W. M. Thackeray
Hiúság vására Regény, amelynek nincs hőse
I. Kötet
2011
Egy nagy fejű kis angol fiúcskát vezetett fekete szolgája kézen fogva egy szép napon, 1817-ben, a két éve fogoly Napóleon longwoodi háza felé Szent Ilona szigetén, ahol Indiából Európába tartó hajójuk rövid időre megállt. Megmutatta neki Boney-t, a franciák excsászárját: – Íme, Master William, a szörnyeteg, aki naponta három birkát fal fel és minden kisgyereket, akit kezébe kaparíthat. Vigyázzon! A hatéves kisfiú, William Makepeace Thacke r ay, akit fiatal özvegy mamája vitt haza Angliába iskoláztatni szülővárosából, Kalkuttából, ahol a papa, a Kelet-indiai Társaság hivatalnoka (a nagypapa is az volt), egy évvel azelőtt, 1816-ban halt meg, nem kerülhette el sorsát, amelytől a fekete szolga óvta: Napóleon csakugyan a kezébe kaparította. De már jóval később, a 40-es évek elején, amikor a kisfiúból már nagy író lett. Napóleon s a napóleoni idők Angliája lenyűgözte Thackeray képzeletét, és ebből a találkozásból született meg a világirodalom egyik legfontosabb és legszebb regénye, a Vanity Fair, amelynek első folytatása 1847-ben jelent meg. S érdemes összevetni, hogy a korlátlan lehetőségek nagy példaképe, Napóleon, hogyan ragadja meg Stendhalt és Dosztojevszkijt, Julien Sorel a Le Rouge et le Noir-ban (1830), Raszkolnyikov a Bűn és bűnhődés-ben (1865–66) a napóleoni délibáb ragyogása után jutva téved a gyilkosság, a más kiontott vérének mocsarába, Raszkolnyikov Szibériába, Julien a vérpadra. Napóleon menekülő árnyékának óriási sötét foltja rohan 5
az orosz síkságok dús hótakaróján, ahol a megvert francia sereg nyomán Kutuzov tábornok s a regény hőseinek nyomában a fehér-fekete végzet kullog Tolsztoj nagy regényében, a Háború és béké-ben (1864–69). És érdemes összevetni a waterlooi ütközet három, egymástól annyira különböző felidézését Stendhal Chart reuse de Parme-jában (1839), a Vanity Fair-ben és Victor Hugo Misérables-jában (1862)! Stendhal hőse csak egy sarkát látja a nagy ütközetnek, apró, mellékes, de éles részleteket a világtörténelem egyik legnagyobb eseményéből, amiről nem tudja, hogy az; Thackeray úgyszólván csak a csata hinterlandjának tragikus pátoszát és komikus megbolydulását írja le; míg Victor Hugónál zeng és zúg az ütközet, mint egy megelevenedett, igen szép, de kissé valószínűtlen, szónokias, színekben tobzódó festmény a francia hősök firnájszos galériájából. Victor Hugo a bömbölő ágyúk közt szaval lelkesülten; Stendhal a csatamező egy szélcsendes pontján messziről figyeli élesen és hidegen az ágyúszót; Thackeray egy legközelebbi városban hallgatja a távoli bufogást, s tragédiákat sejtő szívének kínos dobbanásait azzal leplezi, hogy a hősök árnyékában fontoskodó, ugrándozó, dögre váró kis női és férfi hiénák, majmok és kutyusok piaci tülekedésén mosolyog. …A szívfájás szinte jólesik s a mosoly fáj. „…Napóleon hódítási s waterlooi diadal: mind csak kakasviadal!” Vanitatum vanitas! Vanity Fair! Hiúság vására az élet, hirdeti Thackeray regénye, tébolyult, bosszantó és mulatságos piac, ahol csak a meleg, becsületes szívet szerényen kínáló és kereső nem akad egymásra, de a borgőzben, aranycsengésben a hangos csirkefogók adják-veszik az emberi butaságot, jóhiszeműséget, mámort, nőt és tisztességet, önmagukat s a szerények szíveit. S ebbe a piaci vásárba bele-beleágyúz a világtörténelem, csődöt rikolt a tőzsde: a vásár megbolydul, a
6
vakeset beléje kaszál széles suhintással, s persze leghamarabb a legkényesebb áru pusztul el tolvaj markok szorításában, brutális talpak tapodása alatt: a szív, a bolond, buta, édes, kinevetni és megvetni való, imádandó piros emberi szív. Ó, sok minden van már Thackeray mögött, mire ehhez a felfogáshoz elérkezett: gyűlölt iskolai évek; Cambridge haszontalan tudományával, könyvfalással, hű barátokkal, gúnyos vagdalkozással a sznobok ellen, akiket úgy gyűlölt, mint Flaubert a száraz szivacs-szívű és pudvás-fejű bourgeois-t; vidám napok Párizsban; nevelés betetőzése (ábrándozással és mulatozással) Weimarban, amelyet a Vanity Fair-ben Pumpernickel néven csúfol ki s ahol bemutatták Goethének; jogi tanulmányokon rágódás Angliában; nagykorúság nagy örökséggel, amelynek egy részét lapalapításon, más részét egy indiai bank bukásán veszti el; újabb lapalapítás, házasság (a katonalány fia katonalányt vesz el), három gyerek, mind leány; felesége idegbetegsége, szétválásuk; írás, rajzolás, stílusutánzás, esszé, kritika, vers, regény, harc a sikerért újság, folyóirat, könyv lapjain… bukdácsolás a Hiúság vásárának forgatagában. Így alakult ki ez a különös író, akinek csupa érzés szívét a hideg gúny hártyája borítja, akinek édes lelkendezését ürömbe mártották, aki elmelegedő érzéssel veszi puha kezébe legédesebb alakjait, de hidegen nevet a csirkefogók hálójában vergődésükön, mert van ennek az emberi életnek egy különös ellenmondása: a jóság és becsület unalmas szürkeség, a gonoszság és becstelenség csupa tarka elevenség; a jókat szeretjük, sorsukon megrendülünk, de a csirkefogókon – s velük – jobban mulatunk. És mért ne mulatnánk? Ki tud ezen a vásáron változtatni, amikor a jó ember rendesen buta, a gonosz pedig eszes? Vagy a jóság butaság s a gonoszság maga az ész? Vagy a butaság jelentkezik jóságul az életben, s ami ész, az
7
egyúttal gonoszság is? Védjük szívünket, de tartsuk nyitva szemünket: a színielőadás megéri a belépti díjat, hulló vérünk sötét tallérait s könnyeink csacsin potyogó ezüst húszasait. Különben mindegy, ezt a könyvet is megírtuk, gyerünk tovább, írjunk, hisz a limonádés Dickensnek nagyobb sikerei vannak, regények: The Histor y of Art hur Pendennis sok-sok önéletrajzi részlettel, mint regényei általában (48–50), Rebecca and Rowena (50), Scott Ivanhoe-jának paródiája, The History of Henr y Esmond (52), The Newcomes (55), The Virginians (59), értekezések az angol humoristákról, kevésbé tiszteletteljes királyarcképek a „négy György”-ről, felolvasások e két tárgykörről otthon és kétszer (1852 és 1855) Amerikában, szerkesztés, politizálás, betegség (ó, 49 óta hurcolja magával), munka, élet, tétovázás, önkínzás, gúny és küzdelem, pénz, sok pénz, pazarul fényűző vörös palota Kensingtonban (egy évet sem tölt benne), írás, remények, agyvérömlés, a síron az évszám: 1863, Hiúság vására! Mi haszna? Kész! Új függöny, új bábuk, új jelenet! Uraim és hölgyeim, az előadás folytatólagos. Gyerünk!…
8
A FÜGGÖNY ELŐTT Az előadás rendezőjét, ahogy ott ül a függöny előtt az emelvényen és nézi a sokadalmat, mélységes mélabú fogja el a nyüzsgő kép láttára. Bőven folyik az evés-ivás, udvarlás és bolondozás, nevetés és az ellenkezője, szivaroznak, csalnak, dulakodnak, táncolnak és muzsikálnak: fenegyerekek tolakodnak, ficsurak mustrálják a nőket, csirkefogók zsebekben vájkálnak, rendőrök szemfüleskednek, szemfényvesztők (más szemfényvesztők, dögvész reájuk!) torkuk szakadtából kiabálnak bódéik előtt, és parasztsuhancok bámészkodva nézik a pikkelyes ruhájú kötéltáncosokat meg a szegény öreg kipirosított bohócokat, mialatt fürge ujjú tolvaj nép a hátsó zsebükben kotorászik. Igen, ez a HIÚSÁG VÁSÁRA. Nem valami erkölcsös hely, nem is vigasságos, bár nagyon lármás. Tekintsék csak a színészek és bohócok arcát, amikor bevégezték munkájukat és Paprika Jancsi lemossa képéről a festéket, mielőtt feleségével meg a kis Babszem Jankókkal leül ebédelni a ponyva mögött. A függöny rögtön ismét felgördül, és ő újra nekilát a bukfencezésnek, meg hogy el-elrikítsa magát: „Szervusz, öregem.” Merem mondani, az elmélkedő természetű ember, ha végigkószálja az efféle látványosságot, nem fog elkábulni se a maga, se a többiek vidámságától. Itt-ott megragadja vagy mulattatja egy-egy derűs vagy kedves részlet – egy helyes
9
fiúcska, akit megigéz a mézeskalácsos sátra; egy csinos leány, aki pirulva hallgatja kedvesét, míg az vásárfiát választ a számára; a szegény Paprika Jancsi, ahogy amott a kocsi mögött rágódik a csonton, egyetemben tisztes családjával, amely bukfencezésből él; de az általános benyomás mégis inkább melankolikus, mint mosolygós. Mikor azután hazaérsz, józan, elgondolkodó és nem részvétlen kedélyhangulatban ülsz neki könyveidnek vagy munkádnak. Nem tudok más erkölcsi tanulságot, csak ezt, hozzáfűzni a „Hiúság vására” jelen történetéhez. Vannak emberek, kik az ilyen sokadalmakat egyáltalában erkölcstelennek tartják és kerülik őket cselédeikkel és családjukkal együtt: nagyon lehet, hogy igazuk van. De akik másként gondolkodnak és tunya vagy jóindulatú vagy gúnyos természetűek, talán szívesen maradnak ott egy félórára nézni az előadást. Van itt mindenféle jelenet: szörnyű párharcok, finom és méltóságos lovaglási mutatványok, jelenetek az előkelő világ életéből, de meg a nagyon közrangúakéból is; szerelmeskedés az érzékeny lelkűeknek és könnyű játék a mulattatásra – az egész megfelelő díszletek keretében és a szerző saját maga gyújtott gyertyáitól fényesen megvilágítva. Mi egyebet mondhat még az előadás rendezője? – Megköszöni a kegyességet, mellyel Anglia összes nagyobb városaiban fogadták, ahol a mutatvány vendégszerepelt és ahol a sajtó tisztelt vezetői, valamint a nemesség és a birtokososztály a leghízelgőbb nyilatkozatokkal tüntették ki. Büszke reá, hogy bábui e birodalom legjobb társaságának elnyerték elismerését. A híres kis Becky báburól kijelentették, hogy tag-
10
jai rendkívül hajlékonyak és életteljesen mozog a dróton; az Amelia babát, bár kevesebb bámulóra tett szert, a művész szintén a legnagyobb gonddal faragta ki és öltöztette fel; a Dobbin figura, noha esetlennek látszik, igen mulatságos és természetes módon táncol; voltak, akiknek a kisfiúk tánca is tetszett, és tessék csak megnézni a gonosz főúr gazdagon feldíszített alakját, melytől semmi költséget se kíméltünk és amelyet e különös előadás végén majd elvisz az ördög. Ezzel és mélyen meghajolva pártfogói előtt: a rendező vis�szavonul, és a függöny felgördül. LONDON, 1848. június 28.
11
