3. előadás Viselkedés családon belüli kortársközegben
A társadalom és a társadalmi változások minden korban befolyásolják a nevelés és az oktatás uralkodó felfogását, illetve gyakorlatát. A rendszerváltás előtt a közösség, a közösségi érdekek túlsúlya volt jellemző, amelynek helyébe az egyén, az egyéni érdekek túlsúlya került. Ma az individualitás időszakát éljük, ezért érdemes megvizsgálni a közösség megváltozott szerepét az egyén szocializációjában. Nevelés – közösség – szocializáció Nevelés és szocializáció Az ember egyik alapvető jellemzője, hogy társas lény. Egy másik fontos antropológiai tény, hogy a nevelés az emberhez, az emberi léthez kötődő sajátos jelenség. Történelmi szempontból megállapíthatjuk, hogy az emberek – valamilyen formában, szinten és eredményességgel – mindig nevelték felnövekvő utódaikat. A nevelés általános értelemben a következőt jelenti: olyan céltudatos, az egész társadalomra jellemző tevékenység, amelyben a nevelők (elsősorban felnőttek) irányítani kívánják a felnövekvők (utódok) fejlődését és megerősíteni őket abban, amit a nevelőik elvárnak, jónak tartanak. E tevékenység során tehát nevelő és nevelt között interakció (kölcsönhatás) megy végbe. Hogy ez mennyire eredményes, hogy nevelhető-e az ember, és ha igen, mennyire, már régóta felmerülő kérdések. Az álláspontok két véglete, hogy az ember korlátlanul nevelhető, illetve egyáltalán nem. A valóság és a gyakorlat azonban e két nézet között van: az embert bizonyos tekintetben lehet nevelni, más tekintetben nem. Az antropológiai kutatások szerint is az ember fogalmához tartozik, hogy nevelésre szoruló és nevelhető lényről van szó. Születésünkkor valóban olyan kevés ösztönnel és képességgel rendelkezünk, hogy gondoskodás, illetve nevelés nélkül életképtelenek lennénk. A nevelők (mindenekelőtt szüleink) segítenek abban, hogy személyiségünk kibontakozhasson és elképzeléseiknek, akaratuknak megfelelően fejlődjön, változzon. A nevelés tehát valamilyen előrehaladást jelent, mivel közvetlenül hat a személyiség kifejlődésére, és közvetve az emberi közösségek, csoportok haladására. A nevelés és a személyiségformálódás szükségszerűen szorosan összefügg egymással. A személyiségformálódás alapvető folyamatai a szocializáció és a perszonalizáció, melyek sokszor összekapcsolódnak a neveléssel, de el is válnak tőle. A nevelés – szűkebb értelemben – nevelő és nevelt, azaz egyén és egyén viszonyára szorítkozik, a szocializáció és a perszonalizáció azonban nemcsak ebben a keretben valósul meg. Leegyszerűsítve a perszonalizáció folyamán az ember önálló személyiséggé válik, megéli önmagát, míg a szocializáció során beilleszkedik a közvetlen közösségi és társadalmi környezetébe. Ezenkívül ez a két folyamat sem egymástól függetlenül megy végbe. A szocializáció jellemzői:
a szocializáció egyenlő a neveléssel; minden adott szociokulturális keretben végbemenő tanulási folyamat; a szocializáció során elsajátítjuk azoknak a csoportoknak az értékeit és normáit, melyeknek tagjai vagyunk; elfoglaljuk helyünket egy adott társadalomban.
A felsorolt definíciók alapján könnyebben elhatárolható egymástól a nevelés és a szocializáció fogalma. Mindkét folyamat, illetve tevékenység alanya az individuum (egyén), viszont a befolyásolás módja és minősége eltérő. A nevelés esetében interperszonális (személyek közötti) kölcsönhatások követik egymást: adott egyénre egy másik egyén hat. A szocializáció esetében az egyén és a társadalom kerül kapcsolatba: az individuum megismeri és elsajátítja a társadalmi léttel járó lehetőségeket és elvárásokat, melyekkel érvényesülni tud. Egyén és társadalom kapcsolata közvetett, mert az egyént a társadalomnál kisebb egységek (pl. kortárs-csoport, család, adott személyek) segítik, befolyásolják. A különböző közösségek közvetítik az individuum számára a társadalmi normákat, értékeket és célokat. A szocializáció értelmezésére több pszichológiai és szociológiai magyarázat hatott. A freudizmus szerint a személyiségfejlődésben alapvető szerepe van a csecsemő- és a korai gyermekkornak, így a szocializáció 4-5 éves korig végbemegy. A szülői és a közvetlen környezeti hatások eredményeként interiorizálódnak (belsővé válnak) az értékek és normák. Egy másik pszichológiai elmélet, a bihaviorizmus a viselkedést és a viselkedés kondicionálását tartja szem előtt: a nevelés és szocializáció tehát mindenekelőtt megerősítések és gátlások kiépítésén alapul. Ha a gyermek a normáknak és követelményeknek megfelelően viselkedik, jutalmat kap (ez a megerősítés), ha nem, büntetést (ez a gátlás). A szociológiai magyarázatok a társadalom és a társadalmi közösségek egyénre gyakorolt hatását emelik ki. Az egyén úgy képes látni önmagát, hogy tudja, milyennek látják őt a számára legfontosabb csoportok tagjai. Ebben nagy szerepe van a családnak és az iskolának. A család mint közösség szerepe a szocializáció során A szocializáció során az egyén több közösségnek válik tagjává és kerül velük kapcsolatba, melyek közül kiemelkedik a család és az osztályközösség. Mindkét közösség alapvetően meghatározza az autonóm személyiség kialakulását, aki be tud illeszkedni az adott, de gyorsan változó társadalom rendjébe. A társadalmi emberré válásban nagy szerepe van az ún. mikromiliőnek, melyben közösségitársadalmi és személyes minták hatnak az egyén fejlődésére és választásaira. A mikromiliőn keresztül jut el a társadalmi hatás az egyénhez, miközben az egyén elsősorban bizonyos személyekhez köthető mintákat (pl. (nagy-)szülő, osztálytárs, tanár, közeli ismerős stb.) követ. Ez a közeg emberek közötti kapcsolatok és interakciók hálózata, amelynek nagysága igen változó lehet. Ezen-kívül a mikromiliőben valósulnak meg az egyén viselkedésformái, cselekedetei, akarata, döntései és érzelmei. Az egyén elsődleges szocializációja a családban megy végbe. A család olyan természetes közösség, amelybe születésünkkor kerülünk és amelynek hosszú ideig tagjai vagyunk. A gyermek fejlődését, nevelődését mindenekelőtt a szülők irányítják, de nem mellékes a nagyszülők, testvérek, esetleg más rokonok hatása sem. Az egyén érzelmileg olyan szorosan és erősen kötődik a családjához, mint semelyik más közösséghez. Csecsemőkorban a legtöbb időt (pl. szoptatásra, etetésre, öltöztetésre stb. fordított idő) az anyával tölti el, aki a szociális hatások elsődleges közvetítője. Feltétlenül szükség van azonban arra, hogy az apa vagy esetleg más személy részt vegyen már a szocializáció e korai szakaszában is. A családi mikromiliőben a gyermek és a szülők erős kapcsolati hálót alkotnak, amely a személyeket és azok családi közösségben betöltött szerepét foglalja magában. A gyermek először a bölcsődében és az óvodában kerül be más szervezett keretben működő közösségbe, de az iskolai közösség egészen új társas közeget jelent. Az iskoláskor kezdetére már sok képességet
(pl. szobatisztaság, beszéd) elsajátít és sok élmény (pl. játék öröme, családi élmények) éri. A családi szocializáció természetesen nem fejeződik be ekkorra, hanem az iskolai szocializációval kiegészülve folytatódik tovább. A családi szocializációban fontos változást hoz a serdülőkor, amikor megkezdődik a családról való leválás is. Ebben az életkorban az egyén a kortárscsoportot különösen preferálja és a serdülőkor végén (többnyire) autonóm személyiséggé válik. A családtól való leginkább anyagi függés ma sokszor kitolódik a felnőttkor elejére, amíg meg nem szerzi a munkavállaláshoz szükséges felsőfokú végzettséget (diplomát, szakképesítést), illetve önálló életvitele nem lesz. Családi nevelés A nevelés és a szocializáció legerősebben a családi szocializáció iskoláskor előtti szakaszában fonódik össze. A nevelés során a szülők elsősorban saját elképzeléseiknek, értékrendjüknek megfelelően szeretnék formálni a gyermeket. A szocializáció – szintén szülői közvetítéssel – elsősorban társadalmi elvárások és szükségletek alapján megy végbe. A család olyan természetes együttműködési forma, melyet az egész világon elfogadnak, alkalmaznak és értékesnek tartanak. A családtagok sikeres együttélését tovább erősítik a vérségi és érzelmi kötelékek, ezért a legnagyobb hatású nevelési színtér a család. A szülők (az ember) ösztönöstudatos tevékenysége az utódok felnevelése, ugyanakkor a törvény szerint is a szülők joga és kötelessége, hogy gyermekeiket gondozzák, illetve neveljék. A törvényi előírás viszont lehetővé tesz bizonyos beavatkozást a családi nevelésbe, ha a gyermekkel nem megfelelően bánnak. A szülők általában nem szakképzett nevelők, hanem tapasztalataik szerint nevelnek. Ezeket sokszor meghatározza saját nevelkedésük, szocializációjuk, de nem hagyhatják figyelmen kívül a gyermekek adottságait, tulajdonságait. A családon belüli nevelés nem annyira szoros keretek között történik, mint egy szervezett intézményben, melynek működését írott szabályok rögzítik. A családi nevelés tehát nem szervezett: nagyobb szerepet kapnak benne a szokások, megérzések és érzelmek. Az egyén zavartalan fejlődéséhez azért szükség van valamilyen összhangra, szervezettségre (pl. a szülők következetessége, határozottsága a nevelés tekintetében). Ezenkívül a nevelés és szocializáció során figyelembe kell venni a gyermek nemi és életkori sajátosságait, igényeit, fejlődését. A családi nevelés és szocializáció tulajdonképpen egy folyamatban megy végbe, ezért szétválasztásuk nehéz. A család olyan közösségi forma, amelyben a tagok gyakori interakciókban állnak egymással. Hogy ezek tartósak, sikeresek legyenek, azt véleményem szerint alapvetően meghatározza a következő három jellemző: szeretet, biztonság, nyitottság. A szülőknek szeretettel kell a gyermekeket nevelniük, így azoktól is szeretetet várhatnak és kapnak. A biztonság egyrészt érzelmi támaszt jelent, amely a szeretetből adódik, másrészt fizikai biztonságot, amely a gyermekről való gondoskodásban és annak védelmében nyilvánul meg. Végül a szülőknek nyitottan kell fogadniuk a gyermekek viselkedését és megnyilvánulásait, melyek megfelelnek elvárásaiknak. Az egyén tehát akkor tud jól fejlődni, élni a családi közösségben, ha egy szeretetteljes, biztonságos és fejlődésre nyitott közeg veszi körül. Ilyen körülmények között a családtagok tekintettel vannak egymásra, amit tükröznek érzéseik, döntéseik és tetteik. Ezenkívül a családon belüli szereposztás fontos kiindulópontja annak, hogy a gyermek elsajátítsa felnőttkori vagy közösségi szerepeit. Ebben a szereposztásban megismeri, majd megtanulja például a nőies vagy férfias viselkedés elemeit, a nőies vagy férfias házimunkákat és családon belüli feladatokat, saját lehetőségeit. Más lényeges szerepekkel is találkozik: például melyik családtag irányítja a családot, ki oldja meg a konfliktusokat, ki dönt fontos kérdésekben. Közben megismeri azokat az emberi tulajdonságokat, melyek nélkülözhetetlenek a közösségi léthez (pl. mások érdekeinek figyelembevétele, felelősség vállalása, önálló döntéshozatal, segítségnyújtás stb). Az egyén
látja továbbá, hogy mit jelent mások gondozása, ellátása, különösen ami a rászoruló családtagokat (pl. betegek, öregek) illeti. Ha jó tapasztalatokat, mintákat, értékeket szerez a családban, akkor feltehetően később saját családjában hasznosítani fogja ezeket. A harmonikus családi légkör közvetve hozzájárul ahhoz, hogy az adott személyiség más közösségekben is jól érezze magát és megtalálja szerepét. 4.2. Fejlődés- és személyiség-lélektani változások Az egyén elsődleges szocializációja során sok fejlődés- és személyiség-lélektani változás következik be: (1) Születésünkkor olyan kevés velünk született képességgel rendelkezünk, hogy mások segítsége nélkül életképtelenek lennénk. Fejlődésünket egyrészt az öröklött genetikai programunk, azaz az érés meghatározott menete, másrészt a környezetünk befolyásolja. Az ember a legéretlenebbül születik más főemlősökhöz képest, de a környezetéből érkező ingerekre a legfogékonyabb és a legtanulékonyabb, hiszen egész életében képes tanulni. (2) A gyermekről születésétől fogva a szülők gondoskodnak: a biológiai életfeltételek (pl. etetés) biztosításán kívül igen hamar, már az első néhány hónapban érzelmi kötődés alakul ki köztük. A kötődést jelzi például, hogy felismeri az anya hangját, vagy hogy szereti, ha szülei, családtagjai vele vannak. (3) Miután a gyermek mászni, majd járni és „szabadon” mozogni kezd, környezetét egyre jobban megismeri és egyre önállóbbá válik. Három évesen már szülei távollétében is kapcsolatba lép más felnőttekkel és kortársaival. (4) Ugyanerre a korra a családi közegben alapszinten elsajátít egy nagyon fontos készséget, azaz a beszédet. A nyelv tanulása nem fejeződik be ebben a korban, hanem tovább folytatódik a családban és az iskolában. A nyelvi tudás egyre inkább tökéletesedik azáltal, hogy az egyén egyszerre több közösségben használja anyanyelvét. (5) A szocializáció lényeges része az is, hogy a gyermek a nemének megfelelő viselkedést elsajátítsa. Ennek egyik feltétele a nemi identitás kialakulása, másrészt a szülők, a társadalmi környezet – a különböző kultúrák nagy hányada is – ezt várja el. A család lányosan vagy fiúsan öltözteti a gyermeket, megmondja, hogy egy lánynak vagy egy fiúnak hogy illik viselkedni és hogy nem. (6) Az óvodáskor végére a gyermek képes önállóan cselekvéseket kezde-ményezni és végrehajtani. (7) Az iskoláskor kezdetével az egyén az iskolai közösség tagjává válik. Az iskolával mindenekelőtt a tanulás kapcsolódik össze, amelyben a családi környezetre is szükség van. A gyermek számára fontos, hogy a szülők biztosítsák a megfelelő körülményeket a tanuláshoz, illetve segítsék és figyelemmel kísérjék iskolai teljesítményét. (8) Az autonóm személyiséggé válást alapvetően meghatározza a serdülőkor, amely körülbelül 12 éves kortól 19 éves korig tart. Két fontos változás megy ilyenkor végbe: egyrészt az egyén biológiailag érett felnőtt lesz, másrészt a családjától független, önálló személyiségnek tekinti magát. A családi közösség hatása csökken és sokszor fontosabbá válik a kortárscsoport véleménye.
