W. M. Thackeray
Hiúság vására Regény, amelynek nincs hőse
II. Kötet
2011
I. FEJEZET Özvegy és anya A Quatrebras és Waterloo mellett vívott két nagy ütközet híre egy időben érkezett el Angliába. A Közlöny először a két csata eredményét közölte, mely dicsőséges híradásra egész Anglia megreszketett a diadaltól és a félelemtől. Majd következtek a részletek, és a győzelmek bejelentése után jött a sebesültek és elesettek névsora. Ki tudja leírni a rettegést, mellyel e jegyzéket felbontották és olvasták? Képzeljük el a hármas királyság majd minden falujában és tűzhelyénél, ahogy megjön a nagy hír a flandriai csatákról, az ujjongás és hála, a gyász és emésztő bánat érzéseit, mikor átböngészték az ezredek veszteséglajstromát, és kitűnt, hogy a drága barát és rokon megmenekült-e vagy elesett. Mindenkinek, aki reászánja magát, hogy fellapozzon egy sorozat akkori hírlapot, még ma, másodkézből is éreznie kell a lélegzetfojtott várakozást. A szerencsétlenül jártak névsorát napokon át folytatólagosan közölték; a lajstrom félbeszakad, akár valami regény és „folytatása legközelebbi számunkban”. Gondoljuk el, mily 5
érzés lehetett az, mikor e lapok frissen következtek egymásra a nyomdából és ha ily izgalom ülte meg a mi országunkat egy csata miatt, melyben csak húszezer emberünk vett részt, gondoljuk el Európa állapotát húsz év előtt, mikor emberek nem ezer, de milliószámra harcoltak, és mindegyikök, mikor ellenfelére lesújtott, szörnyű sebet ütött messze távol egy ártatlan szíven is. A hír, melyet a nevezetes Közlöny az Osborne családnak hozott, borzalmas csapás volt mindnyájuknak. A leányok szabadon átadták magukat bánatuknak. A komor öreg apát még jobban meggörnyesztette végzete és szomorúsága. Iparkodott azt gondolni, hogy fia meglakolt engedetlenségéért. Nem merte bevallani magának, hogy a büntetés szigorúsága rettenettel tölti el, és hogy a beteljesedés nagyon is hamar követte átkait. Néha borzongó rémület fogta el, mintha ő lett volna az okozója a balsorsnak, melyet fiára kihívott. Eddig volt lehetőség a kibékülésre. A fiú felesége meghalhatott, vagy ő visszajöhetett és mondhatta: Apám, vétkeztem. De most már nincs remény. Túlsó partján állott az átlábolhatatlan mélységnek, szomorú tekintetét kísértetiesen függesztve szülőjére. Emlékezett, hogy egyszer már látta őt így nézni, lázban, mikor mindenki azt hitte, hogy vége van és némán feküdt ágyában, félelmes komorsággal meredve maga elé. Jóságos Isten! Hogy csüggött akkor az apa az orvoson és mily emésztő szorongással járt a nyomában! A bánat mekkora súlya esett le róla, mikor a válság elmúltával a fiú magához tért és ismét felismerő tekintettel nézett apjára! De most már nincs segítség vagy gyógyulás, nincs mód a kibékülésre és mindenekfelett nem lehetségesek alázatos szavak, melyek csillapítsák a megsértett és felháborodott hiúságot vagy természetes medrébe térítsék a
6
megmérgezett, haragra gyulladt vért. És nehéz megmondani, mi marcangolta hevesebben a büszke apa szívét, az-e, hogy fia túljutott megbocsátása hatókörén, vagy hogy a bocsánatkérés, melyet büszkesége várt, elsiklott előle? De bármik voltak is érzései, a zord öregember nem akart megnyílni senki előtt. Fia nevét sohasem említette leányainak; de az idősebbiknek megparancsolta, hogy a ház összes nőszemélyei öltözzenek gyászba és a férficselédek is mély feketében legyenek. Természetesen minden vendégséget és mulatságot beszüntetett. Jövendőbeli vejének, kivel az esküvő napja már ki volt tűzve, nem szólt semmit; de Mr. Osborne arca eleget mondott, hogy Mr. Bullocknak ne legyen kedve kérdezősködni vagy bármiképp is sürgetni a szertartást. Ő és a hölgyek halkan suttogtak néha róla a fogadószobában, melybe az apa sohasem lépett be. Állandóan a maga szobájában tartózkodott; a ház egész utcai része le volt zárva még a mély gyász letelte után is egy darabig. Körülbelül három héttel június 18-ika után Mr. Osborne egyik ismerőse, Sir William Dobbin, nagyon sápadt és izgatott arccal megjelent a Russell Square-i házban és beszélni akart Mr. Osborne-nal. Bebocsáttatván szobájába, néhány szó után, melyet se a látogató, se a házigazda nem értett, amaz egy borítékból kihúzott egy levelet, mely nagy vörös pecséttel volt lezárva. – Fiam, Dobbin őrnagy – mondta némi tétovázással a városatya – levelet küldött egy …-es tiszttel, ki ma érkezett Londonba. A borítékban az ön számára is volt egy levél. – A városatya letette a levelet az asztalra, mialatt Osborne némán meredt reá. Tekintete megrémítette a követet, ki miután pár pillanatig mintegy bűntudattal nézte a bánattól sújtott embert, szót se szólva elsietett.
7
A levél George jól ismert lendületes kézírása volt. Az a levél volt, melyet június 16-ának virradója előtt írt, közvetlenül azelőtt, hogy Ameliától elbúcsúzott. A pecséten az az álcímer domborodott, melyet Osborne a főnemesi címerkönyvből ollózott ki, a „Pax in bello” körirattal – jeligéjével a hercegi háznak, melynek rokonságával a hiú vénember áltatni próbálta magát. A kéz, mely e levelet írta, soha többé nem markol se tollat, se kardot. A pecsétnyomót is, mely lepecsételte, ellopták a halott George-tól, mikor ott feküdt a csatatéren. Az apa mit sem tudott erről, csak ült és nézte a levelet rémült üres tekintettel. Majdnem lefordult a székről mikor kezébe vette, hogy felnyissa. Volt-e valaha összekülönbözésed valamely drága baráttal? Hogy fájnak és szégyenítenek levelei, melyeket a szeretet és a bizalom időszakában írt! Mily búsongó gyász elidőzni a meghalt vonzalom e heves fogadkozásainál! Mily hazug sírfeliratoknak tűnnek fel a vonzalom teteme felett! Mily sötét, kegyetlen széljegyzetek életről és hívságokról! Legtöbbünk egész fiókra valót kapott vagy írt ilyeneket. Íróasztali csontvázak, melyeket őrzünk és elhárítunk magunktól. Osborne sokáig remegett halott fia levele előtt. A szegény fiú levele nem mondott sokat. Nagyon is büszke volt, semhogy beismerje a gyengédséget, mely szívét elfogta. Csak azt mondta, hogy küszöbén egy nagy ütközetnek, Isten hozzád-ot óhajt mondani apjának, és ünnepélyesen kéri, vegye pártfogásába az asszonyt – lehet, hogy a gyermeket is –, kit hátrahagy. Töredelmesen beismerte, hogy költekezése és pazarlása már jó részét felemésztette anyja kis vagyonának. Megköszönte apjának régebbi nagylelkűségét, és ígérte, hogy akár
8
elesik a csatatéren, akár életben marad, méltón fog viselkedni a George Osborne névhez. Angol modora, büszkesége, talán félszegsége is nem engedte, hogy többet mondjon. Apja nem láthatta a csókot, melyet George levelének címzésére nyomott. Mr. Osborne a meghiúsított szeretet és bosszú legkeserűbb és legégetőbb fájdalmával hullatta ki kezéből a levelet. Még mindig szerette fiát és még mindig nem bocsátott meg neki. Mindazonáltal vagy két hónappal utóbb, a család ifjú hölgyeinek, mikor apjukkal együtt voltak a templomban, feltűnt, hogy máshova ült, mint ahol szokott, ha megjelent az istentiszteleten és e szemközti ülőhelyről felbámult a falra egyenesen a fejük fölé. Erre ők is arrafelé néztek, amerre apjuk komor tekintete irányult és a falon megpillantottak egy díszes emlékművet, melyen Britannia sírva borul egy hamvvederre és eltört kard meg fekvő oroszlán jelezte, hogy e szoborművet egy elhunyt harcos tiszteletére állították. Az akkori szobrászok egész sereg ily síremléket tartottak raktáron, amiként az még ma is látható a Szent Pál-székesegyház falain, melyeket százával borítanak e hivalkodó pogány allegóriák. A század első tizenöt esztendejében állandó kereslet volt bennük. A szóban forgó emlékművet az ismert és pompázó Osborne-címer ékesítette és a felirat elmondta, hogy állították „Ifjabb George Osborne, Őfelsége …-ik gyalogezrede kapitányának emlékére, ki 1815. június 18-án, 28 éves korában, királyáért és hazájáért harcolva, a dicsőséges waterlooi győzelemben esett el. Dulce et decorum est pro patria mori.” A szobormű megpillantása a nővéreket annyira felizgatta, hogy Miss Maria kénytelen volt kimenni a templomból.
9
A gyülekezet tisztelettel nyitott utat a mély gyászba öltözött zokogó leányoknak és részvéttel nézte a komor öreg apát, ki szemben ült a halott katona emlékével. – Vajon megbocsát-e George feleségének? – tanakodtak egymás között a leányok megindultságuk kitörésének elmúltával. Sokat tárgyalták a fiatal özvegy kilátásait a kibékülésre az Osborne család ismerősei is, akik tudtak a szakításról a fiú és apa között, George házassága miatt, és mind a Russell Square környékén, mind a Cityben fogadásokat is kötöttek az eshetőségekre. Ha a nővéreknek volt némi aggodalmuk, hogy Amelia esetleg befogadást nyer a családba, ezt az ősz vége felé csak megerősítette apjuk kijelentése, hogy elutazik külföldre. Nem mondta, hova, de ők rögtön tudták, hogy útja Belgium felé fogja vezetni, és azt is tudták, hogy George özvegye még mindig Brüsszelben van. Aminthogy Ameliáról meglehetős pontos értesüléseket kaptak, éspedig Lady Dobbintól és leányaitól. Derék kapitányunkat, miután az ezred második őrnagya holtan maradt a csatatéren, előléptették, a vitéz O’Dowd pedig, ki, mint mindig, ha alkalom nyílt kimutatni hidegvérét és derekasságát, most is nagyon kitüntette magát, ezredes lett és megkapta a Bath-rendet. A derék …-esek a két csatanapon súlyos megpróbáltatásokat szenvedtek és sokan közülök, kik sebeikből lábadoztak, az ősz idején még Brüsszelben voltak. A nagy csaták után a város hónapokon át nagy hadikórház volt, és ahogy közlegények meg tisztek kezdtek felépülni sérüléseikből, a kertek és nyilvános szórakozóhelyek hemzsegtek ifjú és öreg csonka harcosoktól, kik most szabadulva a halál torkából, belevetették magukat a játékba, mulatozásba és udvarlásba, ahogy az a Hiúság vásárán szokás. Mr. Osborne hamarosan reátalált
10
egynéhány …-esre. Elég jól ismerte egyenruhájukat és figyelemmel szokta kísérni az előléptetéseket és áthelyezéseket az ezredben, és szeretett úgy beszélni róla meg a tisztjeiről, mintha maga is odatartozna. Másnap, miután megérkezett Brüsszelbe, ahogy kilépett szállójából, mely a parkra nézett, megpillantott egy katonát a jól ismert mezben, aki a kertben egy kőpadon ült. Odament és reszketve leült a lábadozó sebesült mellé. – Nem Osborne kapitány századában szolgált? – kérdezte. És kis szünet után hozzátette: – A fiam volt. A legény nem tartozott a kapitány századába, de felemelte sértetlen karját, és szomorúan és tiszteletteljesen sapkájához értette, tisztelegve a sápadt, megtört úriembernek, aki kérdezte. – Az egész hadseregben nem volt finomabb és különb tiszt – mondta a legény. – A kapitány századának (most Raymond kapitány a parancsnoka) őrmestere azonban itt van a városban, éppenhogy gyógyulóban egy váll-lövésből. Ha fel tetszik keresni, ő majd mindent elmond a … az …-esekről. De hiszen bizonyosan tetszett beszélni Dobbin őrnaggyal, a vitéz kapitány úr legjobb barátjával és Mrs. Orborne-nal, aki még itt van és nagyon odavolt, ahogy mindenki beszéli. Azt mondják, hogy hat hétig vagy még tovább is nem volt eszénél. De hiszen ezt mind tetszik tudni… és bocsánatot kérek – tette hozzá a katona. Mr. Osborne egy guinea-t nyomott a kezébe és még egyet ígért neki, ha az őrmestert elhozza az Hotel du Parcba, mely ígéret hamarosan megszerezte Mr. Osborne-nak az őrmester megjelenését. Az előbbi katona eltávozott, és útközben találkozva néhány bajtársával, elmondta nekik, hogy Osborne kapitány apja megérkezett és milyen bőkezű úriember, és az-
11
