A szerkesztő jegyzete
PoLíSz
Történelem a PoLíSz lapjain
Barcsa Dániel, a rovat gazdája
Kráter Könyvesház 1072 Budapest, Rákóczi út 8/A – belső udvar Nyitva tartás: munkanapokon 10–18 óráig www.krater.hu
A lap ára: 450 Ft
Politika-Líra-Széppróza szellemi-lelki „városálma” A megújuló magyar és keresztény hagyomány fóruma A Kráter Műhely Egyesület irodalmi és kulturális lapja „A mélyből felhozni egy új, magyar középosztályt. Nem úgy, mint a marxisták tervezték (és tették), mindenkit megsemmisítve teremteni új társadalmat; nem mások ellenében, hanem a meglévő csoportokhoz és értékekhez hozzárendelni, melléállítani az újabb, frissebb erőt. Tudniillik magyar középosztály jószerint nem alakult ki. (A fogalom valódi értelmében máig sem.)”
Szász László Németh Lászlóról írt tanulmányából
PoLíSz 120. – 2008/2009 DECEMBER–JANUÁR
Az elmúlt öt esztendőben 58 történeti tárgyú esszé és tanulmány jelent meg folyóiratunkban. Ezek az írások lapunk jellegének és profiljának megfelelően elsősorban a magyar históriával, s azon belül is a 20. század történetével foglalkoztak, kitekintéssel a 1819. század gazdasági-társadalmi folyamataira és eseményeire is. Tehát ezek a publikációk elsősorban azt az időszakot dolgozták fel, amely jelenlegi gondjaink, politikai, gazdasági, és társadalomlélektani helyzetünkhöz vezettek. Ebből következik, hogy a folyóiratunkban megjelent történeti írásokban kiemelt téma Trianon, a határon túli magyar, és a hazánkban élő nem magyar kisebbségek története, valamint 1956, 1968, és a közép-európai rendszerváltozás eseménysora és tanulsága. A PoLíSz-ban megjelent megjelenő történetei jellegű írások fő megjelenési helye, „zászlóshajója”, A Történelem Faggatása című rovat. A Történelem Faggatásának védjegye alatt átfogó témájú, társadalomra-történelemre kitekintő írások találhatóak, főként az előbb felsorolt témákban, valamint Wass Albertre és a Wass családra foglalkozó tanulmányok. Ezen felül, a magyar múltra kitekintést adnak olyan rovatok is, mint az Oral Histories, amely a személyesen megélt történelmet prezentálja, s a könyvismertetések, kritikák is gyakran foglalkoznak a múltunkat bemutató kiadványokkal. Nem feledkezhetünk meg a tematikus számokról sem. Így, például a PoLíSz-ban jelenik meg az eddig kilenc alkalommal megrendezett Kárpát-medencei Keresztkötődések Konferencia előadásainak teljes anyaga. A KKK konferenciák előadásainak tartalmában a történelem, s azon belül is a kisebbségek története jelentős részt foglalnak el. Mindezekből következik, hogy szerzőink és szerkesztőink tisztában vannak azzal, hogy a múlt ismerete nélkül a PoLíSz értékei – a politika, líra, széppróza – csak töredékesek lehetnek.
1956-RÓL SZÓLÓ ÍRÁSOK Székely András Bertalan, Turcsány Péter, Novák Valentin tollából • Szász László esszéje Németh Lászlóról • Pál apostol a Hunniabeliekhez – apokrif Siklós Lászlótól • Szakács István Péter – A WASS-SZINDRÓMA • Michel Onfray a boldogságról • Kádár Ferenc, Demeter József, Botár Attila, Sztanó László, Szenti Ernő, Nagy Brigitta, Donkó László, Gyüre Lajos és mások versei • Recenziók Albert Gábor, Borsi-Kálmán Béla, Doncsev Toso köteteiről • SZERKESZTŐI VISSZATEKINTÉS ÉS VALLOMÁSOK a PoLíSz rovatairól
Jósika Miklós (1794 – 1865)
2008/2009 december–január
120. megjelenés
A PoLíSz a Szellem városa
A MEGÚJULÓ MAGYAR ÉS KERESZTÉNY HAGYOMÁNY LAPJA
NŐKNEK:
Nagy Szimóna
Időtlen alkony
Pajzán-erotikus történetek a furfangos-oktondi székelyről, aki azt hiszi, töviről hegyire ismeri asszonyát. Vagy mégsem?
Ma nem bukott le az égről a Nap, itt hagyta magát a rőt alkonyat, vörös lángokban olvad a táj. Aranyfolyam zúdul alá az égből, a hegycsúcsra, s le a hegy tetejéről, bágyadt vonulásban tikkad a nyáj. Pásztorok hangja rikkan a hegyről, tiszta furulyaszó hallik a csendből, az elveszett bárány is visszatalál.
A Kráter Műhely Egyesület munkáját az NCA Országos Hatókörű Civil Szervezetek Támogatásának Kollégiuma támogatja Kiadja a Kráter Mûhely Egyesület közhasznú szervezet Felelôs kiadó és alapító fôszerkesztô Turcsány Péter Fôszerkesztô-helyettes Kaiser László (
[email protected]) Szerkesztôségi titkár Szepessy Katalin • Telefon/fax/e-mail: 06/1/266-3153 •
[email protected] Segédszerkesztô Hussein Evín • Telefon/e-mail: 06/26/325-321 •
[email protected] Szerkesztôk Bay Ágota (próza)
[email protected], Barcsa Dániel (történelem)
[email protected], Bágyoni Szabó István (vers)
[email protected], Lukáts János (esszé)
[email protected], Madarász Imre (irodalomtörténet), Néráth Mónika (képzőművészet)
[email protected], Szentandrási Erzsébet (olvasószerkesztô), Szappanos Gábor (mûfordítás)
[email protected] Fômunkatársak Ferenczi László, Tóth Éva és V. Tóth László Szerkesztôségi cím 1072 Budapest, Rákóczi út 8/A – Kráter Könyvesház Lapunk megrendelhetô, 10 szám ára egy évre 4000 Ft, fél évre 2000 Ft, külföldön egy évre 45 euró Nyilvános szerkesztôségi óra minden hónap második csütörtökén 16 órától a Centrál Kávéházban (Budapest, V., Károlyi Mihály u. 9.) www.krater.hu Tipográfiai tervezés, tördelés Berkes Dávid Nyomdai elôkészítés Eredeti Bt. Terjeszti a Lapker Rt. Kapható a Kráter Könyvesházban (Bp., Rákóczi út 8/A – udvar), az Írók boltja és az Osiris Kiadó Gondolat Könyvesházában, (1053 Bp., Károlyi M. u. 16.), valamint a RELAY hírlaphálózatában. Megjelenik a Mondat Kft. gondozásában. Felelôs vezetô ifj. Nagy László
ISSN 0865-4182
FÉRFIAKNAK: Erotikus-pajzán történetek a tűzről pattant székely menyecskéről meg az okos asszonyról, aki azt hiszi, hogy az ura nem lát át a szitán. Vagy mégis?
A TÖRTÉNELEM FAGGATÁSA Szenti Ernő: Kérgesedés, Estébe nyúló szóköz, Kattogás (versek).................................................... 3 Turcsány Péter: Merjünk ’56 örökösei lenni!..................................................................................... 3 Novák Valentin: 6 tétel ’56 margójára (versciklus); Sehányadik zsoltár (vers) .................................. 6 Székely András Bertalan: Gyönyörűséges pillanatunk a XX. században: 1956 .......................... 9 Donkó László: Recsk, Őszi köd hull…, Mondd azt: „Ámen”! (versek) ...........................................12 Demeter József: Falevelezés; …Óta, óta (versek) .............................................................................14 Fejes István: Srácok salakpalotákban (szociográfia II. rész) ...............................................................16 Kádár Ferenc: Meghasonlottak, Fekete völgy (versek) ......................................................................35 Szász László: Németh László üzenete (esszé) ....................................................................................37 Siklós László: Pál apostol levele a Hunniabeliekhez (apokrif írás)...................................................45 WASS ALBERT EMLÉKEZETE LVI. RÉSZ Sz. Tóth Gyula: Wass Albert nyomában (naplórészlet) .................................................................54 Előzetes a Wass Albert programokból ............................................................................................56 Szakács István Péter: A Wass-szindróma ..................................................................................57
VILÁGBESZÉD Michel Onfray: A boldogság antik étrendje (esszé) (R. Török Gábor fordítása) .................................59
MERÍTETT SZAVAK Böröndi Lajos: Nem jön válasz ..........................................................................................................63 Botár Attila: Extra iocum, Somlói hajnal, Mielőtt elmerül (versek) ............................................... 64 Handó Péter: Lélekgödör (elbeszélés) ..................................................................................................65 Sztanó László: Mint aki, Közelébe sem, Forradalom, Látni már (versek) ..................................... 66 Turcsány Péter: Az őszi levetkezés, Ősz a szőlősdombokon (versek) ............................................. 68 Boda Magdolna: titkos órák, r sugarú kör, testbeszéd (versek) .......................................................70 Tarnai László: A kántor bora (vers).....................................................................................................71 Barcsa Dániel: Jaj be szépen süt a Hold (népi elbeszélés)....................................................................72 Bokor Levente: Magyarok, Mitévő nagy Isten (versek) ....................................................................77 Nagy Brigitta: Nagyapám, Bolygólecke, Balassi-strófák (versek) ....................................................78 Gyüre Lajos: Mi tart még? (vers) ........................................................................................................81
TÁJOLÓ Szerkesztői vallomások a PoLíSzról – Bay Ágota, Lukáts János, Szappanos Gábor, Kaiser László ....................................................................................................82 Madarász Imre: Reformkori regényírók...........................................................................................87 Major Zoltán: Szivárvány vagy lidércfény? (Borsi Kálmán Béla könyvéről)..................................... 88 Lukáts János: Hajdani hajnalok hűvössége (Albert Gábor kötetéről) .................................................91 Tanácskozás közös dolgainkról ............................................................................................................ 92 Kráter-könyv Európa legjobbjai között (A nevető Erdély sikeréről) ....................................................93 Mezey László Miklós: az 50-es évek a Zoltán utcában (könyvkritika) ............................................93 (A borító belső oldalán Nagy Szimóna: Időtlen alkony című költeménye, a hátoldalon pedig Barcsa Dániel szerkesztői jegyzete olvasható.) E lapszámunkat Barcsa Dániel Ördögűzés pendelyben című fabulagyüjteményéhez készített illusztrációival díszítettük.
1
PoLíSz Szenti Ernő
Kérgesedés Szálkányira a gerendától, esőnyire a közeli vízeséstől. Évszaknyira az évkezdéstől, metaforányira a pénzverdétől.
Átcsapott rombolásba a tombolás. Emlékpestis, sorvadásos percek. Nyugalmat erőltetett magára a betegesen izgő-mozgó csönd.
Mélységhez kötött égbolt, tengertől elvadított magasság. Olvadhatatlan és éghetetlen, kezed mindkettőt tapogatta.
Estébe nyúló szóköz Lélek fölé magasodó test, testben ringatózó lélek. Belátás és gyatra vérellátás, tiltott helyen csodára várás.
Kimaradt az élet életedből: vélekedésem szerint tévedésből. Csatlakozott a halál a halálhoz: a sohasem volt a mához.
Jó helyre került rossz, rosszat megnyomorító jó. Elnyomott ásítás és nép, kigömbölyödött hasú emlék.
Kattogás A felszínéből semennyit se, a legalsó rétegből tengernyit. Miután a csend elcsendesedett, magára talált a lárma.
Kőzúzás, faaprítás, elasztikus pillanat. Énségemről szól a szó. épp, hogy csak hallható.
Hiányérzetből kinőtt akarás, kincsnél értékesebb hajtincs. Befolyt összeg az eső, pórul járt a hetvenkedő.
2
A történelem faggatása
Turcsány Péter
Merjünk ’56 örökösei lenni! Sinka István: Üdv néked, Ifjúság! Üdv néked, Ifjúság! Üdvözlégy magyar nép! Ki lángban és vérben születtél meg újra három nagy éjszakán vad ágyúdörgésben! Melyik nép írta fel mostanában nevét így, hogy aranyat adott kezébe Isten ujja? S mely nép beszélt így az önmaga nevében, mint angyal, mikor a harsonáját fújja? Bús igájának fájára írja hát, s mint annyiszor a megsárgult ezer évben vérrel és vassal tanítja zsarnokát. (Buda, 1956. október 26. Em. Igazság, 1956. november 1.) 1956: a kommunisták elviselhetetlen elnyomására adott első történelmi jelentőségű válasz. A békébe alázott Kelet-Közép-Európa első tragédiába torkolló válasza a tankok erejével és az állambiztonságiak kegyetlenségével fenntartott status quóra – az akkor már tizenegy éve „ideiglenesen” fölöttünk állomásozó szovjet diktatúrára. Tizenegy esztendő diktatúrára a magyar szabadság tizenegy napja. Egy-egy év elnyomásra egyegy nap mámorító és fájdalmas szabadsága jut. S aztán pontosan még háromszor tizenegy évet, egy krisztusi emberöltőt kellett várnunk függetlenségünk és a magyar demokrácia kikiáltására. 1956: a történelem veszteseinek és áldozatainak felemelt feje, nyílt tekintete és fegyvert fogó karja volt. Szabadságharc a hódítók ellen. A tartomány életakarata. Egy lélekben ismét erős nemzet önmagára találása. 1956 mégis elsősorban az ifjúság válasza és véráldozata volt a rólunk, de nélkülünk megköttetett megalkuvásgépezetre, az újbóli nemzetfosztásunkra, a Párizs környéki békediktátumra, a Lajtánál emelkedő szögesdrótra, a nagyhatalmi világfelosztásra.
1956: a magyar egyetemisták és ifjak, az ocsúdni kezdő, kisemmizett parasztok, a munkástanácsokban önkifejezést találó munkásság és a hivatását ismét felismerő értelmiség közös válasza volt és maradt. Az egyetemisták pontokba foglalt követelései indították el október 22-én a szabadság lavináját. Mint 1848. március idusán, úgy 1956. október 23-án is az ifjúságé volt a döntő szerep. Ez a nap a magyar nemzet őszi feltámadásának ünnepe volt és marad. Életparancs: élni és élni hagyni. Ahogy ezt a forradalom napjaiban hallottam édesapámtól. Ez ’56 titka. Ez ’56-ban Poznan, ’68-ban Prága, ’81-ben Varsó titka, a diktatúra elleni felkeléseket megelőlegező létparancs. Ezt adta ’56 a világnak, a Reményt, a Változtatás reményét, amit semmilyen terror – sem nyílt, sem langyos, sem „hazudós” – nem törölhet el. Aki életparancsot sért, az ünnepgyilkos. Az utóbbi években, a demokratikusnak nevezett jogállam keretei között is nem egy fájdalmas példájával találkoztunk ennek – s éppen az állam, a polgárai jólétét őrizni hivatott állam rendfenntartó közegei részéről. A „parancsra tettem” kibúvója nem
3
PoLíSz jelenthet fölmentést, ugyanakkor meg kell kérdeznünk: kik adták a parancsot. 1956: Nekünk az a 11 nap, amellyel mi rendítettük meg a világot! S mi, mai magyarok az elsőszülöttség jogán ennek az Őszi Feltámadásnak vagyunk az örökösei. Becsületünket ez fémjelzi mindmáig a világban. A száműzöttek, az emigránsok s köztük ismét és főként a magyar ifjúság vitte szét a szélrózsa minden irányába szabadsághitünket és bámulatos munkabírásunkat. Őket és ’56 emlékét dicséri, hogy mind az öt földrész befogadta az új magyar exodus menekültjeit. S ti, mai fiatalok, ezt a tüzet nem olthatjátok ki lelketek mélyén! Az összefogás, az igazságakarat, a szabadságharc szelleme és erkölcsi ereje az egyetlen, amely ma is gyógyírt és megoldást adhat rendkívül súlyos társadalmi betegségeinkre és gazdasági gondjainkra. Szembe kell néznünk azzal a ténnyel, hogy 1956-ban egy emelkedni vágyó nemzet állampolgárai voltak elődeink. Ma pedig hazugságokkal és áltatásokkal egy süllyedő nemzet tömegembereivé kíván alázni minket a hatalmát titkosszolgálati erőkkel és médiatúlsúllyal fenntartó kisebbségi kormány. Az a kormány, amely hatalmától és bársonyszékeitől semmiképp nem akar megválni, és azokba megengedhetetlen eszközökkel kívánja továbbra is beleenyvezni magát. 2008 októberében mindennapjainkkal kell válaszolnunk a kérdésre: kívánunk-e ’56 örökösei lenni? Kívánunk-e ismét, immár végérvényesen egy emelkedő nemzet állampolgárai lenni? Válaszolnunk kell a kérdésre, amelyet 1956 forradalma a magyar nemzet nevében feltett: Továbbra is süllyedő nemzet-e a magyar, vagy emelkedő útjára tudjuke segíteni jövőnket? Akarunk-e és merünk-e egy élhető világban az élni tudó nemzedékekkel közösen a pénzvilág guruinak hadat üzenni? Akarunk-e és merünk-e esélyegyenlőséget biztosítani magunknak éppúgy, mint sok, ma még szabadságharcát vívó népnek? Utódai leszünk-e itt, Pomázon a vértanúhalált halt Bóna Zsigmond nemzetőrparancsnok-
nak, társának Katona Sándornak és a szintén fölakasztott Czimmer Tibornak, a budapesti Széna téren fegyverrel a kezében elesett Mészáros Györgynek és a szentendrei laktanyánál sebesülést kapott Bánóczi Fülöp Jánosnak? Az ő haláluk és a még köztünk élő volt életfogytiglanra ítélt társaik követelnek tőlünk elsősorban becsületet és hasznos tetteket. A társadalmi igazságosság, a nemzetek és a kisebbségek önrendelkezési joga ma is olyan égető kérdés, mint eddig bármikor. Meddig kell a költőnek – Illyés Gyulát megidézve – Istenhez „eretnekként imádkozni” és a Nagyvilághoz fájdalmasan kiáltani: „Stigmaként égnek sebeink. Világítják az ember éjszakáját.” Jövőnk talpköve – mert Berzsenyivel szólva: „minden ország támasza és talpköve a tiszta erkölcs” – kizárólag 1956 eszméje lehet. Ez lengetheti reményünk zászlaját! Ahogy Jókai Anna meghatóan fogalmazta: „ezt a lyukas közepű ’56-os zászlót majd csak befoltozza végre a lelkünkbe égetett magyar címer.” Merjünk ’56 örökösei lenni! Ma sem könynyebb a társadalmi helyzet, mint azokban az időkben. Ma is legalább annyi gond nyomja vállunkat, mint akkor és annak előtte, az emberiség legszörnyűbb diktatúrájának éveiben. Merjünk ismét bízni a fiatalokban! Az elfáradtaknak és az elkeseredetteknek ők fognak hangot adni. Merjünk ismét ’56 hangja lenni! Olyan hang, amely az elkeseredettség mélyéből kiált Istenhez és embertársainkhoz. Olyan hang, amely lelkierőt önt a csüggedőkbe. Ez a hang azokat segítse eszmélésre és tettekre, akik a szomorúságtól nemhogy az utcára nem mennek ki, de még lélekben sincs ünnepelni kedvük semmilyen dicső és mártírfényű múlt felemlegetésével – és sebzett demokráciánk gyógyítását is másokra hagyják. 1956 Pilinszky János költő szavaival: „a mélypont ünnepélye” volt. Akkor elsősorban azok
4
A történelem faggatása
mondták ki az „elég volt, nincsen tovább” parancsát, akik tudták, hogy áldozatuk nem lesz, nem lehet hiábavaló. ’56 öröksége ma azt is jelenti, hogy minden magyar kétszer, háromszor többre legyen képes, mint eddig volt! A közös erőfeszítés teremthet csak ismét összefogást, akárcsak 1956-ban. A közös erőfeszítés közös számonkérést kíván. Számon kérni azt, hogy kik vezették ismét ilyen mélypontra nemzetünket? Kik árusították ki és kótyavetyélik el ma is javainkat? Kik taszították hazánkat a tönk szélére? A számonkérés – senki ne értse félre! – a valódi jogrend követelését jelenti. Mozduljunk el, emelkedjünk föl a holtpontról, mondjuk ki: 2004. december 5-e nemzetveszejtő kormányával nincsen alku! Ami ma van, az folyamatos süllyedés. Ami mától elkezdődik, az folyamatos emelkedés legyen! A stagnálás is süllyedésnek
számít. Igen, már ma kezdjük el a holnapot! Nem buzdíthatok senkit kevesebbel, mint amit a harmincas évek világválságából Amerikát kivezető elnök, Franklin Delano Roosevelt mondott beiktatásakor, 1933-ban: „Nem szabad engednünk abból, hogy szembenézzünk hazánk mostani állapotával. Ez a nagyszerű nemzet eddig is fennmaradt, és fenn is fog maradni, újjáéledve és jólétben.” A magyar nemzetnek hosszú még az útja, hogy fellélegezzen, hogy öntudattal, egyenes derékkal állhasson ismét a nemzetek sorában. Ehhez saját múltjából merítve kell új emberi és erkölcsi távlatok felé elindulnia. Ehhez kívánok minden nemzettársamnak lelkierőt és igazságosságot. Ismétlem: már ma kezdjük el a holnapot! (Elhangzott 2008. október 23-án, Pomázon, az ’56-osok Emlékművénél)
5
PoLíSz Novák Valentin
6 tétel ’56 margójára I. tüzel az orosz és tüzel a magyar lucifer örül ha katona hasal körúti cserepek csorognak lefele makadam köveken lövegek ülepe böfög ugat az automata gyilok egek ereszén alápereg a nyirok de kicsi ereje vakcina veleje antropo-pipogya homobacilusra úri patikus írta recipe se hat
II. szenthit-hiányban hófehér galambként kalasnyikov golyók kozáktánca közt a mátyás-holló díszhelyén nap füröszt míg miért-aknák jelzik e karantént
ül itt tárt szárnnyal egy oktalan madár céltábla beggyel feszül új-bizáncnak nem láthat hun kun se örmény észt tatár
dunánk királybírón még nem fagyott be s ahogy leng itt a sarló és kalapács sáskaraj-füstfelhők sokadik csapás nem fog mert felforrt medencénk isztere
ölésrévedt szemek halál-fináncnak keresnek lelkeket a zavarosban ratata-hangjára orosz gitárnak
III. sötétség reggel délben és délután ilf-petrov örkény tölt céloz lő sután groteszk szellem ül prágai kunderán
hová lett a tajga-tág orosz lélek hol oblomov és csicsikov remélnek lágerverem cárcsontok beleférnek
gogol vív gozsduval és mellészúrnak az ingujjas író korántsem dúvad gödörtölteléke a háborúnak
tolsztoj okudzsava ajtmatov „vére” balassi ady „joseph a.” megkért-e hogy medvemancsod máriánk széttépje
nem mindegy johann vagy a josip játszik mennyfúgát pokolskálát orgonázik templomban tapsol gulagsárban mászik
6
A történelem faggatása
IV. guernica guernica guernica szíved golyóvert lika itt iszony ott iszony vért iszom hulla-gúla az idom mértanunk vértanú temető nincs test csak a fene kő koszorú koszorú koszorú halál-korona-tanú a tyúk-e a tojás az ölés mi bennünk ez a törés emberi szám-e a hat-hat-hat miből ötvenhat maradt műkövek márvány elvágólag eszménk csak ami porlad
V. pentagram leütve gurrá-optimizmus muszka sátán szülte májusegy-kubizmus
gondolkodás-függők és eszmezsonglőrök éljen-éljen-tüdők görög börtönőrök
ösztön őszben lőttek parancs-jancsik voltak élvezve gyötrődnek a kötélre vontak
beépített ember cellatégla-falban osztásnál három per és lesz majd hatalmam
7
PoLíSz
Sehányadik zsoltár Hűs, de piszkolt forrás, szarvas-csalódás, mérges lélek-korbács – cilícium-szerelem…
Asztalunk morzsában, forrásunk szálkában, lelkünk igétlen ideákban gazdag…
Csöndben, féltékenyen, amíg megtehetem, lelkem rálehelem holt urunk képére…
Elmagányosodva – Föld-mindenség odva lesz zörgő test kohója. Salak maradunk.
Marad hájas ösztön, gyommag, hogy fürösszön, s kovásztalan őszöm… Kihullok a rostán…
Hússal piszkolt forrás, szarvas-csalódás, korona-korbács… Kyrie leison…
Holtan haragos tán, s áll bosszút a formán (freskó-felhők ormán) – önfeltámasztásban?
8
A történelem faggatása
Székely András Bertalan
Gyönyörűséges pillanatunk a XX. században: 1956 Az ötvenkét évvel ezelőtt történtek olyan kivételes pillanatát jelentik nemzeti történelmünknek, amely Magyarországot, az egyetemes magyarságot a világpolitika reflektorfényébe, középpontjába állította, következésképp büszkén emlékezhetünk rá, erőt meríthetünk belőle. 1953 márciusában meghalt a grúz postarablóból szovjet diktátorrá avanzsált Ioszeb Dzsugasvili. Az asszimilált, ismertebb nevén Sztálin jobblétre szenderülése hatalmi válságot eredményezett a birodalmi érdekszférában uralkodó kommunista pártok vezetésében, ugyanakkor népi megmozdulásokra is sor került. Június elején a morvaországi Plzeňben a korona leértékelése miatt tiltakoztak a munkások, két hét múlva Kelet-Berlinben pedig építőipari sztrájkot hirdettek a normaemelések miatt, amelyet több német városban munkásfelkelések követtek – az előbbit a cseh karhatalom, az utóbbiakat a szovjet páncélosok tiporták el. 1956 júniusának végén a lengyelországi Poznańban százezer ember vonult az utcára szabad választásokat és kenyeret követelve. A biztonsági erőkkel történt összecsapásnak 100 halálos és 600 letartóztatott áldozata volt. Utóbbiak közül októberben többet elítéltek, ezért a szovjet hadsereg, hadgyakorlat ürügyén megindult Varsó felé. A vérontást csak a lengyel párt élére kinevezett Gomułka garanciái akadályozták meg, aki egyidejűleg kiállt a poznańiak rehabilitálása mellett. Másnap, október 22-én, a budapesti Műegyetemen felolvasták a magyar ifjúság 16 pontos követeléseit. A fenti eseménysor jelzi, hogy 1956 nem kizárólag magyar ügy, hanem a szovjet érdekszféra kelet-európai blokkjában kialakult válság része. Közös jellemzőjük, hogy a szociális-gazdasági és nemzeti törekvéseket az uralkodó réteg úgy akarta kezelni, hogy a hatalom lényege csorbítatlan maradjon. Terjedelmi okokból a forradalom és szabadságharc eseménytörténetét csak néhány ponton villantom föl, a megmozdulások jellegének megvilágítását érzem azonban fontosabbnak. Legelőször szögezzük le: Nagy Imre a szocializmus továbbélésének programját dolgozta ki, ami az adott politikai helyzetben egyben a maximumot is jelentette. Nem gondolkodott forradalomban, célja a rendszer megreformálása volt, pártszerű körülmények között. A demokratikus jobboldal korábbi szétverése miatt, Rákosi politikájával szemben csak és kizárólag a Nagy Imre képviselte alternatíva számíthatott „szalonképesnek”. M. Kiss Sándor szerint e koncepció alapvetései a következők: Keletre orientált, óvatos semlegesség; az általa bonapartizmusnak nevezett diktatúra felszámolása; a Sztálin–Rákosi-féle ellenségkép megszüntetése, új szövetségi politika; a szocializmus primátusát elfogadó többpártrendszer; végül pedig az 1953-ban elkezdett új gazdaságpolitika folytatása, az életszínvonal emelése. Elismerve a fenti program erényeit, rá kell mutatnunk, hogy október 23-áig tehát csak a régi vágású és az újat akaró pártvezetők küzdelméről beszélhetünk. Donáth Ferenc és Losonczy Géza október 26-án már demokratikus tömegmozgalomnak, népi megmozdulásnak ítéli a történteket – ellentétben a párt- és állami vezetés többi tagjával –,
9
PoLíSz elutasítja az ellenforradalomnak bélyegzést, és a társadalom meg a hatalomgyakorlók közötti feszültség politikai eszközökkel való kezelése mellett tör lándzsát. Néhány nap múlva, a permanens forradalom eredményeképp a többiek is átértékelik az eseményeket, elismerik a „nemzeti, demokratikus tömegmozgalom” jelenlétét, ugyanakkor – Mikojan és Szuszlov, az SZKP elnökségi tagjainak folyamatos budapesti jelenlététől, „kézi vezérlésétől” is befolyásolva – egy pillanatig sem szűnik meg a forradalom diktatórikus, katonai leverésének a szándéka sem. Nagy Imre október 28-ai rádióbeszédében, a felkelők követelései nyomán, kényszeredetten megszületett központi vezetőségi döntésnek megfelelően, bejelentette a szovjet csapatok kivonását a fővárosból, továbbá, hogy megkezdték a tárgyalásokat az ország egész területéről való kivonulásról, az ÁVH megszüntetését, a Kossuth-címer visszaállítását és még számos szociális intézkedést. A megszálló sereg kivonását Moszkvában és Pekingben azonban egyáltalán nem gondolták komolyan: az SZKP KB elnökségi ülésén, Liu Sao-csi beszédét követően, október 31-én magyar bábkormány felállításáról döntöttek, amely majd behívja a csapatokat. Közben azonban október 23–31. között az ország valamennyi kis- és nagyvárosában, községeiben forradalmi megmozdulásokra került sor. A népből származó értelmiségiek kezdeményezésére, a hozzájuk viharos gyorsasággal csatlakozó ipari munkásság és a polgárok spontán módon a pártbizottságok, helyi tanácsok elé vonultak, pontokba foglalták a település politikai követeléseit, új, forradalmi bizottságokat, tanácsokat hoztak létre. Közfelkiáltással, szótöbbséggel választották meg az új hatalmi szerveket és azok tagjait, vezetőit. Néhány brutális katonai és ÁVH-akciótól eltekintve a forradalom győzelme többnyire vér nélkül következett be, amihez kellett a magyar rendőrség és honvédség tisztjei és közkatonái jelentős hányadának az átállása vagy passzív támogatása is. A Felvidék, Kárpátalja, Erdély, a Délvidék magyarsága számtalan módon kifejezi azonosulását, rokonszenvét Budapest és a magyar vidék forradalmával, szabadságharcával. Tamási Áron a marosvásárhelyi színház színpadán és a kolozsvári írószövetségi székházban lelkesíti az őt kibocsátó közösséget. A kolozsvári Bolyai Egyetemen és Protestáns Teológián, Sepsiszentgyörgyön, Csíkban, Szászrégenben fiatalok és idősek szervezkednek, baróti licisták szöknek át a zöldhatáron, hogy segítsék az anyaországi forradalmat. Nagyszőlősön illegális nyomdában röplapokat nyomnak és terjesztenek, a pozsonyi egyetemisták is szervezkednek. Szlovák költők, írók, román értelmiségiek, egyetemisták, kétkezi munkások, földművesek fejezik ki az együttérzésüket a magyar revolúció célkitűzéseivel. Lengyelország népe kivételes szolidaritást tanúsít: az ezeréves barátság jegyében mintegy 4000 ember ad vért, pénzt, élelmiszert, gyógyszert gyűjtenek, üzemek küldenek építőanyagot, tömeggyűléseken foglalnak állást a harcoló magyarok mellett, sokfelé kitűzik a magyar zászlót, és díszőrséget állnak előtte. A szabadságharc leverése után pedig, a szocialista országok közül, a történtek megítélésében egyedül Lengyelország helyezkedik szembe a moszkvai diktátummal, s nem engedi sem az orosz, sem a janicsár magyar hazugság általános propagálását az ún. ellenforradalom kérdésében. Egyes források szerint 60, mások szerint közel 100 ezer fővel, a szovjet hadsereg november 4-én megkezdte a „Vihar” vagy „Forgószél” fedőnevű hadművelet végrehajtását hazánkban. A magyar felkelők szervezett ellenállását november végére sikerült megtörni. Lefegyverezték a potenciális ellenfélnek tekintett magyar honvédséget, szovjet katonai közigazgatást vezettek be. Kezdetét vette a – Haynau évszázaddal azelőtti megtorlását sokszorosan meghaladó – vérbosszú, amelynek mérlege: 400 kivégzett, 20 ezer elítélt, 16-18 ezer közbiztonsági őrizetes, tömeges elbocsátások, állásvesztések, az utódokra is kiterjedő diszkrimináció, a karhatalom
10
A történelem faggatása
és a szovjet megszállók jogon kívüli megtorlásai – közöttük 830 ember Ukrajnába deportálása –, Mansfeld Péter és más fiatalok nagykorúságának a kivárása, majd kivégzésük, a kolozsvári magyar egyetem beolvasztása a románba, kegyetlen koncepciós perek nyomán egyetemi oktatók, hallgatók, írók, lelkészek meggyilkolása, sokszor két évtizedes bebörtönzése, lágerekbe küldése, vallás- és magyarellenes hisztériakeltés Erdélyben, a Felvidéken és Kárpátalján, 200 ezer magyar emigráns szétszóródása a világban. A „népfelkelés” szót három évtized múltán a köztudatba ismét beemelő Pozsgay Imre jellemzése szerint „Kádár rideg számítással pontosan kimérte a félelem határait. Bár a megtorlás iszonyú méretű volt, (…) félreérthetetlenné tette, hogy kinek kell rettegnie, s a büntetésre kijelölt csoportot, mint a társadalom leprásait mutatta be, akiket a törvényesség látszatával helyeztek törvényen kívülre. A nagy többség pedig nyugodtan, biztonságban élhet, s már az is jó a rendszer számára, ha politikailag semmit sem cselekszik.” Mindannyian a bőrünkön érezzük e mentalitás máig ható következményeit… Wittner Mária, a halálra ítélt, hős szabadságharcos hangján hallhatjuk a Kárpátia zenekar egy nehezen felejthető dalában: „Azt várja tőlünk most a világ, hogy pusztán keresztényi könyörületből bocsássunk meg, lépjünk tovább? Bocsássunk meg azoknak, kik gyermeket lánctalppal tapostak, akik a sortüzet vezényelték? Bocsássunk meg a mészárlásért, a sokévnyi kegyetlen megtorlásért? Felejtsük el, hogy arccal lefelé temették a magyart, hogy sokaknak csak az emigráció maradt? Felejtsük el a kínzások iszonyú borzalmait, a halálraítéltek utolsó szavait? Bocsássunk meg, s majd ítél a történelem? Hát nem! Nem és nem!” Amikor felkértek a mai ünnepi beszéd megtartására, rövid gondolkozás után mondtam igent. Patrióta alapállásom mellett személyes indíték is vezérelt: Édesapám ma tizenöt éve hunyt el, én október 23-án az ő emlékére is gyújtok gyertyát. Apám nemegyszer élete nagy élményeként szólt a Petőfi Körről, ahová annak idején járt, s amelynek vitái nagymértékben készítették elő a forradalmat, mintájára pedig sok hasonló jött létre vidéki és határon túli városainkban. Jómagam négyéves fejjel az óvó nénik betanítására, társaimmal skandáltam a Kossuth téren, hogy „Vigyázz Bulganyin, jönnek az óvodások!”, valamint, hogy „Vesszen Gerő!”. És bizony élesen emlékszem a Közraktár utcai bérházunkkal szemben felállított orosz tankokra, az ötödik emeleti lehúzott redőnyön érkezett és az ágyam takarójába becsapódott dum-dum golyóra, amely kis híján kioltotta az életemet, meg az óvóhelyen töltött hetekre is… Végezetül a kor egyik legjobb történész szakértője, M. Kiss Sándor szavait idézem ismét: „A forradalom a pesti srácé volt, az ő vállalása volt, még ha ez a vállalás irreálisnak tűnik is. Az, hogy ennek a forradalomnak a reformkommunista reformer vezetők csupán részesei voltak, nem jelenti a reformerek küzdelmének alábecsülését. (…) Kinek a forradalma volt ’56? Mindenkié, aki, ha kellett, fegyverrel, aki, ha kellett, fegyver nélkül küzdött a szovjet intervenciós kommunisták kemény vonalát kiszolgáló, a népre lövő magyar reguláris alakulatok népellenes része és a civil kommunista Rákosi–Gerő-rendszer támogató csoportjai ellen. ’56 azé, aki, ha kellett, harcolt, ha kellett, meghalt a forradalom és szabadságharc nemzeti, polgári törekvéseiért. Pártállásra és előzetes ideológiai kötöttségre való tekintet nélkül. ’56 az övék. Nem szabad elperelni tőlük, nem szabad föléjük nőni!” (Elhangzott az isaszegi Honvédszobornál, 2008. október 23-án)
11
PoLíSz Donkó László
Recsk Ártatlanok emlékére Kőhullás a talpam alatt. Komor sziklák az égen. Amerről jöttem, lábnyomokat látok a bazaltmélyben. Annyi bakancsnyom nincs sehol, sem ólomnehéz léptek. Veríték lepi vastagon a vasvirágos rétet. Barakok fölött rég a Nap vakon sütött e tájra. Most ezernyi szellemalak a sziklát töri-vágja. A hegyi-szél belém harap – mint a sátán kutyája!
Őszi köd hull… Őszi köd hull őszi Az ég alig győzi Vastagszik a gyepre: – anyám könnye lenne? égből anyám sírna? Mintha engem, mintha Minket elsiratna. Tél lesz nemsokára, Dér dermed sok ágra, Sok halottas házra – sok vigalmas nászra. Fekete december, Keserű sok ember – de nem az Isten ver!
12
A történelem faggatása
Mondd azt: „ÁMEN”! Nagy Lászlónak „Kusza a sorsom – kusza az élet” téli szél rázza a venyigéket. Üres a pajta üres a kertem, Nem terem verset, üres a lelkem. Árva az ólam, nincsen tehénke, Penész vastagszik gyepre, a rétre. Féllábazik, jaj, eltört a gémes, A szegény fácánkakas is éhes. Gerince roskad romos tanyámnak – miért kell fizetnem ilyen nagy árat? A Krisztus ott áll a dűlővégen, De csak hallgat nem ordít – miért nem? Bádogból vert – nem mond egy imát sem; Sóhajts legalább – mondd azt, hogy „ÁMEN”!
13
PoLíSz Demeter József
Falevelezés Faleveleket fújt ki a Könyvből a szél… A legszebb szerelmes Könyvből – a szél. Mintha betűk, szavak Ezreit, tízezreit. S az út szélén, szélén Minden útjuknak, tényleg Betűk, szavak, rímek. Páros rímek. Páratlanok. Ölelkeztek. Ölelkeztek – Sétálósan, ahol! Nemrég az akácvirág habzó Csöndje május-arccal Hallgatta őket. Szivárvány Gyanánt, vagy még Színesebben. Istenien. Minő istenien. S az égHangú, a szép tiszta Ég-hangú lány azt hitte, Álmodik, de! Mikor a Fiú megfogta a kezét… Faleveleket fújt ki a Könyvből a szél. A könyvek Könyvéből A szél. Melyet valaha Mindig együtt olvastak. Szeret? Nem szeret. Szeret?… Késő ősz Csepereg, ó, hogy csepereg! A Táj könyvében – rongyos felhőLombok alatt – sáros faLevelek……………………….
14
A történelem faggatása
Óta, óta A búcsúban találkoztak Először. A rendszerVáltozás után. A Csíksomlyói búcsúban. Keresztek, lobogók Pünkösdiségében. Piros-fehér-zöld Örömben. Mily igaz Mesésen. Égig pompázatos Élményeskedésben. Hol! A Székely poéta-legény – Fény-csencsótisztáson* Fülig pirulósan mondta, fenyőSzálfadélcegen, hogy sőt… Nem mondott semmit, pláne Izgulósan, no de! Fehér ingét, Gyolcsingét szobor-szík, izmos Testére meszelte a játszi Szél. Strófákban. A vadvirágKokárda színű, imás Sokadalomban. Az anyaországi Fájin-szép fehérnép-asszony, Igazi költő nagyasszony, minő Hús-vér képében, suttogósan Beszélt, beszélt szívSelymesen. A főpap pedig a Szűznemzésről. A BabbaSzent szűz tüneményes Szépségéről. Olybá Áhítatosan! És a magyar Hontól elszakított ősRészekről is, biza. Míg! A szerelmetesek ajakán, minthaMintha el nem csókolt Csókok parázslottak volna – Lédásan, adysan. Nem, mint! Erdélyország sziklahomlokán – Gyász-Trianon óta, óta…………
*csencsó = fenyőtoboz
15
PoLíSz Fejes István
Srácok salakpalotákban Fejes István: Ózd–Velence, 2. rész (rövidített változat) Ünnepek
várral összeragasztottak. A vízenkullogó sok cukorral készített tészta volt, amit összegyúrás után konyharuhába kötöttek, és egy vödör hideg vízbe tettek. Amikor magától megfordult, az jelentette, hogy kész. Kinyújtották, cukrozott dióval töltött batyukat formáltak belőle, és megsütötték. Az ünnepi asztalnál Apámmal mindig elbeszéltettük, hogyan fejezte be ő a háborút. A szóról szóra azonos, mégis mindig izgalmas történet 1945. május 9-én, a háború utolsó napján, Prágában indult. A cseh főváros főpályaudvarára „járt” be Apám vezetésével a magyar gépgyártás büszkesége, a 424-es, más néven Horthy István típusú mozdony, illetve az általa vontatott szerelvény az 1. számú magyar vasútépítő század a már régen, tanácstalanul ide-oda bolyongó maradványával. A pályaudvaron a Waffen SS éppen a civilek között „tisztogatott”. A szó szoros értelmében vérfürdőt rendeztek. A pici gyerekeket sem kímélték. Apám a rosszullét határán volt. Utasítás nélkül kivitte a vonatot messze, a nyílt pályára. Ott, a mozdony tüzét kioltották, magukhoz vették a legfontosabb személyes dolgaikat, és a maguk részéről befejezettnek nyilvánítva a háborút, a fűtőjével gyalog elindultak haza. Estére egy Biskupic nevű település vasúti őrházához érkeztek. Bekopogtak, szállást kértek. A sorompóőr közömbösen fogadta őket, de adtak egy darab szalonnát, kenyeret. Közben az asszony kiment a házból. Egy szelet kenyeret sem ettek meg, amikor orosz katonák érkeztek és a faluszéli futballpályán lévő ideiglenes fogolytáborba vitték őket. A bejárati kapu mellé vackoltak le, és hajnalban kihallgatásra vitték őket a parancsnok elé.
Szenteste délutánján szinte nyüzsögtek a gyerekek a telepen, hiszen a fa díszítésének idejére kicsaptak bennünket játszani. Alkonyatkor aztán sorra beszólítottak minket. A mérsékelt áhítattal elénekelt karácsonyi dalok és a nagy izgalommal kicsomagolt ajándékok birtokba vétele után az évente kétszer használt, kikeményített, hófehér vászonabrosszal megterített asztalhoz ültünk. A vacsora nálunk is hagyományos volt. A sajóvárkonyi erdészcsaládból származó Édesanyám és Apám, bolyoki – eredendően falusi kovács – családjának hagyományait ötvözte. Mindenki tányérja mellett volt egy cikk fokhagyma, egy szelet vöröshagyma. Ez volt az előétel. Ezt a szárított vargányával ízesített, kolbászos, savanyú káposztaleves követte. Majd mákos bobájka következett. Eleinte Édesanyám készítette a méternyi hosszú, nagyujjnál vastagabb kenyértésztát, amit természetesen kemencében kellett megsütni. A kész rudakat másfél, kétujjnyi darabokra vágták, zománcos tepsibe terítették, bőségesen megszórták cukrozott mákkal, langyos tejjel locsolták, és a sütőben ropogós pirosra sütötték. A felnőttek egy kupica pálinkát, egy pohár bort vagy fröccsöt ittak, a gyerekek málnavagy házi készítésű ribizliszörpöt kaptak. Legalább háromféle sütemény volt. A „kötelező” diós és mákos bejgli mellé zserbó, non plus ultra, vízenkullogó sorakozott. A non plus ultrát már a modernség jegyében vezette be Margó, a nővérem: stampedlivel kiszaggatott, vékony tésztán tojáshabkupak sült, majd ezekből kettőt-kettőt baracklek-
16
A történelem faggatása
Ott elmondták, hogy szolgálatba mennek, mint mozdonyvezető és fűtő. A sapkájuk igazolta őket. „Bumáskát” kaptak és tovább indulhattak. Gyalog, a több száz kilométeres úton. Az elbeszélés után előkerült egy pakli magyar kártya és igazságosan elosztva egy-egy marék dió. A felnőttek komoly durákolásba kezdtek. Mi, gyerekek addig néztük, amíg a szemünk le nem csukódott. Minden évben elhangzott az ígéret, hogy jövőre elmegyünk az éjféli misére. No, az mindvégig ígéret maradt. Karácsony napján azonban el kellett menni a templomba. Nem lelkesedtünk. Hideg volt, sokat kellett gyalogolni, de nem lehetett elmaradni, mert a templomi vigyázónak kinevezett társunk kíméletlenül felírta a hiányzókat, és a téli szünet után a hittant tanító tisztelendő úr minden mulasztást számon kért. Aki nem a diákmisén volt, azt kikérdezte: ki misézett, miről prédikált a pap. Akit füllentésen kapott, annak a következő vasárnap külön el kellett menni, gyónni. Megnéztük a betlehemi jászolt, megállapítottuk, hogy tavaly is ilyen volt. Hazafelé jó nagyokat sinkóztunk, és megbeszéltük, ki mit kapott. Legjobban azt irigyeltük, akinek korcsolya vagy új, jól csúszó bakancs jutott. A karácsonyi ebéd tyúkhúsleves, főtt hús, töltött káposzta volt. Pontosan délben került az asztalra, mert alig értünk a végére, máris kopogtattak. Jött az ünnepet köszöntő első cigányzenekar. Két-három taktus után megkapták az előre elkészített pénzüket, és hálálkodva, minden jót kívánva siettek át a szomszédba.
A gyerekeknek elemi és általános iskolás korban kötelező volt a vasárnapi misén részt venni. Annak, hogy a papságra nem az elvárt tisztelettel nézett családunkból egyetlen felnőtt sem, oka volt. Nagyapám elmesélte egy legénykori, nagypénteki élményét. Szép, tavaszi hajnalon elment szalonkára vadászni. Sikerrel járt. Mint jó katolikus, természetesnek tartotta, hogy a ritka csemegéből a legszebbeket elviszi a parókiára a papnak. Mise után érkezett, a tisztelendő úr a konyhaasztalnál éppen reggelizett. Hogy mit? Frissen főtt sonkát. Nesze neked nagyböjt! A gazdasszony elfogadta a madarakat, a pap a száját törölgetve intett köszönetet. Köztudott volt, hogy a gyár bőkezűen támogatta az egyházakat. A gyár vezetői látványosan gyakorolták a vallásukat, családostól jártak templomba. Többségük ugyanazt elvárta a beosztottaitól. Volt, aki azt is számon tartotta, hogy melyik munkása mikor gyónt, áldozott. Sőt, arról is meséltek, hogy aki a gyárban hibát követett el, annak a következő vasárnap el kellett menni gyónni, vagy ha nem is szabályos penitenciaként, de a pap önkéntes túlóravállalást javasolt a hibázó munkásnak. Néhol a munkahelyi mester és a közvetlen munkatársai vasárnap együtt mentek a hajnali misére, majd besétáltak a gyárba. Onnét kimentek az olvasó kantinjába, vagy ha az idő olyan volt, a kerthelyiségébe, sörözgetni. Sok fontos dologról született olyankor döntés. Május elseje Május elseje megünneplésének a rimai érdekeltségű településeken régi hagyománya volt. Már az előző este benépesültek a lakótelepek. Két kézzel is alig átölelhető, színes kreppszalaggal díszített kosarakban virágzó hortenziákat vittek a kertészetben dolgozó és az alkalmilag kézbesítő lányok, fiúk.
A templom A társadalmilag elvárt határokon túl nem volt vallásos a családunk. Templomba talán egyszer jött el Apám, pedig tudtuk, hogy fiatal korában még ministrált is a bolyoki templomban.
17
PoLíSz A címzettek eladósorban lévő lányok, menyasszonyok vagy fiatalasszonyok voltak. A májusi kosarak azon nyomban az utca felőli ablakokba kerültek, így dicsekedtek, büszkélkedtek vele, akik kapták. Ritkán színes szalagokkal díszített májusfát is állítottak a legények az éj leple alatt. De valójában az nem történhetett titokban. Május éjszakáján ugyanis igen élénk élet zajlott. Három-négy banda is járta a telepet, hol itt, hol ott csendült fel a szerenád. „Szeretnék május éjszakáján…” „Csak egy kislány van a világon…” „Csak álmodj, szép csacsi szív tovább…” és a többi. A szerenádot lámpa vagy gyertya meggyújtásával illett fogadni. A vőlegényt be is kellett hívni, asztalhoz ültetni, süteménnyel, innivalóval kínálni. A hölgy nótáját ott is eljátszották, elénekelték, elnézést kértek, és a banda továbbment.
A negyvenes évek végétől kötelezőek lettek az iskolai felvonulások. Utána jött a vigadalom. A kaszinó mögötti teniszpályákon volt körhinta, karikadobálás, térzene. Főleg volt zsebpénz! Május elsejére néha öt forintot is kaptam. Mesés összeg! Ebből ételre, italra nem kellett költeni, mert ha megkerestem Apámat, az ő társaságában mindig volt szabadon beváltható virslijegy, a sörjegyért pedig nagy pohár málnaszörpöt adtak a büfésátornál. Május elseje hangulatával egyetlen politikai ünnep sem vetélkedhetett. Az okát egyszer majd kiderítik, de legalábbis megmagyarázzák. A lényegen már semmit nem változtat. Magyarok és tótok A mi generációnk az eredeti nemzetiségi hovatartozásra egyszerűen nem figyelt oda, bár tudtuk, hogy kinek honnét származik a nagyapja. Meglehetősen vegyes volt a kép. A XX. század elején sok szlovák ajkú legény érkezett a Tátrából, Breznobánya környékéről a gyorsan fejlődő vasgyárba. Nehéz fizikai munkát végeztek, szorgalmasan dolgoztak, megbecsülték őket, a körülményekhez képest jól kerestek, okosan, takarékosan éltek és megnősültek. Magyar lányokat vettek feleségül. Jól hasznosították azokat az ismereteiket, amelyeket erdei emberként magukkal hoztak. Növényeket, gombát, tűzifát gyűjtöttek, így egészítették ki azt, amit a gyárban kerestek. Csak éppen a nyelvismerettel álltak hadilábon. Számos anekdota járt szájról szájra a nyelvi beilleszkedés nehézségeiről. Nagyapámhoz is kötődött egy. A nagy gazdasági válság idején szénégetésre adta a fejét, hogy a család megélhetését segítse. Kitelepedett a Bükkbe, és felfogadott segédnek egy tót legényt. Vitt magával egy bárányt, egy heti elemózsiát, egy butykost szilvóriummal
Május elsején a reggel zenés ébresztővel kezdődött. A gyári fúvószenekar homokszínű, nyári egyenruhában, a háború előtt gyalog, az ötvenes években nyitott teherautón, végül autóbuszon járta végig a lakótelepeket. Velence (ahogy a munkáskolóniát nevezték) középső utcáján végig gyalog mentek. Az ablakokból, a járdáról integetve, mosolyogva köszöntötték az emberek az élen haladó, tekintélyt sugárzóan vezénylő karnagyot éppen úgy, mint az utolsó sorban menetelő, minden gyerek által irigyelt, kis- és nagydobost, cintányérost. Nagyapámat ilyenkor utolérte a nosztalgia. Nem nagyon, csak annyira, hogy szép csendben eldaloljon egy-két régi, feledésbe merült, vagy éppen letiltott mozgalmi dalt. „Tulipános urak, piruljon a pofátok. Nézzetek csak széjjel, gyászban van a hazátok. Általános, titkos, szavazati jogot adjatok, és hazafiak leszünk nem hazátlan bitangok…” „…Maradj velünk, nincs számunkra grácia, éljen a szociáldemokrácia…”
18
A történelem faggatása
A háború
és tiszta ruhát. Gallyakból megcsinálták a szokásos kalyibát, megépítették a boksát, és begyújtották. Másnap nagyapa meglátogatta a szomszéd szénégetőket. Amikor egy óra múlva visszament, Jano kétségbeesetten fogadta, és a következőket adta elő: „Nagy baj! Pálinkánk feldentettünk, kenyerünk megétettünk, most már csak böjtölhetünk”. Így közölte, hogy a bárány bement a kalyibába, megette a heti élelmüket, sőt még a pálinkát is feldöntötte. Ha valami feldőlt, vagy leesett, évekig Janót idéztük. A felvidékről gyári munkára érkezett emberek magukat is tótoknak mondták, nem volt abban semmi sértő. Harminc, negyven év alatt odajutottak, hogy az anyanyelvűket már-már elfelejtették, de a legalapvetőbb dolgokon túl, soha nem tanulták meg a magyart sem. Kedves élmény volt két-három öreg tótot meghallgatni, amikor kedvencük, a bunda- vagy lengyelpálinka mellett kenyérdarabkákat eszegetve, kevert nyelven társalogtak. Az akkoriban még gyakran előforduló drótostótok vagy ablakos tótok friss, élő beszédét már nagyon nehezen értették. Otthon nem használták az anyanyelvüket, hiszen a feleség többnyire csak magyarul tudott, a gyerekeik, unokáik magyar iskolába jártak, magyar környezetben éltek, már csak magyarul beszéltek, írtak, olvastak. Azonban az igaz, hogy a szokások keveredtek, egy-egy kifejezésük beépült a magyarok mindennapi szóhasználatába. Mindenki használta, hogy „secko, jedno”, azaz teljesen mindegy. A felvidéki konyha igen erőteljes hatással volt a Velence telepi családok életére. A krumpliból készült olcsó, tót ételek mindennaposak lettek. A tócsni, a sztrapacska, a krumplinudli (köznapi nevén angyalbögyörő vagy angyalfaszocska), a krumplilángos heti rendszerességgel szerepelt a menüben a rántott leves, a paprikás krumpli, a babfőzelék, a mákos tészta mellett.
A háborúhoz közvetve és közvetlenül is sok acélra volt szükség. Az előállításához pedig jó szakemberek, kellettek. Éppen ezért a háború első éveiben csak az irodisták és a nőkkel is helyettesíthető munkások kaptak behívót. Az idő előrehaladtával azonban egyre többen vonultak be. A legfontosabb helyek így is sokáig érintetlenek maradtak, a gyárnak dolgozni kellett. Ha nyilvánosan nem is, de azért közbeszéd tárgya volt, hogy a Rima üzemeiben erős angol érdekeltség van. Ezért sokan reménykedtek a bombázások elkerülésében. A bombázástól főleg a kohók közelében lévő hatalmas, az egész település elpusztítására képes gáztartály miatt féltünk. Végül is szerencsésen megúsztuk. Komoly bombázás Ózdot nem érte. Két-három bomba esett le, de olyan részre, ahol a kár elenyésző volt. A gyár védelmére légvédelmi ágyúkat telepítettek körbe, a hegyekre. Velencéhez legközelebb a Kőalja-tetőn és a Drótos-hegyen volt egy-egy löveg. Parancsnokaik közelben lakó tartalékos tisztek voltak. Csendes vetélkedés folyt közöttük, hogy kinek sikerül ellenséges repülőt lőni, és ezzel jogot szerezni a dicsőséget jelző karika felfestésére az ágyúcsőre. Egyszer csak eljött a lehetőség. Egy valószínűleg eltévedt repülő a gyár légterébe került. Le is lőtték. Az angol (vagy amerikai) pilóta igyekezett lakóterületen kívül megszabadulni bombáitól. A gép végül a gyár mellé, a Sárli-telepre, a koksz és más nyersanyagok tárolójára zuhant. A pilóta porrá égett. Másnap egy azonos felségjelű vadászgép bátor pilótája koszorút dobott a gép maradványaira. A gyárat védők erre valamiért nem lőttek. A két lőállás derék tartalékos tüzérparancsnokai, amúgy magyaros virtussal megindították a harcukat a dicsőségért. Annak most már nincs jelentősége, hogy ki nyerte. A lényeg: miután az oroszok elfoglalták Ózdot, a két vitéz családtagjai újra kezdték
19
PoLíSz a harcot, de akkor már a „dicsőség” áthárításáért. December közepén több oldalról is közel volt a front. A berepülések minden este szinte menetrendszerűen ismétlődtek. Sötétedéstől mindig készen álltunk arra, hogy az ajtóhoz készített csomagot és a kétéves unokatestvéremet, a már alvó Ágikát felkapva igyekezzünk a óvóhelyen számunkra kijelölt részre. A légiriadó elejét és végét sziréna jelezte. Az elejét egyre idegesebbé váló hanggal, a végét takarodóra emlékeztetően. A légiriadó ideje alatt karszalagos „légóőrök” vigyáztak a telepre. A gyárban egymás után álltak le a részlegek. Ahol megszűnt a munka, a dolgozók haladéktalanul megkapták a „SAS” behívót. Másnap nyilasok és tábori csendőrök mentek a családhoz, ellenőrizni, hogy bevonult-e, akinek be kellett vonulnia. A nővérem férje üzemírnok volt, így ő szinte a háború elejétől katonáskodott. Apám azonban szinte az utolsó napig dolgozott. Amikor a vasút is leállt, neki is menni kellett. Egy este háromnapi hideg élelemmel, egy váltás fehérneművel kellett megjelennie a vasútállomáson. Az állomás kapujáig kísérhettük. Ott csendőrök és karszalagos, puskás nyilasok elbúcsúzni sem nagyon engedték. Azt még láttuk, hogy a fűtőházi főnökük, a mozdonyfelvigyázó ideges mozdulattal irányította a bent álló szerelvényhez. Két nap múlva az a hír terjedt el, hogy Losoncon nagy bombatámadás érte a szerelvényt, nincs egyetlen túlélő sem. Szerencsére nem ez volt az egyetlen kósza hír abban az időben. Előtte a Bükkbe, a Hangonyi-völgybe és környékére ledobott, ejtőernyős partizánokról kelt szárnyra sok mendemonda. Aztán bujkáló katonaszökevények felkoncolásának történetei keltettek izgalmat. Soha el nem felejthető napok következtek. A telep melletti úton hat-nyolc fogatból álló karavánok poroszkáltak. Tanácstalan, erdélyi menekültek voltak. Az otthon beléjük ivódott propaganda hatása alatt álltak.
Az oroszokkal való találkozástól féltek legjobban. Sajnáltuk őket, de nem tehettünk semmit, hiszen nem tudtuk volna befogadni őket. Ponyvából sátrat feszítettek a lovas szekerük fölé, az alatt kuporgtak a riadt tekintetű családok. Maguk köré zsúfolva vitték szegényes motyójukat. Velence mellett még csak megállni sem volt szabad nekik. Pedig az sokat segített volna. A kemencék melletti tereken – ha ideiglenesen is – kifoghatták volna a gebévé soványodott lovaikat, etethettek, itathattak volna, hiszen az utcai vízcsapból bőven jött a víz. Még kenyeret is süthettek, meleg ételhez is juthattak volna. De nem lehetett behajtani sem. Így tovább mentek, valahol a községen kívüli réten időztek, és eltűntek az életünkből. Halálra ijesztve, reménytelenül menekültek. Az ágyúzás egyre erősebben hallatszott, és szinte folyamatos volt. Leköltöztünk a pincébe. Amíg volt víz az utcai csapban, a felnőttek nagyon ritkán felmentek, és több vödörrel tároltak a konyhában, a pincében. Később már csak friss havat hozhattak. A végén, három teljes napig senki sem mert feljönni, csak a lövések hangját figyeltük. És azt hallgattuk, hogy sötétedés után a pinceablaknál nehéz férfilépésekkel valaki elhaladt. Aztán virradat előtt elment. Ez három-négy nap ismétlődött. Azt, hogy valóban ott járt, a disznóólunkban lévő friss szalmában jól kivehető nyoma bizonyította. De az, hogy ki volt, soha nem derült ki. December huszadikán alig világosodott ki, amikor – mint egy giccses, szocreál filmben – kinyílt a pinceajtó, és ott állt egy ismeretlen egyenruhát viselő, mandulavágású szemű, géppisztolyos fiatal katona. „Nyemci?” –kérdezte. A nemleges válasz után lejött a pincébe, két társa pedig a lakást járta végig. Benéztek a szekrénybe, az ágy alá. Aztán elmentek. Kióvakodtunk a kapuhoz. Néhány katona az utcán cigarettázott, téblábolt. A felnőttek biztatására integettünk nekik. Volt, aki visszaintett. Egy orosz csapat autóval a szennai völgy felé ment.
20
A történelem faggatása
Aztán bementünk a saját lakásunkba. A korábban leszedett és előírás szerint a pincében tárolt ablakokból Édesanyámék a konyhába egy sort visszaraktak. Éppen kész lettek, begyújtottak a téglából rakott, nagy sparheltba, amikor három, szemmel láthatóan magas rangú tiszt és két, mongolos képű csicskása jött. Végigjárták a lakást, és értésünkre adták, hogy beköltöznek a földszinti, tipikusan velencei módi szerint bebútorozott szobába. Vaskályha, két ágy, egy sezlon, két ruhásszekrény, politúros, kerek asztal és négy szék volt benne. Kérték az ablakokat. Mind a két sort felrakták. A konyhába is. Megértettük: szerintük számunkra vége a háborúnak. A tisztek bementek, a legények kenyeret, konzervet szedtek elő, tálcát kerestek, bevitték a szobába. Amikor kijöttek, maguk is enni kezdtek. Akkor láttunk először kocka alakú, fekete kenyeret. Nemsokára kiderült, hogy a hozzánk bekvártélyozott tisztek mérnökök. Ők veszik át a gyárat. Kora délután megjelent a gyár egyik főtisztviselője, Kovács úr. A nagydarab ember sápadt volt, remegett, szokatlan alázattal mondta, hogy iderendelték. Kérdezte Édesanyámat, hogy milyen nyelven tud ő a tiszt urakkal beszélni. A nővérem akkorra már megtudta, hogy századosi, azaz kapitányi rangban lévő mind a három tiszt beszél németül. Kovács úr idegesen mondta, hogy ő is beszéli a németet, de nem lesz-e ebből baja? Nagyon alázatosan ment be a szobába. Mi a konyhában már összebarátkoztunk a két legénnyel, és vidáman néztük, ahogy egymás mellé teszik a család két vekkerét, csavargatják, csörgetik, a fülükhöz emelik, egyszóval: játszanak vele, mint a gyerekek. Bent sokáig tárgyaltak. Közben többször is jöttek katonák, iratokat, borítékokat hoztak, azt a legények bevitték. A megbeszélés végén Kovács úr már szinte a régi magabiztossággal távozott, már csak foghegyről vetett oda Édesanyáméknak egy jó éjt.
A három tiszt közül az egyikről, valószínűleg a rangidős, magas, hullámos hajúról szemmel látható volt, hogy sebesült. Lassan, óvatosan mozgott, a többiek előzékenyek voltak vele. Este kijött a konyhába, leült egy hokedlire, ölébe vette Ágit, a markával diót tört neki. Aztán elővett egy fényképet. Egy csinos fiatalasszony és egy Ágihoz nagyon hasonlító kislánnyal ő volt rajta. Megsimogatta, megpuszilta Ági fejét, és szemmel láthatóan meghatódva ment be a szobába. Az ajtónál megállt, és a távolba intett: Moszkva – mondta. Másnap, december 21-én sötétedéskor öt vagy hat tiszt jött. Két újabb legény nagy, kockás kendővel letakart kosarat hozott. A tisztek bementek a szobába. Felköszöntőnek tűnő, hangos beszédet hallottunk, aztán durranást, pohárcsengést, újra beszédet. Majd csendes, de egyre erősödő éneklés következett. Minket, gyerekeket lefektettek a tűzhely melletti dikóra. A négy legény és a két aszszony gyertyafény mellett várta a fejleményeket. A vigadozás este tízig tartott, akkor a nem ott lakók vidáman, de nagyon tisztelettudóan elköszöntek. Jóval később tudtam meg, hogy Sztálin születésnapját és Ózd elfoglalását egyszerre ünnepelték. A harmadik napon a mi tisztjeink és legényeik csendben összecsomagoltak, elköszöntek és elmentek. A lakásból semmi nem tűnt el. A két vekker is és a sógorom időközben előkerült karórája is megmaradt. Apám mozdonyvezető-sapkájának még tisztelegtek is. A szomszédok napokig mesélgették az oroszokkal kapcsolatos, friss élményeiket, közte azt, hogy az öreg Krobot bácsi élete egy hajszálon függött. Az ott lakó katonák megszerették az orosz nyelvet többé-kevésbé értő, bohókás embert. Egyszer teát főztek és cukrot kértek hozzá. Krobot bácsi kitett az asztalra egy dobozt. A tartalmából két nagy kanállal tettek a bögrébe, de hiába kavargatták, nem olvadt. Megkóstolták. A fegyverük után kaptak és hangosan káromkodtak. A
21
PoLíSz szerencsétlen öreg összekeverte a cukros és a grízes dobozt.
délben, délután 2-kor, 6-kor és este 10 kor. Messze környék harangozói is ehhez igazították az óráikat. Nagyon vártuk, hogy megszólaljon – ahogy tréfásan mondtuk: felbőgjön a Rima szamara –, mert tudtuk, a dudaszó visszatérése a valódi békeidő megérkezését jelenti.
Új élet A front elvonulása után férfiember nemigen volt a telepen. A telepen lakók által alig titkoltan lenézett, az utolsó napokban fekete egyenruhát és csizmát viselő, Kakas nevű nyilasnak is nyoma veszett. Az asszonyok a családok napi megélhetésével foglalkoztak. Voltak néhányan, akik a front közeledtével Bóna János hizlaldájából azzal a feltétellel vettek át két hízót, hogy a front elvonulása után csak az egyiket kell visszaadni. Sürgősen le is vágták, amelyiket kinézték maguknak. Jól jártak ugyan, de senki nem irigykedett rájuk. Az a kevés férfi, aki valahogy itthon maradt, vagy hamar haza tudott térni, igyekezett újra normális mederbe terelni az életet. Napokon belül lett víz az utcai csapokban. Nem kellett a Kőaljai vagy Kisfaludi utcai családi házak udvarában lévő kutakból, vödörben hordani. Karácsonyi ajándékként 24-én este a villanyt is bekapcsolták. Igaz, az elsötétítés érvényben volt, de nem volt szokatlan, hiszen előzőleg évekig úgy éltünk. Az ügyes mesteremberek még azt is megoldották, hogy amikor a lakásajtót kinyitották, kialudt a világítás. Velence épületeiben nem sok kárt tett a háború. Volt ugyan néhány aknabecsapódás, de közülük csak egy okozott nagyobb kárt. Annak a négylakásos háznak a tetejébe csapódott, amelyikben Törökék, Sarkadiék laktak. Az itthon maradt gyári ácsok, tetőfedők nagyon hamar kijavították. A pontos időt jelző, ezzel az élet rendjét is meghatározó gyári duda még hónapokig nem szólalt meg. Hiányzott a század elején Fiumében gyártott hajókürt öblös hangja. Hozzátartozott a normális élethez, hogy ha megszólal, másodperc pontossággal jelzi az időt. Naponta hatszor: reggel 5-kor, 6-kor,
A velencei asszonyok leleményességből jelesre vizsgáztak volna. Az egysíkú nyersanyagokból nagyszerű ételeket varázsoltak. A krumplit, a babot megszámlálhatatlan módon készítették. Kipróbálták egymás módszereit. Mészárszéki hús nélkül is igen változatos ebédek voltak. Édesanyám tudott cukorrépából melaszt főzni. Ez jelentette az édességet, olykor még sütemény is készült melasszal. Egy alkalommal, amikor a pincébe ment szénért, szemébe ötlött vagy kéttucatnyi üres pezsgősüveg, amit egy rokontól kaptak valamikor. „Sört főzünk!” közölte a nővéremmel. Másnapra előkerítette a hozzávalókat, és sört főztek. Hogy honnét tudta a módját, örök rejtély marad. Tény, az üvegek megteltek, annak rendje, módja szerint szorosan ledugaszolták, vékony spárgával le is kötötték. Amikor Apám ’45 nyarán hazajött, nagyon dicsérte. A Sóhajok hídja és a gyógyító levegő Velencéből a Sóhajok hídja sem hiányozhat. A telep közepén lévő Hangony híd kapta ezt a nevet. A patakon átívelő része semmiben nem különbözik ugyan a többi, jellegtelen velencei-telepi hídtól, ám ennek a telep felőli oldalán volt a transzformátorállomás: két, a lakóházak stílusában készült toronyszerű épület, amelyeket emeletmagasságban összekötöttek. Mintha a telep főbejárata vagy egy diadalív lett volna. Velence körül mind a három patak kibetonozott mederben folyt. A medreket rendsze-
22
A történelem faggatása
resen tisztították, így a szülők nyugodtan engedték a gyerekeket a patakba. Igaz, a legbővebb vizű Hangonyba a gyárból rozsdavörös és gáztól büdös, meleg víz folyt, de a másik kettő a hegyekből tiszta forrásvizet hozott. Olyan tisztát, hogy az Uraj- és Hangonypatak még nem szennyezett részénél ujjnyi halakat is lehetett fogni. Ott, ahol a Szenna-patak a Hangonyba folyt, egy szivattyúház volt. Ott gyűlt össze az a talajvíz, amit a telep alól folyamatosan szívattak és bizonyos időnként a Hangonyba továbbítottak. Nagyon hideg víz volt, és erős sugárban ömlött. Nyári forróságban ez volt a strandunk. Egy-egy ilyen „zuhany” után a Hangony vizét szinte forrónak éreztük. Nesze neked, higiénia! No, és a levegő. A mindig, mindent beterítő, tömény kohógáz. De még az is kismiska volt a generátorgázhoz képest. Közvetlenül az iskola szomszédságában barnaszénből állították elő azt a gázt, amit óriási tartályban tároltak az áramszolgáltató generátorok üzemeltetéséhez. A generátorüzem környékén olyan kátrányszagú, szúrós volt a levegő, amitől egy mai, gyengébb idegzetű környezetvédő infarktust kapna, vagy bele is halna, ha meg kellene szagolnia.
riadtan rázta fel álmából Nagyapát, „Andris, ég a gyár”. Később már természetes volt a vörösség, ami naponta többször is betöltötte az udvart és az egész házat. A gyár mindent meghatározott. Reggel ötkor a dudaszóra ébredt a telep. Negyed hatkor már az utcán voltak az első munkások. Többségük félliteres kék kannában, azaz „kandliban” cikóriából, malátából vagy valami más pótszerből főzött feketekávét és újságpapírba csomagolt zsíros kenyeret, szalonnát vitt reggelire. Amikor a gyári duda hat órát jelzett, a nappali műszak dolgozói már a helyükön voltak. Ez tisztesség dolga volt, különösen a folyamatos műszakban dolgozóknál. Úgy kellett megjelenni, hogy az előző műszakban dolgozók minél előbb indulhassanak haza. Igaz, a fizikai dolgozóknak a gyárból kimenni csak dudaszó után lehetett. Volt kivétel is. Azoknak a mozdonyvezetőknek, akik személyvonatot vittek, a szokásos munkakezdés előtt egy órával már jelentkezni kellett a fűtőházban. Nappalos műszak esetén öt órakor. Előkészültek a mozdony átvételére. Összekészítették a műszak zavartalan elvégzéséhez szükséges szerszámokat, segédanyagokat, olajt, gépzsírt, csepűt. Apám mintegy harminc évig vitte a személyvonatot Ózd és Borsodnádasd között. Három mozdonyvezető családja lakott Velencében. Minket nagyon irigyeltek a többiek, mert mi „felülhettünk” a mozdonyra.
A gyár Ózd azokra a középkori településekre emlékeztetett, ahol szorosan a térség védelmét szolgáló, biztonságot nyújtó vár köré telepedtek a jobbágyok lakóházai. Különbség, hogy itt nem vár épült a hegytetőre, hanem vasgyár a völgykatlanba. A lakótelepek pedig lehetőleg minél közelebb a kerítéséhez, a kapukhoz. A gyár valósággal beszorított helyzetbe került. Velencei lakásunk egyik emeleti szobájának az ablaka a négy kohóra nézett. Mindig tudtuk, hogy mikor van csapolás, mert olyankor minden kivilágosodott. Amikor a nagyszüleim először aludtak ott, Nagyanyám éjjel
Szabad idő Nyilván, jól megfontolt érdekből, a Rima gondolt az alkalmazottak szórakozására, művelődésére. Erről már születtek is és biztosan még ezután is lesznek tanulmányok, elemzések. A többé-kevésbé tudományos megállapítások mellé legyen szabad odatenni azt a szubjektumot, amit velencei srácként hozzáfűzhetek.
23
PoLíSz Az Olvasóegylet a munkásoké volt. Ismertük minden rendszabályát és mindenkit, aki tagja lehetett. Tudtuk, hogy ki tagja a dalárdának, ki a zenekarnak. Nekik egyenruhájuk is volt, sőt bizonyos tagsági év után emlékérmet is kaptak. Büszkén viselték. Azt is tudtuk, hogy melyik család tagja az Olvasóegylet könyvtárának. A színjátszó kör tagjait a munkahelyen is, de lakóhelyen is tisztelettel vették körül. Ha nem kopott volna el a szó, azt mondhatnám, hogy sztárok voltak. Stefanek Béla, Beer Béla, Henyecz Marica, Juhász Gyuri és a többiek szereplésére az emberek sok évvel később is jó szívvel emlékeztek. A színjátszók és a darabok szereplői a feléjük áradó szeretetet szívesen fogadták, megtiszteltetésnek tartották, és a mindennapi munkájukat még gondosabban végezték, példát mutattak. A helyi színjátszó és más műkedvelő csoportok fellépésein rendszeresen megtelt az Olvasóegylet ezerszemélyes színháztermének nézőtere ünneplőbe öltözött munkásokkal és családtagokkal. Oda egyébként sem illett munkásruhában bemenni, mert az Olvasóban mindig rend, tisztaság volt. Szolgálatkész, de szigorú gondnokok megbízhatóan látták el feladatukat. Az előadások sikerét fővárosi színházak profi személyzetének színvonalán biztosították nemcsak a szereplők, hanem a műszaki feladatokat ellátó díszletezők, világosítók és a többiek is. Híresek voltak az olvasói bálok. Az elegáns, fiatal férfiak, a „gardedám” szerepét vállaló, szigorúan őrködő anyukák kíséretében felvonuló lányok számára hosszú hetekig élményt jelentő társasági esemény volt. A rendről, az alkalomhoz illő viselkedésről határozott rendezőgárda gondoskodott. A színjátszók sikeres előadásain felbuzdulva néha mi is szerveztünk otthon előadást. Meséket adtunk elő, énekeseket utánoztunk, és főleg: megtapsoltuk magunkat. Még a mozit is próbáltuk utánozni. Dobozból vetítőgépet alakítottunk, elemlámpa
üvegéből lencsét barkácsoltunk, és lepedőre, falra vetítettük a játékfilmekből valamiért kivágott, és mozigépész ismerősöktől elkunyerált képeket. A háború utáni inflációs idők közepén jelent meg egy vándorcirkusz a vasúti sorompó melletti üres telken, a Fehérpataki telep, a későbbi Vasút utca elején. Hamisíthatatlan kókler társaság volt. A „buta vidékieknek” szánt produkciójukat azzal kezdték, hogy „tiszteletjegy” fejében ülőalkalmatosságokért, kölcsönlócákért kuncsorogtak a telepen. Sátor nem volt, csak úgy, a szabad ég alá állították fel a „trapézt” a „világon egyedülálló világszámhoz, amelynek fél Európa már tapsolt, és amelyet Európa másik felére még várnak”. A színvonalára jellemző, hogy az egy tojás belépődíjért megtekinthető bemutatkozó „díszelőadást” követő napon minden tízéves velencei srác hibátlanul utánozta a teljes műsort. Csókdobálásunk és bohócszámunk szerintem még sokkal jobb is volt. Szintén tojásért, vagy meghatározott mennyiségű szalonnáért, illetve kolbászért tombolajegyet adtak. Minden sorsjegy nyert. Egy fél ceruzát vagy féltenyérnyi noteszt, esetleg üveg nélküli képkeretet. A fődíj estéről estére más színész vagy színésznő újságból kivágott fényképe volt. Az előadások sötétedés után kezdődtek. Ingyen kapott árammal, színes égőkkel volt körbevilágítva a porond és a szerencsejáték asztala. Harsogott valamilyen dal egy folyton recsegő gramofonból. Az esti életnek a délutáni műszakból hazafelé tartó emberek vetettek véget, közölték a „direktor úrral” – aki a műsorban „mexikói késdobáló” szerepében vérfagyasztó sikolyok közepette dobálta körbe egy deszka elé állított partnernőjét –, hogy azonnal áramszünet lesz. Erre pánikszerűen zárórát csináltak. Különben a késdobálást – szintén világszámot – a küszöbsínhez hasonló acélszalagból – magunk készítette késekkel utánoztuk. Szegény unokahúgom a mai napig sem tudja, hogy a kedvenc Ricsi babája mitől foszlott szét…
24
A történelem faggatása
Vascserkészek, leventék, úttörők és vasas ifik
levelet dobott le az ott dolgozó kedvesének. A környék fruskái pukkadtak az irigységtől. A cserkészet után következett a levente időszak. Ebben a katonaságra felkészítő, félkatonai szervezetben a tagság kötelező volt. Alaki foglalkozásaik voltak, a menetgyakorlaton katonásan, nótaszóval parádéztak a gyár körül. Még egyensapkájuk, sőt fapuskájuk is volt. Nekik is építtetett a gyár egy otthont, a gyári iskola udvarában. A leventeotthonban létesült Ózd első tornacsarnoka. Az igazi haszonélvezői mi, gyári iskolások lettünk. Amikor az időjárás miatt az udvar már nem volt alkalmas tornaórákra, hetente egyszer a csarnokba mehettünk. Samu bácsi, a csarnok gondnoka szigorúan ellenőrizte, hogy a fényesre kefélt parkettra csak tanári felügyelet mellett, mezítláb vonuljon a gyereksereg. Ha labdás foglalkozás volt, a faltól tisztes távolban meg kellett állni, labda az eternitborítású falat nem érinthette. Jaj volt annak, akinek kicsúszott a kosárlabda a kezéből, és nem a palánkot találta el. Labdát rúgni halálos vétek volt. Kötélre, rúdra, bordásfalra mászni csak tanári felügyelet mellett volt szabad, még a legügyesebbeknek is. Később változtak az idők. A cserkészotthont átvette a gyári iskola úttörőcsapata, a leventeotthon pedig az ifjúmunkásoké lett. A hagyományok folytatására történt ugyan kísérlet, de később a célok más irányba vitték a mozgalmakat, szervezeteket. A MADISZes, SZIT-es fiatalok egy ideig még példaképeink voltak, aztán elszürkült a kapcsolat.
A gyárhoz való kötődést több módon erősítette a Rima. Egyebek között azzal, hogy jelentősen támogatta a cserkész- és a leventemozgalmakat. A gyár szomszédságába olyan több házból álló cserkésztelepet építtetett, amely később számos családnak a lakása lehetett. Az eredeti formájában több nagy teremből, irodából, raktárból állt. Volt olyan terem, ahol akár csapatgyűléseket, míg másokban kis létszámú, őrsi foglalkozásokat lehetett tartani. A vízi és a repülő cserkészeknek külön hangárjuk volt, természetesen csónakokkal és vitorlázó repülőkkel. De nem mindenki lehetett cserkész, illetve azt megelőzően „farkaskölyök” sem. Csak akinek megfelelő volt a tanulmányi eredménye és jó volt a magaviselete, annak ígérték meg, hogy cserkész lehet. A jelöltnek szorgalmasan kellett járnia az előkészítő foglalkozásokra, még szorgalmasabban tanulni. Avatás után azonban büszkén feszíthetett a kekiszínű egyenruhában, a zöld nyakkendőben, az árvalányhajas kalapban. Jelentősen megnőtt a tekintélye annak, aki tagja lehetett a „148-as Vascserkész” csapatnak. A magunk között érvényes ranglétrán egy lépéssel feljebb került. Még magasabban állt a képzeletbeli rangsorban – a kasztrendszerben nevelkedettek esetében ezt nem nehéz elképzelni – az, aki vízi cserkész volt. A csúcsot természetesen a repülők jelentették. Szinte vallásos áhítattal néztük, amikor vasárnaponként korán reggel egy-egy autó utánfutóján vitték a vitorlázógépeket vagy a csónakokat Bánrévére, a repülőtérre, illetve a Sajó-partra. Egész estig azt lestük, hogy nem jön-e erre egy repülő, amelynek integethetünk. Később, amikor a repülők közül néhányan behívót kaptak, és Miskolcon motoros gépre kerültek, esetenként tettek egy kört a gyár felett. Rohlwild Karcsi bá’ egyszer az Ivákék boltja felett alacsonyan elrepülve egy
Jönnek haza a hadifoglyok A hírszerzés és -terjesztés központja a vasútállomás volt. Kivált akkor, ha a déli órákban befutott az a személyvonat, amellyel a volt hadifoglyok érkeztek. A piros baboskendős MNDSZ-asszonyok nagy szorgalommal
25
PoLíSz vadászták ki az utasok közül a szürke, munkásruhára emlékeztető, fehér karszalagos zubbonyban leszálló férfiakat. Azokat, akik már alig várták, hogy végre megöleljék, megcsókolják a sok éve nem látott hozzátartozóikat. De a szigorú asszonyok nem engedtek a feladatukból. Minden fogságból érkezőt meg kellett vendégelni, ezért beterelték az egyik váróterembe, terített asztalhoz ültették őket. Egy hozzátartozó vele mehetett, megállhatott mögötte, amíg az uzsonna el nem fogyott, és el nem hangzottak a köszöntő szövegek. A beszéd lényege az volt, hogy milyen hálásak vagyunk Sztálin és Rákosi elvtársaknak, amiért elengedték a hadifoglyokat. Csak ezután lehetett végre hazamenni. A hazatérők visszamehettek a munkahelyükre. Ott már várták őket a pártok aktivistái. Attól függően, hogy az adott munkahelyen melyik párt tagsága volt többségben, célszerű volt mielőbb oda belépni.
Később egyre szigorúbb lett a határőrizet, és bár a helyiek jól kiismerték magukat, már nem érte meg nekik sem a csempészés. A pénz itthon egyre jobban elértéktelenedett. Beindult a cserekereskedelem. Ruhát, cipőt, edényt, ki mit felpakolt, és elindult falura, hogy élelemre cserélje csekélyke értékét. Egy sikeres út ideig-óráig megoldást jelentett ugyan, de a pénz hihetetlenül gyorsan romlott. Ma már kimondhatatlan értékű bankjegyek kerültek forgalomba, a milliók után jöttek a billiók, az adópengők. ’46 nyarán, amikor Apám megkapta az egyheti fizetését, azonnal el is költötte: a gyárkapu előtt egyetlen görögdinnyét kapott érte. Az új forint ’46 augusztusában csodának számított. Hosszasan nézegettük Apám egyheti fizetését, a 30 forintot. Az új értékrendet mindenki mohón tanulta. Én is hamar megjegyeztem, hogy Gedeon bácsi hentesüzletében 1 forintért 10 deka májas hurkát lehet kapni. A fizetésnapot követően megérkeztek azok a miskolci textilkereskedők, akik már hetekkel előbb végigjárták kínálatukkal a családokat, és hitelre bármit otthagytak, azzal, hogy az árát forintban kell kiegyenlíteni. Mind több boltba visszatértek azok az áruk, melyekről sokáig csak beszéltek az emberek. Megélénkült az élet a kocsmákban is, de az igazi vendégek az italok minőségét illetően bizalmatlanok lettek. A borivók inkább elutaztak Egerbe. Kisebb-nagyobb demizsonokkal keltek útra. Az egri utazás kicsit bonyolult volt. Először is Istenmezőn át el kellett gyalogolni Kiskapudra. Ez a kis állomás volt legközelebb Ózdhoz a Putnok–Eger vasút mentén. Igazi békebeli hangulatot teremtett, amikor a Kisfaludiból Petőfire keresztelt utcában megnyílt a Szalmás-pince. Nem is a pince volt a fontos, hiszen oda vendég be nem mehetett, hanem az udvar, a nagy diófa alatt lévő asztal, amolyan könyöklő. A nappalos műszak után, különösen nyáron, sokan iszo-
Kereskedelmi kényszerhelyzet A front után, ha lassan is, de kinyitottak a környékbeli boltosok. Árultak, amijük volt. Ám a készletek hamar kifogytak, utánpótlás nem érkezett. Némelyek egész furcsa ötleteket valósítottak meg. Ivákék például gipszből készítettek képkereteket, azt próbálták eladni. A szlovák–magyar határhoz közel lévő falvak szerencsésebbek voltak, mert valami oknál fogva, Szlovákiában lehetett olyan cikkeket kapni, melyeket nálunk nem. Be is indult a csempészés. A velem egykorú susányi Öcsit a tanévre a Velencében lakó nagyanyjához adták a szülei. Ám hétvégén mindig hazament Susára. Az pedig híres csempészfalu volt. Vasárnap este már sokan várták vissza, mert valóságos kincseket hozott. Élesztőt, gyufát, varrótűt, tűzkövet, sőt, megrendelésre még mamuszt, dorkót is. (A fekete dorkó főleg a fázós lábú öregek kedvence volt. Vastag posztó volt a felső része, gumi a talpa.)
26
A történelem faggatása
gattak, tréfálkoztak ott. Néha igen vaskos tréfák is megestek. Az igazán durvákat soha nem a résztvevője mesélte el, azokat mindenki csak hallotta. Azt, hogy egy mókamester két deci borért megharapta a szemét, ami mint kiderült üvegből volt, aztán újabb két deciért megharapta a másikat is, merthogy a kivehető protézisével az akár meg is történhetett. A folytatása szerint a vesztes újabb két deciben fogadott, hogy ha hátra mennek, átpisil az addig nyertes cimborán. A már jól beszeszelt társaság hátra is vonult. Az emberünk nekikészült. Rögtön kiderült, hogy nem tudja teljesíteni, mert csak az áldozat derekáig hordott a „szerszám”. Tettetetten mérgelődve ismerte el, hogy veszített, és máris menekülőre kellett fognia a dolgot. Futás közben visszakiabálta, hogy neki így is megérte!
Kezdetben volt a „társláda”. A dolgozók fizetésének egy részét amolyan öngondoskodási elven működő szervezet részére levonták. Akik balesetet szenvedtek, vagy valamiért orvosi ellátásra szorultak, bizonyos ellátásokat ingyen kaptak. Ez lényegét illetően az OTI, majd SZTK, illetve a mai egészségbiztosítási rendszer elődje. Mivel a gyár fokozottan balesetveszélyes volt, állandó egészségügyi szolgálatot szerveztek. Igaz, eleinte ez abból állt, hogy két ember egy hordággyal odaszaladt a sebesülthöz, majd a súlyosságtól függően, ahogy csak bírtak sietni, vitték a gyári kórházba. Később már mentőautó is volt, nagy gyakorlatú szakápolókkal. A mentőt, a körzeti orvos javaslatára vagy a mentők főnökének engedélyével, a gyári dolgozók és családtagjai is igénybe vehették. A gyári kórház is olyan intézmény volt, mellyel messze megelőzte a korát. Jól képzett szakorvosok irányításával betegápoló apácák tiszteletre méltó figyelmességgel gondozták a bent fekvőket. Igaz, a reggeli, esti ima kötelezően a katolikus szertartás szerint zajlott, de bármelyik vallás papjai szabadon látogathatták a híveiket. A gyár testébe beépült kórháznak volt szülészete, sebészete, belgyógyászata, orrfül- gégészete. A kórház szakrendelői feladatokat is ellátott, járó betegeket is fogadott. Az iskolai oltások időpontját nem jelentették be előre a gyerekeknek, mert akkor feltűnően sokan kaptak egynapos náthát. Így aztán elakadt a lélegzet, amikor a tanóra közepén nyílt az ajtó, és bejött egy doktor bácsi és egy védőnő. Hol kötelező védőoltást kaptuk, hol pedig soron kívülit, járvány miatt.
Egészség, baleset, katonadolog A mindennapi életben előforduló sérülésekre, sebesülésekre, megbetegedésekre nem sok gondot fordítottunk. A naphosszat tartó focizásnak köszönhetően a térdeinken, könyökünkön csak elvétve volt ép bőr. A friss sebet az utcai csapnál bő vízzel kimostuk, egy darabig zsebkendőt szorítottunk rá és kész. Úgy mondtuk, hogy az ilyesmi katonadolog. Nem csináltunk belőlük nagy ügyet. Még a tejfogat is magunk húztuk ki. Cérnát kötöttünk a meglazult fogra, aztán megrántottuk. Ha valamelyik sérülés mégis komolyabbnak tűnt, többnyire azt is házi módszerekkel gyógyították. Volt, amire dunsztkötés, ólomecetes borogatás került, más fajtára paradicsomot kötöttek, vagy egy kiszolgált vasfazékban nevelt, úgynevezett tengeri fű megtört levelét. Orvoshoz csak a legritkább esetben, igazán nagy bajban fordultunk. Pedig az orvosi rendelés, sőt a kórházi ellátás is ingyenes volt. Egészen pontosan önsegélyező.
Vándoriparosok Velence a többi munkáskolóniához viszonyítva is az előkelő helyek közé tartozott. Hogy az is maradjon, azt több módon igyekeztek biztosítani. Először azzal, hogy aki ott
27
PoLíSz kapott lakást, az előéletével, szorgalmával, a munkahelyi értékével már kiérdemelte, azaz rendszerető, közösségbe beilleszkedő, rendes ember volt. A rend megőrzéséért a telepőr volt a felelős. Gondoskodott az utcák tisztaságáról, hogy a kiszállított tüzelő berakása után felseperjék a járdát, az úttestet, hogy a szemétszállítók példás rendet hagyjanak maguk után, az utcai vízcsapok körül ne legyen tócsa, nemhogy ruhát, de még egy fej salátát sem volt szabad az utcán mosni. Ha valakihez lovas kocsival szállítottak, a lovak után nyom nem maradhatott. Egyébként volt időszak, amikor sorompók zárták körbe a telepet, csak a telepőr engedélyével lehetett behajtani. A telep mellett olykor nem is ritkán elvonuló vándorcigány karavánokról sóvárogva nézték a számukra biztosan nagy lehetőségeket ígérő portákat. Volt rá példa, hogy a bolyoki vagy sajóvárkonyi réten pár napra letáborozók némelyike megpróbált gyalogosan bejutni a telepre, de az őr szigorúan kiparancsolta. Ezzel egyébként a megtűrt koldusok jogait védte. Mert voltak „házi” koldusok, akik a hét bizonyos napján, szabadon, házról házra járva kéregethettek. Az egyikük a hátikosarába gyűjtötte, amit kapott, kenyeret, kalácsvégét, egyéb élelmet, ruhaneműt. Közismert éneklő hangján kántálta: „Nagyon köszönöm, adjon érte az Isten ezerannyit.” Hátikosarát az adakozó felé fordítva így folytatta: „Tegye bele hátulról!” Na, a serdülőkorú vagány srácoknak ez később szavajárása lett. Némelyiket meg lehetett bízni bizonyos feladatokkal. Például azzal, hogy hozzon valamilyen gombát, vagy szóljon, amikor lehet makkot gyűjtetni. Némelyiknek a családja egy zsák makkot is összegyűjtött, megfelelő ellenszolgáltatásért, pénzért vagy használt ruháért. Különben ezek a vándorok többnyire ártatlanok voltak. Igaz, néha „a kosarukba tévedt” egy elbarangolt baromfi, elemeltek egy darab kolbászt, sonkát, de aztán pucoltak a
környékről, mert ha a csendőrök megtudták, keserves időszak várt rájuk. A telepre csak néhány szakma vándoriparosainak volt szabad bejárása. Például a drótostótoknak, akik a hátukon hordták a célszerűen kialakított ládát, külön-külön rekeszeket a drótoknak, a lemezeknek és a szerszámoknak. Sok dolguk nem volt, mert az ügyes velencei mesteremberek maguk foltozták, cinezték meg a lyukas vödröt (rocskát), a drótozni való cserépedények divatja is elmúlt. Néha azért akadt munkájuk. Befoltozták a lábast, a fazekat, szépen körbedrótozták az elhasadni készülő cserépkancsót. Néha csak többórai munka után szedték össze a „műhelyt”, és indultak tovább, jó hangosan énekelve, hogy „drótoznyi, fótoznyi, fazekat fótoznyi”. Más alkalommal az ablakos tót járt. Ő is a hátán cipelte a műhelyét. Az ő daluk egyszerűbb volt: „ablakot csinálnyi!”. Mi, srácok, gondoskodtunk róla, hogy ne járjanak fölöslegesen a telepre. Ha a mestereket nem is, de a dinnyés kocsit nagyon vártuk. Szezonban egy-egy vagon dinnye érkezett az állomásra, és onnét lovas kocsival behozhatták a telepre. A felnőttek szakértelemmel választottak. Élmény volt a pincében, vizes vödörben lehűtött öt-, de néha tízkilós dinnyéket enni. Szabad bejárása volt az egylovas szódáskocsinak. A szódás bevitte a lakásajtóig az üvegeket, ott átvette az üreseket. Az elszámolás igen ötletesen, egyszerűen történt. A legolcsóbb, azaz egyfilléres, zöld tábori postai levelezőlapon annyi lyukat szúrt, ahány üveget cserélt. A legközelebbi fizetésnapon ezeknek a lyukaknak az alapján történt a tartozás kiegyenlítése. Szódát csak a felnőttek ihattak, ebéd után, de akkor is úgy, hogy a bögrét negyedig csapvízzel töltötték. Hetente egyszer járt az újságárus bácsi. Nagy, fehér vászon szütyőt akasztott a vállára és a rendszeres vevőihez bekopogott. Nálunk ez a heti egy újság – a címére már nem emlékszem – volt a luxus.
28
A történelem faggatása
Mi, srácok a legjobban annak örültünk, ha vasárnap délután meghallottuk a fagylaltos csengőjét. Kétkerekű kocsit tolt, és éles hangú csengőt rázott a fehérkabátos fagylaltos. Gombóconként tíz fillérért mérte a csokis vagy gyümölcsízű fagylaltot. A húszfilléres adag már óriásinak számított. Annak a kedvéért még a focizást is felfüggesztettük. Nagy veszteségnek tartottuk, ha a fagylaltos pont akkor járt, amikor a focipályán meccs volt.
egy idő elteltével rettenetesen unta. A pályán sem árnyék, sem egy vízcsap nem volt. Elmenni nem lehetett. A kapukat bezárták, és államvédelmi katonák őrizték. A rossznyelvek szerint egy óra múlva az emberek többsége nem csak a mind sűrűbb porfelhő miatt köpködött. Politikai beszéd végét ritkán tapsolják meg olyan lelkesen, mint akkor Rákosiét. És talán soha olyan gyorsan nem siettek haza az emberek az ÓVTK pályájáról.
A pálya és a politika
Politika kicsiben
A pálya nagy, feketére mázolt deszkakerítése propagandacélokra is alkalmas volt. A Hangony felőli oldalán a MOVE jelszava díszelgett még a háború után is egy darabig. A Gyújtó felőli oldalon lévő főkapura „Ifjúság tiéd a jövő!” felirat került. Időnként egy-egy politikus plakátméretű fényképét is kiragasztották, de a gyorsan növő gaz miatt nem sokáig lehetett őket látni. Nem úgy, mint Rákosi Mátyást, az emlékezetes látogatásán. Az évre nem, de a napra jól emlékszem, mert az évekig lemoshatatlan volt több példányban is, a gyár betonkerítésén. Így: „Jön, jön, Rákosi. Augusztus 5-én”. És jött. Nagygyűlést tartott a focipályán. Az ózdiakat kivezényelték, vidékről különvonattal, teherautókkal hozták az embereket. A focipályán minden csoportnak fel volt festve a helye. Látni lehetett, hogy hol vannak kevesebben, mint amennyit a számukra előírtak. A tribünt erre az alkalomra színpaddá, illetve elnökségi emelvénnyé alakították át. Felülről erősen tűzött a nap, alulról az átforrósodott, fekete salak ontotta a hőséget. A pálya tele volt izzadó, szomjazó emberekkel, amikor percekig tartó, ütemes „Éljen Rákosi!” kiáltásra és vastapsra bevonult a vezér és kísérete. Azt már nem tudom, hogy miről, de azt igen, hogy jó hosszan beszélt. A hallgatóság
A foci, a pige, a bújócska és fogócska mellett a mindennapi játékainkban néha megjelentek a napi politika vetületei is. A katonásdi akkor fordult „komolyra”, ha valamiért az alsó- és felső-velencei csapatok kiásták a csatabárdot. Ám tényleges összecsapásra soha nem került sor, legfeljebb a fenyegető előkészületekig jutottunk el. Úgymint: Gubár Öcsiék nemzeti színű zászlajára megesküdtünk, hogy azt megvédjük. Annak érdekében el is dugtuk valamelyik padláson. A nagypolitikában zajló, igazi háborút nem fordítottuk le a mi helyzetünkre. Legfeljebb valaki egy-egy katonai jelvényt tűzött a kabátjára, sapkájára. A nagyobbak, koruknál fogva viselték a leventemozgalom jelvényét, karszalagját vagy a katonaira nagyon hasonlító Bocskai-sapkáját. Egy majomkodásra hajlamos fiú, akinek a nevét szándékosan hallgatom el, egyszer maga fabrikálta német katonai öltözékben jött ki a térre. Minden részletre nem emlékszem, de arra igen, hogy a katonai tőrt az anyja konyhai ollója helyettesítette, a vaskeresztet kartonpapírból vágta ki, és akasztotta a nyakába. Miután ebben az öltözékben senki nem választotta be a focicsapatába, gyorsan hazament, és klottgatyában jött vissza. Az oroszok bejövetele után megpróbáltunk szabályos, ötágú csillagokat rajzolni. Ez jelezte, hogy elfogadtuk az új helyzetet.
29
PoLíSz Ennél azért komolyabb volt a felnőtteknél a helyzet. A front közeledtére a közismerten túlzottan keménykezű vezetők és közismert nyilas érzelműek elmentek. Kőalja elején bezárta az elektromos felszereléseket árusító boltját a Világi nevű nyilas, Velencéből eltűnt az addig szinte láthatatlan, de a nyilas hatalomátvétel óta fekete ruhát és fényesre suvickolt csizmát viselő, komikusan potrohos Kakas szomszéd. A gyárat megszálló német parancsnokság mellett tolmácskodó, és a lehetősége határain belül mindenkin segíteni akaró, csokornyakkendős Óbert úr is elment az egyik utolsó teherautóval. Aztán kiderült az is, hogy a lehalkított rádiók tiltott, külföldi adásait nem csak az a nagybátyám hallgatta az elsötétítés idején minden este, akinek a politikai hovatartozása nem volt különösebben titok, hanem szinte mindenki, akinek rádiója volt. Megnőtt a tekintélye azoknak az ismert szociáldemokratáknak, akiknek a politikai meggyőződését addig is mindenki tudta, de soha nem emlegette. Ők az új helyzetet nem arra használták, hogy funkcióba kerüljenek, hanem ott voltak, ahol a munkát osztották. Csendben, szerényen vállaltak el egy-egy kevésbé látványos üzemi bizalmi megbízatást. Szervezték a gyár minél teljesebb működését, az emberek ellátását. A szakszervezet munkásellátási részlegével élelemért mentek vagy plakátokat osztogattak, ragasztottak. Az 1947-es választások idejére már mindenkinek politikailag állást kellett foglalnia. Vagy a kommunista, vagy a szociáldemokrata párt tagja lett minden családból a kenyérkereső. A választások közeledtével ez nyilvánosságra is került, mert egy reggelre, minden olyan házra, amelyben szociáldemokrata párttag lakott, egy szocdem politikus arcmását ábrázoló plakátot ragasztottak. Ekkor már mi, srácok sem voltunk immúnisak. Igaz, a focicsapatokat továbbra sem az apák pártállása szerint állítottuk össze, de fél szemmel már figyeltünk egymásra és szülői
tanácsra megfontoltuk, hogy kivel miről beszélgetünk. Az igazságnak tartozom annyival, hogy mi, srácok többnyire kétkulacsosok voltunk. Attól függően, hogy hol volt kilátás némi aprócska ajándékra, pártjelvényre, plakátra vagy „nyalókára”, a kirakatüvegre jól felragasztható kis propaganda cetlire, tanítás után vagy a Kaszinóba mentünk, a kommunistákhoz, vagy az Olvasóba, a szocdemekhez. A politikai helyzettől függően aztán a felnőttek vagy hazazavartak bennünket, vagy megbízatásokat adtak. A munkáspártok a gyár két reprezentatív épületén megosztoztak. Azt a tiszti kaszinót, amelyet a gyár legfelsőbb vezetői a saját szórakoztatásukra a fővárosi úri kaszinó mintájára kék, vörös szalonnal, tükörteremmel, vendégszobákkal gazdagon felszőnyegezve építtettek, az erőszakosabban politizáló kommunisták foglalták le. Az Olvasóegylet külsőségeiben szerényebb, de a maga nemében így is impozáns épületét, amely a tisztviselők, a műveltebb munkások igényeinek kielégítését szolgálta, az ehhez a réteghez közelebb lévő szociáldemokraták kapták. Mindkét épület kapuin bárkinek szabad bejárása volt. A helyzetet felismerte néhány osztálytársunk, ők aztán reggel nem az iskolába mentek, hanem egyenesen a Kaszinóba. Oda, ahová a háború előtt még a tisztviselők közül is csak a legelitebbeknek volt szabad bejárása. A házat birtokba vevő kommunista vezetők is élvezték az elegáns épület előnyeit, a maguk módján vigyáztak is rá, de a gyerekeket a nap minden szakában megtűrték. Amikor kiderült az iskolakerülés, akkor sem a befogadókat vették elő, hanem minket, akik tudtunk a disznóságról, de nem mentünk árulkodni. Később az apák bölcsebbek lettek, és mind a két pártba beléptek. Így a mi székházlátogatásaink is legalizálódtak. Mind a két helyen jogosan voltunk.
30
A történelem faggatása
A politikai meggyőződés kinyilvánítása a szocdemek részéről egyre veszélyesebbé vált. Majd eljött az idő, amikor néhányan a szó fizikai értelmében is eltűntek. A helyükön megjelentek olyanok, akik régen aligha kaptak volna lakást Velencében. A hirtelen beköltözők a régiek számára feltűnően hangosak voltak. Egyikük a zsírpecsétes sötét zakóján ökölnyi vörös kokárdát viselt, mindaddig, amíg 1956 nevezetes telén a fiai át nem költöztek Európa nyugati oldalára. Egy másik „betelepült” kinevezte magát a telep főbizalmijának, és amilyen jelentéktelen véznaság volt, olyan nagy hangon hirdette, hogy végre rendet akar látni Velencében. Később értésére adták, hogy a rendcsinálást kezdje a portáján, a kert rendbe tételével, az udvar felseprésével, a trágyadomb és a szemétkupacok eltakarításával. A politikai alapú pünkösdi királysága nem tartott sokáig. A harcos politizálás egyik formája volt, amikor Velencét is végigjárta a „kultúrbusz”. Jó szándékú, okos felhasználás esetén hasznos eszköz lehetett volna, de eltorzította a demagóg politizálás. Az „osztályharcos” munkaversenyszervezők a gyárban is megalakították a csasztuskabrigádokat és a botcsinálta költők a „Megismerni a kanászt…” fahangúak által is énekelhető dallamára névre szóló, „lelkesítő, mozgósító, bíráló” rigmusokat faragtak. Délelőtt megszülték, délután egy tangóharmonikás vagy más hangszerszólista és egy, a világot jelentő deszkákról nem ok nélkül lemaradt amatőr énekesnővel a busz elindult. Az úti marsall egy versenyirodán kiváló munkát végző káder volt. A „kultúrbusz” megállt a kiválasztott munkás házánál, a zenész és az énekes kiszállt, majd előadta az esedékes strófát. Abból megtudhatta a környék, hogy a kiválasztott éppen ezer százalékra teljesítette-e a normáját, amivel nagy csapást mért az imperializmusra, vagy éppen selejtet gyártott, amiért a világimperializmus nevében az éppen aktuá-
lis amerikai elnök ezúton is hálásan köszönti szekértolói között. A munkaverseny – többnyire mesterségesen felpumpált – eredményeit a gyárkapuknál hangosbemondókon és plakátokon is közkinccsé tették. Hogy pozitív vagy negatív hatása volt-e, ma már nehéz lenne megállapítani. A számok kozmetikázása senki előtt nem volt titok. A gyárrészlegi versenyfelelősök közölték az éppen soros „legjobbakat”. Őket a gyári fényképész lefényképezte, és a képet a főkapunál lévő vitrinbe közszemlére tették: „Akikre büszkék vagyunk!”. Ez a vitrin a kapu bal oldalán volt. A másik oldalon volt a szégyentábla. Az én jó Apám egy héten belül mind a két oldalon szerepelt. Először a büszkeségek között, mert több újításával nagyban hozzájárult, hogy a kiselejtezett pesti villamoskocsik átalakításával kulturált utazást teremthettek az addigi marhavagonok helyett a Borsodnádasdra közlekedő személyvonatokon. A másik oldalra való kerülésének különös története volt. Az őszi szemináriumi beiskolázások alkalmával ő is megkapta a jegyzeteléshez a névre szóló kockás füzetet. Még jól emlékezett elemi iskolás korára, amikor az irkák belső borítójára fel kellett írni, hogy: „Isten nevében kezdem el!”. Most is beírta. Csak hát ez pártszemináriumi kellék volt. Talán nem is lett volna belőle baj, ha valahol a gyárban ki nem esett volna a zsebéből. De kiesett. A becsületes megtaláló azonnal leadta a pártirodán. Fegyelmi nem lett ugyan belőle, de az esetet kiszerkesztették a szégyentáblára. Szerencsére akkoriban sűrűn volt mit odaírni, így egy-két nap múlva már kellett a hely másoknak. A munkaverseny eredményeit a kapun kívül is hirdették. A gyár nagyon tehetséges dekoratőrei, Kasza Olivér, Taliga Pista és a többiek naponta méteres plakátokon friss karikatúrákat készítettek. A maga nemében némelyik kifejezetten művészi színvonalú volt.
31
PoLíSz Dolgozó srácok
Különösen a kohóátépítések adtak hálás témát. Fontos és látványos része volt annak a munkának a „medve” eltávolítása. A kohó lehűlése után az alján keletkezett, megdermedt nyersvas és salak keverékét becézték így. Nehéz munkával, többnyire robbantással lehetett csak eltávolítani. A robbantómesternek óriási felelőssége volt. Először is a robbanóanyag biztonságos kezelésére a rendőrség és az állambiztonság különös gonddal ügyelt. A robbantást a gyár területén, sűrűn beépített helyen, zárt kemencében kellett elvégezni, de úgy, hogy ne legyenek szétrepülő darabok, nehogy kárt tegyenek a kohó acélszerkezetében. Minden felelősség a robbantómesteré volt. Ő jelölte ki, hogy hová mennyi robbanóanyagot kell elhelyezni a feladat biztonságos végrehajtásához, milyen készültséget kell biztosítani, ha netán mégis baj lenne. Azokban a napokban a robbantómester volt a legfontosabb személy. Valóságos sztár volt. És aki most egy öltönyös, logarlécet tologató, szemüveges urat képzel el, az nagyon téved. Egy mindig borostás, kék munkásruhás, tagbaszakadt, rekedt hangú segédmunkásra emlékeztető szaki vállain nyugodott az óriási felelősség. Ehhez a figurához adjuk még hozzá, hogy a munkanapot a gyárkapuhoz legközelebb lévő talponállóban fél rum és korsó sör keverékével kezdte, majd ha csökkent a belső légnyomása, ismét rátöltött. Ennek következtében a szeme örökösen véreres volt. A robbantásai viszont egyetemi tankönyvekbe illettek. Hihetetlen pontosak, időben és térben hibátlanok voltak. A dekoratőrök előre elkészíthették a győzelmi jelentést. Azaz a karikatúrát, amint a mi emberünk ráuszítja a medvét, az imperializmust megtestesítő szivarozó tőkésre és a mellette rettegő amerikai elnökre. A medve kirobbantása, amivel néhány napot lerövidülhetett a kohóátépítés és hamarabb csapolhatták a vasat, mindig nagy csapás volt az imperializmusra és kemény forintokban mérhető hasznot hozott a prémiumot végső soron felszívó környező kocsmáknak.
A nyolc osztály elvégzése után a velencei srácok többsége inas lett. Nekik attól kezdve kijárt a dolgozó embert megillető tisztelet. Délelőtt dolgoztak, délután iskolapadba ültek. A közismereti tárgyakat az inasoknak is a gyári iskolai tanítók tanították. Szakismereteik számunkra, elemisták számára igen magas tudományt jelentettek. Ha a lakatosinas azt akarta előttünk bizonyítani, hogy mennyivel okosabb, mint mi, előadást tartott nekünk az oldható és az oldhatatlan kötésekről. Nagyon büszkék voltunk magunkra, amikor megértettük, hogy az egyik csoportba a csavarok, a másikba a szegecsek tartoznak. Az inasok csak-csak leereszkedtek az elemista korúakhoz, de a segédurak, már nem. A köszönésünket fogadták ugyan, de éreztették, hogy nem vagyunk egyenrangúak. A fiatal inasok néha eldicsekedtek a gyári élményekkel, főleg azzal, hogy a vidékről odakerült társaikkal milyen tréfákat űznek. Elküldik őket a gyár túlsó végébe kónuszos vinkliért vagy reszelőzsírért. Kacagva mesélik, hogy mekkora vasakat cipeltetnek pusztán kitolásból a kevésbé dörzsöltekkel. Szívtuk magunkba ezeket a történeteket, jól megjegyeztük, hogy amikor mi is oda kerülünk, velünk ne tehessék meg. Szinte mindegyik büszkén mesélt a munkájáról, különösen arról, ha a segéd vagy pláne a mester úr megdicsérte. Irigykedve néztük, hogy ha a kocsmába még nem is mehettek be, de a maguk sodorta cigarettát már nyíltan szívhatták. És ők szívták, akár kellett, akár nem, különösen akkor füstöltek, ha lányok voltak a közelben. Pedig tudhatták, hogy komoly udvarlóként szóba se’ jöhet az, aki a katonaidejét nem töltötte ki. Ezt a köztes állapotot, amikor valaki már nem számította magát a gyerekek közé, de még legény sem volt, különböző módon élték meg. Aki sportolt, az állandó elfoglaltságra
32
A történelem faggatása
talált. De a többség nem sportolt. Vas Jóska galambot tenyésztett, és szépen tangóharmonikázott. Kis Jani rádiókat javított. Sivák Zolinak akváriumai voltak, szellőztetővel, fűtéssel. A nyári esték beszélgetésekkel, a jövő tervezgetésével teltek. Akiknek rendszeres zsebpénzük volt, de kocsmába még nem járhattak, többnyire Gémes néni trafikjában költötték el, dohányra és cigarettapapírra. Amikor ünnep közeledett, esetleg öt szál kész cigarettát is vettek. Máskor fél liter kukoricát vásároltak Komora nénitől, aki nyáron a bazárja előtt pattogtatta. Ősszel ugyanott sült gesztenyét árult. A bazárban egyébként sok csodálatos dolog volt, például két fillérért zsákbamacska, amelyben vagy egy szem cukorka, vagy egy pici gyűrű volt. Komora néninél az igazi csoda mégis a kaleidoszkóp volt. Egy vékony papírcső belső oldalába ragasztott három tükörcsík és a csőbe tett színes papírok, gyöngyök elforgatva, soha nem ismétlődő, szemet gyönyörködtető ábrákat mutattak.
ablézt, a tolatásvezető eloldatta a vasmaslit és két lóré troszkát löketett a fürdőcsonkára. Egy kis magyarázat: A kavarász a martinász elődje, azaz acélgyártó volt. Apai nagyapámnak is az volt a szakmája. Nagyon kemény fizikai munkával, a szó legszorosabb értelmében addig kavarták a sarzsát, az izzó vasat és a hozzá való adalékokat, amíg megfelelő minőségű acél nem lett belőle. A sarzsa név még sokáig fennmaradt, akkor is ezt használták, amikor már új, Siemens-Martin típusú kemencék voltak. Olyanok, amelyekben a pontos receptúra szerint berakott anyagokhoz csak az előírt hőfokot kellett biztosítani. Nyáron, a berakás után, a martinászok, egy embert kemenceőrnek hátrahagyva, kimentek az Olvasókertbe sörözni. Amikor elérkezett a csapolás ideje, az őr egy vasdarabot megkongatva, leadta az érdekelt csapat egyezményes jelét, akik ebből tudták, hogy vissza kell menni a kemencéhez. A folyamatos műszakban dolgozók azonos munkakörben dolgozó váltótársai voltak az ablézok. Vasmaslinak a vasúti kocsik összekapcsolására szolgáló szerkezetet becézték a bakterok, azaz a tolatást kis piros zászlóval irányító vasutasok. Lóré, a kis méretű, nyitott vasúti kocsi. Ha lökték, az azt jelentette, hogy a többi részről lekapcsolva begurították a kívánt helyre, az itt szereplő esetben a gyári fürdő melletti csonka vágányra. Ilyenkor többnyire a kocsin egy vasutas is tartózkodott, aki a kellő időben és helyen kézi fékezéssel megállította a guruló vagont. A kohónál a pakerok surcot kötöttek maguk elé, ezzel a szőnyegnek is használható, régi ruhák csíkjaiból szőtt, igen erős, derékig érő köténnyel védték a ruhájukat. De fehér, vasalt vászonsurcot kötött maga elé a hentes is, ha disznóöléskor a konyhában dolgozott. Troszka volt a neve a szénből kiégetett, rettentően éles, fekete, darabos salaknak. Nagyon sok keletkezett, hiszen a gyárban az egyik fontos segédanyag a környező bányákból származó barnaszén volt.
Nyelvészkedjünk! A vasgyár népe az évtizedek során egyre bővült. A kezdetek kezdetén a szakembereket német nyelvterületről hozták. Ők honosították meg a saját nyelvük, nyelvjárásuk szerint a szakmai zsargont. A termelés, a termelőeszközök neve tőlük származott. A helyiek nem mindegyiket tudták megjegyezni, kimondani, ezért aztán „magyarították”, olyanná tették, aminek szerintük volt értelme. Később a Felvidékről érkezők hozták a saját beszédüket, szókincsüket, ehhez keveredett a környező falvak barkó nyelvjárása. A végeredmény egy sajátos szókészlet és ahhoz különleges, kicsit éneklő, ellágyuló hanghordozás lett. A gyárban minden részlegnek megvolt a sajátos szakmai nyelve, amit a külső emberek nem biztos, hogy megértettek. A kavarász berakta a sarzsát, a mozdonyvezető várta az
33
PoLíSz A nyelvi kavalkád természetesen a gyáron kívüli életet is jellemezte. Voltak szavak, amelyeket csak abban a körben használtak és értettek, mások pedig egyéb vidékeken, sőt a nyelvészeti lexikonokban is egészen mást jelentettek. Azt mondta a háziasszony, hogy „kimegyek egy rocska vízért” Máshol az vödör, vagy veder lett volna. Aki egy furik szilácsot tolt haza az asztalostól, az máshol egy talicska forgácsot fuvarozott. A ritkán használt szerszámot otthon a sufni sarkában egy ferslógba tették. Azaz, a fáskamrában lévő ládába. Télen egy-két lapocka szenet dobtak a tűzre, és a kutaccsal eligazították. Azaz, egy hosszabbított nyelű, férfiember tenyerének megfelelő méretű, kis lapáttal rakták meg a tüzet és a piszkavassal eligazították.
Ha az idő keményre fordult, ródlizni mentünk, de akinek nem volt ródlija, az sinkózott. A ródli másik neve szánkó, de ezeket az alkalmatosságokat Ózdon a vasgyárban „T-vasból” „fusizták”, vagyis a készítése munkaidőben, nem egészen legálisan történt. A sinkózáshoz két dolog kellett: Egy pár, lehetőleg többszörösen megtalpalt, spiccvassal ellátott, patkolt sarkú lábbeli és egy minél hosszabb, csúszkálásra alkalmas jég, vagy simára taposott hó. Meg kell mondanom, a sinkózással nem szereztünk nagy örömet a szüleinknek, mert a bakancsaink talpalása még Hipszki bácsinál, az öreg suszternál sem volt olcsó. Javított a helyzeten, amikor jancsiszöget sikerült szerezni, mert az tartóssá tette a bakancstalpat.
34
A történelem faggatása
Kádár Ferenc
Meghasonlottak Nyitott ablak, beáradó déli harangzúgás, kérdem itt is, ott is, honnan serken ilyentájt e letargiából oldódó kényszerű derű, zokszóból sarjadzó örömrivalgás, e napiparancsra leszegényített, fehérből tarkára rondított eszme, már csak néhányunkhoz szóló, csupán ránk hangolt úri kedve, kérdezem itt is, ott is és a rátarti fennhéjázó, az üresfejű, dölyfös, az átlagot szégyenítő szerény, a fölöttébb bohém forma, no meg aki a világ minden baján túl van, egyaránt feledni képes, miért oly kedves fülünknek ez a délidei bimbam, miért tudtunk ilyentájt bárkit buzdítani csendre, miért merevedtünk ilyentájt szálfaegyenesbe, miért kerültünk legalább ilyentájt bármely belénk sulykolt nyelvet, miért, hogy ilyentájt reméltünk bármely szűkösen mért kegyelmet, akár részletre adagolt megváltást rólunk lemondott istenünktől, miért, hogy ilyentájt leporoltuk évezredes gúnyánk minden reátapadt bűntől, még azoktól is, melyeket nem mi követtünk el, de ránk sütötték általunk naggyá lett senkik a messze villogó billogot, hadd értse meg minden tudatlan végre, miért kell dicshimnusz helyett gyászindulót húzni egy egész, meghasonlott horda felett, melynek tagjai, akárha tűzvész elől, menekülnek az önazonosságtól, a felesleges nyűgtől, éppúgy, mint egyéni magán- és mássalhangzókat mintázó írásjeleiktől, inkább felcserélik valami másra, neolatinra, északi, déli szlávra, miközben minden kerge gondolatuk ásító szomszédok érzékeny lelkét vigyázza - - -
35
PoLíSz
Fekete-völgy Köröstárkányi emlék Még mindig érződik, élő és élettelen testek mintha sugároznák magukból kegyetlen idők pusztulás-szagú lehelletét, ormótlan, kitaposott (lopott) csizmák, még inkább bocskorok piszkos menetének itt-ott még felsejlő lenyomatát, sebét – fájdalomkönnyek völgye ez, Fekete-Körös vidéke, eltorzított arcáról, miután letörölte a friss vért, lassan következett az alvadás, hegek bőrözése, a szemekben – nem látni, hisz befelé nőtt – egy örökös szürke hályog, melyen nem segíthet sem szike, sem újkori lézer, ottmarad még kései utódok nézése mögött is, hangtalan, végtelen sírás, melynek zokszava még mindig a semmibe vész el – – –
36
A történelem faggatása
Szász László
Németh László üzenete A két világháború közti időszakban a társadalmi és politikai erők a mai állapotokhoz hasonló elszántsággal rugaszkodtak el egymástól világnézetükben – ahány csoportosulás, a szélrózsa annyi irányába –, és ugrottak egymás torkának a napi érdekharcokban. Van azonban egy alapvető különbség a két korszak csatározásai között: a harmincas években elsősorban nem a politikai ököljog elve uralkodott. Az összecsapások a szellem küzdőterén zajlottak, a vitákban elvek, eszmék ütköztek egymással, nem csupán érdekek; ezeket az elvi vitákat többnyire a szellem emberei vívták, felelősen gondolkodó értelmiségiek, elsősorban írók. Ezáltal a legkeményebb konfliktusok is emberi tartalommal telítődtek, mert nem pusztán a hatalom megszerzéséért zajlottak a polémiák, hanem az ország, a társadalom, a nemzet jövőképének megformálásáért. Természetesen nem politikáról szeretnék szólni, hanem a szellem embereinek nyomasztó dilemmáiról, írókról, akik kétségeiket fogalmazták meg, közülük is hangsúlyosabban arról, aki a legelszántabban kutatta és ábrázolta a magyarság esélyeit a kelet-európai útvesztőből való kilábalásra. Az írói csoportosulások és a lapjaik által képviselt szellemi irányok között legszilárdabban a Nyugat folyóirat ápolta a maga liberális demokrata, humanista hagyományait, ám egyre kevésbé egyeduralkodó módon. Az ilyen típusú, esztétikumba, a szépség kultuszába merülő eszmeiség nem kedveli a nyersebb harciasságot. Annál erőszakosabban, frissen szerzett energiákkal törekedett előre a sztálini Oroszországból importált bolsevik kommunizmus ideológiája. Hangsúlyozom: az illegalitásban kőkeménnyé durvult pártvezetők kezén vált kegyetlenné ez az ideológia;
a szellem embere, a humánum képviselője, ha racionális okokból a kommunizmus híve lett, elutasította a benne lappangó embertelenséget, és eszébe nem jutott, hogy azt egyeduralkodó társadalmi formációvá tegye. Képzeljünk el egy olyan írót, mint Déry Tibor, akinek pályája azzal indul, hogy saját gazdag, „burzsuj” családjának gyárában, magas beosztású hivatalnokként munkássztrájkot szervez a tulajdonosok, mondhatni önmaga ellen. Ha ezt teszi, bizonyára a munkások elviselhetetlen nyomora volt az indítéka; ha gyárosból kommunistává lesz, bizonyára meggyőződésből teszi, hiszen az örökös mellőzést, bujkálást is vállalja. Ugyanez a Déry monumentális regényében, A befejezetlen mondatban, már a harmincas évek második felében érzékeli, és felszínre hozza a bolsevik ideológiában rejlő világveszedelmet, s ahogyan ábrázolja, egyúttal szigorú bírálat tárgyává is teszi. „Az általános szellemnek kell megváltozni, elvtársak – oktatja társait az egyik munkásvezér. – Le kell tenni az opportunista megalkuvásról…, erővel érvényesíteni a párt álláspontját… Lenin mondja, elvtársak, hogy az igazi bolsevikit a türelmetlenség, az éberség és a gyanakvás jellemzi…” A később valóban hatalomra került ideológia alapelveire figyelmeztet Déry, a hithű kommunista író, akit aztán a valódi szocializmusban, ötvenhat után a leghosszabb börtönre ítél a kommunizmus. Kicsoda a kommunista legfőbb ellensége ebben az időszakban? A polgár. „Maga személy szerint is gyűlöli a polgári osztály tagjait?” – kérdi egy fiatalember a munkásasszonyt. „Hát hogyne gyűlölném magukat” – válaszolja az asszony, és így indokolja: „Maga úgy kérdez…, hogy az ember nem tud rá rendesen felelni. Egy proli soha nem kérdezne így, én pedig urakkal nem szoktam vitatkozni.” Téves megfontolás alapján kiszemelt ellenség ez, mert nem a polgári osztály a mun-
37
PoLíSz kásság kizsákmányolója. Van tehát egyfelől a polgári mentalitást megtestesítő liberális demokrácia, másfelől a bolsevizmus, a kettő között meg kell jelennie egy kiegyensúlyozó erőnek. Színre lép a népi írók csoportja, amely szemlélete alapján valóban összefogó szerepre hivatott: a társadalom legalján nyomorgó százezrek eddig ismeretlen világát emelik ki a mélyből, az ő érdekeiket képviselik (hasonlóan a kommunisták eredetileg nemes szándékához), és egy új polgárság, a nemzet gyökereinél megtalált, onnan feltámasztott középosztály megteremtését tűzik ki célként. Mégis konfliktusba kerülnek mindkét érdekszférával, mert azoktól eltérő beszédmódot honosítanak meg. A magyar szellemi élet ekkorra már elfogadta, és jobbára magáénak vallotta azt a kulturális újszerűséget, melyet a Nyugat írói köre honosított meg, a könnyed, kellemes szépség eszményét, amely tartózkodik bármiféle politikai küzdőszellemtől, hiszen az esztétikum és a műveltség kultusza fölötte áll az erőszaknak. A nagyvárosi polgárság számára ezért volt idegen a népiek plebejus „parasztrajongása”. A marxistáknak pedig azért, mert nem fogadták el a moszkvai irányítású, „internacionalista” egységharcot, ellenben az ország minden nagyhatalomtól független fejlődési távlatait tervezték. Különösnek tűnhet: népi írók, akik társadalmat, országot építenek? A szellem erejével, írásaikban építettek. Az író, természetes, mindig új világot teremt, látszólag a semmiből, valójában a fantáziájából; a népi írók azonban a létező és szerencsétlen kimenetelű két világháború közti Magyarországot akarták – a szellem erejével – sokkal jobbá átépíteni. Miből? Kikkel? Képzeljük el azt a megrázó pillanatot, amikor Babits letette kezéből Illyés Gyula gyönyörű könyvét, a Puszták népét. A könyv nem kitaláció, egyetlen sorát sem a fantázia szülte, hanem, mint közismert, a dunántúli pusztai cselédség elképesztő nyomorát mutatja be a széplelkű polgári olvasónak. Babits kétségbeesik: hiszen
ő ettől a pusztától néhány kilométerre élte szellemi élményekben dúskáló ifjúságát, azt hitte, ismeri tágasabb szülőföldjét, és most fel kell fedeznie a maga szomszédságában egy mélybe süllyesztett Magyarországot, a Földnek egy bűzös kloákáját, ahol tízezrek élnek elképzelhetetlen nyomorban, és ahonnan még senki nem tántorgott a fölszínre. Az első, aki hírt hoz róla, Illyés Gyula. Íme, ez egy másik Magyarország. Ha egyéb nem, ez a könyv, ez a döbbenetes felismerés mozdíthatta meg a középosztály lelkiismeretét: innen, a mélyből felhozni egy új, magyar középosztályt. Nem úgy, mint a marxisták tervezték (és tették), mindenkit megsemmisítve teremteni új társadalmat; nem mások ellenében, hanem a meglévő csoportokhoz és értékekhez hozzárendelni, mellé állítani az újabb, frissebb erőt. Tudniillik magyar középosztály jószerint nem alakult ki. (A fogalom valódi értelmében máig sem.) „A magyarságot Mohács óta ért legnagyobb csapás, hogy középosztályát a kiegyezés után elvesztette – írja Németh László. – Voltak hivatalnokok, orvosok, ügyvédek, iparosok, volt fej továbbra is, de ez nem tartozott a testhez; belőle élt, de nem neki gondolkozott. A magyar középnemesség valami középlény volt hűbéres nemesség és a polgárság közt…” Magyarán: középosztály, az a társadalmi erő, mely egy ország központi, minden irányba szétsugárzó erőterét képezi, kialakulhatott volna Magyarországon a folyton lejjebb csúszó nemességből. Ez azonban nem polgárosodott, többségében a városi, megyei hivatalokban „dzsentrisedett”. A kisebb városokban, főként az Alföldön, kialakult egyfajta parasztpolgárság, a cívisek társadalma, de nem jelentett átütő, országos gazdasági potenciált. Az iparosok száma kevés volt ahhoz, hogy fiaik, unokáik – továbbtanulással – jelentős polgársággá válhassanak. A nagyvárosokban a legdinamikusabb csoportok a betelepültek voltak, többségükben német és zsidó származásúak; a harmincas években már ők képviselték a magyarországi polgárság döntő többségét. (Nem véletlen, hogy
38
A történelem faggatása
a 20. század elején a legeurópaibb vidéki városunk Nagyvárad, „Ady Párizsa”, ahol a lenyűgöző szellemi-kulturális szárnyalást a lakosság bő harminc százalékát képező, prosperáló zsidó polgárság valósította meg.) Nem velük szemben, nem ellenükre, hanem melléjük akarják felzárkóztatni a népi írók a parasztságból, a jól-rosszul megművelt földbe túlságosan is belegyökerezett népből kinevelt új értelmiséget. Ezért népiek hát, s nem kizárólag a származásuk miatt, avagy azért, mert valamiféle parasztromantika rózsaszín lobogásában égnének. Szilárd polgári társadalmat terveztek. Sokan voltak, sokat vitatkoztak egymással is, értékes, európai színvonalú irodalmat teremtettek, és még nagyobb csodákra lettek volna képesek, ha a háború, majd a megvalósult szocializmus szét nem zilálja táborukat. S ma már azt is felismerjük: a legjelentősebb költő közöttük (egyben a legnagyobb diplomata, aki Kádár Jánossal is vitába szállt) bizonyára Illyés Gyula. Ám a szellemi vezér, az európai rangú prózaíró: Németh László.
elismeréstől ne borulna azonnal lángba, és ne ontaná magából rögvest az elbeszéléseket. Van. Németh László, huszonnégy évesen, odaáll Osvát elé, és azt mondja: az semmi, novellát akárki tud írni, én „a magyar szellemi erők organizátora óhajtok lenni”. Osvát tekintete elhomályosul, mindig is úgy marad, amikor Németh László nevét látja majd, az ifjú pedig meghökken saját elszántságától, és ezentúl egész életét és munkásságát ennek a – látszatra meggondolatlan – kijelentésének rendeli alá. Szakadatlanul keresi önmagában, műveiben és a történelemben az ideaembert, aki nincs, csak íróként megteremteni lehet, ami viszont van, az mindig végletekből ötvöződik: a szentből és a szörnyetegből, s ha netán sikeres a részelemek habarcsa, létrejön egy tapasztalatilag is felismerhető emberi minőség, pontosabban a minőségi ember, a hős. Ha kulcsszavakkal kellene ismertetnem a munkásságát, ezeket emelném ki, ezekből ágazik szét egy monumentális gondolatkör, mely mindig a nemzeti sorskérdéseket tapogatja. Fiatalkori kijelentéséhez híven aztán egyebet sem tesz, mint olvas, olvas, habzsolja a tudást; kétségtelen: korának legszélesebb műveltségű alkotójává lesz. Voltak természetesen egy-egy tudományterületnek nála jobb ismerői és művelői, de olyan, aki a műveltség, a tudás oly sok elemét együtt látta volna, aligha akadt. Végzettsége szerint orvos, annak minden természettudományi ága-bogával, de történettudományi, kémiai, fizikai, matematikai, pedagógiai ismeretei mind tanulmányokban ülepednek le. Harmincévesen csak azért iratkozott be a bölcsészkarra, hogy görög és latin nyelvismeretét tökéletesítse, tudniillik a modern nyelvek többségét egyszerűen megtanulta szótárból. (Oroszul például egy kukkot sem tudott, de amikor az ötvenes években fordításból kényszerült megélni, eredetiben rugaszkodott neki a klasszikusoknak, és Tolsztoj-fordítása: remekmű.) Gyanút kelthet az efféle mindenbe beleakadó tudás, sznobok és lelkes amatőrök szólnak hozzá mindenhez. Németh László
1925-ben egy gyerekes arcú, filozopter testalkatú fiatalember Gödöllőn feladja kamaszos dacát, békülést ajánl (amúgy sem haragvó) kedvesének, és megkéri a kezét: most már van egy kis „tőkéje” az esküvőhöz, mert megnyerte a Nyugat novellapályázatát. Örömmámorban jelentkezik a szerkesztőségben, tiszteletadó bemutatkozásra. A tiszteletadás érvényes, a bemutatkozás azonban némiképp felemásra sikerül, az ifjú kamaszos, országmentő szenvedélyessége miatt. Osvát Ernő, a Nyugat nevével összenőtt szerkesztő, aki írókat ítélhetett halhatatlanságra, s ha rosszul viselkedtek, akár névtelenségre is, nyitott szemmel kutatta és kiváló érzékkel fedezte fel az új, fiatal tehetségeket. Németh Lászlót, Horváthné meghal című elbeszélése alapján, joggal szánta a folyóirat jövendő rendszeres és kiemelkedő prózaírójának. Nincs a földön fiatal író, aki az elnyert jutalomtól s az ennél is többet érő szerkesztői
39
PoLíSz műveltsége egymásra épülő rétegekből áll össze, az egyik tudományág felől vizsgálja a másikban felismerhető különösségeket, s így szervesen rakódnak építménnyé. Alapvetően három műfajban nyilatkozik meg: regényben, drámában, értekező hangvételű tanulmányban. A három műfaj azonban közös tőről fakad, és egy szélesen lombosodó gondolatkör felé tart. A gyökér az anyaföldből sarjad, a talajból, melyet a magyar gazda művel meg, a lombkoronában megnyilatkozó szándék, nagyon leegyszerűsítve, háromosztatú. Gazdaságpolitikai lehetőségként: „Első a telepítés. A felosztott nagybirtokon új kisbirtokosságot kell teremteni a föld szegényeiből.” Történelmi perspektívában: „Második: a közép-európai gondolat. Az Orosz-, Német- és Olaszország közé eső kis népek államszövetségben egyesülnek, s ezt az egyesülést kulturális úton kell előkészíteni.” Szellemiek tekintetében: „Harmadik a humanista gondolat. Az antik tanulmányokat fel kell újítani.” Talán e rövidke idézetekből is kezd már kiviláglani, miért támadták Németh László felfogását minden oldalról: látványosan, túlságosan is mindig a közép felé tartott. A többség folyton „jobbra” vagy „balra” húzott, „népiekre” és „urbánusokra” szakadt, ő meg szakadatlanul valamiféle (sokak szerint nem létező) centrum felé: „Közép-Európa nem olyasmi, ami megvan, hanem amit meg kell csinálni” – írja 1935-ben. Nem ő változik, hanem a történelem és maga Európa. 1943-ban, amikor a többség még a németek győzelmében reménykedik, egy erős kisebbség a bolsevizmuséban, ő – elhíresült szárszói beszédében – a végveszélyből kivezető út esélyeit tapogatja: „Egy rendszer nem válthat meg egy népet… A tőkésrend, melynek Nyugat magas civilizációját és polgári jólétét köszönheti, a magyar népet… még mélyebbre taszította bennszülött sorsába… Az angolszász jellegű kapitalizmusnak a bevezetése, vagy visszahozása a magyarság részesedését a nemzeti vagyonban, szinte órák alatt megcsappantaná… A szocialista rendnek is megvannak, tán még nagyobb mértékben, az ilyesféle veszélyei. Képzeljenek el egy
szocialista államot, ahol a szabad parasztságot kolhozokba terelték, a kisiparosságnak nagy közös műhelyekben kell dolgoznia, az értelmiség a legszorosabb felügyelet alatt áll, s ebben az államban az ellenőrzöttek magyarok, az ellenőrzők pedig busmanok vagy tibetiek. Ugyebár ez a szocialista állam aligha lesz jobb a legsötétebb jobbágyságnál…?” Ismét az a gyanús magatartás: nem alternatívák között adódó választás, nem elköteleződés egyik vagy másik hatalom mellett, hanem húzódás a „közép” felé. Ennek a középnek azonban saját, szimbólumértékű neve is van a fogalomtárban: Kertmagyarország, Telep, Szövetkezet, minőség-Magyarország és minőség-szocializmus – mind részei egy lenyűgöző idealizmussal kidolgozott, mégis megvalósíthatónak látszó koncepciónak. Tömör, metaforikus megfogalmazása: „Ahogy Telep-Magyarország kivonulás Magyarországból, Közép-Európa vagy ha úgy tetszik, Sziget-Európa kivonulás legyen a bolsevista, fasiszta és hitlerista európai környezetből.” Ennyiből még ködfátyolos illúzióvilágnak is látszhat az általam felületesen, torzításokkal vázolt kép. Mert – jeleztem – Németh László itt felsejlő világképe három műfajban fogalmazódik meg, és egyik műfaji minőség a másik megjelenítő erejét árnyalja tovább. Az idézetek, melyeket fentebb citáltam, eszszéiből jöttek elő: ez a legjellemzőbb, legsajátabb műfaja, minden meggyőző látszat ellenére. A „szellemi élet organizátora” ezzel a hanggal tudta a leghatékonyabban felrázni, megrémíteni vagy továbbgondolásra, vitára serkenteni a kortársait. És ezért lehet, úgymond „mellékterméke” a regény, amit mi munkássága főcsapásának tekintünk. Azok a regényei, melyekről némely gimnáziumban is szó esik, és amelyek nemcsak a magyar, de a világirodalomba is mélyen bevésték a nevét, az Iszony, a Gyász, a Bűn, az Irgalom: csodálatos művek, a Kemény Zsigmondtól kezdeményezett lélekábrázoló prózának a betetőzését jelentik, nincs párjuk a korszakban, csak kései folytatójuk (például az erdélyi Szilágyi István). A mi szempontunkból vizs-
40
A történelem faggatása
gálódva azonban, nem illeszkednek egyöntetűen az esszékkel megvilágított főcsapásba, ezekben ugyanis az egyén akarata, maga a bontakozó személyiség – mint erkölcsi lény – áll a világ középpontjában, az esszéket alakító világteremtő akarat csak halványan sejlik át. Az esszét (mióta Montaigne a 16. században kitalálta a műfajt) számtalan módon próbálták megközelíteni. Lényege (amúgy magyarítva): mindenki másképp csinálja… Németh László szerint: „Szaktudomány és eszszé közt van egy perdöntő különbség: a szakmunka azért van, amiről szól, anyagát akarja rendezni s megvilágosítani; az esszé célja túl van anyagán, mindig valami általános érdekű és érvényű elvet akar győzelemre vinni, amelynek a téma csak csatatere.” Ezen túlmenően, a Németh-eszszé egyik sajátossága: szerzője szakadatlanul tanul, mint említettem, a műveltség egyre újabb területeit fedezi fel, frissen szerzett tudását menten hozzácsapja a régihez, amit felfedez, azt ismét megforgatja, és új tudásként szemlélve nyújtja át élményét az olvasónak is. A Németh-esszé tehát maga a megismerés folyamata, tanulás és tanítás egy időben. A szellemnek ez a nyughatatlan, újdonságra vadászó lendülése azzal a kockázattal is jár, hogy a váratlan, nagy felismerések olykor zsákutcába vagy téves következtetésekre vezetik a kutakodó elmét. (Effajta lenyűgözően hamis hipotézise Némethnek hírhedtté vált ellentétpárja „mélymagyarságról” és „hígmagyarságról”, amiért aztán megkapta a magáét, az övénél is elfogódottabb indulattal, éppen Babitstól, a másik legműveltebb magyar írótól…) Nos, a tévutaknak ez a kockázata küszöbölődik ki a regény műfajában, jelesül abban a típusban, amelyben szétválaszthatatlanul elegyedik a hagyományos, történetet elmesélő, jellemeket megformáló narratív réteg az esszével. Egyébként drámát is ugyanezért, az eszmék harcának megvillogtatásáért kezdett írni: ami túl feszes, éles volt az esszének, a jellem, amely nem tudott kibontakozni a regényben, mert csak nyílt színi konfliktusban tudta megmutatni ma-
gát, az színdarabba került. „Papírszínháznak” nevezte a drámáit, nem gondolta, hogy színpadon is érvényesülhetnek, és lám csak, a rendezők felfedezték, a közönség megszerette; mert ahol meggyőző jellemek és friss gondolatok csapnak össze, ott megszületik a valódi színház. Esszéregényeit nem kedvelik, kevésbé is ismerik az olvasók; egyrészt terjedelmesek, másrészt a cselekmény folyton beleszakad egy-egy gondolati és eszmezuhatagba. Pedig valójában ezek bontják ki, mondhatnám: illusztrálják, fentebb emlegetett fogalmait, a Kertet, a Telepet, a Minőséget, az Ideaembert, a Szentet és a Szörnyeteget. Az esszéregény tehát alapvetően abban különbözik minden más műformától, hogy nemcsak ábrázol és jellemeket teremt, nem csupán elbeszél, de tanít, tudást is közvetít. Ebbéli első, fiatalkori műve az Emberi színjáték, akár klasszikus fejlődésregény is lehetne, ha főhőse, Boda Zoltán a szó megszokott értelmében a jellembeli és szellemi fejlődés „normális” fázisain haladna végig, felvergődne a társadalmi hierarchia lépcsőfokain. A közmegegyezés szerint aki fejlődik, az egy alacsonyabb (intellektuális, biológiai, szociális) szintről egyenletesen halad mind magasabb fokozatok felé. Boda Zoltán azonban, olvasói és vitális tapasztalatainkhoz viszonyítva, mondhatni, stagnál. Életútjában már működik az felismerés, mely a későbbi Némethesszéknek és regényeknek lesz meghatározó üzenete, hogy a magyar társadalomnak az alulról (mint láttuk, főként a parasztságból) jöttek friss szemére-látásmódjára és tudására van szüksége, az elmaradásunkat megváltoztatandó erőként. Boda valóban alulról indul, a falu cigánysorából, az apja azonban nem „odavaló”: lelkész volt, nyugati egyetemeket járt tehetséges teológus, de összeférhetetlen természete meg egy korábbi tévedése miatt kezdett lefelé csúszni, mígnem az aljban találta magát. Fia innen kezd lassacskán felkapaszkodni, sokféle tanulmányba belekap, orvostanhallgató lesz, diplomás orvos
41
PoLíSz azonban soha: génjeibe van táplálva valami öröklött deviancia, az a bizonyos Németh László-i harmadikutasság: amikor minden és mindenki „normális” karrier felé taszítja, ő megdermed, stagnál, majd süllyedni kezd, a cigánysornál is mélyebbre, a szőlőhegyi pince remeteségéig. Utolsó vizsgáját szándékosan nem teszi le, orvos helyett gyógyító lesz. Szinte csodákat művel, mert szeretettel s emberi szóval is: Igével gyógyít, és szinte észrevétlenül, az elesetteknek, „a dadogóknak, sántáknak, félarcúaknak, albinóknak” valamiféle „időtlen Gyülekezete” veszi körül. Ez lesz a veszte. A „hivatalos” orvos, a „hivatalos” lelkész, mindenki, aki „hivatalos”, nem a pénztelen betegek gyógyítóját, nem a szegények reménységét, önként választott Krisztus-szimbólumát látja benne, hanem az ellenséget, mi több, az ellenfelet. A templom papja a szószékről üzen ki: „Hogy ebben a faluban csak egy gyülekezet van, amelyik a templom falai közt hallgatja az igét. S aki előáll, hogy jöjjetek körém, én is pap vagyok…, annak ő éppúgy megjósolja a vesztét, mint Jeremiás a Hananiás prófétáét.” És ennél a mozzanatnál már felismerszik a fiatal „harmadikutas” Németh László dilemmája. Zoltán gyerekkori barátja, aki szabályosan járta végig a ranglétra fokozatait (diplomás bölcsész, törekvő tudós, hangos társasági ember, vallástalanból áttért buzgó katolikus), ésszerű tanácsot ad az aszkétává vált igehirdetőnek: „A maga szempontjából igaza van” – vélekedik Alfréd, aki szerint a társadalom fejlődése csak erős állammal, tehát szilárd intézmények által biztosítható. „Ő a mindenkori egyház. Ha védekezni akarsz ellene, magadnak is egyházat kell alapítanod. Az egyháztalan vallás gáz léggömb nélkül. Elillan.” Mit válaszolhat erre egy ember, aki fél lábbal már kilépett a gyarló földi világból, biológiai vágyait elfojtó remete, inkább aszkéta, mint férfi, inkább önkéntes mártír, mint ember? Az emberi hiúságokon már fölülemelkedett, a krisztusi mindent megértés állapotába:
„Ne ítéld el a templomot a papért…, és ne gyűlöld meg Istent a templomért.” Boda Zoltán életútja szinte erőltetetten példáz filozófiai téziseket, a sorsvállalás kinyilvánított gesztusa a sztoicizmusban fogant: „…az igazi sors nem követel áldozatokat. Nem állít válaszút elé. Annyira bekerít, hogy csak egy út marad, az, amelyen járni kell.” A kiúttalanság pedig, ami a pince mélyére veti, az egzisztencializmus felé mutat. Mindezek miatt a regény zárlata modorosnak, erőltetetten példázatosnak hat, ahogyan végzete: az utolsó szőlőhegyi vacsora, megsiratása, elárultatása, elfogatása és megöletése a krisztusi elbeszélést imitálja. Hit – vallás – egyház kérdéseit illetően azonban mindvégig, teljes életművében, gyaníthatóan azon a véleménykörön belül maradt Németh László, amit ebben az első regényében ismerhetünk fel. Azért mondom, hogy „gyaníthatóan”, mert „állásfoglalása” ellentétes mindazzal, amit szokás szerint állásfoglalásnak, tételes kinyilatkoztatásnak tekintünk: a gondolat és a hit szabadságának elkötelezettje. Egy későbbi esszéjében (Vallások) ismét csak „harmadikutas” módon fejti fel a kérdéskört. Ezúttal négy különböző vallású, illetve vallástalan gondolkodó vitatkozik (egyébként meghitten, a Duna ringató ölelésében); és mindenkinek igaza van a maga hite vagy hitetlensége, vallása, egyháza nézőpontjából. Az író nem szól a maga nevében, de talán-talán valamely alteregója vagy rezonőrje mondja a szerzetesnek: „Én elmentem a végsőkig… Honnan eredt a vallás? Én azt állítom, a lélek szükségéből. A lélek Istenszomja: ez az első örök s állandó kijelentés. Minden betűkijelentés másodlagos, korszerű és korral múló, érvényében viszonylagos. Ön megfordítja a sorrendet… A szó a forrás, és nem az érzés. Miért? Hogy a szó tulajdonosa, az egyház, zsarnoka lehessen az érzésnek.” Nagyon hasonló felfogással találkozunk későbbi és egyetlen „valódi” nevelődési regényében, az Utolsó kísérletben, melynek hőse, Jó Péter most már szabályszerűen végigjárja
42
A történelem faggatása
a Németh László tanulmányaiban felrajzolt útvonalat – a magyarság jövőjének irányába. A tehetséges gazdagyerek, hosszú kálvária után, gimnáziumba, majd egyetemre kerül fel, Boda Zoltánhoz némiképp hasonlóan, de tudatosan formálja tulajdon szellemi-erkölcsi arculatát, ő is meghasonlik környezetével, a világgal (az ember s a világ kapcsolata már csak ilyen!), mégis sokkal emberibb, mert elfogadja saját maga és a világ gyarlóságait. Boda Zoltánról nem tudjuk eldönteni, hogy Szörnyeteg, Őrült vagy Szent, mert a három minőség keveredik benne. Jó Péter alámerül a tudásban, a történelemben, az antik kultúrában, a régi és modern európai műveltségben, a vallásokban, és azzal az ifjonti elszántsággal bukik felszínre, hogy keresni kezdi a világban és önmagában is az ideaembert, és erről már nála okosabb, műveltebb emberekkel is vitába mer szállni. „…az ember maga az idea” – mondja ki Péter rég feszengő gondolatát, és csaknem bájos, fiatalos vehemenciával magyarázza egy jeles gondolkodónak, közéleti embernek a maga logikai levezetését. „… az élet választ keres. S egy-egy kor … kérdéseire választ: csak egy élet, egy emberélet példája adhat… Akiben az Isten mindent megoldott s ezáltal maga is idea lett… Nem egy embertermészetben magyarázta-e meg Jézus az Isten természetét? Jézus nem törvényt ad: hanem egy jellemet… Ő csak van. Mert ő nem szabályzat…” Péter, amikor ezeket mondja, tudásában, forrongó személyiségében hordoz egy egész korszakot, mindazt a tapasztalatot, amit a harmincas évekről a bevezetőben igyekeztem sűríteni, és amiről a legtöbbet éppen Németh Lászlótól tudjuk. Akkor hát ki mondta a fentebbieket? És itt megtorpanok egy pillanatra. Mert csaknem olyasmit írtam le, amit tapasztalt olvasó nem tehetne. Tudniillik, hogy mindezt maga Németh László állítja. De melyik Németh László? Az, aki az esszéiben hasonló gondolatokat fogalmaz meg, vagy az, akinek portréját a könyv hátsó borítóján látom? Jó Péter szavait Németh László vetette papírra, az utolsókat valamikor 1940-ben, akárcsak a
Babitsra emlékeztető Barbiánéit, a szerzetes Jób Arzén és a hírlapíró Tatár Zsiga meg valamennyi szereplő gondolatait. Jó Péter nem alteregója és nem rezonőre az elbeszélőnek, mégis olyan, mintha az volna. Az a beidegződésünk alakult ki, hogy – lévén a líra a szubjektívebb műnem, következésképp – a költő mindig a maga személyes énjét mutogatja meg, a prózaíró elrejtőzik a szavak mögött. Csakhogy a vers sohasem a költői személyiség teljességét adja, csupán azt a hangulatot, érzületet, melyben a költemény születésének pillanatában otthonosan érzi magát. A prózaíró, minden egyéb babona ellenére, többet ad önmagából, lehetőleg egy egész személyiséget, ám ezt a személyiséget szétbontja és szétosztja: emitt egy tájrészlet, egy régi barátom arca, mozdulata, amott egy elsuhanó szerelem emléke, gyerekkori szobám bútorai, köztük amilyen lehettem. Jó Péter nem azonos senki mással, csakis azzal a forrongó személyiséggel, akinek a szerző teremtette, de az esszéíró Németh László tudásával, emlékeivel és tapasztalataival rendelkezik. Ennél is kényesebb kérdés azt firtatni: ki az az író, aki az Égető Eszter című regény hetedik fejezetében egyszer csak megjelenik, aztán egyre sűrűbben kap szerepet a történetben, Méhes Zoltánnak nevezik, végezetül – gyámoltalanul és értelmetlenül – öngyilkos lesz. Akinek alkata, viselkedése, munkássága, egész habitusa a megtévesztésig hasonlít arra a Németh Lászlóra, aki a háború vége felé szakadatlan rémületben menekül, bujkál, nemcsak a gyilkos golyók, hanem egész szellemi építményének, Kertmagyarországnak, minőségszocializmusnak az üldözői elől. Kétségtelen, belevetíti – mert szemléltetőbb példát nem találhat – személyes sorsát, vívódásait, terveit, pontosabban az általa megteremtett másik Magyarországnak a pusztulását. Ha azt állítom, ez a legszebb és kompozíciójában tökéletes regénye szubjektív olvasói élmény, talán elfogultság mondatja velem. Hősnője,
43
PoLíSz Égető Eszter ahhoz hasonlóan egy tömbből faragott személyiség, mint az Iszony vagy a Gyász nőalakjai, az 1957-ben íródott regény assszonyhőse azonban harmonikusabb, lágyabb s talán „életszerűbb”, mint amazok a görögös, tragikussá dermedt szobrok. Eszter sokkal közelebb kerül az olvasóhoz, kedves, meghitt ismerősünkké válik, mert nem olyan hermetikusan zárt világban mozog, mint azok: tágas, levegős dél-alföldi városokban és falvakban, sok-sok ember között, és kellemes, jótékony személyiségjegyeiből mindenkire, az olvasóra is átruház valami maradandó emléket. Abban a közegben él, cselekszik, amelyben a valóságos Németh László néhány évig igazi otthonra talált. A regénybeli Csomorkány összevethető az író emlékeiben élő Hódmezővásárhellyel, ahol három évig tanított, és megtörtént vele a csoda: mindaz, amit évtizedek óta papíron tervezett, a Kert, a Szövetkezet, az új emberi, szellemi minőség, a kísérletező ember – mind itt voltak körülötte. A faluról felszármazott friss tehetségek, akikkel eddig a maga minőség-Magyarországát papíron teleültette, a Jó Péterek most ott voltak körötte a tanyai internátusban, a népi kollégiumban, a népfőiskolán. Itt nem álmodni kellett valamiről, hanem benne élni, részesévé válni, tenni érte: keveset írt, de tanított. Egy kései esszéjében így emlékezik meg ezekről az évekről: „Most, hogy magam is tanítottam néhány évet, tudom, hogy a készülés a tanári pálya legnagyobb öröme. (…) A művészpálya persze belém oltotta a sietés, az eredményelérés, az idővel való gazdálkodás szenvedélyét és bűntudatát. De amikor valami ürügyön el tudtam altatni, be tudtam csapni ezt az ösztönt…, s csak tanítottam: akkor voltam életemben talán a legboldogabb.” Ezért kell hát megjelennie a regényben, e kitalált világban a valóságos Németh László valamiféle hasonmásának, s ezért kell elpusztulnia – nem a háborúban, hanem az azt követő rendszerváltásban: azok a reformeri tervek mentek véglegesen veszendőbe, amelyeket évtizedeken keresztül az esszéi-
ben s az esszéivel akart a valóságba átmenteni. Két regény ez egy tökéletes ötvözetben: egy lélekrajzi meg egy társadalomtörténeti, utolsó szépírói dokumentuma az esszék építő munkájának. Az a Közép-Európa, az a Magyarország, mely nemcsak egy író látomásaiban, de valóságosan is kezdett kirajzolódni, megvalósíthatatlanná vált. A drámák a későbbiekben inkább azt firtatják: milyen történelmi tapasztalatokból, miféle nemzetkarakterológiai hagyományból formálódik a jelen és a bizonytalan jövő Magyarországa. A Hős, az Őrült és a Szörnyeteg bonyolult jellemekben és szerephálóban kapcsolódik a témakörhöz, legtisztább képlete azonban Az árulóban ismerszik meg. Az áruló: Görgey, a Szörnyeteg; Kossuth: a Hős, aki hitet, önbizalmat, szép ábrándokat ad a nemzetnek, a kivitelezést a hadvezérre bízza. Ha pusztul a nép, ha vereséget szenvedtünk: a hadvezér vesztett. Aki boldog jövőt ígér, az hős; aki vállalta a lehetetlent, s kudarcot vallott, az áruló. A vesztes nemzet csak úgy képes túlélni a kudarcot, ha bűnbakot talál. „Hogyha a magyar olyan nagy, mint az angol, vagy olyan karakteres, mint a holland vagy a svájci – a Világos utáni csapásban találta volna meg feltámadásához a serkentést.” Mi azonban nem a tényeket firtatjuk, hanem az álmainkat. Kossuth és Görgey más-más igazát azért mára mérlegre tette a történettudomány, az eredmény ismert, Németh László drámája azonban nem is a kopár tényeket boncolgatja, hanem azt a különleges védekező mechanizmust, amelylyel eltávolítjuk magunktól az igazságot, a tévedést és a felelősséget viszont áthárítjuk. „Én azt hiszem, Magyarországnak szüksége volt egy árulóra, s azt bennem megtalálta” – veszi szemügyre Görgey, racionálisan, tényeket. „…egy ilyen eset, mint az enyém: lassan a belátás, az igazságszeretet kicsiny szektáját választhatja le egy kissé szószátyár nemzetből. S ez sem utolsó szerep: a nemzetet szerencsétlenségünkkel gondolkodásra s önismeretre tanítani.”
44
A történelem faggatása
Siklós László
Pál apostol levele a Hunniabeliekhez Beköszöntő, áldáskívánás 1. Pál, Jézus Krisztusnak Isten akaratából elhívott apostola, az evangélium hirdetésére és Ladislaus atyafi.* 2. Kegyelem néktek és békesség Istentől a mi Atyánktól és az Úr Jézus Krisztustól. 3. Imádkozásaimban könyörögvén régóta, hogy tihozzátok mehessek, 4. Akik hisztek az Úrban, mert fölkent titeket Ő, akinek megszentelt jobb keze mostanáig vigyáz rátok. 5. Örvendek azért, amiért földetekre léptem, éljenek rajta egyaránt horvátok, szlovének, szerbek, románok, rutének, németek, szlovákok, bolgárok, görögök, örmények, cigányok, zsidók és magyarok. 6. Már régen elvégeztem magamban, elmegyek hozzátok, nyerjek köztetek lelki gyümölcsöt, akárha vannak soraitokban pogányok is. 7. Mert Isten igazsága jelentetik ki abban hitből hitbe, miképpen meg van írva: az igaz ember pedig hitből él. (Rómabeliekhez 1, 17.)
A bűnös ember betölti a Kárpát-medencét 2. Hegyről síkságra ereszkedve, jól látom én azt, 2. Síkságról hegyre emelkedve, jól látom én azt, 3. Pusztából faluba érve, faluból városba érve, jól látom én azt, 4. Mondaná bárki: csak fülemre hallgatva nem hinném. 5. Aki cselekszik, sok rosszat cselekszik, aki nem cselekszik, elmulasztja a jót. 6. Egyik se jóságból teszi, hanem gonoszságból vagy gondatlanságból, 7. Pedig megtalálhatná magában vagy másban a jót, ha úgy akarná. 8. Viaskodik a test és a lélek, viaskodik a Törvény és az Igazság, és nem féli az Anyag a Szent Szellemet, mintha Isten nem lakna benne. 9. Mutatá nékem egynémely esendő, alázattal a Jót, de ahová vezettek, az tévelygés vala a hívság templomaiban. 10. Egynémely fölkent álsággal hívta volna a népet Krisztushoz, és akik mentek, ott nem találták őt. 11. Mások hívták a népet Izráelhez, ám sokan nem hallották a szót. 12. Minekutána igaz lehet: nem mindnyájan izraeliták azok, kik Izráeltől valók. (Rómabeliekhez 9, 6.) 13. Ismét mások hívták a népet Kálvinhoz és Lutherhez, elindultak feléjök sokan, de fehérre meszelt csupasz falak meredtek mellettük a kereszt jele nélkül. 14. Sokan pedig nem is indultak sem oltárhoz, sem szószékhez, sem másmilyen szent helyhez. 15. Pedig értük mentek sikátoraikba, házaikba, villáikba, bekopogván Valakinek a nevében, és hívták a ház népét Valahová.
45
PoLíSz 16. És vannak, akik sehová nem mennek. 17. Mert töltekeznek kedvökre hamisságban, irigységben. 18. Töltekeznek kevélyen dicsekvésben, nem titkolván: mit értek el embertársaik sérelme árán. 19. Mert hamisság és álság vala köztetek, ami elrútít, hiába a külső csinosítása. 20. Szépítőszereket raknak magokra asszonyaitok, pompázatos drága arcfestéket, s dezodorral elfojtván a bűzt, ami hónaljokból árad, pedig a rútság ezáltal el nem fedhető, a bűz csak erősebb. 21. Asszonyaitok combja és melle kívánatos az utcán, tereken, de fertelmes a közöny, a számítás, a szeretetlenség, ami otthonaitokban onnan kiáramlik. 22. Megigazulni akartok templomaitokban, a zsinagógákban, ámde bűnös gerjedelemmel léptek be piszkos saruitokban, és ott nem fontos néktek az Úr. 23. Szeretet nélkül valók hétköznapjaitok, hiába gyűltök a családi asztal köré, ha gyűltök. 24. Szeretet nélkül valók ünnepeitek, hiába teli illatozó fazékkal az asztal. 25. Szeretet nélkül ülitek a Húsvétot, anélkül, hogy hinnétek Jézus Krisztus feltámadásában. 26. Megcsúfoljátok Krisztus születését a sok talmi ajándék utáni szaladgálással. 27. Nem figyelitek Pünkösdkor a Szent Szellem lebegését házatok, fejetek fölött, sőt ifjaitok már a létezéséről sem tudnak. 28. Mert hírlik, bölcs tanítót imádtatok percekkel ezelőtt, ez vala pogányságotok, aki kitörölte belőletek az igazulásra való hajlamot. 29. Izráelből érkező prófétának hittétek a bölcs vezért, akinek kardja helyett tökfeje villogott, és gyáván lehasaltatok festett képe előtt. 30. Nem hittétek talán, de féltétek, és szívetekbe költözött a fertelmesség. 31. Nem hittétek, mégis reá hivatkoznak jelen bölcseitek, hogy őmiatta fészkel szívetekben a dölyf, az álnokság. 32. Másokra hárítjátok a rossz eredetét: nem tőletek való a romlott erkölcs, a pénzsóvárság, a gyilkolás vágya. 33. Eközben bujaságban éltek, feladván a törvényt, amit még Mózes tett. 34. Nemcsak a meztelenség hordozza a bűnt, hanem az álöltözet, ami felebarátod feleségét önkéntes prédává teszi, ami a férfit önkéntelen a vágy kielégítésére ösztönzi. 35. Csinos elméleteket költötök a pillanatnyi gerjedelemhez, ami az emberi mivoltot lealjasítja az állatok szintjére, de ti jól érzitek magatok ebben. 36. Felmentést vártok cselekedeteitekre az atommag-hasadás pusztító hatására hivatkozva, 37. Pedig a világ végét egyedül az Isten hívatott megmondani, és a készülődés nem arra való, amire ti használjátok, 38. Mert már régóta rémísztitek magatok a végső megsemmisüléssel, aminek ismétlése az alázatosságot helyettesíti szívetekben. 39. Ezért nem figyeltek gyermekeitekre és leányaitokra, szüleitekre és nagyszüleitekre, bárha ők szükséget éreznek, nem is kicsit. 40. Ezért nyúlnak gyermekeitek a kábulathoz, ami megfosztja őket a tudattól és az Istenkeresés vágyától, 41. Ezért nyúltok magatokhoz és bárki asszonyához, bárki férfiúhoz, akár férfiak vagytok, akár nők, a hasonneműekhez, akik szemérmüket nem rejtegetik vagy nem eléggé csúfságosak. 42. Ezért rontjátok meg a gyermekeket immár Efezusban, Thessalonikiban, Rómában, Koppenhágában, Amsterdamban, Berlinben, Prágában és Budapesten és minden kisebb helységben, földalatti labirintusban, lézerfények villogásában, akár templomok közelségében.
46
A történelem faggatása
43. Semmi nem állítja meg szívetekben a gyalázatot, mert azt kell hinnem, szívetek helyén rothadó húsdarab lüktet. 44. A rothadást pedig, amit AIDS-nek neveztek, tovább adjátok azoknak, akikkel közösültök, így válik lassú döghalál okozójává a gyönyörötök. 45. Mindezek közt azt kell látnom: nem született pogányok pogányokká válnak.
A munkálkodásról, életmódról és gazdálkodásról 3. Nem saját bölcsességemet sugallom, hanem azt adám át, amit hallottam a hozzám csatlakozó Ladislaus atyámfiától, amit atyámfia hallott az itt lakó bölcsektől. 2. Termeljetek oly gabonákat, amiknek kiváló a medence égöve és Isten áldása megsokszorozza az elvetett magot. 3. Szórjatok elegendő búzamagot a földbe, és kikelve sűrű kalászba szökken. 4. Szórjatok árpát, rozsot, zabot, tönkölyt elegendőt, és kikelve kalászba szökken. 5. Szórjatok kölest és hajdinát és repcét, ami kikél, tengeri magvat és nap felé forduló virágos tányér olajos magját, ami áldást hoz. 6. Vessetek gumókat, úgymint krumplit, ami kikél, és az Úr megsokszorozza a termést. 7. Katalin testvéretek természetes tanácsait követve termeljetek oly répát eleget, amelynek gyökere sárga és nyersen is fogyasztható. 8. Termeljetek oly répát, amelynek gyökere fehér vagy fekete és vízgőztől átforrósítva fogyasztható. 9. Termeljetek piros gumót, ami megvéd a burjánzó sejtek betegségétől, fehér fűszeres gumót a frissességhez. 10. Termeljetek bíborpiros bogyót a nyersen evéshez, halványzöld vagy sötétkék gumót, ami vízgőz által fogyasztható. 11. Termeljetek nagy zöld labdacsokat, amikben hullámos vagy sima levelek sokasága borul egymásra védekezőn, és gyógyír a testi nyavalyákra, vagy ily gömböcskéket, csak aprók, bimbózva ülnek még a hóban is magas száron. 12. Termeljetek fehér, tömött guggoló rózsákat, melyek naptól védett leveleik közt fejlődnek, vagy hasonló termésű, de lazább, zöld fajtájúakat. 13. Termeljetek csúszva-mászva indázó kabakosokat, amelyek halványsárgák vagy zölden csíkozottak, hosszúkásak vagy csipkéscsillagosok, és nagy szüksége van rájok a gyomornak. 14. Termeljetek sárgás-zöldes-piros csöveket, melyek édesek vagy csípősek. 15. Termeljetek alacsonyan ülő zöld csövecskéket, melyekben golyócskák bújnak, és oly zöldsárga csövecskéket, melyek egészében ehetők. 16. Termeljetek és naponta fogyasszatok csípős veres gumókat, fehéret vagy lilát, amelyek fokról fokra kiűzik beleitekből a férgeket. 17. Termeljetek savanyú és keserű zöld leveleket, melyeknek van szíve, vagy nincs. 18. Szedjetek a mezőn, erdőn, réten virágzatokat, illatos füveket, és azok főztjét igyátok minden bajotokra. 19. Táplálkozzatok mértékletesen, megtartván testi érdekből is a böjtöt a lehetőség szerint. 20. Óvnálak titeket a gyomor és a has folyamatos túlterhelésétől, habár gyenge önerőtök ebben többnyire megakadályoz. 21. Nem felejtém el a húsos ételeket, apróbb-nagyobb jószágokat, csupán óvnálak fogyasztásától, kivéve a halakat, melyekkel Jézus Krisztus is táplálkozott.
47
PoLíSz 22. Egyétek és igyátok a szőlőskertek szőlejét, a gyümölcsösök gyümölcsét, ami nem fertőztetett, gombákat és bogyókat, melyek még találhatók természetes helyen. 23. És ha mindezekből elegendő jut a szükségletre, Isten nem tiltja a velök való kereskedést, ha nem a kapzsiság hajtja véreteket, hanem más árufélére van szükségetek a haszon által. 24. Így leszen néktek teljes az élet útja, amint elindulnak kereskedőitek előítélet nélkül keletre és nyugatra, északra és délre, és munkálkodástok nem korlátozza külső hatalom.
A megengesztelődés szükségéről 4. Ugye tudjátok és hiszitek, hogy munkálkodás nélkül hiába kívánjátok a jót. 2. Amit pedig tevés nélkül jónak hisztek, az csak hamisság és nem vezet belső nyugalomra. 3. Az Úr elvárja tőletek a hasznosságot, amit ki-ki saját kertjében tehet. 4. Aki pedig nem talál magának munkát, csak tétlenül henyél és mások nyakán élősködik, ne legyen sorsával elégedetlen. 5. Aki nem akar munkálkodni, csak várja a hírhozót és pénzhozót, az ne lázadjon túlságosan a szegénység ellen. 6. Aki pedig hasznossá szeretné tenni magát, ám nincs rá lehetősége, imádkozzon a munkát adni tudó gazdagokért, legyenek még gazdagabbak, hogy neki is jusson a tőke eredményéből. 7. Aki pedig adományokat vár, az várjon türelemmel, amíg Soros lesz az osztáshoz vezető úton, és a hitsorsosok nyalakodásában találtatik. 8. Aki pedig nem találtatik igaz hitben, az feküdjék a földre arccal mozdulatlan, és imádkozzék mindenhatójához lelki üdvéért. 9. Mert csak benne bízhat, és nem a pártoskodókban, akik keresztény szellemüket, vagy szocialista, vagy kisgazda szellemüket önmaguk erősítésére használják. 10. Éljenek békében Krisztussal, és felejtsék el éhségöket. 11. És ne szomorkodjanak mezítlenségükön vagy rongyosságukon, és az otthontalanság érzete ne bántsa őket. 12. Ne kívánják a gazdagoknak, kiváltságosoknak, hogy sötétüljenek meg az ő szemeik, és hátokat görbítse meg az Úr. (Rómabeliekhez 11, 10.) 13. Mert azok vakon és görbén is vidáman ülnek tolószékeiken és lészen, aki vidámságot varázsol arcukra és tolja székeiket. 14. A te sorsod pedig nem lesz jobb az átoktól, csak az Úr színe elé nem kerülsz amiatt. 15. Így legalább az Úr előtt lészen a te vigasságod és boldogságod, 16. És ott ifjú leánykák tolják kerekes széked, holott látsz, és örvendve simogatod hófehér angyalka-combjokat, 17. Ámde vágyad már nem lészen, hiába váltasz át a lélek örök ifjúságára. 18. Éppen annakokáért húny ki belőled a hívságos kapzsi múlandó vágy, 19. És így üdvözülsz. 20. Lázadni pedig jelen állapotodban semmi eredményre nem vezet, mivel sem a kiegyenesített kaszások forradalma, sem a szabadság harca, sem a veresek tanácsára vívott köztársasági harc, sem az október végi felkelés nem vezet helyzeted jobbulására. 21. Ezért mondom: betegek, aggok, munkanélküliek, elváltak, otthontalanok, szélütöttek, legjobban teszitek, ha tűrtök Krisztusban.
48
A történelem faggatása
22. Mert Isten országa nem evés, nem ivás, hanem igazság, békesség és a Szent Lélek által való öröm. (Rómabeliekhez 14, 17.) 23. Aki pedig a körülmetélkedés kötelezettségét elmulasztod, és ősi hited megtartása nélkül szeretnél az lenni, aki, 24. Ahogy szüleid féltek bizonyos okból a körülmetéléstől, nem pogánynak érzed-e magad inkább, mint Izráel gyermekének. 25. Úgy miben hasonlítasz Ábrahám családjára, mi benned a jó, mi benned a rossz. 26. És megtűrsz-e bármilyen bírálatot viselkedésedre, vagy védekezésül Mózesre hivatkozol, holott az ő törvényeinek is hátadat fordítod. 27. És sem neki, sem Jézus Krisztusnak nem szolgálsz, hanem azt akarod tűzzel-vassal, halálokkal, hogy a Moloch szolgáljon téged. 28. Ezért engesztelődj meg mindenekre, és kárpótlásul aranyrudak helyett a szíved békéjét sürgesd, mert Mózes nem azt írta elő, hogy minden család arannyal bélelt akácfából való ládikában őrizze otthon a Törvényt, ami a megigazulást és a békét hirdeti. 29. Eközben pedig hamis tekercsekkel igyekszel a Kárpát-medence népein hamis törvényt ülni.
A hit által való belső békességről 5. Ladislaus viselkedése a példája annak, mire vezet a kevés hit. 2. Timotheust elküldtük térítésre, hogy híveket szerezzen Jézus Krisztusnak, Ladislaus erre nem alkalmas, mert a hitben gyenge, bár szervezésben jó, meggyőzésre kevés. (Thessalonikabeliekhez I. 3, 2.) 3. Megnyugvással tölt el, hogy atyámfia nem könnyen érthetőn beszéli a Hunniabeliek nyelvét. 4. Jól mondja, érthetően a szavakat, de a mondatok nehezen állnak össze a szájában, 5. Ezért szenvedését, bánatát, igazulásának elmulasztását nem veendik követendő mintának, 6. Pedig a hit által megigazulni boldogság zsidónak és kereszténynek egyaránt. 7. A békességes tűrés próbatételt jelent, a próbatétel reménységet. (Rómabeliekhez 5, 4.) 8. A reménység pedig nem szégyenít meg, mivel Isten szerelme kitöltetett szívünkbe a Szent Lélek által, ki adatott nekünk. (Rómabeliekhez 5, 5.) 9. Hited akkor leszen egész, ha Isten után teljesíted hazád iránti kötelességed is. 10. Hited akkor leszen egész, ha teljesíted családod iránti kötelességed is. 11. Hited akkor leszen nyugalmas, ha teljesíted felebarátaid iránti kötelességed is. 12. Úgy látom, nemcsak jóban élnek itt együtt a népek, de rosszban is, ez elrendelésök. 13. Erre visz rá titeket régóta a szükség. 14. Azért hát egymást megértsétek az Úrban, nagy türelemmel. 15. De már Péternek vala annak idején identitászavara: Antiokhiában panasz volt rá, hogy a pogányokkal együtt evett, mikor pedig odajöttek, félrevonult, és elkülönítette magát, félvén a körülmetélkedésből valóktól. (Galátziabeliekhez 2, 11–12.) 16. És vele képmutatóskodtak a többi zsidók is. Akkor mondák Péternek mindnyájok előtt: ha te zsidó létedre pogány módra élsz és nem zsidó módra, miként kényszeríted a pogányokat, hogy zsidó módjára éljenek? (Galátziabeliekhez 2, 13–14.) 17. Úgy látom, ennyi év után a Kárpát-medencében még mindig felüté fejét a kétség: ki milyen módra él és mire kényszerítheti embertársát.
49
PoLíSz 18. Higgyétek el, a képmutatóskodás és a dörgölőzés sem kaftánhoz, sem Krisztus palástjához mit sem ér. 19. A különbözés csak tévútra vezet, mert itt azt mondják némelyek: aki nem zsidó, az goj, a goj viszont Mózes szerint pogány és nem keresztény. 20. Keresztény ember ugyan nemcsak zsidóból vált, hanem pogányból is, hanemha már egyik sem az, ami volt. Igaz lehet, hogy gojok telepedtek le ezen területen, ámde ezred éve sem nem nomádok, sem nem pogányok az írás szerint. 21. És már ne azt firtassátok, hogy Jézus Krisztus zsidó volt és mennyire az, hanem azt fogjátok föl, hogy Ő az Isten fia volt, és ez töltse be lelketeket. 22. Akinek fontosabb annyi év után az Ő emberi származása, azt a hit cseppet sem érdekli, az nem hisz az Úrban, csak meg akarja zavarni az igazulni vágyók seregét. (Galátziabeliekhez 6, 15–16.) 23. És jegyezzétek meg atyámfiai, hogy a szenvedés nem egyetlen nép kiváltsága, erre bármelyik rákényszerülhet, és sorra kerülhet más népek leigázása miatt vagy természeti csapások által. 24. A szenvedés nem válhat szájatokon hivalkodássá, mert egyik nem ellentéte és nem kiegészítője a másiknak. 25. Különösen nem váltható át aranyrudakra, mert ezzel eláruljátok őseiteket és szándékaitokat. 26. Ezért nektek a hit elébbrevaló mindennemű viszálynál, habár sejtem, ezen óhajom az Úr segítségével sem válik gyorsan valóvá. 27. És végezetül: bár méltatlan a Jézushoz való hasonlításra, bizonyságul mondom, én sem vagyok már zsidó, hanem a Szent Szellem által megtisztult. 28. És ha szenvedésre lettem kiválasztott, arra hitem választott, és azért könyörgök, hogy soha ne hivalkodjak efelől.
A gyengék és gazdagok viszonyáról 6. Aki eszik, ne vesse meg azt, aki nem eszik, és aki nem eszik, ne kárhoztassa azt, aki eszik. Mert Isten befogadta őt. (Rómabeliekhez 14, 3.) 2. Ne botránkoztasd meg azt, aki nem eszik, nem iszik, mert nem jut neki. 3. Ne csúfold azt, aki levetett ruháidban jár, amelyeket darab helyett kilóra vásárol. 4. Ne mocskolódj azon, akinek nem jut fedél a feje fölé. 5. Aki erős vagy és gyors lábú, gyámolítsd az erőtlen lassút, amikor elfárad. 6. Kedveskedj felebarátodnak, ha szükségben szenved, és neked bőséget adott az Úr. 7. Még azon esetben is, ha tudod, bőséged nem az Úr ajándéka. 8. Ha úgy hiszed, nem tartozol hálával sem az őskeresztényeknek, sem az őskommunistáknak, 9. Akik éretted hullatták véröket a vadállatok előtt a forradalmakban, 10. Akik éretted hullatták vérök a pusztító háborúkban, 11. Akik éretted hullatták vérök a népirtó zsarnokok tömlöceiben, 12. És most azok vérét formálod a saját hasznodra, lefejtvén a múltról az Eszmét, és visszavonultál villád, kastélyod védelmébe. 13. Ha építményed villának tekinted, nyisd meg a szegények előtt, ha börtönnek tekinted, nyisd meg önmagad előtt.
50
A történelem faggatása
14. Lépj ki a szabadságba, mert ne hidd, hogy azt magad teremtetted. 15. Szabadságot az Úr ad majd neked, amikor romló húsodból kiszabadít. 16. Ne higgy a tévtanok hirdetőinek, akik álruhát öltve megtöltik palotád nagy termeit. 17. Ezek pedig számosan vannak, politicusnak mondják magokat, követeknek és igazgatóknak, ügynököknek és ügyvezetőknek. 18. A pénz leghitványabb szolgái ők, csúsznak-másznak a bálvány előtt. 19. Akár keletről jöttek, akár nyugatról, akár síkságról, akár hegyről, 20. Leprások ők lelkökben, örülj, ha csak abban, 21. És ördögi a vigyoruk, habár Coca-Cola reklámról vigyorognak. 22. A vagyon hozzájuk csalárd úton juthatott, a te tisztességed árán, amit ők gyámoltalanságnak mondanak. 23. A te tisztességes munkád árán, aminek hasznát fölözik. 24. A te hiszékenységed árán, aminek hasznát fölözik. 25. Szívük így fertőződik pusztító indulatokkal, nem riadván vissza tömeges mészárlásoktól sem. 26. Nem riadnak vissza egyének megölésétől sem. 27. Hazug szavak és utasítások láthatatlan hagyják el szájokat, és pribékjeik ugrásra készen állnak, 28. Hol gonosz mosolyba öltöztetik megvetésöket, 29. Hol nyájas mosolyba öltöztetik azt, amikor sokak számára mutogatják arcuk a képernyők intimitásában, 30. Pedig aki törvény nélkül él, az nem emberként él. 31. Lézernek mondott tüzes nyilaik hitványak és hatástalanok az Isten erejéhez. 32. Akik törvény nélkül vétkeznek, törvény nélkül vesznek el, és akik a törvény alatt vétkeznek, törvény által ítéltetnek meg. (Rómabeliekhez 2, 12.) 33. Aki azt hiszi, saját maga jogosult törvényt hozni, amivel önmagát igazolja, téved. 34. Annak ítélete testben és lélekben egyaránt rettentő lészen: törvényt csak Isten alkothat. 35. És amit ők valóságnak hisznek, csak szánalmas dekoráció. 36. Hamis képzelet szülte tapintás, akárha neveztetik gyöngyöknek, értékes papírnak, járóműnek, bármilyen gépnek, legyen annak eredménye számítás, gyorsaság, lassúság, kicsinyítés vagy nagyítás, síkbeli vagy térbeli látomás. 37. Pedig a lelköket adták ezért. 38. Pedig a sokaság elől orozták el az ételt, italt, melegítő ruhát, fedelet. 39. Mégsem mondanám, hogy öljétek le a gazdagokat. 40. Ti ne legyetek olyan gonoszak és bűnben élők. 41. Azok úgyis megszervezik újra jólétöket, és újra tetszetős köntösbe öltöznek. 42. Nektek csak egy utatok van vigasztalásul, az Isten. 43. Aki nekik nincs, mert képmutatással, hazugsággal nem bírnak hozzáférkőzni. 44. És ezt egyenként mindnyájan észreveszik halálok előtt, és annyit szenvednek egy óra alatt, mint ti egész életetek során. 45. Alamizsnával nem váltják meg magokat. 46. Régebben ajánlottam volna, amit Izráelben: a szegény keresztényeknek nyújtsanak alamizsnát, kik megtehetik. (Korinthusiakhoz I. 16, 1.) 47. De nálatok a népek keveredése és különválása folytán rejtettebb a gyűlölködés, mintsem ebben hitem legyen.
51
PoLíSz 48. Ezért nektek csak az idvezülést és a beletörődést ajánlhatom éhségre, szomjúságra, otthontalanságra. 49. Ne az Istent káromoljátok, hanem a gazdagok kínjának könyörüléséért imádkozzatok, így lesztek erősebbek.
Az apostolok helye ebben a világban 7. Apostol ma az, aki ki akarja találni a környező világokat, és fennen hirdeti, amit kitalál. 2. Apostol ma az, aki jó gazda módjára önként közreadja bölcsességét, saját hasznára nem törekedvén. 3. Apostol ma az, aki megoldja saruit, és alázattal viseltetik bárki iránt. 4. Apostol ma az, aki nem osztja fel a hívőket keresztényekre és zsidókra, sem más hitbélieket el nem különít. 5. Apostol ma az, aki bármely templomba, zsinagógába bekopogtat és hirdeti az Urat, ha oda beengedik. 6. Apostol ma az, aki igazat hirdet és úgy él, ahogyan kell. 7. Ámde úgy vélem, bolonddá válik szemetekben az igaz ember, látványossága eleinte a világnak, majd közömbösen mentek el mellette. 8. Összetévesztitek a koldussal, aki kér, pedig az apostol nem kér, csak áll előttetek, rátok nyitja a szemét és mosolyog. 9. A koldust legalább megvetitek vagy sajnáljátok, ám mihamarébb szabadulni akartok tőle. 10. Így tesztek az apostollal is, talán sajnálat nélkül. 11. Sokan közületek inkább a képmutatást választják, a pénzváltók, tőzsdések, ügyvédek, orvosok, tanítók meg nem mutatnák valódi arcokat, mert oda van írva az önzés, 12. Ami rágja féregként lelköket, bár abban sem hisznek, hogy lelkesek, mivel nem fontos nekik, csak a csörgő arany, a bonyolult időmutató karjukon, ruhájuk zsebében lapuló lapocska sűrű titkos számjelekkel, és fülükön egy másik fül, amiből nem az Úr hallatszik. 13. És nem azért írom ezeket, hogy megszégyenítselek titeket, hanem mint szerelmes gyermekeimet intelek. (Korinthusiakhoz I. 4, 14.) 14. Intésem arra szolgál, hogy erősödnétek a hitben. 15. Türelemre és jóságra serkentenélek, ha erre van remény. 16. Bölcsességre és megértésre hívnálak titeket, közös imádságra, ha erre hajlandók lennétek. 17. Igaz beszédek meghallgatására kérnélek, ha kinyitnátok fületeket. 18. Az erőtlen test fájdalmainak elviselését ajánlanám, ha erre lenne figyelmetek. 19. Nem álszent szigort, hamis lemondást kívánok, amivel tévtanok hirdetői ámítanak. 20. Kívánom pedig az igaz tanok hirdetését és erejét igaz férfiúk és nők által. 21. Kívánom az alázatosság terjedését. 22. Ladislaus atyafinak kívánom hite megerősödését és folyamatos gyakorlását. 23. Ne tarts tovább haragot azokkal, akik ártottak neked és Katalin testvérednek, hanem bocsáss meg hited szerint. 24. Végezd el dolgod, amit vállaltál és utána igyekezz az Úrhoz, mintsem kedvetlen élj hiábavalóságokban. 25. Ahogy nékem szállást csináltál, úgy csinál néked szállást az Úr, ha hiszel benne. 26. És nála találkozhatsz mindazokkal, akik arra érdemesek.
52
A történelem faggatása
27. Köszöntöm azokat, akik megértettek bennünket. 28. Kegyelem és békesség mindnyájatoknak. 29. Áldassék az Isten szent neve, Ámen. * Ladislaus, Pál kísérője Hunniában, megkeresztelt anya és apa gyermeke, esendő és sokban gyámoltalan, de Pál mellett kitartó, az ország határán csatlakozott az apostolhoz, miután Timotheus fontos megbízatása miatt elmaradt mellőle. Az apostol intéseit lejegyezte és közreadja Siklós László 1996. szeptember havában.
53
PoLíSz WASS ALBERT EMLÉKEZETE LVI. RÉSZ Sz. Tóth Gyula
Wass Albert nyomában (naplórészlet) PALOZNAKI HORIZONT. (február 10.) Feri hív fel, a hétvégét Paloznakon töltik Marikával. Hollabrunnból indultak az éjszakai ügyelet után, éppen csak kimosakodott az utolsó műtétből. Hangja nyugodt, boldogságát meg is fogalmazza: Magyarország nyugati fertályán nyugalom fogja el, a veszprémi színházi est élményt adó szórakozás, Füred felé, Paloznakra tartva már befonja a táj szépsége és békéje. Gyönyörű és barátságos a házuk a templom alatt, erkélyéről a Balaton pihentető vizét szemléli, a nap is tavasziasan süt. Kézikönyvből talán még a metszésbe is belefog. Éppen Provence-ról olvasok, a művészet, az építészet és a táj összefonódását bemutató csodálatos könyvet ismertet a szerző: „Provence-ban jó élni. Sőt. A tapasztalatok és a statisztikák szerint Provence Európa egyik olyan helye, ahol nem csupán jó élni, hanem ráadásul hosszú életű lesz, aki ezen a vidéken lakik. (...) Valószínűleg ehhez sok mindennek egyszerre kell érvényesülnie, mint amilyen a lágy, mediterrán klíma, az étrend változatossága, a finom bor, a nagyvárosinál sokkal nyugodtabb, kiszámíthatóbb mindennapok, a táj mérhetetlen szépsége, a tenger kalandra hívó kéksége.” Így lehetnek ezzel Feriék is: érzik a Balaton-felvidék hívogatását és marasztalását. Saját életkalandjuk során megragadta őket a táj, ők is megragadták az alkalmat, (meg a lapátot, a termésköveket, a festékdobozokat), a lehetőséget: életélményt teremtettek maguknak. Búcsúzóul még felhívja a figyelmemet a Pomázon rendezendő Wass Albert-konferenciára. FELADAT. (február 15.) Ma Pomázra megyek a „Megértjük-e Wass Albertet?” című Emlékkonferenciára, amelyet az író születésének 100. évfordulója alkalmából rendeznek. Sokat tudok az író életútjáról, regényei sorsáról, kíváncsi vagyok a szakmai értékelésre. Részleteket igen, de regényei nagy részét nem olvastam. Az Elvész a nyom megfogott, az elhagyatott kis hegyi faluba csöppent fiatal pap, szokásos délutáni sétáján, a tiszta, éles levegőjű, illatos és csöndes erdőben azon töpreng, vajon miért éppen ide került, és egyáltalán mi a papi élet feladata ezen a földön. Világos, józan gondolatokra jut: „Azzal tisztában volt, hogy maga az egyházi szolgálat még nem feladat, csak kötelesség. Mint ahogy a tisztviselőnek is kötelessége napi nyolc órát akták eligazításával eltöltenie egy irodában. Azonban ezen a kötelességen belül egy feladatnak is lennie kell, ezt érezte tisztán és világosan. Minden embernek kell legyen egy feladata ebben az életben – kötelességen belül, vagy azon felül is talán –, mert különben nem lenne értelme annak, hogy él. Az emberi világ több kell legyen, mint egy bonyolult szerkezetű gép, melyben minden ember egy fogaskerék szerepét tölti be, ezt érezte tisztán és világosan. Minden embernek kell legyen egy feladata, egy titkos küldetése, mely Istentől való.” MEGÉRTEM WASS ALBERTET. (február 16.) Ebben sokat segített a pomázi Emlékkonferencia gazdag anyaga, a mély kutatómunkák színes eredményei, amelyet kiváló tudósok mutattak be. Már ott voltam a gyerekeknek szóló első előadáson: bevezető iskolásoknak. Az
54
A történelem faggatása
5–8. osztályos csoportnak egy fiatal irodalomtörténész feltette az obligát kérdést: Ki ismeri Wass Albertet? Csönd. Tanultok róla? Csönd. Hol tartotok a tananyagban? Csönd. Jön a tanári segítség: Nincs benne a tananyagban. Az író életmű rövid ismertetéséből azt is megtudtuk, hogy mintegy 45 mesét is írt, Baumgarten-díjat is kapott. Hát persze, nincs benne a tananyagban. Az én általános iskolai tananyagomban sem volt benne, kellett a hely Illés Bélának. Azt tanítják a gyerekeknek, hogy bezzeg szegény József Attilának nem adott Baumgarten-díjat Babits, de azt, hogy Wass Albertnek igen, az már nem fontos. A jó nevű pécsi gimnáziumban a négy év alatt soha nem említették e nevet a tanárok, szüleimtől ezt távolról sem remélhettem. Azért persze találkozhattam volna legalább néhány művének címével. De nevét sem hallottam, a nevét is elhallgatták hivatalból: indexen volt. Így nőttünk fel, s gyarapodtunk, mi, értelmiségiek a kádári rendszerben. Az ifjú hallgatóság, többnyire, fegyelmezetten üli végig az ismertetést és egy mese élvezetes interpretációját. A mese a vitáról szólt. A tanulóknak ehhez nem volt Mi az? Ki az?-típusú kérdése sem. Érezve tanáraik közelségét, elmenni sem mertek, töltötték az iskolai időt. Nem voltak felkészítve, nem tudták, „mire mennek”, csak azt, hogy milyen óráik maradnak el. Ennek örültek. Távozóban, az egyik tanárnővel beszélgetve megtudom, hogy ő biológia szakos, de megkérte a magyartanárnőt, hogy elhozhassa a gyerekeket, ezért tanórát cseréltek. Még visszaszól, műszaki férjével szoktak ilyeneket olvasni. Aztán a konferencia-előadások magas színvonalon, saját kutatómunkák eredményeként hozzák közel a nagy író pályáját, emberi alakját, életművét. Teljes képet kapunk a művekről, irodalmi értékeikről, az író nyelvi stílusáról, filozófiájáról, jelleméről, a politikával való kapcsolatáról, illetve a politika hozzá való viszonyáról. A sok felvetett fontos és értékes gondolat közül Jókai Anna a „világnézet” kapcsán azt mondta, hogy azért igyekeztek mellőzni Wass Albertet, mert volt világnézete. A sajátja, mert világnézetet nem lehet iskolai futószalagon gyártani, azt mindenkinek saját magának kell megszereznie és kialakítania. És nemcsak mellőzték (és mellőzik „bizonyos körök”) az írót, hanem támadták is, mert olvasható műveket írt, mert olvassák. Wass Albert az egyetemi képzésből is kimaradt, a magyartanárok nagy része úgy éli le az életét, hogy csak elvétve hall róla, maga sem tudja feldolgozni, a 90-es évek után megjelent művek „elkerülik”. (Mint ahogy elkerülte Márai és Hamvas Béla is annak a magyar–francia szakos középiskolai tanár végzettségű, ám diplomáciai pályát befut A rendezvény jól szolgálta az író megismertetését, „népszerűsítését”, értékeinek feldolgozhatóságát, a befogadói élményt. (Még akkor is így van, ha nem mindegyik kutató rendelkezik jó előadói képességekkel.) Kitűnő ötlet volt a Wass Albert mesebirodalmát megjelenítő csodálatos grafikák és alkotóik bemutatása, amely egy vándorkiállítás megnyitását is jelentette. Most diszkrét háttérként szolgált, ám a gazdag anyag megérdemli a hangsúlyosabb „prezentációt”, hogy igazából „barangolás” legyen belőle. A rendezés kisebb hibájának róható fel, hogy az érkező vendégek tanácstalanul toporogtak a metsző szélben a szépen felújított Zenekastély vaskapuja előtt, mert nem helyeztek el tájékoztató feliratokat a közelebbi helyszín megközelítéséhez, valamint a jobb tájékozódást szolgálta volna, ha a szervezők kézbe adják a teljes program – internetes formában tetszetős és precíz – nyomtatott változatát. Minden esetre a Kráter Műhely Egyesület és Kiadó megtette a magáét, büszke lehet az elnök, Turcsány Péter. Idézek összefogott Pomázi köszöntőjéből: „Csak úgy lehetünk más nemzetekkel egyenrangú emberek, ha elsősorban magyarok maradunk, és magyarságunkon keresztül szolgáljuk az egyetemes emberi világot azon a helyen, ahova Isten helyezett!” (Wass Albert, 1990) Budapest, 2008. február 16.
55
PoLíSz
Előzetes a 2009-es Wass Albert-programokból Emléktúra a Börzsöny-hegységben Wass Albert emlékének tiszteletére 2009. JANUÁR 11-ÉN Verőce egy természetjáró fiatalokból álló baráti társaság immár második alkalommal rendez emléktúrát Wass Albert emlékének tisztelegve a vadregényes Börzsöny-hegységben. Az emléktúra teljesítménytúra formájában kerül megrendezésre, vagyis a résztvevőknek végig kötött útvonalon kell haladniuk és a választott távot (amely lehet 44, 28 vagy 18 km) a megadott szintidőn belül kell végigjárniuk. A túra rajthelyének Verőce község római katolikus plébániája ad otthont. A választott távokat sikeresen végigjárók oklevelet és kitűzőt kapnak emlékül. Az emléktúra egyúttal jótékony célt is szolgál: a nevezési díjakból befolyt összeggel a rendezők a Kallós Alapítványt támogatják, amely az erdélyi Mezőség területén működtet iskolát és kollégiumot, ezáltal a szórványban, szegény körülmények közepette élő magyar kisgyermekek magyar nyelvű oktatását segíti illetve teszi lehetővé. A túrával kapcsolatos összes információ megtalálható a rendezvény honlapján: http:// csillagszello.uw.hu. A rendezvényre előzetes jelentkezés nem szükséges, azonban a szervezők köszönettel veszik, ha ezt a résztvevők indulási szándékukat előre jelzik a
[email protected] e-mail címen. Szeretettel várunk minden kedves természetjárót! Dr. Tolnai Gyula főrendező
Wass Albert szobrot terveznek Pomázon Bálint Károly marosvásárhelyi művész szobrának öntési és alapzatkészítési munkálataira Pomáz Városa és a Kráter Műhely Egyesület közhasznú szervezet 2008. augusztus 1.-től gyűjtést hirdet: Számlatulajdonos: Kráter Műhely Egyesület Számlanév: Wass Albert szobor állítása Számlavezető fiók: K&H Bank 0095. fiók, 1024 Margit krt. 5. Számlaszám: (HU52) 10400951-49554949-48571015 A támogatók között Fritz Mihály ötvösművész Wass Albert-pénzérméjét sorsoljuk ki az író 101. születésnapján, 2009. január 8-án. Minden adományozónak emléklapot adunk. Várjuk felajánlásaikat, melynek bizonyos százaléka az adóalapból levonható. Pomáz Város központjának egy kis parkjában szobrot kíván állítani a 100 éve született Wass Albert író emlékére. A szoboravatót a város 2009. január 21-én, a Magyar Kultúra Napján tartja.
56
A történelem faggatása
Bálint Károly Zalaegerszegen már köztéren álló Wass Albert-portréja
Szakács István Péter
A Wass-szindróma Tizenkilenc esztendeje kezdődött. Ekkor jelentek meg a második világháború óta először Wass Albert művei Magyarországon és Erdélyben. Ha akkor valaki megjósolja, hogy mi történik az elkövetkező időszakban, a szakmabeliek bizonyára közveszélyes őrültnek tartották volna, és az elmegyógyintézet zárt osztályára juttatják. A kilencvenes évek elején ugyanis még a legvájtfülűbb irodalmár sem sejtette a folytatást: a Wass Albertet piedesztálra emelő kultuszt és ezzel párhuzamosan a kalandos életű író műveit és személyét érő, folyamatos támadásokat. Majd két évtized távlatából nyilvánvaló, hogy Wass Albert túlnőtt az irodalmi szféra dimenzióján. Táborok és ellentáborok szerveződtek körülötte, áldják, vagy átkozzák; dicshimnuszokat zengedeznek írásairól, vagy fércműveknek titulálják azokat, egyesek számára írófejedelem, mások számára említésre sem méltó dilettáns. S miközben írók, tudós professzorok és kritikusok hada nyilatkozik lekicsinylően róla, könyvei több százezres példányszámban kelnek el. Wass Albert és a rá való hivatkozás ugyanis üzlet is lett a javából, keresett márkanév, Made in Transsylvania. Emberként is kettős mérce szerint mérik: van, akinek hős, van, akinek háborús bűnös, egyeseknek a legtisztább humánum, másoknak ordas eszmék képviselője. Alakja legendák ködébe vész, magasztaló és lejárató mítoszok homályába. Ezek egy részét ő maga, más részét pedig imádói és ellenfelei kreálták - némi titkosszolgálati segédlettel. Irodalmár legyen a talpán, aki ezeket képes lefejteni róla, s eligazodik életének és műveinek egymásba hajló labirintusában. Magyarországi hívei pénzt gyűjtenek szobrai felállításáért, az ellentábor pedig aláírásokat ezt megakadályozandó. Erdélyben törvény tiltja ugyan, hogy szobrot emeljenek neki, könyveit azonban szabadon olvashatja bárki, ott sorakoznak a könyvesboltok legszembetűnőbb polcain. Így vált Wass Albert megtépázott emléke szekértáborokra osztott szellemi életünk neuralgikus pontjává. Sajátos irodalmi köztársaságunkban, melyben - jó magyari szokás szerint - író- és költőfejedelmek is szép számmal tanyáznak, Wass Albertről pro vagy kontra szo-
57
PoLíSz kás beszélni. A helyzet tragikomikumát fokozza, hogy azok is így viszonyulnak hozzá, akik egyetlen sorát sem olvasták. Elég a nevét kimondani egy társaságban, s máris polarizálódik az. Kis magyar irodalmi prérink nyájszelleme hibátlanul működik. Igazodni kell a trendhez, melynek lényege valahogy így hangzik: válaszolj arra a kérdésre, hogy szereted-e vagy sem Wass Albertet, és megmondom, ki vagy. Nem csoda, hogy a Wass Albert-szindróma megértéséhez a literátorokon kívül már jogászokra, politológusokra, pszichológusokra, szociológusokra, történészekre és a jó ég tudja, még hányféle tudomány szakértőjére lenne szükség. Mi generálja Wass Albert felemás fogadtatását? Származása, sorsa? Írásainak témája, írói világa, stílusa? Politikai nézetei? Netán történelmünk? Már-már genetikailag öröklődő megosztottságunk? Krónikus félelmeink és frusztráltságunk? A Wass Albert körüli vihar arra utal, hogy baj van a magyar nemzettel: a Wass Albertszindróma mély gyökerekig nyúlik vissza, s a magyarság kellőképpen ki nem beszélt nyavalyáira utal. Ezért kellene az elragadtatást vagy a gyűlöletet félretéve végre már tárgyilagosan, higgadtan beszélni róla. Tisztázni az életrajz fehér foltjait, elérni, hogy pártatlanul vizsgálják felül halálos ítélettel végződött perét. Az ő írásban fennmaradt kijelentései és nem mások belemagyarázásai által dönteni el, hogy szélsőjobboldali nézeteket hirdet-e könyveiben, vagy sem. Ami pedig életművét illeti, tény, hogy vannak modoros mondatai, elnagyolt vagy éppen túlírt oldalai, gyenge könyvei, mint ahogy ennek az ellentéte is igaz: természeti képei kivételes megfigyelőképességről tanúskodnak, leírásai egyszerre pontosak és költőiek, történeteiben gyakran találunk mesterien fölépített drámai helyzetet, az olvasót magával ragadó narrációt. Majd húsz esztendő távlatából vajon megállja-e a helyét ez a személyére és életművére vonatkozó értékelés: „Wass Albert munkásságát ismerjük, és osztjuk azt a véleményt, hogy meghatározó személyisége az Egyesült Államokban élő magyar emigrációnak. Munkássága nemcsak a magyar irodalomban jelentős, hanem nemzetközi értékű is.” Csak úgy mellékesen: ez az idézet nem holmi nacionalista, ne adj isten, szélsőjobboldali Wass Albert-rajongótól származik, hanem abból az 1997. július 4-én dátumozott levélből, amelyet Kuncze Gábor belügyminiszterként jegyzett és küldött el Csoóri Sándornak a Magyarok Világszövetsége akkori elnökének. (kelt. Székelyudvarhelyen, 2008 november 14.)
58
Világbeszéd
Michael Onfray (Franciaország)
Michel Onfray-ról (1959–) 2005-ben egy francia szaklap azt írta, hogy ő Franciaország legolvasottabb filozófusa. Klasszika-filológiát és antik filozófiát hallgatott. Baloldali nietzscheistaként határozza meg önmagát. Első könyve 1989-ben jelent meg. Azóta legalább húsz filozófiai esszékötetet adott ki. 1993-ban rangos olasz és francia szakmai díjakat kapott. Caen-ben filozófiai szabadegyetemet létesített. Az utóbbi időben egyre többet tartózkodik az USA-ban. A PoLíSz szerkesztői nagyra értékelik klasszikus kulturáltságáért és gondolati bátorságáért, miatt is rendszeresen közli írásait.
A boldogság antik étrendje Olvassuk és olvassuk újra, látástól vakulásig Diogenész Laertiosz (Kr. u. III. sz.) Híres filozófusok élete és tanai című művét, ezt a bibliát, hogy végre egyszer már magunk mögött hagyjuk a fellegekben járó, fölöslegesen bonyolult, haszontalan és unalmas filozófiát. Először is azért, mert azt hisszük, nem találunk jobb közvetítőt az eredeti filozófia teljességéhez, mint ezt a regényes, képszerű, anekdotikus, mégis mély elbeszélést. Másodszor meg azért, mert itt keverednek a doktrínák az életekkel, az elméletek a gyakorlatokkal, a szavak az emberi létezéssel, és mindent az egyetlenegy, igazán fontos ügy szenvedélyes perspektívájában látunk: hogyan lehet jól és még jobban élni. Mi a boldogság művészete? Diogenész Laertiosznál találkozunk egy bölccsel, aki azért hal meg, mert nem akart átlábalni egy babtáblán, filozófussal, aki tehéntrágyával keni be magát, gondolkodóval, aki felfal egy eleven polipot, egy másikkal, aki a vulkánba ugorva követ el öngyilkosságot, egy harmadikkal, aki egy darab sajtnak tart előadást, egy negyedikkel, aki az utcán kiszimatolja, hogy a szembejövő kislány már elveszítette szüzességét, és ezekhez hasonló száz meg száz kis történettel. Ám túl az anekdotán, amelynél a kisszerű szellemek általában meg is állnak, alkalmunk nyílik elmélkedni a tilalmak szükségességén, az orvostudomány és a filozófia kapcsolatán,
az élet elvadulásának szükségszerűségén, elgondolkodhatunk a Tűzön, amely felé minden tart, és amelyből minden származik, meggondolhatjuk, hogy sürgős-e diétát tartani vágyainkban, meggondolhatjuk a szenzualista materializmus igazságának bizonyítékait. Diogenész Laertiosz olvasásával eljutunk a régi gondolkodás geológiai rétegéhez, amely a szigorú keresztény teológia, a dualista spiritualizmus, a szűkszavú magyarázatok évszázados uralma nyomán ma már láthatatlan. E hordalékokban olvasható a korszak filozófiájának meghatározása: életmódra tesz javaslatot, jó életre és még annál is jobb életre. Tárgyában – mindenki létének átlényegítésében, átformálásában, mindenki megtérítésében – a vallás vetélytársa, amelyet ellenségének tekint. Ahol az antik bölcsesség az itt és most boldogságának feltételeit fogalmazza meg a radikális immanencia szintjén, a vallási diskurzus másféle üdvösség irányában tájékozódik, és a túlvilági boldogságot hirdeti, a halál utáni feltételes világban. Egyfelől van a földi üdvösség a valóságos test boldogságával, másfelől a mennybéli megváltás az éteri lélek boldogságával. Ekképp, ha Diogenész Laertiosszal haladunk, Thalész és Epikurosz évszázadait szelve át, fölfedezzük a mindenkori filozófusok mindenkori kérdését: hogyan éljünk boldogan? Mindannyian megoldásokat kínálnak,
59
PoLíSz technikákat, előírásokat javasolnak, sajátos üzeneteket sugallnak, úgy vélik, a megoldás előírásokban rejlik. Beszédmódjuk persze különböző, egymástól eltérő, ellentmondó, egymást kioltó, egymással szembehelyezkedő, kérdő hangsúlyos, kiegészítő jellegű, ám a különféle utak ellenére mindegyikük célja azonos: a sikeres létezés lehetőségéről szólnak. A hellenisztikus és római filozófiai javaslatok e kusza összevisszaságában két áramlat állítható szembe egymással: az egyik örömteli, boldog, szilárd, állandó állapotot igyekszik megvalósítani, vagyis a boldogságot, a másik vágyakozó, szenvedélyes, ujjongó, változatos állapotot, vagyis a gyönyört. Az egyik iskola, az eudaimonista a sztoikusokat és az epikureistákat foglalja magában, a másik, a hedonista, a kürénéieket és a cinikusokat egyesíti. Egyfelől Kriszipposz, Seneca, Epiktétosz, Marcus Aurelius, Epikurosz, Lucretius, Metrodorész és Filodémész kerül egy társaságba, míg másfelől a kürénéi Arisztipposz, az ateista Teodorész, Annikerisz, Epimenidész, Antiszthenész, a szinopéi Diogenész, Hipparchia és Kratész. Egyik csoport a boldogságot a vágyak ritkításával igyekszik birtokba venni, teljes kioltásukkal, esetleg csillapításukkal, a másik ugyancsak a boldogságot akarja, ám a vágyak kielégítésével, igenlésükkel és szertartásos ünneplésükkel. Nézzük most mindezt közelebbről. Az eudaimonisták és a sztoikusok a vágyak ritkításának hívei, a vágyak pusztításában vélik megtalálni a boldogságot, és mielőbbi kioltásukat szorgalmazzák. Állandó holokauszt tárgya minden, ami az ösztönökből és a szenvedélyekből származik. Szakadatlan űzik, hajtják, üldözik mindazt, ami az ember elátkozott részét, a benne rejlő állatiasságot idézi. A szerelem? Két bőrfelület érintkezése, mirigyek ingerhatása meg valami csekély testnedv. A jó borok? Rohadt gyümölcslé. Finom ételek? Állatok dögtetemének darabjai, romlott gyümölccsel – lat-
rinába az egészet. A hatalom? Kacat, gyerekjáték felnőtteknek, nevetséges szórakozás. Vagyon? Szánalmas szenvedély a semmi és a halál örökkévalóságával szemben. A sztoikus technika egyszerű: tanuljátok meg gyűlölni az életörömöt, haljatok meg erőtök teljében, akkor a halál nem sokat tud elvenni tőletek, ha eljön. Már nincs mit adnotok neki… Az epikureisták, akár az eudaimonisták, ugyancsak a vágyak diétáját tanítják, az életerő redukálását, és ebben feltétlen engedelmességet követelnek. Ismerjük a történelmet. Emlékezzünk csak rá: Epikurosz osztályozza a vágyakat, felvázolja anatómiájukat, előnyösebb használatuk érdekében. Egyesek természetesek és szükségesek, és az életben maradás érdekében kielégítést követelnek: ivás, amikor szomjazunk, evés, ha éhesek vagyunk, alvás, ha elfáradtunk a nap során. Mértékletes kielégítésük az ataraxiához, a lélek nyugalmához vezető királyi út. Ezek teszik lehetővé a boldogságot. És az magától értetődik, hogy vizet iszunk és egy darab kenyeret eszünk, kis szelet sajttal, szögezi le a Kert mestere. Semmi húsféle, de még hal se, semmi vedelés a falernumi borból. A többi vágy természetes ugyan, ám kielégítésük nem feltétlenül szükséges, ilyen például a szexualitás. Vannak nem természetes, de nem szükségképpen kielégítendő vágyak is, mint a dicsőség, a gazdagság vagy a hírnév vágya. Ezek szinte említést sem érdemelnek, egyszerűen toljuk félre őket. Kielégítetlenségük nem jelent gondot, így oktatják az epikuroszi körökben. Nemi kapcsolatok nélkül jól meg lehet lenni – Freud csak később jön – ; polgártársaink, rokonaink vagy szomszédaink véleményének figyelmen kívül hagyásával is nagyszerűen leélhetjük életünket. Vagyon, pénz, társadalmi státusz nélkül sem boldogtalan az ember. Könnyen beláthatjuk, hogy az eudaimonisták darabokra szedik az életet, a sztoikus vágyak sivatagának tekintik, vagy az epikureista sivatag vágyának. A Római Birodalomban ez a két egyaránt hatalmas isko-
60
Világbeszéd
la lebecsüli az életet, megvet mindent, ami az élnivágyást sugallná, köp az életkedvre, amelyet nem tud és nem is akar szeretni. E két iskola tanítványai mértékadó művészet hiányában a fölperzselt föld politikáját gyakorolják. A sztoikusok földjén csak némi kén marad, por és hamu, míg az epikureistákén néhány satnya, csenevész virág árválkodik. Velük szemben, az előkelőbb hedonista tábor ellenzi a vágyak ritkítását, és makacsul kardoskodik kielégítésük mellett. Többnyire felforgató materializmust és aktív szenzualizmust követelnek és gyakorolnak, ugyanakkor alkalmazott ateizmust hirdetnek mind a vallási, mind pedig a társadalmi életben. Úgy vélik, a boldogsághoz nem a vágyak kioltásán át vezet az út, hanem gyönyörré változtatásuk útján, minden alkalmat megragadnak hát, hogy gyönyört érezzenek és másokat szintén gyönyörrel ajándékozzanak meg. A szomorú sztoikus Csarnokkal és a szigorú epikureista Kerttel a gyönyörteli kürénéi Agorát állítják szembe, valamint a cinikus tanításokat. A cinikus filozófusok a vágyak azonnali kiélésének tanítói, bárhol és bármikor jelentkezzenek is ezek. A legnagyobb lelki nyugalommal elégítik ki vágyaikat, teljességgel fölszabadultan, mindennemű bűntudat vagy gyötrelmes önvizsgálat nélkül. Ha szomjúságot vagy éhséget éreznek, azonnal kielégítik étvágyukat vagy szomjukat, akár a gazdag vendéglátó asztalánál, akár a sivár tengerparton vagy valami szénakazal tövében. A kutak tiszta vizét isszák, ha éppen nincs népünnepély. Ha a nemi vágy kényszerítő erővel lép föl, mindjárt kielégítik azt – állandó partnerükkel, egy prostituálttal, az első szembejövővel, mindegy, a lényeg, hogy megszabaduljanak a szükség kényszerétől s minél előbb visszanyerjék derűjüket, lelki nyugalmukat. A gyönyör a vágy azonnali kielégítését követeli. A boldogság valóban ettől függ. A kürénéiek – a platonizmus és a spiritualista idealizmus esküdt ellenségei – hasonlóképpen igenlik a vágyakat, hogy aztán
szertartásosan ünnepelhessék őket. Ebből adódik szenvedélyes életszeretetük, elkötelezettségük minden iránt, ami gyönyörrel ajándékozza meg az embert, szeretik a mámort, a szórakozást, az önfeledt nevetést, az állandó vígasságot. Arisztipposz boldogsága megköveteli a bennünk lakó életöröm feltétlen kiszolgálását, feltételezi, hogy akarjuk a gyönyört, hogy teremtsük meg lehetőségeit és hárítsuk el akadályait. Diogenész Laertiosz a kürénéi filozófusokkal kapcsolatban nőkről, borokról, fiúkról, költészetről, versenylovakról, zenéről, táncról, csevegésről, lakomákról, barátságról, ékszerekről, művészetről, illatszerekről és díszes ruhákról beszél. Egy kürénéi gondolkodónál minden a boldogság elérését szolgálja. A halálösztön sztoikus és epikureista szenvedélyének ellenpólusán a cinikusok és a kürénéiek életösztön- és gyönyörkultuszával találkozunk. Tegnap és ma a tét tehát egyaránt: a vágy eudaimonista ritkítása annak hedonista kielégítésével szemben. A vágyak kioltása és megszüntetése a sztoikusoknál, diétájuk és mérséklésük az epikureistáknál áll szemben a vágyak cinikus igenlésével és kielégítésével, valamint kürénéi szertartásos megünneplésükkel. A hellenisztikus és római boldogság minden képlete többé-kevésbé e kétpólusú sémában írható le. Persze beszélnünk kellene a platonizmusról, a püthagoreusokról, az arisztoteliánusokról és a szofistákról, a szkeptikusokról, majd a keresztényekről: a maguk módján, különféle változatokban mind a lemondással, a negativitással, az élet becsmérlésével és a test megvetésével hozzák kapcsolatba a boldogságot. Pedig ha ezek az iskolák tartalmukban radikálisan különböznek is egymástól, formáikban furcsa módon roppantul hasonlítanak: mind kijelentik, hogy a lényeg a jó élet, a szép élet, hogy a boldogság elérhető, hogy bizonyos gyakorlatok alkalmazásával boldogok lehetünk, hogy a birtoklás aláássa a lét megvalósítását, hogy a létezésben elmélet és gyakorlat összebékíthető, a filozó-
61
PoLíSz fia pedig először is egyéni aszkézist kíván, hogy meghaladjuk természettől szánalmas állapotunkat, és hogy a bölcs függetlensége és autonómiája határozza meg az emelkedett lelkiséget. Röviden szólva: a boldogság akarat és döntés kérdése. Így kerül a filozófiai vizsgálódások középpontjába a test. Mert a test a közege a boldogság kutatásának. Csak a testen keresztül érhető el a boldogság. Több mint tíz évszázadon át ezért vesződtek annyit az önmagunk használatára vonatkozó különféle előírásokkal. E különféle iskolák élén álló filozófusok ezért bocsátottak ki testi gyakorlatokra vonatkozó előírásokat: törvénybe iktatnak evési és ivási szokásokat, meghatározzák a helyes alvást és öltözködést. Következésképpen Athén és Róma, Szinope és Küréné utcáin mindjárt fölismerik a filozófust, tudják, melyik iskolához tartozik, az iskolák vezéralakjai között egyaránt volt kopasz és szakállas, lerongyolódott és elegáns, mocskos és tiszta, durva darócba burkolt figura és előkelő mintás vászonlepelbe öltözött, kótyagos és józan, húsevő és vegetariánus, salátalegelésző és kannibál, szexuális önmegtartóztató és szertelen kicsapongó, idealista és materialista, a nyilvános közösülés híve, és olyan, aki férfi létére női ruhát hord. Mert a boldogság azt jelenti, hogy láthatóan vagyunk a világon, mutatkozunk, megnyilvánulunk, és használjuk az életet. A test eme gyakorlatai és e testi feszültség biztosítja a kapcsolatot az eszmék és az élet, a szavak és a dolgok között. Emlékezetfejlesztő gyakorlatokat végeznek, különbséget tesznek a beavatottaknak szóló magas szintű tudás és a nagyközönségnek szóló ismeretek között, valamely hosszú beszédet néhány könynyen megjegyezhető formulára rövidítenek. (Lásd az epikuroszi tetrapharmakont, amely az egész epikuroszi tanítást négy formulára redukálja: istenek nincsenek; nem kell félni a haláltól; a fájdalom elviselhető; a boldogság elérhető). A városokban, forgalmas helyeken
a mester jellegzetes maximáit írják a falakra. Gadarában Philodémésznél pedig külön közösséget alkotnak, amelyben a boldogság könnyebben érhető el, mint magában a társadalomban, stb. Mindezen formákat újra alkalmazza és befogadja a korai kereszténység. Mindez a diéta, ez az aszkézis, e lemondások, a vágy kioltásának ezek az elméletei, a boldogság olvasata a halálösztön homályában, az élet elutasítása, a negativitás jelenti a paulinizmus és Nagy Konstantin diadalát. A pogány világ recsegve-ropogva omlik össze, romjai alá temetve minden korábbi filozófiát. Az egyház vállalkozik rá, hogy egyedül a túlvilágot tegye meg a boldogság letéteményeséül. Kisajátítja e kérdést, és az üdvösséget a halál utáni időre teszi, hogy hatékonyabban tehesse zárójelbe az életet, és az „itt és most” létezést a siralom völgyévé változtassa – az eredendő bűn kötelez. Csak néhány filozófus áll ellen tizenöt évszázada. Mások együttműködnek, persze ez a többség. Még ma is két csoportra osztható az eszmetörténethez közelítők tábora, a két ősi vérvonal szerint: egyesek besorolnak az intézmények (egyház, egyetemek, filozófiai iskolák, a Tudományos Kutatások Nemzeti Központja) specialistái közé, mások úgy vélik, hogy egyedül a tiszta filozófiai kutatás vezet a bölcsességhez és a boldogsághoz. A mindenkori ellenállók között a legfontosabbak Montaigne, Schopenhauer és Nietzsche. Újabban Gilles Deleuze és a kései Foucault – amin nem csodálkozunk. Mindig akkor járunk jól, ha az antik filozófusokat olvassuk, hátat fordítva a teológiának, a platonizmusnak és az elméleti filozófiának. És újfent Diogenész Laertioszt említem… Romhányi Török Gábor fordítása (Michel Onfray: La lueur des orages désirés (Paris, Grasset, 2007): La diététique antique du bonheur, 22–28. old.)
62
Merített szavak
Böröndi Lajos
Nem jön válasz Por és hamu maradt utána, úgy hívod majd talán, hogy szerelem. Kín és gyönyör, miért ez a két testvérérzés uralta az életem? Szomjúság, mely nem múlt el soha, élni kellett volna süketen és vakon. Gyönyörködni az aláhulló hóban, ülve egy télbe csúszó balkonon, s nem a másodperc tűzében égni, elvérezni egy mozdulaton! S várni, örökké csak várni a hátha és a lehetetlen alkalom között. Ez volt a cél? Álldogálni a fölsebzett beteg időben tétován? Válasz sehonnét sem jön, csak a lehet, a mégis remény. A talán.
63
PoLíSz Botár Attila
Extra iocum Zizeg, mi hátravan, a túlkoros jelen feledteti a zátonyt, ezért sziporka gajd, ezer káprázat old, emészt el, éberen aki lát: soha még ilyen hentergést zsivajt; kezét eszi az ól, hiszen kézből etet, kerülni nincsen út, s íme: rongy-tarka sátor: másik életében három ujjal szedett sülthöz kását, kölest, feszes bimbót a fákról; vagy él még eleven ziháló parazsán fejet nagy-néha márt igyekvő zűrzavarba kimérve léptei a tenger sem vitatja, és „Jár, de sose jut” – belátja, a kazán a semmit füstöli, míg visszatér a gazda a málló nyomokon a gazos gabonán –
Somlói hajnal Guggol, miként rézbőrű asszonyok az esti tűznél, úgy guggol a Somló – a víz felől rigó szólal: konok világos hangon vall néhány rajongó ütemmel a nádasról s szivéről, most megszakad, vas-morajú korunknak sín-malma hangot, hajnalt megőröl – de csöpp harangok kéken újranyitnak, s a hegy felől hoz kenyeret, fonott kosárban bort a lány és nevetését szeméről olvassuk, körül a kévék is guggolnak: rézbőrű asszonyok.
64
Merített szavak
Mielőtt elmerül Az ember aki kereket növeszt gurul ide-oda a szabadság nevében és jóllakott és büszke betéve tudja alkatrészeit s e kívánatos gömbölyű világnak dolgai is a keze ügyében csak a Golf-áram a megmondhatója az évszakok négy táncos lánya mért rebbent hirtelen négy égtáj iránt – ha szólhatna mielőtt elmerül.
Handó Péter
Lélekgödör Alig volt szárnyaló szava a harangnak. Félve gondoltak arra, mi van, ha Isten nem hallja meg. Talán a szél sodorta el, vagy az eső verte bele a csatakos földbe, – senki sem tudta, de mindenki érezte, valami nincs rendben az ég alatt. A gödör aljában bugyborgott az összegyűlt víz, oldalából futott a sár, mintha meg akarná akadályozni, hogy egy lezárt élet végső maradványa is a helyére kerüljön. Ezen az utolsó úton nem volt áldás. Talán elkártyázta a megboldogult, s szerette volna visszanyerni, ha valakinek a zsebében lapul egy pakli francia...? Különös érzés simogatta az arcokat, a ruházatot. Hideglelősen állt az összeverődött nép. Még a pap is valami sátáni bizsergést vélt felfedezni a reverendája alatt, hogy a keresztet messze sűrűbben kellett vetnie, mint azt a ceremónia megkívánta. Pedig ezúttal önmegtartóztatóan érkezett: se misebor, se fehérnép nem akadt a temetői hegymenet előtt. A mellé szegődött szegény kántor kétségek között
vergődött. Nem tudta eldönteni, fekete esernyőjével mit illenék védenie az égi áldástól: a búcsúszavakat mondó atya feje búbját, vagy a kezében szorongatott imádságoskönyvet? De meg a folyton égre homorult esernyővásznat is időről-időre vissza kellett fordítania az eredeti állásának megfelelő, átmeneti alakzatba. A tárgyiasult dilemma és az esernyőcsata méltatlan mosolyt csalt egyesek arcára, másokéra meg még keserűbb megváltatlanság-érzetet. A hely szelleme ez egyszer zsigerig rosszul működött. A koporsó lassan, méltóságteljesen szállt alá, s alig toccsant az iszapban. Épp csak el nem merült. A föld inkább csattant, fröccsent, mint koppant a deszkán, miközben a szél elsodorta a jajveszékelést és az eső beleverte az eltűnő gödörbe. Moccanni sem mert, csak szorosabbra húzódott a pap köré a nép, aki ekkorra már szakadatlan keresztvetésbe kezdett. Valami különös erő kerítette be a tájat. Növekedett a félsz: itt maradt bolyongni egy lélek.
65
PoLíSz Sztanó László
Mint aki mint szféráján túlra ható mint aki tántoríthatatlan a célgömbben tisztán a cél éles a kép a retinán is s persze a keze sem remeg vagy ő maga a lövedék a világ szétnyílik előtte utat enged sőt a világ maga ő minden kín-bajával és minden színével szagával olyan aki eljut odáig nemcsak elindul megy előre meghátrál jobbra balra cselleng „a bölcsesség vargabetűi”
de valahova el is ér olyan aki ha úgy adódik ha úgy: a peremre kiáll még tán élvezi is hogy a láb kalimpál helyén a súlypont helyükön az izmok inak az idegek éppen ahogy kell akármily keskeny is az ösvény akármi is legyen azon túl igen főképp a hangolás mint aki teljes ő maga végérvényes mint a halál – és Rombergben megáll
jegyzet: Romberg-teszt, a gerinci idegműködés rutinvizsgálata. Normális esetben a páciens összezárt lábakkal és csukott szemmel is képes egyensúlyát megtartani, azaz – az orvosi szlengben – Rombergben megáll.
Közelébe sem Én még a közelébe sem habár tudom a tudhatót de valami túlról kibillent összebogozza lépteim így hát nem kockáztathatom fölébe nem hajolhatok könnyedebb öntudatlanabb handabandázás kellene hanyagul illedelmesen átlépni a határfolyót át s vissza szédületlenül mint otthonos rézküszöböt mint szobából szobába át elmerülni a bútorok közt, szőnyegek tükreiben –
de már a rojt a föveny is a biztonságos átmenet a bokáig térdig övig és lábam alatt ugyanaz a selyem mindig már ez is legalább kő sebezne meg kagylóhéj metszené utam véresre: ne hagyjon alább ne lankadjon a figyelem akkor talán a végzetes pillanatban – de még előbb jaj visszaránt a tériszony
66
Merített szavak
Forradalom Tükörsima szürke aszfalt az út fekvőrendőrt játszik néhány futóbolond a jelzőlámpák részei az utcaképnek. Kik itt belépnek szegre akasztják elaggott aggályaik s mennek tovább. Audik, BMW-k, Mercédeszek. Vannak itt persze vesztesek és vannak ostobák lám ők örülnek a legjobban ha az anyósülésben ülnek.
Egy ötös a lottón ez minden álmuk akkor aztán majd padlóig a gáz de addig is vigyáz rájuk egy isten óriási villódzó szemű s lelküket körülöleli (surround) a bőrfotel. Kint épp most indul el kétszer három sávos sztrádán a forradalom. Odébb kutya fetreng a fűben szája habzik íme korunk s győztünk! harsog az óriásplakátokon
Látni már Látni már a várost. A fény felől a közelgő föld felé dől a gép. A magasból egyetlen pillantással befogható a Colosseum krátere, a pörsenésnyi Kupola, a vézna folyó, mely partjai között szorongva cikázik át a város testén. Mindez fürkész tekintetre nyársalható zsákmány: Piazza Navona, Pantheon, a hét domb, a Villa Borghese, egy falásra. De hogy tiéd legyen, alább kell adnod.
67
Le kell mondanod fennkölt szárnyalásról, az éltető étket lent kell magadhoz venned, az arcok labirintusában, házról házra, faltól falig, ricsaj s benzingőz közepette, falatonként, serény rágcsáló módjára. Különben éhen maradsz, s mint általában az ételt csak turkálók, s hoppon maradtak, írhatsz majd könyvet róla, útirajzot.
PoLíSz Turcsány Péter
Az őszi levetkezés Ahol mindenki csupa halál lesz, oda a szívem egyszer elér, s elveti mind a tudást ott Isten egyetlen mosolyáér’.
Marina Cvetajeva nagy életére emlékezve S az ősz, a nagy levetkezés kit, mikor, hol ér, s ád-e cserébe valamit is rongyaidér’?
A sóhaj, amely még szerelemmé sem lett soha, hogy foszlik szét az őszben, ha nincs érnie el hova.
Ősz a szőlősdombokon A régi földeken, hol a sár kátrányosan szemembe visszacsillog, húsosan duzzog a csipke, s a kökény is már-már édesedik, s a szőlő, a szőlő hegykaréjban csörgő patak szárnyoldalain madár-és emberörömben nyújtja olló alá a fürtjeit; hallgasd, hallgasd az ősz neszeit, napfényre az élet kipenderedik, ahogy perzselődik minden levél, a szív visszacsöndesedik. Hová is? Talán a zúgó sors mögé, egy tengerhullámú gyermekkorba, hol csodák parittyái a pacsirták s a hegyek fél könyéken heverő titánok, sebeit nyalja a felsértett föld, s a költő újra vándor porszem, madarakkal némán társalog, s a tojásló napon a létet föltöri:
68
trapéz alakban lég tornászai, seregélyek, szívemnek ti már hiányoztatok, elhúztok fölöttem, mint ragadozó évek, s a lecsupált tőkékkel én is a hegyen maradok. Ősz, életünk ősze a szőlős dombokon, vállaimon a tájat magam is hordozom, nem csak a szőlőt eszem s a mustot iszom én, de életemből egy szelet ez a fény sa dombkaréj. A régi földek mind, hol a sár kátrányosan szemembe visszacsillog, S egy elkószált tehén szemében ég a Nap, mint rányomott marhabillog.
Merített szavak
A verset és az életet befejezni még nem lehet, lejtőre áll amott az út, patak a völgyhöz visszafut.
S akiknek mindez nem elég, van még itt egy kicsi dal: együtt a család, ragyog a domb, mégis az őszé, az őszé itt itt a diadal.
Őszök, szüretek, szerettelek, mint csendesedő életemet, mint kisded az ősi emlőt, mely újra, újra megetet.
S egy keresztvetés a dombokon, balra az irtott gyökerek, jobbra a völgy s a hegytető, s közbül mi magunk: emberek.
Ki tudja, él-e még a dal a szüretelők ajkain? Ki tudja, áll-e majd a hegy, hol táncoltak talpaim?
Gyöngyössolymos, 2008. szeptember 28.
69
PoLíSz Boda Magdolna
(titkos órák) nehogy már egyszer… ….hogy nem tudok nálad nélkül élni… szigorúan ellenőrzött érzések… függönyök mögül leselkednek a semmibe… hosszú fékutak a buszok párás üvegén
integető emberek föl- s leszállnak közülük senkit se ismerek de itt belül minden ismerős szigorúan ellenőrzött érzések a test függönye mögül leselkedő fénycsíkok
(r sugarú kör) Minden ami lehettél volna és ami lehettem volna már nem változtat semmin az múlt rózsaszirmokba zárva
rétegesen (és véglegesen) se húszéves se űrhajós többé már nem...
(testbeszéd) a közelség már majdnem érintés… mintha… a bőr pihéi úgy finoman… és a száj és a szomj forró lehelet a tarkón ujjak simogatók ujjak
szorosan ölelők mindenütt mint indák körbenőnek mégse talál ránk senki végül beleszőnek a vágy szövetébe kékmadár-minták mindenütt és fájdalmasan verdeső szárnyak
70
Merített szavak
Tarnai László
A kántor bora Zuhogott az ólmos eső Szigliget csöndes utcáin akár a folyómedrekben a víz hömpölygött Csúszkált a cipőnk amint a varázslatos helyünkről az ófaluba bandukoltunk a kántortanítóhoz Végre megleltük a fehérre meszelt nádtetős házat amely olyan tetszetősnek tűnt mint annak idején amikor kinőtt a domboldalon Kétezernyolc nyarán a csokornyakkendős öreg a borpincéje előzz toporgott aztán nyitotta az ajtót Szíves örömest tessékelt hogy együtt ünnepeljük a százéves Nyugatot Ha képzeletem nem csal elsőként Ady Bandi lépett a tölgyfahordók közé s követte Osvát Ernő Fenyő Miksa Hatvany Lajos majd előttem a medvejárású színész Kiss Ferenc A kántortanító szippantott lopójával s poharunkba csurgatta a Balaton-felvidéki nedűket Ha képzeletem nem csal koccintottunk Bandival Ernővel Miksával Lajossal aztán az igaz szavak életre keltője elmondta Ady egyik versét
71
talán A fekete zongorát Az egydecisek csengése mintha a vak mestert köszöntötte volna a kuplerájban ahol a dühöngés és az öröm megfér egymás mellett A pincegazda előszedte a százéves folyóirat Mikesplakettjével ékesített első számát amelyet Ignotus dedikált személy szerint a kántortanítónak A hordókra támaszkodva zsíros kenyeret ettünk amit rendre követtek újabb koccintások Éjfél tájban változatlanul zuhogott az ólmos eső úgyhogy ha képzeletem nem csal kívülről belülről elázva értünk varázslatos helyünkre Mindez megtörtént-e vagy sem teljesen mindegy mindenesetre keresem Szigliget ófalujában a kántor pincéjét tölgyfa hordóit de nem találom Helyettük többször üveg kínálkozik elvitelre vagy poharazgatásra Fehérhajú kedves asszony sorolja a borfajtákat amiket a fia állít elő a palackos Hej Ady Bandi kóstoljuk meg s koccintsunk a nem létező Nyugat századik születésnapjára
PoLíSz Barcsa Dániel
Jaj, be szépen süt a Hold Messze, messze, egy faluban élt egy leány és egy legény. Azok pedig megszerették egymást, de úgy, hogy azt kimondani nem lehet. Már a lakodalom napja is ki volt tűzve, mikor doboltak a faluban. No, a népek tudták: ez sok mindent jelenthet, de jót nemigen. Biza, jól érezték az emberek, hogy baj lesz! A kisbíró azt hirdette, hogy a király fiát az ellenség orvul meglőtte, s a felséges édesapa ezért háborúba kezdett. Mert hát a király megteheti, ha valami sérelem éri, hát ne egyedül keresse az igazságot. A király gondja a népek baja. Hamarost jött is a pecsétes parancs, kegyetlen: a legénynek pont az esküvője előtti héten bé kellett rokulnia. Elment hát a leányhoz, s mutatta a papirost. Sírtak. S akkor a legény megkérte a leányt, hogy hadd ölelje meg őt olyan formán, ahogy az csak a lakodalom éjszakáján illő, miután már hitet tettek egymásnak. – Ki tudja, virágom, mi vár reám a harcmezőn? Vaj hazajövök, vaj nem. S ha haza es, akkor ugyanbiza hogyan? Lehet, hogy nyomorú, báliga roncs leszek, s akkor reám se nézel. Tedd meg velem azt, hogy annak az emléke éltessen, s visszavezéreljen hezzád! Ám a leány ellenkezett. A tisztessége erősebb volt a legény vágyánál. No, eljött az elválás napja. Régen történt ez, még az ántivilágban, s nem tudom, volt-e akkor már vonat, vaj nem, lóháton mentek a legények a háborúba, vaj éppen szekéren, de valami hely csak volt a faluban, ahol még utoljára mindenki megölelhette a búcsúzót. No, ha nem a vasútállomáson, hát másutt csak meggyűlhetett az a sok asszony és leány, s ott ki-ki elsirathatta a fiát, apját, urát, vaj szeretőjét. Hát ott ez a leány is reábújt a legénye vállára, s úgy rítt. – Ugye vigyázol magadra, s visszajössz? – Ígírem, virágom, visszatérek. Akárhogyan es, ha három darabban es, de vissza. – Ugye, írsz nekem? Me’t, én, mindennap. – S én azokra híven válaszolok! – Jaj, lelkem, most mán erőst bánom, hogy azt nem tettem meg! – Ne bánd egy szikrát se, me’t jobb ez így. Tudom ebből, hogy a becsületed végig meg fogod tartani, s megőrözöd magad nekem hűséggel, s nem állasz essze senkivel, amíg távol vagyok. Az emberek elmentek. Egy távoli városban béöltöztették őket angyalbőrbe, adtak nékik puskát, restrungot, s aztán kihajtották az ország színe-virágát az ellenség rideg ágyúi elé. Az asszonyok s leányok meg ez idő alatt végezték nemcsak a magik, hanem a távol lévők dolgát is, annyit, hogy szakadtak meg. Ennek a leánynak is elvitték a harctérre elébb a bátyját, aztán az apját is. Az anyja belérokkant a sok munkába, aggodalomba, ágynak esett, s meghalt. A leány tisztára egyedül maradt, mint az ujjam, s négy helyett kellet dolgoznia. Ám nem lehetett soha annyira fáradt, hogy ne tudjon teleírni egy árkos papírt minden este a szeretőjének. S a leány minden egyes szerelmes levelére szerelmes válasz érkezett. Egy álló évig tartott így a sűrű levélváltás. Ám amikor letelt az esztendő, biza már csak a leány írt, de a legény nem. Jöttek haza a harctérről, hébe-korba, szabadságra a falubéliek közül. Ha egy ilyen szabadságos katonát meglátott ez a leány, hát futott oda, s kérdezősködött a legénye felől, de egyik
72
Merített szavak
se mondhatott semmi hírt a szeretőjéről. Senki nem tudta, mi lehet a legénnyel, él-e, hal-e, ép-e, vaj ugyanbiza éppen elnyomorodott. A leány lassan hervadni kezdett. Nem fogta a dolog, nem evett, nem ivott, suvadt meg. Erőst búnak ejtette a fejét. Egyszer, mise után, mikor ment haza a leány, hát eléje állt az ángya, Boris, ki boszorkány hírében állott a népek előtt. – Hát, tégedet, mi lelt? Suvadsz meg. Olyan vagy, mint a három hetes eső! – Jaj, Boriska ángyom, ne es kérdezze! Nem esik jól az étel, nem fog a dolog, s az álom es elkerül. – Mondd, igaz lelkedre! A szeretőd miatt vagy úgy oda, ugye? – Mán hogyne lennék! Hiszen nem ír mán jó üdő óta egy sort se, s hírt se kapok róla senkitől! – S akarod-e, erős akarattal, hogy a szeretőd megtérjen? – Mán hogyne akarnám! – Még úgy es, ha erős próbát kell kiálljál érette? – Nincs olyan, amit meg ne tennék! – Akkor, jól figyelj! Ki kell menjél éjfélére a temetőbe, s pont mikor a harang kongat, akkor egy sírt meg kell bontsál, s addig kell ásnod, míg egy koponyára nem lelsz. S azt a koponyát haza kell vigyed! – Megteszem, Boris néném, hogyne tenném! De avval a koponyával mit kezdjek? – Várjad meg a következő estét! Akkor tégy fel egy fazakba káposztát főni! Rotyogtasd meg jól, hadd rotyogjon! Amikor az óra elüti a tizenkettőt, akkor abba a fövő káposztába azt a hazahozott koponyát belé kell tegyed. S mikor a koponya körül a káposzta hármat rottyan, hát megjő a szeretőd. A leány aznap megvárta az öreg estét. Bár egész mindenében remegett, de csak kiment a temetőbe, s a holdvilágnál addig ásott, míg valóban kapott egy koponyát. Lehajolt érette, de úgy rizgett a keze, hogy kétszer is kiejtette a markából. Végül is a koponyát a hideg verejtékben feredőző testéhez fogta, s úgy rohant véle haza. Bétette hátra a csűrbe, szénát hányt reá, s hajnalig imádkozott. Másnap aztán, napszentület után, feltett egy fazak káposztát a füttőre főni. Amikor legfelül az óra nagymánusa megközelítette a kisebbet, akkor kiment a csűrbe a koponyáért. S amint az óra elütötte a tizenkettőt, akkor a koponyát belédobta a fazakba. Mikor a káposzta hármat rottyant, hát megzergették az ablakot! – Ki az? Ki van odakünn? – Én vagyok a szeretőd! Meglódult a leány szűve. Az ajtóhoz lépett, s kitárta. – Jere bé, no! Hálád legyen a Jó Istennek, hogy esment láthatlak! A legény béjött az ajtón. Foszlott katonaruha volt rajta, de épnek, egészségesnek tűnt, csak igen-igen sápadt volt az orcája. – Azé’t jöttem, me’t hívtál. S még mindig vágyódsz utánam. A leány a szeretője nyakába szökött, s mindkét karjával átölelte. A legény testéből furcsa, hideg dohbűz áradt, de a leány nem törődött véle. Csókolta, ahol érte. Akkor a legény fölkapta a leányt, s az ágyhoz vitte. – Döröghetett ágyú, hullhatott schrapnell, acsaroghatott a muszka, nem törődtem véle! Me’t mindig erre a percre gondoltam. A leány testét átjárta a fájdalom, de nem bánta, mert tudta, a szeretője iránti nagy adósságát törleszti most le.
73
PoLíSz – Immán mennem kell! – mondta egyszer a legény. – Ne menj, no! Maradj! – Nem lehet. Vissza kell térnem oda, ahonnat jöttem. De te eljöhetsz vélem! – Hova, te? – Jere! Ne törődj véle, viszlek! Ahajt örökké együtt lehetünk. A leány fogott egy abroszt, abba le- s felvevő ruhát, meg mindent, ami kell az útra, belépakolt. A pakkot a vállára vette, s indult kifelé a legény után. Ám amikor kilépett az ajtón, akkor hűlt el igazán. Künn egy akkora fehér, sovány ló állott, hogy a csűr tetejét leehette volna. S mikor közelebb lépett, látta, hogy azért olyan sovány az a gebe, mert hús az nem volt rajta egy font se! Csak a csontja fehérlett. A legény könnyedén felpattant a hatalmas ló hátára, s akkor lenyúlt a szeretőjéért, s fölemelte maga mellé. – Jól ülsz-e? – Én, jól – válaszolta cérnavékony hangon a leány. S avval elkezdtek menni. Elébb csak a földön, szépen kocogva, ámde aztán lassan emelkedni kezdtek. Elig telt egy perc, már a fák teteje, de még a templom tornya is alattuk voltak. A leány szűve úgy verdesett, mint kicsi madárka a galickába, de szólni, nem mert. Csak kapaszkodott a szeretője derekába. Setétben szálltak, a csillagok nem látszottak. Ám egyszer a Hold kibújt a felhők közül, s akkor a vőlegénye reámeredt az ezüst korongra, s kísértet-hangon megszólalt: Jaj, be szépen süt a Hód, megy egy élő, meg egy hótt! Jaj, be szépen süt a Hód, megy egy élő, meg egy hótt! A leány odavolt egészen. Csendesen sírt, s imádkozott. A szél a felhőket esment a Hold takarásába fújta, s a legény elhallgatott. Repültek tovább: falvak, városok pislákoló fényei tűntek eléjük, s néha egy-egy folyó csillámló szalagja. Egyszer csak ereszkedni kezdtek. A Hold újfent elébújt, s megvilágította az alattuk lévő vidéket. A leány elszörnyedve látta, hogy egy temetőbe szállnak alá. A szeretője a Holdra meredt, s mondta: Jaj, be szépen süt a Hód, Megy egy élő, meg egy hótt! Amikor földet fogtak, a legény leszökött a lóról, s lesegítette a szeretőjét is a nyeregből. Azután megpaskolta a ló farát, jobban mondva a ló farcsontját, akkor az felnyerített, s eltrappolt. A leány bénultan állt, de nem sokáig állhatott, mert a legény megragadta a kezét, s húzni kezdte maga után. Egy dombnak felfelé rángatta a szerencsétlent, ki a setétben csak botladozott, s a magával hozott pakk is mind ütközött belé az egyforma sírkeresztekbe. A leány elfutott volna, de a legénye acélmarokkal fogta a csuklóját. Ekkor a Hold kibukkant a felhők közül, s megvilágított egy kihantolt sírt. A legény üveges szemekkel reámeredt az ezüstös fényre, s mondta: Jaj, be szépen süt a Hód, Jött egy élő, meg egy hótt!
74
Merített szavak
A Hold a felhők mögé menekült, s akkor a legény odafordult a leányhoz. – Látod ezt a kiásott sírt? – Látom. Elig-elig, de látom. – No, akkor szökj belé hamar! Ódalvást van egy lik, s oda bújj bé! Immá’ ott fogsz lakni vélem. – Várjál csak egy kicsikét! Te jobban tudod a járást. Menj előre te, én majd követlek! A halott vőlegény bólintott, belészökött a sírba, s eltűnt az oldalvást lévő likon. A leány erre a pakkját belédobta a sírba, eltorlaszolva a bejáratot. S ekkor rohanni kezdett, le a dombról, és csak futott, futott. A domb alján megpillantott egy házat. Benn valami, csak gyertya, vagy mécses lehetett, gyér fénnyel világított. Megdobbant a szűve az örömtől, s a lépteit a ház felé szaporázta. Koppantott az ajtón, s bényitott. No, ha a leány félt eddig, most rémült el igazán. A ház halottas ház volt, ravatalozó, s a szoba közepére ki volt terítve a Szent Mihály lovára egy halott ember. S a feje mellé volt állítva két gyertya, s hát azok világítottak! Megszólalt a távolban egy harang. Tizenkettőt ütött. Erre a vidékre éppen ekkorára érkezett el az éjfél. A kiterített ember megmozdult, leeresztette a két karját, s felkunkorodott, mint a perzselt szalonnabőr. S a Szent Mihály lováról felállott. A leány azt se tudta, hová bújjon. Volt ott valami fekete firhang, hát béhúzódott a mögé. Egyszer csak künn trappolt valami, vagy valaki. Nyílott az ajtó, s benne megjelent a leány halott szeretője. A két holt egymásra meredt, majd amelyik még az elébb kiterítve feküdt, lassan a másikhoz lépegetett. A halott szerető ekkor üsmeretlen nyelven kérdezett valamit, mire a másik megfordult, s a firhang felé mutatott. A leánynak volt annyi lélekjelenléte, hogy eszébe jutott: a holtaknak, ha a kakas megszólal, nincs immár keresnivalójuk az élők világában. Ezért nagyot kikirikilt a firhang megett, s lássatok csudát: a két halott megmeredt, a legénye orcával lefelé béesett a házba, a másik lélekvesztett pedig az ajtón által kiesett a küszöbön túlra. A leány akkor keresztülszökött a holtakon, s hanyatt-homlok ki a temetőből. Addig futott, míg a lába, s a szűve bírta. Jó meszszire járt a temetőtől, amikor esszeesett. Egy kicsike házban jött magához, ahol két öreg lakott. A szavukat nem értette, de érezte, jó szándékú, istenfélő emberek közé került. Az öregasszony ápolta, az öregember vigasztalta. Hosszú hetek teltek el, mire fel tudott ülni, s három hónap, mire ki tudott menni egyedül a ház elé. Akkorra már értette a jótevői szavát. Elig erősödött meg, új baj támadt. A teste elnehezedett, áldott, vaj inkább áldatlan állapotba került. Amikor eljött az üdő, a leány nagy fájdalmak között vajúdni kezdett. Az öregember bábát hozatott. Három napon által jajgatva kínlódott, míg végre, valahára megszülte magzatát. Az apja után egy halott gyermeket. Mikor a fiúcskát bétették a földbe, a leánynak nem volt maradása. Pedig a két öreg kérlelte, ne menjen sehova, nekik nincs e világon senkijük, saját lányukként fognak bánni véle. Ám a leány nem egyezett. Bár szánta őket, s hálatelt szűvvel gondolt rájuk, mégis elbúcsúzott az öregektől. Ment a leány, ment, falvakon, városokon, országokon keresztül, addig-addig, míg végre hazatért. Mindenki csudálkozott a faluban, hogy él, mert a népek arra gondoltak, biztos a legénye miatt valahol elemésztette magát. A leány első útja az ángyikájához vezetett. – Boris ángyi, mondja – szólt a leány haragvó fájdalommal –, mivel érdemeltem ki magától azt a tanácsot, amivel abba a tenger szenvedésbe taszajtott?
75
PoLíSz S akkor a leány elésorolt mindent, ami azótától kezdve történt véle, hogy a koponyát megkapta a temetőben. Az ángya csak hallgatta, nem szólt közbe, csak a füttőben égő tüzet piszkálta fel néha-néha. Amikor a leány szava elapadt, akkor az öregasszony reánézett: – Sajnálom, leánkám, hogy ez a sok baj megesett véled. Nem láthattam előre, hogy mindez bé fog rajtad telni. Csak azt tudtam, a csontajimba’ éreztem, hogy a te szeretőd mán nem él. S azt es tudtam, hogy tiszta heába mondanám el ezt néked, me’t azt te úgyse hinnéd. Szép szóval nem vehettelek rea, hogy engedd el a hóttat! Hát, ezé’t vittelek belé ebbe a kegyetlen próbába, hogy magad jöjjél rea, a hóttak világa az egy, az élőké a más! No, leánkám, bocsáss meg, s ne haragudjál reám azé’t annyira! – Én ángyomra immá’ nem haragszom. S bé kell lássam azt es, tisztára igazat beszél. – Jól van, s akkor jól jegyezd meg! A hóttat siratni sokáig nem szabad, me’t vizes lesz a feje alja. S nem tud nyugudni. Élő az élővel, hótt a halottal! Keress magadnak olyant, aki él! Menj férjhez hezza! Tudok es egy legént, ki mán kérdezett utánad. A keze hibás, két ujját vitte el a golyó a bal kezin, de a munkát meg tudja fogni. Szüljél neki sok gyermeket, me’t ez a háború elemésztette a székelység virágát! A leány megfogadta az ángya szavát. Férjhez ment ahhoz a legényhez, csendes esküvőt tartottak, s lettek gyermekeik, pont három fiú, s három leány. Mikor váratlan valami nagy pénzhez jutottak, akkor a menyecske kerestetni kezdte a két idegen öreget, akik egykor olyan jók voltak hezzá. Addigára azok már olyan állapotra jutottak, hogy teljességgel magatehetetlenek voltak. Egy szegényházba kerültek. Külön fektették őket, még csak nem is egy szobában sínylődtek. Akkor az öregeket elhozatta abból a távoli országból, s ő gondoskodott róluk, szeretettel, haláluk órájáig. Tisztességgel eltemette őket, s nem siratta sokáig egyiküket se, hogy békével tudjanak nyugodni az áldott földbe.
Karácsonyra jelenik meg a Kráter kiadásában Barcsa Dániel Ördögűzés pendelyben című, kizárólag felnőtteknek szánt fabulagyűjteménye!
76
Merített szavak
Bokor Levente
Magyarok Szenátorokként bölcsek a szavak – nem tagadhatja senki – százezer évesek. Hagyják, játszadozzunk velük: vének szakállával kisgyerek. Nem korholnak a szavak senkit mikor kölyök-kény vonszolja őket szobáról-szobára eminnen oda és onnan emide. A szavak csak néznek le ránk – mi nem látunk belőlük semmit – egy templomhajóban oszloposodnak néma óriások gyanánt.
S a katedrális, hol tántorgunk se a visszhangot is elhallgatja nyel, nyel olthatatlanul. – A mindentudás kváderei elfogadnak vagy megvetnek? Meghallgat vagy nyel csak az Úr?
Budapest, 2005. január 25.
Mitévő nagy Isten Mitévő nagy Isten tolom a napom kötéllel tolom belém beledzővel.
Kerülj elő mögém légy a fedezékem kedvem megrontója ne férhessen mögém.
Elém került napom utamat állja.
Mitévő nagy Isten ne adj ilyen napot mert ez elém fekszik tűt teremtsél inkább adj kezembe cérnát!
Úton álló nappal hess el innen hess! Ne gubbaszkodj elém mert ha eltervellek megkeserülöd.
Tűtévő nagy Isten dolgass sebbel-lobbal parancsold a napom kedvem javítóra.
Hessél innen napom hess míg szépen kérlek! Szépen kérve sírok kerülj ide mögém.
2006. december 16.
77
PoLíSz Nagy Brigitta
Nagyapám Mikor ablaküvegeken csörömpöl a napsugár ódon boltívek szép formájú rácsok egyszerű négyzetek vagy csak besüppedt kicsi trapézok – akkor is hirdetik a fehér fátylú tavaszt ki meszelővel mászkálsz tisztaságot teremtve kibomlott az öröklét szirom-csöndje kezed nyomán– Álomi táj: violaszínbe mártott mályva, szélein hamu-, s füstszürke csíkok szaladnak mélylilával párban – ötéves vagyok talán kis sámlin állva s ott eszmélek a csoda titkára mely mindig az igaz munka által létrehozott alkotás folytonos kilégzése mit folyvást lélegzünk be orgona bodzafa gyöngyvirág illata száll – a sámliról szemlélem a varázsos falhoz tolt szecessziós komódot: tetején petróleumlámpa encián barack almazöld fúvott üvegek – Egy gyors enteriőrpróba a látvány kedvéért. Az ősidők óta magamban hordozott rejtező kép tárul elém mi máig tisztázatlan előttem: Csak tárogatók távolról jövő különös dallamot forgató-ringató foszlányai érintgetnek. Mintha ősanyám bölcsőjében aludnék redőzött arccal: az óceánok végtelen nyugalma nyugtat hullámok hókarján álmodom a résnyi valóságot: Vágtázás át a prérin a virág-tiszta mezőkön nem érdekes a nyereg a kantár csak a mén fénylő szőrének találkozása csillagszemünkkel csak a mének ütemes vágtája. Fülemben sípszerű bánatos hangú tárogató mellyel ősapám dalol hímes csernyénk előtt – A dallam újszerűen szól majd gyermekként hallva és azóta is szokatlansága súgja a valós szép igazát: az enteriőr sajátos módon mutatta paraszti gyökereim és polgári jelenem szétválaszthatatlanságát a mesevilágból leszakított fal előterében mikor is
78
Merített szavak
régmúlt és folyton változó jelen Nagyapám festékes vödrében kavarog a mindeneket éltető fantáziával a bűvös varázzsal s így lesznek írásaim hitelesek: mert én vagyok. Nagyapám is hiteles volt mint szobafestő hisz hetenként kétszer csoda-munkái után kissé becsípve azt dalolta hogy „az a jó iparos, aki mindig italos, de sohasem részeg” s néha húzatta a nótáját ősi tárogatós cigányzenekarral énekelt hazafelé otthon elszavalta a Tetemre hívás-t Petőfi versekről „meditált” és veszettül sírt lecsúszott kisnemesi volta miatt mi nem biztos hogy igaz volt iskolázatlanságát szégyellhette de mi mégis hittünk neki mert 44-ben egy csillagos nőt bújtatott hős volt hittünk neki. Fekete varjúcsapat csattog fehér krizantémok fölött fekete föld alatt hófehér lélek álmodik pecsenyékről és remegő kezébe adják valódi kutyabőrét melyre az van írva: homo iustus
Bolygólecke avagy: A kiűzetés tanulsága Éjjel minden másképp van, és ezért világít a Hold szépségfoltként a kormos, égi tájon; s lehet vad, báli nő nyakékét benne látni, akár, mint hűvös ostya is fekhetne szádon; de ha ébren vagy, tudsz az ütésről, mi fáj itt. S a lecke végén majd égő nyomát csodálod.
79
PoLíSz
Balassi-strófák Vagyok holt tetem Holtra vált tetemem, előled rejtenem, fényt kibontó, te szép! Állok, ülök, forgok: folyvást benned bolygok, arcom megnyúlt, ferde kép. Villó tekinteted, mi a földre levet, éget puha pernyeképp!
Felhők Füstként forgó felhők, szívemben kerengők – Isten pipál fölöttünk… A vak lét kőburka fölreped majd újra: zengi a kék mögöttük. Egünk örök fénykép, elszáll az éj végképp, mind egy Napba költözünk.
Magát vigasztaló Fekete folyóba csorgó könnyem sorja az alvó égre vonyít: hisz fönt Királyt lel meg, ki engem el nem vet, s fénylő orcáján folt nincs. Eredj tőlem posvány ördög, jókban sovány, veled árvaság volt itt!
80
Merített szavak
Gyüre Lajos
Mi tart még? Csak a tűz, itt bent, meleget tartó, csak a szív, és bár hideg a tarkó, belül a szívben fellobog a láng, hamuvá éget mindent, oly falánk. Hamuvá éget és hull a pernye, marad a szív tisztán, kiseperve tölgy parazsa nem lobbanó kóró, hamu alatt is szikrákat szóró. Égve kimúló ragyogó sátor csak a szív tudja, csak a szív bátor, égni némán, halálig csak érted. Kedves, hisz tudod már rég. Még kérded? Szliács, 2008. március 5.
81
PoLíSz
Szerkesztői vallomások a PoLíSzról 120 folyóiratszám. A magunk nemében egy szelet művelődéstörténet, egy szelet irodalomtörténet, egy szeletközös életünkből, amit nevezhetünk magyar kultúrának is. Ha csak számokkal fejeznénk ki: hány költő és költemény, hány író, hány fordítás, hány esszé, hány könyvismertetés, hány grafikai vagy fotó remeklés otthona lett a lapunk, bizony ez a bibliográfiai összegzés nevesítve maga is már-már egy lapszámot vagy kisebb fajta könyvet tenne ki. S akkor még milyen megszámlálhatatlan az a személyes és igenis önzetlen öröm, amit az itt felfedezettek szerzők és kortársaink érezhettek a nyomdából frissen kijövő fekete-fehér lapszámaink olvastán! Ideje van az összegző 100. folyóiratszámunk után ismét némi visszatekintésre. Jelen számunkban a rovatvezetők néhánya osztja meg velünk tapasztalatait. S ha a PoLíSz tovább él a következő esztendőben is, akkor folytatódni fognak ezek az elemző vallomások és visszaemlékezések…(TP)
PoLíSz város Próza negyedében Az utóbbi évek PoLíSzának prózanegyedében bolyongva egy valamit elfogultság nélkül megállapíthatunk: a városnak ez a tájéka éppolyan életteli, virágzó és nyitott, mint alapítása évtizedében. Nem öregedett el: őslakosai mellé újak költöztek-költöznek, fiatalok, mások, új problémákat felvető, új színeket, formákat és üzeneteket hozó, a Város írott és íratlan szabályait szépségről, értékről és mértékről tiszteletben tartó, szellemi és szakrális köztereit tovább építő-tágító tehetségek. Mértékadó „régi-hű” alkotóink többségét szerencsére nem hagyta cserben a múzsa. BARCSA DÁNIEL kacagtató, pajzán vagy drámai székely népmeséi, mesenovellái nemcsak élvezetesek, de a legmagasabb esztétikai elvárásoknak is megfelelnek, és mind egy-egy aranybánya a néprajz és a nyelvtudomány szerelmeseinek. Nem utolsó szempont az sem, hogy a gyerekekben vérré válnak -- ezt saját szemünkkel láthattuk egy mesemondó versenyen, ahol felsős előadók az Üstökös Demeter-kötet történeteit szólaltatták meg ízesen, színészi arc- és testbeszéddel, teljességgel átlényegülve a mesék kaján humorától. Bárcsak a tankönyvírók, pedagógusok, szülők felfedeznék, mennyire alkalmasak ezek a mesék az irodalom megszerettetésére! LUKÁTS JÁNOS prózája a reformkor és a huszadik század magyar irodalmi hagyományaiban gyökerezik: előbbitől a nemzet szellemi és anyagi javainak féltését, az okítás-nevelés, jobbítás szándékát, utóbbitól az elbeszélés könnyed stílusú magasröptetését tanulta el. Novelláinak és esszéinek széleskörű humán műveltsége, kifinomult érzékenysége és bölcsesség-szelídítette indulata ad igazi távlatokat. A városalapítók és -formálók sorából nem felejthetjük ki SZAPPANOS GÁBORt, a színes és izgalmas fiktív világot teremtő-élő, szintén többkötetes írót és műfordítót, aki egyik novellájában Kandúr Gyulaként támasztja fel Szindbádot napjaink Budapestjén, hogy aztán egy kiábrándító kalandozás után saját akaratából döntse vissza szegényt sírja sarába; egy másikban pedig a rendőrséggel elfogatja és bezáratja a szelet, a napfényt és barátait, törvénysértésért, összeesküvésért… Végül, de nem utolsósorban K AISER LÁSZLÓ költőt, akinek érzékeny emberi és társadalmi konfliktusokat boncolgató novelláit is mindig a humánum és a részvétteljes szeretet, a hit bizalma melegíti át. Szerettük és alig vártuk KÓSA CSABA Minden másképpen volt sorozatának újabb darabjait, melyekben újságírói pályája nagy találkozásait idézi meg kitűnő éleslátással és szeretetteli humorral, eleven tablót festve a kor irodalmi-szellemi életéről, találó karakterrajzot adva közelmúltunk hírességeiről, például a faljáró grafikusművészről, Gross Arnoldról. Régi szerzőnk, ÉBERT TIBOR, akár önmagáról, akár Bartókról ír, hőn szeretett szülővárosának, Pozsonynak állít emléket maradandó szavakkal, költői ihletettséggel, HEGYI BÉLA elbeszélésében a 2006. októberi rendőri bevetés egyik áldozatát hozza emberközelbe, újra és újra kimondatva a derékbatört sorsú fiú hitetlenkedő szüleivel, hogy „hát visszajöttek”, most is éppúgy történik minden, mint akkor… GOMBÁR ENDRE novellái a régi és új rendszert egyaránt vesztesként megélő értelmiségi mai léthelyzetét mutatják be, míg SZAKÁCS ISTVÁN PÉTER története egy csalásra épített életpályát, ami a híres művész halálával semmivé foszlik.
82
Tájoló
Az utóbbi években sok tehetséges szerző csatlakozott hozzánk. IANCU LAURA, csángó költőnő mágikus erejű, lírai, személyes ihletettségű elbeszélései kristálytiszta forrásként hatnak globalizált világfalunkban. Saját felfedezettünknek valljuk BORBÉLY LÁSZLÓt, a fiatal elbeszélőt, aki börtönriportjaival, sors- és lélekértő novellák egész sorával bizonyította írói tehetségét, BENE ZOLTÁNt, akinek novelláiban, drámáiban történelmünk és irodalmunk nagyságai, múltunk elfeledett pillanatai kelnek életre sorra, érzékletesen és hitelesen -- mint például a Fekete sereg „koldusmaradékairól” írott sötét látomásában (1526, 96. szám). Örömmel adtunk helyet a PoLíSzban BÁNKI ÉVA írónő kitűnő novelláinak, E. CSÁK LILLA és FLÓRA ÁGNES erdélyi témájú, merész kiállású, nyersességével és zabolátlanságával elementárisan ható, drámai írásainak, ORTUTAY PÉTER szívszorító történeteinek a „szovjet” uralma alatt rohamosan hanyatló Ungvárról (amiken mégis nagyokat derültünk, hála szerzőjük kedves, frivol humorának), vagy a csapatunkhoz nemrég csatlakozott CSERNÁK A NDRÁS mesterien formált, a realizmust az abszurd felé tágító, modern prózájának, melyben a mai civilizáció embere mérettetik meg bizarr és fájdalmas helyzetek közepette. Szívesen fogadtuk a legfiatalabbakat képviselő Molnár Bernadettnek a társadalom és a kisember kényszeres viszonyát boncolgató elbeszéléseit, MÓRITZ M ÁTYÁS életörömtől izzó, játékos-költői novelláját egy kései szerelem fellobbanásáról, FARKAS CSABA szürreális félperceseit levegőégben táncoló zongoráról, géppel felszálló repülőtérről, vagy PETZ GYÖRGY megrázó Botos angyalát. A paletta tehát gazdag. Amikor elfogadunk egy írást, elsősorban olyan értéket mentünk, ami a mai Magyarországon nélkülünk elveszne. DUMA A NDRÁS ISTVÁN archaikus nyelvi elemekben bővelkedő csángó történetének megörökítése nem kevésbé fontos számunkra, mint a fiktív novellák tökéletes esztétikuma. A SZÉKELY JULA által fellelt és lejegyzett ősi Hold-imáink leközlésére is különösen büszkék vagyunk, akárcsak Élő emlékezet sorozatunk egészére, mert rögzítettünk valamit, ami nélkülünk a semmibe veszett volna, kárpátaljai, dél- és felvidéki, erdélyi és anyaországi történelmünk eddig megíratlan, a hivatalos történetírás által feledésre ítélt pillanatait. És nem utolsósorban egyek lehettünk szellemben és lélekben valamennyien, mesélők és olvasók, ugyanannak a történetnek a szereplői. Bár nem az Élő emlékezet sorozatban jelent meg, témájában ahhoz kapcsolódik történész szerzőnk, Barcsa DÁNIEL nagy lélegzetű elbeszélése, az Ezerkilencszázhatvannyolc, amely két különböző származású, elkötelezettségű, társadalmi hátterű család eltérő válaszát elemzi az akkori történelmi és katonai eseményekre. Valószínűleg mindenkiben felvetődik a kérdés, vajon mi maradt a két kamasz fiú mély barátságából? Semmi. Két külön hazában élnek, amely csak a fizikai kiterjedésében és nevében azonos. Még csak nem is köszönnek egymásnak. Nemrégiben a százéves Nyugat emlékére novellapályázatot hirdettünk eddig még nem publikált szerzőknek. Célunk egyrészt új tehetségek felkutatása és felkarolása volt, másrészt a pályakezdő írók megerősítése a Nyugat által képviselt mértékben. 290 pályaműből 21 jutott be az utolsó körbe. Jakab-Köves Gyopárka Fizetésnapja, egy magyar család elrománosodásának, morálvesztésének és széthullásának drámai története kapta az első helyezést, Kapitány Mátéé egy gyermeklélek mágikus és iszonyattal teli világáról és az odakint lopakodó szörnyekről a másodikat, és Rab Istváné – az idősek kíméletlen kiszorításáról a családból és az aktív társadalomból – a harmadikat. Mindegyik megfelelt annak az osváti elvárásnak, hogy a felületes szórakoztatásnál magasabb célja legyen, és érződött rajtuk – ezt már a PoLíSz főszerkesztője fogalmazta meg –, hogy írójuk megküzdött a mondataiért. De a zsűritagok (Turcsány Péter, Szappanos Gábor, Kipke Tamás, Elmer István) által kiemelt huszonegy novella közül több is megérdemelte volna az első, második vagy harmadik helyezést egy másfajta szempont szerint, és többségük publikálható színvonalú. Nem véletlen, hogy két különdíj is született, az egyik Pozsonyi Gabriella, a másik Jancsó Noémi művének méltatására, kiemelt dicséretben részesült további öt szerző (Reök György Aba, Molnár Krisztina Rita, Forgó Zoltán, Keszthelyi Tamás és Torba Zsuzsanna), és dicséretben harminc. Az írások színvonaláról elég annyi, hogy a „csupán” dicséretben részesített írások között is jó néhány komplett, nyomdakész novella van. Nagyon reméljük, hogy a szerzőikkel találkozunk még Városunkban. Még egy szerkesztői elvet szeretnék kiemelni a prózarovat kapcsán. Igyekszünk nem figyelembe venni a szerzők „előéletét”, és a művet önmagában értékelni. Neves szerzők írásait nagyobb valószínűséggel utasítjuk el formai, szerkezeti és egyéb hibák miatt, mint egy kezdőét vagy amatőrét, akinek
83
PoLíSz a munkájában tehetség, jóakarat, elkötelezettség és igyekezet érződik. Az előbbiek esetében ugyanis magasabban van a mérce – amit nem mi állítottunk magunknak, hanem őt állítottak nekünk. A legtöbb művet többen is átolvassuk, mielőtt megjelenésükről döntenénk. Bay Ágota prózarovat-vezető
Az esszé műfajról
(a PoLíSz 2005–2008. évfolyamaiban) A folyóiratnak ebben a közel négy évfolyamában (a 80-120. megjelenésekben) az esszé mindvégig jelen volt, miképpen a korábbi folyóiratszámokban is. A folyóirat szerkesztői az esszé elnevezést meglehetősen rugalmasan alkalmazták, amelynek a határterülete némelykor egybemosódik a tanulmánnyal, az értekezéssel, de még esetenként a könyvismertetéssel is. Sőt, korábbi alkotók műfaji önmegjelöléseként is tiszteletben tartották az esszé elnevezést (pl. Wass Albert esetében). A PoLíSz esszéi között bizonyos „kristályosodási pontok” alakultak ki. A 20. századi magyar történelem sorsfordító eseményeivel több esszé is foglalkozott. Trianon témaköre több alkotót is esszé írására sarkallt, ilyen írás M AJOR Z OLTÁN: Az írástudók helytállása (a 81. megjelenésben), amely olyan, a két háború közötti magyar és külföldi személyiségek Magyarországgal kapcsolatos véleményét ismerteti, mint Sauvageot, Szekfű Gyula, Julien Benda. Hasonló történelmi áttekintés L ENGYEL JÁNOS: Trianontól Trianonig c. írása (115. m.). A témát sajátos látószögből egészíti ki TAKÁCS FERENC : Néhány esemény, amely a román források szerint befolyásolta a II. bécsi döntést (86. m.) Az 1950-es évek nehéz idejére emlékezik VARGA CSABA tanulmánya: Ami megtörtént és ami azóta történik, a hortobágyi kényszermunkatáborokba hurcoltak emlékére (84. m.) 1956-ról több esszé is tartalmaz összefoglalást vagy új közölnivalót: WASS A LBERT: 1956 – hősök és hóhérok (81. m.), M ADARÁSZ I MRE: A „budapesti lecke” 1956-ban (100. m.), M AJOR JÁNOS könyvesszéje K AISER L ÁSZLÓ 1956-os novelláiról, valamint ORTUTAY P ÉTER: Ifjúságom legszebb madara (102. m.). A nemzettudat tartalmáról és fogalmának változásairól beszél BALÁZS SÁNDOR: Hovatartozás c. eszszéje (111. m.). És természetesen Wass Albert: A magyarságtudat gyakorlata c. írását említhetjük (88. m.). Erkölcs, jog és világszemlélet mindenkori helyzetéről értekezik K ISIDA ERZSÉBET: Az erkölcs értékrendje (A rómaiak erkölcsi nézetei) (85. m.), BARCZI TAMÁS: A gondoskodó lény (Az emberi méltóság egy lehetséges megközelítéséről) (87. m.), valamint A NTAL JÁNOS: A kaliforniai ideológiáról c. írása a kibontakozó modern, fogyasztói világnézetről (89. m.). Wass Albert számos műve jelent meg (vagy jelent meg újra) a PoLíSzban, több ezek közül viseli az esszé műfajmegjelölést. Magyar fordításban először itt jelent meg A Kárpát-medence öröksége, Értékelés és konklúzió, Ostromlott kulturális identitás, Századunk átka, a gyűlölet c. négy írás. TURCSÁNY PÉTER viszont éppen Wass Albert életművének szentel – sok egyéb írása között – egy esszét: Wass Albert, a nemzetféltő (105. m.). A PoLíSz esszéi alkalmanként „kitekintenek” a határon túlra is, alkalmanként egy-egy esszét szentelnek egy-egy vidéknek, máskor tudatosan vállalják egész országrészek föltérképezését. SZABÓ GYULA: Almási magyar millennium (82. m.), E NGELMAYER Á KOS: Két haza, két pátria – Szepes (84. m.). Az erdélyi történelembe és a mindennapok világába világít be SZÁSZ ISTVÁN TAS: Nincs új a nap alatt… Gondolatok az Erdélyi Fiatalokra is emlékezvén (83. m.), a vajdasági magyar állapotokról számol be a Kárpátmedencei Keresztkötődések néhány csokorba kötött esszéje (a 86. megjelenésben). BÁBA IVÁN: Megtalálni a jó embereket, KUSZTOS TIBOR: Új magyar utak lélektől lélekig, BAJNA GYÖRGY: Isten háta mögött, de a tenyerén. Wass Albert több részben írta meg a neki élete alkonyán új hazát adó
84
Tájoló
Astor történetét (a 85. és a következő megjelenésekben). Hasonlóképpen egész konferencia térképezte föl a Mezőség múltját és jelenét, anyagának nagy részét a 101. megjelenésben tette közzé a PoLíSz. BÁLINT ZSIGMOND: Fényképek a Mezőségről (inkább: „tény-képek”!), NAGY M IKLÓS KUND: Egyszemélyes intézmények, cselekvő kisközösségek a Mezőségen, SZÉKELY A NDRÁS BERTALAN: Visszatérés a szülőföldre c. esszé. Távoli tájra vezet M ERVEL FERENC esszéje, amely A tűz, a jég és a szagák földje címet viseli, és Izland szigetéről számol be (82. m.) Régi korokat újabb időkkel helyez párhuzamba BENE Z OLTÁN esszéje, a Párhuzamok, amely erdélyi magyar katonák sorsát mutatja be 1848-ban és 1956-ban (91. m.). Az esszék figyelemreméltóan külön csoportját jelentik a hit, a vallás és a morális tudat témáját ismertető írások. DOBOS M ARIANNE: „megszentelődni, és másokat is megszentelni” c. írása a 20. század magyar és szovjetunióbeli vértanúiról szól. BODA LÁSZLÓ egyik esszéje a Jelző és ige (110.m.), a másik pedig A meg nem értett teremtés címet viseli (116. m.) De Boda esszét szentel Madách Imrének is, Az ember tragédiája, a jelenünkben címen (111. m.). Számos esszé foglalkozik viszont a magyar és a világirodalom jeleseivel, alkotásaival és korszakaival. Néhány ezek közül… LISZTÓCZKY LÁSZLÓ: „Csonkán rege-kincs a tiéd…” Versek Dsida Jenő halálára (81. m.), Turcsány Péter: Az író és életszakaszai címen Wass Albert Voltam c. művéhez ír esszé-előszót.. MURAWSKI M AGDOLNA: Márai gőgje címen afféle „ellen-esszét” ír az író védelmében. WERTÁN BALÁZS a PoLíSzban ritkán szereplő Mario Vargas Llosáról ír A történet és én c. esszéjében (92. m.) A 100. megjelenésben olvashatjuk Fernando Pessoa esszéjét Coleridge-ról, A porlocki ember címen. ZÁSZLÓS LEVENTE Kodolányi János Jézus-regényéről ír (100. m.), M ADARÁSZ IMRE pedig Egy ismeretlen remekíró címen az elfeledett Karczag György emlékét ébreszti (102. m.). Hasonlóképpen kortárs írókkal foglalkozik ORTUTAY M ÁRIA könyvesszéje Turcsány Péter verskötetéről: Emelkedj, Atlantisz! címen (102. m.), és BARANYI FERENC rövid esszéje Zászlós Levente Gilgamesfordításáról (szintén a 102. m.-ben). Madarász Imre: Jó estét, proletármítosz! címen a csaknem elfeledett Fejes Endréről ír (112. m.). Két, manapság ritkán említett író is kritikát kap: TUSNÁDY LÁSZLÓ: Joggyakorlat és varázslat c. esszéjében Germanusz Gyula emlékét ébreszti, Madarász Imre pedig Regényhajóval a képzelet tengerén címmel Dékány Andrást. Két esszé irodalomtörténeti múltfeltárásra vállalkozik: VAJDA KORNÉL a 20. századi filozófus és színházi író alakját és életművét ébreszti, Vázlat Friedellről címen (114. m.), K APOSI M ÁRTON pedig Mennyire sikerült avagy nem sikerült elűzni Belfegort? címmel Macchiavelli és L a Fontaine műveit állítja párhuzamba (112. m.). A 100. megjelenésben Az esszévilág partjaira kerülünk, ebben az összeállításban MICHEL FOUCAULT: Mi a hatalom? című, máig érvényes esszéjét olvashatjuk, amelyet FÜLEP LAJOS: Válság és karácsony c. szép írása követ. MIKLÓSSY ENDRE itt Madách drámaelméletéről ír, M AJER JÁNOS pedig Csengey Gusztávot, az elfeledett költőt méltatja. A költészet ünnepéről FERENCZI LÁSZLÓ emlékezik meg esszével (a 84. megjelenésben), a versmondásról pedig A MBRUS A NDRÁS: A ragyogó szó címen (115. m.). Megszívlelendő szavakat szól TÓTH ÉVA: A Nyelvi Jogok Egyetemes Nyilatkozata és a nyelvi genocídium címen (88. m.). Végül néhány sajátos esszé, amely az emberi tudás távoli területeire vezet. E LBE ISTVÁN: Szabadságtér az időben címen a budapesti városrendezés és várostörténet korábbi századaiba vezet (89. m.), BALÁZS SÁNDOR: Fényszakadék címen MUZSNAY Á KOS grafikusművészről ír, M ICHEL O NFRAY pedig Berlioz vagy Debussy címen zenetörténeti esszét kínál olvasóinak (115. m.). A legterjedelmesebb a hét részes esszé, amely a Kis magyar tarokk irodalom címet viseli és a klasszikus kártyajáték rejtelmeibe vezet be, CSALLÓKÖZI Z OLTÁN és OSVÁTH L ÁSZLÓ műve (a 83. megjelenésben és a következőkben). Lukáts János, az esszék gondozója
85
PoLíSz A Világbeszéd c. rovat beszámolója „A PoLíSz folyóirat már nevével is programszerűen az »irodalom köztársaságát« képviseli, olyan kis nemzeti városállamot, amely az egyetemes literatúra »világállamának« is afféle mikrokozmosza. Különösen érvényes ez a Világbeszéd rovatára, mely a »nemzetek, országok«, nyelvek, kultúrák vers- és prózatermésének sokféle szépségéből, sokarcú egyetemességéből kínál ízelítőt” – jellemezte tömören egyik kritikájában MADARÁSZ IMRE, lapunk irodalomtörténeti rovatának vezetője a Világbeszédet. A főleg a kortárs világirodalomból csemegéző, de a régebbi korok felé is vissza-visszapillantó rovat egyik érdekessége, hogy mindig is túlsúlyban voltak benne a kisebb lélekszámú népek íróinak tolla alól kikerülő alkotások. Ismeretlen szerzőjű és korú tibeti mesék, magyar–román nemzetségű, Svájcban élt, német nyelvű írónő, Aglaja Veteranyi regényfejezete, tizenkilencedik századi belga szerző, Georges Rodenbach műve, a Nobel-díjas Pär Lagerkvist és az ugyancsak Nobel-díjas egyiptomi arab Nagíb Mahfúz novellái, a kínai származású amerikai Amy Tan regényrészlete és a hazájában még nyomdafestéket nem is látott elbeszélés (!), Gisela Dischner műve, valamint szerb és horvát szerzők művei nemcsak hogy békésen megférnek egymás mellett a Világbeszédben, hanem „beszélnek” is egymással, „felelgetnek” egymásnak. Ugyanakkor a finnországi svéd kisebbséghez tartozó Anna-Sofia Sarelin Éjjeli mínuszfokok és hóesés c. novellája, Tone Skrjanec szlovén költő versei és Michel Onfray francia filozófus Berlioz vagy Debussy c. zenei esszéje egy számon belül is (115-ös megjelenés) a változatosság és a különösség izgalmát kelti az olvasóban. A terjedelmi korlátok és lehetőségek végtelen gazdagsága miatt a rovat nem is szerkeszthető a teljesség igényével, nem is törekedhettünk erre, mégis valahogy a teljesség érzetét kelti a lap e rovatának tanulmányozása, mert az írásokat mindig is erős szálakkal fűzte össze a rovatvezető Szappanos Gábor víziója, az a meggyőződése, hogy egy ilyen rovatban nincs szükség ízlésdiktátumra, csak jó ízlésre, nincs szükség témapreferenciákra, csak jó írásokra, nincs szükség semmilyen irányzatosságra, csak – egyedüli kritériumként – színvonalra. A rovat alkotói gárdája részben avatott műfordítókból áll, mint V. TÓTH LÁSZLÓ, PÁVEL KRISZTA , TÓTH KRISZTINA , R ADICS VIKTÓRIA és maga a rovatvezető, valamint ifjú tehetségekből, akiket a PoLíSz – nemes szellemi hagyományához híven – felkarolt és megszólalási lehetőséghez juttatott. Az elmúlt három-négy esztendőben szakmai és olvasói körökben egyaránt elismerést váltott ki, hasonló örömmel olvasták „vájtfülűek” is és „laikusok” is. Szappanos Gábor, a világirodalmi rovat vezetője
A szerkesztésről, a kritikai rovatról Az indulástól fogva ismerem és követem a PoLíSzt, tíz esztendeje vagyok szó szerint a munkatársa, előbb a Tájoló, vagyis a kritikai rovat vezetőjeként, jó ideje főszerkesztő-helyettesként, úgy, hogy a könyvismertetések megszületését, sorsát, „organizálását” változatlan figyelemmel és szeretettel igyekszem kézben tartani. Önmagamnak fogalmazom meg, de világgá kiáltom is a PoLíSz érdemeit. Főleg azokat, amik tanulságot szolgáltatnak, szolgáltathatnak szellemi életünknek, folyóirat-kultúránknak, netán kulturálatlanságának. Legfőbb érdeme az egyértelmű szellemi arculata, amely viszont – ellentétben számos irodalmi lappal – messze nem zárt más orientációjú szerzők számára, ha maga a mű értéket képvisel. Hasonló a helyzet a nevekkel is, a mű minősége az elsődleges. Kétségtelen tény, hogy a PoLíSz rangosnál rangosabb költőktől, íróktól közöl, ám az is tény, hogy ha egy teljesen ismeretlen szerző jelentkezik e-mailen, postán, netán a szokásos csütörtöki Centrál összejövetelen és a műve jó, előbb-utóbb nyomdafestéket lát a közös szerkesztői döntés eredményeképpen az írás. Ugyanez vonatkozik a könyvismertetésekre is. Nem a recenzens neve, nem a könyv szerzőjének az ismertsége, rangja dönti el a könyvismertetés megjelenését. Röviden: jó legyen a mű, miként a róla szóló recenzió. Tudatosan nem mondok neveket, a szándékot, a PoLíSz szerkesztői elvét érzem hihetetlenül fontosnak. Ma, amikor jobbnál jobb könyvek tűnnek el visszhang nélkül, különösen fontos a műveket pásztázó
86
Tájoló
figyelem. Hiszen éppen Németh László írta, hogy a mű megszületésével, megjelenésével még nincs kész: a vele foglalkozó írásokban kell továbbgondolni – egyénnek, nemzetnek egyaránt! S végül ki kell emelnem a PoLíSz – mindezekből következő – mély emberi atmoszféráját a szerzők és az összes munkatárs között és persze a szerkesztők között is. Hogyne lennének néha viták, véleménykülönbségek, hogyne lenne olykor feszültség a szerkesztői nemből éppúgy, mint az igenből. De együtt vagyunk, egy irányba húzunk, egyet akarunk! Jó lapot, jobb Magyarországot! Eszembe jut a legendás Nádasdy Kálmán, a nagy operarendező és igazgató, a nagy művész, aki tanított engem a Színház- és Filmművészeti Főiskolán zenedramaturgiát. Istenen, milyen régen, 1979-ben. Hosszasan faggattuk a tanár urat: Ki az, mi az, hogy dramaturg? Nem válaszolt. Végül egyszer azt mondta: Hosszú pályám után csak annyit mondhatok, a jó dramaturg a mindenkori szerző barátja. Ennek értelmében és érzelmében próbálom vezetni a Hungarovox Kiadót, így veszek részt a PoLíSz munkájában. Igen, nagyon kell szeretni a szerzőket és a könyveket! A szigorú szeretet jegyében… Kaiser László
Madarász Imre
Reformkori regényírók Irodalmunk aranykora, a reformkor klasszikusainak nagy részéről szomorúan idézhető, amit Kölcsey Magyarhon egykor „dicső nép”-éről írt: „névben él csak, többé nincs jelen”. Fokozottan érvényes ez a regényírókra: a korabeli prózai nagyepikát ma alig olvassák. Annál inkább becsülendők és méltányolandók felfedezésének kísérletei, még ha gyümölcsük fél siker is. Hites Sándor Még dadogtak, amikor ő megszólalt. Jósika Miklós és a történelmi regény című, az Universitas Kiadónál megjelent monográfiájának már fülszövege és előszava is szembesíti a hőséről legelterjedtebb két közhelyet: egyfelől ő volt „magyar regény atyja”, másfelől viszont már „jó ideje… nem része az élő irodalmi hagyománynak”. Ezt az ellentmondást feloldani, de legalább megérteni nemzeti múltunk irodalmi öröksége iránti kötelességünk lenne. Ebben komoly segítségünkre lehet Hites Sándor könyve, mely hosszú-hosszú ideje az első önálló könyv, nyugodtan kijelenthetjük, „a” modern monográfia Jósika Miklósról. „Modern” (vagy inkább „posztmodern”) abban az értelemben is, hogy nem törekszik teljességre: nem ad életrajzot, átfogó pályaképet, életmű-bemutatást sem; alcímének és programjának megfelelően az erdélyi író történelmi regényeire koncentrál. Annyiban jogosan, hogy Jósikát „a Walter Scott-féle történelmi regény meghonosítása” „magyar Scott”-i szerepe-rangja tette az első hazai sikeríróvá. („A magyar művelődés történetében valószínűleg Jósikának voltak elsőként a szó mai értelmében vett rajongói.”) Annyiban viszont hiányérzetet keltve, hogy így csak utalások esnek az alkotó sokoldalúságára, sokműfajúságára (társadalmi regényeire, drámáira, röpirataira, emlékirataira) és hazafias érdemeire (a ’48-as szabadságharcban való részvételéért halálra ítélték, száműzetésbe ment, és számkivetetten is holtáig hű maradt a nemzeti szabadságeszméhez és Kossuthhoz). Még vitathatóbban mutatkozik meg a monográfia „posztmodernizmusa” értékítéletei félszegségében, bizonytalanságában. A két legfontosabb Jósika-regény, az Abafi és A csehek Magyarországban elemzése után is kétségek közt hagyja olvasóit a tekintetben, több-e a Jósika-életmű múzeumi relikviánál, érdemes-e felfedező figyelmünkre, olvasói érdeklődésünkre. („Érdemes-e Jósikával foglalkozni?”) Pedig a „magyar Scott” megérdemelte volna a mellette való határozottabb kiállást. Jósika és Kuthy Lajos között a hasonlóságok, a különbségek és az ellentétek egyaránt érdekesek. Kortársak, pályatársak és „sikertársak” voltak, a reformkori magyar regényírás csillagai – Jósika Erdély, Kuthy
87
PoLíSz az Alföld első regénypoétája –, ám fényük kihunyt: Jósikáé később (a huszadik században) és esztétikai ízlésváltozás következtében, Kuthyé még életében és politikai okokból (az önkényuralmi Bach-rendszerben való hivatalvállalása miatt kortársai hazaárulónak ítélték, írótársai kiközösítették). Völgyesi Orsolya Egy siker kudarca. Kuthy Lajos pályafutása című, az Argomentum Kiadó Irodalomtörténeti Füzetek sorozatában napvilágot látott műve, noha alcímében pályaképet ígér és bevezetése első szavában kismonográfiaként határozza meg magát, még részlegesebb és mozzanatosabb, mint Hites Sándor munkája: inkább tanulmánykötetnek hat, mely a Kuthy-„oeuvre” egynémely problémáival vet számot. Végső soron adós marad Kuthy jellemfejlődésének rajzával, köpönyegfordítása motivációinak feltárásával (beéri azzal a Mikszáth-idézettel, miszerint „nem tanult meg egyet, a mire minden magyar írónak mindenekelőtt el kell készülnie: nem tudott szegény lenni”). Még zavaróbb, hogy az író főművéről, a Hazai rejtelmek című monumentális társadalmi és kalandos regényről is igencsak töredékes értelmezést ad. Így aztán még a Hites-könyvnél is inkább nyitva hagyja az értékelés kérdését, azt, hogy megérdemelte-e Kuthy Lajos (a „magyar Sue”) mai úgyszólván teljes – a Jósikáénál is súlyosabb – elfeledettségét. Aligha. Ezek a reformkori regényirodalmunkba tett felfedező expedíciók tehát felemás eredményt hoztak. Jósika Miklós és Kuthy Lajos irodalomtudományi „rehabilitálása”, regényeik áttörése a hallgatás, az olvasói közöny falán továbbra is várat magára. Nem meglepő ez manapság, amikor „tekintélyes magyarországi irodalmár bírálta… a »kincskereső« irodalomtörténet gyakorlatát, tagadva, hogy az irodalomtörténet feladata a »leletmentés«, az elhullottak följegyzése volna, hogy beszélhetnénk egyáltalán érdemtelenül kirostálódott értékekről”. Hites Sándor: Még dadogtak, amikor ő megszólalt. Jósika Miklós és a történelmi regény. (Universitas Kiadó, Budapest, 2007, 339 o.) Völgyesi Orsolya: Egy siker kudarca. Kuthy Lajos pályafutása (Argumentum Kiadó, Budapest, 2007, 236 p.)
Major Zoltán
Szivárvány vagy lidércfény? – Öt nemzet(iség) és ami mindebből következik Csak a lelkemben élő ország az enyém Útlevél nélkül érkezem oda, mint aki hazatér (Marc Chagall) Borsi-Kálmán Bélát, a diplomáciában és a diplomáciatörténetben, a magyar és a román társadalomés politikatörténet berkeiben és bugyraiban is járatos szerzőt nem kell külön bemutatni az érdeklődő közönségnek. Munkásságát a lépcsőzetes, következetes építkezés jellemzi. Nagy elődök példája (Szabad György) után indulva tanulmányozta a magyar-román kapcsolatok korántsem harmonikus képét. A Kossuth emigráció történetéből elsősorban Klapka György tevékenységét elemezte mélyebb részletességgel. Már itt találkoznia illetve szembesülnie kellett a két – magyar és román – nemzeti mozgalomnak a hatalmi gondolat által vezérelt rivalizálásával, pon-
88
Tájoló
tosabban tragikus illetve később kibékíthetetlennek bizonyuló szembenállásával. A XIX. századi nemzeti gondolat központi eleme kezdettől fogva az egységgondolat volt. Ez az egységgondolat azonban csak látszólag volt integráló erő, valójában – ahogy Lord Acton, Eötvös József és sokan mások fogalmazták – támadás volt az állam, a fennálló állapotok ellen. Ez az állapot Magyarország esetében valójában már ezer éve fennállt. A Szent István-i Birodalom, amely a horvát társországokat leszámítva csak nevében volt birodalom, valójában egységes állam volt, ennyi ideje biztosított életfeltételeket a keretei közt megtelepedett, sokszor menekült, befogadott népeknek. Tehette, mert a magyar államrezont mindig áthatotta a keresztény univerzalizmus befogadó eszméje, aminek következtében a régi, 1848 előtti Magyarország a különböző népi, vallási közösségeket meghagyta saját külön privilégiumaiban, szabadságaiban. A magyar államot vérzivataros századai alatt sok csapás érte, mégis az állami és nemzeti lét arany fonala nem veszett oda a Csele-patak iszapjába. A magyar államiság olyan sajátos, öntött vashoz hasonlatos szerkezet volt, amelyet még a Habsburgok beolvasztó illetve divide et impera politikája sem tudott összetörni. Ezt a régi Magyarországot, a Kárpát-medence stabilizáló erejét, több nép közös hazáját érte 1918-1920-ban addigi történelmének legsúlyosabb támadása. Ez a támadás bizonytalan időre felbontotta a Kárpát-medence egységét, szembeállítva az itt élő népeket egymással, kiszolgáltatva a térséget külső hatalmak, táj- és téridegen erők kénye-kedvének. Borsi-Kálmán Béla a történeti Magyarország egyik soknemzetiségű vidékén nőtt fel, ahol alkalma volt megélni olyan fogalmak valóságát és viszonylagosságát, mint együttélés és széthúzás, szülőföld, otthon, haza. 1962-ben 14 évesen költözött át Szinérváraljáról a mai Magyarország területére. Nem véletlen tehát, hogy tudományos érdeklődésében előkelő helyet foglal el a két népnek a régi Magyarország keretei közötti polgárosodása. (Ld. erről régebbi művét: Polgárosodott nemes avagy (meg)nemesedett polgár. Pécs 2002 Jelenkor Kiadó 295 o.) Az előttünk levő, újabb tekintélyes terjedelmű könyv két alapvető részre bontható: egy történeti és egy esettanulmányra, nem véletlenül, mert az utóbbi nem érthető meg az előbbi ismerete nélkül. A kiinduló történet 1919-1920-ban, a trianoni békediktátum aláírását közvetlenül megelőző időkben játszódik. A színhely a történeti Magyarország déli, soknemzetiségű vidékének a „fővárosa”, Temesvár. Maga az esemény a temesvári leventepör néven maradt fenn kevesek emlékezetében. Borsi-Kálmán Béla érdeme kettős: egyrészt a témaválasztás, másrészt az újszerű megközelítés. Történeti irodalmunk fő vonulatában mára szinte megmerevedett álláspont alakult ki a Trianonhoz vezető út, az előidéző okok tekintetében; eszerint Trianon szinte fátumszerűen következett be. A fátumra sokan kész magyarázattal szolgálnak: eszerint a tragédia a nemzetiségi kérdés szűkkeblű, sőt hibás kezelése a magyar politikai vezető osztály részéről, a háborús összeomlás következtében, mintegy jól megérdemelt büntetésként zúdult a magyarság nyakába. A gond csak az ezzel a felfogással, hogy feltűnően hasonlít a győztes nyugati hatalmak által diktált trianoni „béke” egyoldalú és hivatalos indoklásához. A Millerand-féle kísérőlevél sajátos logikája csak két kérdésre nem ad választ: 1. ha igazságtalan volt a magyar állam ezeréves léte, hogyan maradhattak fenn a nemzetiségek? 2. hány évnek kell eltelnie ahhoz, hogy egy birtoklás igazságosnak legyen minősíthető? Az új rendezés során keletkezett ún. utódállamok vajon alig száz év alatt miért szűntek meg és/vagy miért mentek át különböző változásokon? Egyáltalán: békét biztosítottak-e a Kárpát-medencében élő népek számára? Messzire vezetne most, ha bármilyen vázlatos formában is kitérnénk Trianon historiográfiájára. Témánk szempontjából ez nem is elsőrendű fontosságú. Elég, ha röviden arra utalunk, hogy a Trianonhoz vezető okok bármilyen leegyszerűsítése hamis. Rövid, közép és hosszú távú, külső és belső okok láncolata vezetett a tragédiához. Az okok között nyilván meg kell említeni azt is, hogy az 1918-1919-ben hatalomra került „elit” megosztotta a társadalmat, rossz diagnózist nyújtott és elhibázott terápiát javasolt. A különböző föderációs elképzelésekre sem akkor, sem előbb, sem később nem volt fogadókészség. A békekonferencia döntésére várakozás pedig egyenlő volt az önfeladással.
89
PoLíSz Borsi-Kálmán Béla könyve az eseményeket időben és térben több síkon ábrázolja. A sajátos, polifonikus ábrázolás olvasó általi áttekintése megéri a fáradságot. Arról van szó ugyanis, hogy a temesvári leventék elkésett „összeesküvése” formailag, a felszínen hasonlít egy „bűnügy”, egy detektívtörténet külsőségeihez. A szereplők mozgatórugóit, indítékait azonban csak mélyebb elemzés képes feltárni. Az indítékok ugyanis a történelem tényei esetében a múlt által motiváltak. Alapvető nehézség a nyomozás során a források hiányosságából adódik. A források bizonyos hiányosságát a leventepör esetében, ha nem is pótolja a múlt feltárása, legalább az alapvető tendenciák jelzésére képes. Amikor Borsi-Kálmán Béla a „leventepör” szereplőinek igyekszik feltárni nemcsak konkrét kapcsolati hálóját, hanem lehetőség szerint felvázolni életrajzukat, bemutatni családjaik múltbéli társadalmi-szociológiai helyzetét, sok mindent érthetővé tesz. Valószínű, hogy a levente-összeesküvés konkrét veszélyessége az adott időpontban már igen csekély volt. A román hatóságok inkább a „békekonferenciának” akarták bizonyítani: ők a térségben a stabilitás zálogai, a magyarok pedig a felforgatók. A múlt történetének feltárása meggyőzően bizonyítja, hogy a Bánság területe egy hallatlanul gazdag multikulturális integráció terepe volt, ahol öt nemzet(iség) talált közös hazát. Nem hallgathatjuk el, hogy ennek a közös hazának a szétverésében döntő szerepe volt a külső agressziónak, a „Bánság”-ba előbb a szerbek, majd a románok vonultak be, a II. világháború során a németek… Az egyszerű ember, de legfőképp az értelmiség számára nem volt könnyű a döntés: hova álljon? Volt ugyan egy integráló erő: a régi, nem teljesen hibátlan, de nem bűnös szabadelvű magyar nemzet- és állameszme, amely ugyan élt és hatott, ennek volt köszönhető, hogy a leventék lelke, és több vezetőjük is nemzetiségi gyökerekkel, ám magyar öntudattal rendelkezve elutasította a hódító Romániához tartozás gondolatát. Még pedig akkor már úgy tűnt, egy meglehetősen vesztett helyzetben. Borsi-Kálmán Béla bemutatja azt a rendkívüli, ám a térségben nem szokatlan állapotot, amikor az identitásválasztás családokat szelt keresztül-kasul. Ilyen körülmények között a népek önrendelkezésének tetszetős ám kivitelezhetetlen jelszava – mivel rendszerint a népvezérek hadseregekkel alátámasztott rendelkezésévé silányult – Erisz almájának bizonyult: szembeállította egymással a népeket. Bebizonyosodott az is, hogy az idegen (román, szerb, cseh) hadseregek kibillentették ugyan a mérleget, ezért történhetett meg, hogy a románok, és nemcsak ők, kész helyzetet teremtettek, Borsi-Kálmán Béla szavaival „túlnyerték” magukat, de egyensúlyt és a népek számára a nyugodt harmonikus fejlődés lehetőségét nem nyújthatták. A történelem tanulsága az, hogy a Kárpát-medence hosszú távú stabilitását csak a magyarság bevonásával, történelmi otthonából való ki nem űzésével, alapvető érdekeinek respektálásával, történelmi szerepének elismerésével, az itt élő népek összefogásával, és nem egymásnak feszülésével érhetjük el. Borsi-Kálmán Béla könyve mindenképp korszakalkotó mű, több van benne, mint amit kissé talányos, Szekfű Gyulára utaló címe ígér. Valóságos lexikon. Elemző vénáján sokszor felülkerekedik az anyaggyűjtő, bibliográfiai tájékozottsága egyedülálló. Az elismerések után egy kéréssel szeretnénk fordulni a szerzőhöz: megállapításai továbbra is tükrözzék ugyan a kellő árnyaltságot, de saját véleményét kevesebbszer csomagolja be diplomatikusan a jegyzetekbe. Összességében jó szívvel ajánljuk a könyvet nemcsak elolvasásra, hanem kézikönyvként, gondolatébresztésül, új művek inspirálására, nemcsak magyaroknak…
90
Tájoló
Lukáts János
Hajdani hajnalok hűvössége Ha jól számoltam, Albert Gábor huszonhetedik kötetét veheti kezébe az olvasó, a kiadások száma pedig a harmincat is meghaladja. A terjedelmes életműben esszék és eszmélések, történelmi levélregény és önéletrajzi kalandozások váltják egymást. A megidézett személyek között István királyt és Szemere Bertalant találjuk, Szókratészt és Bakunyint, – gazdag a kínálat, gazdag a választék. A Hűvös hajnalok c. elbeszélés gyűjteményben a „hűvös” többértelmű kifejezés: az albérletben didergő diák pokróc alá kívánkozása mellett jelenti a vékonypénzű szegénységet, az otthontól távol élő fiatal vágyakozását családi-baráti közösség után. De jelenti azt a légkört is, amely a novellák hátterében húzódik meg, amely politikai szólamaival, elvárásaival és fenyegetéseivel ugyancsak libabőrössé (hűvössé!) teszi albérlők, főbérlők, diákok, orvosok, jegyszedők és mindazok lelkét, akik az 1950-es évek Magyarországának többségét alkották. Nagyobbrészt mégsem a politikai kikacsintások teszik zorddá a novelláskötet légkörét. Albert Gábor hősei helyüket (és albérletüket) kereső diákok, akik tanulni, érvényesülni akarnak (továbbá olvasni, zenélni, színházba menni), elszakadni a szülői háztól, ugyanakkor harmóniában élni családjukkal, de már a maguk kívánságai szerint. Vagyis úgy akarnak élni, ahogy természetesnek vehető az életkor igényei és a változóban lévő társadalmi felfogás szerint. Akik albérletre kényszerülnek, különösen egy idegen nagyvárosban, aligha tekinthetők az élet kegyeltjeinek, vigasztalást számukra legföljebb az jelenthet, hogy ők (az albérlő diákok) itt kezdik pályájukat, amely később – semmi kétség! – föl fog ívelni. Aki lakása vagy akár csak konyhája egy részét albérletbe adja, gyakran kényszerből teszi, kis fizetését, nyugdíját egészíti ki ily módon. Mégis ellenségei lettek egymásnak, pedig mindannyian a szigorodó társadalmi körülmények elszenvedői. Ezt persze egy diákfiú aligha hajlandó méltányolni. Az viszont már a „politikai hátszél” sanda kihasználása, hogy (tréfából, bosszúból?) hatósági embereknek (államvédelmi nyomozóknak) adják ki magukat az albérlő fiú barátai, amivel az idős házinénit megszégyenítő, gyáva becsületbe-gázolásra késztetik. A félelem ember- és jellemtorzító hatásával szinte mindegyik elbeszélésben találkozunk, nem gerinctörő brutalitással, inkább sötét árnyként vonul végig a fiatalok vidám szórakozásán is, a kisvárosi család vasárnapi vendégségén is, az öregedő doktorasszony emlékezésein is. És a módszerek, amelyekkel és amelyek között az emberek (fiatalok és öregek, városiak és vidékiek) élnek! Az Egyetemi Színpadon (Hogy szerettünk oda járni!) a Godot-t adják, csemege, szenzáció, nagy színházban felforgató, gyanús darab volna, itt kegyként engedélyezik a bemutatást. Jegy nincs, üres hely van, a diákokat még sem engedik be, a szabályzatnak érvényesülnie kell az észszerűség fölött, különösen a Godot-nál nem lehet rendbontás. A városban tanuló diákfiú meghívja vidéken élő szüleihez a barátját, aki hagyománytörő elveket hirdet, viselkedése és modora is kívánnivalót hagy maga után. A vendégfiú, kétórás ismeretség után – az ötperces egyedüllétet fölhasználva – megkéri barátja húgát (a „házi kisasszonyt”), legyen a felesége. A leánykérést a város főterén, a férfi vizelde bejáratánál teszi. A beszélgetőtárs úgy forgatja szavait, hogy barátja szerelme kerüljön megszégyenítő gyanúba, ha kimondják a nevét – azért, ha elhallgatják – a feltételezés miatt. Aztán nevetve távozik, bezsebelve tanulótársai kínos zavarát. Az értékrombolás, a hagyománypusztítás megannyi kínos tünetét éli végig minden kortárs, diákok és idős értelmiségiek, alkalmazottak, kis- és nagyvárosiak. A II. világháború utáni magyar valóság lehangoló kulisszái között vergődnek ezek a fiatalok, bár helyzetüket gyakran legföljebb valamiféle kellemetlenségnek érzik, ami ellen lehet és kell is védekezni. Albert Gábor nagy realisztikus beleéléssel ábrázolja ennek a megrokkant világnak a tárgyait, anyagait, deformálódott személyiségeit. És használja (ijesztésül, elrettentésül) a kor szófordulatait a kispolgáriságról, a nagy lakással bírók gyanús voltáról, az emberközi kapcsolatok széthullásáról, a tisztelet és a viselkedés (folytathatom: kulturált magatartás, jó modor, kímélet) kiüresedéséről, megcsúfolásáról. Pontos és komor lélekrajzot ad olyan
91
PoLíSz személyekről, akik nem is föltétlenül hordoznak gonosz indulatokat, vagy szándékolt komiszságot, de a torzulás, a torzítás mechanizmusáról és riasztó eredményességéről nagyon pontos látlelettel szolgálnak. Lehangoló könyv a Hűvös hajnalok, nemcsak azért, mert elbeszélései örömtelen és kiúttalan sorsokat villantanak föl, hanem mert az elbeszélések forgószele volt értékeket söpör le, hiteket töröl el, és meggyőződéseket alakít torzképpé. S mindezeket a tragikus változásokat olyan riasztó napi természetességgel teszi, hogy szereplőit (hőseit?) sem megérteni, sem megszeretni nem tudja az olvasó. Legföljebb a fejét csóválja... (Albert Gábor: Hűvös hajnalok. Elbeszélések. Pont Kiadó, Budapest, 2008, 103 p.)
Tanácskozás közös dolgainkról A Dunánál címmel rendeztek országos konferenciát Százhalombattán, a 2008. szeptember 27–28-ai hétvégén. A kezdeményező Fazekas István költő, Százhalombatta alpolgármestere volt, aki a nemzeti jobb- és baloldal közötti gondolatcserét, valamint az ország gondjainak több szempontból való feltárását jelölte meg a tanácskozás céljaként. A rendezvény alaphangját Véghelyi Balázs százhalombattai költő előadása adta meg, amelyben szó esett a műveletlenség és a manipuláció összefüggéseiről, az emberi kötelékek meglazulásának okairól, valamint a hagyományok és a kultúra közösségformáló és embernemesítő szerepéről is. Pozsgay Imre a rendszerváltás kisiklásának okairól, oktatási rendszerünk helyzetéről, valamint alkotmányjogi problémákról beszélt. Kósa Ferenc filmrendező személyes példával érzékeltette a média tömegeket manipuláló hatását: egy kulturális rendezvény résztvevőjeként mutatta őt az egyik televízió, amint bólogatva jegyzeteli a hallottakat, a híradásban pedig ezalatt a miniszterelnök elhíresült őszödi beszédét hallhatták a televíziónézők. W. Barna Erika grafológus saját kutatásáról számolt be, amelyben több ezer írásminta alapján vizsgálta meg a magyarok lelki és mentális állapotát. A sok tanulságos eredmény közül elsősorban az önbizalomhiányt emelte ki. Kaiser László költő, író és könyvkiadó, a PoLíSz szerkesztője kulturális életünk helyzetéről számolt be, statisztikai adatokkal és személyes tapasztalatával alátámasztva érvelését. Kiemelte a kulturális járulék – Európában egyedülálló – intézményét, melynek alapján minden eladott könyv után a vételár 1%-át be kell fizetniük a könyvkiadóknak, hogy aztán ennek töredékét kaphassák csak vissza újabb könyvek kiadására. Roszík Péter agrárszakértő – szellemi táplálkozásunk megtárgyalása után – testünk táplálékáról beszélt, különös tekintettel a biogazdálkodásban rejlő esélyekre és az egyre elterjedtebb génmanipuláció veszélyeire. Érzékeltetésül bemutatott egy olyan sertést, amelynek sárgán világított az orra és a füle, mivel egy szentjánosbogár génjét ültették belé… A vasárnapi nap legnagyobb visszhangot kiváltó előadását Boross Péter volt miniszterelnök tartotta, aki történelmi példákkal és aktuálpolitikai fejtegetésekkel világított rá: a „gyönyörködtető gorombaság” korszakában élünk, amikor értelmes és hasznos kompromisszumokra gyakorlatilag nincs esély. Szakolczai György közgazdász kijelentette: jó politika – jó gazdaság, rossz politika – rossz gazdaság. A magyar gazdaság jelenlegi helyzetét a professzor – tételes elemzéseket bemutatva – rossznak értékelte… Fazekas István a kezdeményezést eredményesnek nevezte és a közeljövőben folytatását ígéri. (KL)
Kráter-könyv Európa legjobbjai között Kovács Attila Zoltán Budai Díjas meseantológiáját, A nevető Erdélyt beválogatta Európa legjobb kulturális munkái közé az ESEC (European Society for Education and Communication). 15 ország több ezer terméke közül 50 munkát javasolt az ESEC Bizottság a 2008-as díjak esélyesei közé. Az Erasmus Euromedia Díjat 2008. október 10-én adták át a bécsi Városházán. A kötetet Barcsa Dániel és fia, Kovács Dániel illusztrálta. A Bizottság külön kiemelte a 73 grafika különlegességét és egyediségét, melyek
92
Tájoló
nemcsak a szöveg tolmácsolására hivatottak, hanem önmagukban is egy-egy "mesét" hordoznak. Tipográfia és könyvtervezés oldalról Keresztes Júliát illeti köszönet. A könyv a szerző szándékai szerint elsősorban oktatási és nevelési céllal készült, hiszen őrzi az atavisztikus erdélyi nyelvezetet, ami elsősorban az élőbeszéd sajátja, és Magyarországon (is) kevéssé ismert. Természetesen a hazai olvasók számára ismeretlen szavak jegyzéke megtalálható a kötet végén. A mesék elősegítik a kultúrák, részkulturák és népcsoportok kulturális hagyományának találkozását, költőibben szólva a kultúrák közötti párbeszédet, miközben a hihetetlenül gazdag adoma- és mondakincsből is merít bőséggel, amivel a sokszínűségre hívja fel a figyelmet. Az erdélyi mesekincs területi variánsai közül a kevésbé ismertek kaptak helyet a kötetben, ráadásul az erdélyi cigánymesékből is jócskán kapunk ízelítőt a mű lapjain. Az oktatást-nevelést szolgálja a mesék válogatásszempontja is, hiszen az élethelyzetek pallérozása mentén válogatott gyűjtemény üzenete, mondanivalója országhatároktól függetlenül releváns, s nem véletlenül épp e tekintetben díjazták a kötetet 2006-ban Budai Díjjal. Különös egyedisége a kötetnek, hogy nem az ismert mesék felsorakoztatásával tölti ki a „nevető Erdély” címet, hanem a fenti distinkciók mentén a kevéssé vagy egyáltalán nem ismert történetekre is hangsúlyt fektet. A nevető Erdély az ESEC döntése értelmében 3 kategóriában indul: fődíj, ösztöndíj, különdíj. A kötet a díjátadót követő konferencia témája is egyben, ahol valamennyi beválasztott munka bemutatásra kerül. A kulturális konferencia vendégországa idén Csehország. Az ESEC pályázat összeállításban külön köszönet illeti Stark Gergelyt, aki A nevető Erdély bemutatkozó kisfilmjét és diaanyagát készítette. (Kráter Press)
Mezey László Miklós
Az 50-es évek a Zoltán utcában A budapesti Országházhoz közel eső belvárosi Zoltán utca és környéke az l950-es években igazán nem volt „belvárosi” a szó mai jelentésében. Ugyanolyan kopott, vedlett vakolatú, golyólyugatta falú, körfolyósós bérházak álltak itt, mint amilyenek a Ferencvárosban vagy Józsefvárosban. A lakók is nagyon hasonlítottak a külvárosok népére, itt is hadirokkant házmesterek, kacér pillantású kocsmárosnék, bolgár kiskereskedők, férfibolondító fodrászlányok, női szíveken átgázoló dendik vagy épp akkurátus természetű kishivatalnokok és vagány sihederek éltek, mint a külső kerületekben.
93
PoLíSz Doncsev Toso író, műfordító, a hazai bulgarisztika egyik meghatározó személyisége – ezúttal szépíróként – azokat a novelláit gyűjtötte össze kis kötetében, amelyeknek helyszíne a pesti Duna-part, a Zoltán utca környéke, a Szabadság tér, a Hold utca, az egykori pártközponthoz közel eső kopott „belváros”, éspedig a II. világháború utolsó hónapjaitól az 1960-as évek elejéig, derekáig terjedő – történelmi szempontból meglehetősen „sűrűnek” mondható – időszakban. A tíz novellát nemcsak a helyszín és a történelmi periódus, azaz a tér és idő azonossága fűzi össze, hanem az író sajátos szerkesztésmódja, ha tetszik, a „dramaturgiája” is. Stílusosan úgy is mondhatnám, ahogyan a korszakban egyre „fokozódott a nemzetközi helyzet”, olyan éles helyzetek álltak elő a Zoltán utca környékén is, a fűszeres boltban, a borbélynál, a sarki kocsmában, a bérház udvarán vagy épp a Szabadság tér valamelyik sétányán. Mintha csak a kisemberektől befolyásolhatatlan nagypolitika képeződött volna le a mindennapi élet apró-cseprő történéseiben, civódásaiban, féltékenységeiben, családon belüli és szomszédok közötti perpatvarokban. Olykor csakugyan a nagytörténelem avatkozik be a novellák hőseinek életébe. Például nyilas suhancok úgy bizonyosodnak meg Lajos bácsi árja mivoltáról, hogy a Szabadság tér kellős közepén szemlélik meg, a kisöreg körülmetélt-e. Vagy Todorov boltoshoz az éppen szemben lévő pártközpontból maga Rákosi Mátyás érkezik bevásárolni, aki paranoiás félelmeiből – hogy ugyanis az idegen kémek biztosan a bolt kirakatüvegén át tartják szemmel a pártszékház bejáratát – is történelmi leckét nyújt az akkor még mit sem sejtő embereknek. Doncsev Toso a kiélezett helyzeteket, az élet-halál kérdését olykor tehát a nagytörténelem, a magas politika számlájára írja. Így tesz A pej csikó halála című, drámai hangoltságú novellájában is, amelynek konfliktusát az a szituáció képezi, hogy az ostrom elmúltával a bujkáló zsidó család előmerészkedik rejtekéből, és visszaköveteli az őket bújtató házmesternétől a rá bízott vagyontárgyakat. A nagyszájú és kapzsi asszonyság szeretne megtartani magának valamit a zsidók vagyonából, azzal érvelve, hogy bújtatásukkal maga is életveszélyt vállalt, vagyis neki is jár valami, ha más nem, legalább kisgyermekének a gyönyörű hintaló... Az egyik legmegkapóbb történet, a valódi novellaremeklésnek mondható Fischer Ármin reggelije ötvözi legjobban a történelmi meghatározottság, a történelemnek való kiszolgáltatottság és a nagyszerű lélekerő, a házastársi odaadás és áldozathozatal gyönyörű harmóniáját. Fischer Árminnét, a hajdani úszóbajnokot a nyilasok sorstársaival együtt a Duna-partra hajtják kivégezni, ám ő – akinek egykor legnagyszerűbb képessége abban állt, hogy a startpisztoly eldördülésekor a vízbe vetette magát – életben marad. A sortűz pillanatában már a víz alatt van, távolabb partra úszik, csuromvizesen hazarohan, és – mint ha mi sem történt volna – mosolygósan reggelit tálal a kamra bedeszkázott rejtekhelyéből előmászó férjének, Fischer Árminnak. A lélektanilag kiélezett, egzisztenciálisan veszélyes helyzeteket persze nem mindig a nagytörténelem okozta az 1950-es években sem, hanem a szerelem, a féltékenység, a csapodárság (Linda, a langyos ujjú fodrászlány, A kocsmárosné kicsiny majma, A kun hercegnő), amikor az egymásra vágyó férfiak és nők, ifjak és lányok egymás karjaiban keresik az otthonukból oly nagyon hiányzó önfeledt boldogságot, a szerelmi mámort. A lázas férfi-nő kapcsolat, az önfeledt érzelmek, a testi-lelki odaadás kergetésében is van azonban valami korfüggő tényező. Doncsev Toso érzékelteti, sejteti, hogy ez az örömhajszolás, ez a boldogságkeresés voltaképp menekülés a szürke, szomorú, gondterhes, olykor reménytelen hétköznapok elől. Azután több önéletrajzi ihletésű elbeszélés az író gyermekkorának „éles” helyzeteit idézi föl, azokat az eseteket, amikor a kisfiúnak meg kell tapasztalnia, mivel jár az igazmondás, miért fontos a becsület, milyen veszélyes, de fölemelő a meg nem alkuvás (Lecsófőzés, Négy-téglás versenyek). Doncsev Toso ábrázolásában izgalmasan keveredik az 1950-es évek kisgyermekének ártatlan – sokszor értetlen –, de a tényeket érzékenyen rögzítő tekintetének és az utókor „mindentudó” írójának, a történelemi tapasztalatokat tudatosító felnőttnek az értelmező szempontja. Így, e kettősséggel elevenedik meg a félelem dermesztő légköre, a diktatúra megannyi nyomasztó hétköznapja, az emberek vergődése és makacs boldogságkeresése. A nézőpontnak és az ábrázolásmódnak e sajátos kettősségéből következik, hogy a szerző nem vonja le az erkölcsi tanulságokat, nem mond ítéletet hősei fölött. „Mindössze” bemutatja, hogy ebben a nagyon „sűrű” történelmi korszakban, nagyjából az 1945 és 1965 közötti időszakban hogyan éltek a kopott Belváros lakói, a házmesterek, fűszeresek, fodrászok, kocsmárosok, kelmefestők és vegytisztítók vagy az éppen akkoriban megkezdett, majd abbamaradt metróépítés keszonmunkásai, a „lecsúszott” arisztokraták, a kishivatalnokok, az öregek és a gyerekek, a csábító és elcsábított lányok és a pletykás vénasszonyok. És nem elég, hogy
94
Tájoló
a politika – a nyilas korszak és a kommunista diktatúra – teremtett feszültséget a Zoltán utca környékén, az itt lakók – emberi szokás szerint – maguk is jócskán megnehezítették a saját sorsukat. Olykor csaltak és megcsaltak, mások öngyilkosok lettek, volt, akit az ÁVH hurcolt el, másokat szerelmi bonyodalom vagy féltékenység sodort bajba. Magyarán a Zoltán utca környéke akkor is élte a maga kis nyűgös – kevés örömet, sok-sok félelmet, bánatot, keserűséget, kiábrándulást nyújtó – életét, amikor a történelmi fenyegetettség viharzott fölötte. Voltak a Zoltán utcaiak között, akik figyelték a nagypolitika széljárását és „körültekintően” próbáltak lehetőségeket keresni a maguk számára, mások meg fütyültek az egészre, titokban kisüsti pálinkát főztek a pincében, elcsavarták a szép fodrászlány fejét, egyszerűen csak boldogulni akartak. Az író – nézőpont- és ábrázolásmód-váltogatáson túli – erénye, hogy egyformán jó érzéke van a cselekmény bonyolításához, a fordulatos meseszövéshez, illetve a figurái egyénítéséhez, a jellemábrázoláshoz. Doncsev Toso nagyon ért ahhoz, hogy emlékezetessé tegye történeteit és egyénítse alakjait. „Szerelem háborúság idején” – lehetne a mottója a kis kötetnek, miközben persze a novelláknak soksok tanulsága lehet. Az egyik mindenképpen az, hogy az emberek a legnehezebb történelmi időszakokban is vágynak az egyszerű, köznapi, kis örömökre. A történelmi kataklizmák idején is kergetik a magánélet boldogságát, az egzisztenciális érvényesülést, a szerelmet, a gyermek adta szülői örömöket. Egy csodálatos ébenfekete női hajkorona, pajkos szemvillanás, kibuggyanó asszonyosan telt kebel látványa akkor is megmozdít valamit a férfiemberben, ha közben odakinn lőnek, ha a Duna budai partján még dörögnek a fegyverek, vagy éppen lefüggönyözött nagy fekete autók suhannak az éjszakában… Történhet bármi a nagypolitikában, a takarékos háziasszonyok a fonnyadt paradicsomból lecsót főznek, a melós fiúk futóversenyt rendeznek, akkor is szeretnek, csábítanak és szakítanak. És természetesen a gyerekek akkor is „tanulják az életet”. Az író – a novellákban Tomi – is így, ilyen köznapian látta ezt a Zoltán utcai világot az 1940-es, 1950-es évek fordulóján, hogy azután a fölnőtt Doncsev Toso megörökítse a maga – igaz, kicsinyke – írói univerzumaként. Persze jól tudjuk, az író univerzuma nem attól lesz a teljesség érzetét keltő és emlékezetes, hogy mekkora kiterjedésű, hanem attól, hogy mennyire képes benépesíteni hiteles alakokkal, egyénített szereplőkkel, végső soron önmagával. Egy írói glóbusz attól teljes, mennyire tölti ki az író lélekkel, jellemmel, figurákkal, helyzetekkel, a külső körülmények és a belső feltételek összjátékából adódó emberi sorsokkal. Ilyen értelemben az 1950-es évek Zoltán utcája hatalmas glóbusz. A szerző alakjainak többsége ugyan kiszolgáltatott ember – hiszen ott dübörög a fejük fölött a nagytörténelem –, de nem sodródó alakok. Meglehet, kínlódnak, vergődnek, csalódnak, újrakezdenek, de épp azért, hogy kiküzdjék maguknak kis életkörük és lelkük boldogságát. Boldogulni akarnak! Nem minden áron, de elszántan keresik a boldogulás esélyeit. Olyan emberek, akik érzékelik a történelem és a politika határainak szűkösségét, de éppen e határokat igyekeznek óvatosan kitapogatni, és ameddig lehet, eljutni. Olykor azért a határokon is igyekeznek átsiklani (Linda, a langyos ujjú fodrászlány, A kun hercegnő). A legritkább esetben választják a megfutamodást, a halálba vezető „menekülést” (Corpus delicti). Mindenképp Doncsev Toso írói érdemei között kell számon tartani, hogy képes szuverén írói világot teremteni. Az ő világa a Duna-part és a Hold utca határolta külvárosias Belváros 1950-es évekbeli világa, miliője, alakjainak galériája, súlyos, fojtott, időnként mégis fölszabadult atmoszférája. Azt tárja föl, hogy ebben a vedlett, kopott környezetben, a szürke bérházak mélyén milyen nyüzsgő, eleven élet folyt. Ez a tér és idő már az övé, úgy ahogyan például Fejes Endréé az 1960-as évek VIII. kerülete, ahogyan Fekete Istváné a Kis-Balaton időtlen világa, Kós Károlyé a két világháború közötti Kalotaszeg, Tamási Ároné és Nyírő Józsefé a Hargita, Wass Alberté a Mezőség, ahogyan Krúdy Gyuláé az 1930-as évek Óbudája vagy Tömörkény Istváné a XIX. század végének „Szögede” – hogy ezúttal visszafelé haladjunk az időben. Doncsev Toso a Zoltán utca kisvilágának ábrázolója, aki hitelesen adja vissza az 1950-es évek korának belvárosi atmoszféráját, aki plasztikusan ábrázolja a kor kisemberét, törekvéseit, vágyait, boldogságkereső akaratát, történelem és lélek determinálta lehetőségeit. (Doncsev Toso: A kun hercegnő és egyéb történetek, Qualiton Kiadó, Budapest, 2008, 140 p.)
95
PoLíSz
Köszönet az 1%-ért! A Kráter Irodalmi és Művészeti Műhely Egyesület közhasznú szervezet 2008-ban az állampolgárok által juttatott 1%-os SZJA-felajánlások alapján 304.488,- Ft-ot kapott. Fenti összeget a PoLíSz című irodalmi és kulturális lap folyamatos megjelentetésének biztosítására és a határon túli magyarok között megtartott ismeretterjesztő előadásaink költségeire fordítottuk. Mindkét vállalásunk a magyar nemzet határokat nem ismerő, egységes kultúrájának célját szolgálja. Kérjük támogatóinkat, hogy a továbbiakban is kísérjék figyelemmel közművelődési rendezvényeinket és könyvkiadásunkat a www.krater.hu honlapon. Alapszabályunkkal megegyező célok érdekében várjuk további adományaikat a 10200885-32611094-00000000 számlaszámon. Kedves egyéni vállalkozók és ÁFA-alany magánszemélyek! Kérjük, hogy a jövőben is támogassák a Kráter Műhely Egyesület közhasznú szervezet munkáját adójuk 1 %-ának felajánlásával! Adószámunk: 19667348-2-43
A Wass Albert Mesesorozat rejtvényének nyertesei A Wass Albert Mesesorozatokban meghirdetett rejtvény helyes megfejtői közül a novemberi sorsoláson az alábbi nyerteseket sorsoltuk ki: Herter Anna Krisztina, 1039 Budapest Kovács Dorottya, 3009 Kerekharaszt Varró Sára, 2243 Kóka Gratulálunk! A nyertesek könyvjutalmát postán küldjük el.
96
