1268. szám. POLITIKAI ÉS IRODALMI SZEMLE. Budapest, április hó iSr- Krónika

I

X X V . évfolyam.

1914.

Előfizetési

feltételek:

Egész évre ... _ kor. 20.— Félévre ...

.. _

»

10.—

Negyedévre ... _

•

5.—

16/1268. szám.

A H ET

MEGJEIEI MINDÉI VASÁRNAP.

POLITIKAI

• «-

ÉS I R O D A L M I

és kiadóhivatal: BUDAPEST, . •VILI.,' N é p s z i n h á z - u t c z a 22. sz.

Telefonszám »Józtof« 527.

SZEMLE. H i rd e t é s ai,

E g y e s s z á m á r a 40

SZERKESZTI K I S S

fillér.

JÓZSEF.

f e l v é t e l e

u g y a n

ott. •

Budapest, április hó .19. -0-iSrv Április elsejével kezdődött az uj évnegyed. Ama tisztelt előfizetőinket, kiknek előfizetése márczius végével lejárt, tisztelettel kérjük, hogy előfizetéseiket hovaelőbb megújítani szíveskedjenek. Előfizetési feltételek:

Egész évre . Félévre ...' Negyedévre

20 kor. 10 kor. 5 kor.

. Mutatványszámok kivánatra ingyen. A

HÉT

kiadóhivatala,

- VIII. ker., Népszinház-utcza 22. szám.

Krónika. A magyar

Borkman. —

ápr.

17.

Nem hitték, hogy beteg s most halálával hitelesiti azt. az orvosi.bizonyítványt, melyet tavaly, a politikai botrányok idejében küldött Badenből a budapesti bíráknak. Egy teljes esztendeig állott a gyanú alatt, hogy szimulál, mert ki akar bújni ama honpolgári kötelesség alól, mely valamennyiünknek megszabja, még pedig pénzbírság terhe alatt, hogy a birói idézésre meg kell jelennünk és. vallómásunkkal - diadalra kell segítenünk az igazságot. No .lám, Élek Pál nem a bíróságot, h'anern a halált szerette volna elkerülni, mert ő is, mint mindannyian, többre és előbbre valónak tartotta az életet, mint az igazságot. És ezt á ragaszkodást az élethez szemére vetették.azök, akik megszöknék a porondról, ha légcsőhurut bántja őket. Hány szimuláns tolta fel magát Elek Pál erkölcsbirájául, hány politikai menekült kételkedett az orvosi bizonyítványban, mely Elek Pált betegnek mondta. E szimulánsok és .politikai menekültek a saját múltjukból 'tudták, hogy "a betegségek azért" vánnak', hogy áz ember-a mégbetegedés örve alatt megszökjék a harczok elől. A k i - n e m akart gyávának látszani, beteget jelentett-, hogy hősi nimbuszának megmentésével .félrevonulhasson., A magasabb politikai érdek igy, kívánta' és ők. respektálták a maguk és a politika érdekeit! És.az embernek a saját élete ne lehessen oly szent és oly értékes, mint a politika ? És ami ennél is merészebb kérdés : oly kiváló és "nagyszabású egyéniségnek, amilyen Elek Pál volt, nem szabad azt mondani, hogy ő privilégiumokat arrogál." magának? Mi köze a törvényhez, mely minden" polgárt kötelez ? A közönséges polgár nem adhat mást hazájának, mint

azt a fiktív valamit, amit igazságnak mondanak. De ő ? Aki milliókat teremtett a semmiből, s aki ebben a koldus országban pénzforrásokat tudott elővarázsolni, az kivül áll ama törvényeken, melyeket csak azért hoztak a filiszterek számára, hogy legyen valami, aminek tiszteletben tartásával ők is valamelyes hasznot hajthatnak az országnak. Ez merész okoskodás, tehát természetes, hogy az apró emberkék nem értik és felháborodnak miatta. De hogyan is értenék meg ezt a filozofálást és hogyan értenék meg Elek Pált azok, akiket elbutított, vagy gonoszszá tett a politika. És hogyan értékelhetnék őt azok az essay-irók, akiknek minden kelengyéjük, melylyel az irodalomba beleházasodtak, néhány Anatole France-axióma, vagy Rochefoucauld-reflexió. Ide egy Macaulay kellene, aki mindent átölelő látásával, az igazságot kereső objektivitásával nemcsak a hibákat, de az erényeket is észrevenné és méltányolni tudná azt a felforgató hatást, melyet egy ilyen egyéniség az egész ország struktúrájára gyakorolt. Magyarország az ötkoronás szellemóriások termőföldje. A mi nyomorúságos viszonyaink között öt korona óriási summa és aki ennél többet keres, okvetlenül fegyházba való panamista, gazember. Elek Pál megnagyította a keresetek alapmértékét. Milliókat gyűjtött és a milliók láttára fellázadt a jól felszervezett impotenczia, mert Elek Pál megjelenésétől, a nagy talentumnak és nagy energiának brutális előrelendülésétől eszmélt az impotenczia arra a keserves és lealázó tudatra, hogy ő senki és semmi. Elek Pál leleplezte 1 az impotencziát önmaga előtt és ettől fogva az impotenczia önvédelmi harczot folytatott Elek Pállal szemben : diszkreditálni kellett a nagy leleplezőt, mert csak a diszkreditálás utján lett volna elérhető, hogy az impotenczia megmaradjon annak az értéknek, amelylyé önmagát fémjelezte. Ebben a korszakos harczban is Elek Pál diadalmaskodott. Egy perezre alul maradt és visszavonult mint John Gábriel Borkman, aki szintén nem tudta megérteni, hogy miért ne fordíthatná a részvényesek pénzét olyan aranybányák kiaknázására, amelyeknek jövedelmezősége minden kétségen fölül állott. Hát egy bankigazgatónak ne • lenne szabad a részvényesek pénzével, a részvényesek' javára' spekulálni ? És egy bankigazgatónak' ne lenne szabad a-részvényeseivel együtt meggazdagodni?- És végül :: égy bankigazgatónak, akit a vállalat fejlesztésére, jövedelme gyarapítására szerződtettek, ne lenne szabad- mindent elkövetni, ami áz elvállalt kötelességek teljesítését lehe• 1

250tővé teszi ? Igy okoskodott John Gábriel Borkman. Az okoskodásba belebukott, de nyolcz évig türelemmel várta padlásszobájában, hogy a bank visszahívja, őt és rábizza az üzem vezetését. Borkman hasztalan várt, de Elek Pál egy évi várakozás után visszakerült oda, ahonnan oly sokáig igazgatta és irányította a fél ország gazdasági gépezetét. E z a diadal megadatott még neki és ő újra láthatta, hogy válik aranynyá a Balkán meddőnek hitt ércze és gyönyörűséggel nézhette, hogyan olvad meg az érez és vastag sugárban hogyan ömlik be az országba. Ennek az aranynak ő volt a legbetegesebb imádója, s bizonyos, hogy ez a lázas, mohóság siettette szervezetének felbomlását. E z a láz fűtötte, s aki nyugalomban élvezhette volna millióit, a dolgozóasztalnál ült, tárgyalt, terveket forralt. E g y milliomos, aki dolgozott. E g y magyar, akinek volt öt koronája, s nem ült le alsózni s nem'pikkolózott addig, amig az öt koronája elfogyott. Hát nem- gazember ez ? S nem kell-e egy ilyen embert kiszekirozni abból az országból, ahol csak a szegénység megy erényszámbá, s ahol a szegénység abszolutizmusa a maga ábrázatára szeretné.átformálni a nagyokat és kivételeseket. Lynkeusz.

Aranyfüst. Mélyen alvó nagy alföldi város, Csendes utezűk, sötét sétatér. Vén homlokú őskollégiumban Professzorok szakálán a dér. Játékok és esős délutánok, Kis ezukrászda szük utcza ölén, Czigaretta kinn a temetőben, Iskolaköd, mely leszállt fölém. Régi pénz és drága régi bélyeg, Esti sirás, nagy vakáczió, Vonatvárás üres délutánon, Csalogató városvégi tó. Sok-sok halott, kit elénekeltem Nagy-kántusban mély sirok felett, Énekpróbák homályos templomban, Bolyongások, mikor este lett. Bűvös bazár ezer kirakatja, Drága lángok el nem érhetők, Két krajezárért törökméznek méze, Szivcsókoló nyári délelőtt. Utazás a holdba és még messzebb, Déli korzón parfüm, ibolya, Karcsú tisztek sarkantyupengése, Nagy szótárak édeskés doha. Este színház, álldogálás hátul, Hazatérés későn, egyedül Alvő házak kékellő árnyéka, Hideg sóhaj a templom mögül". .Halk ábrándok visszaszálló pelyhe Halott hattyú délibábtavon, Emléketek omló aranyfüstjét Tünt napok selymébe takarom. Falu

Tamás.

Aki lát. Irta:

TABÉRY

GÉZA.

A z utczán kedves, hangulatos ködben derengtek a lámpák. A hang buvósdit játszott s az emberek csak akkor vették észre egymást; ha már egymáshoz ütődtek. Ebben a pillanatban megnőttek egymás szemében, szinte megdöbbentek a hirtelen találkozástól, de nem haragudtak sem egymásra, sem a ködre, hanem a vadidegenek is bizalmas mosolylyal vágták ki az obligát pardont. P a r d o n . . . Máskor van • bizonyos, boszankodás, csömör az ilyesmiben a kényszerítő konvenczióktól, sokszor több benne a sértés, mintha szót se fecsérelnénk az esett véletlenre. Ezen a ritka barátságos estén kezdete lehetett volna valami ismeretségnek, könynyebb szerelemnek . . . P á k doktor, az ü g y v é d vacsora után kávéházba ment. Amint kilépett a kapun, egy asszony suhant el a szeme előtt. P á k utánasietett. Csak öt lépés volt közöttük, de az asszony alakját elmosta a köd. Mindketten nagyon siettek. — Micsoda jókedvű este ! — kiáltotta Pák. — Hogyne. A z inkognitó mindig kellemes. Pák meggondolatlanul és elképedve állt meg. A következő perezben észrevette a súlyos taktikai hibát és utánaszaladt az asszonynak. A hangjáról ismerte meg ezt a nőt, akivel nyolcz hónapon át hiába akart megismerkedni. Most egyedül ment előtte öt lépésnyire, visszaszólt és eltűnt. — Asszonyom ! A másik oldalról fátyolos kaczagás csengett P á k felé : — Parancsoljon, uram. Az ü g y v é d odafordult. Persze hogy nem látott senkit. — Merre van ? — Találjon meg. Odaszaladt. Senki. Hivta, kérte az asszonyt, hogy szóljon. Senkisem felelt. Az ü g y v é d megcsóválta a fejét. De még igy is, még ez is szép emléket jelentett a számára. Bement a kávéházba, rágyújtott egy szivarra, a pinczér kézbeadta az estilapot. Pák jó félóráig mereven bámult ugyanegy lapra. A k k o r egy nagy darab hamu pottyant az újságra, Pák fölkapta a fejét, letette a lapot és fölkiáltott : — Micsoda k ö d ! ' Nem volt pedig semmiképpen sem érzékeny ember, sőt valójában a nagy egészsége okozta, hogy ennyire hatalmába esett a nyirkos kézzelfogható időnek. Derekasan megrázta erős vállát, felállt az asztal mellől és fizetett. Sétálni akart még lefekvés előtt sokat, legalább egy órát. Amikor kilépett a kávéház légmentesen záró féltuczat ajtaján, ugy érezte, mintha egy hideg, de nagyon kellemes női száj érintette volna a vérpiros arczát. Jó köd, sűrű köd, szerette volna mondani* Hátrakulcsolt karokkal, nagy lélekzettel indult. Elégedetten gondolt a mult hónapban mondott védőbeszédére, melynek kapcsán karakán erővel, csaknem szobrászi domboíusággal jellemzett egy vádlottat, egy túltengő erejű emberi vadat. Szerette ezt a tipust ; valamennyire maga is hozzájuk tartozott. És jólesett a visszaemlékezés a mai estén egy mondatra, amit félfüllel; de hiu lelke egész mohóságával hallott meg lélekzetvétel közben a diadalmas beszéd folyamán. Valaki suttogva szólt a hallgatóság sorából: — Hogy lát !

251Igen, látott ez az ember. Amit oly kevesen tudtak a kollégák közül, azt tudta ő ! Meglátni az embert és érzékeltetni hallgatói előtt ugy, ahogy látta. V a g y legalább is erős látszatát keltette ennek a látásnak. P á k büszke volt erre. . . . Háta mögött — közel-e v a g y messze, eltitkolta a köd — férfiak énekeltek az utczán. Valószínűleg ugyanazon az uton jöttek, amelyen az ügyvéd. Az ének folyton egyforma halkan hangzott, amiből arra lehetett következtetni, hogy a háta mögött jövők sem gyorsabban, sem lassabban nem haladnak, mint Pák. Később hirtelen elhallgattak. Az ü g y v é d e perczben egy utczasarokhoz ért. A ködből félig kedélyesen, félig komolyan hangzott valami czélját tévesztette intelem : — Tul v a g y u n k tizenegyen. Pák nem értette, mi köze van a tizenegyhez ? Csaknem ugyanabban az időben, amikor a. figyelmeztetés elhangzott, közel hozzá, talán a járda peremén megcsörrent egy kard s valami csizma csosszant. — K i az ? — A rendőr. Boszankodva ment közelebb. — Nekem szólt ? — Igen. Ne tessék énekelni. — A hátam mögött jön valami kompánia. Azoknak szóljon. — Engedelmet kérek, de az ur énekelt. Az ü g y v é d tüzelni kezdett. Szünetet tartott, végignézte a rendőrt. Szőke ember és piros, kerek arcza volt, a szempilláin csillogott a pára. — Mondom, hogy nem én . . . Azok . . . Nem hall ? — Én meg azt mondom, hogy az ur. — Fogja be a száját, ostoba. Nem lát ebben a ködben, hát mit okoskodik ? — Úriember pedig nem tagadja le. Nem keni másra.

Páknak ökölbe szorult a keze. N e m ! Mégsem ütötte meg. Pedig forgott vele a járda. Csak nagyon közel lépett hozzá és hangosan leolvasta a számát. — Paraszt. Jelentkezzék holnap az ügyeletesnél. És irja fel a nevemet. Itt van. Igazolom magam. A zsebébe nyúlt a tárczája után. — Fölösleges — mondta a rendőr. — Ismerem az urat. Ü g y v é d . — Nahát ! Távozni akart. E g y mellékutczából azonban váratlanul fölcsendült az előbbi ének. Pák visszafordult : — No. - H a l l j a ? — Semmit se hallok. A másikat végleg elöntötte a méreg. — V a g y igy vagyunk ? — tört ki belőle harsogva a szó. — Hát most már csakugyan megmutatom magának. Nem hallja, hogy amott kurjongatnak ? Bőgnek ! Megsiketült ? — Nem hallok semmit. A mellékutczából mintha csak tanúskodni akarna, háromszoros erővel verődött át a nóta. A rendőr a bajuszát harapdálta, de megmaradt az állítása mellett: — Nem hallok semmit. — Nem ? — Nem. ' . — Jó — üvöltötte Pák és elrohant. Már úgyis vége volt az é j s z a k á n a k ! Lüktetett benne a vér ! A józan gondolkodás határán túlhajtott izgalommal száguldott a hang irányában. Az éneklők után. — Meg fogom mutatni a nyomorultnak. Meg fogom mutatni neki. Ebbe ugyan beletört a barom !

Azok bizonyára úriemberek — okoskodott futás közben lihegő logikával — úriemberek és nem tagadják le, hogy ők énekeltek. De ez képes lesz holnap elhazudni mindent. — Valamennyire tájékozódott. Nemsokára már a beszédjüket is hallotta. Aztán észrevette, hogy négyen vannak. Csöndesen, biztos léptekkel bandukoltak. Megkönnyebbült ; nem voltak részegek. — Azt hiszem, lehet velük okosan beszélni. Nem futott többé, csak elaprózott, szapora lépésekkel igyekezett beérni a kompániát. Könnyedén megemelte a ' kalapját és a sietéstől némileg remegve mondta : — Bocsássanak meg az urak. A z imént egy nagyon furcsa eset . . . Talán különös is, hogy az urakat ismeretlenül egy kényelmetlen dilemma elé állítom. " — Kérem — mondta a legfiatalabbik, egy borotváltképü-ur. A többiek nem szóltak semmit. Pák elmondta a baját. Hadart, a rendőrt csak egyszer nevezte meg, azontúl ugy titulálta : az a barom. Az emberek meglehetős hidegen hallgatták végig. Egyedül a borotváltképü mutatott nagyobb érdeklődést és két izben helytelenítette az őrszem eljárását. — Most pedig nagyon kérném az urakat . . . utóvégre semmi kellemetlenségük sem származhatik . . . ha esetleg kihágásért kellene valami csekély bírságot fizetni az ének miatt, szívesen megtérítem. De erről sincs szó. A főkapitány személyes jóbarátom. Csak azért, hogy ha az a barom le akarná tagadni a dolgot, vele szemben . . . Ne tessék félreérteni, nem a magam biztosítására, egyedül azért, hogy vele szemben legyen valami támpontom . . . És végre hosszú lé után kihozta, amit akart. — A nevükre volna 'szükségem, uraim. v E g y i k sem felelt. Pák izgatottan várt. Érezte, hogy a helyzet perCzről-perczre megszégyenitőbb. — Tehát félnek az urak ? — kérdezte^ kényszered e t t e n . — Igazán nincs mitől tartaniok. — És erőltetetten, kinosan nevetni próbált. Még egyszer hangsúlyozta, hogy a kapitánynyal személyes barátságban van. A társaság hallgatott. Az egyik mégis rászánta magát, hogy annyit mondjon, nem érdemes törődni az egészszel. Minek izgatja föl magát egy ostoba paraszt miatt ? Erre fölbátorodott a második : — És szegény ember nem is tájékozódhatott a ködben. — No de kérem . . . Mikor megmagyarázom n e k i . . . — Hm. - Nehéz eset . . . Nehéz . . . Nézze, uram. önnek talán jogos a fölháborodása, de ne kívánja tőlünk, hogy akik eddig szerencsésen megusztuk a dalolással, most belemászszunk. Az ü g y v é d vérig sértve próbált uralkodni magán." — Nem kényszerithetem az urakat. Bizonytalan, gesztussal jelezte, hogy különben nem is oly fontos'ránézve, tanuskodik-e mellette valaki v a g y sem. Erre a kézmozdulatra azonban mintegy varázsütésre föltámadt benne az emberi természet ravasz ismerője, az az ember, aki lát, aki játszik a többiekkel. Kinézte a legtapasztalatlanabbat és hozzáfordulva, bár valamiképpen mindegyiknek szólva befejezte a vitát : — Még egyszer bocsánatot kérek. Ne vegyék zokon, hogy föltartottam önöket. Talán kellemetlenkedtem. — Ö — mentegetőzött a Pák kiszemeltje, a borotvált legfiatalabbik. — S az udvariasság legelemibb követelményéről is megfeledkeztem eddig. Engedjék meg. A nevem Pák ügyvéd.

252Tökéletes fölénynyel nyújtotta kezét a borotváltnak. A többiek meghökkentek. Ez az egy azonban zavarba jött és önkénytelenül kicsúszott a száján : — Gríin Róbert a Polgári Hitelbanktól. Pák azt mondta rá : köszönöm. Aztán köszönt és távozott. Egyszer utánuk fordult. Fogcsikorgatva mormolta : K u t y á k . G y á v a kutyák. Az az ember , a csoszogó csizmában, a bajuszára rakodott párával, a maga szemtelen, de férfias nyakasságával sokkal, sokkal rokonszenvesebb volt előtte, mint e z e k ! Hazament Pák és otthon lefeküdt.

— Beengedjem Kovács Gábor rendőrt ? — E g y szőke? — kérdezte Pák helyes

m-

mel.

— Az. E g y szőke és piros. Köz. Nincs rozetta rajta. A férfi összeránczolta a homlokát. Kényelmetlenül érezte magát önmagával szemben. Miért kellett a daczos Kovács Gábornak eljönni hozzá ? Miért éppen akkor, amikor Pák már megformálta a. maga számára és büszke volt alkotására ? — Beereszszem K o v á c s Gábor rendőrt ? — Ereszsze — mordult a cselédre parancsolója. És Kovács Gábor bejött. Illedelmesen. K o p o g t a t v a ' és mély meghajlással. Alázatosan. — Nagyságos ur — kezdte olyan halk hangon, Reggel sokáig aludt. Nem volt tárgyalása ; az amely csöppet sem illett a daczos, kemény fejéhez. ágyban reggelizett, majd később öltözködés közben A z ü g y v é d a kézelőjével volt elfoglalva s félszivarra gyújtott. Mérlegelte az éjjeli kalandot s ugy vállról szólt : találta, hogy kelleténél jobban szivére vette. Annyi — Nos? bizonyos, hogy az énekes társaság szégyenletesen visel— Alázattal megkövetem nagyságos ü g y v é d urat. kedett. Nem merték megmondani a nevüket ! NevetAz éjjel nagy volt a hideg. Belátom, hogy rosszul cseségés is volt követelni. Gríin Róberten jóizüen mulalekedtem. Bocsánatért jöttem. tott. E g y dologra mégsem talált magyarázatot. A rendPák nem birta ezt a hangot. Az emberlátó n a g y ' őr ismerte őt kétségtelenül. De akkor tudnia kellett, büszkeségét imbolyga'tta minden egyes megkövető szó. hogy a kapitánynyal meglehetős közeli viszonyban Igy t é v e d e t t ! Ezért volt a nagy megelégedés önmagávan, ilyesmiről lehetetlen tudomást nem venni egy val, az öntudatos füstkarikák, az emlékezés a r r a : vidéki városban. Hogy mert mégis azon a hangon, »Hogy lát !«. . . azzal a provokáló magatartással beszélni vele ? — A z éjjel nagy hideg volt. E g y kis szilvát ittam. Sokféle szempontból tette elemzés tárgyává a kü- Többet, mint szabad lett volna. Az ü g y v é d ur kezében lönös viselkedést. Lassan megbirkózott a hiúságával, vagyok. Odahaza két kis porontyom sir. beleképzelte magát a rendőr helyzetébe épp-ugy, mint a — Pimasz — mondta l^ák a mélyen sértett ügytárgyalóteremben sokszor a legellenszenvesebb véden- védi meggyőződése teljes élességével. czével is szinte egygyé forrasztotta a saját gondol— Pimasz. Az voltam, követem alássan. De teskodását. Kialakult előtte, a háromóránként váltott, sék megbocsátani. ' .. utczai poszt meztelen lelkivilága. E g y lépést tett előre. A keze után nyúlt, hogy A k i fázva, elgyötörten, paraszti vére zsongó • megcsókolja. Pákból tombolva tört ki a harag, az ellázadásával kopogtatja a város aszfaltján a felváltás keseredés rombadőlt önbizalma felett. időközeit. Valamikor magyar falvak hivalkodó ege — Takarodni ! K i innen, amig ki nem rúgatom. borult fölé, egyszer katona is volt, de a kaszárnya megKimenni. Még itt van ? hagyta vadnak, rakonczátlannak. Sokat ülhetett gúzsKovács Gábor még néhány szót hebegett* Aztán ban és hált görcsös priccseken. Szegény.- Romlatlan, kinn volt. Csak azt hallotta, hogy egy rettenetes hang mert még nem tanulta meg fékezni az indulatait. Ezért magából kikelve üvölt utána. nyers, komisz, hirtelenkedő. Egyszer kimondott vala— Föl fogom jelenteni. Elcsapatom. mit, s ha a szemét kivakitó fénynyel világítanak rá a Pák egy sarokba vágta a szivarját. A kézelőjét tévedésére, akkor sem hajol. Csak daczolni tud és daczol, már nem tudta begombolni. Földhözvágta és rátiport. ha kenyerével játszik is, daczol, ha kardot hord és Az egész napját elrontotta ez a barom. csizmában kopog, vagy ha árvalányhajat visel a kalapja A vasárnapját, az ünnepét ! mellett. Magyar. Nem sokáig lesz rendőr ezzel a vérrel. De jó erős a feje formálása, a szeme szúrt a köd mögül, amikor a lengő nótaszóra haptákosan mondta : — Nem hallok semmit. S ahogy önkénytelenül átgyúrta a maga kényére Toll és tőr. és letett róla, hogy kellemetlenségbe kergeti, derék em— ápr. 17. bernek érezte magát. Nem jónak, csak jófejű fiskálisembernek, aki megért mindent s aki latol, ahol lehet. A B B Á Z I Á B A N " K É T DIPLOMATA T A N Á C S K O Z I K . • . A k i lát. Európa oda figyel és lesi az eredményeket. Megint eszébe jutott a múltkori védelem a kifürBéke, háború ? Erősödnek, vagy gyöngülnek a készhetetlen hallgató elragadtatásával. kapcsok, melyek a két hatalmat egymás- Hogy lát ! hoz fűzik ? Mi lesz Albániával, mi. lesz az adriai egyenBizony, aki igy látja meg még az ellenfelét is, annak nem szabad elnagyolva cselekednie. Eddig ért sulylyal? Csupa tízezer kilós kérdés, melyek izgatják a Pák gondolataival, a szivarral pedig a gyürü helyéig fantáziát, megremegtetik a börzei árfolyamokat és. megkörülbelül. — Hogy lát — mondta félig hangosan s a ingatják a: kedélyeket. És mikor Európa csupa várakozás, levegőbe eresztett egy karika füstöt. — Nem fogom följelenteni a barmot, — tette hozzá — mert kemény- megszólal a távi ró és telefon és ontja magából a szürke, feljegyzésre és meghallgatásra sem érdemes híreket. Várjuk, fejü, érdekes barom. Két karikát fujt. E k k o r már semmisem hiányzott hogy mi lesz az egyensulylyal és a telefon a fülünkbe kaa megelégedésből. A cselédje azonban benézett az ajtón, czagja, hogy a két diplomata hol ebédelt, kiknél tettek s jóllehet vasárnap és általános megelégedés napja volt látogatást s hogy a Lussinba tervezett kirándulást a bóra a mai, hétköznapi hangon kérdezte Páktól :

253miatt le kellett mondani. Az urakat nem érdekli a mi kíváncsiságunk, minket pedig nem érdekel az ő szórakozásuk. Hogy a diplomaták ebédelni is szoktak, ezt régen tudjuk. Hogy hol ebédelnek, ez legfeljebb nekik fontos, de a közönségnek nem. Azt hiszszük, a diplomáczia még mindig nem ösmeri a közönséget,' ha azt hiszi , róla, hogy ezek a külsőségek mindennél jobban érdeklik. Ő, a közönségnek már régen egyéb is kell. De ha a diplomáczia ily rosszul ösmeri azokat, akik közel állnak hozzá, mily rosszul ösmerheti azokat, akik messze állnak tőle : ha nem tudják, mi kell a magyarnak, hogyan tudhatnák, hogy mi kell az orosznak.

NLNCS M I T „ E N N I , m o n d j a néhány százezer pesti ember, mire a pékek azzal felelnek, h o g y felemelik a kenyér árát. gazdasági nál

Hol

törvény

magasabbra

itt

a logika,

igazsága,

emelkednek,

hol

itt

az

árak

hogy minél

ama an-

nágyobb

a

kereslet v a l a m e l y c z i k k után? Mikor nem v o l t százezer munkanélküli, a pékek azért emelték az árakat, mert sok volt

a

•fogyasztó és n a g y volt a kenyér után való kereslet. Ma sok a munkanélküli és a pékek ma azzal érvelnek, h o g y a kenyér árát

azért

kell

kell

annyi

hasznot

drágitani,

mert

behajtahi,

most mint

kevesebb régen

sok

fogyasztón fogyasztón.

Szóval, a k á r h o g y a n alakulnak a viszonyok, a pékek megtalálják

a

drágitás

formuláját.

Nekik

haszon

mindig a

buza,

a m e l y i k nő és haszon az a buza is, amelyik nem nő. Haszon n e k i k az a f o g y a s z t ó , a k i f o g y a s z t és haszon az is, a k i nem f o g y a s z t . A z úristen igazán*csak a péket teremtette

boldog-

ságra és a m a g y a r f o g y a s z t ó közönség istenfélő és tiszteli a mindenható ákaratát. legyen boldog a

A péket boldogságra terémtették?

pék —

Hát

m o n d j a a m a g y a r és lefizeti a meg-

d r á g í t o t t kenyér árát. Persze, az ú j s á g o k panaszkodnak,

de

e z nem számit, mert az ú j s á g o k nem esznek kenyeret.

T Í Z E Z E R K O R O N Á T K A P a függetlenségi párt az amerikai magyaroktól. Ha az amerikai méreteket veszszük figyelembe, vagy ha Károlyi gróf százezer holdas birtokára teregetjük ki ezt a csomó bankót, akkor nagyon kicsi összegnek látszik ez a tízezer korona. Ez a summa nem méltó se az amerikai magyarokhoz, se Károlyi Mihályhoz, arról nem is szólva, hogy tízezer koronával nem lehet a házát megmenteni. De hát lehetséges, hogy az amerikai magyarok nem is látják oly nagynak a veszedelmet, mint Károlyiék s éppen ezért ezt á tízezer koronát is elegendőnek tartják a haza megmentésére. Igy nézve az amerikai kirándulást, azt kell mondanunk, hogy a gróf utja kudarczczal végződik : lelkesedni eléggé lelkesedtek .a grófért a magyarok, de a pénzükre legalább is oly gondosan vigyáznak,-mint a grófék a hazára. De egy jó eredménynyel mégis csak járt az utazás : Károlyi Mihály, megtudta, hogy mily nehéz dolog munkával pénzt keresni.

P O L Ó N Y I GÉZA HANGOS K I Á L T Á S O K K A L próbálja költögetni a szunyókáló Szekfü-ügyet. Itthon már senki sem figyel a szavára, tehát átkiabál a tengeren és üzenetet küld Berzeviczy Albertnek Szicziliába. Egymás mellé állitja Berzeviczy nyilatkozatait, megállapitja az ellentmondásokat, aztán czitálja a saját szavait, leszögezi a maga hazafiságát s miután mindezt mulatságos komolysággal megcselekedte, Rákóczi Ferenczet a nemzeti-becsület oltalma alá helyezi.. Mit lehessen erről mon-

dani? Polónyi Géza Rákóczi Ferencz oltalma alatt áll és aki bántani merné Polónyit, az könnyen abba a gyanúba keveredik, hogy bántani akarja Rákóczit. Okosabb tehát, ha az ember szótlanul nézi, mint védi Polónyi Rákóczit és mosolyogva hallgatja, mint szónokol Polónyi a saját dicsőségére és saját mulattatására. Mindezt szörnyű komolysággal teszi Polónyi, de ennek ellenére is ama 'szenvedélyes sakkozókra emlékeztet, akik partner hiányában önmagukkal játszanak. Hát persze, hogy Polónyi megnyeri a játszmát. Mert Polónyi ellen csak Polónyi tud játszani.

Krónika II. Eugenika. —

ápr.

17:

Szép görög szó, ugy-e bár, annál.is szebb, mert eu-val kezdődik, ami, ha visszaemlékezünk középiskolai tanulmányainkra, szépet jelent.. Az eugenika : tudomány az embernek, mint állatfajnak, amaz okos és nemes tenyésztésére, melyet az emberek maguk, a gyakorlatban, állandóan megkontráznak. Az ember szereti utódait, mikor már megvannak, de mikor még nincsenek, keveset gondol velük, s házasodni az emberek a legtöbb esetben nem utódaik, hanem a maguk kedvéért házasodnak. Az eugenikának legfőbb teoretikus apostola, ha jól tudom, Sir Fráncis . Galton, Londonban, aki laboratóriumban dolgozik az emberi faj nemesítésén. Nem embereket állit elő kísérleti uton (homunkuluszt sütni-főzni a leghálátlanabb feladat, mióta Homunkulusz nem emberkét jelent, hanem egy igen gyatra német humoristát, dr. Weil Róbert nevűt, akinek éppen e napokban volt afférja Zágrábbal, amely város tüntetni készült Homunkulusz ur humorkulusza ellen). Nem, Sir Francis Galton csak az elveket csinálja, amik szerint jó volna .embert tenyészteni. Sir Francis tehát a teória embere. A praxisé.: a temesvári hadtestparancsnok, aki rendeletet a d o t t . ki, amely rendeletben megtiltja katonatiszteknek a házasságközvetitők utján való házasodási. Bravó, bravó, kiáltom én, mig mások nyilván arról fognak siránkozni, hogy ez a rendelet ismét emberi magánjogok elkobzása. Lehet. De nekünk embereknek, még a legjogtalanabbaknak is, olyan sok jogunk van, amivel vissza tudunk élni. Ezeket a jogokat én mird elkoboznám, egy nagy jograktárban halmoznám fel, s csak annak adnám ki, aki bizonyítványt tud felmutatni róla, hogy négy vagy öt esztendeig olyan életet élt, amely szerint e jogok használatára csakugyan érdemes. A büntetőtörvény csak a polgári. jogok felfüggesztéséről tud, éppen azokéról a jogokéról, amik .a légért éktelenebbek. A választójogot elveszik az emberektől, s én nemcsak nem láttam, hanem elképzelni sem tudok olyan embert, aki megneheztelne .választójogának elvétele miatt. A házasság joga ellenben, ugy nézem, nagyon értékes jog az emberiség .szempontjából (amely sokszor mond ellene az egyéni szempontoknak),, mert a házassággal adnak törvényes

254jogot az embernek arra, hogy részt vegyen az elkövetkezendő nemzedékek összeállításának munkájában, amely van olyan fontos, mint a pénzügy, vagy a hadügy, vagy bármi más ilyen ügy az államélet keretében. És ezt a jogot van szerencsénk ősidők óta házasságközvetitőkkel meghamisítani. Valahányszor számunkra exotikus kulturákról olvasunk és azt olvassuk, hogy a gyermekeket már serdületlen korukban összeházasítják, persze nem ténylegesen, mert a valóságos házaséletet — milyen okos az ember ! — mindenütt csak a pubertás után kezdetik meg a házasulókkal, vagyis lehetetlenséget seholsem kivannak tőlük : mindig megütődünk rajta, hogy a házasságnak ilyen eltorzitása hogyan válhatik népszokássá. De nem ütődünk meg a házasságközvetítő hirdetéseken, nem ütődünk meg ezen az egész iparon, amely él és virul és a szent eugenikát jobbról-balról erélyesen pofozza. Alapjában nem hiszszük el, hogy vannak házasságok, amiket nem szülők számitása, nem a hus kívánságai, hanem kizárólag egy-egy ügynöki iroda hoz létre. Pedig vannak és sokkal nagyobb számmal vannak, mint ahogy gondoljuk. Sir Francis Galtonnak összesen egy laboratóriuma van az ember nemesítésére, mig ellenben világszerte minden városban százával vannak az ellenlaboratóriumok. Természetes, hogy ebben a liarczban nem az angol lord az erősebb, akinek csak kis tudományos táborkara van, hanem az ágensek hadserege, akik többen is v a n n a k / k ö z v e t l e nebbül is érintkeznek a tenyészányaggal. E z anyagból most a temesvári hadtestparancsnok kikanyarított egy kicsiny kontingenst. Kár, hogy rendelete megokolásában a házasságszédelgőkre hivatkozik s nem azt mondja, hogy a szédelgő házasságokra gondol, azokra, amikben férfi és nő állandóan ideges gyomorral, fájó fejjel,"bágyadtan és ásitóan foglalnak helyet. De a megokolás mellékes, ha maga a parancs helyes. Ámbár romantikus. Valóban az, mert hiszen •lappangó értelemben azt mondja, hogy tessék, legalább a katonatiszteknek, kicsit jobban a szivük szerint házasodniok. E z a romantika azonban* csak látszólagos, mert a szivszerinti házasság az utódok szempontjából praktikusabb és reálisabb, mint azok a kötések, amiket ilyenekül szoktak tekinteni. Ezzel talán elkezdődik a hadsereg eugenikája, amelyen már régóta gondolkodnak hivatalosan, az eddigi legfőbb intézkedés, a kauczió azonban a czélnak éppen az ellenkezőjét szolgálta. A kaucziót el kellene hagyni, de nem azért, mert zsarnoki intézkedés. Helyére egy még erőszakosabbat kellene tenni, amit nehéz száraz törvény szavaiba foglalni, de ami lényegében azt mondaná, hogy a hadsereg állandó tagjainak csak igen gyönyörű lányokat szabad lobogó szerelemmel elvenniök. Hadd szülessenek, mindnyájunk örömére, nagyon szép gyermekek, legalább a hadsereg használatára. Ó, mikor az ember az utczán jár (vagy néha : mikor a tükörbe néz) és látja embertársait, mennyire szeretné betiltani, vagy a forgalomból kivonni őket. E z azonban már lehetetlen. De a szülőkre hatni, hogy

ne áraszszák el ilyen embertenyésztéssel az utczát, a jövőben még lehetséges. Igaz, nehéz volna a házasságjogot a szolgabiró kezébe letenni (de például a polgárjogokat nyugodtan teszszük oda), miért volna azonban lehetetlen házasságkötéseket ellenőrző hivatalos személyeket kiképezni, ha közigazgatási tisztviselőket igenis képezünk, sőt a legtermészetesebbnek tartjuk, hogy képezzünk. Nem is komplikált a dolog, hiszen a házasság amúgy is keresztülmegy az fillam kezén. De ma az anyakönyvesnek kötelessége az olyan párokat is összeadni, amelyek láttára jobban szeretne hangosan nevetni. Ne legyen kötelessége. Hogy kevesebb házasság jönne létre, nem nagy b a j . A házasság intézménye általán a legártalmasabb a házasságra nézve. ),-• Ha' a házasságot kicsit eltörölnék, az eugenika egyszerre fenn volna a hegy legtetején. Házasság nélkül az emberek a legragyogóbb házasságokat kötöznék. Gábor

Andor.

Az utolsó Stuart. lAngol-amcrikai regény, CASTLE ÁGNES és EGERTON után.

III. rész. Egy héttel később.

(15)

Totolnak az volt az érzése, hogy ennél nagyobb erővel már nem lehet bizonyítani, megállt, leste a hatást és mosolygott. Dodd urnák azonban kissé szigorúan összeszorultak ajkai, kissé elhalványultak orrczimpái s azt kérdezte gúnyosan : — Igazán olyan sütet, mint te vagy ? — Es az elfojtott szörnyű düh csak ugy forrt, sistergett benne. — U g y beszélek a kisasszonyról, mint egy nőről, egy asszonyról, amint magad is észrevehetted — folytatta Totol, okoskodásának erejétől, sikerétől mind jobban elbájolva. — Ismeretes dolog, hogy irtózom a fiatal leányoktól. Utálom a süldőcskéket. Föllazítanak. Ez a kicsike neked ugy tűnhetik föl, mint egy kis leány ; te egyebet se látsz benne, egyebet se tudsz róla. Pedig ez csak a külső körülmények csalóka játéka. A valóságbán asszony ő, modern nő, és innen van az, hogy mi ketten, én meg ő, olyan jól megértjük egymást. Nézd csak ! Nem kaptam meg tőle a rózsámat ? De meg ám ! Erővel kikaptam a kosarából. Előbb egy. halványpirosat vettem ki. De ő igy szólt : »Ez itt, uram, sokkal szebb« és felém nyújtott önként egy vérvöröset. Ah, a kis rohanó gépkocsi! Nincs ideje megállni,- hogy frázisokat hallgasson. Hiszed-e, hogy ez a leány valaha szóba áll egy olyan jó öreges, döczögö csézával, amilyen te v a g y ? E z egy ujdonat-ujszerkezetű masina ! R a j t a ! Előre vele ! Brr ! brr ! Amig uj, mulatságos, izgató a dolog. Igy kell vele csinálni a dolgot. Ami a nagy, mélységes szenvedélyt illeti ? F u j ! A k i olyasmit akar, az menjen odább egy házzal. Igy van. Mehetünk. • Nincs több mondanivalóm. -Emészd meg ezt jól és váljék egészségedre, fiatalember. Most a márki ur fölkelt, kissé arrább lehajolt szalmakalapjáért, mely előbbi röpülése alkalmával odagurult a sövény alá. A kalapot néhányszor odaütögette könyökéhez, egyet-kettőt bicczentett jó-

255akaratú mosolylyal b á t y j a felé és aztán elindult lassan, támolyogva a ház irányában. — Az irgalmát ennek a hitvány kis szöcskének ! — kiáltott fel Dodd, mikor a fényes czipő utolsót villant a megnyesett cserjesövény kanyarulatánál. — Nem tudom, mi is tarthatott vissza, hogy el ne tapossam és véget ne vessek átkozott czirpolásának, igazán nem tudom ! A z mindenesetre különös, hogy a leány neki adhatta azt a rózsát ! — És minél tovább elmélkedett e különös dolgon, annál inkább kitűnt, hogy az egész kellemetlen esetnek ez az egyetlen komolyan bántó mozzanata. — Azt hiszem, — gondolkozott tovább a szerelmes, azzal a természetes törekvéssel, hogy lelkében a reménységet föntarthassa — azt hiszem, ő is olyan, mint én. Nem sokat törődik ezzel a meredtszemü fityfiritytyel. Ezt a dolgot azonban mindenesetre megbeszélem a leánynyal még ma délután. HUSZONKETTEDIK

FEJEZET.

Helénnek még ideje se volt, hogy elnyomja lelkében azt a rossz sejtelmet, mely a doktor szavaira támadott benne, mikor Favereau egyszerre csak belépett a terembe. A miniszter .megszokta, hogy Helén őt mindig a legszívesebben fogadja, de az örömnek ez a kicsapó lángja, mely beléptekor szemébe ötlött, mégis szokatlan volt előtte. A jó reménység, a remélt megkönnyebbülés g y ú j t o t t a meg az örömnek ezt a lángját és Favereau aggodalmas szive összeszorult. Észrevette Favereau, hogy amikor belépett, - a nő mennyire el volt merülve gondolataiba ; az se, kerülte ki éles, gyors szemét, hogy a nő arczán, bár mosolyogva fordult feléje, olyasmit lehetett olvasni, ami ott azelőtt teljesen ismeretlen volt : a lelki egyensúly megbomlását, kapkodó bizonytalanságot, mélységes zavart. Annak a névtelen rémnek, mely lelkére feküdt, máinehéz volt még- az előrevetett árnyéka is. Helén üdvözlő szavai csak megerősítették Favereau pillanatnyi benyomását'. Kezet fogtak. ' — Édes, jó Favereaum, — szólt Helén — sohase vártam önt annyira, mint éppen most. — Oh, ez a borzasztó kiállitáé — válaszolt Favereau — ugy lánczra ver, mint egy kutyát -! Talán bizony Cluny nem aludt jól az éjszaka ? ' Érezve, hogy szavai, hangja könnyen elárulhatják belső nyugtalanságát, a lelki riadalmat könnyed nevetéssel igyekezett leplezni. És a nő, amilyen gyanútlan, bizodalmas volt mindig, most se látott meg semmit, csak a nevetést hallotta. — Oh, maga mindig csak tréfál velem, ha aggódni merek Cluny ért ! •— szólt komolyan. — Pedig félek, hogy ez már igy is lesz mindig, minden csekélységtől megijedek, mint egy anya, ki mindjárt halálra rémül, ha elsőszülött csecsemőjén valami szokatlant vesz észre. — Mosolygott; de mindig volt szavaiban, tekintetében egy kis fájdalmas mellékárnyalat, amikor csak anyaságát érintette akár ő, akár más. — Maga most nevet rajtam, természetesen. . — Hát persze hogy nevetek — válaszolt Favereau, aki pedig lelkében egyáltalán nem nevetett, de a rátukmált szerepet két kézzel fogadta. — De azért csak folytassa, kis Helénem. Hát halljuk, mi történt ? — Történni nem történt semmi — szólt Helén, ki tétovázva még mindig mosolyogni akart, de ajkai szemmelláthatóan reszkettek. Nem tudta, hogyan fejezze ki aggodalmát, de voltaképp még attól is félt, hogy kifejezve határozottabb alakot fog ölteni, menten

valósággá válik. — Azt hiszem, az az érzésem, hogy Cluny megváltozott, mióta ön itthagyott bennünket. Betegnek látszik, bár Lebel azt mondja, hogy semmi baja, hogy tulajdonképpen nem is beteg. — Aztán hozzátette, némi küzdelem után, aminek fájdalmas nyoma ott volt az arczán : — Képzelje, Favereau, Lebel azt gondolja, hogy Clunynek az idegeit támadta meg valami. A nő most egyszerre öreg barátjának mellére tette mind a két kezét, mintha oltalomért belé akart volna kapaszkodni. Szemei fényesek lettek a könytől, de nem akarta megengedni, hogy kicsorduljon. K é t szájaszéle leesett. Favereau ezt már jól ismerte Helén gyermekkorának érzékenyebb napjaiból. — Istenem, — gondolta és gondolata ismét csak visszatért életének egyetlen vezető érzelme felé — mennyivel jobb lett volna, ha soha meg se ismer ilyen szerelmet, mint ez ! Gyarló nő ezt nem birja, még gyarlóbb férfi nem érdemli ! Hát még ha mindent tudna ! Jóságos Isten ! Mi lenne akkor ! — zokogott hangtalanul a szive: • Most ő is a nő vállára tette kezét megnyugtatókig. — A z idegek, kis Helénem, nem a nők, nem a maguk kizárólagos szervei. A szegény férfinak is vannak idegei, azok is lehetnek néha érzékenyek. És csodálatos, hogy látszólag egy haszontalan semmiség -milyen zavart okozhat náluk is, ha rá talál esni idegeikre. A simogató hang és a csititó kéz egyszerre megtette ,a hatást, Helén. nyugtalanságának sötét felhője azonnal foszladozni kezdett. — Csodálatos, csaknem ezt mondja a doktor is ! — kiáltotta felujult reménynyel. — Milyen- bölcs öreg bácsi maga. Milyen s o k á t . t u d ! De azt is kellene már tudnia, mi az voltaképp, amit Cluny nem akar nekem megmondani. Nem is sejtem . - . , Favereau csak simogatta ujjaival ezüstös szakállát, k'apargatta állát, mintha erősen gondolkoznék. — Én se — csak ennyit szólt. — Oh, Favereau, hát gondolkozzék, erőltesse meg magát égy kissé, j e g y e n segítségemre ! E z rendkívül fontos ! Tudja, hogy el kell távolitnunk azt, ami Clunynek az idegeit bántja, bármi legyen is az, tüstént ! Favereau leült, kezeit a térdei közé szorította, lehajtotta fejét és mutatta, hogy töri az eszét, és törte is oly mélyen, amint még soha életében, de nem azon, hogy mi bánthatja Clunyt, hanem azon, hogy mit mondjon és hogyan mondja el. Végre elhatározta magár. — Tehát, — szólalt meg — hanem ez, természetesen, csak merő föltevés . . . nem gondolja, hogy maga Cluny számára, hogy is mondjam, kissé megnehezíti az életet ? — Oh, Favereau ! — Amelyik férfi szereti a feleségét, — folytatta Favereau mozdulatlanul — alkalmilag azt is megkívánja, hogy egészen egyedül legyen vele. Már most, egy és más okból, kétségkívül" mind igen fontos okokból, maga, ugy veszem észre, sohase részesiti Edwardot ebben a kedvezményben. Helént ez a beszéd szivén találta. Azonnal belenyilallott tőle a lelkiismereti furdalás és még sokkal jobban a gyönyör. Vigye őt magával, menjenek el, de csak ketten. A doktor is ezt tanácsolta. De hát Cluny még mindig ilyen őrülten, ily édesen szereti őt ? : Szólni se tudott nagy fölindulásában. Szemérmes pillantást vetett Favereaura, aztán lesütötte szemeit, Édes női pirulás öntötte el arczát, és mintha a régi ragyogó dicsfény' font volna ujabb koszorút feje körül.

256 A férfi s z i n t é n lesütötte s z e m e i t , de s z é g y e n l e t é b e n , h o g y ilyen r a v a s z j á t é k o t iiz ennek a z á r t a t l a n nőnek egy ügy ü hiszékenységével. E g y kis szünet u t á n i g y f o l y t a t t a , h a l a d v a a z előbbi csapáson : — H e l é n , értse m e g jól, mit a k a r o k m o n d a n i . L á b a d o z ó m ű v é s z n ő k , j ó t é k o n y , istenes p a p o k , n a g y nénik és r o k o n o k , a m e r i k a i a k és m á s s z e r z e t b e l i e k , iskolás p a j t á s o k , k i k szerencsétlen h á z a s s á g r a l é p t e k , n e m is e m l í t v e a m a g a m f a j t a prózai öreg l e g é n y e k e t , mindezek annyira elfoglalják magát, hogy Edwardn a k v a j m i r i t k á n j u t a szerencse, h o g y n e j é t egészen a m a g á é n a k m o n d h a s s a . Most p e d i g u g y v e s z e m észre, — szólt most F a v e r e a u , k ü l ö n ö s n y o m a t é k k a l , fölt e k i n t v e és erősen a H e l é n s z e m e k ö z é n é z v e — igen k e v é s k i l á t á s v a n r á , h o g y b e l á t h a t ó j ö v ő b e n ez a h e l y z e t e g y á l t a l á n m e g v á l t o z z é k . . . m i n d a d d i g , a m i g ön c s a k m a g á n á l t a r t j a ezt a kis ö r ö k b e f o g a d o t t l e á n y á t .

— A z én C l u n y m ! A z én szerelmes f é r j e m ! — r e b e g t e , szinte m a g á b a n . — H á t c s a k a z a b a j a , h o g y egyszerűen féltékeny ! F a v e r e a u , e g y kis g o n d o l k o z á s u t á n , j ó n a k l á t t a a m a g a részéről is megpecsételni e z t a f e l f e d e z é s t , és e g y ú t t a l , m i n d e n j ö v e n d ő b e l i eshetőségre, e g y m á s i g a z s á g o t is h a n g s ú l y o z n i . — B i z o n y , H e l é n , — szólt — C l u n y sincs h í j á v a l e n n e k a z e m b e r i g y ö n g e s é g n e k és b i z o n y o s a n m á s e m b e r i g y ö n g e s é g e k n e k sem. B á r m i l y e n s ú l y t h e l y e z e t t is F a v e r e a u a z á l t a lános i g a z s á g r a , H e l é n t most c s a k f é r j é n e k f é l t é k e n y sége f o g l a l k o z t a t t a és F a v e r e a u s z a v a i t mint ó v ó figyelmeztetést f o g t a föl : h o g y v i g y á z z o n , mert e félt é k e n y s é g g e l s z e m b e n m á r e d d i g is n a g y h i b á t , n a g y m u l a s z t á s t k ö v e t e t t el. — B e l á t o m , rosszul t e t t e m ! — tört ki H e l é n b ő l a m e g b á n á s . — N e m is t u d o m , h o g y v o l t a m k é p e s

San Giuliano márki és Barchtold gróf Abbaziában. Mit is m o n d o t t a d o k t o r : »Mindenekelőtt s e m m i féle f o g a d o t t l e á n y k á k !« — v i s s z h a n g z o t t Helén a g y á b a n . — Megálljon ! — kiáltott hangosan, k i n y ú j t v a kezét F a v e r e a u felé. — I g a z a v a n , i g a z a ; m i n d a k e t t ő j ü k n e k i g a z u k v a n . D e h o g y is l e h e t t e m o l y a n v a k ? É r e z t e m én, igen, h o g y v a n itt v a l a m i , v a l a m i k ö z ö t t ü n k , a m i e l v á l a s z t b e n n ü n k e t , t e h á t . . . ez a g y e r mek a z ! S z e g é n y d r á g a s z e r e l m e m ! P e d i g soha e g y e t len s z a v a s e m v o l t t e r v e m ellen. D e a t t ó l a p i l l a n a t tól f o g v a , h o g y a l e á n y k a b e t e t t e ide a l á b á t , C l u n y k ö v e t k e z e t e s e n kerülte őt. O h , most m á r é r t e m ! E d d i g különösnek t a l á l t a m , h o g y soha j ó s z á n t á b ó l e g y j ó szót n e m intéz h o z z á , h o g y e g y perezre se t é r el h i d e g szertartásos viselkedésétől a leánynyal szemben. E g y perezre m e g á l l t . L á t s z o t t , h o g y n e m töri t ö b b é a z eszét a b o n y o d a l m a s h e l y z e t megértésén. D i a d a l m a s a n t e k i n t e t t föl, h o g y , i m e , a t i t o k z á r a szerencsésen f ö l t á r u l t .

Seehald Károly felvétele.

m e g e n g e d n i , h o g y b á r m i is k ö z é m és C l u n y k ö z é f u r a k o d j é k ! — D e e g y perczczel a z t á n ismét édes j ó érzéssel t ö p r e n g e t t a h í z e l g ő g o n d o l a t f ö l ö t t : — F é l t é k e n y ! F é l t é k e n y a z én d r á g a s z e r e l m e m ! M e g y e k h o z z á , e g y p e r c z e t se v á r o k ! É s f ö l u g r o t t és p i l l a n a t n y i e l h a t á r o z á s á b a n m á r indult is, h o g y m e g y a f é r j é h e z , dc F a v e r e a u f ö l t a r tóztatta gyöngéden, a karjánál fogva. — K e d v e s g y e r m e k e m , — szólt i j e d t e n — mit a k a r t e n n i ? G o n d o l j a m e g e l ő b b a dolgot ! Helén szólni a k a r t v a l a m i t , de n e m t u d t a hirtelen, h o g y mit is m o n d j o n . — E d w a r d a z a férfi, — f o l y t a t t a F a v e r e a u — a k i b e n , m a g a j o b b a n t u d j a , mint én, r e n d k í v ü l n a g y a b ü s z k e önérzet. H a m a g a most s e j t e t i v e l e , h o g y mi v a l a m e n n y i e n c s a k a z ő lehangolt l e l k i á l l a p o t á v a l foglalkozunk, nem tudom, vájjon . . . Helén kipirult és f á j d a l m a s a n c s ó v á l t a f e j é t .

257— Csodálatos, hogy egyebet se teszek, mint merő ostobaságot. De hát, f a v e r e a u , segítsen, mondja, mit tegyek ? Lebel azt kivánja, hogy azonnal utazzam el Clunyvel, hogy menjünk el innen, de csak ketten. Mi a maga véleménye ? Favereaunak egész arcza csak ugy ragyogott az örömtől. — Nagyszerű ! — kiáltott elragadtatással. — Ennél jobbat képzelni se lehet ! Magában pedig azt gondolta Favereau : — Ugy ! Hát a doktor tud/ vagy legalább sejt valamit. Azt hiszem, ennek csak örülhetek. Bár csak nekem adná ezt a jó tanácsot. HUSZONHARMADIK

FEJEZET.

másik után, odadobod ennek a sünyi, cselszövő iskolásleánykának a társaságába. Aztán sarkonfordult és ügyet se vetve a sértődött Helén tiltakozására, kivitorlázott a teremből. Favereau a bölcs megnyugvásával tekintett a tovalebegő violaselyem léghajó után é s ' i g y s z ó l t : — Ime, ismét egy, aki nem osztozik, magával a -kisasszony iránt való nagy lelkesedésében. Helén kissé haragosan fölkaczagott. — Szegény néni ! — szólt. — K i hinné, hogy alapjában véve . milyen jó szive van, minden efféle képtelen bogarai daczára ! Tekintete azután ismét visszafordult a rózsalugas felé' és arcza ismét egészen földerült. — És mégis, mégis, — szólt elandalodva — itt van szemünk előtt a nagy kérdés valószínű megoldása. Nézze csak őket, jó öreg barátom. Milyen kedves k é p ! Ebben a pillanatban George Dodd, az ő megzavart paradicsomi kirándulásában, éppen azért a bizonyos rózsáért esdekelt. Favereau, amint parancsolták, egy darabig komolyan nézte, mi történik odalenn az i f j ú és a leány között. Aztán ösztönszerűleg, egyszerre, ő is, Helén is, visszaléptek az ablakból. Helén mosolyogva, kíváncsian várta öreg barátjának rokonszenves helyeslését. De a férfi nagyon mélyen elmerült ennek az eszmének a vizsgálgatásába és egyelőre messze volt attól, hogy határozottan nyi- latkozzék. — Hát, maga, gyermekem, igazán azt gondoljá — kezdte végre Favereau, tétovázva. Helén igenlőleg bólintott. — Igen, azt gondolom ! — szólt. — Láttam, hogy közeledik, láttam a legelső naptól fogva, és mondhatom, képzelheti, egyáltalán nem örültem neki'. Most azonban nem tudom, mit gondoljak. Azt hiszem, meg örülnöm is kellene azok után, amiket maguk mondtak nekem. Csak attól, félek, — tette hozzá kis. szünet után — hogy. a néni nagyon dühös lesz. Egyébiránt, mindent tekintetbe véve, az én fogadott leányom végre -se megvetendő kis- jószág senki fia számára. Favereau még mindig benne volt súlyos gondolatainak útvesztőjében. E z a megoldás — igy gondolkozott magában — jó, de kényes ! Magam is gondoltam rá a legelső.naptól fogva. Megmentheti Helént. Ami pedig a Helén javára szolgál, az mind szabad. - Csak aztán meg is mentse . . .

De Lormes márkinő asszony kinyitotta az ajtót, egy pillanatig megállt a küszöbön, szigorú tekintettel végigmérte a termet, amelyben káprázó szeme, a verőfényes terraszról jöve, még nem látott tisztán. Mikor végre tisztán kivette az ablaknál álló két alakot, ugy rohanta meg őket, mint egy vitorláshajó," melyet nagy szél kerget ; felháborodása dagasztotta vitorláit ; selyemruhája, csak ugy suhogott, dagadt rajta, amint haladt előre. — Helén, — kiáltott a márkinő, csak éppen észrevéve, de alig viszonozva Favereau üdvözletét — hol van ' Anatole ? Tudni akarom, hogy Anatole hol van ? — Kedves néném, — szólt. Helén, kissé tétovázva és magában kissé 'mulatva a márkinő heves' föllépésén — igazán nem tudom megmondani. Azt hiszem, talán a kertbe ment. — A kertbe ! — kiáltott a márkinő az ő legkomolyabb mély hangján. — A kertbe ! és egyedül, Helén ? vájjon egyedül ? — Nem tudom, néni ! • — Néztem, kerestem az ablakomból, aztán a folyosó ablakaiból, a balkonról, a terraszról — szónokolt az aggódó anya, előbb csöndesen siránkozó, majd tragikusan megrázó hangon. • — Mindhiába ! Sehol, sehol ! Bicziklije az előcsarnokban. M°fora, amint meggyőződtem, a, kocsiszínben. Anatole sehova se megy gyalog, se lóháton. Ah, — kiáltott most, kitekintve az ablakon — mit látnak szemeim? ! Kövér ujjai remegtek, amint szemüvegét tartotta s nézte, mi történik odalenn. Ha a jó asszonyság csak néhány pillanattal előbb foglalja el ezt a jó kilátást, tulajdon szemeivel élvezhette volna azt az épületes látványt, amikor a De HUSZONNEGYEDIK FEJEZET. Lormes-ház jelenlegi képviselője, a nagy név és a czimerek örökös ura, szokatlan és kénytelen tornaFavereau csak a déli ebéd után tudott Clunyvel repülést végez a cserjekeritésen át le a mesgye csupasz bizalmasan beszélni. De már az asztalnál is elég alföldjére. kalma volt, hogy "jól megfigyelje, milyen változáson ment keresztül barátjának egész külső megjelenése, "— Mindenütt és mindig az a leány ! — szólt De Lormesné asszony. az ő fönséges rosszaló hangján, hogy észrevegye az egész idegrendszer súlyos megamint szemébe ötlött távolról a Joy fehér kalapja. próbáltatásának kétségtelen tüneteit, a váltakozó lázas — Csakhogy ezúttal szerencsére — vetette közbe bőbeszédüségtől a teljes lehangoltságig. Favereau, tréfálva, megnyugtatókig — nem a márki Alig hogy aztán magukra maradtak, a herczeg, ur társaságában. Nyugtassa meg magát, asszonyom. háttal az ajtónak, mind a két kezét kétségbeesetten Csupán Dodd kapitány van ott. fölemelve, csaknem őrjöngésben tört ki : A -márkiné megkönnyebbülten lélegzett föl és — Hamarabb is jöhettél volna ! Hogy voltál, leeresztette szemüvegét.. De csakhamar ismét föl- .képes igy magamra hagyni ebben a pokolban . . . emelte és újra felfortyant szigorral nézte, szemlélte, ebben a kárhozatban, i t t ! Olyan s o k á ! E g y egész. mit csinál odalenn a gyanútlan tengerész és a kis . hétig ! leány." A márkinő aztán ezekkel a szavakkal fordult Az erőszakos taglejtés, a hang annyira elütött a herczegnőhöz : mindattól, amit eddig ez embernél tapasztalt, hogy — Remélem, Helén, teljes tudatában vagy annak, Favereau, szivében egy ujabb rettegéssel, hamar elhogy mit mivelsz, amikor az én fiaimat, egyiket a kapta a kinyújtott jéghideg kezeket, melengette a

258maga jó meleg kezei közt és vizsgálta a halovány, fakó ábrázatot, mely ebben a pillanatban annyi esztendővel látszott öregebbnek, ahány napja mult mindössze, hogy utolszor találkoztak. Bármilyen haragot táplált is eddig iránta, bármilyen megvetést érzett is a Helénre érdemetlen férj iránt, ez most egyszerre mind eltűnt az idősebb, a .nyugodtabb, az élet nyomorúságait jobban ismerő ember lelkéből, hogy helyet adjon benne a szánalomnak s valami olyan érzésnek, mely igen közel van a tisztelethez. Sohase tette volna föl Clunyről, hogy ilyen mély érzésre legyen képes. E z a lelkiismereti furdalása csaknem olyan nagy, olyan súlyos volt,, mint az elkövetett bűn a mérleg másik serpenyőjében. Favereau még mindig erősen fogva a kezét, a herczeget lassan odavezette megszokott karosszékéhez és beleültette. Aztán maga is vett egy széket, odatette a herczeg háta mögé, leült és mély meghatottsággal kérdezte : — Hát igazán olyan súlyos a helyzet ? Társának nyugodt viselkedése, lelki erejének tudata, az a megkönnyebbülés, hogy itt végre levetheti rettenetes szerepének bilincseit, ez mind hozzájárult, hogy Cluny lassanként visszanyerje önuralmának legalább egy részét. Azért elég nyugodtan, habár reménytelen lemondással, igy válaszolt : — Súlyos ? azt kérded . . . Tűrhetetlen ! Aztán hangja gyászosabb, öblösebb lett, zúgott mint az orgona : — Az én szép otthonom már pokol, • olyan irtózatos pokol, hogy azt leirni is lehetetlen. És ez az én müvem !. . — Hát bizony, — szólt Favereau szomorú bölcseséggel — ez éppen a pokol valódi lényege. A legrettenesebb sorsfordulatban is, ami az embert érheti, mindig hiányzik egy csekélység ahhoz, hogy a csapás -teljesen és tökéletesen lesújtsa az embert, ha azt a sorsfordulatot nem magunk idéztük elő. Éppen ez a csekélység az, ami a helyzetet pokollá teheti. Cluny mélyen felsóhajtott, de csak kimerültségén mult, hogy ez a sóhaj nem lett valóságos nyögés Favereau bölcseségének súlya alatt. . Favereau most hirtelen más hangba csapott át, rátette kezét a Cluny karjára és igy szólt jóindulatu biztatással : — Na most rajta, rossz fiu, mondj el nekem min- • dent apróra ; hadd lássuk, mit lehet tenni. A reménységnek egy nyomorult kis pisla fénye villant meg újra Cluny szemeiben. Örvendett, hogy szivének felgyülemlett nagy terhén legalább könnyíthet egy keveset, kiöntve az előtt az egyetlen ember előtt a földön, aki őt ugy ismerte, amilyen valóban. — Elhiheted, — igy kezdte — hogy mások még sohase láttak engem ebben az állapotban. Haladtam egyenesen és perczig se tétováztam az uton, melyet magam választottam. Oh, Favereau, — folytatta egy kis megszakítással a maga régi könnyed modorában — neked igazad volt, mint rendesen ; a rosszabb utat N választottam. — Mi ! Nekem igazam volt ? — kiáltott Favereau, a lelkifurdalástól fölszisszenve. — Ember, hiszen én löktelek téged erre az útra, mind a két válladnál fogva ! É s nem vagyok bizonyos, — folytatta pillanatnyi töprengés után — vájjon nem tenném-e újra. Tudom, nem igen egyezik meg az erkölcsi felfogással, de amig arról van szó, hogy a Helén nyugalmát biztosítsuk, .lelkemre, Edvvard, kész vagyok bünt is elkövetni. A fiatalabb bűntárs, vétkes voltának mélyebb mocsarában, fanyar gyönyörrel szivta magába e beszéd erkölcstelen gyarló emberi vigasztalását. Hevesen meg-

szorította barátja kezét, s barátja érezte, hogy a szo-ritó ujjakba egy kis természetes* melegség kezd beömleni. — Helén! — kiáltott föl Cluny. — Hogy az Isten is áldja meg őt ! Az ő bizodalmánál nincs édesebb s nincs egyúttal, mi a szivet kegyetlenebbül repesztené. Hála Istennek, ma még éppen oly távol van attól, hogy az igazságot gyanítsa, mint amilyen távol volt egy héttel ezelőtt. Csakhogy — s itt a lehangoltság súlyos terhe ismét kegyetlenül huztá lefelé —- ő jól ismer engem, neki éreznie kell, éreznie kellett elejétől fogva, hogy valami bánt, valami van közöttünk. Oh, ez a legrosszabb az egészben : hogy van valami köztem és a feleségem közt ! Édes szép. szemei mindig csak azt kérdik : mi az ? mi az ? A többit mind elviselném, Favereau — kiáltott fuldokolva, és szinte felugorva székébök — De a kínszenvedés, melylyel ez a leány sujt, ahogy állandóan ott tartja fejem fölött a kardot szőke hajának egy vékony szálacskáján, melyet alig fog kis ujja h e g y é v e l . . . oh, ez bőségesen elegendő, hogy egy embert őrültté tegyen, őrültté, vagy gyilkossá ! Most egy kissé csendesebb lett, nem hadonászott oly szertelenül, és ösztönszerűleg, hogy mérsékelje nyugtalanságát, erősen belekapaszkodott mind a két kezével a szék hátába, amely reszketett, recsegett erős fogása alatt, és ugy nézett barátjára, mintha azt mondta v o l n a : l á s d / i d e jutottam. Favereau látta is, hogy barátja immár odáig jutott, hogy ezt a gyötrelmes helyzetet tovább nem tűrheti. (Folytatása következik.)

Krónika III. A csúnyák. —

ápr.

17.

Tanuja voltám annak a jelenetnek, amint egy vidéki vendéglő üvegtetős étterméből tüntetően kivonult kedves és lelkes barátnőm, a feminista, talán az első magyar szuffrazsett, aki forradalmi tettel vallotta az elvét. Utána lopóztam a folyosóra, meg akartam tudni, miért szökött meg. A czigány valami nótát játszott, amely a vért az agyába korbácsolta és megvesszőzte feminista-önérzetét. Messze a sarokasztalnál gutaüté c es, véresszemü urak mulattak, czitromszeleteket áztattak a poharukba és óbégattak, félrehúzva boros, vastag szájukat : »nekem olyan asszony kell«. Később hallottuk, hogy milyen asszony kell. A dal paraszt szadistája ugy festi ki a házasélet mennyországát, hogy a némber az ember érkezésekor keljen fel a dunyhából, még akkor is, ha belégebed, még akkor is, ha beteg, s — amint tudni méltóztatnak — főzze meg a vacsorát és ugy Várja-várja az urát. Csak nem ez volt a deliktum ? Mi türés-tagadás, ez volt . A népdal sértette ? A népdal, de még inkább azok a »reakcziós« férfiak, akik kedvüket lelik ilyen czudar idill kifestésében. Csak nem tréfál ? Dehogy is tréfál. Nem gondolja, hogy akkor maga, aki nem érti, nem akarja megérteni a népdalt és hátat fordit ennek az. együgyü és kedves költészetnek, itt, a kultúrában szegé-

259nyebb magyar földön hasonló az angol társnőjéhez, aki a muzeumban késsel vagdalta szét a szépség irott •mását, a meztelen istennőt ? Lehet, de nem törődik vele. Nincs humora ? A forradalmárnak soha sincs humora. Emlékezem, hogy a beszélgetés-után lenéztem a kis nőt, és a torkom a nevetés is karczolta, de befelé elkomolyodtam és ma is ebben a groteszk, mosolyogtató képben látom a .komoly tanulságot, mit jelent nálunk a feminizmus és mit jelenthet másutt, , más országok számára. Mert a kis jelenet világitóbb. és beszédesebb minden tudományos könyvnél. A forradalmak előestéjén szoktak történni olyan meglepetések, hogy valaki hirtelenül nem érti meg a törvényt, hogy valaki először mosolyog olyan dolgon, amit addig mindenki komolynak és magától értetődőnek tartott, s először vesz komolyan olyan tréfát, amin addig minden épeszű ember nevetett. Csúnyák a forradalmárok. A szép katolikusok után csúnyák voltak a kálomisták, a szép romantikusok után csúnyák voltak a naturalisták, a szép varázslók után mindennél csúnyábbak és kiábránditóbbak voltak a tudósok. Nem lehet rossz néven venni a jakobinustól, hogy a királynő parfümét - büdösnek tartja és nem gyönyörködik sem a gobelinekben, sem a hárfamuzsikában. Neki az a filozófiája, a versaillesi parknak van egy nagy-nagy szépséghibája, az, hogy nem áz övé és a művészet, mely ebből az aranybőségből fakadt, szintén annyiban fogyatékos, hogy üres gyomorral nem élvezhető. Maguk a feministák is hasonlóan vélekednek a mai társadalomról. Eddig szépek voltak és nem véletlen, hogy most, mikor okosakká és veszedelmesekké lettek, hirtelenül csunyák'ká is változtak. Pankhurst Sylvia kisasszony is azért ugrott itt a szószékre, hogy a sebeit mutogassa. Semmiesetre se előkelő gesztus. Csakhogy a világ kezdete óta sebekkel korteskedtek. Az a- nemes római, aki krétával fehérített tógával kunyorálta a voksokat a fórumon, a szenátor-választás előtt, már tudta a módját, bogy a háborúban szerzett sebeit kicsillantassa a -művészi redők alul és bolond, hogy ha nem ugy tesz. Szerencsére az angol kisasszony, a szőke, huszonkét éves agitátor sem kevésbé szemérmes. Szüksége van rá, mert voksokat koldul. Egyelőre ő is csúnya akar lenni és okos. Kevés ily száraz és megrázó beszédet hallottam. A panamista szónoklatában van harang, bitó, görögtűz, az övében az a megdöbbentő,, hogy egyetlen hasonlat sincs, csak tények", adatok és számok, a vékony hangocskája szinezés nélkül egyhangúan cseng végig a félig üres termen, az elokvencziája azokon a magányos éjeken edződött- meg, az éhség deliriumában, amikor lüktető halántékkal, viziók és halluczinácziók közepett hevert a börtön ágyán. Szegényke, nagyon lefogyott. Igazi női pszichológia és logika rejlik abban, hogy az egykor szép, most lesoványodott és .megcsunyult testét hordozza végig a világon, egyik városról a másikra, agitálni. Megvárta, amig az- éhségsztrájk és a börtön soványitó kúrája

elvégzi a hatását s a régi fényképeiről már rá se lehet ismerni, csak sejtem lehet, hogy ez a hajkoszoru valaha párnás, puha arczot dekorált és ezek a csontos csuklók valaha gömbölyűek voltak. Hogy ez öntudatos cselekedet, azt a nyilatkozataiból is látni. Kezét az orrához nyomja és a plénum előtt mutatja, hogy köpte -vissza orrán-száján az ételt, amit belékényszeritettek. Nem válogatja a szavakat. Szólt es irt a görcsről, a szédületről, a fejfájásról s a sárga, nyúlós nyálról, amit a koplaló iny izzad magából, egy pillanatig se félvén attól, hogy az izlést sérti és illúziókat rombol. A szépség a boldogok luxusa. Azt se igfen titkolta, hogy a feddhetlenség is a boldogok luxusa. Végre büntetett előéletű, rögzött, visszaeső bűnös, most is csak elfutott a börtön elől, és biztos vagyok, csöppet se venné rossz néven, hogy ha valamelyik uri dáma elfordulna tőle a korzón. Olyan politikai bűntények állanak a háta mögött, mint annak a román artistának, akit most világszerte köröznek. Ünnepelni még a hiveinek is bajos. Ahhoz azonban, hogy elviselje a sorsát, meg van az egészséges humora és ez mindenesetre politikai érettségére vall. A forradalmár politikus, akit legazembereznek, nyugodtan mosolyoghat a .biráin, mert tudja, hogy maga hozza majd a törvényt, amelynek értelmében holnap ő lesz a becsületesség mértéke és azok a hazaárulók, akik ma ráripakodnak. A porkolábot becsukatja és a hóhért felakasztatja. A kisasszony is ilyesmit gondol. A bűne az igazság, a józansága a költészet és a csúnyasága a szépség. Amikor kitárja két vékony karját, a teste szónokol és éz nagyon bájos, nagyon nőies. Ladies and genfiemen, nézzétek kérlek az én megcsunyult testem, az én rongyos és szép lobogómat. Kosztolányi

Dezső.

Pásztortűz. Szemben, a parton, áll egy régi város, egyre halványabb, amint este lesz, fehér romok reszketnek a hegyekben s a vizén egy harangszó lengedez. S rád gondolok a titkos hosszú csöndben s a túlsó parton busán sejtlek é n ; hogy ott rejtőzöl a romok ködében és álmodozva mosolyogsz felém. És finom árczod, érzem, a sötétben a tavon át merengve rám tekint és kezed lassan s reszketőn kinyújtod, mint fehér zászlót, amely bucsut int. S igy ülünk ketten, némán, estről-estre, s minden éjfélkor, szemben a hegyen felgyúl egy perezre bánatos szerelmed félénk világa s elhal csendesen. (Maderno.)

Szabolcsi

Lajos. 2*

©

260-

Saison. Iszapfürdőben. — ápr.

17.

Megint lirai hangulat ! Érzem magamat és a legszomorúbb alanyiság szószában ülök, mert amiben szenvedek, az egy nagyon tréfás betegség. — Mi baja ? — kérdik tőlem nevetve az emberek, amikor hétrét görnyedve, fogcsikorgatva támaszkodom az utczán egy falnak. — Zsába — nyögöm. — Mi ? Zsába? — mondogatják. — Zsába ? Hisz az egy bohózat ! Érdekes ember maga. —

Én?

— Igen ; mindig vicczel. Nem unja már azt a sokhumort ? Alászolgája. Már majdnem haraggal távozik tőlem, de amikor egy utolsó megvető pillantást vetve rám, látja gyűrődött gerinczemet és könyes szememet, nagyot üt a hátamra.és a megbékíiltség hangján mondja : — Hiába, mégis csak nevetni kell. Maga kókler. Zsába ist gut. És ezzel otthagy a falnál, melyhez legalább negyedórára vagyok hozzátapadva. — Zsába ? — mondj a-egy másik. — Várjon csak ! Előbb kihahotázom magamat, aztán adok egy jó tanácsot. Kihahotázza magát és aszpirint ajánl. Egyik sem használ. Tovább vonszolom magam az utczák során, miközben reszkető kezembe temetem a keresztcsontomat. Már messziről meglátom a nőt, akit imádok, titokban és nyiltan.' Kiegyenesedem, ami körülbelül olyan érzés, mint amilyet a keztyüérez, amikor botocskákat dug belé a boltos. Imádottam kedves bájjal szorítja meg kezem. — No lám, no lám — mondja. — Ön itt ? Milyen szerencse ! Hát hogy van ? Hát hogy van ? — Nagyon . . . hupp ! Azaz, bocsán . . . hupp ! A hupp szó lelkem titokzatos rejtekéből fakad. Nem lehet ellentállani neki. Azt szerettem volna imádottamnak mondani, hogy nagyon jól érzem magam, köszönöm kérdését. De lelkem titokzatos mélysége nem engedte kiejteni a szavakat. Muszáj .volt mondani : hupp. — Mi baja ? — Semmi . . . hupp . . . Csak egy kis . . . hupp . . . zsába . . . K é n y t e l e n " vagyok ismét vissza görnyedni, ami körülbelül olyan érzés, mint aminőt a keztyü érez, amikor a boltos kiszedi belőle a botocskákat. Imádottam jó tanácscsal szolgál : — Menjen az iszapfürdőbe ! Ezzel távozik és otthagy engem a zsábámmal és a következő nagyszerű gondolattal. Ha valakitől az imádottja azzal búcsúzik, hogy menjen az iszapfürdőbe, az olyan érzés, mint amilyet a falinaptárok éreznek,

amikor a deczemberi hónapot is leszakították róluk. Amikor az imádott nő azt mondja, menjen az iszapfürdőbe, az cseppet sem olyan, mintha azt mondaná : Aladár, te édes, szakitsd le a j k a m virágait ezen a napsugaras tavaszi éjszakán ! Imádottam tanácsát azonban megfogadtam és egy előkelő gesztussal bevágtam magam az iszapfürdőbe. Naplójegyzeteim erre vonatkozó fejezetében a következőket olvasom. ». . . a fekete szinü vizben hárman gubbasztottak. Három gnóm, vigyorgó pofájú három ördög. Az arczuk egészen meg volt sülve, mintha most vették volna ki a rerből. Ugy festettek, mintha húszan lettek volna, pedig csak hárman voltak, ő k régi ismerősei voltak egymásnak, engem azonban- először láttak. Vigyorog tak, amikor óvatosan közeledtem feléjük a medencze széléről. — Jöjjön csak, jöjjön csak — mondták egyszerre nagyot kongó hangon. Féllábamat bemártottam a pocsolyába ; mintha békabelekben vájkáltam volna. Hamar visszarántottam féllábamat. — Csak be ! Csak be ! — kiáltották felém nyájasan és a következő pillanatban láthatatlan karok czipeltek be a hinárba, puha meleg hínárba, melyet iszapnak hivnak az emberek. — Mi baja ? — kérdezte az egyik, akiről utóbb kiderült, hogy Steiner ur. — Zsába . . . — É n ischias — felelte Steiner ur. — É n reuma — szólalt meg Schwarcz ur. — É n podagra — jegyezte meg Berger ur. — Testvérek vagyunk mi négyen — mondta Steiner ur és én éreztem, hogy egy nagy szeretet kötelékébe léptem. — • Eddig csak hárman voltunk, most négyen leszünk. Mi már évek óta jövünk ide napról-napra és testvérek vagyunk . . . — Mi ez ? — kérdeztem és térdemre mutattam. — Iszap — felelte Schwarcz ur. — Azt hittem, sár. — Dehogy ; iszap ! — Iszap? . . . Azt hittem, műtrágya. — Dehogy ! Iszap. — Iszap ? . . . Azt hittem, piszok. — Dehogy ! E z t direkt hozzák ; hozatják drága pénzért, Franzensbadból. A mi számunkra hozatják, ischias és reuma számára. A legfinomabb franzensbadi mór. — Mór ? . . . Azt hittem, iszap. A három gnóm különös játékot iiz, amin nekem nevetni muszáj. És amikor nevetek, a hangom felgördül a terem tetejére, onnan visszagördül, ismét felgördül és ugy tetszik, mintha ezer torok nevetne körülöttem. Ez a különös játék pedig abból áll, hogy a három gnóm felváltva levegő után kapdos. Dühösen néznek rám, amitől megijedek. Exkuzálnom- kell magamat és megszólalok : — Mór ? . . . Azt hittem, iszap ; hehe ! •

261A következő pillanatban ugy érzem, mintha meg- jelezné a valódi t a v a s z t . A z olasz április! Lenn, Itáliában; Szicziliában, most v a n a legragyogóbb, meleg nyár. M é l y k é k gyújtották volna a lábamat. A homlokomra forró pánt az ég és n y á j a s a tenger, melegek és szerelmesek az esték. szorul, a karomra puha kigyók csavarodnak, a fejemre A nők mosolygók, kívánatosak, ragyogók és illatosak. A napolvasztott ólmot csepegtetnek, a derekamat lánczok tól lesült arczu férfiak fehér tenniszruhában járnak. — Milyen ölelgetik és a tüdőmből kiszorult a levegő. messze, milyen messze v a n az olasz czukrász a n y á r t ó l és az — Mit jelentsen ez ? — kérdeztem és futni akartam olasztól ! A z olasz czukrász — ha a n é v v e l kapcsolatos gondolatainkat szabadjára engedjük — a legnyomorultabb hernyó kifelé. a pesti rögön. K á r eltiporni! A három gnóm elállta utamat. — Nem szabad még — suttogták, és megfenyegettek az ujjaikkal. •: Megijedtem ; de nehogy észrevegyék rajtam, más • — Haladnak a jezsuiták. I g a z á n hálás köszönetet kell térre fordítottam a beszélgetést. mondanunk a jezsuiták legkitűnőbb páterének, a k i olyan szeretetteljes modorban emlékezett meg A . Hét-xéA a húsvéti — Iszap ? . . . Azt hittem : mór . . . A fejükkel bólintottak és levegő után kapdostak. • lelkigyakorlatok, alatt. E d d i g a z t hit.tük, h o g y a jezsuiták nem előfizetői a mi profán uj Ságunknak és kizárólag a szentEzúttal azonban már négyen voltak.; mert én is levegő a t y á k iratainak buzgó olvasásába v a n n a k elmerülve. Most után kapdostam. azonban kiderült, h o g y még a kegyes pátereknek is kedvencz — Törődjünk bele — súgtam egy hirtelen ötlet- csemegéje A Hét s a kiprédikálás u t á n hihetőleg az á j t a t o s h i v ő k is szent borzalommal f o g j á k lapozgatni. D e lapozgattől ösztönözve . . . — Mibe? — kérdezték egyszerre ezer hangon. . •• j á k , ami semmiesetre sem B a n g h a úréknak lesz hasznos. Bár b e v a l l j u k , h o g y mi kongreganista olvasókra eddig nem túl— Mi végett kapdosni, amikor ugy sincs levegő. ságosan számítottunk s őszintén szólva, nem n a g y o n ambiSteiner ur szomorúan jegyezte meg : czionáljuk m a g u n k n a k ezután sem a z t a kétes dicsőséget, — Négyen voltunk még a mult héten. Szegény h o g y a páterek l a p j á n a k csináljunk konkurrencziát. A n n a k azonban minden érdek nélkül örülünk, h o g y már a Mária-utczai Blau ! . . . rendházban is olvassák A Hét-et. E z haladást jelent s mi a — Mi lett vele. haladásnak mindig barátai s e g y kicsit harczosai v o l t u n k — Megütötte a guta. É p p azon a helyen, a hol most • és leszünk. Még akkor is, ha B a n g h a páterék is elszánnák m a tetszik állni . . . Bezuhant az iszapba . . . g u k a t erre a pálfordulásra. Csend . . . Majd egy elhaló hang : — Iszap ? Azt hittem, mór . . .« Nem olvasom tovább a naplót. Csak röviden jegyzem meg, hogy a tizedik iszapfürdőnél tartok. Konsta— A benzin-téboly. E betegség ellen senki sincs beoltva : tálom, hogy nagyon használ a zsábának. Jobban műkö- m i n d n y á j u n k o n kitör, mihelyt automobilba ülünk. H o g y mi ennek a" betegségnek az oka, nem t u d j u k , de ez az egyetlen dik, mint valaha . . . H u p p ! . . . Maitre

betegség, melyet alaposan eltüntethet az ember, ha az o k á t

Jacques.

nem i s ö s m e r i . M i n t h o g y az ember pszichéje nem s z a b á l y o z ható,

m ó d j á t kell ejteni a gép szabályozásának

és a

gépen

keresztül az emberi téboly bénításának. A soffőrt nem lehet kilökni az autóból,

INNEN-ONNAN.

ha

megőrül,

de a gépet

megkonstruál-

h a t j u k u g y , -hogy h e t e g y e n bennünk kárt, ha a soffőr elveszti az eszét. V a l a m i kis gépezetet kell elhelyezni az autóban, e g y

—

A z olasz czukrász. A z utcza apró embereinek, a lcis

diákoknak és a zöldkötényes, maszatosképü öröme,

a

Budapest tragacs,

fehérkabátos utczáiról.

olasz

Eltűnik

a

öblös, .réztányérral

vágyálc n e t o v á b b j a ,

czukrász fehérre

fedett

a sárga,

inasgyerekeknek

nemsokára mázolt

edényeivel,

eltűnik

négykerekű melyekből

a

piros és fehér f a g y l a l t k i n á l j a

m a g á t csábitón. Hányszor fészkelődtünk nyugtalanul, a szük iskolapadban ; e g y óra t á j t , mikor az óramutató mászott

a megváltó

hívogatóan Az

olasz

csilingelt

tizenkettős az olasz

ólomlábon

felé, lenn az utczán

czukrász

czukrász. gyermekkorunk

vézna

pedig

csengetyüje !

romantikájának

gépezetet,

mely

akkor

kezd

működni,

mihelyt

a z ' autóba

harmincz kilométernél n a g y o b b sebességet diktál bele a soffőr őrjöngése. Olyanféle legyen ez a gőzkazán gőznek,

biztositószelentyüje, mihelyt

a

feszítőereje

lenne megakadályozható, És

felszerelt autók

használatát

ahol az a u t ó

•autót öngyilkossági

szabad

nagyobb

a

utat

mint

a

enged

a

kelleténél.

Igy

h o g y az utasnak b a j a essék, ha a

soffőr megőrül. tehetne,

a

kis mechanizmus,

mely

rendőrség

csak

ilyen

engedélyezné.

mechanizmussal

K i v é t e l t csak

tulajdonosa előre bejelenti, h o g y

ott az

szándékból vásárolta.

egyik

cltörölhetetlen faktora. A szigorú fővárosi tanács az egészségügy szent érdekében el a k a r j a törölni a föld színéről a »piszkos« olaszt az ő tisztátlan

fagylaltáruival. E s

most, h o g y ezt a

hirt olvassuk, a szivünk f á j n i hajlandó az olasz czukrászért

D

Ötvenöt fokos láz.

Orvosi szörnyűség, a betegek

re-

k o r d j a : ö t v e n ö t fokos láz. A hőmérő csöve a pácziens forró

és mindenért; ami róla és vele eszünkbe jut. A franczia szabó-

hóna a l a t t szétpattan. V i t a t k o z z a n a k orvosok arról, mit jelent

ban, a k i e g y b e t ű t sem t u d francziául, az amerikai fényképész-

ez tudományos szempontból. N e k ü n k , a k i k kóstolóul kis tize-

ben, a k i csak a városligeti

Amerikát,

deket k a p t u n k a lázból, az érdekes, v á j j o n mit érezhet a b e t e g

t ö b b v a n a francziából és az amerikaiból, mint az olasz czuk-

olyankor, mikor a vére hőmérséklete oly magasra száll, h o g y

Amerikai-utról

ismeri

rászban az, olaszból. A z olasz czukrászban igazán csak az a

már csak n e g y v e n ö t fok kellene ahhoz, h o g y a szó szoros ér-

piszok olasz, ami ú t j á b a n áll a közegészségügynek. A z utczán

telmében

f ü t y ü l az áprilisi szél, a felöltőnk gallérját fel kell h a j t a n u n k ,

h o g y v a n testem. 38°-nál : a kezeden v i v ó k e z t y ü van, r a j t a d

h o g y meg ne fázzunk, az impotens pesti f á k n a g y erőfeszítés-

buvárruha,

sel h a j t a n a k k i e g y - e g y

hőben szaladnod kell a korzón, .kell, mert kergetnek. 39°-nál:

rügyet,

—- csak az olasz

czukrász

forrni is kezdjen.

37°-nál ez az

csupa vas és nehéz szövet,

érzésed:

amelyben

tudom,

kánikulai

262 egyszerre minden, ami van és magától értetődő, kísértetiesnek tetszik, furcsa, hogy az emberek lábukon járnak, a szájukkal esznek és beszélnek, amit mondanak, ugy tetszik, mint az ordítás, az ordítás pedig suttogás stb. 4o"-nál : minden rendben van, csak azt nem érted, miért nem tudod fejed alá gyűrni a kispárnát, később rájösz, hogy azért nem tudod, mert a kispárna a Gellértbegy, de te tovább is erőlködsz a probléma megoldásával. Még tizenöt fok. Tessék ezt a tizenöt fokot ilyen közérzésjelzőkkel megspékelni. A fantázia visszatorpan. Annyi bizonyos, hogy a beteg kétkötetes munkát irhát az utikalandjairól, csak visszatérjen. Az ország, ahonnan visszatért az utazó. Az 55° alul. Ez az ország mindenesetre érdekesebb lehet, mint a barbár földek szenzácziói, a »lcgsötétebb Afrika*, amelyről az utazók rossz útleírásokat szolgáltatnak kis gimnazistáknak.

= A nő. A Petőfi-Társaság pályázata, melyet a csók dicsőítésére tűzött ki, eredménytelen maradt. A napilapok pályadíj-rovatából jól ismert jótéteményező nem tudhatta meg, hogy mi is az a csók. Most talán — az uj pályázatból — még kevésbé fogja megtudni, hogy ki a nő. Jótékony szive bizonyára összezsugorodik az élet sivárságának láttára s nem tudja megérteni, miért nem lehet pályadíjra érdemes költeményt irni a csókról és a nőről. De ő jót akar tenni s maga válogatja meg a módot, mely czéljához segiti. Ő még a régi világba tartozik, amely Arany János nevére is vissza tud emlékezni egy jeligés levél kapcsán. Ma már nagyon jól tudjuk, hogy az ilyen pályázatok csak kárt okoznak. Száz gimnazista egyegy délutánját vonják el a tanulástól. Istenem, száz napsugaras, ragyogó délután ! Száz tollszárnak összerágott vége, száz iv tönkretett papiros és száz émelygő sziv a pályázat eredménye. A jótékonyságot kezdi a végveszély fenyegetni. Ha még sokáig igy tart, uj közmondás alakul : Ha rosszat akarsz tenni, tégy jót.

— Csodagyerek. Tizenhárom éves korában kihullott kezéből a vonó s kiesett ajka alól a hegedűje. Végighangversenyezte a világot, játszott császárok elótt s egyházfejedelmek hangversenytermében. Vékonyarczu, lorgnonos herczegnők csodálták ujjai mozgását s hallotta a tenyerek mennydörgéseit. Kifogták kocsija elől a lovakat s kifogták élete elől a gyermekkorát. Nem játszhatott, csak a hegedűjén ; nem volt pajtása, csak imprezáriója. Nem volt elég gyerek, hogy vén legyen, s nem volt annyira vén, hogy gyerek tudott volna lenni. Komolyan néztek rá és komolyan beszéltek róla. Minden lépésére vigyáztak, be volt fogva, mint a gép s minden sarokból a kritika szeművege meredt felé. Tizenhárom év alatt száz évet élt s még száz év alatt nem élt volna tizenhármat. Kiesett életéből a gyerekkor, csecsemőből aggastyán lett. És az aggastyánoknak meg kell halniok.

— A turul. Egy ember felmászott a Ferencz József-hid turuljára és öngyilkossági szándékkal a Dunába akart ugrani. Mindenesetre különös módja az öngyilkosságnak, és ha már maga a turulra való felmászás nem jelentene ezer veszélyt, az ember nem is tudna hinni emberünk sötét tervének komolyságában. Igy azonban hinnünk kell neki és ezek után nem marad más hátra, mint hogy követni próbáljuk emberünk gondolkodását. 'Miért választotta ezt a sok fáradsággal járó halálmódot, mikor sokkal kisebb fáradsággal is elhalálozhat az ember? Ha pedig már meg akart halni, miért gondolta meg a dolgot? Nem vagyok szerencsés halálra szánt emberünket ismerni, nem ismerem gondolkodását, még az arczképét sem láttam a képes újságokban. Éppen azért egészen bizonyos

vagyok benne, hogy emberünk a következőképpen filozofált, miközben felmászott a turulmadárra : »Mi vagyok én? Én egy közönséges, földhözragadt féreg vagyok, csupa nyomorúság az életem, semmi örömöm sincs, nem törődik velem senki, ha ma elpusztulnék, ezen a nagy földkerekségen egyetlen szem nem lenne könyes értem. Igy nem érdemes élni. El fogom pusztítani magamat. Ha ez alkalomból kifolyólag visszagondolok arra, hogy vájjon az életben mit végeztem, mit cselekedtem, — képes lennék dühbe jönni. Abszolút eseménytelen volt az életem. Egyetlenegy jót sem cselekedtem. Egyetlenegy rosszat nem követtem el. Még egy kihágást sem. Hát érdemes igy meghalni? Ha már meg kell halnom, legalább egy kis boszut állok a közrenden. Legalább egy kis eseményt, egy kihágást hagyok hátra. Ki fogok hágni. Ezért ugrom éppen erről a turulmadárról a Dunába. Hm, hm, — ejnye no. Mégsem. Ennek semmi értelme sincs. Egész életemben becsületes ember voltam, mint becsületes ember akarok meghalni. Nem akarok még csak egy egyszerű kihágást sem elkövetni. Éppen azért lemászom erről a turulról és egész egyszerűen a partról ugrom a Dunába«. Igy is tett. Lemászott a turulról. Lent már várta a m. kir. rendőrség kiküldötte és lecsukta emberünket kihágást képező »közcsendháboritásért«.

SZÍNHÁZ. A vörös szegfű. Földes Imrének, akinek az idén már második darabját mutatta be a Magyar Szinház, mindig volt valami köze a zsurnalizmusnak ahhoz a fajtájához, amely a színpadot kereste meg eltagozódási területéül, s ezt a kapcsolatát hangsúlyozta nemcsak mondanivalóinak megválogatásával, e témák tendencziózus formájával, hanem az eseményeivel és alakjaival is. Ezt a zsurnalisztikus vonást a mostani darabja talán még fokozottabban megtartotta. Nem csupán arra gondolok, hogy a szeszélyes véletlen legalább részben tényleges eseménynyé a v a t t a azt, ami a darab megírásakor még csak a jóérzékü színpadi ember elképzelése volt, hogy a minisztérium egy törvénytervezetét tényleg ellopták s valóban nagy feltűnést keltve került nyilvánosságra a szocziálisták lapjában. Ez igazán mellékes része a dolognak, amelyben tulajdonképpen nem az a lényeges, hogy aktuális eseményekkel foglalkozik, hanem az, hogy mindig a közönségnek egy fölöttébb aktuális jellegű érdeklődését elégíti ki. Földes Imre pompás érzékkel találta meg mindig ezt az aktuális érdeklődést és tudta kielégíteni olyan formában, amely egységesen kedvére volt a publikumnak s amely hatásos volt a színpadon. »A vörös szegfű* czimü uj darabjában ezt a jelleget azért érezzük fokozottabbnak, mert a magyar szocziálizmuS és a hatalmonlévők küzdelmének beállításával olyan témát választott, mely bármilyen állásfoglalásával sem v á l t h a t j a ki a közönség egyöntetű hajlandóságát. Legalább a mondanivalóiban nem. Földes azonban kitűnő ismerője lévén a színpadnak s a szinház hatáseszközeinek, megtalálta módját annak is, hogy e feltámadó ellentéteket egy romantikus izü történettel simítsa el, s a figurák szimpátikusságával v a g y antipátikusságával billentse helyre a félrecsapott mérleget. A közönség mindkét részen érdeklődéssel és izgalommal nézte végig a darabot és megelégedetten tapsolt akkor is, amikor tulajdonképpen meggyőződéseivel ellenkező dolgokat hallott. Földes Imre invencziója, drámakonstruáló ügyessége és szinpadismerete meghozta számára az idei második sikert is.

E G L E L O . íft A LEGJOBB FOGPÉP UJ

263Művészet. A Czéhbeliek. A régi, jó időket siratni nem szokásom, de a régi jó időkben a művészi szövetségekben mégis több volt a stilus és a lendület. A régi jó időkben valahonnan a Szajna partja mellől, a barbizoni erdők homályából, vagy egy Raphael előtti metszetekkel ékes műteremből elindult egy művészi gondolat, és amint fényes csóvája végigczikázott a világon, itt is, ott is elhullatott egy szikrát. A szikrák fiatal és lelkesedő művészek szivébe estek és amint remegő lelküket eltöltötte annak melege, az uj gondolatnak jegyesei lettek, egymásnak pedig az uj gondolatban testvérei. Egy irány, egy eszme lelkesedéi az.egész világon egy nagy családot alkottak, akik a maguk hatalmas egységében és helyenkint szűkebb közösségeikben életüket szentelték az eszmének, amelylyel gazdagodtak. Ez a művészetben fogant testvériség szent volt és az egyetlen módja annak, hogy az eszme, amelyben a testvérek közösen, hittek és biztak, diadalra jusson. Ennek a testvériségnek'volt lelki alapja, volt hitvallása, amely átfűtötte, amely eleven életet adott neki, amely elég erőssé tette árra, hogy a konzervativizmus rideg bástyái ellen rohamra indulhasson. A X I X . század második fele tele volt ezekkel a harczos testvériségekkel, amelyeknek tagjai egymásban keresték az erőt és vigasztalást, egymással fogtak kezet az egész világ ellen s ezeknek a lelkesedő, rajongó szövetkezéseknek mindenütt megvolt a maga eredménye. Francziaországban megteremtették a X I X . század uralkodó művészetét, Angliában egy irányt, amely megnyitotta, megnemesitette az iparmüvészetet és Magyarországon is a nagybányai szövetkezés kivivta a modern művészet érvényesülését. De ez a nagyszerű eredmény csalc igy volt lehetséges, csak egy szellemi közösség alapján, amely ugyanegy hitvallásból, a művészi szépségnek azonos felfogásából indult ki, amely egyetlen művészi ideálhoz ragaszkodott és szembefordult mindennel, ami ideáljával ellenkezett. Egyoldalúsága sohasem bántó vagy káros, mert mély meggyőződésből fakadt. S ebben az időben nem lehetett elképzelni, hogy a művész egyetértsen és közösséget vállaljon más művészekkel, akiknek felfogása, meggyőződése, egész artisztikus gondolkodása tőle idegen volt. Mert ebben az időben — ismétlem — , a művészi szövetkezéseknek lelki alapjuk volt, amely teljesen magába olvasztotta a hozzátartozókat, amely kifej" lesztetfe az együttérzők teljes közelségét, de távoltartotta egymástól a másképpen gondolkodókat. Másfajta szövetkezés csak most lehetséges, amikor az egész művészeti életben nincsen egyetlen gondolat, amely • rajongókra vagy ellenségekre találna, amikor tehát megszűnt a lelki kapocs és helyébe a tömörülésnek külső, politikai, mesterséges okai léptek. Csak' igy lehetséges az az összevisszaság, amely ma Magyarországon az összes művészeti csoportosulások külső képét megzavarja, amely minden indok és czél nélkül veri egymáshoz a művészeket. Magának a művészetnek vajmi kevés köze van ezekhez az alakulásokhoz, amelyek mindig más külső indokokból születtek. A legújabb művészeti. alakulás, amely a Czéhbeliek nevet választotta, nem kevésbé, mint a többiek. Ez is csak olyan Macedoinekenyér, amilyet a párisi kis czukrászdákban árulnak, s amelyeknek belsejében össze van gyömöszölve egy csomó, egy-

Ha f á i a f e j e

mástól egészen különböző, egymás mellett szinte lehetetlen ennivaló. Szerencse, hogy ez a veszedelmes kenyér az első alkalommal elég Ízletes, mert néhány finom és előkelő művész alkotásának ize érzik belőle. Kriesch Aladár, Zemplényi Tivadar, Nagy Sándor, Raab Ervin, Hornyay Ödön, László Fülöp, Moiret Ödön, Teles .Ede és Szentgyörgyi István müveinek zamatjára emlékszünk a legszívesebben. Jean

Preux.

IRODALOM. A hetvenéves Anatole

Francé.

A hires név nem a legkedvesebb ajándéka az isteneknek. Rendszerint későn érkezik, s többnyire több gyötrelmet, mint örömöt szerez, annak, aki viseli. Anatole Francé már közeljárt a negyvenhez, mikor figyelni kezdtek a nevére, s a hetvenéves iró bizonyára súlyosan érzi, hogy a neve már 30 év óta van divatban. Nehéz eldönteni, hogy vájjon fájdalmas, vagy örömteljes érzés-e az iróra, ha aggastyán korában érkezik el népszerűsége delelőpontjához, de mindenesetre van abban valami tragikum, ha Páris fia, Páris rajongója ősz fejjel kénytelen megfutamodni imádott Párisitől, hogy Versailles csöndes bokrai közt megbújva találja meg a munkához, szükséges nyugalmat, melyet elrabolt tőle a hirnév messze szálló illatától a világ minden részén megrészegült rajongók és autogrammgyüjtők serege. Az öregséget magában is nehéz elviselni, hát még ha a- népszerűség és a világhír súlyos terhe van a hátára akasztva. Pedig Anatole Francé sohasem kereste a népszerűséget. A Bonnard Sylvester vétkétől az Angyalok forradalmáig hosszú ut vezet, de abban a harminczegynéhány kötetben, mely ez ut egyes állomásait jelzi, nincs egyetlenegy sem, mely tömegizlés kielégítésére íródott volna. Mintha attól félt volna, hogy rajta is beteljesedik, amit félig tréfásan, félig komolyan mondott, hogy amely irót mindenki dicséri, azt senki sem olvassa, olyan gonddal vigyázott arra, hogy munkái csak válogatott olvasók értelméhez szóljanak. Különben, ha akart volna, sem tudott volna olyan könnyű fajsúlyú könyveket írni, melyek a siker reményével indulhatnak a tömeg meghódítására. A mértéktelen tudásszomj, mely Francziaország eme legkiváncsibb elbeszélőjét eltölti, a költői alkotás óráiban is kínozza, s regényei és novellái át és át vannak szőve a tudomány legkülönbözőbb területét érintő olyan kérdésekkel és megjegyzésekkel, melyek csak amaz olvasók érdeklődését izgathatják, kik tudásban és műveltségben, vagy legalább az utánuk való sóvárgásban közel állanak az Íróhoz. Azok közé a regényirók közé tartozik, kiket egy elfelejtett földije, Philaréte Chasles »Voyant«-nak nevezett, kik mikor irnak, nem egy ember szemével, hanem a festő, a történettudós, a lélekbúvár és a szocziológus szemével nézik az életet, s kiknek szeme be van gyakorolva, hogy hőseik jelenéből meglássák és megmutassák azok .múltját és jövőjét. A mód, ahogyan az irodalomban fellépett, a zajtalan, a feltűnést kerülő, a könyvek közé temetkező élet, melyet ifjúkora óta folytatott, szinte azt mutatják, hogy nem valami mohó sietséggel vetette magát a hangos siker, a népszerűség után. Könyvei, ha bizonyos mértékig felismerhető

Beretvás-pasftillát

használjon azonnal: m e l y 10 p e r e z a l a t t a l e g m a k a c s a b b m i g r a i n t é s f e j f á j á s t e l m u - Dprnfiiáo Tomőo g y ó g y - K j e n o c t ű n K a P h a , a m i n d e n g y ó g y s z e r t á r b a n , l a s z t j a . Á r a I k o r o n a 2 0 f i l l é r . O r v o s o k á l t a l a j á n l v a . K é s z í t i Dultíliflö I dlllao s z e r é s z MöjJuűlölli 3 d o b o z n á l i n g y e n p o s t a i s z á l l í t á s .

264leszármazottai is hires elődök munkáinak, mégis annyira egyéniek, annyira ujak, minden megszokottól elütök, - hogy már ezért sem- pályázhattak a tömeg mindig konzervatív ízlésének meghódítására. Pedig az emberi lélek ez élesszemü megfigyelője nagyon korán tisztában volt azzal, hogy a-^ nagy'tömegnek nagyon ritkán tetszik az ének, melyet étŐ-v szőr hall. Abban a miniatűr műremekben, melyben Homér ) alakját hozza értelmünkhöz és lelkűnkhöz közelebb, nagyon finóm iróniával mondja : »Minthogy jó' költő volt, versei, minden tekintetben tökéletesen hasonlítottak azokhoz,;, melyeket elődei költöttekre

zata Edith története,-s szívesen elismerjük, hogy D. Lengyel Laura irói értékei, amelyeket eddig is szeretettel és becsüléssel méltányolt a magyar' olvasóközönség, uj könyvében gazdagodva, súlyban és erőben nyerve jelentkeznek.

KÖZGAZDASÁG. A Fonciére pesti biztositó-intézet e hó 15-én t a r t o t t a 'Kilényi Hugó min. tanácsos elnöklete a l a t t ez évi rendes k ö z gyűlését. A z igazgatói jelentés szerint az intézet a mult évi n a g y gazdasági depresszió dac; ára g y a r a p o d á s t tüntet fel, amennyiben az összes d i j - és illetékbevételek a t a v a l y i 24,205.730 kor. 38 fillérről 25,291.401 korona 37 fillérre emelkedtek, a m i 1,085.670 kprona 99 fillér többletet, a tartalékok pedig 4 1 , 2 1 5 . 3 1 6 korona 68 fillérről 44,701.317 korona 18 fillérre emelkedtek, ami. 3,486.000 korona 50 fillér szaporulatot jelent. A mult évi tiszta .nyereség 458.729 k o r o n a 08' fillérre rüg. A z igazgatóság a z t j a v a s o l t a , h o g y ezen nyereségből a részv é n y t ő k é n e k 8 százaléka.osztalék f e j é b e n kifizettessék. A jelentést a közgyűlés e g y h a n g ú l a g tudomásul vette, a felmentvénytaz igazgatóságnak és f e l ü g y é l ő - b i z o t t s á g n a k az elmúlt üzleti évre megadta. A z a l a p s z a b á l y o k e g y i k szakaszának m e g v á l t o z t a t á s a után a közgyűlés az e l h u n y t alelnök helyére az igazgatóságba v á g u j h e l y i Hoffmann Vilmost v á l a s z t o t t á be. A felügyelő-bizottságnak t a g j a i u l Docior Gyula, dr, Feleki Béla, Ribári. Lajos, ''Thiemann Márkus és' Wolfinger Lajos részvényesek ujrá m e g v á l a s z t a t t a k . A közgyűlés után az i g a z g a t ó ság ülést t a r t o t t , a m e l y b e n szegedi Lukács József igazgatósági t a g az intézet alelnökévé v á l a s z t a t o t t . . A felügyelő-bizottság Ribári Lajost elnökké v á l a s z t o t t a .

Ugy látszik, hogy nem pályázott arra, hogy jó költő-,; nek tartsák, mert az ő irásai semmiben sem hasonlítanak-1 elődeiéhez. ' i j És mégsem tudta elkerülni, hogy divatköltő ne legyen.; Csöndes, visszavonult' munkásságban eltöltött életének alkonyán, váratlanul, szinte orvul tört rá a népszerűségit. Tizenöt-húsz év előtt még hazájában is csak válogatottakismerték munkáit, s néhány év óta már világhír teszi han-,' gos csengésűvé nevét. Kora nőtt volna ily. rohamos gyorsa-E sággal utána, vagy az ő talentumának ereje ily kevéssel; szárnyalta volna tul kortársaiét, ki tudná azt ma még .el-; dönteni ? De a legritkább és legérdekesebb látványok közül' való, hogy egy nagy szellemet, kit sokáig még észre sem vett, még életében utolérjen és annyira megértsen és bálványozzon saját kora, hogy menekülnie kell rajongói szeretete elől. Anatole Francé mintha megijedt volna e nagy 'népszerűségtől. Minden áron igyekszik az emberek érdeklődését a maga személyéről elterelni, hogy több idő maradjon neki a könyvek írására,'bámulóinak pedig azok olva-; HETI POSTA. sására. A hetvenévés Anatole Francé nem engedi meg magának a pihenés gyönyörűségét, hanem uj könyvvel-Líra. Kiss József hazaérkezett már s legközelebb felel lepi-meg a világot. Ugy látszik, mintha félne attól,-hogy a a. czimére k ü l d ö t t levélre. ' •' • • ' mindenki dicséri,-s nem szeretné elérni, hogy senki se olvassa. - -.* Szeged.. ,S.. Á f o g a d á s t - ö n nyerte m e g : Kiss József nem nem azonos azzal a Kis. Józseffel, a k i t ő l • E-nagy népszerűség azonban nem ártott a költő alkotó j. ir a Nyugát-bá'és 'önök-az idézett lapban e g y e t s mást-olvastak: Teljésen igazuk erejének. Uj munkáin nem-érzik az öregség semmi jele,;' v a n abban, • h o g y . irodalmi szempontból.'nem egészen korrekt s a m'éseter olvasóinak tábora nem fogy, hanem egyre n ő j . eljárás, ha- valaki olyan' nevet használ, melylyel a-közönséget S ha-divatban van is, nincs mit félnie a korai'elmúlástól, i- — ha akaratlanul • is — megtévesztheti. H a m á s - n e m , - a jó A divat véletlenül összekerült az értékkel. Ha könyveinek . izlés követeli, h o g y K i s József ur a N y u g a t - b a n v a l a m e l y szembeötlő jelzéssel v e g y e elejét annak, 'hogy az ő irásai szerzőjének tartalma már elavul is, ha a divatból kimennek is az eszmék, senki se tarthassa Kiss Józsefet. Régebben, mikor az. irók'. a melyek könyveit ma oly kapósakká-teszik, üdén őrzi meg '• riiaguk írásaira hiuk v o l t a k és a mások irásai iránt tisztéléttel viseltettek, az e g y f o r m a n e v ü e k - k ö z ü l a fiatalabbak és .a. kéazokat: egy későbbi-kor számára a művészi forma, 'melybe egy költő lelke öntötte őket. Anatole France-ot soká. fogják, sőbben érkezők v a l a m e l y b e t ű t v a g y jelzőt irtak n e v ü k élé, h o g y a közönséget, m e g k í m é l j é k a zavaroktól. E z t megtehetné olvasni akkor is, mikor rég eltűnt neve mellől a népszerűség Kis József ur még az esetben is, ha nevét — amiben.nem kételés divat varázsa; mert az ő írásaira is. ráillik, amit Lemaitre kedünk — örökség u t j á n kapta. Mi tiszteljük az öröklött nevet, de m e g k ö v e t e l j ü k , h o g y Kis József ur tisztelje a szerzett nevet-. mondott Maupassant-ról : • ;' • • • • »01yan egyszerűen, olyan természetesen beszél; mint Felelős szerkesztő és kiadótulajdonos: KISS JÓZSEF. ahogy én lélekzem ; ugy teremti a -mestermüveket; olyan könnyedén, olyan tökéletesen, mint ahogy hazájának. - • • e B Q B B B B G B B E B B B B Q B B B B B B B E l E I B E I B B Q I I I B B Ű I E I i n ű l B almafái termik az almákat.« Vér Mátyás.

| Trencsénteplicz i

D. Lengyel L a u r a : föltörekvő

és

züllő

Edith. (Regény.)

asszonyok,

gonosz

miliő; * • B r o m l o t t . asszonyi •

Arisztokrata és

intrikák, összetört leáriyszivek . . . néni szokatlan regénytéma nőirók tollából. A hang azonban, amelyeik D . Lengyel

Lüura•

történetét elmondja, olyan egyszerű és őszinte, hűvös és tar-

. !

tózkodó s különösen olyan egyéni,' h o g y már ezzel is leköti . f i g y e l m ü n k e t s megállni kényszerit k ö n y v e mellett. D e ezen-

B B B B B B

k é n e s hő'

„ "

%

-

»

•

:C7nnfí*ir>rirtW

csuz-

f o r r á s o k és I M a p i U r U O K köszvény, ischias, n e u r a l g i a , b ő r b a j stb. ellen. K i t ű n ő k l i m a , k o m f o r t é s k é n y e l e m . — J a n u á r 1-től j ú n i u s 15-ig. s z e p t e m b e r h ó 15-től d e c z e m b e r h ó 31-ig l a k á s , elO Budal á t á s , f ü r d ő v. i s z a p " " P 1 O K ü r » pesttől * óra. Prospektust küld : a fürdőigazgatóság.

élet örökös problémáinak nemcsak

érdekes,

kifogásunk kelleténél

ellene

de

hivatott

értékes

mesét

l e g f e l j e b b az,

erősebben

aláhúzza,

mindennapi

bonczolója az irónő, is tud

hogy

szőni.

aki

ez - érthető,

olykor külö- .

nősen olyan k ö n y v b e n , amely nemcsak szórakoztatni, "de j a v í tani is k i v á n . A női lélek alapos ismerője meglepő rutinnal festi a z o k a t a lelki kríziseket, amelyeknek kaleidoszkopszerü soroB u d a p e s t , 1914. —

ÁjLOUŐ,

Egyedüli

a tendencziát

de -viszont

B B Q B B • B

• B BBQGlBBBBQBHQQElQBBBBBQQBQQCiaBBBBQBBBQBQGlB

k í v ü l más, belsőbb értékek is ragyognak ebben a szépqn, okosan, asszonyi finomsággal megirt történetben. A

•

13

1 levél :30 fillér

£ccl£CX£Ő£>

.

1 doboz 1 korona

Pattanás^ m i t e s s z e r t , b ö r v ö r ö s s e g e t e l m u l a s z t . B á r sonysima, r ó z s á s , üde, bájos a r c z s z i n t ad.— EGO p i p e r e b o r a x s z á p p a n . . . . K 1 . — EGO p i p e r e b o r a x c r é m K. 1.50

—

KISS LflSZLO

BudaDest.Baross-utca 81.1 N y o m a t o t t az A t h e n a é u m irodalmi é j n y o m d a i r.-társ. b e t ű i v e l .