tizennyolcadik fejezet
A
hegyek magasába vezető út sűrű ködbe burkolózott. Aritomo Land Roverjében hideg volt, lélegzetünk tejszerű hályoggal vonta be a szélvédőt. Aritomo időről időre tisztára törölte, hogy kilássunk rajta. A zöldségtermelő kisgazdaságok teraszos művelésű földjein kakasok köszöntötték harsányan a napot. Épp mielőtt beértünk volna Brincsang faluba, Aritomo lekanyarodott egy keskeny földútra, majd azon haladtunk tovább, amíg az út egy kicsiny tisztásba torkollt. Ekkor leparkoltunk, és kiszálltunk a kocsiból. – Két ösvény vezet fel a hegytetőre – mondta Aritomo, háti zsákot kanyarítva a vállára. – Mi ezt választjuk itt, a nehezeb biket. Aritomo benyomult a hangyapáfrányok és lallangfű sűrű jébe. Én szorosan a nyomában lépdeltem. A levélfüggöny mögött keskeny csapás indult meg felfelé. Óvatosan haladtam előre, nehogy elcsússzak a mohafoltokon. Jobbomon a talaj meredélyként zuhant alá nagyjából hatméteres mélységbe egy folyócskáig, amelynek vizét tajtékfehér sávokra szabdalták a félig elmerült görgetegkövek. A dzsungel egyetlen tejfehér kavargás volt. A fák halvány körvonalai egy pillanatra szilárd alakot öltöttek, amikor elhaladtunk mellettük, majd nyomban újra belevesztek a ködbe. Madarak kiáltoztak körülöttünk, de a sűrű lombtakaró elrejtette őket a szemünk elől. Vastag, kiálló gyökerek képeztek humusszal telt lépcsőfokokat az ösvényen, amely besüppedt a súlyom alatt. Egy meredek szakaszon megálltunk, hogy megnézzük a napkeltét. A ködpaplan egyszerre 345
felhasadt, mire Aritomo alacsony épületek elszórt együttesére mutatott a völgy távolabbi végében. – Madzsuba. Ez volt az első szava, amióta beléptünk a dzsungelbe. Eszembe jutott, milyen beszédes volt a legutóbbi alkalommal, amikor a szalangánák barlangjához kapaszkodtunk fel; milyen lelkesen avatott be a fák-bokrok titkaiba. – Ott a kúria – mondtam, amikor futólag megpillantottam Transvaal zászlajának lobogó lángnyelvét. Felidéztem magamban, milyen fancsali képet vágott Templer a zászló láttán, és el is meséltem az esetet Aritomónak. Azt reméltem, hogy megnevettetem, ehelyett elgondolkodó kifejezés terült szét az arcán. – Emlékszel, amikor elmeséltem neked, hogyan barangoltam be Honsút tizennyolc éves koromban? – kérdezte. – Egyik éjjel egy templomban húztam meg magam. Az épület már majdnem romba dőlt, csak egyetlen öreg szerzetes élt még ott. Nagyon, de nagyon öreg volt ez a szerzetes, ráadásul vak. Másnap reggel, mielőtt továbbálltam volna, hasogattam neki egy kis tűzifát. Épp indulóban voltam, amikor a vén szerzetes az udvar közepén állva a magasba mutatott. A tető peremén megfakult és rongyos imazászló leffegett. „Ifjú ember – szólított meg a vén szerzetes –, mondd meg nekem: vajon a szél mozog, vagy csupán a zászló?” – Mit feleltél neki? – kérdeztem. – Azt mondtam, hogy: „Mindkettő mozog, szent férfiú.” A szerzetes erre megcsóválta a fejét, láthatóan csalódottá tette tudatlanságom. „Egy szép napon majd ráébredsz, hogy szél nincs, és a zászló sem mozog – mondta. – Csupán az emberek szíve és elméje az, ami nyughatatlan.” Egy darabig csak álltunk ott némán, elnézve az alanti völgyeket. – Gyerünk! – mondta végül Aritomo. – Még hosszú út áll előttünk. 346
A dzsungelt záporeső áztatta, és át kellett ugranunk egyik pocsolyán a másik után. Aritomo kecsesen vette az útjában álló gyökérakadályokat, eltökélt könnyedséggel mozgott, mintha egy csak általa hallott hívásra felelne. Az ösvényt helyenként a korábbi viharok által letördelt ágak torlaszolták el, zuzmó és felázott fakéreg foltjaival maszatolva össze kezünket és combunkat, miközben átkecmeregtünk rajtuk. – Milyen messze van még ez a Felhőtemplom? – bukott ki belőlem a kérdés, miután már egy órája kapaszkodtunk. – Háromnegyed úton a hegytető felé – szólt vissza Aritomo a válla felett. – Csakis a legodaadóbbak másznak fel ide. – Ez nem lep meg. Egy árva lélekkel sem találkoztunk egész úton. Körültekintve az a benyomásom támadt, hogy több millió évet utaztunk vissza az időben egy olyan korszakba, amikor a dzsungel még ifjúkorát élte. – Ott van! A templom alacsony, jellegtelen épületek együttese volt, amelyek szívósan tapadtak a hegyoldalhoz; csalódottnak éreztem magam, mivel a fáradságos kapaszkodás után többet vártam. A templom mellett csermely futott tova, és ömlött bele egy szűk szurdokba. A hasadék felett lebegő vízfátyolban aprócska szivárvány reszketett. Aritomo a túlparti sziklákra mutatott, melyek maguk is mintha remegtek volna. Egy pillanat múltán rájöttem, hogy ezer meg ezer pillangó lepte el őket. Kis ideig elnéztem őket, aztán türelmetlenül tovább akartam indulni. – Várj! – mondta Aritomo az égre pillantva. A nap kikandikált a felhők mögül, türkizkék, sárga, vörös, bíbor és zöld csillámlásba borítva a sziklák felszínét, mintha a fény egy prizmán hatolt volna át. A pillangók szárnyai megrebbentek, majd gyorsabban kezdtek verdesni. Kis rajokban szálltak fel a sziklákról, néhány másodpercig csak függtek 347
a fényözönben, mielőtt szélfútta, színes bélyegekként szétszóródtak volna a dzsungelben. Egy maroknyi lepke átrepült a szurdok felett ívelő szivárványon, s úgy láttam, mintha még rikítóbban bukkannának elő belőle, miután szárnyukat átjárták a fény és víz formálta ív eleven színei. Felballagtunk a templom bejáratához. Az ereszről két – vala ha fehér – szövetburájú lámpás lógott, mint selyemhernyók hátrahagyott gubói. A lámpások megfeketedtek több évtized kormától és a tömjénfüstjétől, a kézzel rájuk festett vörös írásjegyek felhasadoztak és átvérezték a rongyos szövetet, mint szavak helyén nyílt sebek. Senki sem jött az üdvözlésünkre, amikor beléptünk, és felmentünk egy töredezett kőlépcsősoron. A folyócska lármája idebenn elcsitult. A fő imacsarnokban egy szürke köntösű apáca csoszogott el mellettünk, a kezében vitt füstölőrudak erős illata belengte a levegőt. A tetőgerendákról hatalmas szantálfa füstölőtekercsek csüngtek alá, lusta és végtelen csigavonalba csavarodva. Istenek álltak oltáraikon, bősz tekintetűek és komorak, némelyik háromágú szigonyt és fémgyűrűkkel átlyuggatott pallost forgatott, s mindegyiküket hamu és por megkérgesedett patinája borította. Felismertem a vörös arcú Kuan Kungot, a hadistent, ugyanis az amám néhány alkalommal magával vitt egy templomba Georgetown egyik sikátorába, ahol a heti sorsjáték nyerőszámaiért imádkozott az istenekhez. Soha egy fillért nem nyert ugyan, mégis hétről hétre lankadatlan buzgalommal eljárt a templomba. A hadisten fekete páncélt viselt, megsárgult szakállát egyik kesztyűs kezével fogta össze. – Ő egyben a kereskedelem istene is – jegyeztem meg Aritomónak. – Ahogy mondani szokták, az üzlet háború. – És a háború üzlet – felelte Aritomo. Egy másik istenség előtt kipárnázott fazsámolyon egy het venes éveiben járó asszony térdepelt, és egy lapos bambusz 348
pálcákkal teli faedényt rázott. Addig csörgette-rázogatta, amíg az egyik lecsiszolt ágacska kihullott, és egy koppanással a padlón kötött ki. Ekkor az idős asszony letette az edényt, meghajolt az isten előtt, és felvette a botocskát. Majd odabicegett a templom médiumához, egy kecskeszakállat viselő férfihoz. A médium hátrafordult egy gyufásdoboz nagyságú fiókocskákkal teli szekrényhez, és kiválasztotta az asszony bambuszpálcáján szereplő számnak megfelelő papírdarabot. Az asszony közelebb hajolt a médiumhoz, hogy hallja az isten válaszát. – Nem akarsz próbát tenni vele? – kérdezte súgva Aritomo. – Azt úgysem árulhatja el nekem, amit tudni szeretnék – mondtam. Egy apáca jött oda hozzánk, szelíd arca és borotvált feje miatt bajos volt megsaccolni a korát. Aritomo leírta Tominaga nevét kínai írásjegyekkel, és átnyújtotta az apácának. Azután átvett tőle egy kötegnyi füstölőrudat, és egy olajmécses lángjába tartotta. Odasétált a kegyelem istennőjének szobrához, és megállt előtte a tető egy hasadékán beszűrődő napfény négyszögében. Kis időre lehunyta a szemét, majd a füstölőrudacskákat beszúrta az oltáron álló hasas sárgaréz urnába. Fehér füstcsíkok emelkedtek felfelé a napfényben. – Egyszer, amikor szófogadatlan voltam, anyám elmondott nekem egy mesét egy gyilkosról – szólalt meg Aritomo, s a hangja olyan száraz volt, mint a levegőben terjengő szantálfaillat. – A gyilkos halála után a pokolba került. Egy nap a Buddha a paradicsomkertben sétált, és történetesen belepillantott egy lótuszvirágos tavacskába. S a víz mélyén egyszer csak meglátta ezt a gyilkost, amint a pokol gyötrelmeit szenvedi el. A Buddha már épp folytatta volna sétáját, amikor észrevett egy hálóját szövő pókot, és eszébe jutott, hogy ez a gyilkos egyszer megkímélte egy pók életét, amely a lábszárán araszolt felfelé. A Buddha megkérte a pókot, hogy adjon egy szálat a hálójából, és belelógatta a lótuszvirágos tavacskába. A pokol mélységes 349
bugyraiban a gyilkos azt látta, hogy valami megcsillan a vérvörös égbolton, s mind közelebb és közelebb ereszkedik hozzá. Amikor már épp a feje fölé ért, a gyilkos utánanyúlt és rácsimpaszkodott. Megdöbbenésére a csillogó szál elbírta a súlyát. El is kezdett kikapaszkodni a pokolból, s mászott egyre feljebb, a paradicsom felé. Csakhogy a pokol távolsága a paradicsomtól ezer meg ezer mérföld. A többi bűnös csakhamar felfigyelt rá, miben mesterkedik a társuk, és ők is elkezdtek felfelé kapaszkodni a fonálon. A gyilkos már magasan járt, majdnem kijutott a pokolból. Megállt szusszanni egyet, és a mélybe lenézve mit látott: a sok ezernyi ember, férfiak és nők, öregek és fiatalok mind-mind őt akarja követni, s csak csimpaszkodnak a pókháló szálán. „Eresszétek el azonnal! Ez a fonál az enyém! – kiáltott rájuk. – Eresszétek el!” De senki sem figyelt rá. A gyilkos szörnyen megrémült, hogy a fonál el fog szakadni. Ráadásul néhányan már utol is érték. A gyilkos kirúgott feléjük, és addig rugdosta őket, amíg engedett a szorításuk, és lezuhantak a mélybe. De a gyilkos nekidühödött ráncigálásától a fonál elszakadt a feje felett, és ő maga is visszahullott egyenesen a pokol fenekére, egész úton sikoltozva. A tetőgerendák között fecskék röpdöstek, szárnyaik nyomán szertefoszlott a füstölőrudak füstje. – Miután meghallgattam ezt a mesét, hetekig nem tudtam aludni – mondta Aritomo. Kimentünk az imacsarnokból, és felkapaszkodtunk egy újabb lépcsősoron. Aritomo köszöntött néhány apácát, akik mellett elhaladtunk. A lépcsősor tetején gyalogút nyílott egy alacsony fallal szegélyezett kicsiny kertbe. Messze odalent a Kinta-völgyben ki tudtam venni Ipoh városát; a boltházak és az ónmágnások udvarházai rizsszemekként hevertek egy tál fenekén. Fenn a hegyekben a fahatár felett a dzsungel megritkult, elfogyott az ereje, hogy tovább kússzon felfelé. 350
– Hogyan tennéd tökéletesebbé ezt a kertecskét? – kérdezte Aritomo, miközben letelepedett egy ingatag kőpadra. A gondolataim még mindig a gyilkosnál jártak, akinek megadatott az esély, hogy kiszabaduljon a pokolból, mégis el szalasztotta, úgyhogy eltelt pár másodperc, mire válaszoltam. – Kiszedném onnan azt a hibiszkuszsövényt… túl zsúfolttá teszi a teret. Azután betemetném azt a vérszegény dísztavacskát, és kivágnám a guajávafák zömét, hogy ne takarják el a kilátást – feleltem. – Mindent leegyszerűsítenék. Megnyitnám a kertet az ég felé. Aritomo helyeslően biccentett. Kicsavarta termosza kupakját, kitöltött két csésze teát, és az egyiket átnyújtotta nekem. Valahol a lenti templomépületek között az apácák kántálni kezdtek, hangjuk felszűrődött hozzánk. – Úgy látom, az apácák jól ismernek téged – jegyeztem meg. – Nem sokan maradtak már ezen a helyen; és a legtöbbjük nagyon öreg – felelte Aritomo. – Ha egyszer az utolsó is eltávozik közülük, attól félek, a templom is üresen marad. Az emberek azt is elfelejtik majd, hogy valaha létezett. Egy darabig csak üldögéltünk, és a teánkat kortyolgattuk. – Tudni szeretném, mi történt veled a táborban – szólalt meg végül Aritomo. A csésze melege a kesztyűmön keresztül is átjárta a tenyerem. – Senki sem akar rólunk, hadifoglyokról hallani, Aritomo. Kínosan emlékeztetünk a megszállásra. Aritomo rám nézett, majd gyengéden megérintette a szemöldökömet. Úgy éreztem, mintha egy harang kondult volna meg mélyen a bensőmben. – De én tudni szeretném – nógatott tovább Aritomo. Életutam első köve hosszú évekkel korábban került a helyére, amikor először hallottam Aritomo kertjéről. Ami azóta 351
történt velem, mind arra szolgált, hogy elvezessen ide a hegyek közé, az időnek ebbe a pillanatába. Ám ez a tudás nem nyújtott vigaszt, inkább félelemmel töltött el azt illetően, hogy életem útja merre visz tovább. Beszélni kezdtem.
