Tatay Sándor
HÚSHAGYÓKEDD
TATAY SÁNDOR
Húshagyókedd Regény
2011
© Fapadoskonyv.hu Kft. © Tatay Sándor jogutódja
Barabás már kilencedik napja kerülgette a várost. S e kilenc napot megelőző kilenc hónapig vándorolt. Nem azért, mintha elűzték volna honából, nem is a bánat tere gette elébe az utat. Ment, ahogy menni szeretnénk milli óan méretlen utakon messze, messze. – Ha nem félnénk a haláltól, ha nem volna rövid az élet és megpróbálhat nánk többféleképp élni. A vándorlás nehéz, fáradságos a testnek. Erdők torká ból, bokroknak tövéről s a hajnal hideg leheletéből a halál leskelődik rá. De a léleknek könnyű. A léleknek olyanok a céltalan utak, mint fáradt testnek a puhapárnás ágy, vagy az illatos fürdő. Barabás hanyatt feküdt a verőfényes bu dai domboldalon. Testében érezte több ezer kilométeres út fáradalmát, de a lelke könnyedén csapongott. Gyer mekkorára gondolt, azokra a nyiladozó napokra, melye ken a kék hangot kereste. Így feküdt akkor is naphosszat hanyatt a fűben. Nézte az ég kékségét, a messze hegyek kékségét. A kék színt, amelyben minden széppé olvad a messzeségben és a kék hangot kereste. A város kék ködben volt. Az élete távoli csilingelősnek, suhogásnak hallatszott fel. Olyan volt, mintha angyalok serege kará csonyfával röpködne. Félt részekre bontva hallani ezeket a hangokat, azért nem ment le mind ez ideig a városba. – Pedig le kellett mennie, Barabás azért járta végig a fél világot, azért járta körül az országot, hogy lássa: itt ebben a városban az ország szívében, ahonnan az élet szétsu gárzik, itt kell a munkát elkezdeni, ha új és szebb életet akar a föld e kerek darabján. És Barabás új és szebb életet akart, mert Barabás próféta volt és költő. Próféta akkor is, ha szavát csak a puszta hallotta, költő akkor is, ha csak a fáknak énekelt. 5
A nap erősen tűzött a domboldalba. Behúzódott egy cserje mellé. Alaposan össze kellett húznia magát, hogy megférjen az árnyékában. A gaz magasra nőtt e védet tebb helyen, Barabást félig eltakarta. A dombon öreg úr botorkált. Kalapját a kezében tartotta, kopasz fején tün dökölt a napsugár. Egyenesen Barabás felé tartott, mikor tíz lépésre lehetett a cserjétől, visszahőkölt, majd botját előre tartva újra közeledett. Amint egészen odaért, meg bökte botjával a fekvőt. – Nem mész! – kiáltotta. Barabás hirtelen talpra ugrott, az öreg úr ijedtében hátrafelé kezdett lépegetni. – Bocsánat – hebegte –, azt hittem kutya – s beteg sze mét kicsire húzta össze. – Nem, nem kutya vagyok – szólt Barabás –, ember! Mire a mondat végére ért, az öreg úr kezét a füle mögé tette, úgy hallgatott, mert süket is volt, nem csak gyenge szemű, s Barabás hangosan kiáltotta el az utolsó szót. – Ember! Az erdők visszhangozták a szavát. Az öreg úr szólt és könyörgő mozdulattal nyúlt utána, de Barabás nem te kintett rá, megindult lefelé a lejtőn. Nem keresett sem milyen ösvényt, erdőn, mezőn át vágott a városnak, mely alatta terült el. Az égszínű folyam két karján a napfény ben csillogó hidak olyanok voltak, mint a karperecek. A középső karperecet irányba vette, aztán lehajtotta fejét, egy pillanatra a szemét is lehunyta, mintha mérget inna. Két vagy három óra múlva, mikor az alagút száján kilé pett, tágra nyílt a szeme. A híd, mely onnan a magasból karcsú, könnyed jószágnak látszott, hatalmas vasszer kezetével ijesztően meredt rá. Két oldalt két hatalmas 6
oroszlán. Mégis rálépett. Egy tömeg emberrel együtt nyelte el a vastorkú szörnyeteg. A különbség csak az volt, hogy Barabás ebben a pillanatban feltekintett az égre és így szólt: „Én Istenem segíts meg”. A hídon túl rövid időre leült egy padra. Egyetlen cso magját, egy papirosba csomagolt rossz nadrágot s egy rend tiszta fehérneműt, melyet friss patak vizében mo sott, letette maga mellé, s mivel a jobbik nadrágja volt raj ta, a nyakkendője fel volt kötve, úgy viselkedett, mint egy városi úri ember, aki az esti nap utolsó sugaraihoz jött ide búcsúzni. A rossz nadrágját azért nem hagyta volna el világért sem. Lehet, hogy szegénynek kell lennie, akkor jó lesz, lehet, hogy tisztátlan munkával kell keresnie ke nyerét, akkor is jó lesz. De akkor éppígy féltve őrzi majd a jobbik nadrágját, hogy legyen mindig mindenünnen visszaút. Ezen a helyen szép volt a város, tiszta, mint a patyolat. Itt fényes autók, gazdagon díszített ruhák cikáz tak az utcán. Barabás tudta, hogy itt nem kezdheti meg a munkáját, a lépcsők hosszú sorát kell végigjárnia, hogy otthon legyen ezen a helyen. Hitte, hogy olyan a város élete, mint a kálvária domb. Az üdvösséget csak az éri el, aki a cél felé tekintve egyenként végigtérdepli a lépcsőket, s megáll az oltároknál pihenni egy-egy imádságnyit. Felemelte hát a batyuját, melyben a rossz nadrágját ta kargatta, kiment a gazdag negyedből. A zsidók piszkos utcáin ment át, majd a bűnös lányok városrészén. Ment, amíg nem ritkultak a házak. Ott egy dohogó gyár tövé ben egy háznak a gyár hatalmas kőfalára néző pinceab lakában telepedett le. A pinceablakra egy piros tábla volt akasztva, rajta halálfej két keresztbetett lábszárcsonttal, s a felírás: „Nagyfeszültség, életveszélyes”. Az ablakon át 7
kékeslila fény áradt ki. Valami ventillátor-féle szerkezet duruzsolt bent, s ózondús forró levegőt fújt ki Barabás lábára. Szépen az ablakrésbe tette a csomagját. A kopott felöltőjét ledobta a rácsra, melyen át alulról is meleg leve gő áradt fel. Nyár vége volt már akkor, a domboldalban még meleg volt a napsugár, de itt hűvös esti szél járt. Ba rabás tagjainak jól esett az ablakból áradó meleg fuvalom. Hátradőlt a falnak, mely szintén át volt melegedve. Bal ol dalán a kék éneket fúvó ablak, jobbján az éjjeli munkába fordult gyár fala. – Az igazi vándor különös tehetsége, hogy ott alszik el, ahol éppen akar. Barabás lehunyta a szemét. Ezen az estén hirtelen változott hűvösre az idő. Idának piros lett az orra s meztelen keze szára kékes, lúdbőrös. A délután melegét éles szél vitte tova. Ida egyetlen szál karton ruháján nem talált helyet, hova kezét eldugja. Aki járt Pestnek ebben a negyedében, ki ne ismerné eze ket a fázós, céltalanul bolyongó gyermeklányokat, akik nek kora ősztől késő tavaszig lilás rózsaszín az arcuk, s enyhén náthásak szegénykék egész télen át… Ezeknek a lányoknak legnagyobb álmuk az, ami minden más nő számára a lejtő legmélyét jelenti. És vannak köztük még is, akik soha nem tudnak odáig eljutni, mert nem tud nak soha olyan ruhát ölteni magukra, hogy érdemesebb ember szeme megakadjon rajtuk. Elhervadnak anélkül, hogy egyszer is igazában ki tudtak volna vetkőzni a pi szokból. Idának eszébe sem jutott, hogy legalább azt az egyetlen öltözet ruhát, amelyben elindulhat, két keze munkájával megkeresse. Céltalan kóborgott a külvárosi 8
