Tatay Sándor
Lődörgések kora
TATAY SÁNDOR
Lődörgések kora
2011
© Fapadoskonyv.hu Kft. © Tatay Sándor jogutódja
1
Balekvizsga Engem már régen föl kellett volna akasztani. Tudom, eb ben sokan egyetértenek velem, és nekik van igazuk. Nem azoknak, akik mentséget találnak számomra. Hogy még sem történt meg velem, sőt még néhány évi börtönnel sem sújtottak, kizárólag gyávaságomnak köszönhetem. Életemben számtalanszor voltam tanúja ártatlan em berek megkínzásának, tömeggyilkosságnak, az igazság lábbal tiprásának, és nem emeltem fel ellene szavam. Mondhatnák, hogy ilyen alapon milliók bűnösök egy formán velem, és tiszta csak az, aki meghalt. De én ma gamról beszélek, senki másról. Én, Tatay Sándor, hordo zom apáim bűneit és méltó vagyok az ítéletre a szarajevói gyilkosság után következett vérözönért, az orosz mező kön megfagyottakért, a Dolomitok forró kövein elalélta kért, a halált etető dölyfös parancsokért, a frontra kül dött nyüves szalámiért, a papírbakancsokért, magyarok millióinak kitaszításáért, a dühöngő terrorért, becstelen vagyonszerzésért, a hárommillió koldusért, szorgalmas emberek portáinak dobra veréséért, az ujjongásért, mely nyomorúságában megváltóként köszöntötte a sátánt. A haláltáborokért és másodszor is a világ lángolásáért, a hűségükben megtiportakért, a hitükben megcsúfolta kért. Sok jó mag yaroknak szétszóratásáért. Életem jelentős része oly időkben telt, amikor nem is kellett tett, az igazság elkiáltása elég volt az akasztófához.
De én hallgattam és nem nyertem el a mártíromság ko szorúját. Pedig hányszor volt a nyelvemen a szó. Ha ez a világ, amelyben most élünk, a legjobb az összes lehetők között a lakosság döntő többsége számára, nem az én érdemem. Nem láttam előre, nem küzdöttem érte erőm legnagyobb teljességében. A falvak újjáépülése, a birtoklá sért folyó gyilkos harc megszűnése, az ország iparosodása, a munkanélküliség eltűnése, szabadulás a nincstelenség ből, a munkára hiába kész testi és szellemi erő megalázott ságából mások ifjúkori álmai szerint történt. Miért írok hát akkor az életemről? Az elmúlt években jóval többet társalogtam, mint ír tam. Ezt is meg kell írni, azt is meg kell írni: biztattak ba rátaim hallgatván történeteimet közismert emberekről, csodálkozva, vagy harsányan nevetve. Vagyis hogy van nak dolgok, amiket nem illik a sírba vinni. Éppen ezért életemnek annál a szakaszánál kezdem, amikor először forgolódtam irodalmi ügyekben. Megnevezem majd mindazokat, akik a nagy nyilvánosság előtt szerepeltek, vagyis maguk vitték bőrüket a vásárra, de ha szükségét látom, átkeresztelem, elrejtem, felismerhetetlenné teszem azokat, akik ettől életükben óvakodtak. Különösen akkor, ha rossz oldalukat mutatták felém. Mert lehetséges, hogy ettől eltekintve jóravalók, sőt nemes lelkűek. Nem lehet az ember szüntelen jóravaló és nemes lelkű, és ők nem száll hatnak velem vitába. Csak azok, akik nagyobb nyilvános ság előtt éltek, mint amilyet ez a könyv nyújthat. Ha már elkezdtem írni, munkám legnagyobbrészt mégis magamról szól óhatatlanul, akkor is, ha mások ról beszélek. Botlásaimról, tévedéseimről, megfutamo dásaimról, bölcsességgé magasztosított tétlenségemről, 6
elfecsérelt talentumokról, tapintatnak szépített erélyte lenségeimről, az egymás belügyeibe való be nem avat kozás hamis erényeiről. Nem hőse, csak tárgya leszek e műnek. Könyöklök a soproni evangélikus teológusok újonnan épült otthonának udvari ablakában. Lent az építkezés maradékait takarítják a hallgatók. Zömében elsőévesek, mint magam, de derekasan dolgoznak jó néhányan a fel sőbb évfolyamokból is. Zömök barnák, gömbölyödő tá nyérképűek, vállas gyérhajúak. Magyar, szlovák, német származásúak, aszerint körülbelül, ahogy a lutheri egy ház megoszlik az országban. A pallér szerepét az ószö vetségi teológia professzora tölti be. Kemény tartású, tö mör kis ember, kopasz fején csúszkál a délutáni napfény. Oroszlánrészt az ő törhetetlen akarata, hite hozta létre ezt a pompás, új otthont. Nem egy papot ismertem éle temben, aki az égiek szolgálata mellett kitűnően látott el gazdasági feladatokat, hiszen ilyenek nélkül hová lett vol na az egyházak ereje, hatalma. – Tatay úr páholyból néz bennünket – mondotta Deák professzor csak úgy háttal nekem, de azért, hogy halljam. Páholyból néztem a szorgoskodást, sőt némi megvetés sel. Valamikor, még kisdiák koromban néhány hónapig voltam cserkész. Mindjárt az elején a szolgálat és jócse lekedet ilyen intézményesítésével kezdték. Borzadtam et től és nem bírtam elviselni, hogy nyamvadt alakok, akik stréberségükkel valamilyen rangra tettek szert, nekem parancsoljanak olyan hatalommal, amilyen az apámnak sem volt felettem. Nem is igényelte. Nem szabadulhattam 7
a gondolattól, hogy az egész csak értük van, akik ural kodni akarnak a lelkünkön. A nagy kalap, a hosszú bot, a liliomos jelvény, minden csak azért. Szabadságjogaim ra vasz kijátszásának találtam és megszöktem. „Sosem lesz belőled a társadalom hasznos tagja” – mondta akkor a reverendáját macskanadrágra felcserélő pap-cserkészpa rancsnok. Mert az első–második gimnáziumot katolikus iskolában jártam. Ma sem felejtem otromba válaszomat. „Nem is akarok a társadalom hasznos tagja lenni.” „Hát mi akarsz?” – kérdezte elképedve. „Felnőtt ember” – fe leltem kínomban. Ott, az otthon emeleti ablakában még nem voltam iga zában felnőtt, mert az ószövetségi teológia professzorá nak kihívása eltalált. „Majd megmutatom én nekik!” Le zúdultam a lépcsőn. Nem a szolgálatkészség alázatával, nem a gyönyörű intézmény csinosodásáért, hanem azzal a gőggel, hogy majd én megmutatom, sőt felhívom ma gamra a figyelmet, ha beledöglöm is. Ácskapoccsal összeakasztott pallódeszkákon talics kázták felfelé egy épülő dombra a törmeléket. Egy tolta a talicskát, kettő kétoldalt húzta, támogatta. Fogtam egy talicskát, belelapátoltam amennyi csak felfért. Megindul tam vele, lendületet vettem a laposon és megfeszítve minden erőmet felszaladtam a roppant teherrel a csúcsig. Nem voltam erősebb semmivel sem, mint a legtöbb, de nagyon dühösen akartam. Minden munkának van tem pója, ritmusa, szívverése, kimért törvénye az ember ké pességei szerint, de én mindezzel nem törődtem, csak ro hantam, mint kos a tükörnek. Nem azért, hogy az otthon udvara tiszta legyen és virágos, hanem a sikerért. Tán még azt is vártam, hogy a végén majd tapsolnak. Nem 8
