Susan Wiggs. Aranyló nyár. Tóparti történetek 1

Susan Wiggs Tóparti történetek 1.

Aranyló nyár

Keserédes időutazás vára Bellamy család tagjaira, akik azért gyűlnek össze a lélegzetelállító szépségű üdülőtelepen, Camp Kiogán, hogy megünnepeljék a nagyszülők ötvenedik házassági évfordulóját. Az unokák közül Olivia vállalja a nem kis feladatot, hogy lakhatóvá varázsolja az egykori ifjúsági tábort. Megbízást ad Avalon egyetlen építési vállalkozójának, Connor Davisnek, és a meghitt közelségtől újra fellángol köztük a kamaszkori vonzalom. A lány réges-régi fényképet pillant meg a helyi sütödében, amelytől az

egész család élete alapvetően megváltozik. Amikor nyár végén bevonják a tábor zászlaját, mindenki őszintébb, boldogabb jövő ígéretével térhet haza...

2

Minden jog fenntartva, beleértve a kiadvány egészének vagy egy részének bármilyen formában történő sokszorosítását. A mű a Harlequin Enterprises II B. V. jóváhagyásával jelent meg. Kiadványunk szereplői kitalált személyek. Bármely adott személlyel, akár élővel, akár elhunyttal való hasonlóság a merő véletlen műve. § All rights reserved including the right of reproduction in whole or in part in any form. This edition is published by arrangement with Harlequin Enterprises II B. V. All characters in this book are fictious. Any resemblance to actual persons, living or dead, is purely coincidental.

© Susan Wiggs, 2006 – Harlequin Magyarország Kft., 2009 A mű eredeti címe: Summer at Willow Lake (Harlequin Mira Books) Magyarra fordította: Zinner Judit Borító: Majoros Árpád Kép: Harlequin Enterprises S. A. ISBN 978-963-538-020-6 HU ISSN 1789-2732

•Felelős kiadó: Holger Marteris •Főszerkesztő: Dr. Téglásy Imre •Felelős szerkesztő: Bakay Dóra •Műszaki vezető: Sárai Szabó Mária •Szerkesztőség: 1122 Budapest, XII. Városmajor u. 20. •Levélcím: 1535 Budapest, Pf. 762. •Távbeszélő: 488-5569; Fax: 488-5584 •E-mail: [email protected] Kiadónk újdonságairól, a megrendelési lehetőségekről honlapunkon is tájékozódhat: www.harlequin.hu

Szedés: Harlequin Magyarország Kft.

Nyomtatás: Reálszisztéma Dabasi Nyomda Zrt. Felelős vezető: Vágó Magdolna vezérigazgató

4

Üdvözlünk a Kioga Ifjúsági Táborban! Franklin Delano Roosevelt egyszer a következőt mondta: „Amerika legnagyobb ajándéka a világnak a nyári tábor”. Ezt a megállapítást mindenki helyesli, aki csak ellátogat Camp Kiogára. A tábor olyan hely, ahol megelevenednek az álmok, ahol az ember megmerítkezhet egy háborítatlan tó kristálytiszta vizében, felmászhat a hegytetőre, és felnézhet az égre, éjjel bámulhatja a tábortűz izzó parazsát, és elgondolkodhat azon, mi mindent tartogat még számára az élet. A Kioga Ifjúsági Tábor házirendjéből A tábor előtt három zászló lobog: az egyik a tábor hivatalos zászlaja, a másik New York államé, a harmadik pedig az Egyesült Államoké. A zászlókat minden reggel napkeltekor vonják fel, és ébresztő után tiszteleg nekik minden táborlakó. Amennyiben ugyanazon a kötélen lobognak, mindig az Egyesült Államok zászlaja a legfelső. Amikor egymás melletti rudakra vonják fel őket, akkor az első az Egyesült Államoké, és azt is vonják le utoljára. Egyik zászló sem állhat magasabban, mint az országé, és nem helyezkedhet el tőle jobbra. Amennyiben félárbocra eresztik, a másik kettővel is ugyanezt kell tenni, de az Egyesült Államok zászlaja a rúd közepénél, a másik kettő pedig kissé lejjebb helyezkedjék el.

ELŐHANG Olivia Bellamy nem tudta, mi a rosszabb szorult helyzetében: csapdába esve kapaszkodni egy zászlórúd tetején úgy, hogy égen-földön semmi segítség, vagy beletörődni, hogy a segítség a pokol angyala képében érkezzék. Pedig annyira egyszerűnek tűnt megvalósítani a tervet, hogy tíz év óta először felhúzza a tábor zászlait a három zászlórúdra! Aztán egyszer csak összegabalyodott a kötél a csigán, de Olivia nem tágított. Odatámasztott egy régi alumíniumlétrát a zászlórúdhoz, felmászott a tetejére, ám csak ekkor jött rá, hogy még így sem éri el a csomót. Nem volt nehéz feljebb mászni a rúdon, csakhogy közben véletlenül kirúgta maga alól a létrát. Ó, te szerencsétlen! – gondolta, és kétségbeesetten kapaszkodott a rúdba. A föld messze volt, a zászlórúd meg nem éppen tükörsima. Ha lecsúszik a rozsdás fémen, garantáltan sebesre horzsolja a tenyerét és a combját. Épp elkezdett óvatosan lefelé araszolni, amikor egy motor – hangtompító nélküli – kipufogójának rettenetes zaját hallotta az út felől. Annyira meglepődött, hogy kis híján elengedte az oszlopot. Aztán ijedtében ösztönösen még szorosabban belekapaszkodott, és behunyta a szemét. Menj el! – gondolta. Nem tudnálak most elviselni, akárki vagy. A motor zaja egyre hangosabb lett, és a lány végül kinyitotta a szemét. A behatoló egy fekete bőrruhába öltözött motoros volt, arcát eltakarta a fenyegető, fekete sisak. A csillogó, ezüst-fekete motor mögött felvert por olyannak tűnt, mint egy kakas mögött a díszes farktolla. Ez az én szerencsém, örvendezett Olivia. Itt ragadtam a semmi közepén, és egy „szelíd motoros” érkezett a megmentésemre. Karja és válla már remegett az erőlködéstől. Lám, ennyit ért az a sok önkínzás az edzőteremben! A motoros megállt a zászlórúd alatt, leszállt, és kirúgta a motor támasztékát. Aztán hátrahajtotta a fejét, hogy felnézzen Oliviára. A körülmények ellenére a lánynak az jutott eszébe, hogyan festhet a hátsója abból a szögből. Gyermekkorában a gondjai közepette gyakran folyamodott az étel adta vigasztaláshoz, mígnem egy sor távolról sem hízelgő gúnynevet aggattak rá, és azóta sem tudott megszabadulni az alakja miatti kisebbrendűségi érzéstől. Csak lazán! – figyelmeztette magát, aztán lekiáltott a férfinak: – Jó napot! – Jó napot! Mondja, mindig ilyen magasan hordja az orrát? Bár a lány nem láthatta az arcát, kiérezte a hangjából, hogy vigyorog. – Bocs, nem tudtam ellenállni a kísértésnek. Nagyszerű! Ez az ő szerencséje. Pont ez a szellemeskedés hiányzott! A férfi becsületére legyen mondva, legalább nem hagyta tovább kínlódni. Felemelte a létrát a földről, és nekitámasztotta a zászlórúdnak. – Vigyázzon, lassan jöjjön lefelé! Tartom. Olivia most már izzadt, és csaknem ereje végére ért. Centiről centire óvakodott lefelé, miközben sortnadrágja szára egyre feljebb csúszott. Remélte, hogy a férfi nem veszi észre, mennyire belevág a fenekébe. – Már majdnem elérte a létrát, csak pár centi hiányzik! – szólt fel a férfi. Minél lejjebb ereszkedett, Olivia annál ismerősebbnek találta a hangot. Mire lábával elérte a létra tetejét, határozottan rossz előérzete támadt. Évek óta nem járt ennek a helynek még a

6

környékén sem, ahol egyaránt megvalósultak legvadabb ábrándjai és legszörnyűbb rémálmai. Manapság senkit sem ismer ebben a távoli vadonban. Vagy mégis? Idegességében másra sem tudott gondolni, mint hogy ma reggel meg sem fésülködött, és egy leheletnyi sminket sem tett magára. Talán még a fogát sem mosta meg. Levágott szárú farmernadrágja túl rövid, ujjatlan felsője pedig túl szoros volt. Miközben lefelé mászott a létrán, minden foknál egyre jobban tudatosult benne, hogy odalent a legjobb esetben is kínos megszégyenülés várja. Hogy a földre tehesse a lábát, az idegen létrát tartó két karja közé kellett megérkeznie. Megcsapta az orrát a férfi bőr- és szél illata. Az előbb még végsőkig megfeszült izmai most végképp erőtlenné váltak a kimerültségtől. Utolsó erejét összeszedve félretolta a férfi kezét, hogy kikerüljön a csapdából. A motoros elengedte a létrát, és feltartotta kesztyűs kezét, mutatva, hogy békével érkezett. Hatalmas keze volt a motoroskesztyűben… Rendben – mondta –, most már biztonságban van. Olivia nekidőlt a létrának. Ahogy felnézett a férfira, egyáltalán nem érezte biztonságosnak maga alatt a talajt, s egyáltalán: semmit sem érzett maga körül biztonságosnak. A férfi amúgy is nagydarab volt, de a bőrcucc még erőteljesebbnek mutatta. Fakó farmere fölött oldalt cipzárral záródó motoros bőrnadrágot viselt, mely puhává kopott a leginkább igénybe vett helyeken. Félig nyitott zekéje alatt feslett nyakú póló vonta magára Olivia pillantását. Viharvert csizmája arról árulkodott, hogy gazdája dolgozik is benne, bár furcsamód csüngött rajta valami lánc, amelynek látszólag nem volt semmi értelme azonkívül, hogy még szexisebbé tette az öltözetet Merthogy nagyon is az, szívta a fogát Olivia. – Köszönöm – mondta, és gyorsan kilépett a létra meg a fickó közül. – Nem is tudom, mi lett volna velem, ha épp nem jár erre. – A motoros foncsorozott szemüvegében csak a saját tükörképét, kipirult arcát, szélfútta kócos haját látta. Beletörölte a kezét a nadrágjába. – Mit…? – kezdte, aztán elbizonytalanodva elhallgatott. Talán mégsem ő az. Talán csak a friss levegő és a napfény tompította el az agyát. Elhatározta, hogy uralkodik magán. Sikerült hűvös, közömbös hangon folytatnia: – Netán segíthetek? – Azt hiszem, épp fordítva. Maga hagyott üzenetet a rögzítőmön valami építési munkálatokról, igaz? – kérdezte a férfi, azzal levette a szemüvegét, aztán kicsatolta a sisakot is, és leemelte a fejéről. Ó, istenem! – sóhajtotta magában Olivia. Mindenkire számítottam, csak rád nem! A férfi lehúzta a kesztyűjét, egyenként cibálva le mindegyik ujját, és közben le nem vette a tekintetét a lányról. Hunyorogva figyelte az arcát. – Találkoztunk mi már valahol? Ismerem magát? Ugye viccelsz? Vagy tényleg nem ismersz meg? Amikor a lány nem válaszolt, elfordult tőle, és ügyesen felhúzta a zászlót, amely azonnal kibomlott, és lobogni kezdett a szélben. Olivia csak nézte, és mozdulni is elfelejtett. Mit mozdulni! Lélegezni, gondolkodni is. Egyetlen pillantás azokba az igéző szemekbe visszarepítette az időben, mintha visszafelé pörgetnék egy naptár lapjait. Már nem a szelíd motorost látta maga előtt, hanem egy férfit, akinek a kék szemében annak a régi fiúnak a tekintete csillog. Azé a fiúé, akinek zavaros és fájdalmas kamaszkorának minden mérföldkövét köszönhette, aki az első és azóta is egyetlen igaz szerelme volt. Az első, aki megcsókolta – és az első, aki összetörte a szívét. Olivia egész teste felforrósodott, ahogy átjárta a régi tűz. Hm… Talán ezért is nevezik tűznek a szerelmet: valaki mindig megégeti magát. – Connor Davis mondta ki hangosan a nevet, kilenc év után először. – Különös, hogy itt találkozunk. – Igyekezett természetes hangon beszélni, miközben legszívesebben meghalt volna. Itt és most, azonnal. 7

Igen, így hívnak – mondta a férfi teljesen feleslegesen. Mintha valaha is el tudná felejteni! Az akkori fiúban benne rejlő ígéret állt előtte egy pompás férfi formájában. Huszonnyolc évesen, mert csak eggyel idősebb nála. Már nemcsak magas, hanem izmos is. Csibészes mosolya és csillogó szeme a régi, bár jellegzetesen amerikai, szögletes állát egynapos borosta borítja. És igen… – Olivia alig hitt a szemének – még mindig ott van a kicsi ezüstkarika a fülében. Ő, Olivia fúrta bele a lyukat úgy tizenhárom évvel ezelőtt. – Maga pedig… – A férfi a bal kézfejére pillantott, ahol piros tintával írt betűk sorakoztak. – Maga Olive Bellamy? – Olivia. – A lány imádkozott, hogy ismerje fel végre, ahogy ő is felismerte Connort. Ismerjen rá mint olyasvalakire a múltból, aki akkor fontos volt neki, valakire, akinek döntő hatása volt egész későbbi életére. Valakire, aki még azt is megkockáztatta, hogy hazaküldik a táborból, mégis kilyukasztotta a fülét. – Igen, bocsánat… Olivia. – Végigmérte a lányt, ahogy egy férfi szokott egy nőt, tekintetében nyílt elismeréssel. Szemmel láthatóan félreértette Olivia rosszalló pillantását. – Nem volt kéznél papír, amikor lehallgattam az üzeneteimet – magyarázta, miközben odamutatta a nevet a kézfején. Aztán ismét összevonta a szemöldökét. – Nem találkoztunk mi már valahol? Olivia keserűn felnevetett. – Ugye csak tréfálsz? Ez csak vicc lehet. Ennyire megváltozott volna? Na igen, valóban… Csaknem egy évtized telt el azóta, és róla leolvadtak a kilók, egykor barna haja mézszőkén pompázott, a szemüvegét pedig kontaktlencsére cserélte. De mégis… Connor csak bámult rá, fogalma sem volt, kit lát. – Ismernem kellene? Olivia karba fonta a kezét, szúrós tekintettel a férfi szemébe nézett, és felidézett egy kifejezést, amelyre a férfinak minden bizonnyal emlékeznie kell, mert ez volt az egyik első hazugság, amelyet egymásnak mondtak. – Én vagyok az „új legjobb barátod” – vágta ki, és figyelte, ahogy kiszalad minden szín a férfi csinos, napbarnított arcából. A gyönyörű kék szem összeszűkült, aztán kitágult, ahogy kiült az arcára a csodálkozás. Connor ádámcsutkája fel-alá járt, ahogy nagyot nyelt, majd megköszörülte a torkát. – Szentséges ég! – motyogta az orra alatt, aztán önkéntelen mozdulattal a füléhez emelte a kezét, és megérintette a kis ezüstkarikát. – Lolly?

8

A Kioga Ifjúsági Tábor házirendjéből Mindenkinek részt kell vennie a tábor programjaiban, és viselnie kell az egyenruhát. A felügyelőknek gondoskodniuk kell arról, hogy a táborozók jelen legyenek a tervezett programokon, kivéve ha felmentést kapnak az ápolónővértől vagy a táborvezetőtől.

1. – Lolly – ízlelgette a szót a langaléta fiú, miközben a lány mögött ballagott az ösvényen felfelé. Most szólalt meg először, amióta elhagyták a táborhelyet. – Miféle név ez? Hogy a pokolba lehet valakit így hívni? – Simán. Láthatod, ez van a pólóm hátára nyomva – felelt a kislány, és hátracsapta vékony, barna varkocsát a válla fölött. Kétségbeesetten érezte, hogy elpirul. A kutyafáját, hiszen ez csak egy buta fiú, és nem csinált mást, csak feltett egy egyszerű kérdést! Nem is igaz, helyesbített. Ő a leghelyesebb fiú a Sasfészekben, a tizenkét-tizennégy évesek hálóhelyén. Ez pedig nem is annyira kérdés volt, mint inkább ravasz megjegyzés, amelyet csak azért tett, hogy őt bosszantsa. Ráadásul azt mondta, hogy „pokol”. Lolly senkinek be nem vallotta volna, de utálta a káromkodást. Valahányszor ő maga megpróbált kimondani egy szitokszót, megbotlott a nyelve, és elpirult, amiből mindenki rájöhetett, mennyire maradi. – Értettem – motyogta a srác, és mihelyt az ösvény egy kanyar után kiszélesedett, nyersen odavakkantott egy bocsánatkérést, majd egy Talking Heads-számot fütyörészve megelőzte a lányt. Véletlenül sem tévesztett el egyetlen hangot sem. Páros túrán voltak, amely a tábori szezon első programja volt. Azzal a céllal rendezték, hogy a gyerekek megismerkedjenek a tábor területével és egy másik társukkal. Úgy állították párba őket, ahogy leszálltak a buszról, miközben a csomagjaikat a szállásukra vitték. A lány azért került össze a langaléta fiúval, mert mindketten utolsónak szálltak ki. Lolly karba fonta a kezét a busz ajtajánál, és elhúzta az orrát. – Ezek szerint én leszek az új legjobb barátod. A fiú ránézett, megvonta a vállát, majd fensőbbségesen válaszolt: – „Barkis hajlandó.” A nagyzoló! Lolly úgy tett, mintha nem gyakorolt volna rá nagy benyomást, hogy a fiú a David Copperfieldből idézett. Ahogy azt sem akarta észrevenni, hogy a többi fiú kuncogva oldalba bökte a langalétát, heccelve őt, amiért kifogta Lolly Bellamyt. A srác nem volt tipikus kiogai táborlakó, márpedig Lolly, aki nyolcéves kora óta járt ide, ismerte a fajtájukat. Az először itt táborozó fiú kissé faragatlan volt, túl hosszúra nőtt a haja, vászonnadrágja pedig túlságosan mélyen lecsúszott a csípőjére. Kissé mintha veszélyesnek is tűnt volna világoskék szemével és sötét hajával, amely így együtt hatásos volt, ugyanakkor zavarba ejtő. A fák közti réseken át a lány látta a többieket, ahogy kettesével, négyesével beszélgetve haladnak tőlük nem messze, felfelé az ösvényen. Még csak a tábor első napja volt, de a gyerekek már kezdtek csoportokba verődni és méregetni, kivel legyenek jóban ezen a nyáron. Lolly előre tudta, hogy őt úgyis kihagyják, ahogy mindig. Ha nem lennének itt az unokatestvérei, idén is hoppon maradna. Feljebb tolta a szemüvegét az orrán, és irigyen nézte a többi táborozót, akik látható könnyedséggel ismerkedtek egymással. Alig szálltak le a tábori buszról, máris régi ismerősként ballagtak egymás mellett, beszélgetve, nevetgélve. Még ez a nyakigláb fiú is jobban illik ide, mint ő. Néhány lány lazán a vállára vetve viselte kapucnis tábori tréningfelsőjét, velük született divatérzékük még az egyenruhánál is megmutatkozott. A legtöbb fiú Rambo módjára a homlokára kötötte háromszögletű tábori kendőjét. Mindenki úgy járkált peckesen fel-alá, mintha övé volna az egész tábor. Ami fölöttébb viccesen hatott, mivel egyiküké sem volt, kivéve épp Lollyt. Na jó, legalábbis abban az értelemben, hogy a nagyszülei tulajdonát képezte. Mikor még a Fiókák 10

közé, vagyis a nyolc-tizenegy évesek csoportjába tartozott, megpróbálta érvényesíteni a többiek fölött az ebből fakadó fölényét, de sosem sikerült. A legtöbb gyerek fütyült rá, kicsoda. A magas fiú talált a földön egy hikoriágat, és vagy az aljnövényzetet csapkodta vele, vagy rátámaszkodott gyaloglás közben. Tekintete figyelmesen járt, mintha azt várná, hogy a sűrűből ráugrik valami. – Látom, téged meg Ronnocnak hívnak – szólalt meg nagy sokára Lolly. A fiú értetlen pillantást vetett rá. – Mi? – Ez van ráírva az inged hátuljára. – Fordítva vettem fel, te nagyokos. – Jól van, csak vicceltem. – Ha-ha – mondta a srác, majd belevágta a bot végét a földbe, és továbbment. A Nyeregtető nevű hegy csúcsa volt a cél. Igazából nem is hegy volt, inkább csak egy nagyobb domb. Ha felértek, egy tűzrakóhelyet találnak majd, amely körül hosszú fatörzsek képezik a padot. Ez a hely számtalan hagyományos tábori esemény színtere volt. Nagymama, akit unokái csak Nanának neveztek, egyszer azt mesélte, hogy az első telepesek idején az utazók ilyen magaslatokon raktak jelzőtüzeket, hogy nagy távolságokra is tudjanak üzenni a többieknek. Lollynak már a nyelve hegyén volt ez a történet, hogy megossza útitársával, de aztán inkább hallgatott. Eldöntötte, hogy nem fogja kedvelni ezt a srácot. Vagyis igazság szerint senkit sem az idei táborban. Két kedvenc unokatestvére, Frankie, azaz Francine és Dare rendszerint együtt táborozott vele, és ettől úgy érezhette, hogy neki is vannak barátai. Ebben az évben azonban Kaliforniába mentek a szüleikkel, Peg nénivel és Clyde bácsival. Lolly saját szülei sosem utaztak a lányukkal sehová pusztán a nyaralás kedvéért, csak olyan helyekre, amelyekkel azután lehetett dicsekedni. Szívesen büszkélkedtek a nyaralásaikkal, a házukkal, a régiségeikkel, a műtárgyaikkal. Még Lollyval is, bár vele nemigen lehetett. Főleg most, hatodik után, amikor lerontotta a jegyeit, a mérleg mutatója viszont egyre feljebb kúszott. Most, vagyis a szülei válásának évében… Na, azzal kellene dicsekedni! – gondolta a lány. – Meg kell tudnunk egymásról három dolgot – emlékeztette a fiú, akinek nem volt semmi humorérzéke, és akivel Lolly nem szándékozott összebarátkozni. – Odafent be kell mutatnunk egymást a csoportnak. – Nem akarok megtudni rólad három dolgot – jelentette ki Lolly. – Hát én sem rólad. Ez az ismerkedős, tábortűz körüli csevegés mindig dögunalmas volt, ami persze kár, mert nem kellett volna feltétlenül ilyennek lennie. A kicsik csinálták a legjobban, mert ők még nem tudták, mit érdemes elhallgatni, és mit lehet megosztani a többiekkel. Lolly maga volt erre a tökéletes példa. Egy évvel ezelőtt például kibökte, hogy épp válnak a szülei, és sírva fakadt. Azóta is kész rémálom az élete. De legalább akkor őszinte volt ez a vallomás. A mostani korcsoportjában azonban előre tudta, hogy a többiek csupa unalmas vagy kitalált dolgot fognak mondani, esetleg mindkettőt. – Bárcsak megúszhatnánk! – sóhajtotta. – Csak púp a hátunkon. A kicsik érdekesebbek, mert ők legalább bármit elmondanak. – Mi az, hogy bármit? – Például hogy a nagybátyjukat kihallgatta az értékpapír-felügyelet, vagy hogy a bátyjuknak három mellbimbója van. – Micsodája? Lehet, hogy kár volt ezt felhozni, de Lolly tudta, a srác most már úgysem hagyja békén, amíg meg nem magyarázza. 11

– Hallottad – felelte kelletlenül. – Egy harmadik mellbimbó? Ez tiszta marhaság. Olyan nincs senkinek! – Na látod! Bebe Blackmun egyszer mégis azt mesélte az egész csoportnak, hogy az ő bátyjának három van. – Te láttad? – cukkolta a fiú. – Gondolod, hogy megnézném? – borzongott meg a kislány. – Pfuj! – Micsoda baromság! Lolly felszisszent, de úgy döntött, nem bosszankodik a csúnya beszéden. – Fogadjunk, hogy neked is három van – csúszott ki a száján. Nem is értette, miért, hisz nulla az esélye, hogy igaza legyen. – Ja, tényleg – felelte a fiú, azzal megállt az ösvényen, megfordult, és egyetlen kecses mozdulattal lehúzta magáról a pólót ott, az erdő közepén, Lolly orra előtt, méghozzá olyan gyorsan, hogy a lány meg sem tudott nyikkanni. – Megszámolod? A kislány elvörösödött, majd egyenesen előre nézve elmasírozott mellette. Hülye! – szidta magát. Hogy lehettem ekkora hülye? Hogy juthatott ilyesmi az eszembe? – Vagy talán épp neked van három! – kiáltott utána a fiú nevetve. – Szívesen megszámolom. – Te megvesztél – morogta Lolly, és ment tovább. – Te hoztad fel a témát. – Csak beszélgetni akartam veled, mert olyan rémesen unalmas vagy. – Aha, én már csak ilyen vagyok. Unalmas – felelte a srác, aztán nagyokat lépkedve utánozta Lolly elszánt menetelését. Nem vette vissza az ingét, csak begyűrte hátul a nadrág derekába. Első vérig feliratú fejpántjával és megfordított ágyék-kötőként a derekáról lifegő ingével úgy nézett ki, mint egy vadember. Mintha A Legyek Urából lépett volna elő. Micsoda nagyképű alak! Lolly megbotlott egy gyökérben, és bele kellett kapaszkodnia egy ágba, hogy el ne essen. A fiú megfordult, s a lány meg mert volna esküdni, hogy már nyújtotta feléje a kezét, hogy elkapja, de aztán gyorsan folytatta az útját anélkül, hogy hozzáért volna. Lolly utána bámult. Nem akart durva vagy túl kíváncsi lenni, de nem tudta megállni, hogy meg ne kérdezze: – Mi az a hátadon? – Micsoda? – vágott mérges arcot Mr. Legyek Ura. – Először azt hittem, csak elfelejtettél lezuhanyozni, de szerintem ez egy csúnya, nagy zúzódás – bökött a fiú háta felé Lolly. A srác megállt, kicsavarta magát, mintha meg akarná nézni a hátát, az arca szinte viccesen eltorzult. – Nincs rajtam semmiféle francos zúzódás. Te aztán hátborzongató csaj vagy, hallod-e? Előbb egy harmadik mellbimbó, most meg egy nem létező zúzódás… – De hát itt van az orrom előtt – tiltakozott a lány, és annak ellenére, hogy bosszantónak találta a fiút, némi együttérzés kerítette a hatalmába. A zúzódás már gyógyulófélben volt, látni lehetett a színéről. A közepe sötét volt, de a széle már halványodott. Nagyon fájhatott, amikor Connor szerezte. A fiú szeme összeszűkült, állkapcsa megfeszült. Egy pillanatra szinte fenyegető volt a tekintete. – Semmiség – jelentette ki. – Leestem a bicikliről, nem nagy ügy. – Azzal megpördült, és sietett tovább. Lolly alig érte utol. – Nézd, nem akartalak felbosszantani. – Nem haragszom – mordult rá a fiú, és még nagyobbakat lépett.

12

Ez gyorsan ment, veregette magát vállon a lány gondolatban. Máris sikerült szereznie egy ellenséget a nyárra. Amilyen az ő formája, biztos követi még jó néhány. Mindig sikerül megutáltatnia magát az emberekkel. Bár Connor azt mondta, nem haragszik, valami mégis bántotta. Dühről árulkodtak megfeszült izmai, az egész járása. Szóval leesett a bicikliről, nem nagy ügy… Bár ha az ember leesik a bringáról, leginkább a térdét vagy a könyökét üti meg, esetleg a fejét. A hátát csak ritkán, talán ha legurul egy dombról, és nekiütközik valami igazán keménynek. Hacsak nem hazudik arról, hogy mi történt vele. Lollyt érdekelte a fiú, ugyanakkor csalódott is benne. Azért csalódott, mert mindenáron utálni akarta, nem pedig törni rajta a fejét egész nyáron át. Olyan különös volt túl hosszú hajával, lecsúszott csípőnadrágjával, szigetelőszalaggal megjavított, magas szárú tornacipőjével. A szemében pedig bujkált valami, ami megkülönböztette a többi lökött fiútól. Az a jégkék szempár, amely a David Copperfieldet olvasta, talán látott mást is. Olyan dolgokat, amilyeneket Lolly még csak elképzelni sem tud. Az ösvény egyik hajtűkanyarján túl egy magasról lezúduló vízesés látványa fogadta őket. – Hűha! – kiáltott fel Connor, majd hátrahajtotta a fejét, hogy felnézzen a harmincöt méter magas vízoszlop tetejére. A forrását nem lehetett látni, csak ahogy zubog le a sziklákról, vízpárába burkolva a környéket. Ahol a nap érte, szivárványok ragyogtak fölötte. – Félelmetes! – sóhajtotta a fiú. Szemmel láthatóan kizökkent morcos hangulatából. – Ez a Meerskill-vízesés! – tájékoztatta Lolly, túlkiabálva a zuhatag moraját. – Az egyik legmagasabb az államban. Gyere, a hídról a legszebb a kilátás! A Meerskill-híd az 1930-as években épült állami pénzből. Szédítő magasságban ívelt át a szurdok fölött, épp alatta zuhant a mélybe a víz. – A helyiek úgy hívják, az öngyilkosok hídja, mert voltak, akik leugrottak innen. – Ja, persze! – A fiút mágnesként vonzotta a lezúduló víz látványa, melynek permete eltakarta a két oldalán haladó utat, és dús páfrány- meg mohatakarót táplált a partokon. – Komolyan mondtam. Ezért van a drótháló a korlát fölött – magyarázta a lány a fiú után loholva. – Azt mondják, úgy ötven éve szerelték fel, miután két tizenéves leugrott a hídról. – Honnan tudod, hogy szándékosan ugrottak? – ellenkezett a srác. A pára apró cseppekben telepedett rá sötét hajára meg a szempilláira, amitől még helyesebbnek látszott. Lolly eltűnődött, vajon ő is helyesebb-e a vízcseppektől. Valószínűleg nem, ráadásul bepárásítják a szemüvegét. – Hát csak úgy. Mindenki azt mondja. Felértek a hídra, és áthaladtak a biztonsági rács íve alatt. – Az is lehet, hogy véletlenül estek le. Vagy lelökték őket. Vagy egyáltalán nem is léteztek. – Mindig ilyen kételkedő vagy? – firtatta Lolly. – Csak ha valaki szamárságokkal próbál etetni. – Ez nem szamárság, bárkitől megkérdezheted – húzta fel az orrát a lány. Úgy masírozott végig a hídon, majd tovább a kanyargó ösvényen, hogy nem is nézett hátra, követi-e a srác. Egy ideig csendben gyalogoltak. Mostanra már komoly hátrányban voltak a többiekhez képest, de a fiút láthatóan nem zavarta, és Lollyt sem. A mai kirándulás végül is nem verseny. Vetett néhány oldalpillantást a fiúra, és azon tűnődött, talán megkedvelhetné egy kicsit. De tényleg csak egy kicsit. – Hé, ezt figyeld! – szólt oda neki halkan, amint az ösvény megkerült egy nyírfákkal övezett, lejtős rétet, tele vadvirágokkal. – Egy őzsuta meg a két kicsinye. – Hol? – nyújtogatta a nyakát Connor. – Sss! Maradj csendben! – A kislány magához intette a fiút, és levezette az ösvényről. Az őzek nem voltak ritkák ezen a tájon, de mindig nagy élvezet volt nézni a gidákat puhának látszó, pöttyös bundájukban meg a nagy, félénk szemükkel. Egy tisztáson álltak, szorosan az 13

anyjuk mellett, míg a mama nyugodtan legelészett. Lolly és Connor megállt a tisztás szélén, és figyelt. A lány intett a fiúnak, hogy üljön le mellé egy kidőlt fatörzsre. Kivett az övtáskájából egy távcsövet, és odanyújtotta neki. – Ez fantasztikus! – súgta a társa, amint belenézett. – Még sosem láttam őzet a természetben. Lolly eltűnődött, vajon honnan jöhetett, hiszen az őz nem ritka állat. – Az őz a saját testsúlyának megfelelő mennyiségű kaját eszik meg minden áldott nap – közölte. – Ezt meg honnan tudod? – Egy könyvben olvastam. Tavaly kiolvastam hatvanat. – Nahát! Miért? – Mert többre nem volt időm – felelte a kislány büszkén. – Nehéz elhinni, hogy az emberek vadásznak az őzekre, nem? Szerintem annyira szépek! – Lolly nagyot ivott tábori kulacsából. Az eléjük táruló kép olyan volt, mint egy régimódi festmény: friss, selymes, élénkzöld fű, magasra nőtt, tarka vadvirágok, melyek hajladoznak a szélben, meg a legelésző őzek. – Ellátok egészen a tóig – mondta Connor. – Jó ez a távcső. – A papámtól kaptam. Bűnbánó ajándék. A fiú leeresztette szeme elől a távcsövet. – Mi az a bűnbánó ajándék? – Olyat akkor kap az ember, ha a papája nem jut el a zongorafellépésére, ettől lelkiismeretfurdalása támad, és vesz helyette egy drága ajándékot. – Ugyan! Van rosszabb is, mint ha az ember apja elmulaszt egy zongorafellépést – legyintett a fiú, majd újból a szeméhez emelte a távcsövet. – Az ott egy sziget a tó közepén? – Aha. Fenyves-szigetnek hívják. Onnan lövik fel a tűzijátékot július negyedikén. Tavaly megpróbáltam átúszni oda, de nem sikerült. – És mi történt? – Félúton segítségért kellett kiabálnom. Aztán mikor partra húztak, úgy tettem, mintha majdnem megfulladnék, nehogy azzal vádoljanak, hogy csak magamra akartam vonni a figyelmet. De rögtön felhívták a szüleimet. – Lolly persze éppen ezt akarta elérni. Most már bánta, hogy megemlítette az esetet, de ha egyszer elkezdett beszélni, nem tudta abbahagyni. – A szüleim tavaly váltak el, és arra gondoltam, így legalább mindketten el fognak jönni értem – vallotta be elszoruló torokkal. – Bevált? – Nem. Annak, hogy bármit is együtt csináljunk, mint egy rendes család, már vége. Elküldtek egy terapeutához, aki azt mondta, „újra kell fogalmaznom a családról és benne a saját szerepemről alkotott képemet”. Szóval most az a dolgom, hogy szépen alkalmazkodjam a helyzethez. A szüleim úgy tesznek, mintha a válás természetes dolog volna, ami manapság már egyáltalán nem nagy ügy. – Lolly átkarolta felhúzott térdét, és addig nézte merőn az őzeket, amíg könnybe nem lábadt a szeme. – De számomra igenis az. Olyan, mintha kisodródtam volna a tengerre, és senki sem hinné el, hogy fuldoklom. Először azt hitte, a fiú már nem is figyel, annyira csendben volt. Akárcsak dr. Schneider a terápián. Aztán mégis megszólalt: – Ha igazából fuldokolsz, és senki sem hisz neked, jobb lenne megtanulnod úszni. A lány felhorkant: – Ja. Majd észben tartom. Connor nem nézett rá; mintha megérezte volna, hogy a lány szeretné összeszedni magát. A távcsövön át figyelte az állatokat meg a tájat, és fütyörészett a foga között. Lolly maga sem értette, miért, de ismét törékenynek és sebezhetőnek érezte magát, akárcsak akkor, amikor tavaly kihúzták a tóból. S ami még rosszabb, most már sírt is. Nem emlékezett, mikor kezdett rá, de minden erejére szüksége volt, hogy abba tudja hagyni. 14

– Indulnunk kellene – szólalt meg. Arcához szorította a kendőjét, és szörnyen szégyellte magát. Mi a csudáért mesélte el mindezt ennek a fiúnak, akit még csak nem is kedvel? És miért kellett sírna előtte? – Jó – felelte a srác, majd visszaadta a távcsövet, és visszatért az ösvényre. Lolly eddig csak kínosan érezte magát a fiúval, de most már abban is biztos volt, hogy ezek után végképp nem lehetnek barátok. Kétségbeesetten igyekezett témát váltani. – Tudtad, hogy minden egyes felügyelő korábban maga is itt táborozott? – Nem. Jöjjön akkor egy kis pletyka, hátha azzal jobb benyomást tud tenni a srácra! – A felügyelőknek megvan a maguk titkos élete – mesélte. – Nem mindenki tud róla, de éjszaka vad bulikat szoktak rendezni. Isznak, összejönnek egymással, meg ilyesmi. – Nagy ügy… Mondj olyat is, amit nem tudok! – Nos, akkor ahhoz mit szólsz, hogy a szakácsnő, Gertie Romano indulni akart a New York állam szépségkirálynője címért, de terhes lett, és vissza kellett lépnie? Aztán Gina Palumbo az én bungalómból azt állítja, hogy a papája igazi maffiavezér. Terry Davis, a gondnok pedig iszik, mint a kefekötő. Connor megpördült, és dühösen rámeresztette a szemét. Pólója a földre esett a hirtelen mozdulattól. Lolly felvette, és feléje nyújtotta. – Hé, leejtetted! Az elején volt egy ketchupfolt, a hátára varrt címkén pedig ez állt: Connor Davis. – Davis… – Lolly kétségbeesetten kapcsolt. – Ez a vezetékneved? – Nem vagy te egy kicsit túl kotnyeles? – kapta ki a fiú a kezéből a pólót, majd ugyanazzal a mozdulattal magára rántotta. – Persze hogy ez a vezetéknevem, te nagyokos, különben nem lenne a pólómra írva. Lolly elfelejtett levegőt venni. A csuda vigye el! Davis. Akárcsak Terry Davis. Jesszusom! – Szóval ő… – kezdte motyogva – szóval Mr. Davis, a gondnok, a rokonod? Connor égő füllel eltávolodott a kislánytól. – Igen, az. Az apám. Az a részeges kefekötő. Lolly érezte, hogy tennie kell valamit. – Hé, várj! – eredt a fiú után. – Figyelj, sajnálom! Nem tudtam… fogalmam sem volt… Nem kellett volna ezt mondanom. Hiszen csak pletyka, amit nekem is úgy mondtak. – Te aztán jó színész vagy! – Egyáltalán nem. Rémes vagyok, és szörnyen érzem magam. – Futnia kellett, hogy lépést tudjon tartani Connorral. Szörnyű bűntudat mardosta. Az ember nem mond ilyeneket mások szüleiről! Az ő szülei is elég rémesek, de sértőnek találná, ha rajta kívül más is ezt mondaná róluk. De honnan tudhatta volna? Mekkora volt az esélye, hogy összefut a gondnok fiával? Mindenki azt mondta, hogy Terry Davishez senki sem jár látogatóba, így aztán nem számíthatott rá, hogy van egy fia. Mégis jobban tette volna, ha tartja azt a lepcses száját. Szóval Terry Davisnek mégis van egy fia. Elképesztő! Sosem hallotta, pedig hosszú évek óta a táborban dolgozott az a csendes, búskomor ember. Lolly mindössze annyit tudott róla, hogy az apja és az ő nagyapja együtt harcolt a koreai háborúban. Nagyapa azt mesélte, hogy valami Han nevű folyó bombázásánál találkoztak, és hogy Mr. Davis igazi hős volt, és a fiának, bármi történik is, mindig lesz helye a kiogai táborban. Még akkor is, ha iszik, mint a kefekötő. A táborhoz tartozott, amióta Lolly az eszét tudta, és egyedül élt az egyik személyzeti házikóban a birtok szélén. Ezen a házsoron laktak a szakácsok, a gondnokok, a kertészek, a sofőrök és a karbantartók, a láthatatlan hadsereg, amely a nap huszonnégy órájában működtette a helyet, és gondoskodott arról, hogy olyan maradjon, mint egy igazi vadon.

15

Mr. Davis magányos fickó volt. A tábor egyik öreg dzsipjével járt, és gyakran kimerültnek látszott. Ilyenkor Lolly nagyapja szerint „rossz napja” volt. – Nagyon-nagyon sajnálom – ismételte a lány. – Engem ugyan ne sajnálj! – Nem is téged sajnállak, hanem azt, amit a papádról mondtam. Ez nagy különbség. Connornak a szemébe hullott egy tincs a fekete hajából, mire megrántotta a fejét. – Jó tudni. – Sosem mondta, hogy van gyereke. – Mire a mondat elhagyta a száját, Lolly rájött, hogy ezzel a megjegyzéssel csak tovább rontott a dolgon. Egyre rosszabb lesz, valahányszor kinyitja a száját, és egyre nagyobb fájdalmat okoz Connornak. – Úgy értem, én soha… – Most sem akarta, hogy idejöjjek nyárra, de az anyám újra férjhez ment, és a hapsinak a lába alatt lenne egy kölyök – bukott ki a fiúból. – Azt mondta, három ember már tömeg egy lakókocsiban. Lollynak eszébe jutott a zúzódás Connor hátán, de ezúttal sikerült csendben maradnia. – Ami igaz is, de gondolom, neked erről fogalmad sincs – tette hozzá a fiú –, mert nyilván szép, nagy házban laksz. Két szép, nagy házban, helyesbített Lolly gondolatban. Az anyjáéban és az apjáéban felváltva. Ami csak azt bizonyítja, hogy ugyanolyan nyomorultul érezheti magát az ember a New-York-i Ötödik sugárúton, mint egy lakókocsiban. – Engem a szüleim minden nyáron táborba küldenek nyolcéves korom óta – árulta el a fiúnak –, talán, hogy addig nyugodtan marakodhassanak. Otthon sosem hallottam őket veszekedni. – Ha hallotta volna, nem érte volna olyan váratlanul a válás. – Mikor az anyám rájött, hogy ide ingyen jöhetek az apám révén, megpecsételődött a sorsom – magyarázta Connor. Lolly magában összerakosgatta a hallottakat, mint egy detektív. Ha Connor ingyen nyaral itt, akkor „ösztöndíjas” táborlakó, mint azok a szegény gyerekek, akiket a nagyszülei az alapítványuk segítségével minden évben ingyen nyaraltatnak. Ezek nehéz családi körülmények közt élő, úgynevezett veszélyeztetett gyerekek, bár Lolly nem volt egészen tisztában a szó értelmével. A táborban mindenki egyformán öltözött, ugyanúgy élt, aludt, ugyanazt ette, mint a többiek. Az ember elvileg nem tudhatta, hogy a mellette lévő gyerek szegény csemete-e vagy egy szaúdi herceg. Ennek ellenére sokszor elég nyilvánvaló volt. Az alapítványiak általában másképp beszéltek, és gyakran másképp is néztek ki. Volt, amikor a rossz fogaik árulták el őket, vagy a rossz viselkedésük. Máskor – mint Connor esetében – az ilyen gyerek afféle vagány, veszélyes fickónak látszott, mintha messziről figyelmeztetne mindenkit, hogy neki nem kell könyöradomány. Connor egyáltalán nem úgy nézett ki, mint aki szűkölködik, semmi sem utalt arra, hogy „veszejtetett”. Kivéve talán a fájdalmat a szemében, amikor Lolly részegesnek nevezte az apját. – Csupa hülyeséget beszélek, és rémesen érzem magam – folytatta az önostorozást a lány. – Meg sem kellett volna szólalnom. – Igazad van, nem kellett volna. Kerge egy csaj vagy, nem véletlenül jársz agykurkászhoz. – A fiú belevágta a botját a földbe, és meggyorsította a lépteit. Úgy tűnt, nem akar többé szóba állni Lollyval. Remek! Ezt jól elszúrtam, gondolta a lány. Vele mindig ez történik. Ráadásul Connor biztosan gondoskodni fog róla, hogy az egész világ megtudja, mennyire hebrencs módon viselkedett. Talán még azt is szétkürtöli, mennyire kiborult a szülei válása miatt, és hogy terápiára jár. Sőt hogy sírni is látta! Na, szerzett magának egy életre szóló ellenséget. Továbbvonszolta magát, de minden lépéssel egyre morcosabb és egyre izzadtabb lett. Tiszta hülye vagy, Lolly Bellamy, morgott magában.

16

Minden évben nevetséges reményekkel érkezett a táborba: Ez a nyár biztosan más lesz… ezen a nyáron szerezni fogok új barátokat… megtanulok egy új sportot… élem a magam életét, ha csak néhány hétre is… De mihelyt megérkezett, rátelepedett a valóság. Azzal, hogy elhagyta a várost, nem hagyta maga mögött az elégedetlenségét. Az követte, mint egy árnyék, s a fény mértékétől függően nőtt vagy kisebbedett. Ő és Connor Davis ért utolsónak a csúcsra. A többiek már körbeülték a tűzrakóhelyet, ahol nem lobogott tűz, mert anélkül is nagyon meleg volt, tűzött a fejükre a nap. A gyerekek hatalmas, öreg fatörzseken ültek. Némelyik olyan régi volt, hogy bemélyedő üléseket koptatott ki rajtuk a sok-sok ugyanoda telepedő táborlakó. A Sasfészek felügyelői idén Rourke McKnight és Gabby Spaulding voltak, akik tökéletesen beleillettek a tábori életbe. Kedves fiatalok voltak, tele energiával, s korábban mindketten itt táboroztak maguk is. Főiskolásként pedig szinte megtestesítették a kiogai csapatszellemet, ahogy Nana és nagyapa szokta mondani. Könyökükön jött ki a tábori szabályzat, tudtak újraéleszteni, elsősegélyt nyújtani, ismertek sok indián kifejezést és az összes létező dalt, melyet a tábortűz körül énekelni szoktak. Sőt azt is tudták, hogyan kell megnyugtatni egy honvággyal küszködő táborozót. A honvágy különösen a Fiókák között ütötte fel a fejét, mint egy rettegett, ragályos kór. Régen ez nem volt probléma, mert a házakat családok bérelték ki rövidebb-hosszabb időre. Mihelyt vége lett az iskolaévnek, a mamák és a gyerekek kiköltöztek a bungalókba, hétvégén pedig utánuk jöttek a papák vonaton a városból. Akkor még üdülőtelepnek hívták a tábort. Nana mesélte, hogy évről évre gyakran ugyanazok a családok jöttek el, összebarátkoztak más családokkal, és bár év közben nem is találkoztak, alig várták a nyarat, hogy együtt visszajöhessenek. Nanának fényképei is voltak a régi szép időkről, s a kezdetektől őrzött, cakkos szélű, fekete-fehér felvételek boldog időkről regéltek. A papák pipáztak, whiskyt ittak jéggel és szódával, s a képeken büszkén támaszkodtak a teniszütőjükre. Mellettük a mamák fejkendőben és matrózblúzban feküdtek a napon a hajlított fűzfavesszőből készült nyugágyakban, a gyerekek pedig nagy csapatban játszottak körülöttük. Lolly azt kívánta, bárcsak a valóságban is ilyen volna az élet. Manapság persze ez már képtelenség. A mamák is dolgoznak, és sokuknak még férjük sincs. Így aztán a bungalókban most a felügyelők laknak. Nappal kiművelt, lelkes főiskolások, éjjel viszont egy bulizós csürhe. A múlt nyáron Lolly és három unokatestvére, Ceci, Frankie és Dare lámpaoltás után kilopózott a hálóteremből, és megleste a felügyelőket. Először is ittak, aztán táncoltak, majd párosával egymásnak estek, amerre csak a szem ellátott. Smároltak a tornácon, a nyugágyakban, sőt a táncparkett kellős közepén is. Ceci, a legidősebb, vágyakozva felsóhajtott: – Alig várom, hogy elég idős legyek a felügyelőséghez! – Pfuj! – mondták a többiek egyszerre, és elfordították a tekintetüket. Eltelt egy év, és Lolly már kicsit jobban értette, mi volt az a vágyakozó sóhaj. Rourke és Gabby között szinte sistergett a levegő. Lolly könnyen el tudta őket képzelni a személyzet nagytermében, ahogy táncolnak, flörtölnek, aztán egymásnak esnek. Miután a létszámellenőrzés kiderítette, hogy mindenki megérkezett, Rourke elővett egy gitárt – a táborban mindig kéznél volt egy gitár –, és énekelni kezdtek. Lollyt meglepte Connor éneke. A legtöbb fiú csak motyogott az orra alatt, és hamisan dünnyögött hozzá, Connor azonban nem. Nem azért dalolta teljes beleéléssel az afrikai segélykoncert slágerét, a We Are the Worldöt, mert fel akart volna vágni, hanem mert egy igazi popsztár természetes magabiztosságával ömlött belőle a dal. Amikor néhány gyerek csodálkozva megbámulta, csak vállat vont, és énekelt tovább.

17

Jó pár lány szája tátva maradt. Jól van, akkor nem csak a képzelete játszott vele, gondolta Lolly. Connor valóban olyan aranyos, amilyennek látta. Csak kár, hogy olyan bunkó… És kár, hogy ő elszúrta a barátságukat. Aztán eljött a bemutatások ideje, ami valóban olyan unalmasan zajlott, ahogyan a lány előre látta. Egyenként fel kellett állni és elmondani három dolgot arról, akivel az ember felment a hegyre. A dolog hátterében az állt, hogy ha két idegen osztozik egy kalandban, a végén össze is barátkozhatnak. Jézusom, mi lesz itt?! Ő és Connor nem foglalkozott az úton azzal, hogy megismerje egymást. Azt érték el, hogy ellenségekként érkeztek a tetőre. Lolly nem tudta, hol lakik a fiú, csak annyit, hogy egy lakókocsiban. Arról sem hallott, vannak-e testvérei, vagy hogy melyik a kedvenc fagylaltja. Senki nem okozott nagy meglepetést a csoportban. A legtöbben remek iskolákba jártak, például Exeterbe, a Daltonba vagy akár a svájci Luganóba. Mindenkinek volt lova vagy jachtja vagy éppen háza Long Islanden. Micsoda banda! – mérgelődött magában Lolly. Ha az embert az iskolája alapján ítélik meg, akkor ő bizony meglehetősen unalmas alak. Az legalább egy kicsit érdekesen hangzott, hogy egy Tarik nevű gyerek muzulmán iskolába járt, egy Stormy nevű lányt pedig otthon tanítottak a szülei, akik cirkuszosok voltak. Ettől eltekintve azonban dögunalom volt az egész. A beszámolók vagy unalmasak voltak, vagy kérkedők, vagy mindkettő. Az egyik gyerek apja újságíró volt, akinek egyetlen gombnyomásra tárcsázta a telefonja a legnagyobb hírességeket, egy lány máris megszerezte a mélytengeri búvár képesítést, mások pedig különböző díjakat – Pulitzert, Oscart, Cliót – nyert családok sarjai voltak. A gyerekek úgy lobogtatták ezeket az elismeréseket, mintha cserkészkitüntetések lettek volna, és minden bizonnyal nem egyet csak kitaláltak, hogy túltegyenek a másikon. Hallgatva őket, Lolly arra a következtetésre jutott, hogy a hazugság jobban kifizetődik, mint az igazság. Aztán ő következett. Felállt, és összehúzott szemmel nézett Connorra, a fiú meg csendes figyelmeztetésképpen ugyanúgy őrá. Több mint elegendő muníciót szolgáltatott neki, hogy megalázza, ha akarja. Ez a hátulütője annak, ha az ember magántermészetű, ráadásul igaz dolgokat árul el magáról. Ennyi erővel akár egy puskát is adhatott volna a srác kezébe, és várhatná, meghúzza-e a ravaszt. Lollynak fogalma sem volt, mit fog mondani róla Connor a csoportnak. Mindenesetre lett volna mit. Lolly kezdte a bemutatást. Nagy levegőt vett, és elkezdett beszélni, még mielőtt tudta volna, mit is fog mesélni a fiúról. – Ő itt Connor, és először van a Kioga Ifjúsági Táborban. – Közben végiggondolta, mit is tud róla. Azt, hogy ösztöndíjjal van itt, és iszik az apja. Az anyja nemrég ment újból férjhez, a mostohaapja pedig egy ronda fráter. Miatta kellett Connornak eljönnie otthonról. Lolly tisztában volt vele, hogy néhány szó elég lenne, hogy tönkretegye a fiút. Könnyedén el tudná érni, hogy senki se akarjon barátkozni vele. Elkapta Connor pillantását, és tudta, hogy a srác ugyanezt gondolja róla. – Ketchupot tesz mindenre, amit csak eszik, még reggelinél is – folytatta. – Kedvenc zenekara a Talking Heads, és sikeres kosaras. – Ez utóbbit csak kitalálta, arra alapozva, hogy a fiú magas volt, és Chuck Taylor feliratú, magas szárú tornacipőt viselt. Azonkívül gyors mozgásúnak látszott, és nagy volt a keze. Tulajdonképpen az egész jellemzés találgatásra épült, de Connor nem cáfolta meg. Most a fiún volt a sor. – Ő Lolly – kezdte, és úgy ejtette ki a lány nevét, mint egy káromkodást. Itt az igazság pillanata, gondolta a kislány, és megigazította a szemüvegét. Connor megköszörülte a torkát, egy fejrándítással hátralökte a haját a szeméből, és dacos testtartást vett fel. Végigmérte Lollyt, sokatmondó, megvető pillantással. A többiek, akik eddig 18

leginkább nyugtalanul fészkelődtek, elcsendesedtek. A srácból tagadhatatlanul sugárzott valami, amivel megfogta a hallgatóságát, és kikövetelte a figyelmüket, mint egy félelmetes tanár vagy egy remek színész. Utálom a táborozást, szögezte le magában Lolly akkora szenvedéllyel, hogy belepirult. Utálom a tábort, és utálom ezt a fiút is, aki mindjárt kikészít mindenki előtt! Connor újból megköszörülte a torkát, és végignézett a csoporton. – Szeret könyveket olvasni – folytatta – jól zongorázik, és meg akar tanulni úszni. Visszaültek a helyükre, és nem is néztek többet egymásra, kivéve egyszer. Mikor találkozott a tekintetük, a kislány meglepetten látta, hogy a fiú kis híján mosolyog, akárcsak ő. Jól van, nyugtázta Lolly, szóval Connor úgy döntött, nem dobja oda koncnak, nem csinál belőle céltáblát. Vívódott magában, hogy most akkor kedvelje-e a srácot vagy ne. Egyben azonban biztos volt: a tábort továbbra is utálta, hiába volt a nagyszüleié. Nem is jön ide többet soha!

19

MEGHÍVÓ Jane és Charles Bellamy szeretettel meghívja Önt és kedves családját ötvenedik házassági évfordulójuk megünneplésére. Barátságukkal és szeretetükkel részesei voltak az életünknek, ezért azt szeretnénk, ha velünk ünnepelnének aranylakodalmunk alkalmából, melyet 2006. augusztus 26-án, szombaton tartunk Camp Kiogán. A cím: RR 47, Avalon, Ulster megye, New York állam. Falusi környezetet, egyszerű elhelyezést biztosítunk.

2. Olivia Bellamy letette kezéből a metszett papírra nyomott meghívót, és rámosolygott nagyanyjára az asztal fölött. – Milyen kedves ötlet! mondta. – Gratulálok nektek! Nana lassan körbeforgatta az emeletes tálat, melynek egyik szintjén apró szendvicsek, a másikon falatnyi sütemények sorakoztak. Bármi történt is, havonta egyszer összeült a két nő a város közepén fekvő Saint Regis Hotelben. Régóta megvolt ez a szokásuk, akkor kezdték, amikor Olivia még csak egy dundi, búskomor tizenkét éves kislány volt, akinek óriási szüksége volt a figyelemre. Még most is volt valami megnyugtató, vigasztaló az elegáns bútorok, a cserepes pálmák és a halk hárfamuzsika által teremtett luxuskörnyezetben. Nana egy uborkaszelet mellett döntött, melyre virág alakban lazachabot halmoztak. – Köszönöm. Az évforduló még csak három hónap múlva lesz, de én máris izgatott vagyok. – Miért éppen Camp Kiogát választottátok? – érdeklődött Olivia a teaszűrővel babrálva. A főiskola előtti utolsó nyáron járt ott utoljára, és azóta mindent megtett, hogy elfelejtse. – A Kioga tábor különleges helyet foglal el mindkettőnk szívében magyarázta Nana, miközben elvett a tálcáról egy apró, szarvasgombás vajjal megkent sós rudacskát. – Ott találkoztunk először, és ott volt az esküvőnk a Fenyves-sziget kilátóteraszán, a Juhar-tó közepén. – Viccelsz? Ezt még sosem hallottam. Miért nem meséltétek el? – Hidd el, kötetekre rúg, amit te nem tudsz erről a családról. Charles és én igazi Rómeó és Júlia voltunk. – Ezt a történetet még sosem mondtad el nekem, Nana. Miért nem? – Nem volt semmi különös oka. A legtöbb fiatal fütyül rá, hogyan találkoztak és házasodtak össze a nagyszülei, és igazuk is van. – Én nem fütyülök rá, úgyhogy ki vele! – Olyan régen volt, és így utólag teljesen hétköznapi történetnek tűnik. Tudod, a szüleim, a Gordon család és a Bellamyk két külön világban éltek. Én Avalonban nőttem fel, és még csak nem is jártam New Yorkban, amíg férjhez nem mentem. A nagyapád szülei egyenesen azzal fenyegetőztek, hogy el sem jönnek az esküvőre. Rég elhatározták, hogy a fiuknak „jól” kell nősülnie, ami akkoriban azt jelentette, hogy a maga társadalmi köreiből kell választania egy jómódú menyasszonyt, nem pedig valami vidéki lányt a hegyekből. Oliviát meglepte, hogy ennyi év után is sértettség villant nagyanyja szemében. Úgy tűnik, nem minden sebet gyógyít be az idő. – Sajnálom – mondta. Nanának láthatóan csak nehezen sikerült kizökkentenie magát a szomorú hangulatból. – Akkoriban még számított, ki melyik társadalmi osztályhoz tartozik. – Még ma is – jegyezte meg halkan Olivia. Nana csodálkozva vonta fel a szemöldökét, és a lány jobbnak látta, ha témát vált, hacsak nem akarja megmagyarázni, mit ért ezen. Várakozással pillantott a teáskannára. – Készen van már? Ezeken a közös délutánokon mindig megittak kettesben egy nagy kanna Lady Grey teát, melyben a bergamott mellett volt egy árnyalatnyi narancs is. Olivia nagyanyja bólintott, majd töltött a csészékbe.

21

– Na mindegy, fontosabb dolgod is van, mint hogy az én ősrégi történetemet hallgasd. – Az ízléses fekete-rózsaszín szemüveg mögött felcsillant a szeme, s egy pillanatra évtizedekkel fiatalabbnak látszott a koránál. – Azért remek történet, biztosan hallani fogod a nyáron. Remélem, mindenki hosszabb időre jön, beszélgethetünk eleget. Charles és én megújítjuk a fogadalmunkat a kilátóteraszon, pontosan azon a helyen, ahol először hangzott el. A lehető leghívebben szeretnénk megismételni az esküvőt. – Ó, Nana! Ez nagyszerű ötlet. – Mélyen belül azonban Olivia visszariadt a gondolattól. A nagyi emlékeiben őrzött idilli kép kimondhatatlanul messze lehet a valóságtól. A tábor már kilenc éve lakatlan, épphogy csak karbantartja néhány ember, hogy ne nőjön az égig a fű, és a házak ne dőljenek össze. A Bellamy unokatestvérek és néhány rokon összegyűlik ugyan ott néha egy-egy családi összejövetelre, de a lány gyanította, hogy a tábor nagyrészt már romos. A nagyiék csalódni fognak az aranylakodalmuk helyszínében. – Tudod, néhány barátotok már nem fiatal – kezdte diplomatikusan –, és ha jól emlékszem, a tábor legtöbb házát tolókocsival nem lehet megközelíteni. Szerintem többen eljönnének, ha a Waldorf-Astoriában vagy akár itt, a Saint Regisben tartanátok az ünnepséget. Jane belekortyolt a teába. – Charles és én sokat beszélgettünk erről, és a tábor mellett döntöttünk. Bármennyire is szeretjük a barátainkat meg a családunkat, az aranylakodalmunknak olyannak kell lennie, amilyennek mi szeretnénk. Az esküvőnk is olyan volt, és ötven év után sem vágyunk másra. – Nana csészéje halkan odakoccant a csészealjhoz, ahogy a keze megremegett. – Így akarunk elbúcsúzni a tábortól. – Ezt meg hogy érted? – Az aranylakodalmunk lesz az utolsó esemény, amelyet ott rendezünk. Utána el kell döntenünk, mi legyen a birtok sorsa. Olivia a homlokát ráncolta. – Nana! Jól hallottam? – Jól. Épp itt az ideje. Ki kell találnunk, mi legyen a táborral. Negyvenegy hektárnyi területről van szó, amely 1932 óta a családom tulajdona. Abban reménykedünk, hogy meg tudjuk tartani a családban, hadd élvezzék a gyerekeink vagy az unokáink – nézett az idős hölgy sokatmondón Oliviára. – Manapság semmi sem biztos, de reméljük, nem kerül egy ingatlanfejlesztő kezére, aki rémes sorházakat építene oda, utakkal meg parkolókkal. Olivia maga sem értette, miért töltötte el szomorúsággal a gondolat, hogy nagyszüleinek esetleg le kell mondaniuk az ingatlanról. Még csak nem is szerette azt a helyet. Csak maga a tény tetszett neki, hogy Nana édesapja még a nagy gazdasági válság idején kapta a területet valakitől adósság fejében, és a saját kezével építette ki a tábort, melyet ő nevezett el Kiogának. Azt gondolta, ez a szó az algonkin indiánok nyelvén békességet jelent, de később kiderült, hogy semmiféle jelentése sincs. Miután a tábor 1997-ben bezárt, egyik Bellamy testvér sem akarta tovább működtetni. A nagyi vett magának egy csokoládés kiflit. – Majd megbeszéljük az ünnepség után. Jobb lesz előre elrendezni mindent, hogy ne kelljen akkor kapkodni, ha mi már nem leszünk. – Nem szeretem, ha ilyeneket mondasz. Csak hatvannyolc éves vagy, és épp most csináltál végig egy időseknek szervezett triatlont. – Amire sosem lettem volna képes, ha te nem edzel velem veregette meg Jane az unokája kezét. Aztán megint a múltba révedt. – Oly sok fontos pillanata zajlott ott az életemnek! A tábor segítette át a családomat a gazdasági válság időszakán, igaz, épphogy csak. Mikor Charlesszal összeházasodtunk, és átvettük a működtetését, összefonódott vele a sorsunk. Nana már csak ilyen, gondolta Olivia. Mindig azon igyekszik, hogy megtartsa a dolgokat még akkor is, ha jobb lenne túladni rajtuk.

22

– De ez még a jövő zenéje – élénkült fel Nana, majd előhúzott a táskájából néhány papírlapot, melyet Olivia weboldaláról nyomtatott ki. – Most beszéljünk inkább a feladatokról! Azt szeretném, ha felújítanád a tábort az ünnepségre. Olivia halkan felnevetett. – Ez lehetetlen, Nana! – Szamárság! Itt az áll, hogy ingatlanok felújításával foglalkozol, hogy a legjobb állapotban kerülhessenek piacra. – Ez csak annyit jelent, hogy kicsinosítom őket. Díszletező vagyok, semmi más – legyintett Olivia. Sok belsőépítész tiltakozott volna ez ellen a minősítés ellen, amely nem valami komoly színben tüntette fel ezt a tevékenységet. Pedig a szó meglehetősen pontosan kifejezte a munka lényegét. Azoknak az embereknek az igényeihez igazodva, akik a legtöbbet akarták kihozni az ingatlanukból, mikor el akarták adni, Olivia az illúziókeltés mesterévé vált. Mintha csak becsapta volna a vevőket. Egy lakás vagy ház ellenállhatatlanná varázslása egyszerű és nem is drága folyamat volt, melynek során legtöbbször a tulajdonos meglévő berendezési tárgyait használta fel, csak másként. Imádta a munkáját, és jól is végezte, s ennek megfelelően hírnévre tett szert a szakmában. Manhattan bizonyos részein az ingatlanközvetítők meg sem hirdettek addig lakásokat, amíg Olivia Bellamy „fel nem tupírozta” őket. A munkának azért megvoltak a maga kihívásai. Mióta megalapította Pillangó nevű saját cégét, Olivia megtanulta, hogy egy ingatlan megszépítése sokkal többet jelent, mint kigyomlálni a virágágyást, mindent fehérre festeni, és bekapcsolni a kenyérsütő gépet. Egy akkora feladat, mint Camp Kioga renoválása azonban nem az ő asztala. – Nana, te negyvenegy hektárnyi vadonról beszélsz, innen kétszáznegyven kilométernyire. Azt sem tudnám, hogyan fogjak hozzá. – Én igen. Jane unokája elé tolt egy bőrbe kötött fényképalbumot. – Mindenkinek van valami fogalma egy nyári táborról, akár volt táborozni gyerekkorában, akár nem. Neked csak annyit kell tenned, hogy megteremted a tábor illúzióját. Itt van egy csomó kép, amely az évek során készült, ezekből kiindulhatsz. A felvételek legnagyobbrészt klasszikus tájképek voltak, melyek rusztikus házikókat mutattak a tóparton, erdőtől körülölelve. Oliviának el kellett ismernie, hogy a hely már kezdetben is békés és hívogató volt. Nanának igaza van az illúziót tekintve, de az is lehet, hogy inkább becsapja az embert ez a hangulat. Olivia rémesen érezte magát azokban a nyári táborokban, mégis élt benne valami idealizált kép a helyről, melyben nem szerepeltek a csúfolódó kölykök, a napon leégett bőr vagy a rengeteg szúnyog. Meglódult a képzelete, mint mindig, ha feljavítandó ingatlant látott. Vonakodása ellenére azonnal észrevette, mit és hogyan lehetne javítani rajta. – Nincsenek valami szép emlékeim az ottani nyaraimról – emlékeztette a nagyanyját. – Tudom, kedvesem. Épp ezért lehetne ez a nyár a megfelelő alkalom, hogy elűzd a démonaidat, és új emlékeket gyűjts magadnak. – Ez a munka akkora, hogy egész nyáron is eltarthat. Nem biztos, hogy ennyi ideig távol maradhatok New Yorktól. A szemüvegkeret fölött megjelent Nana egyik szemöldöke. – Miért? Olivia nem tudta tovább magába fojtani izgatottságát. – Mert azt hiszem, okom van maradni. – És ez az ok egy Brad Pitt-hasonmás, aki a Harvardon szerezte a jogi diplomáját? Lélegezz mélyeket! – intette magát a lány. Ezt az utat már kétszer megjártad, és csalódnod kellett. Csak nyugi, jobb, ha egyelőre hallgatsz! Persze nem volt képes hallgatni. Alig tudott megülni a széken az izgalomtól, miközben bevallotta: – Azt hiszem, Rand Whitney meg fogja kérni a kezemet. 23

Nana levette a szemüvegét, és letette az asztalra. – Ó, istenem, drága Olivia! – suttogta, majd szalvétájával felitatta a könnyeit. Olivia most már örült, hogy beavatta a nagyanyját. Családja más tagjai több kételkedéssel fogadták volna a hírt, és néhányan – az anyját is beleértve – sietve emlékeztették volna, hogy huszonhét éves korára már két kudarcba fulladt jegyesség áll a háta mögött. Mintha nem emlékezne rá magától is! Lerázta a kellemetlen gondolatokat, és hozzátette: – Eladja a belvárosi lakását, tulajdonképpen most azon dolgozom. Ma délután ellenőrzöm az utolsó simításokat, mert holnap dobják piacra. Amikor Rand megjön a reptérről, ott fogok várni rá. Egész héten Los Angelesben volt, a cége nyugati parti irodájában. Azt mondta, ha megjön, kérdezni akar tőlem valamit. – Azt, hogy hozzá mész-e feleségül? – Szerintem igen – felelte a lány, bár egy pillanatra elfogta valami rossz érzés, a férfi ugyanis nem utalt erre kifejezetten. – Tehát a lakáseladás jó jel. Olivia arca mosolyra derült. – Long Islanden nézegeti az ingatlanokat. – Te jó ég! Ez a férfi kész megállapodni. A lány még szélesebben mosolygott. – Szóval, megértheted, hogy… át kell gondolnom az ajánlatodat. – Persze, drágám. – Jane királynői mozdulattal intett, hogy kéri a számlát, amitől mindig azonnal ott termett egy fehér kesztyűs pincér. – Remélem, minden tökéletesen alakul. Miközben felfelé szaladt a lépcsőn Rand Gramercy park melletti lakásához, Olivia a világ legszerencsésebb hajadonjának érezte magát. Kevesen kapnak olyan lehetőséget a sorstól, hogy maguk rendezhetik be a helyszínt a saját eljegyzésükhöz. Ha Randall Whitney végre megkéri a kezét, azt egy olyan helyen teszi, melyet Olivia saját képzelete és kemény munkája varázsolt a lehető legszebbé. Hasonló helyzetekben általában a férfi gondoskodik a kellő környezetről és hangulatról, ami nem mindig sül el jól. Ezúttal másképp lesz, gondolta Olivia jóleső izgalommal. Ezúttal minden tökéletes! Ellentétben a korábbi esetekkel… Pierce-szel kötött eljegyzése már az első perctől kezdve kudarcra volt ítélve, csak Olivia nem volt hajlandó elismerni egészen addig, míg rajta nem kapta a férfit, amint egy másik lánnyal áll a zuhany alatt. Richard esetében pedig akkor dőlt össze a világ, amikor kiderült, hogy az ő bankkártyáját használva pénzt vett le a számlájáról. Ez a két csalódás megingatta a hitét a saját ítélőképességében… egészen addig, amíg nem találkozott Randdel. Ezúttal nem tévedhet! Kinyitotta a bejárati ajtót, körbefordult, és elképzelte, milyennek fogja látni Rand a lakást, ha belép. Tökéletesnek, döntötte el. A legmodernebb luxust testesítette meg. Tiszta volt, de nem keltette a kínos precizitás érzetét; ízléses volt, de nem agyondíszített. A taxiban idefelé jövet Olivia számtalanszor elképzelte a jelenetet, és már szinte szédült a várakozástól. Rand alig egy óra múlva belép az ajtón, és megpillantja ezt az eszményi környezetet a leánykéréshez. Nem valószínű, hogy fél térdre ereszkedik, az nem az ő stílusa. Helyette inkább magára ölt egy hamiskás, van-egy-ajánlatom-a-számodra mosolyt, és benyúl a kabátja zsebébe a csillogó dobozkáért, melyet Harry Winston metszett smaragd alakú emblémája díszít. Egy Whitney nem fogja kevesebbel beérni. Olivia méltóságteljes mozgást erőltetett magára, odalibbent a tálalóasztalhoz, mely igazából egy japán stílusú fiókos szekrényke volt egy bútorkölcsönzőből, és ellenőrizte, hogy a pezsgősüveg megfelelő szögben áll-e a jegesvödörben. A címkének ugyanis nem illik egészen látszania, a gyakorlott szem úgyis felismeri a Dom Pérignont az alakjáról.

24

Vetett egy futó pillantást az asztalka fölötti tükörbe. A tükrök fontos szerepet játszottak a munkájában. Nem az volt az elsődleges szerepük, hogy az ember megnézhesse magát bennük, hanem hogy világosabbá, tágasabbá és hangulatosabbá tegyék a tereket. Na jó, arra is jók voltak, hogy az ember ellenőrizze, nem kenődött-e rúzs a fogára. Hirtelen mozgást vélt látni a tükörben a háta mögött. Ahelyett, hogy felsikoltott volna, kikapta a vödörből a pezsgősüveget, megpördült, és harcra készen nézett körül. – Mindig is szerettem volna megosztani veled egy üveg pezsgőt, drágám – szólalt meg Freddy Delgado –, de talán engedd, hogy én hívjalak meg! Olivia legjobb barátja még a kölcsönvett kötényben és tollseprűvel a kezében is elképzelhetetlenül jól nézett ki. Végigment a szobán, és elvette a lánytól az üveget. Olivia kikapta a kezéből, és visszarakta a jeges vödörbe. – Mit csinálsz te itt? – Elvégzem az utolsó simításokat. Elhoztam a kulcsot az irodádból, és egyenesen idejöttem. Az „iroda” a lány nappalijának egyik sarkát jelentette a város közepén. Freddynek volt kulcsa a lakáshoz, de most élt vissza először ezzel a kiváltsággal. A férfi levette magáról a kötényt. Alatta vászonnadrágot viselt, és egy szűk pólót. Divatosan nyírt hajában néhány hirtelenszőke tincs díszlett. Hivatását tekintve díszlettervező volt, és önjelölt színész. Egyedül élt, nyájas volt a modora, és rendkívül ízlésesen öltözött. Mindez arra utalt, hogy egyúttal meleg is, de persze nem az volt, csak magányos. – Értem. Szóval megint munkanélküli lettél. – A lány kikapta a törölgetőruhát a férfi farzsebéből, és feltörölte a foltokat, melyeket a víztől csöpögő pezsgősüveg okozott. – Hogy találtad ki? – Abból, hogy nekem dolgozol. Ilyet csak akkor teszel, ha nincs jobb dolgod. – Körülnézve a lakásban el kellett ismernie, hogy barátja kitűnő munkát végzett, mint mindig. Eltűnődött, vajon megsínyli-e a barátságuk az ő házasságát. Rand sosem kedvelte Freddyt, és az érzés kölcsönös volt. Olivia pedig gyűlölte, hogy ha hű akar lenni az egyikhez, azzal elárulja a másikat. – Menet közben elfogyott a pénz a darabra, amelyben dolgoztam. Ki nem állhatom, amikor ez történik. – Tehetséges díszlettervező létére Freddy gyakran kötött ki rosszul finanszírozott daraboknál, és nemegyszer találta magát hirtelen munka nélkül. Olivia szerencséjére világklasszis építőmester, festő és mindenes volt. – Mellesleg itt még magadon is túltettél – bűvölte el a lányt a mosolyával. – Ahogy elnézem, ez a hely így már megér egymilliót is. – Egy egész két tized milliót, hogy pontos legyek. Freddy halkan füttyentett. – Nem rossz. Hopp, egy pókháló! – kiáltott fel, majd odalépett a beépített zeneszekrényhez, és benyúlt a tollseprővel egy magasan lévő sarokba. – És hopp, még valami! Majdnem ott maradt. – Micsoda? – A DVD-gyűjtemény. A keskeny tartók rendben sorakoztak a polcon. – Mi van vele? – kérdezte Olivia. – Ugye viccelsz? Sosem adod el ezt a lakást, ha a Moulin Rouge ötlik először szembe ezen a polcon. – Hé, nekem tetszett az a film, és sok más embernek is tetszik! Freddy nagy filmrajongó volt. Mindent látott, ami valaha celluloidszalagra került, és emlékezett is az összes filmre. Végignézte a DVD-gyűjteményt, és a Moulin Rouge-t az Operaház fantomjávál meg a Divatdiktátorokkal együtt egy fiókba süllyesztette.

25

– Ezek olyan kiábrándítóak! Mindenkinek elmenne a kedve, hogy megvegye annak a fickónak a lakását, aki ilyen vackokat néz. – Leguggolt, és belesett a szekrénybe, ahol Rand a többi DVD-jét tartotta. – Aha! Ez már sokkal jobb. – Éjszakás nővérek Vegasból? – kiáltott fel Olivia. – Még mit nem! Nem teszel ki pornót oda, ahol bárki megláthatja! – Ne légy ilyen tüskés! Ez csak arra utal, hogy a tulaj normális fickó, aki nem játssza meg magát. Különben meg miért randevúzol egy olyan alakkal, aki pornót néz? A filmet Rand egy legénybúcsún kapta ajándékba, de Olivia nem akart magyarázkodni. – Jó, hagyjuk! – váltott témát Freddy. – Inkább adj nekem munkát! – Úgy tűnik, máris adtam. Itt vagy, ha tetszik, ha nem. Azért ha legközelebb úgy döntesz, rá akarsz kerülni a fizetési listámra, előbb tisztázd velem! – Úgyis igent mondtál volna – dugta a hátsó zsebébe a tollseprű szárát a férfi. – Mindig igent mondasz. Tulajdonképpen részben ezért is vagyok itt. – Nem értelek. Freddy arcáról eltűnt a megszokott vidám mosoly. Őszinte, barna szemét Oliviára szegezte, és fél térdre ereszkedett előtte. Benyúlt a köténye zsebébe, és előhúzott egy fekete dobozkát. – Olivia, kérdeznem kell tőled valamit. – Ugyan kérlek! Ez valami vicc? – A lány nevetett, de volt valami Freddy tekintetében, ami elbizonytalanította. – Halálosan komolyan beszélek. – Akkor kelj fel! Nem tudlak komolyan venni, amíg ott lapulsz a padlón. – Jó, ahogy akarod. – Freddy nagyot sóhajtva feltápászkodott, és kinyitotta az ékszeres dobozt. Egy pár ezüst fülbevaló feküdt benne. Az egyiken egy nagy N betű lógott, a másikon egy O. – Csak egy baráti emlékeztető, hogy lehet nemet is mondani. – Ugyan már, Freddy! – lökte oldalba a barátját játékosan Olivia. – Te kezdettől fogva utálod Randet, de nagyon örülnék, ha abbahagynád. – Könyörgök, Livvy, ne menj hozzá feleségül! – kapta a karjába Freddy a lányt teátrális mozdulattal. – Inkább gyere, szökj meg velem! – Te munkanélküli vagy – tolta el magától Olivia. – Nem egészen. Nekem van a legjobb munkaadóm a városban: te. Ő meg amúgy is késik, nem? A nyavalyás! Miféle ember az, aki késik, amikor épp a nagy kérdést készül feltenni? – Például olyan, aki belekerült a dugóba a repülőtérről hazafeléjövet. – Olivia odament az ablakhoz, és lenézett a messze alatta húzódó sugárútra, ahol annyi volt a taxi, hogy úgy festett az utca, mint a Sárga-folyó. – És ne nevezd még egyszer nyavalyásnak! Ne írd őt le ilyen gyorsan, Freddy! – Bocsánat, igazad van. Rossz vagy, Freddy, rossz! – pofozta fel magát a férfi. – Csak nem szeretném, ha megbántanának. Már megint! Nem mondta ki hangosan, de Olivia odahallotta a mondat végére. – Minden rendben, Freddy – mondta. – Rand nem olyan, mint… – A lány igyekezett leküzdeni a zaklatottságát. – Nem, ki sem mondom a nevüket ugyanabban a mondatban Randével. Összerázkódott, mintha le akarná rázni még az emléküket is. A baj csak az volt, hogy önmaga elől nem menekülhetett. Az a tény, hogy már kétszer eljegyezték, és mind a kétszer kudarc lett a vége, része volt az életének, a személyiségének. Hozzá tartozott, akárcsak a szürke szeme és a hetes lába. Barátai viccelődtek a balszerencséjén, akárcsak régen a túlsúlyán. És akárcsak régen, most is velük nevetett, miközben belül vérzett a szíve. – Okos kislány! – értett egyet Freddy. – Rand Whitney a katasztrófák külön kategóriájába tartozik, nem is lehet másokkal összehasonlítani. – Ó, ne légy már ilyen hatásvadász! – Hidd el, nem való hozzád, drágám! 26

– Tudod mit? – fortyant fel a lány. – Ebből elegem van. Ki vagy rúgva! – Nem rúghatsz ki, hiszen fel sem vettél. Olivia toppantott a lábával mérgében. – Ha még nem vetted volna észre, azon vagyok, hogy megszabaduljak tőled. – Ha még nem vetted volna észre, azon vagyok, hogy megszabadulj Randtől. Villogó szemmel meredtek egymásra, barátságuk erőpróbája volt ez a vita. Még a Columbián találkoztak össze az utolsó évben, azóta álltak szoros barátságban. A diplomaosztó előtt még egyforma tetoválást is csináltattak maguknak egy este. Jorge, a tetováló-művész mindkettejüknek egy pillangót pingált hátul a derekára. Kéket Freddynek, rózsaszínűt Oliviának. Freddy már nem ismerte a régi, kövér, szerencsétlen Oliviát, és azt hitte, a lány mindig is olyan mesésen nézett ki, mint akkor. Ez volt az egyik, amit Olivia annyira szeretett benne. Freddy végül a lány kezébe nyomta a kötényt meg a tollseprűt és elment, további figyelmeztetéseket meg borús jóslatokat mormolva az orra alatt. Olivia eltette a takarítószerszámokat, majd megnézte a telefonját, nem érkezett-e üzenet. Rand legalább annyit megtehetne, hogy értesíti, ha késni fog. Persze ha még repülőn ül, nem teheti, ugyebár… Felhívhatná a repülőtársaságot is, de azt sem tudta, melyik géppel jön. Micsoda barátnő az, aki nem tudja a barátja járatának a számát? Egy elfoglalt barátnő, gondolta. Olyan, aki megszokta, hogy a barátja folyton utazgat. Bármelyik percben megjöhet, nyugtatta magát. Becsúsztatta a kezét a zsebébe, és megtapogatta a Freddytől kapott buta fülbevalót. Mit tud Freddy erről a kapcsolatról? Ezúttal rendben lesz minden. Ő kész megállapodni Rand oldalán, vele élni, családot alapítani. Olyan erős fizikai vágy tört rá a saját család iránt, hogy összeszorult a gyomra. Lassan körbefordult, hogy még egyszer végighordozza tekintetét a lakáson, és büszke elégedettség töltötte el. Különös, milyen sokat számít egy-egy apró részlet, mennyire hangulatossá tudja tenni a szobát egy jó szögbe állított lámpa vagy jól megválasztott szín. A vevőkre mindenesetre nagy hatással van az ilyesmi. Egy szakértő módon felöltöztetett lakást mindig magasabb áron lehet eladni. Sok tulajdonos vakarja a fejét, mert nem érti, miért jó egy pár strandpapucsot hanyagul ott hagyni a zuhany mellett, vagy egy rongyosra olvasott regényt kinyitva letenni az éjjeliszekrényre. Olivia azonban nagyon jól tudta az okát. Az esztétikához semmi köze nem volt a dolognak, annál inkább az emberi természethez. Az emberek szeretnek úgy gondolni magukra, mint akik egy bizonyos módon élnek, és meghatározott dolgokkal veszik magukat körül. Környezetükben megjelenik a rájuk jellemző kényelem, műveltségük rajta hagyja lenyomatát a lakásukon, látható jelei vannak sikereiknek, és talán a legfontosabb, bár legkevésbé megfogható, hogy lakásuk otthonos, biztonságos hely érzetét kelti, ahová jó tartozni. S bár leginkább csak szemfényvesztés volt, amit Olivia egy lakással vagy házzal tett, az érzés, amely jól végzett munkája nyomán a látogatóban ébredt, valódi volt. A vevőnek azt kellett éreznie, hogy legszívesebben levenné a cipőjét, öntene magának egy pohár sherryt a tálalóasztalkán álló üvegből, és letelepedne a puha karosszékbe egy jó könyvvel, nagyot sóhajtva: „Végre itthon vagyok!” Háromnegyed óra múlva a lány beleült a puha karosszékbe, és igyekezett elfojtani egy ásítást. Felhívta Randet a mobilján, de csak az üzenetrögzítő vette fel első csengetésre, ami azt jelentette, hogy még mindig ki van kapcsolva. Újabb félóra elteltével Olivia kiment a konyhába. Ez a helyiség is gyönyörűen ki lett csinosítva, kezdve a régies, almamintás konyharuhákkal, melyeket a lány kedvenc, régi textileket árusító üzletében talált. Szakmájának egyik trükkje az volt, hogy megkereste a szép,

27

régi dolgokat, melyek nem hatottak mesterkélten újnak. A kifakult, de ép konyharuhák tökéletesen illettek ebbe a környezetbe. Belépett a kamrába, mely tele volt import száraztésztával, hidegen sajtolt olívaolajjal, almalével és tonhallal. Amiket Rand általában enni szokott, mint például a mályvacukros gabona-pehely és a konzervravioli, fedett fonott kosarak mélyén lapult, melyek azt sugallták, hogy a házigazda szeret piknikezni. A lány kihúzott a polcról egy kosarat, és előkapott belőle egy zacskó puffasztott „sajtkukacot”, pedig az egyik táplálkozási tanácsadó, akihez kövérkés tini korában küldték, felvilágosította a bánatevésről. A pokolba vele! – gondolta, feltépte a zacskót, és megcsapta a finom, sajtos illat. A pokolba mindennel! Ráadásként felkapott egy üveg elzászi sört, és dacosan, hosszan meghúzta. Jó tíz perce vigasztalta már magát a sajtos ropogtatnivalóval meg a sörrel, amikor meghallotta, hogy nyílik a bejárati ajtó. – Hahó! – kiáltotta egy hang a bejárattól. Huhu! Olivia ránézett sárgára színeződött kezére. Biztos a szája körül is pont ugyanilyen. – Megjöttem – jelentette be Rand teljesen feleslegesen. – Nahát! Félelmetesen néz ki ez a lakás! Olivia a szemétbe dobta a zacskót meg a sörösüveget, és odarohant a mosogatóhoz. – A konyhában vagyok! – kiáltott ki a természetesnél kissé magasabb hangon. – Mindjárt megyek. Épp a mosogató fölé hajolt oldalra söpört hajjal, hogy kiöblítse a száját, amikor Rand belépett. – Olivia, te veszettül tehetséges vagy! – tárta ki feléje a karját a férfi. A lány sietve beletörölte a száját egy konyharuhába. – Ugye? – felelte, és odabújt hozzá. Rand megölelte, aztán csókot nyomott a homlokára. – Számolj ám fel az ingatlanügynökömnek mindent, amit itt csináltál! Olivia megdermedt. A szívével érezte, mi a helyzet, még mielőtt az agya kapcsolt volna. A bizonyosság végigfutott a gerince mentén, egészen a feje búbjáig. Van valami felismerhető abban, ahogy egy férfi akkor ölel egy nőt, amikor búcsúzni készül. Látszik a mozgásán, az izmai játékán, érezhető rajta valami merev vonakodás. Nem lehetett félreérteni Rand zavarát. Olivia hátralépett, és felnézett a férfi csinos arcába. – Jézusom, te szakítani akarsz velem! – Tessék? – A lány éles megfigyelőképessége és nyíltsága meglepte Randet. – Figyelj, kicsim, fogalmam sincs, miről beszélsz. A tiltakozás csak megerősítette Olivia meggyőződését. Igazat mondott, és ezt mindketten tudták. Az olyan nők, akik nála erősebb elfojtó mechanizmussal bírtak, szemet hunytak volna a jelek fölött, ő azonban nem. Neki érzékeny volt a radarja, főleg a két korábbi kudarc után, melyek fájdalmas sebeket okoztak. Olyan volt, mint a kutya, akit hozzászoktattak a villanypásztorhoz. Kétszer kellett csak hagynia, hogy megrázza az áram, harmadszorra megtanulta a leckét. A puffasztott sajtos chips és a sör kellemetlen, hideg gombóccá állt össze a gyomrában. Nem lehet, hogy újra megtörténjen! Akkor már inkább én lépek először! – Teljesen félreértettelek – mondta dermedten. – Istenem, micsoda bolond voltam! – hátrált még egy lépést. – Ne ilyen hevesen! – tiltakozott a férfi. Olyan gyengéden érintette meg a karját, hogy Olivia kis híján sírva fakadt. – Kérlek, csináld gyorsan, mint amikor lerántják a ragtapaszt. Legyünk gyorsan túl rajta! – Rossz következtetést vonsz le – jelentette ki Rand. 28

– Igen? – A lány keresztbe fonta a karját maga előtt. Csak el ne kezdj bőgni! – pislogta vissza a könnyeket, melyek már gyülekeztek a kontaktlencse mögött. Azt hagyd későbbre? – Na jó. Akkor légy szíves, mondd meg nekem, mit akarsz pontosan tenni, miután eladtad ezt a lakást! A férfi egy pillanatra felnézett a plafonra, a lámpa felé, amelyet Olivia aznap délután szerelt fel a helyére. Ez a tekintet is a menekülő férfi sajátja, aki nem akar a másik szemébe nézni. – Adódott valami, amíg Los Angelesben voltam – kezdte, és annak ellenére, hogy láthatóan kínosan érezte magát, felderült az arca. Azt akarják, hogy ott dolgozzam, Liv. A lány visszatartotta a lélegzetét. Most annak kellene jönnie, hogy „megmondtam nekik, nem dönthetek, amíg meg nem beszéltem veled”, de Olivia előre tudta, mit fog hallani. Szárazon, hitetlenkedve felnevetett. – Igent mondtál nekik? Rand meg sem próbálta tagadni. – A cég létrehoz egy új posztot, kifejezetten nekem. – Mi leszel? Kihelyezett szarjankó? – Olivia, tudom, hogy beszeltünk közös jövőről, és ez még mindig érvényes. Velem jöhetnél. – És mit csináljak ott? – Los Angelesről beszélünk, Liv. Ott bármit csinálhatsz, amit csak akarsz! Talán menjek hozzád, és szüljek gyerekeket? Olivia tudta, hogy Rand nem erre gondol. – Az egész életem, a családom, az otthonom, a cégem… minden New Yorkhoz köt. Az utolsó öt évemet a vállalkozásomra áldoztam, én magam építettem fel, nem hagyhatom csak úgy itt. – Los Angelesben is szükség van ilyen cégekre – győzködte a férfi –, ugyanekkora kereslet van arra, amit csinálsz, sőt nagyobb. Igen, csak ott mindent elölről kellene kezdenie: kiépíteni a vevőkört, a kapcsolatokat, elterjeszteni a cég hírét. Olivia már a gondolatba is belefáradt. Mostanra sikerült elviselhetőre csökkentenie a munkaórái számát, de évek kellettek hozzá. Los Angelesben még nehezebb lenne az újrakezdés. Ott nem nyílnának meg előtte ajtók a neve hallatán vagy a kapcsolatai révén, mint Manhattanben. Nem létezik, hogy már megint ez történik vele! – Mondd, hogy szeretsz! – szegezte a kihívást a férfinak. – Mondd, hogy nem tudsz élni nélkülem! De szívből, igazán! – Mióta vagy ekkora tragika? – Tudod, mit mondok én neked? – rázta hátra a haját a lány. Kihúzta magát, úgy folytatta: – Ha valóban szeretnélek, szívből, igazán, akkor megtenném. Nem érdekelne semmi, csak összepakolnám a holmimat, és mennék veled. Boldogan, dalolva. – Mit értesz azon, hogy ha valóban szeretnél? – Annyira, hogy kész legyek követni téged bárhová. De nem így van, és ez egy felszabadító gondolat, Rand. – Nem értelek – túrt bele a hajába a férfi. – Nincs ebben semmi bonyolult. Vagy eljössz velem Los Angelesbe, vagy nem. Rajtad áll. Rajtam áll? Olivia meglepődve állapította meg, hogy valóban van választása. – Akkor jó – préselte ki magából a szavakat, amennyire a szívébe markoló fojtogató fájdalom engedte. – Nem megyek. Azzal sarkon fordult és kisietett a lakásból. Ezúttal jól csinálta, harmadszorra már sikerült. Bátran magához ragadta a kezdeményezést. De ha csak egy pillanattal is tovább marad, vége az önuralmának. Ahogy átsietett a hallon, ránézett a művészien elhelyezett cserepes virágra, mely hangulatossá tette a bejáratot. A sors iróniája volt, hogy épp ez a látvány búcsúztatta. Legszívesebben felrúgta volna az egészet, de az nem lett volna méltó hozzá. 29

A lépcsőn szaladt le, nem akart várni a liftre. Emlékezett rá, hogy a legelső alkalommal is ezt tette, és ácsorgott még az előcsarnokban egy darabig, hátha kivágódik az ajtó, és Pierce utána rohan, azt kiabálva, hogy: „Várj! Tévedtem. Hogy is élhetnék nélküled?!” De sosem ez történik, legfeljebb Kate Hudsonnek vagy Reese Witherspoonnak van ilyen szerencséje a filmeken. Az olyanok, mint Olivia Bellamy, jobb, ha a lépcsőn távoznak. Később nem is emlékezett, hogyan jutott haza a taxival. Hatalmas borravalót adott, majd sokkos állapotban felbotorkált a barna homokkőből épült ház lépcsőjén. – Ó, itt valami nincs rendjén – jegyezte meg a szomszédja, Earl köszönés nélkül, miután kilépett földszinti lakásaik közös előterébe. – Túl hamar hazajöttél. Az ezüstös hajú, idősebb férfi, aki Olivia apjával járt iskolába, az épület tulajdonosa volt. Amióta elhagyta a második felesége is, Olivia volt az egyetlen nő, akit megtűrt a környezetében. A középkorú emberek jó szokása szerint belefogott valami újba: főzőiskolába járt. Most is épp borban párolt csirke finom illata áradt a konyhájából. Olivia azonban ezúttal inkább gyomorforgatónak erezte. Bárcsak ne mondta volna el Earlnek, hogy szerinte Rand ma fogja feltenni neki a sorsdöntő kérdést! Bár a férfi elvált, és egyedül élt, lehetett nála valaki, mert visszafordult, és bekiáltott a lakásába: – Hazajött a lányunk, és nem néz ki valami jól. A lányunk? Earl egyetlen emberrel beszélt így Oliviáról méghozzá a legjobb barátjával. A lány keserves arcot vágott. – Elmondtad neki? Meg sem várta a választ, hanem elviharzott Earl mellett, és belépett a férfi lakásába. – Papa! Philip Bellamy felemelkedett a füles fotelból, és kitárta a karját a lánya felé. Oliviának az apja volt a szikla az életében, s valószínűleg csak miatta vészelte át zűrös kamaszkorát. Odasimult a mellkasához, és beszívta arcszesze vigasztaló illatát. De csak egy pillanatra. Ha túlságosan rá támaszkodik, nem tud többé megállni a saját lábán! – Lollykám – használta apja a régi becenevet –, szörnyen sajnálom! – Volt valami hamis a hanghordozásában, amit Olivia azonnal észrevett. Philip Bellamy úgy festett, mint Cary Grant, mindenki hozzá hasonlította az állán lévő bemélyedés és a szép szeme miatt. – Mi folyik itt? – kérdezte a lány gyanakodva. – Miért? Nem látogathatom meg csak úgy az egyetlen gyermekemet és a legjobb barátomat? – Sosem jössz be a belvárosba bejelentés nélkül – felelte Olivia, aztán szigorúan Earlre nézett. – Nem tudom elhinni, hogy elmondtad neki! – Ahogy azt sem tudta elhinni, hogy mindketten eleve azt feltételezték, rosszul fog elsülni a dolog, ő feldúltan érkezik majd haza, és vigasztalásra lesz szüksége. Végül is, lévén már a harmadik alkalom, joggal várhatták, hogy ez is csak téves riasztás lesz. – Meg kell néznem Barkist – mondta a kulcsaival babrálva, majd kilépett a folyosóra. Benyitott a lakásába, és örült, hogy bármi történjék is, Barkis az Barkis marad. A kiskutya berontott a kis csapóajtón, és repült gazdája karjába. Olivia szülei szerint egy macskaajtó nem éppen biztonságos találmány, de a lány fontosnak ítélte, mivel a munkaideje nem volt épp rendszeresnek mondható. Betöréstől amúgy sem tartott, mert Earl drámaíró lévén otthon dolgozott, s neki megvolt az a házőrző ösztöne, amely Barkisból hiányzott. Pusztán az, hogy otthon volt végre, javított kissé a lány hangulatán. A lakása nem volt valami különleges, de legalább az öve. Tele lett színnel, fénnyel, változatos felületekkel, ahogy egyre gazdagodott az itt töltött három év során. Anyja szerint a végletekig elütött egy tipikus New York-i lakástól, és ezt az ő szájából nem lehetett bóknak venni. Túlságosan barátságos volt, sőt veszélyesen meghitt. Telt, ragyogó őszi színek uralták, és tele volt puha,

30

kárpitozott bútorokkal, melyek jobban szolgálták a kényelmet, mint amennyire követték a divatot. Minden ablakpárkányon virágok sorakoztak színes cserepekben. Nem elegáns, keskeny levelű trópusi zöldek, melyek ízlésre és kifinomultságra utalnak, hanem fodros szobapáfrányok és fokföldi ibolyák, kankalinok és muskátlik vegyesen. A parányi, kővel burkolt belső teraszt körülvevő hátsó kert sem nézett ki másként: a sokféle színben pompázó virágok derűssé tették a kertet három oldalról körülvevő téglafalat. Olivia ki szokott ide ülni, és úgy tenni, mintha a forgalom zaja egy folyó csörgedezése lenne, és ő olyan helyen lakna, ahol van hely a zongorájának és minden más kedvenc holmijának. Ahogy egyre fejlődött a Randhez fűződő kapcsolata, gyerekek is beléptek a képbe: egy csapat nevető kisgyerek. Legalább három vagy négy. Na, erről ennyit, gondolta. A cél helyes, csak a választás volt helytelen. Ekkor az apja és Earl tódult be a lakásba, és nyomban elindultak a nem túl bőséges választékot nyújtó italos szekrényke felé. – Mit kérsz? – kérdezte Earl. – Camparit szódával – felelt az apja. – Meg jéggel. – Oliviát kérdeztem. – Ő ugyanezt kéri – vágta rá Philip huncutul felvonva egyik szemöldökét, amitől egészen fiatalnak látszott. Olivia hálás volt a sorsnak, hogy apja nem egy érzelgős fickó. Ha most vigasztalni kezdené, minden bizonnyal összeomlana. Bólintott, magára erőltetett egy halovány mosolyt, majd körülhordozta a tekintetét a lakáson. Ha ez a nap úgy alakul, ahogyan várta, teljesen más volna ez a pillanat. Új szemmel nézne a lakására, keserédes gondolatokkal, mert tudná, hogy nemsokára elmegy innen, élete új szakaszába lép Rand Whitney oldalán. Ehelyett egy olyan lakást lát maga előtt, ahol most már valószínűleg hosszú évtizedekig élni fog, ahol lassan savanyú öreglány válik belőle. Olivia és az apja leült a kis reggelizőasztalhoz a kertre nyíló ablaknál, és az étvágygerjesztőjüket kortyolgatták. Earl háromszögekre vágott pitát és mártogatnivalókat hozott egy tálcán. Oliviának nem volt étvágya. Úgy érezte magát, mint egy katasztrófa túlélője, aki sokkot kapott, mindene fáj, és még csak most veszi számba a sérüléseit. – Tisztára hülye vagyok – jelentette ki. A jégkockák csilingeltek a poharában, ahogy letette a kovácsoltvas asztalra. – Te egy édes-aranyos lány vagy, az a hogyishívják meg egy szemétláda – szögezte le az apja. Olivia behunyta a szemét. – Istenem, miért történik velem mindig ugyanaz? – Mert te nem vagy más, mint egy… – Mindig óvatosan fogalmazó apja a megfelelő szót kereste. – …háromszoros vesztes – folytatta a mondatot a lány. – Én reménytelenül romantikusát akartam mondani – mosolygott rá kedvesen Philip. Olivia felhajtotta az ital maradékát. – Nincs jogom nyavalyogni legalább az első este? – Miatta nem – jelentette ki Olivia apja. – Nem érdemli meg – csatlakozott hozzá Earl. – Semmivel sem jobb, mint Pierce vagy Richard. – Eltúlzott undorral ejtette ki a két korábbi fickó nevét. – Tudod, az összetört szívek mindig begyógyulnak – biztosította az apja. – Mindig. Akármennyire is fáj, mindig erősebb bennünk az életösztön. A seb begyógyul, és az ember továbblép. Vajon a saját válására gondol? – tűnődött Olivia.

31

– Köszönöm, fiúk mondta. Egyszer bejött ez a túl-jó-vagy-hozzá mese, talán még másodszorra is. De ez már a harmadik eset, és ideje végiggondolnom, hogy nem bennem vane a hiba. Úgy értem, mekkora esélye van valakinek arra, hogy három patkányt fogjon ki egymás után? – Édesem, ez itt Manhattan – mondta Philip. – Itt csak úgy nyüzsögnek a patkányok. – Ne hibáztasd magad! – tanácsolta Earl. – Még a végén férfikomplexusod lesz. Olivia lenyúlt az asztal alá, és megvakargatta Barkis füle tövét. – Azt hiszem, már van is. – Nem, neked csak gondjaid vannak – helyesbített Earl. – Óriási különbség. – És ezek közül a legnagyobb az, hogy összetéveszted a szerelem iránti vágyadat magával a szerelemmel – mutatott rá Olivia apja. – Hahó! – figyelmeztette őket a lány. – Egy összetört szívvel van dolgotok. Segítenetek kellene, nem prédikálni. Mindkét férfi elkomolyodott. – Kezded, vagy mondjam én? – nézett Earl a barátjára. Philip adott még egy falatot a kutyának. Olivia észrevette, hogy ő maga nem is evett, nem is ivott, és bűntudata támadt, amiért felzaklatta. – Mondd te, mester! – Tulajdonképpen nincs is sok mondanivalónk – szólalt meg Earl –, csak az, hogy te nem is szeretted Randet. Csak azért tartottad különlegesnek, mert annyira hozzád valónak látszott. – Los Angelesbe költözik – vallotta be Olivia –, és még csak nem is vette a fáradságot, hogy megkérdezzen, nekem jó lesz-e. Egyszerűen elvárta tőlem, hogy vele menjek. – A lányt a sírás fojtogatta, mert… mert valóban nem szerette eléggé Randet. – Hány éves is vagy te? – folytatta Earl. – Huszonhét? Kisbaba! Egy érzelmi csecsemő. Halvány fogalmad sincs, mi az a szerelem. Olivia apja bólintott. – Belehabarodtál ezekbe a fiúkba, de egyszer sem jutottál túl ezen a kezdeti szinten. Sétáltatok a Central Parkban, gyertyafényes vacsorákat tartottatok, és a fickó dicsekedett veled a barátai előtt. Ez nem szerelem, legalábbis nem az a fajta, amilyet érdemelsz. Ez csak afféle bemelegítés. – Honnan tudod, papa? – kérdezte döbbenten a lány. Letaglózta, hogy apja ennyire pontosan össze tudta foglalni a Randdel való kapcsolata lényegét. Aztán meglátta apja arckifejezését, és elhallgatott. Az ő szerelmi élete nyitott könyv volt mindenki előtt, bezzeg a szülei házassága és válása olyan csendben zajlott, mint egy összeesküvés. – Létezik olyan szerelem is, melynek az ereje képes megmenteni az embert, és átsegíteni az egész életén – mondta halkan Philip. – Úgy kell, mint a levegő: ha nem szívod be, meghalsz. És amikor vége, az egész szíved vérzik, Livvy. Nincs ehhez fogható fájdalom a világon, esküszöm. Ha most ezt éreznéd, nem tudnál egyenesen ülni és összefüggő mondatokban beszélgetni velünk. Olivia apja szemébe nézett. A férfi nagyon ritkán beszélt vele szívügyekről, ezért érdeklődéssel hallgatta. Szavai mélyen megrázták. Így szeretni valakit lehetetlen, egyenesen félelmetes! – Miért akarná bárki is átélni ezt? – Erről szól az élet, ezért élünk. Nem azért, mert pusztán jól összeillünk, vagy jól nézünk ki együtt, még csak nem is azért, mert az anyáink együtt jártak főiskolára. Ezek ketten nyilvánvalóan tanulmányozták Rand Whitney életrajzát… – Akkor is rémesen érzem magam – ragaszkodott a nyomorához Olivia. – Hát persze – ismerte el az apja. – És minden jogod meg van hozzá egy-két napig. De ne téveszd össze ezt az érzést az elvesztett szerelem utáni gyásszal! Nem veszítheted el, ami eleve nem is volt a tiéd. Megforgatta poharában a jeget, mely csilingelve koccant az üveghez. 32

Olivia a kezére támasztotta az állát. – Köszönöm, hogy ilyen nagyszerű apám vagy! – Ő egyben az anyád is, ne feledd! – morogta Earl. Nem csinált titkot belőle, hogy ki nem állhatja Pamela Lightsey Bellamyt, aki ennyi évvel a válás után is még a férje nevét viselte. Olivia felhajtotta a maradék Camparit, a jeget meg egy szomjasnak látszó fokföldi ibolyának adta. – Akkor most mi legyen? – Megvacsorázunk, és te valószínűleg több bort veszel magadhoz, mint ételt, de csak nyugodtan – mondta Earl. – Anyának nem fog tetszeni – sóhajtott fel Olivia. – Nagy reményeket fűzött Randhez. Már most hallom a hangját: „mivel üldözted el?” Olivia teljes serdülőkora azzal telt, hogy megszabaduljon a túlsúlyától, ami gúnyolódás céltáblájává tette, és hogy elnyerje az anyja elismerését. Amint a karcsú, sikkes Olivia pillangó módjára kikelt a gömbölyű gubóból, Pamela képzelete meglódult, s mindenféle terveket kezdett szövögetni egyetlen lányának. Meg sem fordult a fejében, miért épp akkor sikerült a lánynak lefogynia, mikor elment otthonról a főiskolára. – Azért nem lett volna akármi, ha hozzámegy egy Whitney-hez – játszotta meg a sajnálkozást Philip. – Marhaság! Annyira lekötnék a jótékonysági rendezvények és a kiállításmegnyitók, hogy sosem látnánk. Ráadásul alig néhány éven belül alkoholista lenne belőle. Mi volna ebben a jó? – Ezt nem hiszem el, fiúk! – csattant fel Olivia. – Ha ennyire biztosak voltatok benne, hogy rosszul járok Randdel, miért nem szóltatok hónapokkal ezelőtt? – Hallgattál volna ránk? – vonta fel Philip kérdőn a szemöldökét. – Viccelsz? Rand Whitneyről volt szó, a Brad Pitt-hasonmásról. – Már csak emiatt is gyanakodnod kellett volna – mutatott rá Earl. – Sose bízz olyan férfiban, aki kollagéninjekciókra jár. – Ő nem is… – Olivia elharapta a mondatot. – Az csak egyetlenegyszer volt, a Vanity Fair magazin felvételei miatt. A cikk Oliviát egyetlen homályos sorban említette: „Rand Whitney féltve őrzi a magánéletét. Amikor erről kérdeztük, csak annyit mondott, találkozott egy különleges, gyönyörű lánnyal, de ennél többet nem sikerült kihúznunk belőle.” Egy bökkenő volt csak: tucatnyi más nő is azt hitte, róla van szó. Mikor a cikk megjelent, Olivia és Rand jót nevetett ezen. De Olivia immár újra szabad. A lány belenyugodott, hogy estéjét apja és Earl társaságában fogja tölteni. Az első meleg tavaszi nap volt ez az évben, így Earl ragaszkodott ahhoz, hogy áthozza a „részeges csirkét”, és a szabadban egyenek. Ráadásul még arra is rávette a társaságot, hogy pohárköszöntőst játsszanak, ami abból állt, hogy felváltva találtak ki valamit, amire inni lehetett, hogy bebizonyítsák, történjek bármi, mindig van, amiért hálás lehet az ember. – Éljen a hangfelismerő szoftver! – emelte magasra a poharát Earl. – Utálok gépelni. – Én azokra a fickókra iszom, akik tudnak főzni – mondta Philip. – Köszönöm a vacsorát! Aztán Oliviához fordult. – Te jössz. – Éljen a havonta egyszer beadandó fonalféreg elleni orvosság! – nézett szeretettel Barkisra a lány. Apja ellágyulva mosolygott rá. – Kár, hogy emberi férgek ellen nem gyártanak. Earl és ő már kétszer segítették át Oliviát hasonló helyzeten, tudták, mit kell tenniük. Ennél csak az volt szomorúbb, hogy Olivia is tudta. Úgy érezte, megrekedt. Volt valami a múltjában, ami fogva tartotta, és ő pontosan tudta, mi az. Tizenhét évesen utolsó nyarát 33

töltötte a táborban a főiskola előtt, és felügyelőként dolgozott. Az volt az egyetlen időszak az életében, amikor amúgy istenigazából, teljesen és minden félelem nélkül odaajándékozta a szívét valakinek. Rossz véget ért a dolog, és akkor nem is fogta fel, mi történt vele. De most már tudta, hogy ott rekedt meg, ott temette maga alá az érzelmi futóhomok. És még mindig nem találta ki, hogyan léphetne tovább. Talán a nagyanyja ajánlata lenne a kedvező alkalom arra, hogy megtegye végre. – Tudjátok mit? – ugrott fel az asztal mellől. – Nincs nekem időm itt ülni és sajnálni magam! – Na, ez gyorsan ment! – Sajnálom, fiúk, de ki vagytok dobva. Csomagolnom kell – jelentette ki Olivia, és kivette Nana fényképalbumát a táskájábó1. Nagy levegőt vett, és meglepetten érezte, hogy reményteli izgatottság járja át. – Reggel új munkába kezdek, elutazom egész nyárra.

34

3. – Ez rossz ötlet, Olivia – mondta Pamela Bellamy, miután beengedte a lányát lakása ajtaján. A gazdagon berendezett lakás az Ötödik sugárúton olyan volt, mint egy múzeum. Csillogó parketta, műtárgyak mindenütt, szép elrendezésben. Oliviának azonban egyszerűen csak az a hely volt, ahol felnőtt. Számára a Renoir a hallban ugyanolyan mindennapi látvány volt, mint a Tupperware a konyhában. Ugyanakkor már gyerekként is idegennek, ide nem illőnek érezte magát a polgárháború utáni Amerikát idéző, elegáns környezetben. Ő a maga részéről az olyan otthonos dolgokat szerette, mint a fokföldi ibolya és a süppedős kárpitozott bútor, a színes étkészlet és az afgán szőnyeg. Anya és lánya közt már rég nem volt szoros a viszony. Olivia magányos gyerek volt, szülei egyetlen lánykája, és folytonos kényszert érzett, hogy teljesítse minden vágyukat. Szorgalmasan tanult, járt zongoraórákra, és azt remélte, a jó bizonyítvány, valamint a megnyert zenei versenyek jobb közérzetet teremtenek a családban, ahol fagyos volt a légkör, amióta csak az eszét tudta. – Én is örülök neked, anya – ölelte meg az anyját, miután letette táskáját az előszobai kisasztalra. Pamelán egyformán lehetett érezni a Chanel 5 illatát és a cigarettáét, melyet minden reggeli után a keleti erkélyen szokott titokban elszívni. – Mi az ördögért vágnál bele egy ekkora munkába? – kérdezte az asszony feldúltan. Mindössze annyit tudott, amennyit Olivia előző este mondott neki telefonon, azazhogy mindennek vége közte és Rand között, valamint hogy az egész nyarát a Camp Kioga felújításával fogja tölteni. – Mert Nana megkért rá – felelte a lány halkan. Ez volt a legegyszerűbb magyarázat, amit adhatott. – Ez képtelenség! – jelentette ki Pamela, miközben megigazította Olivia pulóverén a sálgallért. – A vadonban fogod tölteni az egész nyarat? – Ezt úgy mondtad, mintha valami szörnyűség volna. – Mert az is. – Én is épp ezt próbáltam megértetni apával és veled minden nyáron, amikor odaküldtetek, de meg sem hallottátok. – Én azt hittem, szeretsz táborba járni – tárta szét tanácstalanul a kezét Pamela. Olivia erre nem tudott mit mondani. Ez a téves feltételezés rontotta el minden nyarát, ebben sűrűsödött össze az egész félreértett gyerekkora. – Gondolom, apáddal már megbeszélted – mondta az asszony tettetett közömbösséggel. – Igen. Nana és nagyapa végül is az ő szülei. Olivia máris kimerültnek érezte magát. Anyjának mindig sikerült elfárasztania őt a bírálatokkal teli szózuhatagaival. Erről a tervéről azonban nem fogja lebeszélni! Apja legalább nem próbált az útjába állni. Előző este, amikor elmagyarázta hirtelen döntését a táborral kapcsolatban, támogatta az ötletet, és bátorította, hogy vágjon bele. Ma délre már meg is kezdődtek az előkészületek. A lány bérelt egy hatalmas terepjárót a nyárra, elrendezte a cégét a távolléte idejére, és megszervezte, hogy egy másik ingatlandíszletező cég vegye át a megrendeléseit és fejezze be a folyamatban lévő munkákat. – Te már megint menekülsz – állapította meg az anyja. – Én is azt hiszem – ismerte be Olivia, majd elővette a jegyzettömbjét, és felcsapta egy terjedelmes listánál, melyet a taxiban készített idefelé jövet. – Drágám, annyira sajnálom! – mondta az anyja, és őszintén levertnek látszott. 35

– Nos, megtörténik az ilyesmi – felelte a lány lazán, miközben azt kívánta, bárcsak egyetlenegyszer az életben odabújhatna az anyjához, és kisírhatná magát a vállán. Csakhogy ez náluk nem így működött. – Én is sajnálom, anya – tette hozzá. Tudom, hogy ezúttal nagy reményeket tápláltál. – Ó, az isten szerelmére, ne velem törődj! Én egyszerűen csak azt szeretném, hogy boldog légy. Nekem csak ez a fontos. – Rendben leszek, anya, ne félj! – biztosította Olivia. Meglepetten vette észre, hogy anyja szeme sarkában könnycsepp csillog, nehezebben viseli a történteket, mint ő maga. – Nincs vége a világnak. Rosszabb is történt már, mint hogy dobja az ember lányát a barátja. Sőt, ha belegondolok, még csak nem is dobtak. – Nem? – csodálkozott el Pamela, majd leitatta a homlokát meg az arcát egy papír zsebkendővel. – Rand megkért, hogy költözzek vele Los Angelesbe. – Ezt nem is tudtam. Drágám, talán meg kellene fontolnod… – Ki ne mondd! – De ha megteszed ezt a lépést, ha már együtt éltek, rá fogtok jönni, hogy boldogok vagytok együtt. – Azt hiszem, mi arra jöttünk rá, hogy külön vagyunk boldogok. – Szamárság! Rand Whitney tökéletes a számodra. Nem tudom, miért adod fel harc nélkül. Olivia elszomorodott. Anyja annyira árulkodó módon fejezte ki magát! Pamela Lightsey Bellamynak a boldogság és a siker látszata volt fontos bármi áron, meg ha harcolni kell is érte. Akkor is, ha titkolni kell a tényt, hogy még mindig nem tudta túltenni magát a váláson, amely tizenhét évvel ezelőtt történt. Olivia egyszer régen megkérdezte az anyját, hogy boldog-e. Hitetlenkedő nevetés volt a válasz. – Ne butáskodj! – felelte Pamela. – Végtelenül boldog vagyok, és nem is lenne illendő, ha másnak látszanék. Olivia persze nem ilyen választ várt, de jobbnak látta ejteni a témát. – Végeztem Rand Whitneyvel jelentette ki. – Kedves tőled, hogy aggódsz értem, de már döntöttem: elvégzem ezt a munkát Nanának. Szeretnék elvinni itthonról pár dolgot. – Ez őrültség – zsörtölődött tovább az anyja. – Nem tudom, mit gondolt Jane, amikor megkért rá. – Talán azt, hogy jó vagyok a szakmámban, és sikerre viszem ezt a vállalkozást. – Hát persze – húzta ki magát Pamela. – Szerencsés nő. Mesésen fog kinézni a tábor, mire végzel vele. – Köszönöm, anya. Tökéletesen igazad van. Pamela arcán a kétségbeesés nem teljesen Randnek volt köszönhető. Olivia tudta, hogy a közelgő aranylakodalom miatt is kínosan érzi magát. Apja, Samuel Lightsey és Charles Bellamy a legjobb barátok voltak. Családja szoros kapcsolata a Bellamy családdal olyan kötelék volt, amely alól nem vonhatta ki magát. – El fogsz menni az ünnepségre, anya? – Kicsinyes dolog lenne, ha nem mennék. – Jól van – helyeselt Olivia az anyja szép, fegyelmezett arcát figyelve. – Minden rendben lesz, meglátod! Figyelj, elő akarok kotorni néhány dolgot az alagsorból. A túrazsákomat meg a sportfelszerelésemet. És apa régi katonaládájára is szükségem lenne tette hozzá, aztán hirtelen elkomolyodott. – Ugye nem dobtad ki? – Én semmit sem dobok ki. Soha – jelentette ki az anyja. Ez is sokat elárult Pameláról. Olivia úgy emlékezett apja kiköltözésére, mintha tegnap lett volna. Még mindig előtte volt, ahogy könnyein át homályosan látta csak az arcát, mintha egy

36

eső áztatta ablakon keresztül nézte volna. Leült elé, hogy egy szinten legyenek, és a szemébe nézhessen. – Mennem kell, édesem – mondta. – Nem, nem kell, de te el fogsz menni – mondta akkor Olivia. A férfit nem lehetett lebeszélni. A ki nem mondott, de mindig jelen lévő feszültség a lány szülei között elérte azt a pontot, ahonnan már nem volt visszaút. A válásnak megkönnyebbülést kellett volna hoznia mindenki számára, de Olivia egy percig sem érezte, hogy ettől jobbá vált volna a helyzete. – Itt hagyom néhány holmimat az alagsorban – mondta az apja –, a tábori és a sportfelszereléseket. Ez most már mind a tiéd. Olivia időnként elővette apja régi „Kioga” feliratú trikóját és belebújt, vagy beburkolózott a molyirtószagú takaróba. A szolgálati liften ment le a régi épület gyomrába, majd kinyitotta kulcsával a raktárhelyiség ajtaját. A túrazsákot azonnal megtalálta. A merev vásznat szinte teljesen beborították az egymást követő évek kiogai jelvényei 1987-től 1994-ig bezárólag. A legtöbb táborozó lelkesen gyűjtötte az értékes, hímzett darabokat, melyek mindegyike varázslatos nyarakra emlékeztette. Csak Oliviát nem. Bár kötelességtudóan felvarrta őket minden évben a zsákjára, hogy meg ne sértse a nagyszüleit, a színes jelvényeknek számára nem volt érzelmi értéke. Nana és nagyapa meg volt győződve arról, hogy a tábor maga a mennyország, csak megbántotta volna őket, ha tiltakozik. Félretette a túrazsákot, és körülnézett a zsúfolt, de rendezett helyiségben, ahol áporodott volt a levegő, és nyomasztóak az emlékek. Talált még bekeretezett képeket magáról és az apjáról, meg bőrkötéses fényképalbumokat. Előhúzta a nagy, nehéz katonaládát, melyet apja otthagyott neki évekkel ezelőtt. Kinyitotta a fedelét, mire azonnal megcsapta az orrát a táborozás jellegzetes szaga, amely harmat, a tábortűz füstje és a szabad levegő felejthetetlen elegyéből állt, és amelyet nem lehetett ezekből a holmikból sem kimosni, sem kiszellőztetni. Beletúrt a ládába, s magához vett egy lámpát meg egy erdei túlélőkalauzt, aztán felkapta a régi kapucnis felsőt, melynek a „felügyelő” szó volt a hátára nyomtatva. A Bellamy családban nem volt elég táborozni. Mihelyt nagykorúvá vált az ember, a dolgok természetes menetéhez tartozott, hogy tábori felügyelő lett belőle. Olivia apján kívül az összes nagynénje és nagybátyja is ott töltötte főiskolás nyarait. A nappal a gyerekek programjainak a lebonyolításával, az éjszaka pedig bulizással telt. Olivia és az unokatestvérek következő generációja ugyanezt tette egészen a tábor kilenc évvel ezelőtti bezárásáig. Az a nyár nagy ígéretként indult, de teljes katasztrófával végződött. Oliviát meglepte, milyen élénken emlékszik a hangokra és a szagokra, a fényekre, a tó csendjére, a lázas örömre és a gyomorszorító csalódásra, amely azon az utolsó nyáron érte. Tényleg megőrültem, hogy visszamegyek, gondolta. Néhány alapvető fontosságú emléktárgyat gyömöszölt a zsákba: a takarót, a kapucnis felsőt meg egy régi teniszütőt, melyet csak újra kell húroztatni. Volt ott még néhány falapocska egykét táborozó beleégetett nevével és meglepő ügyességgel kifestett, kenuhoz szolgáló evezők, melyek nyelén több más táborozó aláírása sorakozott. Aztán énekeskönyvek, barátságkarkötők, merített gyertyák és nyírfakéregből készült dísztárgyak. Kész kincsesbánya ez az alagsor! Egy ingatlan eladásra való felkészítésének a kulcsa a részletekben rejlik. Minél eredetibbek, annál jobb. Az ilyen dolgok fel fogják dobni a tábort, vissza fogják hozni bele az életet. Olivia nagynénjeire és nagybátyjaira is számított a gyűjtemény gyarapításában. A láda alján egy fényét vesztett, ütött-kopott teniszkupát talált. Egy talapzaton állt, és volt fedele is, no meg két füle. Jól fog mutatni az üvegtárlóban a tábor étkezőjében, feltéve, hogy még mindig ott áll a tárló.

37

Mikor kiemelte a ládából a kupát, valami megzörrent a belsejében. Olivia nagy nehezen levette a tetejét, mire kiesett belőle az a valami. Egy mandzsettagomb. Ez is ezüstből készült, és rég elvesztette a fényét. Halat ábrázolt a díszítés, talán a zodiákus jegyet. A lány körülnézett, nem találja-e a párját, de csak egyet látott. Zsebre tette, majd megdörzsölte a kupát, mire láthatóvá vált rajta a felirat: „Felügyelők bajnoksága, első helyezés, Philip Bellamy, 1977”. Szóval az apja nyerte a kupát a tábori dolgozók teniszbajnokságán. A kupa belsejéhez egy régi fénykép tapadt. A szélei felpöndörödtek, a színei kifakultak, de attól, amit ábrázolt, elállt a lány lélegzete. Az apját látta rajta úgy, mint még soha. Fiatalon, magasba tartva ugyanezt a kupát. Hátravetett fejjel nevetett, csak úgy sugárzott róla az öröm. Karját pedig egy lány dereka köré fonta. Nem is, inkább egy fiatal nő dereka köré. Olivia a ruhája ujjával letörölte a poros képet, és a fény felé fordította. A hátán rajta volt a dátum: 1977. augusztus, de semmi más. A lány alaposabban megnézte magának a nőt. Lépcsőzetesen vágott hosszú, sötét haja volt, mely lazán omlott a vállára. A dús haj vonzó arcot keretezett, mosolyában volt valami titokzatos. Telt ajkával, magas arccsontjával és sötét, mandulavágású szemével az idegen egzotikus szépségnek látszott, akihez nem is illett az egyszerű sort és póló. Volt valami rejtélyes abban, ahogy a fiatal férfi és a nő a képen szemmel láthatóan összetartozott, és ez felkeltette Olivia kíváncsiságát. Tartásuk elárulta, hogy szoros, sőt bensőséges közöttük a kapcsolat. Vagy talán túl sokat képzel bele egy pillanatfelvételbe? Tudta, hogy megkérdezhetné az apját, ki ez az idegen. Nyilván emlékezni fog arra a lányra, aki így meg tudta nevettetni. De Olivia nem szerette volna felzaklatni azzal, hogy egy régi barátnője iránt érdeklődik. Talán nagyon is alapos oka volt annak, hogy számára a nő idegen maradt. Valami mégis zavarta, ami miatt újra megnézte, ezúttal még alaposabban. Igen, a dátum! 1977. augusztus. Ez az! 1977 augusztusában az apja már az anyja vőlegénye volt, és még ugyanazon év karácsonyán összeházasodtak. Akkor mi köze lehetett az apjának ehhez a nőhöz a képen?

38

A Kioga Ifjúsági Tábor házirendjéből Nem kívánatos a vonzalom nyílt kifejezése a két nem képviselői között a tábor területén. Ez egyformán vonatkozik a tá-borozókra, a felügyelőkre és a személyzetre.

4. – Mit csinálsz, Philip? – kérdezte Mariska Majesky a bungalóba lépve. A fiú abbahagyta a járkálást, és feléje fordult. Szíve nagyot dobbant a lány láttán, aki a szép, sifon koktélruhában, magas talpú cipőben, napbarnított vállára hulló sötét, hullámos hajával teljesen lenyűgözte. – Próbálok – vallotta be. Egyszerre járta át öröm és félelem. Ez a két erőteljes érzés már jó ideje háborúzott a lelkében. A lány oldalra billentette a fejét. Mindig ezt az imádni való mozdulatot tette, ha kíváncsi volt valamire. – Mit? – Azt gyakorolom, mit fogok mondani Pamelának, amikor visszatér Európából – magyarázta Philip. – Megpróbálom kitalálni, hogyan bontsam fel az eljegyzést. Amióta menyasszonya a tengerentúlon tartózkodott, csak néhányszor beszéltek röviden telefonon, és egy-két képeslapot vagy pár soros levelet váltottak. Az olasz telefonhálózat hírhedten megbízhatatlan volt, és amúgy sem lehet lerombolni valakinek az álmait egy recsegő telefonvonalon folytatott beszélgetésben vagy egy levél útján. De jövő héten Pamela visszatér, és akkor személyesen beszélhet vele. Ő lesz az év gazembere, de ez még mindig jobb, mint élete hátralévő részét egy olyan nő mellett leélni, akinek nem képes odaajándékozni a szívét, mint Mariskának. A lány elkomolyodott, telt ajka szomorú mosolyra húzódott. Philip megölelte. Mesés illata volt, kábító egyvelege a mezei virágoknak és az édes gyümölcsöknek, és alakja olyan tökéletesen illett a karjába, mintha az ég is neki teremtette volna. Közelsége elfeledtette a fiúval a Pamelával kapcsolatos aggodalmait. – Elhoztam ezeket a fényképeket az egyórás laborból – vett elő a lány egy borítékot a táskájából. – Van köztük egy kép rólunk, abból kettőt csináltattam, hogy maradjon neked is egy – mondta, azzal végigpörgette az aznapi sportesemények felvételeit, melyek még délelőtt készültek a táborban. Kivette közülük azt, amelyen ő szerepelt Philippel, aki győzedelmes nevetéssel tartja a magasba a csillogó ezüstkupát. A fiúnak elszorult a szíve. Milyen boldognak látszik ezen a képen! Abban a pillanatban tényleg átkozottul boldog is volt. Elvette a trófeát a polcról, belecsúsztatta a képet, és visszatette a kupa fedelét. – Köszönöm. A lány odalépett hozzá, és megcsókolta. – Mennünk kell. Ez a nyár utolsó táncmulatsága, és tudod, mennyire imádok táncolni. A nyár végét minden évben különböző szertartások kísérték. A táborozók előző nap mind hazamentek, a személyzet pedig ma tartotta a búcsúestet. Vacsora volt, tánccal egybekötve, mely éjfélig tartott. Másnap ilyenkor már majdnem mindenki otthon lesz, a főiskolára járó felügyelők pedig készülődnek a tanévkezdésre. – Gyere, menjünk! – sürgette a fiút Mariska. Kibontakozott az ölelésből, és kézen fogta a párját. – Nem akarom, hogy összekócolódjon a hajam. – Aztán huncutul csillogó szemmel hozzátette: – Egyelőre… Már ez a burkolt ígéret is elég volt, hogy feltüzelje Philipet. A bungalóból kilépve begombolta a sportzakóját, remélve, hogy így nem lesz nagyon feltűnő testének válasza a lány közelségére. Ahogy a nyár eleje óta mindig, most is vetett egy óvatos pillantást minden irányba, hogy meggyőződjék róla, nem vette-e őket észre valaki. A táborban szigorú 40

szabályok tiltották a felügyelők és a személyzet többi tagja közötti kapcsolatot, s hiába volt a tulajdonosok fia, Philipre ez ugyanúgy vonatkozott. Mariska nem felügyelő volt, de elméletileg ugyanannyira érinthetetlen. Ő és édesanyja, Helen szállították a táborba a pékárut. A lány tizennégy éves kora óta járt fel a táborba minden reggel a fehér furgonnal, és hozta a kenyeret, a muffint meg a többi süteményt az ebédlőbe. A rendőrök udvariasan félrenéztek, amíg elhaladt mellettük a sütöde kocsija. Mariska anyja, egy lengyel bevándorló, nem tudott vezetni, apja pedig délutáni műszakban dolgozott a kingstoni üveggyárban. Keményen dolgozó munkásemberek voltak, és a hatóságok hallgatólagosan segítették őket. Csak nem fognak megbírságolni egy kislányt azért, mert kisegíti a családját! Ahogy az esti félhomályban átvágtak az erdőn, Philip nem tudta megállni, hogy át ne ölelje a lány derekát, az pedig a vállához bújt. – Csak óvatosan! – súgta. – Még meglát valaki. – Utálom ezt a bujkálást – mondta a fiú bűntudatosan. Semmiképp sem helyes, ha valaki beleszeret egy másik lányba, miközben menyasszonya van. De nem tehetett róla, Mariskának képtelen volt ellenállni, hiába nem volt szabad. A lány megértő volt, s vele együtt titkolózott egész nyáron, de Philip gyanította, hogy legalább annyira vágyik arra, hogy felvállalhassa a szerelmét, mint ő. Mihelyt Pamela hazatér, véget vet a vele való kapcsolatnak, és végre megmutathatja a világnak, mi rejlik a szíve mélyén! – De furcsán nézel rám! Mi ez a tekintet? – kérdezte Mariska. – Megpróbálok rájönni, melyik volt az a pillanat, amikor beléd szerettem. – Egyszerű. Azon a júniusi éjszakán történt, amikor az alapítók napját ünnepeltük. Philipnek mosolyt csalt az arcára az emlék, bár a lánynak nem volt igaza. – Akkor feküdtünk le először egymással, de én már előtte is szerettelek. Amikor elérték a kavicsos ösvényt, a megszokott módon elengedték egymást, és ildomos távolságot tartva mentek tovább. A tisztás túlsó végén álló pavilonban már javában zajlott a búcsúest. A mennyezetről középen egy diszkógömb lógott, és forogva szórta fényét a táncolókra. A csapat még lelkesebben mulatott, mint máskor, legalábbis Philipnek úgy tűnt. Hirtelen megtorpant az épület előtt. – Mi baj? – kérdezte Mariska. – Táncolj velem! Most, idekint. – Ebben a cipőben nem nagyon lehet a füvön táncolni – tiltakozott a lány. – Akkor vedd le! Úgy akarok táncolni veled, hogy ne lásson senki. Úgy akarlak magamhoz ölelni, ahogy szeretném, és ahogy odabent nem lehet. Mihelyt belépnek a pavilonba, úgy kell majd tenniük, mintha csak barátok lennének, és mindegyiküknek el kell vegyülnie a többiek között. Külön-külön. Philip azonban előbb úgy szeretett volna táncolni a lánnyal, mint a szerelmese. Mariska lágy nevetéssel lerúgta magáról a cipőt, és odabújt hozzá. A zenekar a Stairway to Heavent játszotta a Led Zeppelintől egész elfogadhatóan, és ők táncoltak a sötétben, ahol senki sem láthatta őket. Csodálatos volt a karjában tartani Mariskát, és Philip előre repesett az örömtől, hogy nemsokára az egész világ megtudja: ez a lány az övé. A zene ütemére ringatózva magához húzta, és a fülébe súgta: – Nem egyik pillanatról a másikra történt. Mármint hogy beléd szerettem. Azt hiszem, úgy négy éve kezdődött, amikor először kezdtél feljárni ide a furgonnal. Még mindig maga előtt látta a napbarnított, komoly, dolgozó lányt, akinek nem sikerült teljesen elrejtenie irigységét, melyet a kiváltságos városi gyerekekkel szemben érzett, akiknek a szülei megengedhették maguknak, hogy nyári táborba küldjék csemetéiket. A fiút megindította a szép lány szomorúsága, aki nem érhette el, amire vágyott. – Valahányszor idejöttem a nyárra, egyre jobban beléd szerettem.

41

– Mégsem tettél semmit egészen eddig a nyárig – mutatott rá Mariska enyhe szemrehányással a hangjában. – Nem gondoltam, hogy te is szeretnéd. – Ó, nagyon is szerettem volna! Arra vágytam, hogy levegyél a lábamról. Philip felnevetett, és egyik kezét a lány térde alá csúsztatva ölbe kapta Mariskát. – Így? A lány meglepett hangot hallatva ölelte át a nyakát. – Pontosan. Ekkor Philip megcsókolta; lassan, szomjasan, és azt kívánta, bárcsak már jóval hamarabb engedett volna a vágyainak. Micsoda szamár volt, mikor azt hitte, nem valódiak ezek az érzések, és a következő nyárra elmúlik a varázs! Talán túl sok időt töltött apai nagyszüleivel, a tiszteletre méltó Bellamy nagymamával és nagypapával, akik egyfolytában azt hajtogatták, lehetetlen egy teljesen más társadalmi osztályhoz tartozó embert szeretni. Előszeretettel figyelmeztették Philipet arra, hogy ő előkelő, művelt fiatalember, akinek ragyogó kilátásai vannak a jövőre. Egy olyan lányt, mint Mariska Majesky, aki csak egy kisvárosi gimnáziumot végzett, és aki a családi sütöde mellett részidőben még a helyi ékszerboltban is dolgozott, szerencsétlen, rangon aluli választásnak tekintettek volna. Pamela Lightsey viszont olyan lány volt, akit mintha épp neki teremtett volna az isten. Megvolt benne minden, amit csak egy hozzá hasonló társadalmi helyzetű férfi kívánhatott magának: volt esze, szépsége, szíve és társadalmi rangja. A szülők vagyonukat egy ékszerbirodalommal keresték, és ugyanazt nyújtották a lányuknak, amit Philipnek a szülei: magániskolát, személyi edzőt, külföldi utazást, előkelő, keleti parti főiskolát. A szőke Pamela gyönyörű volt, művelt, két nyelven beszélt, és szépen zongorázott. Ezen a nyáron Positanóban tökéletesítette az olasztudását. Philip azonban felfedezett egy hiányzó összetevőt: ha Pamela szemébe nézett, nem szédült meg a szerelemtől, ez csak Mariskával történt meg vele. A fiú kényszerítette magát, hogy fejezze be a csókot és tegye le a lányt. – Ideje bemennünk. A végén még keresni fognak a többiek. Többiek alatt a többi felügyelőt és a tábor dolgozóit értette, akiknek a zöme hozzá hasonlóan a táborban töltötte gyerekkori nyarait, és akik közül a fiúk mind irigyek voltak rá, mert feleségül készül venni Pamelát. Legalábbis ezt hitték róla. Kissé vigasztalta a tudat, hogy sokan szívesen segítenének a lánynak elfelejteni őt. Összeszorult a gyomra, valahányszor az eljegyzés felbontására gondolt, de nem volt más választása. Nem lenne tisztességes egyik lánnyal szemben sem, ha úgy tennének, mintha semmi sem változott volna a nyáron. Sőt azokkal a gyerekekkel szemben sem, akiket eddig Pamelával terveztek. Minden gyerek megérdemli, hogy szeretetteljes légkörben nőhessen fel, hogy szeressék egymást a szülei. Eleve nem kellett volna megkérnie Pamela kezét tavasszal, a lány születésnapján, de Pamela annyira akarta. A Lightsey Gold & Gem egyik tervezője készítette az egyedi gyűrűt egy 1,3 karátos, ovális gyémánttal, modern aranyfoglalatban, és amikor ő letérdelt a lány elé a New Haven-i egyetemi város főterén, abban az elragadtatott pillanatban komolyan hitte, hogy szereti. Tévedett. Mariska Majesky kellett ahhoz, hogy megtudja, mi az igazi szerelem. Mielőtt odaértek volna a pavilonhoz, Philip megállt, megszorította a lány kezét, és hozzá hajolt. – Szeretlek. Mariska egy mosollyal jutalmazta, aztán kiszabadította a kezét. Egymás mellett haladva léptek be az épületbe, mint két régi barát. A parti már javában zajlott. Philip szülei elvegyültek a vendégek között, tökéletes házigazda módjára hol ezzel, hol azzal beszélgettek. A fiú igyekezett eltitkolni, hogy 42

összerezzent, mikor meglátta, hogy szülei legjobb barátai, Pamela szülei is jelen vannak, mert ez csak bonyolította a terveit. A két család közös múltja nagyon-nagyon hosszú időre nyúlt vissza. Mr. Lightsey volt Philip apjának a tanúja az esküvőjén, és a szoros barátság azóta is tartott. Úgy tűnt, mintha Philip és Pamela házassága eleve elrendelt dolog lett volna. A lány szülei mindig feljöttek a szezon végén, hogy segítsenek a táborzárásban, és kellemesen töltsék el a nyár utolsó napjait, mielőtt visszavárta volna őket a város. Lightseyék jelenlétében Philipnek még óvatosabbnak kellett lennie. Neki kell megmondania a lánynak a hírt, méghozzá szemtől szemben. Bele sem akart gondolni, mi lenne, ha Pamela a szüleitől hallaná először. És hogy még bonyolultabb legyen a helyzet, Mariska édesanyja állt a büféasztal mögött, ő töltötte fel folyamatosan a desszertes tálakat. Helen Majesky gyümölcstortái és krémes süteményei legendásak voltak, és nem maradtak a tálon sokáig. Philip meglehetősen biztos volt benne, hogy Helen sejt valamit a lánya és az ő kapcsolatáról, és nem helyesli. Hát persze hogy nem… Tudja jól, hogy Pamela a menyasszonya, s nyilván attól tart, hogy össze fogja törni a lánya szívét. Szerette volna megnyugtatni Helent, megmondani neki, hogy élete hátralévő részét Mariska boldogságának kívánja szentelni. Hamarosan meg fogja tenni, hamarosan tisztázni fog mindent. A táncteremben elváltak az útjaik, de Philipnek nehezére esett, hogy nem keresheti a lányt a tekintetével. Mariska olyan volt, mint akit körülvesz valami glória, pedig a fiú tudta jól, hogy csak a megvilágítás teszi olyan varázslatossá, mintha egy másik világhoz tartozna. – Szia, Phil! – veregette hátba legjobb barátja és kollégiumi szobatársa, Earl. – Lekésted a személyzeti gyűlést a csónakházban. A „gyűlés” volt a titkos kód a betépésre. Earl nagyon szeretett füvezni, rendszeresen űzte éjjelente. Füvet szívni szinte a tábor szertartásai közé tartozott. – Túlélem. Gyere, együnk valamit! – Jó ötlet. Már majdnem éhen halok. – Earl szeme püffedt volt, és természetellenesen csillogott, ami arra utalt, hogy alaposan kivette a részét a „személyzeti gyűlésből”. A büféasztal mellett túl kellett kiabálniuk a zenét, ha hallani akarták egymást. – A reggeli vonattal megyek vissza – mondta Earl teli szájjal. – Öcsém, de utálom itt hagyni ezt a helyet! – Megértelek. – Philip lopva Mariskára pillantott. A lány épp Terry Davisszel táncolt, egy helyi sráccal, aki a karbantartási munkákat végezte a tábor körül. Mint mindig, most is be volt már csiccsentve. A vékony, inas, futballista alkatú fiatalemberről az a hír járta, hogy percek alatt képes eltüntetni egy hatos karton sört. – Nem semmi a kicsike – jegyezte meg Earl, miközben még egy nagy kanál krumplisalátát halmozott a tányérjára. – Mi? Kicsoda? – játszotta meg az értetlent Philip. Volt benne gyakorlata, ezt csinálta egész nyáron. – Az édes kis Mariska. A fenébe! Azt nézd meg! Philipnek minden önuralmára szüksége volt, hogy ne törölje le a nyálcsorgató vigyort barátja képéről. Ez is így ment egész nyáron, mert a tábor összes kandúrja odavolt Mariskáért. – Öregem! – folytatta Earl. – Ölni tudnék érte. – Ja, meghiszem azt – felelte Philip lazán, bár már alig tudta türtőztetni magát. Earl zavartalanul vállat vont. Egyik kezében a tányérjával, másikban egy doboz pattogatott kukoricával helyet keresett magának az egyik asztalnál a táncparkett körül. – Bizony, képes lennék rá. – Tiszta hülye vagy! – mordult rá Philip, és csatlakozott hozzá. – Dehogy, csak kanos! Azt hiszem, ráment az agyamra. Nem tudom, te hogy bírtad egész nyáron anélkül, hogy lefeküdtél volna valakivel.

43

Earl belapátolt jó néhány falat krumplisalátát. Philiphez hasonlóan ő is vőlegény volt, és az ő menyasszonya, Lydia is a tengerentúlon járt. Biafrában dolgozott önkéntesként a Vöröskeresztnek. Philippel ellentétben azonban Earl hű maradt hozzá, bár egész idő alatt hangosan panaszkodott, milyen erőfeszítésébe kerül ez a nemes áldozat. – Mikor jön haza Lydia? – kérdezte tőle Philip. – Csak két hét múlva. A francba, hogy fogom én azt kivárni? Na és Miss Amerika? – Earl azért nevezte így Pamelát, mert megtestesült benne minden, amit az ember elvárhat egy szépségkirálynőtől. Győzteshez méltó öntudatossággal viselkedett, és úgy járt, mintha egy kifutón sétálna végig. Ráadásul mindig érezhető volt egy láthatatlan, de áthatolhatatlan fal közte és a világ többi része között. – A jövő héten – felelte Philip. – Nehéz a várakozás, mi? – Nehezebb, mint gondolnád – ismerte be Philip. Earl beleszúrta a villáját a sült oldalasba. – Tudod, mit nem értek? Honnan tudhatja az ember, hogy a megfelelő lányt találta meg? Néha úgy érzem, Lydia a tökéletes nő számomra, máskor meg látok egy ilyet – bökött Mariska felé, aki éppen a barátnőivel ropta –, és el sem tudom képzelni, hogy képes lennék kitartani egyetlen nő mellett egész életemben. Én igen, gondolta Philip, csak nem Pamela mellett. – Pedig a szüleidet látva olyan egyszerűnek tűnik – folytatta Earl, odaintve a Bellamy házaspárnak. Philip elnézte a szüleit, ahogy kézen fogva a táncparkettre lépnek. Annak ellenére, hogy állításuk szerint fogalmuk sem volt a rock and rollról, teljesen belefeledkeztek a táncba, miközben Eric Clapton rekedtes hangja harsogott a hangszórókból. – Látod, mire gondolok? – kérdezte Earl. – Vajon ők honnan tudták? – Senki sem tudhatja biztosan – válaszolt Philip. – Azért követnek el annyian hibát. Nem azért, mert buták, hanem mert csak reménykedhetnek benne, hogy jól választottak. Bár szüleinek valóban boldog volt a házassága, Philip tudta, hogy számukra is nehéz volt a kezdet. A Bellamy szülők hevesen ellenezték a kapcsolatot. Philip apja, Charles szembeszállt a családjával, hogy elvehesse Jane Gordont, akinek a családja a kiogai tábort alapította. Még a Yale-ről is kimaradt, hogy feleségül vehesse szerelmét, és átvette a tábor irányítását a lány szüleitől. Végül összebékültek. Talán a sűrű egymásutánban érkező négy gyerek győzte meg a Bellamy szülőket, vagy talán megértették végre, hogy Charles és Jane szerelme olyan erős, hogy mindent legyőz. Így lesz vele és Mariskával is, ebben Philip teljesen biztos volt. Nekik is meg kell küzdeniük a kezdeti kételyekkel és ellenállással, aztán végül mindenki kénytelen lesz elfogadni, hogy ezen a nyáron ő, Philip Bellamy felfedezte a tiszta szerelmet, és ők ketten Mariskával örökre összetartoznak. – Táncoljatok velünk! – adták ki az utasítást a Nielsen lányok, amint megszólalt egy új zeneszám. – Nem fogjátok végigülni a Bohemian Rhapsodyt. – Na jó, ha már kényszerítelek – állt fel Earl, miután megtörölte a száját egy szalvétával. Sally és Kirsten Nielsen kétpetéjű ikrek voltak. A srácok a táborban valkűröknek nevezték őket méreteik és északi vonásaik miatt, no meg azért, mert hajlamosak voltak megragadni és magukkal hurcolni a fiúkat, mint holmi félistennők a germán mitológiából. Philip még örült is, hogy legalább ráléphet a táncparkettre, és közelebb kerülhet Mariskához. Észrevette, hogy szülei és a Lightsey házaspár figyeli, és egyre jobban nyomasztotta a ránehezedő felelősség. Annyi mindent vártak el tőle, mihelyt befejezi a főiskolát: vegye feleségül Pamelát, menjen közgazdasági vagy jogi egyetemre, és alapítson családot.

44

Mariska most Matthew Algerrel táncolt, és Philipben feltámadt a féltékenységgel vegyes birtoklási vágy, ahogy meglátta őket együtt. Bár nagydarab, szőke fiú volt, Alger az ideálját, John Travoltát próbálta utánozni. Beszárította a haját, és kigombolva hordta műszálas ingét, hogy kilátszódjék a mellkasa. Egy lassú szám következett, mire Philip megragadta Mariska csuklóját, és kettejük közé furakodott. – Most én jövök. – Hátrább az agarakkal! – fortyant fel Alger, aki mindig készen állt a bunyóra. – Rád itt semmi szükség. – Döntse el a hölgy! – Nahát, ti kakasok! – nevetett Mariska, aztán Algerhöz fordult. – Philippel még nem táncoltam, és holnap ő is hazamegy. – Én nem – jelentette be a fiú, majd fontoskodva kihúzta magát. – Avalonban fogok élni, ugyanis a városi közigazgatásról írom a szakdolgozatomat. Algernek nem volt gazdag családja, de esze annál több. Philipet hirtelen elfogta az irigység. Alger itt marad, míg neki még egy évet kell száműzetésben töltenie a főiskolán. Így könnyű Algernek megjátszania az engedékenyt! A fiú elköszönt. – Gondolom, mi még úgyis találkozunk, Mariska. Alger éles eszű, nagyra törő fickó, gondolta Philip, bár kissé kilóg a sorból. Annak ellenére, hogy a tábor könyvelője és egyben felügyelő volt a nyáron, sosem vált igazán részévé a csapatnak. – Fura egy fickó – jegyezte meg Philip. – Jó lenne, ha távol tartanád magadat tőle. – Én ebben a városban élek – emlékeztette a lány. – Nem engedhetem meg magamnak, hogy ellenségeket szerezzek. – Ne butáskodj! Mihelyt befejezem az iskolát, élhetünk akárhol, ahol csak akarod. New Yorkban, Chicagóban, San Franciscóban, bárhol. – Szavadon foglak – csillant meg izgatottan Mariska szeme. Aztán tekintete végigsiklott a táncparkett mellett állókon. – Szóval ezek Pamela szülei. Ijesztőek. Philip elhúzta a száját. – Nem igazán. Csak amolyan… – Olyanok, mint a tieid. Pénz van még a bőrük alatt is. – Emberek, mint mindenki más. – Persze. Mint mindenki, akinek a Gold & Gem áll a neve után. Philip nem szerette, ha a lány így beszélt, mintha az ő munkásosztálybeli háttere elválasztaná őket egymástól. – Ezt felejtsd el! Túl sokat aggodalmaskodsz. Ekkor a lemezlovas bejelentette, hogy mindenki menjen le a partra, ahol az év utolsó tábortüzét fogják meggyújtani, mire a tömeg kitódult a teremből. A tábortűznek a hagyomány mellett volt egy gyakorlatias szerepe is: segített megszabadulni a nyár folyamán összegyűlt csomagolóanyagoktól és fahulladékoktól. Miközben a többiek a lobogó máglya köré gyűltek, Philip Mariska hátára tette a kezét, s finoman lekormányozta a lányt az ösvényről. – Mit csinálsz? – suttogta Mariska. – Mintha nem tudnád. – Megláthatnak. – A lány egész nyáron ugyanúgy aggódott a felfedezés lehetősége miatt, mint Philip, mert nem akart olyan hírbe keveredni, hogy elrabolja másvalaki vőlegényét. A fiú kézen fogta, és a faházak sora felé húzta. – Nem fognak.

45

Valaki mégiscsak észrevette őket. Amint távolodtak a tótól, egy gyufa lángja lobbant, s rávilágított Terry Davis tűnődő, italtól mámoros arcára. Kartávolságra tartotta a gyufát, hogy gyenge fénye mellett kivehesse a lopakodó alakokat. – Jóccakát, gyerekek! – köszönt rájuk kaján vigyorral. – A francba! – káromkodta el magát Philip halkan. – Mariska nem érzi jól magát – magyarázta Davisnek. – Odakísérem a… kocsijához. Davis szeme megcsillant a gyufa lángjánál. – Aha – mondta, azzal rágyújtott. Philip és Mariska folytatta az útját. – Ne törődj vele! – mondta a fiú. – Holnapra úgysem emlékszik semmire. – Ám bármilyen magabiztosnak igyekezett látszani, rossz előérzete támadt. A nyár folyamán egyre találékonyabbak lettek Mariskával, ha kellett egy hely, ahol szerelmeskedhetnek. Nemcsak a csónakházban bújtak össze, hanem egy csónakban is, aztán a furgonban, mellyel a lány a pékárut szállította, valamint a Meerskill-vízesés hídján. Ma úgy döntöttek, megkockáztatják, hogy belopózzanak a bungalóba. Philipnek rangidős felügyelőként saját szálláshelye volt, és az éjjeli lámpa fényénél most végre magához ölelhette a lányt. Lehajolt, arcát Mariska illatos hajába temette. – Alig várom, hogy örökre veled lehessek. – Márpedig arra várnod kell. Nem akarok ma sokáig maradni, mert reggel korán orvoshoz megyek. Philip felegyenesedett, hogy lássa az arcát. – Nem vagy jól? – Csak a szokásos ellenőrzés. A fiú felsóhajtott. – Hú, megijesztettél. Annyira fogsz hiányozni! A lány finom ujjai már az ingét gombolták. – Mennyire? – Jobban, mint valaha is el tudnád képzelni. – Philip lélegzete elakadt, amikor Mariska szétnyitotta az ingét, és a nyakára tapasztotta az ajkát. – Szerintem rögtön elfelejtesz, mihelyt visszatérsz a főiskolára a gazdag menyasszonyoddal és az előkelő barátaiddal együtt. – Ne beszélj így! Tudod, hogy nem igaz. – Mondod te. – Legalább annyira vád volt ez, mint ugratás. – A gazdag lányok tulajdonképpen mivel ütik agyon az időt? – Szerelmeskednek a gazdag fiúkkal – húzta le gyakorlott mozdulattal a lány hátán a cipzárt Philip. Izgatott volt, de kényszerítette magát, hogy lassítson. Kivette az egyik mandzsettagombot az ingéből, és a zsebébe csúsztatta. – Milyen szép! – csodálta meg a lány a csillogó ezüstöt. – A nagyapámé volt. – Philip kivette a másikat is, és a lány tenyerébe tette. – Tudod mit? Legyen nálad az egyik, nálam meg a másik. Miután… mikor majd visszajövök érted, ezt fogom viselni az esküvőnkön. – Philip… – Komolyan gondoltam. Feleségül akarlak venni. Most ezt a kis ezüstdarabot kapod tőlem, de miután mindent elrendeztem, egy gyémántgyűrűvel térek vissza. Mariska csillogó szemmel nézett fel rá, majd a táskájába ejtette a mandzsettagombot. – Szavadon foglak. Tulajdonképpen már ki is választottam magamnak egy álomszép gyűrűt. – A Palmquistnál, ahol dolgozol? – Nagyon vicces. A Tiffanynál. – Hű! A Tiffanyt én nem tudom megfizetni. 46

– Dehogynem, a szüleid tele vannak pénzzel. – Én viszont nem. Ebben a családban mindenki egyedül boldogul. – Ugye viccelsz? Philip felnevetett, aztán áthúzta a lány válla fölött a ruháját, és nézte, ahogy lazán lehullik a földre. Majd Mariska háta mögé nyúlva kikapcsolta a melltartót is. – Egy szegény, de nemes lelkű ügyvéd menyasszonya leszel. – Szerintem csak ijesztgetsz. Philipnek egy pillanatra elállt a szava, amint lehullott a melltartó is, aztán megszólalt: – Engem egyedül az ijeszt meg, hogy holnap el kell mennem.

47

A Kioga Ifjúsági Tábor daloskönyvéből A medve átmegy a dombon, A medve átmegy a dombon, A medve átmegy a dombon, És mit gondolsz, mit lát?

5. – Vajon miért jutnak folyton a Tudom, mit tettél tavaly nyáron jelenetei az eszembe? – kérdezte Freddy Delgado. Egyfolytában ennek a horrorfilmnek a zenéjét dúdolta, miközben Olivia felfelé vezette a bérelt terepjárót a keskeny, foltozott vidéki úton, Avalon irányába. – Hidd el, az messze nem volt olyan rémes, mint az én emlékeim erről a helyről – felelte a lány. – Jó néhány gyötrelmes nyarat töltöttem itt. Még mindig alig tudta elhinni, hogy elvállalta a munkát. Már maga a vezetés is idegen volt számára, mert New Yorkban nem autóval járt. Anyja az utolsó percig próbálta lebeszélni a renoválási hadműveletről, de Olivia elszánt maradt. Apja sokkal inkább támogatta. Amikor előző este elköszönt tőle, Philip magához ölelte, és szerencsét kívánt. – Mitől voltak gyötrelmesek? – érdeklődött Freddy. – Ez a hely tökéletesnek látszik a nyaraláshoz. Olivia felemelte a lábát a gázpedálról, mert egy mókus száguldott át előtte az úton. Fezekről a dolgokról sohasem beszélt Freddynek, de másnak sem. – Valahogy sosem tudtam beilleszkedni. – Te? – horkant fel Freddy. Hitetlenkedése hízelgett a lánynak. – Hát kik jártak ide? Netán szörnyek és hasonló undormányok? A lány a köztük heverő fényképalbumra mutatott. Kényelmetlen érzés volt, hogy a férfi bepillantást nyer a múltjába, de meg kellett bíznia benne. Ki más tett volna félre mindent, és egyezett volna bele, hogy egy isten háta mögötti táborban tölti a nyarát a Catskill-hegységben, és igyekszik visszahozni a hely hajdani báját? Bár az, hogy Freddynek nem volt sem munkája, sem lakása, nagy súllyal esett a latba. Mindegy, most már késő, barátja már lapozta is a régi képeket rejtő albumot. – Keresd meg az 1993-as csoportképet! Saratoga épület, Sasfészek. Freddy odalapozott. – Jézusom! Ez olyan, mint egy árja tenyészprogram! Kötelező volt mindenkinek magasnak, szőkének és lelkesnek lennie? – Nézd meg közelebbről a hátsó sor szélét! – Ó! – Freddy hangsúlya elárulta, hogy felismerte Oliviát. – Félszeg, esetlen kis bakfis voltál abban az időszakban, igaz? – Én nem nevezném időszaknak. Ilyen volt az egész serdülőkorom. És nem félszeg vagy esetlen voltam, hanem egyenesen kövér. A szódásüveg vastagságú szemüveg meg a fogszabályzó csak ráadás volt. Freddy halkan füttyentett. – De nézzenek csak meg most! A rút kiskacsából igazi hattyú lett. – A rút kiskacsának kontaktlencséje lett, szőkére festette a haját, és egész évben mindennap úszni járt a főiskola ideje alatt. A rút kiskacsa két évet dolgozott azon, hogy elérje az ideális testsúlyát. Igazán nem kell udvariaskodnod, ismerd csak el, hogy rettenetesen néztem ki. Boldogtalan gyerek voltam, és kikészítettem saját magamat. De mihelyt rájöttem, hogyan lehetek boldog, minden megváltozott. – A gyerekeknek rendszerint nem úgy kell rájönniük, hogyan legyenek boldogok, hanem eleve azok. – Nem minden család egyforma – magyarázta a lány. – És ez minden, amit hajlandó vagyok elárulni a Bellamykról, úgyhogy ne is próbálkozz! – Itt maradunk egész nyáron, lesz időm kideríteni az összes titkodat. 49

– Nekem nincsenek titkaim. – Marhaság! Szerintem még saját magad előtt is rejtegetsz dolgokat. – Igazán jó szórakozás lesz az egész nyarat dr. Freud társaságában tölteni. – Ami azt illeti, én nagyon örülök ennek a munkának. És annak is, hogy Rand Whitney már a múlté. – Köszönöm – felelte a lány. – Ez igazán jólesik tőled, Freddy. Te eleve a kudarcnak szurkoltál. – Te vagy az, aki eleve kudarcra ítéli magát, Olivia. Már annyit gondolkodtam rajta, miért csinálod ezt. Szokásoddá vált, hogy rosszul választasz. Talán azért, mert fogalmad sincs, mit tennél, ha végre jól választanál. Azt mondod, rájöttél, hogyan kell boldognak lenni, de én ezt valahogy nem hiszem. Oliviának semmi kedve sem volt ezt most megvitatni. – Azt hiszem, Barkisra ráférne egy kis pisiszünet. – Egyáltalán nem. Épp most pisilt Kingstonban. A térkép szerint amúgy is már majdnem ott vagyunk. Befogom a szám, ígérem. Freddy tartotta a szavát, és hallgatásba merült, csak a fényképalbum lapjainak susogását lehetett hallani. Olivia már maga is átnézte a régi, fekete-fehér, majd később színes képeket, hogy megismerje, miként is nézett ki eredetileg a hely. Nagyanyja szerencsére megőrizte a felvételeken a tábor egész történetét a szerény kezdetektől az ötvenes évekbeli fénykoráig. A lány ezt az időszakot akarta felidézni az aranylakodalomra. A hajdani nyarak egyszerű örömeit akarta életre kelteni, hogy olyanná varázsolja Camp Kiogát, amilyen helyre az emberek szívesen jártak annak idején nyaralni, vagy legalábbis ahová szívesen mentek volna, ha tehetik. Freddy becsukta az albumot. – Most, hogy láttalak gyerekként, jobban megértelek. – Hogyhogy? – Te a dolgok átformálásának művésze vagy, és így már világos, miért vagy ennyire jó abban, amit csinálsz. Hát gyakorlata az van benne, annyi szent! Már gyerekkorában is a változtatások megszállottja volt. Folyton átalakította a szobáját anyja Ötödik sugárúti lakásában, a szekrényét a Dalton Schoolban, de még a házikót is, ahol a táborbeli nyarait töltötte. Ez volt az egyetlen dolog, amiben jól teljesített. Egyik évben például feltúrta az ebédlő fölötti raktárt, és talált egy csomag régi textilneműt. A lakótársai arra jöttek haza egy kirándulásról, hogy ágyukat kézzel varrott, tűzött takarók borítják, melyeket kifakított és megpuhított a sokévnyi használat. Az ablakokon kartonfüggönyök lógtak, az ablakpárkányokon pedig frissen szedett vadvirágok díszlettek kiürült lekvárosüvegekben. – Majd meglátjuk, hogy mennyire jó – intette óvatosságra Freddyt. – Egy egész erdei tábort még sosem újítottam fel. – A nagyanyád nem spórolt a költségvetéssel, és rendelkezésedre áll az egész nyár. Izgalmas kaland lesz, meglátod! – Remélem. És köszönöm, hogy belementél. Isteni adomány vagy te nekem, Freddy. – Hidd el, édesem, nekem legalább ennyire szükségem volt erre a melóra – felelte a férfi őszintén. – De azért rajtam kívül másokra is szükséged lesz. Kiket fogsz szerződtetni a fizikai munkára? – A nagyszüleim adtak pénzt egy általános kivitelezőre, úgyhogy találnunk kell valakit, mihelyt lehet. Aztán találkozni fogsz még jó néhány Bellamyval is. Eljön Dare unokatestvérem, aki a legközelebb áll hozzám, aztán Greg nagybátyám a lányával, Daisyvel meg a fiával, Maxszel. Greg kertépítő, az ő dolga lesz a természeti környezet. Épp nehéz időket él át, bajbajutott a házassága. Azt hiszem, mindhármukra nagyon rá fog férni ez a nyaralás. – Látod, milyen rossz dolog a házasság? – csapott le a hallottakra Freddy. 50

– Úgyhogy én jobban teszem, ha meg sem próbálom? Ide akarsz kilyukadni? Freddy elengedte a füle mellett a kérdést, és tovább tanulmányozta a képeket. – Micsoda egy hely! A régebbi felvételeken nem is üdülőt lát az ember, hanem mintha egy nagy család gyűlt volna össze találkozóra. – Réges-régen, még a mi időnk előtt családok jártak ide – magyarázta a lány. – Néhányuknak ez volt az egyetlen alkalom az évben, hogy találkozzanak a rokonaikkal. A mamák meg a gyerekek itt maradtak egész nyárra, a papák meg utánuk jöttek péntekenként vonattal. Fura, mi? – Talán. Bár úgy hallom, az efféle családi üdülők kezdenek újra divatba jönni. A túlságosan elfoglalt famíliák így próbálnak együtt kikapcsolódni. Olivia rápillantott barátjára. – Látom, tetszik az ötlet. – Drágám, én épp a családom mellőzésével igyekszem kikapcsolódni, nem pedig velük. – Nahát! Nem is tudtam, hogy gondjaid vannak a családoddal. – Nincsenek gondjaim, mert nincs is családom. Olivia a fogát csikorgatta. Bár évek óta barátok voltak Freddyvel, a férfi sosem beszélt a családjáról, kivéve, hogy Queensben élnek, és azóta nem tartja velük a kapcsolatot, amióta eljött hazulról. – Az utolsó kilencven mérföldön egyfolytában engem piszkáltál, az én dolgaim felől kíváncsiskodtál, úgyhogy most te következel! – Hidd el, nincs rajtam semmi érdekes. De most inkább maradj csendben, hadd navigáljak! Épp mielőtt elérték volna Avalont, leereszkedett előttük egy vasúti sorompó, és Olivia üresbe tette a sebváltót, miközben várta, hogy elhaladjon a vonat. – Ezzel szoktam kijárni New Yorkból Avalonba – jegyezte meg. Élénken emlékezett a zajra és az izgatottságra, mely betöltötte a vagonokat. Néhány tapasztalt táborozó hagyományos cserkészdalokat énekelt és korábbi sporteredményeivel dicsekedett, melyeket íjászatban, úszásban vagy tájfutásban nyert. Mindenki izgatottan latolgatta, kivel kerül majd egy faházba, mert a lakótársakon múlhat, hogy jól vagy rosszul érzi-e magát a nyáron. Mikor a nyolc-tizenegy éves csoportba tartozott, még Olivia is várta a táborozást. Három, lány unokatestvére is volt a korcsoportjában, és a vonatozás meg az út fel a táborig egy csukott teherkocsin varázslatos utazásnak tűnt egy elvarázsolt világba. Aztán mikor a szülei elváltak, minden megváltozott. A gyermekkor selyemgubójából nem egy karcsú pillangó bontakozott ki, hanem egy mogorva, túlsúlyos kiskamasz, aki nem bízott senkiben és semmiben a világon. A vonat elhúzott előttük, eltűnt az utolsó kocsi is, és a síneken túl megjelent Avalon, a mesekönyvbe illően tökéletes hegyvidéki kisváros. – Aranyos! – jegyezte meg Freddy. – Ez igazi vagy díszlet? Avalon a Catskill-hegység egyik klasszikus, kivételes szépségű települése volt. Pont úgy nézett ki, ahogy a turisták egy ilyen helyet elképzelnek maguknak: térben és időben távol a nagyvilágtól. Egyik oldalról a vasút, a másikról egy fedett híd határolta. Vörös téglás házakkal övezett utcáit fasorok árnyékolták. A főtér közepén a bíróság épülete állt, és legalább három templomtorony tört az ég felé. Olivia most is a régi helyén találta Clark vegyesboltját, az Agway Takarmány- és Vasboltot, a Palmquist Ékszerboltot és a Sky River Sütödét, mely a kirakatra festett felirat szerint még mindig a Majesky család tulajdonában állt. Voltak a tér körül még kézműipari cikkeket árusító ajándékboltok és előkelőbb butikok is, valamint éttermek és csíkos napellenzős kávézók, ablakaikban tarka színekben pompázó virágládákkal. A régiségboltok rokkákat és több évtizedes foltvarrott takarókat árultak, s mire a turisták ősszel elözönlötték a városkát, hogy megcsodálják az erdő pompás őszi színeit, majdnem mindenhol lehetett kapni házilag készített juharszirupot meg almabort.

51

Barkis felébredt a hátsó ülésen a szundikálásból, és kidugta az orrát az ablakon, amint elhaladtak a Schuyler folyó partján lévő piknikezőhelyek mellett. A város legszebb utcája, a Maple Street is a juharfáról kapta a nevét. Két oldalán az Edward kori, úgynevezett ácsgótika legszebb épületei álltak, s nem egy ház falán tábla hirdette, hogy műemlék. – Tisztára mint Az ártatlanság kora! – ámuldozott Freddy. A pasztellszínűre festett házak apró panziókká, ügyvédi irodákká, kiállítótermekké vagy uszodával ellátott fitneszklubbá alakultak át. Az utca utolsó házán kézzel festett tábla hirdette, hogy itt a Davis Építőipari Vállalat központja. – Vigyázz! – kiáltott fel hirtelen Freddy. Olivia beletaposott a fékbe, mire hátul Barkis majdnem leesett az ülésről. – Ez egy dupla kereszteződés – figyelmeztette a férfi. – Nyugi, ne kapkodj! – Bocs! Nem vettem észre a táblát. – Nem bizony, mert jókora megrázkódtatás érte a Davis név puszta látványától. Szedd össze magad! Millió más Davis él a világon, nem valószínű, hogy ez a vállalkozás pont… Nem, az kizárt dolog! Túlságosan őrült fintora lenne a sorsnak. – Felírom ennek a cégnek a telefonszámát – mondta Freddy, aki nem vette észre, mi zajlik a lányban. – Minek? – Valószínűleg ez az egyetlen a városban, és szükségünk lesz a segítségükre. – Majd találunk másikat. Freddy egészen kicsavarodott, hogy még láthassa a táblát, amint továbbhaladtak. – Azt mondja, hogy van felelősségbiztosításuk, ingyen adnak árajánlatot, és referenciákkal rendelkeznek. – És te ezt elhiszed? – Miért, te nem? – Freddy csettintett a nyelvével. – Ilyen fiatal, és máris milyen cinikus! – ingatta a fejét, majd lekörmölte a telefonszámot. Nem valószínű, hogy a Davis Építőipari Vállalatnak bármi köze lenne Connor Davishez, nyugtatgatta magát Olivia. Na és ha igen? A fiú valószínűleg már nem is emlékszik rá. Ez ugyan még sovány vigasznak sem volt épp szívderítő gondolat, tekintve, mekkora bolondot csinált magából Connor miatt annak idején. Freddy a fényképezőgépéhez kapott, amint elérték a városka túlsó végén a hidat. – Ugye nem azt akarod mondani, hogy ez egy fedett fahíd?! – sóhajtott fel áhítattal. – De, ez egy fedett fahíd. – El sem hiszem! Ez jobb, mint A szív hídjai! – Annál még egy agyműtét is jobb. Freddy zavartalanul fényképezett és álmélkodott a tábla láttán, mely szerint az eredeti hídszerkezet 1891-ből való. Még neve is volt: Sky River-híd. A Schuyler folyó sekély zúgóját átívelő faszerkezet valóban képeslapra kívánkozott. Olivia jól emlékezett, hogy a gyerekeket a vonattól a táborba szállító autó mindig dudált, amint beért a nyikorgó, árnyas alagútba, melyet végig fecskefészkek szegélyeztek. Ez volt az utolsó emberkéz alkotta tereptárgy a tábor előtt. A hídon túl az út a folyó mentén kanyargott, és elhaladt egy hegylánc mellett, ahol táblák hirdettek a csúcsok és magaslatok nevét. Freddy, a tősgyökeres városi fiú magánkívül volt a gyönyörűségtől. Ez hihetetlen! El sem hiszem, hogy van egy ilyen hely a családod tulajdonában, és egyetlen szóval sem meséltél róla. – Az utóbbi kilenc évben már nem működött. Épp csak karbantartják, hogy ne menjen tönkre. Néhányan a családból eljönnek időnként nyaralni, vagy csak találkozni egymással, télen meg Clyde nagybátyám szokta elhozni a családját síelni meg kirándulni. – Őt is hívták nemegyszer efféle családi összejövetelekre, de sosem ment el.

52

– Ez őrület! – motyogta Freddy. – Szinte azt kívánom, bárcsak nekem is lenne egy normális családom. Olivia levette szemét az útról, és barátjára nézett. – Hát, ha nem szaladsz vissza sikítva New Yorkba azok után, amit ma odafent látni fogsz, egész nyárra kölcsönadom a családomat. – Elfogadom. Ja, és mondtam neked, mi a helyzet a lakásommal? – Ó, Freddy! – Bizony, bizony! Munkanélküli és otthontalan vagyok. Kész főnyeremény. – A nyáron nekem dolgozol, és itt laksz a táborban. Ez csak természetes. – Végül is Freddy a legjobb barátja, mi mást mondhatna erre? Olivia lassított, amint szeme sarkából megpillantotta egy őz fehér fenekét. Egy pillanattal később felbukkant egy suta meg egy gida, mire Freddy olyan izgalomba jött, hogy kis híján elejtette a fényképezőgépet. A gyerekekért ingajáratban közlekedő teherautóban annak idején a régi táborozók fel szokták hívni a többiek figyelmét az ilyen látványosságokra, és minden egyes nevezetesség vagy állat egyre nagyobb izgalmat váltott ki a társaságból, ahogy úti céljukhoz közeledtek. – Ott a Kilátó-szikla! – szokta jelenteni valaki felugorva, kinyújtott kézzel. – Én láttam meg először! Aztán gyors egymásutánban következett a Mohás-patak, az Ordomb, a Figyelő-szikla, a Nyeregtető és végül a Szerződés Tölgyfája, amely olyan öreg volt, hogy állítólag maga Jesse Lyon törzsfőnök ültette a Peter Stuyvesant gyarmati kormányzóval kötött megegyezés alkalmából. Élete tizenkettedik nyarán Olivia csendben ülte végig az utat. Minden egyes nevezetes helynél egyre rosszabbul érezte magát, és egyre nagyobb súllyal nehezedett rá a félelem. Amúgy is a súlyával volt a baj. A szülei néma csatájából, az iskolai követelményekből és a saját ki nem mondott félelmeiből eredő feszültség sok fölösleges kilóban mutatkozott meg. Elhajtottak egy művészi üvegtárgyakat hirdető műhely mellett, melynek hóbortos cégére volt, majd tovább a folyóparton, ahol szinte természetellenesen zöldek voltak a mezők, az erdő pedig mély és titokzatos. Az egyik napos tisztáson a lehető legváratlanabb látvány: egy kis Airstream lakókocsi fogadta őket, mellette egy ezüstös színben és feketében pompázó Flarley parkolt. – Érdekes egy hely – jegyezte meg Freddy. – Errefelé még mindig sok hippi él – magyarázta Olivia. – Woodstock is itt van nem messze. A Szeles Hegygerinc nevű gazdaság után (melyet szintén valami bolondos felirat jelzett az úton) már az utolsó kanyar következett, majd befordultak a terepjáróval egy kavicsos útra, mely előtt a „Magánterület, tilos az átjárás” feliratú tábla figyelmeztette a kirándulókat. Az út innen már az erdőben kanyargott, mely minden mérfölddel egyre sűrűbb lett. Végül megpillantották a fából ácsolt kapuívet az út fölött, vagyis a birtok tulajdonképpeni bejáratát. A masszív fatörzsekre állított kapu a tábor védjegyévé vált, ennek a képe keretezte a levélpapírt, melyen a gyerekek hetente írtak a szüleiknek. Az ív tetején ágakból felszögelt betűkkel ez állt: „Camp Kioga, alapítva 1932-ben”. A buszon a gyerekek ilyenkor visszatartották a lélegzetüket, és csak akkor vettek újra levegőt, amikor a jármű már áthaladt a kapuív alatt. Mihelyt a tábor területére értek, egyszerre fújt mindenki egy nagyot, majd felharsant az izgatott harci kiáltás: Megjöttünk! – Jól vagy? – kérdezte Freddy. – Remekül – felelte Olivia feszülten, de határozottan. Lassított, amint megcsikordult a kerekek alatt a száraz, éles murva. A régi úton gurulva a juharfák és a tölgyek föléjük hajló ágai alatt furcsa érzés kerítette hatalmába. Mintha visszament volna az időben egy olyan helyre, ahol nincs biztonságban. 53

A göcsörtös behajtót benőtte a gaz, ágak csapódtak a döcögve haladó kocsi oldalához. Olivia megállt a főépület előtt, és kiengedte Barkist a szabadba. A kiskutya fel-alá szaladgált, izgatottan fedezte fel magának a helyet, és megszagolt mindent, ami csak az útjába került. A több mint negyven hektáros birtoknak a Juhar-tó volt a legfőbb ékessége. Rusztikus épületek, mezők, sportpályák, kisebb-nagyobb faházak szegélyezték a nyugodt, tiszta tavat. Olivia felhívta Freddy figyelmét az íjászterepre, a teniszpályákra, a tollaslabdapályára, az amfiteátrumra és a túraösvényekre, melyek mindegyikét teljesen belepte a gaz. A lány közben máris azon törte a fejét, mi mindent kell tennie, hogy visszaállítsa a tábor régi fényét. A főépület adott helyet az ebédlőnek. Előtte deszkával borított terasz nyúlt be a tó fölé, régen késő éjszakáig szokott tartani rajta a tánc. A ház alsó részében volt a konyha, a játékszoba és a tábor irodája. Hajdan nyüzsgött itt az élet, most viszont mindenre rányomta bélyegét az elhanyagoltság, a gazos írtaktól kezdve a három kopasz zászlórudat övező rózsaágyásig. Meglepő módon a rózsák túlélték a magányt, hosszú, tüskés ágaik dús összevisszaságban ontották a virágokat. Miután megszemlélte a főépületet és néhány faházat, Freddy még mindig nem tért magához. – Fogalmam sem volt, hogy ilyen hely létezik még egyáltalán. Tiszta Dirty Dancing! – Mára inkább egy szellemváros – felelte a lány, bár képzelete benépesítette a tábort Kioga-címeres, szürke pólót viselő gyerekekkel. – Igaz, a hatvanas évek elejéig minden este volt tánc, sőt élő zene is. – Itt, a semmi közepén? – Nem volt nehéz tehetséges zenészeket találni, mert a New Yorkiak mindig kerestek nyári munkát. Mikor aztán már csak gyerekek nyaraltak itt, mindig volt közös éneklés, tánctanfolyam és össztánc. Olivia megborzongott, ahogy rátörtek az emlékek. Őt mindig utoljára kérték fel, és akkor is leginkább egy másik lánnyal táncolt. Az unokatestvéreivel vagy egy fiúval, aki egyfolytában grimaszokat vágott a barátai felé, és akinek az arcáról lerítt az undor, hogy a „hájtömeg” Lollyval kell táncolnia, ahogy a lányt akkoriban csúfolták. – Nyissuk ki a főépületet! – javasolta Olivia. – Megmutatom neked az ebédlőt. Elfordította a zárban a nagyanyjától kapott kulcsot, és közös erővel kinyitották a nehéz dupla ajtót. Az előcsarnokban az üvegszekrényeket porvédő huzatok takarták, a falakon üvegszemű, kitömött trófeák, jávorszarvas-, medve-, őz- és pumafejek lógtak. – Kellemetlen társaság – jegyezte meg Freddy. Ezzel, úgy tűnt, Barkis is egyetért. Szorosan mellettük maradt, és gyanakvó pillantásokat vetett az állatok mereven bámuló szemére, vicsorgó szájára. – Régen nevet is adtunk nekik, és el szoktuk lopni egymás fehérneműjét, hogy az agancsukra akasszuk. – Az még kellemetlenebb lehetett. A lány előrement az ebédlőbe, melynek mennyezete gerendából ácsolt katedrálisra hasonlított. Mindkét végében hatalmas, terméskő kandalló állt, köztük hosszú faasztalok és – padok húzódtak. Magas üvegajtók vezettek a tó felőli meg egy korláttal körülvett másik teraszra, ahol még mindig érződött az égett fa szaga. – Ez egy romhalmaz – jelentette ki a lány. Freddy szóhoz sem jutott a feladat nagysága láttán. Tágra nyílt szemmel fordult körbe, hogy befogja tekintetével az egész terepet. – Figyelj! Ha úgy érzed, nem kellene elvállalnunk, most szólj! Talán kiadhatnánk egy alvállalkozónak… – Ne beszélj butaságot! Én többet ki sem teszem a lábamat innen – jelentette ki a férfi a tóra nyíló üvegajtók felé tartva.

54

Olivia csak mosolyogni tudott ennyi elragadtatás láttán. Ettől kicsit könnyebb lett elviselni a saját gyötrő emlékeit. Freddy szinte önkívületben tárta ki a terasz ajtaját, és kilépett a deszkapadlóra. – Uramisten! – nyögte, és hangja egészen ellágyult az eléje táruló csodától. – Uramisten, Livvy! Sokáig álltak ott csendben, és csak nézték a tavat. Fűzfák és juharfák kecsesen lengedező ágai hajlottak fölébe, és az aranyló víztükör megkétszerezte az erdővel borított hegyek koszorúját. Tényleg gyönyörű volt, egyenesen varázslatos. Olivia erre nem emlékezett, ami nem is volt csoda. Amikor az ember élete épp szétesik, nemigen veszi észre a környezete szépségeit. – Az ott középen a Fenyves-sziget – mutatott előre. A kis szigeten elfért egy jókora kilátóterasz, egy kikötő és egy piknikezőhely, de épp csak akkora volt, hogy a távolból mindössze egy darab odavarázsolt smaragdnak látszott az aranytengeren. – Ott esküdtek meg a nagyszüleim ötven évvel ezelőtt, és ott fogják megújítani a fogadalmukat augusztusban, feltéve, ha addigra ki tudjuk pofozni a helyet. – Tán csak nem kételkedsz benne? – Hé! Tetszik a hozzáállásod, de szembe kell néznünk a tényekkel. Ez nem egy száznyolcvan négyzetméteres, háború előtti lakás, amelyet csak ki kell festeni és hangulatosan kivilágítani. Ez egy negyvenhektáros vadon egy sereg régi házzal. A legtöbbjük még a harmincas években épült. – Nem érdekel. Meg tudjuk csinálni! Olivia megölelte a barátját. – És én még azt hittem, erőszakot kell alkalmaznom, hogy rávegyelek. Freddy a szükségesnél kicsit hosszabban és kicsit szorosabban ölelte magához. Olivia volt az, aki elhúzódott tőle, és úgy tett, mint aki csak barátságot lát a férfi szemében, amikor rámosolyog. Először értette meg, mit érezhetett Rand Whitney, amikor az ő imádatot sugárzó szemébe nézett, és nem tudta viszonozni az érzéseit. – Köszönöm, hogy velem jöttél – mondta, majd a korláthoz lépett, és élvezte a vízről jövő hűvös szellőt. A tó és az erdő illata emlékeket keltett benne, és meglepetten vette észre, hogy nem mind kellemetlen. – Nem hiszem, hogy voltam valaha is egy ilyen mindentől távol cső helyen – szólalt meg Freddy. – Olyan, mintha egyedül lennénk a világon. Az első emberpár. Ádám és Éva. – Csak nehogy aztán eltegyél láb alól! – Na jó. Viszont ha bujkálna bennem egy regény, ez lenne a tökéletes hely, hogy megírjam. Olivia elindult befelé. – Menjünk, találjunk magunknak hálóhelyet éjszakára! Első éjjel nem tehettek mást, meg kellett osztozniuk egy faházon. Egyikük sem lelkesedett az ötletért, hogy egyedül aludjon egy házban a vadon közepén, és felriadjon minden ismeretlen zajra a teljes sötétségben. Ha megérkeznek majd a többiek, mindenkinek lesz saját házikója, ám addig nem akartak egyedül maradni. A hajdani táborozó gyerekek által lakott nagy faházak híres történelmi ütközetek helyszíneiről kapták a nevüket: Ticonderoga, Saratoga, Stanwix és Niagara. Olivia az elsőt választotta, mert az állt a legközelebb az ebédlőhöz és a nagy, közös fürdőhöz. Kicsomagolták a holmijukat és a magukkal hozott élelmiszereket, melegítettek maguknak egy konzervlevest a pókhálós, de még mindig működőképes konyhában, sós keksszel megették, majd a szerszámoskamrából előkotort kompresszor segítségével felfújtak két matracot. Aztán megágyaztak maguknak a ház két ellentétes sarkában, és nekiláttak az alapos nagytakarításnak. 55

Az este lassan, fokozatosan borult az erdőre. Az ég először a naplemente égő rózsaszínjéből a létező legmélyebb ibolyakék fokozataira váltott, majd olyan teljessé vált a sötétség, akárcsak egy barlangban. Az éjszaka beálltával Barkis félni kezdett, és hangosan ugatott, valahányszor susogni kezdtek a lombok, vagy fütyülni kezdett egy madár. Miután elszántan megküzdött két pókkal a hatalmas, közös fürdőben, Olivia rendbe tette magát, és egy rövid, lila pizsamanadrágban meg egy hasonlóan rövid, vékony pántos pólóban tért vissza a házba aludni. Az ablakon belopózó hűvös szellő végigsimogatta. Freddy kikerekedett szemmel bámult a mellére. Olivia előhalászott a csomagjából egy kardigánt, és gyorsan belebújt. – Jól van, na, csak unatkozom – panaszkodott Freddy. – Ilyenkor mindig a Dog, a fejvadászt szoktam nézni a tévében. – Mondtam neked, hogy itt nincs sem tévé, sem telefon, sem internet, sem térerő a mobilhoz. – Mi az ördögöt fogunk akkor csinálni? – kérdezte a férfi kétségbeesetten. – Beszélgetünk, sakkozunk, dominózunk, olvasunk és alszunk. – Akkor inkább fojts meg most rögtön! Ültek az ágyukon, és egymást bámulták. – Furcsa, hogy az ember nem hallja a város zaját – mondta Olivia, miközben bevackolta magát a ropogós ágyhuzatba, a vastag gyapjútakaró alá. – Annyira megszoktam az autódudát meg a szirénázást! Úgy tűnt, Barkisnak is hiányzik a városi lárma. Ijedten rezzent össze egy-egy bagolyhuhogástól, szárnycsapkodástól. Behúzódott Olivia ágya alá, és összegömbölyödött. A lány belebámult a sötétbe, és nagyon szeretett volna elaludni, de csak nyugtalanságot, szorongást érzett. Vánszorogtak a percek, s ő ahelyett, hogy elálmosodott volna, éberebb volt, mint valaha. Agyában egymást kergették a gondolatok, a tábor helyreállítására kovácsolt tervek. – Freddy! – suttogta. Nem érkezett válasz. – Freddy! Ébren vagy? – Most már igen – mondta egy álmos hang. – Hol a pokolban vagy? Semmit sem látok ebben a sötétben. – Majd szerzünk még néhány zseblámpát. – Jó. Holnap. Barkis nyöszörgött, és a lány felismerte a sürgető hangot. – Ki kell mennie még egyszer – jelentette ki, majd belebújt a papucsába, és kitapogatta a zseblámpát maga mellett. – Gyere velem! – Épp most kezdtem bemelegedni. – Gyáva nyúl! A férfi keservesen felsóhajtott, mire Olivia rávilágított a lámpájával. Magát is meglepte, milyen helyesnek találta Freddyt bokszeralsóban, fehér pólóban, kócos hajjal. A férfi épp a melegítőnadrágját cibálta magára, és közben egyfolytában morgolódott. A sötétségbe burkolózó vadonban Barkis a lámpa fénysugarában maradva szaladt egy kört a magasra nőtt gazban a ház körül. – Olyan más vagy itt – fordult a lány felé Freddy. – Jobban otthon vagy, mint a nagyvárosban. – Ó, persze! – Tényleg. Majd jusson eszedbe, amit mondtam! – Hirtelen megfogta Olivia kezét. – Oltsd el a lámpát egy pillanatra! – Mi az? – Bízz bennem, kapcsold le! 56

A lány vállat vont, és eloltotta az elemlámpát. – Mi a… – Sss! Nézz fel az égre, Livvy! Olivia hátrahajtotta a fejét, és meglátta az eget borító csillagtakarót. A fényes pontok mintha feléjük robogtak volna, a Tejút titokzatos, sűrű sávja ragyogó, erős fénnyel világított. A végtelen csendben a lány hallotta maga mellett Freddy lélegzetvételét. – Tetszik? – kérdezte. – Ilyennek még sosem láttam az eget. Honnan a pokolból került oda az a sok csillag? – Mindig is ott voltak, csak egy kellően sötét hely kell hozzá, hogy meglássa őket az ember. – Azt hiszem, mi most megtaláltuk – szorította meg Freddy Olivia kezét. – Nagyapámnak volt egy távcsöve – mondta a lány. – Lehet, hogy most is itt van valahol. Ha működik még, közelebbről is megnézhetjük a csillagokat. – Így is olyan közel érzem magam hozzájuk, mintha meg tudnám őket érinteni – felelte a férfi, aztán minden figyelmeztetés nélkül átölelte a lányt, és közelebb húzta magához. Oliviát annyira meglepte a mozdulat, hogy kuncogni kezdett. – Freddy… – Sss! – A férfi megcsókolta, de csak óvatosan, finoman, ajka tapogatózva kereste az övét a sötétben. A csók annyira váratlan volt, hogy Olivia először megpróbálta eltolni magától Freddyt. – Nahát! – szabadította ki magát. – Ez meg mi volt? – Most, hogy végre megszabadultál attól a hogyishívjáktól, ideje tenni valamit kettőnkért. Olivia még jobban kinyújtotta a karját, mert meglepődése enyhe pániknak adta át a helyét. – Freddy, te vagy a legjobb barátom. Ne rontsd el azzal, hogy megpróbálsz romantikát csempészni a kapcsolatunkba! – Miért ne? – Ami a romantikus kapcsolatokat illeti, én kész katasztrófa vagyok. Te magad mondtad, hogy eleve elvárom a kudarcot. – De csak azért, mert sosem a megfelelő fickókkal kezdtél – tiltakozott Freddy, majd újból megcsókolta. Ajka meleg volt, és édes, a gesztus pedig olyan kedves, hogy a lánynak sírhatnékja támadt. – Jézusom! – húzódott el Freddy. – Most meg sírsz? – Sajnálom. Nem azt akartam… Istenem, Freddy, én teljesen össze vagyok zavarodva. Olivia egy könnyet sem ejtett Rand Whitney miatt, most meg itt itatja az egereket, csak mert Freddy megcsókolta! – Tudom, én is. Talán máson is dolgoznunk kellene ezen a nyáron a tábor renoválásán kívül – mondta, azzal elengedte a lányt. Olivia úgy érezte, megfosztották valamitől, ugyanakkor megkönnyebbült. Freddy csodálatos férfi, és ő imádja. De egy szerelmi kapcsolat… A lány a szemére szorította a pulóvere ujját. Nem, ez lehetetlen! Távolabb húzódott, és a csillagok visszfényét bámulta a vízen. – Ezentúl most már mindig kínosan fogjuk érezni magunkat együtt, mert megpróbáltunk csókolózni, de nem jött be? – Ki mondta, hogy nem jött be? Ó, Istenem! Freddy, én… – Nyugi, Livvy! – veregette meg a férfi finoman a hátát. Csak ugrattalak. Éreztem, hogy nem igazán vagy benne – köszörülte meg a torkát –, de ugye megérted, hogy nem hagyhattam ki egy próbálkozást?

57

Olivia eltűnődött, hogy ha most barátja arcára irányítaná a lámpa fényét, vajon mit látna rajta. Nem volt benne biztos, hogy valóban akarja tudni, így aztán mégsem kapcsolta fel. Másnap sem Olivia, sem Freddy nem hozta szóba az előző estét. Szerencsére rengeteg tennivalójuk akadt. A lány egy szoros, levágott szárú vászonnadrágot húzott magára, meg egy pulóvert a pántos, rövid felső fölé, haját kócos lófarokba kötötte. Szorgos munkanap várt rájuk. Egy nagy bögre kávé fölött megbeszélték a teendőket, ahogy máskor is szokták a városban, valahányszor új munkába fogtak. Olivia listákat készített, Freddy pedig vázlatokat rajzolt egy nagy ív zsírpapírra. Egy hosszú, agyonsikált fenyőfa asztalnál dolgoztak az ebédlőben, háttérként a tóra nyíló kilátás szolgált. – Hihetetlenül jó lesz – lépett hátra Olivia, hogy áttekintse a közösen megálmodott tervet. – Most már csak a megfelelő kivitelezőt kell megtalálnunk, aki megvalósítja. Freddy kitépett egy lapot a noteszából. – Itt a szám, amit útközben írtam fel, mikor áthajtottunk a városon. A Davis Építőipari Vállalat. – Érdeklődöm még mások iránt is – vágta rá a lány, aztán elkapva Freddy csodálkozó tekintetét, hozzátette: – Tudod, hogy kérjek még néhány árajánlatot. – Ne légy meglepve, ha nem találsz több ilyen céget a városban. A nagymamád nagylelkű költségvetése mellett pedig nem igazán kell garasoskodnunk. – Akkor is érdeklődöm – makacskodott Olivia. – Kívánj szerencsét! Oliviát azonban elkerülte a szerencse. Mivel térerő nem volt, a tábor irodájának telefonvonalát pedig évekkel korábban megszüntették, ki kellett mennie a főbejárathoz, ahol az őrbódénál még működött egy ősöreg pénzbedobós telefon. Amíg nem sikerül kialakítania az új irodát a főépületben, ez lesz az egyetlen összeköttetésük a külvilággal. Ahogy Freddy megjósolta, a tudakozó szerint egyetlen általános kivitelező volt Avalonban. A lány fogcsikorgatva tárcsázta a számot. A legtöbb kisvállalkozóhoz hasonlóan Daviséknél is csak az üzenetrögzítő volt napközben elérhető. Mindössze annyit mondott, hogy „adja meg a számát, és visszahívom”. Amikor Olivia meghallotta ezt a kurta bejelentkezést, először letette a kagylót anélkül, hogy beleszólt volna. Ugyan már, Olivia! – buzdította aztán magát. Ez nem is az ő hangja volt! Nem lehetett az ő hangja. Mit csinálna egy építkezési vállalatnál, ráadásul itt, Avalonban? De még ha ő volt is… Egy olyan szakembernek, mint Olivia, aki számtalanszor tárgyal generálkivitelezőkkel, nem lehet gond, hogy beszéljen vele. Csakhogy eddig egyiktől sem ment fel a pulzusa, ha tárcsázta a telefonszámát. Ez valami új… Elszántan újabb negyeddollárost dobott a készülék nyílásába, majd tárcsázott. Ismét az üzenetrögzítő vette fel. A lány ezúttal tiszta, világos üzenetet hagyott: „A nevem Olivia Bellamy, és Camp Kiogáról telefonálok. Meglehetősen… nagyszabású újjáépítési munkálatokba fogunk, ezt szeretném megbeszélni, már ha érdekli magukat….” – Szerencsével jártál? – kérdezte Freddy. – Nem. Csak üzenetet tudtam hagyni. – Beletelt egy kis időbe, mire Olivia megtalálta őt a hangja után. A férfi az étkező fölötti, raktárnak használt galérián keresgélt, melynek vékony, hántolt fatörzsekből készült korlátjára igencsak ráfért volna a portörlés. – Úgy, hogy nem lehet minket visszahívni? – Elmondtam, hogyan lehet idetalálni, és meghagytam, hogy egyszerűen csak jöjjenek fel, ha érdekli őket a munka. Ha holnap reggelig senki sem jelentkezik, keresünk valaki mást jelentette ki reménykedve. – Te mit csinálsz? – Nekiláttam a munkának. Mindenféle kincseket találtam. 58

– Mint például? – Mint például a távcső, amelyet emlegettél. – Ez volt Freddy egyetlen utalása az előző estére, és Olivia úgy tett, mintha nem hallotta volna. Hirtelen nagy érdeklődést kezdett mutatni néhány festett evező iránt, melyek régen az előcsarnokban voltak kiállítva. – Nézd meg, mi ez! – dobott át a férfi valami formátlan dolgot a korláton. A terjedelmes csomag nagy puffanással ért földet, és hatalmas porfelhőt kavart. – A zászlók! – kiáltott fel Olivia, miközben nyelte a port. Lehajolt, hogy kibontsa az öreg, törékeny textíliát borító papírt, és hátraugrott, amint egy pók szaladt elő belőle. Ügyesen felnyalábolta a zászlókat, és feltette őket egy üres asztalra. Három volt a csomagban. New York állam zászlaja, az Egyesült Államoké és magáé a táboré. Kifakult anyagukat pókhálók borították, a pókok a hajtások közé rakták tojásaikat. A lány feltekerte a zászlókat, és kivitte őket a szemeteskonténerhez, mely kora reggel érkezett. Hm… A zászlókat nem szabad a szemétbe dobni, erre még az állampolgári ismeretek órákról emlékezett. El kell őket égetni, kimutatva irántuk a tiszteletünket, bár Olivia nem értette, mitől jobb ez, mint a kuka. Aztán gondolt egyet. A főépület előtt ott állt a három zászlórúd, kopaszon, mint télen a fák. Ha rajtuk lobogna a három zászló, máris látszana, hogy itt történik valami. Olivia döntött, és határozott mozdulatokkal kirázta a zászlókat. A zászlórudak kötélzete jó állapotúnak tűnt. A tábori zászlót pillanatok alatt sikerült felhúznia, egy giccsesen megfestett indián sátor díszlett rajta a tóparton. Aztán következett az állam zászlaja a két, pajzsot tartó istennővel, végül a középső, legmagasabb rúdra az Egyesült Államok zászlaja kúszott fel. Olivia furcsamód hazafiasnak érezte magát, miközben húzta a kötelet, és dúdolta hozzá a nemzeti himnuszt. A zászló igazi régiség lehetett, mert még csak negyvennyolc csillag volt rajta. Nagyszüleihez hasonlóan fél évszázad történelmének volt a tanúja: háborúknak, a rock and roll megszületésének, katasztrófáknak és bőségnek, társadalmi mozgalmaknak és országos válságoknak. A zászló elérte az oszlop tetejét – és kiderült, hogy fejjel lefelé áll. Hazafias lelkesedésében Olivia nem figyelt, és fordítva húzta fel. Márpedig egy fordítva felhúzott zászló bajt jelez, és ő semmiképp sem keltheti azt a benyomást, hogy a táborral valami nincs rendben. Megfordította a kötélzet irányát, ám a csiga elakadt. Néhányszor megrángatta, szidta, mint a bokrot, de semmi sem használt. Kell egy létra, motyogta magában, és elindult a raktárként szolgáló fészer felé. Talált is egyet, lesöpörte róla a pókhálókat, majd visszamasírozott vele a zászlórudakhoz. Mostanra a nap már elűzte a reggel hűvösét, és a lány lehúzta magáról a pulóvert, elég volt az ujjatlan felső. Kellett egy kis ügyeskedés, amíg a létrát a keskeny zászlórúdhoz tudta támasztani, de úgy gondolta, ha mindig a fokok közepére lép, nem fog inogni túlságosan. Félúton felfelé meghallotta a szél susogását a lombok között, és megállt, hogy körülnézzen a magasból. Innen rá lehetett látni az egész táborra, a régies, mégis szép faházakra és a szélben fodrozódó, csillogó víztükörre. Fenséges, ugyanakkor félelmetes látvány volt, s Oliviában ekkor tudatosodott, hogy munka jóval nagyobb, mint képzelte. Kész csoda lesz, ha sikerül elvégeznie. Meg tudom csinálni, gondolta, miközben elszántan lépkedett a létrafokokon. Nana azt szokta mondani, hogy semmi sem történik ok nélkül, csak nem mindig derül ki, mi is volt ez az ok. Olivia olyan magasra mászott, amennyire csak mert, aztán felnyújtózkodott. Amint kinyújtotta a karját, hogy kibogozza a kötelet, érezte, hogy megmozdul a létra. Nem! Ez nem lehet! De még mielőtt segítségért kiálthatott volna, a létra oldalra dőlt. Olivia kezét-lábát a pózna köré kulcsolta, és ijedten behúzta a nyakát, amint a létre nagy zajjal végigvágódott a földön.

59

6. Connor Davis nem emlékezett semmiféle Olivia Bellamyra. Tudta, hogy a Bellamy egy népes család, és régebben találkozott is jó néhányukkal, de az utóbbi időben nem. Hála istennek! Túlérzékeny nőtagjaik a szebbik nem uszkárjai voltak, legalábbis a legtöbbjük. A nő üzenete mégis felkeltette Connor kíváncsiságát, a munka ígérete pedig a költségvetését érintette meg. A kegyetlen telet követő tavaszi idény meglehetősen soványnak bizonyult. Az időjárás, amely a vidéket képeslapra kívánkozó, mesebeli, behavazott tájjá varázsolta, befagyasztotta a munkalehetőségeket is az építőiparban, s Connor nem bánta volna, ha ezzel véget ér a szűkösebb időszak. Egy tucat munkást kellett fizetnie, és eddig nem tudott nekik elegendő feladatot adni. Mivel a teherautót az egyik csapata vitte magával, az egyetlen másik közlekedési eszközét használta a táborba vezető útra: a Harleyt. Annak a szemében, aki nem ismerte a helyzetét, ez a motor különcségnek, tékozlásnak tűnhetett, a valóság azonban az volt, hogy egy készpénzzel épp nem rendelkező megbízójától kapta néhány éve fizetség gyanánt. Connornak ma elég jó kedve volt ahhoz, hogy a Harleyval menjen. Az a fajta kellemes, késő tavaszi nap volt, amely meggyőzi az embert arról, hogy a télnek végérvényesen vége. Az ég mélykéken borult a tájra, az ágak közt áttörő napsugarak aranyló foltokat festettek az útra. Azért még hűvös volt, és Connor örült, hogy felvette a teljes motorosfelszerelést: a bőrdzsekit, a kesztyűt, a csizmát és a bőrnadrágot. A pokolba is, nyugodtan elismerheti, hogy a Bellamykhoz hasonló nagymenők jobban odafigyelnek az emberre, ha tetőtől talpig fekete bőrbe van öltözve. Nem gyakran járt erre, legalábbis az utóbbi években nem. Csak az őszi levelek legelszántabb szerelmesei szoktak ennyire feljönni az erdőbe. Gyerekként azonban más volt a helyzet. A Kioga Ifjúsági Táborba vezető út felért számára egy érzelmi hullámvasúttal. Minden nyáron ugyanaz történt. Reményekkel telve érkezett, hátha ez a nyár más lesz, mint a többi. Idén talán nem hagyja cserben az apja, idén talán megtartja az ígéretét, és józan marad. Idén talán nem alázza meg, nem hozza olyan kínos helyzetbe, hogy legszívesebben a föld alá süllyedne szégyenében. Idén talán ugyanolyan gyerek lehet, mint a többi, ahelyett, hogy vigyáznia kellene a férfira, akinek pont az lenne a kötelessége, hogy őrá vigyázzon. De ez már történelem. A tábor rég bezárt, határán ott a tábla: „Magánterület, tilos az átjárás”. A főbejárat kapuíve semmit sem változott, csak talán kissé kopottabb, és mintha hajszálnyit elferdült volna. De jól megépítették, és legalább annyira a tájkép része lett, mint a sziklák meg az erdő. Amint áthajtott az ív alatt, mintha visszafelé pergett volna az idő. Fiatal srác volt újra, aki kezében a túrazsákjával ismét belevág a kalandba, és reménykedik, hogy idén jó házba osztották. A három zászló, mely a főépület előtt lobogott, olyan… Connor megigazította a napszemüvegét. Itt valami nem stimmel… A legmagasabb póznán az egyik sarkánál fogva lóg a nemzeti zászló, és valaki – egy nagyon szőke valaki egy nagyon rövid nadrágban – úgy kapaszkodik a rúdba, mintha az élete múlna rajta. Connor gyorsított, mire a Harley felbőgött, jelezve az érkezését. Meglehetősen érdekesnek tűnt a helyzet.

60

A Kioga Ifjúsági Tábor házirendjéből Alkohol, dohány és kábítószer fogyasztása szigorúan tilos! A ruházatnak illendőnek kell lennie. Nyakpántos blúzok, rövid sortok nem helyenvalók. Lábbeli viselése kötelező. Lásd a hivatalos tábori öltözetről szóló előírást! A rádió, a magnetofon, a képes újság, a képregény stb. elvonja a figyelmet a táborozástól. A táborvezetőnek joga van ezeket elkobozni. Lámpaoltás után senki sem hagyhatja el a szállását! Ételt a szállásra bevinni nem szabad, mert vonzza a bogarakat és más állatokat. A tábori konyhán az étkezési időkön kívül tartózkodni tilos! Az ágyak összetolását az állam törvényei tiltják.

7. 1991 nyara Connor Davis a táborbeli első nyarán, egy vízbiztonsági gyakorlat kellős közepén tapasztalta meg először, milyen az, amikor rájön az emberre a kangörcs. A srácok addig is folyton csak erről beszéltek, és a reggeli „kemény rudi” nem is volt újdonság, de az első igazi, ébren, fényes nappal átélt élmény… döbbenetes volt. Csak annyi kellett hozzá, hogy megpillantsa Gina Palumbót a piros fürdőruhájában, és azonnal önálló életre kelt a „rugalmas harcos”, amitől hirtelen túl szűk lett a sötétkék tábori úszónadrág. Mintha belegyömöszöltek volna egy sátorkarót. Ennél már csak az volt rosszabb, hogy Connor képtelen volt lelohasztani. Ő és egy csapat más gyerek épp a megfigyelőtorony legfelső szintjén állt, tíz méterrel a víz fölött. Alattuk úszkáltak a többiek, nekik pedig figyelniük kellett az úszókat a vízimentőkiképzés részeként. Connor azonban ehelyett Gina Palumbót bámulta, akinek a cicije bekerült a tábori nevezetességek csarnokába. A vele egy házban lakó srácok mocskos történeteket meséltek a lányról. Connor nem hitte, hogy akár egy is igaz lenne közülük, és hogy Gina megtette mindazt éjjel a csónakház mögött vagy a stégen, amit róla híreszteltek. Néha még egy másik lány is szerepelt a történetben, ami azért már mégiscsak durva. No de mindegy, mert Connor még csak nem is gondolt ezekre a mesékre, pusztán meglátta a lányt két barátnőjével sétálni a parton. Viszont miután meglátta, már csak ezekre a történetekre tudott gondolni. Miért van az, hogy a belevaló csajok mindig hármasával járnak? – tűnődött, és beharapta a szája szélét, hogy fel ne nyögjön a látványtól. Így háromszor olyan nehéz nem odanézni. Ám Connor hiába próbált parancsolni önálló életre kelt testrészének. Bár a lányok az általuk oly gyűlölt tábori regula szerint csak egyrészes fürdőruhát vehettek fel, Gina még abban is észvesztőén nézett ki. A rugalmas anyag kiemelte azokat a hatalmas görögdinnyéket, és ráfeszült a lány formás fenekére. Pedig azt is mondták, hogy a srácoknak még csak rá sem volna szabad nézniük Ginára, mert az apja valami milliárdos maffiózó, akinek a fogdmegjei eltörik az ember térdkalácsát, ha rajtakapják, hogy illetlen gondolatokat forgat a fejében a főnök lányával kapcsolatban. Márpedig az „illetlen” szó meg sem közelítette, amit Connor éppen akkor gondolt. Ha lett volna a közelben egy fogdmeg, Connor Davisnek annyi. Fordham, a vízbiztonsági oktató közben mondta a magáét, hogy miként kell szisztematikusan pásztázni a vizet egy láthatatlan rácsozat mentén, nehogy bármi is elkerülje az ember figyelmét. A jó életmentő gyorsan észreveszi a bajt, és könnyen különbséget tud tenni a bolondozás meg az igazi vészhelyzet között. – Tehát hol itt a baj? – kérdezte a csoportot, és széles karmozdulattal lemutatott a tóra. Abban az átkozott gatyámban, ott, gondolta Connor a csoport szélére húzódva. Buzgón imádkozott, hogy senki se vegye észre. Ha kiszúrják a fiúk, egy percig sem fogják békén hagyni. A szerencsétlen J. J. Danforth még a hét elején meresztette a rudit a zuhanyozóban, de a többiek azóta is Mr. Zászlórúdnak csúfolják, és tisztelegnek neki, valahányszor elmennek mellette. Kushadj már! – parancsolt magára újból Connor, de semmi sem történt, csak verejtékcseppek ütköztek ki a homlokán, és egyre jobban izzadt a hónalja. Ez is egy kínos újdonság volt mostanában: az izzadó hónalj. A szőrös, izzadó hónalj. 62

Már nem is nézte Ginát, de a baj megtörtént. Megpróbálta elterelni a figyelmét, és olyan dolgokra gondolni, melyek távolról sem izgatóak. Például arra, amikor anyja férjhez ment a főnökéhez, vagy hogy új mostohaapja, Mel elküldte őt otthonról a nyárra. Aztán arra, hogy él egy kisöccse New Orleansban, akit pár hónapos kora óta nem látott, és hogy van egy szánalmas apja, aki annyira ügyes kezű, hogy gyakorlatilag bármit meg tud csinálni, már ha azok az ügyes kezek épp nem remegnek, vagy nem szorongatnak egy sörösüveget. De még zűrös családjának képei sem segítettek a fiún. Semmi sem segített. Connor már szédült. Annyira magával ragadta az ősi késztetés, melyet eddig még sohasem érzett, hogy alig kapott levegőt. Fordham meg – hogy a fene vitte volna el – sorra vette a srácokat, és a toronyban őrködők biztonsági feladatairól faggatta őket. S ekkor minden a szexről kezdett szólni. A kerek lyuk a mentőövben, a szájból szájba lélegeztetés, az áldozat mellkasának ütemes nyomkodása. Szent isten, az egész világ csupa szex! Másodperceken belül Connor került volna sorra, és akkor kíméletlenül lelepleződik. Ezt mindenképp meg kellett akadályoznia. Villámgyorsan körülnézett, mint egy csapdába esett állat, és megpróbált a tó meg a tábor látványára összpontosítani. Az ösvények által összekötött faházakra meg a főépületre, ahová a Sky River Sütöde fehér furgonja épp most hozta meg a friss árut. Távolabb egy kis házcsoport állt a fák között, ahol a felügyelők és a dolgozók laktak, köztük az ő lúzer apja is, aki azt mondta Connornak, hogy ha jót akar magának, tegyen úgy, mintha nem volnának rokonok. És a fiú nem is árulta el senkinek. Egyedül az a buta kis Lolly Bellamy tudta, ő meg nem pletykás. Talán nem is annyira buta. Inkább ő a buta, a testétől sátorként elálló sortjában. Ki kell menekülnie ebből a helyzetből, de azonnal! Tekintete a toronyugró pallóra villant. Ezerszer elmondták már nekik, hogy soha, de soha nem szabad leugrani onnan másként, mint felügyelettel, vagy legfeljebb rendkívüli vészhelyzet esetén. De mi ez, ha nem rendkívüli vészhelyzet? Viszont a palló tíz méterrel a víz felett lebegett. Olyan volt lenézni róla, mintha egy felhőkarcolóból hajolna ki az ember. A francba! Connor következett, és a helyzet a nadrágjában semmit sem javult. Sőt rosszabb volt, mint bármikor. Másodpercei maradtak rá, hogy elszánja magát. Vagy a tettek mezejére lép, vagy egész nyáron rajta röhög a Ticonderoga csapata. Ez a gondolat segített neki dönteni. Kitört a sorból, és riadt kiabálástól, sípszótól kísérve kirohant a palló végére. Ügyet sem vetett az oktatóra meg a többiekre, és még akkor is futott, amikor már a levegőben kapálóztak a lábai. Persze talpast ugrott, ki a fene mert volna olyan magasról fejest ugrani? Még félni is elfelejtett, de arra ügyelt, hogy maga alá húzza az egyik lábát, mert azt megtanulta, hogyan kell megóvni a „családi ékszert”. Igaz, abban a pillanatban egyáltalán nem érezte holmi törékeny kincsnek. Egy örökkévalóságig tartott a zuhanás. Akár egy ejtőernyősé, csak épp ernyő nélkül. Olyan keményen csapódott a vízbe, hogy az belement az orrába, és hátravágta a fejét. Azt hitte, menten szétrobban. Aztán csak süllyedt lefelé, egyre lejjebb és lejjebb, mintha a tónak nem is volna feneke. Connor nem hitte, hogy valaha is élve a felszínre jut. Aztán megérezte talpa alatt a tófenék puha, algás homokját, és minden erejével elrugaszkodott. Látta, ahogy egyre világosodik a mélység, és követte felfelé a fényt. Végül felbukkant a vízből, és hangosan, kétségbeesetten levegő után kapkodott. Az első, mély lélegzetvétellel az agya is bekapcsolt. Most volt igazán a pácban! Órákra magánzárkába kerül, mert megszegte a tábor biztonsági szabályzatát, vagy ami még rosszabb, kirúgják a táborból. Úgysem fizetős táborozó, nyugodtan elküldhetik, hogy a nyár hátralévő részét az apja szánalmas gondnoki szállásán töltse, minden este hallgathassa az egymás után 63

nyitogatott sörösdobozok szisszenését, s ahogy az apja magában beszél, zagyván, értelmetlenül. Connor úgy kezdett úszni, mint akit egy óriási aligátor üldöz, majd elkapta az első úszót, aki az útjába került. Úgy fonta köréje a karját, ahogy a mentési gyakorlaton tanulta. – Nyugodj meg! – kiabálta. – Tartalak, kiviszlek a partra. A meglepett úszó foggal-körömmel védekezett, megpróbált szabadulni. Ó, a mindenségit! – átkozódott magában Connor. Az összes kölyök közül, aki aznap épp a tóban fürdött, sikerült épp azt a nagyszájú Lolly Bellamyt kikapnia. – Engedj el, te hülye! Mégis mit gondolsz, ki vagy te? – Az új legjobb barátod – közölte vele a fiú, elismételve, mit a lány mondott neki a bemutatkozáskor. – Engedj el! – fröcskölte a vizet a szájából a lány. A vízcseppek megcsillantak a fogszabályzóján. – Mit csinálsz? – Megmentelek – jelentette ki Connor, és minden erejét megfeszítve vonszolta a lányt magával a part felé, aki gumi úszósapkájában és úszószemüvegében úgy nézett ki, mint egy Teletubbie. – Nincs szükségem rá, hogy megmentsenek – kapálózott tovább elszántan Lolly. Ereje meglepte a fiút. – Az a te bajod – igyekezett Connor legyőzni az ellenállását. – Én akkor is megmentelek. – Te megbolondultál. Engedj el, te őrült! – Majd ha partot érünk. Lolly volt a legbosszantóbb lány a táborban. Vagyis inkább a legbosszantóbb, akivel valaha is találkozott. Egy nagyokos, aki folyton a tudásával villogott, és akit le sem lehetett lőni az olyan dolgokban, amelyekben jó volt, mint például a betűkirakó, a römi, a zongorázás vagy a zászlókkal kapcsolatos szabályzat. Ha valamihez véletlenül nem értett, úgy tett, mintha rangon alulinak találná. Az úszás volt az egyetlen kivétel. Connor észrevette, hogy mindennap gyakorol, a part és a stég között rója lankadatlanul a hosszokat. A sok úszás érezhetően erősebbé tette. Egészen a partig kapálózott, megpróbálta ellökni magától a fiút, a szájából fröcskölte rá a vizet, és elmondta mindenféle idiótának. Egyetlen szívességet azért mégis tett neki: mire a partra vergődött, hogy megmagyarázza, miért ugrott le a pallóról – „Tényleg azt gondoltam, hogy fuldoklik! Becsszóra!” –, Lolly Bellamy bebizonyította, hogy még egy dologhoz ért: hogy lelohassza Connor ékességét.

64

Tábori krónika, 1941 A Kioga Ifjúsági Tábor élete a sporton, az egyenlőségen, a kemény munka megbecsülésén és a jellem pallérozásán alapul.

8. – Szentséges ég! – nézett nagyot hitetlenkedve Connor Davis a zászlórudak tövében. – Lolly? Ez tetszik, gondolta Olivia, miközben leporolta a kezét a létramászás után. Legalább élvezet volt látni Connor arcán a csodálkozást és a zavart. Az immár helyesen felhúzott zászlók csapkodtak a meglóduló reggeli szélben, és valahol mélyen az erdőben megszólalt egy fürj. Mindketten úgy érezték, megállt az idő, és az elmúlt kilenc év összesűrűsödve ott lebeg fölöttük, mint valami ufó. A lány óriási kísértést érzett, hogy elküldje Connort azzal, hogy egy versenytársának adta a megbízatást. Csakhogy nem létezett semmiféle versenytárs, és a lány nem is remélte, hogy talál. Másrészt ha őszinte akart lenni magához, el kellett ismernie, hogy ez mégiscsak Connor Davis. Melyik épeszű amerikai lány dolgoztatna bárki mással, mint vele? És most itt áll előtte a maga hús-vér valójában. Pontosabban szólva régi, fekete bőrben és kopott farmerban. Még mindig észbontóan jóképű, de nem azon a kifinomult, úrifiús módon, mint Rand Whitney. Rá nem lehetne azt mondani, hogy csinos. Vonásai túl kemények, fekete haja kicsit túl hosszú, kék szemének átható tekintete túl eleven. Mindig is ő volt a rosszfiú, aki a sínek rossz oldalára született, és igyekezett úgy is kinézni. Oliviát felzaklatta a látvány, és döbbenten érezte, hogy teste forró hullámok formájában adja tudtára, hogy nagyon is érzékeli a fiú jelenlétét. A lány nem akart vonzódni hozzá. Connor ugyanannak a klubnak a tagja, amelyiknek Rand, Richard és Pierce, idézte az emlékezetébe. Ez a négy pasi olyan testvériséghez tartozik, melynek egyre bővül a tagsága. Azoknak a férfiaknak a köre, akik ejtették őt. Közülük Connor volt az első, és be kell vallania, hogy a legtalálékonyabb. – Segítenél bevinni a létrát? – kérdezte. Igazából nem volt szüksége segítségre, csak kétségbeesetten szerette volna visszanyerni a lelki egyensúlyát. Connort viszontlátni olyan volt, mintha visszatért volna egy régi rémálom. Ha ránézett, még mindig érezte a hajdani, őrült vonzalmat, az érzést, amely rávette, hogy hülyét csináljon magából azon az utolsó nyáron. Connor nem segített, hanem egyszerűen megfogta a létrát, és hatalmas léptekkel visszavitte a szerszámoskamrába. Oliviának szednie kellett a lábát, hogy utolérje. – Csak döntsd a falnak! – mondta. – Úgyis ki kell pakolni az egészet. Connor bólintott. – Le kell vetnem ezt a cuccot, meleg lett – húzta le a dzseki cipzárját, miközben visszaindult a motorja felé. Csizmáján minden lépésnél megcsörrentek a láncok. Olivia csak állt és nézte, ahogy a férfi kicsatolja és kicipzározza a katonai stílusú dzsekit meg a nadrágot, majd ráfekteti a motor kormányára. Alatta a fehér póló rátapadt a testére, kihangsúlyozva a vonalait. Izmos karját máris lebarnította a nap, hiába épp csak elkezdődött a nyár. Ezt teszi a szabadtéri munka. Olivia elfordította a tekintetét, nehogy túlságosan érdeklődőnek tűnjön. Furcsa elégedettséggel töltötte el, hogy Connor nem ismerte meg. Jó volt tudni, hogy sikerült teljesen átváltoznia abból az esetlen, kövér lányból, aki valaha volt. De akárhogyan festett, belül még mindig a régi, hihetetlenül bizonytalan lány volt. Vagy legalábbis majdnem. Az a kislány és a későbbi serdülő még mindig része volt a mai Oliviának a megszépült, magabiztos külső mögött. Csak mostanra már idősebb, és nem mutatja ki az érzéseit. Oldalra lépett, hogy nagyobb legyen köztük a távolság. 66

– Tudod, hogy évek óta nem hívott senki Lollynak? – jegyezte meg enyhe derültséggel. Lazának mutatta magát, mintha a férfi csak egy régi ismerőse volna, nem pedig az, aki kitépte a szívét, és ledobta a sárba. – A főiskolán már szigorúan az Oliviát használtam. – Sosem tudtam, hogy ez a rendes neved. Sok minden van, amit nem tudsz rólam, mert nem vetted a fáradságot, hogy igazán megismerj. – Ezt a nevet kaptam a keresztségben. Olivia Jane Bellamy. Ugye milyen kifinomultan hangzik? Nem illik egy gyerekhez. Az egyik unokatestvérem keresztelt el Lollynak. Épp akkor tanult beszélni, és nem tudta kimondani az Oliviát, így aztán rajtam ragadt. – Sosem mesélted el ezt a történetet. Gyerekkoromban azt hittem, minden gazdag gyereknek olyan neveket adnak, mint Binky, Buffy vagy Lolly. Nem akartam tudatlannak látszani, így aztán nem is kérdeztelek. – Hogy kerültél Avalonba? – kérdezte a lány. – Valahol csak kell lakni. – Nem ezt kérdeztem. – Tudom. Az után a nyár után… Olivia tudta, melyik nyárra gondol, de nem kényszerítette rá, hogy kimondja: Az után a nyár után, amikor tönkretettelek… – Az után az utolsó nyár után az apám nagyon… beteg lett. Úgyhogy ésszerűnek látszott, hogy a közelben maradjak. – Sajnálom, hogy ilyesmivel kellett megbirkóznod. – Szörnyű lehet elveszíteni egy szülőt, gondolta Olivia. Meg is akarta mondani Connornak, de nem jöttek a szájára a szavak. – Mindenkinek megvannak a maga nehézségei. – Hát akkor – erőltetett magára a lány vidámabb hangot – mi lenne, ha körülnéznénk, és elmondanám neked, mit is akarok itt csinálni? – Tisztában volt vele, hogy Connor legalább annyira ismeri a tábort, mint ő. – Mikor jártál itt utoljára? – Sosem jövök fel. Miért is jönnék? Ez nyilván költői kérdés volt, nem igényelt választ. Olivia sietve elindult az ebédlő tó fölé nyúló terasza felé. A viharvert falépcső nagyot nyikordult, a korlát pedig mozgott, mint egy meglazult fog. Connor elővett egy kis jegyzetfüzetet a farzsebéből, és belefirkált valamit. Kint a teraszon a lány napellenzőt formált a kezéből, és Freddyt meg Barkist kereste a tekintetével, de nyomuk veszett. Visszafordult Connorhoz, és meglepetten látta, hogy az szinte szemtelen tekintettel méregeti. Nem hagyhatta szó nélkül. – Bámulsz! – Szinte érezte a testén a férfi tekintetét, de maga előtt is tagadni próbálta. – Ühüm – ismerte el Connor, csípőjét a korlátnak támasztva. – Hagyd abba! – Miért? Olivia keresztbe fonta a karját maga előtt. – Kényelmetlenül érzem magam tőle. – Ha kényelmetlenül érint, amikor megbámul egy fickó, elég gyakran feszenghetsz. Bár ezt valószínűleg bóknak szánta, Olivia a legkevésbé sem érezte hízelgőnek. Tudta, Connornak azon jár az esze, hogy a fenébe lett a mindenki által utált, kövér tyúkból ilyen jó nő. – Mi történik itt? – kérdezte a férfi. – Azért jöttem, hogy rendbe tegyem a helyet, mert a nagyszüleim itt akarják ünnepelni az ötvenedik házassági évfordulójukat. – Odamutatott a szigetre a tavon. – Ott, a szigeten esküdtek meg egy fedett kilátóteraszon, amely már nincs meg. Augusztusig kell felkészítenem a helyet száz vendég fogadására. – Nem is csoda, hogy meg akarják ünnepelni. Nem ismerek senkit, akinek ilyen sokáig tartott volna a házassága. 67

A megjegyzéstől vágyakozva sajdult meg Olivia szíve. Valóban ritka dolog ilyen sokáig szeretni valakit, érdemes az ünneplésre. Egy ötven évig tartó házasság az ő életében reménytelen vágyálomnak tűnt. Hogyan is képzelhető el, hogy két ember egymásba szeret, és sosem szűnnek meg szeretni egymást? Úgy öregszenek meg együtt, hogy nemcsak változatlan marad a szerelmük, hanem még mélyül és erősödik is a sors megpróbáltatásai és örömei közepette. Vajon ő ünnepelhet-e valaha ekkora mérföldkövet, találkozik-e valaha azzal az emberrel, akivel együtt akar megöregedni? A múltját tekintve ez a kilátás távolabbinak tűnt, mint a Hold. Connorra nézett, aki azt vizsgálgatta, mennyire korhadt a faszerkezet. Hirtelen megcsillant a parányi ezüstkarika a férfi sötét, fényes hajfürtjei közt. Szóval megtartotta a fülbevalót! – állapította meg újra. Olivia eltűnődött, vajon ez mit jelent. Azért hordja, mert tetszik neki a fülbevaló-viselet, vagy azért, mert ő…? – Nem látok itt semmit, ami miatt aggódni kellene – szólalt meg ekkor a férfi. – Menjünk le a tópartra, és nézzünk körül! – javasolta Olivia. Gazos ösvényeken vezette le Connort a tóhoz, ragadós, szúrós gaz között, mely végigkarcolta meztelen lábszárát. – Engedj előre! – mondta Connor a lány lábára nézve, majd kikerülte, és tartotta a hosszú, tüskés indákat, amíg Olivia továbbhaladt. A régi nyarak emléke kísértett minden kanyarban. Az éjféli csínytevéseké, a dallal, beszélgetéssel kísért pattogó tábortüzeké. Olivia az előtte haladó Connort figyelte, ahogy a nagydarab, széles vállú férfi rendet vág a burjánzó gazban. Arra gondolt, vajon benne milyen emlékek ébrednek a hely láttán. Kellemes dolgokra gondol, vagy a sötétebb, nehezebb időkre? Olivia megmutatta a roskadozó csónakházat és a kikötőt, majd rámutatott egy adirondack stílusú gerendaházra, mely a többitől távolabb állt a parton. Ez volt a tábor legkényelmesebb lakóháza, amely eredetileg a tulajdonos számára épült. Egész évben volt benne folyó víz, és minden más közmű is rendelkezésre állt. Fűteni a terméskőből rakott kandallóban és a fatüzelésű kályhával lehetett. Hómobillal télen is megközelíthető maradt, amikor a tábor többi része bezárt, ha pedig nem volt túl nagy a hó, még autóval is. – Ezt a házat a nagyszüleimnek akarom helyreállítani, hogy itt lakjanak, amikor megérkeznek augusztusban az ünnepségre. – Értem. – Greg nagybátyám egyik évben itt töltötte a karácsonyt, amikor kidobta a felesége – mesélte Olivia, aztán elpirult, és legszívesebben visszaszívta volna az információt. – Bocs, ez téged nyilván nem érdekel. – És hogyhogy te vagy az egész felújítás irányítója? – váltott témát diplomatikusan Connor. – Szóval azt gondoltad, hogy az egész életemet heverészve és bonbonokat eszegetve fogom tölteni? – Én ilyet sosem mondtam. – De fogadok, hogy gondoltad. – Olivia hozzá volt szokva, hogy nem várnak tőle sokat az emberek. – Nem – felelte határozottan Connor. – Úgy gondoltam, mostanra már férjhez mentél, és iskola-előkészítőbe hordod a gyerekeidet. Ha rajta múlt volna, így is lenne, de ezt nem fogja Connor orrára kötni. – Nem vagyok férjnél – vallotta be –, és gyerekem sincs, meg kertvárosi házam sem. – Bár biztos volt a válaszban, azért ő is megkérdezte: – És te? – Még nem nősültem meg – nézett a lányra Connor furcsán bensőséges tekintettel, mellyel mintha megérintette volna, pedig csak egymás mellett lépkedtek az úton. – És nem is járok senkivel. Ez utóbbi kijelentés persze felhívás volt, hogy Olivia is árulja el, vele mi a helyzet, de a lány nem volt hajlandó megtenni Connornak ezt a szívességet. 68

– Te nem tanár akartál lenni? – kérdezte a férfi. Olivia annyira meglepődött, hogy majdnem hasra esett egy gyökérben. El sem hitte, hogy Connor emlékszik erre a régi álmára, hisz ő maga is alig emlékezett már rá. Miközben az új Olivia Bellamy kiemelkedett a habokból, és átrendezte maga körül az életét, a tanári pálya iránti vágy útközben valahol elveszett. – Vállalkozásba kezdtem Manhattanben, ingatlandekoratőr vagyok. A férfi értetlenül nézett rá. – Mikor egy ingatlant meghirdetnek eladásra, az én dolgom, hogy olyan vonzóvá tegyem, amennyire csak lehet. Ez általában rendrakásból, új színek kiválasztásából, a bútorok átrendezéséből vagy újak beállításából áll. – És az emberek fizetnek egy ilyen szolgáltatásért? – Meg lennél lepve! Megmutatom, mire gondolok. Olivia visszaindult az ebédlő felé, tudván, hogy a férfi kételyeit legjobban egy bemutatóval lehet eloszlatni. Az ablaknál, egy sarokasztal mellett megállt. – Segíts elmozdítani! Ferdén akarom a fal elé állítani, hogy rásüssön a délelőtti nap. – Aztán bekukkantott egy szekrénybe, és szétrázott egy ősrégi abroszt. – Igyekszem a tulajdonos holmiját használni, mert attól hitelesebbnek látszik a dolog, máskor meg bérelek bútort és kiegészítőket. Ezen a nyáron a hajlított fűzfából készült és az adirondack stílusú bútorokra vadászom, és gyakran járok kiárusításokra is. – Egy pillanatra elszorult a szíve, amikor eszébe jutott a régi japán szekrényke, melyet Randnek bérelt. Milyen tökéletes volt tálalóasztalként! Eligazgatta a terítőt, és elhelyezett rajta néhány apróságot. Egy vadvirágokkal teli kancsót, két vastag, kínai kávésbögrét és egy kockás szalvétát. A virágot még akkor szedte, amikor reggel sétálni vitte Barkist. – Leginkább csak szemfényvesztés az egész – magyarázta Connornak. – Minden ingatlan esetében megpróbálom elképzelni, ki lenne ott az ideális tulajdonos, és megteremtem az illető álomvilágát. – Összehajtotta az előző napi újságot, és rátette azt is az asztalra. – Dolgoztam egy házon nemrég Greenburghben, és az a gondolatom támadt, hogy milyen jó lenne ez a helyi kosárlabdacsapat egyik játékosának. Több mint három méter volt a belmagasság, és minden elképesztően nagynak tűnt benne. Úgyhogy az egész helyet úgy rendeztem be, mintha egy sportcsillag otthona volna. – És? – Még ugyanazon a héten megvette egy kosaras. Épp hogy kikerült a piacra. Olivia fellépett egy székre, hogy leeressze a függönyöket. Az anyag száraz volt, és törékeny a kortól meg attól, hogy sok éve nem volt használatban. Mikor a lány meghúzta a zsinórt, hatalmas porfelhőt kavart fel, és tüsszentenie kellett. – Vigyázz! Imbolyog alattad a szék – figyelmeztette Connor, és közelebb lépett, mintha el akarná kapni, ha leesne. Olivia megköszörülte a torkát, és elfogódottan gondolt a fenekébe vágó, szoros sortjára meg a hasonlóan feszes, rövid topra. – Semmi baj, de köszönöm. Rendszerint naponta csak egyszer kell megmenteni. – Azzal óvatosan lelépett a székről, de nem fogadta el a lovagiasan felé nyújtott kezet. Aztán megigazította a széket, felrázta egy kicsit a függönyt, és megvárta, hogy leülepedjék a por. A beállítás most egy hangulatos kávézóasztalt mutatott, gyönyörű kilátással a tóra. Olyan volt, mint egy harmincas évekbeli plakát, melynek az a célja, hogy várakozást keltsen a hegyekben töltött nyarak után. – Na jó, gondolom, most már érted. – Tehát megteremted más emberek álomvilágát. – Így is lehet fogalmazni. – És mi van a magadéval? Olivia alig tudott nyelni a portól. 69

– Azon nemigen gondolkodom. Jézusom, mekkora hazugság! Olyan tisztán állt előtte a jövőjéről szőtt álomkép, mint ahogy az ég ragyogott a hegyek felett. De nem ám az elkényeztetett, gazdag fiatal nőkre jellemző életstílus, melyet jó néhány barátnője és unokatestvére követett! Olivia egy nagy, tágas, tornáccal körülvett házról álmodott, vaskos, öreg rózsabokrokkal, üvegezett verandával, zeneszobával, régimódi süteményekkel, nevető gyerekekkel, akik a hátsó kertben játszanak, és természetesen egy férjjel. Egy nagydarab, vidám fickó, aki körbeforgatja őt, és orrát az övéhez dörgöli, ha megjön a munkából. Az volt a vicces, hogy ebben az álomban a férj nem hasonlított valójában senkire sem. – Szóval, mit szeretnél? – kérdezte Connor, betolakodva a lány gondolataiba. Olivia érezte, hogy elpirul, és arra gondolt, vajon a vágyakozás, amely hirtelen elfogta, rá van-e írva az arcára. Csak később fogta fel, mit is kérdeztek tőle. – Nézzük át a terveket! Itt sokkal többről van szó, mint rendrakás vagy régi zászlók felvonása. És csak egy nyár áll a rendelkezésünkre. A Freddyvel közösen készített jegyzetek és vázlatok ott feküdtek kiterítve a hosszú asztalon, de jutott belőlük a falra is. – A családomból eljönnek néhányan segíteni – magyarázta Olivia. – Dare unokatestvérem hivatásos rendezvényszervező, így az ünnepség lebonyolítása az ő feladata lesz. Greg nagybátyám tájkertész, ő a telekkel és a növényzettel foglalkozik. A lánya, Daisy középiskolás, és a testvérével, Maxszel majd besegít a részletekben. A cél az, hogy ez a hely végül úgy nézzen ki, mint ahogy egy igazi családi üdülőt elképzelnek az emberek. Amiről álmodnak… – Ellentétben azzal, amilyen egy tábor a valóságban. – Milyen cinikus vagy! Azt hittem, szeretsz táborozni. – A tábort szerettem is. Legalábbis nagyobbrészt – felelte Connor, és megrándult egy kis izom az állkapcsán. Olivia megpróbálta megfejteni az arckifejezését, de rájött, hogy már nem ismeri őt annyira. – Keressek másik kivitelezőt? – Ne bolondozz! A lány úgy tett, mintha nem gyakorolt volna rá semmilyen benyomást a férfi magabiztossága. – Ugyan miért? Connor hátradőlt a széken, keresztbe tette a lábát, és ujjait összefonta a tarkóján. – Először is mert nem fogsz találni senkit ötven mérföldön belül. Másodszor pedig azért, mert rám van szükséged, nem valaki másra. – Valóban szükségem van rád, de te ezt honnan tudod? – Onnan, hogy én emlékszem rád, Lolly. Kezdek visszaemlékezni mindenre, és pontosan tudom, mit szeretnél.

70

9. – Le a kalappal előtted! – mondta Dare, Olivia unokatestvére. – Nem hittem, hogy meg tudod csinálni, de most már látszik, hogy sikerülni fog. A tábor nagyszabású újjáépítése már jócskán előrehaladt. Ahogy Connor Davis rögtön az elején megmondta, valóban tudta, mit akar Olivia. Hozott nehéz munkagépeket és egy tapasztalt csapatot, s máris szemmel látható volt a haladás. Ezenkívül ismert minden alvállalkozót a megyében: bádogosokat, villanyszerelőket, festőket, tetőfedőket. Dare kiszállt a bérelt furgonból, és végignézett a táboron. Szemében elismerés csillant. Peg néni és Clyde bácsi lányát Olivia mindig különbnek tartotta magánál. Olyan lány volt, akinek sikerült elhitetnie az emberekkel, hogy az élet csupa móka és kacagás. Könnyedén elvégezte a főiskolát, minden gond nélkül talált fiú barátokat, és máris sikeres pályát futott be mint rendezvényszervező. Ráadásul úgy nézett ki, mint Barbie baba alacsonyabb, szerethetőbb nővére, és könnyed stílusérzékkel öltözködött. Rengeteg oka lett volna irigykedni rá, Olivia mégis imádta. – Gyertek elő! – szólt a többieknek a kocsiban. – Nézzétek, mi van itt! – Félretolta a furgon ajtaját, Greg nagybátyjuk pedig lekászálódott a vezetőülésből. Neki két gyereke volt, a tízéves Max és a tizenhét éves Daisy, Olivia legfiatalabb unokatestvérei. Az, hogy szüleik épp a válást fontolgatták, szíven ütötte Oliviát, s fájdalmas emlékeket idézett fel benne. – Te jó isten! – csapta össze a kezét, ahogy meglátta Maxet. – Hogy megnőttél! Azt hiszem, ezentúl nem merek összeakaszkodni veled emberfogásban. Hol a nővéred? Daisy a furgon hátsó ajtajánál szállt ki. Vidám volt, és gyönyörű, mint névadója, a kedves kis százszorszép. Egyenesen imádni valóan nézett ki szőke hajával, búzavirágkék szemével, és Olivia nehezen tudta elképzelni annak a zavart, nyugtalan lánynak, akinek Greg lefestette, amikor felhívta, hogy megkérdezze, el tudnak-e jönni segíteni. Az a Daisy, akiről Greg mesélt, nehézségekkel küzdött az iskolában, kiszökött éjszaka, aztán csak hajnalban lopózott vissza, és bűzlött a cigarettától meg az alkoholtól. Ez a Daisy legalább annyira megszenvedte szülei szakítását, mint ő annak idején. – Szia! – ölelte át melegen Olivia. Daisynek ezúttal csak fiatalság- és parfümillata volt. – Nagyon örülök, hogy eljöttél. Barkis is kijött üdvözölni a családot, és nem bírt magával a boldogságtól, amikor Max leguggolt hozzá játszani. – Milyen édes kutya! – kiáltott fel Daisy. – Köszönöm. Menhelyről vettem magamhoz. Daisy körülnézett, és hirtelen meghatottnak tűnt. – Szóval ez az! – Ez. Sosem jutottál el ide, amíg működött. – Mit fogunk itt csinálni egész nyáron? Úgy értem, amellett hogy rendbe tesszük a helyet. – Van egy zongora az ebédlőben – kezdte sorolni Olivia –, egy könyvtár meg egy játékszoba az összes létező társasjátékkal. Unokatestvére kétkedő arcot vágott. – Elmagyaráztad nekik, hogy tévé meg számítógép nélkül fogják tölteni a nyarat? – bökte oldalba a nagybátyját Olivia. – Igen, de kétlem, hogy elhitték. – Pedig igaz. Sőt térerő sincs, és még egy-két hétig vonalas telefonunk sem lesz, állandóan halogatják a bekötést. Valamint egyetlen rádióadó jön be, de csak ha nem fúj a szél. 71

A gyerekek tágra nyílt szemmel hallgatták. – Üdvözlünk benneteket a gulágon! – kedélyeskedett Dare. Max és Daisy elindult, hogy felderítse a házakat, Olivia és Dare pedig nagybátyjukkal együtt kipakolta a kocsiból a csomagokat és az ellátmányt, melyet Greg magával hozott. A csomagszállításhoz az egyetlen működő elektromos targoncát használták. Greg Olivia apjának legfiatalabb öccse volt, a „kicsi” a családban. Fiatalon ő volt a játékra, mókára mindig kész nagybácsi, aki semmit sem vett komolyan. Mióta felnőtt, és volt két saját gyereke, Olivia gyanította, hogy már ő sem vesz semmit félvállról. – Mit gondolsz, meddig fogják bírni? – Az az érzésem, hogy meg fogunk lepődni. Nem lesz velük semmi baj. Olivia és Dare összenézett. – És veled, Greg bácsi? – kérdezte Dare. – Veled is minden rendben? – Szükségem van erre a néhány hétre a gyerekeimmel – felelte a férfi, sokatmondóan hajlítgatva az ujjait. Úgy volt öltözve, mintha maga is kamasz fiú lenne: rövidnadrágot, pólót és megfordított baseballsapkát viselt. – Sophie nénétek… nos, az ő nyári tervei még a levegőben lógnak. A gyerekeket nagyon megviseli ez a dolog. Remélem, itt majd kevésbé érzik magukat kettészakítva. Oliviát szíven ütötte a nagybátyja hangjából kihallatszó fájdalom. – Annyira sajnálom, Greg bácsi! – Tulajdonképpen mi történt? – kérdezte Dare. – Nehéz megmondani. Lassan, fokozatosan bomlott szét a család, de annyira elfoglaltak voltunk, hogy csak akkor vettük észre, amikor már túl késő volt. Rengeteget dolgoztunk, a gyerekeknek is folyton volt elfoglaltsága, és egyszer csak elvesztettük egymással a kapcsolatot. Amikor Sophie irodája felajánlott neki egy jelentős ügyet Seattle-ben, ő elfogadta, pedig tudta, hogy fél évig vagy akár egy évig is eltarthat. De nem egészen csak a munka miatt ment el, és ezt mindannyian tudtuk. – El fogtok válni? Greg zsebre dugta a kezét. – Még nem mondtuk ki hivatalosan, de nagyon úgy néz ki. – Hogy birkózik meg ezzel Max és Daisy? – kérdezte Olivia. – Nehéz megmondani, sosem beszélnek róla. – No, ezen a nyáron rengeteg időtök lesz beszélgetni – biztosította nagybátyját a lány. A felbomló családok fájdalma különleges fájdalom, ezt Olivia saját tapasztalatból tudta. Emlékezett, hogyan fészkeli be magát az ember szívébe, hogyan vet árnyékot minden örömteli pillanatra. – Tudunk segíteni valamiben? – Már az is segíteni fog, hogy itt lehetünk. Legalábbis remélem. – Greg arcán kissé enyhült a bánat. – Szükségünk van erre az együtt töltött időre. Maxnek meg kell tanulnia kenuban evezni, és eddig még halat sem fogott. – Akkor jó helyre jöttetek – mosolygott Dare. – Micsoda szerencse, hogy két ilyen klassz unokahúgom van! Greg felpakolta mindenki csomagját a targoncára, és maga is felült. Egy pillanatra olyan elveszettnek és remény vesztettnek látszott, mint egy elhagyott kiskutya. Aztán meghallotta a gyerekei nevetését, vidám fecsegését a parton, mire kihúzta magát, hüvelykujjával bizakodón felfelé mutatva odaintett a lányoknak, és elindult. Olivia és Dare a konyhában tették hasznossá magukat. Az évfordulós ünnepségen kívül Dare még azt is magára vállalta, hogy gondoskodik a tábori konyha ellátásáról és működtetéséről a munkálatok idejére. – Nincs több konzervspagetti! – jelentette ki, miközben fürgén átrendezte az ipari méretű kamrát. – Nincs több mandarinbefőtt sem, és nem fogtok több kínai tésztalevest enni. 72

– Eltiltasz a három kedvenc kajámtól? – hallatszott Olivia megjátszott tiltakozása. Dare felfedezte a hatalmas tábori konyha minden zegét-zugát, a hűtőkamrától az óriási grillezőn át a rozsdamentes acél előkészítőpultokig és konyhaeszközökig. Bár elavultak voltak, még mindegyik működött, a nemesacél felületek pedig úgy csillogtak, mint új korukban. Olivia és Freddy varázsolta őket csillogóvá, rögtön a fürdőszobák után, mert a munkálatok idejére jól működő konyhára volt szükségük. Connor munkásai elvégeztek néhány javítást és felújítást, amitől a konyha tökéletesen használhatóvá vált. – Nana örülni fog, ha meglátja – mondta Dare. – A kiviteleződ egy félisten. – Nem az, de úgy néz ki. Dare elgondolkozva nézett az unokatestvérérc. – Ó, tényleg? Látnom kellene. Olivia állta a tekintetét. – Már láttad, igaz, hogy régen. Connor Davis az. Dare szája tátva maradt. Olivia legkedvesebb unokatestvére lévén ismerte a történetet, tudta, hogy Connor Davis annak idején összetörte Olivia szívét, és hosszú időre boldogtalanná tette a fiatal lányt. – Itt él Avalonban? – Igen. – Azon túl, hogy érdeklődött az apja iránt, Olivia nem kérdezte meg a férfitól, miért maradt itt. Nem szerette volna azt a benyomást kelteni, hogy érdekli Connor. – Nem hiszem el, hogy vele dolgoztatsz! – Nincs ezzel semmi baj – nyugtatta meg Olivia. – Jól kijövünk. Ezt mindennap jó párszor elmondta magának, és a felszínen úgy tűnt, igaz is. Megmutatta Dare-nek, mi mindent végeztek el idáig. Levette a porfogókat az üvegszekrényekről és az előcsarnok nehéz, társalgóhoz illő bútorairól. A tárlókban régmúlt idők tábori felszerelései és emléktárgyai sorakoztak, azokból az időkből, melyekre nagyszüleik még élénken fognak emlékezni. – No és nem kínos nap mint nap látni ennyi év után? – firtatta tovább Dare, aki nem volt hajlandó ejteni a témát. – Kettőt találgathatsz. Dare felnevetett. – Igazad van, buta kérdés volt. De… ó, édes istenem! – Dare-nek elakadt a szava, amint kinézett az ablakon. Olivia követte a tekintetét, hogy lássa, mitől ájult el a kuzinja. Freddy volt a tettes, aki egy deszkákkal megrakott kézikocsit húzott maga után. A városi fiú figyelemreméltó magabiztossággal illeszkedett be a vidéki életbe, és látszott rajta, hogy tökéletesen otthon érzi magát. A délutáni nap megcsillant szőke hajvégein. Feszes, ujjatlan pólót viselt, hozzá festőnadrágot, melynek derekát lehúzta az alaposan megpakolt szerszámtartó öv súlya. Dare megnyalta a száját. – Ez nem lehet Connor Davis. – Nem, ez Freddy. Már meséltem neked róla. – Ez az a Freddy? A színházi fickó? – Mostanában díszlettervező. A legújabb darabja befuccsolt, így nekem dolgozik a nyáron. – Ó, édes istenem! – ismételte Dare, aztán hirtelen magához tért. – Úgy értem, nagyon helyes, de… mondd, nem meleg? – Mindenki ezt kérdezi, de nem. – Akkor esetleg ti ketten…? – Szó sincs róla – biztosította Olivia, aztán eszébe jutott első itteni éjszakájuk. Nem sokkal később külön házba költöztek, az este pedig mostanra már csak távoli emlék maradt. – És amennyire tudom, nincs senkije. Gyere, ismerkedjetek össze!

73

Olivia bemutatta őket egymásnak, és tanúja lehetett, ahogy unokatestvére és Freddy között azon nyomban heves vonzalom támadt. Miért is ne? Mindketten imádnivalók! Freddy, a vonzó városi fiú és Dare a maga pezsgő lendületével, bájával… Olyan emberek, akik számára a vonzódás, a randevúzás, sőt akár a szerelembe esés is egyszerű, természetes dolog, nem pedig valami veszedelem. Olivia irigyelte őket, amiért azonnal könnyed, fesztelen volt közöttük a légkör. Adott nekik néhány percet a csevegésre, aztán az órájára nézett. – Bocs, hogy közbevágok, de el kell hoznom néhány dolgot a városi fatelepről. Neked meg, ha jól emlékszem, találkozód lesz az élelmiszer-szállítóval, nem? – fordult Dare felé. – Bizony! Szeretem lerohanni az embereket rögtön az első napon. Már futok is a beszállítóhoz, útközben pedig megállok a Sky River Sütödénél. – Bekaphatnál ott egy cannolit – vetette fel Freddy. – Egy mit? – Tudod, egy olyan hosszú, hengeres süteményt fehér, krémes töltelékkel. Ha még nem próbáltad, nem tudod, mit mulasztottál – kacsintott rá a férfi. – Menjünk! – karolt bele az unokatestvérébe Olivia, azzal elindult a parkoló felé. – Te jó ég, nem hiszek a fülemnek! Freddy teljesen rád kattant. – Gondolod? – Gondolj csak bele: hosszú, hengeres sütemény fehér, krémes töltelékkel… Ugyan már! – Akkor jó. Pont ebben reménykedtem. Akárcsak Olivia, akit boldoggá tett, hogy kipattant kettejük közt a vonzalom szikrája. Úton Avalon felé sok mindenről beszélgettek Dare-rel. Akármilyen ritkán találkoztak is, úgy folytatták a beszélgetést, mintha abba sem hagyták volna. Mire elérték a város határát, már kitárgyalták Rand Whitney összes rejtett hibáját és Dare nem kis ijedségét, amikor egy ideig azt hitte, hogy terhes. – Egyet legalább megtudtam – mondta Dare. – Nem állok még készen a gyerekvállalásra. Olivia elmosolyodott, de még el is pirult a vágyakozástól. – Vicces. Én meg nagyon is. – Ne mondd! – De, komolyan. Olyan furcsa, hogy csak úgy lecsap az emberre egy ilyen… késztetés. Dare vállat vont. – Én arra érzek sürgető késztetést, hogy kilószámra egyem a csokit, de ez nem jelenti azt, hogy így is kell tennem. Olivia fanyar mosolyt küldött feléje. – Azért előbb nekem is randiznom kellene valakivel. – Connor Davisszel – bólogatott Dare, mint aki egyetért. – Soha többet ebben az életben! De még a következőben sem. El sem hiszem, hogy ilyet mondtál! – Mostanra mindketten megváltoztatok. Talán… – Nem! – vágott közbe Olivia. Csak azt nem értette, akkor miért érez mindig valami fájó sóvárgást, valahányszor elképzeli magukat együtt. Dare-nek megvolt az az adottsága, hogy tudta, mikor kell ejteni egy témát. Csendben autózva figyelték az elsuhanó tájat. A nyár lassan vette át az erdőben az uralmat. Az aljnövényzet helyét kezdték átvenni az árnyékkedvelő páfrányok, a fák hosszú hajtásokkal nyújtózkodtak a fény felé a lankás dombokon. – Ez a hely semmit sem változott? – csodálkozott Dare, amint Olivia a város határához érve lassított. – Csak alig észrevehetően – felelte Olivia. Elhaladtak egy ingatlanközvetítő cég mellett. A bejárat fölötti tetőre festett felirat szerint egy bizonyos Alger volt a tulajdonos, és négyszázötvenezer dollártól hirdetett eladó házakat. Az ingatlanárak viszont felmentek. 74

– Gondolod, hogy Nana és nagyapa el fogják adni a birtokot, ha vége a nyárnak? – kérdezte Dare. – Nem tudom elképzelni. Úgy gondolom, szeretnék megtartani a családban, ha csak lehet. Talán Greg bácsi átveszi. Úgy tűnik, most épp bizonytalan a helyzete, hátha emellett dönt. – Szerintem épp elég baja van enélkül is. Hiába nagy az értéke, ha nehéz fenntartani. – Nem is tudom. Volt időm alaposan szemügyre venni, és azt gondolom, ilyen idilli helyet nemigen talál másutt az ember. Talán nyári táborként már nem fog tudni működni, de… – Olivia legyintett, és elnevette magát. – Miket beszélek? Mostanában másra sem tudok gondolni, mint a dolgok újrahasznosítására. – És mi lehetne ez az új szerep? Konferenciaközpont? Üdülő vállalatvezetőknek? Manapság ezek a divatosak. – Talán inkább amolyan családi üdülő. Ahol tévé meg számítógép nélkül újra közel kerülhetnének egymáshoz az emberek. – Te még mindig a régi idealista vagy, Livvy. – Igaz. Én már csak ilyen vagyok. Miközben Olivia leállította az autót az élelmiszer-szállítók, Camelot Csemege előtt, Dare előhúzott egy dossziét. – Tegyél meg nekem egy szívességet! Add le ezt, légy szíves a Sky River Sütödében. Ott fogják készíteni a tortát az évfordulóra, és megígértem, hogy elhozom a képet az eredetiről. – Szívesen. Itt találkozunk. Olivia elvette a dossziét, majd átment az utca túlsó oldalára. A Sky River Sütöde évtizedek óta virágzott ugyanazon a helyen, ahol bevándorlók alapították a második világháború után. Kézírást utánzó cégtáblája szerint Leo és Helen Majesky volt a tulajdonosa 1952 óta. A fehér furgon a folyó képével az oldalán ugyanaz volt, amellyel annak idején a táborba szállították a pékárut és a süteményt. Olivia halványan emlékezett egy sötét hajú lányra fehér overallban és fehér baseballsapkában, ahogy betolta a kerekeken guruló kenyercsállványokat a konyhába. Bár az a hír járta, hogy a városban itt lehet a legjobb kávét és pitét kapni, Olivia eddig nagy ívben elkerülte a helyet. Ha nem így tesz, minden egyes pite a csípőjén landol. Csengőszó jelezte az érkezését, amint benyitott. Megbotlott a magas küszöbben, és a kilincsbe kellett kapaszkodnia, nehogy elessen. Pedig egy kézzel írott szöveg figyelmeztette a vendégeket az ajtón, hogy „Vigyázat, küszöb!”. Kissé zavarba jött, de gyorsan összeszedte magát. Egy pillanattal később pedig csaknem elájult a gyönyörűségtől. A sütöde cukrászdájában isteni illatok terjengtek: friss kenyér és fahéjas tekercs, házi piték és cseh kalácsok, ízletes zsemlék és fánkok bódító illata. Olivia mélyen beszívta a levegőt, és a paradicsomban érezte magát. Idejutok, ha meghaltam, gondolta. A régimódi családi sütödében üveg mögött kínálták magukat a sütemények, és hangulatos, réz pénztárgép csillogott a pulton. Mögötte a falat bekeretezett képek és emléktárgyak díszítették: papír egydolláros, az üzlet működési engedélye, újságkivágások és egy csomó családi fotó. A pult mögött álmos kinézetű, erős testalkatú kamasz fiú nézett fel a sporthíreknél kinyitott újságjából. Egyenes, világosszőke haja volt, komor ábrázata, valamint egy kitűző a ruháján, miszerint a neve Zach Alger. – Segíthetek? – kérdezte. – Valamit le kell itt adnom. Egy különleges megrendelésről van szó. – Egy pillanat! – indult a fiú máris hátra, és belökött egy ajtót. Néhány perccel később egy harminc körüli fiatal nő jött ki ugyanazon az ajtón. Kellemes, vonzó jelenség volt, sötét hajú, barna szemű, telt ajka azonnal mosolyra húzódott. Határozottan azt az érzést keltette az emberben, hogy ő itt a főnök. – Jó napot! – köszöntötte Oliviát. – Segíthetek?

75

A lánynak furcsa érzése támadt, mintha ismerné ezt a nőt valahonnan. Tanulmányozta a csinos arcot, a nő bársonyos bőrét, eleven, szép vonásait, és megpróbált rájönni, hová is tegye. Talán még a táborban találkoztak annak idején. A sötét hajú nő udvariasan mosolygott. Számos ékszert viselt, ami Oliviának elárulta, hogy a sütésben valószínűleg nem vesz részt. Kecses aranykarikák himbálóztak a fülében, a nyakában pedig ezüstlánc csillogott, rajta valami függő. A kezén nem viselt jegygyűrűt. – Jenny Majesky vagyok mutatkozott be. – Olivia Bellamy. Képet hoztam, egy esküvői torta képét. Jenny arca felderült. – Ó, a különleges megrendelés! Valakivel beszéltem erről telefonon. – Az unokatestvérem, Dare volt az. Abban reménykedünk, hogy el fogják tudni készíteni ezt a tortát a nagyszüleink aranylakodalmára – nyitotta ki a dossziét Olivia. Nagyszülei fekete-fehér fényképe lapult benne, ahogy épp nekilátnak, hogy felvágják a cukorból készült virágokkal és galambokkal díszített, emeletes tortát. – Ez a felvétel 1956-ban készült róluk magyarázta. – Camp Kiogán volt az esküvő. Talán ismeri is őket: Jane és Charles Bellamy. Jenny Majesky ellágyult tekintettel mosolygott Oliviára. – Nagyon jól emlékszem rájuk. Hogy vannak? – Nagyszerűen. Már alig várják az augusztus végi nagy összejövetelt. Jenny óvatosan tartotta a fényképet a széleinél fogva. – Csodásan néznek ki, mint két filmsztár. Milyen fiatalok és boldogok! Imádom az esküvői képeket. – Látom, magának is sok képe van itt kirakva – mutatott végig Olivia a falon. – Aha. A nagyszüleim alapították ezt a helyet még az ötvenes évek elején. Olivia végignézett a fotókon. Látott egy mosolygó nőt, aki a feje köré tekert vastag fonatban viselte a haját, egy kezeslábasba bújt férfit, egy karcsú, fiatal lányt és… Olivia nem hitt a szemének. Az egyik kép kísértetiesen ismerősnek tetszett. Egy hátravetett fejjel nevető lányt ábrázolt a tábor egyenblúzában és -sortjában, fényesen csillogó haja a feje körül repdesett. Aztán rájött, hol látta korábban a képet. Ugyanaz a felvétel volt, amelyet az apja holmija közt talált, rajta az 1977-es dátummal. Csak annyi volt a különbség, hogy ezt a képet kettévágták, és egyedül a lány szerepelt rajta. Olivia a képről Jenny Majeskyre nézett, s rögtön észrevette a hasonlóságot, kivéve hogy Jennynek helyes kis bemélyedés volt az álla közepén. Olivia körül egy pillanatra megfordult a világ. Ez a nő… Jenny Majesky… Szedd össze magad, Olivia! – Miss Bellamy! – szólította meg Jenny csodálkozva, és a lány ráébredt, hogy túl hosszúra nyúlt a csend. – Kérem, hívjon Oliviának! – nyerte vissza az önuralmát, bár tudta, hogy arca égővörös színben játszik. – Szóval az aranylakodalomra helyreállítjuk az üdülőt, ezért Dare és én arra gondoltunkba korhűség jegyében elkészíttetjük magukkal a torta pontos mását. Nézze meg a kép hátát! Az áll rajta, hogy „készítette Mrs. Majesky”. – Ő a nagyanyám lesz, Helen Majesky. – Bizonyára. Értem. És ő… már nyugdíjba vonult? – kérdezte Olivia, mert nem akart durván rákérdezni, hogy él-e még. Jenny megmentette attól, hogy ki kelljen mondania, bár sötétbarna szemét szomorúság árnyékolta be. – Nagyapám több éve meghalt, nagymama pedig agyvérzést kapott, már nem dolgozik. – Sajnálom. – Nem jött egészen helyre, de fogadni mernék, szívesen adna tanácsokat nekem és a cukrászmesterünknek, miközben elkészítjük ezt a tortát. Jenny elmosolyodott, és Olivia megint úgy érezte, mintha ismerné valahonnan. Egyszer csak azon kapta magát, hogy a Jenny nyakláncán lévő függőt bámulja kikerekedett szemmel. 76

Épp úgy nézett ki, mint az a páratlan mandzsettagomb, melyet apja holmija közt talált, amikor a fényképre bukkant. Egy kis, stilizált halat ábrázolt. – Az nagyszerű volna – mondta most már igazán zavartan. – Dare nagyon fog örülni, hogy el tudják készíteni. Tartsa meg nyugodtan a képet mintának, csak másolat. – Megmutatom a nagyanyámnak – lelkesedett Jenny, és becsukta a dossziét. – Hanem Zach apja, Matthew Alger sokat tudna mesélni a régi táborról. Ő odajárt gyerekkorában, aztán később dolgozott is ott. Évtizedek óta Avalonban él. – Köszönöm, majd megbeszéljük. – Köszönöm, hogy benézett. Olivia zaklatottan lépett ki a boltból, kibillentette egyensúlyából ez a találkozás. Dare-nek nem szólt semmit, csendben vezetett vissza a táborba. Mire megérkeztek, Greg bácsi és a gyerekei már lázas izgalommal fedezték fel egyenként a házakat, nyomukban Barkisszal. Greg úgy festett, mint a mesebeli pikulás patkányfogó, akit libasorban követtek a többiek a tó körül, a csónakház és a kikötő felé. Max kurjongatott örömében, valahányszor találtak valami érdekeset. Odavolt mindentől. Még Daisy is lelkesnek látszott, vidáman „kacsázott”, lapos kavicsokat dobálva a tóba. – Jól elvannak – jegyezte meg Dare. – Igen, bár még csak fél nap telt el tévé, mobil és internet nélkül. – Nekem sosem hiányzott a tévé, amíg itt táboroztam – emlékezett vissza Dare. – Azt hiszem, a gyerekek most is csak gyerekek. Ültesd le őket egy tábortűz mellé, mesélj nekik rémtörténeteket, és nem lesz velük semmi baj. Ha nem kapják tálcán a szórakozást, majd találnak maguknak. Csomagokkal megrakva léptek be a főépületbe. – Hűha, itt valami baj van – mondta halkan Dare az ebédlő ajtajában. Freddy tervei ki voltak teregetve az egyik asztalon, és az egyik hatalmas vázlat fölött, mely egy emelvényről készült, Freddy és Connor nézett farkasszemet egymással. Dare még jobban lehalkította a hangját. – Jézusom! – mérte végig Connort a válláig érő fekete hajától egészen a viharvert munkásbakancsáig. – Conan, a barbár. – Sziasztok, fiúk! – üdvözölte őket Olivia vidáman, tudomást sem véve dühös ábrázatukról. – Mi van? – Az, hogy én kilépek. Az van! – vágta oda Freddy, villámló szemét le sem véve Connorról. Kezdettől ki nem állhatták egymást, és Olivia gyanította is az okát. Olyanok voltak, mint két falkavezérségre törő kutya, amelyik megjelöli a maga felségterületét. – Nem mehetsz el – jelentette ki könnyedén. – Neked a munka kell, nekem meg te kellesz. – Ezt mondd meg neki is! – intett a fejével Freddy Connor felé. Olivia erre nyugodt hangon elismételte Connor szemébe nézve: – Szükségem van rá. A férfi ugyanilyen nyugalommal válaszolt: – Úgy tűnik, két dudás sok egy csárdában. – Ugyan már! – mondta békítő hangsúllyal a lány. – Mindketten másért vagytok itt, és nekem mindkettőtökre szükségem van. Mi van veletek? – Én elmegyek, megmondtam – erősködött Freddy. – Ez itt tönkretette a kilátóteraszt – intett a rajza felé, aztán elviharzott Olivia mellett, és kicsörtetett az épületből. – Utána megyek – mondta Dare, és megpaskolta Olivia karját.

77

10. Connor is örült, hogy megszabadulhatott egy kis időre ettől a bosszantó szarjankótól a városi fiús frizurájával meg a kétszáz dolláros farmerjával. Olivia láthatóan nem fogta fel, hogy az előbb egy hajszál választotta el attól, hogy átrendezze Freddy csinos arcvonásait. Ő nyilván hozzá van szokva az ilyen pojácákhoz, akik hisztériás rohamot kapnak, ha valaki beleszól a látomásaikba. A lány szemrevételezte a kilátóterasz rajzát, melyen immár ott húzódtak Connor alkoholos filccel megrajzolt módosításai. – Látom, nem tetszett Freddy terve. – Szerkezeti szempontból teljesen rossz. Az első nagyobb szél felkapná és belesodorná a tóba. Az isten szerelmére, Freddy díszleteket készít, én viszont hosszú távra szóló, tartós szerkezeteket. Olivia egy pillanatig eltöprengett, s közben egyik ujját telt alsó ajkához nyomta. Connor nyugtalanítónak találta ezt a mozdulatot. – A te tervednél maradunk, mert nem akarjuk, hogy a teraszt elfújja a szél. De tegyél meg nekem egy szívességet! Próbálj kijönni Freddyvel, mert ő fontos nekem. Mennyire fontos? Connornak össze kellett szorítania a száját, hogy ki ne csússzon rajta a kérdés. Nem is válaszolt, csak mordult egyet. Együtt indultak el a főépületből, hogy megszemléljék a személyzeti szállásokat a birtok legtávolabbi csücskében. Ott még nem történt eddig semmi helyreállítás. Egyszerű házikókról volt szó, melyek a tábor működése idején a mosogatóknak, a kertészeknek, a biztonsági őröknek és más dolgozóknak adtak otthont. Valamint természetesen a karbantartónak és gondnoknak, Terry Davisnek, aki egész évben itt lakott. A sorban utolsó faház látványa különös hatással volt Connorra. Lelassította a lépteit, majd megtorpant, egyszerűen nem akart itt lenni. Túl sok sötét, megalázó, kétségbeesett emlék kavargott benne. Oliviának szemmel láthatóan fogalma sem volt arról, hogy mi zajlik benne, nyugodtan írogatta a tennivalók listáját a kezében tartott papírra. Aztán elindult az utolsó házikó felé, majd fel az ajtóhoz vezető három lépcsőfokon. – Át kell néznünk ezeket az épületeket, hogy lássuk, mit kell megjavítani – jelentette ki. Connor mozdulatlan maradt. A szúnyoghálós ajtó megnyikordult a pántjain, ahogy a lány kinyitotta. Aztán Olivia elővette a minden ajtót nyitó központi kulcsot, és bement. – Milyen fülledt itt a levegő! – mondta, majd hátraszólt Connornak. – Jössz? Istenem! Hát nem emlékszik, hogy ez volt Terry Davis háza? Connor kényszerítette magát, hogy megmozduljon, felmenjen a lépcsőn, átvágjon a tornácon, és a lány mellett elhaladva belépjen a dohszagú helyiségbe. Azonnal rátörtek az emlékek, mint megannyi szörnyű rémálom. Ott látta a hűtőt, melyben csak ritkán volt más, mint egyetlen csomag füstölt kolbász és számtalan doboz sör. A rozoga kanapé eltűnt, de a linóleumon egy világosabb háromszögjelezte, hol állt, és Connor lelki szemei előtt minden erőfeszítése ellenére megjelent az apja, ahogy italtól kábultan fekszik a szürke párnákon, mellette a padlón legalább egy tucat kiürült sörösdoboz. – Valami baj van? – kérdezte Olivia. – Olyan ingerlékeny vagy ma. – Mégis hogyan kellene éreznem magam? A lány tett egy lépést hátra, mert meghökkent kissé az éles hangtól. – Lássuk csak! Talán úgy, mint egy építési vállalkozónak? 78

Zavara láttán Connor észhez tért. Hogyan képzelhette egy pillanatig is, hogy Olivia emlékszik rá, ki lakott ebben a házban, arra pedig még kevésbé számíthatott, hogy a lány észreveszi, milyen hatást gyakorol őrá a látvány. Valahogy mégis abban reménykedett, hogy annak idején volt annyira fontos a számára, hogy figyelembe vegye ezt a tényt. Másrészt az is lehet, hogy nagyon is tudja, mit csinál. Ezzel a kis idegenvezetéssel talán épp emlékeztetni akarja rá, hová tartozik: Tessék, ez vagy te, ezért hagytalak el annak idején úgy, hogy vissza sem néztem. – Igen, ez vagyok én. Építési vállalkozó – felelte. Olivia erre még erősebben ráncolta a homlokát. – Nézd, ha akarod, beszélek Freddyvel, de… Connor keserűen felnevetett, és beletúrt a hajába. – Csináld csak, Olivia, beszélj Freddyvel! A lány visszahúzódott, s látszólag még kevésbé értette, mi zajlik körülötte. Átment a konyhába, ahol csak a beépített bútorok maradtak, meg egy régi naptár a falon. Connor már az ajtóból meglátta rajta apja reszkető kézírását. Mielőtt teljesen eluralkodott rajta az ital, Terry Davis megpróbált normális életet élni. Nem volt rossz ember, sőt még rossz részeg sem. Egyetlenegyszer sem emelt kezet a fiára, még csak nem is kiabált. Connor számára talán még egyszerűbb lett volna, ha rosszul bánik vele, akkor legalább gyűlölhette volna, és nem gyötri magát azzal, hogy mennyire szeretné józannak látni. Akkor talán cserben tudta volna hagyni azon a kilenc évvel ezelőtti éjszakán, ahelyett, hogy feláldozza magát a megmentése érdekében. Olivia körülnézett, kinyitott néhány szekrényajtót, és végül ráébredt, hol jár. Connor világosan felismerte a pillanatot, amikor a lány előtt összeállt a kép. Olivia feléje fordult, és letette a papírját a pultra. – Uramisten, Connor! Nem tudtam… Miért nem szóltál? – Mit kellett volna mondanom? – kérdezte a férfi, és hangján nem érződött a zaklatottsága. Talán azt, hogy itt töltötte fiatalsága legszörnyűbb, legfájdalmasabb óráit, vagy legalábbis jó sokat ezek közül? Vagy hogy tehetetlen, megtört apja még mindig itt kísért, mint egy szellem? – Annyira, de annyira sajnálom! – lépett hozzá Olivia, majd szorosan két keze közé fogta Connor kezét. – Fogalmam sem volt, hogy ez apád háza, esküszöm. – Érintése gyengéd volt, és nagyon kifejező. Connor nem várt ekkora együttérzést, sőt megértést. Hisz Olivia nem tudhatta, mekkora volt a baj, mert ő gyerekként és kamaszként mindent megtett, hogy elhatárolja magát az apjától, és hogy megőrizze a családi titkot, ahogy az alkoholisták gyerekei általában teszik. Lenézett összefonódó kezükre – az egyik finom, keskeny, a másik durva, nagy –, majd a lány arcára emelte a tekintetét. Mióta utoljára látta itt, sikerült megszabadulnia a vicces, okos, suta Lolly képétől, akit ismert, és akibe beleszeretett. Egy hűvös tekintetű, szép idegen lépett a helyébe, aki elegáns és sikeres, ám akibe mégis visszatért a régi együttérzés, mihelyt megértette, mi zajlik őbenne. – Kérlek, bocsáss meg nekem, Connor! – suttogta Olivia. – Kérlek! A férfi tekintete rezzenéstelen maradt, lassan, óvatosan elhúzta kezét. Haragja furcsamód elpárolgott. Elég volt a lány szemébe néznie, máris megkönnyebbült. Olivia volt az egyetlen ember, aki ilyen hatással volt rá. – Nincs mit megbocsátanom, Lolly. A lány felsóhajtott. – Valóban? És nem fogsz itthagyni? – Nem. Az Freddy barátod specialitása.

79

– Csak arról van szó, hogy ő tényleg szenvedélyes megszállottsággal készítette azokat a terveket. Szükségem van rá, Connor. Eljött ide velem, miután… hm… nehéz időszakon mentem keresztül, és… egyszerűen szükségem van rá – ismételte. A férfi nem tudta, mihez kezdjen ezzel az információval. Milyen nehéz időszakról beszél Lolly? Várt, de a lány nem adott magyarázatot. – Ne félj, minden meglesz, és igyekszem kedves lenni a barátoddal. – Freddy nem a barátom. Legalábbis nem úgy. – Akkor talán a barátnőd? Olivia nevetve rázta meg a fejét. – Nem sokat változtál. – De te igen. – Nem igazán. – Ezt sem fejtette ki bővebben, inkább elfordult Connortól, felvette a pultról a jegyzeteit, és kiment a házból. Amint Connor nézte, ahogy a lány bezárja a házat, az az érzése támadt, hogy valami rosszat mondott. Nem baj, gondolta. Jobban fog haladni a munka, ha ez a kapcsolat személytelen marad. Hamar rájött azonban, hogy ez nem fog menni. A munka mindennap összehozta őket, és gyorsan nyilvánvalóvá vált, hogy képtelenek lesznek személytelen kapcsolatban maradni. Nem tagadhatták tovább, mit jelentettek hajdan egymásnak, nem hagyhatták figyelmen kívül a közös múltat. Úgy osztották ki a többieknek a munkát, mint két összeszokott hadvezér. Mindenkinek megvolt a maga dolga, még Maxnek is. Neki és a nővérének kellett kipofozniuk a nagy, lapos kompot, hogy azon lehessen majd szállítani a vendégeket a szigetre. Connor figyelt és jegyzetelt, de sűrűn elvonta a figyelmét Olivia, ez a higgadt, szőke bombázó, aki egyszerre volt idegen és kísértetiesen ismerős. Illata vetekedett a friss virágokéval, s a férfi legszívesebben beletemette volna az arcát a csillogó hajzuhatagba. Nyugi, öreg! Kényszerítenie kellett magát, hogy odafigyeljen a megbeszéléseken, amikor a kilátóterasz, a főépület, a melléképületek és a kiszolgálóhelyiségek terveit vitatták meg. Connor zömében kellemesnek találta a közös munkát, már a maga nyugtalanító módján. Néha észrevette, hogy Olivia elmélyülten figyeli őt, ahogy most is. Mintha elveszítette volna a gondolatai fonalát. Csak rákönyökölt a munkaasztalra, és tűnődve nézte őt. – Mi az? – Elfelejtettem, hol tartottunk. Connor szerette, amikor ilyeneket mondott. Ez a régi Lolly-ra emlékeztette, aki nyersen őszinte volt, ugyanakkor félszeg. – Akkor beszéljünk valami másról? – javasolta. A lány hallgatott, és nézte őt még egy darabig. Egy pillanatra belemélyesztette fogait az alsó ajkába, aztán elfordította a tekintetét. – Ismered Jenny Majeskyt a sütödéből? – Tudom, hogy ki az. Miért? – Connor megpróbálta értelmezni Olivia arckifejezését, de nem járt sikerrel. – Találkoztam vele valamelyik nap. Ő… szóval tudsz valamit róla vagy a családjáról? – Ősidők óta a nagyszüleié a pékség a városban. Néhány éve nyitottak egy üzletet Kingstonban is. Azt hiszem, Jenny azt vezeti, de biztosan mesél róla maga is, ha megkérdezed. Olivia felállt, és öntött magának még egy teát. – Bocs, ez nyilván rémes kotnyelességnek hangzott. – Csak simán kotnyelességnek – vigyorgott rá Connor. – Meglep, hogy nem ismered jobban. 80

– Miért? Olivia arca elvörösödött, egy pillanatra úgy nézett ki, mint a régi kislány. – Ez egy kisváros. Gondoltam, talán randiztál vele. – Nem – hangzott a tömör válasz, és Connornak nem is állt szándékában bővebb felvilágosítással szolgálni. – Régen azt mondtad, világot szeretnél látni, nem is akarsz egy napnál többet tölteni sehol. Mi lett ezekkel a tervekkel? – Megvalósultak, legalábbis egy ideig. Olivia visszaült az asztalhoz Connorral szemben. – Tényleg? És merre jártál? A férfi egy darabig hallgatott, csendben nézte a lányt. A pokolba is, hiszen nem titok! Mégsem volt kedve kérdezz-feleleket játszani. Olivia megértette, hogy nem várhat választ, így hát témát váltott: – Megtartottad a fülbevalót. Connor megérintette a kis ezüstkarikát. – Ühüm. – Istenem, Lollynak tudnia kellene, miért! Aztán megtette a maga észrevételét. – Te meg Barkisnak hívod a kutyádat. Olivia ösztönös védekező mozdulattal karba fonta a kezét maga előtt. Pedig ahelyett, hogy megvédte volna, a mozdulat csak még jobban kihangsúlyozta hihetetlenül nőies formáit. – Tökéletesen jó név egy kutyának. – Ja, biztosan – vigyorgott Connor, mert gyanította, hogy a lány ugyanabból az okból választotta ezt a nevet, amiért ő megtartotta a fülbevalót. Mindkettő része volt a közös múltjuknak. A férfi úgy döntött, egyelőre ejti a témát. Átment a termen az emelvényhez, ahol régen a zenészek játszottak, amikor a táborban élő zene volt. Még mindig állt ott egy pianínó, leborítva egy vastag, bélelt műanyag huzattal, mely oldalt cipzárral záródott. Connor lehúzta a cipzárt, és levette a zongoráról a takarót. – Mekkora az esély arra, hogy ez még működik? – Elhívom a hangolót, mihelyt lehet. Határozottan szükségünk lesz egy működő zongorára. Minél hamarabb lesz kész, annál jobb. Olivia felhajtotta a billentyűzet fedelét, mire kiszaladt alóla egy kisegér. Olyan gyorsan futott, hogy Connor alig látta. Azt várta, hogy Olivia női szokás szerint akkorát fog sikítani, mintha fegyveres orgyilkos támadta volna meg. Ehelyett a lány odalépett az erkélyajtóhoz, kinyitotta, és kitessékelte a rémült egeret. Aztán visszafordult Connorhoz. – Istenem, bolond vagyok, ha azt hiszem, hogy a nyár végére készen leszünk? – Megcsináljuk! A lány Connor előtt lépett fel a dobogóra, kitűnő kilátást kínálva feszes fenekére. Vajon ez a csípőringatás természetes nála, vagy eltúlozta kissé az ő kedvéért? – tűnődött a férfi. Nem tudott a kérdésre válaszolni, de a hatás így sem maradt el. A délutáni nap is olyan furcsán sütött be az ablakon, és valami lágy, aranyló fénnyel vette körül Lollyt. A nő farmert viselt, melynek feltűrte a szárát, hozzá ujjatlan, rózsaszín blúzt és fehér tornacipőt. Connort hirtelen elfogta a vágy, hogy megérintse. Amúgy istenigazából, nemcsak a tekintetével, nemcsak véletlenül, mint valami félénk vesztes egy Edith Wharton-regényben. – …én voltam mindig az utolsó, akit felkértek – mesélte épp a lány, és Connor rájött, hogy semmit sem hallott abból, amit mondott. Kénytelen volt úgy tenni, mintha elmélyülten tanulmányozott volna egy ívelt fa kottatartót. – Bocs, mit mondtál? – Semmi különöset. Csak eltűnődtem ifjúságom meghatározó pillanatain. Nem nagy ügy. – Felnevetett, ahogy meglátta Connor arckifejezését. – Csak vicceltem. A tábori táncórák kellemes emlékeit idéztem fel. – Én szerettem azokat a táncórákat. 81

Olivia fújt egyet. – Nem vagyok meglepve. A tehetségkutató versenyt is mindig megnyerted, te nagyzoló. – Minek vettem volna részt benne, ha nem akartam volna megnyerni? Olivia egy pillanatra figyelmesen nézte a férfit, tekintetét elhomályosította az emlékezés. – Énekelsz még? – Folyton. – Talán énekelhetnél az ünnepségen – derült fel a lány arca. Connornak ekkor kellett volna felvilágosítania, hogy őt nem hívták meg, és nem is szeretne ott lenni. – És te zongorázol még? – kérdezte. – Szinte soha. No, ez furcsa… Vagy mégsem? Connornak szüksége volt a zenére az életében. Annyira kellett neki az ének, mint másnak a levegő. Létfontosságú volt a túlélés szempontjából. Miss Olivia Bellamynak nyilván teljessé tette az életét sok minden más, nem volt szüksége arra, hogy zajjal és fénnyel töltse ki a lelkében tátongó űrt. – Ez meglep – mondta Connor. – Annak idején imádtál játszani. – Csak azért, mert azon kevés dolgok egyike volt, amelyekhez jobban értettem a többi gyereknél. Most már nem kell folyton bizonyítanom. – Talán soha nem is kellelt – mutatott rá a férfi. – Könnyen beszélsz, mikor sorra nyerted a versenyeket, az ötpróbát meg a tehetségkutatót. Te buzgómócsing. – Csak nagy volt bennem a versenyszellem – helyesbített Connor. – Különben is… ilyesmire nem emlékszem. – Mire? Hogy mindent megnyertél? – mosolygott rá a fejét csóválva Olivia. – Nem volt egy idő után már unalmas? – De, biztosan. – A házban a lányok sokszor fél éjjel fent maradtak, hogy kitalálják, hogyan lehetnének a partnereid a táncversenyen. Connor felnevetett. – Ne már! – Emlékszel Gina Palumbóra? – Nem. – Dehogynem! Igazából vele veszítette el a szüzességét a táborozóként itt töltött harmadik, egyben utolsó nyarán. A lány félelmetesen szexi volt, és őrülten izgató. – Gina azt mesélte mindenkinek a házban, hogy a nyáron minden táncot neki ígértél. Lehet, hogy így is volt… – Tényleg? Olivia bólintott. – Bezzeg én mindig egy másik lánynál kötöttem ki, vagy felkért az egyik felügyelő, aki megsajnált. Connor elnézte a lányt a délutáni napfényben: lágy esésű haját, félénk mosolyát. Aztán megtalálta az iPodját, és addig ugratta a számokat, amíg rálelt a „Lying Awake” című számra a hatvanas évek elejéről, Nina Simone ellenállhatatlan, búgó hangján. – Oké. Szörnyen sajnálom, de táncolj velem most! – Nem azért mondtam, hogy… – Nem számít – ölelte át Connor. Régen nem táncolt már, de ösztönösen emlékezett a lépésekre. Olivia tökéletesen illett a karjába, bár a férfi érezte, hogy távolságot tart tőle, ellenáll neki. – Hát tudod, ahhoz képest, hogy olyan szerencsétlen gyerek voltál, egészen normális felnőtt lett belőled. – Kösz. – Arról nem is beszélve, hogy hihetetlenül szexi csaj vagy. 82

– Remek. Nos… az az igazság, hogy rengeteg dolgom van még mára, úgyhogy talán jobb lenne, ha… – Hallgass el, és táncolj, Lolly, hadd mutassam meg, miért győztem folyton! – intette Connor. A klasszikus tartáson kívül volt még néhány trükk a tarsolyában. Például a szemkontaktus, egy olyan pillantás, amely mintha azt mondta volna: „bárcsak most mindketten meztelenek volnánk”. Ebben a pillanatban Connornak nem kellett megjátszania magát. Jólesett Olivia szemébe néznie, és valóban azt kívánta, bárcsak mindketten meztelenek volnának. A lány reszketve kapaszkodott a nyakába, ami tulajdonképpen jó volt, mert így nem vehette észre, hogy Connor maga is reszket. A férfi érezte, ahogy Lolly puha, meleg teste hozzásimul, beszívta bőre illatát, és belehasított a vágy. Bár lassú volt a tánc, a lány kapkodta a levegőt, mint akit elfogott a pánik. Szája talán ha tíz centiméterre volt Connorétól, és félig nyitva. A férfi annyira szerette volna megcsókolni, hogy az már szinte fájt, de még mielőtt összeért volna az ajkuk, Olivia arca ellágyult, mintha gondolatban már rég csókolóztak volna. Szemhéja lecsukódott, az ajka szétnyílt. Ó, édes istenem? – Lolly… Ekkor becsapódott egy ajtó, és Freddy rontott be a terembe. – Látom, keményen dolgoztok, gyerekek. A pár szétrebbent, és Connor észrevette, hogy Olivia arca lángba borul. Rávigyorgott Freddyre. – Egyáltalán nem esett nehezünkre. De most mennem kell, dolgom van. – Azzal nagy léptekkel kiment az udvarra, ahol a motorja parkolt, és meglepetten látta, hogy Olivia követi. Komótosan egyenként magára öltötte a bőrruha minden darabját, de közben le sem vette a szemét a lányról. – Mi az? – kérdezte Olivia. – Jobban szeretném, ha nem bámulnál. A férfi egy percig még nem fogadott szót, és amikor Olivia újból elpirult, még fiatalabbnak, még sebezhetőbbnek látszott, mint odabent. Olyannak, mint az a kislány, akit valaha ismert. – Gondolsz még kettőnkre, Lolly? – kérdezte. – Arra, ami akkor volt közöttünk? A pír tovább mélyült Olivia arcán. – Nem – jelentette ki határozottan. – Nem többet, mint bármi másra, ami kilenc évvel ezelőtt történt. Hát persze… Így figyelmezteti, hogy ennyi év után már nem ismerik egymást. Connor lassan felhúzta bőrzekéje cipzárját. – Megyek, és felkészülök a váratlan látogatómra. – Sosem gondoltam volna, hogy amolyan motoros fajta vagy. – Dehogynem – felelte Connor, s a beindított motor zaja elnyomta a lány válaszát.

83

Esti vitorlázás a Kioga Ifjúsági Táborban A tábor egyik legkedvesebb hagyománya a hetenként megrendezett nyáresti vitorlázás a Juhar-tavon. Ennél jobban sehol sem lehet élvezni a békés naplementét a Catskill-hegységben. A táborozóknak fél nyolckor van a gyülekező a kikötőnél.

11. 1993 nyara Ez volt Connor Davis harmadik nyara a táborban, és a fiú tudta, hogy ez lesz az utolsó. Jövőre középiskolás lesz, márpedig a mama és Mel mindig azt mondogatják, hogy a középiskolás srácok nyáron már dolgoznak. Másrészt viszont fogalma sem volt, mi a fészkes fenét kezdjen az apjával. Attól, hogy ide kell jönnie minden nyáron, és néznie, ahogy Terry Davis egész nap támolyog, és az egész tábor egyfolytában rajta nevet, Connornak felforrt az agy vize, és haragudott az egész világra. Amiatt is kiborult, hogy az anyjával és Mellel kellett élnie, de az apja esetében más volt a helyzet. Connor szerette az apját, pedig ő volt a legszomorúbb, legbetegebb emberi roncs, akit valaha látott. Terry Davis jó ember volt, csak óriási problémával küzdött, és Connor nem tudta, hogy a pokolban oldhatná meg ezt a gondot. A fenébe is, ez az utolsó nyaram a táborban, ki kell használnom! Készített gondolatban egy listát azokról a dolgokról, amelyeket még meg akart tenni: megnyerni az ötpróbát; sziklát mászni; végigcsinálni a túlélőtúrát a vadonban, melynek során két napot kell ott tölteni egyedül úgy, hogy semmi sincs az embernél, csak egy iránytű; talán megverni Tarikot sakkban; kifúratni a fülét, csak hogy bosszantsa a mostohaapját; végül megcsókolni egy lányt, és megtapizni odalent. Vagy talán eljutni vele a végsőkig… Igen, ennyi mindent szeretett volna, sőt még ennél is többet. Amikor ősszel elkezdődik az iskola, és meg kell írnia a szokásos „Hogyan töltöttem a nyarat?” című dolgozatot, szerette volna, ha olyan tartalmasra sikerül, hogy a tanár azt hiszi, csak kitalálta az egészet. Az ebédlő felé menet észrevette Mr. Bellamyt, a tábor vezetőjét és egyben tulajdonosát, egy idősebb, csontos arcú fazont, akinek olyan hangja volt, mint Laurence Olivier-nek azokon a régi, fekete-fehér filmeken. – Jó napot, uram! – üdvözölte, majd kihúzta magát, és kezet nyújtott a táborvezetőnek. – Connor Davis vagyok. – Ó, persze, Davis! Jól emlékszem rád. Hogy vagy, fiam? – Kitűnően, uram. – Mi az ördögöt mondhatott volna mást? Talán azt, hogy szart sem ér az élete? Hogy még mindig szörnyen hiányzik a kisöccse? Vagy hogy gyűlöli a mostohaapját, és gyűlöl egy lakókocsiban élni abban a nyavalyás Buffalóban? Anyja, aki Connor gyermekéveiben mindvégig színpadi karrierről álmodott, megtanította színlelni, úgyhogy a fiú kedélyesen rámosolygott a táborvezetőre. – Jó újra itt lenni, Mr. Bellamy. Igazán köszönöm önnek és Mrs. Bellamynak, hogy eljöhettem. – Szamárság, fiam! Jane és én örülünk, hogy tehetünk érted valamit. – Akkor is nagyon hálás vagyok. A fiú valóban szerette volna kifejezni háláját a Bellamy család iránt, csak azt nem tudta, hogyan. Ezeknek az embereknek megvolt mindenük, és övék volt a tábor, ez a csodálatos hely a vadonban, ahol az ember felmehet egy hegy tetejére, és elérheti a csillagokat. És ott voltak egymásnak ők is meg a csapatnyi unokájuk, akik imádták őket, és tökéletes, teljes életet éltek. Semmi sem volt, amit Connor Davis adhatott volna nekik. Az első vacsora a táborban mindig ünnepi lakoma volt, és ez alól az a nyár sem volt kivétel. Connor egy hosszú asztalnál ült a lakótársaival, egy korra és tulajdonságokra nézve teljesen vegyes, hangos társasággal. Óriási mennyiséget faltak be egy Wellington-bélszín 85

nevű ételből, melyet nagy korsó tejjel öblítettek le. A táborban még azok is nekiestek a párolt brokkolinak és a salátának, akik különben nem szerették a zöldségeket. Édesség gyanánt pedig a Sky River Sütöde híres gyümölcsös pitéje szolgált. – Láttad már azt a klassz csajt, aki a teherautót vezeti? – kérdezte Alex Dunbar, aki a Connor alatti ágyon aludt. Connor megrázta a fejét. Az ő szemében szinte mindenki klassz csajnak számított, akinek XX volt a kromoszómája. Az utóbbi időben igencsak elkapta a láz a lányok után, amitől már kezdte megszállottnak érezni magát. Dunbar a nagy tál vajas krumpli után nyúlt. – Gimibe jár, és úgy néz ki, mint Wynona Ryder. Jenny Majeskynek hívják, ennyit már sikerült megtudnom. Most már csak azt kell kitalálnom, hogyan tudom rávenni, hogy… – Hé, Dunbar! – Felügyelőjük, Rourke McKnight feltette a lábát a padra Dunbar és Connor közé. – Adnék egy jó tanácsot. – Igen? És mi lenne az? – Dunbar igyekezett megjátszani a nagyfiút, de Connor tudta, hogy tart McKnighttól, ahogy mindenki más is a Niagara épületben. Bár még épp csak hogy befejezte a középiskolát, McKnight kemény, ijesztő fickónak látszott, ami lehetett megjátszott, de akár valódi is. A Niagarában egyik fiú sem akarta kipróbálni, milyen összeakaszkodni vele. – Ne fejezd be ezt a gondolatmenetet! Sem Miss Majesky-vel, sem pedig a nőnemű felekezet bármely más tagjával kapcsolatban. Értetted? – Persze – felelte Dunbar mogorván. – Értettem. – Akkor jó. Amint McKnight eltűnt a láthatárról, Dunbar kuncogni kezdett. – Gondolom, őt magát érdekli a kicsike. – Ha meghallja, hogy így beszélsz róla – szólt közbe Cramer az asztal túlsó oldaláról –, kicsinál, és azt nem köszönöd meg. A szokásos buta ugratást, viccelődést, ami ezután kezdődött, Connor már nem is hallotta. Ha az apjáról volt szó, bekapcsolt egy különös hatodik érzéke. Fejbőre bizseregni kezdett, és úgy érezte, mintha átvonulna fölötte valami hűvös árnyék. Aztán már hallotta is az üvegcsörömpölést. Szó nélkül ledobta szalvétáját az asztalra, és rohanni kezdett az ajtó felé. Naná, hogy az apját találta az előcsarnokban, ahogy teljes értetlenséggel az arcán egy üveg mennyezeti lámpát bámult, mely összetörve hevert egy létra aljában. – Jól vagy, apa? – Csak egy kicsit vérzik – felelte Terry Davis a kézfejét vizsgálgatva. Alig érezhetően imbolygott a talpán. – Csak ki akartam cserélni azt az átkozott villanykörtét. Connornak elszorult a szíve. Micsoda bolond volt, hogy már megint azt remélte, idén nem fog ilyesmi történni! Minden évben reménykedett, és minden évben csalódott. Apja úgy bűzlött, mint egy szeszfőzde, de az volt a legrosszabb, hogy megpróbált úgy tenni, mintha nem történt volna semmi. A zajra elkerülhetetlenül felbukkantak a kíváncsiskodók. Legtöbbjük nem tudta, hogy Connor és Terry Davis rokonok. Terry mindig figyelmeztette a fiát, ne verje a tényt nagydobra, de Connor rettentő bizarrnak érezte ezt a tettetést. – Ide figyeljetek, hány részeg kell ahhoz, hogy kicseréljék a villanykörtét? – kérdezte az egyik gyerek. – Kettő. Az egyik, hogy kiöntse a martinit, a másik meg, hogy felolvassa neki a tizenkét pontos használati utasítást. Connor összerezzent, és gyilkos pillantást vetett a fiúra. Gyakran ez volt az egyetlen védelmi fegyvere. – Hátrább az agarakkal! – szólt a gyerekre. – Mi közöd hozzá? – vágott vissza a srác. 86

– Ja – mondta egy másik is. – Mi bajod vele? – Menjetek vissza, és üljetek le! – Ezt már Rourke McKnight mondta, aki megjelent az ajtóban, és kihúzta magát, hogy érvényesüljön jóval száznyolcvan centi fölötti magassága. Megjelenésére szétrebbentek a fiúk. – Ezt majd én összetakarítom. – Ne, várj! – tiltakozott Terry Davis kásás hangon. – Ki kő cserélnem az égőt. Ki kő… – Csúnyán megvágta magát, Mr. Davis. Engedje meg, hogy bekísérjem a gyengélkedőbe, ott majd rendbe tesszük. – Lolly Bellamy a semmiből került elő. Connornak eddig épp csak arra volt ideje, hogy üdvözölje, azaz inkább csak odabiccentsen neki a terem túlsó végéből. Ő volt az utolsó ember a világon, akiről kezdetben el tudta volna képzelni, hogy a barátja legyen, de valahogy mégis örült, ha látta. Az elmúlt nyarakon aztán összebarátkoztak. Connor kedvelte a lányt, mert vicces volt, okos és eredeti. És mert olyan ember, aki képes karon fogni az apját, és kivezetni az ajtón, elkísérni a gyengélkedőbe, s közben egyfolytában beszélni hozzá, azaz higgadtan elhárítani a katasztrófát. Hálásan a kedves gesztusért, Connor követte őket a tiszta betegszobába, ahol egy jól felszerelt gyógyszeres szekrény és négy ágy állt, rajtuk patyolattiszta, ropogós ágynemű. Lolly fürgén megnyitotta a vízcsapot. – Tartsa alá a kezét, Mr. Davis! Látnunk kell, nem maradt-e üvegszilánk a sebben. A fiú tudta jól, hogy a lány alig kap levegőt az alkoholszagtól, de az arca meg sem rezdült, csak megtisztította a sebet, ráfújt valami fertőtlenítőt, és szépen bekötözte. – Köszönöm – mondta Terry –, kész Florencc Nightingale vagy. Miközben Lolly elrakta a kötszereket, Connor megszólalt: – Figyelj, apa! Miért nem mész haza? Akarod, hogy segítsek? – Az ördögbe is, dehogy! – felelte a férfi mogorván. – Azt hiszem, még hazatalálok ennyi év után. A „haza” a gondnoknak egy faházat jelentett a tábor szélén. Jó volt, mert így nem kellett autóznia, Connornak pedig legalább emiatt nem kellett aggódnia. Apját egyszer már így is megbüntették ittas vezetésért, a következő után pedig már elkerülhetetlen lenne a börtön. – Akarod, hogy veled menjek? – kérdezte másképp Connor. – A pokolba is, nem! – Terry most már tényleg dühös volt, és szó nélkül kitrappolt a gyengélkedőből, bevágva az ajtót maga után. Connor nem mozdult, ahogy Lolly sem. A fiú nem nézett rá, de érezte, hogy ott van mellette, és vár. Hallotta a halk lélegzését. Aztán hirtelen túl sok lett minden. A lány kedvessége, az, ahogy kérdés nélkül elfogadta a helyzetet, ahogy nem volt hajlandó nagy ügyet csinálni abból, ami számára akkora gondot okozott, hogy szinte tönkretette az életét. Connor érezte, hogy szégyen ide, szégyen oda, könnyek égetik a szemét, fojtogatják a torkát, és egy pillanat múlva már nem fog tudni uralkodni magán. – Mennem kell – motyogta, és a kilincs után tapogatózott. – Rendben. Ez volt minden, amit a lány mondott, de ebben az egyetlen szóban végtelen sok megértés rejlett. Bár csak nyaranta találkoztak, Lolly bárki másnál jobban megértette őt. Talán még annál is jobban, mint ő saját magát. Erre a gondolatra lehanyatlott a fiú keze. Leküzdötte az érzelmeit, ahogy a Mel mostohafiaként eltöltött négy év megtanította rá. Sose mutasd ki az érzelmeidet, szólt a tanulság, mert mindig lesz egy disznó, aki ellened fordítja a gyengeségedet! Gyűlölöm ezt, gondolta. Gyűlölöm, ha az apám iszik! – Tudod, mit szeretnék leginkább? – fordult hirtelen a lányhoz. – Lyukat ütni a falba az öklöddel? – vetette fel Lolly. Connor nem tudta megállni, hogy szomorkásán el ne mosolyodjék. Istenem, ez a lány tényleg nagyon ismeri! Aztán elhalványult a mosolya, és kimondta, amit még egyetlen emberi lény sem hallott tőle. 87

– Azt, hogy ez a szerencsétlen alak abbahagyja az ivást. Azt, hogy maradjon józan, és legyen végre önmaga. Ha ennyit megtenne magáért, a többi már nem érdekelne, csináljon az életével, amit akar! Felőlem kártyázhat, vagy építhet madáretetőket reggeltől estig, csak hagyja abba az ivást! – Egyszer talán megteszi – mondta nyugodtan a lány. Láthatóan egyáltalán nem kavarta fel, amit hallott. – Lightsey nagymamám, az anyám édesanyja szintén alkoholista, de már nem iszik, hanem eljár azokra az összejövetelekre a templomban. A mamám úgy tesz, mintha ez valami nagy családi titok lenne, de nem tudom, miért. Én büszke vagyok a nagymamámra, hogy most már jobban van. A fiú nem tudta, örüljön-e vagy sem annak, hogy Lolly elmondta ezt neki. Egyrészt feléledt benne a remény, hogy egyszer talán még az ő apja is megváltozhat, másrészt nagyon valószínűtlennek tűnt, hogy Terry Davis egyszer csak úgy dönt, abbahagyja az ivást, és elkezd összejövetelekre járni. – Nem is értem, miért tartják még mindig itt a nagyszüleid – motyogta. – Gondnoknak teljesen megbízhatatlan. Lolly összevonta a szemöldökét a szemüvege fölött. – Még sosem mondta neked? – Mit? – Istenem, Connor, meséltesd el vele! Vagy a nagyapámmal. A te nagyapád és az enyém együtt szolgált a koreai háborúban, és a tiéd megmentette az enyém életét. Connor nem ismerhette a nagyapját, akit Edward Davisnek hívtak. – Annyit tudok, hogy Koreában halt meg, amikor a papám még kisbaba volt, de ennél többet sosem mesélt róla. – Meg kell kérdezned a nagyapámat! Ez egy hosszú történet arról, hogyan harcoltak együtt valami fallal körülvett városban, ahol a nagyapád megmentette az egész szakasz életét, köztük a nagyapámét. Így aztán amikor hazatért a háborúból, fogadalmat tett, hogy támogatni fogja a nagyapád családját, akármi is lesz. Még akkor is, ha Edward Davis fiából részeges fráter válik, gondolta a fiú. Lolly története valahogy mégis jobb kedvre derítette. – Úgyhogy kérd csak meg nagyapát, hogy mondja el neked az egészet! – adta ki az utasítást Lolly a maga szokásos, majdnem bosszantó, parancsolgató módján. – Lehet, hogy megkérem. Egy darabig hallgattak, aztán Connor odalépett a szekrényhez, melyben az orvosi eszközöket tartották, és kihúzott egy fehér fiókot. – Arra gondoltam, hogy kifúrom a fülemet. – Bocsánat, mit mondtál? Erre a fiú már elnevette magát. Olyan vicces volt, amikor Lolly ilyen formális udvariassággal beszélt, mint egy igazi úri gyerek. – Az jutott eszembe, hogy jó lenne kifúrni a fülemet. – Te megbolondultál! – Nem hiszed, hogy meg merem csinálni? – Connor a fiókban talált egy vastagabb injekciós tűt, steril csomagolásban. – Ez meg is teszi – kapta fel, és már tépte is fel a tasakot a fogával. – Várj! – kiáltott rá a félelemtől tágra nyílt szemmel a lány, szemüvege viccesen félrecsúszott az orrán. – Ne őrülj meg, Connor! Nincs szükséged több lyukra a fejeden, mint amennyi már van. – Eggyel több igazán nem számít. A fiú belekotort a zsebébe, és elővett egy kis ezüstkarikát, melyet már hetek óta hordott magánál. Azóta gyűjtötte a bátorságot, hogy megtegye. Tavaly kapta Mary Lou Carruthers-

88

től, aki második általános óta odavolt érte. A fülbevaló egy fekete műanyag lapra volt erősítve. Connor lefeszítette róla, és tette a pultra. – Ezt nem gondolhatod komolyan – mondta Lolly, és arca égett az izgalomtól. – Pedig komoly vagyok, mint a vakbélgyulladás. – Fertőzést fogsz kapni, és leesik a füled. – Marhaság! Millió más ember is kilyukasztotta már a fülét. – Kilyukasztatta. Az orvossal vagy olyasvalakivel, aki ilyesmivel foglalkozik. – Vagy egy lánnyal, aki mindent jobban tud. – Azt már nem! – hőkölt hátra Lolly a fejét rázva. Már nem két kis copfban hordta a haját, hanem csak gumival összefogta hátul egy borzas csomóban. Néhány tincs kiszabadult, és ott göndörödött az arca körül. – Sebaj, akkor megcsinálom magam. – Mindkettőnket kivágnak a táborból. – Csak ha előbb elkapnak. De nem fognak, Lolly! Connor elővette a tűt, és közel hajolt a tükörhöz. A fenébe, ez nem is olyan egyszerű, mint amilyennek hitte. Ha ebből a szögből átszúrja a fülcimpáját, mi a garancia, hogy a tű nem megy tovább, egyenest a koponyájába? És ha már sikerült átszúrnia, vajon vérezni fog? No és hogy a fenébe teszi ezután bele a fülbevalót? A tükörből látta, hogy Lolly figyeli. Na jó, most már nincs visszaút. Gyorsan átböki, és lesz, ami lesz. Mély lélegzetet vett, megfogta a fülcimpáját… aztán azon kapta magát, hogy becsukja a szemét. Nem, ez így nem lesz jó. Látnia kell, mit csinál. A háta mögött valami furcsa, cuppanó zajt hallott, mire majdnem elejtette a tűt. Lolly volt az, épp egy pár orvosi gumikesztyűt húzott a kezére. – Na jó, te csodagyerek – mondta –, de aztán ne engem hibáztass, ha megfeketedik a füled, és reggel a párnádon találod!

89

Horgászás a Juhar-tavon A Juhar-tóban bőven tenyészik a finom pisztráng. Minden engedéllyel rendelkező horgász hármat foghal ki naponta. Az e fölötti mennyiséget vissza kell dobni!

12. – Ki az ágyból, lusta cica! Amikor Daisy meghallotta a hamisan csengő derűt apja hangjában, tudta, hogy ez nem jelenthet semmi jót. Greg a ház előtt állt, melyen lányával és fiával osztozott, pedig még fel sem kelt a nap. Daisy hallotta a lépteit a tornácon, aztán az ajtó nyikorgását. – Daze! – duruzsolta az apja. – Gyerünk, kicsim, itt az idő! – Nem! – nyögött fel halkan a lány, és fejére húzta a párnát. Hát nem látja az apja, hogy még csak nem is hajnalodik? Mi a csudáért kellene ilyen korán felkelnie? Talán ha csendben marad, az apja feladja, és elmegy. De nem volt ekkora szerencséje. A kopogás egyre erőteljesebb lett, és nyikorogva kinyílt a szúnyoghálós ajtó. Ó, a csuda vigye el! – bosszankodott Daisy. Bejön! Nem adja fel. – Hülyeség! – dünnyögte hangosan Daisy, amikor apjának végképp sikerült kivernie a szeméből az édes álmot. Kikászálódott az ágyból, majd átvergődött a szétszórt ruhák, könyvek, kártyacsomagok, üdítősüvegek és ételesdobozok között. – Daisy! – szólalt meg ismét a termetes árny az ajtóban. – Már fent vagyok, apu. Az istenért, ne csapj ekkora zajt! – Jól van, odakint várlak. Daisy bármit szívesebben csinált volna ezen a hajnali órán, mint hogy kirándulni menjen az apjával. Sőt horgászni! Pfuj! Greg azóta üldözte „családépítő” igyekezetével, amióta csak idejöttek, és Daisy hamar kifogyott a kifogásokból. A táborban nincs túl sok hely, ahová elbújhatna az ember anélkül, hogy el ne tévedne az erdőben, vagy meg ne ennék a szúnyogok. Ő és az unokatestvérei, Olivia és Dare a múlt éjjel sokáig fennmaradtak és kártyáztak Freddyvel. Whistet játszottak, ami kísértetiesen hasonlít a bridzshez. Daisy úgy tartotta, hogy ha valaha is megtanul bridzselni, hivatalosan is az évszázad leghangyásabb tizenévesének nyilváníthatják. Ha az apja elmondta volna, mi vár rájuk ebben a táborban, megkért volna valakit, hogy lője le. Az még mindig jobb, mint ha lassú halállal kell belepusztulnia az unalomba. Csak az volt az egészben a vicces, hogy nem is unatkozott annyira. Idősebb unokatestvéreinek szerencsére jó humoruk volt, különösen Olivián látszott, hogy tökéletesen együtt érez vele válságosra forduló családi helyzete miatt. Enyhe vigaszt és biztatást jelentett, hogy Olivia is túlélte a szülei válását, és most már úgy tűnt, nem is bántja. Amikor pedig időnként látványosan összecsaptak fölötte az unalom és a csalódottság hullámai, Daisynek mindig volt valami trükk a tarsolyában. Ezek közé tartozott például egy karton cigaretta az ágya alatt vagy egy zacskó fű, sőt még egy kevéske libanoni hasis is. Ez volt az egyik előnye annak, hogy nemzetközi gimnáziumba járt, és számos osztálytársa diplomáciai mentességet élvezett, amit alaposan ki is használt. Visszagondolva városi barátaira, nyugtalanul felsóhajtott. Hiányzott neki a kortársaival való lógás, ugyanakkor most, hogy eljött az utolsó év, némi megkönnyebbülést is érzett. Összes osztálytársa a továbbtanulásra koncentrált, mindegyiket hajtotta valami cél. Sokan pontosan tudták, mit akarnak elérni az életben. Mindannyian egy előkelő keleti parti egyetemet céloztak meg, vagy a Juilliardot, esetleg valami olyan hihetetlen helyet a tengerentúlon, mint a Sorbonne. Barátai tehetséget és céltudatosságát látva Daisy egyre inkább kezdte magát kívülállónak érezni, aki csak tetteti, hogy közéjük való. A jegyeivel ugyan nem volt semmi baj, az ország egyik legjobb középiskolájába járt, tudott zongorázni, gitározni és lacrosse-t játszani. De ezzel együtt csak sodródott, nem tudta, mit akar. Egyszer 91

meghallotta, hogy az édesanyja, egy rendkívüli munkabírású, elsőrangú nemzetközi jogász azt mondja róla a nagyanyjának, hogy az apjára ütött, és ezt nem dicséretnek szánta. Bár apja igazán tehetséges tájkertész volt, a család jóléte nem ebből fakadt, az már biztos. A család örökölt vagyona és anyja hatalmas fizetése tartotta fenn a lakást az Upper East Side-on, és fedezte a testvérek magániskoláját. Szülei ennek ellenére nem voltak boldogok egymással. Talán ha jobban odafigyelnék, együtt maradnának, gondolta. Ha kapnék valami rémes betegséget, nem szakadna szét a család, kavarogtak a fejében a gondolatok. Egyik haszontalan ötlet követte a másikat, miközben mélyen belül tudta, hogy semmi értelme erőszakkal együtt tartani a szüleit. Legjobb lesz tenni tovább a dolgát, és nem törődni semmivel. Volt már egy halom főiskolai katalógusa és tájékoztatója otthon, s ezen a nyáron majdcsak sikerül kitalálnia, hová adja be a felvételi kérelmét. Daisy mélyen előrehajolt, hogy átkefélje a haját, aztán egy gumival összefogta hátul lófarokba, majd magára kapott egy sortot, melynek a fenekén felirat hirdette, hogy Pinkrajongó. Fölülre szoros, ujjatlan topot kapott magára, és az iskolai lacrosse-csapat kapucnis melegítőjét. Strandpapucsba bújt, majd megszokásból nyúlt az iPodért. Aztán elhúzta a száját, és letette. Ha beleesne a vízbe, egész nyáron nem tudna még zenét sem hallgatni, és akkor valóban főbe kell lőnie magát. Miközben megpaskolta egy kis vízzel az arcát, és fogat mosott, hálás volt, amiért még tükör sincs a mosdó fölött. Minden bizonnyal sokkolná a látvány. Vetett még egy sóvár pillantást kényelmes ágyára, majd kilépett a sötét éjszakába, és megállt a tornácon. A táborra sűrű köd borult. Egy doboz cigaretta lapult a tornác alatt, a régi befőttesüveg mellett, melyet hamutartónak használt. Bár mindenki, akinek egy csöppnyi esze van, tudja, milyen butaság a dohányzás, Daisy elszántan cigarettázott. Annyira tilos volt, és olyan döbbenetesen rossz dolog, hogy feltétlenül ezt kellett tennie. A dohányzást még a korai szexnél és a partidrogoknál is rosszabbnak tartották, tehát ez volt a legtökéletesebb eszköz, hogy az őrületbe kergesse a szüleit. Márpedig ez volt Daisy küldetése – hogy az őrületbe kergesse őket. Ugyanis ők már évek óta ezt tették ővele. Apja mégsem mondta neki soha, hogy hagyja abba. Hát nem érti, hogy ő épp ezt várja tőle? Hogy tiltsa meg neki a dohányzást! Akkor ő veszekedhetne vele, nemet mondhatna, szemrehányást tehetne neki, hogy beleszól az életébe, mert ez az ő élete, az ő tüdeje, az ő egészsége, azt tehet vele, amit akar, mire az apja azzal vághatna vissza, hogy Daisy még mindig a lánya, és az egészsége nagyon is fontos neki, ezért ha nem hagyja abba magától, majd ő gondoskodik róla. Szóval Gregnek mindössze ezt kellene tennie. Ő pedig előbb veszekedne vele, aztán letenné a cigarettát. – Jó reggelt, napsugár! – dalolta az apja a gyerekdal első sorát. – Adok neked egy százast, ha abbahagyod az éneklést – morgolódott Daisy. – Nincs is száz dollárod. – Ez is csak azt mutatja, milyen keveset tudsz, rólam. Nana megmondta Oliviának, hogy készpénzben fizesse ki a munkámat minden pénteken. Eddig már majdnem hatszáz dollárt kerestem. Apja halkan füttyentett. – Szóval mégis van. Jó, nem énekelek még annyit sem, hogy köszöntsem vele a legjobb kislányomat. Daisy tudta, hogy úgysem hajtaná be rajta a tartozását, hisz még sosem kényszerítene semmire. – Mellesleg ha nem vetted volna észre, a nap még fel sem kelt, úgyhogy gyakorlatilag még nincs is reggel.

92

– Tudom. – Greg teátrálisan mélyet lélegzett a friss levegőből. – Nagyszerű, nem igaz? A kedvenc napszakom. Daisy megborzongott a nyirkos hűvösben. – Nem hiszem el, hogy mire készülünk. – Nem volt más választásom. Egyik gyerekem sem fogott még halat, úgyhogy ez most egy szent küldetés. – Nem értem – mondta Daisy. – Mit számít, melyik napszakban hajtjuk végre ezt a nemes tettet? Ne mondd nekem, hogy a halak tudják, hány óra! – Biztos a fénnyel és a víz hőmérsékletével függ össze a dolog. A pisztrángok akkor táplálkoznak, amikor előjönnek a bogarak: hajnalban és naplementekor. – Hát igen. Nekem is az a kedvenc napszakom, amikor előjönnek a bogarak. Volt valami kísérteties a tábor tökéletes csendjében. A ködtakaró tompította még a beszédhangot és a papucsok klaffogását is. A tábor olyan hatást keltett, mint egy hátborzongató horrorfilm díszlete, már csak a baltás gyilkos hiányzott az erdőből. – Hogy aludtál az éjjel? – kérdezte a lányát Greg. – Még mindig éjjel van, de jól aludtam. Nem mintha bármi mást lehetne itt csinálni. – Ó, én azt hiszem, határozottan jól elszórakoztattátok magatokat – mutatott Greg az előző esti tábortűz alig látható, elfeketedett maradványaira. – Mi is ezt szoktuk csinálni annak idején. Raktunk egy nagy tüzet odalent a parton, beszívtunk, és elszálltunk. – Én nem… – Daisy mérgesen nézett az apjára, és dacosan kihúzta magát. Habár minek tagadja? Apja nyilvánvalóan tud a fűről, és fütyül rá. Akkor ő miért törődjön vele? Daisy valahol mélyen azt szerette volna, ha az apja a sarkára áll, és megparancsolja neki, hagyja abba a dohányzást meg a füvezést, de ő egyszer sem tett ilyet. Ehelyett jelentéktelenné fokozza le a dolgot azzal, hogy úgy tünteti fel, mint ami egyáltalán nem nagy ügy, hisz ő maga is kipróbálta már. A kiabálás az anyja szokása volt, ő pedig kikerült a képből. Csak a nyárra, mondta neki, amikor elment, csak próbaképp válnak külön, de Daisy a zsigereiben érezte, hogy nem mond igazat. – Na mindegy – motyogta, azzal betolakodott a konyhába az apja előtt. – Mi van reggelire? Max már ott volt, és elvarázsolt arccal nézett valamit az egyik gabonapelyhes doboz hátulján, miközben gépiesen tömte a szájába az édes, ropogós falatokat. – Szia! – üdvözölte az öccsét Daisy. – Hát ezt meg honnan szedted? Max nem nézett fel. – Apa meg én tegnap este bementünk egy kis utánpótlásért a városba. Dare csupa egészséges kaját tart itt, és semmi finomat. Kérsz? – Nem, kösz. Ennyi cukor már függőséget okoz, ha még nem vetted volna észre. Ennél rosszabbat már nem is tehetnél a szervezeteddel. – A dohányzást kivéve – vágott vissza Max. – Úgyhogy jobb, ha nem kritizálsz. – Fogd be! – mordult rá Daisy. Elővett egy alacsony zsírtartalmú joghurtot a hatalmas hűtőből, és rászórt egy kanálnyit Dare müzlijéből. – Apa, igazán leszoktathatnád Daisyt a dohányzásról! – fordult az apjához Max. Greg keresett egy mély tálkát, és megtöltötte puffasztott gabonapehellyel. – Magától kellene abbahagynia. – Most viszont még az ágyban kellene lennie, mély álomba merülve, ahelyett hogy itt ül ezen a hajnali órán két mogorva alakkal – jelentette ki a lány. – Hallod? Mogorva alakok vagyunk – kacsintott az apjára Max, majd feltartott kézzel egymás tenyerébe csaptak. Daisy feldarabolt egy őszibarackot, és belekeverte a reggelijébe. Bosszankodva mosta meg a kezét, miután végigcsorgott rajta a leve. Épp ilyen lesz ez az egész reggel: bosszantó. Miután befejezték a reggelit, beletették tálkáikat a mosogatóba. Greg és Max rögtön indult a csónakházba, de Daisy még hátramaradt, hogy elmossa az edényeket. Az óriási, 93

rozsdamentes acélmosogató zuhanyszerű csapjából folyó erős vízsugárban fél perc alatt tiszta lett minden. A lány eltette a gabonapelyhet meg a tejet – mit gondolnak ezek, talán magától fog a helyére menni? –, majd kilépett a szabadba, hogy megkeresse és letolja őket, mert nem raktak rendet maguk után. Persze nem akartak rosszat, csak figyelmetlenek voltak. Erről pedig nehezebb leszokni, mint a faragatlanságról. Daisy elindult az ösvényen a csónakház és a kikötő felé. Most, hogy már egészen felébredt, el kellett ismernie, hogy valami különös szépség hatja át a tábort ezen a korai órán. Tökéletes volt a csend, s a tavat titokzatossá tették a derengő hajnal halvány fényei. A köd úgy gomolygott, mintha életre kelt és lopakodott volna valahová a víz tükörsima felszínén. Ahogy átsütött rajta a felkelő nap fénye, minden lágyan, varázslatosan csillogott, mintha belülről világítana. Friss víz, vadvirág és harmatos fű illata terjengett, s a madarak csivitelése tompán szűrődött át a ködön. Daisy azon sem lepődött volna meg, ha abban a pillanatban kiemelkedik a vízből a Tó Hölgye, és a magasba tartja a fényes Excaliburt. Itt-ott felugrott egy pisztráng, hogy elkapjon egy rovart. Szegény, gyanútlan pisztráng, gondolta Daisy. Miért is akarhatja bárki kirángatni ebből a békés tóból, hogy kibelezze és megsüsse egy serpenyőben? Pusztán azért, mert ő és az öccse még sosem fogott egy nyavalyás halat, és a dilis apjuk szerint ezt az élményt feltétlenül fontos megszerezni. – Idenézz, Daisy! – szaladt feléje Max. – Nézd, mit csináltunk a papával tegnap este! – tartott nővére orra alá egy fém kávésdobozt. Daisy sötét, nyirkos földet pillantott meg, benne hússzínű földigiliszták tekergőztek eszeveszetten. – Ejha! Ez aztán nagyszerű, Max! – lelkendezett a lány megjátszott derűvel. – Most, ha megbocsátasz, megyek hányni a bokorba. – Csecsemő vagy! Ezek csak kukacok. Daisy nyelt egyet, vett néhány mély lélegzetet, és úgy döntött, nem néz többet a dobozra, akkor talán elmúlik a hányingere. Égbekiáltó marhaság ez a horgászexpedíció meg ez a nagy erőlködés, hogy közelebb kerüljenek egymáshoz ők hárman, csak az apja nem hajlandó észrevenni. A felszínen úgy tűnhet, hogy ő az év apukája, aki elviszi horgászni a gyerekeit, de attól még nem oldódik meg semmi. A csónakház mellett állt egy régi raktárépület tele sportfelszereléssel. – Hűha! – álmélkodott Max elkerekedett szemmel. – Ezt nézzétek! Itt minden van! – Valóban, pajtás – helyeselt az apja, és felemelt egy poros vászonhuzatot, mely alatt kerékpárok sorakoztak. – Biciklik! – kiáltott fel Daisy, aki imádott kerékpározni. – Még néhány tandem is van – mondta Greg. – Később majd felfújjuk a kerekeket. Volt ott még tucatszám teniszütő, labda, háló, vízilabdakapu, íj, nyíl, céltábla, krokettfelszerelés és mindenféle más sporteszköz. Daisy elhatározta, hogy később részletes leltárt készít. Mivel nem állt rendelkezésükre semmi, amivel Max és ő a városban szórakozni szoktak, kezdtek találékonnyá válni, hogy jól teljen az idő. Daisy sosem gondolta volna, hogy valaha is lelkesedni fog egy tollaslabdameccsért, most mégis vonzónak tűnt a kilátás. A fészer egyik részét a horgászfelszerelések foglalták el: bot és orsó, horgok és csalik. Derékig érő gumicsizmák és mellények számtalan zsebbel. Találtak még egy nagy kellékesdobozt tele mindenféle aprósággal, meg egy másikat, melyen a Majesky felirat virított. – Ez meg mi? – kérdezte Max. – Jéghorgász-felszerelés – magyarázta az apja. – Az öreg Mr. Majesky fel szokott jönni a városból horgászni, amikor télen nem működött a tábor. Ő és a nagyapa régen horgászcimborák voltak, gondolom, ezért maradt itt ez a holmi. – Mi az a felirat, apa? – mutatott előre Max. – Az áll rajta, hogy… 94

Daisy lepisszegte az apját. Meg kellett ragadniuk minden alkalmat, hogy segítsék Maxet az olvasás gyakorlásában. Első osztály óta küszködött az olvasással. Egy sereg vizsgálat és korrepetálás következett, de Max továbbra sem tudott rendesen olvasni. – Mi az? – vonta össze Greg a szemöldökét. Hát tényleg nem tudja? – Te olvasd el a feliratot, Max! – biztatta Daisy az öccsét. – Tőled akarjuk hallani, mi áll rajta. – Felejtsd el! – morgott rosszkedvűen a fiú. – Ugyanúgy parancsolgatsz, mint a mama. – Sajnos nem. Neki azonnal elolvasnád. Max kirohant a fészerből, közben motyogott az orra alatt valamit arról, hogy megnézi a gilisztákat. Apjuk döbbenten nézett Daisyre. Látszott rajta, hogy semmit sem ért az egészből. – Várj csak! Azon a táblán az áll, hogy „A horgászás helyi lakosokra vonatkozó szabályai”. Azt akarod mondani, hogy Max nem tudta volna elolvasni? Daisy karba fonta a kezét, és felszegte az állát. – Jó reggelt! Ez neked újdonság? – Azt tudom, hogy volt egy kis gondja az iskolában, de azt hittem, a magántanár megoldotta. Hát ez jellemző, füstölgött magában Daisy. Apja minden problémát megoldhatónak vélt azzal, hogy felvett valakit a megoldására. Azt hinné az ember, hogy mostanra már rájött, nem mindig válik be ez a stratégia. De az anyja sem volt sokkal jobb. Az ő stratégiája az volt, hogy felvett valakit, ő maga pedig elmenekült. Egészen Seattle-ig. Daisy néha úgy érezte, ebben a családban egyedül ő van tisztában azzal, hogy rengeteg gond vár megoldásra, de nem külső segítséggel. Még nevelési tanácsadásra és valami istenverte családterápiára is jártak, de semmit sem használt. Dr. Granville mást sem kérdezett, mint: „Hogyan érintett ez téged?” Arra utazott, hogy megtörje az embert, és a páciens sírva fakadjon. De mi van akkor? Oprah is ezt csinálja a tévében, és ott sem látszik, hogy változna tőle a helyzete bárkinek is. – Megnézted egyáltalán az SZOT-ját? Apja arckifejezéséből látta, hogy segítségre van szüksége. – Személyre szabott oktatási terv – hangsúlyozta egyenként a szavakat. – A nyári program legfontosabb része az, hogy olvasni kell vele mindennap legalább egy óra hosszat. El sem hiszem, hogy a mama nem mondta neked! – Ugye viccelsz? – Persze, viccelek. Tiszta móka és kacagás elmondani az apámnak, hogy az öcsém nem tud olvasni, és hazudozni afelől, hogy mi a megoldás. Apja vagy nem fogta fel, hogy gúnyolódik, vagy nem érdekelte. – Szóval olvasnom kell neki? Nagyszerű! – derült fel az arca. Szó szerint fülig ért a szája, úgy vigyorgott. Daisy azt hitte, rosszul hall. – Tessék? Nagyszerű? Greg arcáról kisfiús lelkesedés sugárzott. – Annyi könyv van, amit mindig is szerettem volna elolvasni Maxnek! Igazából mindkettőtöknek. Akkor miért nem tetted? – akarta kérdezni a lány. – Te legalább jól tudsz olvasni, nem igaz? – nézett feléje gyanakodva az apja. Daisy dühösen felkapott három kenuevezőt a falba vert kampókról. – Tényleg nem tudod? – Apja olyan bánatos képet vágott, hogy a lány megenyhült. – Ne aggódj, apa, én tudok olvasni. Greg a világ legjobb apjának tartotta magát, csak mert nem veszekedett a lányával a cigi meg a fű miatt, de fogalma sem volt, milyen keveset tud róla. Például, hogy abban az évben 95

megnyerte a Dickinson-díjat a verseivel, és tömérdek pontot gyűjtött a Nemzeti Becsületrend Társaságban. Vagy hogy rekordmennyiségű gólt szerzett a lacrosse-bajnokságon, hogy Keith Jarrett a kedvenc zongoristája, és hogy egy házibulin kipróbálta a kokaint. – Rengeteg mindent elolvashatnánk – lelkesedett tovább az apja. Az Artúr királyt meg A kincses szigetet. Régen volt itt egy könyvtár is a főépületben, a játékszoba mellett. Ma este megnézzük, megvan-e még. Azt meg kell hagyni, hogy apában mindig túlbuzgóit a lelkesedés. Kiválasztották az orsókat, a botokat, az ólomnehezékeket és a piros-fehér úszókat, majd elindultak a kikötőbe. Greg vízre bocsátott egy hatüléses, óriási kenut, és belepakolta a hűtőtáskában magával hozott italokat, szendvicseket, rágcsálnivalókat – elegendőt egy egész hadseregnek. Daisy maga elé képzelte, ahogy jóval hajnal előtt felkel, és összekészíti mindezt az ő kedvükért, és megdobbant a szíve. Mennyire igyekszik! Tényleg próbálkozik szegény, ahogy csak lehet. Daisy észrevett egy halom törülközőt meg egy tubus naptejet is a csomagban. Naptej? Hát apa azt hiszi, olyan sokáig kint maradnak a vízen, hogy ilyesmire is szükségük lesz? – Azt mondtad, szeretnéd, ha virágot ültetnénk a kocsibehajtó mellé és a főépület körül – emlékeztette az apját. – Így van – felelte Greg, és odadobott a lányának egy mentőmellényt. – A virágok szépen felöltöztetnek egy utat vagy egy épületet. Hagyományos piros és fehér muskátlikra gondoltam. – Akkor nem kellene túl sokáig kint maradnom – vetette fel Daisy. – Ne aggódj, a virágoknak mindegy, melyik nap kerülnek a földbe. Mi a jó a nyári táborban, ha az ember még csak nem is lóghat néhanapján egy kicsit? – vigyorgott az apja. – Úgy nézem, ma ki kell bírnod Maxszel és velem. A kenu jobban billegett, mint azt egy ekkora csónaktól várta volna az ember, és ezt Max fölöttébb viccesnek találta. – Maradj nyugton! – szólt rá Daisy, és felemelte az egyik evezőt. – Ha beleesem miattad, megbánod! – Ez csak víz. – Az. De belenyúltál? Max beledugta a kezét a tóba, és széttárt ujjakkal elhúzta a felszín alatt. – Szerintem épp jó. – Csak evezz, te tökfej! – Nem vagyok tökfej! – Ugyan már, Max! Fogj egy evezőt, és kezdj el lapátolni – szólt rá most már erélyesen Daisy. – Vagy nem tudod, hogyan kell? – Dehogynem tudom – vágott morcos képet a fiú, majd dühösen felkapta az evezőt, az apjuk pedig ellökte a csónakot a stégtől.A csónak elejében ülő Daisy belemerítette a magáét a vízbe, és igyekezett meghatározni az ütemet. Nem igazán tudta, jól csinálja-e, de az iskolában testnevelés címén jártak egy keveset evezni, úgyhogy volt róla némi fogalma. Tényleg nem volt nehéz, bár reménytelenül nem találták az összhangot. Evezőik összeütődtek a levegőben, s nagyot csobbanva csapkodták a vizet. Daisy elképzelte, hogy beszámol dr. Granville-nek a kirándulásról, aki aztán felvilágosítja, hogy az összhang hiánya családi problémákra utal. A jó doktor odavolt az ilyen metaforákért. Elmagyarázná, hogy apja viselkedése éretlenségre és távolságtartásra vall, ő, Daisy a határait feszegeti, Maxnek pedig megerősítésre van szüksége, és mindez kiderül abból, ahogy eveznek. – Gyerekkoromban csapatban ötpróbáztunk. Az első szám volt az evezés. Meg kellett kerülni a szigetet, utána úszni kellett a bójákig, majd három mérföld biciklizés következett, amit gátfutás zárt. Végül egy mérföld terepfutás volt a célig. Aki előbb odaért, az nyerte a díjat. 96

– Mi volt a díj? – érdeklődött Max. – Már nem is emlékszem. Talán valami különleges édesség. – Ez ahhoz túl sok munka. – Ugyan már, Max! Nincs benned semmi versenyszellem? – Azt hiszem, azt elfelejtettem betenni a bőröndbe. – Mikor kezdünk horgászni? – kérdezte Daisy, mert azt gondolta, minél hamarabb hozzáfognak, annál hamarabb végeznek. – Majd ha elértük a megfelelő helyet – világosította fel az apja. – Úgy hívják, Kék Lyuk. Egy örökkévalóságig tartott odaérni, mert a megfelelő hely persze a tó legtávolabbi csücskében volt. Mindegy, gondolta Daisy, a nagy csapkodással valószínűleg úgyis elijesztették az összes halat. Aztán apja nagy sokára, épp mielőtt hólyagok keletkeztek volna Daisy tenyerén, bejelentette, hogy megérkeztek. A lánynak el kellett ismernie, hogy a hely gyönyörű. A tó medrében létrejött mély gödör, mely a legalkalmasabb hely volt a horgászásra, egy sziklafal tövében volt, mely meredeken zuhant a tóba. A víz itt valóban tükörsima volt. – És most? – kérdezte Max. – Most feltesszük a csalit a horgokra, és reméljük a legjobbakat. Ideadnád azt a kukacosdobozt, Daisy? – Bottal sem nyúlok hozzá – szögezte le a lány. – Nyúlszívű – csúfolódott Max, majd elindult az imbolygó kenuban a dobozért. – Óvatosan, tökfej! – kapaszkodott meg kétoldalt Daisy. Meglepetésére Max kecses mozdulattal felkapta a dobozt, és átpasszolta az apjának. Néhány perc múlva minden horgon ott fityegett egy kukac – persze apa tette rá, aki láthatóan tudta, hogyan kell csinálni –, és a zsinórokat behajították a vízbe. Aztán… nem történt semmi. Ültek ott hárman, mint a hülyék, és bámulták az úszókat, hátha lesz kapás. Apa időnként feltekert egy damilt, és friss kukacot tett a horogra, mintha a pisztrángok visszaküldték volna a pincérrel azt a nyavalyás döglött kukacot. Néha megmozdult valamelyik úszó, lemerült kissé, és ilyenkor izgatottan feltekerték a zsinórt, de csak az történt, hogy a halak leették a csalit a horogról. – Ravasz kis dögök – dünnyögte az apjuk. Az első óra elteltével az unalom átadta helyét a bolondozásnak. Max önfeledt kacagása madárdalként szállt a tó felett, és Daisy valami furcsa, váratlan dolgot tapasztalt: vidámságot és… békességet. Kicsit később az apjuk történeteket kezdett mesélni. A régi időkről, kisfiú koráról, arról, hogy milyen volt itt tölteni minden egyes nyarat. – Más életet nem is ismertem – mondta –, így nem is tudtam értékelni, milyen nagyszerű volt ez a hely. A gyerekek sosem veszik észre, milyen jó soruk van. Azt bezzeg észreveszik, ha olyan pocsék, hogy akár lehúzhatnák a vécén, gondolta Daisy. Max megéhezett, és kicsomagolt egy szendvicset. – A kedvencem! – kiáltott fel. A kisfiú arca örömmámorban úszott, ahogy majszolta azt az undorító füstöltkolbászosmogyoróvajas szendvicset. – Meséld el azt, amikor Philip bácsi harcsacsalit tett a lányok hálótermébe! – kérte az apját, bár már kívülről tudta a történetet. Gyorsan telt az idő, a két gyerek élvezettel hallgatta apja meséit. Max oda sem figyelve lecsipkedte a kenyér héját, majd a darabkákat beledobta a vízbe. Daisy nemsokára észrevette, hogy egy kövér pisztráng feltör a mélyből, és elkapja a felszínen úszó mogyoróvajas kenyérhéj darabkát. Aztán tágra nyílt szemmel figyelte, ahogy jön egy újabb, majd megint egy újabb… – Adjátok ide a hálót! – suttogta izgatottan. 97

– Kapásod van? – kérdezte Max. – Nem nekem, neked. Nézz a vízre! A te szendvicsedre jönnek. Max szeme nevetségesen tágra nyílt. – Apa! Odanézz! Daisy felkapta a hálót, és óvatosan a lakmározó két hal fölé tartotta. Már csak le kell csapni vele, és elkapni a halakat. – Rajta, Daisy! – súgta Max. – Meg tudod csinálni. A lány lecsapott, amilyen gyorsan csak tudott, de a halak eltűntek a mélyben. – A fenébe! – Daisy mérgesen huppant le a kenu padjára. – Végre történt valami, és azt is elszúrtam. Max újabb kenyérdarabot dobott a vízbe. – Nézd, visszajöttek! Már hárman vannak. Daisy habozás nélkül belementette a hálót a vízbe. – Elkaptam egyet! Apa, nézd! – fogtam egy halat! – kiáltotta. Az ezüstös test tekergőzött, csapkodott a merítőhálóban. – Ez fantasztikus, Daisy! Gratulálok – mondta Greg. – Tedd ide, a szákba! – Pisztráng! Daisy fogott egy pisztrángot! – ugrált Max fel-alá izgalmában. – Nyugi, pajtás! – intette óvatosságra az apja. – Ugye nem akarod felborítani a… – Apa! – harsant ekkor egy segélykiáltás. A pisztrángnak sikerült kiugrania a hálóból. Daisy utánakapott, ám ez óriási hibának bizonyult. Érezte, ahogy a kenu megdől, de már nem tudta visszafogni a lendületét. Fejjel előre belebukott a tóba, hiába kapálózott közben a karjával. A mentőmellény jóvoltából azonnal feljött a felszínre. Már majdnem kijött a száján a bennrekedt sikítás, mikor meglepetten látta, hogy Max lába kalimpál a levegőben, az apjuk pedig el akarja kapni, de végül mindketten nagyot csobbanva a tóban kötnek ki. A felfröccsenő vízcseppeken megjelent egy kis alkalmi szivárvány. – A francba! – kiabált apa. – A szentségit, ez hideg! – Káromkodtál – állapította meg Max, akinek máris elkékült a szája. – Kétszer is – helyesbített az igazságnak megfelelően Greg. Odaúszott a csónakhoz, hogy kimentse a hálót, az elázott törülközőket és a két evezőt, melyek körülötte lebegtek a vízen. Max hátrahajtotta a fejét a mentőmellény gallérjára, és felnézett az égre. – Megfa-fa-fagyok – mondta nevetve, majd körbefordult. – Egy fa-fagyott tökfej. Daisy is reszketett, de ahogy odaúszott, hogy kihalássza elkóborolt gumipapucsát, azon kapta magát, hogy élvezi a súlytalan lebegést. Ha mozog, nem is olyan hideg a víz. Halacskázni kezdett az öccsével meg az apjával, s nagy nevetések, kiabálások közepette buktatták egymást újra és újra a víz alá, amivel bizonyára végképp elijesztették a halakat. Egy idő után Max foga annyira vacogott, hogy a fiú már megszólalni sem bírt, ezért úgy döntöttek, elindulnak visszafelé. Ezt könnyebb volt mondani, mint megtenni, ugyanis nem tudtak visszaszállni a csónakba. Daisy és az apja végül közösen feltolta Maxet a kenuba, de ők nem tudtak visszamászni anélkül, hogy fel ne borítsák az egészet. Eszement jelenet volt, és hamarosan annyira nevettek, hogy Daisynek teljesen kiment az erő a karjából. Feladták, és a csónakot maguk előtt tolva kiúsztak a legközelebbi partra, egy magas fűvel sűrűn benőtt nyírfaligetbe. Addigra már mindhárman reszkettek, mint a nyárfalevél. – Rakok tüzet – mondta az apjuk. – Felmelegszünk egy kicsit, aztán visszaevezünk. – Oké, gyújtsunk tüzet! – bólogatott Daisy. – De mivel? Greg ismét meglepetéssel szolgált. A gyerekek egészen elképedtek az ügyességétől. Fogalmuk sem volt, hogy képes tűzszerszámot készíteni egy cipőfűzőből, két rövid ágból és némi száraz fűből. Valahogy úgy szerelte össze az eszközt, hogy a madzag gyors rángatásával lyukat fúrjon a bottal az alsó ágba, ahonnan hamarosan szikrák pattantak elő. Néhány próbálkozás után a száraz fű tüzet fogott, és mindhárman fújogatni kezdték a kis tűzfészket, 98

amíg igazi lángok nem csaptak fel belőle. Végül fellobbant a tóparton egy tökéletes kis tábortűz, melyet gondosan tovább tápláltak. Jólesett a meleg, sőt a megmentett chipsből és szőlőből még falatozni is tudtak. Miután kellőképp átmelegedtek és megszáradtak, visszaeveztek a táborba. Mire a kimerültségtől meg a vég nélküli énekléstől megrészegülve hazaértek, Daisy úgy érezte, megtisztult a tó vizétől, és a bőre bizsergett, ahogy kissé megkapta a nap. Miután kikötötték a kenut és becipelték az elázott felszerelést, Olivia jött oda üdvözölni a kis csapatot. No, szerencsétek volt? Daisy, Max és az apjuk egymásra nézett, és kitört belőlük a nevetés. Aznap este Max belealudt a sajtos makaróniba, és Greg az ölében vitte ágyba. Daisy bevette magát a főépület könyvtárába, egy barátságos helyiségbe, ahol beépített padok és rusztikus bútorokkal berendezett olvasósarkok várták. A polcok zsúfolásig tele voltak mindenféle könyvvel. Daisy lekapott egyet a polcról, aztán a többiek után sietett. A házban rendetlenség uralkodott, és a fiúk már ágyban voltak, azaz összebújtak az egyik ágyon. Daisy befészkelte magát az apja mellé, és átnyújtotta neki a könyvet. – Valami röviddel kellene kezdenünk – mondta. Greg felkattintotta a lámpát, kinyitotta a Horton kikölti a tojást című örökbecsű művet, és olyan lelkesen kezdte olvasni, hogy még Daisyt is lekötötte.

99

13. – Szóval mi van köztetek Oliviával? – kérdezte Connor Freddy Delgadót. Mindenképp fel kellett tennie ezt a kérdést, és most látta elérkezettnek az időt. A kilátóterasz újjáépítésén dolgoztak együtt, és eddig még nem ugrottak egymás torkának. Mert hogy volt valami Freddy és Olivia között, annyi szent, de Connor nem tudott rájönni, micsoda. Azóta, hogy a tánc ürügyén a karjában tartotta a lányt, és majdnem megcsókolta, nem történt semmi. De valóban akarja, hogy történjen? Nem tudta, tényleg nem. Annyi biztos, hogy szívesen megcsókolná újra. Ami Oliviát illeti, vagy kerülte őt, vagy tényleg sok dolga volt. Freddy lemért egy távolságot, és megjelölte a lapos ácsceruzával. – Hogyhogy mi van köztünk? – Épp ezt kérdem – felelte Connor összeszorított szájjal, melyből egy maroknyi szög állt kifelé. – Miért akarod tudni? – kérdezte gyanakodva Freddy, és letette az ácsceruzát. Odalépett a nagy, piros-fehér hűtőhöz, és kivett belőle két üveget. – Azon gondolkodtam, hogy jártok-e, mert ha igen, tiszteletben tartom. – És ha nem? – folytatta a kérdezősködést Freddy, miközben átnyújtotta Connornak az egyik italt. – Akkor mások a kilátásaim. – A kobaltkék, könnycsepp alakú üvegben városi fiúknak való szénsavas ásványvíz volt. Connor nagyot húzott belőle, aztán vágott egy grimaszt, mert meglepte a sok buborék. – Mi ez a vacak? – Ty Nant, egy walesi forrásból – magyarázta Freddy, mintha ezt mindenkinek illene tudnia. – Nézd, mindössze annyit kell tudnod Oliviáról és rólam, hogy ő a valaha volt legjobb barátom. Kapott az élettől néhány kemény pofont, amitől szarul érzem magam, mert meg kellett volna védenem. – Miféle pofonokat? – kérdezte Connor. – Olyanokat, amilyenektől még én sem kímélhetem meg – felelte Freddy figyelmeztető hangsúllyal. Olivia a főépület teraszán állt, és a sziget felé nézett, ahol Connor Davis a kilátóteraszon dolgozott. A lánynak számtalan dolga lett volna délután, de folyton azon a csókon járt az esze. Azon a csókon, amiből nem lett semmi. A „majdnemcsókon”, amelyet Freddy félbeszakított, és amelyet Connor, úgy tűnik, nem óhajt megismételni, azaz befejezni, pedig ő azóta rengeteg alkalmat adott neki. Nyilván megbánta, hogy egyáltalán elkezdte. Olivia nem is hibáztatta érte. Amikor elcipelte oda, ahol régen az apja lakott, a férfi nyilván azt gondolta, szándékosan tette, hogy megkínozza. Ennek ellenére folyton a fülébe csengett Connor kérdése: „Gondolsz még kettőnkre, Lolly?” „Nem többet, mint bármi másra, ami kilenc évvel ezelőtt történt” – válaszolta akkor, ami hatalmas hazugság volt. Kész csoda, hogy nem szakadt le az ég. – Mit gondolsz, miről beszélnek? – állt meg mellette Dare. – Mert úgy tűnik, a változatosság kedvéért vita helyett beszélgetnek. – Ki tudja? Legalább épül Nana kerti pavilonja. A két lány később úgy döntött, kievez a szigetre, és visz ebédet a fiúknak. Dare hihetetlen piknikkosarat tudott összeállítani. Most is volt benne szendvics, fehér szőlő, csokis sütemény és a hűtőtáskában limonádé. Ráadásul mindent olyan eleganciával csinált, amire csak úgy születik az ember. A tábor kamrájában bőven akadt elemózsiás kosár, és Dare egy vesszőből 100

fonottat választott, kockás béléssel. Épp akkor érkeztek a szigethez, amikor Freddy kibújt a pólójából, mire Dare halkan elnyögött. – Valószínűleg meglátta, hogy jövünk, és direkt csinálta – élte Olivia, ismerve Freddy hiúságát. Ami barátja magasságából hiányzott, azt gondosan kidolgozott izmokkal pótolta, melyekhez a mindennapi edzés részét képező fekvőtámaszokkal jutott hozzá. Amint csónakjuk közelebb siklott, Freddy megtörölte a mellkasát és a hónalját az ingével. – Nem, mégsem – húzta el az orrát Olivia. Freddy közben kirázta a pólóját, majd felterítette egy fára. – Egész biztosan nem – állapította meg Dare is. Olivia elgondolkodva figyelte unokatestvérét. Dare határozottan el van ragadtatva Freddytől. Már épp hangot akart adni megfigyelésének, amikor megjelent Connor, vállán egyensúlyozva egy halom deszkát, s Olivia maga is felsóhajtott. Dare közben kikötötte a csónakot. – Szóval még mindig odavagy érte, ennyi év után? Azok után, amit veled tett? – kérdezte. – Azóta megváltoztam, Dare, és azt kívánom, bárcsak másként kezeltem volna akkor azt a helyzetet. – Nos, itt a lehetőség, hogy átírd a történelmet. Ez nem sok embernek adatik meg. Freddy észrevette őket, amikor elindultak feléjük a kikötőtől. Meglátva Dare kezében a piknikkosarat, a szívéhez kapott. – Azt hiszem, beléd szerettem. – Akkor meglehetősen kicsik az igényeid – jegyezte meg Dare. – Jól látod. Nekem nem kell több, mint bőséges, finom kaja és egy készséges nő. – Akkor ma szerencséd van. Menj, moss kezet, és vedd vissza az ingedet! Olivia magán érezte Connor tekintetét, miközben unokatestvérét figyelte, amint Freddyvel flörtöl. Kivett a hűtőtáskából két üveg limonádét, és az egyiket feléje nyújtotta. – Jól haladtatok. – Körbevezetlek, csak vigyázz, hová lépsz! – Amint tenyérrel felfelé Oliviának nyújtotta a kezét, a lánynak bevillant az a kilenc évvel ezelőtti este, amikor a szépen kiöltözött Connor ugyanezzel a mozdulattal táncra kérte őt. Olivia pislogott egyet, és eltűnt a látomás. Ez itt a mai Connor Davis farmerben és pólóban, hátsó zsebében egy kendővel, amelynek kilóg a csücske. A férfi kinyújtott kezére nézett, és az jutott eszébe, hogy vajon elolvad-e, ha megérinti. Félig már úgyis elolvadt. Végül beletette kezét a férfiéba, mire ugyanaz történt, mint a minap, amikor Connor átölelte: különös, ellenállhatatlan melegség áradt szét a tagjaiban. Nem bízott meg ebben az érzésben, tagadni viszont képtelen volt. Connor felhúzta a Freddyvel közösen épített, nyolcszögletű dobogóra, s ő fejét hátrahajtva nézte a szabadon álló gerendázatot. – Úgy érzem magam, mint Hamupipőke a bálban. – Rendben, akkor én vagyok a herceg. Connor elengedte a kezét. Olivia nekitámaszkodott a korlátnak, és beszívta a frissen gyalult fa illatát. Beárnyékolta szemét a tenyerével, és körülnézett. – Talán épp egy ilyen napon esküdtek, mint a mai. Nagyi azt mondta, tökéletes nyári nap volt. Az egyik oszlophoz régi, fekete-fehér fénykép volt szögezve. Fiatal, szerelmes nagyszülei mosolyogtak rajta, az eredeti nyári pavilonból. Az új szerkezet a régi tökéletes mása volt. Connor félreértette a lány döbbent arckifejezését. – Ne aggódj, ez csak egy másolat. – Te kitetted ide a képet? – Miért? Meglep? 101

– Nos… igen. – Mondd, mi ez a fura tekintet? – Semmi. Csak kiderült, hogy klassz pasi lettél, Connor, és ez meglepett. – Te meg… szexi lettél – felelte a férfi –, ami engem egyáltalán nem lep meg. Olivia felhorkant. – Még csak meg sem ismertél, amikor először találkoztunk! – Egy zászlórúdon lógtál. Olyan körülmények között a saját anyámat sem ismertem volna meg. Olivia érezte, hogy megnyílik Connor felé, és hogy egyre jobban megbízik benne. Hát nem furcsa? Ránézett a fényképre. Ennyi idő után is látszott, milyen óriási öröm hatotta át a jelenetet. Az sugárzott nagyszülei arcáról, az ragyogott a szemükből. Nagyapja büszkén és rettentő jóképűen állt ott szmokingban, nagyanyja pedig igazi elvarázsolt menyasszonynak látszott. Mindkét nagyszülője fiatalabb volt a képen, mint ő most, s bár a felvétel jól láthatóan beállított volt, arcukról ártatlanság és tisztaság sugárzott, ami megindította Oliviát. Fiatalok voltak, és őrülten szerelmesek. Nyoma sem volt a harcnak, melyet nagyapa családjával vívtak, akik elszántan ellenezték a házasságukat, és az eljövendő megpróbáltatások árnya sem vetült még a fiatal párra: Vietnam és az olajválság, elképzelhetetlen gazdagság és elviselhetetlen tragédia. A lány felismerte másik nagyszüleit is a képen. Samuel Lightsey volt a vőlegény tanúja, aki néhány évvel később feleségül vette a lányt, akinek udvarolt. Gwent, az ő későbbi anyai nagyanyját. Reménykedő mosollyal szólalt meg: – Azt akarom, hogy az évfordulójuk napja ugyanolyan tökéletes legyen, mint az esküvőjüké. – Az az érzésem, hogy te és Dare gondoskodni fogtok erről. – Már én is voltam menyasszony – mondta halkan, Connor vonásait figyelve. A férfi arckifejezése nem változott. – Gondolom, nem jött össze. Freddy elmondta, hogy ért néhány megpróbáltatás, de ennél többet egy szóval sem volt hajlandó elárulni. Olivia egyik lábáról a másikra állt, majd megköszörülte a torkát. Miért is ne bökje ki akkor már az egészet? Connor egyszer úgyis meg fogja tudni valakitől. – Háromszor. – Ezt nem értem. – Ennyiszer voltam eljegyezve. Három különböző fickóval. Nos, a harmadik nem volt formális eljegyzés, azt csak úgy… megelőlegeztem. – És Freddynek igaza volt: sebeket szerzett, és minden egyes kudarccal erősödött benne a meggyőződés, hogy benne található a hiba. Különös képessége van, hogy rosszul válasszon. Figyelte Connor arcát, hátha elárul valamit a férfi gondolatairól, de semmit sem látott. – Nos? Nem mondasz semmit? – Mit vársz tőlem? – Nem tudom. Mit szólnál ahhoz, hogy „sajnálom”? – Nem sajnálom. – Tessék? – Ha bármelyik jegyességed bejön, most férjnél lennél, és ez azt jelentené, hogy én egy férjes nő után sóvárgok. Ettől az őszinteségtől Olivia szava elakadt. – Te sóvárogsz utánam? Connor felnevetett. – Nem nyilvánvaló? – Ki használja manapság ezt a szót? 102

– Szerintem minden fickó, aki őszinte akar lenni. – Szóval sóvárogsz – ismételte Olivia, és érezte, hogy elpirul zavarában. – Most ki kellene kosaraznom. – Ó, persze! – nevetett rá Connor. – Csakhogy nem fogsz. – De sosem elégítheted ki a sóvárgásodat. – A fenébe, Lolly, olyan gyorsan megsértődsz! Én nem akarlak eljegyezni, csak azt gondoltam, miért ne lehetnél a barátnőm ezen a nyáron. Olivia megborzongott a gondolatra, de elfojtotta a feltörő érzéseket. – Micsoda ajánlat! – Gondolom, ez nemet jelent. – Te jó ég, Connor, miért akarnék a barátnőd lenni? – Hogy együtt szórakozzunk, együtt nevessünk, és minden elképzelhető módon szeressük egymást. Olivia majdnem megfulladt az üdítőtől. – Jól vagy? – ütögette a hátát Connor, mire a lány bólintott, de nem tudott megszólalni. – Ez azért volt, amit mondtam? – Újabb bólintás. – Nem szoktak velem a pasik így beszélni. – Azt hiszem, épp ez a baj. Nem csoda, hogy ejtetted az utolsó hármat. – Kedves tőled, hogy azt feltételezed, én ejtettem őket. – Nem számít. A jó hír az, hogy eltűntek a színről. Olivia kénytelen volt egyetérteni. Bármennyire is tökéletes választásnak látszott Rand, már egyáltalán nem hiányzott neki. Felkészült rá, hogy leküzdje a gyenge pillanatokat, amikor fel akarja majd hívni a férfi üzenetrögzítőjét, csak hogy hallja a hangját, de sosem jött el ez a pillanat. Nem érzett űrt a szívében, nem kívánta, hogy bárcsak legalább barátok lennének, nem vágyott az ölelésére. Márpedig ez nem volt jó hír Oliviának, mert azt jelentette, hogy nem ismeri saját magát. Az egyetlen ember, akiért valaha is fájt a szíve, akire valaha is vágyott, az… Connor odanyújtotta neki a kendőjét. – Tiszta, töröld meg vele az arcodat!

103

14. Oliviát a nyári éjszaka puha sötétjében érték utol a legnyugtalanítóbb emlékek. Általában mindenki a végkimerülésig dolgozott, és korán lefeküdt aludni, kivéve őt. Eddig semmi baja nem volt az elalvással, de itt, a táborban gyakran forgolódott álmatlanul. Agya lázasan dolgozott. Nem csak a Jenny Majesky körüli megválaszolatlan kérdések izgatták, és nem is csak a nagy kihívást jelentő munka lelkes izgalma tartotta ébren. Kavargó gondolatai kiűzték a szabadba, ahol még a csillagokban is a kételyei tükröződtek vissza. Márpedig csillag volt az égen milliószámra. A hold sarlója – átsütve a ködön – csillogó ívet hasított ki a tó fekete felszínéből. Szellő borzolta a vizet, és Olivia megrázkódott. Fázósan húzta össze magán a vászonkabátkát. A városban élve már el is felejtette, hogy léteznek ilyen helyek, ahol az ember teljesen egyedül lehet a gondolataival. Furcsa volt, hogy semmi mást nem hallott, csak a békák kuruttyolását és a szél zúgását a lombok között. Furcsa, és talán kissé baljóslatú… Menni kellene már lefeküdni, holnap sűrű nap lesz. Connor Davis már reggel korán hozza a vízvezeték- és a villanyszerelő alvállalkozók szerződéseit. Kizárólag üzleti jellegű találkozó lesz, nyugtatgatta magát. Gondolatban mégis azt tervezgette, mit vegyen fel. Hát nem szánalmas? Connor Davis… Miért emlékszik még mindig minden érintésre, minden csókra, melyet sok évvel ezelőtt váltottak? Miért érzi még mindig elevenen Connor ajkának nyomát a száján? Ez őrület! Az élet annyi mindennel elhalmozta, mióta nagykorúvá vált itt, a táborban, aztán elment, hogy vissza se térjen. Miért érzi mégis úgy, hogy megrekedt abban a Connorral töltött utolsó pillanatban? Azért, mert amikor a férfi az ebédlőben átölelte, felszínre tört benne minden régi érzés. Olivia felsóhajtott, és megfordult, hogy bemenjen az ebédlőbe, mely a felújítási munkálatok alatt főhadiszállásként szolgált. Ha már aludni nem tud, talán dolgozhatna egy kicsit. Meggyújtotta a villanyt, és átfutotta az asztalon kiterített vázlatokat, terveket. Főz egy kanna teát, aztán átgondol ezt-azt, határozta el. Csak egy pillanat kellett hozzá, hogy a közeledő zajban felismerje egy motorbicikli hangját. Édes istenem? – cikázott át rajta az idegesség, és kisietett Connor elé. Ránézett az órájára: fél tizenegy volt. Mi történhetett? A férfi bekanyarodott a főbejárat elé, leállította a motort, kikapcsolta a lámpát, és hátrahúzta a gépet, hogy megálljon a támasztékán. – Remélem, nem ébresztettelek fel – mondta, miután levette a sisakját. – Fent voltam még – felelte a lány, és zavartan követte Connort az épületbe. A régi bőr és a szél illata érződött rajta, csizmája kopogott a padlón, ahogy átvágott az előcsarnokon. Lehúzta a kesztyűt, és megmozgatta az ujjait. – Hidegebb van, mint gondoltam – mondta. – Tisztára összefagytam, mire felértem. – Sajnálom – felelte Olivia feszélyezetten. – Ugye bekötteted nemsokára a telefont? – A jövő hétre ígérték. – Jó. Nem szeretnék tíz mérföldet motorozni minden alkalommal, ha beszélni akarok veled. – Szóval beszélned kell velem – ült le a lány az egyik padra. – Mi történt? – Váratlan vendégem érkezett a nyárra. Csak nemrég tudtam meg. – Connor leült Olivia mellé, az asztalra könyökölt, és egymásnak támasztotta az ujjait. – Az öcsém, Julian.

104

– Viccelsz? Emlékszem rá. – De még mennyire! Julian Connor féltestvére volt, de egymástól távol nőttek fel. Connor az anyjával Buffalóban, Julian Gastineaux pedig az apjával New Orleansban. – Ez nagyszerű, nem? – Ki tudja? Végül is Julianról van szó. A fiú – ha jól emlékszik – jó tíz évvel fiatalabb Connornál, és 1997-ben egyszer már táborozott Camp Kiogán. Azon a nyáron, amikor Connor és ő felügyelők voltak. – Kiskorában valóban nehezen lehetett bírni vele. – Most tizenhét éves, középiskolás, és Kaliforniában él az anyánkkal, aki azóta elvált Meltől. Julian apja néhány éve meghalt, úgyhogy most a mamával lakik – magyarázta Connor. Olivia számára elképzelhetetlennek tűnt a gondolat, hogy valaki elveszítheti az apját. – És hogy van? – Nagyon nehezen viselte, és bizony még mindig nehezen kezelhető. – Szóval eljön hozzád látogatóba. – Az egész nyárra. Nekem fog dolgozni. – Nahát, az jó lesz! Biztos vagyok benne, hogy tudunk adni neki elegendő munkát. – A bíróság döntött így. – Tessék? – Julian folyton bajba keveredik. A legutóbbi húzása után a fiatalkorúak bírósága választás elé állította: vagy börtönbe megy, vagy elhúzza a csíkot egész nyárra, és teljesen más környezetbe kerül. Márpedig ez a hely teljesen más, mint Kalifornia. Olivia el sem tudta képzelni, milyen lehet befogadni egy zűrös tizenévest, még akkor is, ha az ember ritkán látott és szinte alig ismert öccséről van szó. Milyen nyomasztó felelősség! – Ez… nagyon rendes tőled. – Ja. Én már csak egy ilyen rendes fickó vagyok. – Mindig is az voltál – jelentette ki Olivia, de majdnem hozzátette, hogy „egészen addig, amíg meg nem aláztál, és szó nélkül faképnél nem hagytál”. – Az éjszakai géppel érkezik a La Guardiára, aztán vonattal jön ide a városból. Ki kell mennem eléje. – Hát persze. – Erre nem számítottam – fújta ki fáradtan a levegőt Connor. – Nem láthattad előre. De… miféle bajba keveredett? Már ha nem bánod, hogy megkérdem… Connor rávigyorgott. – Mennyi időd van? – Az egész éjszaka. Ne felejtsd el, hogy itt nincs tévé – felelte Olivia, aztán fázósan megborzongott. – Rakok tüzet. A lány most már tényleg kíváncsi lett, és életében először örült neki, hogy nincs a közelben telefon. Ha Connor fel tudta volna hívni, most nem lenne itt, nem gyújtana barátságos tüzet, és nem húzna két karosszéket a kandalló mellé. Van valami elementáris, és – mondjuk ki – érzéki abban, hogy egy férfi tüzet rak egy nő kedvéért. Talán még barlangi őseink idejéből maradt ránk ez az érzés. A száraz hasábok gyorsan lángra kaptak, a táncoló szikrákat magával ragadta a kürtő felé törő füst. Olivia egy darabig figyelte a fény játékát Connor széles vállán. Aztán az arca vonta magára a figyelmét, ahogy a lángok árnyékokkal barázdálták. Hát jó, nincs mit tenni, gondolta. Az első lépes a beismerés. Igen, odavan Connor Davisért. Újra. Azaz még mindig. És ez nincsen rendjén. Hiszen elhatározta, hogy távol tartja magát tőle, és megmutatja neki, mit mulasztott, amikor évekkel ezelőtt elpackázta a szerelmét. – Jól vagy? – nézett rá furcsa tekintettel Connor. Olivia észbe kapott, és rádöbbent, hogy meredten bámulja a férfit. 105

– Az öcsédről akartál mesélni. – Rendben. – Connor megemelte a csípőjét, és a farzsebéből kivette a tárcáját. Egy fényképet nyújtott feléje. – Ez egy tavalyi kép a suliból. Julian Gastineaux az egyik legjóképűbb fiúvá serdült, akit Olivia valaha látott. Tökéletesen szimmetrikus arcfelépítése egyedülállóan vonzóvá tette, kedves mosolya pedig Cupido íjához tette hasonlatossá a száját. Tejeskávé színű, bársonyos bőre utalt csak félvér származására. Sötét szemét hosszú, sűrű szempillák árnyékolták, fejét dús rasztafrizura borította. – Hű, de klassz srác! – álmélkodott Olivia. – Mint egy angyal. Connor előhúzott egy összehajtott papírlapot a dzsekije zsebéből, és kiterítette a térdén. – Azért marasztalták el, mert gördeszkával leszáguldott egy parkolóház tetejéről. Ez első hallásra nem is lehetett rossz móka, csakhogy nekiment egy felfelé jövő kocsinak, és átrepült a motorház fölött. – Megsérült? – Nem, de megrongált egy vadonatúj Lexust, és ráhozta a frászt a vezetőjére. A bíróság elrendelte, hogy térítse meg a kárt, ezért munkát kapott mint vízimentő. – Értelmesen hangzik. – Igen ám, csakhogy menten kirúgták, amikor rajtakapták, hogy Auerbach-szaltókat ugrik a tízméteres trambulinról. – Azt hittem, erre való a trambulin. – De nem zárás után a sötétben. – Oké. Mi van még? Connor erre felsorolt egy hajmeresztő listát öccse kalandjairól. Egyik veszélyesebb volt, mint a másik. Julian elkötött egy sárkányrepülőt, és elszállt vele a Sansovino-szikláról, majd leszálláskor kificamította a csípőjét. Szörfözött hétméteres hullámokon, leugrott gumikötéllel egy hídról, festékszóróval ráírta a neve kezdőbetűit egy víztoronyra, és fogadásból végigbiciklizett egy lopott bringával a fél államon. – És ez csak az, amiről tudunk – fejezte be Connor a beszámolót. – Mihelyt elmúlik tizennyolc, ez a lista elévül, de csak akkor, ha ezen a nyáron nem csinál több disznóságot. És itt jövök én a képbe. – A bíró úgy gondolja, távol marad a bajtól, ha veled tölti a nyarat – vonta le a logikus következtetést Olivia. – Igazából arra gondolok, a bíró azt akarja elkerülni, hogy az anyánk kidobja Juliant. – Connor összegyűrte a kinyomtatott oldalt, és beledobta a tűzbe. – Akárhogy is, úgy tűnik, új munkám adódott a nyárra, neked pedig döntened kell. – Miről? – Arról, hogy továbbra is velem akarsz-e dolgoztatni. – Azt gondolod, nem tudsz megbirkózni egyszerre a munkával és Juliannel? – Dehogynem. Kénytelen leszek. – Akkor nincs miről dönteni. Szerintem imádni fogja a tábort. – Azért nem ártana átgondolnod. A kölyök imádja a veszélyt. – Nem lesz gond. És ha a kalandvágya bajba sodorja, ott a felelősségbiztosításunk. Connor meglepettnek látszott, mintha nem várt volna ekkora belátást. – Köszönöm a megértésedet. Akkor holnap jövök, mihelyt Juliant felszedtem az állomáson – mondta, majd összevonta a szemöldökét. – Mi az? – Azt próbálom kitalálni, hol szállásoljam el. – Nem nálad fog lakni? – Kell keresnem magunknak egy kiadó lakást a városban, mert nálam nincs hely. Meglehetősen szűkösen vagyok. – Hol laksz? 106

– A folyóparti út mentén, az üvegfúvó műhely és a Szellők Szárnyán virágfarm között. Olivia most már pontosan tudta, hol. A folyóparti lejtős mezőn, a napos tisztáson, melyet juharfák és nyírfák vesznek körül. A kicsi, erdei Airstream lakókocsiban. – Te ott laksz? – Aha. A lány nagyon igyekezett, hogy ne mutassa ki, mennyire meglepődött, de nem sikerült neki. Rosszul érezte magát, és mindenáron szerette volna jóvátenni a tapintatlanságát. – Az öcséd ott tényleg nem fér el, nekünk viszont másunk sincs, csak helyünk. A táborozók régi szállásai, a személyzet házai és az egész bungalósor. – Köszönöm, de őt folyamatosan szemmel kell tartani. – Te is ideköltözhetnél vele. – Olivia igyekezett úgy tenni, mintha ez az egész csak az elszállásolásról szólna, a valóságban azonban arról volt szó, hogy a táborban tudja Connor Davist az egész nyárra ahelyett, hogy a férfinak minden este haza kelljen motoroznia. – Szerintem így lenne célszerű – tette hozzá. Úgyis itt dolgozol mindennap, legalább megúszod az ingázást. – Elegáns megoldás, Olivia, nagyon elegáns! – Ez a hely a családodé, nem kell elszállásolnod a dolgozókat – szólt az ellenvetés. Olivia felismerte az arckifejezést. Ugyanaz a keserű tekintet volt, melyet Connor gyerekként öltött magára, amikor mások az apjáról beszéltek, aki szintén dolgozó volt a táborban. – Nahát! – mondta a lány könnyed hangon. – Tényleg ennyire kényelmetlen lenne neked itt lakni? Connor hátradőlt a széken, csizmás lábát keresztbe tette. A csend olyan hosszúra nyúlt, hogy Olivia kezdte kínosnak érezni. A tűz minden egyes pattogása úgy hatott, mint a puskalövés. – Azt hiszem, nem, Lolly – mondta nagy sokára Connor némi derűvel a hangjában. – De mi ez a tekintet? – Nemet is mondhattál volna a mamádnak – kezdte elgondolkodva Olivia. – Nem kötelezhetnek rá, hogy vigyázz az öcsédre a nyáron. Tudod, mit gondolok? Azt, hogy adod itt a kemény fiút, de ez csak álca. Connor bosszúsan vonta össze a szemöldökét. – És ugyan mit álcázok vele? – Azt a lágy szívedet. – Ja. Ez vagyok én. Lágyszívű. Márpedig az, gondolta Olivia, csak belepusztulna, ha bevallaná. Amióta csak ismeri, Connor mindig odafigyelt, ha valaki bajba került. – Julian egyidős Daisyvel – mondta elszántan, hogy lezárja az ügyet, még mielőtt a férfi meggondolná magát. – Legalább segíthetnek egymásnak, hogy bele ne pusztuljanak az unalomba. Élet költözik újra a bungalósorra, mint amikor mi voltunk ennyi idősek. – Épp ettől félek. – Hé, mi is túléltük, és a mai gyerekek még nálunk is jóval dörzsöltebbek. Ha együtt laksz Juliannel, rajta tarthatod a szemed. Feltéve – tette hozzá gyorsan –, hogy megegyeztünk. Connor egy hosszú percig merőn nézett a lányra. Tekintete elidőzött a száján, majd a szemébe nézett. Olivia már el is felejtette ezeket a nagy csendeket, amikor a fiú olyan figyelmesen nézte őt, mintha tényleg törődne vele, mi zajlik a fejében. Érezte, hogy lángolni kezd előbb a nyaka, aztán az arca is. – Azt hiszem, megegyeztünk, Lolly. Ó, istenem! – gondolta Olivia. Mit tettem? – Most viszont te bámulsz – mutatott rá Connor. – Ó! – pislogott a lány. – Bocs. Connor felállt, és indult kifelé. Olivia nyelt egyet, majd megköszörülte a torkát: 107

– Ugyanazt kérdezem, amit te a minap. Gondolsz még… kettőnkre? – Nem – felelte Connor, és megrántotta a vállát. – Zajlik az élet, az embernek rengeteg a dolga… Már rég nem gondoltam kettőnkre. Úgy kellett neki, ezt megérdemelte! A férfi könnyedén elmosolyodott, és megbökte Olivia vállát. – De most annál inkább!

108

15. Connor a történet felét sem árulta el Oliviának. A lány attól a pillanattól kezdve izgatta a fantáziáját, hogy először megpillantotta a zászlórúd tetején. Az idő előrehaladtával egyre inkább hatalmukba kerítették az emlékek vele kapcsolatban, jók és rosszak egyaránt. Könnyen meg tudta volna neki magyarázni a lakókocsit és a Harleyt, sőt talán még azt is, miért okozott neki fájdalmat sok évvel ezelőtt. Mégsem tette. Valamilyen okból úgy vélte, jobb meghagyni Oliviát abban a hitében, hogy ő egy született gazember, egy vad motoros, aki lakókocsiban él a hegyekben, így Olivia talán nem szeret belé. Mert hiába akarta bejárni a lánnyal a testi szerelem tiltott birodalmát, most sem látott nagyobb esélyt a hosszan tartó, közös boldogságra, mint kamaszkorukban. Mindössze tizenhét és tizennyolc évesek voltak, épp csak elvégezték a középiskolát. Olivia szörnyen boldogtalan volt, ő pedig halálra rémült, túl nagy felelősség nyomta a vállát. Nem éppen jó alap egy stabil kapcsolathoz. Mégsem ez volt az oka annak, hogy zátonyra futott a szerelmük… Az eltelt kilenc évben Olivia mindent megváltoztatott maga körül. A külsejét, a haját, a viselkedését, még a nevét is. Nem volt többé a régi Lolly, a félénk, elfogódott lány, az álmodozó, aki valaha tanár akart lenni. Egy jószívű lány, az egyetlen ember a világon, aki szerette őt. Connor már tizedszerre nézte meg a telefonján az időt: negyed tizenkettő, és nem jött semmi üzenet. Ez végül is jó hír, bizonygatta magának, majd visszacsúsztatta a telefont az inge zsebébe. Juliannek a fél tizenkettes vonattal kell érkeznie. A férfi eltűnődött, vajon milyennek fogja látni az öccse Avalont. Connor sosem gondolt arra, hogy itt fog letelepedni, és egy olyan városban fog élni, ahol éjjelre senki sem zárja be az ajtót. Ám amikor az élete összeomlani látszott, épp az Avalonhoz és a Bellamy családhoz – fűződő kapcsolata mentette meg. Rourke McKnight, Avalon rendőrfőnöke lépett ekkor ki a peronra. Connor rögtön tudta, hogy nincs szolgálatban, mert vele voltak kedvenc szabadidős kellékei: egy modellkülsejű lány és egy napszemüveg, hogy eltakarja az előző esti kicsapongás nyomait. Amikor észrevette Connort, odaintett neki, ő pedig visszabólintott. A modelljelölt mondott valamit Rourke-nek, majd eltűnt az előcsarnokból nyíló mosdó irányába. Connor úgy döntött, kihasználja az alkalmat, hogy tájékoztatást adjon Julianról. – Szia, Rourke! – üdvözölte a férfit. – Connor! – viszonozta a rendőr a köszönést. – Van egy perced? – kérdezte Connor. Rourke az előcsarnok felé pislantott. – Persze. Ismered a nőket. Nem igazán, gondolta Connor, de azért bólintott. Rourke a forgóajtóhoz hasonlítható szerelmi életéről volt hírhedt. A kivétel nélkül mesés külsejű nők alighogy beléptek rajta, már jöttek is kifelé, azaz hamarosan – általában már egy hétvége után – mindannyian visszamentek a nagyvárosba, hogy sose térjenek vissza. A városka minden lében kanál lakói botrányos viselkedésnek tartották ezt egy rendőrfőnöktől, de a legtöbb ember úgy vélekedett, hogy senkire sem tartozik, mit csinál a magánéletében, ameddig nem sért vele törvényt. – Azt akarom, hogy tudd: az öcsém nálam tölti a nyarat – mondta Connor. – Bonyolult a családi helyzete. Fent fogunk lakni Camp Kiogán, ahol most dolgozom. 109

– Oké. – Bírói utasításra jön ide – tette hozzá Connor. – Tizenhét éves, és van mögötte néhány kihágás még Kaliforniából. – Mi az, elvesztettél valami fogadást, hogy rád sózták? – vigyorgott rá Rourke. – Valahogy úgy. Na mindegy… Julian Gastineaux-nak hívják, és elméletileg a következő vonattal érkezik. – Rendben, megjegyeztem. – McKnight levette sötét szemüvegét, és Connor szemébe nézett. – Csak szólj, ha bármiben segíthetek! – Köszönöm. – A két férfi kezet rázott, mindketten tudták, mire gondol a másik. A városban majdnem mindenki hallotta már – Rourke McKnightot is beleértve –, hogy Connor Davis megjárta a börtönt. Azt azonban nem, hogy az ott töltött idő mit tett Connor Davisszel. Abban a percben, hogy anyja ráerőszakolta Juliant a nyárra, eldöntötte: az öccse sosem fog oda kerülni. Amikor Julian az anyjukhoz költözött, Connor azt remélte, a srácnak nagyobb szerencséje lesz vele, mint neki volt. A jelenlegi helyzetből ítélve azonban ez egyáltalán nem volt valószínű. Connor feltétlenül tisztázni akarta a gyerekkel, hogy nem vele van a hiba, nem neki kell rávennie az anyját, hogy szeresse. Maga Connor rengeteg időt és szeretetet fektetett ebbe annak idején, de rá kellett jönnie, hogy sosem képes elnyerni anyja szeretetét. Rourke hétvégi kedvese visszatért, a férfi pedig visszacsúsztatta orrára a napszemüvegét. – Viszlát, Connor! – Viszlát! – Udvariasan odabiccentett a nőnek, és továbbsétált a peronon. Megérkezett a dél felé tartó vonat, és a hosszú lábú modell adott Rourke-nek egy szintén hosszú búcsúcsókot, majd beszállt. Egy pillanattal később megszólalt Connor telefonja. Ránézett a kijelzőre, majd felcsapta a mobil tetejét. – Szia, anya! Épp rád gondoltam. – Ott van már? – Bármelyik percben beérkezhet a vonata. – Connor nézte, ahogy a dél felé haladó vonat eltűnik két hegy között. – Biztos vagy benne, hogy rajta van? – Miért? Te nem? – vonta össze a szemöldökét a férfi. – Mi folyik itt, anya? A vonalban csend támadt. – Néha elszökik – felelte aztán halkan az anyja. – Nagyszerű! Kösz, hogy elmondtad. – Connor állkapcsa megfeszült. Anyjának valószínűleg súlyos büntetést kellene fizetnie, ha a srác megszökne a bírói intézkedés elől. Nem is tudta, mi zavarja jobban. Az, hogy az anyja manipulálta őt, és rávette, hogy fogadja magához Juliant a nyárra, vagy az, hogy ő hagyta magát. – Mit takargatsz még előlem, mama? – kérdezte. – Istenem, Connor! Az égvilágon semmit. Csak érdeklődtem, mi van az öcséddel. – Rendben. – Nézd, ha ez ennyire bosszant téged, szólhattál volna. Tisztára leégtem, mire szereztem neki egy jegyet az utolsó pillanatban. – Hogyhogy leégtél egy repülőjegytől? – Connor már attól tartott, anyja nem adott elég pénzt a fiúnak vonatjegyre. – Teljes árú jegyet kellett vennem. Anyjuk ötvenöt éves, kell hogy legyen pénze egy repülőjegyre Los Angelesből New Yorkba! Igaz, legalább annyira megszállottja a vásárlásnak, mint Connor apja volt az italnak. – Tudod mit? Megmondom neki, hogy hívjon fel, mihelyt ideér. Ha pedig nem ér ide, én hívlak. Hosszú csend következett, ami úgy hatott, mint egy ki nem mondott figyelmeztetés. – Mit nem mondtál még el, mama? 110

Connor hallotta, hogy az anyja nagy levegőt vesz, mielőtt megszólal. – Én… szóval… nem magyaráztam el az öcsédnek, pontosan mennyi ideig kell nálad maradnia. – Mit gondol, meddig fog maradni? – Kár volt megkérdeznie, anélkül is tudta. Igen, az anyja hazudott Juliannek, csak hogy megszabaduljon tőle. Csak fél füllel hallgatta az asszony hosszadalmas magyarázkodását. Megtudta, hogy a fiának csak egy-két hetet mondott, és azt állította, hogy amennyiben nem fogad szót, őt akkora pénzbírsággal sújtják, hogy végképp tönkremegy, Julian pedig bevonulhat a börtönbe. Connor ezt már számtalanszor hallotta, legfeljebb más változatban. Nem is figyelt oda, a beérkező vonatra szegezte a tekintetét. Egy maroknyi utas már leszállt. Egy apáca kis úticsomaggal, egy tanár, akit a helyi középiskolából ismert, egy üzletember és egy kiránduló család, akik máris indultak, hogy autót béreljenek. És kész. Senki más nem állt a peronon. Connor fel-alá járkált, majd szétvetette az idegesség. Egy kalauz állt az egyik ajtóban. Figyelmesen körülnézett, aztán szájához emelte a sípját, hogy jelezzen a mozdonyvezetőnek: minden rendben, indulhat. Juliannek semmi nyoma. Connor szitkozódni kezdett magában, majd intett a kalauznak, hogy várjon. Abban a pillanatban egy magas, vékony, rasztafrizurás tizenéves szállt le a vonatról. Julian! Nem a vagon ajtaját használta, hanem két kocsi közül bukkant elő. Degeszre tömött utazótáskáját és hátizsákját a peronra dobta, majd utánuk ugrott. Meglátva a hihetetlenül nagyra nőtt srácot, Connor a szájához emelte a telefont. – Mama! Megjött. Később hívunk. Bontotta a vonalat, és zsebre vágta a készüléket. – Hé! Ide! – kiáltotta az öccsének. Julian megmerevedett, és olyan védekező testtartást vett fel, mint aki fizikai támadástól tart. Olyan ember testhelyzete volt ez, aki megszokta, hogy bántják. Vagy olyané, aki a börtönben töltötte az éjszakát. Julian nagyjából tizennégy éves volt, amikor utoljára találkoztak, inkább még gyerek, mint serdülő. Akkor Connor utazott Kaliforniába, mert az anyja, aki kétségbeesett a házassága összeomlása miatt, megkérte, hogy látogassa meg. Öccsének akkor épp el volt törve a karja. Hamiskásan mosolygott, mint egy ördögfióka, pedig tele volt a szíve bánattal, hisz nemrég vesztette el az apját. Három évvel később pedig egy hórihorgas idegen nézett Connorral farkasszemet mogorván, ellenségesen. – Szia! – állt meg a bátyja néhány lépésnyire tőle. Julian felkapta a fejét, hogy kilásson a fürtjei mögül. – Szia! – Egy férfi hangján szólt, egy férfi haragjával a szemében. Több volt rajta a tetoválás meg a testékszer, mint egy kereskedelmi hajó matrózán. – Mama hívott éppen – mondta Connor. – Aggódott, hogy esetleg meg sem érkezel. Julian a hátára kapta katonaságtól kiselejtezett hátizsákját. – Megérkeztem. A te nagy szerencsédre. Nem ráztak kezet, és meg sem ölelték egymást, mint két fivér, aki évek óta nem találkozott. – Ott a kocsim – intett Connor a legalább harmincéves Dodge teherautó felé. – Dobd fel hátra a cuccod, aztán szállj be! – Klassz járgány. Az utazótáska fémes hangot adott, ahogy landolt a platón. Vajon hogyan jutott át a reptéri biztonsági ellenőrzésen? A hátizsákot Julian magánál tartotta. Elhúzta a tetején a cipzárt, 111

elővett egy müzliszeletet, és két harapásra eltüntette. Connor belesett a hátizsákba. Ruhákat látott benne, és meglepő mennyiségű könyvet. Legalább egy tonnát nyomhatott, de Julian könnyedén cipelte, mint akinek meg sem kottyan. Ez jó jel. A srácnak szüksége lesz az erejére a nyáron. – Van egy jó hírem, meg egy rossz – kezdte Connor. A jó az, hogy nem kell a nyarat a fiatalkorúak börtönében töltened. – És a rossz? Connor sebességbe tette a teherautót, és maga mögött hagyta az állomást. – A rossz az, hogy az egész nyarat velem fogod tölteni.

112

16. Julian Gastineaux életében új értelmet nyert a „ráfázás” kifejezés, amikor átlépte Camp Kioga kapuját. A fiú megvetésse1 nézett körül. Tiszta giccs, mintha egy Disney-film díszlete volna, és menten dalra fakadnának a népek a tábortűz körül! Csak egyszer járt itt eddig, nyolcéves korában. Csakhogy akkor még izgalmas kalandnak tekintette a táborozást. Akkor is úgy küldték el hazulról, akárcsak most, mert az anyjának jobb dolga akadt, mint hogy vigyázzon rá, az apja meg… Egy pillanatra elgondolkodott. Igen, az apja azon a nyáron kutatószabadságot vett ki, és Olaszországba ment. Apai rokonai egy isten háta mögötti bódévárosban éltek Louisiana déli részén. Mindig szívesen vigyáztak Julianre, de sem ő, sem az apja nem illett igazán abba a környezetbe. A Tulane professzora és a fia annyira más volt, mint a Gastineaux család többi tagja, hogy amikor az apa elutazott, mindenki természetesnek találta, hogy a fiú az anyjával éljen, míg vissza nem tér. Csakhogy az asszonynak ugyanúgy nem kellett a fia akkor sem, mint most, ezért kötött ki a Kioga Ifjúsági Táborban. A történelem ismétli önmagát, gondolta Julian, csak ezúttal jóval inkább dühítette a dolog. Kisgyerekként lenyűgözte a nyári tábor. Egy ősöreg, dohos házban nőtt fel New Orleansban, és gyerekkorát sárguló könyvkupacok között élte le, melyek beborítottak minden tenyérnyi helyet a lakásban. Papírok, jegyzetek, folyóiratok és mindenféle hasonló szörnyűség hevert minden asztalon. Utcájuk a még épp hogy tisztességesnek nevezhető környék legszélén volt, onnan pár utcányira már nem ment ki értelmes nő sötétedés után egyedül. Apja megtiltotta a fiúnak, hogy betegye oda a lábát, már ha Louis Gastineaux-nak egyáltalán eszébe jutott, hogy van egy fia. Ugyanis igen gyakran megfeledkezett erről az apróságról, lévén egy hamisítatlan, könyökvédős, fésületlen szórakozott professzor. Ragyogó elme és különc természet. Az egyetlen dolog, ami a világnak azon a fertályán nem volt ciki rajta, a fekete bőre és az atlétatermete volt. Julian mindent megpróbált, hogy magára vonja apja figyelmét, de semmi sem használt. Sem az, ha tiszta kitűnő volt az iskolában, sem az, ha mindenből megbukott. Ha betegnek vagy sérültnek tettette magát, már az életét is megunta az ágyban, mire az apja egyáltalán észrevette, hogy otthon maradt. – Egy pillanat, máris ott vagyok – szokta mondani a fiának, miközben arcát titokzatos, kékes fénybe burkolta a számítógép-monitor. Bár tudományos számításai pontosak voltak a tizenegyedik tizedesjegyig, arról különös módon fogalma sem volt, mennyi is az „egy pillanat”. Gastineaux professzor sokkal inkább otthon volt a számítógép teremtette világában, mint a hétköznapi dolgokban, legyen szó iskolai ebédről, szülői értekezletről, születésnapokról vagy bevásárlásról. Néha úgy tűnt, valóban elfelejtette, hogy van egy fia. Julian kárpótlásul a fizikai világban keresett magának izgalmakat. Felmászott minden magas dologra: fák tetejére, tűzlétrákra, hidakra, kötélhintákra. Megszerette a veszély bizsergető érzését, vágyott a repülés súlytalan boldogságára, legyen az egy ugrás a gördeszkával vagy siklóernyős szörfözés a forró szélben a Mexikói-öbölben. Míg Julian kicsi volt, nem törte a fejét a szülei kapcsolatán és a saját helyzetén. Később arra a következtetésre jutott, hogy születése egy véletlennek volt köszönhető. Egyik szülője sem akarta őt, és végül annál kötött ki, amelyikük a rövidebbet húzta.

113

Évekkel korábban az apja nem felejtette el figyelmeztetni a védekezés nélküli szex veszélyeire. A maga szokásos, részletező módján tette mindezt, mintha előadást tartana az egyetemen, majd átnyújtott Juliannek egy doboz óvszert. Azt gondolná az ember, hogy egy főiskolai professzor élete nem igazán kockázatos, ám ha egy különc zseni ócskavassá rozsdásodott Dusterrel jár a csúcsforgalomban, a balesetet akár borítékolni is lehetne. A nap, amely megváltoztatta Julian életét, úgy indult, mint egy közönséges hétköznap. Semmi prófétai nem volt Louis utolsó szavaiban, melyeket fiának mondott, egyszerűen csak közölte, hogy ne várja haza vacsorára. Csak másnap reggel jutott valakinek eszébe, hogy értesítse a fiút. Louis Gastineaux épphogy élve került ki a roncsból, és amikor mind a négy végtagjára lebénulva felébredt a kómából, melyet agyának duzzanata okozott, a hajdani erős test mindössze a ragyogó elme működését biztosító ellátórendszer funkcióját töltötte be. A férfi valami hátborzongató módon megbékélt a helyzettel, mert némi gyakorlás után egy átalakított számítógép segítségével még mindig használni tudta zseniális agyát. És az első gondolat, ami átfutott ezen az agyon, az volt, hogy megváltozott állapotában nem képes ellátni a tizennégy éves fiát. Juliannek tehát az anyjához kellett költöznie. Anyja beleegyezett, és a fiúnak ismét az az érzése támadt, hogy valami más is rejlik emögött. Szinte biztosra vette, hogy kedves édesanyja döntésére nagy hatással lehetett egy nagylelkűen megállapított összeg az apjától. Ezután a fiú a kaliforniai Chinóba költözött, egy út menti porfészekbe, ahol az anyja pultosként dolgozott egy műsoros étteremben, és tovább dédelgette színpadi ábrándjait. Julian pedig csatlakozott egy csapat gördeszkáshoz, és ideje legnagyobb részét izgalmak hajszolásával, no meg a rendőrök kicselezésével töltötte. Mikor aztán néhány hónappal később hírt kapott apja haláláról, Julian sorsa megpecsételődött. Ott ragadt az anyjánál. Forrt benne a düh, haragudott az egész világra, amint most Connorral átvágott a tábor főterén. A jófiú Connor Davis! Azon kívül, hogy egyforma magasak voltak, akkor sem különbözhettek volna jobban egymástól, ha más-más bolygóról kerültek volna ide. Senki sem hitte volna el, hogy ugyanaz a nő az anyjuk. Connor amolyan hosszú hajú, vagány motoros volt, vagy mesebeli favágó óriás, míg Julian egy rasztafrizurás hiphopboy. A fiú el sem tudta hinni, hogy anyja képes volt túljárni az eszén, és rávette, hogy eljöjjön ide, a táborba. Csak egy hétig kell kibírnia, duruzsolta a fülébe. Annyi épp elég lesz, hogy a bíró lássa, megfogadták a tanácsát, hitegette Juliant. Tudhatta volna, hogy ezúttal is becsapja! Egy kék tó az erdőség közepén egyeseknek talán a paradicsom, de neki ugyan nem. Egy beton gördeszkapálya, az már igen! Odahaza elemében volt, amikor deszkájával átrepülhetett az autópálya elválasztó korlátja fölött, vagy szörfözhetett viharban a Huntington Beachen. De itt mi a csudát kezdjen magával? Amilyen szerencséje van, a bátyja még latrinát ásat vele, vagy valami hasonlót. Merthogy Connor pont ilyen. Alig ismerte ugyan, de abban biztos volt, hogy bátyja komolyan veszi a „munkaterápiát”. Azaz minél keményebben dolgozol, annál erkölcsösebbé válsz. Ez a logika persze hamis, és Julian ezt akár bizonyítani is tudta volna, de párszor már bebizonyosodott, hogy ha ilyesmire használja az eszét, csak még nagyobb bajba kerül. Elhaladtak a Meerskill-vízesés és a szurdok fölött átívelő híd mellett. Na, erre a hídra aztán nagyon is jól emlékezett! Nyolcévesen innen ugrott le először gumikötéllel. Utána betyárul kikapott, de megérte. A többi kiskölyök még becenevet is akasztott rá: ő lett a Meerskillvízesés madárembere. Bátyja egészen más nevekkel illette, mint például „húgyagyú” és „seggfej”. Connor mindig aggódott érte, és úgy törődött vele, mint a szülei soha. – Itt fogunk aludni – mondta Connor, és rámutatott egy domb tövében meghúzódó házsorra, melyet amerre a szem ellátott, erdő vett körül. Egyforma, viharvert gerendaházak voltak, ablakaikból a tóra lehetett látni. Kéményük kőből épült, néhány lépcső vezetett fel a 114

verandájukra. – A tábort évekkel ezelőtt bezárták – magyarázta Connor, miközben kinyitotta a legutolsó házat –, úgyhogy először ki kell takarítanunk. Julian nagyot sóhajtva tette le az utazótáskáját és a hátizsákját. Hatalmas porfelhőt kavart fel minden egyes mozdulat. – Öregem! – mondta megjátszva a cinikus vagányt. – Ez aztán frankó! Connor a két hálószoba közül a nagyobbik felé vette az irányt. – Én itt alszom, a másik a tiéd. – El sem hiszem, hogy itt akarsz tartani! Connor nem kapta be a csalit, nem vágott vissza. – Hé, ha mérlegeled a lehetőségeidet, még ezzel jársz a legjobban. Ez a napod még szabad. Csináld meg az ágyadat, és állj neki takarítani! Aztán pihend ki az utazást, fedezd fel a tábort, és szerezz magadnak valami kaját! Szépen nézünk ki! – gondolta Julian. Ha Connor így képzeli el a szabadnapot, kész kínszenvedés lesz mellette a munka. – Mama elküldött e-mailben egy listát a bíróság ajánlásairól – folytatta Connor, és elővett néhány összehajtott papírlapot a hátsó zsebéből. – Negyvenhét szabály és irányelv. Nesze! – dobta a papírokat egy polcra Julian szobájában. – Ami engem illet, csak egyetlen szabályt tarts szem előtt, amíg velem vagy! Julian szeme összeszűkült, a fiú felszegte az állát. – Igen? És mi lenne az? Connor zsebre vágta a ház kulcsait, és mélyen az öccse szemébe nézett. – Ne szúrd el! Már majdnem lement a nap, mire Julian éhsége legyőzte a büszkeségét. Sajnos nem volt nehéz dolga. A fiú egyfolytában evett, étvágya falánk szörnyetegként szolgálta az önfenntartást. Kezdetben még úgy tervezte, hogy egész estig egyedül marad, és inkább éhesen fekszik le, csak hogy megmutassa Connornak, mit gondol erről az egész istenverte nyárról. A bátyja talán azt hitte, jó fejnek fog látszani, ha egyetlen szabályra szűkíti a házirendet. Ne szúrd el! Nem tudhatta, hogy ezzel épp azt veszi el tőle, amiben a legjobb volt egész életében. Mikor az éhség mardosni kezdte a gyomrát, mégis elindult a főépületben lévő ebédlő felé. Most nem látta olyan nagynak és kastélyszerűnek, mint amikor kiskorában először lépett be a helyiségbe a többi Fiókával. Egy kis harang jelezte a vacsoraidőt, mint amikor még működött a tábor. Connor megmondta, hogy amennyiben nem jön a többiekkel együtt vacsorázni, csak magára számíthat. De bármennyire is szerette volna Julian kihagyni azt a francos vacsorát, üres gyomra kifogott rajta, mint rendesen. Mire megszólalt a vacsorára hívó harang, már úton volt az étkező felé, és csorgott a nyála, mint Pavlov kutyájának. Connor sorban bemutatta mindenkinek. Olivia Bellamy, aki megbízta a bátyját a tábor újjáépítésével, igazi szőke bombázó volt. Azt mondta, emlékszik rá régről, de Juliannek fogalma sem volt, kicsoda. Aztán volt ott még egy Freddy nevű fickó, meg egy rakás rokon. Dare kuzin, a rendezvényszervező, aki egyben főzött is a társaságnak, egy Greg nevű pasas és bosszantónak látszó kölyke, Max. A pirospozsgás képű, tízévesforma srác olyan volt, mint az egyik von Trapp kölyök a valaha készült filmek legrémesebbikében, A muzsika hangjában. – Daisy is itt lehet akármelyik percben – mondta Olivia. – Menj és válassz magadnak valamit enni! Daisy! Miféle Daisy? Julian igyekezett leküzdeni kíváncsiságát, és odaballagott a büféasztalhoz. Na jó, el kell ismerni, hogy Dare kuzin fantasztikus szakácsnő. A fiú szégyentelenül megpakolta a tányérját

115

csirkeraguval, tört krumplival, salátával és zsemlével. A mellette álló Max tátott szájjal figyelte. – Ezt mind meg fogod enni? – kérdezte a nagyfiút. – Első fogásnak – válaszolta Julian. – Második fogásnak kisfiúkat szoktam vacsorázni. A húzás nem jött be. Ahelyett, hogy elfutott volna, a kissrác kuncogni kezdett. – Jaj, de megijedtem! Na mindegy! Úgysem valami nagy szórakozás kisfiúkat ijesztgetni. Julian épp akkor tette le a tálcáját az asztalra, amikor Daisy, a hiányzó unokatestvér, megérkezett. Talán a fények tették, talán csak Julian hallucinált, de amikor a lány belépett az ebédlő boltíves ajtaján, minden megváltozott. Hirtelen csend lett, mintha mindenki várakozón visszatartaná a lélegzetét. Ahogy a lány ott állt az ajtóban, és nőies formáit kiemelte a háta mögül világító, lenyugvó nap fénye, Julian meg mert volna esküdni, hogy valami égi kórus zengi tökéletes harmóniában a szót: halleluja! Rendszerint be kellett csuknia a szemét, hogy ilyen tökéletes fantáziaképet alkothasson magában. Most viszont itt állt előtte a maga háromdimenziós valóságában, színesben, és feléje tartott. A fejében zengő kórus átváltott a Pretty Woman főcímdalára, amint a lány egy kifutón sétáló modell kecses, ritmusos mozgásával közeledett, mintha ő is hallotta volna a zenét. Julianben hirtelen felszínre tört az elszántan titkolt jólneveltség. Talpra ugrott, és a két fiatal bemutatkozott egymásnak. Daisy New Yorkból jött, és Julianhoz hasonlóan még ő is középiskolába járt. Ahogy a fiúra mosolygott, mintha fénybe borult volna az egész világ, és csak úgy ragyogott az a hihetetlenül kék szeme. – Nem bánod, ha ideülök melléd? Bár ez kérdésnek hangzott, Daisy nem várta meg a választ, hanem máris letelepedett, mintha királynői kegyet gyakorolna. Juliannek esze ágában sem volt tiltakozni. Szembetűnő volt a hasonlóság Daisy és apja, valamint az öccse, Max között. Ő is egy von Trapp lány volt, szőke, germán típus, olyan kedves, vonzó vonásokkal, hogy nyugodtan mintázhattak volna róla egy Barbie babát. Julian azonban azt is észrevette, hogy a „helyes szomszéd lány” külső valami mást is takar, amit nem igazán tudott azonosítani. Talán egy nyugtalan lélek kínlódását. Vacsora közben megtudta róla, hogy egy előkelően hangzó New York-i magániskolába jár, amelyről úgy beszél, mintha mindenkinek illene ismernie. Az anyja nemzetközi jogász, az apja pedig tájkertész, aki szabadságot vett ki egész nyárra, hogy helyrepofozza a tábort. Na, ez már bosszantó! – gondolta Julian. Minek dicsekedni az ember szüleivel? Ez a tolakodó szőkeség jobban teszi, ha nem kérdez semmit a családjáról. A lány szerencsére ejtette a témát, amikor Dare megjelent a desszerttel, ami vastag szelet őszibarackos pite volt vaníliafagylalttal. Annyira finom volt a sütemény, hogy Julian majdnem elsírta magát. Körülnézett a társaságon, és a többiek arcáról ugyanekkora elragadtatás sugárzott. Csukott szemmel, elvarázsolt ábrázattal élvezték a remekművet, szinte vallásos elragadtatás kerítette őket hatalmába. – A pite a Sky River Sütödéből való – jelentette be Dare. – Á, dehogy! A menny országból – helyesbített Greg. A tökéletes vacsora egyetlen hibája végül az volt, hogy Juliannek és Daisynek kellett utána rendet raknia a konyhában. De még ez sem volt annyira borzasztó. A hatalmas, ipari méretű konyhának szobányi hűtőkamrái voltak, magas, rozsdamentes acél polcai és szintén ipari rendszerű mosogatóberendezése. Gyorsan végeztek mindennel, miközben nevetve és egymást ugratva súrolták, mosták, öblítették, törölgették a tányérokat meg az edényeket. Mire végeztek, odakint már sötét volt. Freddy Maxszel és a Barkis névre hallgató kis korccsal bement a játékszobába pingpongozni, Connor és a többiek pedig még olt maradtak az asztal

116

körül egy kávéra, hogy átnézzék és megbeszéljék a másnapi terveket. Ez az egész annyira giccsesen tökéletes volt, hogy Julian legszívesebben elhányta volna magát. – Rakhatunk tüzet a parton? – kérdezte Daisy. – Mármint te és Julian? – kérdezett vissza az apja. – Igen, papa. Én és Julian. Na, ez érdekes, gondolta a fiú. Valamiféle hatalmi harc zajlik Daisy és Greg Bellamy között? Julian úgy döntött, közbeszól. – Ígérem, tisztességesen fogok viselkedni, uram. A lányos papák odavannak, ha „uramnak” szólítják őket. Egyetlen kis szó, és máris azt hiszik, a lányuk egy feddhetetlen úriemberrel megy találkára. – Annyi szent – tette hozzá Connor. Ennél több nem hangzott el, de Julian fülében újra ott csengett a figyelmeztetés: Ne szúrd el! – Azt hiszem, semmi akadálya – mondta végül Greg. – Később lehet, hogy lemegyek hozzátok. – Jól van, apa – törődött bele Daisy megjátszott vidámsággal. – Az nagyszerű lesz. Olivia odanyújtott a lánynak egy doboz gyufát. – Csak a tűzrakóban, rendben? Hamar kiderült, hogy tüzet rakni nehezebb, mint amilyennek a Survivorben látszott. Az egész doboz gyufát elhasználták, mire a gallyakból készült kis farakás tüzet fogott, de akkor is nagyobb volt a füstje, mint a lángja. Amikor el akart húzódni a sűrű füstfelhő útjából, Julian szorosan Daisy mellett találta magát. Bingó! – Most mesélj te! – kérte a lány. Julian először arra gondolt, kitalál valami előkelő, bentlakásos középiskolát, csak hogy jó benyomást gyakoroljon Daisyre, de túl fáradtnak érezte magát ahhoz, hogy előálljon egy bonyolult mesével, aztán meg következetesen ragaszkodjon hozzá. – Az anyám munka nélküli előadóművész, énekel, táncol – kezdte, és óvatosságból nem hozta szóba az apját. Mikor az emberek meghallják, mi történt, mindenki ellágyul, és agyonnyomja az együttérzésével. Márpedig Julian ezt nagyon utálta. – Májusban összeütköztem a törvénnyel – folytatta. A vallomás úgy hatott Daisyre, mint egy szerelmi bájital. Julian érezte, ahogy melle hozzányomódik a karjához, amint közelebb hajol, és suttogva kérdezősködni kezd: – Mit csináltál? Autót loptál? Vagy droggal kereskedtél? Hát persze… Mindenki ilyesmire gondolt, ha csak ránézett Julian Gastineaux-ra. Egy lakli, fekete srác, akinek raszta-frizurája és vagány fellépése van. Mi más lehetne, mint holmi piti bűnöző? – Megerőszakoltam egy lányt – morogta. – De lehet, hogy hármat is. Daisy nem akart látványosan elhúzódni, de a fiú megérezte, hogy felenged a kettejük közt kialakult meleg feszültség. – Hazudsz – jelentette ki a lány, majd átkarolta felhúzott térdét. A fenébe, micsoda bosszantó csaj! Nemcsak azt tudja, hogy hazudik, hanem láthatóan azt is, hogy már megbánta a magáról adott elhamarkodott jellemzést. Hülyeség volt ilyet mondani. – Elkaptak, amikor gördeszkával leszáguldottam egy parkolóházban – ismerte be az igazat. – Hűha! De miért kellett ilyesmit csinálnod? – kérdezte elképedve Daisy. – Miért ne? – kérdezett vissza Julian. – Hát lássuk csak! Talán mert összetörhetted volna az összes csontodat. Ott maradhattál volna nyomorékon. Lehetnél most épp agyhalott, vagy csak simán hulla. – Naponta halnak meg emberek. – Igen, de egy ilyen őrült száguldozás jó eséllyel felgyorsíthatja a folyamatot – borzongott meg Daisy. 117

A fiú tekintetével követett egy szikrát az ég felé. – Fantasztikus volt, bármelyik pillanatban megtenném újra. Mindig is szerettem repülni. – Amióta az eszét tudta, a repülés volt az álma, mindegy, milyen formában. – Akkor ez tetszeni fog – nyúlt a zsebébe a lány. Egy szemüvegtokot húzott elő, kinyitotta, és Julian szeme elé tárult egy vastagra csavart, idomtalan füves cigaretta. Daisy a végéhez tartott egy izzó ágat, meggyújtotta, majd nagyot szippantott belőle. – Én így szoktam repülni. – Gyakorlott mozdulattal még egyszer megszívta, aztán odanyújtotta Juliannek. – Én inkább kihagyom – intett fejével a fiú. – Vigyáznom kell magamra. Tudod, a kaliforniai bíró választás elé állította anyámat: vagy elmegyek a városból a nyárra, vagy becsukat a fiatalkorúak börtönébe. Azzal, hogy eljöttem ide, hivatalosan nem marad nyoma az esetnek. – Így igazságos. Nyugodtan vedd el, nem fognak rajtakapni – nyújtotta Daisy újból feléje a cigarettát. Na tessék, most megint be kell vallania az igazat, még akkor is, ha ettől olyannak fog tűnni, mint egy kiscserkész. – Én ebben nem veszek részt. – Ugyan már! Nagyon jó anyag – győzködte Daisy. – Esélye sincs, hogy rajtakapjanak itt, a semmi közepén. – Nem emiatt aggódom – mondta a srác –, csak nem szeretek elszállni. – Ahogy akarod. – Daisy tett még egy ágat a tűzre, és nézte, ahogy elég. – Az ember ott keres magának szórakozást, ahol épp lehet. – És te ettől jól szórakozol? A lány Julianre hunyorgott a füstön át. – Eddig ez a nyár igazán… fura volt. Sokkal szórakoztatóbbnak kellett volna lennie. Gondolj csak bele! Ez az utolsó nyarunk igazi gyerekként. Jövőre érettségizünk, és minden időnket az fogja lekötni, hogy készüljünk a főiskolára. – Főiskola? Az még kérdéses… – Miért, te nem készülsz főiskolára? Juliant először annyira megdöbbentette a kérdés, hogy csak nevetni tudott rajta. – Mi az? – csodálkozott el Daisy, megfeledkezve a parázsló cigarettáról. – Ezt még senki sem kérdezte tőlem – vallotta be Julian. – De hát utolsó éves leszel, nem? – De. – És téged nem üldöztek már kilencedik óta a tanáraid azzal, hogy hol tanulsz tovább? A fiú ismét csak nevetett. – Az én iskolámban ilyesmi nem történik. Onnan senki sem megy főiskolára. Ott már az is nagy dolognak számít, ha nem marad ki menet közben az ember, nem lesz terhes, vagy nem vágják sittre. – Kész rémálom. Iskolát kellene váltanod. Julian nem jutott szóhoz a csodálkozástól. Ez a lány nem ebben a világban él! Fel sem fogja, amit hallott! – Ahonnan én jövök, az ember abba az állami iskolába jár, amelyik a legközelebb van az otthonához. Utána pedig szerez valami szar munkát, mondjuk egy autómosóban, lottózni kezd, és imádkozik, hogy jobbra forduljon a sorsa. Ezúttal Daisy kezdett el kuncogni. – Imádom, ha egy srácnak vannak ambíciói. – Csak realista próbálok maradni. – Én sem azt mondom, hogy a főiskola maga a mennyország, de az autómosónál mindenkeppen jobb. 118

– A főiskola pénzbe kerül. Még ha kaphat is támogatást az ember, rengeteg más feltétele is van, aminek én nem felelek meg. Daisy vállat vont. – Akkor meg ott a haditengerészet vagy a hadsereg. Jézusom, Julian, erről még én is hallottam! Igen, erre halványan ő is emlékezett. Valami toborzótiszt járt egyszer a suliban, hogy beszéljen róla, de ő meglógott az óráról, és kiment a földes biciklipályára. – A sereg vállalja a taníttatásod teljes költségét – győzködte tovább Daisy –, és még a katonai akadémiára is bejuthatsz, bár az már tényleg nem könnyű. Úgy tudom, ezerötszáz pont kell hozzá az iskolai alkalmassági vizsgán. Annak ellenére, hogy Julian már letette ezt a vizsgát, méghozzá olyan jól, hogy a tanárai meg voltak győződve arról, hogy csalt, erről a lehetőségről semmit sem tudott. – A seregben tovább tanulni ingyenes – folytatta Daisy –, sőt még ők fizetnek azért, hogy jelentkezz. – Olyan nincs! – Dehogy nincs. – Mondj egy ilyen helyet! – West Point. Tényleg, ezt jól kitaláltam! Mehetnél West Pointba. – Előbb jutok el a Holdra. – Julian egyszer látta azt a helyet egy filmen. West Point… A fickók úgy masíroztak ott, mint a játék katonák, és egymás arcába ordítoztak. Az tényleg egy főiskola? – Azt mondod, ott ingyen adnak főiskolai végzettséget? – És egész idő alatt fizetést kapsz, amíg oda jársz. A srácnak az iskolánkból, akitől ezt hallottam, ezredes az apja a légierőnél, úgyhogy ő a repülőakadémiát célozta meg. Repülés? A gondolat szöget ütött Julian fejébe. Eleven képek kergették egymást villámsebesen az agyában. – Tényleg elképesztően hangzik, ugye? – Daisy szemmel láthatóan megunta, hogy nem száll el, akárhogy igyekszik. A kihűlt füvet visszatette a tartójába. – Ráadásul a katonai dolgok mellett, azt hiszem, mérnöknek vagy valami tudósnak is tanulnak ott a srácok. Julian az apjára gondolt, és hirtelen úgy hasított belé a hiánya, mint ahogy csak egy felszakadt seb képes fájni. Louis Gastineaux-t is a tudomány emésztette fel. Az volt minden szenvedélye. Julian megértette, mert őt is fűtötte a szenvedély. Bár nem a tudomány, hanem a repülés, a veszély és a sebesség iránt. – Na és hol van ebben a csapda? – Nem fizetsz tandíjat, de persze tartozol nekik. Minimum öt évvel az életedből. – Daisy értő, együtt érző tekintettel figyelte Juliant. – Fura lehet olyan középiskolába járni, ahol senki sem segít nektek bekerülni egy főiskolára. – Én magam sem gondoltam rá igazán. – Julian nem is tudta, mi a rosszabb. Az, hogy velük senki sem törődött, vagy hogy ő maga annyira elképzelhetetlennek tartotta a főiskolára való bejutást, hogy még csak nem is gondolkodott felőle. – Nos, az, hogy senki sem segít neked, még nem jelenti azt, hogy te sem segíthetsz magadon. – Az biztos – mondta a fiú, majd egy újabb száraz ágat dobott a tűzre. – Köszönöm a közérdekű tájékoztatást. – Nagy a szád. – Te meg a fellegekben jársz. Daisy hangosan felnevetett, a hangja olyan vidáman szállt felfelé, mint a tűzből a szikra meg a füst. A fiú meg csak ült csendben, és elismerő tekintettel figyelte. Jól van, gondolta, talán mégsem lesz annyira pocsék ez a nyár.

119

17. Olivia minden reggel varázslatos madárdalra ébredt. A madarak éneke keltette életre az erdőt, a nap sugarai pedig aranyló fénybe burkolták és felmelegítették a világot. A tó fölött köd gomolygott, melynek nyirkos rétegeit ide-oda sodorta a reggeli szellő, aztán lassan felszárította a kelő nap. A lány mindennap ilyenkor indult kocogni, akárcsak otthon, a nagyvárosban. Ellenben ott futópadon tette, míg Camp Kiogán a nagybátyja kertépítő csapata által frissen megtisztított, öt mérföldes erdei kocogóösvényen futott végig. Odahaza egy iPoddal a zsebében taposta a métereket, hogy ne unatkozzon a futópadon, de itt nem volt ilyesmire szükség. Az ébredező madarak trillái, néha egy jávorszarvas bőgése és a lombok susogása elegendő szórakozást nyújtott. Amint kilépett az erdőből, az első, akit megpillantott, Connor Davis volt, amint teherkocsijával beállt a raktárépület elé. – Korán keltél – üdvözölte. Kínosan érintette, hogy még mindig erősen liheg. Kedvesen mosolygott, pedig legszívesebben a föld alá süllyedt volna. Connor rendszeresen akkor fut vele össze, amikor a legrosszabb formáját mutatja. Rajtakapja egy zászlórúd tetején, festékes overallban, most meg mindössze egy sportmelltartóban, póló nélkül, izzadtan, kifulladva, hanyagul lófarokba kötött hajjal. Csak egyszer mutatkozhatna végre előtte csinosan, kedvenc Marc Jacobs ruhájában, az új Manolo cipőjében! Igaz, Connor nem az izzadtságával vagy a mosatlan hajával törődött, inkább a lábát, a keblét meg a meztelen derekát vette szemügyre. És igen, Olivia felismerte a pillanatot, amikor észrevette az ezüstgyűrűt a köldökében. – Szóval ez az, amiről eddig lemaradtam reggelenként – jegyezte meg szárazon. – Ezután korábbra állítom az ébresztőórámat. Olivia nem tudta, hogy csak ugratja, vagy flörtöl vele. Mindegy, akkor is bosszantó, hogy ennyire élvezi. Megpróbált lazának látszani. Letekerte vizesüvege tetejét, ivott egy kortyot, majd megtörölte a száját a kézfejével. – Hogy érzi magát az öcséd? – Jól. Az ilyen férfias semmitmondás az őrületbe tudta kergetni Oliviát, és Connor nagymester volt benne. A „jól” egy pasinál jelenthet bármit attól kezdve, hogy „még van pulzusa” egészen addig, hogy „épp most nyerte meg a lottót”. Talán épp Connor jellegzetesen férfias viselkedése volt az oka annak, hogy egyszerre találta dühítőnek és őrülten vonzónak. A teherautója volt erre a kettősségre a legjobb példa. Olivia gyanította, hogy a kocsiban szanaszét heverő papírok és számlák jelentik nála a kartotékrendszert, viszont a CD-gyűjteménye olyan rendben sorakozik a keze ügyében, hogy oda sem kell néznie, ha vezetés közben fel akarja tenni a kedvenc lemezét. A teherkocsi platójára nézve a lány meglepődött, amikor nem a várt szerszámokat és felszerelést pillantotta meg, hanem egy rakás, mindenféle formájú és méretű madárodút és -etetőt. Mindegyik egyedi darabnak látszott, és kézzel készült. Sokkal kimunkáltabbak, díszesebbek voltak a feltétlenül szükségesnél. Az egyiknek kis vízikerék volt az oldalán, a másiknak csíkos vászontető a bejárata fölött. Néhányon viktoriánus szalagdísz tekergett, mások csinos adirondack stílusú, gerendavázas épületek pontos másai voltak. – Te csináltad ezeket? – Hát persze. A rengeteg szabadidőmben – ingatta a fejét Connor. – A vasboltban vettem őket, a városban – mondta, azzal elkezdte behordani négyesével a házikókat a raktárba. 120

– Megkérdezhetem, mit akarsz ennyi madárházzal? – érdeklődött Olivia, miközben maga is felkapott néhányat, és elindult a férfi után. – Megkérdezheted. Ha útban vannak itt, akkor… – Dehogy vannak! Csak azon tűnődtem, mit forgatsz a fejedben. Connor szépen sorba rakta a madáretetőket a raktárban. – Semmit. Talán Dare tudja majd használni őket a dekorációhoz. – Te aztán szeretheted a madarakat – jegyezte meg kissé zavartan Olivia, aztán nem kérdezősködött tovább, csak hordta befelé az apró házakat. Connor mintha észre sem vette volna, hogy ott van. Most, hogy Olivia már lehűlt a futás után, fázni kezdett a kora reggeli hűvös levegőben, és mire ez eljutott a tudatáig, Connor már vetette is le a dzsekijét, és nyújtotta neki. Jó, szóval mégsem vette semmibe… – Nem, nem! – tiltakozott. – Tiszta izzadság vagyok. – Ne hidd, hogy ez engem zavar! Belebújni! Olivia összehúzta magán a dzsekit, és úgy érezte, mintha a gazdája ölelné. Nem volna szabad, hogy ennyire jólessen, gondolta, miközben élvezte Connor teste melegét, melyet még őrzött a kabát. – No, milyen érzés újra itt lakni a táborban? – kérdezte, csak hogy megtörje a kínossá váló csendet. – Nem is különbözik annyira a lakókocsimtól. – Mióta laksz ott? Már a telet is ott töltötted? – Mire kimondta, már meg is bánta a kérdést. Valahogy úgy hangzott, mint egy bírálat. – Bocsánat! Nem sikerült levetkőznöm a kíváncsiskodást. – Voltak már rosszabb teleim is – felelte a férfi, de nem fejtette ki bővebben. Na, ezt jól megcsináltad! Most vagy megsértette, vagy felbosszantotta Connort. Jó lenne felfognia végre, hogy néha tanácsosabb megtartania a kérdéseit magának. Ennek a jegyében nem hozta szóba Connor apját sem. Vagy talán inkább az a kínos, hogy nem érdeklődik felőle? Olivia nem tudta a választ. Terry Davis nagy szerepet játszott Connor életében, meghatározó szerepet. A szégyenletes igazság pedig az volt, hogy Oliviának nem volt bátorsága érdeklődni utána. Nem akarta hallani, hogy végül halálra itta magát. Félt látni Connor szomorúságát, mert tudta, hogy nem lesz képes megvigasztalni őt. – Remélem, jól aludtatok Juliannel – váltott témát. Connor bezárta a raktár ajtaját. – Nekem csak az a fontos, hogy távol tudjam tartani minden bajtól a nyáron. – Korábban is ezt tetted – emlékeztette a lány. – Azon az utolsó nyáron, amikor mi… – No, ez rossz kezdés volt. – Már kisfiúként is megdolgoztatott, de sikerült mindig előtte járnod egy lépéssel. – Most viszont nagyobb az esélye, hogy lehagyjon, de megteszem, ami tőlem telik. Connor olyan ember, aki mindenre ügyel, mindenkire vigyáz. Olivia ezt már rég tudta róla. Egy részeges apa és egy nemtörődöm anya közt felnőve formálódott a jelleme ilyenné. Olivia néha eltűnődött, vajon milyen emberré vált volna, ha szülei szeretettel veszik körül, és nem hagyják, hogy ő nevelje fel saját magát. Azokra az ismerőseire gondolt, akiket babusgattak, kényeztettek, akik minden lehetőséget megkaptak a szüleiktől, és sorra elszúrták mindet, hogy végül egy szülei vagyonából élő semmirekellő legyen belőlük, akin csak a bulvársajtó csemegézik. – Milyen köztetek a viszony Juliannel? – Alig ismerjük egymást. Nem igazán lelkesedik, ha dirigálok neki. – És neked milyen érzéseid vannak vele kapcsolatban? – Nem szívesen van itt, és úgy viselkedik, mint egy kis szarházi. Olivia lehajtotta a fejét, hogy elrejtse az arcára kiülő mosolyt. – Mi az? – kérdezte a férfi, amikor észrevette, hogy Olivia derül azon, amit mondott. 121

– Jó, hogy ilyen őszinte vagy. Már kezdtem aggódni, hogy mindent jámboran elviselsz, mint egy szent. – Na, ilyen problémám sosem volt. Julian viszont mégiscsak családtag. Tizenegy éves voltam, amikor született, és az volt a legjobb dolog, ami addig történt velem. Hat hónapig én voltam a nagy testvér. Aztán elvitte az apja, és egyik pillanatról a másikra mindennek vége lett. Senki nem figyelmeztetett előre, és senki nem kérdezte a véleményemet. Csak egyik nap arra mentem haza az iskolából, hogy Julian eltűnt. Napokig vagy talán hetekig nem szóltam az anyámhoz egyetlen szót sem. – Connor lenézett munkától kérges kezére, és megmozgatta az ujjait. – Erről még nem beszéltem senkinek. Ekkor fedezte fel Olivia, mekkora fájdalmat hurcol magával Connor, hogy mit takargat. – Én talán beszélhetnék Juliannel. Már ha nem bánod… Connor megrázta a fejét. – Miért bánnám? – Szeretek vele beszélgetni. – Olivia előző nap sokáig fenn maradt, és amikor Julian meg Daisy bejöttek a tópartról, hosszan elbeszélgetett velük. – Tudtad, hogy tavasszal letette az iskolai szintfelmérő vizsgát, és ezerötszázötven pontja lett? Nyolcszáz matekból és hétszázötven a szóbelin. Connor elképedt. – Ezerhatszáz a plafon, ugye? – Aha. – Ráadásul az órák felére be sem járt – tette hozzá a férfi. – Nekem úgy tűnik, nem neki való az az iskola. Nem figyelnek rá, és túl keveset hoznak ki belőle – jegyezte meg Olivia. Furcsán felnőttes dolog volt megvitatni Connorral a tizenéves öccse iskolai körülményeit. Új volt az élmény, hogy felnőttként viszonyul Connorhoz, mint akinek már van némi tapasztalata. Hirtelen sokkal bonyolultabbnak látszott a viszonyuk, mint eddig. Mikor a nyár elején először találkoztak, Oliviának csak az volt a fontos, hogy új külsejével, megújult személyiségével kérkedjen a férfi előtt. Hadd bánja meg, hogy annak idején elengedte, kizárta az életéből! Ezt a magatartást mára már gyerekesnek és felszínesnek látta, no meg főként túl együgyűnek. Szerencsére nem is tartott sokáig. Szíve védtelennek bizonyult Connor Davisszel szemben, és kapcsolatuk minden egyes alkalommal változott és mélyült, valahányszor együtt töltöttek egy kis időt. Együtt ballagtak be a konyhába, s miközben a lány kávét mért ki egy kiskanállal a főző szűrőjébe, érezte, hogy Connor őt figyeli. – Emlékszel arra a nyárra, amikor egyszer éjfélkor felforgattuk a konyhát, és találtunk egy hatalmas bödön mogyoróvajat? – kérdezte Olivia. – Falk St. John talán még most is azt próbálja kimosni a hajából. – Connor kézbe vette az elszíneződött teniszkupát, melyet a lány az apja ládájából hozott magával. – Ez meg mi? Olivia beharapta a szája szélét. Szándékosan hagyta elöl a kupát, abban reménykedve, hogy valaki egyszer kérdezősködik felőle. Jobban mondva, hogy Connor egyszer kérdezősködni fog. A megválaszolatlan kérdések már lyukat fúrtak az oldalába. – Apám egyik régi trófeája. Még nem jutottam hozzá, hogy nekiessek a fémtisztítóval. Connor persze megtalálta benne a fényképet és a mandzsettagombot is. Az utóbbit félretette, de a felvételt tűnődő ábrázattal kezdte szemlélni. – E miatt a kép miatt kérdeztelek Jenny Majeskyvel kapcsolatban – mondta Olivia, és igyekezett közömbös hangot megütni. – Tényleg hasonlít rá. Mintha ő lenne fiatalabb kiadásban – értett egyet Connor. – Bizonyára az édesanyja. – Igen, az. Ugyanez a kép kint lóg a sütöde falán, csak a párja le van vágva róla. Megismered? – kérdezte, majd meg sem várva a választ, mondta tovább: – Az ott az apám. Még 1977-ből. Majd megesz a penész, hogy megtudjam ennek a képnek a történetét. 122

– Akkor kérdezd meg tőle! – javasolta Connor a legésszerűbb megoldást. – Nem hiszem, hogy jó ötlet. – Miért nem? Hiszen közel állsz az apádhoz, nem hiszem, hogy zokon venné, ha érdeklődnél a múltja iránt. Connornak igaza volt, de Olivia mégis úgy érezte, nem teheti. Szülei magánélete mindig is kényes téma volt. A lány néha megkérdezte az apját, találkozgat-e valakivel, gondolt-e már arra, hogy egyszer újra megnősül. Ilyenkor Philip keserédes mosollyal megrázta a fejét, és kijelentette, hogy neki sosem volt szerencséje a szerelemben. Olivia pedig kezdte azt gondolni, hogy ez a vonás örökölhető. – Kínos lenne megkérdezni – felelte –, és azt se mondd, hogy mutassam meg a képet Jennynek. Azt ugyanolyan kínosnak érezném. – Tudok valakit, akit mégiscsak megkérdezhetnénk.

123

18. Connor remélte, hogy helyesen cselekszik, amikor segít Oliviának belekontárkodni ezekbe a régi ügyekbe. Mindegy, most már késő visszakozni. Néhány nappal a beszélgetésük után együtt indultak Avalonba, Juliannel a hátsó ülésen. A srác arra kérte őket, tegyék ki a könyvtárnál, ámbátor semmi magyarázattal nem szolgált a céljait illetően, amikor magára kapta a hátizsákját, és kiszállt a kocsiból. – Egy óra múlva itt vagyok érted – mondta neki a bátyja, aztán Oliviához fordult, aki ideges hallgatásba burkolózva kuporgott mellette az anyósülésen. – Gondolom, itt nemigen kerülhet bajba. – A könyvtár nem tűnik kockázatos helynek. Talán csak internetre vágyik – vélte Olivia. – Beszélt neked az otthoni barátairól? – Nem igazán. Gondolod, hogy érdeklődnöm kellene? – Nem – vágta rá határozottan a lány. – Ha kérdezősködsz, csak még jobban bezárkózik. Connor egy pillanatig tűnődve figyelte a lányt, aki őszinte érdeklődést mutat az öccse iránt, és nem értette az okát. Olyan hihetetlen volt, hogy ismét itt ül mellette! Mióta visszajött ide, a férfi rengeteget gondolt a régi időkre, arra, hogy milyen közel álltak egymáshoz akkor, mennyi mindent megosztottak egymással. És hogy mennyire megbántották egymást. Most más kérdésekkel kell megbirkózniuk, mint például azzal, hogy beengedjék-e egymást újra az életükbe, vagy se. Hagyd ezt abba! – figyelmeztette magát Connor. Ne próbálj emlékezni, milyen volt a karodban tartani őt, amikor az arca a mellkasodhoz simult, és hallgatta a szívdobogásodat! Azt hitte, már alig emlékszik a lányra, de minden egyes pillanattal, amit vele töltött, újabb emlékek bukkantak elő, és mostanra elég volt becsuknia a szemét, s hagynia, hogy sodródjon visszafelé az időben, amíg ott nem találja magát az elevenen nyüzsgő tábor házai közt, sok évvel ezelőtt, amikor az élet olyan egyszerűnek látszott, és úgy tűnt, semmi sem lehetetlen. – Sportol valamit a suliban? – kérdezte Olivia. – Azt hiszem, búvárkodik. – Érthető, ha már annyira szereti a magasságot… és a mélységet. Érdekes fiú, örülök, hogy itt van velünk a nyáron. – Olivia mosolygott, bár még mindig idegesnek látszott egy kicsit. – Örülsz? – Persze. Szeretem a gyerekeket, különösen a kamaszokat. Az összes félelmükkel és sérelmükkel együtt. – A lány sóhajtott egyet, majd kifelé bámult a kocsi ablakán. – Talán azért, mert még nagyon jól emlékszem, milyen érzékeny ebben a korban az ember, milyen sebezhetőek az érzelmei, milyen óriásinak és létfontosságúnak tűnik minden döntés, ha választás elé kerül. És milyen az, ha nem érti meg senki a világon. – Mégis itt vagy. – Igen, itt vagyok. – Mi történt, miért nem lettél végül gimnáziumi tanár? Olivia vállat vont. – Sokat változtam a főiskola négy éve alatt. Először valóban tanítani akartam. Vissza akartam menni a középiskolába, és ezúttal jól csinálni, amit csinálok. Ez lett volna az esélyem arra, hogy boldog élménnyé változtassam a magam számára a gimnáziumot, hogy népszerű lehessek. – A lány lágyan elmosolyodott. – Aztán a főiskola évei alatt egyszer csak nem lett többé szükségem rá. Már nem éreztem úgy, hogy mindenáron át kell formálnom az élményt.

124

Connor a lány száját figyelte, miközben beszélt. Mikor kimondta a „formálnom” szót, olyan bájosan kerek volt, mintha meg akarná őt csókolni. Csak képzelődsz, mert annyira szeretnéd, te szamár! Hisz Olivia épp most mondta ki a lényeget: nincs szüksége arra, hogy átírja a múltat. A közös múltjukat sem. – Te pedig edző akartál lenni – emlékeztette viszonzásképpen a lány. – Jó a memóriád. – Az ő magyarázata azonban alapvetően különbözött Oliviáétól. Ő épp az iskolában, ott is elsősorban a csapatjátékokban jeleskedett, ezen a téren fogadták el, itt érezte magát biztonságban. Ha edző lesz belőle, örökre ehhez a világhoz tartozhat, okoskodott. Tudta, miért kellett feladnia az álmát, de nem állt készen arra, hogy elárulja Oliviának. Elindult a járda mellől, és Indián Wells felé vette az irányt, a várostól néhány mérföldnyire északra, ahol az apja élt egy nyugdíjasotthonban. Terry Davis nem volt beteg, sőt még öreg sem, de szemmel láthatóan élvezte ott az életet. Kedvelte a kotnyeles asszonyokat, akik uralták a helyet, és mint jó útra tért alkoholista, szerette a találkozókat, melyeket naponta tartottak a magafajtáknak. Olivia ismét hallgatásba burkolózott. – Nem kínos neked, hogy meglátogatjuk az apámat? – kérdezte Connor. – Á, dehogy! Mikor elmondtad, hogy még mindig… köztünk van, nagyon meglepődtem. Sosem beszéltél róla. – Te meg sosem kérdeztél felőle. – Tudom, és sajnálom. Úgy értem, örülök, hogy… – Olivia nagy zavarban volt. – Azért nem érdeklődtem iránta, mert attól tartottam, valami rossz történt vele, és nem akartalak elszomorítani a kérdezősködéssel. – Egy pillanatnyi csend után folytatta: – Egyszerűen gyáva vagyok. Sosem tudtam kezelni mások bánatát. Talán ez is belejátszott a három felbontott eljegyzésébe, gondolta Connor. Nem volt kíváncsi a szaftos részletekre, de úgy vélte, ha valaki nem tudja kezelni a mások baját, nem is kerülhet igazán közel hozzájuk. Hamarosan bekanyarodott egy parkolóba. – Csak hogy tudd, apám kitűnően érzi magát – mondta a lánynak. Hangjában egyszerre volt büszkeség és megkönnyebbülés. Persze jobban örült volna, ha nem tart ilyen sokáig, míg az apja összeszedi magát, de most már nem volt értelme szomorkodni emiatt. – Mostanában egészen jól van. Egész nap elfoglalja magát, terápiás összejövetelekre jár, és unokákat szeretne, de ezen a téren eddig kénytelen voltam csalódást okozni neki. Hopp, ezt nem kellett volna elárulnia, kapott észbe Connor. Olivia kiszállt a kocsiból. – Hadd találjam ki! – mondta, amint végignézett a csinos kis házak során, melyek mindegyikéhez egy kis belső udvar tartozott. – Az az édesapád háza, ahol az a rengeteg madáretető lóg. Te ravasz róka! Ő eladja a vasboltnak, te meg felvásárolod őket. Lelepleződtem, gondolta Connor vidoran. – Tedd meg nekem azt a szívességet, hogy nem árulod el neki! – kérte. – Persze hogy megteszem. – Olivia ellágyult tekintettel, egyre hevesebben dobogó szívvel nézett a férfira. Kilenc éve is épp így szokta nézni őt, s ez a tekintet a mindenséget jelentette az akkori fiúnak. Connor apja már az ajtóban üdvözölte őket. – Szervusz, fiam, örülök, hogy látlak – mondta, aztán kezet nyújtott Oliviának. – Terry Davis, hölgyem. – Olivia Bellamy. – Miss Bellamy! Hogy van, kisasszony? Connor azt várta, hogy a lány majd feszengeni fog ebben a kicsi, szerény házban, de a mosolyából, amellyel üdvözölte az apját, nem sugárzott más, csak őszinte kedvesség. – Remélem, nem zavartuk meg valamiben.

125

– Nem, egyáltalán nem. – A férfi előrement, és sietve kikapcsolta a konyhában a rádiót. – Inkább örülök, addig sem vagyok egyedül. – Kapkodva eltakarította az asztalról a halomnyi levelet és a számtalan, újságokból kivágott kupont. Olivia tűnődve figyelte a mozdulatait, és arckifejezésén – Connor legalábbis így érezte – megkönnyebbülés látszott. Nem hibáztatta érte. A régi Terry Davis mindenki szemében reménytelen alkoholista volt, egyedül a fia nem tartotta annak. Már gyerekként sem volt hajlandó feladni a reményt. Apja számtalanszor összetörte a szívét, ezerszer okozott neki csalódást, de a fiú tudta, rajta kívül senkije sincs, csak rá számíthat. Őrültségnek tűnő hűségből, elkeseredettségből vagy talán megingathatatlan fiúi szeretetből ragaszkodott a hitéhez, hogy Terry Davis egyszer még talpra fog állni. Annyira erősen hitt ebben, hogy amikor választania kellett az apja és Lolly között, habozás nélkül az apját választotta azon a kilenc évvel ezelőtti nyári napon, mely örökre beleégett Connor emlékezetébe. – Örülök, hogy újra látom – mondta Olivia udvariasan. – Ön nyilván nem emlékszik rám, akkoriban mindenki csak Lollynak hívott. – Na, így már emlékszem – csillant fel Terry szeme. – Maga volt az a helyes, pufók kislány, akivel a fiam barátkozott. Connor kis híján felnyögött. Akár részeg volt, akár józan, az apja mindig kereken kimondta, ami a szájára kívánkozott. – Apa… Olivia azonban zavartalanul mosolygott tovább. – Azt nem tudom, hogy helyes voltam-e, de hogy határozottan pufók, azt igen. – Látom, már leadta a babahájat. – Apa! – Kér egy ásványvizet? – kérdezte Oliviát Terry. – Köszönöm, kérek. – A lányon egyáltalán nem látszott, hogy bántotta volna a nyers őszinteség. Kecses mozdulattal elvette a feléje nyújtott kék üveget, és helyet foglalt a kerek asztal mellett. – Bizony, azóta szépen felnőtt. Hány éve is? Tíz? – Kilenc. – Tudja, hogy Connor akkor őrülten odavolt magáért? Mondja, nem ment még férjhez? – Apa, az isten szerelmére! Terry leintette a fiát. – Jól van, na! Gondolom, nem azért jöttél, hogy cukkoljalak a régi barátnőddel. – Semmi baj – biztosította az idősebbik Davist Olivia. – De tényleg. Nem rossz hallani, hogy Connor őrülten odavolt értem, bár én nem egészen így emlékszem. Rossz ötlet volt idejönni Lollyval, füstölgött magában Connor. Mi az ördög jutott eszébe, hogy idehozta? Terry csak tovább kuncogott. – Voltak azóta más barátnői is, de egyik kapcsolat sem tartott sokáig. – Ahogy velem sem – emlékeztette Olivia. – Hát igen, de az azért volt, mert… – Figyelj, apa! – sietett témát váltani Connor. – Olivia otthon találta ezt a fényképet, és arra gondoltunk, talán tudnál nekünk mesélni róla valamit. A lány átnyújtotta a megsárgult felvételt. – 1977 augusztusában készült, a fiú a képen az apám. Amint Connor apja meglátta a képet, hirtelen megváltozott az arckifejezése. A laza, barátságos ember feszültté és izgatottá vált. Gyorsan visszaadta a képet, mintha égetné az ujjait. – Ez Mariska Majesky, Helen és Leo lánya. Húsz éve már, hogy elment, de lehet harminc is. 126

– Úgy érti, meghalt? – Nem, elment. Egy nap felkerekedett, és senki sem látta azóta. Mindig is amolyan nyughatatlan lány volt – tette hozzá Terry. – Néhanapján elment egy kis időre, de mindig visszajött megnézni a gyerekét. Egyszer aztán nem jött vissza többé. Azóta nem látták. – Szóval van egy gyereke – nézett Connor Oliviára. Hát persze, Jenny. – Férjnél volt? – kérdezte Olivia, és a hangja kissé remegett. – Vagy volt… barátja? – Azt hiszem, erről inkább az apjával kellene beszélnie, kisasszony – válaszolta Terry. Kilépve a kicsi, zsúfolt lakásból, Olivia úgy érezte, mintha kiszívták volna belőle az erőt. Így is nézhetett ki, mert Connor a derekára tette a kezét, hogy támogassa. A lány nem tudta, honnan ez az ösztönös lovagiasság, de Connor annyira óvta őt, mint még soha senki. – Folyton arra gondolok, hogy lehet millió más magyarázat is – mondta a férfinak –, de mindig oda lyukadok ki, hogy az összes többi csak kifogás. – Még mindig lehet, hogy rossz a következtetésünk – intette óvatosságra Connor. – Talán nincs is semmi titok Jenny apja körül. – Az apád tudja, láttad az arcát. Csak nem akarta kimondani. – Olivia eddig abban reménykedett, hogy bármelyik helyi fiú lehet Jenny apja, kivéve Philip Bellamyt. De látva Terry kínos feszengését és hallva a tanácsát, hogy beszéljen az apjával, egyre nőtt benne a bizonyosság. Megállt, és Connor orra alá dugta a fényképet. – Nézd meg jól! Látod az apám állát? – mutatott a Cary Grantéhez hasonló bemélyedésre. – Jennyé is ilyen, de az anyjáé nem. Connor elmosolyodott. – Az ilyen áll nem éppen ritkaság. – Csakhogy öröklődik, akárcsak a kék szem. A genetika törvényei szerint ha valakinek ilyen álla van, legalább az egyik szülőjének is ilyen volt. Semmiben sem lehetsz biztos, amíg nem beszéltél az apáddal – mondta Connor, és előhalászta a kocsikulcsot a zsebéből. Olivia még mindig maga előtt látta, ahogy Terry Davis kerülte a tekintetét. Körülnézett a parkolóban, és bár látszólag semmi sem változott, ez már nem ugyanaz a világ volt: alapjaiban rendült meg. Elmozdult a Föld tengelye, és a bolygó lassan letért a pályájáról. – Tulajdonképpen meg sem kell kérdeznem, úgyis tudom. A genetikát félretéve csak rá kell néznem apámra ezen a képen. A vak is láthatja, hogy együtt járt ezzel a… Mariskával, miközben már az anyám vőlegénye volt. Istenem, talán még azután is, hogy már elvette! Jenny Majesky pedig… Olivia megingott, mint aki szédül. Connor besegítette a kisteherautóba. A lány úgy érezte magát, mint akin átment az úthenger, amint hangosan kimondta a nyilvánvaló igazságot: – Van egy nővérem. – Egy nővérem, egy nővérem, visszhangzott fejében a szó, és visszaverődött a kétely betonfaláról. – Ez egyelőre még csak feltevés. – Mindketten tudjuk, hogy hamarosan igazolást nyer. – És ha igen? Olyan rossz lenne, ha volna egy féltestvéred? – Istenem, dehogy! Csak az a rossz benne, hogy úgy nőttünk fel, hogy nem is ismertük egymást. Van egy nővérem! Olivia elmerengett, milyen lett volna az élete, ha mindvégig tud Jennyről. Lett volna valakije, akivel megoszthatja a titkait, akivel együtt huncutkodhat, aki tanácsokat ad neki, és akivel jókat veszekedhet. Talán nem lett volna annyira magányos gyerekkorában, és nagyobb lett volna az önbizalma. – Most mit tegyek? – töprengett hangosan. – Lehet, hogy Jenny nem is tudja, ki az apja? Nem mehetek csak úgy oda megkérdezni! – Hívd fel az apádat – javasolta Connor –, és kérdezd meg őt! – Ezt nem lehet telefonon. Személyesen kell beszélnem vele. Látnom kell az arcát. 127

– Igazad van – bólintott a férfi. Bekapcsolta az irányjelzőt, és rákanyarodott a folyó menti útra. – Hánykor akarsz indulni? – Tessék? – Holnap. A városba – magyarázta Connor. – Gondolom, nem ártana már hétkor felkerekednünk. El tudsz készülni olyan korán? – Te miről beszélsz? – Arról, hogy elviszlek az apádhoz. Olivia nem hitt a fülének. – Miért kellene elvinned? – Mert jó fej vagyok. Mindig is az voltam, csak ezt eddig még nem beszéltük meg. – Várj egy pillanatig! Te be akarsz engem vinni a városba? – Rögtön holnap reggel. Ez a titok már olyan régi, hogy egy éjszakát még várhat. – Csak így? Itt hagyunk mindent, fogjuk magunkat, és bemegyünk a városba? Connor lazán a kormánykerék tetején nyugtatta a kézfejét. – Ez a szép abban, ha az ember önálló vállalkozó. Akkor hagyja abba a munkát, amikor akarja. – De neked nem kell feltétlenül velem jönnöd. Mehetek vonattal is. – Ezúttal nem. Olivia nem értette, miért ilyen kedves hozzá ez az ember, szinte félt megbízni benne. – Ez egy háromórás út! – Nem hiszed, hogy el tudunk beszélgetni három óra hosszat? – Bár nem vette le a tekintetét az útról, Connor elvigyorodott. – Szerintem rengeteg megbeszélnivalónk van, Lolly.

128

A Kioga Ifjúsági Tábor hagyományaiból A táborban nyolc és tizenhat év közötti gyermekek nyaralhatnak. A tábor egyik legfontosabb hagyománya a folyamatosság. A jó magaviseletű és feddhetetlen jellemű táborozók meghívást kaphatnak felügyelői munkára, miután letették az érettségit, és elsajátították az elsősegélynyújtás, valamint a vízi mentés módszereit.

19. 1997 nyara Miután leérettségizett, Lolly nem tudta, örüljön-e vagy sem, hogy felügyelő lehet a Kioga táborban, de Bellamyként nem nagyon volt más választása. Családi hagyomány volt, hogy minden Bellamy betöltötte ezt a tisztet érettségi után, és ez alól ő sem lehetett kivétel. Talán nem is lesz olyan rossz… Tizenkét éves kora után valamivel kevésbé utálta a tábort, és a változás okát Connor Davisnek hívták. Azon a nyáron – saját maguk számára is váratlanul – barátság szövődött közöttük, és kitartott sok éven át. Bár Lolly faragatlannak tartotta a fiút, az pedig őt fontoskodó nagyokosnak, valahogy mégis élvezték egymás társaságát. Amikor együtt voltak túrázni, kajakozni, vagy együtt szolgálták fel a többieknek a reggelit, esetleg szókirakóval ütöttek el egy esős napot, Lolly elégedett volt, és nem érdekelte más, csak a pillanat. Connor mellett nem kellett szerepet játszania. A fiú nem várta el tőle, hogy jó jegyeket hozzon, fontos barátokat szerezzen, vagy megnyerje a zongoraversenyt. Azt sem várta el tőle, hogy ő legyen az osztály bohóca. Elég volt önmagát adnia, egyszerűen Lolly lehetett. A következő nyarak hetedik és nyolcadik után hasonlóan teltek. Még ha néha óvatosan kerülgették is egymást, és csak úgy repkedtek a sértegetések, ezt a piszkálódást sziklaszilárd, kölcsönös tisztelet és barátság talaján engedték meg maguknak egymással szemben. Nem volt semmiféle nyilvánvaló oka annak, hogy ők ketten barátok legyenek. Connor hórihorgas srác volt, nagy sportoló, akinek nehéz eset volt az anyja, a mostohaapja pedig munkásember Buffalóban. Édesapja ráadásul évről évre meghiúsította a reményeit, és összetörte a szívét. Lolly ellenben gazdag család boldogtalan kislánya volt, akinek túl sok gond nyomta a vállát. Egyszóval egyáltalán nem illettek egymáshoz, mégis jól érezték magukat együtt. Furcsa barátságuk attól a pillanattól tartott, hogy tizenkét évesen először összetalálkoztak, és többet is elmondtak magukról egymásnak a hegyi ösvényen, mint szerettek volna. Mikor nyaranta újra összehozta őket a sors, ott folytatták, ahol abbahagyták, mintha egy napig sem lettek volna távol egymástól. Aztán jöttek az éjféli konyhaportyák meg a buta, de annál mulatságosabb tréfák a felügyelők vagy a többi táborozó rovására. Mindenben benne voltak, amihez csak ügyesség és ész kellett, mert a fiú ügyes volt, a lány pedig eszes. Végül egyre több titkot megosztottak egymással. Connor bevallotta, hogy szégyelli az apja iszákosságát, és hogy reménytelenül belezúgott Evelyn Wallerbe, Lolly pedig megsúgta, hogy az iskolában a kézimunka a kedvenc tantárgya, és hogy a tévés Martha Stewart a példaképe. Connor barátsága arra buzdította, hogy legyen jobb, bátrabb és magabiztosabb, s a fiútól mindig biztatást kapott, ha maga alatt volt. Connor egyenrangúként kezelte, mintha egy fiú barátról lenne szó, és Lollynak ez tetszett, mert így anélkül lehetett a közelében, hogy kapcsolatukat megterhelte volna a fiúk és a lányok közti kínos feszültség. Szeptember első hétfőjén Connor visszatért Buffalóba, Lolly pedig New Yorkba, és a következő nyárig megint nem látták egymást, még csak nem is beszéltek. Lolly néha gondolt rá, hogy ír a fiúnak levelet, de rájött, hogy nincs mit írnia azon kívül, hogy: „Kedves Connor! Az életem nagy rakás szar.” És ugyan ki olvasna ilyet szívesen? Igaz, ki is találhatott volna dolgokat. Néhány lány az iskolából szokott ilyesmit csinálni. Csakhogy attól még nem lett volna kevésbé vacak az élete, ha mesésnek állítja be. 130

Aztán minden figyelmeztetés vagy magyarázat nélkül megszakadt ez a szoros barátság. Kilencedik után Lolly már alig várta, hogy újra találkozzon a táborban Connorral, de a fiú nem jött el. Amikor összeszedte a bátorságát, és megkérdezte Mr. Davist, mi történt a barátjával, ő csak ennyit mondott: – A fiam idén nem jön, Buffalóban kapott munkát a nyárra. Tizedik után Lolly anyja úgy döntött, ideje, hogy a lánya világot lásson, és magával vitte egy európai körútra. Mivel az apja sem akart lemaradni, a tizenegyedik osztály befejeztével befizette kettejüket egy hajóútra a földközi-tengeren. Ez így mind nagyon szépen hangzott, és valóban fantasztikusnak is kellett volna lennie, csakhogy a ránehezedő nyomás megfosztotta a lányt az élmény örömétől. A szülei rengeteget vártak tőle. Kitűnő osztályzatokat, kitűnő teszteredményeket, díjakat a zenei és tanulmányi versenyeken. „Csak azt akarom, hogy bekerülj egy jó főiskolára” – hajtogatta az anyja, bár sosem magyarázta el, miért. Azt Lolly a saját szemével látta, hogy a Yale-en tanulni és hozzámenni egy ott végzett diákhoz nem hozta meg a boldogságot Pamela Lightsey számára. Mindössze pénze lett, meg egy kudarcot vallott házassága. Ezek után Lolly nem értette, miért képzeli az anyja, hogy a tökéletes főiskola a kulcs valamiféle földi királysághoz. Aztán elvégezte a gimnáziumot, és felvették a Columbiára, ahol majd beteljesítheti szülei álmait, hogy tovább dicsekedhessenek sikeres lányukkal. Ezen a nyáron, amely – ha jól belegondol – gyermekkora utolsó nyarának számít, ismét visszatért a Kioga táborba. Fontolgatta ugyan, hogy nem megy el, tudta, hogy nagyszülei megértenek. Nana egyik telefonja azonban eldöntötte a kérdést. – Connor Davis is a táborban fog dolgozni a nyáron – újságolta a nagyanyja. – Gondoltam, hátha szeretnéd viszontlátni. – Idén minden másként lesz – jelentette ki Dare Yates, Lolly legkedvesebb unokatestvére. – Most jöttél rá, Sherlock? – nevetett Frankie, Dare egy évvel idősebb nővére. – Végre mi leszünk a „nagyok”. – Remélem, tényleg olyan jó felügyelőnek lenni, mint ahogy látszott, amikor még gyerekek voltunk – mondta Lolly, miközben kilépett a faházuk tornácára, hogy kiverje túracipője talpából a sarat. Frankie körülnézett a házban, melyen hárman fognak osztozni a nyáron. – Milyen szép itt! – mondta. – Mitől lett ilyen barátságos? – Lollynak köszönheted – világosította fel Dare. – Egy nappal előttünk érkezett, és feldobta egy kicsit a helyet. Lolly örült, hogy a lányok észrevették a keze nyomát. Pedig olyan kevés kellett ahhoz, hogy kellemesebbé varázsolja a puritán épületet! Csak feltúrta kissé a tábor raktárait, és előkotort egy-két kincset a múltból. Az ágyakat színes, kockás gyapjútakarókkal fedte le, kiterített egy rongyszőnyeget, ráhelyezett néhány régi, fából készült széket és egy rusztikus asztalt. Nana biztatta, hogy nyugodtan használjon fel bármilyen otthagyott kézműves tárgyat, mint például egy nyírfakéregből készült táblát, melyen ágacskákból volt kirakva a tábor neve, egy lámpást, melynek az oldalai pergamenből voltak, vagy egy kézzel font lábtörlőt. Az ablakpárkányon bögrékben álló vadvirágok még vidámabb hangulatot kölcsönöztek a háznak. – Ez nagyszerű, Lolly! – kiáltott ki Frankieé a szúnyoghálós ajtón át. – Azt hiszem, neked ehhez határozottan van érzéked. Ő és unokatestvérei a legfiatalabb táborozókra, a Fiókákra vigyáztak. A kislányok már az előző nap megérkeztek, és az első éjszakát csak kis sírással, minden hisztéria nélkül vészelték át. Lolly imádta hallgatni, ahogy kuncognak és visítanak, amikor jól érzik magukat. Még bekötözni is szerette őket, amikor megsérültek, vagy vigasztalni, ha féltek. Márpedig néhányuk félni fog minden éjszaka, gyanította. Különösen a kis Ramona Fisher volt gyanús e

131

tekintetben, aki előző este úgy kuporgott rettegve a vackán, mint egy szabadban táborozó katona, akit össztűz alá vettek. Dare csatlakozott Lollyhoz a verandán. Szeméhez emelt egy tábori messzelátót, és a tóra irányította. – Istenem, de szeretem ezt a látványt! Lolly jól tudta, hogy nem a táj szépsége hatotta meg. A távcső az úszáshoz elkerített területre irányult, ahol a felügyelő fiúk igyekeztek megállapítani a Fiókák fiúcsapatáról, milyen szinten állnak az úszásban, hogy aszerint sorolják őket csoportokba. A három unokatestvér felsorakozott a veranda korlátja mellett, és egymásnak adogatták a távcsövet. A felügyelők sortot meg ujjatlan trikót viseltek, nyakukban síp lógott. Tréfálkoztak a gyerekekkel, hogy oldják a feszültségüket. Lolly még ilyen távolból és távcső nélkül is felismerte a magas, sötét hajú Connor Davist. Ujjongó öröm fogta el. A táborozók érkezése akkora felbolydulással járt, hogy még nem találkozhattak. Minden idejüket és erejüket felemésztette a kicsikkel való foglalkozás. Mikor aztán hozzá került a távcső, úgy kellett tennie, mintha minden fiúnak egyforma figyelmet szentelne, ami persze nem volt igaz. Connor Davis magasabb volt, mint valaha, és bár még mindig soványnak látszott, a válla szélesebb lett. Már most barnább volt a többieknél, talán mert a szabadban dolgozott az apjával. Olyan jól és természetesen bánt a gyerekekkel, mintha erre született volna. Lolly elfojtott egy sóhajt. Szerette volna tudni, mi változott meg köztük, és mi nem, ha megmaradt egyáltalán valami a régi barátságból, és nem lettek időközben egymás számára teljesen idegenek. Önmagáról tudta, hogy sok mindenben megváltozott. Majdnem betöltötte már a tizennyolcat, és sokat látott a világból. Beszélt franciául, és már öt szintfelmérő vizsgát is letett az egyetemi felvételihez. Az alapvető dolgokat tekintve azonban semmit sem változott. Még mindig az a túlsúlyos lány volt, akivel leereszkedőn barátkoztak a csinosabb, népszerűbb osztálytársak. Ahelyett, hogy táncolt volna a fiúkkal az iskolai bálokon, mindig csak a dekorációt vállalta magára, ebben viszont szinte zavarba ejtően ügyesnek bizonyult. A középiskola évei alatt egyszer vadnyugati meseországgá változtatta a tornatermet, egyszer tenger alatti világgá, máskor meg a Sötét zsaruk című, nagy sikerű film egyik jelenetévé. Ügyesen megtanulta palástolni a tényt, hogy magányos és boldogtalan. Jó humora és lendületes, pozitív hozzáállása jó álcának bizonyult. Mindenki azt hitte, őt tökéletesen kielégíti a dekoratőr, a legjobb barátnő, az okos, de távolról sem vonzó jeles tanuló szerepe, és Lolly maga is igyekezett elfogadni magát ilyennek. Megpróbált boldog lenni, vagy legalábbis elégedett. Néha sikerült is, és ezekben a rövid időszakokban megfeledkezett minden bajáról, de aztán mindig történt valami, ami visszarántotta a valóságba. Mint például ma is. Fel kellett vennie egy fürdőruhát, amely talán a legkevésbé előnyös ruhadarab volt, amit valaha terveztek. Egész délelőtt vízbiztonsági gyakorlatokat fognak végezni a kislányokkal, ami a tábor által nyújtott egyik legfontosabb tudomány. Lolly nagyszülei mindig is nagyon büszkék voltak arra, hogy náluk minden táborozó megszerezte a kellő vízbiztonságot, még ha ehhez az is kellett, hogy a kövéreknek bele kellett préselniük magukat azokba a rémes, feszes, egybeszabott fürdőruhákba, amelyekben úgy néztek ki, mint egy szafaládé. Frankie a korlátra támasztotta a könyökét, hogy mozdulatlanul tartsa a messzelátót. – Mondjátok, nagyon ciki, ha az ember odavan egy srác lábáért? – kérdezte ábrándos hangon. – Lehet – felelte Dare. – Add ide a távcsövet, és megmondom! Lolly felkapta csiptetős mappáját, és átnézte az aznapi programot, mint akit nem érdekel a beszélgetés. Néha szórakoztatta, ahogy unokatestvérei ábrándoztak a fiúkról, de legtöbbször untatta. Fel nem foghatta, hogyan tarthatja korosztályának minden más nőnemű tagja annyira 132

fontosnak az emberek külsejét. Aztán vetett egy óvatos pillantást arra a magas, sötét hajú fiúra a tóparton, és rájött, hogy talán mégis kezdi érteni őket. – Jobb lesz indulnunk – mondta Dare, és felkapta a sminktáskáját. – Be kell osztanunk a lányokat az úszócsoportokba, aztán reggeli után gyakorolni akarok a kórussal péntek estére. A kis hableány egyik dala talán jó lesz. Élvezni fogják. Dare szeretett mindenből produkciót varázsolni. Tehetsége volt a rendezéshez, akárcsak Lollynak az átalakításhoz és az illúzióteremtéshez. Jó csapat lesznek ők ketten ezen a nyáron. Frankie leengedte a távcsövet, és a lányok bementek a házba. Már menet közben húzta le magáról a pólót, Lollyt pedig ismét elfogta az ismerős irigység. De jó lehet annak, aki ennyire fesztelen a testével kapcsolatban! Frankie és Dare nyugodtan büszkélkedhetett az alakjával, hisz mindketten karcsúak voltak, és Frankie titokban még egy köldökpiercinget is csináltatott. Lolly hallotta, ahogy a két nővér a szomszéd szobában viccelődik készülődés közben. Bár veszekedni is szoktak, a fontos dolgokban támogatták egymást, és olyan szoros volt köztük a testvéri kötelék, hogy minden bizonnyal egy életen át kitart. Lolly a fürdőszobában öltözött át. Nem is tagadta, hogy szégyenlős. Butaság volt persze, hisz a saját unokatestvéreiről volt szó, de kövérsége mindig is feszélyezte. Olyan gyorsan bújt bele a tábori fürdőruhába, ahogy csak bírt. Connor! Újra találkozni fogok Connor Davisszel! Megpróbálta elfojtani magában az izgatott lelkesedést, de nem sikerült. Csitítgatta magát, hogy nem is olyan nagy dolog. Talán már nem is olyan aranyos, mint amilyenre emlékszik. Lehet, hogy szteroidoktól dagadnak az izmai, és tele van az arca pattanással. De az is lehet, hogy kibírhatatlan, beképzelt fráter lett belőle. Lolly szürke pólót húzott a fürdőruha fölé, és közben csendben beismerte, hogy tulajdonképpen csak egyetlen hibája van ennek a máskülönben tökéletes barátságnak, melyet ők ketten évekig ápoltak nyaranta. Ez a hiba pedig egy olyan mélyre temetett titok, hogy néha még maga Lolly is megfeledkezett róla. De mindig történt valami, ami nem engedte, hogy teljesen elfelejtse. Ez a szörnyű, dermesztő, mélyen elrejtett titok pedig az volt, hogy Lolly reménytelenül beleszeretett Connor Davisbe. Hát persze hogy beleszeretett! Hogyne szeretett volna bele? Connor erős volt, gyors, kedves, és Lolly mindig tudta, hányadán áll vele, mert sosem alakoskodott, és sosem hazudott. Ő volt a tökéletes barát, az övék volt a tökéletes nyári barátság attól az egyetlen kis hibától eltekintve, hogy Lolly teljesen megőrült a fiúért. Az sem számított, hogy három éve nem látta. Az eltelt idő csak arra volt jó, hogy képzeletében még tökéletesebbre színezze az alakját. Néha megpróbált rájönni, mikor is következett be nála ez a döntő fordulat. Volt egy pont, amikor átbillent a mérleg, és a barátságból hirtelen szerelem lett? Amikor az addig kedvelt barát imádott mesebeli herceggé vált? Ha ki kellene választania egyetlen pillanatot, amikortól fogva minden kétséget kizáróan tudta, hogy szíve csapdába esett, az a füllyukasztás éjszakája volt. Akkor még nem tudta, de ez lett az utolsó közös nyaruk, így talán volt valami jelképes is abban, hogy örökre megjelölte a fiút. Lolly gyanította, hogy Connornak azért volt annyira fontos a füllyukasztás, mert lázadni akart gyűlölt mostohaapja ellen. Ő maga is kész lett volna megcsinálni, de Lolly tudta, hogy annak nem lenne jó vége, talán még kárt is tehetne magában. Közbelépett hát, és nyugodtnak tettette magát, miközben majd elájult egész idő alatt. A tábor orvosi rendelőjében, egy steril injekciós tű és egy reflexkalapács segítségével átfúrta Connor fülét, és hangosan sírva fakadt, amikor könnycseppek csurrantak ki a fiú fájdalomtól összeszorított szemhéja alól. Connor egész nyáron viselte az ezüstkarikát a fülében, és valahányszor ránézett, Lollyt titkos öröm hatotta át. Egy percig sem kételkedett abban, hogy egy másik lány lesz majd a fiú 133

első szerelme, mégis élt benne egy bizarr bizonyosság, hogy ezzel a fülbevalóval szinte eljegyezte. Annyira szerette a fiút, hogy remegett a keze, amikor róla írt a naplójában, és bár telt az idő, jottányit sem csillapodtak az érzései. Most is szinte reszketett, miközben készülődött, hogy lemenjen a tóhoz. Kifelé menet felkapta a széldzsekijét, és az ujjainál fogva a dereka köré kötötte, hogy eltakarja vele a fenekét. Ezzel persze senkit sem csapott be, legkevésbé saját magát. A három unokatestvér lesétált a Saratoga épülethez, hogy begyűjtse az első alkalommal itt táborozó kislányokat. – Nem kellene sorban menetelnünk? – kérdezte az egyik, akit Flossie-nak hívtak. – Meglehet – borzolta meg a kislány szőke haját Dare. – Gondolod, hogy különben bajba kerülünk? Lolly végignézett a kislányok izgatott, kuncogó csapatán. – Legalább addig valóban sorba kellene állniuk, amíg megszámolom őket – mondta. A lánykák végül kis morgolódás után kettesével felsorakoztak, és ahogy arra számítani lehetett, egy hiányzott közülük. – Majd én bemegyek érte – indult Lolly a gyerekek szállása felé. Odabent körülölelte az ismerős szag, amely a sampon és a rágógumi illatából állt össze. Lollynak jó szeme volt, ha olyanokat kellett felkutatni, akik valamiért nem illettek a többiek közé, így most is tudta, hol keresse a hiányzó gyereket, mert ismert minden létező búvóhelyet. Az egyik alsó ágyon talált rá összegömbölyödve, arccal befelé, ahol egy naptár lógott a falon. Be volt ikszelve rajta a tábor első napja, utána végtelennek tűnő sorban következtek az üres négyzetek. – Ramona! – szólította meg Lolly. – Indulunk a tóhoz. A kislány szipogva felelt, mint aki szörnyen rosszul érzi magát. – Fáj a hasam. – Sajnálom. Tudtad, hogy a felügyelők kézikönyve szerint a hasfájás a leggyakoribb panasz a táborozók körében? – Nálam a leggyakoribb panasz – nyöszörgött Ramóna. – Nekem akkor szokott fájni a hasam, ha félek – vallotta be Lolly. – A jó hír az, hogy elmúlik, ha már nem fél az ember. – Ez nem is olyan jó hír – ellenkezett a kislány. – Én a tábortól félek, és itt ragadtam egész nyárra, úgyhogy nem fog elmúlni. – Dehogynem! – biztosította Lolly, miközben finoman lefejtette a kislány kezét az ágy széléről. Kifehéredtek az ujjpercei, annyira szorította. – Számtalan módja van annak, hogy az ember túltegye magát a félelmén. Hidd el, én mindet ismerem, szakértő vagyok. Én is féltem már mindentől a világon. Ramona kétkedve nézett fel rá. – Én az úszástól félek. – Én is, mégis úszom. És minél többet úszom, annál kevésbé félek. Már elhatároztam, hogy amikor ősszel főiskolára megyek, benevezek az úszócsapatba. – Miért akarnál benne lenni az úszócsapatban, ha félsz? – Éppen azért, mert nehéz. És mert félelmetes. – Akkor minek csinálod? – Jó kérdés. Azt hallottam, jó, ha az ember szembenéz a félelmeivel. Ettől fejlődik a személyisége. Számomra ezt jelenti az úszócsapat – mondta Lolly, aztán cinkos mosolyt villantott a kislányra. – Te vagy az első, akinek ezt elmondtam. – Nem értem, mi a jó abban, ha az ember olyasmit csinál, ami nehéz. Lolly feléje nyújtotta a kezét. – Gyere, vedd fel a fürdőruhád, és menjünk le a tóhoz, hátha ott rájövünk. 134

A kislány nyöszörgött még egy kicsit, aztán megadta magát, és kis kezét beletette Lolly tenyerébe. – Bejössz velem a vízbe? – kérdezte. – Persze, ha szükséged lesz rám. – Ó, már most tudom, hogy szükségem lesz. Nagyszerű, gondolta Lolly. Míg a többi felügyelő szárazon marad, és a stégen egymással flörtöl, neki be kell mennie a vízbe ezzel a kicsivel. Ő és Ramona volt az utolsó, aki csatlakozott a táborozók, felügyelők és vízimentők nyüzsgő csapatához. A hosszú stég szélén starthelyek voltak kijelölve, az úszásra elkerített részt pedig huszonöt méterenként bóják szegélyezték. Távolabb állt egy ugrótorony is, melynek a legfelső trambulinja tíz méter magasan nyúlt a tó fölé. Lolly Ramona kezét fogva körülnézett a tömegben. A felügyelők fújták a sípjukat, és kiabáltak a gyerekekkel, hogy álljanak sorba a starthelyek mögött – és a nyughatatlan kisfiúk csapata élén ott állt ő, Connor Davis, és úgy nézett ki, mint egy félisten. Először csak integetni tudtak egymásnak a kiskölykök feje fölött, de Lolly még így is úgy érezte, menten elolvad, ahogy Connor ránézett. Csoda, hogy állva tudott maradni, és nem csak egy paca maradt belőle a deszkán. Connor messze a legcsinosabb fiúvá érett, akit Lolly valaha látott. Az volt benne a különös, hogy fogalma sem volt, mennyire különleges. Ez a természetes szerénység talán nehéz gyerekkorából fakadt, és abból a tényből, hogy Terry Davis volt az apja. Ezek a dolgok minden bizonnyal elvonták a figyelmét a külsőségekről. A lányok annál inkább felfigyeltek a külsejére, és ezzel Lolly is tisztában volt. Máris ott köröztek körülötte, mint kirúzsozott keselyük, lestek vállig érő, fényes, fekete haját, zafírkék szemét, széles vállát, gyakran felvillanó, vonzó mosolyát. Sokuk kétségtelenül már azt fontolgatta, hogyan tudná elcsábítani. Mire a fiú átverekedte magát a nyüzsgő gyerekhadon, hogy köszöntse Lollyt, már elkésett. A lányok egymást taszigálták, mutogattak feléje, és igyekeztek kifejezni, hogy igényt tartanak rá. Connor azonban csak Lollyra figyelt. – Szia! – mondta mélyebb hangon, mint amilyenre a lány emlékezett. Mélyebb, de nem kevésbé dallamos hangon… Lolly hirtelen arra gondolt, vajon énekel-e még. – Neked is szia! – A lány tudta, hogy arcára kiült az öröm, amit érzett, de nem bánta. – Reméltem, hogy ezen a nyáron megint itt leszel – mondta Connor a tőle megszokott őszinteséggel. – Olyan kár, hogy nem volt meg nekem az e-mail címed! Megkérdezhettem volna, hogy itt leszel-e. – Nincs e-mail címem. Hallottam, hogy a könyvtárban is lehet használni a számítógépet, de nem jutok el oda túl gyakran. Lolly szörnyen haragudott magára. Már megint a szokásos meggondolatlansága! Miért kell készpénznek vennie, hogy mindenkinek kéznél van egy számítógép, egy mobiltelefon meg minden efféle elektronikus kütyü? – Az e-mail amúgy sem valami megbízható – igyekezte kiköszörülni a csorbát, pedig ő maga nagyon is kedvelte a kapcsolattartásnak ezt a formáját. Sípszó harsant, és a vízbiztonsági oktatás felelőse elkiáltotta magát, hogy mindenki álljon sorba a stégen. Ramona Fisher megragadta Lolly kezét, és kétségbeesetten kapaszkodott belé. Connor újból szélesen elmosolyodott, és még mindig nem vette észre, hogy körülötte minden felügyelőlány csak őt figyeli. Ennyire szamár, vagy tényleg nem fogja fel? – Akkor később találkozunk – mondta Lolly. – Jó. Később. Lolly észrevette, hogy a fiú fülében még mindig ott csillog a karika. Istenem, megtartotta! Ez mégiscsak jelent valamit, nem? 135

– Hé, segítsen valaki! – hallatszott ekkor egy kisfiú kiáltása. – Julian! – dünnyögte Connor az orra alatt, aztán már kiabálta is a nevet, ahogy futva indult a hang után. A Julian nevű kiskölyök felmászott egy fára a tóparton, és egy víz fölé nyúló ágon araszolt kifelé. Feltűnően helyes fiúcska volt. Vékonyka, de izmos, fürge, mint a gyík, és lerítt róla a huncutság. Az ág végén egyensúlyozva verte a mellét, mint Tarzan, majd vérfagyasztó kiáltással kísérve a produkcióját, beleugrott a tóba, mint egy béka. Lollyt lekötötte, hogy úszótudásuk színvonala szerint csoportokba ossza a kislányokat. Ramona reszketve állt a stég szélénél, és kétségbeesett arccal, rettegve nézte a gyönyörű, tiszta vizet. – Nem vagyok rá képes – suttogta. – Meg fogsz lepődni, mi mindenre vagy képes, ha egyszer belementél – biztatta Lolly. – Nem megyek bele. – Ha ma halogatod, holnap csak még nehezebb lesz. – Nem baj, megkockáztatom – jelentette ki Ramona. – Mi lenne, ha én mennék be először, te pedig beleugranál, és odaúsznál hozzám? Gondolod, hogy menni fog? A kislány vállat vont. Ez is jobb volt, mint a nyílt elutasítás. Remek, gondolta Lolly, azzal ledobta magáról a széldzsekit, lehúzta a pólóját, és megállapította, hogy ő lesz az első felügyelő a vízben. Ramona olyan hálás szemmel nézte, hogy meg is feledkezett a szégyenlősségéről. Megmutatta a kislánynak, milyen egyszerű a vízbe ugrani, csak egy icipicit kell elrugaszkodni hozzá. – Most te jössz – sürgette a gyereket. – Gyerünk, Ramona! Gondolj arra, milyen büszke leszel magadra, ha túlesel rajta. – Megígéred, hogy elkapsz? – Megígérem. Ramona szorosan lehunyta a szemét, elfintorodott, és levetette magát a stégről. Ahhoz képest, hogy madárcsontú, alacsony lány volt, jó nagyot csobbant, és lelocsolta Lollyt. De megcsinálta! Először teljesen elmerült, aztán kutyaként kapálózva, csodálkozó szemmel a felszínre bukkant, és majd szétfeszítette a büszkeség. – Megcsináltam, Lolly! Megcsináltam! Ahogy én is, gondolta Lolly, amikor ismét megpillantotta Connort a stégen. A lányok most is figyelték és körülrajongták, de ezúttal látszólag észre sem vette Lollyt. Jól van, gondolta a lány, semmi szüksége a figyelmére. – Ússzunk el addig a létráig! – javasolta Ramonának, és elindult a stég túlsó végénél álló létra felé, melyen az úszók kimászhattak a vízből. – Az túl messze van, meg fogok fulladni. – Egész idő alatt melletted leszek – ígérte Lolly. A jobb napokat látott falétra fokai csúszósak voltak. Ramona óvatosan kimászott a vízből, és boldogan ugrált örömében. A mögötte haladó Lolly viszont megcsúszott, és majdnem arccal esett rá a deszkapallóra. – Szép volt – kuncogott valaki mellette. Jazzy Simmons volt az, egy másik felügyelő. – Kecses mozdulat, Lolly. Sokat gyakoroltad? A lány arca égni kezdett a megaláztatástól, de nem szólt semmit. Ahogy kezdett feltápászkodni, egy nagy kéz nyúlt feléje, hogy felsegítse. Lolly, ha lehet, még jobban elpirult, amikor feltekintve Connor Davis kék szemébe nézett. – Jól vagy? – kérdezte a fiú. – Persze. – Lolly lesütötte a szemét. Miután a fiú elment, lenézett Ramonára, aki egy törülközőbe csavarva reszketett mellette. – Látod? Nem dőlt össze a világ.

136

20. A személyzet közös tábori helyiségét nem hivatalosan bulibarlangnak hívták. Egy hatalmas, minden célnak megfelelő terem volt ez, ahol a felügyelők és a dolgozók összejöttek munka után kikapcsolódni, zenét hallgatni. Connor már messziről hallotta a dübörgő basszust, rezegtek a falak és a gerendák, de még az ösvény is a talpa alatt. Javában tartott a buli. Belépett, és várt egy kicsit, hogy szeme hozzászokjon a sötéthez. Mindössze a hifiberendezés fénye világított, meg néhány gyertya az egyik asztalon, ahol pár zacskó chips meg egy tálka salsaszósz várta a betérőket. A helyiség közepén táncolók csoportja hullámzott, mások a falak mentén álldogáltak, itták a becsempészett sört, és megpróbáltak beszélgetni az őrült zaj ellenére. Connor Lollyt kereste a tekintetével, de sehol sem látta. Talán haragszik rá? Nem igazán értette, miért haragudna, de amikor aznap reggel felsegítette a stégen, a lány bosszúsnak látszott. Ezek a lányok! – gondolta. Ki az ördög tud eligazodni rajtuk? Egy hosszú lábú, szőke lány lopózott melléje. Széldzsekijén a köldökéig le volt húzva a cipzár, kezében hosszú nyakú sörösüveg. A zene egy pillanatra elhallgatott, amíg a gép másik CD-re váltott. – Igyunk arra, hogy véget ért egy újabb nap a kis takonypócokkal – búgta a lány mély, érzéki hangon. Nyelve hegyével megnedvesítette az ajkát. – Nem is gondoltam volna, hogy ennyi munkával járnak ezek a kölykök. – Szájához emelte az üveget, és beleivott, majd cuppanós csókra emlékeztető hangot hallatva elvette a szájától, és odakínálta Connornak. A zene újból megszólalt. – Kérsz? – kérdezte a lány. Egészen közel hajolt, hogy a fiú hallja. – Nem, kösz. – Különben Jazzynek hívnak – mosolygott a szőke. Illik hozzád, gondolta a fiú. Rikító vagy, és túl nyomulós. – Engem Connornak. – Tudom – kacsintott Jazzy. – Megkérdeztem. Van barátnőd, Connor? A fiú ekkor megpillantotta Lollyt, aki épp belépett a terembe az unokatestvéreivel. Mindhárman integetni kezdtek, hogy üdvözöljék az ismerősöket. – Nincs. – Remek. Nagyszerű nyárnak nézünk elébe. Én Los Angelesből jöttem. – Én Buffalóból – mondta a fiú. Mit számít, honnan jött? A lány nevetett, mintha Connor valami vicceset mondott volna, aztán elkövette azt a butaságot, hogy spiccesnek tettette magát, és nekiesett a fiúnak. Sör és sampon illata áradt belőle. A melle természetellenesen kemény volt, amiről Connor úgy hallotta, hogy a plasztikai műtét biztos jele. Átfogta a lány derekát, és határozottan odakísérte egy padhoz. Jazzy nyilvánvalóan azt hitte, hogy Connor össze akar jönni vele, és átölelte a nyakát. – Keresek magamnak valamit inni – kiabálta a fiú a fülébe. – Örülök, hogy megismertelek, Jazzy. Körülnézett, és míg egyik énje menekülni akart, a másik maradni és bulizni a többiekkel. A harmadik meg nekiesni Jazzynek, és letépni róla a ruhát. De nem! A Los Angeles-i Jazzyről semmiképp, meg a másik, valami Mandy vagy Mindy nevű lányról sem, aki az útját állta, miközben a frissítők asztalához küzdötte át magát. Nem mintha kifogása lett volna az ellen, hogy összejöjjön valakivel. Távolról sem. Azóta feszült a nadrágja, hogy Jazzy hozzápréselte

137

magát. De nem akarta a nyarat azzal kezdeni, hogy csak úgy találomra összejön egy lánnyal. Először fel akarta deríteni a terepet. Két másik lány csapott le rá máris. A nagycsöcsű a kombinépántos, köldök fölé érő felsőben meg a kuncogó barátnője, akinek az apja rémesen drága ruhákat gyártott. Connor menekülő útvonalat keresett, és a mentőövet Lolly Bellamy formájában dobta oda neki a sors. A lány a terem szélénél álldogált, és unott arccal nézte a többieket. Connor utat vágott magának feléje a tömegben, amely épp a Metalopolisra rángatózott vadul. – Szia! – üdvözölte a lányt. Nagyon lazának akart látszani. – Szia! – mosolygott rá futólag Lolly, és Connor arra gondolt, talán még mindig haragszik. – Reggel abban maradtunk, hogy később találkozunk emlékeztette. Lolly tölcsért csinált a kezéből a füle mellett. – Tessék? A fiú intett Lollynak, hogy kövesse egy távolabbi sarokba, ahol nem közvetlenül a fülükbe bömbölnek a hangszórók. A lány kedves, őszinte mosollyal nézett fel rá. Connornak mindig is tetszett Lolly arca. Szép bőre volt, és gyönyörű szeme a szemüveg mögött. – Meglepődtem, amikor megtudtam, hogy itt leszel a nyáron – kezdte a lány. – Nem is így terveztem – magyarázta Connor. Felnőtt férfi volt már, amire Mel előszeretettel hívta fel a figyelmét. Elég idős ahhoz, hogy elköltözzön otthonról, és otthagyhassa végre a mostohaapját. Már alig várta. Nem azért maradt, mintha annyira szeretett volna az anyjával élni, de ez volt a legjobb módja annak, hogy összerakhasson magának minden megkeresett fillért a főiskolára. Mert az teljesen világos volt, hogy anyjától és Meltől semmilyen támogatást nem fog kapni, ahogy az apjától sem. Connor ezt nem is bánta, nem zavarta, hogy magának kell fedeznie a tanulmányait. Így legalább azt teszi, amit akar. – Akkor miért jöttél el mégis? – kérdezte Lolly. Connor egy darabig habozott, hogy mennyit mondjon el a lánynak. – Arra gondoltam, hogy érettségi után szerzek munkát és egy helyet, ahol lakhatom. Hogy elkezdhetek élni. – Aztán mégis itt vagy. – Nem tehettem mást. Sok mindent elmondhatott volna még a lánynak, és talán el is fog, de abban a zajban nem lehetett normálisan beszélgetni. Talán jobb is így. Talán nem is kell Lollynak megtudnia a valódi okot. Az történt ugyanis, hogy anyja másik fia, a nyolcéves Julian hozzájuk került a nyárra, és anyjuk rábízta a gyereket, hogy vigyázzon rá. Connor csecsemőkorában látta utoljára az öccsét, mert nem sokkal a születése után anyjuk odalökte Juliant az apjának, mint egy megunt kiskutyát. Connornak évek kellettek, amíg túl tudta tenni magát ezen, és talán Julianre is rányomta a bélyegét. Nyolcévesen kész energiabomba volt, és túl sokat megengedett magának, mert nyilván nemigen fékezte otthon senki. Az iskola véleménye szerint pszichológiai kivizsgálásra lenne szüksége, hogy megállapítsák, milyen különleges bánásmódot igényel, de erre eddig nem került sor. Az intelligenciaszintjét sem mérték meg soha, igaz, talán rá sem fért volna a táblázatra. Az iskolai feljegyzések tartalmaztak még egy többoldalas listát is a legkülönfélébb kihágásokról, melyeket a kisfiú elkövetett. Nem éppen olyan apróságokról volt szó, mint mondjuk rohangálás az udvaron a szünetben vagy feleselés a tanárokkal. Leginkább olyan nem mindennapi, veszedelmes dolgok szerepeltek a listán, amelyek egyetlen emberre jelentettek veszélyt: magára Julianre. Connor anyja kijelentette, hogy belőle idegroncs lesz, mire a fiú visszamegy az apjához. A megoldás a legváratlanabb helyről érkezett: Connor apjától, aki még mindig a Kioga táborban dolgozott. A Bellamy család munkát ajánlott Connornak a nyárra, Juliant pedig meghívta táborozni. A fiú eltűnődött, vajon Lolly nagyszülei elmondták-e a lánynak, hogy még egy 138

ingyenes táborozó érkezik Terry Davisnek köszönhetően. Gyanította, hogy nem. Charles és Jane Bellamy mindig diszkrét volt az ilyen ügyekben. – No és mit csináltál eddig? – kérdezte Lolly. – Miért nem jöttél el mostanáig? – A mostohaapám azt mondta, elég idős vagyok már, hogy pénzt hozzak a házhoz. – A fiú a munkás Mel beszédstílusát kezdte utánozni. – Munkát fogsz keresni, fiam. Nem akarom látni, hogy itthon malmozol egész nap, és kieszel minket a vagyonunkból. Mintha lenne miből! Az igazság az, hogy egy lakókocsiparkban élünk. Megpróbálta kielemezni a lány arckifejezését. Undort látott rajta? Felsőbbrendűséget? Mit gondol vajon egy gazdag lány egy olyan körülmények között élő fiúról, mint ő? – Ez nagyszerűen hangzik – vonta le a következtetést Lolly. – Valóban? – Hát persze. Gondolj csak bele! Akkor mész el onnan, amikor csak akarsz. Egyszerűen megteheted, hogy otthagyod őket, és új életet kezdesz. Hidd el nekem, ha a szüleim ezt tették volna, amikor elváltak, nem lett volna a válásuk olyan ronda és fájdalmas. – Miért, az volt? – Hú! Könyvet írhatnának róla. A legrosszabb az volt, hogy az összes veszekedésük – a „hidegháború”, ahogy én neveztem – tárgyak miatt tört ki, mint például egy festmény, egy lámpa vagy egy régiség. Érted te ezt? – Nem azon veszekedtek, hogy te kinél legyél? – Fölösleges lett volna, anyám úgysem mondott volna le rólam. Egyedül énrajtam nem veszekedtek. Ez megint csak ironikus, gondolta Connor. Lollyt a szülei elvárásai nyomasztották, őt meg az, hogy tőle egyik szülője sem várt el soha semmit. – Na és te? Merre jártál az előző nyarakon? – Utazgattam. – Merrefelé? Lolly elmosolyodott, de nem volt a mosolyában semmi derű. – Lássuk csak! Tavalyelőtt az anyámmal és az ő anyjával, Gwen nagymamával voltam Londonban, Párizsban és Prágában. Tavaly pedig az apám, aki nem akart lemaradni, elvitt Alexandriába, Athénba meg Isztambulba. – Klassz lehetett – lelkesedett a fiú. – Isztambul! No és Egyiptom! Láttad a piramisokat? – Láttam. Éppen olyan volt, mint amilyennek elképzeltem. Sőt jobb. Ezek a nyarak, a helyek, ahol jártam, a dolgok, amiket láttam, olyanok voltak, mint… egy álom. – Szerencsés lány vagy te, Lolly. – Ja, én már csak ilyen vagyok. Szerencsés. – Azt akarod ezzel mondani, hogy nem érezted jól magad? – Nem. Hidd el, ha egyszer eljut az ember Párizsba, nem mondhatja, hogy nem érzi jól magát. Csak… magányos voltam, és feszült. Ugyanúgy éreztem magam, mint mindig a válás óta. Mintha szerepet kellene játszanom, mert elvárják tőlem, hogy úgy viselkedjem. Istenem, nyafogok itt neked, mint egy kisgyerek! – Semmi baj – biztosította Connor. – Ne félj, nem sajnállak. – Akkor jó, mert én sem téged. – Tudom. Sosem tetted. – Ez megint olyasmi volt, amit kedvelt Lollyban. – És mik a terveid? – kérdezte a lány. – Ha kaptam volna egy ötcentest, valahányszor ezt megkérdezték tőlem, most gazdag ember lennék – felelte a fiú. Leginkább annak örült volna, ha olyan választ adhat erre a kérdésre, amit szíve szerint adna: azt, hogy szeretne utazni, főiskolára járni, aztán meg egy olyan munkát, amiért szívesen kel föl minden reggel. A valóság azonban ennél sokkal kevésbé volt szívderítő. Először is munkát kell találnia, aztán ki kell jönnie a lehető

139

legkevesebb pénzből, és estin elvégeznie egy állami főiskolát. – Még nem döntöttem. És te? Fogadni mernék, te már akkor tudtad, amikor elkezdted az általánost. – Miért mondod ezt? – Mert te amolyan előre tervezős fajta vagy. Én legalábbis mindig ilyennek láttalak. – Hát, most, hogy túléltem a középiskolát, egy merész lépéssel fogok megrázkódtatást okozni a világnak – színészkedett Lolly. – És mi lesz az? – Várd csak ki! Főiskolára megyek. – Hű, most aztán meglepődtem! Természetesen a főiskola volt a logikus lépés egy Bellamy lánynak, de a táborlakók legtöbbjének is. A gazdag gyerekek ott tanulják meg, hogyan legyenek gazdag felnőttek. – Azt hiszem, tulajdonképpen középiskolai tanár szeretnék lenni – folytatta Lolly. – Képzőművészetet, művészettörténetet tanítanék szívesen. – Connor a félhomályban látta, hogy a lány vidám mosolya félénk, ábrándos mosollyá alakul. – Te vagy az első, akinek elmondtam. – Talán titok? – Nem igazán, de az anyám nem fog érte lelkesedni. Szívesebben látna mondjuk diplomatának. – Ez a te életed, neked kell döntened. – Valahogy úgy. De nem szívesen okozok neki csalódást. Még a terapeutámnak sem mondtam. Connor halkan felnevetett. – Még mindig jársz terapeutához? – Még mindig. Szeretek beszélgetni, dr. Schneider pedig olyan, mint egy barát, akinek óradíjat fizet az ember. – Én ingyen is a barátod lennék – mondta a fiú, amivel újból kiérdemelte azt a félénk, kedves mosolyt. – Köszönöm. Ez… sokat jelent nekem, Connor. Sosem volt valami sok barátom. Bár eltelt néhány év, a fiú mégis úgy érezte, könnyű megnyílnia Lolly előtt. Amikor fiatalabbak voltak, gyakran bosszantónak, parancsolgatónak találta a lányt, de hamar rájött, hogy ez csak a felszín. Lollynak alapvetően jó szíve és jó humora volt, amiből – Connor tudta jól – sosem elég. Még azt is szerette, amikor hallgattak. Sosem érezte úgy, hogy kényszeresen fenn kell tartania a társalgást, Lolly mellett nyugodtan csendben maradhatott. A lány sosem éreztette vele azt sem, hogy elvárná a közeledését, a csókját vagy még annál is többet. Nem mintha bármi ellenvetése lett volna a csókolózás vagy a szex ellen, dehogy! Ezen a téren gyakran volt szerencséje. Ördög tudja, miért, sosem kellett hajkurásznia a lányokat, azok futottak utána. Nem volt benne semmi kihívás. Hanem elérni, hogy jelentsen is valamit… No, az lett volna a nagy dolog! Vagy talán nem is kell, hogy jelentsen bármit is? Lehet, hogy ez tiszta marhaság, és csak a könyvekben meg a filmeken fordul elő olyan, hogy szerelem? Szerette azt is, hogy Lolly őszinte volt hozzá, és hogy ő is őszinte lehetett a lányhoz. Kevés ember akadt az életében, akinek elmondhatott dolgokat, és Lolly volt az egyik. – Van egy másik okom is arra, hogy itt legyek ezen a nyáron bökte ki. – Éspedig? – A kisöcsém. Hallotta, hogy a lány felszisszen a sötétben. – Sosem mondtad, hogy van egy öcséd. – Julian nyolcéves, a Fiókák között nyaral. Julian Gastineaux. Lolly arckifejezése egyenesen mulatságos volt. 140

– Láttam az a kissrácot ma reggel. Ő ugrott a fáról a tóba. – Ő az – bólintott Connor. Julian folyton felmászott valamire, lehetőleg jó magasra, ahol semmi keresnivalója nem lett volna. Nem csoda, hogy az őrületbe kergette az anyjukat. Connor úgy látta, a kisfiú taktikája épp annyit ért, mint az övé, amikor annak idején úgy döntött, jó fiú lesz, nem keveredik bele semmibe, és jó jegyeket szerez az iskolában. Egyik módszerrel sem lehetett elnyerni anyjuk szeretetét. Ő már rég megbékélt ezzel, de még jól emlékezett rá, mennyire fájt a kudarc. Julian valószínűleg még ebben a stádiumban van, azért olyan izgága. – Sosem gondoltam volna, hogy ti ketten testvérek vagytok – mondta Lolly. Connor elvigyorodott. – Ezt már sokszor megkaptuk. – Nem nagyon hasonlítotok egymásra. – Lolly igyekezett, hogy diplomatikusan fogalmazzon. – Nyilván féltestvérek vagytok, ugye? – Így van. Az ő papája afroamerikai, az enyém meg…. – Egy részeges fráter. – Az enyém meg nem. Lolly finoman belebokszolt Connor karjába. – El sem hiszem, hogy sosem beszéltél róla. – Tizenegy voltam, amikor Julian született. Számomra nem volt benne semmi különös. Csak egy kisbaba volt, érted? Aztán előkerült az apja, és én… szóval tátva maradt a szám. Akkor jöttem rá, hogy a srác félig afroamerikai. – Aztán mi történt? – érdeklődött Lolly. – Miért nem együtt nevelt benneteket a mamád? – Akkoriban ezt nem magyarázta el nekem senki. Julian úgy hat hónapos lehetett, amikor a mama találkozgatni kezdett Mellel. Ő győzte meg anyánkat, hogy nem fog tudni eltartani egy kicsit, és hogy Juliannek is jobb lesz, ha az apja neveli fel. Connor meglepetten tapasztalta, hogy az emlék még ennyi idő után is fáj. Mire Gastineaux el tudott jönni Julianért, a kicsi már elég nagy volt ahhoz, hogy másszon, gügyögjön és ránevessen Connorra, aki egyszerűen imádta a kisöccsét. Mikor elvitték, mintha a szívét tépték volna ki. Hetekig tombolt, és kiabált az anyjával. – Hogy tehettél ilyet? – kérdezte újra meg újra. – Ő az öcsém! Hogy küldhetted el? – Nem jó ennyire kötődni – magyarázta az anyja sírástól vöröslő szemmel. – Juliannek mindenképpen jobb lesz Louis-nál. Ebben talán igaza is volt. Gastineaux nem volt valami gazdag ember, de volt egy háza a városban, és komoly munkája, amit sok apa nem mondhatott el magáról. – Így Julian most az apjával él New Orleansban – mondta Lollynak Connor. – Louis főiskolai tanár, és rakétaszakértő. Idén nyárra kapott valami ösztöndíjat a tengerentúlra, ezért került Julian hozzánk. Anya hagyta volna, hogy egész nyáron csak üljön egy helyben, és nézze a tévét, de biztos az lett volna a vége, hogy bajba keveredik. Így aztán inkább felhívta az apámat, és közölte vele, hogy mindketten jövünk. El sem tudom képzelni, mit gondolt az öregem, amikor megtudta, hogy jön hozzá a nyárra a saját felnőtt fia meg a volt felesége másik gyereke. Connor helyzetét csak bonyolította, hogy Terry Davis olyan ember volt, aki sosem ítélkezett, és nem is játszotta meg magát, ráadásul mindent megadott volna, hogy vele lehessen a fia. – És a papádat hogyan érinti, hogy…? – Lolly elhallgatott, mint aki ingoványos talajra lépett. – Ő és az anyám már rég nem beszélnek egymással, de sosem éreztetné Juliannel, hogy nem látják itt szívesen. – Megértő ember lehet – állapította meg Lolly. Milyen diplomatikus, gondolta Connor. A helyzet az volt, hogy Connor apja és Julian rögtön megtalálták a hangot. A fiú arra a következtetésre jutott, hogy bár nem fűzte őket össze 141

vérségi kötelék, elemi szinten volt bennük valami közös: mindketten önpusztító életet éltek. Terry az italozással, Julian pedig azzal, hogy leugrált a leglehetetlenebb helyekről. – A nagyszülőidnek köszönettel tartozom ezért a nyárért. Nekem munkát adtak, Juliant pedig meghívták táborozni. Nagyon rendes volt tőlük. Vajon Julian értékeli-e majd később, milyen lehetőséget kapott? – tűnődött Connor. És vajon az ő világlátására lesz-e akkora hatással a Juhar-tónál töltött nyár, mint az övére volt? Mikor ő nyaralt itt, és élvezte a táborozó gyerekek minden kiváltságát, tisztában volt vele, hogy ritka szerencse érte. Bellamyéknak fogalmuk sem volt, milyen sokat jelentettek neki azok a nyarak. Együtt lakni egy tucat másik sráccal egy emeletes ágyakkal teli faházban, amely a hét végére már bűzlött, mint egy hörcsögketrec, nem hangzik valami nagy élménynek. Connor számára azonban az volt. Lehetőséget nyújtott egy másfajta életre, még ha csak egy nyár erejéig is. Tíz egész hétig ugyanazt élhette át, amit más gyerekek szoktak a nyáron: játékkal, nevetéssel, tréfálkozással, sporttal teli, napsütéses napokat, erőpróbákat, hihetetlenül finom ételeket mindennap, bolondos tehetségkutató versenyeket, sötétben elsuttogott kísértethistóriákat, dallal kísért tábortüzeket. Ilyen nyarakról álmodik minden gyerek, akár eljut valaha ilyen helyre, akár nem. Az a három nyár, amelyet Connor a táborban tölthetett, olyan volt számára, mint egy álom. Túl szép is volt ahhoz, hogy sokáig tartson. A nyári örömöknek hamar vége szakadt, ahogy a gyerekkorának is. Calvin, a főfelügyelő jött oda az asztalukhoz. – Kell nekem egy önkéntes a lámpaoltáshoz – jelentette be, majd egy rendőrségi gumibothoz hasonló világító tárggyal Lollyra bökött. – Lolly, te leszel az önként jelentkező. – Ha-ha – mondta a lány, de azért elvette a fénycsövet, és készségesen elindult a kijárat felé. Connor néhány pillanatig csak nézett utána, aztán észrevette Jazzyt a felpumpált ajkával és mellével, ahogy feléje közelít. – Én is megyek – iramodott Lolly után, épp csak elkerülve Jazzyt, aki már-már lecsapott a zsákmányára. – Hé, várj meg! A lány meglepettnek látszott, arcát megvilágította a csillagok halvány fénye. – Nem kellett volna otthagynod a bulit miattam. – Lesz még elég buli a nyáron – felelte Connor. – Én is körbemehetek helyetted. – Nem kell, nem bánom, hogy kiküldtek. Úgyis túl nagy volt a zaj odabent, meg túl meleg. – A számból vetted ki a szót. – Ballagtak az ösvényen, melyet itt-ott árnyékba borított a növényzet. A Tejút keresztülívelt az éjszakai égen, és ők megálltak, hogy megcsodálják. Ebben a pillanatban Connor határozottan érezte, hogy helyreállt a Lollyhoz fűződő régi kapcsolata, a barátság, amely hajdan oly sokat jelentett neki. – Tényleg? – kérdezte a lány. – Nem volt neked elég szórakoztató, hogy ötpercenként egy újabb csaj nyomult rád? – Én nem… Lolly kuncogni kezdett. – Nehéz volt nem észrevenni. Connor örült a sötétnek, amely elrejtette kivörösödő arcát. – Mindenki nyomult ott mindenkire. – Én nem. – Igaz, te nem. Neked van eszed – felelte a fiú. – Nem tudom, miért kell siettetni a dolgokat. – Mert senki sem akarja, hogy elhalasszák előle a jó pasikat vagy a dögös csajokat. Erre még nem gondoltál? – Nem.

142

– Legalább három lányról tudok, akik versengenek érted. Senki sem akar egy vesztesnél kikötni. – Azt akarod ezzel mondani, hogy te egy vesztes vagy? – Láttál bárkit is, aki velem akart volna összejönni? Nem, gondolta a fiú, de el is kergettem volna őket? – Akkora szívás, hogy minden a külsőn múlik! – berzenkedett a lány. – Nem gondolod? – Sokak szerint az anyám úgy néz ki, mint Sharon Stone, de a külseje még nem szerzett neki mást, mint szar alakokat, akik úgy bánnak vele, mint egy kapcaronggyal. – Jézusom, Connor! Ez az egyszerű reakció önkéntelenül is mosolyt csalt a fiú ajkára. Szeretett Lollyval lenni, és ha a többi felügyelő csodálkozik ezen, az csak azért van, mert mindannyian hülyék. Tökéletes elégedettséggel a szívében lépkedett a lány mellett a kavicsos ösvényen, melyet táborozók generációi tapostak. Már egy órája elmúlt a takaródó, de a Fiókák szállásainak szúnyoghálós ablakai mögül még mindig izgatott suttogás hallatszott. Lolly a Saratoga épület ablakai alatt hallgatózott, Connor meg a fiúk után nézett a Ticonderogában. Be nem mentek, azzal túlságosan megzavarták volna a kicsiket. Csak akkor kellett volna bemenniük, ha valami nincs rendjén. Mikor Connor visszament Lollyért, a lány a szája elé tett ujjal csendre intette. Olyan vihogás és sutyorgás hallatszott ki a házból, mint amikor egy csapat kislány rossz fát tett a tűzre. Lolly várt még néhány pillanatig, aztán intett Connornak, hogy menjenek tovább. – Van itt egy Ramóna nevű kislány, akin rajta tartom a szemem – mondta. – Honvágya van. Ez az érzés teljesen ismeretlen volt Connor számára. Fogalma sem volt, milyen lehet az, ha az embernek olyan otthona van, ahová visszavágyik. Arra gondolt, vajon Juliannek hiányzik-e az apja és New Orleans. Ami keveset a srác életéről tudott, az nem lehetett éppen rossz. Louis Gastincaux soha nem nősült meg, és Julian szerint nem is találkozgatott senkivel. Amennyire Connor meg tudta állapítani, apa és fia úgy élhettek, mint két agglegény. Lollynak láthatóan nem volt sietős visszamenni a buliba, és Connor nem is hibáztatta érte. Neki is jobban tetszett idekint, ahol elég sötét volt ahhoz, hogy látni lehessen a csillagokat, ahogy a városból sosem lehet, és elég nagy a csend, hogy meg lehessen hallani egy bagoly szárnyának suhogását. Innen, a távolból már kellemesen, tompán hallatszott csak a zene, ahogy visszaverte a víz. A fiú egy darabig a bagoly röptét figyelte, majd valami más hívta fel magára a figyelmét. A távolban felvillant egy fény, talán egy zseblámpa fénye. Megragadta Lolly karját. – Nézz fel a hídra a vízesés fölött! – súgta. – Látsz ott valamit? – Nem, csak árnyakat… De! Azt hiszem, igazad van. Van ott fent valaki. – Lolly bekapcsolta a fénycsövet, és nekiindult a felfelé vezető ösvénynek. Olyan bátran, olyan összeszedetten, mint egy rendőr. – Gyere, járjunk a végére! Az út meredeken emelkedett a sziklás szurdok mentén. A víz nagy sziklatömbökről zuhogott alá, és folyamatos párába burkolta a környéket, amitől moha nőtt a köveken. Amint másztak felfelé a hepehupás, kövekkel tarkított úton, éjszakai állatokat riasztottak fel az aljnövényzetben. Connor hallotta, hogy Lolly megbotlik, és hátraszólt: – Jól vagy? – Igen. Papucsban jöttem, nem számítottam arra, hogy ma éjjel még hegyet is mászunk. – Nem muszáj tovább jönnöd. – Feltételezed rólam, hogy képes volnék kihagyni? – nevetett fel a lány a maga ismerős, viccesen horkantós módján. Connor tudta, hogy ezt fogja mondani. Lolly Bellamy tudott bosszantó is lenni, de ijedős az nem volt, és sosem húzta ki magát a munka neheze alól. – Kapaszkodj belém, ha el akarnál esni! – Még mit nem! – vágott vissza a lány. – Csak azt szeretnéd, ha fogdosnának. 143

– Ja, csak ezért mondtam. – Könnyedén felvették a régi, ugratós stílust, melyet még akkor honosítottak meg egymás között, amikor tizenkét évesen először együtt nyaraltak. Ismerős helyzet volt, és kényelmes, mint egy régi ruhadarab. Connor most már ki tudott venni két árnyat a hídon, és az egyik mintha a korláton kívül állt volna. Hirtelen szörnyű érzés fogta el. – A hülye kis szaros! – motyogta az orra alatt. – Micsoda? – Julian! – kiáltott egy nagyot Connor, és futásnak eredt. Abban a pillanatban lelkes kiáltás hasított a levegőbe. – Geronimooo! – utánozta a kisfiú az ejtőernyősök csatakiáltását, s amint Lolly a hídra irányította a lámpát, már csak azt látták, hogy az apró alak ellöki magát a betonkorláttól, és leveti magát a sötét mélységbe. Lolly rémülten felsikoltott. A világító bot hosszú fénycsóvája egy kis, menekülő árnyra esett a hídon. Nem Julian volt az, hanem egy másik fiú, akit Connor nem ismert. Aztán a fény reszketni kezdett, ahogy Lolly lefelé irányította, a híd alá. – Julian… – lihegte Connor kifulladva. A fény végigpásztázta odalent a növényzetet, ahogy Lolly a kisfiú után kutatott. Connort kezdte elfogni a pánik. Fülében úgy zúgott a vére, hogy már nem is hallott. Aztán végre felfogta, hogy Lolly beszél hozzá, és megragadja a karját, hogy támogassa, majd lassan megértette azt is, amit mondott: – Semmi baj. Azt hiszem, jól van. Kisfiús örömsikolyok törték meg az erdő éjjeli csendjét. Lolly kézen fogta Connort, és a lámpa fényét egy hosszú kötélre irányította, mely a hídról csüngött alá. Connor szívverése kezdett csillapodni, bár még mindig azt hitte, szétrobban. – A kis gazember! – indult neki az ösvény utolsó emelkedőjének. Egy pillanattal később felért a hídra, és nyakon csípte a tettestársat, egy George nevű srácot Texasból, aki gyáván hebegett-habogott, hogy neki semmi köze az egészhez, Julian kényszerítette rá, hogy vele jöjjön. – Befogod! – kiáltott rá Connor, mire a kis George jobbnak látta, ha elhallgat. Lolly oda világított, ahol elvágták a védőhálót a korlát fölött, aztán a fény lesiklott az odalent himbálózó kis alakra, aki egy bungee-kötél végén lógott. – Lebuktál – szólt le Connor az öccsének. – A francba! – hangzott lentről a felelet. Fél órába telt, míg visszahúzták a hídra Juliant, és lekísérték a bűntársával együtt a hegyről. – Te dilinyós kis seggfej! – szidta a gyereket Connor, miközben kibogozta a bonyolult hevederrendszert, amellyel Julian rögzítette magán a bungce-kötelet. – Nem hiszem, hogy szabadna így beszélned – figyelmeztette a kis gazember. – A házirend tizenegyedik pontja szerint „semmilyen körülmények között nem kívánatos a közönséges vagy durva beszéd sem a táborozók, sem a személyzet részéről”. – Igen? És melyik pont engedi meg a seggfejeknek a hídról való leugrást? – dörgött rá Connor. – Mégis mi a fenét gondoltál? – fakadt ki Lolly is. Julian felnézett rá, és a hold fényénél olyan ártatlannak, olyan angyali kisfiúnak látszott, mint egy templomi kórustag. Annyira édes, őszinte mosollyal válaszolt, hogy Connor szinte előre látta, ahogy Lolly ellágyul, és mindent megbocsát. – Hölgyem – felelte Julian egyenesen –, én csak tudni akartam, milyen érzés repülni. Connor azt várta, hogy kisöccse letaglózó bája meghatja a lányt, de az csak ennyit mondott: 144

– Ez nem repülés volt, hanem szabadesés. Még fél óra kellett, amíg ágyba tudták dugni a fiúkat, és megértették velük, hogy mindketten fegyelmi eljárásra számíthatnak, vagy akár haza is küldhetik őket a táborból. Nagyszerű, gondolta közben Connor. Ha Juliannek mennie kell, akkor neki is, és a nyár véget ér, mielőtt még elkezdődhetett volna. Miután kilépett a kisfiúk szállásáról, odaszólt Lollynak: – Sajnálom, ami történt. Talán jobb lett volna, ha a buliban maradsz. – Viccelsz? Nem minden éjjel lát az ember leugrani valakit a Meerskill-hídról. A világért sem mulasztottam volna el. – Most mi a fenét csináljak? – Talán beszélhetnél vele a pályaválasztásról. Jó kaszkadőr lenne belőle. A felügyelőknek minden rendbontást jelenteniük kellett a táborvezetőnek. Connor megpróbálta kivenni Lolly arckifejezését, de olyan sötét volt, hogy nem tudta leolvasni az arcáról, mit gondol. – Én a magam részéről semmit sem láttam – szólalt meg a lány. – De azt el kell ismerned, hogy a kissrác fölöttébb ügyes és találékony. Az már igaz… Julian és George elemelte a tábor sziklamászó felszerelését, és egy könyvben talált ábra alapján jól működő, rögzített csigát állítottak össze. Connor kisöccse egy zseni, egy kaszkadőr és egy őrült különleges keveréke volt. – Az apja szerint már totyogós korában kezdte a magasból való leugrálást – mesélte Connor Lollynak. Mindig vonzotta magasság. – Holnap osszuk be a toronyugrókhoz! Ha már ugrálni akar, tegye biztonságos körülmények között! Aztán ott van még a drótkötélpálya és a sziklamászás is. Connor óriási megkönnyebbülést érzett, legszívesebben megcsókolta volna Lollyt. Semmit sem szeretett volna kevésbé, mint hogy újból elveszítse a kisöccsét. – Ez… nagyszerű lenne – mondta. Lolly vállat vont. – Nem nagy ügy… Hiszek abban, hogy az embernek követnie kell a késztetéseit, még ha fura helyeken köt is ki. – Gondoskodom róla, hogy még egyszer ne baltázza el. – Rendben. A fiú a konyha felé intett. – Mit szólnál egy razziához? – Benne vagyok! A konyhát éjjelre mindig bezárták, leginkább azért, hogy megvédjék a mosómedvéktől és a barna medvéktől. Tartottak azonban egy kulcsot az áthidaló gerenda fölött, így a két portyázó pillanatok alatt bejutott. A tábor konyhája a maga fűszeres illatával, friss, élesztőszagú kenyereivel, nagyüzemi méretű konzervdobozaival, dugig rakott hűtőkamrájával maga volt a bőségszaru. Connor felkapott egy vekni kenyeret, amely frissen őrölt búzából készült a Sky River Sütödében. Ugyanolyan volt, mint amikor még ő táborozott itt kissrác korában. Épp ezt szerette ebben a táborban annyira: itt semmi sem változott. Az ember évről évre számíthatott a helyi sütöde kenyerére, az újra használható üvegekben szállított tejre és Ulster megye más friss terményeire. Lolly felnyitott egy hatalmas üveg mogyoróvajat, majd meglökte, hogy odaszánkázzon a pulton Connor elé. A fiú tömérdek mogyoróvajat kent a vastagra vágott kenyérszeletekre, rányomott még egy kis mézet egy műanyag flakonból, és Lolly elé tolt egy szendvicset. Aztán öntött magának egy pohár tejet, majd odakínálta Lollynak is az üveget. A lány nemet intett a fejével.

145

– Érdekes családod van neked, Connor. Szerintem klassz, hogy együtt tudod tölteni a nyarat Juliannel – mondta, aztán lenyalt egy csepp mézet a kenyere csücskéről. Ezt hallva a fiú még jobb szívvel gondolt Julianre. Bolond egy kölyök volt, de ő így is szerette. Befejezték a falatozást, majd eltakarították a nyomokat. – Későre jár – mondta a fiú, és Lolly felé nyújtotta a kezét, hogy felsegítse az asztaltól. Leoltották a villanyokat, Connor visszazárta a konyhaajtót, és kiléptek a tücsökzenés éjszakába. – Elkísérlek a házatokig. – Ismerem az utat – tiltakozott Lolly. – Tudod, ez csak egy kódszó – mondta Connor, azzal ismét megfogta Lolly kezét. – És mit jelent? – Ha egy fiú azt mondja egy lánynak, hogy hazakíséri, ez azt jelenti, hogy az ajtóban búcsúzóul meg akarja csókolni. – Nagyon vicces – nevetett fel Lolly a maga sajátos módján, ami kiskorukban még bosszantotta Connort. – Te nem is akarsz engem megcsókolni az ajtóban, Connor. – Igazad van – értett egyet a fiú, majd megállt az ösvényen, és átölelte Lollyt. – Most azonnal akarlak megcsókolni.

146

A cserkészek hagyományos esti imája Leszáll az éj, a tábortűz kialszik. Minden cserkész napi leltárt készít: Megtettem a kötelességemet? Megőriztem a tisztességemet? Tiszta lelkiismerettel alhatom az éjjel? Megtettem-e mindent annak érdekében, Hogy a holnap újra tetterősen érjen?

21. – Mit vesz fel az ember, ha szembesíteni készül az apját azzal, hogy tud a titkolt szerelemgyerekéről? – kérdezte Olivia Barkist. A kiskutya épp akkor szaladt be a szobába, amikor a lány frissen rózsaszínűre lakkozott lábkörmeit szárítgatta. – A Lilly Pulitzert – válaszolta meg a kutyus helyett a kérdést a gazdi, benyúlva a szekrénybe a ropogós, kékeszöld mintájú nyári ruháért. Ez kényelmes lesz a hosszú útra, és elég csinosan fog kinézni benne a városban is. Belebújt teletalpú szandáljába, fülbevalót tett a fülébe, felkapta Longchamp táskáját, és megállapította, hogy furcsamód jólesett kiöltözni, még így reggeli fél hétkor is. A több hete tartó, piszkos felújítási munkálatok slampos madárijesztőt csináltak belőle, de most, hogy rendben volt a haja és a körme, no meg sminket is tett magára, új embernek érezte magát. Arra viszont a legkevésbé sem számított, hogy Connor Davis is hozzáöltözik a nagyvároshoz. Alig ismerte meg, amikor megjött érte. Vékony szövetnadrágját mintha egyenesen keskeny csípőjére szabták volna. Hozzá feltűrt ujjú, fehér inget viselt, zakója és nyakkendője egy kampón lógott a kocsi hátsó ülése mellett. Szokásos baseballsapkáját otthon hagyta, a haja pedig úgy festett, mintha bezselézett ujjakkal boronálta volna végig. Simára borotvált, napsütötte arcából kékebben világított a két szeme, mint a felhőtlen ég. Oliviát magát is meglepte a testén átcikázó hirtelen vonzalom. – Nahát! Egészen jól nézel ki, ha kicsíped magad. – Te is. Szerepelhetnél a Szex és New Yorkban. A férfiaktól kapott bókok mindig gyanakvóvá tették Oliviát. Vajon a pasik is nézik ezt a sorozatot? Aztán eszébe jutott Freddy. Igen, nézik. Julian közeledett a ház felől, melyen Connorral osztozott. Bő tréningnadrágban, ing nélkül úgy nézett ki, mint akit mély álomból ébresztett a bátyja. – Jó reggelt! – köszönt a fiú Oliviának. – Korán keltél – mosolygott rá a lány. – Nem éppen magamtól. – Csak azt akartam, hogy fent legyél, mire megérkezik az apám – mondta Connor, majd Oliviához fordult. – Feljön, hogy megjavítson valamit. – Ja – morgott Julian. – Inkább engem felügyelni! – Ne sértődj meg, de ahogy viselkedsz, szükséged is van rá. – Marhaság! Amikor megérkeztünk, azt mondtad, az egyetlen szabály az, hogy ne baltázzam el. Elbaltáztam? – nézett a fiú dühösen előbb Connorra, aztán Oliviára. – Elbaltáztam? – Vigyázz a szádra! – figyelmeztette a bátyja. – Óriási segítség voltál, és én igazán hálás vagyok érte – jelentette ki a lány. – Talán hazaérünk, mire besötétedik – mondta Connor –, de lehet, hogy nem. – Igyekszem, hogy ne sírjak utánatok. Olivia rákapcsolta a pórázt Barkisra. – Tudnál rá vigyázni? Egy mérőpohárnyi száraz kaját kap délben, egyet meg este. – Rendben – vette át Julian a pórázt. – Hm… működik az irodában a fax? – Most, hogy már van telefonvonalunk, azt hiszem, igen. El kell faxolnod valamit? – Csak egy kis papírmunka – felelte a fiú, de kerülte Connor tekintetét. Olivia elfojtott egy mosolyt. Korábban beszélgetett Juliannel a jövőjéről, és a fiú meglepően szívesen fogadta a javaslatait. Ő maga hozta fel újra a katonaságot és a légierő akadémiáját, mire Olivia 148

bátorította, hogy nézzen utána, tudja meg, miről szól ez az egész. Mihelyt Julian rádöbbent, hogy a legmodernebb vadászgépeken repülhet, rögtön vevő volt a dologra. – Faxolj, amennyit csak akarsz! – mondta a fiúnak, majd gyorsan beült Connor kocsijába, és feltette a napszemüvegét. – Én kész vagyok. – Nézd – kezdte a férfi, miután elindultak –, én örülök, hogy megtaláltad a hangot Juliannel, de ő az én felelősségem. Nem kell törnöd magad. – Csak annyit mondtam neki, egyáltalán nem lehetetlen, hogy főiskolára menjen. – Olivia későn vette észre, milyen hatással voltak a szavai Connorra. Tudta, hogy régen ő is erről álmodott, de mégsem jutott el odáig, és a lánynak fogalma sem volt, hogyan tudhatná meg az okát. – Nincs meg hozzá sem a pénze, sem a megfelelő osztályzatai – jelentette ki Connor. – Az apjának nem volt balesetbiztosítása? Nem kaphat kártérítést vagy árvaellátást? – Nem ismerem az összes részletet, de azt tudom, hogy a balesettel kapcsolatban senki más nem volt felelős, a biztosításból pedig semmi sem maradt Juliannek, miután az ügyvédek, a rokonok és az anyám kihasította belőle a részét. De még ha pénze lenne is, nem hiszem, hogy a főiskola neki való. Nincs meg a kellő hozzáállása. – Ne add fel ilyen könnyen! – tiltakozott Olivia. – Még csak tizenhét éves. – Kedvelte az angyalarcú, sziporkázóan eszes fiút, aki odavolt a túl magas és túl veszélyes dolgokért. – És ne zárd ki a katonai ösztöndíj lehetőségét se! A seregben kezdhetne valamit az energiáival. Connor kételkedő arcot vágott. – Az ilyesmihez nagy kitartás kell ám! – Tálán van is neki. – Olivia a szeme sarkából Connor arcát figyelte. Uramisten, milyen jóképű! Férfias, tiszta profil, éles, figyelmes tekintet. – Nem akarod, hogy katona legyen. Erről van szó? – Nem hiszem, hogy képes felmérni a veszélyeit. – Gondolod, hogy a seregben veszélyesebb, mint amiket idekint csinál? – kérdezte a lány. Connor elhúzta a száját. – Mondasz valamit. – Haragszol, amiért beszéltem vele ezekről a lehetőségekről? – Dehogy! Csak ez mind olyan távolinak tűnik. Persze hogy annak tűnik egy olyan ember szemében, aki úgy nőtt fel, mint Connor. Az ő számára talán egy tisztességes hajlék is rémesen távolinak tetszhet. De van itt még valami, gondolta a lány. – Ugye nagyon aggódsz érte? – Néha az az érzésem, én aggódom érte egyedül. – Szerencséje van, hogy itt vagy neki te – mondta Olivia, felismerve a fájdalmat Connor hangjában. – Gondolod, hogy nem lesz vele baj? – Az attól függ, hogy nem csinál-e több marhaságot, és ki tudja-e találni, mit kezdjen az életével. Épp ebben akart neki Olivia segíteni. Csakhogy úgy tűnt, nem fogadják szívesen a közbeavatkozását. Született minden lében kanál lévén most is azért készült a városba, hogy beleártsa magát valamibe. Akármilyen valószerűtlennek is tűnt, azt akarta megkérdezni az apjától, nem született-e házasságon kívül egy gyereke a főiskolás éveiben. Már a gondolatra is összerándult a gyomra, úgyhogy jobbnak látta, ha gondolkodás helyett a tájban próbál gyönyörködni, ahol egymást követték az idilli falvak, a dombok közé ékelt tanyák, a benzinkutak és a bevásárlóközpontok. – Túl csendes vagy – jegyezte meg Connor. – Az utolsó negyven mérföldön alig szólaltál meg. Ne légy ennyire feszült!

149

– Olyan feszült vagyok, amennyire jólesik – feleselt a lány. – Gondolod, könnyű lesz megkérdeznem az apámat, hogy van-e egy lánya, akiről eddig egy szót sem szólt nekem? – Talán ő sem tud Jenny Majeskyről. Oliviának már hányingere volt az idegességtől, annyira bizarr volt a gondolat, hogy apjának, akiről azt hitte, hogy jól ismeri, volt egy másik élete. Miután összerakta a kirakós képeit – a fényképet, az ezüstfüggőt és a Terry Davistől kapott információkat –, semmivé vált minden, amit eddig hitt a családjáról. – Magamon kívül vagyok ettől az egésztől – vallotta be. – Ha igazam van, és Jenny tényleg a nővérem, pokolian fog fájni, hogy eddig nem volt része az életemnek. – Jobb, hogy nem tudtál róla – mondta halkan Connor. – Nekem éppen az fájt, hogy tudtam, él valahol egy kisöcsém, és nem lehet velem. Édes istenem! Olivia megpróbálta elképzelni Connort kisfiúként, akinek az egyik percben még van egy kisöccse, a másik percben pedig már nincs. Talán igaza van, neki még jobban fájhatott. Connor meglepő könnyedséggel vezetett New Yorkban, türelmesen és ügyesen navigált a forgalmas utcákon. Amint a férfi leállította az autót Philip Bellamy házának vászon napellenzője előtt, a lány megszólalt: – Van hozzád egy nagy kérésem. Connor elvigyorodott, és megrázta a fejét. – Kérlek! – Nem lesz ott rám szükség, Lolly, hidd el nekem! Természetesen igaza volt, nem kérhette arra, hogy menjen be vele. Túl kényes kérdéseknek és túl kínos válaszoknak nézett elébe. – Erősebb vagy, mint gondolnád, Lolly – biztatta Connor. Olivia el sem hitte, milyen jólesik, ha ilyesmit feltételeznek az emberről, ráadásul nem túlzó elvárásként, hanem teljes bizonyosságként. Azért, mert bíznak benne. A gyengédség, amely elfogta Connor iránt, enyhített kissé a feszültségén. – Hívj fel, ha kész vagy – mondta neki a férfi –, addig bemegyek a belvárosba. – A belvárosba? – Olivia megpróbálta elképzelni őt mint turistát, aki cselleng kicsit a Village-ben vagy Chelsea Piersben. – Van valami határozott célod, vagy javasolhatok valamit? – Nem várost nézni jöttem, megbeszélésem van a belvárosban a Greenwich & Rectornál. – Ó! Ez valami…? Istenem, már megint! Rémes vagyok ezzel a tolakodó kíváncsisággal! – A befektetési tanácsadóm – elégítette ki Olivia kíváncsiságát Connor. A lány fölöttébb meglepettnek tűnhetett, mert a férfi elnevette magát. – Még a világ végi építési vállalkozóknak is lehetnek részvényei… No menj, Olivia, és járj sikerrel az édesapádnál! – Köszönöm. – A lány felkapta a válltáskáját. Connor feléje fordult, és Olivia meg mert volna esküdni rá, hogy a férfi most legszívesebben megcsókolná. Egy pillanatra óriási volt köztük a feszültség. A lány kicsatolta a biztonsági övét, aztán az ösztöneitől vezérelve előrehajolt, és arcon csókolta a férfit. Gondoljon Connor, amit akar, neki szüksége volt erre az érintésre! S mihelyt megérintette barátja meleg arcát az ajkával, és belélegezte arcszeszének illatát, még ennél is többet akart. – Csak hogy szerencsém legyen – hadarta, majd gyorsan kiszállt a kocsiból. Ha Connor mondott is valamit, ő azt már nem hallotta. Bár magán érezte a portás tekintetét, addig állt a járdán, amíg Connor el nem hajtott. Hogy találkozzék a tőzsdeügynökével. Nem kellene csodálkoznia azon, hogy Connornak ilyen fiatalon már van portfoliója. Akinek gyerekkorában hiányzott a biztonság, nyilván nagyon fontos, hogy kézben tartsa a pénzügyeit. Olivia megigazította a vállán a táska szíját, megfordult, és belépett az épületbe. 150

– Bellamy kisasszony! – biccentett üdvözlésképpen a portás. Apja a válás után költözött ide. Gyerekként a lány csak néha töltötte itt az éjszakát. Egyegy Yankees-meccs után, egy opera-előadás után vagy egy közös utazás előestéjén. Mindhárman elfogadták, hogy az ő helye az anyjánál van, az Ötödik sugárúti luxuslakásban. Olivia ott tartotta minden holmiját, beleértve a zongoráját, a könyveit és imádott macskáját, Degas-t. Apja mégis mindent megtett, hogy helye legyen a lányának az ő életében is. A század közepén épült, elegáns társasházi lakásban volt saját szobája beépített íróasztallal, emeletes ággyal és süppedős, fehér szőnyeggel. Olivia a lift helyett a lépcsőt választotta. Apja, akit a portás közben felhívott, már a szélesre tárt lakásajtóban várta. Bár az idő elég meleg volt ahhoz, hogy nyitva lehessen tartani az ablakokat, vékony kardigánt viselt. Vicces látványt nyújtott, mert Olivia még sosem látta kardigánban, és öregítette is. A lány nem szeretett öregemberként gondolni az apjára. Mostanáig egyszerűen csak úgy gondolt rá, hogy „apu”, most viszont férfiként látta maga előtt, akinek megvoltak a maga vágyai, szenvedélyei, indítékai, melyeket ő eddig nem létezőnek tekintett. Sosem gondolt rá, mi hajtja előre. Sikeres ügyvéd volt, kötelességtudó fiú, odaadó apa, de mi még? Például mindig is szeretett volna írni. Olivia tudta ezt, de sosem beszéltek róla, és a lány most már bánta. Azt kívánta, bárcsak sokkal több komoly beszélgetésre került volna sor köztük az elmúlt évek során. – Szia, apa! – emelkedett lábujjhegyre, hogy puszit nyomjon Philip arcára. – Hogy van az én kis táborozom? – Elképesztően boldogan – felelte a lány –, hiszen a Kiogáról van szó. Újjáépíteni a tábort inkább szórakozás, mint munka. – Mit hozhatok neked? Limonádét? Ásványvizet? – Előbb hadd frissítsem fel magam, aztán majd hozok valamit. Olivia meglátogatta a fürdőszobát, aztán visszafelé megállt a konyhában, bekukkantott a hűtőbe, és kivett magának egy szénsavmentes ásványvizet, majd csatlakozott apjához a nappaliban. Philip hátradőlt kedvenc füles karosszékében. – Na, mesélj! Nagyon jó lehet neked ott a táborban, mert csak úgy ragyogsz. Ezt teszi három óra egy autóban Connor Davisszel, gondolta Olivia. Kortyolt egy kis vizet, aztán röviden összefoglalta apjának az elmúlt hetek történetét. – Elképesztő, mennyi emléket hoz vissza az a hely! Nem csak nekem, mindannyiunknak. Talán a civilizáció hiánya teszi, az, hogy régimódi szórakozással kell agyonütnünk az időt. – Greg hogy boldogul? – Először nem érezte valami jól magát. – A lány észrevette, hogy apja összevonja a szemöldökét. Bár Greg egy évtizeddel volt nála fiatalabb, a két testvér közel állt egymáshoz. Olivia sietett megnyugtatni: – De napról napra jobban van, és a gyerekek is. Azt hiszem, Greg bácsinak az volt az egyik legnagyobb baja, hogy elvesztette a kapcsolatot a gyerekeivel. Mikor megérkeztek a táborba, ő és Daisy alig beszéltek egymással, Max-szel meg olyanok voltak, mint két idegen. Most meg kenuzni járnak, horgásznak, játszanak, és együtt olvasnak könyveket. Minden rendben lesz velük, apa. – És te? – kérdezte Philip. – Te hogy érzed magad? – Tudod, olyan furcsa az egész… Randen gyorsan túltettem magam, talán túl gyorsan is. Olyan volt, mint amikor szálka megy az ember körme alá. Először annyira fáj, hogy másra sem tudsz gondolni, de ha már kihúztad, és tettél rá kenőcsöt, úgy elfelejted, mintha sosem fájt volna. – A tábor felújítása a kenőcs, igaz? Vagy az, vagy Rand eleve nem is volt az igazi. – Akkor miért gondoltam, hogy az? – Mert szeretted volna, ha az lenne.

151

Olivia kénytelen volt elgondolkodni azon, hogy talán tényleg csak a büszkeségén esett csorba, és ez nagyon aggasztotta. Hogy lehetett ennyire felületes? Elképzelt magának egy életet, és olyan döntéseket hozott, melyek beleillettek a képbe, már ami a jövendő otthonát, férjet, családját illette. De valóban csak vágyálom volt ez az egész, amit valóságnak képzelt? – Meglátogatod a nagyszüleidet is? – kérdezte az apja. – Nem hiszem, hogy ma lesz rá időm. Arra gondoltam, csak felhívom őket. Meg anyát is – tette hozzá Olivia óvatosan. Az is átfutott az agyán, hogy hazaugrik, de nem lett volna értelme. Earl rendben tartja a lakást, öntözi a virágait, és vigyáz mindenre. És abban sem volt biztos, hogy Connor Davist szeretné elvinni oda. Egyelőre nem akarta, hogy a férfi lássa, hogyan él. Kerülgette látogatása igazi okát, mint macska a forró kását. Ki vele! – parancsolt magára. Vett egy nagy levegőt, és… ismét meghátrált. – Nem tudom, mondtam-e, de a kivitelező, akivel dolgozunk, Connor Davis. Apja homlokráncolva dörzsölgette az állát. – Connor… Akkor az csak Terry Davis fia lehet. – Már nem fiú, apa. – Azt hiszed, nem emlékszem? – Miért? Igen? – képedt el Olivia. – Milyen apa lennék, ha nem emlékeznék az egyetlen gyermekem első szívfájdalmára? Meg akartam fojtani annak idején azt a kis gazembert. – Nahát, apa! Nem is tudtam. – Azt mondta, egyetlen gyermekem? – Nos, azon is túltettem magam, mint később a többieken – jelentette ki a lány, pedig tudta, hogy nem mond igazat. Connor Davisen máig nem tette túl magát. Szívének egy darabja, egy jókora darabja ottmaradt akkor a táborban, és erre csak mostanában kezdett ráébredni. Viszont itt a kitűnő alkalom, hogy témát váltson. – Ami az „egyetlen gyermekedet” illeti, kérdeznem kell tőled valamit. Valami nagyon személyes dolgot. – Bármit. Előtted nyitott könyv az életem. Tényleg úgy tűnt, mint aki komolyan gondolja. Olivia sosem hitte, hogy apja képes lenne hazudni neki, most mégis titkok kavarogtak körülötte. Titkok és hazugságok. Na jó, biztatta magát, egyszerűen kibököd, és kész! – Gondolkodtam, apa. A te tábori élményeiden. Philip elvigyorodott. – Lehetnél kicsit pontosabb. Pokoli sok élményben volt ott részem. Olivia vett egy nagy levegőt, és egy pillanatra csend lett. Nehéz, vészjósló csend. – Mesélj nekem az 1977-es nyárról! Philip arca ellágyult, ahogy töprengeni kezdett. – Lássuk csak! Abban az évben bizonyára felügyelő voltam. Miért kérdezed? – Találtam rólad egy képet 1977 augusztusából, és kíváncsivá tett. – A lány kivett a táskájából egy mappát, majd átnyújtotta az apjának. Philip bizonytalan ujjakkal illesztette orrára az olvasószemüvegét, majd elvette lányától a fotót. – Nahát, erről már majdnem elfeledkeztem… Valami, talán ellágyuló hangja vagy elködösülő tekintete azt súgta Oliviának, hogy nem mond igazat. – Miről? – igyekezett kiugratni a nyulat a bokorból. – Arról, hogy megnyertem ezt a kupát. Még mindig szeretek teniszezni. Jó lenne úgy játszani, mint régen. – Ennek a képnek a másolata ott lóg a Sky River Sütöde falán. De téged levágtak róla. – Ezt… ezt nem tudtam.

152

– Mi volt köztetek Mariska Majeskyvel? – tette fel Olivia végre a döntő kérdést, miközben apja arcát fürkészte. Philip megfordította a képet. A lány jól tudta, hogy semmi sincs rajta a dátumon kívül. – Terry Davis azt mondta nekem, hogy egy pár voltatok. – Te megmutattad ezt a képet Terry Davisnek? – Igen. Most Indian Wellsben lakik – tette hozzá, de nem hagyta, hogy apja másra terelje a szót. – Nagyon szép lány volt – tapogatózott tovább. – Tényleg… egy pár voltatok? Philip felsóhajtott, és hátradőlt a széken. – Azt hiszem, így is fogalmazhatnánk. – Tehát vele voltál 1977 nyarán, utána pedig még ugyanabban az évben feleségül vetted az anyámat. Philip elsápadt, és kerülte a lánya tekintetét. – Édes istenem! Apukám! – Olivia azt kívánta, bárcsak tagadná, bárcsak védekezne… – Olivia, ez már történelem. Mindez meg a születésed előtt történt. Mit számít ez most már? A lány elővett még egy képet, ezt az avaloni könyvtárban másolta ki az Avalon Troubadour egy régi számából. A cikk címe szerint a Sky River Sütöde az alapításának 50. évfordulóját ünnepelte, és a képen a tulajdonosok, Mrs. Helen Majesky és unokája, Jennifer Majesky látható. Kitűnő kép volt ez Jennyről, kiemelte sötét haját, barnás bőrét, megnyerő külsejét. A Mariskáról készült régi fotó mellé téve szembeötlő volt anya és lánya hasonlósága. Olivia feszülten figyelte apja arcát. Philip előbb halálsápadttá vált, aztán gyöngyözni kezdett a homloka. Hatalmas sokk érte, gondolta Olivia. És eddig a pillanatig valóban fogalma sem volt semmiről. – Jennifer Anastasia Majeskynek hívják – mondta halkan –, és 1978. március 23-án született. – Az adatokat egyszerű volt megszereznie. Connor a barátjától, Rourke McKnight rendőrfőnöktől kérdezte meg. – Látod a nyakláncot, amelyet visel? A képen nem lehet kivenni, de van rajta egy függő. Ennek a párja – nyújtotta tenyerén az apja felé az ezüst mandzsettagombot. Alig bírt nyugodtan ülve maradni, amíg apja felfogta ezt az egészet. Aztán Philip lassan leengedte a kezét, és kényszerítette magát, hogy a lánya szemébe nézzen. Láthatóan óriási erőfeszítésébe került. – Biztos vagy benne? – kérdezte. Olivia tudta, mire gondol. Biztos vagy benne, hogy az én lányom? – Nem. A te dolgod, hogy… meggyőződj erről. Philip elővett egy zsebkendőt, és megtörölte az arcát. – És Mariska? – kérdezte. – Visszatért Avalonba? – Nem. McKnight rendőrfőnök szerint Jenny három- vagy négyéves lehetett, amikor végleg elment, és azóta sem tért vissza. – Istenem, Mariska! – suttogta Philip. A térdére könyökölt, és tenyerébe temette az arcát. Mintha az egész ember összement volna hirtelen, mintha a felfedezés összetört volna benne valamit.

153

Lekváros batyuk a Sky River Sütödéből Hozzávalók: fél csésze puha, sótlan vaj egy kis doboz (10 dkg) lágy krémsajt másfél csésze liszt egy kis üveg lekvár (lehetőleg barack, málna vagy alma) kevés porcukor A vajat és a krémsajtot könnyű, laza masszává keverjük. Hozzáadjuk a lisztet, majd a tésztát kinyújtjuk egy lisztezett felületen. Éles késsel körülbelül ötcentis négyszögekre vágjuk, és ezeket rátesszük egy kizsírozott sütőlapra. Mindegyik négyzet közepébe teszünk egy kiskanálnyi lekvárt, majd a szemben lévő sarkokat lazán egymáshoz hajtjuk. Középen összecsippentjük őket, hogy ne nyíljanak szét. 190 °C-on sütjük 15 percig. Ha kihűlt, szórjuk be porcukorral! Ebből a mennyiségből körülbelül 24 sütemény lesz.

22. 1977. szeptember A Kioga Ifjúsági Tábor a következő nyárig hivatalosan bezárt. Philip Bellamy az utolsó felügyelők között volt, akik elutaztak. Szülei kitették az avaloni vasútállomáson, estére meg is fog érkezni New Havenbe. A második New York felé tartó vonatra várt. Matthew Alger is ott ült a peronon a barátnőjével, aki egész nyáron a tábor konyháján dolgozott. – Szia, Alger! – köszönt Philip. – Szia, Shelley! Ti is mentek vissza a városba? – Csak én – mondta a lány. – Matt Avalonban marad gyakornokként. Alger hátravetette bozontos, Bee Gees-stílusú szőke haját. – Én csak kikísértem a kedvenc barátnőmet – ölelte át Shelley derekát a fiú. Philip fájdalmas irigységet érzett, ahogy nézte őket. Neki titokban kellett elbúcsúznia Mariskától előző éjjel. Hiába akarta világgá kürtölni a szerelmét, titokban kellett tartania, amíg rendbe nem teszi az életét, és meg nem szabadul Pamelától. Újra meg újra lejátszotta magában a menetrendet: beiratkozik a főiskolára, felbontja az eljegyzést, visszatér Avalonba, és meg kéri Mariska kezét. Egyszerű terv, gondolta, de nem könnyű megvalósítani. Nem áltatta magát, valóban nagy változásoknak nézett elébe. Azt várták tőle, hogy jogot tanuljon, de őt nem ez vonzotta igazán, hanem az irodalom. A nyáron írt két novellát, és azt fontolgatta, hogy beadja őket a Yale irodalmi folyóiratához. Megpillantotta magát, ahogy alakja visszatükröződött egy nagy plakát üvegében, mely az új sikerfilmet, az Annie Hallt reklámozta. Csinos ing volt rajta, meg az egyetem nyakkendője, mert nem lesz ideje átöltözni, ha este beér az egyetemi városba, ahol rögtön egy díszvacsora vár rá. Évfolyampénztárosként nem mulaszthatja el. Zsebre vágta a kezét, és az aprót csörgette idegességében. Ujjai rátaláltak az ezüst mandzsettagombra, és vigasztalást merített abból, hogy Mariskánál van a párja. Fel-alá járkált a peronon, néha kihajolt a sínek fölé, hogy lássa, jön-e már a vonat. Mintha attól hamarabb ideérne… Ránézett az órájára, aztán járkált tovább. Kezdett benépesülni a peron. Vakációzók indultak vissza a városba, miután vidéken töltötték a hétvégét, családok gyerekekkel és csomagokkal, lepirulva a naptól, és tele a szúnyogcsípésekre tett kenőcs rózsaszín pöttyeivel. A növekvő tömegben egyszer csak megpillantott egy karcsú, sötét hajú nőt, ahogy feléje siet. Nagyot dobbant a szíve. – Mariska! – Philip! – köszönt a lány kissé kifulladva. Sápadtnak és fáradtnak látszott, mégis szívfájdítón gyönyörűnek. Philip ösztönösen körbepillantott, látja-e őket valaki. Túl kockázatos itt találkozniuk. Még át sem ölelheti, ahogyan szeretné. Csillogó szemmel megszólalt: – Nem is gondoltam, hogy ki fogsz jönni az állomásra. – Nem halaszthatom tovább, amit mondani akarok, Philip. A lány arckifejezése megrémítette a fiút. Mindent értett, mielőtt Mariska bármit is mondott volna. – Üljünk le! – mutatott a lány egy padra a peron végében, az újságos bódéja mellett. A New York Times szalagcíme az űrsikló második fellövését adta hírül, az Avalon Troubadour pedig arról tudósított, hogy a Kioga tábor a negyvennegyedik évadát zárta idén. – Mi baj van? – kérdezte Philip. Valami furcsát érzett a mellkasában, mintha egészben nyelt volna le egy jégkockát. Mariska leült, és összezárt térdével a fiú felé fordult. 155

– Azt hiszem, itt az ideje, hogy szembenézzünk a tényekkel. A jégkocka kezdett szétterjedni Philip egész testében. Bár melegen sütött a délelőtti nap, úgy érezte, mindjárt reszketni kezd. – Kicsim, az egész nyarat azzal töltöttük, hogy szembenéztünk a tényekkel, és a tény az, hogy egymásba szerettünk. A lány arca hirtelen fagyos maszkká dermedt, egy idegen arc nézett vissza a fiúra. – Azt hiszem, igen. Legalábbis egy időre. Jól éreztük magunkat együtt, Philip, de túl messzire mentünk. – Ez őrültség! – tiltakozott a fiú. Mariska összerezzent a hangos kitöréstől, és gyorsan körülnézett, nem hallotta-e valaki más is. – Nem őrültség – felelte szinte suttogva. – Az lenne őrültség, ha elhitetnénk magunkkal, hogy működni fog. Hogy összeillünk. – Miről beszélsz? Hát persze hogy működni fog! Hiszen van egy jó tervünk, emlékszel? – Az rossz terv, és butaság volt tőlem, hogy belementem. Mi nem tartozunk össze, Philip, sosem tartoztunk. Csak a nyár tette, hogy úgy tűnt. – Nem hiszek neked – makacsolta meg magát a fiú. A lány keze után nyúlt, de az elrántotta. – Valami történt tegnap óta. Tegnap éjjel te… mi… – Nem találta a szavakat, hogy leírja, milyen közel kerültek egymáshoz úgy, hogy ne hangozzék közönségesen. – Tegnap éjjel még hazudtam – jelentette ki Mariska, és tekintete kísértetiesen fúródott Philipébe. – Neked is és magamnak is. – Nem! Most hazudsz. Megijedtél, mert elmegyek. De kicsim, nem kell miattam aggódnod! Ígéretet tettem neked, és be is tartom. Visszajövök érted. A lány rezzenéstelen arccal nézett fel rá. – Éppen ezért kérlek, sőt inkább felszólítalak, hogy maradj távol tőlem. Már nem akarok a barátnőd lenni, Philip. Jól éreztem magam veled a nyáron, de túl messzire mentünk. – Egymásba szerettünk! – Azt csak úgy mondtam. Mindketten csak úgy mondtuk – magyarázta a lány, mintha valami különös módon egy idősebb nő szólna belőle –, de tévedtünk. Ezt a dolgot köztünk eleve nem szánta tartósnak a sors, és most vége. Más terveim vannak az életemmel. Utazni szeretnék, új helyeket látni, új embereket megismerni… – Hát persze, kicsim, velem! Nem megmondtam neked, hogy elviszlek bárhová, ahová csak menni akarsz? – Philip maga is hallotta az elkeseredettséget a hangjában, és utálta, hogy könyörögnie kell, de nem tudta, mi mást tehetne. – Nem figyelsz rám, Philip – mondta Mariska határozottan. – Nem veled akarok világot látni. Te kedves fiú vagy, és ez a nyár nagyszerű volt veled, de vége. Ha lett volna bátorságom, már előbb szólok. A nyárnak vége, és a kapcsolatunknak is. Neked vissza kell térned a köreidbe, és nekem is folytatnom kell a saját életemet. – Nekem nincs életem nélküled. – Ne légy teátrális! – A lány a hasához szorította a táskáját. Lerágott körmű kezével a táska szíját markolászta. – Neked ott az iskola, a barátaid és a jövőd, amit elképzeltél magadnak. No és a menyasszonyod, Pamela. – Már megmondtam neked, hogy ennek az eljegyzésnek vége – erősködött Philip, de már kezdte fizikailag is rosszul érezni magát. – Tudom, mi bajod. Haragszol rám, mert titkolóznunk kellett egész nyáron. – Nem haragszom. Te és én két teljesen más világból származunk, és nem tehetünk úgy, mintha ez nem számítana. – A lány szárazon felnevetett. – El tudod képzelni a családjainkat együtt? Az enyémek lengyel bevándorlók, a tieid meg Bellamyk, az isten szerelmére! – Te jó ég, Mariska! Honnan vetted ezt a sok sületlenséget? Philipre ekkor tört rá a felismerés. Rácsapott a homlokára. 156

– Ezt mind előre elpróbáltad! Úgy hangzott ez az egész, mintha papírról olvastad volna. Egy sem a te gondolatod volt, valaki beléd táplálta! – Csak azt mondom, amit már régen ki kellett volna mondanunk. Egész nyáron hazudtam mindkettőnknek. Sikerült meggyőznöm magam, hogy veled akarok lenni, pedig mélyen belül tudtam, hogy sosem működne a kapcsolatunk. De vége, nem akarok tovább tettetni. Philip úgy érezte, sosem ismerte ezt a lányt. Mintha egy idegennel ülne szemben. Mariska felállt, maga előtt tartva a táskáját, mint egy pajzsot. – Sajnálom, ha ez fájdalmat okoz neked, de biztosíthatlak, el fog múlni. Isten veled, Philip! – Ne menj el! – A fiú nem tudott uralkodni magán. Felpattant, megragadta a lány karját, és magához húzta. – Nem engedlek el. Sem most, sem később. – Ebből elég! – tett a lány a kezével egy olyan mozdulatot, mintha elvágna valamit, ami összeköti őket. – Szakítottam veled, felfogtad? Ez a vége minden kapcsolatnak, egyet kivéve. Azt az egyet, az igazit… – Ez az igazi! – kiáltotta Philip, most már dühösen az elkeseredettségtől. – Mindketten tudjuk, hogy nem az – nézett rá a lány hideg, üres tekintettel. Olyan arccal, amilyennek Philip eddig sohasem látta. – Nem akarok csúnyán elválni tőled, Philip. Istenemre, nem akarok. De ha nem veszed le rólam a kezed, segítségért kiáltok. A fiú hátralépett, és maga mellé ejtette a kezét. – Visszajövök érted. – Már nem találsz itt – felelte a lány, azzal sarkon fordult és távolodni kezdett. Philip utána futott, és karon ragadta. – Mariska! Ne dobd el a jövőnket! A lány megállt, elrántotta a karját, a szeme összeszűkült. – Tudod, azt reméltem, nem kell kegyetlennek lennem, de most már kezdesz az idegeimre menni. Köztünk mindennek vége, és pont. Most elmegyek, és ha megpróbálsz utánam jönni, feljelentlek zaklatásért. Ha megpróbálod felvenni velem a kapcsolatot, nem veszem fel a telefont, és nem olvasom el a leveleidet. Vége, Philip, az isten szerelmére! Azzal Mariska megfordult, és különös, merev méltósággal elindult a kijárat lépcsősora felé. Philip tett még néhány lépést utána, mintha valami láthatatlan erő lökné tovább. „Köztünk mindennek vége, és pont” – visszhangzottak a szavak a fejében, és végül megállították. Kiáltani sem tudott a lány után, mert összeszorult a torka, könnyek fojtogatták. Ahogy a lány alakja egyre kisebb lett, úgy érezte magát egyre kábultabbnak. Mariska nem sietett, de nem is nézett vissza. Lement a lépcsőn a Fő utca alatt húzódó gyalogos aluljáróba, majd örökre eltűnt a fiú szeme elől. Vonatfütty hasított a levegőbe, felriasztva Philipet. A közeledő mozdony sisteregve engedte ki a gőzt, fékek csikorogtak. A fiú merev, gépies mozdulatokkal felvette a földről a táskáját, és várta, hogy a vonat megálljon. A peron másik végén Matthew Alger épp megcsókolta a barátnőjét. Az emberek megragadták a csomagjaikat, és a peron széle felé nyomakodtak. Philip habozott, menekülni akart. Mariska után kell mennie, meg kell mondania neki, hogy hibát követ el, meg kell győznie, hogy ők ketten összetartoznak. Elegáns pár lépett ki ekkor a vasútállomás várócsarnokából, és csatlakozott a peronon álló tömeghez. Lightseyék, döbbent meg Philip. Micsoda rettenetes időzítés! Gwen Lightsey azonnal észrevette a fiút. – Nos, Philip, jó, hogy te is itt vagy. Édesanyád mondta, hogy rajta leszel ezen a vonaton. – Üdvözlöm, asszonyom! – biccentett a fiú, és ösztönös udvariassággal kezet rázott Samuel Lightseyval. – Hogy van, uram? – Kitűnően, Philip.

157

A vonatfék hangja értelmetlenné tett minden további társalgást. Philip félreállt, amíg Mrs. Lightsey, majd nyomában a férje a csomagokkal beszállt a vagonba. – Csatlakozz hozzánk, kedvesem! – szólt ki Mrs. Lightsey a vonat félig nyitott ablakán. – Foglaltam neked helyet. Legalább jól elbeszélgetünk New Yorkig, így hamarabb telik az idő. Philip fejében újra és újra csak Mariska szavai keringtek: „Vége. Más terveim vannak az életemmel.” A peronon a kalauz sípja harsant. – Philip? Ülj már be, fiam! – nézett rá furcsán Mr. Lightsey. – Elfelejtettél talán valamit? „Az enyémek lengyel bevándorlók, a tieid meg Bellamyk, az isten szerelmére!” Ismét megszólalt a síp, és Philip ujjai ráfonódtak a lépcső melletti kapaszkodóra. Kényszerítenie kellett magát, hogy egymás elé tegye a lábait, és odatámolyogjon a Lightseyékkal szemben lévő, kárpitozott üléshez. Pamela szülei voltak az utolsó emberek a földön, akiket most látni szeretett volna. Igazából senkit sem akart látni. Össze akart kuporodni, mint egy megsebzett vadállat valahol a sötétben, és várni a gyógyulást. Ehelyett szülei legjobb barátaival találta szemközt magát. Mr. és Mrs. Lightsey őszinte, kedves emberek voltak, és minden okuk megvolt azt hinni, hogy nemsokára rokonságba kerülnek a fiúval. Philip lélektelen robotként, ösztönösen mozgott és beszélt, de jól csinálhatta, mert Pamela szülei látszólag semmi változást nem vettek észre rajta. Ebből az következik, hogy nincsenek fizikai tünetei annak, ha az ember szívét megtapossák, és millió darabra törnek a reményei meg az álmai. Hallotta, ahogy egy idegen a Yale-ről beszél, a tervéről, hogy az újságnál fog dolgozni az idén, meg hogy milyen elképzelései vannak a jövőre. Egyszer csak rájött, hogy ez az idegen saját maga. Mrs. Lightsey ragyogó mosollyal hallgatta, majd felszólította, hogy ezentúl hívja Gwennek. Ápolt, elegánsan öltözött alakja ringatózott a dél felé tartó vonat ritmusára. Kevés és ízléses ékszert hordott. Keskeny aranyórát, egyszerű gyémántgyűrűt és egy gyöngysort. Ez volt minden. Pamela egyszer elmondta Philipnek, hogy a Lightseyk ékszereivel anyja tetőtől talpig gyémántba és aranyba öltözhetne, ha akarna. Ám ez természetesen ízléstelen volna. Csak azért, mert meg tudná tenni, még nem lenne illendő. Philip hátradőlt, és igyekezett kellemes arckifejezést magára ölteni, miközben folyt a beszélgetés. – Nem is lehetnénk boldogabbak a dolgok alakulásával – jelentette ki Gwen. – Igen, asszonyom – felelte Philip. Fogalma sem volt, mi mást mondhatna. – Pamela már annyira várja, hogy láthasson téged! – tette hozzá Mrs. Lightsey. Philip mosolygott, hisz mi mást tehetett volna? – Igen, asszonyom – ismételte önmagát.

158

„Aludtam, és azt álmodtam, hogy szép az élet. Felébredve nem láttam mást, csak kötelességet. Ellen Sturgis Hooper, amerikai költő

23. – Akkor láttam Mariskát utoljára – fejezte be a történetet Olivia apja fáradt, zaklatott hangon. – Aznap otthagyott, és sosem láttam többé, sosem beszéltem vele. – Felfoghatatlan! – suttogta Olivia. Megpróbálta elképzelni az apját fiatalon és elkeseredetten, amint a lány, akit szeret, kisétál az életéből. – Ha annyira szeretted, miért nem próbáltál később kapcsolatba lépni vele? Miért szálltál fel arra a vonatra? Philip megdörzsölte a homlokát, mintha megfájdult volna a feje. – Azt hiszem, a sokk miatt. És amiatt, amit mondott. Meggyőzött, hogy vége. Persze mihelyt visszamentem a főiskolára, újra meg újra felhívtam, leveleket írtam neki, táviratot küldtem, egy hétvégén pedig még vonatra is szálltam, és visszamentem Avalonba. Végül az anyja elárulta, hogy elutazott, és felszólított, hogy ne akarjak többé kapcsolatba lépni vele. – Tehát Mariska édesanyja tudta, mi történt köztetek? – Talán. Nem tudom. Azt sem tudom, Mariska addigra tudta-e már, hogy terhes, és hogy valóban szakítani akart-e velem. – Philip megrázta a fejét. – Nem kellett volna elhinnem egy szavát sem ott a peronon. Annak kellett volna hinnem, amit nem mondott ki. A testbeszédének, az idegességének, annak, hogy tövig volt rágva a körme. Olivia agyában úgy kavarogtak a gondolatok, hogy szinte már szédült. Tudta, hogy apja csak a történet vázát osztotta meg vele, kihagyva a részleteket. Az igazság azonban kiderült: nagyon szerette Mariska Majeskyt. – Aztán meg már azért nem bontottad fel az eljegyzést anyával, hogy bebiztosítsd magad? – Nem egészen így volt – nézett ki a férfi az égre lakása ablakából. – Nem vagyok büszke arra, ahogy akkor kezeltem a helyzetet, és a fiatalságom nem mentség a butaságomra. – Mit mondtál anyának, amikor ezek után először találkoztatok? – Azt, hogy fel kellene bontanunk az eljegyzést. Hogy azt hiszem, már nem vagyok benne teljes szívemmel ebben a kapcsolatban. – Azt hiszed? – csattant fel Olivia. – Ott volt az egész nyár, hogy kitaláld. Mire beszéltél róla az anyámmal, már teljes bizonyossággal tudnod kellett volna! – Tudtam is – ismerte be Philip. A lány az asztalon heverő fényképre nézett, és összerezzent. Nem az fájt neki a legjobban, hogy az apja együtt volt egy másik nővel, miközben már az anyja vőlegénye volt. A legjobban az bántotta, hogy milyen boldognak látszott Mariska oldalán. Olivia soha, de soha nem látta őt ilyen boldognak életében. – Mondd ki, mire gondolsz, drágám! – kérte az apja. – Hidd el, jobb, ha nem tudod. – Azt hadd döntsem el én! Ne legyen köztünk több titok! – Jó – engedett Olivia. – Ha tudni akarod, az a bajom, hogy amikor erre a képre nézek, elfog az irigység, és azt kívánom, bárcsak ilyen boldog lehettél volna anyával is. – Túl sokat látsz bele ebbe a felvételbe – csitította Philip. – Mindenki ilyennek látszik, amikor fiatal, és előtte az egész élet. – Kezét lánya kézfejére tette. – Igyekeztem, mindketten sokáig igyekeztünk anyáddal, hogy működjön köztünk a dolog. Olivia elhúzta a kezét. A nyári nap ellenére apja tenyere hideg volt, mint a jég. – Mit csinált anya, miután megmondtad neki, hogy felbontod az eljegyzést? Kényszerített, hogy mégis vedd feleségül? Nem értem, apa… Itt valami hiányzik a történetből. Philip újból hosszan kinézett az ablakon, mielőtt válaszolt volna.

160

– Anyád nem hajlott rá, hogy felbontsuk az eljegyzést. Kérésére visszatértünk a főiskolára, és továbbra is együtt maradtunk. Azt mondta, csak néhány napra, de aztán megváltoztak köztünk a dolgok, javulni kezdtek. Visszaemlékeztem, miért is kezdtem udvarolni neki annak idején, miért is kértem feleségül. Azért, mert szép volt, intelligens, megfontolt. Ráadásul nem igazán rajongtam az egyedüllétért azokban az időkben. – Még az is jobb, mint a nem nekünk való emberrel élni. – Te okosabb vagy, mint én voltam akkor – nézett a lánya szemébe Philip. – Tudod, nagyon sajnálom, hogy az eljegyzéseid nem jöttek össze, sajnálom, hogy szenvedtél miattuk, de büszke vagyok rád. Büszke vagyok arra, hogy van bátorságod várni az igazira, egy olyan mély kapcsolatra, ami aztán egy életen át tart. Haragja ellenére Olivia hirtelen úgy érezte, megérti az apját. Aznap, amikor szakított Randdel, az édesapja meglepő tisztánlátásról tett tanúbizonyságot: „Létezik olyan szerelem, melynek az ereje képes megmenteni az embert, átsegíteni az egész életen. Úgy kell, mint a levegő: ha nem szívod be, meghalsz. És amikor vége, az egész lelked vérzik, Livvy. Nincs ehhez fogható fájdalom a világon, esküszöm.” Most már legalább értette, honnan származott ez a bölcsesség. Az apja megjárta a poklot. Nem puszta közhelyek voltak ezek a szavak, személyes tapasztalatból beszélt. Egyszer ő is érzett ekkora szerelmet. Csakhogy ennek a szerelemnek a tárgya nem Olivia anyja volt, hanem egy idegen. Mariska Majesky. – Boldoggá akartam tenni az anyádat – folytatta Philip. – El akartam érni, hogy megérdemeljem. Ez volt minden vágyam, hidd el! Néha, ha valamit nagyon akarsz, a puszta akaraterőddel képes vagy megvalósítani. – Istenem! Hát nem tanultál semmit abból, ami történt? És anya sem? 1977 decemberében házasodtatok össze. Mire volt jó ez a nagy sietség? Mindketten fiatalok voltatok, előtted még ott állt az egyetem… – Olivia elhallgatott, amint észrevette, hogy apja fájdalmasan az ég felé néz. – El kell mondanod, apa! Most már túl sokat tudok ahhoz, hogy bármit is elhallgass előlem. Philip egy hosszú percig habozott, és Olivia ekkor szinte öregnek látta. Mikor lett az ő jóképű, életerős, világfi apjából fáradt öregember? Philip végül vett egy nagy levegőt. – Ez már nemcsak rám tartozik, hanem az anyádra is. – Meg rám is, a mindenit neki! – vágott vissza Olivia. – Ennyit megérdemlek, nem? – El sem tudta képzelni, mi az, amitől Philip meg akarja védeni a volt feleségét. – Anyád sosem akarta, hogy tudd. – Ne akard, hogy felhívjam! Ne tedd ezt vele! Philip egy pillanatig hallgatott, aztán vett egy mély lélegzetet. – Lett volna… egy babánk. Olivia úgy érezte, mintha alaposan behúzott volna neki valaki. – Micsoda? – Anyád és én azon voltunk, hogy összebéküljünk. Úgy gondoltuk, végül mégis működni fog a kapcsolatunk. Szóval… terhes volt, amikor összeházasodtunk. Senki sem tudta, miért hoztuk előbbre az esküvőt. A baba „koraszülött” lett volna, ahogy mostanában mondják, de mi így is nagyon örültünk neki. – Philip összetette két kezét, és szorosan egymáshoz préselte az ujjait, miközben üres tekintettel nézett maga elé. – Aztán néhány héttel az esküvő után Pamela elvetélt. Nehéz idők voltak azok mindkettőnk számára, nagy szomorúság. Olivia ezt még csak elképzelni sem tudta. Az egész házasság pusztán egy tökéletlen építmény volt a létező legbizonytalanabb alapokon: egy bűntudatos, megtört szívű fiatalember és egy ambiciózus nő kapcsolata, aki elszántan törekedett a „jó” házasságra, de helytelen okból. Talán minden reményük az a közös baba volt, és amikor megszűnt létezni, ott maradtak omladozó házasságuk romjain.

161

– Tudod, apa, nem ismerem valami jól a karma és a sors törvényeit, de annyit mondhatok: igazán értelmezhettétek volna jelként ezt a vetélést. – Miféle jelként? Hogy eleve nem kellett volna összeházasodnunk, vagy hogy jobban kellett volna igyekeznünk? – Philip nagyot sóhajtva fújta ki a levegőt. – Tudni akartad, mi történt, és én elmondtam. Most is azt kívánom, bárcsak jobban sikerült volna ez a házasság, de bánni nem fogom, mert ennek köszönhetlek téged. Haragja és csalódottsága ellenére Olivia szíve összeszorult. Eszébe jutott, miért is jött ide egyáltalán. – Ahogy a Mariskával való kapcsolatodnak köszönheted Jennyt. Philip holtsápadttá vált a döbbenettől és a bűntudattól. – Most mit fogsz csinálni? – kérdezte a lánya. – Először is megköszönöm neked, hogy elmondtad. – Miért ne mondtam volna? – Egyetlen gyerek vagy, az egyetlen örökösöm. Az a tény, hogy esetleg van egy testvéred, mindent megváltoztat. Olivia keserűen felnevetett. Tömérdek érzés kavargott benne. Neheztelés, amiért mindkét szülője annyi mindent eltitkolt előle, irigység, amiért az apja boldogabb volt egy idegen nővel, és igen, félelem is, hogy egy testvér felbukkanása fel fogja borítani az egész világát. De nem azért, amire az apja gondolt. – Hidd el, az örökségemre gondolok utoljára. De még mindig nem feleltél a kérdésemre. – Sok mindent kell tennem. Ellenőriznem kell bizonyos dolgokat, aztán el kell mennem Avalonba, hogy megbizonyosodjam róla, valóban én vagyok-e Jenny apja, és kiderítsem, tude rólam egyáltalán. Mert mi van akkor, ha valaki mást hisz az apjának? Azt, aki felnevelte. – Amennyire én tudom, a nagyszülei nevelték fel. – Talán igen, de attól még hiheti azt, hogy valaki más az apja. Mit tennék a családjával, ha csak úgy felbukkannék, és kijelenteném, hogy ő az én lányom? Helyesen akarok cselekedni, de nem szeretnék még több embernek fájdalmat okozni, mint ahánynak már eddig okoztam. Olivia bólintott. – Vajon miért érzem úgy, hogy jólesne egy ital? Philip felállt, és odalépett a bárszekrényhez. – Elvégre valahol úgyis épp öt óra van…

162

24. – Meggyűlik a bajunk az apámmal emiatt – motyogta Daisy Juliannek. Egész délelőtt számos talicskányi kavicsot egyengettek el kettesben az alapítók otthonától a kikötőbe vezető úton. Mire a vendégek megérkeznek az évfordulóra, vadonatúj burkolatú utakon tudnak majd közlekedni. Daisy eltűnődött, vajon méltányolja-e majd valaki, hogy Julian legalább tucatszor fordult a nehéz talicskákkal, míg ő elgereblyézte a kavicsot. Gyorsan dolgoztak, végezni akartak még ebéd előtt. – Még az is lehet, hogy meglepetés ér – jósolta Julian, és beledobta a lapátot meg a kesztyűt a talicskába, aztán alaposan meghúzta a vizesüveget. Pólója tiszta izzadság volt, a csípőjéről pedig majdnem lecsúszott a sort, annyi kacat volt a zsebében. Az isten tudja csak, mi mindent tartanak a zsebükben a srácok. Hm… Érdekes, hogy amikor a pasik lesznek koszosak a munkától, kifejezetten jól néznek ki, a lányok bezzeg nem. Daisy is piszkos és izzadt volt, de ettől kifejezetten rosszul érezte magát. – Istenem, már tizenhét éves vagyok. Alig várom, hogy ne kelljen engedélyt kérnem minden átkozott semmiségért. – A lány észrevette Julian arckifejezését, miközben a fiú visszacsavarta a vizesüveg tetejét. Jézusom, mit mondott! – Bocsáss meg, Julian! – Miért? – A fiú szeme gyanúsan összeszűkült. Nagyon szép szeme volt, olajbarna, és mesés ellentétet alkotott krémszínű bőrével. – Azért, hogy az apám miatt panaszkodom neked. Olivia elmondta, mi történt a papáddal, és… Istenem, nagyon sajnálom. A fiú kiismerhetetlen arccal bólintott. – Semmi baj. Ha az öregem még élne, én is panaszkodnék rá. Daisy lehúzta a munkáskesztyűt, és ő is beledobta a talicskába. – Te túl jó vagy, tudsz róla? Julian felnevetett. – Becsszóra, ilyet nekem még senki sem mondott. Még hasonlót sem. – Akkor senki sem látott téged úgy, mint én – mondta Daisy, miközben beletörölte kezét a farmerjába. Szerette volna megérinteni a fiút, megfogni a kezét, de nem merte. Jól megvoltak ők ketten úgy, ahogy voltak: barátként, és Daisy nem akarta tönkretenni ezt a jó viszonyt. – Na mindegy… Azért ha beszélni akarsz róla vagy bármi másról, számíthatsz rám. Jó hallgatóság vagyok. – Ez igaz – mondta a fiú. – Tényleg az vagy. – Miért érzem úgy, hogy ez téged meglep? Julian ismét csak nevetett. – Néztél már tükörbe? Daisy értette, mire céloz. Ha az emberek ránéznek, egy nagy mellű, szőke, bulizós csajt látnak maguk előtt. Csak kevesen veszik a fáradságot, hogy a felszín alá tekintsenek. Daisy betette a gereblyét meg a többi szerszámot a talicskába, Julian pedig tolni kezdte az ösvényen. A kavics vidáman csikorgott a talpuk alatt. – Biztos vagy benne, hogy ezt akarod csinálni? – kérdezte Daisy, miután mindent betették a fészerbe. – Biztos a halál. De ennyi erővel meg is nézhetem magamnak, mi ez az egész. Daisy figyelte a plakátra kívánkozó, izgalmas, férfias arcot, a karcsú testet, az elképesztő hajat. Elképesztő volt az egész srác. Más körülmények között megengedte volna magának,

163

hogy belezúgjon, de most nem. Most, amikor épp kettészakad a családja. Most az a dolga, hogy saját magát szeresse, nem egy idegen fiút. – Jól van. Akkor menjünk, és kérdezzük meg az apámat! Greget és Maxet egy kis virágágyásban találták meg a két legnagyobb ház között, ahol szorgalmasan ástak és ültettek. – Apa! – kiáltotta Daisy már messziről. – Mr. Davis bevisz bennünket Kingstonba, hogy… Ti meg mit csináltok itt? Greg felegyenesedett, levette a baseballsapkáját, és letörölte az izzadságot a homlokáról. Végignézett a frissen felásott ágyáson. – Emlékkertet ültetünk. Daisy először rá, aztán az öccsére nézett, aki igyekezett minél jobban utánozni az apját. Ugyanolyan mozdulattal vette le a sapkáját és törölte meg a homlokát, mint ő. – Minek az emlékére? – Bullwinkle-nek, Yoginak és a barátaiknak – felelte magától értetődően Max. – A kitömött trófeáknak – tette hozzá Greg. Daisy jót derült a dolgon. – Eltemettétek a trófeákat? Amelyek a főépületben lógtak a falon? – Aha. És virágot ültetünk föléjük. – A frászt hozták rá azok a fejek – magyarázta az apjuk. – Aha, rám is – kurjantotta Julian, azzal összecsapta a tenyerét Maxszel. – Mindenkire – jegyezte meg Daisy. Ő sem bírta nézni az üvegszemüket, a vicsorító fogukat, a molyrágta bundájukat. – Senki sem szívesen bámul egy kitömött jávorszarvasfejet vagy egy vadmacskát. De van itt vagy öt konténer. Egyszerűen kidobhattátok volna őket. – Tisztes temetést adtunk nekik – magyarázta Greg. Hát igen, az ő apja már csak ilyen, gondolta Daisy. Mindig tud meglepetést okozni. Több időt töltött vele ezen a nyáron, mint otthon évek alatt, de még mindig nem ismeri. – Na jó – mondta. – Szóval mehetünk Kingstonba? – Mi van Kingstonban? – kérdezte Greg. Mindig ezek a kérdések! Daisy annyira utálta a vallatást! – Apa… – Uram – vágott közbe Julian –, Mr. Davis, Connor papája felajánlotta, hogy elvisz, mert Kingstonban van a légierőnek az egyik toborzóirodája, és én szeretnék jelentkezni ösztöndíjasnak. Hogy fizessék a főiskolámat. Daisy kis híján elnevette magát, ahogy az apjának tátva maradt a szája. Annyira hozzá volt szokva a lánya lógós haverjaihoz, hogy hirtelen nem is tudta, mihez kezdjen egy ilyen céltudatos fiúval. – Nahát! – szólalt meg végül. – Azt hiszem, ez elismerésre méltó. – Daisy érdeme – tette hozzá Julian. – Én magam sosem gondoltam arra, hogy főiskolára menjek, de talán így van rá esélyem. – Jó munka volt, Daze – dicsérte meg a lányt az apja. – Na és mi újság a saját főiskolai terveiddel? A lány szúrós szemmel nézett vissza. – Tudtam, hogy ez fog következni. Ha elfelejtetted volna, olyan iskolába járattok, ahol eleve csak az érettségizhet, aki főiskolára megy. – Tényleg? – Majdnem. – Akkor jó. Ebben az esetben nem szívom annyira a fogam tandíjad miatt. Amikor Connor visszament Oliviáért aznap délután, már messziről látta, hogy a lány meg az apja az előcsarnokban vár. Távolból a szokásos, elegáns Upper East Side-i figuráknak 164

látszottak, akik sikeresek, és tudják, hol a helyük a világban. Mikor azonban hozzájuk lépett, hogy bemutatkozzék Philipnek, látnia kellett, hogy a gazdagok sem különböznek annyira más embertársaiktól. Ők is követnek el hibákat, okoznak egymásnak fájdalmat, és vannak titkaik egymás előtt. Philip magas, vékony férfi volt, drága cipőt viselt, és úgy festett, mintha skatulyából húzták volna ki. Miközben Olivia bemutatta őket egymásnak, Connornak csak egy pillanatra villant be régről az alakja. Egyszer vagy kétszer láthatta Mr. Bellamyt gyerekkorában, a szülők napján a táborban. – Kedves magától, hogy behozta Oliviát a városba – mondta Philip. – Semmiség – felelte Connor. Zavarban volt, nem tudta, mit mondjon. Mi a fenét mondhat az ember egy fickónak, aki épp most tudta meg, hogy van egy felnőtt lánya? Talán gratuláljon? Philip Bellamy viszont feltalálta magát. – Olivia mondja, milyen nagyszerű munkát végez a táborban. A szüleim el lesznek ragadtatva. – Remélem, uram. – Mennünk kellene – mondta Olivia –, hogy kikerüljük a csúcsforgalmat. – Lábujjhegyre állt, és megpuszilta apja arcát. – Majd jelentkezem, rendben? – Persze, édesem. Köszönöm, hogy eljöttél. – Aztán hozzátette: – Szeretlek. – Én is szeretlek, apa. Connor besegítette a lányt az ülésre, és megkerülte a kocsit, hogy maga is beszálljon. Látva őt ebben az előkelő környezetben, ahol portás nyit ajtót, és külön bejárat van a szállítóknak, még erősebben érezte a köztük lévő társadalmi különbséget. Olivia azzá a nővé vált, akivé lennie kellett: kiváltságos, céltudatos nővé. Connor nem is értette, miért nem tűnik boldogabbnak. Az apjával való beszélgetés bizonyára megviselte, de ennyire azért nem lehet rossz rájönni, hogy a szüleinek is van múltja. Az emberek folyton követnek el ostobaságokat, és a szeretteiknek kell elviselniük ezek következményeit. Ő volt erre az ékes bizonyíték. Megvárta, amíg Jerseybe értek és észak felé kanyarodtak, ahol már csökkent a forgalom, csak azután kezdett kíváncsiskodni: – Hallgatlak. Olivia egyenesen előre nézve bámult kifelé az ablakon. – Ne most! – Pedig jobb lenne kiadnod magadból. – Connor a saját kárán tanulta meg, hogy sosem kifizetődő elhallgatni a dolgokat. – Na jó, akkor beszéljünk másról… Mindig így búcsúztok el az apáddal? – Hogyan? – Úgy, hogy azt mondjátok a másiknak: szeretlek. Vagy ez csak a mai nap miatt volt? – Nem, nálunk ez a szokás. Miért kérdezed? – Csak úgy. Kedves szokás. Az én családomban senki sem mond ilyet a másiknak. – Nem mondjátok ki, hogy szeretitek egymást? Connor felnevetett. – Nálunk ez ismeretlen fogalom. – Szeretni a másikat, vagy pedig kimondani? Connor mereven nézett előre, mint aki csak az útra figyel. – Én még sosem ejtettem ki a számon – vallotta be. – Még sosem mondtad, hogy „szeretlek”? – A mindenségit! Kár volt felhozni ezt a témát… – És azért nem, mert még senkit sem szerettél igazán, vagy csak nem akartad kimondani a szót? – Azt hiszem, mindkettő. – Szomorú. 165

– Nem érzem szomorúnak magam, csak normálisnak. – Normális, ha az ember nem szereti a családját? – Most meg úgy állítod be, mintha embergyűlölő lennék. – Különben is, hogyan került elő az ő családja? – Nem akartam, ráadásul szamárságokat beszélsz. Ahhoz képest, hogy állításod szerint nem szereted a családodat, épp eleget teszel értük. Connor felnevetett. – Ja… Azzal ismét áldott csend borult az autóra. Connor talált egy adót, amelyiknek szerette a műsorát, és felerősítette. A férfi dühös volt magára, amiért hagyta kicsúszni az ellenőrzése alól a beszélgetést. Senkivel sem tudott úgy beszélgetni, mint Olivia Bellamyval. Sem most, sem gyerekkorukban. A csend legalább húsz kilométeren át tartott, míg végül Olivia késznek mutatkozott rá, hogy beszéljen a történtekről. Oldalt fordult az ülésen, maga alá húzta sima, mezítelen lábát, és könyökével a háttámlának támaszkodott. – Na jó, szóval az apámnak volt egy futó kalandja, mikor már anyám vőlegénye volt, és nemzett egy gyermeket, akiről a mai napig még csak nem is hallott. Aztán ahelyett, hogy felbontotta volna az eljegyzést anyámmal, őt is teherbe ejtette. Ezután kénytelen volt feleségül venni, de anyám később elvetélt. Ezt meg én nem tudtam mostanáig, úgyhogy bocsáss meg, ha nem sietek továbbadni az újságot. Connor igyekezett arra összpontosítani, amit Olivia mondott, de úgy, hogy ne üljön ki az arcára sem a meglepetés, sem a döbbenet. Eddig úgy gondolta, csak az anyjához hasonló emberek hoznak folyton rossz döntéseket, mert tanulatlanok, és korlátozottak az esélyeik az életben. Philip Bellamy viszont bebizonyította, hogy a rossz döntések áthágnak minden anyagi, műveltségbeli és társadalmi határt. A szív dolgaiban még egy Louis Gastineaux-hoz hasonló zseni is képes elpuskázni mindent. – Sajnálom – mondta Oliviának. A lány semmiről sem tehetett, mégis ő itta meg a levét, neki fájt. – Csak hogy tudd, fontos vagy nekem, és ha segíthetek valamiben, csak szólj! – Behoztál ma a városba. Már ez is valami. – Szívesen tettem. – Csak remélem, hogy helyesen cselekedtem. Tudod, Mariska soha többé nem vette fel a kapcsolatot apámmal, egy szót sem szólt Jennyről. Talán jó oka volt rá. – Most már mindegy. Megtetted, és ezentúl az apád térfelén van a labda. Az ő gondja, nem a tiéd – filozofált Connor, majd letért a főútról. – A vezető szava dönt: megállunk Phoeniciában. A régiség- és ajándékboltokkal meg kávézókkal teli, deszkával borított járdájú, festői kisváros mágnesként vonzotta a turistákat és a gyűjtőket. – Tudom, hogy csak el akarod terelni a figyelmemet, hogy jobban érezzem magam – jegyezte meg Olivia. – Perelj be érte! – Connor leállította az autót, kiszállt, körbement, és kinyitotta a lánynak az ajtót. – Köszönöm, de nem fog beválni a terved. – Be fog, ha hagyod. Olivia megfogta a táskáját, és rámosolygott Connorra, bár látszott rajta az erőfeszítés. – Tulajdonképpen miért csinálod ezt? – Azt mondtad, az ebédlő kopár, és új székeket akarsz a fogadótérbe. – A férfi Olivia derekára tette a kezét, azzal egy régiségbolt felé terelte a lányt, amely egy öreg, pirosra festett pajtában kapott helyet. Az oldalán még mindig látható volt egy régi dohányhirdetés. – Nem mondtam, hogy most azonnal… – Olivia menten elhallgatott, amint beléptek, és megpillantotta a sok-sok kézműves munkát és régiséget. – Ez hihetetlen! – nézegette a régi 166

lámpákat. – Pontosan erre van szükségem. Na tessék! Látod, milyen vagyok? Sekélyes. Épp most tudtam meg, hogy az apámnak van egy másik lánya, és képes vagyok máris jobban érezni magam egy kovácsoltvas lámpától. – Ne légy ennyire szigorú magadhoz! Ez senkinek sem tesz jót. Apád elkövette a maga tévedéseit a múltban, de azért mégiscsak az apád. Azt mondta, a jövő héten eljön. Addig meg semmi értelme csak ülni és a kezedet tördelni. Azzal nem segítesz senkinek. A lány mély lélegzetet vett, mintha valami rossz ellen vértezné fel magát. – Akkor akár körül is nézhetek. Minden volt az ódon pajtában a régi rokkáktól a kerti törpékig. Egy árus kizárólag bontásból megmentett építészeti elemeket árult. Az emeletre vezető csigalépcsőt kovácsoltvas korlát szegélyezte. Odafent turistacsalogatónak szánt régi plakátokat találtak a Catskillhegységről. Olivia gyorsan megvett néhányat, és ez még csak a kezdet volt. Connor bepillantást nyerhetett, milyen a lány „lakberendező üzemmódban”. Bemutatkozott egy-egy eladónak, határozott volt, és gyorsan hozott döntéseket. Egészen rövid idő alatt számos kincset gyűjtött össze: plakátokat az ebédlőbe, a fogadótérbe pedig lámpákat és egy hántolt fenyőhasábokból készült, antik asztalt. A nagyszülei teraszára hajlított fűzfavesszőből font bútort rendelt, köztük egy hagyományos, plafonra rögzíthető, hintaként is szolgáló függőágyat. Még bőrbe kötött szállodai vendégkönyvet is talált, melyen csak az első oldalon volt néhány bejegyzés, az utolsó 1929-ből. Ezt magára az ünnepségre szánta. Az eladó minden holmira cédulát akasztott, és összekészítette a szállításra. – Egészen szexi vagy ilyenkor – állapította meg Connor. – Semmi sem gyógyítóbb a vásárlásnál, amikor az ember lánya felfedezi az apja titkos életét. A lány megpróbálta egy kézlegyintéssel elintézni a dolgot, de alig észrevehetően megremegett az ajka. Amilyen erősnek mutatja magát, néha könnyű megfeledkezni arról, mennyi szívfájdalmat kellett már átélnie, gondolta Connor, pedig ö mindig észrevette a sebezhetőségét, még akkor is, amikor mások nem. – Ami megtörtént, megtörtént – mondta, s azt kívánta, bárcsak le tudná venni a terhet a lány válláról. – Túl fogod élni te is és a családod is. – Miért igyekszel ennyire, hogy jobban érezzem magam? – Mert most rossz neked. Fáj, amit ma megtudtál, és nem tudsz rajta segíteni. És mert kedvellek. – Szóval kedvelsz – ismételte Olivia. – Ezt mondtam. – De hogyan? Mint egy olyan embert, akit sajnálsz, mert épp most tudott meg valami nagyon rossz hírt? Mint olyasvalakit, akivel együtt dolgozol a nyáron? Vagy mint egy volt barátnőt, aki iránt még mindig érzel valamit? – Meleg. Mint egy volt barátnőt, aki iránt ismét érzek valamit. Tessék, végre kimondta! Talán nem volt a legjobb az időzítés, de ki kellett mondania. – Érzel valamit. Ez megint csak egy tág fogalom – mondta Olivia láthatóan bizalmatlanul. – Ezért szeretik a pasik. Sokféleképpen lehet értelmezni és félreértelmezni. – Értem. Tehát később, ha már összetörted a szívemet, és én a szemedre hányom: azt hittem, hogy szeretsz, nekem szegezheted, hogy nem, én csak éreztem irántad valamit. Aztán jól elvitatkozhatunk arról, hogy ki mit mondott, és hogyan értette. – Eleve azt feltételezed, hogy össze fogom törni a szívedet. Kedves megközelítés, Lolly. – Connor a három felbontott eljegyzésre gondolt. Ezek után nem csoda, hogy Olivia ennyire tart egy új kapcsolattól. – Egyszer sem mondtad ki, mit értesz azon, hogy „érzel valamit”, és ezt nem akartad az orromra kötni. De képzeld, észrevettem. 167

Connor halkan elkáromkodta magát, és végigszántott a haján. – Amikor azt mondom, hogy érzek irántad valamit – kezdte magyarázni eltúlzott türelemmel –, az pont azt jelenti, amire gondolsz. Olivia vetett egy gyors pillantást körbe a pajtában, és Connor tudta, arra kíváncsi, hallottae őket valaki. És valóban, két nő, akik a gyümölcsösláda-címkék között válogattak, összedugták a fejüket, és suttogtak egymás között. A szomszéd árusnál pedig három nő nézegette a régi abroszokat, egy idősebb férfi pedig feltűnően továbbsietett, érzékeltetve, hogy ő nem hallott semmit. Olivia elvörösödött. – Később folytatjuk. Connor fütyült rá, ki hallja és ki nem. – Nem, most! Az én érzéseimről van szó, én mondom meg, mikor beszéljünk róluk. – Talán inkább a kocsiban… – Talán inkább itt és most. – Connor kezdett begurulni. Ez tette őket tönkre régen is: Olivia aggódása amiatt, hogy mit mondanak mások. – Egyszerű. Amikor azt mondtam, érzek irántad valamit, az azt jelentette, hogy egyfolytában rád gondolok. Arra, hogy milyen volna újra a karomban tartani téged. Kezdem azt hinni, hogy minden szomorú szerelmes dal a rádióban rólunk szól. A parfümödnek egyetlen fuvallatától kanos leszek, és nem tudok másra gondolni, mint… – Állj! – pisszegte le Olivia. – El sem hiszem, hogy ilyesmiről beszélsz egy… egy nyilvános helyen. Azonnal hagyd abba! – Abba ne hagyja, az isten szerelmére! – motyogta az egyik vásárló az abroszoknál. Connor majdnem elvigyorodott. Fölöttébb élvezte a helyzetet. Olivia azonban annál kevésbé. Még jobban elpirult, mint az előbb. – Mivel tudnálak elhallgattatni? – kérdezte szinte könyörögve. Connor feltartotta a kezét, mint aki megadja magát. – Foglald le valami mással a számat! Nála csak Olivia lepődött meg jobban, amikor két keze közé fogta a férfi arcát, és szájon csókolta. Isteni íze volt, a lány mégis túl gyorsan elhúzódott tőle. Connor erre átölelte a derekát, visszahúzta magához, és átvette az irányítást. Egyre hevesebben csókolta, mígnem a lány ellenállása megtört, majd egészen szertefoszlott. Connor egész nap ott állt volna, hogy csókolja őt a félhomályos pajtában, de Olivia egy idő után elhúzta a fejét, és csodálkozva nézett fel. Most döbbent rá, hogy teljesen megfeledkezett róla, hol vannak, és mit gondolhatnak róluk az emberek. – Gondolom – folytatta Connor, mintha mi sem történt volna –, megkaptad a választ a kérdésedre. – Milyen választ? Milyen kérdésre? – Arra, hogy mit értek azon, hogy érzek irántad valamit.

168

25. Oliviának kóválygott a feje, amint követte Connort kifelé a régiségboltból. Úgy érezte magát, mint akit forgószél kapott fel, pont mint amikor csókolóztak. El sem hitte, hogy egy nyilvános helyen ilyesmit csinált… Hogy csak úgy megragadta Connort, és megcsókolta. Ilyesmit ő sosem szokott művelni, még csak nem is gondolt rá. Egészen eddig. Avalon felé haladva csendben ült a kocsiban, és újra meg újra lejátszotta a fejében azt a pajtabéli, nem éppen halk beszélgetést. Bár hangosan nem mondta volna ki, tudta jól, hogy ő is „érez valamit” Connor iránt. Csak azt nem tudta, pontosan mit. Mármint a gyötrő fizikai vágyakozáson kívül. – Éhes vagyok – szólalt meg Connor. – Vacsorázzunk meg! – Tényleg vissza kellene érnünk normális időben – hangzott az ellenvetés. – Megvacsorázunk – szögezte le a férfi. – Jól van – engedett Olivia. Ha Connor meg akar állni valahol egy hamburgerre, hát legyen… Úgyis értelmetlen az ellenállás. No és azt is el kellett ismernie, hogy jólesik engednie Connornak, legalább egy napra. Ő, a mindent kézben tartó üzletasszony megadja magát Connor Davisnek. Ráadásul jólesik átengedni az irányítást, mert azzal leteszi magáról a felelősséget. A férfi egy Almafa fogadó nevű hely éttermébe vitte Oliviát, Avalon külterületén. Az átalakított műemlék épület egy gyümölcsös közepén állt. A kert egyik oldalán a folyó, másikon az országút. Az ablakban kis neonfelirat hirdette, hogy „vacsora és tánc minden este”. Bent kényelmes székek és gyertyafényes asztalok várták a betérőt, az ablakokból a gyümölcsösre és a folyóra nyílt kilátás. A fapadló meleget sugárzott, az aranyszínű megvilágítás barátságos hangulatot teremtett. A pincérnő egy sarokasztalhoz kísérte őket, melyre vörösen vetült rá a lenyugvó nap fénye. Ezek szerint Connornak nem éppen hamburger meg egy kis sült krumpli járt a fejében. A lány gyanakodva pislogott a férfira. Ez az étterem meghitt találkákra való. Akkor ez most egy randevú? – Érezzék jól magukat, Mr. Davis! – mondta a pincérnő, miközben Connor Olivia alá tolta a széket. – Mr. Davisnek szólított. Egy találkahely, ahol Connort név szerint ismerik… – Nekik is dolgoztál? Onnan ismernek? – Mire kimondta, már tudta, hogy megint hibát követett el. Nem tudta befogni azt a lepcses száját. – Ó, istenem! Csak azt akartam… – Hogy nem tudsz elképzelni engem egy ilyen helyen? Hát igen, éppen így értette, és a férfi tudta ezt. Szerencsére nem tűnt sértődősnek. Ehelyett rámosolygott a lányra, amitől Olivia szíve zakatolni kezdett. Az italos pincér állt meg az asztaluk mellett. – Szeretnének bort fogyasztani ma este? – kérdezte. – Hogyne – felelte Connor. – Van valami kedvenced? – fordult Oliviához. – Fehéret kérek – válaszolt a lány gépiesen. – Akkor egy üveg Hamilton Russel chardonnay-t kérünk. Olivia meglepődött. A legtöbb férfi, akivel eddig randevúzott, borszakértőnek tartotta magát, de a vendéglőben mégis tanácstalanok voltak, és azzal takargatták tudatlanságukat, hogy az árlap szerint rendeltek. Connor viszont egy valóban kitűnő dél-afrikai bort választott, méghozzá gondolkodás nélkül. Talán véletlenül, talán nem… 169

Az étel tökéletes volt, és szépen is tálalták a vastag, fehér porcelántányérokon. Vajban sütött szivárványos pisztrángot ettek helyben termesztett zöldséggel, desszertnek pedig tőzegáfonyát. Közben leszállt az este és feljött a hold, s megérkezett a háromtagú zenekar: egy dobos, egy zongorista és egy klarinétos. Olivia hagyta, hogy átmossák a lelkét a megnyugtató dallamok, miközben utolsó pohár borát kortyolgatta. – Köszönöm – mondta halkan. – Szívesen. – Nem tudom, mi lett volna ma velem nélküled. – Évekig tökéletesen megvoltál nélkülem – jegyezte meg Connor, majd a lány felé nyújtotta a kezét. – Táncolj velem! A lány izgatottan, remegve vett levegőt. Connor, meg sem várva a választ, felhúzta őt a székről, és a táncparkettre vezette. – Idegesnek látszol. – Igen. Ez olyan… váratlanul ért. – Mi a váratlan? – Az, hogy vonzódunk egymáshoz. Az, hogy ez a felújítás több lett, mint munka. Erre nem számítottam. És te? – A pokolba is, dehogynem! – Connor el sem hitte, hogy Lolly kételkedett ebben. – Szóval kezdesz egy kicsit beindulni tőlem, igaz? Oliviának hirtelen kiszáradt a szája, és nyelnie kellett. – Nem kezdek. Már réges-régen így van. A körülöttük táncoló párok életkoruktól függetlenül ringatóztak a zenére, ahogy a párok már csak szoktak, de Olivia körül megszűnt a világ. Csak Connort látta, az ő izmait érezte a tenyere alatt. A férfi lágy mozdulatokkal, magabiztosan vezette. Még dúdolt is a zenére, s néha bedobott egy-két merész forgást vagy döntést. Még mindig szép hangja volt, ugyanolyan híven követte a dallamot, mint gyerekkorában, azon az első nyáron, amikor megismerkedtek. Nagy volt a kísértés, hogy itt maradjon vele, és végigtáncolja az éjszakát, a szám végén Olivia mégis menni készült. – Most már tényleg indulnunk kellene. – Miért? Otthon kell lenned lámpaoltásra? – Rosszabb. Van egy unokatestvérem. A legkíváncsibb, legtolakodóbb unokatestvér a világon, és én vele osztozom egy házon. – Semmi ok az aggodalomra – jelentette ki Connor. – Ma este Freddyvel randevúzik. – Honnan tudod? – Beszéltem nekik a filmfesztiválról Coxsackie-ben. Ingyen bólogatás babák meg minden… Ezzel sikerült megnevettetnie Oliviát, aki nem is emlékezett, mikor randizott utoljára olyan pasival, aki megnevettette. Arra azért emlékezett, hogy milyen érzéki élményt jelent. Táncoltak még egy szám erejéig, aztán Connor megszólalt: – Rendben, Hamupipőke, guruljunk haza! Minden várakozása ellenére Olivia lazábbnak és reménykedőbbnek érezte magát a bor, a tánc és a nevetés után. – Jól van – felelte hátrahajtott fejjel, hogy lássa Connor arcát. – Menjünk! Becsatolta magát az anyósülésen, retiküljével az ölében. Nagyot sóhajtott, becsukta a szemét, fejét a támlának döntötte. – Jól vagy? – kérdezte Connor. – Jól – felelte Olivia halkan. Elmosolyodott, amitől maga is meglepődött, mert őszintének érezte a mosolyát. Megpróbált rájönni, mi az az érzés, amely a hatalmába kerítette. Igen, ez az! Biztonságérzet. Egy olyan ember mellett ül, aki megnevetteti, és aki mellett biztonságban érzi magát. Milyen érdekes gondolat! 170

Aztán kinyitotta a szemet, és ránézett a férfira. Az országút mentén nem voltak lámpák, épphogy ki tudta venni Connor arcélét a műszerfal fényében. Az éjszakában félelmetesen sok állat volt ébren. Őzek, mosómedvék, oposszumok, borzok tűntek fel itt-ott az út mellett, sőt gyakran az aszfalton is. – Csak óvatosan! – intette a lány Connort. – Én mindig óvatos vagyok. Beértek a városba, majd átdöcögtek a vasúti síneken. Az állomást és a főteret művészi módon világították meg a reflektorok. Egy panzió ablakaiból hívogatón szűrődött ki a fény, az ajtó fölött üres szobákat jelzett egy lámpa. – Hamar tér nyugovóra ez a város – jegyezte meg Olivia. – Úgy tűnik. – Nem kellene furcsállnom. Hét közben magam is korán szoktam lefeküdni. Rand piszkálta is emiatt! Ő szeretett sokáig fennmaradni, klubról klubra járni, élvezni a dübörgő basszust, összefutni ismerősökkel, és hangos, értelmetlen beszélgetést folytatni velük drága italok fölött, melyeket egy szépséges pincérnő szolgál fel. Másnap aztán alig emlékezett rá, kivel is találkozott, arra meg végképp nem, hogy miről folytak azok a hosszú, őszinte beszélgetések. Avalon főterén nemsokára elhaladtak a Sky River Sütöde kirakata előtt. A rúdról lelógó cégért kis lámpa világította meg. A kirakat üvegén át Olivia látta a pultokat, a kávégépet és a riasztóberendezés villogó fényét. – Riasztó egy pékségben – jegyezte meg Olivia. – Ezt nem értem. Főleg hogy csak néhány ajtó választja el őket az ékszerüzlettől. Ha tolvaj lennék, én az ékszerekre utaznék, nem a fánkokra. – Ezek szerint még sosem ettél juharszirupos rolót Majeskyéknél. – Annyira jó? Connor lapos oldalpillantást vetett Oliviára. – Mint egy kisebb orgazmus. Juj! Ez már flört! Randiznak, és most flörtölnek, gondolta a lány. Elmaradtak mögöttük Avalon fényei, egyre feljebb jártak a hegyekben. Útközben elhaladtak néhány farmház mellett, melyek ablakából kiszűrődött a fény. Aztán egy hosszú szakaszon sötét volt újra, majd az egyik kanyar után Connor tisztása következett. Út menti postaládáján világított a cím. – Otthon, édes otthon – dünnyögte a férfi. – Hiányzik? – kérdezte Olivia. – Á, dehogy! Szeretek a táborban lakni. És te? Neked hiányzik a New York-i lakásod? – Azt hittem, hiányozni fog, de nem – ismerte be a lány. – Kicsit sem. Megpróbált rájönni az okára. Talán azért nem, mert tudta, hogy gyorsan elmúlik a nyár, és nemsokára úgyis hazamehet? Vagy mert talált magának valami jobbat? Túlmentek a leágazáson, mire a lány hirtelen megszólalt: – Még nem is láttam az otthonodat. – Szeretnéd megnézni? – Még sosem láttam belülről egy Airstream lakókocsit. – Akkor nincs más választásom – jelentette ki Connor, azzal padlóig nyomta a féket az út kellős közepén, majd hátramenetbe tette az autót. – Nem hagyhatlak tudatlanságban. – Így van – mosolygott a sötétben Olivia. A pulzusa az egekbe szökött, amikor Connor ráfordult a kavicsos bekötőútra, pedig egyfolytában azt bizonygatta magának, hogy kizárólag a lakókocsival kapcsolatos kíváncsiságát óhajtja kielégíteni. Connor megállította az autót, és az ajtónál termett, hogy kinyissa Olivia előtt. Olyan jólesett megérinteni a tenyerét, ezt a nagy, erős kezet! Olyan jól

171

érezte magát ezzel az emberrel, mintha örökre biztos lehetne abban, hogy semmi baj nem érheti, amíg mellette van. Connor kinyitotta a lakókocsi ajtaját, és meggyújtotta odabent a villanyt. Olivia belépett, és egy rendes, tiszta helyiség tárult a szeme elé. Egy kávézóbeli bokszhoz hasonló étkező-sarkot pillantott meg, a falon konyhaszekrényeket, lent két főzőlapos tűzhelyet meg egy kis hűtőt. A nappalirészben kárpitozott pad állt, előtte alacsony asztal, egy polcon pedig tévé és hifiberendezés. Utána egy keskeny folyosóféle következett szekrényekkel, valószínűleg amögött lehetett a hálószoba. Olivia meglepődött a tökéletes rend láttán. Érezte, hogy Connor figyeli, és rájött, hogy udvariatlanul bámulja a férfi otthonát. Elmosolyodott. – Épp kielemeztelek annak alapján, amilyen szervezett itt minden. – Tényleg? – Connor elővett valamit a hűtőből. – No és, mi az ítélet? Sorozatgyilkos vagyok, vagy transzvesztita? – Egyik sem. Diplomám van pszichológiából, ennyit meg tudok állapítani. – Akkor mi? – Először azt gondoltam, kényszeres megszállott, de nem. Talán csak volt katona? Connor nem felelt. Tehát az… Olivia még arra is gondolt, talán azért ilyen kínosan precíz, mert tiszta káosz volt a gyerekkora. Talán önvédelemből lett olyan gyerek, aki vigyáz a holmijára, és eltitkolja az érzéseit. Connor sosem mesélt valami sokat az életéről, márpedig Olivia az utóbbi időben nem kíváncsiságból érdeklődött iránta, hanem mert meg akarta ismerni. Nem gyerekként vagy serdülő szerelmesként, hanem felnőttként. – Esetleg azért vagy ilyen rendes, mert sokat költözködtél? Vagy azért fejlesztetted ki magadban ezt a szokást, hogy mindent mindig megtalálj? – Még sosem gondolkodtam rajta. Bár ha minden a helyén van, sosem kell keresgélni, amikor szükségem van valamire. Olivia gyanította, hogy ennél azért többről van szó. Talán ez volt az egyetlen módja, hogy a fiú megbirkózzon az anyja körüli káosszal, az érzelmi hullámvasúnál, amelynek a fiát kitette, az önzésével, a nemtörődömségével. – Ebből a válaszból nem sokat lehet megtudni. – Abból sem, ha pusztán annyit mondasz magadról, hogy pszichológiát tanultál. Ez a randizás célja, Lolly. Hogy megismerjük egymást. – Várj egy percet! Ki mondta, hogy ez egy randi? – Nekem úgy tűnik, hogy az – hangzott az egyszerű kijelentés. – Vacsoráztunk, táncoltuk, és elalvás előtt iszunk még egyet nálam – tett Connor két karcsú talpas poharat a pultra. Szerintem ez egy randi. – Csak átugrattuk a meghívást, a kiöltözködést meg a találkozás előtti idegeskedést. – Át. Nekem ugyan nem hiányzik! – Connor kihúzta a dugót egy pezsgősüvegből, és töltött a két pohárba. Olivia belekortyolt, és közben megakadt a szeme négy bekeretezett fényképen, melyek egy keskeny polcon sorakoztak a beépített asztal fölött. Az egyiken Connor állt, átkarolva az apja vállát. Egy kőből rakott fal előtt álltak, mögöttük kertek és egy szögletes téglaépület. Terry Davis soványnak és megviseltnek látszott, sápadt volt, szeme alatt sötét karikák. Connor szívfájdítóan fiatal volt a képen, ugyanaz a fiú, akinek Olivia sok évvel ezelőtt megismerte. – Hol készült ez a kép? – Egy gyógyintézetben. Akkor volt utoljára elvonókúrán. – Nagyon örülök, hogy sikerült. Miattad is és az édesapád miatt is. Büszke lehetsz rá. – Igen, az vagyok. – Egy pillanatig úgy tűnt, Connor mondani akar még valamit, de aztán meggondolta magát.

172

Olivia ellenállt a kísértésnek, hogy rákérdezzen, mert tudta, mekkora szenvedést jelentett a fiúnak, hogy alkoholista volt az apja. Ne most! – figyelmeztette magát. Connor találkának nevezte ezt az estét, nem szabad a régi sebek felszaggatásával elrontani. A lány arra gondolt, mennyire más volt az életük, milyen óriási volt a különbség kettejük gyerekkora és fiatalsága között. Szakításukat eddig mindig azzal magyarázta, hogy Connor elbánt vele azon az utolsó nyáron, de nem igazán ez volt az oka. Az útjuk vált ketté. Ő a Columbia védett falai, lombok árnyékolta gránitcsarnokai felé vette az irányt, Connornak pedig vigyáznia kellett az apjára, mikor épp annak lett volna a kötelessége, hogy vigyázzon rá. – Ízlik a Moscato? – kérdezte Connor. A lány kortyolt még egyet a muskotályos pezsgőből. – Nagyon finom – mondta, aztán egy nő képére esett a pillantása, akit még sohasem látott, és akinek szép arcát igézőnek találta. – Az édesanyád? – Igen, ő. – Tényleg olyan, mint Sharon Stone. Egyszer azt mondtad, rá hasonlít. Igazad volt. Connor nem válaszolt. Anyja nemcsak szép volt, hanem titokzatosnak is tűnt a képen, tekintetéből nem lehetett kiolvasni semmit. Olivia szeretett volna többet megtudni erről a nőről, Connor szétszakadt családjáról, de nem tudta, hogyan kérdezzen rá, és ezúttal sem bízott magában, hogy kellő tapintattal kezelné a témát. Gyáva, szidta magát, aztán egy hosszú papírtekercsre mutatott a polcon. Ez talán biztonságosabb talaj, gondolta. – Azok ott tervrajzok? Connor habozott egy pillanatig, aztán bólintott. – Megnézheted, ha akarod. Olivia kíváncsian göngyölte szét a tekercset, majd a pulton talált só- és borsszóróval meg egy szalvétatartóval lefogatta a sarkait. – Egy ház alaprajza – állapította meg. – Ősszel lesz az első kapavágás, és következő őszre kész akarok lenni – árulta el Connor. Olivia végre megértette a helyzetet. A lakókocsi csak ideiglenes megoldás, Connor házat akar építeni magának ezen a telken. A rajzok után maga elé tudta képzelni a folyóra néző épületet a dombtetőn, a széles, körbefutó verandával. Az alul kő, fölül gerenda szerkezet régimódi szépsége remekül fog illeszkedni a tájba. – Ez gyönyörű! – kiáltott fel, ahogy a konyha, a nagyszoba és a kandalló rajza került a kezébe. – Köszönöm. – Ez itt mi? – mutatott a tervrajz egyik pontjára. – Azt hiszem, manapság kerti szobának hívják. Olyasmi, mint régen az üvegezett veranda. Olivia a részletes rajzon még egy rövid zongora körvonalait is ki tudta venni. – Még mindig szoktál zenélni – állapította meg. – Te nem? – Nem annyit, mint amennyit szeretnék. Azt akarta mondani, hogy az aprócska lakásába nem fér be egy zongora, de itt nem csak erről volt szó. Annyira elfoglalt volt, hogy úgysem lett volna ideje zongorázni, akármennyire is szerette a zenét. Látva azonban a házat, melyet Connor tervezett magának, furcsa vágyakozás ébredt benne. Olyan volt ez, mint valami felismerés. Azzal, hogy milyen érzés létrehozni a helyet, ahol az ember le akarja élni az életét, tudott azonosulni. Ismerős volt neki a helyzet. Figyelme ismét a tervekre irányult. – Négy hálószobát terveztél? – Biztos, ami biztos. Olivia beharapta a szája szélét, nehogy megkérdezze, amit a legjobban szeretett volna megtudni: miért nincs az életedben valaki, akivel mindezt megoszthatnád? Sok dolog volt Connor tervrajzában, ami meglepte, de a legmeglepőbb – sőt szinte ijesztő – az volt, hogy 173

mintha csak ő, Olivia tervezte volna saját magának. Nos, az álmai talán nem igazán egyediek, de mégis! Volt valami furcsán izgalmas abban, hogy Connor az ő álomházát tervezte meg. – Tehetséges építészed van – jegyezte meg, csak hogy mondjon valamit. – Nem, nincs. Ezek a saját terveim. Éppen úgy néztek ki, éppen olyan precízek voltak, mintha egy tanult építészmérnök műszaki rajzai lettek volna, egy különösen tehetséges építészmérnöké. Connor felnevetett. – Berepül a légy a szádba, Lolly! Egy helyi tervezőcég megengedte, hogy használjam a fénymásoló gépét. Ennyire hihetetlen, hogy meg tudtam tanulni a műszakirajz-készítést? Már megint elkövette azt a hibát, hogy alábecsülte Connort! A felszínes benyomásai alapján ítélte meg, abból indult ki, hogy szegényen nőtt fel, egy kettészakadt családban, egy részeges apa és egy problémás anya gyermekeként. Sosem nézett a felszín alá. Most jött csak rá, hogy a férfi mennyivel több ennél. Nem osztott neki jó lapokat az élet, ő mégis megállta a helyét, részvényei vannak, életképes cége, és lám, ez az istenadta tehetsége és tudása, melynek a megszerzéséért a legtöbb építész évekig tanul. Olivia elszégyellte magát. Azt hitte, ismeri, mégis úgy gondolt rá, mint egy motoros srácra, aki lakókocsiban él. Meg sem próbált a felszín mögé nézni. – Nos, felkeltetted az érdeklődésemet. – Jó – mondta Connor. – Kezdetnek elég is lesz. – Mihez? – Ehhez – jött az egyszavas felelet, azzal a férfi már csókolta is, lassan ízlelgetve a lány ajkát, és uralkodva önmagán. Olivia önuralmának azonban lőttek. A pillanat, amikor Connor ajka az övéhez ért, olyan volt, mint egy villámcsapás. Szinte hallotta, ahogy lángra kap a haja. A férfinak pezsgőíze volt, s a lány hívogatón szétnyitotta az ajkát, némán könyörögve a hevesebb folytatásért. Connor először a vállát markolta, aztán keze végigsiklott a karján, majd tenyere a hátán állapodott meg. Olivia sosem tapasztalt szenvedéllyel kapaszkodott belé. Mi van ebben az emberben, amitől minden porcikáját érezni akarja? Átélve a csodát rádöbbent, hogy éppen az, ami az eddigi kapcsolataiból, a három kudarcot vallott jegyességéből hiányzott. Az a tudat, hogy ez az egyetlen ember elhomályosítja az egész világot. Csak az ő csókja, csak az ő érintése tudja eljuttatni egy másik világba, az álmok mezejére. Connor lassú lépésekkel terelte hátrafelé a kis átjárón. A helyiség sötét volt, a zsalugáteres ablakok beengedték a fenyőillatú szellőt. Olivia hanyatt dőlt az ágyon, és magával húzta Connort. – Te jó ég, Lolly! Teljesen megőrjítesz. Ó, de meg mennyire meg akarja őrjíteni! Akarta Connort, minden porcikájával. Mellette nem a háromszoros vesztes Olivia volt többé, aki szerencsétlen a szerelemben. Tűzben égett, és a lángok egy eddig rejtett forrásból eredtek. Megérezte Connor meleg, kutató kezét a meztelen lábán, s döbbenten érezte, hogy mindjárt a csúcsra jut. Pedig Connor még csak nem is… mindössze ennyi kellett, hogy… Mozogni kezdett, a gyengéd, kutató kézhez préselődve és azt kívánva, bárcsak a férfi gyorsítana a tempón. – Connor… – Alig tudta kinyögni kedvese nevét. – Kérlek… A férfi erre elhúzódott, gyorsan felállt, és elfordult. – Jó – mondta megbánással a hangjában. – Khm… Sajnálom. Uramisten, félreértette! Olivia még mindig a férfi hatása alatt állt, megbénította a szenvedély. Most úgy nézhet ki, mint egy cafka, ahogy felhúzott szoknyával elterül az ágyon. – Sajnálod? – suttogta. – Elragadtattam magam – ismerte be halkan Connor. – Teljesen megfeledkeztem róla, hogy… – mondta a fejét ingatva, keserű mosollyal, mint aki haragszik magára. Megfogta a

174

lány kezét, és talpra állította. – Ez nem volt helyes. Nem akartalak kihasználni. Sajnálom – ismételte. Olivia lába mintha gumiból lett volna, még kába volt Connor csókjaitól. Nekitántorodott a férfinak. Sajnálja? Hisz ő ragadtatta el magát, és most sikoltani lett volna kedve a csalódottságtól. Connor röviden magához ölelte, és egyik tenyerével a mellkasához szorította a fejét. Várj! – akarta kiáltani Olivia. Itt az ágyad, és én is itt vagyok! Ó, istenem! Aztán nem szólt semmit, csak állt az ágy mellett elködösült aggyal, és megpróbálta kitalálni, hol volt a hiba, miért utasította őt el Connor. Talán amíg csókolóztak, a férfi elfelejtette, kit is tart a karjában. Elfelejtette, hogy Lolly Bellamy az, a lány, akit mindenki kinevetett, és akit ő maga tett nevetségessé. Vagy tán volt valami a csókja ízében, a mozdulataiban, vagy abban, ahogy kapkodta a levegőt, ami a múltra emlékeztette Connort, és elriasztotta? Hisz ő maga, Olivia is megragadt a múltban, és azóta sem volt képes továbblépni. – Hé! – szólalt meg végül. – Zavaros jeleket küldesz, tudod-e? – Tudom. Bocsáss meg, Olivia, nem fog még egyszer megtörténni. A lány már majdnem megkérdezte, mitől változtak meg a szándékai, mi volt ez a hullámvasút egy perc leforgása alatt. Aztán rájött, hogy nem igazán szeretné hallani a választ. Hallott épp elég mentegetőzést az előző három barátjától. Kedves lány vagy, Olivia, de… A „de” után pedig igazán változatos kifogások következtek, ezen a téren kitűnő a férfiak fantáziája.

175

26. Az augusztusi forróság úgy öntötte el a tábort, mintha égett volna körülötte az erdő. Daisy, Max és az apjuk nem lett jobb horgász az eltelt hetek alatt, de legalább kint voltak a tavon egy kenuban, és a víz fölötti hűvösebb levegő némi megkönnyebbülést jelentett. Az evezőtudományuk sokat javult, és amikor néhány órányi haszontalan zsinórlógatás után eljött az ideje a hazatérésnek, simán és elegánsan siklottak a kikötőbe. Max szakértő módjára kötötte ki a csónakot, majd a két gyerek kiszállt, miközben Greg egyenesben tartotta a lélekvesztőt. Daisynek már fájt a válla az evezéstől, meg attól, ahogy számtalanszor újra meg újra bedobta a horgot a vízbe. A horgászat az egyik legértelmetlenebb időtöltés, állapította meg magában. Hogy a csudába hívhatják ezt sportnak? Csalódottan és izzadtan nyúlt a vizesüvege után. – Úszom egyet, apa. Te is szeretnél…? Hirtelen elhallgatott, amikor megpillantotta apja arckifejezését. Meg sem kellett fordulnia, hogy tudja, ki áll a kikötő végében. – Mama! – szakadt ki Maxből a kiáltás, és a kisfiú már rohant is anyja kitárt karjába. Daisy ijedten pislogott az apjára. – Semmi baj mondta Greg. – Menj, üdvözöld anyádat! Daisy lassan elindult az anyja fele, és minden erejével azon volt, hogy visszatartsa hirtelen kibuggyanó könnyeit. Max úgy csüngött az anyjukon, mint egy kismajom, arcát beletemette a blúzába. Sophie teljesen idegenül hatott itt, az erdőben. Élére vasalt nadrágot viselt, és ropogós, fehér blúzt, amely még ebben a hőségben is makulátlan maradt. Haját gondosan hátrafésülte, sminkje kifogástalan volt. Egy előkelő táborozó. Kivéve, hogy könny csillogott a szemében, és Daisy tudta, mi fog történni ezután. – Hát eljöttél, mami! – kiáltotta Max, és nem vett tudomást a baljós jelekről. – Ugye szép itt? Gyere, körbevezetlek. Annyit dolgoztunk, hogy csak na! – Szívesen megnézek mindent, Max, de hadd üdvözöljem Daisyt is! Megölelték egymást, és Daisy úgy érezte, valahogy sutára, kínosra sikeredett ez az ölelés, ami elszomorította. Mikor kicsi volt, imádott az anyjához bújni, védelmet, vigaszt talált a karjai közt. De ez most más volt. Minden más volt. Meg az anyja haja is, amely egészen rövid lett. Néhány hónapja vágatta le és ajándékozta sűrű, hosszú haját A szeretet fürtjei nevű szervezetnek, hogy parókát készítsenek belőle. Egy barátnőjének akart vele segíteni, aki mellrákkal küzdött. Maga sem értette, hogyan lehet egyszerre ilyen jó barát és ilyen csapnivaló, boldogtalan feleség. – Szia, kicsim! – mondta, miközben elengedte a lányát. – Nagyon hiányoztál. – Te is nekem – lépett hátra Daisy. Ez azért nem volt teljesen igaz. Neki igazából a családja hiányzott, az, ahogy valaha együtt éltek ők négyen. Elnézte az ismerős arcokat, és megpróbálta felidézni, milyen volt együtt nevetni, biztonságban és boldogságban élni egy fedél alatt. Hová lett ez a család? Mintha beledermedtek volna egy másik dimenzióba, ide meg csak ezek a barázdált homlokú, remegő ajkú, fátyolos tekintetű emberek jutottak volna át, akik ügyesen titkolják a könnyeiket. Apjuk egyszerre volt védekező és ijedt. Ő, aki pillanatokkal ezelőtt még nevetve fröcskölődött a csónakban, és bugyuta tábori énekekre tanította a gyerekeit… – Sophie! – üdvözölte a feleségét halkan, egy legyőzött ember fáradt hangján. – Gyere, mami, hadd mutassak meg neked mindent! – Max láthatóan elszánta magát, hogy megjátssza a vidámat, és úgy tesz, mintha mi sem történt volna. Kézen fogta az anyját, és 176

idegenvezetőként körbekalauzolta a táborban, megmutatott mindent, amit kijavítottak és megszépítettek Nana és nagyapa évfordulójára. A vacsora feszülten zajlott, bár mindenki lelkesnek tűnt, hogy Sophie meglátogatta őket. Dare görögdinnyét szolgált fel, valamint hideg sülteket, de Daisy alig nyúlt az ételhez. Utána kártyáztak meg pingpongoztak a játékszobában, ám Daisynek ehhez sem volt nagy kedve, ahogy Maxnek sem. A lány észrevette, hogy öccse az ebédlő ajtajánál áll, és néz kifelé a teraszra, ahol a szüleik halk, feszült beszélgetést folytattak éppen. Anya maga köré fonta a karját, mintha fájna a gyomra, apa meg mélyen lehajtotta a fejét, mint aki vereséget szenvedett. Daisy odament Maxhez, és a vállára tette a kezét. A kisfiú kikerekedett, rémült tekintettel nézett fel rá. Édes istenem, Max! – gondolta Daisy. Szerette volna megvigasztalni az öccsét, de tudta, hogy lehetetlen. – Minden rendben lesz – szorította meg a vállát. Ez persze minden bizonnyal nem volt igaz, de mi mást mondhatott volna? A lány kihúzta magát, megköszörülte a torkát, aztán elszántan kinyitotta a teraszajtót. – Gyere! Anya és apa megpróbált mosolyogni, amikor a két gyerek csatlakozott hozzájuk, de nem jártak sok sikerrel. Anya mindkettőjüket átölelte, és magához szorította. – Sajnálom, annyira sajnálom! Imádlak benneteket, de ez így nem megy tovább. – Azzal hátralépett, és felváltva hol Daisyre, hol Maxre pillantott. – Édesapátok és én már régóta beszélgetünk erről – folytatta. – Változások fognak bekövetkezni a családunkban. Késő este Daisy szülei főztek maguknak egy kávét a főépületben, és mindenféle hivatalos papírok fölött ültek ott sokáig, melyeket anyja hozott magával egy vastag dossziéban. Kiderült, hogy nemcsak válni akar, hanem ideje fele részében a tengerentúlon fog élni, Hágában, ahol nemzetközi joggal foglalkozik majd. – Egész életemben erre készültem – magyarázta a gyerekeknek. – Nem szalaszthatom el ezt a lehetőséget. Dehogynem szalaszthatnád, ha akarnád, mondta volna legszívesebben Daisy. Más családos nők is folyton ezt csinálják. Vagy legalább addig várnak, amíg a gyerekeiknek nincs már szükségük rájuk. Beharapta a szája szélét, és nem szólt semmit. Elég keserű volt ez az egész az ő szemrehányásai nélkül is. Max megkérdezte, hol van az a Hága. Daisy bevitte a tábor könyvtárába, aztán megmutatta neki a térképen. Utána visszament vele a faházukba. Öccse egyetlen szó nélkül mosakodott és mosta meg a fogát. Amióta a táborban voltak, sosem panaszkodott, ha elérkezett a lefekvés ideje, és a mai nap sem volt kivétel. Daisy mellé feküdt az emeletes ágyon, és felkapcsolta az olvasólámpát. – Most épp mit olvasol? – A kincses szigetet – felelte Max elvékonyodott hangon. – Azaz apa olvassa nekem. – Nagyszerű. – Daisy kinyitotta a könyvet a megjelölt oldalon, és olvasni kezdett. A meleg ellenére Max szorosan hozzábújt, miközben nővére a mogorva Ben Gunnról olvasott, s mire Jim Hawkins majdnem megtalálta a kincset, már ugyancsak laposakat pislogott. Halkan kopogtak az ajtón, majd Olivia lépett be, Barkisszal a nyomában. A kiskutya szaladgált egy kicsit, aztán felugrott az ágyra, és befészkelte magát Max mellé. – Szia, öregfiú! – mosolyodott el Max halványan. – Maradhat, ha akar – nézett Oliviára. – Szerintem szeretne – felelte a lány, és odahúzott magának egy széket. – Folytasd, Daisy! – Jó. – Azzal a lány folytatta a történetet, ahol abbahagyta, de csak gépiesen mozgott a szája, míg gondolatai mérföldekre jártak. Egy idő után mind Max, mind a kiskutya mélyen elaludt. Daisy óvatosan leszállt az ágyról, megjelölte, hol tartott a könyvben, és lekapcsolta az olvasólámpát. A két lány kiült a tornácra. Nézték a mezőt, és mögötte a tavat. Odafent már világítottak a csillagok, a fű közt szentjánosbogarak fénye vibrált. Jóleső fuvallat jött a víz felől. 177

– Én is nagyjából annyi idős voltam, mint Max, amikor a szüleim elváltak – kezdte Olivia –, talán egy kicsit idősebb. Biztos voltam benne, hogy ezzel vége a világnak. Utána nagyonnagyon sokáig teljesen elveszettnek éreztem magam. – Mit értesz azon, hogy elveszett? – Bizonytalan voltam az érzéseimben, a gondolataimban, és elkövettem néhány hibát. Például görcsösen kívántam, hogy újra összejöjjenek, reménykedtem, imádkoztam érte. Persze ez teljesen normális kívánság egy gyerektől, de ha hagyod, hogy felemésszen, nem marad hely az életedben másnak, és elkerülhetetlenül csalódni fogsz. Nem is adtam esélyt magamnak arra, hogy észrevegyem, mennyi minden lett jobb a válás után. – Mint például? – Daisy egy fűszálat tépdesett. Jólesett volna neki egy cigaretta, de tudta, hogy Olivia ki nem állhatja a dohányzást. – Tudod, milyen a levegő egy házban, ahol az apád és az anyád szörnyen igyekszik, hogy a kedvedért kijöjjön egymással. Csak úgy vibrál. Daisy most már értette, mire céloz. Olivia egy boldogtalan ház levegőjéről beszélt, amit ő is érzékelt otthon, és összeszorult tőle a gyomra. Bólintott. Jól ismerte ezt a hideg, nyomasztó érzést, az elviselhetetlen rettegést, hogy egyetlen rossz lépés felboríthatja ezt a kényes egyensúlyt, és akkor egy pillanat alatt minden összeomlik. – Szinte lábujjhegyen jártam – folytatta Olivia. – Biztos hallottad a kifejezést, hogy tojásokon járni. Hát olyan volt. Lábujjhegyen jártam, nehogy én legyek az, aki összetör valamit. Pedig akkor már rég darabokra tört a családunk. Persze nem az én hibámból, de a cserepek az én fejemre hullottak. Jó darabig igen rossz módszert választottam a történtek feldolgozására. – Mit? – Étellel vigasztaltam magam, és alaposan meghíztam. – Te? Az kizárt. – Pedig igencsak pufók lány voltam tizenkét éves koromtól egészen az első évemig a főiskolán. – Erre nem is emlékszem. Én mindig szépnek láttalak – mondta Daisy –, és az is vagy. – Te meg nagyon aranyos. De attól még az volt az igazság, hogy fölöttébb túlsúlyos voltam. Ez nagyon egészségtelen dolog, de senki nem állított le, és nem is lettem jobban addig, amíg rá nem jöttem, hogy ezzel magamat büntetem, így igyekszem falat emelni magam meg az érzéseim közé. Akkor értettem meg, hogy ez így nem helyes. Akárcsak az én dohányzásom, gondolta Daisy. Meg a füvezés. – Akkor kezdett javulni a helyzet, amikor főiskolára mentem, és elkezdtem jobban szeretni önmagamat. Elmentem egy táplálkozási szakértőhöz, és elkezdtem úszni. – Olivia hirtelen elhallgatott. – Ezzel most nem segítek semmit, igaz? – Nem tudom – vonta meg a vállát Daisy. Olivia megsimogatta a haját. – Te és Max ennek az útnak épp csak az elején jártok. Bárcsak meg tudnálak kímélni benneteket attól a fájdalomtól és zavarodottságtól, ami rátok vár, de egy válás nem így működik. Minden család a maga útját járja, és ezen az úton végig kell menni, nem lehet levágni egy-egy kanyart. Egyet megígérhetek: érnek majd meglepetések, méghozzá jók. A szüleitek adnak maguknak egy második esélyt a boldogságra, és ez nem is olyan rossz dolog. – Olivia megveregette Daisy térdét. – Remélem, nektek Maxszel nem fog olyan sokáig tartani, amíg hozzászoktok a változásokhoz, mint nekem. – Én ezt mindig is gyűlölni fogom, és tudom, hogy Max is. – Hát persze. De Daisy, az isten szerelmére, nehogy magadat hibáztasd! Senkit se hibáztass! Semmi értelme. Ma rémesen érzed magad, és Max is, de új lehetőséget is kaptok ezzel. Másféleképpen fogtok tudni nézni a családotokra és az életetekre, új módokat találtok a boldogságra. Végül is marad anyátok is és apátok is, akik szeretnek benneteket, és ez több, 178

mint amit sok gyerek elmondhat magáról. És hidd el, az embernek igazából csak erre van szüksége.

179

27. A következő néhány napban a rengeteg munkája közepette Connor minduntalan megállt, vett egy nagy levegőt, és emlékeztette magát, hogy tulajdonképpen nincs semmi baj. Nem engedte, hogy kicsússzanak a kezéből a dolgok, amikor Oliviával volt a minap a lakókocsiban. Sikerült megállnia, mielőtt elérték volna azt a pontot, ahonnan már nincs visszaút. Igaz, átkozottul közel jártak hozzá. Ha csak tíz másodperccel tovább csókolóznak, nem tudta volna visszafogni magát, és elpuskázott volna mindent. Nem mintha nem akarta volna a karjába zárni a lányt, épp ellenkezőleg. Örökre ott akarta tartani. De Olivia aznapi lelkiállapotát tekintve nem volt jó ötlet. Sokféle szempontból nem volt az. Olivia nyilván ugyanezt gondolhatta most, hogy elmúlt az a forró pillanat. Mára már tapasztalt nő lett, biztosan megértette. Ugyanúgy tudta, mint ő, Connor, hogy az ember nem használja ki a másikat, ha az érzelmileg padlóra került. A férfi belefeledkezett a téliesített lakóépület munkálataiba, és menedéket talált a tábor alapítóinak egykori házát körülvevő kis erdős tisztáson. Olivia és Dare szerint ennek a felújítása a legfontosabb feladat, mert itt fognak megszállni a nagyszüleik. Megérkeztek az új csövek és elektromos berendezések, s ma fog kezdődni a szerelés. Amikor már éppen remélni kezdte, hogy ezt a napot végre nem Oliviára gondolva fogja tölteni, a lányt látta közeledni az ösvényen. Egy nagy ládát cipelt, és Barkis ügetett a nyomában. Connor már a puszta látványától feszültté vált. Lolly annyira tiszta és friss volt, mint egy mezei virág, amelyen még ott ragyog a hajnali harmat. Arca üde, szőke haja csillogó. Farmerbe öltözött, és szűk, rövid felsőbe, de… ajaj! Lolly egy kombinépántos, szűk felsőben… A szerszámtartó öv hirtelen új értelmet nyert Connor derekán: elrejtette önkéntelen reakcióját. – Szia! – köszönt a lány, remélve, hogy közömbösen cseng a hangja. Lehetett azonban valami Connor tekintetében, mert megállt, és megtámasztotta a ládát a tornác korlátján. – Mi baj? – Semmi. – Connor elővett egy csuklós mércét, és kétségbeesetten keresett valami lemérnivalót. Tán az ajtókeretet? Vagy a Lolly és közte lévő távolságot? Vagy netán vágyakozása hosszát? – Bámulsz – hívta fel a figyelmét a lány. – Bocs. Hm… Tetszik a ruhád. Olyan vagy, mint… – A fenébe, fogalma sem volt, hogyan fejezze be a mondatot! – Mint? – Mint akinek saját házfelújító műsora van a tévében. Ezt bóknak szántam – tette hozzá Connor. Ha Olivia netán nézi a Deco TV-t, tudja, mire gondol. Azoknak a műsorvezetőknek mindig szépen fésült a haja, és feszes kis testüket szoros farmerba meg szűk felsőkbe bújtatják, akárcsak ő ma reggel. – Ó! Akkor köszönöm. Mikor lehajolt, hogy letegye a ládát a földre, a falatnyi fölső még feljebb csúszott, és Connor megpillantott valami különöset. Hátul, a lány derekán, épp a farmer övrésze fölött. Egy tetoválást… Lolly Bellamynak van egy tetoválása! Ráadásul olyan, ami Connornak is tetszett: egy apró pillangó éppen ott, ahol ő szerette, ahol a kezet tartotta, amikor táncolt vele. Ahol ebben a percben is boldogan megérintette és megcsókolta volna.

180

Egy tetoválás… Connor bajban volt. Ha tudott volna erről a pillangóról ott, a lakókocsiban, el sem engedte volna a lányt. Még az is lehet, hogy az ágyhoz láncolta volna. – Biztosan jól vagy? – egyenesedett fel Olivia. Mindkét hüvelykujját beleakasztotta a farmer hátsó zsebébe, és kifújt a szeméből egy hajtincset. Connor eltűnődött, vajon a nők tudják-e, hogy ettől a mozdulattól milyen kihívóvá válik a keblük. Oliviának tudnia kellett, nyilván szándékosan csinálta. – Persze – köszörülte meg a torkát. A távolból egy közeledő autó motorzaja hallatszott, mindjárt itt lesznek a szerelők. – Figyelj, Lolly! Ami azt az estét illeti… Olivia feltartotta a kezét, hogy elhallgattassa. – Nem kell beszélnünk róla. Furcsa fordulat… Általában a nők rágódnak egy randi minden egyes pillanatán, mint holmi igazságügyi szakértők. Olivia ezzel szemben hajlandó volna ejteni a témát. – Rendben – mondta Connor. – Csak biztos akartam lenni benne, hogy tudod, miért nem… hogy én miért… – Tudom. Hidd el, megértem. A motorzaj felerősödött, amint a jármű bekanyarodott az erdészeti útról a tisztásra. Na jó, gondolta Connor. Akkor ő sem fogja tovább feszegetni a dolgot. Olivia mindig is félelmetesen okos lány volt, ráadásul tanult pszichológiát, nem csoda, hogy felfogta. Szóval megértette, miért húzódott el tőle, amikor ő maga annyira készségesnek mutatkozott. Óriási hiba lett volna, és ezt ezek szerint mindketten tudták. A lányt nagy bánat érte, és sebezhető volt, vérzett a lelke amiatt, amit az apjától megtudott. Ez nem a legjobb alkalom lefeküdni egy fickóval. Ha ő aznap este kihasználta volna a gyengeségét, Lolly talán örökre azon rágódna, hogy szerelemből feküdt-e le vele, vagy csak azért, mert az érzelmi sokk miatt szüksége volt valakire, akibe belekapaszkodhat. Ebben a lelkiállapotban őt, Connort ezentúl mindig a traumával, a válsággal, a titkokkal és az árulással azonosítaná. Erre pedig nem lehet alapozni egy kapcsolatot. Na tessék! Most bevallotta magának, hogy kapcsolatra vágyik Olivia Bellamyval! Talán még arra is, hogy másodszor is beleszeressen. Ezúttal azonban felnőtt férfiként, aki tudja, merre tart az élete. Nem mint az a zavart, rémült fiú, aki kilenc éve volt. Ez a gondolatmenet elég volt ahhoz, hogy megnyugodjon ott, a szerszámtartó öv alatt. Épp jókor, mert megérkezett a munkavezetője meg a szerelőcsapat. Csak úgy ontotta őket a teherkocsi. Connor egy intéssel üdvözölte őket, aztán a bejárati ajtó keretére tűzött munkarendre mutatott. – Bocsáss meg! – szólt oda Oliviának, és már ment is, hogy eligazítsa a csapatot. A szükségesnél jóval több időt töltött a feladatok elmagyarázásával. Jól ismerték egymás munkáját, és a tapasztalt csapatnak nem volt szüksége túl sok eligazításra vagy felügyeletre. Connor mégis maradt, az egyik munkásnak segített rendbe hozni egy motoros fűrészt. Érezte, hogy Olivia egész idő alatt rajta tartja a szemét, és mindent kitalált, csak hogy elkerülje. Mikor már nem maradt más, mint hogy egy ronggyal letörölje kezéről a piszkot, a lány összehúzott szemmel, kezét a farzsebébe dugva megállt előtte. – Szép munka volt megjavítani azt a fűrészt. Ez a sok rejtett adottságod egyike – mondta, nem rejtegetve a saját adottságait. – Van még más is ott, ahonnan ez jött – mondta hanyagul Connor. Például fogadni mernék, határozott tehetségem van ahhoz, hogy óriási gyönyört szerezzek neked. Félredobta a rongyot, és a ládára bökött. – Ebben mi van? Olivia azonnal átváltott lakberendező üzemmódba, amint elkezdte kipakolni a vázlatokat, melyeket Freddyvel közösen dolgozott ki. Odanyújtotta őket Connornak. – A fonott garnitúra és a függőágy az elülső verandára már megvan – lökte meg lábával az utóbbit – Freddy pedig elhozza a többi holmit is, amit Phoeniciában vettünk. – A lány belépett a házba. A konyha és a nappali egybefüggő teret alkotott, melynek egyik végében jókora 181

kandalló állt, míg a másikban egy fatüzelésű kályha a Vermont Castings cégtől. A tóra néző, hatalmas ablakokon beáradt a fény, ahogy a félköríves ablakokon is, melyek a hálóhelykent szolgáló galériát világították meg. A fürdőben karmos lábú kád állt, melyet egyelőre pókháló és fűrészpor borított. A hozzá csatlakozó háló csaknem üres volt még, csak egy öreg, hántolt fatörzsekből ácsolt, dupla ágy állt benne. Az új matracokat a falnak támasztották. – Ezt a szobát igazán jól akarom megcsinálni – jegyezte meg Olivia –, hadd legyen meseszép! – A nászutaslakosztály – vigyorgott Connor. A lány rácsapott a jegyzettömbjével. – Ne célozgass folyton! – Ugyan már! – ugratta Connor. – Ötven éve imádják egymást. Gondolod, hogy kibírna egy pár ennyit, ha nem lennének oda egymásért? – Biztos vagyok benne, hogy ez ennél azért sokkal bonyolultabb. – Tényleg? Honnan tudod, hogy több kell a kémiánál ahhoz, hogy hosszú távon működjön egy házasság? – Ne légy nevetséges! Egy kis kémiát minden pár ki tud csiholni magából. Na igen… Ahogy ők is a lakókocsiban. El kellett volna fogadnia, amit Olivia akkor felajánlott. Pokolba a tisztességgel! A lány készséggel lefeküdt volna vele. – Ennél azért jóval több kell, hogy összetartson egy házasságot fél évszázadon át – ragaszkodott a véleményéhez Olivia. – Á, dehogy! – mondta ki nyersen a véleményét Connor. – Tévedsz. Túlbonyolítod a helyzetet. Ha melegen tudják tartani az ágyukat annyi éven át, megvan mindenük, ami csak kell. – Ez tiszta hülyeség. – Ja, én már csak ilyen vagyok. Hülye – felelte Connor. – Mégsem én csinálok itt szerelmi fészket két vén szivarnak. – Pukkadj meg, Connor! Mindig ilyen könnyű volt ugratni Lollyt. – Ne aggódj, olyan lesz, amilyennek szeretnéd. – Nem tudom, mit fogsz tudni kezdeni ezzel az ajtóval – bökött az öltözőszoba ajtajára Olivia, amely úgy nézett ki, mintha berúgták volna. – Semmi gond. Kiveszem onnan. Nem lesz rá szükség. – Ez őrültség! – Fenét az! – A férfi egyszerűbbnek találta megmutatni, mint elmagyarázni. – Nézd! Mondjuk, hogy a nagymamád, a menyasszony itt van bent, cicomázza magát, vagy amit a nők ilyen helyen szoktak. – Vállon ragadta Oliviát, és odatolta a régi, foltos tükör elé a mosdó fölött, amely egy régimódi, márványlapos mosdóállványon állt. – Aztán – folytatta – a fickó türelmetlen lesz, mert a neje túl sokáig húzza az időt. – Várj egy pillanatot! – nézett Connor szemébe a lány a tükörből. – Mit csinálhat idebent, ami ilyen sokáig tart? Fél óráig mossa a fogát? – Fogalmam sincs. Csak annyit tudok, hogy a csajoknak a fürdőben tíz perc sohasem elég. Olivia ajka megrándult, mint aki elfojt egy mosolyt. – Na jó. És? – Szóval a fickó úgy gondolja, nekilát nyavalyogni, panaszkodni, ami nem éppen vágykeltő. – Végre valamiben igazad van! – De azt is megteheti, hogy egyszerűen felkapja a nőt, és behurcolja az ágyba – magyarázta Connor, és ölbe kapta Oliviát. A lány meglepetésében felkiáltott, és belekapaszkodott a nyakába. 182

– Na most, ha széles az ajtó – folytatódott a tárgyilagos magyarázat, miközben a férfi kilépett a lánnyal az ajtón –, ez nem gond. – Ó, a mindenségit! Az ágy mellett állva, ölében a lánnyal, mindent megadott volna azért, hogy valódi legyen ez a helyzet. Ezúttal egyedül a matrac hiánya mentette meg Lolly erényét. Ebben a pillanatban lépett be a helyiségbe Freddy, de épphogy csak rájuk pillantott. Mostanra úgy látszik, megszokta, hogy a legrosszabbkor lepi meg őket, amikor sűrű a levegő a vágyakozástól. – Látom, megint keményen dolgoztok. Nálatok szorgalmasabbat ritkán látni – mondta fapofával, amint elment mellettük. Megtört a varázs, és Connor letette Oliviát. – Nagyokos! – motyogta a lány az orra alatt.

183

28. A meleghullám jottányit sem csökkent. Délibáb festett víztükröt az utakra, melyek felett remegett a forró levegő, a mezők és a rétek barnássárgára aszalódtak. Avalon körül a tűzoltóság figyelmeztetéseket helyezett ki, megtiltotta a szabadtéri tűzgyújtást és a tűzijátékot. A műszaki boltban elfogytak a ventilátorok, és ömlöttek a környékre a nyaralók a városból, enyhülést remélve az erdők hűvösében. Olivia egy kis, deszkával borított ház előtt állt az apjával az avaloni Juharfa utcában. Philip sápadt volt, és feszült, bár a lány nem tudta, az utazás merítette-e ki, vagy a Jenny Majeskyvel való első találkozás terhe nyomasztja. Philip észrevette, hogy lánya aggódva figyeli. – Nem kell itt maradnod, ugye tudod? – mondta. – Úgy értem, ha nem akarsz jelen lenni, egyedül is boldogulok. – Dehogynem akarok itt lenni! – Bár nem Olivia teremtette ezt a helyzetet, ő derített rá fényt. Apja egész úton hangoztatta, hogy minden egyedül az ő hibája, Olivia mégis úgy érezte, rá is tartozik, és ha valaki, ő aztán nem ítélhet el senkit a hibáiért. Nyomatékot adva a kijelentésének bekopogott az ajtón. – Azonnal! – szólt ki egy hang. Az ajtó kinyílt, és ott állt Jenny. Volt egy pillanat, csak egy szívdobbanásnyi idő, amíg a fiatal nő szelíd, barna szemének pillantása összekapcsolódott Philip tekintetével. Az apjuk tekintetével, gondolta Olivia. Most, hogy együtt látta őket, szemernyi kételye sem maradt. Bár Jenny kiköpött anyja volt, feltűnő volt a hasonlósága Philip Bellamyval is. Veleszületetten előkelő fejtartása, ahogy felnézett a férfira, a kis bemélyedés az állán, finom, keskeny keze az ajtógombon… – Philip Bellamy vagyok mutatkozott be a vendég. – Köszönöm, hogy fogad minket. – Szívesen látom magukat – mondta Jenny. – Bevallom, kicsit meglepődtem a telefonhíváson. Ha az esküvői torta ügyében jöttek, biztosíthatom… – Nem kifejezetten emiatt jöttünk – vágott közbe Philip. – Bemehetünk? Jenny oldalt lépett, és szélesre tárta az ajtót. – Természetesen. Hogy van, Olivia? – Köszönöm, remekül. – A lány azon töprengett, testvéreknek gondolná-e őket bárki is, de annyira elborították az érzések, hogy nem tudta Jennyt csak egy kellemes külsejű, gyanútlan fiatal nőnek látni. Az ablakban álló ventilátor friss levegőt fújt a csecsebecsékkel és ódivatú bútorokkal telezsúfolt szobába. Egy otthonkát és rózsaszín papucsot viselő idős nő ült odabent, tolószékben. Haját gondosan megfésülték, száján egy leheletnyi rúzs piroslott. A telefonban Jenny elmondta, hogy nagyanyja, aki immár tíz éve özvegy, agyvérzés következtében lebénult, és sem járni, sem beszélni nem tud. Olivia szíve összeszorult, amikor saját nagyszüleire gondolt, akik még mindig fürgék, egészségesek, és boldogan élnek a párjukkal. Megpróbált visszaemlékezni Mrs. Majeskyre a régi időkből, de csak a szögletes, fehér furgonjutott az eszébe a kézzel ráfestett felirattal. Bárcsak jobban figyelt volna akkor! Szinte kísérteties volt a gondolat, hogy az elmúlt évek alatt Jennynek és neki nemegyszer keresztezhették egymást az útjaik, csak fogalmuk sem volt, hogy közük van egymáshoz. – Nagymama, ő Philip Bellamy és a lánya, Olivia – mutatta be őket Jenny. – Ugye emlékszel a Bellamy családra a Kioga táborból? Az asszony szája megmozdult, és artikulálatlan hangokat adott ki. – Örülök, hogy látom, Mrs. Majesky – mondta Philip. 184

Az öreg hölgy sötét szemében felismerés csillant, de a szerencsétlent mintha egy hangelnyelő fal választotta volna el a világtól. – A nagymamám szeretné meglátogatni, ha megérkezik a jövő héten – mondta Olivia, és megfogta Mrs. Majesky kezét. Az asszony vékony bőre száraz és hűvös volt a hőség ellenére is. – Menjünk talán ki a hátsó verandára! – javasolta Jenny. Ilyenkor ott van a legnagyobb árnyék. Velünk jössz, nagymama? Mrs. Majesky olyan hangot adott, amit Jenny nemnek fogott fel. Olivia az apjára nézett, s látta, hogy ellazul a válla a megkönnyebbüléstől. Épp elég nehéz lesz Jennynek elmagyaráznia a helyzetet, a nagyanyja előtt még annál is jóval kínosabb volna. – Rendben. – Jenny felvett az asztalról egy távirányítót, és felerősítette az Oprah Show hangerejét. Aztán előrement, hogy kivezesse a vendégeit a régimódi konyhába, ahol műanyaggal fedett pultok és porcelánokkal teli, üvegezett konyhaszekrények árasztották a régi idők hangulatát. Három hosszú poharat megtöltött jeges teával, majd rátette őket egy tálcára, melyen már ott kellette magát jó néhány sütemény. – Citromos szeletek – mondta. – Ma hoztam őket a központi sütödénkből, Kingstonból. A konyhaasztalon egy laptop hevert, és papírok szanaszét. – Akadályozzuk a munkájában – jegyezte meg Philip. – Ó, ez nem munka. Legalábbis nem olyan, amiért fizetnek – hajtotta le a fejét a lány, mintha szégyellné, amit csinál. – Csak írogatok. – Maga író? – nézett nagyot Philip. Jenny bájosan zavarba jött. – Én… nem is tudom, minek nevezzem… Amolyan történetfüzért írok arról, milyen volt felnőni a nagyszüleim sütödéjében. No meg recepteket. Néhány közülük annyira régi, hogy még a nagyanyám által Lengyelországból hozott iskolai füzetlapokra volt írva – mutatott egy halom törékeny, megsárgult papírra, melyen idegen nyelven, egy iskolás lány írásával sorakoztak a receptek. Nagyi sokat segített a fordításban, de az agyvérzés óta… – Jenny gondosan félretette a kézzel írott lapokat. – Na mindegy, talán be sem fejezem. Olivia hirtelen – maga sem értette, miért – elszomorodott. Megsajnálta Jennyt, ezt a kedves, szerény lányt, aki apa nélkül nőtt fel, és aki még a nagyapját is fiatalon elveszítette. Nem csoda, hogy igyekszik összegyűjteni és megőrizni családja emlékeit, az ősi recepteket. Olivia az apjára nézett, és rájött, hogy lehet egy másik oka is e furcsa nyugtalanságnak. Philip mindig is író szeretett volna lenni, mégis a jogi pályát választotta, mert az gyakorlatiasabb, megbízhatóbb szakma, olyasmi, ami egy Bellamytól elvárható. Most, hogy már tudta a valódi okát az anyjával kötött házasságának, megértette azt is, miért adta fel apja a fiatalkori álmát. És bármilyen rémesen hangzott is, Olivia bizony neheztelt egy kissé, hogy Jenny – mit sem tudva az egészről – osztozott apjuk álmában. Kiléptek a tornác árnyékolóval védett sarkára, ahol még enyhe szellő is fújdogált, és leültek a fonott székekbe egy kis asztal köré. Olivia apja idegesen belekortyolt a teájába, majd letette a poharat. – Köszönöm – mondta, aztán vett egy mély lélegzetet. – Elnézést a titokzatoskodásért a telefonban, csak nem tudtam, mit mondhatnék a látogatásom okáról. Erről nem lehet telefonon beszélni, Miss Majesky… Jenny. Volt valami a férfi hangjában, ami elbizonytalanította Jennyt, mert megragadta a széke karfáját, és félrehajtott fejjel, feszülten figyelt. Mostanra nyilván világossá vált a számára, hogy a látogatásnak valóban semmi köze az esküvői tortához. – Fogalmam sincs, mennyit tud erről az egészről – folytatta Philip. – Úgy tudom, az édesanyja, Mariska Majesky elhagyta a családot. Jenny bólintott, és keserű ránc jelent meg a homlokán. – Körülbelül négyéves lehettem. Alig emlékszem rá. 185

Édes istenem! – gondolta Olivia. – És nem is tartotta magával a kapcsolatot? Sosem hívta fel, nem írt levelet? Jenny megrázta a fejét, szemébe kimondhatatlan szomorúság költözött. – Gondolom, nem véletlen ez a beszélgetés. – Én régen ismertem őt – mondta Philip. – Mariska és én… Ő a barátnőm volt 1977 nyarán. Beszélt önnek erről a nagyanyja? Egy csepp verejték gördült le Jenny halántékán. A szomorúság gyanakvásnak adta át a helyét a tekintetében. – Nem. Kellett volna? – Ezt én nem tudhatom. – Philip tornáztatta az ujjait, és most már az ő homloka is izzadt. Olivia feszülten figyelte mindkettejük arcát. – Én… nemrég megtudtam bizonyos dolgokat – folytatta Philip –, és… nos, elkezdtem gondolkodni rajta, vajon beszélt-e valaha bárki is önnek az apjáról. A biológiai apjáról. A szellő elállt, legalábbis Olivia úgy érezte, hogy megállt a levegő az asztal körül. Sőt talán az idő is, és hármuk szívverése is. Jenny inkább dermedtnek tűnt, mint zavartnak. Arca elfehéredett, de a gyanakvás még mindig ott ült a szemében. És bár kívülállónak érezte magát, Olivia legszívesebben megérintette volna, megfogta volna a kezét, megveregette volna a vállát. Van egy nővérem, ismételgette magában. Van egy nővérem! – Sajnálom, hogy csak így hirtelen felbukkantam a semmiből, és most elmondom ezeket a dolgokat. De semmi más módot nem találtam a bemutatkozásra. Jenny letette kezéből a teáspoharat. Mereven nézte Philipet, mint aki leltárt készít, és keresi, miben hasonlítanak egymásra. – Azt akarja ezzel mondani, hogy maga…? – Nem fejezte be, mintha nem tudná rávenni magát, hogy kiejtse a szót. – Ez képtelenség! Nem is értem, miért mondja ezt nekem. Philip ekkor átnyújtotta neki a fényképet magáról és Mariskáról. – Ez nemrég került elő a régi tábori holmim közül. 1977 nyarának végén készült. Egész nyáron olyan boldogok voltunk együtt, ahogy egy pár csak lehet, legalábbis én azt hittem. Szerettem az édesanyját, és feleségül akartam venni. Jenny ránézett a képre, és kegyetlen szomorúság tükröződött az arcán. Olivia azt gyanította, most számolt utána a dolgoknak. – Mégsem vette el – mutatott rá. – Mégsem vette őt feleségül. – Nem. Az első szeptemberi hétvégén Mariska szakított velem. Azt mondta, világot akar látni, új életet akar kezdeni… nélkülem. Megpróbáltam lebeszélni róla, de többé nem volt hajlandó sem találkozni, sem beszélni velem. Írtam neki számtalan levelet, de felbontatlanul jöttek vissza. Az anyja – a maga nagyanyja azt mondta, ne hívjam többet, így eljöttem személyesen. – Philip elhallgatott, tekintete a távolba révedt. – Ő már nem volt itt. Az ékszerboltban, ahol dolgozott, azt mondták, elhagyta a várost. Elment világot látni, valahogy így fejezték ki magukat. A férfi egymásnak támasztotta az ujjait, és Jennyre nézett, de a lány valahol máshol járt. – Ekkor feladtam. Úgy gondoltam, komolyan mondta, hogy szakítani akar, és végül beletörődtem. Aztán azon a télen feleségül vettem Olivia édesanyját, Pamela Lightseyl. – A sietős házasság részleteibe szerencsére nem ment bele. – Pamela és én tizenhét éve elváltunk, és azóta nem házasodtam újra. Esélyük sem volt a boldogságra, döbbent rá Olivia. Gyerekként vég nélkül és minden eredmény nélkül kutatta szülei válásának az okát, mert nem tudta, hogy az ok már az ő születése előtt létezett. Jenny egy szót sem szólt. Tartotta a kezében a fotót, s szórakozottan simogatta ujjával anyja képmását. – Amikor aznap bejöttem a sütödébe – szólalt meg Olivia –, észrevettem, hogy ugyanez a kép lóg a falon, csak a fele le van vágva. – Talán a nagymamám vágta le. 186

Olivia ekkor döbbent rá, hogy Jenny anyja terhes volt már ezen a képen. Jenny mereven bámulta a felvételt az ölében, aztán ösztönösen felnyúlt, és megérintette a függőt a nyakában. – Ezt a függőt is akkor vettem észre – tette hozzá Olivia. Emlékszel? – Még kérdeztem is felőle. Jenny bólintott. – Az anyámé volt. A nagyszüleim a tizenhatodik születésnapomon adták nekem. Philip elővette a párját, és letette az asztalra. – A mandzsettagombom. Az egyiket Mariskának adtam, a másikat megtartottam magamnak. Jenny halkan felkiáltott. Az egész beszélgetés alatt kimérten, nagy önuralommal viselkedett, de ez a bizonyíték végképp megrázta. Remegő kézzel vette fel a mandzsettagombot az asztalról. – Sosem tudtam, hogy ennek története van, vagy bármi másnak, amit az anyám rám hagyott. De biztos benne, hogy ez nem csak valami elképesztő egybeesés? – Majdnem biztos vagyok – felelte Philip. – Természetesen végeztethetünk vérvizsgálatot, ha akarja, de meg vagyok győződve róla, hogy csak igazolná, amire rájöttünk. Vettem a bátorságot, és felfogadtam egy magánnyomozót, hogy ellenőrizzem a részleteket. Jenny nagyot nyelt, a tekintete olyan lett, mint egy űzött vadé. – Magánnyomozót? De hát az annyira… tolakodó. – Igaza van, de nem tudtam, mi mást tehetnék. Mr. Rasmussen, aki gyakran dolgozik az ügyvédi irodámnak, csak a hivatalos nyilvántartásoknak járt utána. Sajnálom, Jenny, de nem akartam feleslegesen felzaklatni, ha kiderül, hogy az egész csak egy hatalmas tévedés. Istenem, még azt sem tudhattam, nem valaki mást tekint-e az apjának! Jenny kínzó lassúsággal tette le a mandzsettagombot az asztalra. – Folyton kérdezősködtem utána, de a nagyszüleim megesküdtek, hogy az anyám sosem árulta el. A születési anyakönyvi kivonatomon üresen áll az apa rubrikája. – Hirtelen remény csillant a szemében, ahogy végre ránézett Philipre. – És talált a nyomozója valamit… az anyámról? Igen, gondolta Olivia. Például azt, hogy miért hagyta el a lányát. Philip elővette egy e-mail másolatát. – Talán semmi olyat, ami újdonság lenne magának. 1977 végén Mariska Majesky elhagyta Avalont. Útlevelet szerzett, és gyakran utazgatott, bár láthatóan nem volt semmiféle anyagi háttere. 1978 márciusában született meg a gyermeke, amikor épp Boca Ratonben tartózkodott. A Jennifer Anastasia nevet adta neki. 1982-ben visszatért a lányával Avalonba, és a szüleivel élt. Ezután is gyakran utazott, de a lányát sosem vitte magával. 1983-ban pedig nem tért többé vissza, és semmilyen későbbi feljegyzés nem maradt utána. Útlevele 1988-ban lejárt, de nem újította meg. – Philip letette a papírokat, és feszült érdeklődéssel Jennyre pillantott. – Ha akarja, megkérhetem Rasmussent, hogy érdeklődjön tovább. – Nem, köszönöm – felelte Jenny halkan, a rövid jelentést bámulva. Mindhárman hallgattak, Olivia szinte hallotta, ahogy olvad a jég a rég elfelejtett poharakban. Végül Jenny megköszörülte a torkát, és óvatos kíváncsisággal Philipre és Oliviára nézett. – Nem tudom, mit mondhatnék. – Mi sem, Jenny – felelte Olivia. – Örülök, hogy megtaláltunk téged, és hogy meghallgattál minket. Remélem, ha elmúlik a sokk, te is jobban fogod érezni magad. – Nem kell most mondanod semmit, és nem is kell érezned irántam semmit – biztosította Philip bizonytalanul, de melegen. – Akkor jó, mert fogalmam sincs, mit érzek. Valamit azért mégis, ezt Olivia nyomban észrevette rajta. Szeme, az a meleg tekintetű, őszinte szeme, melyet Olivia azonnal megszeretett, lassan megtelt könnyel. 187

– Nos, én boldog vagyok, hogy találkoztunk – suttogta Olivia. – Mindig is szerettem volna egy testvért. – Elborították az érzelmek, ahogy Jenny arcát figyelte. Talán hasonlít az orruk? Egyáltalán: hasonlítanak valamiben? Nem tudta megállapítani. – Remélem, rengeteg időnk lesz… bepótolni az éveket, megismerni egymást – tette hozzá. – Már ha te is akarod. – Persze – pislogott Jenny, mint aki mély álomból ébred. – Sosem hittem, hogy valaha találkozhatom veled – fordult Philiphez. – Sosem hittem, hogy megtudom, ki vagy. Philip rátette a kezét az övére. – Nagyon sajnálom. Olivia szíve összeszorult. El sem tudta képzelni, min megy keresztül most Jenny, és milyen hihetetlenül gonosz tréfája a sorsnak, hogy valakit kisgyerekként elhagyjon az anyja, és sose ismerhesse meg az apját. Jenny lenézett Philip és az ő kezére. – Leéltem egy életet úgy, hogy semmit sem tudtam erről az egészről. Köszönöm az őszinteségedet. Mindig szerettem volna tudni, ki vagy, milyen lehetsz, és megismerlek-e valaha. – Remélem, nem okozok csalódást. Egy könnycsepp gördült le Jenny arcán. Letörölte a kézfejével. Olivia nem tudta, vajon örül, szomorú, vagy csak túl sok volt neki ez az egész. Ő maga teljesen kikészült. Lelkes öröm öltötte el, hogy megtalálta féltestvérét, ugyanakkor a maga számára is váratlanul mintha veszteség érte volna. Mindenképpen akarta, hogy az apja megismerje Jennyt, de… Olivia, nem lehetsz ilyen hitvány! Eszedbe te jusson féltékenykedni a testvéredre! – Ehhez mindannyiunknak idő teli – fordult Jennyhez. – Remélem, kész vagy eltölteni egy kis időt… apával és velem. – Azt hiszem, igen. – Velünk vacsoráznál ma este? – kérdezte Philip. Jenny először meglepődött, aztán bólintott. – De csak kilenc után. A nagyi addigra lefekszik. – Nekem jó – felelte az apja. – Neked, Olivia? Osztozzunk igazságosan! – gondolta a lány, aztán vidám mosolyt varázsolt az arcára. – Menjetek csak ti ketten! Én talán majd egy másik alkalommal csatlakozom hozzátok. – Olivia… – Semmi baj, apa! Tényleg. Tudok is nektek egy nagyszerű helyet, az Almafát a 47-es út mentén. – Aztán ragyogó mosollyal fordult a nővéréhez: – Voltál már ott? – Csak egyszer – ismerte be Jenny. – Oda a helybéliek csak… különleges alkalmakkor járnak. – Hát, ha ez nem különleges alkalom, akkor nem tudom, mi az – jelentette ki az apjuk.

188

29. Kevés megnyugtatóbb dolog van, mint kajakban evezni egy csendes tavon, különösen amikor elviselhetetlen a hőség. Napnyugtakor ment ki a vízre, és gépiesen merítette lapátját a mozdulatlan tó üveglapszerű felszíne alá, figyelve, ahogy felkavarja a vizet, aztán a felszínre emelkedik. Nehéz volt elhinni, hogy nemsokára el fogja hagyni ezt a helyet. A nyár gyorsan eltelt, csak úgy repültek a dolgos, élményekben gazdag, céltudatos napok. Felnőttként Olivia végre megértette, miért szerették a nagyszülei oly nagyon a Kioga tábort. Zavartan, meglepetten vette tudomásul, hogy hiányozni fog neki ez a hely. A nyugodt víz, a friss növények illata, a szél zúgása a fák között és a reggeli madárdal. De várta a nyüzsgő nagyváros, már hívogatták az ügyfelek. Kapta az e-maileket, melyekben érdeklődtek, mikor tér vissza, mert szükségük van a segítségére a tulajdonuk eladásával, a terveik megvalósulásával, a jövőjükkel kapcsolatban. Szükségük van a Pillangó cégre. Ez volt ő: Olivia, a házöltöztető, aki végigsöpör valakinek a lakásán, mint a szélvész, és percek alatt szebb, világosabb, tetszetősebb otthonná varázsolja. Nem is volt ez olyan nehéz, ha másokról volt szó. Ami viszont saját magát illeti… A mai üzenetek között volt egy még Randtől is. Azt mondta, gyakran gondol rá, ami talán csak annyit jelentett, hogy hiányzik valaki az ágyából. Rand Whitney… Szent ég! Valóban volt idő, amikor benne volt minden reménye, ő volt álmai letéteményese? És mindez csak néhány hónappal ezelőtt történt? Mintha eltelt volna azóta egy élet. Milyen naiv volt! Igazi anyja lánya, aki azt hitte, hogy ha az élete tökéletesnek látszik, azaz van benne férj, otthon, barátok, gyerekek, akkor az is. Igen, Olivia maga is erre az elvre alapozta az egész életét, pedig tudhatta volna… Tudhatta volna, hogy ideális hellyé varázsolhat bármilyen vacak belvárosi, lift nélküli lakást vagy egy lerobbant nyári tábort, ha azonban valaki megkapargatja a felszínt, kiderül, hogy hazugság az egész. Mégsem bizonyult annyira megnyugtatónak az evezés a naplementében, mint ahogy gondolta. Egyfolytában Jenny Majesky járt a fejében.„Néhány hónapja még a létezéséről sem tudott, most pedig hirtelen lett egy nővére. Csak egy apró lépés kellett hozzá, egyetlen cselekedet, mint amikor egy követ dob az ember a mozdulatlan vízbe, s az általa keltett hullámok tovaterjednek minden irányban. Hány ember életére, jövőjére, terveire volt hatással az az egyetlen döntés sok-sok évvel ezelőtt! Emberi szem nem láthatja, hol érnek véget a kő által keltett koncentrikus körök. Bár mindez akkor kezdődött, amikor Olivia még meg sem született, neki is megvan benne a maga szerepe: egyszerre a lánya, a támogatója, a barátja, a húga valakinek. Van egy nővérem… Kezdett leülepedni benne a tudat, de még mindig kavargott ott belül az öröm, a félelem és a felindultság. Párhuzamosan evezett a parttal, ahol fűzfák mártogatták ágaikat a vízbe, és vadkacsacsaládok siklottak a buzogányok között. A vízről nézve Kioga már teljesen úgy festett, mint ahogy egy igazi tábornak kell kinéznie alkonyatkor. A főépület és a többi ház néhány ablakából világosság szűrődött ki, a parti, kikövezett tűzrakóhelyen tábortűz lángjai lobogtak, készült a vacsora. Greg bácsi hamburgert és hot dogot sütött estére, mert ez volt Max kedvence. A kisfiú felfedezte, hogy a válás kevés előnyei közé tartozik, hogy a szülők hajlamosak kényeztetni a gyerekeiket. Olivia azért remélte, hogy nem fogják túlzásba vinni, ahogy az ő családja tette. Nehéz volt látni az unokatestvéreit, ahogy ugyanazokon a

189

szenvedéseken mennek keresztül, mint ő gyerekkorában, ugyanakkor keserédes volt látni a nagybátyját, ahogy jobb apává és jobb emberré válik, pont a házassága árán. Leszállt a sötétség, de a lány nem gyújtotta meg az elemlámpát. Nemsokára feljön a hold, ahhoz meg elég a fény, hogy megtalálja a kikötőt a Fenyves-szigeten. Tulajdonképpen eleve ide indult, vallotta be magának. Connor még mindig dolgozott, és Olivia egyedül akarta találni. Igen, Connort kereste. Talán igaza van Freddynek, aki már nemegyszer rámutatott, hogy szereti kihívni a sorsot maga ellen. Nem elég, hogy kiborult Jenny miatt, még Connor miatt is csalódott – nem is, inkább majd megpukkad dühében –, mégis látni akarja. Ha becsukta a szemét, még mindig érezte a csókját, de saját égető vágyakozását is, mint azon az estén, amikor szinte rávetette magát a férfira. Aztán, bár Connor akkor sietősen visszavonult, adott neki még egy lehetőséget a nagyiék házában, és szégyentelenül flörtölt vele, mindhiába. Semmi, de semmi nem olyan fájdalmas, mint az ilyen visszautasítás. És hol tisztázhatná vele mindezt a legjobban, mint itt, ezen a kis magánszigeten, a tó közepén? Kikötötte a csónakot, és kiszállt a kis, úszó stégre. – Hahó! – jelezte már messziről az érkezését. – Itt vagyok. A lány szíve hevesebben dobogott, ahogy követte Connor hangját. – Szia! – köszönt látszólag közömbösen. – Szia! A férfi lámpafénynél dolgozott. Kicsavart egy bilincset, mellyel két összeragasztott deszkát fogott össze, aztán hátralépett, és megszemlélte a művét. – Nem vártam vendéget. – Nem jöttél be vacsorázni, így én jöttem ki, hogy lássam, minden rendben van-e. – Pusztán ezért eveztél ki ilyen messzire? – Persze. – Hazudós! – Connor megtörölte a kezét egy kendőben. – Mit keresel itt, Lolly? A lány képtelen volt válaszolni, mellesleg sejtette, hogy Connor nagyon is tisztában van vele. Már észrevette, hogy mindig Lollynak szólítja, ha átlát rajta. Egy pillanatig arra gondolt, hogy elmeséli neki, hogyan zajlott a találkozás Jenny Majeskyvel, de nem állt még készen, hogy beszéljen erről bárkinek is. Legalábbis részben épp ezért jött ide. Nem akart az apjára és Jennyre gondolni, amint épp az Almafában vacsoráznak. Connor nem sürgette a választ, inkább nekilátott, hogy elrakja a bilincseket meg a többi szerszámot. Aztán felkattintott egy kapcsolót, mire lampionfüzérek fénye világította be az éjszakát a helyreállított kilátóterasz gerendáiról. Olivia lassan körbefordult, és egy pillanatra elfelejtette minden aggodalmát, minden csalódottságát. Mindenről megfeledkezett, kivéve azt a tényt, hogy ez az ember estébe nyúló, hosszú órákon át dolgozott azon, hogy helyreállítsa ezt a pavilont a nagyszüleinek. Erre a gondolatra elpárolgott minden haragja Connor iránt. – Pont ilyennek képzeltem. – Örülök, hogy tetszik. A férfi őrülten vonzónak tűnt ebben a megvilágításban. Bármilyen megvilágításban, ismerte be Olivia. – Örülök, hogy megtaláltalak – mondta, aztán hirtelen zavarba jött. – Úgy értem, kivitelezőként. Bár eleinte aggódtam, hogy nem fogunk tudni jól együtt dolgozni, mert, szóval tudod… Jézusom, mit kell itt összevissza dadogni! Mindketten tudják, miről van szó. Connor kifejezetten higgadtnak tűnt, miközben kinyitott két sört anélkül, hogy megkérdezte volna a lányt, kér-e. – Egészségedre! 190

Olivia nem volt valami nagy sörivó, de néha, mint most is, a nyár talán legmelegebb éjszakáján, jólesett neki. A hideg, habos ital benedvesítette a torkát. Connor kikapcsolta a lampionokat, és felvett a földről egy lámpást. – Gyere, üljünk le ott! – mondta, és a víz szélére mutatott a fénysugárral. – Gyújtanék neked tüzet, de anélkül is túl meleg van. A lány hátrahajtotta a fejét, és a nyakához szorította a hideg sörösdobozt. Lehunyt szemmel kéjeset sóhajtott. – Még mindig akkora a hőség, hogy alig kapok levegőt. – Azon lehet segíteni. – Hmm. Megmártózni meztelenül. – Olivia lerúgta a papucsát, leült a parton, és megtámaszkodott a háta mögött. – Bizony. Az egyik titkos kiogai hagyomány. – Annyira volt titkos, hogy mindenki tudott róla. – Olivia összerezzent a kéretlen emlékektől. Magukkal ragadták, aztán visszadobták a porba. Tényleg hagyni akarja, hogy Connor megtegye? Készen áll rá? És vajon Connor? – Hadd meséljem el neked a napomat! – Olivia mégis úgy döntött, a férfi megérdemli, hogy megtudja, milyen lelki terhet cipel magával. – Elmentem az apámmal Jennyhez. Rémes volt, kínos és szomorú, most este pedig az Almafában vacsoráznak, hogy jobban megismerjék egymást. Minden az én hibám, én engedtem ki a palackból a szellemet, de mi mást tehettem volna? – Hé! Már hogy lenne a te hibád? Egyáltalán nem az. Oliviának szörnyen jólesett volna odabújni Connorhoz, mintegy menedéket keresve nála. Minden egyes lélegzetvétellel nagyobbnak érezte a gyötrelmét. – Szörnyű nehéz helyzet volt. Ne érts félre, Jenny fantasztikusan viselkedett, de olyan… óvatosan. Nem ölelt meg bennünket mint rég elvesztett rokont, igaz, nem is taszított el magától. Én egész idő alatt másra sem tudtam gondolni, mint arra, hogy mi mindent veszítettünk ez alatt a sok év alatt, mi minden maradt ki az életünkből. Egész életemben volt egy nővérem, és én nem tudtam róla. Folyton az jár a fejemben, milyen más lett volna az életem, ha tudunk egymásról gyerekkorunk óta. Connor átölelte a vállát, és az egyszerű emberi érintéstől Olivia kis híján sírva fakadt. A férfi nem mondott semmit, és a lány feltételezte, hogy azért, mert itt nincs is mit mondani. Végül Connor mégis feltett egy kérdést: – Mit tehetnék érted? Olivia nyelt néhányat, félt, hogy cserbenhagyja a hangja. – Talán csak észveszejtő szexre és egy vállra van szükségem, ahol kisírhatom magam. Connor erre még szorosabban magához ölelte, s a lány előbb hallotta meg mellkasában a kuncogást, mint hogy a férfi megszólalt volna: – Akkor azt hiszem, jó helyre jöttél. A helyzet az volt, hogy Olivia nem igazán tudta, elfogadja-e, amit Connor felajánlott. Volt egy igazi jó barátja, Freddy, és egy imádott unokatestvére, Dare, az ő vállukon nyugodtan kisírhatná magát. Az észveszejtő szexhez azonban szakértőre volna szüksége. Ő és Connor egyszer már nekifogtak, de katasztrófa lett belőle. Olivia csak mostanában értette meg, mekkora katasztrófa. Eddig azt hitte, egyszerű tinik közötti megaláztatásról, elutasításról szóló tragikomédia volt az egész, semmi több, de rá kellett jönnie, hogy máig nem tudta kiheverni. Sőt engedte, hogy az a szörnyű pillanat meghatározza az egész életét, irányítsa évekkel később is a választásait. – No, mit szólsz hozzá, Lolly? – suttogta Connor egészen közel Olivia ajkához. Nem csókolta meg, csak olyan közel hajolt, hogy a lány azt akár csóknak is érezze.

191

Istenem, kezdek beleszeretni, rémült meg Olivia. Már megint! Hát ő már semmiből sem tanul? Csakhogy annyira kívánta Connort, hogy még az sem tántoríthatta el, hogy tudta, hibát fog elkövetni. Talán igazi felnőttekként ezúttal jobban sikerül… Mert rosszabbul képtelenség volna.

192

A Kioga Ifjúsági Tábor daloskönyvéből Takarodó Vége a napnak, leszállt az éj A tóra, a hegyre, a földre. Minden megpihen, óvja a csend, Bízd magad az égiekre!

30. 1997 nyara Boldog, de kimerült táborozók nyüzsögtek a zászlótartóknál a hazautazás napján. Néhányan busszal mentek be a hegyek közül az avaloni vasútállomásra, másokat örvendező szülők vittek haza hosszú kombikkal vagy terepjárókkal. Tíz hét után általában már a legvásottabb kölyök is hiányzott a szüleinek. A gyerekek még egyszer végignézték a hálótermeket, nem maradt-e ott valami, aztán kicipelték a holmijukat, és a naptól lebarnulva, rovarcsípésekkel tele, indulásra készen várakoztak. Még valamit vittek magukkal: életre szóló emlékeket, ahogy Lolly nagyszülei mondták a búcsúzáskor, reggeli után. Lolly észrevette Connort, aki Juliannel beszélgetett. A kisfiú egyik lábáról a másikra ugrált, ahogy az a tábor legelevenebb lakójához illett. A lány szíve nagyot dobbant, mint mindig, valahányszor meglátta Connort, vagy akár csak gondolt rá. Minden várakozása ellenére történt valami elképesztő ezen a nyáron: Connor a barátja lett, a fiú barátja, és Lollyt úgy megrészegítette a szerelem, hogy lassan enni, inni és aludni sem tudott. Odament a fiúkhoz, és Julian kezébe nyomta a Fiókák zászlaját. – Tartsd jó magasra, hogy mindenki lássa! A szülők így könnyebben megtalálják a gyerekeiket. – Értem az apukám jön. Egyenesen Olaszországból. – Hallottam, öcsi. Ez igazán fantasztikus. Julian fontossága tudatában masírozott fel-alá a zászlóval, és figyelte az érkező autókat. – Jó húzás volt – ismerte el Connor. – Ha adsz neki valami feladatot, legalább egy egész percig nyugton marad. Legalábbis remélem. – El sem hiszem, hogy egy darabban megúszta a nyarat – bólogatott Lolly. A bungee-ugrás csak a kezdet volt. Julian szerencséjére volt egy okos és gondos bátyja, aki ahelyett, hogy küzdött volna a kisfiú késztetései ellen, módot talált rá, hogy levezesse őket. Elvitte néhány más táborozóval együtt a meredek, fehér sziklákhoz és a jégbarlanghoz a Shawangunksgerincen, kötélhintát rögzített egy fára a tó mellett, majd felvitte a csoportját az erdészek legmagasabb kilátójához. Az előző napi búcsúünnepség keretében pedig kerékpárral ereszkedtek le a hegyről. Lolly tudta, hogy sosem fogja elfelejteni Julian diadalkiáltásait, ahogy száguldott lefelé, de Connor büszke, szeretetteljes mosolyát sem, miközben figyelte. Elöntötte a fiú iránti szerelem, és közelebb lépett hozzá, hogy legalább a kezük egymáshoz érjen. – Most sajnálom először életemben, hogy véget ér a tábor – mondta. – Én sosem örültem, ha véget ért. Ramona Fisher szaladt oda hozzájuk. – Végre megvagy, Lolly! Mondtam a mamámnak, hogy addig nem megyek el, amíg tőled el nem búcsúztam. Lolly kitárta a karját, és megölelték egymást. Sok időbe és odafigyelésbe telt, de sikerült megszabadítania a kislányt a bénító honvágytól, mely a nyár elején megakadályozta abban, hogy feloldódjék. Meggyőzte, hogy természetes dolog, ha hiányoznak az embernek a szerettei, de attól még nem kell nyomorultul éreznie magát. Lopva Connorra pillantott, és nem tudta, ő maga képes lesz-e megszívlelni a saját tanácsát, amikor nemsokára hazatér, és nekivág a főiskolának. A gondolatra, hogy napok, hetek, sőt hónapok telhetnek el, míg újra láthatja a fiút, végigfutott a hideg a hátán. 194

– Ez a tiéd, hogy emlékezz rám – nyújtott át Ramona Lollynak egy élénk színű fonalakból és gyöngyökből készült barátságkarkötőt. A keskeny karkötőbe nagy gonddal az RF és az LB monogramok voltak beleszőve. – Ez fantasztikus, Ramona! – tartotta a kislány felé a csuklóját Lolly, hogy az felköthesse rá a karkötőt. – Büszkén fogom viselni. – Én pedig megteszem, amit mondtál – ígérte Ramona, miközben gondosan megcsomózta a színes szálakat. – Jelentkezni fogok otthon az úszócsapatba. – Szerencséjük lesz veled – bólintott Lolly. Innen-onnan sípok éles füttye szólt, autók dudáltak, minden felnőtt a gyerekek összeszedésével, buszra szállításával, útnak indításával volt elfoglalva. Lolly és Connor közt azonban még ebben a nagy nyüzsgésben is egy láthatatlan szál feszült. A nyár hónapjaiban a kettejük közti kötelék egyre szorosabbá vált, egyre jobban elmélyült, s mostanra Connor volt Lolly mindene. Bevallotta a fiúnak, hogy ő volt életében az első, aki megcsókolta. – Ennek örülök – felelte Connor. – Jó érzés, hogy én vagyok neked az első. Ma éjjel pedig még valamiben ő lesz az első, ebben biztosak voltak mind a ketten. Lolly a terveikre gondolt, és szinte érezte a láthatatlan kötelék vonzását. Connor is érezhette a kisfiúk gyűrűjében, miközben segített felszállni nekik a buszra, és felrakni a csomagjaikat. Hirtelen abbahagyta, amit épp csinált, megfordult, és Lollyra nézett. Titokban egymásra mosolyogtak egy pillanatra, mint két összeesküvő, aztán mindegyik tette tovább a kötelességét. – Papa! Ott a papa! – Julian vadul ugrálni és integetni kezdett a zászlóval, mint aki megadja magát. – Connor, itt a papám! – visította, azzal ledobta a zászlót, és sebesen átfurakodott a tömegen. – A szórakozott professzor – mondta Connor Lollynak, amint indultak, hogy köszöntsék Louis Gastincaux-t. Nagydarab, kedélyes férfi volt, vastag szemüvegben és bő nadrágban, melyet magasan felhúzott a derekára. Rövid ujjú inge a sárga különös árnyalatában pompázott. Julian izgatottan rángatta őt magával, hogy mindenkinek bemutassa. – Hiányozni fog neked Julian, igaz? – kérdezte Lolly. – Tizenegy éves korom óta hiányzik – ismerte be Connor. – Fura kis fickó. – Akkor örülök, hogy legalább ezen a nyáron együtt lehettetek. Talán jövőre is el tudtok jönni mindketten. Connor a lányra vigyorgott. – Lehet. Feltéve, ha a nagyszüleid… A francba! – tűnt el hirtelen a mosoly a fiú arcáról. – Mi a baj? – kérdezte Lolly, de nem is volt szükség rá, hogy Connor válaszoljon. Apja, Terry Davis közeledett a karbantartók teherkocsijával. Julian, aki őszintén kedvelte Mr. Davist, már húzta is feléje az apját, hogy bemutassa őket egymásnak. – Bocsáss meg! – mondta Connor, és odasietett Terry mellé. Lolly a távolból figyelte őket. Két apa és két fiú, s mind a négyen sérültek a maguk módján. Tudta, hogy Connor szereti az apját, de azt is, hogy mekkora fájdalmat okoz neki Terry alkoholizmusa, mennyire szégyelli, és mennyit ártott már mindkettejüknek. – Ez az a fiú, akivel egész nyáron együtt voltál? – kérdezte a lány mögül egy hang. Ó, az angyalát! Lolly kissé vonakodva fordult hátra. – Szia, anya! Mikor érkeztél? – Már egy órája, de észre sem vettél. Lolly édesanyja kifogástalan frizurával és sminkkel, ropogós nyári ruhában, alacsony sarkú szandálban, drága napszemüvegben és bézs Chanel táskával a hóna alatt állt a lánya előtt. Mellette Lolly piszkosnak, slamposnak érezte magát. Futólag megölelte az anyját. – Gyere, ismerd meg Connort! Pamela Bellamy megmerevedett, ellenállás sugárzott minden porcikájából. – Nem hiszem, hogy szükség volna erre. 195

Lolly nem hitt a fülének. – Az első igazi barátom, és te nem akarsz vele találkozni? – Édesem, hidd el, tényleg semmi értelme. Holnap elváltok, és mindenki megy a maga útján. – Tudom jól, valójában mire gondolsz – mondta Lolly, majd felvette egy előkelő, bentlakásos iskolában végzett nő sznob hanghordozását, és így folytatta: – Nem tekinted illendőnek, hogy a lányod egy Connor Davis-féle alakkal kerüljön kapcsolatba. – Ne légy rosszindulatú! – Akkor gyere, és találkozz vele! Mama, Connor olyan nagyszerű fiú! Tudom, hogy meg fogod szeretni. Lolly megtorpant, amikor észrevette, ahogy anyja a hosszú hajú, laza Connort figyeli, aki munkásoverallt viselő, cigarettázó apja mellett áll, nem messze tőlük meg a „szórakozott professzor” a félvér gyerekével. Látva anyja arckifejezését, Lolly úgy döntött, feladja. Pamela sosem fogja kedvelni Connort, ha ő a feje tetejére áll, akkor sem, tehát jobb, ha megkíméli a fiút a kínos ismerkedéstől. – Mennem kell – mondta. – Megígértem, hogy segítek megsütni estére az előételt. Maradt egy csomó tojás, úgyhogy iszonyú sok paprikás tojást fogunk készíteni. A főépület felé menet igyekezett elfelejteni anyja viselkedését, és csak az estére gondolt. Hirtelen Jazzy Simmons állta útját, aki utánasietett, és összeesküvő módjára hozzáhajolt. – Ne felejtsd el bekapcsolva hagyni a fagylaltgépet, legalább amíg megtöltjük a hordókat! – Hisz megígértem – nyugtatta meg Lolly. Aznap volt a személyzet és a felügyelők hagyományos búcsúestje. Hatalmas máglyát fognak rakni a parton, és természetesen lesz rengeteg becsempészett sör is. Ő és Connor arra számítottak, hogy mindenki ott fogja tölteni az estét, ők ugyanis szökni készültek. Nem lévén több kisgyerek, akire vigyázni kell, sem ellenőrző körút lámpaoltás után, végre lehet egy kis magánéletük. Azt tervezték, hogy ma este, életükben először le fognak feküdni egymással. A parti nem volt túl gyötrelmes, és már ez is valami. A tény, hogy van egy barátja, önbizalmat adott Lollynak. Nem álldogált többé úgy egy buliban, mintha a falhoz szegezték volna, nem az volt többé a fontos, hogy petrezselymet árul-e, vagy sem. Megtanulta, hogyan érezze jól magát, és abbahagyta az aggódást amiatt, hogy mit gondolnak mások. Örült volna, ha ott vannak az unokatestvérei, de Dare és Frankie már előző nap elment, mert nagyon messzire, Kaliforniába készültek főiskolára. Szerencsére Lolly anyja sem volt a táborban az este, mivel egy avaloni luxuspanzióban töltötte az éjszakát. Holnap majd ő viszi vissza Lollyt New Yorkba, és a lány előre látta, hogy egy szó sem esik majd Connor Davisről. Anyja mindig ezt csinálta. Azt tartotta, ha nem beszélnek valamiről, az nincs is. Ez most Lollynak is épp megfelelt. Nem volt benne biztos, hogy ki tudta volna-e fejezni szavakkal, mit érez Connor iránt. Magában szerelemnek nevezte az érzést, de még ennél is jóval többnek kellett lennie. Olyan volt, mintha egy tornádó ragadta volna magával, mintha erdőtűz emésztené belülről. Táncoltak egymással, és Lolly úgy érezte, érzelmeinek puszta ereje mindjárt az égbe repíti. A szám végeztével Connor elment italokért, míg Lolly kábultan a helyén maradt. Ismét felbukkant Jazzy Simmons, terepszínű csípőnadrágban és olyan felsőben, amely alól kilátszott a melltartó pántja. Hatalmas melle mintha jóval megelőzte volna. Sosem kerülgette a forró kását, most is elég volt ránéznie Lollyra, máris kibökte: – Jesszusom! Ti ma éjjel megteszitek, ugye? – Fogd be, Jazzy! – szólt rá Lolly, de nem haraggal. Még mindig a felhők közt járt.

196

– Lolly Bellamy, te ledér nőszemély! Össze fogsz jönni Connor Davisszel! – Jazzy csőrét egész nyáron bökte, hogy Connor Lollyt választotta őhelyette. – Lolly és Connor – mondta eltűnődve, és karját egy Kirk nevű fiú köré fonta. – Na, azt megnézném magamnak. Lollyt még ez sem érdekelte. A tudat, hogy ő és Connor nemsokára megszöknek a buliból, egyszerre volt édes és félelmetes. Miközben a többiek elindultak a partra, hogy meggyújtsák a tüzet, egy vékony felhő sodródott a hold elé. Lollynak enyhén rossz előérzete támadt, de elnyomta a várakozás ennél sokkal erősebb izgalma, s elindult, hogy találkozzon Connorral a megbeszélt helyen. Volt egy kedvenc helyük a vízesés közelében, ahol a lezúduló víz kialakított egy mély medencét. A lombok sátorán át épp odavilágított a hold, s a sziklákhoz csapódó víz tompa moraja furcsa, bár nyugtató aláfestő zenének hatott. Connor már várta őt, és a lány egy pillanatra szinte félelmetesnek látta, ahogy arca árnyékba borult, magas alakjának körvonalát pedig élesen kiemelte a holdfény, miközben mögötte gomolygott a vízesés párája. – Nem voltam benne biztos, hogy eljössz – mondta a fiú, amikor Lolly, kissé kifulladva a mászástól, odaért. – Hogyne jöttem volna – felelte a lány határozottan, holott félénk volt, és bizonytalan. – És te… hoztál mindent? – Íme. – Connor leterített egy vastag gyapjútakarót, és letett rá két doboz sört meg egy hosszúkás kis dobozt. Az óvszert. Ó, istenem! – gondolta Lolly. Tényleg meg fogjuk tenni. – Ülj le! – kérte Connor gyengéden. – Ráérünk. Kinyitotta a söröket, majd odaadta az egyiket a lánynak. – Ezt honnan szerezted? – kérdezte Lolly, miután törökülésben letelepedett a takaróra. – Mit gondolsz? – nevetett fel Connor. – Apámnak kifogyhatatlan készletei vannak. A lány bólintott, belekortyolt a dobozba, aztán elhúzta az orrát. Nem igazán szerette a sör ízét, de hirtelen úgy érezte, jobb lenne húzni az időt még egy kicsit. – Miről beszélgettetek délután te, a papád és Gastineaux professzor? – Nem is tudom. Louis megköszönte az apámnak, hogy törődött a fiával, az apám meg szokásához híven hajbókolt előtte, hogy igazán szívesen, ez a legkevesebb. – Connor hangjából bosszúság érződött. – De hisz ez tényleg nagyon rendes volt a papádtól! – Ja. Legalább ma este lesz oka rá, hogy beszívjon. Megünnepelheti, hogy olyan rendes. Jól összevesztünk az este, mert el akart menni biliárdozni a Hegyi Legelőbe. Lolly rájött, hogy nem a biliárdozás itt a lényeg, hanem az, hogy Mr. Davis a kocsmában nyilván túl sokat fog inni, aztán meg kocsival indul haza. – Sajnálom. – Semmi baj, nem vagyok az őrzője – jelentette ki Connor, majd beleivott ő is a sörbe. – A mamád volt az, akivel korábban láttalak? Lolly meglepődött, hogy észrevette. – Igen. Reggel jött kocsival New Yorkból. – Hasonlítasz rá. Lolly felhorkant. – Na persze! – Mégis mit gondolsz, miből találtam ki, hogy a mamád? – A fiú ivott még egy kortyot. – Miért nem mutattál be bennünket egymásnak? Ó-ó! Lolly arca lángolni kezdett. – Az anyám nem az a barátságos fajta. – Ugyan már, te is tudod, hogy nem ezért. Figyelj, ha szégyelled, hogy velem látnak…

197

– Ennél nagyobbat nem is tévedhetnél – sietett elhallgattatni Lolly. – Téged szégyellni? Ó, Connor! Minden reggel úgy ébredek, hogy megcsípem magam, nem csak álmodtalak-e. Esküszöm, nem téged szégyellek, hanem… – Hanem mit? – Az anyámat. Azt, amilyen előítéletes az emberekkel szemben. Nem akartalak téged kitenni ennek, így aztán nem kényszerítettem rád az ismerkedést. Világos? Különben meg inkább neked volna okod szégyellni engem. – Mi a fenét akarsz ezzel mondani? – Ugyan már, Connor! Azt hiszed, nem hallottam, ahogy a srácok piszkáltak, hogy a „kövér tyúkkal” jársz? – Elment az eszük! – Akárcsak az anyámnak – sóhajtott Lolly. – Bárcsak… – Elhallgatott, mert nem volt benne biztos, mit is kívánna. Azt, hogy bárcsak másképp viselkedne az anyja? Azt, hogy Terry Davis bárcsak jobb apja lenne Connornak? A lány nem folytatta, és csak ültek percekig csendben, hagyták szétfoszlani a feszültséget. Lolly ivott még a sörből, és lassan kezdte érezni a lazító hatását. – Tudod, mi a legijesztőbb számomra a főiskolában? – szólalt meg aztán. – Az, hogy távol leszek tőled. – Találkozni fogunk. – Nem beszéltük meg, hogyan. Valóban nem beszéltek még a részletekről, arról, hogyan fog működni ez a távkapcsolat. Lolly azt kívánta, bárcsak megállna az idő, és eltűnne körülöttük a világ, hogy itt maradhassanak ők ketten Connorral örökre, mint Ádám és Éva a paradicsomban. Aztán arról kezdett ábrándozni, milyen lenne az életük a városban. Ő órákra járna, Connor találna munkát, és minden este látnák egymást. Tökéletes lenne… A fiú vállat vont. – Ami fontos, annak mindig megtalálja az ember a módját. – Te fontos vagy nekem – mondta Lolly. – Te vagy a mindenem. Szeretlek, Connor. – Hirtelen elhallgatott, ahogy rádöbbent, hogy kimondta. Jézusom, most mi lesz? Ha Connor most viszonozza a vallomást, az nem fog jelenteni semmit, hiszen ő kényszerítette ki belőle. Ám a fiú nem azt válaszolta, amit várt, hanem – ha lehet – még valami ennél is szebbet mondott: – Soha semmit nem tettem, hogy kiérdemeljelek, de szeretnék. Tudod, az benned a különös, Lolly, hogy annyi mindent vársz el tőlem. Én ehhez nem szoktam hozzá, tőlem soha senki nem várt még el semmit, legfeljebb hogy ne legyek az útjában. Te meg itt vagy, és velem akarsz lenni. Ez óriási dolog nekem. Fogalmad sincs, milyen óriási. – Nem akarok nyomást gyakorolni rád. – Nem is teszed. Ez a fajta nyomás… nem rossz. Ahogy én látom, ahhoz, hogy valakinek elvárásai legyenek veled szemben, az kell, hogy az illető higgyen benned. Márpedig bennem egész életemben egyetlen ember hitt: te, Lolly. Azzal Connor határozottan, ugyanakkor tapogatózva megcsókolta a lányt, aki nyomban lángra lobbant. Egész nyáron e felé az elkerülhetetlen pillanat felé haladtak, ezt tervezgették magukban, erről álmodtak, és Lolly most mégis félt. Csitította magát, hogy nincs mitől félnie, hiszen ez Connor, és amit tenni készülnek, annak itt az ideje. Rég itt az ideje. Mindenki folyton azt mondta neki, hogy őrizze meg magát annak, akit igazán szeret. Nos, ha az, amit Connor iránt érez, nem szerelem, akkor fogalma sincs, mi az. Mégsem tette könnyebbé a dolgot a tűz, amely a szívében égett, és Connor ezt valahogy észrevette. – Nézd, ha nem akarod… – De igen, esküszöm. Csak… adj még egy percet! – Átölelte a fiú nyakát, és mélyen beszívta a levegőt. Connor hajának friss, tiszta illata volt, akárcsak az éjszaka levegőjének. 198

Meleg szellő söpört végig az erdőn, s rázta meg a lombokat. Lolly épphogy látta a hatalmas tüzet odalent a parton, és rossz érzése támadt. Mi van, ha valaki észrevette, hogy ők ketten eltűntek? Connor távolabb húzódott. – Most még feszültebb vagy – mondta. – Ha meggondoltad magad, én megértem. – Nem arról van szó – tiltakozott Lolly. – Csak egy kicsit… szégyenlős vagyok. Azaz nagyon. – Nem tudott mást mondani, mert képtelenség lett volna elmagyarázni, mennyire elfogódott. – Tudod, mire gondoltam? – kérdezte Connor huncut vigyorral az arcán. – Bemehetnénk úszni. – Úgy érted, meztelenül? – nyelt nagyot Lolly. – Itt és most? – Aha. A meztelen fürdőzés a Kioga táborban amolyan íratlan hagyomány volt. Az éj leple alatt szokott megtörténni, óriási kuncogástól kísérve. – Én sosem vettem benne részt – vallotta be a lány. – Mindig is túl szégyenlős voltam. De ezt Connor igazán tudhatná, gondolta. Nem hallotta volna, mennyit ugratták őt emiatt? Mindig bent maradt a fülledt levegőjű házban, és vágyakozva gondolt arra, milyen érzés lehet meztelenül fürödni, és érezni a víz simogatását a testén. Connor belekortyolt a sörébe, és a fejét ingatta. – Hidd el, senki sem nézte a másikat. Csak arról szólt az egész, hogy észrevétlenül ki tudjunk lopakodni, és hogy megússzuk a dolgot. Szóval mit mondasz? – kérdezte lágyan, szinte suttogva. – Bemegyünk? Vagy most is zavarban lennél? – Nem hiszem, hogy ezt valaha is le lehet vetkőzni. Connor azonban felemelte a kezét, és anélkül, hogy levette volna a szemét a lányról, elkezdte kigombolni a blúzát. – Most sötét van, Lolly, és nincs itt más, csak mi ketten. A lány meg sem tudott mozdulni, még levegőt venni is elfelejtett. Connor folytatta a következő gombbal. Lolly szíve úgy vert, hogy attól félt, mindjárt kiugrik a mellkasából. Amikor lenézett a fiú kezére, mégis minden teljesen természetesnek tűnt. Már amennyire természetesnek tűnhet a legelső alkalommal, hogy egy fiú leveszi az emberről a blúzát, utána pedig a melltartóját is. Csak semmi pánik! – intette magát Lolly. Ne gondolkozz, csak érezz! S Lolly azt érezte, hogy óvja a sötét, ahogy Connor is, és ameddig ő a karjában tartja, semmi baj nem érheti. Vele biztonságban van, és minden rendben lesz, még ha adódik is néhány rémesen suta, zavart pillanat. Azt hitte, menten vége, amikor Connor a fülébe súgta: – Állj fel, Lolly, hogy ezt is levehessem rólad! – És már hámozta is le róla a sortot. Olyan érzelemdús, olyan feszült volt ez a pillanat, hogy a lány alig kapott levegőt, és a mindent elborító érzések közepette egyszer csak megfeledkezett minden zavaráról, minden szégyenlősségéről. Mindent elfelejtett, kivéve hogy teljes szívével szereti Connor Davist. A tény, hogy meztelenül állt a fiú előtt, különös módon nem feszélyezte. Az igazi ijedség akkor kezdődött, amikor Connor is vetkőzni kezdett. Lolly milliószor látta már ing nélkül, de amikor kigombolta a sliccét, Lollyt elfogta a pánik. Connor valószínűleg megérezte, mert gyorsan becsusszant a vízbe, elmerült, majd felbukkant megint, csillagokként szórva a vízcseppeket. Rendben, gondolta Lolly, most én jövök. De mielőtt megmozdulhatott volna, hirtelen észrevett egy villanást, mint amikor elektromos kisülés támad a felhők között. Connor is körülnézett, mint aki betolakodókra gyanakszik. Másodpercekkel később a felügyelők részeg és lármás csapata tört elő az erdőből, harci kiáltások kíséretében, s elemlámpáik fényét kiszámított pontossággal egyenesen Lollyra irányították. A lány később csak arra emlékezett, hogy felsikoltott, majd kapkodott valami 199

után, amivel eltakarhatná magát. Valahonnan előkerült egy érdes takaró, valaki a vállára borította, de közben fülsiketítő volt a nevetés. Connornak nyoma veszett, talán nem akarta, hogy őt is megtalálják. De most már semmi sem számított. Lolly látni sem akarta őt, sem senkit a világon. Soha többé! Annyira megszégyenült, hogy csak futott ész nélkül lefelé a hegyről, mezítláb a köveken.

200

AVALON TROUBADOUR 1997. szeptember 15. A Kioga Ifjúsági labor örökre bezárja kapuit Az 1932 óta Avalon nevezetességeként ismert tábor végleg bezár. Még Angus Neil Gordon alapította városi családok számára, akik a természetben kívántak pihenni, és azóta táborozók generációinak nyújtott szórakoztató és hasznos élményeket. A birtok az érintetlen tónak, a vízesésnek és az erdő borította hegyeknek köszönhetően páratlan szépségéről híres. A negyvenhektáros birtok Jane Gordon Bellamy és férje, Charles Bellamy kezelésében működött. Amikor megkérdeztük a táborral kapcsolatos jövőbeni terveiről, Mrs. Bellamy azt mondta: „Szeretnénk megtartani a családban, ha lehetséges.”

31. Rossz érzések kerítették hatalmukba Oliviát. Nem kellett volna idejönnie ma éjjel, nem kellett volna keresnie Connort, keresnie… mit is? A múlt lezárását vagy egy új kezdetet? Vagy talán csak választ egy sereg újonnan felmerült kérdésre? – Tudod, hogy amikor utoljára ezzel próbálkoztunk, nem sült el valami jól a dolog – emlékeztette a férfit. – És most ismét itt vagyunk, kaptunk egy második esélyt – mondta Connor, majd a lányhoz hajolt, és megcsókolta. Lágyan, szinte szűziesen. Olivia reakciója azonban minden volt, csak nem szűzies. – Micsoda szerencse! Connor folytatta a gyengéd támadást, s a blúz gyorsan kinyílt. Olivia bőrét megcsapta a meleg levegő, megérintette Connor őszintén elismerő pillantása. Vajon azt is látja, milyen hevesen ver a szíve? Látja a verejtékcseppet, mely épp leszánkázik a nyakán, be a két melle közé? Látta! Odanyúlt, és ujjával követte a csepp útját. – Forró az éjszaka – jegyezte meg Connor, azzal kikapcsolta a melltartót. – Igen – felelte Olivia, és mozdulatlanul tűrte a becézést. Ha egyet megtanult az eddigi rosszul sikerült kapcsolataiból, akkor az volt, hogy ne zavarjon meg az ember semmit, ami ilyen jólesik. Csak hagyja megtörténni. Rég túljutottak azon a ponton, amikor még helye volt a gondolkodásnak, elemezgetésnek. Most a puszta érzéseknek jött el az ideje. – Neked soha, de soha nem volna szabad ruhát viselned – jelentette ki Connor. – Miért kell mindezt eltakarni? – Nem gondoltam, hogy valaha is ezt akarod, Connor. – Ezt meg hogy a csudába sütötted ki? Még kérdi? A New York-i útjuk estéjén hagyta, hogy ő szinte könyörögjön a szexért, aztán magyarázat nélkül mindent félbehagyott, és a lány semmit sem értett az egészből. Kétely és gyanakvás, bizalmatlanság és nyugtalanító emlékek kavarogtak benne. De mindent elhomályosított a kínzó vágy. Nemcsak bizalmas közelségre vágyott úgy általában, hanem Connorra. Erős karjának ölelésére, forró ajkára. Nem tudta, Connor mire emlékszik abból az estéből, ha gondol rá egyáltalán. Ezen a nyáron Olivia rájött valamire: az emlékek bizonytalan, homályos dolgok, és nagyban függnek attól, honnan nézi őket az ember. – Mikor New Yorkból visszajöttünk… azon az estén gyakorlatilag rád vetettem magam – emlékeztette a férfit –, te pedig szinte ajtót mutattál. Connor felnevetett. Felnevetett! – Ezt nem hiszem el! – rángatta helyre a blúzát a lány. – Gondolod, hogy ez annyira vicces? – Az ördögbe is, az! Vicces. Azt hiszem, aznap éjjel megdöntöttem a tábori rekordot a hideg vízzel való zuhanyozásban. Eszemben sem volt meghátrálni. Te viccelsz? – Akkor meg miért…? – Nagyon nehéz napod volt aznap, amikor beszéltél az apáddal. Nem akartam kihasználni a sebezhetőségedet. Ó! Olivia elgondolkodott, vajon elhiheti-e a magyarázatot. Connor nem gondolhatta ezt komolyan. Vagy mégis? – Kissé hitetlennek tűnik, Miss Bellamy. – Megpróbálok rájönni, hogy igazat mondtál-e, vagy hazudsz. 202

– Tegyük csak tisztába a dolgokat! Aznap este, ott nálam, annyira kívántalak, hogy az már fájt. Amikor abbahagytuk, legszívesebben sírtam volna, mint egy gyerek. Egyetlen épeszű fickó sem teszi ki önként magát ekkora szenvedésnek. Szóval ezzel azt akarom mondani, hogy nem vagyok ép eszemnél, ha rólad van szó, Lolly. Ahhoz túl fontos vagy nekem. Ha bele is örülök, akkor sem fog köztünk történni semmi, amíg nem lehetek biztos benne, hogy mindkettőnk számára ez a helyes. Olivia szótlanul bámulta Connor szép arcát, szája tátva maradt a csodálkozástól. Feltétlenül számított bizonyos dolgokra, amikor idejött ma este, de erre nem. Connor előrehajolt, és finoman, óvatosan megcsókolta, miközben megtámasztotta tenyerével a fejét. Aztán egyre hevesebbé vált a csókja. Olivia hozzásimult, ám Connor még ekkor sem sietett. Épp most vetkőztette le Oliviát derékig, a lány pedig már megint kis híján rávetette magát, őt azonban szemmel láthatóan csak a csókolózás érdekelte. Nyelvét finoman végighúzta a lány ajkán, aztán mélyebbre hatolt, lassan, ritmusosan, amivel szinte bűvöletbe ejtette Oliviát. Aztán felemelte a fejét. – Menjünk úszni! Ne! A lány minden porcikája tiltakozott még azalatt is, hogy a férfi talpra segítette. Elemésztette a vágy, hogy szeretkezzen végre Connorral, itt és most. Erre a fickó meg úszni szeretne? Talán meggondolta magát a szeretkezést illetően. Talán a csók arról győzte meg, hogy tulajdonképpen nem is vonzódik hozzá annyira… Connor egyik kezével sebesen áthúzta a fején a pólóját. – No? – sürgette a lányt. – Tényleg akarod, vagy ez csak egy trükk, hogy meztelenre vetkőztethess? Connor Olivia már amúgy is meztelen hasához érintette az ujjait, majd finoman végighúzta őket a sort derékvonalan. – A küldetés még nincs teljesítve – felelte, majd kioldotta az övrész kapcsát, és lehúzta a cipzárt, miközben le nem vette a tekintetét Lolly arcáról. – Tudod, azért kell a vízbe mennünk, mert ha most rögtön egymásnak esünk, túl hamar lesz vége – magyarázta a hátát simogatva. Mellesleg ezt bóknak szántam. – Azzal hátralépett, lekapta magáról a nadrágot, és belemerült a vízbe. Olivia másodpercekkel később követte, a stég végéről ugrott a vízbe. Mesés érzés volt, ahogy a hűvös, tiszta víz simogatta, miközben kergették egymást, és összevissza úszkáltak, fröcskölődve, le-lemerülve, majd felbukkanva levegőért. A hold ezüstre festette a hullámok taréját, és ahogy Olivia felnézett a csillagokra, azok lassan körbe forogtak. Odaúszott Connorhoz. Megfogták egymás kezét, aztán felfeküdtek a vízre, hogy csak lebegjenek. – Kénytelen voltam lassítani – mondta Connor. – És használt? – kérdezte Olivia, majd közelebb siklott a férfihoz, amíg az el nem kapta a vállánál. – Nem igazán – felelte, majd hirtelen megcsókolta a lányt, akinek a teste édes vágyódással válaszolt, mely lassan elviselhetetlenné kezdett válni. Olivia épp csak annyira vette el Connor ajkáról az övét, hogy suttogni tudja: – Menjünk ki a vízből! Csodálatos és egyben félelmetes volt itt állni Connor előtt, víztől csöpögve, és annyira vágyni rá, hogy az már fájt. Furcsa volt, és kínos, ugyanakkor oly sürgető, hogy amikor a férfi végre megcsókolta, Olivia már nem törődött semmivel. Egyedül az volt fontos, hogy végre itt van Connorral, hogy megérintheti őt mindenütt, érezheti tenyere alatt az izmait, bőre hűvös simaságát. Átfutott az agyán, hogy még néhány perc, és minden megváltozik a számukra, aztán lehanyatlottak a kiterített törülközőkre. Connor szinte komikusnak látszó alapossággal előhalászott egy egész doboz óvszert. 203

– Micsoda ambíciók! – dünnyögte a lány. – Kizárt, hogy megelégedjek veled egyszer ma éjjel, Olivia – könyökölt fölébe Connor. A lány felnézett rá és mögötte a csillagokra, s végtelenül sebezhetőnek érezte magát. De bízott Connorban, akarta őt és mindent, ami ez után az éjszaka után következik. De ez legyen a jövő zenéje! Aztán hirtelen ráébredt arra, amire eddig sohasem gondolt: hogy korábbi kudarcainak a férfiakkal értelme, célja volt, és ez a cél itt fekszik a karjaiban. A többiekkel csak egy illúziót kergetett kétségbeesetten, csak akarta, hogy sikerüljön, de valami mindig közbejött, ami lerombolta az álmot. Nem igazi szerelem az, amit túlságosan akarni kell. Connorral minden teljesen más volt, vele egyáltalán nem kellett erőlködnie.

204

32. Connor feltétlenül el akarta csábítani Oliviát, de arra nem számított, hogy ma éjjel kerül rá sor, itt kint, a szabadban, egy hosszú munkanap után. Folyton csitítgatta magát, hogy várjon, amíg eljön a megfelelő pillanat, amikor Olivia túljut az érzelmi válságon. Most azonban rájött, hogy ha a tökéletes helyre és alkalomra vár, a pillanat talán sosem jön el. Rendszerint jól tudott uralkodni magán, Olivia esetében azonban mégsem sikerült. Érzelmek söpörtek át rajta, mint amikor sokáig forr valami egy teli fazékban, aztán egyszer csak túlcsordul a peremén, de a férfinak esze ágában sem volt elfojtani ezeket az érzelmeket. Egyszerűen nem lehetett ellenállni a forró nyári éjszakának, a hívogató, hűs víznek, no és Oliviának, aki hirtelen felbukkant a semmiből, odaadón és gyönyörűn, emlékeztetve őt arra, amit már maga mögött hagyott, de amiről sosem szűnt meg álmodozni. Végre szerethette a lányt, mindenféle módon, amiről többet ábrándozott, mintsem be merte volna vallani, de semmi sem olyan volt, mint az álmaiban, hanem még annál is sokkal szebb. Olivia őszinte volt, mint mindig, egyszerre vicces és érzelmes, s ezt Connor izgatóbbnak találta minden kihívó csábításnál. A tó hűvös vize alig csillapította a vágyát, nem győzte figyelmeztetni magát, hogy lassítson. Nyugalom, csak nyugalom! Nem volt ugyan született úriember, de egyet megtanult: a hölgy öröme az első. Mindig, kivétel nélkül. A jó hír az volt, hogy Olivia hihetetlenül élénken reagált a csókjaira, a mozdulataira. Felkínálta magát neki, halk, kéjes hangjai megőrjítették Connort. Csókolta, ízlelgette, becézte sima bőrét, ahol érte, majd végül – istenem, végre! – belesiklott édes melegébe, olyan tökéletes időzítéssel, hogy jobban tervezni sem lehetett volna. Vajon Lolly is ugyanezt az égető sürgetést érzi? – gondolta egy pillanatra. A belőle kiszakadó hangokból ítélve, no meg abból, ahogy az ő dereka köré fonta hosszú, sima lábát, egy hullámhosszon lehettek. Connor utána hosszú percekig képtelen volt rávenni magát, hogy megmozduljon, aztán vonakodva felnyögött, és oldalra gördült. Egyikük sem szólt semmit, s ezt jó jelnek vélte. Ilyenkor a beszéd az idegesség vagy a megbánás jele. A csend viszont… reményteljes. Mellesleg ő még mindig nem csillapodott le, sőt. Olivia felsóhajtott, és odabújt hozzá. Puha volt mindenütt. A bőre, a haja, az egész teste. Haja még nyirkos volt, és a tó friss illata érződött rajta. Connor még valami teljesen ismeretlen dolgot is érzett, valami ritka gyengédséget. A lány megindította, és nemcsak azzal, hogy édes volt, érzelmes és pokolian szexi, hanem mert az a nő volt, akit több mint a fél életén át ismert, még ha csak nyaranta találkoztak is. Volt esélye persze annak is, hogy a lány nem akar tőle ennél többet. Észveszejtő szexet és egy vállat, ahol kisírhatja magát. Nem ezt mondta, még ha félig tréfából is? Connor megpróbált rájönni, hajlandó lenne-e megelégedni ennyivel, és ha igen, mennyi időre. Ez a nyár is könnyen úgy érhet véget, mint a többi, évekkel ezelőtt, intette magát. Ha vége a szezonnak, mindenki megy tovább a maga útján. Régen is így történt évről évre. Helyesbítek, gondolta, eddig így történt. A jövő más lapra tartozik. Az már az ő történetük, és talán ezúttal jó vége lesz. Épp elég ideig maradtak a szigeten ahhoz, hogy lássák feljönni és lemenni a holdat. Olivia az oldalára fordult, fejét a karján nyugtatta, és olyan édes elégedettséggel az arcán figyelte őt, hogy el kellett mosolyodnia rajta. – Mi olyan vicces? – kérdezte a lány. – Semmi. Csak boldog vagyok, ez minden. 205

Olivia nyújtózott egy nagyot, aztán végigsimított Connor karján és mellkasán. – Tényleg? – Nem kellene sok, hogy újra boldog legyek – válaszolt a férfi, s már nyúlt is az újabb óvszerért. – Igen? Mi hiányzik hozzá? Ezúttal átugrották a bevezetést, és Connor most már világosan tudta, hogy cseppet sem csökkent köztük az évekkel ezelőtt fellángolt, kirobbanó érzékiség. Ám akkoriban túl erőteljes, túl zavarba ejtő volt, nem csoda, hogy rosszul végződött. Egyiküknek sem volt még olyan erős érzelmi alapja, mely támaszul szolgálhatott volna egy ilyen szenvedélynek. Mostanra azonban megérlelődött, és Connor pont azt kapta, amit várt. Amit talán mindketten vártak. Olivia fölébe hajolt, hogy megcsókolja. – Ne válaszolj, azt hiszem, magamtól is tudom. Connor szeretett volna örökre ott maradni a szigeten. Hol szerelmeskedni, hol pihenni, hol álmodozni, majd újra szerelmeskedni. Amikor így együtt voltak, nem számított, kik is ők tulajdonképpen, honnan jöttek, honnan származnak. Csak az volt a fontos, hogy összeillenek. Fogalma sem volt, miért, vagy hogy tartós marad-e ez az állapot, és véget ér-e valaha az egymás iránti szenvedély. – Csak én gondolom így, vagy ez valóban… hihetetlen volt? Connor kuncogva válaszolt. – Nem csak te. Mindig tudtam, hogy jók leszünk mi együtt. – Mindig tudtad? Mindig tudtad? – könyökölt fel Olivia. Bár arca árnyékban volt, Connor jól látta, hogy szeme szikrázik a haragtól. – Mi az? Csak nem haragszol érte? – Csak azon töröm a fejem, miért vártál akkor egész nyáron, hogy… hogy mi ketten… – Azt én sem tudom. – Elszántan, hogy visszahozza Olivia jó hangulatát, visszanyomta őt a törülközőre, és rámosolygott. A holdfényben kedvese sápadtnak látszott, teste lágynak, ajka teltnek, és az egész nő nagyon sebezhetőnek. – Hidd el, Olivia, határozottan így terveztem. Nem éppen ma, de valamikor mindenképpen. A lány összehúzott szemmel vizsgálgatta Connor arcát. – Miért? A férfi nem erre a kérdésre számított, hanem amit a nők általában fel szoktak tenni: „Ugye azért feküdtél le velem, mert szeretsz?” Olivia ugyan nem ezt kérdezte, viszont felült, és felvette a nadrágját. Connor majdnem hangosan felnyögött csalódottságában. Végighúzta a kezét a tetováláson hátul, a lány derekánál. – Ez nagyon szexi. – Freddy és én egyszerre csináltattuk magunknak, hogy megünnepeljük az érettségit – árulta el Olivia. – Az ő pillangója is rózsaszín? – Biztos vagyok benne, hogy megnézheted az övét is, ha szépen megkéred. – Sosem tudok szépen beszélni Freddyvel. – Észrevettem, ahogy mindenki más is. – Azért van, mert féltékeny vagyok rá. Olivia felnevetett, és a helyére rángatta a melltartóját. – Freddyre? Miért? – Mert szereted – mondta egyszerűen Connor. – Mert az életed része. Olivia mozdulatlanná dermedt gombolkozás közben, és döbbenten bámult a férfira. Hoppá! Túl sokat mondott, túl sokat tárt fel a szívéből. Connor gyorsan felkelt, és magára rángatta a farmerét. Micsoda hülye volt! Várnia kellett volna, hogy kitalálja, mi van igazából Olivia és őközötte. Mármint a nyilvánvaló testi vonzalmon kívül. Lám, Lolly meg sem tud 206

szólalni, valószínűleg teljesen kiborult, és azt kívánja, bárcsak ne mondott volna neki ilyeneket. – Nem lehetek ugyan benne egészen biztos – mondta végül a lány –, de azt hiszem, eddig ez volt a legjobb, amit valaha mondtál nekem. – Annyira azért nem volt jó – vigyorodott el Connor. Jól van, talán mégis tévedett. Talán mégsem volt olyan őrültség őszintének lenni Lollyval. – Tudod, mi idegesített engem veled kapcsolatban a legjobban a nyár elején? – tette fel a kérdést a lány. Connor halkan felnevetett. – Gyakorlatilag minden. – Na persze – horkant fel a lány. – De a legjobban mégis az, hogy nem ismertél meg, amikor először találkoztunk. – Talán csak hülyének tettettem magam. Erre nem is gondoltál? – Te jó ég, Connor! Ha ez a helyzet, akkor még rosszabb, mint gondoltam. – Hát ide figyelj! – húzta közel magához a férfi a derekánál fogva, és csípőjük bizalmasan összesimult. – Nem viselkedtél velem tisztességesen. Mindent megváltoztattál magadon, még a nevedet is. – Talán mindig is ez volt a mi gondunk – suttogta a lány. – Nem voltunk tisztességesek egymáshoz. Connor nem bírta megállni, lehajtotta a fejét, és megcsókolta Oliviát. Már az ajka ízétől is újra megkívánta. Végigsimította az állát, a nyakát, aztán egyre lejjebb, mígnem a lány becsúsztatta a kezét kettejük közé, és hátralépett. – Mennünk kellene – mondta halkan. – Miért? – Mert… Fogalmam sincs – nevetett fel Olivia, majd tett még egy lépést hátra. – Mert már majdnem hajnalodik. Ó, milyen tartózkodó lett hirtelen, gondolta Connor, még mindig a száján érezve Olivia csókját. Megtanulta, hogy óvatos legyen, ha az érzelmeiről van szó, megtanult tüskés páncélt növeszteni. Most már tudja, hogy bizonyos fickók csak arra jók, hogy lefeküdjön velük az ember. Hálásnak kellett volna lennie ezért a válaszért, ehelyett ürességet érzett. Kihasználhatónak, eldobhatónak érezte magát. Életében először több akart lenni egy nő számára, mint egy jó numera.

207

AVALON TROUBADOUR Aranylakodalom Camp Kiogán Charles Langston Bellamy és Jane Gordon Bellamy, a Juhar-tó parti legendás tábor régi tulajdonosai a jövő héten visszatérnek, hogy megünnepeljék ötvenedik házassági évfordulójukat. A házaspár ott kötött házasságot 1956. augusztus 26-án, majd a következő négy évtizedet a tábor működtetésének szentelte, melyet eredetileg Mrs. Bellamy nagyapja, Angus Gordon alapított 1932-ben. A tábor 1997-ben zárta be kapuit, bár a terület még mindig a Bellamy család tulajdona. A tábor a nyáron nagy újjáépítésen ment keresztül az ünnepség előkészületeként. Mr. és Mrs. Bellamy barátai a jövő szombaton időutazást tesznek, amikor megünneplik a pár életének eme nagy mérföldkövét. A fogadáson díszebéddel, élő zenével és a SkyRiver Sütödében készült eredeti esküvői torta másával fognak kedveskedni a vendégeknek. A nyár folyamán élénk találgatások kaptak lábra a tábor sorsával kapcsolatban, amelyhez hatalmas erdőterület is tartozik. A Bellamy család egyelőre nem adott nekünk felvilágosítást.

33. Amikor átvágott a tábor területén, Julian felmérte, mekkorát változott a hely. Camp Kioga most már úgy festett, mintha egy képeskönyv vagy egy utazási prospektus legszebb ajánlata volna. Megszépültek a házak, le volt nyírva a fű, rendben voltak a mezők. A bokrokat megnyesték, az utakat friss kavicsréteg borította. Élénkpiros muskátlik és mélybordó lobéliák omlottak lefelé az ablakokba tett virágládákból. A fiú mostanra minden frissen ültetett növény nevét ismerte, mert az ő dolga volt a kertészkedés. Azt sem bánta volna, ha sosem lát többé egyetlen körömvirágot vagy büdöskét sem, annyira tele volt velük a hócipője. Vidáman lépkedett az étkező felé reggelizni. Hajnalban kelt, hogy korán befejezze a munkát, és indulhasson New Paltzbe sziklát mászni a Shawangunks-gerincre, amire egész nyáron vágyott. Hátizsákja tele volt a sportszerraktárból származó felszereléssel. Olyasmivel gyömöszölte tele, mint ujjvég nélküli mászókesztyű, karabinerek, biztosítókötelek, mászócipő, sisak, heveder és kréta. Rövid, vászon csípőnadrágot viselt, és apja egyik ősrégi pólóját. Louis Gastineaux halála után Julian nagynénjei meg akartak szabadulni a férfi minden habókos pólójától, melyek zömét különböző konferenciákon osztogatták. Julian megmentett néhányat, és szívesen hordta őket. Úgy érezte, szerencsét hoznak. A mai ruhadarab elején felirat hirdette: „Ez a rakétatudomány”. Connor épp a markológépet szállító utánfutót erősítette a teherkocsijához. Most, hogy a munka nagyja már készen volt, el kellett vinnie a nehézgépeket az útból. – Szia! – köszöntötte Julian. Connor felegyenesedett. – Szia, Julian! – Azon gondolkodtam, nem vehetném-e kölcsön a kocsidat, de látom, szükséged van rá. – Vissza kell vinnem a markolót a folyóparti telekre. Hamarosan nekilátok az építkezésnek. Julian bólintott. Tudta, hogy bátyja milyen nagyszabású terveket sző. Házat akar építeni magának. – Minek kellene neked a kocsi? – kérdezte Connor. – Azt terveztem, délután elmegyek sziklát mászni. – Egyedül? – Ha Daisyt rá tudom beszélni, hogy velem jöjjön, akkor nem. Connor nekidőlt a teherkocsi oldalának. – Nem hiszem, hogy túl sokáig kellene győzködnöd. Julian elfojtott egy vigyort. – Remélem is. Connor az orra alá dugott egy kulcscsomót. – Állítsd le az utánfutót a behajtó tetejénél, a vízszintes részen! – mondta. – Ne tolass fel egészen, csak kapcsold le, és menj! Tudod, hogyan kell lekapcsolni, igaz? – Persze. Milliószor megmutattad. És kösz, Connor! Nem hittem, hogy kölcsönadod. – Ne nézz ilyen meglepetten! – mondta a bátyja, miközben a srác feldobta a hátizsákját a kocsi hátuljába. – Eleinte voltak kétségeim, de most már örülök, hogy eljöttél. Az volt benne a vicces, hogy Julian is örült. Agyondolgozta magát, mégsem volt rossz ez a nyár. Connor még tisztességes bért is adott neki. Körülötte különben is minden túl tisztességes. A fiú néha még mindig szerencsétlen, elcseszett alaknak érezte magát mellette. Az étkező felé vették az irányt. A többiek talán már az ebédhez készülődnek. 209

– No és mi van veled meg Oliviával? – kérdezte Julian. – Hogyhogy mi van velem meg Oliviával? A srác rávigyorgott a bátyjára. – Kicsit sokáig dolgoztatok tegnap este. Nagyon sokáig. Úgyszólván egész éjjel. – Majdnem hangosan elnevette magát, amikor észrevette, hogy Connor füle elvörösödik. – Kérlek tedd meg nekem azt a szívességet, hogy neki nem szólsz – dünnyögte Connor. – És másnak sem. Julian erre nem szólt semmit. Azt akarta volna mondani, hogy már épp ideje volt, de visszafogta magát. – Teljesen beléd van esve – bökte oldalba a bátyját. Connor az öccse vállába bokszolt. – Én meg belé. – Na és most mi lesz? – Egy darabig biztosan így maradunk. Gondolom, ha feleségül kérném, kikosarazna. – Micsoda egy hozzáállás, Con! – Általában mindig a legrosszabbra készülök, és akkor talán kellemes meglepetés ér. – Miért nem várod el eleve a legjobbat? Tudod, mit szoktak mondani? Nyúlj mindig messzebbre, mint ameddig a karod elér! – Látom, olvasod azokat a katonai brosúrákat. Julian az ebédlőben találta Daisyt, ahogy remélte. A nyár folyamán gyakran és lelkesen gondolt arra, hogy össze kellene jönnie vele. Művelt és láthatóan tapasztalt lány volt, de érzett rajta valami különös kisugárzást. Ráadásul sok gondja támadt mostanában a családjával, és a fiú nem akart csak úgy, szórakozásból összejönni vele. Ez nem lett volna tisztességes. Készített magának egy szendvicset, és közben odaszólt Daisynek: – Mit szólnál egy kis sziklamászáshoz? – Megígértem Dare-nek, hogy segítek neki elkészíteni az asztali díszeket az ünnepségre. Képzeld, madáretető lesz mindegyiknek a közepén – felelte a lány. Nagyszerű! Még csak nem is tesz úgy, mintha érdekelné a dolog. – Ó, az nagyon fontos – bólogatott Julian. Milyen hervasztóak tudnak lenni néha a csajok! – Különben meg úgy terveztem, hogy veled megyek – közölte csak úgy mellékesen Daisy. – Tényleg? – vigyorodott el Julian. – Biztos vagy benne, Daisy? – kérdezte Greg. – A sziklamászás rendkívül nehéz, arról nem is beszélve, hogy nagyon veszélyes. Egy apa, aki aggódik a gyerekéért, gondolta Julian. Érdekes ilyesmit hallani. – Nem lesz Daisyvel semmi baj – mondta. – Én már rengeteget másztam Joshua Tree-nél, Kaliforniában. Megvan minden szükséges felszerelés, és könnyen megmászható helyeket fogok választani. És feltétlenül használunk biztosítókötelet. – De klassz! – lelkendezett Max, aki éppen odaadta a kutyának a kenyere héját. – Én is mehetek? – Nem! – mondta egyszerre Daisy és az apja határozottan. – De én igen, ugye, apa? – érdeklődött a lány. Greg hátradőlt a székén, karba fonta a kezét, és úgy tett, mint aki gondolkodik. – Kössünk üzletet! Kiveheted a délutánt, és elmehetsz sziklát mászni, de csak ha megígéred, hogy még egyszer eljössz velem és Maxszel horgászni. Daisy becsületére legyen mondva, megállta, hogy a szemét forgassa. – Megegyeztünk – hadarta, és már indult is az ajtó felé. A Mohonk Nemzeti Park határán belül állították le a kocsit, és gyalog indultak egy kijelölt úton a sziklákig. 210

– Na jó, ez azért elég félelmetes – jelentette ki Daisy. Hátrahajolt, és szemellenzőt formált a kezéből, hogy fel tudjon nézni a töredezett sziklafalra, melyet hosszanti repedések és kinyúló sziklák tagoltak, s amelynek a réseiből itt-ott kinőtt némi növényzet. Volt már kint néhány más hegymászó is, útjukat szürke kötelek és ékek jelezték az ereszkedőpontoknál. – Te kis városi puhány – „kedveskedett” Julian, aki máris kinézte magának a felfelé vezető utat, ahogy követte Daisy tekintetét. – Nem egészen ilyennek képzeltem. – Kereshetünk egy másik helyet is, ha akarod – engedett a fiú. – Az útikönyvekben ennél sokkal nagyobb kihívást jelentő falak is szerepelnek. – Neked ez nem elég nagy kihívás? – Csak egy szikla. – Egy függőleges szikla. Julian felnevetett. – Ez benne a szórakoztató. Azzal megmutatta Daisynek a mászás alaptechnikáit, amelyek ismerősek voltak a lánynak a falmászásból. Julian bekrétázta a kezét, és egy másik úton gyorsan fent termett a sziklafal tetején. Ott egy horgonyhoz rögzítette a biztosítókötelet, majd annak a segítségével leereszkedett. – Nem túl vészes – jelentette ki, és már előre élvezte a mászást, ahogy majd ritmusosan, egyensúlyt találva halad egyre feljebb. Megmutatott Daisynek egy egyszerű kezdő mozdulatot, és elmagyarázta, hogyan juthat fel a legnehezebb pontig, majd onnan a tetőre. – A legfontosabb az, hogy sose siess! Jól nézd meg, mibe kapaszkodsz, ne kapkodd el, csak mert félsz, vagy sietni akarsz. – Honnan tudhatom, hol érdemes megkapaszkodni? – Onnan, hogy az a pont vezet a következő helyes döntéshez. – Jesszusom, Julian! – És sose félj! Mindig képes vagy egy kicsit tovább nyújtózkodni, mint gondolnád. Daisy felnevetett. – Ez úgy hangzott, mint egy ünnepi beszéd a tanévzárón, amikor az érettségizetteket búcsúztatják. – A mi sulinkban nemigen van ilyen. Na gyere, próbáljuk meg! Daisy mély lélegzetet vett, majd kihúzta magát. – Rendben. Julian segített neki felvenni a felszerelést, ami jó néhány furcsán intim helyzetet teremtett, különösen amikor a lány belelépett a beülőhevederbe, és Julian szorosra húzta a lába között. – Bocs – mentegetőzött – de gondoskodnom kell a biztonságodról. – Semmi baj. Úgyis ez áll a legközelebb egy randihoz, amiben részem volt egész nyáron. Daisy kezdő volt a mászásban, de azért volt róla némi fogalma. Julian tartott neki egy kis bemutatót, és nagyon jó érzés volt úgy mászni, nyújtózkodni, meghódítani a sziklát lépésről lépésre, hogy közben Daisy figyelte. – Le fogok esni – jelentette ki Julian, amikor már majdnem a fal közepénél járt. – Szerintem jól csinálod – tiltakozott Daisy. – Akárcsak az igazi Pókember. – Úgy értem, szándékosan. Hogy lásd, hogyan működik a kötélzet. Leesem, és te megfogsz, ahogy mutattam. – Ne! – Bízom benned – mondta Julian, és már el is engedte a sziklát. Egy pillanatig súlytalanságot érzett, aztán egy még rövidebb szabadesés következett, majd működésbe lépett a felszerelés, és megállította az esést. – Te megőrültél! – szidta Daisy.

211

– Dehogy! Csak imádom a sebességet. – Azzal a fiú már mászott is vissza, hogy újabb bemutatót tartson. Fogásról fogásra haladt figyelmesen, mindig a következő mozdulatot tartva szem előtt. – Mi van, ha nem látja az ember, mi lesz a következő lépés? – kérdezte Daisy. – Akkor megragad valamit, bármit, és reménykedik, hogy jól döntött. Felmásztak egy viszonylag rövid szakaszon, ahol nem volt sem fölébük nyúló szikla, sem más veszélyes dolog. Daisy reszketett egy kicsit a végére, de jól csinálta, bár itt-ott sikított egy kicsit. Lassan, óvatosan haladt, de erős volt, és nem hibázott sokat. Ha pedig mégis, ügyesen kijavította a hibát. Végül átizzadva bár, de mindketten elérték a tetőt. Daisy ellejtett egy győzelmi táncot. Koccintottak a sikerre a vizesüvegekkel, aztán a lány elővett egy doboz cigarettát. Julian összevonta a szemöldökét. – Ez előbb öl meg, mint a hegymászás. Daisy leguggolt, és felkattintotta az öngyújtóját. Ügyet sem vetett Julianre, csak kiborította a cigarettákat a dobozból a kőre, majd egyenként meggyújtotta őket, vékony ágakkal táplálva a tüzet. Mikor a kis kupac elhamvadt, visszaült a sarkára. – Nyár eleje óta erre vágytam – mondta. – Akkor miért nem tetted meg? Daisy felállt, és a cipője sarkával megadta a kegyelemdöfést a füstölgő hamunak. – Mert huzavona lett az egészből apám és énköztem. Egyfolytában arra vártam, hogy a sarkára álljon, de ő nem szólt semmit. Úgyhogy rájöttem, ha arra várok, hogy a szüleim tiltsanak el tőle, eltelhetnek akár évek is, és addigra reménytelenül rászokom. Akkor már jobb, ha magamtól hagyom abba, anélkül hogy mondanák. – Jó ötlet – derült fel Julian, aztán hirtelen lehajolt, és futólag, de annál édesebben szájon csókolta Daisyt. – Én meg erre vágytam nyár eleje óta. – Akkor miért nem tetted meg? – Nem voltam benne biztos, hogy szeretnéd – felelte a fiú őrülten dobogó szívvel. – Próbáljuk ki az ereszkedést! – váltott hirtelen témát, majd hátralépve gyakorlott mozdulatokkal lökte el magát újra meg újra a sziklától, kesztyűs kezével csúszva a kötélen. Amint leért, Daisy kihajolt a szikla peremén, és megtapsolta. – Készen állsz, hogy megpróbáld, vagy akarsz még egy bemutatót? – Hm. Nem is tudom. Mit súg a pókösztönöd? – Azt, hogy nagyszerűen fogod csinálni. Daisy először kissé habozott, ellenőrizte a felszerelést, végül aztán elrugaszkodott maga is. A leereszkedés nem ment éppen simán, mégis büszkén, kipirulva fogott talajt. – Ez isteni volt! – kiáltotta, és örömét visszhangozták a sziklafalak. – Jó edző vagy. Gyakran csinálod? – Te vagy az első tanulóm. – Tényleg? Akkor istenadta tehetséged van. Ez jól fog jönni, ha megkapod a seregtől az ösztöndíjat. Számtalan este maradtak fenn jó sokáig, hogy megbeszéljék, mi szól a honvédségi ösztöndíj mellett, és mi ellene. Mostanra Julian már értette a folyamatot. Sokkal nagyobb dolog volt, mint jelentkezni bármely más főiskolára, mert a szokásos felvételi feltételek mellett a fizikai erőnlét és az egészségi állapot is sokat számított. – Nem fogok bele – jelentette ki váratlanul, komor tekintettel, miközben a cél felé vezető hosszú útra gondolt. – Miért nem? – Ott elveszti az ember a szabadságát, minden lépését figyelik. Az egész élete szabályok közé van szorítva. Ennyi erővel akár a fiatalkorúak börtönében is lehetnék. – Valóban nem nagy a különbség – bólogatott Daisy. 212

– Ezen a nyáron épp azért jöttem ide, hogy elkerüljem a dutyit. Akkor meg miért jelentkezzem önként jó pár év börtönre? – A fiú megrázta a fejét. – Különben is csak időpazarlás lenne. – Miért mondod ezt? – Pocsékok a jegyeim, pocsék az iskolám. Semmi sem szól mellettem. – Szép hozzáállás, Gastineaux! Nem te mondtad épp az előbb, hogy az ember mindig képes messzebbre nyújtózkodni, mint gondolná? – Csak be akartalak palizni, hogy nekivágj a falnak. – Tudod, ki hiszi el! – mondta Daisy, azzal megigazította a sisakját. – Felkészültem egy újabb mászásra. A lány kitörő öröme, ahogy ereszkedés közben pattogott lefelé a falon, megnevettette Juliant. Ez a lány megnevettette! Sőt rávette, hogy messzebbre lásson a korlátainak Csak azért, mert egy ócska városban egy ócska iskolába jár, még nem kell, hogy ócska legyen az egész élete. Ha most megragadja a lehetőséget, és sikerül végigmennie az úton, még az is lehet, hogy bejárhatja az egész világot. És megtanulhat repülni… – Talán igazad van – mondta Daisynek. – Szóval azt mondod, vágjak bele? Daisy levette a sisakját, és kisimította a haját izzadt homlokából. – Mit súg a pókösztönöd?

213

34. Daisy utolsó horgászexpedícióján az apjával és az öccsével az egész tábor jót nevetett. Egyetlenegy pisztrángot sem fogtak egész nyáron, amit Daisy igazából nem is bánt. Maxszel együtt rájöttek, hogy a horgászásban nem a halfogás a lényeg, hanem inkább az, hogy türelemre tanítja az embert. Hogy lecsendesüljenek az ember gondolatai, ellazuljon a teste, és megélje a pillanat örömét. Ennyire egyszerű. A remény hal meg azonban utoljára, ezért még egyszer, talán utolsó alkalommal a nyáron, kimentek a tóra. Legalább jó sok ideje lesz álmodozni Julianról, gondolta a lány. Ez a fiú minden más sráctól különbözött, akivel Daisyt eddig összehozta a sors. Eszméletlenül jóképű volt, de nem ez tűnt benne különlegesnek. Inkább az, ahogy megtanította Daisyt másként tekinteni az életére, a családjára. Néhány hónappal korábban a lány még úgy gondolta, egész életét lehúzhatja a vécén, végképp tönkretette a szülei válása. Julian viszont ráébresztette, hogy a család sokféle szinten létezhet, és nem kell feltétlenül egymással rokonságban álló, egy fedél alatt élő emberekből állnia. Arra is megtanította, hogy tökéletes család nem létezik, de attól még nem kell elvetni a gondolatát. Itt van ez a fiú, aki elvesztette az apját, akinek az anyja vesztesnek látszik, és aki keresztülutazta az egész országot, csak hogy együtt lehessen az egyetlen emberrel, akire számíthat: a bátyjával, akit alig ismer. – Mit nézel rajtam? – kérdezte Max. – Olyan furcsán bámulsz. – Csak méltányolom a tényt, hogy van egy öcsém. A kisfiú felhorkant. – Ja, persze… Daisy nem szólt semmit, csak megrázta a fejét. Úgysem lenne képes megértetni Maxszel, hogy komolyan beszélt. Aztán bekövetkezett az elképzelhetetlen: Max úszóját a víz alá rántotta valami. Daisy azt hitte, csak káprázott a szeme, de az úszó megint lebukott. Megremegett, aztán eltűnt. – Figyeled, Max? – suttogta a lány. – Igen – súgta vissza a kisfiú. – Nézz ide, apa! Kapásom van. – Bizony, fiam. Segítsek? – Nem kell. Megfogtam. – Emlékszel? Gyorsan be kell rántani. Csak úgy időzítsd, hogy… – Megvan! – kiáltotta Max, azzal mintha ezt csinálta volna egész életében, felrántotta a botot, majd tekerni kezdte a zsinórt. A hal küzdött az életéért. Kiugrott a vízből, összevissza fröcskölt. Max letérdelt a kenu fenekén, arcára kiült az összpontosítás. Aztán simán, a nyár folyamán keservesen elsajátított türelemmel kiemelte a halat. Apjának csak alá kellett tartania a merítőhálót, és máris bent volt a pisztráng a csónakban. Kimerülten elfeküdt az oldalán. A horog pontosan a szájába akadt be, teljesen szabályszerű fogás volt. Ráadásul jó méretes is. Mindenképpen elég nagy, hogy érdemes legyen megtartani. – Végre! – ujjongott Max, és a zsinórnál fogva a magasba tartotta a zsákmányt. Apja készített róla egy képet. – Mit szóltok hozzá? Friss pisztrángunk lesz vacsorára. Vagy inkább tömessük ki, és tegyük a falra? A pisztráng szeme körül három koncentrikus kör húzódott, s volt benne valami lenyűgözően szép. Kiérdemelte a szivárványos pisztráng nevet. Keskeny teste a szivárvány minden színében pompázott a napsütésben.

214

Még néhány pillanat, és a pisztráng haldokolni kezdett. Fuldoklóit a levegőn, kopoltyúit gyorsan mozgatta, Daisy úgy vélte, kétségbeesetten. Látni lehetett a kopoltyúk finom szerkezetét, az élénkvörös, sziromszerű rétegeket, melyek vízre vágytak, hogy lélegzethez jussanak. A hal szája némán mozgott, mintha könyörögne. – Dobd vissza, Max! – kiáltott az öccsére hirtelen Daisy. – Micsoda? Azt már nem! Egész nyáron erre vártam. – És most sikerült. De vissza kell dobnod, mielőtt elpusztul. Max az apjukra nézett. – Mit csináljak, papa? – Rajtad áll, pajtás. Nem, nem rajta áll. Istenem, csak most az egyszer állna az apjuk a sarkára, és hozná meg maga a döntést! – fortyant fel magában Daisy. Ahelyett, hogy a szokásos „rajtad áll” mögé bújna. A lány összeszorította a fogát, és felkapta a halat. A csillogó test tekergőzött a kezében, alig tudta megtartani. A lehető legóvatosabban vette ki a szájából a horgot, mégis összerándult, amint áthúzta a húson az éles tüskét. – Búcsúzz el a haladtól, Max! – mondta az öccsének. A kisfiú nem tiltakozott. Piszkos mutatóujjával megérintette az állatot, majd a nővérére nézett. – Most már elengedheted. Daisy előrehajolt, és beleejtette a halat a vízbe. Rémületére a pisztráng nem ment sehová, csak furcsán lebegett, és tátogott tovább. – Túl késő, megöltük – mondta Daisy. Csak egy buta hal volt! Daisy nem is értette, miért érzi ekkora tragédiának a halálát. – Az – mondta Max is leverten. – Megöltük. Apa azonban nem mondott semmit, csak lehajolt, és finoman kézbe fogta a halat. Nem vette ki a vízből, hanem csak gyors mozdulatokkal meglengette néhányszor orral előre, majd elengedte. A hal farka megmozdult, lassan hajtva előre gazdáját, aztán a pisztráng eltűnt a szemük elől. Daisyt elborították az érzelmek, Max pedig tátott szájjal bámult az apjára. Néha csak az kell, hogy gyorsabban áramoljon át a víz a kopoltyúikon, attól felélednek – magyarázta Greg. – Klassz. Megmentetted – dicsérte meg az apját Max. – Nem én, hanem Daisy – szögezte le az apjuk, és a sortjába törölte a kezét. Daisyt teljesen elgyengítette a megkönnyebbülés. – Ne haragudj érte, Max! – mondta. – Egyszerűen rám jött, hogy el kell engednünk. Nem tudta megmagyarázni, mi volt ez a hirtelen jött késztetés, hacsak nem ás annak a fájdalomnak a mélyére, melyet a válás miatt érzett, és amelyre nem volt semmi befolyása. – Nem baj – felelte békülékenyen Max. – Úgysem akartam volna megenni. Egy fényképünk meg úgyis van, tudjuk bizonyítani. – Elképesztően klassz srácok vagytok ti ketten – szólalt meg Greg. – Végre fogtunk egy halat. Jó munka volt. Daisy nagyot nevetett. – Rá is ment az egész nyár. – Semmi okunk nem volt sietni. Greg felemelte az evezőt. – Elég volt mára? – Igen – válaszolt Max. – Csorog a nyálam egy mogyoróvajas, füstölt kolbászos szendvics után. 215

Teljes összhangban eveztek hazáig, hosszú, magabiztos mozdulatokkal. – Lehet, hogy halfogásban balfékek vagyunk, de evezni legalább megtanultunk – jegyezte meg Daisy. Apjuk, akinek jó memóriája volt, elénekelte hazafelé az összes halról szóló dalt, amit valaha ismert, Max és Daisy pedig csatlakozott hozzá. Többé nem kellett csendben maradniuk, hogy el ne ijesszék a halakat. Hangjukat messzire vitte a víz a gyönyörű, sima tó fölött, s mintha a dal felfelé szállt volna az égbe. Daisy hónapok óta nem érezte magát ilyen jókedvűnek, ilyen bizakodónak. Butaság volt persze, hiszen semmi sem változott, kivéve hogy Max fogott egy halat, majd elengedték. Mi van ebben ilyen felemelő? Aztán ránézett apja és öccse nevető arcára, és úgy döntött, nem érdemes boncolgatni az okát. Néha elég csak úgy boldognak lenni, minden különösebb ok nélkül.

216

35. A levegő várakozásteljes izgalommal telt meg. A vendégek egész héten folyamatosan érkeztek, néhányukat Olivia gyerekkora óta nem látta. Amint a sok látogató elfoglalta a házakat, ismét élet töltötte meg a tábort, felidézve egy ártatlanabb kor dicsőséges napjait. Olivia megfigyelte, hogy a családok visszatérnek régi, lassúbb életritmusukhoz, ahogy kiszakadnak a kinti rohanásból. A tábori életet nem ismerő, fiatalabb generáció pedig élvezettel fedezte fel magának ezt az új világot. Az ünnepségig hátralévő napok kirándulással, vízi sportokkal, tréfálkozással és éjszakai konyhaportyákkal teltek a nosztalgia jegyében. Az évforduló napját tökéletes időjárás köszöntötte, ahogy abban mindenki reménykedett. Az itt elszállásolt meghívottak kifogástalan ünnepi öltözékben szállingóztak elő a faházakból, mások kora reggel kocsiba ültek New Yorkban, hogy időben ideérjenek. Avalon városát a polgármester képviselte, aki beszéddel köszöntötte a Bellamy házaspárt. Oliviát meghatotta, hogy ilyen sokan eljöttek. Az, hogy a nagyszüleinek ennyi hűséges barátja volt, annak köszönhető, ahogy élték az életüket. Adódtak fájdalmas pillanatok is, amikor azokra emlékeztek, akik már nem lehettek az ünneplők között. A nagy készülődésben nem maradt ideje Connor Davisről álmodozni, bár szörnyen vágyott rá. De talán így volt jó. Az álmodozás ugyanis legtöbbször aggódásba, néha pedig egyenesen idegrohamba torkollott. Mi volt ez köztük? Egyéjszakás kaland? Elválnak útjaik, ha vége a nyárnak? Olivia már kezdte belehergelni magát a borús hangulatba, úgyhogy örömmel fogadta a Sky River Sütöde teherautóját, legalább a torta eltereli a gondolatait. Jenny Majesky és „kuktája”, a Zach Alger névre hallgató szőke, tizenéves srác darabokban hozta a tortát, hogy a helyszínen állítsa össze. – Gyönyörű lesz – mondta Olivia. – Köszönöm – mosolygott rá Jenny. Profi módjára, diszkréten volt felöltözve: ujjatlan, fekete ruhát, ékszerként pedig mindössze egy pár szerény arany fülbevalót viselt. A ruha fölé jól szabott kabátkát húzott, jelezve, hogy ő az egyik beszállító, sötét haját vékony lófarokban fogta össze. Kedvtelve nézett körül az ebédlőben. – Szép munkát végeztél, Olivia. – Köszönöm, de sok segítségem volt. – A lány tétovázott, mint aki akar még valamit mondani. Ő és Jenny még mindig szinte idegenek voltak egymásnak, óvatosan közeledtek. Olivia meghallotta egy autó zaját, és a nyakát nyújtogatta, hogy Jenny mögött meglássa, ki érkezett. Nem Connor volt, hanem Rourke McKnight, a rendőrfőnök. Jenny figyelmét nem kerülte el a tekintete. – Úgy tűnik, mást vártál. Olivia bólintott. – Connor Davist. Jenny kinyitott egy dobozt, amely tele volt kis üvegburákba csomagolt fehér rózsákkal, és elkezdte a torta köré rendezgetni őket. – Ő a kísérőd az ünnepségen? Olivia odalépett, hogy segítsen. – Nem is tudom, minek nevezzem – ismerte be. Rémületére hirtelen gombóc nőtt a torkában, mintha bármelyik pillanatban sírva fakadhatna. – Mi egyszerűen… nem illünk össze. – Nyelt egy nagyot, aztán vett egy mély lélegzetet. – Nem is igaz. Én szúrok el minden kapcsolatot, még Connorral is. 217

Jenny elővett egy antik süteményestálat, melynek szaténmasnit kötött a fülére. – Nem sokat tudok Connorról, de azért egy keveset igen – mondta. – Egy ilyen kisvárosban mindenki ismeri valamennyire a másikat. Nekem mindig magányosnak tűnt. Olivia a nagy, folyó menti telekre gondolt, meg a kis lakókocsira. – Talán szereti az agglegényéletet. Jenny a süteményestálat egy nagyobb porcelántálra helyezte, és hátralépve kritikus szemmel figyelte az összhatást. – Akar magának építeni egy házat, ő maga tervezte. Tudtad? – Láttam a terveit. – Akkor láttad azt is, hogy négy hálószobát szeretne. Aki sosem akar megnősülni, nem épít magának ekkora házat – jelentette ki Jenny, majd a torta tetejére illesztette a vőlegény figuráját. Volt Jennyben valami nyugodt ésszerűség, és ez valahogy lecsillapította Olivia gyomrának remegését. Lehet, hogy nagyon jó lesz a húgának lenni. Újból kinézett az ablakon, éppen akkor, amikor egy limuzin állt meg a főépület előtt. A lány felismerte a kiszálló magas, ezüsthajú férfit. – McKnight szenátor netán rokona McKnight rendőrfőnöknek? – kérdezte. – Az apja. Nahát! Ez érdekes. A szenátor az állam egyik leggazdagabb és legbefolyásosabb embere, miközben a rendőrfőnök Avalon történelmi belvárosában egy régi, téglával burkolt házban él, és amikor nincs szolgálatban, egy jobb napokat látott El Caminót vezet. A két férfi úgy ment el egymás mellett a járdán, hogy épp csak odabiccentettek egymásnak. Olivia észrevette, hogy Jenny tekintete megakad az aranyhajú, telt ajkú, töprengő tekintetű rendőrfőnökön. Az ő pillantását nem volt nehéz megfejteni. – Ti ketten…? – Istenem, dehogy! – vágott közbe Jenny. – Úgy értem… Ó, istenem! – mondta, és megborzongott. – Talán valami baj van vele? – mosolyodott el ironikusan Olivia. – Téged nem emlékeztet a színész Ryan Philippe-re? – Nincs vele semmi baj, csak hát ő… Rourke. Divatlapba illő nőkkel randizik, akiknek kisebb az intelligenciahányadosuk, mint egy uborkának. – Ó! Az nem jó… – Nem – mondta Jenny, aztán elmosolyodott. – Komolyan gondolod, hogy Ryan Philippere hasonlít? – Szerintem ezért parkol a nők fele rossz helyen a városban. Nyilván azt remélik, hogy személyesen fogja megbilincselni őket. – Elkapta Jenny pillantását, és még hozzátette: – Azért a nőkkel kapcsolatos rossz ízlésétől eltekintve rendes pasinak látszik. – Én is azt gondolom – értett vele egyet Jenny vágyakozó sóhaj kíséretében. Miközben kifelé tartottak az ebédlőből a szabadba, Olivia elárult egy titkot. – Ő segített nekem kideríteni, hogy te… hogy mi rokonok vagyunk. – Ő? – nézett rá döbbenten Jenny. Amint kiléptek a napfényre, Olivia meghallotta egy autó ajtajának csapódását, és a hang arra késztette, hogy megforduljon. Megfogta Jenny könyökét, és oldalt kormányozta a lányt. – Na jó – mondta –, légy szíves, ne ijedj meg! – Mi az? – Megjött az anyám, Pamela. A szüleivel, azaz a nagyszüleimmel, Gwen és Samuel Lightseyval. Ami a kínos pillanatokat illeti, ez bizonyára bekerül a családi krónikákba. – Tudnak rólam? – kérdezte Jenny.

218

– Azt mondtam apának, rajta áll, hogyan magyarázza meg nekik. Végül is ügyvéd, ért a szavakhoz. Minden rendben lesz. Jenny kihúzta magát. – Akkor mutasson be nekik ő! Olivia váratlan szolidaritást érzett Jennyvel, mégis megkönnyebbült, hogy nem neki kell bemutatnia. Nővére visszament a házba, mire Olivia anyja és nagyszülei odaértek. – Szia, anya! Nagyi, nagypapa! – üdvözölte őket Olivia. Megcsókolta mindegyiküket, és közben észrevette, hogy nagyanyja arca fehér, mint a fal. – Nagyi! – karolt bele a lány. Gwen Lightsey összeesett volna, ha nem tartja a férje. Gyorsan odatámogatták egy padhoz. – Szerzek orvost – mondta Olivia anyja. – Ne, Pamela! – tiltakozott Gwen. – Ez nem… Mindjárt jobban leszek – legyezgette az arcát. – Csak kissé kellemetlen meglepetés volt, amikor megláttam azt a lányt. Annyira hasonlít az anyjára… Pamela összevonta a szemöldökét. Ránézett a lányára, aztán vissza Gwenre. – Te láttad annak a lánynak az anyját? – Még az ősidőkben. – Sosem említetted nekem, hogy láttad – mondta szemrehányóan Pamela. – Nem volt mit mondanom – magyarázta az anyja. Kezdett visszatérni az arcába a szín. – Egy rémes, rossz erkölcsű nő volt, Philipnek szerencséje volt, hogy megszabadult tőle. – Ez a beszéd! – erőltetett magára Olivia egy mosolyt. – Szóljon ez a mai nap egyedül Nanáról és nagyapáról, rendben? Ezért vagyunk ma itt, nem igaz? – De, persze – nyugtatta meg Pamela, és Olivia legnagyobb meglepetésére megölelte. – Teljesen igazad van. – Elengedte a lányát, és alaposan megnézte magának. – Te pedig egyszerűen ragyogsz. Mi folyik itt, Olivia? A lány felnevetett. – Hosszú, anya… Pamela azonban félrehúzta. – Akkor foglald össze röviden! – Lássuk csak! Rájöttem, hogy van egy féltestvérem, felújítottam egy egész erdei tábort, ja, és beleszerettem Connor Davisbe, életemben másodszor. – Anyja arcát látva Oliviának újra nevetnie kellett. – Connor Davisbe? Úgy érted, Terry Davis fiába? – Igen, anya. – Ő nem való hozzád, Olivia! Évekkel ezelőtt sem volt hozzád való, és most sem az. – Semmit sem tudsz róla, anya. – De rólad igen. Ne csinálj semmi bolondságot, Olivia! – Ó, anya! Azon már túl vagyok. – Jaj, de szamár vagy! – szidta Julian Connort. – Le fogod késni az ünnepséget. A fiú a vendégeket szállító kompot kezelte, melynek korlátját virágok és zöld lomb díszítette. Sietve indult el a kikötőből. A kis motor pöfögve életre kelt, és Julian szakértő módon kormányozta a sziget felé, ahol összegyűltek a meghívottak a Bellamy házaspár fogadalmának megújítására. Rajtuk kívül csak egy idősebb pár tartózkodott a kompon, akik néhány perccel ezelőtt érkeztek. – Vigyázz a szádra! – figyelmeztette Connor az öccsét. – Mutass legalább egy kis tiszteletet! Az idős ember meg a felesége vagy rosszul hallott, vagy nem figyelt oda. A korlát mellett ültek, és nézték a tavat, a kezük összeért. Van valami különös kisugárzása egy régóta házas párnak, gondolta Connor. Ismerik egymás minden rezdülését, és a legtermészetesebb módon 219

összeillenek, mint a fák, melyek egymás mellett nőttek, és az évek során összefonódtak az ágaik. Megigazította a csokornyakkendőjét. – Rendesen nézek ki? Julian bíráló szemmel végignézte, aztán felfelé bökött a hüvelykujjával. – Mi tartott ilyen sokáig? – Be kellett mennem valamiért a városba. – Hm. Mi volt az a valami? Connor megtapogatta a belső zsebét, és benne a kis, lekerekített dobozt a Palmquist Ékszerboltból. – Később megmutatom. Julian felhúzta a szemöldökét. – Öregem! – Ha szólsz egy szót bárkinek is, én… – Ne aggódj! Mellesleg nem mintha bárki is meglepődne rajta, talán Oliviát kivéve. – Julian kis idő múlva folytatta: – Szerintem jól teszed, Con. Nagyszerű csaj. És ezzel még nem mondtál semmit, gondolta a bátyja. Olivia sokkal több mint nagyszerű. Imádni való, és teli van szeretettel; gyengéd és szellemes, ő, Connor pedig szíve minden szeretetével, teste minden porcikájával, minden egyes sejtjével szereti őt. Vele akar megöregedni, egybe akarja fonni életük fonalát. Egész idő alatt ő hiányzott neki, csak nem tudott róla. Rávigyorgott az öccsére. – Szóval úgy gondolod, meg fog lepődni? – Ki tudja, mi jár a lányok fejében? Connor felnevetett. – A főiskolán talán ezt is megtanulod. – Lehet – felelte Julian. – Gondolod, hogy őrültség megpróbálnom a légierő ösztöndíját? – Szó sincs róla. Ott épp ilyen fickókat keresnek. – Connor nagyon remélte, hogy az öccse végig fogja csinálni. Ha kibírja a fegyelmet, jó választás lehet a számára. Olyan hely, ahol mind az eszét, mind a bátorságát kamatoztathatja. Julian kirázott egy göndör, összetapadt tincset a szeméből. – Azt hiszem, amúgy is rám fér már egy hajvágás. – Elkéstél – mondta Olivia anélkül, hogy ránézett volna Connorra. A férfi lehuppant a mellette lévő összecsukható székre. Minden megváltozott, amikor Connor ott volt mellette. Más lett még a levegő is, bár úgy tűnt, rajta kívül ezt senki sem vette észre. – Sajnálom. Igazi pasi… Egyik sem rajong az esküvőkért, állapította meg Olivia, aztán megenyhülve Connorra nézett. Jézusisten! Úgy néz ki, mint egy álom. Tökéletesen áll rajta a szmoking, simára van borotválva az arca, a haján látszik, hogy borbélynál volt. No és az illata! Ha Connor Davist tartotta eddig a legszexisebb férfinak, akit valaha ismert, akkor mit mondhatna a szmokingos Connor Davisről? Lenyűgöző, sőt egyenesen félelmetes. Mint egy filmsztár. – Valami baj van? – kérdezte suttogva a férfi, meleg lehelete megcsapta Olivia fülét, ahogy hozzáhajolt. A lány ekkor jött rá, hogy hangosan felszisszent lovagja láttán. – Egészen jól nézel ki, amikor kicsíped magad. – Ha-ha… – Szeretett híveim! – kezdte a pap. – 1956. augusztus 26-án, ugyanezen a helyen apám végezte a szertartást, amely egybeforrasztotta ezt a két szívet. Most, fél századdal később drága barátaink, Charles Bellamy és Jane Gordon Bellamy visszajöttek ide, hogy megújítsák 220

életre szóló fogadalmukat azok jelenlétében, akik a legkedvesebbek a számukra. Atyám már megtért a mennybe, de ezen a csodálatos nyári napon érzem, hogy örömmel néz le ránk, és mennyei atyánk is örömét leli a szerelem erejének e dicső megnyilvánulásában. Olivia előre tudta, hogy egykettőre könnyezni kezd, ahogy a többiek is. Unokatestvérei és az összes nagynéni vele együtt vízálló sminket tett fel. Úgy érezték azonban, hogy ezen felül is kötelességük bizonyos szabályokat betartani. Semmi hangos zokogás, semmi látványos vállrázkódás! Akik nem bíznak magukban, hozzanak sötét szemüveget! A nők megegyeztek, hogy amikor a fogadalomtételre kerül sor, nem néznek egymásra, mert ilyen körülmények között a szemkontaktus láncreakciót válthat ki. Olivia mégsem tudott megmenekülni a rátörő érzelemhullámtól, amikor nagyapja a nagyanyjához fordult, és olyan gyengéden fogta meg a kezét, mintha egy félénk madárka volna, akit arra kér, repüljön vele. Volt valami végtelenül magasztos abban, ahogy egymásra néztek, és arcukról a napnál is fényesebben ragyogott a szerelem. Nana mesésen nézett ki krémszínű, csipkegalléros selyemruhájában, kecses kontyba tekert ezüstös hajával. A szmokingjában igencsak előkelő látványt nyújtó magas, daliás nagyapa megköszörülte a torkát, majd elkezdte mondani a maga által írt fogadalom szövegét: – Amikor fiatal voltam, folyton azt duruzsolták a fülembe, hogy „jól” nősülni a legfontosabb dolog. A Bellamy családban ez azt jelentette, hogy bizonyos típusú lányt kell elvennem egy bizonyos fajta családból. De én nem ezt találtam itt, ebben a kis hegyi városkában, távol minden általam ismert helytől. Egy nyáron, amikor a legkevésbé számítottam rá, találkoztam a világ legszebb lányával. Nem olyan lány volt, akit elvileg keresnem kellett volna, hanem olyan, akivel le lehet élni egy életet. Most, ötven év elteltével őszintén mondhatom, hogy jól nősültem. Légy üdvözölve, szerelmem, én gyönyörű Janie-m! Nagyszerű kaland volt. – Én is jól mentem férjhez – válaszolta Nana. Csak úgy ragyogott az arca, ahogy a férjére nézett. – Hozzámentem a legjobb barátomhoz, hű szerelmemhez, aki mellettem állt egész életemben, és aki négy gyönyörű, imádott gyermekem apja. Büszkén megyek hozzád újra. Áldásnak érzem, hogy megoszthattam veled ezeket az éveket, Charles, és megfogadom, hogy az elkövetkezőket is megosztom veled, szeretni foglak minden egyes napon, szívem minden melegével. Daisy és az anyja, Sophie fuvolán és klarinéton eljátszott egy Brahms-duettet, miközben Charles és Jane egymás ujjára húzta a Lightsey Gold & Gem által külön erre az alkalomra készített új gyűrűt. Kezét egy imakönyv fölött tartva a pap ezután elmondott egy imát. Oliviában vulkánként törtek felszínre az érzelmek, s érezte, hogy hamarosan meg fog szegni minden szabályt, melyben a többiekkel megállapodtak. Máris hangosan szipogott egyet. Reszketett, sűrűn pislogott, és tudta, hogy ha kinyitja a száját, menthetetlenül felzokog. – Vészhelyzet van! – súgta a mellette ülő Dare Freddynek. – Olivia mindjárt kikészül. Mondj valamit gyorsan, hogy eltereld a figyelmét! Csakhogy Freddyre nem lehetett számítani. A földet bámulta, és könnyek peregtek végig az arcán. – Hiszen alig ismered ezeket az embereket – sziszegte oda neki Dare, aztán majdnem ő is rákezdte. Egy papír zsebkendőt szorított hirtelen a szemére. – Tarts ki, Lolly! – suttogta ekkor Connor a lány fülébe. – Nagyszerűen csinálod. A ceremónia ünnepélyességével ellentétben az azt követő mulatság a jó ételekről, italokról, a kellemes muzsikáról és a jókívánságokról szólt. Dare csodálatosan megterítette az asztalt. A ropogós, patyolatfehér abroszok közepét színes díszek tették elevenné, a kölcsönzött kristálypoharakon és ezüst evőeszközökön megcsillant az ablakokon besütő, bordó színt öltött lemenő nap fénye. 221

Bőven folyt a pezsgő, egymást követték a pohárköszöntők az idős pár tiszteletére, és az ebédlőben, valamint a mellette húzódó teraszon tapintható volt a boldogság a levegőben. – Nem rossz – bökte meg Freddy Olivia könyökét, amint megtelt a táncparkett. – Nem bizony – értett egyet a lány. – Köszönök mindent, amit ezen a nyáron értem tettél. – Viccelsz? Ez volt életem legjobb alkalmi melója. Olivia elmosolyodott, amint észrevette, hogy barátja közben szinte felfalja Dare-t a tekintetével, aki a vonakodó Maxet cibálta épp a táncolók közé. Mintha egyszerre mindenki táncra perdült volna, még a legidősebb vendégek is, akik már csak bottal tudtak járni. Mindenhonnan nevetés harsant. Bizony, elképesztő kaland volt ez a nyár. – Jól vagy? – kérdezte tőle Freddy. – Persze. – Mi folyik köztetek Mr. Csodálatossal? Az érzelemdús ünnepség és a vacsora lebonyolítása közben Oliviának alig volt alkalma beszélni Connorral. De mit is mondhatna neki? Azt, hogy újra beléd szerettem? Vagy: mit gondolsz, ezúttal sikerülhet? Még ő maga sem tudta ezekre a csak nemrég megfogalmazódott kérdésekre a választ, hogyan tudná akkor Connor? – Fogalmam sincs – válaszolta Freddynek. – Dehogynem tudod. Rá van írva az arcodra – jelentette ki a barátja, majd a táncparkettre vezette a lányt. Olivia beharapta a szája szélét, és a könnyeivel küszködött. Tulajdonképpen egész nap, bármelyik pillanatban sírva fakadhatott volna. – Csakhogy ott van az én pechszériám, tudod – emlékeztette Freddyt. – Mindenkinek csak három dobása van, utána kiesik. Nem így megy a legtöbb játék? – Ez nem, te szamár! – csattant fel a barátja. – Ide figyelj! Annak a három kudarcnak oka volt, célja és értelme. Beismerem, egy darabig azt hittem, én vagyok az az ok, de csak összekevertem a vágyaimat a valósággal. – Ó, Freddy! – Gondolj a nagyapád által az imént elmondott történetre! Arra, hogy a családja el sem akart jönni az esküvőjére, és az apja ki akarta tagadni az örökségből. Mi van, ha ő akkor meghátrál? – Freddy elengedte Olivia kezét, és körbemutatott a teremben. – Ha megfutamodik, akkor erre itt most nem kerül sor, akkor ez itt most mind nincsen. Márpedig ez olyasmi, amiért érdemes küzdeni. – Nekem ott az életem a városban, ott a munkám… – Azok csak részletek – legyintett Freddy türelmetlenül. – Bármilyen kifogást hozol fel, én kapásból megmondom rá a megoldást, és ezt te is nagyon jól tudod. Bérbe veszem a lakásodat, és gondoskodom a vállalkozásodról. – Az az én munkám. – Ez meg lehetne a te életed, ha nem kapálóznál végre tíz körömmel ellene. A lány megcsókolta legjobb barátja arcát. – Ezt észben tartom. Az utóbbi időben másra sem gondolt, és közben rémülten vert a szíve, pedig fogalma sem volt, mitől fél valójában. A Connor mellett elképzelt jövőnél csak a Connor nélkül elképzelt jövő volt félelmetesebb. – Tégy valami ennél még hatásosabbat! – mondta Freddy, azzal a táncparkett széléhez kormányozta a lányt, és ott könnyedén lecserélte Dare-re. Oliviának válaszolni sem maradt ideje, mert azok ketten már ott sem voltak. Nevetve, egymásba feledkezve ringatóztak tova, végtelenül egyszerűnek láttatva a szerelmet. – Azt mondtad, nem fogsz sírni a szertartás közben – szólalt meg Olivia mögött egy ismerős hang. – Miattad kis híján én is elvesztettem a küzdelmet, és képzeld el, az mekkora katasztrófa lett volna. 222

A lány megfordult, és megölelte a nagyanyját. – Sajnálom, Nana! Annyira szép volt, hogy képtelen voltam magamba fojtani. Nana belékarolt, és a két nő kisétált a tóra néző teraszra. A vizet a lemenő nap utolsó sugarai festették színesre, mély tüzű, gazdag ragyogásba vonva az egész tábort. A zene, a nevetés és az egymáshoz koccanó poharak csilingelése finoman elegyedett a nyári szellő és az esti madárdal szelídebb hangjaival. Nana boldogan felsóhajtott. – Ez a te műved, Olivia – mondta. – Szebbé varázsoltad a tábort, mint amilyen valaha volt. Ennél többet nem is remélhettem. – Imádtam csinálni, Nana. Amikor pár napja megérkeztek, a nagyszülei úgy viselkedtek, mint a gyerekek. Körbejárták a helyet, és egyfolytában álmélkodtak az átalakuláson. – Örülök, hogy elvállaltad. Annyira szerettem volna, hogy visszagyere ide! – mondta az idős hölgy, aztán hamiskás mosollyal hozzátette: – Ugye volt itt valami, amit befejezetlenül hagytál? – Connor Davis – értette meg rögtön Olivia. Ujjai szorosan ráfonódtak a terasz korlátjára. – Gondolom, Dare mesélte neked. Tudod, ez… bonyolult. Én nem vagyok olyan szerencsés, mint te, Nana. – Szerencse? – ciccegett Nana. – Naiv dolog arra gondolni, hogy az bárkinek elég. Egy csodás szerelem és egy nagyszerű házasság nem magától jön létre, azt nem lottón nyeri az ember. Dolgozni kell rajta, építgetni, ápolni. És ez gyakran kemény munkát igényel. Nem olyan, mint amikor bejelentkezel egy wellness-szállóba és hagyod, hogy addig kényeztessenek, amíg istenien nem érzed magad. – Tudom. Ennyire azért nem vagyok naiv – mondta Olivia. – Csak… nem szeretek kockáztatni. Ismét ciccegés volt a válasz. – Az ember folyton kockáztat. Akkor meg miért ne kockáztasson a szerelemben is? Mert azt mindig elszúrom, érted? – akarta volna mondani a lány, de inkább tartotta a száját. Egy arra haladó pincér pezsgővel kínálta őket, és a két nő koccintott egymás egészségére, ami oldotta kissé a pillanat feszültségét. Nana belekortyolt az italba, aztán sóhajtott egy nagyot. – Charlesnak és nekem döntést kell hoznunk a táborral kapcsolatban – mondta. – Már amúgy is túl régen halogatjuk. – Mit fogtok vele kezdeni? – Azt reméltük, megérjük, hogy megnyílik újra, és nemcsak gyerekeknek, hanem családoknak, úgy mint régen. Tudod, manapság megint divatba jött, hogy a családok együtt járnak nyaralni. Az emberek túlságosan elfoglaltak, a családtagok elszakadnak egymástól, egy ilyen hely viszont újra össze tudja hozni őket. Saját nyaralóház, közös étkezések, szervezett programok meg ilyesmi. Még ha csak egy-két hétig maradnak is, élvezhetnék az itteni hagyományokat, sőt be lehetne vezetni még néhány újdonságot is, mondjuk borkóstolást a felnőtteknek esténként. A családi üdülőtelepek mostanában kezdenek újra felvirágozni. – Az idős hölgy kiitta a pezsgőt, és letette a poharát. – Szép gondolat, de van egy bökkenő. – Micsoda? – Az év első felében beszéltünk már Greggel és Sophie-val a tervről, és úgy tűnt, nagyon érdekli őket. Sajnos az ötlet az ismert okokból elbukott. Gregnek lesz épp elég baja anélkül is, hogy a nyakába venné a tábor gondját. – Nana szinte meggörnyedt a bánattól. – Majdcsak kitalálunk valamit – mondta Olivia, átkarolva a nagyanyját. – Ne aggódj! – Éppen úgy beszélsz, mint Charles. Szerintem van valami ötlete, csak nem árulja el. Visszamentek az ebédlőbe, és csatlakoztak Olivia apjához, aki nagyapával és Jenny Majeskyvel beszélgetett. Philip előző nap mutatta be lányát a családnak. Jenny nagyon jól nézett ki, de kissé elveszettnek látszott. 223

Nagy, sötét szemével majd felfalta Nanát és nagyapát, s tekintetével követte a többi új rokont a táncparketten meg a büféasztaloknál. – Épp most mondtam Jennynek, hogy az ő nagyszüleit régebb óta ismertük, mint egymást – mondta nagyapa. – Így igaz – bólintott Nana. – Én már a megnyitás napján, 1952. július 4-én ettem abból az édes, sajtos kalácsból. Jenny elcsodálkozott. – Még emlékszel rá? Nana csak úgy ragyogott. – Helen kalácsai feledhetetlenek. Remélem, holnap meglátogathatjuk. – Természetesen – felelte Jenny, és Olivia észrevette rajta, hogy alig tudja visszatartani a könnyeit. – Tudsz táncolni, Jenny? – lépett elébe ekkor lovagiasan Philip. Talán ő is észrevette, hogy Jennyt elborították az érzelmek. Olivia el sem tudta képzelni, milyen lehet felfedezni ennyi új rokont gyakorlatilag egyik napról a másikra. – Nem valami jól – ismerte be a lány. – Én sem, de nagyon szeretnék táncolni a lányommal. – Segítenem kellene felszolgálni a tortát – habozott Jenny. – Majd én elintézem – mondta neki Olivia. – Menj csak táncolni apával! Jenny az apja kezébe tette a magáét, és kicsit sután, nevetgélve táncolni kezdtek. Olivia csak állt, és nézte őket, s furcsán elszorult a torka. Bizony kell még egy kis idő, amíg megismeri a nővérét, akinek eddig a létezéséről sem tudott. Észrevette, hogy anyja szülei, Gwen és Samuel szintén Philipéket figyelik az asztaluk mellől. – Ha egy pillantással ölni lehetne… – súgta oda Oliviának Dare, aki azért jött, hogy segítsen kiosztani a tortát. – Odamegyek és beszélek velük – döntött Olivia, majd tányérra tett két szeletet, és elindult a Lightsey házaspár felé. – Élvezitek a partit? – kérdezte vidáman. – Ó, nagyon – felelte a nagyapja. – Anya hol van? – nézett körül Olivia. – Sajnos ő nem érezte jól magát, visszament a szállodába. A lány amúgy is ideges gyomra még jobban összeszorult. – Elismerem, hogy kellemetlen ez a helyzet – mondta –, de remélem, azért örültök, hogy megtaláltuk egymást. Jenny csodálatos nő. – Igazán aranyosnak tűnik – értett egyet Gwen nagymama, mégis érintetlenül tolta félre a tortaszeletet. – És tökéletesen megértjük, hogy ez nem az ő hibája. Azért nem szabad figyelmen kívül hagynod, mit jelent ez a számodra, Olivia. A lány megértette a célzást. Testvéreként Jenny részt fog kapni apjuk szeretetéből, és az élet minden más területén is osztozniuk kell az apjukon, beleértve majd a vagyonát. – Engem ez nem zavar – jelentette ki határozottan. – Apa és én sokat beszélgettünk erről. Jenny ugyanúgy a lánya, mint én. Gwen nagymama elhúzta a száját. – Azért jobb lesz szem előtt tartanod az érdekeidet, Olivia. Nem igaz, Samuel? – Feltétlenül – bólintott a nagyapa. Ez a szó lett a kedvenc válasza a társalgásban, amióta megromlott a hallása. Olivia otthagyta őket, nem kívánta folytatni ezt a beszélgetést. Megértette nagyszülei lojalitását a lányuk iránt, de nem most volt itt az ideje a dolog megvitatásának. Hirtelen megérezte a hőség és az összes megivott pezsgő hatását, felerősödve hallotta a tömeg zsivaját,

224

és jobbnak látta, ha kimegy kicsit a levegőre. A teraszon csend volt, és nyugalom. A nap már lebukott, és titkokat rejtett az éjszaka mélykék sötétje. Olivia nagyon remélte, hogy Connor meglátta őt kijönni a teremből. Egyenesen imádkozott érte. Eddig egy percet sem tudtak egymásra szánni, és a lány elveszettnek érezte magát Connor nélkül. Először érzett ilyesmit. Szokatlan volt a vágy, hogy megossza valakivel élete minden mozzanatát, a jót, a rosszat, egyáltalán: mindent, ami vele történt, és amit érzett a nap folyamán. Ahogy fel-alá járkált ezen az új fejleményen töprengve, egy autó fényei pásztázták végig a parkolót, majd megálltak egy ponton, és kialudtak. Néhány pillanat múlva egy árnyék közeledett a parkoló felől az ösvényen. Egy magas, széles vállú férfi árnya. Égő cigaretta narancsszínű parazsa húzott ívet a levegőben, aztán eltűnt a fűben, miközben az alak közeledett. – Mr. Davis! – szólította meg Olivia. – Kérem, jöjjön be! A nagyszüleim remélték, hogy be fog nézni hozzájuk. Terry Davis sötét nadrágot és vadonatúj inget viselt, melyen még meglátszottak az eredeti hajtások. – Nem maradhatok sokáig, csak beugrottam, hogy tiszteletemet tegyem – mondta a férfi. – Örülni fognak magának – biztosította a lány. A férfi vállat vont, és lebámult a földre. Magas, erős ember volt, Connor tőle örökölte a remek külsejét. Terry esetében azonban a túlzottan tiszteletteljes, szinte meghunyászkodó tartás rontott némiképp az összképen. – Őszintén szólva tulajdonképpen azért jöttem, hogy magával beszéljek, Bellamy kisasszony. Mármint ha nincs ellenére. – Már hogy lenne! De kérem, szólítson Oliviának! – Igenis, hölgyem. A helyzet az, hogy a kilencedik lépésnél tartok. – Nem értem. – A tizenkét lépcsős programban. És ez épp arról szól, hogyan hozzuk helyre a régi hibáinkat, és kárpótoljuk azokat, akiknek ártottunk a múltban. Ilyenek pedig az én esetemben sokan vannak, beleértve magát is. – Engem? – Olivia el sem tudta képzelni, mivel árthatott neki ez az ember. – Én nem hiszem… Davis felemelte a kezét. – Meg kell próbálnom helyrehozni, ha még lehet. – Ó! Mm… Szóval ez olyasmi, amivel én segíthetek magának? – Csak annyit kell tennie, hogy végighallgat. Olivia egy pillanatig habozott, aztán leült a főbejárat legalsó lépcsőjére. – Szívesen. A férfi helyet foglalt mellette. – Arról a kilenc évvel ezelőtti éjszakáról van szó. Tudja, melyikre gondolok… – Miért nem mondtad el nekem? – szegezte Olivia Connor mellének a kérdést. Éjfélre járt már, mire megtalálta. Connor ellökte magát a bárpulttól, amelynek támaszkodva Freddyvel beszélgetett, látszólag fölöttébb udvariasan. Mikor Olivia meglátta, majdnem elfelejtette, mit is akart mondani. Ez volt az első alkalom egész este, hogy úgy istenigazából megnézhesse magának, és néhány pillanatig képtelen volt egyszerre nézni és gondolkodni. – Mit? – kérdezte Connor. Olivia elpirult, ahogy jó néhány szempár rájuk szegeződött, és kivezette a férfit a teraszra, melyet pislákoló fények világítottak meg halványan.

225

– Az előbb megkeresett az apád, és mondott nekem néhány dolgot arról az utolsó éjszakáról. Olyan dolgokat, amelyeket te nem tartottál fontosnak elmagyarázni. Connor merev, védekező testtartást vett fel. – Mint például? – Azt mondta, azon az estén túl sokat ivott. – Minden este túl sokat ivott. – De aznap este a Hegyi Legelőben tette, utána pedig az árokban kötött ki a kocsijával, részegen. Azt mondta, te a rendőrök előtt értél oda, beültél a kormány mögé, és azt állítottad, hogy te vezettél, csak hogy az apádat meg ne büntessék ittas vezetésért. – Igen. És? – És erről egy szót sem szóltál nekem soha, Connor. – Nem az én dolgom volt. – De te engedted, hogy azt higgyem… – Olivia kezdte felhúzni magát, ahogy felszínre tört a fájó, régi sérelem. – Hogy rólad szólt az egész? Ez fájt… Tehát Connor végig tisztában volt vele. – Elég kézenfekvő magyarázat volt. De el kellett volna mondanod. – Jézusom! Azt hiszed, nekem könnyű volt beszélnem arról, hogy alkoholista az apám? Mire lett volna jó, ha elmondom neked? Annak az éjszakának az emléke még mindig képes volt fájdalmat okozni Oliviának. – Te voltál az első barátom, és az az éjszaka… meg az, amire készültünk, rengeteget jelentett nekem. Mindent. Aztán úgy tűnt, csak tréfa volt az egész, és te eltűntél… – Lolly! – mondta Connor halkan, és hangjából fájdalom csendült ki. – Te voltál az, aki otthagyott aznap éjjel. Édes istenem! Hiszen igaza van. Mindig is Connort vádolta, de aznap éjjel meghozott egy életbevágóan fontos döntést, és sosem vette a fáradságot, hogy kiderítse, mi is történt valójában. Kilenc év telt el az életéből úgy, hogy azt hitte, Connor hagyta el őt, és most szembesülnie kell a ténnyel, hogy nem így történt. Elmenekült a vízesés alatti tavacska mellől, és vissza sem nézett. Ma kellett megtudnia, hogy ha akkor visszanéz, ott látta volna szerelmét, aki nem törődött a részeg felügyelők csúfolódásával, hanem magára kapta a ruháit, és futott őutána. Néhány perce tudta meg Terry Davistől, miért nem ért oda Connor aznap éjjel a faházhoz. Valaki értesítette, hogy bajba került az apja. Ami ezután következett, olyan volt, mint egy rémálom, és Connor végül meggyőzte a járőrt, hogy ő vezetett. – Apád elmondta, hogy bedugtak a megyei börtönbe Kingstonban. – Pontosan. Nem lehetett leolvasni semmit a férfi arcáról, de Olivia tudta, hogy a rezzenéstelen arcvonások mély fájdalmat rejtenek. Ott állt egy ijedt srác egyedül, és megpróbálta megmenteni az apját az ittas vezetés vádjától és a börtöntől. Túlságosan is élénken el tudta képzelni, ahogy ott áll a fényszórók éles fényében, ahogy belökik a börtönbe a többi, szombat esti „törzsvendég” közé, ahogy kiabálnak és durván bánnak vele… – Bárcsak elmondtad volna! Bárcsak felhívtál volna, vagy… Halvány mosoly játszott Connor szája sarkában. – Lolly, az akkor nem így működött. Csak még nehezebb lett volna mindkettőnknek. A lány csak bólintott, mert fájt a szíve az egykori fiúért, akinek rejtegetnie kellett végtelen fájdalmát, még őelőle is. Akkor félt a fiú érzelmeinek hevességétől és a bonyolult élettől, amelyet élt.

226

Igen, ebben volt köztük az alapvető különbség. Az ő gyerekkora sem volt ideális, de neki legalább volt gyerekkora. Amikor együtt nyaraltak a táborban, túlságosan könnyű volt megfeledkezni arról, milyen sokban különbözik az életük. A valóság azonban az volt, hogy Connornak egyedül kellett magáról gondoskodnia, s közben vigyáznia a saját apjára, ahogy azon az éjszakán is tette. Terry szerint az volt élete mélypontja, amikor látta, hogy a fiát börtönbe hurcolják őhelyette. Ez kellett neki ahhoz, hogy elinduljon a józanság felé vezető úton. Akkor lépett be a kilencvennapos rehabilitációs programba. Olivia pedig, aki erről semmit sem tudott, beköltözött a főiskolai kollégiumba, és megpróbált úgy tenni, mintha az egész nyár meg sem történt volna. – Mi lehetne nehezebb, mint elveszíteni téged minden magyarázat nélkül? – tört fel belőle a régmúlt kínszenvedése. – Ha most elveszítenénk egymást – mondta egyszerűen Connor, s végre melegebbé vált a mosolya –, az sokkal nehezebb lenne. – Lehajolt, és megcsókolta Oliviát. Röviden, de határozottan. – Ami ugyebár azt jelenti, hogy most együtt vagyunk. Olivia megszédült a csóktól, és újabbakra vágyott. Nem szólt semmit, hadd tisztuljon ki előbb a feje a tó felől feltámadt hűvös szellőtől. – Nem fogok ellentmondani. – Arra vágyott, hogy Connor felültesse a motorra, felvigye a hegyek közé, és sose kelljen visszatérniük onnan a való világba. Azt akarta, hogy összefonódjon az életük, mint az egész két összeillő fele, ahogy a szívük máris kiegészíti egymást. – Csak azt szeretném… Elhallgatott, mert annyira nehéz volt szavakba öntenie, amit érzett. – Csak biztos szeretnék lenni benne, hogy ezúttal nem követek el hibát. Annyiszor tévedtem már, hogy nem bízom magamban. Connor halkan felnevetett. – A tévedésektől nem tudlak megvédeni, Lolly. Senki sem tud, még saját magad sem. De miért is kellene? Ilyen egyszerű, gondolta a lány. Connornak szerencsés adottsága volt ez a tiszta, logikus és egyszerű gondolkodás, míg ő addig rágódott a dolgokon, amíg agyon nem okoskodott mindent. – De… – Néha egyszerűen csak bíznod kell, és vállalnod a kockázatot. Olivia el sem hitte, hogy Connor képes úgy mosolyogni rá, mint aki élvezi a helyzetet. – Mi már kialakítottuk a magunk külön életét, Connor. Nem tudom elképzelni, hogyan működhetne így a kapcsolatunk. – Avalonba költözöl, és felépítjük együtt a házat. Aztán megmondod a nagymamádnak, hogy gondoskodsz a tábor megnyitásáról – hangzott a szinte bosszantóan tényszerű magyarázat. – Te beszéltél nagyapával és Greggel! – Hosszasan – ismerte be Connor. Olivia beharapta a szája szélét, és felnézett a férfira. Tenyerét a szmoking hihetetlenül finom anyagához nyomta, és érezte alatta Connor testének melegét. Szíve nagyot dobbant, az esze azonban vonakodott. Connor ugyanazt kéri tőle, amit Rand Whitney: hagyja ott az apránként felépített életét, a vállalkozását, amelyért megküzdött, és amelyet fel akart virágoztatni. – Az ötletük a táborral kapcsolatban… Azt hiszem, csak nehezükre esik elengedni. Nagyszerű ötlet ez a családi üdülőhely, de… csak egy álom – mondta végül. Connor a tó felé lendítette a karját. – Ez az egész egy álomnak indult. Még sosem mondtam neked, de az én álmaim is itt kezdődtek. Miután először jártam itt, már el tudtam képzelni magamnak egy olyan jövőt,

227

amely nem teljes kudarc. Ez akkor óriási dolog volt nekem. El sem tudom mondani, milyen óriási. Olivia visszaemlékezett arra a haragos, kék szemű fiúra a lezser cuccokban és a ragasztószalaggal megjavított surranóban, és azt kívánta, bárcsak vissza tudna menni az időben, hogy megölelje, és elmondja neki, ne féljen, minden rendbe jön. Lett volna alkalma rá, de ő nem tette meg. – Annyira örülök… – kezdte, aztán idegesen elnevette magát. – Nem is tudom, minek örülök. Talán annak, hogy itt volt nekünk ez a nyár. Hogy talán… – Talán mi? – Connor a lány két keze alá csúsztatta a magáét, és összefonta az övével az ujjait. – Nézd, én rugalmas vagyok. Ha nem tetszik neked az ötlet, hogy ide gyere, élhetünk, ahol csak akarsz. Már megint milyen egyszerű! – Beköltöznél velem New Yorkba? – Akár egy lakatlan szigetre is, ha ez az, amit szeretnél. Olivia lenézett a kezükre. Tenyerük összetapadt, ujjaik összefonódtak. Ugyanígy kapaszkodott Connorba, amikor utoljára szerelmeskedtek. – Nem tudom, mit szeretnél tőlem hallani – ismerte be. – Akkor hallgass meg te engem! Szeretlek, Lolly. Gyerekkorunk óta szeretlek, és ez soha, de soha nem változott, bár egyszer sem mondtam neked. Ehelyett megbántottalak és elengedtelek. Még egyszer nem foglak, édes! Soha. Most már felnőttek vagyunk, tudjuk, hogyan kell helyesen cselekedni. Velem jössz? Olivia kábultan érezte, hogy szíve óvatosan, de letagadhatatlanul megtelik boldogsággal. – Elakadtam valahol ott, amikor azt mondtad, szeretsz. – Az jó, ha ott akadtál el. Szeretlek, és mindig is szeretni foglak, amíg csak élek. Két külön világból származunk, eltérő életet élünk, de összeköt minket valami, mindig is összekötött. Mondd, hogy nem csak képzelődöm, Lolly! Olivia torkát könnyek fojtogatták, fájt még nyelni is. De semmiképp sem akart sírni, nem akarta tönkretenni ezt a tökéletes pillanatot a könnyeivel. – Én is szeretlek, Connor – suttogta. Nagyon mélyről, valamilyen rejtett forrásból bukkantak benne felszínre ezek a szavak. – Mindig is szívből szerettelek, még akkor is, amikor haragudtam rád. Connor mosolyogva cirógatta meg az arcát. – Tudom, édesem, tudom. Ahogy felemelte a fejét, hogy felnézzen a párjára, Olivia érezte, hogy felszáradnak a könnyek, és helyüket átveszi a vegytiszta boldogság. Connor mosolyt csalt az arcára, és elérte, hogy mellette biztonságban érezze magát. Lehet, hogy tényleg ennyire egyszerű a szerelem? A férfi egy pillanatra elengedte a kezét, és az órájára nézett. – Mi baj van? – kérdezte Olivia. – Sietnem kell – vigyorodott el Connor, bár mintha némi idegesség vegyült volna a mosolyába. – Még éjfél előtt kell megtennem. – Mit? – Tudod, úgy gondoltam, szerencsét hozna, ha a nagyszüleid ötvenedik házassági évfordulójának napján kérném meg a kezedet. A lány szívverése felgyorsult. Megijedt, ugyanakkor tudta, hogy pontosan erre várt. Valami őrült, különös módon így lett kerek a történet. – Te most megkérted a kezemet? – Még nem. Még össze kell szednem a bátorságomat. Olivia hangosan felnevetett, kirobbanó örömébe már nem vegyült semmiféle óvatosság. – Kérj meg most azonnal! 228

– Ebben a pillanatban? – Ebben a pillanatban! – ölelte át Lolly szerelme nyakát. – Egy perccel sem tudok tovább várni, hogy kimondjam az igent!

229

UTÓHANG AVALON TROUBADOUR 2006. szeptember 2. A manhattani Mr. Philip Bellamy és Mrs. Pamela Lightsey Bellamy bejelentik lányuk, Olivia Jane eljegyzését Connor Davisszel, az avaloni Terence Davis fiával. Miss Bellamy summa cum laude végzett a Columbia Egyetemen, és az esküvő után áttelepül Avalonba. Mr. Davis a Davis Építőipari Vállalat tulajdonosa, aki az ősszel kezdi meg új otthonának felépítését a folyóparti út mellett. A pár az esküvőt jövő augusztusra tervezi, de már ezt megelőzően átveszik Camp Kioga irányítását, mely a jövő nyáron nyitja meg kapuit mint családi üdülőközpont.

230