Susan Wiggs. Csöndes kikötő. Tóparti történetek 3

Susan Wiggs Tóparti történetek 3.

Csöndes kikötő

A regénysorozat második kötetében újabb szereplők kerülnek fel a Bellamy család tablójára, és kibontakozik előttünk egy olyan pár románca, akik már kamaszként érezték, hogy őket egymásnak teremtette az ég. Greg Bellamy nemrég vált el a feleségétől, Sophie-tól, és úgy döntött, hogy visszatér gyermekkora színhelyére, a Juhar-tó partján fekvő, páratlan szépségű Avalonba. Hirtelen ötlettől vezérelve megveszi a banktól az ódon Tóparti Fogadót, melyből előkelő, patinás szállodát akar varázsolni. Sejtelme sincs, hogy ezzel megfosztja álmaitól egykori pajtását, Nina Romanót, aki egész életében arra vágyott, hogy ezt a hotelt vezethesse. A férfi gyanútlanul állásajánlatot tesz Ninának, ám az asszony tudja, hogy ha elfogadja, akkor elindul az érzelmi lavina...

Minden jog fenntartva, beleértve a kiadvány egészének vagy egy részének bármilyen formában történő sokszorosítását. A mű a Harlequin Enterprises II B. V. jóváhagyásával jelent meg. Kiadványunk szereplői kitalált személyek. Bármely adott személlyel, akár élővel, akár elhunyttal való hasonlóság a merő véletlen műve. § All rights reserved including the right of reproduction in whole or in part in any form. This edition is published by arrangement with Harlequin Enterprises II B. V. All characters in this book are fictious. Any resemblance to actual persons, living or dead, is purely coincidental.

© Susan Wiggs, 2007 – Harlequin Magyarország Kft., 2009 A mű eredeti címe: Dockside (Harlequin Mira Books) Magyarra fordította: Szabó Júlia Borító: Majoros Árpád Kép: Harlequin Enterprises S. A. ISBN 978-963-537-987-3 HU ISSN 1789-2732

•Felelős kiadó: Holger Marteris •Főszerkesztő: Dr. Téglásy Imre •Felelős szerkesztő: Bakay Dóra •Műszaki vezető: Sárai Szabó Mária •Szerkesztőség: 1122 Budapest, XII. Városmajor u. 20. •Levélcím: 1535 Budapest, Pf. 762. •Távbeszélő: 488-5569; Fax: 488-5584 •E-mail: [email protected] Kiadónk újdonságairól, a megrendelési lehetőségekről honlapunkon is tájékozódhat: www.harlequin.hu

Szedés: Harlequin Magyarország Kft.

Nyomtatás: Reálszisztéma Dabasi Nyomda Zrt. Felelős vezető: Vágó Magdolna vezérigazgató

3

„A tó a legszebb, legkifejezőbb természeti képződmény. Olyan, mintha a Föld szeme volna, melyen át a szemlélődő saját lelke mélyére tekint.” Henry David Thoreau: Walden

Kedves Olvasó! Bárhol járunk a világban, mindenütt emberi történetekkel szembesülünk, sokszor még a történeteken belül is további történetek bontakoznak ki. Az, hogy én lejegyzem ezeket, minden alkalommal felér egy felfedezőúttal. Minden könyvem írásánál tanulok valamit. Hol azt, hogyan kell irányítani egy vidéki szállodát, hol pedig azt, milyen érzés egy színes, foltvarrott takaróhoz hasonló, „mozaikdarabokból” összeálló családban felnőni. A következő kötet, az Aranyló nyár írása közben főleg az foglalkoztatott, hogyan változtatja meg az ember életét a szerelem. És máris készülődhetnek a télre, amikor felcsavarhatják a fűtést, és bevackolhatják magukat a meleg takarók közé a 2009. november 13-án megjelenő, A tűzhely melege címet viselő regénnyel. Mint a Tóparti történetek összes kötete, ez a könyv is azokról az érzésekről – a szerelemről és a szeretetről – szól, melyek teljessé teszik mindegyikünk életét. Arról mesél, hogyan lehet túlélni a kimondhatatlan borzalmakat, hogyan lehet újrakezdeni, és további esélyt kapni a boldogságra. Kellemes időtöltést, jó olvasást kívánok: Susan Wiggs www.susanwiggs.com

I. RÉSZ A jelen Légy egy személyben idegenvezető, reklám- és marketingszakértő, házvezetőnő, szakács, könyvelő, helytörténész, ezermester, és nem árt, ha a kertészkedésben is otthonosan mozogsz. Ha hajlandó vagy keményen dolgozni, ha szereted a lakókörnyezetedet, és ha szívesen megmutatnád másoknak az ottani szépségeket, ha arra akarod feltenni az életed, hogy tökéletes környezetet biztosíts vendégeidnek a kikapcsolódáshoz, akkor – de csak akkor – nyiss szállodát! Az Alaszkai Szállodások Szövetségének tájékoztatójából

1. Nina Romano lehunyta a szemét, amikor Shane Gilmore megcsókolta. Hát ez van, gondolta leverten. Némelyek jól csókolnak, mások kevésbé. Shane sajnos egyértelműen az utóbbi kategóriába tartozott, de egy kis gyakorlással talán még ez a képesség is fejleszthető… Nina kinyitotta a szemét, és a férfira mosolygott, aki pedig pontosan úgy nézett ki, mint ahogy a nagyon jól csókoló pasikat képzeli az ember: az ajka szép formájú volt, az álla erőteljes, a válla széles és izmos, a haja pedig dús, fekete. Lehet, hogy máskor ügyesebb, csak ma van rossz napja… – Na végre! – sóhajtott Shane. – El sem tudod képzelni, mennyire vártam erre a pillanatra! Hála az égnek, hogy vége ennek a szolgálatnak! Nina némi töprengés után úgy döntött, nem sértődik meg. Bár még mindig bántotta, hogy polgármesteri ténykedése botránnyal zárult, de azt is tudta, butaság minden erre utaló megjegyzés mögött rosszindulatot és kárörömöt feltételeznie. – Hát te aztán teljesen úgy beszélsz, mint a politikai ellenfeleim! – nevette el magát. – Pedig az én szándékaim inkább romantikusak, mint ellenségesek. Hiszen polgármesterként aligha találkozgathattál volna Avalon város egyetlen bankjának igazgatójával. Hát persze, gondolta Nina. Ostobaság volna felkapni a vizet, Shane nem úgy gondolta… Lassan kezdett a mániájává válni ez a szerencsétlenül végződött polgármesterség, ami elég furcsa, tekintve, hogy korántsem ez volt az első botrány az életében. Valakinek, aki tizenöt évesen, leányanyaként szüli meg a lányát, igazán nem kellene ezt úgy a szívére vennie. Nina eredetileg polgármester-helyettesként szolgálta Avalon városát, természetesen nevetséges fizetésért, és azután sem sokat javult a helyzet, miután McKittrick polgármester súlyos betegsége miatt végül teljesen átvette a hivatal irányítását. Az egész államban ő volt a legfiatalabb és a legrosszabbul fizetett polgármester, ráadásul elődjétől egy pénzügyi csőd felé száguldó települést örökölt. Ninának nem volt más választása, tehát szigorúan korlátozta a kiadásokat – a saját díjazását is beleértve –, és sikerült végül megtalálnia a költségvetési hiány felelősét, egy csaló önkormányzati alkalmazottat. De elég ebből, gondolta. Életének ez a fejezete lezárult, és valami egészen új kezdődött. Nemrég tért haza háromhetes washingtoni utazásából, ráadásul végre elkezdett randizni is. És ez a vasárnap délután Shane-nel, eltekintve persze a félresikerült csóktól, eddig nem is alakult olyan rosszul. Először piknikeztek a Blanchard parkban. Aztán sétáltak a város legszebb részén, a Juhar-tó partján, és ekkor érkezett el az a pillanat, amikor Shane a tettek mezejére lépett: megállt az ösvény közepén, nézett jobbra, nézett balra, majd miután megbizonyosodott afelől, hogy senki sem látja őket, Nina ajkára tapasztotta a száját. Brrr! De miért is nem felejti el inkább? Végtére is túl van rajta. Inkább örülnie kellene, hogy annyi idő után végre-valahára ismerkedhet és találkákra járhat. Amíg a lányát nevelte, sem ereje, sem ideje nem jutott ilyesmire. Most, hogy – jelentős késéssel – végre belépett a független, párkereső nők táborába, igazán nem lehet ilyen finnyás. Már eddig is csak bajt hoztak a fejére túlzott igényei. Nem egy első randija végződött már rosszul emiatt. Ninának ugyanis csak első randijai voltak. A másodikra már soha, egyetlen férfival sem került sor… Illetve eggyel mégis: a jóképű kadéttal, aki hosszú évekkel ezelőtt, azon a bizonyos egyetlen második randin teherbe ejtette. Nina akkor mindössze tizenöt éves

7

volt, és valószínűleg akkor döntötte el magában, hogy minden ilyen második találkozó okvetlenül csak balszerencsét hozhat. De most aztán változtat ezen! Épp ideje, hogy bebizonyítsa, más is kisülhet egy randevúból, nem csak valami magánéleti katasztrófa. A lánya, Sonnet, csaknem felnőtt volt már. Korengedménnyel, tizenhat évesen sikerült letennie az érettségit, és felvételt nyert az általa választott állami egyetemre is. Fényes jövő állt előtte, ugyanis sokkal okosabb volt annál, semhogy elkövesse ugyanazokat a hibákat, amelyeket az anyja. Na ne! Ezt ne! – intette magát Nina, és megpróbálta elterelni a gondolatait Sonnetről. Egy ostoba pillanatában elhitette magával, hogy könnyű lesz elengednie a lányát. A lányát, aki eddig az élete központja volt. Hát ez nem volt könnyű. Csöppet sem. Nina megpróbált a jelenre összpontosítani. Arra a jelenre, amelyet most elsősorban Shane fémjelzett. Megszaporázta a lépteit, és közben nem figyelt eléggé az ösvény melletti jókora csalánbokorra. Felszisszent, ahogy csupasz lábához értek a levelek, de Shane meg sem hallotta a fájdalmas sóhajt, annyira belemerült a legutóbbi golfmérkőzése taglalásába. Nina arra gondolt, hogy mindig is szeretett volna megtanulni golfozni. Hát most már meg is teheti. Mint ahogy annyi más dolgot is, amit eddig elmulasztott. Most, hogy Sonnet elutazott Európába az apjához, mindenre lesz ideje. Ez a gondolat felvidította. Most már a csaláncsípés sem izgatta. Örült a gyönyörű vasárnap délutánnak, amelyen emberek tucatjai szállingóztak ki a szabadba. Szerette nézni az összebújva sétáló párokat, a békésen piknikező családokat, a tavon ringó csónakokat és a kis vitorlásokat. Tulajdonképpen mindent szeretett, ami a szülővárosával kapcsolatos. Avalon tökéletes helyszín ahhoz, hogy itt kezdje újra az életét. Annál is inkább, mert a polgármestersége még a pénzügyi csőd ellenére is több barátot szerzett Ninának, mint ahány ellenséget. Shane bankjával együtt ezek a kapcsolatok képezték az újrakezdés alapjait. Most, hogy Sonnetre nem volt már gondja, Nina elhatározta, hogy valóra váltja élete álmát. – Szóval már jó ideje arra vártál, hogy leteljen a szolgálati időm – fordult Shane-hez. – Hát ez nagyon hízelgően hangzik. De mondd csak, mi újság a bankban? Történt valami, amíg nem voltam itthon? – Bizony történt. De erről inkább később beszéljünk, jó? – Mégis micsoda? – kérdezte gyanakvóan Nina. – Mi az, ami történt? – Á, semmi, csak néhány személyi változás. De most nem akarok munkáról beszélni. – Shane megérintette Nina karját, és jelentőségteljes pillantást vetett rá. – Az előbb, úgy érzem, nagyon egy hullámhosszon voltunk. Az asszony megborzongott, ahogy a csókra gondolt. – Hiányoztál – folytatta a férfi. – Három hét hosszú idő ám. – Nem is olyan hosszú! – tiltakozott Nina. – Főleg ha azt vesszük, hogy éveken át vártam rá. És most eljött. Új szakasz kezdődik az életemben, végre megvalósíthatom mindazt, amire kislánykorom óta vágyom. – Ez igazán nagyszerű – helyeselt Shane kelletlenül, és az asszonynak erről eszébe jutott, hogy ő sem akar munkáról beszélni, ezért témát váltott. – Jó volt ez az utazás kettesben Sonnettel – jegyezte meg. – Az idejét sem tudom, mikor nyaraltunk utoljára. – Attól tartottam, beleszeretsz a nagyvárosi nyüzsgésbe, és már vissza sem térsz – hízelgett a férfi. – Mármint hogy én? – lepődött meg Nina. – Nem ismersz te engem! Az én szívem csücske Avalon, sosem hagynám el. Hiszen itt nőttem fel, itt él minden rokonom. – Ezek szerint honvágyad volt?

8

– Azt nem mondhatnám. Tudtam, hogy hamarosan visszatérek, miért lett volna hát honvágyam? A Sonnet érettségijét követő napon anya és lánya vonatra szálltak, és Washingtonba utaztak, ahol három csodálatos hetet töltöttek. Bejárták a fővárost, megnézték Virginia nevezetességeit, no és persze az asszony – önmaga megnyugtatására – meggyőződött arról, hogy egy nyári szünet erejéig valóban rábízhatja lányát az édesapjára. Sonnet vér szerinti apja, Laurence Jeffries magas rangú tiszt lett, katonai attasé, aki meghívta a fiatal lányt, hogy töltse a nyarat vele és családjával a belgiumi Casteau-ban, a NATO-erők egyik központjában, ahová a férfit hivatása szólította. Csodálatos lehetőség volt ez Sonnet számára, hiszen nemcsak a távoli Európába juthatott így el, de alkalma nyílt egészen közelről betekinteni apja és a tökéletesen szabályos, kétgyermekes Jeffries família életébe. Laurence élő bizonyítéka volt annak, hogy az Egyesült Államokban minden lehetséges: afroamerikai létére elvégezte a híres West Point Katonai Akadémiát, azt követően pedig fényes pályát futott be. Felesége, Angela egy neves polgárjogi harcos unokája volt, és két lányával együtt nagy szeretettel fogadta Sonnetet, legalábbis Ninának ez volt a benyomása. A nyár hátralévő része tehát Sonnet nélkül telik majd számára, sőt az utána következő időszak is, hiszen ősztől a nagylány egyetemre megy majd. De hát ez az élet rendje, gondolta Nina. A gyerekek felnőnek és kirepülnek. Az pedig, hogy egy gyerek az apjával éljen, ha csak egy rövid ideig is, szintén a lehető legtermészetesebb dolog a világon. Nem árt, ha Sonnet belelát egy szabályos család mindennapjaiba. De akkor vajon miért érzi magát ilyen pocsékul, valahányszor elképzeli a lányát abban a csodaszép georgetowni családi házban vagy a belgiumi NATO-bázison? Miért érzi úgy, hogy elvették tőle a gyerekét, miért érzi napról napra egyre idegenebbnek a saját húsát és vérét? Elég ebből! – parancsolt megálljt a tépelődésnek Nina. Igenis jó döntés volt, hogy elengedte Sonnetet. Igenis, jó a gyereknek, ha világot lát, és neki is jó, hogy végre élvezheti a szabadságot, a függetlenséget, amire annyi ideig várt. Persze a búcsú mindig fájdalmas. De neki szerencséje van, hisz az üres házat annyi minden feledtetheti vele: az új kalandok, amelyek várnak rá… Az új célok, melyeket kitűzött magának, és melyek megvalósításra várnak… Sonnetet ugyan senki és semmi nem pótolhatta a számára, de Nina nem volt az a típus, aki magába roskadva mereng a múlton. Boldog várakozással nézett a jövőbe, hiszen korai anyasága miatt oly sok mindenről kellett lemondania, oly sok mindent kellett feladnia annak idején! Nem, itt nem a feladásról van szó, javította ki önmagát. Inkább valamiféle átütemezésről. Shane mondott valamit, és Nina arra ocsúdott fel, hogy fogalma sincs, miről beszél a férfi. – Ne haragudj, egy kicsit elkalandoztam. Mit is mondtál? – Csak annyit, hogy még sosem kajakoztam, és szívesen kipróbálnám. – Hát akkor harcra fel! – nevette el magát Nina. – Épp jó a tó, békésen sima a víz. – De még ha nem is lenne ilyen, nekem akkor sem történhetne semmi bajom – jelentette ki magabiztosan Shane. – Ugyanis készültem. Beszereztem minden olyan kelléket, amely a biztonságos vízre szálláshoz szükséges. Időközben megérkeztek a csónakházhoz és a mólókhoz, ahol már rengeteg ember nyüzsgött, kihasználva a remek idő adta lehetőségeket. Nina szeme megakadt egy páron, akik kéz a kézben egy padon ültek, és olyan szeretettel néztek egymásra, hogy az asszony teljesen elérzékenyült. Nem voltak se szépek, se fiatalok, de még így, messziről is látszott rajtuk, mennyire ragaszkodnak egymáshoz. Előbb-utóbb nekem is részem lesz ebben a boldogságban, gondolta Nina, majd ahogy a pillantása Shane-re tévedt, helyesbített: lehet, hogy inkább utóbb… A férfi azonban félreérthette a pillantását, mert rámosolygott, és odahajolt hozzá.

9

– Kajakozás után felmehetnénk hozzám – súgta. – Készítenék neked vacsorát. Jaj, ne! Miért kell ilyen nyomulósnak lennie? – sóhajtott fel magában az asszony, de nem tiltakozott. Végül is lazítani akart, és egy randevú alapjában véve arra való, hogy ismeretlen területeket fedezzen fel az ember. – Nina! – kiáltotta valaki egészen közelről. – Nina Romano! Nem messze tőlük, a piknikezők között ott ült a cimboráival Bo Crutcher, Avalon baseballcsapatának, a Lódarazsaknak legfényesebb csillaga. A magas, nagydarab texasi fickó szokása szerint most is sörözött, és a hangjából ítélve nem a kezében tartott üveg volt neki ma az első. – Üdv, drágaságom! – integetett oda Ninának szélesen vigyorogva, s a hangja édes volt, mint a csurgatott méz. – Nem vagyok én a te drágaságod, Bo! – utasította rendre az asszony. – És mondd csak, nem lesz ma véletlenül meccsed? Márpedig én úgy tudom, meccs előtt tilos az alkohol. – Jé, tényleg! Hát ez teljesen kiment a fejemből – csúfolódott a sztárjátékos, majd búcsút intett. – Kösz, hogy szóltál! – Van olyan ember, akit te nem ismersz a városban? – érdeklődött Shane, miközben továbbmentek. – Hát, nem nagyon – mosolygott Nina. – Ez volt a polgármesterség egyik legnagyobb előnye számomra, hogy rengeteg emberrel ismerkedtem meg. A férfi a válla fölött visszanézett a tovább vedelő Bóra. – Nem értem, miért tűri meg az edző ezt a szeszkazánt a csapatnál. – Mert ő a legjobb – világosította fel Nina. – És tudod, Shane, ha az ember nagyon jó valamiben, a többiek hajlandók elnézni neki bizonyos dolgokat. Legalábbis egy ideig. Vidám nevetés harsant a víz felett, és az asszony önkéntelenül odafordult. Greg Bellamy volt az a fiával, Maxszel; épp beszálltak a kenujukba. Greg Bellamy az a típusú férfi volt, akire egy kilométeres körzetben minden nőnemű lény felfigyel. Szinte már túlságosan is jóképű volt. Ragyogó mosolyú, szikrázóan kék szemű, széles vállú, közel százkilencven centiméter magas fickó, akiért megőrülnek a nők. Persze Nina sem maradt egészen közömbös iránta, de Greggel egyáltalán nem akart közelebbi ismeretségbe keveredni. A férfi ugyanis elvált, és volt két kiskorú gyereke. No nem mintha Nina nem kedvelte volna Daisyt és Maxet, erről szó sincs. Ő egyszerűen csak most jutott el oda, hogy végre letudta a gyereknevelés gondjait, végre csak saját magával kellett törődnie, és esze ágában sem volt ehelyett valakinek a csemetéivel bajlódni. Mellesleg Greg sem nagyon igyekezett felújítani vele a kapcsolatot. Amikor a válása után tavaly télen hazaköltözött, Nina meghívta egy kávéra, de a férfi elhárította a meghívást. Ahogy ezen tépelődött, az asszony arra lett figyelmes, hogy még valaki csatlakozik Greghez és Maxhez a kenuban: egy nagyon magas, nagyon karcsú és nagyon szőke hölgy, aki fehér, háromnegyedes nadrágot és méregzöld kardigánt hord. Bár az arcát nem láthatta, Nina biztosra vette, hogy nagyon szép, a vonásai pedig szabályosak. Greg Bellamy ugyanis ezért a típusért bolondult. A Ninához hasonlóan apró termetű, fekete, rövid hajú, tüzes, olasz származású nők szemlátomást hidegen hagyták. Szándékosan elfordította a tekintetét Greg Bellamyról, és elindult a csónakház felé, ahol a saját kajakját tárolta. Rajongott a vízért. A Juhar-tó, Avalon gyöngyszeme – ahogy az útikönyvekben nevezték – tizenöt kilométer hosszú volt, az alakja enyhén behajlított emberi ujjat formázott. Egyik oldalról Avalon városka határolta, pontosabban a népszerű városi park, melynek rendbehozatalában N inának is volt némi szerepe még a polgármestersége idején. Távolabb magasodott a Tóparti Fogadó meg néhány nyári lak. Ez utóbbiakból nem volt túl sok, hiszen mióta természetvédelmi területté nyilvánították a környéket, megtiltottak minden új építkezést.

10

A tó legészakibb pontján terült el a legnagyobb létesítmény, Camp Kioga, amelyet valaha gyermektáborként üzemeltettek, és amióta Nina az eszét tudta, mindig is a Bellamy család tulajdonában volt. Akárcsak a fél megye… Camp Kiogát most készülnek újra megnyitni, igaz, ezúttal családi üdülőként kívánja üzemeltetni a Bellamyk legifjabb nemzedékét képviselő Olivia, Greg unokahúga, akinek nyár végén lesz az esküvője, természetesen itt, a családi birtokon. Ahogy Shane-nel kihozták a kajakot a csónakházból, Ninának megsajdult a szíve, mert eszébe jutott, mennyit eveztek itt valamikor Sonnettel. A sok évvel ezelőtt használtan vásárolt, kétüléses jármű tökéletesen megfelelt mindkettőjüknek, és ahogy emlékezetébe idézte a régmúlt nyarakat, amikor a hétvégék fénypontja volt a közös kajakozás, olyan erővel tört rá a lánya utáni vágyakozás, hogy elakadt a lélegzete. – Valami baj van? – figyelt fel Shane. – Nem, semmi – rázta meg a fejet Nina. – Csak már rég voltam a vízen, és most örülök, hogy újra itt lehetek. A férfi elment, hogy a csónakház mögött parkoló kocsijából elhozza a „felszerelesét”, míg Nina vízre tette a kajakot. Amíg azon töprengett, miféle felszerelésre lehet szüksége Shanenek a kajakozáshoz, önkéntelenül megpihent a szeme Bellamyék kenuján, amint szépen halad a tó sima tükrén. Greg és tizenegy éves fia, Max ügyesen, összehangoltan evezett, a szőke hölgy viszont, mint valami viking hercegnő, csak ült középen, és nem csinált semmit. Hát ez halál unalmas lehet, döntötte el Nina. Csak ülni ott tétlenül, makulátlan öltözékben, és nézni, hogy mások hajtanak… Mi jó lehet ebben? És vajon ki a csuda lehet az a nő? Nina még sosem látta, de mostanában, részben a közelgő Bellamy-esküvő miatt, sok idegen is megfordult Avalonban. A Camp Kioga felújításán dolgozó mesterek, virágosok, rendezvényszervezők, dekorációs cégek alkalmazottai… Igaz, nem valószínű, hogy ez a nő az esküvő előkészületein dolgozna. Inkább Greg Bellamy barátnőjének látszik. Nina népes és zajos olasz családból származott, így számtalan esküvőn volt már jelen életében, de saját esküvőjén még nem vehetett részt. Talán majd most, hogy végre felszabadult a családi kötelezettségek alól, talán majd most megtalálja élete párját, és férjhez mehet… Megfordult, és amint végigmérte a közeledő Shane-t, rájött, hogy ez mégsem mostanában lesz. A férfi ugyanis speciális bukósisakban és mentőmellényben tért vissza a parkolóból, de ez még semmi, mert a dereka körül helyre kis vízhatlan szoknyát, kajakos szaknyelven hullámkötényt viselt, melynek alját az evezőnyílás széléhez kell csatlakoztatni. Ezt azonban csak viharos időben használják a kajakozok, hogy a járműbe becsapódó víz ellen védje őket. Ezenkívül része volt még a felszerelésnek egy rádióadó és egy pár szörfcipő is. – Szédületesen nézel ki – ismerte el Nina, és titkon hálát adott az égnek, hogy polgármestersége alatt megtanult diplomatikusan viselkedni. Különben nem tudta volna megállni, hogy el ne nevesse magát. – Köszönöm. – Shane láthatóan nagyon büszke volt magára. – Mindezt a szezon előtti árleszállításkor vettem a városszéli sportáruházban. – Hát ez igazán nagyszerű! De hullámkötényre meg sisakra aligha lesz szükséged itt a tavon – jegyezte meg óvatosan Nina. – Ezeket általában a gyors esésű patakokon, kalandtúrákhoz használják. Shane úgy tett, mintha nem hallotta volna a bíráló megjegyzést. Míg az asszony tartotta a kajakot, ő bemászott a hátsó nyílásba. Nina felszisszent, amikor az üveggyapot hajótest durván nekicsapódott a mólónak. – Indulhatunk! – kiáltotta vidáman Shane. – Ezek nélkül aligha – felelte szárazon az asszony, és felemelte a mólóról az evezőket.

11

– Tényleg… Ó, istenem! Szörnyen ingatag ez a jármű. Úgy érzem, mintha bármelyik pillanatban felborulhatnánk. – Ne izgulj! – csitította Nina. – Szép időben nincs ennél biztonságosabb módja a vízre szállásnak. A lányom mindössze ötéves volt, amikor először kihoztam kajakozni. Miközben ő maga is beszállt, Shane kétségbeesetten kapaszkodott a mólóba. Nina igyekezett arra gondolni, hogy nem szabad túl kritikusnak lennie. Elvégre Shane jóképű, egyetemet végzett, befolyásos ember, bankigazgató. Hát mit akar még? Neki már semmi sem elég? Előbb türelmesen elmagyarázta a férfinak, hogyan kell evezni, aztán meg is mutatta, hogyan kell csinálni. Becsületére legyen mondva, Shane gyorsan tanult, és ahogy eltávolodtak a parttól, érezhetően megnyugodott. Ez a Juhar-tó varázsának köszönhető, gondolta Nina elégedetten, miközben körbepillantott. Úgy érezte, mintha maga is a békés, színes tájkép része lenne, melyet egy impresszionista festő csupa jókedvében vetett a vászonra. Körülöttük számos kajak, kenu és kisebb vitorlás siklott a szelíden fodrozódó hullámokon. A környező dombokat ködfátyolba burkolta a közeli vízesésből felszálló pára, a vízben tükröződő sötét partszakasznak titokzatos hangulatot kölcsönzött a szikrázó napsütés. – Menjünk át oda! – mutatta az evezőjével Nina. – Szeretnék egy pillantást vetni a Tóparti Fogadóra, tudod, az új vállalkozásomra. Shane nem tűnt túl lelkesnek. – Ami azt illeti, az még elég messze van – vonakodott. – Át kell kelnünk az egész tavon. – Ugyan már! Ha belehúzunk, pár perc alatt ott lehetünk. Az asszony úgy tett, mintha egyáltalán nem zavarná Shane aggályoskodása. Nem akarta, hogy bárki elrontsa az örömét. Végtére is ott állt álmai megvalósulásának kapujában, és Shane mint bankigazgató egyike volt azon embereknek, akik hozzásegítették őt a sikerhez. A Tóparti Fogadó előző tulajdonosa ugyanis nem tudta visszafizetni a jelzáloghitelt, így az épület a bank tulajdonába került, és a pénzintézet üzemeltetőt keresett. Hála Mr. Baileynek, a bank ingatlanbefektetésekért felelős igazgatójának, Nina lett a szerencsés kiválasztott, és már alá is írta a hotel működtetéséről szóló szerződést. Ám a szálloda rendbe hozása és igazgatása csupán a kezdeti lépés lett volna. Nina azt tűzte ki célul, hogy később a tulajdonjogot is megvásárolja a banktól. Ez volt az, amire mindig is vágyott: hogy az övé legyen a Tóparti Fogadó. Kislánykora óta erről ábrándozott. Önkéntelenül is egyre gyorsabb evezésre sarkallta önmagát, csakhogy ezzel kizökkent az eddigi ritmusból, és evezője Shane-éhez koccant. – Sajnálom – mentegetőzött ösztönösen, de valójában csöppet sem sajnálta. Mihamarabb oda akart érni, és kész. Hála a természetvédelmi rendeletnek, ez volt az egyetlen szálloda a tóparton. 1890 körül építtette családja számára egy vasútépítésből megtollasodott iparmágnás, akinek több pénze volt, mint esze. Az azóta eltelt több mint száz évben persze többször is felújították az épületegyüttest, hol toldottak hozzá, hol lebontottak belőle, végül, valamikor a múlt század közepe táján, szállóvá alakították. Az olasz vidéki kastélyokat idéző főépület, melynek csaknem valamennyi ablakából pazar kilátás nyílt a tóra, egy smaragdzöld magaslaton emelkedett. Széles veranda vette körül, a homlokzati falon pedig díszes párkány futott végig. Az épület fölé pompás lakótorony magasodott, melyet – mint valami túlméretezett esküvői tortát – gazdagon díszített kupola koronázott. De a szállodán kívül még számos más épület is tartozott a birtokhoz, például Nina nagy kedvence, a klasszikus stílusban épült csónakház. Ez közvetlenül a parton helyezkedett el, és csupán a földszintje szolgált vízi járművek tárolására, az emeleten szobákat alakítottak ki – a

12

régi tulajdonos gyermekeinek játszószobáit, valamint a nevelőnő lakószobáit –, ám ezeket a helyiségeket már jó ideje csak tárolásra használták. Nina úgy állapodott meg a bankkal, hogy a csónakház emeletén fog lakni, és már a héten el is akarta ott kezdeni a rendrakást, hogy minél előbb átköltözhessen. Gyerekkora óta vágyott rá, hogy itt élhessen. Már akkor arról ábrándozott, hogy nyaranta hideg limonádét fog kínálni a világ minden részéről érkező, kertben napozó vendégeknek, télen pedig forró csokoládét szolgál fel a könyvtárban, a kandalló mellett olvasgató látogatóknak. Már akkor pontosan tudta, hogyan fogja felújítani a szobákat, milyen zene szól majd ebédidőben az étteremben, és reggel milyen ízük lesz a frissen sült muffinoknak. E terveit azonban keresztülhúzta a korán jött másállapot, és a számtalan nehézség, mellyel gyermekének nevelése során szembe kellett néznie. Illetve nem keresztülhúzta, csak elodázta, helyesbített Nina, akinek a sors most nagy lehetőséget kínált. Ő pedig kész volt rá, hogy megragadja, készen állt arra, hogy valami újai kezdjen az életével. Most, hogy Sonnet kirepült, úgyis új célokat kellett kitűznie. S hogy miért éppen ez volt a szíve vágya? Szállodásnak lenni nem valami előkelő dolog, ám ahogy közeledtek a tóba mélyen benyúló mólóhoz, Nina szíve mégis olyan erővel kezdett dobogni, hogy szinte kiugrott a helyéből. Akkor sem volt izgatottabb, amikor Shane találkára hívta, sőt… – Hát itt volnánk! – állapította meg boldogan. – El sem tudod képzelni, mennyire várom, hogy nekilássak a munkának! A férfi nem felelt, s Nina egyszer csak megunta a hosszúra nyúlt csendet. Hátrafordult. – Mi az, Shane? Miért hallgatsz? Valami baj van? – Baj? Az nincs – ingatta meg sisakos fejét a bankigazgató. – De úgy érzem, mégis kénytelen leszek munkáról beszélni. Tudnod kell a változásokról, melyek a távollétedben bekövetkeztek. – Hát akkor ki vele! Miféle változásokról van szó? – Bailey, akivel tárgyaltál és szerződést írtál alá, nyugdíjba ment, és Floridába költözött. Nina megkönnyebbülten sóhajtott. – Tudom. Küldtem is neki üdvözlőkártyát. Ennyi az egész? – Nem. A központból kaptunk ugyanis egy új, ingatlanbefektetésekért felelős igazgatót, egy hölgyet, a neve Brooke Harlow. És mivel ő azt a szigorú utasítást kapta a főnökségtől, hogy próbálja növelni a bevételeket és csökkenteni a kiadásokat, végrehajtott néhány változtatást a maga területén. Nina torka elszorult. – De ugye a szerződésemet azért nem bontották fel egyoldalúan? – Nem, dehogy! A te szakmai tapasztalatoddal nem kell emiatt aggódnod. Senkinek sincs kétsége afelől, hogy te vagy a lehető legjobb választás a Tóparti Fogadó élére. – Hát akkor? Mi történt? – A szerződéseddel együtt eladták a szállodát. Nina a férfira meredt. – Te most csak tréfálsz, ugye? – Dehogy tréfálok. – De hát ez… ez egyszerűen nem lehet igaz! – Nagyon is az. – De a szerződésemben benne van, hogy a bank elővásárlási jogot biztosít számomra! – …amennyiben a másik vevő jelentkezésekor ki tudod fizetni a szállodáért azt az összeget, amelyet az illető felkínált – fejezte be a mondatot kioktató hangon Shane. – De Mr. Bailey azt ígérte… – Sajnálom, Nina. Akármit ígért is Bailey, a hotelt eladták, és kész.

13

Nina lehunyta a szemét. Persze tisztában volt vele, hogy ez is megtörténhet, mégsem számolt vele komolyan. Amikor ugyanis aláírta a szerződést, Mr. Bailey biztosította afelől, hogy elenyészően csekély az ilyen gyors adásvétel valószínűsége. Nina bizonyára hamar összeszedi magát anyagilag, kölcsönt vesz fel, és egymaga is képes lesz kifizetni a kívánt összeget. De most mindennek vége! A Tóparti Fogadót eladták! Beletelt jó néhány másodpercbe, mire az asszony tudatáig eljutott a szörnyű tény. Annyira nem készült fel rá, annyira váratlanul érte… Úgy érezte, mintha kirántották volna a lába alól a talajt. Valaki másnak adták el a szállodát? De hogy tehettek ilyet? Hiszen a Tóparti Fogadó az övé! Őt illeti, nem veheti meg más, csak ő! Shane-nek láthatóan fogalma sem volt arról, miféle földindulást idézett elő Nina lelkében ez a hír, és kedélyesen tovább fecsegett. – El sem hinnéd, ki a vevő – heherészett. – Biztosra veszem, hogy sosem találod ki. Nina Romanóban megpattant valami. Ez az egész így sok volt neki egyszerre. Gyűlölet villant a szemében, ahogy a férfira nézett. A férfira, aki röhejesen rosszul csókol. A férfira, aki idétlen sisakjában és kötényében, szenvtelenül, az együttérzés legcsekélyebb jelét sem mutatva közli vele, hogy befellegzett élete nagy álmának! Hogy felejtsen el mindent, amivel a lánya elvesztése után értelmet akart adni az életének, mert a hotelt valaki elhappolta az orra elöl! – Jól vagy? – tudakolta Shane, mert gyanút fogott az elmaradt válasz miatt. Ám nem ez volt a legokosabb kérdés, amelyet feltehetett egy temperamentumos olaszamerikai nőnek, aki már egyébként is majd felrobbant dühében. Nina már nem tudott uralkodni magán. Mint egy fúria, úgy emelkedett fel a kajakban, és apró öklével nekiesett a bankigazgatónak.

14

2. – Kicsit korai még fürödni ilyenkor, vagy nem? – kérdezte Brooke Harlow Greg Bellamytól. – Elég hideg lehet a víz. Greg kíváncsian fordult oda, ahová Brooke mutatott, és tőlük nem olyan messze föl is fedezte a kajakot, melyben egy sötét hajú nő és egy bukósisakos férfi ölelkezett vadul, de olyan vadul ám, hogy a csónak ide-oda bukdácsolt és himbálódzott, és csak úgy csapkodtak körülöttük a hullámok. Pedig a kajakozás önmagában nyugodt és teljességgel veszélytelen időtöltés, gondolta a férfi, miközben kajánul elvigyorodott. Persze minden attól függ, mit csinál az ember a kajakban. De hát törődjön mindenki a maga dolgával! Gregnek minden oka meg is volt a vigyorgásra, hiszen kék volt az ég, sütött a nap, és éppen egy észvesztően csinos nővel csónakázott. Örülhetett tehát, annál is inkább, mert kivételesen még a tizenegy éves fia is egészen tisztességesen viselkedett. Nem telt sok időbe, mire Greg arra is rájött, minek köszönheti Max angyali magaviseletét. Akármi legyen, ha ez a kölyök nem Brooke-on legelteti a szemét! Tizenegy évesen! Nem túl fiatal még egy kicsit ehhez? Nem is olyan régen még autókkal játszott a srác, és közben jó hangosan berregett, most meg tessék! Brooke kihajolt a csónakból és belenyúlt a tóba, de aztán gyorsan lerázta a kezéről a vizet. – Brrr! Azt hiszem, még várok egy keveset az úszással. Neked mi a véleményed erről, Max? – Ó, én egyáltalán nem bánom, ha hideg a víz – mondta a kisfíú olyan arccal, hogy Greg gyanította: akár izzó parázson is hajlandó volna végigsétálni Brooke kedvéért. Túl fiatal vagy még hozzá, hogy ilyeneket forgass a fejedben, üzente gondolatban a fiának, de Maxen nem látszott, hogy vette volna az üzenetet. Greg pedig hiába nyugtatgatta magát, hiába bizonygatta, hogy kár ezen görcsölnie. Mostanában egyszerűen minden aggasztotta. Legfőképpen az, hogy nyár végén Max meg fogja látogatni az édesanyját Európában. Vajon mi az, ami még ennél is rosszabb hatással lehet egy gyerekre? Az, hogy a szülei elváltak, vagy az, hogy más-más földrészen élnek, és át kell repülniük az óceánt, ha éppen találkozni akarnak? A legszörnyűbb persze az volt az egészben, hogy akkor is ilyesmiken tépelődik, miközben egy bomba nővel van találkája. Bár szigorúan véve ez még nem volt igazi randevú, csak egy sikeres üzletkötést követő afféle kötetlen találkozó. Randevú majd csak akkor lesz belőle, ha Greg, mint ahogy szándékában állt, ma este elviszi Brooke-ot vacsorázni. Brooke volt a helyi bank ingatlanbefektetésekért felelős új igazgatója, és a férfi úgy érezte, hálával tartozik neki, amiért olyan gyorsan lebonyolította a Tóparti Fogadó eladását. Készpénzben fizetett a hotelért, nyilván ez is gyorsította a dolgot, mindenesetre Brooke segítsége nélkül akár el is húzódhatott volna az adásvétel. Így lett hát Greg Bellamy néhány nap leforgása alatt szállodatulajdonos. A volt felesége, Sophie valószínűleg gondolkodás nélkül őrültségnek minősítette volna ezt az üzletet. Feltehetően ez volt az oka, hogy Greg egyelőre nem számolt be neki róla. A Tóparti Fogadó természetesen zárva volt még, hiszen ahhoz, hogy ismét vendégeket fogadhasson, alapos felújításra volt szükség. Gregnek tehát sürgősen mestereket kellett felfogadnia, sőt elhatározta, hogy maga is munkához lát, mert szerette volna mihamarabb elindítani az új vállalkozást.

15

Olyannyira komolyan gondolta a dolgot, hogy már oda is költözött gyermekeivel az egykori intéző házába. A viktoriánus stílusú, ódon épület nagyon más volt, mint előző, hipermodern manhattani belvárosi lakása, de mindent egybevéve egészen jól berendezkedtek. Belemerítette evezőjét a vízbe, és a csónak orrában Max ugyanúgy tett. Jó volt egyszerre mozdulni a fiával, jó volt érezni az összhangot. Az utóbbi időben, a válás óta nem fordult elő túl gyakran velük, hogy bármit is tökéletes egyetértésben csináltak. De ez a pillanat ilyen volt. – Szent isten, apa! – Max hirtelen abbahagyta az evezést, és a kajakra mutatott. – Azok ott nagy bajban vannak. Meg kellene néznünk, nem gondolod? – Ó, nem, nem hiszem… Szerintem csak játszanak – mondta a férfi, ám hamarosan belátta, hogy nem erről van szó, mert a kajakban ülő nő a vízbe ugrott, és kétségbeesetten próbálta egyenesben tartani a járművet. A bukósisakos férfi rendkívül ügyetlenül kapálódzott és ordítozott, aminek következtében a nő erőfeszítései hatástalanok maradtak, a kajak megdőlt, és a férfi, csúf káromkodással az ajkán, maga is beleborult a vízbe. – Egek! – csapta össze a kezét Brooke Harlow. – Azt hiszem, az ott Shane Gilmore! A bankigazgató prüszkölve bukkant fel, majd társnője minden igyekezete ellenére ismét alámerült. Apa és fia közelebb eveztek, és Greg hamarosan felismerte a vízben lévő nőt is. Nina Romano volt. – Segítsünk? – kiabált oda udvariasan, amikor a kajak mellé értek, de egy másodperccel később rájött, hogy teljesen felesleges a kérdés. Kinyújtotta a karját Nina felé, hogy kihúzza a vízből, ám az asszonynak esze ágában sem volt kimászni. – Segíts inkább egyenesben tartani a kajakot! – kiáltott vissza. – A hajótest telement vízzel, Shane pedig bepánikolt, és képtelen vagyok megnyugtatni. Hát ez remek! Greg már abba is beleborzongott, hogy elképzelte, milyen hideg lesz a víz. – Mi lenne, ha inkább megpróbálnánk kiszedni a csónakból? – javasolta. – Nem lesz könnyű, mert a hullámköténye beakadt valamibe. – Rendben. Tarts ki, megyek! – mondta beletörődve Greg, aztán vett egy nagy levegőt, és lassan beleereszkedett a tóba. Az ingatag kajakban pörgő-forgó Shane ekkor megint felbukkant. – Nem tudok… úszni – zihálta hadonászva. Az arca falfehér volt, a szája viszont már elkékült a hidegtől. – Nem is kell úsznia, Shane – nyugtatgatta Greg, akinek a segítségével végre egyenesbe került a hajótest. – Kivisszük a mólóhoz, csak ne ugráljon, rendben? Micsoda szerencsétlenség, tette hozzá magában. Egy felnőtt férfi, aki nem tud úszni! És még mentőmellényben is retteg! Mindkettejüknek sürgős volt, hogy mihamarabb kimászhassanak a tóból, így aztán pillanatok alatt odaértek a mólóhoz, mely innen, alulnézetből, ugyancsak megviseltnek tűnt. A palánk foghíjas volt, a tartóoszlopokat elborította az alga, de a létra, mely benyúlt a vízbe, elég szilárdnak látszott. Miután Greg felmászott rajta, Shane azonnal megragadta, és remegve csimpaszkodott rá, miközben Nina belekapaszkodott a kajakba. – Maradj nyugton! – szólt rá a férfira. – Azt nézem, mibe akadhattál be. Aha… A kötél, amelynél fogva vinni szoktam a kajakot. – A szentségit! – A bankigazgatónak, úgy látszik, visszatért az önbizalma, és halálfélelme helyébe vak düh lépett. Előhalászott egy bicskát a mellényzsebéből, majd nemes egyszerűséggel elnyiszálta a kötelet, és felmászott a létrán. – Köszönöm, Nina – mondta aztán keserűen. – Tanulságos délután volt. – Igazán sajnálom – mentegetőzött a nő, miközben maga is kikászálódott a tóból. – Mondanod kellett volna, hogy nem tudsz úszni. Miért nem szóltál, mielőtt elindultunk?

16

– Ha az ember fejjel lefelé lóg bele a vízbe, egy kajakhoz rögzítve, akkor nem sokat használ az úszás. – Hát ez igaz – ismerte el Nina. – Szívből sajnálom, hidd el! Gregre sandított, és a férfi észrevette, hogy Nina szeme elfátyolosodik, az álla megremeg. Legszívesebben átölelte volna, hogy megvigasztalja. Hát érdemes bőgni egy ilyen címeres ökör miatt? De aztán hirtelen rádöbbent, hogy Nina nem is a könnyeit, hanem a feltörő nevetését próbálja visszatartani, ami nem is volt csoda, mert félrecsúszott sisakjában és hullámkötényében Shane úgy festett, mint valami vízi szörnyetegbe oltott dühös balerina. Greg gyorsan elfordította a tekintetét, de már késő volt. Ahogy megint Ninára nézett, mindkettejükből egyszerre pukkadt ki a kacagás. A bankigazgató arca piros lett, akár az érett paradicsom. – Örülök, hogy ilyen jó a kedvük – sziszegte gyűlölködve. – Ne szívja mellre! – próbált magyarázkodni Greg. – Ez csak a megkönnyebbülés miatt van… Boldogok vagyunk, hogy nem esett semmi baja. Közben megérkezett a mólóhoz Gregék kenuja is Maxszel és Brooke-kal. – Jézusom, még megfázik itt nekem! – sopánkodott a nő, és a csónakból kikászálódva egyenesen Shane Gilmore felé indult. – Ami azt illeti, nekem sincs melegem – jegyezte meg Greg, de Brooke rá sem hederített. Épp hogy félre nem lökte a férfit nagy igyekezetében, hogy mielőbb odaérjen a főnökéhez. – Itt a kocsim a szálloda mögött. Akarja, hogy elvigyem az autójához? – Ó, az nagyon jó lenne, köszönöm. Brooke sebtében elbúcsúzott Gregtől és Maxtől, majd belekarolt az igazgatójába, és mint egy tyúkanyó féltő gonddal vigyázta minden lépését. – Majd felhívom! – vetette oda Gregnek, de a férfi tudta, hogy nem fog telefonálni. Az ő élete túl bonyolult az efféle nagyvárosi csinibabáknak. Nem elég, hogy elvált, és két gyerekről kellett gondoskodnia, ráadásul új vállalkozásba készült fogni, vagyis a közeljövőben nem lesz sok ráérő ideje, amit egy párkapcsolatra fordíthatna. Na jó, napi öt-tíz perce azért talán akadna… Némi mélabúval nézte a távolodó Brooke-ot, de azért nem sújtotta le a kudarc. A nőnek remek lába van, pompás szőke sörénye és gyönyörű mosolya, de eddig még nem derült ki, vajon a személyisége is olyan vonzó-e, mint a külseje. És egyáltalán: van-e személyisége? Pedig jó lenne, ha már egyszer ilyen káprázatos a megjelenése… Greg Ninára pillantott, aki fogvacogva ácsorgott a mólón, és karját összefonta a melle előtt. El sem tudott volna képzelni olyan nőt, aki kevésbé az esete, és mégis, Nina furcsa módon nagyon tetszett neki. Mindig is erősen vonzódott hozzá, és bár a sorsuk többször is kereszteződött, valahogy sosem kerültek igazán közel egymáshoz. Most azonban újra találkoztak, mi több, sürgősen beszélniük is kellett. Igaz, ezt Nina még nem tudhatta. És valójában Greg sem így képzelte el ezt a beszélgetést. – Mondd csak, a veled való randinál kötelező kellék a bukósisak, vagy csak melegen ajánlott? – kérdezte vigyorogva. – Jaj, de vicces! – húzta el a száját a nő. – Pecázhatok, apa? – szólalt meg ekkor Max, aki időközben kikötötte a kenut. – Hát persze! De maradj itt, a móló közelében! – intett a férfi, majd ismét Ninához fordult, aki épp a szállodát bámulta. Greg nem tudta megfejteni az arckifejezését, de abban biztos volt, hogy ennek a nőnek most nincs jókedve. Így, ázottan, fázósan összehúzódva, Nina még apróbb termetűnek látszott, mint amilyen valójában volt. Ruhája nedvesen a testére tapadt, és nem sok teret engedett a képzeletnek, de őt ez láthatóan csöppet sem zavarta. Lehajolt, és elkezdte kimerni a vizet a kajakból. – Hát, úgy tűnik, ez már nem az én napom – jegyezte meg dühösen.

17

Greg nem értette, miért ilyen barátságtalan. Mert igaz ugyan, hogy nem a legkellemesebb időtöltés hideg vízben fürödni, de ő nem tehetett erről az egészről. Sosem értette a nőket, a házassága alatt sem, s a legtöbb nehézséget éppen a hölgyek hirtelen hangulatváltozásai jelentették neki. Pedig Ninát hosszú évek óta ismerte, igaz, inkább csak látásból. Emlékezett rá, milyen volt kislánynak, nyiladozó nőiességű bakfisnak, s egyáltalán, valószínűleg sokkal több mindenre emlékezett abból az időszakból, mint maga az asszony. De nem tartotta tanácsosnak, hogy felidézze ezeket az emlékeket, addig biztosan nem, míg Nina ilyen harapós kedvében van. Amikor múlt télen ideköltözött Avalonba és összefutottak, a nő meghívta egy kávéra, talán az ismeretség felújítására, de Greg, aki csak nemrég esett túl a válásán, valamilyen ürüggyel elhárította. Most nem győzte magát kárhoztatni ezért. Ó, milyen ostoba is volt! Hiszen az apró termetű Ninában több tűz és élet van, mint száz hosszú lábú szőkeségben! Ha jól emlékezett, utoljára néhány hete, a gimnáziumi ballagáson találkoztak. Mindkettejüknek idén érettségizett a lánya Sonnet Romano és Daisy a legjobb barátnők voltak, s mégis, a jövőjük nem is alakulhatott volna különbözőbben. Sonnetre kalandos európai utazás vart, aztán az egyetem, míg Daisyre… Nina letérdelt, hogy kiemelje a kajakot, ám ez a kötél hiányában egyáltalán nem ment könnyen. Greget bosszantotta, hogy a nőnek eszébe sem jutott segítséget kérni. – Együtt könnyebb – ajánlkozott, és a választ meg sem várva megragadta a jármű másik végét. Ahogy a mólóra tették és felfordították, jókora adag víz loccsant a lábukra. – Akkor én megyek is – jelentette be az asszony, majd megpróbálta visszalökni a vízre a kajakot. – A kocsim a tó túloldalán van a városi csónakháznál. – Ugyan már! Csak nem fogsz visszaevezni ilyen csuromvizesen? – Greg a szálló felé intett. – Menjünk inkább be, szárítkozz meg! – Menjünk be? – csodálkozott a nő. – Hogyan? De hiszen zárva van! – Az igaz. De van hozzá kulcsom. A férfi a zsebébe nyúlt, és diadalmas mosollyal húzta elő a kulcscsomót. Nina sápadtan, hitetlenkedve bámult rá, a szeme akkorára kerekedett, mint egy csészealj. – Kulcsod? Nem értem… Hogy lehet neked kulcsod a Tóparti Fogadóhoz? Ördög és pokol! Greg nem így tervezte ezt az egészet. Ő kellemes hangulatú üzleti tárgyalást képzelt el, száraz ruhában, valami szép helyen. De most nem volt más választása, hát kibökte: – Úgy, hogy én vagyok az új tulaj. Ninának sok jó tulajdonsága volt, de a visszafogottság nem tartozott ezek közé. Nem olyan volt, mint a jól fésült, halvérű, középosztálybeli kislányok, akikkel Greg együtt nevelkedett, és a jégszobor Sophie, akit aztán feleségül vett. Nem, neki minden az arcára volt írva: amit gondolt, amit érzett, és képtelen volt elrejteni az indulatait. Ez persze kissé megijesztette a férfit. A Sophie-kkal és Brooke-okkal ellentétben ugyanis egy ilyen nő talán még benne is képes lenne érzelmeket ébreszteni. Igazi érzelmeket, nem csak az érzékeket. Nina gyönyörű, kifejező arcán először döbbenet tükröződött, aztán végtelen fájdalom, majd engesztelhetetlen gyűlölet. Keze ökölbe szorult, telt, szép vonalú ajka egyetlen vonallá keskenyedett. – Szóval te voltál az, aki lecsapott a lehetőségre, amíg távol voltam! – mondta fojtott hangon, külön hangsúlyozva minden szót. – Igen. Gilmore nem említette? – Ami azt illeti, nem volt alkalma rá, hogy megemlítse. Greg nem értette, miért villámlik ilyen fenyegetően az asszony szeme. – Hát nem különös, hogy így összefutottunk? – próbált könnyedebb hangot megütni. – Úgyis beszélni akartam veled. Tudom, hogy te kaptál megbízást a banktól a szálloda vezetésére, de most, hogy enyém a tulajdonjog, változtatni szeretnék a szerződésen.

18

Ahogy belépett a csupa üveg, gótikus stílusra emlékeztető, magas és keskeny ablakokkal övezett előcsarnokba, Nina egyszeriben lecsillapodott. Noha az épület sokat vesztett régi fényéből, még most is körüllengte a szépség és az előkelőség ódon bája. A friss festékillat volt az egyetlen, ami meglepte, és ami nem illett a hely kopott mivoltához, s ez arról tanúskodott, hogy Greg Bellamy bizony nem vesztegeti az idejét, komolyan gondolja a felújítást. Sok időt töltött itt egykor, személyesen és gondolatban is, már lánykorában gyakran mondogatta a barátnőjének, Jennynek, hogy egy szép napon majd megveszi magának a szállodát. Az akkori tulajdonosok – Mr. és Mrs. Weller – a hotelban laktak, és főként a közeli nagyvárosokból érkező turisták részére adtak ki szobákat. Nina tizenhárom éves korától nyaranta ide járt dolgozni. Ágyazott, takarított, kisegített a konyhán és más effélék, de ő nagyon élvezte. Megragadta a hangulat: a folyton változó arcok, a változatos feladatok. Később, amikor ifjú anyaként befejezte tanulmányait, a fizikai munkáról íróasztal melletti tevékenységre váltott: könyvelt, személyzeti ügyekkel, reklamációkkal és beszerzéssel foglalkozott, egyszóval megismerte a szálloda irányításának minden csínját-bínját. Nem ijedt meg semmiféle helyzettől: értette a módját, hogyan kell helyretenni egy hanyag vízvezetékszerelőt, és azt is tudta, miként csillapítsa le a bosszankodó, esetleg csalódott vendégeket. Miután Mr. Weller meghalt, Mrs. Weller egyedül vitte tovább az üzletet, de már egyre fogyatkozó kedvvel és lendülettel. Végül amikor ő is eltávozott az élők sorából, a szálloda – a rá terhelt jelzáloggal együtt – a hölgy egyetlen élő rokonára, egy Atlantic Cityben élő unokaöcsre szállt. Az illető már nem akart bajlódni a hotel irányításával, megbízott hát egy erre szakosodott céget, amely viszont szélnek eresztette a régi személyzetet, és a saját embereivel töltötte fel a helyeket. Nina az önkormányzatnál helyezkedett el, és a helyettes polgármesterségig vitte, majd a főnöke váratlan betegségét követően egy ideig a legmagasabb tisztséget is betölthette. A családja és a barátai azt hitték, ez az a munka, amely igazán neki való, de Nina mindig is tudta, hogy egyszer vissza fog térni a szállodák világába, egészen pontosan a Tóparti Fogadóba. Polgármesteri megbízatásának lejárta után meg is tett mindent a visszatérés érdekében. A rossz irányítás miatt a hotel a banké lett, és Nina hamar felismerte, hogy eljött az ő pillanata. Megkereste Mr. Baileyt, az ingatlanbefektetésekért felelős igazgatót, és meggyőzte, hadd indíthassa újra a szállodát addig is, amíg eljut odáig, hogy kölcsönért folyamodhat, és átveheti a tulajdonjogot. Szép volt a terv, szép és kivitelezhető, de mégsem jött össze a dolog. Nina pedig most ott állt a szalon kifakult, rózsás szőnyegén, és miközben haragosan meredt a hotel új tulajdonosára, a ruhájából lassan csöpögött a víz. Greg Bellamy azonban egyáltalán nem úgy festett, mint a megtestesült gonosz, vagy az első számú közellenség. Sokkal inkább olyan volt, mint Mr. Jófiú. Ráadásul szívdöglesztően jóképű Mr. Jófiú, mert ezzel a mosollyal, testalkattal és ábrázattal akármelyik magazinban címlapra kerülhetett volna. Persze Nina ettől még nyugodtan utálhatta… Annak dacára, hogy a férfi első dolga az volt, hogy köntöst, törölközőket és meleg papucsot hozott neki a gardróbból. – Tessék, vedd fel ezeket! A ruhádat meg betesszük a szárítóba, jó? Nina szó nélkül ragadta meg a frottírköteget, és eltűnt a legközelebbi földszinti vendégszobában. A Laurel szoba volt az, legalábbis régen így nevezték. Nina jól emlékezett a szépen faragott bútorokra és az antik fémállványon álló finom porcelánmosdóra.

19

Itt is festékszag fogadta: a falak égszínkékben pompáztak, és vadonatúj, stílusában mégis nagyon ideülő lámpa lógott le a mennyezetről. Ahogy kipillantott az ablakon, a mólót látta, s rajta Maxet, amint egy horgászbottal bajlódik. Az asszony lehámozta magáról nedves ruháit, jól átdörgölte bőrét a törölközővel, és belebújt a finom, puha köntösbe. Mennyei érzés volt a sok fagyoskodás után, de Nina most nem akarta jól érezni magát. Keserűség töltötte el, és tehetetlen düh. Haragudott az egész világra, de legfőképpen Greg Bellamyra, amiért keresztülhúzta a számításait. Eddigi életét az határozta meg, mi a legjobb a lányának. Most, hogy Sonnet egyetemre megy, és már nem kell minden pillanatban figyelemmel kísérnie, Nina új értelmet keresett az életének, és ez a Tóparti Fogadó volt. Pontosabban ez lett volna. Persze senki sem kötelezte rá, hogy épp a vendéglátásban vállalkozzon. Nyithatott volna akár kutyakozmetikát vagy könyvesboltot, tanulhatott volna festészetet, kiképeztethette volna magát buszsofőrnek, és még vagy ezer más lehetősége lett volna, hogy pénzt keressen és lekösse magát. De a pokolba, ő csakis ezt a hotelt akarta, semmi mást! Erőteljesen meghúzta derekán az övet, aztán felmarkolta átázott holmiját, és csöppet sem békülékeny hangulatban visszamasírozott a szalonba. Greg időközben szintén átöltözött: kantáros festőnadrágot viselt, és egy szűk pólót, mely megfeszült izmos felsőtestén. De az, hogy még munkásruhában is ilyen szédületesen nézett ki, egyáltalán nem csillapította Nina dühét, sőt. – Nagyon örülök, hogy összefutottunk – ismételte a férfi. – Hallottam, hogy hazajöttél a nyaralásból, de amúgy is meg akartalak keresni. Sonnet jól van? – Igen – hangzott a kurta válasz. No persze, füstölgött magában Nina. Mr. Szépfiú megengedheti magának, hogy kedves legyen, és Sonnet után érdeklődjön. Hiszen most már megszerzett mindent, amit akart. Összefogta magán a köntöst, és a kandallóhoz lépett, melyben vidáman lobogott a gázláng. A villódzó, vöröses fény jó hatással volt az idegeire. – Szóval, mint ahogy említettem, beszélni szeretnék veled, és ha már ilyen szépen összejöttünk… – Nem hinném, hogy volna miről beszélnünk – zárta rövidre a témát Nina, ám a férfi csak mosolygott. – De még mennyire, hogy van! Ez mindkettőnknek nagyszerű lehetőség, Nina. Kell a hotel élére egy igazgató, és tudom, hogy te tökéletesen el tudnád látni ezt a munkát. A bank már meg is kötötte veled a szerződést, amelyet nekem eszem ágában sincs felbontani. Hol itt a hiba? – Ott, hogy sehogyan sem tudom felfogni, te hogy kerülsz a képbe! – tört ki az asszony. – Mit akarsz itt? Mire kell neked, a Tóparti Fogadó? – Olyan vállalkozást, befektetési lehetőséget kerestem, amelyet szívvel-lélekkel tudnék csinálni – magyarázta Greg. – Olyat, ahol a nap huszonnégy órájában a gyerekeim mellett lehetek. És ez pontosan ilyen. Mellesleg meggyőződésem, hogy sehol sem találok nálad jobb igazgatót. Ismered az épület minden szegletét, a létező összes munkafolyamatot, egyszerűen tökéletes volnál ebben a munkakörben. Hát azért ez jellemző! – mérgelődött Nina. Mindig is mázlista volt az egész Bellamy família. Nem elég, hogy beleszülettek a nagy uraságba, még a szerencse is folyton melléjük szegődik! Míg a Románokhoz hasonló közönséges földi halandóknak mindenért meg kell küzdeniük az életben, a Bellamyk egyszerűen csak jönnek, látnak és győznek, mint például most is. Kellett neki elutaznia, jóformán először egész életében! – Felejtsd el! Veled nem szerződöm! – vágta oda morcosan. – Mondd csak, mindig ilyen barátságtalanul viselkedsz, vagy csupán nekem tartogatod a rosszkedvedet?

20

– Ha már annyira tudni akarod, bizony nekem is voltak terveim a szállóval. De ez most már aligha számít, ugye? – Legalább hallgass végig, Nina! – Miért? Miért kellene végighallgatnom téged? Greg sokáig hallgatott. – Nem tudom – mondta aztán őszintén. – Igazából alig ismerjük egymást. De ha már a tervekről szóltál, nekem is vannak terveim, és talán ismerned kellene őket, mielőtt elutasítasz. – Na jó – adta meg magát a nő. – Ki vele, mit akarsz! A férfi Ninára nézett, és a pillantásában volt valami bizalmat ébresztő. – Az egész életem arról szólt, hogy megpróbáltam megfelelni másoknak, és tettem, amit elvártak tőlem. Sokáig alkalmazottként, egyre feljebb emelkedve a ranglétrán, aztán tíz évvel ezelőtt saját céget alapítottam Manhattanben, mert ez tűnt a legkézenfekvőbbnek. De egyszer csak rádöbbentem, gyűlölöm azt a munkát, amelyet napi tizenkét órában végzek, és amely miatt elhanyagolom a családom. Ez nagyon szép, ismerte el magában Nina. Ezek szerint Greg Bellamy mégsem az az önző disznó, akinek látszik. De az ég szerelmére, miért éppen neki tesz keresztbe azzal, hogy munkahelyet vált?! Hát nincs más önmegvalósítási lehetőség a világon? – Annyi minden mást is csinálhatnál – vetette fel. – Miért éppen ezt a szállodát szemelted ki magadnak? Miért pont az én szállodámat? – Miért ne lehetne mindkettőnké? – kérdezte Greg, és az íróasztalhoz lépett, melyen ott állt a számítógép, a nyomtató és a telefon. – Legalább nézd meg, mit kínálok. Az ajánlatom sokkal kedvezőbb, mint amelyet a banktól kaptál. – Ha azt hiszed, hogy pénzzel minden elintézhető, akkor nagyon tévedsz. Engem nem lehet megvásárolni! – Nézd, Nina, én a szállodát a kötelezettségekkel együtt vettem meg. És a kötelezettségek része a te szerződésed is. – Lenyomott egy gombot, és a nyomtató halkan zümmögni kezdett. – Tessék! Olvasd el, milyen változtatásokat fűztem az eredeti szöveghez. Az asszony elvette a papirost, és ahogy olvasni kezdte, a szeme kikerekedett. Greg Bellamy ugyanis nemcsak a bankkal kialkudott fizetését emelte meg, hanem még nyereségrészesedéssel is kiegészítette a díjazását. Olyan csábító volt a felkínált összeg, hogy egy pillanatra megingott az elhatározása. Életében először anyagi biztonságban élhetne, sőt arra is bőven maradna pénze, hogy támogassa Sonnetet, aki persze elnyert egy ösztöndíjat, és az apja is segíti, de a tanulmányok és a nagyvárosi élet bizony sokba kerül! De mégsem! Akkor sem! Az asszony úgy nézte a kezében lévő papirost, mintha az hirtelen valami undorító csúszómászóvá változott volna. Mert igaz, hogy Greg Bellamy minden szépet és jót kínál – de egyszersmind el is veszi tőle azt, amire ő a legjobban vágyott: nevezetesen azt a lehetőséget, hogy valamikor majd az övé lehet a szálló. Az asztalra dobta a szerződést, és az ablakhoz lépett. Tudta, hogy egészen sajátosan festhet a méreténél legalább három számmal nagyobb köntösben, de most nem törődött vele. Kibámult a park gyepére, melyet kényelmes karosszékek pettyeztek, és csak nézte-nézte az eléje táruló békés képet. Aztán pillantása a személyzeti épületszárnyra, a csónakházra és a mólóra siklott. Max feltehetően megunta már a horgászatot, mert a pecabot elhagyatva hevert a parton. – Nem dolgozom neked – jelentette ki eltökélten. – Keress valaki mást! – Éppenséggel kereshetnék, és nyilván találnék is, de nekem te kellesz. Nina megperdült, és ellenségesen meredt a férfira. – Márpedig engem nem kaphatsz meg!

21

Greg döbbent arckifejezése elárulta, hogy ilyet még soha senki nem mondott neki. Hát persze hogy nem! Egy Bellamyt nem szoktak csak úgy visszautasítani. Főként nem Greget, aki minden szempontból maga volt a tökély, a megvalósult álom. – Nem értelek – rázta meg a fejét. – A bankban azt mondták, alig várod, hogy újra megnyithasd a hotelt. – És ez így is volt. Csakhogy azóta… Nina elhallgatott. Nem akart a meghiúsult reményeiről beszélni, arról, hogy a férfi jóvoltából most az életcélját veszítette el. Úgyis elég hatásvadász látványt nyújthat ebben a túlméretezett köntösben. – Mennem kell – közölte ellentmondást nem tűrően, és nyomban el is indult a hallon át a mosókonyha felé. – De a ruháid még nem száradtak meg – vetette ellen Greg. – Sebaj. Nem vagyok cukorból, túl fogom élni. Nina folytatta útját, de a férfi hirtelen elébe állt, ezért ha nem akart nekimenni, kénytelen volt megtorpanni. Egy darabig csak méregették egymást, és a nő kezdte már nagyon kényelmetlenül érezni magát. Furcsamód beleborzongott Greg közelségébe, a szíve pedig úgy dobogott, hogy majd kiugrott a helyéből. Shane Gilmore csókja feleekkora hatással sem volt rá, pedig Greg egyetlen ujjal sem ért hozzá. – Útban vagy, hagyj elmenni! – mordult a férfira, miután visszanyerte a lélekjelenlétét. – Előbb szeretném megérteni, mi ez az egész, Nina. Mi van veled? Miért vagy ilyen elutasító? – Nem akarok neked dolgozni, azért. – De miért nem? – Mert… mert nem, és kész. – Értsd meg, szükségem van rád! – Greg olyan közel volt hozzá, hogy érezhette forró leheletét. – Legalább gondolkozz el az ajánlatomon, kérlek! – Már meggondoltam, és a válaszom: nem. Keress valaki mást! Azzal Nina megindult, és lendületesen félretolta a házigazdát. A mosodába lépve bevágta az ajtót maga mögött, majd kinyitotta a szárítót. Ahogy Greg megmondta, még nem voltak tökéletesen szárazak a ruhái, de nem törődött vele. Ledobta a köntöst, és magára húzta a nyirkos pólót, aztán a testre simuló nadrágot, végül visszatért a hallba, de csak hogy onnan egyenesen elinduljon kifelé. Greg, aki szemlátomást várt rá, a nyomában loholt. – Tegyük fel a kajakodat a terepjárómra – mondta engesztelően. – Elviszlek a városi csónakházhoz. – Köszönöm, nem kell. – Nina végigcsörtetett a parkon, majd a mólóhoz érve egyetlen mozdulattal vízre taszította a csónakot. Lám, a született úriember, füstölgött magában. Tönkreteszi az életemet, viszont cserébe felajánlja, hogy elfuvaroz a kocsimig. Bemászott az első evezőnyílásba, majd eltaszította a kajakot a mólótól. – Nina! – kiáltotta Greg. Nekem aztán könyöröghetsz, gondolta kárörvendőn az asszony. Akármilyen szerencsefia vagy is, nálam semmi esélyed, Mr. Szépfiú! – Nina! Nem hiányzik valami? A nő végre visszanézett. Greg vigyorogva állt a mólón, és mindkét dupla lapátos evező ott volt a kezében! No, ennyit a méltóságteljes távozásról! Nina a kezével evezve igyekezett visszajutni a mólóhoz, majd amikor megfelelően közel került, kinyújtotta karját az evezők után. Átvette az egyiket, betette a hátsó ülésbe, majd a másikért nyúlt. Mivel közben kissé távolabb sodródott a kajak a mólótól, Greg előzékenyen

22

előrehajolt, úgy nyújtotta a második lapátot. Nina megragadta, és mintegy véletlenül, kicsit megrántotta. A férfi megingott, majd egy pillanattal később nagy csobbanással elmerült a tóban. – Ó, de sajnálom! – mondta Nina, de a hangja a legkevésbé sem volt sajnálkozó. Elégedetten somolyogva merítette lapátját a vízbe, és vissza sem nézve elevezett a túlpart felé.

23

3. Aznap este vacsora után Greg a dolgozószobájában ült le a lányával, hogy átnézzék a digitális fényképeket, melyeket Daisy készített a hotel reklámozása végett. Elsősorban sajtóreklámot terveztek, aztán meg internetes hirdetéseket, no és persze saját honlapot is létre akartak hozni a szállodának. A férfi titkon nem is annyira a fotókat figyelte, inkább Daisyt nézte, akit viszont teljesen lefoglalt a feladat. Az én kislányom, gondolta, és a szíve elszorult. Milyen szép, milyen fiatal, és mennyire sebezhető… – Mit szólnál ehhez a négyhez? – fordult az apjához hirtelen Daisy. – Egy-egy kép minden évszakhoz. Greg elismerőn pillantott rá. A fiatal lány – noha soha nem tanulta ezt a szakmát – remek fényképésznek bizonyult, és a jó fotók közül is biztos szemmel válogatta ki a legjobbakat. És ezt nem csak az apai elfogultság mondatta vele: Daisy több fényképét is kiállították már ittott, például a gimnáziumban, a városi kávézóban és egyéb helyeken, s ezek nagy része vásárlóra is talált. A férfi szívből remélte, hogy lánya új szenvedélye igazi élethivatássá növi ki magát, hogy tehetsége kiteljesedik, és fényes jövő vár rá. Daisy az átlagosban is képes volt meglátni a különlegeset, és az apró, jelentéktelennek tűnő részletekben a szépséget. Meg tudta ragadni a pillanat nagyszerűségét, s ügyesen játszott a fénnyel és az árnyékkal – akár egy panorámafelvételről volt szó, mely a hotel egészét mutatta, akar a kertben készült, egyetlen rododendronbokrot ábrázoló fotóról. – Ezt most vehetem igennek? – kuncogott a lány. – Úgyis te döntesz – bólogatott jóváhagyólag Greg. – Az ilyen dolgokhoz nálam sokkal jobban értesz. Daisy megint a képernyő felé fordult, és egy-egy kattintással kinyomtatta a kiválasztott négy képet. – Beszéltél már Nina Romanóval a szállodáról? – kérdezte mintegy mellékesen. – Igen. Ma délután. – És? És mindent elpuskáztam, akarta mondani Greg, de aztán mégsem mondta. Nem tudta volna eldönteni, Nina vajon mit utál jobban: az ő személyét vagy inkább azt a gondolatot, hogy neki dolgozzon. Sehogy sem értette ezt az egészet, nem tudta felfogni, miért tekinti a nő hadüzenetnek, hogy megvette a Tóparti Fogadót. Mintha legalábbis tőle vette volna el, vagy mi… – Hát… Még gondolkodik az ajánlatomon. – Remélem, már nem sokáig gondolkodik. Nélküle ugyanis semmire sem megyünk. – Kösz a bizalmat – adta a sértődöttet Greg. – Ugyan már, apa! Most mondd meg őszintén, mit tudsz te arról, hogyan kell üzemeltetni egy szállodát! Greg kifejthette volna, hogy ugyan a szállodairányításhoz valóban nem ért, de létrehozott és évekig vezetett egy jól menő kertépítő céget, és annyit azért megtanult az üzletről, hogy kemény munkával és némi józan ésszel meglehetősen sokra viheti az ember. Csakhogy az üzleti sikereket nem adják ingyen. Greg például komoly árat fizetett azért, hogy végül olyan jól jövedelmezett a cége. A munkája annyira igénybe vette minden percét, hogy nem tudott a családjára figyelni. A házassága reménytelenül tönkrement, és ő ott maradt két gyerekkel, akik jóformán idegenek voltak a számára.

24

Ekkor komoly döntésre szánta el magát: kivette Daisyt és Maxet a puccos és előkelő magániskolából, ahová jártak, és Avalonba költözött velük. A Bellamy család nemzedékek óta erősen kötődött a városkához. Most is az ő tulajdonukban volt még Camp Kioga, melyet a szülei tíz évvel ezelőtti nyugdíjba vonulásukig gyerektáborként működtettek. Greg unokahúga, Olivia tavaly nyáron kezdte el felújíttatni az épületegyüttest, mely afféle menedékként szolgált a megtépázott kis család számára. Az itt töltött idő felidézte Gregben ifjúkora emlékeit, de nem csak rá, gyermekeire is jó hatással volt a környezetváltozás: Max például már nem ült egész nap a számítógép előtt. Persze korai lett volna még kimondani, hogy tényleg jó döntés volt ideköltözni, Greg azonban még nem bánta meg, hogy így határozott. Korábban másoknak tervezett és épített kertet, parkot, most viszont a családjának akart felépíteni valamit. Egy külön bejáratú kis világot, ahol igazán otthon érezhetik magukat. – Egy évvel ezelőtt még Olivia unokahúgod sem tudott túl sokat arról, hogyan kell átépíteni egy gyereküdülőt – mondta a férfi. – És nézd meg, milyen szépen halad Camp Kioga felújításával! Pedig ő is Manhattanből költözött ide, és ugyanúgy idegen volt itt, mint ahogy bizonyos mértékig mi is. – De Oliviának ott van Connor – mutatott rá Daisy –, aki építési vállalkozó, úgyhogy elég tájékozott ilyen kérdésekben. Mellesleg… – A fiatal lány nagyot sóhajtott. – Azt hiszem, ők ketten a tökéletes pár. Greg nem felelt. Rossz érzéseket ébresztett benne lányának ez a megjegyzése. Önkéntelenül is azt idézte fel benne, hogy valaha ő és Sophie is ilyen tökéletesnek mondott pár voltak, de aztán lám, mi lett belőle… Csak remélni tudta, hogy az unokahúgának nagyobb szerencséje lesz, mint neki. Olivia és Connor Davis augusztus végére tűzték ki az esküvőt. Természetesen Camp Kiogán rendezik majd a szertartást, és ez lesz a legnagyobb családi összejövetel, mióta Greg szülei fényes külsőségek közepette megülték az ötvenedik házassági évfordulójukat. Barátok és rokonok tucatjai várták a nagy napot az ország minden csücskéből, és sokan közülük a Tóparti Fogadóban szerettek volna megszállni. Daisy fészkelődni kezdett a székén, kezét a hasára tette. – Szeretnék kérdezni tőled valamit, apa. – Rajta, ki vele! – Nemsokára kezdődik a tanfolyam, és arra gondoltam… Elhallgatott, majd lassan, komótosan felállt, és jellegzetes kismamatartást vett fel: hátulról a derekához támasztotta mindkét tenyerét. Ahogy oldalt fordult, a képernyő fényében kirajzolódott jókora pocakja. Greget furcsamód mellbe vágta a látvány, pedig több hónapja volt rá, hogy hozzászokjon a gondolathoz: kamasz lánya gyereket vár. Most mégis úgy érezte magát, mintha arcul ütötték volna. Mintha elvették volna tőle az ő kicsi lányát. Persze Daisy természetesen akkor is az ő kicsi lánya maradt, ha időközben nővé érett, és hamarosan szülni fog. Greg csak nézte-nézte a gyermekarcot, mely oly éles ellentétet képezett az elnehezült asszonyi testtel, és arra gondolt, hogy harmincnyolc évesen nem érzi még magát felkészültnek a nagypapaságra. De ezen kár is gondolkodni, intette magát. Elvégre akár felkészült a dologra, akár nem, változtatni már nem lehet rajta, így lesz, és kész, ezen már nem segít sem a könnyes önvád, sem a „mi lett volna, ha…?” kezdetű mondatok. – Mire gondoltál? – kérdezett vissza, mivel Daisy nem sietett felvenni a társalgás fonalát. – Hát… hogy velem tarthatnál. Úgy értem, elkísérhetnél a szülésfelkészítő tanfolyamra meg a szülőszobába is, ha eljön ideje.

25

Isten ments! Még hogy ott álljon a gyereke mellett, miközben a gyerek gyereket szül?! Gregnek minden porcikája berzenkedett az ötlet ellen, de Daisy olyan esdeklőn nézett rá, hogy nem volt szíve csípőből nemet mondani. – Az orvos azt mondta, jó lenne, ha volna mellettem valaki, akiben feltétel nélkül megbízom. – Daisy megint elnémult, és ajkába harapott. – És… és te kétségkívül ebbe a kategóriába tartozol. – De hát mégiscsak… szóval férfi vagyok. Méghozzá egy összezavarodott, gyáva férfi, aki egyáltalán nem biztos benne, hogy képes vigaszt és megnyugvást nyújtani a lányának a szülőszobán. Aki inkább vállalt volna egy szájsebészeti műtétet, semmint végignézze, ahogy a lánya világra hozza az unokáját. – De hát miért nem az anyádat kéred meg inkább? – csúszott ki a száján akaratlanul, mert a nyelve valamiért fürgébb volt, mint az agya. Daisy arcára fagyos kifejezés ült ki. Nem nagyon tetszett volna neki a dolog, így Greg nem hozta szóba, de ebben a pillanatban mégis nagyon hasonlított az anyjára. Sophie volt ennek a méltóságteljes jégkirálynő-arckifejezésnek a nagy mestere. Az ember megborzongott, és bűntudatosan egészen kicsire össze is húzta magát tőle. – Hogy miért nem anyát kérem meg? – ismételte meg a lány a kérdést. – Mert a tanfolyam pontosan hat hétig tart, és nem valószínű, hogy anya mindent félretéve iderohan, és hat hosszú hétig el sem mozdul Avalonból. Sophie Hollandiában élt, és ügyész volt a Hágai Nemzetközi Büntetőbíróságon. Havonta egyszer látogatott vissza az Államokba, hogy találkozhasson a gyerekeivel. A válás közben az asszony ragaszkodott ahhoz, hogy Daisy és Max vele éljenek, de aztán néhány hét elteltével mindkét gyerek úgy döntött, inkább visszatérnek apjukhoz, az Egyesült Államokba. Greg nem áltatta magát, hogy ez azért lenne, mert őt jobban szeretik: megértette, hogy a család felbomlása miatt összezavarodott, fájó szívű, sértett kis emberpalánták legalább az ismerős talajt nem akarták elveszíteni a lábuk alól. Elég volt már nekik ennyi változás, nem akartak új országhoz, új emberekhez, új szokásokhoz alkalmazkodni. Így aztán Sophie lett az, aki telefonálgatott és láthatásra járt. Greg nem tudta volna megmondani, megbocsátották-e már anyjuknak a gyerekek, hogy karrierjének építése miatt olyan hatalmas távolságra költözött tőlük. Ő apaként mindenesetre igyekezett a lehető legsemlegesebb maradni, ha néha felmerült ez a téma. Daisy körbemutatott a házban. – No és hol lakna anya, ha mégis vállalná? Itt, velünk? – Miért is ne? Szállodám van, ne felejtsd el! Rendbe hozatnám számára a Guinevra királyné lakosztályt. Mint Avalon oly sok intézményében, a Tóparti Fogadóban is hangsúlyosan jelen volt a múlt: a szobákat és lakosztályokat a régi angolszász legendák szereplőiről nevezték el. – Guinevra királyné? Ugye ő volt az, aki megcsalta a férjét a legjobb barátjával? – kérdezte szemtelenül Daisy. – Ez csak efféle szóbeszéd, nincs rá semmi bizonyíték. Greg furcsamód szükségét érezte, hogy megvédje a volt feleségét. Talán Daisy jelenlegi állapota miatt. Az, hogy a lánya babát vár, akit minden bizonnyal egyedül kell majd felnevelnie, eszébe juttatta a saját ifjúkorukat Sophie-val. Mert akkor ők ketten minden különbözőségük ellenére is egyetértettek abban, hogy a pici Daisy érdekében össze kell fogniuk, és meg kell tenniük mindent, hogy neki jó legyen. – Biztos vagyok benne, anyád nagy megtiszteltetésnek venné, ha megkérnéd. – Miért, te nem? – De igen, drágám, én is megtisztelőnek érzem, csakhogy én… – A pokolba is! – Szóval nekem olyan…

26

Felpattant a helyéről, és fel-alá kezdett járkálni a helyiségben. Kereste a szót, mellyel legjobban kifejezhetné, mit érez egy harmincnyolc éves férfi, akit a kamasz lánya unokával készül megajándékozni. – …olyan hátborzongató ez az egész – nyögte ki végül. És akkor még finoman fejezte ki magát. – Ugyan már, apa, hiszen csak egy kis oktatásról van szó! Szépen végigvesszük magát a folyamatot, megtanuljuk, melyek azok a jelek, amelyekre figyelnünk kell, és hogy mi a teendő, miután megindult a szülés. Odabent a szülőszobában pedig, ha akarnál, sem láthatnál semmi szörnyűséget, hiszen minden le lesz takarva, és neked el sem kell mozdulnod a fejemtől. Szorongatod majd a kezemet, jégkockát teszel a számba, meg ilyesmi. Hidd el, nem olyan nagy kunszt! Legalábbis a szerint a videokazetta szerint, amelyet a doki adott, semmi esetre sem. – Csak egyáltalán nem biztos, hogy az életben is olyan simán megy minden, mint azon a kazettán. – Hát jó – adta meg magát Daisy. – Nem erőltetem. Nem feltétlenül kell velem lennie valakinek, ez csupán lehetőség. – Hát persze. – Greg a farzsebébe csúsztatta mindkét kezét, és megállt az ablak előtt. – Ez most egészen úgy hangzott, mintha magadra akarnálak hagyni életed egyik legnehezebb pillanatában. Kibámult az alkonyatba, és a gyerekei születésére gondolt. „Hála” Sophie szervezésének, Daisy születésekor nem lehetett ott, de a fia világrajöttekor már jelen volt. Jól emlékezett arra a végtelenül hosszúra nyúló éjszakára, az éles fényekre, Sophie jajgatására, aztán pedig mindannyiuk végtelen megkönnyebbülésére. Istenem, mintha csak tegnap lett volna! Ekkor hirtelen visszafordult Daisyhez. – Rendben. Vállalom. – Mit? – kíváncsiskodott Max, aki a cipőfűzőjét hosszan maga után húzva ténfergett be a konyhából. Már megint evett. Naná hogy evett, hiszen a vacsora óta legalább fél óra eltelt. Mostanában, akár valami hipergyors anyagcseréjű földönkívüli, átlagosan húszpercenként befalt valamit. Pillanatnyilag egy előrecsomagolt, hideg hot dogot majszolt, egyenesen a fóliából. – Hogy elkísérem Daisyt a szülőszobába, ha itt lesz az ideje – felelte az apja. – Neked mi a véleményed? – Az, hogy nincs ki mind a négy kereked – rántott egyet a vállán Max. – Pedig téged is meg akartalak hívni, öcskös – csúfolódott Daisy. – El sem tudod képzelni, milyen jólesne, ha ott ülnél mellettem, és fognád a kezem! – Semmi kétség, te teljesen megbuggyantál! Greg nem szólt közbe. Neki magának három testvére volt – egy bátyja és két nővére –, tehát pontosan tudta: a szülő ilyenkor azzal teszi a legjobbat, ha nem szól bele a gyerekek veszekedéseibe. Arra gondolt, milyen mókás, hogy a kismama, aki hamarosan a saját gyermekét neveli majd, most óvodásként civódik az öccsével. Ezek bármin képesek összekapni: azon, hogyan eszi Max a hot dogot, vagy akár Olivia unokanővérük közelgő esküvője kapcsán, melyre Daisy koszorúslányként, Max pedig vőfélyként volt hivatalos. – Ugye tudod, hogy hamarosan táncleckéket kell venned? – kérdezte öccsétől a fiatal lány kaján mosollyal. – Még mindig jobb, mintha szülésfelkészítő tanfolyamon kellene részt vennem! – vágott vissza a fiú. – Mellesleg alighanem te leszel a világ legdagadtabb koszorúslánya! – Te meg a legundokabb nagybácsi! „Borzalmas bácsi”… Majd megtanítom a babának, hogy így nevezzen, jó?

27

Greg meg volt győződve róla, hogy ha egymást kibírják a gyerekei, akkor bizonyára mindent túl fognak élni. Hagyta őket civakodni, és visszaült a számítógépéhez, hogy átnézze a levelezését. Volt ott egy üzenet Brooke-tól, valami köszönetnyilvánítás, legalábbis a továbbító üzenet szerint. Meg sem kellett nyitnia a levelet ahhoz, hogy tudja, mi áll benne. Nyilván az, hogy viszontlátásra sohanapján. Talán nem ilyen keresetlen nyíltsággal, de a lényeg bizonyára ez lesz. Brooke – s ez a délutáni kajakos közjáték óta teljesen nyilvánvaló volt – sokkal inkább az iránt a puhány bankigazgató iránt érdeklődött, semmint őiránta. A Ninával való találkozása furcsamód elbizonytalanította Greget. Mi a csuda üthetett abba a nőbe? De azért még mindig jó ötletnek tartotta a szálloda megvételét, úgy gondolta, megérdemelnek egy új esélyt, ő és a gyerekek. Azt a lehetőséget, hogy együtt, egyesült erővel boldoguljanak, hogy újra átélhessék az összetartozás érzését. Még most, a válás után eltelt oly sok idő után is belesajdult a szíve, ha eszébe jutott a házasságuk legutolsó időszaka, amikor már sem ő, sem Sophie nem volt képes fenntartani a látszatot, még a gyerekek kedvéért sem. Akik persze különben is rég átláttak rajtuk. Mindennaposak voltak a keserű szemrehányások, a heves veszekedések, melyek általában hangos ajtócsapkodással végződtek. Mind a négyen elbújtak, ki-ki a saját szobájába, hogy nyalogathassák a sebeiket. Végül Greg és Sophie úgy határoztak, hogy különköltöznek, innen pedig egyenes út vezetett a válásig. Greget a mai napig bántotta, hogy akkortájt nem figyelt eléggé a gyerekeire. Szégyellte, hogy nem vette észre, menynyire megviselték az események Daisyt. Ha akkoriban több figyelmet fordít a lányára, akkor talán el sem ment volna arra a rossz emlékű Long Island-i partira, vagy ha el is megy, biztosan nem esik teherbe. Házasságának évei tulajdonképpen azzal teltek, hogy Greg rosszat sejtve szinte végig csak várakozott. Várta az elkerülhetetlenül bekövetkező katasztrófát, majd mentette a menthetőt. De most változni és változtatni akart. Elébe menni a sorsnak. Elindulni egy olyan úton, amely biztosan nem bizonyul tévútnak, még akkor sem, ha időnként meg kell torpannia. Halk csilingelés figyelmeztette, hogy újabb üzenete érkezett. Greg a képernyőre bámult, és nagyot nézett, mert az üzenet Nina Romanótól jött. Beszélnünk kell! – állt az „üzenet tárgya” rovatban. Nocsak! – gondolta Greg. Nocsak… Nina a legjobb barátnőjére, Jennyre pillantott, aztán vissza a számítógép képernyőjére. Kicsit ijedtnek látszott. – Elküldtem – mondta úgy, mint aki még mindig nem hiszi el. – Tényleg elküldtem. – Ezt szokás tenni egy üzenettel – bólogatott Jenny. – De én… én nem akartam. Pontosabban… amikor írtam, még akartam, de aztán meggondoltam magam. Nina azt kívánta, bár visszaszerezhetné a levelet valamilyen informatikai trükk segítségével. Jennyvel az irodájában ültek, amely nem is volt igazi iroda, csak egy dolgozósarok Nina kicsiny hálószobájában. A házban egyébként minden kicsi volt, beleértve az összeget is, amelyet havi bérleti díjként fizetett Giuliano bácsikájának. Sonnet hároméves kora óta éltek ebben a szerény kis hajlékban, itt próbálta megvalósítani a lehetetlent: egyensúlyt teremteni a munka, a tanulás és a gyermeknevelés között. A családja persze sokat segített, de Nina mindenképpen a saját lábára akart állni, és sikerült is. Megint Greg Bellamy ajánlatára gondolt, és megborzongott. Nem, arról szó sem lehet… – Te csak annyit írtál, hogy beszélnetek kell a Tóparti Fogadóval kapcsolatban – próbálta megnyugtatni Jenny. – Ezzel még korántsem kötelezted el magad.

28

Nina arra eszmélt, hogy már belefájdult a mellkasa, olyan sokáig tartotta vissza a lélegzetét. – De biztosan a gyengeség jeleként fogja értékelni a levelemet. Azt fogja hinni, hogy elbizonytalanodtam. – Hát jól is teszi, ha ezt hiszi – mutatott rá Jenny. – Hiszen valóban elbizonytalanodtál, és ebben nincs semmi rossz, sőt! Azt mutatja, hogy nyitott vagy, és rugalmasan állsz a dolgokhoz. Nina komoran rázta a fejét. – Még mindig nem értem, miért nem figyelmeztettél. Miért nem szóltál, mi készül ellenem a távollétemben? Hiszen te tudtad, nem? – Hát persze, mindenki tudta. De hiába értesítelek, úgysem tehettél volna semmit. Mi értelme lett volna tönkretenni a közös utazásotokat Sonnettel? – Igazad van – ismerte el Nina. – Azért az útért tényleg kár lett volna. Mellesleg Bellamy valószínűleg el sem olvassa a levelemet. Lehet, hogy már talált is valaki mást helyettem. E pillanatban megszólalt az íróasztalán a telefon. Az asszony odapillantott a hívóazonosítóra, melyen a Bellamy, G. név villogott. – Szent isten! Ez ő! – Akkor vedd fel! – javasolta Jenny. – Isten ments! Inkább a halál! – Akkor majd felveszem én. – Jenny nem tréfált, már nyúlt is a kagylóért, és megnyomta a hívásfogadás gombot. – Romano villa, itt Jenny McKnight beszél. Szia, Greg! … Ó, köszönöm, nagyon jól vagyok… Igen, Rourke is. Naná hogy jól vagy, gondolta magában Nina. Ki ne lenne jól, ha boldog házasságban élhetne élete első és egyetlen szerelmével? Jenny ráadásul sikeres üzletasszony, aki könyvet is írt a gyerekkoráról és a gyerekkora színteréül szolgáló pékségről, s könyvéhez épp most talált kiadót. Minden oka megvan tehát arra, hogy jól érezze magát a bőrében. Kellemesen elbeszélgettek Greggel a férfi gyerekeiről, akik tulajdonképpen Jenny unokatestvérei voltak, bár ez csak tavaly nyáron derült ki, addig senki sem tudott a rokoni kapcsolatról. Jenny ugyanis úgy nőtt fel, hogy nem tudta, ki az apja. Az édesanyja leányanyaként szülte, és csak egy évvel ezelőtt derült ki, hogy a kislány egy Philip Bellamyval folytatott titkos szerelmi viszony gyümölcse. Philip nem volt más, mint Greg legidősebb testvére – vagyis Greg személyében Jenny nagybácsira lelt. – Igen, itt van – mondta ekkor a barátnője, mire Nina felkapta a fejét, és gyilkos pillantást vetett rá. Te áruló! – villogott a szeme, és Jenny nyilvánvalóan értett belőle, mert gyorsan visszakozott. – De most sajnos nem tud a készülékhez jönni. Szólok neki, hogy feltétlenül hívjon vissza. Jenny letette a kagylót, és Ninára nézett. – Nagy újság van – mondta. – Még nem talált mást helyetted. – Honnan tudod? Mondta talán? – Természetesen nem mondta. Miért is mondta volna, hiszen a dolog nem tartozik rám. – Hát akkor honnan veszed? – Egyszerűen csak tudom, és kész. De ha nem hiszed, hívd fel, és kérdezd meg te magad! – Jenny odatartotta Ninának a vezeték nélküli készüléket, de az asszony visszahőkölt. – Előbb innék valamit. Sosem volt még ilyen nagy szükségem egy kis szíverősítőre. – Kérésed számomra parancs. Jenny a közeli barátokra jellemző határozottsággal perdült ki a konyhába, és a szekrényben pillanatok alatt megtalálta az édes vörösbort. Kinyitotta a palackot, és teletöltött két poharat. – Remek lesz a kekszhez, amit a pékségből hoztam – jelentette ki.

29

Noha Jenny lengyel származású volt, a pékségében többféle olaszos kekszet és péksüteményt készítettek, és ez, amellyel most barátnőjét meglepte, valamennyi közül a legfinomabb volt. Igazi csemege a sötét színű, sűrű borba mártogatva, s Ninának csaknem fel percre sikerült is kivernie a fejéből minden gondját. – Nos, milyennek találtad Greget? – tette fel a kérdést Jennynek. – Te is találkoztál vele ma, vagy nem? – dobta vissza a labdát a barátnője. – De mégis… Dühös volt? Vagy inkább békülékeny? – Olyan volt, mint egy Bellamy. Hiszen tudod: finom modor, manhattani magániskolákban csiszolt kiejtés, és így tovább. – Jenny tökéletesen utánozta a férfi kiejtését, majd jót nevetett a saját viccén. – Esküszöm, még mindig nem tudom elhinni, hogy a rokonuk vagyok. – Attól, hogy rokonok vagytok, te még önmagad maradtál – mutatott rá Nina. – És ez nagyon jó. Emlékszel, mennyit tréfálkoztunk gyerekkorunkban a nyaralókon? A közeli városokból a Juhar-tóhoz menekültek a jómódúak a hőség elől, s a kislány Jenny meg Nina mindig jókat szórakoztak rajtuk. A makulátlanul fehér teniszruhákon, a mindig jól fésült, illedelmes gyerekeken, akikre felvigyázók egész hada ügyelt. Csak az nem tudatosult egyikükben sem, hogy a gonoszkodó megjegyzések mind-mind az irigységükből táplálkoztak. – Ne tedd az ellenségeddé Greg Bellamyt! – intette barátnőjét Jenny. – Pedig négy évig voltam polgármester, úgyhogy ha valamihez, az ellenségek szerzéséhez nagyon értek. – Lehetetlen helyzetbe hoznál – mondta panaszosan Jenny. – Kénytelen volnék ugyanis kiállni melletted, és nem tudom, hogy Philip mit szólna ehhez. Jenny Philipnek hívta az apját, ami azért bizonyos távolságtartást jelzett. Az az egy év, amióta egymásra találtak, nem volt elég a tökéletes apa-lánya kapcsolat kiépítéséhez. Nehéz lehetett Jennynek. Nina el sem tudta képzelni, milyen lehet egy szép napon azzal a tudattal felébredni, hogy mégis ismeri az apját, csak eddig nem tudta róla, hogy az apja. Néha kicsit sajnálta a barátnőjét, mert Sonnet példájából kiindulva pontosan tudta, milyen nehéz felnőni apa nélkül. Ő ugyanis egy zajos, kilencgyermekes olasz családból származott, és az, hogy a kelleténél korábban felnőttszerepbe kényszerült, nem a Romano família hibája volt. Nina egyébként, ellentétben Jenny anyjával, mindig őszinte volt, sosem titkolódzott. Amint Sonnet elég idős lett hozzá, hogy megértse, mesélt neki az apjáról, és megpróbálta abban a szellemben felnevelni a lányát, hogy igenis mindketten nagyon szeretik őt, még akkor is, ha nem élnek együtt. Más kérdés, hogy Laurence Jeffries nem foglalkozott túl sokat a lányával, de ezt Nina nem is várta tőle. Évente egyszer azonban meglátogatta Sonnetet, valamint becsülettel fizette a gyerektartást, és mindez jóval több volt annál, mint amire Nina számított. – Nyilván nem örülne neki, és én a világért sem akarok közétek állni – jelentette ki. – Az jó. Amúgy is elég érdekes a viszonyunk meg ez az egész helyzet, amelybe csöppentünk. De nincs más választásunk, kénytelenek leszünk valahogy megbirkózni vele. Már csak Olivia közelgő esküvője miatt is. Jut eszembe! Majd elfelejtettem, miért is jöttem tulajdonképpen! Jenny kicipzározta a táskáját, kimarkolta a tartalmát, és titokzatos képpel eltűnt a hálószobában. – Ma érkeztek meg a koszorúslányruhák – szólt ki öltözködés közben. – És én azt akartam, hogy te legyél az első, aki megnézed, hogy áll rajtam. Lábujjhegyen tipegve lépett ki a konyhába, azt mímelve, hogy magas sarkút visel, haját pedig összefogta a tarkóján. Nina fölkiáltott meglepetésében, amikor ránézett. A ruha egyszerűen gyönyörű volt, halványlila selyembe álmodott, földig érő csoda! – Nyugodtan becsukhatod a szádat – kuncogott Jenny, és hátat fordított neki. – Inkább húzd fel a cipzáramat!

30

– Káprázatos! – ismerte el Nina. – Olyan leszel benne, mint Hamupipőke a királyi bálon. – Ne aggódj, úgy is fogom érezni magam a Bellamyk között! – nevette el magát Jenny. – Szóval tetszik? – Nagyon. – Nekem is. Meg kell hagyni, Oliviának kitűnő ízlése van. Olivia, a leendő ara szintén Philip Bellamy lánya volt, vagyis Jenny féltestvére. Esküvője hatalmas társasági eseménynek számított a városkában, már jó ideje másról sem beszéltek Avalonban. Nina pislogott néhányat, aztán megköszörülte a torkát. – Emlékszel, hogy kislánykorunkban előre megterveztük az esküvőnket? – kérdezte. – Hát persze – derült fel Jenny arca. – Én még fel is írtam, hogy lesz, mint lesz, és ha nincs az a tűz tavaly télen, szerintem még most is meglennének a jegyzetek. A fiatalasszony szinte mindenét elveszítette abban a lakástűzben, és Nina csodálta barátnőjét, amiért olyan gyorsan talpra tudott állni ez után a minden szempontból megrázó esemény után. – Kettős szertartást terveztünk, emlékszel? – idézte fel a régi időket. Még az is beugrott neki, hogy rendszerint Jenny piros zseníliatakaróval leterített ágyán ábrándoztak erről. – Ó, hát hogyne! És Rourke meg Joey lettek volna a vőlegények. Kik is vehetnék el a legjobb barátnőket, ha nem a legjobb barátok? Most mondd meg, hát nem ennivalóan édesek voltunk? – Jenny hallhatóan elérzékenyült, mert nagyot sóhajtott. Részint azoknak az ártatlan kislányoknak szólt ez a sóhaj, akik akkoriban ők ketten voltak, részint a megvalósulatlan álmoknak és azoknak az eseményeknek, melyek váratlan irányt szabtak a sorsuknak. – Egy Bon Jovi-szám szolgálta volna a zenei aláfestést, de azt már nem tudom, melyik – folytatta Nina. – És persze a ruhákat is megterveztük. Te szent ég, hány változatot készítettünk! És azt hiszem, a puffos ujjú, fémszálakkal átszőtt, ciklámenszínű öltözék volt köztük a legszolidabb! Mindketten nevettek. Így visszagondolva mókás is volt ez az aprólékos tervezgetés. Hiszen még a lakodalmi menüt is megálmodták. Természetesen sajtos makarónit kínáltak volna a vendégeknek, azonkívül sült csirkét és fánkot a Sky River Sütödéből. Aztán kettős nászút következett volna, természetesen Hawaiira, majd a két ifjú pár beköltözött volna két szomszédos házba, és boldogan élnek, amíg meg nem halnak. Nina már akkor is szállodaigazgatónak készült, Jenny pedig az évszázad legjobb írónője akart lenni. – Évekig eszembe sem jutott ez az egész – ingatta fejét még mindig mosolyogva Nina. – Volt ám fantáziánk, mi? Egy percig elmerengett azon, milyen megvalósíthatónak tűntek számára akkor azok a tervek, és hogy mégis mennyire másként alakult az egész élete. – Hát nem furcsa? Tulajdonképpen semmi sem vált valóra az álmainkból. Leszámítva persze, hogy valóban Rourke lett a férjed. – És mégis minden úgy volt jó, ahogy volt – mosolyodott el szelíden Jenny, miközben kisimította a ruhája szegélyét. – Legalábbis szerintem. És gondolom, te sem bánod egy pillanatig sem, hogy Sonnet ott van neked. – El sem tudom képzelni, milyen volna, ha nem lenne – rázta a fejét Nina. – De visszatérve az esküvőhöz: nem vagy csalódott, amiért Oliviának megadatik az, ami neked nem? A hetedhét országra szóló, fényes esküvő? – Dehogy! – legyintett Jenny. – Hiszen Philip felajánlotta… Biztosan említettem is annak idején… szóval felajánlotta, hogy bármit kifizet, amit csak akarok, de nekem nem volt kedvem a nagy felhajtáshoz, és tökéletesen megfelelt a St. Croix-i nászút is. A ruhám pedig igazán gyönyörű szép volt. Gondolom, emlékszel rá. – Sosem fogom elfelejteni a menyasszonyi ruhádat – biztosította a barátnőjét Nina.

31

A nevezetes ruhát Jane Bellamy, Jenny újdonsült nagymamája vásárolta az unokája számára a híres Henri Bendel üzletében, a New York-i Ötödik sugárúton. – És nemcsak én, hanem egész Avalon is emlékezni fog rá, nekem elhiheted. Gyönyörű pár vagytok Rourke-kel. Olivia kifogta a legnagyszerűbb koszorúslányt, aki csak létezik. – Tekintve a családi állapotomat, legfeljebb „koszorúsasszony” lehetnék – kuncogott Jenny. – Ez kétségtelen – ismerte el Nina, aki a legnagyobb megdöbbenésére azon kapta magát, hogy irigykedik. Persze nem a barátnőjét irigyelte, hanem Oliviát, amiért Jenny az ő esküvőjén koszorúslány, vagy inkább koszorúsasszony lesz. Régen mindig úgy képzelte, hogy Jenny csakis az ő koszorúslánya lehet, senki másé. Persze koszorúslányra kizárólag menyasszonyoknak van szükségük, és Nina nem volt az. Mi több, nem is vágyott rá, hogy az legyen. Rengeteg dolog volt, amit szeretett volna kipróbálni most, hogy Sonnet kirepült, de házasság nem szerepelt ezek között. Egyelőre nem. Persze a szerelem ellen semmi kifogása, de a szerelmet, ugyebár, nem lehet olyan egyszerűen beírni a naptárba, mint a fodrászt vagy a bevásárlást. Jenny ismét hátat fordított neki. – Kérlek, húzd le a cipzárt! És jó volna, ha visszatérnénk az előző témánkra. Úgy értem, Gregre. – Csakhogy ő nem téma. – A cipzár megakadt, Nina óvatosan átsegítette a zökkenőn. – Legalábbis nekem nem. – Azt szeretné, ha a társa lennél a szálloda működtetésében. Ne mondd, hogy ez nem érdekel! – Ki akar zsákmányolni, hogy aztán az első adandó alkalommal kidobjon. – Ugyan már, Greg nem olyan! Segítségre van szüksége a hotel megnyitásához, és pontosan tudja, hogy te vagy a tökéletes szállodavezető. – Nem értem… Több mint száz vállalkozás van Avalonban. Egészen pontosan száztizenkettő. – Mivel polgármestersége idején Nina feladatai közé tartozott a vállalkozások támogatása, eléggé képben volt, ami ezt a területet illeti. – Miért épp az az egy kellett neki, amit én néztem ki magamnak? Jenny kibújt a ruhából, és felvette a pólóját. – Mindkettőtöknek ugyanarra a dologra fáj a foga. Ezt akár szerencsés előjelként is felfoghatnátok. – Hát persze! – Esküszöm, nem értelek, Nina! Nemrég még boldog voltál, hogy újraindíthatod a szállodát, de aztán most, hogy Greg a tulajdonos, már hallani sem akarsz a dologról. Pedig Greg jóval magasabb fizetést és sokkal kedvezőbb feltételeket kínál. – Igen ám, de a bankkal úgy állapodtam meg, hogy amint összeszedem magam anyagilag, és nagyobb hitelt tudok felvenni, nekem adják el a szállodát. Így viszont, hogy Greg már lecsapott rá, esélyem sincs, hogy valaha is az enyém legyen. – És beszéltél neki erről? – Mi a csudának? Csak hogy tovább élezzem a helyzetet? Kösz, inkább nem. – De Nina, az ég szerelmére, legalább magadhoz légy őszinte! Te tényleg azt hitted, hogy a bank csak rád vár majd az eladással? – Mr. Bailey megvárt volna – bizonygatta makacsul Nina. – És szerintem szentül hitte, hogy az utóda is megvár. De az a némber… Találkoztál már vele? Brooke Harlow-nak hívják, és úgy tűnik, mintha járnának Greggel. Édes, nem?

32

– Nem hinném, hogy járnának, de most nem is ez a lényeg. Gondolj bele: mit veszíthetsz, ha mégis elfogadod Greg ajánlatát? Ha valami nem tetszik, kilepsz. Ha Gregnek nem tetszik valami, akkor kirúg. – Valószínűbb, hogy napokon belül kinyírjuk egymást. – Vagy fordítva: összekötitek a kellemest a hasznossal. – Jenny sokatmondón felhúzta a szemöldökét. – Hát te megbuggyantál! – fakadt ki felháborodottan Nina. – Miért? Greg belevaló férfi. És tizenkét évvel fiatalabb Philipnél, vagyis csak harmincnyolc. Független, és mégiscsak Bellamynak hívják! Jó parti. – Ó, hát hogyne! A kamaszodó fiával meg a születendő unokájával együtt, ugye? Nem mintha Ninának kifogása lett volna az állapotos tinilányok ellen. Elvégre valaha ő maga is tagja volt ennek a klubnak. – Csodálatos dolog a nagy család! – mutatott rá Jenny. – Épp neked magyarázzam, akinek nyolc testvére van? Hát igen… Jenny számára, akinek nem volt testvére, nem ismerte az édesapját, az anyja lelépett, őt meg a nagyszülők gondjaira bízta, valószínűleg tényleg roppant vonzó lehetett a tizenegy tagú Romano család élete. – Igen. A család valóban csodálatos dolog, csakhogy én életemben most először vagyok szabad és független. Szeretném kiélvezni. Szeretnék rájönni, ki is vagyok valójában, amikor nem az anyám lánya és nem Sonnet anyja vagyok. – Értem. És nem is kárhoztatlak érte. Biztosra veszem, hogy Greg is meg fogja ezt érteni. Annál is inkább, mert nem házassági, hanem csak állásajánlatot tett. – Az egyik rosszabb, mint a másik. – Te vagy az egyetlen nő a világon, aki nem akar férjhez menni – nevetett Jenny. – Ugyan már, Nina! Bűn volna kihagyni egy ilyen remek lehetőséget. – Hát ezt egyszerűen nem hiszem el? – Mit? – Hogy te a férjes asszonyok magabiztosságával akarod nekem megmondani, mi a jó nekem. Ki nem állhatom az ilyesmit. – Nem igaz, nem akarom megmondani. – De igenis, meg akarod: Nézz csak magadra! Már a puszta kinézeteddel is ezt sugallod, amilyen arcpirítóan… boldog vagy! – Hát már ez is baj? – pukkadt ki a kacagás Jennyből. – Naná hogy az! Mert ami téged boldoggá tesz, az nem biztos, hogy engem is boldogítana. – Tudom. Téged az boldogítana, ha a Tóparti Fogadóban dolgozhatnál. És pontosan ez az, amiről beszélünk, vagy nem? – De igen. És tudod mit? Talán igazad is van. Gregnek szüksége lenne rám, és ha nemet mondok, tönkre fog menni. Lehet, hogy már az őszt sem éri meg a vállalkozása. – De remélem, nem azt tervezed, hogy szándékosan keresztbe teszel neki. – Nem lesz rá szükség. Magától is belebukik. – És ha mégis mellé állnál? – Jenny komolyan fürkészte a barátnőjét. – Hát látod, ez az, amit még át kell gondolnom. – Nina kiitta a borát, aztán még töltött magának. – Tulajdonképpen kész őrület ez az egész. Mert így vagy úgy, de Greg Bellamy már gyerekkorunktól fogva tüske volt a körmöm alatt.

33

II. RÉSZ A múlt A Galahad szobát az Artúr-mondakör legendás lovagjáról, Sir Galahadről nevezték el, aki lovagiasságáról és feddhetetlen erkölcseiről volt híres. A helyiség a főépület központi részén található, és berendezése a környezettel való harmónia szép példája. A természet közelséget jelzi többek között, hogy itt is, csakúgy mint minden szobában, állandóan van friss vágott virág, méghozzá szemet gyönyörködtető, művészi elrendezésben. A kézzel faragott nyírfa ágykeret, az agancsból készült lámpák kiválóan illenek a tóparti ódon szállodához, hasonlóan a falat ékesítő nyomatokhoz, Dante Gabriel Rossetti középkori festő munkáinak másolataihoz.

4. Nina úgy érezte, mindenről Greg Bellamy tehet. Ez kicsit furcsa megállapítás volt, mert a srác valószínűleg egyáltalán nem is emlékezett rá, de talán pontosan ez bosszantotta leginkább Ninát. Először a Camp Kioga-i gyerektáborban látta a fiút akkor, amikor odalátogatott a barátnőjével, Jenny Majeskyvel. Persze ők ketten nem táborozni mentek oda. Soha életükben sehol sem táboroztak, nemhogy ezen a gazdag, városi csemetéknek fenntartott helyen. Nem, Jenny és Nina a pékség kisteherautóján érkeztek Camp Kiogába. Az autót Jenny nagyapja vezette, aki kenyeret meg péksüteményeket szállított a táborba, és a lányok szerettek Maiesky bácsival autókázni, mert az öreg – nagyothalló lévén – megengedte nekik, hogy olyan hangosan bömböltessék a rádiót, ahogy csak akarják. Így aztán a Metallica versenyt üvöltött a teljesen lehúzott ablakokon besüvítő menetszéllel. Ahogy a kisteherautó begördült a tábor kapuján, Nina nagyot szippantott a friss, erdőillatú levegőből, és eltöprengett rajta, vajon milyen lehet itt nyaralni. Unalmas, döntötte el végül, mert jobb volt ezt gondolni, mint szenvedni amiatt, hogy ő bezzeg sosem tölthet egy hetet sem távol a családjától, csak a barátok társaságában. Az ő anyagi körülményeik még azt is nehezen tették lehetővé, hogy mind a kilenc gyerek új cipőt kapjon, nyaralásról aztán végképp nem lehetett szó. Az apjuk mindig azt mondogatta, hogy a nyári tábor azoknak való, akiknek sok a pénzük, viszont semmi képzelőerejük nincs, de Nináék tisztában voltak vele: ezt csak azért mondja, hogy ők kilencen ne érezzék magukat kirekesztettnek. Az édesapjuk állampolgári ismereteket oktatott az avaloni gimnáziumban, és rajongott ugyan a munkájáért, de a tanári fizetésből bizony nem volt könnyű kilenc gyereket eltartani. A nyarakat pedig – sokak felháborodására – nem alkalmi munkákkal, hanem politizálással töltötte. Önkéntesként dolgozott az önkormányzati képviselőjelöltek kampányában, szenvedélyesen és fáradhatatlanul szónokolt, szórólapokat osztogatott, mert szentül hitte, hogy az szolgálja leginkább a gyermekei javát, ha az általa is vallott elveket képviselők kerülnek hatalomra, hiszen akkor jobb lesz a világ. Nina legidősebb bátyja, Carmine egyszer szemtelenül megjegyezte, hogy a család javát leginkább talán azzal szolgálta volna, ha megtanulja a gumi óvszer használatát. Nina anyja – ha éppen nem szült, szoptatott vagy pelenkázott – nyaranta Camp Kiogán főzött a táborlakókra. Szerette ezt a munkát, elsősorban azért, mert álmában is el tudta volna végezni, hiszen világéletében ezt csinálta: főzött egy rakás emberre. Hogy itt ezért még pénzt is kap, örömteli meglepetésként élte meg. Naponta háromszor olyan táborlakó gyerekekre főzött, akiknek fogalmuk sem volt arról, mit jelent addig hordani egy cipőt, míg le nem esik a lábukról. Ők sosem könyörögtek a nővérüknek, hogy ne írja rá a nevét a hátizsákjára, mert az jövőre az övék lesz. Ők sosem fizettek az iskolai ebédért a szociálisan rászorulóknak osztogatott kék kuponnal, kapkodva és szorongó szégyenkezéssel, nehogy a sorban mögöttük álló észrevegye. Nina is dolgozott nyaranta, nem csak az édesanyja. Szobalány volt a Tóparti Fogadóban, vagyis ágyazott és takarított. Más talán nem lett volna elragadtatva ettől a munkától, de Nina nagyon szerette. Ellentétben ugyanis a Romano-házzal, a hotel csendes, nyugodt hely volt, és ha az ember rendet tett valahol, jó esély volt rá, hogy az hosszú ideig úgy is marad. Nem úgy, mint otthon, ahol mindig jött valaki sáros bakancsban vagy maszatos kézzel, és mindent

35

összepiszkított. A vendégek ráadásul még borravalót is adtak a munkájáért: Nina gyakran talált egy-egy ropogós ötdollárost a Személyzetnek feliratú borítékban. Jenny oldalba bökte barátnőjét, kizökkentve ezzel a kislányt a gondolataiból. – Gyerünk! Majesky nagypapa már eltűnt a hatalmas, ipari méretű konyhában, ahol Nina édesanyja dolgozott, a lányok pedig, mint akiket puskából lőttek ki, nekiiramodtak, hogy felfedezzék a tábort. Az apja ugyan meglehetősen rossz véleménnyel volt erről a helyről, Ninát mégis érdekelte ez az egész tábordolog. Már csak azért is, mert lenyűgözte a mesés szépségű környezet: a gyantaillatú erdő, a smaragdzöld tisztások, a tiszta vizű tó, az érdekes formájú sziklák. Figyelmét egy ideje azonban mégis inkább a táborlakók kötötték le, akik épp most fejezték be ebédjüket a főépület földszintjén lévő étkezőben. Korcsoportok szerint ültek a hosszú asztaloknál, a termet tányércsörgés, nevetés és beszélgetés zaja töltötte be. A két barátnő a lépcsőházból leskelődött befelé. – Hát nem helyes? – intett Jenny a tizennégy-tizenöt évesek asztala felé. Nina nem felelt. Egyszerűen képtelen volt megszólalni, pedig testének minden porcikája azt kiáltotta: de igen! A fiú magas volt, szőke, remek testfelépítésű, és a mosolya… Kék rövidnadrágot és Nevelőtanár feliratú pólót viselt. Jenny, amikor észrevette, kit néz, könyökével jól oldalba bökte Ninát. – Nem róla beszélek, te félnótás! Ő Greg Bellamy, és legalább húszéves. Ő túl öreg hozzánk. Rá gondoltam. – És egy szikár, csendes fiúra bökött, aki épp az iránytűjével foglalatoskodott. – Aha. – Nina kijózanodva figyelte Jenny imádatának tárgyát, Rourke McKnightot, akit a barátnője tavaly nyáron látott először, és azóta is rajongott érte. Most egy alacsonyabb, fekete hajú fiú ült oda Rourke-höz. – A legjobb barátja, Joey Santini – súgta Jenny. – Nem is tudom, melyikük helyesebb. Én bezzeg tudom, gondolta Nina, és pillantása megint a nagyfiúra vándorolt. Greg Bellamy… Már a neve is olyan, mint valami szerelmes dallam. Greg Bellamy… És persze már a vezetékneve is sokat elárul róla. Mindenekelőtt azt, hogy nem mindennapi fiatalember. Bellamynak lenni ezen a vidéken olyan volt, mint Kennedynek lenni Bostonban. Mindenki tudja, ki vagy, mindenki ismeri a családodat, és mindenki eleve tisztelettel vegyes csodálattal tekint rád, akár megérdemled, akár nem. – Hé, lányok! – kiáltott ki Nina édesanyja a konyhából. – Most ért véget az ebéd, nem akartok bekapni valamit? Jenny csak szégyenlősen mosolygott, de Nina nem sokat teketóriázott: megragadta barátnője karját és magával húzta az ebédlőbe. Nyolc kisebb-nagyobb testvér mellett megtanulta, hogy aki késlekedik, az könnyen hoppon maradhat. A büféasztalnál szendvicseket és limonádét kaptak, aztán Nina, gondosan ügyelve rá, nehogy kilöttyintse az italát, Greg Bellamy keresésére indult. Meg is találta, méghozzá a desszertes asztal mellett, úgyhogy ő is arrafelé vette az irányt. Az asztalon a Majesky-pékség legfinomabb sütijeit kínálták: citromszeletet, baracktortát, diós-csokis kekszet és sokféle pitét. Nina kedvencéből, a cseresznyés lepényből már csak egyetlen szelet volt a tálon. Ez volt az a sütemény, amelynek láttán a kislány a leghelyesebb fiút is kész volt habozás nélkül elfelejteni. A Sky River Sütöde cseresznyés lepénye… Már nyúlt is az utolsó darabért, de valaki az asztal túloldaláról – Greg Bellamy – ugyanezt tette. Ahogy felpillantott, Nina pillantása a fiú kék szemével találkozott. – Úgy látszik, megegyezik az ízlésünk – állapította meg mosolyogva Greg, és rákacsintott. Nina máskor őrült cikinek találta, ha egy fiú rákacsintott, de most furcsamód egyáltalán nem ez volt a helyzet, sőt. Minden porcikája beleborzongott ebbe a kacsintásba, igaz, ettől függetlenül esze ágában sem volt lemondani a pitéről.

36

– Sajnálom – mondta, és a füle mögé simította dús, fekete haját. – De ez a cseresznyés lepény engem illet, én láttam meg először. Greg felnevetett. Olyan volt a nevetése, akár az olvasztott csokoládé. – Szeretem, ha egy lány tudja, mit akar. Nina rábámult. Álmában sem gondolta volna, hogy egy Greg Bellamy a magafajta lányokra bukik. – Nina vagyok – mutatkozott be gyorsan, felismerve a helyzetben rejlő lehetőséget. – Az én nevem Greg. Látogatóba jöttél valakihez? – Igen. És ez még igaz is volt. Az vesse rá az első követ, aki a helyében nyíltan bevallotta volna, hogy a szakácsnőhöz jött, aki az édesanyja. Ugyanis egészen biztos volt benne, hogy ha kiderül, kicsoda is ő valójában, akkor nyomban elpárolog Greg érdeklődése. Mert egyenlőség és testvériség ide vagy oda, a pórnép és a kiváltságosok között azért igen éles a választóvonal, még a szabadság hazájának kikiáltott Amerikai Egyesült Államokban is. Ám ha sikerül megőriznie a névtelenségét, akkor Nina rövid időre átlépheti ezt a mezsgyét. Érezte, hogy Greg pillantása kutatva vándorol végig az arcán, karcsú alakján, ezért önkéntelenül is kihúzta magát. Mindig is idősebbnek tűnt a koránál, részint fekete szeme, haja és kreol bőre miatt, részint mert korán serdülni kezdett. Nina látszólag büszke volt bimbózó nőiességére, de valójában a büszkeséggel csak álcázta feszélyezettségét, amiért ő más volt, mint a többiek. Nem nagyon persze, csak egy kicsit. Egy teljes évvel idősebb volt az osztálytársainál, és ebben az életkorban egy év még sokat számít. Hogy miért nem a vele egyidősekkel járt egy osztályba? Nem azért, mert nehezebb felfogású lett volna, vagy nem volt elég érett az iskolára. Az édesanyja egyszerűen elfelejtette beíratni. Elfelejtette… Az emberek, amikor erről esett szó, elnézően mosolyogtak, és egyidejűleg feddőn csóválták a fejüket, pedig a teljes történet ismeretében már nagyon is érthető, miért ment ki Vicki Romano fejéből, hogy iskolába küldje a hatéves lányát. Akkor született ugyanis a nyolcadik és a kilencedik gyermeke, két parányi, fejletlen ikerfiú, és az egész család a túl korán világra jött babák életéért reszketett, no meg az édesanyáért, aki a szülés során valami fertőzést kapott. Nem csoda, ha a Romanóknak kisebb gondjuk is nagyobb volt annál, mint a mindig csendes, jó magaviseletű Nina meg az iskolai beíratás. Hát így esett, hogy amikor a família észbe kapott, már késő volt, és Nina csak a következő szeptemberben kezdhette az iskolát. A történet a család egyik kedvenc sztorija volt, már csak azért is, mert minden szempontból remekül végződött. Vicki felgyógyult, az apró fiúcskák, Donny és Vincent már a megyei bajnokcsapatban kosárlabdáztak, Nina pedig így egy osztályba járhatott a legjobb barátnőjével. Minden jó, ha a vége jó – vagy mégsem? A történtek ugyanis tagadhatatlanul hatással voltak Nina személyiségfejlődésére. A feltűnést kerülő, bocsánat-hogy-élek jókislányból határozott, érdekeit érvényesíteni tudó emberke lett. De Mr. Kékszemű sem volt határozatlanabb. Még mindig fogta Nina tányérjának a szélét. – Akkor átengeded? – próbált szerencsét a kislány. – Inkább felezzünk! – Aztán választ sem várva Greg Bellamy elvette a tányért Ninától, villával szépen elfelezte a süteményt, és a felét áttette egy tiszta tányérra. – Tessék? – nyújtotta a lány felé. – Kösz. Igazán nagylelkű vagy. – Szívesen. Nina nem nyúlt a sütiért, de Gregen nem látszott, hogy szívére vette volna a csúfondáros választ. Persze, hogy is vette volna észre, hiszen ő egy Bellamy, gondolta Nina. A környék urai közé tartozik, akiknek természetes, hogy őket illeti az első éjszaka joga…

37

Megborzongott. Ezt a kifejezést a romantikus történelmi regényekből tanulta, melyeknek nagy rajongója volt. – Látom, szereted keresztülvinni az akaratodat – jegyezte meg könnyedén, és aztán mégis elvette a pite őt illető felét. Édes zsibogás fogta el, ahogy a fiúval beszélt. A flört, az évődő csevegés a másik nem vonzó képviselőivel mindig is könnyen ment neki – ellentétben az iskolával. Mivel ő volt a legidősebb az osztályban, az a szerencse érte, hogy egy csomó dologban megelőzte barátnőit. Ő volt az első, akinek gömbölyödni kezdett a melle, akinek megjött az első havivérzése, és elsőként ő kezdett el érdeklődni a fiúk iránt. A nőiség ösztöne gyorsvonati sebességgel kerítette hatalmába még tavaly nyáron. Addig hangos, izzadságszagú, idegesítő teremtményeknek tartotta a fiúkat, ám ez egyik pillanatról a másikra megváltozott. Egyszerre a vágy titokzatos tárgyainak látta az ellenkező nem tagjait, persze nem a vele egykorú, gyerekesen viselkedő srácokat, hanem a pár évvel idősebbeket, mert őket is láthatóan ugyanaz a sürgető késztetés hajtotta, mint amely Ninát is olyan zavarba hozta. Év végén beszökött a gimnazisták évzáró bulijára, és jót táncolt Shane Gilmore-ral, de a kaland nem tartott sokáig, mert egyik nagybátyja, aki jelen volt a bálon, észrevette és hazazavarta. De hiába ítélték szobafogságra, továbbra is gond nélkül el tudott szökni otthonról. Előfordult, hogy elkötötte a nővére ezeréves csotrogányát, és elment autósmoziba Coxsackiebe, ahol összejött Byron Johnsonnal, és igencsak jól érezték magukat – meg egymást is – a kocsiban. A dolog szépséghibája az volt, hogy most Nina legidősebb bátyja, Carmine vette őket észre, és később megpofozta Byront. Megesküdött mindenre, hogy eltöri a fiú kezét, ha még egyszer meglátja a húga körül legyeskedni. Ezek után Byron persze nem mert újra közeledni, de helyette itt volt most Greg Bellamy. Greg, akivel egyik eddigi hódítását sem lehetett egy napon említeni. Ő volt A FÉRFI, az igazi Nagy Fogás, akivel az ember eldicsekedhet a barátnőknek, akiről írhat a naplójában, és akiről éjjelente álmodozhat. Akinek a kedvéért szívesen elment volna tovább is, mint például Byronnal. Sokkal, de sokkal tovább… – No és mondd csak, ráérsz ma este, Nina? – kérdezte a fiatalember. – Az attól függ – hangzott a kacér válasz. – Mitől? – Hát hogy mit forgatsz a fejedben. Greg szeme Nina ajkára tapadt. – Mindent – mondta halkan. – Ez jól hangzik – állapította meg Nina látszólag szenvtelenül, de a teste különös tűzben égett. Ám ekkor… – Bocsánat! – Magas, formás leányzó furakodott be Greg mellé. Őrülten csinos volt, s a pólójából ítélve szintén gyerekfelügyelő. – Ó, de aranyos vagy! – pillantott a fiú tányérján lévő cseresznyés pitére. – Eltetted nekem? Kösz, Greggy. Leköteleztél. Greggy? – hökkent meg Nina. Te szent ég, hát én mindjárt elhányom magam! – Binkie, bemutatom Ninat – mondta a fiú. A langaléta bombázó erre megfordult, és gyilkos pillantást lövellt a másik lányra, ám ajkáról egy pillanatra sem fagyott le a mosoly. – Nina… Hol is hallottam már ezt a nevet? Á, megvan! Te vagy Mrs. Romano egyik lánya, aki most megy gimibe, ugye? De Nina nem Binkie-t nézte, hanem Greget. Hát most lőttek az inkognitójának, lelepleződött! Mindjárt kiderül, mennyire komolyak a fiú szándékai.

38

– Hiszen tudod – csicseregte Binkie mézédesen, még mindig Greghez intézve a szavait. – Mrs. Romano, a tábor szakácsnője. – Ó, értem. – Greg elvörösödött, és már egyáltalán nem nézett olyan párás szemmel Ninára, mint eddig. Sokkal inkább úgy nézett rá, mintha a lánynak hirtelen farka és két szarva nőtt volna. – Hát akkor, azt hiszem, én megyek is… Viszlát, Nina! Még biztosan találkozunk. Binkie gúnyosan mosolygott. – Örülök, hogy megismerhettelek. Nina csak állt mozdulatlanul, mint akinek földbe gyökerezett a lába. Most aztán megtapasztalta, milyen, ha megszégyenítik az embert. Forrt az egész bensője, fejében egymást kergették a gondolatok. Elfojtott vágyakozás, sértettség, szégyen és megalázott büszkeség kavargott benne. – Nem jössz? – Jenny lépett oda hozzá, aki mostanáig Rourke-kel és Joeyval beszélgetett, feltehetően sokkal kevésbé izgalmas témákról. – Nagypapa már vissza akar indulni a városba. – De igen… megyek… – dadogta Nina, mintha álmában beszélne. Amikor elhagyta az étkezőt, nagyon is jól tudta, hogy Greg Bellamy nézi őt. De csak azért sem nézett vissza. Arra gondolt, hogy nem így képzelte, tévedés volt az egész. El akarta felejteni, maga mögött akarta hagyni ezt a kínos fiaskót, amilyen gyorsan csak lehet. Forró könnyek tolultak a szemébe, és minden lélekjelenlétére szüksége volt, hogy el ne sírja magát. Megállt a folyosón hirdetőtábla előtt, és úgy tett, mintha a hirdetéseket tanulmányozná, csak hogy időt nyerjen, és összeszedhesse magát. Valaki elvesztette a napszemüvegét, másvalaki két jegyet kínált eladásra a Miss Saigon című zenés darabra. Ninának hamarosan minden összefolyt a szeme előtt, színes foltszőnyeg lett a hirdetőtábla, csak egyetlen élénksárga hirdetést látott: Isten hozta a kadétokat! Az Avaloni Közösségi Ház Country Klubjának hirdetése volt, mely kadétbálba hívta a tizenhét évesnél idősebbeket. Hagyomány volt már ez a bál, évente megrendezték a West Point Katonai Akadémiára frissen felvett hallgatók tiszteletére, akik, mielőtt alávetették volna magukat a feljebbvalók szigorának és a katonai fegyelemnek, még egyszer, utoljára mulattak egy nagyot. A plakát alján letéphető telefonszámok fityegtek, az érdeklődők dolgának megkönnyítésére. Nina már tudta is, kit fog felhívni: Laurence Jeffriest, Kingstonból. Többször találkozott a fiúval különböző baseball- meg futballmeccseken, és egyszer randiztak is. Ő lesz az, aki beviszi Ninát arra a bálra! Laurence-nek természetesen halványlila gőze sem volt róla, hány éves a kislány valójában, de ez Ninát csöppet sem izgatta. Letépte a telefonszámot, és a válla fölött lopva visszanézett Greg Bellamyra. Ha Greg egy kicsit is kedvesebb lett volna, még mindig ott csevegne vele az ebédlőben, és neki esze ágában sem lenne elmenni erre a bálra. De így… Mindenképpen elmegy. És ha valami balul üt ki, az majd Greg Bellamy hibája lesz! Ninának sosem okozott nehézséget, hogy nagykorúnak adja ki magát. Még igazolni is tudta, hogy elmúlt tizenhét, ugyanis – mivel pont ugyanúgy nézett ki, mint a nővérei – elegendő volt elemelnie a jogosítványukat. Még olyanok is összekeverték őket, akik mindannyiukat ismerték: Ninát a hittanon vagy a templomban felváltva szólították a saját nevén vagy máskor Lorettának, Giulianának vagy éppen Mariának. Természetesen mindazt, amit a szerelemről tudott, a nővéreitől tanulta. Mindig kihallgatta a beszélgetéseiket, izgatott éjszakai suttogásaikat a fiúkról, a randikről, és hogy pontosan mi is történt ott. Tőlük tudta, hogyan kell kacérkodni, milyen a nyelves csók, és hogy miért fontos a védekezés. A West Point-i elsőévesek bálját vasárnap este tartották. Nina mindenképpen várni akart addig az indulással, míg Maria el nem megy zuhanyozni: ekkor tudta ugyanis megkaparintani a nővére tárcáját, és kivenni belőle a jogosítványt.

39

A szüleinek azt mondta, hogy Jennyékhez megy pizsamapartira, bár lehet, hogy a család különben sem veszi észre, hogy nincs otthon, akkora náluk a kavarodás. Az apjuk megint nyakig benne van valami választási kampányban, éppen adománygyűjtő nagygyűlést szervez egy képviselőjelöltnek. – Mondd csak, nem szomorú, hogy apa mindig kizárólag másnak szedi össze azt a rengeteg pénzt? – kérdezte anyjától Nina, amikor vasárnap délben odaértek a templom, elé. Apjuk közben csatlakozott egy csapat helyi üzletemberhez, s nem volt kétséges, milyen célzattal teszi, Carmine pedig megpróbált parkolóhelyet keresni a leselejtezett reptéri minibusznak, mely a családi autó szerepét töltötte be. Ennél kisebb járműbe ugyanis nem fért el a família. – És ráadásul milyen felesleges dolgokra költik el azt a pénzt – folytatta a kislány. – Rádióreklámokra meg plakátokra, mi meg nem tudjuk kifizetni Anthony fogszabályzóját. Anyja, mint mindig, most is elmosolyodott, ha Nina ezzel a témával hozakodott elő. – Nagyon jól tudod, hogy ez apád egyetlen szenvedélye. Ez az, amiben hisz. – És te? Te miben hiszel, anya? Szerintem te is szeretnéd, ha nem csak tízévente telne új télikabátra, vagy ha eladósodás nélkül ki tudnánk fizetni a villanyszámlát. – Én apátokban hiszek – hangzott a szelíd válasz. Hát igen, Giorgio Romano aligha csinálhatott volna olyat, amivel magára vonja felesége rosszallását. Vicki fenntartások nélkül rajongott a férjéért, és ez a szerelem kölcsönös volt. A férfi zokszó nélkül ülte végig a nagymisét, és akkor sem tiltakozott, amikor a felesége nehezem megszerzett heti jövedelmük tizedrészét bedobta a perselybe. Merthogy Vicki Romano meg ebben hitt, és ők ketten tiszteletben tartották egymás hitét. Mellesleg Ninának is volt szenvedélye, nevezetesen a fiúk. Még a templomban is őket figyelte. Például az oltár előtti ministráns fiúkat, pedig őket régen inkább viccesnek találta piros gallérral díszített bő, fehér köntösükben. Most azonban el tudott tekinteni a halálosan ciki ministránsruhától, és csak a nagy szögletes kezüket látta, amelyet roppant szexinek ítélt, csakúgy mint méretes ádámcsutkájukat és a köntös alól kikandikáló, fekete ünneplőcipőjüket. Nina rég hallotta először a „férfibolond” kifejezést, de most végre megértette, mit is jelent. Őt magát valósággal megőrjítették a fiúk, jó ideje másra sem tudott gondolni, csak rájuk, meg arra, amit együtt csinálhatnának… Amikor a pap felmutatta az oltáriszentséget, mindenki térdre borult és lesütötte a szemét, kivéve Ninát, aki lopva hátrasandított a néhány sorral mögötte ülő Jennyre és nagyszüleire. Jenny azonban annyira magába zárkózott, annyira lefoglalták a gondolatai, hogy mint annyiszor, most sem vette észre a barátnőjét. Nina tehát megint előrefordult, és megpróbált a misére összpontosítani. Mindig hosszasan töprengett azon, vajon részt vegyen-e a szentáldozásban, vagy sem. A római katolikusok igen komolyan veszik a szentáldozást. Annál is inkább, mivel a szentség felvételének előfeltétele, hogy az ember meggyónja bűneit, és feloldozást kapjon. Vagyis csak makulátlan lélekkel, tiszta lelkiismerettel lehetett az oltáriszentség elé járulni. Nina gyakran gyónt. Legutóbb például éppen tegnap vallotta meg szégyentől remegő hangon a gyóntatófülke túlfelén ülő papnak, hogy elhanyagolta az otthoni kötelességeit, hogy hazudott Immaculata nővérnek a hittanleckét illetően, és hogy tisztátalan gondolatokat táplált bizonyos ministráns fiúkkal kapcsolatban. Bár, ha úgy vesszük, nagyon is tiszták voltak azok a gondolatok. Vegytiszta vagy és mély érzékiség sütött belőlük. Persze aztán lerótta a penitenciát: addig mondta egymás után a Miatyánkokat és az Üdvözlégyeket, míg fel nem dagadt a térde, de csak hogy perceken belül elkövesse ugyanazokat a bűnöket. Most például itt ül az Úr színe előtt, és azon töri a fejét, vajon be tude jutni ma este a Country Klubba, és hogy Laurence Jeffries megérdemli-e, hogy neki ajándékozza a szüzességét.

40

– „Uram, nem vagyok méltó, hogy hajlékomba jöjj – mormolta együtt a hívőkkel –, hanem csak egy szóval mondd, és meggyógyul az én lelkem. Ámen.” De ez sem segített: továbbra sem tudta, áldozzon-e, vagy sem. Az áldozás mellett szólt az a tény, hogy ha ülve marad, mindenki tudni fogja, hogy bűnös, s ráadásul még arra is rest, hogy megbánja vétkét és elmondja a penitenciaként kirótt imákat. Ha pedig felugrik, és áhítatos képpel magához veszi Krisztus testét, akkor mindenki álszentnek és hazugnak tartja majd, hiszen nincsen olyan gyerek, aki el ne követne valami rosszaságot, talán csak Jennyt kivéve, mert ő tényleg nagyon jó. Nina azt kívánta, bár volna valami köztes megoldás azoknak, akik szeretnének ugyan jók lenni, de rendre elbuknak. Miért is ne lehetne egy köztes csoport a bűnösök és a szentek között? Nevezhetnénk őket például iparkodóknak… Az áldozni szándékozók lassan felálltak, és elindultak az oltár felé, ahol a szentelt ostyára várva hosszú sorokba rendeződtek. Nina úgy döntött, hogy a helyén marad, hadd találgassák a rokonai és a barátai, vajon milyen szörnyűséges bűn nehezedik a lelkére, mi tartja vissza a szentáldozástól. Aztán észrevette a Reilly atya jobbján álló ministráns fiút, aki az ostyatálcat tartotta. Bizonyos Grady Fitzgeraldot. Tavaly még esetlen volt, cingár és pattanásos, de most daliásan magasnak tűnt, és már valami bajuszféle is pelyhedzett az ajka fölött. És a szemét le sem vette Nináról, nem bizony… Mi ez, ha nem valami égi jel? Mégiscsak áldozni fog! Nina felkelt és beállt a legközelebbi sorba. Minden egyes lépéssel közelebb jutott Gradyhez. Amikor végre sorra került, kicsit felvetette a fejét, és ahogy Reilly atya azt mondta: „Krisztus teste”, kinyitotta a száját és kicsit kidugta a nyelvét. De ahelyett, hogy illendően lesütötte volna a szemét, egyenesen Gradyre nézett, úgy mondta ki az „Ámen”-t. Érezte, hogy a vékonyka ostya olvadni kezd a nyelvén. Aztán visszatért a helyére, és ahelyett hogy rendesen elmélkedett volna az Úr eme csodáján, a homlokára szorította a tenyerét, és arra gondolt, hogy ennél mélyebbre már nem süllyedhet. Eszközként használta a szentáldozást, hogy kikezdjen egy fiúval! Ha valamiért, hát ezért biztosan pokolra kerül! Mise után a hívek kiáramlottak a templomból, de Nina már messziről észrevette Reilly atyát, aki utat vágott magának a tömegben, és egyenesen feléje tartott. Na, nekem annyi, gondolta. Lebuktam… – Miss Nina Romano! – szólította meg az atya. – Válthatnék veled néhány szót? – Természetesen, atyám. – Nina gyomra görcsbe rándult. Attól tartott, itt helyben kidobja a taccsot. – Ahogyan ma magadhoz vetted a szent ostyát… Az istenért, ki ne mondja! Higgye el, nagyon sajnálom, nem úgy gondoltam. – …hát az gyönyörű volt. Az az áhítatos pillantás és az a hangos, meggyőző „Ámen”… – Atyám, én… – Bár minden fiatal ilyen meggyőződéses, igaz keresztény volna, mint te! Példamutató a buzgalmad. Szívből gratulálok, leányom! Ó! – Köszönöm, atyám. – Nina felvetette az állát, és kihúzta magát. A szülei büszkén néztek rá, és a kislány megtanult egy fontos leckét. Egy életre a fejébe véste, hogy az emberek mindig, minden körülmények között azt látják, amit látni akarnak.

41

5. Olyan volt, mint egy megvalósult álom: Ninát facér fiúk tucatjai vették körül, úgy lubickolt közöttük, mint halacska a tengerben. A kadétbálon kilenc az egyhez volt a fiúk és a lányok aránya. A leendő elsőévesek számára ez volt az utolsó lehetőség, hogy kirúgjanak a hámból. Néhány nap múlva egyenruhát kell ölteniük, és elkezdődik számukra a kemény kiképzés, ami azt jelenti, hogy jó időre búcsút inthetnek a zenés-táncos mulatságoknak, a finom falatoknak, a lányoknak és a hosszú hajuknak. Bizony, hamarosan kopaszra borotválják a fejüket, és a napjuk minden egyes perce be lesz táblázva. Csoda, ha most mind eljöttek, és megvadulva vetették bele magukat a nagybetűs életbe? Mennyi fiú! Ninának valósággal zsongott a feje, ahogy körülnézett. Lehet, hogy neki is a West Point Katonai Akadémián kellene továbbtanulnia? De semmi esélye nem volt rá, hogy felvegyék, ezt maga is tudta. A West Point elitiskola volt, csak a legjobb tanulók nyerhettek felvételt, ők is kizárólag akkor, ha egyben jó sportolók is voltak. Ninának viszont sem a tanulás, sem a sport nem ment. Az egyetlen sporttevékenység, amelyre valaha rászánta magát, az a futás volt, valahányszor meg akart lógni Immaculata nővér és a hittanóra elől. Ninának Laurence Jeffries volt a kísérője, az ő karján vonult be a Country Klubba, ügyesen titkolva páni félelmét, hiszen elvileg bármelyik pillanatban összeakadhatott egy ismerőssel, és akkor óhatatlanul kihajították volna. De szerencsére elég valószínűtlennek tűnt, hogy bárki felismerje. Carmine már rég nem dolgozott itt, más célból pedig még egyetlen Romano sem tette be a lábát ide. Ez a golfozó-teniszező-martinit-szürcsölő felső középosztály szórakozóhelye volt, a fehér bőrű, angolszász származású, protestáns amerikaiaké, akik magániskolákba és nyári táborba küldik anyánként átlagosan 1,7 gyermeküket. Ám ez a tény csöppet sem zavarta Ninát, épp ellenkezőleg: ettől csak még izgalmasabbnak találta az egészet. Amikor a bál elkezdődött, Nina egy darabig azt hitte, hibát követett el azzal, hogy idejött. Ugyanis unalmasabbnál unalmasabb beszédek hangzottak el – „Azok tiszteletére, akik a haza szolgálatának szentelik életüket…”, bla-bla-bla –, de később, amikor kihunytak a fények, és a szónokok helyét egy DJ foglalta el, mindjárt megváltozott a véleménye. Ez volt az a pillanat, amikor a tizenhét-tizenkilenc éves fiúk beáramlottak a táncparkettre, és Nina hullámzó tesztoszterontenger kellős közepén találta magát. Körbejárt egy üveg édeskés ízű ital. Nina nem tudta volna megmondani, mi az, de alkoholos volt, az egészen biztos. Bár még sosem ivott ilyesmit, most gondolkodás nélkül belekortyolt az eperre emlékeztető ízű kotyvalékba. Ettől valahogy még könnyebbnek és még vidámabbnak tűnt minden, és mintha még táncolni is jobban tudott volna. A legtöbb lányismerőse szörnyen feszélyezve érezte volna magát ilyen sok fiúval körülvéve, mert ezek mind menő srácok voltak, futballkapitányok, birkózóbajnokok, Amerika középiskolásainak színe-java. Nina azonban nem tartozott ezek közé a lányok közé. Ő rég tudta az igazságot a fiúkról: azt, hogy a jólneveltségtől, a tanulmányi eredményektől és a sportsikerektől függetlenül ezek is csak hímek, és mind ugyanazt akarják. Egyébként óriási sikere volt: egyik fiúval a másik után táncolt, és lovagja, a fekete bőrű Laurence nem irigyelte tőle ezt a sikert. Máskülönben is eszményi kísérőnek bizonyult. Jóképű volt, talán a leghelyesebb az egész teremben, magas, széles vállú – és mellesleg fogalma sem volt róla, valójában hány éves is Nina. Azt hitte, túl van az érettségin ugyanúgy, mint ő. Egy futballmeccsen találkoztak először, amikor Laurence csapata, melyben a fiú csatárként játszott, tönkreverte az Avaloni Lovagokat. Aztán idén tavasszal újra összefutottak,

42

ezúttal egy iskolák közötti baseballmérkőzés ürügyén. Laurence dobó volt, méghozzá szenzációs dobó, és ők ketten felújították az ismeretségüket. Mivel akkor történt egy s más köztük a lelátók alatt, ez a mostani már a második randijuknak számított. Laurence lovagiasan fel is ajánlotta Ninának, hogy érte megy és elhozza a klubba, a lány azonban természetesen élénken tiltakozott. Nehezen bár, de sikerült meggyőznie a fiút: jobb, ha külön-külön érkeznek, és a szórakozóhelyen találkoznak. És most Nina örült, mert jól választott: kísérője a színes hangulatlámpák fényében úgy festett, mint valami rocksztár. Egyre közelebb és közelebb táncoltak egymáshoz, végül már össze-összeért a testük, és Nina úgy érezte, mintha minden porcikája tűzben égne. Mintha Laurence lett volna a gyufa, mely lángra lobbantotta, de ez a láng nem pusztítást hozott magával, hanem épp ellenkezőleg: a kislányban életre keltette a nőt. Talán tényleg itt az idő, gondolta Nina. Ez az az éjszaka, amikor meg kell történnie. Kivel, ha nem Laurence-szel, aki kedves és figyelmes, férfias, mint egy pogány istenség, ráadásul még okos is? A nővérei beszélgetéseiből okulva Nina pontosan tudta, hogy ezek a tulajdonságok még külön-külön is megbecsülendők, nemhogy így egyszerre. Butaság volna, ha nem élne a lehetőséggel. A fiú nem sokkal később odahajolt hozzá. – Menjünk ki egy kicsit! – javasolta, majd a választ meg sem várva kézen fogta és kivezette a teraszra. – Milyen meleg van! – sóhajtott fel Nina, és fejét hátravetve élvezte a könnyű nyáresti szellőt. Csodálatosan érezte magát, és minden porcikája a fiú érintése után sóvárgott. – Szomjas vagy? – Laurence odakínált neki egy palack üdítőt. – Vodka is van benne – figyelmeztette. – Az jó. Keverve nagyon szeretem. – Nina hátravetette a fejét, és félig kiitta a palackot, miközben igyekezett figyelmen kívül hagyni az alkohol égető mellékízét. Aztán elhagyták a teraszt, és sétára indultak a klubépületet körülvevő golfpályán. A cipőjüket a tizennyolcas lyuknál hagyták. Az ápolt, nemrég nyírt gyep, akár egy hűs, smaragdszínű szőnyeg, úgy nyújtózott meztelen talpuk alatt. A luxus és a kivételezettség érzése töltötte el mindkettőjüket. Laurence elégedetten felnevetett. – Ez egészen más, mint Kingstonban, az biztos. – Hát ezt meg hogy érted? A fiú elmagyarázta, hogy lakótelepi bérlakásban nőtt fel, a városnak azon a részén, amelyet nem szoktak turisztikai kiadványokban mutogatni. Szociális munkás édesanyja egyedül nevelte. – És most mégis itt vagy – mondta mosolyogva Nina. – Felvettek West Pointba, és négy év múlva katonatiszt leszel. – El sem hiszem! – Laurence magához húzta és megcsókolta. Szenzációs csók volt, egyszerre édes és követelő. – Ami azt illeti, te sem tűnsz igazinak. – Talán nem is vagyok az. Talán csak mindketten álmodunk. Nina visszanézett a klubépületre. A bálteremre sötétség borult, csak a benti hangulatvilágítás színes lámpái villantak fel meghatározott időrendben. De a másik oldalon az étterem meleg, sárga fényben tündökölt. Odabent szépen felöltözött, jómódú emberek fogyasztottak olyan ételeket, amilyenekről Nina legfeljebb csak társasági magazinokban olvasott: példának okáért bélszínt Diana módra vagy szarvasgombás krumplipürét. A lány egészen tisztán ki tudta venni az ablakon keresztül Bellamyékat, akik nyaranta minden vasárnap köztudottan itt vacsoráznak. Ott volt Mr. és Mrs. Bellamy és mind a négy felnőtt gyermekük. Philip, a legidősebb, a két lány, aztán Greg, a legifjabb, aki most is olyan szemtelenül jól nézett ki. Könnyed volt, mosolygós, és szemlátomást jól érezte magát a

43

családja körében. Mintha csak a Country Klub reklámozása céljából készülő fotóhoz ült volna modellt. – Gyakran jársz ide? – kérdezte Laurence. – Hát persze – hazudta Nina. – Apám régóta tagja a klubnak. Kézen fogva sétáltak végig a golfpálya középső, sima, pázsitos részén, és Nina egyszerre tudta, igen, teljes bizonyossággal tudta, hogy a világ végéig is elmenne ezzel a fiúval. Mindketten akarták a dolgot. Mindketten tudták, hogy hamarosan sor kerül rá. Laurence lehajolt hozzá, és megint megcsókolta, s Nina úgy érezte, láng emészti el a testét. Közben görcsösen gondolkodott. Igyekezett visszaemlékezni mindenre, amit ebben a témában a nővéreitől hallott. A szex a világ legtermészetesebb dolga, fontos örömforrás, főleg ha a megfelelő szerelmi társsal műveli az ember. De a védekezést egy lány sosem hagyhatja a fiúra, éppen ezért Ninának is volt egy hármas csomag gumi óvszer a táskájában. Zavarba ejtő józansággal és megfontoltsággal készült a nagy eseményre. Körbeölelte őket a csillagporos éjszaka. Bódulatukból halk, pukkanáshoz hasonlatos hang riasztotta fel őket, melyet fura sziszegés követett, majd hideg vízcseppek hullottak rájuk. – Hé! – sikoltott fel kacagva Nina. – Bekapcsolt az öntözőberendezés – állapította meg Laurence, majd megragadta a lány kezét és futásnak eredtek. De hiába szaladtak, mert mindenütt egyszerre kezdtek spriccelni a szórófejek, apró szökőkutak egész sorát képezve a gyepen. Így aztán, mire menedékre leltek a nyári lakban, mindketten bőrig áztak. Nina képtelen volt abbahagyni a nevetést, csak akkor fúlt el a hangja, amikor Laurence megcsókolta – kicsit máshogyan, mint eddig bármikor. Szenvedélyesebben, szinte kétségbeesetten. Nina végtelenül megkönnyebbült, amikor érzéki lassúsággal elkezdte lehámozni róla nedves ruháját. Pontosan erre vágyott, arra, hogy semmi se állhasson közéjük, hogy meztelen bőrük összesimuljon. Laurence a nyári lak padlójára terítette a zakóját, erre hanyatlottak le boldog kábulatban, a másik közelségétől megigézve. Csupán egyetlen pillanatra váltak szét: addig, míg Laurence benyúlt a zsebébe, és előhúzott egy óvszert. Hála istennek, nem nekem kellett elővennem a magamét? – sóhajtott fel Nina. Hát eljött a pillanat. Itt és most lesznek egymáséi, a sötét nyári lakban, miközben körülöttük sziszeg az öntözőberendezés. Nina odaadón átölelte Laurence-t, szenvedélyesen hozzásimult, és aztán szakadatlanul csókolóztak. Kicsit kényelmetlenebb volt a dolog, mint képzelte, meg aztán nagyon gyors is. Laurence nem sokkal a behatolás után furcsa, meglepett kiáltást hallatott, és egyidejűleg egész testében megremegett. Aztán ernyedten a lányra nehezedett, beborította, mint egy takaró. Sokáig feküdtek így, még mindig eggyé válva, a szívük szinte egyszerre dobogott. Később Laurence felkönyökölt. – Minden rendben? – kérdezte. Nina különösen érezte magát. Kicsit csalódott volt. Mintha elérkezett volna egy nagy, jelentős dolog küszöbére, de aztán azonnal sarkon kellett volna fordulnia. – Igen. – Sajnálom – mentegetőzött a fiú. – Nem így akartam… – Tudom. De megpróbálhatjuk még egyszer. – Sajnos csak egy gumit hoztam, és… Ó, a francba! Laurence nyilvánvalóan nem volt annyira tapasztalt ezen a területen, mint amennyire Nina várta. Idegesnek tűnt, és erre meg is volt minden oka, mert az óvszer egyáltalán nem ott volt, ahol lennie kellett volna. – Rettenetesen sajnálom – szabadkozott összezavarodva. – De esküszöm, nincs semmiféle betegségem, úgyhogy nem kell aggódnod.

44

– Nekem sincs. – Nina felugrott, és magára kapta nedves ruháit. A „baleset” végképp elvette a kedvét mindenféle romantikus folytatástól. De a fiúnak is nyomott volt a hangulata. – Figyelj – szólította meg Ninát, miközben felöltözött –, olyan hülyén érzem magam. Nem akartam neked semmi rosszat, ugye tudod? – Persze. De most azt hiszem, jobb, ha megyek. A kocsim elég messze van, a parkoló túloldalán. Újabb hazugság, hiszen természetesen nem autóval, hanem biciklivel érkezett. Elindultak. Megkeresték a cipőjüket, majd a lábbelivel a kezükben a parkoló felé vették az irányt. – Add meg a számodat! – kérte Laurence. – Hogy felhívhassalak. Nagy volt a kísértés, de Nina hamar kijózanodott. Annyit hazudott össze ma este, hogy tudta, elkerülhetetlen a lebukás. – Nem hiszem, hogy ez jó ötlet – rázta meg a fejét. – Hát, ahogy gondolod – vágta rá a fiú, és hangjában egyértelműen megkönnyebbülés csengett. – Így gondolom, és lássuk be, te átkozottul hamar egyetértettél velem. – Nézd – magyarázkodott Laurence –, te tényleg nagyszerű lány vagy, de nekem most elsősorban a jövőmre kell gondolnom. Tudod, az akadémia az egyetlen lehetőségem a kiugrásra. Ha ezt most elbaltázom, nem lesz belőlem semmi. – Ne izgulj, én nem állok az utadba! Megígérem. Nem fogok bajt hozni a fejedre. – Nem is azért mondtam, mert attól félek, hogy bajt hozol rám… A következő pillanatban sötét árny jelent meg előttük. Nina megtorpant és felnézett. Hűha! Lehet, hogy Laurence az előbb elhamarkodott kijelentést tett? – Nocsak! – mondta mosolyt erőltetve az ajkára. – Greg Bellamy! Micsoda kellemes meglepetés! Greg a földre rogyott fiú fölé hajolt. Te jó isten, ezt ő tette volna? Minden olyan gyorsan történt, olyan rettenetesen gyorsan! Az egyik pillanatban kivette a nővére pulóverét a kocsiból, aztán a másikban leütötte az ismeretlen fiatalembert. A fekete srác ugyan jó nagyra nőtt, de a meglepetés ereje Greg malmára hajtotta a vizet. Igaz, őt legalább annyira meglepte a saját támadása, mint a kadétot. Valamiért nagyon nem tetszett neki a gondolat, hogy ez a West Point-i süvölvény lefeküdt Mrs. Romano kiskorú lányával. Mert hogy ez történt, az teljesen nyilvánvaló volt. Csapzott, rendezetlen öltözékük, a fűszálak a hajukban, zavarodott arckifejezésük nem hagyott kétséget afelől, mit is csináltak. Greg csak egyszer látta a lányt Camp Kiogán, és a nevére sem emlékezett, de mérhetetlen felháborodás fogta el. Végtére is még kislány! Ez a kislány azonban leplezetlen gyűlölettel bámult rá. – Hát ezt meg miért tetted? – kérdezte élesen. – Teljesen elment az eszed? – Még hogy nekem? Nekem ment volna el az eszem? – Greg gúnyosan felkacagott. A földön fekvő fekete fiú végre életjelet adott: megmozdította a vállát, aztán felkönyökölt, és megrázta a fejét. No, hála istennek! – gondolta Greg. Maradandó károsodás már biztosan nem érte. Cipője orrával megbökte a kadétot. – Kelj föl! – szólt megvetően. A fiatalember zavarodottan nézett körül, pillantása a lányt kereste. – Nina… Mi volt ez az egész? Ki az ördög ez az alak? Tehát a lányt Ninának hívják. Greg igyekezett az agyába vésni a nevet. – Tápászkodj már fel, cimbora! – noszogatta a kadétot. – Vége a bulinak. Szedd össze magad, és tűnés!

45

– Igazán sajnálom, Laurence – szólalt meg ekkor vékonyka, ijedt hangon Nina. Sajnálja! Hát ez jó! Greg a lányra meredt. – Hát te hogy a csudába akarsz hazamenni ilyenkor? Nina lesütötte a szemét, és elfordult. – Biciklivel – dünnyögte szégyenlősen. – Vaksötétben? Közben a Laurence-nek nevezett fiú felállt. Egek, milyen magas! De még mindig támolygott. Hogy az ütés erejétől-e, vagy mert becsípett, esetleg mindkettő, azt nem lehetett megítélni. – Nina… – kezdte újra. – Fogd be a szád! – szólt rá szigorúan Greg, aki szeretett volna mielőbb megszabadulni ettől a fekete hústoronytól, nehogy annak eszébe jusson visszaütni. – Indulj, menj vissza a társaidhoz, és akkor nem nyomlak föl. A lányt én majd hazaviszem. – Nem viszel te engem sehová! – jelentette ki dacosan Nina, és megfogta Laurence kezét, de Greg úgy tett, mintha észre sem venné őt. Továbbra is a másik sráchoz intézte a szavait: – Nina tizennégy éves, te idióta! Mégis mit gondoltál? A fekete fiú nyomban leejtette Nina kezét, és hátrált egy lépést. Mindkét tenyerét felemelte, mintha Greg legalábbis fegyvert fogott volna rá. – Jézusom! – hebegte. – Esküszöm, hogy fogalmam sem volt róla. – Tizenöt – helyesbített határozottan a lány. – Most töltöttem be a tizenötöt. Laurence döbbenete nagyon is valóságosnak látszott, úgyhogy Greg hitt neki. A kadét is érzékcsalódás áldozata lett ugyanúgy, ahogyan ő maga is a tábor ebédlőjében. Míg fel nem világosították Nina valódi koráról, őt is megtévesztette a lány formás teste, telt ajka, sokat ígérő pillantása. – Na, tűnés! – intett a klub épülete felé. – Szívódj fel, de gyorsan, mert már így is épp elég bajt csináltál. Laurence még egy lépést hátrált. – Sajnálom – mondta Ninának. – Meg kellett volna mondanod. – Menj már! – Greg kezdte elveszíteni a türelmét. – Mégis mire vársz? – Ne hagyj itt, Laurence! – tiltakozott Nina. – Ez az alak azt sem tudja, mit beszél. A fekete fiú egy pillanatig tanácstalanul nézett egyikükről a másikukra, de aztán döntött: sarkon fordult és sietős léptekkel elindult a klub épülete felé. Nina követni akarta, de Greg elkapta a karját. – Eressz el! – méltatlankodott a lány. – Öt fivérem van, meg tudom védeni magam! – No és az ötből vajon hány fivéred helyeselné, amit ma éjjel műveltél? – kérdezte élesen Greg. – Ahhoz neked semmi közöd! – Nina kitépte magát a szorításából és futásnak eredt. – Menj csak utána! – kiáltotta Greg. – Ha mindenáron ki akarod rúgatni azt a szerencsétlent a katonai akadémiáról. Nina megtorpant és visszafordult. Lehet, hogy kislány volt még, de egyáltalán nem ostoba. Belátta, hogy Gregnek igaza van. Ha kiderül, hogy Laurence egy kiskorúval hetyegett, abból még nagy baja lehet. Ennél sokkal kevesebb is elegendő ahhoz, hogy egy hallgatót eltanácsoljanak a West Pointból. Dacos képpel elmasírozott Greg mellett, és megkereste a parkoló végében elhelyezett biciklijét. – Ezzel akarsz hazamenni? – lépett oda hozzá a fiú. – Hiszen ezen még lámpa sincs. – Na és? Nina a bicikli kosarába dobta magas sarkú cipőjét, aztán gyakorlott mozdulattal a lába köré csavarta a hosszú szoknyát.

46

Gregnek mint nevelőtanárnak sok mindennel meg kellett birkóznia a táborban, többek között azzal is, hogy egy-egy nyaraló gyerek szökni próbál. Mielőtt Nina elindulhatott volna, erősen megragadta a kerékpár ülését. A lány így hiába lódult neki, a jármű nem mozdult. Egy darabig csak ült ott, mindkét lába a pedálon, aztán végre hátranézett. – Hazaviszlek – mondta Greg. – Engem aztán biztos nem! – nyelvelt Nina. A fiú látta rajta, hogy erősen gondolkozik, a fejében szinte hallhatóan kattognak a fogaskerekek. Ellenálljon? Tiltakozzon? Vagy adja meg magát a józan észnek? A lány mérlegelte az esélyeit, és hogy milyen előnnyel, illetve hátránnyal jár számára egyik vagy másik megoldás. Greg megértette az indulatait, megértette a habozását. Pár évvel volt csak idősebb Ninánál, így jól emlékezett rá, milyen is kamasznak lenni. Tulajdonképpen még most is elfogta néha az az ellenállhatatlan belső kényszer, hogy ellenkezzék, csak úgy a balhé kedvéért. – Ugyan már, ne hülyéskedj! Te is tudod, hogy ez milyen veszélyes. Noha Nina háttal volt neki, Greg pontosan tudta, melyik volt az a pillanat, amikor győzött a józan ész. A lány egyszer csak sóhajtott egyet, és leszállt a bicikliről. A fiú nem akarta, hogy Nina is észrevegye, mennyire megkönnyebbül. Nem szeretett volna további bonyodalmakat, ő egyszerűen csak biztonságban akarta tudni a lányt. Messze a Country Klubtól, az éjszaka veszélyeitől és… igen, tőle magától. Mert ha belegondolt, hogy Nina az előbb lefeküdt ezzel a Laurence-szel, a felháborodás mellett még némi irigység is elfogta. Hirtelen elszégyellte magát. Mi a csudát akar ettől a kis bajkeverőtől? Egyáltalán, miért volt olyan magától értetődő számára, hogy meg kell védenie? Talán mert olyan fiatal és sebezhető? Greg a fejét törte, hogy most mit is tegyen. Az út a városba legalább tíz perc, vagyis a szülei biztosan aggódni fognak, hová lett, miért nem hozza már azt a pulóvert. De ha visszamegy a Country Klubba, akkor Nina biciklire pattan és elteker, efelől semmi kétség. Döntenie kellett hát, mi legyen. Megijessze a családot, vagy hagyja, hogy ez a tizenöt éves csinibaba átkerekezzen az erdőn egy kivilágítatlan biciklivel. Az előbbit választotta. Berakta a bringát a kocsija csomagtartójába, aztán kinyitotta az anyósülés felőli ajtót. – Tessék. Szállj be! – Csuromvizes vagyok. Még tönkreteszem az ülést. – Ne törődj vele, csak szállj már be! Nina rántott egyet a vállán, aztán engedelmeskedett. – Ahogy akarod. Végül is nektek, Bellamyknak aligha számít, hogy egy s más tönkremegy. Greget meghökkentette ez az ellenséges hangnem. – Nekünk, Bellamyknak? Ezek szerint ismered a családomat? – A fajtátokat ismerem – fintorgott Nina. – Parancsolgató, nagyképű alakok vagytok, azt hiszitek, mindent jobban tudtok másoknál. Pedig egy nagy túrót! Greg töprengett, vajon miért mond ilyeneket. Mi baja van vele ennek a lánynak? Vagy lehet, hogy nincs is különösebb baja, egyszerűen csak mindig ilyen kötekedő? Beült a kormány mögé, és kihajtott a parkolóból. A bicikli nagyot zörrent a csomagtartóban. – Eltörhetted volna az állát szegénynek… – jegyezte meg rövid hallgatás után Nina. – Tulajdonképpen miért estél így neki? Nem szereted a feketéket? Vagy csak azt nem bírod elviselni, ha fehér lányokkal járnak? – Amíg kiskorú vagy, tökéletesen mindegy, milyen a bőrszíne annak a srácnak. Egyszerűen nincs joga ahhoz, hogy veled… – Nem vagyok már gyerek! – vágott közbe Nina. – Tudom, mit csinálok! Laurence különben is csak tizenhét, úgyhogy egyáltalán nincs köztünk olyan nagy korkülönbség.

47

– Akkor is fényévekre vagytok egymástól. Te csak egy iskolás kislány vagy, ő pedig néhány hét múlva leteszi a katonai esküt. – Ha betöltöm a tizenhatot, nekem sem kell tovább tanulnom. Akár szülői beleegyezés nélkül is abbahagyhatom a sulit. – Hát ez aztán remek ötlet! Ez sokat segítene rajtad. – Nem azt mondtam, hogy abba fogom hagyni. Csak úgy eszembe jutott. – Nina hallgatott egy darabig. – No és, mi van a családoddal? – kérdezte hirtelen. – Nem haragszanak meg, amiért szó nélkül otthagytad őket? Hát, az bizony meglehet… – Emiatt ne aggódj! Majd megoldom. – Hogy hívják a nővéreidet? – Ellennek és Joyce-nak. – Aha. A bátyád meg Philip. Jóval idősebb, mint te, ugye? – Tizenkét évvel. Családos ember, gyereke is van, de ők most nincsenek itt. A városban töltik a hétvégét. – Szóval akkor nagybácsi vagy – mosolyodott el a lány. – Greg bácsi. Jól hangzik… Van barátnőd? A fiú szerette volna azt mondani, hogy semmi köze hozzá, de valahogy nem jött a nyelvére az elutasítás. Fájdalmasan érintette Nina kérdése. Még mindig sajgott a seb, melyet Sophie ütött a szívén. Még tavaly szeptemberben ismerte meg Sophie Lindstromot, és teljesen a rabja lett a szőke, északi szépségnek. Elvarázsolta a külseje, az esze, a telhetetlen szexuális étvágya, egyszerűen mindent szeretett benne, mindent… – Most éppen külföldön tanul. – Ez nagyon úgy, hangzik, mintha útilaput kötöttek volna a talpadra. Meg kell adni, elég gyorsan átlátott a szánalmas magyarázkodásomon, gondolta Greg. – Hová vigyelek? – vetette közbe gyorsan, hogy elterelje a szót erről a számára fájdalmas témáról. – Tegyél csak ki a Maple és a Vine sarkán. De bárhol is teszel ki, hazatalálok. Tudod, itt nőttem fel, ismerem a várost, mint a tenyeremet. – De a világot, úgy látszik, nem ismered. Jobban kellene vigyáznod magadra. – Menj a fenébe! Greg úgy döntött, nem felel. Rájött ugyanis, hogy a lány pontosan ezt akarja, és ő nem szeretett volna úgy táncolni, ahogy Nina fütyül. A lány különben szerencsére visszavonulót fújt. Elfordította a fejét, és kibámult az ablakon. Még az erdőben jártak, mindenütt sötét volt, csak az 1930-as évek előtt épített nyaralók ablakai világítottak a messzeségben, meg a Tóparti Fogadó. Ahogy elhaladtak mellette, Nina megfordult, hogy tovább csodálhassa az épületet. Greg érezte, hogy pocsék kedve van, és ez furcsamód őt is rosszul érintette. Egyszerre szűkösnek és levegőtlennek érezte a kocsit. – Figyelj, lehet, hogy nem kellene ezt mondanom… – Akkor ne mondd! – De igen, akkor is elmondom! Hallgass ide, Nina, nem kellene olyan fiúkkal kezdened, akik csak azt az egy bizonyos dolgot akarják tőled. – Jaj, ne! Már te is ezzel jössz? Csak nem képzeled, hogy végighallgatlak? – Nem nagyon van más választásod – nevette el magát Greg. – Szóval nem áltatom magam azzal, hogy ismerlek téged, de hidd el, a fiúkat ismerem. Tudod, a legtöbb férfi nem túl bonyolult. Ez alapigazság volt. Mint ahogy az is, hogy a nők közelsége gyakran a lehető legrosszabbat váltja ki belőlük. Az agyuk mintha megszűnne működni, az összes vér az

48

ágyékukba fut, és olyanok lesznek, mint az üzekedésre programozott robotok. Nina pedig különösen alkalmas volt rá, hogy kiváltsa ezt a hatást. Greg szégyenkezve ismerte el, hogy bizony neki is van olyan testrésze, melyet csöppet sem érdekel, hány éves a lány. De furán jött volna ki, ha az erkölcsre hivatkozva szónokolni kezd. Már csak azért is, mert közte és a West Point-i kadét között legfeljebb annyi különbség volt, hogy ő tudta, mennyi idős a lány. Mégis úgy érezte, hogy még feltétlenül mondania kell valamit. – Sokkal jobban teszed, ha a saját korosztályodnál maradsz – folytatta. – Hidd el, kéthárom év a te korodban nagyon sokat számít! – Persze, mert a korombéli fiúk rém szórakoztatóak! – méltatlankodott Nina. Greg nem tiltakozott, mert pontosan tudta, milyenek a tizenöt éves srácok. Idén csupa ilyen volt a tábori csoportjában. – Akkor is ők valók hozzád. – Hú, de jó nekem! Nina elfordult, és megint kibámult az ablakon. Ahogy felhúzta a térdét, a ruhája is felcsúszott, ám Greg nem sokáig bámészkodhatott, mert hamarosan gyanús szipogást hallott, és látta, hogy a lány lehajtja a fejét. – Hé, csak nem sírsz? Ne haragudj, nem akartalak megbántani. – Mégis sikerült. Greget kevés dolog zavarta jobban a női könnyeknél. Még szerencse, hogy közben megérkeztek a Nina által megjelölt sarokhoz, ezért leparkolt a kocsival, majd kiszállt, és kinyitotta az ajtót a lánynak. Nina azonban nem mozdult, csak kuporgott az anyósülésen a térdét ölelve. Egy autó haladt el mellettük, majd a legközelebbi ház udvarán kigyulladt a villany. Greg összerezzent. Eszébe villant, nem biztos, hogy jó, ha az ő kocsijából látják Ninát kiszállni. Gyorsan hátrament, és kirángatta a csomagtartóból a biciklit. Addigra Nina is kikecmergett, de láthatóan nem volt sürgős neki, hogy elinduljon hazafelé. – Már tíz óra is elmúlt – figyelmeztette Greg. – Szerintem jobb, ha sietsz. – Nincs miért – vont vállat a lány. – Kilencen vagyunk testvérek, senki nem fogja észrevenni, mikor megyek haza. Te jó isten, kilenc gyerek! – gondolta Greg. Neki még a három testvér is soknak tűnt néha. De a kilenc az már valóságos csapat. – Hát akkor… – búcsúzott könnyedén. – Vigyázz magadra, és élj boldogan! Már amennyiben ez a két dolog nem zárja ki egymást. Ninát azonban nem tévesztette meg a könnyed hang. Átlátott Gregen, és pontosan tudta, hogy a rövid autóút során történt valami. Valami fontos és titokzatos dolog, valami, ami szinte elképzelhetetlen. Csak nézte, bámulta a fiút, és Greg úgy érezte, menten megfullad. Szerette volna, ha nem ismeri ezt a lányt. Nem akarta tudni a nevét, a korát, és nem akarta tudni azt sem, hogy az imént, amikor megszidta a könnyelműségéért, Nina elsírta magát. Boldog volt, hogy a bicikli elválasztja őket egymástól, mert e természetes határvonal nélkül talán elkövette volna ugyanazt az ostobaságot, mint az a kadét. Bizony, ilyen szép volt ez a lány. És tényleg senki nem mondta volna meg, hogy nincs még tizenhét. Nina ajka sejtelmes mosolyra húzódott. – Most min jár az eszed, Greg? – Azon, hogy ha idősebb volnál, talán… talán lehetne köztünk valami – robbant ki a fiúból. Pedig nem volt jellemző rá, hogy előbb beszél, mint gondolkodik. De úgy látszik, az ilyen lányok, mint Nina Romano, képesek rá, hogy elvegyék az ő maradék eszét is. – Később idősebb leszek – emlékeztette Nina, és sokat ígérő, kacér pillantást vetett rá. – Később lehet is valami.

49

Nina nevetett. – Hát ez egészen úgy hangzott, mintha várni akarnál rám. – Sosem lehet tudni. – Greg a lány kezébe nyomta a biciklit, beszállt a kocsiba, és elfordította az indítókulcsot. De Nina továbbra is csak állt ott mozdulatlanul, és olyan szép volt, hogy Gregnek belesajdult a szíve. Tudta, hogy már eddig is túl sokat mondott, és hogy nem lenne szabad folytatnia, de nem állta meg, hogy hozzá ne fűzze: – Érhetnek még meglepetések velem kapcsolatban. – És búcsúzóul a lányra villantott egy szívdöglesztő mosolyt.

50

III. RÉSZ A jelen 2005 óta Avalon városának saját baseballcsapata van, a Lódarazsak, mely a KanadaiAmerikai Ligában versenyez. A független bajnokságok legfőbb jellemzője a játék igen magas színvonala és az erős küzdőszellem. Ebben a sportágban, csakúgy mint az életben, minden lehetséges: minden egyes nap új lehetőségeket rejt magában. Egy jó baseballmeccs a nyár fénypontja lehet, különösen, ha az időjárás is kedvező. A belépőjegyek megvásárolhatók a szálloda recepcióján, áruk hat dollár.

6. Greg éppen akkor fordult be a parkolóba, amikor véget ért a kölyökcsapat baseballedzése. Ahonnan ő látta, valószínűtlenül szép volt a jelenet: a késő délutáni nap aranyló fénybe burkolta a smaragdzöld gyepet, melyen színes foltokként látszottak a gyerekek. Vidám kiabálás és kacagás hallatszott, ahogy oda-odaszóltak egymásnak, miközben a szerelésüket rakodták. Greg el is töprengett rajta, létezik-e ilyen harmónia egyáltalán, vagy csak érzékcsalódás áldozata. Aztán rájött, hogy inkább az utóbbi igaz, észrevette ugyanis Maxet, aki leverten, egyes-egyedül gubbasztott a kispadon. Hát ez remek! – gondolta a férfi. Szóval már megint nem került be a csapatba! A legszörnyűbb fizikai fájdalom sem olyan borzasztó, mint az, ha szenvedni látod a gyerekedet. Legfőképpen, ha a gyerek gondja lelki természetű, hiszen azt nem oldhatjuk meg jeges borogatással vagy fájdalomcsillapító tablettával. A lélek sebei láthatatlanok, és ez különösen igaz volt Maxre, aki ügyesen titkolta minden bánatát. Greg a kínok kínját szenvedte el a kocsiban ülve, hisz nem tudta, mit csináljon, tökéletesen tehetetlennek érezte magát. Keresse meg az edzőt, és mondja meg neki a magáét? Nem, az nem volna jó, nem tenne jót a gyereknek. Egy fiúnak tudnia kell, hogyan védheti meg magát, meg kell vívnia a saját kis ütközeteit ahhoz, hogy igazi férfivá érlelődjön. Arról nem is beszélve, hogy Max valószínűleg maga tehet arról, hogy a kispadra került. Vagy szándékosan állt ki a csapatból, vagy pedig kiállították, mert nem tudta megzabolázni az indulatait. És sajnos nem először. Tulajdonképpen nem csoda, hogy gondok vannak a gyerekkel, hiszen a közelmúlt történései – a válás, a költözés, Sophie európai állása és Daisy terhessége – bizonyára őt is megviselték. Furcsamód ez sokáig nem látszott rajta. Látszólag zökkenőmentesen beilleszkedett új iskolájában, és sem apjának, sem anyjának, sem a gyermekpszichológusnak nem számolt be olyasmiről, ami nyugtalanságra adott volna okot. Aztán egyszer csak jött az első dühroham – és a gyerek már képtelen volt tovább elfojtani a belső feszültséget. Greg úgy gondolta, csak jót tehet Maxnek, ha beveszik a helyi baseballcsapatba, ott legalább levezetheti a fölös indulatait. A kisfiú mindig is rajongott a sportért, nyáron baseballozott, télen jégkorongozott. Manhattanben, a régi csapatában a legjobbak egyike volt. Hátha itt, Avalonban is sikerül a legügyesebbek közé emelkednie. Hát ez a remény nem vált valóra, gondolta Greg, miközben a pályán gyülekező gyerekeket figyelte, akik nyilván az edzőre és az utolsó, edzést lezáró eligazításra vártak. Ekkor hirtelen megszólalt a telefonja. Istenem, add, hogy ő legyen, fohászkodott a férfi, de a kijelző elárulta, hogy az ügyvédje keresi, így inkább fel sem vette. Majd rámondja a rögzítőre, ha valami fontosat akar. Dühítette, hogy Nina még mindig nem hívta. Nagyon remélte, hogy végül igent mond, de könyörögni nem fog neki. Inkább erőt vett magán, és megpróbálta összehangolni a kemény munkát a családi élettel. Ami azt illeti, nem ment könnyen. Hat vendégszoba még mindig felújítás alatt állt, és ha elkészülnek, még be is kell bútorozni őket, méghozzá lehetőleg korhű bútorokkal. Az egykori intézői lakásban, ahol Greg a gyerekeivel berendezkedett, még mindig egymás hegyén-hátán állnak a dobozok, és nincs két összeillő berendezési tárgy. Ezenkívül a mólóra és a csónakházra is ráfért volna az alapos felújítás…

52

Aztán meg a személyzet felvételét is el kellene már kezdeni. Annál is inkább, mert máris befutottak az első érdeklődő e-mailek, sőt foglalások. Egy számítógépes szakember ugyanis feltelepített a gépeikre egy külön a vendéglátósok számára kifejlesztett informatikai rendszert, melyet Daisy pillanatok alatt megtanult kezelni, sőt még egyéni arculatot is adott neki. Működött tehát a honlap, érkeztek a foglalások, így egyre nagyobb szükség volt az igazgatóra, aki összefogná az összes munkálatot. Nem Nina Romano az egyetlen ebben a városban, aki képes erre, bizonygatta magában Greg. Sőt Avalonon kívül is nyilván számos jó szakember van, aki szívesen dolgozna itt. A fejvadász cég, amelyet megbízott a megfelelő ember felkutatásával, megígérte, hogy napokon belül több, nagy tapasztalatú jelentkező önéletrajzát teszi le az asztalára, csak választania kell majd közülük. A gond csak az, hogy ő Ninát akarja, mert meg van győződve arról, hogy ő a legjobb. És ha az ember luxusszállodát működtet, akkor a legfontosabb, hogy mindenből a lehető legjobbat válassza. Ez persze nem csupán a berendezésre vagy a feltálalt ételekre vonatkozik, hanem a személyzetre is. Sőt elsősorban a személyzetre. Ninának pedig a közelébe sem ért senki, akár a tudást, akár a szakmai gyakorlatot, akár a helyismeretet vesszük. Csakhogy az asszony valamiért nem akar neki dolgozni, vagyis meg kell győznie arról, hogy érdemes megváltoztatnia a véleményét. A meggyőzés terén azonban eddig elég siralmas eredményt ért el, az biztos. Broadbent edző időközben befejezte a kinyilatkoztatást, ezért Greg kiszállt a kocsiból, és intett a fiának. – Max! A gyerek azonnal észrevette. Vállára kapta a hátizsákját, és már szaladt is a parkoló felé. – Szia, kiskomám! Na, milyen volt az edzés? – Jó. – Ennél egy kicsit bővebben, ha megkérhetlek. Mit csináltatok? Max behajította a zsákját a furgon rakterébe. – Csak a szokásosat. Greg figyelmét nem kerülte el, hogy a gyerek baseball-szerelése – a szürke térdnadrág, a kék póló és a fehér sapka – pontosan úgy néz ki, mint amikor frissen mosva felvette. Mintha a fia meg sem izzadt volna az edzésen. – Amikor megérkeztem, a kispadon ültél – jegyezte meg. – Olyan is volt, igen… – Akarod, hogy beszéljek az edződdel? – Jaj, apa! Dehogyis akarom! Ez az én dolgom. – Jó, hogy ezt mondod, mert én is így gondolom – biccentett Greg. – De akkor tényleg beszélj vele te, mert annak semmi értelme, hogy végig a kispadon töltsd az egész edzést. – Csak nem hiszed, hogy egész idő alatt…? – Max lenyelte a kérdés végét, és bevágódott a kocsiba. – Indulhatunk végre? Éhen halok! – közölte szemrehányóan. Hát ez jellemző, állapította meg Greg. Max mindig témát vált, ha a beszélgetés kezd kényelmetlenné válni a számára. Elfojtja a haragját, az érzéseit, de ez nem segít, inkább növeli a feszültséget. Greget rossz érzés kerítette hatalmába, amikor arra gondolt, hogy a fia hamarosan Hollandiába utazik, az anyjához. Persze nem egyedül, hanem az anyai nagyszüleivel, sőt visszafelé már Sophie is velük jön, mert hivatalos Olivia esküvőjére, de akkor is… Mégiscsak túlzás háromezer-ötszáz mérföldet repülni minden alkalommal, amikor az ember látni akarja az anyját! Greg gyanította, hogy a fiú zaklatottsága erre a tényre vezethető vissza, de semmit sem tudott tenni a gyerekért. Nem írhatta elő a volt feleségének, hol dolgozzék. – Figyelj, Max…

53

– Ne beszéljünk erről, jó? Nincs kedvem hozzá. – Pontosan ez mutatja, hogy beszélnünk kellene róla. – Apa, te tényleg azt akarod, hogy itt haljak éhen? Greg úgy döntött, nem akadékoskodik tovább. Végtére a kispadon ülésnek is vannak előnyei. Legalább van alkalma a gyereknek, hogy elgondolkozzék néhány dolgon. – Hát jó. Az éhségre van egy remek ellenszerem. – Nocsak! Megtanultál főzni? – Te kis szemtelen! Tudok én főzni! Pontosabban Greg csak próbálkozott a főzéssel, de ehhez képest elég szép sikerei voltak. Legfőképpen persze azért, mert a lehető legegyszerűbb megoldásokat választotta: az elején például mindent grillen sütött, még a gyümölcsöt is, melyet végül jégkrémmel tálalt a gyerekek nagy örömére. – Csakhogy arra ma már nincs idő. – Hát akkor? Hol eszünk? Étterembe visszük Brooke-ot? Max arcán várakozó, izgatott kifejezés jelent meg. Greg csaknem elnevette magát. No lám, miből lesz a cserebogár! – Nem. Camp Kiogára. megyünk. – Igeeen! – ujjongott a gyerek. – Tudtam, hogy tetszeni fog az ötlet. Camp Kioga a tó túloldalán terült el, a várossal átellenben. Mintegy tíz mérföld volt az út, amelyet az erdőn át kellett megtenniük. Már egy éve zajlott Olivia nagyszabású vállalkozása, hogy a használaton kívüli gyerektábort egy minden igényt kielégítő, családbarát luxusüdülővé változtassák, de még egy év kellett ahhoz, hogy minden elkészüljön. Unokahúga eltökéltsége természetesen nem kis szerepet játszott abban, hogy Greg végül megvásárolta a Tóparti Fogadót. Létrehozni valamit, ami kézzelfogható, és aztán mindenki megelégedésére működtetni – lehet ennél szebb célt kitűzni magunk elé, ha az ember új életet kezd? Noha a tábor egy része még átépítés alatt állt, a főépület már teljes fényében pompázott, és a bungalók egy része is használható volt. A család Greg két másik unokahúga érkezésének a tiszteletére gyűlt össze, akik Oliviának jöttek segíteni az esküvői előkészületekben. Ott voltak Greg szülei és természetesen az örömapa, Philip is. Amikor Greg és Max megérkezett, a többiek már mind a pavilonban ültek. Mint minden családi összejövetelen, most is őrült hangzavar uralkodott. A lejátszóból zene szólt, a jelenlévők beszélgettek és nevetgéltek. Daisy sem hiányzott: a saját kocsijával már jóval korábban megérkezett. Ahogy ott ült az asztalnál, és limonádét szürcsölve pusmogott idősebb unokatestvéreivel, egyáltalán nem látszott méretes pocakja, és Greg egy pillanatra abba a hitbe ringathatta magát, hogy minden a legnagyobb rendben van. Persze csak egy pillanatra. Mert nyomban belátta, hogy az efféle gondolatokat sürgősen ki kell vernie a fejéből. Ez nem választás kérdése: egyszerűen nem tehet úgy, mintha az a kisbaba nem is létezne! Pedig még hosszú hónapjai voltak, hogy hozzászokjon a tényhez: nagyapa lesz, de úgy tűnik, ez sem volt elég. Max kettesével szedte a lépcsőfokokat, úgy sietett fel a pavilonba. Greg megfontoltan követte, kezében egy kis rekesz sörrel és egy üveg borral – ez volt az ő hozzájárulása a családi étkezéshez. A rokonok túláradó örömmel üdvözölték őket, főleg Maxet, aki ugyebár nem volt más, mint a legkisebb fiú legkisebb fia. A legifjabb Bellamy mindenki kedvence volt, a nagynénik, nagybácsik és unokatestvérek versenyt kényeztették, és öregnek nem is volt ez ellen kifogása. Hadd maradjon Max a lehető legtovább gyerek! Az elsőszülött Daisynek úgyis túl korán kellett felnőnie.

54

Egy perccel azután, hogy a nagy üdvözlésen túlesett, Max rátalált kedvenc játszótársára, Olivia Buksi névre hallgató keverék kutyájára, és nagy hancúrozás vette kezdetét ott, a pavilon padlóján. A családi eseményen természetesen jelen volt a jegyespár is, Olivia és vőlegénye, Connor. A menyasszony mindössze tíz évvel volt fiatalabb Gregnél, de a férfi tulajdonképpen nagyon keveset tudott róla. Míg ifjú volt, és bohó, ügyet sem vetett a körülötte csetlő-botló kislányra, később pedig, amikor megnősült, már túlságosan is elfoglalt volt ahhoz, hogy odafigyeljen rá. Csak ködösen emlékezett arra, hogy az unokahúga nem volt mindig ilyen magabiztos és elbűvölő. Kamaszkorában bizony fogszabályzót meg szemüveget hordott, és súlyproblémái is voltak. Igen, a legmeglepőbb dolgok is megtörténhetnek, gondolta Greg. A csúnyácska kamasz lányból elbűvölő ifjú hölgy lesz, a megrögzött agglegényből boldog férj. Tekintete megpihent Rourke McKnighton, Avalon rendőrfőnökén, akiről mindenki úgy gondolta, sohasem fog megnősülni, és most tessék… Miután összejöttek Jenny Majeskyvel, Nina legjobb barátnőjével, lebeszélni sem lehetett a házasságról. Sokáig azon tréfálkoztak az emberek a városban, hogy Rourke kizárólag a Sky River Sütöde miatt vette el Jennyt, mert nem élhet az ottani isteni fánkok nélkül, de Greg tudta, hogy nem ilyen egyszerű a dolog. A párkapcsolatok mindig bonyolultak, akár sikeresen végződnek, akár zátonyra futnak. Greg mellesleg mindenképpen beszélni szeretett volna Jennyvel, már csak azért is, hogy kikérdezze őt Nina szándékairól. A vacsora alatt elengedte magát, jókat beszélgetett, élvezte a családtagok társaságát. Sokat köszönhetett nekik. A rokonok már a puszta jelenlétükkel is jókedvre derítették. Segítettek túlélni a házassága válságát és felbomlását. Daisy és unokanővérei épp az esküvői ceremóniát tárgyalták a legapróbb részletekbe menően. A csodás szervezőkészségéről híres Olivia, akár egy hadvezér, írásos tervezetet állított össze arról, ki hová álljon. Félretolta a desszertestányérokat, és kiteregette az asztalon a „haditervet”. – Itt lesz Jenny helye, aki az első koszorúslány és egyben az esküvői tanúm – magyarázta. – Aztán jöttök ti, életkor szerinti sorrendben. Jó lesz így? – Te vagy a menyasszony, tiéd a döntés joga – mosolygott Jenny. – Ezek szerint én leszek a legutolsó a sorban – állapította meg vidoran Daisy. – Illetve mi ketten. – És megsimogatta a pocakját. Az unokanővérei nevettek. Úgy tűnt, örülnek a babának, ami persze nem nyugtatta meg Greget, de Daisynek nyilván nagyon jólesett. – Julian Gastineaux lesz a násznagy – újságolta a kismamának Olivia. – Jövő héten érkezik Kaliforniából, gondolom, örülsz a hírnek. Daisy arca lángba borult. Rossz jel, merengett el Greg. A lánya tavaly nyáron ismerkedett meg Connor féltestvérével, amikor mindketten itt, Camp Kiogán dolgoztak. A színes bőrű Julian nagyjából egyidős lehetett Daisyvel, és tényleg nagyon jóképű fiú volt. Magas, vonzó, rasztafrizurás, fülbevalós – egyszóval kétségkívül az a típus, akinek már a neve hallatán is fülig pirulnak a lányok. A lányos apák persze kevésbé voltak elragadtatva tőle. Greg leginkább a tetoválásaira emlékezett, no meg arra, hogy mániákusan hajszolta a magasságot és a sebességet. De el kellett ismernie, hogy nem Julian kockáztatott sokat, nem ő élt veszélyesen. Hanem Daisy… Daisy, aki a múlt nyáron még iskolás kislány volt, és kacérkodott egy kaliforniai sráccal. Most meg mindjárt anya lesz. Az arcát színesítő pírból ítélve viszont még nem felejtette el a tavaly nyáron történteket. Mindegy… Greg úgy döntött, emiatt igazán kár aggódnia. Az elkövetkező hetekben Daisynek nem igazán lesz alkalma kikezdeni a vőlegény öccsével. Már csak a másállapotából adódóan sem.

55

Amikor a beszélgetés a vendéglistára terelődött, Greg felfedezte, hogy Jenny otthagyta a többieket, nekitámaszkodott a pavilon korlátjának, és most a tavat nézi. Valószínűleg nem találja a helyét az újdonsült rokonok között. Nem az zavarta, hogy a többieknek sokkal könnyebb életük volt, hogy drága magániskolákba járhattak, sokkal inkább az, hogy untatta a csevegés olyan emberekről, akiket még sosem látott. Vagyis Greg számára eljött a várva várt lehetőség, hogy négyszemközt kifaggathassa Nina Romanóról. Fogott egy üveg chardonnay-t, odalépett hozzá, és újratöltötte a fiatalasszony poharát. – Kösz! Greg az egybegyűlteket nézte, és a sok ember láttán önkéntelenül eszébe jutott az az időszak, amikor Camp Kioga még valódi táborként működött. Azon töprengett, lehetséges-e, hogy akkoriban minden olyan szép és olyan jó volt, mint ahogyan az emlékei sugallják, vagy az idő kirostálta agyából a kellemetlen élményeket. – Jól érzed magad? – kérdezte meg Jennytől. – Ó, igen. Élvezem, hogy megismerhetem a családot, úgy értem, Philip családját. Annyira mások, mint akiket eddig a családomnak tartottam. – Mi is pontosan így vagyunk veled – mosolygott Greg. – Te is nagyon más vagy, de örülünk, hogy megismerhetünk. – Ez ugye nem azt jelenti, hogy mostantól fogva Greg bácsinak kell téged szólítanom? – kuncogott Jenny. – Csak ha nagyon ragaszkodsz hozzá, hogy aggastyánnak érezzem magam. De komolyra fordítva a szót… Örültem, amikor tavaly egymásra találtatok Philippel. Az az év különben is a bátyám éve volt. Őrület, mennyit változott! Szinte rá sem lehet ismerni. Régebben szorongásos, merev és komoly volt, de nézd meg most! Valóban, Philip Bellamy évekkel látszott fiatalabbnak. Már a megjelenése is ezt tükrözte: galléros pólót és golfnadrágot viselt, a haját hosszabbra hagyta. Arcán megelégedettség tükröződött. Látszott rajta, hogy békét kötött önmagával és a világgal. Valósággal sugárzott. Úgy nézett ki, ahogy csak az igazán boldog emberek szoktak, akik akkor is mosolyogni látszanak, ha a szájuk éppen nem húzódik mosolyra. Mintha valahonnan belülről jönne a mosoly. Ez az egész személyiségét belengő derű valószínűleg a két asszonynak volt köszönhető, akik tavaly beléptek az életébe: Jennynek, a lányának és Laura Tuttle-nak, a barátnőjének. Philip időtlen idők óta ismerte Laurát, jó barátok voltak, ám ez a barátság lassan átalakult, s az asszony most mint csendes, ám rendíthetetlen kőszikla állt Philip oldalán. Ők ketten voltak a bizonyítékai annak, amiben Greg mostanáig nem mert hinni: hogy a válás után is van élet. Sőt nemcsak második, hanem olykor harmadik esélyt is kínál a sors a boldogságra, csak észre kell venni, és meg kell ragadni. Miután a házassága csúfos véget ért, sokáig azt gondolta, végleg megcsömörlött a szerelemtől. De most mégis reménykedett, sőt erősebben élt szívében a remény, mint valaha. Jenny szeretettel pillantott az apjára. – A szerelem teszi – mondta halkan. – Az mindent megváltoztat. Hogy, hogy nem, egyszerre csak jobban érzed magad a bőrödben. Ninával is ez fog történni, meglátod. – Ninával? – képedt el a férfi. – Hogy jön ide Nina? – Hát nem miatta jöttél ide hozzám? Nem róla akarsz beszélni? – De, tulajdonképpen igen. Tudod, nagyon akarom őt. – Greg elvörösödött, mikor rájött, mit is mondott. Szent ég, ez aztán a freudi elszólás! – Vagyis hogy… szükségem van rá. – Hoppá! Ez sem a legszerencsésebb megfogalmazás volt. – Némely nők egy életen át várnak arra, hogy ilyen szépeket mondjanak nekik – jegyezte meg mosolyogva Jenny.

56

– Hiszen tudod, hogyan értem – magyarázkodott Greg. – A szállodában van rá feltétlenül szükségem. Nem ismerek senkit, aki alkalmasabb lenne erre a feladatra, mint ő. Nincs még egy ember, aki oly hosszú időt töltött ott mindenféle munkakörben, mint Nina. – És mindezt neki is elmondtad? – Szerettem volna, de nem adott rá lehetőséget. Miután ő elzárkózott, felvettem a kapcsolatot fejvadászokkal, akik vállalták, hogy megkeresik nekem a megfelelő embert, de nem hiszem, hogy sikerülni fog nekik. Nem véletlen, hogy a bank is épp Ninát választotta. Senki sem tudná ezt a munkát úgy elvégezni, mint ő. – Hát akkor tégy róla, hogy elfogadja az ajánlatodat! – javasolta Jenny. – Könnyű azt mondani! Sehogy sem értem a barátnődet. Az ajánlat, amelyet tettem neki, sokkal előnyösebb, mint amit a bank kínált. Mégis mire vár? Mivel vehetnem rá, hogy igent mondjon? Jenny nem felelt, csak nézett a férfira. Volt valami a pillantásában, ami gondolkodóba ejtette Greget. Hogy az ördög vinné el! – mérgelődött magában. Régen naponta rúgott ki embereket, és vett fel a helyükre újakat. Nálánál jobban senki nem tudta, hogy mindenki pótolható. Akkor most mégis mi a csudáért ilyen fontos neki, hogy sikerül-e Ninát megnyernie, vagy sem? – Ezt úgy értsem, anya, hogy megváltoztattad a véleményedet? – kérdezte a telefonban Sonnet. – Mégiscsak vállalod a szálloda igazgatását? Bár az óceán túlpartjáról beszélt, a hangja olyan tisztán csengett, mintha itt, a szomszéd szobában ült volna. Nina megpróbálta elképzelni a lányát a belga kisvárosban, ahol macskakövek borítják az utakat, és ahol legalább annyi NATO-alkalmazott nyüzsög, mint helyi lakos. Az, hogy rendszeresen beszéltek telefonon, segített az asszonynak elviselni Sonnet távollétét. – Voltaképpen fogalmam sincs, mit akarok – vallotta be. – Valahányszor úgy érzem, hogy eldöntöttem, mit fogok csinálni, rájövök, hogy mégsem lesz jó… Ó, annyit törtem már a fejemet ezen, végigzongoráztam az összes lehetőséget, de valahogy egyik sem az igazi. Te tudod a legjobban, hogy világéletemben a Tóparti Fogadóról ábrándoztam, arról, hogy egy szép napon én fogom vezetni. – Hát akkor meg mire vársz? Fogadd el Greg Bellamy ajánlatát! Tiéd lesz az állás, amelyre mindig is vágytál, ráadásul olyan fizetést kapsz, amilyenről nem is álmodtál. Nem értem, miért habozol még. – Hogy miért habozom? Ki akar olyan főnököt, aki egymaga gondoskodik két kiskorú gyerekről, ráadásul halvány sejtelme sincs arról, hogyan kell működtetni egy szállodát? – Ha nem ért hozzá, akkor nyilván szabad kezet ad minden szakmai kérdésben. Hol itt a hiba? Nina elmosolyodott. Nagyon büszke volt a lányára, Sonnet ifjú korát meghazudtolóan érett gondolkodására, bölcsességére, gyakorlatiasságára. De aztán lehervadt ajkáról a mosoly, mert rájött, hogy ezt a kérdést az elmúlt egy hétben már ő is feltette magának, méghozzá nem is egyszer. Hol itt a hiba? Valószínűleg ott, hogy noha a rá váró munka ugyanaz volna, mint amellyel a bank is megbízta, Greg közbelépése mégis mindent megváltoztatott. Azzal, hogy megvásárolta a szállodát, a férfi épp a legfontosabbtól fosztotta meg Ninát: nevezetesen attól, hogy a nagy cél – a hotel megszerzése – érdekében dolgozzék. A Tóparti Fogadó immáron Gregé volt, aki aligha akarja belátható időn belül eladni, vagyis az asszony számára csak a célkitűzés nélküli, kemény munka marad. De ez neki kevés. Ő nem egyszerűen dolgozni akar és pénzt keresni, hanem azt is tudni szeretné, miért dolgozik.

57

Ráadásul Greg csapatmunkáról ábrándozik, afféle igazi, nagy, családi vállalkozásról. Nina viszont életében először végre azt akarta kipróbálni, milyen, ha csak saját magára hagyatkozik. Az elképzeléseik tehát nemigen vágtak egybe. Megtehette volna, hogy kivárja, amíg a férfi belebukik a vállalkozásba. De ennek is megvolt a maga kockázata. Mert még ha éppen akkor hitelképes lesz is, mi a biztosíték arra, hogy Greg épp neki adná el a szállodát? – Látod, erre te sem tudsz mit mondani – csapott le Sonnet. – Bocs, anya, de most mennem kell. Mozijegyem van. Nina felkapta a fejét. – Találkozol valakivel? – Miért, zavarna, ha így volna? – Hát, egy kicsit. Mondd csak, Laurence hogy áll ezekhez a dolgokhoz? – Ne ijedezz, anya! – kuncogott a lány. – Ez nem olyan igazi randi. A bázison lakó fiatalokkal együtt megyek. Különben meg teljesen fölöslegesen aggódsz, mert a fiúk tekintetében Laurence sokkal gyanakvóbb és bizalmatlanabb, mint te. – Pedig én is épp elég bizalmatlan vagyok. – Laurence-nek a nyomába sem érsz. Képzeld, még a családját is lenyomozza annak, akivel megismerkedem. És neki a hadsereg révén megvannak az eszközei az efféle szimatoláshoz. – Akkor jó. – Nina az órájára pillantott. – Azt hiszem, lassan nekem is mennem kell, ma a Lódarazsak játszanak a New Haven-i Viharmadarak ellen. – Csuda klassz dolog ám, hogy Avalonba hoztad ezt a remek baseballcsapatot, tudod? – Én is azt hiszem – biccentett Nina minden álszerénység nélkül. – Ez az én legfőbb ajándékom a városnak. Legalábbis remélte, hogy az itteniek így látják. A pénzügyi botrány némi árnyékot vetett ugyan polgármestersége időszakára, de bízott benne, hogy azért sikerült maradandót alkotnia, valami olyasmit, aminek mindenki örül. Az Avaloni Lódarazsak immáron második szezonjukat kezdték el a városban, és noha a klubbal folytatott tárgyalások meg az emiatt elkerülhetetlen politikai alkuk sok álmatlan éjszakát okoztak Ninának, így utólag mégis úgy tűnt: megérte. – Angela elég kétkedően nyilatkozott, amikor meséltem neki erről – mondta Sonnet. – Azt gondolta, Avalon nem elég nagy ahhoz, hogy fenntartson egy profi baseballcsapatot. Erre elmagyaráztam neki, hogy vannak független bajnokságok, és a honlapot is megmutattam neki a világhálón. Hát azt látnod kellett volna! Leesett az álla. Nyilvánvalóan meglepte, hogy van valami a világon, amit ő nem tud. Nina elmosolyodott. Csöppet sem lepte meg, hogy Laurence felesége kételkedett a dolog sikerében. – No és leszámítva, hogy Angela szeret fontoskodni, hogy jöttök ki egymással? – Hát, nem is tudom… – hangzott a válasz. – Nem töltünk együtt olyan sok időt, nem ülök egész nap otthon. – Hazudós! Fogadjunk, hogy megkedvelted! – És ha így volna? – kérdezte óvatosan Sonnet. – Rosszulesne neked? – Igen. Szégyellem ugyan, de tényleg rosszulesik. Tudod, Angela olyan tökéletes. Én meg annyira… szóval tökéletlen vagyok. Sonnet nevetett. – Tökéletes? Angela nagyon boldog lenne, ha most hallana téged, mert hidd el, náluk sem minden fenékig tejfel. Mostanában rengeteg baja van szegénynek a lányokkal. Layla testékszert rakatott a szemöldökébe, Kara meg újabban fura alakokkal barátkozik, és alig van otthon.

58

Nina végtelen hálát érzett a lánya iránt. Néha, mint például most is, nem a gyerekének, hanem a legjobb barátnőjének érezte, és előfordult az is, hogy nem tudta volna megmondani, ki kit nevel éppen. – Köszönöm, kicsim. Olyan jó, hogy te mindig tudod, mit kell mondani! – Vagy csak mindig igazam van. És nagyon jó érzés, hogy az én anyám volt az a nagyszerű asszony, aki Avalonba hozta a Lódarazsakat. – Hű, pedig ha tudnád, milyen lelkiismeret-furdalásom volt! Azt az időt, amikor az ezzel kapcsolatos tárgyalásokra jártam, tőled vettem el. – Sose bánd, anya! Kemény munkával elértél valamit, és én büszke vagyok rád. Ja, el is felejtettem, beszéltem Daisyvel, és említette, hogy Olivia téged is meg akar hívni az esküvőjére. Egy Bellamy-esküvő Camp Kiogán… Nina szívesebben vetette volna alá magát egy érzéstelenítés nélküli fogfúrásnak. – Nem szeretem az esküvőket – mondta komoran. – Sosem szerettem. Hazafelé tartva a Camp Kioga-i családi sütögetésről Greg észrevette a fényeket a város nyugati részén, és hirtelen ötletnek engedelmeskedve útirányt változtatott. Egyenesen a nagy, fehér fényszórókkal megvilágított baseballpálya felé tartottak. – Hű, de klassz! – örvendezett Max. – Lehet, hogy még elcsípjük a meccs végét. Greg odadobta a telefonját a gyereknek. – Tégy meg nekem egy szívességet, fiam! Hívd fel Daisyt, és mondd meg neki, hogy egy kicsivel később érünk haza. Noha a férfi pontosan tudta, hogy néha szükség lenne ilyen kiruccanásokra kettesben a fiával, csak ritkán jutott eszébe, hogy elvigye Maxet ide-oda. De majd most… Elvégre már nem olyan elfoglalt, hogy ne engedhetne meg magának néhanapján egy kis szórakozást. A nyílt tribünök tele voltak nézőkkel, méghozzá a csapatok színeibe öltözött, festett arcú nézőkkel, akik lelkesen biztatták kedvenceiket. Ma a büfésnek ugyancsak jól ment: hot dog és pattogatott kukorica illata töltötte be a levegőt. Némely családok valósággal letáboroztak a pálya szélén: pokrócokat terítettek le, ettek, ittak, nevettek, gyereket ringattak. Bár Max nemrég fejezte be a vacsorát, hamarosan farkaséhségre panaszkodott, mire Greg vett neki egy nagy adag pattogatott kukoricát piros-fehér csíkos dobozban meg egy palack neonszínű üdítőt. Miközben elindultak a lelátó felé, hogy helyet keressenek maguknak, Greg felmérte, hogy a hetedik menet végén járnak, és az ellenfél vezet. Épp a Lódarazsak támadtak, de gyors egymásutánban sajnos három játékosukat is kiejtették, így véget ért a menet. Az egyik pad végén akadt egy kis hely. Greg köszönetet mormolva leült, és csak egy másodperccel később nyugtázta, hogy aki odébb húzódott miattuk, az egy hölgy, méghozzá egy igen csinos, harmincas hölgy, aki nem viselt jegygyűrűt, és akinek érdeklődő mosolya nyilvánvalóvá tette: szívesen venné Greg udvarlását. Igaz, ezt a kellemes mosolyt kellemetlen nikotinszag lengte körül. A férfi, akinek egyfajta hatodik érzéke fejlődött ki ezzel kapcsolatosan, pontosan tudta, mikor akar tőle valamit a szebbik nem egyik képviselője, ezért úgy tett, mintha semmit sem vett volna észre. A fiára figyelt, aki lelkesen magyarázott neki a Lódarazsakról, s Greg csak ámult, mi mindent tud a csapatról. – A főedző neve Dino Carminucci – közölte olyan magától értetődően, hogy Greg azt kívánta, bár a leckét fújná így. – Régebben Duluthban edzősködött, de tulajdonképpen idevalósi, Avalonban nőtt fel. Az elmúlt öt évben két bajnokságot nyert. A Lódarazsak sajnos nem állnak nagyon jól a bajnokságban, de még újoncnak számítanak, és nemrég szerződtettek egy kitűnő dobót Texasból, Bo Crutcher a neve. – Egy langaléta, izmos fickóra mutatott, aki épp most vette le a felsőjét, és indult a dobóhely felé.

59

A hazai szurkolók ujjongtak, amikor pályára lépett, és fújolni kezdtek, amikor a New Haven ütőjátékosa is megjelent. Max tátott szájjal bámulta az első dobást, de Greg elmulasztotta a nagy pillanatot, mert meghallott egy kiáltást: – Rajta, Crutch! Meg tudod csinálni! Borzasztóan ismerős volt ez a női hang, és Greg ösztönösen oda fordult. Igen, ő volt az: Nina Romano. Két fickó társaságában sörözött és szurkolt valamivel feljebb, fején az ilyenkor elmaradhatatlan, fordítva viselt baseballsapkával. Észrevette, hogy Greg nézi, és intett neki, majd bizonytalanul rámosolygott. A férfi, bár szerette volna, nem tudta megfejteni ezt a mosolyt, így kelletlenül visszafordult, és úgy tett, mintha a játékot figyelné. Pedig fogalma sem volt, mi történik a pályán. Fejében egymást kergették a gondolatok, noha nem tudta volna megmondani, miért zavarja annyira, hogy Ninát két fickó társaságában látja szórakozni. Talán mert azt hitte, hogy a nő még mindig otthon töpreng, elfogadja-e az ajánlatát? Vagy már rég eldöntötte, hogy elutasítja, csak még arra sem veszi a fáradságot, hogy közölje vele a döntését? Míg Greg így fortyogott magában, a mellette ülő hölgy akcióba lépett. Olyan közel hajolt hozzá, hogy a válluk összeért, és amikor a férfi erre sem fordult feléje, megszólalt: – Elnézést… Greg odabiccentett, és elfordult. Csak remélni tudta, hogy testbeszéde elég érthetően jelezte, nem óhajt közelebbi ismeretséget kötni a nővel. Nina egyik kísérője a szájához emelte mindkét kezét, és felbődült, akár egy ködkürt: – Ejtsd ki! Ne kíméld! Ez az! Fogd már be! – gondolta Greg. Vagy hallgattassa el valaki, az ég szerelmére! A kilencedik menet végéig a Lódarazsak két pontot szereztek, így nehezen bár, de megnyerték a mérkőzést. A közönség ujjongva ünnepelt, még Greg is érezte, hogy elönti a győzelmi mámor. Hát igen, ez az, amiért az amerikaiak ennyire szeretik a baseballt. Ezért a szédítő adag boldogsághormonért, amitől a fellegekben érzi magát az ember. Kár, hogy csak rövid ideig tart, gondolta Greg. Mert ez az érzés pont annyira tünékeny, mint egy asszony mosolya. Megfordult, és tekintete Ninát kereste, de a nő két kísérőjével együtt már lement a cserepadhoz, és a játékosok gyűrűjében érthető módon eszébe sem jutott, hogy viszonozza Greg pillantását. Vagy mégis? Nina kisvártatva elvált a fiúktól, és egyenesen feléjük tartott. – Látom, ti is szeretitek a baseballt! – mosolygott apára és fiára. – Bizony. Max különösen, hiszen ő a kölyökligában már versenyez is. – Jerry Broadbent csapatában? Hát ez mégiscsak rettenetes! Ez a nő mindenkit ismer a városban? Max bólintott, Nina pedig figyelmesen nézte. – Pontosan olyan arcot vágsz, mint az öcséim, amikor annak idején hazajöttek Broadbent edzéséről. A gyerek felkapta a fejét. – Ezek szerint Broadbent őket is utálta? – Egy edző egyik játékosát sem utálja – magyarázta Nina. – Viszont az előfordul, hogy nem tud uralkodni az indulatain. Az öcséim különösen komiszak voltak vele. Tudod, ők egypetéjű ikrek, és kihasználva a hasonlóságukat, lépten-nyomon átejtették, ő pedig nem volt túl boldog ettől. Max szeme felcsillant. – Tényleg? A nő biccentett.

60

– Aztán egy nyáron úgy döntöttek, hogy elegük van Broadbentből. Kiléptek a csapatból, és vitorlázni kezdtek. – Abbahagyták a baseballt? – A gyerek szeme akkorára nyílt, mint egy csészealj. – Miért is ne? Hiszen ez csak játék, nem kötelező. Ha nem szerez örömet, akkor minek folytatni? – Mert Max nem az a fajta, aki csak úgy meghátrál – vágott közbe Greg, akinek nagyon nem tetszett a beszélgetés menete. Szigorúan Ninára nézett. – Különben is… egészen kicsi korában kezdett baseballozni, és az edzések nagyon jót tettek az állóképességének. Meg aztán a sport sok mindenre megtanítja az embert, amit máshol nem lehet megtanulni, példának okáért kitartásra. – Azért van különbség a kitartás meg aközött, hogy az ember fejjel megy a falnak – jegyezte meg Nina, és Maxre kacsintott. – Igaz, kiskomám? – Igaz – bólogatott a kisfiú. Greg megint Ninára nézett, és a pillantásuk egybekapcsolódott. Végre rászánta magát, hogy a kellemetlennek bizonyuló téma helyett előhozakodjék azzal, ami beszélgetésük alatt mindvégig foglalkoztatta: – Vártam a hívásodat. – Tudom. – És? Miért nem telefonáltál? – Jó kérdés… – Hé, szivi! A Lódarazsak dobójátékosa jelent meg a színen, izzadtan, de jókedvűen. – Bo, ez itt Greg Bellamy és a fia, Max – mutatta be őket egymásnak Nina. – Ő pedig Bo Crutcher, a liga legjobb dobója. A fenébe! Ez a nő tényleg ismer minden fickót. Hát akkor ennyit erről, döntötte el Greg. Holnapig még vár. Ha Nina akkor sem hajlandó egyenes választ adni, akkor végzett vele. – No menjünk! – mondta a fiának, és elbúcsúztak. Útban a kocsi felé elhaladtak egy fűben piknikező család mellett. Nem látszott rajtuk semmi különös: a férfi pocakos volt, és korán kopaszodásnak indult, de úgy nézte a gyerekeit meg a feleségét, olyan szeretettel, hogy Greget elfogta a sárga irigység. Igen, Jennynek igaza volt, gondolta. Ezt teszi a szerelem. Látta, hogy Maxre is hatással van a jelenet, és nem kellett nagy nyomozónak lennie: a gyereknek az arcára volt írva, mit érez. Ahogy beültek a kocsiba, meg is szólalt: – Utálom, hogy elváltatok. Még mindig fáj. – Igen, fáj – bólintott őszintén Greg, akit váratlanul ért ez az érzelemkitörés, és nem igazán tudta, mit is kellene tennie. Faggassa a gyereket, vagy hagyja inkább békén, hadd beszélje ki magából, amit akar? Esetleg terelje el a figyelmét erről a témáról? – Hát akkor miért csináltátok? – hangzott a szemrehányó kérdés. – Az előbb nagy büszkén azt mondtad Ninának, hogy én nem vagyok az a típus, aki feladja, de közben te is feladtad, hiszen ahelyett hogy harcoltál volna a házasságodért, kiléptél belőle. – Ez nem ilyen egyszerű – kezdte Greg, majd kisvártatva elhallgatott. Most kezdjen bonyolult magyarázatba arról, hogy egy házasság elrontásához ketten kellenek, mint ahogy a megmentéséhez is? A gyereket mindez nem érdekli, és különben is lehet, hogy ez csak valami ócska kifogás. Lehet, hogy ő egymaga rontotta el, és egyedül is elég lett volna ahhoz, hogy mindent rendbe hozzon? Vajon elég elszántan próbálkozott? – Igazából nem tudnám megmondani, hol rontottuk el – mondta. – Nagyon sajnálom, de nem tudom. – Szinte mindennap eszembe jut, hogy nincs ez így jól – fakadt ki keserűen a kisfiú. – Családi összejövetelekre, karácsonyokra, születésnapokra gondolok, amikor még mind együtt voltunk, játszottunk, nevettünk és… boldogok voltunk. Vagy az is csak hazugság volt? – Nem, nem volt hazugság.

61

– Hát akkor mi történt? Mi lett veletek? Hová tűnt a szeretet, a boldogság? – Nem tudom, Max. Talán közhelyesen hangzik, de igaz: az ember folyamatosan változik. És mi gyökeresen eltérő irányba változtunk az édesanyáddal, ráadásul észre sem vettük, csak akkor, amikor már végzetesen késő volt. – Késő? És ezt honnan tudod? Hónapokig hurcoltatok mindkettőnket pszichológushoz, miközben nektek kellett volna házassági tanácsadásra járnotok, hogy mentsétek a menthetőt! – Jó kérdés – ismerte el Greg. – De sajnos nem tudom a választ. Ez nem volt igaz. A férfi pontosan tudta, miért nem küzdöttek kitartóbban a család egyben tartásáért: azért, mert már a házasságkötésük pillanatában mindketten tudták, nem illenek egymáshoz. Az egyetlen dolog, ami összekötötte őket, az Daisy volt, a gyönyörű kis Daisy, aki miatt úgy érezték, kötelességük megpróbálni együtt. A kezdet kezdetén a baba iránti felelősségérzet és az aggodalom feledtette a hiányosságokat, aztán pár évvel később megérkezett Max, aki új életet lehelt a haldokló kapcsolatba, és aki újra vakká és süketté tette a szülőket a problémákkal szemben. Greg gyűlölte, hogy ezt kellett tennie a gyerekeivel, gyűlölte, hogy nem mondhatja meg Maxnek az igazat. Mert így minden, amit mondott, laposnak és üresnek tűnt. – Fiam, tudom, hogy most szenvedsz, hiszen én is pocsékul érzem magam. De hidd el, hogy az idő minden sebet begyógyít. És különben sem csupán egyetlen esélyünk van a boldogságra. Sokszor megpróbálhatjuk, és minden egyes újabb próbálkozásnál nagyobb az esélyünk, hogy sikerül, mert hiszen a kudarcaiból tanul az ember. Elhiszed? – Igen. – A kisfiú bólintott, aztán egy darabig hallgatott. – De valamit nem értek, apa. Egyszerűen felfoghatatlan számomra, miért házasodnak meg az emberek, ha sokszor válás a vége. – Azért, mert remélik, hogy az övék kivétel lesz. És nem is tehetnek mást. Az ember teszi, amit a szíve és a lelkiismerete követel, és közben reméli, hogy minden jól alakul.

62

IV. RÉSZ A múlt A Guinevra királyné lakosztály kitűnő választás nászutasok és házassági évfordulójukat ünneplő párok számára. Már az elhelyezkedése is kivételes, hiszen a toronyban található, és felszerelték mindennel, ami felejthetetlenné teszi az itt-tartózkodást. A fehér tüllfüggönnyel borított, fejedelmi méretű, mennyezetes ágy éppen úgy a dicső múltat idézi, mint a tóra néző, metszett üvegablakok és a fürdőszobában terpeszkedő, aranyozott oroszlánlábakon álló fürdőkád, melyben akár két személy is kényelmesen elfér. Az ágyneműt régi szokás szerint levendulával illatosítják, sőt általában a párnák alá is tesznek egy-egy zsákocskával a jellegzetes illatú, nyugtató-altató hatású gyógynövényből.

7. Greg egész nyáron rajta tartotta a szemét Nina Romanón, nehogy a lány megint valami ostobaságot kövessen el, beszökjön egy nem neki való rendezvényre, vagy ilyesmi. Mit is mondott neki, amikor hazavitte akkor este? Érhetnek még meglepetések velem kapcsolatban… Hát ez az, amit semmiképp nem kellett volna mondania. Mert a köztük lévő korkülönbség ugyan nem sok, ha két felnőttről van szó, de most mégis több mint elég. Nina még gyerek, és ez elég ok ahhoz, hogy Greg távol tartsa magát tőle. Nyár végén, a tábor bezárása utáni napon történt, akkor, amikor már elvitték az összes gyereket. Nina és édesanyja a konyhai eszközöket rakodták, hisz azokra jövő nyárig nem lesz szükség. A fiatal nevelőtanároknak mind kocsányon lógott a szemük, mire Greg felvilágosította őket a lány korát illetően. A pokolba is, a lánynak állítólag egy csomó fiútestvére van! Hol vannak azok a fivérek, amikor szükség lenne rájuk? Nina egyébként úgy tett, mintha észre sem venné Greget. Hogy kínosan érezte magát a kadét miatt, vagy tényleg nem vette észre, azt a fiatalember nem tudta volna megmondani. – Meglepetés! – A főépület előtt megállt egy furgon, és Sophie Lindstrom, a volt barátnője szállt ki belőle. Bizonytalanul mosolygott. Tekintve, hogy a karácsonyi nagy összeveszésük óta nem találkoztak, Greg meg is tudta érteni az elbizonytalanodását. Valamikor azt gondolta, hogy Sophie meg ő igaz szerelemmel szeretik egymást. Közgazdaságtan-szemináriumon találkoztak az egyetemen, és nagyon szépen alakult a kapcsolatuk, már tervezgették a közös jövőt. Azt hitte, számára Sophie a tökéletes nő. Okos volt, gyönyörű, törekvő, és szeretett nevetni. Ráadásul vagyonos seattle-i ügyvédcsaládból származott, vagyis e tekintetben sem kellett szégyenkeznie. Egy szó mint száz, Greg alig várta, hogy karácsonykor bemutathassa a szüleinek. De erre végül nem került sor. Greg maga sem tudta volna megmondani, miért, de a kapcsolatuk valahogy megváltozott. Sophie például kijelentette, hogy a külföldön töltendő gyakorlati félévük alatt nem kell hogy elkötelezettnek érezzék magukat egymás iránt. Vagyis, mint Nina találóan megállapította azon az éjszakán a kocsiban, Sophie tulajdonképpen kirúgta. Ama kínos, karácsony előtti beszélgetés óta nem találkoztak, még csak nem is beszéltek – és Sophie most mégis megjelent, teljes életnagyságban. Greg nem értette, mit jelent ez, azt sem tudta, hogyan üdvözölje a lányt. Nem is volt vendégfogadáshoz öltözve: éppen a szüleinek és az alkalmazottaknak segített téliesíteni a tábort: kitakarítani a hálótermeket, kipakolni minden romlandót a konyhából, biztonságba helyezni a csónakokat és a sporteszközöket. Aztán pedig azt tervezte, hogy visszatér a városba, és folytatja a tanulmányait. Sok mindenre számított, csak arra nem, hogy régi szerelme meglátogatja. – Mi tagadás, tényleg sikerült meglepned – ismerte el, és kényszeredetten megölelte Sophie-t. Megölelte, és valahogy furcsának találta. Egészen más volt az illata, és mintha terebélyesebb lett volna annál, mint amire emlékezett. Zavarodottan lépett hátra. Végtére is miért csodálkozik? Hónapok óta nem találkoztak, természetes, hogy idegenek egymásnak. Egyáltalán, mit mondhat az ember ilyen helyzetben? Tegyen úgy, mintha örülne a viszontlátásnak? Vagy jegyezze meg epésen: azt hittem, rég szakítottunk? Sophie behajolt a kocsi hátsó ajtaján, nyilván azért, hogy kivegye a csomagjait. Hát ez igazán remek! – bosszankodott Greg. Ezek szerint maradni szándékozik, legalábbis éjszakára. – Hogy találtál rám? – kérdezte élesen. – És miért nem szóltál ide előbb telefonon?

64

Míg a válaszra várt, Sophie hátsóját nézte. Egyértelműen úgy tűnt, hogy a lány bizony felszedett pár kilót, de ez igen jól állt neki. – A szobatársad mondta, hogy itt vagy – felelte Sophie a válla fölött. – És azért nem értesítettelek az érkezésemről, mert nem terveztem el előre. Hirtelen döntés volt, és ha elkezdtem volna telefonálgatni, talán meg is gondoltam volna magam. – Kivett valamit az autóból, majd felegyenesedett, és megfordult. Greg döbbenten bámult rá. Sophie kezében ugyanis egy bébiülés volt, s abban egy puha, rózsaszín takaróba bugyolált kis csomag. Nem! – gondolta a fiú. Az teljességgel lehetetlen… Ez dübörgött a fejében, méghozzá olyan erővel, hogy eleinte nem is hallotta, mit mond Sophie. Arra ocsúdott fel, hogy észrevette, a lánynak mozog az ajka, és néhány másodperc elteltével rá tudta kényszeríteni magát, hogy odafigyeljen. – …ezt a kifejezést az arcodon! Látod, ez volt az egyik oka, amiért nem telefonáltam. Van itt olyan hely, ahová félrevonulhatnánk? – Persze, menjünk le a mólóhoz! Greg ezt úgy mondta, mintha álmában beszélne, majd gépiesen megindult a tó felé. Gyönyörű nyári este volt, feljött a hold, langyos szellő borzolta a tó egyébként sima tükrét. De a természet szépsége volt az utolsó, ami most Gregnek eszébe jutott. Nem érdekelte a vízen tükröződő holdfény, sem a móló pilléreit nyaldosó hullámok csobogása. A móló most egyszerűen csak egy félreeső hely volt, ahol kettesben lehettek, ahol senki sem láthatja, ha őrjöngeni kezd tehetetlen dühében, amiért élete ilyen nem várt fordulatot vett. Sophie kínos óvatossággal tette le a bébihordozót. Greg még mindig képtelen volt megszólalni. Egyre csak Sophie-t nézte, a rózsaszín pokrócgöngyölegre rá sem pillantott. Talán önvédelemből tette. Talán azt gondolta, ha nem látja, akkor nem is létezik. Sophie pedig állta a pillantását. – Amikor karácsonykor szakítottunk, már terhes voltam, de nem tudtam róla. Először azt hittem, valami makacs gyomorrontás okozza a panaszaimat. Eszembe sem jutott, hogy állapotos is lehetek. Tényleg. De aztán szaporodtak a jelek, és rájöttem, hogy nem lehet más. Most, hogy már nem tartoztak össze, olyan volt együtt lenni Sophie-val, mint lenyúzni a bőrt egy épphogy gyógyulni kezdett sebről. A tény, hogy fél évig távol voltak egymástól – Greg a spanyolországi Granadában, Sophie pedig Japánban –, megkönnyítette a szakítást, mérsékelte a fájdalmat. A fiú arra számított, hogy ha később mégis találkoznak, már idegenek lesznek egymásnak. Elfelejtenek mindent, ami valaha összekötötte őket: a másik gyerekkori állatainak nevét, kedvenc színét és a dalt, amelyet akkor hallgattak, amikor először szeretkeztek… Vagy ha nem is felejtik el teljesen, már semmiféle érzést nem fog kiváltani belőlük az emlékezés. Most rájött, hogy nagyot tévedett. Mindennek még nem volt vége köztük, sőt volt, ami épp csak elkezdődött. Továbbra sem mert a babahordozóra nézni, de arra sem volt képes, hogy nemlétezőnek tekintse. – Szóval tőlem van. – Ez nem kérdés volt, hanem kijelentés. Mert Sophie, ha nem is mondta el azonnal, mi a helyzet, semmi esetre sem hazudott. Ebben valahogy biztos volt. Meg aztán, ha a lány nem lett volna száz százalékig biztos abban, amit állít, aligha szánta volna rá magát erre a kínos utazásra. – Kislány – jelentette ki élesen Sophie, és ettől Gregnek nyomban eszébe villant, mennyire jellemző rá ez a kioktató, bántó hang. Mindig is értett hozzá, hogyan keltsen kisebbrendűségi érzést a vele szemben állóban. – És igen, természetesen a te lányod. Különben nem lennék most itt – folytatta. – És azért jöttem, hogy mindenféle külső ráhatás nélkül megbeszélhessük, hogyan tovább. – Külső ráhatáson, gondolom, a szüleidet érted – állapította meg Greg.

65

Hát ez fölöttébb jellemző volt Sophie-ra! Úgy tudta felvetni a témát, hogy noha nem mondott semmi fenyegetőt, az ember hajlamos volt úgy érezni: máris sarokba szorították. – Szóval ők következnek akkor, ha esetleg vonakodnék vállalni a felelősséget a tetteimért – tette hozzá keserűen a fiú. – Ez is azt mutatja, mennyire nem ismertek engem. Mennyire nem ismersz engem, Sophie. Legnagyobb meglepetésére a lány szeme megtelt könnyel, arcán fájdalom tükröződött. – Ó, Greg! Tudom, hamarabb meg kellett volna mondanom… De annyira össze voltam zavarodva! Különös hang hallatszott a babahordozó felől. Halk, álmos nyöszörgés, amely Gregnek mégis mennydörgésszerű robajnak tűnt. Sophie odafordult a kislányához, és észrevehetően megváltozott az arca. Bizonytalansága helyébe anyai büszkeség lépett. – Daisy a neve – mondta lágyan. Greg megrázkódott, és hirtelen elöntötte valami furcsa, meghatározhatatlan érzés. Egyszerre ráébredt, hogy a baba már nem egyszerűen egy baba, hanem az ő kislánya, akinek neve is van: Daisy! Leguggolt a csecsemő mellé, de először hozzá sem mert nyúlni. Aztán óvatosan, reszkető kézzel félrehúzta a pokrócot, és a csomag emberi formát öltött: ott volt előtte egy aprócska, törékeny kis teremtés, valami pici manócska a legszebb tündérmeséből. Greg csak nézte-nézte a kerek arcocskát és a fej két oldalán nyugvó, két parányi öklöcskét. A baba álmában elfintorodott, mintha sírva akarna fakadni, de aztán megint ellágyultak a vonásai, és aludt tovább. És Greg egyszerre tudta, igen, biztosan tudta, hogy nagyon fogja szeretni ezt a pici lényt. Sőt máris szerette. Az érzés hirtelen rohanta meg, s olyan erővel, mint ahogy egy óriási vihar kitör. Egy vihar, mely örökre megváltoztatja a táj arculatát. Aztán Sophie-ra nézett, és elhatározta: lesz, ami lesz, igenis megtalálja a módját, hogy szeretni tudja ezt a nőszemélyt.

66

8. Senki sem számított rá, de Camp Kiogán az ősz esküvővel köszöntött be. Ninát is váratlanul érte a dolog, és valahogy csöppet sem volt ínyére a váratlan fejlemény. Szokás szerint Mrs. Romano és Mrs. Majesky gondoskodott arról, hogy zavartalanul bonyolódjék le ez a fontos családi esemény, mely lázba hozta az összes Bellamyt és Avalon egész városát. Sophie Lindstrom rokonai és barátai jóval előbb ide utaztak, és a Tóparti Fogadóban vettek ki szobát, így Nina mindent idejében megtudott a közelgő frigyről. Elég régóta dolgozott a szállodában ahhoz, hogy valamilyen tevékenység közben akaratlanul is meghallja a vendégek beszélgetését. Sophie kényes ízlésű, előkelő meghívottjai nem győztek panaszkodni: bajuk volt a csöpögő csapokkal, a szerintük avítt berendezéssel meg azzal, hogy az avaloni szórakozási lehetőségek alulmúlták a várakozásaikat. Sophie seattle-i vendégei egyébként mind párban érkeztek, akár Noé állatai a bárkára. Két barátnő, a szülők és két pár nagyszülő. Testvérei, úgy látszik, nem voltak a menyasszonynak, úgyhogy ennyi. Illetve ott volt még a baba. Az a rózsaszínbe burkolt pici lány, a nagy készülődés legfőbb kiváltó oka. Nina mindig furcsának találta az ilyen kis családokat. Zavarta, hogy olyan csendesek és visszafogottak, hogy szinte észre sem lehet venni őket. Hosszan figyelte a seattle-i vendégeket reggelizés közben: ahogyan szertartásos udvariassággal adogatják egymásnak a tejszínt meg az újságot az asztalnál, ahogyan halkan, finomkodva egy-egy megjegyzést tesznek. Milyen más volt egy reggeli náluk! Már csak azért is, mert mindig otthon reggeliztek. Ki tudta volna megfizetni az éttermi vagy szállodai reggelit tizenegy emberre? De így is nagy kaland volt minden étkezés. Valóságos közelharc folyt minden egyes szelet pirítósért vagy éppen az utolsó pohár tejért, gyümölcsléért. A küzdelmet óriási kavarodás követte. Mindenki keresett valamit: a kulcsát, a könyvét, a tornazsákját, majd pánikszerűen eliramodott az ajtó felé. Miután mindenki távozott, a konyha úgy festett, mint valami kifosztott falu a pusztító hadsereg elvonulása után. A kis családok ehhez képest nagyon visszafogottak, evés közben mást sem hallani, mint a porcelán vagy az evőeszközök halk csörgését, meg azt, ahogy a családanya finoman megjegyzi: „Húzd ki magad, légy szíves!”, vagy: „Ideadnád a sót?” A Bellamy-esküvő napján, egy gyönyörű nyár végi reggelen Nina épp a hotel ebédlőjében tevékenykedett. A legtöbb kamasz gyűlöli és csak kényszerből végzi a nyári munkát, de ő szeretett itt dolgozni. Finom és előkelő volt a környezet, ráadásul olyan csendet, nyugalmat nyújtott, amilyen otthon nem adatott meg neki. Mindent szívesen elvégzett. Őszinte örömmel köszöntötte az érkező vendégeket, készséggel állt a szolgálatukra apróságokkal, melyek kényelmesebbé és kellemesebbé tették az itt-tartózkodásukat. De ma hamar, már reggeli után el kellett mennie innen. Az édesanyja ugyanis megkérte őt és Jennyt, hogy segítsenek az esküvő lebonyolításában. A szertartás után a tábor főépületében adnak ünnepi vacsorát, melyet természetesen Romano asszony készített el, és melyhez Majeskyék péksége szállította a süteményeket, köztük a díszes, hatalmas esküvői tortát Mrs. Majesky alig végezte el rajta az utolsó simításokat, máris a furgonba rakták a műremeket, és a nagypapa a lányok kíséretében elindult vele a rendeltetési helyére. Jenny elég búvalbélelt volt, ugyanis tudta, hogy az a két fiú, akik miatt egész nyáron buzgón látogatta a tábort, már nincs ott, és jövő nyárig nem is találkozhat velük.

67

Ninának sem volt jókedve, ráadásul reggel óta hányinger kerülgette, mely most, az erős, cukros süteményillat és a kanyargós út hatására egyre erősödött. Ó, bár ne hagyta volna ki a reggelit! Általában a szállodában, a többi alkalmazottal együtt étkezett, de ma reggel már az evés szó hallatán is görcsbe rándult a gyomra. Így inkább nem tartott velük. Idővel pedig erős pisilési inger tört rá, úgyhogy alig értek a pavilonokhoz, kiugrott a furgonból és rohant a legközelebbi női vécébe. A nap hátralévő részében nem volt ideje a gyomrával meg a hólyagjával foglalkozni, annyi dolga volt estig, amikor is kezdetét vette az esküvői fogadás. Eleinte a konyhában segédkezett Jennyvel, és miután feltűntek az első vendégek, tálcákra halmozott hideg falatkákkal kezdtek járkálni közöttük. Természetesen élő zene volt, és napnyugta után elkezdődött a tánc. Nina lopva Greg Bellamyt nézte, de a fiatalember nyilvánvalóan észre sem vette őt, lefoglalta Sophie, az újdonsült felesége. A pletykák szerint ők ketten együtt jártak valamikor tavaly, de karácsonykor szakítottak, és ez a Sophie egyszer csak előbukkant a semmiből egy gyerekkel. Azóta furcsamód megint dúl a szerelem… Nem csoda, hogy Greg átnézett Ninán, amikor a lány elsétált mellette egy tálcára való csirkehúsos párnával. Talán már nem is emlékszik arra a virágillatú nyári éjszakára, amikor hazavitte őt a Country Klubból, és azt mondta neki: Sosem tudhatod… Érhetnek még meglepetések velem kapcsolatban. Különös. Nina sokat gondolt erre az éjszakára. Az éjszakára, amikor egy West Point-i kadétnak ajándékozta a szüzességét. De a gondolatainak nem sok közük volt Laurence-hez, sokkal inkább Greg Bellamyhoz. Újra meg újra azokat a jeleneteket pörgette le fejben, amikor Greggel együtt voltak. Ami mellesleg nagy ostobaság, hiszen a fiú tudomást sem vesz róla, kizárólag az aráját látja, meg persze a kisbabát, akit a lány magával hozott. Valamikor az este folyamán Nina a fal mellett állva azon tépelődött, hogyan igazíthatná meg feltűnés nélkül a melltartóját. Valószínűleg meghízott, vagy mi, mert egyszerre az összes melltartóját szorosnak érezte. Letette a kínálótálcát maga mellé a kis asztalra, és óvatosan, a blúzán keresztül próbálta meghuzgálni a gumis pántot. – Adsz egyet nekem is? – kérdezte valaki közvetlen közelről. Nina felkapta a fejét, és fülig pirult. Greg Bellamy állt ott. – Micsodát? – kérdezte zavartan, de ekkor észrevette, hogy a fiú a tálcára rakott pezsgőspoharakat bámulja, nem pedig őt. – Persze. – Felkapta a tálcát, és odakínálta. Greg ránézett, mire a lánynak egy csapásra kiszáradt a szája. Fogalma sem volt, mit mondjon egy olyan fiúnak, aki a mai napon vált számára végképp elérhetetlenné. – Szia! – nyögte ki végül, és azt gondolta: Ez aztán a szellemes indítás! – Szia! – hangzott a válasz, de Greg már nem annyira őt nézte, inkább a pezsgőt. Fel is kapott egy poharat, és egy hajtásra kiitta. Ez igen! – gondolta Nina, még csak nem is emlékszik rám. Fekete nadrág és cipő, fehér blúz, lófarokba fogott haj – az egyik pincérlány olyan, mint a másik. Meg aztán a kisegítő személyzet nagyjából annyit számít neki, mint a tapéta a falon. Greget követték a haverok. Körbeállták, és azon kezdtek élcelődni, hogy ő az első a baráti társaságból, aki megnősült. – Szinte hallom becsapódni a hátad mögött a csapda ajtaját – harsogta vörös képpel az egyik, mire a többiek harsányan röhögtek, mintha valami világraszóló szellemességet hallottak volna. De Ninának el kellett ismernie, hogy nem sokat tévedett az a srác, amikor ezzel a házassággal kapcsolatban csapdát emlegetett. Feltehetően Greg is átérezte a megjegyzés igazságtartalmát, mert egyik pohár pezsgőt a másik után döntötte le, pedig a vőlegények

68

ritkán szokták magukat leinni a sárga földig az esküvőjük napján, már csak a nászéjszakára való tekintettel sem. Aztán valamikor a negyedik pohár után a láthatóan feszült fiatalember faképnél hagyta a cimborákat. Nina azt hitte, a mosdóba tart, ám az egyik ajtónál Greg körbekémlelt, és miután úgy látta, hogy senki sem figyel rá, kisurrant. Hát ez meg mit jelentsen? Nina óvatosan megközelítette az ajtót, és kilesett rajta. Látta, hogy a kijárat egy külső lépcsőhöz vezet, mely levisz egy sétaútra, és aztán tovább, egészen a mólóig. Észrevétlenül követte Greget, aki egyszer csak megállt egy fal mellett, mely kiállítóhelyként szolgált a rajzok, festmények és egyéb apróságok számára, melyeket a táborozó gyerekek készítettek a nyáron. Ninának nem volt ideje elcsodálkozni, vajon mit néz ott, mert a fiú egyszer csak felemelte az öklét, és teljes erővel belevágott a falba. A gipszkarton borítás tompa reccsenéssel beszakadt, Greg pedig szitkozódott, méghozzá olyan durva szót használt, amelyet Nina még a fivéreitől sem hallott soha. Nem habozott tovább. Leszaladt a lépcsőn, egyenesen Greghez, aki időközben újabb ütésre emelte vérző kezét. – Hé, mit csinálsz, megbuggyantál? Azonnal hagyd abba! Greg felbőszülten, vörös arccal fordult feléje, de Ninát nem olyan fából faragták, hogy megijedjen egy dühöngő férfitól. Elég tapasztalatot gyűjtött erről az emberfajtáról a fivérei révén. – Azt mondtam, hagyd abba, nem hallod? – Ki az ördög vagy te? És hogy kerülsz ide? Greg hunyorogva nézte, és Nina lenyelt egy csípős megjegyzést. Nem várta, hogy a fiú ilyen körülmények között felismerje, hiszen vaksötét volt, és Greg ráadásul rengeteget ivott. Kivette az övébe tűzött, makulátlanul tiszta, hófehér konyaruhát. – Viselkedj okosan! Nyújtsd ki szépen a kezed! A fiatalember engedelmeskedett, Nina pedig gyengéden megfogta a sérült végtagot, és igyekezett nem észrevenni, milyen melegség árad belőle. Mint ahogy Greg nyilvánvaló kétségbeesését is próbálta figyelmen kívül hagyni. – Maradj nyugton, jó? – Igyekszem. A lány óvatosan felitatta a vért, majd leverte a mészport a fekete zakó ujjáról. – Nem különösebben bölcs dolog ilyet tenni az esküvőd éjszakáján – jegyezte meg. – Tudod, kissé váratlanul ért ez az esküvő… – Ezt előbb kellett volna meggondolnod. – Előbb? Mihez képest? Sophie egyszer csak felbukkant a semmiből egy gyerekkel, aki állítólag tőlem van. Mégis mit kellett volna tennem? – Ezt most tőlem kérded? – képedt el Nina. Greg zavarában a hajába túrt. – Helyesen döntöttem – mondta, inkább önmagának, mint a lánynak. – Hiszen szeretem Sophie-t. Szeretnem kell. Nemcsak őt, hanem mindkettőjüket. – A hangja egyre halkult, már csak magában motyogott, mintha elsősorban önmagát kellene meggyőznie. – Ők ketten adnak értelmet az életemnek… Igaz, ez nem egészen az az élet, amelyről álmodtam, de most már ez van, ezt kell szeretni. – Látod, ez már sokkal jobban hangzik. – Nina megfogta a fiú karját, és a lépcső felé indult vele. – Hagyd abba a nyavalygást, nem áll jól neked. Légy férfi, és menj szépen vissza a menyasszonyodhoz! Szüksége van rád. Greg egyszer csak megtorpant és rámeredt. Hosszan nézte Ninát, és a lány nem tudta megfejteni az arckifejezését a sötétben.

69

– Tudom már, ki vagy – jelentette ki a fiú kisvártatva, és kurtán, örömtelenül felkacagott. – Nina Romano. Most, hogy megnősültem, téged is besorolhatlak az elszalasztott nagy lehetőségek közé. Részeg, gondolta Nina. Holnap reggel már nem fog emlékezni erre a beszélgetésre. – Menj csak vissza! – biztatta szelíden Greget. – Menj vissza a terembe, és igyál egy kávét! Ő maga sokáig állt még ott a sötétben, és csak nézett a fiatalember után, aki feltehetően felfogta, hogy korántsem ez lesz házasságának a legnehezebb éjszakája. Sőt… Ez csak a kezdet, és pontosan attól akadt ki annyira, hogy ráébredt. Bizony, becsapódott mögötte a csapda ajtaja, és innen nehéz lesz szabadulni. Nina sokszor hallott már olyasmit, hogy egy lány férjfogási célzattal, szándékosan teherbe esett. De vajon a menyasszony is így tett? Mert ha igen, akkor nagy meglepetés fogja érni. Lehet, hogy nem mostanában, de egy nap bizonyosan. Ám ez már nem az ő gondja lesz, minek is törje rajta a fejét? Ahogy ott állt a kora őszbe hajló éjszakában, orrát megcsapta a tó, valamint a parkolóból érkező kipufogógáz szagának a keveréke. Nem volt szerencsés egyveleg. Legalábbis Nina szempontjából nem, mert majdnem későn vette észre, hogy megint rátört a hányinger. Berohant az épületbe, és áldotta a sorsot, hogy egyrészt olyan közel esett a női mosdó, másrészt hogy senki nem volt odabenn. Kiadta, ami kikívánkozott, de furcsamód nem jött a várva várt megkönnyebbülés: még mindig émelygett. Nekidőlt az ajtónak, verejtékező homlokát nekitámasztotta a hűvös fémnek, és várt, hogy elmúljon a rosszullét. Egyszerre nagyon kimerültnek érezte magát, de ebben nem volt semmi meglepő. Mostanában folyton fáradt volt. Hallotta, hogy odakinn nyílik a mosdóba vezető ajtó. – Ez kész őrület – mondta egy női hang. – Meglógok a tulajdon esküvőmről, hogy megszoptassam a gyerekemet. – Nincs ebben semmi rossz, Sophie – mondta egy másik lány. Nina szándékosan becsapta maga után az ajtót, amikor kijött a fülkéből, hogy azok ketten tudják, nincsenek egyedül. Sophie, a menyasszony és az egyik barátnője a kézmosóval szomszédos helyiségben telepedtek le, melyben egyszerű, karos padokat találtak, és csak a sarokban állt egy tükrös pipereasztalka. Nina, amikor megnyitotta a csapot, fojtott suttogást hallott abból az irányból: – …ó, senki, csak az egyik kisegítő. Ez én volnék, gondolta Nina csüggedten, miközben arra várt, hogy megmelegedjék a víz. Senki, csak egy kisegítő. Az egyik kisegítő a sok közül, aki reggel óta talpon van, hogy Sophie és barátai a lehető legjobban érezzék magukat. Nina ismerte a fajtájukat; ezeket a sznobokat, akik átnéznek a rangban alattuk állókon, akik a legnagyobb lelki nyugalommal beszélik meg a legbelső magánügyeiket a szakácsnő vagy a sofőr előtt, mert csak lélektelen, érzéketlen berendezési tárgyaknak tekintik őket. A mosdónál lévő tükörből Nina jól látta a két fiatal nőt. Sophie épp kibontotta a ruháját, és a melléhez emelt egy rózsaszínű kis csomagot. – Szerintem őrült szerencséd van – mondta a másik lány. – Minden a tiéd lett, amiről mi egyelőre csak álmodozhatunk: gazdag, jóképű férj, gyönyörű, egészséges baba… Mi kell még a boldogsághoz? – Csak lennél a helyemben az éjszakai szoptatásokkor? – nyavalygott Sophie. – Akkor biztosan nem emlegetnéd a szerencsét. Jaj, de sajnállak, gondolta magában Nina, miközben lehajolt a csaphoz. A végén még sírva fakadok! A barátnő közelebb hajolt Sophie-hoz, de még így is hallani lehetett a kérdését: – És mondd csak, nem lehet, hogy előre eltervezted ezt az egészet?

70

Nina már menni akart, de erre letépett egy darabot a papírtörölközőből, és komótosan elkezdte leitatni a nedvességet az arcáról, kezéről. Nem tehetett róla, de kíváncsi volt, és hegyezte a fülét, hogy a választ semmi esetre se szalassza el. – Mégis minek képzelsz te engem? – csattant fel Sophie. – Ha éppen tudni akarod, hosszú hetekig észre sem vettem, hogy terhes vagyok. Pedig folyton háborgott a gyomrom, és állandóan fáradt voltam, de arra fogtam, hogy elkaptam valami vírust, vagy egyszerűen nem bírom a japán konyhát. Aztán az is felmerült bennem, hogy felfáztam, mert folyton a vécére jártam, de a terhességnek még csak a gyanúja sem merült fel bennem. Végül mégis megvilágosodtam, méghozzá akkor, amikor észrevettem, mennyire megváltozott a mellem. Tudod, nagyobb lett, és irtó érzékeny… Nina, még mindig a csapnál állva, a kebléhez emelte remegő kezét. Igen, valóban érzékeny volt egy kicsit. Csak nem…? – Aztán megpróbáltam visszaemlékezni, mikor volt az utolsó vérzésem – folytatta a menyasszony. – És rájöttem, nemhogy egy, de már kettő is kimaradt. Nina leejtette a kezét, és csak állt ott dermedten, próbált visszaemlékezni, ő mikor menstruált utoljára. Jaj, Istenem! – gondolta. Jaj, mi lesz velem!? Nina élete örökre megváltozott a Bellamy-esküvő napján, noha ennek semmi köze sem volt az esküvőhöz, sem a Bellamykhoz. Ezen az estén ébredt rá, hogy terhes. Jeges rémület kerítette hatalmába erre a gondolatra, és oly módon védekezett ellene, hogy megpróbált úgy tenni, mintha mi sem történt volna. Élte az életét, nem gondolt a babára, gömbölyödő pocakját pedig sikerült eltakarnia. Vagy legalábbis ő így hitte. Valamikor ősz végén ugyanis Nina meglepve észlelte, hogy üres a ház. Anyja már minden testvérét elindította volna az iskolába? Mindenesetre erre vallott a természetellenesen nagy csend: csak a rádió hangjai hallatszottak a konyhából. Éppen az apja kedvenc csatornája szólt, a reggeli hírek. Nina az ablakhoz futott, és kinézett rajta. Gyanúja beigazolódott: az apja kocsija nem volt sehol. – Hé, ezek nélkülem mentek el!? – méltatlankodott. Nem sok előnye van annak, ha az embernek gimnáziumi tanár az apja, de egy azért mégis: hogy az illető autóval járhat iskolába, nem kell a buszra várnia, mint a többieknek. – Én mondtam nekik, hogy induljanak – felelte az édesanyja. Nina csak most vette észre, hogy az anyja nem úgy van öltözve, mint általában. A farmer és a tornacipő helyett Vicki Romano kosztümöt és magas sarkú cipőt viselt. A kislánnyal fordult egyet a világ. Itt valami nem stimmel, gondolta. – Mi az? Mi történt? – kérdezte elfúló hangon. Anyja közelebb hajolt a folyosón lévő tükörhöz, és kirúzsozta az ajkát. – Felhívtam a sulit, és szóltam, hogy ma később érsz be. Orvoshoz megyünk. – De hát én nem vagyok beteg! – robbant ki Ninából az értetlen méltatlankodás. Az asszony bólintott. Alapvetően szelíd, csendes teremtés volt, ami elég különös megállapítás, mert szinte egész nap kiabált szegény. De nem azért, mintha ebben lelte volna örömét, hanem kényszerből. Egy tizenegy tagú családban, ha az ember hallatni akarja a hangját, kénytelen megtanulni kiabálni. – Tudom – mondta halkan. – Tudom, hogy nem vagy beteg. Osborne doktor úrhoz megyünk. Ő volt a nőgyógyász a városban. Nina elsápadt, és védekező mozdulattal magához ölelte a hátizsákját. – Anya… – Legfőbb ideje – folytatta az anyja. – Talán már hamarabb kellett volna…

71

Nina nem tudta, mit szólhatna erre. Nagy kő esett le a szívéről, hogy nem neki kellett előhozakodnia a témával, mert anyja kitalálta a titkát. Óriási megkönnyebbülést érzett. Még Jennynek vagy a nővéreinek sem tudta elmondani, mert egyszerűen nem találta a szavakat. Csak folyton rettegett, és lelkiismeret-furdalás kínozta, de lám, az anyja most egyetlen csapással átvágta a gordiuszi csomót. Így aztán kimasíroztak az udvarra, és kocsiba ültek. A család második autója, egy inkább praktikus, mint szép Ford Taurus olyan volt, mint a Romanók minden tulajdona: nem tegnap gurult ki a gyárból, és ez meg is látszott rajta. Nina néhanapján eltöprengett rajta, vajon a szülei ábrándoztak-e valaha Cadillacről vagy éppen Alfa Romeóról. De nem ez volt a legmegfelelőbb pillanat, hogy ezzel a kérdéssel előhozakodjon. Egy darabig csendben ültek a kocsiban. Nina kibámult az ablakon, hátha a látvány eltereli a figyelmét az idegességéről és komor gondolatairól. Ő ilyenkor, ősz végén szerette a legjobban Avalont, ilyenkor a legszebbek a városka színei. A juharfák levelei egy időre rózsaszínre és narancsvörösre színezik a környező dombokat. Aztán amikor lehullanak a levelek, az avaloni polgárok rendes kis kupacokba gereblyézik össze az avart csinos házaik körül. A Main Street-i üzletek ablakaiban őszirózsa virított, és ő mind ismerte az üzletek tulajdonosait. A divatáruboltot Zuzuék működtették, a könyvesboltot Cameloték, a pékséget Majeskyék, az ékszerbolt pedig a Palmquist családé volt. És persze ők is mind ismerték a Romano családot. Az apja a gimnázium legnépszerűbb tanára volt, többször nyert az Év Tanára választáson, mint bárki más. De Romanóék úgy általában is jóravaló, rendes famíliának számítottak, ami egy ilyen kis helyen bizony fontos dolog. Mostanában, amikor annyi gyereket kapnak alkoholfogyasztáson, amikor divatnak számít a postaládák megrongálása és a víztorony merő hőzöngésből való megmászása, akkor igenis meg kell becsülni, hogy a kilenc gyerek közül soha egyik sem keveredett ilyen zűrbe. Igen, a Romano gyerekeket általában szerették a városban. Nem voltak ugyan angyalok, de tűrhetően teljesítettek az iskolában, rendszeresen dolgoztak a szünidőben, és többen közülük sportoltak is. Mindenki tudta Avalonban, hogy nekik aztán sosem lesz flancos házuk, világszép autójuk, és sosem utaznak Floridába vakációra, s nem lépnek be egyetlen golfklubba sem. Mindez nem is volt fontos ahhoz a valamihez képest, amiben bővelkedtek, és ami pénzért nem vásárolható meg. Voltak rendes jól nevelt gyerekeik, akiket a többség titkon irigyelt a szülőktől. Egészen mostanáig. Mert Nina most valami olyasmit követett el, ami miatt még az egyébként szelíd édesanyja is neheztelt rá. Összefonta a kezét az ölében, és úgy döntött, nem akar továbbra is úgy tenni, mintha az utcák állapota érdekelné. Az anyjára nézett. – Nagyon sajnálom – mondta szomorúan. Vicki Romano nem nézett vissza rá. Az utat figyelte. – Majdcsak kitalálunk valamit – felelte, és ettől Nina még inkább elkeseredett. Azt szerette volna hallani, hogy: „Nem haragszom.” Vagy hogy: „Megbocsátok.” De édesanyja semmi ilyesmit nem mondott. Nagyon fájdalmasan hangzott ez a „majdcsak kitalálunk valamit”. – Hogy jöttél rá? – bukott ki belőle, mert erre mindennél kíváncsibb volt. Ha annyira titkolta, akkor mégis hogyan tudhatta meg az anyja? – Csak nem képzeled, hogy eltitkolhatsz egy terhességet valaki elől, aki már tízszer volt állapotos? – Tízszer? – Hét normál szülés, egy ikerszülés és két vetélés – sorolta az asszony.

72

– Kétszer elvetéltél? Nem is tudtam… – Nina reménykedni kezdett, hátha vele is ez történik, de aztán el is szégyellte magát ezért a kívánságáért. Már az is súlyos bűn, hogy egyáltalán ilyesmi jut az eszébe. – Nem vertem nagydobra. Kinek lett volna jó, ha megtudjátok? – És apa? Apa tudja már…? Úgy értem, azt, hogy én… – Még nem. – Tudod, anya, nagyon-nagyon össze voltam zavarodva. Meg féltem is, azért nem szóltam nektek. Egyszerűen nem tudtam, hogyan kezdjem el. – De Nina, kicsim, nem vagyunk szörnyetegek! Mi a csudától féltél? Mikor bántottunk mi téged? – Nem attól féltem, hogy bántani fogtok, hanem hogy… hogy csalódást okozok. – Nincs semmi félnivalód. Meglátod, apáddal is minden rendben lesz. – El kell mennem innen? – kérdezte Nina. Az anyja meglepve pillantott rá. – Elmenni? Hát ezt meg hogy érted? – Az újságban olvastam, hogy a lányok, akiknek nincs férjük, és ennek ellenére… hiszen tudod… – Az nagyon régen volt, és csak a gazdag lányokra vonatkozott. Ma már senkinek sem kell elmennie. Megint hallgattak egy darabig, és Nina újra magába roskadt. A gyönyörű kék ég látványa, mely háttérül szolgált az őszi levelek színpompájához, furcsamód még levertebbé tette. A szemét elfutotta a könny. Amíg oda nem értek a nőgyógyász fehér, viktoriánus stílusú rendelője elé, nem mert az anyjára pillantani. Vicki Romano leparkolt a ház előtt, de nem szállt ki azonnal, hanem a lánya felé fordult. – Erőszakoskodott veled? – kérdezte fojtott hangon. Nina először nem is értette a kérdést, aztán lassan derengeni kezdett neki valami, és a szíve megtelt szánalommal. Miért is nem volt őszintébb? Szegény édesanyja mi mindent állhatott ki az utóbbi néhány napban! Azzal a gondolattal feküdt és kelt, hogy valaki esetleg megerőszakolta a lányát. Kis híján könnyekben tört ki, de sikerült uralkodnia magán. – Nem anya, nem erőszakoskodott. Legalább annyira akartam én is, mint ő. Valamiért az anyja kérdése kezelhetővé tette számára a helyzetet. Gyereke lesz. Igazi kisbabája! Egy pillanatra büszke megelégedettséget érzett, hogy végre valamiben ő is első lehet. Aztán páni félelem tört rá. Mi a csudát fog ő csinálni egy kisbabával? Az asszony nagyot sóhajtott. – És… megmondtad már neki? A fiúnak, Laurence Jeffriesnek… Dehogy mondta! Nina nem beszélt vele az óta a bizonyos éjszaka óta, mert Laurence egyszer sem kereste. De ez tulajdonképpen érthető is volt. Egyrészt mert az a nagyszájú Greg Bellamy kikiabálta az életkorát. Másrészt mert a katonai akadémiára járó Laurence számára igen komoly következményekkel járhatott volna, ha kiderül, hogy teherbe ejtett egy kiskorú lányt. Ezt Nina mindig is sejtette, de teljes bizonyosságot akart, ezért betelefonált egy rádióműsorba, mely kényes kérdések megválaszolására szakosodott. Addig hívogatta őket, míg egyszer csak megunták, és válaszoltak. Azt mondták, a kadétoknak tilos nősülniük – nem mintha Nina erre vágyott volna –, viszont ha törvénytelen gyerekük születik, rövid úton eltanácsolják őket az oktatási intézményből. Ráadásul Laurence-t nem egyszerűen kirúgnák a West Pointból, de bírósági eljárás is indulna ellene Nina életkora miatt. Vagyis a lánynak egyetlen szavába került volna, hogy végérvényesen megváltoztassa – egészen pontosan tönkretegye – Laurence életét. Úgy, ahogyan a terhesség megváltoztatta az ő életét. Úgy, ahogyan ez a Sophie nevű lány megváltoztatta Greg Bellamy életét… Ijesztő

73

volt a gondolat, hogy ilyen hatalma van a fiú fölött. Ha csak egyetlenegyszer elszólja magát, vége szakad a fényes karrierjének. Laurence akármilyen fényes elme, bármilyen kiváló sportoló, kirúgják a világ leghíresebb katonai akadémiájának hallgatói közül. Ott fog állni egy érettségivel meg egy büntetőüggyel a nyakában. Nina arra az ígéretére gondolt, amelyet azon az éjszakán tett a fiúnak. Vagyis hogy nem fog bajt hozni a fejére. Persze egyikük sem gondolta, hogy meggondolatlan cselekedetüknek nem kívánt terhesség lesz a vége, de ez nem változtatta meg Nina véleményét. Eszébe jutott Greg Bellamy, aki ököllel ment a falnak tehetetlen dühében. Nem, csak a gyerek miatt nem szabad férjhez mennie! – Nem mondtam meg. És nem is fogom – felelte határozottan az anyjának. – De egyszer el kell mondanod. Végtére neki is köze van hozzá. – Csak volt. Mintegy öt percig tényleg volt hozzá köze – foglalta össze Laurence-szel való kapcsolatát Nina.

74

V. RÉSZ A jelen A Tóparti Fogadót a vasútépítésből megtollasodott Thad-deus Morton építette családi fészeknek. A helyi szóbeszéd szerint maga tervezte a bejárati ajtó fölé a felkelő napot formázó ablakot, hogy ifjú felesége akkor is lássa az életet adó égitestet, ha az éppen nem látszik a felhők miatt. Szép időben a csiszolt ólomüvegen megtörő napsugarak a szivárvány színeit vetítik a hall falaira és padlójára. A fénytörés jelensége persze olyankor a legszebb, ha az ablak makulátlanul tiszta. A csíkmentes üvegfelület érdekében tegyünk egy-egy kanál ecetet meg alkoholt a szórófejjel ellátott vizespalackba, és a friss illat érdekében adjunk hozzá egy csöppnyi szegfűszegkivonatot!

9. Nina nagyot sóhajtott, kihúzta magát, majd elindult a téglával kirakott ösvényen a Tóparti Fogadó bejárata felé. Zaklatott volt, de egyidejűleg izgatott várakozás töltötte el. A kétszárnyú ajtó fölött art deco stílusú, metszett ablak díszlett, melyen a felkelő nap látszott. Az ajtó előtt festőlétra állt, rajta a munkájában elmélyülő mester, valahonnan bentről pedig tompa zaj szűrődött ki: egy másik szakember nyilvánvalóan a padlót csiszolta az egyik hálószobában. Vagyis kezdetét vette a felújítás, melyet a későbbiekben nyilván neki kell felügyelnie. Jenny és Sonnet szerint mindenképpen el kell vállalnia a feladatot, csakhogy ehhez először le kellett nyelnie a békát: tudomásul kellett vennie, hogy a szálloda immár Greg Bellamy tulajdona. És ez csöppet sem volt egyszerű, pedig Nina szerette a kihívásokat. Rengeteget tépelődött, sokat törte a fejét, sokszor egészen addig, míg úgy nem érezte, szétrobban a feje. Többekkel is beszélt a témáról. Aztán egyszer csak ráébredt, hogy meg kell alkudnia. Amíg a polgármesteri hivatalban dolgozott, volt alkalma megtanulni, mire jók az efféle egyezségek. A festő a létra tetejéről egyszer csak észrevette az asszonyt, és azonnal elindult lefelé. – Várjon egy percet! Odébb húzom, és akkor bemehet. – Ó, köszönöm, maradjon csak! Így is beférek – mosolygott rá Nina, aztán fürgén bebújt a létra két szára között. – Tudja, hogy ez balszerencsét hoz? – évődött a festő. – Csakhogy én nem vagyok babonás. Magam csinálom meg a szerencsémet. – Azzal Nina kinyitotta az ajtót, és belépett az előtérbe, ahol már szintén szorgos munka folyt. Davis Construction feliratú pólót viselő munkások alapozták, gipszelték, festették a falakat, másvalaki pedig éppen egy csillárt szerelt. Az előcsarnok máris egy régimódi, fényűzően kialakított szalonra hasonlított. A magas falak, a gipszstukkós álmennyezet, a márványkandalló, a hatalmas, már felújított ablakok – mind-mind a luxust és a kényelmet sugallták. Aztán észrevette Greget is, aki egy munkaasztal fölé hajolt ceruzával a füle mögött, arcán feszült figyelem tükröződött. Látszott rajta, hogy csuda komolyan gondolja, amit csinál. Ez nem igazság, akarta mondani Nina. Ez az én álmom, nem a tiéd! És mégis a férfi volt az, akinek elképzelései máris rányomták bélyegüket az épületre. Mert hiszen a parkettától a mennyezetig az ő ízlését tükrözte minden változás. Egyáltalán nem biztos, hogy Nina ezt a szürkés árnyalatú festéket választotta volna a falra, vagy ezt a mélybarna járólapot a folyosóra. Átvágott a hallon, és egyenesen Greg felé tartott, aki egyszer csak felnézett, és amikor észrevette, rámosolygott. Nina szíve nagyot dobbant. – Döntöttem – mondta egyszerűen. A zaj miatt egészen közel kellett hajolnia a férfihoz, ha azt akarta, hogy hallják egymást, de Greg annyival magasabb volt, mint ő, hogy ilyen közelről szinte csak hátrahajtott fejjel tudott volna a szemébe nézni. Ez pedig nem volt valami előnyös testhelyzet az esélyegyenlőség szempontjából. Kicsit meg is szédült, de aztán vett egy nagy levegőt. Bátorság! – biztatta magát. Helyesen döntöttél! És megnyalta kiszáradt ajkát. – Elfogadom az ajánlatodat – mondta.

76

A szörnyűséges felfordulás és a serénykedő munkások ellenére valahogy úgy érezte, mintha Greg meg ő kettesben lennének egy lakatlan szigeten. A férfi arca felderült, szája mosolyra húzódott, és ennek az egyszerű, mindennapi mosolynak kétségbeejtő hatása volt Ninára. Hiába bizonygatta magának, hogy naponta tucatnyi fickó szokott így mosolyogni rá, ő is tudta, hogy ez nem igaz. Hiába, kamaszkora óta élt-halt a jóképű pasikért. Greg lassan kihúzta a zsebéből gipszpöttyös jobb kezét, és parolára nyújtotta. – Hát ez igazán remek – mondta. – Nagyon örülök, Nina. Biztosan nem fogod megbánni. Majd meglátjuk, gondolta a nő, miközben igyekezett a férfit egy csendesebb sarokba terelni, ahol nem volt akkora zaj és nyüzsgés. Az ablakok mind nyitva álltak, hogy mihamarabb kiszellőzzék a festék és a lakk szaga. Ninát őszintén szólva meglepte, hogy munkásruhában látja Greget. Vagyis nem rest feltűrni az ingujját, hogy maga is nekiveselkedjék a munkának. Hát ezt nem gondolta volna. Az a szemtelen megjegyzés viszont, amelyet a férfi az előző mondataihoz hozzáfűzött, már kevésbé lepte meg. – Te aztán tudod, hogyan kell felcsigázni és a kétségbeesés szélére taszítani egy férfit! – vigyorgott Greg. – De nekem egyáltalán nem ez volt a célom – tiltakozott Nina. – Sok rossz tulajdonságom van, de számító nem vagyok. – Ugyan már! Ne vedd komolyan! Ez nem szemrehányás akart lenni. Az asszony elvörösödött. Hiába töltött el négy évet a városi önkormányzatban, még mindig zavarba jött. – Tudom. De akkor sem taktikából halogattam ilyen sokáig a választ. Hanem mert nagyon nehéz volt a döntés. – Elhiszem. – Hát… akár máris elkezdhetem a munkát, ha akarod – folytatta tárgyilagosan Nina. – És a költözést is szeretném mihamarabb lebonyolítani, ha lehetséges, akkor már ma este. Minden holmimat összekészítettem. – Költözni? – Greg arca enyhe zavarodottságot árult el. Látszott rajta, nem érti, miért tartozik ez rá. – Igen, költözés. A csónakház emeletére – magyarázta Nina. – Nem emlékszel? Ez is része volt a bankkal kötött megállapodásomnak. Remélem, nincs ellene kifogásod. – Szóval a csónakházban akarsz lakni – ismételte a férfi olyan arccal, hogy Nina esküdni mert volna rá, pillanatokon belül visszautasítja az ötletet. Csak merj egyetlen szót is szólni! – gondolta dacosan. Csupán egyetlen nemtetszést kifejező szó, és már itt sem vagyok! De Greg nem mondott semmit, viszont gondolataiba merülve elindult a kertbe vezető kis oldalajtó felé, és intett az asszonynak, hogy kövesse. A kaviccsal felszórt kerti ösvény, melyen lépkedtek, egyenesen levezetett a tóhoz. Itt is serény munka folyt, sövényt nyírtak, gereblyéztek, talicskáztak a kertépítők. – Jobb, ha megnézed, mi van ott, mielőtt a beköltözés mellett döntesz – mondta Greg, de Nina, aki mögötte lépdelt, alig hallott ebből valamit. Szeme Greg szálas alakjára tapadt, és elcsodálkozott, milyen jól áll rajta az egyszerű munkásnadrág. Kicsit lecsúszott ugyan a csípőjén, de így is remekül hangsúlyozta izmos hátsóját – …érdemes megfontolni – mondta éppen Greg, és Nina rájött, hogy okosabb, ha figyelmét inkább a beszélgetésre fordítja. Elvégre ez az ember nem más, mint a leendő főnöke. Tök mindegy, jól fest-e a feneke a kopott melósgatyában, vagy sem. Amíg lesétáltak a tópartra, azon elmélkedett, milyen figyelemreméltó munkát végzett már eddig is a férfi. Ami azt illeti, Nina le volt nyűgözve. Álmában sem gondolta volna, hogy

77

ilyen szakaszban vannak már a felújítási munkálatok, az meg végképp nem jutott eszébe, hogy a ház ura vállvetve együtt dolgozik a munkásokkal, akár kertészkedésről, akár gipszelésről van szó. Inkább olyasfélének képzelte Greget, aki koktéllal a kezében üldögél az udvaron, és legföljebb szemmel tartja a munkálatokat. Nina kissé odébb megpillantotta Maxet, aki a saját házuk kocsifelhajtójánál labdát dobált egy kosárpalánkra. – A közös helyiségek nagy része és hat hálószoba hamarosan elkészül – folytatta ekkor Greg. – Nem tudom, mikorra tervezhetjük a megnyitót. Te mit gondolsz? Nina azt gondolta, hogy ez egyedül csak az ő gondja kellene hogy legyen. Ez az ő szállodája, és kész. Ugyanakkor tudta, hogy most már semmi értelme ezen rágódnia. A sértettség sehová sem vezet, a világ legfölöslegesebb dolga erre fecsérelnie az érzéseit és az idejét. Végre odaértek a csónakházhoz, melyet három oldalról smaragdzöld gyep és magasba nyúló juharfák, a negyedik oldalon pedig természetesen a Juhar-tó határolt. Nina mindig is úgy gondolt erre a helyre, mint egy varázslatos, ódon világra, mely vastag kőfalak közé zárva őrzi évszázados titkait. Mivel a birtok minden más lakóépülete távol esett tőle, olyan volt, mint egy saját kis birodalom az égbolt, a víz és a szárazföld ölelésében. A móló messze benyúlt a tóba, és Nina emlékezett rá, milyen csönd volt itt mindig, még a felugró halak halk loccsanását is hallani lehetett. Először kívülről szemlélték meg az épületet. Ahogy körbejárták, az asszony látta, hogy a négy csúsztatósólya közül három üres, a negyedik helyet viszont egy meglepően jó állapotban lévő, régi gyártmányú, mahagóniból készült csónak foglalja el. – Az apámé volt – magyarázta Greg. – Gyerekkorában minden nyarat a Juhar-tavon töltött az öregem. Amint megvettem a szállodát, rögtön ezt is idehozattam. Nina eltöprengett. Hát igen, valószínűleg nem ő az egyetlen, aki mélyen kötődik ehhez a helyhez, akinek a Juhar-tó a szíve csücske. – Csodaszép – mondta meghatottan, majd egy másik, szárazon lévő járműre mutatott. – Hát az micsoda? – Egy kis vitorlás. Azon akarom megtanítani vitorlázni a fiamat. Nina eltöprengett, hogy fog kinézni a közeljövőben a férfi egy napja. Fuvar az iskolába és vissza, lecke, edzések, jutalmak és büntetések. Szerencsére az ő életének ez a kemény időszaka már lezárult, Greg számára azonban éppen most kezdődik. De ez az ő baja, nem igaz? Nina ugyan szeretett a lányával foglalkozni, babázni, amíg Sonnet kicsi volt, de azért annak is tudott örülni, hogy most majd nagyobb szabadság köszönt rá. – A csónakemelők persze javítási a szorulnak – magyarázta Greg, teljességgel félreértelmezve a nő hallgatását. – Majd szólok a fővállalkozónak, hogy küldjön egy hegesztőt. Bár lehet, hogy magam is boldogulnék vele. – Te? Nem is tudtam, hogy a Harvardon hegesztést is tanítanak – nevette el magát Nina. – Ha ez valami szurkapiszka akart lenni, kár a gőzért, Nina. Olyan jó a kedvem, hogy még te sem tudsz felbosszantani, bárhogy is igyekszel. – De hát én nem is… – Jó, jó! Menjünk, vessünk egy pillantást arra is, ahol lakni szeretnél! Felmentek a lépcsőn a teraszra, aztán Greg kinyitott egy ajtót, és ahogy kitárta az asszony előtt, a sarokvasak fülsértően megnyikordultak. Nina elindult, aztán megtorpant, és megint azon kapta magát, hogy túlságosan közel áll a férfihoz. Orrát megcsapta fanyar illata. Bár talán nem is olyan találó az illat elnevezés, hiszen ebbe az egyvelegbe bőven keveredett festék- és izzadságszag is, de az asszony furcsamód még ezt is ellenállhatatlanul vonzónak találta. Ez a tény aztán annyira megrémítette, hogy kis híján sarkon fordult és elmenekült. Még szerencse, hogy eszébe jutott: ha most elmegy, végképp keresztet vethet gyerekkori álmára. Így aztán nem futamodott meg, hanem erőt vett magán. Greg személye nem jelenthet

78

akadályt. Ahogy Jenny is mondta, pillanatnyilag el kell őt viselnie, de az alkunak előnyei is vannak, nevezetesen hogy tulajdonosként mindenféle anyagi felelősséget a férfi visel. Leendő otthonában dohos, áporodott levegő fogadta, ezért első dolga volt, hogy ablakot nyisson. A szakadozott csipkefüggöny láttán nagyot sóhajtott, de tulajdonképpen ez volt a legkisebb baj a lakással. A padló minden lépésnél recsegett, a csapok ijesztően hörögtek, miközben víz helyett folyékony rozsda csordogált belőlük, a gerendákról pedig akkora pókhálók lógtak, amekkorákat Nina még nem is látott, és mindenfelé lomokkal degeszre tömött kartondobozok hevertek. Röviden szólva valóságos rémálom volt az egykori nevelőnői lakás. De amikor kinyitotta a spalettákat is, és eléje tárult a fenséges kilátás, egyszerre minden kétsége tovatűnt. Igen, itt szeretne élni, olyan közel a Juhar-tóhoz, hogy akár az ágyából is hallgathassa a hullámok locsogását. – Az egész szállodában ez volt a kedvenc zugom – mondta álmodozva. – Amikor kamaszkoromban itt dolgoztam nyaranta, minden napot azzal zártam, hogy feljöttem ide pár percre, és semmi mást nem csináltam, csak bámultam a tavat. A béke és a nyugalom szigete volt nekem ez a hely, főleg a házunkkal összehasonlítva. Greg elmosolyodott. – Egy munkahely mint a béke és a nyugalom szigete? Hát ez különös gondolat. – Számomra nem. A munka nekem mindig is sokkal nyugisabbnak tűnt, mint az, ami otthon várt rám. El sem tudod képzelni azt a nyüzsgést és hangzavart. Persze amíg Sonnet egészen kicsi volt, én pedig egyszerre tanultam és dolgoztam, nem tehettem meg, hogy elköltözzem otthonról. Félre ne érts, nagyon hálás vagyok a családomnak a rengeteg segítségért meg támogatásért, de nagyon boldog voltam, amikor végre a saját lábamra állhattam. Elhallgatott, és sokáig némán nézte az ablakon át eléje táruló tájat. Mélyen beszívta a friss, fűszeres levegőt, mely a nyár titokzatos ígéretével volt teli. Visszajöttem, gondolta boldogan. Végre itt vagyok megint!

79

10. Daisy szörnyen érezte magát a bőrében. Már mindenből elege volt. Legfőképp abból, hogy szörnyen érzi magát, aztán az is bosszantotta, hogy mindenki szerint teljesen normális, ha a kismama a várandósság vége felé szörnyen érzi magát. Mostanában többnyire a nappaliban üldögélt, és a bokáját nézegette. Vagyis hogy a lábának azt a részét, ahol nemrég még a bokája volt. Mert mostanra az is átalakult: ugyanolyan dagadt és formátlan lett, mint az egész teste. Igaz, az általa olvasott tanácsadó könyvek szerint tökéletesen rendben van így. Egyik szakértő sem ígérte, hogy a baba kihordása csupa móka, csupa kacagás lesz. Ám nem volt abban semmi szívderítő, hogy közel húsz kilót hízott, hogy ötpercenként vécére szaladgált, hogy éjszaka többször is felébredt, mert úgy érezte, bokszmeccs zajlik a pocakjában. Közben mindenki arra figyelmeztette, hogy pillanatnyilag ne hasonlítsa magát másokhoz, főleg ne a kortársaihoz. No persze, könnyű azt mondani… Lehetetlen volt nem észrevennie, hogy a gimi befejezése után minden ismerőse vagy azonnal elköltözött otthonról, vagy komolyan foglalkozott a költözés gondolatával. Némelyek, mint például a legjobb barátnője, Sonnet Romano is, hosszabb utazást tettek. Megint mások munkát találtak maguknak valahol a környéken, és lakni is ott akartak. Ő viszont még mindig a család védőszárnyai alatt élt, és pillanatnyilag esélye sincs arra, hogy kikerüljön innen. Persze Daisy nem volt hálátlan. Tudta, hogy sokat köszönhet a családjának, főként az apjának. Boldog volt, hogy Greg a szállodával újra talált értelmet az életének, és örömmel segített is neki néhány dologban. Elvégre a fotózás volt a szenvedélye. Az, hogy ezzel mellékesen még komoly szolgálatot is tesz az apja vállalkozásának, már csak hab a tortán. De most ezt is megelégelte. Már nem akart hasznos lenni, egyszerűen csak létezni akart, élni bele a világba, ahogy kedve szottyan, lomhán, lazán, felelőtlenül… Ugyanakkor tudta, hogy ez lehetetlen, tudta, hogy az élete már soha nem lesz olyan, mint a kortársaié. És mindez egy meggondolatlan éjszaka miatt… Ha nem környékezte volna bőgés, akár nevethetett volna rajta, hogy az élet különös fintoraként vele is ugyanaz történik, mint az édesanyjával, hiszen Sophie is leányanyaként hozta őt a világra. Igaz, az ő szülei később összeházasodtak, de lám, mi lett abból is! Nem, ő semmiképp sem fogja elkövetni ezt a hibát! Hallgatta a mosókonyhában dolgozó szárító zaját, mely lassú, zsongító mormogással forgatta a benne lévő ruhát. Daisy összefonta kezét kerek hasán, és arra gondolt, hogy minden rosszban van azért valami jó. Hamarosan akkora lesz a pocakja, hogy egyáltalán nem fogja látni tőle a dagadt bokáját. Ennyit a kismamák örömeiről… Félretette a várandósságról szóló könyvet – nem volt ugyanis egészen biztos benne, hogy a nyákdugóról akar most olvasni –, feltápászkodott, majd az ablakhoz billegett. A tavat nézte, és arra gondolt, mennyire megváltozott az élete a tavaly nyári látogatás óta. A szülei elváltak, és ő mérhetetlen dühében nagy butaságot csinált. Meg akart fizetni apjának és anyjának mindazért a fájdalomért, amelyet okoztak. Csakhogy nem a szülein ütötte a legnagyobbat, hanem saját magán, és ebben, így utólag okoskodva, nincs is semmi meglepő. Jogos, hogy ő viseli a dolog következményeit. Az anyja sokáig könyörgött neki, hogy menjen ki hozzá Hágába. Megígérte, hogy mindent megtesz, és odaadóan gondoskodik majd róla és a babáról, Daisy mégis nemet mondott. Még mindig haragudott rá. Így aztán itt ragadt, ezen a gyönyörű helyen – és fogalma sem volt,

80

mihez fog kezdeni az életével, vagyis az életükkel. Egészen valószínűtlen volt ez a környezet, mely új otthonában körülvette. Akár egy régi udvarház valami történelmi filmből. Az ablakból Daisy hirtelen felfedezte apját és Nina Romanót a csónakház emeletén. Legalábbis feltételezte, hogy Nina az, mert elég nagy volt a távolság. A két alak mindenesetre igen élénkén beszélgetett valamiről. Sonnet, Nina lánya Daisy első és legjobb barátnője volt itt, Avalonban. Most, hogy ő Európába utazott, később pedig egyetemre készült, Daisy azt hitte, Nina lassít egy kicsit, s hogy valamivel elüsse a felszabadult időt, keres majd magának valami új hobbit. Ehhez képest az asszony fejest ugrott a munkába: belépett szállodaigazgatónak. Daisy vegyes érzésekkel fogadta ezt a tényt. Egyrészt nagyon kedvelte Ninát mint embert, és példája erőt adott neki mostani, nem könnyű helyzetében. Másrészt viszont feszélyezte kissé az asszony, aki valóságos híresség volt a városkában: az egyedülálló anya, akinek minden sikerült, aki tanult és dolgozott, aki gyönyörűen felnevelte a gyerekét, és aki ráadásul a polgármesterségig vitte. Mi több: ő lett a legfiatalabb polgármester az egész államban, még egy színes képes magazinban is írtak róla. Egyszóval Daisy szorongott, hogy ő nem tud majd megfelelni Nina példájának. Az apjával kapcsolatban viszont főként az aggasztotta, hogy úgy érezte, nem tud eleget segíteni neki. Tökéletesen tehetetlen volt. Látta, hogy a férfi gyötrődik, szenved – amit egyébként nem sokan vettek észre, mert Greg Bellamy nagyon értett hozzá, hogyan leplezze a valós érzéseit. Pedig Daisy szerint nagyon is nyilvánvaló volt, hogy önvád marcangolja: magát hibáztatja a házassága kudarca miatt. Ezért vezekel most, ezért törődik annyit velük, gyerekekkel, ezért választott olyan munkát, amelyet családi vállalkozásként végezhet, gyakorlatilag otthonról. Viszont ettől a férfi még szomorú maradt. Szomorú és magányos. Ő volt a legfiatalabb a Bellamy testvérek közül, és Daisy nagymamája szerint a legkönnyedebb, legjátékosabb mind között. Talán ezért is viselte meg annyira, hogy most így magára maradt. Daisy gyakran gondolt arra, hogy el kellene mennie itthonról. Függetlenségre vágyott, de aztán eszébe villant, hogy ha elmenne, az apja még szomorúbb és még magányosabb lenne. Ezért aztán gyorsan elhessegette a költözés gondolatát. Kopogást hallott az ajtó felől. Talán az egyik munkás, gondolta a lány. Mindenütt előfordultak, a szálloda egész területén egyszerre zajlottak a felújítási munkálatok. Mértek és csiszoltak, gletteltek és fúrtak, ráadásul gyakran Daisyt kérdezgették, mit hogyan csináljanak, pedig ő egyáltalán nem értett az ilyesmihez. Abban sem volt biztos, hogy jól indította-e el a szárítógépet. A papucsa csattogott a padlón, ahogy az ajtóhoz ment, hogy kinyissa. – Szia, Daisy. A lány dermedten állt, egy végtelennek tűnő másodpercig csak bámulta a váratlan látogatót. Julian Gastineaux volt az, Olivia vőlegényének öccse, akivel tavaly nyáron ismerkedett meg. Akkor, amikor ő is csak egy gimnazista lány volt a sok közül. Egy gondtalan gimnazista lány… De rég is volt! Időközben annyira megváltozott a külseje, kész csoda, hogy Julian egyáltalán megismerte. Julian alighanem a legvonzóbb fiú, akivel valaha találkozott, és ezen az eltelt egy év semmit sem változtatott. Magas és karcsú volt. Csokoládészínű bőrét afroamerikai apjától örökölte, fehér édesanyjától pedig zöldesbarna szemét. A mosolya azonban egészen az övé volt: az a mosoly, amelynek láttán megremeg a lányok térde, a fülükben meg édes muzsika zsong csábosan és andalítón. Daisy is hallani vélte ezt a muzsikát, és az akusztikus gitár akkordjai lassan felébresztették dermedtségéből. Visszamosolygott a fiúra, és egy pillanatig úgy érezte magát, mintha visszakapta volna az egy évvel ezelőtti énjét. Megint gondtalan kamasz lány lett, felszabadult és vidám, mint a hasonló korú lányok általában. – Julian!

81

Lábujjhegyre állt, hogy üdvözlés gyanánt átölelje a váratlan vendéget, ám ebben a pillanatban szertefoszlott az iménti illúzió, hiszen egy kis hordó méretű pocak ékelődött közéjük. Daisy már nem jött zavarba. Rég felismerte, hogy kár a gőzért: az emberek vagy elfogadják, hogy állapotos, vagy nem – ez a saját döntésük, a hozzáállásukon ő mit sem változtathat. – Kerülj beljebb! – intett, és hátralépett. – Tudtam, hogy jössz a bátyád esküvőjére, de nem vártalak ilyen hamar. – Nem csak az esküvőre jöttem. Connor munkát is ajánlott. És mivel folytatni szeretném a tanulmányaimat, minden pénz jól jön. – Connor nyilván említette, mi a helyzet velem – jegyezte meg óvatosan Daisy. – Mert nem viselt meg túlságosan a látványom. – Tényleg felkészített. De mint tudod, én különben is lazán veszem a dolgokat. Ez igaz volt. Ha Julian másmilyen lett volna, talán el sem bírta volna azokat a sorscsapásokat, amelyeken keresztülment. A gyerekkora a legtökéletesebb ellentéte volt Daisyének. Míg a lány szüleinek szeme fényeként nevelkedett, Julian felmenői egészen korán különváltak, és a kisfiút űrkutató édesapja nevelte, aki azonban gyilkosság áldozata lett. Ekkor került az anyjához – aki egyben Connor Davis édesanyja is volt –, ám a törekvő színésznő nemigen törődött vele. Sem ideje, sem türelme nem volt a gyerekneveléshez. Daisy önmegvalósító édesanyja valóságos mintaanya volt hozzá képest. A legtöbb gyereket megviselték volna a hányattatások és az odafigyelés teljes hiánya, Julian azonban meglepően jól bírta a gyűrődést. Különösebb erőfeszítések nélkül, könnyedén végezte iskoláit. Az egyetlen, ami talán feltűnt vele kapcsolatban, az volt, hogy ellenállhatatlanul vonzódott a veszélyes sportokhoz. Nem ivott, és nem nyúlt soha tiltott szerekhez, az ő kábítószere a veszély volt, így megszállottja lett a szédítő magasságoknak és az őrült sebességeknek. De nemcsak Julian családi körülményei, hanem az anyagi lehetőségei is erősen különböztek Daisyéitől. Mielőtt Avalon-ba költöztek volna, a lány olyan manhattani iskolába járt, amelynek a várólistájára szinte már a születésük előtt felíratták a gyerekeket. Ehhez képest a fiú a kaliforniai Chinóban érettségizett, és valószínűleg meg is ragadt volna ezen a szinten, ha nincs a bátyja, aki hitt a képességeiben, és Juliannel is el tudta fogadtatni, hogy többre hivatott, mint hogy medencét tisztítson, vagy éppen szörfleckéket adjon. Daisy az apja példáján tanulta meg, milyen fontos, hogy legyen valaki, aki hisz az emberben és megbízik benne. Talán a legfontosabb a világon. Mert ha létezik akár csak egyetlenegy ilyen ember, akkor előbb-utóbb te is hinni fogsz magadban, abban, hogy mindent elérhetsz, amit csak akarsz. – Szóval te leszel a vőfély – állapította meg a lány. Julian színpadias mozdulattal tárta szét a karját. – Nekem is ezt mondták. Daisy fülében mintha megint megszólalt volna az iménti muzsika. Ez a termet… ezek a megnyerő vonások… Megrázta a fejét, hogy megtörjön a varázs. – Ha valaki tavaly nyáron azt mondja, hogy a te bátyád és az én unokatestvérem összeházasodnak, azt hiszem, elmegyógyászati vizsgálatot javasoltam volna az illetőnek. – Hát, én is – nevetett a fiú. Olivia afféle jó családból való, jellegzetes nagyvárosi lány volt, drága iskolákkal a háta mögött, Connor viszont kisvárosi munkáscsaládból származott, mégis remekül kijöttek egymással. – Hát igen… Az élet néha egészen különös fordulatokat hoz – sóhajtotta Daisy, és mindketten tudták, hogy már nem az esküvőre gondol. – Akarsz beszélni róla?

82

A lány nem kérdezte, miről. Nyilvánvaló volt kérdés nélkül is. Leült a kanapéra, sátorszerű blúzát megigazította a hasán. Amióta a télen könnyek között bevallotta az apjának, hogy állapotos, egész sereg emberrel beszélt erről. A családtagjaival, a munkatársaival a Sky River Sütödében, ahol iskola után dolgozott, barátokkal, tanárokkal és orvosokkal, mégsem érezte úgy, hogy bármit is javult volna a helyzet. Várandósság helyett még mindig terhesnek érezte magát, bizonytalan volt, és még mindig nem tudta, hogyan tovább. – Nem hinném, hogy sok értelme volna beszélni róla. Elszúrtam az életemet, ennyi. És még csak azt sem mondhatom, hogy nem az én hibám. Felvette az asztalról az öccse egyik ingét, melyet már régóta szeretett volna megvarrni. Max képes volt naponta leszaggatni a gombjait, de ez most kapóra jött Daisynek. Noha nem nagyon tudott varrni, mégis örült a lehetőségnek, mert ez a gépies tevékenység segített visszanyerni a nyugalmát és rendezni a gondolatait. – Egyébként fiú – mondta. – Valamikor az esküvő környékén fog megszületni, még az is lehet, hogy kicsivel előbb, úgyhogy Oliviát már felkészítettem: nem biztos, hogy eleget tudok tenni a koszorúslányi kötelezettségeknek. – Nehéz lehet most neked – állapította meg Julian. – Azt te el sem tudod képzelni! – De, azt hiszem, el tudom. A suliban rengeteg lánnyal megtörtént az, ami veled. A koleszban már valóságos bölcsödét rendeztek be. – A fiú megköszörülte a torkát. – No és… együtt vagytok a kissrác apjával? Daisy elnevette magát. – Még csak az kellene! Egy volt osztálytársam az apa, még a régi gimimből. Logan O’Donnellnek hívják, és amikor utoljára találkoztunk, egy asztalon táncolt, miután felszippantott legalább ezer dollár értékű kokaint. – És ő… szóval mit gondol erről az egész dologról? – Julian széles kézmozdulatot tett. – Még el sem mondtam neki. De el fogom. Daisy mélyen hallgatott róla, hogy Logan az után a bizonyos hétvége után is nagyon szerette volna tartani vele a kapcsolatot. Állandóan telefonálgatott, és hosszan bizonygatta a lánynak, mennyire szereti, kérte, hogy találkozzanak, de Daisy mereven elzárkózott. Megmondta, hogy látni sem akarja többé, és letiltotta a fiú hívásait, e-mailjeit is. Manhattani barátai később elmondták, hogy Logant a szülei befizették valami méregdrága szanatóriumba, ahol remélhetőleg kikezelik majd a kábítószer-függőségéből. Daisy befejezte a varrást. – Tudod, mielőtt mindent elmondok Logannek, szeretném legalább fejben tisztázni a dolgokat. – Hogy uralhassam a helyzetet, tette hozzá gondolatban. Végtére az anyja lánya is volt. – Tulajdonképpen semmit sem akarok tőle. De egy szép napon a fiam talán kíváncsi lesz az apjára, és akkor mindent el kell mondanom neki. Azt hiszem, levelet írok Logannek. Anyám szerint mellékelnem kellene hozzá egy közjegyző által ellenjegyzett nyilatkozatot is, hogy semmiféle támogatásra nem tartok igényt. De egyelőre még el sem kezdtem a levelet. Fogalmam sincs, mit írjak… – Ne is kapkodd el! – tanácsolta Julian. – Mindennek eljön az ideje. Daisy elmosolyodott. Örült neki, hogy a fiú nem mond neki olyanokat, mint a barátnői, akik sehogy sem értették, miért nem próbál gyerektartást kicsikarni Logantől. Márpedig ő erről hallani sem akart, és Julian megértette. Ez volt az, amit a leginkább szeretett benne – márpedig nagyon sok minden volt a fiúban, amit szeretett –, hogy olyan laza, sosem ítélkezik, sosem akar beleszólni senki életébe. Épp ezért csuda jó volt vele, még így is, most is, hogy ő akkorára nőtt, mint egy elefánt. Hallotta, hogy kikapcsol a szárító, ezért felállt, hogy kiszedje a ruhákat. Míg hajtogatott, és kosárba rakta a pólókat, nadrágokat, törölközőket, folyamatosan fecsegett, beavatta Juliant itteni élete legapróbb részleteibe. Mesélt a helyi gimnáziumban tett érettségiről, meg arról,

83

hogy utána abbahagyta a munkát a Sky River Sütödében, és azóta már csak a baba fogadására készül. No meg régi szenvedélyének, a fényképezésnek hódol: ő készítette a Tóparti Fogadó új ismertetőfüzetének összes fotóját, no és persze a honlapon található képeket is. – És veled mi van? – kérdezte Juliantól, ahogy befejezte a hajtogatást. A szárító kezelése egyike volt azon kevés házimunkáknak, amelyek nem haladták meg a képességeit. – Felvettek a légierőhöz. Egyetemre megyek, aztán pilótaképzést kapok, és ha minden jól megy, vadászpilóta leszek. – Ejha! Ez csuda veszélyesen hangzik. – Csak ha nem vagy elég óvatos. De én az leszek. – Akkor is… Nagyon nehéz lesz, ugye tudod? – Feleannyira sem, mint neked. – Julian Daisy hasára meredt. – Tudod, nem mindig rossz, ha tartasz valamitől. Előnye is van, például hogy jobban vigyáz az ember. És egy kisbabát gondozni, azt hiszem, a legnagyszerűbb feladat az életben. – Talán igazad van – biccentett a lány. – Csakhogy én soha semmiről sem gondoskodtam. Még egy kutyáról vagy aranyhörcsögről sem. Sőt még egy cserepes növényt sem bíztak rám soha. – Biztos? – Julian a szépen összehajtogatott ruhatoronyra pillantott, aztán Max megvarrt ingére. – Az orvosom felvetette a lehetőséget, hogy akár örökbe is adhatom a babát – mondta Daisy halkan. – Néha egészen elfogadhatónak tűnik számomra ez a megoldás. – Nem te volnál az első, aki így gondolja. Daisy hosszú órákat töltött töprengéssel, mitévő legyen, végigzongorázta magában az összes lehetőséget. Lehetne egyedülálló anya, felnevelhetné a fiát olyan hatalmas erőfeszítéssel, mint Nina Romano tette Sonnettel. És odaadhatná a babát valakinek, aki epekedve vágyik gyermekre. Azután pedig folytathatná az életét, mintha mi sem történt volna. Tanulhatna, dolgozhatna, férjhez mehetne. De tényleg megtehetné? Az orvosa tanácsára kimerítően utánajárt a dolgoknak, pontosan tudta, hogy csak egyetlen telefonjába kerülne, és párok tucatjai akarnának találkozni vele. Fiatalok és idősek, heteroszexuálisak és melegek, műveltek és kevésbé műveltek… És bár a családok sokfélék, egy dolog közös bennük: mind-mind szívesen szívükbe és otthonukba fogadnának egy újszülöttet. – Bár tudnám, mi a legjobb megoldás! – sóhajtotta. – Szerintem több jó megoldás is van – felelte tárgyilagosan a fiú. – Engem is örökbe akart adni anyám, de aztán apám visszajött és magával vitt. Néha elgondolkodom rajta, milyen lennék most, ha tökéletes családba születek. – Értelmetlen a kérdés – rázta a fejét Daisy. – Nincs olyan, hogy tökéletes család. – Hát igen… Apám sem volt tökéletes, mégsem adtam volna oda a világ minden kincséért sem. Szomorkás volt a hangja, mégsem tűnt felindultnak, és úgy tűnt, megbékélt a csapással, amely érte. – És ha már itt tartunk, mit tervezel, melyik egyetem büszkesége leszel? – A Cornellé. Ősszel kezdem a tanulmányaimat. Daisy szíve megdobbant. – Ithaca nincs is olyan messze… – Nincs bizony. Az iskola kiválasztásában fontos szerepet játszott, hogy így majd végre többet láthatom Connor bátyámat, akivel gyermekkorunkban nem sokat találkoztunk… és persze téged – mondta Julian egyenesen a lány szemébe nézve. Daisy viszonozta a tekintetet és hirtelen elvörösödött. Úristen, hiszen akkora vagyok, mint egy csatahajó, és szemezek, mint egy kamasz! Jó lesz észhez térni!

84

– A Cornell az egyik legkeményebb suli. Valószínűleg nem fogsz unatkozni. – Daisy a mintegy ötezer, nem állapotos nőnemű hallgatóra gondolt, akik mind ott fognak nyüzsögni Julian körül. – No és te? – érdeklődött a fiú. – Én? Mi van velem? – Te mit akarsz csinálni? Daisy a hasára mutatott. – Azt hittem, ez nyilvánvaló. – Van olyan szabály, hogy akinek gyereke születik, az a továbbiakban semmit sem csinálhat? Daisy a számítógéphez hívta Juliant, és rákattintott egy fotósorozatra. – Éppen egy internetes fényképészkurzuson tanulok. Julian figyelmesen nézte a képeket. – Egész jók. Sőt nagyon jók! Daisy mindig is szeretett fotózni. Már kislányként is szívesen kattogtatott: családtagokat, virágokat és fákat, szomszédokat, utcai jeleneteket fényképezett. Ahogy nőtt, egyre többet kísérletezett, új stílusokat és módszereket próbált ki. Előszeretettel választotta témául az apró, ám annál jelentőségteljesebb részleteket, amelyek a legtöbb ember figyelmét elkerülik. Képein egész történeteket meséltek a legegyszerűbb tárgyak, akár egy pajta ajtajának rozsdás sarokvasa is. A vízen úszó leveleket fotózva képes volt visszaadni az ősz hangulatát, apja arcát fényképezve megmutatta a férfilét minden keservét, és ahogyan a képein Max megragadta a baseballütőjét, abban bizony benne volt öccse minden akarása, elszántsága. Hirtelen ötlettől vezérelve elővette a gépét, és készített néhány felvételt Julianról is. Először nemes vonású arcáról, aztán a kezéről, mely egy szék karfáján pihent, ahogy a fiú a számítógép képernyőjéhez hajolt. Még így, mozdulatlanul is erőt és dinamizmust sugárzott. Daisy még sosem beszélt erről Juliannek, de ha ránézett, minduntalan elakadt a lélegzete. Jóképű fiú létére hogy lehet valaki ilyen mélyen érző? A képsorozat folytatódott, a tavaly téli felvételek kerültek sorra. Akkoriban Daisy egy csomó képet készített Sonnet Romanóról. Julian nem szólt semmit, de a lány észrevette, hogy megváltozott az arckifejezése, amikor megint az arcára fókuszált. Hát igen. Sonnet nagyon helyes lány. És Julianhoz hasonlóan félvér. – A legjobb barátnőm – mondta a fiúnak. – Az apjánál tölti a nyarat Európában, de az esküvőre ő is hazajön. Alig várom, hogy újra láthassam. Szerintem bele fogsz esni, ha megismered. Minden fiú beleesik. Julian leült, és hátradőlt a széken. – Én nem vagyok mindenki. Hát az meg kicsoda? – Egy gombnyomással leállította a sorozatot, és a képernyőn kimerevedett egy kép. Ez volt talán Daisy legjobb felvétele. Egy fiatalembert ábrázolt, aki annyira tisztán testesítette meg a skandináv embertípust, mintha valami északi tündérmeséből lépett volna elő. Egyenes, tejfelszőke haj, éles, határozott metszésű vonások, tengerkék szem. Egy hóval borított kertben vagy parkban állt, a háttérben csak néhány csupasz fa állt. Egy láthatatlan cigaretta kósza füstje kissé szabálytalan glóriát vont a feje köre. – Zachnek hívják – mondta Daisy. – Zach Algernek. Ő is a barátom. Akkor készítettem a képet, amikor ideköltöztünk. Még sok mindent mondhatott volna, de inkább hallgatott. Minek szomorú dolgokról beszélni? Zach sajnos, Sonnettel ellentétben, nem egy szebb jövő felé indult el az érettségi után. – Itt lakik még, Avalonban? – kérdezte Julian. – Fogok találkozni vele? A lány megrázta a fejét.

85

– Nem hiszem. Már elköltözött innen. Úgy tudom, most a gyorsasági autóversenynél dolgozik, Saratogában. A képek hosszú sora újra megindult, és most, mintegy varázsütésre Daisy anyja tűnt fel a képernyőn. Sophie Bellamy – mert valamiért megtartotta asszonynevét a válás után – még mindig szép volt, és nagyon komoly benyomást keltett. Daisy észrevette, hogy Julian őt nézi, nem a képeket. – Anyám a Hágai Nemzetközi Büntetőbíróságon dolgozik, emberi jogi ügyekkel foglalkozik – mondta lassan. Valahányszor az anyjára gondolt, szeretet és büszkeség öntötte el, de mélységes csalódottságot és haragot is érzett. Néha nem akart semmi mást, csak beülni az anyja ölébe, és jól kibőgni magát. Aztán meg arra gondolt, milyen önző dolgot kíván. Az anyja az egész emberiség érdekében dolgozik, azért, hogy az ártatlanoknak és védteleneknek ne kelljen nyomorultul elpusztulniuk. Hát kicsoda ő, Daisy, hogy útjába akar állni ennek a nagyszerű embernek, ennek a nagyszerű küldetésnek? Megfogta a fényképezőgépét, és felállt. – Nincs kedved kijönni a szabadba? Ott is készíthetnék rólad egypár felvételt. – Ahogy akarod. – Julian is felállt, és udvariasan kinyitotta az ajtót. – Mutasd az utat! Amint kiértek, egy kaviccsal felszórt ösvényen a tó felé indultak el. – Ki az? – kérdezte Julian, és tenyerét a szeme fölé emelve a csónakház felé bámult. – Nina Romano, a barátnőm, Sonnet édesanyja. – Daisy intett Ninának, de az asszony valószínűleg nem vette észre, mert nem intett vissza. Csendben lépdeltek tovább, aztán Daisy erőt vett magán, és végre feltette azt a kérdést, amely egész idő alatt foglalkoztatta: – No és… van barátnőd mostanában? – Nincs. Hacsak tavaly nyár óta meg nem változtattad a véleményedet. Tavaly nyáron ugyanis Julian udvarolni próbált Daisynek, de a lány annyira szenvedett a szülei válása miatt, hogy rendre elhessegette. Istenem, hogy lehetett ilyen ostoba? – Nagyon vicces – dünnyögte, és elfordult, hogy a fiú ne láthassa pirulását. – Nem viccelek. Tudnod kell, hogy én már tavaly is komolyan gondoltam. Mint ahogy egy sereg más fiú is, emlékezett Daisy, de nem érzett semmiféle büszkeséget. Hát igen, azok még más idők voltak… – De én már nem vagyok ugyanaz a lány – vetette föl egyszerűen. – Butaság! Te pontosan ugyanaz a lány vagy. Aztán egy időre ejtették a témát. Daisy megmutatta Juliannek a birtokot. A tenisz-, teke- és krikettpályákat, az épület jellegzetességeit, beleértve az égbe nyúló lakótornyot is, aztán kisétáltak a mólóra, melynek végéből néhány helyi nevezetességet is látni lehetett: az Avaloni Hajósklubot meg a part menti, régi nyaralókat. – Nagyon szép ez a hely – ismerte el a fiú. – Szerintem is. Örülök, hogy apám megvette a szállodát. – Szóval úgy tervezed, hogy itt maradsz? Vagy esetleg…? – Julian nyitva hagyta a kérdés végét. – Inkább ez utóbbi – mosolygott a lány. – Amint tudok, elmegyek innen. – Nagy levegőt vett, és elhatározta, hogy teljesen őszinte lesz. – Talán úgy tűnik, hogy a családból én vagyok a legnagyobb bajban, de ez sajnos nem így van. A válás óta apa is, Max is nagyon rossz passzban vannak. Olyan levertek, olyan elveszettek… Valami azt súgja, még nem szabad magukra hagynom őket, úgyhogy egy darabig még biztosan maradok. Készített néhány képet a víz gyönyörűségesen villódzó felszínéről meg egy arra úszó kacsacsaládról, aztán megjegyezte: – Tudod, mit szeretnék a legjobban? Fotózást tanulni, és nem csak internetes kurzuson. Igazi, hivatásos fotós szeretnék lenni.

86

– Hát akkor rajta! – Na persze… Most azonnal fejest ugrom a tanulmányokba – válaszolt némi öngúnnyal Daisy. Julian nem sértődött meg. – Holnap is lesz lehetőséged tanulásra. Meg jövő ilyenkor is, és bármikor, amikor csak akarod – mondta szelíden. A lány lassan bólintott. – Hát nem furcsa? Végre tudom, mit kellene csinálnom, végre megtaláltam azt a dolgot, amivel szívesen foglalkoznék, és akkor jön egy ilyen… baleset. Egy vízimadár vágódott be a tóba, kisebb hullámverést okozva, és Daisy gyorsan megörökítette a tajtékos víz játékát. – Szeretném néha visszaforgatni az idő kerekét – jegyezte meg aztán csendesen. – Sok mindent másképp csinálnék. Jobb döntéseket hoznék. – Hidd el, sokan vannak így ezzel. – Julian pillantása megpihent a tavon. – Gyönyörű ez a hely. – Én is azt hiszem. Mégsem tudom elképzelni, hogy itt éljem le az életemet. Ha csak eszembe jut, menten menekülhetnékem támad. – Nyugi! Senki sem szeretne akaratod ellenére itt tartani. Daisy az apjára gondolt, Maxre és arra, milyen magányos volna a két fiú, ha ö elmenne innen. De igen, tűnődött el. Nagyon is van, aki szeretne itt tartani.

87

11. Egy nappal azután, hogy Nina megállapodott Greg Bellamyval, kétségekkel telve érkezett meg a csónakházba a holmijával. Egész éjjel ébren forgolódott, azon töprengett, vajon jó döntést hozott-e, vagy sem. A birtok leginkább egy nyüzsgő hangyabolyra hasonlított: mindenütt munkások sürögtek, létrás fickók gólyalábaztak, kertészek talicskáztak. Nina a magas, viktoriánus épületet nézte, mely mindössze néhány száz lábnyira esett az ő leendő otthonától, és amelyben most Greg lakott. Aztán megint a csónakházra siklott a tekintete. Csak remélni tudta, hogy a két épület távolsága – pontosabban a közelsége – nem okoz majd semmiféle gondot kettejük kapcsolatában. Amikor régen arról ábrándozott, hogy itt, a csónakházban fog élni, fel sem merült benne, hogy a közvetlen szomszédságban egy elvált férfi lakik majd a két gyerekével – meg a születendő unokájával, aki heteken belül világra jön. Hiába, egész életében meg kellett alkudnia a kényszerítő körülményekkel, és most sincs ez másként. Mintha a sors akarná úgy, hogy soha, egyetlen kívánsága se teljesüljön maradéktalanul. De talán ez nem is olyan nagy tragédia. Ez a gondolat még akkor is ott kísértett a fejében, amikor felment a teraszra vezető lépcsőkön, és belépett az onnan nyíló lakásba. A látványtól elakadt a lélegzete. Greg egy létra tetején állva ablakot tisztított. Az inge nyitva volt, csak a nadrág korca rögzítette valamelyest, így jól látszott, hogy mellkasát máris aranybarnára színezte a nap. Baseballsapkát viselt hátrafordítva, és igen ügyes, gyakorlott mozdulatokkal dolgozott. – Ejha! Mivel érdemeltem ki ezt a megtiszteltetést, hogy a tulaj a saját két kezével tisztítja az ablakaimat? – kérdezte csodálkozva. Greg lekászálódott a létráról. A mellkasa fénylett az izzadságtól, és Ninának erőt kellett vennie magán, hogy ne bámulja. – Órabért fizetek Connor embereinek – felelte. – Épp ezért nem akarom segédmunkára pazarolni a szakértelmüket. – Vagyis elvégzed a melót te, az egyetemi diplomáddal. – Egyszerűen csak segíteni akarok neked, hogy mihamarabb beköltözhess. Greg közelebb lépett, és Nina azon kapta magát, hogy már csupán néhány centiméter választja el attól a lenyűgözően izmos, verejtéktől csillogó mellkastól, melynek közepe táján szökés szőrzet göndörödött. Az asszony orrát megcsapta a kesernyés, férfias illat, és egyszerre pipacspiros lett az arca. – Hm… Greg… – Most meg mi az ördögöt mondjon? Köszönje meg az ablakpucolást? – Ezt igazán nem kellett volna. – Lehet, de mindkettőnk dolgát megkönnyíti, ha segítek. Szeretnék kedves és előzékeny lenni hozzád, hiszen szomszédok leszünk, emellett minél előbb beköltözhetsz, annál előbb megnyithatjuk a szállodát. – Értem. Mindenesetre köszönöm. – Nincs mit. Greg begombolta az ingét, amit Nina kissé csalódottan figyelt. Egyszerűen nem fért a fejébe, hogy lehet egy férfi ilyen őrülten vonzó az egyik pillanatban, és ilyen kedves meg segítőkész a másikban. Azok a fickók, akikkel eddig összehozta a sors, vagy kedvesek voltak, vagy vonzóak, de a kettő együtt még sosem jött össze.

88

– Köszönöm – ismételte, aztán hirtelen nagy lett a csend. Ezért gyorsan hozzátette: – Hogy tetszett a múltkori baseball-mérkőzés? – Nagyon. Mindketten nagy sportrajongók vagyunk. Különösen Max. Télen hokizik, nyáron baseballozik, ezért is tettem be a kölyökcsapatba. – Szereti? Greg tekintete egy pillanatra elborult. – Hát persze – felelte aztán magától értetődően. – Örülök, hogy kijöttetek a meccsre. – Én is. Kár, hogy te nem nagyon értél rá. Olyan arcot vágott, hogy Nina rájött: Darrylre és Wayne-re, a két kísérőjére céloz. Csak nem hiszi Greg, hogy köze van bármelyikükhöz? Kis híján felkacagott. A férfi közben a mosogatóhoz ment, levette a sapkáját, engedett némi vizet a fejére, majd megtörölgette magát mintegy féltekercsnyi papírtörölközővel. A vízvezeték-szerelők jó munkát végeztek, mert már nem hörögtek a csapok, és a víz színe is megfelelőnek tűnt. – Csak mondd meg, miben segíthetnék még, és állok rendelkezésedre. – Talán a dobozaim kipakolásában, ha volnál szíves. Nina előző nap már alaposan kiszellőztetett, és kirakott minden lomot a lakótérből, ma reggel pedig a bútorok egy részét is meghozták a fivérei; köztük azt a fejedelmi méretű ágyat, melyet a legnagyobb ablakkal szemközt állítottak fel. Az asszony egész életében arról álmodott, hogy minden reggel a Juhar-tó látképével ébredjen. Most, hogy közösen rakodták ki a könyveket, lámpákat, dísztárgyakat és textíliákat, Ninát megint ellentmondásos érzések kerítették hatalmukba. Örült is Greg közelségének, de feszélyezte is. Mert bár kedves volt a férfitól, hogy felajánlotta a segítségét, Nina nem volt biztos benne, hogy szeretné, ha egy vadidegen betekintést nyerne az életébe. A férfi épp egy bekeretezett képekkel teli dobozt nyitott ki, és Nina görcsösen töprengett, nincs-e benne valami olyasmi, amit nem szívesen mutatna meg neki. – Figyelj, Greg, azt hiszem… – Az asszony hangja furcsán visszhangzott az egyelőre gyéren bútorozott térben. – Szóval úgy gondolom, meg kellene beszelnünk egyet-mást az egyezségünkkel kapcsolatban. Mindenekelőtt érdemes volna rögzítenünk a játékszabályokat, nem gondolod? Greg erre fölnevetett, amivel sikerült meglepnie Ninát. Nem erre a válaszra számított. – Komolyan gondoltam – bizonygatta az asszony. – Ha két ember együtt dolgozik, fontos, hogy tisztázzák a játékszabályokat. – Hát jó. Ha szabályokat akarsz, hát legyen. Gondolom, ha szabályt szegek, figyelmeztetésben részesülök, de kérlek, mielőtt elkezdjük ezt a játékot, közöld velem, mi az, ami tilos! Könnyedén, tréfásan hangzott, amit mondott, de Nina hallani vélte a férfi hangjában a visszafojtott feszültséget is, és ez csak érdekesebbé tette őt. – Igen, pontosan ezt akarom megbeszélni veled. Hogy hol húzzuk meg azt a bizonyos határvonalat. Félre ne érts, nagyon hálás vagyok neked, amiért ilyen kedvesen segítesz, de… – De nem akarod látni közben a csupasz mellkasomat – fejezte be a mondatot a férfi. – Nem erről van szó… – Akkor hát látni akarod a csupasz mellkasomat. Igen, igen, igen! – Természetesen nem. – Nina összefonta a karját maga előtt. – Ne játszd meg magad, Greg, szerintem pontosan tudod, miről beszélek! A kapcsolatunk üzleti jellegű, és én szeretném, ha az is maradna. Ez az, amire az imént céloztam. – Értem. Akkor ügyelni fogok rá, hogy a jelenlétedben ne gomboljam ki az ingemet. – Köszönöm. Cserébe én is ígéretet teszek ugyanerre. Most pedig itt az ideje, hogy tovább dolgozzunk.

89

– Mert az élet, ugyebár, nem csupa móka és kacagás. – Ahogy mondod. Te jó ég, csak elő ne jöjjön nekem az „attól, hogy együtt dolgozunk, még lehetünk jó barátok” kezdetű szöveggel! – fohászkodott Nina, miközben nekilátott egy eddig érintetlen doboz kibontásának. Vajon mit rakott bele? Először egy konyharuhába burkolt, bekeretezett fotó került elő a dobozból, mely őt magát ábrázolta tizenöt évesen, Jenny társaságában. A kép néhány héttel a végzetesnek bizonyuló kadétbál előtt készült, vagyis még a boldog ártatlanság, a gondtalan gyermekkor időszakában. Talán ezért is szerette az asszony annyira. Jennyvel a mólón ültek, egymás vállát átölelve, arcukon a boldog jövőbe vetett hit ragyogott, az a tudat, hogy most még minden lehetséges. – De helyes kislány voltál! – állapította meg Greg. Nina az ajkába harapott. A férfira nézett, aztán gyorsan vissza a képre. Hát igen… Akkor még senki sem sejthette, mit hoz a jövő. Hogy alig néhány hét múlva meggondolatlanul lefekszik egy West Point-i kadéttal, aminek az egész életére nézve súlyos következményei lesznek. – Mondd csak, te tényleg nem emlékszel semmire? – bukott ki belőle az ingerült kérdés. – Mégis mire kellene emlékeznem? Istenem, ez most csak tetteti, hogy hülye, vagy tényleg mindent elfelejtett? – Például arra, milyen kislány voltam. Mert nem azonos körökben mozogtunk, az igaz, de az útjaink többször is keresztezték egymást. – És te azt hiszed, hogy én erre nem emlékszem. – Ez nem kérdés volt, hanem megállapítás. – Csak azért gondoltam, mert soha, egyetlen célzást sem tettél a múltra. – Nina szeretett volna haragudni a férfira, amiért egyetlen gondolatra sem érdemesítette, mialatt ő szüntelen róla ábrándozott. Mégsem jött indulatba. Csak valami csendes szomorúság szállta meg. – Az istenért, Nina, hogy jut eszedbe ilyesmi? Honnan veszed ezt a képtelenséget, hogy nem emlékszem? Nagyon is jól emlékszem mindenre, például arra az elátkozott éjszakára is a Country Klubban. Már csak azért is emlékezetes maradt a számomra az az este, mert életemben először és utoljára akkor verekedtem egy lány miatt. Ó, a fenébe! Ez volt közös múltjuknak az a részlete, amelyet jó lett volna, ha mindketten elfelejtenek. Legalábbis Nina szerint. – Sajnálom – kezdett mentegetőzni –, de te sosem mondtál erről semmit, úgyhogy azt hittem… Nem is tudta, mit hitt. Lehet, hogy egyszerűen csak össze volt zavarodva, mint mindig Greg közelében. – Csak azért, mert nem sokkal később hirtelen fordulatot vett az életem, még nem kell azt feltételezned, hogy mindent kitöröltem az agyamból, ami előtte történt. Arra is tisztán emlékszem, mikor laktam először itt, a Tóparti Fogadóban. Valami családi összejövetelre utaztunk ide, de Sophie nem akart Camp Kiogán lakni, mert túl távolinak, elhagyatottnak találta a helyet. Talán attól félt, hogy ha a gyerekkel történik valami, nehezebben kapunk orvosi segítséget. Szóval lejöttünk ide, de még egy hétig sem maradtunk, mert én is, a feleségem is roppant elfoglaltak voltunk. Nem engedhettük meg magunknak, hogy hosszabb időre szabadságra menjünk. Vagy legalábbis akkor azt gondoltuk, hogy nem engedhetjük meg magunknak… Ma már azt hiszem, minden másként alakulhatott volna, ha néha merünk lassítani. Ha jobban oda tudunk figyelni egymásra. Visszagondolva úgy érzem, elvesztegettem azokat az éveimet. – És az segít, hogy most marcangolod magad? – kérdezte meg csendesen Nina. – Nem. – Hát akkor ne rágódj a múlton! Nézz inkább előre, a jövőbe!

90

Nina lehajolt, és folytatta a kicsomagolást: egy fotókollázst vett elő, melynek minden képe Sonnetet ábrázolta különböző életszakaszokban: pici korától egészen mostanáig. – Tudod, az emlékezésben az a legjobb – folytatta derűsen –, hogy tiéd a választás joga. Végső soron te döntöd el, milyen emlékeket zársz örökre a szívedbe, és milyeneket törölsz ki. Greg komolyan nézett rá. – Köszönöm – mondta csendesen. – Nincs mit. Semmit sem tettem. – Ez igaz, de most pontosan azt mondtad, amit hallanom kellett. Rövid ideig mindketten hallgattak. Nina szöget, kalapácsot keresett, hogy felakaszthassa a képet, s mivel nem talált, a férfihoz fordult. Greg időközben kinézett az ablakon. Mivel Nina kíváncsi lett, mit is néz, odalépett mellé. Greg Daisyt figyelte, aki odalenn, egy kerti karosszékben ült, és a tavat bámulta. Bár nagy volt a nyüzsgés körülötte, a fiatal lány mégis szívet tépően magányosnak látszott. Amikor Ninát észrevette, Greg összerezzent. – Bocs! Máris folytatom, csak tudod, néha rám tör a lányom iránti aggodalom. – Ezért aztán igazán nem kell bocsánatot kérned. – Nem is akartam. Egyszerűen csak… szóval kissé zavarodott vagyok. Szeretnék segíteni neki, de közben fogalmam sincs, mi járhat a fejében. Alig szól hozzám. És ez nagyon lehangoló. – Ne vedd a szívedre! Még a legbeszédesebb gyerekekkel is előfordul, hogy időnként kizárják a szüleiket a maguk kis világából. – Nina elhallgatott, majd némi gondolkodás után hozzáfűzte: – Az is lehet, hogy kímélni akar téged, azért nem beszél. – Kímélni, engem? Mitől? – Nem akarja rád zúdítani a gondjait, mert tudja, hogy neked is van bőven. Azt mondják, hogy a várandósság életre kelti az anyai védelmező ösztönt. Mindenkin anyáskodni kezdenek, aki közel áll a szívükhöz. De ez, azt hiszem, nem olyan nagy baj. – Szerintem sem. – A férfi Ninára nézett, és a pillantásában volt valami, amit a nő képtelen volt megfejteni. Nem tudta volna megmondani, miért, de egyszerre olyan rokonszenvet érzett Greg iránt, mint még soha, és hiába is próbálta elhessegetni ezt az érzést. Tessék! Ennyit arról, hogy tisztán üzleti kapcsolat lesz köztük, meg hogy nem avatkoznak bele egymás életébe. De miként is képzelhette, hogy kívülálló maradhat? Hiszen polgármesterként egy egész város gondját-baját kellett a magáénak éreznie. Az csak természetes, hogy Greg Bellamy sorsa sem hagyhatja hidegen. Daisy látványa Ninában a saját fiatalságát idézte fel. Az, hogy teherbe esett, természetesen szorongást, erős szégyenkezést és megbánást ébresztett benne, de felszínre hozta Nina rejtett erőtartalékait is. Az eddig közepes tanuló kislánynak szárnyakat adott, hogy végre valamiben első lehet. Komolyabban vette a tanulást, minden tantárgyból javított, emellett az iskolai diáktanács tevékeny, tagja lett. Felelősségteljesen készült az anyaságra: rendszeresen eljárt az orvosi vizsgálatokra és a szülésfelkészítő tanfolyamra. Türelmesen végighallgatta Reilly atyát, aki olykor arról próbálta meggyőzni, hogy adja örökbe a babát, miközben ő biztos volt benne, hogy meg akarja tartani. Apai nyilatkozatra is szükség van az örökbeadáshoz, márpedig ő nem akart szólni Laurencenek, meg hát máris őrülten ragaszkodott a kicsihez. Ujjongó örömmel töltötte el, hogy lesz valaki, aki mindenkinél jobban szereti őt, és aki – legalábbis az első néhány évben – csak az övé. Persze a siker és a boldogság ellenére sokat szenvedett. Nem volt könnyű lemondani mindenről, ami egy kamasz életét izgalmassá teszi: a randikről, a bálokról, az osztálykirándulásokról és arról, hogy a régi osztálytársaival együtt érettségizzék. Ama

91

bizonyos osztálykirándulás úti célja mellesleg Washington volt, ezért is érezte annyira fontosnak, hogy a lányával idén nyáron kárpótlásként elutazzék oda. Igyekezett nem törődni a pletykákkal. Hidegen hagyta a tény, hogy a városkában mindenki azt találgatja, ki lehet a gyereke apja. És a vészmadarakkal sem foglalkozott, akik minduntalan arról huhogtak, hogy egy gyereket egyedül felnevelni iszonyúan nehéz feladat még a felnőtt, dolgozó nőknek is, egy iskolás lánynak meg egyenesen lehetetlen. Legalábbis szerintük… Mert Nina bebizonyította, hogy igenis lehetséges. Igaz, hogy számára a kisbabája nem egyszerűen egy gyerek volt, hanem életcél is, még mielőtt megszületett volna. Míg a többiek moziba és diszkóba jártak, ő a kicsi oltási rendjével meg a szükséges gyerekholmik beszerzésével foglalkozott. És bár emiatt fájt egy kicsit a szíve, azzal vigasztalta magát, hogy legalább valami hasznosat csinál. Pénzügyeket és szociálpolitikát tanult, mert szükségét érezte, hogy jobbá tegye a világot annak a gyereknek a kedvéért is, akit a szíve alatt hordoz. Megpróbálta mindezeket a dolgokat elmondani Gregnek, hogy megnyugtassa, és közben maga sem értette, miért olyan fontos neki a férfi lelki békéje. Talán mert a kialakult helyzet ellenére mégiscsak megkedvelte? – Azt hiszem, Daisy is valami hasonlón megy keresztül, mint én annak idején – zárta a mondandóját. – Hiába telt el azóta több mint tizenhat év, a lényeg nem változott. Szegénykém, látja a barátnőit, az osztálytársait kirepülni otthonról, amint utazgatnak, munkát vállalnak, egyetemre mennek, ő meg ugyanúgy ide van kötve, mint kiskorában. – A jelen helyzetében nemigen tehet mást, mint hogy itt marad – szögezte le Greg. – Ebben sok igazság van, de próbáld megérteni, őt attól még nem teszi boldoggá ez a kiszolgáltatott helyzet. Az én családom is roppant segítőkész volt, de minél inkább le akarták venni a vállamról a terheket, annál fontosabb lett számomra, hogy egyedül is megpróbáljam. Ninának teljesen nyilvánvaló volt, hogy Daisy előbb-utóbb elmegy innen, de érezte, hogy élénk tiltakozást váltana ki a férfiból, ha ezzel előhozakodna. Kivett a hűtőszekrényből két kis palack ásványvizet, és az egyiket Gregnek nyújtotta. – Sokat segítene, ha bíznál a lányodban – mondta nyomatékkal. – De hát én bízom! – No persze… De azért tele vagy mentő ötletekkel, hogy mi legyen, ha ő mégis kudarcot vall. Otthont biztosítasz a számára, munkát adsz neki, és én biztos vagyok abban, hogy ő a maga módján nagyon hálás ezért, csak éppen így nem tanulja meg, hogyan kell megállnia a saját lábán. Pedig óriási szüksége volna rá, hogy élhesse a saját életét. Higgy nekem, tapasztalatból beszélek. Sonnet születése teljesen megváltoztatott, jobb emberré tett. Hinned kell benne, hogy Daisy is ugyanígy lesz a saját babájával. Ha nincs gyerekem, sosem lehettem volna az állam legfiatalabb polgármestere. – Jobbá akartad tenni a várost, hogy nagyobb biztonságban tudhasd a lányod? – Pontosan. Az egész még azelőtt elkezdődött, hogy Sonnet a világra jött volna. Sosem felejtem el, ahogy nagy hassal megjelentem a városházán, hogy panasszal éljek a városi tanácsnál és a polgármesternél, mert ígéretük ellenére mégsem építettek játszóteret a Blanchard parkban. És a meghallgatás végén apám, aki velem tartott, ragyogott a büszkeségtől, a polgármester pedig azonnal állást ajánlott a csapatában és ösztöndíjat a helyi főiskolán. A helyi pletykafészkeket egy időre ellátta témával, hogy az idősödő polgármester egy ifjú leányanyát támogat. Igaz, a hangok némiképp elhalkultak, amikor megszületett a nyilvánvalóan színes bőrű Sonnet. Ekkor lekerült néhány név a lehetséges apák képzeletbeli listájáról, de csak hogy újabb nevek kerüljenek fel rá. Nina nem foglalkozott a rosszindulatú híresztelésekkel. Minden erejét és idejét igénybe vette, hogy felépítse önmagát, és gondoskodjék a gyermekéről. A huhogásban volt némi igazság: iszonyúan nehezek voltak az első hetek, hónapok. Még mindig nem tudta elfelejteni

92

azokat a szörnyű éjszakákat, amelyeket Sonnet valami megmagyarázhatatlan okból végigüvöltött, ő meg sétálgatott vele a folyosón, hogy megnyugtassa, de jobbára csak a hajnal hozott enyhülést. Az új nappal pedig kezdődött minden elölről, azzal a különbséggel, hogy sokkal rosszabbul érezte magát, hiszen addigra majd összeesett a kimerültségtől. Úgy döntött, ezt inkább nem mondja el Gregnek. Előbb-utóbb úgyis rájön. Ha máshogyan nem, Daisy elmeséli neki. – A polgármesteri munka közben tettem emelt szintű érettségit és szereztem főiskolai diplomát. – Sokan mondják, hogy te voltál a város legjobb polgármestere. – Az attól függ, kit kérdez az ember. – A baseballrajongók például teljesen odavannak érted – nevette el magát a férfi. Milyen kedves a nevetése, gondolta Nina. Vajon tudja egyáltalán, mennyire vonzó? – És Sonnet apja? – kezdte Greg. – Mi van vele? – Hm… ő szereti ezt a sportot? – Nem tudom. – Nina sejtette, hogy ez csak afféle tapogatózás volt, a férfi valójában egészen másra kíváncsi. – Daisy még… szóval még fel sem vette a kapcsolatot azzal a fiúval, aki… hiszen tudod. – Greg szemlátomást boldog volt, amikor kinyögte: – A gyerek apjával. – Emiatt ne izgulj! Majd elmondja. Én is csak akkor értesítettem Laurence-t, amikor Sonnet betöltötte a harmadik életévét. – Tényleg? – Hidd el, megvolt rá az okom! – De ha már oly sokáig titkolóztál, mi vitt rá, hogy végül mégis elmondd? Nina úgy tett, mintha minden figyelmét lekötné az üres dobozok összepakolása. Nem mert a férfira nézni, mert attól tartott, elneveti magát. A legfőbb okot ugyanis, amiért elmondta Laurence-nek, hogy van egy lánya, annak idején Greg Bellamy szolgáltatta.

93

VI. RÉSZ A múlt A Tóparti Fogadónak saját strandja van a Juhar-tó partján. A látogatókat csodás természeti környezet várja. Többek között őshonos itt a mocsári gólyahír és az illatos lázcserje, mely az itteni fecskefaj egyetlen költőhelye. Az állatvilágot a kék gém, a folyami vidra, a dobozteknős, a hód, az őz képviseli. E fajok egyedei gyakran megfigyelhetők, de a szerencsések akár amerikai jávorszarvast is láthatnak. A tópart eszményi hely sétára, pancsolásra vagy akár csak merengésre, nézelődésre. A szálloda vendégköre igen színes. A közeli New Yorkból éppúgy járnak ide turisták, mint a távoli Japánból Sosem tudhatja, mikor találkozik egy verőfényes, nyári napon a tóparton egy régi baráttal, egy távoli ismerőssel, esetleg egy érdekes idegennel, akivel szívesen megismerkedne…

12. Mire Sonnet hároméves lett, Nina már elköltözött a családjától. Kis, városszéli házat vett bérbe a nagybátyjától maga és a lánya számára. A szülei persze élénken tiltakoztak. Azt mondták, korai elköltöznie, hisz ő még mindig túl fiatal, a gyerek még túl kicsi, és felügyeletre van szüksége. Nina azonban úgy érezte, itt az idő. Bár rettenetesen elfoglalt volt, hiszen egyszerre dolgozott és tanult, de elege volt már abból, hogy mindig a szülei vigyázzanak Sonnetre. Különös érzés volt egyedül élni, távol a családjától. De élvezte a függetlenséget, hogy végre felnőttnek érezheti magát, miközben azért szenvedett a magánytól. Egy kora nyári délelőtt Nina éppen befejezte a közgazdaságtanból kapott házi dolgozatot, lenézett a szőnyegen játszadozó Sonnetre, és rádöbbent, hogy az éjszakákat végigsíró, nyűgös kisbaba megváltozott. A kislány megtanulta, hogyan foglalja le magát, hogyan játsszon anélkül, hogy anyját zavarná. De mikor történt mindez? Hogyan repülhetett el szinte észrevétlenül három kerek év? Az anyukának fogalma sem volt róla. Bár az álmatlan éjszakák nem hiányoztak neki, kicsit mégis elszomorította, hogy ilyen gyorsan telik az idő. Felállt, felkapta a kislányt, körbeforgatta a levegőben, és ránevetett. – Befejeztem a feladatot, és szeretnélek megjutalmazni, amiért olyan jó kislány voltál. Elviszlek valahová. – Menjünk nagyihoz! – jött a magától értetődő válasz, ugyanis Sonnet életében a nagymami volt az egyik nagy-nagy kedvenc. – A nagyi sajnos dolgozik. Tudod, Camp Kiogán, a táborban – magyarázta a kislánynak Nina. – Mint minden nyáron. Az édesanyja mindig azt mondta, hogy szereti ezt a munkát, és a Bellamyk jól meg is fizették a fáradozását, de Nina nem bánta volna, ha az asszony azért néha pihen is egy kicsit. Amikor ezt szóvá tette neki, ő csak nevetett, és azt mondta: – Valakinek dolgoznia is kell a családban. És tudod, kislányom, nálunk ez a nők feladata. – Miért, a férfiak mit csinálnak? – tudakolta szemtelenül Nina. – Ők álmodoznak – hangzott a válasz. – Nagyihoz! – Sonnet szájacskája sírásra görbült. Nina az órára pillantott. – Figyelj csak! Mondok én neked valamit: Mi lenne, ha elmennénk fürödni a tóhoz? A kislány arca felderült, vidáman tapsolni kezdett. A Tóparti Fogadó az eltelt évek alatt mit sem veszített a varázsából Nina számára. Noha már nem dolgozott ott, az igazgató ismerte s kedvelte őt, és szabad bejárása volt a hotel strandjára. Az épület régi fénye már kissé megkopott, de még mindig vonzotta a pihenni vágyókat, akik elsősorban azért jöttek ide, hogy lassítsanak egy kicsit, hogy megfeledkezzenek a csörgő telefonokról, a villódzó számítógépekről és a közlekedési dugókról. Itt sétálni lehetett, strandolni, teniszezni, csónakázni vagy egyszerűen csak üldögélni egy napernyő alatt, és élvezni a látványt. Sonnet elbűvölő volt egyrészes, sárga virágos fürdőruhájában, ahogy a sekély vízben pancsolt. A nyári meleg többeket kicsalt a partra, helyieket és vendégeket egyaránt. Diákok is nyüzsögtek ott valami közeli főiskoláról, éppen röplabdáztak. Nina észrevette, hogy a fiúk jól megnézik maguknak, és ebben nem is talált semmi meglepőt, mert tisztában volt vele, hogy remekül néz ki bikiniben. A sárga nagyszerűen illett Sonnet fürdőruhájához és Nina kreol bőréhez is. Közalkalmazottként Nina ingyen

95

használhatta a helyi konditermet, minden bizonnyal ez is sokat segített neki abban, hogy gyorsan visszanyerje a karcsúságát. A várandósság nem hagyott nyomot az épphogy csak felnőtté vált, fiatal testen. Néha ábrándozott róla, milyen jó volna, ha egy fiú randira hívná, de ilyesmi soha nem történt. Egyfelől a fiúk szívesen legeltették rajta a szemüket, de amikor észrevették Sonnetet, igen gyorsan visszavonulót fújtak. Nina pedig nem is neheztelt rájuk ezért. Imádta ugyan a lányát, övé volt a szíve minden dobbanása, de ez nem jelentette azt, hogy könnyű lett volna az élete. Ott voltak a kiborulások, a bilire szoktatás hónapjai, a fuldokló köhögéstől megzavart éjszakák, amikor Nina órákig ücsörgött a gőzzel teli fürdőszobában, és sokszor együtt sírt az ölében tartott gyerekkel. Viszonylag kevés tizennyolc-húsz éves fiú szereti ilyesmivel tölteni az estéit, és Nina jól tudta ezt. Megbékélt a helyzetével, nem is vágyott másra, mint amit a sorsa kínált. Némi irigység persze furkálta annak láttán, hogy a barátai táncolni meg kertmoziba járnak, és vasárnap este fölszállnak a vonatra, mely visszaviszi őket a városba, az egyetemre. Olyan kalandok színhelyére, amelyeket ő elképzelni sem tud. Ilyenkor mindig azzal nyugtatta magát, hogy az ő életének nagy kalandja a lánya, Sonnet, akinél szebb, tehetségesebb és okosabb kisgyerek még nem született a földre. Persze a legtöbb szülő ugyanezt gondolja a saját gyerekéről, de Sonnet esetében mindez igaz is volt. Gyenge pillanataiban Nina ebbe kapaszkodott, ezzel vigasztalta magát a késő éjszakai órákon, amikor nem jött a szemére álom, és a teste remegett a visszafojtott vágyakozástól. Ilyenkor ölelésre vágyott, méghozzá nem maszatos kis kezek, hanem erős, izmos karok ölelésére. Persze ha csupán testi természetű lett volna ez a vágy, könnyen kaphatott volna férfit arra a negyedórára, amíg kielégíti e szükségleteit. De ennyire azért nem volt egyszerű a helyzet. Sok gyerek volt a parton. Sonnet azonnal talált magának társaságot egy szép, szőke kislány személyében, aki valamivel idősebb lehetett, mint ő, és aki lelkesen rakta a nedves homokot egy nagy, műanyag vödörbe. Sonnet segített neki, és egy perccel később már együtt csacsogott, nevetgélt a két leányka, elmerülve a játék csodálatos világában. Nina, miközben szemmel tartotta lányát, leereszkedett egy padra, de nem nézett eléggé körül, és majdnem egy fiatal férfi ölébe huppant. – Ezer bocsánat! Milyen figyelmetlen vagyok, nem vettelek észre! – Semmi baj, gyere csak! Bőven van itt hely mindkettőnknek. A fiatalember odébb húzódott, és maga mellé mutatott. Nina csak most ismerte föl: Greg Bellamy volt az. Ugyanaz a mosoly, ugyanaz a széles váll, ugyanaz a kék szem… És ugyanaz az egyszerű aranykarika a gyűrűsujján. Lassan visszaült mellé. – Köszönöm – mondta kissé zavartan, miközben azt találgatta, vajon a férfi is megismertee. – Szívesen! Fogadjunk, most azon töprengesz, mi volna kevésbé kínos: úgy tenni, mintha még sosem találkoztunk volna, vagy eszembe juttatni, hogy már ismerjük egymást. Nina nem nézett rá, de elmosolyodott. – Talált, süllyedt – ismerte el. – Látom, meglep, hogy itt találsz. Tudod, nagy családi összejövetelt tartunk, de a feleségem nem rajong a táborért, ezért szálltunk meg itt, a Tóparti Fogadóban. – Greg felvett maga mellől egy fényképezőgépet, és készített néhány képet a gyerekekről. Nina a választékos, szőke szépségre gondolt, aki egy szép napon felbukkant egy babahordozóval. Figyelni kezdte a kicsiket a parton, és hamar rájött, melyik lehet Gregé. Az a bűbájos kis szőke, akivel Sonnet játszik. Azok a finom vonások, az a mosoly… Máris jellegzetes Bellamy. Amikor adott Sonnetnek egy fényes, szürke kavicsot, a kislánya úgy vitte oda Ninához, mint a legnagyobb kincset.

96

– Nézd csak, mami, de szép! – Gyönyörű! – mondta ellágyulva Nina. – Akarod, hogy vigyázzak rá, amíg játszol? – Igen. – Azzal a kicsi az anyja kezébe nyomta a követ, és visszafutott újdonsült barátnőjéhez. Ninának nem kellett oldalt pillantania, hogy tudja, Greg fejében szinte hallhatóan kattognak a fogaskerekek. A férfiakat többnyire gondolkodóba ejtette, hogy tinilány létére hároméves gyereke van, aki ráadásul határozottan színes bőrű. – Nagyon helyes a kislányod – állapította meg végül a férfi. Az nem kifejezés, gondolta Nina, de aztán hirtelen rémület cikázott végig rajta. Hiszen Greg tudja, kivel feküdt le azon az éjszakán! Neki aztán nem volna nehéz kitalálnia, ki a gyerek apja. – Hogy hívják? – Sonnet. Rövid csend következett, mint mindig, ha a gyerek nevéről esett szó. Hát az biztos, hogy nem közönséges név. Rendszerint azt hitték, valami bonyolult történet fűződik hozzá, pedig mindössze arról volt szó, hogy Nina családjában mindenki olasz nevet kapott, ő pedig szakítani akart ezzel a hagyománnyal. – Tudod, aznap, amikor született, angol irodalmat tanultam, és… – Ne is folytasd, kitaláltam: a szonett szerkezetét, ugye? – Bizony. És annyira tele volt vele a fejem, hogy végül úgy döntöttem, ezt a nevet adom a lányomnak. – Még szerencse, hogy nem az epigrammákat vagy a sírverseket magoltad éppen – vigyorodott el a férfi, majd büszkén a kis szőkére mutatott. – Az én lányomat Daisynek hívják. Hát nem gyönyörű? Mintha észrevette volna a feléje irányuló figyelmet, a kislány felnézett, és az apjához szaladt. – Menjünk fürödni, apuci! Greg felállt. – Örülök, hogy találkoztunk – búcsúzott el Ninától, aztán betette egy szatyorba a fényképezőgépet, ledobta a pólóját, és kézen fogva a lányát beszaladt vele a vízbe. Nina nézte őket egy darabig, és maga sem tudta, miért, kellemetlen érzés fogta el. Hiszen Greg Bellamy nem jelentett neki semmit. Nem voltak barátok, nem voltak szerelmesek, még csak szeretők sem. Felületes ismerősök voltak, akiknek életútja néhány ponton metszette egymást. Bár e találkozások mind emlékezetes mérföldkövek voltak a lány életében, mégsem lett folytatásuk. Idegenek maradtak egymás számára, és talán jobb is így. Ahogy ezen töprengett, észrevette, hogy van még valaki, aki Greget és Daisyt figyeli: a kis Sonnet. A kislány tűnődő arccal nézett apa és lánya után, szemében kimondatlan vágyakozás csillogott valami olyasmi után, amit aligha tudott volna megfogalmazni. De Nina értette. Értette, és furdalni kezdte a lelkiismeret, mert egészen magának akarta megtartani a gyereket. Mert sosem beszélt Sonnetnek az apjáról. Pedig mint az előbb látottak is bizonyítják, az apai szeretet és jelenlét nagyon is fontos egy gyerek életében. Akármilyen jó anyja is Nina – a férfiszerepet biztosan nem tudja betölteni a családban. Arról nem is beszélve, hogy a gyerek, ahogy cseperedik, nyilván egyre gyakrabban fog kérdezősködni az apjáról. Látja ugyanis, hogy a többieknek van édesapjuk, és nem tudja, hogy neki miért nincs. Hát igen… A hallgatás időszaka véget ért. Nina tudta, hogy fel kell lebbentenie a fátylat féltve őrzött titkáról.

97

VII. RÉSZ A jelen A szálloda minden szobáját gondosan összeválogatott, korhű bútorokkal rendezték be. Az író szobája rendkívül hangulatos helyiség. Restaurált festmények díszítik, és különleges fürdőszobája van. Mivel az épület nyugati szárnyában kapott helyet, egész délután a lenyugvó nap fényében fürdik, ablakaiból pedig csodás kilátás nyílik a tóparti füzesre A berendezés része az antik franciaágy, melyet számos hímzett párna és egy boldog békeidőkből származó ágytakaró fed. A szobát James Fenimore Cooperről, a nagy amerikai íróról nevezték el. A benne lévő kicsi, formás íróasztal a hozzá illő ovális háttámlájú székkel ugyanis egykor az ő tulajdona volt. A Tóparti Fogadóban egyáltalán nem használnak egészségre ártalmas, petróleumtartalmú bútortisztítókat. Ehelyett jojobaolaj és citromolaj keverékével dörzsölik át a fából készült berendezési tárgyakat – mindkettő kapható a drogériákban –, melyhez tesznek egy kevés citromlevet is.

13. Greg és Nina abban a másodpercben elkezdtek civakodni, amint a férfi kocsijával kifordultak a műútra. – New Paltzba megyünk – közölte Greg. – De van az az áruház Rhinebeckben. Ott mindent megtalálunk. – Azt, amire én gondolok, biztosan nem. Különben is, én vezetek – zárta rövidre a veszekedést a férfi. Igyekezett nem Ninára nézni, ugyanis az asszony mélyen dekoltált, testre tapadó, piros pamutruhát viselt, és hasonló színű, magas sarkú, vékony pántos szandál volt rajta. Greg azon töprengett, vajon az ő kedvéért öltözött-e fel ennyire kihívóan, vagy egyszerűen ilyen a stílusa. Bár tulajdonképpen édes mindegy. Már három hete dolgoztak együtt, és neki nem lehetett oka panaszra. Még akkor sem, ha ezt a három hetet tulajdonképpen végigvitatkozták. Nina egészen más volt, mint azok a fizetésüket féltő, fapofa munkatársak, akik Manhattanben körülvették. Ráadásul ruha ide, kivágás oda, keményebben dolgozott, mint bárki, akit Greg eddig ismert. Nagy lendülettel vetette bele magát a munkába, és legalább olyan lelkesedéssel készült a nagy megnyitóra, mint ő maga. – Hát ez teljes képtelenség! – rázta a fejét Nina a listát böngészve, melyre összeírta a tennivalókat. – Ennek a felét sem tudjuk elintézni, ha még a marbletowni bányába is el kell mennünk a murva és a burkolókő megrendelése miatt. – El ne felejtsd a sziklákat a sziklakertbe! – tette hozzá a férfi. – Hát ezt mind biztosan nem tudjuk ma megcsinálni. – Ki mondta, hogy mindent ma kell elvégeznünk? – Senki. De tudod mit? Nem is izgatom magam, idegeskedj te! Te vagy a tulajdonos. Addig tartod zárva felújítás miatt a szállodát, amíg akarod. Nem törődöm vele. – De igen, törődsz. – Nem. Greg egy félmondattal véget vethetett volna a vitának, de nem tette. Elmondhatta volna, hogy a beszerzési munka nagy részét a két, újonnan felvett alkalmazottra bízta, így ők ma csak egyetlen helyre mennek. Ahhoz a régiségkereskedőhöz, akit Olivia hajtott fel számukra. De mivel igazából élvezte a civódásaikat, esze ágában sem volt lecsillapítani Ninát. Imádott az asszony idegein táncolni. – De igen. Úgyis tudom. Az, hogy a munka más is lehet, mint lélekölő robot, hogy az ember élvezheti az együttlétet a munkatársaival, egészen új volt Greg számára. Nina előtt soha nem érzett ilyet, és nem is hitte, hogy lehetséges. Mellette bármikor tudott meggondolatlanul és éretlenül viselkedni – s remek érzés volt, hogy ha életének más területein nem is, de Ninával kapcsolatban megengedheti magának ezt a könnyedséget. Minden más élethelyzetben, különösen ha a gyerekeivel foglalkozott, óriási volt rajta a nyomás, hogy mindig és minden helyzetben felelősségteljes, gondos apa legyen. Ellenben ha az asszonnyal volt, mintha lehullottak volna róla a hétköznapok béklyói, végre fellélegezhetett. – Azért fizetsz, hogy dolgozzam – panaszkodott a nő. – Nem értem, miért nem hagyod, hogy végezzem a munkám. – Dehogynem hagyom! Csak azt akarom, hogy úgy csináld, ahogy én szeretném. Te viszont képtelen vagy ezt elviselni.

99

– Nem igaz! – Nina harciasan fölszegte az állát. – Akkor miért veszekszel velem folyton? – Én? – Nina felnevetett. – Ez neked veszekedés? Nagy meglepetés fog érni, ha egyszer úgy istenigazából veszekedni kezdek. – Már alig várom – vigyorodott el a férfi. – De ha ez nem veszekedés, akkor mi? Vita? – Még csak az sem. Egyszerűen kifejtettem az álláspontomat, te pedig úgy tettél, mintha meg sem hallottad volna. Idehallgass, Greg! Te azt mondtad, hogy neked üzleti partner kell, úgyhogy kérlek szépen, ne kezelj úgy, mint valami senkit! – Mondok én neked valamit, Nina. Mi volna, ha lediktálnád a listádat Walternek, ő szépen megvenne mindent, te pedig velem tartanál? – Ezzel Greg átadta a nőnek a mobiltelefonját. De Nina nem hívta Waltert. – Mi lenne, ha szétválnánk? – tett ellenjavaslatot. – Te mennél erre, én meg arra, és mindenki csinálná azt, amit fontosnak tart. Szétválni? Na ne! Azt már nem! – Tulajdonképpen nem is rossz ötlet – jegyezte meg látszólag könnyedén Greg. – Bár nem tagadom, kissé meglep, hogy teljesen rám bízol egy olyan fontos dolgot, mint a bútorok kiválasztása. A szeme sarkából látta, hogy az asszony mozdulatlanná dermed. – Szóval ezért akarsz New Paltzba menni. – Aha. – Greg végre előrukkolt az adu ásszal: – Korabeli lakberendezési tárgyakat, bútorokat, lakástextíliákat, képeket, kiegészítőket vásárolni. – De hát én azt hittem… – Á, hinni a templomban kell. Legközelebb kérdezz, ha nem vagy biztos valamiben! Egy régiségkereskedővel beszéltem meg találkozót. Megint oldalt sandított, és látta, hogy Nina szeme megcsillan. Szóval bekapta a csalit! Hiába, nincs nő, aki egy ilyen programnak ellen tudna állni. – Tessék? Mondtál valamit? – Megadom magam – biccentett Nina. – Veled megyek. És már billentyűzte is be Walter számát. Greg elégedetten mosolygott. Sosem hitte magáról, hogy különösebben értene a női lélekhez, de egyvalamit biztosan tudott: ha lakberendezésről van szó, nincs az a nő, aki átadná a döntés jogát egy férfinak. És ez alól Nina sem volt kivétel. Váltogatni kezdte a rádiócsatornákat, s végül egy Led Zeppelin-számnál állapodott meg, amelyet jól felhangosított. Lehúzott ablakokkal, dübörgő hangszórókkal autóztak a verőfényes napsütésben. Ritka szép, felszabadult percek voltak. Greg végre teljesen elengedhette magát. – Látom, jókedvedben vagy – állapította meg gyanakvón Nina, amikor megálltak egy ódon kocsiszínből kialakított régiségkereskedés előtt. Kiszállt a furgonból, még mielőtt a férfinak lehetősége lett volna kinyitni az ajtót, megfosztva ezzel Greget formás lábának látványától. – Ezt most úgy mondtad, mintha valami szégyenletes dolgot vetnél a szememre. – Egyáltalán nem – mentegetőzött a nő. – Vedd tudomásul, hogy én mindig jókedvű vagyok. Miért is ne volnék az? – Greg hirtelen észrevette, hogy meglehetősen közel áll Ninához, és ahogy lepillantott, egyenesen a nő dekoltázsába bámult. Nina gyorsan kapcsolt, és hátralépett. – Elég ebből! – Miből? – adta az ártatlant a férfi. – Hogy belebámulsz a ruhámba. – Nem is igaz. Csak a listádat nézem.

100

Nina magához szorította a csiptetős mappát. – Életemben nem találkoztam olyan férfival, aki élvezte volna a régiségboltokban való kutakodást – jegyezte meg gyanakodva. – Hát én sem élvezem különösebben. – Akkor most miért vagy itt? – Szerintem ki fogod találni. Azzal Greg faképnél hagyta a csodálkozó Ninát, és bement, hogy bemutatkozzék a kereskedőnek. Valóban nem villanyozta fel a lehetőség, hogy a nap hátralévő részét egy pajtában töltse mindenféle kimustrált ócskaság között, de korabeli bútorokra volt szüksége, ezért mégsem tehetett mást. Több szobában hiányos volt a berendezés, így boldog lehetett, hogy Ninára testálhatta a feladat oroszlánrészét. Mint a legtöbb nőnek, neki is hihetetlen érzéke volt ahhoz, hogy megtalálja a tűt a szénakazalban. A férfi csak halomra dobált, használt limlomokat, ócska cuccokat látott, de az asszony olyan lelkesedéssel járt körbe, mintha valóságos kincseskamrába csöppent volna. Jó szemmel vette észre a használható darabokat. Az egyik sötét sarokban például egy adirondack stílusú, nyírfatörzsekből faragott franciaágyat talált. Aztán diadalittas kiáltást hallatva egy kézi szövésű gyapjúszőnyeget húzott ki egy nagy kupac, használhatatlan lakástextil közül. Pár perccel később pedig egy szép, hímzett lámpaernyőre bukkant. És ahogy vizsgálódott, egymás után kerültek elő a szebbnél szebb ágyak, mosdóállványok, lámpák, párnák, padok, asztalok… Nina arca kipirult izgalmában, szeme vidáman csillogott. – No, mit szólsz? Ennyi elég lesz, vagy nézelődjek még? Greget a feleslegesség kellemetlen érzése fogta el. Találomra felkapott egy kisméretű festményt az egyik asztalról. – Ehhez mit szólsz? Egy Maxfield Parrish-nyomat volt az, mely az egyik múzsát ábrázolta naplementekor, ahogy az aranyló, földöntúli szépségű tájban gyönyörködik. Az asszony lassan bólintott, bár látszott rajta, hogy nincs éppen elragadtatva a képtől. – A vendégek többsége szereti az ilyesmit. – De te, úgy látom, kevésbé. – Kicsit közhelyes. De ez nem feltétlenül baj. Az emberek szeretik a jól bevált, ismert dolgokat, mert azok az otthonosság érzését keltik bennük. Greg vérszemet kapott, de épphogy csak ránézett egy közelben kiakasztott képre, Nina vadul megrázta a fejét. – Nem, arról ne is álmodj! Embernek öltözött, szivarozó és kártyázó kutyákról szó sem lehet. Szerintem menjünk! Megalkudtak a régiségkereskedővel, megszervezték a hazaszállítást, majd fáradtan, de elégedetten autóba szálltak. Greg azonban csak néhány háztömbnyit hajtott, azután megint leparkolt a kocsival. – Mi az? Hová megyünk még? – érdeklődött Nina. – Mit gondolsz? – Csak nem Matracos Matthez jöttünk? – De bizony! Új matracokat veszünk, és személyesen fogjuk kiválasztani őket, úgy ám! – De hát… – Csak semmi de! A matracok beszerzését nem bízhatjuk másra, mert nekünk csak a legjobb lesz elég jó. Ha a vendégek nem alszanak jól, soha az életben nem térnek vissza hozzánk, úgyhogy ez lényeges kérdés. – Egyetértünk – biccentett megadóan Nina, majd kiszállt a kocsiból. Greget bosszantotta, hogy megint megelőzte őt. Megint nem nyithatta ki az ajtót az asszonynak. Így nem volt alkalma alaposan megnézni a lábát a könnyen felcsúszó ruhában,

101

ezenkívül szeretett volna szolgálatkészen viselkedni vele. Igen… mindent egybevéve nagyon kedvelte Ninát. A látogatásukat Greg új titkára szervezte, így aztán az üzlet tulajdonosa maga sietett az üdvözlésükre. Matt barátságos, alacsony emberke volt, az a fajta, akinek mindig ott a hátsó zsebében a fésű, és zsinórnyakkendőt visel. – Isten hozta önöket! Matracos Matt vagyok, már vártam magukat! – Üdvözlöm – mondta szertartásosan Greg. – Opal! – kiabált ki a tulaj az alkalmazottjának. – Hozz valami innivalót Mr. és Mrs. Bellamynak! – Ó! – Nina elvörösödött. – Mi nem vagyunk… – …házasok – fejezte be a mondatot higgadtan Greg. – A hölgy neve Nina Romano, és főállásban a jobbkezem. Szeretnénk megnézni a kínálatot, és mindjárt meg is rendelnénk a kiválasztott árut. Az Opal nevű hölgy hamarosan megjelent két pohár hűtött ásványvízzel, Matt pedig átkísérte a reménybeli vevőket a bemutatóterembe, ahol arra biztatta őket, nyugodtan próbálják ki a matracokat. – Hallod ezt, Mrs. Bellamy? – évődött Greg. – Vajon pontosan miféle próbára gondolhatott a jó öreg Matt? – Csitt, csendesebben! – intette rendre Nina, akit szemlátomást megint elkapott a zsákmányszerző ösztön. Sorra nyomkodta végig a kiállítótermi darabokat, míg végül egyet arra érdemesnek ítélt, hogy kipróbálja. – Ez egész jónak tűnik – állapította meg, és kibújt a szandáljából. – Most biztosan csak viccelsz. Ez a kis bolyhos? – Ó, az emberek többsége szereti a bolyhos holmikat – mondta Nina, majd leereszkedett a matracra, és végignyúlt rajta. Gregnek elakadt a szava. Hosszú másodpercekig hallgatott, csak nézte-nézte a nő meztelen lábát. Nina egészen máshogy festett így, fekvő helyzetben. Sok minden eszébe jutott róla, csak a szálloda és a munka nem. – Mennyei! – sóhajtotta ekkor az asszony. – Ez az, amit keresünk. Gyere, Greg, próbáld ki te is! A férfi nem sokáig kérette magát, ő is lehuppant a matracra, és ahogy forgolódni kezdett, mintegy véletlenül odagurult Nina mellé. – Aha… Tényleg. – Na ugye, megmondtam! – A nő fel akart ülni, de Greg nem engedte. A legszívesebben élete végéig ott tartotta volna. Nina feléje fordult, fejét kinyújtott karján nyugtatta. – Nem adjuk le a rendelést? – Majd később, arra még ráérünk. Az asszony ajka könnyedén megrándult, Greg esküdni mert volna rá: nagy erőfeszítésébe kerül, hogy el ne mosolyodjon. – Lám, lám! Szóval te is azok közé a férfiak közé tartozol, akik mindent megtennének, csak hogy az ágyban tarthassanak egy lányt. – Mindent megtennék, hogy az ágyban tarthassalak téged, és ez azért nagy különbség. Nina elnémult, de csak egy pillanatra forrt torkára a szó. A következő másodpercben erőteljes rántással kiszabadította magát. – Megyek, megkeresem Mattet. Te nem jössz? Greg kelletlenül feltápászkodott. – De igen. Leadjuk a rendelést, aztán pedig elmegyünk ebédelni. – Nekem nincs időm ebédelni.

102

– Te tudod… De akkor nem eszel, csak ülsz ott, és amíg én megebédelek, te aggódva böngészgeted a listádat. Akkor hát megegyeztünk? Nina szerette volna eldönteni, hogy ez most jó vagy rossz neki. Mármint az, hogy túlságosan is jól érzi magát Greg Bellamyval. Még a matracvásárlás is élményszámba ment vele. Nina nem tudta volna megmondani, érezte-e már ilyen pompásan magát egy férfival. Ennek tulajdonképpen örülnie kellett volna, mégsem örült igazán. Mert valahányszor együtt voltak, mindig embertelenül nehezére esett az üzletre figyelnie. Greg egyszerűen… szóval varázslatos volt. Zavarba ejtő. Hát ezért nem akart időt szakítani a közös ebédre. Attól tartott, még inkább összezavarodna a társaságában. És pontosan ez is történt. Greg őrületesen jól nézett ki hawaii ingében és rövidnadrágjában, ahogy megnyerő, kisfiús mosolyát Ninára villantotta. Persze a kisfiús báj csalóka volt ám! Az asszony az emlékezetébe idézte, milyen keményen tárgyalt a régiségkereskedővel, és az ártárgyaláson mindent el is ért, amit akart. Eddig azt gondolta róla, hogy túlképzett, nagyvárosi tökfilkó, aki valójában semmihez sem ért. Csakhogy a férfi nap mint nap újabb meglepetésekkel szolgált. Szedd már össze magad! – mérgelődött Nina, és megpróbált az üzletre összpontosítani, mert miközben elfogyasztották sajtos melegszendvicseiket, természetesen megvitatták a „menetrendet”, vagyis hogy mi mindent kell még elvégezniük a függetlenség napjára tervezett megnyitóig. Az asszony kóláját szürcsölve csóválta a fejét. – Fogalmam sincs, hogyan lehetnénk készen addigra. – Pedig el kell készülnünk. – Tudom. Az összes szoba foglalt arra a hosszú hétvégére, némelyik még tovább is. – Az összes? – csodálkozott Greg. – Azt hittem, egy szabad szobánk azért még van. – Ma reggel e-mailben futott be az utolsó foglalás. Egy pár az egész hétre kivette a Guinevra királyné lakosztályt. A férfi hátradőlt a padon, és a tarkóján összekulcsolta a kezét. – Ez pompás! De végtére is sejtettem, hogy így lesz. Ha megszerezzük a legjobb szakembert igazgatónak, természetes, hogy a lehető legjobban mennek a dolgaink. – Köszönöm. – Nina szeretett volna higgadt maradni, de érezte, hogy arcába szökik a vér. Gyorsan lehajtotta a fejét, és úgy tett, mintha a mappára tűzött papírokat rendezgetné. – Én köszönöm. Annál is inkább, mert pontosan tudom, hogy nem így képzelted ezt az egész igazgatósdit. Egyedül akartál dolgozni, nem pedig velem és a csemetéimmel a nyakadon. Nina nem felelt. Furán érezte magát. Egyrészt mostanra rájött, jobb, ha nem tervez, mert az élet mindig közbeszól, jön egy váratlan csavar, és minden a feje tetejére áll. Másrészt a Greggel kapcsolatos érzései is váratlanul alakultak. Minden oka megvolt a sértődöttségre, sőt a haragra is, hiszen a férfi elhalászta az orra elől a szállodát. De meglepő módon ellenérzések helyett most már inkább mintha vonzalom ébredt volna a szívében. – Azért ne felejtsük el, hogy Daisynek is jelentős része volt a reklámkampány sikerében – mondta. – Az ő fényképei nélkül sehol sem tartanánk. – Komolyan így gondolod? – A lehető legkomolyabban. – Ennek őszintén örülök. Tudod, mostanában sokat aggódom Daisy miatt. Jó ráébredni néha, milyen nagyszerű teremtés is a lányom. A megjegyzés érzékenyen érintette Ninát. Még nagyon jól emlékezett, milyen örömöket és nehézségeket élt meg Sonnet felnevelése kapcsán. Ó, mennyire hiányoztak neki most ezek a hányattatások! – Természetes, hogy aggódsz. Minden gyerekkel van gond – jegyezte meg végül. – Nekem mondod? Mindennap újakkal ébredek.

103

Az elbizakodott Greg Bellamy most meglehetősen elveszettnek látszott. Egyáltalán nem úgy nézett ki, mint valami diadalmas vetélytárs, de még csak nem is úgy, mint üzlettárs, hanem mint meggyötört apa. – Szegény Maxnek is rengeteg gondja van. Csak ámulok és bámulok, milyen viharok tombolnak körülötte. És persze ostorozom magam, hogy mindez miattam történik. Mert feláldoztam a gyermekeim nyugalmát a saját boldogságom oltárán. Talán ha kibékülök Sopnie-val, és tovább húzom az igát… – Hagyd ezt, Greg! Semmi értelme, hogy marcangold magad. Sok gonddal és problémával kell megküzdenünk, mire felneveljük a gyermekeinket, ennek pedig semmi köze ahhoz, elváltunk-e, vagy sem. Persze, ha úgy tetszik, nyugodtan hibáztathatod a válást, de hidd el, ha nem váltok el, akkor is bőven lenne bajotok. Állandó boldogtalanságban élni legalább olyan szörnyű, mint elválni. A boldogtalanság lassan ölő méreg, és ezt a lelkük mélyén a gyerekek is tudják. Ők mindent tudnak, mindent látnak. Akkor is, ha fiatal koruk miatt sok mindent nem értenek, akkor is, ha minden erőddel igyekszel palástolni az igazságot. Vagyis a legtöbb, amit tehetsz értük, hogy megpróbálsz biztonságos, szerető otthoni teremteni nekik, s hőn reméled, hogy minden a lehető legjobban alakul. És ha a fiad megutálta a baseballt, az ég szerelmére, engedd meg neki, hogy abbahagyja! Semmi rossz nincs abban, ha szembenéz a ténnyel, hogy néha fel kell adnunk az álmainkat, és új utakat kell keresnünk. – Ez nagyon úgy hangzik, mintha te a saját bőrödön tapasztaltad volna mindezt. – Naná! Nyolc testvér mellett meglehetősen sokat tudok a családi problémákról. Annál is inkább, mert én mindig kilógtam a Romanók közül. Vegyük például a házasság kérdését! Sosem mentem férjhez, és még csak nem is törekedtem erre, amíg Sonnetet neveltem. Valahogy túl bonyolultnak tűnt. – Vagyis most, hogy a lányod felnőtt… – Hát igen, most már megnyíltak előttem bizonyos kapuk. – Nina nem akarta, hogy a férfi azt higgye, akar tőle valamit, ezért gyorsan témát váltott. – De visszatérve Daisyre: hogy s mint van mostanában? – Megkért, hogy legyek ott a szülésnél. Gregből valósággal kirobbant ez a mondat, aztán arcára kiült a döbbenet, mintha el sem akarná hinni, hogy tényleg kimondta. Csak okosan! – csitította magát Nina. Ez az egész üzleti összejövetelnek indult, és most máris nyakig vannak a legbensőségesebb magánügyekben. Ki kellene találnia valamit, hogy kevésbé veszélyes vizekre evezzenek vissza. Ki kellene találnia valamit, hogy figyelmen kívül hagyhassa Greg szívet tépőén tanácstalan ábrázatát. Persze tudta, hogy ez nem lesz könnyű. A férfi vallomását nem hagyhatja szó nélkül. Valamit csak kell válaszolnia. Zavarában a poharát tologatta, mert elsőként az jutott eszébe: „No és a volt feleséged?” Majdnem fel is tette a kérdést, pedig ez a dolog egyáltalán nem tartozott rá. Nina őszintén szólva nem győzött csodálkozni Sophie Bellamy viselkedésén. Ha Sonnet lett volna Daisy helyében, őt hat ökörrel sem lehetett volna elvontatni a lánya mellől. De minden család más, emlékeztette magát. Nem törhetünk pálcát mások fölött csak azért, mert másként élik az életüket, mint mi. – No és te? – nyögte ki végül. – Te mit szóltál ehhez? Meggyőződése volt, hogy a férfi nem a véleményére kíváncsi, hanem csak egyszerűen beszélgetni szeretne. Óvakodott hát az állásfoglalástól. – Először szóhoz sem jutottam – hangzott a válasz. – De még most is teljesen kikészülök, ha eszembe jut ez az egész, és nem tudom, hogy mit csináljak. Hát nem őrület? Miért épp nekem kell ott állnom a lányom szülőágyánál? Eddig csak az volt a dolgom, hogy határidőre befejezzem a feladataimat, rávegyem Maxet, hogy megírja a leckéjét, vagy lebeszéljem Daisyt a hajfestésről. Miért várják el tőlem, hogy előreeső köldökzsinórról meg az igény

104

szerinti szoptatásról tanuljak? – Greg hirtelen elnémult. – Ne haragudj – mondta aztán halkan. – Igazán nem akartam rád zúdítani minden bajomat. Nina megköszörülte a torkát. – Max születésénél sem voltál jelen? – tudakolta. – De igen, csakhogy az teljesen más! Daisy nem a feleségem, hanem a lányom, és én felelős vagyok érte. Az én hibámból esett teherbe. Én voltam az, aki elengedte Long Islandre azon a szörnyű hétvégén a barátaival. – Hagyd abba, Greg! – szakította félbe csendesen, de határozottan az asszony. – Ennek semmi értelme. Hibáztathatod magad, ha nagyon akarod, de te is éppolyan jól tudod, mint én, hogy a fiatalok zabolátlan nemi ösztöneit egyetlen szülő sem tudja kordában tartani. Még ha elkíséred is arra a bulira, akkor sem akadályozhattad volna meg, hogy lefeküdjön azzal a fiúval, ha már le akart vele feküdni. – Igen, azt hiszem, ebben tökéletesen igazad van. És mégis… szóval mégis nagyon fáj. Annyira szeretem, és csak a legjobbat akarom neki. – És ezt el is mondtad Daisynek? – Persze. – De úgy mondtad, mint aki komolyan is gondolja? – Remélem. – Ha tényleg szereted őt – mondta óvatosan Nina –, akkor el kell fogadnod azt is, ha ő maga esetleg másként képzeli az életét, mint ahogyan szerinted helyes. Ha esetleg mást akar, mint te, ha a saját útját szeretné járni. – A saját útját? Hát ezt meg hogy érted? – Megmagyarázom. Amikor Sonnet megszületett, a családom minden tagja körülöttem rajzott, mindenki nekem akart segíteni. Érettségi után kaphattam volna munkát a bátyám szerelőműhelyében, a nővérem fodrászszalonjában vagy akár a gimnáziumban is, ahol apa szerzett nekem pedagógiai asszisztensi állást. De én, bár nagyon hálás voltam nekik, a saját lábamra szerettem volna állni. Meg akartam mutatni, mit érek egyedül, és lehet, hogy most Daisy is így van ezzel. – Daisy szereti Avalont és a szállodát. – De szerintem elsősorban téged szeret – mutatott rá Nina. – És nem volnék meglepve, ha idővel el akarna menni innen, hogy megtalálja önmagát. – Nem megy sehová! Ez az otthona! – Biztos vagy benne, hogy neki is ez a véleménye? – Hát persze hogy biztos. – Ezt ő maga mondta neked? – Nem kell hogy mondja. Én anélkül is tudom. Tudom, mi a legjobb a lányomnak. – Hát, ha tudod, az más… Nina szerette volna ejteni a témát, mely egyre jobban feszélyezte. Egyrészt mert úgy vélte, nem az ő dolga tanácsokat adni Gregnek Daisyvel kapcsolatosan, másrészt mert tökéletesen biztos volt benne, hogy kívülállóként sokkal tisztábban látja a helyzetet, mint a férfi. Biztosra vette, hogy Daisy nem érzi itt jól magát, és nem telik bele egy év, itt fogja hagyni a szállodát és a meleg, családi fészket. – Tudod – mondta ekkor Greg –, Daisy nekem még mindig ugyanaz a kislány, aki akkor volt, amikor még két copfban hordta a haját, és lelkesen mutatta a kiesett tejfogát. Olyan, mintha csak tegnap lett volna, és tessék… Pár hét, és saját gyereke lesz. De attól még az én kislányom marad! – Ez igaz – ismerte el Nina, és eltöprengett. – Amikor elmondtam apámnak, hogy állapotos vagyok – mesélte –, a legkülönbözőbb érzések felhőzték az arcát: döbbenet, ijedtség, düh, csalódottság… Azt hiszem, mind közül a csalódottsága fájt a legjobban. Még ma is

105

emlékszem, hogy úgy gondoltam, mindennek vége: az apám most már sosem fog többé úgy szeretni, mint régen. – Hát ez igazán remek! – Légy szíves, hallgass végig! – kérte Greget az asszony. – Még folytatni szeretném. Tudod, akár azt is mondhatnám, hogy minden nagyszerű lesz, de akkor nem mondanék igazat. Mert eljön a perc, amikor Daisy összeesik a fáradtságtól, és a baba még akkor sem hagyja abba az üvöltést, te pedig tehetetlen dühödben nem találsz jobb megoldást, mint hogy ököllel esel neki a falnak. A férfi mondani akart valamit, de Nina határozott kézmozdulattal megállította. – De ez így is van rendjén. Ezen az időszakon mindenkinek túl kell esnie – folytatta. – És bármilyen nehéz is lesz, végül mégis minden rendeződik, hidd el! Az apám abban a pillanatban megbékélt, amikor először a karjába vehette Sonnetet. Ott, abban a másodpercben beleszerelmesedett az unokájába, és már semmi más nem érdekelte. Sem az, hogy mások mit szólnak hozzá, sem az, hogyan fogom felnevelni a gyereket én, aki még szintén gyerek vagyok. De az sem érdekelte, milyen életet kínálhatunk mi, a koldusszegény Romanók egy ilyen kis jövevénynek. Egyszerűen szerette, és megérezte, hogy ez már elég is lesz. Még ma is megvan köztük ez a különleges kötelék, már úgy értem, apám és a lányom között. Sonnet valahogy… szóval olyan örömöt hozott az apám életébe, amilyet egyetlen gyereke sem. Ezt most azért mondtam el neked, hogy tudd: ha most úgy érzed is, hogy minden összeomlott körülötted, egyszer csak túl leszel a nehezén, és megint csodaszép lesz a világ. Egy kisbaba érkezik a családotokba, egy édes, picuri emberke, és hidd el, hogy ennek örülni fogsz. Tudom, mit beszélek, mert én is átéltem. Nem állítom, hogy könnyű volt, de azt igen, hogy az elmúlt tizenhat év egyetlen pillanatát sem bántam meg. Greg jó hallgatóságnak bizonyult. Minden idegszálával figyelt arra, amit Nina mondott, és láthatóan meg is értette a lényeget, mert bólogatott. – Elhiszem – mondta. – Csak tudod, egyelőre szokatlan a gondolat, hogy valaki nagypapának szólítson még a negyvenedik születésnapom előtt. Hát igen, gondolta Nina. A sors furcsa fintora, hogy Greg, aki csak most lépett a gyermeküket egyedül nevelő szülők népes táborába, egyszerre nagypapa is lesz. Az, hogy végighallgatta a gyerekeiről beszélő férfit, olyan volt neki, mint valami időutazás. Pedig nem akart túlságosan belemerülni a témába. Ő már nem volt érintett, azok az évek, amikor elsősorban anyának mondhatta magát, már elmúltak. Micsoda megkönnyebbülés! Legalábbis ezzel áltatta magát, egészen addig, míg rá nem ébredt, hogy egyáltalán nem sajnálja, inkább irigyli Greget. Na ne, ez nem lehet igaz! Egyetlen épelméjű embernek sem jutna eszébe, hogy irigyeljen valakit, aki most esett át egy váláson, és máris nagyapa lesz, még mielőtt úgy istenigazából beleélhetné magát az apaszerepbe. És mégis… – Azt hiszem, attól félek leginkább, hogy végig kell néznem a lányom szenvedését, miközben tudom, hogy nem segíthetek rajta – folytatta Greg. – Dehogynem! – nyugtatgatta Nina. – Talán pontosan arra lesz a legnagyobb szüksége, hogy ott légy mellette, és végig fogd a kezét. Ez lesz a legnagyobb segítség, amit csak kaphat. – Összesen háromszor került kórházba mostanáig, és én soha nem voltam ott vele. Fogalmam sincs, mit kell tenni vészhelyzetben. – Ne fesd az ördögöt a falra! Valószínűleg szép, sima szülés lesz, mindenféle bonyodalom nélkül. Ha történik is valami előre nem látható esemény, senki sem tudhatja előre, hogyan fog viselkedni ott és akkor, az adott körülmények között. Még akkor sem, ha azt hiszi, hogy tudja. De a szülésfelkészítő tanfolyamon szó lesz majd ilyesmiről, vagy nem? – Feltehetőleg. És biztosan hamar megszokom a gondolatot. Ne haragudj, Nina… Sajnálom, hogy rád zúdítottam a kétségeimet. Nem lett volna szabad. – Nem kell mentegetőznöd.

106

– Mellesleg sikerült meglepned – folytatta a férfi. – Nem számítottam rá, hogy okulásul a saját történetedet meséled el. Nina enyhén elpirult. – Én csak azt szerettem volna, ha tudod, hogy a helyzet egyáltalán nem reménytelen. Hogy egyre jobb lesz. – Hát remélem is… – Greg mosolya fölért egy cirógatással. Nina gyorsan szemügyre vette az átlátszó műanyag tokba rejtett étlapot. – Desszertet kérsz? – váltott témát gyorsan. – Még szép! Az az ebéd legjobb része – felelte a férfi, de miután választottak, visszatért a korábbi témára. – Egyébként tudod, mi az, amit a leginkább furcsállok? – kérdezte töprengőn. – Fogalmam sincs – rázta a fejét Nina. – Hogy Daisy látni sem akarja a gyerek apját. Pedig mégiscsak szólnia kellene neki. A srácnak meg kell tudnia, hogy apa lesz. – Ebben igazad van – állapította meg az asszony elgondolkodva. – Nem mintha érdekelne annak a kis patkánynak a lelkivilága, de azért mégis… Valahányszor belegondolok, mi lett volna, ha Sophie eltitkolja előlem, hogy Daisy a világon van… Ha még csak esélyt sem kapok arra, hogy megismerhessem és gondoskodhassam róla úgy, ahogyan csak egy apa tud gondoskodni a gyerekéről… Mi lesz, ha egyszer, egy szép napon Daisy babájának is szüksége lesz az apjára, mint ahogyan Daisynek is szüksége volt rám? Ha erre gondolok, mindig furdalni kezd a lelkiismeret. A pincérnő megérkezett az édességgel: Gregnek nagy szelet gyümölcslepényt hozott, Ninának pedig nagy pohár dinnyés jégkását. – Félre ne érts, nem akarom, hogy kizárólag a gyerek miatt hozzámenjen ahhoz az alakhoz – folytatta a férfi. – Mert egy ilyen házasság először talán jó megoldásnak tűnik, de szinte biztos, hogy később mégis több baj lesz belőle, mint öröm. Vagyis hogy több baja lesz belőle Daisynek. Nina jól sejtette, hogy a férfi most a saját házasságának a történetét foglalta össze, és okosabbnak tartotta, ha inkább nem szól semmit. Ami azt illeti, Greg nem is adott erre sok lehetőséget. – Kérdezhetek valami személyeset? – fordult hozzá hirtelen. Nina meglepetten ráncolta a szemöldökét. – Persze. Kérdezz csak! – Te hogyan csináltad? Úgy értem… hogyan mondtad meg Sonnet apjának? Az asszony felsóhajtott. Miért is nem volt elővigyázatosabb? Gondolhatta volna, hogy ez következik. Összekulcsolta a kezét az asztalon, és Gregre nézett. – Ez hosszú történet. Tényleg akarod hallani?

107

VIII. RÉSZ A múlt Vannak szállodák, amelyek azt ígérik a vendégeknek, hogy náluk aztán senkit sem érhet meglepetés. A Tóparti Fogadóvá/ azonban más a helyzet. Itt igenis érik az embert meglepetések. Például a diófa burkolatú könyvtárszobában, ahová még egy titkos rejteket is beépített a leleményes tervező. A könyvespolcok egyike szekrényajtóként nyílik, mögötte pedig kis kamra tárul fel, ahová a magányt kedvelők behúzódhatnak. De maguk a könyvespolcok is számos meglepetést rejtenek. Például egy Avalon múltjával foglalkozó helytörténeti gyűjteményt. S ha egy-egy ilyen öreg könyv meg is rongálódik az idők folyamán, szép metszetei bekeretezve bármelyik helyiség díszére válnak. A forma változik, a művészet örök.

14. Nem volt még egy olyan fényes évzáró ünnepség, mint az Egyesült Államok legelőkelőbb katonai akadémiájának diplomaosztója. Nina persze nem szerepelt a meghívottak között, de ahogy a West Point-i Veteránok Parkjában ült, és egy helyi újságot lapozgatva próbálta agyonütni az időt, úgy érezte, soha nem lesz vége ennek az ünneplésnek. A címlapot természetesen a jól ismert fotó díszítette: ezernyi katonasapka repül a szikrázóan kék ég felé, mint megannyi szárny nélküli madár. Nina Jennyvel és Sonnettel együtt indult el ide, és a kislány szerencsére átaludta az egyórás autóutat. A fiatal anya még soha nem volt ilyen hálás a barátnőjének, aki magától értetődően tartott vele élete minden bizonnyal egyik legnehezebb napján, és vállalta, hogy vigyáz Sonnetre, amíg Nina Laurence-szel beszélget. Szerencsés választás volt, hogy a Veteránok Parkját szemelték ki a találkozó helyszínéül. Gyönyörű zöld volt a pázsit, sok kellemes, árnyékos padot találtak, és jól felszerelt játszótér várta a gyerekeket. Ahogy közeledett a megbeszélt időpont, úgy lett Nina egyre feszültebb. Egy szobornál, Goethals vezérőrnagy bronzba öntött alakjának lábánál ült, aki 1880-ban végzett ugyanitt, a West Point Katonai Akadémián, és többek között arról vált ismertté, hogy ezredesi rangban irányította és befejezte a Panama-csatorna építését, majd a csatornaövezet első kormányzója lett. Már vagy egy tucatszor elolvasta a márványtábla feliratát, és kezdte úgy érezni, hogy túl sokat tud a tiszteletre méltó katonatisztről. – Idenézz, mama! Idenézz! – kiabálta átható cérnahangon Sonnet, aki Jennv óvó felügyelete alatt éppen egy rugós lovacskán lengett előre-hátra. – Nagyon ügyes vagy! – kiáltott vissza Nina, és csak remélni tudta, hogy kellőképpen érdeklődő a hangja. Nem tehetett róla, de nagyon ideges volt. Ujjai görcsösen markolták a pad szélét. Talán hogy fel ne ugorjon, fel ne kapja a gyereket, és el ne rohanjon vele innen, valahová nagyon messzire. De erőt vett magán, elsősorban Sonnet kedvéért. Minden gyereknek joga van ahhoz, hogy megismerje az apját, és neki talán ez az utolsó lehetősége, hogy beszéljen Laurence-szel, mielőtt a férfit első állomáshelyére vezénylik. És ez az állomáshely bárhol lehetett, akár a világ végén is. Sonnet lassacskán elérte azt a kort, amikor kérdezősködhet, és Nina nemhogy hazudni nem akart neki, de még a kitérő válaszokat is el akarta kerülni. Amikor már képtelen volt tovább nyugton ülni, felállt és Jennyhez sétált. – El sem tudom mondani, mennyire hálás vagyok, hogy elkísértél – mondta melegen. Barátnője megszorította a kezét. – Ne viccelj! Ez csak természetes. Sonnetnek joga van hozzá, hogy megismerje az apukáját. – Kicsit azért félek – vallotta be Nina. – Ami azt illeti, Laurence elég furcsán viselkedett, amikor felhívtam, és elmondtam neki, miért akarok találkozni vele. A hangjából ítélve halálra rémült. Különös, mennyire nem ismerem őt, és mégis egyetlen este is elég volt ahhoz, hogy alapvetően megváltoztassa az életemet. – Végtére is hajlandó találkozni veletek, és ez a fő – nyugtatta meg Jenny. – Fogd fel úgy ezt az egész találkozót, mintha Sonnetnek adnál vele ajándékot. Ha belegondolok, nekem hány álmatlan éjszakát szerzett, hogy nem tudtam, ki az apám! Mindent megbocsátottam anyámnak. Azt is, hogy itt hagyott, de azt, hogy ezzel a bizonytalansággal hagyott itt, azt

109

sosem fogom feldolgozni. Hoppá… – Barátnője jelentőségteljes pillantást vetett valakire Nina válla fölött. – Szerintem ő lesz az. Akkor én most elviszem Sonnetet hintázni. Azzal Jenny kézen fogta a kislányt, és elvegyült vele a nevető-visongó csöppségek között. Nina lopva a ruhájába dörgölte izzadó tenyerét, aztán lassan megfordult, hogy üdvözölje Laurence-t. Ó, egek! Ez volna az a kedves, félénk fiú, akivel négy évvel ezelőtt összehozták Sonnetet a Country Klub kertjében? Ez a makulátlan megjelenésű, hibátlan tartású, egyenruhás férfi, aki hosszú, célirányos léptekkel közeledik feléje? Ez a méltóságteljes, láthatóan parancsoláshoz szokott fiatal tiszt, aki olyan jóképű, amilyennek csak a mesebeli hercegeket képzeli az ember? A férfi szúrós pillantásának kereszttüzében Nina elfelejtette a kis beszédet, amellyel kezdeni szerette volna a mondandóját. – Köszönöm, hogy eljöttél – csupán ennyit tudott kinyögni. – Ez csak természetes. – Laurence mereven, kérlelhetetlen szigorral nézett rá, mint valami robotember. Aztán Terminátor-tekintetét körbehordozta a játszótéren, további célpontot keresve, de mivel rengeteg volt a mindenféle korú, nemű és színű gyerköc, nem járt sikerrel. – Hol a gyerek? – vakkantotta oda Ninának a kérdést, ami nem is annyira kérdés volt, inkább parancs. Nina kurtán felnevetett, mire Laurence csodálkozva rábámult. Láthatóan nem ilyen viselkedésre számított. – Mellőzd ezt a stílust, ha megkérhetlek. Úgysem érsz célt vele – közölte a lány. – Mivel? – Hát hogy parancsolgatsz, és megpróbálsz megfélemlíteni. Kár a gőzért, hidd el! Érzéstelenítés nélkül szültem, és több mint három éve nevelem egyedül Sonnetet úgy, hogy közben egyszerre tanulok és dolgozom. Nem hinném, hogy ezek után bármitől vagy bárkitől is megijednék. Még tőled sem. Laurence csak mereven, rezzenéstelen arccal nézte. – Nem akartalak megijeszteni. – Nagyon helyes – biccentett hűvösen Nina. – Csak hogy tudd: azzal, hogy most idejöttem, neked teszek szívességet. Neked és Sonnetnek, akinek meg kell ismernie a származását. De tévedsz, ha azt hiszed, hogy egy percig is eltűröm a zsarnokoskodásodat. – De hát én nem is… – Lazíts, katona! – csattant fel Nina. – Különben nagyon rövid lesz ez a találkozó. Laurence-nek először a szemén látszott a változás. Ellágyult a pillantása, aggodalom költözött belé, és kisvártatva a vonásai is megszelídültek. Néhány másodperccel később már a tartása is más volt. Sokkal lazább, sokkal természetesebb. Nina a hintára mutatott. – Sonnet ott hintázik, a barátnőm vigyáz rá. Mindjárt bemutatlak neki, de tudod, nagyon kicsi még. Meg kell ígérned, hogy… – Már a becsületszavamat adtam neked a telefonban! – vágott közbe türelmetlenül Laurence. Ez igaz volt. És a West Point-iak becsületszava fogalom, így aztán Nina nem kételkedhetett abban, hogy a férfi tiszteletben tartja, amit megbeszéltek. Tudomásul veszi, hogy egyelőre tökéletesen idegen Sonnet számára, ezért az ismerkedés folyamata csak lassan, fokozatosan haladhat előre. Egy ilyen korú gyerek, ha nem tapasztalta, nem igazán tudja, mi az, hogy apa. Nina remélte, hogy zökkenőmentes lesz apa és lánya első találkozása, és Sonnet megbarátkozik majd Laurence-szel.

110

Ahogy a férfi a gyereket nézte, végképp lehullt a kemény katona álarca, és Nina végre felismerte benne a négy évvel ezelőtti kedves, bátortalan fiút. Hát igen, Sonnet tiszta apja volt: tőle örökölte az arcvonásait, nyúlánk, atletikus alkatát, ragyogó, fekete szemét. Nina megtelefonálta Laurence-nek, hogy nem a tartásdíjra megy ki a játék, neki nem kell semmi, de ha a férfi akarja, ő beleegyezik az apasági vizsgálatba. Most azonban, hogy együtt látta őket, rájött, hogy nem lesz itt semmiféle vizsgálat. Mindenki, akinek szeme van, láthatja a döbbenetes hasonlóságot. – Hát ez… Ó, édes Jézusom! – Laurence elnémult, majd megköszörülte a torkát. – Már rég el kellett volna mondanod. – Tudom – felelte egyszerűen Nina. – Többször is eszembe jutott, de nem akartam derékba törni a pályádat. Meg aztán nem is volt sürgős. Nem akartam tartásdíjat, nem akartam hozzád menni feleségül, segítség sem kellett, ott volt nekem a családom. Semmi hasznom nem lett volna belőle, ha előbb szólok. Téged viszont egy életre tönkretehettelek volna. – Hálás vagyok, hogy tekintettel voltál a karrieremre, de mégis… Ahogy elnézem ezt a gyönyörű kislányt… Nem folytatta, és Nina sem erőltette a témát. Semmi értelme nem volt a múlton siránkozni, hiszen ami megtörtént, azon már úgysem változtathattak. Jenny pillantását kereste, és intett a barátnőjének, hogy hozza ide a gyereket. – Ne felejtsd el: csak az számít, mi a legjobb Sonnetnek? – véste halkan Laurence eszébe, amikor Jenny a kislányt kézen fogva elindult feléjük. A férfi meglehetősen tanácstalan képet vágott. Szegény, gondolta Nina. Semmi tapasztalata nincs, ami a gyerekeket illeti. Neki évei voltak, hogy hozzászokjon az anyaszerephez, Laurence-nek csak percei. – Csak semmi pánik! – súgta neki. – Nem lesz semmi baj. Mosolyogj rá, guggolj le, és várd meg, amíg ő megy hozzád! Nina kitárta a karját, és leguggolt, a gyerek pedig odafutott hozzá. – Szia, kicsim! No, jót hintáztál? – Igen, nagyon. Jó magasra repültem – felelte vékonyka Minnie egér-hangján Sonnet. Ahogy átölelte, Nina megérezte lánya vattacukorillatát, és mint szinte ilyenkor mindig, elmosolyodott. Jenny közben halkan bemutatkozott Laurence-nek, majd tapintatosan elvonult, és hármasban hagyta őket. – Kicsim, szeretném neked bemutatni egy… egy barátomat – mondta óvatosan Nina. – A neve Laurence Jeffries. – Szia! – A kislány anyjához bújva bámult föl a magas idegenre. – Szia, Sonnet! – A férfi megfogadta Nina tanácsát, lement a gyerek szintjére: fél térdre ereszkedett, igaz, kissé mereven, mintha célzott lövést készülne leadni valakire. – Örülök, hogy megismerhetlek. – Sonnet Maria Romano vagyok – nyújtott kezet a kislány szertartásosan, ahogyan az anyja tanította. – Találtam egy gránátot, megmutatom. Benyúlt a zsebébe, és pufók kis tenyerén a férfi elé tartott egy követ. Ez a fajta féldrágakő eléggé gyakori volt errefelé, Sonnetnek az egyik nagybátyja tanította meg, hol keresse, és hogyan ismerje fel. Noha bátran mutatta meg kincsét, másik kezével azért biztonságot keresve az anyjába kapaszkodott. A fiatal anya büszke volt lánya talpraesettségére és korához képest gazdag szókincsére. Néha neki is emlékeztetnie kellett magát, hogy bármilyen értelmes is Sonnet, egyelőre még akkor is csak kislány, aki nem értheti a bonyolult családi viszonyokat. Aki egyelőre képtelen felfogni, hogy ez a jóképű, fekete katonatiszt az édesapja. – Ez tényleg egy gránátkő – állapította meg Laurence. – Milyen ügyes vagy! – Megtarthatod – mondta nagylelkűen Sonnet. – Neked adom.

111

A férfi – a találkozó kezdete óta először – elmosolyodott. Kinyújtotta a kezét, tenyerét felfelé fordította. – Ez igazán kedves tőled. Köszönöm, Sonnet. Ígérem, vigyázni fogok rá. – Jó. – A kislány apró keze eltűnt a hatalmas marokban, és egy pillanatra olyan volt, mintha igazi család lettek volna ők hárman: Nina, Sonnet és Laurence. A bizalmas légkör azonban hamarosan szertefoszlott, mert a férfi valamiért felnézett, és abban a pillanatban felegyenesedett. Katonás merevsége visszatért, hirtelen olyan lett megint, mint egy csupasz acélpenge. Nina odafordult, aztán ő is felállt, és önkéntelenül magához szorította Sonnetet. Egy jól öltözött, fekete lány közeledett hozzájuk, aki mostanáig feltehetően az autóban várakozott. A mesebeli herceghez illő, kecses mozgású, világszép hercegkisasszony… – Angela, bemutatom Nina és Sonnet Romanót – ragadta magához a szót Laurence. – Angala Hancock, a menyasszonyom. Egy hét múlva lesz az esküvőnk. Aha, gondolta Nina. Nem csoda, hogy szegény fickó ilyen ideges… – Szívből gratulálok – mosolygott rájuk. – Köszönjük – biccentett méltóságteljesen Angela. Nina letette Sonnetet. – Menj, kicsim, játszani! Nézd csak, ott van Jenny! Ahogy a gyerek elfutott, Nina a fekete lányhoz fordult. – Látom, a helyzet még bonyolultabb, mint gondoltam. De mint Laurence-nek elmondtam, nem azért kértem találkozót, hogy bármi kellemetlenséget okozzak. Nem akarok Laurence-től semmit, és szívből kívánom, hogy legyetek nagyon boldogok. Egyszerűen csak szerettem volna, ha a lányom megismeri az apját. – Értem. – Angelának olyan kellemes csengésű hangja, olyan kifogástalan kiejtése volt, akár egy színésznőnek. – Angela édesapja George Simon Hancock tiszteletes – jegyezte meg Laurence. – Talán már hallottál róla. – Hogy ti ezt ketten hogyan rendezitek el egymás között, az a ti dolgotok – rázta a fejét Nina. – És az is, mit mondtok erről másoknak, vagy egyáltalán elmondjátok-e. Engem tényleg csak az érdekel, hogy tudjak a lányomnak mit mondani, ha az apjáról kérdez. Persze azt azért szívesen végignézte volna, hogyan mondja el Laurence Hancock tiszteletesnek, a médiából is ismert lelkésznek, egy híres polgárjogi harcos fiának, hogy gyereke született egy fehér nőtől. – Talán az lenne a legjobb, ha levelet írnál Sonnetnek, amelyet a kezébe adhatnék, ha majd elég idős lesz ahhoz, hogy el tudja olvasni. És talán, ha ő is szeretné, néhanapján meglátogathatnád… Ez minden. Nina látta, hogy a férfi keze ökölbe szorul. Az a keze, melyben a gránátkövet szorongatta. Laurence pillantása a játszóteret fürkészte, s ahogy megtalálta Sonnetet, a szeme megtelt könnyel. – Nem, ez korántsem minden – suttogta alig hallhatóan. Angela biccentett, és belekarolt a férfiba. – Ha ez minden, akkor jó.

112

IX. RÉSZ A jelen A visszatérő látogatók gyönyörködhetnek az évszakok váltakozásában. A folyton átalakuló, megújuló táj mindig pompás látványt nyújt, akár a tavasz rügyruháját, akár a nyár buja virágköntösét, akár az ősz pazar színeit, akár a tél fehér takaróját ölti magára. A csendes szemlélődést kedvelőknek az Artúr király lakosztályt ajánljuk, ennek óriási ablakából lenyűgöző kilátás nyílik a környékre. A berendezés leglátványosabb darabja a jókora, fehérre festett vaságy, melyet hímzett madeiratakaró fed, természetesen a hozzá illő díszpárnákkal. Az impozáns bárszekrény megannyi csemegét rejt, a legfinomabb portóitól a tölgyfa hordóban érlelt whiskeyig. A fürdőszobában lévő hatalmas, süllyesztett kádat mintha csak a hosszas, kiadós fürdőzésekre találták volna ki. Hogy az ellazulás még könnyebb legyen, csepegtessünk a meleg vízbe néhány csepp levendula- és citrusolajat.

15. – Kész vagyok – mondta Daisy, miután odakanyarította az aláírását a formanyomtatványra. A bankban voltak, ám Greg félig-meddig úgy érezte magát, mintha templomban lenne, mert az ódon épület magas falai, a márványpadló és a nagy melegben is kellemes hőmérséklet a templomokat idézte. De a férfi a hűs környezet ellenére izzadt. Részint idegességében, részint az öltöny-nyakkendő együttes miatt, mert mostanában ritkán öltözött fel ilyen ünnepélyesen. Daisy tehát megírta levelét, melyben tájékoztatja O’Donnellt, hogy ő a gyermeke apja. Ha a fiú ragaszkodik hozzá, beleegyezik a genetikai vizsgálatba, de semmire sem tart igényt, sem apai elismerő nyilatkozatra, sem anyagi támogatásra. Azért jöttek el ide, hogy erről közjegyző előtt is nyilatkozzon. A kisváros egyetlen közjegyzője a bankban tevékenykedett. Ez az alak teljesen agyalágyult, ha nem fogadja el ezeket a feltételeket, gondolta Greg. Hiszen ezek tulajdonképpen nem is feltételek, hanem szabadságjogok: Daisy mentesíti őt mindenféle kötelezettségtől. Greg körülnézett, bár fogalma sem volt, mit is keres. Talán valami jelre vár? Arra, hogy valaki tanácsot adjon? Pedig ilyesmit sehonnan sem várhatott. Shane Gilmore fapofával üldögélt üvegkalickájában, Brooke Harlow-nak pedig biztosan valahol másutt akadt dolga, mert az íróasztala üres. A pult mögött üldögélő, acélkék hajú közjegyzőnő leplezetlen ellenszenvvel, ajakbiggyesztve méregette az állapotos Daisyt. Ó, mennyire elege volt már a könnyen ítélkező idegenekből, akik pálcát törtek a lánya fölött! – Olvasd csak át, nem kell sietned! – mondta Daisynek, arra gondolva, hogy addig várjon az a vén, rusnya némber, amíg ki nem nő a szakálla. Greg azon töprengett, amit Nina mesélt neki a saját tapasztalatairól, meg arról, hogy mindenkinek, még egy ilyen hormonvezérelt hülyegyereknek is joga van tudni arról, hogy apa lesz. Nina azt állította, nem bánta meg a történteket, és hogy csak akkor szólt Laurence-nek, amikor a fiú már elvégezte az akadémiát, és jegyben járt egy másik lánnyal. Ez egyébként nagyon is rá vallott: arra az erős és független nőre, akinek Greg Ninát megismerte. De vajon Daisy is ezt akarja? És ha igen, vajon képes lesz végigcsinálni egyedül? A lányanya szemében csillogó bizonytalanság arra vallott, hogy még ő maga sem merne megesküdni erre. – Anya szerint ez az én döntésem, senki más nem szólhat bele – mondta halkan, miközben a tollat nézte, amellyel játszott. Szóval beszélt az anyjával! Ez igazán örvendetes, gondolta Greg. – Anyádnak tökéletesen igaza van – felelte, és örült, hogy végre valamiben egyezik a véleményük. Milyen kár, hogy egy válás és több ezer mérföldes távolság kellett ahhoz, hogy ez végre bekövetkezzék! – Fontos, hogy meg tudd hozni a saját döntéseidet. – Így aztán, ha pofára esem, senkit sem hibáztathatok, csak saját magamat, ugye? – De Daisy! – Sose mentegetőzz, apa! – Ezzel a lány felállt, és büszkén, emelt fővel odalépdelt a pulthoz, hogy az üvegablak mögött gubbasztó acélkék hajú közjegyző elé csúsztassa a levelet és a nyilatkozatot. A következő pillanatban Brooke Harlow került elő a hátsó irodából, és amint észrevette a férfit, odasietett hozzá. – Greg! Úgy örülök, hogy találkoztunk! – nyújtott kezet széles mosollyal. – Én nem kevésbé – udvariaskodott a férfi.

114

Nem látták egymást a kínos csónakkaland óta, de Greg persze nagyon is jól emlékezett Brooke-ra, arra, mennyire csinos. Most is a helyén volt minden szál haja, és szűk kosztümjében, magas sarkú szandáljában kitűnően érvényesült pompás alakja. A férfi azt hitte, Brooke már rég leírta őt. Eddigi viselkedéséből legalábbis erre következtetett. Legnagyobb meglepetésére azonban a nő most leplezetlen csodálattal bámult rá – vagy inkább a méretre szabott Brooks Brothers öltönyére? – Úgy látom, üzleti ügyben jár – jegyezte meg könnyedén, évődve. – De azért talán az elfoglalt üzletembereknek is jár egy kis ebédidő… Greg nem hitt a fülének. Mi a szösz? Brooke arra kéri, hogy ebédeljenek együtt? – Mi az hogy! – felelte, de még mielőtt félreérthetetlenül igent mondhatott volna, visszajött Daisy, kezében egy borítékkal, és mosolyogva belékarolt. – Végeztem. Mehetünk… Ó, jó napot! – pillantott a lány az ismeretlen nőre. – Azt hiszem, még nem találkoztunk. Greg bemutatta őket egymásnak. Daisy, bár nem lett volna kifogása az ellen, ha apja újra párt talál, leplezetlen gyanakvással szemlélte a szőke üzletasszonyt, aki úgy festett, mintha valami divatlap címoldaláról másolták volna ide. Őt azonban szemlátomást nem nyűgözte le annyira ez a típus, mint Greget. – Örülök, hogy megismerhetem, Ms. Harlow. Sokat hallottam magáról – mondta udvariasan, s közben láthatóan élvezte a hatást, amelyet megjelenése Brooke-ra gyakorolt. A nőnek ugyanis majdhogynem tátva maradt a szája a megdöbbenéstől. Daisy hasára bámult, aztán Gregre, és sokáig nem jutott szóhoz. Néhány másodperccel később persze sikerült mosolyt varázsolnia szép formájú ajkára. – Részemről a szerencse – mondta, és megköszörülte a torkát. – De ugye megbocsátanak… Sajnos sok a dolgom. Minden jót, remélem, még találkozunk! És sok szerencsét az új vállalkozásukhoz? – Azzal a helyére sietett, tűsarkai egy visszavonuló hadsereg gépfegyvertüzeként kopogtak a márványpadlón. – Na, ezt jól elüldöztem – állapította meg bűnbánó mosollyal Daisy. – Igaz, ami igaz, első látásra senki sem mondaná rólad, hogy hamarosan nagypapa leszel. – Kis híján meghívtam ebédre – mondta Greg rosszkedvűen, miközben elindultak kifelé. Udvariasan kitárta az ajtót a lánya előtt, és kiléptek a ragyogó napsütésbe. – Akkor a legrosszabbkor toppantam közétek… Tudod mit? Beülök a kocsiba, te meg menj vissza hozzá, és beszélj vele! – Kösz, de inkább nem. Meggondoltam magam. És valóban ez volt a helyzet. Amint meglátta, miként néz a lányára Brooke, Greg szemében – magas sarok ide, bombázó alak oda – minden vonzerejét elveszítette. Még akkor is, ha a lelke mélyén megértette a nő fenntartásait. Mert hiszen Brooke aligha volt több harmincévesnél, és az ő korában valóban kissé szokatlan dolog lehet egy nagypapával járni. Még akkor is, ha az illető nagypapa be sem töltötte még a negyvenet… A pokolba is! Egyáltalán miért érdeklik a nők? Van neki így is épp elég baja. Nevelnie kell a gyerekeit, el kell indítania a vállalkozását. Nincs neki ideje ilyen hiábavalóságokra! Hihetetlenül meleg volt odakinn, a járda szinte már olvadozott a forróságtól. Greg gyorsan levette a nyakkendőjét. El sem tudta hinni, hogy nem is olyan régen még nap mint nap öltönybe bújt, hiszen ez volt a „munkaruhája”. – De én komolyan beszélek, apa. Tényleg nem szeretném, ha besavanyodnál, mert miattam faképnél hagynak a nők. – Aki miattad hagy faképnél, azért nem kár! – közölte megfellebbezhetetlenül a férfi, majd beugrott a kocsiba, elfordította az indítókulcsot, és bekapcsolta a légkondicionálót. – Csak nem képzeled, hogy ráhajtok olyasvalakire, akinek bármi kifogása van ellened?

115

– Hát ez remek! Ezzel a nemes gesztussal máris kihúztad a listádról a szóba jöhető partnerek legalább kilencven százalékát. Pedig én nagyon szeretném, ha találnál valakit, apa… Igaz, azt nem hiszem, hogy feltétlenül anya hasonmására van szükséged... – Most Brooke-ról beszélsz? Szerinted ő az anyád hasonmása? – Ez számodra kérdés? Nézz rá, apa! Úgy fest, mintha anya édestestvére volna. – Anyádnak nincs is testvére. – De ha volna, pont így nézne ki. – Hát, meglehet… Greg meglepetten vette tudomásul, hogy a lánya sokkal jobban átlátja a Sophie-val való kapcsolatát, mintsem hitte volna. Bár az is igaz, hogy majdnem tizennyolc évig páholyból figyelte a szüleit. Volt tehát alkalma rá, hogy megismerje őket. Kigombolta az inge nyakát, és elindultak. A nyomdába, a hotel új prospektusainak mintanyomataiért mentek, melyeket persze Daisy fotói díszítettek. Volt bennük kép a Juhartóról, amint erdőkkel koronázott, komor hegyek közt megbújva, teljes nyári pompájában tükrözi az ég kékjét, és voltak vaskos közhelyek is, úgymint: „A nyugalom és béke szigete… Látogasson meg minket, és találja meg önmagát!”, valamint „Pihenés felsőfokon!” Minden oldalt Daisy fotói ékesítettek, és a nyomda grafikusa elismerően nyilatkozott a lány munkájáról. – Hol tanult fényképezni? – tudakolta lelkesen. – A gimiben volt egy fotószakkör… De főleg magánúton tanultam, amit tudok. – Szabadúszóként dolgozik? Greg a háttérbe húzódott, úgy figyelte a lánya és a grafikus tárgyalását, és látta, hogy névjegykártyát cserélnek. Még nyár elején, amikor meglátogatta őket, Sophie egy dobozkára való névjegykártyát ajándékozott a lányának, és a férfi hálás volt ezért. Neki sosem jutott volna eszébe névjegyet készíttetni Daisynek, a volt feleségének bezzeg igen, és most kiderült, milyen jól tette. Amikor elhagyták a nyomdát, a férfi megjegyezte: – Büszke vagyok rád, Daisy. Olyan jó látni, hogy mások is észreveszik, milyen tehetséges vagy. – Hát azért még van egy csomó minden, amit meg kellene tanulnom a fotózásról. Greg nem felelt, hanem kivárt. Érezte, hogy lánya nem fejezte még be, és igaza is lett. – Régebben nem voltam oda a gondolattól, hogy főiskolára járjak, de most úgy gondolom, nem ártana tovább tanulnom. Ha beköltözhetnék New Paltzba, látogathatnám az ottani főiskola kurzusait. – De nem költözöl New Paltzba – jelentette ki Greg. – Az túl messze van. – Hidd el, tudom, hol van, apa! És nem akadályozhatod meg, hogy odaköltözzem, ha akarok. Hirtelen megfagyott körülöttük a levegő. Greg az ajkába harapott, de aztán mégsem tudta visszatartani a mondandóját. – De hisz úgy egyeztünk meg, hogy itthon maradsz! – tört ki hangosan. – Nem egyeztünk meg sehogy – rázta a fejét Daisy. – Te javasoltad, hogy maradjak itthon, én meg azt mondtam rá, hogy majd meglátom. Greg megint összeszorította a fogát, az álla megfeszült Most mondja azt a lányának, hogy aligha van más választása, mint hogy maradjon? Ezzel alaposan megbántaná Daisyt, és ráadásul nem is lenne igaza. Mert a Bellamy gyerekek a nagyszülők jóvoltából már tizennyolc éves korukban valamennyien jelentős örökség birtokosai lettek. A fiatal lány tehát valóban nyugodtan önállósodhatott volna, ha épp erre szottyan kedve. Greget kétségbe ejtette a gondolat, hogy Daisy elmegy, hogy nem tudja többé megvédeni őt. Pedig Nina figyelmeztette. Pontosabban nem is figyelmeztette, inkább bejelentette, hogy ez következik. Tehát vagy gondolatolvasó, vagy beszélt Daisyvel…

116

Greg megrázta a fejét. Sehogy sem tetszett neki ez a gondolat. Már csak azért sem, mert nem tudta elképzelni Ninát, amint Daisyt bujtogatja, hogy költözzön el otthonról. – Annyi minden van, amit szeretnék kipróbálni – magyarázta a lánya. – Kíváncsi vagyok rá, mire vagyok képes egyedül. Vagyis hogy mire vagyunk képesek ketten, a baba meg én. Greg sosem tudta, mit is kell mondania, ha Daisy létező személyként beszél a gyerekéről. Számára a kicsi még csak valami elvont fogalom volt. Elvileg tudta, valójában azonban mégsem volt képes felfogni, hogy máris létezik az a kis lény, akinek ő néhány hét múlva a nagyapja lesz. A rádióállomások között keresgélt, s végre talált egy olyat, amelyet mindketten szerettek, és felcsavarta a hangerőt. – Éhen halok – jegyezte meg néhány perccel később Daisy. Könnyedén, természetesen váltott témát, mintha csak észrevette volna apja vívódását. Gregnek nagy kő esett le a szívéről. – Még jó, hogy pont a Sky River Sütödében találkozol Ninával. Üzleti találkozót beszéltek meg, Greg mégis felvillanyozódott a gondolatra, hogy láthatja Ninát. Alig tudta megállni, hogy rá ne lépjen a gázra. Még a legszárazabb üzleti megbeszélés is valóságos élvezet volt az asszonnyal, és Greg valahogy előre tudta ezt. Ráadásul, noha alig ismerték egymást, sokszor az az érzése támadt, hogy senki a világon nem áll olyan közel hozzá, mint éppen Nina. És a nő tényleg ott volt. A pékség kis teraszán az egyik fémasztalka mellé telepedett, melyre egy jókora napernyő árnyéka borult. Rögtön észrevette Gregéket, lelkesen integetett is nekik. Greg látta, hogy a lánya magával hozza a borítékot. Valamiért nem akarta a kocsiban hagyni. De Nina nem volt egyedül. Connor Davis ült vele szemben, az asztalukon dosszié hevert. Nyilván a még hátralévő munkálatok kapcsán vitattak meg valamit. Connor beljebb húzódott a székével, hogy utat engedjen Gregnek. Ahogy leereszkedett a Nináéval szomszédos székre, orrát megcsapta az asszony illata. Érdekes egyveleg, a virágillatú sampon, valamint a cukormázas fánk szagának együttese, melyet Nina evett. És ez a sajátságos, otthonos illat elegendő volt ahhoz, hogy emlékezetében elenyésszen a magas sarkain kopogó, előkelő Brooke kisasszony képe. Ez már önmagában is több volt, mint érdekes, Nina ugyanis többnyire rövidnadrágban és papucsban járt, rövidre vágatta a haját, és soha nem festette magát. Egyáltalán nem volt Greg esete, és mégis… A férfi valamiért őrülten vonzónak találta. – Apa – érintette meg a vállát Daisy. – Bemegyek, és kikérem neked a szokásosat, jó? – Köszönöm – mosolygott rá a férfi, aztán elcsodálkozott, mert csak most döbbent rá, hogy van neki olyan, hogy „szokásos”. Ahogy Daisy bement a pékségbe, üdvözölte Oliviát, aki néhány pohárral és egy nagy üveg jégbe hűtött ásványvízzel épp kifelé tartott. A sarkában, mint mindig, farkcsóválva ott lihegett a kis Buksi. – Szia, Greg! – üdvözölte Olivia a nagybátyját. – Ejha, de elegáns vagy! Esküvő után elvihetnéd Connort vásárolni, ráférne pár jobb ruha. Letette a vizet és a poharakat, majd leült a vőlegénye mellé. Connor nevetett. – Mi az? Én már nem vagyok neked elég előkelő? – Dehogynem! De azért minden férfinak kell egy igazán jó öltöny. Nina is szemügyre vette Greget, mintha csak most vette volna észre, mi van rajta. – Hogyhogy így kicsípted magad? – kérdezte halkan. – Hivatalos ügyeket intéztünk Daisyvel – felelte kitérően a férfi. A bankról nem ejtett szót, mert úgy vette észre, hogy Nina mostanában nem kedveli különösebben a pénzintézetet, sem a banki alkalmazottakat.

117

– Megkaptad a meghívódat, Nina? – kérdezte az asszonytól Olivia, mire Connor szörnyülködve nézett az ég felé. – Mostanában másról sem tud beszélni, csak az esküvőről – mondta Gregnek, de a nők rájuk se hederítettek. – Ó, igen, köszönöm – hangzott a válasz. – Igazán kedves tőled, hogy eszedbe jutottunk, végtére is egyáltalán nem lett volna kötelező… – Butaság! – Olivia megérintette Nina kezét. – Te vagy a nővérem legjobb barátnője. Kit hívjak meg, ha nem téged? Remélem, eljöttök te is és Sonnet is. Nina láthatóan kicsit zavarba jött, pedig ez egyáltalán nem volt rá jellemző. Az arca kipirult, és elfogódottan a haját csavargatta. Greg figyelte, és közben arra gondolt, milyen sokféle arca lehet még ennek az asszonynak, amelyet nem ismer. – Természetesen ott leszünk – biccentett végül Nina. – És még egyszer köszönöm. Connor, kihasználva a pillanatnyi csendet, közbevetette: – A nehezén túl vagyunk. – És átnyújtott Gregnek egy dossziét a megszerzett engedélyekkel. – Még pár nap, és befejeződik a szálló felújítása. Ha minden jól megy, még ezen a héten. – Ha az üzleti ügyeket megtárgyaltátok, akkor gyere, válasszunk esküvői tortát! – fogta karon a vőlegényét Olivia. – Jaj, Connor, ne vágj már ilyen elgyötört képet! Tudod, hogy ennek meg kell lennie… Gyere, Buksi! – csettintett a kutyának, aztán jegyesét maga után húzva, bocsánatkérő mosollyal távozott. Greg és Nina kettesben maradtak, és az asszony felvázolta legújabb médiakampány-ötletét. Igaz, hogy a nyitást követő hétre minden szobát sikerült kiadniuk, de mindketten tudták, hogy a szerencsés kezdet kevés, folyamatosan magas látogatottságot kell elérniük, ha sikerre akarják vinni a vállalkozást. Nina megmutatta Gregnek a lapok listáját, melyekben hirdetni szándékozott, a New York Timestól egészen a kis helyi kiadványokig. A férfi hideg vizet kortyolgatva, nyugodtan hallgatta, és közben figyelte, hogyan eszi az asszony a fánkot. Nina módszeresen, körbe-körbe, apró, akkurátus harapásokkal haladt. A férfi elmosolyodott. – Mi ilyen vicces? – érdeklődött Nina. – Semmi. Egyszerűen csak jól érzem magam. És az jutott eszembe, mennyire mások voltak az üzleti tárgyalásaim Manhattanben. Sütit például soha senki nem evett, csak kávé volt, meg sok-sok izzadságszagú vita… – Valami azt súgja, hogy nem nagyon hiányzik. – Nem is. Azt sem tudom, hogy bírtam ki ennyi éven át. – De ha ennyire szenvedtél tőle, akkor miért nem jöttél el már sokkal hamarabb? – Jó kérdés. Bárcsak hamarabb feltettem volna magamnak! Valahogy azt gondoltam, úgy a jó, ha hajtok. Nem mintha Sophie vagy bárki más erre sarkallt volna. Egyszerűen csak… A legtöbb ismerősöm is így tett, és én azt hittem, így helyes. Mintha lett volna valami a levegőben, ami ébren tartotta a versenyszellemet, ami miatt mindenki fontosnak tartotta, hogy siessen, loholjon a pénz, a sikerek után. Greg felelősnek érezte magát a családjáért, a gyerekeiért és persze a feleségéért, aki akkor kezdett ügyvédi praxist. Aztán hirtelen rájött, hogy mindez önámítas. Valójában nem ezért dolgozott éjjel-nappal, nem ezért túlórázott, nem ezért hajtott lélegzetvételnyi szünet nélkül, hanem munkába akarta fullasztani azt a figyelmet, amellyel önnön boldogtalanságának okát kellett volna kutatnia. Persze ezt akkor nem tudta, de az állandó hajsza, a fáradtság alkalmas volt arra, hogy egy időre tényleg elfedje a nyilvánvaló tényt. Most már látta, igen, tisztán látta, hogy így élt. Ha napról napra agyonhajtotta magát, már nem maradt rá ideje, hogy a házasságán töprengjen, így aztán sikerült a problémát olyan mélyre eltemetnie, hogy csak évek múlva sikerült szembesülnie vele.

118

– Tessék, apa! – Daisy letett a férfi elé egy szelet sajttortát és egy pohár jeges limonádét, aztán leült az asztalhoz. – Én már jóllaktam odabent. – Köszönöm. – De szép a körömlakkod! – dicsérte meg Nina a lány sötétbordóra lakkozott körmeit. Greg odanézett, és megborzongott. – Hogy hívják ezt a színt? – Éji rubin, azt hiszem. Csak szólj, ha kell, szívesen kölcsönadom. Nina mosolygott. – Köszi. Szavadon foglak. Női fecsegés, gondolta Greg, és csak most jött rá, mennyire hiányozhatott mindez a lányának. Daisy, aki mostanáig a kezében szorongatta a borítékot, most az asztalra tette. – Aha – mondta Nina. – Szóval megírtad a levelet Logannek. Greg csak nézett. Szóval ezek ketten erről is beszéltek? De vajon mikor? Nina a lányra nézett, aztán Gregre, majd vissza a lányra. – No és? Most hogy érzed magad? – Jól. Örülök, hogy túl vagyok rajta. És kicsit félek, mert nem tudom, mit fog lépni Logan… Gregben ellentmondásos érzések kavarogtak. Részint aggódott – mert hiszen ezek mégiscsak szigorúan bizalmas családi ügyek –, részint hálás volt Ninának, mert úgy érezte, minden támogatásra szükségük van, amit csak kaphatnak. És Nina, aki valaha maga is ebben a cipőben járt, valóban értékes tanácsokkal szolgálhatott. – Mindenesetre köszönöm, hogy meghallgattál – mondta Daisy. – Apa, ideadnád a kocsit, ha szépen megkérlek? Téged Nina úgyis visszavisz a szállóba. Megbeszéltem Juliannel, hogy találkozunk a Shawangunksnál. Persze ez nem afféle igazi randi, csak készítek róla néhány felvételt. Az a hely a sziklamászók Mekkája volt, Julian pedig gyorsan Daisy első számú fotótémájává lépett elő. Greg valamiért először Ninára nézett, hogy az asszony vajon mit szól a tervhez, de egy pillanattal később észbe kapott. – De ugye nem fogsz sziklát mászni? – kérdezte meg tréfásan. – Jaj, apa! – Jó. jó… Tessék, itt a kocsikulcs! De legkésőbb sötétedéskor gyertek vissza! – Kösz, apa. Viszlát, Nina! Daisy kettesben hagyta őket, a férfi pedig Ninához fordult. – Szóval beszéltetek… Daisy helyzetéről. – Igen. Remélem, nem haragszol. Nem szeretném, ha azt hinnéd, hogy beleütöm az orromat a családi ügyeitekbe. Persze közvetve nyilván beleavatkoztam, már csak azáltal is, hogy elmeséltem a tapasztalataimat. – Nyilván… – De szeretném, ha ezt inkább baráti segítségként élnéd meg, nem pedig beavatkozásnak. Daisy tudja, hogy én is átéltem ugyanezt, ezért is bízik meg bennem. Greg lefelé bámult, egy darabig a kezét tanulmányozta. – Szóval amikor elmondtad Sonnet apjának… – Nagyon nehéz volt – bólintott Nina. – Az, hogy született egy házasságon kívüli gyereke, szörnyű megrázkódtatás lehetett Laurence-nek. Tudod, ő jó előre eltervezte az életét. Kiváló stratéga volt, mindenre gondolt. Remek iskola, kimagasló tanulmányi eredmények, jó családból való feleség… Persze biztosan szerette is Angelát, de azáltal, hogy őt vette el, óriásit ugrott előre a társadalmi ranglétrán. Ők ketten lettek az afroamerikai mintaházaspár. Okosak, szépek, fiatalok, jól képzettek, előttük a világ… És a lányaik is mind afféle mintagyerek. Magániskola, balettórák, tenisz, amit akarsz… Határ a csillagos ég. Csak ne lenne ott az a kis gikszer a múltjában…

119

– Sonnet. – Igen. Azt hittem, Laurence hallani sem akar majd róla, de becsületére legyen mondva, nem így történt. Bár sosem kértem, mégis rendesen fizette a gyerektartást, és küldött egy levelet, hogy olvastassam el a gyerekkel, amint elég idős lesz a megértéséhez. Végül nyolcéves korában adtam át neki. Sonnet bement vele a szobájába, aztán egy jó óra múlva kijött, és megkérdezte, telefonálhat-e. Azóta Laurence, ha érintőlegesen is, de része az életünknek. – Szóval örülsz, hogy elmondtad neki. – Igen. Sonnet miatt feltétlenül. És az a fiú… Logan… Daisy gyermekének az apja… Lehet, hogy ő is szerepet kér magának a kicsi életéből, de még ha nem, Daisynek akkor is jobb lesz így, hogy elküldi azt a levelet. – Tudom – bólogatott Greg, és hirtelen kitört belőle minden elkeseredettsége. – Sőt azt is tudom, hogy pokolian nehéz lesz az élete, és legfeljebb annyiban tudok segíteni neki, hogy beszélgetek vele, és végighallgatom, amikor kell. – A hajába túrt, és csak remélni tudta, hogy nem túl zavaros, amit mond. – Csak valahogy olyan szomorú ez az egész. Olyan lehangoló, hogy semmit sem tanulunk a magunk vagy a szüleink hibáiból… Újra és újra ugyanazokat a szamárságokat követjük el. – Az élet már csak ilyen. – Igen, tudom. Igyekszem is valahogy túltenni magam rajta. Greg sóhajtott egy nagyot, aztán sokáig nem csinált semmit, csak nézte Ninát, amint a jeges teáját szürcsöli. Nézte az asszony homlokába hulló hajtincs sötét árnyékát, és lassan megnyugodott. Eszébe villant valami, ami tulajdonképpen már régen foglalkoztatta. Vajon milyen volna egyszer nem üzleti alapon, hanem „csak úgy” találkozni vele? Csuda tudja, miért nem kérdezte meg eddig soha. Talán majd most… Az utóbbi időben gyakran szenvedett álmatlanságtól, éjjelente a családi gondjain tépelődött. Tegnap éjszaka annyira rátört az egyedüllét, a magány, hogy nem is volt maradása az ágyban. Felkelt, kiment a tücsökciripeléstől és békabrekegéstől hangos, meleg nyári éjszakába, és akkor látta meg a csónakház emeleti ablakából kiszűrődő fényt. A tény, hogy nincs teljesen egyedül ilyen késő éjjel, hogy Nina is ébren van még, valahogy megvigasztalta. Akkor határozta el, hogy feltétlenül randira hívja az asszonyt. Ki mást, mint őt, akivel hosszú évek óta ismerik egymást, és akivel oly sok ponton találkozott az élete? Kihúzta magát a széken, és megköszörülte a torkát. – Azon gondolkodom… – Micsodán? – Nina előrehajolt, és kíváncsian meredt rá. Gyorsan jött a kérdése, talán túlságosan is gyorsan. Mintha már várta volna Greg felvetését, és ettől a férfi zavarba jött. Nina elnevette magát. – Ne haragudj, nem akartam közbevágni. Folytasd csak nyugodtan! – Csak azt akartam mondani, hogy te meg én… – Üdv, Nina! Reméltem, hogy itt talállak! Egy nagydarab, farmeros-bakancsos fickó jelent meg a pékség teraszán. Az asszony odafordult. – Szia, Nils! Ismeritek már egymást? Nem? Ő itt Greg Bellamy, a Tóparti Fogadó tulajdonosa… Nils Jensen, az ékszerészünk. A két férfi gyanakodva méregette egymást kézfogás közben. Az újonnan érkezett nem úgy nézett ki, mint valami ékszerész. Greg legalábbis nem nézte volna ki belőle. – Örülök, hogy találkoztunk – szépített. – Én nemkülönben – udvariaskodott a másik is, majd Ninához fordult. – Ugye áll még, amit a ma estével kapcsolatban megbeszéltünk? – Természetesen – hangzott a jókedvű válasz. Amit megbeszéltek? – hökkent meg Greg. De vajon mit beszéltek meg?

120

Egy pillanattal később aztán rájött, hogy ennek itt semmi köze hozzá. Hiszen ő senkije Ninának, nem a barátja, nem az élettársa, még csak odáig sem jutott el, hogy találkát kérjen tőle… Mégis, valamiért nagyon rosszulesett neki a gondolat, hogy az asszony valaki mással találkozik. Jensen távozása után Nina felütötte a határidőnaplóját. – Készítettem egy ütemtervet a még hátralévő munkálatokról. Itt a te példányod… Ó, most jut eszembe, a csónaklift megjavítása nincs is benne. Megcsináltad már? – Nem, még nem. Tudod, ahhoz hegesztő kell. – Greg felmarkolta a listát, majd anélkül hogy belenézett volna, a zsebébe gyűrte. – De ígérem, gondom lesz rá. – Köszönöm. Hát akkor… Mondd csak, nem akartál az előbb kérdezni valamit? – Mármint… hogy én? – adta az ártatlant Greg. – Igen. Mielőtt Nils felbukkant. – Hát, elképzelhető. De sajnos teljesen kiment a fejemből. Talán nem is volt annyira fontos. – Bizonyára nem volt az – helyeselt Nina. – Úgy látom, mindketten befejeztük. Indulhatunk? Itt parkolok nem messze. Nina autója olyan volt, mint maga az asszony: kicsi, formás és vidám. A napsárga Fiat rádióját valaki Greg kedvenc állomására állította. Véletlen, gondolta a férfi. A hátsó ülés pedig tele volt mindenféle iratokkal. – Valóságos mozgó iroda a kocsid – állapította meg Greg. – Ó, igen, arra még nem jöttem rá, hogyan rendszerezzem a papírjaimat. – Ha gondolod, hívd fel Connort, van embere, aki az irodai rendszerezés szakértője. – Kösz, de nem. Szeretném inkább magam csinálni. Tudod, nem hiszek abban, hogy ami az egyik embernek jó, az jó a másiknak is. Greg nem vitatkozott. Mindazonáltal mélyebb okot sejtett amögött, hogy Nina ódzkodik a szállodai iroda igénybevételétől, és ezért rossz érzései támadtak. De csigavér! Miért is kellene emiatt aggodalmaskodnia? Hiszen ez csak üzlet, semmi más… Nina úgy vette észre, hogy a beszélgetés elején még nagyon is egy hullámhosszon voltak Greggel, de ez egyszer csak véget ért, és a férfi zárkózott lett. Mielőtt Nils betoppant volna, hogy a ma esti tekézésre rákérdezzen, az asszony határozottan úgy érezte, hogy Greg találkára fogja hívni, de aztán nem történt semmi. Vagy lehet, hogy csak képzelődött? Lehet, hogy a férfi nem is akart tőle semmit, csak a saját kívánságait vetítette ki rá? Mindenesetre jó, hogy így történt, ahogy történt, mert ha Greg felteszi azt a bizonyos kérdést, Ninának döntenie kellett volna, és ő még nem érezte magát elég erősnek a döntéshez. Először is ott az a szilárd elhatározása, hogy különválasztja egymástól az üzleti ügyeket és a magánéletét. Másrészt viszont egyre erősebben kötődik Greghez és a családjához. Merthogy nemcsak a férfit kedveli egyre jobban, hanem már a gyerekeket is. Az érzékeny, kamaszodó Maxet és Daisyt, akiről – már csak sorsuk hasonlósága miatt is – lehetetlen volt nem tudomást vennie. De vajon jól tette-e, hogy beszélt a fiatal lánnyal? Vajon nem érzi-e úgy Greg, hogy ezzel átlépett valamilyen határt? Persze Nina nem is annyira tanácsolt, inkább hallgatott a beszélgetés során, bár elkerülhetetlen volt, hogy egy-két kérdésben el ne mondja a véleményét, vagy – ha Daisy kifejezetten kérte – tanácsot ne adjon. Még akkor is ezen töprengett, amikor jóval később felmentek a padlásra Greggel, hogy átnézzék az ottani kacatokat. Annyi minden gyűlt ott össze az elmúlt évtizedekben, hogy mindketten tudták: estig aligha végeznek. Egymás hegyén-hátán hevertek a törött, divatjamúlt bútorok, megrozsdásodott fémtárgyak, régi könyvek, tönkrement vagy megunt játékszerek, pókhálóval borított textíliák. A többségük szeméttelepre kívánkozott, de akadtak ott valódi

121

kincsek is. Például a gyönyörű, hófehér porcelánváza vagy a kézzel festett, zománcozott konyhai tál. Greg természetesen levette a délelőtt viselt nagyszerű öltönyét, és rövidnadrágba meg pólóba bújt. Így is remekül nézett ugyan ki, de talán mégsem annyira zavarba ejtően jól, mint elegánsan felöltözve. – Megy vagy marad? – emelt magasra egy molyette lámpaernyőt. – Megy – mondta határozottan Nina. – De már kezd elegem lenni. Minél tovább válogatunk, annál tanácstalanabb leszek, mit is kellene megtartanunk. – Én is – bólogatott Greg, majd a nagyobbik kupacra dobta a lámpaernyőt. – És ez? – Mi az? – Igazából én sem tudom. Talán fenőkő. Egy ládában volt, több más dologgal együtt. Na nézd csak! – Greg lehajolt, egy rozsdás kardot húzott elő, és suhintott vele egyet a levegőben. – Ehhez mit szólsz? – Nagyon izgi. – Van itt még egy fejsze is, meg… Ejha! – Nagy porfelhőt kavarva kinyitotta egy másik láda fedelét, és diadalittas mosoly ömlött el az arcán. – Ezt nem fogod elhinni! Régi pisztolyok! Gyönyörűek! Úgy látszik, megtaláltuk a családi fegyverarzenált. Én azt mondom, tartsuk meg őket! Remekül fognak mutatni a szalon falán. – Egyetértek. – Ennek őszintén örülök – mosolyodott el a férfi, majd óvatosan visszatette a fegyvereket a dobozaikba, és a megtartandó holmik közé helyezte őket. Nina azonban már nem is figyelt rá. Figyelmét lekötötte egy nagy doboz poros, régi könyv, melyek jól jöhettek a könyvtár készleteinek bővítéséhez. Hangosan olvasta a címeket: – Mindent a kutyákról, Házi betegápolás, A házvezetőnők kézikönyve és… Ó! A házasság higiéniája. Lenyűgöző, nem? – De. Viszont nem ragaszkodom hozzá, hogy ez utóbbi bekerüljön a könyvtárunkba. – Nem akarjuk, hogy higiénikus legyen a vendégeink házassága? – évődött Nina. – Nem akarjuk, hogy ez a téma eszükbe jusson – helyesbített nevetve Greg. A kutyás könyvből kihullott egy fénykép, mely a megörökített család ruházata alapján valamikor az 1920-as években készülhetett. Három eb is volt a képen, három labrador retriever. Az emberalakok természetellenesen mereven mosolyogtak a kamerába, az egyik kutya viszont bemozdult, érdekes pacát létrehozva ezzel a kép közepén. Ez a kis tökéletlenség azonban csak még emberibbé, még érdekesebbé tette a fotót. – Nézd csak! – mutatta az asszony Gregnek. – Szellemek a padláson. Greg a használhatónak ítélt holmik kupacának tetejére tette a fényképet. – Bár lennének! Jót tenne az üzletmenetnek néhány békés kísértet. – Igen, ide még illenének is – ábrándozott Nina. – Ennek az épületnek története van. Olyan jó, hogy nem társasházat csináltál belőle, luxuslakásokkal. – Ez az utolsó mondat akaratlanul bukott ki belőle, zavarba is jött tőle. – Sosem tennék ilyet – nézett rá nagy komolyan a férfi. Egy darabig némán bámulták egymást, aztán Nina megköszörülte a torkát. – Ha megengeded, hazaviszem ezt a higiéniás könyvet Sonnetnek. Biztos jót mulat majd rajta. Megint csend támadt. – Hiányzik, ugye? – kérdezte halkan Greg. – Jobban, mint valaha gondoltam. – Büszke lehetsz a lányodra. – Az is vagyok. Nap mint nap hálát adok istennek, hogy egy ilyen csodálatos emberke életre bocsájtását bízta rám.

122

Persze bőven akadtak nehézségek Sonnet nevelése során is, de a kislány szeretetre méltó lénye, sugárzó okossága Ninát mindenért kárpótolta. Sonnet évfolyamelső volt a gimnáziumban, a végzősök nevében ő tartotta a búcsúbeszédet, ő volt az egyetlen, aki kitűnő tanulmányi eredményével állami ösztöndíjat nyert. – Hát nem furcsa? A tiéd most repült ki a fészekből, az enyém meg most alapít családot. – De, az. Furcsa. Megint hallgattak, Nina a kicsiny ablakon beszűrődő fényben a férfi arcát tanulmányozta. Úgy érezte, most megint nagyon közel vannak egymáshoz Greggel, és kíváncsi volt, vajon a férfi is így gondolja-e. Ezt persze gyerekjáték kideríteni, a kérdés, hogy akarja-e? – Bár különböző módon indulnak neki a nagybetűs életnek, mégis azt hiszem, mindketten megtalálják a számításukat – mondta határozottan. – Mindketten boldogulni fognak. – Remélem, beválik a jóslatod. – Arra mérget vehetsz. Végtére is többek között ezért adsz nekem akkora fizetést, vagy nem? … Te, Greg, kérdezhetek valamit? Valamit, ami nem kapcsolódik a témához. – Természetesen. – Greget kissé meglepte, hogy az asszony, rá egyáltalán nem jellemző módon, kissé idegesnek látszott. – Úgy néz ki, Sonnet hamarosan Hágába látogat. Hága mintegy kétórányi vonatútra van Brüsszeltől. A holland nagyvárosban kaptak helyet a legkülönfélébb nemzetközi bíróságok, többek között itt székel a Nemzetközi Büntetőbíróság is, ahol Greg volt felesége, Sophie dolgozott. A férfi úgy tett, mintha mindennél jobban érdekelnék a rongyos, használhatatlan könyvek, melyeket nagy műgonddal egy ládába rakodott át. – Ez nagyszerű – mondta mintegy mellékesen. – De mit akarsz kérdezni? – Tulajdonképpen nem is kérdezni akarok, csak szeretném, ha tudnád… Szóval Daisy javasolta a lányomnak, hogy feltétlenül keresse meg az édesanyját, és Sonnet azóta már fel is hívta Sophie-t. Találkozni fognak. – Remek! Nagy kár lett volna nem kihasználni ezt a lehetőséget. Sophie imádja azt a várost, amellett nyilván elég jól ismeri, és egész biztosan egy csomó olyan helyet tud mutatni Sonnetnek, amelyek egyetlen útikönyvben sincsenek benne. – Örülök, hogy így látod. Már attól féltem, megneheztelsz ránk. – Ugyan miért? Én Sophie-ra sem haragszom. Greg a lépcsőhöz cipelte a ládát, és ahogy letette, hatalmas porfelhő szállt fel. A férfi a rövidnadrágjába törölte a kezét. – Akkor jó. Kicsit kínosan éreztem magam, hogy fel kell hoznom ezt a témát. – Semmi gond. Nézd, Nina, veled őszinte lehetek, hiszen barátok vagyunk… – Igen. Barátok. – Tizenhét évig voltunk házasok Sophie-val. Ez nagyon hosszú idő, az életem jó nagy szelete. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy úgy, ahogy volt, rettenetes volt az egész. Természetesen akadtak jó időszakaink is, és két gyereket felneveltünk. – Tudom. Már úgy értem, a gyerekeket… Nagyszerű gyerekek, nekem elhiheted. – Köszönöm. Tudod, Sophie és én nem mindennapi körülmények között házasodtunk össze. – Emlékszem. – Nina kezdett feszengeni. Tudta, hogy indulnia kellene, ha még rendbe akarja szedni magát a tekeparti előtt, de sejtelme sem volt, miként szakítsa félbe a férfit. – Egyikünk sem így tervezte az életét, de közbejött Daisy, és akkor már mindketten úgy éreztük, az ő kedvéért meg kell próbálnunk együtt. És egy darabig működött is, mert nagyon akartuk. Igaz, már az elején sem illettünk igazán össze, de ahogy teltek az évek, egyre távolabb kerültünk egymástól. Eleinte észre sem vettük, annyira lefoglalt minket a munkánk, a karrierünk. – Igen, értem.

123

Greg elgondolkodott. – Nem is tudom, miért mesélem mindezt neked. Remélem, nem untattalak. – Nem, dehogy! Csak lassan mennem kell. – Ó, hát persze… Azzal a hogyishívjákkal találkozol. – Nilsszel – segített Nina, aki meglepve állapította meg, hogy hirtelen milyen feszült lett Greg. – Ne haragudj, hogy itt hagylak egyedül – kezdett mentegetőzni. – Ugyan, miattam egy percig se fájjon a fejed! Hiszen kaptam egy listát a tennivalókról, emlékszel? – Ha úgy érzed, hogy nem boldogulsz egyedül, csak szólj, és… – Menj, és érezd jól magad! – söpörte félre az ellenvetéseket Greg. – Mondtam, hogy miattam nem kell aggódnod. Egyedül is boldogulok.

124

16. – Egész este nagyszerűen játszottál – jegyezte meg Nils elismerően útban hazafelé, az autóban. – Tényleg így gondolod? – Nina rámosolygott. – Pedig nagyon kijöttem a gyakorlatból. Hosszú évek óta nem láttam tekepályát. Jól összeszokott csapathoz csatlakozott, akik rendszeresen együtt jártak tekézni, de Nina persze egészen mostanáig nem tudott velük tartani. Jó volt egy estét házon kívül tölteni, ugyanakkor kicsit kívülállónak is érezte magát köztük. A társaság tagjai hozzá hasonlóan a harmincas éveik elején jártak, és gyerekkora óta ismerte őket. Mégis, ezeknek az embereknek egészen más gondjaik voltak, mint neki. Míg Nina lánya már egyetemre készült, ők csak nemrég alapítottak családot, és legfeljebb totyogós gyerekük volt. Szerencsére azonban akadt köztük néhány egyedülálló is, mint például Nils. Nils, aki egyáltalán nem csúnya, és egész este nagyon kedves volt Ninához. Udvarias és szórakoztató. – Talán egyszerűen csak szerencsém volt – tette még hozzá, mire a férfi felnevetett. – Hát, lehet – Azzal Nils befordult a Tóparti Fogadót jelző nagy táblánál, mely természetesen új volt, és jól elhelyezett reflektorok világították meg. Az út menti juharfákat szépen megnyírták, az úthibákat kijavították. Már erősen közeledett a nagy megnyitó időpontja, így Nina önkéntelenül is kereste a hibákat, de még így, este tíz óra tájt is barátságosnak és hívogatónak tűnt minden. A sétautak mentén gázlámpák villództak, a bejáratot jól láthatóan kivilágították, de még a vendégszobák ablakaiban is apró lámpák égtek. Az összhatást csodálva bizonyára senkinek sem jutott volna eszébe, mennyi időbe telt egyikmásik részletnek a kigondolása, mennyit vitatkoztak Greggel, hogy kinek az akarata érvényesüljön. Odafordult, hogy megköszönje Nilsnek a szép estét, de ő már ki is szállt és körbesétált, hogy Ninának kinyissa az ajtót. – Elkísérlek a lakásodig – mondta egyszerűen. Az asszony kicsit meglepődött, de aztán rájött, hogy ez bizony egy randi volt, teljesen rendjén való, hogy Nils az ajtajáig akarja kísérni. És az is magától értetődik, hogy ha már elment odáig, akkor behívja… Bársonyosan meleg volt az éjszaka. A hold fénye ezüstös hidat festett a tó sima tükrére, és ahogy elindultak a csónakház felé vezető ösvényen, Nils gyengéden megszorította Nina kezét. Csak nyugi! Hagyd, hogy megtörténjenek veled a dolgok? – intette magát az asszony. Mindenesetre lehangoló volt, hogy kicsit sem dobbant meg a szíve a kézszorítás hatására. Sőt… Másra sem tudott gondolni, csak arra, hogy… – Hé! Mi a csuda az ott? – kérdezte meg hirtelen Nils. A csónakház sötét tömbje mellett ugyanis szikraeső villant fel. Nina rögtön elkapta a kezét. – Szent isten, csak nem gyulladt ki valami? – Futásnak eredt, a férfi pedig követte. Szerencsére nem tűz volt. Ahogy közelebb értek, egy kicsit már hallani lehetett a hegesztés percegő hangját, később pedig észrevették a hegesztőpisztolyos, hegesztőálarcos alakot, aki a sötétben szorgoskodott. – Greg! – kiáltott fel Nina félig bosszúsan, félig megkönnyebbülten, mert ki más lehetett volna, aki éjnek évadján itt dolgozik? – Mi az ördögöt csinálsz? A fura alak felegyenesedett, rájuk meredt, majd feje tetejére tolta a védőálarcot, és elvigyorodott.

125

– Üdv, Nina! És neked is, Neil? – Nils. – Ó, tényleg, bocs… Nils. Jól sikerült az este? – Greg nem várt válaszra, zavartalanul folytatta: – Javítom a csónakliftet. – Azt látom. – Nina nem szólhatott egy szót sem. Elvégre ő volt az, aki mostanáig sürgette Greget a csónaklift ügyében. – De miért éppen most? Este tíz óra van! – Tudom. Kicsit kicsúsztam az időből. Úgy terveztem, mire megjössz, készen leszek. Nem akartalak zavarni a világért sem, hiszen ez elég zajos tevékenység. Csak egy percig kérem még a türelmedet, jó? Nina biccentett, aztán Nilsre nézett. – Feljössz? Greg ebben a pillanatban kezdte újra a hegesztést, a hegesztőpálca végéből kékes láng csapott fel. Nils nemet intett. – Azt hiszem, jobb, ha megyek – harsogta túl a zajt. – Vigyázz magadra, Nina! És olyan gyorsan lelécelt, mintha soha ott sem lett volna. Még csak annyit sem füllentett vigasztalásul, hogy „majd felhívlak”. Az asszony kissé csalódott volt, de összességében megértette, hogy az ablaka alatt egy hegesztőpákás, álarcos idegen jócskán le tudja lohasztani egy férfi harci kedvét. – Igazán köszönöm! – kiáltotta oda gúnyosan Gregnek, túlharsogva a hegesztés hangját. – Nincs mit – vette le fejéről az álarcát a férfi. – Nem volt olyan nagy munka, már kész is vagyok. – Hát erre fogadni mertem volna! – vágta rá dühösen Nina, és felcsattogott a lépcsőn. Amikor Greg tönkretette Nina randiját Nilsszel, a nőnek még semmi oka nem volt rá, hogy bármi rosszra gondoljon, hiszen ő maga sürgette a lift mihamarabbi javítását. De néhány nappal később, amikor piknikezni ment Marty Lewisszal, és arra jöttek haza, hogy Greg a fenőkővel a padláson talált nagyméretű bozótvágó kést élezi a kertben, már kezdett gyanút fogni. Amikor pedig megint pár nap elteltével egy este a helyi állatorvos, Noah Shepherd kísérte haza, már biztos lehetett a dolgában: Greg ugyanis a padláson talált antik pisztolyokat tisztogatta a háza előtt. – Gyönyörű, huzagolt csövük van – magyarázta átszellemülten. – Szerintem egy gyűjtemény darabjai lehettek. Kedvem lenne kipróbálni, lehet-e egyáltalán lőni velük. Noah máris a mobilját nyomkodta. – Üzenet… Úgy látom, elleni kezdett Sandersék kancája. Nekem most el kell mennem, hogy megnézzem. – Hát persze, Noah. – Nina elmosolyodott, pedig inkább sírni lett volna kedve. Le merte volna fogadni, hogy nem volt ott semmiféle üzenet. Sajnálta a dolgot, mert az állatorvos igencsak jóképű fickó volt, amellett csendes és szerény. Kicsit talán túl csendes is, mint ahogy ez a mozi utáni kávézásnál kiderült. De Nina biztosra vette, hogy ő szóra tudná bírni. Igaz, most inkább egy jól sikerült találkára vágyott, nem egy újabb feladatra. De még mielőtt dönthetett volna, hogy belevágjon-e, Greg közbeszólt. Mit tehet ilyenkor az ember? Nina megölelte Noah-t – olyan volt, mintha egy gránittömböt karolt volna át –, aztán jó éjt kívánt neki. Amikor az állatorvos elindult a kocsija felé, a nő Greghez fordult. – Gratulálok! Háromból három. Pontosabban ha Shane Gilmore-t is beleszámítjuk, négyből négy. – Mi? Hová akarod beleszámítani Gilmore-t?

126

– Hát a hódolóim táborába. Ő is a te lelkeden szárad, mert akkor kaptam hajba vele, amikor kibökte, hogy megvetted a szállodát. – Na, most már aztán végképp nem értek semmit. Megmagyaráznád? Nina azonban nem magyarázott meg semmit, hanem sarkon fordult és elindult a móló felé. Túl ideges, túl feszült volt most ahhoz, hogy hazamenjen a csónakházba. Greg természetesen követte. – Nina, mi ütött beléd? Az asszony vett egy nagy levegőt, és feléje fordult. – Ne játszd az ártatlant! Ennyi véletlen nincs a világon. Tudom, hogy szándékosan csinálod. – De mit? – Greg széttárta a karját, és ajkán megjelent a jól ismert, ellenállhatatlan mosoly. A hold a háta mögül világított, ezüstös glóriát rögtönözve a feje köré. – Hogy folyton elüldözöd a lovagjaimat. Nem vagy a testőröm, nincs szükségem a védelmedre. Miért vársz rám mindig, amikor elmegyek valahová? – Nem rád várok, csak… csak úgy fenn vagyok. – No persze! És merő véletlenségből mindig fegyvereket tisztítasz az udvaron, valahányszor valaki hazakísér. – Nem merő véletlenségből. – Tessék? – hökkent meg a nő a szemtelen válasz hallatán. – Szóval beismered, hogy szándékosan próbáltad elijeszteni az udvarlóimat? – Igen. – Hát ez… hát ez felfoghatatlan! – Talán nem is olyan felfoghatatlan. – Greg közelebb lépett és magához húzta. Ninának a váratlan öleléstől elakadt a lélegzete. Felháborodás helyett ujjongó öröm töltötte el, hiszen valójában erre várt, mióta az eszét tudta: hogy egyszer belesimulhasson Greg Bellamy karjába. A felismerés kissé megrázta ugyan, de nem túlságosan, mert a férfi egyre közelebb hajolt, és a csókja már mindent feledtetett vele. Persze sokszor elképzelte, milyen lehet Greg csókja, de a valóság a legmerészebb álmait is túlszárnyalta. Néhány pillanatig olyan volt, mintha a felhők fölött lebegne. Soha nem érezte még magát ilyen csodálatosan, soha nem ragadta még így magával a szenvedély. Greg csókja ugyanis minden volt, csak gyöngéd nem: forró, mohó és olyan érzéki, hogy Nina már fel sem tudta volna idézni, milyen volt, amikor mással csókolózott. Sosem érzett még ilyet, soha ezelőtt. Ahogy ajka egybeolvadt a férfiéval, mintha egy kirakós játék rég elveszett darabkája került volna a helyére. De a csók hamar, túlságosan hamar véget ért. Greg egyszer csak hátralépett, olyan hirtelen, hogy Nina tépelődni kezdett, valóban megtörtént-e a dolog, vagy csak képzelte. – Okos nő vagy. Szerintem hamar kitalálod, mi az oka – mondta a férfi halkan, aztán sarkon fordult és elindult hazafelé. Nina annyira elképedt ettől a pimaszságtól, hogy egy másodpercig szólni sem tudott, csak állt dermedten és bámult maga elé. De aztán persze utánaeredt. – Hé! Ezt nem gondolhatod komolyan! Hogy mersz így itt hagyni… ezek után? – Igazad van – ismerte el a férfi anélkül, hogy akár csak lassított volna a léptein. – Végtére is a vállamra dobhatnálak, felhurcolhatnálak a lakásodba, és a magamévá tehetnélek. Nos, hogy tetszik ez a megoldás? – Ó, milyen finoman fejezted ki magad! – Nina megragadta a férfi karját, és érezte, hogy Greg minden izma pattanásig feszült. – Volnál szíves megmagyarázni, mégis mi ez az egész? Miért csináltad? Mit akarsz tőlem? Greg megtorpant és hátrafordult. – Nézd, ha folytatjuk… és ez az este úgy végződik, ahogy szeretném… akkor minden megváltozik köztünk. Minden. Én nem bánnám, de nem tudom, te hogyan vélekedsz erről.

127

Keresetlen szavai, a nyíltsága mellbe vágta Ninát. Még mindig remegett a térde a csóktól, és Greg most felkínálta neki a változtatás lehetőségét. Kitárt előtte egy ajtót, amelyen már tizenegynéhány évvel ezelőtt is szeretett volna belépni. Óriási volt a kísértés. Az agya legeldugottabb zugában egy kisördög azt duruzsolta: miért ne próbálhatná meg? Miért ne élhetne a lehetőséggel? Mert túl sok a veszítenivalója, felelt meg a saját kérdésére. Greg nem egyszerűen csak egy férfi, aki moziba vagy tekézni viszi. Greg a főnöke. Ráadásul minden szempontból olyan fontos ember, akinek az elvesztését, ezt tudta jól, soha nem heverte volna ki. Okosabb tehát, ha nem kockáztat. Lassan végigsimított a férfi karján, és hátralépett. – Jó éjszakát, Greg! Holnap reggel találkozunk. – Várj egy percet! Jól értettem? – Jenny figyelmesen nézte barátnője arcát. Zuzu divatáruüzletében voltak, Ninának kerestek ruhát a szálloda megnyitójára. – Ajánlatot tett neked? – Úgy is mondhatjuk, már amennyiben a „magáévá tesz” szó azt jelenti, ahogyan én értelmeztem. – Azt mondta, „magáévá tesz”? – kuncogott Jenny. – Nem hittem volna, hogy léteznek még olyanok, akik használják ezt a szót. – Pedig léteznek – No és mesélj! Milyen volt? – Neked elment az eszed! – háborgott Nina. – Csak nem képzeled, hogy ráálltam a dologra? – Miért? Nem tetted meg? – Nem bizony! Hogy is tehettem volna? Nem keveredhetek bizalmas viszonyba az ősellenségemmel! – Azért nevezed így, mert megvette előled a szállodát? – Mi másért? Nina kivett egy almazöld ruhát és maga elé tartotta, de Jenny megfogta a vállfát és ruhástul visszatette a helyére. – Én azt hiszem, ezért inkább hálával tartozol neki, hisz levette a válladról a felelősséget. Egy saját szálloda nem gyerekjáték – mondta csendesen. – Ezt én is tudom. Ugyanakkor meg is fosztott valamitől, nevezetesen hogy próbára tegyem a képességeimet. – Egy szavadat sem hiszem. Tudod, mit gondolok? Valójában azért utasítottad el Greget, mert féltél, hogy túlságosan belegabalyodsz. – Hogy én? Félek? – Nina kurtán felkacagott. – És pont Gregtől? Ha tudni akarod, ő az utolsó, akibe belegabalyodnék. És egyáltalán, miért kellene nekem bárkibe is belegabalyodnom? Ha be szeretném hozni a lemaradásomat, nem horgonyozhatok le senki mellett, ezért is randiztam mostanában egy csomó férfival. – No és, hogy sikerültek a találkáid? – tudakolta Jenny. – Tudod mit? Ne is válaszolj! Felkapott két-három ruhát, és sietve a próbafülkék felé terelte Ninát. Először egy barackszínű, testre simuló gyönyörűséget nyomott a kezébe, hogy próbálja fel. – Gregnek gyerekei vannak – mondta már a függöny mögül panaszosan Nina. – Sőt hamarosan unokája lesz. – Miért, van valami kifogásod a gyerekek ellen? – Nincs. Csak én már túl vagyok ezen. – Na és? Könnyűszerrel újra kezdhetnéd. – No persze. Könnyűszerrel – zsörtölődött Nina. – Míg Sonnet itthon volt, állandóan azon gyötrődtem, jól tettem-e, amit tettem. Folyamatosan úgy éreztem magam, mintha egy

128

aligátorokkal teli mocsáron kellene átkelnem, ahol egyetlen hiba is végzetes lehet. Vajon miért akarnék visszatérni oda? – Talán mert nagyon jól kijössz az aligátorokkal. – Együtt dolgozunk, hát nem érted? – Nina kilépett a függöny mögül, és megnézte magát a tükörben. – Hm… Egész jó. Kellőképpen illedelmes, mégsem unalmas. Igazán jó szemed van az ilyesmihez, Jenny. Mire levette a ruhát, úgy döntött, megveszi, és választott hozzá egy háromnegyedes ujjú kardigánt is. – Káprázatos leszel – áradozott Jenny. – A megnyitónak kell káprázatosnak lennie, nem nekem – mondta méltóságteljesen Nina. – Feszültnek tűnsz – állapította meg a barátnője. – Csavargatod a tincseidet, márpedig azt csak olyankor csinálod, ha ideges vagy. Nina nyomban elengedte a haját. – Tényleg ideges vagyok – ismerte el. – Ezek a megnyitók ugyanis arról szólnak, hogy elfogadják az embert, vagy elutasítják. És én mindig nagyon rosszul viseltem az elutasítást. – Ezért van, hogy egyetlen második randira sem szoktál elmenni? Meg hogy nem akarod megpróbálni Greggel? Nina már nyúlt a haja felé, de aztán gyorsan leengedte a kezét. – Hagyjuk ezt, jó? Megéheztem, haraphatnánk valamit? Lesétáltak egy háztömbnyit, és bementek a pékségbe. Kora délután volt, ilyenkor nem nagyon voltak vevők. Miközben a barátnők „vételeztek” némi sajttortát, Laura Tuttle jött át háttal a lengőajtón, s egy négykerekű kis kocsin pompás esküvői tortát húzott maga után. – Új nap, új torta – jelentette be derűsen mosolyogva. – Ez egyszerűen gyönyörű! – álmélkodott Nina. Kislánykorukban gyakran figyelték Jennyvel, ahogyan Laura szorgoskodik, és ügyes ujjai nyomán színes cukorvirágok meg -levelek születnek. Nem is beszélve az ehető építészeti alkotásról, a tortáról, mely minden esetben valóságos remekmű volt. Amikor későbbi esküvőjüket eltervezték, természetesen erről a kérdésről is sokat vitatkoztak, aztán végül egyiküknek sem lett esküvői tortája. Ninának azért, mert nem ment férjhez, Jennynek pedig azért, mert a tél közepén utazott el St. Croix-ba, a lakodalmára. – Köszönöm – mondta boldogan Laura. – Lám, még egy magamfajta vén szatyor is képes figyelemre méltót alkotni. – Ne nevezd így magad! – szólt rá Jenny. – Ha Philip hallaná... – Azzal Ninához fordult: – Tudod, Laura apámmal találkozgat mostanában. – Azok nem „olyan” találkák – tiltakozott elvörösödve az asszony. – Csak barátok vagyunk, szeretjük együtt felidézni a régi szép időket. – No persze. Csak barátok… Nina Laurára nevetett. – Idegesítőek ezek a boldog házasságban élők, nem? Mindenkit meg akarnak házasítani. – Nekem mondod? – Laura sokatmondóan a plafon felé fordította a tekintetét. – Én ezt nem értem – rázta a fejét Jenny. – Miért kell letagadni? Kamaszkorotok óta ismeritek egymást Philippel… Hogy lehet, hogy még mindig nem vagytok biztosak magatokban? Pedig lehet, gondolta Nina. Bizony létezik ilyesmi, ezt tapasztalatból tudta. Jenny közben körbejárta az esküvői tortát, és miközben alaposan megnézte magának, csak mondta, mondta: – Én már abban a pillanatban tudtam, hogy Rourke-öt nekem szánta a sors, amikor először megpillantottam gyerekként. Igaz, elég hosszú ideig tartott, mire őt is sikerült erről meggyőznöm.

129

– Vannak olyanok, akik rögtön megtalálják, amit keresnek – magyarázta Laura. – Mások nem ilyen szerencsések. Nina elgondolkodott. – A sors alkalmat ad rá, hogy egy csomószor elszúrjuk az életünket – jegyezte meg. – Ez igaz, de legalább ugyanennyiszer arra is lehetőséget kapunk, hogy jól döntsünk – mutatott rá Jenny.

130

17. – Ideges vagy – állapította meg Greg, és a hangja kifejezetten szemrehányóan csengett. – Nem vagyok ideges – tiltakozott Nina, de egy pillanatra sem tudta abbahagyni a hajcsavargatást. A férfi elmosolyodott. – Aha. Értem. Nina észrevette, hogy Greg az ő kezét nézi, és elszégyellte magát. Hát mindenki számára ennyire nyilvánvaló? – Hát jó. Ideges vagyok. És akkor mi van? Igazán leszállhatnál rólam. A szálloda megnyitásának napjára minden elkészült. Mindent kifestettek, leburkoltak, megjavítottak, kitakarítottak, bebútoroztak. Az asztalokat és a kandallópárkányokat az avaloni kertészettől rendelt virágcsokrok és -tálak díszítették. Egy helyi hárfaművész muzsikált, s a lágy futamok betöltötték a szalont, ahol egyébként is minden előkelőséget és fényűzést sugárzott. Finom porcelántálakon kínálták magukat a Sky River Sütöde legízletesebb süteményei, az egyik faragott asztalon pedig ezüstszamovár állt, melyből – a nyárra való tekintettel – jeges teát tölthettek maguknak a reménybeli vendégek. Míg Nina és Greg a recepciós pult mögött várt az első fecskék megérkezésére, a személyzet tapintatosan a háttérbe húzódva, ugrásra készen várakozott. Az asszony valóban ideges volt, de nem annyira a megnyitó, mint inkább Greg miatt, aki ott állt tőle néhány centiméterre pompás szabású sportzakójában. Nem választott különösen elegáns öltözéket mára, de azért nagy gonddal öltözködött. Látszott rajta, milyen fontos neki a mai nap. Ninának is az volt persze, de mióta a férfi megcsókolta, valahogy minden átértékelődött a szemében. Egyszerűen nem volt ura a testének. Valahányszor Greg feltűnt a színen, összerezzent, és többé már nem tudott a munkájára összpontosítani. De ha nem volt ott a férfi, akkor is folyton róla ábrándozott. Sőt egyszer – minő szörnyűség! – azon kapta magát, hogy félhangosan a nevét ismételgeti a szállodai irodájában. A férfi, becsületére legyen mondva, nem élt vissza a helyzettel. Nem emlegette fel a csókot, nem szorította sarokba Ninát semmilyen formában. Így hát az lett volna a legokosabb, ha az asszony napirendre tér a dolog fölött, ha elfelejti az egészet. Hiszen nem olyan nagy ügy: Greg megcsókolta, ajánlatot tett, ő meg finoman elutasította. De nem azért, mintha nem vonzódna hozzá, épp ellenkezőleg. Túlságosan is vonzódik hozzá, ami sokkal nagyobb baj… – Ne aggódj már ennyire! Meglátod, minden rendben lesz – mosolygott rá a férfi, és nyugalma, önbizalma Ninát is pillanatok alatt megfertőzte. Igen, minden rendben lesz, biztatta magát. Semmi sem sikerülhet félre, hiszen ha besétál ide egy hölgy vendég, és meglátja ezt a szívdöglesztően jóképű pasast az ellenállhatatlanul kisfiús mosolyával, rögtön tudni fogja, hogy a lehető legjobb helyet választotta a pihenésre. Nina sokáig azt gondolta, hogy ez az egész túl sok lesz Gregnek. Várta, hogy a férfi előbbutóbb rájön, nem ilyen lovat akart, és feladja a küzdelmet. Csakhogy épp az ellenkezője történt. Főnöke pompás munkát végzett. Született vezető volt, minden alkalmazottjával kiválóan megtalálta a hangot, még vele, Ninával is. Lenyűgöző alapossággal szervezte meg a megnyitót a legapróbb részletig. Persze az, hogy mostanáig nem dobta be a törölközőt, még nem jelent semmit, vigasztalta magát Nina. Az igazi munka csak akkor kezdődik, ha megérkeznek a vendégek. Mert az emberek sokfélék, legfőképpen pedig kiszámíthatatlanok, és nincs már messze az a nap, amikor Greg visszasírja a golfpályatervezést meg a kertépítést!

131

Pillantása a pulton lévő képeslapra tévedt, melyet Sonnet küldött neki, és egyből elszállt az idegessége. Sok szerencsét, anya! – ez állt rajta, a hátoldalán pedig egy régi rajz volt a hangulatos Casteau városkáról, ahol a lánya most lakott az édesapjával és annak családjával. – Szeretnéd, ha most itt lenne, ugye? – kérdezte Greg. – Nagyon – sóhajtott fel az asszony. – Olyan furcsa, hogy nincs velem. Eddigi életem minden fontos pillanatánál jelen volt, beleértve a gimnáziumi ballagást is. Aztán ott volt a diplomaosztómon, a polgármesteri eskütételemen, minden fontos alkalommal. – Nina felsóhajtott, és megsimogatta a képeslapot. – Szóval ez a mai nap ugyanilyen fontos az életedben. – Úgy van. – Nekem is – mosolygott rá a férfi. A nyitott ablakon át zajok szűrődtek be a hallba: egy autó ajtóinak csapódása, aztán egy férfi és egy nő hangja. Greg sugárzóan elmosolyodott, amikor az első vendégek beléptek az ajtón. – Isten hozta önöket a Tóparti Fogadóban! Morganék voltak azok New Yorkból: Sadie, a túláradóan érzelmes feleség és férje, a csendes, zárkózott Nate. Miután bejelentkeztek Ninánál, Walter, a kifutófiú megmutatta nekik a szobájukat. Aztán sorra érkeztek a többiek: egy buffalói szerelmespár, majd egy magányos szépasszony, aki olyan csinos volt, hogy még Nina is felfigyelt rá. A nőt Kimberly Van Domnak hívták, és azonnal ráhajtott Gregre. Rögtön az elején sietett közölni a férfival, hogy kislánykorában sokszor nyaralt Camp Kiogán, és hogy nemrég elvált. De Greg nem részesítette kivételes bánásmódban. Kifejezte abbeli reményét, hogy a hölgy nagyszerűen kipiheni magát a Tóparti Fogadóban, aztán a kezébe nyomta a szobakulcsot, és intett Walternek, hogy vigye fel a csomagokat. – Isten hozta önöket nálunk! – fordult a következő pároshoz, akik bejelentkezésre vártak. – Ó, Gayle! – Nina örült, hogy végre ismerős arcot lát. Polgármester korában Gayle volt az asszisztense, és nagyon kedvelte őt. Greghez fordult. – Gayle Wright és a férje, Adam. – Miénk a Szellők Szárnyán virágfarm – magyarázta mosolyogva Gayle és körülnézett a szalonban. – Gyönyörűen mutatnak a virágkompozíciók. – Ez egyedül a te érdemed. Nina heti virágszállítást rendelt Wrightéktól, és az asszonyka igazán nagyszerűen értett a virágkötészethez. Az óriási, túlburjánzó bokréták helyett szellős, mégis mutatós virágkölteményeket készített, gyakran csak egy-két szál virágból, ügyesen kihasználva a teret. – Nagyon szép itt minden – lelkendezett a fiatalasszony. – Bárcsak a gyerekek is… – Ó, nem, ők nagyon jól érzik magukat édesanyádnál – szakította félbe a férje. – Ez az első alkalom, hogy kimaradunk éjszakára – fordult magyarázóan Nina felé. – De nyilván remekül meglesznek anyósoméknál. Összemosolyogtak a feleségével, s ahogy Nina figyelte őket, különös melegséget érzett a szíve környékén. Gyerekkorában együtt járt iskolába Gayle-lel, aki nagydarab, szemüveges kislány volt, és igazából felnőttként sem sokat változott. De így, a férjébe karolva mégis sugárzóan szépnek látszott, megszépítette a szerelem. Hát nem csodálatos? Ránézve egy ilyen boldog párra, láthatóvá, sőt szinte tapinthatóvá válik, ami különben láthatatlan. Nina forrón kívánta, hogy ebben az érzésben egyszer a lányának is része legyen. Sőt, ha egészen őszinte akart lenni, tulajdonképpen magának sem kívánt volna mást. Pedig már kinőtt az ábrándos kamaszkorból, amikor az ember még hisz a sírig tartó szerelemben. Ahogy Wrighték elindultak a szobájukba, Greg máris üdvözölhette a következő párost: a láthatóan igen sikeres és jómódú Jack Dalyt és Sarah Moont Chicagóból. A férfi magas volt, nagyon vékony, és meglehetősen kurtán-furcsán intézte a bejelentkezést. A feleségét meg sem várva felkapta a kulcsot, és elindult a lépcső felé. Sarah ellenben nem kapkodott. Szép

132

cikornyásan írta alá a nevét, és engesztelően rámosolygott Nináékra. Látszott rajta, hogy nem most először próbálja jóvátenni férje nyerseségét. – Úgy örülök, hogy egy teljes hétig maradunk! – mondta szelíden. – Nagy szükségünk van a pihenésre. Ahogy ő is elment, Greg és Nina sokatmondó pillantást váltottak. – No, ezt meg vajon mire véljük? – dünnyögte az asszony. – Semmi közünk hozzá – figyelmeztette Greg. – Ne légy már olyan ünneprontó! – Nem vagyok az. Csak te nem engeded, hogy megmutassam a másik arcomat. – Melyiket? – Ne add az ártatlant! Ebben a pillanatban megszólalt a telefon, megmentve Ninát attól, ami minden bizonnyal következett volna. Greg felvette a kagylót, de még beszélgetés közben is egyre az asszonyt nézte figyelmesen, rezzenéstelen ábrázattal. Nina úgy tett, mintha elfeledkezett volna a férfinak erről a megjegyzéséről, és könnyű volt feledékenységet tettetnie, mert akadt dolga bőven. De bármilyen hosszú és fárasztó volt is a nap, mégis élvezte minden egyes pillanatát. Örömmel fogadta a vendégeket, szeretett meggyőződni róla, minden rendben van-e a szobákban, sőt lelkesen ment elébe a kívánságaiknak, kitalálta kinek-kinek a titkos vágyát. Mire este mindennel végeztek, majdnem tíz óra volt. – Hát ez elképesztő volt! – sóhajtott fel Greg, és körbehordozta pillantását az előcsarnokon. – Elképesztően jó vagy elképesztően rossz? – nevette el magát Nina. – Egyszerűen csak elképesztő. Az asszony benyúlt a pult alatti egyik rekeszbe, és elővette a táskáját. – És abba belegondoltál már, hogy holnap minden kezdődik elölről? – kérdezte évődve. – Már alig várom! – Én is. Jó éjszakát, Greg! Azzal Nina sietős léptekkel elhagyta a virágokkal teli, veszélyesen romantikus hangulatot sugalló előcsarnokot. Elindult a kivilágított ösvényen a csónakház felé, és amikor odaért, a móló végében megpillantott egy összeölelkezve álló párt, akik minden bizonnyal az ezüstös hullámok játékát figyelték. Annyira bizalmasnak, szeretetteljesnek tűnt az együttlétük, hogy Nina szinte megszégyellte magát, amiért akaratlanul is kileste őket, és gyorsan elfordult. De mosolyogva fordult el, mert pontosan ez volt az, amire vágyott: hogy ilyen meghitt perceket ajándékozhasson a vendégeinek, hogy közel hozza egymáshoz azokat is, akiknek kapcsolata a hétköznapok szürkeségében már megfakult. Aztán, mielőtt elindult volna felfelé a lépcsőn, lopva megint odanézett, s látta, hogy a párocska csókolózik. Hirtelen rátört a fájdalom amiatt, hogy ő bezzeg mennyire magányos. Persze szerette volna száműzni ezt az érzést, és ahogy felszaladt a lépcsőn, azzal vigasztalta magát, hogy nem mindenkinek jár ilyen szerelem. És ez nem is biztos, hogy olyan rossz dolog, hisz a szerelem maga is rengeteg fájdalommal jár, ráadásul gyakran rosszul végződik. Ha már eddig ilyen jól elvolt nélküle, miért pont most lenne szüksége rá? Felérve a lakásába sehogy sem találta a helyét. Megvacsorázott, bár nem volt éhes. Fáradt volt, de nem tudott aludni. Ahhoz már későre járt, hogy felhívja Jennyt és beszámoljon a napjáról, ahhoz pedig, hogy Sonnetet hívja, túl korán, hisz Belgiumban hajnalodott, a lánya tehát még biztosan alszik. Néhány pillanattal később megszólalt a telefon, és az asszony azonnal felkapta. Megijedt, azt hitte, máris valami baj van a vendégekkel. – Nina Romano – szólt bele a kagylóba. – Szia, anya!

133

– Sonnet! Te jó ég, hogyhogy fenn vagy már ezen a hajnali órán? – Szándékosan korán keltem, hogy felhívhassalak az első napod végén. Nos, hogy ment? – Nagyszerűen – mosolygott az asszony. – Csak te hiányoztál, de nagyon. – Én is szerettem volna ott lenni, elhiheted. Mi van Mr. Bellamyval? Nina kis híján elejtette a telefont. Honnan tudhatja Sonnet…? – Én inkább arra volnék kíváncsi, mi van veled. Nem mindenki jut el Európába, ha nem tudnád. – Ejha! Ha nem tévedek, érzékeny pontra tapintottam. – Nem tapintottál sehová, egyszerűen nem akarlak untatni, és kész – magyarázkodott az asszony. – Mi volna olyan érdekes egy főnök-beosztotti kapcsolatban, hogy éjszakai telefonbeszélgetést folytassunk róla? A fő, hogy megnyitottuk a szállodát, és minden a lehető legjobban sikerült. Nina, aki telefonálás közben kisétált a teraszra, a távolban vaku villanását látta, és ahogy figyelmesen odanézett, az ösvény jelzőfényeinek köszönhetően felismerte Daisy pocakos sziluettjét a sötétben. Egy magas, hosszú hajú fiú állt mellette, beszélgettek és fényképeztek a tóparton. – Daisy barátnődnek új barátja van – mondta a kagylóba, abban a reményben, hogy lányát leköti a téma. – Connor Davis öccse, Julian. – Tudom – hangzott a válasz. – Daisy már képeket is küldött róla. Nagyon jóképű srác, de Daze azt állítja, csak barátok, semmi komoly nincs köztük. – No persze. Csak barátok – motyogta Nina, miközben látta, hogy a két árnyék eggyé olvad egy hosszú ölelésben. – Egyelőre persze nem is lehet szó másról. Ahogy a fiatalokat nézte, eszébe jutott, milyen volt tizenévesnek és állapotosnak lenni. Milyen volt otthon ülni, míg a többiek moziba meg táncolni jártak, és őrült, értelmetlen dolgokat csináltak, amiket ő nem csinálhatott. – Mi az, anya? – kérdezte Sonnet. – Valami baj van? – Á nem, semmi, csak a vonal vacakol. Milyen volt Wiesbaden? – Gyönyörű. Kár, hogy Layla és Kara végignyávogták az egész kastélyt, mert állítólag unatkoztak. Kedvem lett volna felképelni őket. – Az én szüleim néha meg is tették. – És segített? – Általában. – Akkor meg kellene próbálnom. Nina nevetett. – De ezt leszámítva minden rendben, ugye? – Tökéletesen. – Említettem Gregnek, hogy Hágában felkeresed Sophie-t, de szerencsére semmi kifogása nincs ellene. Sőt még biztatott is, hogy feltétlenül menj el, mert a volt feleségénél jobb idegenvezetőt úgysem kaphatsz. De igazából nem is ez az, ami számít, hanem hogy… – Nina ásított egy nagyot. – Bocsánat, hosszú volt ez a nap, nagyon fáradt vagyok – mentegetőzött. – Akkor nem is zavarok tovább – kezdett búcsúzkodni Sonnet. – Még egyszer gratulálok. És nagyon hiányzol! – Te is. És nem csak nekem, mindenkinek. Köszönöm, hogy ilyen korán felkeltél miattam. – Szerettem volna én lenni az első, aki gratulál a sikeres megnyitóhoz. Szeretlek, anya. És meglátod, gyorsan el fog telni a hátralévő idő. Hamarabb otthon leszek, mint gondolnád. – Remélem is. Nina bontotta a vonalat, és nagyot sóhajtva nekitámaszkodott a korlátnak. A park általa belátható része üres volt, Daisy és Julian elsétáltak valamerre. Most, a hívás után támadt hirtelen csöndben, ha lehet, még jobban hiányzott neki a lánya. De már tényleg nincs sok idő

134

hátra az európai utazásból. Sonnet a Bellamy-esküvőre mindenképpen hazatér, s Nina most nem akart arra gondolni, hogy aztán hamarosan elmegy megint az egyetemre. Nagyot szippantott a langyos, párás éjszakai levegőből, és emlékeztette magát, hogy holnap megint korán kell kelnie. Bement hát, de mégsem tudta rászánni magát a lefekvésre, túl izgatott volt. Töltött magának egy pohár bort, feltett egy Tony Bennet-lemezt, és visszasétált a nyitott folyosóra. Hallgatta a kellemes, lassú számot – a Because of you-t –, kortyolgatta a finom merlot-t, és élvezte a nyugalmat. Boldog volt. Néhány pillanatig úgy érezte, semmi másra nincs szüksége. Azért csak néhány pillanatig, mert pár másodperc elteltével lépéseket hallott a lépcső irányából, és kisvártatva felkapcsolt a mozgásérzékelő reflektor is. – Greg! – lepődött meg Nina. – Mi az? Mi a baj? – Semmi. – Talán Daisyvel van valami? – tudakolta az asszony, mintha nem tudná elhinni, hogy Greget a „semmi” hozta ide. – Á, nem. Daisy benn van Juliannel, a számítógépen nézegetik a képeket, amelyeket együtt készítettek. A férfi közben fölért a függőfolyosóra. Sokáig csak álltak ott, és nézték egymást, Tony Bennet közben új dalba fogott odabent. Ninának sejtelme sem volt róla, mire vélje ezt a látogatást. Illetve dehogyisnem volt… Ha nincs semmi baj, akkor Greg csak azért jön, mert vele akar találkozni. – Hogyhogy egyedül iszol? – törte meg a csendet a férfi. – Úgy gondoltam, egy pohár bor a legkevesebb, amit megérdemlek a mai nap sikere után. Meg aztán az előbb Sonnettel beszéltem telefonon, rám fér az erősítés. – Egyedül érzed magad. – Ez nem kérdés volt, hanem megállapítás. – Nem ízléses dolog mások sebeiben vájkálni. – Én nem vájkálok. Én is, meglehetősen magányos vagyok. Nina biccentett. – Beszéltél Maxszel? Hogy utazott? A kisfiú a nagyszülei kíséretében Hágába repült, hogy meglátogassa az anyját. Greg vegyes érzésekkel vette tudomásul fia hiányát, és Nina megértette őt, hiszen hasonlóan ellentmondásos érzéseket táplált Sonnet utazásával kapcsolatban. Egyrészt szédítő volt a szabadság, mely a szülőnek ilyenkor a nyakába szakad, másrészt azonban a gyerek távolléte különös, fájó űrt eredményez, ahová könnyen fészkelik be magukat az aggodalmak és a kétségek. – Jól bírta az utat. Azt mondja, egyáltalán nem fárasztotta ki a repülés. – Meddig marad? – Néhány hétig. Sajnos így kihagy egy csomó baseball-edzést, a meccsekről nem is beszélve, de valószínűleg fontosabb neki, hogy együtt legyen az édesanyjával, mint a sport. Rövid csend támadt, aztán Greg hozzátette: – Összességében, azt hiszem, Max jól viselte ezt az egészet. De vannak napok, amikor teljesen kifordul magából, és én tudom, hogy ez a válás miatt van. És ilyenkor gyalázatosan érzem magam. – Ne gyötörd magad! Más gyerekeknek is vannak rossz napjaik – próbálta vigasztalni az asszony, de szavai valahogy üresen csengtek. – Mikor először különváltunk, Sophie úgy képzelte, hogy magával viszi a gyerekeket Hágába, kinézte az iskolát, kibérelte a megfelelő házat, aztán kiderült, hogy sem Max, sem Daisy nem szeret ott lakni. Könyörögtek, hadd jöhessenek vissza hozzám, az Államokba. Avalont választották, és azt az életet, amelyet én kínáltam nekik. De belegondolva abba, ami Daisyvel történt, talán jobb lett volna, ha… – Csak ezt ne! – szakította félbe Nina. – Ennek semmi értelme.

135

– Lehet. De akkor sem tudom elviselni a gondolatot, hogy hibáztam, és ennek ők isszák meg a levét. Főként szegény kis Max, aki valahogy elveszett ebben a Daisy körül támadt nagy kavarodásban. Sokkal kevésbé figyeltünk rá, mint kellett volna. Néha úgy látom, boldog, örül ennek a paradicsomi környezetnek, a tónak, a baseballpályának és annak, hogy olyan sokat vagyunk együtt. Megint máskor viszont úgy tűnik, kész gyötrelem számára, hogy itt kell laknia. – Egy okkal több, amiért el kellett engedned az édesanyjához. – Igaz. – A férfi arca láthatóan felderült. – Figyelj, mondhatok vala… – Remélem, nem bánod, hogy… Egyszerre kezdték a mondatot, aminek következtében mindketten zavartan elhallgattak. Greg elnevette magát. – A mai nap annyira felpörgetett, hogy képtelen voltam lefeküdni. Ezért jöttem át. – Én sem tudok aludni, úgyhogy jó, hogy átjöttél. Megkínálhatlak egy pohár borral? Vagy inkább sört szeretnél? Nina az ajkába harapott. A sör olyan közönséges ital, Greg ezerszer jobbhoz szokott. Miért is kellett megemlítenie? – Kösz, a sör jó lesz – hangzott a válasz, de az asszony csak akkor lepődött meg igazán, amikor Greg kisvártatva hozzátette: – Ne bajlódj a pohárral, jobban szeretem üvegből! Nina tehát odavitte a férfinak a felbontott palackot, aztán megemelte a borospoharát. – A szállodára! – A szállodára! – ismételte mosolyogva Greg. – És kettőnkre, akik ezt a megnyitót tető alá hoztuk – Hát, nem volt könnyű, de fő, hogy sikerült. Bevallom, nem gondoltam volna, hogy végigcsinálod. Azt hittem, belefáradsz ebbe a rengeteg munkába, és feladod. Greg megint nevetett, halkan, bársonyos hangon. – Mint egy hisztis gyerek, aki fogja a játékait, és dühösen hazamegy? Nem, az nem én vagyok. Sosem adom fel. Szeretek dolgozni, és kifejezetten erőt ad, ha nehéz a feladat. De te is iszonyú kemény munkát végeztél. Miért gondoltad, hogy én kevesebbet bírok? A kérdés a levegőben maradt, Nina nem felelt. Szép csendben kiitták az italukat, aztán megint a férfi szólalt meg: – Hát akkor… Azt hiszem, ideje hazamennem. – Holnap találkozunk. – Igen. Figyelj, arra gondoltam, holnap este elmehetnénk vacsorázni. – Te… találkára hívsz? Engem? – képedt el Nina, aki mostanáig azzal hitegette magát, hogy az a múltkori csók tévedés volt. Azt hitte, Greg hirtelen felindulásból cselekedett, de megbánta, és már mindketten túl vannak rajta. – Nem. Vagyis… igen. Persze hogy találkára hívlak. Miért is ne hívnálak? Hiszen barátok vagyunk. – Nem vacsorázhatok veled – jelentette ki határozottan Nina, és meglepte, milyen erővel tört rá azonnal az elutasítás miatti lelkiismeret-furdalás. – Miért? Az asszonynak egyre jobban fájt a szíve. Olyannyira, hogy már azon töprengett, nem felejthetné-e el egy estére az üzletet és azt, hogy Greg egy Bellamy. Miért ne élvezhetné egyszer csak úgy a férfi társaságát? – Nem tudom. Egyszerűen csak képtelen vagyok. Minden szempontból rossz ötlet, de ezt korábban egyszer már megállapítottuk. – Nem állapítottunk meg semmit. Annyi történt, hogy megcsókoltalak, mire te egy álló hétig úgy tettél, mintha emlékezetkiesésed volna, és egyetlen szót sem ejtettél a dologról. Na, már csak ez hiányzott! – gondolta Nina.

136

– Azt hittem, jól kijövünk egymással így, ahogy vagyunk – mondta. – Azt hittem, továbbra is együtt akarsz dolgozni velem. – Még szép! De hogy jön ez ide? – Gondolkozz, Greg! Hogyan tudnánk továbbra is együtt dolgozni, ha mondjuk összeveszünk, vagy éppen szakítunk? A férfi felkacagott. – Még csak nem is járunk, és te máris a szakításon töröd a fejed? – Én csak szeretem átgondolni az események várható következményeit. – És szerinted a mi találkáink várható következménye az, hogy mindjárt egymás torkának ugrunk? – Te most mulatsz rajtam? – fogott gyanút Nina. – Nem. Csak próbálom kitanulni az észjárásodat. Ezt még senki sem próbálta meg eddig, és Nina nem is volt benne biztos, szeretné-e, ha valaki belelátna a fejébe. A karrierje fölötti irányítást már átengedte Gregnek, és most erős volt a kísértés, hogy beengedje a férfit a szívébe is. Ugyanakkor tudta, hogy ennek komoly veszélyei vannak. És mivel mindig fagyon vigyázott magára, ódzkodott attól, hogy ilyen sokat adjon, hogy ennyire megnyíljon valakinek. – Mondok én neked valamit. Menjünk el holnap vacsorázni mindenféle kötelezettség nélkül, aztán majd meglátjuk, hogy sikerül! – No és ha nem érek rá holnap? Bár a bentről kiszűrődő fény nem világította meg a férfi arcát, az jól látszott, hogy a válla megfeszül. – No és ha nem érsz rá? Hát ez meg miféle kérdés? Most ráérsz, vagy sem? Ami azt illeti, nem volt ez olyan határozott randi: Nils vetette fel, hogy bármelyik héten csatlakozhat a tekéző csapathoz. – Nem – felelte határozottan az asszony. – Találkozóm van. – Megmondhattad volna mindjárt, amikor felvetettem a témát. Akkor megelőzhettük volna ezt az egész vitát. – Váratlanul ért a kérdésed. – Ugyan már! Téged soha semmi nem ér váratlanul, Nina. – Azzal Greg sarkon fordult és elindult a lépcső felé.

137

18. A szállodát vezetni pontosan olyan volt, mint ahogy Nina várta: izgalmas, érdekes, néha kicsit fárasztó, mégis úgy általában nagyon jó. Az asszony szerette a folytonosan változó arcokat maga körül: az idős házaspárt, akik a jegyességükre emlékezve töltöttek itt el néhány napot, és a fiatalokat, akik nászútra érkeztek. A leginkább persze azt szerette, hogy a rengeteg munka megóvta a Greg Bellamyra terelődő gondolatoktól. Több nap is eltelt már az óta az emlékezetes este óta, mikor a férfi meglátogatta, de szerencsére még egyszer sem jutottak hozzá, hogy hasonló, személyes ügyekről szót ejtsenek. Reggeli után Sarah Moon térképet és programajánlót kért Ninától. Ő és a férje, Jack, igen különös pár voltak. A férfi már-már a pökhendiségig magabiztos, harsány, határozott jellem, Sarah csendes és szelíd, álmodozó típus, aki első pillantásra egyáltalán nem illett a párjához. Nyilván jól kiegészítik egymást, okoskodott Nina, amint odavitte a kért holmikat a gyepen pihenő vendégeknek. Jack teniszezéshez volt öltözve, és éppen telefonon beszélt valakivel, Sarah pedig kényelmes nyugszékben üldögélt, és írt vagy rajzolt valamit egy nagyméretű spirálfüzetbe. Nina odaadta az asszonynak az ismertetőket és a környék térképét. – Bejelöltem a szerintem legérdekesebb úti célokat – mondta kedves mosollyal. – Ó, ez igazán figyelmes magától! – örvendezett Sarah. – Nem győzök hálát adni az égnek, hogy ezt a szállodát választottuk. Mennyeien érezzük magunkat. Jack távolabb ment a telefonnal, hogy ne hallja a párbeszédet. Nina legalábbis tapintatlannak bélyegezte volna ezt a viselkedést, hiszen rájuk sem pillantott, de Sarah csak mosolygott. – Szegénykém, folyton dolgozik. Egyszerűen nem képes leállni. – Mivel foglalkozik? – kíváncsiskodott Nina. – Építési vállalkozó – magyarázta büszkén az asszonyka. – Most éppen egy Chicago melletti luxuslakóparkot épít, és folyton akad valami megbeszélnivaló az alvállalkozókkal. Pár másodperccel később Jack eltette a telefont és rájuk mosolygott, méghozzá olyan ellenállhatatlanul, hogy Nina elbámult. Még a szeme is nevetett, az a szép, hosszú pillákkal árnyékolt, kék szeme… – Sajnálom – mondta. – De feltétlenül le kellett bonyolítanom ezt a beszélgetést. Aha, gondolta Nina. Szóval Jack az a fajta karizmatikus fickó, aki tisztában van vele, hogyan fordítsa a maga javára a képességeit. Már majdnem ő is elgyengült ettől a mosolytól. – Nézd csak, térképek! – mutatta lelkesen Sarah. – Elsétálhatunk a városi parkba vagy a bolhapiacra. Jé, ilyen közel van ide Woodstock? – Igen. És bár a fesztivál helyszínén nincs túl sok látnivaló, a városka egész aranyos. – Akkor délután elmegyünk, ha akarod, Sarah – mondta Jack. – Most még lesz egy teniszmeccsem, ugye nem baj? Kimberly Van Dorn már ott is állt talpig fehér teniszöltözékben, és integetett a férfinak. Lófarokba fogott, dús, vörös sörénye és hosszú, karcsú lába meg a telt kebel láttán minden férfinak meglódult volna a fantáziája – és minden nőnek rémálmai támadtak volna. Kivéve Sarah-nak, aki mosolyogva köszönt el férjétől. Láthatóan egyáltalán nem érdekelte, kivel teniszezik Jack. – Jó szórakozást! Csak meg ne erőltesd magad! – Ezt ne kívánd! – vigyorodott el a férfi. – Hiszen a dolog lényege, hogy megerőltessem magam.

138

– Hát jó – engedett nevetve Sarah. – Ha ennyire akarod, felőlem elpáholhatod azt a szegény nőt. Jack csatlakozott a káprázatos Kimberlyhez, Sarah pedig megint elmerült a füzetében, és folytatta a rajzolgatást. Nina csak ámult és bámult. Nem tudta eldönteni, ilyen biztos lábakon áll-e a házasságuk, vagy a nő annyira ostoba, hogy észre sem veszi a fenyegető veszélyt. – Maga nem teniszezik? – érdeklődött kíváncsian. – Ó, nem, a sport nem az én világom. Jack ebben is tökéletesen az ellentétem, úgyhogy engedem, hadd játsszon, és örülök az örömének. Felőlem aztán az idei világszépével is ütögethet, az sem zavar. – Nem úgy gondoltam – mentegetőzött Nina. – Tudom – nevetett Sarah. – Talán nehéz elhinni, de nem is olyan régen kétséges volt, hogy egyszer még teniszütőt foghat a kezébe. – Rövid szünetet tartott, aztán hozzátette: – Most gyógyult fel a rákból. – Sajnálom. Fogalmam sem volt róla… – Örülne, ha ezt most hallaná. Utálta, amikor látszott rajta a betegség. Nina megfordult, és a férfi után nézett, aki épp most tárta ki Kimberlynek a teniszpálya kapuját. – Egyáltalán nem úgy néz ki, mint egy beteg ember. Sarah is odapillantott. – Ez az első utunk azóta, hogy diagnosztizálták nála a rákot. Afféle utókezelésnek szántuk ezt a nyaralást, hogy a sok kórházi megpróbáltatás után lelkileg is helyrejöjjön. Meg aztán szerettük volna megújítani a kapcsolatunkat is. – Kitűnő helyet választottak, ha ez a szándékuk – mondta melegen Nina, és a füzetkékre bökött. Megmutatta a fiatalasszonynak a legszebb autóutakat és a legjobb bevásárlási lehetőségeket. – Ha elmennek Phoenicia-ba, a világért se hagyja ki a Titkok boltját. Az a legjobb régiségüzlet, amelyet valaha láttam. Ha szeret házon kívül reggelizni, Sue palacsintázóját ajánlom, itt Avalonban. Vagy a Sky River Sütödét, amely a legjobb pékség a környéken, sőt talán az egész államban. Ha pedig ebédelni vagy vacsorázni szeretne, akkor az Almafa Fogadót ajánlom. – Köszönöm. Maga valóságos kereskedelmi kamara egy személyben. – Négy évig polgármester voltam. Azelőtt meg polgármesterhelyettes. – Ejha! Ez azért nagy dolog ilyen fiatalon. – Ne felejtse el, hogy ez csak kisváros, és ezzel arányos a fizetés is. De biztos állás volt, és nekem épp ilyen kellett, míg a lányom gimnáziumba járt. Sarah eltátotta a száját. – Micsoda? Magának már gimnazista lánya van? – Már nincs, mert májusban leérettségizett. – De hisz még olyan fiatal! Akár maga is járhatna gimnáziumba! – Hát igen, kicsit korán kezdtem… És Sonnet ősztől egyetemre megy, vagyis teljesen magamra maradok. Nem mintha nem örülnék az ő örömének… Boldogság látni, hogy utazik, hogy tovább tanul, hogy olyan életet élhet, amilyen nem adatott meg nekem… – De akkor miért nem utazik, miért nem tanul? Még nem késő. – Nem kell elutaznom ahhoz, hogy rájöjjek, nekem itt a legjobb. – Hát akkor maga ritka boldog ember. Ha belegondolok, milyen sokan nem találják a helyüket… – Megnézhetem, mit rajzol? – kérdezte hirtelen sugallat hatására Nina. Sarah feléje fordította a füzetét, mire Ninának leesett az álla. A fiatalasszony képregényt rajzolt, méghozzá hihetetlen tehetséggel: alig néhány vonallal érzékeltetni tudta egy-egy figura jellemét.

139

– Ismeri a Sóhajtson! című képregénysorozatot? – kérdezte mosolyogva Sarah. – Amelyben Lulu és Shirl a főszereplő? Már hogyne ismerném! Naponta megjelenik az Avaloni Hírmondóban. Csak nem maga rajzolja? Nahát! Még sosem találkoztam igazi képregényrajzolóval! – Mielőtt elutaztunk, azt mondtam Jacknek, mindegy, hová megyünk, csak ahhoz ragaszkodtam, hogy a helyi újság megjelentesse a képregényemet. Ennek alapján keresgéltünk a világhálón, és így találtunk rá a szállodájukra. Mellesleg gyönyörű a honlap. – Nekem is nagyon tetszik – bólogatott Nina. – A fényképeket a tulaj lánya készítette. – Valóban? Nagyon tehetséges kislány lehet. – Majd elmondom neki. Biztosan örülni fog egy valódi művész dicséretének… Ezek szerint most egy egészen új képregényen dolgozik. – Valami olyasmi. Pontosabban még nem dolgozom, csak ötletelek, próbálom kitalálni az új figurákat. Ez nem igazi munka. De van itt a régiekből is… – Hátralapozott, és megmutatott egy rajzot a Shirlként ismert figuráról, aki a kezében tartott terhességi tesztet nézte boldogan. – Remélem, az életben sem lesz ez másként – mondta halkan a fiatalasszony – Jack-el nagyon szeretnénk már gyereket. Most, hogy meggyógyult, biztosan összejön. A lényeg, hogy nem szabad feladni, ugye? – Aztán gyorsan témát váltott. – Ha nyugton marad egy kicsit, magát is szívesen lerajzolom. – Köszönöm, ez nagyon kedves magától. Ninát az a feltétel nélküli szeretet és rajongás foglalkoztatta, amellyel Sarah a férjét körülvette. Hát igen, ettől az asszonytól tanulhatott volna, és nem is keveset, ami a kapcsolatok természetét illeti. Alighanem az az ő nagy baja, hogy túl nagyok az elvárásai. Nem elég neki a hosszú pillák árnyékában meghúzódó, gyönyörű, kék szempár, az is legalább annyira fontos, hogy azok a szemek csak őt lássák. Alighanem valami olyanra vágyik, ami nincs is. És talán jobb is így. Mert ha olyasmire vágyik, ami nincs, akkor nem kell keresgélésre vesztegetnie az idejét. A rajzoló Sarah-t figyelve az járt a fejében, vajon milyen lehet hiába várni egy gyerekre. Ő váratlan ajándékként kapta a lányát, ezért aztán szinte el sem tudta képzelni, milyen érzés lehet tervezgetni, reménykedni, aztán újra és újra fájdalmasan csalódni. Sarah Moon az élő példa volt arra, hogy az élet bizony nem mindig bánik kesztyűs kézzel az emberrel, és hogy a szerelem is lehet nagyon nehéz. Legfőképpen, ha a rák és a terméketlenség közbeszól. Persze nyilvánvaló, hogy egy szerető társ mindig elviselhetőbbé teszi a terheket, és édesebbé az örömöket. Milyen kár, hogy ennek a szegény Sarah-nak a férje egy önző, piszok alak, gondolta Nina, de aztán gyorsan el is szégyellte magát ezért a gondolatért. Sarah időközben befejezte a rajzot, és megmutatta az asszonynak. Noha karikatúrát készített, okosnak és jó humorúnak tüntette fel Ninát, aki még inkább megbánta iménti kritikus gondolatait. – Hát ez fantasztikus! És még a szállodát is odarajzolta a háttérbe! Sarah aláírta a rajzot, aztán kitépte a füzetből. – Tessék! – Szívből köszönöm. Be fogom kereteztetni. – Nem is tudja, mennyire örülök, hogy megtaláltuk ezt a helyet – sóhajtotta Sarah. – Olyan ez a szálloda, mintha nem is e világból való volna. – Igen, én is így gondolom. Ez egy másik világ. Az én világom. – Ezek szerint régóta él itt? – Egész életemben itt éltem. Vagyis hogy majdnem egész életemben. És nem is szeretnék máshol élni.

140

– Megértem magát. – Sarah elmosolyodott. – Tudja, amikor ma reggel felébredtem, az jutott eszembe, hogy ez a tökéletes helyszín a teherbe eséshez. De Jack addigra már elment futni, vagyis ő sajnos egyáltalán nem így gondolta. – Emiatt kár szomorkodnia – nevetett Nina. – Nemcsak Jack, de egyetlen férfi sem gondolt még erre soha, semmilyen körülmények között.

141

19. Daisy Camp Kiogán fényképezett. Nagyon élvezte, vagyis egyáltalán nem érezte munkának, mégis munka volt ez a javából. Oliviának és Connornak ugyanis annyira megtetszett a Tóparti Fogadóról készített és a világhálóra felrakott fotósorozat, hogy megbízták a fiatal lányt, csináljon fényképeket a táborról is, amelyet családi üdülőként jövőre szándékoztak megnyitni. Daisy fő feladatának érezte, hogy visszaadja a kétszáz holdas birtok vad szépségét. Julian persze mindenhová elkísérte, ő cipelte a fotóstáskát, melyben a fényképezés kellékei lapultak. Az ösvényen felsétáltak a Meerskill-vízeséshez. Daisy közelképeket készített a nyíló rododendronokról, panorámafelvételt a hegyszorosról, ahol a sziklák között hömpölygött a víz, és a régi hídról, mely a zuhatag felett ívelt át. A nyári lombok csaknem teljesen benőtték a csúcsra vezető ösvényt, és a sziklafalakban megbúvó barlangokat. Ezekben annyira hideg volt, hogy még nyáron sem olvadt el bennük a jég. Múlt télen Daisy néhány barátjával felkeresett egy ilyen barlangot, és még a mostani, nyári hőségben is beleborzongott, amikor ez a látogatás eszébe jutott. – Jól vagy? – tudakolta Julian. – Hát persze. – Daisy felegyenesedett, de a mozdulatba belesajdult a dereka. – Biztos? – Biztos. Csak tudod, néha annyira elegem van a terhességből, hogy szinte sikítani tudnék. – Hát sikíts! – Már próbáltam, de sajnos nem segít. – A lány visszatette a lencsesapkát a fényképezőgépre. – Sajnálom, különben nem szokásom a nyafogás. Úgy látszik, fáradt vagyok. Együtt indultak el lefelé az ösvényen. Julian ugyanolyan hűséges jó barátnak bizonyult ezen a nyáron, mint tavaly. Vajon volt a fiúnak fogalma arról, mennyi mindent tanult tőle Daisy ez idő alatt? És vajon tudja-e, hogy terhessége ellenére Daisy gyöngéd érzéseket táplál iránta? A lány mégsem akarta szorosabbra fűzni a kapcsolatukat. Julian barátsága nagyon sokat jelentett a számára. Nem akarta megkockáztatni, hogy jelen élethelyzetében viszonnyá alakítsa ezt a barátságot, mert attól félt, ha túl sokat akar a fiútól, akár egészen el is veszítheti. Márpedig ezt most képtelen lett volna elviselni. Most, hogy Sonnet elment Európába, kellett neki valaki, akivel őszintén beszélhet, akiben megbízhat. – Döntöttem – mondta rövid hallgatás után. – Tudod, arra a dologra célzok, amiről legutóbb beszéltünk. – A költözésről? – Pontosan. Mindenképpen elmegyek innen, persze nem azonnal. Talán majd ha a baba öthat hónapos lesz. A szüleimnek persze még nem mondtam el… – Miért? – Ha ismernéd apámat, nem kérdeznél ilyet. – Nem akarja, hogy elmenj, ugye? – Nem bizony. Pedig én világéletemben úgy képzeltem, hogy érettségi után lelépek itthonról. Olyan ciki továbbra is a szülők nyakán lógni. – A te helyzetedben egyáltalán nem ciki. – Talán igazad van. De akkor is szeretnék kezdeni valamit az életemmel ahelyett, hogy apámon élősködnék.

142

– Azt is tudod, mit? – Hát, nagyjából. – Az nem fog tetszeni neki. Szerintem pontos, részletes terveket akar majd hallani. – Megnyugtatlak: semmiféle terv nem tetszene neki, kivéve persze a sajátját. De én már annak is örülök, hogy nyugodt szívvel mehetek el. Néhány nappal ezelőtt még féltem, ha a költözésre gondoltam. De elsősorban nem magamat féltettem, hanem apát meg Maxet. Olyan elveszettek voltak a válás után, olyan boldogtalanok. No nem mintha én adtam volna értelmet az életüknek, de azért mégis… mióta anya elment, úgy éreztem, szükségük van rám. – És mi változott? – Apa becsajozott. Ha nem tévedek, mostanában Ninával találkozgat. Azt, hogy nagyon kedveli Ninát, eddig is tudtam, de most már biztos vagyok benne, hogy jóval több van köztük, mint barátság. Jóval több. Daisy nem tudta volna megmondani, mikor kezdődött, de hogy valami kialakulóban volt apja és Nina között, arra akár mérget is mert volna venni. Persze egyelőre mindketten titkolják a dolgot, de az apja egy ideje határozottan derűsebbnek és nyugodtabbnak tűnik. És próbált odafigyelni a megjelenésére, ami – mióta ideköltöztek Manhattanből – nem volt éppen jellemző rá. A legutóbbi bevásárláskor például öt teljes percet töltött azzal, hogy új golyós dezodort válasszon magának, sőt mostanában még az is előfordult, hogy sikerült összeillő övet és cipőt találnia. Daisy pedig nagyon örült az események ilyetén alakulásának. Apja a válás óta több nővel találkozott már, de eddig egyikük sem tetszett a lánynak. Nina ellen viszont egyáltalán nem volt kifogása. Mindig is szerette Ninát, és nem csak azért, mert a barátnője édesanyja volt. Hanem mert Ninával mindig mindenről tudott beszélni. Még a gyerekről is. Előtte nem szégyellte magát. És nem utolsósorban mert Nina példája erőt és reményt adott neki, hogy bármily rosszkor is következett be ez az állapot, még koránt sincs veszve minden. Greg még egyetlen szót sem ejtett arról, hogy kedvelné Ninát. Daisy néha el is merengett ezen, vajon mire vár? Talán némi biztatásra? Talán mondania kellene neki, mennyire nagyra becsüli az asszonyt, és hogy messzemenőkig megbízik benne? Julian bólogatott, s a lányt elöntötte a hála és a megkönnyebbülés. A fiú megértette. Persze, ki is értette volna meg, ha nem ő, hogy az ember igenis aggódhat a szüleiért. – Köszönöm, hogy meghallgattál – mondta egyszerűen, és megölelte Juliant. Ez persze butaság volt. Nem kellene bizalmaskodnia. – Bocs – fújt gyorsan visszavonulót. – Sajnálom… – Nem kell mentegetőznöd, mert én egyáltalán nem sajnálom. – Tényleg nem? – Tényleg nem. Most miért nézel rám ilyen furcsán? Mintha nem hinnél nekem. – De, hiszek neked, csak… Szóval azt furcsállom, hogy így nézel rám azok után, hogy… – Daisy hangja elcsuklott. – …teherbe estél? – fejezte be a kérdést a fiú. – Aha. – De hát nem leszel egész életedben terhes. – Viszont egész életemben lesz egy gyerekem. Derülátó pillanataiban Daisy elképzelte önmagát mint fiatal, bombázó anyukát, amint a legfrissebb divat szerint felöltöztetett, mintagyerek csemetéjével sétálgat és vásárol. A tanfolyamon persze nem ilyesmikről, hanem éjszakai szoptatásról, a lakás gyerekbiztossá tételéről és a pelenkakiütésről tanultak. Beszálltak a kocsiba, és visszamentek a szállodába. Útközben nem sokat beszéltek. Amikor kiszálltak, és Daisy kivette a csomagtartóból a fotótáskát, megjegyezte: – Végre rászántam magam, és elküldtem a papírokat. Úgy értem, Logannek. Futárral küldtem, így aztán tudom, hogy ma reggel vette át.

143

– Akkor hát túl vagy rajta – állapította meg Julian. – Gondolom, megkönnyebbültél. – Majd ha Logan válaszol, és megírja, hogy beleegyezik a feltételeimbe. Ha annak fejében, hogy mentesítem a kötelezettségektől, lemond az apai jogairól. Akkor és csak akkor dőlhetek nyugodtan hátra. – Miért ne fogadná el a feltételeidet? Hiszen nagyon olcsón megúszta. – Nem gondolom, hogy büntetést érdemelne. Végtére is nem csinált semmi rosszat. Bementek a házba, és a konyhában készítettek maguknak limonádét. Daisy épp a mosogatónál állt, amikor az ablakon át meglátott egy BMW X3-ast, mely bekanyarodott a ház elé. A kezéből kicsúszott a pohár, és széttört a mosogatóban. – Jól vagy? – aggodalmaskodott Julian. – Igen – hazudta Daisy, és megtörölte a kezét. – Később majd feltakarítok, most mennem kell… Azt hiszem, vendégünk érkezett. Kicsit ijedtnek látszott, ahogy elindult kifelé, de aztán dacos arckifejezéssel palástolta ijedségét. Julian rábámult a lángoló vörös hajú fiatalemberre, aki a küszöbön állt. – Hát ez meg ki? – bukott ki belőle a kérdés. – Bemutatom Logant – mondta kifejezéstelenül a lány. – Ki az ördög ez az alak, Daisy? A testőröd? – szájaskodott Logan O’Donnell. Julian ellenségesen bámult rá. – Miért, talán szüksége lenne rá? – kérdezte vészjóslón, és közelebb húzódott a lányhoz. – Te csak ne fenyegess engem, kisöreg! – Ugyan miért ne fenyegethetnélek? Csak nem hiszed, hogy megijedek tőled? – Hátrébb az agarakkal, fiúk! – Daisy csillapítón Julian karjára tette a kezét. Szent ég, milyen különbözőek! – villant át az agyán, ahogy rájuk nézett. És nem is elsősorban a bőrszínük miatt. Hanem amiatt, ahonnan jöttek. Julian egészen pontosan a semmiből, és nem volt egyebe, csak az esze és az ökle. Logan ellenben dúsgazdag családból érkezett, neveltetéséről jól képzett dadák és edzők egész serege, no meg a manhattani elit magániskola, a Dalton School gondoskodott. – Nem lesz semmi baj – pillantott engesztelőn a fekete fiúra. – Ne aggódj miattam! Beszélek vele, jó? Julian nehezen félreérthető pillantást vetett Loganre, és amikor elment mellette, vállával könnyedén meglökte a másik fiú vállát. – Nem megyek nagyon messzire – vetette oda foghegyről. Daisy látta, hogy Logan keze ökölbe szorul, így most az ő karját érintette meg. – Eszedbe ne jusson! Gyere beljebb! Egészen addig fogta, míg a fiú le nem csillapodott, aztán elhúzta a kezét, és ránézett. Nem is hitte volna, hogy ilyen önérzetesen, ilyen magabiztosan tud majd a szemébe nézni. Mégis tudott. Logan izzó tekintettel meredt rá. Dühösen eldobta a kezében tartott borítékot, nem törődve vele, hová pottyan. – Miért nem szóltál? – robbant ki belőle a visszafojtott düh. – Miért nem mondtad hamarabb? Eszedbe se jutott, hogy engem is be kellene avatnod a terveidbe? – Ha nem tévedek, most az a rész jön, amikor leszajházol, vitatni kezded az apaságodat – mondta higgadtan Daisy. – Azt a részt nyugodtan átugorhatjuk. A lány csodálkozva emelte meg a szemöldökét. – Hogyhogy? – Te azt hiszed, nem ismerlek téged, Daisy, de ez nem igaz. Kisiskolás korod óta ismerlek, és pontosan tudom, hogy nem vagy olyan rossz, mint amilyennek látszani szeretnél.

144

Daisy sok mindent várt, csak ezt nem. Igen, sokan gondolták róla, hogy könnyűvérű lány, de ez nem volt igaz. Logan volt az első és mind ez idáig az egyetlen fiú, akivel valaha is lefeküdt. – Logan, én… – Akár így, akár úgy, most nem ez a lényeg – szakította félbe a fiatalember. – A szüleim persze ragaszkodnak az apasági vizsgálathoz, de nekem nem kell teszt ahhoz, hogy tudjam az igazságot. Én hiszek neked. – Hogy fogadták? Már úgy értem, az őseid… Nagyon dühösek voltak? Logan szárazon felnevetett. – Mégis mit tippelsz? – Szerintem nagyon. Legalábbis apád biztosan. Mr. O’Donnell nagydarab, nagy ivó férfi volt, pontosan olyan harsány és hirtelen természetű, mint ahogy vörös haja sejteni engedte. Mrs. O’Donnell épp az ellentéte: vékony, csendes, anyáskodó természet, aki folyton ott nyüzsgött az iskolában, társadalmi munkában rendszeresen segített az ebédeltetésben meg a könyvtárban. No nem mintha a jelenléte a legcsekélyebb mértékben is visszafogta volna Logant. – Talált, süllyedt. És a tieid? Ők hogyan viselkedtek? – Nagyszerűen. Legalábbis azután, hogy magukhoz tértek az első ijedségből. Talán túl nagyszerűen is. Valahogy természetesebbnek tűnt volna, ha nem olyan elnézőek velem, ha kiabálnak, ha megbüntetnek… – Daisy elgondolkodva érintette meg kidomborodó hasát. – De aztán rájöttem, hogy azért nem balhéznak, mert belátták, hogy épp eléggé megbüntetett már a sors. Logan szemében fájdalom csillant meg. – Miért nem értesítettél hamarabb? Miért vártál ilyen sokáig? Hónapokig semmit sem tudtam rólad. Az óta a Long Island-i hétvége óta nem is láttalak. „A Long Island-i hétvége” – ez volt a fedőneve annak az éjszakának, amikor elvesztették a fejüket, és a fogamzásgátlással mit sem törődve egymásnak estek. De buták is voltak! Daisyt teljesen kiborította a válás és az, hogy anyja bejelentette: Hágába költöznek. Hihetetlenül megviselte a dolog, semmi sem érdekelte, egyszerűen képtelen volt értelmesen gondolkodni. El akarta felejteni ezt az egészet, és úgy tűnt, az alkohol meg a szex segítségével ez sikerülhet is. Daisy megköszörülte a torkát, és a fiúra nézett. – Úgy gondoltam, jobb, ha nem találkozunk – mondta. – Jobb? Kinek? – háborgott Logan. – Hiszen már akkor is mondtam, hogy szeretlek. Kértelek, hogy gyere oda egyetemre, ahová én, hogy együtt maradhassunk, de te azt felelted… – Tudom, mit feleltem – szólt közbe Daisy. – Sajnos nem nagyon hiszek a hosszú távú kapcsolatokban. A szüleim miattam házasodtak össze, és bár jót akartak, mégis minden a lehető legrosszabbul sült el. Ez persze erős túlzás volt, s ezt Daisy is tudta. Azért nem volt annyira szörnyű a szüleinek a házassága, az első perctől az utolsóig biztosan nem. Egy jó ideig boldogok voltak, csak később kezdődött a lassú hanyatlás, mely végül a váláshoz vezetett. – Aha. Ezért is döntöttél úgy, hogy megszülöd a gyereket. Mert nem hiszel a hosszú távú kapcsolatokban, mi? Tudsz mondani olyat, ami hosszabb távra szól, mint az anya-gyerek kapcsolat? – Az egészen más. – Na ne mondd! – Logan a zsebébe akasztotta a hüvelykujját, és fel-alá kezdett járkálni a konyhában. – Ha épp tudni akarod, hónapokba telt, mire valamennyire túltettem magam azon, hogy többé nem akarsz látni. Pontosabban lehet, hogy még mindig nem tettem túl magam egészen rajta, de már az is eredmény, hogy nem gondolok rád minden átkozott nap minden

145

átkozott percében. Ám ettől függetlenül nem múlik el reggel anélkül, hogy eszembe ne jutna a nevetésed vagy az, milyen tapintású a hajad, vagy hogy milyen az arcod akkor, ha egy szívednek kedves dal szól a rádióból. És akkor te hátba támadsz ezzel… – A padlón heverő borítékra mutatott. – Csak nem képzeled, hogy belemegyek ebbe, amit kitaláltál? Daisy hirtelen nagyon száraznak érezte a száját. – De hát miért nem? – kérdezte kétségbeesetten. – Hiszen közjegyző előtt nyilatkoztam, hogy semmit sem várok tőled, hogy mentesítelek mindenféle kötelezettség alól… – No és mi van, ha én nem akarok mentesülni a kötelezettségek alól? – vágott a szavába Logan. – Mi van, ha az apja akarok lenni a gyerekemnek? Ne felejtsd el, hogy itt elsősorban róla van szó, róla, aki semmiről sem tehet… Mégis mit akarsz majd mondani neki? Talán azt: sajnálom, de neked nem jár apa? – Még mielőtt Daisy válaszolhatott volna, a fiú határozottan megrázta a fejét. – Ezt gyorsan verd ki a fejedből, mert hallani sem akarok róla. – Hát akkor mit akarsz, Logan? – Daisy is kezdett kijönni a sodrából. – Talán oda akarsz kilyukadni, hogy neveljük fel együtt a kicsit? Logan nem felelt, de az arckifejezése mindent elárult. – Mindjárt gondoltam! – mondta diadalmasan Daisy. – Menj haza, Logan, nincs itt semmi keresnivalód! Menj vissza a városba, járj egyetemre, éld csak a saját életed! Valójában semmit sem akarsz tőlem, ugye? A fiú rámeredt. – Ne akard nekem megmondani, hogy én mit akarok! Vedd tudomásul, hogy az a gyerek nem csak a tiéd! Ketten vagyunk felelősek érte. – Mellesleg fiú – jegyezte meg Daisy, maga sem tudta, miért. Logan önkéntelenül elmosolyodott. – Tényleg? – Igen. Emile lesz a neve. – Rousseau könyve után, ugye? Amit franciából tanultunk. Daisy láthatóan elcsodálkozott. – Nem hittem volna, hogy erre is emlékszel. – Meglepődnél, ha tudnád, mi mindenre emlékszem – mondta a fiú, de a hangjában nem volt semmi gyöngédség, csak keserűség és harag. – Például arra is, hogy átszerveztem az egész órarendemet, csak hogy együtt lehessünk franciából, és hogy utána együtt ebédelhessünk. Meg arra is, hogy késő éjszakáig álltam sorba neked a Rolling Stonesjegyekért. Meg arra is… – Elég! – Daisy türelmetlen kézmozdulatot tett. – Még mielőtt szentté avatnád magad, emlékeztetnélek, hogy miután összejöttünk, gondosan ügyeltél rá, hogy ezt senki meg ne tudja. Szégyelltél engem a többiek előtt… Látod, én erre emlékszem! – Nem ez volt az oka, és ezt te is tudod! Egyáltalán nem szégyelltelek. – Hát akkor? Akkor miért viselkedtél úgy? – Mert nem akartam, hogy odalegyen a jó híred. Daisyből kipukkadt a kacagás. Hát ez jó! Logan O’Donnell, amint az ő jó híréért aggódik! – Kösz a figyelmességet. Igazán jólesik. – Te nem hiszel nekem – ingatta a fejét szomorúan a fiú. – Még szép, hogy nem! – Akkor legalább adj esélyt, hogy bizonyítsak! Hadd segítsek neked ebben a dologban… – Logan Daisy hasa felé intett. – Az irántad való érzéseim… szóval még nem múltak el teljesen és… Szóval legalább meg akarom próbálni… Elhatároztam, hogy nyitok egy számlát a kicsi nevére, és rendszeresen látogatni szeretném. – Ne csináld ezt, Logan! – Daisy kezdett komolyan megijedni. – Igyekeztem leegyszerűsíteni a dolgot mindkettőnk számára, nem értem, miért nem méltányolod az erőfeszítéseimet. Semmit sem akarok tőled, semmire sincs szükségem…

146

– Itt most nem rólad van szó, hát nem érted? Hanem a… szóval Emile-ről. Furcsa volt hallani a szájából a még meg sem született baba nevét. – Mellesleg – tette hozzá Logan – nem vagyok egészen biztos benne, hogy okos választás volt-e ez az idegen hangzású név. Folyton magyarázkodnia kell majd miatta, meg lebetűznie, hogyan írják, sőt lehet, hogy csúfolni is fogják miatta. Túlságosan hasonlít az Emily lánynévre. – Második keresztnévként a Charlest szántam neki, nagyapám után – mondta Daisy. – Úgyhogy lesz „rendes” neve is, ne félj! Talán Charlie-nak fogom hívni. – Ez már sokkal jobban hangzik – ismerte el a fiú. Daisy közben azon töprengett, hogy talán nincs is ekkora balszerencse. Ezer fiúból kilencszázkilencvenkilenc boldogan elfogadta volna a feltételeit, sőt még hálás is lett volna, de Logan nem. Neki más elképzelései vannak. Micsoda balszerencse! – A szüleid tudják, hogy idejöttél? – kérdezte. – Nem. Ők azt akarták, hogy egyezzem bele abba, amit a leveledben javasoltál, és lépjek tovább. – Látod? Pedig ha valaki, ők aztán tudják, mi a jó neked. – Azt elsősorban én tudom, mi a jó nekem. – Logan hirtelen megragadta a lány kezét. – Kérlek, Daisy! Ne rontsuk el… – Szerintem már elrontottuk. – Tudod, hol voltam múlt télen? – kérdezte a fiú, tovább szorongatva Daisy kezét. Volt valami a tekintetében, ami eddig soha nem látszott. A máskor oly vidám, gondtalan aranyifjú most furcsamód sebezhetőnek látszott. Még az érintése is más volt, mint régen… – Igen. Elvonókúrán egy bennlakásos intézetben. Legalábbis nekem ezt mondták. – És igazat mondtak. Nem állítom, hogy jól éreztem ott magam, de egy csomó dolgot tanultam, többek között azt, hogy az embernek vállalnia kell a felelősséget a tetteiért. – Szóval akkor én meg a gyerek egy kipipálandó pont volnánk a cselekvési tervedben. – Daisy megpróbálta elhúzni a kezét, de nem járt sikerrel. – Nem. Ti az életem részei vagytok. Mindketten. Ezért kérlek, hogy adj esélyt nekem, Daisy, engedd, hogy bizonyítsak! Úgy szeretnék tenni értetek valamit… Tudom, fiatalok vagyunk. Azt is tudom, hogy sok hibát követtünk, követtem el, de ki az, aki sohasem hibázik? Azok a szülők, akik nem törődnek a gyerekeikkel, gondolta a lány. Azok nem hibázhatnak. Lenézett kettejük összefonódott ujjaira, majd megint felpillantott Logan arcába. Ugyanaz a fiú állt előtte, akiért annyira odavolt a gimi négy éve alatt. Ugyanaz, és mégis más egy kicsit. Idegen… De ez nem változtatott a tényen, hogy ő a kis Emile apja.

147

20. Nina a szálloda előcsarnokával szomszédos irodájában ült, és hitetlenkedve vizsgálgatta a bankból épp most érkezett számlaegyenlegét. Életében most először fordult elő, hogy nem támadtak rossz érzései, ahogy pillantása a legutolsó sorra, a számlaegyenlegre tévedt. Nemcsak hogy nem csúszott mínuszba, de a kiadások levonása után is bőven maradt még pénze. Greg nemhiába ígért nagyvonalú javadalmazást, be is tartotta a szavát. Nina mégis csalódott volt egy kicsit, hisz igazából nem ez volt az, amire vágyott. Sem a magánéletben, sem szakmailag. De főleg magánéleti téren kellett volna változtatnia. Hiszen most a legjobb úton tart afelé, hogy a bolygó legszánalmasabb teremtménye legyen. Mi mást lehetne mondani egy olyan nőről, aki kezd beleesni a főnökébe? Mert hiába is próbálta tagadni, ez volt az igazság. A legszörnyűbb időszakok azok voltak, amikor vállvetve dolgoztak valamin, mert ilyenkor nagyon nehezen tudta megállni, hogy rá ne vesse magát a férfira… Nina becsapta a mappát, és eltolta maga elől. Végül is, gondolta, nem kell ennek feltétlenül így lennie. Van más választása. Egyszerűen meg kellene békélnie a helyzettel. Hogy ennek az egésznek nincs köze a magánéletéhez. Ez csak munka. Nem az élete, nem a jövője. A nyitott ablakon át észrevette Maxet, aki éppen baseball-edzésről tekert hazafelé biciklivel. Nemrég tért vissza Európából, de egyáltalán nem látszott boldognak vagy kipihentnek. Nem a te ügyed, intette magát nyugalomra Nina. Mégsem tehetett róla, képtelen volt levenni a szemét a gyerekről, aki kis híján felborult a bringával, de az utolsó pillanatban szerencsére sikerült leugrania róla. A kerékpár azonban a földre zuhant, a sporttáska lerepült róla, s Max csupán a baseballütőt kapta fel, azt is csak azért, hogy fenyegetően megsuhogtassa a levegőben. Nina feledve a józan megfontolást és a határvonalat, amelyet maga húzott a hivatali és a magánélete között, felugrott a helyéről és kirohant a parkba. – Max! – kiáltotta akaratlanul. Mert amikor a gyerek feldúlt ábrázatát megpillantotta, gyöngéd érzések lettek úrrá rajta, és egy csapásra megfeledkezett arról, hogy néhány perccel ezelőtt még nem akart belefolyni a Bellamyk magánügyeibe. Max egyébként már nem is volt annyira gyerek. Kerek arca ugyan még a kisfiút idézte, de hosszú végtagjai, nagy keze-lába már arról árulkodott, hogy elindult a kamaszkor felé. Nem vette észre rögtön Ninát, ami nem is csoda, mert villogó szemmel, nekivörösödött, könnyben – vagy verejtékben – úszó arccal hadonászott az ütővel: lesújtott mindenre, ami az útjába került. Nina önkéntelenül körülnézett, hogy megbizonyosodjék felőle, egyetlen vendég sem látja a jelenetet. Még szerencse, hogy a gyerekek dühe ugyanolyan gyorsan múlik, mint ahogyan feltámad. – Max! – kiáltott rá megint, s a fiú végre ránézett. A baseballütő lehanyatlott, de a gyerek szeme továbbra is villámokat szórt. – Rosszul sikerült a mai edzésed? – kérdezte az asszony. Max csak bámult, féktelen indulata, mintegy varázsütésre, tovatűnt. – Honnan tudja? – Kitaláltam. Elmondod, mi történt?

148

– Semmi – jött csípőből a válasz, de a gyerek minden ízében remegett, mint egy kitörni készülő vulkán. Nina kivárt. – Otthagytam a csapatot! – robbant ki végül Maxből. Az asszony biccentett. – Ez szíved joga. Miért is ne tetted volna? Hisz ez csak játék. Persze tudta, hogy ez az egész nem annyira a csapatból való kiválásról szól, hanem inkább arról, mit mondanak majd a szülei, ha ez kiderül. És arról, hogyan vélekedik a tulajdon viselkedéséről Max. És azt is tudta Nina, hogy nem volt igaza az imént. Egy kisvárosi fiúnak a baseball nemcsak egy labdajáték, hanem minden. Főként Maxnek, aki rajongott ezért a sportért. Csak akkor tudott nyugton ülni, ha egy izgalmas baseballmeccset nézett. A szobája pedig olyan volt, mint valami emlékmúzeum: plakátok, autogramok, játékoskártyák, apró emléktárgyak mindenfelé. – Akarsz beszélni róla? – kérdezte csendesen Nina. – Nem. – A kisfiú a földre bámult. – Maga nem az anyám. – Hát valóban nem vagyok az – mosolyodott el az asszony. – És tudod, mit mondok neked? Hogy ez a te nagy szerencséd. Mert ha az anyád lennék, nem úsznád meg szárazon, hogy ennyire nem vigyázol a méregdrága sportfelszerelésedre. De ha később mégis beszélni akarnál róla, szívesen… – Mindenki csak ezzel nyaggat – fakadt ki Max –, hogy beszélgessünk, hogy mondjak el mindent. Apa, Daisy, anya… Anya a legrosszabb, ő tényleg folyton azt szajkózza, hogy beszéljünk, beszéljünk, beszéljünk… – Indulatosan belerúgott a sporttáskájába. – Visszaszívom, mégsem anya a legrosszabb. Hanem Barnes doki. – Felkapott egy kigurult labdát és elhajította a fák közé. Egész jó kis dobás volt. Barnes doktor a család pszichológusa volt, akit Max rendszeresen, hetente egyszer felkeresett. – Miért ő a legrosszabb? – kíváncsiskodott Nina. – Mert állandóan arra int, hogy figyeljek a viselkedésemre, és próbáljam visszafogni az érzelemkitöréseimet. – Max gúnyosan elhúzta a száját, miközben elhajított még egy labdát. – No és hogy megy? – kérdezte Nina teljesen fölöslegesen. A gyerek úgy nézett rá, mintha kételkedne épelméjűségében. – Miért jöttél el a csapattól? – próbálkozott tovább Nina. – Mert Broadbent edző egy seggfej. Az asszony ismerte Jerry Broadbentet, nálánál jobban nem tudta senki, mennyire közel áll a valósághoz Max tömör jellemzése. De azért mégis… – Ha ilyen csúnyán beszélsz, nem csoda, hogy összeakasztottátok a bajszotokat. Mellesleg az edző rúgott ki? – Nem. Nekem lett elegem. Tele van vele a hócipőm, hogy én vagyok a leggyengébb a csapatban. – Hát ezt én nem értem – ingatta a fejét Nina. – Hiszen erős vagy, és gyors. Jól dobsz, és jobban ismered a játékot, mint akármelyik gyerek. Minden megvan benned ahhoz, hogy remek játékos lehess. – Ezt inkább Broadbentnek mondja, ne nekem! – Minden áldott nap gyakorolsz is az apáddal. – Az nem ugyanaz, mint játszani. És nem kérek abból, hogy minden egyes edzésen meg meccsen leordítozzanak. – Tehát a játékot magát szereted, csak nem akarod versenyszerűen űzni – gondolkozott el az asszony. – De ha az ember szeret valamit, akkor meg kell találnia a módját, hogy csinálhassa. Miért hagyod, hogy az edződ és a csapattársaid elrontsák az örömödet? … Egyébként apáddal beszéltél már? Ő mit gondol erről? – Érdekli is őt ez az egész?! – Persze hogy érdekli.

149

Max megrántotta a vállát. – A legutóbbi két meccset a kispadon töltöttem. Tök mindegy, miért nem játszom, nem? Ahogy nézte a fiút, Ninát váratlanul erős érzések rohanták meg: méghozzá anyai érzések. Pedig tényleg nem volt az anyja, de a szívébe markolt ennek a gyereknek a kétségbeesett „csakazértis” bátorsága, amivel egészen mostanáig küzdött, hogy ne okozzon csalódást az apjának. Meg annak a vén, mogorva Broadbentnek. Úgy látszik, az öreg semmit sem változott azóta, hogy Nina öccseivel megutáltatta a baseballt. Sőt lehet, hogy még rosszabb lett… Nagy volt a kísértés, hogy felhívja és jól megmondja neki a magáét, de aztán mégsem nyúlt a telefonért. Bármennyire felzaklatta Max nyilvánvaló bánata és szenvedése, nyugalomra intette magát. Gondolkodott. Érezte, hogy itt jóval több van a háttérben, mint amennyit a fiú elmondott neki. Az nyilvánvaló, hogy nem Max testi erejével vagy ügyességével van baj. Hanem inkább a lelkiekkel. Azzal, hogy Max apja most inkább Daisyvel foglalkozik. Azzal, hogy a kisfiú most esett túl egy sikeresnek és boldognak aligha mondható látogatáson az édesanyjánál. Valószínűleg ezek a dolgok verhették ki nála a biztosítékot, és valamiért épp az edzésen robbant a bomba. Az órájára pillantott. Legalább harmincféle dolgot kellett volna csinálnia az elkövetkező húsz percben, de amikor megint Max boldogtalan ábrázatára nézett, egyszerre rájött, hogy most ez itt neki a legfontosabb dolga. – Na gyere! – mondta a kisfiúnak. – Van egy ismerősöm, akivel szeretném, ha találkoznál. Nem akarta megjutalmazni a gyereket a dührohamáért, de úgy érezte, Maxnek látnia kell, hogyan edz egy igazi, profi csapat, látnia kell, hogy a pályán nincs helye a dühöngésnek. A gyerek nem látszott valami lelkesnek, de amikor Nina elindult a kocsi irányába, mégis követte. Miután beszálltak és elindultak, családias csönd telepedett rájuk. Az asszony nem tehetett róla, de valóban anyai érzéseket kezdett táplálni Max iránt. A fiú felébresztette benne az anyatigrist, azt a védelmező ösztönt, amely minden anyában benne van. Egész kellemes érzés volt, még akkor is, ha Nina azt hitte, hogy már rég túl van rajta. Még akkor is, ha egyáltalán nem akart így érezni többé. Csendben haladtak a városszéli baseballpályáig, ahol Nina beállt a parkolóba, aztán Maxhez fordult, aki türelmetlenül nézett vissza rá. – Gyere! Most bemutatlak Dinónak. – Dino Carminuccinak? A Lódarazsak edzőjének? – tátotta el a száját a kisfiú. – Neki. – Maga ismeri őt? Úgy értem, személyesen? De hiszen ez… Ó, el sem tudom hinni! Dino Carminucci megnyerése volt Nina polgármesterségének legnagyobb húzása. A férfi Nina édesapjának kedvéért vállalta el a feladatot, aki valamikor húsz évvel ezelőtt valami nagy szívességet tett neki. És most az asszony rászánta magát, hogy újabb szívességet kérjen a híres edzőtől. Kiszálltak, és elindultak a pálya felé, de Nina egyszer csak megtorpant. – Figyelj, Max, szeretnék valamit mondani. Teljesen természetes, hogy az ember néhanapján dühbe gurul, de a te mai viselkedésed elfogadhatatlan. Baseballütővel csapkodni, rugdosni, dühből labdákat dobálni gyerekes és emellett veszélyes is. Tönkretehettél volna valamit, sérülést okozhattál volna másoknak, sőt akár magadnak is. Ez így nagyon nem helyénvaló. A kisfiú bűntudatosan pislogott, de azért állta Nina pillantását. – Egyetértek – mondta. – Ezt csak azért hozom fel, mert nem szeretném, ha azt hinnéd, hogy most megjutalmazlak a dührohamodért. Ezt most nem amiatt kapod, hanem annak ellenére. – Dühroham? – szólalt meg a közvetlen közelükben egy erőteljes férfihang. – Kinek volt itt dührohama? Akármibe lefogadom, az illető nem a megfelelő módon próbálja kiélni az erejét.

150

Nina elmosolyodott. Hát igen, Dino tényleg született edző. Ha valaki, ő aztán ért a lobbanékony fiatalok nyelvén. Max a lehető legjobb kezekbe került.

151

X. RÉSZ A múlt Avalon lakóit erős polgári öntudat fűti, ami a régmúltban gyökeredzik. Amikor a függetlenségi háború idején a közeli Kingston városát felégették a britek, az avaloniak megnyitották kapuikat a menekültek előtt, és menedéket nyújtottak az üldözötteknek. Manapság azonban legfeljebb a stadionok környékén találni itt hősöket.

21. – Polgármester asszony! Nina az asszisztense hangját hallotta az asztalán recsegő házi telefonból. Összerezzent, no nem mintha csúnya lett volna a hang. Mindössze arról volt szó, hogy nagyon belefeledkezett a gondolataiba. A legutolsó könyvvizsgálat nem zárult túl fényes eredménnyel, pedig ő is és a városi tanács is mindent megtett a kiadások visszaszorítása érdekében. Valahol mégis elfolyt a pénz, és senki sem tudta megmondani, mi a hiba. Vett egy nagy levegőt, és megnyomta a válaszgombot. – Igen, Gayle? – Látogatója érkezett. Az édesapja. – Ó! – Az asszony felugrott a helyéről. – Küldje be rögtön! Néhány pillanattal később nyílt az ajtó, és belépett rajta Nina apja. – Kicsit korán érkeztem – magyarázta. – Remélem, nem bánod. – Dehogy bánom! Csak még nem vagyok egészen kész. Össze kell szednem pár holmit – mentegetőzött Nina, miközben egy nagyméretű táskába gyömöszölt egy köteg vékonyabb dossziét. Aztán kinyitotta a púderes dobozát, és a tükörben ellenőrizte a frizuráját. Néhányan az ellenfelei közül hippi polgármesternek bélyegezték, és azóta meglehetősen kényes volt a külsejére. Személyesen nem ismerte Dino Carminuccit, úgyhogy fogalma sem volt róla, mit vár el egy polgármestertől, de igyekezett úgy öltözni, hogy elnyerje mindenki tetszését. Úgy vélte, térdig érő, bézs színű ruhájában, magas sarkú cipőjében senki nem fogja hippinek nézni. – Jól nézek ki? – kérdezte meg az apjától aggodalmasan. A férfi elmosolyodott, szinte fülig ért a szája. Avaloni diákok százait nyerte meg az elmúlt harminc évben ez a mosoly. – Csodásan nézel ki! Büszke vagyok, hogy ilyen lányom van. – Ha tudnád, mióta várok erre a vallomásra, apa! – Mire? Hogy büszke vagyok rád? Most viccelsz? Hiszen én minden gyerekemre büszke vagyok. Különösen rád. És Sonnetre. Lehet, hogy nem hajtogatom naponta, de akkor is így van. Igenis büszke vagyok rád. Mindig is az voltam. – Köszönöm. Tudod, kicsit ideges vagyok a mai találkozó miatt. Nagy anyagi kötelezettség ez a városnak. Nagy a kockázat. – No és mióta félsz te a kötelezettségektől meg a kockázattól? – Amióta egy egész városért vagyok felelős. – Nem véletlen, hogy te lettél a felelős a városért. Megbíznak benned az emberek. Ez igaz volt. Tényleg népszerű volt a választók körében. Mindenki tudta róla, hogy becsületes és tevékeny. Hogy felelősségteljes. Hogy eltökélt. Azt a Ninát, aki néha arra riadt éjszakánként, hogy mennyire fáj a szíve valami után, ami sohasem lehetett az övé, azt a Ninát senki sem ismerte. Kisétált a polgármesteri hivatal épületéből és beszállt apja kocsijába, egy ezüstszínű, hibrid meghajtású Toyota Priusba, amelyet az öreg az ikrek érettségi vizsgája után vett. – Üres Fészeknek hívom – magyarázta mosolyogva a lányának, miközben Nina bekötötte magát. – Ha tudnád, mennyire vágytam már egy olyan kocsira, ami nem úgy néz ki, mint egy autóbusz! – No és most, hogy megvan, legalább örülsz?

153

– Furcsa, de nem annyira, mint gondoltam. Persze, nagyon szép ez az autó, meg minden, de gyakran visszasírom azt az időszakot, amikor még tele volt veletek a ház meg az öreg mikrobusz. Nina bólintott. Most, hogy Sonnet már gimnáziumba járt, és minden jel arra mutatott, hogy korábban fog érettségizni, mint az átlaggyerekek, nagyon is átérezte apja gondjait. Ha arra gondolt, hogy a lánya hamarosan elköltözik otthonról, tudott ugyan örülni annak a sok újdonságnak, ami rá vár, másrészről viszont mérhetetlenül félt az egyedülléttől. Az Almafa Fogadóban beszélték meg a találkozót, abban a folyóparti vendégházban, amely nem messze található Avalon legtöbbet fényképezett nevezetességétől, a fedett fahídtól. Mr. Carminucci ugyanis itt szállt meg. – Nagyon várom már, hogy lássam Dinót – szólalt meg Nina édesapja. – Az egyetem óta nem találkoztunk. Hát igen. Ez volt az, amit Nina először megtanult az önkormányzati munka során. Hogy minden így működik. Kapcsolatok és régi ismeretségek alapján. – Én meg nagyon izgulok – vallotta be. – Amikor polgármester lettem, tele voltam nagyszabású tervekkel. A legnagyszerűbb várossá akartam tenni Avalont, az egész állam legszebb, leggazdagabb városává. Fogalmam sem volt, mekkora feladatot vállalok, nem gondoltam, milyen nehéz lesz még a legkisebb lépés megtétele is a cél elérése érdekében. Most pedig már egyre kevésbé reménykedem abban, hogy sikerül nyomot hagynom a város életében. Mi lesz, ha mindössze annyi marad a ténykedésemből, hogy idehozok egy profi baseballcsapatot? – Mindössze? – emelte meg a szemöldökét az apja. – Most viccelsz? Hiszen ez óriási lenne! Ha most sikerrel jársz, még évtizedek múlva is imába fogják foglalni a nevedet, amiért sporthírességgé tetted a várost. A férfi kinyitotta lánya előtt az ajtót. – De akár nyersz most, akár veszítesz, egyet azért ne felejts el! – súgta oda neki. – Komolyan gondoltam, amit az imént mondtam. Nagyon büszke vagyok rád. Ahogy belépett az Almafa Fogadó gyönyörű előcsarnokába, Nina észrevehetően elkomorodott. – Mi az? Talán valami baj van? – aggódott az édesapja. – Á, semmi komoly. Csak eszembe jutott valami… Szeretek ugyan polgármester lenni, de a lelkem mélyén mindig is ilyen helyen szerettem volna dolgozni, mint amilyen ez. – Nem leszel te mindig polgármester… – De most még az vagyok – igazított udvarias mosolyt az arcára Nina. – És most gyerünk, apa, mutass be a barátodnak!

154

XI. RÉSZ A jelen A Tóparti Fogadóban nem szoktak többnapos szakmai konferenciákat tartani. Itt nincs semmi, ami megzavarná a vendégek nyugalmát és pihenését. Van viszont meleg fogadtatás, elmélyülésre, merengésre való csönd és gyönyörű, regényes környezet, amelyre életünk végéig emlékezhetünk. Találkozunk lenn a mólónál…

22. Greg a gyerekeivel állt a tó partján. Abban a reményben sétáltak le ide, hátha a víz felől jön egy kis hűvös szellő, de csalódniuk kellett, mert nem volt semmi légmozgás. Iszonyúan meleg volt – az időjárás-jelentés szerint az év legforróbb éjszakája. Daisy kis, hordozható messzelátóján a Holdat fürkészte, Max pedig kavicsokat dobált a vízbe, egyiket a másik után. Greg, mint oly sokszor, most sem tudta, hogyan szólaljon meg, mit mondjon nekik. Mostanában, ha megkérdezte tőlük, mi újság, hogy vannak, csak hanyagul odavetett, semmitmondó szavakat kapott. Daisy érthetően egyre feszültebb, ahogy közeledik a szülés ideje, Max pedig, mióta visszajött Európából, egyszerűen nem találja a helyét. Greg nem Sophie-t hibáztatta ezért. A gyerek valamiért mindig is nehezen viselte a nyarat. Max lehajolt, hogy újabb köveket keressen. – Camp Kiogán sokkal jobb ilyenkor – jegyezte meg. – Emlékeztek, mi volt múlt nyáron? Bungalókban aludtunk, és tábortüzet gyújtottunk… – Akkor bezzeg folyton nyávogtál – emlékeztette Daisy. – Csak videózni meg számítógépezni akartál… – De te meg azon siránkoztál, hogy nincs térerő a mobilodhoz! – vágott nővére szavába a kisfiú. – És látjátok, valahogy azt is túléltük – vetette közbe Greg. – Mellesleg, ha akartok, most is rakhatunk tüzet a parton. – Túl meleg van a tábortűzhöz – sóhajtotta Daisy. – Ami azt illeti, mindenhez túl meleg van. – Akkor gyerünk fürödni! Max felnevetett. – De ha Miss Röfi belegázol a vízbe, a Juhar-tó elönti a parkot. – Pofa be, te kis hülye! – Fogd be te! – Akkor igyunk valami frissítőt! – igyekezett véget vetni a veszekedésnek Greg. – Utána pedig megtanítalak benneteket a texasi pókerre. Nem mondhatni, hogy a gyerekek örömujjongásban törtek volna ki a javaslat hallatán, de nem is tiltakoztak. Így aztán letelepedtek a házuk elé egy fonott asztalkához, mellé pedig beállítottak egy ventilátort. Daisy lejátszott pár kört, úgy tűnt, élvezi is a játékot, de egyszer csak ásítozni meg fészkelődni kezdett. – Minden rendben? – aggodalmaskodott Greg. – Persze. De ami azt illeti, apa, elég idegesítő, ha ezt ötpercenként megkérdezik az embertől. – Bocs! – Greg emlékeztette magát, hogy nem szabad túlságosan a szívére vennie lánya csípős megjegyzéseit. – Nem történt semmi. Viszont meglehetősen fáradt vagyok. Azt hiszem, lefekszem. – De még játszunk! – méltatlankodott Max. – Ha elmész, ketten maradunk, és úgy már nem olyan izgalmas. Daisy a csónakház felé intett. – Menjetek át Ninához! Ő biztosan szívesen beszáll. – Egyszerre nagyon derűs, sőt vidám lett az arca.

156

Greg megrázta a fejét. Szívesen bekopogott volna ugyan Ninához, de nem azért, hogy kártyázzanak… Meg aztán a nő legutóbb elutasította. Kénytelen volt hát tartani a három lépés távolságot. – Nagyon kedvelem Ninát – folytatta Daisy olyan lelkesen, hogy apja önkéntelenül is felfigyelt. – Fantasztikus munkát végez itt, főleg ha azt vesszük, hogy nem egészen így képzelte el ezt az egészet. – Mi az, amit nem így képzelt el? – csodálkozott el Greg. – Hát hogy a más szállodájában robotol. Ő szerette volna megvenni a hotelt. – Daisy elhallgatott, döbbenten fürkészte apja arcát. – Te ezt nem is tudtad, apa? Nekem még Sonnet mondta valamikor nagyon régen, azt hittem, te is tudod… Ninának mindig is ez volt az álma, és most, hogy letette a polgármesterséget, Sonnet pedig leérettségizett, el is jött az ideje, hogy megvalósítsa. Csakhogy te közbeléptél… Greg végre megértette, miért tétovázott annyit az asszony eleinte. Megértette, miért volt olyan ingerült. Te szent ég! Hát nem is csoda, ha úgy viselkedett… – Én is kedvelem Ninát – jegyezte meg ekkor Max, akit szemlátomást teljesen lefoglalt, hogy tornyocskát építsen a pókerzsetonokból. – Főleg azok után, ami ma történt. – Miért, mi történt? Max folytatta a toronyépítést, és görcsösen ügyelt arra, hogy teljesen szabályos és sima legyen az építmény oldala. – Kiléptem a csapatból – mondta nyugodtan. – Nem játszom többé az ifikkel. Őrült forróság volt. A nyár végi hőhullám meglepetésszerűen ölelte át és fojtogatta a várost. Elviselhetetlen volt a meleg, ami ritkaság ezen a vidéken, Avalon környékén. Nina mára nem tervezett semmi különöset. A lakására ugyan ráfért volna egy alapos takarítás, de valahogy semmi kedve nem volt a házimunkához. Soha nem volt az a tipikus házitündér, és most, hogy a lánya nem élt itthon, hajlamos volt elengedni magát. Nincs ember, aki ebben a hőségben takarítana, vigasztalta magát. De még így is, hogy tárva-nyitva volt az összes ablak, és zümmögött a légkeverő, még így is fulladozott. Tejet töltött egy tálba, öntött hozzá kukoricapelyhet, aztán kiállt a teraszra, és vacsora közben a csillagos eget bámulta. Amikor befejezte az evést, gondolt egyet, fürdőruhába bújt, majd lesétált a partra egy kis éjszakai fürdőzésre. Lebukott a felszín alá, s arra gondolt, milyen is volt régen, még ifjúkorában a tó az ehhez hasonlatos meleg éjszakákon. A hátára fordult, és felnézett a csillagokra. Egyedül volt. De csak azért, mert szeretett egyedül lenni. Dönthetett volna másként is. A Lódarazsak híres dobója, Bo Crutcher hívta randira ma este. Igaz, hogy ő nem randinak nevezte, csak megkérdezte, vele vacsorázna-e Nina a Hilltop tavernában. Bo alapjában véve kedves, vidám fickó volt, talán túlságosan is az, amellett magas, erős és nagyon férfias. Néhány sör után feltehetően szépeket is mondana, persze a felét sem gondolná komolyan… Mindegy. Nina nem fogadta el a meghívását, mert valahogy nem tartotta volna tisztességesnek, ha Bóval vacsorázik, miközben egyre csak Greg Bellamyra gondol. Megint lemerült, hosszan visszatartotta a lélegzetét, aztán prüszkölve feljött levegőért. Elnyújtózott a finom, hűs vízben, és az ezüsthídban gyönyörködött, a fényes ösvényben, melyet a telihold vetített a tó sima tükrére. Aztán, amikor megunta a vízi lustálkodást, kisétált a partra, felment a lépcsőn, és a lakásba érve első dolga volt, hogy lezuhanyozzon. Éppen egy törölközőt tekert a feje köré, amikor meghallotta a kopogást. Szitokszót mormolva nyúlt bele a fehérneműs fiókba, de sem bugyit, sem melltartót nem talált. A tiszta ruhái mind a nappaliban voltak a fonott kosárban, szortírozásra vártak. Végül egy Lódarazsak feliratú pólóba és egy levágott szárú ócska farmerba bújt.

157

Újabb kopogtatás hallatszott, ezúttal sokkal hangosabban és türelmetlenebbül. Nina kelletlenül indult el az ajtó felé. Nem számított társaságra, nem is vágyott rá. A konyhájában és a nappalijában óriási volt a felfordulás. A mosogatóban piszkos edények tornyosultak, az asztalon kibontatlan levelek, a ruháskosárban vasalásra vagy hajtogatásra váró holmik. Nina meztelen talpa körül porcicák surrantak, ahogy végigment a helyiségen. Egyik kezével rögtönzött turbánját tartotta, míg a másikkal felkapcsolta a külső világítást. Greg Bellamy állt az ajtó előtt. – Érdekes dolgokat tudtam meg az imént a gyerekeimtől – mondta nem különösebben udvarias hangnemben. – Bejöhetek? Beszélnünk kellene. Nina szó nélkül kitárta az ajtót és félreállt, majd becsukta, miután a férfi bejött. – Nem gondolod, hogy engem is meg kellett volna kérdezned, mielőtt azt a tanácsot adod a fiamnak, hogy hagyja ott a csapatát és a Lódarazsakkal eddzen? – Nem – felelte a legnagyobb lelki nyugalommal Nina. Nem kötötte Greg orrára, hogy nem ő javasolta a kilépést, igaz, lebeszélni sem próbálta róla Maxet. – Max nem a te gyereked! – Ezt én is tudom. És tulajdonképpen igazad is van, Greg. Valóban egyeztetnem kellett volna veled. Vagy még inkább hagynom kellett volna a fiadat a csudába, és kivárnom, míg majd te magad oldod meg a helyzetet. – A férfi olyan képet vágott, hogy Nina önkéntelenül is elmosolyodott. – Talán úgy érzed, hogy beleavatkoztam a családi ügyeidbe? – Igen. Úgy. – Hidd el, olyan volt a helyzet, hogy tennem kellett valamit! És most lehet, hogy csak mentségeket keresek önmagam számára, de az az igazság, hogy gyerekügyben nekem soha senkinek a véleményét nem kellett megkérdeznem. Mindig magam döntöttem, hisz nem volt társam. Ez az egész partnerkapcsolat dolog, hogy mindent meg kell beszélni, ez valahogy nem az én világom. – Tudod mit? A szálloda vonatkozásában ezt el is fogadom, hisz üzlettársak vagyunk. De ha a gyerekeim kerülnek terítékre… – Akkor fogjam vissza magam? – Az asszony az ajkába harapott. Pedig még sok mindent mondhatott volna. Például, hogy bekövetkezett, amitől a legjobban félt: nemcsak Greg, hanem Daisy és Max is részei lettek az életének. Nem akarta, és mégis bekövetkezett… – Rendben. Visszafogom magam – ígérte csendesen. A férfit láthatóan meglepte a gyors visszavonulás. Hirtelen nem tudott mit mondani. Nina elmosolyodott. – Fogadjunk, úgy jöttél ide, hogy veszekedni fogunk, és most, hogy különösebb vita nélkül igazat adok neked, elbizonytalanodtál. – Hát, úgy valahogy – ismerte el a férfi. – Tudod, nagyon megsajnáltam Maxet. És tökéletesen megbízom Dino Carminucciban, Bo Crutcherben meg a csapat minden tagjában. Hidd el, Max rengeteget fog tanulni tőlük, és nem csak rossz modort. Három kemény évembe került, mire idecsábítottam a csapatot, jól ismerem őket. Valamennyiüket. Greg jóváhagyólag biccentett. – Nem is annyira rád voltam dühös – vallotta be. – Hanem saját magamra, amiért nem vettem észre, mi történik a fiammal. Hogyan is kerülhette el a figyelmemet, hogy boldogtalan? Mert hisz mindenkinek vannak jó meg rossz napjai, de azt, hogy tartósan rosszul érzi magát a csapatában, azt igenis látnom kellett volna! – Ne gyötörd magad! Ha akarnak, a gyerekek nagyon tudnak hallgatni, megőrzik a kis titkaikat. – Nina elhallgatott, és egy darabig csak nézte a férfit. – Nem ülsz le, Greg? – Ez az egy szabad estéd van ezen a héten – szabadkozott a férfi. – Nem akarok zavarni. Azt hittem, nem is vagy itthon… – De ez nem akadályozott meg abban, hogy átgyere, ugye?

158

– Ha akarod, már itt sem vagyok… – Éppen most kínáltalak hellyel, ha nem vetted volna észre. Szóval, hozhatok valamit inni? Mondjuk a szokásosat? – Van olyan, hogy szokásos? – csodálkozott Greg. – Hát persze! Amit a múltkor ittál: Summer Ale sör. Nina kivett egy üveggel a hűtőből, és felkapott a konyhapultról egy zacskó sósperecet. Ahogy megfordult, kis híján beleütközött a férfiba, aki hangtalanul odasétált mögéje. – Nem arról volt szó, hogy leülsz? Greg elvette tőle a sört, felbontotta, és ivott egy kortyot. – Nem ülhetnénk le mindketten? Nina igyekezett magabiztosnak mutatkozni, miközben a kanapéról elpakolta a fehérneműs kosarat meg a szétdobált könyveket. Aztán leült, és felhúzta a térdét az álla alá. – No és most hogyan tovább, Greg? – Fogalmam sincs – mondta a férfi. – Csak azt tudom, hogy ha találkozol még egy férfival, valószínűleg felrobbanok. – Vagyis mostantól fogva egyedül kell töltenem minden estét, nehogy robbanásveszélyes állapotot idézzek elő nálad? – Az eszedbe sem jutott, hogy velem is tölthetnéd az estéidet? – Attól félek, akkor én robbannék fel – kuncogott a nő. – Nem is tudtam, hogy ilyen elemi erővel hatok a nőkre – tréfálkozott Greg, mire Nina hozzávágott egy párnát. – Azt hittem, azért jöttél, hogy Maxről beszéljünk. – Maxről már beszéltünk. Én elmondtam, miért gurultam dühbe, te elmagyaráztad, mit és miért tettél. Ezzel le is zárhatjuk a témát, és áttérhetünk a következőre. Miért nem említetted nekem még soha, hogy te magad akartad megvenni ezt a szállodát? Ninának arcába szökött a vér, és pirulásának vajmi kevés köze volt a nagy meleghez. Szóval a férfi tudja… – Daisy mintegy mellékesen ma este említette. Azt hitte, én már rég tudom. Állítólag Sonnettől hallotta. Szóval azért voltál olyan dühös, amikor meghallottad, hogy megvettem a hotelt a banktól, mert te is ezt akartad… Nem értem, miért nem szóltál. Greg hosszan kortyolt a sörből, aztán félretette az üveget. – Miért kellett volna szólnom? – Nem is tudom, csak úgy. – Változtatott volna valamin? – Nem hiszem. – Hát akkor? Mi haszna lett volna, ha elmondom? Sokáig az volt életem álma, hogy enyém lesz ez a hotel, így most, hogy te már megvetted, új célokat kell találnom. – És megvannak már? – Nem, nincsenek. Még… keresgélek. Greg némán szemlélte az asszony túlméretezett baseballpólóját, aztán pillantása Nina hajára siklott. Már lekerült a fejéről a törölközőturbán, de a haja még nedves volt, és kicsit borzas is. – Nem akarok erről tovább beszélni – jelentette ki makacsul. – Jó. Váltsunk témát! Elmenjünk valahová ma este? Keressünk egy kellemes, légkondicionált helyet? Az asszony megrázta a fejét. Úgy érezte, hogy ez az egész, mint általában a férfiakkal kapcsolatos ügyei, kezd nagyon rossz irányba menni. Túl nyers volt, túl heves és túl őszinte az efféle játékokhoz. Arról nem is beszélve, hogy egy első randinak nem így kell elkezdődnie. Egy első randira az ember órákig készül, nem pólóban-rövidnadrágban fogadja a lovagját. És nem is mindegy, hogy hol zajlik

159

le a nagy esemény. Első alkalommal előkelő, gyertyafényes étterembe szokás menni, ahol lágy, andalító zene szól, ahol pezsgőt kortyolnak és szusit vagy más, ehhez hasonlóan választékos és kifinomult étkeket kóstolgatnak a jól öltözött párok, nem pedig sört és sósperecet. – Miért nem, Nina? Miért ne randizhatnánk? – Mert ez az egész úgy rossz, ahogy van! – robbant ki Ninából. – Hát nem érzed? A férfi rábámult. – Igazad van – mondta végül. – Teljesen igazad van. – Azzal ledöntötte a sört és felállt. – Örülök, hogy beszélni tudtunk Maxről. És kösz a sört. Azzal elviharzott minden további szó nélkül, olyan sietős léptekkel, hogy Ninának még megszólalni sem volt ideje. Csak nézett utána döbbenten, s közben azon tépelődött, vajon miért érzi sértve magát a hirtelen távozás miatt, ha egyszer éppen azt akarta, hogy a férfi elmenjen? És egyáltalán… Miért pattant fel Greg olyan hirtelen? Talán ő is megsértődött? Azért, mert Nina azt mondta, ez az egész úgy rossz, ahogy van? Lehet, hogy a férfinak egyáltalán nem ez a véleménye? Lehet, hogy voltaképpen nem is akart elmenni, hanem…? Hát akkor vajon mit akarhatott? Nina nagyot sóhajtott, majd felállt, kivitte a konyhába a sörösüveget, és betette az egyébként is dugig telt üveggyűjtő szemetesbe. Aztán megállt a pult mellett, és lebámult a koszos edényekre, melyek napok óta gyűltek a mosogatóban. A kupac tetején billegő müzlis tálka és kanál a magányos vacsorát juttatta eszébe, és ettől egyszerre elszorult a szíve. Nem volt az a pityergős fajta, de most valahogy mégis elérzékenyült. Tessék… Greg is itt hagyta, jóformán búcsú nélkül, egyik pillanatról a másikra. Hát micsoda dolog ez? Végre talált valakit, akibe fülig belé tudna szeretni, de az illető egyáltalán nem hozzá való. Nem is törődik vele. Az egyik pillanatban még randira hívja, de csak hogy egy másodperccel később faképnél hagyja… Micsoda buta, gyerekes tempó ez? Vagy inkább valamiféle kegyetlen játék? Van fogalma Gregnek, mit müvel vele? A szemében gyűlő könnycseppek lassan végigcsorogtak az arcán, teste már remegett a sokáig visszafojtott zokogástól. De még ez sem hozta el a várva várt megkönnyebbülést. Ez nem afféle jó sírás volt, melytől megtisztul és megnyugszik az ember. Hanem a végtelen fájdalom kifejezésre jutása, a fájdalomé, melynek soha nincsen vége… Olyan nagy átéléssel sírt, hogy sokáig meg sem hallotta a telefont. Aztán, amikor végre meghallotta, úgy döntött, nem veszi fel. Olyan ritkán sírt. Egyedülálló anyaként nem nagyon engedhette meg magának ezt a luxust, és most, hogy elkezdte, nehezen tudta volna abbahagyni. A telefon azonban kitartóan csengett tovább. Nina megnézte a kijelzőt: a Bellamy; G. név villogott rajta. Most aztán jól benne van a pácban. Ha felveszi, a férfi nyomban hallani fogja a hangján, hogy bőgött, és mivel nem hülye, azt is tudni fogja, hogy miatta sírt. Ha nem veszi fel, az még rosszabb, mert Greg esetleg aggódni kezd, és átjön, hogy megnézze, mi a baj, és akkor a saját szemével láthatja, menynyire maga alatt van… – Tessék – jelentkezett végül, némi torokköszörülést követően, a kilencedik vagy tizedik csengetésnél. – Szia, itt Greg. – Szia. – Nina elhallgatott, kivárt, majd megkérdezte: – Mi az? Elfelejtettél valamit? – De még mennyire. A randizás legfontosabb szabályát felejtettem el, hogy soha nem szabad bejelentés nélkül rátörni a kiszemelt hölgyre. – De hát mi nem randizunk. – Tudom. Az én hibámból. – Greg…

160

– Ezért hívtalak fel… hogy megkérdezzem, nem jönnél-e el velem valahová? – Tessék? – Elmehetnénk valahová kettesben – ismételte türelmesen a férfi. – Ez a legkevesebb, amivel tartozom neked. Egy teljesen szabályos és hivatalos első randival. Mert az első találkának mindig nagyon különlegesnek kell lennie. Már csak azért is, hogy ha együtt maradunk, legyen mit elmesélni az unokáinknak. Mert azt talán mégse mondhatjuk nekik, hogy már az első alkalommal egymásnak estünk a kanapén… Nem mintha nekem személy szerint kifogásom volna egy ilyen kanapérandi ellen, de azért mégis… Szóval arra gondoltam, megkérdezlek… – Nem. – Nina szemébe megint könnyek gyűltek. Fájt, hogy a férfi ezzel tréfálkozik. Minden fájt. – Nem megyek veled sehová, Greg. De azért köszönöm… – Nem erre a válaszra számítottam. – Akkor is ezt kapod. Nina valósággal remegett az igyekezettől, hogy ura legyen a hangjának és az érzéseinek. A férfi még mondani akart valamit, de alig kezdett bele, a szavába vágott: – Viszlát, Greg! – És letette. Kénytelen volt így cselekedni, mert érezte, hogy már nem bírja sokáig. Még akkor is reszketett, amikor visszatette a hordozható készüléket a helyére. Szedd össze magad, te buta liba! – biztatta magát. Hiszen valójában nagyon is jó, hogy egyszer és mindenkorra tisztázták ezt. Végre megszabadulhat ettől az ostoba vonzalomtól, amely úgyis csak teher volt a számára, végre azt teheti, amit tennie kell! Akár még hálás is lehetne a sorsnak, hogy így alakult. De Nina egyáltalán nem volt hálás. Üresnek érezte magát. És magányosabbnak, mint valaha. Pedig egyszer szembe kellett néznie a tényekkel, és az, hogy ez a dolog Greggel sosem működne, az tény. Ezt el kell fogadnia és tovább kell lépnie, még akkor is, ha ez a továbblépés azt jelenti, hogy elmegy a Tóparti Fogadóból… Mert ezek után aligha maradhat, ezt csak most értette meg. Megint sírva fakadt, és már gyűlölte is magát a gyengeségéért. Szokatlan volt számára, hogy legyűrik az érzései, hogy teljesen kiejti kezéből a gyeplőt. Amikor meghallotta a súlyos léptek zaját az ajtó előtt, megdermedt rémületében. Csak állt ott mezítláb, könnyben ázó arccal és rámeredt a kopogás nélkül berontó Gregre. Nina meg tudott ugyan szólalni, de amit mondott, abban nem volt sok köszönet. – Nem… nem azt mondtad az imént, hogy nem szabad bejelentés nélkül rátörni a kiszemelt hölgyre? – kérdezte habozva. – A kivétel erősíti a szabályt… – Greg csak ennyit mondott, aztán forrón átölelte, lenyomta a kanapéra, és csak csókolta-csókolta, hosszan, mohón, úgyhogy az asszony sokáig levegőt sem kapott. Eszébe sem jutott tiltakozni. Mindent elfelejtett, még aggodalmaskodni is, semmi sem létezett, csak ők ketten és ez a nagyszerű, szenvedélyes, minden szexnél részegítőbb csók. Amikor végre nagy sokára szétváltak, Nina szédült és sokáig moccanni sem tudott, de a leginkább az ijesztette meg, mennyire élvezi ezt az érzést. – Istenem, milyen régen várok erre a pillanatra! – suttogta Greg. – Na milyen régóta? – évődött Nina. – Hosszú-hosszú évek óta. Te azt hiszed, semmire sem emlékszem a régi időkből, de ez nem igaz. Mindenre emlékszem. Arra is, hogyan mosolyogtál rám, amikor először találkoztunk. Arra is, mit éreztem, amikor azon az éjszakán megleptelek azzal a kadéttal. És arra a találkozásunkra is emlékszem, amikor a kislányoddal láttalak… Az, hogy sosem emlegettem a múltat, nem jelenti azt, hogy nem emlékszem. Amíg házas voltam, mi értelme lett volna arról beszélni, mennyire fontos vagy nekem? De most, hogy elváltam, már más a helyzet… Semmi okom rá, hogy tettessek, hogy elhallgassam, mennyire vonzódom hozzád…

161

Greg lehajtotta a fejét, és játékosan, a fogával húzta le Nina válláról a nagyméretű pólót, hogy aztán ott is forrón, szenvedélyesen csókolhassa. Keze közben a rövidnadrág gombján és cipzárán kalandozott, s egy pillanattal később meglepetten felkiáltott. – Valami baj van? – érdeklődött halkan az asszony. – Az égvilágon semmi. Csak… most jöttem rá, hogy nincs rajtad alsónemű… – Véletlen – pirult el Nina. – Hidd el, egyáltalán nem szokásom… – Pedig nagyon örülnék neki… Ígérd meg, hogy mostantól mindig így öltözöl! Azzal Greg megint megcsókolta. Istenem, gondolta Nina. Milyen kiszámíthatóak a férfiak! – Mit forgatsz a fejedben, Nina Romano? – kérdezte két csók között Greg. Mindent. Ninának nem volt ereje megszólalni, de még ha lett volna is, akkor sem tudta volna, mit mondjon. Teljesen letaglózták az érzései, ez a mindent elsöprő vágy, ez a sürgető szenvedély, mely egészen új volt. – Vagy tudod mit? – suttogott tovább Greg, és a keze eltűnt az asszony pólója alatt. – Inkább mégse mondd meg. Megpróbálom kitalálni. Amikor Greg hajnalban felébredt Ninával a karjában, elsőként az jutott eszébe: Nem megmondtam…? Igen, valahogy előre tudta, hogy mennyei élményekkel jutalmazzák meg majd egymást az asszonnyal. Nem is csoda, hogy varázslatos volt, hisz egész nyáron erre készült, erről ábrándozott. Az pedig, hogy Nina nem viselt fehérneműt… Nos ez, ha lehet, csak fokozta az izgalmait. Még most is szorosan ölelték egymást. Nina édesdeden aludt, legalábbis erről tanúskodott szabályos légzése. Greg, gondosan ügyelve rá, fel ne ébressze, megdörgölte a szemét, és körülnézett. Valamikor az éjszaka folyamán átköltöztek a hálószobába, elszórt ruhadarabok mutatták az utat a padlón. Ja, és volt ott egy fél üveg juharszirup is, mert egyikük sem volt híjával a képzelőerőnek, meg két törölköző, hiszen a juharszirupos közjáték után le kellett zuhanyozniuk. Hosszú és forró volt tehát az éjszaka, olyan forró, hogy Greg biztos volt benne: sosem fogja elfelejteni. Olyan forró, hogy a legszívesebben elölről kezdte volna, akár most mindjárt… A sürgető vágy mellett ugyanakkor mérhetetlen gyöngédséget is érzett Nina iránt. Kedvelte őt, sőt kezdte nagyon megszeretni. Szerette a függetlenségét, az ösztönösséget, azt, hogy olyan szenvedéllyel csinál mindent. És legfőképpen azt szerette, ahogyan az ágyban viselkedett. Azt, hogy egyszerre tud szende és közönséges lenni, s azt, ahogy a karjában elszenderedett. Óvatosan kimászott az ágyból, s miután betakargatta Ninát egy lepedővel, megkereste a rövidnadrágját. Aztán a konyha felé vette az irányt. Az órára pillantott, és amikor látta, milyen korán van, megnyugodott. Biztos lehetett benne, hogy a gyerekei még órákig alszanak. Sikerült különösebb zaj nélkül megtalálnia a régimódi kávéfőzőt a hozzá való Lavazza kávéval együtt, amelyet nyilvánvalóan Olaszországból hozatott az asszony. Az biztos, hogy Nina nem rend- és tisztaságmániás, gondolta, miközben kirázta a tegnapi kávézaccot a főzőből. No nem mintha ez zavarta volna, sőt. Sophie már-már betegesen ragaszkodott a tisztasághoz. Mellette a férfi úgy érezte, már azzal is vet a szabályok ellen, hogy levegőt vesz. Greg bűntudatosan száműzte gondolatai közül a volt feleségét, és meggyújtotta a gázt a kávéfőző alatt. Aztán feltúrta a hűtőszekrényt valami ennivaló után, de nem talált mást, csak egy doboz zsírmentes szójatejet, egy fürt, lassan mazsolává aszalódó szőlőt és egy műanyag dobozt, melyben – így kívülről megítélve legalábbis – valamiféle tudományos kísérlet zajlott éppen. A férfi már majdnem feladta a keresést, amikor a tejes doboz mögött észrevett egy a

162

Sky River Sütödéből származó skatulyát, melyben a felirat tanúsága szerint túrós lepények bújtak meg, egészen pontosan hat darab. Ez jó lesz! Kivette a dobozt a hűtőből, és mivel sehol nem volt hely, ahová letehette volna, a foga közé szorította a papírfogantyút. Gyorsan elöblített két csészét, amelyeket a mosogatóban talált, majd kitöltötte az időközben lefőtt kávét. Már épp meg akart fordulni, hogy visszatérjen a hálószobába, amikor zajt hallott. Nina állt a háta mögött egy szál lepedőben, és őt nézte. Olyan volt, akár valami pogány istennő, s Greg érezte, ahogy a nő pillantása a sütisdobozról meztelen mellkasára s onnan a két csésze kávéra vándorol. – Mmm – dünnyögte Greg, miközben fejével a hálószoba felé biccentgetett, jelezve az asszonynak, hogy kövesse. Amikor végre letehette a csészéket, kivette a dobozt a szájából. – Bújj vissza a takaró alá! – biztatta Ninát. – Ágyba kapod a kávét. – Nem kellett volna… – Késő. Már megcsináltam. – Greg… – Tessék, itt van… Ugye feketén szereted? Sütit is kérsz? Nina engedelmesen elhelyezkedett a párnán. – Egy pillanat… Először a kávét. Alaposan ki akarom élvezni ezt a pillanatot. Tudod, nem túl gyakran fordul elő velem, hogy bárki is ágyba hozza nekem a kávét. Vagyis hogy voltaképpen ez az első alkalom. Greg hozzákoccintotta a kávéscsészéjét az asszonyéhoz. – De nem az utolsó, legalábbis rajtam nem múlik. – Ahogy kinn voltak a szavak, már meg is bánta az egészet, hiszen hiba lett volna arra kényszeríteni Ninát, hogy azonnal döntsön. Igyekezett hát meg nem történtté tenni a megjegyzést, az egyetlen módon, amely az eszébe jutott: odahajolt az asszonyhoz és megcsókolta. Hosszú és édes volt a csók, egészen addig tartott, míg Greg azt nem érezte, hogy Nina ajka mosolyra húzódik az övé alatt. – Tudod, hogy gyönyörű vagy? – suttogta elragadtatottan. – Ó igen, tudom. – Nina nevetve túrt bele borzas hajába. – De én komolyan gondoltam – bizonygatta a férfi. – Hát persze. – Nina komolyra igazította a vonásait. – Igazad van, egy bókkal ostobaság vitatkozni. Szürcsölni kezdte a kávéját, és kibámult az ablakon, miközben a férfi őt figyelte. – Nagyon szeretem a kilátást innen – sóhajtott fel Nina. Ahogy elkezdte a mondatot, Greg egy röpke pillanatig azt hitte, azt fogja mondani: Nagyon szeretlek. Egy másodpercre elállt a szívverése, aztán amikor elhangzott a mondat vége, kis híján nevetett egy nagyot a saját ostobaságán. Ő is az ablak felé fordult. A nap még nem kelt fel. Csak egy vékony rózsaszín csík jelezte a látóhatáron, hogy hamarosan itt az idő. A víz fölött helyenként ködfoltok úsztak, és nagy volt a csönd. Greg azonban tudta, hogy a szívében uralkodó nyugodt boldogságnak kevés köze van a békés látványhoz, annál több a mellette ülő asszonyhoz. Már régóta nem érzett ilyesmit. Vagyis, ha egészen őszinte akart lenni, még sohasem. Eddig mindig a Sophie és Brooke típusú nőkre bukott, pedig neki Ninára lett volna szüksége, ő volt az, aki életre keltette az érzéseit. Aki olyan húrokat pendített meg, olyan dallamokat szólaltatott meg a lelkében, mint eddig még senki más. Odafordult a nőhöz, aki még mindig kissé álmosnak tűnt, de hálásan kortyolta a kávét. A pillantása merengő volt, s az ajka is lágy vonalú, kész arra, hogy bármelyik pillanatban mosolyra húzódjon Greg nem tudta megállni, leült az ágy szélére. Lassan kinyújtotta a kezét a lepedő felé, melybe Nina beburkolódzott. – Nina, én…

163

– Greg, ugye… Egyszerre szólaltak meg, egyszerre némultak el. – Bocs – kezdett mentegetőzni a férfi. – Mondd te először! Nina az éjjeliszekrényre tette a kávéscsészéjét. – Csak annyit akartam mondani, hogy ez a mai éjszaka mindent megváltoztat. Greg odakönyökölt melléje, és szabad karjával finoman megcirógatta az arcát. – Az a jó. Már nagyon vágytam erre a változásra. Nina mintha megrázkódott volna kissé, de nem húzódott el. – Szóval számodra ez nem más, mint egy kis változatosság, amellyel megtöröd a hétköznapok egyhangúságát. A férfi elvigyorodott. – Úgy is mondhatjuk. Keze felfedezőútra indult a lepedő alá, ám Nina megfogta a karját. – Ha ezt csinálod, nem tudok beszélgetni. – Akkor ne beszélgessünk. – Tényleg ezt akarod? Greg elkomorodott. Egy rövid ideig mindketten hallgattak, aztán a férfi szólalt meg: – Amikor a padláson rendezkedtünk, azt mondtam, nem is tudom, miért beszélek neked a házasságomról. Hát mostanra rájöttem: azért, mert azt akartam, hogy tudd, túl vagyok rajta. Tudom, mit rontottam el akkor, és tudom, hogyan kell jobban csinálni. – De attól tartok, ez a tempó egy kicsit gyors nekem. – Nekem nem. – Én nem barátkozom meg egykönnyen a változásokkal – magyarázta Nina. – Pedig a változások nem az ördögtől valók, hidd el. – Az attól függ, mi születik a változás eredményeképpen: valami jó, biztonságot adó és boldogító, vagy pedig valami fájó, bizonytalan és szomorú. – Hogy mi lesz a vége, az rajtunk is múlik. Kicsit már késő visszalépni, nem gondolod? – A férfi mutatóujjával körberajzolta Nina állát. Az asszony lenézett rá. – Mi ez az egész, Greg? – kérdezte bizonytalanul. – Ez? Ez a szerelem. – Haha! Jó vicc. – Pedig nem annak szántam. Ez az igazság. Ne mondd, hogy te nem érzed! – Nem tudom, mit érzek. Én még sosem voltam szerelmes, és nem hiszem, hogy… – Pedig nyugodtan elhiheted. És mondhatom, ez, ami köztünk kialakulóban van, klasszissal jobb bárminél, ami valaha történt velem. Ha csak a tegnapi éjszakánkra gondolok… Greg teste azonnal reagált az emlékekre. Közelebb húzódott Ninához, magához vonta az asszonyt, és csókkal zárta le az ajkát, miközben keze feltérképezte teste domborulatait. – Vannak dolgok, amik még sötétben is világosak, mint a nap – suttogta szerelmesen, s érezte, hogy Nina megremeg. Greg örült, hogy sikerült Ninába fojtani a szót, nem tartotta most helyénvalónak a beszédet. Persze, rengeteg közlendője volt neki is, csak nem szavakkal. Tegnap este már kitalálták pár módját, hogyan lehet áthidalni a nézetkülönbségeket. Hátha ma reggelre is jut néhány felfedezés.

164

23. Hát itt volnánk, gondolta Nina, amikor kiszállt az autójából Camp Kiogán, s nekifogott, hogy megkeresse Jennyt és Oliviát. Megígérte nekik, hogy segít kiadagolni a búzát, amelyet esküvő után szokott a násznép az ifjú párra dobálni afféle hagyományőrző termékenységi szertartásként. Csak nyugodtan, biztatta magát. Semmi ok az izgalomra. Elvégre nincs az arcára írva, mi van köztük Greggel. Az elmúlt egy hétben minden egyes éjszakát együtt töltöttek, és bizony nem sokat aludtak… – Valahogy olyan furcsa vagy – állapította meg Jenny szinte abban a pillanatban, ahogy meglátta. – Egész másként nézel ki, mint szoktál. Egy asztalnál állt az egyik pavilonban, előtte minden szükséges kellék: hatalmas zacskó madáreledel, kanál, tüllből kivágott négyszögek és egy nagy tekercs fehér szaténszalag. – Fodrásznál voltam – magyarázta közönyt tettetve Nina. – Az lehet, de én nem arról beszélek, és ezt te is pontosan tudod. Ez az álmatag, mégis fölöttébb elégedett arckifejezés… Vagy mondjuk inkább úgy, hogy kielégült? Nina könnyedén elpirult, barátnője pedig felnevetett. – Éppen itt volt az ideje – közölte ellentmondást nem tűrőn. – Greg a szerencsés, ugye? – Miért szerencsés Greg? – érdeklődött Olivia, aki egy kosárral a karján lépett be ebben a pillanatban. – Mert összejöttek Ninával – újságolta ragyogó arccal Jenny. – Már épp ideje volt – állapította meg Olivia, majd összenevettek a féltestvérével. – Hú, nézd csak, Jenny, milyen dühös a barátnőd! – Persze hogy dühös – nevetett Jenny. – Szegényke azt gondolta, titokban tartja ezt az egészet addig, míg ki nem derül, komoly-e a dolog, de mi voltunk olyan szemtelenek, és kitaláltuk a hétpecsétes titkot. – Oliviát ne keverd ebbe bele, légy szíves! Te találtad ki, te minden lében kanál! Legközelebb kerülni foglak, ha valami rejtegetnivalóm van… Mellesleg szeretném lezárni a témát, ha megengeditek. Számomra nem olyan vicces ez az egész… Hanem inkább… Szent isten, azt sem tudnám megmondani, milyen érzés. – Olyan rossz azért nem lehet – okoskodott Jenny. – Hiszen világéletedben odavoltál Gregért. Ő pedig végre viszontszeret. Hol itt a gond? – Mindenütt – felelte fejcsóválva Nina. – Mindenütt gondot látok, ahová csak nézek. – Ugyan már, hiszen ez nem is vall rád. Te nem az aggályoskodás, hanem a megoldások embere vagy. Mindig is az voltál. – Annak vége. Egyszerűen fogalmam sincs, hol tartok pillanatnyilag, és hogyan tovább. Amíg csak ketten voltunk Sonnettel, addig könnyű volt… – Nina megpróbált összekötni egy tüll zsákocskát a szalaggal, de az egész szétesett a kezében, s a magok szétszóródtak az asztalon. – Könnyű – ámult el Jenny. – Ilyet se hallottam még. Egyedülálló anyának lenni könnyű? – Abból a szempontból, hogy az ember maga hoz döntéseket, és mindenért egyedül felelős – magyarázta Nina, miközben levágott egy másik darab szalagot, és barátnője búzás zsákocskáját kezdte összekötözni. – Nem kell vitatkozni, egyeztetni egyetlen férfival sem, és senkire nem kell tekintettel lenni. Jenny elmosolyodott. – Nem hittem, hogy ennyire félsz a változástól.

165

– Nem is félek, csak… Szóval nem tudom, hogyan kell jól csinálni. Ez az egész szerelemdolog olyan idegen nekem. Egyszerűen fogalmam sincs, mit kell tennem, hogy tartós legyen, s hogyan úszhatom meg a szenvedést és a fájdalmat… Greg Bellamy különben sem egyszerű eset. Rengeteg buktatója van a kapcsolatunknak, és… Szóval teljesen össze vagyok zavarodva. Olivia és Jenny sokatmondó pillantást váltottak. – Pedig nem kellene – mondta halkan Jenny. – Már nyakig benne vagy a dologban, és szerintem jól csinálod. Nem, szó sincs róla, gondolta nekikeseredve Nina. Attól félt, hogy túl nagy jelentőséget tulajdonít a történteknek. Lehet, hogy ez az egész nem más, mint egy hosszúra nyúlt egyéjszakás kaland. Semmi komoly… – Tudjátok mit? – erőltetett mosolyt az ajkára. – Ne is beszéljünk erről! Olivia esküvőjére készülünk, nem volna helyes, ha közben az én problémáimon rágódnánk. – Én éppenséggel nem bánnám – felelte Olivia, ám ekkor énekszó harsant. – Itt jő a menyasszony – dalolta ünnepélyesen Dare és Francine, az ara unokanővérei, akik egy nagy, becipzározott táskával léptek a pavilonba. Olyanok voltak, mint a Bellamyk általában: magasak, csinosak, magabiztosak. Mögöttük Freddy Delgado érkezett, Olivia egyik jó barátja és üzleti partnere a városból. – Íme! – kiáltotta Francine. – Elkészült! Az utolsó változtatásokat is elvégezték rajta! Freddy Dare utasítására felugrott az egyik padra, és az időközben kicipzárazott táskából előhúzta az elefántcsontszínű selyemből készült, gyöngyhímzéssel és tüllel díszített, egyedi tervezésű ruhát, mely olyan szép volt, hogy még Ninát is elvarázsolta. – A leggyönyörűbb menyasszonyi ruha, amelyet valaha láttam – suttogta Jenny, és megszorította Olivia kezét. A menyasszony megkönnyebbülten mosolygott rá, aztán felugrott a padra Freddy mellé, a fejére tette a fátylat, a férfi pedig eléje tartotta a ruhát. Ninát – bár az elérzékenyülés csöppet sem voltjellemző rá – gyöngéd érzésekkel töltötte el a látvány. A szép, fiatal, mosolygós menyasszony maga volt a megtestesült boldogság. Mesés jelenet egy álomból, méghozzá egy olyan álomból, amelyet ő sosem engedhetett meg magának. Lopva körülnézett, szemlélte a lelkes, mosolygós arcokat, és hirtelen belevágott a felismerés, hogy neki itt semmi keresnivalója, ő nem közülük való. Noha tudta, hogy nem helytálló a hasonlat, határozottan kívülállónak érezte magát, ugyanúgy mint kislánykorában, amikor kisegíteni járt ide, amikor egy világ választotta el egymástól a nyaralókat és a helyieket. Miközben mindenki nevetett és beszélt egyszerre, megjelent valaki a pavilon ajtajában. Egy hölgy. Nina vette észre először. A nő csodásan nézett ki. Mintha valami magazin címapjáról lépett volna le. Bézs színű kiskosztümöt viselt, kezében Chanel utazótáskát tartott, arcán tökéletes smink, hosszú, szőke haját művészi kontyba csavarta a tarkóján. Nina gyorsan rájött, ki ő, még mielőtt Francine elkiáltotta volna magát: – Sophie! Nézzétek! Megjött Sophie! A következő pillanatban a ruha helyett az újonnan érkezett vendég került az általános érdeklődés középpontjába. Körbevették Sophie Bellamyt, Greg elvált feleségét, s volt nagy ölelkezés-csókolózás. Jenny és Nina egymásra néztek. Nina alig észrevehetően a lengőajtó felé intett az állával, jelezve, hogy szívesen lelépne innen, Jenny azonban megrázta a fejét. Igaza van, gondolta meg magát Nina. Talán tényleg jobb lesz túlesni rajta. Egyszerre mindenki elhallgatott, feszült csönd támadt, ahogy Olivia odavezette hozzájuk Sophie-t. Szent ég, ezek szerint mindenki tudja, mi van köztem és Greg között? – rémült meg Nina. Lehet, hogy maga Sophie is…?

166

– Bemutatom Jennyt, a féltestvéremet – szólalt meg Olivia. – Ő pedig Jenny barátnője, Nina. – Örvendek. – Nina kezet nyújtott, miközben barátságosan Sophie-ra mosolygott. Még polgármester korában sajátította el ezt a széles, magabiztos mosolyt, melynek már többször jó hasznát vette azóta is. – Nina Romano. Sophie nem kevésbé ragyogó mosolyt villantott rá, meglátszott, hogy tőle sem idegen a politika világa. – Örülök, hogy végre személyesen is megismerhetem. A kedves lányához már volt szerencsém, és amikor meglátogatott Hágában, rengeteget mesélt magáról. Ezek szerint hozzá még nem jutott el a hír, gondolta Nina megkönnyebbülten. Vagy ha mégis, a nő Oscart érdemel ezért az alakításáért… A nyaka idegesen viszketett, de a világért sem vakarta volna meg. Azt kívánta, bár öltözött volna ki jobban, bár feltett volna egy kis rúzst – mert az „ó beh tökéletes!” Sophie-hoz képest rút kiskacsának érezte magát. – Köszönöm, hogy törődött Sonnettel, hogy megmutatta neki a várost – mondta udvariasan. – Higgye el, valóságos élvezet volt minden perc, amelyet együtt töltöttünk! Sonnet ritka értelmes, érdeklődő kislány! Bár az én gyerekeimet érdekelné ennyire a város, ahol élek! Talán, ha több érdeklődést mutatnál a gyerekeid iránt, ők sem volnának irányodban ilyen elutasítók, gondolta Nina. Aztán Sophie körbefordult, és jól megnézte magának a pavilont. – Nahát! – jegyezte meg. – Életre keltek a régi emlékek. Nina csak ámult, milyen összeszedetten, nyugodtan mondta ezt. Pontosan itt tartották ugyanis Sophie és Greg esküvőjét is. A ceremónia a szabad ég alatt volt, a fogadás ellenben itt, a pavilonban, melynek sarkában négytagú zenekar játszott, a vőlegény viszont berúgott, és ököllel esett a falnak. Nina nem volt biztos benne, hogy Sophie neki szánta a megjegyzést, így hát nem válaszolt, és jól tette, hogy nem válaszolt, mert a nő már oda is fordult Oliviához és csevegett tovább: – Olyan kedves tőled, hogy meghívtál! Szívből köszönöm! – Ugyan már, ez csak természetes – szabadkozott a menyasszony. – A válás után egyáltalán nem is olyan természetes… – Erre egyetlen gondolatot sem érdemes vesztegetni. Megtisztelő, hogy időt szántál ránk, és eljöttél. És gratulálok… Tudod, a babához. – Igen, persze. A babához. – Sophie-nak arcizma se rezzent. Olyan volt, mint valami jégkirálynő. – Azt hiszem, jobb, ha én most megyek. – Nina egyszerűen nem bírta tovább. – Viszlát, Sophie. Gyönyörű a ruhád, Olivia. Az esküvőn találkozunk! Jenny természetesen kikísérte barátnőjét a parkolóba. – Istenem, ez rettenetes! – sopánkodott. – Micsoda szerencsétlen véletlen. – Nekem mondod? – sóhajtott fel Nina. – Azt hiszem, kihagyom az esküvőt. – Te megőrültél! E miatt a nő miatt? Miatta akarod kihagyni az esküvőt? És Oliviára nem gondolsz? – Most nem Oliviáról van szó! – De igenis róla! Az az ő napja, és nem engedem, hogy bármi rosszul süljön el a butaságod miatt. Szépen eljössz, és ott lesz Greg is, meg Sophie is, és felnőtt emberek módjára mind nagyon jól fogtok viselkedni. – Legalábbis tegnap még felnőtt voltam. – Nina kinyitotta a kocsija ajtaját. – Ne hidd, hogy olyan könnyű – jegyezte meg halkan. – Értsd meg, én nem vagyok ehhez hozzászokva. Jenny melegen átölelte a barátnőjét.

167

– Jaj, édesem! Egyszer az életben te is lehetsz gyenge és sebezhető. Nem lehet mindig erősnek és magabiztosnak maradni. Nina lassan kibontakozott a karjából, és bólintott. – Biztosan igazad van. Csakhogy ez az egész olyan furcsa nekem. Eddig mindig erős voltam, mert annak kellett lennem, hisz egyedül neveltem egy gyereket, tanultam, dolgoztam… A szerelem közben teljesen kimaradt az életemből. Nem volt időm rá, és még csak nem is bántam, hiszen nem tudtam, mit veszítek. Szentül meg voltam győződve róla, hogy ez a vonat már elment. Hogy ebben már sosem lesz részem, egyszerűen azért, mert kiöregedtem belőle. Ezért is akkora meglepetés ez a Greggel való kapcsolat… Olyan érzések kavarognak a szívemben, amilyeneket még sosem éreztem, és… Másnak, aki már sokszor átélte ezt, biztosan nem olyan nagy szó ez, de nekem ez az első, Jenny. Ezért is rémültem meg ennyire. Elsírta magát, és Jenny vele együtt könnyezett. Nina elővett egy doboz papír zsebkendőt a kocsiból, és a barátnőjének nyújtotta. – De ha csak egy szót is szólsz Oliviának erről, amit most elmondtam… – Dehogy szólok! Én a legjobbat akarom neked, Nina. Azt szeretném, ha boldog lennél. És attól, hogy ilyen nehezen indul a dolog, még lehet, hogy számodra igenis Greg az igazi.

168

24. Greg leállította a kocsit a kórház előtti parkolóban, és a lányához fordult. – Hát ez a nap is eljött végre. Az utolsó szülésfelkészítő tanfolyami nap… Daisy némán bólintott. Nagyon szórakozottnak látszott, ahogy kiszállt. Greg arra fogta a dolgot, hogy ma Sophie is elkísérte őket, ugyanis ott akart lenni a szülésnél, és ez csak akkor volt lehetséges, ha legalább egy órán ő is részt vesz. Ránézett a volt feleségére, aki szintén előkászálódott a hátsó ülésről, és látta a szemében a félelmet. Isten hozott az én világomban, gondolta némi elégtétellel. Bizony, ő minden áldott nap ezzel a félelemmel kel és fekszik, és tudja, hogy egyhamar nem is fog ettől megszabadulni. Ahogy hármasban elindultak a kórház épülete felé, Greget valami különös nyugalom töltötte el. Nem tudta, milyen lesz, ha Sophie megérkezik az esküvőre. Felkészült a fájdalomra, amelyet a viszontlátás fog okozni. Lélekpusztító, szívbe markolóan erős fájdalomra számított, amilyen a válás előtti évben jelentkezett először, amikor már mindkettejük számára nyilvánvaló lett, hogy a házasságuknak vége. De a fájdalom most elmaradt. A legteljesebb közönnyel tudott Sophie-ra nézni, arra az asszonyra, akit egykor szeretett, akivel két gyermeket neveltek, aki oly sokáig volt része az életének. De már nem szerette, így nem okozott szenvedést, sem bűntudatot az a tény, hogy már nem tartoznak össze. Hogy pontosan mikor köszöntött be ez a változás, nem tudta volna megmondani. Valószínűleg hosszú folyamat eredménye lehetett, s nem kis része volt benne annak, hogy vette magának a bátorságot és gyökeresen változtatott az életén azzal, hogy ide költözött. És persze most már Nina Romanónak is van némi köze mindehhez… – Nagyon önelégültnek látszol – állapította meg Daisy, amikor odaértek az épülethez. – Tényleg? – Greg nem is vette észre, hogy mosolyog a bajsza alatt. – Boldog vagy, mi, hogy lassan vége ennek az egésznek. – De csak mert már az utána következőket várom – füllentette szemrebbenés nélkül a férfi, és kitárta a lengőajtót a lánya és Sophie előtt. A gondolat kijózanította, pedig az nem volt könnyű, mert mostanában folyton Ninára gondolt, nappal és éjjel, álmában és ébren, egyre az asszony járt a fejében. De most érezte, hogy ez nem helyénvaló. Daisy miatt jöttek ide, most csakis rá kellene összpontosítania. Nagy nehezen összeszedte magát, és bemutatta Sophie-t Barbarának, a szülésfelkészítő tanfolyam vezetőjének. – Daisy rengeteget mesélt önről – kezdte Sophie azon a hangon, amelyet különben csak elégedetlen tanárokkal és nyűgös háztartási alkalmazottakkal székiben használt. – Csupa lelkesedés mindig, amikor arról beszél, mennyi mindent tanult magától. – Na ne mondja! – zárta rövidre a beszélgetést Barbara, aztán tapsolt, és a tanfolyami résztvevőkhöz fordult. – Foglaljatok helyet! Bizonyára észrevettétek, hogy a legutóbbi foglalkozás óta megfogyatkoztunk, mert szerdán megszületett Randy és Gretchen kislánya. A mama, baba, papa mind jól vannak. A csoport elégedett dünnyögéssel fogadta az újságot. Az elmúlt hetekben elég jól összekovácsolódtak, pedig ugyancsak vegyes volt a társaság. Daisyn kívül volt itt egy koreai bevándorló pár, egy, a nagyvárosból ideköltözött házaspár, két leszbikus hölgy, aztán voltak „boldogtalanok”, akik szemlátomást egy gyerekkel akarták összekovácsolni szétesőben lévő házasságukat, és járt még oda egy agyontetovált bakfis, aki ráadásul úgy tele volt

169

testékszerekkel, mintha fejjel előre beleesett volna egy varródobozba. Randy és Gretchen a „nászutasok” becenevet kapták, mivel fiatalok és szenvedélyesek voltak. Greg látta megszületni a fiát, és meg is könnyezte az eseményt, de valahol a lelke mélyén mégis hidegen hagyta a dolog. Eljönni ide minden héten Daisyvel egészen más élményt jelentett, ez valahogy sokkal valóságosabb volt. Azon kapta magát, hogy retteg az egésztől, főleg attól, hogy a szörnyűségek, amelyekről tanultak, be is következnek. Előreeső köldökzsinór, oldal- vagy farfekvés, elégtelenül működő lepény, oxigénhiány… Még belegondolni is rossz! – Ez az utolsó alkalom, hogy találkozunk – kezdte Barbara, és egy listát varázsolt a kivetítőre. – Ismételjük át a kitolási szakaszt, aztán jön a Babával otthon című fejezet… Gregnek nehezére esett odafigyelni. Ahogy teltek a napok, egyre valószerűbbnek, egyre kézzelfoghatóbbnak tűnt számára a tény, hogy Daisynek kisbabája lesz. Egy kisfiú… Valami sosem tapasztalt elégedettséggel töltötte el a gondolat, hogy hamarosan gyerekzsivajtól lesz hangos a ház. Daisy kis híján elsírta magát, amikor megpillantotta a tükörképét a kirakatban. Olyan vagyok, mint egy rögbijátékos teljes felszerelésben, gondolta elkeseredetten. A nyári ruhája olyan, mint valami cirkuszi sátor, a végtagjai olyan ormótlanul izzadtak, mint valami dór oszlopsor. – Minden rendben, ugye? – fogta meg a kezét az anyja. Egy perccel ezelőtt még rendben volt, akarta mondani Daisy, de persze csendben maradt. Vékony, tökéletes alakú anyjával összehasonlítva magát, még szörnyűbbnek érezte a látványt. – Hát persze – mondta előzékenyen. – Nem megyünk be? A tanfolyamról hazafelé jövet álltak meg a babaápolási cikkeket árusító üzlet előtt, mely azzal a szlogennel reklámozta magát, hogy Mindent egy helyen! Daisy ugyan már beszerezte a legszükségesebb felszerelési tárgyakat: a kiságyat, a babaülést, és pár babaruhája is volt már, de amikor anyja felajánlotta, hogy vásárolják meg együtt a kelengye másik felét, beleegyezett. Miért is ne élt volna a lehetőséggel? Kevés embert ismert, aki annyira értett volna a vásárláshoz, mint az édesanyja. Furcsa érzés volt az apja és az anyja között sétálni, és látni, hogy úgy viselkednek egymással, mint az udvarias idegenek. Furcsa és valahogy elszomorító. Mikor a szülők szétköltöztek, Daisy sokáig reménykedett benne, hogy előbb vagy utóbb észhez térnek, és megint egymásra találnak. Aztán lassan elfonnyadt benne ez a remény. Belátta, hogy semmi esély a békülésre. Tudta azonban, hogy az öccse még mindig nem adta fel. Még mindig bízik, hogy ez a szakítás csak átmeneti, és egyszer mégiscsak újra együtt lesz a család. Persze Max is rá fog ébredni, szegény, hogy hiú ábrándokat dédelget. Ez a vonat már elment. Daisy már azt is tudta, hogy amire várt, az be is következett: az apja összejött Ninával. Pár napja szerzett bizonyosságot erről, amikor egy éjjel, a százhetvennegyedik, mosdóban tett látogatása során zajt hallott, és kiderült, hogy apja jött vissza a házba a hátsó ajtón keresztül. Hajnali négy órakor. Azt mondta, a mosómedvéket kergette el a kukáktól. No persze… Daisy figyelmét az sem kerülte el, milyen pillantásokkal méregeti őket hármukat az eladó. A hölgy láthatóan zavarban volt, mert nem nagyon értette a helyzetet. A szülei nem látszottak elég idősnek ahhoz, hogy nagyszülők legyenek. De akkor vajon kik lehetnek? A nő valószínűleg arra a következtetésre jutott, hogy valami gyerektelen házaspár, akiknek Daisy örökbe készül adni a babáját. És tulajdonképpen akár azok is lehettek volna. Daisy is eljátszott egy darabig a gondolattal, hogy nem tartja meg a gyereket, de igazából egy percig sem gondolta komolyan, hogy ezt a megoldást választja.

170

A szüleinek persze nem mondta el, mi foglalkoztatja. Mint ahogy azt sem közölte még velük, hogy Logan O’Donnell nem hajlandó lemondani apai jogairól. Sőt nagyon is komolyan veszi őket, és – Daisy legnagyobb ámulatára – élni is kíván velük. De a legfontosabb, amiről mindenképpen be kell majd számolnia, az az, hogy miként képzeli a jövőjét. És a lány tökéletesen tisztában volt azzal is, hogy ez a beszélgetés egyáltalán nem lesz olyan sima. Az apja felrobban a dühtől, ha előáll a terveivel… Sophie felemelt egy kis matrózruhát. – Na, ehhez mit szólsz? – Édes – mondta Daisy, és maga sem értette magát. Vajon ez is a hormonok játéka, hogy valósággal elolvad, ha csak meglát egy babaruhát? – Ezek szerint tetszik a matróz stílus? – Nagyon – vallotta be a fiatal anya, és közben az apját nézte, aki a kiságy fölé való forgómozgó-zenélő játékok között válogatott. Zavarta ez az egész, hogy tettetik az udvarias idegent, miközben kétségbeesett versengés folyik köztük az ő kegyeiért. Bizony, tagadhatatlanul folyt a kötélhúzás, és Daisy úgy érezte magát, mintha e kettő közt ő lenne a kötél. Vajon miért gondolta, hogy jó ötlet együtt megvásárolni a babakelengyét? Talán mert akár elváltak, akár nem, Sophie és Greg akkor is a szülei… És mert hamarosan unokájuk születik, a kis Emile, vagyis jó lesz, ha hozzászoknak a gondolathoz, hogy vannak dolgok, amelyek mindörökre összekapcsolják őket.

171

25. Az Olivia esküvőjét megelőző estén Nina olyan boldog és elégedett volt, mint már rég nem, mert végre hazaérkezett Sonnet! Anya és lánya Daisyvel hármasban üldögélt a csónakház teraszán, jeges teát szürcsölve élvezték a nyáresti, balzsamos levegőt. A hőhullám véget ért, így Nina, aki azzal áltatta magát, hogy Greg iránti szenvedélyes érzései a hőséggel vannak összefüggésben, választ kapott kimondatlan kérdésére. Sajnos az időjárásnak semmi köze nem volt a dologhoz. Megőrült a férfiért, akár hűvös volt, akár meleg – holott nem fért a fejébe, hogyan vonzódhat olyasvalakihez, aki ennyi bonyodalmat hoz az életébe. Talán csak nem azért, mert szereti a bonyodalmakat? A pillantása Sonnetre vándorolt, és arra gondolt, hogy hamarosan mindent el kell mondania neki. De egyelőre csak ült a teáját kortyolta, és a lányokat figyelte. Sonnet a hosszú repüléstől és az időeltolódástól kimerülten egy nyugágyban feküdt és görcsösen igyekezett ébren maradni. – Alig várom, hogy bemutathassam neked – lelkendezett Daisy. Természetesen most is az egyik legkedvesebb témája, Julian Gastineaux volt terítéken. – Tudom, hogy küldtem róla képet, de az nem ugyanaz. Az életben még sokkal lenyűgözőbb. – No és, neki mit mondtál rólam? – tudakolta mosolyogva Sonnet. – Azt, hogy bár fájdalmasan tökéletes vagy, ezt nem lehet felróni neked. – Tökéletes? Én? – Ki ha nem te? Gyönyörű vagy, és nemcsak okos, de kitűnő tanuló is. – Tyű, de unalmasan hangzik? – ásított nagyot Sonnet. – Mi az? Talán odaát Európában nem értékelik az ilyesmit? Találkoztál egyáltalán fiúkkal? – Daisy, drága! Egy katonai bázison laktam, ha nem tudnád! – nevetett Sonnet. – Jóformán mással sem találkoztam, csupán fiúkkal. Csakhogy a fiúk többsége olyan nőt keres, aki nálam sokkal bevállalósabb, ha érted, mire gondolok… Sonnet még a gimnáziumi évei alatt döntött úgy, hogy az esküvője előtt nem létesít testi kapcsolatot. Noha nem verte nagydobra az elhatározását, Nina tudta, hogy nagyon is komolyan gondolja, és csak helyeselni tudta ezt a bölcs előrelátást. – Hogyne érteném – bólogatott Daisy. Nina felállt. – Tudjátok mit, lányok? Kicsit kettesben hagylak benneteket. Beszélgessetek csak, én meg beviszem a poharakat. Így is tett, s miután elöblítette a poharakat, bekapcsolta a rádiót. Nekilátott összehajtogatni a szárítóból kivett ruhákat, majd az egész kupacot bevitte Sonnet szobájába. Pontosabban talán nem is szoba volt az, inkább egy hálófülke. A lánya, Ninával ellentétben nagyon is ragaszkodott a rendhez, katonás pontosságát valószínűleg az édesapjától örökölte: amint megérkezett, első dolga volt, hogy kipakolt a bőröndjeiből. Már minden holmija a szekrényben lógott, az ajándékok pedig, amelyeket Európából hozott, egy polcon sorakoztak. Amikor az asszony visszatért a teraszra, a lányok feltűnően csendben voltak. Daisy felnézett. – Elaludt – mondta halkan. – Hiába, az időeltolódás legyűrte… Ne vigyük be a szobájába? Nina megcirógatta Sonnet fejét. – Majd később beviszem. Egyelőre jó helyen van itt is.

172

Daisy egy darabig hallgatott. – Úgy örülök, hogy hazajött – szólalt meg aztán. – Én is – bólogatott Nina, aki egyelőre nem akart szembenézni a gondolattal, hogy Sonnet hamarosan újra elutazik. – Biztosan izgatottan várod már az esküvőt – tette hozzá. – Egész csomó dolog van, amit izgatottan várok – hangzott a válasz. – És ez így is van jól. Veled minden rendben, ugye? – Persze. Anya érkezése ugyan kissé megbolygatta a dolgokat, de erre tulajdonképpen számítottam. Nagyon nem illik ide, Avalonba, csak vergődik, mint a partra vetett hal. – Tudod, elég nagy lehet a különbség Európa nagyvárosai és a mi kis városkánk között – mondta bölcsen Nina. – De idővel nyilván édesanyád is megszokná Avalont. Egy darabig mindketten hallgattak. Nina sok mindent szívesen megkérdezett volna lánya barátnőjétől, de nem akart bizalmaskodni. Úgy érezte, így is túlságosan belebonyolódott már a Bellamyk életébe. Ha Daisy mondani akar valamit, azt kérdés nélkül is elmondhatja… Csak várt, és hallgatott, de nem kellett sokáig várnia. – Kicsit féltem, hogy örökre itt ragadok az apámmal – szólalt meg a fiatal lány. – Sokáig olyan boldogtalan, olyan magányos volt, hogy egyszerűen nem volt szívem egyedül hagyni. Már nagyon aggódtam érte… – Aggódtál az apádért? – Nina meglepődött. Nem igazán erre számított. – De gondolom, neki erről nem beszéltél, ugye? – Dehogy! Nyilván azt mondta volna, butaság az egész, és hogy ő nagyon is jól megvan, ne törődjek vele. De az igazság az, hogy mielőtt te színre léptél volna, igencsak nyomorultul érezte magát. – Mielőtt én színre léptem volna? – Nina kezdte ostobán érezni magát. – Hát ezt meg hogy érted? Hiszen én itt éltem egész életemben. – Úgy értem, hogy mióta együtt vagytok apával, minden megváltozott. Azóta érzem azt, hogy apa boldog és kiegyensúlyozott, így már nincs okom az aggodalomra. Együtt vagytok… Nina elvörösödött. Vajon mennyit tudhat Daisy? Úgy döntött, hogy megjátssza az ártatlant. – Figyelj, Daisy, nem szeretném, ha többet magyaráznál bele a helyzetbe, mint amiről valójában szó van. Pillanatnyilag apádnak dolgozom, ez igaz. De semmi biztosíték nincs arra, hogy ez az állapot örökké tart. – Tudom. De akkor is olyan jó őt boldognak látni. Főként mert az ő boldogsága nekem a szabadulást jelenti… – Daisy belebámult a szúnyogriasztó citromolajos gyertya lángjába, mely a kis asztalon pislákolt. – Tudod, én nem szeretném itt leélni az életemet. Másra vágyom, és azt itt nem kaphatom meg. El akarok innen menni… Egyszerűen el kell mennem, pedig ha megtudják, mi a szándékom, sem apa, sem anya nem lesz túl boldog. De nekik is meg kell érteniük. Úgy érzem itt magam, mint valami csapdába esett kis állat. Éjjelente arra riadok, hogy megfulladok, nem kapok levegőt. Most, hogy már itt vagy, és nem kell aggódnom apa miatt, könnyebb a döntés… – Daisy, egy ilyen komoly és felelősségteljes döntés nem múlhat sem az én felbukkanásomon, sem az apád hangulatán. Magadra és a kisbabádra kell gondolnod, a kettőtök nevében és érdekében kell igent vagy nemet mondanod. Nem élheted úgy le az egész életedet, hogy másoknak akarsz megfelelni. Ha mégis megpróbálnád, nyomorultul fogod érezni magad. – Pontosan így történt – bólogatott Daisy. – Egész nyáron pocsékul éreztem magam. Úgy éreztem, nem a saját életemet, hanem valaki másét élem. Kösz, hogy figyelmeztettél. Valóban az a legfontosabb, hogy megtaláljam önmagam, a saját utamat. – Én nem is… – akart tiltakozni Nina, de a lány felállt és nyújtózott egyet, jelezve, hogy fáradt. – Azt hiszem, jobb, ha most megyek. Hosszú lesz a holnap.

173

Miután Daisy elment, Nina betakarta Sonnetet egy pokróccal. Aztán csak állt ott a lánya mellett, és a tavat bámulta. Egyre Daisy szavai jártak a fejében. Mióta együtt vagytok… Daisynek láthatóan nem fért a fejébe, hogy ő, Nina nem törekszik hosszú távú kapcsolatra. Vagy legalábbis nem ez az eredeti szándéka. Ő egyelőre csak ismerkedni akar, nyitni a nagybetűs életre, felfedezni, ki is ő valójában… Vagy valami ilyesmit. Nyár elején még egészen határozott elképzelései voltak, mit is akar. A szállodát akarta, és az utolsó cseppig kiélvezni a szabadságot, amely Sonnet távozásával a nyakába szakadt. És egyik se lett az övé. Mégis, így is gazdagnak és teljesnek érezte az életét, mert cserébe valami olyasmit kapott a sorstól, amit soha nem remélt. És ez még nem is lett volna baj, de az már aggasztotta, hogy ha a jövőre gondol, akkor is Greg Bellamy képét látja maga előtt. Döbbenetes volt, milyen gyorsan helyet követelt magának a férfi Nina életében – és, igen, a szívében is. Az egész napja azzal telt, hogy Greget várta, még most is, hogy a lánya végre hazajött. Most is úgy vágyik rá, majd belepusztul. Vágyik az ölelésére, vágyik a nevetésére, a csókjára, mindenre… És ennek ellenére egyszer sem vette a bátorságot, hogy megmondja a férfinak, mit is jelent neki. Vajon mitől fél? És legfőképpen: mire vár? A falióra elütötte az éjfélt. Ideje ágyba bújnom, gondolta Nina. Holnap majd mindent elmond Gregnek… Igen, a holnap tökéletes nap lesz a nagy vallomásra, hiszen amúgy is menyegzőt ülnek. Olivia esküvőjének napján Greg a fiával együtt Camp Kiogán, az egyik, férfiöltözőnek kijelölt faházban készült a szertartásra. Mikor látta, hogy Max nehezen boldogul a szmokingjával, odalépett, hogy segítsen. – Tulajdonképpen mire jó a mandzsettagomb? – tudakolta morcosan a gyerek, lebámulva elöl berakással díszített, hófehér ingére. – Hát hogy összefogja az ingnyakat meg a mandzsettát – magyarázta Greg. – Apa, ez a te szakterületed. Mutasd meg Maxnek, mire való a mandzsettagomb! Charles Bellamy, egy magas, vékony, büszke tartású, ezüsthajú férfiú készségesen sietett legifjabb unokája segítségére. – Na mi a baj, kisöreg? – Az, hogy ez a vacak teljességgel használhatatlan – duzzogott Max. – Miért nem rendes gomb van az ingen? Vagy miért nem cipzár? Az még egyszerűbb volna. – Csakhogy most nem az a cél, hogy minél egyszerűbben, hanem hogy minél ünnepélyesebben öltözködjünk fel. Tudod, Max, már annak idején, az én esküvőmön is ilyen gyöngyház díszítésű mandzsettagombokat viseltek a férfiak, pedig az több mint ötven évvel ezelőtt volt, éppen itt, Camp Kiogán… – Az öreg korára rácáfolva, ügyesen megoldotta a helyzetet. – Látod, milyen szép? Egyébként még nem is mesélted, milyen volt a nyarad? A gyerek vállat vont. – Jó. – Csak jó? – A Lódarazsak edzéseire járok – újságolta Max, és az arca felragyogott. – Az azért már valami, igaz? – De még mennyire! Mit nem adtam volna érte, ha kölyökkoromban egy profi baseballcsapat körül sündöröghetek! – Én is nagyon örülök. Mellesleg Nina intézte el, hogy ott lehessek az edzéseken. Nina Romano. Csuda jó fej. Greg nyelt egyet. Jó ideje nem voltak együtt az asszonnyal. Hogy is lehettek volna: megjött Sonnet, Sophie is a városban volt, ráadásul gőzerővel folytak az esküvő előkészületei. A szállodában minden szoba foglalt volt, aligha vonulhattak volna félre észrevétlenül. Pedig

174

Greg, ha teheti, az egész hátralévő életét az asszonnyal töltötte volna. Jó volt Ninával beszélgetni, nevetni, szeretkezni – Ninát szeretni. Max meglóbálta selyem nyakravalóját. – Ez is kötelező? – Hát, ha nem akarod… – vont vállat Greg. – De még mennyire, hogy kötelező! – csapott le a nagyapja, és már meg is igazította a legyűrt ingnyakat. – De hát olyan ciki! – Ne hidd, hogy nagyapád emiatt megkönyörül rajtad – nevetett Greg. – A cipő pedig szorít. – Ez sem érdekel senkit. – Nem értem, miért vállalunk magunkra ennyi kényelmetlenséget egy esküvő miatt – folytatta a gyerek. – Hiszen a párok többsége úgyis elválik. Greg érezte, hogy az apja szeme rátapad. Annak idején, amikor a válásról döntöttek Sophie-val, szörnyű nehéz volt megmondani a szüleinek, mi a helyzet. Majdnem annyira nehéz, mint bevallani a gyereknek. Egyszerűen szégyellte magát, hogy kudarcot vallott. Szégyellte, hogy hagyta eltűnni a szeretetet a házasságából, hogy mire észbe kapott, már késő volt minden bánat. Elvette az öregúrtól a selyem nyakkendőt, és maga csavarta Max ingnyaka köré úgy, hogy közben mélyen a gyerek szemébe nézett. – Tudod, fiam, nem látunk a jövőbe. Az ember egyszer csak szerelmes lesz, és nem tudhatja előre, örökké fog-e tartani az érzés úgy, mint a nagymama és a nagypapa közt, vagy elmúlik, mint nálam és anyádnál. De azt gondolom, remélni kell. Hát erről szól az esküvő. Hogy szeretünk valakit, és reméljük, hogy ez örökké így is marad. Ez az, amit szívből kívánunk Connornak és Oliviának, ez az, aminek a tiszteletére mandzsettát rakunk fel és nyakkendőt kötünk. Max hallgatott. Greg csokorra kötötte a nyakbavalót, aztán hátralépett, és elégedetten nézte a végeredményt. – Ide süss apa! Hát nem szívdöglesztő!? Nemhiába, az én fiam! – Kimehetek, apa? – kérdezte a gyerek. – Persze. De össze ne koszold magad! Miután Max kiszaladt, Greg és édesapja összenéztek. – Szóval mikor ismerhetem meg azt a „csuda jó fej” Nina Romanót, fiam? – kérdezte somolyogva az öregúr. – Még ma. Itt lesz az esküvői fogadáson. – Ki lesz itt? – kottyantotta közbe Philip, aki eddig nem vett részt a beszélgetésben. – Nina Romano, az öcséd üzlettársa – válaszolta az apjuk. Philip szinte belehajolt a tükörbe, úgy próbálta megkötni a nyakkendőjét. – Ó, Nina…. Igen, ő is itt lesz. Greg egészen odavan érte. Azt hiszi, senki sem tudja, de valójában mindenki tisztában van vele. Greg megragadta a bátyja ingét, és elpenderítette a tükör elől. – Tartsd a szád, ha jót akarsz! – sziszegte a fülébe. – Mellesleg mint örömapának nem a menyasszony mellett lenne a helyed? – Azzal könyökkel utat csinált magának a tükörhöz, és megcsomózta a saját nyakravalóját. – Olivia az anyjával van – magyarázta Philip, és arcára elkínzott kifejezés ült ki. Már majd két évtizede elvált, volt neje azonban még mindig gyakran okozott neki nehéz perceket. Például amikor kiderült, hogy Jenny Majesky Philip természetes lánya. Greg titkon hálát adott az égnek, hogy Sophie soha nem okozott neki különösebb gondot. Sem a házaséletük során, sem azután, hogy elváltak. Ő valahogy úgy volt jelen mindenütt, olyan súlytalanul, mintha ott sem lett volna…

175

– Alig várom, hogy bemutasd a hölgyet – mondta Charles Bellamy, és kisebbik fiára kacsintott. Greg ügyesen, gyakorlottnak tűnő mozdulattal csavarta a nyaka köré a csokornyakkendőt, amit maga is furcsállott, hisz jó ideje nem viselt ilyesmit. Aztán eszébe jutott valami, amitől rossz érzései támadtak: ez a nyakában lévő nyakkendő ugyanaz, mint amelyet Philip bátyja esküvőjén násznagyként hordott, s aztán a saját menyegzőjén újra. Mi ez, ha nem rossz jel? Hisz mindkét házasság felbomlott… – Nem gondolod, apa, hogy azok után, ami velem történt, őrültség belevágni még egyszer? – szakadt ki belőle a kérdés. – Miért lenne őrültség? – Mert nem akarok újabb kudarcot. – Tudod mit, fiam? Próbáld megfogadni a tanácsot, amelyet Maxnek adtál: tégy meg minden tőled telhetőt, és remélj! Nem tudhatjuk, mit hoz a jövő. Ahogy Greg végigsétált a faházak között kanyargó, keskeny ösvényen, megrohanták az emlékek. Sok minden eszébe jutott, többek között a saját esküvője is, amelyet szintén itt tartottak, és mivel tudta, hogy a vendégek – köztük Nina – csak később érkeznek, úgy döntött, megkeresi Sophie-t. Mióta az asszony megjött Avalonba, alig látták egymást, Greg igyekezett kerülni a találkozási alkalmakat. Bár a válás ejtette sebek már nem fájtak, a férfi mégsem érezte magát jól az elvált férj szerepében. Egyszerűen nem tudta, hogyan viselkedjék, mit várnak tőle. Most azonban hirtelen megsajnálta a volt feleségét. Mert a jégszobor Sophie sokat változott mióta utoljára látta. Ha a munkájáról volt szó, akkor még mindig ugyanolyan fensőbbséges és magabiztos volt, mint régen, ám a magánélet, a gyerekeivel való viszony tekintetében már korántsem. Megszelídült – vagy inkább megtört? –, sőt néha egyenesen alázatosnak tűnt. Bizonyára úgy érezte, hogy Daisy és Max elfordultak tőle, ami tulajdonképpen igaz is volt, és a skandináv szépség szenvedett ettől a nyilvánvaló ténytől. Greg meg még annyit sem kérdezett tőle, mióta megérkezett, hogy van mostanában. – Bejöhetek? – kopogott be Greg a női öltözőnek kijelölt faházba. – Hát persze. Sophie egyedül volt a helyiségben, mely összetéveszthetetlenül női jelenlétről árulkodott. A levegőben krémek, parfümök, hajlakkok illata szállt, az asztalon mindenütt üvegcsék, tégelyek, tubusok, szalagok, csatok, a fal csupa tükör meg fogas… Sophie vasalt, méghozzá a rajta lévő, ujjatlan, világoskék ruhához való blézert vasalta nagy hozzáértéssel. Mindig is remekül vasalt, a legkényesebb ruhanemű is mindig kifogástalan állapotban került ki a kezéből. Gregnek önkéntelenül is eszébe jutott Nina, akinek valószínűleg sosem volt vasaló a kezében. Hirtelen nagyon szűknek érezte a gallérját, és azon töprengett, vajon milyen illemszabályok vonatkoznak erre a látogatásra. Mivel kezdje? Tartozik valamiféle magyarázattal a volt feleségének? Egy darabig csak némán ácsorgott, és nézte Sophie-t, aki idegen volt már, de olyan idegen, akit valamikor nagyon is közelről ismert. És az asszony is nagyon közelről ismerte őt. Gregnek az jutott eszébe, hogy Sophie-nak szeme se rebbent, amikor elmondta, hogy eladta a cégét és Manhattanből Avalon-ba költözik. – Számítottam valami ilyesmire – mondta a nő egyszerűen, a meglepetés legcsekélyebb jele nélkül. És most, hogy visszagondolt erre, Greg utólag értette meg: ezek voltak azok a szavak, amelyek végérvényesen véget vetettek a házasságuknak. – Szükséged van valamire, Greg? – tudakolta Sophie anélkül, hogy a vasalást akár csak egy pillanatra is abbahagyta volna.

176

– Semmire, csak… Szóval meg akartam győződni arról, hogy minden rendben van-e veled. – Nahát! Ennyire érdekel? – Persze hogy érdekel, Sophie. Már csak a gyerekek miatt is, és mert… Szóval olyan sokáig összetartoztunk. Mégsem mehetünk el egymás mellett úgy, mint az idegenek… Úgy látom, valami bajod van, és szívből sajnálom, hogy ez a helyzet… Tehetek valamit érted? Az asszony elmosolyodott. – Nem, kösz. Már így is épp eleget tettél. – Sziasztok! De jó, hogy együtt talállak benneteket! Beszélni szeretnék mindkettőtökkel – toppant be Daisy a faházba, kissé elbizonytalanodva. Hajában a műanyag csavarókkal szívszorítóan fiatalnak látszott: olyan volt, mint egy kislány, aki most fodrászosat játszik. Pedig ami rá várt, korántsem volt játék. Minden valódi volt, minden maradandó. – Ugye ráértek egy percre? Pontosabban lehet, hogy tovább fog tartani egy percnél… Tudom, nem biztos, hogy a legmegfelelőbb időpontot választottam, de olyan ritkán vagytok így együtt. És amit mondani akarok, mindkettőtökre tartozik. Daisy az apjára nézett, aztán Sophie-ra, végül pillantása megint a férfira siklott. – Először is köszönetet szeretnék mondani nektek. Ezzel már régóta tartozom, de valahogy eddig nem került erre sor. Szóval köszönöm. Köszönök mindent, amit valaha is kaptam tőletek, és köszönöm, hogy mellém álltatok, és segítettetek, amikor kiderült, hogy… – A pocakjára nézett. – Hálás vagyok nektek. Jobb szülőket nem is kívánhatna az ember. Greg a volt feleségére nézett, és látta, hogy bár az asszonynak arcizma se rezdül, a szeme könnybe lábad. – Ó, édesem, hiszen tudod, hogy mindent megtennénk érted. Daisy bólintott. – Most valamit el kell mondanom. Tudom, apa arra számít, itt maradok vele, és együtt dolgozunk majd a szállodában, de én erre képtelen vagyok… Rengeteget gondolkoztam a dolgon, és úgy döntöttem, elmegyek. Greg úgy érezte, mintha valaki ököllel jó erősen mellbe vágta volna, egy pillanatra a szívverése is kihagyott. – Ezt te főzted ki, ugye? – mordult dühösen Sophie-ra. – Hogy képzeled? Csak nem azzal gyanúsítasz, hogy… – csattant föl az asszony. – Hagyjátok ezt abba! – szólt közbe szigorúan a fiatal lány. – Azonnal hagyjátok abba! Hát képtelenek vagytok végighallgatni anélkül, hogy közben összevesznétek? Greg állkapcsa megfeszült, szeme gyanakvón fürkészte a volt feleségét. Erezte, hogy Sophie felismerte a lehetőséget: most talán rá tudja venni a lányát, hogy költözzön hozzá a tengerentúlra. Azt már nem, gondolta Greg. Csak a testemen keresztül! – Elköltözöm apától – folytatta Daisy. – De kislányom, nem hiszem, hogy… – Gondolkodtam az életemről. A jövőmről. Arról, hogyan tovább. Pontosan még én sem tudom, mit akarok, de azt már igen, mi az, amit biztosan nem akarok. Csak egy életem van, tudjátok… És én nem akarok itt rostokolni az idők végezetéig, csak mert ti vagy valaki más úgy véli, ez az én helyem. – Ez a te helyed. Ez az otthonod – mondta elfúlt hangon Greg. – Talán igazad van, apa – ismerte el Daisy. – De az is lehet, hogy nincs. Nekem, magamnak kell rájönnöm, hol az igazság. – Jaj, istenem! – Sophie kiáltására ijedten pillantottak fel, pedig akkorra már ők is érezték az égett szagot. A világoskék blézeren nagy, háromszög alakú barna folt éktelenkedett, mert az asszony rajta felejtette a vasalót. – Hát ennek vége… De Daisy, drágám, olyan szép szobád

177

van apádnál, és már a gyerekszobát is berendeztétek. Azt akarod mondani, hogy mindezt itt akarod hagyni? – Nem most rögtön – sietett leszögezni békítőn a lány. – Jövő év elejéig biztosan maradok, addig szükségem lesz a szobákra. De alapjában véve nekem nem egy szoba kell, hanem az, hogy kipróbálhassam, boldogulok-e egyedül. Ha a baba kicsit nagyobb lesz, és elindulnak a keresztféléves képzések a főiskolán, mindenképpen elmegyek. Lakást és munkát keresek, hogy fenn tudjam tartani magam. Ugyanis beadtam a jelentkezési lapomat a New Paltz-i Főiskolára. Greg a fejét rázta. – Esküszöm, nem értelek – hajtogatta kétségbeesetten. – Nem értem, mit akarsz… Hiszen azért vettem a szállodát, mert azt hittem, nemcsak én, hanem te is boldog leszel itt… – Nem ártott volna, ha egyeztetsz velem, mielőtt terveket kovácsolsz velem kapcsolatosan, apa. – Ami azt illeti, te is egyeztethettél volna velem, mielőtt fölcsináltattad magad – robbant ki Gregből, aki egy pillanattal később már el sem hitte, hogy valóban kimondta ezt a szörnyűséget. Daisy sápadtsága láttán azonban nem lehetett kétsége afelől, hogy az otromba mondat csakugyan kiszaladt a száján. – Bocsáss meg, kicsim, nem úgy gondoltam – mentegetőzött nekivörösödve. – Tudom, apa, tudom. – Daisy elkínzott arccal nyúlt hátra, és támasztotta meg kezével a derekát. – Nagyon megdöbbentem, tudod? Annyira váratlanul ért… Van fogalmad róla, kicsim, mennyire nehéz lesz egyedül? – Rengeteg olyan dolog van a világon, amit nehéznek mondanak. Megtanulni golfozni, megmászni a Mount Everestet, gyereket szülni, és így tovább… Egy csomó ember mégis megcsinálja. Greg kétségbeesésében Sophie-ra bámult. – És te meg sem szólalsz? Neked nincs semmi mondanivalód? – Mit mondhatnék? – rázta a fejét az asszony. – Daisy nem gyerek már, nem írhatom neki elő, mit csináljon. – Anyának igaza van – szólt közbe a fiatal lány, mielőtt még újabb veszekedés robbant volna ki a szülők között. – Felnőttem, a saját lábamra kell állnom. – Ez butaság! Szükséged van a családodra. Már csak a gyerek miatt is, akit fel kell nevelned. – Nincs szükségem senkire, apa. Bellamy nagypapa jóvoltából független vagyok, hisz tizennyolc éves korom után én is megkapom azt a letétbe helyezett összeget, mint minden unokája. Greg összeharapta a fogát, nehogy megint olyasmit mondjon, amit később majd megbán, de hiába. – Túl fiatal vagy. Nem engedhetem, hogy elmenj! – Figyelj, apa, próbáld megérteni, hogy ez az én életem. Az én döntésem, mihez kezdek vele. Nina azt mondta… – Nina? – csapott le Sophie. – Mi köze van neki ehhez? Csak nem ő ültette a füledbe ezt a bogarat? Greg úgy érezte magát, mint akit arcul ütöttek. Nem először hallotta ezeket a szavakat. Daisy egész biztosan beszélt Ninával… Nina ugyanis már hetekkel ezelőtt tudta, hogy ez fog történni. De vajon honnan tudta? – Ez igaz? – kérdezte a lányától. – Nina beszélt rá téged erre az őrültségre?! – Nem! Én magam döntöttem így. És ez nem őrültség, hanem a jövőm. Tudom, sokkal kényelmesebb volna továbbra is veled maradni, és sokáig sikerült is elhitetnem magammal, hogy így helyes. Aztán rájöttem, hogy csak egy dolog tartott itt mostanáig, apa. Az, hogy

178

neked és Maxnek szükségetek volt rám. De azt hiszem, most már meglesztek nélkülem. Mennem kell, apa. Egyszerűen kell. Daisy közelebb lépett, és megölelte először az apját, aztán az anyját. – Hát, csak ezt akartam mondani. A szertartás után találkozunk. Azzal elment. Greg és Sophie egymásra néztek, de még mielőtt a férfi mondhatott volna valamit, az asszony felemelte a kezét. – Csak egyetlenegy mondatot engedj meg, mielőtt leharapnád a fejem: semmi közöm ehhez az egészhez. Nem tudtam róla, nem is sejtettem, mi készül. – Tudom. – Greg csendben forrt a dühtől, ahogy eszébe jutott az a személy, aki feltehetően felelős mindezért: Nina! Sophie felemelte szép ívű szemöldökét. – Akkor hát elhiszed, hogy nem én tettem? – El. – Nocsak. Ez igazán örvendetes előrelépés ahhoz az időszakhoz képest, amikor még házasságban éltünk… És tudod mit? Szerintem ne emészd magad. Daisy még hónapokig itt lesz veled, minek olyasmi miatt aggódni, ami talán soha be sem következik? De Greg egy szót sem szólt. Ő aztán tudta, hogy nagyon is van miért aggódni: Daisy nem az a fajta, aki a levegőbe beszél. Lassan érlelődött meg benne egy-egy elhatározás, de ha már döntött, akkor nem nagyon lehetett eltántorítani a véleményétől. Vagyis a lány sosem hozta volna fel ezt a témát, ha nem lett volna száz százalékig biztos abban, hogy jövőre tényleg elköltözik.

179

26. Ahogy az esküvőre menet végighajtottak a tóparti úton, Nina egyre feszültebb lett. Kétszer is azon kapta magát, hogy a hajtincsét tekergeti, márpedig mi ez, ha nem az idegesség biztos jele? De hiába próbálta leplezni a dolgot, Sonnetnek jó szeme volt az ilyesmire. Most is sokatmondó pillantást vetett rá a vezetőülésből. – Csigavér, anya! Ne izgulj, nem felejtettem el vezetni, míg Belgiumban voltam. Nina persze nem elsősorban emiatt aggódott, és örült, hogy lánya mégsem lát át rajta teljesen. – Tudom. De azért biztosan berozsdásodtál egy kicsit. Kijöttél a gyakorlatból, tudod? Ezért is ragaszkodtam hozzá, hogy te vezess. Hogy gyakorolj. – Annyira azért nem jöttem ki a gyakorlatból – rázta a fejét Sonnet. – Apa megengedte, hogy a katonai bázis területén használjam a mopedjét. Tudod, az olyan kisméretű motorbicikli, amivel nem lehet nagyon gyorsan menni. – Ezt eddig nem is mondtad… – Nem akartam, hogy aggódj. Nina elkomorodott. – Ilyet ne csinálj máskor, légy szíves. Ne hallgass el előlem dolgokat csak azért, hogy megkímélj az izgalomtól. – Ugyan már, anya, ne vedd így a szívedre, hiszen te is folyton ezt csinálod! Mindig is ezt csináltad. Az asszony sokáig hallgatott. Most jött csak rá, hogy a lánya sokkal jobban megérti és ismeri őt, mint azt valaha is hitte volna. – No és, milyen volt kétszülős családban élni? – kérdezte meg néhány perccel később. – Jó. És főként nagyon érdekes. – Amennyiben? – Amennyiben ez volt az első alkalom, hogy testközelből megtapasztalhattam, hogyan működik egy párkapcsolat. – És? Hogy tetszett? – Nagyon. Tudod, apa és Angela egyértelműen összeillenek. Bár a házasságuk korántsem tökéletes, de az a lényeg, hogy szeretik egymást, és törődnek egymással. Sonnet hangjában olyan őszinte vágyakozás csengett, hogy Nina szíve elszorult. – Látod, valami ilyesmit kívánok neked, kislányom – szólalt meg halkan. – Hogy találd meg a párodat, akinek tíz-húszötven év múlva is örömmel fogod meg a kezét. Feltűnt előttük Camp Kioga virágfüzérekkel és gyöngyházszínű lufikkal díszített bejárata. – Én is valami ilyesmit kívánok neked, anya – mondta Sonnet, miközben áthaladt a kapun. Nina elérzékenyült. Mióta Greggel összejöttek, nem ismert magára, folyton elragadták az érzései. Az ablak felé fordult, hogy lopva letörölhesse a szemébe toluló könnycseppeket. – Ez igazán kedves tőled, drágám – mondta némi torokköszörülés után. Kicsit korábban érkeztek a meghívóban írt időpontnál, de még így is alig találtak helyet a parkolóban. Camp Kiogát gyönyörűen feldíszítették a nagy esemény tiszteletére, és mindenütt vendégek nyüzsögtek. Nina Greget kereste, de egyelőre sehol sem látta a férfit. Éjjel nem aludt túl jól. Mindvégig az járt a fejében, mit is mond majd neki. Greg már a legelején tisztában volt vele, hogy köztük valami komoly dolog van, és a legjobb úton vannak afelé, hogy egymásba szeressenek. Nina kezdetben nem volt ebben annyira biztos, de már

180

nem tagadhatta, hogy ez a kapcsolat nem csak futó fellángolás, nem pusztán a hormonok játéka. De hát akkor micsoda? Viszony? Ez olyan drámaian hangzott. Nina nem volt ehhez hozzászokva, soha senkivel nem volt „viszonya”. Ő csak kötetlenül randizott, aztán továbblépett. És pontosan ezt akarta tenni azután is, hogy Sonnet kirepült. De Greg keresztülhúzta minden elképzelését. Annyira fontossá vált számára a férfi, hogy néha azt kívánta, bár elsüllyedne a világ, és ne maradna senki és semmi, csak ők ketten. A szertartás helyszínén rengeteg szék sorakozott a díszemelvény előtt, melyhez virágokkal díszített árkádsor vezetett. – Tetszik, hogy nem választják szét a vőlegény és a menyasszony meghívottait – jegyezte meg Sonnet, miközben Max a székeikhez kísérte őket. – Az tényleg ostoba szokás – bólogatott Nina. – Köszönjük, Max – fordult a sráchoz Sonnet. – Különben nagyon jól áll neked, hogy így kiöltöztél. Még sosem láttalak ennyire csinosnak. A kisfiú – aki nem is volt már annyira kicsi – fülig pirult. – Tényleg úgy gondolod? – Nem mondanám, ha nem így gondolnám. Remélhetem, hogy engem is felkérsz, ha elkezdődik a tánc? Max motyogott valamit, aztán azzal az ürüggyel, hogy másoknak is segítenie kell, sietve távozott. – Hogy zavarba hoztad! – somolygott Nina. – Anya, Max nemsokára tizenkét éves lesz. Ez az a kor, amikor az ember mindentől zavarba jön, és még el is pirul… Daisy egyébkent nemrég elmesélte, hogy Max nagyon nehéz időszakot élt át ezen a nyáron, és te sokat segítettél neki. Ez igazán kedves volt tőled. – Nem nehéz kedvesnek lenni egy olyan gyerekhez, mint Max – felelte Nina, és lopva körülnézett. A család ugyanis már gyülekezett. Ott volt Charles és Jane Bellamytól, a nagyszülőktől kezdve mindenki, Maxig, a legkisebb unokáig bezárólag, akin máris látszott, hogy valamikor a hagyományokhoz méltóan a nagy szívtipró Bellamy fiúk nyomdokaiba fog lépni. Jelen voltak természetesen a menyasszony szülei is, Philip Bellamy és elvált neje, Pamela Lightsey, akik most a legnagyobb egyetértésben álltak egymás mellett, holott a házasságuk és a válásuk is fölöttébb viharos volt. A pletykák szerint a frigyet annak idején a Lightsey szülők ütötték nyélbe abban a szent meggyőződésben, hogy így boldoggá teszik a lányukat, de a terv finoman szólva csődöt mondott. A házasság felbomlott, és Pamela másodszor már nem is ment férjhez, magányosan élt New York-i lakásában. Nina egyszer csak érezte, hogy valami van a levegőben, valami megváltozott, és rögtön tudta, hogy megjelent Greg. Óvatosan fordult oda. Ugyancsak össze kellett szednie magát, hogy ne bámulja meg a férfit, aki szmokingban még a szokásosnál is jobban festett. Megpróbálta elkapni a pillantását, de Greg nem nézett rá. Feltűnően komoly, sőt inkább komor volt az arca. Nina arra gyanakodott, hogy ennek a volt feleség, Sophie lehet az, oka. Sophie, aki bámulatosan jól nézett ki világoskék ruhájában és ugyanolyan színű, nyitott orrú körömcipőjében. Akár azt is lehetett volna mondani, hogy istenien nézett ki, ha annak idején az istennők is olyan jól öltöztek volna, mint Sophie Bellamy. Aki járatos volt a divat világában, az bizonyára ráismert a ruháról a tervezőre, nem így Nina, akit sosem érdekelt a divat. Okosabb volt annál, semhogy Sophie-rói kérdezze Sonnetet, de a lány most felfigyelt anyja fürkésző pillantásaira. – Gondoltam, hogy kíváncsi leszel rá – mondta halkan. – Igazán csinos nő, és nagyon okos. Már csak a foglalkozásából adódóan is. Tudod, a gyerekek szeretnek azzal felvágni,

181

milyen nagymenők, milyen fontos emberek a szüleik. Nos, Sophie tényleg az. Fontos ember, aki fontos ügyért dolgozik. – Igen, tudom. Nina úgy vélte, utálni fogja Sophie-t, s elítéli azért, hogy itt hagyta a két gyerekét, és elment Európába megvalósítani önmagát. De most lassan ráébredt, hogy a dolgok sosem annyira egyszerűek, mint amilyennek az első pillantásra tűnik. Minden éremnek két oldala van. Sonnet közelebb hajolt, és mosolyogva tette hozzá: – Aggodalomra semmi ok, anya, tőled is el van ragadtatva mindenki. Mióta hazajöttem, mindenkitől csak azt hallom, milyen nagyszerű munkát végeztél a Tóparti Fogadóban. – De én nem mentek meg senkit, nem tudom megváltoztatni az emberek életét – felelte józanul Nina. – Legfeljebb az életük néhány napját tudom bearanyozni, ha ellátogatnak hozzánk. Úgyhogy én nem a munkámra, hanem a gyönyörű és okos lányomra vagyok a legbüszkébb a világon. – És gyöngéden megszorította Sonnet kezét. – Én meg az anyámra – mosolygott rá vissza a fiatal lány. – És szívből örülök a boldogságodnak. Olyan jó, hogy te meg Greg egymásra találtatok. – Micsoda? Hát ezt meg honnan veszed? – Nina megdöbbent Sonnet jólértesültségén, azóta ugyanis, hogy a lánya hazajött Belgiumból, szinte nem is találkozott Greggel. – Nem kell tagadnod, úgyis tudom. És gratulálok. Átkozottul jó hapsi. A vonósötös egyszer csak abbahagyta a muzsikálást, s ahogy a lágy dallamok véget értek, rövid szünet következett. A meghívottak felálltak, sokan a torkukat köszörülték, majd felharsant a nászinduló. A fejek a széksorok közötti, virágokkal díszített boltívek felé fordultak, ahol megjelent az ifjú pár, valamint a násznagy és a koszorúslányok. Olivia meseszép, volt, és Connor is pompásan nézett ki, emellett mindkettejükről sugárzott, mennyire boldogok. Remény csillogott a szemükben, ajkukon bizakodó mosoly. Íme két ember, akiket valóban egymásnak teremtett az ég, gondolta Nina. Legalábbis egyelőre így látja mindenki… De vajon mit kell tenni, hogy ez így is maradjon? Ninának a szülei jutottak eszébe. Az apja, a nagy álmodozó és az anyja, a két lábbal a földön álló, megfontolt háziasszony. Sokszor töprengett azon, vajon anyjának is voltak-e álmai. Aztán arra a következtetésre jutott, hogy nyilvánvalóan voltak, csak éppen alárendelte őket előbb a férje, aztán pedig a gyermekekben gyarapodó család ezerféle kívánságának. Nina életében először érezte úgy, hogy tökéletesen megérti az anyját. Mi több, akár követni is kész lett volna a példáját. És ez megijesztette. Ninának hatalmas családja volt: rengeteg testvér, még több unokatestvér, tehát jó néhány esküvőn vett már részt életében. Az első Isabella nagynénje menyegzője volt. Nina épphogy betöltötte akkor az ötödik életévét, és természetesen ő volt az, aki kis kosárkából virágszirmokat szórt a házasulandók lába elé. Szerette az esküvőket. Szerette a boldog menyasszonyok, síró örömanyák, büszke vőlegények látványát, az ünnepélyes szertartást, a pohárköszöntőket és a hangos mulatozást. De most valahogy nem tudott egyértelműen örülni. Irigykedett. Nem volt elég neki, hogy pohárköszöntőt mondhat a menyasszonyra. Ő maga akart menyasszony lenni. Eddig mindig kétkedve, fenntartásokkal hallgatta a házastársi esküt. Fel nem tudta fogni, hogy ígérheti meg két okos, értelmes felnőtt ember, hogy örökre szeretni fogják egymást. Honnan tudják? Talán megőrültek?! Hát nem vették még észre, hogy az élet tele van meglepetésekkel, és ezek némelyike bizony nem örömteli? Ma azonban meghatódott, amikor ugyanezeket a szavakat hallotta. Eletében először megértette, mi visz rá két fiatalt, hogy örök hűséget fogadjanak. Sőt azt is el tudta volna képzelni, hogy a helyükre álljon, és ő maga fogadja meg ugyanezt. Amikor a szertartás véget ért, önkéntelenül is megint Gregét kereste a tekintete, de a férfit túlságosan lefoglalta a fényképeszkedés. Majd a fogadáson, döntötte el az asszony, de ott meg

182

túl nagy volt a fölfordulás és a hangzavar. Nyüzsögtek a vendégek, hangosan szólt a zene, és Nina arra eszmélt, hogy megint és éppen úgy kívülállónak érzi magát, mint a régi időkben, amikor a szakácsnő lányaként segített a nagy rendezvényeken. – Szép hölgyem! Szabad egy táncra? Nina megfordult, az arca felragyogott. – Connor! – nyújtotta kezét a fiatal férfinak. – Szívből gratulálok! Minek köszönhetem ezt a nagy megtiszteltetést? – Elsősorban annak, hogy az apám elrabolta tőlem a feleségemet – nevetett a vőlegény. – Úgyhogy most veled vigasztalódom… Már ha megengeded. Ringatózni kezdtek a parketten, a többi pár között. Tőlük nem messze táncolt Philip Bellamy Laurával, és Jenny a férjével. Nina odaintegetett a barátnőjének. – Szerelem itt, szerelem ott, szerelem mindenütt, ahová csak nézek – jegyezte meg Connor, aki nem volt valami gyakorlott táncos, de cserébe nagyon igyekezett. – Terjed, mint az influenza – nevetett Nina. – Hát, van benne némi igazság… Nina tánc közben a meghívottakat fürkészte, főleg Olivia vendégeit, a rokonokat és a barátokat, akik mind öltözetükkel, mind finom modorukkal, mind kiejtésükkel kiríttak a többiek közül. – Őszintén szólva nem nagyon értem, mit keresek itt – vallotta be Connornak. – Nem vagyok én idevaló. – Miért, én talán igen? – vonogatta a vállát a vőlegény. – Olivia és én két külön világból jövünk. Kezdetben úgy éreztem magam a családi összejöveteleken, mint elefánt a porcelánboltban. De ez idővel elmúlik, tudod? És semmiképp sem ok arra, hogy meg se próbáljuk. A zeneszám véget ért, Nina még egyszer sok boldogságot kívánt Connornak, aztán elbúcsúzott tőle. Ahogy nézte a távolodó vőlegényt, arra gondolt, mennyire igaza volt az imént. Abban, hogy nem szabad félni. Hogy meg kell próbálni. Elvégre lehet, hogy megtalálta a nagy őt és vele az örök boldogságot! A terem zsúfolásig tele volt vendégekkel, s ő arra gondolt, talán nem ez a legmegfelelőbb helyszín, hogy elmondja Gregnek, mit érez iránta. Először magában próbálkozott: Szeretlek, Greg. Szeretlek. Szeretlek, szeretlek, szeretlek… A szavak lassan értelmet nyertek, és Nina valami olyasmit érzett, amit azelőtt sosem, mert beleszédült a boldog bizonyosságba, miközben az jutott eszébe, hogy ehhez fogható csak a szabadesés élménye lehet. Greg próbált lazítani, és igyekezett élvezni az esküvőt. Elvégre nem túl gyakran fordult elő, hogy összejön az egész család. Nem ártott volna, ha tudja értékelni ezt a lehetőséget. De valahogy mégsem tudta. Feszült és szórakozott volt. Hiába vette kezdetét a fogadás, se nem evett, se nem táncolt, csak állt a terem szélén a falnak támaszkodva, és a többieket figyelte. Daisy az asztalnál ült, és az anyjával csevegett. Legalább most már beszélgetnek, gondolta a férfi elégedetten, de aztán gyanakodni kezdett. Mi van, ha Sophie kihasználja a lányuk függetlenedési törekvéseit, és rábeszéli Daisyt, hogy költözzön hozzá, Európába? … Ó, hogy az ördög vinné el! Miért is nem tud megülni a fenekén ez a lány?! – Szia! Greg odafordult, és meglátta Ninát. Egy pillanatig nem érzett mást, csak ujjongó örömet a nő csillogó szeme, kedves mosolya láttán. – Kérsz pezsgőt? – Nina levett két poharat egy arra elhaladó pincér tálcájáról, és az egyiket feléje nyújtotta. Greget hirtelen megrohanták az emlékek. A másik esküvő emléke, amikor Ninával álltak majdnem pontosan ugyanitt, aki pezsgővel kínálta akkor régen is. A saját esküvője… amikor

183

berúgott, és ököllel ment a falnak. A gipszkartont azóta persze kijavították, de nem lett tökéletes. Azóta is meglátszik rajta annak az ütésnek a nyoma… Mindenesetre érdekesen kezdődött a közös élete Sophie-val. De akkor valamiért mégis hitt benne, hogy sikerülhet. Mint ahogy Sophie is… Nina ezen a nyáron újraélesztette szívében a reményt. Kezdett megint hinni benne, hogy még nem zárult le az élete, hogy még számára is tartogat egy kis boldogságot a sors. Kis híján már meg is nyitotta a szívét az asszony előtt, de akkor rászakadt Daisy bejelentése, ami arra késztette a férfit, hogy átértékelje magában a dolgokat. Nem akart botrányt, ezért úgy határozott, hogy nem az esküvőn vonja felelősségre Ninát, de most, hogy a nő odajött hozzá, egyszerűen képtelen volt visszafogni magát. Kilépett a legközelebbi ajtón – ugyanazon az ajtón, amelyiken a saját esküvőjén kiosont a bálteremből –, és intett Ninának, hogy kövesse. Elindult lefelé a lépcsőn, és valahol a közepe táján megállt. Innen egyenesen a tóra lehetett látni, melynek tükrét most vöröses, meleg fénybe burkolta a lenyugvó nap. Az asszony odafordult hozzá, az arca csupa mosoly és csupa bizalom, de Greget még ez sem csillapította. – Daisy elmondta, hogy elköltözik tőlem! – robbant ki belőle. – Nem sokkal az után, hogy a baba megszületik. – Tényleg? – Nina szemhéja megrebbent, de nem tűnt túlságosan meglepettnek, ami természetesen tovább tüzelte Greg dühét. – Tényleg. De minek is mondom ezt neked…? Hiszen te előbb tudtad, mint én. Az asszony megrándult. Láthatóan fájt neki az éles megjegyzés. – Fogalmam sincs, hová akarsz kilyukadni… – Ó, dehogyis nincs! A lányom elmegy, mert meg akarja valósítani önmagát. – És ez miért baj? – Azért, mert Daisynek itt a helye. Mellettem. – Szerinted. Mert számodra csak a saját véleményed fontos. – Óriási tévedés! Nekem az a fontos, hogy biztonságban tudjam a gyerekemet! – Pontosabban, hogy továbbra is ellenőrizhesd minden lépését, vagy nem? – Nina keserűen felnevetett. – Szent ég, ha belegondolok, én mit akartam mondani neked alig egy perccel ezelőtt… De sebaj, legalább megspóroltad nekem azt a beszélgetést! – A legkevésbé sem érdekel, mit akartál mondani! Nekem csak egyetlen közlendőm van számodra, mégpedig az, hogy tartsd magad távol a lányomtól! Megértetted? Ne traktáld a saját élettörténeteddel, mert ő nem olyan, mint te voltál. Ő még nem elég érett ahhoz, hogy egymaga vegye fel a harcot az egész világgal! – Miért, úgy gondolod, én sokkal érettebb voltam ebben az életkorban? … És ha már itt tartunk, Greg, mondanék még valamit. Azt hiszem, neked sem ártana, ha egy kicsit nagyobb távolságot tartanál a lányodtól. Nagyobb távolságból talán tisztábban látnád a helyzetet, Daisy pedig kissé fellélegezhetne. – Hogy merészelsz…!? – Greg szemében gyűlölet villant, a keze ökölbe szorult. Látta, hogy az asszony elsápad, s rájött, hogy egyetlen pillanat alatt szétrombolt mindent, amit ezen a nyáron közösen felépítettek: a kapcsolatukat. Szomorúan rázta a fejét. – Nézd, Nina, azt hiszem, tévedés volt. Nem megy ez nekünk… Talán jobb volna, ha többé nem találkoznánk. Nina dacosan összefonta a karját maga előtt. – Az érdekes lesz, tekintve, hogy együtt dolgozunk. – Hát, lehet, hogy ezen is ideje lesz változtatnunk. – Ezt nem gondolhatod komolyan… – Nina most őszintén megdöbbent, tekintetében kimondhatatlan fájdalom tükröződött. Csak nézte, nézte a férfi arcát. – De komolyan gondolod – állapította meg aztán csendesen. – Hát ez gyorsan ment: egyszerre szabadultál

184

meg a megunt szeretődtől és a nemkívánatos munkatársadtól. Milyen praktikus ember is vagy te, Greg! Elfordult és elindult felfelé a lépcsőn. A férfi utána nézett, ijedten, mint aki csak most döbbent rá annak a súlyára, mit is csinált. – Nina… – szólt elgyötörten. Az asszony egy pillanatra megállt, de nem fordult meg, és hamarosan folytatta útját. A lépcső tetején ekkor kivágódott az ajtó. Sophie volt az. – Itt vagy, Greg? – hadarta izgatottan, észre sem véve Ninát. – Hála istennek! Gyere, sietnünk kell… Daisynek elfolyt a magzatvize.

185

27. Nem is lehetett volna rosszabb az időzítés. Persze gondolhatták volna, hogy a babák nincsenek tekintettel a családi ünnepekre, mégsem feltételezte senki, hogy a kis Emilé épp Olivia esküvőjének napján kéredzkedik a világra. Sophie bérelt autóval érkezett Camp Kiogára, egy kisméretű, kétajtós városi kocsival, Greg pedig a kisteherautójával, amelyet a munkájához használt. Így aztán Philip kocsiját kérték kölcsön, mert abban jó sok hely volt a hátsó ülésen. Semmi sem ment terv szerint. Nem volt kéznél törölköző, így aztán Greg egy halom tiszta abroszt kapott fel az esküvői vacsorát szállító cég készletéből, mert hiszen a szülésfelkészítő tanfolyamon azt tanulták, hogy feltétlenül szükség lesz tiszta textíliákra. Ráadásul nem volt térerő, így nem használhatta a mobilját, ezért az édesanyját küldte el az irodába, hogy onnan telefonáljon érkezésükről a kórházba. Közben ő meg Sophie besegítettek a síró Daisyt a kocsiba. A lány megijedt az egyre sűrűbben és egyre erősebben jelentkező fájásoktól, nála már csak Greg volt rémültebb és idegesebb. Sophie nem is engedte, hogy a férfi vezessen. Igaz, ez már csak azért sem lett volna ésszerű, mert Greg volt Daisy segítője – márpedig nehezen mérhette az időt a következő fájásig és bajosan figyelmeztethetett a helyes légzésre, ha közben a kormánynál ül. Hátratelepedett tehát a lánya mellé, és azonnal rájött, mire kellenek a tiszta textíliák. Bocs az üléshuzatért, bátyus, futott át a fején. Jenny férje, Rourke McKnight, a rendőrfőnök felajánlotta, hogy elkíséri őket megkülönböztető jelzéssel ellátott kocsijával, de Daisy két fájás közt élénken tiltakozott. – Kösz, de nem kell – nyögte krétafehér arccal. – Anélkül is odaérünk… És különben is, ez Olivia napja, nem kell hogy mindenki rám figyeljen, főként nem ilyen állapotban… Sophie indított, s ahogy kifordultak a parkolóból, Greg kinézett az ablakon. Maxet látta, és Ninát. A kisfiú odasétált az asszonyhoz, aki szeretettel átölelte, és együtt bámultak a távolodó kocsi után. – Ne félj, drágám, nem lesz semmi baj – súgta Daisynek, aki félig ült, félig feküdt az ülésen, és most megint felnyögött. – Mindjárt ott leszünk a kórházban. Greg a telefonjában lévő stopperrel mérte, milyen időközönként jönnek a fájások, és szakszerűen vezényelte a helyes légzést úgy, ahogy azt a tanfolyamon tanulták. – Jaj, de fáj! Nem bírom… Én ezt nem fogom kibírni… – Már nem tart sokáig, hidd el! Ahogy odaérünk, kaphatsz fájdalomcsillapítót… – De ha egyszer most fáj! Jézusom! Daisy már-már hisztérikusan sikoltott. Greg Sophie-ra pillantott. Az asszony kizárólag előre nézett, látszólag csak a vezetésre összpontosított, de keze, mely görcsösen markolta a kormánykereket, elárulta, hogy legalább annyira megijedt, mint ők ketten Daisyvel. – Segíts, apa! Csinálj már valamit, hogy ne fájjon annyira? – könyörgött a fiatal lány. – De hát mit tehetnék, szívem? Tarts ki! Bírd ki a kórházig! Az orvosok majd… Olcsó vigasz. Greg még soha ilyen nyomorultul nem érezte magát egész életében. Rettenetes érzés, hogy tehetetlen vagy, miközben a gyereked segítségért könyörög. Ahogy kicsit közelebb értek a városhoz, Sophie telefonja pittyegéssel jelezte, hogy ismét van térerő. Az asszony azonnal fogta a készüléket és hívta a kórházat. – Már tudnak rólunk – jelentette, amikor befejezte a beszélgetést. – Jane nagymamának sikerült elérnie őket. Egy perc, és ott leszünk, Daisy, drágám.

186

Daisy nem valószínű, hogy bármit is hallott ebből, mert megint épp egy fájás kellős közepén tartott. És közben görcsösen szorongatta apja kezét. – Lélegezz, kicsim, lélegezz! – biztatta Greg, akinek majd megszakadt a szíve, hogy nem segíthet rajta. Sophie közvetlenül a kórház bejárata előtt állt meg. Greg azonnal kiugrott a kocsiból, majd körbeszaladt, hogy Daisyt kisegítse. A mozgásérzékelős ajtó kitárult előttük, de az előtérben egy lelket sem láttak. Sophie lehúzta az ablakot, és kiszólt: – Várjatok meg itt! Leparkolok, aztán keresek egy kerekes széket. Daisy felnyögött, és a hasához kapott. – Dehogyis várunk! – csattant fel ingerülten Greg, aztán felkapta a lányát, mintha ötéves volna, és elindult vele befelé. – Csak parkold le azt az átkozott kocsit valahol, odabenn találkozunk! – kiabálta hátra. Valaki – egy nővér vagy egy ápoló – végre megmutatta Gregnek, hol öltözködhet át. Gyorsan kapkodta magára a zöld műtősruhát, majd egyszer használatos, cipőre húzott lábzsákjában végigvágtatott a folyosón. Daisyt a személyzet öltöztette át kórházi hálóingbe, és valaki biztosította Greget, hogy már útban van a szülész és az altatóorvos. Daisy a szülőágyon fekve, a sok műszerrel körülvéve még ijedtebbnek, még sebezhetőbbnek tűnt. A haja tele volt apró virágokkal: annak az esküvőnek az emléke, mely ugyan még véget sem ért, mégis szinte már a múlt ködébe veszett. Greg odafurakodott az ágy mellé. – Hogy vagy, kicsim? A lány még felelni sem tudott, máris megérkezett az orvos. Nem Daisy orvosa, hanem egy hölgy az éjszakai ügyeletről. – Maga az apa? – kérdezte Gregtől. – Igen… Vagyis hogy nem. Én nem a gyerek apja vagyok, hanem Daisyé… A kismamáé – magyarázkodott. – Az én apám – tette hozzá Daisy a biztonság kedvéért. – Ő lesz velem szülés közben. Nem sokkal később Greget kiküldték, mert a doktornő megvizsgálta Daisyt. Míg a folyosón várt az ajtó előtt, megérkezett Sophie, talpig kórházi ruhában. A zöld köntös csak még fehérebbnek láttatta amúgy is sápadt arcát. – Most már nem lehet semmi baj, Daisy jó kezekben van – nyugtatgatta a férfi. – Mikor mehetünk be hozzá? – Szerintem hamarosan. Sophie biccentett, és lehajtotta a fejét. Úgy tett, mintha a folyosó járólapjait tanulmányozná. Ahogy ránézett, Greget hatalmába kerítette a lelkiismeret-furdalás. – Nagyon ügyesen és gyorsan idetaláltál, Sophie – jegyezte meg elismerőn. – Pedig még soha nem is jártál erre. – Néhány napja megnéztem az utat a térképen. Hát persze! Gondolhatta volna: Sophie az a fajta, aki semmit se bíz a véletlenre. A férfi megköszörülte a torkát. – És még valami… Nagyon… Szóval sajnálom, hogy úgy rád kiabáltam, amikor megérkeztünk. Nem akartalak megbántani… Sophie megint biccentett, de Greg nem volt meggyőződve arról, hogy ez megbocsátást jelent. – Mindent egybevéve nagyon jó csapatot alkottunk – folytatta erőltetett vidámsággal. – Nem hinném, hogy a csapat a legmegfelelőbb szó – mondta hűvösen az asszony. – De mindketten Daisy mellett álltunk, amikor szüksége volt ránk, és ez az, ami fontos.

187

Kinyílt az ajtó, bemehettek a szülőszobára. A doktornő elmondta, hogy minden a legnagyobb rendben: a baba fejfekvéses, a szívhangjai erősek, egészségesek, és hogy Daisy gerincvelői érzéstelenítést kap. – Készüljenek fel, hosszú éjszakánk lesz! – mondta végül. Greg a szülőágy egyik oldalán, Sophie a másikon helyezkedett el, és vártak. Greg időnként egy-egy jégkockát adott Daisy szájába, és vizes ruhával törölgette az arcát. Nővérek, szülésznők jöttek-mentek, hogy időnként ellenőrizzék a műszerek kijelzőit. Sophie rövid időre kiment, telefonált Maxnek, hogy megnyugtassa, minden a legnagyobb rendben. Daisy aludt egy kicsit, sírt egy kicsit, de az idő nagy részét azzal töltötte, hogy a szülőággyal szemközti falon lévő posztert bámulta. Aztán egyszer csak jött az orvos, és közölte, hogy a méhszáj teljesen kinyílt, itt az ideje, hogy Daisy nyomni kezdjen. Az ágyat egy gombnyomással átállították: az alsó részét lekapcsolták, a lábtámaszt és a kapaszkodót felemelték. – Nyomjon! – jött az utasítás, és Daisy, apja kezét megragadva nyomni kezdett. Teljes erőbedobással, összeszedetten, vezényszóra. Ahogy teltek a percek, úgy lett egyre vörösebb, egyre izzadtabb, egyre elgyötörtebb. Ajkát összeharapta, szeméből könnyek peregtek, de erőfeszítésének meg is lett az eredménye. A doktornő, aki mindvégig tudósított a dolgok alakulásáról, egyszer csak felkiáltott: – Megvan! Halk sírás hallatszott, majd megint az orvos hangja: – Gyönyörű, egészséges kisfiú! Szívből gratulálok! Sophie felzokogott. A hang annyira szokatlan, annyira idegen volt Gregnek, hogy először nem is tudta, mi lehet ez a nyikorgás, ezért tanácstalanul nézett körül. Akkor látta meg, hogy volt felesége leveszi arcáról a maszkot, és könnyek között csókolgatja Daisy homlokát. – Jól van, drágám. Ügyes voltál! Daisy hasán már ott feküdt egy kis, vörös csomag. A kismama szemében egy röpke pillanatig rémület villant, de aztán gyengéden magához ölelte. – Szia, baba! – suttogta meghatottan. – Hát megérkeztél? Greg számára megállt a világ. Csak nézte a lányát és az unokáját, úgy állt ott, mint aki a földbe gyökerezett. Egyszer csak azt érezte, hogy valaki valami hideg eszközt nyom a kezébe. – El akarja vágni a köldökzsinórt? Elszántan előrelépett, és kinyújtotta a karját. Valaki feltette a köldökzsinórt elszorító műanyag csipeszt, és Greg csak remélni tudta, hogy senki sem veszi észre a keze remegését, amikor elnyisszantja az utolsó látható köteléket Emile Charles Bellamy és az édesanyja között. A szülészet különbözött a többi kórházi osztálytól. Ide bármikor bejöhettek a látogatók, és Daisyhez bizony rengetegen jöttek is az elkövetkező napokban. Rokonok és barátok sora halmozta el az újdonsült anyukát virággal és apró ajándékokkal, no meg persze a jókívánságok valóságos özönével. A kis Emile Charles Bellamy tökéletesen egészségesnek nyilváníttatott, és így az édesanyja mellett maradhatott az egyszemélyes szobában. Miután megvizsgálták, megfürdették, beoltották és felöltöztették, betették egy kerekeken guruló kiságyba, ahol a baba azonnal mély álomba merült. Apró fejét kék sapka takarta, mely alól vöröses hajfürtök göndörödtek ki. Ez volt az első látható bizonyítéka annak a nyilvánvaló ténynek, amibe eddig egyetlen Bellamy sem gondolt bele komolyan: nevezetesen hogy a kisfiúnak apja is van, akitől ezeket a vörös fürtöket örökölte. Greg és Sophie egymást váltotta a lányuk mellett. Az asszony, miután letudta „szolgálatát”, visszatért a szállodába lezuhanyozni és átöltözni. Nem sokkal ezt követően megérkezett Max a Bellamy nagyszülők kíséretében. Körbeállták a kiságyat, és áhítattal

188

nézték a babát. Jane Bellamy nézett fel először, mosolyogva, de a szeme sarkában könnycseppek csillogtak. – Gyönyörű gyerek! – mondta elragadtatottan. – Tényleg aranyos – tette hozzá Max is. – Szerinted is? – mosolygott Daisy az öccsére. – Aha… Mikor ébred fel? – Egyhamar biztosan nem. Neki is nehéz éjszakája volt, nem csak nekem… Megkérhetlek egy szívességre, öcskös? Mondd meg Oliviának, nagyon sajnálom, hogy némi zavart okoztam a jól megszervezett esküvői gépezetben. – Ugyan már, ne viccelj! – legyintett felnőttesen a kisfiú. – Olivia egyáltalán nem haragszik, sőt… Szerintem különben hamarosan ő is bejön. Mondta, hogy feltétlenül beugranak hozzád Connorral, mielőtt elindulnának a nászútra… Mondd csak, nem ébreszthetnénk fel a babát? – Még csak az kellene! – tiltakozott Daisy. – De tudod mit? Óvatosan vedd ki a kiságyból, és add ide nekem! Úgy szeretném megsimogatni egy kicsit. Max kinyújtotta a karját, de aztán gyorsan vissza is húzta. – Azt sem tudom, hogy fogjam meg – mentegetőzött zavartan. Greg megveregette a vállát. – Úgy, ahogy minden más helyzetben is viselkedni kell egy ilyen pici emberkével: finoman és gyöngéden. Azzal lehajoit, és óvatosan alányúlt a kis csomagnak, majd Max kezébe adta a kicsit. – Tessék! Látod, nem is olyan nagy boszorkányság… Érzed, milyen könnyű? – Egyáltalán nem is könnyű – méltatlankodott az újdonsült dédnagymama. – Hiszen több mint három kiló! Max közben, olyan óvatosan, mintha egy köteg robbanóanyagot tartana a karjában, odalépett a fiatal anyához, és átnyújtotta neki a gyereket. – Tessék! – Köszönöm. A kis Emile nyöszörgött egy kicsit, és kinyitotta apró öklét, de nem ébredt fel. Anyja mosolyogva nézte. Egyik pillanatban ő maga is ugyanolyan védtelennek és sebezhetőnek tetszett, mint maga az újszülött, a másikban rettenthetetlenül erősnek és eltökéltnek, akár a kölykét védő anyaállat. A Bellamy nagyszülők megcsókolták Daisyt és a picit, aztán elvitték Maxet a büfébe, hogy harapjon valamit. Greg maradt. Fel-alá járkált a szobában, s közben lopva nézte az unokáját. Ahogy teltek a percek, egyre könnyebb és könnyebb lett a lelke. Nőttön-nőtt benne az öröm és a lelkesedés, végül már úgy érezte, repülni tudna. Láthatóan Daisy is így volt ezzel. Csak nézte, nézte a fiát, mintha nem tudna betelni vele, és az arckifejezése olyan volt, mint a gyerekkori karácsonyokon, ajándékbontás előtt. Aztán egyszer csak felpillantott és valami, amit Greg válla fölött látott, arra késztette, hogy komolyra igazítsa a vonásait. A férfi hátranézett: egy fiatalember állt az ajtóban. – Szia, Logan – szólt Daisy. Greg megrándult. Ez hát Logan O’Donnell. Al O’Donnell fia. Tiszta apja… Magas, vállas, jóképű, a szeme kék, a haja lángvörös. – Apa, bemutatom Logant – mondta egyszerűen Daisy. – Az édesapám… – Örülök, hogy megismerhetem, Mr. Bellamy. – A fiatalember kezet nyújtott. Greg egy pillanatig habozott. Először nem nagyon akaródzott neki kezet fognia ezzel a suhanccal, aki a lányát… Aztán eszébe jutott az a tizennyolc évvel ezelőtti jelenet, amikor ő maga állt ugyanilyen félszegen és bizonytalanul Sophie szülei előtt. Megenyhülve fogadta a feléje nyújtott jobbot.

189

– Részemről a szerencse, Logan. – Azért jöttem, mert szerettem volna látni Daisyt és a… szóval a babát – magyarázta a fiú. – Ne mentegetőzz, gyere csak be! – mondta Daisy. – Hiszen én hívtalak… Ugye négyszemközt hagysz minket pár percre, apa? Greg szó nélkül távozott. Ahogy bezárta maga mögött a kórterem ajtaját, látta, hogy Logan egészen közel lépett az ágyhoz, és hogy az arca felragyog, amikor Daisy felé nyújtja a gyereket. A férfit különös öröm kerítette hatalmába. Unokája van! Egy gyönyörű, egészséges kislegény! Öröme még azt a kellemetlen tényt is elhomályosította, hogy a lánya, lám, egyre inkább távolodik tőle. Idehívta Logan O’Donnellt, és négyszemközt tárgyal vele valamiről. Az ő tudta és beleegyezése nélkül önálló döntéseket hoz… Valahol a lelke mélyén Greg belátta, hogy ez így egészséges, ennek így kell lennie. Daisy felnőtt, vállalnia kell a felelősséget a saját sorsáért. Úgy, ahogyan Nina mondta. Te szent ég, Nina!… Greg nyugtalanul járkálni kezdett a folyosón, s olyannyira elmerült gondolataiban, hogy csak akkor vette észre Logant, amikor a fiú már ott állt előtte. – Szeretném, ha tudná, uram, hogy nem bajt keverni jöttem ide – mondta. – Hanem hogy megbeszéljem Daisyvel, hogyan tovább. Tőlem nem kell félnie. Éppen úgy a legjobbat akarom a lányának, mint ahogyan ön is… Greg megdörgölte borostás állát. Úgy érezte, egy örökkévalóság telt el a legutóbbi borotválkozás óta. – Ennek szívből örülök. Logan biccentett, és lenézett a kezében tartott papirosra, amely olyan volt, mint valami lista. – Hát akkor… Én most megyek is. Daisy pizzát kíván. Amikor távozott, Greg visszament a lányához. Daisy szeme párás volt, de a vonásai békések és nyugodtak. – Jól vagyok, apa – biztosította a férfit. – És ne félj, nem lesz semmi baj. – Remélem is. Csak egyetlenegy dolgot kérek: semmibe ne ugorj fejest meggondolatlanul! – Nem fogok. Még semmit sem döntöttünk el Logannel. Csak beszélgettünk. És még fogunk is beszélgetni, sokat. Átölelte az alvó babát. – Pedig sokáig azt hittem, látni sem akarom többé. Nem akartam, hogy köze legyen Charlie-hoz. – Charlie-hoz? – Logan azt mondja, az Emile nehezen érthető név. Meg hogy Emilynek csúfolnák. És lehet ebben némi igazság… De visszatérve az előző témára, tudod, apa, te nagyon sokat jelentesz nekem. El sem tudom képzelni, milyen lett volna az életem nélküled. És gondolkodni kezdtem, mi lesz, ha a fiamnak ugyanolyan nagy szüksége lesz Loganre, mint nekem rád? Greg megköszörülte a torkát. Nagyon elérzékenyült, s csak remélni tudta, hogy a hangja nem csuklik el. – Hiszen tudod, mennyire szeretlek. És hogy mindig számíthatsz rám. – Igen, tudom. – Daisy a babatakaró csücskével játszott. – Nagyon jó volt, hogy tegnap mind a ketten itt voltatok. Egy pillanatig eljátszottam a gondolattal, hátha összehoz benneteket ez a közös élmény. Hátha kibékültök anyával… – Ami azt illeti, szerintem sokkal közelebb kerültünk egymáshoz – vallotta be a férfi. – De az nem valószínű, hogy megint összejövünk. – Csak futó gondolat volt – mosolygott bocsánatkérően a lány. – De mondanék még valamit, apa. Komolyan gondoltam, amit anyának és neked mondtam az esküvő előtt. – Nem most kell mindent megbeszélnünk, kicsim. Rengeteg időnk van addig.

190

– Ez igaz, de nem szeretném, ha teljesen lekerülne a napirendről ez a dolog. Nem szeretném, ha néhány hónap múlva, amikor összecsomagolok, úgy tennél, mintha életedben először hallanál arról, hogy el akarok menni. Greg mondani akart valamit, de a lánya egyetlen pillantással belefojtotta a szót. – Ne is tiltakozz, hiszen mindig ezt csinálod! Egyszerűen nem veszel tudomást a kellemetlen dolgokról. Én nagyon szeretlek téged, apa, és tisztában vagyok vele, hogy ha veled maradnék, az sok szempontból könnyebb lenne. De akkor sosem tudhatnám meg, ki vagyok, és mennyit érek. Akkor a te kislányod maradnék, és sosem lennék igazán felnőtt. Érted? – Hogyne érteném… – Az jó. Mert így könnyebb lesz hozzászoknod a gondolathoz. És még valami, apa. Nehogy megharagudj Ninára azért, mert elbeszélgetett velem a jövőmről. Nem ő találta ki, hogy elmenjek, hanem én. Neki legfeljebb annyi a bűne, hogy meghallgatott. Greg torka elszorult, de nem szólt semmit. Az jutott eszébe, milyen önfeledt mosollyal lépett oda hozzá Nina az esküvőn. Boldognak látszott, s olyan oldottnak, amilyen különben csak az ágyban szokott lenni. Amikor szeretkeztek. Daisy folytatta: – Furcsa, milyen könnyen elfogadtam őt. Emlékszem, előtte kifejezetten rossz szemmel néztem, ha nőkkel találkoztál, talán mert azt reméltem, hogy anya egyszer csak mégis visszajön. De aztán feltűnt Nina, és egyszerre minden megváltozott… Annyira illetek egymáshoz, majd megőrültök egymásért, egyszerűen jó rátok nézni, ha együtt vagytok. El sem tudom mondani, mennyire örülök, hogy megtaláltad azt az embert, aki tényleg az életed párja lehet. – Hogy az ördög vinné el! – Mi az, apa? Valami baj van? Olyan különös az arckifejezésed… – Semmi, csak…Szóval szakítottam Ninával. Tegnap, az esküvőn. – Nem! Ez nem lehet igaz! Mondd, hogy nem igaz! – De sajnos az. – Akkor azonnal menj és csináld vissza a dolgot, apa! Kérj tőle bocsánatot, de most rögtön!

191

28. Az este a mólónál találta Ninát. Az asszony a tóhoz ment ki, hogy eldöntse, hogyan tovább. Kijött a partra, talán utoljára… Fájt, hogy el kell innen mennie. Fájt, hogy el kell hagynia ezt a szállodát, az élete álmát, de még ennél is jobban fájt, hogy nem láthatja többé Greget. Nehéz és fájdalmas volt tehát a búcsú, de a Tóparti Fogadó csak egy hely a világ sok szép helye közül. Csak egy hely, ahol élt, dolgozott, és amelyről oly sokáig álmodozott, de most már itt az idő a változtatásra. A Juhar-tó majd az emlékeiben él tovább. Tudta, igen, biztos volt benne, hogy élete végéig emlékezni fog a hullámok locsogására, a sima vízfelszínen tükröződő ezüsthídra és a juharfák levelei között motozó szél susogására. Gyönyörű nyári éjszaka volt, az a fajta, amelyik elvarázsol, és magába zár. Nina valahogy mégsem érezte igazán jól magát. Egyedül volt. Kisétált a móló legvégéig, és arra gondolt, hogy leginkább egy elvágott kötélzetű légballonhoz hasonlít. Szabad, nem kötődik sehová, de ez inkább rossz, mint jó, mert a szél egyre messzebb sodorja az otthonától – és Greg Bellamy tól. Ó, milyen butaság is volt beleszeretni a férfiba! Egész nyáron küzdött ez ellen az érzés ellen, végül Greg mégis elcsavarta a fejét, és elrabolta a szívét. Szerelem… Eddig nem ismerte a szerelmet. Szerette a családját, a barátait, a lányát, de ez az érzés egészen más volt, sokkal gyötrőbb, sokkal bizonytalanabb… Ó, miért is hitte, hogy az ő Greg iránt érzett szerelme elegendő lesz ahhoz, hogy együtt tartsa őket?! Jó régóta állt már kinn a mólón, amikor lépteket hallott a háta mögül. Nem fordult hátra. Biztosan egy vendég, gondolta, de egy másodperccel később kiderült, hogy rosszul hitte. – Szia, Nina! Az asszony megfordult. Noha sötét volt, a hangjáról és a sziluettjéről azonnal felismerte Greget. A hold sápadt fényénél minden szürkésnek látszott, olyan volt az egész jelenet, mint valami keserédes, régi mozifilm. Nina szíve egyszerre gőzerővel kezdett dobogni, mert már a férfi puszta látványa is boldoggá tette. Még most is, még mindazok után is, ami köztük történt… Ugyanakkor sírni tudott volna, annyira fájt, hogy már nem tartoznak össze. De Nina erős maradt, megköszörülte a torkát, és megkérdezte: – Hogy van Daisy? – Remekül. És a babával is minden a legnagyobb rendben. Daisy Emile-nek nevezte el. Francia név. – Igen, tudom. – Azt ne kérdezd, hogy jutott eszébe éppen ez a név. A második neve mindenesetre Charles, az apám után. – Szép gondolat… És te? Hogy vagy? – Jól. Valahogy mégis furcsán. Szokatlan érzés, hogy unokám van. – Lesz időd hozzászokni. És… Szóval gratulálok, Greg. Sok örömöd legyen a kis Emileben. Csend támadt, aztán egyszerre szólaltak meg: – Nina… – Greg… Az asszony vett egy nagy lélegzetet. – Éppen azon gondolkodtam, hová menjek innen és mitévő legyek – bökte ki nehéz szívvel.

192

– Ne menj sehová! Nem úgy gondoltam… Olyan hülye voltam! Kérlek, bocsáss meg! Bocsáss meg! Nina érezte, hogy őszinték, szívből jövők ezek a szavak. Mégsem akarta, nem merte túlságosan komolyan venni a férfi mentegetőzését. – Nem haragszom – mondta egyszerűen. – De ettől függetlenül el kell mennem. Nem maradhatok. – Legalább hallgass végig! Engedd, hogy megmagyarázzam… Azért voltam veled olyan kíméletlen és igazságtalan tegnap, mert mérhetetlenül dühös voltam. Megijedtem, féltettem a lányom, de már tudom, hogy neked ehhez az egészhez semmi közöd. – Kicsit késő már a bánat, nem gondolod? – Ne mondd ezt, Nina! Nem mehetsz el, hiszen úgy szereted ezt a helyet. Ez az otthonod! Ez igaz volt, Nina mégsem erre a mondatra várt. Azt szerette volna hallani: Ne menj el, mert szeretlek. Mert hozzám tartozol. Mert szükségem van rád. – Egész életemben itt éltem, ebben a városban – szólalt meg lehangoltan. – Itt már megtörtént velem minden, ami megtörténhetett. Ideje, hogy most már új otthont, új tennivalókat keressek magamnak. – Nem történt meg minden. Például még nem voltál szerelmes. Legalábbis egyszer azt mondtad… – Lehet, hogy mondtam, de ma már nem mondhatnám… – bukott ki Ninábol a mondat, mely felért egy vallomással. Greg nem látszott nagyon meglepettnek. Odalépett az asszonyhoz és szorosan a karjába zárta. – Tudod, Nina – kezdte –, én egyszer már voltam nős, és annak a házasságnak rossz vége lett. Azt hittem, már soha többé senkiben nem fogok bízni. Magamat is beleértve… A saját érzéseimet… De ha az ember ennyi mindenen keresztülmegy, mint én, van alkalma megtanulni egyet-mást. Például azt is, mi szerelem, és mi nem az. Lehajolt, és egészen közelről súgta Nina fülébe: – Így aztán már rég biztos lehetek benne, hogy az, amit irántad érzek, szerelem, méghozzá a javából. Őrülten szeretlek, és azt akarom, hogy velem maradj, örökre. Nos, ez már elég ahhoz, hogy itthon tartson, Nina? Nina, aki már hosszú másodpercek óta visszatartotta a lélegzetét, most nagyot, gyönyörűségeset sóhajtott. Egész teste beleremegett ebbe a megkönnyebbült sóhajba, melyet egyféleképpen lehetett lefordítani: Elég. Sőt több mint elég. *** Nina hallotta, amint lecsapódik egy autó csomagtartójának teteje, és látta, hogy Greg összerezzen. Aztán kihúzza magát, mint aki eltökélte, hogy bátran szembenéz az elkerülhetetlennel. Mindketten a férfi házának előszobájában álltak, s arra vártak, hogy búcsút vehessenek Daisytől. Tél volt, korán alkonyodott. A felhők okozta szürkeséget csak tovább fokozta a Daisy kocsijának kipufogócsövéből gomolygó füst. Greg a fél napot azzal töltötte, hogy ellenőrizte az autót, megfelelően téliesítették-e. Megnézte a gumikat, lekaparta, megtisztogatta az ablaküvegeket, a tükröket, megbizonyosodott afelől, hogy minden tökéletesen működik. Mintha a lánya világ körüli útra indult volna, nem pedig a folyó túloldalára, ahol már várja őt új otthona, egy kicsi ház a New Paltzba vezető út mentén. Persze, nem a távolság miatt aggódott ennyire. Nina tökéletesen megértette Greget.

193

Daisy öt hónapig lakott otthon a baba születése után, és már alig várta, hogy elkezdhesse új, önálló életét. Már bepakolta az autóba minden holmiját. A csecsemő fiúcska, persze alaposan bebugyolálva, ott feküdt már az autósülésben, útra készen. Még pár perc, és indulnak. Nina nézte a férfi arcát, és azt kívánta, bár segíthetne neki. Bár oldhatná valahogyan azt a feszültséget, idegességet, amelyet ez az új helyzet okoz. Hosszú ideje tudták már, hogy Daisy egy nap majd elmegy. És most, hogy eljött ez a nap, Greg nyugtalansága szinte az elviselhetetlenségig fokozódott. Ninának megsajdult a szíve. Átérezte kedvese fájdalmát. Mert a szerelem bizony nem csupa móka és kacagás, hanem azt is jelenti, hogy nekünk is fáj mindaz, ami a másiknak fáj. Voltak idők, amikor Nina ódzkodott mindettől. Rettegett az ilyen fokú odaadástól és kitárulkozástól, de már nem félt. Felhúzta a dzsekije cipzárát, és elindult Greggel az ajtó felé. – Ugye tudod, hogy minden rendben lesz? – kérdezte gyöngéden. Greg megállt, közelebb húzta magához, és megcsókolta a halántékát. – Igen, tudom. – Megadtál neki mindent, amire szüksége volt ahhoz, hogy erős, boldog ember legyen belőle. Most rajta a sor. Nina pontosan ezekkel a szavakkal vigasztalta önmagát, valahányszor rátört az aggodalom távol lévő lánya miatt. A férfi megfogta a kezét, és együtt mentek ki a ház elé a hideg alkonyatba. Nina behajolt a kocsiba, és gyengéden megérintette a máris szundikáló kis Emile kezét. Greg közben átölelte a lányát. – Légy nagyon óvatos az úton! – mondta. – Az leszek. Te pedig mondd meg Maxnek, hogv hívjon fel azonnal, amint hazaért. Vigyázz magadra, apa! – Te is, drágám! És aztán a lány beült a kocsiba, és elhajtott. Ilyen egyszerűen. Nina és Greg néztek a kocsi után, míg a lámpái el nem tűntek a távolban. Ahogy a motorzaj elhalkult, üres csend borult rájuk. Ma nem volt vendég a szállodában, üresen állt a parkoló, a tél holt szezonnak számított. Csak a csónakház emeletén világított egy ablak, emlékeztetve Ninát, hogy ma este még dolgozni akart. Aztán hirtelen Gregre pillantott, és észrevette, hogy a férfi őt nézi, különös, fürkésző kifejezéssel az arcán. – Minden rendben? – kérdezte. – Ó, igen. – Biztos? Greg biccentett, és magához húzta az asszonyt. – Végtelenül boldoggá tesz, hogy itt vagy, Nina. Nina mosolyogva oldalt hajtotta a fejét, és próbálta kitalálni, mi következik. – Gyerek voltál még, amikor megismertelek – folytatta a férfi –, de valahogy már akkor tudtam, hogy egyszer majd nagyon sokat fogsz jelenteni nekem. Minden együtt töltött nappal egyre jobban szeretlek, és tudom, hogy ez mindörökké így is marad. Ninának elakadt a lélegzete, annyira meglepődött. Tudta már, mi következik, és csak remélhette, hogy a szája nem maradt tátva a csodálkozástól. Csak remélhette, hogy a pillantása ugyanolyan szeretetteljes, mint a férfié. Greg fél térdre ereszkedett, és kihúzott valamit a zsebéből. Egy gyűrűt. A keze remegett, ahogy Nina felé nyújtotta.

194

– Bocs – nevette el magát. – Szörnyű lámpalázam van. Tudod, ez az első leánykérésem… Már napok óta magamnál hordozom, és várok a megfelelő pillanatra, hogy az ujjadra húzhassam. – Ez a pillanat tökéletes lesz – suttogta az asszony. – Én is úgy gondolom. – Greg az ajkához emelte Nina kezét, áhítattal megcsókolta, aztán felnézett, egyenesen a szemébe. – Még soha senkinek a kezét nem kértem meg, és soha nem is akarok ilyet tenni. Te vagy a végzetem, Nina Romano. Akarsz a feleségem lenni? Nina annyiszor elképzelte már ezt a jelenetet. Tulajdonképpen nyár óta erről ábrándozott. Tudta, hogy repesni fog majd a boldogságtól, ha elhangzanak a vágyott szavak, de arra azért nem gondolt volna, hogy még a lélegzete is elakad. Csak bólintott hát, de a szemében már könnyek ültek. Így aztán sírt egy keveset örömében, és idővel a hangja is visszajött: – Igen, Greg, akarok. Nagyon szeretlek, tudod? Mindig szeretni foglak. A férfi felállt, és az ujjára húzta a gyűrűt. Egy egyszerű, de nagyon szép ékszert, mely a nagy hideg dacára is melegséget sugárzott magából. – Épp ráillik – mondta elégedetten, majd megcsókolta Ninát. Úgy, ahogy kell. Finoman, gyöngéden, mégis szenvedélyesen. – Ez egész jól ment – mosolygott az asszonyra egy másodperccel azután, hogy szétváltak. Nina nevetve ölelte át a derekát. – Szerintem is. Aztán hátralépett, és összekulcsolt kezükre pillantott. A gyürűsujján ott csillogott Greg gyűrűje, közös jövőjük záloga. Egyikük sem érezte már, hogy hideg lenne odakinn, mégis a férfi elindult a ház felé és magával húzta Ninát. – Gyere, menjünk be! Nagy terveim vannak veled…

195