18. óra MAGYAR NÉPI FAZEKASSÁG A kerámia cserépedények ismertetésekor már szóltunk néhány szót a fazekasságról, most lássunk néhány dolgot részletesebben is. A több mint 60 magyar fazekas központban, eltérő formájú, mintájú tárgyakat készítettek a fazekasok. Ez a mondat azonban némiképp sántít, hiszen régen nem minden agyaggal foglalkozó mestert hívtak fazekasnak. Három típusát különböztették meg: azokat, akik tálakat készítettek tálasoknak, akik korsókat készítettek korsósoknak, akik pedig fazekakat készítettek, azokat hívták fazekasoknak. És csak hogy még jobban összezavarjalak benneteket, a Dunántúl délnyugati részén, gelencsérnek, gölöncsérnek szólították őket. Később, az évek során valahogy összemosódott ez a négy elnevezés és egységesen fazekasoknak nevezték el az agyaggal varázsolókat. A fazekas mindig a realitások talaján álló mesterembernek vallotta magát, aki megpróbálta kiszolgálni a vásárlók igényeit. Így a vevők is hozzájárultak a mester stílusának kialakulásához. Lássuk, hogyan is dolgozott régen egy fazekas! Ahhoz, hogy dolgozni tudjon, szüksége volt agyagra. Ezt ma boltban megvehetjük tökéletesen előkészítve, de ez régen nem így volt. Neki kellett kibányásznia a település szélén álló agyaglelőhelyekről. Összeállt 2-‐3 fazekas, szereztek egy lovaskocsit ha nekik nem volt, és egy esőmentes napon elmentek agyagot bányászni. Az agyag szerencsére nincs nagyon mélyen, ezért nem kellett sokáig ásniuk. Nehéz fizikai munkával néhány nap alatt kibányásszák a megfelelő mennyiséget, felrakják a kocsira, hazaszállítják és az udvaron, a kút mellé lerakják. Itt állnak a kavaróládák és a szikkasztó keret. Az agyagot kint hagyják a napon teljesen megszáradni, ezután összetördelik, belerakják a kavaróládákba és vizet öntenek rá. Teljesen feláztatják vele az agyagot, jól összekeverik és egy szűrőn keresztül a kb. 2 m x 5 m-‐ es szikkasztó keretbe öntik. Így hagyják addig, amíg az agyag lesüllyed az aljára és a víz teljesen különválik a tetején. Azután leengedik a vizet a tetejéről és hagyják szikkadni addig, amíg repedezni kezd. Majd egy agyagvágóval négyzetekre osztják és tovább szikkasztják, közben megforgatják, hogy egyenletesen érje a levegő. Ez a szikkadás kb. 5-‐6 napig tart, ami után az agyagot behordják a műhelybe, ahol további feldolgozás alá kerül. Itt melléül az egész család és szelővel hártyavékony szeleteket szednek le belőle, átvizsgálják, hogy nincs-‐e benne valamilyen oda nem való anyag. Ezután a műhely fapadlójára egy nagyobb agyagmennyiséget leraknak és a mester jól megtapossa. Ha ez is megvolt, akkor már „csak”kézzel kell jól meggyúrni az agyagot, hogy se levegő se más idegen anyag benne ne maradjon. Azon a napon, amikor edényeket korongozik a mester, nem eszik nagyon sokat, mert ha nagyon tele van a hasa, nem tudja jól rúgni a korongot. Mielőtt elkezdi a munkát, iszik a pálinkából és ezt mondja: „Én Istenöm, segélj!” Maga az edény megkorongolása nem tart sokáig, de ahhoz, hogy egy kerámia tárgyat elkészültnek mondhassunk, még nagyon sok dolog van vele. Mikor megkorongozta az edényeket, felrakta egy hosszú deszkára száradni és a polcra tette. Ha fülezni kellett, akkor másnap, mikor már úgy megszáradt, hogy „bőrkemény”, akkor felhelyezik rá a fület. Ilyen állapotban végzik még el rajta azokat a feladatokat, amelyek megadják a tárgy funkcióját. Pl. a hordókulacs összeépítését, hasáb alakú butella formájának kialakítását, stb. Ilyenkor kell a domborműves díszítményt is felhelyezni, pl. a Miskakancsóra a sújtást, az alakos butellákra a díszítményt, az áttört fésűtartón is ilyenkor vágják ki a formákat.
Ha olyan tárgy készül, amelynek az egész felületét más színű agyagfestékkel az engóbbal kell bevonni, akkor azt a további száradás után ráöntik az edényre. Ezután még különböző módon tovább díszíthetik, a tájegységre és a mesterre jellemző díszítményekkel. Karcolhatják, véshetik, festhetik különböző eszközökkel. Ha elkészült rajta minden díszítés, jól kiszárítják és bekerül a kemencébe az első égetésre. Ezt a folyamatot zsengélésnek hívják és kb. 800-‐900 fokon történik, fával tüzelt kemencében. Ilyenkor lesz az agyagból cserép, vagyis kemény, kőszerű anyag, ami ugyan törékeny, de ha vigyáznak rá, évezredeken keresztül megmarad. Az edény kb. 1 nap alatt ég ki és kb. 2-‐3 napig hűl a kemence. Ha ún. fekete kerámiát égetnek, akkor azt másként égetik, azért lesz a színe fekete. A tüzelés során erősen kormozódva égő anyagot tesznek a tüzelőtérbe, majd elzárják a levegőtől a kemencét, így a korom beleég a kerámiába. Ha egy ilyen fekete kerámiát eltörünk, látszik, hogy nem csak a felülete fekete, hanem a teljes keresztmetszete is. Ha jól sikerült a zsengélés, az edény hangja megkocogtatásra olyan, mint a harangé. Ha kevés tüzet kapott, megütögetve puffog, mint a kobaktök, azt mondják rá, hogy a fazekas nem tüzelte, csak főzte. Az első égetés után jön a mázazás. Ez természetesen nincs mindig így, hiszen nem minden tárgyat mázaztak. Ha mégis, akkor ráöntik a folyékony állagú mázat, hagyják egy napot száradni és újból égették, de már magasabb hőfokon, mert a fazekas máznak legalább 960 fok kellett. A második égetésre a kemencébe helyezett tárgyakat már nem lehet egymásra és egymásba helyezni, mint a zsengélésnél, mert a máz olvadása során egymáshoz ragadnának. A második égetés is sokáig tart és nagyon oda kell figyelni a tüzelésnél, mert könnyen oda lehet egy kemence áru. Akkor még nem voltak kemence hőmérők, amik rögtön jelzik, hogy milyen a benne lévő tűz hőmérséklete, ezért sok év tapasztalatával a kemencén lévő kémlelő nyíláson keresztül bekukkantva, a tűz színéből következtettek a hőmérsékletre. Ha megvolt a mázas égetés is, a kész edényeket szalmával egymásba rakva – hogy ne törjön el-‐, elhelyezték a műhelyben a szállításig. Faluról, falura, vagy vásárba mentek lovas kocsival és így értékesítették árujukat. Jobban szerették az edényt élelmiszerre cserélni, mint pénzért adni, mert kifizetődőbb volt. Gabonát, húst, halat, tojást, lisztet kértek érte, meghatározott mértékben. Volt, hogy a fazekas áruja olyan nagyon tetszett más vidéken élő embereknek, hogy az erre szakosodott nagykereskedők, előre lefoglaltak több kemencényi árut. Gazdag fazekas azonban nemigen volt. Nehéz, sovány keresetű szakma volt, inkább csak télen dolgoztak benne, mert a megélhetés miatt nyáron a szántóföldi munkában vették ki a részüket. MUNKAMEGOSZTÁS: Inas: A legszegényebb ember fiából, meg a mester fiából lett az inas. Ősszel állt munkába és 3-‐4 évig inaskodott ingyen. Előbb a háztartásban segít, aztán 4-‐5 hét múlva fogják szakmunkára. Télen kezdik tanítgatni neki a korongolást, ami nem csak nagy fizikai erőt, hanem rendkívül nagy kitartást kíván. Ha nincs megfelelő türelme, sosem tanulja meg a korong használatát. A korongozás tanulása csak akkor folyik, amikor a mesternek úgy van kedve, mert egyébként az inasnak mindenben segítenie kell, pl. agyagot szel, gyúr, hordja a tárgyakat a festéshez, festéket, mázat őröl, fát hasogat, égetésnél adogatja a fát, stb. A mester házában él és ott is étkezik. Legény: Mikor az inas felszabadult, legény lett belőle és az is maradt addig, amíg megnősült. Ekkor vagy saját műhelyt tudott alakítani, vagy továbbra is legényként dolgozott. Egy évre fogadták fel, minden szakmunkát kellett csinálnia. A mesternél lakott és étkezett is. Mester: Mindent ő irányít és ő végzi a bonyolultabb edények korongozását, összeállítását, díszítését is. Az ő feladata az anyagbeszerzés, a festék, máz összeállítása, mázazás, rakodás, tüzelés, kiszedés és eladás.
Mesterné, családtagok: Az egész család részt vesz a munkában, engóboznak, díszítenek, adogatnak tüzeléskor és rakodnak. Őrlős: Ugyan mindenki őrli a mázat, aki ráér, de sokszor fogadtak munkából kiöregedett, vagy az ólom miatt már lebetegedett fazekast, aki csak őröl, mert másra már nem alkalmas. Íróasszonyok: Mesterek özvegyei, vagy családtagjai mennek el máshoz darabbérbe díszíteni. MŰHELY BERENDEZÉSE: Ha egy fazekas házat keres, olyat néz csak meg, ahol nagy hátsó, műhelynek való épület van a házhoz építve. Kibérli és átformálja a saját képére. A legnagyobb helységből műhelyt csinál, hiszen szinte ott él. Kemencét épít, szűrő, szikkasztó keretet ácsol az udvarra, agyagot hordat a kapuba. A műhelybe gyúrópadot, korongot, deszkatartó keretet épít, őrlőkövet állít fel, a szoba közepére pedig taposódeszkákat rak le az agyag feldolgozásához. A korongot a legvilágosabb helyre állítja be, mellé a falba szögeket ver, és ezekre akasztgatja a szerszámait. Mivel a száradó agyagtárgyak miatt állandóan nyirkos a levegő, kereszthuzatot nem lehet csinálni, mert elkajszulnak az edények, és mivel az ólomtartalmú mázakat is itt őrlik, nem valami egészséges környezetben tölti napjait a család. Nem is élnek sokáig a fazekasok. Az ólom és a rossz levegő megteszi hatását és szinte elsorvadnak. Ma már szerencsére a mázakban levő ólmot előégetik, frittelik, emiatt az eljárás miatt már nem lesz olyan könnyen mérgező, így az ólommérgezés veszélye már nem olyan nagy. No azért senkinek ne jusson eszébe mázat inni!
Agyag szűrése, szikkasztása
Agyagszelés
Agyag taposása Agyag gyúrása
Korongozás Engóbozás
Írókázás Berakott kemence Szalma közé csomagolás Vásárban Házi feladat: Kérlek, tervezd meg egy kerámia tányér belsejének mintáját!
