Pétervári Zsolt
Korszakváltások kora A nemzetközi és a hazai elemzői vélemények mindegyike megegyezik abban, hogy a jelenlegi globális pénzügyi válság - mely az amerikai másodlagos jelzálogpiac összeomlásából indult ki – új gazdasági korszak kezdetét jelzi. Azonban már nehezebb összhangot felfedeznünk a sokak szerint hatásában csak a ’29-es nagy gazdasági világválság tőzsdekrachjaihoz mérhető pénzpiaci visszaesést követően kibontakozó új gazdasági rend körvonalazása terén. Nyilvánvaló, hogy a jelenlegi visszaesés messze több a kapitalizmusban ciklikusan visszatérő rövidebb válságperiódusoknál, valójában a gazdasági rend mélyreható változásának vagyunk tanúi. Annak ellenére, hogy a világsajtó nagy része és a kontinens baloldali véleményformáló értelmisége a szabadversenyes kapitalizmus egész gazdasági rendszerének végnapjait jósolja, érdemes pontosabban összegeznünk, minek is éljük a jelenlegi válságát. Vajon mi is volt pontosan az a korszak, amit napjaink válsága során vélhetően lezárunk? Melyek voltak főbb törvényszerűségei, mikortól működött, valamint megszűntével ténylegegy teljesen új korszak várható? A kérdések válaszait a modell központjában, az angolszász térségben kell keresnünk. Stagfláció és korszakváltás Az Egyesült Államokban a ’60-as évek utolsó harmadától kibontakozó spontán gazdasági változássorozattal veszi kezdetét az a gazdasági rendszer, melynek napjainkban akut válságát éljük. Az ún. infokommunikációs szektor létrejötte és térnyerése a gazdaság és a társadalom irreverzibilis módosulását indukálta: a korábban elsősorban az alacsonyabb hozzáadott értéket képviselő, de magas élőmunka igényű feldolgozóipari ágazatokra, valamint a nehéziparra épülő gazdasági szerkezet döntően nagyipari keretek között működő, futószalagos termelési módja (a fordizmus) versenyképtelenné vált a szolgáltatói szektor decentralizált szereplőivel szemben. Az azonos gazdasági szektorban tevékenykedő nagyipari egységeknél 2,5-szer termelékenyebbnek bizonyultak az újonnan létrejövő kisvállalkozások. Utóbbiak már nem kizárólag a klasszikus családi vállalati szférákban fejtették ki tevékenységüket (agrárium,
-1-
építőipar, turisztika), hanem a fejlettebb ágazatokban (szolgáltatások, tudásipar). Ez a folyamat volt a kisvállalkozások forradalma, melyet erősített a fogyasztói igények differenciálódása, amit a(z akkor már negyedszázados jóléti államnak köszönhetően) tartósan magas középosztályi életszínvonal indukált. Az amerikai termelő szektorokban a ’70-es évtizedben létesülő új munkahelyek 80%-át már a KKV-k biztosítják (ezek 2/3-át a 20 fő alattiak), és az évtized végére a KKV-szektor foglalkoztatja a munkaerő 52%-át, valamint ennek keretében jön létre a nemzeti össztermék 48%-a, a vállalkozások 97%-a kisvállalat. Az újonnan létrejövő mikro – és kisvállalkozások 12-15%-a számított az innováció éllovasának. (Körösényi 1989, 56-59) Paradox módon a jóléti államnak a középosztályosodás terén elért társadalompolitikai eredményei számolták fel a jóléti állam nemzetállami keretek között működő nagyipari alapjait. A jelenségre a globalizálódó nagyvállalati szektor a kutatási és termelési részlegek kiszervezésével, decentralizációjával kezelt; ekkor alakul ki a hálózatosodás gazdasági modellje, melyben a KKV-szektor versenyképesebb tagjai egy-egy globális vállalat köré szerveződnek beszállítói, kutatási, viszonteladói funkciókat ellátva. Az általánosan uralkodó tévhittel ellentétben ezen (Amerikából kiinduló) piaci változásokat a két olajválság és hatásaik kezelésének ígéretével hatalomra jutó neokonzervatív kurzus nem előidézte, hanem „mindössze” jelentős mértékben felgyorsította, közgazdasági kész helyzet elé állítva az északi félteke többi kormányzatát. Az USA gazdaságában a ’70-es évek folyamán lezajlott a gazdaság korszakváltása, melynek keretében a reálgazdaságról a pénzgazdaságra, az indusztriális szektorokról a szolgáltatásokra helyeződött át a gazdaság súlypontja, ami érdekes módon együtt járt a tradicionálisan elmaradottabb régiók ugrásszerű fejlődésével. Egyesült Államokban a déli államok már az indusztriális korszak utolsó évtizedében jelentős fejlődést voltak képesek felmutatni, a ’60-as évekig alacsony hozzáadottértéket előállító agráriumi, élelmiszeripari szektorok helyére a magas az évtized „slágerágazata” a vegyipar és az olajipar lépett (a hozzájuk kapcsolódó hadiiparral). Erre települhetett rá a ’70-es évek újgazdasága, mely az amerikai fejlődés évszázados tengelyét áthelyezte a keleti partvidékről, a New York-Chicago tengelyről (Fagyos Övezet) a Los Angeles – Houston vonalra (Napfény Övezet), ahol a ’68 és ’78 között létrejövő munkahelyek 2/3-ával büszkélkedhettek (Körösényi 1989, 67).
-2-
Az 1973 és 1978 folyamán kialakuló első és második nyersanyagár-robbanás, az angolszász térség nemzeti fizetőeszközeinek (dollár, font) az export versenyképessége érdekében történő többszöri leértékelése (exportélénkítő gazdaságpolitika), valamint a stagnáló növekedés mellett emelkedő inflációs ráta egy korábban nem tapasztalt jelenséget alkottak: a stagflációt. Mindez kiegészült az államadósság növekedésével, a kamatszint emelkedésével, a reálbérek stagnálásával; a túlterhelt jóléti állam magas finanszírozási igénye miatt túladóztatott amerikai és brit gazdaság versenyképtelenné vált elsősorban a japán és a német konkurenciával szemben. A folyamatos nemzetivaluta-leértékeléssel és állami keresletélénkítéssel
operáló
(poszt)keynesi
gazdaságpolitika
eszközrendszere
már
nyilvánvalóan képtelen volt kezelni a stagflációs válságot; Amerikában a korszakváltás gyorsítására, Nagy-Britanniában kormányzati elősegítésére volt szükség. Neokonzervatív állammodell és új merkantilizmus A Nagy-Britanniában 1979-ben, Amerikában 1980-ban kormányzati pozícióhoz jutó neokonzervatív irányzat valójában egy három közgazdasági iskola kompromisszumából létrehozott gazdasági programmal rendelkezett. Választási sikerét (elsősorban az USA-ban) jelentős részben éppen ennek köszönhette, hiszen a republikánusok képesek voltak megalkotni a (potenciális) konzervatív táboron belüli (egymástól élesen különböző) gazdasági érdekek szintézisét. A neokonzervatív gazdaságpolitikát, melynek jegyében állami szintre emelkedett az előző évtizedben már jelentős részben lezajlott gazdasági korszakváltás, a neoklasszikus (neoliberális), a kínálatoldali és a monetarista iskola együttese alkotta. Reagen neokon forradalma az állammodellt szabta a korábban átalakuló gazdasági modell formájára (ennek jegyében fokozódik a közigazgatás decentralizációja, a központi bürokrácia leépítése). Thatcher kurzusa közelebb állt a vegytiszta neoklasszikus modellhez mind a követett állammodell, mind a gyakorlati gazdaságpolitika tekintetében, hiszen a brit jóléti állam kiterjedése GDP-arányosan közel kétszerese volt az amerikainak, így annak lebontása radikálisabb szakpolitikai elemeket követelt és több társadalmi konfliktussal járt. A neokon (gazdasági) koalíció Reagen első ciklusának közepére felbomlott, mert a neoklasszikusok az adócsökkentéssel párhuzamosan a költségvetési kiadások lefaragását követelték és szufficites államháztartást. Azonban ekkor már kialakult a neokon
-3-
gazdaságpolitika (korszakváltást elősegítő) koherens új merkantilista jellege: az adóteherenyhítés révén elősegített GDP-emelkedés, az alacsony kamatszint, az alacsony infláció, az erős árfolyamú nemzeti valuta, a középosztály javuló jövedelmi pozíciói (ezzel együtt az élénkülő belső fogyasztás). Az elméletet leképezte a gyakorlat: a csillagháborús program fegyverkezési és kutatási kiadásai jelentős növekedési többletet generáltak, azonban mindezt a külkereskedelmi és az államháztartási hiány ugrásszerű emelkedése kísérte (a brit esetben a hadászati kiadások mellett a londoni city ingatlan – és telekommunikációs fejlesztése emelhető ki). Vagyis a neokonzervatív állammodell (szemben a minimális állam neoklasszikus elvével) mindig növekedésközpontú gazdaságpolitikát és fejlesztő államot feltételezett. Ezen gazdaságpolitikát - melynek gyökeresen más prioritásai vannak, mint a keresletoldali keynesi modellnek és az egyensúlyorientált neoklasszikusnak - nevezik új merkantilizmusnak, mert a XVIII. századi francia abszolutizmus gazdaságtanához hasonlóan a lehető legtöbb jószág felhalmozására törekszik a nemzetgazdaság keretei között. Azonban már nem reálgazdasági téren történik felhalmozás (az USA külkereskedelme óriási passzívummal zár már három évtizede), hanem az amerikai központú globális bankrendszer révén a pénzpiacok és (az agyelszívás következtében) a tudástőke terén. Amit Amerika elveszített az elmúlt negyedszázadban az áruk terében, azt hatványozottan visszanyerte az áramlások terében. A jóléti állam válságát leküzdő neokonzervatív gazdaságpolitika az ideológia első korszakában (a ’80-as évek folyamán), a jóléti állam korlátozása miatt a piaci fundamentalizmus formájában jelentkezett, ami a neokonzervatív ideológia és a neoklasszikus dogma azonosságának tévképzetét eredményezte; mindez (brit hatásra) különösen a kontinensen éreztette negatívumait. A neokon állammodell sosem vegytisztán jelentkezett, az ideológia domináns időszakaiban (különösen az ezredfordulót követő másodikban) folyamatos módosuláson ment keresztül. Ezt támasztja alá az is, hogy az eredetileg a jóléti állam korlátozásának programját hirdető irányzat ifjabb Bush kormányzásának nyolc évében nőtt az állam szerepe (!) az Egyesült Államokban. A hadiipar megrendelései mellett is tovább fokozódott az állam gazdasági szerepe (pl: agrárszubvenciók, protekcionizmus), valamint az együttérző konzervativizmus jegyében az államháztartásnak különösen a nyugdíjrendszer kiadásai emelkedtek.
-4-
Összegzés: pénzügyi krízisből új korszakváltás Ha a másodlagos jelzálogpiaci válságból kiinduló globális pénzpiaci krízis következményeit vizsgáljuk elsősorban a korszakváltás három évtizedes időszakának végét kell valószínűsítenünk, ami az amerikai új merkantilizmus csődje is egyben. Nem a neoklasszikus minimális állam dogmája gyengül meg végzetesen, hiszen az már eddig sem volt uralkodó a kapitalista centrumrégiókban (Amerikában sem), hanem a pénzügyi szférában meglévő angolszász dominancia. Az USA egyre nehezebben lesz képes az áramlások teréből „finanszírozni” reálgazdasági veszteségeit. Az új korszakváltás elsősorban nem az állami szerepvállalás mértékében fog különbözni a korábbitól (holott a pénzpiacok globális felügyeletének létrehozása jelentős intézményi változást fog jelenteni), hanem a gazdasági centrum helyében. A versengő kapitalizmus-modellek közül a Kína központú ázsiai további erősödésével az észak-amerikai és a távoli múltba vesző szociális piacgazdaság felélesztésével próbálkozó európai rovására. A három évtizeddel korábbihoz hasonlóan stagflációval (és energiaár-robbanással) küszködő világgazdaság a negyedszázados recept segítségével lábal majd ki válságából: az államvezérelt (vagy legalábbis államilag koordinált) kapitalizmus és a szabadverseny ötvözésével. Habár az állam funkcióinak (már a válságot megelőzően elkezdődő) bővülése várható, a modell főbb vonalait tekintve valószínűleg változatlan marad, azonban az új korszak központjainak nevét vélhetően már nem latin ABC-vel fogják írni…
-5-
