Zenei virtuózok keze: Liszt és Paganini DR. JÓZSA LÁSZLÓ Érkezett: 2010. március 12.
ÖSSZEFOGLALÁS Az előadói virtuozitáshoz nem elegendő a zenei tehetség, a kéz anatómiai sajátosságainak is döntő szerepe van abban, hogy az előadóművész milyen szinten tudja interpretálni a zenedarabot. A szerző a 19. század legnagyobb hegedűművészének, Paganininek, és zongoravirtuózának, Liszt Ferencnek kézfelépítését, ujjaik mozgékonyságát elemzi. Paganini boszorkányos játékának hátterében veleszületett kötőszöveti rendellenességet, a Marfan szindrómát tételezi fel. Liszt ujjai és keze olyan anatómiai sajátosságokat mutattak, amelyekkel ujjterpesztése és mozgathatósága egyedülálló lehetett. Kulcsszavak: Kéz – Patológia; Marfan szindróma; Történelem, 19. sz. Zenetörténet; Liszt Ferenc; Paganini, Niccolo; L. Józsa: Hand of musical virtuosos: Liszt and Paganini To be a musical virtuoso the musical talent is not enough, the anatomical specifications of the hand has also a decisive role in the interpretation of the musical piece by the given performer. The structure of the hands and mobility of the fingers of the greatest violin player of the 19th century, Paganini, and piano player, Franz Liszt are analyzed. In the background of devilish, playing of Paganini congenital connective tissue disorder, Marfan syndrome is presumed. The fingers and hand of Liszt show such anatomical qualities, which might permit unique spreading and mobility of his fingers. Key words:
Hand – Pathology; History, 19th Century; Marfan syndrome; Music – History; Liszt, Franz; Paganini, Niccolo;
BEVEZETÉS Hangszeres muzsika nem jöhet létre a kéz aktív szerepe nélkül. Az ismert legősibb, mintegy 35.000 éves furulyán is megtalálhatók azok a nyílások, amelyeknek elzárásával, vagy kinyitásával létrehozták a zenei hangokat (7, 8). Hazánkban az Istállóskői barlangban találtak kb. 30.000 éves, csontból készített furulyát (31). Ezek (és az itt nem említett leletek) bizonyítják, hogy már az ősember rájött, muzsika csak ujjainak használatával érhető el. Nyelvünkben él a kifejezés: művész kéz, ami alatt finom, hosszú, keskeny ujjakat, keskeny tenyeret, mozgékony kezet szoktunk érteni. A zenei irodalom, de az orvosi sem szentel elég figyelmet a kiemelkedő művészek kezének arányaira, felépítésére, motilitására. Elvétve a zongoristák és hegedűsök kezéről találunk adatokat. Egybehangzó megállapítások szerint a zongoravirtuózok keze keskeny, ujjaik hosszúak. Ez alól egyetlen kivétel ismert, Franz Schubertnek feltűnően rövid, tömzsi ujjai voltak, mégis briliáns technikával szólaltatta meg hangszerét (13). A 19. század két kimagasló művészének kezének felépítéséről, mobilitásáról, technikájukról, csodás előadó képességének nem elhanyagolható komponenseiről kísérlek meg összefoglalót adni. NICCOLO PAGANINI Egyedülálló virtuozitását nem lehet egyetlen, vagy néhány okkal magyarázni. Igazat kell adnunk Liszt Ferencnek, aki ekképpen emlékezett meg róla: „Habozás nélkül állítom, hogy sohasem lesz egy második Paganini. A hatalmas képességek és a csodálatos körülmények ilyen összjátéka örökké tünemény marad a művészetek történetében” (28). A „hatalmas Magyar Traumatológia Ortopédia Kézsebészet Plasztikai Sebészet 2010. 53. 3.
251
képességek” között első helyen kell említeni ritka tökéletességű zenei hallását és zenei memóriáját. Ezekhez járult az az adottsága, hogy bármely kottát, első látásra, tökéletesen lejátszott. Zenei iskolázottsága lehetővé tette, hogy korának klasszikusait megismerhesse, befogadhassa, vagy éppen interpretálhassa. A kiváló tehetségéhez és előtanulmányokhoz társult rendkívüli szorgalma. Ha hihetünk a kortársaknak, egész koncertező pályafutása alatt átlagosan napi hét órát gyakorolt, ami már önmagában is páratlan teljesítmény. Az így szerzett „hangszer biztonsággal” volt képes olyan, – zeneileg nem indokolható – technikai bravúrokra, mint kizárólag a G-húr használata, állathangok előcsalogatása a hegedűből, az egy hegedűn megszólaltatott „duó”, azaz a bal kéz pizzicatojával kísért dallamjáték (9, 11). Közel száz monográfia, sok száz rövid közlemény próbálta megfejteni Paganini művészetének titkát, páratlan technikáját, virtuozitását. Hihetetlenül gyorsan tudott játszani. Leghíresebb szerzeményét, a Moto perpetuot három perc alatt játszotta el, ami azt jelenti, hogy percenként ezer hangot szólaltatott meg, valamennyit tökéletes kifejezéssel, árnyaltsággal. Ez olyan bravúros teljesítmény, amit azóta sem tudott senki megismételni. Virtuozitásának másik összetevője, anatómiai adottságai, kötőszöveteinek sajátosságai, kezének, ujjainak felépítése és működése (5). Bár a kortársak feljegyzései ellentmondóak kezének méreteire, ujjainak hosszára vonatkozóan, mégis azok véleményét tartom elfogadhatónak, akik szerint nagy keze, hosszú ujjai voltak. Akadt, aki feltűnően hosszúnak látta hüvelykujját, azt is megjegyezték, hogy a hüvelyk és mutatóujj közötti rés igen mély, a hüvelyk nyeregízülete a szokásosnál közelebb helyezkedett el a csuklóhoz. Bár Paganini maradványait több ízben exhumálták (legutóbb 1893-ban és 1896-ban), de csonttani tanulmány nem készült, csontjainak, ízfelszíneinek pontos formáját és méreteit nem ismerjük. Ha valóban ilyen lokalizációjú a nyeregízület (ami igen valószínű), magyarázza a hüvelyk és mutatóujj közötti mély rést, valamint a hüvelyk fokozott mozgékonyságát. Hüvelykujja a tenyér bármely pontjával, nehézség nélkül szembeállítható volt, ujjait szokatlan távolságra tudta szétterpeszteni. Tény, hogy bal kezével hatalmas skálát, több mint három oktávot tudott könnyedén átfogni, ami kezének és ujjainak nagy méretét, valamint ízületeinek lazaságát bizonyítja. Rendkívül gyorsan mozgatta ujjait és kezét, csuklóját. Végül hitelt kell adni Benati megfigyelésének, hogy az utolsó ujjperc ízületeit nemcsak hajlítani és feszíteni, hanem oldalirányban is képes volt mozgatni (2). Az újabb kutatások arra utalnak, hogy – ha nem is gyakori – de előfordul az egytengelyű izületekben (ilyenek az ujjperc ízületek) is bizonyos fokú oldalirányú mobilitás (29). Malina (20) kétségbe vonja a végpercek oldalirányú mozgathatóságát, s azt tételezi fel, hogy a rögzített ujjbegyek mellett a végperc ízület passzívan követte a csukló és a kar mozgásait. Magam részéről nem tartom kétségesnek, hogy a művésznek (talán nem típusos) Marfan szindrómája volt. Meggyőződésemmel nem állok egyedül, számos kutató (Colquhoun, MacNalty, Mantero, Schoenfeld, Smith és Worthington) hasonló álláspontot képvisel (6, 19, 21, 24, 27). Másfél évtizeddel ezelőtt Yucel (33) újabb teóriát alkotott Paganini alkati rendellenességére vonatkozóan. Úgy véli, hogy nem Marfan–kór, hanem az Ehlers–Danlos szindróma 3. vagy 4. típusa volt a mester alapbetegsége. Az Ehlers–Danlos betegség a kollagén és rugalmas rostképzés veleszületett zavara, a bőr és a kötőszöveti képletek (inak, izompólyák, ízületi tok stb.) kórosan nyújthatók, a bőr igen finom, érzékeny. A Benati által leírt bőrtünetek talán Magyar Traumatológia Ortopédia Kézsebészet Plasztikai Sebészet 2010. 53. 3.
253
beleillenek ugyan az Ehlers–Danlos betegség tünettanába, de sem a testalkat, sem a mellkas alakja és aszimmetriája, a korán jelentkező látászavar nem velejárója. Éppen ellenkezőleg, ezek a Marfan-kór csaknem állandó tünetei, csakúgy, mint a fokozottan nyújtható, laza ízületek, szalagok. Yucel teóriája reflexió nélkül maradt a szakirodalomban. Testi felépítése, az ösztövér habitus, kissé hajlott hát, a részaránytalan mellkas, a bal mellkasfél enyhe behúzódása (tölcsérmell, [pectus excavatum]), a viszonylag fiatal korban kezdődő látászavara (feltehetően a szemlencse luxatiója, vagy subluxatiója miatt), és végül a laza ízületek mind a Marfan szindróma lehetőségét támasztják alá. Mint ismeretes a Marfan-kór tüneteinek biokémiai hátterét a kollagén–fehérje molekula kóros felépítése adja. Mellőzve – a betegségben mindig kimutatható – kollagén anomália részletezését, annak messzemenő biomechanikai és kinezológiai következményeivel foglalkozom. A Marfan-kórosok kollagén rostjainak szakító szilárdsága lényegesen kisebb, nyújthatósága viszont jóval nagyobb, mint az ép kollagéné (15). Az inakat, szalagokat, ízületi tokot stb. felépítő kollagén viszonylag csekély erőbehatásra háromszor–négyszer annyira (az eredeti hossz 10–12%-ával) nyújtható Marfan betegekben, mint egészségesekben (az ép kollagén legfeljebb 2–3%-kal, további megfeszítéskor a rostok elszakadnak (14). A Marfan betegségben szenvedők kollagénjének ez az extrém elaszticitása teszi lehetővé annak az egyszerű klinikai diagnosztikus tesztnek a kivitelezését, amelynek során nyújtott csukló mellett a hüvelykujj az alkar oldalához feszíthető. A Marfan szindrómás betegek inai, szalagjai könnyen nyújthatók, de csekély a szakítószilárdságuk (kb. fele az ép kollagénének). Ín és szalagszakadásra mégis ritkán kerül sor, mert ezeknek a betegeknek az izomereje is kisebb (14). Véleményem szerint Marfan betegségében rejlik ízületi lazaságának, ujjai méretének, keze anatómiai felépítésének titka és magyarázata. Nemcsak Paganini virtuozitásának hátterében bukkanunk Marfan-betegségre. Rachmaninov (1873–1943), világhíres zongoraművész Marfan szindrómáját már a modern medicina derítette ki (32). A hipermobilitás és az ízületi lazaság bizonyos foka a hangszeres muzsikusok több mint egynegyedében kimutatható, de csak kevés izületre korlátozódik. Larsson és munkatársai (17) hatszázhatvan előadóművész-jelöltet vizsgáltak. Ezek 27%-ában állapítottak meg néhány kisízületre korlátozódó hipermotilitást. Az ízületek lazasága és fokozott mozgathatósága – ami előadóművészeknél nagy előny – rendszeres gyakorlással létrehozható, fenntartható, bizonyos határig fokozható (12). Paganininél az ízületek lazasága, az ínak és szalagok túlnyújthatósága veleszületett „adottság”, a Marfan–kór következménye. Igen intenzív gyakorlásaival ezt még fokozni is tudta, és amíg egyéb bajai le nem parancsolták a dobogóról, képes volt fenntartani. Paganini művészetének hátterében (nem csekély részben) egy veleszületett kollagén képződési anomáliát tételezhetünk fel. LISZT FERENC Külön kell szólnom Liszt kezéről, amit nemcsak a kortársak leírásaiból, hanem fényképekről (18, 30) és gipszöntetekről is ismerünk (egyik 38 éves korában, másik ravatalán készült). Egy „tenyérszakértő” rajongója megvizsgálhatta Liszt kezét és észleléseiről az egyik philadelphiai napilap 1878. március 22-i számában számolt be. A zavaros fejű, kiromantiában hívő hölgy (Anna Hampton Brewster) kommentárját mellőzve kivonatosan közlöm az ujjakra vonatkozó leírását: 1) A hüvelykujj csodálatosan hosszú. 2) Az Apolló (gyűrűs) és Merkur (kis) ujj kiszélesedő, lapos és széles. A jobb gyűrűs ujjon egy szemölcs van. 3) A Jupiter (mutató) ujj második perce hosszabb az elsőnél. 4) A Szaturnusz (középső) ujj csupa göb. A Szaturnusz ujj ízülete (melyik?) „olyan, mint egy forgópánt”. 5) Az Apolló (gyűrűs) ujj ízülete (?) nagyon erősen fejlett. 6) A Jupiter (mutató) és Szaturnusz (középső) ujj szögletes. 7) Az Apolló (gyű254
Magyar Traumatológia Ortopédia Kézsebészet Plasztikai Sebészet 2010. 53. 3.
rűs) és Mars (hüvelyk) ujján „filozófiai és anyagi csomók vannak” (A. H. Brewster napilapban megjelent cikkét közli Engel) (10). Túlmenően azon, hogy nem tudom mik azok a „filozófiai csomók”, teljesen használhatatlan a tenyérjós alaktani leírása. Liszt kezének mozgékonysága, ízületeinek lazasága egészen más okokra vezethetők vissza, mint Paganini ujjaié (3). A tudományos vélemények szerint, testméreteihez viszonyítva hatalmas kezeivel egyszerre két oktávot tudott átfogni a zongorán, ami talán túlzás, de bizonyos, hogy egy decimát átért. Ujjai hoszszúak, hengerdedek, tenyere keskeny, a kisujji izomköteg fejlett. Mutatóujja kissé rövidebb az átlagosnál, alig éri el a középső ujj végperc-ízületének (DIP ízület) vonalát. A gyűrűsujja körömnyivel (kb. 16–18 mm-el) hosszabb, mint a mutatóujj és szinte azonos méretű a középső ujjal. Körmei csaknem négyzet alakúak, a kezéről készült fényképen megállapítható, hogy szélességük alig különbözik az ujjbegyekétől. Ujjbegyei nem csúcsosak és nem íveltek, hanem tömpék, csaknem szögletesen egyenes vonalban végződnek. Ez talán azt jelentette, hogy nagyobb felületen érintkeztek a billentyűkkel, ezáltal az erőátvitel és végső soron a hangerő is jobban szabályozható, mint a kúpos, vagy ívelt ujjbegyek esetében (22, 23). Az ujjak közötti bőrredők – az úgynevezett úszóhártyák – fejletlenek, mélyen helyezkedtek el és ennek következtében ujjai sokkal mozgékonyabbak lehettek, mint a „normál” alkatú kézen. A szokványos felépítésű kézen a kézközépcsont és alapperc közötti ízület (MP ízület) vonalától távolodva 18–25 mm-t fednek lágyrészek, ennek legalább felét a bőrredő teszi ki. Ez a bőrredő elsősorban az alapperc hajlíthatóságát, valamint az ujjak terpesztését gátolja. Liszt Ferenc kezéről készült fényképen megállapítható, hogy az említett ízületi vonaltól terjedő lágyrész köpeny mindössze fele olyan széles, mint az átlagos alkatú kézen. Kezének anatómiai sajátosságai elsősorban az ujjak egymástól való távolítását (az ujjterpesztést) fokozták. A legtöbb kézen a mutató és középső ujj 60–70, a középső és gyűrűsujj között 30–40 foknyi terpesztés lehetséges. Liszt kezén – éppen a bőrredők fejletlensége miatt – akár 30–40 fokkal nagyobb lehetett a terpesztés. Vánkos (30) szerint Liszt hüvelykujja túlfeszíthető (hyperextendálható) volt. Nem részletezi miből következtetett erre, minden esetre szokatlan jelenség lenne, ha a túlfeszíthetőség egyetlen ujjra vonatkozna csupán. Kétségtelen viszont, hogy ujjízületei igen lazák lehettek és emiatt valamennyi ujja túlfeszíthető volt. Ujjainak mozgékonysága még akkor sem csökkent, amikor idős korában idült ízületi gyulladás és porckopás (osteoarthritis) miatt jobb kezének középső és gyűrűsujján, az alap- és középperc közötti ízület jelentősen megduzzadt, deformálódott (16). Egy kanadai munkacsoport húsz zongoraművészt vizsgált, akiknek kezén (elsősorban a gyűrűs és kisujján) a röntgenvizsgálat súlyos, deformáló ízületi bántalmat mutatott. Érdekes módon mindössze egy zongorista jelezte, hogy fájdalma van, ami akadályozza a muzsikálásban (1). Magam azt sem tartom kizártnak, hogy a közös ujjfeszítő inaknak nem túl ritka variánsa lehetett. A kezek többségén ugyanis a gyűrűs és kisujj feszítő inai összeköttetésben vannak, ami jelentősen korlátozza a negyedik ujj mozgathatóságát, emelését, feszítését. Amennyiben nem fejlődik ki összeköttetés az említett feszítőinak között, akkor jelentősen nő a gyűrűsujj mozgathatósága. A kezek 1–3%-án nincsen összeköttetés a két ujjfeszítő ín között (14). A feszítő inakról mondottak csak feltételezések, de kétségtelen, hogy virtuozitásához nagyban hozzájárult kezeinek sajátos anatómiai felépítése, ujjainak mozgékonysága. Magyar Traumatológia Ortopédia Kézsebészet Plasztikai Sebészet 2010. 53. 3.
255
IRODALOM 1. Bard C. C., Sylvestre J. E., Dusssault R. G.: Hand osteoarthropathy in pianists. Canad. Ass. Radiol. J. 1984. 35: 154-158. 2. Benati F.: Notice physiologique et pathologique sur Paganini. Revue de Paris. 1831. 11: 113-116. A beszámoló angol fordítását közli: O’Shea J. G.: J. Roy. Soc. Med. 1988. 81: 594-595. 3. Biró F., Gewnter H. L., Baum J.: The hypermobility syndrome. Pediatrics. 1983. 72: 701-706. 4. Brand P. W.: Mechanics of individual muscles at individual joints. In: Brand P. W. (szerk.): Clinical mechanics of the hand. St.Louis. Mosby, 1985. 192-309. p. 5. Bruner J. M.: Moto perpetuo – (Paganini). A theme for surgery of the hand. Hand. 1974. 6: 115-120. 6. Colquhoun J. P.: Variation on a theme. Austr. Fam. Phys. 1993. 22: 822-823. 7. Conard N. J., Malina M., Munzel S. C.: Musical tradition documented in Southwestern Germany. Science Daily. Retrieved February 26, 2010, ///C:/Dokumentumok/Hangszerek/Paleolithic%20Bone%20Flute.htm. (2010) 8. Conard N. J., Malina M., Munzel S. C.: New flutes document the earliest musical tradition in southwestern Germany. Nature, 2009. 460. (7256): 737-740. 9. De Courcey G. I. C.: Paganini the genoese. Vol. I-II. Oklahoma Univ. Press. Oklahoma, 1957. Közli Paganini leveleinek és Benati beszámolójának angol fordítását. 10. Engel H. (szerk.): Die Musik in Geschichte und Gegenwart. Franz Liszt. VIII. kötet Bürenreiter, Kassel, 1960. 964-988. p. 11. Eskenhasy J.: Lefthandness of Nicolo Paganini. Neurol. Psychiatr. Neurochir. 1968. 13: 175-182. 12. Ives J. A., Kelnar A., Lambert C. M.: The state of the arts. Arts medicine in the 1990s. Spectrum. 1994. 24: 1-4. 13. Józsa L.: Franz Schubert (1797-1828) betegsége és halála. Orv. Hetil. 1997. 138: 2240-2242. 14. Józsa L., Kannus P.: Human tendons. Anatomy, physiology and pathology. Champaign, Ill. Human Kinetics Publ. 1997. 15. Józsa L., Réffy A., Bálint B. J., Demel Z.: Involvement of tendons in inherited diseases. Acta Paediatr. Hung. 1983. 22: 293-298. 16. Kerner D.: Liszt’s Tod in Bayreuth. Münch. Med. Wschr. 1977. 119: 1371-1374. 17. Larsson G., Baum I., Mudholkar G. S.: Hypermobility: features and differential incidence between the sexes. Arthritis & Rheumatism. 1987. 30: 1426-1430. 18. László Zs., Mátéka B.: Liszt Ferenc élete képekben és dokumentumokban. Bp. Zeneműkiadó, 1975. 19. MacNalty A. S.: Paganini: master violinist. Nurs. Mirror Midwives J. 1969. 128: 24-25. 20. Malina J.: Betegek közt a legbetegebb. Lege Artis Medicinae, 1999. 9: 156-159. 21. Mantero R.: The Marfan hands of Niccolo Paganini. Ann. Chir. Main, 1988. 7: 335-340. 22. Napier J. R.: The prehensile movements of the human hand. J. Bone Joint Surg. Br. 1956. 38-B: 910-913. 23. O’Donovan D. K.: The role of the fifth digit in musik: Discussion paper. J. Roy. Soc. Med. 1992. 86: 740-743. 24. Schoenfeld M. R.: Nicolo Paganini -- musical magician and Marfan mutant? Med. Times, 1980. 108: 117-118. 25. Schoenfeld M. R.: Nicolo Paganini. Musical magician and Marfan mutant? JAMA, 1978. 239: 40-42. 26. Smith R. D., Worthington J. W.: Paganini. The riddle and connective tissue. JAMA. 1967. 199: 820-824. 27. Smith R. D.: Paganini’s hand. Arthritis & Rheumatism. 1982. 25: 1385-1386. 28. Sutwell S.: Liszt. New York. Dower Publ. 1967. 119-130. p. 29. Tanaka K. N. A., Morrey B. F.: Kinematics and laxity of ulnohumeral joint under valgus–varus stress. J. Musculoskelet. Res. 1998. 2: 45-54. 30. Vánkos J.: Liszt Ferenc a bőrgyógyász szemével. Orv. Hetil. 1990. 131: 1650-1653. 31. Vértes L.: A medveemberek krónikája. Budapest, Gondolat K. 1959. 32. Young D. A. B.: Rachmaninov and Marfan’s syndrome. Brit. Med. J. 1986. 293: 1624-1626. 33. Yucel D.: Was Paganini born with Ehlers-Danlos syndrome phenotyp 4 or 3? Clin. Chem. 1995. 41: 124-125.
Prof. Dr. Józsa László Péterfy Kórház Baleseti Központ, 1081 Bp. Fiumei út 17. 256
Magyar Traumatológia Ortopédia Kézsebészet Plasztikai Sebészet 2010. 53. 3.
