A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: Nora Roberts: The Witness. G. P. Putnam s Sons, New York. Fordította: Tóth Gizella

Nora Roberts

A tanú

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: Nora Roberts: The Witness G. P. Putnam’s Sons, New York Fordította: Tóth Gizella A könyvet tervezte: Malum Stúdió Copyright © 2012 by Nora Roberts Hungarian translation © Tóth Gizella, 2013 Hungarian edition © GABO Kiadó, 2013 A könyv bármely részletének közléséhez a kiadó előzetes hozzájárulása szükséges. Kiadja a GABO Könyvkiadó www.gabo.hu Felelős kiadó: Földes Tamás Felelős szerkesztő: Solymosi Éva ISBN 978-963-689-628-7 Készült a Borsodi Nyomda Kft.-ben Felelős vezető: Ducsai György igazgató A Gabo Kiadó könyveinek kizárólagos terjesztője a Talentum Kft. Cím: Törökbálint, DEPO II. Telefon: 06-23-332-105 Fax: 06-23-232-336 E-mail: talentum.nagyker t-online.hu

Laura Reeth-nek, a részletek mesterének

Elizabeth A gyermekkori szenvedések eredője a mérhetetlen magányosság és mellőzöttség. OLIVE SCHREINER

1 2000 júniusa

Elizabeth Fitch rövid tinédzserlázadása egy L’Oréal fekete hajfestékkel, egy ollóval és egy hamis személyivel kezdődött... és a végén vérbe fúlt. Elizabeth életének első tizenhat évében, nyolc hónapjában és huszonegy napjában kötelességtudón követte anyja útmutatásait. Dr. Susan L. Fitch útmutatásokat adott, nem parancsokat. Elizabeth pontosan tartotta magát az anyja által előírt időbeosztáshoz, azokat az ételeket ette, amelyet anyja táplálkozási tanácsadója javasolt, és anyja szakácsa készített el, és azokat a ruhákat hordta, amelyeket anyja öltözködési tanácsadója választott számára. Dr. Susan L. Fitch a chicagói Silva Memorial Kórház sebészetének vezetője volt. Mivel szerinte ez illett a pozíciójához, konzervatív stílusú ruhákban járt, és elvárta, hogy lánya kövesse a példáját. Elizabeth szorgalmasan tanult, elfogadva az anyja által körvonalazott tananyagot, mi több, jeleskedett benne. Ősszel vissza fog térni a Harvardra, hogy megszerezze a doktori képesítést. Így belőle is orvos lesz, mint az anyjából – sebész, mint az anyja. Elizabeth – sohasem Liz, Lizzie vagy Beth – folyékonyan beszélt spanyolul, franciául és olaszul, elfogadhatóan oroszul, és prüntyögött valamennyit japánul. Zongorázott és hegedült. Járt már Európában és Afrikában. Fel tudta sorolni az emberi szervezetben lévő összes

csont, ideg és izom nevét, és kotta nélkül eljátszotta Chopin zongoraversenyét – az elsőt és a másodikat is. De még sohasem randevúzott vagy csókolózott. Sohasem barangolt be egy csapat lánnyal egy bevásárlóközpontot, nem volt pizsamapartin, nem vihogott a barátnőivel egy pizza vagy fagyikehely fölött. Tizenhat évesen nyolc hónaposan és huszonegy naposan nem volt más, mint anyja pedáns és részletekbe menően alapos napirendjének terméke. Itt volt az ideje, hogy ez megváltozzon. Elizabeth figyelte, ahogy az anyja csomagol. Susan már a névjegyének számító francia kontyba csavarta a haját, másik kosztümjét csinosan egy ruhatartó zsákba bújtatva felakasztotta, aztán lapról lapra, napról napra ellenőrizte az egyhetes orvosi konferencia programját. A lapok közül az egyik egy táblázat volt, amelyben feltüntették az összes programot, megbeszélést, találkozót és étkezést, megjelölve melyik ruhát, cipőt kell felvenni az alkalomra, s milyen táska és egyéb kiegészítő illik hozzá. Természetesen elegáns kosztüm, olasz cipő, gondolta Elizabeth. A ruha legyen jó szabású, elegáns. De a sok fekete, szürke és szürkésbarna közt egyetlen élénk, színes holmi sem akadt. Elizabeth eltöprengett, hogy egy olyan gyönyörű nő, mint az anyja, hogy tud szándékosan ilyen unalmas ruhákat viselni. Két gyorsított szemeszter elvégzése után Elizabeth úgy vélte, lassan kialakul a saját ízlése... talán. Igazság szerint Cambridge-ben már vett is magának egy farmert és egy kapucnis felsőt meg egy vastag talpú cipőt. Készpénzen, nehogy az ár megjelenjen a számláján, és az anyja meg a könyvelője rákérdezhessenek, amikor ellenőrzik a költségeket. A vásárolt holmit a szobájában rejtette el. Egészen más embernek érezte magát, amikor ezeket viselte. Annyira, hogy besétált egyenesen egy McDonald’sba, és megrendelte élete első Big Macjét, mellé egy nagy adag sült burgonyát és egy csokis shake-et. Ez akkora élmény volt számára, hogy ki kellett mennie a mosdóba, ahol bezárkózott az egyik fülkébe, és sírdogált egy kicsit. 7

Úgy vélte, ezen a napon ültette el magában a lázadás magjait, de az is lehet, hogy mindig is ott voltak benne, békésen szunyókálva, amíg a zsír és a só fel nem ébresztette őket. De most érezte magában, szó szerint érezte, amint kicsíráznak a gyomrában. – Megváltoztak a terveid, anya, de ez nem jelenti azt, hogy az én terveimnek is változniuk kell. Susan egy percet arra szánt, hogy pontosan a helyére tegye a cipőszsákot a kisbőröndbe, és eligazgassa gyönyörű és ügyes sebészkezével, tökéletesen manikűrözött körmével. Természetesen francia manikűr, mint mindig, és színtelen lakk. – Elizabeth. – Az asszony hangja olyan sima és választékos volt, mint a ruhásszekrénye. – Komoly erőfeszítésembe került, hogy mindent átszervezzek, és hogy bevegyenek téged a nyári programba. Így egy teljes szemeszterrel előbb teljesíted a Harvardra való bejutás követelményeit. Elizabethnek még a gondolattól is megfájdult a gyomra. – Háromhetes szünetet ígértél nekem, beleértve ezt a hetet is New Yorkban. – És az ígéreteket néha meg kell szegni. Ha nem vettem volna ki szabadságnak ezt a hetet, most nem tudnám dr. Duseckit helyettesíteni a konferencián. – Nemet is mondhattál volna. – Az önző és meggondolatlan dolog lett volna tőlem. – Susan lekefélte az imént felakasztott kosztümkabátot, aztán visszatért a lista ellenőrzéséhez. – Bizonyára vagy már annyira érett, hogy megértsd, a munka megelőzi a szórakozást és az élvezeteket. – Ha elég érett vagyok ahhoz, hogy ezt megértsem, miért nem vagyok elég érett ahhoz, hogy meghozzam a saját döntéseimet? Akarom ezt a vakációt! Szükségem van rá. Susan alig vetett egy pillantást a lányára. – Az olyan korú, testi erőnlétű és észbeli képességekkel rendelkező lányoknak, mint te, nincs szükségük vakációra. Különben is, Mrs. Laine már elindult a kéthetes tengeri útra, tehát őt aligha kérhetem meg, hogy halassza el az utazást. Nem lesz itt senki, aki ebédet készítsen neked, vagy ellássa a ház körüli teendőket. 8

– Tudok magamnak ebédet készíteni, és a házzal is elboldogulok. – Elizabeth, már minden el van rendezve. – Anyja el tudta érni, hogy hangja egyszerre legyen éles és mégis türelmes. – És nekem nincs szavam benne? Hogyan lesz így belőlem önálló, felelősségteljes ember? – Az önállóság fokozatosan fejlődik ki az emberben, akárcsak a felelősség és a választás szabadsága is. Neked még szükséged van irányításra, útmutatásra. Na, már most, e-mailen elküldtem a javított jövő heti időbeosztást, az íróasztalodon pedig ott egy mappa, amely minden szükséges tudnivalót tartalmaz a programokról. Feltétlen köszönd meg dr. Friscónak, hogy helyet szorított neked a nyári kurzusban. Miközben beszélt, Susan becipzárazta a ruhatartó zsákot, aztán lezárta a kisbőröndöt is. A tükrös szekrényhez lépett, hogy még egy utolsó, ellenőrző pillantást vessen a hajára, a rúzsára. – Nem is figyelsz arra, amit mondok. Susan a tükörből lányára pillantott. Elizabeth arra gondolt, mióta bejött a szobába, anyja most először vette a fáradságot, hogy ránézzen. – Dehogynem. Tisztán hallottam minden szót, amit mondtál. – Más hallani és más figyelni. – Talán igazad van, Elizabeth, de ezt egyszer már megbeszéltük. – Ez nem beszélgetés, hanem ítélethirdetés. Susan egy pillanatra összeszorította az ajkát, mindössze ennyi jelét adta ingerültségének. Amikor elfordult a tükörtől, tekintete hűvös, nyugodt volt. – Sajnálom, hogy így érzel. Anyádként úgy kell cselekednem, ahogy hitem szerint a legjobb neked. – Szerinted az a legjobb nekem, ha azt teszem, mondom, gondolom, akarom, úgy cselekszem, és azzá leszek, amilyennek te megterveztél, mielőtt megtermékenyíttetted volna magad a gondosan kiválasztott spermával. – Elizabeth hallotta, hogy egyre hangosabb, indulatosabb a hangja, de nem tudott uralkodni magán, szemét szúrták a forró könnyek. – Elegem van abból, hogy a kísérleti nyulad legyek! Elegem van abból, hogy a nap minden perce, minden nap minden perce a te elvárásaid szerint van beosztva, megszervezve, 9

koreografálva! Magam akarok dönteni, magam akarom megvenni a ruháimat, azokat a könyveket akarom olvasni, amelyeket én választok. A saját életem akarom élni, nem a tiédet! Susan egyik szemöldöke alig észrevehetően megemelkedett, érdeklődése jeléül. – Nos, a korodat tekintve egyáltalán nem lep meg a viselkedésed, de nagyon alkalmatlan időpontot választottál a dacra és okoskodásra. – Sajnálom. Ez nem volt a napirendi pontok közt. – A gúny is jellemző, de nem helyénvaló. – Susan kinyitotta az aktatáskáját, és ellenőrizte a tartalmát. – Mihelyt visszajöttem, megbeszéljük a dolgot. Kérek időpontot dr. Bristoe-tól. – Nem kell terápia! Egy anyára van szükségem, aki figyel rám, nem pedig leszar! – Ez a fajta stílus csak az érettség és értelem hiányát bizonyítja. Elizabeth dühösen emelte magasba a kezét, és forogni kezdett. Ha nem tud olyan hűvös és nyugodt maradni, mint az anyja, akkor őrjöngeni fog. – Szar! Szar! Szar! – És az ismétlés aligha pótolja a hiányt. A hétvége hátralévő részében átgondolhatod a viselkedésed. Az étel a hűtőszekrényben és a fagyasztóban van, és mindegyiken ott a címke. A listát, hogy mit kell elpakolnod, az asztalodon találod. Hétfőn reggel nyolckor jelentkezz Ms. Vee-nél az egyetemen. Azzal, hogy részt veszel ezen a kurzuson, biztosítod a helyed jövő őszre az orvosi egyetemen. Most pedig vidd le a bőröndömet, légy szíves. Az autóm minden pillanatban megérkezhet. Ó, azok a magvak igazán termékeny talajra hulltak, kikeltek és fájdalmasan törekedtek a felszín felé! Elizabeth életében először nézett egyenesen az anyja szemébe, és mondott nemet. Aztán hátat fordított neki és kiviharzott. A saját szobájába érve becsapta maga mögött az ajtót, aztán az ágyra vetette magát, és könnyes szemmel meredt a mennyezetre. És várt. Csak egy pillanat. Bármelyik pillanatban beléphet az anyja, mondta magának, és azt akarja majd, követelni fogja, hogy bocsánatot kérjen és engedelmes legyen. De ő mindegyiket meg fogja tagadni. 10

Veszekedni fognak. Ez igazi veszekedés lesz, amely büntetéssel és következményekkel fenyeget. Talán még kiabálni is fognak egymással. Talán, ha kiabálnak, az anyja végre meghallja őt. És talán, ha kiabálnak, ő is elmondhatja mindazt, ami felgyülemlett benne az utóbbi években. Beszélhet azokról a dolgokról, amelyekről most már úgy véli, mindig is benne voltak. Nem akar orvos lenni. Nem akar úgy élni, hogy minden egyes perce be van osztva, vagy rejtegetni egy ostoba farmert, mert nem felel meg az anyja öltözködési kódexének. Barátokat akart, nem jóváhagyott társasági találkozókat. Olyan zenét akart hallgatni, amit a vele egykorú lányok is hallgatnak. Tudni akarta, miről suttognak, beszélnek, vagy min nevetgélnek, miközben ő mindebből ki van zárva. Nem akart zseni vagy csodagyerek lenni! Normális életet akart. Olyan akart lenni, mint mindenki más. Letörölte a könnyeit, összegömbölyödött, és az ajtót nézte. Bármelyik pillanatban itt lehet, gondolta ismét Bármelyik pillanatban. Az anyja most biztosan dühös. Be kell jönnie hozzá, és meg kell erősíteni a fölényét. Muszáj! – Kérlek – motyogta Elizabeth, ahogy másodpercekből percek lettek. – Ne kényszeríts rá, hogy megint én adjam fel. Könyörögve kérlek, ne kelljen megint nekem engednem! Szeress engem. Legalább most az egyszer szeress engem valamennyire! De ahogy a percek lassan teltek, Elizabeth feltápászkodott az ágyról. Tudta, hogy a türelem az anyja legerősebb fegyvere. A türelem és a szilárd hite, hogy mi a jó, megtörtek minden ellenállást. És az is biztos, hogy a lánya nem volt ellenfél számára. Elizabeth megtörten ballagott ki a szobájából, és az anyjáé felé indult. A ruhatartó zsák, az aktatáska és a kerekes kisbőrönd mind eltűnt. Miközben Elizabeth lefelé sétált a lépcsőn, már tudta, hogy az anyja elment. – Itt hagyott. Egyszerűen itt hagyott. Egyedül volt. Körülnézett a csinos és takaros nappaliban. Minden tökéletes volt: a kárpit, a színek, a képek, az elrendezés. A régiségek 11

Fitchek nemzedékein keresztül öröklődtek szülőkről gyerekekre – mind csendes eleganciával. Üres. Semmi sem változott, döbbent rá. És semmi sem fog. – Akkor majd én! Nem engedte meg magának, hogy gondolkodjon, hogy kérdéseket tegyen fel, vagy tétovázzon. Helyette inkább felmasírozott, vissza a szobájába, és az íróasztaláról elvette az ollót. A fürdőszobában alaposan szemügyre vette az arcát a tükörben. A színeit apai ágról örökölte, vörösesbarna, sűrű haja az anyjáéra hasonlított, csak hiányoztak belőle a puha, csinos hullámok. Anyja magas, kiugró pofacsontja, és biológiai apja – bárki volt is az – mélyen ülő zöld szeme, halvány bőre, széles szája. Fizikailag vonzó, mert ez DNS kérdése volt, és anyja nem is érte volna be kevesebbel. De nem gyönyörű, nem feltűnő, mint Susan, nem. És ez, gondolta, olyan csalódás lehet, amelyet még az anyja sem tud helyre hozni. – Korcs. – Elizabeth a tükörre nyomta a tenyerét, mert gyűlölte, amit ott látott. – Torzszülött vagy, de legalább nem gyáva. Nagy levegőt véve kezébe fogta vállig érő hajának egyik tincsét, és lenyisszantotta. Minden egyes vágással erősebbnek érezte magát. Az óhaja, az ő döntése. Hagyta, hogy a levágott fürtök a padlóra essenek. Miközben az ollót csattogtatta, egy kép kezdett formálódni az elméjében. Elkeskenyült szemmel, félrehajtott fejjel nézte magát, s lassabban dolgozott tovább. Csak geometria kérdése, gondolta, és fizika. Hatás és ellenhatás. A súly – fizikai és átvitt értelemben is – lekerült róla, és a tükörben lévő lány könnyedebbnek tűnt. A szeme nagyobb, az arca nem olyan sovány, nem olyan megnyúlt Olyan... újnak látszik, döntette el Elizabeth. Óvatosan tette le az ollót, majd amikor észrevette, hogy zihálva lélegzik, tudatosan igyekezett úrrá lenni rajta. Annyira rövid! Próbaképpen lemeztelenített nyakához, szabadon látszódó füléhez nyúlt, aztán a hajába túrt. Túl egyenes, született meg a döntés. Előkereste a manikűrollót, és megpróbált valami formát 12

adni a hajának. Nem is rossz. Még nem az igazi, de más. És ez a lényeg. Másképp festett, másképp érzett. De még korántsem végzett. A levágott hajtincseket a padlón hagyva a hálószobába ment, és átöltözött a titkos ruhákba. Szüksége lesz cuccokra – a lányok így hívják. Hajcuccok, meg smink és még több ruha. Egy bevásárlóközpont kell neki. Teljesen felvillanyozva az anyja irodájába ment és elvette a kocsi tartalék kulcsait. Szíve hevesen dobogott az izgalomtól, ahogy a garázsba sietett. Beült a kormány mögé, és egy pillanatra lehunyta a szemét. – Gyerünk! – mondta halkan. Megérintette a garázsajtó nyitógombját, aztán kitolatott. Kifúratta a fülét. Vakmerő, bár enyhén fájdalmas tettnek tűnt, majd jött a hajfesték, amelyet hosszas és gondos válogatás, s nem kevés habozás után vett le a polcról. Vett hajzselét, mivel látta a főiskolán, hogy az egyik lány ilyet használ, és arra gondolt, hogy utána a haja kétszer annyinak fog látszani. Többé-kevésbé. Kétszáz dollár értékben vásárolt szépítőszereket, mert nem tudta biztosan, jót vesz-e. Aztán le kellett ülnie, mert remegett a térde. De még nem végzett, emlékeztette magát Elizabeth, miközben figyelte a lányok csapatait, a nők csoportjait vagy a családokat, amint elvonulnak előtte. Át kell rendeznie a dolgokat. Ruhára van szüksége, de sem terve, sem listája nem volt, és a napirendi pontok közt sem szerepelt Az ötletszerű vásárlás felpezsdítő és kimerítő volt. Az indulatból, amely eddig vezette, tompa fejfájás lett, és a fülcimpája is lüktetett kissé. A logikus és értelmes dolog az lenne, ha most hazamenne, és egy kicsit ledőlne. Aztán terveket készítene és listát írna a megvásárlandó holmikról. De ezt a régi Elizabeth tenné. Ennek az újnak nem kell más, mint hogy szusszanjon egyet. Most viszont azzal a gonddal kellett szembenéznie, hogy nem tudta, melyik üzletbe vagy üzletekbe menjen be. Rengeteg volt belőlük, és mindegyik kirakata cuccokkal volt tömve. Nincs más 13

megoldás, figyeli a vele egykorú lányokat, s megy, ahová ők mennek. Elizabeth összefogta a szatyrait, felállt... és beleütközött valakibe. – Elnézést – kezdte, aztán felismerte a lányt. – Ó, Julie. – Igen. – A jól fésült, szőke hajú és csokoládébarna szemű lány zavartan nézett Elizabethre. – Ismerlek? – Valószínűleg nem. Egy iskolába jártunk. Én voltam a diáktanár a spanyolórákon. Elizabeth Fitch vagyok. – Elizabeth, tudom már. Az agytröszt. – Julie szeme összeszűkült. – Valahogy más vagy. – Ó, én... – most Elizabeth jött zavarba. – Levágtam a hajam – emelte kezét a rövid fürtökhöz. – Király. Azt hittem, elköltöztél vagy ilyesmi. – Főiskolára mentem, de most itthon vagyok a nyári szünidőre. – Ó, igen, korán érettségiztél. Fura. – Gondolom, az. Te is továbbmész valami főiskolára az ősszel? – Egyelőre úgy van, hogy a Brownra megyek. – Az nagyszerű iskola! – Oké, akkor én... – Vásárolsz? – Á, nincs egy vasam sem – vont vállat Julie. Elizabeth szemügyre vette a ruháját: kényelmes csípőfarmer, köldök felett végződő, testhez simuló póló, szandál. – Csak a barátomhoz... a volt barátomhoz jöttem, mivel közben szakítottam vele. – Sajnálom. – Le van ejtve. Itt dolgozik a Gapnél. Úgy volt, hogy ma este együtt megyünk bulizni, erre most közli, hogy tízig dolgozik, utána meg a tesóival akar lógni. Elegem volt belőle, ezért lapátra tettem. – Elizabeth épp készült megjegyezni, hogy nem kellene büntetnie a barátját, amiért tiszteletben tartja a kötelességét, de Julie tovább beszélt... és Elizabethnek eszébe ötlött, hogy a másik lány talán egy tucat szónál többet nem is váltott vele, amióta ismerik egymást. – Szóval átmegyek Tiffanyhoz, akar-e velem lógni, mert most nincs fiúm a nyárra. Szívás. Gondolom, te a fősulis srácokkal mászkálsz – nézett végig Elizabethen. – Diákbuliba, sörözni jársz, meg minden. – Ööö... sok fiú jár a Harvardra. 14

– A Harvardra? – forgatta Julie a szemét. – Van olyan köztük, aki Chicagóban tölti a nyarat? – Nem tudnám megmondani. – Egy főiskolás srácra van szükségem. Kinek kell egy lúzer, aki holmi áruházban dolgozik? Olyasvalaki kell nekem, aki tudja, hogyan kell szórakozni, aki jó helyekre visz, piát vesz nekem. Az csak a szerencse, kivéve persze, ha be tudsz jutni valamelyik klubba. Ott lógnak az igazán jó fejek. Nem kell más hozzá, csak egy hamis igazolvány. – Azt meg tudom csinálni. – Még szinte ki sem ejtette, Elizabeth máris elcsodálkozott, ugyan honnan jöttek ezek a szavak. De Julie megragadta a karját, és olyan szélesen mosolygott rá, mintha a legjobb barátnők lennének. – Nem hülyéskedsz? – Nem. Úgy értem, nem olyan nehéz hamis igazolványt csinálni, ha megvannak hozzá a megfelelő eszközeid. Egy minta, fénykép, lamináló, számítógép, amelyiken van Photoshop. – Agytröszt. Mi kellene hozzá, hogy csinálj nekem egy hamis jogsit, amivel bejuthatok egy ilyen klubba? – Ahogy mondtam, minta... – Ne, jesszusom! Mit kérsz érte? – Én... – Üzlet, ismerte fel Elizabeth. Lehet alkudozni. – Szükségem van egy-két ruhára, de nem igazán tudom, melyiket vegyem meg. Kellene valaki, aki segít. – Egy vásárlótárs? – Igen. Valaki, aki tisztában van a viszonyokkal. Tudod. Julie szeméből eltűnt a morcos tekintet, hangja nem volt többé unott, arca valósággal ragyogott. – Az én agytrösztöm! És ha segítek venni pár cuccot, megcsinálod nekem a hamis igazolványt? – Igen, és én is veled akarok menni szórakozni. Szóval olyan ruhát is kell vennünk. – Te? Amint klubba jársz? Nem csak a frizurád változott meg, Liz. Liz. Ő Liz! 15

– Szükségem lesz a fényképedre, és beletelik egy kis időbe, amíg összeállítom az igazolványokat. Holnapra meg tudom csinálni. Melyik klubba megyünk? – Mehetünk akár a legnépszerűbbe is. Warehouse 12. Brad Pitt is ott lógott, amikor a városban járt. – Ismered? – Bárcsak ismerném! Oké, menjünk vásárolni. Elizabeth szédült. Nem csak attól, ahogy Julie bekormányozta egy üzletbe, és felkapott néhány ruhát, alig egy futó pillantást vetve rájuk Maga az ötlet megszédítette. Egy vásárlótárs! Nem olyan valaki, aki előre kiválogatja, mely ruhákat tartja alkalmasnak, és elvárja tőle, hogy rábólintson. Hanem egy olyan, aki találomra szedi össze a ruhákat, s közben egyfolytában arról beszél, Elizabeth mennyire dögös, király, sőt szexi. Soha senki sem mondta még neki, hogy szexi. Még csak nem is feltételezte senki, hogy lehet szexi. Elizabeth egy kazalnyi színnel, szikrázó flitterrel és csillogó fémvacakkal bevonult az egyik próbafülkébe, és ott a térde közé hajtotta a fejét. Minden olyan gyorsan történt. Mintha szökőár ragadta volna el. A hullám egyszerűen magával sodorta. Remegő ujjakkal vetkőzött le, s miközben gondosan összehajtogatta a ruháit, szemügyre vette az apró fülkében felaggatott ruhaerdőt. Melyikkel kezdje? Melyik melyikhez illik? Honnan tudhatná? – Megtaláltam a legtutibb cuccot – robbant be Julie kopogtatás nélkül. Elizabeth ösztönösen összefonta maga előtt a karját. – Még egyet sem vettél fel? – Nem tudtam, melyikkel kezdjem. – Kezdd a legtutibbal! – lökte oda neki a ruhát Julie. A hosszát tekintve ez inkább tunika, gondolta Elizabeth, rikítóvörös, az oldalán húzott, pengevékony vállpántja ezüstösen csillogott. – Mit visel vele az ember?

16

– Haláli cipőt. Ne, előbb vedd le a cicifixed. Ehhez a ruhához nem vehetsz fel melltartót. Igazán jó tested van – jegyezte meg, végigmérve Elizabethet. – Genetikailag eleve egészséges és fitt vagyok, és mindennapos testedzéssel tartom fenn ezt az állapotot. – Aha, értem. És a meztelen, vagy majdnem meztelen test teljesen természetes, emlékeztette magát Elizabeth. Csak bőr, izmok, csontok és idegek. Melltartóját az összehajtogatott ruhacsomagra fektette, aztán belebújt a ruhába. – Nagyon rövid – kezdte. – Dobd el azt a nagymamás bugyit, és vegyél egy tangát. Egy klubba határozottan az való. Elizabeth nagy levegőt vett, aztán a hármas tükör felé fordult. – Óóó! – Ki ez? Ki ez rövid vörös ruhás lány? – Úgy festek, mint... – Istenien festesz! – jelentette ki Julie, és Elizabeth csak nézte, ahogy mosolyra húzódik a saját szája. – Istenien! Megvette a ruhát, és két másikat. És szoknyákat. Vett rövid topokat és csípőnadrágokat. Vett tangákat. Aztán a szökőár a cipőkhöz sodorta, és vett egy ezüstszínű cipőt, aminek a sarka olyan magas volt, hogy gyakorolnia kell majd benne a járást. És nevetgélt, pontosan úgy, mint bármelyik lány, aki a barátnőjével vásárolgat egy áruházban. Vett egy digitális fényképezőgépet, aztán figyelte, hogyan festi ki magát Julie a mosdóban. Készített néhány képet Julie-ról, és a biztonság kedvéért egy-két háttérképet is a mosdó szürke ajtajáról. – Ez így jó lesz? – Igen, meg tudom oldani, hogy jó legyen. Hány évesek akarunk lenni? Szerintem az a legjobb, ha minél közelebb maradunk a huszonegyhez. Minden adatot felhasználhatok az igazi jogsidból, csak az évet kell megváltoztatnom. – Csináltál már ilyet korábban is?

17

– Kísérleteztem. Olvastam róla, hogyan kell személyazonosságot hamisítani, tanulmányoztam a virtuális bűnözést. Nagyon érdekes téma. Szeretnék... – Mit szeretnél? – Komolyan szeretném tanulmányozni a számítógépes bűnözést, a megelőzést, a nyomozást. Szeretnék az FBI-hoz csatlakozni. – Nem hülyéskedsz? Úgy, mint Dana Scully? – Őt nem ismerem. – X-akták, Liz. Nem szoktál tévét nézni? – Hetente egy órában nézhetek népszerű és kereskedelmi csatornákat. – Mi vagy te, óvodás? – forgatta Julie nagy, csokoládébarna szemét. – Az anyámnak nagyon határozott elképzelései vannak. – Főiskolás vagy, az ég szerelmére! Azt nézel, amit akarsz. Mindegy, holnap este átmegyek hozzád. Legyen kilenc? Onnan taxival megyünk. De szeretném, ha felhívnál, amikor kész van a jogsi, rendben? – Igen. – Tudod, mit mondok? Az, hogy szakítottam Daryllel, a legjobb dolog volt, amit életemben csináltam. Különben lemaradtam volna minderről. Bulizni megyünk, Liz! – Julie nevetve tett néhány táncos csípőmozdulatot ott, a mosdóban. – Szuper! Mennem kell. Kilenckor. Ne vágj át! – Nem foglak. Elizabeth a nap eseményeitől felhevülve pakolta be a szatyrokat a kocsiba. Most már tudta, miről beszélnek a lányok a bevásárlóközpontban. A fiúkról. Arról. Julie és Daryl is csinálta. Ruhákról. Zenéről. Elizabethnek gondolatban megvolt a listája, mely előadókra kell rákeresnie. Tévé- és filmszínészekről. A többi lányról. Mit viselnek. Kivel csinálják. És azzal vissza is jutottak a fiúkhoz. Megértette, hogy ezek a beszélgetések és témák társadalmi és nemzedéki kérdések, de pontosan ez az, amiből eddig ki volt zárva. Egészen a mai napig. 18

Arra gondolt, Julie kedveli őt, legalábbis egy kicsit. Talán együtt lógnak majd. Talán együtt lóghat majd Julie barátnőjével, Tiffanyval is – aki Mike Dauberrel csinálta, amikor a fiú hazajött a tavaszi szünetre. Elizabeth ismerte Mike Daubert, vagy járt vele közös osztályba. És a fiú egyszer átadott neki egy papírt. Vagy átadott egy papírt, hogy adja tovább valaki másnak, de volt valami. Volt kapcsolat köztük. Otthon az összes csomagot az ágyára fektette. Ezúttal mindent elpakol a szeme elől. Mindent összeszed, ami nem tetszett neki – azaz majdnem mindenét –, és bedobozol, hogy elküldje egy jótékonysági egyesületnek. És megnézi az X-aktákat, ha kedve támad rá, és Christina Aguilerát, ’N Syncet meg Destiny’s Childot fog hallgatni. És meg fogja változtatni a szakját. A gondolattól a torkába ugrott a szíve. Azt fog tanulni, ami érdekli, amit tanulni akar. És amikor megszerzi a diplomáját kriminológiából és számítógépes tudományokból, jelentkezni fog az FBI-hoz. Minden megváltozott. Mától. Elszántan előkereste a hajfestéket. Mindent elrendezett a fürdőszobában, elvégezte az ajánlott festékpróbát. Miközben a próba eredményét várta, felseperte a levágott hajat, kitakarította a ruhásszekrényt és a fésülködőasztalt, aztán gondosan felakasztgatta vagy behajtogatta a szekrénybe új szerzeményeit. Mivel éhes volt, lement a konyhába, felmelegítette az egyik felcímkézett ételt, és evés közben elolvasott egy cikket az igazolványhamisításról a laptopján. Elmosogatott, majd visszament az emeletre. Aggódással vegyes izgalommal követte a hajfestékesdoboz utasításait. Beállította az órát, aztán nekilátott, hogy mindent előkészítsen az igazolványokhoz. Elővette a Britney Spears-CD-t, amelyet Julie javaslatára vett meg, és becsúsztatta a laptop CD-lejátszójába. Felhangosította, hogy akkor is hallja, ha bemegy a zuhanyzóba, hogy kimossa a festéket a hajából. Nagyon fekete volt a víz! 19

Csak mosta és öblítette, mosta és öblítette, míg végül kezét a zuhanyzó falának támasztotta, miközben gyomra elszorult a várakozástól, és egy kicsit a félelemtől is. Amikor a víz már tisztán zubogott alá a lefolyóba, megtörölte, majd egy másik törülközőt tekert a haja köré. A nők évszázadok óta festik a hajukat, emlékeztette magát Elizabeth. Bogyókat, gyógynövényeket, gyökereket használtak hozzá. Ez... az átmenet rítusa volt, döntötte el végül. Ez az ő választása. Belenézett a tükörbe. – Az én választásom – mondta, és lehúzta fejéről a törülközőt. Aztán csak nézte a halvány bőrű, tágra nyűt zöld szemű lányt, akinek rövid, égnek álló fekete haj keretezte sovány arcát. Lassan felemelte a kezét, és végigfuttatta rajta az ujjait, élvezve az érintést, figyelve a mozgást. Aztán kihúzta magát és elmosolyodott. – Szia, Liz vagyok.

20

2 Figyelembe véve, mennyi segítséget kapott Julie-tól, Elizabeth úgy vélte, az a tisztességes, ha először az ő igazolványán dolgozik. A mintát könnyű volt megalkotni. Minden kutatási anyag azt állította, hogy a személyi minősége túlnyomóan a papír és a laminálás minőségétől függ. Ezzel nem volt gond, mivel anyja nem spórolt, ha a minőségről volt szó. A szkenner és a számítógép segítségével meglehetősen jó másolatot csinált, aztán Photoshoppal hozzáadta a digitális fotót, és összeállította. Az eredmény jó volt, de nem elég jó. Néhány órába és még három kísérletbe került, mire úgy érezte, olyan igazolványt sikerült készítenie, ami átmegy egy éjszakai klub ellenőrzésén. Igazából úgy vélte, a szigorúbb rendőrségi teszten is átmenne, de remélte, odáig nem fajulnak a dolgok. Félretette Julie jogsiját. Ahhoz túlságosan késő volt, hogy felhívja Julie-t, állapította meg Elizabeth, amikor megnézte az időt, és kiderült, hogy már éjjel egy van. Akkor majd reggel, döntötte el, és nekilátott a saját igazolványának. Legalább egy órát töltött azzal, hogy újra kifesse magát a fotóhoz, gondosan követve a lépéseket, amelyeket Julie-tól lesett el az áruházban. A szeme sötétebb lett, az ajka csillogóbb, az arca rózsásabb.

Nem is gondolta volna, hogy ilyen élvezetes – és tetemes munkával együtt járó – lesz a játék a színekkel, ecsetekkel és ceruzákkal. Liz idősebb, állapította meg az eredményt szemlélve. Csinosabb, magabiztosabb is... és normális. A sikeren felbuzdulva elővette a hajcuccokat. Felfedezte, hogy ezek valamivel bonyolultabb bánásmódot igényelnek, de biztosra vette, hogy némi gyakorlás után ebbe is belejön. Tetszettek neki a vidám, zilált, fekete fürtök. Ez a rövid, égnek álló, csillogó haj nagyon különbözött az eredeti, vörösesbarna, hosszú, egyenes és jellegtelen frizurájától. Liz egy új ember volt. Liz olyan dolgokra képes – és meg is teszi – amelyeket Elizabeth elképzelni sem tudott. Liz Britney Spearst hallgatott, és olyan farmert viselt, amelyből kilátszott a köldöke. Liz klubba járt a barátnőjével szombat esténként, és táncolt, meg nevetett és... fiúkkal flörtölt. – És a fiúk is flörtölnek Lizzel – motyogta maga elé –, mert Liz csinos, mókás és nem fél semmitől. Miután kiszámolta a megfelelő szöget, kiválasztotta a megfelelő hátteret, több felvételt is készített a vadonatúj fényképezőgépével az időzítő segítségével. Valamivel hajnali három utánig dolgozott. A második igazolványnál már egyszerűbbnek találta a folyamatot. Majdnem négy óra volt, mire mindent elpakolt, és kötelességtudón lemosta a sminket is. Biztos volt benne, hogy kerülni fogja az álom, annyira tele volt a feje. Alighogy lehunyta a szemét, már aludt is. És életében először, a betegségeket nem számítva, egészen délig mélyen aludt. Amikor felébredt, az volt az első, hogy a tükörhöz siessen, és meggyőződjön róla, hogy nem álmodta az egészet. Másodjára Julie-t hívta. – Megvan? – kérdezte Julie nyomban, első csengetésre felkapva a telefont. – Igen, minden megvan. – És teljesen jó, ugye? Nem lesz gond vele? 22

– Kiváló hamisítványok. Nem hiszem, hogy bármi gond lenne velük. – Szuper! Akkor kilenckor. A taxi ott fog várni, szóval légy kész addigra. És úgy nézz ki, mint aki buliba készül, Liz. – Az éjjel kipróbáltam a sminkelést. Majd még kísérletezgetek, meg a hajammal is. És gyakorolni fogom a magas sarkúban járást. – Helyes, csak csináld. Később találkozunk. Buli lesz! – Igen, csak... – de Julie már le is tette a telefont. Elizabeth a napot az általa Liz-projektnek nevezett tevékenységgel töltötte. Lábszárközépig érő nadrágot és rövid topot húzott, kifestette az arcát, elbabrált a hajával. Gyakorolt az új cipőjében, és amikor úgy vélte, járni már tud, táncra perdült. A tükör előtt gyakorolt, miután talált egy popzenét sugárzó adót a rádión. Táncolt már így korábban is – egyedül, a tükör előtt, utánozva azokat a mozdulatokat, amelyeket gimis társaitól látott. Amikor csak kívülállóként figyelte a dolgokat, mert túl fiatal és túl jellegtelen volt ahhoz, hogy a fiúk észrevegyék. A cipősarok valahogy megnehezítette a mozgást, a fordulatokat, de Elizabethnek tetszett, hogy egy kicsit kibillenti az egyensúlyából, arra kényszerítve, hogy lazábban tartsa a térdét, a csípőjét. Hatkor elővette a felcímkézett vacsorát, s miközben megette, megnézte a postáját. De semmi, az égvilágon semmi nem jött az anyjától. Pedig biztos volt benne, hogy lesz valami – egy kis leckéztetés, vagy bármi. De Susan türelme végtelen volt, és a hallgatást művészi fokon űzte. Ezúttal azonban nem ér célt vele, tökélte el magát Elizabeth. Ezúttal Susanen van a sor, hogy megdöbbenjen. Elizabethet hagyta otthon, de amikor hazatér, Liz várja majd. Liz pedig nem megy el arra a nyári egyetemi kurzusra. Liz módosítja a következő szemeszter eltervezett programját. Lizből nem lesz sebész. Liz az FBI-nak fog dolgozni, méghozzá a számítógépes bűnözés területén. Harminc percet adott magának, hogy rákeressen azokra az egyetemekre, amelyek az új érdeklődése területének megfelelő szakot indítanak, és a legmagasabb képzést kínálják. Lehetséges, hogy fizetnie kell, és ez esetleg problémát okozhat. Bár az egyetemi 23

tanulmányaira szánt pénz külön alapban van, és a nagyszüleitől származik, lehetséges, hogy letiltják. Elképzelhető, hogy a lányukra hallgatnak, és az ő útmutatását követik. Ha így lesz, akkor ösztöndíjért folyamodik. A tanulmányi eredményei igazolni fogják. Elveszít ugyan egy félévet, de szerez magának állást. Dolgozni fog. Megkeresi azt a pénzt, amellyel elérheti a célját Lezárta a laptopot, emlékeztetve magát, hogy a mai este a szórakozásé, a felfedezéseké. Nem az aggodalmaké vagy a terveké. Felment, hogy felöltözzön élete első olyan estéjére, amikor elmegy szórakozni. Élete első igazi szabad estéjére! Mivel nagyon korán felöltözött, Elizabethnek túl sok ideje maradt, hogy gondolkozzon, kérdéseket tegyen fel, tépelődjön. Túlöltözött, nem jó a sminkje, és a haját is elszúrta. Senki sem fogja felkérni, mert eddig sem tették soha. Julie tizennyolc, idősebb és tapasztaltabb nála. Ő tudja, hogyan kell öltözni, viselkedni bizonyos helyzetekben, tudja, hogyan kell a fiúkkal beszélni. Ő viszont könnyen elképzelhető, hogy valami helytelent, oda nem illőt mond vagy tesz. Kínos helyzetbe hozza Julie-t, és ő soha többé nem fog szóba állni vele. Akkor ez a halvány baráti kapcsolat is megszakad örökre. Elizabethnek sikerült annyira felizgatnia magát, hogy végül émelyegni kezdett. Kétszer is le kellett ülnie, és fejét a térde közé hajtania, hogy legyűrje kitöréssel fenyegető gyomra idegességét, s így is izzadó tenyérrel és dübörgő szívvel nyitott ajtót Julie csengetésére. – Szent ég! – Elszúrtam! Tudtam, hogy elszúrom. – Az összes kétség és félelem egyetlen, hatalmas önutálattal vegyes megalázottsággá olvadt össze. – Annyira sajnálom! Figyelj, nyugodtan vidd el az igazolványod. – A hajad! – Nem is tudom, mit képzeltem. Csak ki akartam próbálni... – Szuper! Tök szuperül nézel ki! Meg sem ismertelek volna. Ó, istenem, Liz, tökre huszonegynek látszol, és iszonyú szexi vagy! – Tényleg? 24

Julie kitolta a csípőjét, és mindjárt rá is rakta a kezét. – Menten kinyúlok. Elizabeth szíve a torkában dobogott. – Akkor minden rendben? Jó leszek így? – Nagyon is jó. – Julie körözött egyet az ujjával, de csak értetlen pillantást kapott válaszul. – Fordulj meg, Liz. Hadd lássam az egész csomagot. Elizabeth kipirultan, kis híján könnyezve pördült meg. – Ó, igen, ma este hódítani fogunk. – Te is csodálatosan festesz. Mint mindig. – Ez igazán édes tőled. – Tetszik a ruhád. – A nővéremé. – Julie is megpördült maga körül, aztán pózolt a nyakpántos fekete miniben. – Megöl, ha megtudja, hogy kölcsönvettem. – Jó dolog, nem? Úgy értem, jó, ha van az embernek egy nővére? – Tény, hogy nem hátrány, különösen, ha az ember nővérének ugyanaz a mérete, mint neki, még akkor sem, ha egyébként állandóan csak piszkál. Hadd lássam azt a jogsit, Liz. Ketyeg az óra. – Ó, persze. – Liz kinyitotta az elegáns táskát, amelyet anyja gyűjteményéből választott, és kivette Julie hamis igazolványát. – Igazinak tűnik – mondta Julie, miután alaposan megvizsgálta, és aztán tágra nyűt szemmel meredt Elizabethre. – Úgy értem, olyan igazából igazinak, tudod. – Nagyon jól sikerültek. Azt hiszem, még ennél jobbat is tudtam volna csinálni, ha jobb a felszerelésem, de ma estére ezek is megteszik. – Még fogásra is igazi – mormolta Julie. – Te aztán ügyes vagy, te lány! Ezzel komoly vagyonra tehetnél szert. Ismerek olyan srácokat, akik hatalmas pénzeket fizetnének egy-egy ilyen papírért. Elizabethet ismét elfogta a pánik. – Nem mondhatod el senkinek! Ez csak ma estére szól. Ez törvényellenes, és ha bárki rájön... Julie előbb a szívére, aztán az ajkára tette az egyik ujját – Tőlem nem fogják megtudni. – Nos, legfeljebb Tiffany és Amber, tette hozzá gondolatban. Elizabethre mosolygott, s meg volt 25

győződve arról, rá tudja venni, hogy csináljon még néhány hamis igazolványt a legközelebbi barátainak. – Akkor kezdődjön a buli! Miután Elizabeth bezárta az ajtót, Julie kézen fogta, és a várakozó taxihoz futott vele. Beült, megadta a sofőrnek az úti célt, aztán elfészkelődött az ülésen. – Oké, akkor jöjjön az akcióterv. Először is hűvösnek lenni. – Hoznom kellett volna szvettert? Julie felkacagott, majd pislogott néhányat, amikor rájött, hogy Elizabeth komolyan beszél. – Nem, úgy értettem, hogy hűvösen kell viselkednünk, úgy tenni, mintha folyton klubokba járnánk. Mintha ez nem lenne nagy dolog számunkra. Csak egy újabb szombat este. – Úgy érted, viselkedjünk higgadtan, és olvadjunk be? – Igen, erről beszélek. Ha egyszer bent leszünk, szerzünk egy asztalt, és Cosmót rendelünk. – Az mi? – Tudod, mint a Szex és New York csajai. – Nem ismerem őket. – Nem számít. A lényeg, hogy most ez a menő. Huszonegy évesek vagyunk, Liz, és egy felkapott klubban bulizunk. Menő italt rendelünk. – Ó! – Elizabeth közelebb húzódott Julie-hoz, és lehalkította a hangját. – A szüleid nem fogják megtudni, hogy alkoholt ittál? – Tavaly télen elváltak. – Ó, ne haragudj! Julie megrántotta a vállát, és egy pillanatra kibámult az ablakon. – Előfordul az ilyesmi. Mindenesetre az apámmal csak szerdán találkozom, az anyám meg elment víkendezni az unalmas barátnőivel. Emma a fiújával randizik, de őt amúgy sem érdekli. Azt teszek, amit akarok. Elizabeth bólintott. Egyforma helyzetben voltak. Senki sincs otthon, aki törődne velük. – Akkor Cosmót iszunk. – Ez a beszéd! És sasolunk. Ezért szoktak a lányok először egymással táncolni. Így van idejük megnézni a srácokat, és a fiúknak is időt adnak, hogy felmérjék a kínálatot. 26

– Ezért táncolnak együtt a lányok? – csodálkozott Elizabeth. – És azért, mert jó buli, ráadásul a fiúk közül sokan nem táncolnak. Nálad van a mobilod? – Igen. – Ha elszakadnánk egymástól, telcsizünk. Ha egy srác kéri a számodat, ne az otthonit add meg. A mobil az oké, kivéve, ha anyád ellenőrzi a hívásaidat. – Nem. Senki sem szokott hívni. – Ahogy most kinézel, ez ma este meg fog változni. Ha nem akarod, hogy tudja a számodat, akkor mondj egy hamisat. Következő. Te már úgyis főiskolás vagy, szóval abban nincs hiba. Mondhatjuk, hogy szobatársak vagyunk. Én a szabad művészetekkel foglalkozom, te mi is leszel? – Úgy volt, hogy az orvosira megyek, de... – Akkor maradjunk annál. Ahol lehet, tartsuk magunkat az igazsághoz. Akkor nem zavarodsz bele a hazugságokba. – Orvosira megyek, aztán jön a szakmai gyakorlat. – Még a gondolat is lelombozta. – De nem akarok az iskoláról beszélni, csak ha muszáj. – Nem gond, a fiúk úgyis mindig csak magukról akarnak beszélgetni. Istenem, már majdnem ott vagyunk. – Julie kinyitotta a táskáját, egy apró tükörben megnézte az arcát, ajakfényt kent fel, Elizabeth pedig követte a példáját. – Ki tudod fizetni a taxit? Van egy százasom anyám tartalékából, de amúgy le vagyok égve. – Persze. – Később meg tudom adni. Apámról könnyű pénzt legombolni. – Szívesen fizetek. – Elizabeth a taxiórára nézett, kiszámolta, mennyi borravaló jár hozzá. – Ó, mamám, csupa libabőr vagyok! El sem hiszem, hogy a Warehouse 21-be megyek. Ez bombajó! – Most mit csinálunk? – kérdezte Elizabeth, miközben kiszálltak a taxiból. – Beállunk a sorba. Nem mindenkit szoktak beengedni, hiába van papírja. – Miért? 27

– Mert ez az egyik legfelkapottabb klub, szóval a bunkókat meg a bajkeverőket kizárják. De a jó pipiket beengedik. Mi pedig nagyon is azok vagyunk. A sor hosszú volt, az éjszaka meleg. A forgalom zaja túlmorajlotta a várakozók beszélgetésének hangjait. Elizabeth egyetlen perc alatt felmért, befogadott mindent: a hangokat, az illatokat, a látványt. Szombat éjszaka, gondolta, és ő sorban áll egy felkapott klub előtt csupa klassz emberrel. Új ruhája van – vörös ruhája – és magas, nagyon magas sarkú cipője, amitől magasnak és hatalmasnak érzi magát. Senki nem tekinti kívülállónak. Az igazolványokat ellenőrző férfi az ajtónál öltönyt és tükörfényesen ragyogó cipőt viselt. Sötét haját lófarokban hátrafogta, keret nélkül hagyva az arcát, melynek bal oldalán forradás futott végig. Jobb fülében kis ékkő csillogott. – Ő a kidobóember – súgta Elizabeth Julie-nak. – Kutattam egy kicsit. Ő az, aki eltávolítja azokat, akik valami bajt kevernek odabent. Nagyon erősnek tűnik. – Nincs más dolgunk, mint hogy átjussunk rajta, és bent is vagyunk. – A klub a Five Stars Entertainmenté, amit Mihail és Szergej Volkov vezet. Feltételezik, hogy vannak kapcsolataik az orosz maffiával. Julie csak a szemét forgatta. – A maffia olasz találmány. Tudod, a Szopránok. Elizabethnek fogalma sem volt, mi köze az éneklésnek a maffiához1 – Mióta a Szovjetunióbem megbukott a kommunizmus, Oroszországban megnőtt a szervezett bűnözés. Igazából már amúgy is elég szervezett volt a Szlavjanszkij Szojuz2 vezetésével, de... – Liz, hagyjuk most a töriórát! – Igen, persze. Ne haragudj. 1 Szójáték. The Sopranos: A maffiózók című amerikai filmsorozat, amely a Tony Soprano maffiavezér és családja életét mutatja be. 2 Szlavjanszkij Szojuz – Szláv Unió, Orosz Nemzetiszocialista Mozgalom, az egyik legaktívabb orosz szélsőjobboldali szervezet.

28

– Csak add oda az igazolványodat a fickónak, és közben beszélgess velem. – Julie ismét felemelte a hangját, s közben araszoltak tovább az ajtó felé. – Hónapok óta az volt a legjobb húzásom, hogy lapátra tettem azt a lúzert. Mondtam már, hogy háromszor is felhívott ma? Istenem, mintha érdekelne! – Gyors mosolyt villantott a kidobóemberre, közben tovább beszélt Elizabethhez. – Mondtam neki, hogy felejtsen el. Ha neki nincs ideje rám, majd lesz másnak. – Jobb, ha az ember nem köti le magát egy embernél, különösen nem ebben a fázisban. – Pontosan, jól látod a dolgot. – Julie felemelte a kezét, hogy rányomhassák a klub pecsétjét. – Én pedig készen állok rá, hogy körülnézzek a terepen. Enyém az első kör. Ellépett a kidobóember mellett, s miközben az ellenőrizte Elizabeth igazolványát, olyan szélesen mosolygott, hogy Elizabeth csodálkozott, hogy nem nyelte el az egész férfit egyben. – Köszönöm – mondta, amikor ő is megkapta a pecsétet. – Jó szórakozást, hölgyeim. – Mi magunk vagyunk a szórakozás – mondta neki Julie, aztán elkapta Elizabeth karját és bevonszolta a terembe. – Ó, édes jó istenem, bent vagyunk! – sikkantotta, de hangját szinte teljesen elnyelte a dübörgő zene. Aztán lelkesen ugrándozva átölelte Elizabethet. Elizabethet megdöbbentette a gesztus, és megmerevedett, de Julie újra csak szökkent egyet. – Zseni vagy! – Igen. Julie erre nevetett, de szeme izgatottan csillogott. – Oké, asztal, Cosmo, tánc és sasolás. Elizabeth remélte, hogy a zene elnyomja szíve hangos dübörgését, ahogy Julie sikolyával is tette. Mennyi ember! Nem volt hozzászokva, hogy egyszerre ennyi emberrel legyen egy teremben. Mindenki mozgott és beszélt miközben a zene dübörgött, lüktetett, áradt, átitatva minden korty levegőt. A táncparketten összezsúfolódott emberek vonaglottak, pörögtek, izzadtak. A 29

bokszok is megteltek, ültek az asztalok körül és a makulátlanul tiszta, hosszú bárpultnál. Elizabeth elhatározta, hogy valóban „hűvösen” viselkedik, de szvetterre nem lesz szükség. Forró testek lüktetése hevítette a termet. Keresztülverekedték magukat a tömegen – kitérve vagy éppen beleütközve az emberekbe –, s közben Elizabeth szíve egyre hevesebben dobogott. Az izgalomtól elszorult a torka, kihagyott a lélegzete. Julie határozott szorítása a karján volt az egyetlen dolog, ami visszatartotta attól, hogy elfusson. Julie-nak végre sikerült lecsapnia egy lapostányér méretű asztalra. – Micsoda szerencse! Édes istenem, mintha mindenki itt lenne ma este! Keresnünk kell majd egy asztalt, amelyik közelebb van a táncparketthez. Ó, ez annyira szupi! A DJ nagyon vágja! – Végül észrevette Elizabeth arcát. – Hé, jól vagy? – Nagyon nagy a tömeg, és meleg is van. – Na, igen. De ki akar egy hideg és üres klubban bulizni? Figyu, valami ital kell nekünk, mégpedig most, szóval megyek a bárpulthoz. A piát én állom, mivel te fizetted a taxit. Közben a sasolást is elkezdhetem. Te meg innen figyelj! A két Cosmo máris jön! Julie vasmarkából szabadulva, Elizabeth a saját kezét szorította össze. Felismerte a jeleket: idegesség és klausztrofóbia, s tudatosan figyelt rá, hogy egyenletesen lélegezzen. Liz nem fog pánikba esni, mert elnyeli a tömeg. Magára parancsolt, hogy lazítson. A lábujjánál kezdte, és lassan haladt felfelé. Mire a hasához ért, megnyugodott annyira, hogy körül tudott nézni. A tulajdonosok – és az építészük – jól kihasználták a raktárház területét, kiaknázva a városi ipari motívumokat, a szabadon hagyott csövekkel és vezetékekkel, a régi téglafallal. A tükörfényes acélon – a bárpulton, az asztalokon és székeken – visszatükröződtek a villódzó fények. Újabb lüktetés, gondolta Elizabeth, lüktető villódzás a zene ütemére. Kétoldalt nyitott vaslépcső vezetett fel az emeletre, amely szintén nyitott volt. Az emberek a korlát mentén vagy az asztaloknál zsúfolódtak össze. Valószínűleg azon a szinten is van egy bárpult. Az ital nagy hasznot termel. 30

Idelent, egy megemelt széles pódiumon, a villódzó fények alatt dolgozott a DJ. Egy újabb figyelő, döntötte el Elizabeth, a tekintély és tisztelet pozíciójába emelve, ahonnan jól láthatja a tömeget. Hosszú, sötét haja az arca körül repkedett, miközben dolgozott. Mintás pólót viselt. Abból a távolságból Elizabeth nem látta, mi van rajta, de a minta, rikító narancssárga volt a fekete anyagon. Közvetlen az emelvény előtt néhány nő vonaglott, csípőjüket ringatva jelezték, hogy szextársat keresnek. Elizabeth, most már teljesen nyugodtan, a zenére kezdett figyelni. Tetszett neki a kemény, ismétlődő ritmus; a dobok dübörgése, a gitár fémsikolya. Az is tetszett neki, ahogy táncosok mind-mind más módon mozogtak rá. Karok a levegőben, karok boksztartásban, ökölbe szorított kezek, könyökszurkák, földbegyökerezett lábak, felemelt lábak. – Hűha, és még egyszer hűha! – Julie letette a rózsaszín folyadékkal teli poharakat az asztalra. – Majdnem kiöntöttem idefelé ezeket. Igazán kár lett volna értük. Nyolc dollár volt poharanként. – Az alkoholos italok hozzák a legnagyobb hasznot a kluboknak és bároknak. – Azt elhiszem. De nagyon finomak. Belekóstoltam az enyémbe, és olyan, mint a vattacukor – nevetett, és közelebb hajolt. – Vigyáznunk kell rá, hogy addig tartson, amíg nem találunk valami fiút, aki fizeti az italunkat. – Miért vennének nekünk italt? – Ez csak nyilvánvaló. Jó csajok vagyunk, és facérok. Igyál egy kicsit, Liz, aztán gyerünk, lötyögjünk egyet, hogy megmutassuk, mink van. Elizabeth engedelmesen belekóstolt az italba. – Fini. – Még egyet kortyolt, csak hogy meggyőződjön róla, nem tévedett. – Nagyon fini. – Inni és tombolni akarok! Hé, imádom ezt a számot. Ideje rázni egyet! Julie ismét elkapta Elizabeth kezét. Amikor a tömeg körbezárta őket, Elizabeth behunyta a szemét. Csak a zenére figyelj, utasította magát, csak a zenére. – Hé, jó mozgásod van! 31

Elizabeth óvatosan kinyitotta a szemét, és Julie-ra összpontosított. – Hogy mondod? – Attól féltem, béna leszel, de nagyon jól mozogsz. Hiszen te tudsz táncolni! – Ó, a tánc törzsi eredetű, és arra találták ki, hogy serkentsen. Egyszerűen csak össze kell hangolnod a láb- és csípőmozgásodat. És utánozni kell tudni. Sokat figyeltem, hogyan táncolnak mások. – Ha te mondod, Liz. Elizabethnek tetszett, hogy mozgathatja a csípőjét. Olyan érzés volt, mint a magas sarok: hatalmassá tette, és ahogy a ruhaanyag hozzádörzsölődött a bőréhez, még egy szexuális pluszt is adott. A fények mindent szürreálissá tettek, és a zene az egészet elnyelte. Elizabeth tömegiszonya enyhült valamelyest, és amikor Julie összeütötte vele a csípőjét, nagyot nevetett, és valóban jól is érezte magát. Táncoltak, sokat táncoltak, aztán visszamentek az asztalukhoz, és Cosmót ittak, s amikor az egyik pincérnő arra járt, Elizabeth gondtalanul rendelt még egyet – A tánctól megszomjazom – mondta Julie-nak. – Már kellemesen zsong a fejem, és az a srác jó ideje figyel minket. Ne nézz oda! – Honnan tudjam, ki az, ha nem nézhetek oda? – Higgy nekem, nagyon édes. Mindjárt jelzek neki a szememmel, és akkor, mintegy véletlenül, megfordulhatsz. Szőke haja van, egy kicsit göndör. Szűk fehér pólót visel, fekete dzsekit és farmert. – Ja, igen, láttam már a bárpultnál. Egy nővel beszélgetett. A nőnek hosszú, szőke haja volt, és rikító rózsaszín ruhát viselt, ami teljesen közszemlére tette a mellét. Egy aranykarika volt a bal fülében, és aranygyűrű a jobb kezének gyűrűsujján. – Jézusom, neked hátul is van szemed, ahogy az anyám szokta mondani. Honnan tudod, amikor még meg sem nézted? – Láttam már a bárpultnál – ismételte Elizabeth. – Azért figyeltem fel rá, mert úgy tűnt, a szőke nő valamiért nagyon dühös. És azért emlékszem, mert eidetikus memóriám van. – És az végzetes? 32

– Nem, az nem valami betegség vagy egészségügyi probléma. Ó! – pirult el Elizabeth, és magába roskadt – Vicceltél. Fotografikus memóriának is szokták nevezni, de ez nem pontos, mert többről van szó, mint vizualitásról. – Ha te mondod... Készülj! De Elizabethet jobban érdekelte Julie – a szeme, amelyhez hozzátartozott az enyhén oldalra biccentett fej, a lassú, titokzatos mosoly, és az alulról felfelé nézés a félig lesütött szempilla alól. Ezután gyorsan megrázta, majd hátravetette a fejét, amitől Julie haja megemelkedett, majd finoman aláhullt. Ösztönös mozdulat lett volna? Vagy tanult viselkedés? Vagy a kettő valamiféle kombinációja? Mindenesetre Elizabeth úgy gondolta, neki is meg kellene próbálnia, bár nem volt többé haja, amit rázhatott volna. – Az üzenet célba ért. Ó, milyen édes mosolya van! Édes istenem, idejön! Tényleg idejön! – De hiszen te akartad, hogy idejöjjön. Ezért is... küldted az üzenetet. – Igen, de... fogadni mernék, hogy legalább huszonnégy. Csak kövesd a példámat. – Elnézést. Elizabeth Julie-t utánozva felnézett, de a mosolyt már nem merte megkockáztatni. Azt előbb gyakorolnia kell. – Kíváncsi lennék, tudnak-e nekem segíteni. Julie bemutatta az iménti hajdobálás egy módosított változatát. – Talán. – Attól tartok, cserbenhagy a memóriám, mert sohasem felejtek el egy gyönyörű nőt... de egyikükre sem emlékszem. Mondják, kérem, hogy még sohasem jártak itt. – Először vagyunk itt. – Ah, ez mindent megmagyaráz. – Gondolom, maga sokat jár ide. – Minden este. Ez az én klubom... azaz – mondta elbűvölő mosollyal –, van benne részesedésem.

33

– Ezek szerint maga az egyik Volkov? – szólalt meg Elizabeth gondolkodás nélkül, aztán nyomban el is pirult, ahogy a tüzes tekintet felé fordult – Alex Gurevics. Egy unokatestvér. – Julie Masters – nyújtott kezet Julie. Alex megfogta, és csókot lehelt rá. – És a barátnőm, Liz. – Legyenek üdvözölve a Warehouse 12-ben. Jól érzik magukat? – A zene remek. Amikor a pincérnő megérkezett az italokkal, Alex elvette a számlát a tálcáról. – Nem engedhetem meg, hogy gyönyörű nők, akik először járnak a klubomban, fizessenek az italukért. Julie az asztal alatt meglökte Elizabeth lábát, közben ragyogón Alexre mosolygott. – Akkor viszont csatlakoznia kell hozzánk. – Szívesen – mondta Alex, és odamormolt valamit a pincérnőnek. – Látogatóban járnak Chicagóban? – Nem, itt születtünk és nevelkedtünk – felelte Julie, és nagyot kortyolt a koktélból. – Mindketten. A nyári vakációra jöttünk haza. A Harvardon tanulunk. – A Harvardon? – A férfi félrebillentette a fejét, szeme csillogott. – Gyönyörű és okos. Máris félig szerelmes vagyok. Ha táncol velem, elvesztem. Julie ismét kortyolt egyet. – Akkor térképre lesz szüksége. A férfi nevetett és mindkét kezét feléjük nyújtotta. Julie megfogta az egyiket, és felállt. – Gyere, Liz, mutassuk meg neki, hogy rázza két Harvard-lány. – Ó, de ő veled akar táncolni. – Mindkettőjükkel. – Alex továbbra is kinyújtva tartotta a kezét. – Amitől én leszek a legszerencsésebb ember ebben a teremben. Elizabeth már éppen tiltakozott volna, amikor Julie jelzett neki Alex háta mögött, ami rengeteg szemforgatással, szemöldökemelgetéssel és grimasszal járt. Így aztán Elizabeth elfogadta a férfi kezét. 34

Alex valójában ugyan nem kérte fel táncolni, de Elizabeth értékelte a gesztust, hiszen a férfi ott is hagyhatta volna egyedül az asztalnál. Mindent elkövetett, hogy úgy csatlakozzon hozzájuk, hogy ne legyen útban. De nem számított, szeretett táncolni. Tetszett neki a zene. Élvezte a körülötte zsongó hangokat, a mozgást, az illatokat. Amikor mosolygott, az nem műmosoly volt, hanem szájának természetes mozdulata. Alex rákacsintott, majd széles mosollyal Julie csípőjére tette kezét. Aztán felemelte az állát, hogy jelezzen valakinek. Elizabeth épp meg akart fordulni, amikor valaki megfogta a kezét, és maga felé pördítette, majdnem elesett a magas sarkú szandálban. – Az unokatestvérem most is túl mohó, mint mindig. Neki kettő is jut, míg nekem egy sem. – Oroszország egzotikuma áradt a férfi hangjából. – Hacsak meg nem könyörül rajtam, és táncol velem. – Én... – Ne mondjon nemet, szépséges hölgy – húzta közelebb magához a férfi. – Csak táncoljunk. Elizabeth nem tehetett róla, csak bámult a férfira. Magas volt, teste keményen és határozottan simult az ő testéhez. Ahol Alex világos volt, ott ő sötét: hosszú, hullámos haja, a szeme, amely szinte feketén csillogott napbarnított arcában. Amikor mosolygott, szája sarkában kis gödröcskék jelentek meg. Elizabeth szíve hevesen megdobbant, majd megremegett. – Tetszik a ruhája – bókolt a férfi. – Köszönöm. Új. A férfi mosolya szélesedett. – És a kedvenc színem. Ilja vagyok. – Én... én meg Liz. Liz vagyok. Hm. Prijatno poznakomitszja. – Én is nagyon örülök, hogy megismerkedtünk. Beszél oroszul? – Igen. Nos, csak egy kicsit. – Egy gyönyörű lány, aki a kedvenc színemet viseli, és még oroszul is tud. Ez az én szerencsés estém. Nem, gondolta Liz, miközben a férfi még mindig magához szorította, de közben a kezét az ajkához emelte. Ó, nem, ez az ő szerencsés estéje. Ez volt élete legjobb estéje. 35

3 Beültek egy bokszba. Minden olyan simán, észrevétlenül történt, mint a varázslat. Olyan varázslat, mint ahogy a finom rózsaszín ital megjelent Elizabeth előtt. Ő volt Hamupipőke, és az éjfél még nagyon messze volt. Amikor leültek, a férfi mellette maradt, tekintetét az arcán tartotta, testével felé dőlt, mintha a tömeg és a zene nem is léteznének. Megérintette, miközben beszélt, és minden érintéstől a kézfején, a karján vagy a vállán csodálatos borzongás futott végig Elizabethen. – Szóval, mit tanul a Harvardon? – Az orvosira járok. – Ez nem így lesz, ígérte magának Elizabeth, de most még közel jár a valósághoz. – Orvos lesz? Az sok-sok évig tart, nem? Milyen orvos lesz? – Az anyám azt akarja, hogy kövessem őt az agy- és idegsebészeten. – Szóval agysebész lesz? Agyakat vág fel? Az nagyon fontos, felelősségteljes hivatás. – Ujjhegyét végighúzta a lány halántékán. – Maga biztosan nagyon okos. – Igen, az vagyok. Nagyon okos. A férfi nevetett, mintha Elizabeth valami elragadó dolgot mondott volna. – Jó, ha az ember ismeri önmagát. Azt mondja, ezt az anyja akarja. Maga is ezt szeretné? Elizabeth belekóstolt a koktélba, és arra gondolt, hogy a férfi is nagyon okos... vagy legalábbis megérez dolgokat. – Nem, nem igazán. – Akkor milyen orvos szeretne lenni? – Egyáltalán nem akarok orvos lenni.

– Nem? Akkor mi? – Az FBI-nak szeretnék dolgozni a számítógépes bűnözés területén. – Az FBI-nak? – A sötét szempár tágra nyílt. – Igen. Nyomozni akarok. High-tech bűnözés, számítógépes csalások, terrorizmus, szexuális kizsákmányolás. Nagyon fontos terület, és nap, mint nap változik, ahogy a technika fejlődik. Minél több ember használ számítógépet és függ a számítógéptől és elektronikától, annál több bűnöző fogja kihasználni ezt a függőséget. Tolvajok, az átverés mesterei, pedofilok, még a terroristák is. – Ezek szerint ez a szenvedélye. – I-igen, azt hiszem. – Akkor ezt kell követnie. Az embernek mindig követnie kell a szenvedélyét, nem igaz? – Ahogy keze a lány térdéhez ért, valami lassú, meleg áramlat kúszott Elizabeth gyomrába. – Még sohasem tettem. – Ez lenne a szenvedély? Ez a lassú melegség? – De szeretném elkezdeni. – Tisztelnie kell az anyját, de tisztelnie kell saját magát is. Felnőtt nő. És egy anya azt szeretné, hogy a gyermeke boldog legyen. – Az enyém nem akarja, hogy elvesztegessem az eszemet. – De a magáé ez az ész. – Kezdem elhinni, hogy így van. Maga is egyetemista? – Nem, én már befejeztem a tanulást. Most a családi vállalkozásban dolgozom, és ez boldoggá tesz. – Intett a pincérnőnek, hogy hozzon még egy kört, mielőtt Elizabeth egyáltalán észrevehette volna, hogy majdnem kiürült a pohara. – Mert ez a szenvedélye. – Így igaz. És én mindig követem a szenvedélyem szavát... például így… Meg fogja csókolni. Még sohasem csókolták meg, de Elizabeth elég gyakran elképzelte, milyen lehet az. Rá kellett jönnie, hogy a képzelet nem az legerősebb oldala. Azzal tisztában volt, hogy a csókolózás biológiai információkat visz át feromonok útján, s hogy maga az aktus stimulálja az ajakban és nyelvben végződő összes ideget. Kémiai reakciót vált ki, 37

méghozzá kellemeset, ez magyarázza, hogy – kevés kivétellel – miért is az emberi kultúra része. Most azonban fel kellett fedeznie, mennyire más érzés, ha megcsókolják az embert, mint amikor elmélkedik róla. A férfi ajka puha és sima volt, ahogy finoman súrolta az övét, gyengéden, de egyre erősebb nyomást gyakorolva rá, miközben kezét is feljebb csúsztatta a csípőjéről. Elizabeth szíve nagyot dobbant a meleg tenyér alatt, miközben a férfi nyelve utat talált az ajkai közt, s lustán siklott előre. Elizabeth lélegzete elakadt, majd önkéntelen, majdnem fájdalmas kis hangként szabadult ki belőle... és a világ a feje tetejére állt. – Édes – mormolta a férfi, és a szó vibrálásától az ajkán, a lélegzetének melegségétől a szájában, Elizabeth hátán végigfutott a hideg. – Nagyon édes. – A férfi fogai az alsó ajkát kóstolgatták, majd hátradőlt, és alaposan megnézte magának Elizabethet – Kedvellek. – Én is kedvellek. Tetszett a csókod. – Akkor tánc közben is meg kell ismételnünk. – Talpra állította a lányt, ajkát ismét az ajkához érintette. – Te nem vagy olyan... olyan... megcsömörlött, ez a helyes szó. Nem olyan vagy, mint a többi nő, aki csak azért jön be, hogy táncoljon, igyon és férfiakkal flörtöljön. – Egyikben sincs túl nagy tapasztalatom. A férfi fekete szeme szikrázott a lüktető fényben. – Akkor a többi férfi nem olyan szerencsés, mint én. Elizabeth hátranézett, és miközben Ilja a táncparkett felé húzta, látta, hogy Julie-t is megcsókolják. Nem lassan és gyengéden, de úgy tűnt, Julie is élvezi, sőt teljes lelkesedéssel részt is vesz a csókban, szóval... Akkor Ilja a karjába vonta, és ringatózni kezdett vele, nem úgy, mint a többiek, akik ugráltak, ráztak és pörögtek. Csak ringatóztak, miközben a férfi szája ismét az övére tapadt, és Elizabeth többé nem gondolt a kémiai reakciókra vagy az idegvégződésekre. Helyette mindent elkövetett, hogy ő is beleadja a magáét a csókba. Az ösztönei súgtak. Karját a férfi nyaka köré fonta, és amikor megérezte a férfiban a változást, ahogy a kemény férfiasság hozzányomódott, tudta, hogy ez is normális, még ha akaratlan, testi reakció is. 38

De azt is tudta, hogy a csoda ettől még ugyanaz marad. Ő okozta ezt a reakciót. A férfi kívánja őt, akit még soha senki sem kívánt. – Mit teszel velem? – suttogta Ilja a fülébe. – Az ízed, az illatod. – A feromonok teszik. Ilja összevont szemöldökkel nézett rá. – A mik? – Nem számít. – Elizabeth a férfi vállához szorította az arcát. Tisztában volt vele, hogy az alkohol károsan befolyásolja az ítélőképességét, de nem érdekelte. Sőt azt is tudta, az is az alkoholnak köszönhető, hogy nem érdekli. De ezzel sem foglalkozott. Ismét felemelte a fejét, és ezúttal ő kezdeményezte a csókot. – Le kellene ülnünk – mondta a férfi egy hosszú perc után. – Egészen elgyengült tőled a lábam. Fogta a kezét, miközben visszasétáltak az asztalukhoz. A csillogó szemű, kipirult arcú Julie felugrott. Megingott egy kicsit aztán nevetve felkapta a táskáját. – Mindjárt visszajövünk. Gyere, Liz! – Hová? – Hová máshová? A mosdóba. – Ó, elnézést. Julie belekarolt, részint barátságból, részint, hogy megtartsa az egyensúlyát. – Édes jó istenem! El tudod ezt hinni? Úgy tűnik, kikaptuk a legmenőbb srácokat. Jézusom, mind a kettő annyira szexi! És a tiednek még akcentusa is van! Bárcsak az enyémnek is lenne, de így is sokkal jobban csókol, mint Daryl. Gyakorlatilag övé a klub, tudod, és van egy háza is a tónál. Elvisz oda minket ma este. – Elvisz magához? Gondolod, hogy ez helyes? – Ó, hát persze! – Julie belökte a mosdó ajtaját, és végigpillantott a fülkék során. – Jellemző, tényleg pisilnem kell! Zsong a fejem. Milyen a te fiúd? Jól csókol? Hogy hívják? – Iljának. Igen, jól csókol. Kedvelem őt nagyon, de nem hiszem, hogy helyes lenne velük mennünk Alexhez. – Ó, lazíts már egy kicsit Liz! Nem hagyhatsz most cserben! Teljesen be vagyok indulva Alexre, de nem mehetek csak úgy 39

egyedül el vele... első alkalommal semmiképp. Nem kell lefeküdnöd Iljával, ha már ennyire szűzies vagy. – A szex természetes és szükséges tevékenység, amely nem csupán a faj újrateremtését szolgálja, hanem az embereknél az élvezet és a stressztől való megszabadulás fontos formája is. – Aha, vettem. – Julie a könyökével oldalba bökte barátnőjét. – Akkor nem fogsz lekurvázni, amiért lefekszem Alexszel? – A patriarchális társadalom szerencsétlen mellékterméke, hogy szajhának vagy olcsón kaphatónak tartják azokat a nőket, akik a szexet az örömszerzés kedvéért űzik, míg ugyanez a férfiaknál természetesnek és az élet elengedhetetlen részének számít. A szüzességnek nem lenne szabad díjnak lennie, amelyet adnak vagy megtagadnak. A szűzhártyának nincs jutalmazó sajátossága, és nem ad hatalmat. A nőknek ugyanúgy meg kellene, nem, meg kell engedni, mint a férfiaknak, hogy megtalálják a saját szexuális kielégülésüket, akár az utódnemzés a cél, akár nem, illetve függetlenül attól, hogy monogám kapcsolatban élnek, vagy sem. Egy magas, vörös hajú nő igazgatta a haját a tükör előtt, aztán Elizabeth mellett elsétálva, káprázatos mosolyt vetett rá. – Dalolj csak, édesem! Elizabeth egészen közel hajolt Julie-hoz, miközben a nő folytatta útját kifelé. – Miért kellene énekelnem? – értetlenkedett suttogva. – Ez csak egy kifejezés. Tudod, Liz, azt hittem, te is olyan keresztbe teszi a lábát nebáncsvirág vagy, aki visong, ha valaki hozzáér, és azt is csak ruhán keresztül fajta. – Attól, hogy nincs tapasztalatom, még nem vagyok prűd. – Felfogtam. Bevallom, azt terveztem, hogy valamikor az est folyamán lepattintalak majd magamról, és egyedül bulizok tovább, de jó muri veled lenni... még akkor is, ha az idő felében úgy beszélsz, mint valami tanár. Szóval csak azt akarom mondani, ne haragudj. – Semmi gond. Nem tetted meg. És tudom, hogy nem olyan vagyok, mint a barátnőid. – Hé! – ölelte át Julie Elizabeth vállát, és megszorította. – Most már te is a barátnőm vagy, nem igaz? – Nagyon remélem. Nekem még soha... 40

– Ó, hála istennek! – A lelkes kiáltás után Julie kissé tántorogva lódult az éppen megüresedő fülke felé. – És elmegyünk Alexhez, ugye? Elizabeth körülnézett a zsúfolt mosdóban. A nők a sminkjüket frissítették fel, vagy sorban álltak, közben nevetgéltek, beszélgettek. Valószínűleg ő volt az egyetlen szűz lány a helyiségben. A szüzesség nem valami díj, emlékeztette magát. Tehát nem is teher. Ő dönti el, hogy akarja-e adni, vagy sem. Az ő választása. Az ő élete. – Liz? – Igen. – Mély lélegzetet vett, és a következő felszabaduló fülke felé indult. – Igen – ismételte meg, becsukva az ajtót, és lehunyva a szemét. – Elmegyünk. Együtt. Az asztalnál Ilja felemelte a sörét. – Ha ezek a lányok huszonegy évesek, akkor én hatvan vagyok. Alex nevetve vállat vont. – De elég közel járnak hozzá. És az enyém nagyon be van indulva, hidd el nekem. – Részeg, Alexi. – És akkor mi van? Nem én erőltettem bele az italt. Friss húsra vágyom, és ha a fene fenét eszik, akkor is lefekszem vele ma éjjel. Csak azt ne mondd, testvér, hogy te nem akarod meghúzni azt a tüzes barnát. – Édes lányka – mosolyodott el Ilja. – És csak alig-alig éretlen. Nem olyan részeg, mint a tiéd. Ha ő benne van, lefekszem vele. Tetszik az esze. – Ugyan, ne etess már! – rándult meg Alex ajka. – De, komolyan. Van benne valami plusz. – Ilja körülnézett. Mind ugyanolyan, gondolta a nőket nézve, mind túlságosan kiszámítható. – Üdítő, igen, ez a helyes szó rá. – A szőke már szervezkedik, szóval hozzám megyünk. Mindannyian. Azt mondta, csak akkor hajlandó, ha a barátnője is jön. Tiétek lehet a vendégszoba. – Jobban kedvelem a saját lakásomat. – Figyelj, vagy mind a ketten jönnek, vagy egyikük sem. Nem azért feccöltem a csajba két órát, hogy most elhordja a csinos kis fenekét, mert te nem vagy képes nyélbe ütni a dolgot. 41

Ilja tekintete megkeményedett a söre fölött. – Képes vagyok nyélbe ütni a dolgot, brat. – És szerinted melyik a vonzóbb a lányoknak, kuzin? Az az ócska apartman, ahol most is laksz, vagy az én tóparti házikóm? Ilja megvonta a vállát. – Én jobban kedvelem a saját lakásom, de rendben, hozzád megyünk. Semmi drog, Alexi! – Ó, Krisztus szerelmére! – Semmi drog! – hajolt előre Ilja, és ujjával megkopogtatta az asztalt. – Azt akarom, hogy minden törvényes legyen. Nem ismerjük őket, de azt hiszem, az enyém nem helyeselné. Azt állítja, az FBI-nak akar dolgozni. – Most csak szórakozol velem, igaz? – Nem. Semmi drog, Alexi, vagy én nem megyek... te pedig nem jutsz csajhoz. – Rendben. Jönnek is. – Állj fel – bökte meg Ilja Alexet az asztal alatt. – Tégy úgy, mintha úriember lennél. – Felállt, és a kezét nyújtotta Liznek. – Szívesen kiszabadulnánk innen – jelentette ki Julie, és Alex nyakába akaszkodott. – Szeretnénk megnézni a házadat. – Akkor pontosan ezt fogjuk tenni. Nincs is jobb, mint egy magánbuli. – Neked is megfelel így? – kérdezte halkan Ilja Elizabethtől, ahogy kifelé indultak. – Igen. Julie nagyon szeretné, s mivel együtt vagyunk... – Nem. Én nem azt kérdeztem, mit akar Julie, hanem azt, hogy te mit szeretnél. Elizabeth Iljára nézett. Enyhe szúrást érzett a szíve körül, és legszívesebben felsóhajtott volna. A férfinak számít, hogy ő mit akar. – Igen, szeretnék veled menni. – Akkor jó. – Ilja megfogta a lány kezét, és a szívére szorította, miközben keresztülkígyóztak a tömegen. – Szeretnék veled lenni, és szeretném, ha még mesélnél magadról. Mindent tudni akarok rólad, Liz. – Julie azt mondta, a fiúk – férfiak – csak magukról akarnak beszélni. 42

Úja halkan felnevetett, és átkarolta a derekát. – Akkor hogyan ismernék meg az elbűvölő nőket? Ahogy az ajtóhoz értek, egy öltönyös férfi lépett oda Iljához, és megkopogtatta a vállát. – Egy pillanat – mondta Ilja Liznek, és oldalt lépett. Elizabeth nem sokat hallott a beszélgetésből, és az is oroszul volt. De elég volt egyetlen pillantást vetni a férfi arcára, hogy lássa, nem örül a hírnek. Mint ahogy abban is meglehetősen biztos volt, hogy a csort vozmi3 valami káromkodás lehet. Ilja intett a férfinak, hogy várjon, és kikísérte Lizt, ahol Julie és Alex várt rájuk. – Van valami, amit még el kell intéznem. Sajnálom. – A francba, Ilja, bízd valaki másra. – Ez munka – mondta a férfi kurtán. – Nem tart sokáig... nem több egy óránál. Liz, menj Alexivel és a barátnőddel. Amint végzek, én is jövök. – Ó, de... – Gyere már, Liz, minden rendben lesz. Alexnél is megvárhatod Ilját. Mindenféle zenéje van, és egy síkképernyős tévéje is. – Csak várj rám. – Ilja lehajolt, és hosszasan megcsókolta Elizabethet. – Hamarosan ott leszek. Alexi, óvatosan vezess! Nagyon értékes szállítmányod van. – Szóval most már két csinos nőm is van. – Alex nem bírta kihagyni a lehetőséget, és mind a két lányba belekarolt. – Ilja mindent túl komolyan vesz. Én szeretek bulizni. Túl fiatalok vagyunk ahhoz, hogy komolyak legyünk. Egy sötét sportkocsi siklott a járda mellé. Alex intett, aztán elkapta a kulcsot, amelyet a kocsirendező dobott oda neki. Kinyitotta az ajtót. A jó modor és a barátnője iránti elkötelezettség csapdájába esett Liz beszállt hátra. A klub ajtaját figyelte, még a nyaka is kitekeredett, ahogy Alex elhajtotta klubtól, Julie pedig vidáman együtt dalolt a rádióval. Ez így nem helyes. Ilja nélkül az izgalom, a várakozás izgalma elhalványult, s csak a sivár tompaság maradt utána. A hátsó ülésen való utazás az alkohollal kombinálva nem tett jót neki. Hullámokban 3

A fene vigye el!

43

tört rá a rosszullét. Émelygéssel küzdve, és hirtelen szörnyen fáradtan hajtotta fejét a hátsó ajtó ablakához. Nincs rá szükségük, gondolta Elizabeth. Julie is és Alex is énekelt, nevetgélt. Alex túl gyorsan hajtott, élesen vette be a kanyarokat, amitől Elizabeth gyomra felkavarodott. Nem fog hányni! Bár elöntötte a forróság, kényszerítette magát, hogy nyugodtan, egyenletesen lélegezzen. Nem fogja megalázni magát azzal, hogy összehányja Alex kocsijának hátsó ülését. Elizabeth néhány centire leengedte az ablakot, és hagyta, hogy a szél az arcát fújja. Szeretett volna lefeküdni, aludni akart. Túl sokat ivott, és ez is egyfajta kémiai reakció volt, bár közel sem kellemes. Igyekezett a lélegzetvételre összpontosítani, az arcát érő levegőre, a házakra, kocsikra, utcákra. Bármire, csak ne émelygő gyomrára és szédülő fejére. Ahogy a Lake Shore Drive-on kanyarogtak, arra gondolt, milyen közel vannak – viszonylag – a Lincoln Parkbeli otthonához. Ha most hazamehetne, lefeküdhetne a szobájában, és kialudhatná a hányingert és a szédülést. De aztán Alex bekanyarodott egy meglehetősen öreg, hagyományos stílusban épült, egyemeletes ház elé, és Elizabeth arra gondolt, hogy legalább mindjárt szilárd talaj lesz a lába alatt. – Nagyszerű innen a kilátás – mondta Alex, miközben ő és Julie kiszállt a kocsiból. – Gondoltam, hogy veszek egy lakást valami társasházban, de szeretem a hely magányát. Itt nyugodtan lehet bulizni, senki sem piszkál, hogy túl hangos a zene. Julie megtántorodott, és nagyot kacagott, amikor Alex elkapta, és megmarkolta a fenekét. Elizabeth mögöttük ment, és szörnyen érezte magát az ötödik kerék szerepében. – Teljesen egyedül élsz itt? – sikerült kinyögnie. – Rengeteg hely van a vendégeknek – nyitotta ki a bejárati ajtót Alex, és intett. – Hölgyek előre. – S megpaskolta Elizabeth fenekét, amikor az elment mellette. Elizabeth szerette volna megdicsérni a férfi otthonát, de igazából mindent túl rikítónak, túl újnak, túl modernnek talált. Csupa kemény él, tükörfényes felület, csillogó bőr. Rikítóvörös bárpult, hatalmas fekete pamlag és óriási faliképernyő uralta a nappalit, amikor a széles 44

üvegajtónak és a teraszra néző ablakoknak kellett volna a kulcspontnak lenniük. – Ó, jóságos isten, ez tetszik! – Julie azonnal levetette magát a pamlagra. – Olyan dekadens! – Ez volt a cél, bébi. – Alex felkapta a távirányítót, megnyomott egy gombot, és nyomban dübörgő zene töltötte be a helyiséget. – Keverek nektek egy italt. – Tudsz Cosmót csinálni? – akarta tudni Julie. – Egyszerűen imádom a Cosmót. – Mindjárt hozok neked egyet. – Kérhetnék egy kis vizet? – kérdezte Elizabeth. – Ó, Liz, ne légy már ilyen ünneprontó! – Egy kicsit kiszáradt a szám. – És az istenért, levegőre van szüksége! – Nem gond, ha kinézek? – indult a teraszajtó felé. – Persze, hogy nem. Mi casa es su casa.4 – Táncolni akarok! Ahogy Julie felpattant, és vonaglani, riszálni kezdett, Elizabeth kinyitotta az ajtót, és kimenekült a teraszra. Úgy vélte, biztos gyönyörű a kilátás, de minden mintha valami ködben úszott volna, ahogy nekidőlt a korlátnak. Mit tettek? Mégis mit képzeltek? Ez nagy hiba volt. Ostoba és vakmerő hiba. El kell menniük. Meg kell győznie Julie-t, hogy menjenek el. De még a zenén át is hallotta barátnője Cosmótól elmosódott nevetését. Talán kitisztulna a feje és megnyugodna a gyomra, ha leülne néhány percre idekint. Mondhatná, hogy felhívta az anyja. Ugyan mit számít egy újabb hazugság? Kitalál valami kifogást, valami igazán jó, logikus kifogást, hogy miért kell elmennie. Csak tisztuljon ki előbb a feje. – Á, hát itt vagy. Elizabeth megfordult, ahogy Alex kilépett a teraszra. – Mindegyikből egy-egy. – Egyik kezében egy pohár vizet és jeget hozott, mely ezüstösen csillogott a holdfényben, a másikban a 4

Az én házam a te házad (spanyol)

45

finom rózsaszín ital, amelynek már a látványától is felfordult Elizabeth gyomra. – Köszönöm, de azt hiszem, csak a vizet kérném. – Táplálni kell a tüzet, bébi, nem eloltani. – De félretette az italt. – Nem kell ám egyedül búslakodnod idekint – lépett közelebb, és a korláthoz nyomta a lányt. – Hárman is bulizhatunk. Mindkettőtökkel elbírok. – Nem hiszem, hogy... – Ki tudja, Ilja jön-e. Csak a munka meg a munka, mást se tud. Rajtad azonban megakadt a szeme. Meg az enyém is. Gyere be. Nagy bulit csapunk. – Azt hiszem... megvárom Ilját. Használhatom a mosdót? – A te veszteséged, bébi. – Bár a férfi csak megrántotta a vállát, Elizabeth mintha valami gonosz fényt is látott volna megcsillanni a szemében. – Balra, a konyha mögött. – Köszönöm. – Ha meggondolnád magad... – szólt utána Alex, ahogy Elizabeth az ajtó felé rohant. – Julie – kapta el Elizabeth a barátnője karját, miközben az egy bizonytalan tánclépéssel próbálkozott. – Istenien érzem magam. Ez életem legklasszabb estéje! – Julie, ne igyál többet, már így is túl sokat ittál. Egy pff hang után Julie lerázta Elizabethet. – Lehetetlen. – Mennünk kell! – Maradnunk kell, hogy bulizzunk! – Alex azt mondta, hogy mindkettőnkkel le akar feküdni. – Juj, nehogy komolyan vedd! – nevetett Julie, és újra megpördült maga körül. – Csak ugratni akar. Ne játszd itt az eszementet! A fiúd mindjárt itt lesz. Addig igyál még egy koktélt, és élvezd az estét. – Nem akarok többet inni. Rosszul vagyok. Haza szeretnék menni. – Nincs hazamenetel. Rá se ránts! Gyerünk, Lizzie! Táncolj velem! – Nem tudok! – Liz a gyomrára szorította a kezét, bőrén hideg verejték ütött ki. – Azt hiszem, ki kell... 46

Mivel képtelen volt legyűrni hányingerét, elrohant a konyha felé, de a szeme sarkából még látta, hogy Alex a teraszajtónak támaszkodva vigyorog rajta. Félig zokogva botladozott át a konyhán, s majdnem hasra esett, ahogy berobbant a fürdőszobába. Még megkockáztatta azt a fél percet, amíg bezárta maga mögött az ajtót, aztán térdre esett a vécécsésze előtt. Abban a pillanatban már hányt is, valami sűrű, rózsaszín nyálkát, és alig jutott lélegzethez, amikor ismét elhányta magát. Könnyek folytak az arcán, ahogy a mosdóra támaszkodva nagy nehezen felhúzta magát, és talpra állt. Félig vakon nyitotta meg a hideg vizet, kiöblítette a száját, az arcát locsolta. Reszketve emelte fel a fejét, és meglátta magát a tükörben: fehér, mint a viasz, a szempillafesték és a szemkihúzó maszatfoltjai a szeme alatt szörnyű szürke sebhelyekre emlékeztettek, a maradék fekete könnycsíkokat rajzolt az arcára. A szégyen mardosta akkor is, amikor a következő rosszulléthullám ismét térdre kényszerítette a kagyló előtt. Kimerültén, szédülő fejjel kuporgott a kövön, és zokogott. Nem akarta, hogy bárki is lássa ilyen állapotban. Haza akart menni. Meg akart halni! Reszketve feküdt, arcát a hideg csempéhez szorítva, amíg úgy nem vélte, talán megkockáztathatná a felülést. A helyiség hányástól és verejtéktől bűzlött, de Elizabeth addig nem ment ki, amíg rendbe nem szedte magát. Mindent megtett, ami az erejéből telt. Addig dörzsölte szappannal és vízzel az arcát, míg már fájt, s szinte percenként meg kellett pihennie, hogy leküzdje a hányinger újabb hullámát. Mire végzett sápadt és maszatos volt, szeme vörös és üveges. De annyira remegett a keze, hogy a smink felújítására tett kísérletei sorra kudarcba fulladtak, s az eredmény majdnem hogy rosszabb lett, mintha semmit sem csinált volna. Le kellett nyelnie a megaláztatást. Kimegy a teraszra, a friss levegőre, és megvárja Ilját. Megkéri, hogy vigye haza, és csak remélte, hogy a férfi megérti. 47

Biztos nem akarja majd soha többé látni. Nem fogja soha többé megcsókolni. Ok és okozat, emlékeztette magát. Egész este hazudott, hazudott és hazudott, s az eredmény ez az új megaláztatás, és ami még ennél is rosszabb, hogy egy pillanatra betekintést nyert abba, mi minden történhetett volna, és most ez is elveszett. Lehajtotta a vécétetőt, leereszkedett rá, és a táskáját markolva, lelkileg felkészült a következő lépésre. Kimerülten levette a cipőjét. Ugyan mit számít? Sajgott a lába, és különben is, Hamupipőke számára elérkezett az éjfél. Olyan méltósággal sétált át a fekete készülékekkel és vakító fehér pultokkal felszerelt konyhán, amilyenre csak képes volt. De amikor be akart lépni a nappaliba, meglátta Alexet és Julie-t. Mindketten meztelenek voltak, és a pamlagon szeretkeztek. Egy dermedt pillanatig döbbent ámulattal állt, látta a tetoválásokat hullámzani Alex hátán és vállán, ahogy a csípője erőteljesen mozgott. Alatta Julie torokhangon nyögdécselt. Elizabeth hirtelen elszégyellte magát, amiért nézi őket. Amilyen halkan csak tudott, elhátrált, és a konyhán át ment ki a teraszra. Leül idekint a levegőn, és megvárja, amíg azok ott bent végeznek. Nem volt prűd. Ez végül is csak szex. De azért nagyon szerette volna, ha Alex és Julie a hálószobában, zárt ajtók mögött szeretkezik. Aztán meg azt kívánta, bárcsak több vizet ivott volna fájós torkára, és hogy lenne egy takarója, mert fázott – fázott, üresnek és végtelenül törékenynek érezte magát. Aztán elszunyókált, összekuporodva a széken a terasz sötét sarkában. Nem tudta, mi ébresztette fel – hangok, valami zörgés –, de hirtelen magához tért a széken, mereven és átfagyottan. Látta az óráján, hogy alig tizenöt percet aludt, de még rosszabbul volt, mint előtte. Haza kell mennie. Odalopakodott az ajtóhoz, hogy megnézze, Julie és Alex végzett-e már. Julie-t nem látta, de Alex – egy szál fekete bokszerben – két teljesen felöltözött férfi társaságában állt a nappaliban. 48

Elizabeth ajkába harapva közelebb húzódott. Talán azért jöttek, hogy szóljanak, Ilja csak később tud jönni. Ó, istenem, bárcsak itt lenne már, és hazavinné! Emlékezve, hogy fest, Elizabeth az árnyékban maradva oldalazott az ajtó felé, amelyet Alex nyitva hagyott. – A rohadt életbe, beszéljetek angolul, hiszen Chicagóban születtem. – A nyilvánvalóan dühös Alex a bárpulthoz ment, és töltött magának egy pohár vodkát. – Mit akarsz, Korotkij, ami nem várhatott reggelig? – Minek halogatnánk holnapig? Ez elég amerikai számodra? A férfi, aki beszélt, alacsony, de erős, arányos testalkatú volt. Pólójának ujját majd’ szétfeszítették az izmai. Karját tetoválások borították. Alexhez hasonlóan ő is szőke és jóképű volt. Rokonok lennének? A hasonlóság halvány ugyan, de létező. A vele lévő férfi nagyobb, idősebb volt nála, és katonamódra állt mellette. – Ja, igazi kibaszott Yankee-Doodle vagy – lökte vissza a vodkát a helyére Alex. – Vége a hivatali óráknak. – Te pedig keményen dolgoztál. – Korotkij hangja sima volt, de a simaság alatt az érdekes akcentus karcolt, mint a durva, érdes szélű kődarab. – Mert kemény munka, hogy meglopd a nagybátyádat. Alex keze megállt a kis tükörlap fölött, amelyre éppen valami fehér port szórt egy átlátszó zacskóból. – Miről beszélsz? Nem loptam Szergejtől. – Lopsz a klubokból, az étteremből; lefölözöd az internetes csalások hasznát, a szajhák bevételének profitját. Mindenhonnan lopsz, amire csak rá tudod tenni a kezed. Azt hiszed, ez nem lopás? Azt hiszed, a nagybátyád bolond? Alexi gúnyos vigyorral vett fel egy fémpálcát, és ütögetni kezdte a tükörlapot. Kokain, döbbent rá Elizabeth. Jóságos isten, mit tett azzal, hogy idejött? – Hűséges vagyok Szergejhez – mondta Alex, miközben felszippantotta a port –, és holnap megbeszélem vele ezt a marhaságot. 49

– Azt hiszed, Szergej nem tudja, hogyan fizetsz a Rolexért, az Armaniért, Versacéért, ezért a házért, az összes többi játékodért... és a drogért, Alexi? Azt hiszed, nem tudja, hogy lepaktáltál a zsarukkal? A fémrudacska megcsörrent, ahogy Alex leejtette. – Nem paktáltam le a zsarukkal. Hazudik, gondolta Elizabeth. Látta a szemén, hallotta a hangján. – Két nappal ezelőtt bevittek kábítószer birtoklásáért. – Korotkij mozdulata, ahogy a kokain felé intett, maga volt a tiszta undor. – És te lepaktáltál velük, mudak.5Elárultad a családodat a szabadságodért, a finom életért. Tudod, mi történik a tolvajokkal és árulókkal, Alexi? – Beszélek Szergejjel. Megmagyarázom neki. Mondanom kellett nekik valamit, de az csak rizsa volt. Csak sóderoltam. Átvertem őket. – Nem, Alexi. Ők vertek át téged. Vesztettél. – Beszélek Szergejjel. – Amikor hátralépett, a második férfi megmozdult, a termetéhez képest meglepő gyorsasággal, és hátracsavarta Alexi kezét. Alex arcára kiült a rettegés, és félelmében oroszul beszélt. – Ne tedd ezt! Jakov, unokatestvérek vagyunk. Az anyád meg az enyém nővérek. Ugyanaz a vér folyik az ereinkben. – Szégyene vagy az anyádnak, szégyent hoztál a tulajdon véredre. Térdre! – Ne! Ne tedd! A második férfi a földre lökte Alexit. – Kérlek, ne tedd! Rokonok vagyunk. Adj egy esélyt! – Igen, könyörögj csak! Könyörögj a mit sem érő életedért! Legszívesebben hagynám, hogy Jegor összetörje minden csontodat, de a nagybátyád azt mondta, a húga kedvéért legyünk kíméletesek. – Kérlek, légy irgalmas! – Nesze neked irgalom! – Korotkij pisztolyt húzott elő a veséje fölül, a csövét Alexi homlokához szorította és tüzelt. Elizabeth lába felmondta a szolgálatot. Térdre esett, kezét a szája elé kapta, hogy elfojtsa sikolyát. Korotkij halkan mondott valamit, miközben a fegyvert Alexi halántékoz tartotta, és még kétszer elsütötte. Arcizma sem rándult 5

Seggfej.

50

közben, olyan volt, mintha maszkot viselt volna gyilkolás közben. Aztán megkeményedtek az arcvonásai, ahogy a konyha felé pillantott. – Nem érzem jól magam, Alex. Le kell feküdnöm, vagy talán... Kik maguk? – Ó, a kurva anyját! – morogta a férfi, és kétszer belelőtt Julie-ba. – Miért nem tudtunk róla, hogy vele van a kurvája is? A második férfi odasétált és megállt Julie felett. – Ez egy új – mondta a fejét csóválva. – Nagyon fiatal. – Most már nem lesz öregebb. Elizabeth látása elhomályosult. Csak álmodik. Egy rémálmot! Mert sokat ivott, és most rosszul van. Mindjárt felébred. A sötétben kuporogva Alexet nézte. Alig van vér, vette észre. Ha ez igazából megtörtént volna, nem kellene több vérnek lennie? Ébredj fel, ébredj fel, ébredj fel! De rémülete csak fokozódott, amikor meglátta a belépő Ilját. Őt is meg fogják ölni. Az a férfi lelövi! Segítenie kell! Szólnia kell neki, hogy... – A fenébe is, mit csináltatok? – Amire parancsot kaptunk. – Az volt az parancs, hogy törjétek el a kezét, és azt is csak holnap este. – De megváltozott. Az informátorunk szólt, hogy Alexi lefeküdt a zsaruknak. – Krisztusom! A kis szarházi! Elizabeth elszömyedve nézte, ahogy Ilja háromszor is belerúg Alex holttestébe. Közülük való, gondolta. Ő is egy közülük. Ilja megállt, a hajába túrt, aztán meglátta Julie holttestét. – Ó, bassza meg, őt is meg kellett ölnötök? – Látott minket. Nekünk azt mondták, Alex kurvája egy másik férfival ment el. – Ennek az volt a pechje, hogy Alex friss hús után nézett. Hol a másik? – Másik? A gyönyörű sötét szempárban jeges fény villant. 51

– Ketten voltak. Ez és egy másik... rövid, fekete hajú vörös ruhában. – Jegor. A nagydarab férfi bólintott, és kését előhúzva az emeletre indult. Ilja intett, és Korotkij az utasítást követve a konyhának vette az irányt, míg Ilja a teraszajtóhoz sétált. – Liz – mormolta. – Liz, minden rendben van. Vigyázok rád. Csizmájából kést húzott elő, és a háta mögött tartva felkapcsolta a kinti világítást. Látta a lány cipőjét. Végignézett a teraszon, majd a korláthoz sietett. – Itt nincs senki – szólalt meg Korotkij az ajtóból. – De volt. Keressétek meg!

52

4 Vakon rohant, tágra nyílt üveges szemmel, tiszta erejéből, levegő után kapkodva és könnyek közt. Nem engedhette szabadon a torkát kaparó sikoltást. Meghallhatják. Ha meghallják, ha elkapják, megölik. Mint Julie-t. Leküzdötte a kényszert, hogy kirohanjon az útra. Többen is lehetnek. Több olyan, mint Ilja. Honnan tudhatná, hogy a kocsi, amelyet leint, nem az egyiküké-e? Honnan tudhatná, ha bekopog valamelyik házba, nem közülük való nyit-e ajtót? Rohannia kell, olyan messzire kell jutnia innen, amilyen messzire csak tud. El kell rejtőznie. Ha kerítés állta útját, átmászott rajta. Ha sövény, átverekedte magát rajta. Amikor a talaj felsebezte csupasz lábát, visszafojtotta a fájdalomkiáltásokat. Elbújt a holdfény elől, mint ahogy a vakond kapar sötét helyek után. Egy kutya ugatott őrülten, amikor átrohant valami udvaron. Istenem, csak meg ne hallják! Ne hagyd, hogy utánam jöjjenek! Ne nézz vissza! Valami belehasított az oldalába. Egy rémisztő pillanatig, miközben előrebukott, azt hitte, meglőtték. De a földön feküdt, a térdét felhúzva, és torka égett, ahogy sípolva kapkodott levegő után. Görcs. Csak egy görcs. De a görccsel együtt szörnyű hányinger is rátört. Négykézlábra küzdötte magát, s öklendezni kezdett. Zokogva öklendezett, remegve a meddő erőfeszítéstől. A sokk, mondta magának vacogó fogakkal. Izzadt és reszketett is egyszerre. Szédülés, hányinger, szapora pulzus. Sokkot kapott, de most gondolkodnia kell!

Gyorsan dörzsölni kezdte a karját, hogy felmelegedjen, s közben igyekezett a lélegzetét is szabályozni. Odamászott a táskájáért, amelyet akkor ejtett el, amikor a földre zuhant. Magával hozta menekülés közben, szóval, nyugtatta meg magát, valamilyen szinten mégiscsak gondolkodott. Fel kell hívnia a rendőrséget. Segítségre van szüksége. – Vedd elő a telefont! – suttogta magának. – Nyomd meg az egyes gombot és mondd meg nekik... mondd el nekik... – Kilenc-tizenegy, mi a problémája? – Segítsen, kérem! Tud segíteni? – Milyen jellegű gondja támadt? – Lelőtte őket. – Könnyek patakzottak a szeméből, hangja is majdnem elfulladt tőlük. – Lelőtte őket, én pedig elfutottam. – Hölgyem, lövöldözést akar jelenteni? – Megölte őket. Megölte Julie-t. Én meg elmenekültem. – Küldök segítséget. Adja meg a helyzetét! – Nem tudom, hol vagyok. – Elizabeth a szájára szorította a kezét, és küzdött az összeomlás ellen. – Futottam. Csak futottam. Azt hiszem, a Lake Shore Drive közelében vagyok. Várjon! Várna, kérem? El ne menjen! – Itt vagyok. Mi a neve? – Elizabeth. Elizabeth Fitch vagyok. – Elizabeth, lát valamit, ami segíthet? Valami jellegzetes tájat, egy címet? – Keresek egyet. Egy ház mögött vagyok. Szürke kőház tornyokkal. – A ház felé sántikált, és egész testében remegett, amikor a mozgásérzékelő lámpa fénykörébe lépett. – Nagy garázsa van, és a garázsbejáró ki van kövezve. Terasz és... és kert is van. – Ki tud menni az utcára? – Igen. Látom az utcalámpát. De ha kimegyek a fénybe, és ők jönnek, akkor meglátnak. – Csak beszéljen tovább, Elizabeth. Tartsa bekapcsolva a telefont. A jel segítségével megtaláljuk. – Látom a címet. Látom a házszámot. – Elizabeth beolvasta a telefonba. 54

– A rendőrség már úton van. Megy a segítség, Elizabeth. Megsérült? – Nem. Nem, elfutottam. Kint voltam, amikor bejöttek. A teraszon voltam. Nem tudták. Nem láttak. Lelőtte őket. Az a férfi lelőtte őket. Megölte Julie-t. – Nagyon sajnálom. Hol történt? – Fogalmam sincs. Nem tudom a címet. Valahol a Lake Shore Drive-on. Nem kellett volna odamennünk. Nem lett volna szabad. És most Julie halott. – Ki az a Julie, Elizabeth? – Ju-Julie Masters. A barátnőm. Jön egy kocsi. El kell bújnom. – Az a rendőrségi kocsi. A segítség. – Biztos benne? – Pánik szorongatta a mellkasát, kiszorítva minden levegőt. – Biztos benne? – Összeköttetésben vagyok velük, és a címhez közelednek. Szólok nekik, hogy kapcsolják be a forgófényt. Azt látni fogja. – Igen. Igen. Édes istenem! Látom! – Elizabeth előbukdácsolt a fénybe. – Köszönöm. – Most már biztonságban van, Elizabeth. Kórházba akarták vinni, de amikor ettől még idegesebb lett, az őrs felé indultak vele. Elizabeth összekuporodott a takaró alatt, amit az egyik rendőr terített rá, és tovább remegett a járőrkocsi hátsó ülésén. Egy szobába vitték, ahol egy asztal és székek voltak. Az egyik rendőr vele maradt, míg a másik elment kávéért. – Mondja el, mi történt! A rendőr bemutatkozott. Elizabeth emlékezett rá, hogy Blakleynek hívják. Az arca zord, a tekintete fáradt, de adott neki egy takarót. – Elmentünk egy klubba. Julie és én szórakozni mentünk. – Julie Masters? – Igen. – Melyik klubba? – A Warehouse 12-be. Én... – Meg kell mondania az igazat Nincs több hazugság. – Csináltam hamis igazolványt magunknak. – A férfi

55

arcán alig látszódott meglepődés, miközben szorgosan jegyzetelt a kis fekete noteszébe. – Hány éves? – Tizenhat. Szeptemberben leszek tizenhét. – Tizenhat – ismételte a rendőr, és kifejezéstelen arccal szemügyre vette a lányt. – Hol vannak a szülei? – Csak anyám van, de nincs a városban. Egy orvosi konferenciára utazott. – Értesíteni fogjuk. Elizabeth csak a szemét hunyta le. – Igen, persze. Dr. Susan L. Fitchnek hívják. Az atlantai Westin Peachtree Plaza hotelben szállt meg. – Rendben. Szóval hamisított két igazolványt, hogy bejussanak a Warehouse 12-be. – Igen. Nagyon sajnálom. Nyugodtan letartóztathat, csak keressék meg azt a férfit, aki lelőtte Julie-t. – Azt mondta, háznál voltak, nem a klubban. – Alexszel a klubban ismerkedtünk meg, és együtt elmentünk hozzá. Nem kellett volna. Ittunk. Azt sem kellett volna. Rosszul lettem, aztán meg kimentem, mert.. – Ismét eleredtek a könnyei. – Kimentem, és két férfi jött be. Lelőtték Alexet, és amikor Julie belépett a szobába, őt is. Én pedig elfutottam. – De nem tudja, hol ez a ház, igaz? – Meg tudom találni. Odavezetem magukat, vagy rajzolok egy térképet. De nem néztem meg a címet. Ostobaság volt tőlem. Ostoba voltam. Kérem, nem hagyhatjuk csak úgy ott Julie-t. – Tudja ennek az Alexnek a teljes nevét? – I-igen. – Hála istennek! – Alex, de az a férfi, aki megölte, Alexinek nevezte. Alexi Gurevics. Blakley megdermedt, szeme élesen villant. – Azt állítja, hogy Alexi Gurevicsnél járt, és tanúja volt egy kettős gyilkosságnak? – Igen, igen, igen. Kérem. – Egy pillanat.

56

Felállt, közben megérkezett a másik rendőr a kávéval. Blakley odamormogott neki valamit. Bármit mondott is, a társa gyors pillantást vetett Elizabethre, mielőtt kisietett. – A korára való tekintettel értesítenünk kell a Gyermekvédelmi Szolgálatot – mondta Blakley Elizabethnek. – Mindjárt itt lesz egy nyomozó, hogy beszéljen magával. – De mi lesz Julie-val? Elvihetem magukat előbb oda? Otthagytam. Egyszerűen otthagytam. – Tudjuk, hol lakik Gurevics. Blakley egyedül hagyta Elizabethet, de negyed óra sem telt el, amikor valaki hozott neki egy csésze húslevest az automatából. Elizabeth nem gondolta volna, hogy meg tudja enni, de az első korty után meggyötört gyomra töbBert könyörgött. A leves és a kávé ellenére a sokk utóhatásaként végtelen fáradtság vett erőt rajta. Elizabeth megadta magát neki, s fejét az asztalra hajtva, lehunyta a szemét. Odakint Sean Riley nyomozó csatlakozott a tükörfalnál álló társához. – Szóval ő a tanúnk. – Elizabeth Fitch, tizenhat éves, dr. Susan L. Fitch, a Silva Memorial vezető sebészének a lánya. – Brenda Griffith nagyot kortyolt a Starbucks kávéból. Tizenöt éve volt már rendőr, így megszokta az éjszakai riasztásokat. De a kávé segített enyhíteni a csapást. – Jönnek a gyermekvédelmisek. – Ellenőrizték az állításait? – Gurevics egyet kapott a homlokába, kettőt a füle mögé. Alacsony kaliberű fegyverből, közelről. A nőnemű áldozat, az igazolványa szerint Julie Masters, huszonegy éves, de a tanú szerint hamis az életkor. A helyszínelők jelentése szerint két fejlövés végzett vele. – Szaros kis tizenhat! – Riley, aki húszévi szolgálatával veteránnak számított, állandósult hátfájással és gyérülő, barna hajjal dicsekedhetett, megcsóválta a fejét. – Szerencsés, hogy még életben van. – Mivel életben van, derítsük ki, mit tud – lépett ki a megfigyelő helyiségből Brenda. – Hadd vezessem én a kihallgatást; gyengéden. 57

Ha csak a fele igaz annak, amit elmondott, pokoli éjszakája lehetett. Itt jön a gyermekvédelmis. – Én hozok a lánynak egy kólát vagy valamit – mondta Riley. – Mindketten gyengéden kezdünk. Elizabeth felriadt, és rémülten nézte a csinos nőt, aki fekete haját vastag lófarokba fogta össze. – Ne haragudj, nem akartalak megijeszteni. Griffith nyomozó vagyok, ő itt Ms. Petrie, a Gyermekvédelmi Szolgálattól. A társam is mindjárt itt lesz. Arra gondolt, hogy talán szeretnél inni valamit. – Elaludtam. Meddig... – Az órájára nézett. – Ó, istenem! Már majdnem reggel van! Julie... – Nagyon sajnálom a barátnődet. – Az én hibám. Nem kellett volna elmennünk. Tudtam, hogy nem helyes. Csak azt akartam... Meghamisítottam a jogsikat. – Hallottam. Láthatnám a tiedet? – Igen, persze. – Elizabeth elővette az igazolványt a táskájából. Griffith alaposan megnézte magának, megfordította, aztán felvont szemöldökkel Elizabethre pillantott. – Azt mondod, ezt te magad csináltad? – Igen, gyakoroltam, hogy kell az ilyesmit csinálni. És Julie a Warehouse 12-be akart menni, szóval megcsináltam. Tudom, hogy ez törvényellenes. Nincs rá mentség. Most le vagyok tartóztatva? Griffith Petrie-re nézett, aztán vissza Elizabethre. – Azt hiszem, ettől egyelőre eltekinthetünk. Ismerted már régebben is Alexi Gurevicset? – Nem. Ő jött oda az asztalunkhoz. Cosmót ittunk. – Elizabeth a tenyerébe temette az arcát. – Istenem, tényleg megtörtént? Rákerestem a klubra az interneten, mielőtt odamentünk. Soha életemben nem jártam még éjszakai klubban, ezért elolvastam néhány cikket. Azt írták, gyanítják, hogy az orosz maffiának is részesedése van a klubban. De sohasem gondoltam volna... amikor odajött hozzánk, aztán Ilja is... – Ilja? Ilja Volkovról beszélsz? – Igen. Táncoltunk velük, és beültünk egy bokszba, és aztán megcsókolt. Engem még soha senki sem csókolt meg. Tudni 58

akartam, milyen az. Annyira kedves volt hozzám, aztán... – Elhallgatott, félelem villant a szemében, ahogy nyilt az ajtó. – Elizabeth, ő a társam, Riley nyomozó. – Hoztam neked egy kólát. A lányom létezni sem tud kóla nélkül reggelente. – Köszönöm. Nem lenne szabad... – Elizabeth nevetésszerű hangot hallatott. – Micsoda ostobaság, nem? Annyi alkoholt ittam, hogy a végén rosszul lettem. Végignéztem, ahogy két embert meggyilkolnak. Erre most nem akarom megszegni anyám üdítőitalokkal kapcsolatos utasításait. – Kinyitotta a dobozt, és kitöltötte a kólát egy műanyag pohárba. – Köszönöm – mondta újra. – Elizabeth! – Griffith megvárta, amíg a lány ismét rá figyel. – Julie, Gurevics, Ilja és te együtt hagytátok el a Warehouse 12-t, hogy Gurevics rezidenciájára menjetek? – Nem, csak hárman voltunk, mert Iljának még valami elintéznivalója akadt a klubban. Úgy volt, hogy utánunk jön, amit meg is tett, csak később. Utána. – Ilja Volkov ölte meg Julie-t és Gurevicset? – Nem, egy Jakov Korotkij nevű férfi volt a gyilkos. Le tudom őt írni, de le is rajzolhatom, vagy segíthetek a rendőrségi rajzolónak. Emlékszem az arcára. Nagyon jól emlékszem. Eidetikus memóriám van. Nem felejtek. Nem felejtek – ismételte emelkedő hangon, remegve. – Nyomozók – szólt közbe Ms. Petrie. – Elizabethet komoly trauma érte. Ma éjszakára elég volt ennyi. – Nem, nem. Segítenem kell. Muszáj valamit tennem! – Engedélyt kaptunk az anyjától, hogy kihallgassuk – közölte Griffith. – Az anyámtól? – Értesítettük a történtekről. Még ma délelőtt visszarepül. – Rendben – hunyta le a szemét Elizabeth. – Elizabeth, ez nagyon fontos. Honnan tudod, hogy a férfi, aki megölte Gurevicset és Julie-t Jakov Korotkij volt? – Alex szólította a vezetéknevén, amikor beszélgettek. Julie... ő biztos a fürdőszobában volt. Én egy rövid időre elaludtam odakint a teraszon. A hangjuk, Alex és a két férfi hangja ébresztett fel. 59

– Két férfi? – A másik nagyobb volt, megtermettebb. Korotkij Jegornak hívta. Korotkij azt mondta, Alex lopott a nagybátyjától. Alex Szergejnek nevezte, mármint a bácsikáját. Tagadta, hogy lopott volna, de hazudott. Láttam rajta, hogy hazudik, és Korotkij... Látta már valaha, milyen az, amikor a kobra megöli az egeret? Hogyan néz, milyen türelemmel? Mintha élvezné azt a pillanatot, mielőtt végleg lecsap? Korotkij is úgy nézett. Alex lenézően beszélt, mintha ő lenne a főnök, de egyáltalán nem így volt. Korotkij uralta a helyzetet. És Alex nagyon megijedt, amikor Korotkij közölte vele, hogy tudnak róla, hogy együttműködik a rendőrséggel. Hogy Szergej tudja. Könyörgött. Azt is szeretnék tudni, pontosan mit mondtak egymásnak? – Majd később visszatérünk rá. – A megtermett férfi térdre kényszerítette Alexet, aztán Korotkij a háta mögül elővett egy pisztolyt. Biztos ott volt a pisztolytáskája. Nem láttam. Itt lőtte meg – mutatott Elizabeth a homlokára. – A homlokához szorította a fegyvert, és lőtt. Aztán még kétszer ide – mutatta azt is. – Majdnem felsikoltottam. A számra kellett szorítanom a kezem, nehogy sikoltozni kezdjek. Korotkij azt mondta Alexre, hogy... Egy nagyon durva szitokszót. – Beszélsz oroszul? – Nem folyékonyan. Még sohasem hallottam ezt a szót, de... magától értetődő volt. Csak azért mondtam el, hogy megértsék, minden milyen gyorsan történt. Még akkor is szidta Alexet, amikor az már halott volt. Aztán Julie bejött, a konyha irányából érkezett. A konyha mögött van a fürdőszoba. Azt mondta: „Alex, nem érzem jól magam. Talán...” Csak ennyit tudott mondani. Korotkij felé fordult, és lelőtte. Julie a földre zuhant. Láttam, hogy halott, Korotkij mégis még egyszer belelőtt. És oroszul káromkodott. Egy pillanatig semmit sem hallottam. Valaki sikoltozott a fejemben, így nem hallottam. Aztán meghallottam Ilja hangját. Azt hittem, meg fogják ölni. Figyelmeztetni akartam, segíteni. És aztán... – Ne kapkodj! – mondta Riley gyengéden, amiről Griffith tudta, nem a szokásos „csak gyengéden” a hangja, hanem őszinte aggodalom vezérli. – Van időnk. 60

– Oroszul beszéltek, de mindent értettem... vagy majdnem mindent. Ilja dühös volt, de nem annyira azért, mert Alex meghalt. Elizabeth lehunyta a szemét, és szóról szóra felidézte a párbeszédet. – Ez nagyon precíz – jegyezte meg Riley. – Eidetikus memóriám van. Elfutottam, mert Ilja tudta, hogy én is velük voltam. Tudtam, hogy keresni fog. Tudtam, hogy engem is meg fognak ölni. Szóval elmenekültem. Nem figyeltem rá, merre futok, csak rohantam. Otthagytam a cipőmet. Magas sarkú volt, nem tudtam volna benne futni, szóval otthagytam a teraszon. Nem gondolkodtam, csak ösztönösen cselekedtem. Ha gondolkoztam volna, magammal viszem. Biztosan megtalálták a cipőmet, és tudták, hogy láttam, hallottam a történteket. – Megvédünk, Elizabeth. Ígérem – tette Griffith a kezét a lányéra. – Vigyázni fogunk rád. Griffith Riley-val együtt kilépett a szobából, és fejére szorította a kezét. – Jézusom, Riley! Krisztus szent nevére, tudod, mi került a kezünk közé? – Van egy szemtanúnk, akinek olyan a memóriája, mint egy számítógép, és aki beszél oroszul. Elkapjuk azt a mocskos Korotkijt, és a dörzsölt fattyú Ilja Volkovot is. S ha az isten jó hozzánk, még Szergejre is ráhúzhatjuk a vizes lepedőt. Ha ez a lány kitart, megdöntheti a Volkov-birodalmat. – Ki fog tartani. – Griffith csillogó szemmel nézett az ajtó felé. – Hívnunk kell a szövetségieket. – A francba! – Vagy mi kérjük őket, vagy elveszik tőlünk. Ha mi kérjük, mi is benn maradhatunk. – A fene vigye el, utálom, amikor igazad van! Akkor vágjunk bele. Tudod, mit figyeltem meg még a tanúnkon? – Mit? – Majdnem olyan rosszul lett attól, hogy jön az anyja, mint a többitől. – Szerintem az most a legkisebb baja, hogy szobafogságot kap. 61

Elizabeth előtt minden elmosódott. Nem számított, hová viszik. Aludni akart, úgyhogy aludt a kocsiban a két nyomozó és Ms. Petrie mellett. Amikor megálltak, zokszó nélkül kiszállt, és alvajáróként imbolygott be a kicsi, deszkaburkolatú házba. Elvette a pólót és a pamutnadrágot, amelyet Griffith nyomozótól kapott, még át is öltözött az apró hálószobában. Félt, hogy a kimerültség nem lesz elég jó orvosság a rémálmok ellen. Lefeküdt a keskeny ikerágyra, és a rendőrtől kapott takarót magára terítette. Érezte, hogy könnyek gyűlnek a szemébe, ahogy lehunyta a szempilláit. Aztán semmit sem érzett. Délben fásultan ébredt fel, és tompa ürességet érzett. Fogalma sem volt, most mi következik. Egész életében tudta, mikor mit várnak tőle. De most nem volt a kezében lista, beosztás, amelyre támaszkodhatott volna. Megalázónak érezte, hogy éhes, kávét szeretne, és fürödni, fogat mosni. Hátköznapi dolgok, hétköznapi tennivalók. Julie már soha többé nem lesz éhes, és nem várnak rá hétköznapi tennivalók sem. De felkelt. Összerezzent, amikor felsértett lábát a padlóra tette. Fáj, döbbent rá, minden porcikája sajog. Fájnia kell, döntötte el. Természetes, hogy nyomorultul érezze magát. Aztán eszébe jutott az anyja. Az anyja visszajön. Talán már meg is érkezett. Az sokkal nagyobb büntetés lesz, mint a fájdalom és az éhség, gondolta. Büntetésre vágyott. Résnyire nyitotta az ajtót, és fülelt. Hangokat hallott – csak valami kivehetetlen zsongást és kávéillatot érzett. Érzi az illatot, gondolta, és ismét összerezzent. Büntetést akart, de remélte, hogy mielőtt megkapná, még le tud zuhanyozni. Kilépett és a hangok forrása felé indult. Aztán kővé dermedt. Az apró, fehér és sárga konyhában egy idegen állt. Egy magas, majdnem hogy hórihorgas férfi öntött éppen kávét a kancsóból egy vastag falú, fehér bögrébe. Keze megállt töltés közben, és Elizabethre mosolygott. Farmert és fehér inget viselt – és vállra szíjazott pisztolytokot. 62

– Jó reggelt, vagy inkább jó napot. John Barrow vagyok, szövetségi marsall. Minden rendben van. Elizabeth. Azért vagyunk itt, hogy megvédjünk. – Maga egy szövetségi marsall? – Később, de még ma átviszünk egy másik védett házba. – Griffith nyomozó itt van? – Ő később jön. Hozott neked néhány ruhát meg egyéb holmit. – Elhallgatott egy pillanatra, amikor látta, a lány csak néz rá. – Te adtad oda neki a lakáskulcsodat, és megkérted, hogy menjen el hozzátok, és hozza el neked a ruháidat, a fogkeféd meg egy-két dolgot. – Igen, emlékszem. – Fogadok, hogy jól jönne most egy kis kávé, meg egy aszpirin. – Én...szeretnék lezuhanyozni, ha nem gond. – Persze. – A férfi ismét rámosolygott, és letette a kancsót a pultra. Kék szeme volt, de nem olyan kék, mint az anyjáé. A férfié valamivel sötétebb árnyalatú. – Hozom a táskádat. Theresa Norton szövetségi marsallal vagyok itt. Azt szeretném, ha biztonságban éreznéd magad, Elizabeth. Liznek szoktak becézni? Elizabeth szemében ismét könnyek gyülekeztek. – Julie hívott Liznek. Julie. – Sajnálom a barátnődet. Nagyon kemény dolgokon mentél keresztül, Liz. Theresa és én azért vagyunk itt, hogy vigyázzunk rád. – Megölnek, ha rám találnak. Tisztában vagyok vele. A meleg kék szempár egyenesen az ő szemébe nézett. – Nem fognak megtalálni. És nem engedem, hogy bántsanak. Elizabeth szeretett volna hinni neki. Látszott rajta, hogy jó ember. Sovány, ahogy az egész teste, és majdnem tudós. – Meddig kell bujkálnom? – Egyelőre foglalkozzunk a mai nappal. Hozom a holmidat. A lány pontosan ott állt, ahol hagyta, amikor John visszatért Elizabeth utazótáskájával. – Mi lenne, ha összeütnék valami ebédet, amíg tisztálkodsz? Jobb szakács vagyok, mint Terry. Ez ugyan nem nagy szó, de ne aggódj, nem mérgezlek meg. 63

– Köszönöm, ha nem nagy fáradság. – Egyáltalán nem. – Ne haragudjon, nem tudom, hol a fürdőszoba. – Arra – mutatta a férfi. – Aztán jobbra. Figyelte, ahogy a lány távolodik, aztán felvette a kávéját, és belebámult. Ismét letette a bögrét, amikor a társa belépett. – Felébredt – közölte vele. – Jézusom, Terry, inkább tizenkettőnek néz ki, mint huszonegynek. Sosem lett volna szabad bejutnia abba a klubba. – Láttad a hamisított igazolványt. Nyugodtan megélhetne belőle. – Az apró termetű, kemény és bájos Terry lecsapott a kávéskannára. – Hogy tartja magát? – Fogcsikorgatva, ha engem kérdezel. Udvarias, mint Martha nénikém. – Ha nekem lenne egy Martha nevű nénikém, biztos egy minden lében kanál boszorkány lenne. – Egyszer sem kérdezett az anyjáról. Griffithről igen, de az anyjáról nem. Ez azért sokat elárul. Sütök neki szalonnás tojást. Kinyitotta a hűtőszekrényt, és kivette, amire szüksége volt. – Akarod, hogy kapcsolatba lépjek az ügyésszel? Tudod, hogy amint lehet, beszélni akar vele. – Hagyjuk, hogy legalább néhány falatot egyen. De igen, jobb lesz, ha az ügyész itt találkozik vele, mielőtt átköltöztetjük. És jobb, ha egy kis szusszanáshoz jut, mielőtt rájön, hogy akár hónapokig a védett házban kell élnie. – Vagy talán évekig. Hogy lehetséges, hogy egy olyan okos ember, aki tizenhat évesen a Harvardra készül, Volkovék társaságába keveredik? – Néha elég annyi, hogy tizenhat vagy. – John a serpenyőbe csúsztatta a szalonnaszeleteket, s figyelte, hogy sisteregnek a forró olajban. – Akkor én felhívom az ügyészt, hogy két óra múlva jöhet. Hadd legyen a lánynak ideje felöltözni, enni, megnyugodni. – Ha már úgyis telefonálsz, nézz utána annak is, mikorra várható az anya. – Rendben. 64

5 Mire Elizabeth visszajött farmert és kék, csipkeszegélyű topot viselt. John tányérra rakta a szalonnás tojást és a pirítást. – Griffith nyomozó mindent bepakolt, amire szükséged van? – Igen. Nem voltam benne biztos, mit csináljak a bőrönddel. Azt mondta, nem maradunk itt. – Ne aggódj miatta. Egyél, amíg meleg. A lány a tányérra meredt. – Ez rengeteg. – Szalonna? A táplálkozási tanácsadója biztos szívrohamot kapna. A gondolatra Elizabeth önkéntelenül is elmosolyodott. – Éhesnek tűntél. – Az is vagyok. – A mosoly még akkor is ott volt az arcán, amikor a férfira nézett. – Nem lenne szabad szalonnát ennem. – Miért? – Feldolgozott hús, nátrium, állati zsír. Nincs rajta a jóváhagyott listán. Az anyám és a táplálkozási tanácsadóm nagyon különleges étrendet állított össze nekem. – Valóban? Nos, nagy kár lenne hagyni, hogy veszendőbe menjenek ezek a finom falatok. – Tényleg az lenne. – Az illat közelebb csalta Elizabethet az cisztáihoz. – Ráadásul a fáradság, hogy süssön nekem. – A lány leült, felkapott egy szelet szalonnát és belekóstolt Lehunyta a szemét – Finom. – Minden finomabb, ha szalonnával eszed – jelentette ki John, majd egy nagy pohár ivólét tett az asztalra és három Tylenolt

Elizabeth tányérja mellé. – Vedd be ezt, és idd meg azt. Látom, hogy másnapos vagy. Elizabeth mosolya elhalványult. – Nem kellett volna innunk. – Nem, tényleg nem kellett volna. Mindig azt teszed, amit kell? – Igen. Úgy értem, tegnapig. És ha tegnap is azt tettem volna, Julie még mindig élne. – Liz, Julie azért halt meg, mert Jakov Korotkij gyilkos és a Volkovok nagyon rossz emberek. Te és Julie ostobaságot csináltatok, de Julie nem érdemelte meg, hogy meghaljon érte. És téged sem terhel felelősség miatta. Vedd be a Tylenolt, és idd meg az üdítőt. Egyél. Elizabeth engedelmeskedett, inkább megszokásból, mint szívből. De az étel, ó, az olyan finom volt, olyan megnyugtató! – Elmondaná, hogy mi fog most történni? Nem tudom, mi lesz most, és könnyebb lenne, ha tudnám, mire számítsak. A férfi az asztalhoz ment a kávéjával, és leült a lány mellé. – A legtöbb, ami történik, most rajtad áll. – Mert a vallomásom arról, ami történt, hogy mit láttam és mit hallottam, elengedhetetlen, hogy vádat emeljenek Jakov Korotkij ellen gyilkosság miatt, és a másik férfi ellen, aki a bűnsegédje volt. Meg Ilja ellen is gyilkosság utáni cinkosságért. Talán Szergej Volkov ellen is, mert ő volt a felbujtó. Ebben nem vagyok biztos. Valószínűleg ő a legkívánatosabb célpont, mert úgy tűnik, ő a szervezet feje, vagy legalábbis az egyik vezetője. John hátradőlt a széken. – Úgy tűnik, jól átlátod a helyzetet. – Figyelemmel kísértem néhány büntető igazságszolgáltatási kurzust, és rengeteget olvastam a témában. – Tegnap óta? – Nem. – Elizabeth majdnem elnevette magát. – Mióta elkezdtem a főiskolát. Érdekel a téma. – De orvosnak készülsz. Elizabeth lenézett a tányérjára, és gondosan felvillázott egy falatka rántottát. – Igen. 66

John felállt, és a hűtőszekrényhez ment. Kivett egy kólát magának, aztán még egyet. Kérdőn felvonta a szemöldökét. – Nem lenne szabad... Igen, köszönöm, kérek egy kólát. A férfi mind a kettőt kinyitotta, és visszaült az asztalhoz. Ekkor egy szőke lófarkas nő lépett be. – Liz, ő Norton szövetségi marsall. Terry, ismerd meg Lizt. – Hogy vagy ma, Liz? – Köszönöm, jobban. – Liz épp most kérdezte, mire számíthat, de úgy tűnik, meglehetősen tisztában van a dolgokkal. Terry kapcsolatba lépett az ügyészi hivatallal – fordult John ismét Lizhez. – Itt lesz melletted a Gyermekvédelmi Hivatal képviselője, amíg az ügyész beszél veled, ha az anyukád nem érkezik meg addig. Nem kötelező együttműködnöd, Liz, de... – De itt tarthatnak, mint perdöntő tanút. Nem lesz rá szükség. Együtt kell működnöm. Tanúskodnom kell. Elárulnák, hogy Volkovék az orosz maffia-e? – Más az, amit hiszünk, és az, amit bizonyítani tudunk... – Szeretném tudni, mit gondolnak – vágott a szavába Elizabeth. – Azt hiszem, ismernem kell a helyzetemet. Igaz, hogy a törvény szerint kiskorúnak számítok, de nem vagyok gyerek. Kétszáztízes az IQ-m, és remek a felfogóképességem. Tudom, hogy ostobán viselkedtem, de nem vagyok ostoba. Tisztában vagyok vele, ha a pahan – a maffiafőnök – parancsára elkövetett gyilkosság tanúja voltam, én vagyok a célpont. Ha tanúskodom, Korotkij, vagy valaki hozzá hasonló bármit megtesz, hogy megállítson. Még a tanúskodás után is célpont leszek, különösen, ha a vallomásom alapján ítélet születik. Megtorlásul. Szünetet tartott, hogy belekortyoljon a kólájába. Csodás! – Nem voltam a józan ítélőképességem birtokában tegnap éjjel, pontosabban ma reggel. Előbb az ital, aztán a rosszullét és a sokk befolyásolt, ezért nem mértem fel teljesen a helyzetet. De most már tiszta a fejem. Ha Volkovék egyszerűen csak rossz emberek, csalók és bűnözők laza bandája, kemény dolog. Ha azonban szervezett bűnözők, ha ők a Vörös Maffia, akkor még sokkal keményebb az ügy. Tudni akarom! 67

Figyelte, ahogy a két marsall egymásra pillant. – Ha egyszer hozzájutok egy számítógéphez – tette hozzá Elizabeth –, magam is képes leszek megtalálni a válaszokat. – Lefogadom, hogy így van – morogta John a bajsza alatt. – Úgy véljük... a pokolba is, tudjuk, hogy Volkovék a szervezett bűnözést képviselik. Komoly érdekeltségeik vannak a fegyver- és emberkereskedelemben, számítógépes csalásban, ez az egyik specialitásuk. Védelmi pénzek, lopás, drogok. Kiterjedt szervezet az övék, jelentős számú törvényes, vagy eléggé törvényes érdekeltséggel, például éjszakai klubokkal, éttermekkel, lokálokkal, ingatlanokkal. Odáig eljutottunk, hogy meg-megnyirbáljuk a birodalmat, de a hierarchiát nem tudjuk megingatni. Tudjuk, hogy Korotkij Szergej Volkov embere... bérgyilkosa, de eddig nem tudtuk elkapni. – Élvezte Alex meggyilkolását. Lenézte Alexet, ez nyilvánvaló volt. Julie-nál viszont... az inkább bosszantotta. Sem több, sem kevesebb. Sajnálom, azt hiszem, mégsem tudom mind megenni. – Semmi baj. Elizabeth egy percig elmélyülten szemlélte a kezét, aztán ismét felnézett John szemébe. – Nem fogok tudni visszamenni a Harvardra. Nem mehetek újra haza. Ha tanúskodom, bekerülök a tanúvédelmi programba. Ugye ez fog történni? – Egy kicsit előreszaladtál – mondta neki Terry. – Mindig előre gondolkodok. Tegnap éjjel nem tettem, és szörnyű árat fizettem érte. Lesz arra lehetőségem, hogy egy másik egyetemre menjek, más névvel? – Azt el tudjuk intézni – felelte John. – Gondoskodunk a tanúinkról, Liz. Arra is rákereshetsz a számítógépen. – Meg fogom tenni. Ők nem tudják, ki vagyok. Úgy értem, csak a keresztnevemet mondtam meg Iljának. Csak annyit tud rólam, hogy Liz vagyok, noha valójában mindenki Elizabethnek ismer. És... mielőtt a klubba indultunk volna, levágtam és befestettem a hajam. Igazából nem ilyen vagyok. – Tetszik a hajad – mondta Terry. – Jól áll neked. 68

– Nagyon másként festek. Tegnap éjjel a sminkkel, abban a ruhában és azzal a hajjal teljesen másként néztem ki, mint egyébként szoktam. Talán lesz mód úgy tanúskodni, hogy ne tudják, ki vagyok. Tudom, nagyon kicsi az esély, de szeretném legalább megpróbálni, hogy higgyek benne. Most legalábbis. Terry megmozdult, ahogy a mobilja csipogni kezdett. Elővette az övén lévő tartóból. – Norton. Igen. Vettem. – Visszatette a telefont a helyére. – Az édesanyád úton van ide. – Rendben – állt fel Elizabeth, és a mosogatóhoz vitte a tányérját. – Elmosogatok. – Segítek – ajánlkozott John. – Inkább ne. Ha nem bánja, szeretnék egy kicsit egyedül lenni, mielőtt az anyám ideér. – Persze. – A férfi Elizabeth vállára tette a kezét. – Minden rendben lesz, Liz. A lány bólintott, és szorgosan dolgozott, hogy senki se lássa, mennyire remeg a keze. Mire a rendőrök az ajtóhoz értek az anyjával, Elizabeth úgy érezte, ura önmagának. A gyéren bútorozott szobában várta anyját, és felállt, amikor Susan bejött. Elég volt egyetlen pillantást vetnie rá, hogy lássa, a begyakorolt bocsánatkérés itt nem lesz elég. – Az ég szerelmére, Elizabeth, mit tettél a hajaddal? – Én... – Elizabeth bizonytalanul a hajához emelte a kezét. – Sajnálom. – Azt elhiszem, hogy sajnálod. – Dr. Fitch, Barrow szövetségi marsall vagyok, és ő a társam, Norton szövetségi marsall. Tudjuk, hogy nagyon nehéz ez a maga számára. Ha leülne, elmondanánk, hogy pontosan milyen óvintézkedéseket kívánunk tenni a lánya biztonsága érdekében. – Arra semmi szükség. Röviden már tájékoztattak. Most pedig, ha megbocsátanak, szeretnék négyszemközt beszélni a lányommal. – Sajnáljuk, dr. Fitch, de éppen a lánya biztonsága miatt szükséges, hogy legalább az egyikünk mindig mellette legyen. Elizabeth gyors pillantást vetett rá, azon tűnődve, miért hagyta akkor egyedül a konyhában. 69

– Rendben. Ülj le, Elizabeth! – Susan állva maradt – Nincs elfogadható magyarázat vagy racionális érv a viselkedésedre. Ha pontosan tájékoztattak, akkor megszegted a törvényt azáltal, hogy igazolványt hamisítottál, amely igazolványt arra használtál, hogy egy másik kiskorúval bejuss egy éjszakai szórakozóhelyre, ahol is alkoholt fogyasztottál. Pontosak ezek a tények? – Igen, pontosak. – Mindezt tetézted azzal, hogy rendkívül gyatra ítélőképességről téve tanúságot, még el is mentél a klubban megismert férfi lakására. Szexuális viszonyba keveredtél azzal a férfival? – Nem. – Létfontosságú, hogy igazat mondj, hiszen elkaphattál valamilyen szexuális úton terjedő betegséget, vagy teherbe eshettél. – Nem feküdtem le senkivel. Susan hűvösen vizsgálgatta, körülbelül úgy, mint ahogy egy metszetet vizsgálna a mikroszkóp alatt. – Nem tudok hinni neked. Megvizsgáltatlak egy nőgyógyásszal, amint lehetséges. A tetteknek következményeik vannak, Elizabeth, mint ahogy az nagyon jól tudod. – Nem feküdtem le senkivel – ismételte meg Elizabeth határozottan. – Julie lefeküdt Alexszel, és most halott. Nekem úgy tűnik, a következmény túl kemény a tetthez képest. – A tetteiddel komoly veszélynek tetted ki magadat és ezt a másik lányt. A szavak súlyos kövekként hullottak rá. – Tudom. Nincs rá mentségem. – Mert nincs is arra mentség, amit tettél. Egy lány halott, te pedig rendőri védelem alatt állsz. Még az is lehet, hogy vádat emelnek ellened... – Dr. Fitch – vágott közbe John. – Biztosíthatom önt és Elizabethet, hogy nem lesz vádemelés. – Talán az ön joga, hogy ezt eldöntse? – csattant fel Susan, aztán nyomban vissza is fordult a lányához. – Tisztában vagyok vele, hogy a veled egykorú lányok gyakran tesznek tanúságot gyenge ítélőképességről, gyakran dacolnak a hatalommal. Ezért is hagytam szó nélkül a felháborító viselkedésed, mielőtt Atlantába indultam. De 70

a te intellektusoddal, képességeiddel és neveltetéseddel többet várnék el tőled ennél a szégyenletes fiaskónál. Csak a gondviselés szeszélyének köszönheted, hogy nem öltek meg. – Elmenekültem. – Legalább használtad a józan eszed. Most pedig szedd össze a holmidat. Elintézem, hogy a kórház egyik nőgyógyásza megvizsgáljon, mielőtt hazamegyünk. – De... én nem mehetek haza. – Nem ez a megfelelő idő arra, hogy a rosszul értelmezett függetlenségeddel előállj. – Elizabeth a Szövetségi Marsallszolgálat védelme alatt áll – kezdte John. – Ő a kettős gyilkosság egyetlen tanúja. A gyanú szerint a férfi, aki a tettet elkövetette, a Volkov bratva bérgyilkosa. Ez az orosz maffia, dr. Fitch, ha esetleg ezek a tények nem voltak ismertek ön előtt. – Tudomásom van a lányom rendőrségen tett tanúvallomásáról. Elizabeth ismerte ezt a hangot – a sebészet vezetőjének hangja, amely megfellebbezhetetlen, nem tűr vitát és nem fogad el ellenvéleményt. – Azt is elmondták, hogy az a férfi nem látta a lányomat, és a nevét sem tudja, ahogy a társai sem. Szándékomban áll hazavinni Elizabethet, ahol megkapja a megfelelő büntetést ezért a szerencsétlen viselkedésért. – Az áll a szándékában, amit csak akar, dr. Fitch, de Liz jelenleg a mi védelmünk alatt áll. John annyira nyugodtan, magabiztosan beszélt, hogy Elizabeth csak bámulni tudta. – Ma este elköltöztetjük egy másik helyre, amelyet ennél biztonságosabbnak ítélünk. Az ön otthona nem számít védettnek, márpedig számunkra Liz biztonsága a legfontosabb. Feltételezem, hogy az ön számára is. – Megvannak hozzá az eszközeim, hogy magántestőröket fogadjak fel, ha ezt szükségesnek látom. Kapcsolatba léptem az ügyvédemmel. Nem kényszeríthetik Elizabethet, hogy tanúskodjon ebben az ügyben. – Nem kényszerítenek. Beleegyeztem, hogy tanúskodom. 71

– A te értékítéleted továbbra is sok kívánnivalót hagy maga után. John Liznek hívta, gondolta Elizabeth. Liznek nevezte, és nyíltan dacolt dr. Susan L. Fitch utasításaival. Akkor ő Liz lesz. Nem fog összeomlani, mint Elizabeth. – Nem. – A világ nem dőlt össze, ahogy kimondta a szót. – Tanúskodnom kell. Nem mehetek haza. A sokk egy pillanatra felváltotta a rideg haragot Susan arcán. – Van fogalmad arról, milyen következményekkel jár ez? Nem tudsz részt venni a nyári programban, és ősszel nem mehetsz a Harvardra. Elodázod, s ezzel kárára is vagy a tanulmányaidnak és az olyan emberek kezébe teszed az életedet, az életedet, Elizabeth, akiknek az az egyetlen céljuk, hogy elítéljék azt a férfit, s nem törődnek vele, mibe kerül ez neked. – Julie halott. – Azon már nem lehet változtatni, de ezzel a döntéssel lerombolod az életedet, a terveidet, a jövődet. – Hogyan mehetnék csak úgy haza, mintha semmi sem történt volna? Hogyan térhetnék vissza a régi életemhez? És a terveidhez, mert azok sohasem voltak az enyémek? Ha ezeknek az embereknek az a célja, hogy vád alá helyezzék a gyilkosokat, elfogadom. A célod az, hogy semmit se tegyek, csak engedelmeskedjek neked, hogy azt az életet éljem, amelyet te kitaláltál nekem. De én erre képtelen vagyok. Nem csinálom tovább! Meg kell próbálnom, hogy azt tegyem, ami helyes. Ez a következmény, anya. És ezt el kell fogadnom. – Csak súlyosbítod a hibádat. – Dr. Fitch – kezdte John. – A szövetségi államügyész idejön, hogy beszéljen Lizzel... – Elizabethtel. – Hallgassa meg a mondanivalóját. Hogy milyen lépéseket foganatosítunk. Nem kell elkapkodnia a döntést, van idő. Megértem, hogy mélyen megrázták a történtek. Még ma átszállítjuk önt és a lányát az új helyre, és ott lesz egy-két napja, hogy mérlegeljen, megbeszélje a lányával a dolgokat. – Nem óhajtok sehová sem menni önnel, és nem is vagyok köteles rá. Elvárom, hogy egy-két napon belül észhez térj – fordult 72

Elizabethhez. – Mihelyt rájössz a jelenlegi helyzeted korlátaira, és a következmények igazi voltára. Dr. Friscónak azt mondom, hogy beteg vagy, de behozod a lemaradást. Gondold végig alaposan, Elizabeth. Vannak olyan lépések az életben, amelyeket sohasem lehet visszacsinálni. Várt, majd összeszorította a száját amikor Elizabeth nem válaszolt. – Hívj, amikor készen állsz rá, hogy hazagyere. Barrow marsall. Norton marsall – biccentett, és az ajtó felé indult. – Egy pillanat, doktornő! – előzte meg John, és felvette az adóvevőt. – Itt Barrow. Dr. Fitch kimegy. Kérek valakit, aki hazakíséri. – Vettem. Idekint minden rendben. – Nem helyesli a döntésemet – jegyezte meg Susan. – Nincs szüksége, és nem is igényli az én helyeslésemet, de nem, távolról sem. – Igaza van. Valóban nem igénylem, és nincs is szükségem a helyeslésére. Azzal Susan anélkül, hogy visszanézett volna, kisétált az ajtón. Amikor John visszament a szobába, látta, hogy Terry Elizabeth székének a karfáján ül, és kezét a lány vállán nyugtatja. – Az emberek különféleképpen reagálnak a félelemre vagy az aggodalomra – kezdte. – Az anyám nem félt, és nem is aggódott. Sokkal inkább dühös volt és kellemetlen. Megértem. – Nem helyesen tette – mondta neki Terry. – Tudom, hogy ő az anyukád, de akkor is tévedett. – Ő sohasem téved, és sohasem volt igazi anyuka. Nem gond, ha most felmegyek a szobámba egy kicsit? – Nem, de Liz – tette hozzá John –, senki sem mondhatja azt magáról, hogy sohasem téved. – A boszorkány! – morogta a bajsza alatt Terry, amikor Elizabeth kiment a szobából. – A szívtelen boszorkány! Bejön ide, mint akit skatulyából húztak ki, és nekiesik annak a lánynak, aki már így is megjárta a poklot. 73

– Egyszer sem ért hozzá – jegyezte meg John. – Nem ölelte át, nem kérdezte meg, hogy van, nem mondta neki, hogy örül, amiért nem történt semmi baja. Jézusom, ha ez lány így élt eddig, a tanúvédelem maga lesz a paradicsom számára! Elizabeth két órát töltött Mr. Pomeroyjal, aki az államügyészi hivatalból jött. Újra végig kellett mennie az éjszaka minden egyes lépésén, de ezúttal megszakításokkal, amelyek tisztázást követeltek. Visszaléptek, előreugrottak, majd ismét vissza. Az ügyésszel három másik férfi is érkezett, mind sötét öltönyben, és egyikük folyamatosan jegyzetelt, noha az egész beszélgetést rögzítették. Riley és Griffith nyomozók is eljöttek, így a ház nagyon kicsinek, nagyon zsúfoltnak tűnt. Pomeroy a kihallgatás egy pontján hátradőlt a széken, és homlokráncolva nézett a lányra. – Na, már most, Elizabeth, beismeri, hogy alkoholt fogyasztott. Mennyit is? Hármat, négyet? Többet? – Valamivel többet, mint négy. Az utolsót már nem bírtam meginni. Amikor Alexhez értünk, ittam egy kis vizet. Alex kevert nekem egy másik italt, de nem kívántam. Nem éreztem jól magam. – Valóban rosszul is lett és hányt. Ezek után elaludt a teraszon. Milyen gyakran szokott inni? – Nem szoktam. Úgy értem, egy kevés bort szoktam inni, mert az anyám úgy véli, el kell sajátítanom a kifinomult ízlést, de sohasem ittam még koktélt. – Szóval ez volt az első élménye az ilyenfajta itallal, és majdnem öt pohárral fogyasztott belőle az est folyamán, rosszul lett... vagy inkább elájult odakint. Mégis azt állítja, azonosítani tudja azokat az embereket, akik lelőtték Alexi Gurevicset és Julie Masters? És milyen távolságról is látta? – Körülbelül három méterről, de biztos vagyok a dolgomban. Nagyon tisztán láttam őket, mert fényben álltak. – Nem befolyásolta károsan, hogy megitta azt a rengeteg alkoholt, és betegre bulizta magát?

74

Elizabeth szégyenkezve hajtotta le a fejét, és mereven a kezére szegezte a tekintetét. – Biztos vagyok benne, hogy romlott a reakcióidőm és az ítélőképességem is, de a látásom és a hallásom nem. Pomeroy odabiccentett az egyik embernek. A férfi előrelépett, és néhány fényképet tett az asztalra. – Felismer valakit közülük? – kérdezte Elizabethet. – Igen – mutatott a lány a jobb sarokban lévő képre. – Ő Jakov Korotkij. Az a férfi, aki lelőtte Alexet, aztán Julie-t. Ezen a képen hosszabb a haja. – Ismeri ezt az embert? – kérdezte Pomeroy. – Találkozott vele korábban? – Sohasem találkoztam vele. Csak láttam, méghozzá a múlt éjszaka, amikor megölte Alexet és Julie-t. – Rendben – szedte fel Pomeroy a fényképeket, és a társa újabbakat tett az asztalra. – És ezek közül felismer-e valakit? – Ezt a férfit. Jegornak hívják, de a másik nevét nem ismerem. Korotkijjal volt. Ő fogta le Alexet, aztán térdre kényszerítette. – És még egy sorozat – mondta a férfi, ahogy felszedte a fotókat, és újakat tett le a helyükre. – Ő Ilja. – Mivel megremegett az ajka, összeszorította a száját. – Ilja Volkov. Ő azután jött... azután, hogy Julie és Alex meghalt. Csak néhány perccel azután. Dühös volt. Oroszul beszélt. – Honnan tudja, hogy dühös volt? – Beszélek oroszul, igaz, nem túl jól. Azt mondták... ez csak fordítás. Úgy jó lesz? – Igen. Elizabeth nagy levegőt vett, aztán felidézte az egész beszélgetést. – Aztán rohantam. Tudtam, hogy keresni fognak, és ha megtalálnak, megölnek, mert láttam őket. Amikor abbahagytam a rohanást, felhívtam a kilenc-tizenegyet. – Az jó. Nagyon okosan tette, Elizabeth. Le fogjuk tartóztatni ezeket az embereket. Lehetséges, hogy ismét azonosítania kell őket a rendőrségen is. Ők nem fogják látni magát. Tükörablak mögött lesz. – Igen, tudom. 75

– A tanúvallomása segít, hogy nagyon veszélyes embereket juttassunk börtönbe. Az államügyészi hivatal nevében köszönöm. – Szívesen. Pomeroy erre elmosolyodott. – Beszélünk még. Az elkövetkező hetekben sokszor fogunk találkozni. Ha bármire szüksége van, Elizabeth, az egyik marsall megszerzi magának, vagy velem is kapcsolatba léphet. Szeretnénk, ha olyan jól érezné magát, amennyire csak lehet. – Köszönöm. Amint Pomeroy távozott, eltűnt a feszültség is, amelynek Elizabeth tudatában sem volt. Akárcsak Terry korábban, Griffith is a szék karfájára ült. – Azért volt ilyen kemény veled, mert a tárgyalás is kemény lesz. A védőügyvédek mindent be fognak vetni, hogy hiteltelenné tegyék a vallomásodat. Nem lesz egy sétagalopp. – Tudom. Maguk még mindig benne vannak a nyomozásban? – Ez egy közös nyomozás, mert Riley-val ragaszkodtunk hozzá. Az FBI-nál van a labda, de mi is pályán vagyunk. Hogy vagy? – Jól, köszönöm. Mindenki nagyon figyelmes. Köszönöm, hogy elhozta a holmimat. – Szívesen. Szükséged van esetleg még valamire? – Szeretném megkapni a laptopomat. Előbb kellett volna kérnem, de nem gondolkodtam tisztán. – Nem írhatsz e-mailt senkinek, és nem léphetsz be a közösségi oldalakra vagy a csevegőszobákba, nem írhatsz az üzenőfalakra. – Nem azért kérem. Tanulni szeretnék. Kutatni. Ha használhatnám a számítógépem, néhány könyvemet... – Megnézem, mit tehetek. Ennyivel be kellett érnie. Amikor leszállt az est, kocsiba rakták Johnnal és Terryvel. Griffith és Riley mögöttük hajtottak, és más szövetségi marsallok vezették a sort.

76

Ahogy a gyorsforgalmi úton száguldottak, Elizabethnek eszébe jutott, mindössze huszonnégy óra telt el azóta, hogy felvette a vadonatúj piros ruháját és csillogó, magas sarkú cipőjét. És Julie, amint ott ült mellette a taxiban csillogó szemmel, izgatottan fecsegve. Élve. Minden annyira más volt. S most megint minden teljesen más. Egyenesen az egyszerű, kétszintes, nagy udvarral rendelkező ház garázsába hajtottak. A kocsi kivételével semmi sem volt a helyiségben – sem szerszámok, sem dobozok, sem limlom. A ház belsejébe vezető ajtón is zár volt. Helyenként őszbe csavarodó, barna hajú férfi nyitott ajtót. Majdnem olyan magas volt, mint John, de izmosabb. Pólót és farmert viselt, fegyverét az oldalára szíjazta. Hátralépett, hogy a többiek be tudjanak lépni a konyhába, amely nagyobb volt, mint amit otthagytak. A felszerelés is modernebb, a padlót pedig barnássárga konyhakővel rakták le. – Liz, ő Cosgrove szövetségi marsall. – Csak Bill – nyújtott kezet mosolyogva a férfi Elizabethnek. – Isten hozott itthon. Peski marsall, azaz Lynda éppen a környéket ellenőrzi. Ma éjjel mi vigyázunk rád. – Ó... De... – Reggel visszajövünk – mondta neki John. – De még segítünk berendezkedni, mielőtt elmegyünk. – Gyere, felviszlek és megmutatom a szobád – ajánlotta fel Terry, s mielőtt Elizabeth tiltakozhatott volna, felkapta a táskáját, és felfelé indult. – Fiatalabbnak néz ki, mint gondoltam – jegyezte meg Bill. – Kimerült és egy kicsit kiégett. De kemény gyerek. Két órán át állta Pomeroy ostromát, és egyszer sem zavarodott össze. Az esküdtszék imádni fogja. – Egy tini lesz Volkovék veszte. – Bill a fejét csóválta. – El sem tudom képzelni.

77

Szergej Volkov a csúcson volt. A gazdag ember, aki a legnyomorultabb szegénységből jött. Tízéves korára kész tolvaj volt, aki úgy ismerte a nyomorúságos moszkvai gettó minden zugát, legeldugottabb patkánylyukát is, mint a tenyerét. Tizenhárom éves volt, amikor megölte az első embert. Egy amerikai kommandós késsel belezte ki, amit egy riválisától lopott. Eltörte a karját a trükkös fiúnak, aki akkor tizenhat volt. Szergejnek még mindig megvolt ez a kés. Fokozatosan emelkedett rangban a moszkvai bratván belül, s még tizennyolc sem volt, amikor parancsnok lett. Az ambíció egyre feljebb hajtotta, s végül a fivérével, Mihaillal könyörtelen és véres sakkhúzással átvették a bratvát, még akkor, amikor a Szovjetunió is darabokra hullt. Ez a változás kellett hozzá, Szergej esze, s az, hogy megragadják a kínálkozó alkalmat. Csinos nőt vett feleségül, akinek jó érzéke volt a finomabb dolgokhoz. Az asszony két lányt szült neki, és Szergej maga is csodálkozott, milyen mélyen szereti őket az első pillanattól fogva. Mindkét alkalommal sírt az örömtől, a csodálattól és a büszkeségtől, amikor a lányait a kezébe tették. De amikor végre megszületett a fia, nem volt helye a könnyeknek. Az öröm, a csodálat és a büszkeség túl mély volt a könnyekhez. A gyermekei, az irántuk érzett becsvágy és szeretet késztették rá, hogy kivándoroljon Amerikába. Ott több lehetőséggel, gazdagabb élettel tudta megajándékozni őket. És úgy ítélte meg, ideje terjeszkedni. Megérte, hogy a legidősebb gyermeke férjhez ment egy ügyvédhez, és kezében tarthatta az első unokáját. És sírt. Kisebbik lányának – az ő festőjének, álmodozójának – saját galériát rendezett be. De a fia, a Chicagói Egyetemen végzett, üzletember fia volt az ő igazi hagyatéka. Okos, erős, józan, hidegvérű. A nyomorúságos moszkvai gettó ifjú lakójának minden álma és vágya vált valóra általa. Szergej a Gold Coaston lévő birtokának árnyékkertjében tevékenykedett, miközben Ilja érkeztére várt. A Volkov család feje kemény és jóképű férfi volt Sötét hajába ezüstszálak vegyültek, 78

ónixszínű szeme felett sűrű, fekete szemöldök ívelt. Szergej szigorúan ügyelt arra, hogy formában tartsa magát, s kielégítse feleségét, szeretőjét és alkalmi szajháit. A kertje volt a másik büszkesége. Természetesen voltak kertépítői és kertészei, de így is minden héten néhány órát elpepecselt a kertben, ásva vagy saját kezűleg ültetve el valami új növényt. Szergej biztosra vette, ha nem lett volna belőle pahan, boldogan élné a kertészek egyszerű életét. Kényelmes nadrágjában, csillagtetoválásokkal a földtől és talajtakarótól koszos térdén6 folytatta az ásást, amíg meg nem hallotta fia lépteit. – Csirkeszar – mondta neki. – Olcsó, könnyű hozzájutni és a növények szeretik. Ilja mindig megütközött azon, apja mennyire szeret a mocsokban turkálni. Most is megcsóválta a fejét. – Olyan is a szaga, mint a csirkeszaré. – Csekély ár. Az árnyliliomok kedvelik, és látod azt ott? Hamarosan virágzik a tüdőfűm. Annyi titok van az árnyak és árnyékok közt! – Szergej hunyorogva felnézett. – Szóval, megtaláltátok? – Még nem, de meg fogjuk. Egy emberem már keresi a Harvardon. Nemsokára meglesz a neve, és akkor ő is meglesz. – A nők hazudnak, Ilja. – Nem hiszem, hogy ebben hazudott volna. Orvosira jár, de nem boldog. Az anyja sebész, és itt lakik Chicagóban. Szerintem ez is igaz. Őt is keressük. – Ilja leguggolt. – Nem megyek börtönbe. – Nem mész, és Jakov sem. Más lehetőségeken is dolgozom. Egyáltalán nem örülök, hogy az egyik legjobb parancsnokom hűvösre került. – Nem fog beszélni. – Az nem is aggaszt engem. Semmit sem fog mondani, ahogy Jegor sem. Az amerikai rendőrség? Muszor. – Szergej egyetlen legyintéssel elintézte a szemétnek nyilvánított testületet. – Sosem törik meg őket. Téged sem törtek volna meg, Ilja, ha nem tudtuk 6

A térdre tetovált csillag jelentése: nem térdelek le senki előtt.

79

volna meggyőzni a bírót, hogy engedélyezze az óvadékot. De ez a lány, ő aggaszt, Ilja. Aggaszt, hogy ott volt és még él. Aggaszt, hogy Jakov nem tudott róla, hogy ő meg az a másik lány ott van Alexnél. – Ha nem tartottak volna fel, én is ott lettem volna velük, és elejét veszem a bajnak. Akkor nem lenne tanú. – Kommunikációs probléma, azt is meg kellett oldani. – Azt mondtad, tartsam rajta a szememet, papa, maradjak a közelében, amíg meg nem fegyelmezzük a lopásért. – Ilja felállt, lekapta a napszemüvegét. – Saját magam vágtam volna le a kezét, amiért a családtól lopott. Te mindent megadtál neki, de ő még többet akart. Több pénzt, több drogot, több nőt, több bulit. Az unokatestvérem. Szúka! – mondta ki vicsorogva az orosz áruló szót. – Újra meg újra az arcunkba köp, pedig te jó voltál hozzá, papa. – Anyád unokatestvérének a fia. Hogyne tettem volna meg mindent érte? De azért reménykedtem. – Befogadtad. Befogadtad őt is és Jakovot is. – És Jakov időről időre be is bizonyította, hogy méltó a bizalomra. Alexi pedig? – Szergej vállat vont – Csirkeszar – mondta félmosollyal. – Most pedig trágya lesz belőle. A kábítószer. Odáig volt érte. Ezért is voltam olyan szigorú veled és a nővéreiddel. A kábítószer csupán üzlet. A kábítószerért, mert ez volt a tettének gyökere, lopott tőlünk, és árult el minket meg a saját vérét. – Ha tudtam volna, ott lettem volna, hogy lássam könyörögni, mint egy nőt. Hogy lássam meghalni. – Csak aznap este kaptuk a hírt a letartóztatásáról, meg arról, hogy lepaktált a zsarukkal. Gyorsan kellett intézkedni. Jakovot és Jegort küldtem, hogy ellenőrizzék, otthon van-e. Talán túl gyorsan intézkedtem. Hibák előfordulnak, ahogy az amerikaiak szokták mondani. Régebben nem nőztél együtt Alexivel. Az ő ízlése sosem volt olyan kifinomult, mint a tiéd. – Arról volt szó, hogy maradjak a közelében – ismételte Ilja. – És az a lány, érdekes volt. Üdítő, romlatlan. Szomorú. Egy kicsit szomorú. Kedveltem. – Sok ilyen akad. Ő már halott. Ugye itt maradsz vacsorára? Anyád és én is örülnénk neki. 80

– Természetesen maradok.

81

6. Két hét telt el, aztán a következő hét eleje is. Elizabeth egy kezén meg tudta számolni, hányszor engedték elhagyni a házat, és akkor sem egyedül. Sohasem volt egyedül. Ő, aki valaha annyira vágyott a társaságra, most a magány hiányát sokkal bebörtönzőbbnek érezte, mint szobája négy falát. Megkapta a laptopját. Blokkolták az e-mailjeit és a csevegőszobákat. Unalomból és kíváncsiságból Elizabeth mind a két falat áttörte. Nem mintha azt tervezte volna, hogy kapcsolatba lép valakivel, de az elégedettség érzésével töltötte el. Megtartotta magának ezt az apró diadalt. Rémálmai voltak, de erről sem beszélt senkinek. Könyveket hoztak neki, és zenei CD-ket. Csak kérnie kellett. Az, hogy falta azokat a népszerű regényeket és dalokat amelyeket az anyja annyira helytelenített, a szabadság érzetét kellett volna, hogy adják neki. Helyette csak még inkább rádöbbent, mi mindent vesztett eddig, és milyen keveset tud a való világról. Az anyja sosem jött. John és Terry minden reggel felváltották az éjszakásokat, őket pedig esténként váltotta Bill és Lynda. Néha főztek valamit. Úgy tűnt, a reggeli John specialitása. Legtöbbször azonban rendelték az ételt. Pizzát vagy hamburgert, csirkét vagy kínait. Elizabeth részben bűntudatból, részben védekezésképpen kísérletezni kezdett a konyhában. Úgy látta, hogy végső soron a receptek is csak képletek, a konyha pedig egyfajta laboratórium. Mint kiderült, kedvét lelte a kísérletezésben. Szeretett vagdalni és kavarni, szerette az illatokat és az ízeket.

– Mi kerül ma az asztalra? – sétált be John. Elizabeth felnézett. – Arra gondoltam, kipróbálom ezt a receptet. Kínai csirke-falatok zöldséges spagettivel. – Jól hangzik. – John kávét töltött magának. – A feleségem a kínai csirkefalatokkal szokta elérni, hogy a gyerekek zöldséget is egyenek. Elizabeth tudta, hogy Johnnak és Maddie-nek, a feleségének két gyerekük van. A hétéves kisfiút, Maxfieldet a festő, Maxfield Parrish után nevezték el, az ötéves Emily pedig Emily Bronte után kapta a nevét. John megmutatta a pénztárcájában őrzött fényképeket, és mulatságos történeteket mesélt róluk, hogy személyesebbé tegye kettejük kapcsolatát, értette meg Elizabeth. El is érte a célját, ugyanakkor a lánynak arra is rá kellett döbbennie, hogy a saját gyerekkorából nincsenek mulatságos történetei. – Aggódnak maga miatt? Hogy a szövetségieknek dolgozik? – Max és Em? Túl fiatalok még ahhoz, hogy aggódjanak. Azt tudják, hogy a rosszfiúkat üldözöm, és egyelőre nem is kell többet tudniuk. Maddie? – ült le a kávéjával. – Igen, valamennyire feltétlenül. De ez is része a csomagnak. És nagyon nehéz lehet neki. A hosszú órák, amikor távol vagyok. – Azt mondta, a felesége bírósági tudósító. – Igen, az volt, amíg Max meg nem született. Életem legjobb napja volt ott a bíróságon, amikor megismerkedtem vele.Még akkor is, ha a nevem is alig jutott eszembe, ahogy ott ült mellettem. A leggyönyörűbb nő, akit valaha is láttam. Ma sem értem, hogy lehettem olyan szerencsés, hogy rá tudtam beszélni egy randira, azt még kevésbé, hogy feleségül is jött hozzám. – Maga nagyon megbízható ember – kezdte Elizabeth. – Külsőre is vonzó. Kedves és széles látókörű. Sok minden iránt érdeklődik. És a tény, hogy a hatóságokat képviseli, meg fegyvert visel, zsigeri szinten tud hatni egy nőre. A férfi szeme nevetett a kávéja felett. – Nincs még egy hozzád hasonló lány, Liz. – Bárcsak így lenne! 83

– Így van. Stramm lány vagy, rettenetesen okos, bátor, jószívű, és te is sok minden iránt érdeklődsz. Lépést sem tudok tartani veled. Tudomány, igazságszolgáltatás, egészség és táplálkozás, zene, könyvek, most meg a főzés. S ki tudja, mi lesz a következő. – Megtanítana, hogyan kell a fegyverrel bánni? A férfi letette a kávét – Ez meg honnan j ött? – Egyike az érdeklődési körömnek. – Liz! – Rémálmaim vannak. – Ó, édesem! – karolta át John. – Mesélj róla! – Arról az éjszakáról álmodom. Tudom, hogy ez természetes reakció, olyan, ami várható volt. – Attól még nem lesz könnyebb. – Nem. – Elizabeth a szakácskönyvre meredt, azon töprengve, vajon lesz-e még egyszer oly egyszerű a világ, mint a receptek és hozzávalók. – Arról álmodom, ahogy bemegyek a rendőrségre, az azonosításra. Csakhogy Korotkij lát engem. Tudom, hogy lát, mert mosolyog. Aztán a háta mögé nyúl, ahogy azon az éjjelen is tette, és minden lelassul, ahogy előhúzza a pisztolyt. Senki sem mozdul, ő pedig lelő engem az üvegen keresztül. – Nem látott téged, Liz. – Tudom, de az a racionalitás és logika. Ez viszont a félelemről és érzelmekről szól. Tudatalatti félelmekről és érzésekről. Próbálok nem belemerülni, próbálom elfoglalni magam. – Miért nem hívod fel az anyádat? – Miért hívnám? Az őszinte értetlenség láttán Johnnak vissza kellett nyelnie a káromkodást. – Tudod, hogy van pszichológusunk is, akihez fordulhatsz. Korábban azt mondtad ugyan, hogy nem akarsz pszichológussal beszélni, de... – Még mindig nem akarok. Mi értelme lenne? Tudom, hogy mi történik, és azt is, hogy miért. Tudom, hogy az elmém milyen folyamatokon megy keresztül. De, tudja, Korotkij megöl engem. Vagy a háznál, mert az álmomban mégis megtalál, vagy az 84

azonosításon, mert keresztüllát az üvegen. Félek, hogy megtalál, meglát, megöl. És tehetetlennek érzem magam. Nincs erőm, nincs fegyverem. Nem tudom megvédeni magam. De azt akarom, hogy meg tudjam. Nem akarok tehetetlen lenni. – És azt hiszed, ha megtanulsz lőni, azzal kevésbé leszel az? – Igen, azt hiszem, ez a megoldás. – Akkor megtanítalak. – John előhúzta a fegyverét, kivette és félretette a tárat. – Ez egy Glock 19-es. Standard méretű, tizenöt lőszeres tárral. – Polimer tokos. Rákerestem az interneten. – Hát persze, hogy rákerestél. – Súlyra nem olyan nehéz, mint vártam. De most nincs megtöltve, tehát a tár is számít valamennyit. – Egyelőre nem töltjük meg. Beszéljünk a biztonságról. Elizabeth a férfi szemébe nézett. – Rendben – mondta. Néhány alapvető szabály után John megmutatta neki, hogyan álljon, hogyan fogja a fegyvert, hogyan célozzon. És akkor Terry sétált be. – Jézus Krisztus, John! – Nincs megtöltve – mondta sietve Elizabeth. – Csak ismételni tudom magam. Jézus Krisztus! – Adnál nekünk egy percet, Liz? – Ó! Persze. – Magát is meglepte, milyen vonakodva adta vissza a fegyvert a férfinak. – A szobámban leszek. – Mi a fenét képzelsz? – támadt azonnal társának Terry, amint Elizabeth kitette a lábát a konyhából. – Meg akarja tanulni, hogyan kell a fegyverrel bánni. – Nos, én pedig George Clooney-t szeretném meztelenül az ágyamban, de mégsem raboltam el. Egyelőre. – Rémálmai vannak, Terry. – A francba! – Terry felrántotta a hűtőszekrény ajtaját, és kivett egy kólát. – Sajnálom, John, ez komoly szívás a gyereknek, de akkor sem az a megoldás, hogy a kezébe adod a szolgálati fegyvered. – Ő azt hiszi, hogy igen. Nem akarja védtelennek érezni magát. Ki hibáztatná érte? Akár egész nap hajtogathatjuk neki, hogy 85

biztonságban van, és hogy megvédjük, de ettől ő még tehetetlen. Nemcsak arról van szó, hogy mit mondunk, hanem arról is, hogy mit érez. – Tudom, John, tudom. Megértem, hogy fél, és azt is, hogy halálra unja magát. De ezen nem változtathatunk. Nem igazán. – Az élete már sohasem lesz ugyanolyan, Terry, és erről sem feledkezhetünk meg. Nem felejthetjük el, hogy Liz nem csupán egy tanú, hanem egy tinédzser is. Ha úgy érzi, hogy segít neki, ha megtanul bánni a pisztollyal, akkor én gondoskodom róla, hogy megtanulhassa. Mert a legkevesebb, amit megérdemel, hogy éjszakánként nyugodtan aludjon. – A francba! – ismételte meg Terry. – Oké, felfogtam. Értem, de... – De? – Gondolkodom. – Jó, tedd, azt. Addig én kipróbálom a főnökön is azt, ami rád hatott. Engedélyt akarok kérni, hogy bevihessem a lőtérre. – Jó, csak dörzsöld azt a lámpást, amíg benne vagy. Talán segítségedre siet a dzsinn. John csak mosolygott, és a telefonját elővéve átment a másik szobába. Terry nagyot fújt. Egypercnyi fontolgatás után elővett még egy kólát, és felsétált Elizabeth szobájához. Kopogott. – Jöjjön be. – Mindig megszomjazom, ha pisztollyal játszom. – Terry az ágyon ülő lányhoz ballagott, és felé nyújtotta a kólát. – Remélem, nem haragszik Johnra. Nem az ő hibája volt. – Nem haragszom rá, csak váratlanul ért. John elmondta, hogy rémálmaid vannak, és félsz. Mondhatnám, hogy ne félj, de az igazság az, hogy a helyedben én is rettegnék. – Semmit sem tudok tenni. A rémálmaimban nem tudok tenni semmit, ezért megöl. Meg akarom tanulni, hogyan vigyázzak magamra. Maga nem lesz mindig velem. Maga, John, Bill vagy Lynda. Vagy akit éppen küldenek. Eljön a nap, amikor nem lesznek ott, s nekem tudnom kell, hogyan védjem meg magam. Az anyám nem lesz velem. 86

– Nem tudhatod, hogy... – De tudom – mondta Elizabeth nagyon nyugodtan, érzelmek nélkül. Csodálkozva tapasztalta, hogy valóban nyugodt és érzelemmentes. – Amikor eljön az ideje, hogy áttelepítsenek, és új személyiséget kapok, az anyám nem fog velem jönni. Őt ideköti az élete, a karrierje. Hamarosan tizenhét leszek. Beadhatom a nagykorúsítási kérelmet, ha szükségem lesz rá. Megkapnám. Ha betöltöm a tizennyolcat, lesz némi pénzem is, és még több, amikor huszonegy leszek. Tanulhatok, dolgozhatok. Tudok főzni egy kicsit. De ha bármi történik, nem tudom megvédeni magam. – Elég okos vagy ahhoz, hogy utánakeress a programnak. Egyetlen olyan tanút sem vesztettünk még, aki követte a biztonsági utasításokat. – Egész életemben valaki másnak az utasításait követtem, szóval már hozzászoktam. – Ó, Liz! Az ördögbe is! – Ez passzív agresszió volt – sóhajtott fel a lány. – Bocsánatot kérek. De a lényeg az, hogy sohasem fogják feladni, amíg csak élek, kutatni fognak utánam. Hisznek a bosszúban és a megtorlásban. Tudom, hogy maguk mindent megtesznek, nehogy azok megtaláljanak, de tudnom kell, ha megtörténik a legrosszabb, ha mégis megtalálnak, akkor fel tudom venni velük a harcot. – A harcnak több módja is van, nem csak a pisztoly. – De magánál is van egy. – Kettő – ütögette meg Terry a bokáját. – Engedélyezett biztonsági fegyver. Ha meg akarsz tanulni lőni, John a te embered. De ahogy mondtam, a harcnak több módja is van. Meg tudlak tanítani az önvédelemre. A közelharcra. Elizabeth kíváncsian dőlt hátra. – Az igazi harcra. – Igazából egy-két védekező mozdulatra gondoltam, de igen, az igazi harcra. – Szeretném megtanulni. Jó tanítvány vagyok. – Majd meglátjuk. John nyitotta rájuk az ajtót 87

– Reggel öt. Készülj fel. Megkaptuk az engedélyt, hogy használjuk a lőteret. – Köszönöm. Nagyon-nagyon köszönöm. – Terry? – Ötkor. Hajnali ötkor. A fenébe! Benne vagyok. Hetente háromszor, mielőtt a nap felkelt volna, John levitte az alagsori lőtérre. Elizabeth megszokta, milyen érzés fegyvert tartani a kezében, hozzászokott a formájához, a súlyához, a rúgásához. John megtanította testre célozni, sorozatot leadni, újratölteni. Amikor megtudta, hogy elhalasztották a tárgyalást, Elizabeth a lőtéren vezette le elkeseredettségét. A többi napon Terry tanította az önvédelemre. Elizabeth elsajátította, hogyan fordíthatja ellenfele súlyát és egyensúlyát a saját javára, hogyan törje meg a fogását, hogyan üssön vállból. A rémálmok továbbra is visszatértek, de nem minden éjjel... és néha ő győzött bennük. Ahogy eltelt az első hónap, régi életét egyre kevésbé érezte magáénak. Egy kétszintes, magas, biztonsági kerítéssel körülvett házban élt, és minden éjjel úgy aludt el, hogy a földszinten szövetségi marsallok vigyázták az álmát. Lynda romantikus regényeket, krimiket és horrortörténeteket kölcsönzött neki a könyvtárából. S miközben odakint az augusztusi hőség dühöngött, Lynda ismét levágta Elizabeth haját – sokkal ügyesebben, mint a lány tette korábban és megmutatta neki, hogyan színezze újra a tövét. A hosszú, csendes estéken Bill megtanította pókerezni. És az idő mintha ólomlábakon járt volna. – Szeretnék egy kis pénzt – mondta Johnnak. – Kölcsönre van szükséged, kölyök? – Nem, de azért köszönöm. A saját pénzemet szeretném. Van takarékbetét-számlám, és onnan szeretnék kivenni. – Felesleges kockázattal járna, ha elvinnénk a bankba. Ha szükséged van valamire, majd mi megvesszük neked.

88

– Az anyám is ki tudja venni a pénzt. Olyan ez, mint a fegyver. A biztonságérzetem miatt kell. – Elizabeth már átgondolta. Volt ideje mindent átgondolni. – Amikor végül megteszem a vallomásomat, bekerülök a tanúvédelmi programba, új helyre költöztetnek, és azt hiszem, ez nagyon gyorsan fog történni. Szeretném, ha lenne pénzem – saját pénzem –, amikor ez megtörténik. Az akarom, hogy tudjam, ha valamire szükségem van, megvehetem, és senkitől se kelljen kérnem. – Mennyire gondoltál? – Ötezerre. – Az rengeteg pénz, Liz. – Nem igazán. Új számítógépet kell vennem, meg más holmikat is. A holnapra akarok gondolni a ma helyett. A ma csak ma marad. – Tudom, hogy szörnyű dolog várni. – Addig húzzák, ameddig csak lehet, abban a reményben, hogy rám találnak. Vagy, hogy inamba száll a bátorságom. De nem odázhatják el örökre. Gondolnom kell a hátralévő életemre is. Bárhol legyen is az, és bárki legyen is belőlem. Vissza akarok menni tanulni. Van főiskolai alapom, azt is át kell majd utalni. De lesznek más kiadásaim is. – Meglátjuk, mit tehetek. – Szeretem, amikor ezt mondja – mosolyodott el Elizabeth. – Anyám mindig csak igent vagy nemet mond. Ritkán talánt, de lehet, hogy sosem hallottam tőle talánt, mert a talán az habozást jelent. Maga viszont azt mondja, meglátja, mit tehet, ami nem talán, nem bizonytalanság. Azt jelenti, hogy megpróbálja. Ez jobb, mint a nem, és majdnem olyan jó, mint az igen. – Így igaz. – A férfi egy pillanatig habozott. – Sohasem említetted az apádat. Tudom, hogy nincs a képben, de az adott körülmények között... – Nem tudom, ki ő. Donor volt. – Donor? – Igen. Amikor anyám úgy döntött, hogy gyereket vállal, hogy belefog ebbe a kísérletbe, számos donort megvizsgált, mérlegelve az alkalmasságukat. A testi adottságaikat, a kortörténetüket, a 89

családfájukat, az értelmi képességeiket, és így tovább. Kiválasztotta a legjobb jelöltet, és elrendezte, hogy megtermékenyítsék. Elizabeth elhallgatott, lenézett a kezére. – Tudom, ez hogy hangzik. – Valóban? – mormolta John. – Intellektuális téren magasan felülmúltam a várakozásait. Mindig is kiváló egészségnek örvendtem. Testileg ép és erős vagyok. De nem volt képes közelebbi kapcsolatba kerülni velem. Azt a részt elbukta. Mindig megkaptam tőle. Gondoskodott rólam, tetőt adott a fejem fölé, kiváló oktatást biztosított, de szeretni nem tudott. John szíve elszorult. – Az ő vesztesége. – Igen, s mivel tisztában van vele, hogy ő bukott el a kísérlet során, nagyon nehéz számára bármilyen érzelmet, vonzalmat érezni vagy kimutatni. Sokáig azt hittem, én vagyok a hibás, de már tudom, hogy nem így van. Elhagyott, mert megtehette, mert olyan döntést hoztam, amely megengedte neki, hogy kilépjen ebből a kapcsolatból. Elérhettem volna, hogy büszke legyen rám, büszke arra, amit elért velem, de azt soha, hogy szeressen engem. John nem tudta megállni, hogy ne ölelje át és simogassa meg a haját, amíg a lány végül nagyot sóhajtott, és hozzásimult. – Minden rendben lesz veled, Liz. – Én is ezt akarom. John tekintete találkozott Terryével a lány feje felett, és látta a benne csillogó könnyeket és szánalmat. Jó, hogy ő is hallotta, gondolta John, így legalább két ember is van, aki törődik a gyerekkel, és bármit megtesz, hogy minden rendben legyen vele. Szergejnek találkozója volt a fivérével és az unokaöccsével, valamint Iljával és az egyik legmegbízhatóbb alvezérével. A gyerekek az asszonyok figyelő tekintete mellett a medencében pancsoltak, míg mások a hosszú, ételtől roskadozó piknikasztalnál ültek. Az italok jéggel teli, széles acélvödrökben hűltek. A füvön az idősebb gyerekek gyeplabdáztak vagy röplabdáztak, közben dobhártyaszaggató zenéjük egyetlen pillanatra sem szünetelt. 90

Kevés dolog volt, ami Szergejt jobban kielégítette, mint az, ha a családjával és a barátaival lehetett. Egy hatalmas grillsütő felett tüsténkedett, amelyet az idősebbik lányától és vejétől kapott a születésnapjára, méltányolva az amerikai hagyományt. Arany Rolexe és a nyakában lógó kereszt csillogott a kegyetlen nyári nap fényében. Pamutinge és nadrágja fölött élénkvörös kötényt viselt, amely mindenkit arra szólított fel, hogy csókolja meg a szakácsot. Szergej megforgatta a húspogácsákat, virsliket és nyársra tűzött zöldségeket, amelyeket mind a saját titkos receptje szerint készült páclével kent meg. – Az anya a kórházba jár – mondta éppen Misa, Szergej unokaöccse. – Rengeteg időt tölt ott, gyakran egész éjszaka bent van. Hetente általában egyszer együtt vacsorázik azzal a férfival, akivel le is fekszik. Minden héten négyszer elmegy egy flancos fitneszklubba, ahol saját személyi edzője van. Szépségszalonba meg manikűröshöz jár, és úgy él, mintha egyáltalán nem is lenne lánya. Szergej csak bólintott, és tányérra szedte a zöldségeket. – Átkutattam a házat – jelentett az alvezére. – Megnéztem a telefonját. A kórházat hívta, a barátját, egy másik orvost, a fodrászát, de a rendőrséget vagy a szövetségieket egyszer sem. – Látnia kell a lányát – erősködött Mihail. Kerekebb volt, mint a bátyja, és hajában is széles ősz sávok vegyültek. – Elvégre anya. – A medence felé nézett, ahol a felesége nevetgélt a lányukkal, miközben az unokái a vízben pancsoltak. – Nem hiszem, hogy túl közel állnának egymáshoz – kortyolt bele Ilja a sörébe. – Egy anya akkor is anya – ragaszkodott a véleményéhez Mihail. – Tudni fogja, hol a lánya. – Elkaphatnánk – javasolta Misa. – Úton a kórházba. Meggyőzhetnénk, hogy árulja el, hol van a lánya. – Ha igazi anya, úgysem fogja elárulni – kezdte el a húsgombócokat rendezgetni egy másik tányéron Szergej. – Inkább meghal. Ha nem igazi anya, márpedig az információim szerint így van, akkor lehet, hogy ő sem tudja. Ha elkapjuk, a lányt átviszik máshová, és még több őrt állítanak mellé. Szóval egyelőre csak figyeljük az anyát, aki nem is annyira anya. 91

– A házban a hálószobán kívül nincs semmi, ami a lányra emlékeztetne – mondta az alvezér. – És a hálószobában sincs sok minden. Az is be van dobozolva, mint valami raktárban. – Látjátok – biccentett Szergej. – Más úton próbálkozunk, olyan módszerrel, amellyel semmilyen nyomot nem hagyunk magunk után. Misa, mondd meg Jakovnak, hogy legyen még egy kis türelemmel. A legközelebbi összejövetelen az ő visszatérését fogjuk ünnepelni. De most – emelte fel a húspogácsával és virslivel teli tányért –, most eszünk. Ahogy telt a nyár, Elizabeth emlékeztette magát, hogy ha otthon lenne, már valószínűleg beadta volna a derekát, és most a kórházban szenvedne a nyári tanfolyamon. Máskülönben semmit sem csinálna másként, mint most. Tanulna, olvasna. Azzal a különbséggel, hogy most zenét is hallgatott, és DVD-ket nézett, meg tévét. A Buffy, a vámpírok réme nyári ismétlései során úgy érezte, kezdi elsajátítani a korabeli fiatalok szlengjét. Amikor visszamehet majd a főiskolára, sokkal jobban fogja ismerni a nyelvüket, és könnyebben be tud majd illeszkedni. Hogy folytassa a biztonság utáni kutatást, lement a lőtérre. Önvédelmet tanult, és pókerezett. Semmi sem hozhatja vissza Julie-t, s az sem visz előre, ha azon tépelődik, mi lett volna, ha. Sokkal több értelme volt a kényszerű bezártság előnyeit sorra venni. Sohasem lesz belőle sebész! Amikor elérkezik az ideje, új személyazonosságot kap, s új életet vele, és meg kell találnia a módját, hogy a lehető legjobbat hozza ki belőle. Azt tanulhat, amit csak akar. Volt egy olyan érzése, hogy az FBI-hoz való belépés többé nem lehetséges, de nem kérdezte meg. Talán ostobaság, de azzal, hogy nem tudja a pontos választ, megmaradt a remény egy apró szikrája. Hozzászokott a napi időbeosztáshoz, egyre inkább a részévé vált. Ezen a születésnapja sem változtatott. Csak annyit jelentett, hogy ezen a napon tizenhét éves lett. Nem érezte másként magát, nem is 92

festett másként. Idén nem lesz születésnapi vacsora – sült marhaborda zöldségkörettel és répatorta –, és esélye sincs az anyja által megígért autóra. A tanulmányi eredményétől és a magatartásától függően, persze. Csak egy újabb nap volt, egy nappal közelebb ahhoz, hogy megjelenjen a bíróságon, amelyre úgy gondolt, mint a szabadság kezdetére. Mivel sem Terry, sem John nem említette a születésnapját, Elizabeth feltételezte, hogy mindketten elfelejtkeztek róla. Végül is, miért kellene emlékezniük? Elizabeth aznapra ajándékképpen felmentette magát a tanulás alól, és úgy döntött, különleges vacsorát készít – nem marhabordát –, és azzal ünnepel. Odakint esett, mintha dézsából öntenék, és vihar tombolt. Elizabeth azt mondta magának, ettől csak otthonosabb a konyha. Fontolóra vette, hogy tortát is süt, de aztán úgy gondolta, ez haszonlesés lenne tőle. Különben sem próbálta még ki magát igazán a sütésben. A spagetti húsgombóccal is elég kihívásnak tűnt, mivel nem készített még ilyet. – Istenem, ennek nagyon finom illata van! – Terry megállt a konyha közepén, és nagyot szippantott a levegőbe. – Szinte kedvem támad megtanulni, hogyan készítsek magamnak valamit, a sajtos hamburgeren kívül, természetesen. – Szeretek főzni, különösen, ha valami újat próbálok ki. Sohasem csináltam még húsgombócot. Jó mulatság volt. – Mindannyiunknak megvan a maga szórakozása. – Eltehetek a szószból valamennyit egy ételhordó dobozba. Hazaviheti, és csak tésztát kell hozzá kifőznie. Jó sokat csináltam. – Nos, Lynda beteget jelentett, szóval ma éjjel Bill és Steve Keegan lesz veled. Fogadni mernék, hogy be tudják falni az egészet. – Ó, sajnálom, hogy Lynda nincs jól. A mindennapi megszokott ritmus, gondolta Elizabeth. Azonnal elfogta valami rossz érzés, ha bármi változott. – Ismeri Keegan marsallt? – Nem igazán. John egy kicsit jobban. Öt éve van a cégnél, Liz. Ne aggódj! 93

– Nem fogok. Azt hiszem, csak arról van szó, hogy időbe kerül, amíg hozzászokom az új emberekhez. Nem számít. Vacsora után olvasok egy kicsit, aztán korán lefekszem. – A születésnapodon? – Ó! – pirult el Elizabeth. – Nem voltam biztos benne, hogy tudják. – Előttünk nincsenek titkaid – nevetett Terry, és közelebb ment a tűzhelyhez, hogy újra beleszagolhasson a szószba. – Tudom, hogy szeretsz olvasni, de a születésnapodra nem tudnál valami szórakoztatóbbat kitalálni? – Nem igazán. – Akkor segítségre van szükséged – mondta Terry, és megpaskolta Elizabeth vállát, mielőtt kiment volna. Az olvasás szórakoztató, emlékeztette magát Elizabeth. Az órára nézett, és látta, hamarosan itt a váltás ideje. A szósz nyugodtan rotyoghat, amíg Bill és az új ember enni akar, de mivel tényleg nagyon sokat csinált, Terrynek és Johnnak is tehet el belőle. Mint egy fordított születésnapi ajándékként, döntötte el. – Megjött a segítség. Elizabeth elfordult a konyhaszekrénytől, ahonnan éppen ételszállító dobozokat akart kivenni. Terry vigyorogva állt a konyha közepén, fényes rózsaszínű papírba csomagolt és hatalmas fehér masnis dobozzal a kezében. Mellette John apró ajándékcsomagot és egy fehér süteményesdobozt tartott. – Ho-hoztak nekem ajándékot? – Még szép, hogy hoztunk. Elvégre a születésnapod van. És torta is lesz. – Torta? John az asztalra tette a dobozt, és felnyitotta a tetejét. – Csokitorta dupla csokival és vajkrémes bevonóval. – Én választottam – közölte Terry. – Boldog szülinapot, Liz! – Köszönöm. – Csinos rózsaszín felirattal a tortán is ez a köszöntés állt, apró rózsabimbók és halványzöld levelek díszítették. – Ez nem répatorta – motyogta. 94

– Tiltja a vallásom, hogy bármilyen zöldségből édességet csináljak – jelentette ki Terry. – Pedig tényleg finom. De ez sokkal jobban néz ki. Ez olyan... mint egy igazi szülinapi torta. Gyönyörű! – Helyet kell hagyni neki majd a hasunkban. Meg a fagyinak is – mondta John. – A szülinapi vacsora után. Pizzát akartunk rendelni, de aztán elkezdted a húsgombócot, mi pedig alkalmazkodtunk. Hirtelen minden fényesebb lett, mintha a nap áttört volna a komor esőfellegeken. – Akkor itt maradnak? – Megismétlem: ez a születésnapod. Kizárt dolog, hogy kihagyjam a fagyit vagy a tortát. A vacsorával megvárjuk a többieket, de az ajándékokat szerintem kinyithatod. – Tényleg? Nem baj, ha kinyitom? – Nyilvánvaló, hogy a mi zsenink nem fogja fel a születésnap jelentőségét. Tessék – nyomta Elizabeth kezébe Terry a dobozt. – Nyisd ki az enyémet. Majd’ meghalok a kíváncsiságtól, hogy tetszike. – Máris tetszik – jelentette ki Elizabeth, és óvatosan kezdte lefejteni róla a ragasztószalagot. – Tudtam! Ő is olyan. Olyan – magyarázta a lánynak –, akinek tíz percbe kerül kinyitni az ajándékát, ahelyett, hogy letépné a papírt. – De olyan szép papír! – védekezett Elizabeth. – Nem is vártam ajándékot. – Pedig kellett volna – mondta John. – Lassan elkezdhetnéd, hogy várj valamit az élettől. – Ez a legjobb meglepetés. – Miután összehajtogatta a csomagolópapírt, Elizabeth felemelte a doboz fedelét. Kivette a vékony kardigánt, melynek az elején fodrok futottak alá, és apró ibolyák díszítették mindenfelé. – Gyönyörű! Ó, és blúz is van hozzá! – Ez nem az anyádfajta blúz és blézer – jegyezte meg Terry. – Farmerhez, de szoknyához is felveheted. Olyan, mint te. Még soha senki nem mondta Elizabethnek, hogy fodrokra és violákra hasonlít. – Tetszik. Nagyon tetszik. Köszönöm szépen! 95

– Most én jövök – lépett előre John. – Nekem egy kis segítségem is volt az ajándékválasztásnál. Szóval, ha nem tetszik, akkor a feleségemet okold. – Segített magának? Milyen kedves volt tőle! Feltétlen köszönje meg a nevemben. – Talán előbb meg kellene nézned, mit kaptál. Elizabeth izgatott elragadtatással bontotta le az apró dobozról a papírt. A fülbevaló három ezüstláncocska volt, amelyet egy apró gyöngy fogott egybe. – Ó, ez gyönyörű! Csodaszép! – Tudom, hogy mindig azt az aranygömböt viseled, de Maddie úgy vélte, talán ez is tetszene. – Ó, nagyon is. Imádom. Nincs másik fülbevalóm, csak a gömb. Azelőtt fúrattam ki a fülem, hogy... Szóval az előtte való napon. Ez az első igazi fülbevalóm. – Boldog tizenhetedik születésnapot, Liz! – Menj, próbáld fel – parancsolt rá Terry. – Tudom, majd’ meghalsz, hogy lásd magadon. – Tényleg így van – ismerte be Elizabeth. – Nem gond? – Menj csak. Ettől szülinap a szülinap. – Köszönöm. – Elizabeth elragadtatásában megölelte Terryt. – Köszönöm szépen! – Aztán John következett. – Boldog vagyok. Egy boldog tizenhét éves. – Azzal az ajándékokat magához szorítva a lépcső felé iramodott. – Ez bejött – sóhajtott nagyot Terry. – Megölelt. Sohasem szokott ölelkezni. – Mert sohasem kapott ölelést. Odaadtam az anyjának a titkos számot. Megint. Elmondtam neki, hogy tortát veszünk Liznek, és el tudjuk intézni, hogy ő is itt legyen, ha akar. Visszautasította. Udvariasan. – Az udvarias boszorkány is csak boszorkány. Boldog leszek, ha egyszer vége lesz ennek. Liz miatt is, és magunk miatt is, de hiányozni fog a kölyök. – Nekem is. Felhívom Maddie-t, és elmondom neki, hogy Liz mennyire örült a fülbevalónak. – Az órájára nézett. – És beszólok, 96

hogy mikorra várhatjuk Billt és Keegant. Gondolom, azt mondják majd, hogy már úton vannak. – Addig megterítem az asztalt, és megpróbálom egy kicsit ünnepibbé varázsolni. Elővette a tányérokat, evőeszközöket, majd eszébe jutott a virág. – Hé, John – indult ösztönösen a nappali felé. – Kérdezd meg Cosgrove-ot, hogy meg tudnak-e állni valahol virágot venni. Ha már csináljuk, csináljuk rendesen. A férfi csak bólintott, és tovább beszélt a feleségéhez. – Igen, imádta. Most odafent van, és próbál. Figyelj, szólj a gyerekeknek, hadd beszéljek velük pár szót. Biztos nem érek haza, mielőtt ágyba kerülnek. Terry visszasétált a konyhába, és arra gondolt, meg kellene kóstolnia a szószt, csak hogy biztos legyen, hogy átmegy a mustrán. Már a kanálért nyúlt, amikor John átkiáltott neki: – Éppen most jöttek meg. – Vettem. – Kezét megszokásból a fegyverén tartva a garázshoz ment, és várta a jelet. Három gyors, három lassú koppanás. – Épp idejében érkeztetek a lakomára, fiúk. Ma nagykanállal... Bill gyorsan belépett. – Lehet, hogy gond van. Hol van John? – A nappaliban. Mi... – Bill úgy véli, követtek – mondta Keegan. – Hol a tanú? – Fent... – Valami nincs rendben. Valami nagyon nincs rendben. – Jelentettétek? – kérdezte, s közben vette is elő a telefont. Majdnem sikerült kitérnie az első lövés elől, így a golyó a halántékát súrolta. Vér ömlött a szemébe. – Árulás! – kiáltotta Johnnak, miközben a fegyveréért nyúlt. Keegan a pisztolya agyával fejbe verte. Terry a földre zuhant, magával rántva a széket esés közben. John lövésre kész fegyverrel lapult a nappali falához. El kell érnie a lépcsőt, hogy Lizhez jusson. – Nehogy lelődd! – intette társát Keegan halkan, s közben a tokba lökte a pisztolyát, és elvette Terryét. – Ne felejtsd el, nem akarunk lyukakat benne. Bill bólintott. 97

– Elkaptam, John. Elkaptam a gazembert. Terry megsérült. Keegan most jelenti. Biztosítsd a tanút! John az eső dobolásán túl is hallotta Keegan hangját, amint vázolja a történteket. És azt is hallotta, amint megreccsen a padló. A fegyvert célra emelve ugrott elő. Látta, hogy Bill felé tart. Látta a szemét. – Dobd el a pisztolyt! Dobd el! – Terry megsérült. Meg fogják próbálni elölről. – Engedd le a fegyvered! Most! John látta, hogy Bill balra pillant, megfordul és visszahúzódik, mielőtt Keegan lőhetett volna. Amint jobbra lebukott, Cosgrove tüzelt. A golyó az oldalán találta el Johnt, és pokolian fájt. Elizabethre gondolva viszonozta a tüzet, és a lépcső felé iramodott. Újabb golyó találta el, ezúttal a lábán, de nem lassított. A szeme sarkából elcsípte, hogy Keegan helyet változtat, és futás közben lőtt. És megkapta a harmadik golyót, most a hasába. Látása elhomályosult, de valahogy sikerült továbbfutnia. Látta, hogy Elizabeth kirohan a szobájából. – Menj vissza! Befelé azonnal! Előrevetette magát, belökve a lányt a szobába. Még bezárta maga mögött az ajtót, csak utána hullott térdre. – Ó, édes istenem! – Elizabeth felkapta az imént levetett kardigánt, és azt nyomta a férfi hassebére. – Cosgrove és Keegan az. – De hiszen ők marsallok. – Valaki megvette őket. – Fogát csikorgatva megkockáztatott egy pillantást a sérülésére, miközben érezte, hogy egyre gyengül. – Ó, Jézusom! Lehet, hogy egész idő alatt sárosak voltak. Terry. Megsérült. Lehet, hogy meg is halt. – Nem! – Tudják, hogy itt vagyok veled, és hogy mindenkire lövök, aki megpróbál majd bejönni azon az ajtón. – Legalábbis addig, amíg a fegyvert képes tartani. – De azt is tudják, hogy eltaláltak. – Bal kezével megragadta a lányt. – Súlyos a sérülésem, Liz.

98

– Rendbe fog jönni. – De nem tudta elállítani a vérzést. A kardigán már teljesen átázott, de a vér még mindig dőlt a férfiból. – Hívunk segítséget. – Elvesztettem a mobilt. Keegan beszélt valakivel... a szolgálatnál. Gyorsan haladt fölfelé. Nem tudom, ki lehet még benne. Nem tudhatom. Itt nem vagy már biztonságban, kölyök. Nem vagy biztonságban. – Nyugodtan kell feküdnie. El kell állítanom a vérzést. – Nyomás, mondta magának Elizabeth. Több nyomás. – Engem is ki kellett volna iktatniuk. Most valami mást terveznek. Itt nem vagy biztonságban. Figyelj! Figyelj rám! – Ujjai belevájtak a lány csuklójába. – Ki kell jutnod innen. Az ablakon át. Mássz ki, ugorj le! De juss ki innen! Aztán fuss, rejtőzz el! – Nem hagyom magára. – Menned kell. Fogd a pénzed! Nem bízhatsz a rendőrökben. Most semmiképp. Többen is benne lehetnek. Többnek kell lennie. Fogd a pénzed, és amire szükséged van! Gyorsan! Az isten verje meg, mozogj már! Elizabeth engedelmeskedett, csakhogy megnyugtassa a férfit. De nem fogja itt hagyni. Beletömte a pénzt, néhány találomra felkapott ruhát és a laptopját egy táskába. – Kész vagyok. Ne aggódjon – nyugtatta a férfit. – Valaki jönni fog. – Nem, nem fognak. Haslövést kaptam, Liz. Nagyon sok vért vesztettem. Nem fogom túlélni. Nem tudlak megvédeni többé. El kell menekülnöd. Vedd ki a tartalék fegyveremet. A bokámnál. Vedd el! Ha valamelyik meglát és utánad megy, használd! – Ne kérje, hogy itt hagyjam. Kérem. Könyörgök! – Arcát a férfiéhoz szorította. Hideg volt. Túl hideg. – Nem kérem. Mondom. A munkám. Ne hagyd, hogy elbukjak! Menj! Menj máris! – Hozok segítséget. – Fuss! Ne állj meg! Ne nézz hátra! Ki az ablakon! Most! – Megvárta, míg a lány az ablakhoz ér. – Számolj háromig, aztán menj! – parancsolta. – Addig én feltartom őket. – John! 99

– Hadd legyek büszke rád, Liz! Számolj! Elizabeth számolt, aztán kicsusszant. Görcsösen kapaszkodott az ereszcsatornába, miközben az eső az arcába csapott. Nem tudta, hogy a csatorna kitart-e, de úgy vélte, nem is számít. Aztán meghallotta a sortüzet, és majomügyességgel lecsúszott. Segítséget hoz, mondta magának, amint eliramodott. Még ötven méterre sem jutott, amikor a ház felrobbant mögötte.

100

7 Arkansas, 2012

Néha egyszerűen szívás volt egy olyan kisváros rendőrfőnökének lenni, amely úgy bújik meg Ozark hegyei közt, mint álmos macska az ember ölében. Például olyankor, amikor az embernek le kell tartóztatnia a haverját, akivel gimiben még együtt fociztak, pusztán azért, mert a fickóból egy seggfej lett. Bár Brooks úgy vélte, seggfejnek lenni mindenkinek istenadta joga inkább, mint bűntény. Tybal Crew éppen egy cellában aludta ki a nem is kevéssel több, mint egy pohárka Rebel Yell hatásait. Jobban megfontolva a dolgot, Brooks arra jutott, az alkalmankénti túlzott whiskyfogyasztás – újabb istenadta jog – sem bűntény. Ám amikor ez a túlzott italozás állandóan odavezet, hogy valaki hazabotladozva ököllel essen a feleségének, az már átlépi a bűncselekmény fogalmának határát. És az szívás, de nagyon. Ennél már csak az a nagyobb szívás, bár olyan biztosan bekövetkezik, mint ahogy a százszorszépek kinyílnak tavasszal, hogy Missy Crew, a Bickford Gimnázium szurkolócsapatának vezetője még déli tizenkettő előtt beront az őrsre, azt állítva, hogy Ty nem is ütötte meg, ó, dehogy ütötte meg. Nekiment az ajtónak, a falnak, leesett a lépcsőn. Nem használt a lelkére beszélés, az együttérzés, a harag, a kedvesség, a fenyegetés. Semmivel sem lehetett meggyőzni sem őt, 101

sem a férjét, hogy segítségre van szükségük. Úgy ölelkeztek és csókolóztak össze, mintha Ty legalább egy évig háborúban lett volna, aztán valószínűleg hazamennek, és szorgoskodnak, mint a bagzó nyulak. Egy-két hét, és Ty ismét ráteszi a kezét egy üveg whiskyre, és kezdődik az egész elölről. Brooks Lindy kávézójában ült, és ezen füstölgött, miközben a reggelijét fogyasztotta. Senki sem sütött olyan szalonnás tojást és hasábburgonyát, mint Lindy, de a zsíros, ropogós szalonna most nem tudta felvidítani Brookst. Hat hónappal azelőtt, apja szívrohama után jött vissza Bickfordba, hogy átvegye a rendőrfőnöki tisztet. Loren Gleason, aki Ty Crew-t és a többi gimnazistát is az algebra rejtelmeire próbálta oktatni, végül meggyógyult, és az étrendnek meg a rengeteg mozgásnak hála, amelyekkel a felesége gyötörte szegény fickót, Loren egészségesebb volt, mint valaha életében. A betegsége azonban így is megrázta Brookst, és úgy érezte, itthon kell maradnia. Így aztán egy évtizednyi Little Rockban végzett rendőri munka után, amelyből az utolsó öt évet nyomozóként szolgálta le, beadta a papírjait, és megpályázta az egy ideje megüresedett rendőrfőnöki állást. Többnyire jól érezte magát itthon. Nem is tudta, mennyire hiányzott neki a hazai levegő, amíg teljesen vissza nem költözött. Úgy vélte, nagy eséllyel ezt mondaná Little Rockról is, ha egyszer visszamenne oda, de egyelőre Bickford is megfelelt neki. Pompásan megfelelt. Még akkor is, amikor éppen szívás volt rendőrfőnöknek lenni. Szeretett hetente egyszer vagy kétszer Lindynél reggelizni, tetszett neki, hogy az irodájának az ablakából a hegyekre lát, és kedvelte a munkáját. Szerette a várost, a festőket, a fazekasokat, a zenészeket... a jógikat, a médiumokat, az összes boltot, éttermet és kocsmát... mindent, ami idevonzotta a turistákat A hippik a hatvanas években érkeztek ide, és telepedtek le. Csak a jó ég tudja, hogy anyja, aki nevét Mary Ellenről Sunshine-ra változtatta és azóta is ezen a néven él, miért vándorolt ide Pennsylvaniából úgy egy évtizeddel később. 102

És Sunshine elbűvölt vagy megrontott, attól függően, hogy ki mesélte a történetet, egy fiatal, első éves matektanárt. A folyó partján esküdtek egymásnak örök hűséget, és építettek maguknak egy kis kunyhót. Néhány év és két gyerek után Sunny meghajolt párja gyengéd, de folyamatos noszogatása előtt, és törvényessé tették a kapcsolatot. Brooks szerette azzal ugratni a nővéreit, hogy ő az egyetlen Gleason, aki törvényes házasságból született. Erre ők azzal vágtak vissza, hogy ő az egyetlen Gleason, akinek fegyvert kell viselnie, hogy ellássa a munkáját. Brooks hátradőlt a széken a kávéjával, és lazításképpen a járókelőket nézte. Bár még túl korán volt ahhoz, hogy az üzletek kinyissanak, a Zöldségeskert már kitette a tábláját. Brooks igyekezett támogatni a városka vállalkozásait, így egyszer-kétszer ide is betért egy levesre, de javíthatatlan húsevő lévén egyszerűen nem látta be, mi értelme a tofut húsnak álcázni. A pékségben máris rengetegen megfordultak és Joe poharazójában sem maradt üresen a kassza. A március még alig köszöntött be, de a turisták egyre gyakrabban ruccantak le északról, hogy kiszabaduljanak egy kicsit a tél fogságából. A körtefák teli voltak bimbóval, egy hét, és teljes pompájukban tárulnak ki. A járdaszéli virágosládákban nárciszok dugták össze vajsárga fejüket. Sid Firehawk kisteherautója ablakot remegtető repedtfazék hanggal robogott el a kávézó előtt. Brooks sóhajtva jegyezte fel gondolatban, hogy ismét figyelmeztetnie kell a fickót, cseréltesse ki azt az átkozott kipufogódobot. Részeg feleségbántalmazók és hangszennyezők, gondolta Brooks. Pokoli hosszú út a rablási és gyilkossági csoporttól. De többnyire megfelelt neki. Még akkor is, amikor szívás volt. És amikor nem, gondolta, és kihúzta magát, hogy jobban lásson. Nyugodtan beismerhette magának, azért ült be ilyen korán a kávézóba, hátha szerencséje lesz, és a lány bejön a városba. A melegbarna hajú, kivételesen jó fenekű és titokzatos Abigail Lowery. Szép, zöld macskaszeme van, gondolta Brooks, bár 103

többnyire napszemüveggel takarja. Ha bejött a városba, mindig céllal tette. Sohasem sétált, kószált vagy barangolt. Átlag kéthetente jött vásárolni. Mindig reggel, de sohasem ugyanazokon a napokon. Nagy ritkán előfordult, hogy bement más boltba is, olyankor gyorsan elintézte ott, amit akart. Brooksnak ez tetszett benne. A céltudatosság, a gyorsaság. Úgy vélte, talán több kedvelnivaló is akadhat a lányon, de Abigail viselkedéséhez képest egy remete is társasági ember benyomását keltette volna. Nagy, erős, fekete szabadidős járművel járt, nem mintha sokat vezetett volna. Amennyire Brooks tudta, a lány a saját területén belül maradt, szép volt, mint egy festmény, és elegáns, mint akit skatulyából húztak ki, legalábbis a FedEx- és UPS-fiúk szerint, akiket Brooks rendszeresen, ám finoman kifaggatott. Tudta róla, hogy zöldséges és virágos kertet is ültetett, saját melegháza volt, és egy hatalmas, tarka szőrű, Bert nevű bullmasztiffja. Egyedülálló volt, legalábbis senki sem élt vele Bertön kívül, és gyűrűt sem viselt. A kifutófiúk udvariasnak és nagylelkűnek jellemezték, aki akkora borravalókat ad, mintha karácsony lenne, ugyanakkor zárkózottnak is. A legtöbb városi egyszerűen különcnek tartotta. – Töltsek még? – jelent meg mellette Kim, a pincérnő a kávéskannával. – Nem bánom, köszönöm. – Biztosan használ. Amikor bejöttél ide, olyan voltál, mint egy morgó medve, most meg csupa mosoly az arcod. – Azzal Kim megpaskolta a férfi arcát. A nőnek anyáskodó stílusa volt amitől Brooks még szélesebb mosolyra húzta a száját, mivel Kim mindössze öt évvel volt idősebb nála. – Jobban jár tőle a motor. – Én inkább azt mondanám, attól a lánytól jár jobban az a motor – intett állával Kim Abigail felé, aki éppen akkor fordult be a piachoz vezető sarkon. – Csinos teremtés, akárki láthatja, de egy kicsit furcsa. Már majdnem egy éve itt élt, és még egyszer sem tette be ide vagy 104

akármelyik másik étterembe a lábát. A többi üzletbe se nagyon jár, majdnem mindent online rendel. – Én is így hallottam. – Nem mintha kifogásom lenne az internetes vásárlás ellen. Néha én magam is veszek ezt-azt online. De a városban is széles a választék. És szinte nem is szól senkihez. Ha mégis, akkor is csak egy-két szót, igaz, azt udvariasan. Majd’ minden percét odafönt tölti a birtokán. Teljesen egyedül. – Csendes, jó modorú, magának való. Biztosan sorozatgyilkos. – Ó, Brooks! – horkant fel Kim, és fejét csóválva ment át a másik asztalhoz. A férfi cukrot tett a kávéba, és lustán kavargatva a piacot figyelte. Semmi sem tiltja, hogy átmenjen, mondta magának, ő tudta, hogyan kell látszólag céltalanul barangolni. Talán visz be egy kis kólát az őrsre vagy... majd kitalál valamit. Brooks felemelte a csípőjét, hogy előbányássza a pénztárcáját. Kivett néhány bankjegyet, aztán kicsusszant a bokszból. – Kösz, Kim. Viszlát, Lindy. A fenékig érő, ősz hajfonattal dicsekvő hórihorgas férfi csak morrant egyet és intett a spatulájával. Brooks kiballagott a kávézóból. Olyan magas volt, mint az apja, és Loren szívroham utáni diétájának köszönhetően egyforma szikárak is voltak. Anyja állította, hogy tintafekete haját attól a bátor algonkin harcostól kapta, aki elrabolta déd-nagyanyját, vagy még inkább üknagyanyját, és az asszonyává tette. Anyja azonban gyakran szamárságokat beszélt, ráadásul szándékosan. Mogyoróbarna szeme képes volt zöldesből borostyánsárgára váltani, vagy akár kékes árnyalatot mutatni. Orra enyhén bal felé hajlott, a harmadik bázis felé guruló labda, egy elhibázott ugrás és a rossz időzítés eredményeképp. Néha, ha egy nő megkérdezte, azt mondta, verekedésben törte el. Mert néha ő is szamárságokat beszélt, mint az anyja. A piac különleges árukat kínált különleges árakon. Brooks szerette a friss fűszernövények illatát, a gazdag színeket, amelyekben pompáztak, a különleges olajat tartalmazó üvegek csillogását, de 105

még azt is, ahogy a nap megcsillan a konyhai eszközökön, amelyekről fogalma sem volt, hogy mire jók. Véleménye szerint egy férfi remekül elvan egy-két jó késsel egy húsforgató lapáttal és egy habszedő kanállal. Minden más csak hencegés. Mindenesetre, ha élelmiszert kellett vásárolnia – olyan feladat, amelyet pokolian gyűlölt –, jobban kedvelte a Piggly Wigglyt. Könnyű volt észrevenni a lányt, aki éppen egy drága olajat vásárolt, majd egy üveggel azokból a furcsa ecetekből. S Brooks azt is látta, hogy fegyvert visel a kapucnis dzseki alatt, bár ez nem volt olyan feltűnő. A rendőrfőnök töprengve ballagott a lány felé a standok közti szűk utcácskán. – Ms. Lowery – szólította meg. A lány felé fordította a fejét, és Brooks most először látta a szemét teljes valójában. Nagy és zöld, mint a moha a sűrű erdő árnyaiban. – Igen? – Brooks Gleason vagyok, a rendőrfőnök. – Igen, tudom. – Megengedi, hogy vigyem a kosarát? Biztosan nehéz. – Nem, köszönöm. Jó így. – Sosem voltam képes rájönni, hogy az emberek mire használják az ilyesmit. Málnaecet – tette hozzá magyarázólag, és megkopogtatta a kosárban lévő üveget. – Nem tűnik működőképes házasságnak. A lány értetlen tekintetére bevetette egyik legelbűvölőbb mosolyát. – Málna és ecet. Nem tudom őket együtt elképzelni. Ki talál ki ilyeneket? – Olyan emberek, akik főzni szoktak. Most pedig, ha megbocsát, nekem... – Ami engem illet, én a „dobj egy húst a grillre” fajta fickó vagyok. – Akkor magának semmi szüksége málnaecetre. Bocsásson meg. Ki kell fizetnem az árut. Bár tapasztalatai szerint a mosoly megváltoztatta a dolgok menetét a nőknél, Brooks nem volt hajlandó elcsüggedni. A pénztárig kísérte a lányt. 106

– Hogy érzi magát a régi Skeeter-házban? – Köszönöm, nagyon jól. – A lány elővette a pénztárcáját a táskája cipzárazott részéből, és úgy tartotta, hogy a férfi ne láthasson bele. Ezt Brooks is észrevette. – Itt nőttem fel, aztán Little Rockba költöztem egy időre. Körülbelül egy fél évvel azután költöztem vissza, hogy maga idejött. Mi hozta Bickfordba? – Az autóm – felelte kurtán a lány, és a pénztárosnak el kellett nyomnia a nevetését. Kemény dió, gondolta Brooks, de feltört ő már ennél keményebbet is. – Szép kocsi – biccentett. – De úgy értettem, mi vonzotta Ozarksba? A lány pénzt vett ki a tárcájából, és a pénztárosnak nyújtotta, aki időközben beütötte az árakat a gépbe. – Tetszik a domborzat. Szeretem a csendet. – Nem nagyon magányos odakint? – Szeretem a csendet – ismételte meg Abigail, és elvette a visszajárót. Brooks a pultnak dőlt. Ideges, gondolta. Az arcán nem látszódik, sem a szemén vagy a testbeszédén. De Brooks akkor is érezte. – Mit csinál odakint? – Élek. Köszönöm – mondta az eladónak, aki bepakolta a vásárolt árut a lány szatyrába. – Szívesen, Ms. Lowery. Viszontlátásra. A lány a vállára vette a táskát, újra felrakta a napszemüveget, és minden további szó nélkül kisétált. – Nem az a szószátyár fajta, igaz? – állapította meg Brooks. – Nem. Igazán nagyon udvarias, de nem beszél sokat. – Mindig készpénzzel fizet? – Öö... azt hiszem, most, hogy így említed. – Jó, vigyázz magadra. Brooks a kocsi felé ballagva megrágta a hallottakat. Hogy valakinek nem jó a beszélőkéje, vagy nincs kedve társalogni, az egy dolog. De a fegyver már megbonyolítja. 107

Brooks rengeteg embert ismert, akinek pisztolya volt, de közülük senki sem rejtette a kapucnis dzsekije alá, amikor kiment a piacra, hogy málnaecetet vásároljon. Úgy tűnt, végre van indoka, amiért meglátogathatja Ms. Abigail Loweryt. Előbb beugrott az őrsre. Három, teljes munkaidőben dolgozó rendőrnek parancsolt, akik forgó műszakban váltották egymást, két részidősnek, valamint egy teljes és egy részmunkaidős diszpécsernek. A nyár beköszöntével, amikor a levegő úgy felforrósodott, mint a pokol lehelete, a részmunkaidőseket is teljes munkaidőre osztotta be, hogy segítsenek megbirkózni az indulatokkal, az unalom szülte vandalizmussal és a turistákkal, akik több figyelmet fordítottak a táj szépségeire, mint az útra. – Ty már megint kellemetlenkedett – fogadta Ash Hyderman, az ifjabbik rendőr, aki az íróasztalnál duzzogott. A tél folyamán megpróbált kecskeszakállat növeszteni, de nem sok sikerrel. Nem adta fel, s most úgy festett, mint aki tejkaramellával összekoszolta a felsőajkát és az állát. – Hoztam neki reggelit, ahogy mondtad. Úgy bűzlik, mint valami olcsó kurva. – Honnan tudod, hogy bűzlik egy olcsó kurva, Ash? – Jó a képzelőerőm. Hazamegyek, rendben, Brooks? Azóta bent vagyok, mióta visszadugtuk a bűzlő Tyt a cellába. Attól az átkozott priccstől meg megfájdult a hátam. – Ki kell mennem még egy helyre. Boydnak lassan be kell érnie. Ő majd átveszi a szolgálatot. Alma is minden pillanatban megjöhet. Fedezve vagyunk, mihelyt itt lesznek. – Hová mész? Kell erősítés? Brooks arra gondolt, Ash mit sem szeretne jobban, mintha egy mindenre elszánt bűnözőbanda törne be a városba, és mindent feldúlna. így ő lehetne az erősítés. – Csak ellenőrizni szeretnék valamit. Nem leszek oda sokáig. A rádión elérhettek, ha bármi történik. Mondd meg Boydnak, hogy próbáljon Missy lelkére beszélni, ha zokogva bejönne, hogy Ty sohasem bántotta. Nagy eséllyel nem fog sikerülni, de meg kell próbálnia. – Az a helyzet, Brooks, hogy szerintem még szereti is. 108

– Senki sem szereti, ha ököllel az arcába vágnak, Ash. De egy idő után megszokottá válhat. Mindkét részről. A rádión elérhettek – ismételte meg, és kiment. Abigail ideges és indulatos volt, bosszantotta, hogy az egyik legkedveltebb foglalatosságát tönkretette a kíváncsiskodó rendőrfőnök, akinek nem akadt jobb dolga, minthogy őt zaklassa. Pontosan azért költözött Ozarksnak ebbe a csinos kis csücskébe, mert nem akart szomszédokat, embereket maga körül, nem akarta, hogy bárki is megzavarja a mindennapok kialakított rendjét. A házához vezető magánúton kanyargott az erdőben. Hetekbe telt, mire sikerült olyan rendszert terveznie, amely nem riasztott, ha egy mókus vagy nyúl tévedt a ház közelébe. Még több időbe, amíg fel is szerelte, és ellenőrizte, hogy működik-e. De megérte. Szerette ezt a durván faragott gerendákból épült, fedett verandás házat. Amikor először meglátta, arra gondolt, ez tündérmese és otthon is egyben. Tisztában volt vele, hogy hibát követ el. Általában szabadult a korlátoktól, de ez a hely szerelem volt első látásra. Annyira csodálatosan csendes, hogy hallotta a patak csobogását. Annyira eldugott és elhagyatott, mélyen bent az erdőben. És biztonságos. Ő maga látott neki a biztonsági rendszernek, senki másban nem bízott. Kivéve persze Bertöt, gondolta, és leállította a kocsit. A hatalmas kutya a kétszintes ház fedett verandáján ült. Éberen, fénylő szemmel. Amikor Abigail kiszállt a kocsiból, jelzett a kutyának, hogy lazíthat. Bert odaszökdécselt hozzá, mind a hetvenöt kilója remegett örömében. – Jó fiú. A világ legjobb kutyája. Olyan okos! Annyira okos! – Gyorsan megsimogatta az ebet, mielőtt kivette a vásárolt holmit az autóból. – El sem hinnéd, micsoda reggelem volt. – Miközben együtt sétáltak a ház felé a keskeny, kikövezett ösvényen, Abigail elővette a kulcsát. – A saját dolgomat intéztem, vásároltam éppen, amikor a rendőrfőnök odajött hozzám faggatózni. Mi a véleményed? – Kinyitotta a két reteszzárat, a hevederzárat, aztán belépett, és 109

kikapcsolta a riasztót, amelynek három-öt naponként változtatta a kódját. – Én is pont így gondoltam. – Abigail bezárta az ajtót és a biztonsági rácsot. – Bárdolatlanul viselkedett. Átvágott a nappalin, amit kifejezetten pihenésre tervezett. Szeretett összegömbölyödni a kanapén, a pattogó tűz hangja mellett, olvasva vagy filmeket nézve. Bert a lábánál feküdt. S hátra kellett fordulnia, hogy lássa a biztonsági kamerák képét a nagy kivetítőn. Visszament a konyhába. Itt állította fel a másodlagos irodáját az ebédlő helyén. Megszokásból ellenőrizte a hátsó ajtó zárját, valamint az árulkodó jeleket, amelyeket az ablakpárkányon hagyott. De itt nem félt. Úgy érezte, végre talált egy helyet, ahol nem félt. De az éberség akkor sem árt. Bekapcsolta a konyhai tévét, hogy szinkronban legyen a biztonsági kamerákkal. Elrakja az árut, amit sikerült megvennie, mielőtt megzavarták, aztán csinál egy teljes körű ellenőrzést. Bertnek adott abból az ínyenc kutyacsemegéből, amit egy bádogdobozban tartott. Meggyőzte magát, hogy a kutya különbséget tud tenni az ínyenc csemege és a kisebb kutyakeksz között. Személyes testőreként Bert a legjobbat érdemelte. – Még van egy kis dolgom. Meg kell szolgálnom a Bostomegbízatás díját. Utána kimegyünk mozogni egy kicsit. Adj nekem egy órát, és... Elhallgatott, és Bert is azonnal éber lett, ahogy a riasztó megszólalt, jelezve, hogy valaki közeledik az úton. – Ma nem várunk semmilyen küldeményt. – Kezét az oldalán lévő pisztolyra tette. – Valószínűleg csak egy eltévedt ember, aki rossz helyen fordult be. Fel kellene állítanom egy kaput, de annyi küldeményt kapunk. Homlokát ráncolva figyelte az úton felfelé kapaszkodó kocsit, aztán a számítógéphez lépett, és ráközelített. – Ó, az isten szerelmére! Most meg mit akar? Bert mély, torokhangon felmordult a lány hangszínére. – Párna. – A kutya ellazult a kódszó hallatán, de figyelmesen, ugrásra készen nézett gazdájára. – Párna – ismételte meg Abigail, aztán jelzett Bertnek, hogy tartson vele. 110

Bert nagy sikerrel bátortalanította el a hívatlan látogatókat. Abigail kikapcsolta a riasztót, kinyitotta a bejárati ajtót, és kilépett a verandára, miközben a rendőrfőnök beállt a szabadidős sportkocsi mögé. Ettől Abigail hirtelen nyugtalan lett. A férfi nem zárta el az útját, vagy legalábbis nem teljesen. Meg tudja kerülni, ha kell, gondolta Abigail, de a szándék akkor is ott volt, és ez nem tetszett neki. – Ms. Lowery. – Gleason rendőrfőnök úr. Valami gond van? – Nos, érdekes, hogy ezt kérdezi, mert én is pontosan ezt szándékoztam tenni. Mielőtt azonban megtenném, hadd mondjam, hogy ez egy hatalmas kutya. – Igen, így van. A férfi tartása, testbeszéde, elülső zsebébe akasztott hüvelykujja lazaságot sugallt, ám a szeme, vette észre Abigail, éles volt, mindenre odafigyelt. Hatalmat sugárzott. – Átharapja a torkomat, ha odamegyek magához? – Nem, hacsak nem utasítom rá. – Hálás lennék, ha nem tenné. Mi lenne, ha bemennénk? – Miért mennénk? – Mert barátságosabb. De nekem idekint is megfelel. Jól néz ki ez a hely. Jobban, mint emlékeztem. Oda virágot vagy zöldséget tervez ültetni? – intett fejével egy megjelölt és fekete fóliával letakart földdarab felé. – Virágot. Ha csak azért jött el idáig, hogy megkérdezze, nincs-e valami gond, megnyugtathatom, hogy nincs. Nincs itt semmi gond. – Akkor magától adódik a következő kérdésem. Miért visel fegyvert? Abigail tudta, látszódnia kellett, hogy egy pillanatra meglepődött, és azt kívánta, bárcsak rajta lenne a napszemüvege. – Egyedül élek. Nem ismerem magát, és hívatlanul jött ide, így védekezésül fegyver van nálam, és itt a kutya is velem. Van engedélyem a pisztolyra. – Az jó, ha van. A helyzet az, hogy akkor is viselte a pisztolyt, amikor azt a fura ecetet vette. Nem hiszem, hogy védelemre lett volna szüksége a piacon. 111

Éles szemű és jó megfigyelő, gondolta ismét Abigail, és megrótta magát, amiért nem egy kisebb fegyvert vitt magával. – Van engedélyem a rejtett lőfegyverviselésre. Jogom van hozzá. – Szeretném látni az engedélyét, ha nem bánja. – De bánom. Miért használják az emberek ezt a kifejezést, amikor nagyon jól tudják, hogy akinek mondják, az nagyon is bánja? – Puszta udvariasságból, gondolom. Kedvesen beszélt, türelmesen, és Abigail arra gondolt, ez a fajta tehetség egyben fegyver is. – Látni szeretném azt az engedélyt, csak hogy tisztázzuk a dolgot... Abigail, ugye? A lány egy szó nélkül megfordult, elővette a kulcsát. Érezte, hogy a férfi követi őt a verandára. – Kihozom. – Tudja, sikerült felkeltenie a kíváncsiságomat, mi az ördögért ragaszkodik annyira ahhoz, hogy távol tartson a háztól. Droglabort tart fent vagy bordélyházat? Fegyverraktárt? Esetleg robbanószert készít? – Semmi ilyesmit nem csinálok. – Aranybarna, vállig érő haja meglebbent, ahogy egy lendülettel visszafordult. – Nem ismerem magát. – Brooks Gleason rendőrfőnök. Igen, gondolta Abigail, aki ennyi gúnyt tud sűríteni egy ilyen kellemes hangba, miközben nemtörődöm mosoly játszik az ajkán, annak tényleg vannak képességei. – A neve és a foglalkozása nem változtat a tényen, hogy nem ismerem magát. – Ott a pont. De itt van a hatalmas kutyája, aki ellenszenvesen méreget, mert hallja a hangján, hogy ideges, és tudja, hogy én vagyok az oka. Legalább hatvan kiló. – Hetvenöt. Brooks szemügyre vette az ebet. – Legalább tizenöt kilóval több vagyok, mint ő, de neki sokkal élesebb fogai vannak, magának pedig fegyvere. – Ahogy magának is. – Abigail belökte az ajtót, és amikor Brooks belépett utána, felemelte az egyik kezét. – Szeretném, ha itt várna. A 112

kutya majd vigyáz magára. Megakadályozza, ha beljebb akarna jönni. Nincs joga a házamban mászkálni. – Rendben. – Bert, őrizd! A lépcsőhöz ment, felfelé indult. – Meghatározná a megakadályoz fogalmát? Abigail türelmetlenül fordult vissza. A rendőrfőnök több gondot okozott, mint gondolta. – Maradjon a helyén, és akkor nem kell megtudnia! – csattant fel. – Rendben. – Brooks kifújta a levegőt, ahogy a lány eltűnt a lépcsőn. Gyanakodva figyelték egymást a kutyával. – Szóval, Bert, miféle szórakozásod akad errefelé? Nem beszélsz, mi? Szép hely. – Óvatosságból meg sem moccant, csak a fejét fordította el. – Egyszerű, de nagyszerű. És három zár, biztonsági rács, megerősített ablak, első osztályú biztonsági rendszer. Ki a fene ez az Abigail Lowery, és mitől vagy kitől fél? A lány visszajött, és átadta az engedélyt. – Glock 19-es? Komoly fegyver. – Minden fegyver komoly. – Nem téved. – Visszaadta a lánynak a papírt, és a szemébe nézett. – És abban is igaza van, hogy nem ismer. Megadhatom az előző kapitányom nevét Little Rockból. Tíz évig az ottani rendőrségen dolgoztam, mielőtt hazaköltöztem volna. Jó rendőr vagyok, Abigail. Ha elmondja, miféle bajba keveredett, megpróbálok segíteni. Nem Gleason rendőrfőnök az egyetlen, akinek vannak képességei, emlékeztette magát Abigail. – Nem keveredtem bajba – felelte, és hangja, tekintete is nyugodt, visszafogott volt. – Csak élem az életem. Van munkám, és biztos vagyok benne, magának is van mit csinálnia. Szeretném, ha most elmenne. – Rendben. Ha meggondolná magát... – A férfi elővett egy névjegyet, és letette az ajtó mellett álló asztalra. – A mobilszámom is rajta van. Ha szeretné, hogy segítsek, csak hívjon. – Nincs szükségem segítségre. 113

– Biztonsági rács és három minőségi zár van az ajtaján, rács az ablakokon, és a biztonsági rendszere jobb, mint a bankomé. Nem hiszem, hogy mindez csak azért, nehogy a kutya kiszökjön. – Kinyitotta az ajtót, majd visszafordult, és a lányra nézett. – Szereti a rejtvényeket? – Igen, de nem értem, hogy jön ez ide? – Én is szeretem őket. Viszlát, Bert – csukta be maga után az ajtót. Abigail odalépett, és kulcsra zárta, majd letérdelt a padlóra, és arcát a kutya erős nyakához szorította.

114

8 Boyd Fitzwater, egy őszülő hajú, pocakos férfi, ült az íróasztalnál. Abbahagyta a pötyögést a számítógépen, amikor Brooks besétált. – Missy Crew bejött. Azt mondta, hogy az előző éjszaka szerzett monoklija baleset következménye, ahogy meg is jósoltad. Ezúttal találékony volt. Azt állította, elbotlott a szőnyegben, és Ty megpróbálta elkapni. – És ő egyenesen az öklébe zuhant? – Pontosan ezt állította. Ty pedig azt, hogy mivel egy kicsit ittas volt, elszámította magát, amikor el akarta kapni a feleségét. – És a szomszéd, aki kihívott minket, amikor Missy félmeztelenül és sikítva rohant ki a házból? – Az? – Boyd feszült mosollyal csóválta meg a fejét. – Egeret látott, és nem azt, ami a szeme előtt volt. Túlreagálta, és a szomszédnak nem kellett volna bennünket zargatnia. S mielőtt megkérdeznéd, azért mondta a múlt éjjel, hogy Ty kiütötte, mert össze volt zavarodva. Mert gyakorlatilag a férje nem tett mást, csak megpróbálta megmenteni attól, hogy elessen. – Elengedted? – Mást nemigen tehettem. – Nem, de ennek véget kell vetni. Ha legközelebb befut a hívás, akárki is az ügyeletes, azt akarom, hogy szóljon nekem. Én akarok intézkedni. – Máris a tied. Én megpróbáltam, Brooks. Még Alma is beszélt vele, arra gondolva, hogy Missy jobban hallgat egy másik nőre. – Nos, ez nem jött be. – Alma Slope sétált be a pihenőszobából. Aznap acélkékre festette a körmét, ugyanolyanra, mint a nyakában

lévő nagy szemű gyöngyökből álló láncot. Sárgásvörös haját kék színű selyemvirág fogta hátra. Nagyot kortyolt a kezében lévő kávéból, merész vörös rúzsának lenyomata jól láthatón ott maradt a csésze karimáján. Halványzöld szeme – az egyetlen halvány dolog Almán – macskaszemet formázó, strasszokkal kirakott szemüvegkeret mögül kukucskált elő. Arcának finom vonásain bosszankodás látszott, amint ökölbe szorított kezét kifakult Levisének derekára tette. Alma hatvan évet vallott be, de mivel akkor is hatvanévesnek mondta magát, amikor Brooks Little Rockba ment, nem nagyon mert találgatni diszpécsere valódi életkorát illetően. Még abban sem volt biztos, hogy Alma tudja-e egyáltalán, hány éves valójában. – Bevittem a pihenőbe, leültettem, és úgy beszéltem vele, mint egy igazi erkölcsprédikátor, bárki legyen is az. Missy sírva fakadt, szóval azt hittem, elértem valamit. De csak azt zokogta, hogy szereti Tybalt, és hogy a férfi csak akkor durva, ha iszik. És a slusszpoén. Meglátjuk, minden rendbe jön, ha egyszer sikerül teherbe esnie. – Jézus Krisztus! – Azt mondja, keményen próbálkozik. Ha egyszer meglesz a baba, majd Ty is megnyugszik. – Szóljatok nekem a legközelebbi esetnél – ismételte meg az utasítást Brooks. – Köszönöm, Alma, hogy megpróbáltad. Átveheted az őrjáratot, Boyd. Nekem van még egy kis papírmunkám. – Rajta vagyok. – Kérsz egy kis kávét, főnök? – kérdezte Alma. – Jól jönne. – Hozom. Úgysincs sok munka. Csendes napunk van. – Csak folytatódjon is így. Brooks az irodájába ment, bekapcsolta a számítógépet, felkapta az asztalról a szivárványszínű lépegető rugót, és az ablakhoz ment. A rugót az egyik kezéből a másikba öntötte, hogy hallja a játék halk surrogását. Szerette ezt a hangot, megnyugtatónak találta, akárcsak az öreg takaró érintését, vagy a meleg fű simogatását a csupasz talpán. Kiegyensúlyozott embernek tartotta magát, s mások véleménye szerint is az volt. Néhányan talán lassú víznek mondanák. 116

Ezért is lepte meg, hogy az Abigail Loweryvel való kis incidens felbosszantotta. Vegyük csak a kutyát. Gyönyörű dög, de biztosra vette, ha csak egyetlen rossz mozdulatot tett volna, vagy a nőre rájön a bolondóra, az a gyönyörű dög habozás nélkül belémélyesztette volna a fogait. Brooks nem bánta a zavaros helyzeteket, mert szerette elsimítani őket, megkeresni a választ vagy a megoldást. Elvégezni a munkáját, békét teremteni. De a fene vigye el, ki nem állhatta, amikor ilyen kínos hátrányban volt egy felfegyverzett nővel és egy hatalmas őrkutyával szemben! Semmi törvényszegés. Egyetlenegy sem. És mégis. Akadtak emberek, akik természetüknél fogva barátságtalanok voltak. Brooks sohasem értette ezt a típust, de ismerte és jól tudta kezelni őket. Ennél a nőnél azonban többről volt szó. Jóval többről! Furcsának és érdekesnek találta, idegesség és magabiztosság, őszinteség és titokzatosság egyfajta keverékének. Északi akcentus, tűnődött. Harminc közelében járhat, ha egyáltalán ért valamit hozzá, márpedig Alma esetét leszámítva, ért hozzá. Karcsú és hajlékony volt, mint a rugó a kezében. Csinos, gondolta Brooks, bár nem volt kifestve, és egyszerű ruhát viselt. Jó minőségű és jól betört bakancs. Semmi ékszer, semmi körömlakk, semmi élénk szín. Ne nézz rám! Brooks szerint a lány egész megjelenése ezt sugallta. Ne végy észre! – Mivel húztad fel magad? – lépett be Alma, és a kávét az íróasztalra tette. – A rugóval játszol – tette hozzá, amikor a férfi megfordult – Csak gondolkodom. – Van köze ezeknek a gondolatoknak ahhoz a nőhöz, aki megvette az öreg Skeeter-házat? – Manapság gondolatolvasással foglalkozol? – Nem, azt meghagyom a lányomnak. – Hogy van Caliope? – Alma lánya tudott kártyából, tenyérből és aurából jósolni... és egyike volt azoknak, akik anyja szűk baráti köréhez tartoztak. 117

– Az egyik este egy eljegyzési ünnepségen dolgozott, és még három ügyfelet szerzett. – Jó neki. – Ez is megélhetés. Hallottam, valami beszélgetéshez hasonló dolgot műveltél a Lowery lánnyal a piacon. – Nem egy szószátyár, az biztos. – Brooks leült, felvette a kávéját, és lábát feltette az asztalra. Ez egyben invitálás volt Almának, hogy üljön le. – Mesélj, mit tudsz! – Nem sokat, ami végtelenül bosszant is. Amit tudok, azt Dean McQueenből sikerült kihúznom, aki az ingatlaneladást intézte. Azt mondta, a lány e-mailen keresztül lépett kapcsolatba vele. Látta az interneten a hirdetést, feltett néhány kérdést, és udvariasan megköszönte. Néhány nappal később újabb üzenet érkezett tőle, ezúttal ajánlatot tett a házra. Nem kérdezte az árat, de Dean azt mondta, valamivel többet ajánlott, mint kapni remélt, és készpénzes vásárlást ígért. – Készpénzest? – Úgy van. Úgy van, vásárláskor egyben. Skeeterék ugrottak rá. Nos, ismered Deant, üzletember, szeret dicsekedni. Azt mondta, igennél és nemnél nemigen tudott többet kihúzni belőle. A foglalót Kansas Cityből utalta át. Aztán a kutyájával a kocsijában behajtott a városba, egy lakókocsit húzva maga után. Aláírta a papírokat, átadta a pénzes utalványt, amely ezúttal az alaszkai Fairbanks Banktól származott. Dean el akarta vinni, ebédelni, hogy megünnepeljék a vásárt, de a lány nem fogadta el a meghívást. Akkor Dean felajánlotta, hogy kiviszi a birtokra, és körbevezeti, de a lány azt is visszautasította. Eltette a papírokat és a kulcsokat, mindenkinek megköszönte a megköszönnivalókat, és annyi. – Kész rejtély – morogta Brooks. – Az emberek, akik azt mondják, hogy élni és élni hagyni? Tapasztalataim szerint ők nem igazán sokat keresnek. – Alma felállt, amint odakint jelzett a rádió. – Érdekes lenne kitalálni, a lány mivel foglalkozik. – Az bizony – helyeselt Brooks. Miközben Alma kiment, hogy felvegye az üzenetet, Brooks telefonja is megszólalt. 118

– Bickfordi Rendőrség, Gleason rendőrfőnök. – Egyelőre parkolópályára tette Abigail Lowery ügyét. Elintézte a papírmunkát, a telefonüzeneteket, rákerült a sor a gyalog járőrözésben, amikor is meghallgatta a fazekasbolt tulajdonosának panaszát, miszerint a szomszédos gyertyaüzlet tulajdonosa kocsijával megint elállta a küldemények számára fenntartott bejárót. És újra beszélt a vétkessel. Sonkás-sajtos paninit vett magának, s miközben kései ebédjét fogyasztotta az irodában, nekilátott a rejtvényfejtésnek. Lefuttatta a kocsi rendszámát, közben a szendvicshez kapott sült krumplit ropogtatta. Megnézte a lány születési dátumát, látta, hogy huszonnyolc éves, szóval az életkorát nagyjából eltalálta. A jogosítványban nem voltak korlátozások. Abigail szervdonor volt, teljesen tiszta lappal. Brooks belépett a bűnügyi nyilvántartásba, de ott sem talált semmit Ennyinek elégnek kell lennie, mondta magának. Az adatok szerint a lány törvénytisztelő állampolgár, akit még gyorshajtásért sem büntettek meg soha. De... Kíváncsiságból a Google-ba is beírta Abigail nevét. Kapott ugyan néhány találatot, de egyik sem az ő Abigail Loweryje volt. Most már csak azért is tovább kutatott. Megvolt a lány neve, a címe, az autó rendszáma, a jogosítványának adatai. Mivel tudta, hogy fegyverviselési engedélye is van, azzal kezdte. Amikor megérkeztek az adatok, Brooks döbbenten dőlt hátra a széken. – Ez aztán az arzenál – motyogta maga elé. A Glock 19-esen kívül a lánynak engedélye volt egy Glock 36osra, egy Glock 29-esre, egy kilenc milliméteres Berettára, egy nagy hatótávolságú Sig Sauerre, egy kilenc milliméteres Colt Defenderre, egy 1911-es Smith & Wessonra és egy pár Walther P22-esre. Minek ennek a nőnek ennyi fegyver? Brooks zsaru volt, az ég szerelmére, de a szolgálati pisztolyán kívül csak két másik fegyvere volt. 119

– Ki a fene vagy? – Hé, Brooks! Egy bombázó szőke pózolt az ajtóban. Sylbie haja fényes hullámokban omlott a vállára, fehér csipkeblúza lazán körülölelte derekán a farmert, amely nem volt több mint vékony festékréteg a hosszú combon. Sárgásbarna, kissé vad szeme tigrisre emlékeztette Brookst. Középiskolás korukban a férfi jobban vágyott a lányra, mint az éltető levegőre. És amikor végre megkapta, élete a mennyei boldogság és a legmélyebb boldogtalanság közt telt. Brooks automatikusan nyúlt a képernyőkímélő kapcsolója után. – Hogy vagy, Sylbie? – Ó, igazán remekül. Hajnal óta dolgozom, szóval egy kis pihenőt adtam magamnak. – Hosszú lábán belibbent a szobába, pipiskedve felült az íróasztal sarkára, valóságos illatfelhőt árasztva maga körül. – Gondoltam, beugrom hozzád, és megkérdezem, van-e kedved velem tölteni az estét. – Rengeteg dolgom van még. – Ha a rendőrfőnök nem vehet ki magának egy szabad estét, akkor ki? – A törvény mindig éberen őrködik. A lány nevetve dobta hátra csodálatos sörényét. – Ugyan már, Brooks! Arra gondoltam, veszek valami finom bort, és... – Sylbie előrehajolt – és visszaélhetsz a helyzettel. Ez egyáltalán nem bátorította fel Brookst, sőt be kellett ismernie, a néhány alkalommal, amikor összejöttek Sylbie-vel a hazatérése óta, inkább úgy érezte, az ő helyzetével éltek vissza. Nem mintha különösebben bánta volna, amikor megtörtént. Na, de utána... – Ez igazán kedves gesztus tőled, Sylbie, de dolgoznom kell ma este. – Gyere el utána. – Nem hiszem, hogy jó ötlet lenne. – Most megsértettél. – Nem állt szándékomban. – De horogra akadni sem akart ismét. Sok idő telt már el a középiskola óta, amikor a lány rabul ejtette a 120

szívét, aztán összetörte... és sokkal közelebb voltak Sylbie két válásához. – Ha keményen akarsz játszani, hogy megkapj... – kezdte Sylbie, és lecsússzant az íróasztalról. – Nem játszom. – A lány egyenesen az ölébe ült volna, ha Brooks nem áll fel. – Figyelj, Sylbie... Ahogy az ajtó felé fordult, észrevette, hogy a nyílásban Abigail áll, zavartan a látottaktól. – Ms. Lowery – szólította meg, mielőtt a lány visszakozhatott volna. – Sajnálom, hogy félbeszakítottam. Később visszajövök. – Arra semmi szükség, minden rendben van. Később beszélünk, Sylbie. – Azért megveszem azt a bort – mormolta a szőke bombázó, és lustán rámosolygott Brooksra. Megfordult és félrehajtott fejjel Abigailt kezdte tanulmányozni. – Maga az a nő, aki a Skeeperházban lakik. – Igen. – Az emberek oldalát majd’ kifúrja, mi az ördögöt csinálhat odafent teljesen egyedül. – Nem kellene. – Az emberek kíváncsiak, ez természetes. Sylbie MacKenna vagyok. – Az egyik helyi fazekas. Nagyon jó munkái vannak. – Abigail Brooksra nézett. – Később is beszélhetünk, Gleason rendőrfőnök úr. – Most itt van, és Sylbie-nek amúgy is mennie kell. – Olyan hivatalos, pedig régebben nem volt az. – Sylbie sokatmondó mosollyal nézett Abigailre. – Viszlát később, Brooks. – Nagyon csinos – jegyezte meg Abigail. – Mindig is az volt. – Sajnálom, hogy megzavartam. Az a nő, a... – Diszpécser? – Igen. Azt mondta, nyugodtan jöjjek csak hátra. – Semmi gond. Foglaljon helyet. – Becsukhatom az ajtót? – Persze. 121

Miután megtette, Abigail leült a látogatóknak fenntartott székre. Csend ereszkedett rájuk. – Valami konkrét céllal jött? – Igen, rájöttem, hogy nem helyesen kezeltem a... az ügyünket ma délelőtt. A piacon, és amikor utánam jött a házamhoz. Nem voltam felkészülve. – Készülnie kell arra, hogy beszélgessen valakivel? – Nem vagyok társasági ember, így nem szoktam sokat beszélgetni, különösen nem olyan emberekkel, akiket nem is ismerek. A piacon kellemetlenül érintett, ahogy aziránt érdeklődött, mit vásárolok. – Csak azért érdeklődtem aziránt, hogy mit vásárol, mert szerettem volna beszédbe elegyedni magával. – Igen. Minden hűvös és nyugodt ezen a nőn, gondolta Brooks. Egy pillanatra eltöprengett azon, hogy Abigail tökéletes ellentéte Sylbienek, aki mindig heves, mindig mozogni látszik. – Ez egy kisváros, Abigail. Egy kis turistaközpont, tele a New Age híveivel, öreg hippikkel és másodgenerációs hippikkel, művészekkel. Barátságosak vagyunk. – Én nem. Sajnálom, ha ez esetleg durvának tűnik, de ez az igazság. Nem vagyok barátkozós típus, és a csendért, magányért költöztem ide. Amikor olyan gyorsan utánam jött a piacon történt találkozás után, felidegesített, és fel is dühített. Megvan az okom rá, hogy pisztolyt hordjak. Nem vagyok köteles elárulni ezeket az okokat. Semmi rosszat nem tettem. – Ezt jó tudni. – Szeretem a birtokomat, és a körülötte lévő földet is. Szeretem ezt a várost. Jól érzem magam itt. Csak annyit kérek, hogy hagyjanak békén. – Amit Sylbie mondott a kíváncsiságról, igaz. A kíváncsiság természetes dolog. Minél titokzatosabban viselkedik, az emberek annál többet találgatnak. – Nem viselkedem titokzatosan.

122

– Abigail, maga egy két lábon járó rejtély. – Brooks felállt, megkerülte az íróasztalt. Látta, hogy a lány teste megfeszül, és az is marad, még akkor is, amikor nekidőlt az asztal elejének. Szerette volna megkérdezni tőle, ki bántotta, mitől fél, de tisztában volt vele, elveszti, ha megteszi. – Maga csinos nő, aki egyedül él egy hatalmas, erős kutyával a városon kívül. Senki sem tudja, honnan jött, miért pont ide jött, és miből él. S mivel ez Dél, senki sem tudja, kikhez tartozik. Maga jenki, szóval az emberek adnak magának egy bizonyos mozgásteret. Errefelé szeretjük a bogaras embereket, illik az itteni közösséghez. Ha az emberek úgy döntenek, hogy maga különc, megszűnik majd a kíváncsiskodás is. – Bizonyos szempontból különc vagyok. De lehetek még különcebb, ha ez kielégíti az embereket. Brooks nem tehetett róla, muszáj volt a lányra vigyorognia. – Maga határozottan más. Miből él, Abigail? Ha nem titok, és nem is nemzetbiztonsági kérdés, akkor nyugodtan megmondhatja. És ez csak egy beszélgetés lesz. – Szabadúszó számítógép-programozó vagyok. Biztonsági rendszereket is tervezek, vagy felújítom a meglévőket. Elsősorban cégeknek dolgozom. – Érdekes, és nem is olyan nehéz beszélni róla. – A munkám nagy része nagyon kényes, és teljes egészében titkos. – Megértettem. Biztosan nagyon okos. – Igen, nagyon okos vagyok. – Hol tanult? Abigail csak nézett rá. Hűvösen, nyugodtan, tartózkodón. – Tudja, amikor így kérdezősködik, egyáltalán nem úgy érzem, mintha beszélgetnénk. Sokkal inkább kihallgatásra emlékeztet. – Igaza van. Akkor kérdezzen maga. A lány homlokát ráncolta, tekintete hűvös maradt. – Nekem nincs kérdésem. – Ha tényleg olyan okos, biztosan ki tud találni egyet. – Brooks ellökte magát az íróasztaltól, a hűtőszekrényhez ment, és kivett 123

belőle két kólát. Az egyiket a lánynak adta, a másiknak lepattintotta a tetejét. – Valami baj van? – érdeklődött, amikor a lány csak nézte a kezében lévő dobozt. – Nem, nincs. Szóval egy kérdést? Rendben. Miért lett rendőr? – Látja, ez jó kérdés – mutatott rá Brooks, aztán ismét az asztalnak dőlt, háta mögött az ablakon át a távoli hegyek látszottak. – Szeretem megoldani a problémákat. Sok mindenben hiszek, és sok mindenben nem hiszek, de egy dologban biztos vagyok, a világban van jó és rossz. Na, már most, nem mindenki látja egyformán, mi a jó, és mi a rossz. Ez elég szubjektív dolog. Amikor az ember zsaru, néha a dolgok feketék vagy fehérek, és neki el kell dönteni, hogy ebben a helyzetben az adott dolog rossz-e, vagy csak valami, amit el kell simítani. – Ez nagyon zavarba ejtőnek tűnik. – Nem igazán. Problémamegoldás, és ahhoz, hogy jól kezelje, a fejét kell használnia. És nem árt, ha van benne kurázsi is. – Az értelem sokkal pontosabb mérce, mint az érzelem. Az értelem tényekkel dolgozik, míg az érzelmek változók és megbízhatatlanok. – És emberiek. Mi értelme van a törvénynek, ha nem emberi? Letette a kóláját, hogy elvegye a lányét. Kinyitotta, és visszaadta neki. – Kér egy poharat? – Ó! Nem. Köszönöm. – Abigail aprót kortyolt az italból. – Gleason rendőrfőnök úr! – Csak Brooks. Nem kérdezi meg, honnan kaptam a Brooks nevet? – Feltételezem, a családban öröklődő név. A férfi ismét rámutatott. – Téved. Nos, nem kíváncsi? – Én... De igen, egy kicsit – Brooks Robinson. – Hogyan? – Ettől féltem. Baseball, Abigail. Brooks volt az egy egyik legjobb hármas bázisvédő, aki valaha is a forró sarkot védte. Az anyám 124

Baltimore-ból származik, ahol Brooks játszott. A mamám a baseball megszállottja. Amikor a hetvenes évek vége felé ideköltözött, akkor is követte az eseményeket, és imádta a Baltimore Orioles csapatát. Elmondása szerint akkor fogadta meg, hogy ha fia lesz, Brooksnak fogja hívni, amikor az 1970-es világbajnoki döntőben az Orioles legyőzte a Cincinnati Reds csapatát, és Robinson elnyerte az év legértékesebb játékosa címet. – Akkor tényleg nagyon komolyan veszi a baseballt. – De még mennyire! És az Abigail honnan jön? – Csak egy név. – Tetszik a hangzása. Olyan régimódi, de előkelő. – Köszönöm – állt fel a lány. – Mennem kell. Még vár rám egy munka. Bocsánatot kérek, ha udvariadanul viselkedtem ma délelőtt, és remélem, sikerült tisztáznunk a dolgot. – Nagyra értékelem, hogy bejött. Amit délelőtt mondtam, most is áll. Ha bármire szüksége van, csak hívjon. – Nem fogom, de köszönöm a kólát és a beszélgetést. – Visszaadta a dobozt a férfinak. – Viszontlátásra. Amikor a lány elment, Brooks a kezében lévő kólásdobozt tanulmányozta. Vajon mit mond az róla, hogy komolyan fontolóra veszi, be kellene küldeni a dobozt DNS- és ujjlenyomatvizsgálatra? Ez több okból sem tűnik helyesnek, döntötte el végül. De a dobozzal átballagott a pihenőbe, a tartalmát leöntötte a mosogatóba, aztán visszament az irodájába, és a dobozt egy bizonyítékzacskóba téve az íróasztal alsó fiókjába süllyesztette. Biztos, ami biztos. Brooks napja nyugtalanul telt, pedig ez nem volt jellemző rá. A saját társaságát sem kívánta, de mivel Sylbie-t azzal rázta le, hogy dolgozni fog, ahelyett, hogy simán nemet mondott volna, nem érezte helyénvalónak, hogy beugorjon McCrew-hoz egy sörre, biliárdra, beszélgetésre. Helyette hazaindult. Elhajtott a bevásárlóutca végéig, ott balra fordult, és beállt anyja Toyota Priusa mögé, amely a kalandos, soha sincs igazán kész ház előtt parkolt.

125

A ház oldala fel volt állványozva, és Brooks jól követhette, hol tart éppen az aktuális fal festése. Szálldosó hajú, finom szárnyú, szexi tündérek, állapította meg. Az elülső falon, a tető vonala alatt izmos, napbarnított férfiak és nők rubinvörös, smaragdzöld vagy zafírkék pikkelyes sárkányokon lovagoltak. Lenyűgöző! – gondolta Brooks. Talán egy kicsit furcsa egy háznak, otthonnak, de az biztos, hogy senki sem téveszti el az O’Hara-Gleason házat. Felsétált a cseresznyepiros verandára, a hegyes fülű manók által vigyázott ajtóhoz, és belépett a zenébe, illatokba és színekbe. Az anyja művészete uralta összevisszaság és kényelem, és apja virágai fogadták. Loren hetente legalább kétszer virággal lepte meg feleségét. A tavasz jöttét köszöntő tulipánok, döntötte el Brooks, a szivárvány minden színében, vázákba, tálakba, cserepekbe rendezve szerte a helyiségben. A fekete macska, amelyet apja Chucknak nevezett el, a kanapén feküdt, és épphogy csak a szemét nyitotta fel Brooks üdvözlésére. – Nem, ne kelj fel – morogta neki. A házban Fergie zenéje üvöltött. Hátraindult. Elsétált apja irodája és a zsúfolt kis könyvtár mellett, egyenesen be a közepébe... a konyhába. Ez volt a legnagyobb helyiség a házban. A modern felszerelésnek, a grillel kombinált tűzhelynek, a vitrinnek a fűszernövényekkel teli, buja cserepek kölcsönöztek utánozhatatlan bájt. A Meyer-citromot termő fa lassan elvirágzott. Az ablakokban különböző alakú kristályok csillogtak a nap fényében. Napfény ömlött be a konyha galériaszerűen megemelt tetőablakain át is a halványsárga falakra festett virágok és gyümölcsök színes kavalkádjára, amely szintén az anyja keze munkája volt. Brooks friss kenyér csalogató illatát érezte, és még valaminek, bármi legyen is az, amit anyja a tűzhelyen kavargatott, miközben Fergie-vel együtt énekelt. Nem vall szégyent Fergie mellett, gondolta Brooks büszkén. Tapasztalatai szerint az anyja csaknem bármivel és mindennel meg tudott birkózni. 126

Aranybarna haját befonva viselte, a copf a hátát verte, füléből ezüstgyöngyök lógtak. Meztelen lába verte az ütemet a padlón. A jobb bokája fölé tetovált békejel a hatvanas évek életérzése iránti érzékenységéről árulkodott. – Szia, gyönyörűségem! Az asszonynak egy pillanatra elakadt a lélegzete, aztán nevetve fordult hátra, beírna szeme melegen csillogott. – Szervusz, szépségem! Nem is hallottam, hogy bejöttél. – Nem csoda. Hányszor mondtam már, gyerekek, hogy halkítsátok le a zenét? – Segíti a kreativitást – jelentette ki az asszony, de azért felkapta a távirányítót, és halkabbra vette Fergie-t. – Mi van veled? – Semmi különös. Apa hol van? – Szülői értekezleten. Hamarosan megjön. Itt maradsz vacsorára? – Mi lesz a vacsi? – Olasz zöldségleves, rozmaringos kenyér és friss saláta. – Maradok. – Brooks kinyitotta a hűtőt, kivett egy sört, és anyja felé mutatta. – Nos, ha ragaszkodsz hozzá. – Ragaszkodom. – Kivett még egy sört, és mind a kettőt kibontotta. – Akkor hadd halljam – bökte gyomorba az anyja. – Mi van veled? Ismerem már ezt az arcot. – Tőled kaptam. – És nagyon jó munkát végeztem vele. Bajban vagy, édesem? – Nem igazán. Sylbie bejött ma délután az őrsre. Sunny nagyot kortyolt a sörből. – Mmmm. – Én pedig ismerem ezeket a mmm-eket. Azt akarta, hogy ma este összejöjjünk. – Mégis itt vagy az anyád konyhájában, a szex helyett a zöldséglevest választva. – Mert igazán finom zöldséglevest készítesz. Hazudtam neki. – Te pedig a becsületes zsaruk ritka fajtájához tartozol. Most Brooks bökte gyomron az anyját. 127

– Csak azért ragaszkodsz ehhez a hippi mentalitáshoz, hogy a hatalmad fitogtasd. Mindenesetre egy dolog egy gyanúsítottnak hazudni. Megint más dolog csak úgy hazudni. Nem szeretem. – Tudom. Miért tetted? – Azt hiszem azért, hogy elkerüljem a jelenetet, ami ostobaság, mert így csak elodáztam. Nem akarok visszamenni a középiskolás időkbe. Voltam ott, végeztem vele, megkapta, amit akart. Különben is, nem én kellek neki, csak vágyik valakire. A szex igazán jó vele, de semmi más. – Szóval a szexnél többre vágysz. – Sunny kitörölt egy láthatatlan könnycseppet a szeme sarkából. – A kisfiam felnőtt. – Lehetséges, nem tudom. De azt tudom, hogy nem Sylbie-t akarom. Abban reménykedem, hogy a sors megkönnyíti a dolgomat. Egyszer csak jön valaki, aki felfigyel rá, és onnantól kezdve én már nem is fogom érdekelni. – Azt hittem, nem akarsz visszamenni a középiskolás időkbe. – Nem is. Tudom, hogy nekem kell elintéznem a dolgot, és azt is, hogy akkor kellett volna megtennem, amikor ma bejött. Bosszant is, hogy nem tettem meg. Szóval, meg fogom. – Helyes. Sylbie nem boldog, Brooks. Egyelőre a külsejével és a nemiségével azonosítja az értékét, és amíg így tesz, addig nem lehet boldog. Azt hiszem, boldog lehet, és boldoggá tehet valakit, mihelyt rájön, hogy többet is kívánhat. Ne felejtsd el, a problémát megoldhatod, de őt nem változtathatod meg. – Igazad van. Dolgozni fogok rajta. – Ki vele, mi van még. Mert van még valami, igaz? – Sunny megsimogatta fia arcát. – Ma találkoztam Abigail Loweryvel. Hivatalosan. – Ó, ez remek. Ez olyan ülj-le-és-mondj-el-mindent-részletesen hír. – Sunny le is ült a konyhapulthoz, és megveregette a mellette lévő széket. – Majd’ meghalok, hogy egyszer elkapjam. Milyen? – Elsőre azt mondanám, hogy durva, udvariatlan, sőt egyenesen barátságtalan, de ha jobban mélyére nézünk a dolgoknak, akkor inkább az esetlen, társaságban félszeg jelzőt használnám. – Szegény teremtés. – Ez a szegény teremtés Glockot visz magával a piacra. 128

– Pisztolya van? Mikor jönnek már végre rá az emberek, azzal, hogy felfegyverkezve járnak, csak maguknak keresik... Elhallgatott, amikor fia finoman a szájára tette az ujját. – Tudom, hogy érzel a fegyverekkel, a fegyverviselés szabályozásáról és arról, amit a második módosítás kicsavarásának tartasz, Sunshine. Az asszony sértetten vonogatta a vállát. – Sohasem lehet elégszer ismételni. De folytasd csak nyugodtan. Brooks mesélt neki a piacról, arról, hogyan ment el a lányhoz, a kutyáról, a zárakról. Mire odajutott, hogyan ásta bele magát az adatokba, és beszámolt a rengeteg fegyverről, Sunny úgy döntött, az eset egy második sörért kiált. – Mitől fél? – Látod? Én is pontosan ezt szeretném megtudni. S mint a környék rendőrfőnökének meg is kell tudnom. De hogy befejezzem, akkor bejött Sylbie. Mire Brooks végzett a történettel, Sunny fegyverek feletti felháborodása elcsitult, és másra terelődött a figyelme. – Ez egyszerűen összetöri a szívemet. – Mi? – Édesem, az a lány annyira magányos. Persze, hogy félszeg a társaságban, amikor teljesen elbarikádozta magát odafent, s csak a jóisten tudja, hogy mi ellen. Nem olyannak tűnik, mintha egyike lenne a világvége váróknak, vagy azoknak az őrülteknek, akik telerakják a házukat fegyverrel meg zárakkal, hogy megvédjék magukat, ha kitör a forradalom, vagy ha eljön a világvége. Azt mondtad, programozással foglalkozik. Talán talált vagy feltalált valamit, és most nyomában van a kormány. – Miért mindig a kormány, anyu? – Mert gyakran kiderül, hogy tényleg így van, azért. Lehet, hogy valami kiberkém vagy ilyesmi. – Szeretlek. Sunny összehúzta a szemét, és könnyedén sípcsonton rúgta fiát. – Most arra használtad ezt a szép szót, hogy mulass rajtam és lenézz egy kicsit. Brooks nem tudta visszafojtani vigyorát. 129

– Maradjunk annyiban, hogy nem tűnik kém típusnak. – De hiszen ez a lényeg, nem? Hogy ne tűnjön annak. A kémeknek be kell olvadniuk. – Akkor ő nagyon gyatra kém, mert egyáltalán nem olvad be. – Rendben, lehet, hogy az erőszakos fiúja elől menekül. – Semmi olyasmit nem találtam az adatok közt, hogy feljelentett volna valakit. – Vannak nők, akik nem mennek a rendőrségre. Néhányan egyszerűen csak elmenekülnek. Brooks Missyre gondolt, és a legutóbbi monoklijára. – És néhányan maradnak. Egyet azonban tudok. Annak alapján, ahogy felfegyverkezett és elbarikádozta magát, bárki elől bujkál is, ha ez a helyzet, valaki nagyon rossz lehet. És ha ez a nagyon rossz megtalálja, akkor itt fogja megtalálni. Márpedig ezért a helyért én vagyok a felelős, és akár tetszik neki, akár nem, érte is. – Szeretlek. – Most mulatsz rajtam, vagy lenézel? – Egyik sem. Csupán egy tényt közöltem.

130

9 Miközben Sunny az Abigail Lowery házához vezető úton kanyargott, arra gondolt, a fia biztosan nem helyeselné, amit tesz. De megvolt az a szokása, hogy mindig a saját feje után megy, amíg nem árt vele senkinek. Kivéve persze, ha az a valaki rászolgált a bántásra. Egy szó, mint száz, fia előző napi látogatása remek ürügyet szolgáltatott arra, hogy ő is beugorjon. Sunny leállította a kocsit, és gondolatban csettintett a benzinzabáló szabadidős kocsi láttán. A ház azonban, az, ahogyan beilleszkedett a tájképbe, tetszett neki. Látta, hogy az ágyásokat előkészítették a tavaszi palántázásra. A szeme sarkából pedig a melegházat is észrevette, és enyhe irigység fogta el. Kellemes, igazi látogatásra való délelőtt, döntötte el. Tavasz érződik a levegőben, a fák már kibontották levélsátrukat, és köröskörül vad sombokrok nőttek. Sunny áfonyás pitét sütött aznap reggel, mintegy biztosítékul. Az áfonyás pitének senki sem tud ellenállni. Kiszállt a kocsiból, felment a verandára és bekopogott az ajtón. Amikor az óvatosan résnyire nyílt, ragyogó mosolyt varázsolt az arcára. – Üdvözlöm. Sunny O’Hara vagyok, Brooks édesanyja. – Igen. – Tudom, hogy Brooks itt járt tegnap délután, és arra gondoltam, hogy nekem is el kellene jönnöm. Azt mondtam magamnak, te, az a lány már majdnem egy éve idefent lakik, és még meg sem látogattad. – Köszönöm, Ms. O’Hara, de... – Sunny, hívjon csak Sunnynak. Sütöttem magának áfonyás pitét.

– Ó! Sunny még soha életében senkit sem látott ennyire összezavarodni egy pite miatt. – Köszönöm. Ez igazán kedves magától. Attól tartok, dolgoznom kell, így... – Mindenki tud néhány percet szánni egy áfonyás pitére. Abbynek szokták szólítani? – Nem. – Nos, az Abigail szép, régimódi név. Legjobb, ha rögtön őszintén megmondom magának, hogy olyan asszony vagyok, aki mindig eléri, amit akar. Rá fog jönni, hogy egyszerűbb lesz most behívnia néhány percre, mint elviselni, hogy addig járok a nyakára, míg meg nem teszi. Na, már most, felteszem, hogy ott van valahol a közelében a pisztolya. Nem helyeslem, ha valaki fegyvert tart magánál, de nem fogom emiatt leckéztetni. Egyelőre legalábbis nem. – Ismét rámosolygott a lányra, olyan fényesen, amilyen a neve 7.– Nálam nincs fegyver, és semmi olyasmi, ami veszélyes lehet. Kivéve a pitét. Tény, hogy pokolian sok kalória van benne, de maga úgyis olyan karcsú, mint a fűzfavessző, szóval biztos meg tud birkózni vele. – Nem akarok udvariatlan lenni, de... – Ó, én meg biztos vagyok benne, hogy az akar lenni – vágott a szavába vidáman Sunny. – Ki hibáztathatná érte? Üzletet ajánlok. Most behív, és eszik egy falat pitét. Utána nyugodtan viselkedhet udvariatlanul, és én nem fogok megsértődni. Abigail csapdába került. Bosszankodva vette le a kezét az asztal lapja alá rögzített pisztolyról. Abban egy pillanatig sem kételkedett, hogy a nő Brooks Gleason anyja. Ugyanaz a szívélyesség álarca alá rejtett rámenősség, ugyanaz az alkat. Abigail egy szó nélkül szélesebbre tárta az ajtót, és félreállt. – Tessék, ugye nem is volt... ó, milyen elragadó kutya! – Sunny a félelem legcsekélyebb jele nélkül nyomta a pitét Abigail kezébe, és guggolt le. – Ó, szia, nagyfiú! Megsimogathatom? – nézett fel. –

7

sunny: napos, derűs; sunshine: napfény, ragyogás (angol)

132

Körülbelül hat hete vesztettük el Thort. Tizenhét éves volt, és teljesen vak, hát hagytuk elmenni. – Nagyon sajnálom. – Ó, én is. Kisírtam a szememet. A jó öreg Chuck még megvan ugyan, de az már nem ugyanaz. Chuck a macskánk. Előbb vagy utóbb lesz másik kutyánk, de most még úgy érzem, nem készültem fel rá, hogy újra úgy szeressek. Fáj, ha az embernek el kell búcsúznia attól, akit szeret. Abigail tehetetlenül kapaszkodott a pitébe. – Ami – mondta a kutyának. – Ami, Bert. Most már megsimogathatja. Bert elfogadta a simogatást, még mormogott is egy kicsit élvezetében. – Ami? Az franciául van. Talán francia? – Nem, csak beszélek franciául. – Minden elismerésem. Bert, te is beszélsz franciául? Nagyon csinos fiú vagy. Mogyoróbarna a szemed, egy kicsit Brookséra hasonlít. Milyen jó kutya vagy! – A szeme megtelt könnyel, és szipogva emelkedett fel. – Elnézést. Még nem igazán jutottam túl a veszteségen. – A halál mindig nehéz. – Így igaz. – Sunny a helyére rázta a copfját, és nagyot sóhajtva körülnézett. – Maga rendszerető teremtés, ugye? – I-igen, azt hiszem. Szeretem, ha a dolgok a helyükön vannak. – Azt hiszem, én többnyire a káoszt kedvelem. Akárhogy is, sohasem tudok hosszabb ideig rendet tartani. Van egy festményem, ami nagyon jól mutatna a nappalijában. Ezt csinálom ugyanis. Festek. – Értem. – Főleg mitikus és mitológiai tanulmányokat készítek. Tündéreket, hableányokat, isteneket és istennőket, sárkányokat, kentaurokat, meg ehhez hasonlókat – A mitológia termékeny talaj a festők és írók számára. Ó... maga festette annak a háznak a falait a bevásárlóutcában? – Igen, az a házunk. – Nagyon érdekes, és nagyszerű munka. 133

– Köszönöm. Szeretem csinálni. Mit szólna egy kis kávéhoz a pitéhez? Abigail a kezében tartott süteményre bámult. – Ms. O’Hara… – Szólíts csak Sunnynak – tért át a tegezésre az asszony. – Sunny, én nem vagyok jó társaság. – Ó, édesem, semmi baj. Én az vagyok. Bármilyen furcsa és nyugtalanító is, gondolta Abigail, egyszerűbb és főleg hatékonyabb lesz, ha meghagyja az asszonynak ezt a néhány percet. Ennyi elég is lesz. – Főzök kávét. A konyhába indult, s közben arra gondolt, hogy két napon belül már másodszor van idegen a házában. De ez az asszony nem akar ártani neki. Hacsak... – A fia kérte meg, hogy idejöjjön? – Nem, de kérlek, tegezz te is nyugodtan. Ami azt illeti, Brooks egyáltalán nem fog örülni neki, hogy rád törtem, ha tudomást szerez róla. De én... ó! Óóó! Imádom a konyhádat! Micsoda konyhapult! Nekem is ilyen tűzhelyem van, csak egy régebbi modell. És hozzám hasonlóan te is magad neveled a fűszernövényeket. Nézzünk csak oda, máris találtam olyasmit, ami közös bennünk. Szeretek főzni. Olyan, mint a festés, csak az ember fűszereket kever össze, meg szószokat, nem festékeket. – Úgy tekintek rá, mint egy tudományra. Ott van a képlet. Ha az ember eltér tőle, valami újat, valami kicsit mást hoz létre. Sunny csak mosolygott. – Akárhogy is nézel rá, nem lenne ilyen konyhád, ha nem szeretnél főzni. – Az ablakhoz lépett, és kinézett. – Irigylem a melegházad. Nekem is van egy kicsi, amit Lorennel együtt építettünk. Nincs helyünk nagyobbra. Látom, van salátád is. Szép nagy veteményeskert. – A legtöbb zöldséget és fűszert magam termesztem. – Akárcsak mi. A hetvenes években jöttem ide, egy csapatnyi más szabad lélekkel együtt. Kommunát alapítottunk, egy művész kommunát, mondhatjuk így. Magunk neveltük a növényeinket, 134

magunk szőttük a ruhának valót, eladtuk a portékáinkat. Sokan még ma is itt vagyunk. A régi hippik. – Része voltál az ellenkultúrának. – Szeretem hinni, hogy ma is az vagyok. Miközben Abigail kávét főzött, elővette a csészéket és tányérokat. Sunny vetett egy pillantást a konyhához kapcsolódó irodára... és felvonta a szemöldökét, amikor a számítógép képernyőjén meglátta a kocsifelhajtó, a ház mögötti és körüli terület képét. – Ez már valami. Senki sem tud csak úgy észrevétlenül ideóvakodni, nem igaz? Ugye biztonsági rendszereket tervezel? – Igen. – Voltak idők, amikor még az ajtaját sem zárta senki errefelé, és ha volt egy boltod, és ki kellett szaladnod valamiért, csak hagytál egy üzenetet. Az emberek bemehettek és a pultra tették a pénzt, ha vettek valamit, mielőtt visszaértél. Néha a fejlődés és változás jó dolog, néha nem. – Jobb, ha az ember bebiztosítja magát. Társaságban félszeg, ezt mondta róla Brooks. A lány mégis csinos tányérokat vett elő, tejet öntött a kis kiöntőbe, cukrot, szalvétát tett ki. Tisztában van vele, hogyan kell vendégül látni valakit, még akkor is, ha a vendég váratlan és nem különösebben kívánatos. Sunny a pult mellett ült le. El tudta képzelni, hogy Abigailnek csupán azért van két széke, mert párban adták. Sunny tejet és jókora adag cukrot tett a kávéjába, aztán megveregette a maga melletti széket – Gyere, ülj le mellém. Mesélj nekem Abigailről. – Nincs mit mesélni róla. – Mindig akad valami. Mit szeretsz csinálni? – Szeretem a munkámat – felelte láthatóan vonakodva Abigail. – Sajnálom azokat az embereket, akik nem. És a munkán kívül? – Elég sokat dolgozom. – Amikor Sunny felvonta a szemöldökét, Abigail kínlódva igyekezett kitalálni még valamit. – Bertnek mozgásra van szüksége, ezért sokat sétálunk, vagy hegyet mászunk. Az is volt az egyik vonzereje a birtoknak, hogy van elég föld körülötte. Kertészkedem a melegházban, vagy odakint. Nagyon kielégítő tevékenység. Szeretek olvasni, tévét nézni. 135

– Én is, azt mondják, többet is, mint kellene. De mit tudnak ők? És szereted a magányt. – Így igaz. – Amikor a három gyerekemet neveltem, néha azt hittem, bármit megadnék azért, hogy néhány órára egyedül maradjak. – Nem tudtam, hogy a fiadnak vannak testvérei. – Két nővére van. – Nagyon fiatal vagy még ahhoz, hogy ilyen korú gyerekeid legyenek. Mennyi is? Szerintem harmincasok lehetnek. – Tizenkilenc voltam, amikor Bickfordba jöttem. Előtte két évig csavarogtam a világban. – Te... tizenhét évesen eljöttél otthonról? – Alighogy leérettségiztem, rögtön másnap. Túl sokat fektettem a tanulásba ahhoz, hogy csak úgy otthagyjam, de amint végeztem, már mentem is. – Sunny csettintett az ujjaival. – Nem jöttem ki a szüleimmel, ami nem is csoda, mert mindent, de tényleg mindent pont ellenkezőleg látunk. Többnyire még most is eltér a véleményünk, de tettünk némi engedményt a másik irányába. Amikor idejöttem, találkoztam egy fiatal tanárral. Félénk volt, aranyos és okos, és gyönyörű mogyoróbarna szeme volt. Elcsábítottam. – Értem. – Ez a része könnyű volt a dolognak. Ugyancsak fondorlatos alak voltam abban az időben – nevetett az asszony. – Ami már nem volt olyan könnyű, hogy rájöttem, valaki olyannal fekszem le, akibe időközben beleszerettem. Annyira biztos voltam benne, hogy nekem nem kell ez a fajta élet. Egy férfi, otthon, gyökerek, család. De Loren ellenállhatatlan volt. Feleségül akart venni. Kikosaraztam. Nekem ez nem kell. – A házasság intézménye a kultúránk része, de akkor is csak egy szerződés, amely felesleges, mivel könnyű felbontani. – Mintha csak a saját szavaimat hallanám abból az időből. Amikor megtudtam, hogy áldott állapotba kerültem Myával, beleegyeztem valamiféle kézfogóba. Akkoriban éppen belemerültem a Wiccába. Szép szertartást rendeztünk a folyónál, és beköltöztünk egy házikóba, 136

amely fele akkora sem volt, mint ez. Nem volt benn a víz sem, de nekem megfelelt így. Sunny belesóhajtott a kávéjába az emlékek felett. – Két gyereket szültem ott, és akkor már nem igazán felelt meg. Az emberem igazi házasságot, igazi otthont akart. Majdnem három évig hagyta, hogy a saját fejem után menjek. Akkor rádöbbentem, itt az ideje, hogy az ő kívánsága is teljesüljön. Szóval felpakoltuk a gyerekeket, elmentünk a békebíróhoz, és hivatalossá tettük a kapcsolatunkat. És a pénzből, amit a festéssel kerestem... volt egy szerződésem képeslapokra, amely egész szépen fizetett. Szóval a pénzből, meg abból, amit megtakarítottunk Loren fizetéséből, vettünk egy düledező házat a bevásárlóutca végén. Elkezdtük rendbe hozni, és akkor jött Brooks. Sohasem bántam meg egyetlen pillanatot sem. Soha. Abigail nem volt benne biztos, hogy az beszélgetésnek tekinthetőe, ha egy gyakorlatilag ismeretlen ember röviden összefoglalja neki az életét, de lebilincselőnek találta. – Nagyon szerencsés vagy. – Ó, az biztos. Hogy ízlik a pite? Abigail meglepetten pislogott a tányérjára. A sütemény majdnem felét megette, annyira lekötötte Sunny története. – Nagyon finom. – Odaadom a receptjét. – Sohasem sütöttem még pitét. Csak egyedül élek. A pitesütés nem tűnt praktikus tevékenységnek. – Egy pitében tényleg nincs semmi praktikus. Kössünk üzletet. Odaadom a receptet, cserébe a te egyik receptedért. – Nem tudom, mit szeretnél. – Lepj meg. Némi habozás után Abigail odasétált a számítógéphez, és előhívta a receptes fájlt. Kinyomtatta a paprikás csirke receptjét. – Ízlés szerint fűszerezheted. – Jól hangzik. Azt hiszem, hazafelé megállok a piacnál, veszek, ami kell hozzá, és ma este kipróbálom. Jól van, akkor én is leírom a pite receptjét. – Jegyzetfüzetet és tollat húzott elő a táskájából. – Kívülről tudod? 137

– Annyiszor megsütöttem már az évek során, hogy össze sem tudom számolni. Ez Loren kedvenc sütije. – Mosolyogsz, amikor kiejted a nevét. – Valóban. A kézfogótól számítva már harminchat éve vagyunk házasok, és még mindig boldoggá tesz. Ez volt a leglényegesebb és leglenyűgözőbb kijelentés, amit egy kapcsolatról mondani lehet, gondolta Abigail később, amikor ismét magára maradt. A boldogság is tartós lehet. A kezében lévő receptet tanulmányozta. Később majd begépeli a számítógépbe. Kötelességtudón összeszedte a tányérokat és csészéket, s meglepetten látta, mennyi az idő. Valahogy sikerült több mint harminc percet töltenie a konyhában, pitét és kávét fogyasztva, és érdekes beszélgetésbe merülve egy idegennel. – Feltételezem, ez azt jelenti, hogy többé már nem idegen. Maga sem tudta eldönteni, hogyan is érez ezzel kapcsolatban, nem tudta megfejteni az érzéseit. A munkájára nézett, aztán a kutyára. – A pokolba! Gyere, menjünk sétálni. *** – Hogy mit csináltál? – meredt az anyjára Brooks. – Hallottad. Pitét vittem Abigailnek. Jól elbeszélgettünk a pite meg a kávé felett. Megkedveltem. – Anya... – Azt hiszem, a társaságilag félénk egész jó jelző rá. Nem szégyenlős, csak kicsit nehézkes, amikor másokkal kell érintkeznie. Amikor belejöttünk, már minden olajozottan ment. Receptet is cseréltünk. – Hogy mi... – Brooks a tenyerébe ejtette a fejét. – Hallottad egyáltalán, mit mondtam neked tegnap este? – Persze, hogy hallottam. – Lehetséges, hogy menekül valaki vagy valami elől. Lehetséges, hogy bajban van. Lehetséges, hogy ha ez a baj megtalálja,

138

veszélyessé válik a helyzet. Te pedig csak úgy átmész hozzá egy pitével? – Áfonyás pitével. Kettőt kellett sütnöm, nehogy apád megsértődjön. Csodálatos konyhája van! És a recept alapján, amit adott nekem, fogadni mernék, hogy remek szakács. És az egész birtok be van kamerázva, vagy valami ilyesmi. Láttam a számítógép képernyőjén. Látja rajta a kocsifelhajtót, a ház mögötti részt, és így tovább. – Krisztusom! – Franciául beszél a kutyához. Erre Brooks ismét felemelte a fejét. – Micsoda? – Csak csodálkoztam, miért tanítaná meg franciára valaki a kutyáját, ennyi. Nagyon udvarias és jól nevelt. Nem csupán hallgatja az embert, hanem az egész testével odafigyel rá. Valami nagyon megfogott benne. Esküszöm, szívem szerint őt is megsimogattam volna, mint a kutyát. – Te... te megsimogattad azt a hatalmas szörnyeteget? – Abigail franciául közölte vele, hogy barát vagyok. Nagyon helyes kutya. Odáig van a gazdájáért, ezt látni lehetett. A nyomában jár, sosem marad el tőle két lépésnél messzebbre. Nagyon jó kutya, és biztos vagyok benne, hogy jó társ is. De annak a lánynak barátra van szüksége. Most elszaladok a boltba, és megveszem a csirkéhez valókat. Még ma ki akarom próbálni a receptet, amit adott. – Anya, nem akarom, hogy addig átmenj hozzá, amíg többet nem tudok róla. – Brooks! Harminckét éves, de ettől a hangtól, nézéstől még mindig megdermedt benne valami. – Igaz, hogy felnőtt ember vagy, de még mindig nem tartunk ott, hogy te mondd meg nekem, mit csináljak. Ha többet akarsz megtudni róla, miért nem mész el te is hozzá, hogy barátságosan elbeszélgess vele, ahogy én is tettem? – És vigyek neki pitét? – Megpróbálkozhatnál egy üveg borral. 139

Brooks egy finom, középkategóriájú pinot grigiót vitt magával. Ésszerű választásnak tűnt, barátságosnak, minden különösebb mellékzönge nélkül. Ráadásul érezte is, hogy túl sokat töprengett rajta, így aztán abbahagyta a gondolkodást, és egyszerűen elindult a lányhoz. Az éjszaka lezúdult eső még több zöldet csalogatott elő, s most a kora esti napfény átszűrődött a lombokon, végigfolyt az úton, megcsillant a kis patak szorgalmasan csörgedező vizén. Brooks ráfordult a kocsifelhajtóra, észrevette, hogy füstöl a kémény. Aztán meglátta a lányt. Ott állt térdig érő, fekete csizmában, farmerben, fekete bőrdzsekiben, oldalán a fegyverrel. A kutyája is ott volt mellette. Brooks elhatározta, igyekszik figyelmen kívül hagyni a tényt, hogy elég egy pillantást vetnie rá, és mindent végtelenül szexinek talál rajta. Még az arcára kiülő bosszúságot is. Brooks fogta a borosüveget, és kiszállt a kocsiból. – Estét! – indult a lány felé, mintha nem is lenne fegyver az oldalán, és nem állna mellette egy böhöm nagy kutya, aki nagy eséllyel előbb átharapná a torkát, minthogy elővehetné a saját fegyverét – Az mi? – vette szemügyre Abigail a férfi kezében tartott palackot. – Valójában több minden. Először is, finom bor. Másodszor, bocsánatkérés. – Miért? – Az anyámért. Náluk vacsoráztam az egyik este, és megemlítettem, hogy jártam itt. Azonnal kapott rajta. Így... bocsánatot kérek a tolakodásáért. – Szóval maga is idetolakodik, hogy bocsánatot kérjen egy betolakodásért. – Ez a helyzet. De tényleg nagyon finom ez a bor. Sétálni volt? – Miért kérdi?

140

– Sáros a csizmája, és a múlt éjjel esett. Az eső jót tesz a növényeknek, de sárral is jár. Mindig van magánál fegyver, amikor kutyát sétáltat? Igen, mindig volt nála pisztoly, de ez nem tartozott a férfira. – Célba lőttem. A borra pedig semmi szükség. – A borra valóban nincs szükség, de egyike azoknak a kellemes mellékhatásoknak, amelyek jól jönnek. – Elfordította a palackot, így a szép szalmasárga bort átjárta a napfény. – Hol állította fel a lőteret? – Miért kérdez annyit? Miért járnak ide a borukkal, a pitéjükkel? Mi baj van magukkal, emberekkel? Most mit vigyorog? – Melyik kérdésre szeretné, hogy válaszoljak először? – Amikor a lány csak egy lesújtó pillantást vetett rá, Brooks vállat vont. – Akkor haladjunk sorban. Természetemnél fogva kíváncsi ember vagyok, ráadásul zsaru is. Így aztán a kérdezősködés része az életemnek. A kíváncsiság egy részét valószínűleg az anyámtól örököltem, aki azért jött ide a pitével, mert kíváncsi volt magára... és mert barátságos természetű. A bort már megmagyaráztam. Az én szemszögemből nézve semmi baj sincs velünk. Azért vigyorogtam, mert eltűnődtem, mennyi indulat van magában. Felvillanyozza. Jó látni a fényt. Sikerült mindent megválaszolnom? A férfi szeme borostyánsárgán csillogott az alkonyi nap fényében, a mosolya pedig ellenállhatatlan volt. Abigail arra gondolt, milyen természetes könnyedséggel társalog, s hogy ez a stílus olyan sajátja, mint másnak valamely ruhadarab. – Azt hiszi, elbűvölő? – Igen. Ez valószínűleg hiba, de ugyan ki tökéletes ezen a világon? Én válaszoltam a kérdéseire, de maga nem az enyémre. Hol állította fel a lőteret? – Miért akarja tudni? – Több okból is. Először, ismét csak kíváncsiságból. Másodszor, zsaruként. Adva van egy nő, aki állandóan fegyvert hord magánál. Tudni szeretném, vajon bánni is tud-e vele. – Remek lövész vagyok. – Mondja maga. Én is mondhatom, hogy úgy tudok tangózni, mint egy született argentin, de hacsak be nem bizonyítom, akár hazudhatok vagy túlozhatok is. 141

– Kétlem, hogy minden argentin tud tangózni. – Akkor egy olyan, aki tud. – Ha bebizonyítom, hogy tudok lőni, békén hagy végre? – Na már most, Abigail, ezt nem ígérhetem meg. Lehet, hogy vissza kell jönnöm. Mi van, ha egy csapat szélsőséges megpróbálja elrabolni? Vagy magukkal akarják vinni a földönkívüliek? Nem egy ember akad a környéken, akik megesküsznek, hogy léteznek a földönkívüliek, olyan E. T.-fajták. Tény például, hogy Beau Mugsley azt állítja, évente kétszer elrabolják menetrendszerű pontossággal. – Ez képtelenség! – Beau szerint nem. Ne hagyja, hogy belekezdjen az anális beültetésről szóló sztorijába. De ezt félretéve, maga egy érdekes nő. – Nem akarok érdekes nő lenni. – Látja? Ettől csak még érdekesebb. – De ha létezik is intelligenciával bíró élet más bolygókon, nem hiszem, hogy azzal töltenék az idejüket, hogy olyanokat raboljanak el, akik csak a saját dolgukkal törődnek. – Azt sohasem tudhatja, nem így van? Abigailnek fogalma sem volt, hogyan vitatkozhatna egy olyan férfival, mint Brooks. Egy olyannal, akinek a tetteiben semmi értelem nincs, s ráadásul még átkozottul nyájas is. Abigail rájött, csapdába került, egyszerűen áldozatul esett a férfi zsarukíváncsiságának és állhatatosságának. – Kielégítem a lövészképességimmel kapcsolatos egyáltalán nem helyénvaló kíváncsiságát, aztán nyugodtan elmehet. – Kezdetnek ennyi is megteszi. – Brooks észrevette, hogy a lány a kutya fejére tette a kezét, mielőtt elfordult volna tőle. – Az édesanyám azt mondta, hogy a kutyája beszél franciául – jegyezte meg, miközben felzárkózott melléjük. – Középiskolában két évig jártam franciára, leginkább azért, na jó, legyünk őszinték, csakis azért, mert a tanárnő egy bombázó volt. Nem sok ragadt rám, de volt két évem, amíg Ms. Gardner bájait csodálhattam. – A felmérések azt mutatják, hogy a kamasz fiúk gyakran a szexre alapozzák a döntéseiket. Sokan nem is nőnek ki belőle. – Nem hibáztathat minket a genetikai kódunk miatt. Remek lőtér! – Megállt, és szemügyre vette a területet. 142

Ahol egy-két céltáblát várt volna, a hagyományos, kör alakú lőlapok helyett három, a rendőrségnél is használt, embert formázó alak lógott a csörlő végén a falat védő, vastagon párnázott táblák előtt. A szemüveg és a fülvédő egy fapadon pihent, a tartalék tárakkal együtt. Brooks úgy becsülte, a lány legalább huszonöt méterre állította fel a célt. – Nincs tartalék szemüvegem vagy fülvédőm – közölte Abigail, miközben felvette az említett holmikat. – Nem gond. Hátralépett, és kezét a fülére szorította, miközben a lány felvette az alapállást. Rendőrtartás, gondolta Brooks, ahogy Abigail sima, gyakorlott mozdulatokkal emelte a fegyvert, és lőtt. Rezzenés nélkül, hatszor egymás után, aztán a tokjába csúsztatta a pisztolyt, mielőtt behúzta volna a céltáblát. – Szép – kommentálta Brooks az eredmény láttán. Mind a hat golyó a közepébe talált szorosan, szinte egymásba fúródva. – Amint látja, valóban kiváló lövész vagyok. Hozzáértő. – Ez nem is kérdés – nyugtázta Brooks, miközben a lány felszedte és egy vödörbe dobta a töltényhüvelyeket. – Nem bánja, ha én is megpróbálom? Abigail nem válaszolt, csak fogta a szemüveget meg a fülvédőt, és átadta neki. Aztán hátranézett a türelmesen várakozó kutyára. – Párna. – Hogyan? – Csak a kutyámnak szóltam, különben... tiltakozna, amikor előhúzza a fegyverét. – Azt semmiképp sem szeretném. – Brooks a lány kezébe nyomta a bort, aztán feltette a szemüveget és a fülvédőt. – Glock 22-est használ – állapította meg Abigail. – Jó fegyver. – A munkára megfelel. – Most ő vette fel az alapállást, ellazította a vállát és hatszor egymás után tüzelt. Miközben a fegyvert visszatette a tokjába, hátranézett Bertre. A kutya nem mozdult. Abigail behúzta a céltáblát és egy percig némán tanulmányozta a golyók elhelyezkedését, amely a saját táblájának akár az ikertestvére lehetett volna. 143

– Maga is kiváló céllövő. – Mindig azt tartottam, ha az ember fegyvert visel, akkor jobb, ha el is találja, amire céloz. Jó kezem van a puskához is. Anyám, mint minden hippi, ellene van minden fegyvernek, talán ezért is tökéletesítettem a lőtudásomat. A szokásos ifjonti lázadás, gondolom. – Igen, ez valószínű. Lőtt már le valakit? – nézett Abigail a férfira. – Eddig nem. Szeretném még sokáig ezt mondani. Volt már rá példa, hogy elő kellett vennem a fegyveremet, de odáig sosem fajult a dolog, hogy lőni is kelljen vele. – Meg tudná tenni? – Meg. – Honnan tudja, ha sohasem kellett még? – Védünk és szolgálunk. – Tekintete komoly volt, ahogy a lányra nézett. – A védelem van előbb. Nincs értelme jelvényt viselnem, ha nem tudom megvédeni az embereket. De boldog lennék, ha sohasem kellene meglőnöm valakit. – Ő is felszedte a töltényhüvelyeket. – És maga? – Hogy lőttem-e le valakit? Nem. De ha tegyük fel, megtettem volna, és azt el is mondanám, az csak újabb kérdésekhez vezetne. – Ebben igaza van. És meg tudná tenni? – Igen. – Abigail várt egy percet. – Nem kérdi, honnan tudom? – Nem kell megkérdeznem. Maradt még abból a pitéből? S még mielőtt megkérdezné, miért, megmondom. Most, hogy megmutattuk egymásnak, milyen kiváló céllövők vagyunk, kinyithatnánk azt az üveg bort, és ihatnánk egy pohárkával, mondjuk a pite mellé. – A bor csak taktikai húzás volt. – Részben igen, de attól még nagyon finom itóka. Ugyanolyan elbűvölő, mint az anyja, gondolta Abigail, és valószínűleg ő is el tudja érni, hogy az ő akarata érvényesüljön. Nem volt értelme tagadni, hogy vonzónak találja a férfit. A hormonális reakciója a férfi külsejére, testalkatára, viselkedésére, de még a hangjára is teljesen normális. – Nem tudom megenni az összes pitét. Túlságosan sok egyetlen embernek. – Szégyen lenne elvesztegetni. 144

Abigail elrakta a védőfelszerelést. – Rendben van, kap a borból és a pitéből, de nem fogok lefeküdni magával. – Most megbántott. – Nem hiszem. – Némi töprengés után a lány úgy döntött, tisztázza a helyzetet. – Szeretem a szexet – jelentette ki a ház felé indulva. – Látja, egyre több közös dolog van bennünk. Ha ez így folytatódik, egy hét sem kell, és a legjobb barátok leszünk. – Ha barátokat akarnék, csatlakoznék egy olvasókörhöz. Kezd felengedni, gondolta Brooks, élvezve a lány szarkazmusát. – Szeretek olvasni, ami egy újabb közös pont kettőnk közt. De a szexről beszélgettünk az imént. – A szexuális aktus teljesen normális testi funkció, és egyben kellemes tevékenység. – Idáig tökéletesen egyetértünk. Abigail elővette a kulcsát, kinyitotta az ajtót. Miután beléptek, újra élesítette a riasztót. – Elképzelhető, hogy valamilyen szinten vonzónak találja a külsőmet. – Minden szinten, ami azt illeti. – És elképzelhető, hogy ezért jött ide azzal a borral. Hajlandó vagyok inni egy pohárral, de nem fekszem le magával. – Rendben van. – Brooks teljesen el volt ragadtatva a lánytól, amint követte a konyhába. – Valami különleges ok, miért nem, azon kívül, hogy még áfonyás pitét sem ettünk együtt? – Túl sokat kérdez. Bosszant és fáraszt, hogy válaszoljak rájuk. – A fenébe azzal a kíváncsisággal! Jézusom, Abigail, csak nem elmosolyodott? – Valószínűleg csak egy fintor volt. – Most pedig tréfálkozik. Innen már csak egy lépés, hogy felvegye a bulisapkát, és az asztalon kezdjen el táncolni. – Nagyon mókás. Mivel én nem vagyok az, tudom értékelni azokat az embereket, akiket a sors természetes humorérzékkel áldott meg. – Levette a dzsekijét, kinyitott egy ajtót, ami mögött leginkább egy mindenes szobára hasonlító kis helyiség volt, és a dzsekit 145

felakasztotta egy kampóra. – Külsőleg vonzó, testileg egészséges. Szeretek olyannal lefeküdni, aki odafigyel arra, hogy jól karban tartsa magát. Dugóhúzót vett elő, s bár Brooks elvette volna tőle, Abigail maga nyitotta ki az üveget, méghozzá gyorsan és hatékonyan. Mi a fene, gondolta Brooks, és leült. – Szóval eddig csak a kíváncsiság szól ellenem? – Van más is. Például a közelség, amely gondot jelent majd abban a pillanatban, amikor úgy döntök, nem akarok többé lefeküdni magával. – Miből gondolja, hogy eljön az az idő, amikor nem akar többé lefeküdni velem? Abigail két poharat vett elő, két kistányért, két villát. – Az átlagok törvénye alapján. – Ó, azért. Én dacolok az átlagok törvényével. – Sok ember hiszi, hogy ezt teszi, de mind téved. – Kitöltötte a bort, és a férfit tanulmányozva átnyújtotta. – Tetszik az orra. – Abigail, maga teljesen elbűvöl. Miért tetszik az orrom? – Egyszer eltört. A szimmetria hiánya karakteressé és érdekessé teszi az arcát. Szeretem, ha valaki jellemes. – De akkor sem fekszik le velem... A lány ismét elmosolyodott, ezúttal szélesen. – Biztos vagyok benne, hogy vannak más lehetőségei. – Ez igaz. Sorszámot húzatok velük, ahogy a csemegeüzletben szokás. – Megvárta, amíg Abigail előveszi és kicsomagolja a süteményt. – Szeretné tudni, hogy én miért nem fekszem le magával? Sikerült meglepnie a lányt, felkeltenie a kíváncsiságát. – Igen, szeretném. – Maga vonzó, csinos nő, fizikailag is illik hozzám. Úgy tud rám nézni, hogy az az érzésem támad, keresztüllát a fejemen, egyenesen az agyam legmélyére. Fogalmam sincs, miért találom ezt vonzónak, de az. Segítségre van szüksége. – Nem akarok segítséget. – Nem arról beszéltem, mit akar. Segítségre van szüksége, én pedig nem tudok ellenállni az olyan embereknek, akiknek segítség kell. Kedvelem a kutyáját, noha gyanítom, hogy veszélyes, vagy 146

átkozottul közel áll hozzá, akárcsak az a Glock az oldalán. Szeretem, ahogy beszél, még azt a kis nehézkességet is magában. Szeretném kipróbálni, milyen érzés, ha a szám találkozik a szájával. Jobban szeretném, mint gondoltam volna. De! – Brooks eltúlzott sóhajjal emelte magasba a kezét, aztán hagyta lehullani. – Mindig lesznek kérdéseim. És ez problémát jelent. S férfi lévén könnyen kapható vagyok a szexre, ha egy nő érdeklődik irántam, mégis jobban szeretem előbb megismerni az illetőt. Vacsora, beszélgetés meg ilyen dolgok. – Randevú. Nem szoktam randevúzni. – Nem is tudom, miért nem lepődöm meg, hogy ezt hallom. Na, már most, az imént még együtt lőttünk célba. Beszélgettünk is, és megosztottuk a véleményünket egymással. Most pedig együtt borozunk és pitét eszünk a konyhájában. Ha egy kicsit tágabban értelmezem a dolgokat, nyugodtan mondhatjuk, hogy most randevúzunk. A pillantás, amelyet a lány rávetett, kimerítette a zavarodottság fogalmát. – Ez nem randevú. – Maga szerint – intett a lány felé Brooks a pitével teli villával. – Én más véleményen vagyok. Ez viszont azt jelenti, hogy csupán egyetlen dolog áll annak az útjában, hogy egy ágyban kössünk ki, és ez a velem született kíváncsiság. Ezen tudok dolgozni. Dönthetek úgy, hogy ez számomra nem probléma, és akkor már csak egyetlen akadály áll köztem és a szex között: a maga hajlandósága. – Márpedig én nem vagyok hajlandó, szóval, ha beszélgetni akarunk, valami más témát kell keresnünk. Ezt nem kihívásnak szántam – tette hozzá, amikor rájött, hogy hangzott, amit mondott. – Nem akartam szexuális kihívásnak feltüntetni a dolgot. – Nem, megértettem, de az biztos, hogy olyan íze volt. És mellesleg finom. Mint ez a pite itt – kapott be egy falatot Brooks. – Maga tervezte a ház biztonsági rendszerét. A lány szemébe ismét óvatosság költözött. – Igen. – A kamerákat is? 147

– Igen, bár nyilvánvaló, hogy magukat az eszközöket nem én kivitelezem. – Nyilvánvaló. – Brooks úgy fordult, hogy szemügyre vehesse a számítógép-állomást. Jó kis rendszer. – Az én munkám. – Elég jól eligazodom a számítógépen. Meg tudom csinálni rajta, amit kell, és általában meg is találom, amit keresek. Az apám viszont egyszerűen csodálatos. Ő az én emberem, ha valami hiba támad a rendszerben. Biztosan a matekőrült munkál benne. Maga is matekőrült volt? Egy időben, emlékezett Abigail, mindenből „őrült" volt. Talán még most is az. – Szeretem a matematikát. Az maga a logika. – Kitalálhattam volna... – Visszafordult a lány felé, belekortyolt a borba. – Tetszik ez a hely. Az anyám a konyháját akarja. – Szereznie kell neki egy kutyát. – Micsoda? – Azt állítja, hogy még nem áll rá készen, de ahogy Berttel viselkedett, abból nyilvánvaló volt, hogy nagyon is készen áll. Hiányzik egy kutya az életéből. Az anyja... Sajnálom – pirult el hirtelen. – Tudom, hogy nem az én dolgom. – Errefelé nem ragaszkodunk túlzottan ahhoz, hogy mi a mi dolgunk, és mi nem. Anyám szerette azt a kutyát. Mindannyian szerettük. Porig voltunk sújtva, amikor el kellett altatnunk. Lenézett Bertre, s mivel ragaszkodott a kezéhez, ellenállt a kényszernek, hogy megsimogassa. – Komolyan gondolja, hogy készen áll egy új kutyára? – Nem kellett volna felhoznom a dolgot. – De felhozta, s most a véleményét kérem. – Akkor a válaszom igen. Nekem úgy tűnt, hűtlenségnek érezné, ha ő szerezne magának új kutyát De egy ajándék valamelyik gyerekétől... az már egészen más, nem? – Igen. Köszönöm. Megkedvelte magát, mármint az anyám. – Én is megkedveltem őt. Vigye magával a maradék pitét és az edényt. – Abigail felállt, és betakarta, ami a süteményből megmaradt. – Itt van az a bizonyos sapka. Mi ez a nagy sietség? 148

– Nem volt sapka magán. – Ez csak egy kifejezés. Mint például, ne hagyja, hogy az ajtó fenéken billentse kifelé menet. – Ó, akkor igen, mennie kell. Meg kell etetnem a kutyát, és vár a munka is. Kérem, mondja meg az anyjának, hogy nagyon finom volt a sütemény. – Megmondom. – Brooks felállt, és felvette a tálat. – És köszönöm a bort. Kiengedem. Brooks a bejárati ajtónál várta, hogy a lány kinyissa az ajtót, kikapcsolja a riasztót. Aztán letette a sütit a kisasztalra. – Szóljon a kutyájának, hogy lazítson. – Miért? – Mert meg akarom érinteni, a kezemre pedig utána is szükségem lesz, hogy hazahajtsak. Nem szeretném, ha csuklóból leharapná. – Nem szeretem, ha megérintenek. – Azt mondta, szereti a szexet. Egy csók valahol az érintés és a szex között van. Nem kíváncsi, Abigail? – Egy kicsit. – Abigail a férfi arcát tanulmányozta, aztán a kutyára nézett. – Ami – mondta neki, kezét Brooks karjára fektetve. – Ami, Bert. Mégis megmerevedett, amikor Brooks megfogta a kezét, a fegyvertartó kezét. – Ami – mormolta. – Ezt a szót megjegyeztem. Akkor legyünk barátok. Másik kezét a lány arcára simította, így lopva magát közelebb hozzá. És a lány csak nézte. Az az ugrásra kész tekintet megmozdított valamit Brooks lelkében. Könnyedén tartotta, talán egy hajszállal túllépve a barátság vonalát, de könnyedén és puhán. Az ajkuk találkozott, tekintetük egybekapcsolódott. Brooks egy kicsivel nagyobb nyomást gyakorolt rá. Test a testhez, míg a lány keze a vállához nem ért... míg át nem ölelte a nyakát, ujjai bele nem túrtak a hajába. Míg nyelvük nem találkozott, és a figyelmes szempár zöldje el nem mélyült. Brooks hátralépett, és elengedte Abigail kezét. Fejét csóválva emelte fel a süteményestálat. – Tudod, kénytelen leszek visszajönni. 149

– Az hiba lenne. – Kinek? – Mindkettőnknek. – Véleménykülönbség, emlékszel? Brooks lehajolt, gyorsan – és ezúttal barátságosan – az ajkához érintette az ajkát. – Visszajövök. Viszlát, Bert – tette hozzá, és kisétált a kocsijához. Abigail becsukta az ajtót, és kulcsra is zárta, mielőtt odakint a férfi beindította volna a motort. Nagyot fújt, és a kutyára nézett. – Az hiba lenne – ismételte.

150

10 Brooks azzal töltötte a napja nagy részét, hogy jogos félelmet ültessen el néhány kölyökben, akik bolti lopásra vetemedtek; intézkedjen egy közlekedési balesetnél, ami leginkább azt jelentette, hogy megakadályozta a két sofőrt abban, hogy ököllel egymásnak essenek; elvégezze az ebből adódó papírmunkát, és Sid Firehawk siránkozását hallgassa, amikor végül beidézte a sérült kipufogódob miatt. Éppen fontolóra vette, hogy elszalad a pékségbe és valami finom kávéval meg fahéjas sütivel jutalmazza meg magát, amikor Alma bedugta a fejét az irodába. Gyerekökölnyi nagyságú, szivárványszínű békeszimbólumok lógtak a fülében. – Grover telefonált. Valami perpatvar van az Ozark Artnál. – Miféle perpatvar? – Csak annyit mondott, hogy egy kicsit felforrósodott a helyzet, és kérte, hogy menj oda. – Rendben, átsétálok. Visszafelé megállhatok a pékségnél, ha esetleg kérsz valamit. – Távozz tőlem, Sátán! – Csak megemlítettem. – Brooks felállt az íróasztaltól, és fogta a dzsekijét. – Ha egy kis csokis-diós süti meg sovány tejeskávé utat találna valahogy az asztalomra, az ugye nem az én hibám lenne... – Senki sem okolhatna téged. – Miközben kifelé tartott, Brooks azon töprengett, Alma miért sovány tejeskávét kért, amikor sütit eszik mellé. De ez is egyike volt azon örök női rejtélyeknek, amely miatt nem volt hajlandó a fejét fájdítani.

Séta közben felnézett az égre. A hőmérséklet képtelen volt megállapodni. A hőmérő higanyszála szeszélyesen hol felszökött, hol alázuhant, majd megállt középen, mintha csak a tornádót csalogatná. Az ég azonban ártalmatlan, fakókék volt. Átvágott a bevásárlóutcán, örömmel látva, hogy igazi szombat délutáni pezsgés van. A piac mellett elhaladva Abigailre gondolt. Még egy utcányit kellett ballagnia az Ozark Artig. A kirakatüvegen át perpatvarnak nyomát sem lehetett látni. Igazság szerint Grovernek, vásárlónak vagy bárki másnak sem. Az ajtó fölé szerelt harang csilingelve jelezte, hogy belépett. Brooks végignézett a fő kiállítóterem festményekkel borított falain, a szobrokkal teli állványokon, a kézzel fújt üveg- és helyi fazekastermékeknek helyet adó polcokon. A levegőben tavaszi erdők illata érződött, ami az egyik dekoratív illatosítóból áradt. Grover munkája, gondolta Brooks szórakozottan. A fickó úgy fest, mint egy mesekönyvből előlépett gnóm, de valóságos varázsló, ha illatokról van szó. Hátraindult, ahol a raktár és az iroda volt, mivel a pultnál senkit sem talált És magas sarkú cipő koppanását hallotta a padlón. Sylbie lépett ki a hátsó szobából, haja kócos, szeme álomtól duzzadt volt. – Itt is vagy... főnök. – Mi a probléma, Sylbie? – Mindjárt megmondom. – Ujját csalogatón begörbítette, haját hátravetette illatfelhőt árasztva magából, és kinyitotta a hátsó szoba ajtaját. – Idebent. – Hol van Grover? – Néhány perc, és visszatér. Valakinek addig is vigyáznia kell az üzletre. Brooks érezte a csapóajtó nyikorgását a talpa alatt. – Sylbie, Grover felhívta az őrsöt, és azt mondta, olyan gond van, amely rendőri intézkedést kíván. – Gond az van, de nem szükséges, hogy legyen. Gyere be velem ide hátra, és elsimítjuk. – Itt fogjuk elsimítani. 152

– Rendben, akkor itt. – Az asszonyon fekete-fehér színektől kavargó ruha volt. Aztán már nem volt rajta semmi. – Jézus Krisztus, Sylbie! Az asszony nevetett. Haját ismét hátravetette, újabb illatfelhőt küldve Brooks felé, aztán úgy, ahogy volt, meztelenül nekitámaszkodott az ajtófélfának. Csupán a magas sarkú, vörös cipő volt rajta, amelyből kikandikáltak az ujjai, és látszott, hogy lábkörmei is a cipőhöz illő vörösre vannak festve. – Hiába vártalak akkor este, Brooks. Egyedül kellett meginnom az egész üveg bort. – Mondtam, hogy dolgom van. Vedd vissza a ruhád! – No, ez olyasmi, amire nem emlékszem, hogy valaha is mondtad volna a múltban. Brooks egyenesen Sylbie szemébe nézett, s maga is meglepődött, milyen könnyen ment, hogy tekintete ne vándoroljon lefelé. – Most viszont mondom. Öltözz fel, Sylbie! – Gyere ide, és öltöztess fel! – Mi ütött beléd? – akarta tudni Brooks. – Rábeszélted Grovert, hogy szóljon be az őrsre, és kérjen ide egy rendőrt. – Nem akármilyen rendőrt, édesem – csücsörítette csókra a száját az asszony. – Téged akartalak. – Fogd be! – Indulat feszítette belülről, őt, aki szinte sohasem veszítette el a türelmét. – Ha nem bújsz vissza a ruhádba tíz másodpercen belül, letartóztatlak. – Óóó... szóval így akarsz játszani. – Nézz rám, a fene vigye el! Úgy festek, mint aki játszik? A hangja, az arckifejezése végre megtette a magáét. Az asszony szemében a harag lángja lobbant, miközben visszavette a ruháját. – Egy percig se képzeld, hogy ezen a hangon beszélhetsz velem. – Még ennél is többet fogok tenni, ha még egyszer ehhez hasonlóra vetemedsz. Az ördögbe is, én vagyok a rendőrfőnök, Sylbie, és szolgálatban vagyok. Az asszony két dacos mozdulattal csattintotta helyre a ruha két pántját. – Mintha bármi is történne errefelé. 153

– Mindjárt megmondom én neked, hogy mi fog történni. Megkeresem Grovert, és megbírságolom hamis riasztásért. – Nem teszed meg. – Csak figyelj. Sylbie gyorsan előbbre lépett. – Ne csináld, Brooks. Kérlek. Csak azért tette, mert megkértem rá. – Akkor majd legközelebb jobban meggondolja. És te is. – Miért viselkedsz így? – Sylbie szemét döntötték a könnyek. – Rákényszerítesz, hogy odadobjam magam neked, és még te leszel dühös. A gimiben még le sem tudtad venni a kezedet rólam. – De most nem a gimiben vagyunk. És nem is akarok ott lenni. – Nem kívánsz engem? Brooks ismerte már azokat a könnyeket. Egész tengernyit úszott már át, és tudta, hogy ezek most elég őszinték. – Sylbie, te gyönyörű nő vagy, talán a legszebb, akit valaha is láttam. Tehetséges vagy, és amikor veszed a fáradságot, érdekes társ is. De nem kívánlak úgy, mint akkor régen. Nem akarom visszahozni a múltat. – Néhány héttel ezelőtt, amikor az ágyamban, rajtam feküdtél, még nem ezt mondtad. – Tényleg nem, és nagyon sajnálom, Sylbie. – Úgy látta, van miért bocsánatot kérnie, nem is kevés. – Mindig is nagyon jó volt veled lefeküdni, de más nem is nagyon történt köztünk. – Mit törődsz vele, amíg megkaphatsz. – Édesem, ennél azért többre tarthatnád magad. Én többre becsüllek. – Valami baj van veled. – Harag és zavar színezte az asszony arcát. – Igenis meg kellene kívánnod, amikor felkínálkozom. – Ha csak ennyire vágysz, rengeteg férfit találsz, aki boldogan a kedvedre tesz. – De te nem. – Nem, én nem. – Elértek az út végére, ismerte fel Brooks, és ettől egy kicsit megkönnyebbült. – Többé nem. Talán jobban fogjuk kedvelni egymást a szex nélkül. Egy dolgot azonban megígérhetek, és jobb lesz, ha odafigyelsz rá. Ha még egyszer a bolondját járatod velem, megismerheted valamelyik cellánk belsejét az őrsön. 154

A pír ott maradt Sylbie arcán, de vonásai megkeményedtek, hidegek lettek. – Megváltoztál, Brooks. – Istenemre, remélem, hogy így van. Jobb lesz, ha figyelsz a boltra, amíg Grover vissza nem jön. – Brooks kifelé indult, de még visszanézett. – Nagyon csinos ez a ruha, Sylbie. Csak tartsd magadon. Amikor kilépett, észrevette Grover pufók, csapott vállú és kopaszodó figuráját, ahogy a saját és mellette lévő bolt között álló padon a Marlboróját pöfékeli. – Ó, helló, főnök. – Neked is helló, Grover. Gyere csak velem. – Ah... – Megbírságollak, amiért hamisan riasztottál, és ki is fizeted. – De én... – Legközelebb, ha egy csinos nő valami ostobaságra kér, előbb gondolkodj. – De azt mondta... – Azt Sylbie-vel beszéld meg, hogy mit mondott. Én viszont azt mondom, hogy ne hívj segítséget, hacsak nincs valóban szükséged rá. Ne vesztegesd az időmet, sem a Bickfordi Rendőrkapitányság idejét. Lecsukathatnálak azért, amit tettél. Grover arca csupa folt lett, ahogy rózsás pír lepte el a betegesen sápadt bőrt. A férfi remegve tápászkodott fel. – Lecsukathatnál? Jóságos isten! Én csak... – Soha többé ne csinálj ilyesmit! A bírság kétezer dollár. Brooks készen állt, hogy elkapja Grovert, ha az elájulna, és úgy látta, nem is kell sok hozzá. – É-é-é-én... – Huszonöt dollárra mérsékelem, beleszámítva az ostobasági engedményt. A nap végéig fizesd be, vagy a bírság visszaugrik kétezerre. Megértetted? – Igen, uram. Bocsánatot kérek. Én csak azt gondoltam... – Nem, egyáltalán nem gondolkoztál. Legközelebb fogsz. – Majd én kifizetem, Grover – lépett ki az üzletből Sylbie. – Az én hibám, én is fogok fizetni. 155

– Engem nem érdekel, honnan jön a pénz, csak ötig ott legyen az őrsön. – Nem kellett volna így ráijesztened. – Sylbie leült a padra, lehúzta maga mellé Grovert, és átkarolta a csapott vállát. – Az én hibám volt. – Nem vitatkozom. Befizetitek a bírságot, azzal rendeztétek az ügyet. Bár elment a kedve a sütitől, beugrott a pékségbe. Alma rendeléséért. A kávét és sütit a diszpécserpulton hagyva bement az irodájába, és kitöltötte a bírságcédulát. Eltöprengett, mit írjon a vádhoz, végül a „farkast kiáltott” kitétel mellett döntött. Az odavalónak tűnt, ugyanakkor senkit sem hoz kínos helyzetbe. Fogta a papírt, és letette Alma kávéja mellé. – Vagy Grover, vagy Sylbie bejön ma, hogy befizesse ezt a bírságot. Ne kérdezz semmit! – Ha az ember ezt hallja, egyből kedve támad kérdezősködni. – Nem, ha valaki más épp most hozott neki tejeskávét és csokisdiós sütit. – Aha, szóval ez tulajdonképpen megvesztegetés – kopogtatta meg kék körmével Alma a műanyag poharat. – Így is lehet értelmezni. Ne kérdezz semmit, Alma. – Brooks felnézett, ahogy Ash besétált. – Ki kellett kergetnem néhány deszkás fiút a banknál lévő parkolóból. Már megint. És megbírságoltam Doyle Parsinst gyorshajtásért. Már megint. Egyesek sohasem tanulnak. Sütitek van? – Sütim – mondta Alma. – Egyes számban. Az én sütim. – A Little League park mellett jöttem el, és láttam, amint a kis Draper gyerek megüt egy védhetetlen labdát a hármas bázisról. Útközben megittam egy tejeskávét. Egy süti megkoronázná az egészet. Alma csak mosolygott, ahogy szándékolt lassúsággal beleharapott a csokis-diós édességbe. – Mmmm – forgatta a szemét az élvezettől. Brooks magukra hagyta őket. Visszament az irodájába, és magára zárta az ajtót. Egy kicsit kutatgatott Abigail Lowery után, akiről kiderült, hogy mesterfokú diplomája van számítástechnikából és egy 156

másik biztonságtechnikából, mindkettő a Massachusettsi Műszaki Egyetemről. Lenyűgöző! Beletelt egy kis idejébe, mire kiderítette, hogy egyéni vállalkozóként a Global Network nevű társaságnak dolgozott. Brooks most a Global Network után kezdett kutakodni. Magántulajdonban van, fedezte fel. Egy Cora Fiense nevű, harminchárom éves nő alapította. Fénykép nem volt a honlapon, Brooks legalábbis nem talált. De beleolvasott néhány cikkbe, amely a médiát kerülő agorafóbiás által alapított kicsi, de exkluzív cégről szólt. A honlap nem igazán kínált információt a tulajdonosról vagy az alkalmazottakról, csak annyit árult el, hogy a cég biztonsági rendszerek elemzésével és tervezésével foglalkozik. Hátradőlt, és megkérdezte magától, miért nem hagyja az egészet. Amennyire tudja, a lány nem követett el semmit. Kedvelte őt, de ott volt az a kis bizsergés, amelyet nem hagyhatott figyelmen kívül. Ami azt súgta neki, ha tovább keresgél, előbb vagy utóbb talál valamit. Felnézett, amikor kopogást hallott. – Igen? – Végeztem – mondta Alma. – A hívásokat átirányítottam a mobilodra. Nyolcig Ash van bent, Boyd járőrözik. – Rendben. – Sylbie és Grover együtt jöttek be, hogy kifizessék a bírságot. – Remek. – Nem tudom, a süti megérte-e. Mindenesetre tíz perce lejárt a munkaidőd. Menj haza. – Mindjárt indulok. Köszönöm, Alma. Brooks megnézte a naptárat, látta, hogy hétfőn lesz a szokásos havi találkozó a városi tanácstagokkal. Micsoda öröm! És a negyedéves felülvizsgálatot is meg kell csinálnia a hó végéig. Hazamehetne és dolgozhatna rajta. Nem mintha tele lenne a társasági rovat a naptárban. A saját hibája, ismerte be. Elmehetne a kocsmába, vagy felhívhatná valamelyik barátját, hogy mi újság vele. De nem volt kedve hozzá. 157

A Sylbie-vel történt incidens enyhe depressziót és ingerültséget hagyott maga után. S persze fickósságot, ez utóbbi pedig határozottan bosszantotta. Mert az első döbbenet múltával megkísértette a lehetőség. Csak egy kicsit, de akkor is megkísértette. Aligha hibáztathatja magát érte, gondolta, miközben felállt, és az ablakhoz sétált. Egy férfinak legalább egy éve halottnak kell lennie, hogy a meztelen Sylbie ne kísértse meg. Most ideges és nyugtalan, pedig amíg át nem ment az Ozark Artba, igazán jó hangulatban volt. Elvette a kedvét, hogy megtagadta magától a gyors, forró szexet, a flancos kávét és a süteményt. De Sylbie-nek igaza volt. Megváltozott. Remélte, hogy sohasem veszti el étvágyát a gyors, forró szex iránt, de nem vágyott az árra, a bűntudatra és az ürességre, amely törvényszerűen következett, ha mit sem jelentett neki az aktus. El kell terelnie valamivel a figyelmét. Talán kiugrik Myához, meghívatja magát vacsorára, játszik a gyerekekkel. Semmi sem söpri ki jobban az ember agyából a szexet, mint egy csapat vad kölyök, amint a Playstation felett marakodik. Elzárta a számítógépet, és ismét felkapta a dzsekijét. Kifelé menet jó éjszakát kívánt Ashnek. Hirtelen ötlettől vezérelve beugrott a virágoshoz, épp idejében, még öt perccel a zárás előtt. Egy csokor tulipán igazán elfogadható ár egy vacsoráért és a figyelemelterelésért, gondolta. Kihajtott a városból, és rá akart fordulni a nővére folyóparton épült nagy és hangos házához vezető útra. Amíg a másik utat nem választotta, nem is tudatosult benne, hogy meggondolta magát. Abigail kandallójában barátságosan ropogott a tűz. A tűzhelyen posta efagioli forrt. Csinos kerek olívás kenyeret sütött, összerakta a salátát, amelyet a nemrég vett málnaecettel akart leönti. Minden aznapra tervezett munkával végzett. Másfél órát töltött súlyzós és kardiós edzéssel, gyakorlatozott Berttel. Arra készült, hogy vacsorával és valami filmmel – esetleg kettővel is –, és a hozzá járó pattogatott kukoricával kényeztesse magát. 158

Tekintve, hogy hányszor zavarták meg, igazán eredményes hetet tudhat maga mögött. A legutóbb befejezett munkájáért járó díj már a bankszámláját hizlalta, és jót tett a lelki nyugalmának. És vasárnap? Hagyja pihenni a számítógépet, határozta el. Megtisztogatja a fegyvereit, egy kicsit kertészkedik, talán túrázik is egyet. Aztán megeszi a maradék levest, és olvasással tölti az estét. Számára ez ki is merítette a tökéletes hétvége fogalmát. – Azt hiszem, valami akció- vagy kalandfilm megteszi, utána pedig egy vígjáték – mondta Bertnek, s kavart egyet a levesen. – És persze bor. A rendőrfőnöknek igaza volt. Nagyon finom fajta. Egy ideig most nem lesz elég hideg, hogy begyújtsunk a kandallóba, szóval ki kell használni az alkalmat. Azt hiszem... Mindketten éberré váltak, amikor a biztonsági rendszer jelzett. – Jön valaki – mormolta Abigail, és kezét az oldalán levő pisztolyra tette. Összevonta a szemöldökét, amikor meglátta a járőrkocsit. – Mit akar már megint? A számítógéphez lépett, és közelebb hozta a képet, hogy megbizonyosodjon, valóban Brooks van a kormány mögött, és egyedül jön. Egy pillanatnyi töprengés után lecsatolta a fegyvert. Csak további kérdezősködéshez vezetne, ha a férfi látná, hogy szombaton este pisztolyt visel a saját otthonában. A fegyvert a fiókba lökte, s várta, hogy Brooks leállítsa a kocsit. Legalább most a másik kocsi mellé állt, nem mögé. Abigail az ajtóhoz sétált, elfordította benne a kulcsot, leemelte a biztonsági keresztrácsot is. Kezét az asztal aljára rejtett pisztolyon tartva résnyire nyitotta az ajtót. Homlokán elmélyültek a ráncok, amikor meglátta a tulipánokat. – Ezúttal miért kérsz bocsánatot? – Semmiért. Ja, a virágok? Fura dolog. Azért vettem, hogy megvesztegessem a nővéremet egy kis vacsoráért, de végül itt kötöttem ki. Szeme még jobban hasonlított a borostyánra az alkonyi nap fényében, és a könnyed mosoly sem tűnt igazinak. – Azért, hogy engem vesztegess meg vele? – Odáig nem is jutottam a gondolkodásban. Bejuttatnak az ajtón belülre? 159

Abigail egy kicsit szélesebbre tárta az ajtót. – Nagyon szép virág. Oda kellene adnod a nővérednek. – Valószínűleg, de inkább neked adom. Katasztrofális napom volt. Nem úgy kezdődött, de szörnyen végződött. Át akartam menni Myához, hogy őt meg a családját használjam hangulatjavítónak, de rájöttem, hogy nem fog működni. – Valószínűleg az sem változtat a hangulatodon, hogy ide jöttél. – Máris változtatott. – Könnyedén rámosolygott a lányra, s ez a mosoly már majdnem a szemét is elérte. – Valaminek igazán nagyon finom illata van, rajtad kívül. – Fogalmam sincs, miért jársz ide. – Magam sem tudom igazán. Nyugodtan rám csukhatod az ajtót. A virág akkor is a tied. Soha senki nem adott még neki virágokat, és Abigail majdnem ki is bökte, de még időben visszafogta magát. – Épp inni akartam egy pohárkával abból a borból, amit tőled kaptam, erre most virágot hozol. Miattad lekötelezve érzem magam. – Akkor elviszem, ez is mutatja, milyen szörnyen végződött a napom. Abigail hátralépett, majd becsukta és kulcsra is zárta az ajtót a férfi mögött. Amikor megfordult, Brooks elé tartotta a virágot. – Köszönöm, még akkor is, ha a nővérednek vetted. – Szívesen, még akkor is. – Vízbe kell tenni. Brooks követte a lányt és az illatokat a konyhába. – Ez egy igazi levesnek és jó meleg tűznek való este – kommentálta a látottakat, remélve, hogy mindkettőben része lesz. – Lehet, hogy fagyni is fog éjszaka. Holnap meg a húsz fokot is eléri a hőmérséklet Átéltél már valaha tornádót? – Felkészültem rá. – Egy zöld és barna színekben játszó vázát vett ki a szekrényből. – Ez a mi egyik üzletünkből való? – Igen. A helyi művészek nagyon jók. Virágtápot vett elő a mosogató alól, egy kis adagot tett a vázába, s csak utána öntött bele vizet. Brooks leült, és szó nélkül figyelte, ahogyan a lány a tulipánokat rendezgeti. 160

Abigail az asztalra tette a vázát, aztán tanulmányozni kezdte a férfit úgy, ahogy Brooks a gyanúsítottakat szokta. – Kaphatsz egy pohár bort. – Ezt nagyra értékelem. Abigail elővette a palackot, a poharakat és töltött. – Úgy tűnik, szeretnél mesélni a napközben felmerült problémákról. Nem igazán értem, miért, hiszen én nem tartozom a közeli barátaid köréhez. – Talán éppen azért. A másik ok, hogy rájöttem, indirekt módon mégis oda tartozol. – Az meg hogyan lehetséges? – Mindjárt elmagyarázom. – Brooks belekóstolt a borba, Abigail azonban nem ivott, és nem is ült le. – Rendben. Volt ma egy szokatlan és roppant kellemetlen esetem egy nővel. Régen, még a középiskolában ő volt életem nagy szerelme. Érted, mire gondolok, ugye? Abigail egy pillanatra kristálytisztán látta maga előtt Ilja Volkov arcát. Még ő állt hozzá a lehető legközelebb, gondolta, de az sem volt túl közel. – Nem igazán. – Semmi szívet tépő szerelem nem volt az életedben? – Gyorsabb ütemben tanultam, mint a társaim, ezért jóval a korombeliek előtt jártam. – Akkor is. Mindegy, maradjunk nálam. – Felvette a poharát, a lányra emelte, és belekortyolt a borba. – Ő volt nekem az első, és az első mindig nyomot hagy, nem igaz? – Úgy érted, az első szexuális aktus. Semmilyen érzelmi kötődésem sincs az első szexuális partneremmel kapcsolatban. – Kemény hallgatóság vagy, Abigail. Amikor kirúgott, egy elsőéves egyetemistáért, a futballcsapat kapitányáért, nagyon durván tette. Igazi rúgd tökön, verd ki a fogát keménységről beszélek. – Nem értem, miért bántja meg valaki az előző partnerét, amikor újat választ magának, de nagyon sajnálom, hogy ő így tett. – Már túl vagyok rajta, vagy legalábbis azt hittem. Aztán Little Rockba költöztem, és tíz évet lehúztam ott. Amikor hazajöttem, a kérdéses nő éppen akkor szabadult meg a második férjétől. 161

– Értem. Brooks rájött, hogy hangzik ez az ő szájából, milyen fényt vet Sylbie-re. – Nem olyan keményszívű, mint amilyennek lefestem, de még mindig bosszús vagyok, és befolyásolja a szavaimat. Szóval, amikor visszajöttem, és elfoglaltam az állásomat, az első néhány hónapban nagyon elfoglalt voltam. Be kellett rendezkednem, az apám sem volt jól. – Sajnálom. Remélem, már jobban van. – Igen, köszönöm, már jól van. Nem is olyan régen, Sylbie-vel, mondjuk így, felidéztük a múltat. – Lefeküdtél vele. – Igen, egyszer vagy kétszer. Néhány héttel ezelőtt újráztunk. De nem ez volt az, amit akartam. – Brooks a homlokát ráncolva tanulmányozta a borát. – Lehet, hogy az ember nem tud csak úgy visszatérni a múltba. – Miért tennéd, ha az, ami akkor történt, hiba volt? – Ott a pont. De tudod, a szex... Úgy döntöttem, nem lesz több ismétlés, és meg kell mondanom neki is, amit rögtön meg kellett volna tennem, nem kerülgetnem, mint macska a forró kását. Ma délután aztán... nos, rávette a bolt tulajdonosát, ahol részidőben dolgozik, és néhány alkotása is ki van állítva, rávette, hogy telefonáljon be az őrsre és hívjon ki a boltba. Hivatalosan. Olyan a beszédstílusa, mint az anyjáé, gondolta Abigail. Személyes, csapongó, magával ragadó. – Bűnügyet jelentett be? – Csak egy kisebb vitát, ami azonban rendőri intézkedést követelt. Perpatvar helyett őt találtam ott egyedül, méghozzá azzal az ötlettel, hogy jó hasznát vehetnénk a hátsó szobának. – Hogy lefeküdjetek? – Igen. Meglehetősen biztos vagyok benne, hogy ez volt a terv, főleg azért, mert amikor nem ugrottam rá, Sylbie egyszerűen ledobta a ruháját. Csak így ledobta – csettintett az ujjával Brooks –, és ott állt előttem anyaszült meztelenül, egy szál vörös cipőben. – Önhitt és biztos volt a beleegyezésedben. 162

– Valamilyen szinten önhitt igen, és nem egyeztem bele. Igazából... – Azt mondtad, roppant kellemetlenül érezted magad. – Pontosan. Nem mintha... – Felizgultál. Ez természetes. – Mint a reflex. De inkább csak felbosszantott. Szolgálatban voltam, az isten szerelmére! Ő meg rábeszélt egy könnyen befolyásolható balekot, hogy hívjon ki. Abigail az emberek közti dinamika és félreértés érdekes példájának tartotta az esetet. – Úgy tűnik, ez a Sylbie nem igazán fogta fel, mennyire komolyan veszed a kötelességedet. – Nem kanos tizenéves vagyok, hanem annak az átkozott rendőrőrsnek a főnöke. Az indulat tüskéje és a tisztán érzékelhető bűntudat csak újabb érdekes adalék volt. – Még mindig haragszol rá, és magadra is a természetes reflex miatt. – Azt hiszem, tényleg így van. Meg kellett mondanom neki, hogy már nem kívánom, részben azért, amit már elmondtam neked, részben pedig azért, mert az ég szerelmére, egy csepp tiszteletet sem mutatott sem irántam, sem maga iránt. Csak fokozta a nyomorúságom, hogy tudtam, szerencsétlen Groveren is ütnöm kell egyet, mert kihívott, halálra kell ijesztenem, nehogy még egyszer megpróbálja a bolondját járatni velem. – Ez már számos szempont. – És van még egy. Arra akkor jöttem rá, amikor néztem ezt a gyönyörű meztelen nőt, akit valaha úgy szerettem, ahogy csak egy tizenhat éves tud, és akit már nem kívántam. Nem kívántam mindazok okok miatt, amelyeket már felsoroltam, és még valamiért. Illetve valakiért. És ez a valaki te vagy. Abigail elfordult és megkavarta a levest. Illik a mozdulat a jelenlegi helyzethez, gondolta, mert a férfi is felkavart valamit benne. – Megmondtam, hogy nem fekszem le veled. Gondolod, azért mondtam, mert fel akartam kelteni az érdeklődésedet? 163

– Nem, azt hiszem, csak azt mondtad, amit gondolsz, kivéve persze, ami zárt ajtók mögött van. Feltételezem, nem hoztad volna fel a témát, ha valamilyen módon nem fordult volna meg a te fejedben is a lehetőség. Abigail visszafordult, és ott is maradt a pult mögött állva. – Talán nem volt túl bölcs dolog tőled, hogy idejöttél, amikor még mindig bosszús vagy, és valószínűleg maradt benned az izgalomból az incidens kapcsán. – Istenem, imádom, ahogy beszélsz! És igazad van, nem volt okos dolog tőlem idejönni. – Ha még egyszer fontolóra veszem... Abigail elhallgatott, amikor a férfi felemelte a kezét. – Tégy meg nekem egy szívességet. Egyelőre semmit se végy fontolóra. Ha meggondolod magad, szörnyen fogom érezni magam, amiért elpasszolom ezt a lehetőséget. Ha nem, nos, akkor csak szomorú leszek. Nem azért jöttem, hogy lefeküdjek veled, bár, ahogy mondtam is, szörnyen fogom érezni magam. Javaslom, ma este hagyjuk ezt a témát. Szívesen megkóstolnám azt a levest, és beszélgetnék veled egy kicsit. Abigail nem akarta megkedvelni. Nem akarta, hogy rabul essen a férfinak – egy rendőrnek –, aki addig beszélt, míg megkerülte Abigail védelmi állásait, s most itt ült a konyhájában, és történetével sikerült lekötnie a figyelmét. A logika azt diktálná, hogy küldje el. De nem akarta, s különben is kíváncsi volt, mi történik, ha csak valami icipici ostobaságot csinál. – Azt terveztem, hogy a vacsora mellé megnézek valami filmet. – Szeretek mozizni. – Az Acélmagnóliákra. gondoltam. A férfi nagyot sóhajtott. – Azt hiszem, ezt megérdemlem. Amikor a lány elmosolyodott, Brooks úgy érezte, a szoba is világosabb lett. – Valójában a Legdrágább az életedet akartam megnézni. – Több virágot kellett volna hoznom.

164

Brooks felfedezte, hogy a lány átkozottul jó szakács, és a málnaecet is ízlett neki. Azt is megtudta, hogy nem fecseg tévénézés közben, hanem csendes intenzitással figyeli az eseményeket. Ez Brooksnak is megfelelt így, különösen, hogy a kutya annyira hozzászokott a jelenlétéhez, hogy összegömbölyödve a lány lábához feküdt és elaludt. Ennek ellenére Brooks biztos volt benne, elég egyetlen rossz mozdulatot tennie, és Bert azonnal feléledne, és rezzenéstelen tekintetével, hacsak nem az éles fogaival a fotelhez szögezné. Brooks teljesen ellazult. Jó kaja, jó film, halkan pattogó tűz és egy csendes lány. A stáblista alatt Abigail felállt, hogy összeszedje az edényeket. Ahogy az várható is volt, Bert azonnal felneszelt, és olyan pillantást vetett Brooksra, amely azt üzente: figyelek ám rád, nagyfiú. – Majd én gondoskodom róla. – Ne. Megvan a magam módszere. – Akkor segítek kivinni. – Brooks gyorsan egymásba rakta a tányérokat, mielőtt a lány tiltakozhatott volna. – Most sokkal jobb a hangulatom, és ezt neked köszönhetem, Abigail – mondta, miközben egymás mellett kisétáltak a konyhába. – Örülök, hogy segíthettem. – Abigail letette a tányérokat a pultra, és a férfihoz fordult. – Most már menned kell. Brooks elnevette magát. – Figyelj, mi lenne, ha visszaadnám a hangulatjavító kölcsönt? Elviszlek vacsorázni. – Most ettünk. – Egy más alkalommal. – Nem szoktam vacsorázni járni. – Soha? – Általában. Sokkal jobban érzem magam itthon. – Akkor hozok vacsorát. Nagyon profín tudok pizzát rendelni. Abigail szerette a pizzát. – Erre nincs semmi szükség.

165

– Arra sem volt, hogy levessel és Bruce Willisszel kínálj. Vedd úgy, mint a mérleg egyensúlyba hozását. Fogadni mernék, hogy szereted, ha a dolgok szépen egyensúlyban vannak. – Nem vagyok jó társaság. – Ebben tévedsz. Majd hívlak. – Nem adtam meg a számomat. – Abigail – simított végig ujjával a lány arcán Brooks, s a bensőséges mozdulattól megugrott a lány pulzusa. – Zsaru vagyok. Ezt nem felejtheti el, emlékeztette magát Abigail. Nem engedheti meg magának, hogy elfelejtse. – Kikísérlek. – Minden egyes alkalommal figyelmeztetned kell a kutyád, hogy barát vagyok, ha meg akarlak csókolni? – Nem, kivéve, ha közben más parancsot adtam neki. – Rendben. Ez alkalommal Brooks a lány derekára tette a kezét, és közelebb lépett hozzá. Miközben a száját csókolta, keze vándorútra kelt a testén, felébresztve az idegvégződéseket, lángra gyújtva benne a vágyat. Abigail egyetlen pillanatra mindenről elfeledkezett. A hűvös esti szél és a férfi meleg szája, a kapcsolat élménye elfeledtetett vele mindent. Hagyta, hogy átjárja a gyönyör, hagyta, hogy a teste a férfi testéhez simuljon. Elnyílt ajkak, a nyelv és a fogak játéka, édes, folyékony érzés a gyomrában. Vágyott... vágyott a férfi testére, mely forró és sikamlós lett az érintése nyomán. Szerette volna, ha a férfi megérinti – kezével, szájával – a mellét, a testét. És azt akarta, hogy erős, határozott lökésekkel beléhatoljon. Sóvárgott erre az ősi, emberi kapcsolatra, amelyet már majdnem egy éve, hogy megvont magától. Amikor Brooks véget vetett a csóknak, Abigail esze és teste összecsapott. Ha a teste győz ebben a harcban... És akkor a férfi megszólalt: – Jó éjszakát, Abigail! – Jó éjt! – Csak nyugi, Bert! – Brooks kilépett, és Abigail élvezettel fogadta a beáramló hűvös levegőt. Aztán a férfi megállt, és 166

visszanézett rá azzal a színváltós szemével és könnyed mosolyával. – Bor, beszélgetés, vacsora, mozizás és jó éjt csók. Ez bizony második randit jelent. – De... – Nyugodtan nézd meg az értelmező szótárban a randi meghatározását. Én azt mondom, megfeleltünk neki. Alig várom a harmadik randevúnkat. Amikor Abigail szó nélkül becsukta az ajtót, Brooks elvigyorodott. A vágy, gondolta, miközben vigyorogva a kocsija felé tartott, nem mindig csak reflex. Néha eredmény is.

167

11 A városi tanácstagokkal történt hétfői megbeszélés után, ahol egy kicsit mindig csalónak érezte magát, Brooks Russ Conroyjal a Lindy’s felé tartott. Russ Conroyjal, a régi baráttal, jelenleg tanácstaggal, akiről épp az aznapi ülésen jelentették be, hogy indul az őszi polgármester-választáson. – Conroy polgármester úr. – Ez a terv. Szavazz korán és szavazz sokszor8. Brooks megcsóválta a fejét. Az ovitól az érettségiig együtt jártak iskolába. Együtt baseballoztak, Russ a dobódombon, ő a hármas bázison. Együtt lódítottak a lányokról, később asszonyokról, együtt panaszkodtak rájuk, és ha Russ nem hazudott, akkor egyazon héten vesztették el a szüzességüket is. Ő volt Russ tanúja, amikor három évvel ezelőtt megnősült, és ő tartotta keresztvíz alá a tizennyolc hónappal később megszületett lányát, Cecilyt is. Látta Russt a vörös hajú, csupa szeplő és csupa fog csenevész kölyköt, amint folyton zsörtölődő mindenesből a család tulajdonában lévő csinos szálloda lelkes és hozzáértő igazgatójává válik. Szeresd-és-hagyd-el-őket, keljünk-útra-és-menjünk-el-KeyWestbe barátjából ravasz üzletember, szerető férj és határtalanul odaadó apa lett. 8

Vote early and vote often – gúnyos megjegyzés a húszas évek Amerikájából; bár a XIX. század közepe táján jelent meg először írásban, igazán elterjedtté a XX. század első évtizedeiben vált a chicagói szervezett bűnözés kapcsán, és sokan Richard Daley-nek, Chicago polgármesterének tulajdonítják, aki talán a legkorruptabb amerikai politikus volt a XX. században.

De azt sohasem gondolta volna, hogy eljön a nap, amikor Russel Conroy polgármesterre adja le a szavazatát. – Miért ez a terv? – Jó polgármester leszek. – Russ kinyitotta az étkezde ajtaját, odaintett a pincérnőnek üdvözlésül, majd az egyik boksz felé vette az irányt. – Bickford jó volt hozzám. Otthont adott, megélhetést, és még többet is. Nekem adta Seline-t és CeeCee-t. Csak egy lehetőséget akarok, hogy én is segíthessek. Segíthessek a fejlődésében, a stabilizálásában, hogy fellendítsem a turizmust, a helyi kereskedelmet. – Jó leszel benne. – Brooks hátradőlt és hallgatta, hogyan cseveg Russ Kimmel, a pincérnővel, aki kérés nélkül hozta és kitöltötte nekik a kávét. Valószínűleg erre született, döbbent rá. – Conroy polgármester úr – mormolta, és a szájához emelte a kávét. – Gleason rendőrfőnök úr. – Hát nem egy tökön rúgás, öregem? Felnőttünk. Főleg te, apuka. – Apuka, szeptemberben kétszeresen is. – Megint? Ez igaz? Büszkeség és boldog öröm ragyogott Russ arcán. – Olyan igaz, amilyen csak lehet. – Hé, gratulálok, Russ. Igazán jó munkát végzel ezen a területen! – Még úgy egy hónapig szeretnénk titokban tartani, de lassan kiszivárog a hír. – Russ előrehajolt. A hétfő délelőtti csendben a fülek mindig ki vannak hegyezve egy kis pletykára. – Seline minden reggel pocsékul van. Egy-két tanár, köztük az apád is, észrevette, hogy... nos, mondjuk úgy, sugárzik. – Apám egyetlen szóval sem említette, pedig épp tegnap futottunk össze. – Seline kérte meg rá. Apád pedig hallgat, mint a sír. – Igen, ő olyan. – Szóval, házasember lévén, és egy kislány meg egy úton lévő apukája, kénytelen vagyok szerzetesi életet élni – húzogatta vörös szemöldökét Russ. – Mi van veled? Valami forró randi a hétvégén? 169

– Alig tizenegy előtt behívtak, hogy segítsek feloszlatni egy verekedést a Beatersnél. Úgy tűnik, Justin Blake még az élő fába is beleköt. – Az a fiú egy bajkeverő. – Az, ráadásul ellenséges, elkényeztetett, és még kiskorú. Az apja nem nagyon értékelte, hogy rács mögé dugtam az elsőszülöttjét. – Lincoln is bajkeverő, csak idősebb kiadásban, és van elég pénze, hogy ezt ellensúlyozza. Meg vagyok lepve, hogy egyáltalán kiszolgálták a kölyköt a Beatersben. – A tanúk szerint, akikkel beszéltem, nem szolgálták ki. Csak becsörtetett a Beatersbe, már ittasan, és handabandázni kezdett, amikor nem voltak hajlandók kiszolgálni, és megpróbálták kiebrudalni onnan. Akárhogy is, Blake bevonszolta a seggét meg az ügyvédjét az őrsre. – Nem tűnik valami vidám szórakozásnak így szombat éjjelre. – És majdnem egész vasárnapra – tette hozzá Brooks. – De a kölyköt el kellett engedni óvadék fejében. Terápiára kell járnia, közmunkát végeznie, és ki kell fizetnie az okozott kárt plusz a bírságot is. Alig tizenkilenc éves, és már két főiskoláról is kirúgták, kétszer elkapták ittas vezetésért, és több közlekedési szabálysértés van a rovásán, mint amennyit össze tudok számolni. Hivatalosan még egy évig nem is vezethet autót, de úgy tűnik, ez nem tartja vissza attól, hogy berúgjon vagy bedrogozzon, és aztán elmenjen valahová bajt keverni. – Ah, a fiatalság! Brooks önkéntelen mozdulatot tett a kávéjával. – Mi sohasem voltunk ennyire ostobák vagy önteltek. – Meglehetősen ostobák voltunk, de nem, ennyire tényleg nem. Sosem ültünk a kormány mögé, miután berúgtunk a sörtől, amelyet sem megvennünk, sem meginnunk nem lett volna szabad, annyira fiatalok voltunk. – Russ hátradőlt, és kisimított egy sárgarépaszínű tincset a homlokából. – Egy szabad szombat éjszakára van szükséged, fiam. Seline-nek egész listája van szingli barátnőkből, és ég a vágytól, hogy valamelyikkel összehozzon. – Előbb öllek meg, s mivel én vagyok a rendőrfőnök, a módját is tudom, hogyan ússzam meg a dolgot. 170

– Csak megemlítettem. Kivéve persze, ha még mindig lepedőtáncot jártok Sylbie-vel. – Annak egyszer s mindenkorra vége. – Akkor... – Nos, ami azt illeti, találkoztam egyszer-kétszer Abigail Loweryvel az utóbbi időben. – Nem hülyéskedsz? – Russ csillogó szemmel hajolt ismét előre. – Mesélj, de komolyan! – Vár rám a munka. – Nem teheted meg, hogy csak úgy bedobsz egy ilyen hírt, aztán elsasszézol. – Legyen elég annyi, hogy a nő érdekes, titokzatos és szexi anélkül, hogy annak akarna látszani. Van egy kutyája, aki elég nagy és elég okos, hogy elbánjon akár egy buldózerrel is. És a nő jól ért a Glockhoz. – Akkor miért veled tölti az idejét? – Mert folyton az útjába kerülök. Mennem kell dolgozni. Fizesd ki a kávém, és rád szavazok. – Ezt már szeretem hallani. Figyelj, gyere át szombaton vacsorára, és hozd a nőt is. – Egyelőre azon dolgozom, hogy hozzászokjon a gondolathoz, hogy beenged a házba – mondta Brooks, miközben kicsusszant a bokszból. – Hogy őt kicsalogassam, még beletelik egy kis időbe. Késő délután Brooks kivett egy kis szabadidőt, és elintézett bizonyos dolgokat, hogy beteljesítsen egy küldetést. Mire mindennel végzett, és szülei házához hajtott. Apja már átöltözött a kertészkedőruhájába. Sunny és Loren az elülső kertben dolgozott, színpompás évelőket ültettek éppen. Mindketten viseltek fejfedőt, apja egy viharvert baseballsapkát, amely még abból az időből származott, amikor Brooks a harmadik bázison játszott; anyja széles karimájú szalmakalapjának szalagja mögé néhány piros virágot dugott.

171

Brooks szerette, amikor szülei együtt, váll váll mellett dolgoztak. Zene áradt ki a zsalugáteres ablakokon és szúnyoghálós ajtókon – mind szélesre tárva, bár a levegő még meglehetősen csípős volt. Amikor Brooks befordult a ház elé, Loren felemelkedett. Az arcán egészséges pír van, gondolta Brooks. A haja előgöndörödött a sapka alól, felfedve a még mindig sűrű, de már őszbe csavarodó fürtöket. Talán eljön az a nap, amikor nem úgy fogja látni az apját, ahogy ott fekszik a kórházi ágyon a koszorúérműtétje előtt. Nem fogja sápadtnak, öregnek és kicsit ijedtnek látni. Anyja is talpra állt, kezét a csípőjére tette. Brooks emlékezett rá, hogy az ő szemében is félelem ült. Szép szónoklatot tartott, mialatt vártak, rótták a folyosót és imádkoztak. De a félelem ott élt a tekintetében. Most viszont pontosan úgy festenek, ahogy kell. Koszosak a kertészkedéstől, örülnek, hogy látják, és még mindig váll váll mellett. Kiszállt, s nagyon reménykedett, hogy nem követett el valami óriási hibát, miközben kivette az utazóládát a kocsi hátuljából. – Szervusz, fiam. – Szia, apa. Szervusz, anya. – Mid van? – Ajándékot hoztam nektek. – Miközben beszélt, a láda lakója izgatott vakkantással jelezte, hogy felébredt. – Ó! – Sunny még a kezét is a háta mögé rejtette. – Brooks, megmondtam, hogy még nem állok készen... – Visszaszármaztatási joggal jár. Ismered Petie-t, aki kint lakik a tónál? Egy kicsit csavart a szabályokon, így mielőtt a papírokat, amelyeket kitöltöttem, aláírnátok, megnézheted magadnak a kölyköt, és ő is téged. – Brooks, képtelen lennék... Ó, istenem, nézd a kis pofáját! – Petie szerint úgy fest a dolog, hogy van benne egy kevés a juhászkutyából, a retrieverből meg az ég tudja, miből még. De jó természetű és tökös kutyus, szó szerint is. Ez utóbbiaknak persze menniük kell, ez a szabály, de bátor kis fickó. – Ó, Brooks! Loren, csinálj valamit! – Először is ki kell engednünk, nem gondolod? – ölelte át felesége vállát Loren. – Legalább jól meg tudod nézni magadnak. 172

– Te aztán szép kis segítség vagy. Rendben van, akkor engedjük ki onnan. Nem igazság, hogy ketrecbe zárták, mint valami bűnözőt. – Erről van szó – rakta le a ládát Brooks. Kinyitotta az ajtaját, és kivette az izgatottan csaholó, nyalakodó és minden ízében vonagló szőrgombolyagot. – Most körülbelül tízhetes. Ha nem talál gazdára úgy egy hónapon belül, akkor legördül a függöny. Bealkonyul. Harangoztak neki. – Hagyd abba! – fonta össze Sunny a karját maga előtt. – Megtér az örök kutyavadászmezőkre – tette hozzá Brooks, miközben apja nevetéssel küzdött, anyja pedig felsóhajtott. – Mi van? – Brooks a kutya orrát a füléhez tartotta. – Biztos vagy benne? Oké. Azt akarja, mondjam el nektek... Nobody knows the trouble I've seen – énekelte Brooks komolyan. – Ó, add ide azt a kölyköt! – lépett előre Sunny, és felkapta a kutyust, aki a szerelem első látásra lázában égve, remegve nyalta meg az arcát. – Ó, a fenébe! A fenébe! A fenébe! – mondta az asszony harmadszor is, és a kölyök puha szőréhez simította az arcát. Mellette Loren feltartott hüvelykujjal jelezte elégedettségét, majd megborzolta a kutya fülét. – Vacsorázott már ez a nagyfiú? – Nem, de minden van nálam a kocsiban. Már úgy értem, ha anya hajlandó megmenteni az életét. – Legalább meg kellett volna próbálnom elnadrágolni téged. – Sunny magasba emelte a kölyköt, akinek úgy járt mind a négy lába, mint a cséphadaró, és lelkesen csapkodott a farkával. – Loren, ki fogja nekünk ásni a virágágyásokat, és le fogja kakilni a virágokat. Mindent meg fog rágni, amit csak a tejfogai közé kap. – Ó, igen. – Loren megcsiklandozta a kölyök hasát. – Csak a baj lesz vele. Sunny leengedte a kutyust, és magához ölelte. – Gyere ide, te rosszcsont! – Hozzám szóltál? – kérdezte Brooks. – Te vagy az egyetlen rosszcsont, akit látok a kertemben. – Amikor a férfi elég közel volt hozzá, Sunny elkapta és megcibálta a fülét. – Köszönöm – mondta, aztán fejét fia vállára hajtva sírdogált egy kicsit. – A szeretet mindig megtalálja a maga útját. Nem hittem, 173

hogy még egyszer végig tudom csinálni, hogy újra ezt fogom érezni, de a szeretet megtalálja a maga útját. – Szipogva kiegyenesedett. – Körbeviszem. Megmutatom neki, hol kellene elvégeznie a dolgát. Te addig kiszedheted a holmiját a kocsiból. – Hogy jutott eszedbe kutyakölyköt hozni neki? – kérdezte Loren. – Igazából valaki bogarat tett a fülembe, én csak követtem a tanácsát. – Jól tetted. Na, szedjük ki a holmiját. – Arra gondoltam, hogy legyen sajátja, mert akkor nem úgy fest a dolog, mintha csak pótlás lenne – magyarázta Brooks, miközben kezdett kipakolni. – Játékok, ágy, műcsont, póráz, gallér, tálkák, kölyökkaja. Itt vannak a papírjai. El kell vinni az állatorvoshoz, hogy megkapja a maradék oltásokat is, és... – Nyisszantó mozdulatot tett az ujjaival. – Holnap visszaviszem Petie-nek a másolatot. – Majd mi gondoskodunk róla. Ez a világot jelenti anyádnak, és nekem is. Nagyon hiányzott már egy kutya a házból. Fogadjunk, még az öreg Chuckot is felélénkíti egy kicsit. – Talán sikerült napjában néhányszor lecsalogatnia azt a macskát az ágyról. – Talán. Anyád mindenesetre egy ideig alaposan el lesz foglalva a kölyökkel. Mit szólnál hozzá, ha rádobnék néhány húsgombócot a grillre? – Azt, hogy... a pokolba! – mordult fel, amikor a rádiója sípolni kezdett. – Gleason. – Hé, Brooks, a szüleidnél vagy már? – Igen, itt állunk az udvarban – mondta Almának. – Mrs. Willowby megint betolakodót látott. – Rendben, alig két percre vagyok tőle. Átveszem. A beszélgetés befejeztével csak vállat vont. – Az öreg Mrs. Willowby hetente egyszer panaszt tesz valami miatt. A ház roskadozik, a csap csöpög, a nap rossz szögben süti az ablakot, el akarják rabolni. Miután átkutattam a házat, ott kell maradnom egy gyenge teára és száraz sütire. – Akkor várunk azzal a húsgombóccal. – Az jó lenne. Nem hiszem, hogy fél óránál tovább fog tartani. – Nem megyünk sehová. 174

Egyszer vagy kétszer hetente, ahogy ideje és a munkája engedte, Abigail néhány órát a saját dolgaival töltött esténként. Ha rendben mentek a dolgok, kifizette azokat a számlákat, amelyeket nem automatikusan vontak a bankszámlájáról, elintézte a szükséges internetes vásárlásokat, vagy, ha kedve úgy hozta, az ösztönére hallgatva vett egy-két dolgot. Figyelemmel kísérte a híreket és egy maroknyi blogot napi vagy heti rendszerességgel, sőt naponta még játékra is engedélyezett magának egy kis időt. Mivel ő maga is tervezett már egyet, és remélte, hogy eljön az idő, amikor többet is fog, szükségét érezte, hogy lépést tartson a különböző fejlesztésekkel. De hetente egyszer vagy kétszer hackerkedett. Ellenőrizte anyja számláit, betörve a bankszámlájába, az értékpapírjait, a kórházi menetrendjét. Tudta, hogy dr. Susan L. Fitch háromhetes szabadságra készül májusban Provence-ba. Azt is tudta, melyik hotelben fog megszállni, melyik charter járatot veszi igénybe a barátjával, egy bizonyos Walter P. Fenningtonnal, aki harmadik volt ezen a néven a családban. Meglehetősen sokat tudott anyja életéről, tevékenységéről, anyagi ügyeiről. Nem találkoztak és nem is beszéltek egymással azóta az éjszaka óta, hogy Susan otthagyta őt Terryvel és Johnnal még az első védett házban, Chicagóban. De rendszeresen ellenőrizte, részint kíváncsiságból, részint azért, hogy megbizonyosodjon, a Volkovok semmiféle megtorló intézkedést nem tettek ellene. Igaz, miért is tettek volna? Megvoltak a besúgóik a rendőrségen belül, tehát tudniuk kellett, hogy Susan Fitch semmit sem tud, és nem is érdekli, mi van a lányával, akit részletes aprólékossággal megtervezett, létrehozott, majd akitől úgy elsétált, hogy többé vissza sem nézett. John családjára is odafigyelt. Remélte, a férfi örülne, hogy nyolc évvel a halála után a felesége újra férjhez ment. Örülne, hogy a gyerekei egészségesek és láthatóan jól vannak. Abigail tudta, hol élnek, dolgoznak, járnak iskolába. Ahogy azt is tudta, hogy Terry szülei Sarasotába költöztek. 175

Úgy programozta a számítógépet, hogy figyelje, valahányszor a médiában említés történik a Volkovokról, és ezt azonnal jelezze is neki. Minden lépésüket nyomon követte. Ilja eljegyezte magát, őszre tervezték az esküvőt. A menyasszonya gazdag családból származott, amelyet egy másik bratvahoz fűztek szálak. Abigail úgy vélte, egyfajta egybeolvadásról lehet szó, bár el tudta képzelni, Ilja még így is elégedett, mert a menyasszony nagyon szép volt. Az már több erőfeszítést igényelt tőle, hogy rendszeresen betörjön Ilja számítógépeibe. Több időt és sokkal több kutatást. De nem bánta. Minden látogatásakor lemásolta és letöltötte a férfi összes fájlját és emailjét, elmentette őket, és átnézte azokat az oldalakat is, amelyeket Ilja látogatott. Az olyan emberek, mint Ilja, azt hitték, óvatosak, pedig egyáltalán nem így állt a helyzet. Abigail gyanította, majdnem olyan jól ismeri a férfi ügyeit, mint ő maga. Mindent tudott Ilja életéről, menyasszonya és a barátnői életéről, tudta, mire költi a pénzét, hol veszi a ruhát, a cipőt. Mindent tudott róla. És azt is tudta, hogy Volkovék még mindig keresik. Nem ő volt az elsődleges célpont, de abból, amit talált, nem volt nehéz kikövetkeztetnie, hogy jóval többnek tartják, mint egy elvarratlan szálat. Elizabeth Fitch elvi kérdés volt. Meg kell találni és megsemmisíteni. Amíg Szergej Volkov a bratva feje, Elizabeth mindig is célpont marad. És Abigail abban is teljesen biztos volt, hogy ez akkor sem változik majd, amikor Ilja hivatalosan is átveszi az apja helyét. Tudta, hogy Jakov Korotkij továbbra is Volkovék végrehajtója. Abigail összeállított egy listát, amelyen azok az emberek szerepeltek, akikről úgy vélte, Korotkij intézte el őket. Tudott róla, mivel az ő oldalaikra is rendszeresen betört, hogy többek közt az FBI, a Szövetségi Marsallszolgálat és az Interpol is rendelkezik hasonló listával. De egyetlen esetet sem lehetett közvetlenül Korotkijjal kapcsolatba hozni. A férfi Volkovék nagyon kedvelt és – nyilván Elizabeth miatt – nagyon jól védett eszköze volt. 176

Abigail azt is tudta, hogy az FBI és a marsallok továbbra is keresik őt, illetve Elizabeth Fitchet. Még mindig ő a tanú Julie Masters és Alexi Gurevics meggyilkolása ügyében, és ki akarják hallgatni John Barrow és Theresa Norton halálával kapcsolatban is. John igazat mondott, miközben az utolsó leheletéig védte. Senkiben sem bízhat. Volkovék szemében ő célpont volt, akit el kell tenni láb alól, legalább annyira elvből és büszkeségből, mint azért, mert lehetséges tanú ellenük. A hatóságok szemében vagy tanú volt, aki felvilágosítással szolgálhat két szövetségi marsall halála ügyében, vagy – attól függően, mire következtetnek az elemzésből – szökevény, aki elkeseredésében, unalmában vagy őrületében harcképtelenné tett egy szövetségi marsallt, megölt egy másikat, és megsebesített egy harmadikat, mivel Cosgrove megsebesült a csípőjén, a harc során. Néhányan azt feltételezték, hogy ő kezdeményezte a gázrobbanást, így akarván elfedni a bűntettének nyomait, miközben megszökik. Abigail úgy vélte, már napokkal, hetekkel a tizenhetedik születésnapja előtt megszületett a terv, hogyan öljék meg. Keegan és Cosgrove volt a kivitelező. Neki is meg kellett volna halnia Terryvel és Johnnal a robbanásban. Csak ritkán gondolt vissza a szökés első néhány hónapjára, az első évre, amely gyásszal és rettegéssel telt. De aztán újra magára talált. Ismét van élete, és ezt meg is fogja tartani. A kutya a lábánál feküdt, miközben beóvakodott Ilja gépébe. A férfi rendszeresen váltogatta a jelszavát, frissítette a védelmi rendszerét, a tűzfalait. De Abigail tíz évet töltött a rendszerprogramozás tanulmányozásával, fejlesztésével, ismerte minden csínját-bínját. Bármilyen védelmet épített is maga köré a férfi, Abigail át tudta törni. Mérhetetlen elégedettséggel töltötte el, hogy bejuthatott Ilja magánéletébe, megsérthette, tönkrezúzhatta. Csak azt sajnálta, hogy Ilja sosem fogja megtudni. Hogy a férfi sohasem fog úgy rettegni, ahogy ő rettegett. 177

De azért megfizeti az árát. Hébe-hóba, amikor elegendő adatot sikerült összeszednie, és száz százalékban biztos volt az adatok helytállóságában, valamint a saját biztonságában, megtalálta a módját, hogy információt szivárogtasson ki egy FBI-ügynöknek, akinek a megbízhatóságáról többszörösen meggyőződött, akit legalább olyan jól ismert, mint saját magát. Bárkinek a bőrében is élt éppen akkor. A rövid, kizárólag adatokat, tényeket tartalmazó üzeneteket tvoj drug néven írta alá. Ez volt a „barátod” szó orosz megfelelője. Rengeteg fájl, profil, kutatás és vizsgálat volt a tvoj drugról. A legtöbbje azt feltételezte, hogy az informátor férfi, és a Volkov bratván belül kell keresni. Tvoj drug életeket mentett. Legnagyobb eredménye saját megítélése szerint az volt, amikor elég adatot sikerült kiszivárogtatnia ahhoz, hogy rajtaüssenek Volkovék egyik délchicagói raktárán, felszámolva és teljesen megsemmisítve az innen irányított prostitúciós hálózatot. Abigail most Ilja legutóbbi tevékenységét tanulmányozta. Kódok, rejtjelezett kifejezések, álnevek. Az információkat internetes csalilevélként küldte tovább. Ha nem boldogulnak vele a szövetségiek, akkor nem érdemlik meg a segítséget. De a pénzmosás... vette fontolóra. Megkapargatni Volkovék anyagi ügyeit elégedettséget kínált. Talán nem olyan zsigeri elégedettséget, mint amit akkor érzett, amikor az információnak köszönhetően húsznál is több lány menekült meg a szexuális rabszolgaságból, de a megcsapolt pénzalapok legalábbis megnehezítik Volkovék dolgát. Igen, a pénzmosás lesz az új személyes projektje. Ez lesz a nászajándéka Iljának. Nekilátott, hogy összeszerkessze az e-mailekből – Ilja, a könyvelője és maroknyi más ember levelezéséből – összeszedett információmorzsákat. Mindig elcsodálkozott azon, mi mindent elárulnak az emberek a billentyűzetet püfölve, mennyire gondatlanul járnak el. Munka közben oroszul gondolkodott, teljesen beleásta magát. így aztán, amikor megcsörrent a telefonja, oroszul is szitkozódott. 178

Nem várt telefonhívást, de mindig akadtak ügyfelek, akik jobban kedvelték a telefonbeszélgetést vagy az üzenetet az e-mailnél. Ránézett a kijelzőre, és ráncba szaladt a homloka. Brooksnak sikerült megszereznie a telefonszámát. Nem mintha olyan nehéz lenne, de akkor is belekerül némi időbe és erőfeszítésbe. Miért tette? – Halló! – szólt bele gyanakvón. – Szia, Brooks vagyok. – Tudom. – Mit szeretnél a pizzádra? – A pi... nem számít. – Mindig számít, hogy mi kerüljön egy pizzára, Abigail. Létfontosságú a tészta szempontjából. Valószínűleg igaza van, vélte Abigail, és nem bánta volna, ha nem bűvöli el és ejti zavarba minden, ami a férfival kapcsolatos. – Szeretem a fekete olívabogyót és a csípős paprikát. – Ez a beszéd. Van kifogásod a pepperoni ellen? – Nincs. – Tökéletes. Fél órán belül ott vagyok. – Nem kértem, hogy gyere ide. – Igen, azt észrevettem. Igazán itt lenne az ideje, hogy elkezdd. – Dolgozom. – Mindjárt hét óra. Pihenj egy kicsit. Különben is, újságom van a számodra. – Milyen újság? – Az újság a pizzával együtt jár. Fél óra. Viszlát. Abigail lerakta a telefont, és töprengve nézte. Erre nem volt felkészülve. Miért kell a férfinak mindig olyankor félbeszakítania és idetolakodnia, amikor nincs rá felkészülve? Most abba kell hagynia a munkát. Keverve sütött csirkét akart vacsorára készíteni. Brooks persze elvárja majd, hogy társalogjon vele, és Abigail egyáltalán nem volt biztos benne, van miről beszélgetnie. Nála és az anyjánál nem valószínű, hogy elég az, amit Abigail a könnyed társalgás fogalmával azonosított. Ennek ellenére érdekelte, mi lehet az újság. 179

Lemondón abbahagyta a munkát, és a fegyverét némi vonakodással a fiókba tette. Úgy vélte, a férfi inni is akar valamit a vacsorához, és borkészletét felmérve a chianti mellett döntött. Aztán megtorpant és a palackra bámult. Már megint a férfival vacsorázik. Ezen a héten már másodszor, és akkor még nem számolta az áfonyás pitét. A rendőrfőnökkel randevúzik! – Az ég szerelmére, ezt meg hogyan csinálta? Én nem randevúzom. Nem randevúzhatok. Letette a bort, és valami olyat tett, amit szintén nem szokott csinálni. Fel-alá járkált. Megoldást kell találnia, döntésre kell jutnia, hogy mi a teendő ebben a helyzetben. Ha nyíltan visszautasítja, azzal csak még elszántabbá teszi Brookst. És gyanakvóbbá. Mindenesetre, a férfi eltántorítására tett eddigi kísérletei sorra kudarcot vallottak. Ismerte az üldözés és leigázás fogalmát. A hím kihívásnak érzi a történteket, s ezáltal felszólítva érzi magát, hogy üldözze, elfogja, hatalma alá hajtsa a célszemélyt. Talán újra meg kellene fontolnia, hogy lefeküdjön vele. A szexszel véget ér az üldözés, megszűnik a kihívottság érzése, és lassan elhalványul az érdeklődés. Ez teljesen logikus okfejtés volt. Ráadásul arra is nagyszerű alkalom, hogy megszabaduljon a sóvárgástól. Ha eleget tesz a testi vágy követelésének, kielégíti Brooks igényeit, és az érdeklődés is lanyhulni kezd, igazán nem lesz oka, hogy a legalkalmatlanabb pillanatokban a férfira gondoljon. Minden visszatér a normális kerékvágásba. Abigail úgy vélte, megalapozott az elmélete. Ágyba bújnak egymással, utána pedig mindegyikük megy tovább a maga útján. Megfontolt döntésével elégedetten – és Berttel a nyomában – felment az emeletre, hogy meggyőződjön róla, semmi, de semmi sincs a hálószobában, a fürdőszobában, vagy egyáltalán az egész emeleten, ami felkelthetné Brooks érdeklődését. Arra nincs oka, hogy a másik hálószobáról kérdezősködjön, annak különben is zárva van az ajtaja. Még egy percet eltöltött azzal, hogy megkérdezze magától, biztosan az-e a legjobb megoldás, hogy saját 180

irányadó elveit – jó elveket – felrúgva a saját otthonában létesít intim viszonyt egy helyivel. Úgy érezte, igen. Biztos volt benne, hogy kezelni tud egy egyszeri rendellenességet. A hálószobai képernyő felé pillantott, amikor a biztonsági rendszer jelzett. Halkan odaszólt Bertnek, hogy lazítson. Brooks pontos, gondolta, miközben figyelte, ahogy a férfi a ház felé hajt. Szereti a pizzát, döntötte el Abigail, ahogy lefelé indult. Szereti a szexet. Miközben ajtót nyitott, megnyugtatta magát, hogy helyes a terve, s hogy mindkét fél készségesen teljesíti a ráeső részt.

181

12 Hát itt van, gondolta Brooks, a kutyája ott áll mellette, s a szemében olyan óvatos kifejezés ült, hogy egyértelmű volt, titkokat rejteget. A lány ezúttal nem mutatott bosszúságot, de azért Brooks minden mozdulatára odafigyelt, ahogy a férfi kiszállt a kocsijából a pizzával és a hatos csomagolású Rolling Rockkal. A lány és a kutya akkor is figyelte, amikor fellépdelt a verandára. Előrehajolt, és megcsókolta Abigailt. – Szia. – Szia. – A lány beengedte, majd gondosan bezárkózott. – Hoztál sört. Kinyitottam egy bort, de... – Az is jó lesz. A sört betesszük a hűtőbe. – Átadta a hatos pakkot a lánynak, és egy nyers marhabőr csontot húzott elő a hátsó zsebéből. – Hoztam valamit Bertnek is, ha nem gond. Az ajándék meghatotta Abigailt. Taktikázás vagy sem, ő egyfajta kedvességként gondolt rá. – Nem fogadja el tőled. – Akkor add oda neki te. Odaadta a csontot, s látta, hogy Bert tekintete ide-oda cikázik köztük és a csont között, de a kutyának egyetlenegy izma sem mozdult. – Ez nagyon kedves volt tőled. Bert szereti ezt a fajtát – Abigail a kutyához fordult, és valami parancsot mormolt. Bert feneke a padlóra tottyant. – Ez nem francia volt. – Olasz. – Újabb parancsszó kíséretében odaadta Bertnek a csontot.

– Olaszul is beszél? Nagyon okos kutya. Mosolyog. – A kutyák nem szoktak mosolyogni. – Légy egy kicsit megértőbb. Nézd a szemét. Mosolyog. Hová tegyem a pizzát? – A legjobb lesz a konyhába. Jó kedved van. – Pizzázni fogok egy gyönyörű nővel, aki szereti a csípős paprikát, ami az egyik kedvencem. És borral várt. Reggel nyolcig nem vagyok szolgálatban. Ostobaság lenne, ha nem lennék jókedvű. – Te pedig nem vagy ostoba – szedte elő a borospoharakat Abigail. – S noha a munkád rengeteg stresszel jár, csak ritkán vagy feszült, vagy ideges. Ezt megfigyeltem. – Szeretem a munkámat. – De ha az apád nem betegszik meg, akkor még mindig Little Rockban lennél. – Igen, valószínűleg. De a sors azt írta meg, hogy hazajöjjek, elfoglaljam ezt az állást, és itt telepedjek le végleg. Abigail a fejét csóválva vette elő a tányérokat. Úgy tűnt, mégiscsak van miről társalogni. – Nincs olyan, hogy sors, vagy, hogy eleve elrendelés. Az életet a körülményeink szabják meg, és választások, akciók és reakciók, valamint más ember választásainak következtében beálló helyzetek sorozata. Az apád betegségének hatására vállaltad el ezt a pozíciót. Azt hiszem, ez egy szeretetről és hűségről tanúskodó választás volt, de nem hiszem, hogy eleve így volt elrendelve. Brooks bort töltött magának. – Hiszek a sorsban és a választásokban. – Hogyan? Az nem lehet, hogy szabad választásunk van, ugyanakkor mégis a sors irányítja a lépteinket. – Igazi talány, nem igaz? A férfi annyira természetesnek, odaillőnek hatott a konyhájában kifakult farmerében és pólójában, magas szárú edzőcipőjében és viharvert bőrdzsekijében! Talán aggódnia kellene miatta? – Mi lenne, ha a hátsó verandán ennénk? Olyan szép éjszakánk van! – javasolta Brooks. Ez megdöbbentette. Még sohasem evett a szabadban, és sohasem ment ki fegyver nélkül. 183

– Nézd csak, hogy forognak a fogaskerekek – kopogtatta meg a lány halántékát Brooks. – Gondolom, az egész napot munkával töltötted. Nem hiszem, hogy megvetted volna ezt a helyet, ha nem szeretnéd te is a kellemes tavaszi éjszakákat. Ez is csak egy újabb választás, gondolta Abigail. – Rendben van. – Kihúzta a fiókot, elővette a pisztolyt. – Nem megyek ki a házból fegyvertelenül. – Nem gond. – Megint a Glock 19-es, nyilvánvalóan ez a kedvenc. – Bárcsak elmondanád, mitől félsz! – Nem félek. – Ha ez hazugság volt, akkor is csak egy kicsi. Túlságosan felkészültnek és jól bebiztosítottnak tartotta magát ahhoz, hogy valódi félelmet érezzen. – Csak egyszerűen kedvelem, ha van nálam fegyver, amikor a szabadban vagyok. – Rendben. – Brooks megvárta, amíg Abigail felcsatolja a pisztolytokot, és kinyitja a konyhaajtót. – De amikor úgy döntesz, hogy elmondod, megtalálom a módját, hogy segítsek neked. – Honnan tudod, hogy nem vagyok bűnöző? Valami szökevény, aki az igazságszolgáltatás elől menekül? – Hiszel az ösztönökben? – Igen, természetesen. Az ösztönök... – Nem kell megmagyaráznod. Csak tudd be az ösztöneimnek. A hátsó verandán egy kisasztal állt és egyetlen szék. Brooks letette a pizzát, és bement egy másik székért. – Szép idekint. Jó a levegő, a kilátás. Látom, már nekikezdtél a kertészkedésnek. – Letette a széket, belekortyolt a borába. – Mit ültettél a melegházba? – Növényeket. Virágokat, egy-két zöldséget. Van néhány törpe gyümölcsfám. Nagyon jól elvannak a melegházban. – Azt lefogadom. Abigail jelére Bert lefeküdt a lábához, és rágni kezdte a csontját. – Megint mosolyog. A lány ezúttal csak a fejét csóválta, de ő is elmosolyodott egy cseppet. – Hóbortos természeted van. 184

– Talán így vezetem le a stresszt. – Elvette a pizzaszeletet a lánytól, és a tányért előbb az ölében egyensúlyozta, aztán kinyújtotta a lábát, de nem szólt egy szót sem. Abigail követte a példáját. – Nem fogod megkérdezni – törte meg végül a csendet Brooks. – Nem akármilyen önuralmad van, Abigail. – Hogy mondod? – Mielőtt idejöttem, beharangoztam, hogy híreim vannak, de te egy szóval sem kérdezel róluk. A legtöbb ember három percet sem bírt volna ki úgy, hogy meg ne kérdezze. – Lehet, hogy megint csak taktikáztál. – Ezúttal nem. – Brooks kivárt néhány szívdobbanásnyit, majd hatalmasat sóhajtott. – Most meg azért nem fogod megkérdezni, hogy bosszants egy kicsit A mosoly ismét felragyogott, és átkozott legyen, ha nem érzett diadalt minden egyes alkalommal, amikor sikerült mosolyra fakasztania a lányt. – Jó, rendben, ha már ennyit nyaggatsz, elárulom. Megfogadtam a tanácsodat, és vittem egy kölyköt a menhelyről az anyámnak. – Örült neki? – Sírt örömében. A nővérem küldött egy SMS-t, hogy micsoda balfék vagyok, és anya akkor is őt szereti jobban. Csak tréfált – tette hozzá, amikor látta, hogy Abigail elkomorodik. – Szeretjük ugratni egymást. Heves vita után, amely alatt megettem a hamburgeremet, és bölcsen befogtam a számat, a szüleim nevet adtak legújabb gyermeküknek, mert hidd el, úgy fognak vele bánni. Platónak nevezték el. Az apám Bobnak vagy Sidnek szerette volna hívni, de az anyám állítja, hogy a kölykön máris látszik, milyen bölcs és filozofikus, ezért megérdemli, hogy fontos neve legyen. – A Plato jó név. Az erős mássalhangzók miatt könnyebb lesz a kiképzésnél használni. Ez tényleg jó hír. Örömteli. – Én is azt hiszem. Van róla képem – húzta elő a mobilját az övéből, kikereste a képet, és megmutatta Abigailnek. – Nagyon csinos, és okos, éber szeme van. – Abigail egészen ellágyult, ahogy a képre nézett, és arra gondolt, hogy a kutyus jó, szerető otthonba került. – Jó fiú vagy. 185

– Ilyen szülőkkel nem nehéz annak lennem. Milyenek a te szüleid? – Csak anyám van. Elhidegültünk egymástól. – Sajnálom. És hol van most? – Jó néhány éve már, hogy nem beszéltünk egymással. Tabutéma, vonta le a következtetést Brooks. Nagyon is. – Én majdnem minden áldott nap beszélek a szüleimmel. Ez a kisvárosi lét egyik előnye, vagy hátránya, attól függ, honnan nézed. – Azt hiszem, a te esetedben ez előny, és megnyugvás is egyben. – Igen. Gyerekkoromban természetesnek vettem, de azt hiszem, minden gyerek így van ezzel. Természetesnek veszik a dolgokat. Amikor Little Rockban laktam, rengeteget beszéltem velük telefonon, vagy e-maileket írtam. És igyekeztem havonta hazajönni látogatóba. A szüleimhez, nővéreimhez, barátaimhoz, akik még mindig itt laknak. De sohasem jutott eszembe, hogy hazaköltözzek. – Boldog voltál Little Rockban, elégedett a munkáddal. – Úgy van, de amikor apám megbetegedett, nem csak azt éreztem, hogy haza kell jönnöm. Rádöbbentem, hogy akarom is. – A lányra szegezte az ujját. – A sors rendelése. Abigail megcsóválta a fejét, és egy mosollyal is megajándékozta, ami egyre jobban tetszett Brooksnak. – Majdnem nagycsaládod van. – Így igaz. Hogy ízlik a pizza? – Nagyon finom. Majd, ha a sajátomat csinálom, teljes kiőrlésű lisztből lesz, de ez jobban ízlik. – A sajátodat? Dobozból? – Ha dobozból csinálod, az már nem a sajátod. – Én majdnem mindent dobozból csinálok. Azt akarod mondani, hogy saját kezűleg sütöd a pizzát egészen a kezdetektől? – Igen, amikor olyan kedvem támad. – Olyat még az anyám sem szokott csinálni. – Újabb szelet pizzát tett előbb a lány, aztán a saját tányérjára, majd teletöltötte a poharaikat. – Később talán megmutathatnád a melegházat. – Nem termesztek marihuánát. 186

Brooks felkacagott. Olyan hirtelen és tiszta szívből, hogy Abigail összerezzent. – Hát nem érdekes lenne? De nem erre gondoltam. Kertészek mellett nőttem fel, ezért érdekel. Arról már nem is beszélve, hogy errefelé is akad olyan, aki termeszt egy kis füvet személyes használatra, vagy jövedelmi forrásként. Az anyám is foglalkozott vele, amíg nem jöttek a gyerekek. És ma is képes egyetlen pillanat alatt vitába szállni a legalizálásáért. – A marihuána legalizálása, felügyelete és megadóztatása felszámolná azokat az alapokat, amelyeket ma arra költenek, hogy megpróbálják betartatni a törvényt, és jelentős állami jövedelmet generálna. – Ez megint nézőpont kérdése. A kutya megmozdult, felült, és tekintetét Abigailre függesztette. – Allez – mondta a lány, mire az állat leugrott a verandáról, és elügetett egy fa felé. – Vissza a franciához. Az a kutya most engedélyt kért arra, hogy pisilhessen? – Nem hagyhatja el a verandát az engedélyem nélkül. – Abigail is fészkelődött egy kicsit, belekortyolt a borba. – Újra átgondoltam a dolgot. – Késő bánat, már belekezdtél a második szeletbe. – Nem a pizzáról van szó. Újra átgondoltam, hogy lefeküdjek-e veled. Brooks örült, hogy lenyelte a falatot, különben lehet, hogy megfulladt volna. – Ez most tény? – Igen. Miután mérlegeltem a mellette és ellene szóló érveket, arra a döntésre jutottam, hogy ha lefekszem veled, az mindkettőnk számára kölcsönösen kielégítő lesz. Vonzó és kellemes férfi vagy. És tiszta. Nagyon jól csókolsz, s noha tapasztalataim szerint nem mindig helytálló, ha ez alapján következtetek az ágybéli képességekre, általában együtt jár a kettő. Ha te is egyetértesz, miután befejeztük a vacsorát, megmutatom neked a melegházat, aztán pedig bemegyünk, és lefekszünk egymással. Szedek tablettát, de ezzel együtt arra kérlek, hogy használj óvszert. 187

Brooksnak szó szerint elállt a szava. – Ez aztán az ajánlat – nyögte végül. – Nem fogadod el? – Abigail nem vette számításba, hogy vissza is utasíthatják. – Azt hittem, kívánsz engem testileg. Mégsem? Brooks letette a tányért és felállt. Túlságosan fel volt húzva ahhoz, hogy törődjön vele, mit gondol a kutya. Talpra rántotta Abigailt, és keményen magához rántotta. Ezúttal nem volt puha, felfedező a csók. Igazi robbanás volt, s tűzesőként bombázta a lány érzékeit. Abigail ki billent az egyensúlyából, és a férfiba kellett kapaszkodnia, ha nem akart elesni. – Várj, várj! Talán a lány hangjának remegése tette, de az is lehet, hogy a kutya halk, figyelmeztető morgása, hogy Brooks ellazult valamelyest, bár továbbra sem engedte el. – Ami, ami. – Abigail keze ugyanúgy remegett, mint a hangja, amikor gyorsan megérintette Brooks karját, aztán kézzel is jelzett a kutyának. – Ami, Bert. Párna. Amikor a kutya leült, Abigail reszketegen felsóhajtott. – Azt hitte, bántani akarsz. – És bántottalak? – Nem, de szeretnék leülni. – Nézz rám! A lány újra felsóhajtott, aztán Brooks szemébe nézett. – Haragszol. – Nem. Nem vagyok benne biztos, mit érzek, de haragot nem. – Kívánsz? – Újra válaszolnom kell erre a kérdésre, és ha megteszem, kell-e mentőt hívni, mire a kutya végez velem? – Én csak... ó. Ó! – Brooks hallotta a hangjában a megalázottságot. Abigail lehunyta a szemét, és bólintott. – Megértettem. Túl nyers voltam, túl tényszerű. Meg kellett volna várnom, amíg te hozod fel a témát, vagy ha mégsem teszed, nem kellett volna ennyire megfontoltnak lennem. És most igazán szeretnék leülni. Brooks elengedte, leült mellé. 188

– Először is hadd mondjam meg, nagyon kellemesen érint a gondolat, hogy hajlandó vagy ágyba bújni velem. A gond részemről csak annyi, hogy úgy érzem, úgy kezeled a dolgot, mint valami feladatot, amit aztán áthúzhatsz az elvégzendők listáján. Pontosan így van, gondolta Abigail, előadásmódban és szándékban is igaz. – Ne haragudj! Azt hittem, ez a helyes megközelítési mód. Nem vagy dühös, de egy kicsit azért biztosan megsértődtél. Nagyon sajnálom. – Abigail összeszedte annyira a bátorságát, hogy a férfira nézzen. – Tudom, hogy néhány embernek az is számít, hogyan adják elő a dolgot. Tudom. Én most pontosan olyan szánalmasan viselkedtem, mint az a nő az Ozark Artban. – Nem mennék olyan messzire. És reméltem is, hogy meggondolod magad. – Nem akartam, de... Ideges voltam, és rosszul kezeltem a helyzetet. – Ideges voltál? – Általában nem így szoktam... Fogalmam sincs, hogyan magyarázzam meg. – Nem, mert ahhoz többet kellene mondanod, mint szeretnél. Semmi baj. Próbáljuk meg a következőt. Igyuk meg ezt a pohár bort, aztán megmutatod nekem a melegházat. Utána pedig meglátjuk, hogyan alakulnak a dolgok. – Nem vagyok valami jó abban, hogy hagyjam a dolgokat alakulni. – Én viszont egészen kiváló vagyok benne. Egy próbát megér. Ha nem tetszik a dolgok alakulása, még mindig folytathatjuk a te módszered szerint. Azt hiszem, semmiképp nem veszthetek. – Úgy érted, hogy így is, úgy is az lesz a vége, lefekszem veled. Brooks megint felnevetett. Megfogta Abigail kezét, és megszorította. – Micsoda nő! Szerintem hagyjuk, hogy... a fenébe! – káromkodott, amikor megszólalt a telefonja. – Szavad ne felejtsd! Igen, Ash, mi a gond? Abigail látta, hogyan változik meg a férfi arca, amint társát hallgatja, látta, hogy elcsendesedik, megkeményedik. 189

– Nem. Helyesen cselekedtél. Máris úton vagyok. Várj meg, hallod? Várj, amíg oda nem érek! – Sajnálom – mondta Abigailnek, miközben összecsukta a telefonját. – Semmi gond. – De nem nézett a férfira, ahogy felállt, és felvette a tányérokat. – Ez a csomag része – kezdte Brooks. – Természetesen megértem, de nem vagy szolgálatban. – És ez mentség lenne? Nem – tette gyengéden a lány karjára a kezét. – Nem, Abigail. Ez egy különleges probléma, és utasításba adtam, hogy bárki kapja is a hívást, amely egyébként elkerülhetetlen volt, azonnal lépjen kapcsolatba velem. Akár szolgálatban vagyok, akár nem. El kell rendeznem ezt az ügyet. – Értem. Megértem. – Szeretnék visszajönni. – Nem kell úgy érezned... – Abigail, szeretnék visszajönni, ha tudok. Ha nem tudok, felhívlak. Még nem tudom biztosan, melyik lesz. – Mert előbb látnod kell, hogyan alakulnak a dolgok. – Pontosan. Mennem kell. – Lehajolt, és megcsókolta a lányt. – Szívesebben maradnék. Abigail hitt neki, és ez a hit megmelengette a bensőjét, miközben a férfi lesietett a verandáról, megkerülte a házat, és a kocsijához ment. Szóval ma este szívás a munka, gondolta Brooks, miközben Tybal és Missy Crew otthona felé hajtott. De volt ideje alaposan megfontolni a dolgot a legutóbbi eset óta, amikor Ty hullára itta magát, s ma éjjel így vagy úgy, de Brooksnak szándékában állt egyszer s mindenkorra lerendezni ezt a helyzetet. A Crew-ház minden ablaka világított, mintha karácsony lenne, a szomszédok pedig mind ott tolongtak a füvön, mintha a családi perpatvar egyenlő lenne a kerti partival. Ash tartotta távol őket a háztól, ahonnan countryzene dübörgött ki a szélesre tárt ajtón, s néha hallani lehetett, hogy darabokra törik odabent valami. 190

Alighogy Brooks kiszállt a kocsiból, Jill Harris, a bal oldali szomszéd oda is ment hozzá. – Valakinek be kellene mennie, mielőtt Ty összetöri, ami a házból maradt. – Missy bent van? – Kiszaladt mezítláb, sírva és vérző szájjal. Nem fogok állandóan telefonálgatni, ha soha semmi sem történik. – Panaszt nyújt be? – Nekem kell a szomszédban élnem. – Az egy méter ötvennél alig magasabb Jill összefonta a karját a rózsaszínű kardigán előtt. – Megpróbáltam egyszer beszélni erről Missyvel, mialatt ott ült a konyhámban, és az én fagyasztott borsómat szorította a szemére. A végén még ő nevezett engem kiszáradt vén szukának, aki törődjön inkább a maga dolgával. Azóta nem beszél velem. Azt hiszi, azt akarom, hogy egy ilyen részeg éjszakán Ty az én ajtómon dörömböljön? – Rendben van, Ms. Harris. Gyerünk, Ash! – Akarod, hogy kiküldjek valakit Missyt megkeresni? – Nem kell. Itt ólálkodik a környéken, vagy átment a nővéréhez. Tudja, hogy intézkedünk. Brooks valahol eltöprengett azon, az asszony nem szokott-e hozzá annyira ezekhez a drámai jelenetekhez, hogy már élvezi is a felhajtást, és egyáltalán nem tetszett neki a gondolat. – Megvárja, amíg bezsuppoljuk a férjét – folytatta Brooks –, aztán újra hazajön, és vár reggelig, hogy aztán bejöjjön az őrsre és azzal álljon elő, hogy elcsúszott egy szappanon, vagy valami hasonló baromsággal. Azt akarom, hogy állj mellettem, de ne beszélj. Nem akarom, hogy egyetlen szót is szólj. – Azt meg tudom tenni. Brooksnak nem kellett kopognia, mivel Missy tárva-nyitva hagyta az ajtót, amikor elmenekült. Megállt a verandán, bekiáltott. – Nem tudom, hallja-e – kezdte Ash. – Hallja. Nem fogunk bemenni. Itt kint maradunk, ahol legalább egy tucat tanúnk lesz. – Mire? – Arra, ami történni fog. Ty, vendégeid vannak az ajtónál. 191

– Most dolgom van! – Brooks figyelte, ahogy egy lámpa átrepül a nappalin. – Átalakítom a házat. – Látom. Szánnál rám egy percet az idődből? – Gyere csak be. Csatlakozz a kibaszott partihoz! – Ha bemegyek, akkor rács mögé duglak. Ha viszont kijössz, nyugodtan elbeszélgethetünk. – Ó, az ég szerelmére. Az ember már nem is intézheti a dolgait a saját otthonában? – Ty az ajtóhoz botladozott. Nagy szeme üveges volt, arcán vércsík húzódott. Brooks gyanította, hogy egy repülő üvegcserép sebezte meg. – Hé, szia, Ash. Na, és mit tehetek a rendőrségért ilyen rohadt késő éjszaka? – Úgy látom, ezúttal keményen bevedeltél a Rebel Yellből – mondta Brooks, mielőtt Ash elfeledkezhetett volna magáról, és megszólal. – Nem tiltja a törvény. Ez az én otthonom, az én kibaszott édes otthonom. És nem vezetek. Nem ülök a gépen sem. – Kacagásban tört ki, összegörnyedt és zihálni kezdett, mert a nevetéstől elakadt a lélegzete. – Hol van Missy? – Dögöljek meg, ha tudom. Hazajöttem. Vacsora egy szál se az asztalon. De arra volt ideje, hogy nyavalyogjon. Csak nyavalygott meg siránkozott, aztán meg nyaggatott, nyaggatott, nyaggatott. Hol voltam, mit csináltam, kivel csináltam. – Akkor ütötted meg? Az üveges szempárban ravaszság csillant. – Te is tudod, milyen ügyetlen. Amikor meg siránkozik meg nyaggat, nem is lát tisztán. Az ostoba liba belesétált egyenesen az ajtóba. Aztán meg elment. – Legyintett, ekkor észrevette a szomszédokat. – Átkozott seggfejek, nincs jobb dolguk, mint itt tátani a szájukat. Én a saját házamban vagyok – mutatott Ty a lába elé, hogy ezzel is bizonyítsa az álláspontját. – Átalakítod a házat. – P-pontosan. – Talán, ha kevesebb időt töltenél az átalakítással, és többet azzal, hogy a feleségedet keféled, nem kellene belesétálnia az ajtókba, aztán meg elmennie. 192

– Veszek egy kis festéket és... Mit mondtál? – Hallottad. – Mellette Ash forgatni kezdte a szemét, de Brooks nem vette le Tyról a tekintetét, így nem látta. – Gondolom, nem tudod többé felállítani azt az icipici fogpiszkálót, amit te dákónak nevezel. Ty előre-hátra himbálózott ötvenes csizmáján, és szaporán pislogott. – Jobb lesz, ha befogod a kibaszott pofád! – Persze, ha az ember kakasa nem nagyobb egy csibénél, nem csoda, ha nem tudja kukorékolásra bírni. – Takarodj a birtokomról, te faszkalap! – Ty meglökte, és ennyi elég is volt, de Brooks biztosra akart menni. – Ez a legtöbb, amire képes vagy? – mosolygott gúnyosan. – Jellemző, a töketlen szépfiúk úgy ütnek, mint a lányok. A következő az lesz, hogy meghúzod a hajam és sírva fakadsz? Bár felkészült az ütésre, és Ty hullarészeg volt, még így is súlya volt az öklének. Brooks vért ízlelt az ajkán, s hallotta Ash döbbent Jézus Krisztus kiáltását maga mellett. Ty felüvöltött, és Brooksra vetette magát. Brooks oldalt lépett, és csak annyira tette ki a lábát, hogy a másik átbukjon felette. Ty az udvarra zuhant. – Ezt jól megcsináltad. Letartóztatlak, mert megtámadtál egy rendőrtisztet. – Megöllek – tápászkodott fel hörögve Ty, és öklét lóbálva Brooksra támadt. – És ellenálltál a letartóztatásnak – tette hozzá Brooks. Hárította vagy blokkolta Ty legtöbb ütését. – Nem segítenél lefogni az őrizetest, Ash? – De igen, uram – tért magához a tátott szájjal figyelő Ash, és előrerohant. – Hozzám ne érj, te nyomorult faszfej! – Ty Ashre emelte az öklét, de csak a vállát találta el. – Ez a második támadás egy rendőrtiszt ellen. Azt hiszem, a részeg és rendbontó viselkedést is hozzácsaphatjuk a vádakhoz.

193

Kettejüknek sikerült Tyt a földre gyűrni és megbilincselni. Talpra rántották a rángatózó, káromkodó Tyt, s közben Brooks végigjáratta tekintetét a körülöttük állók arcán. – Hamarosan kiküldőm az egyik helyettesemet – emelte fel a hangját. – Ő majd felveszi maguktól a vallomásokat. Nem akarok semmi mellédumát hallani, megértették? Azt mondják, amit láttak. Aki nem így tesz, azt megbírságolom hamis tanúzásért. Ne tegyenek próbára! Ty fejére tette a kezét, és bekényszerítette a járőrkocsi hátsó ülésére, aztán letörölte a vért az ajkáról. – Hyderman közrendőr, kövessen! – Igenis, uram. Főnök. Brooks, Ty zavaros fecsegéséről tudomást sem véve az őrsre hajtott, közben mindent elkövetett, hogy sajgó állát is figyelmen kívül tudja hagyni. Figyelmeztető pillantása belefojtotta a szót Ashbe. Egyikük sem szólt egy szót sem, amíg Tyt rács mögött nem tudták. – Ügyvédet akarok. A gatyát is leperelem rólad, utána meg jól seggbe rúglak azokért a szarságokért, amiket mondtál. – Milyen szarságokról beszélsz? – zárta kulcsra Brooks a cella ajtaját. – Azokról, hogy nincs farkam, és nem tudom felállítani, hogy megdugjam Missyt. Te faszfej! – A fenébe, Ty, te részegebb vagy, mint amilyennek látszol. Nem láttam a dákódat a középiskola óta, amikor tesi után zuhanyoztunk, de nem mondhatom, hogy akkor is különösebb figyelmet szenteltem volna neki. Soha semmit nem mondtam róla. – Te hazug disznó, azt mondtad, hogy akkora... akkora, mint... valami kicsi dolog. – Részeg vagy, és a zene is bömbölt. Magad sem tudod, mit hallottál. Hyderman, mondtam én valamit a fogoly férfiasságáról? – Én... ööö... én nem hallottam semmit. – Fitzwater közrendőr majd felveszi a tanúvallomásokat. Megmondom, mi fog most történni, és ezúttal jobb lesz, ha figyelsz, Ty. Kaphatsz ügyvédet. Szükséged is lesz rá. A vád két rendőrtiszt 194

megtámadása, ellenállás, családon belüli erőszak és garázdaság. Ezúttal börtönbe mész, és nem csak egy éjszakára. Most nem. – Marhaság! – Egy rendőr megtámadása? Ez bűntett, Ty. Te kettőt is megtámadtál, ráadásul ellenálltál a letartóztatásnak. Ezért akár öt évet is kaphatsz. A dühtől vörös arc elfehéredett. – Marhaság – ismételte meg, de hangja megremegett. – Gondold csak át. Egy ügyvéd lealkudhatja, mennyire is, ó, tizennyolc hónapra próbaidővel együtt. De azt a tizennyolc hónapot börtönben töltöd, ezt megígérem. – Nem küldhetsz börtönbe. Nekem dolgoznom kell a megélhetésemért. – Mit csináltál az elmúlt néhány évben? Én nem nevezném életnek. Brooks arra a Tybalra gondolt, aki ott áll a pálya középső külső részén, a lába gyors, a karja, mint a rakéta. Tyra és Missyre, akik végigragyogták a középiskolát. És azt mondta magának, hogy amit tett és tenni fog, azt azért a ragyogó, fénylő párosért teszi. – Gondolkozz ezen ma éjjel, Ty. Gondold végig, hogy a következő egy-két évet odalent Little Rockban töltöd, de az is lehet, hogy még többet. Vagy a lehetőségen, amit adhatok neked, hogy próbaidőre felfüggesszenek, azzal a feltétellel, hogy részt veszel egy alkoholelvonó rehabilitációs programon, egy indulatok kezelése tanfolyamon és házassági tanácsadáson. – Fogalmam sincs, miről beszélsz. – Ty leült a priccsre, és fejét a kezébe hajtotta. – Rosszul érzem magam. – Mert rosszul is vagy. Gondold végig, Ty. – Brooks hátralépett, és bezárta a külső, cellákhoz vezető ajtót is. – Felheccelted. – Miről beszélsz, Ash? – Ugyan már, főnök, Ty nem hall minket idekint. Felheccelted, hogy megtámadjon. – Ash, ezt most csak egyszer fogom elmondani. Előbb vagy utóbb nem Missy lett volna az egyetlen, akinek monoklija van és felrepedt 195

szája. A szomszédok már belefáradtak, hogy kihívjanak minket. Lehetséges, hogy az egyikük egyszer átment volna, hogy kezébe vegye a dolgot, és megállítsa Tyt. Vagy Missy unta volna meg, hogy folyton összeverik, és felkapja valamelyiket a házban lévő fegyverek közül. Vagy Ty unja meg, hogy a felesége mindig elszökik, és úgy megüti, hogy ne tudjon többé elszaladni. – Még sohasem törte úgy össze a házat, mint ma este. – Nem. Egyre veszélyesebb lesz. Nem akarom, hogy egyszer egyikük vagy mindkettőjük holttestéhez hívjanak ki. – Meg tudod csinálni, amit ígértél neki. A rehabot meg a többit? – Igen, gondoskodom róla. Ami a többit illeti. Ma este ugyanazt hallottad tőlem, amit máskor is szoktál. Megütötte-e Missyt, hol van a felesége, mi a probléma, és így tovább. Megértetted? – Meg. – Akkor rendben. Megírom a jelentést, szólok Boydnak, hogy menjen ki felvenni a tanúvallomásokat, és nézze meg, Missy rendben hazament-e. – Holnap bejön majd, mint mindig. Igen, bejön, gondolta Brooks. De ezúttal másként kell döntenie. – Majd én elintézem. Menj haza! – Nem, uram. Bennmaradok éjszakára. – Legutóbb is te voltál bent. – Maradok. Jeget kell tenned az álladra. Alaposan bepancsolt neked. Reggel esetleg hozhatnál néhányat azokból a ragacsos sütikből. – Megtehetem. Valami különleges kávét? – Van nekik az, amelyikben csoki van, a tetején meg tejszínhab. – Ismerem. Hogy van a vállad? – Nem vészes. Talán egy kicsit feldagad, de az is nyom a latban. Tybal rendes srác, amikor nem részeg. Talán, ha bejön, amit tervezel, megint rendes lesz. Tovább tartott, mint gondolta, de Abigailnél még égett a lámpa, amikor visszaért a házhoz. A négy Motrin, amit bevett, bosszantó fájdalommá enyhítette álla lüktetését. Ez jó lett volna, csakhogy a 196

fájdalom csitultával jelentkeztek más érzékeny részek is, ahová Ty ökle vagy csizmája elért. Haza kellett volna menned, mondta magának Brooks, miközben kiszállt a kocsiból. Haza kellene mennie, hosszú, forró fürdőt venni, meginni kétujjnyi vodkát, és be az ágyba. A Tyjal való leszámolás amúgy is elrontotta a kedvét. Csak egy másik időpontot fog kérni a lánytól, ha már kijött idáig. Abigail ajtót nyitott, mielőtt Brooks kopoghatott volna. A szokásos, mindenre kész és elszánt tartásával állt az ajtóban, és a férfi arcát tanulmányozta. – Mi történt? – Hosszú. – Jeges borogatásra van szükséged – mondta, és hátralépett. Ez az első alkalom, hogy minden cécó nélkül beengedi, gondolta Brooks, és beballagott. – Eltartott egy darabig. Ne haragudj. – Addig dolgoztam. – Lány és kutya megfordultak, és visszasétáltak a konyhába. Abigail kinyitotta a hűtőszekrényt, kivett belőle egy jeges borogatást, és odakínálta Brooksnak. – Az emberek általában mirelit borsót szoktak használni. – Ez hatékonyabb, és kevésbé veszteséges. Brooks leült, a borogatást az állához nyomta. – Gyakran be szoktak húzni neked? – kérdezte a lánytól. – Egyáltalán nem. És neked? – Jó régen volt, amikor utoljára beverték a képemet. Már el is felejtettem, milyen átkozottul fájdalmas. Nincs kéznél egy kis whiskyd, ugye? Abigail szótlanul a konyhaszekrényhez ment, kivett egy üveg Jamesont – Brooks legszívesebben megcsókolta volna még a lába nyomát is –, és kétujjnyit töltött egy whiskyspohárba. – Kösz. – Az első korty máris sokat javított a férfi hangulatán. – Van bármi, ami nálad nincs kéznél? – Olyan dolgok, amelyeknek nem látom hasznát. – Na, tessék! – Szeretnéd elmesélni a hosszú történetet? – Édesem, én ozarki vagyok. A hosszú történet nálunk életforma. 197

– Rendben. – Abigail másik poharat vett elő, magának is töltött a whiskyből, és leült. – Istenem, te aztán nyugodt nőszemély vagy! – Nem igazán. – Most az vagy, és az biztos, hogy nekem pont erre van szükségem. – Brooks hátradőlt, és a csípős fájdalomról tudomást sem véve lassan belekortyolt a whiskybe. – Szóval, Tybal és Missy. Régen, a középiskolában ők voltak az álompár. Tudod, miről beszélek. – Nagyon fontos személyiségnek számítottak abban a kultúrkömyezetben. – Király és királynő. Ty volt a mindent megnyerő atléta. A varázslatos kezű hátvéd. Középső külsős, akinek olyan a keze, mint a golyó. Missy volt a szurkolólányok vezetője, csinos, mint az eperhabos torta. Ty az arkansasi állami egyetem ösztöndíjasa lett, és Missy vele tartott. Úgy hallottam, ott is csillogtak-villogtak. Egészen harmadéves korukig, amikor Tynak megsérült a térde, s ez véget is vetett a reményeknek, hogy profi sportoló lesz belőle. Végül hazajöttek. Szakítottak, összejöttek, megint szakítottak, és így ment ez egy ideig. Aztán összeházasodtak. Brooks ismét kortyolt a whiskyből. Az ital, a Motrin és a figyelmesen hallgató lány jobb kedvre derítette. – Ty egy ideig a gimi focicsapatát edzette, de nem ment jól. Gondolom, nem volt igazán erre hangolva. Végül az építőiparban helyezkedett el. Missy megpróbált modellkedni, de nem jött össze neki. Most a virágüzletben dolgozik. Szerintem egyszerűen nem készültek fel arra, milyen nem csillogni, így a hétköznapok unalmas egyhangúsága megszedte a maga vámját. Ty a Rebel Yell-lel kezdte meg a vám fizetését. – Úgy érted, ordított?9 – Nem, édesem, a Rebel Yell whiskyfajta, de közel sem olyan finom, mint amit te töltöttél nekem. Az elődöm figyelmeztetett rá, hogy gond van velük. Ittas vezetés, verekedés, CSBE, ami... 9

Yell jelentése ordít, kiált, üvölt Rebel Yell: 1.„Lázadók kiáltása”, a déli csapatok csatakiáltása az amerikai polgárháború idején. 2. Búza alapú Bourbon whisky. Az első üveg Rebel Yellt 1849-ben palackozták Kentuckyban.

198

– Családon belüli erőszak. Vad, erőszakos lesz, ha iszik. – Úgy van. Az utóbbi egy évben csak romlott a helyzet. – Miért nem tartóztattad le? – Letartóztattam, de mindig megúszta figyelmeztetéssel vagy közmunkával. Missy nem hajlandó feljelenteni, és még azt is letagadja, hogy Ty megverte. Elesett, megcsúszott, nekiment az ajtónak. – Megengedi a férfinak, hogy ezt tegye vele. – Igen. És az a helyzet, hogy az emberek szemet hunytak a problémáik felett. Az a fajta csillogás, ami Tyékat körülvette, csak nagyon sokára fakul meg egy ilyen kisvárosban. De én egy ideig távol voltam, talán azért látom őket másként. Mivel az ismételt kísérleteim, hogy rávegyem őket, menjenek terápiára, tanácsadásra, sorra kudarcot vallottak, más utat kerestem. – Ez vezetett a sérülésedhez. – Eltaláltad. Amikor a helyettesem hívott, hogy megint helyzet van – ami azt jelenti, hogy Ty berúgott, megütötte az asszonyt, aki elmenekült –, kicsaltam Tyt a verandára, ahol tizennégy ember kísérhette figyelemmel a show-t. Odabent hangosan üvöltött a zene, ez volt az aláfestés a romboláshoz. Ty darabokra zúzott szinte minden törhető dolgot, amire rá tudta tenni a kezét. De a zene jól jött, mert így Tyon és a helyettesemen kívül senki sem hallotta, hogyan heccelem fel ezt a részeg seggfejet azzal, hogy megkérdőjelezem a pénisze méretét és teljesítőképességét. Ha ez nem vált volna be, akkor azzal folytattam volna, hogy a sokat szenvedett és gyengeelméjű felesége talán jobban kedvelné az én férfiasságom méretét és teljesítőképességét. – Brooks nagyot sóhajtott, és megcsóválta a fejét. – Örülök, hogy erre már nem volt szükség. Behúzott nekem egyet, méghozzá tanúk előtt, és most töprenghet rajta, hogy mennyi büntetést kap azért, amit elkövetett. – Nagyon jó stratégia volt. A férfiak roppant érzékenyek, ha az ivarszerveikről van szó. Brooks nagyot nyelt, nehogy megfulladjon a whiskytől, aztán az arcát dörzsölgetve elnevette magát. 199

– Isten a tanúm, tényleg azok vagyunk. – Aztán elkomolyodott, és aprót kortyolt az italból. – Isten a tanúm, tényleg azok vagyunk – ismételte. – Konvencionális módszert alkalmaztál, de jó eredménnyel. Most viszont sajnálod és szomorú vagy. Miért? – Valaha a barátom volt. Nem a legjobb, nem közeli, de akkor is barát. Kedveltem őket, és azt hiszem, azt is szerettem, ahogy ragyognak. Fáj látni, hogy ilyen mélyre süllyedtek. Sajnálom, hogy ennek én is részese vagyok. – Tévedsz. Az ő feladatuk lett volna, hogy megnevezzék a problémájukat, majd segítséget keressenek rá. Mivel erre mindketten képtelenek voltak, sohasem tudták volna megoldani a gondjaikat. Te pedig most választás elé állítottad a férfit. Börtön vagy segítség. Nagyon valószínű, hogy amikor kijózanodik, és szembesül azzal, milyen lehetőségei vannak, és annak milyen következményei lesznek, a segítséget fogja választani. S mivel úgy tűnik, az asszony társfüggő, ő is. Úgy vélem, amit tettél, tökéletesen beleillik a munkaköri leírásod hatáskörébe és szellemiségébe. És a barátság paraméterein belül van. Brooks félretette a maradék whiskyt. – Idefelé jövet azt mondogattam magamnak, hogy haza kellene mennem a rossz hangulatommal, fájdalmammal és bosszúságommal. Szörnyen boldog vagyok, hogy nem tettem. – Megfogta a lány kezét. – Engedd meg, hogy az ágyba vigyelek, Abigail. Abigail nem vette le róla a tekintetét – Rendben van

200

13 Rendben van. Csak ilyen egyszerűen? – lepődött meg Brooks. Ez olyan édes, olyan lefegyverző! Rendben van. Brooks felállt, és a lányt is talpra állította. – Talán megmutathatnád az utat. – Úgy érted, a hálószobába? – Igen, ott már magam is kiigazodom, hogyan tovább. Mosoly suhant át a lány arcán. – Csalódott is lennék, ha nem így volna. Brooks végig fogta a kezét, miközben visszasétáltak a nappaliba, fel a lépcsőn. – Fontolóra véve, hogy mit is fogunk csinálni, és remélem, nem kérdőjelezed meg a férfiasságom méretét és teljesítőképességét ez ügyben, de hogy fogadja majd Bert az eseményt? – Bert nagyon jól képzett, szóval elméletileg nem fog közbeavatkozni. Brooks hátranézett a kutyára. – Az elméletileg nagyon ravasz szó. A közbeavatkozáson azt érted, hogy nem fogja átharapni a torkomat? – Nem szabadna. A hálószoba ajtónál Brooks maga felé fordította a lányt, és alaposan szemügyre vette. – Próbálom kitalálni, hogy csak viccelsz-e. – A humor elsimíthatja a feszélyezettséget, ha van ilyen. Nem tudom megmondani. De ha Bert azt hiszi, bántasz, vagy csak akár akarsz, az első dolga a védelmemben az lesz, hogy megállítson téged.

Látta már, hogy megérintesz, utasítottam, hogy barát vagy, és maradjon nyugodtan a helyén. Látja, hogy felhoztalak ide mindenféle kényszer nélkül, és hogy megérintelek. Abigail a férfi mellkasára simította a kezét, és a kutyára nézve utasítást adott neki. – Ez meg milyen nyelven volt? – érdeklődött Brooks, amikor Bert a tekintélyes méretű kutyaágyhoz sétált, háromszor körbefordult rajta, majd hatalmas sóhajjal elterült. – Perzsa. – Komolyan? Te és Bert perzsául is beszéltek? – Nem túl jól, de már dolgozom rajta. Azt mondtam neki, hogy pihenjen. Nem akarom kitenni a szobából. Nem értené meg. – Rendben. Az egy plüssmaci az ágyában? – A kutyák társas lények. – Aha, és a plüssmaci Bert társa? – Megnyugtatja. Szeretném lehajtani az ágyat. – Segítek. – Nem kell. Megvan a... – Magad módszere, tudom. – Brooks a földszinten lévőhöz nagyon hasonlatos számítógép-állomáshoz sétált, és tanulmányozni kezdte. – Biztos csodálkozol azon, amit látsz. – Abigail összehajtogatta az egyszerű ágytakarót, és az ágy végénél lévő párnázott padra tette. – Üzletasszony vagyok, aki erősen hisz a biztonság, a védelem szükségességében, ugyanakkor különös elkötelezettséget érez, hogy használja, tesztelje a biztonsági berendezéseket, rendszereket. – Azt hiszem, ez igaz is. De nem a teljes igazság. – Megfordult és elismerőn figyelte, hogy a lány óvszert vesz elő az éjjeliszekrény fiókjából, és az ágy melletti asztalkára teszi. – És most nem is kell beszélnünk róla. Nem gond, ha ideteszem a fegyveremet az íróasztalra? – Nem. Vetkőzzek le? – Ne. Nekem is megvan a magam módszere. Miután levette és letette a fegyverét, Brooks odalépett a lányhoz, és kezét végigsimította a haján, az arcán, a vállán. – Szeretem magam felfedezni, hogy mi van ez alatt. 202

Megcsókolta, tapogatózón, évődőn, ujjai még mindig az arcát, a nyakát cirógatták fel s le pihekönnyű érintéssel, mert Brooks érezte, hogy Abigail még mindig visszahúzódik, féken tartja magát. – Jó kezed van. – Még nem igazán fogtam munkára őkelmét, ahol számít. – De fogod. Szeretném látni – mondta Abigail, miközben gombolni kezdte a férfi ingét. – Nem olyan egyenruhát hordasz, mint az embereid. – Elszoktam tőle, s nincs kedvem újra beleszokni. – Tetszik, hogy nem teszed. Te másként mutatod ki a hatalmadat. – Abigail szétnyitotta az inget, és kezét a férfi mellkasára tette. – Jó formában vagy. – Köszönöm. Abigail felemelte a tekintetét és a férfi szemébe nézett. – Én is. – Vettem észre. – Nagyon erős vagyok a testfelépítésemhez képest, és kivételes az állóképességem. – Te vagy a legszexisebb, de egyben a legkülönösebb teremtmény, akit valaha ismertem. – Brooks lassan lehámozta a lányról a blúzát, és félredobta. – Én... – Csitt! – nyomta ajkát a lány ajkára, s közben az ágyra táncolt vele. A kutya egy hangot sem hallatott, de Brooks hátában érezte figyelő tekintetét, ahogy lassan Abigail fölé ereszkedett. A lány bőre puha volt, meleg és sima, a kar- és a vállizmai feszesek. S noha szája fogadta, sőt sóváran viszonozta a csókját, tekintete ugyanolyan éber maradt, mint a kutyájáé. – Hunyd le a szemed – mormolta Brooks, s közben finoman harapdálta a nyakát. – Szeretek látni. – Hunyd le a szemed egy pillanatra, és csak érezz! Brooks várt, amíg a lány engedelmeskedett, utána ő is lehunyta a szemét. Aztán hagyta, hogy egy kicsit mélyebbre süllyedjen. 203

És Abigail érzett. Az idegvégződéseket, a nyomáspontokat, a szöveteket, mind sokkal erotikusabb volt így lehunyt szemmel. Az ellenőrzés egyfajta helyettesítője. Biztonságban van, emlékeztette magát. Hozzáértő... és kívánja. – Ne gondolkodj – súrolta fogaival az állát a férfi. – Csak érezz. Abigail nem volt benne biztos, hogy tudja, hogyan kell nem gondolkodni. De csendben maradt, mert úgy tűnt, a férfi ezt kedveli, és megpróbálta ellazítani az elméjét. Más, minden más volt a férfival. Szerette volna elemezni, hogy miért, de annyira kellemes volt csak megtapasztalni. Most az egyszer, mondta magának. Ellazult a férfi alatt, épp csak egy kicsit. Épp eléggé. Brooks csókokkal borította mellének finom halmait az egyszerű melltartó vonala fölött, majd nyelve besiklott a pamut alá, és hallotta, ahogy a lány lélegzete elakad. Elidőzött itt, miközben keze sem tétlenkedett. Abigail félig nyitva hagyta az egyik ablakot, így beáramlott az éjszakai levegő, az erdő friss illatát és a patak szüntelen dalolását hozva magával. A holdfény lusta sugarakban araszolt előre. Brooks kipattintotta a lány nadrágján a gombot, lejjebb tolta a ruhadarabot, és keze alatt megérezte a medencecsont tetején lévő apró sebhely recéjét. Nem kapkodott. Időt akart szánni, hogy felfedezze a lány testét, minden egyes domborulatát, szögletét és hajlatát, bőrének egyszerű, tiszta illatát, a módot, ahogy hasizmai megremegnek, amikor ajkával megérinti. A lány válasza is egyszerű volt, ahogy adott, ahogy megérintett, a finom mozdulat, ahogy megemelte csípőjét, lábát, miközben Brooks tovább vetkőztette. És aztán... Vulkán tört ki alatta, hosszú, formás lábával ollóba fogta, tökéletes teste kifordult, és a következő pillanatban a lány volt felül. Szája lecsapott a szájára, darabokra tépte, felgyújtotta és hamuvá égette az álmodozó bágyadtságot. Lélegzete szaggatottá vált, ahogy fogaival végigkarcolta a férfi vállát, lejjebb siklott, sóvárgón s 204

halálosan, mint egy kígyó, hogy beleharapjon a mellkasába, miközben keze a nadrág övét rángatta. Brooks felemelte a karját, hogy visszahúzza magához a lány száját, hogy táplálkozzon a belőle áradó hőből. Most már sürgetőn, mohón, éhesen. A lány teste megfeszült, hajlékonyan, mint az íj húrja, és a férfi arcát a kebléhez szorította. – Akarom! – Brooks hallotta a lány nyögését, miközben meglovagolta őt és vágtatott a megsemmisülésbe, amíg a férfi keményen a csípőjébe nem vájta körmeit, hogy megakadályozza a robbanást. – Akarom! A lány maga volt az őrület, a lendület és mozgás őrülete. Brooks hagyta, hogy magával sodorja, összezúzza, elpusztítsa a vihar, miközben testük egymásnak feszülve ostromolta a másikat. Túl sok, és mégsem elég, gondolta Abigail őrjöngve, ahogy a vágy emésztette, marcangolta. El kell vennie, meg kell ragadnia a pillanatot, mielőtt ez a szörnyű gyönyör darabokra töri. Az erős, feszes férfitest annyi vágyat ébresztett benne, a kéz és a száj annyi érzést keltett életre! A férfi képes rá, hogy megkönnyebbüléshez, beteljesüléshez juttassa. Abigail elszántan kapott az óvszer után, és egyetlen rántással feltépte. – Engedd, hogy én... – suttogta, s miközben felhúzta, döbbenten tapasztalta, hogy remeg a keze. A férfi fölé magasodott. A hálószoba halvány fényében Brooks látta, hogy a tekintete lángol, a bőre csillog. Aztán a lány magába fogadta. Egyetlen lélegzetelállító pillanatra minden megszűnt. A lélegzet, a hang, a mozgás. Abigail tüzes tekintete összekapcsolódott a férfiéval, ahogy testük egyesült. Derült égből..., gondolta Brooks, aztán hagyta, hogy a vihar magával sodorja. Abigail úgy lovagolt rajta, mintha az élete függne rajta, sürgető, szédületes sebességgel. Brooks vele tartott, minden egyes őrült ütemre, dübörgő szívvel, féktelen vágtában. Amikor Abigail torkát félig sikoly, félig zokogásszerű hang hagyta el, elragadó szeme lecsukódott, ragyogó teste ívbe hajlott, és 205

keze a magasba lendült, hogy átfogja fejét, s arcáról teljes, zabolátlan gyönyör sugárzott. A lány szeme felpattant, amikor Brooks lerántotta magához, és fölébe kerekedett. Puha, duzzadt ajka megadta magát, ahogy a férfi szája rátapadt, és elnyelte a gyors, meglepett kiáltását, ahogy a férfi ismét beléhatolt. Most Brooks vette át a kezdeményezést, erőteljes lökéseivel újra felizgatva a lányt, könyörtelenül űzve-hajtva őt a kielégülés felé. Abigail remegve kapaszkodott belé, s amikor Brooks érezte, hogy a beteljesülés kéje átcsap a lányon, és körmei a hátába vájnak, ő is hagyta, hogy darabokra tépje az érzéki gyönyör. Brooksnak beletelt egy vagy két percébe, mire felfedezte, hogy ráomlott a lányra. Úgy kapkodott levegő után, mint a maratoni futó, amikor átszakítja a célszalagot. A hátára gördült, és az ágyon elnyúlva nagyon remélte, hogy ha most szívrohammal végzi, Abigail képes lesz újraéleszteni. Mindössze egy rekedt és tiszteletteljes ejhára telt az erejéből. A kutya ágya felé nézve látta, hogy Bert a helyén maradt, de áll és őt figyeli. – Nem tudom, hogy a kutyád kíváncsi-e, vagy csak egyszerűen féltékeny, de talán tudatni kellene vele, hogy jól vagy. Abigail pihenj parancsot adott a kutyának. Bert lefeküdt, de közben tekintetét továbbra is az ágyon tartotta. – Jól vagy? – kérdezte Brooks, amikor a lány nem mondott többet. – Igen. Több hónapja is már, hogy nem feküdtem le senkivel. Rájöttem, hogy siettettelek. – Az én szemszögemből nézve nekem úgy tűnik, hogy tökéletes volt az időzítés. Jézusom, neked aztán nem akármilyen tested van, Abigail! Úgy tökéletes, ahogy van. – Nekem is nagyon tetszett a te tested. Rendkívül arányos, kiváló izomtónusú. Ez annyira mulattatta, hogy kis híján felkacagott. A lány fölé hajolt, hogy megcsókolja, de széles mosolya nyomban elhalványult, ahogy Abigail szemébe nézett. Egy férfi, aki egy anya és két nővér mellett nő fel, megtanulja, mi van a női könnyek mögött. – Mi a baj? 206

– Semmi. Nagyszerű volt veled a szex. Köszönöm. – Jézus Krisztus, Abigail! – Szomjas vagyok – mondta a lágy gyorsan. – Kérsz egy kis vizet? – Abigail – fogta meg Brooks a lány karját, ahogy az ki akart kelni az ágyból. – Szükségem van egy percre, és egy kis vízre. Abigail elsétált, anélkül, hogy bármit magára vett volna. Ez meglepte Brookst, mert azt hitte, a lány a szégyenlős típushoz tartozik. Persze, ha jobban belegondol, Abigail maga volt a rejtélyek asszonya minden területen. – Te ismered a titkait – mondta a kutyának. – Kár, hogy nem tudsz beszélni! Bár az emeleten is tartott vizet, Abigail lement a konyhába. Tényleg szüksége volt arra a percre. Tudta, hogy a szex és az utóhatása rendkívül sebezhetővé tehetik a testet és az elmét. Büszke volt magára, amiért képes teljesen részt venni az eseményekben, és utána gyorsan visszanyeri az önuralmát és a képességeit. Igazság szerint azonnal. Akkor most miért van így megrendülve és... nem is tudta biztosan, milyen érzések kavarognak benne, mit él most át. Talán azért van, mert jobban ismeri a férfit, személyesebb kapcsolatban áll vele, mint azokkal, akiket eddig szexpartneréül választott. Abban azonban teljesen biztos volt, hogy mostani élménye semmihez sem hasonlított az életében tapasztaltak közül. Miért került sírós hangulatba tőle? Ha most egyedül lenne, összegömbölyödne az ágyon, és kisírná magából az érthetetlen, megmagyarázhatatlan érzéseket. Nem viselkedett ésszerűen vagy okosan. A szex nagyon jó volt. Brooks is élvezte. Abigail szeretett a férfi társaságában lenni, s talán részben ez volt az aggodalom oka. De már olyan átkozottul elege volt az aggódásból! – Csak valami, amit kedvelek – mormolta, és kivett két palack ásványvizet a hűtőből. Az emeletre menet egész végig ezen rágódott. Brooks az ágyban ülve várta, és őt nézte. 207

– Fogalmam sincs, hogyan kell viselkedni ilyenkor – bökte ki. – Tessék, csak sikerült! – miközben átnyújtotta a férfinak az egyik üveget. – Valami irányadó dologra vágysz? – Nem, csak a normálisra. – Szóval normálisra. – Brooks biccentett, lecsavarta az üveg kupakját, és nagyot kortyolt a vízből. – Rendben. Abban segíthetek. Bújj vissza az ágyba. – Szívesen lefeküdnék veled újra, de... – Szeretnéd, ha megmutatnám, milyen a normális viselkedés ilyenkor? – Igen. – Akkor bújj vissza az ágyba. – Rendben. Abigail a férfi mellé feküdt, és próbálta nem megfeszíteni az izmait, amikor az közelebb húzta magához. De ahelyett, hogy szexet kezdeményezett volna, Brooks úgy ölelte magához, hogy feje a férfi vállán legyen, és teste a testéhez simuljon. – Ez meglehetősen normális viselkedés az én megítélésem szerint. Vagy az lenne, ha egy kicsit lazítanál. – Kellemes. – Abigail olvasott könyveket, látott filmeket. Tudta, hogy létezik ilyesfajta elrendezés, de még sohasem próbálta. Nem is akarta soha. – Kényelmes, és jó meleg a tested. – Amilyen forrón szeretkeztünk az imént, nem hiszem, hogy a halálom utáni egy hétig kihűlnék. – Ez vicc, és bók is egyben. – Abigail kicsit megemelte a fejét, hogy a férfira nézhessen. – Szóval, ha-ha, és köszönöm. – Tessék, megint mókás dolgokat mondasz. – Megfogta a lány kezét és a szívére tette. – Ráadásul olyankor, amikor túl gyenge vagyok a nevetéshez. Teljesen kifordítottál önmagamból, Abigail. És ez megint egy bók – tette hozzá, amikor a lány nem válaszolt. – Ki kell gondolnom neked is egyet. – Nos, ha már gondolkodnod kell rajta. – Nem akartalak... – Abigail sebzetten felnézett, de aztán elkapta a férfi szemében csillogó fényt. – Ó, csak ugrattál! 208

– Látod, ez a része a normális viselkedésnek az én világomban, amikor elmondjuk egymásnak, milyen csodálatos volt a másikkal. Ezt különösen neked kell sokszor mondanod. – Mert a férfiúi egó gyakran összefüggésben áll az ember szexuális képességeivel. – Így is lehet mondani. Nem véletlenül találták ki az olyan közhelyeket, mint a megláttam istent, vagy a föld is megmozdult. – A Föld állandó mozgásban van, szóval ez nem valami jó bók. Sokkal találóbb lenne, ha azt mondanánk, hogy a Föld megszűnt forogni, bár ez elvileg lehetetlen, és ha mégis bekövetkezne, az katasztrófához vezetne. – Én akkor is bóknak fogom fel. Brooks lassú mozdulatokkal simogatta a hátát, pontosan úgy, ahogy ő szokta néha Bertöt simogatni. Nem csoda, hogy a kutyának tetszik. Szívverése elcsitult a simogatás ütemére, a belsejében lassan minden felengedett. A normális viselkedés pontosan olyan kellemes, mint amilyennek mindig is hitte. – Árulj el nekem egy dolgot magadról – kérte Brooks. – Csak egyetlenegyet. Nem kell, hogy fontos legyen – tette hozzá, amikor a lány teste megfeszült mellette. – Nem kell titoknak lennie. Bármilyen apróság megteszi. Lehet például a kedvenc színed. – Nincs kedvenc színem, mert ahhoz túl sok van belőlük, kivéve persze, ha csak az alapszíneket nézzük. – Rendben, a színek túl bonyolult téma. Gyerekkorodban mi szerettél volna lenni, ha felnősz? Én kezdem. Én a Farkasember akartam lenni. – Farkasember akartál lenni. Ez nagyon különös. – Nem akármilyen farkasember, hanem a Farkasember, az XMenből. – Ó, tudom, ki az. A mutáns szuperhős a képregényekből és filmekből. – Igen, ő. – De hogyan lehettél volna ő, amikor ő már létezett, és ráadásul kitalált figura volt? – Tízéves voltam, Abigail. 209

– Ó! – És te? – Úgy volt, hogy orvos leszek. – Úgy volt? – Brooks várt egy percet. – Nem akartál orvos lenni. – Nem. – Akkor nem válaszoltál a kérdésemre. Mi akartál lenni? – Úgy volt, hogy orvos leszek, és azt hittem, annak is kell lennem, szóval, amikor tízéves voltam, nem is gondoltam semmi másra. Ez nem jó válasz. A tied jobb volt. – Ez nem verseny, Abigail. Mindenesetre lehetnél Ciklon. Klassz csaj. – Halle Berry játssza a szerepet a filmben. Gyönyörű nő. Ő uralja a vihart. De Farkasember nem fekszik le vele. Jean doktornő iránt táplál gyengéd érzelmeket, ő pedig Küklopsz és Farkasember között ingadozik. – Jól ismered a X-men szereplőinek kapcsolatrendszerét. – Láttam a filmet. – Hányszor? – Egyszer, még néhány évvel ezelőtt. Érdekes volt, hogy Farkasember nem emlékszik a múltjára, és a vonakodó védelmi ösztön is, amit Vadóc iránt érez, újabb aspektussal gazdagította a történetet. Nagyon jó követendő példa egy tizenéves fiú számára. Az írók nehéz utat választottak Vadócnak, mivel a mutációja miatt lehetetlen számára, hogy közvetlenül megérintsen egy másik embert. Nagyon szomorú az a jelenet az elején, amikor a barátjával van. – Rengeteg részletre emlékszel ahhoz képest, hogy csak egyszer láttad. – Eidetikus memóriám van. Néha előfordult, hogy másodszor vagy harmadszor is elolvasok egy könyvet, vagy megnézek egy filmet, de nem azért, mintha nem emlékeznék rá. Brooks felemelkedett kissé, hogy le tudjon nézni a lányra. – Tessék, csak elárultál magadról valamit. Szóval minden el van raktározva idefent – kopogtatta meg a halántékát. – Akkor miért nem sokkal nagyobb a fejed? Abigail felkacagott, aztán bizonytalanul elhallgatott. – Ez most vicc volt? 210

– Igen. – Kisimította a lány arcából a haját, és futó puszit nyomott rá. – Sütöttél már valaha palacsintát? – Igen. – Jó, mert akkor emlékszel rá, hogyan kell. – Éhes vagy? Palacsintát akarsz? – Majd reggel. – Keze felsiklott a lány testén, hüvelykujja a mellbimbót masszírozta. – Itt akarsz maradni éjszakára? Itt akarsz aludni? – Másként hogy kóstolhatnám meg a palacsintát, amit sütsz nekem? – Nem szoktam másokkal aludni. Még sohasem aludtam együtt egy férfival. Brooks keze egy pillanatra tétován megállt, majd folytatta a simogatást. – Akkor nem is tudod, hogy horkolsz-e. – Nem horkolok! – Majd reggel megmondom. Olyan sok oka volt, miért nem engedheti – nem szabad megengednie! De a férfi már újra csókolta, megérintette, felkavarta. Nemet fog mondani neki. Majd utána. Abigail hajnalban ébredt fel, és mozdulatlanul feküdt. Hallotta maga mellett a férfi mély, egyenletes lélegzetét. Más, lágyabb hangja volt, mint Bertnek. Bert valóban horkolt. Egy kicsit. Elaludt, tényleg elaludt. Másodszor is szexeltek egymással. Nem mondta a férfinak, hogy menjen el, és szándékosan nem. Nem ellenőrizte még egyszer a házat és a monitorokat. Nem tette a fegyverét maga mellé az éjjeliszekrényre. Egyszerűen befészkelte magát abba a kényelmes, normális helyzetbe, és valahogy álomba merült, miközben a férfi beszélt hozzá. Ez nemcsak udvariatlanság volt tőle, gondolta, de ijesztő is. Hogyan lehetett ennyire elővigyázatlan a férfival? Bárkivel? Most mit tegyen? Megvan a megszokott napi beosztása, és az nem foglal magában semmiféle éjszakai vendéget. 211

Ki kell engednie, aztán meg kell etetnie Bertöt, meg kell néznie a monitorokat, az üzleti levelezését, az SMS-eit. Most mit tegyen? Úgy vélte, palacsintát kellene sütnie. Amikor óvatosan kimászott az ágyból, a kutya légzése megváltozott. Látta, hogy Bert félig kinyitja a szemét, és farka a szokásos reggeli üdvözletet verte a padlón. Abigail halk parancsszót suttogott neki németül, hogy kimehet, s mialatt Bert nagyot nyújtózott, a lány is belebújt a köntösébe. Együtt osontak ki a szobából, és mentek le a földszintre. Amikor az ajtó becsukódott mögöttük, Brooks kinyitotta a szemét, és elmosolyodott. Sejthette volna, hogy a lány koránkelő. Ami őt illeti, nem bánta volna, ha még egy órácskát alhat, de egészében szemlélve a képet, végül is képes előbb is felkelni. Még az is lehet, hogy rá tudja venni a lányt, bújjon vissza vele az ágyba, miután kiengedte a kutyát. Brooks felkelt, és a fürdőszobába indult. Abban a pillanatban, amikor könnyített magán, máris a kávé járt az eszében. Aztán nyelvét végigjáratta a fogain. Nem érezte helyénvalónak, hogy kutatni kezdjen, van-e a lánynak egy fölösleges fogkeféje, de semmi rosszat nem látott abban, hogy fogkrém után nézzen. Kihúzta a toalettasztalka fiókját, és meglátta a gondosan feltekert tubust és a lány Sig Sauerjét. Ki az ördög tart egy félautomatát a fiókjában a fogselyem és a fogkrém mellett? Egy töltött félautomatát, állapította meg, amikor megvizsgálta. Az éjjel már elárult magáról egy dolgot a lány, emlékeztette magát. Nincs más dolga, mint meggyőzni, hogy többet mondjon. Fogkrémet nyomott az ujjára, és gyorsan fogat mosott, aztán visszament a hálószobába, és felvette a nadrágját. Amikor leért a földszintre, kávéillatot érzett, és hallotta a reggeli hírek mormolását. Abigail a pultnál állt, és egy sötétkék tálban kevert valamit, amiről Brooks nagyon remélte, hogy palacsintatészta. – 'Reggelt. – Jó reggelt. Főztem kávét. – Megéreztem álmomban. Nem horkolsz. 212

– Mondtam, hogy... – Elhallgatott, amikor a férfi ajkát megérezte a száján. – Csak ellenőriztem valamit – mondta Brooks, és felvette a két odakészített csésze egyikét. – Kölcsönöztem egy kis fogkrémet. – Kávét töltött magának, aztán a lánynak is, és figyelte, ahogy Abigail ráemeli a tekintetét. – El akarod mondani, mit keres a Sig a fogkrémesfiókodban? – Nem. Van rá engedélyem. – Tudom, ellenőriztem. Jó néhány engedélyed van. Cukrod van? Ó, igen, az orrom előtt. – Fogta a kikészített kiskanalat, és két púpozott adagot is tett a kávéjába. – Utánanézhetnék még ennek, annak meg amannak. Jó vagyok az adatok előásásában. De nem fogok. Nem fogok többé kutakodni utánad, kivéve, ha előtte szólok neked róla. – Addig nem kutatsz utánam, amíg lefekszünk egymással? Némi olvasztott arany árnyalattal vegyített zöld lángok gyúltak a férfi szemében, ahogy letette a csészét. – Ezzel mindkettőnket megsérted. Azért nem fogok kutatni utánad, mert nem akarok a hátadba kerülni, mégpedig azért nem, mert mi... ezen a ponton vagyunk a lényeg. Szeretnék újra lefeküdni veled, de ez nem feltétel. Azért szeretnék veled ismét találkozni, mert élvezzük egymás társaságát az ágyban és az ágyon kívül is. Ez így pontos? – Igen. – Nem szeretek hazudni. Ez nem jelenti azt, hogy sohasem tettem, vagy, hogy nem fogom, de a munkán kívül nem szoktam hazudni. Neked sem fogok hazudni, Abigail, és ha a tudtod nélkül kutakodok utánad, az is egyfajta hazugságnak tűnik a szememben. – Miért kellene hinnem neked? – Ezt már te döntöd el. Én csak annyit tudok tenni, hogy megmondom neked. Ez viszont pokolian jó kávé, és nem csak azért, mert nem nekem kellett megfőznöm. Abból palacsinta lesz? – Igen. – Most még csinosabbnak talállak, mint tíz másodperccel ezelőtt. Egy újabb pisztolyra fogok bukkanni, ha kinyitom a konyhaszekrényt, hogy megterítsem az asztalt? 213

– Igen. – Te vagy a legérdekesebb nőszemély az ismeretségi körömben. Brooks kinyitotta a konyhaszekrényt, ahol látta a műanyag pizzástányérokat. – Azt hittem, abbahagyod. – Mit? – Azt hittem, nem akarsz többé itt lenni, ha egyszer lefeküdtünk. Nem foglak már érdekelni. Brooks kihúzta az evőeszközfiókot, és azonnal észrevette a Glockot. – Talán elfelejtetted, de a Föld megszűnt forogni. – Kitette az evőeszközöket, miközben a lány a palacsintasütőbe öntötte az első adag tésztát. – Ez nem csak szex, Abigail. Könnyebb lenne, ha az volna. De van még itt... valami. Fogalmam sincs, mi az ördög lehet, de itt van. Szóval, igyekszünk átvészelni, és meglátjuk, mi történik. – Már megmondtam, hogy nem tudom, hogyan kell az ilyesmit csinálni. Brooks ismét felvette a csészéjét, és a lányhoz lépett, hogy arcon csókolja. – Nekem úgy tűnik, hogy nagyszerűen csinálod. Hol a szirup?

214

14 A Brooksszal való ébredés, a reggelikészítés, a napirendjének felborulása kibillentette Abigailt a megszokott ritmusból. A férfi nem kapkodta el a reggelit, és úgy tűnt, mindig van valami mondanivalója, amivel persze elterelte Abigail gondolatait. Mire Brooks elment, Abigail több mint egy órával le volt maradva a tervezett napirendhez képest, és ebben nem volt benne az az idő, amelyet előző este veszített. Így most ahelyett, hogy szokás szerint nyitáskor a piacra ment volna, be kellett fejeznie Volkovék, Chicagóból Atlantic Citybe irányuló pénzmosási manőverével kapcsolatos kutatásait és dokumentációját. Ha nem juttatja el az adatokat két napon belül az FBI-hoz, lekésnek a szokásos havi szállítmányról. Ezek a dolgok rengeteg időt vesznek igénybe, gondolta Abigail, ahogy nekiült dolgozni. Időt, amíg összegyűjti az információkat, megfejti, összefüggésbe hozza, elküldi. Az információinak tisztának és abszolút pontosnak kell lenniük. És talán ez alkalommal lesz valami, amit Iljához lehet kötni. Talán ezúttal fizetni fog. Vagy legalább – a korábbiakhoz hasonlóan – sikerül neki gondot, bosszúságot okozni, pénzt és embert veszíteni. Álmaiban a munkájának köszönhetően tönkretették a Volkovokat, leleplezték és lecsukták őket. Ilja, Korotkij és a többiek mind börtönben töltötték életük hátralévő részét. Keegant és Cosgrove-ot is felfedezték, kirúgták és elítélték őket. És amikor továbbszőtte ezeket a fantáziaképeket, a rosszfiúk valahogy mindannyian tudták, hogy ő felelős a bukásukért, neki köszönhetik, hogy fizetniük kellett a gaztettekért.

Ez azonban nem volt elég. Julie most már örökre halott lesz tizennyolc évesen, mint ahogy Terryt és Johnt is mindig megölik, miközben őt próbálják védelmezni. Jobb lesz a realitás talaján maradni, és minden tőle telhetőt megtenni, hogy megnyirbálja a profitjukat, megzavarja a mindennapos rutinjukat, kibillentse őket az egyensúlyukból. Egészen délutánig dolgozott, mire végre elégedetten hátradőlt. Jobb lesz, ha most pihen egy-két órát, s amikor felfrissülve visszatér, még egyszer utoljára ellenőrzi az adatokat, mielőtt elküldené őket. Elmegy a piacra, még ha nem is ez a legalkalmasabb idő. Ami azt illeti, nagyon is alkalmatlan. Ha hazaér, elviszi Bertöt mozogni és egy kis gyakorlatozásra. Utána ismét ellenőrzi és elküldi az adatokat a kapcsolatának. Ha azzal is végzett, ő is edzeni fog, jó kemény, izzadós gyakorlatokkal, mivel a szellemi munka elvégzése után szüksége van a fizikai levezetésre. Mivel az estéje szabad, úgy döntött, néhány órát dolgozik azon a számítógépes víruson, amelyet több mint tizennyolc hónappal azelőtt kezdett kifejleszteni. Fegyvert váltott, a kisebbik Glockot csatolva fel az övére, felvette a kapucnis dzsekijét, hogy eltakarja a pisztolyt. Hamarosan olyan meleg lesz, hogy nem járhat tovább a dzsekiben, s akkor kénytelen lesz áttérni a bokafegyvertokra. Miközben ellenőrizte és újraindította a riasztórendszert, és kiengedte Bertöt, hogy elfoglalja az őrhelyét, azt is fontolóra vette, hogy ideje lenne beszereznie egy új pisztolyt. Esti szórakozásként elindít néhány keresést ez ügyben. A gondolat megnyugtatta, és azt is kénytelen beismerni, hogy kellemes volt a délutáni nap fényénél beautózni a városba, figyelni, hogyan játszik a fény a zsenge, kibomlóban lévő levelek közt. Vezetés közben egy-egy pillantásra elkapta a kónya vicsorgó finom függönyét, a kakasmandinkó élénksárgáját, a napsütötte tarkaságot a folyó mentén, közvetlen azelőtt, hogy a víz gyors bukfenccel lezúdult volna a sziklákon. A zsenge zöld lombok közé a vadszilva kékje lopott még több színt és drámát. 216

Minden olyan frissnek, újnak és reménytelinek tűnt. Új életre kelt a tavasz, új kezdeteket kínálva az örök körforgásban. Abigailnek ez volt az első teljes tavasza ezen az új helyen, ezen a helyen, amelyet annyira szeretett volna otthonának. Tizenkét év. Nem elég még? Nem lehetne ez a hely az, ahol megtelepedhet? Kertet ültethet, gondozhat, figyelheti, hogyan nő, virágzik. Végzi a munkáját, fizeti az adósságait... egyszerűen csak él. Miért is találnák meg itt, a hegyek közt, ebben a csendben? Hogyan köthetnék össze Abigail Loweryt azzal a fiatal lánnyal, aki annyira ostoba volt, annyira gondatlan... olyan könnyű célpont? Amíg mindig felkészült lesz, éber marad, átlagos és láthatatlan, addig lesz élete és otthona. Légy óvatos! Amíg óvatos marad, folytathatja Volkovék birodalmának aláásását, fizetheti azt az adósságot. Annyira szereti ezt a várost, gondolta, miközben befordult a bevásárlóutcára. Szerette a csinos utcákat, a szorgos üzleteket a napsárga nárciszokkal és a cukorkaszínű tulipánokkal teli színes fazekakat és hordókat. A turisták, az átutazó idegenek tovább színesítették a képet. Néhányan valószínűleg visszatérnek egy újabb vakációra vagy rövid látogatásra. De a csend miatt jönnek, a tájért, túrázni, a helyi hagyományok és kézművesség miatt. Nem holmi éjszakai klubok és városi tevékenységek, olyanfajta szórakozások miatt, amelyek az Ilja-féle embereket vonzzák. Abigail magabiztosságát az is növelte, hogy még egyszer sem látta Ilját, vagy bárkit a környezetéből az itteni utcákon sétálni, a folyóban horgászni, vagy a hegyekben túrázni. És az is biztos, hogy ha bárki a Szövetségi Marsallszolgálattól, az FBI-tól, de akár a chicagói rendőrségtől idelátogat, nem fog ráismerni Abigailre. Nem illik ebbe a környezetbe, tizenkét évvel idősebb és a haja is más színű, másként hordja. Ha kifejezetten őt keresik, talán felismerik. De semmi okuk nem volt Elizabeth Fitchet olyan csinos turistavárosban keresni, mint Ozarks. Ha pedig mégis eljön a nap, hogy rátalálnak, tudni fogja, hogyan meneküljön, hogyan változzon át, hogyan temesse el magát egy másik helyen. 217

De az nem ma lesz, ígérte magának, miközben leparkolt a piac mellett. És minden ilyen nap egy újabb ajándék. Kiszállt a kocsiból, és megnyomta a központi zár gombját. Kattant a zár, amikor meglátta a felé közeledő Brookst. Nem tudta, mit kezdjen hirtelen megugró pulzusával, az apró rántással odalent a gyomrában. Úgy sétál, mintha övé lenne a világ minden ideje, gondolta Abigail, mégis képes nagyon gyorsan odaérni hozzá. Már ott is állt mellette, mielőtt a lány eldönthette volna, mit mondjon, mit tegyen. – Ez most vagy nagyon jó időzítés, vagy nagyon nagy szerencse – fogta meg a kezét mosolyogva Brooks. Nyilvánvaló volt, hogy a férfi szereti megérinteni. – A piacra megyek. – Igen, kitaláltam. Előbb sétálj velem egyet. Pont te vagy az, akire most szükségem van. – Miért? – Csak úgy általában mondom. Kemény délelőttöm volt, és még nem tudtam teljesen lerázni magamról. – Vennem kell egy-két dolgot. – Van valami megbeszélésed később? – Megbeszélés? – Az emberek megnézték őket. Abigail a tarkóján érezte a kíváncsi tekintetüket. – Nincs. – Remek. Sétáljunk el a park felé. Kiveszek egy fél órát. Nem szoktál ilyen késő délután vásárolni jönni. – Kedvelem a délelőttöket. – De nem árt, ha változtat. Nem szabad észrevenniük, hogy bizonyos napirend szerint él. – Csináltál valami érdekeset délelőtt? És Abigail csak azt vette észre, hogy sétálnak, még mindig kéz a kézben. Most mit tegyen? – Ne haragudj, mit kérdeztél? – Csináltál valami érdekeset ma délelőtt? – ismételte meg a kérdést Brooks. Abigail a pénzmosásra gondolt, az orosz maffiára, az FBI-ra. – Semmi különöset. – Most pedig kérdezd meg, hogy én csináltam-e valamit. – Ó, rendben. Csináltál? 218

– Rengeteg időt töltöttem azzal, hogy hallgattam, hogyan üvöltöznek velem, vagy, hogy hogyan leckéztetnek. Ahogy az várható volt, Missy bejött, és esküdözött, hogy csak megbotlott, és azt akarta, hogy engedjem el Tyt. Nem örült, amikor felsoroltam, milyen vádak vannak a férje ellen, és hogy azok milyen következményekkel járnak. Igazság szerint, Ty sokkal jobban fogadta a dolgot most, miután kijózanodott. Amikor Brooks felemelte a kezét, hogy odaintsen valakinek az utca másik oldalán, Abigail alig bírta megállni, hogy össze ne rezzenjen. Erre igazán nem mondhatta azt, hogy láthatatlan marad. – Miután Missy befejezte a kiabálást – folytatta Brooks –, rengeteget sírt. Amikor megengedtem, hogy beszéljen a férjével, mindketten sokáig sírtak. Utána az asszony felkutatott egy ügyvédet, egy középszerű, kellemetlen alakot, és vele együtt jött be az őrsre. Itt jött be a leckéztetés a napomba. Úgy tűnt, meggyőződése, hogy túlléptem a hatáskörömet, amikor rehabilitációt és tanácsadást ajánlottam Tynak a tárgyalás és valószínűsíthető börtönbüntetés helyett. – Valóban nem tartozik a hatáskörödbe, hogy vádalkut köss. – Mindkettőtöknek igaza van, szóval közöltem dr. Senkivel, hogy Ty nyugodtan maradhat a cellájában, amíg a bíró elé nem kerül az ügye, le nem zajlik az óvadéki tárgyalás, és a többi, és a többi. És azt is, hogy valószínűleg néhány év börtön vár rá. Hogy van, Ms. Harris? – szólt oda egy apró termetű nőnek, aki éppen virágokat öntözött az Olvass többet! bolt előtt. – Jól vagyok, Brooks. És maga? – Nem panaszkodhatom. Hol is tartottam? – fordult vissza Abigailhez. A lány érezte, hogy Ms. Harris követi őket a tekintetével, amint kéz a kézben továbbsétálnak Brooksszal. – Elmondtad a kellemetlenkedő ügyvédnek, hogy Ty többéves börtönbüntetést kockáztat. Nekem viszont tényleg... – Úgy van. Szóval ezen a ponton Ty és Missy egymással kezdett el kiabálni. A magam részéről sohasem értettem azokat az embereket, akik ennyi gyűlöletet és lenézést éreznek a másik iránt, és 219

mégis együtt maradnak. Hallanod kellett volna, mi mindennek elmondták egymást! Végül Ty annyira felhúzta magát, hogy ellenem fordult, és megesküdött, befejezi, amit tegnap éjjel elkezdett, és szétrúgja a seggemet. – Ez nagyon drámai, ugyanakkor lesújtó is. – Én sem mondhattam volna jobban. Ty fogadkozása nem örvendeztette meg a kellemetlenkedő ügyvédet, mivel így a korlátozott cselekvőképességre vonatkozó állítása, vagy a fene tudja, mit akart bevetni, darabokra tört, mint korhadt bútor a kalapács alatt. Még kevésbé örült, amikor Ty kinyúlt a rácson, és a kezébe kerítette a szánalmas nyakát. Hé, Caliope, gyönyörűek azok a rózsák. A hosszú, színes szoknyát, hatalmas szalmakalapot és virágmintás kertészkesztyűt viselő nő intett nekik. – Tudtam, hogy ezt fogod mondani. Brooks nevetett. – Alma lánya. Médium. Abigail éppen magyarázni kezdte volna, milyen kétséges, hogy a gyönyörű rózsabokrokat nevelő nő médiumi képességekkel rendelkezik, de Brooks már folytatta a történetét. – Kénytelen vagyok beismerni, hogy a képességeim talán egy kicsit lassabbnak bizonyultak, mire el tudtam húzni Tyt dr. Senkitől. Biztos a kiabálás és leckéztetés volt rájuk rossz hatással. Lehet, hogy kissé szédül, de azért elég jól tudja követni az eseményeket, gondolta Abigail. – Hagytad, hogy a fogoly majdnem megfojtsa az ügyvédet, és roppant elégedett voltál vele, hogy így történt, mert legszívesebben magad fojtottad volna meg. Brooks meghintáztatta összekapcsolt kezüket, és rávigyorgott. – Körülbelül ez az igazság, bár tudom, hogy ez nem vet túl jó fényt rám. Dr. Senki ott nyomban felmondott, Ty pedig teljes tüdőből ordítva közölte vele a véleményét, amely leginkább olyan önkielégítési aktust javasolt, amelyet nem hiszem, hogy a fickó meg tudna valósítani. Missy sikoltozva, sírva rohant utána. A dráma és gyötrelem eredménye azonban az, hogy most egy fél órát tölthetek el egy gyönyörű nővel. 220

– Vannak emberek, akik azt hiszik, egy bizonyos helyzetben rájuk nem vonatkoznak a szabályok és a törvények, mert gazdagok vagy szegények, szomorúak, betegek vagy szánalomra méltók... vagy akármilyen más igazolást találnak rá, amely megfelel az adott helyzetnek és körülményeknek. – Ezzel nem vitatkozhatok. – De az igazságszolgáltatás is csak erősíti ezt a fajta hozzáállást, amikor alkut köt olyan emberekkel, akik valamilyen oknál fogva megszegték a szabályokat, a törvényt. – Ezzel sem vitatkoztatok, de a törvénynek és a rendszernek is lélegzethez kell jutnia. – Ezt most nem értem. – A törvénynek élettér kell, egy kis rugalmasság, hogy mérlegelje az emberi tényezőt, a körülményeket. – Az autóduda hangjára Brooks az utca felé nézett, és visszaintegetett egy ütött-kopott kisteherautót vezető, nagy szakállú férfinak. – Azt az embert, aki azért lop el egy vekni kenyeret – folytatta Brooks anélkül, hogy kiesett volna a ritmusból –, mert éhes és elkeseredett, nem szabad ugyanolyan mérce szerint megítélni, mint azt, aki a haszonszerzés szándékával lop. – Talán. De ha a törvény egyöntetűbb lenne, azoknak, akik haszonszerzés céljából lopnak, kevesebb alkalmuk lenne megismételni a tettüket. A férfi úgy vigyorgott rá, hogy Abigail önkéntelenül is arra gondolt, vagy valami bájos, vagy valami ostoba dolgot mondott. – Gondoltál már rá, hogy zsaru legyél? – Nem igazán. De most tényleg vissza kell mennem és... – Brooks, hozd ide azt a lányt! Abigail riadtan pördült meg, és megpillantotta a sárkányos, hableányos és tündéres házat. És Brooks anyját, ahogy lefelé mászik az állványzaton. Festékfoltos munkásoverallt és edzőcipőt viselt. Haját élénkvörös kendővel fogta le. Abban a pillanatban, amint földet ért, a kutyus, aki eddig vadul csaholt és viháncolt a hangja hallatán, felugrott, méghozzá olyan magasra, hogy félúton megpördült a levegőben, mielőtt földet érve elnyúlt volna a hasán. 221

A nő nevetett, és menet közben felkapta a földről. – Na mi lesz? – kiáltotta ismét. – Gyere ide, és mutasd be Abigailt a kisöcsédnek. – Jelenleg ő a legkedvesebb fia – magyarázta Brooks Abigailnek. – Gyere, köszönjünk nekik. – Komolyan vissza kell mennem a piacra. – Nem volt még részem elég kiabálásban és leckéztetésben a mai napra? – Brooks fájdalmas és szánalomra méltó tekintetet vetett a lányra. – Legyen szíved, jó? Úgy nem tud láthatatlan lenni, ha az emberek unos-untalan felfigyelnek rá, gondolta Abigail, és még rosszabb lett a helyzet, ha kinyilvánította, hogy magára akar maradni. Bár jobb szerette volna, ha Brooks elengedi a kezét – túl bensőségesnek találta a gesztust –, azért átvágott vele az úton a véleménye szerint elvarázsolt házikó felé. – Reméltem, hogy benézel hozzám egy kicsit – mondta Sunny Abigailnek. – Igazából arra... – Rábeszéltem, hogy sétáljon velem egyet, mielőtt bemegy a piacra vásárolni. – Nincs értelme egy ilyen szép napot a szobában elvesztegetni. Abigail, ő itt Plato. – Nagyon csinos legény. – És igazi betyár. De én szeretem a betyárokat – jelentette ki Sunny megsimogatva előbb a kutyát, aztán Brookst. – És okos is. – Én vagy a kutya? Sunny nevetve paskolta meg fia arcát. – Mindketten okosak vagytok. Ez itt leül, amikor mondom neki, de még nem marad a helyén. Figyeljetek. Plato, ül. Sunny letette a kutyát a földre, kezét a farán tartotta, míg a másik kezével a zsebébe túrt egy kis kutyacsemegéért. – Ül. Ez az, te kis zseni! – Amikor a kölyök feneke a fűre tottyant, odaadta neki a jutalomfalatot. A következő pillanatban Plato már fel is ugrott, ide-oda tekergőzött, aztán apró mancsával felágaskodott Abigail sípcsontjára. – A viselkedésén még dolgozunk. 222

– Hiszen kölyök még. – Nem tudott ellenállni, leguggolt a kiskutyához. Mosolygott, amikor az megpróbált felmászni a térdére, és amikor az ölébe ugrott és megnyalta az arcát Abigail felkacagott. – Boldog a szeme. – Gyengéden összecsukta a kutyus állkapcsát, amikor az megpróbálta bekapni az ujját, hogy elrágcsálhassa. – Ezt most ne. Igen, nagyon csinos és boldog kutyus vagy. Mintha csak a bóknak örülne, Plato leugrott az öléből, és nyomban a hátára gurult, odakínálva a hasát. – És jó ízlése van – jegyezte meg Sunny, miközben a lány a kiskutya hasát dögönyözte. – Mind a két fiamnak jó ízlése van. Ma a te szemed is boldogan csillog, Abigail. – Szeretem a kutyákat. – De tekintete a házra esett, és a figyelme is odaterelődött. – Annyira érdekes és színes a házad! Nagyon jó érzés lehet, hogy minden erre járóval meg tudod osztani a művészetedet. – Távol tart az utcától és a bajoktól. Többnyire. – Csodálatos. Élveztem látni, hogy mit alkottál, és azóta is csodálom, mióta ideköltöztem. Tetszik, hogy semmi értelme nincs. Amikor Sunny felkacagott, Abigail arcát elöntötte a pír. – Nem helyesen fogalmaztam. Úgy értettem, hogy... – Pontosan tudom, hogy értetted, és tökéletesen igazad van. Az nekem is tetszik benne. Gyertek be. Csináltam egy kis barackteát ma reggel, és van olyan citromos-gyömbéres sütim is, amit annyira szeretsz, Brooks. – Jól jönne most egy kis süti – jelentette ki Brooks, és megsimogatta Abigail haját. – Nagyon köszönöm, de nekem vissza kell mennem a piacra, aztán meg haza a saját kutyámhoz. – Abigail, miközben felállt, a kölyköt is felvette, és az izgő-mozgó kis állatot átadta Sunnynak. – Örülök, hogy újra találkoztunk, és annak is, hogy megismertelek, Plató. Olyan gyorsan mozgott, ahogy tudott, mérlegelve, hogy hol a határ a sietek, mert elfoglalt vagyok és a menekülés közt. Elbűvölték, elcsábították. A férfi, az anyja, de még a kiskutya is. Hagyta, hogy magukkal sodorják. Beszélgetés, meghívások, pite, szex. 223

Az emberek látták, hogy Brooksszal sétál. Fogja a kezét. Beszél az anyjával. És az emberek beszélni fognak róla. Az, hogy nem volt része a társadalmi hálónak, nem jelentette azt, hogy ne tudná, hogy működik. Nem lehet hétköznapi, alig észrevett nő, aki Bickfordban él, ha Brookson keresztül Bickford részévé lesz. Miért nem viselkedik Brooks úgy, mint egy átlagos férfi? Lefeküdtek egymással. A férfi megkapta, amit akart. Most tovább kellene lépnie a következő kihívásra. Amikor valaki megragadta a karját, gondolkodás nélkül reagált. Tisztán ösztönből perdült hátra, öklével sújtva a támadó felé. A testét is belevitte az ütésbe, csípőjével adva lendületet neki. Brooks egyik kezével lecsapta a lány öklét egy hajszállal azelőtt, hogy az becsapódhatott volna, s meg kellett vetnie a lábát, nehogy hátratántorodjon. – Hé! – Sikerült az azt követő ütést is kivédenie, igaz, csak alig. – Remek reflexek, Xena. – Ne haragudj! – A sima piaci látogatás kezdett rémálomba fordulni. – Megijesztettél. – Észrevettem. Szerencsére nekem is remek reflexeim vannak. Máskülönben most újabb zúzódást szereztem volna az arcomra. – Nagyon sajnálom. – A lány most mereven beszélt. – Hátulról jöttél rám, megragadtad a karom. – Felfogtam. – Mintegy megnyugtatásul, Brooks megsimogatta a lány haját. – Kicsim, előbb vagy utóbb el kell mondanod, ki bántott. – Ne beszélj így velem! Semmi sem úgy történik, ahogy kellene. Megkaptad, amit akartál. – Azt hiszem, mi megkaptuk a helyes, és igen. Miért nem mondod el, hogy szerinted hogyan kellene történnie a dolgoknak? – Most el kellene menned. – Abigail idegesen a hajába túrt, és körülnézett. – Nem tudom ezt most itt megbeszélni. Nem is értem, mi megbeszélni való van rajta. Már egyáltalán nem is kellene érdeklődnöd utánam. – Ahhoz képest, hogy milyen okos vagy, oltári nagy butaságokat tudsz beszélni. Azért feküdtem le veled, mert érdekeltél. S miután már voltunk együtt, most még jobban érdekelsz. 224

– Miért? Nem, ne is válaszolj! Mindig mindenre van válaszod. Teljesen összezavarsz. Nem akarok így érezni. – Hogy? – Nem tudom! El kell mennem a piacra, haza kell mennem, be kell fejeznem a munkámat, és... – Levegőt kell venned. – Brooks a lány vállára tette a kezét. – Lélegezz, Abigail! – Levegőt kell vennem. – Abigail lehunyta a szemét, így próbálva leküzdeni a pánikrohamot. Jaj, édes istenem, miért is nem maradt otthon? – Remek, most vegyél még egy levegőt. Csak nyugodtan, ez a titka. Na, már most, a következőt fogjuk csinálni. – Ne mondd meg nekem, hogy mit csináljak! Elméletileg szó sem lehetne itt semmiféle „mi”-ről. – Márpedig nyilvánvaló, hogy van. Mi lenne, ha úgy mondanám: a következőket javaslom? Menjünk át az irodámba. Ott leülhetnél, ihatnál egy pohár vizet. Abigail megrázta a fejét. – A piacra kellett mennem. – Rendben, akkor menj a piacra. Később, mondjuk, úgy hat-fél hét körül átmegyek hozzád. Viszek néhány szelet húst, és grillen megsütjük. Megvacsorázunk, utána meglátjuk, el tudjuk-e rendezni ezt a dolgot. – Semmi szükség rá, hogy együtt vacsorázzunk, vagy bármit is elrendezzünk. Nincs más dolgunk, mint... Brooks nagyon gyengéden, nagyon halkan a lány ajkához érintette az ajkát. Amikor felemelte a fejét, Abigail remegve felsóhajtott. – Van egy sejtésem, hogy mi az, amit nem akarsz érezni. De érzed, és én is érzem. Ez azt jelenti, hogy meg kell beszélnünk, el kell rendeznünk. – Nem fogsz elmenni. – Nézzük meg előbb, mire jutunk. Ha úgy hozza a sors, akkor elmegyek. Nem akarok fájdalmat okozni neked, Abigail, és mindent el fogok követni, nehogy boldogtalanná tegyelek. De amikor két ember érez egymás iránt valamit, azt tisztelni kell annyira, hogy legalább megpróbálják kideríteni, hogyan tovább. 225

– Nem érted. – Nem, édesem, tényleg nem. De szeretném megérteni. Gyere, elkísérlek a piacra. – Nem akarom, hogy visszagyere velem. Szeretnék egyedül lenni. – Rendben. Este találkozunk. Még egy beszélgetés, gondolta Abigail, miközben elsietett. Még egy, ahol nyugodt és racionális lesz. Egyszerűen elmagyarázza a férfinak, hogy őt nem érdekli egy kapcsolat, és nem is hajlandó kapcsolatba bonyolódni. Túlságosan is lefoglalja a munkája ahhoz, hogy vacsorákra, társaságra és éjszakai vendégekre időt tudjon szakítani. Határozott lesz, és a férfi értelmes ember módjára el fogja fogadni az érveit. Véget vetnek annak, aminek sohasem lett volna szabad elkezdődnie, méghozzá barátságosan vetnek véget. És minden újra csendes lesz. Amint hazaér, gyakorolni fogja, mit mondjon, és hogyan mondja. Mire Brooks jön, felkészült lesz. Félretette a gyakorlást, emlékeztetve magát, hogy a munka az elsődleges a számára. Mindig is az volt és az lesz. A kategorizálás talán egy kicsit bonyolultabbnak bizonyult, mint várta, de gondosan átvizsgálta az összegyűjtött adatokat, módosított egy-két dolgot, s végül megírta az e-mailt. Néhány információ, amelyet hasznosnak találhat. Köszönöm a figyelmét, és bármely akciót, amelyet megfelelőnek ítél. Tvoj drug A korábban kifejlesztett rendszert használva, több állomáson átfuttatva elküldte az üzenetet, aztán megszüntette az ideiglenes felhasználói fiókot. Mint már oly gyakran, most is eszébe jutott, hogy minden bizonnyal élvezné, ha kommunikálhatna az FBI-ügynökkel, kicserélhetnék gondolataikat, véleményüket, de kénytelen volt beérni azzal, hogy összegyűjtögeti számára az információkat a memókból és fájlokból, amelyekbe be tudott törni. Miután megszüntette a felhasználói fiókot, levédte és elzárta a saját példányát a megszerzett információkból. 226

– Sétálni megyünk – szólt oda Bertnek – és séta közben gyakorolni fogom, hogy mit mondjak ma este Brooksnak. Holnaptól minden visszazökken a régi kerékvágásba, ahogy annak lennie kell. Ráadásul dolgoznunk is kell a megélhetésért, nem igaz? Miközben zsebre tette a kulcsait, Bert a lábához dörgölőzött. – Találkoztam ma egy másik kutyával. Nagyon aranyos. Azt hiszem, te is kedvelnéd. Amikor kilépett, Bert követte. – Biztosan örülnél egy barátnak. Jövőre szerzek egy kölyökkutyát. Majd te segítesz nekem kiképezni, és remek társ lesz mindkettőnknek. Nem is kell más nekünk, ugye? Nincs másra szükségünk. Berttel a nyomában Abigail hátrasétált, és megnézte a veteményeskertet. – Ráférne egy kis kapálás, gyomlálás, és azt hiszem, itt az ideje, hogy néhány virágágyásra is gondoljak. Az elmúlt egy-két napban elvonták a figyelmemet, de holnaptól visszatérünk a megszokott napirendhez. Többet kell dolgoznom a víruson. Egy nap majd, Bert, amikor eljön az ideje, és tökéletesítettem a vírust, megfertőzzük Volkovék rendszerét, mint a pestis. Felsóhajtott. – De most nem gondolhatok erre. Most a jelenlegi helyzettel kell foglalkoznom. Lehúzta a cipzárt a dzsekijén, kezét a pisztoly agyára tette. A vadszilva virágot bontott, a szirmok illata lengte be a levegőt. A zöld lombsátrak és a szomorúfűz csipkés levélujjai a csörgedező patak felé nyújtóztak. Az erdei ibolyák gyönyörű lila szőnyeget terítettek a talajra. A csendben, az illatok és színek közt Abigail megnyugodott, ahogy a napfényben és az árnyékban sétált. Bert a várakozás izgalmától reszketve nézett rá, és amikor Abigail jelzett neki, hogy mehet, boldogan rohant le a lejtős patakparton, és hatalmas csobbanással merült bele a vízbe. Abigail felkacagott, mint mindig, amikor látta, hogy a behemót állat úgy pancsol a patakban, mint egy kisbaba a medencében. 227

Adott neki egy percet, miközben a sűrűt fürkészte. Madarak daloltak, csicsergésüket egy ebédre vadászó harkály harsány kopogása kísérte. A lombkoronákon átszűrődő napfény álomszerű homályt varázsolt a fák közé. Abigail tudta, hogy később, ahogy továbbsétál, kivilágosodik a kép, és a táj kinyílik a hegyek felé. Szerette nézni a hegyek-völgyek váltakozását. És itt, a puha félhomályban, a madárdal és a patak mormolása, a kutya önfeledt játéka mellett, itt sokkal inkább otthon érezte magát, mint a házban. Venni fog egy padot. Igen, később majd keresgél egy kicsit a neten, és biztos talál valamit, ami szerves anyagból készült, valami erdőre emlékeztetőt. Valamit, ami úgy fest, mintha itt nőtt volna. Persze padok nem szoktak nőni az erdőben, de olyan illúziót keltene, mintha így lenne. És akkor ott ülhetne, ahol kinyílik a világ a hegyekre, miközben a kutyája a patakban játszana. Egy nap talán annyira biztonságban fogja érezni magát, hogy könyvet is hoz magával. Leül a padra az ő erdejében, a távolban húzódó hegyekkel, és olvas, miközben Bert pancsol. De nem gondolhat most a jövőre. A mosttal kell foglalkoznia, és az előtte álló estével. – Rendben. – Jelzett a kutyának, és bölcsen távol maradt, mialatt Bert kirontott a patakból, és kisebb viharnyi vízmennyiséget rázott ki a bundájából. – Brooks – kezdte, már séta közben. – Bár vonzónak talállak, és nagyon élvezem veled a szexet, nem vagyok abban a helyzetben, hogy viszonyt folytassak... nem, ez így nem jó... Nem óhajtok viszonyt kezdeményezni. Igen, ez határozottabb. Nem óhajtok viszonyt kezdeményezni. Brooks meg fogja kérdezni, miért. Ez az ő módszere, és kell, hogy megfelelő válaszom legyen rá. A munkám elsőbbséget élvez minden szempontból, és nemcsak rengeteg időmet veszi el, de nagy figyelmet is igényel. Abigail elismételte néhányszor, különböző hangsúllyal próbálkozva. – Ennyinek elégnek kellene lennie, de Brooks állhatatos. Mondanom kell neki valamit arról, hogy milyen nagyra értékelem a figyelmét. Nem akarom feldühíteni vagy felidegesíteni, sem a 228

büszkeségét megsebezni. Hálás vagyok az érdeklődésedért. Igazán hízelgő. Igen, a hízelgő jó szó. Nagy lélegzetet vett, megkönnyebbülve, hogy a pánik nem jelentkezett újra. – Igen – ismételte –, mondhatom, hogy igazán hízelgő az érdeklődésed. És ez így igaz. Könnyebb őszintének lenni, ha az ember igazat mond. Hízelgő az érdeklődésed, és nagyon élveztem a veled való társalgást. Vajon meg kell újra említenem a szexet? Ó, istenem! Hogy szokták ezt az emberek csinálni? Egyáltalán miért szokták? Az egész olyan bonyolult és kínos. A nap felé fordította az arcát, ahogy kilépett a fák közül, és belélegezte a meleget és a fényt. A hegyek felé nézve eltűnődött azon, mennyi ember él arra, a legkülönfélébb kapcsolatrendszerekkel. Szülő, gyerek, testvér, barát, szerető, tanár, munkáltató, szomszéd. Hogy csinálják? Hogy tudják összekeverni, vegyíteni azt a sokféle szükségletet és dinamikát, hogy tudnak zsonglőrködni vele? Az a sok elvárás és érzés... Sokkal könnyebb csendben és magányosan élni, a saját ritmusod szerint, a saját céljaidnak, amelyek megfelelnek az igényeidnek és elvárásaidnak anélkül, hogy folyton figyelembe kellene venned mások elvárásait és igényeit. Az anyja ezt csinálta, és Susan Fitch igazán sikeres minden fronton. Igaz, a lánya a végén csalódásnak bizonyult, de az is csak akkor történt, amikor bekerült a képbe az a másik egyéniség. – Nem vagyok az anyám – mormolta maga elé Abigail, ahogy kezét a kutya fejére tette. – Nem akarok az lenni. De még ha akarnám is azokat a kapcsolatokat és bonyodalmakat, akkor sem engedhetem meg magamnak. Nem lehetséges. Szóval próbáljuk el újra. Bár vonzónak talállak... – kezdte újra. Közel egy órát dolgozott a beszéd hangsúlyán, szerkezetén, tartalmán, még a szóhasználaton is, egyre finomítva, miközben Berttel lassan hazasétált. Feltételezve, hogy egy vacsora mellett folytatott megbeszélés civilizált hangnemben zajlik, kinyitott egy üveg shirazt, és ivott egy fél pohárral, hogy megnyugtassa az idegeit. Fél hétkor úgy kellett 229

magára parancsolnia, hogy ne járkáljon, vagy ne töltsön magának még egy fél pohárral. Amikor háromnegyed hétkor Brooks autója befordult a ház elé, Abigail idegei ismét pattanásig feszültek. A beszédet ismételgette a fejében, hogy megnyugodjon, miközben az ajtóhoz ment.

230

15 Igazán jó ránézni a férfira, gondolta Abigail. Beletelik majd egy kis idő, mire a közelében tapasztalt kémiai reakció megszűnik. – Ne haragudj, hogy késtem – sétált fel a verandára Brooks, karján a bevásárlózacskóval. – Közbejött egy-két dolog. – Semmi gond. – Szia, Bert – borzolta meg a kutya fejét Brooks, ahogy belépett a házba. Aztán elfordult kissé, hogy megcsókolhassa a lányt. – Hogy vagy? – Jól, köszönöm. Bevihetem a zacskót a konyhába? – Majd én. – Fejével a pulton lévő bor felé intett, miközben letette a zacskót. – Jó választás. – Steaket mondtál, és ez a bor jól illik a vörös húshoz. – Remek, mert hoztam néhány szép hátszínszeletet. – Nem mondtad, mit akarsz csinálni a steakkel, ezért nem tudtam, mit készítsek hozzá. – Semmit, mindent hoztam magammal. – Azzal Brooks két nagy adag krumplit és egy zacskó vegyes salátát húzott elő. – Mi ez? – bökött Abigail a zacskóra. – Saláta. Vegyes zacskós saláta. – Zacskós saláta? – Idegessége ellenére a lány ajka mosolyra húzódott. – Rengeteg friss zöldségem van, amiből salátát lehet készíteni. – De az azt jelenti, hogy meg kell pucolni, fel kell aprítanod, és így tovább. A zacskós saláta szépsége éppen abban áll, hogy már készen van. Miért nem ülsz le? Addig elkészítem a krumplit. Abigail nem gondolta, hogy le kellene ülnie. Azt nem gyakorolta, hogy leüljön.

– Szeretnéd, ha a vacsora előtt sort kerítenénk a beszélgetésünkre? – Csak egy lesz? – Hogy mondod? Brooks ránézett, miközben a krumplit a mosogatóhoz vitte. – Csak egy beszélgetésünk lesz? Mit szólnál ahhoz, hogy beszélgessünk vacsora előtt, alatt és után? – Igen, persze, természetesen. De én a jelenlegi helyzet megbeszélésére gondoltam. Kezdjünk most bele, vagy jobb szeretnéd, ha várnánk vele vacsora utánig? – Milyen helyzetre gondolsz? – Rád és rám... erre a kapcsolatra. A kettőnk közt lévő interperszonális kapcsolatra. Brooks letette a krumplit a pultra, és olyan melegen rámosolygott, hogy Abigailnek megsajdult a szíve. – Interperszonális kapcsolat? – fogta két tenyere közé a lány arcát. – Valósággal megőrülök érted! – jelentette ki, és megcsókolta Abigailt. Hosszan, erősen, míg a sajgás végül elenyészett – Nem bánnád, ha öntenék magamnak abból a borból? – É-én... igen. Nem. Úgy értem, nem bánom, ha töltesz. Meg kell tárgyalnunk... – Tudod, ez úgy hangzik, mintha politizálni akarnál. – Egy pillanatig összehúzott szemmel nézte a sütőt aztán berakta a krumplit sülni. – Mi lenne, ha a beszélgetni szónál maradnánk? – Rendben. Beszélgetnünk kell. – A kettőnk interperszonális kapcsolatáról? Abigail háta reflexszerűen megmerevedett. – Gúnyt űzöl belőlem. – Csak egy kicsit. Beletelik egy kis időbe, amíg a krumpli elkészül. Addig leülhetnénk. Begyújthatnék a kandallóba. Túl barátságos, gondolta Abigail. – Brooks. – Ezek szerint ki tudod mondani. – Mit? – A nevemet. Ez az első alkalom, hogy kimondtad. – Nem lehet igaz. Vagy mégis? Teljesen összezavarsz. Még bele sem kezdtem, és máris összezavartál. 232

– Amiatt aggódsz, ami kettőnk közt történik. Igazam van? Abigail nagy levegőt vett, megkönnyebbülve attól, hogy végre elkezdték. – Bár vonzónak talállak, és élveztem veled a szexet, nem óhajtok viszonyt folytatni veled. – Már folytatsz. – Én... micsoda? – Az viszony, ami köztünk van, Abigail, szóval már máris folytatsz egy viszonyt. – De nem állt szándékomban. Nem akarom folytatni ezt a viszonyt. – És miért is nem? – Hízelgő az érdeklődésed, és élveztem a beszélgetéseinket. Mindamellett a munkám rengeteg időt és teljes összpontosítást igényel. Jobb szeretem, ha semmi nem vonja el a figyelmemet, és biztos vagyok benne, hogy te is alkalmasabb partnerre vágysz, olyanra, aki a társaságban is megállja a helyét. Brooks belekortyolt a borba. – Ezt gyakoroltad? Gyakoroltad bizony – szegezte ujját a lányra. Abigail egész testében megdermedt a döbbenettől. – Fel nem foghatom, miért mulattat téged a tény, hogy biztos akartam lenni abban, tisztán és világosan ki tudom fejteni a gondolataimat és a véleményemet a témában. A kimért, jeges hang egyáltalán nem fagyasztotta le a férfi vigyorát. – Szerintem ebben az ügyben inkább az én oldalamon kellene állnod. – Ez csak egy másik módja a véleménynyilvánításnak, amely a te remek magyarázatod. – Igen, szerintem nagyon is sokat számít. Abigail, ha jól sejtem, rengeteget dolgozhattál ezen a kis beszéden, mert a nagy része marhaság. – Ha képtelen vagy értelmesen megbeszélni a dolgokat, akkor jobb, ha elmész. Brooks, kezében a borospohárral és a pultnak dőlve olyan nyugodt volt, mint amilyen merev a lány. 233

– Te nem azt tervezted, hogy megbeszéljük a dolgokat. Arra készültél, hogy előadod a jól begyakorolt szónoklatodat, én pedig az elvárásaidnak megfelelően eloldalgok. Ha kint akarsz tudni a házból, Abigail, akkor azt hiszem, el kell mondanod, mi a baj, mitől félsz és mit érzel. – Megmondtam, nem érdekel a dolog. – De nem mondtál igazat. Nem óhajtok olyan nővel lenni, aki nem akar engem. Szóval, ha ez a helyzet, mondd meg egyenesen, de legyen benned annyi udvariasság és tisztelet, hogy megmondod az okát is. Én megsütöm a húst, rendesen megvacsorázunk, és utána elmegyek. Ez így tisztességes. – Már megmondtam. A munkám... – Abigail. A világ minden türelme benne volt ebben a szóban, és ez feltüzelte a lányt. – Miért nem mennek veled úgy a dolgok, ahogy menniük kellene? Miért nem tudsz logikusan válaszolni? Nem tudok olyan emberrel vitatkozni, aki nem hajlandó racionálisan gondolkodni. – Nem akarlak felidegesíteni, de az én szemszögemből nézve annyira racionálisan gondolkodom, ahogy bárki más tenné a helyemben. – Akkor hagyd abba! – Hagyjam abba a racionális gondolkodást? Abigail a magasba lökte a kezét. – Képtelen vagyok gondolkodni! – Válaszolj nekem egy kérdésre. Érzel irántam valamit? – Nem akarok. – Ezt határozottan igennek veszem. Miért nem akarsz? – Mert nem tudom, hogy mit kezdjek az érzéseimmel. Veled. Ezzel az egész helyzettel. Csak megint nyugalmat akarok magam körül. Csendet. A mindennapok rutinját. Szerintem ez teljesen ésszerű. – Hangjából ismét pánik csendült ki, de Abigail nem tudott küzdeni ellene. – Ha itt vagy, nincs csend és nyugalom, minden kibillen a megszokott egyensúlyból, és megjósolhatatlan, mi következik. Még a piacra sem mehetek el, mert egyszerre csak veled sétálok, és az anyáddal beszélgetek, meg egy kölyökkutyával 234

játszom, és az anyád őszibarackos teával kínál. Csak annyit akarok, hogy hagyjanak békén. Azt tudom, hogyan kell egyedül élni. – Vegyél levegőt. – Nem akarok levegőt! – Édesem, te remegsz, és alig kapsz levegőt. Tarts egy kis szünetet, vegyél levegőt és csillapodj le. – Ne babusgass! Tudok én törődni magammal. Tizenhét éves korom óta én gondoskodom magamról. Senkire sincs szükségem. Brooks kinyitotta a biztonsági rácsot. – Gyere, Bert – szólt oda a kutyának, és Abigailt kézen fogva maga után húzta a lányt a szabadba. – Ha ez a helyzet, akkor nagyon hosszú ideje már, hogy senki sem volt hajlandó törődni veled, s csak ismételni tudom magam, ki a fenét érdekel. Most pedig, a rohadt életbe, lélegezz! – Ne káromkodj itt nekem! – Lélegezz, és akkor nem kell káromkodnom! Abigail elhúzódott a férfitól, és a veranda oszlopának támaszkodott. A lélegzetvétellel együtt a könnyek is előtörtek, ezért arcát a fához szorította. – Térdre akarsz kényszeríteni, erről van szó. – Brooks az arcát dörzsölgetve próbálta összeszedni magát. – Abigail, ha én vagyok a felelős a boldogtalanságodért, esküszöm, elmegyek. De isten szent nevére, bárcsak megengednéd, hogy segítsek neked! – Nem tudsz segíteni. – Miből gondolod? Abigail a férfi felé fordította az arcát. – Miért érdekel? – Azt mondanám, nincs elég társadalmi viszonyod vagy interperszonális kapcsolatod, ha nem érted, amit mindenki más értene. – Most megint gúnyolódsz rajtam. – Ezúttal nem. – Brooks nem érintette meg, de mint gyengéd simogatás, olyan volt a hangja Abigail felborzolt idegeinek. – Érzek valamit irántad. Még nem rendeztem el magamban, hogy pontosan mit, de tetszenek ezek az érzések. – Ez csak kémiai reakció – csóválta a fejét a lány. 235

– Ahogy mondod. Tanultam kémiát a gimiben, majdnem el is hasaltam belőle. Én teszlek ilyen boldogtalanná? Abigail szeretett volna igent mondani, mert úgy vélte, akkor elmegy a férfi. De nem tudott neki hazudni, amikor Brooks a szemébe nézett. – Nem, boldoggá tesz, amikor látlak. De nem akarom, hogy boldoggá tégy. – Szóval az, hogy boldog vagy, boldogtalanná tesz. – Tudom, hogy ez nem hangzik logikusan, de így pontos. Sajnálom, hogy úgy viselkedtem. – Ne mentegetőzz! – Brooks a zsebébe nyúlt, és egy összehajtogatott, kék zsebkendőt húzott elő. – Tessék. – Köszönöm – szipogott Abigail, magát is megvetve. – Kérdezni fogok valamit. Ha nem vagy rá felkészülve, hogy válaszolj, akkor mondd meg, de ne hazudj nekem. A férjed, volt férjed, barátod, vagy valaki hasonló bántott? – Nem, nem. Senki hasonló. Senki sem bántott. – Csupa seb vagy. Azt akarod mondani, hogy senki sem bántott fizikailag? – Igen. – Abigail valamivel nyugodtabban törölte meg a szemét a puha, kifakult zsebkendővel, aztán csak nézett kifejezéstelen tekintettel. – Tudok gondoskodni magamról – mondta a melegházat bámulva. – Nincs férjem, fiúm vagy bármilyen más kapcsolatom. – Most már van. Úgy értem, kapcsolatod. – Brooks hozzálépett, és egyik kezével felemelte a lány állát, míg a másikkal letörölte a könnyeket. – Most aztán ki kell találnod azzal a sok eszeddel, hogy hogyan birkózz meg vele. – Én nem vagyok olyan, mint a többi ember, Brooks. – Kivételes ember vagy. Miért ne lehetnél az? – Te ezt nem érted. – Akkor segíts megértenem. Mennyit mondhat el neki? Ha Brooks megérti, legalább részben, talán azzal be is fejeződik a dolog. – A boromat akarom. – Hozom. – Mielőtt Abigail egy szót is szólhatott volna, Brooks már be is fordult a konyhába. A lány arra használta fel ezt a fél 236

percet, hogy rendezze a gondolatait. Nincs értelme több időt kérni a felkészülésre, mondta magának. – Nem akarom, hogy helyettem csinálj meg dolgokat – kezdte, amikor a férfi visszatért a pohárral. – Számomra fontos, hogy mindent én magam csináljak. – Most a borról beszélsz? Komolyan? – Brooks a lépcsőhöz ment a saját poharával, és leült. – A jó modor is fontos. Ez pusztán udvariasság. Az anyám nagyon rátermett és rendkívül független nő, de neki is odavinném a pohár bort. Abból, ahogy ismerlek, amit rólad tudok, úgy vélem, te is nagyon rátermett nő vagy, de ez nem jelenti azt, hogy nem lehetek hozzád udvarias. – Ostobaság, tudom. – Kicsit elveszetten nézett le a kezében tartott zsebkendőre. – Utálom, amikor ostobán viselkedem. Mindegy, nem ezt akartam mondani. – Gyere, ülj le ide mellém, és mondd el, amit szerettél volna. Abigail egy pillanatig habozott, aztán leült a férfi mellé, miután jelzett Bertnek, hogy kimehet az udvarra. – A legtöbb dolgot meg tudom csinálni, de nem hiszem, hogy képes vagyok fenntartani egy viszonyt. – Mert? – Amikor az anyám úgy döntött, hogy gyereket akar, donort keresett. – Ezek szerint nem volt senkije. – Nem, senki olyan, akivel szeretett volna utódot nemzeni. Utódot nemzeni, gondolta Brooks. Milyen sokatmondó szavak! – Eljutott arra a pontra az életében, hogy gyereket akart. Nem, ez így nem pontos – döntötte el Abigail. – Utódot akart, és rendkívül különleges, a legkisebb részletekig meghatározott elvárásai voltak a donorral szemben. Az anyám roppant intelligens nő, és érthető módon egy roppant intelligens... utódot akart. Az elvárásai közt szerepelt a magas értelmi szint és a jó egészség, beleérte a donor egész családjának az egészségi állapotát. Fizikailag is voltak követelményei, csinos külső, jó testfelépítés, ellenálló képesség. – Értem. – Amikor megtalálta a megfelelő donort, megtervezte a fogantatás pontos dátumát, mesterséges megtermékenyítés által, s gondosan 237

ügyelt arra, hogy a nap ne legyen összeütközésben semmilyen személyes vagy szakmai eseménnyel. Természetesen a lehető legjobb terhesgondozásban részesült, ami csak megfizethető, és szintén a pontosan megtervezett napon császármetszéssel jöttem a világra. Tökéletesen egészséges voltam, a megfelelő súllyal és méretekkel. Addigra természetesen már fogadott dadát, így a legkiválóbb gondozásban részesültem. Rendszeresen megvizsgáltatott, hogy biztos lehessen benne, az előírtaknak megfelelően fejlődök. A boldog madárdal legalább annyira nem tűnt idevalónak, mint a hirtelen felbukkanó kolibri szemkápráztatón örvénylő röpte a vörös szegfűvel teli cserép felé. – Onnan tudod mindezt, hogy kiderítetted, vagy ő mondta el neked? – Ő mondta el. Mindig is tudtam. A tudás a neveltetésem része volt. A neveltetésem és a testi egészségem mindig is az első helyen álltak. Az anyám kivételesen gyönyörű nő, így némi csalódást okozott számára, hogy noha a vonásaim meglehetősen kellemesek és a színeim is elfogadhatók, megjelenésben nem értem el azt a szintet, amiben reménykedett. De az értelmi szintem, a motorikus képességeim és az emlékezőtehetségem kiküszöbölték ezt az apró csorbát. Mindent egybevéve elégedett volt velem. – Ó, kicsim! Abigail meggörnyesztette a vállát, amikor Brooks átölelte. – Nem kell, hogy sajnálj. – Pedig ezt most kénytelen leszel lenyelni. – Azért mesélem el mindezt neked, hogy megértsd az alapvető genetikai felépítésemet. Az anyám, noha egészében véve elégedett volt velem, sohasem szeretett, és nem is óhajtott szeretni. Sohasem fogadta el, hogy lehetnek saját céljaim, vágyaim, terveim. Ő már mindent megtervezett nekem, s természetesen abban is nagyon specifikus és részletes volt. Sokáig azt hittem, azért nem szeret, mert valamilyen területen nem ütöm meg az elvárásainak megfelelő szintet, de aztán rájöttem, hogy egyszerűen csak nem szeret. Nem képes szeretni, nincs hajlama rá, mint ahogy az a képessége is hiányzik, hogy kimutassa a gyengédségét. Tekintve a genetikai 238

felépítésemet és a környezetet, ahol felnőttem, valószínűleg belőlem is hiányzik ez a képesség. Bár nincs meg bennem a képesség egy kapcsolat kialakítására, tisztában vagyok vele, hogy az érzelmek és a gyengédség elsődleges tényezők egy kapcsolat fenntartásában. Még ennyi marhaságot! – gondolta Brooks, de a választ sokkal körültekintőbben fogalmazta meg. – Tisztázzuk, jól értem-e. Azért, mert az anyád rideg, önző teremtés, aki úgy tűnik, a sivatagi bolha érzelmi szintjén áll, úgy véled, hogy genetikailag arra vagy kódolva, hogy olyan légy, mint ő. – Ez így nagyon durva. – Tudok durvább is lenni. – Nincs rá szükség. Ha tekintetbe vesszük a genetikát és a környezetet, amit gyakran öröklöttnek és tanultnak is definiálnak... – Tudom, mi az, a fene vigye el! – Most haragszol. – Ez rendkívül enyhe kifejezés arra, amit érzek, de nem rád vagyok dühös. Hadd kérdezzek valami mást. Ha genetikailag ennyire képtelen vagy a szeretette és gyengédségre, hogyan lehetséges az, hogy szereted azt a kutyát, és az is szeret téged? És ne is gyere azzal, hogy a nevelés teszi. – Szükségünk van egymásra. – A szükség csak egy része a dolgoknak. Ha megsérülne vagy megbetegedne, és nem tudná többé ellátni az őrkutya szerepét, megszabadulnál tőle? – Dehogy! – Mert az rideg, önző, sőt egyenesen gonosz tett lenne, te pedig egyik sem vagy. Mégpedig azért nem, mert szereted. – Ő csak egy kutya, nem ember. Vannak olyanok, akik szeretik az állatokat, és ragaszkodnak hozzájuk, de az emberek iránt nem tudnak így érezni. – De te érzel valamit irántam. Mivel erre nem volt jó válasza, Abigail csak nézett maga elé. – Mi van az apáddal? – Donorral.

239

– Rendben, mi van a donorral? Ha az anyád nem is mondta el, hogy ki volt, te biztosan megkerested. Túl okos vagy, hogy hagyd csak úgy elsiklani. – Nem mondta meg a nevét, sem más tudnivalót róla. Amikor tizenkét éves voltam... hozzáfértem az információhoz. – Anyád megtartotta a fájlokat. – Arra a következtetésre jutottam, hogy fontos volt számára követni, hogyan alakul a férfi egészsége, hogy tudomást szerezzen az esetleges problémákról. Szóval, igen, megtartotta a fájlokat, én pedig feltörtem őket. – Tizenkét évesen. – Mindig is érdekeltek a számítógépek. A férfi fizikus. Nagyon sikeres és elismert. A húszas évei elején járt, amikor spermát adott. Néhány évvel fiatalabb az anyámnál. – Tud rólad? – Nem. – Kapcsolatba léphettél volna vele. – Minek? Miért borítottam volna fel az életét, a családja életét? Csak biológiai kapcsolat van köztünk, semmi más. – Családja van – állapította meg Brooks. – Igen. Harmincegy évesen nősült. Abban az időben, amikor hozzájutottam az információhoz, egy gyereke volt, és a másodikat várták. Most három gyereke van, és én nem vagyok köztük. Én csak egy adományozás eredménye vagyok. – Még mindig nős? – Igen. – Szóval ő tud kapcsolatot kialakítani és fenntartani, és te az ő génjeit is örökölted. Egy percig, egy nagyon hosszú percig Abigail a kolibri röptét nézte – a zafír villanását egészen addig, míg a madárka el nem tűnt a szeme elől. – Miért akarnál olyasvalakivel lenni, akinek a személyes kapcsolatok iránti hajlama és képességei visszamaradtak a fejlődésben?

240

– Talán tetszik a gondolat, hogy figyelhetem, sőt részese lehetek annak, amint kifejlődnek. Aztán ott van még az a tény, hogy beléd bolondultam. Add össze ezt a kettőt. – Más okai is vannak, amiért ezt nem folytathatom, de azokat nem mondhatom el. – Még nem mondhatod el. Tudom, hogy menekülsz valami elől, félsz valamitől, méghozzá annyira, hogy kutyát tartasz, egy rakat fegyvert, és olyan biztonsági rendszert építettél ki, amit bármelyik bank elfogadna. Bármitől félsz is, zárt ajtók mögött tartod. Szó szerint és képletesen is. Ha majd eléggé megbízol bennem, ha majd rájössz, hogy a segítség kérése nem azonos a gyengeséggel, akkor szólj nekem. Most azonban be kell gyújtanom azt a grillsütőt. Abigail felállt, amikor Brooks is. – Az érdeklődésed mekkora hányada fakad abból a kíváncsiságból, hogy mi lehet a zárt ajtó mögött? A lány őszinteséget akar, talán jobban, mint a legtöbben, így őszinte lesz vele. – Azzal kezdődött. Még most is kíváncsi vagyok, mert egy zsaru mindig kíváncsi. De most? Amikor kinyitottad azokat a zárakat, még ha csak résnyire is, Abigail, megfogtál. Megfogtál – ismételte, markába fogva és a szívére szorítva a lány kezét. Abigail lenézett a kezére, érezte az erős, határozott szívdobbanásokat. És elengedte magát, megengedte magának, hogy a kezére hajtsa az arcát. Amikor a férfi karja átölelte, szorosan lehunyta a szemét, és döntötték az érzelmek, keményen és gyorsan. Az érzelmek, hogy egy hűvös tavaszi éjszakán valaki a karjában tartja, valaki, aki törődik vele. Olyan volt ez, mint egy csoda, még egy olyan embernek is, aki nem hisz a csodákban. – Még mindig nem tudom, mit kezdjek ezzel, mit kezdjek veled. Bármelyikkel. – Lássuk, mi lesz belőle. – Megpróbálhatom. Itt tudsz maradni ma éjjel? Brooks ajkát rányomta a lány feje búbjára. – Már azt hittem, sosem kérdezed meg. Abigail hátralépett, és megacélozva magát a férfi szemébe nézett. 241

– Megyek, és készítek valami öntetet a salátádhoz. Látta, hogy Brooks szemében vidám fény csillan. – Az remek lesz. Amikor a lány bement a házba, Brooks odasétált a grillhez, és levette a tetejét. Ó, a lány megfogta, gondolta, jobban, mint hitte, mint kellemes lett volna. De biztos volt benne, hogy hozzá fog szokni, mint ahogy abban is biztos volt, hogy megéri majd az erőfeszítést szép lassan, egyesével meglazítani azokat a zárakat. Chicagóban, alig két sarokra a klubtól, ahol Ilja megismerte Elizabeth Fitchet egy nyári éjszakán, most egy lepusztult lakást járt be, amely az egyik legjövedelmezőbb számítógépes csalásokkal foglalkozó vállalkozásuknak adott otthont. Gyakran ellenőrizte személyesen ezt a területet, így míg a jelenléte némi idegességet keltett, a munka zökkenőmentesen folyt tovább. Néhány operátor azon dolgozott, hogy elektronikus reklámleveleket küldjön szét, amelyek otthonról végezhető munkát, kanadai gyógyszertárakat, online társkeresést, ingyenes letöltést ajánlottak. Néhány ezek közül pénzbevételt fog jelenteni. Ezekkel a telefonnál ülők foglalkoznak majd, akik átverik azon naiv vagy elkeseredett embereket, akik elég ostobák ahhoz, hogy betelefonáljanak. Más levelek egyszerűen hitelkártya-információkat fognak hozni, amelyet személyazonosság-lopásra vagy gyors profit termelésére használnak fel. Itt a költségek alacsonyak voltak, a haszon viszont busás és rendszeres. Ilja maga tervezte meg a kipróbált és jól bevált Nigériai levél egy változatát, amely még mindig az egyik legfőbb bevételi forrásuk volt. Meglehetősen büszke is volt rá. Élvezte ezt a munkát, és jó szellemi gyakorlatnak tartotta. Az üzlet remekül ment, és az előző évtől növekedett is. Hiába volt az online szétküldött figyelmeztetések tömkelege, vagy az esti híradókban bemutatott elrettentő példák tucatjai, az emberi természet kapzsiságán nem kerekedhettek felül. A könnyű pénzkereset lehetőségére tömegével ugrottak a balekok. 242

És nem kellett más fegyver, mint egy számítógép és egy telefon, hogy megszabadítsa az ostobákat a pénztárcájuk tartalmától. Ilja elfogadta az erőszakot, alkalmazta, ha szükséges volt, elrendelte, ha jogos. De jobban kedvelte a vér nélküli bűnözést. Üzletembernek tartotta magát, aki hamarosan megnősül, saját családot alapít. A fiát is üzletembernek fogja nevelni, és a véres munkát másra hagyja. A Korotkijhoz hasonló emberek mindig hasznosak lesznek, de neki magasztosabb tervei voltak majdan születő fiai számára. Élvezettel hallgatta a telefonok csörgését és az „operátorok” hangját, ahogy felolvassák az előírt szöveget, vagy improvizálnak, ha kell. – Igen, otthonról kereshet pénzt. Növelje a jövedelmét, alakítson ki saját napi ritmust. Egy minimális díjért minden tudnivalóval ellátjuk. Természetesen semmi olyannal nem látják el, aminek hasznát tudná venni, de addigra a díj már be lesz fizetve. A díj, amely egy kicsivel kevesebb, mint negyven amerikai dollár. Igazán nem nagy ár azért, hogy valaki megtanulja a leckét. Röviden beszélt a vezetővel, feljegyezte a napi bevételt, aztán az ajtó felé indult. Azt is élvezte, ahogy kórusban felsóhajtanak mögötte megkönnyebbülésükben, amint kilép az ajtón. Hatalomra született, és olyan természetességgel viselte, mint a kedvenc Versace öltönyét. Ilja kilépett az épületből, amely előtt a kocsija várta. Beült a hátsó ülésre, s semmit sem mondott a sofőrnek. Miközben a pompás autó elhúzott a járda mellől, Ilja üzenetet küldött a szeretőjének. Két órán belül ott lesz, addigra készüljön fel. Utána üzent a menyasszonyának is. Késni fog, de nagyon reméli, hogy éjfélre végez a megbeszélésekkel és egyéb üzleti ügyekkel. A kocsi ismét a járda mellé kanyarodott, ezúttal egy étterem előtt, amely aznap este zártkörű rendezvény miatt zárva tartott. Apja ragaszkodott ezekhez a havi találkozókhoz, bár Ilja szerint sokkal hatékonyabban meg lehetett volna oldani skype vagy konferenciahívásokon keresztül. 243

Ennek ellenére Ilja látta némi értékét ezeknek a személyes találkozóknak, ráadásul jó étel, jó vodka és férfitársaság vár rá. Odabent átnyújtotta kasmírkabátját egy csinos, kökényszemű barnának. Amint ideje engedi, szeretné meghúzni a nőt, miközben az csak a fekete keretes szemüvegét viseli. Apja már a központi ebédlőben felállított nagyasztalnál ült néhány más férfi társaságában. Szergej szélesen elmosolyodott, amikor fiát meglátta. – Gyere, ülj le. Késtél. – Még el kellett intéznem valamit. – Ilja lehajolt, megcsókolta apja, majd a nagybátyja arcát. – Megvannak a házak az Ötvenegyedik utcai akcióhoz. Ma este oda akartam adni neked. Tetszeni fog. – Nagyon jó. – Szergej maga töltötte ki fiának a vodkát, mielőtt tósztra emelte volna poharát. Hetvenéves korára is robusztus ember maradt, olyan, aki élvezi és teljesen ki is használja az élet örömeit. – A családra, a barátokra és a jó üzletre! Evés közben megvitatták az üzleti ügyeket. Ezeken a találkozókon hagyományosan mindig orosz étel került az asztalra. Ilja a borscsot kanalazta, miközben a parancsnokok és megbízható katonák jelentését hallgatta. Tiszteletből csak akkor kérdezett, amikor apja egy főbiccentéssel engedélyt adott rá. Aztán a párolt bárány fölött, Ilja számolt be a rá bízott üzletek állásáról. Megvitatták a problémákat – egyik katonájuk letartóztatása drogvádakkal, egy prosti rendre tanítása, egy lehetséges informátor kikérdezése és likvidálása. – A lefizetett rendőrségi embereinkről Misa beszél – jelentette be Szergej. Ilja félretolta a tányérját. Ha túl sokat eszik, nem tudja majd élvezni szeretője odaadását. Bort kortyolgató unokatestvérére nézett. – Pickto még nem volt képes megtalálni az informátort, aki feldobta néhány üzletünket az FBI-nak. – Akkor miért fizetjük? – háborgott Szergej. – Igen, bácsikám, én is pontosan ezt kérdeztem tőle. Néhány eset kapcsán időben figyelmeztetett minket, hogy lépéseket tehessünk az érdekeink védelmében, de nem tudja azonosítani a FBI-on belüli 244

kapcsolatot, vagy a módot, ahogy az információ kiszivárog. Háromra szűkítette le a lehetséges gyanúsítottak körét, de nagyon nehéz bármihez is hozzáférni, olyan szigorúan őriznek minden ezzel kapcsolatos aktát. Több időt és lehetőséget kér. – Úgy érted, több pénzt. – Az állítja, a megvesztegetéshez kell. Misa, aki immáron négy gyermek apja volt jóízűen falatozott tovább. Ilja tudta, hogy kuzinjának nincsen szeretője, akit ki kellene elégítenie. – Nem kérdőjelezem meg a hűségét, de kezdem azt hinni, hogy ő és a másik kettő, akit pénzelünk, nem állnak elég magasan a ranglétrán, hogy megfeleljenek az igényeinknek. – Ellenőrizzük ezt a hármat. Ilja, te és Misa vegyétek kézbe az ügyet. Bármelyik FBI-ügynökről van is szó, és bárki legyen is az informátor, véget kell vetnünk ennek. Pénzbe, emberbe és időbe kerül nekünk. És sértő is. Most Szergej tolta félre a tányérját. – Erről eszembe jut egy régi ügyünk. Ne feledkezzünk meg Elizabeth Fitchről. – Nincs kapcsolata az anyjával – kezdte Ilja. – Annak sem találtunk nyomát, hogy akár egyszer is kapcsolatba lépett volna a rendőrséggel. Ha él is még, rettegésben él. Nem jelent veszélyt. – Amíg él, mindig veszélyes lehet. És megint csak egy szégyenfolt rajtunk. Fizetjük ezt a Keegant, és hasznos is, de nem találja a lányt. A többiek sem tudnak a nyomára bukkanni. Pedig csak egyetlen nőről van szó. Hogyan őrizhetnénk meg a büszkeségünket – csapott öklével az asztalra –, ha egy nő is le tud győzni minket? – Nem adjuk fel a keresését – biztosította apját Ilja. – Nem, sohasem adjuk fel. Ez becsület kérdése. Jakov! – Igen, bácsikám. – Az évek nem hagytak mély nyomot Korotkijon, ahogy nem szoktak azokon, akik élvezik a munkájukat. – Beszélj Keegannel. Emlékeztesd rá, hogy ez fontos. És beszélj Picktóval is. A pénz ösztönző, az igaz, de a félelem is. Intézd el, hogy féljenek. – Igenis, bácsikám. 245

– Remek. Nagyon jó. Most pedig – ütötte össze a tenyerét Szergej –, jöhet a desszert.

246

16 Könnyűnek, majdnem természetesnek tűnt. Abigail eltűnődött, vajon átlépett-e valamiféle határt, és most úgy él, mint más, normális ember, amire mindig is vágyott. Nem tudta, mennyi ideig tarthat ez az állapot, ezért ennek a könnyű, természetes normális létnek minden percét csillogó, értékes kincsként élte meg. Brooks majdnem minden estét vele töltött. Hol Abigail főzött, hol a férfi hozta a vacsorát. Kiültek a verandára, vagy kisétáltak Abigail kedvenc helyére, a hegyekre néző tisztásra. Brooks segített neki a kertben, vagy kopogós römizni tanította az esős estéken, aztán felháborodást színlelt, amikor a lány minden egyes alkalommal legyőzte. Megnevettette. Amikor Brooks megérintette a sötétben, Abigail minden kétsége és aggodalma tovaszállt. Valahányszor felébredt, és ott találta maga mellett a férfit az ágyban, örömteli meglepetést érzett, amely aztán még órákig vele maradt. Brooks mesélt neki a város lakóiról, így a vidám történetekből vagy a mellékesen odavetett félszavakból lassan kirajzolódott benne a kép az itt élő emberekről. Az eladóról, aki a piacon ki szokta szolgálni, kiderült, hogy minden évben ő a július negyedike-i rendezvények piteevő versenyének győztese. A bankigazgató amatőr bűvész, aki gyakran fellép a gyerekeknek szervezett bulikon. Brooks legjobb barátja most várja a második gyereket. Előfordult, hogy Brookst elhívták esténként, és kétszer is megtörtént, hogy az éjszaka közepén szólalt meg a telefonja. Valahányszor Abigail egyedül maradt, még a ház is megváltozott. Nem úgy, mint napközben, amikor egyedül dolgozott otthon a

mindennapok bevált rutinja szerint, hanem úgy, mintha valami nagyon fontos, alapvető dolog hiányozna belőle. Amikor ez történt, Abigail mindent elkövetett, hogy figyelmen kívül hagyja azt a nyugtalanító érzést, hogy ha egyszer mindez véget ér, soha semmi nem lesz már olyan, mint régen. Az élete soha többé nem lesz kiegyensúlyozott, kerek egész, így aztán Abigail csak a jelen pillanatra összpontosított, a percre, az órára, a napra, az éjszakára. Aztán a következőre. Abigail megpróbált lazítani, és kivárni, hogy mi lesz ebből. Egymás mellett álltak, és az imént befejezett virágágyást szemlélték. A növények többsége a melegházban nevelkedett eddig, és látni őket a helyükön, ahová eleve képzelte őket, örömmel töltötte el. Azt is felfedezte, semmit sem von le az öröm mértékéből az, hogy segítsége volt. Szerette ezt az érzést. Tetszett neki, hogy egy kicsit koszos, egy kicsit izzadt, és elégedettséggel töltötte el a tudat, hogy a korábban összeállított spenótos lasagnát csak be kell raknia a sütőbe. – Szép – jelentette ki. – Csodaszép – javította ki Brooks. – Csodaszép. De néhány héten belül még ennél is szebb lesz. Jó volt, hogy segítettél. – Valóban? – vigyorgott rá a férfi. – Valóban. Kérsz egy sört? – Ügyeletes vagyok, inkább ne. De egy kólát elfogadok. – Jó. Ilyen egyszerű, gondolta Abigail, miközben bement a házba. Szeretett italt vinni a férfinak, főzni neki. Felfedezte, hogy milyen komoly elégedettséggel járhat, ha az ember másra is főz, nem csak magára. De azt is szerette, amikor Brooks felajánlotta, hoz haza pizzát vagy valami kínait, vagy feldob a grillre néhány húsgombócot. Azt hitte, zsúfolt lesz a háza, az élete, a mindennapjai, ha Brooks is helyet kap benne, de mégis inkább tágasabbnak tűnt. Aggódott, hogy a munkája – az üzleti tevékenysége és a személyes ügyei – látja kárát, ha valaki más lefoglalja az idejét, de sohasem volt még ennyire eredményes, mint az elmúlt néhány hétben. Rengeteg apró feladat és 248

mindennapi elfoglaltság kevesebb időt vett igénybe így, hogy a férfi a segítségére volt, vagy elvégezte maga. Nem éltek együtt, emlékeztette magát Abigail, miközben kólát öntött a jégre. Azt nem engedhette, hogy odáig jusson a dolog. De Brooks tisztálkodókészlete ott állt a fürdőszobapolcon, és néhány ruhája is bent lógott a szekrényben. Abigail szerette nézegetni őket, amikor a férfi nem volt a közelben. Csak egy pillantást vetni az ingére, a borotvájára vagy a zoknijára. Kézzelfogható bizonyítékai voltak annak, hogy a férfi valóban jelen van az életében. Vagy abban az életben, amelyet próbált felépíteni. A kutya ugatását és Brooks nevetését hallva kinézett az ablakon. Bert egy sárga teniszlabdát üldözött úgy, mintha az élete múlna rajta, hogy elkapja. A játék nem csupán jó szórakozást jelentett, hanem remek gyakorlatozást is. De akkor is furcsa volt látni, hogy a kutya ilyen könnyedén engedelmeskedik a férfinak. Ami, gondolta. Igen, barátok lettek. Abigail felkapta a saját poharát, amelyben jeges víz volt, és a férfi kólájával együtt kivitte. – Köszönöm. Ez a kutya egészen Texasig üldözné azt a labdát, ha el tudnám odáig dobni. – Élvezi, hogy futkározhat, és jót is tesz neki. Szereti, ha te dobálod a labdát, mert messzebbre tudod hajítani, mint én. – Jó kis edzés nekem is. Ha ez így megy tovább, szombaton már nem is kell gyakorolnom a pályán. Abigail megkönnyebbült, amikor megszólalt a telefon. Legalább nem fogja még egyszer megkérni, nem fogja győzködni. De tudta, Brooks azt szeretné, ha elmenne vele a parkba szombaton, amikor a férfi softballozik. Abigail azonban még nem készült fel, s fogalma sem volt, felkészül-e valaha is arra, hogy szembenézzen azzal a sok emberrel, aki kijön a meccsre, beszélgessen velük, vagy beszéljen magáról. Felkapta a nyálas, összerágott teniszlabdát, és jó messzire eldobta, hogy Bert folytathassa a játékot. Hallotta, amint Brooks azt mondja, 249

„úton vagyok”, aztán meg azt, hogy „a francba”, ahogy visszadugja mobilját az övébe. – Valami baj vem? – Elkényeztetett, gazdag kölyök berúg, szétveri a szállodai lakosztályt, megüti az igazgatót. – Ó, a barátodat, Russ Conroyt? – Igen. Az elkényeztetett, gazdag kölyök pedig Justin Blake. A biztonságiaknak is nekiment, s most ők tartják fogva, amíg oda nem érek. Sajnálom. – Ez a munkád. – És ez most el fog tartani egy ideig, mivel egy ellenséges, bajkeverő seggfej is benne van, valamint az idegesítő, engedékeny és befolyásos papa, s egy béketűrő ügyvéd, aki a kölyök kilengéseinek köszönhetően Gucci cipőben jár és Chivas Regalt iszik. Lehet, hogy ma este már vissza sem tudok jönni. – Nem gond. – Könnyű neked ezt mondani. Nem te maradsz le a lasagne-ről. – Hagyok neked egy kicsit. Szerencsére jól eláll. – Köszönöm. Mindenképpen felhívlak. Meg kell mosakodnom, mielőtt elindulok. – Megfogta a lány kezét, és előrehajolt, hogy megcsókolja. – Hiányozni fogsz. Abigail szerette azt hinni, hogy így van... legalább egy kicsit. Az, hogy valakinek hiányzik, egy újabb első volt az életében. A kutya odaügetett hozzá, ahogy Brooks bement, egy kicsit lihegve, szájában a teniszlabdával megállt, és az ajtót nézte, amely mögött a férfi eltűnt. – Visszajön, ha tud – mondta neki Abigail. – Nélküle is el kell lennünk. Nagyon fontos, hogy akkor is minden rendben menjen, amikor magunk vagyunk. Miközben ismét eldobta a labdát, arra gondolt csinál egy kis salátát magának vacsorára. Lasagnát enni egymagában túl magányosnak tűnt. Az Ozarks Szálloda egy enyhe domb tetején állt a városhatár közelében. A négyszintes, Viktória stílusú épületet egy sikeres 250

szeszcsempész építtette még a húszas években vidéki kúriának. Sikersorozatának egy rivális golyója vetett durván véget alig néhány nappal a szesztilalom felfüggesztése előtt, amikor is a férfi éppen kiült a verandára egy kubai szivarral és egy kupica csempészett pálinkával. Az özvegy sohasem tért vissza, és néhány évvel az eset után a ház egyre rosszabb állapotba került. A legidősebb fiú, aki szeretett lóversenyezni, eladta, amint megörökölte. Russ nagyapja nagyrészt saját maga újratervezte és átépítette, és ezerkilencszáznegyvennyolc tavaszán szállodaként megnyitotta. Bár kiemelkedő haszonra nem tett szert Cecil Conroy idején, végig stabilan tartotta magát. Amikor a hetvenes-nyolcvanas években kezdett kialakulni itt a művészkolónia, az épület több vásznon is megjelent, és nagy szerencséjére felfigyelt rá egy gazdag New York -i gyűjtő. A festmény által megbabonázott gyűjtő rászokott, hogy barátaival és üzlettársaival idelátogasson üzleti megbeszélésekre, hétvégi vagy hosszabb pihenőkre, szerelmi légyottokra. Ennek eredményeképpen a szálloda a századfordulóra új arculatot kapott, valamint egy gyógyfürdővel és fedett uszodával is gyarapodott. A negyedik szinten kapott helyet a szálloda legelőkelőbb lakosztálya, amely a huszonnégy órás személyes kiszolgálást is magában foglalta. Brooks, Russ-szal az oldalán most ebben a lakosztályban állt, a halványarany falak, sötétebb árnyalatú bútorok és a helyi művészeket dicsérő műalkotások között. A fényes gesztenyefa padlón a nappali valaha grandiózus csillárjának az üvegdarabjai csillogtak. A súlyos, üvegfúvással készült váza, amelyet biztosan belevágtak a sík képernyős tévébe, összetörve hevert a kézzel szőtt szőnyegen három üres borosüveg társaságában. A szőnyeget borfoltok éktelenítették. Egy Tiffanylámpa maradványai edények és ételmaradékok, a cigarettacsikkekkel teli szappantartók és a szétszórt pornó-videók romhalmazán csillogtak. 251

A kék és aranyszínű selyemmel bevont pamlag szövetébe égő cigarettákat nyomtak, s a foltok most megannyi ronda szemként sorjáztak a finom anyagon. – Látnod kellene a hálószobát – morogta Russ felsértett, duzzadt ajkai közt. – A nyomorult kis pöcsök. – Sajnálom, Russ. – A nagy fürdőszobában a hidromasszázs kád csupa bor- meg húgyfolt. Valamelyikük letörte a csapot. A vécéről ne is kérdezz! – Fotók kellenek. Előtte, utána. Meg tudod saccolni az anyagi kárt, csak hogy legyen valami képem róla? – Több mint hetvenötezer, valószínűleg közelebb a százhoz. Jézusom, nem is tudom, Brooks. Talán még több lehet, ha a felszín mögé nézünk. A szagokról nem is beszélve. – Hányan voltak? – Hárman, a lányok meg ki-be jártak. Justin apjának a nevén foglalták le a lakosztályt, és az ő kártyáját is használták a bejelentkezéskor. Justin és egy lány. Ez volt tegnap este. Valamikor az éjszaka folyamán – majd megnézzük a biztonsági kamerák felvételeit – jött a két másik fiú, Justin szokásos sleppje, Chad Cartwright és Doyle Parsins, meg még két lány. Justin leszólt a portára, hogy engedjék fel őket. Nincs rá törvény, hogy ne fogadhatna az ember vendégeket a szobájában. Mind itt maradtak éjszakára. A portára és a biztonságiakhoz is érkezett néhány panasz a többi vendégtől a hangoskodás miatt. A legjobb, amit elmondhatok, hogy a lányok elmentek ma délután. A három fiú füvezéssel, a személyzet ugráltatásával és pornófilmek nézésével töltötte a napot. Hat körül kezdtek ismét panaszkodni a vendégek; üvöltözést, törészúzás hangjait, vad nevetést hallottak. Eltorlaszolták azt az átkozott ajtót, és nem voltak hajlandók kinyitni, amikor a szobaasszony feljött. Jézusom, az egész átkozott folyosón érezni lehet a fű szagát! Brooks csak bólintott. Hagyta, hogy Russ kiadja magából a keserűségét. Barátja keze még mindig remegett, s Brooks megértette, hogy ez nemcsak a harag, hanem a bánat jele is. – Mondtam a kis seggfejnek, ha nem szabadítja fel azonnal az ajtót, hívom a rendőrséget és az apját. Nem akarom kisebbíteni az érdemeidet, Brooks, de azt hiszem, végül az apja meg a többi szülő 252

emlegetése nyitotta meg előttem az ajtót. És akkor az a szarházi gúnyosan rám vigyorgott. Rám vigyorgott, és azt mondta, basszam meg, kifizette a szobát. Láttam, hogy mit tettek, legalábbis egy részét. Láttam, ahogy a másik kettő elnyúlt a padlón. Túlságosan dühös voltam. Nem engedhettem meg magamnak, hogy szabadjára engedjem az indulataimat, ha érted, mire gondolok. – Értem. – Mondtam a szobaasszonynak, hogy hívja a biztonságiakat. Ekkor ütött meg az a mocskos senkiházi. – Russ óvatosan megérintette felsebzett ajkát. – Carolee... Ismered Carolee-t. – Ismerem. – Felkapta a walkie-talkie-ját, és hívta Bent. Mondta neki, hogy hozzon magával néhány markosabb londinert is. Helyén van az esze annak a nőnek. Erre az ajtónak löktem a tetűládát, a másik kettő meg úgy be volt tépve, hogy összehugyozta magát a röhögéstől. A kis hernyó meg hányja-veti magát az ajtónál, és azt mondja Carolee-nek, hogy jöjjön csak be, majd ő életet basz belé. – Jézus Krisztus! Russ a szemére szorította az ujját, és próbálta megőrizni a nyugalmát. – Egyszerűen nem volt hajlandó viselkedni, Brooks. Ben és a többiek rohanva érkeztek, és a kölyök akkor kezdett el rugdosni, hadonászni meg visítani. Carolee felhívta az őrsöt, és Boyd azonnal jött. Szólt Ashnek, hogy erősítés kell, és aztán úgy gondoltuk, hogy erről neked is tudnod kell. – Jól gondoltátok. Justin valószínűleg ellopta az apja kártyáját, de a szülők azt fogják mondani, hogy megengedték neki, hogy használja. Nem tudom bizonyítani az ellenkezőjét, de az itteni kár, a támadás... Brooks rájött, hogy neki sem árt, ha lehiggad kissé. – Szólok Boydnak, hogy hozza Almát is. Ő remek fotókat készít. Mindent le fog itt fényképezni, és Boyd hivatalosan is átkutatja a lakosztályt illegális szerek után. Carolee vagy a te jelenlétedben. Még ha mindent elszívtak vagy felszippantottak is, amit magukkal hoztak, akkor is kellett nyomának maradnia. És a fene vigye el, innen is látom a csikkek közé keveredett jointokat a szappantartókban. A 253

papa ezúttal nem tudja kimosni az elvetemült, hülye fiacskáját. Nem, ha feljelented. – Arra mérget vehetsz. – Remek. Most rögtön felhívom a szülőket. Ha Carolee-re rábízod az ittenieket, akkor mindjárt velem is jöhetsz, hogy megtedd a vallomásod meg a hivatalos feljelentést. Hívd a biztosító embereit is, készítsetek egy jó, alapos leltárt és kárfelmérést. Russ bólintott. Arcának vörös színét lassan halálos sápadtság váltotta fel, ami szintén nem volt túl jó jel. – Már felhívtam őket – Akkor rendben. Szükséged van egy kis időre? – Nem. – Russ a tenyerébe temette az arcát, aztán erősen megdörzsölte. – Istenem, mindjárt rosszul leszek. El kell mondanom a szüleimnek. Hányingerem van attól, amit ezek műveltek, de időre nincs szükségem. – Akkor vágjunk bele! Brooks arra gondolt, ő maga is meg tudná írni a történteket három felvonásban. Justin Blake-re rájön a szokásos tombolásainak egyike, kihívják a hatóságokat, és az arrogáns seggfejet őrizetbe veszik. Mielőtt annyit mondhatna, hogy jogod van hallgatni, Lincoln Blake berobog, nyomában az ügyvédjével. Mialatt Brooks a szállodához hajtott, szemrevételezte a kárt, beszélt Russ-szal, majd visszahajtott az őrsre, Lincoln Blake is megérkezett az ügyvédjével. Blake talpra ugrott. Igazán impozáns látványt nyújtott jól szabott öltönyben, feszülő széles mellkasával és a csíkos nyakkendő fogságába ejtett bikanyakával. Jégkék szeme keskeny orr fölött nézett a világba. Palaszürke haját katonásan rövidre vágatta, bár az a szóbeszéd járta, hogy Blake sikeresen kibújt a katonai szolgálat alól. – Russel, úgy értesültem, hogy a fiam és a barátai lehet, hogy felelősek némi rongálásért a szállodádban. Ha valóban így áll a helyzet, biztosíthatlak, gondoskodni fogok róla, hogy megtérüljön a károd. Ne aggódj.

254

– Mr. Blake, elnézést kérek a durvaságomért, bár most ezt sem igaz szívből mondom, de jelen pillanatban nem óhajtok önnel beszélni. Brooks, leülök az irodádban, ha nem gond. – Menj csak nyugodtan. – Na, már most, Russel – kezdte Blake, de Russ megállás nélkül elment mellette. Blake vonásai megkeményedtek. – Egy szállodatulajdonosnak tudnia kellene, hogy az általános költségek egy bizonyos százalékát zárolnia kellene a töréskárokra és az elhasználódásra. – Mr. Blake, én sem szívesen beszélnék most magával. Mivel Brooks magasabb volt Blake-nél, így az nem tudta lenézni, de a szándék nyilvánvaló volt. – Maga ennek a városnak a fizetett alkalmazottja, és egy évig sem marad a helyén ezzel a hozzáállással. – Ennyit még megkockáztatok. Feltételezem, most azt fogja mondani, hogy Justin a maga engedélyével használta a hitelkártyáját, hogy kivegye a lakosztályt, fizesse a szobaszervizt és az egyéb szolgáltatásokat. – Pontosan. – Akkor ez a maga dolga, a többi az enyém. – Azt akarom, hogy azonnal engedje el a fiamat. Természetesen az összes keletkezett kárt kifizetjük. – Akkor tudnia kell, hogy az összes kár eléri, de lehet, hogy meg is haladja a hat számjegyet. Igen – bólintott Brooks, látva, hogy Blake szeme tágra nyílik, és az arca elvörösödik. – A fiúk alaposan elintézték azt a lakosztályt. – Ha Russel Conroy vagy az apja, akit mindig is tiszteltem, akár csak röpke pillanatig is azt hiszik, hogy felfújhatják ezt az ügyet, és kihasználhatják... – Két emberem most is a szállodában van, és felmérik a kárt. A biztosító nyomozója is úton van, hogy ugyanezt tegye. Én is épp most jöttem onnan, és a magam szemével láttam a pusztítást. A rendőrök átkutatják a lakosztályt illegális szerek után, mivel a hely csak úgy bűzlött a marihuánától. Fogalmam sincs, hogy a fia meg a barátai honnan vették a vörösbort vagy a brandyt, a sört és a többi italt, amelyeknek az üvegei szerteszét hevertek azon az átkozott 255

helyen, de egyikük sem érte el azt a kort, amikor legálisan alkoholt vehetnek vagy fogyaszthatnak. Hozzátéve, hogy a fia megtámadta Russt… ne próbáljon meg megint megfenyegetni! – csattant fel Brooks. – A fia tanúk előtt támadta meg Russt, ráadásul a biztonsági őrre is rátámadt, és azt is tanúk előtt tette. – Beszélni akarok a fiammal. Most! – Nem. Most én fogok beszélni a fiával. Az ügyvédje természetesen jelen lehet, és beszélhet vele. S igaz ugyan, hogy legálisan még nem ihat alkoholt, ugyanakkor mégis felnőtt.10 Tudom, hogy ennek nem sok értelme van, de ez a törvény. Csak azután beszélhet a fiával, miután én végeztem vele. És Mr. Blake, Conroyékat nem tudja úgy megvásárolni, mint a többieket. Őket nem lehet megvenni. Ezúttal Justin fizetni fog azért, amit tett. – Túl erőszakos, Gleason. Ha nem vesz visszább, könnyen elveszítheti az állását. – Mint már mondtam, ennyit még megkockáztatok. Most pedig feltételezem, hogy Justin kért már ügyvédet, de azért ellenőrzöm. Amíg ki nem derítem, élt-e ezzel a jogával, senki nem beszélhet vele. Brooks odasétált Jeff Noelle-hez, az egyik részidős rendőrhöz, aki mindent elkövetett, hogy láthatatlan maradjon. – Tudsz róla, hogy Justin ügyvédet kért volna, Jeff? – Igen, uram. Már akkor morgolódott az ügyvéd miatt, amikor Ash és Boyd behozták őket, és üvöltözött a másik két fogollyal, hogy tartsák a szájukat. – Akkor rendben. – Brooks visszasétált az ügyvédhez. – Van egy ügyfele, Harry. – Előbb szeretnék négyszemközt beszélni az ügyfelemmel. – Természetesen. Jeff, kísérd Mr. Darnellt az ügyfeléhez. – Igenis, uram. Blake-ről tudomást sem véve Brooks az irodájába ment, és becsukta maga mögött az ajtót. – Justin ügyvédért kiáltott, ahogy számítottunk is rá. Mihelyt beszéltek egymással, én következem. Kérsz kávét? 10

Az USA-ban a szavazati jog (nagykorúság) korhatára 18 év, de alkoholt csak 21 éves korától fogyaszthat az ember.

256

– Nem, kösz. Ittam egy kis vizet. Nem hiszem, hogy a gyomrom most mást is bevenne. – Felveszem a vallomásodat. Lépésről lépésre fogunk haladni, Russ, a nagykönyv szerint. Figyelmeztetlek, Blake megpróbál majd nyomást gyakorolni rád és a családodra, hogy fogadjátok el a kártérítést, hogy a fia megúszhassa. Russ arca majdnem olyan vörös lett, mint a haja. – Nincs annyi pénz a világon, Brooks. Az anyám kifejezetten abba a szalonba vette azt a csillárt az írországi Waterfordban, és onnan hajózott át vele az óceánon. Az volt minden büszkesége és öröme. Már csak önmagában ezért, Brooks. – Tudom. Rögzíteni fogom a vallomásodat. – Rendben. – Russ egy pillanatra lehunyta a szemét, aztán bólintott. – Oké. Amikor befejezték, Brooks alaposan megnézte magának a barátját. A harag pírja már elhalványult, így a szeplői valósággal világítottak a betegesen sápadt arcon. – Szeretném, ha Jeff hazavinne, de gondolom, vissza akarsz menni a szállodába. – Vissza kell mennem. – Tudom. Jeff elvisz. Én még egy ideig itt leszek. Ha végeztem, szívesen átmegyek hozzád, ha akarod. – Hálásan köszönöm, Brooks. Megtennéd, hogy felhívsz, és elmondod, hogy állnak a dolgok? – Persze, és átmegyek, bárhol légy is éppen. Nem akarom, hogy bárki eltakarítsa azt a trágyadombot, rendben? – Mégis, szerinted mennyi ideig... á, nem számít – emelte a magasba a kezét Russ. – Rendben. – Mondtam Boydnak, hogy tegyen rendőrségi szalagot az ajtóra. Tudom, hogy ennek nem igazán örülsz, de minél keményebben csináljuk, annál nagyobb az esélyünk, hogy mi győzzünk, ha Blakeék úgy döntenek, hogy bíróságra viszik a dolgot. – Tedd, amit tenned kell. – Még egy – Brooks kihúzta a fiókot, és elővett egy digitális fényképezőgépet. – Vigyort kérek. 257

Russ kurtán, örömtelenül felnevetett, aztán elhúzta a száját, és belenézett a kamerába. Amikor Brooks kijött az irodájából, látta, hogy Blake már nincs ott. Biztos elment felkutatni a polgármestert, vagy a képviselőt meg a kormányzót zaklatja a hívásaival. – Szégyen, gyalázat – mondta Alma, és átadott Brooksnak egy borítékot. – Egy hajórakomány képet csináltam, ahogy meghagytad, és közben majd’ megszakadt a szívem. – Ettől viszont nem fog – tartott magasba három, a bizonyítékok őrzésére szolgáló műanyag zacskót Boyd. – Találtunk egy kis marihuánát, egy kis kokaint és némi Oxit, hogy kerek legyen a dolog. – Remek. Jegyzőkönyvbe vettetek mindent? – Ahogy a nagykönyvben meg van írva. Begyűjtöttük a biztonsági kamera felvételeit is, ahogy mondtad. Amíg én kerestem, Ash végigpörgette őket. Ennél tisztábban nem is lehetne dokumentálni az eseményeket. – Remek munkát végeztetek mindannyian. Harry még mindig bent van? – Nem jött ki azóta. – Hátramegyek, és a főkolompossal kezdem. Boyd, a tied Chad Cartwright, Ash, te pedig Doyle Parsinsszal beszélgess el. Ismertessétek velük ismét a jogaikat, halljátok? És mindent rögzítsetek. Ha bármelyikük is kimondja az ügyvéd szót, azonnal felfüggesztitek a kihallgatást. – Még egyikük sem kért ügyvédet, és telefonálni sem akartak – mondta Ash. – Amikor legutóbb benéztem hozzájuk, mindketten ki voltak ütve. – Rázzátok fel őket. Brooks hátrament az apró tárgyalóba. Bekopogott, majd szélesre tárta az ajtót. – Itt az ideje, hogy elbeszélgessünk, Justin. A fiú továbbra is kényelmesen elterülve ült a széken, egyik kezét gondtalanul átvetve a szék hátán. Brooks szavára csak a száját húzta el. – Rendőrfőnök úr, válthatnék önnel egy szót? – állt fel Harry, és odamormogott valamit Justinnak, aki erre megrántotta a vállát. 258

Harry kilépett a szobából, és becsukta maga mögött az ajtót. Egy fejjel alacsonyabb, és tizenöt évvel idősebb volt Brooksnál. Annak idején Harry edzette Brooks kisligás csapatát egészen a bajnokságig. – Brooks, tudom, hogy ez a három fiatalember okozott némi kárt abban a lakosztályban, és azt is, hogy alkoholt ittak. A helyzet az, hogy kifizetik a kárt, ha valóban van, és az ügyfelemnek joga van ahhoz, hogy egy független kárbecslő mérje fel a rongálás mértékét. Azt pedig mindketten tudjuk, hogy az italozás nem vezet sehová. Egy kicsit ráütnek a kezére, ejnyebejnyéznek, esetleg tanácsadásra kell járnia. Ami pedig a támadást illeti, Justin azt mondta, hogy Russ érthetően fel volt háborodva, és volt egy kis lökdösődés köztük. Na, már most... Brooks kivette a dossziéból Russ fényképét, és megmutatta az ügyvédnek a felrepedt és duzzadt ajkat. – Maga szerint ez úgy fest, mint egy kis lökdösődés? Harry a fotóra meredt, aztán nagyot sóhajtva a hajába túrt. – Nem unja még ezt a táncot? Harry megrázta a fejét, aztán csak legyintett. – El kell végeznem a munkámat, Brooks. – Tudja, néha úgy érzem, szívás a munkám, de a magáé sokkal inkább szívás. – Brooks kinyitotta az ajtót. Elővett egy magnót, és az asztalra tette. Észrevette, hogy az éjszaka némileg megkoptatta Justin énvagyok-a-város-hercege arany és bronz csillogását. Helyes, gondolta, ahogy belenézett az elbizakodott, véreres szempárba. – Ismertették a jogaidat, Justin? – Ja, jogom van azt mondani, hogy bassza meg. – Justin! – figyelmeztette Harry. – Szólásszabadság. – Én is pont ezt gyakorlom. Talán szeretne egy pillantást vetni ezekre a képekre, ügyvéd úr – szórta ki a fotókat Brooks az asztalra, és ő is helyet foglalt. Miközben Harry a képeket tanulmányozta, Brooks a fiút figyelte. Justin Blake, Lincoln és Genny Blake egyetlen fia beleszületett a pénzbe, a kiváltságokba, ráadásul jóképű is volt. Finoman metszett arcvonások, duzzadó ajkak, perzselő kék szempár, sűrű, napszőke haj 259

biztosította, hogy nem kellett lányokra vadásznia a középiskolás évek alatt. Lehetett volna belőle valaki, gondolta Brooks – talán még most sem késő –, de mostanáig a pénz, a kiváltságok és a csinos külső csak arroganciában, rossz természetben, és bármilyen hatóság iránti tiszteletlen viselkedésben nyilvánult meg. – Justin Blake, magántulajdon szándékos megrongálása, vandalizmus, illegális alkoholfogyasztás és három rendbeli tettlegesség a vád ellened. – Kibaszott nagy dolog. – Ó, valóban az lesz. Mint ahogy a kábítószer birtoklása is. Nálunk van a fű, a kokain és az Oxi, amit te meg az idióta haverjaid elszívtatok meg benyaltatok abban a lakosztályban. Justin csak gúnyosan vigyorgott. – Fogalmam sincs, miről beszél. – Már megvan nekünk az ujjlenyomatod. Fogadni mernék, hogy megtaláljuk őket a füveszacskón, a kokószacskón, de még a tablettákon is. Próbaidős vagy, és a próbaidő egyik feltétele az volt, hogy nem kábítószerezhetsz, nem ihatsz, és nem keveredsz bajba. Most aztán jól elintézted. – Az apám egy órán belül kivisz innen. Ha Harry meg akarja kapni a kövér csekkjét, még napkelte előtt elintézi a többit. – Nem és nem. Ezúttal nem, Justin. Russel Conroy épp az imént tett hivatalos feljelentést. Az embereim meghallgatták a tanúkat. Amint látod, fényképes bizonyítékaink is vannak arra a pusztításra, amit véghezvittetek. Nálunk van a kábítószer, az alkohol, és behozzuk a lányokat is, akiket tegnap éjjel szórakoztatok. Azt hiszem, az már csak hab lesz a tortán, ha valamelyikről kiderül, hogy tizennyolc év alatti, mert akkor a kiskorú sérelmére elkövetett erőszakos nemi közösülést és kiskorú veszélyeztetését is hozzácsaphatjuk a vádakhoz. De ha ez nem jön össze, akkor sem próbaidő, tanácsadás vagy közmunka lesz a büntetés ezúttal. Egy ideig még bennmaradsz. Justin a magasba emelte a középső ujját. – Egy óra. 260

– A próbaidő feltételeinek megsértése... és nézd csak, menynyi az idő! Elmúlt nyolc óra. Túl késő van ahhoz, hogy ma sor kerüljön az óvadékmegállapító meghallgatásra. Ma éjjel a mi nagyszerű intézményünk vendége leszel, egészen holnap délelőtt tízig, amikor is a bíró elé állunk, és elé tárjuk az ügyet. – Baromság. – Gleason rendőrfőnök úr – kezdte Harry –, az ügyfelem szülei a közösség megbecsült tagjai. Biztos vagyok benne, hogy erre az egy éjszakára nyugodtan az ő felügyeletükre bízhatjuk Justint. Brooks pillantása, amelyet az ügyvédre vetett, a gránitnál is keményebb volt. – Ez nem fog megtörténni. Justin marad. Lehet, hogy nem tudom megakadályozni az óvadék kiszabását holnap, de addig enyém a fiú. – Maga egy senki. Nem több egy feldicsért bérzsarunál, aki megpróbál tökös legénynek látszani. Az apám csak a mellényzsebéből tucatszor megveheti, ha akarja. Semmit sem tehet velem. – Szégyen, hogy olyan kevésre tartod magad, hogy csak az apád bankszámlája szerint méred az értékedet. De ennél is nagyobb szégyen lenne, ha fikarcnyit is törődnék a kificamodott kisgyerekkel, aki benned él. Elmondom, mit tehetek veled. Letartóztathatlak és vádat emelhetek ellened, amit már meg is tettem. Bezárhatlak egy cellába, amíg a bíró másként nem utasít. Tanúskodhatok a tárgyaláson, ha a szüleiddel úgy döntenétek, hogy bíróságra viszitek az ügyet, és hidd el nekem, tanúskodni is fogok, részletesen ecsetelve a romlott, haszontalan és romboló hatású magatartásod minden apró mozzanatát. – Szeretnék még egy percet négyszemközt beszélni az ügyfelemmel. – Már megkapta a maga félóráját vele. – Brooks, szükségem van egy percre kettesben vele. – Rendben, de amikor végzett, a fiú megy a zárkába. Brooks kilépett a tárgyalóból. Tíz másodpercet sem kellett várnia, hogy felharsanjon az első visítás. Tudta, hogy kicsinyes és egyáltalán nem professzionális dolog tőle, de átkozott legyen, ha nem esett jól a 261

májának hallani, ahogy Justin olyan hisztit vág ki, mint egy kétéves kiskölyök.

262

17 A csendes házban, a lábánál hortyogó kutyával, Abigail átnézte a meghekkelt FBI-fájlokat. Örült, hogy Elyse Garrison különleges ügynök lenyomozta a szálat, amelyet kiszivárogtatott neki, épített rá. Az 5,6 millió dollár, amit az FBI elkonfiskált, Abigail szerint elég szép nagy falat volt ahhoz, hogy fájjon. Mint ahogy a hat letartóztatás is. Ahhoz persze kevés volt, hogy véget vessen Volkovék tevékenységének, de legalábbis sikerült felbosszantania és arra ösztökélni őket, hogy mélyebbre ássanak a szervezeten belül, a szivárgás forrása után kutatva. Elégedetten zárta be a fájlokat, és rászólt magára, hogy feküdjön le végre. Majdnem éjfél volt, és két remek munkára is szerződése volt a hétre. Ki kell pihennie magát, hogy reggel frissen kezdje a munkát. De nem volt fáradt. Inkább nyugtalan, vallotta be magának Abigail, és a munka álcája alatt tulajdonképpen arra várt, hogy Brooks felhívja. Hányszor olvasott olyan könyvet, vagy látott olyan filmet, ahol a hősnő ugyanígy várt egy férfi hívására, és mindig zavarba jött tőle. Úgy érezte, ezekből a nőkből nem csupán az önbecsülés hiányzik, hanem ostobák is. Most rajta volt a sor. A saját viselkedésétől jött zavarba. Egyáltalán nem tetszett neki, amit érzett, ez az idegesség és izgalom kombinációja. Halványan ugyan, de ott volt. Még csak nem is akarta ezt a kapcsolatot, emlékeztette magát, és végképp nem akarta magának ezt a kényelmetlen és cseppet sem vonzó helyzetet, amelyben találta magát.

Nincs szüksége telefonhívásokra, vacsorapartnerre, beszélgetésekre... vagy bármelyikre is ezek közül. Ezek a dolgok csak megzavarták a munkájában, felborították a mindennapok rutinját, és ami ennél is fontosabb, olyan bonyodalmakhoz vezetnek, amelyeket nem kockáztathatott meg. Ugyanakkor kénytelen volt beismerni, hogy élvezte ezeknek a dolgoknak a meglétét, és jó volt – ha csak néhány percre is alkalmanként –, mindenről elfeledkezni, és egyszerűen csak Abigailnek lenni. Annak az Abigailnek, akihez Brooks vonzódott, akivel szeretett együtt lenni. De nem jelenti-e ez azt, hogy ugyanabba a csapdába esik, mint évekkel azelőtt? Meggyőzi magát, hogy az lehet, ami nem is, hogy övé lehet, amit nem is birtokolhat? Jó, jobb – nem, a legjobb – volt, hogy a férfi nem telefonált. Máris belekezdhet, hogy rendbe hozza önmagát, az életét visszaterelje a régi, a változás előtti kerékvágásba. Először is készít magának egy gyógyteát, aztán felviszi az emeletre, és addig olvas, míg el nem álmosodik. Igen, ennek van értelme. Valójában ez ő. A kutya azonnal felneszelt, ahogy Abigail felállt. Követte a lányt a konyhába, aztán amikor látta, hogy megtölti a kannát vízzel, várakozón leült Egy jó kutya, gondolta Abigail, miközben feltette a kannát a tűzhelyre, egy kényelmes, jól biztosított ház és kielégítő munka. Nincs is másra szüksége ahhoz, hogy elégedett legyen, és az elégedettség az egyetlen dolog, amire vágyik. És mégis, amikor a riasztórendszer jelzett, nem a szokásos feszültséget és készenléti állapotot érezte. Helyette remény fogta el. Saját érzésein bosszankodva a monitor felé fordult, és látta, hogy Brooks közeledik a ház felé. Túl sokat enged meg magának a férfi, gondolta, miközben az ajtóhoz ment. Éjfél elmúlt. Bárcsak lekapcsolta volna a villanyt, és lefeküdt volna! Ha megteszi, akkor legalább Brooksnak semmi oka nem lenne feltételezni, hogy rá várt. 264

Azt fogja mondani neki, hogy túl fáradt már ahhoz, hogy vendéget fogadjon, és éppen lefeküdni készült. Egyszerűen és ésszerűen, határozta el az ajtó felé tartva. Amikor kinyitotta, a férfi éppen akkor szállt ki a kocsiból, és Abigailnek elég volt egyetlen pillantást vetnie rá, hogy lássa arcán, a mozgásán a kimerültséget, haragot és szomorúságot. – Ne haragudj! – Brooks egy pillanatra megállt a lépcső alján, megfürdette arcát a fényben. – Előbb telefonálnom kellett volna. Haza kellett volna mennem. – De nem tetted. – Nem. A dolog bonyolultabb volt, mint gondoltam. – Brooks fáradtan a hajába túrt. – És előbb ideértem, mint eszembe juthatott volna, milyen késő van. Még nem feküdtél le. – Nem. – Abigail elszántsága meggyengült, majd semmivé lett a férfi arcát tanulmányozva. – Éppen teát főztem. Kérsz egy csészével? – Jól hangzik. – Brooks fellépdelt a verandára. – Sajnálom, hogy nem értesítettelek, milyen sokáig fog tartani. – Megvan a magad munkája. Én is dolgoztam. A férfi egyetlen szó nélkül átölelte, és arcát a hajához simította. Nem az élvezet kedvéért, ismerte fel Abigail. Beletelt egy percébe, mire megfejtette az ölelés jellegét. Vigaszt keresett. Vigaszért jött hozzá. Ilyesmit még soha senki sem tett. Már majdnem megpaskolta a hátát, de aztán visszafogta magát, és szemét lehunyva megpróbálta elképzelni, mit is akar. Végül simogatni kezdte a hátát, apró, könnyű, körkörös mozdulatokkal, egészed addig, míg meg nem hallotta, hogy Brooks felsóhajt. – Felforrt a víz – szólalt meg, amikor meghallotta a sípolást. – Igen – de a férfi még egy percig tartotta, mielőtt hátralépett volna. – Be kellene jönnöd. Be kell zárnom az ajtót. – Majd én bezárom. – Ne, én... – Nem érezné magát teljes biztonságban, ha nem ő zárja be az ajtót. – Rendben, addig leveszem a tűzről a kannát.

265

Amikor Abigail végzett és bement a konyhába, Brooks éppen forró vizet töltött a hasas csészébe, amelybe a lány korábban kimérte a tealeveleket. – Citromfűtea, ugye? Az anyám is szokott néha ilyesmit csinálni éjszakára. – Nyugtató hatású. – Most rám is férne egy kis nyugalom. Abigail elővett egy második csészét, csészealjat. – A barátod jól van? – Nem igazán. – Ó! – A lány azonnal elszégyellte magát a korábbi bosszankodásáért. – Megsérült? – Fizikailag nem, leszámítva egy ökölcsapást az arcába, de abban már korábban is volt része, és gyanítom, lesz is még. Abigail csendben rendezte el a csészéket, a teáskannát, a cukrot és a kanalakat az asztalon. – Le kellene ülnöd. Fáradtnak látszol. A szűrőn meg kell osztoznunk, mert csak egy van belőle. – Nem gond. Brooks leült, de Abigail tétován állva maradt. – Kérsz valamit enni? Még megvan a lasagna. Felmelegíthetem. – Nem. Nem kérek, de azért köszönöm. – Szomorú vagy – bökte ki a lány. – Gondolom, ez is benne van. De alaposan fel is bosszantottak. Mind a kettőt le kell ráznom magamról, mielőtt holnap újból nekifogok az ügynek. – El akarod mondani, vagy inkább beszéljünk másról? Brooks ajka halvány mosolyra húzódott. – Ülj le, Abigail, és idd meg a teádat. – Nem tudom, jó vagyok-e ebben – mondta a lány, miközben leült. – A teaivásban? – A vigasztalásban, vagy a feszültség levezetésében. Mivel dühös és szomorú vagy, mindkettőre szükséged lenne. Brooks egy pillanatra Abigail kezére simította a kezét, aztán kitöltötte a teát. 266

– Nézzük, mit tehetünk. Russ családjáé a szálloda immáron három nemzedék óta. Ez nem csak megélhetési forrás vagy üzlet számukra. – A család történetének szerves része, és meghatározza helyüket a közösségben. – Igen. Szeretet és büszkeség kapcsolódik hozzá. Justin Blake... ismered Blake-éket? – Igen, nagyon gazdag és befolyásos helyi család. – Justin egy elkényeztetett, bajkeverő kis seggfej, tucatnyi ittas vezetéssel és rendbontással. Olyan hosszú priusza lenne, mint a lába, ha az apja nem használná fel minden alkalommal a pénzét, befolyását, vagy nem gyakorolna politikai nyomást a megfelelő emberekre – mikor melyik válik be, hogy kihozza. A kölyök nem tisztel senkit és semmit. – Nehéz úgy megnevelni valakit, ha büntetlenül rosszalkodhat. Ne haragudj – mondta gyorsan. – Tudom, most figyelnem kellene. – Semmit sem kellene. Akárhogy is, ez volt a legutolsó hőstette. Ő és a két seggfej haverja lefoglalták a szálloda luxuslakosztályát, és szétverték. – Miért? – A balhé kedvéért, unalomból, csak, mert megtehették. Válaszd ki valamelyiket. – Brooks vállat vont, aztán megdörzsölte az arcát. – Russ ma este felment hozzájuk, amikor a vendégek panaszkodni kezdtek a zajra. A végeredmény, Justin behúzott neki egyet, rátámadt a biztonságiakra, így letartóztattam. És ezúttal nem tudja kivinni az apja. Úgy tűnik, a kár a százezret is eléri. Talán még annál is nagyobb. – Az rengeteg. – Igen, és Russ meg a szülei nem fogják hagyni magukat, amikor Lincoln megpróbál nyomást gyakorolni rájuk. Ma este már volt egy menetem vele és a kölyökkel. – Te sem hagyod magad megfélemlíteni. – Nem bizony. Justin és a barátai a börtönben töltik az éjszakát. Holnap óvadék ellenében szabadon engedik őket, erről Blake gondoskodni fog. De Justinnak két választása lesz. Vádalkut köt és börtönbe megy, vagy bíróságra viszi az ügyet és börtönbe megy, de ez alkalommal mindenképpen a rács mögött köt ki. És akármelyiket 267

is választja, Blake-ék az okozott kár minden egyes centjét megfizetik. Jézusom, tényleg dühös vagyok! Ellökte magát az asztaltól, és az ablakhoz viharzott. – Haza kellene mennem. – Otthon nem lennél dühös? – De. Mindenhol dühös lennék. Az a kövér, öntelt, szivarozó faszfej azt hiszi, megfenyegethet az állásommal, és én egyből összecsinálom magam? – Az apa? – Igen, az apa. – Meg tud fosztani az állásodtól? – Ha képes rá, én magam mondok fel. Ha nem csinálhatom rendesen, akkor nem is akarom csinálni. Úgy semmiképp, hogy valami gazdag seggfej azt csinál, amit akar, nekem meg közben félre kellene néznem. – A pénz hatalom – mondta csendesen Abigail –, de nem az egyetlen hatalom. – Gondolom, majd meglátjuk. Miután az ügyvéddel végeztem, átmentem, hogy beszéljek Russ szüleivel, Russ-szal és Seline-nel, a feleségével. Sírt. Mrs. Conroy sírt. Az a kedves, vidám asszony, akinek mindig volt egy kis mogyoróvajas sütije a kredencben, most összeomlott és sírt. Meg kellett volna találnom a módját, hogy megállítsam azt a kis fattyút, mielőtt idáig fajulnak a dolgok. – Felesleges azért hibáztatnod magad, amit az a gyerek tett, vagy amit az apja képes tenni, különösen azért nem, mert ez a minta még azelőtt kialakult, mielőtt te idejöttél volna rendőrfőnöknek. Az egyetlen ésszerű dolog, hogy letartóztatod, amit meg is tettél, és összeszedsz minden bizonyítékot az ügyész számára, hogy bűnösnek nyilváníthassák a tárgyaláson. Ez nem volt valami együtt érző részemről – döbbent rá. Brooks ismét leült, és a kezébe vette a csészét. – De elérte a célját. Én is értem a dolgok logikáját, Abigail. – De a barátodat és a családját bánat érte. Így az érzelmek is szerepet játszanak az anyagiak, a fizikai és büntetőjogi megfontolások mellett. Az embereknek meg kellene fizetniük a tetteikért. Fontos lenne, hogy következményei legyenek annak, amit 268

elkövetnek. Igazságot kellene szolgáltatni. – Abigail keze ökölbe szorult az asztalon, mielőtt magára parancsolt, hogy lazítson. – Nehéz nem szomorúnak, dühösnek vagy akár reménytelennek lenni, amikor rossz dolgok történnek, mert a félelem, a befolyás és a pénz gyakran többet nyom a latban, mint az igazság. Brooks előrehajolt, és megfogta a lány kezét. – Ki bántott? Abigail csak a fejét rázta, és nem mondott semmit. – Akkor még nincs itt az ideje. – Mit csinálsz holnap? – Hét harminckor van egy megbeszélésem az ügyésszel, ahol újra végigmegyünk mindenen. Vár ránk egy perkezdő tárgyalás, egy meghallgatás az óvadék ügyében. Szerintem Justint és a társait szabadon engedik a tárgyalásig. Nem hiszem, hogy egyenesen vádalkuért folyamodna. Talán, amikor közelebb kerül a börtönhöz, vagy ha az ügyvédek nem szúrják el. Conroyék elég dühösek ahhoz, hogy akár polgári peres tárgyalásra vigyék az ügyet, én pedig nem fogom lebeszélni őket. Éppen itt az ideje, hogy a másik oldal is nyomást gyakoroljon. – Akkor tudod, hogy mit és hogyan kell tenned. Erőszakossá válhatnak? – A kölyök szeret keménykedni. – Úgy értem, nem próbálnak-e meg ártani neked, a barátod családjának. Erőszakot alkalmazva megfélemlítésként. – Nem lehetek biztos benne, de szerintem nem mennek el odáig. Blake fegyvere a pénz, ha már választania kell. Abigail eltűnődött. – Nem hiszem, hogy ki tudnak rúgatni. – Nem? – Tárgyilagosan szemlélve a dolgot, a családodnak stabil helye van a közösségben. Szeretik és tisztelik őket, akárcsak téged a magad jogán. Feltételezem, hogy mint többgenerációs családi üzlettel és kulcsfontosságú birtokkal rendelkező emberek, a barátod és a családja is a közösség értékes tagjainak számítanak. A tulajdonukat önző és vandál módon megrongálták, így a közösség rokonszenve az ő oldalukon áll, a felháborodásról nem is beszélve. Ezek a dolgok 269

szintén fegyverek. Mindabból, amit ma este meséltél, arra következtetek, hogy Blake-éktől inkább félnek errefelé, mintsem kedvelik őket. Valószínűleg sok ember örül majd annak, ha a fiút megbüntetik a tetteiért. – Tárgyilagosan szemlélve meg arra következtetsz. Hogy tudsz ilyen fennkölten beszélni, s közben mégis elérni, hogy sokkal, de sokkal jobban érezzem magam? – Tényleg sokkal jobban vagy? Ezúttal Brooks nemcsak megfogta a lány kezét, hanem fogva is tartotta. – Igazad volt, amikor azt mondtad, szomorú vagyok. Az voltam, és dühös meg elkeseredett is, és akkor még egy jó adag önsajnálatot is hozzátehetünk a leltárhoz. Mostanra viszont maradt a sajnálat és a harag, és egy nagy adag várakozás, hogy szétrúghatok néhány segget... persze csak jogi értelemben gondolom. – És ez jó? – De még mennyire, hogy jó! – Megszorította a lány kezét. – Mennem kell. – Bárcsak maradnál! Brooks felfelé fordította Abigail kezét, így ujjaik egybekapcsolódtak. – Hála istennek! – Le kellene feküdnünk. – Két elme, egy gondolat. – Késő van – állt fel Abigail, és kezdte leszedni az asztalt. – Fáradt vagy, és azt hiszem, egy kicsit még mindig szomorú. A szex endorfinokat szabadít fel, szóval egy rövid időre... – Elhallgatott, amikor visszafordulva azt látta, hogy a férfi szélesen vigyorog. – Félig máris szerelmes vagyok beléd – jelentette ki Brooks – és nagyon gyorsan haladok a háromnegyed felé. Valami fényesen felragyogott Abigail bensőjében, mielőtt átadta volna a helyét a pániknak. – Ne csináld ezt! – Nem hiszem, hogy ez olyasmi, amit csinál, vagy nem csinál az ember. Sokkal inkább olyasmi, ami vagy megtörténik, vagy nem. 270

– Ez a szexuális és a fizikai vonzalom egyfajta keveréke, az újszerűség varázsával és a kölcsönös érdeklődés, valamint az ellentétes érdekek közt húzódó feszültséggel egyetemben. Az emberek gyakran összetévesztik a hormonális reakciókat és bizonyos összeférhetőséget azzal, amit szerelemnek hisznek. Brooks tovább mosolygott, miközben felállt, de volt valami a szeme csillogásában, amitől Abigail óvatosan hátrált egy lépést, ahogy a férfi közeledett felé. Brooks a vállára tette a kezét, és lehajolva ajkát az ő ajkához érintette. – Csitt! – mondta, és újra megcsókolta. – Ne akard megmondani, hogy mit érzek, vagy mit nem érzek, mert különben könnyen visszakerülök a dühöngés állapotába. Ugye, azt egyikünk sem akarja? – Nem, de... – Csitt! – ismételte Brooks, s ajka szinte érintette a lány ajkát, ahogy suttogott. – Szépséges Abigail, gyanakvással teli és nagyon okos. Csupa ideg. – Nem vagyok ideges. – Csupa ideg – mondta Brooks még egyszer, s hüvelykujját végighúzta a lány keblén, miközben szája tovább játszott a másik szájával. – Amikor nem vagy egészen biztos benne, mi következik, amikor nem dolgoztad ki pontosan a lépéseket, vagy amikor valami rés támad a terven. Szeretem, amikor ideges vagy. – Miért? – Szeretem ezt a kíváncsi miértet is. – Előbb felhúzta a lány ingét, aztán át a fején, s közben figyelte a meglepetését, és, igen, az alig észrevehető ideges villanást a szemében. – Szeretem tudni, hogy még nem ismerted ki... nem ismertél ki egészen. – Keze fel-le kalandozott a lány oldalán, bejárta a mellét. – Akció és reakció, igaz? Szeretem a reakcióidat. Valóban ideges kissé, ismerte be magának Abigail. Úgy tűnt idegnyúlványok kúsznak-másznak szerte a bőrén, csomóra kötik a zsigereit, felpezsdítik a vérét és idegujjak szorítják össze a szívét, így ösztökélve még gyorsabb ütemre. A testében most minden ellágyult, 271

aztán kiélesedett, meglazult, majd összegabalyodott. Hogyan is tudna ezzel lépést tartani? – Fel kellene mennünk. Érezte, hogy a férfi ajka felkunkorodik, ahogy a nyakát kóstolgatja, s ujjai ismét felfelé keresik az útjukat. – Miért? – mormolta Brooks, és kikapcsolta a melltartóját. – Szeretem a konyhádat. – Felemelte a lábát, és lerúgta magáról a cipőt. – Meleg. Hasznos. Szeretem az érzést, ahogy hozzád érek, Abigail. Abigail belevetette magát a csókba, gondolkodás nélkül, elakadó lélegzettel, amitől megszédült és elgyengült. Csábítás. Noha sohasem engedte meg magának, hogy elcsábítsák – nem volt rá szükség –, esze felismerte az élményt. Teste pedig behódolt neki. Sóvárgott rá, hogy megérintse a férfit, ujjai alatt érezze a bőrét, az izmait, a csontokat, így kezét az ing nyílásába dugta, s ott meleget, simaságot, szilárd megingathatatlanságot talált. Elakadt a lélegzete, amikor a férfi megemelte, s ő hirtelen ott ült a saját konyhapultján. Mielőtt teljesen felfoghatta volna, mi is történt, a férfi ajkai összezárultak a mellén. Milyen forró, nedves és erős! Abigail felsikoltott a döbbenetes élménytől. Később majd megmagyarázza, hogy az egész testén végigsöprő orgazmus legalább annyira a döbbenet, mint az élmény hatása volt, de most teljesen felkészületlenül érte, és otthagyta remegve és védtelenül. – Brooks! – szeretett volna szólni neki, hogy várjon... hogy várjon, amíg felkészül, de a férfi szája megint lecsapott az övére, s oly gyors és alapos ostromnak vetette alá, hogy Abigail csak remegni és nyöszörögni tudott. Még soha senki nem kerítette hatalmába, ismerte fel Brooks. Így még nem, hogy teljesen átadja magát egy férfinak, hogy ne találjon magában annyi erőt sem, amennyivel összeszedhetné önuralma morzsáit És, isten a tanúja, hogy szeretné hatalmába keríteni a lányt, összezúzni benne azt a híres önuralmat. 272

Lerántotta Abigail nadrágján a cipzárt, és félig felemelve a lányt, lehámozta róla a farmert. Időt sem hagyva arra, hogy magához térjen, ajkára szorította a száját, így fojtva el az ösztönös tiltakozást. Gyengéden, évődőn simogatta. Abigail már forrón, nedvesen, azon a bizonyos határvonalon egyensúlyozva várta. Brooks azt akarta, hogy meglovagolja, hogy addig kapaszkodjon ebbe az érzésbe, amíg az legyőzi, megsemmisíti. Látni akarta, ahogy ez megtörténik. Abigail úgy érezte, berúgott a tömény, édes levegőtől. A férfi okozta gyönyör oly teljes volt, annyira tökéletes, hogy úgy tűnt, csapdába esett, alámerült és elsüllyedt a mocsarában. Brooks a fogai közé vette a mellbimbóját, olyan magasságokba ragadva őt, amely már szinte a fájdalommal volt határos, miközben tovább szította a tüzet benne. S amikor azt hitte, nem bírja tovább elviselni, nem bírja tovább visszafogni magát, minden fényes és szabad lett. Hallotta, ahogy torkából mély, elnyújtott nyögés tör fel, s feje súlyosan a férfi vállára esett. Szeretett volna a férfi köré fonódni, összegömbölyödni benne, de Brooks megdöntötte a hátát, a lábát a dereka köré fonta, és mélyen beléhatolt. Új döbbenet, új élvezet fogta el. Kemény, gyors és dühödt. Emelkedő hullám, amely mindent elsöprő árrá dagad. Brooks átrángatta, alámentette, míg a vad örvény felszínre nem dobta, s ő képtelen volt másra, mint tehetetlenül, megsemmisülve lebegni a tetején, míg a férfi nem csatlakozott hozzá. Lassan, fokozatosan tért magához, érzékelte a férfi szívének dübörgését a saját szívén, hallotta ziháló lélegzetét a füle mellett. Aztán megérezte a pult sima felületét maga alatt, a konyhai lámpák fényének vibrálását lehunyt szemhéján. Kellett egy perc, vagy kettő... nem több, csak egy-két perc, hogy ismét megtalálja az egyensúlyt, és akkor... Brooksnak sikerült megint meglepnie, amikor leemelte a pultról, és a karjába vette. – Nem kell... – Csitt! – mondta most már sokadszor, és felvitte az ágyba. 273

Abigail jött le először reggel, aztán csak állt és bámult. Égve hagyta a lámpákat. Micsoda energiapocsékolás! De úgy tűnt, igazából nem tudja izgatni a dolog. A padlón szerteszét hevertek a ruhák. Az övé és Brooksé. Zavart csodálkozással vette szemügyre a konyhapultot. Sohasem értette meg, miért vonzza az embereket, hogy szokatlan helyeken szeretkezzenek. Mi a jó benne, amikor az ágy, de még a kanapé is sokkal kényelmesebb és hasznosabb. Bár az alkalmankénti, zuhany alatti szexet élvezte. Nyilvánvaló, hogy bizonyos dolgokban túlságosan szűklátókörű volt eddig, bár arra azért kíváncsi lett volna, mennyi időnek kell eltelnie, mire újra teljes lelki nyugalommal tudja ellátni a mindennapi konyhai feladatokat. Egyelőre feltette a kávét, összeszedte és gondosan összehajtogatta a ruhákat. Mire Brooks megérkezett – meztelenül –, Abigail rendet rakott a konyhában, és nekikezdett a reggelinek. – Úgy tűnik, idelent hagytam a ruhámat. – Brooks láthatóan jól szórakozott, miközben felemelte az összehajtogatott farmert, és felvette. – Nem kellett volna ilyen korán felkelned, hogy reggelit készíts nekem. – Szeretek korán kelni, és nem bánom a reggelikészítést sem. Nehéz nap áll előtted, és jobban fogod érezni magad, ha rendesen megreggeliztél. Csak egy omlett meg pirítós. Amikor Abigail megfordult, Brooks már felhúzta az ingét, és őt nézte, csak nézte azzal az okos, színváltós szemével. – Szeretném, ha nem néznél így rám. – Hogy? – Nem... – Abigail elfordult, és tejet töltött a kávéba. – Nem is tudom. Brooks odalépett mögé, lazán átkarolta a derekát, és arcát a nyakához simította. – Megvan a harmadik, és indulok a hazafutásért – mormolta. – Ez baseballkifejezés, de mi nem baseballozunk. Nem tudom, mit jelent. A férfi maga felé fordította, és könnyedén megcsókolta. 274

– Dehogynem tudod. Semmi olyasmi, ami miatt pánikba kellene esned. – Megmasszírozta a lány vállát, hogy enyhítse a feszültségét. – Majd lassan haladunk. Milyen omlett? – Sajtos, háromféle sajttal, egy kis spenóttal és paprikával. – Jól hangzik. Addig megcsinálom a pirítóst. Olyan természetességgel mozgott a konyhában, mint aki oda tartozik. Abigail torkát ismét pánik fojtogatta. – Én nem... – Hogy szokták az ilyet megmondani az emberek? – Én nem vagyok erre alkalmas. – Mire? – Bármire ezek közül. – De én igen. – Brooks bedobta a kenyeret a kenyérpirítóba, és nekitámaszkodott a pultnak. – Egészen mostanáig én sem voltam biztos benne, de most már tudom, hogy készen állok rá. Az én szemszögemből nézve, te is. Szóval, majd meglátjuk. – Nem az vagyok, akinek hiszel. A férfi alaposan szemügyre vette, majd lassan bólintott. – Talán a részleteket tekintve tényleg nem. De nézlek téged, Abigail, hallgatlak, és ahol számít, ott az vagy, akinek hiszlek. – Ez nem... – Majdnem kibökte, hogy még csak nem is Abigail az igazi neve. Hogyan eshetett bele annyira ebbe a férfiba, hogy még az alapvető óvatosságról is megfeledkezzen? – Ez nem olyasmi, amit tudhatsz. – Tudom, hogy nem ezt akartad mondani. Jól kiismerem magam az embereken. A foglalkozásommal jár. Tudom, hogy félsz valamitől vagy valakitől. Valami súlyos dolog történt veled az úton, talán kétszer is, minden tőled telhetőt megtettél, hogy megvédd magad. Nem hibáztatlak érte. Fény áradt be a férfi mögötti ablakon, ami aranyszínű koszorút font a haja köré. A sötét haj köré, amely még mindig kócos volt az éjszakától... Abigail kezétől. – Fogalmam sincs, mit mondhatnék. – Rengeteg titkot őrzöl magadban, és iszonyú teher nyomja a válladat. Továbbra is reménykedem benne, hogy egy napon majd megosztod velem ezeket a titkokat és a terhet, és amikor ez megtörténik, együtt találjuk ki, hogyan tovább. 275

Abigail csak a fejét rázta, és elfordult, hogy tányérra tegye az omlettet. – Nem kellene erről beszélnünk, különösen nem most. Te elkésel a találkozódról, nekem pedig két új munkám is van. – Gratulálok. Mi lenne, ha hoznék valamit vacsorára? – Van még lasagnám. – Még jobb. Abigail letette a tányérokat, amikor a kenyérpirító kilökte a pirítóst, és enyhe indulatot érzett, ahogy leült. – Nem hívtalak. – Ezen már túl vagyunk. – Nem tudom, hogy lehetnénk túl rajta. Brooks odahozta a pirítóst, az egyik szeletet letette a lány tányérjára, és ő is leült. – Remekül néz ki. – Másról kezdesz beszélni, vagy inkább bólogatsz, mint vitázol. Mert annyira biztos vagy benne, hogy úgyis eléred, amit akarsz. – Te is jól kiismered magad az embereken. – Megkóstolta az omlettet. – Az íze is remek. Akár meg is élhetnél belőle, ha úgy döntenél, hogy ezzel foglalkozol. – Bosszantó vagy. – Tudom, de a jóképűségem kiegyenlíti a dolgot. Abigail nem akart mosolyogni, de nem tudta megállni. – Annyira azért nem vagy jóképű. Brooks felkacagott, aztán folytatta a reggelit. Amikor elment, Abigail fontolóra vette a lehetőségeit. Természetesen nem mondhatja el neki, de ha, feltételezve, hogy mégis megteszi, mi lenne az eredménye? Két szövetségi marsall halála ügyében keresik, hogy kihallgassák. Mivel Brooks rendőr, kötelessége lenne feladni őt. Erősen kétséges, hogy megérné a napot, amikor tanúvallomást tehet. Volkovék megtalálnák a módját, hogy megszabaduljanak tőle, valószínűleg az egyik lepénzelt emberük segítségével. De, megint csak feltételezve, hogy Brooks hisz neki, és azt is elhiszi, hogy az élete lyukas garast sem fog érni, ha teszi a 276

kötelességét, úgy dönt, nem is olyan fontos, hogy tegye a kötelességét. Abigail megpróbálta elképzelni, hogy képes mesélni a férfinak Johnról és Terrryről, Julie-ról, és minden másról, ami azon a szörnyű éjszakán történt, de egyszerűen képtelen volt rá. Nem tudta elképzelni, milyen érzés lenne beszélni róla Brooksnak, bárkinek, milyen érzés lenne megosztani a terhet. Brooks kedves, gondolta Abigail, a törvény odaadó szolgája, akinek fontos, hogy helyes célért helyesen cselekedjen. Sok tekintetben, méghozzá alapvető, létfontosságú dolgokban a férfi Johnra emlékeztette. Ha elmondaná Brooksnak, és ha ő hinne neki, talán lehetséges, hogy Johnhoz hasonlóan Brooks meg akarná védelmezni, segíteni akarna neki. És akkor nem kerülne az ő élete is veszélybe? Egy újabb ok, hogy megtartsa magának a titkát, és úgy folytassa az életét, ahogy az elmúlt tizenkét évben élt. De minden megváltozott, emlékeztette magát. Semmi sem volt olyan, mint korábban. A férfi tette ezt, s ő hagyta. Szóval, ha mégis elmondja neki, hisz az egyensúly már így is felborult, akkor fel kell arra is készülnie, hogy ismét elmeneküljön, ismét megváltoztassa a nevét, akár hisz neki a férfi, akár nem. Ebből logikusan és ésszerűen következik, hogy mégsem mondhatja el. A kapcsolatuk majd szép lassan meglazul, és a korábbi egyensúly is visszaáll. Amíg az élete vissza nem tér a régi kerékvágásba. A következtetéseitől magabiztosabbnak, nyugodtabbnak kellett volna éreznie magát. Helyette azonban boldogtalan és nyugtalan volt.

277

18 A reggeli megbeszélés körülbelül úgy zajlott, ahogy Brooks számított rá, annyi különbséggel, hogy a jófiúk csapata begyűjtött néhány pluszpontot. Úgy kalkulálta, hogy Justin és az idióta haverjai megkapják az óvadék lehetőségét, de remélte, a bíró elég magasan fogja meghatározni az összeget ahhoz, hogy fájjon egy kicsit. A bíró akkora összeget szabott ki, hogy nagyon fájt. Harry természetesen tiltakozott – elvégre végeznie kellett a dolgát –, de a bíró kitartott. Lehet, Conroyék nem olyan gazdagok, mint Blake-ék, de legalább akkora tisztelet övezte őket, arról nem is beszélve, hogy sokkal, de sokkal közkedveltebbek voltak. Justin ezúttal rossz emberrel kezdett, gondolta Brooks. A tárgyalóteremben ülve figyelte, ahogy Blake fortyog magában, Justin gúnyosan mosolyog, a másik két vádlott pedig mélyen lehajtott fejjel ül kőarcú szüleik mellett. Vissza kellett fognia magát, nehogy szélesen elvigyorodjon, amikor a bíró az ügyész követelésének engedve bevonta mind a három fiú útlevelét. – Ez sértés! – pattant fel Blake a bíró határozata hallatán, és Brooks ezúttal gondolatba ellejtett egy gyors, boldog táncot. – Nem tűröm a legkisebb célzást sem arra vonatkozólag, hogy a fiam esetleg elszökne ezek elől az abszurd vádak elől. Igazságot követelünk! – Megkapjátok. – Reingold bíró, aki minden vasárnap Blake-kel golfozott, az asztalra csapott a kalapácsával. – És jobb lesz, ha tiszteletet mutatsz ebben a teremben, Lincoln. Ülj le és maradj csendben, különben kivezettetlek.

– Ne hidd, hogy ott ülhetsz és megfenyegethetsz. Én segítettelek ahhoz a talárhoz. Reingold szeme megvillant a drótkeretes szemüveg mögött. – És amíg rajtam van, mutass tiszteletet iránta. Ülj le, maradj csendben, különben megvádollak a bíróság megsértésével, ez olyan biztos, mint ahogy keddre szerda következik. Blake egyszerűen félrelökte Harryt, amikor az ügyvéd megpróbált közbeavatkozni. – Majd mindjárt megmutatom én neked, mi az a bíróság megsértése! – Már meg is tetted. – Reingold kalapácsa ismét lesújtott. – Ötszáz dollár. Bailiff, vezesse ki Mr. Blake-et a tárgyalóteremből, mielőtt valami ezerdollárosat tenne. A pulykavörös Blake fogait csikorgatva fordult sarkon, és magától kimasírozott a teremből. Egy pillanatra megállt Brooks előtt, hogy kemény, fenyegető pillantást vessen rá, aztán folytatta az útját. Brooks némán ülte végig a tárgyalás hátralévő részét, a perlekedést, az utasításokat, a figyelmeztetéseket, a kiegészítő megjegyzéseket. Megvárta, amíg Justint és társait visszaviszik a cellájukba, hogy ott várják meg, amíg leteszik értük az óvadékot. A több mint elégedett Brooksnak ügyelnie kellett, nehogy táncléptekkel menjen oda Russhoz és a családjához. Egyetlen pillanatig sem kételkedett benne, hogy Reingold ítéletét az egész Conroy család jelenléte – Russ felrepedt ajka, Mrs. Conroy könnyei – is befolyásolta a döntésében. – Az a nagyképű, erőszakos fráter Blake csak rontott a saját meg a fiúk helyzetén. – Seline sötét szeme harciasan csillogott, ami éles ellentétben állt máskor oly nyugodt, kiegyensúlyozott természetével. Karját védelmezőn anyósa válla köré fonta. – Imádtam! Bárcsak újra kinyitotta volna a száját, hogy még többe kerüljön neki! – Nem voltam benne biztos, hogy Stan kiáll Lincoln ellen – biccentett Mr. Conroy a bírói pulpitus felé. – Most egy kicsit jobb véleménnyel vagyok róla. Hazaviszem anyádat – fordult Russ felé. – Veletek menjek? A kisírt szemű Hilly megrázta a fejét. Pompás vörös haját, melyet fia örökölt tőle, lazán hátrafogott copfban viselte. 279

– Velünk minden rendben lesz – csókolta arcon Russt, aztán Brookshoz fordult. – Köszönünk mindent. – Igazán nincs mit. – Még mindig szomorú – mormolta Seline, miközben anyósáék kisétáltak a teremből. – Képtelen a haragjára találni. Pedig jobb szeretném, ha kidühöngené magát, mert utána jobban lenne. – Te dühöngsz helyettünk is. Seline elmosolyodott. – Az ég tudja. Vissza kell mennem az iskolába. A gyerekek mostanra már biztosan elnyűtték a délelőtti helyettest. Keményen megölelte Brookst, aztán egy hosszú percre a férjéhez simult. – Ne sokat idegeskedj, aranyom! – mondta neki. – Hadd vegyek neked egy kávét – mondta Brooks Russnak, amikor magukra maradtak. – Vissza kell mennem a szállodába. – Egy perced csak van. Ereszd ki a gőzt. – Rendben. Jólesne egy kávé. Ott találkozunk. Abban a pillanatban, ahogy Brooks besétált az étkezdébe, Kim felkapta a kávéskannát, és megindult felé. Rámutatott egy bokszra, felfordította a csészét, és már töltött is. – Kérsz még valamit? – nézett rá. – Csak a kávét, köszönöm. A lány megbökte a vállát. – Hogyan tartsam fenn a Hírek királynője státusom, ha nem látsz el anyaggal? Azt akarod, hogy lefokozzanak? – Nem, dehogyis. Azt nem engedhetjük meg. Óvadékot szabtak ki. Kim szája haragosan lebiggyedt. – Tudhattam volna, hogy Stan Reingold lefekszik Lincoln Blakenek. – Ezt azért nem mondanám, Kim. Arra számítottam, hogy óvadékot állapítanak meg, arra azonban nem, hogy olyan magas összegben, ahogy a bíró tette, és fogadni mernék, hogy erre Blake sem számított. – Akkor ez már valami. 280

– És a tárgyalásig bevonta az útleveleiket. – Ó, ez igen. – Kim szája most már felfelé kunkorodott, ahogy nagyot bólintott. – Akkor visszaszívom az előbbit. Ez biztos csípte Blake dagadt seggét. – Ó, én úgy mondanám, érezte az erejét. Nem is bírta befogni a száját. Reingold eltávolíttatta a tárgyalóteremből, de előtte megbírságolta ötszáz dollárra. Kim ez alkalommal nagyot csapott Brooks vállára. – Most csak szórakozol velem. – Esküszöm az egy igaz istenre. – Akkor kétszeresen is visszaszívom. Ha Stan Reingold legközelebb bejön, a ház vendége egy pitére. Hallod, Lindy? – szólt oda a grillnél tevékenykedő férfinak. – Stan Reingold ötszáz dollárra büntette Lincoln Blake-et a bíróság megsértéséért. Lindy, csípőjén a húsforgató lapáttal, megfordult. – Épp ideje, hogy fizessen a sértésekért, mer’ az a szemét alak sohasem fukarkodott velük. Én fizetem a kávédat, Brooks, és az övét is – intett állával Lindy az ajtó felé. Kim észrevette a belépő Russt, és felfordította a másik csészét is. – Ülj csak le ide, édesem. – Lábujjhegyre állt, és megpuszilta a férfi arcát. – Nem kell fizetni a kávéért, és semmiért, bármit kérsz is. Feltétlen mondd meg a családodnak, hogy mindenki, aki kicsit is számít ebben a városban, pokolian sajnálja, ami történt, és száz százalékig mellettetek áll. – Megmondom. Köszönöm, Kim. Ez nagyon sokat jelent nekünk. – Fáradtnak tűnsz. Mit szólnál egy hatalmas szelet francia almás lepényhez, amit úgy szeretsz. Az biztos felfrissítene egy kicsit. – Most nem lehet, köszönöm. Talán majd legközelebb. – Magatokra hagylak, hogy tudjatok beszélgetni, de ha kell valami, csak szóljatok. Brooks úgy tett, mint aki megsértődött. – Engem bezzeg nem kínált meg lepénnyel. Russnak sikerült halvány mosolyt erőltetnie magára. – Ahhoz előbb sajnálnia kellene. Tudtál az útlevelekről?

281

– Azt tudtam, hogy kérni fogjuk a bevonásukat, de nem reméltem, hogy Reingold a mi oldalunkra áll. Meglepett, és lehetséges, hogy miattam volt. – Elég sokszor hagyta már, hogy Blake kölyke megússza. – Igen, és azt hiszem, ő is érzi ennek a súlyát. Lehet, hogy Blake golfpartnere, de ezt már akkor sem seperheti félre, és szerintem nem is fogja. Szerintem a bíró úr ma reggel igen komolyan és alaposan felbosszantotta magát. És abban is biztos vagyok, hogy Blake nem engedi Harryt egyezkedni. Tárgyalást akar, mert azt hiszi, ő meg az övéi olyan átkozottul fontosak, hogy nekik már nem is kell a törvényt betartani. Lecsukják a fiút, s talán hosszabb időre, mint gondoltam volna. És egyáltalán nem bánom. – Én sem mondhatnám, hogy sajnálom. Brooks előrehajolt. – Azért akartam veled néhány percet beszélni, mert holtbiztos vagyok abban, hogy Blake megpróbál megvenni, vagy nyomást gyakorolni rád, hogy vond vissza a támadás miatt tett feljelentésedet. Meg van győződve róla, ha azt a vádat elejtik, a többi már csak pénzkérdés. Fizet pár garast, hogy úgy mondjam, megpróbál közmunkával meg valami kis rehabbal operálni, és a fia csak felfüggesztettet kap. Russ felsértett szája kőkemény vonallá keskenyült. – Ez nem fog megtörténni, Brooks. Láttad ma reggel az apámat? Tíz évet öregedett tegnap óta. Fikarcnyit sem érdekel, hogy behúzott az a kölyök, és ha nem lenne a többi, hagynám a fenébe. De nem fogok visszakozni, hogy az a kis szemétláda megint megússza a dolgot. – Remek. Ha Blake rád mászna, azonnal tudasd velem. Vádat emelek ellene zaklatásért, és távolságtartási végzést kérek ellene. Russ hátradőlt, és ezúttal a mosoly könnyebben jött az ajkára. – Igazából melyiket akarod elkapni? – Én úgy látom a dolgot, mint amolyan egyet fizet, kettőt kap akciót. Mind a kettőre ráfér egy alapos farba rúgás. Nem tudom, Justin eleve seggfejnek született-e, de az biztos, hogy az apjának köszönhetően csak nagyobb lett. – Megkeverte a kávéját, de rájött, 282

hogy nem is kívánja igazán. – Az anyját nem láttam reggel a bíróságon. – Azt beszélik, zavart és fáradt. Hallani sem akar róla. És Blake megparancsolta neki, hogy tartsa a száját, márpedig Blake az úr abban a házban. – Lehet, hogy ő az úr a házban, de a várost nem ő uralja. – Hanem te, főnök? – Én csak szolgálok és védek – felelte Brooks kipillantva az ablakon. – Blake-ék kénytelenek lesznek megtanulni, mit is jelent ez. És te, polgármester úr? – Lehet, hogy nehezebb lesz megnyernem a választást, ha Blake az ellenfelemet támogatja, bárki legyen is az, de akkor is indulok. – Az új időkre – emelte tósztra a bögrét Brooks. – A jobb időkre. – Nagyon fel vagy ma dobva, öregem. Csak Reingold bíráskodása hatott volna rád ennyire? – Az is jót tett a lelkemnek, de igazából találtam magamnak egy elbűvölő, gyönyörű nőt, akibe fülig beleszerettem. – Ez gyorsan ment. – A véremben van. Apa és anya még jóformán egymásra sem néztek, és máris elvégeztetett. Megfogott az a lány, Russ. Pontosan itt – tette a kezét a szívére Brooks. – Biztos vagy benne, hogy nem jóval lejjebb kapott el? – Ott is, de Russ, ő a nekem való. Elég rágondolnom, és végem. Ránézek, és... esküszöm, órákig tudnám bámulni. Napokig. Brooks kurta, meglepett kacajt hallatott. – Kész. Végem. – Ha nem hozod el hozzánk vacsorára, Seline pokollá teszi az életem. – Már dolgozom rajta. Szerintem nem kell sokat várnom, hogy a családom nőtagjai ugyanezzel a követeléssel álljanak elő. Abigail az a fajta nő, akit csak finoman, fokozatosan lehet bevezetni a társaságba. Van ott valami – tette hozzá. – Valami a múltjában. Még nem készült fel rá, hogy megossza velem, de már azon is dolgozom. – Ezek szerint még nem jött rá, hogy te addig ásol, nyaggatod, és rágódsz azon a csonton, amíg ki nem deríted, amit tudni akarsz, vagy megszerzed, amit meg akarsz szerezni? 283

– Elvakítom őt a kedvességemmel és a sármommal. – Mit gondolsz, mennyi ideig fog az kitartani? – Még van egy kicsi tartalékban. Segítségre van szüksége, csak nem tud róla, vagy nem kész elfogadni. Még nem kész. Abigail a délelőttöt a számítógépnél töltötte – boldogan – egy rochesteri jogi cég biztonsági rendszerének újratervezésével és személyre szabásával. Az eredménynek különösen örült, mivel valakinek az ajánlására kapta a munkát, és majdnem el is vesztette, mert a vezető cégtárs vissza akart lépni, amikor Abigail nem volt hajlandó személyesen találkozni vele. Abigail biztos volt benne, hogy a vezető és társai is több mint elégedettek lesznek a rendszerrel és az ajánlatával. És ha mégsem? Akkor ez volt a tanulópénz, amit azért fizetett, hogy a saját feltételei szerint dolgozott. A kertbe indult, hogy elméjét pihentesse. Egy lepkekertet szeretett volna kialakítani a ház déli sarkánál. Rákeresett a neten és elolvasott minden talált anyagot, hogyan is tudná legjobban megvalósítani a célját. Berttel az oldalán összeszedte a szerszámokat, belerakta a talicskába. Örömmel látta, hogy a kis zöldségeskert, amit korábban ültetett, szépen fejlődik. Érezte a napon száradó gyógynövények illatát, ahogy eltalicskázott mellettük. A kicsi patak vidáman csobogott, a madarak rendületlenül fújták a dalukat. A fák sűrűjében fürge szél táncolt, és a vadsom úgy dugta ki a fejét, mint valami virágdíszbe öltözött kísértet. Boldog, döbbent rá Abigail, miközben zsinórral és cölöpökkel kijelölte a kert helyét. Igazán boldog és elégedett. Élvezi a tavaszt, a munkáját, az otthonát. Brookst. Volt valaha is igazán boldog? Biztosan akadtak boldog pillanatok... a gyerekkorában, a Harvardon töltött rövid idő alatt, s még azután is, hogy minden tökéletesen megváltozott. Nem emlékezett még csak ahhoz hasonlóra sem, mint amit most érzett. Ideges. Brooksnak igaza volt az idegeivel kapcsolatban, abban azonban már nem volt teljesen biztos, hogy örül is annak, hogy a

284

férfinak igaza volt. De ezen túl mégis volt egyfajta könnyedség, amellyel nem igazán tudott mit kezdeni. Ahogy bekapcsolta a talajlazítót, együtt dúdolt a gép brummogásával, a víz csobogásával, a madarak énekével. Nem, valóban nem igazán tudja, mit kezdjen vele, de ha teheti, örökre megőrzi ezeket a pillanatokat, ezeket az érzéseket. Kielégítő munkája van, itt a kertje, amelyet jobban élvez, mint gondolta volna. Van egy férfi az életében, akit szeret, és akinek élvezi a társaságát – jobban, mint valaha is képzelte volna, és aki itt lesz nála vacsorára, beszélget vele, nevetgél, és csak vele lesz. Nyilván nem tarthat sokáig, de mi értelme lenne tervezni, mi értelme lenne boldogtalanná tenni magát? Csak ragadd meg a pillanatot, emlékeztette magát, miközben komposztot tett a talajhoz. Visszatolta a talicskát a melegházba. Élvezettel szívta be a jó zsíros termőföld, a bimbózó virágok, a zöldségek erős illatát, miközben kiválogatta a növényeket, amelyeket kifejezetten a lepkekert számára nevelt. Jó kis fizikai munka egy meleg délutánon. Ez is boldoggá tette. Ki gondolta volna, hogy ilyen erős adottsága van a boldogságra? Négy fordulót is tett, oldalán a Glockkal, a kutyával a nyomában, mielőtt belekezdett volna a hideg téli éjszakákon felvázolt terv kivitelezésébe. Kardinálisvirág és pompás kúpvirág, az édes illatú napraforgó a szellős lantanacserjével keverve, a verbéna áradata, a mirigyes őszirózsa bája és az aranycsíkos liliom eleganciája a nektárért. Gazdanövénynek napraforgót, mályvarózsát és selyemkórót telepített, hogy odavonzzák a kifejlett pillangókat lepetézni, és a hernyókat táplálkozni. Abigail elrendezett, újrarendezett, csoportosított, újracsoportosított, fokozatosan eltávolodva az eredeti, leginkább mértani pontosságú tervétől. Az így kialakított kertrészt valahogy kevésbé merevnek, sokkal szemet gyönyörködtetőbbnek találta. Biztos, ami biztos alapon elővette a mobiltelefonját, és több képet is csinált, különböző szögből, mielőtt felvette az ültetőkanalat, és kiásta az első lyukat. 285

Egy órával később hátralépett, hogy szemügyre vegye, mennyit haladt, mielőtt bement volna jégért a teába, amit kinnfelejtett a napon. – Gyönyörű lesz – mondta Bertnek – és kiülünk majd a verandára, hogy nézzük a pillangókat. Azt hiszem, a kolibriket is idevonzzuk vele. Azt hiszem, nagyon fogom élvezni, ahogy nőnek, virágoznak. Nézni a pillangók és a madarak táncát. Gyökeret eresztünk itt, Bert. Minél mélyebbre nyúlnak, annál inkább akarom. Lehunyta a szemét, és arcát a nap felé fordította. Ó, annyira szerette a levegő suhogását, az illatát! Szerette a munka ritmusát, és a megtalált boldogságot, a csendes perceket, és a szorgoskodással telteket is. Szerette az érzést, ahogy a kutyája a lábához simul, vagy a jeges tea ízét a szájában. Szerette Brookst. Abigail szeme hirtelen tágra nyílt. Nem, nem, egyszerűen csak magával ragadta a boldog pillanat. Az eufória, hogy mindene megvan, amit csak akart. És hagyta, hogy ez összekeveredjen azzal, amit a férfi reggel mondott, ahogyan ránézett. Akció és reakció, mondta magának, semmi több. De mi van akkor, ha mégis több? Jelzett a riasztó. Abigail megmerevedett, keze a pisztoly agyára csúszott. Aznap nem várt küldeményt. Gyorsan a verandán felállított monitorhoz ment. Emlékezett a kocsira, mielőtt kivehette volna a sofőrt. Brooks anyja, és – jóságos isten! – még két nő. Beszélgetnek, nevetgélnek, ahogy Sunny a ház felé hajt. Mielőtt eldönthette volna, hogy mit tegyen, a kocsi bekanyarodott a ház elé. Sunny vidám dudaszóval köszöntötte Abigailt, amikor észrevette. – Szervusz, Abigail! – kiáltott ki a kocsiablakon, mielőtt a három nő kiszállt volna. Az elöl lévő nő biztosan Brooks nővére, gondolta Abigail. Ugyanazok a színek, ugyanaz a csontszerkezet, a szem- és szájforma is túlságosan hasonlított ahhoz, hogy ne öröklött legyen. – Nézzétek csak! Lepkekert. 286

– Igen, délután ezzel foglalkoztam. – Az biztos, hogy gyönyörű lesz – jelentette ki Sunny. – Érzed a napraforgók illatát? Plato a kocsiban van. Gondolod, hogy Bert szívesen megismerkedne vele? – A-azt hiszem, igen. – Mamát annyira lefoglalja a kutyus bemutatása miatti izgalom, hogy az emberekről meg is feledkezik. Mya vagyok, Brooks nővére, és ő a középső lány, Sybill. – Örülök, hogy megismerhetlek benneteket. – Engedélyeztünk magunknak egy szabadnapot – ragyogott Mya. – Munka, gyerekek, férfiak. Csaptunk egy igazi csajszis ebédet, most meg vásárolni indultunk. – Arra gondoltunk, hogy velünk jöhetnél – mondta Sybill. – Veletek? – Abigail zavartan, fél szemét a kutyán tartva próbált lépést tartani a nőkkel. – Vásárolni – ismételte Mya. – Utána pedig beszélgetünk egy kicsit egy Margarita mellett. A kölyök pattogott, ugrált, gurult, pörgött és gyakorlatilag megbolondult Bert körül és Bert láttán, aki mozdulatlanul, de remegve ült, tekintetét Abigailre függesztve. – Ami. Jouer. Bert abban a pillanatban lelapult, s fejét lehajtva, farkát csóválva játékosan meglökte Platót, aki esetlenül tovagurult. – Ó, hát nem aranyosak! – áradozott Sunny. – Nem fogja bántani a kölyköt. – Édesem, én is látom. A nagyfiú gyengédebb már nem is lehetne, és isten tudja, Platóra ráfér egy kis szaladgálás. Egész délután a kocsiban ült, vagy pórázra volt fogva. Megismerkedtél már a két lányommal? – Igen. – Most próbáljuk rábeszélni, hogy tegye félre a munkát, és jöjjön velünk vásárolni és Margaritát inni. – Sybill rámosolygott Abigailre, arcán feltűntek a mosolygödröcskék. – Köszönöm a meghívást. – Abigail hallotta, milyen merev a hangja a másik két nő könnyedségével szemben. – De muszáj befejeznem az ültetést. Így is később kezdtem, mint terveztem. 287

– Nos, egyszerűen gyönyörű – sétált közelebb Sybill. – Én nem örököltem a mama és a papa kertésztehetségét, szóval sárga vagyok az irigységtől. – Igazán kedves volt tőletek, hogy átjöttetek és meghívtatok. – Az volt – helyeselt Mya –, de leginkább azért jöttünk, mert Syb és én szerettünk volna megismerni, és jobban megnézni magunknak azt a nőt, akibe Brooks belegabalyodott. – Ó! – Nem az a típus vagy, akiről elhittem volna, hogy így meg tudja fogni. – Ó! – Abigail másodszorra sem tudott többet kinyögni. – Ami Mya szívén, az a száján is – mondta Sunny lányát átkarolva. – Tudok persze tapintatos és diplomatikus is lenni, de az idegen a természetemtől. Mindenesetre bóknak szántam, amit az előbb mondtam, dicséretnek. – Most köszönjem meg? Mya felnevetett. – Szívesen. Tudod, Brooks a múltban inkább a külsőre hajtott, és nem nagyon zavarta, hogy belül nincs semmi. De itt vagy te, csinos és természetes, elég okos és erős, hogy itt élj teljesen egyedül, elég ügyes, hogy egy ilyen szép, jól tervezett kertet létrehozz... és én örököltem a szüleim kertésztehetségét. Ha jól tudom, saját vállalkozásod van. És azt a nagy pisztolyt látva az oldaladon, feltételezem, hogy meg tudod védeni magad. – Így igaz. – Lőttél már le bárkit is? – Mya! Ne is figyelj oda rá – mondta Sybill. – Ő a legidősebb, és neki van a legnagyobb szája is. Biztos vagy benne, hogy nem akarsz velünk jönni? – Tényleg be kell fejeznem ezt a kertet, de azért köszönöm. – Vasárnap délután kerti összejövetel lesz nálunk – jelentette be Sunny. – Brooks majd elhoz. – Ó, köszönöm, de... – Semmi különleges. Csak egy kis grillezés a hátsó udvaron. Elszaporodott a sárga nőszirmom. Majd adok néhány tövet. Nagyon 288

szeretik azt a napos helyet a pataknál. Becserkészem a kölyköt, és megyünk is. Vasárnap találkozunk. – Egy ideje már együtt vagytok Brooksszal – jegyezte meg Mya. – Igen, mondhatjuk. – Ugye tudod, hogy addig ugrat, piszkál, noszogat, persze kedvesen, amíg el nem éri, amit akar? – Tudom. – A természetéből fakad – kacsintott rá Mya vigyorogva. – Viszlát, vasárnapig. – Ne aggódj! – fogta meg a kezét Sybill, meglepve vele Abigailt, miközben Mya elsétált, hogy segítsen anyjának a kutyát megfogni. – Minden rendben lesz. A kutyád jól viseli a gyerekeket? – Nem fog senkit bántani – felelte Abigail. Kivéve, ha utasítom rá, tette hozzá gondolatban. – Hozd el őt is. Te is nyugodtabb leszel, ha a kutyád a közelben van. Kedves népek vagyunk, és hajlunk rá, hogy bárkit megszeressünk, aki Brookst boldoggá teszi. Jól fogod magad érezni – szorította meg Abigail kezét, mielőtt elengedte volna, és visszaballagott az autóhoz. A három nő rengeteget nevetgélt és csivitelt, integetett és dudált Abigailnek. A mélyen megdöbbent lány, örömtől szédült kutyájával a lábánál csak állt, udvariasan felemelt kézzel, míg az O’HaraGleason nők elhajtottak. Olyan volt, mintha átment volna rajta egy virágokból összerakott úthenger, gondolta Abigail. Nem igazán fájt, csinos és illatos volt, de akkor is lehengerelte. Természetesen nem fog elmenni. Több okból is lehetetlen. Talán írnia kellene egy kedves levelet Brooks anyjának, hogy mennyire sajnálja. Újra felvette a kertészkesztyűt. Be akarta fejezni a virágágyást. Már csak azért is, mert ezt használta ürügynek, tehát mindenképpen meg kell csinálnia. Még soha senki nem hívta el vásárolni, vagy Margaritát inni, és ásás közben is azon gondolkodott, vajon milyen lett volna, ha elmegy. Tudta, hogy az emberek gyakran olyankor is vásárolni 289

szoktak, amikor nincs is semmire szükségük. Ő nem ismerte ezt a fajta vonzást, de tudta, hogy mások igen. Eszébe jutott az a nap, sok-sok évvel ezelőtt a bevásárlóközpontban Julie-val. Mennyire élvezte, milyen jó móka volt, és mennyire felszabadító, ahogy ruhát és cipőt próbált egy baráttal! Persze Julie-val nem igazán voltak barátok. Az egész közjáték csupán a körülmények teremtette lehetőség volt, amely kölcsönös szükségleten alapult. És ez a közjáték katasztrófába, tragédiába torkollott. Az esze tudta, hogy nem az ártalmatlan lázadás, a ruha- és cipővásárlás okozta a tragédiát. Még csak nem is ostoba vakmerősége, amellyel jogosítványt hamisított és beleegyezett, hogy elmenjenek a klubba. Nem. Volkovéké és Jakov Korotkijé a felelősség. És mégis, hogy tehetné meg, hogy nem együtt gondol rájuk, és nem érzi a bűnössége súlyát még ennyi idő után is? Az anyjával folytatott vita olyan láncreakciót indított el, amely a védett ház felrobbanásával végződött. Ha nem is őt terheli a teljes felelősség, akkor is ő az egyik láncszem. De mégis, miközben a kertben tevékenykedett, azon tűnődött, milyen lett volna a nevetgélő nőkkel menni, felesleges dolgokat vásárolni, Margaritát inni és pletykálni. És ez a tűnődés csökkentette valamelyest az egyedüllét hangjainak és illatainak élvezetét. Mindent elültetett, alkonyatig dolgozott, talajtakarót talicskázva a kész ágyásokhoz. Koszosan, izzadtan, de elégedetten fektette le a locsolócsövet, amikor ismét megszólalt a riasztó. Ezúttal Brookst látta a ház felé hajtani. Teljesen elvesztette az időérzékét, állapította meg. Be kellett volna mennie, és megmelegítenie a lasagnát, mielőtt a férfi megjön. És persze megmosakodni sem ártott volna, legalább egy kicsit. – Nocsak, mit látnak szemeim! – Brooks, kezében egy csokor lila írisszel, kiszállt a kocsiból. – Ez most nem igazán tűnik idevalónak. – Gyönyörű! Már másodszor hozol nekem virágot. Te vagy az egyetlen, akitől valaha is virágot kaptam. 290

Brooks magában megígérte, hogy gyakran fog hozni. Odaadta Abigailnek a csokrot, és előhúzott egy nyers marhabőr csontot Bertnek. – Rólad sem feledkeztem meg, nagyfiú. Egész délután dolgoznod kellett, hogy elkészülj ezzel az ágyással. – Nem egészen, de azért beletelt egy kis időbe. Pillangókat akarok. – Megkapod őket. Ez csodaszép, Abigail. Ahogy te is. – Koszos vagyok – hátrált a lány, amikor Brooks előrehajolt, hogy megcsókolja. – Kicsit sem zavar. Tudod, hogy szívesen segítettem volna az ültetésnél. Jó érzékem van hozzá. – Csak elkezdtem, aztán nem bírtam abbahagyni. – Mi lenne, ha innánk egy kis bort? Leülhetnénk itt, és csodálhatnánk a munkád. – Le kell zuhanyoznom, aztán meg kell melegítenem a lasagnát. – Menj, zuhanyozz le, én addig gondoskodom az ételről meg a borról. Úgy tűnik, kettőnk közül ma te dolgoztál keményebben. Add csak ide – vette el a lánytól a virágot. – Majd én vízbe teszem. Mi van? – kérdezte, amikor látta, hogy Abigail csak bámul rá. – Semmi. Csak... nem tart sokáig. Nem igazán tudja, mit csináljon, amikor a legalapvetőbb és minimális segítséget felkínálják neki, vonta le a következtetést Brooks. De legalább elfogadta, gondolta, miközben bement, és vizet töltött egy vázába. Méghozzá vita és szabadkozás nélkül. Ez már haladás. A vázát a pultra tette, gondolva, hogy Abigail később majd kedvére elrendezi, és valószínűleg olyankor, amikor ő nincs a közelben. Bekapcsolta a sütőt, alacsony fokozatra állította, és berakta az edényt. A bort és a két poharat kivitte a verandára, s miután töltött, a saját poharával odament az egyik oszlophoz, és nekitámaszkodva szemügyre vette a kertet. Értett annyit a kertészkedéshez, hogy tudja, órákba telhetett, mire Abigail elkészült vele. És abból, amit látott, azt is biztosra vette, hogy a lánynak jó érzéke van a színekhez és az elrendezéshez. 291

És tudott annyit az emberekről, hogy abban is biztos legyen, a kertépítés is egyfajta kifejezése a birtoklásnak, a letelepedésnek. Az ő otthona, az ő keze nyomát viseli. Újabb jó jel. Amikor Abigail kilépett a házból, Brooks felé fordult. A lány haja nedvesen kunkorodott az arca körül, és friss tavaszi illatot árasztott. – Ez az első tavaszom, mióta Ozarksba visszatértem – mondta Brooks, és a lány poharát felvéve felé nyújtotta. – Jó nézni, hogy kel újra életre. Kizöldell a hegyoldal, kinyílnak a vadvirágok, megindulnak a patakok. A fények és árnyak, a napfény a frissen ültetett gabonasorok fölött a földeken. Mindez egy új, egy másik évszakért. És tudom, hogy sehol máshol nem szeretnék lenni. Újra ez az otthonom, és az is marad életem hátralévő részében. – Én is így érzek. Ez az első alkalom, hogy ezt érzem. Tetszik az érzés. – Az jó, ha tetszik. Rád nézek, Abigail, és a tavasz illatát érzem, a virágaidra nézek, amelyek már kinyíltak, és amelyek majd csak ezután fognak nyílni; a szemedbe, amely olyan átkozottul gyönyörű, és ugyanezt érzem. Sehol máshol. Senki más. – Nem tudom, mit kezdjek az érzésekkel, amelyeket keltesz bennem. És félek, milyen lesz az életem, ha mindez megváltozik, és én soha többé nem fogok így érezni. – Milyen érzéseket keltek benned? – Boldogságot. Annyira boldog vagyok! És rémült, meg zavart. – Dolgozni fogunk a boldog részen, egészen addig, míg nyugodt és biztos nem leszel. Abigail letette a bort, és a férfihoz ment. – Ez talán sohasem fog bekövetkezni. – A pisztolyod nélkül jöttél ki. – A tiéd nálad van. Brooks belemosolygott a lány hajába. – Ez már valami. Ez azt jelenti, hogy bízol bennem, és kezdetnek ez nagyon jó. Abigail nem tudta elemezni az érzéseit, képtelen volt rá. – Kiülhetünk a lépcsőre, és elmesélheted a napodat. – Megtehetjük. – Brooks hátrahajtotta a lány fejét, és könnyedén megcsókolta. – Megtehetjük, mert kedvem van hozzá. 292

19 Brooks mindent elmesélt, miközben az árnyak megnyúltak, s az új kertet is eláztatta a locsolóból spriccelő víz. Abigail mindig is lenyűgözőnek találta a jogot, a jogalkotás minden csínját-bínját, ahogy a logikátlanság – és véleménye szerint az előítélet – emberi tényezők által befolyásolt szabályokká, szabályzattá, eljárásmóddá áll össze. Az igazságszolgáltatás nyilvánvaló és világos, de az igazsághoz vezető út, a jog már homályos és csúszós volt számára. – Nem értem, miért kellene pusztán azért elengedni őket, mert pénzük van. – Ártatlan, amíg bűnössé nem nyilvánítják. – De hiszen bűnösök – erősködött Abigail –, és be is lett bizonyítva. Kibéreltek egy szobát, és kárt okoztak. Justin Blake tanúk előtt támadt rá a barátodra. – Joguk van a bírósági tárgyalásra. Abigail a fejét rázta. – De most szabadok, így nyugodtan felhasználhatják a pénzüket a tanúk befolyásolására, vagy megfélemlíthetik őket, elszökhetnek, vagy késleltethetik a tárgyalást. A barátod kárt szenvedett, és a tettesek szabadok és vígan élhetik tovább a világukat. Igencsak lyukas ez a jogrendszer. – Lehetséges, de nélküle csak káosz lenne. Abigail tapasztalatai szerint inkább belőle következik a káosz. – A következményeknek, a büntetésnek, az igazságszolgáltatásnak, gyorsnak és szilárdnak kellene lennie, kibúvók, dörzsölt ügyvédek és logikátlan döntések nélkül.

– Gyanítom, a lincselni készülő tömeg is így gondolja, amikor kötelet kap a kezébe. Abigail morcosan nézett rá. – Letartóztatod azokat, aki megszegték a törvényt. Tudod, hogy bűnösek. Elkeseredettnek, sőt dühösnek kellene lenned, tudva, hogy valamelyikük megtalálja a kiskaput a törvénykezés útvesztőjében, és megússza a büntetést egy emberi mulasztás következtében. – Inkább lássak egy bűnöst szabadon, mint egy ártatlant rács mögött. Néha megvan az oka, amiért az ember megszegi a törvényt. Nem a mi három seggfejünkről beszélek, hanem úgy általában. A lány láthatóan ellazult. Brooks kinyújtotta hosszú lábát, és megdögönyözte Bertöt. – Nem lehet mindig minden fekete-fehér, jó vagy rossz. Ha az ember nem mérlegel minden árnyalatot, a körülményeket, nem is jut el az igazsághoz. – Te hiszel benne. – Abigail gyomra remegett. – Hiszel abban, hogy vannak okok, amiért meg lehet szegni a törvényt. – Persze, hogy vannak. Az önvédelem, vagy mások életének védelme. Vagy vegyünk egy olyan egyszerű esetet, mint a gyorshajtás. Szül a feleséged? Nem állok neki a sebességkorlátozásra vonatkozó jogszabályokat idézni, amikor úton vagy a kórházba. – Mérlegeled a körülményeket. – Ez csak természetes. Még járőr koromban történt, amikor kihívtak minket egy verekedéshez. A fickó bement a bárba, és a szart is kiverte a bácsikájából. Hívjuk az illetőt Harry bácsinak. Na, már most, be kellene vinnünk a fickót a támadásért, de kiderül, hogy Harry bácsi molesztálta a tizenkét éves lányát. Igen, a fickónak a rendőrséget meg a gyermekvédelmiseket kellett volna hívnia, de vajon hibásan cselekedett-e, amikor betörte a bácsikája képét? Nem hiszem. Az egész képet kell nézni, mérlegelni a körülményeket. Ez lenne a bíróság dolga. – Nézőpontok – motyogta maga elé Abigail. – Igen, nézőpontok. – Ujjával végigsimított a lány karján. – Talán megszegted a törvényt, Abigail? 294

A férfi ajtót nyitott előtte, Abigail tudta ezt, és hívta, hogy lépjen be. De mi lesz, ha örökre bezáródik mögötte? – Sohasem büntettek meg még gyorshajtásért, de léptem már túl az előírt sebességet. Megnézem a lasagnát. Amikor Brooks néhány perccel később besétált a konyhába, a lány a pultnál állt és paradicsomot szeletelt. – Szedtem néhány paradicsomot meg egy kis bazsalikomot a melegházban. – Nagyon szorgos voltál. – Szeretek szorgos lenni. A tervezettnél korábban sikerült eleget tennem az egyik szerződésnek, és egy kis kertészkedéssel jutalmaztam magamat. Ráadásul vendégeim is voltak ma. – Csak nem? – Az anyád és a nővéreid. Brooks éppen újra akarta tölteni a lány poharát. – Hogy mondtad? – Erre kanyarodtak. Túl voltak egy csajszis ebéden, ahogy anyád nevezte, és vásárolni meg Margaritát inni készültek. Meghívtak, hogy csatlakozzak hozzájuk. – Aha. – Mya felvilágosított, hogy lényegében azért jöttek, hogy megnézzenek maguknak. Tetszett az őszintesége, bár akkor inkább egy kicsit elbátortalanított. A Brooks által kiadott apró hang akár nevetés is lehetett. – Igen, Mya ahhoz nagyon ért. – Plato is velük volt. Bert nagyon élvezte, hogy játszhat vele. – Azt lefogadom. – Sokat nevettek. – Bert és Plato? – Nem. – Erre Abigailnek is kacagnia kellett. – Az anyád és a nővéreid. Nagyon boldognak tűntek. Legalább annyira barátnőknek látszottak, mint rokonoknak. – Azt mondanám, hogy azok is. Mind barátok vagyunk. – A másik nővéred, Sybill inkább kedves és gyengéd volt. Úgy látom, mind a két nővéred jó tulajdonságai megvannak benned. Külsőleg is nagyon hasonlítotok, különösen Myával. 295

– Mesélt neked Mya zavarba ejtő történeteket rólam? – Nem, bár az igazán érdekelt volna. Gyanítom, én sokkal jobban izgattam. Azt mondta, amikor nőkről van szó, kapcsolatokról... – Abigail elhallgatott, miközben bivalymozarella-szeleteket tett a paradicsomokra. – A múltban inkább a külsőre hajtottál, és nem nagyon zavart, hogy belül nincs semmi. Brooks csak nézte a lányt, ahogy beszélt, ahogy eligazgatta a salátát a tányéron. – Fogadni mernék, hogy ezt szó szerint idézted. – A körülírás más hangsúlyt, de akár más jelentés is adhat egy-egy kijelentésnek. – Nem vitatom. – Igazat mondott? Brooks egy pillanatra eltűnődött, aztán vállat vont. – Most, hogy így jobban belegondolok, azt hiszem, igen. – Szerintem ez hízelgő. – Az újdonság varázsa is megfakul egyszer. – Ami viszont meglep, hogy hárman voltak egy ellen, és mégis elfogadták, amikor nemet mondtál. – Mert nyilván látszott rajtam, hogy komolyan belemélyedtem a kertészkedésbe. – Abigail most felvette a poharát, és belekortyolt a borba. – Az anyád azonban meghívott egy rögtönzött kerti grillezésre vasárnapra. – Látod? – nevetett Brooks. – Nem fogadnak el nemet válaszként. Abigail erre nem is gondolt, de most látta, hogy Brooksnak igaza van. – Úgy tűnik, az anyád nem vett tudomást róla, hogy milyen ésszerű okom van a visszautasításra. Arra gondoltam, talán írok neki egy udvarias levelet, amelyben kifejezem a sajnálkozásomat, amiért nem tudok elmenni. – Miért ne mennél? Anyám remek krumplisalátát csinál. – Vasárnapra kertészkedés és háztartási teendők vannak beütemezve. – Nyuszi. – Biztos vagyok benne, hogy anyád nagyon finoman készíti a nyulat is... 296

– Nem, te vagy a nyuszi. – Nyuszogó hangot hallatott, amitől Abigail arca csak még jobban elkomorult. – Semmi szükség rá, hogy durva légy – mondta indulatosan. – Az őszinteség néha durva. Nézd, semmi értelme, hogy egy kerti grillezés miatt idegeskedj. Eszel egy kis krumplisalátát, elbeszélgetsz a többiekkel. Hidd el, jól fogod érezni magad. – Nem fogom, mert ez azt jelentené, hogy semmibe vettem a napi beosztásomat. Ráadásul azt sem tudom, hogy kell egy ilyen összejövetelen viselkedni. Fogalmam sincs, hogyan beszélgessek olyan emberekkel, akiket nem, vagy csak alig ismerek, vagy hogyan kezeljem a felém megnyilvánuló kíváncsiságot, mert gondolom lesz ilyen, hiszen lefekszünk egymással. – Ez elég sok a nemtudomokból – vélte Brooks –, de azt hiszem, meg tudom oldani őket. Először is besegítek a kertészkedésbe és a házi teendőkbe. A beszélgetéssel semmi gond, azt remekül műveled, de melletted maradok, amíg fel nem oldódsz. Persze, nyilván kíváncsiak lesznek, de meg fognak kedvelni, mert én is szeretlek, meg az anyám is. Ráadásul teszek egy ígéretet is. – Milyen ígéretet? – Adsz az egésznek egy órát, és ha utána sem érzed jól magad, keresek valami kifogást. Mondjuk, hogy kaptam egy hívást, amelyet nekem kell elrendeznem, és aztán eljövünk. – Hazudnál a családodnak? – Igen. Ők pedig tudnák, hogy hazudok, és megértenék. Tessék, gondolta Abigail, egy újabb bonyodalom, ami a társadalmi érintkezés és a kapcsolatok következménye. – Szerintem egyszerűbb elkerülni az egész hercehurcát, és küldeni egy sajnálkozó levelet. – Érted fog jönni. Erre már megállt a lány salátát aprító keze. – Ez nem igaz. – Ez a színtiszta igazság, édesem. Azt fogja hinni, hogy túl félénk, vagy túl makacs vagy. Ha a félénk mellett dönt, anyailag babusgatva fog odavinni. Ha a makacs mellett, akkor úgy fog odalökdösni. – Nem vagyok sem félénk, sem makacs. – Mindkettő vagy, és egy kicsit szószátyár is. 297

Abigail valamivel keményebben nyomta rá a kést, szándékosan. – Nem tartom túl bölcs dolognak, hogy sértegetsz, amikor vacsorát készítek neked. – Nem látom be, miért lenne a félénk vagy a makacs sértés. És mindenki egy kicsit szószátyárrá válik, ha úgy hozzák a körülmények. – És nálad mik ezek a körülmények? – Most el akarod terelni a szót, de azért válaszolok. A félévenkénti fogorvosi ellenőrzés, a farkaspók és a karaoke. – A karaoke? Ez mulatságos. – Nem, amikor én művelem. Akárhogy is, a szavamat adom. Adj egy órát. Egy órácska igazán nem árthat. – Még meggondolom. – Az is valami. Tudom, hogy ismétlem önmagam, de ennek nagyon finom illata van. – Remélhetőleg a ma este csendesebb és békésebb lesz, mint a tegnapi. Így is volt éjjel kettőig. Amikor megszólalt a riasztó, Abigail kigurult az ágyból, közben az éjjeliszekrény tetején lévő pisztolyért nyúlt, s a kezébe fogta, mielőtt talpa padlót ért volna. – Csak nyugalom. – Brooks hangja tökéletesen higgadt volt. – Nyugalom, Abigail. Neked is – szólt oda a kutyának, aki halk morgással szintén felállt. – Valaki jön. – Felfogtam. Nem, ne kapcsold fel a villanyt. Ha valaki rosszban sántikál, jobb, ha nem tudja, hogy tudunk a jöttéről. – Nem ismerem a kocsit – mondta Abigail a monitort figyelve. – De én igen, a francba! – Brooks sóhaja inkább fáradtságról árulkodott, mintsem bosszúságról. – Doyle Parsins az, szóval ez Justin Blake lesz meg a haverjai, Chad Cartwright és Doyle. Hadd vegyem fel a nadrágom előbb, aztán gondoskodom róluk. – Csak ketten ülnek a kocsiban. Brooks felrántotta a nadrágját, felkapta az ingét, és belebújt, miközben visszasétált a monitorhoz. 298

– Vagy Chadnek jött meg az esze, és otthon maradt, vagy kirakták valahol, hogy megkerülje a házat. Mivel ennyi észt nem nézek ki belőlük, inkább arra tippelek, hogy Chad kihagyja ezt a bulit. – Határozottan megszorította a lány vállát. – Lazíts, Abigail. Ez most nem rólad szól. – Nem tudok lazítani, amikor valaki éjjel kettőkor belopakodik a birtokomra. Nem logikus ilyenkor azt várni, hogy lazítson az ember. – Ott a pont – közölte Brooks, és megfogta a lány kezét, s laza mozdulatokkal masszírozta. – Csak azt mondom, hogy ezek nem miattad jöttek, hanem azért, mert engem akarnak bosszantani. Valószínűleg azért jöttek, hogy... látod, a háztól távolabb állnak meg. Biztos azt tervezik, hogy felhasogatják a kerekeimet, vagy esetleg mindenféle ocsmányságokat festenek a kocsira, arra számítva, hogy durva meglepetésben lesz reggel részem. Jézusom, ezek úgy elszálltak, mint a piros lufim gyerekkoromban. – Ha valamilyen kábítószer hatása alatt állnak, nem hiszem, hogy ésszerűen tudnának gondolkodni. – Az ésszerű nem Justin alapértelmezett helyzete, legyen józan vagy részeg. És az, hogy idejött, azt jelenti, hogy romlik az állapota, akárcsak Tybalé, gondolta Brooks. Miközben figyelte őket, arra is volt ideje, hogy begombolja az ingét. – Menj, hívd a kilenc-tizenegyet. Ma éjjel Ash az ügyeletes. Csak vázold fel neki a helyzetet. Én kimegyek és intézkedem. Csizmát húzott arra az esetre, ha üldöznie kellene őket, felcsatolta a fegyverét. – Te meg Bert maradjatok idebent. – Nincs szükségem rá, és nem is akarom, hogy megvédjenek két bűnözőtől. – Abigail, kettőnk közül nekem van jelvényem. – Hangja nem tűrt ellentmondást. – Ráadásul én vagyok az, akivel szórakozni akarnak. Nincs értelme magad ellen hangolni őket. Telefonálj be, és várj meg itt. Brooks a külső, hátsó világítás halvány fényénél ment le a földszintre, de nem kapkodott. A letartóztatás tisztább lesz, a vád 299

keményebb, ha úgy lepi meg őket, hogy már csinálnak valamit, vagy épp bele akarnak kezdeni, mintha csak azért állítaná elő őket, mert részegen vagy belőve, vagy mind a kettő, birtokot háborítottak. Abigail most tanúja lehet az igazságszolgáltatásnak, gondolta, mivel a pár a börtönben marad a tárgyalásig. Az ablakon át figyelte a két fiút, és ahogy várta is, azok a járőrkocsi mellé guggoltak le. Justin kinyitotta a táskáját, és odalökött Doyle-nak egy festékszórós flakont. Hagyta, hogy elkezdjék. A kocsit újra kell majd festeni, de a bizonyíték vitathatatlan lesz. Aztán az ajtóhoz lépett, kinyitotta a zárakat, és kisétált. – Eltévedtetek, fiúk? Doyle elejtette a flakont, és fenékre ült. – Sajnálom, hogy megzavarom a kirándulást, de attól tartok, hogy tilosba tévedtetek, ti féleszűek. A vandalizmust is hozzácsapjuk a vádakhoz, s mivel rendőrségi tulajdont rongáltok éppen, még súlyosabban esik a latba. Arra is fogadni mernék, hogy találok nálatok valamiféle tiltott szert vagy alkoholt, vagy mindkettőt, és nemcsak nálatok, hanem bennetek, a véretekben is. Hogy összefoglaljam, fiúk, ezt most nagyon megszívtátok. Brooks csak a fejét csóválta, amikor Doyle megpróbált talpra kecmeregni. – Ha most elszaladsz, Doyle, akkor szökéssel és ellenállással is megfejeljük a vádat. Tudom, hol laksz, te ostoba kölyök, szóval maradj nyugton, maradj a fenekeden. Justin, szeretném látni a kezedet. – A kezemet akarja látni? – Justin szúrt a kezében tartott késsel, aztán felállt. – Te leszel a következő, akibe lyukat vágok, te seggfej! – Tisztázzuk a dolgot. Neked késed van, nekem pisztolyom. Látod? – Brooks majdnem hogy lustán húzta elő a fegyverét. – És még én vagyok a seggfej? Justin, te mélységesen ostoba vagy. Most pedig dobd el azt a kést, aztán vess egy pillantást fényévekkel okosabb társadra. Látod, hogyan hasal a tarkóján összefogott kézzel? Kövesd szépen a példáját! Az éjjeli lámpa fényénél Brooks látta, hogy Justin pupillája tűhegy nagyságúra szűkült. 300

– Nem fog lelőni. Nem elég tökös hozzá. – Én pedig azt hiszem, hogy le fog – lépett ki kedvenc Glockjával a kezében a verandára Abigail. – De ha ő nem tenné, akkor lelőlek én. – Most meg egy nő háta mögé bújik, Gleason? Brooks helyzetet változtatott, épp csak egy kicsit. Részint hogy eltakarja Abigailt, ha Justin olyan ostoba lenne, hogy rájuk támadjon a késsel, de leginkább azért, mert cseppet sem volt biztos benne, hogy a lány nem lövi le a féleszű tacskót. – Úgy festek, mint aki bujkál? – Szeretném lelőni – mondta Abigail társalgási stílusban. – Birtokot háborít, és fegyver is van nála, szóval meggyőződésem, hogy jogszerűen járok el. A lábába lőhetnék. Tudod, hogy milyen kiváló céllövő vagyok. – Abigail! – szólt rá félig mulatva, félig aggódva, majd előrelépett. – Dobd el azt a kést, Justin, mielőtt rosszabbra fordult a helyzet. – Nem fog börtönbe zárni! – Hányszor tudsz még ma éjjel tévedni, Justin? – csodálkozott Brooks. A fiú előrelendült. – Az ég szerelmére, le ne lődd! – kiáltott Brooks, és bal karjával blokkolta a kést tartó kezet. Meglendítette jobb könyökét, és Justin orrába vágott vele. Elégedetten hallotta a csont reccsenését, s a következő pillanatban vér spriccelt rá. Miközben a kés a földre hullt, Brooks egyszerűen megragadt a fiút a gallérjánál fogva, és megperdítette, hogy az térdre esett. Türelmét vesztve a hasára lökte Justint, és csizmás lábát a nyakára tette. – Abigail, tégy meg nekem egy szívességet, és hozd ki a bilincsem. – Itt van nálam. Brooks felvonta a szemöldökét, amikor a lány a hátsó zsebéből előhúzta a bilincset. – Előrelátó vagy. Dobd ide! Elkapta, letérdelt és hátrarántotta Justin kezét. – Doyle, te maradj csak fekve, különben Ms. Lowery lábon lő. 301

– Igen, uram. Nem tudtam, hogy erre készül, esküszöm. Csak a kocsit akartuk egy kicsit kipingálni. Istenre esküszöm. – Fogd be a szád, Doyle, túl ostoba vagy ahhoz, hogy beszélj. – Brooks felnézett a sziréna hangjára. – Jézusom, miért szirénázva jön? – Láttam a kést, miközben beszámoltam neki a kialakult helyzetről, és a helyettesed nagyon ideges lett. – Rendben. A fenébe! Justin, késsel támadtál egy rendőrre, és ez nagyon súlyos bűn. Még az is lehet, hogy az ügyész gyilkossági kísérletnek fogja fel, amikor hozzácsapjuk az eddigiekhez. Neked véged, fiam, pedig nem kellett volna így történnie. Le vagy tartóztatva birtokháborításért, vandalizmusért és rendőr elleni fegyveres támadásért. Jogodban áll hallgatni. – Eltörte a kibaszott orromat. Ezért megölöm. – Tégy magadnak egy szívességet, és élj a hallgatási jogoddal. – Mire Brooks befejezte a Mirandát, Ash kocsijának a fényei is feltűntek az úton. – Doyle, hol van Chad Cartwright? – Nem jött el. Azt mondta, már így is épp elég bajban van, és az apja elevenen megnyúzza, ha megint belekeveredik valamibe. – Az értelem halvány reménysugara – morogta Brooks, és felállt. Ash kiugrott az autóból. – Főnök! Jól vagy? Jézusom, vérzel! – Micsoda? Hol? A francba! – sziszegte undorodva, ahogy lenézett. – Ez Justin vére. A fenébe is, szerettem ezt az inget. – Sós hideg vízbe kell áztatni. Brooks és Ash a veranda felé pillantottak, ahol Abigail állt, lábánál az éber, támadásra kész kutyával. – Hölgyem – biccentett Ash üdvözlésül. Ismét felharsant a sziréna. – Mi a fene ez, Ash? – Ez Boyd lesz. Amikor Ms. Lowery jelentette, hogy kést látott, és csak ketten vannak az elkövetők, amikor hármasával szoktak járni, arra gondoltam, hogy hívom Boydot is erősítésnek. Biztos vagy benne, hogy nem vágott meg?

302

– Biztos. De elég ostoba volt ahhoz, hogy próbálkozzon, így a vád fegyveres támadás egy rendőr ellen. Te meg Boyd vigyétek be ezeket a díszpintyeket. Én is hamarosan jövök. – Rendben, főnök. Elnézést a kellemetlenségért, Ms. Lowery. – Nem maga okozta, Hyderman közrendőr. – Miért nem mentek be Berttel a házba? – lépett oda hozzá Brooks. – Mindjárt megyek én is. – Jó. – Abigail jelzett a kutyának, és visszament azon az úton, ahol jött. A konyhában megjutalmazta Bertöt a kedvenc kutya-sütijével, aztán kávét tett fel. Némi megfontolás után kibontott egy csomag embersütit is, és tányérra tette. Valahogy ez tűnt a helyes dolognak. Leült az asztalhoz, és figyelte Brookst meg a többieket a monitoron keresztül. A Doyle-nak nevezett fiú sírt egy kicsit, de Abigail nem tudott együtt érezni vele. Justin barátságtalan maradt, vicsorgott, mint egy veszett kutya, és gúnyos pillantásokat vetett a rendőrökre, de Abigail úgy vélte, már nem sokáig, mert a szeme hamarosan be fog dagadni a törött orrnak köszönhetően. Miután a foglyokat beültették az első járőrkocsi hátsó ülésére, Brooks még beszélt az embereivel, sikerült olyat mondania, amivel megnevettette őket. Így oldja a feszültséget, vonta le a következtetést a lány. Igen, ez is jó vezetőre vall. Már állt volna fel, hogy kinyissa a bejárati ajtót, de látta, Brooks hozzá hasonlóan hátrakerül. Így aztán inkább kávét töltött, és megcukrozta, ahogy a férfi szereti. – Süti? – kérdezte Brooks, amint az ajtón belépve meglátta a tányért. – Arra gondoltam, talán ennél valamit. – Ennék. El kell mennem, hogy elintézzem ezt az ügyet. – Persze, ez természetes. Brooks felemelte a csészét, elvett egy süteményt. – Meg sem kell kérdeznem, jól vagy-e. Sziklaszilárdan, egyenesen bele a közepébe. 303

– Ostoba és erőszakos kölyök, de egyáltalán nem voltunk veszélyben. Téged persze megvághatott volna, ami igazán bosszantó lett volna. Igaza volt? – Kinek és mivel kapcsolatban? – Justin Blake-nek, amikor azt mondta, hogy nem lőnéd le. Brooks beleharapott a sütibe, és a szokott, laza módján hátradőlt. – Nagyjából. Lőttem volna, ha kell, de nem volt rá szükség. Jobb ez így. Te lőttél volna? – Igen – vágta rá Abigail habozás nélkül. – Eltűnődtem volna, hogy megtehetem-e, mert olyan fiatal és ostoba, de igen. Ha például megvág, akkor mindenképp. De szerencsére kivételesen jó reflexeid vannak, és a fiú szándékát is ki lehetett találni, ráadásul lassú is volt, gondolom, az alkohol vagy drog hatására. Nem féltél. – Azért volt egy pillanat, amikor megijedtem. Azt mondtam, maradj idebent. – Én pedig azt, hogy nincs szükségem védelemre, és nem is akarom, hogy megvédj. Ez az én birtokom, és fegyver is volt nálam. – Mint mindig – harapott bele ismét a sütibe Brooks. – Arról is meg akartam győződni, hogy bár a monitorok nem mutatták, nincs-e mégis velük egy harmadik, aki a hátadba kerülhet. – Hálás vagyok érte. – Be kell áztatnod azt az inget, mielőtt a folt beleeszi magát. – Van tartalék ingem az őrsön. Abigail, szükségem van rá, hogy tanúskodj. Bejöhetsz, vagy kiküldhetem hozzád az egyik emberemet, hogy itt vegye fel a vallomásodat. – Ó. Igen, természetesen. A körülményeket tekintve nem veheted te fel a vallomást, igaz? – Igen. – Azt hiszem, inkább bemegyek. Akár most is mehetek. – Reggel is megfelel. – Ha most megyek, legalább túl leszek rajta. Jobb lesz így. Átöltözöm és indulok. – Megvárhatlak. – Nem kell. Menj nyugodtan, intézd a dolgod. – Jó. Abból, ahogy a helyzetet kezelted, azt kell hinnem, hogy korábban is volt alkalmad zűrös helyzetet elrendezni. Remélem, 304

hamarosan eljön a nap, amikor annyira megbízol bennem, hogy beszélsz róla. Abigail egy percre megfogta a férfi csuklóját, mert érezni akarta. – Ha bárkinek is elmondom, az te leszel. – Akkor rendben. – Brooks letette a csészét, két kezébe fogta a lány arcát, és megcsókolta. – Köszönöm a segítséget. És a süteményt. – Szívesen. Harminc perccel Brooks után Abigail is besétált az őrsre. Az idősebbik rendőr – Boyd Fitzwater, jutott eszébe a neve – azonnal felállt az íróasztaltól, és elé ment. – Ms. Lowery, nagyra értékeljük, hogy ilyenkor bejött. A főnök az irodájában van az ügyésszel. Én fogom felvenni a vallomását. – Rendben. – Kér egy kávét, vagy valami hideg üdítőt? – Nem, köszönöm. – Leülhetünk itt is. Senki sem fog zavarni. Ash a mentőssel van, akit a Blake fiú orra miatt hívtunk ki. – Boyd elmosolyodott, amikor ezt mondta. – Jól betört. – Biztos vagyok benne, hogy még mindig jobb egy törött orr, mint a golyó. Szerintem a rendőrfőnököt akkor sem ítélhették volna el, ha használja a fegyverét, amikor Justin késsel a kezében támadt rá. – Nem fogok vitatkozni magával. De ha kezdhetnénk elölről. Felveszem az egészet magnóra, hogy szabályszerűen járjunk el. Jegyzetelni is fogok. Magának megfelel ez így? – Természetesen. – Akkor rendben. – Boyd bekapcsolta a magnetofont, felolvasta az adatokat, a dátumot, az időt, minden érintett nevét. – Ms. Lowery, mi lenne, ha elmondaná, hogy mi történt ma éjjel? – Ma éjjel, kettő óra hét perckor jelzett a biztonsági rendszerem. Tisztán, szabatosan beszélt. – Mivel Gleason rendőrfőnök úr említette, hogy Justin Blake általában két társával szokott mutatkozni, meg akartam győződni róla, hogy nincs egy harmadik ember vele, aki a rendőrfőnök hátába tud kerülni. A biztonsági rendszer ugyan nem jelezte, de biztos akartam lenni benne. Miután beszéltem Hyderman rendőrrel telefonon, fogtam a kutyámat, és a hátsó kijáraton át elhagytuk a 305

házat. A kutyám nem mutatta jelét annak, hogy bárki is lenne arrafele, ezért a házat megkerülve előrementem, ahol Gleason rendőrfőnök urat láttam és a két birtokháborítót. Egyikük, a Doyle Parsins nevezetű már a földön feküdt, Justin Blake pedig továbbra is a járőrkocsi bal hátsó kerekénél guggolt. – Hallotta, hogy mit beszélnek? – Ó, igen. Tisztán hallottam minden szót. Csendes éjszaka volt. A rendőrfőnök úr azt mondta Justinnak: „szeretném látni a kezedet”. Hozzá kell tennem, hogy a rendőrfőnök fegyvere még a pisztolytokban volt. Justin azt válaszolta: „A kezemet akarja látni?”, aztán a kést, melyet a jobb kezében tartott, beledöfte a bal hátsó kerékbe. Abigail folytatta, szóról szóra idézve a párbeszédet, pontosan részletezve minden mozdulatot. Egyszer-kétszer Boyd félbeszakította, hogy tisztázzon valamit – Ez igazán részletes vallomás. – Eidetikus memóriám van, de nyugodtan hívhatja fotografikusnak – tette hozzá, bár mindig bosszantotta, hogy ezzel a pontatlan kifejezéssel kell magyarázkodnia. – Nagyon sokat segített, Ms. Lowery. – Igen. Megölte volna Brookst, ha módja van rá. Boyd már nyúlt a magnetofon kapcsológombja után, de ezt hallva visszahúzta a kezét és hátradőlt. – Hogyan, hölgyem? – Justin Blake. Leszúrta volna Gleason rendőrfőnök urat, ha teheti. Megölte volna. A szándéka teljesen nyilvánvaló volt, ahogy a dühe, és azt hiszem, a félelme is. Tudja, ő nem ért máshoz. Csak bántani vagy megsemmisíteni tudja azt, ami az útjába áll, vagy aki beleavatkozik a dolgaiba. Vannak olyan emberek, akik meg vannak győződve arról, hogy saját akaratuk és vágyaik előbbrevalók mindennél és mindenkinél. Egy gyilkost látott, gondolta Abigail. A fiú nem emlékeztette a hidegvérű, gépiesen gyilkoló Korotkijra. Hiányzott belőle a hatékonyság és szenvtelenség. Inkább Ilja jutott eszébe, az a forró harag, indulat, amely az arcán ült, amikor szitkozódva belerúgott halott unokatestvérébe. 306

– Lehet, hogy korábban nem ölt, vagy nem okozott komolyabb sérülést. Azt hiszem, ha megtette volna, akkor nem lett volna ilyen ügyetlen a támadáskor. De ha ez nem történik ma éjjel, akkor megtörtént volna máskor, másvalakivel. Valaki olyannal, aki nem rendelkezik Gleason rendőrfőnök úr rutinjával, reflexeivel és higgadtságával. Akkor több eltakarítanivaló lett volna, mint egy törött orr. – Igen, hölgyem. – Ne haragudjon. Úgy látszik, jobban felzaklatott a dolog, mint gondoltam. A véleményem nem számít ebben az ügyben. Ha ez volt minden, akkor szeretnék hazamenni. – Szólhatok valakinek, hogy vigye haza. – Nem, tudok vezetni. Köszönöm, maga nagyon kedves volt. Az ajtó felé indult, de megállt, amikor Brooks a nevén szólította. A férfi odament hozzá, és a karjára tette a kezét. – Egy perc, és itt vagyok – mondta Boydnak, aztán kivezette Abigailt. – Jól vagy? – kérdezte tőle. – Jól. Már mondtam. – De Boydnak azt mondtad, hogy jobban felzaklatott a dolog, mint gondoltad. – Igaz, de ez nem jelenti azt, hogy ne lennék jól. Bár elfáradtam. Azt hiszem, most hazamegyek, és alszom még egy kicsit. – Rendben. Később majd hívlak, vagy beugrom, hogy lássam, hogy vagy. – Nem kell aggódnod miattam. Nincs szükségem rá. – Nem akarta, mint ahogy azt sem, hogy Justin Blake Ilja Volkovra emlékeztesse. – Beáztattad az ingedet? – Kidobtam a szemetesbe. Mindig látnám rajta Blake vérét, akár ott van, akár nincs. Nem igazán érdekel többé az az ing. Abigail a csinos, vérfoltos kardigánra gondolt. – Megértem. Te is fáradt vagy – érintette meg a férfi arcát. – Remélem, tudsz aludni egy kicsit. – Nem bánnám. Vezess óvatosan, Abigail. – Megcsókolta a lány homlokát, aztán a száját, mielőtt az autóhoz lépett volna, hogy kinyissa az ajtaját. – Igazad volt abban, amit odabent mondtál. Csak 307

idő kérdése lett volna, hogy mikor ránt kést, pisztolyt, vagy kap fel egy baseballütőt, hogy mikor okoz valakinek komoly sérülést. – Tudom. – Nem kell többé aggódnod miatta. – Akkor nem fogok. – Engedve az érzéseinek, Abigail szorosan átölelte a férfit. – Nagyon örülök, hogy jók a reflexeid. Azzal beült a kocsiba, és elhajtott.

308

20 Aznap délután, valamivel három óra után Abigail a monitoron nézte, ahogy egy sötét Mercedes szedán közeledik a ház felé. A látványtól bizseregni kezdett a bőre. Nem ismerte a kocsit, sem a harmincas évei vége, negyvenes évei eleje felé járó, széles vállú, rövid, sötét hajú sofőrt, vagy az ötvenes, őszülő, széles arcú utast. Begépelte a rendszámtábla adatait a rendszerbe, közben emlékeztette magát, hogy mindenre fel van készülve. A gépjármű – nyilvántartásban végzett gyors keresés Lincoln Blake nevét dobta ki tulajdonosként, mire Abigail feszültsége tovaszállt. Bosszantó közjáték, de nem fenyegetés. Jómódú, sikeres embernek látszik, gondolta Abigail, ahogy a férfi kiszállt az autóból. A lánynak úgy tűnt, Blake tudatosan figyel rá, hogy jómódúnak és sikeresnek látszódjon méretre szabott öltönyében és méregdrága cipőjében. A másik férfi is öltönyt viselt, és aktatáska volt nála. Abigail úgy vélte, egy kis dudort lát a férfi jobb csípőjénél, amely megtöri a zakója vonalát. Tehát fegyvere is van. Nos, gondolta a lány, neki is. Egy pillanatig arra gondolt, hogy nem vesz tudomást a kopogtatásról. Nem kötelessége ajtót nyitni, sem annak a fiúnak az apjával beszélni, aki megpróbálta megölni Brookst. De jobban belegondolva arra jutott, hogy az olyan ember, mint Blake, nem fog simán elsétálni. Minden, amit tudott vagy hallott róla, erre utalt. Különben is, egy kicsit kíváncsi volt rá. Berttel az oldalán nyitott ajtót.

– Miss Lowery – köszöntette Blake széles mosollyal és kinyújtott kézzel. – Ne haragudjon a zavarásért. Lincoln Blake vagyok, az egyik szomszédja. – Az otthona jó néhány kilométerre van ide, és ráadásul Bickford másik végén. Így aztán nem lakik olyan közel a birtokomhoz, hogy szomszédomnak nevezhesse magát. – Mi mindannyian szomszédok vagyunk itt – mondta kedélyesen Blake. – Ő a személyi asszisztensem, Mark. Szeretnék bocsánatot kérni a fiam tegnap éjszakai birtokháborításáért. Nem volt szándékos. Megvitathatnánk ezt a helyzetet? – Nem. Abigailt mindig zavarba ejtette, miért lepődnek meg vagy bosszankodnak az emberek, amikor kérdeznek valamit, és ő nemmel válaszol. – De kedves Miss Lowery, azért jöttem ide, hogy bocsánatot kérjek, mert úgy értesültem, hogy a fiam némi kellemetlenséget okozott, és szerettem volna megbeszélni a dolgot. Sokat segítene, ha kényelmes körülmények közt beszélgethetnénk. – Én most is jól érzem magam. Köszönöm a bocsánatkérést, Mr. Blake, bár nem igazán érvényes, hiszen nem maga, hanem a fia volt az, aki az éjszaka közepén engedély nélkül jött a birtokomra, és megpróbálta leszúrni Gleason rendőrfőnök urat. Biztos vagyok benne, hogy a rendőrség mindent tisztáz majd, és nem hiszem, hogy kettőnknek bármi megbeszélnivalója lenne a nyomozás ezen stádiumában. – Pedig pontosan ezért jöttem, de nem szeretek ajtón keresztül beszélgetést folytatni. – Én viszont nem szeretek idegeneket fogadni a házamban. Örülnék, ha most elmenne. Ha tisztázni akarja valakivel az ügyet, beszéljen a rendőrséggel. – Még nem végeztem – bökött ujjával a lányra Blake. – Úgy tudom, baráti viszonyban van Brooks Gleasonnel, és ez... – Igen, valóban baráti viszonyban vagyunk. Ha nem lennénk barátok, Brooks nem lett volna itt éjjel kettőkor, amikor a fia és a fia barátja jogtalanul behatoltak a birtokomra azzal a szándékkal, hogy 310

megrongálják a rendőrfőnök járőrkocsiját. Mindazonáltal a kapcsolatom Gleason rendőrfőnök úrral nem változtat a tényeken. – Az egyik tény az, hogy maga nem régen él itt. Szemmel láthatóan nincs tisztában a közösségben betöltött helyzetemmel, vagy a mögötte lévő történettel. Abigail komolyan elcsodálkozott, miből gondolja a férfi, hogy bármi is fontos ezek közül, de nem foglalkoztatta annyira a dolog, hogy megkérdezze. – Tudom, ki maga, és a helyzete vagy a története nem változtat azon a tényen, ami itt ma kora hajnalban történt. Nagyon kellemetlen volt így ébredni, és tanúja lenni, ahogy a fia megtámadja a rendőrfőnököt egy késsel. – Tények. – Blake mutatóujjával a tenyerébe csapott. – Az éjszaka derekán jártak, tehát sötét volt. Biztos vagyok benne, hogy Gleason felpiszkálta a fiamat, megfenyegette. Justin egyszerűen csak védte magát. – Ez így pontatlan – közölte Abigail nyugodtan. – Égett az éjszakai lámpa. Mindent remekül láttam, és három méterre sem voltam a támadási kísérlet helyszínétől. A rendőrfőnök tisztán és érthetően megkérte a fiát, hogy mutassa a kezét, és amikor a fia engedelmeskedett, először a kést a járőrkocsi kerekébe szúrta, utána megfenyegette vele Brookst – A fiam... – Még nem fejeztem be a tévedései kiigazítását – mutatott rá Abigail, amivel sikerült annyira meglepnie Blake-et, hogy az egy pillanatra elhallgatott. – Brooks csak akkor vette elő a fegyverét, amikor Justin szóban és gesztussal is megfenyegette. De a fia akkor sem dobta el a kést, pedig közben én is kiléptem a verandára. Helyette rátámadt Brooksra a késsel. Véleményem szerint Brooksnak jogában állt volna lelőni Justint ott helyben, de ő inkább a saját biztonságával szemben a nagyobb kockázatot választotta, és kézzel fegyverezte le Justint. – Magát senki sem ismeri a környéken. Maga egy furcsa, magányos nő, akinek sem háttere, sem története nincs a közösségben. Ha és amikor előadja ezt a nevetséges történetet a bíróság előtt, az ügyvédeim ízekre szedik a vallomását, és meg fogják alázni. 311

– Nem hinném, de biztos vagyok benne, hogy az ügyvédei elvégzik a dolgukat. Ha ez minden, szeretném, ha most távozna. – Várjon már egy átkozott percet! – lépett Blake előre, mire Bert megremegett, és morogni kezdett. – Felzaklatja a kutyámat – mondta Abigail nyugodtan. – Ha az asszisztense megpróbálja elővenni a fegyverét, elengedem a kutyát, és biztosíthatom, sokkal gyorsabban mozog, mint ahogy az asszisztense előhúzná a pisztolyát. Nálam is van fegyver, amint nyilván tisztán látja. Kiválóan lövök. Nem kedvelem, ha idegenek látogatnak meg, és meg akarnak félemlíteni, vagy megfenyegetnek. Nem szeretem azokat, akik erőszakos, indulatos fiatalokat nevelnek fel. – Mint például Szergej Volkov, gondolta. – Nem kedvelem magát, Mr. Blake, és utoljára kérem, hogy távozzon. – Azért jöttem ide, hogy elrendezzem magával a dolgot, bocsánatot kérjek, és kártalanítsam az elszenvedett kényelmetlenségért. – Kártalanítson? – Tízezer dollárral. Szerintem nagylelkű bocsánatkérés a kellemetlenségért, a félreértésért. – Tényleg az – bólintott Abigail. – A pénz a magáé készpénzben, ha elismeri, hogy valóban csak félreértés történt. – Tehát az ajánlata, hogy fogadjak el magától tízezer dollárt készpénzben, hogy elferdítsem a ma éjjel történteket. – Ne makacskodjon! Az ajánlatom, hogy magáé az asszisztensem táskájában lévő pénz, és cserébe maga elismeri, hogy pusztán félreértés volt az, ami ma éjjel itt történt. A szavamat adom arra is, hogy a fiam soha többé nem teszi a lábát a birtokára. – Először is, a maga szava nem igazán garancia a fia viselkedésére. Másodszor, a fia az, akinek bocsánatot kellene kérnie az éjszaka történtek miatt. És végül, az ajánlata, hogy pénzt kínál cserébe a hamis tanúzásért, kimeríti a megvesztegetés fogalmát. Biztos vagyok benne, hogy a tanú megvesztegetése a nyomozás során bűntettnek számít. A legegyszerűbb és a maga számára kétségtelenül a legszerencsésebb kimenetelű megoldás, ha nemet mondok, köszönöm. Viszontlátásra. 312

Abigail hátralépett, és becsukta az ajtót, ráfordította a zárakat. A férfi képes volt ököllel verni az ajtót. Abigail rájött, hogy ez meg sem lepi. A fia tőle örökölte az ingatag kedélyét és a hatalommal bírás illúzióját. Kezét a pisztoly agyán nyugtatva visszasétált a konyhába, és a monitoron figyelte, ahogy az asszisztens igyekszik megnyugtatni a munkaadóját. Abigail nem akarta a rendőrséget hívni. Az csak több bajt, közjátékot, csúnya viselkedést jelentene. Nem szégyellte beismerni, hogy kicsit megrázta a dolog, de szembeszállt a megfélemlítéssel, a fenyegetéssel. Semmi pánik, gondolta, semmi késztetés, hogy elmeneküljön. Abigail nem hitt a sorsban vagy az eleve elrendelésben, de ha hitt volna – elméletileg akkor azt mondja, azért kellett megtapasztalnia ezt a két eseményt, Ilja és most az apja hasonmását, hogy bebizonyítsa magának, képes kiállni, és ki is áll magáért. Nem menekülne többé. Ha hinne a sorsban. – Két percet adunk neki, mostantól számolva, hogy összeszedje magát és elmenjen. Ha nem teszi meg, ismét kimegyünk. De akkor a fegyvere a kezében lesz, nem a pisztolytokban, fogadta meg. Mivel nagyon komolyan gondolta, elindította a stoppert, aztán tovább figyelte a férfit a konyhai monitoron. A vérnyomása biztos megközelíti a veszélyes szintet, gondolta, mert Blake arca elsötétedett, és a szeme szó szerint kidülledt. Jól látható volt mellkasának gyors emelkedése és süllyedése, ahogy az asszisztensével kiabált. Abigail nagyon remélte, hogy nem kell a mentőt vagy a rendőrséget – vagy mind a kettőt – hívnia. Nem akart mást, csak befejezni az elkezdett munkát, aztán pedig egy kicsit kertészkedni. A férfi nehézségei őt nem érintették. Egy perc negyvenkét másodpercnél Blake visszaviharzott a kocsijához. Abigail halkan felsóhajtott a megkönnyebbüléstől, amikor az asszisztens Y-fordulót csinált, és elhajtott. A sok eltelt év, gondolta Abigail. A sors iróniája lenne, hogy ismét egy bűntett szemtanúja lett, és megint csak fenyegetések és megfélemlítés alanya? 313

Nem, hiszen ő nem hisz a sorsban, és mégis... mégis teljesen olyan érzése volt, mintha a végzet döntött volna úgy, hogy csavar egyet az életén, és visszaviszi oda, ahonnan tizenkét évvel ezelőtt indult. Ezen igazán el kell gondolkodnia. A rá váró munkára nézett, és ismét felsóhajtott – Azt hiszem, elmegyünk sétálni – mondta Bertnek. – Túl bosszús vagyok ahhoz, hogy most dolgozzak. A friss levegő megnyugtatta. A fák között sétálva a vadvirágokat tanulmányozta, majd ismét fontolóra vette egy természetes ülőhely kialakítását a hegyekre néző tisztáson. Hamarosan nekilát, hogy megfelelő padot keressen. Rájött, hogy... boldog, amikor üzenetet kapott Brookstól. Mit szólnál egy kis kínaihoz? Ne főzz! Biztos nagyon fáradt vagy. Némi megfontolás után válaszolt. Nem vagyok fáradt, de szeretem a kínait. Köszönöm. Percekkel később újabb üzenet érkezett. Szívesen. Ez megnevettette, és sokat javított a hangulatán. Ha már úgyis a szabadban volt, egy jó órát gyakorlatozott Berttel, aztán visszament a házba dolgozni, immáron kipihenten, tiszta fejjel. Úgy belemerült a munkába, hogy teljesen elvesztette az időérzékét, ami ritkán fordult elő vele, és amikor ismét megszólalt a riasztó, bosszankodni kezdett. Ha az a kellemetlen ember jön vissza, nem lesz hozzá udvarias, határozta el. Kedélye ismét felderült, amikor megismerte Brooks járőrkocsiját. Egy pillantás az órára mutatta, hogy jóval hat óra utánig dolgozott. Aznap már nem fog kertészkedni, gondolta, és a kellemetlen ember, valamint kőarcú kísérője rovására írta az elmaradt élvezetet. De kikapcsolta a gépet, és boldogan – már megint boldogan – ment az ajtóhoz. Feldobta a tudat, hogy Brooksszal vacsorázik. Az üdvözlő mosoly azonban aggodalommá változott, amikor megpillantotta a férfi arcát. – Nem aludtál. – Rengeteg dolgunk volt. 314

– Fáradtnak tűnsz. Hadd vegyem el azokat. Rengeteget hoztál ahhoz képest, hogy csak ketten leszünk. – Tudod, mit mondanak a kínai kajáról. – De az nem igazán igaz. Ha rendesen eszel, nem leszel éhes egy óra múlva. Látom, hoztál pijint is. – Hoztam volna? – Kínai sör – magyarázta Abigail a konyha felé menet. – A kínai falvakban már Krisztus előtt hétezerben is főztek sört. – Nem hiszem, hogy a Zhujiang, amit hoztam, olyan idős lenne. – Ez most vicc volt. Szertartásokon használták... nem azt a sört, amit hoztál. A kínaiak csak a tizenhetedik században ismerték meg a sörfőzés modern technikáját. – Jó tudni. – A hangod is fáradt. Ülj le és igyál egy sört. Én még két órát tudtam aludni, és sétáltam is egy órát, szóval pihent vagyok. Majd én foglalkozom a vacsorával. – Nem tudtam, van-e valami különleges kívánságod, szóval azt mondtam nekik, hogy tegyenek bele mindent. – Nem vagyok válogatós. – Abigail kinyitotta a dobozokat. – Sajnálom, hogy nehéz napod volt. Meséld el, ha szeretnéd. – Ügyvédek, viták, vádaskodások, fenyegetések. – Brooks kinyitott egy sört, és leült a pult mellé. – Papírmunka, találkozók. Nem kell ám mindent kitenned tálakba. A kínai ételek egyik szépsége éppen abban áll, hogy a dobozból is eheted őket. – Ami olyan, mintha kapkodnál, és egyáltalán nem megnyugtató. – Abigail úgy vélte, a férfinak most megnyugtatásra van szüksége. – Összeállítok neked egy tálat, ha megmondod, mit szeretsz. – Bármit. Én sem vagyok válogatós. – Vacsora után sétálnunk kell egyet, aztán meleg fürdő és alvás következik. Nagyon feszültnek tűnsz, pedig te ritkán vagy az. – Szerintem csak az bosszantott fel, hogy ügyvédekkel kellett bajlódnom, akiknek nem volt jobb dolga, minthogy piszkáljanak és fenyegessenek engem és az embereimet. – Igen, nagyon idegesítő az az ember. – Abigail rizst kanalazott a tányérra, egy merőkanál édes-savanyú mártást öntött rá, tésztát tett 315

hozzá és egy kis garnélarákot. – Nekem is ki kellett sétálnom délután a bosszúságomat, miután elment. – Elment? Hát itt volt? Blake idejött? – Ma délután az asszisztensével. Látszólag azért, hogy bocsánatot kérjen a fia „nem szándékos” birtokháborításáért. De ez csak ürügy volt, s méghozzá nem is túl jól palástolt. Nem nagyon örült, amikor nem engedtem be, hogy megvitassuk a helyzetet. – Azt elhiszem. Nem szereti, ha visszautasítják. Jó, hogy nem nyitottál ajtót. – De nyitottam, csak nem hívtam be. – Abigail úgy döntött, megpróbál egyenesen az üvegből inni, ahogy Brooks teszi. – Tudtad, hogy az asszisztensének fegyvere van? – Igen. Azt akarod mondani, hogy a fickó pisztolyt fogott rád? – Dehogy. Ne dühöngj! – Meg akarta nyugtatni a férfit, erre tessék, pontosan az ellenkezőjét érte el. – Természetesen nem fogott fegyvert rám. Csak láttam a zakóján, utána meg a testbeszédén, amikor Bert morogni kezdett. Brooks nagyot kortyolt a sörből. – Miért nem mondod el, mi történt? – Felidegesítettelek – mormolta a lány. – Nem kellett volna elmondanom. – Dehogynem kellett volna. – Semmi fontos nem volt, hidd el. Azt mondta, bocsánatot kérni jött, és láthatóan nagyon dühítette, amikor visszautasítottam, hogy behívjam. Azt állította, hogy ami történt, félreértés volt, és a te műved. Felvilágosítottam, hogy téved, mivel tanúja voltam az eseményeknek. Erre közölte, hogy nem vagyok tisztában az ő közösségben elfoglalt helyével, és sejtetni engedte, hogy a kettőnk közt lévő kapcsolat gyanússá teszi a tanúvallomásomat. Nem pontosan ezeket a szavakat használta, de ez volt az értelme. Akarod, hogy pontosan idézzem a párbeszédet? – Most nem kell. Elég lesz a lényege is. – A lényege. Rendben. Nem örült és dühös lett, amikor felszólítottam, hogy távozzon... és figyelmeztettem, ha az asszisztense előveszi a pisztolyát, elengedem Bertöt, és ő könnyedén 316

le fogja fegyverezni az asszisztenst. Arra is emlékeztettem, hogy nálam is van pisztoly. – Jézus Krisztus! – Világosan beszéltem. Úgy éreztem, az a legjobb, ha egyértelmű vagyok. Mr. Blake megismételte, hogy csak bocsánatot kérni jött, és hozzátette, hogy kárpótlást kínál. Tízezer dollárt kapok, ha kijelentem, hogy ami történt az éjjel, csupán félreértés volt. Felbosszantott. – Hányszor kérted meg, hogy távozzon? – Háromszor, de többször nem volt kedvem, ezért búcsút mondtam neki, és becsuktam magam mögött az ajtót. Utána még majdnem két percig dörömbölt, ami szerintem nagyon durva dolog volt. Végül az asszisztense meggyőzte, hogy menjen vissza a kocsihoz. Brooks ellökte magát a pulttól, és fel-alá járkált. – Miért nem hívtál fel? – Mert nem volt rá szükség. Viszonylag könnyű volt a helyzetet kezelni. Bosszantó, de egyszerű. Én... Elhallgatott, amikor Brooks felé fordult. Az arcán látható visszafogott haragtól elakadt a hangja. – Figyelj rám! Két idegen férfi jön az ajtód elé, az egyiknél fegyver is van. Nem hajlandók elmenni, hiába szólítod fel őket többször is. Mi a logikus teendő ebben a helyzetben? – Bezárni az ajtót. Meg is tettem. – Nem, Abigail. A logikus, hogy bezárod az ajtót, és felhívod a rendőrséget. – Nem értek veled egyet. Sajnálom, ha ez feldühít, de akkor sem. Elmentek. – Abigail úgy döntött, inkább nem említi meg, hogy szándékában állt a kétperces határidő letelte után fegyverrel a kezében ismét kimenni. Később majd eltöpreng rajta, hogy a téma egyike-e a két ember közti kapcsolat bonyodalmainak. – Nálam is fegyver volt, Brooks, és Bert ott állt mellettem támadásra készen. Nem voltam veszélyben. Igazság szerint, Blake annyira felizgatta magát, hogy attól tartottam, a rendőrség mellett mentőt is kell hívnom, ha nem megy el. 317

– Fel akarod jelenteni? – Nem. Most haragszol rám. Nem akarom, hogy haragudj rám. Pontosan azt tettem, amit a leghelyesebbnek véltem az adott körülmények közt. Ha az egód megsínylette, hogy nem kértem segítséget... – Talán, egy kicsit. Igen, ebben igazad van. És nem fogom azt mondani, hogy nem megkönnyebbülés számomra a tudat, hogy olyan nővel vagyok, aki tud magára vigyázni. De ismerem Blake-et. Biztos megpróbált erőszakoskodni veled, vagy megfélemlíteni. – Igen, megpróbálta, de nem sikerült neki. – A próbálkozás is elég. Ráadásul meg akart vesztegetni. – Megmondtam neki, hogy a vesztegetési kísérlete büntetőjogi értelemben törvénysértő. – Fogadni mertem volna, hogy megmondtad. – Brooks a hajába túrt, és ismét leült. – Nem ismered őt. Fogalmad sincs, miféle ellenségre tettél szert ma. – Azt hiszem, tudom – mondta a lány halkan. – Azt hiszem, nagyon is jól tudom. De az, hogy az ellenségem lett, nem az én hibám, és nem is a tiéd. – Talán nem, de ez nem változtat a tényeken. – Szembe akarsz vele szállni emiatt? – Arra mérget vehetsz. – Nem fogja ez fokozni az ellenszenvét? – Talán. De ha most nem teszek ellene, úgy fogja értelmezni, mint gyenge pontot. Vissza fog jönni, újra megpróbálja, mert azt fogja hinni, azért nem említetted nekem, mert több pénzt akarsz kisajtolni belőle. – Teljesen világossá tettem az álláspontomat. – Ha kiismered az ilyenfajta embereket, rá fogsz jönni, hogy ez fityfenét sem jelent. Tizenkét meneküléssel töltött év, gondolta Abigail. Igen, nagyon is érti. – Igazad van, de számomra nagyon fontos volt, hogy világossá tegyem az álláspontomat. – Rendben van. Ami történt, megtörtént. Most pedig azt mondom, ha Blake visszajön, ne nyiss neki ajtót, hanem rögtön hívj engem. 318

– Vessem alá az egómat a tiednek? – Nem. Talán. A francba! Nem igazán tudok erről sokat, de nem is érdekel. Abigail elmosolyodott. – Ez egy újabb megbeszélés tárgya lehetne. A férfi lélegzéséből tudta, hogy megpróbál erőt venni magán. – Azért mondom ezt, mert ha visszajön, csak még jobban fog fenyegetőzni, erőszakoskodni. Azért mondom, mert azt akarom, hogy Blake megértse, következményei lesznek, ha zaklat téged, vagy bárki mást. Ugyanezt kértem Russtól, a feleségétől, a szüleitől, megmondtam az embereimnek, hogy szóljanak a családjuknak. – Értem – bólintott Abigail kevésbé bosszúsan. – Blake dühös. Már ő is látja, hogy ezúttal a pénze és a befolyása nem segít. A fia börtönben ül, és nagyon valószínű, hogy sokáig ott is marad. – Szereti a fiát. – Erről sem tudok semmit, esküszöm az élő istenre. De azt tudom, hogy az egója elválaszthatatlanul hozzá kötődik. Senki sem fogja az ő fiacskáját rács mögé dugni. Senki sem fogja bemocskolni a Blake nevet. Mindent be fog vetni ennek érdekében, és ha ez azt jelenti, hogy erőszakoskodjon veled, akkor erőszakoskodni fog. – Nem félek tőle. Az is fontos számomra, hogy nem félek tőle. – Ezt megértem. Nem is szeretném, hogy félj tőle, de azt akarom, hogy hívj fel, ha megint idejön, vagy megpróbál beszélni veled az utcán, ha ő vagy bárki, aki hozzá kötődik, megpróbál bármilyen módon kapcsolatba lépni veled. Tanú vagy, és a védelmem alatt állsz, a fenébe! – Ne mondd ezt! – Abigail szíve szó szerint kihagyott egy ütemet. – Nem akarok senkinek a védelme alatt sem állni. – Márpedig ez van. – Nem! Nem, nem! – Pánik fogta el. – Hívni foglak, ha még egyszer idejön, mert nem etikus, ha megpróbál befolyásolni, rávenni arra, hogy hazudjak, és törvényellenes, hogy meg akar vesztegetni. De nem akarok védelmet. Nincs szükségem védelemre! – Nyugodj meg! 319

– Felelek magamért. Nem lehetek veled, ha nem érted meg és nem fogadod el, hogy felelek magamért. Elhátrált a férfi elől, és a kutya védőn elé plántálta magát. – Abigail, lehetséges... nem, amennyire én tudom, képes vagy bármilyen utadba kerülő helyzetet kezelni. De nekem kötelességem mindenkit megvédeni, aki a fennhatóságom alá tartozik, és ez téged is magában foglal. Az pedig egyáltalán nem tetszik, hogy az érzéseimet használod fegyverként a célod elérésében. – Semmi ilyesmit nem tettem. – Dehogynem, a fene vigye el! – Én nem... – A lány elhallgatott. Megpróbált nyugalmat erőltetni magára, gondolkodni. – Nem ez volt a szándékom. Bocsánatot kérek. – A francba a bocsánatkéréssel. Soha többé ne használd az érzéseimet pörölyként! – Most nagyon haragszol rám. Nem akartam az érzéseidet használni. Tényleg nem. Olyan ügyetlen vagyok ezekben a dolgokban. Még sohasem voltam ilyen helyzetben. Nem tudom, mit tegyek, mit vagy hogyan mondjak. Egyszerűen csak nem akarom, hogy külön felelősséget vállalj értem. Fogalmam sincs, hogyan magyarázzam meg, milyen kellemetlen az nekem, ha így teszel. – Miért nem próbálod meg? – Dühös vagy, és fáradt. A vacsorád is kihűl. – Megdöbbentette, amikor észrevette, hogy könnyek peregnek az arcán. – Sohasem akartam, hogy ezek közül bármi is megtörténjen. Nem is gondoltam volna, hogy felháborodsz Blake miatt. Tudom, hogy nem helyesen cselekszem, de nem tudom, mi lenne a helyes. Nem akarok sírni. Tudom, hogy a sírás is csak fegyver, és nem akarom alkalmazni. – Tudom, hogy nem akarod. – Én... én felmelegítem a vacsorád. – Jó lesz így is. – Brooks felállt, elővett egy villát a fiókból, aztán újra leült. – Jó lesz így is – ismételte, miután megkóstolta. – Evőpálcikával kellene enned. – Még nem jöttem rá, hogyan kell használni. – Megtaníthatlak rá. – Majd egyszer szavadon foglak, de nem most. Ülj le és egyél! 320

– Nem... Még mindig dühös vagy rám, de elfojtod a haragod, mert sírtam. Szóval a sírás mégiscsak fegyver. – Igen, dühös vagyok, de elfojtom, mert sírtál, és nyilvánvaló, hogy te is szenvedsz azok miatt a dolgok miatt, amelyekről nem beszélsz, vagy úgy érzed, hogy nem beszélhetsz. Elfojtom, mert szeretlek. A könnyek, amelyeket már majdnem teljesen visszaparancsolt, ismét előtörtek, forrón és gyorsan, akárcsak a pánik. Abigail zokogva botladozott az ajtóhoz, addig küzdött, amíg sikerült kinyitnia a zárakat, és kirohant. – Abigail! – Ne! Ne! Fogalmam sincs, mit tegyek. Gondolkodnom kell. Össze kell szednem magam! Menj el! Addig menj el, amíg értelmesen tudok beszélni. – Komolyan azt hiszed, hogy itt hagylak ilyen állapotban? Azt mondom, szeretlek, és olyan, mintha összetörtem volna vele a szíved. Abigail felé fordult, kezét ökölbe szorította a szíve fölött, a szeme csupa könny és érzelem volt. – Soha senki sem mondta még ezt nekem. Egész életemben soha senki nem mondta ki még ezt a szót nekem. – Itt és most megfogadom neked, hogy ezentúl mindennap hallani fogod tőlem. Esküszöm! – Nem. Ne esküdözz! Ne! Fogalmam sincs, mit érzek. Honnan tudhatnám, hogy nem csak a szó hatása? Lehengerlő hallani ezt a szót, rád nézni és látni, hogy komolyan gondolod. Vagy legalábbis úgy tűnik, hogy komolyan beszélsz. De honnan tudhatnám? – Nem tudhatsz mindent. Néha bíznod kell a másikban. Néha csak érezni. – Szeretném megtenni. – Kezét még mindig ökölbe szorítva tartotta a szíve fölött, mintha attól félne, ha kinyitja az ujjait, akkor minden elröpül. – Mindennél jobban szeretném. Annyira, hogy szinte ki sem bírom. – Akkor vedd el. Itt van előtted. – Ez nem helyes. Nem tisztességes veled szemben. Nem érted. Nem értheted. – Abigail. 321

– Még csak nem is így hívnak! Kezével a szájára csapott, és tovább zokogott. Brooks mellélépett, és letörölte a könnyeket. – Tudom – mondta. A lány arca falfehér lett, hátratántorodott, és megragadta a korlátot. – Honnan tudhatnád? – Menekülsz vagy rejtőzöl valami vagy valaki elől. Talán mindegyik. Túlságosan is okos vagy ahhoz, hogy a saját neved alatt bujkálj. Az Abigail név tetszik nekem, de tudom, hogy valójában nem így hívnak. A név nem fontos. A fontos az, hogy bízz bennem annyira, hogy el is mondd, és úgy látom, lassan eljutunk oda is. – Tudja más is? – Halálra rémítettelek. Ennek nem örülök. Nem tudom, miért kellene bárki másnak is tudni róla. Volt már valaki, akit ennyire közel engedtél magadhoz, mint engem? – Nem, soha. – Nézz rám! – Brooks halkan beszélt. – Figyelj rám! – Figyelek. – Kijelentem most, hogy sohasem hagylak cserben. Lassan te is elhiszed ezt, és innen indulunk. Próbáljuk ezt a rész újra. Szeretlek. – Lágyan, finoman megcsókolta, és addig abba sem hagyta, amíg a lány remegése el nem múlt. – Tessék, ez nem is volt olyan kemény. Te is szeretsz. Látom, érzem. Miért nem próbálod kimondani? – Nem tudom, de tudni akarom. – Csak próbáld meg, lássuk, milyen érzés. Nem foglak kényszeríteni. – Sze-szeretlek. Ó, istenem! – Lehunyta a szemét. – Olyan igazinak tűnik! – Mondd ki újra, és csókolj meg! – Szeretlek! – Nem volt benne semmi finomság, ahogy a férfi nyakába vetette magát, és mohón, tudásra éhesen csókolta. Az ajándékért, a fényért. A szerelemért, és amiért őt is szerették. Eddig nem hitt a szerelemben. Nem hitt a csodákban. A szerelem mégis eljött hozzá. Itt volt neki a csoda. – Nem tudom, ezután mit kell csinálni. 322

– Egyelőre remekül csináljuk. Abigail lélegzett, be és ki. Még ez is más érzés volt. Szabadabb. Teljesebb. – Szeretném felmelegíteni a vacsorát. Szeretnélek megtanítani, hogyan használd az evőpálcikát, és szeretnék veled vacsorázni. Megtehetjük? Megtehetjük, hogy egy kis ideig csak vagyunk? – Persze, hogy megtehetjük. – Ha a lánynak kell még egy kis idő, akkor adhat neki. – De nem ígérek semmit az evőpálcikával kapcsolatban. – Mindent megváltoztattál. – Jó vagy rossz irányban? Abigail nem válaszolt rögtön. – Fogalmam sincs. De megváltoztattad.

323

21 A vacsorával való foglalkozás – az egyszerűség és a megszokott rutin – megnyugtatta Abigailt. Brooks nem erőltette. A lány megértette, ez is a képességei közé tartozik, ez is egy fegyver. Tudja, hogyan kell várni... mint ahogy azt is, hogyan kell hangot váltani, teret adnia a másiknak, segíteni neki, hogy ellazuljon, hogy a gondolatok feszült görcsössége is felengedjen. A férfi ügyetlenkedése az evőpálcikával megnevettette, bár gyanította, a kétbalkezesség legalább egy része szándékos volt. Mióta Abigail megismerte Brookst, többet nevetett, mint előtte egész életében. Ez önmagában megéri a kockázatot. Visszautasíthatná, kérhetne még több időt. A férfi megadná, és ő felhasználhatná ezt az időt arra, hogy új lakóhelyet keressen magának, új személyazonosságot kreáljon, új szökési terveket. És ha megint elfut, sohasem tudja meg, mi lett volna, ha... Sohasem fog úgy érezni megint, mint most, vele. Sohasem fogja megengedni magának, hogy megpróbálja. Megtalálhatná, meg is találná a nyugalmat, a biztonságot. Korábban is megtette már. De sohasem ismerné meg a szerelmet. Két választása van: vagy az ésszerűség útját követi, és elmenekül a saját biztonsága kedvéért, vagy mindent kockára tesz, a biztonságát, a szabadságát, még az életét is a szerelemért. – Beszélhetnénk? – kérdezte Brookst. – Persze. – Tudom, hogy fáradt vagy – kezdte, ahogy kisétáltak a házból. – Várnunk kellene, hogy... megbeszéljük a dolgokat. – A holnapi nap is van olyan jó, mint a mai.

– Nem tudom, holnap lesz-e elég bátorságom hozzá. – Áruld el nekem, mitől félsz. – Annyi mindentől. De hogy most mitől? Mitől a legjobban? Attól, ha mindent elmesélek neked, akkor mást fogsz gondolni rólam... másként érzel majd irántam. Brooks felemelt egy ágat és eldobta. Bert Abigailre nézett, és amikor megkapta a jelet elrohant érte. – A szerelem nem olyan, mint a villanykapcsoló. Nem lehet csak úgy kapcsolgatni. – Ezt nem tudhatom. Sohasem voltam szerelmes. Félek, hogy elveszthetem, elveszthetlek. És ezt itt. Mindent. Kötelességed van, de ami még ennél is több, megvan a magad erkölcsi kódexe. Egyszer ismertem egy hozzád hasonló férfit. Igen, sokkal jobban hasonlított hozzád, mint először gondoltam. Meghalt, mert engem védelmezett. – Kitől? – Bonyolult – Rendben. Szeretett? – Nem abban az értelemben, ahogy te gondolod. Nem volt romantikus vagy szexuális. Kötelesség voltam neki. De ő törődött velem, még a kötelességen túl is. Ő volt az első ember, aki törődött velem. – Abigail a szívére szorította a kezét. – Nem azért, amit képviseltem, amit teljesítettem, vagy amivé lennem kellett volna. Egyszerűen csak azért, aki voltam. – Azt mondtad, nem ismered az apádat, tehát ő nem lehetett. Egy zsaru? Kötelesség voltál? Csak nem vettél részt a tanúvédelmi programban, Abigail? A lány keze megremegett. Tudta, vagy csak megérezte? De elfogadta, és ez átmelegítette és lecsillapította bensőjét. – Védelem alatt álltam. Úgy volt, hogy új személyazonosságot, új életet kapok, de aztán... minden elromlott. – Mennyi ideje? – Tizenhat éves voltam. – Tizenhat? – Aznap lettem tizenhét, amikor... – John vére a kezén! – Nem úgy mesélem, ahogy kellene. Sohasem gondoltam volna, hogy egyszer majd elmondom valakinek. 325

– Miért nem kezded az elején? – Magam sem tudom, mikor kezdődött. Talán akkor, amikor rádöbbentem, hogy nem akarok orvos lenni, és ez az orvosi előkészítő első szemesztere alatt történt. – Azután romlott el minden? – Nem, addigra már elvégeztem az előkészítőt, ami nélkül nem mehettem volna orvosira. Ha az anyám tervei szerint mentek volna a dolgok, akkor azon az őszön, az orvosi egyetemen folytattam volna a tanulmányaimat. – Azt mondtad, tizenhat éves voltál. – Igen. Én nagyon okos vagyok. Végig gyorsított képzés keretében tanultam. Amikor elsőéves voltam a Harvardon, egy olyan családnál laktam, akiket anyám választott. Nagyon szigorúak voltak. Anyám megfizette őket, hogy azok legyenek. Aztán a második félévet már úgy végeztem, hogy koleszos voltam, de akkor is szigorú felügyelet alatt. Azt hiszem, azon a napon kezdődött a lázadásom, amikor megvettem az első farmerem és kapucnis pólóm. Fantasztikus élmény volt. – Menjünk vissza egy kicsit. Tizenhat évesen a Harvardra jártál orvosi előkészítőre, és megvetted életed első farmerjét? – Addig az anyám vásárolta a ruháimat, vagy felügyelte a ruhatáramat. Szörnyű volt – mosolyodott el visszaemlékezve. – Rám se néztél volna akkoriban, és én annyira szerettem volna olyan lenni, mint a többi lány. Szerettem volna én is fiúkról beszélgetni vagy SMS-ezni. Szerettem volna úgy kinézni, mint a korombeli lányok. És istenem, édes istenem, nem akartam orvos lenni! Az FBI-nál szerettem volna dolgozni, a számítógépes bűnözési részlegen. – Kitalálhattam volna – motyogta Brooks. – Figyelemmel kísértem a lehetséges tanfolyamokat, a hálón fellelhető anyagokból tanultam. Ha az anyám tudta volna... nem is tudom, mit tesz. Megállt a tisztáson, ahová a padot szerette volna, és eltöprengett, volt-e valaha annál jobb oka megvenni, mint most. Most, hogy már késő abbahagyni a történetet. – Megígérte, hogy azon a nyáron pihenhetek, nem kell tanulnom. Elutazunk, egy hetet töltünk New Yorkban, aztán a tengerparton. 326

Megígérte, és csak az tartotta bennem a lelket az utolsó szemeszteren. De közben elintézte, hogy részt vegyek az egyik munkatársa nyári oktatási programjában. Intenzív tanfolyam, labormunka. Jól mutatott volna a személyi lapomon, gyorsította volna a tanulmányi előmenetelemet. És én, életemben először, megtagadtam az engedelmességet. – Már éppen ideje volt. – Lehetséges, de éppen ez indította el az események szörnyű láncolatát. Anyám csomagolt. Egy másik munkatársát készült helyettesíteni egy konferencián. Egy hétre ment volna el. És vitatkoztunk. Nem, ez így nem pontos – rázta meg bosszúsam a fejét Abigail. Ilyen helyzetben a pontosság létfontosságú. – Anyám nem vitatkozott. Egyszerűen közölte az elvárásait, és biztos volt benne, hogy mint mindig, ezúttal is érvényesül az akarata. Úgy vélte, a követelőzésem, a viselkedésem a koromnak megfelelő állapot. Biztosra veszem, hogy beírta a jegyzeteibe is. És elment. A szakács is szabadságra ment, így egyedül voltam otthon. Anyám egyetlen szó nélkül ment el, míg odafönt duzzogtam a szobámban. Fogalmam sincs, miért döbbentett ez meg, de tény, hogy mélyen megrázott. Aztán dühös lettem, és talán egy kicsit fel is villanyozott a dolog. Fogtam a kocsi kulcsait, és elhajtottam a bevásárlóközpontba. – A bevásárlóközpontba? – Olyan ostobán hangzik, ugye? A szabadság első pillanata, és én erre egy bevásárlóközpontba megyek. De olyan sokat ábrándoztam arról, hogy üzletről üzletre járok egy csomó barátnővel, és fiúkról beszélgetünk, vihorászunk és segítünk egymásnak a ruhapróbánál. És akkor belefutottam Julie-ba. Egy ideig együtt jártunk iskolába. Egy vagy két évvel idősebb volt nálam, népszerű, gyönyörű. Azt hiszem, csak azért állt szóba velem aznap, mert szakított a barátjával, és nagyon egyedül volt. Innentől pedig minden csak úgy megtörtént. Mesélt a férfinak a vásárlásról, arról, hogyan érezte magát közben. A hajfestésről, és a tervekről, hogyan hamisít jogsit, hogy elmehessenek a klubba. – Ez elég sok lázadás egyetlen napra. – Azt hiszem, nagyon felgyülemlettek bennem a dolgok. 327

– Fogadni mertem volna. Tizenhat évesen olyan jogsit tudtál készíteni, ami átment az ellenőrzésen? – Nemcsak hogy átment, hanem egészen kiváló lett. Érdekelt a személyi adatok lopása és a virtuális bűnözés. Azt hittem, nagy jövő vár rám nyomozóként. – Nem lep meg. – Hízelgő, hogy ezt mondod. Akkoriban ez nagyon sokat jelentett nekem. Aznap, az áruházban lefényképeztem Julie-t, és később magamat is. Levágtam a hajamat, és feketére festettem. Nagyon feketére. Vettem sminkkészletet is, és kifestettem magam, ahogy Julie mutatta. Meg a koleszban is figyeltem a többi lányt, hogyan csinálja, szóval tudtam, hogy képes leszek rá. – Várj csak egy pillanatot. Próbállak elképzelni rövid, fekete hajjal. – Brooks összehúzott szemmel tanulmányozta a lány arcát. – Egy kicsit vad, egy kicsit menő. – Nem tudom, de az biztos, hogy nagyon másként festettem, mint ahogy anyám szerette volna, hogy kinézzek. Szerintem ez volt a lényege az egésznek. – Az biztos, a másik pedig az, hogy jogod volt hozzá. Minden gyereknek joga van hozzá. – Talán igazad van. Mindenesetre itt kellett volna megállnom. Ennyinek elégnek kellett volna lennie. A ruhának, a hajnak és a sminknek. És a programnak, amelyet azon a hétfőn kellett volna megkezdenem, de én elhatároztam, hogy nem megyek el. Tudtam, hogy anyám dühös lesz, és ennyivel meg kellett volna elégednem. De nem álltam meg. – Belelendültél, sikerélményed volt – kommentálta Brooks. – Elkészítetted a hamis igazolványokat, és elmentél egy klubba. – Igen. Julie választotta ki a klubot. Én semmit sem tudtam az ilyen dolgokról, de rákerestem arra, ahová Julie menni akart, szóval tudtam, hogy egy olyan család birtokában van, akikről gyanítják – bár valójában tudták –, hogy ők az orosz maffia. Volkovék. – Halványan rémlik a név. De Little Rockban általában nem volt dolgunk az orosz maffiával. Egy kis ír, egy kis olasz csőcselékkel igen, de orosz maffiával nem. 328

– Szergej Volkov a pahan, a bratva feje. Ő és a fivére a klub tulajdonosa. Később tudtam meg, hogy elsősorban Szergej fia, Ilja irányítja a klubot. Alexi, az unokafivére is ott dolgozott... látszólag. De sokkal inkább csak ivott, drogozott és nőzött ott. Ezt is csak később tudtam meg. Amikor megismertem, minderről még nem tudtam. Cosmopolitant ittunk. Julie meg én. Népszerű koktél volt a Szex és New York sorozat miatt. Ittunk és táncoltunk. Az volt életem legizgalmasabb éjszakája. És akkor Alexi Gurevics odajött az asztalunkhoz. Abigail mindent elmesélt. Milyennek látta a klubot, hogyan ment oda hozzájuk Ilja, hogyan nézett rá, beszélt vele. Milyen volt élete első csókja, amit egy orosz gengsztertől kapott. – Annyira fiatalok és ostobák voltunk! – folytatta. – Nem akartam elmenni Alexihez, de fogalmam sem volt, hogyan nem mehetnék el. Nem éreztem túl jól magam, és amikor Ilja hátramaradt, megígérve, hogy később találkozunk, csak rosszabb lett a helyzet. Alexi háza nem volt messze a mienktől, és elképzeltem, hogy hazamegyek és lefekszem. Soha azelőtt nem ittam még alkoholt, és akkor már egyáltalán nem volt kellemes. – Így szokott lenni. – Te is... amikor tinédzser voltál? – Berúgtunk néhányszor Russ-szal, mielőtt elértük volna a huszonegyet, aztán persze utána is. – Nekem ez volt az első és egyben az utolsó alkalom is. Soha többé nem ittam Cosmopolitant. Elég csak ránéznem, és a rosszullét kerülget. – És egy kicsit fél is, ismerte be magának Abigail. – Alexinek gyönyörű, a folyóra néző háza volt. De volt egy olyan érzésem, mintha túlzottan is odafigyeltek volna a berendezésnél. Mintha tudatosan lenne divatos. Alexi újabb italt kevert nekünk, zenét tett fel, de én rosszul voltam, ezért inkább bevonultam a konyha mögötti fürdőszobába. Soha olyan kutyául nem éreztem magam. Nem akartam mást, csak... – Összegömbölyödni a padlón és meghalni? – Igen. Igen. – Abigail halkan felnevetett. – Gondolom, minden ember legalább egyszer átél ilyesmit az életében. Még akkor sem éreztem túl jól magam, amikor kijöttem, és megláttam. .. ahogy Julie 329

és Alexi a pamlagon szeretkezik. A látvány egyszerre töltött el csodálattal és rémülettel, és zavarba is jöttem. A konyhán át kimentem a teraszra. A friss levegő jót tett. Leültem egy székre, és elaludtam. Hangokra ébredtem. – Fázol – ölelte át a vállát Brooks, amikor látta, hogy Abigail remegni kezd. – Aznap éjjel is fáztam, a folyó felől fújó széltől, a rosszulléttől vagy... vagy attól, ami azután történt. Most is ugyanúgy érzek. Szeretnék visszamenni a házba. Talán séta közben könnyebb lesz folytatni a mesét. – Rendben. – Azt terveztem, hogy egy padot állítok ide, valami szervest. Valamit, ami úgy fest, mintha itt nőtt volna. Szeretem ezt a kilátást, mert olyan csendes, csak a patak zubogását és a madarak csicsergését hallja az ember. Látod, hogy Bert imád a vízben játszani. Olyan érzés, mintha az egész az enyém lenne. Tudom, ostobaság. – Egyáltalán nem. Ostobaság, ismételte meg gondolatban Abigail. – Azon az éjszakán benéztem a tolóajtó üvegén át. Alexit láttam két férfival, de Julie nem volt sehol. Először oroszul beszéltek, de én tudtam egy kicsit oroszul. Szeretem a nyelveket, és jó érzékem van hozzájuk. Értettem, amit mondtak. Az egyik férfi, Korotkijnak hívták, Jakov Korotkijnak, megvádolta Alexit, hogy pénzt lop a családtól. Vitatkoztak, és Alexi eleinte arrogáns volt, de ez nem tartott sokáig. Azt mondták, köpött a rendőröknek, amikor letartóztatták kábítószer birtoklásáért. A másik, nagyobb darab férfi, térdre kényszerítette Alexit. Ő megpróbált előbb alkudozni, aztán fenyegetőzni, végül könyörgött az életéért. Megfognád a kezem? Brooks megfogta, gyengéden megszorította. – Hagyd nyugodtan abba, ha úgy érzed, nem bírod tovább. – Most már be kell fejeznem. Korotkij főbe lőtte Alexit, aztán még kétszer halántékon. Úgy lőtte le, ahogy más ember a kocsiját indítja be, vagy az ingét veszi fel. Mintha valami mindennapi dolgot tenne. És akkor bejött Julie. Nem volt rajta ruha. Ő is rosszul volt. Jóformán meg sem tudott szólalni, fel sem foghatta, mit lát, amikor 330

Korotkij már le is lőtte. Reflexből, mint amikor agyoncsapsz egy szúnyogot. Ó, istenem, istenem! – Csak nyugalom. Gyere, támaszkodj rám. – Brooks elengedte a lány kezét, de csak annyi időre, míg egyik karjával átölelte a derekát séta közben. – Dühös volt, mármint Korotkij, mert nem tudta, hogy Julie is ott van. Az információban nem szerepelt egy nő sem. Nem tudtak rólam. Nem tudták, hogy odakint, a tolóajtó mögött állok dermedten, rémülten. Nem kellett volna kijönnie, gondolta Abigail. A lába remegett, a gyomra öklömnyi csomóvá zsugorodott. Bárcsak leülhetne! Bárcsak ne látná, hallaná, érezné olyan tisztán – még mindig – a történteket! – Ennyi elég is lesz mára – mormolta Brooks. – Menjünk vissza a házba. – Ilja eljött. Megcsókolt. Ő volt az első. Olyan szép férfi volt, és megcsókolt, én pedig úgy éreztem, valóban létezem. Előtte sohasem éreztem igazán, hogy valóban létezem. Kivéve, amikor megvettem a farmert és a kapucnis pólót, aztán amikor befestettem a hajam. Utána pedig, amikor Ilja megcsókolt. De ez nem is tartozik ide. – De igen. – Ilja bejött, és nagyon dühös volt. Nem azért, mert az unokatestvérét megölték, hanem azért, mert úgy volt, hogy Korotkij csak másnap este végzi ki Alexit. És én tudtam, hogy a férfi, akitől életem első csókját kaptam, meg fog ölni. Tudja, hogy ott vagyok, megkerestet és megölnek. Ilja elátkozta Alexit, és többször is belerúgott. Alexi már halott volt, de Ilját annyira elborította a düh, hogy megrugdosta. Ezt láttam tegnap este Justin Blake-ben. Azt láttam benne, amit Iljában is. Ez ijesztőbb volt, mint bármilyen fegyver. Ekkor megérezte a kertje fűszeres és édes illatát. Épp csak halványan, de legalább olyan megnyugtatóan hatott rá, mint Brooks ölelő karja. – Így aztán elfutottam. Korábban levettem a cipőmet, de akkor nem is gondoltam rá. Csak rohantam, oda sem figyelve rá, hogy hová. A rémülettől vakon. Biztos voltam benne, hogy elkapnak és 331

megölnek, mert ellene szegültem az anyámnak, a saját akaratom szerint cselekedtem, és Julie meghalt. Még csak tizennyolc éves volt. – Jól van. Minden rendben van. – Nincs jól, és semmi sincs rendben. Ez még korántsem minden. Elestem, és a táskám kirepült a kezemből. Addig nem is tudatosult bennem, hogy még mindig nálam van. A mobiltelefonom benne volt a táskában. Felhívtam a rendőrséget, és ők jöttek. A rendőrség jött és megtalált. Két nyomozóval beszéltem. Nagyon kedvesek voltak. Griffithnek és Riley-nak hívták őket. Segítettek nekem. – Rendben, add ide a kulcsaidat! – A kulcsaimat? – Bemegyünk a házba, és szükségem van a kulcsokra. Abigail előhalászta őket, és átadta Brooksnak. – Elvittek egy házba, egy védett házba. Velem maradtak, és aztán jött John. John Barrow, szövetségi marsall, és Theresa Norton szövetségi marsall. Te olyan vagy, mint John. Türelmes, okos és kedves. – Most leülünk. Tüzet rakok, és főzök teát. – Ebben az évszakban már nem szoktak begyújtani a kandallóba. – De én tüzet akarok. Nem gond? – Nem, dehogy. – Abigail engedelmesen leült. – Egy kicsit furcsán érzem magam. – Csak ülj itt nyugodtan. Pihenj, amíg elkészülök. – Felhívták az anyámat, és ő visszajött. Nem akarta, hogy tanúskodjak, sem azt, hogy a szövetségi marsallokkal a védett házban maradjak, vagy hogy bekerüljek a tanúvédelmi programba. – Aggódott miattad – mondta Brooks, miközben elrendezte a gyújtást. – Nem. Azt akarta, hogy kezdjem el a nyári tanfolyamot, és menjek vissza a Harvardra, hogy én legyek a legfiatalabb agysebész, aki valaha is dolgozott a Chicago Silva Memorialban. Felborítottam a terveit, amelyekbe túl sok időt és energiát fektetett. Amikor nem mentem vele, egyszerűen kisétált, pontosan úgy, mint azon a napon, amikor az egész kezdődött. Soha többé nem beszéltem vele. Brooks a sarkára ült. 332

– Nem is érdemli meg, hogy akár egyetlen szót is pazarolj rá. – Gyufa sercent, és Brooks figyelte, ahogy a papír, majd a gyújtás is lángra kap. Ő is így érez, döbbent rá. Kész lángra kapni és elégni. De Abigailnek most nem erre van szüksége. – Elkészítem azt a teát. Addig te pihenj néhány percet. – Az egészet el akarom mondani. – El fogod, de most tarts egy kis szünetet. – Felhívod a marsallokat? Az FBI-t? – Abigail – fogta Brooks a tenyerébe a lány arcát. – A teádat fogom elkészíteni. Higgy nekem! Brooks törni-zúzni szeretett volna, belebokszolni valami keménybe, hogy vér serkenjen az ökléből. A lányon erőszakot követtek el, pontosan úgy, mintha sebekkel borítva, összetört csontokkal találták volna meg. Ráadásul az anyja volt az, aki így elbánt vele, az anyja, aki képes volt otthagyni egy traumatizált, halálra rémült gyereket. Brooks feltette a kannát. Abigailnek most arra van szüksége, hogy ismét felmelegedjen, biztonságban érezze magát és megnyugodjon. Tudnia kellett arról, amit a lány mesélt, de Brooks jobban szerette volna, ha hagyja elsiklani az egészet, ha nem foglalkozik vele. Mégis, amíg a víz melegedett, elővette a noteszét, és felírt minden nevet, amit a lánytól hallott. Aztán eltette a noteszt és megcsinálta a teát. Abigail mereven ült a kanapén. Nagyon sápadtan és nagyon mereven, karikás szemmel. – Köszönöm. Brooks leült mellé. – Mondanom kell valamit, mielőtt folytatod a történetet. A lány a teájába meredt megfeszítette magát. – Rendben. – Semmi sem a te hibád volt. Abigail ajka egy pillanatra felkunkorodott, mielőtt gyorsan fegyelmezte a vonásait. – Nekem is van valamennyi felelősségem benne. Fiatal voltam, igen, de senki sem kényszerített rá, hogy igazolványt hamisítsak, vagy, hogy elmenjek abba a klubba. 333

– Ez ostobaság, mert egyik sem tesz téged felelőssé az utána történtekért. Az anyád egy szörnyeteg. A lány felkapta a fejét, karikás szeme tágra nyílt. – Az anyám... hogy... ő... – Még rosszabb. Egy átkozott robot, és belőled is megpróbált robotot csinálni. Szinte a születésed pillanatában a tudtodra adta, azért teremtett, hogy tanulmányozhasson. Ezért vagy okos, szép és egészséges, és légy hálás neki érte. Baromság! – A genetikai felépítésem... – Fogd be! Még nem végeztem. Azokat a ruhákat kellett hordanod, azt kellett tanulnod, amit ő akart, és fogadni mernék, hogy csak azokkal az emberekkel találkozhattál, azt a könyvet olvashattad, vagy azt ehetted, akiket, illetve amit ő választott neked. Igazam van? Abigail csak a fejét rázta. – Lehet, hogy sohasem emelt rád kezet, és ruházott, etetett, szép tetőt biztosított a fejed fölé, de, édesem, te folyamatos erőszaknak voltál kitéve életed első tizenhat évében. Rengeteg gyerek elszökött volna a helyedben, vagy még rosszabbat tesz. Te levágtad a hajad és elmentél egy éjszakai szórakozóhelyre. Ha valaki mást is akarsz okolni a történtekért, mint a gyilkost meg a főnökét, akkor az anyádat okold. – De... – Jártál valaha is terápiára? – Nem vagyok őrült! – Persze, hogy nem. Csak megkérdeztem. – Mindig is jártam terápiára, amíg vissza tudok emlékezni, amíg el nem jöttem otthonról. Anyám Chicago egyik legjobb gyermekspecialistáját fogadta fel. – Tehát ebben sem volt választásod. – Nem – sóhajtott Abigail. – A választás joga mindig is anyámat illette meg. Brooks megfogta a lány arcát, és ajkát az ajkához érintette. – Te egy csoda vagy, Abigail. Hogy képes voltál eljönni valamitől, ami ennyire hidegvérű, rideg szívű, és azzá váltál, aki vagy. Ezt soha ne felejtsd el! Elmesélheted a történet többi részét is, amikor késznek érzed rá magad. 334

– Megcsókolnál újra? – Nem kell kétszer kérned. Brooks újra a tenyerébe vette a lány arcát, és odahajolt hozzá, hogy az ajkára tapassza a száját, de Abigail megfogta és egy percig csak tartotta a csuklóját. Nem volt benne biztos, hogy a férfi újra meg akarja majd csókolni, ha mindent elmond neki. Mesélt Johnról és Terryről, a házról, a kialakított napirendjéről, a jogi hercehurcáról, késlekedésről. Egy kicsit azért is, hogy húzza az időt, ismerte be magának. Elmondta, hogy Bill Cosgrove pókerezni tanította, és Lynda megcsinálta a haját. – Szörnyű, de ez volt életem legjobb időszaka. Tévét néztem, zenét hallgattam, tanultam, főztem, beszélgettem. John és Terry, tudom, hogy ez csak munka volt nekik, mégis olyan volt, mintha családom lett volna. Aztán eljött a születésnapom. Fogalmam sem volt róla, hogy tudják, vagy törődnek vele, de ajándékot vettek nekem, és tortát hoztak. Johntól fülbevalót kaptam. Még azon a napon, a bevásárlóközpontban kifúrattam a fülem, és Johntól kaptam életem első igazi fülbevalóját. Terry egy kardigánt ajándékozott nekem. Annyira szép volt! Felmentem a szobámba, hogy betegyem a fülbevalót, és felpróbáljam a kardigánt. Olyan boldog voltam! Abigail egy pillanatra elhallgatott, azon tépelődve, hogyan magyarázza meg a férfinak azt, amit magának sem tudott igazán. – Nem olyan volt, mint az a nap a bevásárlóközpontban. Ezt a boldogságot nem a lázadás, az újdonság varázsa vagy hazugságok táplálták. Mély volt, erős és őszinte. Tudtam, hogy azt a fülbevalót és kardigánt fogom viselni azon a napon, amikor tanúskodom majd. Hogy Julie-t ugyan nem tudom visszahozni, de részese lehetek a gyilkosok megbüntetésének. És amikor az egésznek vége lesz, azzá válhatok, aki lenni szeretnék, mindegy, milyen nevet adnak. Szabad leszek. És aztán... Nem tudok mindenről, ami történt. Csak találgatok. A leglogikusabb magyarázat az, hogy Bill Cosgrove és a másik, Keegan nevű ügynök, aki Lyndát helyettesítette aznap éjjel, szokás szerint a konyhán keresztül jöttek be. Azt hiszem, Terry egyedül volt, mert John átment a nappaliba. Terry megérzett valamit, gyanakodni kezdett. Megölték, bár lehet, hogy azon a ponton csak 335

harcképtelenné tették. De Johnt még tudta figyelmeztetni, szóval ő már felkészülten várt. Hozzám viszont nem tudott eljutni, mert ahhoz a lépcsőn kellett volna feljönnie, ahol tiszta célpontot nyújtott. Hallottam a lövéseket. Minden olyan gyorsan történt. Kirohantam a szobából, és megláttam Johnt. Mire hozzám ért, többször is megsérült. Vérzett a lába, a hasa. Visszalökött a szobába, aztán összerogyott. Nem tudtam elállítani a vérzést. Abigail lenézett a kezére. – Nem tudtam elállítani. Tudtam, mit kell tennem, de mégsem segíthettem. Nem sok ideje volt. Amúgy sem sok idő volt. Rám parancsolt, hogy meneküljek. Vegyek magamhoz, amit csak tudok, és másszak ki az ablakon. Ne higgyek a rendőröknek. Ha övék Cosgrove meg a másik, akkor több emberük is lehet Volkovéknak. Nem akartam úgy otthagyni. De kimásztam az ablakon a pénzzel, amim volt, vittem magammal a laptopom, egy-két ruhát és John bokafegyverét. Segítséget akartam hívni. Talán, ha segítség jön, John nem hal meg. Azt nem tudtam, Terryvel mi lehet, él-e még egyáltalán. Alig jutottam egysaroknyira, amikor a ház felrobbant. Azt hiszem, eleve azt tervezték, hogy felrobbantják a házat velem együtt. Átveszik Johntól és Terrytől a szolgálatot, elrendezik a színpadot, aztán felrobbantják a házat. – Hová mentél? – Haza. Az anyám dolgozott, a szakács már hazament, nekem meg megvolt a kulcsom. Hazamentem, hogy elrejtőzzek, amíg anyám hazajön. Akkor felfedeztem, hogy bedobozolta az összes holmimat. Néhány már nem is volt meg. Jobban belegondolva, nem is tudom, miért zaklatott fel annyira a dolog. – Én tudom. – Mindegy. Kinyitottam a széfet, és pénzt vettem el. Tízezer dollárt. Tudom, hogy nem volt helyes, de akkor is megloptam az anyámat, és utána elmentem. Soha többé nem tértem vissza. Csak mentem az utcán és próbáltam gondolkodni. Korábban nagy vihar volt, de akkorra már csendes esővé szelídült. Esett és sötét volt. Tudtam, hogy John és Terry halott, és az utolsó dolog, amit John mondott nekem, az volt, hogy meneküljek. Egy kávézó előtt megláttam egy kisteherautót indianai rendszámtáblával. Bemásztam 336

hátra, a ponyva alá. Elaludtam útközben, és amikor felébredtem, Terre Haute-ban voltam. Találtam egy motelt, ahol készpénzzel fizettem. Elmentem egy drogériába, és vettem élénkvörös hajfestéket. Narancssárga lett tőle a hajam, de megváltoztatta a külsőm, és csak ez számított. Megint elaludtam, ezúttal sokáig. Amikor felébredtem, bekapcsoltam a televíziót, és láttam a CNN tudósítását Johnról, Terryről, a házról. Rólam. Azt hitték, bent voltam én is a házban. A maradványaink után kutattak. Majdnem felhívtam a rendőrséget. Nálam volt Griffith nyomozó névjegye, de féltem. Úgy döntöttem, várok. Vettem egy mobilt, egy eldobhatót, biztos, ami biztos alapon. Még egy napot vártam, a szobámban étkeztem, alig mozdultam ki. Néztem a híreket, próbáltam többet megtudni az interneten keresztül. Elhallgatott, nagy levegőt vett. – Aztán sikerült többet megtudnom. Akkor már nem hitték, hogy a házban voltam. Tudták, hogy nem. Különböző találgatások kaptak szárnyra. Az egyik az volt, hogy elraboltak. Egy másik szerint összeroppantam, lelőttem Johnt és Terryt, aztán felrobbantottam a házat. Keegannek és Cosgrove-nak megvolt a sztorija, és alátámasztották egymás vallomását. Hogy értek oda szinte csak másodpercekkel elkésve. És Cosgrove megsérült. – John kiharapott belőle egy darabot? Mit mondtak a ballisztikusok? – Összevisszaság volt. Cosgrove-ék azt vallották, hogy a fények kialudtak, és nem tudják biztosan, ki lőtt rájuk, de Keegan kimenekítette Cosgrove-ot. Éppen jelentették a történteket a központnak, amikor a ház felrobbant. Így aztán menekültem tovább. Felszálltam egy Indianába tartó buszra. Megvettem, amit kell, bejelentkeztem egy másik motelbe, új személyazonosságit csináltam magamnak, és az igazolvánnyal és némi készpénzt feláldozva vettem egy használt kocsit, amivel Nashville-be mentem. Három hónapig felszolgálóként dolgoztam, aztán megint megváltoztattam a hajam színét, a személyazonosságom, és továbbálltam. Abigail ismét nagy levegőt vett. – Akkor már nem nagyon beszéltek az esetről a hírekben, az FBI és a Szövetségi Marsallszolgálat aktáiba pedig nem tudtam 337

belenézni. Hamisított személyivel és bizonyítványokkal beiratkoztam a Massachusettsi Műszaki Egyetem számítástechnikai szakára, de minden olyan kurzust felvettem, amit hasznosnak ítéltem meg. Kapcsolatba kerültem az egyik hallgatóval, egy fiúval. Rengeteget tudott arról, hogyan kell betörni mások számítógépébe. Én pedig tanultam tőle. Lefeküdtem vele, aztán elhagytam. Azt hiszem, egy kicsit törődött velem, de amint mindent megtanultam tőle, amit csak tanítani tudott, gondolkodás nélkül otthagytam, csak így rövid üzenetet írtam neki búcsúzóul. Gyakran költöztem. Néhány hónapot, legfeljebb egy évet töltöttem egy helyen. Ilyenkor mindig megváltoztattam a külsőm, a személyazonosságom. A részletek nem igazán fontosak. Megint szünetet tartott. – A hatóságok keresnek, hogy kihallgassanak a két szövetségi marsall halála ügyében. Brooks semmit sem mondott, csak felállt és az ablakhoz sétált. És a világ összeomlott Abigail számára. A férfi most végzett vele. És ez mindennek a végét jelenti. – Figyelemmel kísérted, mi lett Cosgrove-val és Keegannel az évek során? – Igen. Keegant előléptették néhányszor. – Jó, ezek szerint tudod, hol vannak, mit csinálnak. Ezzel időt és munkát takarítunk meg. – Nem értem. Brooks visszafordult felé. – Csak nem képzeled, hogy futni hagyom azt a két gazembert, amikor megöltek két jó zsarut, és belekevertek téged? Amikor tizenhét éves korod óta menekülnöd kell? És tették mindezt azért, hogy egy másik gyilkos és a gyilkosságai, a lopásai és a nyomorult haverjai és emberei szabadon sétáljanak, miután megöltek egy ártatlan fiatal lányt? Abigail csak bámult. – Hiszel nekem. – Jézusom, persze, hogy hiszek neked! Akkor is hinnék, ha nem lennék beléd szerelmes, annyira nyilvánvaló, hogy igazat mondasz. – Még mindig szeretsz. 338

– Na, most figyelj rám! – Brooks odadübörgött a lányhoz, és talpra rántotta. – Elvárom, nem, megkövetelem, hogy több tiszteletet tanúsíts irántam. Nem valami gerinctelen, féleszű seggfej vagyok, aki azonnal meglép, amikor a dolgok nem úgy mennek, ahogy ő szeretné. Szerettelek egy órával ezelőtt. Most is szeretlek, és mindig is szeretni foglak, szóval, jobb lesz, ha hozzászoksz, ahelyett, hogy folyton azt várod, mikor hagylak cserben. Ez sértő, és nagyon bosszantó. – Sajnálom. – Helyes. Ez a legkevesebb. – Magához rántotta, megcsókolta, elengedte. – Hol tanultál meg lőni? – Eredetileg John tanított. Egy ideig Arizonában éltem, és leckéket vettem egy öregembertől. Összeesküvés-elméleteket gyártott, és készült a túlélésre. Érdekes ember volt, de nem teljesen stabil. Viszont engem szeretett, és nagyon sokat tudott. Több egyetemre is jártam különböző nevek alatt. Tanulnom kellett. – Mi van a fenti lezárt szobában? – Megmutatom. Felvezette a férfit, kinyitotta a hármas zárat. – Ez egy pánikszoba – mondta, és szélesre tárta az ajtót. És egy igazi fegyverraktár, gondolta Brooks. Kézifegyverek, puskák, kések. Brooks száraz ételeket, palackozott vizet, egy számítógépes egységet, legalább olyan kiválót, mint a földszinti, mobil vécét, ruhákat, parókákat, hajfestékeket, elemeket látott a polcokon, ahogy körbesétált. Elemlámpák, kutyakaja, könyvek, egy rohadt csáklya, szerszámok sorjáztak. – Ezt te magad állítottad fel? – Igen. Tanulnom kellett, és én tanultam is. Tartok itt néhány személyit és útlevelet egy páncéldobozban. Pénzt, hitelkártyákat, és laminálót meg papírt, ha esetleg újabb igazolványokra lenne szükségem. Tudom, hogy ez törvényellenes. – Na, igen. Majd később letartóztatlak. Rendben, meg tudod védeni magad, és előre gondolkodsz. Mióta is csinálod? – Tizenkét éve. – Elég régen. Ideje abbahagyni a menekülést. – Én is így akarom. Ma például azt gondoltam... 339

– Mit? – Nem túl ésszerű. – Jézusom, Abigail! – Brooksnak, dacára a hallottaknak, nevetnie kellett. – Legyél egy kicsit ésszerűtlen! – Olyan volt, mint egy kör. Az, hogy Ilját láttam Justin Blake-ben, az apjában pedig Szergej Volkovot, legalábbis ilyesminek képzeltem őt. Azt láttam meg benned, amit Johnban is csodáltam. És rájöttem, hogy szembe tudok szállni Blake-ékkel. A helyes dolgot tudom cselekedni, ahelyett, hogy pánikba esnék és elfutnék. Úgy tűnt, képes vagyok véget vetni a folytonos menekülésnek, de nem tudom, tényleg meg tudom-e tenni. – Meg tudod. Szükségem van még egy sörre. Gondolkodni akarok. Kitaláljuk, hogyan tovább, és rendbe rakjuk a dolgot. – Brooks... – Sör, gondolkodás, terv kiötlése, dolgok helyrehozása. Nem vagy többé egyedül, Abigail. Ehhez is hozzá kell szoknod. Mellesleg mi az igazi neved? A lány nagy lélegzetet vett. – Elizabeth. – A hangja mintha berozsdásodott volna, ahogy kimondta a nevet. – Elizabeth Fitch. Brooks félrehajtott fejjel nézett rá. – Egyáltalán nem tűnsz Elizabethesnek. – Egy kis ideig Liz voltam. – Igen, azt már látom benned. Jobban kedvelem az Abigailt, de látom Lizt is. Szóval... – Brooks előrelépett, és megfogta a lány kezét. – Örülök, hogy megismerhettelek, Liz.

340

22 Teljesen kimerítette, gondolta Brooks, miközben a teáját kortyolgatva ült. Már az is, hogy elmesélte, de Brooks el tudta képzelni, hogy Abigail újra át is élte a történteket. A lány hervadtan bekuporodott a kanapé sarkába. Így Brooks sem szólt, hagyta, hogy pihenjen a halkan pattogó tűz mellett, míg odakint szélrohamok ostromolták az ablakot. Vihar jön. Tizenkét meneküléssel eltöltött év. Alig tizenhét évesen már nem volt senki és semmi – vagy legalábbis így hitte –, amire vagy akire támaszkodhatott volna. Csak magára számíthatott. Brooks visszagondolt tizenhét éves önmagára. Mi is volt akkoriban a legnagyobb problémája? Egy menőbb ütőt, egy gyorsabb kesztyűt kívánt, és arra sóvárgott, hogy felnőjön a nevéhez, és ő is a liga egyik legsikeresebb hármas védője legyen. És Sylbie után vágyott, sóvárgott, epekedett. És körülbelül ennyi, állapította meg. Egy kis iskolai stressz, verekedések a Sylbie után koslatókkal, bosszankodás a szülői követelések és szabályok miatt. De neki voltak szülei, családja, otthona, barátai, egy közösség, amelyben élt. El sem tudta képzelni, milyen lehetett Abigailnek tizenhét évesen állandó félelemben élni, az életét félteni. Végignézni egy hidegvérű gyilkosságot, látni, hogy a férfi, aki biztonságot adott neki, mi több, egyfajta család érzését is, a szeme láttára vérzik el, és kétségbeesetten igyekezni, hogy teljesítse a haldokló utolsó kívánságát. John Barrow azt mondta neki, hogy meneküljön, és ezzel a paranccsal kétségtelenül megmentette az életét. És Abigail azóta sem állt meg.

Brooks megmozdult a széken, a lányt figyelte, ahogy alszik. Ideje abbahagyni a menekülést, gondolta. Ideje megbízni valakiben, elhinni, hogy segíthet, ideje rendbe rakni a dolgokat. Szergej és Ilja Volkov, Jakov Korotkij, Alexi Gurevics. Utána kell keresnie a neveknek, vagy felhasználhatja Abigail kutatási eredményeit. Biztos volt benne, hogy amit ezekről az alakokról tudni lehet, az mind ott van a lány fájljaiban. És a fejében. Cosgrove és Keegan marsall – velük ugyanez a helyzet. Egy sáros zsaru Brooks szerint megérdemli, hogy egy cellába tegyék azokkal, akiket ő juttatott rács mögé. Egy korrupt zsaru, aki ráadásul a saját társát ölte meg pénzért vagy valamilyen más haszonért. Számukra a pokolnak egy külön bugyra van fenntartva, ez nem is kérdés. Brooks részese akart lenni annak, hogy Cosgrove és Keegan egyenesen oda kerüljön. A hogyanra volt is már egy-két ötlete. Alaposan át akarta gondolni őket, elvégezni a megfelelő kereséseket, hagyni, hogy minden a helyére rázódjon. Tizenkét év után néhány kutatással és tervezéssel töltött nap vagy akár hét már nem számít. Arra gondolt, Abigailnek amúgy is szüksége lesz egy kis időre, amíg hozzászokik az új helyzethez. Meg kell győznie, hogy fogadja el a segítségét, hagyja, hogy tegye, amit tenni kell, amikor majd elkészül a pontos terv. Egyelőre most az lesz a legjobb, ha felviszi az ágyba. Mindkettőjükre ráfér egy kis alvás. Felkelt, és a karjába akarta venni a lányt, mire az alaposan beletérdelt az ágyékába. Brooks esküdni mert volna rá, hogy érezte, amint a golyói felcsúsznak a torkába, és ott ragadnak, amikor a lány könyöke eltalálta a gégéjét. Brooks szeme kifordult, a lélegzete elakadt, amint hangtalanul a földre rogyott. – Jaj, istenem! Édes jó istenem! Brooks! Annyira sajnálom! Mivel az egyetlen hang, amelyet ki tudott adni a sípoló lélegzete volt, Brooks az első próbálkozás után fel is adta. Csak feküdt ott mozdulatlanul egy percig, vagy egy örökkévalóságig. – Biztosan elaludtam, és te megijesztettél. – Megpróbálta a hátára fordítani a férfit, a haját kisimította az arcából, amelyet a kutya együtt érzőn megnyalt. – Tudsz levegőt venni? Lélegzel? Lélegzel. 342

Brooks köhintett, és az ágyékában mintha a pokol összes tüze lángolt volna. – A francba! – nyögte, és újra köhögött. – Hozok neked vizet és jeget. Csak nyugodtan, lassan lélegezz! Biztos azt mondta a kutyának, hogy maradjon vele, mert Bert lefeküdt mellé, így a szemük egy vonalba került. – Mi a fene? – sziszegte, mire Bert ismét megnyalta az arcát. Brooksnak sikerült nyelnie egyet, aztán óvatosan négykézlábra állt. Még egy percig úgy maradt, közben azon gondolkodott, teljessé teszi-e a kört azzal, hogy ki is hány mindent, ami benne van. Végül sikerült a padlóra ülnie, méghozzá úgy, hogy a vacsorája is a helyén maradt, amikor Abigail sietett vissza a jeges borogatással és a hideg vízzel. – Rá ne tedd azt a golyóimra! Már így is elég rossz a helyzet. – Elvette a vizet, s bár az első néhány korty olyan volt, mintha törött pengéket inna, a fájdalom lassan enyhült. – Mi a fene? – kérdezte ismét. – Reflex volt. Nagyon sajnálom. Olyan sápadt vagy! Elaludtam, és álmomban újra ott voltam, abban a házban, Alexinél. Ilja megtalált, és... biztos akkor érintettél meg, és azt hittem, Ilja az, szóval védekeztem. – Meghiszem azt. Az isten legyen irgalmas ahhoz az Iljához, ha megpróbálja rád tenni a kezét. Ezek után talán sosem lehet gyerekünk. – A nemi szervek ilyen kisebb mértékű bántalmazása nem okoz terméktelenséget – kezdte a lány, aztán elkapta a tekintetét, és ő maga is jócskán elsápadt. – Nagyon sajnálom – ismételte. – Túlélem. Legközelebb majd, ha ágyba akarlak vinni, ágyékvédőt viselek. Attól tartok, most neked kell ágyba vinned engem. – Segítek – csókolta meg gyengéden az arcát Abigail. – Mondhatnám, hogy nem ott fáj, de ha ott is megcsókolod, és a szervezetem normálisan reagál rá, lehet, hogy abba bele is pusztulok. – Elhessentette a lányt, és talpra küzdötte magát – Nem is olyan rossz. – Megköszörülte a torkát és összerázkódott. – Segítek a lépcsőn felfelé. 343

– Megvan. Csak épp... ellenőriznem kell, hogy minden rendben van-e ott. A saját lelki nyugalmam érdekében. – Rendben. Kiengedem Bertöt, mielőtt felmegyek. Amikor Abigail felment a hálószobába, Brooks egy szál bokszerben állt a monitor előtt, és a rendszert tanulmányozta. – Minden... hm... – Igen. Remekül célzol, gyilkos bébi. – Az a rész különösen érzékeny terület a férfiaknál. – Ezt tanúsíthatom. Szeretném, ha hamarosan megmutatnád, hogyan működik a rendszered. Hogyan váltasz képet, hogyan közelítesz rá, hogyan nyitsz, és a többi. – Nagyon egyszerű. Akarod, hogy most rögtön megmutassam? – Reggel is ráér. Gondolom, rengeteg adatod van Volkovékról, a zsebükben lévő ügynökökről. Szeretném azokat is átolvasni. – Jó. Brooksnak azonnal feltűnt a hangsúly. – Mi az? – Nem mondtam el mindent. – Akkor itt az idő. – Előbb szeretnék megmosakodni. – Rendben. – És összeszedni a gondolatait, vonta le a következtetést a férfi. Abigail kivett egy hálóinget a fiókból. – Rögtön jövök – ígérte, és bement a hálószobába. Brooks, miközben a zubogó víz hangját hallgatta, azon töprengett, mi minden derülhet még ki, aztán úgy döntött, nincs értelme spekulálni. Helyette inkább lehajtotta az ágyat, lejjebb vette a világítást. Amikor Abigail kijött a fürdőszobából, két üveg hideg vizet is hozott magával. Az egyiket odakínálta a férfinak, a másikat az éjjeliszekrényre tette. – Azt hiszem, ha a helyedben lennék, biztosan csodálkoznék, miért nem próbáltam a hatóságokhoz fordulni. – Nem tudhattad, kiben bízhatsz. – Ez igaz, legalábbis kezdetben az volt. Nagyon sokáig voltak rémálmaim, pánikrohamaim, újra meg újra lejátszódtak a történtek a 344

fejemben. Néha még most is rám tör egy-egy roham. De ennek te is tanúja voltál. Ezenkívül, noha időbe került, míg megértettem, azt hittem, azt kell tennem, amit John mondott. Úgy halt meg, hogy engem védelmezett. Annyira gyorsan történt, annyira erőszakosan, ő pedig annyira sürgető, annyira állhatatos volt. Így utólag már tudom, hogy mindketten a pillanat hatása alatt álltunk, és abban a pillanatban a túlélésem attól függött, el tudok-e menekülni. – Ha nem futsz el, akkor halott lennél. Világos. – Igen, ebben soha egyetlen pillanatig sem kételkedtem. Az első napok, hetek a pánik jegyében teltek. Elmenekülni, minél távolabb kerülni, rejtve maradni. Ha Volkovék rám találnak, megölnek. Ha a hatóságok találnak meg, és kapcsolatban állnak Volkovékkal, megölnek. Ha nincs kapcsolatuk az orosz maffiával, akkor is letartóztatnak gyilkosságért. Így aztán menekültem, rejtőztem, ahogy meséltem. – Senki sem hibáztathat érte. – Talán nem. Fiatal voltam, hatalmas trauma ért. Nem számít, milyen okos az ember, tizenhét évesen akkor is éretlen, kialakulatlan. De ahogy az idő telt, kezdtem józanabbul gondolkodni, túllépni a pillanaton. Lenniük kell még olyan embereknek, mint John és Terry. Olyanoknak, akik hinnének nekem, akik meghallgatnának, és bármit megtennének, hogy megvédjenek. Hogyan is futhatnék, bujkálhatnék örökké? Hogyan is élhetnék úgy, hogy semmit sem teszek, amikor én vagyok az egyetlen, aki látta Julie meggyilkolását, aki tudja az igazságot arról, hogyan halt meg John és Terry? Így aztán betörtem az FBI és a Szövetségi Marsallszolgálat adatbázisába. – Te... te meg tudod az csinálni? – Meg is csinálom, rendszeresen, de rengeteget tanultam az első egy-két évben a szökésem után. Egy részét a fiútól, akiről meséltem, más részét magamtól. Mindent meg akartam tudni Cosgrove-ról és Keeganről, meg Lynda Peskiről is. A nő aznap este beteget jelentett. Igaz volt, vagy ő is Volkov besúgói közé tartozott. Az orvosi kartonja szerint ételmérgezéssel kezelték, szóval... – Hozzáfértél az orvosi kartonjához. – Rengeteg törvényt megszegtem. Te mondtad egyszer, hogy néha kénytelenek vagyunk megszegni a szabályokat. 345

– Igen, tényleg mondtam – dörzsölte meg az arcát Brooks. – Ezt egyelőre tegyük félre. Nézzük csak, tizenkilenc-húsz éves lehettél, és be tudtál törni a kormányzati szervek aktáiba? – Nagyon jó számítógépes nyomozó lettem volna. – Az igazságszolgáltatás vesztesége. – Hittem, és most is hiszem, hogy Lynda Peski nem volt része az összeesküvésnek. Persze nem lehetek biztos benne, de semmi sem utal arra, hogy több lenne, mint egy szövetségi marsall, aki mostanra visszavonult, férjhez ment és van két gyereke. Gyanítom, hogy Cosgrove tett valamit az ételébe aznap, hogy megbetegedjen. De bizonyítani nem tudom, és azt nem éreztem biztonságosnak, hogy kapcsolatba lépjek vele. Griffith és Riley nyomozók jó, becsületes rendőrök, de velük kapcsolatban is haboztam, mert a chicagói rendőrségen dolgoznak, nem szövetségiek, és a szövetségiek gyakran átveszik az ügyeket a helyi rendőrségtől. Ráadásul attól is féltem, hogy veszélybe sodrom az életüket. Biztonságosabbnak és főleg hasznosabbnak tűnt, ha kutatok és figyelek. Ugyanakkor pénzre volt szükségem. Tizenötezer dollárom volt, amikor elszöktem, de a szökésnek költségei vannak, a hamis igazolványok, az utazás, a ruhák meg egyebek. Mivel a számítógépekhez értettem a legjobban, a programozáson dolgoztam. Kifejlesztettem néhány szoftvert, és eladtam. Mesés pénzt kaptam érte. – Csak nem? – De igen, és írtam egy számítógépes játékot is, nos, valójában három, egymáshoz kapcsolódó játékot. Azért már egyenesen csillagászati összeget zsebeltem be. – Mi volt az a játék? – Street Wars. A kutatásaim azt mutatták, hogy leginkább a fiúk, férfiak játszanak számítógépes játékokkal, és ők a csatákat, a háborús játékokat kedvelik, így aztán... – Én is játszottam vele. – Brooks szemét összehúzva a lányra szegezte az ujját. – Russ és én maratoni küzdelmeket vívtunk, valahányszor hazalátogattam Little Rockból. Véres és kegyetlen játék. És csúcsszuper. – A célközönségem élvezi a vért és a kegyetlenséget, amikor játszik. A hármas szám is tudatos választás volt. Az első népszerűvé 346

teszi a játékot annyira, hogy a célközönség meg akarja venni, játszani akar a következő változatokkal is. Gond nélkül el tudtam adni a hármat egyben, méghozzá tekintélyes összegért. A körülményeket tekintve ez kevésbé tűnt bonyolultnak, mint egy szerzői jogdíjas szerződés. – Gazdag vagy? – Igen, rengeteg pénzem van azzal együtt, amit a mostani biztonságtechnikai vállalkozásommal keresek. – Tetszik, hogy gazdag barátnőm van – mosolygott rá Brooks. – Még soha senkinek sem voltam a barátnője. – Nos, éppen azon munkálkodom, hogy befűzzelek. Mert gazdag vagy. Sikerült mosolyt csalnia a lány ajkára. – Már azelőtt mondtad, hogy szeretsz, mielőtt a pénzemről tudtál volna. Lényegesen könnyebb és kevésbé feszültségteli elköltözni, intézkedni magánfuvarozás ügyében, ha szükséges, felszerelni és biztosítani az új helyet, ha az embernek van pénze. Lopni nem akartam. – És tudtál volna? – Ó, persze. Hozzáfértem Cosgrove és Keegan bankszámlájához, és olyan pénzeket találtam rajtuk, amelyek szerintem Volkovéktól származnak. Leemelhettem volna. Akár maguktól Volkovéktól is. – Na, álljunk meg egy percre – emelte magasba a kezét Brooks. – Azt állítod, hogy betörtél Volkovék rendszerébe? – Igen. Mindjárt elmagyarázom. Biztonságba helyeztem a pénzt. Több számlát is nyitottam, több név alatt. Kevésbé féltem, nagyobb biztonságban éreztem magam a pénzzel és az összegyűjtött információkkal a kezemben. Több időt akartam. Elkezdtem figyelni az egyik FBI-ügynököt. Legalább egy évig követni akartam, figyelni a fájljait, a jelentéseit, az értékeléseit, mielőtt kapcsolatba lépek vele. New Yorkba költöztem. Biztonságban éreztem magam. Annyi ott a rohanó ember, és a rohanó emberek csak a maguk dolgával törődnek. Túlságosan elfoglaltak ahhoz, hogy felfigyeljenek rám. És akkorra már szinte mindent el tudtam intézni otthonról. Kicsit vágyakozva gondolt vissza arra az időre. 347

– Csinos, barna homokkőből épült házam volt a Sohóban. Ott gondoltam rá először, hogy veszek magamnak egy kutyát. A biztonságom miatt és társnak is. Belevágtam a vállalkozásomba, és akkoriban személyesen érintkeztem az ügyfelekkel, elmentem hozzájuk, felmértem a biztonsági berendezéseiket, az igényeiket. – Mikor volt ez? – Hat évvel ezelőtt költöztem New Yorkba. Huszonhárom éves voltam, de az igazolványom szerint huszonhat. Ilyen esetekben mindig jobb, ha idősebb az ember. Kicsiben kezdtem, családi otthonokba, kisvállalkozásoknak, számítógépekkel foglalkozó hálózatoknak terveztem biztonsági rendszereket. Így rengeteg időm jutott a kutatásra. Találtam egy ügynököt, akiről úgy éreztem, ő lesz az. Ugyanarra vágytam, mint tizenhat évesen. Barátokra, kapcsolatokra, normális életre. És helyesen akartam cselekedni Julieért, Johnért és Terryért. Már több mint egy éve laktam ott, ez volt a leghosszabb idő, amit egy helyen eltöltöttem. Azon gondolkodtam, hogy valahol vidéken veszek magamnak házat, mert élveztem ugyan a városi élet kényelmét, de rájöttem, hogy jobban szeretem a csendet, a nyugalmat. De ott, a Sohóban biztonságban éreztem magam. Az a sok ember, a sok zsúfolt hely. Aztán kapcsolatba kerültem egy nagy, jogi céggel. Az egyik munkatársuk otthonába terveztem egy rendszert, és ő ajánlott. Még egy fél év, mondtam magamnak. New Yorkban maradok, elvégzem a munkát, folytatom a kutatást. Aztán, amikor abszolút biztos leszek benne, hogy ez az ügynök az én emberem, kapcsolatba lépek vele, és megkezdem a törlesztést. – Mi történt? – Már majdnem sikerült, majdnem kész voltam. Befejeztem a munkát, és ennek kapcsán kaptam egy másik ajánlatot a jogi cég egyik ügyfelétől. Ez lett volna az első vállalati szerződésem. Jó munka, felvillanyozó, kihívásokkal teli. Kezdtem azt hinni, hogy az életem végre normális kerékvágásban folytatódik. Kijöttem az ügyfél Houston Street-i épületéből. Arra gondoltam, hogy hazamegyek, átöltözöm, kinézek a piacra, és veszek magamnak egy jó üveg bort, hogy ünnepeljek. Arra, hogy a hat hónap, amit az ügynöknek adtam, lassan letelik. Hogy veszek egy kutyát, amikor oda költözöm, ahol 348

végre igazi életet élhetek. Sok minden megfordult a fejemben, csak a Volkovok nem. És akkor egyszer csak ott állt. – Kicsoda? – Ilja. Ilja Volkov és egy másik férfi, a kuzinja, mint később megtudtam. Akkor szálltak ki a kocsijukból, én meg éppen le akartam inteni egy taxit. Abban a hatalmas városban, annyi rengeteg ember közt majdnem belesétáltam abba a férfiba, aki elől akkor már majdnem nyolc éve menekültem. Egyenesen rám nézett, és én ugyanúgy megfagytam, mint azon az éjszakán a teraszon. Elmosolyodott, ahogy a férfiak szoktak, amikor egy nő megnézi őket, de aztán rám ismert, és a mosoly lehervadt az arcáról. – Felismert? Biztos vagy benne? – A nevemen szólított. „Liz, hát itt vagy.” Csak így. Felém nyúlt, és majdnem meg is fogta a karomat. Az ujja hegye már a ruhám ujjához ért, amikor magamhoz tértem, és elrohantam. Ő meg utánam. Hallottam, ahogy oroszul ordibál. Hallottam, ahogy a kocsi kilő a járda mellől. Arra gondoltam, hogy mindjárt hátba lő, vagy berángat abba a kocsiba. Abigail a szívére szorította a kezét, megdörzsölte, mintha a szívverése kezdene kihagyni, úgy, mint akkor, azon a napon New Yorkban. – Kirohantam az útra. Mint az őrült. Majdnem elgázoltak, de nem törődtem vele. Bármi jobb, mint hogy Ilja kezébe kerüljek. Elvesztettem a cipőmet. Olyan volt, mint azon az éjszakán, amikor mezítláb menekültem. Csakhogy most már okosabb voltam. Először ugyan elfogott a pánik, de felkészült voltam. Ismertem az utcákat, mert alaposan tanulmányoztam a térképet előtte. Sikerült elhúznom, amikor kirohantam az útra, mert a sofőrje nem tudott olyan gyorsan megfordulni. Nem tudom, meddig szaladtam, mielőtt észrevettem, hogy már nem üldöznek. Felszálltam egy buszra, aztán átszálltam egy taxiba. Most meg túl meleg van, gondolta, és az ablakhoz ment, hogy kinyissa. – Nem volt rajtam cipő, de úgy tűnt, senki sem veszi észre, vagy senki sem törődik vele. A nagyváros előnye. 349

– Akkor azt hiszem, én vidéki fiú vagyok, mert nekem egyáltalán nem tűnik előnynek. – Azon a napon mégis az volt. Amikor hazaértem, elővettem a táskám. Megint csak ennyivel fogok menekülni, gondoltam, de addigra megnyugodtam. Összepakoltam, amiről úgy éreztem, hogy szükségem lehet rá. Nem tudtam biztosan, mennyi időm lehet. Ha Ilja látta, melyik épületből jöttem ki, ha ki tudja deríteni a nevet, amit akkor használtam, könnyen megtalálja, hol lakom. A garázsban tartottam egy kocsit egy másik nevemen. Úgy véltem, megéri a pénzt, és ez most igaznak is bizonyult. Egy magánfuvarozást vállaló céggel vitettem magam a garázshoz. Talán oda is követik a nyomaimat, de ahhoz idő kell. Mire megtalálnának, én már rég elmentem, új kocsit vettem, megváltoztattam a személyazonosságom. – Hová mentél? – Néhány hétig folyton mozogtam. Motelekben szálltam meg, készpénzzel fizettem. Figyeltem Ilja e-mailjeit. Megtudtam, hogy még napokig nem bukkant a nyomomra. Mégsem kellett volna olyan sietősen távoznom. És nem voltak képesek követni a nyomaimat, miután elhagytam a házat. Úgy tűnt, senki sem látta, vagy csak nem figyelt rá, hogy elmentem. De megtanultam a leckét. Gondtalanná váltam. Hagytam, hogy a normális élet lehetőségének illúziójába ringassam magam. De Volkovék nem adják fel, mindig üldözni fognak, amíg csak élek, és ezt el kell fogadnom. És valami más módot kell keresnem arra, hogy igazságot szolgáltassak Johnnak, Terrynek és Julie-nak. Kapcsolatban vagyok Volkovék hálózatával, bele tudok olvasni az elektronikus levelezésükbe, az összes fájljukba, még az SMS-ekbe is. Amikor valami figyelemre méltót találok, kiszivárogtatom az információt, természetesen névtelenül, az FBIügynöknek, akit megfigyeltem. Fogalmam sincs, mennyi ideig lesz még biztonságos őt használnom kapcsolatként. Ha Volkovék emberei felfedik a kilétét, akkor könnyen lehet, hogy meg is ölik. A logika viszont azt mondja, hogy előbb próbálják meg felhasználni arra, hogy megtalálják a forrást, mielőtt megszabadulnak tőle. De az rosszabb lenne. Megkínoznák, ő pedig semmit sem mondhatna, mert semmit sem tud. Én biztonságban lennék, ő viszont nem. Ahogy te sem, ha bekapcsolódsz. 350

– Szerintem remek zsaru lenne belőled, számítógépes vagy sem. De én zsaru vagyok, te pedig csak egy zsaru gazdag barátnője. – Ne viccelődj! Ha bármilyen módon hozzám kapcsolják a személyedet, meg fognak ölni. De nem csak téged. Megölik a családodat is. Az anyádat, az apádat, a nővéreidet, a gyerekeiket. Mindenkit, aki fontos neked. – Gondoskodom a családomról, Abigail. Azt hiszem, egyelőre az Abigail név mellett maradunk. – Megsimogatta a lány haját. – Hozzá kell majd szoknom a Lizhez, amikor ez az egész véget ér. – Sohasem lesz vége. – Tévedsz. Szeretném, ha megígérnél valamit. – Brooks a kezébe fogta a lány állát, hogy az ne fordíthassa el a tekintetét. – A szavadat akarom. Nem szöksz el tőlem. Nem menekülsz el arra gondolva, hogy így lesz a legjobb nekem és az enyéimnek. – Nem akarok olyan ígéretet tenni, amit esetleg megszegek. – A szavadat akarom. A szavadnak hinni fogok, ahogy te is az enyémnek. Ígérd ezt meg nekem, cserébe én is ígérem, hogy semmit sem teszek a tudtod és beleegyezésed nélkül. Ezt nem könnyű megígérnem, de megteszem. – Nem teszel semmit a beleegyezésem nélkül? – Igen, ez az én ígéretem. Most hallani akarom a tiédet. Nem szöksz el. – Mi lesz, ha Ilja megtalál, úgy, mint New Yorkban? – Ha menekülnöd kell, hozzám menekülsz. – Olyan vagy, mint John. Johnt megölték. – Mert nem tudta, mi fenyegeti. Na, már most, ha a szemembe nézve kijelented, hogy komolyan aggódsz amiatt, hogy az orosz maffia beépülhet a bickfordi rendőrségbe, összepakoljuk Bertöt és amit még fontosnak tartasz, és még ma éjjel kiköltözünk. Csak nevezd meg a helyet, hová vigyelek. – Nem hiszem, hogy fennáll ez a veszély. – Remek, akkor ígérd meg, hogy nem szöksz el. – Te nem teszel semmit anélkül, hogy szólnál nekem. Én nem szököm el anélkül, hogy szólnék neked. – Azt hiszem, ez elég közel van. Ma éjjelre elég volt. Most alszunk egyet. Végig kell gondolnom ezt az egészet. Könnyen lehet, 351

hogy lesznek még kérdéseim, de azok is várhatnak. Ha sikerült mindent átgondolnom, leülünk és megbeszéljük, mi legyen a következő lépés. Mi megbeszéljük. Nem vagy többé egyedül, Abigail. Soha többé nem leszel egyedül. Brooks ágyba tessékelte a lányt, és magához ölelte, miután lekapcsolta a villanyt. – Tessék, mindjárt jobban érzem magam. Lehetséges, hogy mégis van még egy kérdésem ma éjszakára. – Rendben. – Betörtél a rendszerünkbe, a rendőrségi fájlokba? Abigail felsóhajtott, és a sötétben nem látta, hogy a férfi elmosolyodik a hang hallatán. – Úgy éreztem, fontos, hogy mindent tudjak a helyi rendőrségről. A hálózatotok biztonsága igen gyatra. – Talán beszélnem kellene a városi tanács tagjaival, hogy kérjenek fel téged a rendszer átszervezésére. – Nagyon drága vagyok. De a körülményekre tekintettel tetemes engedményt tudok ajánlani a szokásos díjamból. – Megint felsóhajtott. – A te gépedet ingyen is megcsinálom. – Jézusom! – Brooksnak nevetnie kellett. – Bent jártál az emailjeim meg a többi között? – Sajnálom. Folyton idejártál és kérdezősködtél. Kutattál utánam. Jó, csak azt találtad meg, amit hagytam, de akkor is zavaró volt. – Azt elhiszem. – Jobban oda kellene figyelned arra, hogy ne hívd a jelenlegi polgármestert seggfejnek, még akkor sem, ha a legjobb barátodnak írsz. Nem tudhatod biztosan, ki látja a magánlevelezésed. – A fickó tényleg seggfej, de majd igyekszem észben tartani a figyelmeztetést. – Elfordította a fejét, és megcsókolta a lány feje búbját. – Szeretlek. Abigail a férfi nyakához szorította az arcát. – Csodálatosan hangzik itt az ágyban, a sötétben, amikor minden csendes. – Mert igaz. És reggel is igaz lesz. 352

Abigail lehunyta a szemét, és úgy ölelte magához a szavakat, ahogy a férfi ölelte magához őt. És remélte, hogy reggel újra hallani fogja tőle.

353

23 Roland Babbett egy tavaszi délutánon, mely olyan forró volt, mintha augusztus lett volna, bejelentkezett az Ozarks szállodába. A hegyekre néző szobában kitette laptopját a régi íróasztal csillogó lapjára. Értékelte a kényelmi felszereléseket: a Wi-Fit, a sík képernyős tévé, a (véleménye szerint) gondosan válogatott bútorokat és a bővizű zuhanyt. Az esetek többségében lerobbant motelekben dolgozott, gyengén spriccelő zuhannyal és kis darab szappannal, vagy a kocsijában, ahol a felszerelése mindössze egy befőttesüvegre korlátozódott, amibe vizelhetett. Ilyen volt az élete egy magánnyomozónak. Roland élvezte a lerobbant motelek és a befőttesüveg ellenére is. Két évig dolgozott rendőrként, és ez idő alatt megtanulta, hogy nehezen viseli a szabályokat és korlátokat. Nagyon jó rendőr volt, és ennek köszönhette munkáját a Stuben-Pryce Nyomozóirodánál. Az elmúlt tíz év alatt bebizonyította, hogy megbízható, leleményes és kitartó. Olyan tulajdonságok voltak ezek, amelyeket a cég nagyra értékelt. Roland élvezte a bónuszokat is, és remélte, hogy újabb bónuszpontokra tesz szert ezzel a munkájával. Kipakolt – rövid- és hosszúnadrágok, pólók, szabadidőruhák, bakancsok. Úgy válogatta össze a ruhatárát, hogy megfeleljen a szabadúszó álcának, amely egyben lehetővé is tette, hogy feltűnés nélkül mászkálhasson a városban, a külterületeken, fotózzon, a helyiekkel beszélgessen.

354

Az ügyfél nem tetszett neki. Lincoln Blake-et első osztályú seggfejnek tartotta, ágyékának gyümölcsét pedig undorító pattanásnak a társadalom fenekén. De a munka, az munka, és Blake megbízatása nagyon sok pénzt hozott, nem hiába volt hangos, erőszakos, rosszban sántikáló seggfej. Így, amikor a főnök azt mondta Rolandnak, hogy menjen, ő ment. Különösen, mivel volt egy gyereke, aki magániskolába járt, egy másik, aki ősszel lesz iskoláskorú, és – meglepetés – úton volt a harmadik. Roland szerette a családját, és a Stuben-Pryce-nál kapott fizetése a bónuszokkal együtt kényelmes életet biztosított neki, beleértve a tetemes jelzálogkölcsönnel megterhelt, vadonatúj, négyszobás házat is West Little Rockban. Szóval seggfej vagy sem, az ügyfél a király. Ha Blake tudni akar mindent, különösen a piszkos részleteket, egy bizonyos Abigail Loweryről, akkor Roland meg fog róla tudni mindent. Ugyanez áll Brooks Gleasonre, Bickford rendőrfőnökére, aki az ügyfél szerint Lowery szeretője. Az ügyfél azt állította, hogy a szóban forgó két ember a Conroyokkal – a szép kilátással és kényelmi felszerelésekkel rendelkező szálloda tulajdonosaival – a pénzszerzés reményében csőbe húzták a fiát. Blake hevesen és hangosan tagadta, hogy a fia okozta volna a tetemes kárt a szálloda luxuslakosztályában, valamint kijelentette, hogy fia nem támadta meg Russel Conroyt, és a rendőrfőnökre sem rántott kést. Roland azonban nem volt bolond. Bár nem hangoztatta, szilárdan hitte, hogy a seggpattanás mindezt megtette, sőt még ennél többet is. De elvégzi a munkáját, megszolgálja a fizetését. És kifizeti a számláit. Ellenőrizte a fotós felszerelését, a magnetofonját, a notebookját és az álkulcsait. Aztán felhívta a feleségét a mobilján, hogy tudassa vele, épen, egészségesen megérkezett. Elmondta neki, mennyire szeretné, ha az asszony itt lenne vele, és komolyan is gondolta. A szoba egy hatalmas, baldachinos ággyal dicsekedhetett, és a terhesség nagyon szexéhessé tette Jent. 355

Miközben összepakolta az első sétájához szükségesnek vélt felszerelést, megígérte magának, hogy visszatér ide Jennel, miután megszületett a baba, és a szülei még elég örömmámorosak lesznek ahhoz, hogy magukra vállalják három gyerek gondját egy hosszú hétvégére. A fotóstáskát a vállára kanyarította, a Nikont, amelynek szíján a békejel díszlett, a nyakába akasztotta. Sokzsebes rövidnadrágot, Rockports cipőt és R.E.M. pólót viselt. Napszemüveget tett fel, és megnézte magát a tükörben. Aznap reggel szándékosan kihagyta a borotválkozást, és úgy vélte, a borosta jól illik a figurához, akit alakítani akar. Szeretett más személyiségeket magára húzni, de amennyire lehetett, igyekezett minél közelebb maradni a sajátjához. Természetesség, könnyedség. Kellemes, megnyerő modorú embernek tartotta magát. Bárkivel bármiről el tudott beszélgetni. Nélkülözhetetlen adottság volt ez a munkájához, olyan alapvető dolog, mint például a számítógép. Nem fest rosszul, állapította meg, miközben egy Greenpeacebaseballsapkával egészítette ki ruházatát. Jóképűsége ellenére aggasztotta a korai kopaszodás lehetősége. A bátyjának, aki csak két évvel volt idősebb nála, harmincnégy évesen már öklömnyi kopasz folt volt a feje tetején. Miközben kisétált a szobából, futólag arra gondolt, vesz magának Rogaine-t, elvégre miért ne próbálhatná megelőzni a bajt? Roland a legfelső emeleten foglalt magának szobát, bár a recepciós figyelmeztette, hogy az a szint zajosabb az ott folyó munkálatok miatt. De Roland nem foglalkozott a figyelmeztetéssel, és nem zavarta a kényelmetlenség, így ugyanis remélhetőleg lehetősége lesz rá, hogy benézzen a lakosztályba, amelyet az ügyfél fia nem rombolt le, már ha hisz az ember egy első osztályú seggfejnek. Végigsétált a folyosón, észrevette az ajtót, amely be volt zárva, rajta felirat, mely szerint elnézést kérnek a váratlan javítási munkálatok miatti kellemetlenségekért. A kiszűrődő fojtott zaj inkább valami számítógépes program demójának hangzott, mint javítási munkálatoknak. 356

Később majd megnézni, amikor a munkások és a személyzet már nem lesz itt. Egyelőre inkább leballagott a lépcsőn, mivel a középkorúaknál gyakran megjelenő pocak lehetősége is aggodalommal töltötte el, és kisétált a melegbe. Csinos kisváros, gondolta. Jennek tetszeni fog... az üzletek, a művészet. Mielőtt hazamegy, feltétlen vesz valami apróságot a feleségének és a gyerekeknek, beleértve a még névtelen és ismeretlen meglepetés babát is. Rengeteg a turista, vette észre. Egy fényképezőgépes fickó tökéletesen beleolvad a képbe. Ki is használta az álcát. Ellőtt néhány képet a szállodára, ráfókuszálva a kérdéses lakosztály ablakaira, melyeken szorosan össze volt húzva a függöny. Jó szeme volt a képekhez. Már gondolt rá, hogy amikor visszavonul a magánnyomozástól, hobbifotózással fog foglalkozni. Sétált, fókuszált, kattintott. Egy érdekes ablak, egy közeli a whiskyshordóba ültetett virágokról. Külső szemlélő számára úgy tűnhetett, mint aki cél nélkül kószál. De a fejében több cím is fel volt jegyezve. Lowery házához csak kocsival juthat el, de a rendőrség és a rendőrfőnök szüleinek háza mellett nyugodtan elsétálhat. Csak hogy ráérezzen a hely hangulatára, ráhangolódjon az emberekre, gondolta Roland, és hosszasan tanulmányozta Brooks Gleason egy forgalmas étkező felett lévő lakásának ablakait. A redőnyök fel vannak húzva, állapította meg. Itt semmi látnivaló nincs. Hátrasétált, s miközben néhány virágcserepet fényképezett, szemügyre vette a hátsó bejáratot. Rendes zárak, de semmi különleges, ami arra sarkallná, hogy odabent is körülszimatoljon. Azt amúgy is elkerülné, ha lehetséges. A szállodától ajándékba kapott várostérképpel a kezében ballagott végig a járdán. És elbűvölten, némileg összezavarodva állt meg a falfestményekkel díszített ház előtt. Ellenőrizte a címet, és megállapította, hogy ez tényleg a rendőrfőnök szüleinek a háza. Az előzetes információkból tudta, hogy az anya festő, az apa gimnáziumi tanár. 357

Feltételezte, hogy az állványzaton álló, festékfoltos overallt és a haját szivárványszínű kendővel védő nő az alany anyja. Az állványzat lábánál kikötve egy kutyakölyök feküdt az árnyékban és szunyókált. Roland csinált néhány képet, legalább annyira érdeklődésből, mint a munka miatt, aztán közelebb lépett. Amikor az udvar széléhez ért, a kutyus felébredt, és lelkesen csaholva üdvözölte. A nő lenézett. – Segíthetek? – kérdezte félrehajtott fejjel. – Sajnálom, hogy megzavartam. Csak erre sétáltam, és... ez egyszerűen csodálatos! Maga festette az egészet? – Igen. Látogatóban? – Néhány hetet a városban töltök. Fényképész vagyok, és egy-két hétig Ozarksszal ismerkednék. Szeretnék összeállítani egy portfoliót. – Témában nem lesz hiánya. Rendben van, Plato, lejövök. A nő fürgén lemászott, eloldotta a kutyát, aki azonnal Rolandhoz rohant szagmintavételre. – Jó kutyus – hajolt le Roland, és megvakargatta a kölyök füle tövét. – Azt hiszem, felébresztettem. – Ó, Plato vad és elszánt őrzőkutya, amint láthatja. Sunny O'Hara – nyújtotta festékfoltos kezét – Roland Babbett. Készíthetek néhány képet a házról? Gyönyörű! – Csak nyugodtan. Honnan jött, Roland? – Little Rockból. – A fiam ott élt néhány évig. Rendőrnyomozó volt. Brooks Gleason. – Nem ismerős a név, de igyekszem távol tartani magam a baj októl. Mindketten elmosolyodtak. – Azt jól teszi, mert most ő itt a rendőrfőnök. – Kedves kisvárosnak tűnik. Remélhetőleg nincs sok elfoglaltsága. – Ó, nos, mindig akad egy kis ez meg az. Hol szállt meg? – Most egy kicsit kényeztetem magam, mert a kirándulás második felében sokat fogok sátorozni. Az Ozarks szállóban vettem ki szobát. 358

– Nem is tehetett volna okosabbat, mert Ozarks kincses ládikójában az a hotel az egyik legfényesebb ékszer. Noha néhány napja akadt ott egy kis gond. A város bajkeverője meg két cimborája feldúlták a luxuslakosztályt. – Szóval azért? Én is azon az emeleten vagyok, és mondták, lesz egy kis zaj, mert javítanak valamit. – Méghozzá nem is keveset. Jobb lesz, ha átkéri magát másik emeletre. – Ó, nem lesz gond. Úgy alszom, mint a mormota. Tőlem zajonghatnak. – Roland lazán, barátságosan leeresztette a fényképezőgépet, s hagyta a szíján lógni. – Ugyanakkor sajnálattal hallom, hogy gond volt. Igazán szép az a szálloda. Az építészeti megoldások, a bútorok. Olyan, mint egy igazi otthon... plusz kényelmi szolgáltatásokkal. Miért törték össze? – Vannak emberek, akik valamiért szeretnek törni-zúzni. Azt hiszem. – Micsoda szégyen! De gondolom, minden helyes kisvárosban akadnak bajkeverők. Megpróbálom elkerülni, amíg a városban vagyok. – Börtönben van, és valószínűleg ott is marad egy ideig. Meglátja, a legtöbb itt élő kedves és barátságos. A turistáktól és a magához hasonló művészektől függ a megélhetésünk. Nagyon komoly gépe van. – Az én kincsem – simogatta meg Roland. Igazán akarta azokat a képeket. Legalább annyira, mint az információkat, amelyeket a nő olyan fesztelenül megosztott vele. – Néha még fényképezek filmre, de ha választanom kell, a digitális az első. – Ha bármi olyat fényképez, amit el akar adni, menjen a galériába a bevásárlóutcában. Ők sok helyi fényképeit is megveszik. – Köszönöm a tippet. Ha sikerül egy-két képet eladnom, akkor meg is van a virslisbabra-valóm az elkövetkező hetekre. Néhány percig még beszélgetett a nővel, aztán visszasétált a városközpont felé. Ha Sunny O’Hara olyan ember, akinek adni lehet a szavára, gondolta Roland, akkor az ügyfél nem lesz túl boldog a jelentés olvastán. 359

Az étkezde felé indult. Az étkezdék és a pincérnők mindig jó információforrások. Olyan bokszot választott, amelyből jól látta a betérőket és távozókat. A fényképezőgépet gondosan, jól láthatóan az asztalra helyezte. Szívesen lefényképezte volna a pincérnőt. Roland igazán szeretett elmerülni az emberekben, és a nőnek jó, érdekes arca volt. – Kávét kérek. – Mit szólna egy kis pitéhez a kávéhoz? A cseresznyés ma különösen jól sikerült. – Cseresznyés pite? – Roland a megállíthatatlanul növekvő pocakra gondolt. Szóval ma este ötvennel több felülést kell végeznie. – Nem hiszem, hogy nemet tudnék mondani rá. – Felmelegítsem? Vaníliafagyival kéri? Rendben, akkor hetvenöt plusz felülés. – Igen, hölgyem. Nem ismerek senkit, aki olyan erős lenne, hogy nemet tudna mondani egy ilyen ajánlatra. Ha olyan finom, mint amilyennek hangzik, minden áldott nap jövök, amíg a városban leszek. – Olyan finom, bizony. Látogatóba jött? – kérdezte majdnem ugyanolyan hangsúllyal, mint Sunny. Roland ugyanazt a választ adta neki is, s még néhány képet is megmutatott, amit a freskókkal díszített falról készített. – Az ember sohasem tudhatja, mit fest legközelebb. De a képek is nagyon jók. – Köszönöm. – Gondoskodom a rendeléséről. Roland a kávéját kortyolgatta, míg várt, és az útikönyvet bújta, ahogy egy igazi turistához illik. Amikor a nő visszajött, hatalmas szelet süteményt hozott magával, melyen fagyi olvadozott. – Jól hangzik, jól is fest. – Roland felszúrt egy falatot a villájára. – Az íze meg még annál is jobb. Köszönöm, Kim. – Jó étvágyat! – Az ajtó felé nézett, Rolandhoz hasonlóan, ahogy Brooks besétált. – Helló, főnök! – Amikor a Rolanddal szemközti boksz felé intett, a férfi elhatározta, hogy megduplázza a borravalót. – Csak kávét kérek. 360

– Ezek szerint nem hallottad még, hogy ma cseresznyés pite van á la mode.11 A legmegbízhatóbb forrásból értesültem róla, hogy annak senki sem tud nemet mondani. – A nő beszéd közben Rolandra kacsintott, aki erre egy villányi pitét emelt tósztra. – Kár lenne ma rám vesztegetni. Ügyvédek. – Ó, édesem, ez azt jelenti, hogy két gombóc vaníliafagyi jár hozzá. – Majd legközelebb. Csak egy nagy pohár kávéra jöttem be, és azért, hogy nyugodtan átnézhessem a jegyzeteimet. – Rendben. Blake ügyvédei? – kérdezte Kim, miközben kitöltötte a kávét – Nem, újak. Harryt menesztették, de magunk közt szólva, szerintem még most is örömtáncot lejt, amiért kirúgták. Blake északról szerződtetett valami irodát. – Jenki ügyvédek? – Kim szája gúnyosan megrándult. – Nem vagyok meglepve. – Armani öltöny, Louis Vuitton aktatáska, legalábbis Big John Simpson, az ügyvédbojtár kutatásai szerint. Egyre újabb ötletekkel állnak elő. Például meg akarják változtatni a tárgyalás helyszínét. A bírónak nem tetszik a dolog, szóval ez már valami. – El akarják vinni innen a Blake fiút, mert itt mindenki ismeri a piszkos ügyeit annak a szemétládának. – Nem mondom, hogy hibáztatnám érte őket. De mindegy, hogy itt vagy a Plútón, a tények, tények maradnak. Csak az a gond, hogy a tények nem mindig elegendőek egy tárgyalóteremben. Kim hátralépett, és csípőre tette a kezét. – Ugye nem gondolod, hogy ezt megúszhatja? Azok után, amit tett! – Nem is akarok erre gondolni, mert ha ezt most megússza, legközelebb már könnyen lehet, hogy megöl valakit, érzem a zsigereimben. – Édes Jézusom, Brooks! – Ne haragudj! – Brooks megdörzsölte a szemét. – Az irodában kellett volna hagynom a szar hangulatomat. 11

á la mode – fagylalttal

361

– Csak üldögélj itt nyugodtan, idd meg a kávédat, és ne hagyd, hogy nyomasszon ez az egész. – Előrehajolt, és homlokon csókolta a férfit. – Te megtetted, amit tehettél, és ezt mindenki tudja. Nem tehetsz többet, mint amennyit a munkád enged. – Pedig úgy érzem, hogy többet kellett volna. Akárhogy is... csak kávét kérek. – Csak szólj, ha meggondoltad magad. – Kim a fejét csóválva otthagyta, útközben még egyszer teletöltve Roland bögréjét. Roland töprengve ült. Nem úgy tűnt neki, mintha a zsaru hazudott volna. Maga is megvetette azt a „szemétládát”, de ahogy a bölcs és csodálatos Kim is mondta, nem tehet többet, mint amennyit a munkája enged. Az ő munkája az, hogy keressen valamit, ami az ügyfele felé billenti a mérleg nyelvét. Roland kis híján megfulladt a pitétől, amikor a jelenés besétált. Tudta, hogy a déli városokban néha igazi szépségek születnek, és személyes véleménye szerint a déli nők úgy tudták nevelgetni ezt a szépséget, mint mások a melegházi rózsát. Talán az időjárás teszi, vagy a levegő. A lehetőség, hogy azokat a vékony, nyári ruhácskákat hordják, amelyek egyikét a jelenés is viselte. Talán a lassabb iram, vagy valami titok, amely anyáról leányra száll. Bármi volt is az, működött. A nyomozó szerette a feleségét, az együtt töltött tizenkét évben egyszer sem lépett félre, de egy férfinak joga van egy kis fantáziálásra, amikor a világ valószínűleg legszexisebb nője besasszézik a látóterébe. A jelenés egyenesen Gleason bokszához riszált, és becsusszant, mint olvadt vaj a pirítóson. – Nem a legalkalmasabb időben jöttél, Sylbie. Roland világában mindig alkalmas volt az idő egy olyan nőnek, mint Sylbie. – Csak kérdezni szeretnék valamit. Nem próbállak meg visszakapni, vagy ilyesmi. Megtanultam a leckét márciusban. – Hálás vagyok, de ez most akkor sem a legjobb idő. 362

– Feszültnek és fáradtnak tűnsz. Igazán sajnálom. Valaha barátok voltunk. Amikor a férfi nem válaszolt, Sylbie félrenézett és nagyot sóhajtott, amelytől csinos keble látványosan megemelkedett, majd lesüllyedt. – Talán mégsem voltunk barátok, és ez lehet, hogy az én hibám volt. Sokat gondolkodtam azóta, hogy úgy megaláztam magam előtted. – Ne menjünk most ebbe bele. – Könnyű neked ezt mondanod. Nem te voltál az, aki ott állt meztelenül. Roland érezte, hogy megkeményedik, és gondolatban bocsánatot kért a feleségétől. – Hiba volt, amelynek egy része engem terhel, amiért nem tisztáztam veled a dolgokat. Te is sajnálod, én is sajnálom. Felejtsük el az egészet. – Képtelen vagyok elfelejteni, amíg nem tudom meg. – Mit? – Miért ő, és miért nem én? Csak ennyi. Tudnom kell, miért akarsz Abigail Loweryvel lenni – mindenki tudja, hogy összejöttél vele –, és miért nem velem akarsz lenni. Ezt a nyomozó is tudni akarta, és nem csupán a kliense kedvéért. Látta a Lowery lány fotóját. Vonzó volt, ez kétségtelen. Csinos, még talán gyönyörű is a maga módján, de elképesztő és rendkívüli Sylbie mellett... nem egy cseresznyés pite á la mode. – Nem tudom, hogyan mondjam meg. – Csak mondd el az igazat. Jobb az ágyban, mint én? – Jézus Krisztus! – Ezt nem kellett volna kérdeznem. – Sylbie egy türelmetlen mozdulattál rázta hátra a gyönyörű hajzuhatagot. – Nem is akartam megkérdezni, bár majd’ kifúrja az oldalam a kíváncsiság. Csak mondj valamit, bármit, amivel megérteted. – Boldoggá tesz. Mellette azt érzem, ott vagyok, ahol lennem kell, ahol lenni akarok. És minden, ami számít, értelmet nyer. Nem tudom, hogy az ember miért szeret bele valakibe, és miért nem szeret bele a másikba, Sylbie. Csak így működnek a dolgok. 363

– Szerelmes vagy belé? – Igen, szerelmes vagyok belé. Sylbie egy hosszú pillanatig az asztalra meredt. – Ihatok egy kortyot a kávédból? – Persze. A lány elvette a bögrét, belekóstolt, aztán fintorogva letette. – Még mindig nagyon édesen iszod. – Rossz szokás. – Szerettél engem valaha? – Kívántalak. Volt idő, amikor jobban kívántalak, mint a fuldokló egy korty levegőt. Amikor először összejöttünk, mindketten túl fiatalok voltunk, ezt te is tudod. A második alkalommal? Talán mind a ketten meg akartuk tudni. Nem tudtalak boldoggá tenni. És semmi, ami számított, nem volt az igazi. – A szex az volt. Brooks kurtán felkacagott. – Oké, ebben igazad van. De a szex, még a jó szex sem lehet kezdet, vég, és főleg nem töltheti ki a köztes időt. – Azt hittem, erre magamtól is rájöttem az első válásom után, de úgy látszik, tévedtem. A második pedig... Sohasem akartam olyan nő lenni, aki két váláson is túl van. – Sylbie most kinézett az ablakon. – Mégis az vagyok. – Talán úgy kellene rájuk gondolnod, mint házasságra. Szerintem azok, akik többször is házasságot kötnek, optimista emberek. – Optimista? – lökte félre kurta kacajjal a bögrét a lány. – Jobban hangzik, mint a vesztes. – Te nem vagy vesztes, Sylbie. – Találkozgatok Groverrel. – Hogy te és... Ó! – Brooks felkapta a bögrét, és kortyolt néhányat. – Hm. – Tudom. Nem az a típus, akit meg szoktam célozni. Nem jóképű, és egy kicsit pocakos. De van valami kedves benne. Benned is van, de azt akkor fel sem ismertem. Az övét már igen, és értékelem is. Még nem feküdtünk le, de jól érzem magam a társaságában. Magamat is jobban elviselem, ha vele vagyok. Azt hiszem, barátok 364

vagyunk, mégpedig abban az értelemben, ahogy veled sohasem voltunk azok. – Az jó. – Boldoggá tesz, pedig már nem is számítottam rá, hogy én is lehetek még boldog az életben. Azt hiszem, most azt kell kiderítenem, meg tudom-e tartani ezt a boldogságot. – Remélem, meg tudod. – Én is. – Sylbie kicsússzam a bokszból. – Azt hiszem, nem állok még készen arra, hogy sok boldogságot kívánjak neked Abigaillel, de már közel járok hozzá. – Kezdetnek jó. – Viszlát. A nő kisétált. Roland úgy döntött, épp elég töprengni valója lesz, s mivel a pite elfogyott, valahol máshol kell ezt tennie. Különben is, Gleason is távozott, a kávépénzt az asztalon hagyva. Talán elkocsikázik a Lowery-ház felé, gondolta Roland, és körülnéz egy kicsit. Abigail pihenésképpen átlapozta az online recepteket. Legalább addig sem aggódott. Vagy majdnem nem aggódott. Tudta, mihelyt megjön, Brooks tudni akarja majd, mi történt még. Aggódott, mit fog gondolni a férfi, minek kell még történnie. Így aztán dolgozott, kimosott, dolgozott, kertészkedett, dolgozott, átnézte a recepteket. Nem tudott leülni, és addig a feladatra figyelni, amíg el nem készül vele. Ez nem volt jellemző rá. Bárcsak jönne már Brooks! Bárcsak inkább egyedül maradhatna! Bárcsak tudná, hogy mit is akar! Gyűlölte a határozatlanságot, a gyötrő aggodalmat. Ez nem termékeny. Amikor jelzett a riasztó, megpördült a széken, mert biztosra vette, azzal, hogy elmondta a történteket Brooksnak – azzal, hogy bárkinek elmondta –, odahozta a Volkovokat az ajtaja elé.

365

Ez nem logikus. Sőt nevetséges, ismerte be magának, de szíve úgy vert, mint egy gőzkalapács, miközben a baseball-sapkás férfit figyelte a monitoron. Jó a fényképezőgép, állapította meg. Bakancs, amelyen látszik, hogy viselték. Hátizsák. Hegymászó vagy turista, aki a jelzések dacára betévedt a birtokra. Igen, csakis így lehet Amikor a férfi elővette a látcsövet, és a ház felé irányította, Abigail idegessége fokozódott. Ki lehet ez? Mit csinál? Közelebb jön. Még közelebb. A férfi ismét megállt, lassan körbefordult a távcsővel, míg végül úgy tűnt, egyenesen farkasszemet néz az egyik kamerával. Aztán folytatta, tovább fordult. Levette a sapkáját, és megmasszírozta a fejbőrét, aztán elővett egy üveg vizet, és meghúzta. A zsebébe nyúlt, iránytűt vett elő, lépett egyet, elbotlott. Ügyetlenkedett az iránytűvel, elejtette. Abigail látta, hogy a férfi szája mozog, ahogy lehajol érte, felveszi. Megrázta, arcát az égnek emelte, aztán leült a földre, és fejét a térdére hajtotta. Néhány percig még mozdulatlanul ült, mielőtt talpra állt volna. Megtörölgette az arcát, aztán folytatta útját a ház felé. Miután Abigail ellenőrizte a fegyverét, kivitte a kutyát, megkerülte a házat. Hallotta, ahogy a férfi közeledik. Nem lopakodik, állapította meg, magában mormog, és nehezen, zihálva szedi a levegőt. A melegház mellől figyelte, ahogy a férfi a látókörébe kerül, és tisztán hallotta, amint azt mormolja, „Hála istennek”, aztán egyenesen a hátsó ajtó felé indul. Bekopogott, és várt, közben letörölte arcáról a verejtéket. Újra kopogott, ezúttal erőteljesebben. – Halló, van itt valaki? Istenem, add, hogy legyen itt valaki! Végigsétált a verandán, kezét az ablaküvegre téve közel hajolt és bekukucskált. Abigail ekkor lépett elő oldalán a kutyával. – Mit akar? 366

A férfi megugrott, mint egy nyúl, és a lány felé pördült. – Jesszus, de megijesztett! – Szeme tágra nyílt, amikor meglátta a pisztolyt, és a magasba lökte a kezét. – Jézusom, le ne lőjön! Eltévedtem. Csak elvétettem az utat, és most a kocsimat keresem. – Mit csinált az erdőben az én birtokomon? Világosan ki van táblázva, hogy magánterület. – Sajnálom, igazán sajnálom. Fényképeztem. Fotós vagyok. Csak néhány felvételt akartam készíteni, megfogott a hely hangulata, és teljesen belemerültem. Messzebb kerültem a kocsimtól, mint szándékoztam. Sajnálom, nem lett volna szabad figyelmen kívül hagynom a „Tilos az átjárás!” táblákat. Nyugodtan hívja a rendőrséget, csak ne lőjön le! A... a nevem Roland Babbett. Az Ozarks szállodában lakom. Ellenőrizheti. – Vegye le, kérem, a hátizsákját, tegye le, aztán lépjen oda. – Jó, persze. Nincs nála fegyver – látta, amint teljesen körbefordult, akkor észre kellett volna vennie, ha van. De lehet pisztoly a hátizsákban. – Megtarthatja a hátizsákot – mondta a férfi, ahogy letette. – Benne van a pénztárcám. A pénz is a magáé lehet. – Nem kell a pénze. – Figyeljen. Figyeljen, kérem. Eltévedtem. Leejtettem az iránytűt, és az eltört. Láttam a házat a távcsőn keresztül, amikor körbekémleltem. Csak segítségért jöttem. Hívja a rendőrséget! – Hol hagyta a kocsiját? – Ha tudnám, nem tévedtem volna el. Nem akartam jópofáskodni – tette hozzá gyorsan. – Bickfordból jövök, délnek indultam. Néhány kilométert vezethettem, aztán lekanyarodtam az útról. A fény igazán remek volt, és az árnyak... El akartam lőni néhány képet. Úgy értem, fotózni akartam – magyarázta, újabb aggódó pillantást vetve a lány pisztolyára. – Tiszteletben kellene tartania a magánterületet. – Igen, igaza van. Nagyon sajnálom! – Ha elindul arra – mutatta Abigail –, kiér az útra. Forduljon balra, és körülbelül ötszáz méterre megtalálja a kocsiját. – Rendben. Köszönöm. Én csak... 367

– Vigye a hátizsákját – szólt rá Abigail, amikor a férfi a csomagja nélkül indult le a verandáról. – Rendben. – A férfi felkapta a zsákot, tekintete a lány arcáról a fegyverre vándorolt, aztán a kutyára, majd vissza a fegyverre. – Köszönöm. – Szívesen. Abigail figyelte, amint meglehetősen sietve távolodik, egészen addig, míg el nem tűnt a szeme elől. Utána visszament a házba, és a monitoron figyelte tovább a férfit, ahogy félig ügetve igyekszik az ösvényen a főút felé, sűrűn a háta mögé pillantgatva. Megijesztette a férfit, gondolta Abigail. Nos, a férfi is meg ijesztette őt. A lány úgy vélte, ezzel kvittek lettek. Roland pontosan tudta, hol áll a kocsija. A pisztolyra nem számított. A kamerákra sem. Senki sem mondta neki, hogy a lánynak komoly biztonsági rendszere van, beleértve a ház körül felállított kamerákat. Azt sem mondta senki, hogy az erdőben is van belőlük. Ha nem vette volna észre az egyiket, akkor elszúrta volna az egész munkát. A lány bevette a beijedt, eltévedt kiránduló alakítását. Miért is ne tette volna. Tényleg megijedt. A lány úgy tartotta azt a fegyvert, mint aki el is tudja sütni. Mint aki el is sütné. Csodálta is érte most már, hogy nem a fegyver rossz oldalán állt. És a kutya. A kutyáról tudott, de a fene vigye el, ekkora dögre nem számított. Aztán a zárak a hátsó ajtón. Első osztályúak, tűnődött, miközben a hátizsákot a hátsó ülésre dobta. Átkozottul jól bánt az álkulcsokkal, de ezekkel biztos nem boldogult volna. De nem is érdemes gondolnia rá, hisz már a kamerák mellett se jutna át, legalábbis nagyon komoly felszerelés nélkül nem. Ennyi biztonsági berendezés? Túlzás. A munka épp most lett sokkal érdekesebb. Akad bárki, akinek ilyen biztonsági rendszere van, kutyája, Glockja, hozzáállása? A nő rejteget valamit. Roland pedig imádta kideríteni, mit titkolnak az emberek.

368

24 Brooks egy csokor százszorszéppel lépett be a konyhába. Bertnek nyers marhabőr csontot hozott. – Megint vettél nekem virágot. – Az apám egyszer-kétszer hetente visz virágot az anyámnak, és rájöttem, azért teszi, mert ezzel mosolyra fakasztja, éppúgy, mint én most téged. – Aggódtam, hogy a dolgok nem lesznek már olyanok, mint előtte. Hogy kínos lesz a helyzet azok után, hogy mindent elmondtam. Erre te százszorszépeket hozol nekem. – Akkor abba is hagyhatod az aggódást. Abigail elővett egy vázát, s közben azt kívánta, bárcsak lenne olyan helyes, kis kancsója a virágnak. Meg is fogadta, vesz egyet, amikor legközelebb bemegy a városba. – Valahányszor idejövök, valaminek mindig nagyon finom illata van, rajtad kívül persze. – Rozmaring – világosította fel Abigail a virágokat rendezgetve. – Nagyon illatos. Találtam egy új csirkereceptet, amit ki akartam próbálni. – Boldogan leszek a kóstolód. – Jól illik majd a Pouilly-Fuméhez. – Ha te mondod... – Hátrasimította a lány haját, aztán az orrával megcsiklandozta a nyakát. – Milyen volt a napod? – Nyugtalan és zaklatott, de azért sikerült elvégeznem egy kis munkát. Aztán félbeszakított egy eltévedt kiránduló... egy fotós. Nem is értem, miért nem tisztelik az emberek a határvonalakat. Annyi nyilvános terület van, ahol mászkálhatnak. Semmi szükség rá, hogy magánterületre tegyék a lábukat.

– A szomszéd kertje mindig zöldebb. Egész a házig jött? – Igen. Jelzett a riasztó, és láttam a monitoron. Elejtette és összetörte az iránytűjét és nyilván meglátta a házat a távcsövén keresztül. Brooks keze megállt bortöltés közben. – Távcső? Abigail megnézte a csirkét. – Igen. Gondoltam is, hogy talán meglátta a kamerákat is, de nyilvánvaló volt, hogy csak az utat vagy segítséget keres. Kimentem a melegházhoz, így mögé tudtam kerülni. – Kimentél, amikor egy idegen fickó mászkált a házad körül? – Tudom, hogyan vigyázzak magamra. Már elég régóta csinálom, emlékszel? Egyedül volt. Nekem ott volt a pisztolyom és Bert. Kopogott, bekiabált. És nagyon zavart volt, amikor előléptem, és meglátta a pisztolyt. Brooks kitöltötte a bort és mindjárt bele is kortyolt a magáéba. – Igen, értem. – Nem bántam, hogy megijesztettem. Nem kellett volna magánterületre lépnie, ami ráadásul ki is volt írva. Röviden kikérdeztem, aztán megmondtam neki, merre menjen, ha a kocsijához akar jutni... feltéve, hogy pontosan adta meg a helyet. Gyorsan távozott. – Amikor egy felfegyverzett nővel és egy hatalmas kutyával állt szemben? Bolond lett volna, ha nem teszi. Mit csinált errefelé? – Fotózott. Azt mondta, Roland Babbettnek hívják, és Conroy szállodájában lakik. – Ezt könnyen ellenőrizhetjük – túrt a zsebébe Brooks, és elővette a mobilját – Milyen volt a fickó? – Harmincas. Egy ötven vagy egy ötvenöt magas, hetvenöt kiló. Arca enyhén lebarnult, világosbarna haj, barna szem, kiálló áll. Barna baseballsapka volt rajta. Greenpeace-logóval, fekete póló, amelyre az R.E.M. együttes nevét nyomtatták, khaki színű, sokzsebes rövidnadrág és túrabakancs. Kék hátizsákja volt, és Nikon fényképezőgép, amely szíjon lógott a nyakában. A szíjon volt egy többszínű békejel. 370

– Igen, jó zsaru lett volna belőled – bólintott Brooks. – Láttam a fickót ma az étkezdében. Cseresznyés pite á la mode. – Az meg mit jelent? – Semmit. Csak érdekes. Hánykor jött ide? – A riasztó négy óra tizennyolckor jelzett. – Igen, ez érdekes. Négy körül láttam az étkezdében, erre kevesebb, mint fél óra múlva már itt van kint. A lány keze szorosabban fonódott a poharára. – Gondolod, hogy megtaláltak? – Édesem, úgy festett a fickó, mintha az orosz maffiához tartozna? És az ő stílusuk lenne, hogy küldenek egy fickót körbeszimatolni? – Nem – lazult el Abigail válla. – Nem volt fegyvere. Legalábbis nem viselt fegyvert. A Volkovok nem küldenének egy magányos, fegyvertelen embert. – Szerintem erre akár fogadhatsz is. – De Brooks alapos akart lenni, ezért beütött egy számot a mobiljába. – Halló, Darla, mi újság? Aha. A tavaszi megfázás kemény tud lenni. Legalább pihensz egy kicsit. Igen, erre az évszakra nagyon jellemző. Figyelj, szállt meg nálatok egy Roland Babbett nevű vendég? Nem, nincs vele gond. Aha, hmmm. Mindenféle fajta, igaz? – Brooks a szemét forgatva nézett Abigailre. – Melyik szobát kapta? Darla, én nem akárki vagyok, aki kérdi. Én vagyok a rendőrfőnök. Csak utánajárok egy dolognak. Tudod, hogy Russt is felhívhatom, és megkérdezhetem. Aha. Tényleg? Mmm-hmm. Nem, semmi gond, csak rutineljárás. Ügyelj arra a megfázásra, hallod? Viszlát. Brooks ismét felvette a borát. – Darla hajlamos egy kicsit sokat fecsegni. Igen, a fickó ott van. Kivett egy szobát, méghozzá azon az emeleten, ahol a luxuslakosztály is van. – Az, amelyiket Justin Blake és a barátai feldúltak? – Pontosan. Nem érdekes egybeesés, hogy látom ezt a Babbettet a városban, aztán kijön ide távcsővel és fényképezőgéppel, és pont annak a bizonyos lakosztálynak a közelében kér szobát? – Lehet, hogy tényleg véletlen egybeesés, de nagyon úgy tűnik, mint amit megszerveztek. 371

– Megszerveztek, ez jó szó rá. Valószínűleg Blake szervezte. – A pultnak támaszkodva vette fel ismét a borospoharat. – Mibe fogadnál, hogy ha megkapargatom egy kicsit a felszínt, kiderül, hogy ez a Babbett egy jól megfizetett magánnyomozó? – Azt hiszem, megnyerném ezt a fogadást. Látta a kamerát, és gyorsan kapcsolt. Úgy tett, mint aki eltévedt. – Becsapta a lányt, gondolta Brooks dühösen. – De nem értem, mit nyert azzal, hogy idejött. – Egy kis lábmunka. Ellenőrzi a körülményeidet, megpróbál képet kapni rólad. Szerencséje volt ma, hogy észrevette az egyik kamerát, és felhasználta arra, hogy kapcsolatot teremtsen veled. Biztos vagyok benne, hogy a fogadtatás szerzett neki néhány kínos percet, de mindent egybevetve, jól sült el számára a dolog. Beszélgetett veled, közeli képet kapott rólad. Ugyanez történt velem is, amikor valamivel korábban bementem az étkezdébe egy kávéra, és ő is ott volt. Ott ült, pitét evett, Jól látott engem, és... a francba! – Bocs, hogy mondtad? – Fogadni mernék, hogy fülelt is. Fogadni mernék, hogy szinte minden szót hallott a Sylbie-vel folytatott beszélgetésemből. Amit nem is akartam felhozni – tette hozzá, amikor a lány nem szólt semmit – Most pedig úgy tűnik, rossz ötlet volt, mert azt hiszem, nagyon fontos beszélgetés volt. És te is a része voltál. – Rólam beszéltél vele? – És pontosan ez a hangsúly, ez a tekintet az, amiért nem akartam megemlíteni. – Fogalmam sincs, mire célzol. – Elfordult, hogy feltegye főni a zöldbabot, amit a héten korábban vett, és már odakészített a tűzhelyre. – Nincs semmiféle hangsúlyom. – Ketté tudnád vágni a téglát vele. Nem mintha bánnám. – Brooks nem is rejtette el a vigyorát, miközben finoman belecsípett a fenekébe. – Tulajdonképpen hízelgő volt rád nézve. – Nem érzem hízelgőnek. És nem érdekel, hogy a korábbi kapcsolatoddal rólam beszélgetsz. 372

– A kapcsolat az, ami talán sohasem volt Sylbie és köztem. Akkor jött be, amikor kávéztam, és leült mellém. Részben azért, hogy bocsánatot kérjen azért a, mondjuk így, szerencsétlen márciusi incidensért. A másik ok, amiért megkeresett, az volt, hogy feltegyen egy kérdést. Azt akarta tudni, miért téged választottalak, és nem őt. Abigail levette a csirkét a tűzről, közben megrágta magában a dolgot. – Az ő szemszögéből nézve teljesen jogos a kérdés. Te legalábbis így gondolod. Szerintem viszont visszás és bosszantó. Egy nő, aki úgy néz ki, mint ő, hozzászokott, hogy bárkit megkap, akit csak akar, és érthető módon engem nem ilyen fényben lát. Bármilyen igaz is ez, attól még bosszantó. Te viszont hízelgőnek tartod a bosszúságomat, és ez még jobban bosszant. – Mielőtt teljesen felhúzod magad, nem akarod tudni, mit mondtam neki? – Semmi közöm hozzá, hogy mit mondasz egy magánbeszélgetés során. – Abigail tányérokat vett elő, és lecsapta őket az asztalra. – De igen, tudni akarom. – Azt mondtam neki, hogy amikor veled vagyok, az jó. Úgy érzem, ott vagyok, ahol lennem kell. Minden értelmet nyer. Azt is mondtam, nem tudom, miért lesz szerelmes az ember valakibe, csak egyszerűen beleszeret. Abigail erre visszafordult, a férfira nézett. – Azt mondtad neki, hogy szeretsz? – Igen, mert így van. – Már nem vagyok olyan bosszús. – Remek, ezek szerint a helyes irányba haladunk. Nem akartam beszélni vele, de utólag rájöttem, mégiscsak jó volt, hogy meghallgattam. Azt hiszem, jobban megértjük most egymást, mint korábban, és így mindkettőnknek könnyebb lesz. – Könnyebb lenne nekem, ha a természet nem lett volna olyan bőkezű vele. És ez szánalmas. Nem szeretek szánalmas és sekélyes lenni. – Mivel két nővér mellett nőttem fel, jó eséllyel fogadnék arra, hogy ő ugyanezt gondolja rólad. De eredetileg onnan indultunk, és ez lenne a lényeg, hogy ez a Roland Babbett mindent hallhatott. 373

– Igen, de egyik információ sem használható fel a Justin Blake elleni vádaknál, ha ez a Babbett tényleg magánnyomozó, és Justin apjának dolgozik. – Nem, de olaj a tűzre. Akárcsak az, hogy fegyvered van és osztályon felüli biztonsági rendszerrel veszed körül magad. Hogyan állják meg a helyüket a referenciáid? – Az irataim és a rólam fellelhető anyagok kiállják egy átlagos rendőrségi ellenőrzés próbáját. Senkinek semmi oka megkérdőjelezni őket. – A magánnyomozó nem egyenlő a zsarukkal – mutatott rá Brooks. – Biztos vagyok benne, hogy a legszigorúbb ellenőrzésen sem bukom el. Sosem volt semmi gondom. – Letartóztattak valaha is, vittek be kihallgatásra? – Nem, de rendszeres ellenőrzésen esem át a szerződéskötések előtt. A munkám bizalmas természete, no meg a tiszteletdíjam miatt is, az ügyfelek mindig alaposan ellenőrzik a dokumentumaimat és a referenciáimat. – Az jó – bólintott elégedetten Brooks. – Jó tudni. Attól tartok, és ez egyelőre csak puszta aggodalom ezen a szinten, hogy ez a Babbett nem olyan ügyfélnek dolgozik, aki fel akar fogadni, hanem sokkal inkább mocskos dolgok után kutakodik, valami olyasmit keres, amit felhasználhat arra, hogy hiteltelenné tegyen, vagy megfenyegessen vele. – Akkor nagyon ügyesnek és elszántnak kell lennie. – Talán tehetnénk némi óvintézkedést. – Ráijeszthetnél. Megvan hozzá a hatalmad és a fegyvered. Találkozhatnál vele, megfélemlíthetnéd és kényszeríthetnéd, hogy elmenjen. – Talán tényleg megtehetném, de ezzel csak még inkább felpiszkálnám a kíváncsiságát miután elment. Hacsak nincs valami a kezemben, amivel erkölcsi nyomást gyakorolhatok rá. – Nem akarok elmenni. – Semmiképp sem hagyjuk odáig fajulni a dolgot. Abigail gyűlölte ezt az új feszültséget, ezt az új bonyodalmat, amelynek semmi, de semmi köze nem volt a Volkovokhoz. 374

– Ha a házban maradtam volna, ha nem nyitok ajtót, vagy csak simán megmondom neki, merre menjen... – Nem hiszem, hogy sokat számított volna. A munkáját végzi. Azt fogjuk csinálni, illetve remélem, hogy te fogod, mert ebben jobb és gyorsabb vagy nálam, hogy kiderítünk róla mindent, amit csak lehet. Nézzük meg, milyen emberrel kerültünk szembe. Addig is... szeretnék kölcsönvenni tőled egy-két kamerát. – Miért? – Csak óvintézkedés. Nem jelent gondot, ha a bickfordi rendőrség egy-két napra kölcsönvesz tőled néhány holmit? – Nem. – Abigail kulcskarikát vett elő a zsebéből. – Vidd csak el, amire szükséged van. – Köszönöm. Szólok Ashnek vagy Boydnak, hogy jöjjön érte, ha nincs ellene kifogásod. El kell intéznem egy-két hívást is, hogy megtegyem a megfelelő óvintézkedéseket. – Rendben, addig én befejezem a vacsorát. – Az remélhetőleg a felborzolt idegeit is megnyugtatja. – Nem akarom elfőzni a zöldségeket. Csinálnia kellett valamit, el kellett foglalnia magát, nehogy a pánik utat találjon. Talán a hétköznapi teendőkkel sikerül a normális lét illúzióját fenntartania. Friss kakukkfüvet és vajat tenni a zöldbabhoz, meglocsolni a csirkét a boros szósszal, a sült krumplival együtt tányérra rakni... Tökéletesen készítette el és tálalta a vacsorát, mégis alig tudott legyűrni egy-két falatot. Volt terve a váratlan helyzetekre. Mindig volt. Minden irat, amely a következő személyazonosságához kellett, ott volt a biztonságos szobában. Gondosan elzárva várta, hogy felhasználják. De Abigail nem akarta használni, nem akart megint valaki más lenni. Ez azt jelenti, hogy meg kell védenie a mostani énjét. Mindent, amije most van. – Akármilyen ügyes és elszánt is ez a nyomozó, akkor is időbe kerül neki, míg hitelteleníti az irataimat vagy az adataimat – kezdte. – Több időre van szükségem, hogy megtervezzek és megszervezzek valamiféle kapcsolatot Garrison különleges ügynökkel. – Chicagóban van? 375

– Igen, chicagóit akartam, mert a Volkovoknak is ott van a főhadiszállásuk. Így nagyobb az ösztönzés, és több lehetősége is van. És gyorsabban fog lépni, ha egyszer megtanulja, hogy bízhat a tőlem kapott információkban. – Okos. – De, hacsak nem találok más megoldást, kötelessége lesz őrizetbe venni, ha személyes kapcsolatba lépek vele. Ha ez megtörténik, nem hiszem, hogy lesz időm tisztázni magam. Hamarabb eltesznek láb alól. Brooks megfogta a lány mindkét kezét. – Nem fognak letartóztatni, és pláne nem fognak eltenni láb alól. Nézz rám! Nem fogom hagyni, kerül, amibe kerül. Egyébként már gondolkodtam más lehetőségeken. – Én is fontolóra vettem, hogy küldök Garrisonnak egy e-mailt a saját postafiókjába, és részletesen elmesélem benne, ki vagyok és mi történt. Elküldhetném ugyanazon az úton, ahogy az információkat is szoktam. Azt nem lehet lenyomozni, visszakövetni. De kiszivároghat. Ha rossz kezekbe kerül az információ, Volkovék megtudják, hogy életben vagyok... – Ilja Volkov látott téged. Tudják, hogy életben vagy. – Tudják, hogy öt évvel ezelőtt életben voltam és New Yorkban laktam. Balesetet is szenvedhettem azóta, vagy elkaphattam valami halálos kórt. – Rendben, kicsi ugyan az esélye, de lehetséges. – Azt is megtudnák, hogy én voltam az, aki betört a rendszerükbe, és tippeket adott az FBI-nak. Természetesen megtennék a megfelelő lépéseket, hogy blokkolják a hozzáférésemet, ami időbe és erőfeszítésbe kerülne nekem. Ráadásul onnan kezdve sokkal óvatosabbak lennének, és meggondolnák, mit írjanak le egy emailben, vagy milyen információkat tároljanak. De ami ennél is rosszabb, feldühítené őket, és még nagyobb erőfeszítéseket tennének, hogy megtaláljanak és kinyírjanak. Nagyon tehetséges informatikusaik vannak. A jövedelmük egy része számítógépes csalásokból és személyazonosság-lopásokból származik. – De te jobb vagy, mint az informatikusaik. 376

– Ez igaz, de nem kevés időmbe került, amíg kiismertem magam a rendszerükön, áttörtem a tűzfalakat, megkerültem a riasztókat. Sok időbe kerülne újra végigcsinálni az egészet egy új, megerősített biztonsági rendszerrel. A helyükben én csapdákat építenék be. Ha csak egyszer hibáznék, megtalálhatnának. Megismétlem, az idő kulcsfontosságú tényező. Ha és amikor kapcsolatba lépek az FBI-jal, Keegan és Cosgrove felfedése, a többi lefizetett ügynök azonosítása, Korotkij és Ilja letartóztatása... mindennek nagyon gyorsan kell történnie. – Mint amikor egy dominót feldöntesz – sugallta Brooks. – Pontosan, egy viszi megával az egész sort. A bürokrácia általában nem a jó időzítéséről híres. És mielőtt belevágunk, el kell érni, hogy az ügynök és a főnökei higgyenek nekem. – Hinni fognak. – Egy szökevény szavának, akit azzal gyanúsítanak, hogy megölte, de legalább valamilyen módon része volt két szövetségi marsall halálában. Szemben vele két másik marsall szava, akik közül az egyiket többször is kitüntették és előléptették. Brooks a markába fogta a lány nyugtalan kezét. – Egy nő szava, aki tizenhat éves korában egy átkozott tálcán nyújtotta át a maffia egyik kiemelt bérgyilkosát. Ők cseszték el, nem te. – Elfogult vagy, mert szeretsz engem. – Szeretlek, az igaz, de ugyanakkor kiváló ösztöneim is vannak. Gondolod, az FBI, a marsallok, a chicagói rendőrség nem fog ugrani a lehetőségre, és mindent elkövetni, hogy összeroppantsa Volkovék szervezetét? Egyezkedni fognak vele, Abigail. A lánynak kényszerítenie kellett magát, hogy ne húzza el a kezét. – Arra kérsz, bízzam benne, hogy megvédenek? – Nem, arra kérlek, hogy bízz magadban és bennem, hogy megvéded magad, s hogy én is megvédelek. – Azt hiszem, ezt meg tudom tenni. – Akkor először is egy közvetítőre van szükségünk. – Nem értem. – Valaki, aki beszél helyetted, aki kapcsolatot teremt, aki ajtót nyit a tárgyalások előtt. 377

– Te nem... – Nem – bólintott egyetértőn Brooks, mielőtt a lány befejezhette volna. – Tényleg nem. Túl közel állok hozzád. Érzelmileg és földrajzilag is. A közvetítőt ellenőrizni fogják. De semmi okuk sem lesz engem vagy téged a régi kapitányom, a Little Rock-i rendőrfőnök személyéhez kötni. – Nem ismerem. – De én igen. Csak hallgass meg, kérlek. Joseph Anson kapitány. Nyugodtan nézz utána. Elhivatott rendőr, rengeteg kitüntetéssel és huszonöt év szolgálati idővel. Családja van. Csak egyszer nősült, ma is az első feleségével él, és két gyerekük van. Jó főnök, okos zsaru. Tiszteletben tartja a szabályokat, de nem annyira, hogy ne ugorna át a könyvben egy oldalt, ha a helyzet úgy kívánja meg. A beosztottai bíznak benne és tisztelik, mert szavatartó és tiszteletre méltó. És van benne kurázsi. Abigail felállt, az ablakhoz sétált, hogy átgondolja. Egy közvetítő. Ennek van értelme, jó lökhárító, de... – Miért hinne nekem? – Nekem hinni fog. – Még ha így is lenne, miért hinne neki Garrison különleges ügynök? – A kartonja, az eredményei miatt. Mert tiszta. Mert semmi oka hazudni. Mert már csak néhány év választja el a harminctól, a nyugdíjtól. Miért kockáztatná ezt azzal, hogy hazudik egy FBIügynöknek? Abigail bólintott, mert látta a logikát a férfi érvelésében. – De miért kockáztatná ő mindezt azzal, hogy belekeveredik ebbe az ügybe? – Mert jó ember és jó rendőr. – Most Brooks is felállt, és odament hozzá. – Mert két lányt nevelt fel, és ha magától nem jutna eszébe, hogy a helyedbe képzelje őket, majd én a fülébe teszem a bogarat. – Arra kérsz, hogy bízzam meg valakiben, akit nem ismerek, még csak nem is találkoztam vele. – Tudom, hogy érzel, és egyetlen pillanatig se gondold, hogy nem fogom fel, mekkora kérés ez tőlem. Ha nem tudod megtenni, keresünk más megoldást. 378

Abigail ismét az ablak felé fordult. Milyen szépen virágzik a kertje! Az utolsó éve gyakorlatilag zökkenésmentes volt. De mégsem fejlődött semmit, amíg ajtót nem nyitott Brooksnak. – Rábíznád az életedet? – Igen. Te vagy most az életem. – Ó, istenem! Amikor ilyeneket mondasz, úgy érzem, elvesztem, és elvesztettem azt is, amit megtaláltam melletted. El tudod érni, hogy kockáztatni akarjam a nyugalmam, pedig korábban azt hittem, semmi másra nem vágyom, csak nyugalomra. – Nem menekülhetsz örökké, Abigail – fogta meg a lány vállát Brooks, és maga felé fordította. – Nem élhetsz úgy, hogy folyton felmeg lehúzod a redőnyt, és teljesen bezárkózol. – Azt hittem, képes vagyok rá, de nem. Nem tudom megtenni. Már nem. Hogyan képzelted? – Kocsival átmegyünk Little Rockba. Telefonhívást vagy e-mailt nem kockáztathatunk. Szemtől szembe kell beszélned vele, nemcsak azért, mert így nem hagyunk magunk után nyomot, hanem azért is, mert Anson szemtől szembe típus. Két óra sem kell, hogy odaérjünk, sínre tesszük a dolgot, és hajnal előtt vissza is érhetünk. – Ma este? – Miért halogatnánk? Biztosíthatlak, hogy a magánnyomozónk most is dolgozik a laptopján, és próbál a felszín alá jutni. Az előny nálunk van. Miért ne élnénk vele? – Brooks felállt. – Hozd a laptopod vagy az iPadet. Útközben ellenőrizheted a kapitányt. Ha nem leszel elégedett, megfordulunk és visszajövünk. – Azt akarod, hogy veled legyek? – Mindig. De jelen esetben azt akarom, hogy megismerjen, személyesen hallgasson meg. Azt szeretném, ha pontosan úgy mesélnéd el neki, ahogy nekem tetted. Megijedtél. Nem hibáztatlak érte. – A karjába vonta a lányt. – Több időt szeretnél, elemezni akarod a helyzetet, kalkulálni, kidolgozni a részleteket. De nem ezt tetted, amikor elmenekültél abból a védett házból. Sem amikor New Yorkban üldözőbe vettek. Az ösztöneidre hallgattál, és legyőzted őket.

379

– Magammal viszem a másik személyazonosságim és készpénzt. A menekülőtáskámat. Ha rosszul sül el a dolog, nem jöhetek ide vissza. – Ha rosszul sül el a dolog, veled megyek. – Tudom, hogy most így gondolod... – A most az, ahol jelenleg vagyunk. Hozz magaddal mindent, amiről úgy gondolod, hogy szükséged lehet rá. – Bertöt is vinni akarom. – Én sem gondoltam másként – mosolyodott el Brooks. Abigail kocsijával mentek. A szomszédok nemigen törődnek egy SUV-val Anson felhajtóján, de Brooks járőrkocsija biztos szemet szúrna nekik, és ha később egy jelvényes kérdezősködne, arra emlékeznének. Brooks vezetett, Bert tette, amit a kutyák a kocsiban tenni szoktak, a pofáján ostoba vigyorral kilógatta fejét a kocsi hátsó ablakán. Abigél a laptopján dolgozott. – A te Anson kapitányodnak kiváló a kartonja. – Jó rendőr. Előny vagy hátrány? – tűnődött Abigail. – Ha beleegyezik, hogy segítsen, tudni fogod, hogy igazat mond-e vagy hazudik? – Igen. Bízz bennem. – Bízom. – Abigail kinézett az ablakon, az elfutó tájat figyelve. – Jobban, mint eddig bárkiben az elmúlt tizenkét év során. Ha ez sikerül, és mások is hinni fognak nekem, akkor letartóztatásokhoz, tárgyalásokhoz és az én tanúskodásomhoz vezetnek. És annak kellemetlen következményei is lehetnek. Ezt meg kell értened. – Hagyhatjuk a dolgokat tovább menni a maguk útján, és nem törődni velük, de azt hiszem, egyikünk sem, igen, biztos vagyok benne, hogy egyikünk sem igazán érezné jól magát a bőrében. Biztonságban lennénk, de mégsem éreznénk jól magunkat. – A biztonság nagyon is megfelelt eddig. Egészen mostanáig – nézett a férfira Abigail, s újfent elcsodálkozott, hogyan lehetséges, hogy egyetlen ember mindent megváltoztat. – De most már nem elég. Az azonban kevés lesz, ha csak megpiszkáljuk Volkovék szervezetét, ha csak károkat okozunk neki. Meg kell semmisítenünk 380

ahhoz, hogy jól érezzük magunkat a bőrünkben és biztonságban is legyünk. – Rajta vagyok. – Van egy-két ötletem. De nem mindegyik legális, ha szigorúan vesszük a törvény betűjét Figyelte, ahogy a férfi elvigyorodik – Ez nem lep meg. Mit forgatsz a fejedben? – Egy ideje dolgozom már valamin, de még finomítani kell rajta. Technikai dolog. Brooks ránézett, majd le a laptopra. – Számítógépőrülteknek való? – Azt hiszem. Igen, számítógépőrülteknek való. Ha ezt megcsináljuk, több időt és erőfeszítést kell szánnom a kifejlesztett programra. Közben az jutott eszembe, ha a kapitányod beleegyezik, akkor azt is ki kell találnunk, hogyan tartjuk a kapcsolatot. Ha egyszer kapcsolatba lép az FBI-jal, ellenőrizni fogják a hívásait is. – Útközben megállunk, és veszünk egy-két eldobható mobilt. Az megteszi egy ideig. – Meg. Brooks megfogta a lány kezét. – Megtaláljuk a módját. Abigail hitt neki. Nem volt semmi értelme, megtagadott minden logikát, mégis hitt neki. Idegei pattanásig feszültek, amikor Brooks befordult egy csendes utcába egy kellemes környéken. Ősöreg fák, zöld gyep, fény az ablakokban. Lehetséges, hogy Anson kapitány ott helyben le akarja majd tartóztatni. Vagy ragaszkodni fog hozzá, hogy értesítsék az FBI-t. Lehet, hogy nem lesz otthon, ami azt jelentené, hogy ugyanott vannak, ahonnan elindultak, és valahogy még megterhelőbb lenne. Lehet, hogy... – Lazíts – mondta Brooks, és megállította a kocsit egy csinos, kétszintes ház előtt, amelyhez garázs is tartozott, és egy szép vörös juhar állt az udvarban. – Az lehetetlen. A férfi megmozdult az ülésen, így szemük egy vonalba került. 381

– Belevágjunk vagy sem? Neked kell döntened, Abigail. – Vágjunk bele, de ez nem jelenti azt, hogy nyugodt vagyok. Ha menekülnie kell, nem engedi, hogy a férfi vele tartson. Nem fogj a hagyni, hogy feladja az életét, a családját, a világát. A táskájában van a pótkulcs, el tud szökni, ha szükséges. Ha ez megtörténik... – Ha bármi történik, azt szeretném, ha tudnád, hogy ez a néhány hét volt a legszebb időszak az életemben. Melletted megváltoztam. Soha semmi nem lesz már a régi, és ennek örülök. – Mi fogunk győzni, mégpedig mostantól kezdve. – Rendben. – Ráparancsolt Bertre, hogy maradjon, és kiszállt a kocsiból. Brooks megkerülte a kocsit, és megfogta Abigail kezét. A lány mindent elkövetett, hogy erre a kapocsra figyeljen, mert a szíve a torkába ugrott. Odabent égtek a lámpák és Abigail érezte a tavasz, és a közelgő nyár illatát a levegőben – a gyep, a napraforgók, a szegfűk, néhány korai rózsa illatát. Érezte, hogyan nő a feszültség a bensőjében, mintha hatalmas súly nyomná a mellkasát, és lehunyta a szemét, amikor Brooks bekopogott. Széles vállú, erősen őszülő, a halántéknál már gyérülő hajú férfi nyitott ajtót. Khaki színű nadrágot és kék golfinget viselt, szemüvegét az ingzsebbe akasztotta. Mezítláb volt, és odabentről valami labdajáték kommentárja hallatszott. Kék szeme acélos keménységgel villogott, amíg el nem öntötte arcát a mosoly. – A mindenit! Csak nem Gleason rendőrfőnök úr tiszteli meg a házamat? – Jó újra látni magát, kapitány. – A mindenit! – ismételte Anson, aztán fél karjával átölelte Brookst, miközben felmérte Abigailt. – Bemutatsz a hölgynek? – Abigail Lowery, Joe Anson kapitány. – Örülök, hogy megismerhetem, Abigail. Nadine nagyon fogja sajnálni, hogy elszalasztott. Az anyját vitte valami anya-lány kirándulásra egy gyógyfürdőbe. Ez volt az anyja születésnapi ajándéka. Csak vasárnap jön haza. Gyertek be. 382

A nappali kényelmesnek tűnik, gondolta Abigail, látszik rajta, hogy lakják, és jól érzik magukat itt. Az egyik polcon bekeretezett családi fotók álltak, az ablakpárkányon szépen gondozott cserepes virágok illatoztak. – A meccset néztem odabent a kuckómban. Csak egy pillanat, amíg kikapcsolom. – Sajnálom, hogy csak így magára törtünk. – Semmi szükség rá. Ez a második estém, és halálra unom magam. – Belépett a nappalihoz tartozó fülkébe, és néhány másodperc múlva a hang elhallgatott. Anson kijött, nyomában egy nagyon öreg labradorral. – Teljesen ártalmatlan – mondta Abigailnek. – Szeretem a kutyákat. Nagyon okos arca van. – Huck mindig is okos kutya volt. Majdnem vak már, és félig süket, de az esze még mindig fürge. Menjük be a nagyszobába, és üljünk le. Hogy van az apád, Brooks? – Jól, tényleg jól. – Ennek örülök. És milyen a munka? – Tetszik, kapitány. Szeretem, hogy ott lehetek, és tetszik, hogy az vagyok, aki. – Nagyon jó rendőr – mondta Anson Abigailnek – Nem örültem, amikor elment. Egy sört? – Nem mondok nemet. – Én igen – mondta Abigail, aztán rájött, hogy ez durván hangzott. – Úgy értem, hogy inkább vizet kérnék, ha lehet. – Persze. Van egy kis limonádém. Nem olyan rossz. – Az nagyon jó lesz, köszönöm. Anson vezetésével átmentek a nagy, tágas konyhába. Hátul széles üvegajtó vezetett a belső kertbe, hogy Abigail egy fekete műanyaggal letakart óriási grillt, és néhány kerti széket meg asztalt látott. Míg Anson az italokkal foglalkozott, az öreg kutya Abigailhez ballagott, megszaglászta, aztán a térdére hajtotta a fejét. A lány megsimogatta, megvakargatta a füle tövét. – Ha zavarja, küldje el nyugodtan. – Nem zavar. 383

– Abigailnek is van kutyája. Remek kutya. Bert kint van a kocsiban. – Mi az ördög ütött beléd, hogy csak úgy kint hagyod? Menj, hozd be, Brooks! Ezt is kiengedjük, és hagyjuk, hogy összebarátkozzanak, játsszanak egyet. – Bert örülni fog neki. Ha biztos benne, akkor kimegyek érte. Azt a parancsot kapta, hogy maradjon a kocsiban, így Brooksnak nem fog engedelmeskedni. – Akkor menjen. Kerüljön körbe, és hátul hozza be. A kertkapu balra van. – Köszönöm. Amikor Abigail kiment, Anson odaadta Brooksnak a sört, és hüvelykujjával a tolóajtó felé bökött. – Mi az ördög folyik itt, Brooks? – kérdezte, ahogy kiléptek. – Sok minden. – A barátnőd ügyesen titkolja, de annyi feszültség van benne, hogy azzal az egész várost ki lehetne világítani. – Meg is van rá az oka. Én beszéltem rá, hogy idejöjjön, magához, mert segítségre van szüksége. És mert szerelmes vagyok belé. Anson felhorkant, aztán nagyot kortyolt a sörből. – Miféle bajba keveredett? – Azt szeretném, ha ő mondaná el, és fontos, hogy meghallgassa. Végighallgassa. Számítok magára, kapitány. – Nem idevalósi, és nem is onnan jött, ahonnan te. – Nem, de most Bickford az otthona, és mindketten azt akarjuk, hogy ez így is maradjon. Hallották, hogy nyílik és csukódik a kapu. Huck felkapta a fejét, nem a hangra, Anson tudta, hanem a szagra. A kapitány felvonta a szemöldökét, amikor meglátta Abigailt Berttel. – Ez aztán a hatalmas, jóképű bestia! – Nagyon jól nevelt – biztosította a lány. – Ami – mondta, amikor Huck kicsit remegve odasétált, hogy megszaglássza az új jövevényt. – Ami. Jouer.

384

A két kutya farkcsóválva szaglászta egymást, aztán Huck a kerítéshez ballagott, és felemelte a hátsó lábát. Bert követte a példáját, majd birkózni kezdtek. – Úgy látszik, maradt még egy kis élet Huckban – jegyezte meg Anson, aztán az egyik székre mutatva Abigail felé nyújtotta a limonádét. – Brooks mondta, hogy valami mesélnivalója van, Abigail. – Igen. Azzal kell kezdenem, hogy valójában nem Abigail Lowerynek hívnak. Elizabeth Fitch a nevem. Tizenhat éves voltam, amikor szemtanúja lettem, ahogy egy Jakov Korotkij nevű férfi, aki a Volkovék vezette bűnszövetkezet egyik alvezére megölte az unokatestvérét, Alexi Gurevicset és a barátnőmet, Julie Masterst. Anson hátradőlt, aztán egy perc múlva Brooksra nézett. – Mondtad, hogy sok minden. Az acélos tekintet visszafordult Abigailre. – Meséljen el mindent!

385

25 Abigail nem tudta, Anson hitt-e neki. A férfi arcáról semmit sem lehetett leolvasni, sem meglepetést, sem kételyt, sem megértést. Brookshoz hasonlóan ő is félbeszakította néhányszor kérdésekkel, aztán csak bólintott, így a lány folytathatta az elbeszélést. Mielőtt befejezte volna, a kutyák visszajöttek egy kis simogatásra, aztán a játéktól fáradtan elnyúltak a földön, mire Abigail elhallgatott. – Egy-két dologra emlékszem abból, amit mesélt – kezdte Anson. – Nagy szenzáció volt abban az időben, különösen az igazságszolgáltatás berkein belül. Két szövetségi marsallt megöltek, egy megsebesült, és a maffiával kapcsolatba hozható kettős gyilkosság szemtanúja eltűnt. Néhány hétig szinte csak a maga arcát és nevét lehetett látni a médiában, és számtalan intézményközi feljegyzést kaptunk. – Igen, tudom. – Valamint egy kiemelt körözés a helyszínről való szökés miatt. Keresik magát, mert ki akarják hallgatni a két ügynök halála és a védett házban történt robbanás ügyében. Abigail olyan szorosan kulcsolta egymásba az ujjait az ölében, hogy az már fájt. – Az irodák közti kommunikáció arra utal, hogy Keegan és Cosgrove minden szavát elhitték. Az, hogy kihallgatásra keresnek csak ürügy, hogy megvádolhassanak gyilkosságért, vagy gyilkosságban való bűnrészességért. – Hogyan lehetséges, hogy ennyire járatos az irodák közti kommunikációban? Brooks szó nélkül előrehajolt, kibontotta a lány ujjait, és megfogta a kezét.

– Számítógépes szakember vagyok, és a biztonságtechnikára specializálódtam. Ugyanakkor hacker is vagyok. – És azt mondja, képes bejutni a Szövetségi Marsallszolgálat és az FBI bizalmas fájljaiba? – Igen. Nagyon jól képzett vagyok, és számomra ez a kérdés elsőbbséget élvezett. Keegan és Cosgrove a vallomásában azt állította, hogy bementek a házba, Terryre a konyha padlóján találtak rá, és nem volt nála a fegyvere. Éppen jelenteni akarták az esetet, amikor egy ismeretlen személy rájuk lőtt, és megsebesítette Cosgrove-ot. Keegan viszonozta a tüzet, de ekkor kialudt a villany. Keegan ki tudta menekíteni Cosgrove-ot, és jelentette a történteket. De mielőtt visszamehetett volna Terryért, értem vagy Johnért, a ház felrobbant. A vallomásában még az is szerepelt, hogy látni vélte, amint valaki elmenekül. – Igen, amennyire emlékszem rá, remekül összefoglalta – helyeselt Anson. – Az egyik elterjedt elmélet szerint pánikba estem, vagy talán unalomból kapcsolatba léptem Volkovékkal, hogy egyezséget kössek velük. Ők megtalálták a védett házat, én harcba keveredtem Terryvel, miközben megpróbáltam kijutni. Vagy én, vagy egy ismeretlen személy, aki a Volkovokhoz tartozik lelőtte Johnt, rálőtt Keeganre és Cosgrove-ra, én pedig vagy elmenekültem a kavarodásban, vagy magukkal vittek. A merénylők felrobbantották a házat, hogy eltöröljék a nyomokat, de az is lehet, hogy én voltam a tettes. – Egy tizenhat éves lány, aki gyorsabb, mint két marsall és felrobbant egy házat. – Brooks megcsóválta a fejét. – Én nem venném be. – Egy rendkívül intelligens lány, akit személyesen a marsallok egyike tanított meg a fegyverhasználatra, aki ötezer dollárt kért és kapott a vagyonából, aki igazolványt hamisított, és amíg az igazságszolgáltatás malmai lassan őröltek, azzal töltötte a nyarat, hogy oda-vissza átgondolta, mi lesz majd azután, hogy megtette a tanúvallomását. – A helyzet logikája elég egyértelmű volt Abigail számára. – Teljesen érthető, ha azt hiszik, hogy az a lány összeroppant, és megpróbált kimenekülni a helyzetből. 387

– Érhető – helyeselt Anson –, amikor nincs semmi, ami ellentmondana a vallomásoknak, mint például egy ellentétes vallomás egy szemtanútól. – Nem hiszem, hogy az elmélet, miszerint megöltem Terryt és Johnt, vagy legalábbis részem van a meggyilkolásukban, megállná a helyét – mondta Abigail. – De biztos vagyok benne, ha bevinnének, ez nem számítana, mert huszonnégy órán belül halott lennék. Talán öngyilkosságnak álcáznák, de én a közvetlen gyilkosságra szavaznék. – Nagyon nyugodtan beszél róla – jegyezte meg Anson. – Volt rá néhány évem, hogy mérlegeljem, mit tennének velem, ha a kezükbe kerülnék. – És miért pont most jelentkezett? Abigail Brooksra nézett. – Ha most nem teszem, semmi sem változik. Pedig már így is sok minden más. Brooks arra kért, hogy bízzam benne, és ennek kapcsán bízzak magában is. Megpróbálom. – Abigail információkkal lát el névtelenül egy chicagói FBIügynököt Volkovék bűnszervezetének működéséről. – És ezt azért tudja megtenni, mert betört a maffia elektronikus hálózatába? – Anson arcát felfújva hátradőlt. – Pokoli jó hacker lehet! – Igen, az vagyok. A bűnszövetkezet erősen számítógépközpontú, és meg vannak győződve róla, hogy biztonságos és jól védett a rendszerük. Remek szakembereik vannak – tette hozzá. – Én azonban jobb vagyok. Az is segíti a munkám, hogy Ilja meglehetősen gondatlan ezen a területen. Szerintem ez egyfajta önteltségből fakad. Mind az üzleti, mind a magán-levelezésében rendszeresen e-maileket és telefonüzeneteket használ. – Több letartóztatás is történt Abigail adatai alapján, kapitány – mondta Brooks. – Ki az FBI-kapcsolata? Abigail Brooksra nézett, a férfi bólintott. – Elyse Garrison különleges ügynök. – És miért nem hozzá fordult a sztorijával? – Ha kiszivárog, és biztosan tudom, hogy legalább Volkovéknak legalább egy embere van a chicagói rendőrségnél, akkor elkaphatják, 388

megkínozhatják, megölhetik. Vagy csak simán megölhetik. De arra is felhasználhatják, hogy előcsalogassanak a rejtekhelyemről. Eddig nem tudták hozzám kötni a kapcsolatot. Ha egyszer sikerül, Garrison ügynök élete, és az enyém is komoly veszélybe kerül. – Azt szeretné, ha valaki kapcsolatot teremtene maga helyett. Valaki, aki semmilyen módon nem kapcsolható Elizabeth Fitchhez. – Valaki – folytatta Brooks –, akinek kiváló szolgálati minősítése és múltja van az igazságszolgáltatásban. Valaki, aki megfelelő pozícióval, hatalommal és jó hírnévvel rendelkezik, és akinek ez a Garrison valószínűleg hajlandó hinni. – Tegyük fel, hogy beleegyezem, elmegyek Chicagóba, és kapcsolatot teremtek ezzel az ügynökkel. Mi következik utána? – Azzal ajtót nyit nekünk, hogy megszervezzünk egy találkozót közte és Abigail között, egy általunk kiválasztott helyen. – Továbbra is figyelemmel kísérném a rendőrségi csatornákat, hogy tudjam, ha csapdába akarnak csalni, vagy, hogy tudjak róla, ha bárki, aki szerintem kapcsolatban áll Volkovékkal, tudomást szerez a kapcsolatfelvételről. – Rengeteg szabályt áthág ezzel. – Rideg, kemény tekintetet vetett Brooksra. – Mind a ketten. – Árulja el nekem, kapitány, mi a véleménye Abigail túlélési esélyeiről, ha nyíltan odamegy tanúskodni Volkovék ellen, amikor a hely tele van az ő tégláikkal? – Hiszek a rendszerben, Brooks. Hiszem, hogy meg tudják védeni. De nem hibáztatom Abigailt, amiért nem hisz benne. Ha valaki olyanról lenne szó, akit szeretek, talán én sem bíznék benne. Nagyot sóhajtott. A csendes udvarban hallatszott a kutyák halk horkolása, a kis kerti szökőkút csobogása, és Abigail azon csodálkozott, hogy pattanásig feszült idegeinek tánca hogy nem kopog hangosan, mint fürge női cipősarok az utca kövezetén. – Lehetséges, hogy a módszeretekkel kifüstöljük Keegant, Cosgrove-ot és a hozzájuk hasonlókat – kezdte Anson. – Talán néhány kulcsfontosságú ember letartóztatásával komoly léket ütünk Volkovék szervezetén. És aztán hogyan tovább? Hajlandó vagy 389

bekerülni a tanúvédelmi programba? – kérdezte Brookst. – Feladni mindazt, amit szeretsz? – Igen. – Nem – mondta azonna! Abigail. – Szó sem lehet róla. Nem egyeztem volna bele, hogy idejövök, ha azt hiszem, ez lesz az eredménye. Elizabeth Fitch találkozni fog Garrison különleges ügynökkel. Tanúskodni fog. Csak három ember tudja, hogy Elizabeth Fitch és Abigail Lowery ugyanaz a személy, és ennek így is kell maradnia. Ha bárki bármilyen kapcsolatot von közéjük, azonnal eltűnök. Meg tudom tenni. – Abigail! – Nem – ismételte Abigail halkan, de határozottan. – Helyesen kell cselekedned, és meg kell védened. Mind a kettőt meg tudod csinálni. Hiszek benned, hiszem, hogy meg tudod csinálni. De neked is hinned kell bennem. A tanúvallomás kedvéért újra Elizabeth leszek, de aztán Elizabeth eltűnik. Elizabeth eltűnik, és Abigail élheti az életét. Tudom, hogyan lehet egyszer s mindenkorra tönkretenni a Volkovokat. Nem pisztolyokkal, késekkel vagy vérontással, hanem billentyűzettel. – Számítógép segítségével akarja tönkretenni a Volkovokat? – kérdezte Anson, tekintete találkozott a lány nyugodt tekintetével. – Pontosan. Ha meg tudom csinálni, amit elméletben már elképzeltem, és a hatóságok meghallgatnak, és időben lépnek, akkor véget vethetünk, ennek az egésznek. A kezébe teszem az életemet, Anson kapitány, mert Brooks feltétel nélkül hisz magában és tiszteli magát. – Menjünk be és igyunk egy kávét – mondta Anson egy perc hallgatás után –, és beszéljük meg, hogy képzelte. Abigail ragaszkodott hozzá, hogy ő vezessen visszafelé. Brooks alig aludt valamennyit az elmúlt harminchat órában, és hat órán belül újra szolgálatba kell lépnie. Így aztán Brooks hátradöntötte az ülést, és aludt egy keveset az úton. Abigailnek közben volt ideje újra átgondolni a dolgot.

390

Joseph Anson Chicagóba megy, hogy kapcsolatot teremtsen. Nem használja, és nem is fedi fel Abigail Lowery nevét. Csak annyit fog Garrisonnak mondani, hogy Elizabeth Fitch jelentkezett nála, elmondta a történetét, és megadta Garrison ügynök nevét. Felsorolja azokat az adatokat, amelyeket Abigail korábban kiszivárogtatott az ügynöknek. Ha Garrison a szokásos mintát követi, akkor csak a közvetlen felettesének jelenti az ügyet, és azzal mozgásba lendülnek a fogaskerekek. Annyi minden sülhet el rosszul. De ha minden jól megy... Ahhoz a férfihoz tartozhat, aki most itt alszik mellette. Megtanulhatja, mit csinál az ember egy kerti grillpartin. Abigail lehet, így minden, ami attól a pillanattól történik, valódi lesz. Végre leül a tanúk padjára a tárgyalóteremben, és szembenéz Korotkijjal, Iljával, Szergej Volkovval, és kimondja az igazságot. Mint Elizabeth. Nem, inkább, mint Liz, gondolta. Legalábbis gondolatban Lizként fog beszélni Julie-ért, Johnért és Terryért. És mindent fel fog használni, amit az elmúlt tizenkét évben megtudott, hogy lenyúzza a bőrt és húst a Volkov-féle bűnszervezet csontjairól. Brooks megmozdult, amikor Abigail befordult a ház elé. – Gondolkodtam – mondta. – Azt hittem, aludtál. – Egy kicsit ezt is, azt is. – Egyenesbe állította az ülést és megdörzsölte az arcát. – Szóval arra gondoltam, hogy megkérhetnél, költözzem ide hozzád. Gyakorlatilag már úgyis itt élek – tette hozzá, amikor a lány nem szólt semmit. – De esetleg hivatalossá tehetnéd. – Azért akarsz ideköltözni, hogy megvédj? – Ez lenne az egyik előnye. További bónuszt jelentene még, hogy kéznél lenne a holmim, némi hely a fiókokban és a ruhásszekrényben, valamint a korlátlan szex. Ezek mind pluszt jelentenének, de a fő oka, amiért szeretnék itt lakni az, hogy szeretlek és veled akarok lenni. 391

Abigail némán ült egy percig a házat figyelve. Az ő háza, gondolta. A ház, a kert, a melegház, a kis patak, az erdő. Rászokott, hogy úgy gondoljon rá, mint a sajátjára, a tulajdonára. Életében először gondolt egy helyre úgy, mint az otthonára. Az ő otthonára. – Ha beköltözöl, szükséged lesz a biztonsági kódokra és a kulcsokra. – Az biztos, hogy jól jönnének. – Szeretném átgondolni, ha nem gond. – Persze. Az egyetlen, könnyedén odavetett szó, olyan könnyedén, ahogy kiszállt a kocsiból, és kiengedte a kutyát, mutatta, milyen biztos benne, le tudja győzni Abigail minden ellenérvét, és eléri, amit akar. Bosszankodnia kellene, gondolta Abigail. Sértőnek kellene találnia a férfi arroganciáját. De sem bosszankodást, sem sértettséget nem érzett. Egyszerűen csak arra emlékeztette őt, ki is a férfi neki. Az övék, próbálgatta a szót, és megengedte magának, hogy eltűnődjön rajta egy darabig, míg arra vártak, hogy Bert könnyítsen magán az autózás után. Az övék a szép, csillagfényes éjszakában, az illatozó világokkal, a halkan csobogó patakkal, a levelek közt suttogó szellővel. Az ő házuk, kertjük, melegházuk, patakjuk és erdejük. Az övé biztonságosabb volt. Csendesebb. Az övék. Kompromisszumokkal és kérdésekkel teli szó. És ígéretekkel teli. Kinyitotta a bejárati ajtót, alaphelyzetbe állította a riasztót. – Szeretnél összeköltözni velem? – Nos, ez egy nagy lépés. Alaposan át kell gondolnom. – De hisz épp az imént mondtad... – Megfordult, és szembetalálta magát a férfi vigyorával. Válaszul az ő ajka is mosolyra húzódott, miközben elfordult, hogy bezárkózzon. – Csak ugrattál. – Most megfogtál. – Brooks a lány vállára tette a kezét, és ismét maga felé fordította. – De tisztában vagyok vele, hogy számodra ez tényleg nagy lépés. – Számodra ez sokkal természetesebb folyamat, mert hagyományos, teljes családban nőttél fel. 392

– Ha ezt az anyám hallaná, nagyon bosszantaná, hogy hagyományosnak tituláltad. – Brooks átkarolta Abigail vállát, és az emelet felé indult vele. – Ez maradjon köztünk. – Sosem gondoltam rá, hogy megosszam valakivel az otthonom. Még csak most kezdek abban hinni, hogy itt maradhatok, hogy valóban otthonra leltem itt. – Hidd csak nyugodtan el, és ne add fel ezt a hitet. Nincs értelme negatív gondolatokat küldeni a világegyetembe. – A pozitív vagy negatív gondolatok nem befolyásolják az eseményeket. – Honnan tudod? – rángatta meg játékosan Brooks a lány egyik tincsét. – Nem tudhatod, mit gondolnak, vagy mire vágynak mások, amíg el nem mondják neked. És mi lesz a hit hegyeket mozgat dologgal? – Még sohasem láttam hegyet elmozdulni, különösen nem a hit által. – Mindent szó szerint vesz itt valaki. És mi van a vulkánokkal? A láva mozog, mégpedig a hegyből. – Nevetséges úgy beállítani a földkéregben keletkezett hasadékokat, a tektonikus lemezek divergens és konvergens mozgását, a lávakitörést, a gázok és hamu feltörését ezeken a hasadékokon, mintha a hit... vagy a hit hiánya okozta volna. – Ezt tettem volna? Nem is tudom, mi ütött belém. – Látta, hogy a lány a szemét forgatja, ahogy a fürdőszoba felé indul. – Hatodikban csináltam egy tűzhányót természetismeretre. Nagyon király volt. Abigail most először nem csukta be az ajtót, hanem tovább beszélt hozzá, miközben a lefekvéshez készült. – Nagyon jó feladat egy hatodikos számára. – Plusz király. – Brooks utánaballagott, levette a polcról a fogkeféjét, miközben a lány az arcát mosta. – Az ördög fingja címet akartam adni neki, de az apám meggyőzött, hogy roppant negatívan hatna az osztályzatomra. – Okos. – A fejemben akkor is úgy hívtam, így sokkal emlékezetesebb maradt, ahogy a szódabikarbónából, piros ételszínezékből és ecetből 393

kutyult láva kibugyogott a csirizre, amivel betapasztottam az üveget. Fogadni mernék, hogy nagyon menő voltál természetismeretből. – Jó voltam. – Furcsa, mégis érdekes volt a férfival osztozni a fürdőszobán, a mosdókagylón. – Víz alatti vulkánt építettem egymáshoz közelítő tektonikus lemezekre, hogy bemutassam, hogyan alakul ki egy sziget. Brooks leengedte a fogkeféjét, és összehúzott szemmel nézett rá a tükörből. – Víz alatti vulkánt? – Igen. A forró víz feltör, és a hideg víz színén úszik. A terrakotta modellel... – Terrakotta? – Igen, és a távirányított tektonikus lemezekkel nagyon kielégítő kitörést sikerült előidéznem. – Hány éves voltál? – Kilenc. – Stréber. – Szerettem jól teljesíteni az iskolában. Azért beszélsz a természetismert-projektekről, hogy ellazuljak és jobban aludjak. – Nekem be szokott válni. Később, amikor a férfi mellett feküdt az ágyban, és félig-meddig már elszunyókált, rájött, hogy neki is működik. Brooks első hivatalos teendője másnap reggel az volt, hogy letartóztassa Roland Babbettet. Nagy elégedettséggel töltötte el, hogy reggel hétkor kopogtatott Babbett ajtaján. S még nagyobb elégedettséget érzett, amikor az álmos szemű, gyűrt arcú férfi ajtót nyitott. – Roland Babbett? – Igen. Valami gond van? – Magának feltétlen. Gleason rendőrfőnök vagyok a bickfordi városi rendőrségtől, ő pedig a helyettesem, Boyd Fitzwater. Letartóztatási parancsom van maga ellen. – Hogy micsoda?

394

– Valamint arra is, hogy átkutassam a szobáját, a holmiját és az autóját. Öltözzön fel, mert velünk kell jönnie. – Mi ez az egész? Letartóztat? Ez őrültség! – Nem, figyelembe véve, hogy betörőszerszámok vannak a tulajdonában, és ezeket arra használta ma hajnalban, kettő óra tizenötkor, hogy illegálisan behatoljon a luxuslakosztályba, amely le van zárva, s ez világosan ki is van táblázva. Roland szeme ekkor már nem volt annyira álmos. Hosszasan tanulmányozta Brooks arcát. – Telefonálni akarok. – Semmi gond. Megkapja a hívását bent az őrsön. Lehetősége van felöltözni, vagy bevihetjük a szálloda köntösében. Nagyon szép köntös. – Szeretnék felöltözni. – Rendben. Boyd, olvasd fel Mr. Babbettnek a jogait, amíg magára vesz valami nadrágot. – Brooks feltartotta a házkutatási parancsot, mielőtt szétnézett volna a szobában. – Szép a kilátás. Mr. Conroy igazán jól vezeti a szállodát. Az étteremben vacsorázott? – Szobaszerviz. – Roland nadrágot, pólót húzott – Steaket kértem. – Milyen volt? – Véres és fmom. – Igen, nagyon jól főznek. – Brooks kinyitotta a tengerészkék hátizsákot, átvizsgálta, az álkulcskészletet beletette egy bizonyítékok őrzésére szolgáló zacskóba. – Látogatóba jött? Roland a körülmények dacára horkantva felnevetett. – Mindenki ezt kérdezi. Mostanra már tudja, hogy dolgozni jöttem. – A Little Rock-i Stuben-Pryce-tól – mondta kedves, könnyed hangon Brooks, miközben bezacskózta a minifelvevőt. – Én is dolgoztam Little Rockban, de ezt már bizonyára tudja. Flancos cég, flancos árakkal, Mr. Babbett. – Jó munkát végzünk. – Nem kétlem – mosolygott rá barátságosan a férfira. – Nagy kár, hogy az ügyfelek terén nem válogatósabbak. – Nem az én dolgom. Nem bánná, ha fogat mosnék és könnyítenék magamon? 395

– Azt bánnám, ha nem tenné. Brooks folytatta a szoba átkutatását, míg Boyd a nyitott fürdőszobaajtóban állt. – Csendes város vagyunk – mondta Brooks társalgási stílusban. – Persze hébe-hóba felforrósodik a helyzet, különösen az évnek ebben a szakaszában meg a nyár során. Rengeteg turista, rengeteg egymással ellentmondó személyiség, hogy így fogalmazzak, felforr az agyvizük ebben a hőségben. De nem gyakran futunk össze flancos, városi magánnyomozókkal, akik egyenesen a környék kiemelt szállodájában törnek fel egy lezárt szobát. – Ezért szét is fogják rúgni a seggemet – köpte Roland a fogkrémet a mosdóba. – Elvesztem a bónuszomat. Azt reméltem, lehozhatom ide az asszonyt egy gyerekmentes hétvégére, miután megszületik a baba. – Mikorra van kiírva? – Augusztus tizenötödikére. – Az október nagyon kellemes időszak Ozarksban – jegyezte meg Brooks, ahogy Roland előjött a fürdőszobából. – Szívesen látjuk, ha visszatér. Boyd, fejezd be a házkutatást. Én beviszem Mr. Babbettet. – Nem bilincsel meg? Brooks ugyanazzal a barátságos mosollyal nézett rá, mint korábban. – Szeretné, ha megtenném? – Nem. Hálásan köszönöm. – Nem gondolnám, hogy meg akar szökni, de ha mégis... Hová menne? Roland nem szökött meg. Még ha lett is volna hová futnia, neki annyi, az álcájának lőttek, a munkájának vége. Az őrsön Brooks megkínálta egy csésze viszonylag iható kávéval, kapott egy telefont és néhány percet egyedül... az íróasztalnál, nem egy cellában. Miután a telefont elintézte, Roland borongva ült a széken. – Befejezte? – érdeklődött Brooks. – Igen, be.

396

– Mi lenne, ha elbeszélgetnénk az irodámban? Jeff – szólt oda a részidős segítőjének. – Ne zavarj, és ne kapcsolj be hívást, csak ha fontos. – Igenis, uram! – Foglaljon helyet. – Brooks becsukta az iroda ajtaját, az íróasztalához sétált, nekitámaszkodott. – Nos, kertelés nélkül megmondom, ugyancsak benne van a szmötyiben, Roland. – Az ügyvédem már úton van. – Flancos ügyvéd a flancos cégtől, gondolom. De akkor is van ez a betörés, behatolás dolog. Egy kamera felvette a folyosón, egy másik az ajtónál, aztán más kamerák, ahogy odabent szimatol a lakosztályban. Lefoglaltuk az álkulcsait. – Mintha együtt érezne vele, Brooks nagyot sóhajtott, a fejét csóválta. – Még egy flancos ügyvédnek is alapos fejtörést fog okozni, mire ebből kivakarja, nem gondolja? Talán börtönbe is kerül, folt esik az engedélyén. Utálnám, ha a feleségének a börtönben kellene meglátogatnia az ő állapotában. – Börtönbe talán nem kell mennem, de az engedélyem... A pokolba! – Roland a szemére nyomta az ujját. – Talán nem lesz nagy baj. Ez az első folt a kartonomon. Brooks látványosan felhúzta a vállát, aztán hagyta leesni. – Talán. – Általában nem vagyok ilyen felületes. Azt hittem, hogy a szellőzőberendezés része. Nem vettem észre a kamerákat. – Ne legyen túl kemény magához. Nem is voltak ott, amíg meg nem jelent Abigail birtokán. – Aha. – A két férfi tekintete teljes egyetértésben találkozott. – Halálra ijesztett az a lány, a kutyája meg a pisztolya. – Maga is megijesztette őt. Még mindig igazi városi lány – hazudta Brooks vidáman. – Teljesen egyedül odakint, sehol egy szomszéd a közelben. Ha hozzávesszük, hogy mivel keresi a kenyérrevalót. Biztos vagyok benne, hogy mostanra már kiderítette. Biztonsági rendszerekkel dolgozni, folyton azt kutatni, hogyan tudják az emberek megkerülni, és neki is azt tenni? Egy kicsit ideges. – Annak kell lennie, ha már az erdőbe is kamerákat telepít. 397

– Ó, mindig kísérletezik, programokat futtat meg szimulációkat, ahogy ő nevezi. Történetesen maga is egy ilyenbe botlott bele. Sikerült annyira felzaklatnia, hogy utána bezárkózott a házba, és elő se jött, amíg haza nem értem. Tudja, arra az esetre, ha mégsem eltévedt fotós lenne, hanem mondjuk a baltás gyilkos. – Nem tűnt túl zaklatottnak – morogta Roland. – Nos, Abigail nagyon jól tud uralkodni magán mások előtt, és a kutya is segít megtartani a magabiztosságát. Mesélt nekem magáról, én pedig kíváncsi lettem. Az igazi nevét adta meg neki. – A személyim ott volt a hátizsákban. Pisztolya volt. Nem akartam hazugsággal felidegesíteni, ha esetleg átnézné a táskámat. Arra nem számítottam, hogy ő vagy maga ellenőrizni fogja, ki vagyok. – Zsaruk. Természetünknél fogva gyanakvók és cinikusak vagyunk. Szóval, Roland, a következőképpen áll a helyzet. Tudom, hogy ki bízta meg a flancos cég magánnyomozóját azzal, hogy körülszimatoljon Abigail, Conroyék és a szálloda körül, meg persze körülöttem. – Az ügyvédem jelenléte nélkül sem megerősíteni, sem tagadni nem tudom. – Nem is kérem rá. Csak mondom. Lincoln Blake gyakorlatilag szinte bármit megtenne, hogy kihúzza a seggfej fiát a bajból, beleértve azt is, hogy felbérel valakit, aki hamis bizonyítékokat helyez el a helyszínen, hamis tanúvallomást tesz. Roland, aki görnyedten kókadozott a széken, most kihúzta magát. – Figyeljen! Én nem vagyok kapható ilyesmire, senki kedvéért, semmi pénzért. A cégem sem. Nem lenne ilyen jó hírnevünk, ha másként lenne. – Nem hivatalosan azt mondom, hiszek magának. De hivatalosan? – Brooks nemtörődöm módon vállat vont. – Talán valami egyezségre van kilátás? – Talán. Russ Conroy a legrégibb és legközelebbi barátom. A szülei mintha a családomhoz tartoznának, és az anyja összetört és zokogott, amikor meglátta, mit művelt az a szarházi a barátaival abban a lakosztályban. Most már sokkal jobban fest, de... Brooks elővett egy aktát, és Roland kezébe nyomta. 398

– Ezeket közvetlen azután fotóztuk, hogy Justin Blake és az idióta barátai elintézték a helyet. – Jézusom! – motyogta Roland a fényképeket nézegetve. – Ezt a fajta kárt nem nevezném gondatlanságnak, ostobaságnak vagy gyerekesnek. Ez szándékos és rosszakaratú. Pontosan olyan, mint Justin Blake. Brooks az aktáért nyúlt. – És amikor az a senkiházi óvadék ellenében szabadlábra került, odajött a házhoz, ahol a szerelmemmel lakom. Állig felfegyverezve, az éjszaka közepén. Elég ostoba volt ahhoz, hogy rám támadjon azzal a késsel, amit azért hozott, hogy kiszúrja a kocsim kerekeit. Felzaklatta a kedvesemet, és ez, Roland, engem is felzaklat. Bizonyára jobban megérti, miért reagált úgy ahogy, amikor maga a ház környékén túrázott. – Igen, talán. Persze. – Justin több mint százezer dolláros kárt okozott abban a lakosztályban, kiszúrta a kerekem, és engem is megpróbált leszúrni, ráadásul megijesztette a kedvesemet. Ez már túlmegy azon a határon, hogy mennyit kellemetlenkedett, amióta csak átvettem ezt az állást. Ezúttal megfizet azért, amit tett, Roland. Az lesz életem egyik fő feladata, hogy gondoskodjam róla. Megérdemelte, és ha csak egy hangyabokányit is törődnék vele, márpedig törődöm, azt mondanám, hogy szüksége is van rá. Valami nem stimmel annál a srácnál, valami, amit mindketten láttunk már másokban, akik gyilkosként vagy holtan végezték. – Szeretnék mondani valamit nem hivatalosan. – Rendben, csak kettőnk közt. – Nem szeretek Blake-nek dolgozni. Mocskos gazember. Minden egyes szóval egyetértek, amit a fiáról mondott. Lenyelem a békát, ha kell, de utálnám, ha ennek a két faroknak az érdekében kellene lenyelnem. – Nem tudom érte hibáztatni. Szóval a következő az ajánlatom, mielőtt az ügyvédje ideér. Menjen el, Roland. És most nem csak arra gondolok, hogy hagyja itt a várost, bár mint mondtam, szívesen látjuk a feleségével együtt, ha visszajön látogatóba. Úgy értem, menjen el, és hagyja az ügyet. Felzaklatja a barátaimat, felzaklatja a 399

kedvesemet. Ráadásul csak az idejét vesztegeti, mert Justin Blake ezt már nem fogja megúszni. Senkit nem kárhoztatok azért, mert a munkáját végzi, amivel megbízták, már úgy értem, hogy a törvény keretein belül. De ez nagyon keményen visszaüthet magára, sőt el tudom intézni, hogy a cégére is jusson valamennyi a szmötyiből. Talán ez nem sok, de nem tudom, mennyire szeretnének negatív publicitást kapni. – Jelentést kell tennem. – Nyugodtan tegye meg. Nem talált semmit Abigailről, rólam, a Conroyokról, mert nincs is mit találni. De ha továbbra is piszkál minket, arról tudni fogok, és akkor más lesz a helyzet. Elég sokra jutott ahhoz, hogy tudja, Abigail szakterülete az informatika. – Mintha valami burkolt fenyegetést éreznék itt. – Szó sincs semmiféle burkolt fenyegetésről. Nyíltan beszélek magával, és csak a tényeket sorolom, ahogy én látom. El tudok tekinteni a vádemeléstől. Tiszta marad a kartonja, benyújtja a jelentését, és hazamegy a feleségéhez. Az ügyvédje sem tudna ennél jobb egyezséget összehozni. – És mindezt miért? – Már elmondtam az okokat, és még valamiért. Nem szívesen csuknám le, Roland, ez egy újabb tény. Talán, ha más embernek bizonyul, ha azt hinném, az a fajta, aki szeret az ilyen Blake-féléknek dolgozni, és többre is hajlandó, mint behatolni egy magánterületre vagy egy szállodai szobába egy kicsit körülszimatolni, már egy cellában ülne, és minden elkövetnék, hogy ott is maradjon. – Szeretném felhívni a főnökömet, hogy tájékoztassam a helyzetről. – Csak rajta – lökte el magát Brooks az íróasztaltól. – Találkoztam az édesanyjával. Brooks erre visszadőlt az asztalhoz. – Valóban? – Elsétáltam arra, tudja, hogy ráérezzek a helyi hangulatra. Csodálatos az a ház. – Mi is nagyon kedveljük. Rajta, telefonáljon – mondta Brooks, és kisétált az irodából. 400

26 Abigail minden mást félrerakott, és teljes figyelmét a vírus kifejlesztésére összpontosította. Számtalan kísérletet végzett a már megkonstruált féreggel, de a kapott eredmények nem voltak kielégítőek. A féreg komoly károkat tudott okozni a Volkov-hálózat feltörésével, de a nyomában terjedő vírust még mindig túlságosan könnyen el lehetett pusztítani. Ha azt akarta, hogy elvégezze a kívánt munkát, gyorsítania kellett a futását, kiegészíteni, miközben arra is vigyázni, hogy észrevétlen maradjon. Eddig mindig egyfajta hobbinak tekintette ezt a munkát, amelyre úgy gondolt, hogy egy napon majd pénzt hoz neki. Most küldetéssé lett. Ha lenne ideje, hogy több eszközt építsen be, vagy megengedhetné azt a luxust, hogy felbéreljen egy-két ügyes informatikust... De nem tehette, szóval felesleges volt ezen spekulálnia. Ez a munka egyedül rá várt. Akárhogy is, az idők során saját programnyelvet alakított ki – az egyik legjobb módszer, hogy akadályozza a fájljaiba betörni próbáló hackereket, tehát ha fel is vehetne valakit, előbb meg kellene tanítania neki a nyelvet, a technikát. Gyorsabb és főleg hatékonyabb, ha maga dolgozik. Lefuttatta a következő tesztet, figyelte a képernyőn átsuhanó programsorokat, és arra gondolt: nem, nem, még mindig nem. Még mindig túl esetlen, nehezen kommunikálnak a részfolyamatok, és nagyon hosszú a lefutási idő.

Hátradőlt a széken. Haját felcsavarta a nyakából, és egy ceruzával rögzítette. Miközben a képernyőt tanulmányozta, jeges zöld teát ivott, hogy tisztábban tudjon gondolkodni. Úgy tűnt, a tea, a két jógaszünet, amit beiktatott, és az abszolút csend nem segítenek. Amikor jelzett a riasztó, és Bert is azonnal éber lett, Abigail a monitorra nézett. Nem várta, hogy Brooks ilyen korán hazajön, gondolta, amikor felismerte a járőrkocsit, aztán az órára nézett. Végigdolgozta a délelőttöt és még a délután jó részét is. Hat óra, gondolta, és semmi említésre méltó eredmény. Talán a feladat mégis meghaladja a képességeit. Kelt volna fel, hogy beengedje a férfit, amikor eszébe jutott, hogy odaadta neki a biztonsági kódokat és a kulcsot is. Kelletlen lépés volt, ismerte el, de megvan az az előnye, hogy most nem kell abbahagynia a munkát hogy, beengedje Brookst. De akkor is, most lesz még valaki a házban rajta kívül. Hogyan koncentráljon valamire, ami ennyire komplex, ennyire kényes, ha nincs egyedül? Ami szét is tépte a tudomány jelenlegi állása szerinti legfejlettebb labor és a jól képzett technikuscsapat álomképét. De ez amúgy is csak fantáziálás volt, mivel mindig is egyedül dolgozott, egészen addig, míg... – Szia! – sétált be Brooks, és egy táskát tett a pultra. – Hogy megy? – Nem olyan jól, mint szeretném. Másik szekvenciát kell kipróbálnom, és újra tesztelnem. – Mennyit dolgoztál rajta? – Az nem számít, hogy mennyit. Még nincs kész. – Rendben, elpakolok, és máris eltűnök innen. Áthoztam egy-két holmimat, azzal elbíbelődöm odafent. Ha nem készülsz el akkorra, amikorra én, majd elfoglalom magam valamivel. Abigail mindössze egy „mmm”-mel válaszolt. Próbált nem megfeszülni a hűtőszekrény hangjai, a konyhaszekrény nyitódása, záródása hallatán. Amikor végre újra csend lett, mély lélegzetet vett, és újra belevetette magát a munkába. 402

Meg is feledkezett róla, hogy a férfi ott van. A következő két órában teljesen elveszett a kódokban és szekvenciákban. Amikor végül fejfájása és égő szeme megállásra kényszerítette, felállt, hogy gyógyszer és valami folyadék után nézzen. És akkor eszébe jutott Brooks. Felment az emeletre. A néma csendből arra következtetett, hogy a férfi biztos szunyókál, de nem találta a hálószobában. Kíváncsian nyitotta ki a szekrényajtót. A férfi ruhái ott lógtak az övéi mellett. Ingek, nadrágok. Egy öltöny. Még sohasem látta Brookst öltönyben. Ujját végighúzta a zakó ujján, közben a cipőket, bakancsokat nézte a szekrény aljában. Megosztoznak a szekrényen, gondolta. Mennyivel intimebb és valahogy alapvetőbb, mint az, hogy egy ágyban alszanak. Átvágott a szobán, és kihúzta a komód egyik fiókját. Át akarta rendezni, hogy helyet adjon a férfinak, de megfeledkezett róla, annyira belemerült a munkába. Brooks elintézte maga. Egy-két dolgot majd meg kell változtatnia, de ez igazán apróság volt. A fiókot betolva hátralépett, és körülnézett a szobában. Vennie kellene egy új öltözőasztalt vagy komódot? Szükségük lesz rá? Brooks itt marad? Szeme sarkából valami mozgást vett észre odakint, és közelebb lépve látta, hogy a férfi a veteményeskertben kapál. Feltöltötte a burgonyát, újabb munka, amelyet Abigail aznap akart megcsinálni. Az izzadtság foltokat hagyott Brooks ingén, nedvesen fénylett a karján, arcát baseballsapka árnyékolta. Abigail beleborzongott az új helyzet izgalmába. A férfi ruhája ott lóg a szekrényben az övé mellett, ő pedig itt áll a hálószobaablaknál, és nézi, ahogy a férfi a kertben dolgozik a fakított farmer kékjére emlékeztető ég alatt. Abigail elfordult az ablaktól, és magát átölelve lerohant a lépcsőn. A konyhában, a hűtőszekrényben megtalálta a férfi által hozott élelmet, és egy tucat citromot, amit ő vett néhány nappal korábban. 403

Abigail friss limonádét készített, két magas pohárba beledobott néhány jégkockát, és ráöntötte a limonádét. A poharakat és a kancsót tálcára tette, és kivitte a verandára. – Túl meleg van a kapáláshoz – szólt oda Brooksnak. – Biztosan megszomjaztál. – Majdnem végeztem. Abigail odasétált hozzá a két pohárral a kezében, amikor végig ért a soron. – Most csináltam. Brooks halántékán patakzott a verejték, miközben egy hajtásra kiitta a pohár felét. – Köszönöm. – Jó sokat dolgoztál. A férfi a kapára támaszkodva végignézett a kerten. – Remélem, én is megkóstolhatom azt a holdbabot, ha beérett. Nagyon szeretem a holdbabot. – Az limabab. – Édesem, most Délen vagy. – Megmozgatta a vállát, majd kiitta a limonádé maradékát. – Azóta nem kertészkedtem, mióta Little Rockba költöztem. Nem is tudatosult bennem, mennyire hiányzik. – Akkor is meleg és fülledt a levegő. – Abigail megérintette a férfi arcát, hogy visszaterelje magára a figyelmét. – Nem voltam túl barátságos, amikor megjöttél. – A munka néha fontosabb. Velem is elő fog fordulni. – Az a gond, hogy elakadtam. Azt hittem, előbbre jutok ma. – Nem segíthetek. A világon semmit sem értek abból, amit csinálsz. Viszont tudok kapálni, és meg tudom sütni a húst is, amit hoztam, szóval nyugodtan dolgozhatnál még, de – tanulmányozta a lány arcát félrehajtott fejjel – azt mondom, itt az ideje a pihenésnek, ráadásul holtbiztos, hogy rám férne egy zuhany. – Tényleg nagyon izzadt vagy – állapította meg Abigail, és elvette a férfitól a kapát, hogy bevigye a kis fészerbe. – Amíg elkészülsz, szedek fel fejes salátát meg egy-két dolgot a salátához. – Arra gondoltam, hogy mi... – Már többet is dolgoztál a kertben, mint amennyi a te dolgod lett volna. 404

– Nem mi a kertben – fogta meg a lány kezét Brooks, és a ház felé húzta –, hanem mi a zuhany alatt. – De nekem igazán... – Be kell állnod velem a zuhany alá. – Megállt, amíg levette a koszos bakancsot és az átizzadt zoknit. – Meséltem már neked arról a tavacskáról, ahová gyakran kijártunk? – Nem. – Nincs messze innen, egy kicsit feljebb a hegyekben. Valójában a folyó kanyarulata, nem igazi medence, de nekünk nagyon megfelelt. Elvette a lánytól a poharat, és a sajátjával együtt a pultra tette, miközben átterelgette Abigailt a konyhán. – A víz kellemesen hűvös. A színe leginkább a dohánybarnára emlékeztet, de tiszta. Russ és én meg néhány barátunk nyaranta, a hosszú, iskolamentes napokon biciklire pattantunk és kikerekeztünk oda, ledobtuk a ruhánkat, és bele a vízbe. Ott, a páfrányos medencénél fürdőztem először meztelenül lánnyal. Azért hívják így a helyiek, mert olyan sűrűn nő a páfrány, mint a nád. Egyszer majd elviszlek oda. – Ez nagyon érdekes, de most... Brooksnak sikerült bekormányoznia Abigailt a hálószobába, és most háttal a fürdőszoba felé szorította. – Most meztelenre kell vetkőznöd, hogy lezuhanyozz velem. Engedd meg, hogy segítsek. – Nagyon elszántnak tűnsz – jegyezte meg Abigail, amikor Brooks lehúzta róla a blúzt. – Ó, az vagyok. De még mennyire, hogy az vagyok. – És már ki is kapcsolta a lány melltartójának kapcsát. – Akkor azt hiszem, nincs értelme vitatkozni. – Nincs bizony. – A lány mögé nyúlva megnyitotta a zuhanyt, aztán kigombolta a nadrággombot. – Akkor kénytelen vagyok együttműködni veled. – Ez az egyetlen értelmes dolog. – Szeretek értelmes dolgokat csinálni – jelentette ki Abigail, és lehúzta a férfiról az inget, majd hagyta leesni a padlóra. – Halleluja! – De megállította, amikor a lány közelebb akart lépni. – Előbb hadd öblítsem le az izzadtságot 405

– Én nem bánom. Alapvető, természetes és... – A férfi nyakára nyomta az ajkát. – Sós. – Megölsz, Abigail, istenemre mondom. Abigail pont ezt akarta, arra vágyott, hogy a férfi is kívánja őt, sóvárogjon, epekedjen és remegjen pont úgy, ahogy ő is. Mélyen beszívta a pézsmapatkányillatot és a fizikai munka jó izzadtságillatát, miközben lehámozta Brooksról a nadrágot, s Brooks is levette az övét. A víz hűvösen ömlött a fejére, végigfolyt a testén. – Ez jó – sóhajtotta. Annyira jó volt, ahogy a férfi szája az ő szájára tapadt, ahogy keze bejárta a testét. Amikor megérezte, milyen mohón vágyik rá Brooks, mennyire kívánja. Elképzelte, ahogy belemerülnek a hűvös, dohánybama vízbe a folyó kanyarulatánál, ahol sűrűn zöldellnek a páfrányok, és a hold fénysugarai a fák lombját simogatják. – Szeretnék elmenni veled a páfrányos medencéhez. – Elmegyünk. – Éjjel, holdfénynél – mondta Abigail, és hátrahajtotta a fejét, ahogy a férfi szája a nyakát kóstolgatta. – Sohasem voltam romantikus, addig nem, amíg meg nem ismertelek. De mióta velem vagy, holdfényt akarok, vadvirágokat és suttogást a sötétben. – Mindent megkapsz tőlem, és még többet. – Brooks hátrasimította a lány nedves haját, és a két tenyerébe fogta az arcát. – És még többet. – Ígéretek, titkok és az a sok-sok dolog, amit sohasem értettem. Veled mindet akarom! Annyira szeretlek! Szeretlek! Ez máris sokkal több, mint amim valaha is volt. – És még többet – ismételte Brooks, és hosszasan csókolta a lányt, miközben a zuhany záporozott rájuk. A holdat is lehozta volna az égről, ha tudja, és tengernyi vadvirágot. Ígéretek. Azokat megadhatja neki. Ígéretet, hogy szeretni fogja, hogy segít neki nyugalmat, biztonságot találni. És ilyen pillanatokat, mint ez a mostani is, amikor kettesben vannak, és egymást kényeztetik, örömet szereznek a másiknak. 406

Kizárják a világot minden bajával, nyomásával, követeléseivel együtt. Abigail megmosdatta, és ő is megmosdatta a lányt – centiről centire. Felhevülve, epekedve, elhúzva. Méz- és mandulaillat terjengett, ügyes kezek siklottak a meztelen testeken, a lélegzetük elakadt, hosszú, mély sóhajok hallatszottak. Így aztán, amikor Brooks beléhatolt és kitöltötte, az maga volt a holdvilág, a vadvirág, a suttogások és ígéretek. És még több. Az volt minden, gondolta Abigail, miközben megadta magát a gyönyörnek. A kielégültség élménye akkor is vele maradt, amikor a konyhában állt, azt fontolgatva, hogy valami érdekeset csinál a krumpliból – Brooks szerette a krumplit, amit a hús és saláta mellé szánt. Némi bűntudattal pillantott a számítógép felé, miközben mindkettőjüknek bort töltött. – Újra meg kellene próbálnom, most, hogy már pihentünk. – Hagyd még egy kicsit nyaralni azt a nagy eszedet. Van egy-két hírem a számodra. – Híred? Miért nem mondtad még el? – Dolgoztál, amikor megjöttem – emlékeztette Brooks –, aztán pedig elterelte a figyelmem a zuhany-szex. A pultnál ült, s mivel Abigail már kitöltötte neki, felvette a második pohár limonádét is. – Azt hiszem, a legjobb lesz, ha sorrendben haladok. Beszélnem kellett Roland Babbett-tel. A kamerák, amelyeket tőled vettem kölcsön, megtették a magukét. Felvették, amikor álkulcsot használva behatolt a luxuslakosztályba. – Letartóztattad? – Úgy is mondhatnám. Az az igazság, hogy megkedveltem a fickót, miután tisztáztuk a dolgokat. Brooks pontról pontra beszámolt a beszélgetésről. Abigail nem ült le közben, keze egy pillanatra sem állt meg, megpucolta, majd négybe vágta az apró, vörös héjú krumplikat. – Azt mondtad neki, hogy megijesztett?

407

– Talán nem egészen fedte a valóságot, ahogy kicsit kiszíneztem a reakciódat, de úgy véltem, a büszkeséged megbirkózik vele valahogy. – Mellébeszéltél, hogy több együttérzéssel legyen irántam, és kevésbé érdekeljék a kamerák, a pisztoly és a többi. – Tetszik a mellébeszél meghatározás. Nagyon fontos szó, és előkelőbb, mint a hazudik. – Valamint hittél neki. Elhitted, hogy csak úgy elmegy, és nem folytatja a nyomozást. – Így igaz. Alapvetően családszerető ember, Abigail, és a feleségével most várják, a harmadik gyereküket. Nem fogja kockáztatni a megélhetését, vagy vállalni egy tárgyalás minden kellemetlenségét. A cége nem kívánja kitenni magát annak a publicitásnak, amit okozhatunk, különösen, hogy az egyik alkalmazottuk látta a fotókat a lakosztályban keletkezett kárról. És mindezek mellett ő sem kedveli Blake-et vagy a fiát. – De nekik dolgozik. – Közvetve igen. Közvetve én is nekik dolgozom, mivel köztisztviselő vagyok. De ez nem jelenti azt, hogy szeretnem is kell őket. – Természetesen igazad van. – Olyan egyezséget kötöttem vele, amellyel együtt tud élni. Megírhatja a jelentését, ezzel teljesíti az ügyféllel kötött szerződést, és továbblép. – Ha erről az oldalról nem fenyeget veszély, nem áll meg többé az a logika, amellyel indokoltad, hogy vegyük fel a kapcsolatot a hatóságokkal, és lépjünk előre a tanúskodás ügyében. Brooks megfogta a lány szorgoskodó kezét, aztán a szemébe nézett. – Megáll, ha mérlegeled azt, hogy ez bármikor megtörténhet újra. Vagy ha fontolóra veszed, hogy sohasem fogsz itt úgy gyökeret ereszteni, ahogy szerintem mind a ketten szeretnénk, ha ezt nem zárod le. – Ez igaz, de talán késleltethetnénk, több időt... – Elhallgatott, amikor látta, hogy Brooks nem szól semmit, csak néz rá. – Az elodázás csak kifogás. Félelmet jelent, nem bátorságot. 408

– Sohasem fogom megkérdőjelezni a bátorságodat, vagy bírálni a módot, ahogy megbirkóztál vele. – Ez sokat jelent nekem. Azt akarom, hogy vége legyen, Brooks. Komolyan azt akarom. És az, hogy látható lépéseket teszünk a vég felé, ijesztő, ugyanakkor megkönnyebbülést is jelent. – Akkor nagyon remélem, hogy megkönnyebbüléssel hallod majd, hogy Anson kapitány megérkezett Chicagóba, és szándékában áll ma este kapcsolatba lépni Garrison ügynökkel. – Felhívott? – Késő délután, az eldobható telefonon. – Hálás vagyok neki – kezdte Abigail, fokhagymát metélve, tekintetét a munkájára, a késre szegezve, miközben mellkasában egyre nőtt a nyomás. – Remélem, Garrison hisz majd neki. – Okos, rátermett, becsületes nőt választottál. – Igen, nagyon gondos voltam. – Anson is okos, rátermett és becsületes. Az ügyünk nem is lehetne jobb kezekben. – Mindketten logikai alapon választottunk. Jó, hogy gyorsan történik a dolog. Nincs értelme húzni az időt, ha egyszer elhatároztunk valamit. Az a legjobb, ha gyorsan meglépjük, amit meg kell. Olívaolajat öntött egy tálba, dijoni mustárt kanalazott hozzá, aztán némi habozás után balzsamecetet adott hozzá. – Kivéve az én szerepemet. – Megcsinálod. – Nem vagyok igazán magabiztos ebben a tekintetben. – Én igen, szóval vegyél nyugodtan az enyémből. Figyelte, ahogy a lány egy kis Worcester-szószt tesz a tálba, aztán azt az olasz salátaöntetet, amelyről tudta, hogy korábban elsősorban húspácoláshoz használta. Ezután a fokhagyma, egy kis bors és friss, felaprított bazsalikom. – Mi lesz abból, Abigail? – Ebbe fogom beleforgatni a krumplit, és úgy sütöm ki. Most találom ki – tette hozzá, ahogy kavarni kezdte a tálban lévő hozzávalókat. – Ez tudomány, és a tudomány tart formában. Kísérletezni kielégítő dolog, amikor az eredmények kedvünkre 409

valók. De még ha nem így van is, maga a kísérletezés folyamata érdekes. Brooks nem tudta levenni róla a tekintetét. Abigail kavart, szagolt, résnyire szűkítette a szemét, hozzáadott még valamit. Szép, mint a festett kép, gondolta. Zuhanytól még mindig nedves haját helyes lófarokba kötötte a tarkóján. Ujjatlan, szürke blúzt vett fel, és farmert, amelyet a térdéig felhajtott. Az egyik kilenc milliméteres ott feküdt nem messze tőle a pulton, a hátsó ajtónál. Arca, nagy zöld szeme annyira józan, komoly volt, miközben a krumplit egy nagy tálba tette, és ráöntötte a kísérleti keveréket, majd egy fakanálért nyúlt. – Légy a feleségem, Abigail. A lány elejtette a fakanalat. Bert odaballagott, és udvariasan megszaglászta. – Nos, csak úgy kibukott belőlem – mondta Brooks, amikor a lány csak nézett rá. – Tréfáltál – állapította meg Abigail. Felvette és a mosogatóba tette a fakanalat, majd elvett egy másikat a tartóból. – Mert főzök, és ez olyan házias dolog. – Nem tréfálok. Eredetileg úgy terveztem, hogy sokkal jobban elrendezem a terepet, amikor megkérlek. A holdfény, amit szeretnél, virág, talán egy kis pezsgő. Igazából egy piknikre gondoltam. Egy piknik a holdfényben odafönt, annál a helynél, amit annyira szeretsz. De ahogy itt ültem és néztelek, egyszerűen kibukott belőlem. Brooks megkerülte a pultot, kivette a fakanalat Abigail kezéből, és félretette, hogy meg tudja fogni mind a két kezét. – Gyere hozzám feleségül, Abigail. – Nem gondolkodsz tisztán. Ez nem olyan dolog, amit most mérlegelhetnénk, vagy megvitathatnák, különösen, amikor ilyen mozgásban vannak az események. – Az események mindig mozgásban lesznek. Nem ez – tette hozzá. – Esküszöm neked, ezt megoldjuk és lezárjuk. De mindig adódik valami. És azt hiszem, hogy ez most a legalkalmasabb idő, mielőtt 410

megoldjuk, lezárjuk, mert olyankor tesszük az ígéretet egymásnak, amikor odakint a körülmények egyáltalán nem tökéletesek. – Ha valami rosszul sül el... – Akkor rosszul sül el. A saját életünk attól még mehet tovább. – Házasság... – Abigail elhúzta a kezét, és megkeverte a krumpli panírját. – Polgári szerződés, amit legalább az esetek felében felbontanak egy másik dokumentummal. Az emberek azzal az ígérettel lépnek bele, hogy örökké, amikor valójában... – Én is azt ígérem, hogy örökké. – Nem tudhatod. – De hiszek benne. – De... de még csak most költöztél be. Csak most akasztottad be a ruháid a szekrénybe. – Észrevetted, mi? – Igen. Kevesebb, mint három hónapja ismerjük egymást. – Kivett egy agyagtálat, és hogy továbbra is munkát adjon a kezének, összelapátolta és áttöltötte a krumplit. – Nagyon nehéz időszak vár ránk. Ha komolyan gondolod a dolgot, és időközben nem gondolod meg magad, hajlandó leszek megvitatni a házasság kérdését később, egy alkalmasabb időpontban. – Az elodázás csak kifogás. Abigail a sütőbe csúsztatta a tálat, és a férfi felé pördült. – Most persze nagyon okosnak képzeled magad, hogy a saját szavaimat vágod az arcomba. – Szerintem nagyon találó. – És miért bosszantasz fel? Nem szeretem, ha elvesztem a fejem. Te miért nem veszted el? – Engem nem zavar, ha felbosszantanak. – Brooks vállat vont, megint a limonádéért nyúlt. – Most azonban nem vagyok bosszús. Sokkal jobban zavar látnom, hogyan görcsölsz be attól, hogy szeretlek és el akarlak venni feleségül. – Nem görcsöltem be. Világosan tudomásodra hoztam a véleményemet a házassággal kapcsolatban, és... – Nem, világosan a tudomásomra hoztad az anyád véleményét. Abigail túlzott gondossággal emelt fel egy konyharuhát, hogy megtörölje a kezét. 411

– Ez övön aluli ütés volt. – Nem hiszem, és nem is azért mondtam, hogy megbántsalak. Hideg logikával érvelsz, statisztikával jössz elő. Ez az anyád módszere. – Tudós vagyok. – Igen, ugyanakkor egy szerető, odaadó nő is. Olyan, aki holdfényről és vadvirágokról álmodozik. Azt áruld el nekem, hogy az a részed mit akar, az a részed mit érez, ne azt mondd, amit az anyád beléd sulykolt, amíg csak lehetősége volt rá. – Hogyan lehetséges, hogy neked ez ilyen könnyű? – Mert te vagy a nő, akire vártam. Mert soha senki iránt nem éreztem még azt, amit irántad érzek. Veled akarom leélni az életemet, Abigail. Gyerekeket akarok tőled, akiket együtt nevelünk fel. Ha komolyan nem akarod ezek közül valamelyiket, én akkor is a legtöbbet adom, és remélem, hogy meggondolod magad. Csak arra van szükségem, hogy megmondd, nem akarod. – De akarom! Csak épp... – Csak épp? – Nem tudom! Hogyan is tudnék gondolkodni, amikor annyi érzés kavarog bennem? – Képes vagy rá. Hatalmas eszed van, ami hatalmas szívvel párosul. Gyere hozzám feleségül, Abigail. A férfinak persze igaza van. Abigail tudott gondolkodni. Pontosan emlékezett rá, milyen volt az élete Brooks nélkül, és el tudta képzelni, milyen lesz, ha eltaszítja magától ezeket az érzéseket, és pusztán a hideg logikára alapozza az életét. – Nem írhatom alá az igazi nevem a házasságlevélen. Brooks felvonta a szemöldökét – Nos, ebben az esetben felejtsd el. Abigail felkacagott. – De én nem akarom elfelejteni. Igent akarok mondani. – Akkor mondj igent. – Igen. – Lehunyta a szemét, és szinte szédült az örömtől. – Igen – és átölelte a férfit. – Helyes – mormolta Brooks, és ajkát a lány könnyektől nedves arcára nyomta. – Én vagyok a világ legszerencsésebb férfija. – 412

Megcsókolta a lány ajkát, a másik orcáját. – Az anyám azt mondja, a nők azért sírnak, amikor boldogok, mert túlcsordulnak bennük az érzelmek, és ki akarják engedni, másokkal is meg akarják osztani őket. És a könnycseppek terjesztik ezt a boldogságot. – Teljesen igaznak érzem. Remélem, a krumpli jól sikerül. Brooks nevetve érintette homlokát a lány homlokához. – Te a krumplira gondolsz? Most? – Mert akkor kérted meg a kezem, miközben ezt a receptet kitaláltam. Ha jól sikerül, akkor nagyon különleges lesz. Majd továbbadjuk a történetet a gyerekeinknek. – Ha szörnyű lesz, akkor is elmesélhetjük nekik. – De a krumpli nem fog ízleni. – Jézusom, tényleg imádlak! – és Brooks addig szorította magához, amíg Abigailnek elakadt a lélegzete. – Sohasem hittem volna, hogy mindez az enyém lehet vagy akár bármi ezek közül, most pedig annyi mindenem van. Együtt fogjuk leélni az életünket, gyerekeink lesznek, egy család leszünk. Társak vagyunk. – Abigail hátralépett, szorosan összekulcsolta a kezét. – És még többek. Egybeolvad az életünk. Csodálatos, amikor az emberek ezt teszik. Megtartják a saját egyéniségüket, ugyanakkor egyetlen egységgé válnak és úgy is funkcionálnak. A tied és az enyém mellett megjelenik a sokkal erősebb, hatalmasabb mienk. – Mienk. Ez egy jó szó. Használjuk minél többet. – Ki kell mennem, hogy leszedjem a mi salátánkat, hogy elfogyaszthassuk a mi vacsoránkat. – A mi is egy jó szó. Mi kimegyünk, hogy mi leszedjük a salátát. – Így még jobban tetszik. – El akart fordulni, de megmerevedett, ahogy a fejében hirtelen összeállt a megoldás. – Társak, összeolvadnak. – Ha megint szeretnél velem összeolvadni, jobb lesz, ha lekapcsolod azt a krumplit. – Nem adatkapcsolati vagy szállítási rétegként viszi, nem csatolt fájlként, hanem integrálva. Összeolvadva. Több, különálló egység, külön programsorok, de egyetlen entitásba összeolvasztva. – Nem hiszem, hogy most rólunk beszélnél. 413

– Ez a válasz! Egy hibrid vírus. Igen! Már próbálkoztam vele, de többnek kell lennie, mint sima összekapcsolásnak... másnak. Miért is nem jutott ez előbb eszembe? Meg tudom csinálni. Biztosan meg tudom csinálni. Ki kell próbálnom valamit. – Csak rajta. A vacsorával elboldogulok. Csak azt nem tudom, mikor vegyem ki a krumplit. – Ó! – Abigail az órára nézett, számolt. – Úgy tizenöt perc múlva keverd meg újra, utána még egy fél óra, és kész. A következő órában Abigail újrakalkulálta, átírta a programokat, megváltoztatta az algoritmust. Lefuttatta az előzetes teszteket, megjelölte a területeket, ahol még csiszolnia kell a programon. Amikor végre abbahagyta a munkát, fogalma sem volt, hol lehet Brooks és Bert, de látta, hogy Brooks melegen hagyta a sütőt. A hátsó verandán talált rájuk. Brooks egy könyvet olvasott, Bert a nyersbőr csontján rágódott. – Megvárakoztattalak a vacsorával. – Csak a húst kell a grillre dobni. Hogy haladtál? – Még lesz munka vele, és távol áll a tökéletestől. Miután elkészülök vele, még romulanizálnom is kell. – Hogy mit kell vele csinálnod? – Ó, ez csak egy szakszó, amit én alkottam a saját programnyelvem számára. A romulánok kitalált faj az Űrszekerekből. Imádom az Űrszekereket. – Minden számítógépbolond imádja. A férfi szájából még a számítógépbolond is kedveskedésnek hangzott, és mindig mosolyra késztette Abigailt. – Nem tudom, hogy így van-e, de én tényleg imádom. A romulánoknak van egy álcázópajzsuk, amellyel észrevétlenné tudják tenni a hajójukat. – Szóval te is észrevétenné teszed a vírusodat. Romulanizálod. – Igen. Az is egy módszer, hogy jóindulatúnak álcázom, mint például a trójai faló, de észrevétlenné tenni még jobb. És ez a helyes módszer. Működni fog! – Akkor rengeteg ünnepelnivalónk van. A lemenő nap fényénél fogyasztották el a vacsorát, amelyre Abigail úgy tekintett, mint eljegyzési vacsorára. 414

Felkelt a hold, amikor Brooks zsebében megcsörrent a telefon. – Ez a kapitány lesz. Abigail az ölébe ejtette a kezét, és szorosan összefonta az ujjait. Kényszerítette magát, hogy lassan, egyenletesen lélegezzen, miközben hallgatta, ahogy Brooks befejezi a beszélgetést, és kitalálta, mit mondhatott Anson. – Sikerült kapcsolatot teremtenie – mondta azonnal, ahogy Brooks letette a telefont. – Igen. Az ügynök kételkedve fogadta, gyanakodott. Kevesebbre is tartanám, ha nem így tett volna. Ellenőrizte az igazolványát, rengeteg kérdést tett fel, gyakorlatilag alaposan kifaggatta. Ismeri az esetedet. Gyanítom, minden chicagói ügynök és marsall ismeri. A kapitány nem esküdne meg rá, hogy a nő elhitte neki, hogy nem tudja, hol vagy, de nem sok mindent tehet ezzel kapcsolatbem, mivel nincs kapcsolat, se kommunikáció köztetek. – De szükségük lesz rá, hogy megjelenjek. Ki akarnak hallgatni. Elizabethet akarják személyesen. – Te irányítasz – mondta Brooks a lány szemébe nézve, és megfogta a kezét. – Akkor mész, amikor felkészültél rá. Két óránál is tovább beszélgettek, és megegyeztek, hogy holnap újra találkoznak. Akkor már többet fogunk tudni. – Mostanra már biztosan kapcsolatba lépett a főnökével. – Tíz perccel azután, hogy Anson eljött tőle, a nő kijött a házból, kocsiba ült, és egyenesen az igazgatóhelyetteshez hajtott. A kapitány megint csak nem esküdne meg rá, hogy a nő nem szúrta ki, mindenesetre követte. Közvetlenül azután hívott, hogy a nő bement a házba. Közben Anson eljött onnan, mert úgy vélte, nem lenne okos dolog a ház előtt üldögélnie. – Mostanra már tudják, hogy életben vagyok. Tudják, hogy engem takar a tvoj drug név. – Az ő szemükkel nézve, mindkettő melletted szól. – Logikusan nézve. – Abigail nagyot sóhajtott. – Innen már nincs visszaút. – Egyikünknek sem. – Szeretnék még dolgozni. Legalább egy-két órát. – Rendben, de ne erőltesd túl magad. Holnap grillparti. 415

– Ó, de... – Kellemes lesz, csak a szokásos, és gondolom, mindkettőnkre ráfér egy kis kikapcsolódás. Néhány óra távol a gondoktól. – Megsimogatta Abigail haját. – Meglátod, nagyon jó lesz. És jó hírrel érkezünk. Az eljegyzésünk hírével. – Ó, istenem! Brooks nevetve cibálta meg a lány haját, amelyet az imént még simogatott. – A családom cigánykereket fog hányni örömében. Azt hiszem, gondoskodnom kell a jegygyűrűről – tette hozzá. – Nem kellene még várni azzal, hogy megmondjuk nekik? Ha valami balul üt ki... – Majd odafigyelünk rá, nehogy így történjen. – Könnyed puszit nyomott Abigail ajkára. – Ne dolgozz sokáig! Munka, gondolta Abigail, amikor Brooks magára hagyta. Ott legalább tudja, hogy mit csinál. Innen már nincs visszaút, emlékeztette magát, amikor leült a számítógéphez. Egyiküknek sem. Mégis, sokkal magabiztosabbnak érezte magát attól a kilátástól, hogy megtámadja az orosz maffiát, mint attól, hogy részt kell vennie egy kerti partin.

416

27 Kizuhant egy álomból, bele a sötétségbe. Ez nem lövés, döbbent rá, csak a vihar. Nem robbanás, hanem a mennydörgés hangja. Csak egy vihar, gondolt rá. Csak szél és eső. – Rossz álom? – mormolta Brooks, és átnyúlt a sötétségen. Érte. – A vihar felébresztett. – Nyugtalanul kisiklott az ágyból, és az ablakhoz ment. Levegőre vágyva szélesre tárta, és hagyta, hogy a hűvös szél végigsöpörjön a testén, belekapjon a hajába. – Álmodtam. – A villám fényében figyelte, ahogy vadul hajladoznak a fák. – Kérdezted, hogy vannak-e rémálmaim, vagy szoktak-e emlékképek bevillanni. Akkor nem igazán válaszoltam. Ma már nem olyan gyakran, mint régen, de vannak és az álmok inkább az események újrajátszásai, nem annyira rémálmok. – A kettő nem ugyanaz? – Gondolom, alapvetően igen. Abigail az ablaknál állt, a szél hűvös sugárban ölelte körbe, az ég sötétjét cakkos villámok hasították ketté. Tudta, Brooks arra vár, hogy meséljen neki. A férfi végtelen türelemmel rendelkezett, de Abigail anyjától eltérően, az ő türelme kedvességet kínált. – A szobámban vagyok, a védett házban. A születésnapomon. Boldog vagyok. Épp az imént raktam be a fülbevalót, és vettem fel a blúzt és a kardigánt, John és Terry ajándékait. És az álmomban, pont úgy, mint azon az estén, arra gondolok, hogy milyen szépek. Arra gondolok, ezeket fogom majd viselni, amikor tanúskodom, mert jó érzéssel töltenek el, erőssé tesznek. És akkor meghallom a lövéseket. Nyitva hagyta az ablakot, ahogy megfordult, és látta, hogy Brooks felült az ágyban, és őt nézi.

Kedvesség, gondolta ismét. Remélte, sohasem veszi magától értetődőnek a férfi vele született kedvességét. – Az álmomban nagyon lassan történik minden, bár a valóságban egyáltalán nem volt lassú. Mindenre emlékszem, minden apró részletre, minden hangra, minden mozdulatra. Ha lenne hozzá tehetségem, le tudnám rajzolni, jelenetről jelenetre, és akkor vissza lehetne játszani, mint valami némafilmet. – Nehéz lehet neked, hogy ilyen tisztán emlékszel mindenre. – Én... – Erre így még nem is gondolt. – Azt hiszem, igazad van. Akkor is vihar dúlt, mint ma éjjel. Mennydörgés, villámlás, szél, eső. Az első lövés megijesztett. Megugrott a pulzusom, de nem igazán hittem el, hogy valóban lövést hallottam. Aztán újabb lövések dörrentek, és azt már nem lehetett eltéveszteni. Nagyon megrémültem, bizonytalan voltam, de kirohantam, hogy megkeressem Johnt. De a ma éjjeli álmomban nem John volt az, aki visszalökött a szobába, aki haldokolva bebotladozott mögöttem. Ömlött belőle a vér, átáztatta az inget, amelyet a sebére szorítottam. Nem John volt, hanem te. – Nem volt nehéz kitalálni. – Abigail meglátta a férfit a villám fényénél. A tekintete tiszta és nyugodt volt. – Nem volt nehéz a helyére illesztem a részleteket. – Valóban nem. A stressz, az érzelmek, az, hogy újra meg újra felidézem azokat az emlékeket. Amit John és Terry iránt éreztem, de különösen John iránt, egyfajta szerelem volt. Most, hogy jobban megértem már ezeket a dolgokat, azt hiszem, egy kicsit valóban beleszerettem. Ártatlan, plátói szerelem volt, de hatalmas a maga módján. Megesküdött, hogy megvéd, és én hittem neki. Jelvénye volt, fegyvere és kötelességtudata, mint neked. Az ágyhoz sétált, de nem ült le. – Az emberek gyakran mondják azoknak, akiket szeretnek, hogy meghalnék érted. Természetesen nem akarnak meghalni, nem tervezik, hogy meghaljanak. Talán komolyan gondolják, és el is hiszik, vagy talán ez egyszerűen csak egy szólás, amellyel a rajongásukat akarják bizonyítani. Én azonban már tudom, mit jelent, megértem az érzelmeknek ezt a fajta, elképzelhetetlen mélységét. És 418

tudom, hogy képes lennél meghalni értem. Feláldoznád az életedet azért, hogy megvédd az enyémet, és ez rémülettel tölt el. Brooks megfogta Abigail kezét. Az övé ugyanolyan nyugodt és szilárd volt, mint a tekintete. – Johnt nem figyelmeztette senki. Nem ismerte az ellenségét. Mi ismerjük. Mi nem sétálunk bele a csapdába. Mi állítjuk fel a csapdát. – Igen. – Elég, mondta magának. Elég. – Azt akarom, hogy tudd, ha megsérülnél az akció során, nagyon csalódott leszek. Brooks meglepetten felkacagott. – Mi van, ha csak könnyebb sérülés? – húzta le maga mellé az ágyra. – Nagyon csalódott. – Abigail a férfi felé fordult, és lehunyta a szemét. – És egyáltalán nem leszek együtt érző. – Nagyon kemény nő vagy, szilárd elvekkel. Úgy tűnik, kénytelen leszek elkerülni a sérüléseket. – Az lesz a legjobb. Abigail ellazulva nekidőlt a férfinak, és hallgatta, ahogy a vihar elvonul nyugatnak. Másnap reggelre kitisztult az ég, és a hőmérséklet is emelkedett. Abigail egy újabb órát szentelt a vírusnak. – Pihentetned kellene egy kicsit – mondta neki Brooks. – Igen. Még finomítanom kell rajta. Közel járok már, de még nem tökéletes. Nem akarok addig semmi másba belevágni, amíg nem mérlegelek néhány lehetőséget. Most valami mást ellenőrzők. Nem ezzel kapcsolatos. – Beszéltem Ansonnel. Körülbelül másfél óra múlva találkozik Garrisonnal és Cabot igazgatóhelyettessel. – Becslésem szerint még legalább egy napra van szükségem a program finomításához. – Futólag a férfira nézett. – A hatóságoknak nem árulhatom el, mire készülök, mert törvénytelen. – Erre én is rájöttem. Miért nem árulod el nekem? – Inkább várnék, amíg el nem készülök vele, amíg biztos nem leszek, hogy meg tudom csinálni, amit szeretnék. – Majdnem mondott még valamit, de aztán csak megrázta a fejét. – Várhat. Nem 419

tudom, milyen ruhát illik felvenni ma délutánra, vagy... – Elhallgatott, és látható rémülettel pördült meg a széken. – Miért nem mondtad? – Mit? – A lány váratlan és heves elkeseredése annyira meglepte, hogy majdnem kiborította a tál gabonapelyhet, amint az imént öntött ki. – Mit kellett volna mondanom? – Vinnem kell valami előre elkészített ennivalót anyádékhoz. Nagyon jól tudod, hogy nem vagyok tisztában a szabályokkal. Szólnod kellett volna! – Nincs itt semmiféle szabály. Csak... – Ide van írva – mutatott Abigail a képernyőre. – A vendégek gyakran visznek valami előre elkészített ételt, többnyire a specialitásukat. – Hol van ez? – Itt, ezen az oldalon. A kerti partik illemszabályait tanulmányozom. – Jézus Krisztus! – Brooks félig mulatva, félig csodálkozva tejet töltött a tálba. – Ez csak egy családi összejövetel, nem valami hivatalos parti illemszabályokkal. Hoztam sört, amit majd átviszünk. Meg egy üveg bort is. – Gyorsan készítenem kell valamit. Most rögtön. – Abigail a konyhába sietett, felmérte a hűtőszekrény és a konyhaszekrény tartalmát. Brooks állva nézte, mit csinál, közben a gabonapelyhet kanalazta. – Abigail, higgadj le. Semmit sem kell készítened. Rengeteg étel lesz ott. – Nem ez a lényeg! Rizstésztasaláta. Mindenem megvan ahhoz, hogy rizstésztasalátát csináljak. – Rendben, de mi a lényeg? – Az udvariasság jele, ha olyan ételt viszek a partira, amelyet magam készítettem. Az udvariasság és a nagyrabecsülés jele. Ha nem nézek utána, nem is tudtam volna, mert te egy szót sem szóltál. – Egy fazék vizet tett a tűzhelyre, és a vízbe sót. – Korbácsot érdemelnék. – Ez egyáltalán nem mulatságos. – Aszalt paradicsomot szedett elő, olívaolajat, fekete olívabogyót. – Lehet, hogy nem tudom 420

pontosan, hogyan működnek ezek a dolgok, de azt tökéletesen értem, hogy milyen fontos az, hogyan vélekedik rólam a családod. – Az anyám és a nővéreim már így is szeretnek. – Lehet, hogy efelé hajlanak, de ha durván megsértem a kerti parti szabályait azzal, hogy nem viszek magam készítette ételt, még meggondolhatják magukat. Csak menj ki, és hozz be egy kis fej radicchiót a kertből. – Boldogan megtenném, de fogalmam sincs, milyen az. Abigail haragos pillantást vetett rá, aztán kiviharzott a kertbe, és maga szedett le egy fejet. Ez aztán biztosan elterelte a figyelmét az illegális számítógépvírusokról, meg arról, hogy az FBI-osok kezére adta magát, gondolta Brooks. Mivel a lány nyilvánvalóan magánkívül volt, Brooks úgy vélte, bölcs dolog lenne nem szem előtt lenni néhány óráig. Amikor Abigail visszaviharzott a konyhába, a férfi gondolatban feljegyezte, hogy a radicchio lila leveles valami, ha esetleg később szükség lenne rá. – Be kell mennem az őrsre néhány órára – kezdte. – Remek. Menj csak! – Szükséged van valamire? Útközben hazafelé megvehetem. – Mindenem van. – Akkor később találkozunk. – Kifelé menet Brooks a szemét forgatva nézett Bertre, mintha csak azt üzenné: sok szerencsét vele. Alig lépett ki az ajtón, megszólalt a telefonja. – Gleason. – Helló, főnök – hallotta Ash hangját. – Van egy kis zűrzavar a baptista domboldalban. – A szabadnapomon nem foglalkozom kis zűrzavarokkal. – Igen, de ez a zűrzavar Mr. Blake és Conroyék közt van, és arra gondoltam, tudni akarsz róla. – A fenébe! Úton vagyok. – Beugrott a kocsiba, és fülén a telefonnal kitolatott az útra. – Milyen szintű zűrzavar? – Odakiáltott vádaskodások és keserű sértések, amelyek nagy eséllyel csak súlyosbodnak. Én is oda tartok. 421

– Ha előttem érsz oda, próbáld meg elejét venni, hogy elfajuljon a helyzet. A fenébe! – gondolta újra, s bekapcsolta a szirénát és a gázra lépett, alighogy kiért az útra. Nem tartott sokáig odaérni, és szinte egyszerre fordult be az ellenkező irányból érkező Ashsel a parkolóba. – Leborotváltad a... – Nem tűnt helyénvalónak szakállnak nevezni. Brooks egy pillanatra eltöprengett. – Az arcszőrzetedet. – Igen, túl meleg volt. – Aha. Brooks úgy látta, a zűrzavar időközben jelenetté súlyosbodott, és csupán egyetlen lépés választja el attól, hogy komoly perpatvar legyen belőle, ezért úgy döntött, későbbre halasztja Ash ugratását a leborotvált szőrzet miatt. Bár Lincoln Blake és Mick Conroy állt a jelenet középpontjában, rengeteg ünneplőruhás, zaklatott ember vette őket körül a vörös téglás templom előtti lanka frissen nyírt gyepén. Még Goode lelkipásztor is pulykavörös arccal állt, kezében a Bibliával. – Higgadjanak le! – kiáltott oda nekik Brooks. Néhány hang elhallgatott, néhány ütközésre kész mellkas hátrébb húzódott, ahogy Brooks áttört az emberek közt. Blake magával hozta kőarcú asszisztensét, és Brooks biztos volt benne, hogy a férfinál fegyver is van. Arkansasban ugyan még mindig tilos volt fegyvert vinni a templomba, de jó esély volt rá, hogy néhány ember pisztolyt is viselt a szépen megkötött nyakkendő és kifényesített cipő mellé. Ha a fegyverek is szót kapnak, gondolta Brooks, akkor a kis zűrzavarból jelenetté fejlődött és komoly perpatvar felé tartó dolog egyetlen pillanat alatt vérfürdővé változhat. – Mindannyian a templom előtt állnak. – Ügyelt rá, hogy a hangjába a helytelenítés mellett némi csalódottság is vegyüljön. – Feltételezem, hogy a legtöbbjük részt vett a misén. Olyan szavakat hallottam, amikor megérkeztem, amelyek aligha illenek a hely méltóságához. Ezennel mindenkit megkérek, hogy mutasson egy kis tisztelet. 422

– Lincoln kezdte. – Jill Harris karba fonta a kezét. – Alig lépett ki Mick az ajtón, Lincoln már rá is támadt. – Az embernek joga van megmondani a véleményét – támadt rá az idősebb asszonyra Mojean Parsins, Doyle anyja. – És jobb lesz, ha nem üti bele azt a görbe orrát mások dolgába. – Nem is tenném, ha nem egy huligánt neveltél volna fel. – Hölgyeim – lépett közéjük Brooks. Tudta, hogy az életét kockáztatja vele, mert a nők könnyen neki ugorhatnak, és olyankor harapnak, csípnek, ráadásul valószínűleg ugyanúgy fel vannak fegyverezve, mint a férfiak. – Az lenne a legjobb, ha hazamennének. Maguk is és mindenki más is. – Kelepcébe csalta a fiainkat, maga meg az a Lowery nő. Lincoln elmondta, mit csinált. A Conroyok meg elefántot csinálnak a bolhából, és úgy állítják be azt a kis csínytevést, mintha a fiúk megöltek volna valakit. Hilly Conroy a könyökével lökte félre a férjét az útból. Elég volt ránézni, hogy Brooks lássa, az asszony végre rálelt a haragjára. – Mojean Parsins, te is tudod, hogy ez hazugság. Egész életedben ismertelek, és látom az arcodon, hogy te is tisztában vagy vele. – Ne merészeljen hazugnak nevezni! A fia csődbe vitte a szállodát, és most az én fiammal akarja megfizettetni. – Ne akard a fiadat az enyémmel összehasonlítani, Mojean. Ha megteszed, és tovább terjeszted ezeket a hazugságokat, nagyon megbánod. – Menjen a pokolba! – Ebből elég! – lépett előre Clint, Mojean férje. – Elég legyen, Mojean! Hazamegyünk. – Ki kell állnod a fiadért! – Miért? Te egész életében előtte álltál. Hilly, Mick, bocsánatot kérek a szomorú szerepért, amit játszottam abban, hogy Doyle-ból ilyen senkiházi lett. Mojean, én most leballagok a kocsihoz, és hazamegyek. A te dolgod, hogy jössz vagy maradsz, de ha maradsz, én már nem leszek otthon, amikor hazaérsz. – Ne beszélj velem így... De a férfi hátat fordított neki, és elsétált. 423

– Clint! – Az asszony gyors, riadt pillantást vetett maga köré, aztán a férje után sietett. – Teljesen kimerített ez a dolog – jelentette ki Jill. – Azt hiszem, én is hazamegyek. – Elvihetjük a kocsinkon, Ms. Harris? – lépett előre Mick, és megfogta az asszony karját. – Sajnálom, Brooks. – Csak vigye haza Ms. Harrist. – Még nem végeztünk, Conroy. Mick hűvös pillantást vetett Blake-re, de tekintetében ingerültség is villant – Még egyszer, utoljára mondom. Nem kötök üzletet veled. Tartsd magad távol tőlem, a családomtól, a tulajdonomtól. Az asszisztensedet és a hozzá hasonlókat is tartsd távol tőlem, a családomtól, a tulajdonomtól. – Ha azt hiszed, több pénzt tudsz kisajtolni belőlem, nagyon tévedsz. Tisztességes ajánlatot tettem. – Menjen haza – mondta Brooks Micknek, aztán Blake-hez fordult. Itt már nem foglalkozott azzal, hogy helytelenítést vagy csalódottságot mutasson. Nem is titkolta undorát. – Később beszélni fogok Mr. és Mrs. Conroyjal. – Hogy összehangolják a meséiket. – A tiszteletes úrral és Mrs. Goode-dal is beszélni fogok. Azt akarja mondani, hogy a tiszteletes úr és a felesége is hazudnak? Az a helyzet, hogy a helyettesem és én beszélni fogunk mindenkivel, aki tanúja volt vagy részt is vett a délelőtt itt történtekben. Ha kiderül, hogy bármilyen szinten zaklatás történt a maga részéről, tanácsolni fogom Conroyéknak, hogy adjanak be távolságtartási kérelmet maga ellen vagy bárki ellen, akit maga arra használ, hogy nyomozzon utánuk. Nem hiszem, hogy ez tetszene magának. Még kevésbé fog tetszeni, ha már lesz végzés, és maga átlépi a vonalat. – Nem félemlíthet meg. – Maga tud mindent a megfélemlítésről, tehát azt is tudja, hogy amit én csinálok, az nem az. Én csak felvázolom a helyzetet. Talán meg kellene beszélnie az ügyvédjével, mielőtt olyat tesz, amit megbánhat. Most azonban csak annyit mondok, menjen. Úgy látom, a felesége zaklatott és zavarban van. 424

– Semmi köze a feleségemhez. – Így van, de ahhoz lesz közöm, ha újabb jelenetet rendez. – Lincoln – lépett oda hozzá a tiszteletes, immáron ismét természetes arcszínnel és megnyugodva. – Megértem, hogy nehéz helyzetben van. Én itt leszek, ha könnyíteni akar a lelkén. De most arra kell kémem, vigye haza Gennyt. Úgy tűnik, rosszul van. Meg kell kérnem arra is, hogy addig ne jöjjön Isten házába, amíg keresztényhez nem illő gondolatokat forgat a fejében. Menjen most haza, Lincoln, és gondoskodjon a feleségéről. Imádkozni fogok magáért és a családjáért. – Tartsa meg magának az imáit! – Blake nagy léptekkel távozott, az asszisztensére hagyva, hogy lesegítse Gennyt domboldalon a kocsihoz. – Nagyon erős imákra lesz szükség, tiszteletes úr. Goode felsóhajtott – Megtesszük, ami tőlünk telik. Abigail háromszor öltözött át. Nem volt rá jellemző, hogy a ruhája miatt aggódjon, hacsak nem új személyiséget akart felvenni, vagy el kellett vegyülnie a tömegben. Kutatásai azt mutatták, hogy a ruházat legyen kényelmes, hétköznapi, kivéve, ha külön előírják, miben jelenjenek meg a vendégek. Ez kényelmes ruhát vagy szoknyát jelentett, de ilyesmi nem volt a birtokában. Most úgy érezte, feltétlen vennie kell egyet-kettőt. Ha sikerrel járnak... nem, amikor sikerrel járnak – nem árt, ha alkalmazza Brooks pozitív gondolkodás módszerét –, szert tesz egy drágább és változatosabb ruhatárra. Végül sötétkék halásznadrágot, piros blúzt vett fel, és azt a szandált, amit egy gyenge pillanatában vett meg, és szinte sohasem használta. Eltöltött egy kis időt a sminkeléssel, amit Abigailként alig alkalmazott, mivel az volt a célja, hogy minél jobban beilleszkedjen, és minél kevésbé hívja fel magára a figyelmet. De jó keze volt hozzá, ha mondhatja így.

425

Hasznát fogja venni ennek a tehetségnek, ha – amikor – ismét Elizabeth lesz, hogy együttműködjön a hatóságokkal, és megtegye a tanúvallomását a Volkovok ellen. A monitorra nézett, s miközben figyelte, hogyan tér haza Brooks, a Johntól kapott fülbevalót tette be, mint mindig, amikor úgy érezte, hogy több önbizalomra van szüksége. Amikor lement, Brookst a konyhában találta, amint komor arccal egy kólásdobozra mered. – Valami történt. – Nincs köze a mi ügyünkhöz. – Lepattintotta a zárókupakot, és nagyot kortyolt az üdítőből. – Volt egy kis kavarodás a baptista templomnál. – Az intézményes vallás történelme sajnálatos módon összefonódik az erőszakkal. Brooks a homlokához szorította a hideg kólásdobozt. – Ez most nem a vallásról szólt. Blake szóváltásba keveredett a Conroyokkal, és képes volt mindezt a templom előtt megtenni ma reggel. Nyilvánosság elé viszi az ügyet, bolondot csinál magából, teljesen elvesztette az önuralmát. Ezt nem fogja annyiban hagyni. Beszélnem kell Conroyékkal, hogy tegyenek jogi lépéseket... A férfi végre ránézett. – Nagyon csinos vagy. – Kifestettem magam. Arra gondoltam, illik az alkalomhoz. – Igazán csinos. – Amikor elmosolyodott, a harag és feszültség eltűnt a tekintetéből. – Hogy csinálod ezt? Hogy tudsz ilyen gyorsan ellazulni? – Elég arra gondolnom, hogy egy csinos nővel grillpartira megyek, és ettől máris felderül a kedvem. Hol van a kaja, amit csináltál? Abigail kivette a hűtőből, aztán a hatos csomagolású sört is. – Ha úgy érzed, el kell rendezned ezt az ügyet, biztos vagyok benne, hogy a családod meg fogja érteni. – Ó, nem, ilyen könnyen nem szabadulsz. Színes – kommentálta az eredményt a tálat felvéve. – Készen állsz?

426

– Azt hiszem. – Abigail felcsatolta Bertre a pórázt. – Röviden tájékoztathatnál, mit kell tudni azokról az emberekről, akik ott lesznek. Nagyban segítené a beszélgetés kialakulását. – Hidd el nekem, a beszélgetés egyáltalán nem fog gondot okozni. – Kifelé menet Brooks felkapta a söröket. – Amint bejelentjük, hogy összeházasodunk, az összes nő letámad, hogy a házassági terveinkről faggasson. – Még nincsenek is házassági terveink. – Lesznek, édesem, mielőtt a nap véget ér, erre akár mérget is vehetsz. Ezen Abigail elgondolkodott, ölében a tésztasalátával, nyakában a szimatoló ebbel. – Lehet, hogy nem fognak örülni. – Minek? Neked és nekem? – Brooks gyors oldalpillantást vetett rá. – Örülni fognak. – Szerintem pedig nem, ha megtudják a teljes igazságot. – Bárcsak elmondhatnám nekik, hogy bebizonyítsam, nincs igazad, de jobb lesz, ha nem tudják. – Olyan nyugodtnak tűnsz. Én is megtanultam, hogyan őrizzem meg a nyugalmam, amikor változásra kerül a sor, de ez most más. Nehéz nyugodtnak maradni és Anson kapitány hívását várni, azon töprengeni, mit szólnak, vagy mit tesznek majd a hatóságok. A tanúskodásra gondolni, vagy arra, hogy milyen közel járok már a programmal a végső megoldáshoz. – Bármi történjék is, mi együtt maradunk, és ez megnyugtat. Abigail ezt nem mondhatta el magáról. Gyomra összerándult, szíve hevesen dobogott, és ahogy közeledtek a céljukhoz, minden egyes kilométerrel egyre idegesebb lett. Próbált úgy gondolni rá, hogy olyan ez, mintha új közösségbe költözne, új személyazonossággal. Az idegei akkor is mindig vítustáncot jártak, de tudta, hogy kell lecsillapítani őket, hogyan kell beolvadni, hogy ha ránéz valaki, azt lássa, amit ő akar láttatni vele. Tizenkét évig ez működött. Egészen Brooksig. A férfi azonban valami mást is meglátott, valami többet, de Abigail most ezt áldásnak látta. Ha nem így lenne, akkor nem kapott volna lehetőséget egy teljes és igazi életre. 427

És ez a teljes és igazi élet, amelyet talán élhet, magában foglalja a grillpartikat is. Mire Brooks leállította a kocsit, Abigail úgy érezte, sikerült visszanyernie az önuralmát. – Lazíts! – mondta neki a férfi. – Feszültnek látszom? – Nem, de az vagy. Azt majd én viszem, te foglalkozz Berttel. Brooks a hóna alá vette a tálat, a kezébe kapta a sört, Abigail szorosan megmarkolta a pórázt, és együtt indultak a ház felé. A zene, a hangok és a sülő hús illata felé. Felismerte a három nőt, Brooks édesanyját és nővéreit, de a többieket – nőket, férfiakat, gyerekeket – nem. A gondolattól, hogy ennyi idegen közé lökik, kiszáradt a torka, hevesebben kezdett verni a szíve. Mielőtt összeszedhette volna magát, Sunny lerakta a kezében lévő tálat, és hozzá sietett. – Hát itt vagytok! – Akadt egy kis elintéznivalóm – mondta Brooks. – Hallottam róla. – Abigail szava elakadt, amikor Sunny gyorsan, keményen megölelte, mielőtt megborzolta volna Bert bundáját. – Milyen csinos legény! És ez mi? – Rizstésztasaláta – nyögte ki Abigail. – Remélem, illik a menühöz. – Mivel a menü kis ebből meg még több abból áll, tökéletesen illik hozzá. És gyönyörű! Brooks, menj és tedd le az asztalra, aztán hozz Abigailnek egy italt. A Margarita-keverő már így is túlórázik. – Majd én megcsinálom – mondta Brooks a lánynak. – Mindjárt visszajövök. – Mya lányom... már ismered Myát és Sybillt... gyilkos Margaritát kever. Engedd nyugodtan szabadon Bertöt, hadd játsszon Platóval. Abigail leguggolt, közben a kutyák már szaglászva, vakkantva üdvözölték egymást. – Ils sont amis. Amis, Bert C’est tout.12

12

Ezek barátok. Barátok, Bert. Ez minden.

428

– Nem lesz gond, ha a gyerekek közelébe engeded? – akarta tudni Sunny. – Nem. Bert nagyon barátságos és türelmes. Nem támad, csak ha parancsot adok rá, vagy ha engem megtámadnak. – Nos, itt senki sem fog megtámadni. Gyere, ismerkedj meg Mick és Hilly Conroyjal. Régi barátaink, és a fiuk Russ, Brooks legjobb cimborája. Itt van a felesége, Seline és a lányuk, Cee-Cee. Kijutott mostanában nekik a bajból – folytatta, miközben egy kisebb csoport felé lépdeltek. – Remélem, sikerül egy kicsit felvidítani őket. – Sajnálatos helyzet. Brooks nagyon aggódik miatta. – Mindannyian aggódunk. Itt is vagyunk. Ő Abigail – mulatta be Sunny, amikor a csoporthoz értek. – Már éppen ideje volt. – A fiatalabb nőnek szép, olajbarna bőre volt, kiemelte ragyogó zöld szemét, amellyel végigmérte Abigailt. – Már azt hittük, Brooks eltérített. – Nem. – Inkább én őt, gondolta Abigail. – Ismerd meg Seline-t és az ő Cee-Cee-jét, és a férjét, Russt. Russ szülei, a barátaink Mick és Hilly. – Láttam már néhányszor a városban – mondta Hilly. – Örülök, hogy végre megismerhetem. – Köszönöm. Nagyon sajnálom, ami a szállodájukkal történt. Gyönyörű épület. – Jó, hogy ezt mondja. – Hilly a férje karjára hajtotta a fejét, mintha abból akarna vigasztalást meríteni. – Rendbe hozzuk, és szebb lesz, mint újkorában. Igaz, Mick? – Abban biztos lehetsz. Hallottam, a Blake fiú magának is okozott egy kis kellemetlenséget. – Brooksnak akart kellemetlenséget okozni, de nem sikerült. Úgy tűnik, a fiú erőszakos hajlamokkal megáldott, nagyon haragos és nagyon ostoba kölyök. Vállalnia kell a tette következményeit. – Erre iszunk – mondta Mya, aki közben odalépett hozzájuk mindkét kezében egy-egy Margaritával. – Apu lecsapott Brooksra, szóval én hozom az italodat. – Ó, köszönöm. Olyan... habzó. – Belekóstolt, és felfedezte, hogy az erős és sós tequila simán lecsúszik a torkán. 429

– Felér egy lórúgással, nem igaz? – kérdezte Sunny, s közben Abigail vállára tette a kezét – Igazad volt Berttel kapcsolatban. A mutatott irányt követve a tekintetével, Abigail látta, hogy Bert türelmesen üldögél, míg a kölyökkutyus izgatottan ugrál körülötte, egy hosszú lábú kislány átöleli a nyakát, egy hirtelenszőke kisfiú pedig a hátát simogatja. – Nagyon jól nevelt – biztosította őket Abigail. – És azt hiszem, élvezi is a figyelmet. – Akkora, mint egy ló – jegyezte meg Seline. Abigail már tiltakozni akart, elvégre egy átlagos ló jóval nagyobb Bertnél, de aztán eszébe jutott, hogy nem szabad mindent szó szerint venni. – A méretei elijesztik az esetleges betolakodókat. – Az biztos, hogy összecsinálják magukat, ha meglátják – helyeselt Russ. – Most, hogy a második is úton van, megpróbálom rábeszélni Seline-t egy labradorra. – Uszkár. – Lányoknak való kutya. – Lányok vagyunk – nyomott egy cuppanós puszit lánya orcájára Seline. – Alulmaradtál. – Lehet, hogy ő majd kiegyenlíti az erőviszonyokat – simogatta meg felesége hasát Russ. Egy fiúnak igazi kutya kell, nem holmi francia játékszer. – Az uszkár nagyon okos állat. – Rendkívül értelmes fajta – helyeselt Abigail. – Csak a border collie-t tartják nála is értelmesebbnek. Mozgékony, és ha jól van kiképezve, nagyon ügyes és engedelmes. – Látod? – A labrador, az kutya. És okos – tette hozzá Russ, és kérőn Abigailre nézett. – Igen, természetesen okos. Nagyon népszerű ezen a vidéken, és Nagy-Britanniában is. Remek segítő kutya. Hűséges, és a legtöbbjük rendkívül játékos. Kisgyerekek mellé különösen alkalmas. – Kisgyerekek – vette el feleségétől Cee-Cee-t, és megnevettette a kislányt, ahogy feldobálta a levegőbe. – Már van egy belőlük, és úton van a másik. 430

– Az uszkárok is jók a gyerekekkel. Amikor Seline Abigailhez fordult, Sunny felkacagott. – Ezt jól megcsináltad. Most ez a kettő addig nyaggat majd, amíg döntőbíró nem leszel a csatájukban. Gyere, megmentelek. Megmutatom a kertemet. Néhány perc, és az étel is elkészül. – Talán fontolóra vehetnének egy labradoodle-t – mormolta Abigail, miközben Sunny elterelte onnan. Nem is olyan nehéz, döbbent rá. Körülbelül húsz percig sétált és beszélgetett Sunnyval a kertben, a kertről. Eltársalgott Brooks családjával, megválaszolta a tágra nyílt szemű gyerekek Berttel kapcsolatos, izgatott kérdéseit. Mire a többiek a piknikasztalok köré gyűltek, ő is nyugodtabbnak érezte magát. És még jobban ellazult, amikor az étel került a középpontba, elterelve róla a figyelmet. Az ilyen grillpartiknak megvan a maguk szerepe, gondolta. Kellemes baráti-családi összejövetel, mely alkalmat teremt a szocializációra, és rengeteg étel, rengeteg kéz által elkészítve. Egyfajta rituálé, figyelte meg, akár a törzsi szervezetben, ahol a felnőttek segítenek kiszolgálni, megetetni vagy ellátni a csemetéket, a sajátjaikat és a máshoz tartozót is, és a kutyákkal körülöttük, akik élvezettel kapkodták el a feléjük dobott ételmorzsákat, bár ettől Abigail önkéntelenül is helytelenítőn összerezzent. És tetszett neki a Margarita csípése a torkán. – Jól érzed magad? – kérdezte Brooks. – Igen, igazad volt. – Szavad ne feledd. – A férfi előrehajolt, hogy megcsókolja, aztán felemelte a sörét. – Azt hiszem, ez mindannyiótokat érdekelni fog – kezdte, anélkül, hogy felemelte volna a hangját, hogy túlkiabálja az asztal körüli hangzavart. – Abigail és én összeházasodunk. És a beszélgetés zaját mintha elvágták volna. – Mit mondtál? – akarta tudni Mya. – Az nem számít, csak az, hogy Abigail mit mondott. – Megfogta a lány kezét. – És ő igent mondott. – Édes jó istenem, Brooks! – Mya arca felragyogott. Megragadta a férje kezét, megszorította, aztán az asztalt megkerülve hátulról átölelte öccsét. – Édes jó istenem! 431

És akkor úgy tűnt, mindenki egyszerre kezdett beszélni. Brookshoz, hozzá, egymáshoz. Abigailnek fogalma sem volt, kinek válaszoljon, mit mondjon. Szíve újra heves kalapálásba fogott, ahogy mellette Brooks az anyjára nézett, és az anyja őrá. – Anya – mondta Brooks. Sunny bólintott, nagyot sóhajtott, aztán felállt. Brooks is felállt, ahogy anyja felé nyúlt, és átölelte. – Drága kisfiam – mormolta, és lehunyta a szemét. Amikor kinyitotta, egyenesen Abigailre nézett, és kinyújtotta felé a kezét. Abigail bizonytalanul állt fel. – Sun... De az asszony csak megrázta a fejét, megfogta Abigail kezét, és őt is az ölelésébe vonta. – Azt hiszem, sírni fogok, csak egy kicsit – mondta nekik. – De jogom van rá. Aztán bemegyek, és előveszem azt az üveg pezsgőt, ami még szilveszterről maradt, hogy rendes pohárköszöntőt mondhassunk rátok. Szorosan, nagyon szorosan ölelte őket, aztán hátrahúzódott, hogy arcon csókolhassa Brookst. Aztán Abigail meglepetésére, Sunny az ő arcát is a kezébe fogta, és nagy puszit nyomott mind a két orcájára. – Nagyon örülök nektek. Hozom azt a pezsgőt. – Kell neki egy perc. – Loren is felállt, a fiához sétált. – Boldog, de szüksége van egy percre. Átölelte a fiát, aztán Abigailhez fordult, hogy őt is megölelje. – Isten hozott a családban! – mondta, aztán felnevetett, és úgy magához szorította, hogy a lány lábujjhegyre emelkedett. Akkor ismét kitört a hangzavar, és Abigail ölelések tengerében találta magát, miközben próbált a záporozó mikor, hol és milyen ruhában kérdésekre válaszolni. Hallotta a pezsgősüveg dugójának pukkanását, a nevetést, a gratulációkat. Brooksnak dőlt, felnézett, és találkozott a tekintetük. Család, gondolta. Családja lehet, és most, hogy megtapasztalta ezt az érzést, tudta, bármit, mindent megtesz azért, hogy meg is tartsa.

432

28 Házassági tervek. Abigail úgy látta őket, mint apró, fényes, a hegyről leguruló hógolyót, amely egyre csak nőtt, nőtt és nőtt, nagyobb lett és gyorsabb, míg végül hatalmas, piszkos és veszélyes lavinává változott. És az a lavina a forró délutánon, Gleasonék hátsó udvarában bömbölve átzúdult rajta. – Szóval, a jövő tavaszra gondoltatok? – szegezte neki a kérdést Mya. – Tavasz? Én... – Nem. – Brooks megpaskolta Abigail lábát a piknikasztal alatt. – Nem várok olyan sokáig. – Így beszél egy férfi, akinek halvány fogalma sincs, mivel jár egy esküvő megszervezése. Tíz hónapunk volt Sybill és Jake kézfogójára, és a nyelvünk is kilógott, annyit dolgoztunk, hogy mindennel időre elkészüljünk. – De gyönyörű volt – emlékeztette Sybill. – Azt hittem, csak elmegyünk a békebíróhoz – kezdte Abigail, mire az asztalnál ülő nők kórusbem felszisszentek. – Erről hallani sem akarunk – jelentette ki Mya. – Szóval valami egyszerűt akarsz – állapította meg Sybill, és oldalba könyökölte nővérét. – Igen, nagyon egyszerűt – nézett Abigail Brooksra. – Egyszerűt – hagyta helyben a férfi. – Fogadni mernék, hogy rengeteg fajta egyszerű van a fussunk el a békebíróhoz és a gyémántlakodalom közt, ami Mya fejében formálódik. Az őszre gondoltam. Addig elég idő van, hogy csapjatok egy kis hűhót, de annyi nincs, hogy kibéreljetek egy cirkuszi sátrat.

– De hiszen az kevesebb, mint hat hónap! Kevesebb, mint hat hónap arra, hogy kiválasszuk a tökéletes menyasszonyi ruhát, lefoglaljuk a megfelelő helyszínt, megkeressük a rendezvényszervezőket, fényképészeket... – Fényképészeket? – vágott a szavába Abigail. – Persze. Nem hagyhatod, hogy Andy bácsikád fényképezzen az esküvődön. – Egyáltalán nincs Andy nevű bácsikám. – És mindig is kerülte a fényképészeket. Ilja egyetlen pillanat alatt felismerte New Yorkban, az utcán. Ha az egyik fényképe valahogy felkerül az internetre, vagy bekerül valamelyik újságba, amire jó esély volt, könnyen felfedezhetik, és az katasztrófához vezetne. – Ami visszavisz minket a vendéglistához. Abban tudok segíteni, hogy a mi részünkről kit kell meghívni. Még megvan a névsor a saját és Syb esküvőjéről. A te részedről körülbelül hány emberrel számolhatunk? – Eggyel sem. – Ó, de... – Ezúttal nem volt szükség rá, hogy oldalba bökjék, sem Brooks figyelmeztető pillantására, hogy Mya elhallgasson. Úgy folytatta, mintha az „eggyel sem” teljesen megszokott lenne. – Ez nagyban egyszerűsíti a dolgot. Nincs más hátra, mint egy nagy megbeszélést tartani, egy csajszis ebédet... mert neked ebbe úgysincs beleszólásod – nézett Brooksra széles vigyorral. – Az esküvők a nőkről szólnak. – Részemről rendben. – Little Rockban van egy nagyszerű, esküvői holmikat árusító butik – folytatta Mya. – A Fehér Esküvő – szúrta közbe Seline. – Tényleg csodás. Ott vettem az esküvői ruhámat. – Következő a teendő, ki kell vennünk egy szabadnapot, bizony, hölgyeim, mindannyiunknak, és együtt elmenni oda, megnézni a választékot, aztán beülni ebédelni valahová, és közben ötletbörzét tartani. Meg kell néznem a naptáramat. – Mya előkotorta a mobiltelefonját, és elkezdte nyomogatni a képernyőt. – Talán valamikor a jövő héten össze is hozhatnánk azt a találkozót. – A jövő héten? – nyögte Abigail. 434

– Mindig is szerettél parancsolgatni. – Sunny hátradőlt a székén, és a Margaritáját szopogatta. – Ez az egyik dolog, amit szeretünk benne, Abigail, csak beletelik egy kis időbe, amíg az ember hozzászokik. Miért nem adsz neki néhány napot Mya, hogy egy kicsit kiélvezhesse a menyasszonyi létet? – Szeretek parancsolgatni, az már biztos – nevetett Mya, és hátravetette a haját, amikor férje belehorkantott a sörébe. – És amikor sógornők leszünk, csak rosszabbodni fog a helyzet. – Komolyan is gondolja – jegyezte meg Sybill. Abigail hallotta a Brooks zsebében lévő mobiltelefon halk vibrálását. Amikor lenézett, látta, hogy Brooks kiveszi, megnézi a kijelzőt. – Elnézést, ezt muszáj felvennem. – Tekintetük találkozott, ahogy a férfi felállt, és odébb sétált. Az egész olyan különösnek tűnt. Mya tovább fecsegett az esküvői csokorról, virágokról, arról, hogy menüsor legyen-e vagy önkiszolgáló büfé, és hasonló dolgokról, miközben Brooks Ansonnel beszélte meg a teendőket, amelyek kockára teszik Abigail életét. Mint a hógolyó, gondolta Abigail újra, csak gurul, gurul, hízik és dagad, amíg végül az egész hegyet magával sodorja. Most már nem tudja megállítani, emlékeztette magát. Nincs más választása, végig kell csinálnia. – Jól vagy? – kérdezte tőle Sybill. – Igen, persze. Jól vagyok, csak egy kicsit nyomasztó ez az egész. – És még csak az elején vagyunk. – Igen – bólintott Abigail, és Brooks felé nézett. – Még csak az elején vagyunk. A férfi közben visszasétált, és kezét Abigail vállára tette. – Sajnálom, de ezt muszáj elintéznem. – Akkor menj, rendőrködj egy kicsit – mondta Mya. – Majd mi hazavisszük Abigailt. – Ó! – Abigail agya egy pillanatra teljesen kiürült. – Köszönöm, de komolyan haza kell mennem, vár rám még egy munka, amit félbehagytam. – Akkor majd holnap felhívlak, vagy írok e-mailt. Az e-mail jobb lesz. Küldök néhány linket, csak add meg az... 435

– Mya – húzta össze a szemöldökét Sunny. – Mi lesz azzal a néhány nappal, amit ígértünk Abigailnek? – Rendben, rendben. Nem tehetek róla, ha arra születtem, hogy partikat tervezzek és szervezzek. Csak írj egy e-mailt, amikor készen állsz. – Mya felkapott egy szalvétát, és rákörmölte az e-mail címét. Abigailnek volt egy olyan érzése, hogy több lesz az néhány napnál. – Írni fogok. És köszönöm a mai délutánt. – Abigail – lépett oda hozzá Sunny, és átölelte. – Ne aggódj! – súgta a fülébe. – Odahatok Myánál, hogy adjon egy-két hetet. Beletelt egy kis időbe, mire elszabadultak. Nyilvánvaló volt, hogy az emberek nem mondanak csak úgy búcsút egy grillpartin. Összeölelkeztek, újabb beszélgetésekbe bocsátkoztak, találkozókat beszéltek meg, játszottak a kutyával. Még akkor is utánaszóltak és integettek, amikor végre az autóhoz értek. – Mielőtt elárulnád, mit mondott Anson kapitány, szeretném elmondani, hogy a családod... – Hangos, rámenős? – Nem. Nos, igen, az is, de nem ezt akartam mondani. Szeretetteljes. Természettől fogva ilyenek. Most, hogy velük töltöttem a délutánt, téged is jobban megértelek. Az anyád... Ne sajnálkozz rajtam. Nem szeretem. – Rendben. – Az anyád átkarolta a vállam. Annyira természetes gesztus volt, szerintem oda sem figyelt, észre sem vette, mit csinál, és ezt rengetegszer megtette másokkal is. De amikor velem tette, úgy éreztem... arra gondoltam, szóval ez az, amit egy anya tesz. Megérint vagy átölel, csak úgy. Különösebb ok nélkül. És aztán az jutott eszembe, ha lesznek gyermekeim, én is ilyen anya szeretnék lenni. Olyan, aki gondolkodás nélkül, minden különösebb ok nélkül megérinti vagy átöleli a gyerekeit. Remélem, lesz alkalmam rá. – Lesz. – Anson beszélt az FBI-jal. – Majdnem egész nap. Véleménye szerint arra játszottak, hogy hátha meg tudják kerülni, és eljutnak hozzád. Ő viszont ragaszkodott a véletlen, meglepetésszerű kapcsolatfelvételhez. Gondosan 436

megszűrték, mit osztanak meg vele, de holtbiztos benne, hogy utánanéznek Cosgrove-nak és Keegannek. – És ő mit gondol, elhitték a sztorimat? – A lehető legrészletesebben elmondtál mindent, lépésről lépésre, egészen addig, hogy mit mondott John. Ráadásul az elmúlt néhány évben nagyon értékes forrásnak bizonyultál. Miért hazudnál épp Cosgrove és Keegan esetében? – Nem lenne logikus. – Nem. Személyesen akarnak veled beszélni. Azt akarják, hogy menj oda. Védelmet ígérnek. – Ki akarnak hallgatni, hogy megbizonyosodjanak, nincs részem John és Terry halálában. Ha és amikor biztosak lesznek benne, azt akarják majd, hogy tanúskodjam Korotkij ellen. – Igen, és még ennél is többet. Be tudsz jutni Volkovék hálózatába, hozzáférsz olyan adatokhoz, amelyek nagy valószínűséggel a szervezet sok tagját börtönbe juttatná, a maradékot megtörné. – Amíg az adatok ismeretlen forrásból származnak, a hatóságok felhasználhatják. Ha nyilvánosságra kerül, hogy illegális úton jutottam az adatokhoz, többé nem használhatják. – Ez igaz. Lehetséges, hogy találnak valami kiskaput. Abigail fontolóra vette a lehetőségeket. – Nem fogom megadni nekik a módszert még akkor sem, ha garantálják a büntetlenségemet az adatlopás miatt. A módszerre szükségem van ahhoz, hogy tönkretegyem a hálózatukat. Ők nem tudják megtenni, amit én remélhetőleg igen. Technikailag és legálisan sem. Ismét ki leszek szolgáltatva Volkovéknak hacsak nem tudom tönkretenni a hálózatukat, és elszipkázni a pénzüket. – Elszipkázni... Hozzá tudsz férni a pénzükhöz? – A nagy részéhez igen. Már gondolkodtam rajta, hová utaljam át a pénzt, ha egyszer hozzáférek a számláikhoz, és névtelen adományozás mellett döntöttem olyan jótékonysági szervezetek számára, amelyek leginkább rászorulnak. Brooks levette tekintetét az útról, és hosszas pillantást vetett a lányra. – Teljesen kipucolod őket. 437

– Igen. Gondoltam, hogy megérted. Ha megmarad nekik a számláikon lévő körülbelül százötvenmillió dollár, könnyen újjáépíthetik a szervezetet. És akkor még ott vannak az ingatlanok. De már arra is van néhány ötletem, hogy azt hogyan rendezzem el. – Rendezed? – Adózási gondok, ingatlanátruházás, néhány olyan tulajdon, amit a hatóságok lefoglalhatnak, mert illegális tevékenységre használták. De több is van, amit okosabban álcáztak. Mire végzek velük, azok sem lesznek meg. Nem elég, ha csak tanúskodom, Brooks – mondta, miközben az autó befordult a ház elé. – Nem elég, ha Korotkijt, talán Ilját és Szergejt is börtönbe zárják. A forrásaikkal, a pénzükkel újraszervezik magukat, újra felépítik a szervezetet... és tudni fogják, hogy miattam kerültek bajba. Nem óhajtom a tudomásukra hozni, hogy mennyire fertőzött a hálózatuk. És a hatóságoknak sem akarom elmondani. Nem hagynák jóvá, amit tervezek, nem hagyhatják jóvá. Abigail kiszállt a kocsiból, és a tető felett Brooksra nézett. – Nem fogok megint védett házba menni. Nem hagyom, hogy tudják, hol vagyok, ha és amikor beleegyezem, hogy tanúskodjak. Nem hiszem, hogy képesek megvédeni. Csak magamban és benned bízom. – Rendben. – Brooks kinyitotta az ajtót a kutyának, aztán a lány kezéért nyúlt. – Találunk egy helyet Chicagóban, amikor eljön az ideje. Te és én. Csak mi ketten fogjuk tudni, hogy hol van. Ott fogunk lakni. A találkozóra kiválasztunk egy másik helyet. Egy szállodát, gondolom, talán Virginiában vagy Marylandben, és addig nem árulod el a helyet, amíg ott nem vagy. – Nagyon jó, de te nem lehetsz velem. – Dehogynem lehetek, amíg ők nem látnak. Most azonnal lefújja az egészet, ha nem lehet végig a lány mellett. – Arra gondoltam, megoldhatnád, hogy mindent lássak és halljak a szállodai szobámban, hogy követhessem az eseményeket, és így felvételünk is lesz, ha esetleg valaha szükség lesz rá. – Ez eszembe sem jutott. Pedig gondolnom kellett volna rá, mert így lesz a legjobb. – Te is gondolkodsz, én is gondolkodom... így működik a dolog. Abigail a férfi felé fordult, hozzásimult. 438

– Ha egyszer elkezdődik, akkor mindennek nagyon gyorsan kell történnie. Gyorsan és megfelelő sorrendben kell történnie. Nem fogja elvenni a férfit a családjától, ha valami félresikerül. Erre is rájött délután, a grillpartin. – Be kell fejeznem a programot. Nélküle csak félmunkát végzünk. – Jó, te dolgozz azon, én pedig nekilátok a kutatásnak. Keresek egy tárgyalásra alkalmas helyet. – Virginia – mondta Abigail. – Fairfax megye. Elég messze van a fővárostól, és kevesebb, mint egy órára egy kis, helyi repülőtértől Marylandben. Kibérelek egy repülőt. – Kibérelsz? Most szórakozol? – Ezek szerint elfelejtetted, hogy gazdag barátnőd van. – Fogalmam sincs, hogy mehetett ki a fejemből – nevetett Brooks. – Ha követni akarnak a találkozó után, könnyen lerázzuk őket azokon az utakon, ők pedig valószínűleg a Dullest vagy a Reagant fogják figyelni. – Ez aztán a terv! – csókolta meg Brooks. – Menj, játssz a vírusaiddal. Brooks majdnem egész este távol tartotta magát a lánytól, de az isten szerelmére, a számítógépnél töltött hosszú órák után az ember igazán megérdemel egy sört vasárnap este. És egy kis chipset, amit úgy kellett belopnia a házba, mert Abigail semmilyen műkaját nem tartott otthon. Amikor besétált a konyhába, a lány ölbe tett kézzel ült, és a képernyőt bámulta. Brooks kinyitotta a hűtőt, kivett egy sört, a lány felé nézett, aztán kinyitotta a szekrényt, ahová a chipset tette. Tejfölös-hagymás. És Abigail megfordult. – Máris megyek, nem zavarlak. – Megcsináltam. Brooks jól megnézte magának az arcát, aztán félretette a sört. – Befejezted a programot? – Igen. Működik. Elméletileg. Többször is teszteltem. Addig nem tudom feltölteni a hálózatba, amíg el nem jön az ideje, szóval nem lehetek benne százszázalékosan biztos, de... az vagyok. Biztosan működni fog. 439

Brooks vigyorogva odament hozzá, a könyökénél fogva felemelte, és megcsókolta. – Zseni vagy! – Igen. – Akkor miért nem örülsz? – Örülök, csak... azt hiszem, egy kicsit... kábult vagyok, tudtam, hogy képes vagyok rá, de csak amikor tényleg elkészültem vele, döbbentem rá, hogy mégsem hittem el igazán. – Kezét a bal halántékára nyomta, mert fájt egy kicsit. – Ennek semmi értelme. – Dehogy nincs. – Brooks, le tudom bontani az egész hálózatukat, meg tudom fertőzni az összes fájljukat, programjukat. Tönkre tudom tenni, nem számít, milyen operációs rendszert vagy számítógépet használnak. Meg tudom tenni, és meg is teszem, mihelyt kiürítettem a számláikat. És akkor végük! Most a szívére szorította a kezét. – És mielőtt megteszem, annyi adatot adok a hatóságok kezébe, hogy nagyszabású hadműveletbe kezdjenek, amely során lakat alá tehetik a többi alvezért és katonát, amíg a Volkov bratva apró darabokra hullik, és soha többé nem lehet összerakni. – Tojás Tóbiás, mi? Törd csak össze őket. Abigail izgatottan nevetett. – Igen, igen! Nem igazán hittem el, hogy képes vagyok rá – motyogta. – Ha elhittem volna, megcsinálom, mielőtt beleegyeztem volna a tanúskodásba. – Vissza akarsz lépni? – Brooks arcáról semmit sem lehetett leolvasni. – Megengednéd, igaz? – Ahogy Brooks gyakran tette vele, most Abigail fogta a tenyerébe a férfi arcát. – Annyira szeretlek! Hagynád, hogy elsétáljak, pedig ez az elveid ellen van. De nem, nem fogok visszalépni. Nem tehetem. Ez az egész része, része annak, akivé válni akarok. Része annak, amit elvársz tőlem. – Csak annyit várok el, hogy az légy, aki vagy. – De én most már többet várok magamtól. Többet várok Elizabethtől. Többet Abigailtől. És azt akarom, hogy te is többet várj tőlem. A tanúvallomásom, az adatok, az adatlopás, a szupervírus. Ez 440

mind egy nagy egész. Amikor az egésznek vége, Elizabeth tiszta lelkiismerettel távozhat. Lehunyta a szemét, és amikor újra kinyitotta, már mosolygott. – És Abigail nyugodtan hozzád mehet. Annyira szeretnék a feleséged lenni! Talán még abba az esküvői holmikat árusító butikba is el akarok menni. – Ohó! – Egy kicsit félek, de talán mégis elmennék. – Most boldognak látszol. – Mert az is vagyok. Boldog vagyok! Amint megtaláljuk a megfelelő szállodát, intézkedem az utazás ügyében. Megbízhatjuk a kapitányodat, hogy szervezze meg a találkozót. Megtehetjük a következő lépést. – Megvan a szálloda. A virginiai Tyson Comerben. Középkategóriás, közvetlenül a főútvonal mellett. – Szeretném látni a szálloda honlapját és a terület térképét. – Gondoltam, hogy szeretnéd, ezért elmentettem a laptopomon. – Lefoglalhatjuk a szobát, és holnapra vagy holnaputánra meg is szervezhetjük a találkozót. Akkor kevesebb ideje lesz a hatóságoknak utánam kutatni. – Holnaputánra. Nekem még át kell szerveznem a beosztásomat, hogy fedezve legyek. – Úgy még jobb. Nekem is meg kell oldanom Bert elhelyezését. – Az anyám magához veszi. – Ó, de... – Abigail habozott, lenézett a kutyára. – Én hivatalos kennelre gondoltam, szakképzett gondozókkal. – Börtönbe akarod zárni? – A kennel nem börtön. – Most két mogyoróbarna szempár is őt nézte. – Az biztos, hogy élvezte a délutánt, de nem túl nagy kérés ez a szüleidtől? – Imádni fogják. Plusz, ezért van a család. Szokj hozzá. Menj, nézd meg a szállodát. Én addig felhívom anyámat. – Rendben. Abigail kiment a konyhából, Brooks pedig előhúzta a mobilját. – Jössz nekem eggyel – mondta a kutyának. 441

Minden a helyén van, mondta Abigail magának. A biztonságos szobában állt, és gondosan megválogatta, mire lesz szüksége a következő lépéshez. Lefoglalta a hotelszobát. Két különböző név alatt, két különböző számítógépről. Brooks Lucas Boman néven fog bejelentkezni, így hívták az első kisligás edzőjét. Másnap fogja elkészíteni az igazolványait. A sajátja, amelyet megadott Ansonnek, hogy továbbítsa a hatóságoknak, miután Brooksszal bejelentkeztek, már készen állt. Catherine Kingstonnak fogják hívni. Végignézte a parókagyűjteményét, a hajfestékeket. – Vörös hajú leszel? – emelt fel Brooks egy aranyos vörösben játszó bubifrizurás parókát. – A természetes hajszínem a gesztenyebamához áll közel, némi vörös árnyalattal. De nincs olyan parókám, amely színben megegyezik vele. – Várj csak! – Brooks félrehajtott fejjel tanulmányozta. – Vörös vagy? – A barna pontosabb, de ahogy mondtam, vöröses árnyalattal. – Csak megemlíteném, hogy láttam már más területeidet is, és ott nem barna vöröses árnyalattal. – Az lenne, de nagyon gondos vagyok, amikor külsőt váltok. – Érdekes. Nagyon érdekes. Talán jelentkezned kellene a CIAhoz. – Nem keltette fel az érdeklődésemet. Azt hiszem, számítanak rá, hogy valamennyire elváltoztatom a külsőmet. Ennyinek elégnek kell lennie. Egy kis változtatás a sminken, és némi kipárnázás. Nagyobb kebel. – Az biztos, hogy nagyobb keblekkel nem foghatsz mellé. – Bízom benne, hogy a saját mellem mérete is éppen elegendő. – Hadd lássam – fogta Brooks a kezébe. – Nagyon is. – A mell mérete iránti megszállottság legalább olyan ostobaság, mint a pénisz mérete iránti megszállottság. – Bízom benne, hogy a péniszem mérete éppen megfelelő. Abigail nevetve fordult a tükör felé. – Gondoltam, neked is ellenőrizni kellene. – Talán később. 442

Olyan gyors, gyakorlott mozdulattal tette fel a parókát, hogy Brooks tudta, gyakran viselt ilyesmit. – Határozottan más. A hosszú haj jobban tetszik neki, gondolta Brooks, és a kevésbé mesterkélt stílus. – Igen, ezzel nyugodtan dolgozhatok. Vennem kell majd egy olyat, amelyik közelebb áll a természetes hajszínemhez, és hosszabb is, hogy többféleképpen fésülhessem. Úgy akarok kinézni, ahogy Elizabeth a rendőrségi fotókon, még ha kissé idejétmúltak is. Használhatok kontaktlencsét, hogy megváltoztassam a szemem színét... csak a tónusát, egy árnyalatnyit. Teltebb ajkak, nagyobb mell. Néhány árnyalattal sötétebb bőr némi önbarnító segítségével. Igen, ezzel dolgozhatok – ismételte. Levette és visszatette a parókát a helyére. – A CIA-ügynököknek hazudniuk és csalniuk kell. Gondolom, ez elengedhetetlen a munkájukhoz. Én is rengeteget hazudtam és csaltam az elmúlt tizenkét évben. Olyan életet szeretnék magamnak, amelyben a csalás és hazugság nem a mindennapok része. Nem tudom az összes hazugságot elhagyni, de... – Abigail Brooks felé fordult. – Lesz egy ember, aki ismeri az igazságot, aki mindent tud, és akinek sohasem fogok hazudni. Ez ajándék. Te egy ajándék vagy. – Van egy ember az életemben, aki bízik bennem annyira, hogy megmondja az igazat, annyira, hogy higgyen bennem mindennel, amije csak van. Ez is egy ajándék. – Akkor mind a ketten nagyon szerencsések vagyunk. – Abigail odasétált a férfihoz, megfogta a kezét. – Azt hiszem, ideje lenne lefeküdnünk. Le kell futtatnom néhány tesztet, hogy hitelesítsem, a péniszed mérete épp megfelelő. – Mindkettőnk szerencséje, hogy mindig is jól szerepeltem a teszteken. Brooks mobiltelefonja hajnali háromnegyed kettőkor szólalt meg. Brooks az ágy szélére gurult, hogy elérje a telefont. – Gleason rendőrfőnök – szólt bele. – Helló, Brooks, Lindy vagyok. 443

– Mi a gond, Lindy? – Nos, épp arról akarok beszélni veled. Itt van velem Tybal. – A francba! – Igen, jól mondod, de nem arról van szó, amire gondolsz. Szerintem hallani akarod, Ty mondanivalóját. Brooks erre felült – Hol vagytok? – Jelenleg a kocsimban körülbelül egy kilométerre a Loweryháztól. Mivel a kocsid nem volt a városban, gondoltam, csak ott lehetsz. – Akár rendőr is lehetnél, Lindy. Mi lenne, ha nálad találkoznánk? – Inkább ne, tekintettel a témára, amiről beszélni akarunk. Az lesz a legjobb, ha odamegyek hozzád, és magunk közt tisztázunk mindent. A városban hajlamosak ezt-azt meglátni az emberek, még az ilyen késői órán is. Talán pont azért, mert ilyen késő van. – Ez a lényeg. Tartsd a vonalat. – Kezét a telefonra tette. – Lindy az, az étkezdéből. – Igen, tudom, ki az. – Azt mondja, Tybal Crew is vele van, és beszélnie kell velem bizalmasan. – Itt? – Ha nem volna fontos és bizalmas, Lindy nem hívna hajnali kettőkor. – Felöltözöm. – Odalent tartom őket, nem kerülnek a szemed elé. – Azt hiszem, ha valaki ebben az időpontban idejön, hogy beszéljen veled, nekem is hallanom kell, mi mondanivalója van. – Rendben. – Visszatette a mobilt a füléhez. – Ty józan? – Most igen, vagy legalábbis elég közel áll hozzá. – Akkor gyertek. Brooks egyik kezével a hajába túrt, miközben félretette a telefont. – Ne haragudj. – Még napokkal ezelőtt sem engedtem volna, hogy valaki így idejöjjön. De most nem vagyok ideges. Nem igazán. Inkább kíváncsi vagyok. Főzzek kávét? – Nem utasítanám vissza. 444

Abigailnek tetszett a dolog, tetszett, hogy a Brooksszal tervezett jövőben élete részei lesznek az éjszakai hívások, és a kávéfőzés a bajba került embereknek. Remélte, hogy jó rendőrfeleség lesz belőle. Ennek ellenére ugyanolyan elégedettséggel gondolt arra, hogy Bert, aki pihenj parancsot kapott, ott fekszik a konyha sarkában. Annyi óvintézkedést tett még, hogy a számítógép monitorjait átkapcsolta képernyővédőre. Nem igazán tudta, hogyan kellene szólítania az éjszaka közepén jött látogatókat, de amikor a kávét bevitte a nappaliba, Brooks éppen akkor engedte be őket. Lindy jött elöl, hosszú, ősz fonata a hátát verte. – Hölgyem – biccentette meg a fejét. – Engedje meg, hogy bocsánatot kérjek, amiért ilyen késő éjjel zavarunk. – Aztán öklét Tybal gyomrába mélyesztette. – Igen, hölgyem – mondta azonnal a másik férfi is. – Bocsánatot kérünk. – Bizonyára nyomós okuk van rá. – Remélem is – morogta Brooks. – Jézusom, Ty, whiskytől bűzlesz. – Nagyon sajnálom – hajtotta le a fejét a férfi, és még a füle is elvörösödött. – Vannak enyhítő körülmények. Megkaptam a hatvannapos jelvényt, és most kezdhetem elölről. – Egyszer mindenki megbotlik, Ty – mondta neki Lindy. – Ma kezdődik az első napod. – Járok a gyűlésekre – nehezedett Tybal egyik lábáról a másikra, és úgy nézett Abigailre, mint egy ápolatlan, szégyenlős mackó. – Lindy a támogatóm. Felhívtam. Tudom, hogy az előtt kellett volna, hogy ittam, de felhívtam. – Jó, jó, szép páros vagytok. Üljetek le – szólt rájuk Brooks. – És mondjátok el, mi a fészkes francot kerestek itt éjjel kettőkor. – Arról van szó, Brooks, hogy meg kellene ölnöm téged – tördelte Ty lapátkezét. – De nem foglak. – Ezt megkönnyebbüléssel hallom. Ülj már le, a fene vigye el! – Nem tudtam, mit tegyek. – Ty leült a kanapéra, lelógatta a fejét. 445

– Amikor gondolkodni kezdtem a whiskygőzön túl, akkor sem tudtam, mitévő legyek, szóval felhívtam Lindyt. Ő egy kicsit kijózanított, és mindent megbeszélt velem. És azt is mondta, hogy ide kell jönnünk, hogy elmondjuk neked. Talán Lindy elmesélhetné egy részét. Én nem nagyon tudom, hol kezdjem. – Igyál egy kis kávét, Ty, addig én elkezdem helyetted. Úgy tűnik, Lincoln Blake felesége elment. – Mikor? – kérdezte Brooks, és homlokát ráncolva felvette a saját bögréjét – Épp ma reggel láttam. – A templomnál, igen. Hallottam róla, és gondolom, mostanra már majdnem mindenki tud róla. Szerintem pont az váltotta ki. Én azt hallottam, hogy miután hazaértek, Ms. Blake egyszerűen összepakolt két bőröndbe, és kisétált a házból. Ms. Harris unokája, Carly épp kint volt, és látta, hogy a bőröndöket beteszi a kocsiba, és meg is kérdezte tőle, hogy elutazik-e. Ms. Blake teljes nyugalommal azt válaszolta, hogy elhagyja a férjét, és soha többé nem jön vissza. Aztán beszállt az autóba és elhajtott. Úgy tűnik, Blake aztán egész napra bezárkózott a dolgozószobájába. – Ez biztosan érzékenyen érintette – jegyezte meg Brooks. – Már reggel is komoly csapást mértek a büszkeségére. – Megérdemelte, nem igaz? Akárhogy is, Birdie Spitzer nekik dolgozik, és ő nem az a pletykás fajta, ha engem kérdezel, ezért is maradhatott meg ott. Ő maga mondta nekem. Gondolom, ez már túl zaftos hír volt ahhoz, hogy magában tudja tartani. Azt mondta, volt egy kis üvöltözés is, de ez már megszokott abban a házban, Blake-től legalábbis mindenképp. Aztán az asszony elment, és Blake bezárkózott. Később Birdie bekopogott hozzá, hogy kér-e vacsorát, erre Blake kiordított, hogy hordja el magát a pokolba, és vissza se jöjjön többé. – Blake kirúgta Birdie-t? – vonta fel csodálkozva Brooks a szemöldökét. – Hisz legalább húsz éve dolgozik abban a házban. – Huszonnégy lett volna idén augusztusban. Ő maga mondta. Szerintem ez a másik oka, amiért kitálalta a sztorit az étkezdében. Nem tudja, kap-e állást vagy sem, sőt azt sem tudja, akar-e egyáltalán, mert hátha Blake mégis visszavárja. 446

– Most az a férfi egyedül van – mondta Abigail halkan. – Elnézést, nem kellett volna közbeszólnom. – Semmi baj, és igaza is van. Egyedül van abban a nagy házban, a fia rács mögött ül, a felesége pedig elhagyta. Ha engem kérdez, mi történt, azt mondanám, hogy egy ideig csak ült és tűnődött, aztán arra a következtetésre jutott, hogy minden bajának okozója Brooks. – Ez helytelen következtetés, amely hibás gondolatmeneten alapul – kezdte Abigail. – Már úgy értem, Mr. Blake következtetése helytelen, nem a magáé. – Igen, hölgyem – vigyorgott Lindy. – Így mondják finoman a baromságot, ha nem bánja, hogy kicsit póriasan fejezem ki magam. – Nem, dehogy. Igen, baromság. Brooks belekortyolt a kávéjába, aztán Tyra nézett. – Mennyit fizetett Blake, hogy megölj engem, Ty? – Ó, édes Jézusom! – ugrott talpra Abigail. – Nyugodj meg, édesem. Ty nem bánt senkit, igaz, Ty? – Nem, uram. Nem, hölgyem. Azért jöttem, hogy elmondjam. Lindy mondta, hogy az lesz a legjobb, hát itt vagyok. – Mondd el pontosan, mi történt Blake-nél! – Rendben. Szóval odahívott magához, a házba. Még sosem voltam ott, és én mondom, nem akármi az a ház. Mint a filmeken. Arra gondoltam, talán munkát akar adni nekem, annak most igazán hasznát venném. Egyenesen a dolgozószobájába kellett mennem, és leültetett egy nagy, bőrrel bevont karosszékbe. Itallal kínált. Mondtam neki, hogy nem kérek, köszönöm. De azért csak öntött, és odatette mellém. A kedvenc márkám volt. Az a gyengém, Brooks. – Tudom. – De egyetlen kortyot sem ittam, mióta letartóztattál. Isten a tanúm, hogy ma estig nem. Egy kicsit ideges is voltam, hogy ott ülök abban a nagy házban. Ő meg egyre csak azt hajtogatta, hogy egy ital még senkinek sem ártott meg. Elvégre férfi vagyok, vagy mi. De nem vettem el a poharat. – Rendben van, Ty. – De Blake csak mondta a magáét, meg hogy van egy munkája számomra, de nyuszikat nem vesz fel, és... mi is volt a szó, amit mondtam neked, Lindy? 447

– Eunuch. Töketlen... elnézést a durva beszédért. – Egyetértek magával – mondta Abigail, majd Tyra nézett. – Blake a gyenge pontjával a férfiasságára apellált, aztán ezt a kettőt összekapcsolta a munka utáni vágyával. Ez kegyetlen és manipulatív volt tőle. – Feldühített, de az ő szájából igaznak hangzott. Azt mondta, hogy lekicsinyellted a férfiasságomat, Brooks, és hogy megaláztál, és kasztráltál... igen, azt mondta, hogy kasztráltál, és nagyon rosszul éreztem magam tőle. És persze dühöngtem is. Az a pohár whisky meg ott volt mellettem. Csak egy pohárral akartam inni, csak be akartam bizonyítani, hogy meg tudom tenni. De aztán lecsúszott még egy, és azt hiszem, utána még egy harmadik is. Ty szeme megtelt könnyel, ahogy lehajtotta a fejét, és a válla megremegett. Abigail felállt és kiment a szobából. – Aztán már csak ittam és ittam, mert a pohár ott volt mellettem, és sohasem fogyott ki belőle a whisky. Alkoholista vagyok, és tudom, hogy ha iszom egy pohárral, akkor egy másodikkal is fogok. Nem tudom abbahagyni. Abigail jött vissza, kezében egy tálca sütit hozva. A tálcát letette az asztalra. Brooks nézte, ahogy a lány sütit kínál Tynak, és érezte, hogy az életénél is jobban szereti. – Kegyetlenül bánt magával – mondta Abigail Tynak. – Szégyellnie kellene, amit magával tett. – Csak ittam, és egyre dühösebb lettem. Ő csak arról beszélt, hogy mit tett Brooks, hogy gyengének és gyávának állított be a saját feleségem előtt, hogy hogyan próbálja földbe döngölni ezt a várost. Csak meg kell nézni, hogy csalta kelepcébe és dugta börtönbe az ő fiát is. Valamit tenni kell ellene. Ő beszélt, én ittam. Azt monda, olyasvalaki kell, akiben van kurázsi, valami tökös gyerek. Aztán megkérdezte, én tökös gyerek vagyok-e. Hogy a fenébe ne lennék az, mondám neki. Megyek és szétrúgom a seggedet, Brooks. Ty megcsóválta a fejét, aztán újra lehajtotta. – Eljárok a gyűlésekre, és benne vagyok a csoportban. Lassan kezdem megérteni, hogy amikor részeg vagyok, akkor se látok, se hallok, csak szét kell vernem valamit. Missyt is ezért bántottam. És 448

Blake szavai meg az ital alaposan felhúztak. Teljesen helyénvalónak tűnt, amikor azt mondta, hogy a seggszétrúgás már nem elég. Valami végleges megoldás kell. Elvetted a férfiasságomat, és az egyetlen módja, hogy visszakapjam, ha megöllek téged. És hogy a háláját kifejezze, ötezer dollárt kapok. Jutalmul, azt mondta. A felét rögtön oda is adta. – Pénzt adott neked? – kérdezte Brooks. – Én meg elvettem. Szégyellem, de készpénz volt, és én elvettem. De nem tartottam meg. Lindynél van. Azt mondta, mármint Mr. Blake, hogy menjek haza és vegyem elő a puskámat, aztán várjam meg, amíg besötétedik, üljek ott, az út mentén. Aztán hívjalak fel, és mondjam azt, hogy baj van, és amikor elindulsz a kocsival, lőjelek le. Én pedig hazamentem a puskámért. Missy nem volt otthon, mert elment a testvéréhez. Elővettem a puskát, meg is töltöttem, aztán elkezdtem gondolkodni, hogy a pokolba lehet, hogy Missy nincs otthon. Aztán az is eszembe jutott, ezzel kiérdemelt néhány pofont. Nem tudom, hogy magyarázzam, de mintha hallottam volna magam, ahogy ezeket gondolom, és ettől rosszul lettem. Meg is ijedtem. Felhívtam Lindyt, és ő átjött. – Helyesen cselekedtél, Ty. – Nem. Elfogadtam az italt. És elvettem a pénzt is. – És felhívtad Lindyt. – Maga beteg, Mr. Crew – mondta Abigail. – Blake kihasználta a betegségét, és maga ellen fordította. – Lindy is ezt mondta, köszönöm, hölgyem. Szégyellem elmondani Missynek. Még mindig haragszik rád egy kicsit, Brooks, de örül, hogy nem iszom. Azóta jobban mennek köztünk a dolgok, és ezt ő is tudja. De sokkal dühösebb lesz, ha rács mögé dugsz. Lindy azt mondta, nem fogsz. – Lindynek igaza van. Szükségem lesz arra a pénzre, Lindy. – Kint van a kocsimban. – És be kell jönnöd az őrsre, hogy hivatalosan is vallomást tégy, Ty. – Missy nagyon fog haragudni.

449

– Könnyen lehet, hogy egy kicsit haragudni fog az ital miatt, de amikor meghallja, mi történt, az egészet az elejétől a végéig? Szerintem büszke lesz rád. – Gondolod? – Biztos vagyok benne. Én is büszke vagyok rád. Örülök, hogy nem próbáltál megölni. – Én is. Most mit fogsz csinálni, Brooks? – Előbb szépen összerakom az egészet, sorról sorra, aztán letartóztatom Blake-et, mert megbízást adott egy rendőrtiszt meggyilkolására.

450

29 A következő lépés, gondolta Abigail, miután elvitte Bertöt Sunnyhoz. Furcsa, egy kicsit szomorú is volt Bert nélkül mászkálni a házban. Csak rövid időről van szó, emlékeztette magát. Egy gyors utazás... amely mindent megváltoztat. Amikor Brooks hazaér, kimennek a repülőtérre, felszállnak a magángépre, amelyik Virginiába viszi őket, bejelentkeznek a szobájukba. Két külön szobába. Rengeteg ideje lesz, hogy felállítsa a kameráit és a videót. Rengeteg idő, hogy gyötrődjön, aggódjon, rágódjon a dolgon, ha megengedi magának. De nem fogja. A soron következő feladatra összpontosított, és megkezdte a Catherine Kingstonná való átalakulást. Amikor Brooks megérkezett, „Hol van a nőm?” kiáltással a keresésére indult mosolyra késztetve Abigailt. Valakinek a nője volt. – Idefent vagyok. Minden rendben? – Amennyire lehet, igen. Blake jól megkavarta az ügyvédet. Azt hiszem, sikerül alkut kötniük. Talán még meg is ússza, hiszen Ty is beismerte, hogy alkohol befolyása alatt állt, de Blake-nek akkor is vége a városban. Nem hiszem, hogy... – hallgatott el, ahogy az ajtóhoz érve meglátta a lányt. – Csak ismételni tudom magam. Hol van a nőm? – Jól sikerült – döntötte el Abigail, miután szemügyre vette magát a tükörben. A hajviselettől és a gondosan feltett sminktől az álla vonala élesebbnek hatott. A kontaktlencse sötétebbé tette szemének zöldjét.

Az ügyesen elhelyezett párnácskák gömbölyűbb formákat kölcsönöztek neki. – Biztos elkérik a biztonsági felvételeket, mihelyt megtudják, melyik szálloda az. Addigra mi már ott leszünk, de ők akkor is megnézik, hogy lássák, mikor érkeztem, és egyedül mentem-e. Ezért megyünk külön taxival a reptérről, és ezért jelentkezünk be különböző időpontokban. – Magasabbnak látszol – sétált oda hozzá Brooks, és megcsókolta. – Igen, határozottan magasabb vagy. – Magasító sarokbetétet tettem a cipőmbe. Csak két és fél centi, növeli az illúziót. Ha bármi is kiszivárog, és Volkov egyik spiclije tudomást szerez a találkozóról, akkor is nagyon nehéz lesz Catherine Kingstont vagy Elizabeth Fitcht Abigail Loweryhez kötni. Én kész vagyok, ha te is. – Viszem a táskákat. Brooks még sohasem repült magángéppel, és úgy döntött, hozzá tudna szokni. Nincs sorban állás, nincs késés vagy tömeg, és maga a járat is zavartalan és csendes. Tetszett neki a széles bőrülés is, amelyet be tudott úgy állítani, hogy szembenézzen Abigaillel – vagy inkább Catherine-nel –, és élvezte a fény játékát a lány arcán, miközben északnak repültek. – Új aktát nyitottak Cosgrove-ról és Keeganről – szólalt meg Abigail, aki a laptopján dolgozott. – Engedélyt kértek, hogy figyelhessék a levelezésüket és a telefonjaikat. Lehet, hogy találnak is valamit. Cosgrove különösen hajlamos rá, hogy gondatlan legyen. Szerencsejátékot űz – tette hozzá –, online és kaszinókban is. – És hogy megy neki? – Abból, amit össze tudtam szedni róla, az derül ki, hogy többet veszít, mint nyer. Azért is tudtak Volkovék nyomást gyakorolni rá, amikor a védelme alatt álltam. Adósságai voltak. – Hazárdjátékos, és összeroppan, amikor nyomást gyakorolnak rá – spekulált Brooks. – Hogyan fog reagálni, ha egy ismeretlen forrás azt állítja, információk vannak arról, hogy kapcsolatban áll Volkovékkal? Abigail felnézett, lejjebb tolta orrán a széles keretű napszemüveget, amivel kiegészítette álcáját. 452

– Ez érdekes kérdés. – Ha nyomás alatt összeroppant, lehet, hogy hibát követ el, ha mondjuk, valaki megzsarolja. – Nem olyan okos, mint Keegan, szerintem ezért is nem emelkedett olyan simán a ranglétrán sem a szövetségieknél, sem Volkovéknál. Feltételeztem, hogy Volkovék félre fogják állítani az útból mostanra, de úgy látszik, mégis veszik valami hasznát. – Horgásztál már valaha? – Nem. Unalmas időtöltésnek vagy elfoglaltságnak tűnik. Nem értem, mi köze a horgászásnak Cosgrove-hoz vagy Volkovékhoz. – Először is – szegezte rá az ujját Brooks –, egyszer elviszlek horgászni, és akkor majd meglátod, mi a különbség az unalmas és a pihentető közt. Másodszor, az ember néha kifog egy kishalat, amely azonban hozzásegíti a nagyobb hal kifogásához. – Nem hiszem, hogy... ó, ez egy metafora. Cosgrove a kishal. – Na, látod. Talán érdemes lenne kifogni. – Igen, az lehetséges. A kapzsiság a kapzsiságra reagál, és Cosgrove elsődleges mozgatórugója a pénz. Egy fenyegetés, valami, ami bizonyítja, hogy ennek a forrásnak vannak bizonyítékai. És ha az elektronikus postafiókját vagy a telefonját használja a kommunikációra, lesz valami a kezükben ellene, ami alapján kikérdezhetik. – Ami aztán elvezethet a nagyobb halhoz. És még jobban alátámasztja majd a tanúvallomásodat. – Brooks a lány felé nyújtotta a sóspereces zacskót, amit az imént nyitott ki, de Abigail a fejét rázta. – Mi lesz a csalid? – Mert csali akkor is kell, ha kishalat akarok kifogni. A férfi bólintva harapott bele a sósperecbe. – Várj, amíg belógatod az első kukacot. – Hallani sem szeretem az ilyesmit. Ugyanakkor volt egy nő a tanúvédelmi programban, aki tanúskodott a volt barátja ellen. Ez a volt barát egy alacsonyabb rangú gengszter volt Volkovék chicagói prostitúciós hálózatában. A nőt három hónappal az ítélethirdetés után az ohiói Akronben találták meg összeverve és megerőszakolva. – Cosgrove volt kirendelve mellé. 453

– Nem, nem ő védte, de minden, amit akkoriban össze tudtam kaparni, arra utalt, hogy ő volt az, aki átadta az információt Volkovéknak. Eleget tudok ahhoz, hogy hihető zsarolólevelet írjak. – Egy újabb kavics a folyóban. – Milyen folyóban? Ahol a hal is van? Brooks felkacagott, és megbökte a lány lábát a sajátjával. – Lehetne, kivéve, hogy ha a metaforánknál maradunk, akkor nem akarnál köveket dobálni a folyóba, mert elriasztanád vele a halakat. – Összezavartál. – Ebbe a metaforikus folyóba azért dobálunk kavicsokat, hogy a víz fodrozódjon. – Ó! Akkor nézzük ezt a kavicsot. – Abigail egy pillanatig töprenget, aztán nekilátott a fogalmazásnak. Anya Rinki Dimitri Bardov ellen tanúskodik. 2008. július 8. Felveszik a tanúvédő programba. Új személyazonosságot kap. Az új neve: Sasha Simka. Átköltöztetve az ohiói Akronbe. A Monique Butikban kap munkát eladóként. Az esethez kinevezett szövetségi marsall Robyn Treacher. 2008. október 12. és 14. William Cosgrove hozzáfér az aktához – hivatalos kérés vagy belépés nincs regisztrálva. Az e-mail másolata, amelyet William Cosgrove 2008. október 15én küldött Igor Bardovnak, Dimitri bátyjának csatolva. 2008. október 16-án 15 000 dolláros átutalás érkezik William Dwyer, alias William Cosgrove számlájára. 2008. október 19-én megerőszakolva és meggyilkolva találják Anya Rinkit, alias Sasha Simkát. Ezeket az adatokat negyvennyolc órán belül megkapja Wayne Powel ügyvezető igazgató, hacsak nem hajlandó 50 000 dollárt fizetni. Az átutalás részleteiről a következő üzenetemben adok tájékoztatást. – Azt hiszem, ez igen szépen megformált kavics – jelentette ki Abigail, és Brooks felé fordította a laptopot, hogy ő is el tudja olvasni. Brooks mosolya egyre szélesedett, végül felpillantott a képernyőről. 454

– Jól megformázott, jó súlya van. Ez a sok dátum mind a fejedben van? – Az adatok pontosak. – Mi a csatolt e-mail tartalma? – Csak ennyi: Sasha Simka, Akron, Eastwood 539,3/B. A mosoly elhalványult a férfi arcán, ahogy hátradőlt. – Szóval Cosgrove megölte őt tizenötezer dollárért. – Igen. Nem személyesen verte agyon, de ettől még ugyanúgy felelős a haláláért. Biztos vagyok benne, hogy erre válaszol. Abban is, hogy fizetni fog. Amint megtudom, hogy a megfigyelőrendszer a helyére kerül, elküldöm a levelet. – Érted mennyit kapott? A hideg és kemény hang hallatán Abigail egy percig elbíbelődött a laptop lezárásával. – Ötvenezres kártyaadóssága volt. Ilja megvette az adósságát és azzal zsarolta meg. – És amikor kiderült, hogy nem haltál meg? – A felét meghagyták, és kényszerítették, hogy dolgozzon meg a másik feléért. A díj úgy is sokkal magasabb volt, mint Anya Rinkié, hogy életben maradtam. Ebből logikusan következik, hogy Korotkij sokkal többet ér Szergej Volkovnak, mint Dimitri Bardov. – Megfizetnek érte, Abigail. – A férfi hangja most halk volt, de abszolút bizonyosság áradt belőle. – Megfizetnek mindenért, amit elkövettek ellened, Anya Rinki és a többiek ellen. Esküszöm neked. – Nem akarom, hogy valami olyasmire esküdj, amit talán nem tudsz betartani. Brooks nem vette le róla a tekintetét. – Bármeddig tart is, bármibe kerül is. Mivel meghatotta, és egy kicsit meg is ijesztette, Abigail inkább kinézett az ablakon. – Megkezdtük a leszállást. – Ideges vagy? – Nem. – Várt egy percet, hogy megbizonyosodjon róla. – Nem. Egyáltalán nem idegeskedem amiatt, mi történik ez után. Ez igazán meglepő, tekintve, hogy mennyire biztos voltam abban, hogy sohasem leszek képes erre. Most pedig tökéletesen meg vagyok 455

győződve róla, hogy meg tudom, és meg is kell tennem. És a különbség... – Megfogta a férfi kezét, és összekulcsolta az ujjaikat – Ez. Csak ennyi. – Ez – szorította meg a kezét Brooks – nagyon is fontos. Teljes harminc perccel előbb jelentkezett be, mint Brooks, így, mire a férfi kopogtatott az ajtaján, már elhelyezte a kamerákat és mikrofonokat a szálloda luxuslakosztályának nappalijában. A férfi szobája a folyosón szemben és két ajtóval arrébb volt. Abigail ott állította fel a monitorokat és a hozzájuk kapcsolódó felszerelést. Alig valamivel több, mint egy óra alatt felállította, összekapcsolta és ellenőrizte is a teljes felszerelést. – Amint kapcsolatba lépünk velük, a szövetségiek embereket küldenek a szállodába – mondta Brooks. – Tudom. Minél előbb, annál jobb. – Mindennel végzett, nincs több tennivalója, csak várni. – Hívjuk fel őket. Egyedül kellett várnia, de megnyugvást jelentett számára a tudat, hogy Brooks a szobájából figyeli. Így aztán várakozás közben dolgozott, és amikor látta, hogy megérkezett az engedély Cosgrove és Keegan levelezésének és telefonjainak megfigyelésére, beprogramozta a gépet, hogy kétórás időeltolódással küldje el a zsarolólevelet. Úgy számolta, két óra elég arra, hogy felállítsák a megfigyelőrendszert. Egy kavics a folyóban, gondolta és egyenesen a kamerába nézve elmosolyodott. Mivel figyelemmel kísérte az eseményeket, pontosan tudta, hogy a Gregory Cabot igazgatóhelyettest és Elyse Garrison különleges ügynököt szállító gép elindult a Dulles Internationalre. – Úton vannak – mondta érthetően –, és körülbelül egy óra negyven percen belül kell leszállniuk a Dullesen. Az órájára nézett, számolt. – Szerintem tízre a szállodába érnek. Még mindig dönthetnek úgy, hogy reggelig várnak, de azt hiszem, még ma este felkeresnek, mivel így az ő kezükben lesz az irányítás, vagy legalábbis azt hiszik. Felállt, és nagyon szerette volna elhúzni a függönyt, de tudta, megfelelő felszereléssel és megfelelő szögből a szomszédos épületből beláthatnak a szobába, és figyelhetik, mit csinál. 456

– Azt hiszem, rendelek valamit enni. Az alkalmat ad nekik, hogy felküldjenek egy pincérnek álcázott ügynököt, így vethetnek egy pillantást rám és a szobára. Az csak segítségünkre lehet, ha meggyőződnek róla, hogy itt vagyok, és egyedül érkeztem. Salátát, egy nagy üveg vizet és egy kancsó teát rendelt. Mivel furcsán bensőségesnek találta, folytatta az egyoldalú párbeszédet Brooksszal, miközben bekapcsolta a tévét, halkra állítva, mert feltételezte, hogy ezt tenné más is, aki egyedül van egy hotelszobában. Ellenőrizte a sminkjét, a parókáját – bár nagyon szívesen megszabadult volna mind a kettőtől –, és hirtelen ötlettől vezérelve egy kicsit összegyűrte az ágyneműt, mintha elnyújtózott volna az ágyon tévénézés közben. Amikor megérkezett az étel, ajtót nyitott a pincér előtt, és a nappali felé intett. A férfi sötét hajú, arányos testalkatú és – Abigail megítélése szerint – fürge tekintetű volt. – Üzleti ügyben jött a városba, hölgyem? – Igen. – Remélem, szórakozásra is jut ideje, amíg nálunk tartózkodik. Jó étvágyat kívánok! – tette hozzá, amikor a lány aláírta a számlát. – Ha bármire szüksége vem, csak emelje fel a telefont. – Úgy lesz, köszönöm. Ami azt illeti... talán gondoskodhatna még egy kis vízről, vagy kávéról, ha jobban kedvelik, amikor az igazgatóhelyettes és Garrison ügynök megérkezik. – Hogy mondta? – A cipője, a szeme és a fegyvere, amit a pincérkabát alatt visel, elárulja. Remélem, átadja az igazgatóhelyettesnek és az ügynöknek, hogy akár ma este is kész vagyok velük beszélni, ha nekik megfelel. És ez, gondolta, világosan közvetítette az üzenetet, hogy az irányítás továbbra is az ő kezében van. – Természetesen várhatok holnapig, ha előbb meg akarnak figyelni, de nem óhajtok innen sehová sem menni. Időt takarítunk meg, ha még ma este tudunk beszélni. És köszönöm, hogy felhozta a vacsorát. Az a saláta nagyon étvágygerjesztően néz ki. A férfi egy hosszú percig csak nézett rá. 457

– Hölgyem – mondta aztán, és magára hagyta. – Ösztönös volt, nem kérkedés. Pontosan. Úgy éreztem, ha tudják, hogy tudom, gyorsabban, simábban túljutunk az eljáráson. Közben, amíg a FBI-os pincérrel beszéltem, a kavics is belehullott a folyóba – tette hozzá. – Azt hiszem, most enni fogok. Az a saláta tényleg étvágygerjesztően néz ki. Brooks, aki a minibárból vett mogyorót rágcsálta a szobájában, csak a fejét csóválta. Micsoda nő! Amikor Abigail befejezte a salátát, a tálcát kitette az ajtón kívülre. Rengeteg ujjlenyomat, gondolta, és elegendő DNS-minta. Lefuttathatják az ujjlenyomatait és azzal is időt nyernek. Leült, teát ivott, figyelte a számítógépet, és közben arra gondolt, mennyire szeretne otthon lenni Brooksszal és Berttel, a kertben. Most már tudta, tényleg tudta, milyen csodás érzés az otthona után vágyódni. Amikor meghallotta a kopogást, lezárta a számítógépet, felállt és az ajtóhoz sétált. A kukucskálón kinézve egy magas, sovány férfit, és egy atlétikus felépítésű nőt látott. – Igen? – Elizabeth Fitch? – Feltartanák úgy az azonosítójukat, hogy láthassam? – Természetesen ismerte az arcukat, de ostobaságnak tűnt, ha kihagyja ezt a lépést. – Jöjjenek be, kérem – tárta ki az ajtót. – Cabot igazgatóhelyettes – nyújtott kezet a férfi. – Igen. Köszönöm, hogy eljött. És maga bizonyára Garrison különleges ügynök. Örülök, hogy személyesen is megismerhetem. – Én is, Ms. Fitch. – Kérem, szólítsanak Elizabethnek, vagy Liznek. Üljünk le. Ha kérnek kávét vagy... – Mondták, hogy már megrendelte – mosolyodott el halványan Cabot. – Hamarosan felhozzák. Az ügynököt, akitől megrendelte, rengeteget ugratják a kollégái. – Sajnálom. Számítottam rá, hogy beküldenek valakit, ha lehetőségük lesz rá. És nagyon jó megfigyelő vagyok. – Sokáig sikerült észrevétlennek maradnia. 458

– Életben akartam maradni. – És most? – Élni akarok. Megtanultam, hogy van különbség a kettő közt. Cabot bólintott. – Szeretnénk rögzíteni ezt a találkozót. – Rendben, én is örülök, hogy felveszik. – Állítsa fel, Garrison ügynök. Én majd ajtót nyitok – mondta Cabot meghallva a kopogást. Garrison egy táskából számítógépet vett elő. – Szeretném tudni, miért éppen engem választott a kapcsolatának. – Természetesen. Kiváló a kartonja. Szilárd családi háttérrel rendelkezik, s míg kimagaslóan teljesített az iskolában, arra is szakított időt, hogy szakkörökre és más tanterven kívüli foglalkozásokra is járjon, tartós baráti kapcsolatokat alakítson ki. Arra a következtetésre jutottam, hogy maga rendkívül sokoldalú, intelligens, és jól fejlett érzéke van a jó és a rossz iránt. Ezek fontos szempontok voltak számomra. Ráadásul a felsőfokú tanulmányai és a Quantico-beli előmenetele alapján azt szűrtem le, hogy ambiciózus ugyan, ám a saját erejéből és tehetségéből akar boldogulni. Tiszteletben tartja a tekintélyt és a parancsláncot. Rugalmasan kezeli a szabályokat, de tiszteli is őket, mint a rendszer alapjait, és a rendszer magának az igazságot jelenti. – Ejha! – Bocsánatot kell kémem, amiért a kutatásaim során néha megsértettem a magánéletét. Azzal a vággyal igazoltam magam, hogy mindenképpen szeretnék információforrásként szolgálni a Volkov bűnszövetkezettel kapcsolatban. A cél szentesíti az eszközt. Ez legtöbbször nem több mint mentség arra, ha valami rosszat teszünk, de ebben az esetben, akkoriban én hittem benne, hogy nincs más járható út előttem. – Tölthetek kávét, igazgatóhelyettes úr? – Majd én. Abigail nem szólt egy szót sem, amíg gyors önértékelést végzett. Ideges? Igen, ismerte be. A pulzusa is szaporább, de semmi pánikot nem érzett. 459

– Feltételezem, hogy ellenőrizték a személyazonosságomat az edényeken található ujjlenyomatok alapján. Cabot megint majdnem elmosolyodott. – Helyesen feltételezi. Ügynök? – Igen, uram. Készen állunk. – Megmondaná a nevét a felvétel kedvéért? – Elizabeth Fitch. – Ms. Fitch, ön közvetítőn keresztül kapcsolatba lépett az FBI-jal, azzal az indokkal, hogy szeretne vallomást tenni a kétezer nyarán és őszén történt eseményekkel kapcsolatban. – Így igaz. – Birtokunkban van az ön által tett írásos vallomás, de a felvétel kedvéért megtenné, hogy a saját szavaival elmeséli a történteket? – Igen. Kétezer, június harmadikán vitatkoztam az anyámmal. Ez azért fontos, mert korábban ez sohasem történt meg. Az anyám uralkodó személyiség volt, feltételezem, hogy még ma is az. Én pedig mindig engedelmeskedtem neki. De azon a napon megtagadtam az engedelmességet, és nem voltam hajlandó teljesíteni a parancsait, és ez az engedetlenség vezetett az ezt követő eseményekhez. Miközben hallgatta, Brooks szíve ismét összetört azért a fiatal, elkeseredett lányért. Abigail óvatosan beszélt, ismerte már ennyire. Ismerte azokat az alig észrevehető szüneteket, amikor a lány küzdött magával, hangjának, lélegzetének parányi változásait. Hányszor kell még ugyanezt elmesélnie? – tűnődött Brooks. Az ügyésznek, a bírónak, az esküdtszéknek. Hányszor kell még újraélnie az eseményeket? Hányszor kell megállnia és folytatnia, megállnia és folytatnia, ahogy hallgatói megszakítják kérdéseikkel, hogy tisztázzon ezt vagy azt. De ő nem ingott meg. – Cosgrove és Keegan marsall vallomása, valamint a bizonyítékok nagyobb része alátámasztja azokat az állításokat, miszerint Norton marsall a földön feküdt, amikor beléptek a védett házba, ismeretlen személy vagy személyek rájuk lőttek, és ők viszonozták a tüzet, de nem tudtak feljutni az emeletre. Mivel Cosgrove megsérült, Keegan kivitte a házból. Miközben jelentette a történteket a központnak, 460

látta, hogy valaki elszökik a helyszínről. Nem tudta azonosítani, hogy ki lehet az illető, mert viharos volt az idő, és korlátozottak voltak a látási viszonyok. Ekkor a ház felrobbant. Mint később megállapították, szándékosan megrongálták a gázvezetéket. – Igen. – Abigail nagyon remélte, hogy nyugodtnak látszik, ahogy bólintott Cabot szavaira. – Ez pontos összefoglalása a két marsall vallomásának. Hazudtak. – Azt állítja, hogy a két szövetségi marsall hamis jelentést tett? – Nem állítom. Eskü alatt vallom, hogy ez a két ember a Volkov bűnszövetkezettel karöltve meggyilkolta Theresa Norton és John Barrow szövetségi marsallokat – Ms. Fitch... – Szeretném befejezni. William Cosgrove és Steven Keegan a Volkov bratva utasítására meg akart ölni, így akadályozva meg, hogy tanúvallomást tehessek Jakov Korotkij és a többiek ellen. Ők rendezték meg a robbantást, hogy fedezzék magukat. Eskü alatt vallom, hogy ez a két ember továbbra is Volkovéknak dolgozik. John Barrow a kezeim közt halt meg, miközben engem próbált védelmezni. Az életét adta az enyémért. Megmentette az életemet azzal, hogy rám parancsolt, meneküljek. Ha nem tette volna, én is ott pusztulok abban a házban. Abigail felállt, kinyitotta az ágyon lévő bőröndöt, és kivett belőle egy lepecsételt zacskót. – Ezt a kardigánt és blúzt Terrytől kaptam a születésnapomra azon az estén. Felmentem a szobámba, hogy felpróbáljam, mielőtt Cosgrove és Keegan megérkezett volna. Ez volt rajtam, amikor a több sebből vérző Johnt a karomban tartottam. Ez az ő vére. Ez John vére. Elhallgatott, amikor érezte, hogy elcsuklik a hangja. – John és Terry megérdemlik a teljes igazságot, ahogy a családjuk is – nyújtotta át a zacskót Garrisonnak. – Elég sok időbe telt, amíg összeszedtem annyira a bátorságom, hogy elő merjek állni az igazsággal. – Nincs konkrét bizonyítékunk a lövöldöző személyére nézve, de ennek ellenére a meglévő bizonyítékokat lehet úgy értelmezni, hogy 461

egy fiatal lány, akinek pattanásig feszültek az idegei, megölte a védelmezőit, így próbálván kimenekülni abból a helyzetből. Abigail ismét leült, és kezét összekulcsolta az ölében. – Ezt maga sem hiszi. Nem hiheti, hogy képes voltam megtámadni és megölni két tapasztalt marsallt, megsebesíteni egy harmadikat, felrobbantani a házat, aztán elmenekülni. Természetesen ez is lehetséges, de nem logikus. – John Barrow megtanította, hogyan bánjon a pisztollyal, hogyan lőjön vele – mutatott rá Garrison. – Igen, és nagyon jól megtanított, tekintve, hogy milyen rövid idő állt a rendelkezésünkre. És igen, ötezer dollárt kértem és kaptam a számlámról – tette hozzá, mielőtt Garrison megemlíthette volna. – Biztonságot akartam, és a függetlenség illúzióját. Tudom, hogy a robbanás megsemmisítette a bizonyítékok egy részét, de azért rekonstruálhatta volna a helyzetet. Tudhatná, hogy Terry a konyhában halt meg, John meg az emeleten. A jelentéseikből, és a mellém kirendelt gyermekvédelmis interjúiból és jelentésből tudnia kell, hogy egyáltalán nem mutattam ilyenfajta stressz jeleit. Abigail megcsóválta a fejét, mielőtt folytatta volna. – Ha tanulmányozta egyáltalán a családi hátteremet, ha tudná, milyen életem volt otthon az előtt a június előtt, akkor megértené, hogy inkább elégedett voltam, mint stresszes. Igazság szerint, soha életemben nem voltam olyan elégedett, mint akkor. – Ha Cosgrove és Keegan felelősek Norton és Barrow marsall haláláért, akkor bíróság elé kerülnek. Az ön vallomása Alexi Gurevics és Julie Masters meggyilkolása, valamit Norton és Barrow szövetségi marsallok halála ügyében nélkülözhetetlen a nyomozáshoz. Védőőrizet alá vesszük, és visszavisszük Chicagóba. – Nem. – Ms. Fitch ön perdöntő tanú és egyben gyanúsított is. – A gyanúsítás alaptalan, és ezt maga is tudja. Ha védőőrizetbe vesznek, azzal megölnek. Megtalálnak, méghozzá átgázolva azon, akit mellém állítanak védelmezőnek. – Elizabeth. Liz – hajolt előre Garrison. – Megbízott bennem annyira, hogy kulcsfontosságú információkat adott át, amelyek 462

letartóztatásokhoz vezettek, bírósági ítéleteket eredményeztek. Bízzon meg bennem most is. Én magam gondoskodom a védelméről. – Nem leszek felelős a haláláért, a szülei gyászáért. Megígérem, ha elég sokáig élek, megint elszököm, és inkább nem tanúskodom. Jó vagyok a bujkálásban, és sohasem fogják megkapni a tanúvallomásomat. – El kell hinnie, hogy nem hagyjuk, hogy bármi bántódása essék. – Nem hiszem el. Ki másra bízná az életemet? Talán Pickto ügynökre? – Mi van Pickto ügynökkel? – dőlt hátra Garrison. – Anthony Pickto különleges ügynök, harmincnyolc éves, a chicagói irodának dolgozik. Elvált, gyereke nincs. A nők a gyenge pontja. Élvezi őket, különösen, ha vonakodnak. Információkkal látja el Volkovékat cserébe a nőkért, akiket Oroszországból hoznak az Államokba, és prostitúcióra kényszerítenek. Fizetnek is neki, de az másodlagos. Most az FBI-kapcsolat után kutat, maga után, Garrison ügynök. És egyre közelebb kerül. Ha megtudja, kihez kerültek az információk, amelyek alapján a letartóztatások történtek, elkapják magát. Kifaggatják, megkínozzák, megerőszakolják. Megfenyegetik, hogy megkínozzák, megölik a szeretteit, s alán az egyikkel meg is teszik, hogy bizonyítsák, komolyan beszélnek. Amikor pedig már semmi hasznát nem veszik, megölik. Pickto ügynök magához tartozik igazgatóhelyettes úr. – Úgy van – erősítette meg Cabot. – Nagyon komoly vádakat hoz fel egy jó hírnevű ügynök ellen. – Ezek nem vádak, ezek tények. És ez csak az egyik oka, amiért nem vagyok hajlandó a kezükbe tenni az életemet. Segíteni fogok félreállítani ezeket az embereket, felszámolni a Volkovbűnszövetkezetet, de nem árulom el, hol vagyok. Ha nem ismerik a tartózkodási helyemet, nem is árulhatják el nyomás alatt sem. – Abigail a zsebébe nyúlt, és egy flash drive-ot vett elő. – Ellenőrizze a Picktóról összegyűjtött információkat, utána kérdezze meg magától, hogy olvasás előtt, ellenőrzés előtt, rábízta volna erre az emberre az életemet, ennek az ügynöknek az életét, bármelyik parancsnoksága alatt lévő ügynök életét, vagy valamelyik szövetségi marsall életét. Sohasem talált volna rám, de én eljöttem magához. Mindent 463

megadok, amire szüksége van, és cserébe nem kérek mást, csak az életemet. Hagyja Elizabeth Fitcht élni, hogy segítsen igazságot szolgáltatni Terrynek, Johnnak és Julie-nak. És amikor megtette, hagyja meghalni. – Nem ígérhetek semmit. Nekem is vannak feljebbvalóim. Abigailen türelmetlenség futott át. – Azt hiszi, idejöttem volna, ha nem tudnám, hogy hatalmában áll megtenni, amit kérek? Igen, megvan hozzá a hatalma, megvannak a bizonyítékai és a tekintélyes befolyása. Ha teljesíti a kérésemet, teljesen felszámolhatja a Volkov bratvát Chicagóban, New Yorkban, New Jersey-ben, Miamiban. Kiemelheti azokat az ügynököket és az igazságszolgáltatásban dolgozó többi személyt, akik Volkovnak jelentenek... maguktól, vagy félelemből. Abigail képtelen volt tovább ülve maradni, és úgy tenni, mintha nyugodt lenne. – Tizenhat éves voltam, igen. Rossz ítélőképességgel megátkozott fiatal. Vakmerő voltam. Életemben egyetlenegyszer, azon az éjszakán megszegtem a törvényt. De nem hiszem, hogy ezért halált érdemelnék. Ha az akaratom ellenére bevisz, ez ki fog szivárogni a sajtónak. És ők felkapják a hírt a fiatal lányról, a meneküléssel töltött tizenkét évről, és arról, hogy veszélyben az élete, mert száműzetését feladva előjött, hogy segítsen. – Ez most fenyegetés? – De még mennyire, hogy az. A főnökei nem fognak örülni a rossz sajtónak, már csak azért sem, mert azon dolgoznak, hogy felszámolják a Volkov bratvát, és azért sem, mert olyan megbízhatónak hitt ügynökök is belekeveredtek, mint Anthony Pickto. Talán ha ezt elmagyarázza azoknak, akiknek felel, plusz eszközt biztosít magának a cél eléréséhez. – Állítsa meg a felvételt, Garrison ügynök. – Igenis, uram. – Telefonálnom kell. – Azzal Cabot kisietett a szobából. Abigail ismét leült, kezét összekulcsolta az ölében, és megköszörülte a torkát. – Öö, rendeljek még kávét? – Nem, köszönöm. Jól vagyok. Keményen játszik, Liz. 464

– Az életemért játszom. – Igen. Pickto. Biztos benne? – Különben nem vádolnék meg valakit, bemocskolva a nevét, a jó hírét, veszélyeztetve a karrierjét. – Rendben. Az utóbbi időben sokat kérdezősködött. Semmi olyasmit, ami megszólaltatta volna azt a bizonyos vészcsengőt, de hallottam, amikor az utolsó egy-két rajtaütésről faggatózott, és ha azokat a kérdéseket a mostani tudásommal nézem, már nagyon is megkongatják a vészharangot. Bíztam volna benne – ismerte be Garrison. – Persze. – Tudja, ha Cabot azt a parancsot kapja, hogy vigye be, nagyon szigorú őrizet alá fogja vonni. Azt szeretném, ha tudná, hogy ha ez megtörténik, személyesen fogok ügyelni a biztonságára. – Ha bevisz, el fogok szökni, akármilyen szoros őrizetet is rendel mellém. Megtalálom a módját, és ha ez megtörténik, soha többé nem fog látni, vagy hallani rólam. – Hiszek magának – motyogta Garrison. – Nagyon találékony tudok lenni. Húsz percbe telt, mire Cabot visszajött. – Azt hiszem, sikerül egyezségre jutnunk – ült le. – Gondolja? – Egy két főből álló elit csapat, akiket csak én ismerek, fogja őrizni egy olyan helyen, amit rajtam kívül megint csak nem fog ismerni senki. – És amikor erről tudomást szereznek, márpedig tudomást fognak szerezni, elrabolják a feleségét vagy valamelyik gyerekét, és ha elküldik magának a kezét vagy a fülét, kit fog menteni? Cabot keze ökölbe szorult a térdén. – Nagyon kevésre tartja a biztonsági rendszerünket. – Tudom a címét. Tudom, hová járnak iskolába a gyerekei, hol dolgozik a felesége, hol szeret vásárolni. Gondolja, hogy ők nem tudják ugyanezeket az adatokat megszerezni, ha veszélyben a szervezetük? Hajlandó vagyok együttműködni. Beszélek az ügyésszel, a feletteseivel. Tanúskodom a bíróságon, de nem fogok újra beköltözni egy védett házba, és nem akarok bekerülni a 465

tanúvédelmi programba. Ez az ára a segítségemnek, és szerintem igencsak csekély ár mindazért, amit cserébe kínálok. – És ha belevágunk, lépéseket teszünk, ön pedig megint elszökik? Abigail a vérfoltos kardigánt tartalmazó zacskóért nyúlt. – Terry kardigánja, John vére. Tizenkét éve őrzöm. Bárhová mentem is, mindig velem volt. El kell végre engednem, hogy legalább a fájdalom, a bűntudat és a gyász egy részétől megszabaduljak. De ez addig nem lehetséges, míg meg nem teszem, amit tennem kell Julie- ért, Terryért és Johnért. Számítógépen keresztül napi kapcsolatban maradok magával. Amikor bejelentik, hogy megtaláltak, és én tanúskodni fogok, Volkovék mindent el fognak követni, hogy megtudják, kik ismerik a tartózkodási helyemet, ki véd. De semmit sem fognak találni, mert nem lesz mit találni. És amikor belépek majd a tárgyalóterembe, azon a napon számukra minden véget ér. Mindannyiunk számára véget ér. Ez az ajánlatom. És amikor elmentek, amikor végre magára hagyták, Abigail lefeküdt. – Megtartja vajon a szavát? – Lehunyta a szemét, és azt képzelte, Brooks mellette van, nem csupán kamerán át nézi. – Megtartja? Annyira fáradt vagyok! Úgy örülök, hogy itt vagy! Pontosan itt – mondta hangosan, és ökölbe szorított kezét a szívére tette. Brooks figyelte, amint álomba merül, és arra gondolt, ha Cabot nem tartja meg a szavát, pokoli árat fog érte fizetni. És ő fogja behajtani a fizetséget. De most őrködött, míg Abigail aludt.

466

30 Brooks nem sokkal azután kiszúrta az FBI-ügynököt, hogy leült reggelizni a szálloda éttermében. A férfi nem nagyon nézett arrafelé, ahol Abigail ült magányos asztalánál az újságot olvasva. Brooks közönyösen nézelődött, miközben úgy tett, mint aki telefonál. Egy újabb elfoglalt, átutazóban lévő ember. A mobilt a fülén tartva, kezében a táskájával indult kifelé. És útközben meghúzta a tüzriasztót. Meglepetten megállt, ahogy mindenki tette volna a helyében, és figyelte amint az emberek felpattannak az asztalok mellől, és hallotta a hirtelen felerősödő zajt, ahogy mindenki egyszerre kezdett el beszélni. A lány nagyon jó, állapította meg. Abigail beleolvadt az izgatott tömegbe. Ahogy Brooks átsietett közte és az őt követő ügynökök között – csatlakozva az izgatott tömeghez –, Abigail besurrant a mosdóba. Ha nem figyelte volna, ha nem ismeri a tervet, ő sem veszi észre a gyors mozdulatot. Brooks lassított egy pillanatra. – Tűzriadó – mondta a telefonba. – Nem, nem fog feltartani. Kifelé tartok – tette hozzá, és az ügynökök nyomába eredt. Zsebre tette a mobilt, és a táskájából egy baseballsapkát húzott elő. Séta közben napszemüveget tett fel, az étteremben viselt dzsekit a táskájába gyűrte, a táska szíját hosszúra vette, és keresztbe átvetette a vállán. Már keresik, állapította meg, látva, hogy az egyik ügynök visszafelé tülekedik a kifelé áradó emberek közt, és a tömeget fürkészve az előcsarnok és a főbejárat felé indul.

Kevesebb, mint két perccel azután, hogy Brooks meghúzta a tűzriasztó karját, Abigail kisietett a mosdóból és csatlakozott hozzá. Hosszú, szőke lófarkát átfűzte a férfiéhoz hasonló baseballsapka nyílásán. Flip-flop papucsot és rózsaszín, kapucnis felsőt viselt, és legalább öt kilóval többet mutatott. Együtt, kéz a kézben sétáltak ki, elszakadtak a tömegtől, és beszálltak egy taxiba. – Dulles repülőtér – mondta Brooks a sofőrnek. – American Airlines. – Jesszus, gondolod, hogy tényleg tűz van? – kérdezte Abigail enyhe New York-i akcentussal a hangjában. – Nem tudom, bébi, de mi már kint vagyunk. A Dullesen az amerikai terminálnál szálltak ki, bementek, körbekerültek, aztán kimentek, hogy másik taxit fogjanak, amelyik a magángépes terminálra viszi őket. – Nem igazán tudom hibáztatni a szövetségieket, hogy követni akartak – jegyezte meg Brooks, miután elhelyezkedtek a gépen. – Nem. – És nagyon bombázó kis szőke lett belőled. Abigail rámosolygott, aztán felé fordította a laptopot. – Cosgrove válaszolt. – Máris? – billentette meg a fejét Brooks. Nem tudom, ki maga, de remélem, tudatában van, hogy egy szövetségi ügynököt próbál megzsarolni. Azonnal jelentem a dolgot, és ki fogják vizsgálni. – A szokásos, első körös blöff. – Igen – helyeselt Abigail. – Azonnal ráhívok. Nagyon jó pókerjátékos vagyok – nézett fel –, és a dolog iróniája, hogy ő volt az, aki megtanított pókerezni. Brooks figyelte a képernyőn megjelenő szöveget. – A tanítvány túlszárnyalta mesterét. Az eset kapcsán Rudolf Jankovics volt a kapcsolata Volkovékhoz. Jankovics jelenleg a tíz-tizenöt éves börtönbüntetését tölti a Jolietben. Biztos vagyok benne, hogy a parancsnokát érdekelni fogja ez az információ. Az ár hetvenötezer dollárra emelkedett, és minden 468

egyes alkalommal, huszonötezerrel emelkedni fog, amikor egy rakás lószarral próbálja betömni a számat. Harminchét órája maradt. – Rakás lószar? – Igen. Biztos vagyok benne, hogy jelen esetben a durva szóhasználat a megfelelő. – Annyira szeretlek! A vallomás mosolyt csalt Abigail ajkára. – Jó néhány nyelven tudom mondani, hogy lószar. Majd megtanítalak. – Alig várom. Abigail elküldte az üzenetet, és felsóhajtott. – Én pedig alig várom, hogy Berttel együtt hazamehessünk. Így is lehet. Nem, így lesz, javította ki magát a hátsó verandán ülve, kezében egy pohár borral, lábánál a kutyával. Csendes és békés, de mégsem magányos. Nem, amikor itt van neki Brooks egy másik széken ülve, amelyet hazafelé jövet vettek. – Gondolod, hogy hozzászokom valaha is? Hozzászokom, hogy biztonságban vagyok, hogy veled vagyok? – Remélem, hogy igen, egészen addig a pontig, hogy már természetesnek, magától értetődőnek veszed. – El sem tudom képzelni. – Abigail megfogta a férfi kezét. – Hamarosan megtörténik. – Készen állunk rá. Abigail ült még egy percig, Brooks kezét fogva, a virágzó kertet, a csendes erdőt figyelve. Egy újabb kellemes este, miközben a tavasz lassan nyárba fordul, gondolta. – Készítek valami vacsorát. – Nem kell fáradnod. Kereshetünk valami kész kaját. – Van kedvem főzni. Az olyan, mintha megszokott foglalatosság lenne. Olyan mindennapos. Brooks szemén látta, hogy megérti. – Jól hangzik, hogy mindennapos.

469

Abigail úgy vélte, aki még nem tapasztalta meg, milyen is a mindennapos rutin nélkül élni, nem is tudja értékelni a hétköznapokat. Összeszedte, amire szüksége volt és örült, amikor Brooks bejött a konyhába, és leült a pulthoz, hogy beszélgessen vele, miközben ő dolgozik. Felvágta a lukulluszparadicsomot és a bazsalikomot, apróra vagdalta a fokhagymát, elmorzsolta a mozzarellát, kevés durvára őrölt borsot adott hozzá, és olívaolajat öntött rá. Mivel élvezetét lelte benne, egy csinos tálat is elkezdett összerakni olasz előételekből. – Arra gondoltam, szerezhetnénk egy másik kutyát, egy kölyköt, hogy Bertnek legyen társasága. Te adhatnál neki nevet, elvégre Bertöt én neveztem el. – Két kutya, remek ötlet. – Brooks eltöprengett. – Legyen Ernie. – Miért? Brooks bekapott egy erőpaprika-szeletet a tálról. – Bert és Ernie. Muppetéktől? Vagy a Sesame Streetből? – Ó, az a gyerekműsor. Bert és Ernie barátok? – Talán többek, is mint barátok, de mivel ez gyerekműsor, maradjunk a barátoknál. – Bertöt Albert Einstein után neveztem el. – Kitalálhattam volna. – Nagyon okos állat. Jelzett a számítógép. – Üzenetem érkezett – mondta, és kilépett a mindennapokból. A számítógéphez sétált, lehajolt, és előhívta az e-mailt. – Cosgrove az. – Bekapta a csalit. Zsarolj meg engem, zsarold meg a Volkovokat, és nem élsz addig, hogy el is költhesd ez a pénzt. Vonulj vissza most, és élj! – Ezzel a válasszal a Volkovokhoz köti magát. Nem közvetlen bizonyíték ugyan, de kezdetnek jó. – Hadd válaszoljak én! – kérte Brooks, és leült. – Ó... – Abigail bizonytalanságát helyeslő bólintás váltotta fel. – Ez nagyon jó.

470

Mondd el a Volkovoknak, hogy zsarolnak, és csak konc leszel a nyakukon, akitől meg kell szabadulni. Fizess most, és élj! A fizetség most már százezer dollár. Huszonkilenc órád maradt. – Elküldöm. Brooks átadta neki a helyet, mögé állt, és a vállát masszírozva figyelte, ahogy Abigail ujjai furcsa varázslatszerűn száguldanak a billentyűzeten. – Lehet, hogy blöfföt mond rá, és kivárja a határidőt. – Nem fogja. – Brooks előrehajolt, és megcsókolta a lány feje búbját. – Máris váltott. Nem a törvénnyel fenyegetőzik, hanem Volkovékkal. Izzad a fickó. A következő levele garanciát fog követelni. Hogyan is lehetne biztos benne, hogy később nem kérünke többet? – Ostobaság. – Miután elküldte az üzenetet, Abigail megfordult a székkel, és felnézett Brooksra. – Az tisztességtelen lenne, zsarolás. Garanciát kérni nem logikus lépés, és újabb huszonötezrébe kerül. Vagy fizet, vagy teljesen megszakítja velünk a kapcsolatot. – Külön tét. Van rá egy tízesem. – Tessék? – Tíz dollárom van arra, hogy garanciáért nyüszítve jön vissza. Abigail összevonta a szemöldökét. – Fogadni akarsz arra, mit válaszol? Ez nem tűnik helyénvalónak. – Szóval csak a szád jár, de félsz fogadni. – Ez nevetséges. Nem félek. Tíz dollár. – Brooks felhúzta a székből, és magához ölelve ringatózni kezdett vele. – Mit csinálsz? – Meggyőződöm róla, hogy jól fogunk mutatni együtt, amikor az esküvőnkön táncolunk. – Nagyon jó táncos vagyok. – Veszem észre. Abigail a férfi vállára hajtotta a fejét, és lehunyta a szemét. – Furcsának kellene éreznem, hogy zene nélkül táncolunk és fogadásokat kötünk, miközben valami igazán fontossal kell boldogulnunk. – És furcsának érzed? – Nem, egyáltalán nem. – Meglepetten nyitotta ki a szemét, amikor a számítógép újabb e-mail érkezését jelezte. – Ilyen gyorsan? 471

– Ideges. Szoros játék. – Ezt nem értem. – Baseballos kifejezés. Majd később elmagyarázom. Nézzük, mi mondandója van. Honnan tudhatnám, hogy később nem fogtok újra megzsarolni? Kössünk egyezséget! – Ez nagyon ostoba válasz – panaszkodott Abigail. – Tíz dolcsidba került. Csak röviden válaszolj. Írd azt: Nem tudhatod. Nincs egyezség. Már százhuszonötezer a tét. Az óra ketyeg. Abigail egy percig csak nézte: azt az enyhén görbe orrot, a mogyoróbarna szempárt, amely most zöldes-sárgás árnyalatban játszott, a zilált, fekete hajat, amelyre ráfért volna egy vágás. – Azt hiszem, te nagyon jó vagy zsarolásban. – Köszönöm, édesem. – Felteszem addig a tésztát, amíg mérlegel. Ugye, azt csinálja? Mérlegel. – Izzad, italt tölt magának, s közben próbálja kitalálni, ki packázik vele. – Ó, igen, gondolta Brooks, nagyon jól el tudja képzelni. – Valószínűleg szökésen gondolkodik, de kevés az idő, így aztán fizetni fog, és utána elkezd szökési terveket kovácsolni. A pultnál egy olívabogyót dobott a szájába, aztán újratöltötte a poharát. Amikor Abigail elfordult, egy szelet sonkát dugott oda Bertnek. Mire a tészta kifőtt, és Abigail leszűrte, a válasz is megérkezett. Egyszeri átutalás. Ha még egyszer jelentkezel, Volkovékhoz fordulok. Költsd el gyorsan, mert megkereslek. – Nagyzolás. – Jól megérted – jegyezte meg Abigail. – A munkám része. Ha az ember el akarja fogni a rosszfiúkat, meg kell értenie őket. Hová akarod utaltatni vele a pénzt? – Van egy külön erre nyitott számlám. Ha átutalta a pénzt, továbbítom a rendőrárvák megsegítését támogató alapítványnak. – Ez dicséretes, és nem szívesen rövidítem meg a gyerekeket, de... – Valaki másra gondolsz? – Keegan. Át tudnád utalni Cosgrove pénzét Keegan számlájára? 472

– Ó! – Abigail arca úgy felragyogott, mintha rubintokkal árasztotta volna el. – Ó, ez briliáns! – Vannak jó pillanataim. – Ez több annál. Ezzel mindkettőjüket belekeverjük. Az FBI-nak lesz oka bevinni őket kihallgatni. – Édesem, ezt mind a ketten alaposan megszívják. – Igen, az biztos. És igen, meg tudom csinálni, de eltart néhány percig. – Csak nyugodtan. Nem kell kapkodni. Amíg dolgozol, Bert és én sétálunk egyet. Kifelé menet elvett még két szelet sonkát a tálról, egyet magának, egyet a kutyának. Szép, igazi sétára való este, gondolta, amikor van ideje az embernek megszemlélni a veteményeskertet, vagy elgondolkodni, milyen tennivaló is akad a ház körül másnapra. – Ez a mi helyünk – mondta a kutyának. – A sors akarta, hogy a gazdád idejöjjön, és azt is, hogy én rátaláljak. Tudom, ő mit mondana erre. – A kutya fejére tette a kezét, és megvakargatta a füle tövét. – De téved. Amikor Bert a lábának dőlt, ahogy Abigail lábának szokott, Brooks elmosolyodott. – Tudjuk, amit tudunk, nem igaz? Ahogy megfordult, meglátta, hogy Abigail mosolyogva jön az ajtóhoz. – Kész vagyok, és a vacsora is kész. Micsoda látvány! – gondolta Brooks. Ahogy ott áll, a csípőjén pisztoly, az arcán mosoly, és a vacsora az asztalon. Ó, igen, tudta, amit tudott – Gyere, Bert, menjünk enni! Brooks a délelőtt jó részét – túlságosan is nagy részét, véleménye szerint – az ügyésszel töltötte a Blake-ügy kapcsán. – A kölyök alkuért sír. – Big John Simpson, ravasz, mit a róka és fél szemmel a politikai karrier felé kacsintgató ügyész, otthonosan helyet foglalt Brooks irodájában. Talán egy kicsit túl otthonosan is. – És megadod neki? 473

– Spóroljunk az adófizetők pénzén. Hagyjuk, hogy bűnösnek vallja magát egy rendőrtiszt megtámadásáért, a letartóztatásnak való ellenállásért és birtokháborításért. Ráhúzhatjuk a vizes lepedőt, amiért a szállodában megtámadta Russt, és vandalizmusért az összetört lakosztály miatt. Szerintem ejthetjük a gyilkolásra alkalmas fegyver vásárlása vádat, úgysem tudjuk átvinni gyilkossági kísérletként. Öttől hét évig terjedő, börtönben letöltendő büntetést kaphat, kötelező tanácsadással egybekötve. – És abból két és felet vagy hármat tölt bent. Big John bokában keresztezte a lábát, cipője tükörfényesen ragyogott. – Ha jól viseli magát, és megfelel az elvárásoknak. Együtt tudsz élni vele? – Számít? Big John vállat vont, belekortyolt a kávéjába. – Csak kérdeztem. Nem, valóban nem tudják keresztülvinni a gyilkossági kísérlet vádját, ismerte be magának Brooks. Annak a néhány év börtönnek kétféle hatása lehet. Vagy legalább félig rendes embert csinál Justin Blake-ből, vagy befejezi a tönkretételét, és igazi bűnöző válik belőle. Akárhogy is, Bickford megszabadul tőle egy időre. – Együtt tudok élni vele. És mi lesz az apjával? – A nagyvárosi ügyvédek próbálkoznak a nagyvárosi kavarással, de nálunk van az aduász. Bizonyítékunk van rá, hogy telefonon felhívta Tybal Crew-t. Három különböző tanúnk van, aki látta Crew kisteherautóját Blake háza előtt a kérdéses napon. Nálunk van a pénz, és számos bankjegyen ott van Blake ujjlenyomata. – Egy percre elhallgatott. – Blake azt állítja, valami ház körüli munkára vette fel Tyt, és előre fizetett neki, mert Tynak kellett a pénz. – Kosseh sher. – Hogy mondod? – Lószar perzsául. – Ez mindent üt – kuncogott Big John. – Igen, lószar ez, akármilyen nyelven mondják. Több tucat tanút tudunk hozni, akik megesküsznek rá, hogy Blake sohasem fizet előre, sohasem fizet készpénzben, és mindig aláírat egy elismervényt. Igaz, hogy a végére 474

Ty eléggé be volt állítva, de jottányit sem változtatott a sztoriján. így aztán... – Big John vállat vont, és ismét belekortyolt a kávéjába. – Ha Lincoln bíróság elé akarja vinni az ügyet, csak rajta. Nagy port fog felverni. A vád az, hogy megbízást adott egy rendőrtiszt meggyilkolására. Alkuért fognak könyörögni, mielőtt vége lesz. Bárhogy is nézzük, mindenképpen börtönbe kerül. – Ezzel is együtt tudok élni. – Remek. – Big John teljes kétméteres valójában felegyenesedett. – Megkötöm az alkut a fiú ügyvédjével. Tiszta, jó munkát végeztél mind a két letartóztatás esetében. – A tiszta és jó munka a legkevesebb, ami elvárható. – Az elvárható és az elvégzett nem mindig egyezik. Tájékoztatlak majd. Nem, tényleg nem mindig egyeznek, gondolta Brooks. De szeretett volna már visszatérni ahhoz a tiszta és jó munkához. Csak ahhoz. A többit pedig, legyen bármilyen izgalmas is, szerette volna már maga mögött tudni. Abigail mindennaposnak hívta. Meglepte, mennyire megtanulta értékelni a mindennapokat. Kilépett az irodából. Alma ült a diszpécserpultnál, a füle mögött ceruzával, a könyökénél egy öblös, rózsaszín bögrényi teával. Ash az íróasztalnál ült és összevont szemöldökkel kopácsolt valamit a billentyűzeten. A rádióból Boyd hangja hallatszott, aki kisebb közlekedési balesetet jelentett a Rabbit Run és a Mill’s Head sarkáról. Ez kell neki, döbbent rá Brooks. Igen, ezt el tudná viselni. Mindennap. Abigail sétált be az ajtón. Brooks ismerte jól, így azonnal látta, milyen feszült, bár a lány arca kifejezéstelen volt. Alma észrevette. – Nocsak, üdv nálunk. Hallottam a híreket. A legjobbakat szeretném kívánni, Abigail, mivel most már maga is a családhoz tartozik. Derék embert talált magának. – Köszönöm. Igen, tudom. Nagyon derék embert. Jó napot Hyderman. 475

– Öö, csak Ash, hölgyem. Örülök, hogy látom. – Abigail. Szólítson nyugodtan Abigailnek. Sajnálom, hogy megzavarlak – nézett Brooksra. – Van számomra egy perced? – Akár kettő is. Gyere be. Brooks megfogta a lány kezét, és azután is fogva tartotta, hogy becsukta maguk mögött az iroda ajtaját. – Mi történt? – Jó dolog történt. – A jó hír láthatóan felizgatta. – Garrison kapcsolatba lépett velem. A jelentése nagyon rövid volt, de megfontolt és körültekintő. – Abigail, bökd már ki! – Én... ó. Igen. Bevitték Cosgrove-ot és Keegant. Kihallgatják őket, és ez igénybe vehet egy kis időt. Nem említette a zsarolást, de figyelemmel kísértem a házon belüli kommunikációt, hogy úgy mondjam. Természetesen azt hiszik, hogy Keegan megzsarolta Cosgrove-ot, és ezt használják ki, hogy egymás ellen fordítsák őket. De ami még ennél is fontosabb. Sokkal fontosabb. Letartóztatták Korotkijt és Ilja Volkovot. Korotkijt Julie és Alexi meggyilkolásáért, Ilját pedig bűnrészességért. – Ülj le, édesem. – Nem tudok. Megtörténik. Tényleg megtörténik. Megkértek, hogy találkozzam a szövetségi államügyésszel és csapatával, hogy előkészítsék a tanúskodást. – Mikor? – Most azonnal. Van egy tervem. – Megfogta a férfi mindkét kezét, és szorosan tartotta. – Most nagy szükségem van rá, hogy bízz bennem. – Mondd el a terved. Egy fényes júliusi délelőttön, tizenkét évvel és egy hónappal azután, hogy szemtanúja volt egy gyilkosságnak, Elizabeth Fitch belépett a tárgyalóterembe. Egyszerű fekete kosztümöt, fehér blúzt és minimális sminket viselt. Egy csinos fülönfüggő volt az összes ékszere.

476

A tanúk padjához lépett, és megesküdött, hogy az igazat, csakis az igazat mondja. És egyenesen Ilja Volkov szemébe nézett. Igazából alig változott valamit, gondolta. Kicsit teltebb lett arcban és testben egyaránt, a haja szakszerűbben van levágva, de még mindig jóképű, kellemes modorú. És annyira hideg a behízelgő felszín alatt! Most már látta, amit a fiatal lány nem vett észre. A felszín alatti jeget. A férfi rámosolygott, és az évek eltűntek. Ilja azt hiszi, megfélemlítő a mosolya, döbbent rá Abigail. Helyette azonban felidézte az emlékeket, és segített a lánynak, hogy meg tudjon bocsátani önmagának, amiért annyira elvakult volt azon az éjszakán, amiért megcsókolta azt a férfit, aki részt vállalt a barátnője meggyilkolásában. – Mondja meg, kérem a nevét. – Elizabeth Fitchnek hívnak. Abigail ismét elmesélte a történetet, amelyet annyiszor elmondott már, hogy túl sok volt hallgatni. Egyetlen részletet sem hagyott ki, és – ahogy tanácsolták neki – hagyta, hogy látszódjanak az érzelmei. – Ezek az események tizenkét évvel ezelőtt történtek – emlékeztette az ügyész. – Miért tartott ilyen sokáig előállni a tanúvallomásával? – Még aznap este elmondtam az esetet Brenda Griffithnek és Sean Riley-nak, a chicagói rendőrség nyomozóinak. Mindkét nyomozó ott volt a teremben, és amikor Abigail feléjük nézett, alig észrevehetően biccentettek, hogy valóban így történt. – Egy védett házba vittek, ahol a Szövetségi Marsallszolgálat védelme alá kerültem. Onnan átszállítottak egy másik védett házba, ahol három hónapig maradtam John Barrow, Theresa Norton, William Cosgrove és Lynda Peski marsallok védőfelügyelete alatt. Azért ilyen sokáig, mert a tárgyalást folyton elhalasztották. Egészen a tizenhetedik születésnapomig voltam ott. – Mi történt azon a napon? – Barrow és Norton marsallt megölték, miközben engem védelmeztek Cosgrove és Keegan marsalltól, akik engem akartak megölni. Keegan elintézte, hogy aznap este ő jöjjön, a beteget jelentett Peski marsall helyett. 477

Abigail ökölbe szorított kezét az ölében tartva ülte végig az ellenvetéseket és ügyeskedéseket. – Honnan veszi ezt? – akarta tudni az ügyész. Abigail beszélt és csak beszélt a csinos kardigánról, a fülbevalóról, a születésnapi tortáról. A kiabálásról és lövésekről. Az utolsó pillanatokról, amelyeket John Barrow-val töltött, és a férfi hozzá intézett utolsó szavairól. – Felesége és két gyereke volt, akiket nagyon szeretett. Jó ember volt, kedves és bátor. Az életét adta, hogy megmentse az enyémet. És amikor tudta, hogy meg fog halni, amikor tudta, hogy többé nem tud megvédeni, azt mondta nekem, meneküljek, mert a két férfi, akiben bízott, akik ugyanazt az esküt tették le, amelyet ő is, megszegték az esküjüket. Nem tudhatta, nincsenek-e többen, vagy, hogy kiben bízhatok magamon kívül. Élete utolsó pillanataiban is mindent megtett, hogy biztonságban tudjon. Én pedig menekültem. – És tizenkét évig álnéven élt és bujkált a hatóságok elől. – Igen, és a Volkovok elől, és az igazságszolgáltatásban dolgozó azon emberek elől, akik Volkovék zsoldjában álltak. – Mi változott meg, Ms. Fitch? Mi késztette arra, hogy itt és most tanúskodjon? – Amíg menekültem, az életem, amelyért John és Terry meghalt, biztonságban volt. De amíg menekültem, nem lehetett igazságot szolgáltatni nekik, sem Julie Mastersnek. És az élet, amelyet megmentettek, így csak fél élet lehetett. Azt akarom, hogy az emberek tudják, mi történt, és azt akarom, hogy az élet, amelyet John és Terry megmentett, méltó legyen az áldozatukhoz. Befejeztem a menekülést. Abigail nem ingott meg a keresztkérdések során sem. Azt hitte, fájni fog, ha hazugnak, gyávának nevezik, ha megkérdőjelezik a szavahihetőségét, kiforgatják, hamis fényben tüntetik fel az indokait és a tetteit. De nem. Csak arra késztették, hogy mélyebbre ásson, még tömörebben beszéljen. Megtartotta a szemkontaktust, hangja erős, magabiztos maradt. A tanúskodás befejeztével erős kíséret mellett a tanácskozóterembe ment. 478

– Tökéletes volt – mondta neki Garrison. – Remélem is. – Keményen tartotta magát, világos válaszokat adott. Az esküdtszék tagjai hittek magának. Látták magát tizenhat évesen, Liz, és látták tizenhét évesen, úgy, ahogy ma is. El tudta érni, hogy lássák magát. – Ha így van, akkor el fogják őket ítélni. Hinnem kell benne, hogy el fogják őket ítélni. – Higgye el, elfordította a cellájuk kulcsát. Készen áll a következő lépésre? – Nagyon remélem. Garrison egy pillanatra megfogta a karját. – Legyen nyugodt – mondta neki halkan. – Biztonságban ki tudjuk vinni innen. Meg tudjuk védeni. – Köszönöm – nyújtott kezet Abigail. – Mindent köszönök. Készen állok. Menjünk. Garrison bólintott, elfordult, hogy jelezze, mehetnek. Zsebre tette a flash drive-ot, amit Abigail lopott a kezébe, és azon töprengett, vajon mit talál rajta. Körülzárták, végiglökdösték az épületen a hátsó kijárat felé, ahol egy kocsi várt rá. Minden óvintézkedést megtettek. Csak egy válogatott ügynökcsapat ismerte az útvonalat, az időpontot, amikor elhagyja a bíróságot. A térde remegett, és amikor megbotlott, egy kéz ragadta meg. – Csak nyugodtan, hölgyem. Vigyázunk magára. Abigail a férfi felé fordította a fejét. – Köszönöm. Pickto ügynök, ugye? – Úgy van – szorította meg a karját az ügynök bátorítón. – Vigyázunk magára – ismételte meg. – Biztonságban van. Kilépett az épületből, és két oldalán az ügynökökkel a várakozó autó felé sietett. Brooks, gondolta. A lövés dörrenése olyan volt, mint kalapács csattanása a kövön. Abigail teste megrándult, és fehér blúzát vér öntötte el. Abigail egy pillanatig csak nézte a gyorsan terjedő foltot. Vörös a fehéren, vörös a fehéren. 479

Garrison oltalmazó teste alatt zuhant a földre, hallotta a kiáltásokat, érzékelte a káoszt, érezte, ahogy beemelik a kocsiba, a nyomást a mellkasán. Újra Brooksra gondolt, aztán hagyta, hogy minden elússzon a semmibe. Garrison elnyúlt Abigail testén a kocsi hátsó ülésén. – Indítson! Menjen már! – kiáltott rá a sofőrre. – Vigyük ki innen. Nem érzem a pulzusát. Nincs pulzusa! Gyerünk, Liz! Jézus Krisztus! Brooks, gondolta ismét Brooks. Bert. A gyönyörű lepkekert. Az a hely, ahol a világ kinyílik a hegyekre. Az élete. Lehunyta a szemét, és mindent elengedett. Elizabeth Fitcht kórházba érkezésekor, délután három óra tizenhat perckor hivatalosan is halottnak nyilvánították. Pontosan öt órakor Abigail Lowery felszállt a Little Rockba tartó magánrepülőgépre. – Istenem! Istenem! – Brooks a tenyerébe fogta az arcát, és megcsókolta. – Hát itt vagy. – Egyfolytában ezt hajtogatod. Brooks a lány homlokára hajtotta a fejét, és olyan szorosan ölelte, hogy Abigail alig kapott levegőt. – Hát itt vagy – ismételte. – Lehet, hogy egész életemben mondogatni fogom. – Jó terv volt. Mondtam én, hogy jó terv. – Nem te voltál, aki meghúzta a ravaszt. – Ki másra bízhattam volna, hogy megöljön... hogy megölje Elizabethet? – Vaktölténnyel lőttem, mégis remegett a kezem. – Alig éreztem a lökést a mellényen keresztül. És mégis, a pillanat megdöbbentette Abigailt. Vörös a fehéren, gondolta ismét. A terjedő folt még úgy is sokkoló élmény volt, hogy tudta, a vérkapszulák az ő parancsára fakadtak ki. – Garrison remekül játszotta a szerepét, és az igazgatóhelyettes is. Úgy vezetett, mint egy őrült. – Abigail reszketegen felnevetett. – 480

Azzal, hogy Pickto is a helyszínen volt, és jelenteni fogja a Volkovoknak, hogy Elizabeth halott, senki sem fog kételkedni. – S mivel hallottad, hogy vérdíj van kitűzve rád, valaki azért is nyilván learatja majd a babérokat. De ha mégsem, akkor is hivatalos. Elizabeth Fitchre rálőttek és megölték ma délután, miután tanúvallomást tett a bíróságon. – Az ügyész nagyon kedves volt Elizabethhez. – De Elizabeth már elment, gondolta. Hagyta, hogy elmenjen. – Sajnálom, hogy nem tud rólam. – Így, hogy nem tudja, még keményebben fog dolgozni az ítéletért. – Rajtad kívül csak Anson kapitány, Garrison, az igazgatóhelyettes és az FBI-os orvos, aki halottnak nyilvánította Elizabethet, tudja, hogy mi történt. Ez épp elég ember, akiben meg kell bíznom. Több mint ahányban egész életem során bíztam. Mivel szüksége volt rá, hogy megérintse, Brooks megfogta és az ajkához emelte Abigail kezét. – Sajnálod, hogy Elizabethnek vége? – Nem. Megtette, amit meg kellett tennie, és ezzel elégedetten távozhatott. Már csak egyetlen utolsó dolog van, amit meg kell tennem érte. Abigail felnyitotta a laptopot. – Adtam Garrisonnak egy flash drive-ot, amire mindent rátettem, amit a Volkovokról tudni lehet. A pénzügyeik, a levelezésük, címek, nevek, az ügyleteik, minden rajta van. Most pedig Elizabethért, Julieért, Terryért és Johnért mindezt elveszem tőlük. Abigail elküldte az e-mailt Iljának. A férfi jelenlegi szeretőjének címét használta fel, szexis szöveget szerkesztett bele, amit a korábbi levelek alapján állított össze. A melléklet nem lesz látható. De ez csak egy része a szépségének, gondolta nem csekély büszkeséggel. – Mennyi ideig tart, míg működésbe lép? – Abban a pillanatban kezdi, amikor Ilja megnyitja az e-mailt. Becslésem szerint körülbelül hetvenkét óra kell hozzá, hogy mindent megsemmisítsen, de a folyamat azonnal megkezdődik. – Felsóhajtott. 481

– Tudod, mire vágyom? Szeretnék kinyitni egy üveg pezsgőt, amikor hazaérünk. Van egy otthon, és ez most igazán megfelelő alkalomnak tűnik, hogy felbontsuk. – Akkor azt tesszük, és van valami, amit szeretnék megmutatni. – Micsoda? – Meglepetés. – Miféle meglepetés? – Az a fajta, ami meglepetés. – Nem tudom, szeretem-e a meglepetéseket. Inkább... Ó, nézd! Ilja már meg is nyitotta az e-mailt. – Abigail elégedetten csukta le a laptop tetejét – Szóval egy meglepetés.

482

UTÓSZÓ Brooks fel akarta vinni a pezsgőt arra a helyre, ahonnan a hegyekre nyílt a kilátás. – Mint egy piknik? Csomagoljak valami ételt? – A pezsgő elég lesz. Gyere, Bert. – Hallgat rád, engedelmeskedik neked. Szerintem azért szeret, mert mindig lopsz neki ételt az asztalról, amikor azt hiszed, hogy nem figyelek. – Lebuktam. Abigail nevetve fogta meg a kezét. – Szeretem a kezed fogni, amikor sétálunk. Annyi mindent szeretek. Szeretek szabad lenni. Neked köszönhetem, hogy szabad vagyok. – Nem, egyáltalán nem nekem köszönheted. – Igazad van, ez így nem pontos. Magunknak köszönhetem, hogy szabad vagyok. Így jobb. – Még mindig pisztolyt viselsz. – Beletelik még egy kis időbe, mire megszabadulok tőle. – Beletelik még egy kis időbe, mire még egyszer elsütök egyet. – Brooks. – Vége. Működött, így most már elmondhatom, célkeresztbe állítani téged volt a legnehezebb dolog, amit életemben valaha is tettem. Még úgy is szörnyű volt, hogy tudtam, miért és hogyan. – Azért tudtad megtenni, mert szeretsz. – Így igaz. – Brooks ismét az ajkához emelte a lány kezét. – Tudnod kell, hogy akkor is szerettelek volna, ha Elizabeth, Liz, vagy bárki más is vagy.

– Tudom. Ez a legjobb dolog, amit tudok, pedig nem keveset tudok ám. – Okostojás. Abigail ismét felkacagott, és rájött, akár órákat is el tudna tölteni nevetéssel. – Gondolkodtam. – Egy okostojástól el is várható, hogy gondolkodjon. – A Global NetWork bezár, mert a társaság vezetője visszavonul. Új vállalkozásba akarok fogni. – És mibe? – Szeretnék visszatérni a szoftverfejlesztéshez. És a játékokhoz. Annak idején nagyon élveztem. Nem akarom, hogy az egész világom a biztonság körül forogjon. – Szélesen elmosolyodott, és ezúttal ő emelte az ajkához a férfi kezét – Arra itt vagy nekem te. – Átkozottul igazad van. Elvégre én vagyok a rendőrfőnök. – S talán egy nap a bickfordi rendőrség úgy dönt, hogy létrehoz egy számítógépes bűnözésre szakosodott részleget. Elő tudom állítani az összes szükséges bizonyítványt és okiratot. A végével kapcsolatban csak vicceltem – tette hozzá gyorsan, amikor a férfi merőn ránézett. – Nincs több hamisítás. – Rendben. – Vagy hackelés. – Semennyi? – nyilt tágra Abigail szeme. – Soha? Pontosíthatnánk? Tudni akarom, milyen eredményt ér el a vírus az elkövetkező néhány napban. Utána... nincs hackelés, kivéve, ha előtte megbeszéljük és megegyezünk. – Erről tárgyalhatunk. – Ez egy kompromisszum. A társak megbeszélik a dolgokat, és kompromisszumot kötnek. Meg akarom beszélni veled, hogy meghívjuk a barátaidat és a családodat vacsorára, az esküvői terveket, és azt, hogy... Elhallgatott, megtorpant. – Egy pad – mormolta. – Egy gyönyörű pad, pontosan ott, ahová szerettem volna. – Ez a meglepetésed. Isten hozott itthon, Abigail. 484

A lány látása elhomályosult, ahogy előrelépett, és kezét végigfuttatta a háttámla és a karfa sima vonalain. Úgy festett, mint egy farönk, amelyet kivájtak, fényesen csillogóra csiszoltak. A támla közepébe egy szívet véstek, A. L. és B. G. betűkkel a középpontban. – Ó, Brooks! – Tudom, szirupos, de... – Nem! Ez különben is ostoba szó. Jobban kedvelem a romantikust. – Én is. – Gyönyörű meglepetés. Köszönöm. Köszönöm szépen – ölelte át Abigail a férfit. – Szívesen, de én is szeretnék ráülni. Abigail leült, és a férfit is lehúzta maga mellé. – Nézd azokat a hegyeket! Milyen zöldek! És ahogy a lemenő nap vörös és arany sugarakat szór a hegyoldalra... ó, imádom ezt a helyet! Összeházasodhatnánk itt? Pontosan itt? – Magam sem tudnék jobb helyet találni. S mivel nem tudok jobbat... – Brooks egy kis dobozt vett elő a zsebéből –, tegyük hivatalossá. – Vettél nekem gyűrűt. – Persze, hogy vettem gyűrűt. – Brooks felkattintotta a dobozka tetejét. – Tetszik? A gyűrű úgy csillog az alkonyi fényben, mint maga az élet, gondolta Abigail, mint a megünneplése minden igaznak és valónak. – Nagyon tetszik. – Könnyes tekintetét a férfira emelte. – Azért vártál vele mostanáig, hogy ideadd, mert tudtad, hogy így még többet fog jelenteni nekem. Soha senki sem értett meg úgy, ahogy te megértesz. Nem hiszek a sorsban vagy az eleve elrendelésben. De benned hiszek. – Én hiszek a sorsban, és az eleve elrendelésben. És hiszek benned – húzta a gyűrűt Abigail ujjára Brooks. Megcsókolta a lányt, hogy megpecsételje a vallomást, aztán egy gyors, boldog pukkanással kibontotta a pezsgőt. Abigail elvette a poharat, amit Brooks neki töltött ki. Megvárta, míg a férfi a második műanyag poharat is teletölti. Aztán a homlokát 485

ráncolva figyelte, ahogy egy harmadikba is tölt egy keveset, és leteszi Bert elé a földre. – Azt nem ihatja meg. Nem adhatsz pezsgőt a kutyának. – Miért nem? – Mert... – Bertre nézett, aki félrehajtott fejjel figyelte őt gyönyörű mogyoróbama szemével. – Rendben, de csak most az egyszer. Poharát Brookséhoz érintette. – Hamarosan és most már egész életemben Abigail Gleason lesz belőlem. S mialatt a kutya boldogan lefetyelte a saját pezsgőadagját, Abigail Brooks vállához simult, és nézte, ahogy a nap lassan leereszkedik a hegyek fölött. Az otthona fölött.

486