Susan Wiggs. Téli varázs. Tóparti történetek 4

Susan Wiggs Tóparti történetek 4.

Téli varázs

Sophie Bellamy elismert nemzetközi jogászként dolgozik Hágában, ám egy napon terrortámadás áldozatává válik. Megőrzi hidegvérét, így el tud menekülni, de az esettel kapcsolatos rémálmok sokáig üldözik. Úgy dönt, otthagyja kitűnő állását, és letelepszik a Juhar-tó partján fekvő faluban, ahol elvált férje és gyermekei élnek. Hófúvás közepette érkezik meg, és kocsijával az árokban köt ki. Noah, a helyi állatorvos siet a segítségére, aki nyomban megdobogtatja az asszony szívét. Sophie küzd az új és csodás érzés ellen, mert a gyermekeinek akarja szentelni magát. A férfi azonban - akinek eddig csak a négylábúakkal volt szerencséje - túl gyorsan szeretné őt meghódítani...

Minden jog fenntartva, beleértve a kiadvány egészének vagy egy részének bármilyen formában történő sokszorosítását. A mű a Harlequin Enterprises II B. V. jóváhagyásával jelent meg. Kiadványunk szereplői kitalált személyek. Bármely adott személlyel, akár élővel, akár elhunyttal való hasonlóság a merő véletlen műve. § All rights reserved including the right of reproduction in whole or in part in any form. This edition is published by arrangement with Harlequin Enterprises II B. V. All characters in this book are fictious. Any resemblance to actual persons, living or dead, is purely coincidental.

© Susan Wiggs, 2008 – Harlequin Magyarország Kft., 2009 A mű eredeti címe: Snowfall at Willow Lake (Harlequin Mira Books) Magyarra fordította: Zinner Judit Borító: Majoros Árpád Kép: Harlequin Enterprises S. A. ISBN 978-963-537-952-1 HU ISSN 1789-2732

•Felelős kiadó: Holger Marteris •Főszerkesztő: Dr. Téglásy Imre •Felelős szerkesztő: Bakay Dóra •Műszaki vezető: Sárai Szabó Mária •Szerkesztőség: 1122 Budapest, XII. Városmajor u. 20. •Levélcím: 1535 Budapest, Pf. 762. •Távbeszélő: 488-5569; Fax: 488-5584 •E-mail: [email protected] Kiadónk újdonságairól, a megrendelési lehetőségekről honlapunkon is tájékozódhat: www.harlequin.hu

Szedés: Harlequin Magyarország Kft.

Nyomtatás: Reálszisztéma Dabasi Nyomda Zrt. Felelős vezető: Vágó Magdolna vezérigazgató

3

I.RÉSZ Február Tóhatás Telente, amikor a hideg sarkvidéki levegő végigsöpör Észak-Amerikán, a tavak mentén, amerre a szél fúj, hirtelen hóviharok alakulhatnak ki. Ezek a szélrohamok a tóról felszálló pára miatt erős helyi hóesést okoznak kisebb körzetekben. Gyakran előfordul, hogy miközben egy ilyen vihar lecsap valahol, nem messze tőle kéken ragyog az ég.

1. Avalon, New York állam, Ulster megye Noah Shepherd autórádiójának minden állomása a veszélyre figyelmeztetett. Az Országos Meteorológiai Szolgálat havat, jeget és szelet jelentett, nullára csökkent látótávolságot az utakon, azaz tipikus tóhatásból eredő hóvihart. Arra biztatták az embereket, hogy mostantól ne menjenek el otthonról, hagyják meg az utakat a vészhelyzetben közlekedni kényszerülő járműveknek. A megye repülőterét órákkal ezelőtt lezárták, s még a legnehezebb hóeltakarító gépek is alig tudtak vánszorogni az utakon. Ilyen időben csak a kötözni való bolondok autóznak. Na igen, a bolondok meg a nagyobb háziállatokra szakosodott állatorvosok. Noah azt kívánta, bárcsak lenne az ablaktörlőjének még gyorsabb fokozata. A szélkorbácsolta hóförgeteg olyan erővel kavargott, hogy összefüggő, fehér falnak tűnt a kocsija előtt. Szinte azt sem tudta, hogy az úton hajt-e még. A legenda szerint, ha beáll a „tóhatás”, varázslat történik. Na persze! Ha ez varázslat, ő inkább marad a valóság talaján. Miután világra segítette Osmondék kiscsikóját, el kellett volna fogadnia a család ajánlatát, hogy maradjon náluk éjszakára. Hátha másnapra kitisztul az idő, és letakarítják az utat, hogy hazatérhessen néhány mérföldnyire fekvő otthonába s a hozzá tartozó állatkórházba. Az időjárás-jelentés szerint azonban a vihar talán napokig is eltart, sőt a helyzet még súlyosbodhat is, mielőtt javulásnak indul. Nála pedig ott van Palmquisték vénséges vén beagle-je, egy gerincműtét után lábadozó macska meg a saját állatai, beleértve pillanatnyilag még egy talált kiskutyát is. Persze bármikor felhívhatja a szomszédját, Gayle-t, hogy nézzen át, de nem akarta zavarni. Az asszony férje épp a tengerentúlon szolgált, neki pedig három kisgyerekről kellett gondoskodnia. Igazán nem hiányzott szegénynek, hogy átbotorkáljon még hozzá is, és gondoskodjék az állatokról. Ráadásul ő maga is tiszta mocsok volt az ellésből eredő vértől, szutyoktól, szörnyen ráfért volna egy zuhany. Kedvenc füles gyapjúsapkája volt rajta, „korai kerge korszakának” emléke, ahogy az egyik régi barátnője nevezte. Régi barátnőből márpedig volt neki jó néhány, a korban hozzá illő lányok ugyanis általában valami másra vágytak, mint egy vidéki állatorvos feleségének a szerepére. Ráhajolt a kormánykerékre, és hunyorogva figyelte az utat. A kocsi lámpái által megvilágított hópelyhek mintha száguldottak volna feléje, s olyan érzést keltettek, mint valami különleges látványeffekt a moziban. A Csillagok háborúja jutott az eszébe, amikor az öreg teherűrhajó, a Millennium Falcon bolygóközi sebességre vált. Erre természetesen rögtön fütyülni kezdte a film zenéjét. Csak úgy halkan, a fogai között. Ahogy az úton araszolgatott, unalmában azt képzelte, a szélvédő egy távoli galaxisra nyíló ablak, ő maga Han Solo, a feléje száguldó hópelyhek pedig csillagok. Utasításokat kezdett osztogatni a másodpilótájának, aki gazdája hangjára felegyenesedett. – Készülj a gyorsításra, Csubakka! Hallod? Fokozd a sebességet! Rudy, az anyósülésen helyet foglaló keverék válaszul prüszkölt egyet, amitől bepárásodott az ablak. Noah legutóbbi barátnője, Daphne gyakran vádolta őt azzal, hogy olyan, mint egy gyerek, és sosem fog felnőni. Ő pedig, aki olyan tapintatos tudott lenni, mint egy zupás őrmester, erre egyszer félig (valóban csak félig) viccből azt javasolta, akkor csináljanak néhány saját gyereket, hogy legyen kivel játszania.

5

Akkor látta Daphnet utoljára. Hát igen, ő aztán ért a nőkhöz! Nem csoda, hogy szívesebben foglalkozik állatokkal. – Kenobi tábornok, látom a célpontot. Egy hődetonátor – mondta, s lelki szemei előtt megjelent egy galaktikus rabszolga, láncszemekből álló, sodronyingszerű bikiniben. Bárcsak küldene neki az univerzum valami hasonló nőnemű lényt! Aztán bölcsen zengő baritonná változtatta a hangját, erős idegen akcentussal. – Biztos vagyok benne, hogy megtalálod, amit keresel. Akkor aztán… a francba! Halvány árnyék sejlett fel előtte az úton, alig hogy meglátta. Elkapta a kormányt, és tövig nyomta a féket. A kocsi kifarolt, Rudy pedig összevissza dülöngélt az ülésen, hogy le ne essen. Az út közepén egy nagy szemű őzsuta állt. Olyan sovány, hogy látszottak a bordái a sűrű téli bunda alatt. Noah rátenyerelt a dudára, mire az őz megugrott, átvágott az úton, átugrotta az árkot, és eltűnt a sötétben. A tél közepe a legrosszabb időszak a vadaknak, az éhezés ideje. A rádió a vészhelyzetekben szokásos próbaadását sugározta, mire Noah elcsavarta a gombot. Már majdnem otthon volt. Nem jelezte ezt ugyan semmi, de belül érezte, hogy közel jár az otthonához. A Cornellben töltött főiskolás és állatorvostan-hallgató éveitől eltekintve sosem élt másutt. Látnia kellett volna az út menti postaládákat, de most még azokat is betemette a hó. Nem látta, csak érezte az út bal oldalán fekvő tavat. Ez a fűzfákkal övezett tó (amelyekről a nevét is kapta) volt a legszebb a megyében. A természet egy gyönyörű darabja, melynek hátteréül a Catskill-hegység vadonja szolgált. Persze most azt sem lehetett látni a hótól. Noah háza egy domboldalban állt, a víztől csak az út választotta el. A partot nyári lakok, hétvégi házak szegélyezték, melyek télen mindig üresen álltak. – Azkanabi tábornok, erősítést kérünk! – szólalt meg Noah, miközben szinte hallani vélte a filmzenét a háttérben. – Azonnal küldjön ide valakit! És ebben a pillanatban valóban megpillantott… valamit. Valami piros pislákolt a fehér árnyak között. A dal, amelyet fütyült, elhalt az ajkán. Levette a lábát a pedálról, s addig nézte a vöröses fényt, amíg rá nem jött, hogy egy autó hátsó lámpáit látja. A hozzájuk tartozó kocsi nyilván elakadt egy hótorlaszban. Megállította a furgont az út közepén, és megállapította, hogy a másik kocsinak még jár a motorja, mert füstöt ereget a furcsa szögben álló kipufogócső. A hátsó lámpák kísérteties vörös fénnyel világították be az éjszakát. Az egyik első lámpa belefúródott a hóbuckába, a másik fénye pedig egy elütött őzre vetült. – Itt maradsz, fiú! – utasította Noah Rudyt, aztán felkapta a táskáját, amelyben volt annyi nyugtató, amellyel el tudja altatni az őzet, ha kell. Meggyújtotta rögzíthető elemlámpáját, felkapcsolta a kocsi vészvillógóját, és kilépett a viharos éjszakába. A süvöltő széltől felkorbácsolt hópelyhek pengeként vágódtak az arcába. Odasietett az idegen kocsihoz, és megpillantotta egyetlen utasát, egy nőt, aki épp a mobilja gombjait nyomkodta lázasan. Mikor meglátta Noah-t, leengedte az ablakot. – Hála istennek, hogy itt van! – kiáltott fel, majd kiszállt a kocsiból. Nem volt ehhez az időhöz öltözve, az már biztos. Divatos kabátot és vékony, tűsarkú bőrcsizmát viselt. Sem kalap, sem kesztyű nem volt rajta. Szőke haját vadul borzolta a szél. – Gyorsan ideért! – kiabálta túl a vihart. A férfi rájött, hogy az idegen azt hiszi, az autómentőktől vagy az útfelügyelettől érkezett, de nem volt idő magyarázkodásra. Láthatóan a nő is sürgetőnek érezte a helyzetet, mert megragadta a férfi kabátujját, és csizmasarkain imbolyogva a kocsija elejéhez húzta. – Nem is tudom elhinni, hogy ez történt. Gondolja, hogy még meg lehet menteni?

6

Noah elemlámpájával az őzre világított. Nem az volt, amelyet maga is látott az imént, hanem egy fiatal, hármas bak, féloldalt törött aganccsal. Üveges volt a tekintete, és úgy lihegett, mint általában a rettegő, sokkot kapott állatok. A férfi nem látott ugyan vért, de gyakran a belső sérülések is ölnek. A fenébe! Gyűlölte, ha el kellett altatnia egy állatot. – Kérem! – könyörgött újból az idegen. – Meg kell mentenie! – Fogja meg ezt! – adott a nőnek Noah még egy zseblámpát a felszereléséből, aztán mély, megnyugtató torokhangot hallatva leguggolt az állat mellé. – Nyugi, pajtás! – Levette a kesztyűjét, és vízhatlan sportkabátja zsebébe gyömöszölte. Az őz durva tapintású bundája melengette az ujjait, amint áttapintotta a hasát. Nem talált sem felgyülemlett folyadékot, sem természetellenesen puha vagy forró részeket. Talán… Az őz hirtelen mozgásba lendült, és kapálózni kezdett a lábával, hogy támaszt találjon a mély, puha hóban. Noah kapott is egy erős rúgást a karjára, mielőtt elugorhatott volna. Aztán az állat dülöngélve lábra állt, és átugrott a hótorlaszon. Noah ösztönösen a nő elé lépett, hogy megvédje a patáktól, miközben az őz bebotorkált az erdőbe. – Mégsem öltem meg! – örvendezett az ismeretlen. – Maga megmentette. Dehogy! – gondolta az orvos, bár bizonyára látványos volt, ahogy az őz azonnal felkelt, amint ő rátette a kezét. Nem akarta ugyan mondani, de nagy volt az esély rá, hogy nemsokára összeesik valahol az erdőben, és elpusztul. Kikapcsolta a homlokára erősített elemlámpát és felegyenesedett, mire a nő feléje fordulva egyenesen a szemébe világított, és elvakította. Mikor a férfi hunyorogni kezdett, zavartan leengedte a lámpát. – Bocsánat! Noah visszahúzta a kesztyűjét, és megkérdezte: – Hová igyekszik? – A Tópart utca 247-be. Wilsonék házába. Ismeri? Noah hunyorgatva körülnézett, hogy tájékozódjon. A nő épp az ő behajtójánál szaladt le az útról. – Még néhány száz méter a tó felé, és már ott is van – felelte. – Elvihetem. – Köszönöm. – Hópihék nehezedtek az idegen szempillájára, mire lepislogta őket, és Noah közben egy pillanatra alaposan megnézhette az arcát. Rendkívül csinos volt, csak sápadt és feszült. – Hozom a holmimat. – A nő visszaadta a férfinak az elemlámpát, majd kivett egy retikült és egy nagy bevásárlószatyrot a kocsiból. Volt vele még egy gurulós bőrönd is, tele matricákkal. Noah a sötétben csak annyit látott, hogy idegen szavak vannak rajtuk, az egyiken pedig egy hivatalosnak látszó pecsét, talán a külügyminisztériumé. Hűha, gondolta. Egy titokzatos utazó, talán nemzetközi kém. A nő leállította a motort és lekapcsolta a lámpákat. – A kocsival nem hiszem, hogy tudunk bármit is kezdeni – mondta. – Ma éjjel semmiképp. – A csomagtartóban van még néhány táskám. Gondolja, hogy nyugodtan itt hagyhatom? – Nem hiszem, hogy ez a tolvajok éjszakája lenne – nyugtatta meg Noah, aztán odavezette a kocsijához, és kinyitotta előtte az utasülés ajtaját. – Ülj hátra! – szólt oda Rudynak, a kutya pedig engedelmesen átugrotta a támlát. A nő habozott. Magához szorította a táskáját, és felnézett a férfira. Noah a kocsi belső világításának halovány fényében is észrevette, hogy kék a szeme, meg azt is, hogy már nem a „szarvasokkal suttogót” látja benne, hanem egy lehetséges bűnözőt. – Úgy néz rám, mintha én lennék a baltás gyilkos – adott hangot a meglátásának. – Honnan tudhatnám, hogy nem az? – Noah Shepherd vagyok – mutatkozott be erre a férfi –, és itt lakom. Ez az én felhajtóm – mutatott előre. A házig vezető, térdig érő hóval borított bekötőutat fenyők szegélyezték, ága-

7

ikra vastagon nehezedett a hó. Az első ablak mögött égett a villany, a tornác lámpája pedig halvány, sárga fénybe burkolta a bejárati ajtót. A kórház, a kutyaólak és az istállók felé nyíló ajtó baloldalt helyezkedett el, az oda vezető biztonsági fényeket alig lehetett látni. A nő töprengve harapta be a szája szélét. – Még a baltás gyilkosok is laknak valahol. – Igaza van. És én honnan tudhatom, hogy maga épp nem egy baltás gyilkos? Az idegen látszólag nem vette zokon a kérdést. – Sehonnan – válaszolt tömören, majd beszállt a kocsiba. Miután Noah megkerülte a furgont, hogy beüljön a volán mögé, eltűnődött, nem különös erők működésének volt-e a tanúja éppen. Nem szokott ilyesmin gondolkodni, de mégiscsak furcsa, hogy mielőtt mindez történt, éppen kért valakit maga mellé. A kérése vajon meghallgatásra talált? Persze semmit sem tud váratlanul itt termett utasáról. Amint a nő találóan rámutatott, még azt sem sejtheti, nem ő-e a baltás gyilkos. Nem mintha számítana. Azokkal a szőke fürtjeivel lehetne akár a legendás szülőgyilkos Lizzie Borden is, őt talán az sem érdekelné. A lényeg az, hogy mesésen néz ki, és itt ül az ő kocsijában. Ajándék lónak ne nézd a fogát! Noah csak remélni tudta, hogy az ő vér- és lószaga meg az ázottkutya-szag nem fogja túlságosan zavarni a nőt. El ne szúrd, de ne is szaladj előre! – intette magát. Hisz azt sem tudod, nincs-e a nőnek valakije. De lehet akár férjezett, menyasszony, leszbikus vagy pszichopata is. Az egyetlen dolog, amit biztosan tudsz róla, az… – A francba! – csúszott ki hirtelen a száján, mielőtt meggondolta volna. – Miért nem mondta, hogy megsérült? – Felkapta a zseblámpát, és rávilágított a nő lábára, ahol a nadrágja térdén lévő szakadás alól árulkodó vörös csík húzódott lefelé. A nő olyan ijedten jajdult fel, hogy Noah összerezzent. Aztán utasa hirtelen remegni kezdett, kapkodta a levegőt, mint akin menten úrrá lesz a pánik. Idegen nyelven motyogott valamit, ami úgy hangzott, mint egy imádság. Rettegés ült a tekintetében, ahogy felpillantott a férfira, mintha legszörnyűbb rémálma testesülne meg. Ennyit arról, hogy ne szúrjam el, gondolta Noah. – Hé, nem kell ennyire megijedni! – akarta volna biztatni, de utasa a semmibe révedt, ahogy magával ragadta a pánik, aztán egyszer csak elernyedt, szinte beleolvadt az ülésbe, feje oldalra hanyatlott. – Hé! – mondta Noah most már hangosabban. A francba! Elájult? A férfi lekapta magáról a kesztyűt, és kitapintotta a nő pulzusát a nyakán. A szíve hála istennek vert. – Rajta, hölgyem! – sürgette Noah, és finoman a tenyerébe fogta az állát. – Térjen vissza! Mögöttük Rudy nyüszítve járkált az ülésen, talán megérezte a félelmet és a nő vérének a szagát. Aztán hirtelen megállt, hátravetette a fejét, és vonyítani kezdett. Legalább most megtanultam, hogy pontosabban fogalmazzak, ha még egyszer kérek valakit az égiektől, gondolta Noah. „Küldjetek egy szexi pincérlányt a KFC-től!” Ezt kellett volna mondania, és akkor talán nem valami kerge tyúkot kap, aki elájul a saját vére láttán. Amennyire meg tudta állapítani, az eszméletvesztést egyszerre okozta a sérülés, a félelem és az aggodalom. Az állatoknál az ilyesmi néha a védekező mechanizmus része, de hogy az embereknél mit jelent, abban nem volt egészen biztos. Mindenesetre meg kell mérnie a nő vérnyomását, és el kell látnia a sebét. Meggyőződött róla, hogy a kocsija még mindig négykerék-meghajtásra van kapcsolva, majd óvatosan felhajtott a házig. De nem ott állt meg, hanem továbbgurult a kórház elé. A birtok valaha a családja tejgazdasága volt, s ebben az épületben kaptak helyet az irodák. Mikor Noah három évvel ezelőtt beindította itt a praxisát, állatkórházzá alakította az épületet. Kiszállt, és intett Rudynak. A fürge korcs vakkantott egyet, leugrott az ülésről, s már száguldott is keresztül a havas mezőn. Láthatóan örült, hogy megszabadult az idegentől. A férfi megkerülte a kocsit, majd kinyitotta az ajtót a nő mellett.

8

– Hölgyem! Hall engem? A nő nem reagált. Noah ellenőrizte a pulzusát, aztán sután kicibálta a kocsiból, hátratántorodva a térdig érő hóban. Az idegen nem volt nagydarab, magatehetetlenül mégis nehéz volt cipelni. A férfi a vállával belökte az ajtót, belépett, majd megállt, hogy kikapcsolja a riasztót. Sikerült megoldania anélkül, hogy leejtette volna a beteget. Aztán átcipelte a félhomályos váróhelyiségen, be az egyik vizsgálóba. Letette a rozsdamentes acél borítású asztalra, melyet kihúzott, hogy a páciense kényelmesen végigfekhessen rajta. Nem embereknek tervezték ugyan, de nem volt más választása. – Hölgyem! – kérlelte még egyszer. A ménkűbe! Nem kellene újraéleszteni? – Rajta, rajta, rajta! – Egyik kezével rázogatta, pofozgatta a nőt, a másikkal az oxigénmaszkot húzta elő. A kúp alakú maszkot ugyan kutyaorrokra szánták, de erősen rányomta a nő arcára, és működött. A kék szempár felpattant, tágra nyílt, és a nő kiabálni, kapálózni kezdett. Noah azonnal hátralépett, és feltartotta a kezét. – Nyugodjék meg, rendben? – Olyan kedvesen mondta, hogy szinte könyörgésnek hangzott, és közben a lónak szánt nyugtatóra gondolt a táskájában. Vajon mit válaszolna a nő, ha rákiáltana: „Ne kényszerítsen, hogy elővegyem a lónyugtatót!” Nem, mégsem jó ötlet. Noah teljesen tanácstalan volt. Megérintse? Nyugtatgassa? Vagy inkább öntse le egy pohár vízzel? Megérinti, az lesz a legjobb… Finoman rátette a kezét a beteg csuklójára, hogy megvizsgálja a pulzusát. Óriási tévedés volt. A nő összerándult, elkapta a kezét, mintha megégette volna, aztán öszszekuporodott az asztalon, mintha maga Hasfelmetsző Jack állna előtte. – Hölgyem! – kezdte a férfi, megállva az asztal mellett, nehogy vendége leessen, ha ismét elájul. – Esküszöm, nem lesz bántódása. Kérem, nézzen rám! Tudok magán segíteni, de ahhoz figyelnie kell. Végül úgy tűnt, szavai eljutnak a nő agyához. Látni lehetett, ahogy a tekintetét elhomályosító félelem oldódni kezd. Aztán vett egy nagy levegőt, és láthatóan igyekezett lecsillapodni. – Semmi baj, minden rendben lesz! – vette elő Noah a legmegnyugtatóbb hangját, miután ellenállt a kísértésnek, hogy megfogja a nő kezét. Ezt a hangszínt és hangsúlyt eddig megvadult macskáknak és rossz természetű bűzös borzoknak tartogatta. – A rendelőmben vagyunk. Én… szakember vagyok. – Azt jobb lesz nem elárulni, hogy az állatorvoslás terén. – Meg kell vizsgálnom, rendben? Esküszöm, semmi mást nem akarok. Megengedi? A nő remegni kezdett, arca fehér volt, mint a hó. – Igen. Igen, köszönöm. Én… én nem is tudom, mi ütött belém. Még hogy nem! – dohogott magában Noah. – Úgy vélem, elájult a saját vére látványától. Fizikai trauma érte, úgyhogy fel kell tennem néhány kérdést, valamint ellenőriznem kell a pulzusát és a vérnyomását. Ezúttal a szavai végre elérték a kívánt hatást. Noah megkockáztatta, hogy felemelje a nő állát és megfigyelje a pupilláját. Bársonyosan sima volt a bőre, de jéghideg és nyirkos. A férfi érezte, hogy erővel el akarja fojtani a remegést, látta az elszántságot az arcán. – Sajnálom – mondta a nő még mindig remegő hangon. – Ez megbocsáthatatlan dolog volt a részemről. – Kihúzta magát és felszegte az állát. Mintha hirtelen megnőtt volna az önbizalma, teljesen más emberré változott. Eltűnt az ijedt áldozat, s átvette a helyét egy összeszedett, bár nyilvánvalóan nagy megrázkódtatáson átesett fiatal nő. – Nem kell bocsánatot kérnie – felelte a férfi, és megvonta a vállát. – Sokan kiborulnak, ha megsérülnek és vérzik valamijük. Ezzel csak azt bizonyította, hogy maga is ember. – Mi ez a hely? – A rendelőm. – A rendelője előtt ért a baleset? Milyen jó időzítés! – mosolyodott el halványan a nő. – Már előfordult ilyesmi magával? – kérdezte Noah. – Mármint az ájulás. – Nem, dehogy. Még soha.

9

– Mielőtt megtörtént volna, érzett fejfájást, hátfájást, mellkasi fájdalmat vagy légszomjat? – Nem. Ott ültem maga mellett, és teljesen jól éreztem magam, amíg… Nem emlékszem. Noah levetette steppelt kabátját, aztán eszébe jutott, hogy tiszta vér és piszok lett elletés közben. Gyorsan elfordult, hogy a nő ne lássa, lekapta magáról az inget, belegyömöszölte a szennyestartóba, és elővett egy tiszta köpenyt. Betege feltűnően elcsendesedett. Noah megfordult, hogy megnézze, mi történt, s azt kellett látnia, hogy a nő szép szájával tökéletes O betűt formázva az ő meztelen felsőtestét bámulja. Arca ennek ellenére még mindig nagyon sápadtnak tűnt, talán még nem múlt el az ájulás veszélye. Bármennyire is szerette volna Noah, mégsem az ő kidolgozott fizikuma láttán fog elájulni. Valami szörnyen megijeszthette, s a férfi csak remélni tudta, hogy nem ő maga volt az. – Csak fel kell vennem egy tiszta inget – magyarázkodott. A nő elkapta róla a tekintetét, majd körbehordozta a helyiségen. Szinte érezni lehetett, amint megingott az orvosába vetett bizalma. Az állatorvosi egyetemen nem tanítják, hogy az ember ne vegye le az ingét a betege előtt. – Bocsánat! – motyogta zavartan, és gyorsan a nyakába kanyarított egy fonendoszkópot, azt remélve, hogy azzal megnyugtatja a nőt. – Esküszöm, hogy tényleg segíteni akarok. – Méltányolom is – válaszolta a beteg a derékmagasságú asztal fémmel borított felületére támaszkodva, miután végignézett a pulton heverő tömérdek kötszeren, gyógyszeren és orvosi eszközön. – Nem fogok még egyszer bepánikolni. Ez… ez nem én vagyok. Pedig itt minden olyan… Rocky Horror Picture Show. Noah előtt felvillant Susan Sarandon képe melltartóban és bugyiban. Ó, bárcsak…! Rálépett egy pedálra, és lejjebb engedte az asztalt. – Még mindig vérzik. Nem, ne nézzen oda! – Még csak az kéne, hogy megint elájuljon! – Tényleg meg kell vizsgálnom a lábát. – Megsikálta a kezét a mosdónál, elővett egy pár gumikesztyűt, s közben végig a nő lábát figyelte. – Lehet, hogy le kell vágnom a nadrágja szárát – jegyezte meg vigyorogva. – Mi olyan vicces? – Csak az, hogy még sosem mondtam ilyet egy betegemnek. Üljön nyugodtan, jó? És csússzon hátra, hogy ki tudja nyújtani a lábát! Noah meglepetésére a nő szó nélkül engedelmeskedett, majd hátul megtámaszkodva körülnézett a vizsgálóban, ahol a falakat a kutyák fejlődését bemutató ábrák és egy állatgyógyszergyár reklámnaptára díszítették. – Maga nem igazi doktor, ugye? – Ez a kedvenc kérdésem – csapott le a megjegyzésre Noah. – Tudja, ha igazi doktor lennék, csak egyetlen faj anatómiáját és patológiáját ismerném, így viszont hatét. És egy szakterületem lenne kilenc helyett. – Úgy látom, ezt sokszor az orra alá dörgölik. – Épp elégszer, hogy bosszantson. – A férfi hátralépett, és feltartotta gumikesztyűs kezét. – Nézze, nem sértődöm meg, ha nem akarja, hogy megvizsgáljam. – Ha nem bánja, szeretném, ha megcsinálná. – Akkor meg kell győződnöm róla, nincs-e sérülése máshol is. – Csak a térdemen. – Lehet, hogy belső sérülése van. – És azt maga meg tudja állapítani? – A sokk jeleit mutatja. Meg kell vizsgálnom a mellkasát és a hasát, nincsenek-e zúzódásai, és át is kell tapintanom. – Látom, nem viccel. – A nő megmerevedett, és összefonta maga előtt a karját. – Ezt inkább kihagyom. Nem vertem bele magam semmibe, és nem is fáj semmim. Csak a térdem sérült meg. Noah nem akarta tovább feszíteni a húrt, már így is elég bizarr volt a helyzet.

10

– Hívhatnék mentőt, de egy ilyen éjszakán nem szívesen riasztanám őket, csakis életveszélyes vészhelyzet miatt – mondta. – Márpedig ez nem az – értett egyet a nő. – Higgye el, tudom, mi a különbség. – Rendben. Akkor egyelőre foglalkozzunk a térdével! De ha bármit érez, kettős látása lesz, vagy szédülni kezd, azonnal szóljon! – Azzal megmérte betege vérnyomását, és normálisnak találta. Ez jó jel volt, egy belső vérzéstől ugyanis leesik a vérnyomás. – Na jó, akkor lássuk azt a térdet! A nő hátradőlt, és betakarta a szemét a karjával. – Ugye megérti, ha nem szeretnék odanézni? – Észrevettem, hogy nem szereti a vért. – Noah kiválasztott egy kötszervágó ollót, és nekilátott felvágni a sötét gyapjúszövetből készült nadrágot a varrás mentén. A drágának tűnő, vékony csizma belseje tocsogott a vértől. Noah lentről felfelé haladt, s csak remélte, hogy időben abbahagyhatja a műveletet, mielőtt kínossá válna. A vágás a nő térde fölött félkörívben haladt, a műszerfal alatt okozhatta valami. Nem volt vészes, de erősen vérzett, és szörnyen fájhatott. – Hosszú és mély – állapította meg. – Össze kell varrni. – Meg tudja csinálni? – Nem vagyok plasztikai sebész. Akárhogy igyekszem, heg marad utána. – Akkor el tudná egyszerűen csak állítani a vérzést? Holnap majd keresek egy sebészt, aki összevarrja. – Addig nem várhat, túl nagy a fertőzésveszély. Ezt egyetlen doki sem hagyná hét órán túl nyitva. Márpedig reggelig nem fogják megtisztítani az utakat. – Akkor varrja össze! Nem fog zavarni, hogy van egy heg a lábamon. Egy ilyen mutatós nő szájából váratlanul hangzott ez a kijelentés. – Rendben. Érzéstelenítem a területet, mert lehet, hogy egy tucat öltésre is szükség lesz. Minél kisebbeket öltök, annál vékonyabb lesz a heg. – Noah fontolgatta, hogy bead egy nyugtatót a nőnek, de nem volt biztos az adagolásban. Betege körülbelül annyit nyomhat, mint egy rottweiler, tehát 80 milligramm valószínűleg elegendő lenne. Vagy nem. Úgyhogy jobb lesz a helyi érzéstelenítés. – Nem vagyok allergiás a novocainra – biztosította a beteg. – Ez lidocain, egyszázalékos. – Noah remélte, nem lesz sokra szükség ahhoz, hogy elérzéstelenedjen a terület. Furcsa volt, hogy a betegét nem kell lefogni. A nő meg sem rezzent, mikor beadta neki az injekciót. – Néhány perc, és érzéketlenné válik – biztatta. – Remélem is. – A nő elvette szeme elől a karját, elfordította a fejét, és végignézett a pulton. – Ha jó leszek, kaphatok abból a kutyakekszből ott az edényben? – Amennyit csak akar – válaszolta Noah, miközben felnyitotta a fóliát egy steril sebvarró eszközökkel teli tálcán. – Friss lesz tőle a lehelete és fehérebbek a fogai. – Még jól is jöhet – dünnyögte a nő. Noah kesztyűt cserélt, majd nekilátott a seb kitisztításának és összevarrásának. Sok állatnak finomabb a bőre az emberénél, így volt megfelelő felszerelése. A férfi 3/0-s műanyag fonalat és hozzá való varrótűt választott, ami átlagos felszerelés egy lovaknak szánt készletben. Feltett egy nagyítószemüveget, és a megfelelő szögbe állította a lámpát, hogy a lehető legnagyobb precizitással tudja elvégezni a munkát, elkerülendő a cikcakkos heget a finom bőrön. Érezte, hogy a nő ismét remegni kezd, és eltűnődött, nem kellene-e beszélgetnie vele, hogy megnyugodjék és mozdulatlan maradjon. Megszokott betegeinél ilyenkor általában elegendő néhány együtt érző nyelvcsettintés vagy simogatás. – Még nem is tudom, hogy hívják – kezdte. – Sophie-nak. Sophie Bellamynak. – Csak nem rokona azoknak a Bellamyknak, akiknek szállodájuk van a tó északi végében? – Félig-meddig. Régebben Greg Bellamy felesége voltam, de elváltunk.

11

Mégis használja a fickó nevét, tűnődött Noah. – Két gyerekem él itt, Avalonban – folytatta a nő. No, ez talán magyarázat a névhasználatra. Most már csak az nem világos, miért nem vele élnek a gyerekei. Persze ehhez neki semmi köze. Az emberek bonyolult lények, elképesztően változatos érzelmekkel, élethelyzetekkel. Ennél a fajnál semmi sem egyszerű. Noah úgy találta, az állatoknál minden sokkal tisztább, míg az emberek közt mintha folyton aknamezőn járna. Sosem lehet tudni, mikor robban valami, egyenesen bele a képébe. De csak beszélgess, vond el a figyelmét! – Akkor hát látogatóba jött? Vagy csak visszatért egy utazásról? A nő egy pillanatig hallgatott, mintha gondolkodna, mit feleljen. Furcsa, hisz ez nem volt valami bonyolult kérdés. – Délután szálltam le a Kennedy repülőtéren. A rossz idő miatt nem indult járat a Kingston-Ulster reptérre, úgyhogy béreltem egy kocsit, azzal jöttem. Utazhattam volna talán vonattal is, de már annyira vágytam rá, hogy ideérjek. Leszállt a Kennedyn, de honnan? Noah nem faggatta, csak várt, hátha a nő többet is elárul. Mivel nem tette, újból a térdének szentelte teljes figyelmét. Az emberi bőr feltűnően hasonlít a kutyák és a lovak bőrére, állapította meg. – És Wilsonéknál száll meg az út túloldalán? – folytatta a beszélgetést. – Nem egészen. Átengedték nekem a nyaralójukat tavaszig. Bettie Wilson és én a jogi egyetem óta ismerjük egymást. – Ó! – állt meg Noah keze egy pillanatra. – Tehát maga jogász? – Igen. – Nem tudta volna ezt még azelőtt elmondani, hogy lovaknak szánt fonallal varrtam össze? – Akkor talán másként kezel? – Nem tudom – vallotta be a férfi őszintén. – Valószínűleg nem is nyúltam volna magához. Vagy akár még meg is kérem, hogy írjon alá egy lemondó nyilatkozatot. – Ez nem lenne akadály egy jó ügyvédnek – jelentette ki Sophie, aztán gyorsan hozzátette: – De magának nincs mitől tartania. Megmentett, és elállította a vérzést. Én lennék az utolsó, aki bepereli. – Jó tudni. – Noah levette a nő lábáról a seb köré tett steril kendőt, és lemosta a bevarrt sebet jódos oldattal. – Bár talán jó lenne, ha előbb megnézné. Nem fest valami fényesen. A nő felült. A varrás vékony, fekete vonalként húzódott fehér bőrén, melyet sárgára festett a fertőtlenítőszer. – Elállította a vérzést – ismételte. – Úgy tűnik. – Noah rátett egy darab gézt a sebre. – Most bekötözöm. Legyen óvatos, ne nyúljon az öltésekhez, és ne hagyja, hogy húzódjon a seb! Ha a szokásos betegeim egyike lenne, most egy lámpaernyőszerű gallért tennék a nyakára, nehogy a fogával lecibálja a kötést. – Arra nem lesz szükség. – Viszont tartsa szárazon, ha lehetséges! – Azt hiszem, ezt meg tudom oldani. – A nő mozdulatlan maradt, amíg Noah bekötözte, aztán orvosa még egyszer megmérte a vérnyomását. – Semmi változás, ez jó jel. – Köszönöm. Tényleg, nem is tudom eléggé megköszönni. Noah megfogta a kezét, amíg óvatosan leereszkedett az asztalról a földre. Kissé megtántorodott, mire gyorsan átkarolta. – Csak nyugodtan! – mondta. – Ma éjjel jó lenne, ha felpolcolva tartaná, amennyire csak lehet. – Rendben.

12

A férfit megdöbbentették az érzések, amelyek rátörtek, amint átölelte a nőt, hogy el ne essen, s álla hozzáért selymes hajához. Sophie friss télillatot árasztott, teste puha volt, és könynyű. Szemlátomást őt is meglepte az érintés, kis borzongás futott végig rajta. Félelem vagy megkönnyebbülés? Noah nem tudta eldönteni. Aztán a nő lassan, finoman elhúzódott tőle. A férfi kikísérte a váróba, ahol Mildred íróasztalán ugyanolyan kínos rend uralkodott, mint amilyen az asszisztensnő maga. Noah asztala viszont tele volt szaklapokkal és kézikönyvekkel, játékokkal, kis figurákkal meg üdvözlőlapokkal a páciensek gazdáitól. Egy egész falitáblát beborítottak a gyerekektől kapott rajzok, üzenetek és fényképek, melyek a kedvencükkel ábrázolták őket. Látszott, hogy Noah odavan a gyerekekért. – Még egyszer köszönöm – mondta Sophie Bellamy. – Mondja meg, mivel tartozom! – Ugye viccel? – Én sosem viccelek. Szakszerű ellátást nyújtott nekem, joga van megkérni az árát. – Rendben. – Úgy beszél, mint egy igazi jogász, gondolta Noah. Ha ugyanezt a beavatkozást egy dobermanon végezte volna el, néhány száz dollárt kérne érte. – Vegye úgy, hogy a ház ajándéka! És menjen el orvoshoz, mihelyt lehet! – Nos, maga jóval többet tett, mint ami a kötelessége lett volna. Az én hősöm. A férfi még mindig kihallott a hangjából némi félelmet, s gyanította, hogy Sophie csak igyekszik bátornak látszani, vagy ironizál. – Ezt még sosem mondta nekem senki. – Fogadni mernék, hogy jó néhány betege mondta volna már, ha tud beszélni. – A nő elfordult, és Noah örömmel látta, hogy visszatért a szín az arcába. Az angyalát, micsoda szép nő! – Nos, most már csak el kell jutnom a nyaralóig… – Az nem fog menni – vágott közbe a férfi. – Ma éjjel semmiképpen. – De… – Az útviszonyok rosszabbak, mint valaha. Wilsonék behajtóját vastagon belepte a hó, és a ház nyilvánvalóan jéghideg. Ma éjjel itt marad. A nő körülnézett a rendelőben. – Betesz egy ketrecbe ott hátul? – Pontosan. Mrs. Levinson Man-szigeti farkatlan macskája mellé – felelte a férfi, azzal a műbőrrel borított padra mutatott a váró fala mellett. – Foglaljon helyet, és tegye fel a lábát! Ellenőriznem kell a betegeimet, aztán átmegyünk a házba. Nem éppen a Ritz, de adok magának enni, és lesz hol aludnia. Tömérdek szobám van. – Már eddig is túl sok gondot okoztam… – Akkor egy kicsivel több már nem számít. – De… – Tényleg nem gond. – Azzal Noah hátrasietett, oda, ahol halványkék éjszakai fény világította meg a ketreceket. Toby, a macska felfigyelt, de elégedettnek látszott a ketrecében. Volt elég vize éjszakára. Brutus, a beagle mélyen aludt és hangosan hortyogott. A másik macska, Clementine, üldögélt, és módszeresen mosakodott. Noah kivette a majdnem üres önitatós vizesüvegét. – Láttad őt, Clem? – súgta a macskának. – El tudod hinni, hogy ilyen szerencsém van? Megnyertem a lottót, és ez a lány a főnyeremény. A macska visszapislogott, aztán felemelte az egyik mellső mancsát, és tisztogatni kezdte. – Integetsz, és sok sikert kívánsz? Kösz – mondta Noah. Való igaz, Sophie egy baleset folytán került az útjába, de lehet, hogy a sors küldte. A galaxis legszebb nője, aki a hősének nevezte őt, itt fog lakni az út túloldalán. Na jó, lehet, hogy túl sokat lát bele ebbe a véletlenszerű találkozásba. De ki tudja? Han Solo biztos nem habozna kihozni a helyzetből, amit csak lehet. A nő gyönyörű, és nyilván szándékosan hozta a tudomására, hogy egyedülálló. Ráadásul vannak gyerekei. Noah imádta a

13

gyerekeket, mindig is akart magának egy focicsapatnyit. Legutóbbi barátnője épp ezért hagyta el, ennek az asszonynak pedig máris van kettő. Noah kimosta a mosogatót, és figyelmeztette magát, hogy ennyire azért ne szaladjon előre. A sors az ölébe pottyantott egy nagyszerű lehetőséget, és most csak rajta áll, hogy kiderítse, mi lehet belőle. A férfi abban biztos volt, hogy Sophie Bellamyhoz hasonló jelenséggel még nem találkozott. Vajon ki lehet azonkívül, hogy egy másik fickó elvált felesége? Honnan jött, és mi vezérelte ide a sötétben, egy hóvihar kellős közepén? S vajon az a kétségbeesés, amit a szemében látott, ad-e okot aggodalomra?

14

II. RÉSZ Egy hónappal korábban Epifánia Az epifánia egy dolog értelmének hirtelen megnyilatkozása, felismerése; újjászületés, melyet gyakran olyan esemény vált ki, amely megváltoztatja az ember életét. A görög „megjelenés” vagy „megnyilatkozás” szóból ered. Keresztény ünnep, melyet vízkeresztnek nevezünk, és a karácsony utáni tizenkettedik napra esik. A hagyomány szerint ekkor történt a háromkirályok látogatása. Az emberek lakomával, ünnepléssel töltik. Cougéres Ez a sütemény egy habkönnyű, francia sajtos fánk. Hagyományos étel vízkeresztkor száraz (de nem extra száraz) pezsgővel. Hozzávalók: 1 csésze víz 10 deka sótlan vaj kis kockákra vágva fél teáskanál só 1 csésze liszt 4 nagy tojás másfél csésze durvára darált Gruyére sajt Előmelegítjük a sütőt 120 fokra. Kibélelünk egy nagy, lapos tepsit sütőpapírral. Feltesszük a vizet, a vajat és a sót egy lábasban a tűzre, felforraljuk, majd mérsékeljük alatta a hőt. Hozzáadjuk az egész lisztet egyszerre, és addig keverjük egy fakanállal, amíg a massza el nem válik az edény falától. Áttesszük a masszát (ezt a franciák páte á choux-nak hívják) egy másik edénybe, és elektromos keverővel egyenként belekeverjük a tojásokat. Ha a tészta túl keménynek tűnik, adjunk hozzá még egy tojást! Belekeverjük a sajtot, és evőkanállal halmokat teszünk a masszából a sütőlapra, körülbelül három centire egymástól. Süssük körülbelül huszonöt percig, vagy amíg aranybarna nem lesz! Melegen tálaljuk.

2. A Békepalota Hága, Hollandia Január 6., Vízkereszt napja Csillogó, fekete limuzin siklott a faragott kövekből emelt neogótikus épület elé, majd megállt. A palota tömbjének körvonalait csak a sárga ködlámpák csalóka fénye tette láthatóvá. A Citroen tetején fémesen kopogott a sűrű eső, mintha söréttel szórná meg az ég. Az utastér golyóálló üvege mögött Sophie Bellamy még egyszer ellenőrizte a frizuráját és a sminkjét, majd kis csattanással becsukta a púderkompaktot, s retiküljét egy rejtekhelyre dugta a karfa alatt. Mostanában olyan szigorú volt a biztonsági ellenőrzés, hogy egyszerűbbnek találta, ha nem visz be magával az épületbe semmit a személyazonosságát igazoló, már korábban ellenőrzött kártyán kívül. Amikor elkezdett hivatalos rendezvényekre járni a Békepalotába, szinte meztelennek érezte magát retikül nélkül, de mára már megszokta, hogy egész este nincs nála rúzs, fésű, kulcs és mobiltelefon. A biztonság érdekében tilos volt ilyesmit az épületbe vinni. Ma garantáltan óriási lesz a biztonsági készültség. A Nemzetközi Büntetőbíróság nemrég hozott döntése bizonyos háborús bűnökről ellentmondásos volt, és alkalmas arra, hogy erőszakot szítson. Az ügy két évet vett el Sophie életéből. A limuzin beállt a sorba néhány más kocsi mögé, és várt a sorára. Sophie korábban még izgalommal nézett az ehhez hasonló ünnepélyes események elébe, de mostanra már megszokottá váltak a számára, akárcsak a sofőr, a testőrök, az előkelő ruhatár, a mosolygó, magas rangú tisztségviselők vagy a fülhallgatóba suttogó tolmácsok. Fekete esernyők alatt kísérte a személyzet a vendégeket a külső biztonsági kapuhoz. Szaggatott árnyaik ezüstfeketén tükröződtek a palota falának faragott kövein. Sophie-nak azt mondták, a média közvetíteni fogja az eseményt, de csak egyetlen ablaktalan közvetítőkocsit látott. Személyzete betartotta a kötelező harmincméteres távolságot az épülettől. Az este történelmi jelentősége ellenére és attól függetlenül, hogy maga Beatrix királynő is jelen lesz, az eseményről nemigen fog értesülni a világ. Amerikában az embereket sokkal jobban leköti a legfrissebb internetes videó, mintsem hogy átéreznék: ezekben a pillanatokban épp megváltozik Afrika térképe. S ebben a változásban Sophie-nak oroszlánrésze volt. Telefonja rezegni kezdett: fia, Max küldött fényképes üzenetet. A képen fehér homok és türkizkék tenger látszott, a szöveg pedig így szólt: „St. Croix félelmetesen klassz. Apa és Nina mindjárt összeházasodnak. Millió puszi!” Sophie meredten nézte tizenkét éves fia sorait. Tudta, hogy ma lesz az a nap, csak igyekezett nem gondolni rá. Volt férje most épp egy trópusi szigeten tartózkodik, és készül feleségül venni a nőt, aki az ő helyére lépett. Lassan becsukta a telefont, s a melléhez szorította, és igyekezett lecsillapítani háborgó érzéseit, melyek sebet ütöttek a szívén. Az nem lehet, hogy éppen ma! André, a sofőrje bekapcsolta a biztonsági fényeket, melyek jelezték, hogy el fogja hagyni a járművet, majd megigazította lapos egyensapkáját. Válla megemelkedett, amint nagy levegőt vett. Szenegáli lévén sosem szerette Észak-Európa éghajlatát, különösen januárban nem. Hirtelen autógumik csikorogtak, és valami lövésféle dördült. Sophie pillanatnyi habozás nélkül a kocsi padlójára vetette magát, és megragadta az autótelefont. Elöl André ugyanígy

16

tett. Aztán dudálás hallatszott, s a hangosbeszélő hollandul, franciául és angolul lefújta a riadót. André leengedte a vezető és az utastér közötti válaszfalat. – C’est rien – mondta. – Csak egy kocsi kipufogója volt, semmi több. De sosem lazíthatunk. Az elmúlt héten a városban rendkívüli készültség volt valami bandaháborúból kifolyólag, a külszolgálatok sofőrjeit pedig gyakran érte rablótámadás, mert sokszor órákig parkoltak az utcán, és a kocsiban aludtak. Sophie még egyszer ellenőrizte az arcát a púderkompakt tükrében. Alapos kiképzést kapott, hogyan kell viselkedni válsághelyzetekben, és tárgyalt a világ legveszélyesebb embereinek némelyikével, de sosem elsősorban a saját biztonságát féltette. Annyi biztonsági intézkedést foganatosítottak, hogy rendkívül alacsony volt a kockázat. André felemelte kesztyűs kezét, s szavak nélkül afelől érdeklődött, hogy Sophie elkészült-e. A nő félretette a hiúságát, bólintott, és kezébe vette a laminált azonosítókártyát. Kinyílt a kocsi ajtaja, s megjelent fölötte a fekete esernyő, melyet egy libériás palotaszolga tartott a magasba. – On y va, alors – szólt oda Sophie Andrénak. Akkor hát indulás. – Assurément, madame – válaszolt a férfi dallamos franciaafrikai hanglejtéssel. – J’attends. Hát persze hogy várni fog, gondolta Sophie. Mindig is ezt teszi. Hála istennek. Az este végére olyan jókedve lesz, hogy madarat lehet majd vele fogatni. A pezsgőtől is, de főleg attól a kábító elégedettségtől, hogy elért valami fontosat. Bele is halna, ha nem mondhatná el a híreket senkinek. André pedig jó hallgatóság. Lám, azon a rövid úton Sophie lakásától a palotáig ma már azt is bevallotta neki, hogy mennyire hiányoznak a gyerekei. Szerette volna, ha ma este mellette van Max és a lánya, Daisy, hogy tanúja legyen, amint őt kitüntetik. Csakhogy egy óceán választja el őket egymástól. Az apjukkal vannak, aki épp ezen a napon nősül újra. Megnősül. Volt férje talán épp ebben a pillanatban köti össze az életét egy másik nővel. A tudat ólomsúllyal nehezedett Sophie-ra, és a kegyetlen igazság elvett valamicskét az este öröméből. Hagyd abba! – figyelmeztette magát a nő. Ez a te napod. Ahogy kiszállt a kocsiból, lába megcsúszott a nedves kockakövön, és egy lidérces pillanatig azt hitte, elesik a sárban. Egy erős kar azonban elkapta a derekát, és megtámasztotta. – André! – sóhajtotta Sophie kissé kifulladva. – Elhárított egy tragédiát. – Rien du tout, madame – jött a felelet egészen közelről. Az utca fénye megcsillant a férfi ünnepélyes, barátságos arcán. Sophie agyában felvillant egy pillanatra, milyen rég nem tartotta így a karjában egy férfi sem. Túlságosan is régen. Aztán félresöpörte az illetlen gondolatot, felegyenesedett, és ellépett a sofőr mellől. Megcsapta a hideg. Hosszú kasmírkabátja úgy látszik, nem elegendő. Legalábbis ma este nem, hisz még havat is jeleztek. A hó ugyan ritkaságszámba megy Hágában, de máris mintha havas eső hullana az égből. Sophie a nagy esernyő alatt elsietett az őrbódé mellett az első ellenőrző pont felé. A járda megkerülte a Világbéke Lángja emlékművet, melyet kovácsoltvas tető védett az időjárás hatásaitól. Onnan még húsz méter volt az oszlopos bejáratig, mely fölé vászontetőt, elé pedig vörös szőnyeget tettek az alkalom tiszteletére. Miután Sophie biztonságban eljutott a boltíves tető alá, kísérője elköszönt. – Bonsoir, madame! Et bienvenue! A személyzet legnagyobb része franciául beszélt, amely az angol mellett a nemzetközi bíróságok hivatalos nyelve. – Merci!

17

A kísérő az ernyővel visszaindult az esőbe a következő vendégért. A sor a főbejáratig lassan haladt előre, mert először át kellett jutni a ruhatáron, majd egy második ellenőrző ponton. Sophie senkit sem ismert a sorban, de sokukat felismerte. Feketébe öltözött méltóságokat a családjukkal, ünnepi díszt viselő afrikaiakat, diplomatákat a világ minden tájáról. Mindannyian azért jöttek, hogy tisztelegjenek Umoja előtt. Ez volt az az ország, melyet a bíróság most szabadított fel egy hadúr uralma alól, akit egy törvényen kívüli, korrupt gyémántszindikátus pénzelt. Az asszony előtt egy amerikai család haladt. A férj természetes eleganciával viselte a hivatásos katonatiszti egyenruhát. Felesége és tizenéves lányai úgy vették körül, mint egy nagyhatalmat a csatlós nemzetek. Sophie halványan úgy emlékezett, hogy a férfi az Európai Szövetséges Erők Főparancsnokságának az attaséja Belgiumban. Nem üdvözölte a családot, nem akarta megzavarni a kellemesnek ígérkező családi programot. Az attasé felesége szorosan a férjéhez simult, mintha a hideg ellen akarna védekezni. Kövérkés nő volt, könnyed magabiztosság sugárzott belőle. Sophie-hoz hasonlóan egyszerű arany fülbevalót viselt, drágakövek nélkül. Köveket, különösen gyémántot viselni itt és most nagy érzéketlenségre vallott volna. Az amerikai család békében, biztonságban élvezte a maga négytagú kis világát, és Sophieba újra belehasított saját gyermekeinek a hiánya. Metsző, hideg szél söpört végig a téren, és könnyeket csalt Sophie szemébe. Pislogott gyorsan néhányat, hogy el ne kenődjön a sminkje. Felhajtotta kabátja gallérját, és hátat fordított a szélnek. A palota oldalbejáratánál a rendezvényszervezők csukott teherkocsija állt: Haagsche Voedsel Dienst, S.A. Az jó, gondolta Sophie, ők a legjobbak a városban. Most mégis késésben lehettek, mert a fehér kabátos pincérek lázasan futkostak fel-alá, s mindenféle nehéz kocsit toltak a személyzeti bejáróhoz, miközben izgatottan szót váltottak egymással. Sophie már reszketett, mire elért a ruhatárhoz. Kevés hidegebb hely van, mint Hága egy téli viharban. A város a tengerszint alatt fekszik, területét gátakkal szakította ki magának az ember a jéghideg Északi-tengerből. Vihar idején mintha a természet visszakövetelné, ami hajdan az övé volt. A csontig hatoló szélről az a mondás járta, hogy „ha állva tudok maradni benne, nyugodtan kimehetek”. Az asszony vonakodva húzta le puha szarvasbőr kesztyűjét, és átadta hosszú kasmírkabátjával együtt a ruhatárosnak. Megjegyezte a ruhatári jegy számát, majd a zsebébe csúsztatta. Miután lesimította a ruháját és a bejárat felé fordult, észrevette, hogy az attasé felesége irigységgel és csodálattal a szemében őt figyeli. Sophie fél napját a készülődéssel töltötte. Divatos ruhát és cipőt viselt, amely többe került, mint egy bútor, és remekül illett rá. A főiskolán versenyúszó volt, és még mostanában is edzett, hogy megőrizze az alakját. Szőke hajának minden egyes szála a helyén volt, kontyba fésülve a tarkóján. Bijou, a stílustanácsadója azt mondta, pontosan úgy néz ki, mint egy mai Grace Kelly. Színésznőhöz hasonlította, ami helyénvaló is volt, hisz Sophie munkájának nagy részét a káprázat és a színészkedés alkotta. Rámosolygott az attasé feleségére, érezve a helyzet iróniáját. Ne irigyelj! – akarta volna mondani. – Neked legalább itt van a családod. Mi egyebet akarhatnál? Miután átment a fémdetektoron, továbbhaladt egymagában egy oszlopos folyosón a nagy bálterem felé. Az ajtónál a kavargó tömegben állva várt a sorára, hogy bejelentsék. Lábujjhegyre állva, a nyakát nyújtogatva próbált látni valamit maga körül. Annyira lefoglalta munkája a Nemzetközi Büntetőbíróság csupa üveg és acél toronyházában, hogy gyakran már meg is feledkezett a romantikus ideálokról, amelyek eljuttatták pályájának erre a szintjére. Ebben a díszes palotában azonban, melyet Andrew Carnegie építtetett – tekintet nélkül a költségekre –, hirtelen eszébe jutott, hogy olyan munka ez, amelyről a legtöbb ember csak álmodozhat. Ő volt itt Hamupipőke, csak a királyfi hiányzott.

18

A palota libériáját viselő szertartásmester odahajolt hozzá, hogy elolvassa a névkártyáját. Tolmácsmikrofon volt a fülében, melyhez spirál alakban tekeredő rövid zsinór vezetett. – Van kísérője, hölgyem? – Nincs – felelte Sophie. – Egyedül jöttem. – Akinek ilyen munkája van, hogyan tudna időt szakítani egy királyfira? – Madame Sophie Lindstrom Bellamy – jelentette be a szertartásmester csengő hangon – au Canada et aux Etats-Unis. Kanadából és az Egyesült Államokból. Sophie-nak kettős állampolgársága volt, kanadai anyjának és amerikai apjának köszönhetően. Bár az Egyesült Államok nem tagja a nemzetközi bíróságok rendszerének, a világ legtöbb országa egyetértett abban, hogy szükség van egy intézményre, mely elítéli a háborús bűnösöket, így Sophie kanadai állampolgárként vett részt a munkában. Felöltve „kameramosolyát”, belépett a bálterembe, melyet a csillárok és falikarok aranyló fényárba vontak, s amely zsongott az őt köszöntő vendégektől. A meleg fogadtatás ellenére tudta, hogy a mai estét is úgy kell megélnie, mint élete majdnem minden fontos pillanatát – egyedül. Magas, suta mozgású pincér járt körbe egy tálcával, és Sophie egy pohár pezsgővel próbálta elhessegetni a lelombozó gondolatot. Nem akarta elrontani a pillanatot megbánással, a megszokott rágódással a múlton. Végül is nem mindennap találkozik az ember egy igazi királynővel, és veszi át egy hálás nemzet szabadság-érdemérmét. Hága királyi város, a holland kormány székhelye, s Beatrix királynő fáradhatatlanul teljesíti hivatali kötelességeit. Míg Anglia királyi családja a botrányairól híres, a holland OranjeNassau uralkodócsalád élén olyan királynő áll, aki legalább olyan keményen dolgozik, mint egy fizetett tisztségviselő. Civil ruhás biztonsági emberek járőröztek diszkréten a terem szélén, nyugtalanul cikázó tekintettel figyelve a tömeget. Nemzetközi ünneplő sereg gyűlt itt össze, százféle ember. Volt például egy turbános nő élénk színekben pompázó ruhában, egy másik kimonót viselt, megint mások estélyi ruhát. Több férfi színes, hosszú afrikai köntösben érkezett, mások – a nyugatiak – jól szabott öltönyben. Néhány pillanatra Sophie is elevennek érezte magát, s megengedte magának, hogy ne gondoljon a családjára és arra, ami épp most történik velük. Ropogósra keményített iskolai egyenruhában, foghíjas mosollyal egy gyermekkórus énekelt éppen. Ragadós volt az örömük, tiszta hangjuk betöltötte a hatalmas gótikus csarnokot. A zene valamiféle kulturális egyveleg volt a hagyományos, vízkeresztkor énekelt francia nyelvű daloktól a bennszülött táncrigmusokon át a torokhangon elzümmögött ünnepi dallamokig. A kórus belefogott az Impuka Nekati című dalocskába, mely egy macskáról és egy egérről szóló kergetőzős játék. Csoda, hogy még képesek énekelni ezek a szegény háborús árvák! Sophie legszívesebben mindegyiket hazavitte volna magával. Némelyiküket felismerte, mert a hét első felében virágot vittek az ügyészek munkaközösségének. Sophie munkája – a gyermekek ellen elkövetett bűntettek megakadályozása – minden idejét és figyelmét lekötötte, és ennek saját gyerekei fizették meg az árát. Hányszor mulasztotta el Max és Daisy hasonló előadásait a munkája miatt! Dalolt-e valaha a lánya és a fia ilyen örömmel az arcán, vagy egyre csak az anyjukat keresték a közönség soraiban, és ha nem találták, könnyes szemmel énekeltek tovább? Uramisten, de jó lenne, ha most itt lehetnének és láthatnák, milyen eredményre vezetett az áldozatuk! Akkor talán megértenék, és meg is bocsátanának. Volt a kórusban egy csontos térdű, fehér fogú kislány, akinek szemmel láthatóan olyan természetes szükséglet volt az éneklés, mint a levegővétel. Mikor a műsor véget ért, Sophie megkereste a lányt, aki az egész műsort szinte maga hordozta a vállán. – Gyönyörűen énekelsz – dicsérte meg. A kislány arcán ragyogó mosoly terült szét.

19

– Köszönöm, asszonyom – válaszolta, aztán szégyenlősen hozzátette: – Fatounak hívnak. Kuumba faluból jöttem. Nem kellett többet mondania. A lázadó milícia támadása a falu ellen a legszörnyűbb háborús bűntettek közé tartozott. Visszaemlékezve a kuumbai jelentésekre, Sophie most még nagyobb gyűlöletet érzett azok iránt a férfiak iránt, akik hihetetlen embertelenségeket követtek el a Fatouhoz hasonló gyerekekkel szemben. Miután elképzelte, hogy mit láthattak ezek a bársonyos barna szemek, mit kellett ennek a gyermeknek kibírnia, Sophie nem is értette, hogyan tud a kislány még talpon maradni, hogyan tud szembenézni a világgal, és hogyan képes még dalra fakadni. – Annyira boldog vagyok, hogy itt vagy és nem kell félned többé! – mondta a gyermeknek. – Igen, asszonyom. Köszönöm, asszonyom – mosolygott újra a kislány. A mosolyában benne volt mindaz, amiért Sophie munkálkodott, amiért vállalta, hogy távol él a családjától, és többet dolgozik, mint ahány óra van egy napban. Legalábbis néha így érezte. Ekkor hirtelen felmorajlott a terem, s a kislány aggódó tekintettel nézett körül. Sophie azonban meghallotta, hogy valaki azt suttogja: esik a hó. – Gyere! – fogta kézen Fatout. – Nézz ki az ablakon! – Odavezette a kislányt az egyik magas, gótikus ablakhoz, és elhúzta a nehéz bársony függönyt. – Nézd! Fatou beárnyékolta kezével a szemét, és előrehajolt. Sűrű pelyhekben hullott a hó, csodaországgá változtatva a palota kertjét a kandeláberek fényében. – Még sosem láttam ilyet – álmélkodott Fatou. – Ez varázslat, asszonyom. Odakint, egy már csaknem teljesen fehér, kockakővel burkolt kis felhajtón árnyak suhantak. Sophie közelebb hajolt az ablakhoz, hogy lássa, mi az, de csak az elhagyatott, békés udvar képe köszönt vissza. Bárcsak Max és Daisy is láthatná ennek az éjszakának a pompáját és ünnepélyességét! De legalább annak örülhetett, hogy ez a barátságos kislány megosztja vele ezt a pillanatot. Mosolyogva fordult vissza hozzá. Fatou észre sem vette, csak bámult kifelé az ablakon. Elbűvölte a hóesés.

20

3. Miután mindenki megcsodálta a havat, folytatódott a program. Sophie odament egy hosszú asztalhoz, hogy megnézze, milyen az ételkínálat. A zenéhez hasonlóan a svédasztalnak is a részt vevő sokféle nemzet ízlését kellett tükröznie. A hatalmas tálcányi, aranybarnára sült, omlós francia sajtos fánk láttán összefutott a szájában a nyál, de ellenállt a kísértésnek, hogy megkóstoljon akár csak egyet is. Nem engedhette meg magának, hogy egyen, hiszen tökéletesen kell kinéznie, amikor átadják a kitüntetését. Tésztamorzsás arccal, lenyalt rúzzsal mégsem állhat fel az emelvényre. Meglepetésére az ételek máskor oly választékos elrendezése ma valahogy hevenyészettre sikeredett, az ételeket és a virágokat nem a megszokott gonddal helyezték az asztalra. Az erős csontozató, szőke főpincér csettintett az ujjával, és mondott valamit a fülhallgatóval egybeépített mikrofonjába. Ahogy odanyúlt, hogy feltöltse a hűtött garnélákkal megrakott tálat, sikerült összetörnie egy jégszobrot, mire halkan elkáromkodta magát. Sophie csodálkozott, de elhatározta, hogy mindenképp élvezni fogja az estét, és elvett egy második pohár pezsgőt az asztal végéről. Fiúk, ti még egyszer nem fogtok ide ételt szállítani, gondolta magában. A világ e legnagyobb hatalmú bíróságán az ellátásnak tökéletesnek kell lennie. Egy rossz mozdulat, s a vendéglátó cégnek annyi. Elindult egy csoport felé, amely Momoh Sanni Momohot, Umoja elnökét fogta közre, aki pompásan festett sáfrányszínű selyemruhájában és magas, bonyolult módon feltekert fejdíszében. Miközben arra várt, hogy üdvözölhesse az elnököt, összetalálkozott egy kollégájával, Bibi Lateeffel. Az umojai származású Mme Lateef ma estére szintén nemzeti viseletet öltött, amely döbbenetes ellentétben állt a bíróságon megszokott hivatali öltözékével. – Maga bámul engem, hölgyem – mosolygott szélesen a nő Sophie-ra. Szinte ragyogott a boldogságtól, a győzelem mámoros örömétől. A két nő összeölelkezett, aztán Sophie hátralépett, hogy alaposan megszemlélhesse barátnőjét. – Szóhoz sem jutok. Mesésen illik hozzád ez a ruha. – Ennek örülök, mert már nem sokáig lesz szükségem talárra. Sophie büszkén nézett rá. Kolléganője ugyanolyan képzett és művelt volt, mint bármelyik jogász a nemzetközi bíróságon, ám most fontos szerepet fog kapni hazája új kormányában. – Ezek szerint már megvan az új állásod? Elárulhatod nekem? – Mit szólsz a népjóléti miniszteri címhez? – büszkélkedett tréfásan Mme Lateef. Sophie megragadta a kezét. Bibi Lateef elveszítette nem egy családtagját a harcokban, így az ő harca egyszersmind személyes is volt. Visszatérése a hazájába elkerülhetetlenül keserédes lesz a számára. – Szerintem tökéletesen rád szabták – felelte Sophie. – Gratulálok! Azért persze hiányozni fogsz. Senki sem akarta nálam jobban, hogy véget érjen ez az ügy, de jó volt együtt dolgozni veled. – Rengeteg munkám lesz. Az otthonaikból elüldözött családok és az árván maradt gyerekek ügye lesz az első és a legfontosabb, ígérd meg, hogy meglátogatsz! – Szívesen. Sophie többször járt már Uniójában. Szívszorítóan szép ország volt, még háború után is. A harcok és a túlzásba vitt bányászat miatt egyes részek lepusztultak, de még így is hatalmas területek maradtak érintetlenül. Vörös talajú síkságok, esőerdővel borított hegyek és dús, folyóparti körzetek, ahol a városok már kezdtek magukhoz térni.

21

– Szavadon foglak – mondta Mme Lateef. A szeméből sugárzó őszinte hála megindította Sophie-t. – Hálás vagyok a sorsnak, hogy megismertelek. – Nekem volt megtiszteltetés, hogy szolgálhattam az ügyeteket – válaszolta Sophie, és mosolyogva figyelte, ahogy kolléganője odalép a gyerekekhez, hogy elbeszélgessen velük az anyanyelvükön. Sophie ezért élt, az ilyen pillanatokért, amikor tökéletesen biztos lehetett abban, hogy értelme van a munkájának. Hogy megéri az összes fájdalom és áldozat, amit érte hoz. Csakhogy mindig ott lappangott a kérdés: egyetértenének ezzel vajon a saját gyerekei is? Amint ott álldogált, várva, hogy üdvözölhesse az elnököt, odalépett hozzá egy férfi, kitűzőként viselt sajtóigazolvánnyal. – Brooks Fordham, New York Times. Kérem, mondja el, miről szól ez a mai este! Sophie visszafogott mosollyal válaszolt: – Mr. Fordham, ha magát tényleg érdekli ez a történet, órákba fog telni, míg elmesélem. – Tényleg érdekel. De talán összefoglalhatná a számomra. És kérem, hívjon csak Brooksnak! Az asszony ismerte ezt a típust. Elkényeztetett, törekvő, képzett, jóképű, és mindennek tökéletesen a tudatában is van. Mégis megtette, amit kért, összefoglalta a helyzetet, amely ebben az estében csúcsosodott ki. Umoja leigázott ország volt, melyet európai gyémántkereskedők és afrikai cinkosaik félig illegális szindikátusa tartott elnyomás alatt Timi Abacha tábornok vezetésével. Az országot két évtizede kegyetlen milícia működtette az úgynevezett „véres gyémántok” kereskedelmének jövedelméből. Idővel az atrocitások olyan súlyosakká váltak, hogy a világ végre felfigyelt az umojai nép szenvedésére. Ekkor készült az a fotó, amely Umoját elhelyezte a térképen, és bevezette a köztudatba. A kép egy bennszülött kisfiút ábrázolt, akinek hiányzott az egyik keze és az egyik füle, tekintetéből pedig kiveszett minden gyermeki ártatlanság. Megölték a családját, őt magát munkára kényszerítették, mert elég kicsi volt, hogy beférjen a bányajáratokba. Végül büntetésképpen megcsonkították. A fotó az újságok első oldalán jelent meg, és cselekvésre késztette a világot. Nemzetközi vizsgálat indult, amely igazolta, hogy valóban rabszolgasorban tartják és bántalmazzák a népet, dolgoztatják, katonáskodásra kényszerítik, megerőszakolják a gyerekeket. A pert nagy alapossággal készítették elő, s közben veszélybe került a nyomozás sok képviselője. Furcsa „balesetek” történtek azokkal, akik rossz embereknél érdeklődtek, vagy rosszkor voltak rossz helyen. Sophie kívülről tudta a történetet, talán jobban is, mint bárki más a teremben. Miközben előkészítette a vádiratot, nagyon mélyre ásott a szárazföldi ország vörös talajában. A térképen úgy nézett ki, mint egy kancsó, melynek csőre Dél-Afrika északi határa felé billen. Természetesen épp ezért ért ez a terület oly sokat. Határai mentén helyezkedtek el a világ legtermékenyebb gyémántbányái, ahonnan kivételesen jó minőségű nyers drágakövek kerültek a felszínre. A helyi törzsek generációk óta harcoltak az európai gyarmatosítók és a rivális törzsek ellen, mígnem tíz évvel ezelőtt egy gonosz népcsoport, melyet gyémántérdekeltségek fegyvereztek fel és támogattak anyagilag, átvette a hatalmat fölöttük egy véres államcsíny során. Az umojai népnek elképzelhetetlen gyötrelmeket kellett kiállnia: etnikai tisztogatást, népirtást, asszonyaik, lányaik megerőszakolását. A kisfiúkat besorozták katonának, a kislányokat kihasználták, majd eldobták, vagy arra kényszerítették, hogy megszüljék erőszaktevőik gyermekeit. A diktátor és legfőbb hadúr vádiratának összeállításakor Sophie és csapata beszélt az összes felderített bűntett áldozatával. Oly sok történetet kellett hallaniuk a legelképesztőbb rémtettekről, hogy a stáb néhány tagja nem is bírta idegekkel, és felmondott. Mások pedig érzéketlenné váltak a túl nagy nyomás alatt. Valahányszor Sophie egy olyan kisfiúról hallott, aki egyidős volt a saját fiával, de miután átesett egy agymosáson és rászoktatták a drogra, gyilkológéppé vált, vérzett érte a szíve. Amikor pedig olyan fiatal lányokról hallott, akiket megerőszakoltak majd félholtra vertek, még in-

22

kább szenvedett. Mindegyik történet a szívébe markolt, és az egészet hamarosan személyes ügyének kezdte tekinteni. Ugyanolyan hideg fejjel, mint a „véres gyémántok” haszonélvezői, akik engedélyt adtak mindeme szörnyűségre, Sophie elkezdte felépíteni a vádiratot az egész rezsim ellen, hogy aztán el lehessen kergetni a kormányt, és helyre lehessen állítani az umojai nép jogait a saját hazájában. A folyamat két évet vett igénybe, és Sophie a végkimerülésig hajszolta magát. Ráment a házassága, és egy óceán választotta el a gyerekeitől. De ma este legalább elmondhatta, hogy megnyerte a csatát. A mai este azoknak az elismeréséről szólt, akik visszahelyeztek egy nemzetet a jogaiba. A falusiaknak nem kellett többé menekülniük a fegyveres hordák elől, nem kényszerítettek többé senkit, hogy a bányákban dolgozzon, senkit nem bántottak, nem éheztettek többé halálra azok a hiénák, akik elrabolták az országukat. Érezte, hogy Brooks minden idegszálával figyeli. Megpróbált nem nézni a férfira, nehogy elterelje a gondolatait. Bár alig pár perce találkoztak, Sophie nem tagadhatta, hogy a férfi könnyedsége, vonzereje és higgadt szellemessége mosolyra fakasztja. Maga mögött tudva a válás érzelmi gyötrelmeit, kezdte tudomásul venni, hogy igenis kedveli a férfiakat. Amint most felötlött benne ez a gondolat, azonnal érezte, hogy elpirul. Sophie ügyészhelyettesként dolgozott a bíróságon. Miután két felettese is megbetegedett, egyszer csak azon kapta magát, hogy ő képviseli a vádat a Nemzetközi Büntetőbíróság tizenöt tagja előtt. Mindenki tudta, hogy az ő fáradhatatlan és szenvedélyes érvelése kulcsfontosságú volt a bűnösök elítélésében. A per végeztével ENSZ-csapatok vonultak be az országba, elűzték a korrupt kormányzatot, és visszahelyezték hivatalába a száműzött elnököt. – Ez tehát a rövidített változat – ért a történet végére Sophie –, de még így is látom magán, hogy majdnem elalszik. – Csak az időeltolódás miatt – vallotta be a férfi, majd elővett a zsebéből egy tenyérnyi noteszt és egy hagyományos ceruzát. – Megadja a telefonszámát? – villantott elbűvölő mosolyt Sophie-ra. A nő a második asszisztense telefonját adta meg. Egy újságírónak legyen ez elég. A férfi lefirkantotta, mellékörmölt még néhány megjegyzést, és megadta Sophie-nak is a saját számát. – Nem akarja leírni? – kérdezte, mikor az asszony nem reagált. – Megjegyeztem. – A nő csaknem fotografikus memóriával tudott elraktározni számokat. Még annak a bírónak a telefonszámára is emlékezett, aki több mint egy éve a válását intézte, és tudta a fia hokiedzőjének a számát is, pedig személyesen nem is találkoztak. Sőt Greg új feleségének, Ninának a telefonját is, bár jól tudta, hogy sosem hívja fel. Felnézett Brooks-ra, és visszamondta a telefonszámát. – Sokoldalú tehetség – jegyezte meg a férfi. – Ez pedig valóban hihetetlen történet… – Amelyből egy alig néhány soros tudósítás marad a Külföldi hírek rovatban a tizenkilencedik oldalon – fejezte be Sophie a mondatot. – Megpróbálok több helyet kiharcolni – ígérte a férfi. – De van még egy kérdésem. – Csak tessék! – fonta össze maga előtt a karját a nő. – Igaz, hogy a nigériai banki csalások számítógépes módszerével sikerült bejutniuk a szindikátus bankügyleteinek az anyagába? Sophie szája mosolyra húzódott. – Csak rájöttünk, mi mindenre lehet használni az elektronikus reklámpostát. A nyomozócsoport elvégezte a gyakorlati munkát, s végül sikerült becsapnunk a szindikátus főpénztárosát. Nem a legősibb számítógépes trükk volt, de majdnem, úgyhogy hihetetlenül ostobának érezhették magukat.

23

A nigériai e-mailes csalók mintájára, akiknek a módszere már hírhedtté vált, Sophie-ék célba vették a diktátor főpénztárosát, Femi Gidadót, aki törtető, mohó ember hírében állt, és akinek a nagy kockázatú befektetései sok hasznot hoztak a rezsimnek. Miután mindezt megtudták róla, küldtek neki egy csalit, azaz hamis e-mailt egy nem létező ártatlan kormánytisztviselő nevében, aki elképesztő vagyon kezelőjeként mutatkozott be. Könyörögtek a főpénztáros „becses közbenjárásáért” egy rendkívül sürgős ügyben, és ígértek neki 3,5 millió dollárt, ha megad bizonyos banki adatokat egy egyszerű, de titkos tranzakció céljára. Egy viszonylag gyors, e-mailben történő információcsere végeztével Sophie és csapata rátette a kezét a rezsim egész vagyonára. Mivel illegális úton jutottak hozzá, nem használhatták fel a pénzt, ez az őrülten egyszerű trükk mégis nagy mozgásteret biztosított nekik. Választás elé állították a becstelen pénztárost: vagy koronatanú lesz a diktátor elleni perben, vagy közlik a feletteseivel a banki csalásban betöltött szerepét. Mivel az árulás büntetése kegyetlen kínzás és végül lefejezés lett volna, a férfi úgy döntött, inkább az umojai nép oldalára áll. Együttműködése révén azután meg lehetett buktatni a rendszert. – Mi lett Timi Abacha tábornokkal és a gyémántszindikátus vezérével, Serge Hengerrel? Jó kérdés, csak kár, hogy Brooks feltette. – Még mindig szabadlábon vannak. De mivel mindenüket lefoglalták, nincs sem pénzük, sem emberük. Csak idő kérdése, és kézre kerülnek. – Sophie pillanatnyi csend után folytatta: – Remélem, ezt is beleírja a cikkébe. – Viccel? Legszívesebben videót csinálnék erről az egészről, és folyamatosan futtatnám az újság honlapján. Különben maga nagyszerű nő. – Köszönöm. – Nem fél, hogy bosszút állnak? Nem tart támadástól? Mielőtt feloszlatták azt a hadsereget, ők voltak a térség legjobban felfegyverzett milíciája. Azt mondják, néhányan közülük épp itt, Hollandiában bujkálnak. – Mindig lesznek közöttünk gyávák, akiket csak a mohóság vezérel. Nem vagyok hajlandó félelemben élni az ilyenek miatt. A férfi lejegyezte ezt a mondatot, jó végszó lesz a cikkben. – Nagyon fiatal ahhoz, hogy így vélekedjen – jegyezte meg. – Ennek az életkorhoz semmi köze – felelte Sophie. – Az elkötelezettség és a tapasztalat beszél belőlem, annak meg bővében vagyok. – Tudta, hogy a férfi néhány kattintással ugyanúgy megtudhatná a korát vagy akár a vércsoportját, az útlevele számát és az egyetemi eredményeit. Elhatározta, hogy nem hagyja bizonytalanságban. – Harminckilenc, elvált, két gyerek a New York állambeli Avalonban. Ilyen csinosan összegezve tárgyilagosan hangzott az egész, ahogy az egy hivatásának élő nemzetközi jogászhoz illik. Semmit sem árult el a kínszenvedésről, amit Sophie szétszakadt családja miatt érzett, miközben a válás utóhatásaival küszködött. És ezt nem is fogja megosztani a férfival, pedig ezzel a fájdalommal élt nap mint nap. Anya volt, aki mellett nem voltak ott a gyerekei, hogy felnevelje őket. Anyaságát telefonon, e-mailben, SMS-ben vagy MMSben gyakorolta. Pedig tömérdek dolog történt a távollétében. Daisy időközben csábos barna lánnyá serdült, Max dobolni tanul… volt férje pedig nősül. Max még mindig kutyáért könyörög, Daisy pedig elkezdi a főiskolát. Sophie szakadatlanul őrlődött. Vágyott rá, hogy része legyen az életüknek, ugyanakkor szörnyen félt attól, hogy még nagyobb bajt okoz nekik, mint eddig. Brooks kérdezett valamit, és az asszony rádöbbent, hogy egyáltalán nem figyel az újságíróra. – Itt van magának egy egész bálteremnyi méltóság – mutatott körbe a nyüzsgő vendégseregen. – Miért éppen engem kérdez?

24

– Mert magával nagy példányszámra számíthat az újság – közölte a férfi nyers őszinteséggel. – Ha magáról írok, van némi esélyem, hogy előkelőbb helyre kerül a cikkem, mint az utolsó oldal alja. – Nekem pedig segítenem kellene magának, mert… Miért is? – Nézze, ami itt történik, nagy dolog. Egy népet megmentettek attól, hogy letöröljék a térképről. De mindketten tudjuk, hogy a kedves olvasó fikarcnyit sem törődik ezzel. Fontosabb neki, hogy leadja a szavazatát a Megasztárban, mint hogy egy sosem hallott harmadik világbeli kis nép sorsán aggódjon. – Kétlem, hogy változtatni tud ezen azzal, hogy rólam ír. – Akkor igen, ha csinál valami feltűnőt, ami jól mutat a YouTube-on. – Mit? Talán autózzak végig Európán egy szál bugyiban? Látom, tökéletesen ráhangolódott az este ünnepélyességére. – De komolyan, hogyan jut oda egy ilyen csinos lány, mint maga, hogy hadurakat meg diktátorokat döntögessen? – firtatta Brooks. – Azt hiszem, csak szerencse kérdése. – Amikor az emberek a Nemzetközi Büntetőbíróságra gondolnak, hetvenéves, taláros fickók jelennek meg lelki szemeik előtt, nem pedig… – A férfi nem fejezte be, csak jelentőségteljes pillantást vetett az asszonyra. Sophie kényszerítette magát, hogy ne reagáljon. Munkájának szigorú szabályai közé tartozott, hogy minden tettével és megnyilatkozásával növelje a bíróság tekintélyét az emberek körében. – Először is a per a Nemzetközi Büntetőbíróságon zajlott, amely csak hat éve jött létre, tehát nem valami régi intézmény. Másrészt pedig én csak azért szerepeltem ügyészként, mert a főnököm és a helyettese még az első tárgyalási nap előtt megbetegedett. A főügyész idősebb férfi volt, aki osztotta Sophie szenvedélyes igazságszeretetét. Dializálókészülékhez kötve irányította Sophie-t és a többieket hétről hétre, végig a tárgyalás folyamán. – Tehát találkozott a szerencse és a megfelelő alkalom – nyugtázta Brooks. – Inkább a balszerencse és a szükségszerűség – helyesbített Sophie. – Bármit megadnék érte, ha a főügyész ma itt lehetne. – Látom, tényleg nem akar az este sztárja lenni. Micsoda pazarlás egy ilyen szép és tehetséges nőtől! – Magát túlságosan foglalkoztatja a külsőm. – A ruha teszi. Tudnia kellett volna, hogy ilyen hatást fog kiváltani a férfiakból még ékszer nélkül is. Feltételezem, nem véletlenül nem visel ékszert. – Nyilvánvaló okokból ellenzem a gyémántot. És mivel sok más kő eredete is kérdéses, egyszerűbb, ha nem viselem egyiket sem. Bezzeg a gyöngy! Azt kagylók termelik, és boldog halászok hozzák a felszínre, nem igaz? Azt hiszem, rá kellene szoknom a gyöngyre. – A videón valóban viselhetne gyöngyöt – vetette fel Brooks. Sophie-t két korty pezsgő választotta el attól, hogy kidobja a fickót. – Kellemetlen egy alak maga, Mr. Fordham! És most megyek, kezdődik az ünnepség. – Még egy kérdés, aztán békén hagyom. – Csak rajta! – Elvihetném vacsorázni holnap este? – Ez most nem éppen úgy hangzik, mintha békén akarna hagyni. – Esetleg úgy hangzik, mintha… terveim volnának magával? Sophie tétovázott. Lehet, hogy a fickó egy előkelő keleti parti egyetemen végzett, az őseit a Mayfloweng vezeti vissza, és pimaszul meg van győződve arról, hogy mindenhez joga van, viszont nála egy vacsorameghívás minden bizonnyal nem csak evést jelent. – Szólok a titkárnőmnek, hogy hívja fel, és megbeszélik a részleteket.

25

– Ez egy randi, nem pedig nemzetközi csúcsértekezlet. – A titkárnőm viszont nagy szervezőtehetség – nyugtatta meg a nő. Egy randi ezzel az emberrel talán nagyon is jó kikapcsolódás lesz. Sophie romantikus múltja szinte említésre sem volt méltó. Igen, ez a legjobb szó rá. A feledhető kamaszkori tapogatózások a középiskolában alig valamivel kifinomultabb randevúzásnak adták át a helyüket az egyetemi évek alatt. Aztán volt még néhány diákszövetség által rendezett összejövetel meg egy-két zajos buli, és már jött is Greg. Még saját magukat sem ismerték igazán, nemhogy a másikat, mire összeházasodtak. Olyan volt az egész, mintha két össze nem illő fát oltottak volna egymásba. Eleinte még tűrhető volt a helyzet, de végül már nem lehetett figyelmen kívül hagyni a különbségeket. Hogy szerette-e Greget? Őt mindenki szerette. Ő volt a négy Bellamy testvér közül a legfiatalabb, az imádni való, az elbűvölő, az elkényeztetett. Hogy is ne szerette volna mindenki? Az a tudat tartotta életben a házasságukat tizenhat éven át, hogy neki is szeretnie kell őt. Addigra bizonyosodott meg Sophie afelől, hogy elmúlt a szerelem. Ettől fogva hónapokig úgy járkált, mint aki sokkot kapott. Csak múlt ősszel merészkedett újra a porondra, s kezdett randevúzni. Amikor először elhívta valaki vacsorázni, nem is értette, mit mond, mintha idegen nyelven szólt volna hozzá. Vacsora? Randevú? Micsoda ötlet! Ezzel elkezdődött a randevúzós korszak, amely határozottan jobb volt, mint a válás utáni sokkos állapot. Első jelöltje egy diplomáciai testőr volt, akit jobban izgatott, hogy kérkedhet a kémfelszerelésével (a hajtókája alá rejtett riasztókészülékkel és egy cigarettásdobozzal, amely ciángázt tud kibocsátani, ha kell), mint az, hogy felfedezze, ki is Sophie valójában. Kiábrándultsága ellenére az asszony ezután megpróbált simán áttérni a rövid kalandokra, melyek során egy frissen elvált nő kiélheti legvadabb fantáziáit. A kalandokba bocsátkozó nőkről azt tartják, hogy bizonyára nagyon élvezik a dolgot, Sophie azonban kiábrándítónak és idegesítőnek találta ezt a helyzetet, s gyorsan visszatért az alkalmi randevúzás jótékony biztonságához. Azzal áltatta magát, hogy nyitva hagyja a lehetőséget bármelyik attasé, diplomata vagy bármilyen más férfiember előtt, hogy egyszer csak fellobbantsa benne a szenvedélyt, de eddig semmi ilyesmi nem történt. Alaposan megnézte magának az újságírót, és eltűnődött, lehetne-e éppen ő az, aki miatt félretenné természetes tartózkodását. Aki eszébe juttatná, milyen érzés, ha egy férfi öleli az embert… De nem ma, döntötte el. – Most bocsásson meg, kérem! – mondta, és elindult a díszemelvény felé. Körülnézett, hogy hová tehetné le a pezsgőspoharát, és egy mellette elhaladó pincér felé fordult, de az mintha észre sem vette volna. – Bocsánat! – szólította meg a férfit, aki erre úgy összerezzent, hogy egy pohár leesett a kezében tartott tálcáról, és csörömpölve összetört a padlón. A közvetlen közelében állók elhallgattak és odafordultak, hogy lássák, mi történt. A terem széle mentén álló biztonságiak felfigyeltek, készen arra, hogy közbelépjenek. – Sajnálom – mondta halkan Sophie. – Nem akartam megijeszteni. – Semmi baj, hölgyem – mormogta a férfi feltűnően idegenszerű kiejtéssel. Sophie már majdnem megkérdezte tőle, hogy hová valósi, amikor észrevette a tekintetében izzó dühöt, ami messze nem állt arányban a pohár eltörésével. Felvonta a szemöldökét azzal a szavak nélkül is figyelmeztető mozdulattal, mintha egy koronatanú állna előtte. A férfi megmozdult kissé, mire a fény rávetült az arcára. Fekete bőrét két sorban csillogó hegek borították, rituális vágások nyomai, melyek távolról ismerősnek tűntek az asszonynak. Biztosan umojai, gondolta. Kedves dolog volt a vendéglátó cégtől, hogy alkalmazta. Így már érthető a tapasztalatlansága is. A pincér továbbindult. – Ne haragudjon! – szólt utána Sophie még egyszer. A férfi visszafordult, és idegesebbnek látszott, mint valaha.

26

Pincér vagy, gondolta az asszony, viselkedj is úgy! A férfi felé nyújtotta a poharát. – El tudná ezt venni, kérem? Mindjárt kezdünk. A férfi épp csak hogy ki nem kapta a kezéből a poharat, és már ment is. Micsoda érzékeny egy alak, tűnődött Sophie. Épp most szabadítottuk fel az országotokat, vidámabbnak kellene lenned! Aztán nem foglalkozott tovább az esettel, hanem igyekezett arra összpontosítani, hogy még néhány perc, és találkozni fog egy királynővel.

27

4. A bálterem végében lévő dobogón helyet foglaló csoport a Nemzetközi Büntetőbíróság három bírájából, a Nemzetközi Bíróság egy bírájából, egy ENSZ-összekötőből és magából a holland királynőből állt, aki a holland uralkodók tizenhét generációjára tudta visszavezetni a családfáját. Sophie az ügyészek csapatához csatlakozott egy alacsonyabb emelvényen, ahová az esemény rendezőjének asszisztense irányította őket, hogy ott várakozzanak. Ebbe a csoportba tartozott Sophie legjobb barátja és kollégája, Tariq Abdul-Hakim is. Ugyanolyan beosztásban dolgozott, mint Sophie, és együttműködtek ezen az ügyön. Az asszony még a londoni gyakornoki időkből ismerte Tariqot, aki az egyik legkedvesebb ember lett számára a földön. És az egyik legvonzóbb is, egyenesen a női magazinok címlapjára való. Sötét bőr, élénk tekintet és olyan arcvonások, melyeket csak egy magasztos eszmékben gondolkodó szobrász tudna kőbe faragni. A férfi kész nyelvtehetség volt, és gyönyörű az angol kiejtése. A közös munka során többet jelentettek egymásnak, mint pusztán barátok. Tariq azon kevesek közé tartozott, akik előtt Sophie megnyílt, és beszélni tudott a Greggel és a gyerekeivel kapcsolatos gondjairól. – Jól vagy, Kisvirág? – súgta oda neki a férfi. – Persze. Miért ne lennék? – El tudom képzelni, hogy kissé nyomaszt a tény, hogy a volt férjednek ma van az esküvője. Sophie erre csak legyintett, bár tisztában volt vele, hogy Tariqot nem tudja becsapni. – Na és? Tudtuk, hogy egyszer bekövetkezik. Ő is csak pasi, és a pasik rendszerint újraházasodnak – felelte a nő, majd halkan felnevetett. – Valakinek be kell fejeznie a nevelésüket. Szarkazmusa ellenére keserűen gondolt Max SMS-ére, s újra eszébe ötlött az örök kérdés: megérte a pályafutása az árat, amit fizetnie kellett érte? – Micsoda nagylelkű vélemény a férfiakról! – jegyezte meg Tariq. – Az ünnepség után elviszlek mulatni, és addig itatlak, míg a saját nevedet is elfelejted. – Remekül hangzik! – Nem ezt csináljátok ti, amerikaiak? Elmentek valahová, és holtrészegre isszátok magatokat. Sophie elfintorodott. – Fogalmad sincs, miről beszélsz, hiszen te sosem iszol. – De hajlandó vagyok meghívni másokat. Utána elviszlek a Club Silliesbe. Sophie tudta, hogy ha elmegy, őt fogja irigyelni minden nő Hága legmenőbb éjszakai klubjában, ahol Európa elitje szórakozik. Tariq után mindenütt megfordultak a nők. Rendkívül elegáns jelenség volt, és áradt valami szomorúság a tekintetéből, de csak kevesen tudták az okát. Az Oxfordban végzett férfi, a szabad világ vezető jogászainak egyike minden egyes percét az igazságszolgáltatásnak szentelte, viszont nap mint nap megszenvedte, hogy meleg és szaúdi származású, mivel hazájában halálbüntetés járt a melegeknek. – Köszönöm, de utána inkább hazamennék. Van egy kis munkám… – Ó, persze. Isten ments, hogy élj is egy kicsit! – Igenis élek. – Csak dolgozol. A bíróságon, az irodában, a terepen, mindenütt. Utána meg alszol. Na jó, még ott van az a rémes sport is, amelyet űzöl. – Nem rémes. Az úszás jót tesz nekem.

28

Sophie mindig is űzött valami extrém sportot, bár sosem végzett az élen. Viszont minden versenyét becsülettel végigküzdötte. Tariq szemében, akinek a sport maximuma a lifthez való rohanás volt, az úszás őrülten veszélyes dolognak számított. – Úszódresszben kalimpálni a jéghideg vízben igenis őrültség. Szórakoznod is kellene, Kisvirág! És ne hidd, hogy nem tudom, miért tiltakozol az ellen, hogy kicsit leeressz. Azért, mert hajói éreznéd magad, odalenne a vezeklés. – Tudod is te, mi az a vezeklés! – A bűnbánat nem kizárólag a keresztényeké – mutatott rá Tariq. – Bűntudatod van a gyerekeid miatt, ezért nem engeded meg magadnak, hogy élvezz bármit is. Ez ilyen egyszerű. És a napnál is világosabb, hogy nem mész vele semmire. A lényeg szempontjából nem számít, hogy épp a bíróság előtt képviseled a vádat holmi terroristák ellen, vagy biciklizel a Hogewegen turistaszezonban. – Igazad van. Egyik esetben sincsenek velem a gyerekeim. – Ez az, amit te adsz a gyerekeidnek – mutatott az emelvény felé a férfi. – Egy olyan anyát, aki törődik a világgal, hogy az jobb hellyé váljék a számukra. Gondolod, hogy jobban örülnének, ha az osztályt furikáznád focimeccsekre meg a plázába? – Néha igen. – Sophie tudta, hogy semmi értelme folyton ezen rágódnia, de nem tudta száműzni fejéből a gondolatot, hogy másként alakult volna-e Daisy sorsa, ha ő többet van vele. – Az én drága anyám velem volt mindennap, és lásd, mi lett belőlem! Reszkető roncs. – Inkább kiegyensúlyozott ember, aki megtalálta helyét a világban. – Egy számkivetett, egy eretnek! – Tariq úgy tett, mintha viccelne, de Sophie kiérezte szavaiból a fájdalmat, mely más volt, mint az övé, mégis ismerős. – Hagyd abba! – szólt barátjára halkan. Mindkettejüknek a munka volt az első. Ez a mindenem, szokta mondani Tariq, majd mindig hozzátette: szerencsére nem is vágyom többre. Sophie ezt nem mondhatta el magáról, így inkább nem szólt semmit. Észrevette, hogy az elnök és a királynő elindul feléjük, s megköszörülte a torkát, hogy figyelmeztesse Tariqot. A holland királynő úgy nézett ki, mint bárki kedvenc nagynénikéje. Személyes bájával elvarázsolt mindenkit, miközben tette a dolgát, és úgy kezelte az embereket, mintha abban a pillanatban ők lennének a legfontosabbak a világon. – Hálásan köszönöm a szolgálatait – mondta halkan az előtte elhaladó méltóságoknak. Most én is egy méltóság vagyok, gondolta Sophie. Mit szóltok hozzá, én is egy méltóság vagyok! Mikor rá került a sor, és bemutatták a királynőnek, enyhén behajlította a térdét, és bókolt előtte, ahogy azt napokig gyakorolta, és Uwe Majesteitnek, őfelségének szólította. Minden nagyon ünnepélyesen és szertartásosan zajlott, semmi meglepetés. Senki sem fogja megtudni, hogy mélyen belül az örök kislány boldogan lelkendezett: egy királynővel találkozott éppen, egy igazi, eleven királynővel! Beatrix királynő is jogász volt, ahogy Sophie. Más körülmények között talán jól el is beszélgettek volna bármiről, mint két jó barátnő. Sophie elképzelt egy ilyen beszélgetést: „Láttad a legújabb George Clooney-filmet?” „Tetszik a fülbevalód. Melyik múzeumból való?” „Milyen érzés, ha repülőteret neveznek el az emberről?” „Na és mesélj a családodról! Neked hogyan sikerül összetartanod?” Igen, ez volt a legégetőbb kérdés, amit Sophie minden más dolgozó nőnek szeretett volna feltenni. Itt álltak egy nemzet újjászületését köszöntve, és neki csak a családi gondjain járt az esze. Az egyetlen dolog, amit tudni szeretne, az volt, hogy miképp tudott Beatrix működtetni egy országot, ugyanakkor megőrizni a házasságát és összetartani a családját. Úgy, hogy bizonyos dolgokat feláldoz az ember, válaszolt egy halk hang belül.

29

A királynő ekkorra már özvegy volt, gyermekei felnőttek. Sophie eltűnődött, neki vajon volt-e az életében valami, amit megbánt, amiről azt kívánta, bárcsak másképp csinálta volna. Bárcsak több időt töltött volna a családjával, elment volna a szülői értekezletekre, megtiltotta volna, hogy vég nélkül tévézzenek a gyerekek, olvasott volna nekik több esti mesét… Ekkor a színpompás ruhát viselő gárdisták felvonultatták az ENSZ, a Hágai Nemzetközi Bíróság és végül komoly ünnepélyességgel Umoja zászlaját, és leállították az emelvény mögé. Az újonnan kinevezett nagykövet, Mr. Bensouda lépett a mikrofonhoz. Mögötte hat egyenruhás sorakozott fel, egy-egy kitüntetéssel a tenyerén tartott párnán. Mire az este véget ér, az egyik Sophie mellét fogja ékesíteni. – Mesdames et messieurs – kezdte a nagykövet –, bienvenue, les visiteurs distingues… – Majd belefogott országa történetériek ismertetésébe. Az érmeket kiosztották, s hosszan sorolták a kitüntetettek érdemeit. Sophie fekete ruháján szépen mutatott a hálás nép köszönetének tárgyi bizonyítéka. Érdekes szempont ez egy ruhával kapcsolatban, tűnődött Sophie, s kezdtek elkalandozni a gondolatai. A magas tisztségviselők ruháin kell hogy legyen egy belső zseb a megbízólevélnek, és olyan nyakkivágással meg mellrésszel kell rendelkeznie, hogy előnyösen mutasson rajta az érdemérem. Aztán hirtelen rájött, hogy mit tesz: lélekben eltávolodik ettől a nagyszem pillanattól. De nem tehetett róla. Hiányzott az életéből valami, és nem tudott úgy tenni, mintha minden rendben volna. Hogyan is örülhetne teljes szívéből ennek a győzelemnek, ha nincs itt a családja, hogy a tanúja legyen? Egy pillanatig neheztelt emiatt Gregre. Ez az ő számára is nagy nap, bár Sophie legszívesebben nem gondolt volna erre. Egy pódium és egy mikrofon a legnormálisabb emberekből is szószátyárt csinál, így Sophie ott ragadt a többiekkel a „színpadon”. Rá nem jellemző módon ma este kirúgott a hámból, és megivott több mint két pohár pezsgőt, aminek a következtében egyre kínosabbá vált hallgatnia a hosszadalmas beszédeket a történelmi eseményről. Lassan annyira tele lett a hólyagja, hogy össze kellett szorítania a fogát. Bár mások nem siettek elhagyni a dobogót, ő egy pillanattal sem maradhatott tovább. Döntenie kellett, mi a nagyobb diplomáciai baklövés: ha elhagyja a helyét, mielőtt elbocsátást nyerne, vagy ha a királynő jelenlétében összepisili magát. Sophie úgy döntött, nekiindul. Tett egy lépést hátra, és elosont kollégái sorfala mögött, majd követte a világítás és a mikrofonok feketén kígyózó elektromos kábeleit. Az emelvény hátuljánál aztán lelépett, és kisurrant egy oldalajtón az üres folyosóra. Ahogy befordult egy sarkon, szembetalálta magát néhány sötét ruhás emberrel, akiknek a vállát eláztatta az olvadó hó. A férfiak megmerevedtek, majd hirtelen feléje fordultak, Sophie pedig ijedten tartotta fel a kezét. Bizonyára biztonsági emberek, gondolta, gyanakodnak mindenkire. – Bocsánat – mormolta –, csak a vécét keresem. Követte a nyilakat a női mosdó felé. Az előtérben futólag rámosolygott az ott dolgozó, álmos külsejű idősebb nőre, aki egy holland pletykalapot olvasott. Sophie elvégezte a dolgát, aztán odalépett a mosdóhoz, hogy felfrissítse magát. Az egyik fülkéből félreismerhetetlen hangok jelezték, hogy valakinek felfordult a gyomra. Miféle ostoba nőszemély issza le magát egy ilyen rendezvényen? Mivel nem volt nála táska, csak nedves tenyerével tudta lesimítani a haját, és egy papírtörülközővel igazította meg a sminkjét. A fülkéből egy kislány lépett ki. Fatou volt az, aki az imént olyan szépen énekelt. Sötét bőre ellenére sápadtnak látszott, tekintete viszont tiszta volt, nem pedig ködös, mint annak, aki ivott vagy drogozott. Odament az egyik mosdóhoz, majd rátámaszkodott, és lehajtotta a fejét. Előrehulló haja eltakarta az arcát. Kinyitotta a csapot, megmosakodott, kiöblítette a száját, de amikor végzett, még rosszabbul nézett ki, mint előtte. – Betegnek tűnsz – szólította meg Sophie franciául. – Szerezzek neked segítséget?

30

– Köszönöm, asszonyom, nem kell – felelte a lány. – Nem vagyok beteg – mondta, és a hasára tette a kezét. Sophie nem is tudta, mit gondoljon. A kislány túl fiatal még ahhoz, hogy terhes legyen, mégis volt benne valami, ami ismerősnek tűnt: izgatottsággal vegyes kétségbeesés. Azért ismerte fel, mert maga is átélte, ahogy a saját lánya, Daisy is. – Te babát vársz – mondta halkan. Fatou csak a kövezetet bámulta. – Van, aki gondoskodjon rólad? – kérdezte Sophie. A lány bólintott. – Itt tanulok, és egy családnál lakom Lilles-ben. Azt hiszem, az adott körülmények között ez szerencse. De nem hiszem, hogy a vendéglátóim örülni fognak neki. – Nyugodj meg! Ha nem is ugranak rögtön a nyakadba, de… később talán örülni fognak. Sophie tapasztalatból beszélt, s közben egyre nagyobb megbánást és szomorúságot érzett. Ő nem volt ott Daisy mellett a kritikus időkben úgy, ahogy mellette ott állt az édesanyja. Fatou ellépett a mosdótól és lesimította a ruháját, a színes népviseletet, melyet csak még jobban megszépített viselőjének fiatalsága. – Jobban vagy? – kérdezte Sophie. – Egyelőre. A nő letett két eurót a borravalós tálkára, és kilépett az oszlopos folyosóra. Egy magas ablakon át megpillantotta a sűrű hóesést. A nagy pelyhek szinte ragyogtak a kinti díszkivilágításban. Az udvar és a kert nemsokára hamisítatlan téli képet fog nyújtani. – Milyen a tapintása? – kérdezte Fatou a háta mögül. – A hónak? – Hirtelen elhatározással, ami távolról sem volt jellemző rá, kézen fogta Fatout, és maga után húzta az udvarra vezető ajtóhoz. – Gyere, most megtudhatod. Sophie tisztában volt vele, hogy kockázatos dolog eltűnni egy hivatalos rendezvényről, még ha csak néhány percre is. De ma este furcsán féktelennek érezte magát. Az ügy, amely minden idejét és erejét felemésztette, lezárult. Gyermekei a világ túlsó felén, egy napos karibi szigeten nézik, ahogy az apjuk újra nősül. Sophie sosem érezte még magát ennyire elveszettnek, ennyire magányosnak, ugyanakkor tudatában volt annak, milyen tünékenyek, illékonyak bizonyos dolgok. Mint például ez a hóesés itt, a tengerparti Hollandiában; egy királynő üdvözlete; egy himnusz egy árvákból álló kórus ajkán… vagy egy kislány gyermekkora, aki terhes lett, mielőtt felnőhetett volna. A boltíves kapualj, melyet biztonsági kamerák szegélyeztek, egy alaposan megváltozott világra nyílt. Fatou felkiáltott a csodálkozástól, és mondott valamit az anyanyelvén, majd viszszahőkölve behúzódott a vászontető alá. Sophie kilépett a heves hóesésbe, és felfelé tartotta az arcát, hogy érezhesse bőrén a puha pelyheket. – Nem bánt, látod? – mondta. – Sokkal kellemesebb, mint az eső. Fatou végül csatlakozott hozzá a kikövezett udvaron, és ragyogó arccal csodálta a lámpák fényében csillogó havat, meglepetten nevetve, amikor az arcára hullottak a pelyhek. Mostanra már mindent betakart a szűz hó. – Ez igazi csoda, asszonyom! Sophie lelkébe belevésődött a kép, ahogy a kislány az ég felé tartott arccal nevet a szempilláira rakódó hópelyheken. Ez a pillanat Fatouval emlékeztetőül szolgált arra, hogy a legvalószerűtlenebb helyeken is találhat az ember szépséget és örömöt a világban. Rámutatott a hópelyhekre, melyek egyenként a kert alacsony kerítésének tetejére szállingóztak, mindegyik a természet egy külön kis tökéletes csodája. – Olyanok, mint valami apró virág – mondta Fatou. – Igen. – Sophie újból kézen fogta, mert mostanra már mindketten fáztak. – Gyere, vissza kell mennünk.

31

Ekkor hirtelen lépéseket hallott, meg valami ziháló hangot. Megfordult, és látta, hogy egy testes árny közeledik feléje. – Menj be! – sürgette a kislányt. – Siess! Mindjárt jövök én is. Felismerte az alakot a válláról, a tartásáról, mihelyt megvilágította a körvonalait az udvari lámpa. André! Összevont szemöldökkel figyelte, ahogy a férfi tántorogva közeledik a fal mellett, cikcakkos lábnyomot hagyva maga után a hóban. Mi történhetett vele? André hithű muzulmán, sosem iszik. Odasietett hozzá. – André, qu’est-ce qui ce passe? Mi történt? – Madam – motyogta a sofőr, azzal térdre rogyott Sophie előtt a hóban. Majd oldalra dőlt, mint egy medve, melyet leterített egy vadász golyója. Abban a pillanatban, amely a megszólalása és a földre hanyatlása között eltelt, Sophie zavarát döbbent felismerés váltotta fel. Nem! Jaj, nem! – próbálta tagadni magában, bár tudta, hogy hiába. Térdre rogyott André mellett, alig érezte a hó hidegét a vékony ruhán át. – Kérem! Ó, kérem, térjen magához! De mire kimondta, tudta, hogy már késő. Még nem látott senkit sem meghalni, de most, hogy megtörtént, valahol mélyen felismerte, mi zajlik a szeme előtt. André még kísértetiesen hörgött egyet, aztán elernyedt, s vége volt. Sophie egy pillanatig nem hitt a szemének. Hisz nemrég még beszélt vele: a sofőrjével, akit azért adtak melléje, hogy óvja az életét. És most ez az ember erőszak áldozata lett. A gőzölgő vér szaga olyan erős volt, hogy Sophie nem is értette, miért nem érezte meg előbb. André a mellén és a hasán kapott sebet, meg még isten tudja, hány helyen. Sophie nem tudta megállapítani, hogy szúrt vagy lőtt sebek-e, még sosem látott ilyesmit közelről. Ahogy ott térdelt mellette, érezte, milyen elképesztő gyorsasággal hűl ki a halott test, s mintha a saját vére is megfagyott volna az ereiben. Lerogyott a hóba az elcsendesültén heverő, megtermett férfi mellé a lámpák sárgás fényében. Körülnézett, és hirtelen kísértetiesen kihaltnak találta az udvart. Segélykiáltását visszaverték a komor falak. A pánik határán járva megigazgatta a halott szakadt, véres kabátját. – Kérem! Kérem! – jajveszékelt újra és újra, bár fogalma sem volt, miért is könyörög. Ráborult a testre, arcát André arcához szorította, mintha átsugározhatná belé a maga életerejét. Hiszen ez André, a barátja, a kedves óriás, aki kizárólag jót tett egész életében! Aki elkötelezetten, önzetlenül vigyázott Sophie-ra, akárhová ment. Vigyázott rá… Az asszony értelme hirtelen háttérbe tolta a szörnyű veszteség fájdalmát. André azért jött, hogy megkeresse őt. Nem önmagának akart segítséget, nem is holmi érzelmes búcsú kedvéért jött utána. Az ilyesmi nem vallott volna rá. Egyetlen oka lehetett csak, amiért kényszerítette magát, hogy sebei ellenére legalább addig éljen, amíg megtalálja: figyelmeztetni akarta valamire.

32

5. Sophie néha elgondolkodott, vajon hogyan viselkedne válsághelyzetben. Megdermedne? Tehetetlenné válna? Nem tudhatta előre. Nos, nem okozott magának csalódást. Nem kapott hisztériás rohamot, és nem is gömbölyödött össze nyöszörögve. Ehelyett elfojtotta érzelmeit, és szinte érezte, ahogy egy vastag jégréteg veszi körül a szívét, amely nem engedi, hogy az érzései irányítsák. Ha megengedi magának, hogy felszínre jussanak az érzelmei, összeomlik, és talán maga is odavész. Hallott valamit a háta mögött, és rémülten felugrott. – Fatou! Megijesztettél. Mondtam, hogy menj be! – kiáltotta, de legbelül örült a lány jelenlétének. Fatou arcán csendes belenyugvás tükröződött. Számára nyilván nem volt új, sőt nem is volt megdöbbentő az ilyen látvány. – Nagyon sajnálom, asszonyom – mondta. – Ismerte? – A sofőröm volt. Nem, annál jóval több. Egy olyan ember, akinek a hűségére és odaadására mindig számíthatott, pedig nem is hitte, hogy megérdemli. Tudta róla, hogy semmije sem volt, amikor kivándorolt Hollandiába, és mostanáig egyedül élt egy lakásban a Statenkwartier nevű negyedben, a külvárosban. Sophie sosem járt nála, s most azt kívánta, bárcsak meglátogatta volna legalább egyszer. De ez olyasmi, amin ráér később szomorkodni, ha megengedheti magának, hogy felengedjen, és újra legyenek érzései. Megragadta Fatou kezét, és magával húzta a lányt a palota árnyékába. A hó szakadatlanul esett, a vizes, sűrű pelyhek lassan beborították André mozdulatlan testét. – Keresünk egy biztonsági őrt! – mondta, és elindult a lánnyal az épület felé. A folyosó elején tanácstalanul megálltak egy pillanatra, és füleltek. A nagyterem felől énekszó hallatszott. Sophie első gondolata az volt, hogy berohan és riadót fúj, elmondja mindenkinek, hogy megölték a sofőrjét. Aztán egy érzés, mely mint valami hideg fuvallat telepedett rá, visszatartotta. Biztos volt abban, hogy André meggyilkolása nem egy elszigetelt bűntett. Körülnézett, de nem látott senkit. – Nem szabad oda visszamennünk – súgta a lánynak. – Megkeressük inkább a biztonságiak szobáját. Kamerák voltak mindenütt, bár lám, Andrénak sem jelentettek semmi segítséget. Sophie bekopogott az egyik helyiségbe. Mivel választ nem kapott, lenyomta a kilincset, noha azt várta, hogy a szoba zárva lesz. Meglepetésére az ajtó kinyílt. Sophie elbizonytalanodott. Érezni kezdte a gyomrában azt a furcsa nyomást, azt a bizonyosságot, amit olyankor szokott, amikor valami nincs rendben. Amikor hazudott neki valaki, vagy nyilvánvalóan nem stimmeltek a dolgok. Odabent nem égtek a lámpák, csak a monitorok és más elektromos eszközök kékes fénye világlott. Három férfi volt odabent, s Sophie először azt hitte, részegen elaludtak. Ekkor érezte meg a gyenge mandulaillatot. – Ez gáz! Maradj idekint! – súgta Fatounak, aztán nagy levegőt vett. A sok úszás most a segítségére volt, hosszabb ideig tudta visszatartani a levegőt. A férfiak a diplomaták védelmét szolgáló biztonsági egység egyenruháját viselték. Sophie odament az első, földön fekvő áldozathoz, s megérintette a vállát. A férfi teste aggasztóan merev volt. A nő igyekezett nem nézni az arcára, mert az orrából még mindig szivárgott a vér, de gyorsan megkereste a hajtókája alatt az apró adó-vevő készüléket, és megnyomta a gombját.

33

Imádkozott, hogy működjön és riassza a bálterem őrségét, valamint a terrorelhárító különítmény távoli, rotterdami főhadiszállását. Igaz, fogalma sem volt, mennyi időbe telik, amíg ideér a segítség. A folyamatosan működő számtalan monitor semmi rendellenességet nem mutatott az épületben, a fogadás zavartalanul zajlott tovább. Sophie meglátott az egyik képernyőn egy sötét ruhás biztonsági őrt a bálteremben. Semmi jelét nem adta, hogy hallotta volna a riasztást, de céltudatosan és éberen mozgott, amit Sophie biztatónak vélt. A férfi keze zakója egyik gombján nyugodott, és mormogott valamit a mikrofonjába. Sophie kirohant a szobából, mert már majd szétrepedt a tüdeje, ahogy visszatartotta a levegőt. Becsukta maga mögött az ajtót, és odafordult Fatouhoz. – Azt hiszem, sikerült. Mindjárt kimenekítenek mindenkit, és… Fatou azonban nem őrá nézett, hanem egy távolabbi pontra Sophie válla fölött. – Ne bougez pas – hallatszott egy mély hang, erős idegen hanghordozással –, ou je tire. Sophie két szívdobbanásnyi ideig nem fogta fel, mit hallott. Aztán valamit az álla alá szorítottak. Ne mozdulj, vagy lövök! Egy másik férfi is megjelent Fatou mögött, és Sophie ráébredt, hogy egész idő alatt ott állhatott az árnyékban. Biztonsági őrnek volt öltözve, s nagy, csontos, tipikus holland arca volt. Egy pisztolyt szorított a kislány álla alá. – Ó, kérem, ne! Ő még csak gyerek, ne bántsák! – kiáltotta Sophie. Ekkor előlépett egy harmadik férfi, egy ugyancsak őrnek álcázott afrikai, s berúgta a biztonságiak szobájának ajtaját. Átvágott a helyiségen, és kinyitotta az ablakot. Tehát Sophie-nak igaza volt a gázzal kapcsolatban. Mindez olyan gyorsan történt, hogy az asszony nem ért rá félni. Túl hihetetlen volt a gondolat, hogy egy idegen az ujjának egyetlen mozdulatával megölheti. Nem szólt semmit, bár olyan erősen vert a szíve, hogy biztos volt benne, a férfiak is hallják. Egyetlen dologra tudott gondolni: a gyerekeire. Talán sosem látja őket többé. Eszébe jutott az utolsó alkalom, amikor találkoztak, amikor beszélt velük. Az előző napi telefonbeszélgetés Maxszel… Vajon kedvesen, tisztelettel, szeretettel beszélt a fiával? Vagy netán túlságosan sietve? Nem volt vele erőszakos, követelőző? Daisy mindig ezzel vádolta, vagy inkább túlzott szigorúsággal. Igen, túl szigorú volt a gyerekeihez. – Mende – mondta az egyik férfi, a francia afrikai, majd a pult fölé hajolt, s nézte, mi zajlik a teremben. Az ünnepség biztonsági őrei akcióba léptek, s fegyverrel a kézben utasítást adtak a díszterem kiürítésére. – Kiment a riasztás – állapította meg. Miközben beszélt, felegyenesedett, és groteszk módon kecsesnek nevezhető mozdulattal, visszakézből hatalmas pofont kevert le Sophie-nak. Az asszonyt még sosem érte testi erőszak, s a döbbenet előbb tudatosult benne, mint a fájdalom. Aztán olyan érzés öntötte el, mint mikor eltalálta az arcát egy gyephokilabda. Fehér felvillanást látott, aztán sokféle képet, amint hullámozva lebegett előtte a monitorok képe. Az ütés nekilökte a pisztolyos fickónak. Becsukta a szemét, és közben attól rettegett, hogy az illető pánikba esik és meghúzza a ravaszt. – Hagyjátok abba! – ordította az egyik férfi. – Kiment a riasztás, még szükségünk lehet a nőre. Vajon mi célból? – tűnődött Sophie. Aztán megérzett valamit, ami a pisztolyt fogó férfiból áradt: a félelmét. Az asszony nem is értette, hogyan, de felismerte a férfiba hasító, fojtogató rettegést, ami tán még veszélyesebb, mint a hidegvérű elszántság. Talán engedelmeskedik a parancsnak, talán nem. S akkor neki vége. Sophie jobbnak látta, ha halálfélelme helyett a monitoroknak szenteli a figyelmét. A nagyteremben a biztonságiak már urai voltak a helyzetnek. A fehér kabátos pincérek a földön feküdtek, s a terem gyorsan kiürült. Hála istennek! – sóhajtott magában az asszony. – Vite – mondta ekkor a francia. – Hozzátok a lányt is!

34

Sophie-t szinte lehajították a lépcsőn, majd végigvonszolták a folyosón a személyzeti helyiségig, ahol szembetalálták magukat egy csapat ügynökkel. Sophie összerándult a csillogó fegyvercsövek láttán. Támadói pajzsként tolták maguk előtt Fatouval együtt. – Dobják el a fegyvert, vagy meghal a nő! – kiáltotta oda a francia, miközben benyomultak a bálterembe. Négy biztonsági ember azonnal engedelmeskedett. Az ötödik habozott, majd tett egy mozdulatot a francia felé, mire annak hangtompítós pisztolyából szisszenve süvített elő egy lövedék, s Fatou a földre rogyott. Nem! Kérlek, istenem, ne engedd! Hisz még csak gyerek! Egy nő felsikoltott, mire az ötödik ügynök is ledobta pisztolyát a földre, és a magasba tartotta a kezét. A vendégek zöme már biztonságban elhagyta a termet, talán épp Sophie riasztásának köszönhetően. A királynőt és az elnököt sehol sem lehetett látni. Azokat, akik bent maradtak, most összeterelték a terem közepére, és kényszerítették, hogy hasaljanak a földre. Sophie majdnem felkiáltott, amikor észrevette Tariqot. A férfi fekete szeme szikrázott, amint találkozott a tekintetük. Az asszony ösztönösen tudta, hogy nem szabad senkire jelentőségteljesen ránéznie, nehogy a banditák őt is kiszúrják. Észrevette a riportert, Brooks Fordhamet, aki kifejezéstelen tekintettel bámult rá, s fohászkodott, hogy csendben maradjon. Ott volt még a katonai attasé is, fektében ölelve a családját. Szögletes arcáról éberség és elkeseredett düh sugárzott. Néhány gyerek is maradt a teremben. Őket kellett volna először kimenekíteni, négyen mégis a padlón feküdtek. Kísérteties módon csendben volt mindenki, még a kicsik is. Háború sújtotta országból jöttek, talán átéltek már ennél rosszabb helyzeteket is. A francia gyorsan átvette az irányítást, és parancsokat kezdett osztogatni a pincérruhás alakoknak. Azok felugrottak, felvették a biztonságiak eldobott pisztolyait, s máris fordult a kocka. Egy pillanat volt az egész. A vendéglátó cég embereinek álcázott merénylők előkapták fegyvereiket, melyeket a zsúrkocsikon csempésztek a terembe a ropogósra vasalt fehér abroszok alatt. A mészárlás csendben zajlott le. Sophie tudta, ha száz évig él, akkor sem fogja elfelejteni ezeknek a pillanatoknak a vérfagyasztó, kísérteties csendjét, miközben az öt ügynököt a másvilágra küldték a hangtompítós fegyverek. Nem tört ki zűrzavar, a gyilkosság rémisztő módszerességgel történt. Sophie most nézett először fogvatartója arcára. Fiatal afrikai volt, gyerekesen kerek arccal. Szeme lázasan csillogott, mintha kábítószer hatása alatt állna. A nő nem számíthatott másra, mint hogy azokban a percekben már száguld át a városon a terrorelhárító kommandó, egyenest a palota felé. Nézte a mozdulatlan, vérző Fatout a földön. A kislány nyöszörgött, majd suttogva segítséget kért. Sophie tett egy lépést feléje, de az egyik fegyveres ráordított, mire visszahőkölt. Igaz, csak egy pillanatra. – Ebből elég! – kiáltott fel. – Ez a Békepalota! Itt nem hagyhatunk gyerekeket meghalni a földön – jelentette ki, azzal letérdelt a lány mellé. Fatou vérzett, de magánál volt. Pislogott, és nyögött fájdalmában. – Elég! – kiáltott Sophie-ra a francia. – Ne nyúljon hozzá! Tűnjön onnan! Az asszony rá sem hederített. Rájött, hogy az ember bármit figyelmen kívül hagyhat, még azt is, hogy rászegeződik egy gyilkos puskacső. A kislányra figyelt, s rászorított néhány batisztszalvétát a sebre. A közelről leadott lövés elsüvített mellette, talán csak figyelmeztetésnek szánták. – Tünés onnan! – ordított rá újból a férfi. Sophie fel sem nézett. Egyszerűen megszállta valami. Nem bátorság, együttérzés vagy harag, inkább valami mély meggyőződés, hogy még egy gyilkosságot nem tudna elviselni. Még akkor sem, ha őt magát lelövik emiatt.

35

Nem lőtték le, de az afrikai fiú végül elrángatta Fatou mellől. A támadók kiadták a parancsot, hogy mindenki maradjon a földön, miközben a többiek belülről bezárták a terem ajtajait. Túszok vagyunk, gondolta Sophie. Közben a nagydarab francia és a szőke, aki korábban a pezsgőt szolgálta fel, vitatkozni kezdett, hogy maradjanak és kezdjenek tárgyalásokat, vagy meneküljenek el emberi pajzsuk védelmében. Sophie korábban részt vett egy kiképzésen, ahol a válsághelyzetekben követendő magatartásra oktatták, s a túszejtés is a tananyag része volt. Mint mindenre az ő működési területén, erre is volt egy betűszó, ami segítette az emlékezést. A gond csak az volt, hogy kiment a fejéből. H-E… valami ilyesmi. H mint helyzetfelismerés. Ez könnyű: a helyzet rendkívül rossz. E mint elszigetelés, mármint a tetteseké. Többre azonban nem emlékezett. Akkoriban tanulta ezt, amikor politikai népszerűséget jelentett annak hangoztatása, hogy nem tárgyalunk terroristákkal vagy szélsőségesekkel, ami ugyanakkor rendkívül kockázatos volt. Ha az embert túszul ejtik, a legfontosabb dolog időt nyerni, majd valamiképpen megosztani a túszejtőket. Ezek az itteniek már a legjobb úton voltak efelé maguktól is, amit Sophie jó jelnek értékelt. A túszok közül egyedül ő maradt állva, erősen tartotta a félelmeivel küszködő, veszélyes fiú. Brooks Fordhamről lerítt, hogy már nem sokáig bírja szó nélkül. Amikor Sophie-ra pillantott, a nő alig észrevehetően nemet intett a fejével. Az egyik „pincér” észrevette, hogy a riporter körbepillant, mire közömbös arccal fejbe rúgta. Brooks meg sem nyikkant, csak elterült. Tariq arabul próbált a lelkére beszélni a martalócoknak, de csak azt érte el, hogy ugyanerre a sorsra jutott. Szép arcát kegyetlenül eltalálta egy kemény csizmaorr. Sophie szédült, és hányingere támadt, ugyanakkor feltört benne egy keserű érzés: hasztalan, hiábavaló volt minden! Ő és tucatnyi társa mindent megtett, ami emberileg lehetséges, hogy helyreálljon a béke és az igazság, s lám, végül mégis bántanak, megölnek embereket! André holtan fekszik az udvaron, és ő dermedten bámulja a sebesült Fatout. Sophie rádöbbent, hogy becsapta magát, amikor azt hitte, jobbá teheti a világot, változást idézhet elő azzal, amit tesz. A mohóság és a gonosz mindig is fáradhatatlan ellenség marad. Az igazság az, hogy semmi, a legnagyobb áldozat és a legjobb diplomácia sem tud véget vetni az öldöklésnek, nem tudja megszabadítani a világot az ilyen emberektől. Úgy vélte, a franciául beszélő afrikai bizonyára a Serge Henger gyémántkereskedővel együtt szökésben lévő Timi Abacha tábornok embere. S bár a média valószínűleg terroristáknak, egy ügyért fanatikusan küzdő embereknek fogja beállítani ezeket a merénylőket, Sophie tudta, miről van itt valójában szó. Nem ideálokról, nem az igazság kereséséről, még csak nem is bosszúról. Egyszerűen pénzről. Nem hitről, családról vagy hazafiságról. Ezeknek az embereknek az „ügyét” úgy hívják, hogy mohóság. A bíróság tevékenysége és az ENSZ-csapatok jelenléte megfosztotta őket a vagyonuktól, azt akarják visszakapni. Különös módon ez leegyszerűsítette a helyzetet. Alkut kell kötni! – Ha gyerekeket ejtenek túszul, attól csak meggyűlöli magukat a világ, és vadászni fognak magukra. De nem ezt akarják, hanem csak visszakapni azt, amit elvettek maguktól – mondta Sophie bátran, bár nehezére esett beszélni, úgy fájt az arca a nemrég kapott ütéstől. – Nagyon jól tudjuk, hogy mit akarunk – hallgattatta el a szőke holland, miközben ellenőrizte egy biztonsági embertől elvett pisztoly tárát. – Akkor legyenek tisztában azzal is, hogyan szerezhetik meg. – Sophie maga sem hitte, mit tesz: tárgyal a terroristákkal. – Maguk nem buták, hisz sikerült eljutniuk idáig. És most el is tudnak menni innen további incidens nélkül. A férfi rábámult. Aztán felcsillant a szeme, és hidegen, kegyetlenül rámosolygott Sophie-ra. – Ahogy azt is tudjuk, ki maga, Mrs. Bellamy. Édes Istenem! Tudják, ki ő, és nyilván azt is, hogy tagja volt az ügyészek csapatának. Sophie elsápadt, de igyekezett, hogy ne látsszon rajta a félelem.

36

– Legalább annyira ismerjük, mint amennyire maga ismeri a Kuumba bánya ügyét – tette hozzá a férfi – meg azt, hogyan kell könyvelni egy olyan országban, amellyel nincs kiadatási szerződés. A távolból közeledő rendőrautók szirénájának hangja szűrődött be a terembe, és Sophie hirtelen felismerte a fenyegető veszélyt. Ha bent maradnak, alkudozás kezdődik, ami nagy valószínűséggel tűzharcba torkollik. – Semmire sem mennek vele, ha most itt maradnak és csapdába esnek. Megszólalt egy mobiltelefon, mire Sophie fogvatartója feszültté vált, ami emlékeztette az asszonyt, hogy ujjának egyetlen mozdulata választja el a haláltól. Az egyik terrorista, aki a Kari nevet viselte pincéregyenruháján, átkutatta az egyik földön heverő, halott biztonsági őr ruháját, s kivette a zsebéből a telefont. A hollandra nézett, aztán lenyomta a zöld gombot. Sophie feszülten hallgatózott, de a férfi hollandul beszélt, ráadásul halkan és gyorsan. – Nincs szükségük egy egész csapat túszra – mondta az asszony a mellette álló merénylőknek. – Igazából jobban tennék, ha elmenekülnének, amíg lehet. Ha itt maradnak és alkudozni kezdenek a pénzről, az csak kudarccal végződhet – nézett egyik férfiról a másikra, miközben magyarázott nekik. – Az ilyesminek sosincs jó vége. A következő gyors párbeszéd umojai dialektusban zajlott. Sophie elvileg ismerte a nyelvet, de ebből semmit sem értett. Az afrikai egyszer csak kiadott egy parancsot, s a pincérnek öltözött férfiak elindultak az ajtó felé. A holland odalépett az attaséhoz, és átadta neki a telefont. A csillogó szemű fiú, aki Sophie-t őrizte, megragadta a nő karját, és taszigálni kezdte a foglyát maga előtt. Sophie megmakacsolta magát, megpróbált elhúzódni tőle, ám a fiú erősen tartotta, és rámordult: – Velem jön, asszonyom! Sophie felnézett az arcára, és semmi jelét nem látta rajta az emberségnek. Hideg elszántság tükröződött a tekintetében. Ekkor döbbent rá, hogy ő számukra az ideális túsz, akit könnyen le lehet gyűrni és védekezésképtelenné tenni. Ugyanakkor több nyelven beszél, és diplomáciai körökben is ismert, ami növeli a csereértékét. Egy pillanatra átfutott a fején, hogy ellenáll. Szinte érezte az attasé bátorítását, s tudta, a férfi szintén akcióba lendülne. De azt is tudta, hogy azzal megöletné magát. Így inkább dermedten tűrte, hogy pár másodperc múlva betuszkolják a vendéglátó cég egyik autójába. Sajnálom, nagyon sajnálom, küldte a néma üzenetet a gyermekeinek. Gyilkosok kezére került, és több mint valószínű, hogy sosem látja őket viszont. De túl fogják élni. Minden hibája ellenére mint anya ismerte annyira a gyerekeit, hogy tudja: okosak, erősek, igazi túlélők. Talán nem volt jó anyjuk, de ezt legalább tőle tanulták. Odakint még mindig havazott. Sophie a kocsi első ülésén szorongott a holland és az afrikai fiú között, lába kényelmetlenül a botváltónak feszült. Fogvatartói még csak meg sem kötözték, nyilván nem tartottak a fizikai erejétől. Joggal. Hátul még négy összeesküvő zsúfolódott össze, s franciául meg hollandul szitkozódtak. Az akció félresikerült, mert Sophie riasztotta a biztonságiakat. Az izgatott vitából az asszony azt szűrte le, hogy az eredeti terv szerint elbarikádozták volna magukat az épületben, s követelték volna lefoglalt vagyonuk visszaszolgáltatását, valamint azt, hogy sértetlenül visszatérhessenek Afrikába. – És most egy fillér nélkül menekülünk – morogta egy dühös hang. – Viszont éltek – vágta oda a sofőr. – Az is valami. – No és van egy életbiztosításunk – tette hozzá egy másik. Legnagyobb rémületére Sophie érezte, hogy valaki megérinti a tarkóját. Libabőrös lett a háta tőle. Felhúzta a vállát és előrehajolt, hogy elhúzódjon a kéztől, mire ideges nevetés volt hátulról a válasz. Az asszony megpróbált nem gondolni arra, mi mindenre képesek ezek a gazemberek, de nem tudta elűzni agyából a kínzás, a nemi erőszak és a gyilkosság képeit. Két

37

évet töltött az ilyen bűnök bizonyításával, de eddig a pillanatig puszta jogi fogalmak voltak a számára. Most azonban megteltek nagyon is valóságos tartalommal. A holland vezetett, és túlságosan gyorsan vette be a kanyarokat a hóban. Olyan ember biztonságával közeledett a kikötő felé, aki ismeri a várost. Az Északi-tengertől egy gát által elkerített vízi útba, a Voorhavenbe torkolló Verversingskanaal melletti rakparton még jobban felgyorsított. A zsilipek fölött egy híd ívelt át. A kocsi szélvédőjét elhomályosította a hó, a kerekek megcsúsztak, aztán kipörögtek a síkos úton. A hídon nem volt egyetlen jármű sem, a magas lámpaoszlopokról sárga fény vetült a hóra, bearanyozva a hidat. Hátul megszólalt valaki: – Ott egy helikopter! Követnek minket. – Nincs ok aggodalomra – felelte a holland, miközben több mint százharminc kilométerrel hajtott –, kiadtam a megfelelő utasításokat. Ekkor döbbent rá Sophie, mit jelentett a férfi párbeszéde az attaséval. Azt közölte vele, hogy megölik a túszukat, ha nem teljesülnek a kívánságaik. Aztán arra is rájött, hogy akkor is megölik, ha teljesülnek. De miért adja meg nekik a lehetőséget, ha úgysincs vesztenivalója? Úgy élte az életét, hogy mindig megpróbált helyesen cselekedni, de oly gyakran vesznek rossz fordulatot a dolgok! Keze olyan gyorsan és akkora erővel cselekedett, mintha nem is hozzá tartozott volna. Nem is tudta, hogy ekkora erő lakozik benne. Megragadta a kormányt, és félrerántotta. A holland elkáromkodta magát, és megpróbálta visszanyerni uralmát a kocsi fölött, de már késő volt. A híd túlságosan csúszott, s a korlát túl gyenge volt ahhoz, hogy megvédje a zárt teherautót a vízbe eséstől. A kocsi becsapódott a Voorhaven tintafekete vizébe.

38

III. RÉSZ St. Croix, Egyesült Államok, Virgin-szigetek Háromkirályok napja A Háromkirályok napja vagy epifánia a Karib-szigetekhez tartozó s a cukornádjáról, melaszáról és rumjáról híres St. Croix-n az egy hónapja tartó ünnepségsorozat csúcspontja. Az esküvői gyümölcstorta olyan tömény és gazdag ízvilágú, hogy csak kis darabokban szolgálható fel az esemény tiszteletére. Esküvői gyümölcstorta Beleteszünk két és fél kilónyi vegyes szárított gyümölcsöt (ribizlit, mazsolát, datolyát, fügét, aszalt szilvát) egy nagy edénybe, és ráöntünk körülbelül háromcsészényi rumot. Félretesszük két napra vagy akár egy hétre, hogy puhuljon. A süteményhez a beáztatott gyümölcsön kívül kell még két és fél csésze liszt, másfél teáskanál sütőpor, fél kiló barna cukor, 1 teáskanál fahéj, 1 teáskanál vaníliakivonat, 1 csésze melasz, 25 dkg szobahőmérsékletű vaj, 6 tojás. Kikeverjük a vajat egy nagy edényben, hozzáadjuk a cukrot, a fahéjat, a vaníliát és a melaszt. Azután egyenként belekeverjük a tojásokat, majd a lisztet és a sütőport, valamint a gyümölcskeveréket. Beleöntjük kettő vagy három jól kizsírozott 32 x 12 cm-es tepsibe, és egy óra hosszat sütjük 110 fokon.

6. St. Croix, Egyesült Államok, Virgin-szigetek Január 6., Háromkirályok napja Max Bellamy ki nem állhatta az esküvőket, pedig olyan rendszerességgel követték egymást a családjában, mint az influenzaszezon. Mivel még gyerek volt, nem tehette meg, hogy sajnálkozását kifejezve küldi vissza a meghívóval érkező válasz-levelezőlapot, és otthon marad. Pedig szörnyen sajnálta, hogy végig kell őket szenvednie. Néha még be is vonták a szertartásba. Kiskorában kétszer is neki kellett vinnie a gyűrűket. Az első alkalommal, négyévesen még azt hitte, jópofa dolog, mígnem rájött, hogy ki kell öltöznie, és össze sem piszkíthatja magát egész idő alatt. A szertartás pedig sosem akart véget érni. Tizenkét évesen már túl idős volt erre a méltatlan szerepre, mire a családja talált neki egy újat. Múlt nyáron egyenesen vőfélyt csináltak belőle unokatestvére, Olivia esküvőjén, aki a Juhar-tó partján fekvő Camp Kiogában ment férjhez Connor Davishez. Max ekkor állapította meg magában, hogy alapjában véve minden esküvő egyforma. Egyformán kényelmetlen a kikeményített ruhák és szorító cipők miatt, ugyanolyan unalmas a szertartás, és egyformán csöpögős a zene. Egyedül a párok mások. Leszűrte tehát a tanulságot, hogy minden esküvő hosszú és unalmas, ahol mindenki a szerelemről és ígéretekről papol, s mindez nagy valószínűséggel csak üres locsogás. Ma azonban más forrásból származtak a kellemetlen érzései az esküvővel kapcsolatban. Mivel a szertartásra a tengerparton került sor, mindenkinek strandruhát kellett öltenie. Úgy festett a násznép, mint egy csapat hawaii őslakos, ami persze sokkal kényelmesebb volt, mintha szmokingban és szűk cipőben kellett volna parádézni. Maxnek azonban még ettől sem lett jókedve. Hogyan is lehetett volna, amikor az apja volt a vőlegény? Nem mintha Max nem kedvelte volna Nina Romanót, nagyon is kedvelte. Úgy tartotta, jó mostohaanya lesz belőle. A fiú igazából már rég szerette volna, ha hozzámegy az apjához, csak a végtelen esküdözéseket, fogadkozásokat és más műsorszámokat nem akaródzott végigülnie. Nem akarta hallani, ahogy az apja olyanokat mond, hogy „neked adom a szívemet”. Sem Ninának, sem másnak. Az ilyesmitől kikészült. Azt kívánta, bárcsak azok ketten elszöktek volna valahová egy titkos esküvőre ahelyett, hogy belerángatják az egész családot. Legalább egymillió Romano nyüzsgött a parton. Ninának nyolc testvére volt, és a legtöbbnek már volt gyereke, úgyhogy a Romanók és a Bellamyk együttvéve hatalmas tömeget alkottak. Egész héten vidám olasz-amerikai idegenek jöttek oda hozzá, hogy vállon veregessék és úgy tegyenek, mintha ők lennének a legjobb barátai. Azért nem mind volt idegen. Ketten a leendő mostoha-unokatestvérei közül egy osztályba jártak vele az avaloni középiskolában. Angelica Romanóval algebrára járt együtt, Ricky Pastorinivel pedig egy hokicsapatban játszottak. Ricky mamája, Maria volt Nina nővére. Bár Ricky egyidős volt vele, már borotválkozott és mutált a hangja. Nagy ügy, gondolta Max. Megpróbálta nem csikorgatni a fogát, amikor egy újabb béna dal következett két szívről, mely egy ütemre dobban, s a legtöbb nő könnyezni kezdett. Olyan szirupos volt ez az egész! Cukorbaja lesz, ha nem fejezik be egyhamar.

40

Türelmetlenül tekintett végig a tömegen. A vendégek fehér, összecsukható székeken ültek, gumipapucsba bújtatott lábukról pergett a porcukorszerű homok. Max keze lassan bekúszott rövid vászonnadrágja zsebébe, elővette a telefonját, és ellenőrizte a képernyőt. Édesanyja nem írt vissza azután, hogy ő küldött neki innen egy képet. Megpróbálta ezt pozitív módon értelmezni, miszerint az ő mamája igyekszik mindig úgy tenni, mintha minden a legnagyobb rendben volna, még akkor is, ha az embernek a saját apja esküvőjét kell végigülnie. Igaz, azt üzente neki, hogy St. Croix félelmetesen klassz hely. A mai szertartásról már nem lehetett elmondani ugyanezt, bár úgy tűnt, rajta kívül mindenki élvezi. Eltette a telefont, és végigszenvedett még egy felolvasást. Végül mégiscsak lecsengett a dolog, s volt egy pillanat, mikor az édesapját olyan boldognak látta, hogy önkéntelenül is elmosolyodott. A csókváltás közben a földet bámulta – azért ami sok, az sok –, aztán végre vége volt. A zenekar a What a Wonderful World reggae-változatát játszotta, míg a papa és Nina végigvonult a széksorok közötti „templomhajón”. A vendégek követték a párt a pavilonba, ahol a fogadás és a tánc következett. Az asztalokhoz igyekezve Maxet minden oldalról Romanók vették körül. Épp kezdett alkonyodni, s a lemenő nap fakó rózsaszínre festett mindent. Megszólalt Max zsebében a telefon. A fiú ránézett a képernyőre, s valami idegen országbeli számot látott, amelyet nem ismert. – Ez biztosan a mama lesz! – mondta ki hangosan. Nina nővére, Maria megvetően fújt egyet. – Ez hihetetlen. Pont ma! Max úgy tett, mintha nem hallotta volna, és felnyitotta a telefont. – Halló! – Szia, Max! – Tényleg a mama volt, de olyan… furcsán, vékony hangon beszélt. – Tudom, hogy talán nem a legjobb az időzítés… – Semmi baj – nyugtatta meg a fia, azzal odébb ment egy nagy fa árnyékába, ahol csend vette körül. – Örülök, hogy hívtál, mama. – Valóban, Max? – Az anyja hangja fáradtabbnak tűnt, mint amilyennek valaha is hallotta. Vajon hány óra van ilyenkor Hollandiában? Persze, éjfél. – Én is örülök. Daisy Bellamy imádta az esküvőket. Egészen kislány kora óta, amikor a virágszirmokat szórta Helen nénikéje esküvőjén. Még mindig emlékezett a csipkés ruhácskára, a hajába font virágokra, a csillogó, pántos lakkcipőre és az érzésre, hogy végtelenül fontos szerepet kapott. Félrevonult kis időre az apja esküvőjének zűrzavarából a szállodai szobája erkélyére, onnan nézett lefelé a pavilonra, melyet az ünnepi vacsora céljára állítottak fel a parton. A naplemente a szivárvány minden színére festette az eget, s Daisy arra készült, hogy titokban készít néhány fényképfelvételt a társaságról. Egész életében arról a napról ábrándozott, amikor majd ő maga lesz a menyasszony. Eltervezte az egész eseményt, még azt is tudta, hány apró gyöngy lesz a ruháján. Világosan látta maga előtt annak a különleges napnak minden percét, a virágoktól kezdve (melyek természetesen százszorszépek lesznek a saját neve után) a viharos éljenzésig és búcsúztatásig, amikor férjével a párizsi nászútra indul. Egyetlen dolog nem volt világos: nem látta a vőlegény arcát. Tizenkilenc évesen még mindig álmodozott az esküvőjéről, de akkor már másképp. Akkor már csak álom volt, nem pedig cél. Az előző év augusztusában ez a cél pedig lekerült a napirendről. Lenézett a lelkesen szopó kisbabára a karján, s csendesen beletörődött, hogy a szépen elképzelt esküvőre már sosem kerül sor. Hacsak a mesebeli herceg nem lesz hajlandó vele együtt Charlie-t is elfogadni. Logan O’Donnell, a baba apja igyekezett meggyőzni arról, hogy

41

ő számára az igazi. Egy baj volt csak: nem ő volt a mesebeli herceg. Külsőre hasonlított ugyan rá, éppen ezért került bajba Daisy. Mára viszont, miután szembesülnie kellett a valósággal, a lány tudta, hogy a jó külső még senkit sem tett királyfivá. Felemelte a jóllakott Charlie-t, de előbb egy ruhát terített a vállára, hogy felfogja a visszabukott tejet. Charlie-nak köszönhetően Daisy elszalasztotta a szertartás legvégét. A pici az utolsó percekig nagyszerűen viselkedett, de mivel a lány megígérte az apjának és Ninának, hogy nem engedi megzavarni az esküvőt, kisurrant vele az első nyikkanásra. Felállt, és a baba hátát dörzsölgetve ringott vele ide-oda az erkélyen. – Nem is kell nekünk semmiféle királyfi, igaz? – suttogta a fülébe. – Csak jó valami másról álmodozni, mint a valóság. Már akartam is beszélni veled erről. Úgy értem, tudom, hogy még kicsi vagy, de azon gondolkodom, nem bánnád-e, ha hetente néhány órára pótmamára bíználak, hogy fényképezni tanulhassak a főiskolán. Egy finom kis böfi volt a válasz. Daisy elmosolyodott. – Rendben, értettem. A beküldött fotók alapján elfogadták a jelentkezésemet, és a kurzus néhány hét múlva kezdődik. Óriási bűntudatom lesz, amiért otthon hagylak. A mama is otthon hagyott minket Maxszel, amikor kicsik voltunk. Nem tehetett mást, ilyen volt a munkája. Kíváncsi lennék, ő is rosszul érezte-e magát emiatt, és volt-e bűntudata. – Hé, Daisy! – Sonnet Romano integetett fel lentről a második emeletre. – Gyere le, mindjárt felvágják a tortát! – Ne engedd, hogy elkezdjék nélkülem! – kiáltott vissza a lány. – Kell segítség? – Nem, kösz. Rögtön megyünk. Nina lánya, Sonnet lett Daisy első barátnője, miután apjával és öccsével a New York állambeli Avalonba költöztek a szülők válását követően, és ő volt az első az apja után, akinek elmondta, hogy terhes. Most pedig mostohatestvérek lettek, s Daisy nagyon remélte, ezzel nem ér véget szépen indult barátságuk. – Hallottad? – mondta Charlie-nak, miközben betette a fényképezőgépét az elmaradhatatlan pelenkástáskába. – Lesz torta. Imádom a tortát! A szoptatásnak az az egyik előnye, hogy ehet az ember lánya bármit – tortát, süteményt, mogyoróvajat –, mégsem hízik tőle, mert sok kalóriát emészt fel a tejgyártás. Becsatolta a babát a hordozóba, és kilépett az ajtón. A szállodának nyitott folyosói és lépcsőházai voltak, s Daisyt megcsapta az egzotikus virágok illatát hozó meleg szellő. Itt, a trópusokon elfelejti az ember, hogy létezik egyáltalán tél. A lépcső alján Daisy a kijárat felé indult, amikor meglátta az öccsét, amint feléje szalad. Csak rá kellett néznie az arcára, hogy tudja, valami baj van. Nos, bármi is az, a papát most nem szabad zavarni vele. Ma semmiképpen sem.

42

IV. RÉSZ Döntés „Bármit tettél, amióta megszülettél, azért tetted, mert akartál valamit.” (Andrew Carnegie, a Békepalota alapítója)

7. Hága, Hollandia Három héttel később Miközben Tariqra várt, Sophie lassú köröket írt le a Békepalota udvarán. Várta, mikor ront rá egy emlék, mint derült égből a villámcsapás. A pszichológusok, akik az eset után kezelték, azt mondták neki, hogy az itt elszenvedett megpróbáltatások kísérteni fogják, de semmi sem történt. Még akkor sem, amikor eszébe jutott André, ahogy feléje tántorgott, és vére lecsöpögött a hóra. Szomorúság tört rá, de nem pánik vagy rettegés. Az ég most is szomorkásán szürke volt, mint máskor. A palota neogótikus falai, melyeket a kor és a légszennyezés piszokréteggel vont be, szintén a régi arcukat mutatták: hűvös eleganciát és áthatolhatatlanságot tükröztek. Az asszony nem most járt itt először azóta. Többször elhozták ide az elmúlt hetekben, mert orvosai biztosak akartak lenni abban, hogy a hely nem vált ki belőle újabb traumát, nem szakítja fel a sebeket. Sophie azonban semmit sem érzett a téli nap megszokott, csontig hatoló nyirkosságán kívül. Telefonja képernyőjén még mindig ott volt Max előző nap küldött szöveges üzenete: „Papa síelni visz minket a Saddle-hegységbe két napra. Bárcsak itt lennél! Millió puszi” Ránézett az órájára, melyen mindig be volt állítva a gyerekek zónaideje, és úgy ítélte meg, túl korai még az Államokba telefonálni. A mai találkozó után bőven lesz ideje felhívni és beavatni őket a terveibe. Tariq egy perc múlva megérkezett, vízhatlan szövetből készült nagykabátja szárnyai csapkodtak a szélben. Sophie-hoz hasonlóan őt is biztonsági emberek követték, már egészen hozzászoktak a jelenlétükhöz az utóbbi napokban. – Feltűnően nyugodtnak látszol – mondta Tariq. Egymás mellett ballagva elindultak az ülésterem felé. Sophie felhúzott szemöldökkel nézett a férfira. – Miért mondod, hogy „feltűnően nyugodtnak”? – Senki sem hibáztatna, ha soha többet nem akarnád betenni ide a lábad. Azok után, ami veled történt… – Esküszöm, ha ezt a kifejezést még egyszer meghallom, nem állok jót magamért! És veled mi van? Veled ugyanaz történt, nem? Tariq csak legyintett. – Már rosszabb dolgokat is túléltem, mint egy vérző orr. Különben is kellemesebb eszméletlenül átvészelni egy támadást. – Megállt az oszlopos folyosón, és rátette kezét az asszony karjára. – Bárcsak te is megúsztad volna ennyivel! Három hét telt el az incidens óta. Így emlegették a vízkereszt éjjelén történteket: „az incidens”. A külföldi tudósítók is mind „a vízkereszti incidens” néven hivatkoztak rá komor hangvétellel. A London Times egyenesen így utalt rá a szalagcímében: „Mészárlás vízkeresztkor”. De nem volt szó, mely magába sűrítette volna annak az éjszakának a rettegését és tehetetlenségét. Sophie aznap megmenekült a haláltól. Átfagyott és csuromvizes lett, de nem érzett semmit. Az orvosok később felvilágosították, hogy a kihűlés tette. A test ilyenkor megdermed, hogy megvédje magát a károsodástól, de Sophie esetében leblokkolt a gondolkodása is. Csak töredezett emlékei maradtak a megpróbáltatásról, de néha rémálmok gyötörték, melyek során ré-

44

misztő hullámokban újra átélte a szörnyűségeket. A szabadesést, amikor a teherautó átbucskázott a korláton. A vízbe csapódás zaja olyan volt, mint amikor az ég dörög. Sophie elharapta a nyelvét, és hátracsapódott a feje. Szinte állatias sikolyok, üvöltések töltötték be az utasfülkét. A víz elölről hátrafelé elöntötte a kocsi belsejét, és az asszonyt hátralökte az ereje, mivel fogvatartói nem törődtek azzal, hogy bekössék a biztonsági övét. A vizsgálatot végző csoport arra gondolt, hogy bizonyára egy törött ablakon jutott ki, mert karja és lába tele volt karcolásokkal. A szerencsének és úszótudásának köszönhette a megmenekülését. Halványan emlékezett rá, hogy úszik a jéghideg vízben valami derengő fény felé, amely mintha fölötte lebegne, miután kiverekedte magát a süllyedő autóból. Olajjal szennyezett tengervíz ment az orrába és a szájába, amitől köhögve fulladozott, miközben egy vaskarikába kapaszkodott a csatorna kikövezett falánál. Aztán megint semmi, csak a tény, hogy partra evickélt a szirénák vijjogása és egy helikopter rotorjainak pulzáló dübörgése közepette, melyek hullámosra kavarták a vizet. Senki sem vette őt észre, mintha láthatatlan lenne. Talán az is volt. Emlékezett rá, hogy azt gondolta, talán meghalt, ezért nem látja senki, ahogy ott botorkál a rendőrautók és mentőkocsik között. Az egyik előnye, hogy egy nagy hatalmú intézménynek dolgozott, az volt, hogy alig szivárgott ki információ. Csak kevesen tudták, hogy Sophie egyáltalán ott volt, és még kevesebben, hogy miként menekült meg. Azt pedig, hogy miatta esett vízbe az autó, nem tudta senki. Mármint a terroristákon kívül, akiket élve húztak ki a Voorhavenből, de ők nem beszéltek. A megtorlás elkerülése végett Sophie nevét elhallgatták a nagyközönségnek szóló tájékoztatókban. – Megmenekültem. Itt vagyok, nem igaz? – mondta valami értelmetlen haragtól tüzelve, kissé élesebben. – Bocsánat! – mondta Tariq. – Tényleg csak azt szerettem volna tudni, hogy jól vagy-e, Kisvirág. Sophie mindent eldöntő akciója a teherautóban véget vetett az incidensnek. Három fogvatartója megfulladt, három hajszál híján, de túlélte, és most szigorú fegyveres őrizet alatt lábadozik a kórházban. Az emberek csodálták a nőt, aki sértetlenül megúszta. Senki sem látta rajta külső jelét a megpróbáltatásnak. Csak kisebb karcolásokat és zúzódásokat szenvedett, és enyhén kihűlt. A Bronovo Kórházban figyelmeztették, hogy poszttraumás pánikrohamokra számíthat, bár a tesztek tanúsága szerint úgy tűnt, pszichésen nem érte károsodás. Mindenesetre semmiképp sem tekintette magát áldozatnak. Az áldozat André volt, a sofőr és a biztonsági szolgálat emberei, akiket meggyilkoltak. És ki kell mondani, hogy azok is, akik benn fulladtak a teherkocsiban. Fatou elveszítette a babát, és már a harmadik műtét előtt állt, Brooks Fordham pedig még mindig nem tért magához a kómából. Sophie azonban túlélte, ha csuromvizesen is. Aztán hamarosan felfigyelt valamire: arra, hogy nem ismer saját magára. Hagyta, hogy mások azt higgyék, nem változott körülötte semmi, nem engedte, hogy bárki belelásson a szívébe és a gondolataiba. Mégis úgy érezte magát, mint aki sodródik, és akit félreértenek. Közvetlenül az incidens után felhívta a gyerekeit St. Croix-n és a szüleit Seattle-ben, hátha eljut a hír az amerikai és a kanadai sajtóba. Később kiderült, hogy ettől nem kellett tartania. Egyszerűen csak annyit mondott a családjának, hogy volt egy „közjáték” a Békepalotában, de ő jól van, nincs veszélyben. Az incidenst nem kellett ugyan titokban tartani, de nem akarta megijeszteni a hozzátartozóit. Nem sírt a telefonban, sőt úgy érezte, mintha nem is ő beszélne, mintha kívülről látná önmagát. Amint az őt kezelő két pszichiáternek mondta: ha megengedné, hogy túl nagy ügynek tekintse ezt az eseményt, nem maradna hely a lelkében a valóban nagy dolgok számára. Aztán a számtalan órányi terápia során azt is felismerte, pontosan mik ezek a valóban nagy dolgok.

45

A konkrét eseményekről még az orvosainak és a pszichológusainak sem beszélt. Dr. Maarten megpróbálta elhitetni vele, hogy minden egyes pillanat részletes felidézése a kulcsa annak, hogy később ne üldözzék a démonok. – Maga ezt nem érti – tiltakozott Sophie. – Itt nincsenek semmiféle démonok. Eltűntek, mihelyt rájöttem, hogy életben maradtam. – Biztos benne? – Az orvos nyilván azt gondolta, hogy Sophie vagy hazudik, vagy becsapja saját magát. – Persze. Áttanulmányoztam minden pontot a maguk tesztjében, amellyel felmérik a beteg állapotát egy nagy megrázkódtatás után, és nem szenvedek egyik tünettől sem. Biztos vagyok benne, hogy a jövőben sem fogok. Visszatérve a jelenbe, felnézett Tariqra. Ő is tudta, mi fog történni itt ma. Felajánlottak Sophie-nak egy posztot, amelyről a legtöbb jogász csak álmodhatott, és ma kell megadnia a választ. Az asszony mostanra már megszokta a testőröket, hamar hozzászokott a biztonsági rendszabályokhoz. Mégis valahogy olyan hihetetlennek tűnt mindez. Ilyen életet akar élni nap mint nap? Tudni, hogy egyfolytában szemmel tartják, s fegyveres idegenek védik, bárhová megy? – Hát akkor induljunk! – mondta halkan Tariq. – Vár Óz, a nagy varázsló. Kinyílt a vezető bíró irodájának ajtaja, Sophie és Tariq belépett. Az asszonyt egy pillanatra elfogta a pánik. Nem az incidens miatt, hanem valami ennél sokkal mélyebb okból. Willem de Groot gótikus stílusú faragott íróasztal mögött ült egy sor színes üvegablak előtt. Ahogy hátulról megvilágította a fény, a főbíró valóban olyan hatalmasnak, túlviláginak és félelmetesnek hatott, mint egy varázsló. Igazából épp úgy nézett ki, mint Sophie apja, azonban az egyik seattle-i ügyvédi munkaközösségben partnerként dolgozó, rettenthetetlen Ragnar Lindstroméval ellentétben de Groot bíró irodája tele volt családi fotókkal. Ő maga szerepelt rajtuk mindenféle életkorú gyerekével és unokájával, s a képek furcsán hatottak a komoly jogi szakkönyvek társaságában. Pillanatnyilag azonban az idős bírót csak a tennivalója érdekelte. Azt akarta, hogy Sophie törjön egyre feljebb, és érjen el egyre többet. Naggyá akarta őt tenni. Sophie és Tariq megállt vele szemben. De Groot asszisztensei diszkréten az egyik fal mellé húzódtak. – Köszönöm, hogy fogad – mondta Sophie –, és hogy megtisztelt az ajánlatával. – Nem elhamarkodottan tettük ezt az ajánlatot. Az Állandó Választott Bíróság tagsága nem az eddigi érdemeinek az elismerése lenne, hanem a jogászi képességeibe vetett bizalom a jövőre nézve. – A bíró az asztalára könyökölt, és egymásnak támasztotta az ujjai hegyét. – Ez az üresedés a legjobbkor jött, és én örömmel ajánlom fel magának a posztot. Sophie bólintott, bár végigcikázott rajta a kétség. Ez az előléptetés hatalmas megtiszteltetés. A Választott Bíróság tagjaként rálépne arra az útra, amely egy nap a Nemzetközi Bíróság bírói tisztségéhez vezetne. Ez a nemzetközi jogászi karrier csúcsa, egy jogász pályájának olimpiai aranyérme. Nemcsak megtiszteltetést jelentene, hanem ennek a révén talán be is írná a nevét a történelembe. Munkája hatással lenne napjaink történelmére. Megérintette a győzelem mámora. Elérte karrierje csúcsát, magasabbra jutott, mint amiről valaha is álmodott. Ebből a székből meg tudná változtatni a világot, segíthetne emberek millióin, döntései a történelem részét képezhetnék. Sophie érezte, hogy Tariq is kihúzta magát mellette, annyira büszke volt rá. Amit Sophie elért, nem egyedül érte el, jól tudták mindketten. Előléptetésével az egész csapata magasabb szintre kerül, ahogy a vonat kocsijai követik a mozdonyt. Az előléptetés nemcsak az ő életére és pályafutására lenne hatással, hanem mindenkiére, aki mellette dolgozik.

46

Sophie lelke szárnyalni kezdett, lobogni, mint a tűz, melyre olajat öntenek. Ám ezt az érzést ugyanabban a pillanatban elfojtotta egy emlék. Túszul ejtették, közvetlen mellette gyilkoltak meg embereket. Karjában tartott egy vérző gyermeket. Ő maga is okozója volt emberek halálának a jeges vízben. És ez a valóság. Hosszan és keményen dolgozott azzal a csapattal, amely lelke gyógyítását tűzte ki célul, bár esküdözött, hogy egészséges, nincs szüksége gyógyításra. A tanácsadói azonban kitartottak, hogy bebizonyítsák: bár sosem tudja majd teljesen elfelejteni a vele történteket, tud még céltudatosan, elszántan, előretekintve élni. Nem a történtek ellenére, hanem éppen azért. – Köszönöm – mondta de Grootnak. – Nagy megtiszteltetés ez a számomra. – Mély lélegzetet vett, kihúzta magát, és határozottan a főbíró szemébe nézett. – De nem fogadhatom el. A szavak mintha nehéz kövekként koppantak volna a csendben. A „nem tudom”, „nem tehetem” típusú kifejezéseket Sophie apja még gyerekkorában kiirtotta lánya szókincséből. Úgy nőtt fel, hogy érezze, bármit meg tud tenni. Képes vagyok megbuktatni egy korrupt diktátort (de csak ha az óceán túlpartján hagyom a gyerekeimet, és napi tizennyolc órát dolgozom). Meg tudok menekülni, ha elfognak a terroristák (de csak ha rákényszerítem magam, hogy olyat tegyek, ami kísérteni fog egész életemben). Én lehetek a legfiatalabb bíró az Állandó Választott Bíróságon (de csak ha robottá válok ettől a perctől fogva). Ezt nem vették észre a szülei. Azt, hogy minden „képes vagyok rá” kezdetű kijelentéssel szemben, amely lányuk legyőzhetetlenségét volt hivatva erősíteni, ott volt a mérleg másik serpenyőjében egy hatalmas és rettenetes áldozat. Sophie most nyugodtnak és összeszedettnek érezte magát. – Sokat gondolkoztam ezen – folytatta, majd megismételte a kijelentését: – Nem fogadom el a felajánlott posztot. – Hallotta, hogy Tariq felszisszen, de nem mert odanézni, mert tudta, hogy barátja úgy bámul rá, mintha hirtelen szarvat növesztett volna. A régi Sophie boldogan megragadta volna ezt a lehetőséget a bírói pálya eme csúcsintézményében. Az új Sophie azonban, akit beolvasztott és újraformált a túszejtés drámája, tudta, hogy nem érdekli többé a hírnév és ennek a soha vissza nem térő alkalomnak az izgalmas, felemelő volta. Ez nem az ő útja, nem ez a hivatása az életben. A terápiát és tanácsadást követően más embernek érezte magát. Bár a kezelésnek nyilván az volt a célja, hogy visszatérjen a normális kerékvágásba, a megszokott életéhez, az „incidens” azt bizonyította be a számára, hogy a családja nélkül értelmetlen az élete. De Groot bíró idős volt, tapasztalt, nyugalmából nem egykönnyen lehetett kibillenteni. Tariqkal ellentétben tárgyilagosan fogadta Sophie magyarázatát a családjáról. – Ha most kihagyja ezt a lehetőséget, már nem fogom újra felkínálni, ha később visszatérne. Nem hagyhatom betöltetlenül ezt a posztot. – Megértem, méltóságos uram – felelte Sophie. – A gyermekei mindig is a magáé maradnak, de ez a kinevezés nem vár. Biztos vagyok benne, hogy a családja támogatni fogja a döntését, ha marad, és tovább szolgálja az igazságot. Vajon tényleg támogatnák? – tűnődött Sophie. Adott nekik valaha is választási lehetőséget? – Bizonyára igen, de én most visszaköltözöm az Egyesült Államokba – jelentette ki határozottan. Így, hangosan kimondva olyan egyszerűnek tűnt. Igen, vissza kell mennie a gyerekeihez. Óvatosan rápillantott Tariqra. Barátja olyan vörös volt, mint aki mindjárt felrobban. Sophie nem engedte eltéríteni magát a döntésétől, amelyet abban a pillanatban hozott, amikor a teherkocsi belecsapódott vele a vízbe. Ha ezt túléli, hazamegy a gyerekeihez. Különösen erőteljes, tiszta pillanat volt az. A pszichiátercsapat arra biztatta, hogy összpontosítson a jelenre, ilyen

47

traumák után ez így szokás. Az volt a dolguk, hogy segítsenek újra munkába állnia, gondolta a nő, de fordítva sült el a tervük. Aztán szembefordult a férfival, aki a legfőbb támogatója volt az elmúlt években. – Ami a Békepalotában történt, megváltoztatta a szemléletemet – magyarázta. – Azt hittem, tudom, mihez kezdjek az életemmel, de az az éjszaka rákényszerített, hogy fölülvizsgáljam az értékrendemet. – Tekintete de Groot fényképgyűjteményére siklott. – Szégyellem kimondani, de a halál közelsége kellett, hogy meglássam, mi számít igazán. Minden tiszteletem ellenére számomra nem ez a küldetés az. Nekem nem a presztízs a legfontosabb, még csak nem is az, hogy megmentsek embereket a világ kegyetlenségétől. Ez csak egy munka, és a munkahelyemen helyettesíthető vagyok, míg az életemben, a családomban nem. Alig látom a gyerekeimet, és sok mindenért kell felelnem. Ezt kell tennem, uram, méghozzá most. Tariq volt az, aki foggal-körömmel tiltakozott. – Te megőrültél! – esett neki, miközben Sophie fel-alá szaladgált a lakásában, pakolta a bőröndöket, tologatta a dobozokat. – Tisztára megbuggyantál! Könyörgöm, Sophie, ne dobd el ezt a lehetőséget! – Nem eldobom, hanem neked adom. Ezek után neked fogják felajánlani a posztot, és te ragyogó bíró leszel. – Ez a hely a tiéd – erősködött a férfi. – A gyerekeid már nem akkorák, hogy mindennap szükségük legyen a mamájukra. – Felemelte a kezét tiltakozásképpen, mikor Sophie ellenvetésre nyitotta a száját. – Csak azt mondom ki, ami nyilvánvaló, Kisvirág. Max már félig felnőtt, Daisynek meg ott van a babája, akit majd szépen felnevel. – Nagyobb szükségük van rám, mint valaha – ragaszkodott az álláspontjához Sophie. – Az, hogy már idősebbek, csak annyit jelent, hogy még kevesebb időm maradt, amit még velük tölthetek. Aztán meg ott van Charlie, a kisbaba, Tariq. Nem is tudom, mit képzeltem, hogy nem álltam mellettük. – Ott voltál, amikor a baba született, és Daisy egyedül is boldogulni fog. Biztos vagyok benne, hogy az anyja lánya. Te magad is nagyon fiatalon lettél anya, és nagyszerűen boldogultál. Erről szó sem volt, de úgy látszott, ezt rajta kívül nem tudja senki más. A felszínen élte az életét, sikeres volt a tanulásban és a szakmájában. Csakhogy ez alatt a felszín alatt ott rejlett egy gazdag világ, amelyet fel sem ismert, amíg kis híján el nem veszítette. Ráragasztott egy címkét a műanyag szállítódobozra. Személyes holmija feltűnően kevés helyet igényelt a csomagokban. A lakást bútorozottan bérelte, így csak a ruhatárát, néhány könyvet és a gyerekei bekeretezett képeit kellett becsomagolnia. Körülnézett, és hirtelen elvesztette a magabiztosságát. Másfajta félelem volt ez, mint amikor túszul ejtették. Most attól tartott, mi van, ha kudarcot vall. Mi van, ha már késő? Levette a gyerekek fényképét az egyik polcról, és figyelmesen nézte az arcukat. – Amikor Greg és én elváltunk, könyörögtem nekik, hogy éljenek itt, velem – mondta. – Bárcsak összejött volna! – Ők nem adtak neked esélyt – emlékeztette Tariq. Sophie jól emlékezett arra a két nyomorúságos hétre, amit a gyerekek egy sokemeletes házban töltöttek, kilátással a holland alföldre, ahol egyfolytában esett az eső, és egyetlenegyszer sem sütött ki a nap. – Nem láttam értelmét, hogy halogassam az elkerülhetetlent – mondta –, és nem akartam még többet feláldozni a boldogságukból a saját pályafutásom érdekében. Az apjukkal akartak maradni. Igazából könnyű döntés volt. Egyik oldalon ott voltam én, aki minden idejét a bíróságon tölti egy idegen országban. A másikon meg ott volt Greg, aki úgy döntött, hogy átmegy Andy-of-Mayberrybe… – Andy kicsodába?

48

– Ő Amerika egyik legnagyobb példaképe. Egyedülálló apuka egy régi, klasszikussá vált sorozatban. Kisvárosban él, horgászni viszi a gyerekeit, és idillikus, regénybe illően tökéletes az élete. A városkában hullanak a színes, őszi levelek és soha, de soha nem esik az eső. Nem csoda, hogy Max és Daisy az apjával akart maradni – világosította fel Sophie, s közben gondosan, alaposan összehajtogatott egy pulóvert, eligazgatva még a varrásokat is az ujján. – És mi van azzal, amit te akartál? – firtatta Tariq. – A válás után annyira össze voltam zavarodva, hogy azt sem tudtam, mit akarok. Emlékszel? Olyan voltam, mint egy rakás szerencsétlenség. A válás megkérdőjelezte mindazt, amit magamról gondoltam, különösen ami a szülői szerepemet illeti. A szüleim nem igazán nyújtottak követendő példát, hisz tudod. De most végre világosan látom, mit akarok, erről szól most ez az egész. – Összehajtott még három pulóvert. Ahová most megy, nagy szüksége lesz rájuk. – De miért oda? Miért éppen abba az isten háta mögötti kisvárosba? – Mert ott élnek a gyerekeim. És azzal is meg kell birkóznom, hogy a volt férjem is ott él egy másik nővel boldogan, míg meg nem hal. Tariq vállat vont. – Van ilyen. – Na, te aztán nagy segítség vagy! – Nem is akarod, hogy segítsek. Te vezekelni akarsz, és addig korbácsolni magadat, amíg kiserken a véred. Mellesleg tudok néhány fickót, aki még fizetne is a látványért. Sophie befejezte a bőrönd egyik oldalának telepakolását. – Ne légy utálatos! Te legalább megkapod álmaid munkáját azzal, hogy elmegyek. – Neked jobban örülnék – mondta a férfi egyszerűen, és kitárta a karját. – Nem is vagy utálatos – simult bele Sophie az ölelésébe. – Te vagy a világon a legjobb barát, az egyetlen ember, aki szörnyen fog hiányozni. – Tudom. Sophie Tariq puha kasmírpulóveréhez nyomta az arcát. – Borzasztóan félek – suttogta, miközben arra gondolt, ami Avalonban várja: kudarcot vallott házassága Greggel és a saját csődje mint anya. – Nem hibáztatlak, Kisvirág – simogatta meg Tariq a haját vigasztalón. – Én is félnék egy amerikai kisvárosban. Folyton kockás vadászkabátok lebegnek a lelki szemeim előtt, meg óriási kerekeken járó, nyitott platós teherautók. Sophie elhúzódott tőle, és hátba veregette. – Ugyan, menj már! Annyira azért nem rossz. Vagy talán mégis? Nem tudhatta, hisz korábban mindig nyüzsgő nagyvárosokban élt: Seattle-ben, Bostonban, Tokióban, New Yorkban, Hágában. Fogalma sem volt, hogyan fog boldogulni egy olyan kisvárosban, mint Avalon. De akkor is vissza kell térnie a családjához. Óriási küldetéstudata volt, olyasmi, mint amit akkor érzett, amikor egy fontos ügyet kellett megoldania. Vissza kell szereznie, amit feláldozott a karrier oltárán. Új irányt kell szabnia az életének. – Nekik még nem szóltam, csak annyit mondtam, hogy jól vagyok, és megyek haza. Azt nem tudják, hogy velük is maradok. – Mondom, hogy megőrültél. Akár kiállíthatnák rólad a diliflepnit – morgott Tariq, de közben ő is elkezdte hajtogatni Sophie nadrágjait, majd gondosan beletette őket egy Louis Vuitton-féle bőr utazótáskába. – Ha elmondom nekik, hogy Avalonba költözöm, azt fogják hinni, hogy valami baj van. – Van is. Elment a józan eszed. – Nem, figyelj ide! Van egy tervem. A New York-i barátaimnak, Wilsonéknak van ott egy nyaralójuk, amelyet felajánlottak egész télre. Így lesz hol laknom. – Mayberryben…

49

– Avalonban, de valahogy úgy. – És mit fogsz csinálni? Újra ki kell építened a kapcsolatodat a gyerekeiddel, ezt még értem. De ez egy teljes munkaidős elfoglaltság? Sophie becipzározta az ékszereit utazótáskája belső zsebébe. A kis zacskónyi ízléses csecsebecse eszébe juttatta a Brooks Fordhammel folytatott beszélgetést azon az éjszakán arról, hogy ő elutasít mindent, amit kizsákmányolás útján állítanak elő. – Nem tudom – válaszolt a kérdésre. – Még sosem csináltam. – És most miért akarod elkezdeni? – kérdezte Tariq őszinte érdeklődéssel. – Mert eddig nem volt benne részem. Mert még sosem voltam egy közösség része, és azt hiszem, itt az ideje. Mert ennek a jogászrobotnak, akit itt látsz, van szíve. Átmentek a nagyszobának abba az apró kiszögellésébe, amely Sophie dolgozószobájaként szolgált. Itt sem voltak személyes tárgyak, csak az asszony hordozható számítógépe és egy parafa tábla, amelyre feltűzött néhány képet és cédulát. – A gazembergyűjteményem – mosolygott Tariqra. – Mostantól a tiéd. Az üldözött hadurak fényképe volt, amely ébren tartotta benne a lelkesedést az elmúlt két évben. A terv az volt, hogy mindegyiket egyenként a Nemzetközi Büntetőbíróság elé állítják. A táblán szereplő férfiak az emberiség alját képviselték. Gyerekeket küldtek hadba, vetettek alá szexuális kínzásoknak, taszítottak rabszolgasorba. Sophie levette mindegyik képet, és W. szertartásosan átnyújtotta őket Tariqnak. – Hát ennyi volt – csúsztatta laptopját a tartójába. – Nagyszerű munkát fogsz végezni. – Te pedig otthagyod a helyet, ahol nagyszerű munkát végezhetnél. Sophie megrázta a fejét. – Én a férjemet és a gyerekeimet hagytam ott. A házasságomat már nem folytathatom, de a gyerekeimnek még szükségük van rám. Legalábbis remélte, hinni akarta. Nyilván megtanulták már, hogyan boldoguljanak nélküle, és talán nagyobb szüksége van neki rájuk, mint fordítva. – Még sosem láttam, hogy megfutamodtál volna valami elől – mondta szomorúan Tariq. – Ez nem vall rád. – Ó, dehogynem! Ha szakmailag nézed, teljesen igazad van. Olyan lettem, mint a kutya, amelyik őrzi a csontját. A magánéletemben viszont épp az ellenkezőjét tettem. És itt a lényeg. Az ember nem futhat el önmaga elől. Csak nekem kellett húsz év meg néhány óra a terroristák fogságában ahhoz, hogy rájöjjek erre. Sophie nagyot sóhajtva körülnézett a lakásban, és végigjártatta a tekintetét a csomagokon. Minden újra személytelen lett, mint egy hotelszoba. Elmegy hát, hogy helyrehozza a kapcsolatát a gyerekeivel. Őrült dolog oda költöznie, ahol a Bellamy család generációk óta él, ahol a volt férje boldog az új feleségével. De ott vannak a gyerekei, és ő főfoglalkozásban akar végre az anyjuk lenni. Tiszta szívéből remélte, hogy még nem késő.

50

V. RÉSZ Február Éljen a hó, a szélfútta hó, Puhább és tisztább, mint Hófehérke bőre. Halandó láb nem is szívesen tapodna E leterített, finom takaróra. (Eliza Cook, angol költő) Reggeli muffin a Sky River Sütödéből másfél csésze liszt 3/4 csésze őrölt lenmag 3/4 csésze zabkorpa másfél csésze barnacukor 2 teáskanál szódabikarbóna 1 teáskanál sütőpor 1 teáskanál só 1 evőkanál őrölt fahéj 3/4 csésze tej 2 felvert tojás 1 teáskanál vaníliakivonat fél csésze növényi olaj 2 csésze hámozott és reszelt sárgarépa 2 hámozott és reszelt alma fél csésze mazsola vagy aszalt ribizli 1 csésze aprított dió Előmelegítjük a sütőt 180 fokra. Egy edényben összekeverjük a lisztet, a lenmagot, a korpát, a barnacukrot, a szódabikarbónát, a sütőport, a sót és a fahéjat, egy másik edényben pedig a tejet, a tojást, a vaníliát és az olajat. A nedves hozzávalókat hozzáadjuk a száraz hozzávalókhoz, majd beleforgatjuk a répát, az almát, a mazsolát és a diót. Kétharmadáig megtöltjük a muffinformákat a keverékkel. Húsz-huszonöt percig, illetve tűpróbáig sütjük.

8. Sophie idegen ágyban ébredt, egy meleg plüssmackót szorongatva. Az álom és az ébrenlét határán mozdulatlanul várta, hogy elhalványuljanak a szokásos rémálmok. Már megtanulta, hogy végül mindig szertefoszlanak, csak abban nem volt biztos, hogy kimarad-e valaha is az álmaiból a halottak arca, és eljön-e az az idő, amikor nem érzi majd éjjelente azt az elkeseredettséget és azt a rettegést, amely a zuhanás előtti pillanatokban telepedett rá. Ezen a reggelen azonban furcsán távolinak tűntek az emlékek. Annyira jólesett lebegnie ebben a félálomszerű állapotban, hogy meg sem mozdult, csak még jobban magához szorította a mackót, és csukva tartotta a szemét, hogy meghosszabbítsa ezt a teljesen indokolatlanul kellemes érzést. Az időeltolódással mindig is remekül meg tudott birkózni. Annyit utazott ide-oda az Államok és a világ más tájai között, hogy egyre nagyobb gyakorlatot szerzett ebben. Egy jógamester önuralmával alakította ki magában a képességet, hogy bármikor tudjon aludni. Ám ez sosem volt pihentető alvás, ezért most fölöttébb furcsának tűnt, hogy ennyire békésen, kipihenten ébredt. Végül, ahogy a vízcseppek is lassan átjutnak egy keskeny résen, beszivárgott a tudatába a valóság… Leszállás a Kennedy repülőtéren, autózás északnak az egyre sűrűbb hóesésben. Aztán az őz, ahogy a kocsi elé ugrik a semmiből, az autólámpák imbolygó fénye, ahogy igyekszik elkerülni az ütközést, majd a rettenetes puffanás és a minden porcikáját átható, erőteljes zökkenés, amikor a kocsi hirtelen megáll az árokban. Aztán… jött valaki. Sophie emlékezett, hogy felnézett rá, és meglátta az ablakon át. Egy férfi volt… A találkozás a nagydarab, idegen férfival a semmi közepén riadalmat kellett volna hogy kiváltson belőle, de semmi ilyesmi nem történt. Az idegen tekintélyes magassága és széles válla után a következő, amit észrevett rajta, a kedves tekintete és a kisfiús mosolya volt. Dr. Maartennel sokat beszéltek a terápia során az ösztönös veszélyérzetről és arról, hogy meg kell tudnia különböztetni az ésszerű óvatosságot az átélt trauma által kiváltott túlzott aggodalomtól. Márpedig amikor ránézett erre az idegenre, ahogy ott állt a hóban, semmi mást nem érzett, mint sziklaszilárd bizalmat. A férfi megmentette őt, és valahogy meggyógyította az elütött őzet is. Aztán meg összevarrta Sophie térdén a sebet. Ráadásul ő – számára is teljesen váratlanul – szívdobogtatóan, letaglózóan vonzónak találta. Magas volt, széles mellkasa, mint valami munkásosztálybeli regényhős vagy farmer, távolról sem olyan, mint azok a férfiak, akiket eddig ismert. Most pedig itt fekszik egy kényelmes ágyban ennek a férfinak a vendégszobájában, miután megadta magát az időeltolódásból, az agyonhajszoltságból és a sérülésből fakadó kimerültségnek. A plüssmackó ekkor ásított egyet, és nagyot nyújtózkodott. Sophie kis híján felsikoltott, majd kiugrott az ágyból, és védekezőn magához szorította a takarót. Térdébe belehasított a fájdalom, de rá sem hederített, csak bámulta a pici, bolyhos valamit az ágyon. – Ó, istenem! – sóhajtotta ijedten. – Ó, istenem! Rendszerint nagyobb volt a szókincse, de most csak erre futotta. Aztán széthúzta a függönyöket, hogy beengedje a téli reggel jeges fehérségét, és megállapította a nyilvánvalót: – Te egy kiskutya vagy. Egy kiskutyával aludtam!

52

A kutyus eleven tekintettel nézett vissza rá, láthatóan nem zavarta hálótársának különös viselkedése. Aprócska farka ide-oda csapkodott, és olyan nyikkantásokat hallatott, mint egy felhúzható játékkutya. Sophie-nak gyerekként sosem volt kutyája, amikor pedig a saját gyerekeivel Manhattanben élt, az ottani körülmények tették lehetetlenné az állattartást. A kölyök kiaraszolt az ágy szélére, majd aggodalmasan hol a padlóra, hol Sophie-ra nézett. – Ugorj csak! – biztatta a nő. – Nincs olyan messze. A kiskutya előre-hátra ingadozott, és idegesen nyöszörgött hozzá. – Ha felmásznod sikerült, le is kell tudnod ugrani. A kis állat szánalmas nyüszítéssel válaszolt. – Na jó… – adta meg magát Sophie, miután furcsa érzelmek kerítették hatalmukba. Kinyújtotta a kiskutya felé a kezét, az pedig óvatosan megszagolta, és apró, rózsaszín nyelvével megnyalta, majd vakkantott egyet. Sophie sután, kissé eltartva magától, felvette az ágyról. A kiskutya ficánkolni kezdett, mire majdnem elejtette, így jobbnak látta, ha magához szorítja. Az állatka bundája olyan volt, mintha sárga pihékből állna. Félig kiskutya, félig húsvéti kiscsibe. Tejszaga volt, mint minden újszülöttnek, s lelkesen kapálózott, hogy meg tudja nyalni Sophie arcát. Aztán mint egy valódi kisgyerek, odabújt a vállához. – Szóval ilyen egy kiskutya – suttogta az asszony, és megpuszilta az egyik bársonyos kicsi fület. – Hogy is élhettem eddig kiskutya nélkül? Mint minden gyerek, természetesen Max és Daisy is könyörgött kutyáért. Minden barátjuknak van kutyája, érveltek az ősrégi gyereklogikával. Sophie azt válaszolta, hogy nekik nyilván van hozzá főállású mamájuk is. Elmagyarázta a gyerekeinek, hogy kegyetlenség volna a kutyával szemben, ha egész nap egyedül kellene lennie a lakásban, és mindössze annyit lehetne a szabadban, amíg reggel-este kiviszik a zsebkendőnyi parkba, ahol ráadásul össze kellene szedni a „hagyatékát”. Vagy talán szívesen sétálna akár Max, akár Daisy esőben, hóban, sárban a póráz másik végén, és szedegetné a kutyagumit? Ez a kérdés aztán hatásosan véget vetett a vitának. Max és Daisy… Sophie letette a kiskutyát, és a telefonja után nyúlt. Már majdnem lenyomta a gombokat, amikor észrevette a képernyőn, hogy még csak háromnegyed hét van, túl korai telefonálni. Amint félretette a mobilját, megpillantotta magát az ajtó belsejére szerelt tükörben. – Szép – dünnyögte. Gondosan nyírt haja összekócolódott, még alig látott ki a szemén. Hálóinge gyűrötten elállt a testétől. Újabban a falatnyi hálóingeket szerette, ez volt számára a titkos, dekadens élvezet. Nem mintha azért vásárolt volna ilyet, hogy nagy hatást tegyen egy férfira. Ő és Greg még a főiskolán találkoztak, márpedig a főiskolás fiúknak mindenki tetszett, csak cicije legyen. Sophienak sem volt szüksége flancos fehérneműre, általában egy csapatcímeres pólóban aludt. Most szerette a csipke és a selyem luxusát, s úgy tartotta, a szép alsónemű a nőiesség és a fiatalság utolsó bástyája. Ha nagymamás flanelt hordana, azzal elismerné a vereségét. De milyen szörnyű hideg van itt! – nézett körül reszketve a szobában. Régi ház volt az állatorvosé, magas plafonnal és a deszkapadlón rongyszőnyegekkel. Sophie egy kifakult, foltvarrott takaró alatt töltötte az éjszakát. A fal mellett márványlappal fedett mosdóállvány foglalt helyet, és mintás kartonfüggöny takarta az ablakot. Itt minden állandóságot sugárzott, ugyanakkor érződött rajta némi elhanyagoltság. Az ágynemű enyhe cédrusillata arra utalt, hogy nem nagyon használták ezt a szobát. Sophie-nak volt egy gyönyörű kasmírköntöse, de az kint maradt a bérelt kocsi csomagtartójában, ahogy a papucsa is. Ránézett a csizmájára, s meglátta a rászáradt vért az egyiken. Nedves frissítőkendővel letisztogatta, amennyire tudta, belebújt a tűsarkú csizmába, és felhúzta rajta a cipzárat. Merész összeállítás volt a rövidke hálóinggel. Sophie lecibált egy puha, kézzel horgolt takarót a hintaszékről, és magára terítette.

53

A kiskutya vakkantott egyet, azzal odapisilt a rongyszőnyegre. – Ó, az isten szerelmére! Az asszony nézte, ahogy a sötét folt egyre terjed, és most már tudta, miért nem tartott soha kutyát. Lazán feltekerte a szőnyeget, s óvatosan maga előtt tartva lement vele a lépcsőn. A lépcsőfordulóban ólomüveg ablak világította meg a fakó, rózsás tapétát. A kiskutya hűségesen, lépcsőről lépcsőre bukdácsolva követte, mígnem úgy bucskázott le az utolsó fokokon. Nem esett baja, és továbbra is Sophie-t figyelte, mintha a mamájának tekintené. Az eláztatott szőnyeg ellenére a nő nem tudta megállni, hogy rá ne mosolyogjon. Végül is ez a baleset az ő hibája, nem az aprócska kutyáé, akinek a hólyagja is nagyon pici lehet. Neki kellett volna azonnal kivinnie ébredés után, hogy elvégezze a dolgát. Csak úgy érzésre elindult a konyha felé egy keményfával burkolt, képekkel szegélyezett folyosón. Boltíves bejárat vezetett a nagy vidéki konyhába, ahol frissen főzött kávé illata terjengett. A konyhán túl egy kis előtér szolgált a sáros cipők lecserélésére. Az ablakokon át semmi más nem látszott, mint a végtelen fehérség. – Jó reggelt! – köszöntötte egy derűs, mély hang. Noah Shepherd lépett be a konyhába, fejét, vállát friss porhó borította. Sophie úgy megijedt, hogy majdnem elejtette a szőnyeget. – Ó! Én… szóval… Nem találta a szavakat, ahogy a férfira nézett. Vastag, skót kockás bekecsében, fakó farmerjában és hótaposó csizmájában úgy hatott, mint egy mesekönyv-illusztráció. Álruhás királyfi… Egy Walt Disney-mesefilmbe csöppentem, gondolta az asszony. Az arckifejezéséből ítélve Noah egészen mást gondolhatott róla. Tekintete mindent elárult, ahogy rátapadt a szinte átlátszó hálóingre. Sophie összehúzta magán a horgolt terítőt, de rájött, hogy a lábát a kötésen kívül semmi sem takarja. Ha hozzávesszük még a magas sarkú csizmát, valahogy úgy festhetett, mint egy sztriptíztáncos, csak rúd nélkül. Noah úgy falta a tekintetével, mint egy kamasz, ami rávilágított arra az alapvető igazságra, hogy nem született még olyan férfi, aki ne szeretné a sztriptíztáncosokat. Sophie-nak végül sikerült megtörnie a csendet. – A kiskutya lepisilte a szőnyeget. – Adja ide! – nyúlt a férfi kesztyűs kezével a szőnyegért, majd bevitte egy oldalsó helyiségbe, ahonnan nemsokára kihallatszott a mosógép zaja. Sophie épp leöblítette a kezét a mosogatónál, amikor a házigazda visszatért a konyhába. – Ezek szerint találkozott Borostyánnal – mondta. – Őt hívom Borostyánnak – bökött a kiskutyára. – Miért? – Fogalmam sincs. Kellene hogy oka legyen? – Talán nem. Tehát ő az új családtag. – Csak ideiglenesen – felelte Noah. – Túl nagy alomba született, és az anyja elutasította. Sophie megdöbbent. – Ez borzasztó! – Előfordul. Azóta cumisüvegből etettem. – Most viccel? – A cumisüveggel? – A férfi vállat vont. – Nem ez az első alkalom. Annyira meglepő? – Még sosem találkoztam senkivel, aki cumisüveggel nevel fel egy kis állatot. – Épp most választottam el. – Mintha igazolni akarná a szavait, a kiskutya megtalálta rozsdamentes fém edénykéjét a földön, és lelkesen enni kezdett. Sophie még sosem hallotta az „elválasztani” szót egy férfi szájából. – Úgy látszik, jól tud már önállóan enni. Az állatorvos bólintott. – Most már csak gazdát kell találnom neki. – Az éjjel velem aludt.

54

A „velem aludt” kifejezés láthatóan feltüzelte a férfi fantáziáját, mert újból azzal az izzó, kamaszos tekintettel mérte végig vendégét. Sophie védtelennek, kiszolgáltatottnak érezte magát, különös módon mégis merésznek. A válás és az azt követő időszak drámai zűrzavarában női mivoltát a tisztesség merev páncélja mögé rejtette, ám ez a páncél vendéglátója tüzes tekintetétől olvadozni kezdett. Kevés jót lehet elmondani arról az időszakról, amikor egy nő közeledik a negyvenhez. S ha ilyenkor úgy néz az emberre valaki, mint ahogy most Noah Shepherd néz őrá, az bizony erőt ad az ember lányának. Sophie megigazította magán a kendőt, és megköszörülte a torkát. Most kezdje el magyarázni a hálóinget meg a csizmát, vagy hagyja, hadd gondoljon a férfi, amit akar? – Köszönöm a tegnap estét – mondta végül, s csak utólag jött rá, milyen kétértelműen fogalmazott. – Örömömre szolgált – felelt a férfi rekedtes hangon, mint aki tökéletesen felfogta a mondat kettős értelmét. Sophie érezte, hogy elpirul, s ettől végképp elfogódottá vált. – Nos, felöltözöm, és nem zavarom magát tovább. – Egyáltalán nem zavar – válaszolta Noah olyan édes, szexi mosollyal, hogy Sophie hirtelen fiatalnak és bolondosnak érezte magát. – Nos, akadnak dolgaim, amelyek elintézésre várnak… A férfi kipillantott az ablakon, ahonnan csak a vakítóan fehér, vastag hóréteget lehetett látni. – Miféle dolgok? – kérdezte. Fogalma sem lehetett, milyen súlyos kérdést tett fel. Fel kell építenem egy új életet, válaszolt Sophie gondolatban, ki kell alakítanom egy újfajta kapcsolatot a gyerekeimmel, újra kell fogalmaznom a világképemet, fel kell oldoznom magamat a múltbéli tévedéseim terhe alól. És ez még csak a kezdet. Noah olyan figyelmesen nézte, hogy Sophie késztetést érzett rá, hogy elmondjon neki mindent. De nem! Még tisztáznia kell magában egy sor dolgot, tervei egyelőre még törékenyek, bizonytalanok, még nem kell kitenni őket mások kritikájának. – Először is fel kell hívnom a fiamat meg a lányomat, hogy megérkeztem. Noah a reggelizősarok felé biccentett, ahol telefon lógott a falon. – Szolgálja ki magát! De tudnia kell, hogy az utakat még nem tisztították meg. A hóviharnak még nincs vége. Az iskolában is szünet van, és a legtöbb útra, beleértve ezt is, csak vészhelyzetben szabad kimenni. A maga helyében nem számítanék arra, hogy egyhamar eljutok innen bárhová. – Az időjárással valóban nem dacolhatok. – Sophie kezdett aggódni. Max és Daisy számított az érkezésére, de bizonyára azt hiszik, látogatóba jön, semmiképp sem hosszú időre. Az asszonynak fogalma sem volt, hogyan fognak reagálni, ha megtudják, anyjuk örökre ideköltözik. Az igazsághoz tartozott, hogy még nem gondolta át, mit is mondjon nekik, mit keres Avalonban. Ez a hely a Bellamyk felségterülete, a volt férje családjáé. Nekik itt vannak a gyökereik, míg őt kívülállóként fogják kezelni. Sophie hirtelen nagyon egyedül érezte magát. – Mindenesetre össze akarom szedni magam, és be kell rendezkednem – mondta elbizonytalanodva. – Értem – törődött bele a férfi. – És hogy van a térde? Talán vetnem kellene rá egy pillantást. Nem ezt tetted mostanáig? – kérdezte a nő magában mulatva. – Semmi szükség rá, jól vagyok. Nem néztem ugyan a kötés alá, de nem fáj, nem viszket, és nem is húzódik. – Jó lenne, ha bevenne még egy antibiotikumot. – Egy újabb rottweilerpirulát? – Sophie vállat vont. – Persze, miért ne? Várhat, amíg felöltözöm?

55

– Nagy a kísértés, hogy nemet mondjak, de ez csak a hálóing miatt van – vigyorgott a férfi, Sophie pedig ahelyett, hogy megsértődött volna, hajszál híján visszamosolygott. – De komolyra fordítva a szót, ennie kellene előbb valamit, nehogy felforduljon a gyógyszertől a gyomra. Sophie bólintott. – Hallgasson ide! – mondta. – Sajnálom, hogy tegnap úgy kiborultam. Tudja, amikor megláttam a vért. – Sose izgassa magát! Sokan nem bírják. Az asszony már majdnem azon volt, hogy elmondja, a vér szaga és látványa olyan heves emlékeket ébresztett benne, hogy hirtelen elfelejtette, hol van. Aztán mégsem mondta el. Ebben a békés, behavazott környezetben nehéz lett volna elképzelni azt a zűrzavart, amelyet átélt. Noah a végén még azt hinné, csak kitalálta. – Szükségem lesz néhány holmimra. Még mindig a bérelt kocsiban vannak a csomagjaim? – Elhozom őket, és felviszem a szobájába. – Majd én… – Ezzel a térddel semmiképpen. Nekem nem okoz gondot. – Hát jó. Akkor köszönöm. Azzal Sophie kimenekült a konyhából és felsietett a lépcsőn. Felhívta előbb Daisyt, aztán Maxet, de mindkettőnél a hangposta kapcsolt be az első csengetésre. Az asszony nem hagyott egyikük telefonján sem üzenetet. A gyerekei nyilván azt gondolják, New Yorkban maradt a vihar miatt. A fenti fürdőszobának régies bája volt, múzeumba illő lámpákkal és csapokkal. Sophie vizet engedett a mély, karmos lábú kádba, és hálás sóhajjal beleereszkedett. Bekötött térdét kint hagyta a vízből, ahogy elnyúlt, szemét pedig betakarta egy nedves kéztörlővel. Furcsa érzés volt, hogy nincs semmi terve, tennivalója egész napra. Számára ismeretlen fogalom volt a semmittevés. Abban a percben, hogy megszületett az első gyereke, belelépett a taposómalomba, s meg volt győződve arról, hogy mindenre futni fogja az erejéből: a házasságára, a családjára, a pályafutására és a sikereire. Nem engedte meg magának, hogy egyszer is megálljon, de még azt sem, hogy lassítson egy kicsit. Egy csapat terrorista érte el nála, amit senki más nem tudott: hogy feljöjjön a felszínre levegőért. Az asszony értékelte is a helyzet iróniáját. Alkalmazva a technikákat, melyeket az „incidens” feldolgozása során tanult, elterelte a gondolatait a tervezgetésről, elemezgetésről, önvádról és sajnálkozásról. Még nem tudta teljesen elsajátítani az elméje kiüresítését a jóga tanítása szerint, számára ez nem tűnt helyesnek. Olyannak tartotta, mint az agyhalált. Ehelyett a jelen pillanatra irányította csapongó gondolatait, arra, ami itt és most történik. Itt és most pedig az az idegen érdekelte, aki megmentette őt: Noah Shepherd, az állatorvos. Illett ehhez a zegzugos farmházhoz, ebbe az ódon környezetbe. Finom, gyógyító volt az érintése, és ő a legnagyobb zűr kellős közepén is megbízott benne. Fogalma sem volt, miért. Talán mert a férfi erős volt, mint a medve, mégsem élt vissza vele. Vagy talán az őszinte aggodalom miatt, ami azon a rendkívül férfias, szép, szögletes arcon tükröződött, melyen épp csak kiütközött a borosta, és amely oly könnyedén derült mosolyra. Ez megint csak kivetítés, Sophie, dorgálta magát az asszony, miközben kitornászta magát a kádból. Hősnek akarod őt látni, mert azt akarod, hogy megmentsenek. Hogy törődjenek veled, gondoskodjanak rólad. Mondták neki, hogy még mindig fennáll nála a Stockholm-szindróma veszélye, az a bizarr hajlam, hogy egy túsz vonzódni kezdjen a fogvatartójához. Lehet, hogy Noah Shepherd is foglyul ejtette? Talán ismét túsz, csak nem vette észre? Töprengve megszárítkozott, törölközőbe csavarta a haját, és felöltözött. Első dolga az lesz, hogy vesz magának néhány meleg ruhát. A nadrágja tegnap tönkrement. Van nála ugyan még

56

egy puha teveszőr pantalló, szaténnal bélelve. Ilyet akkor viselne, ha egy uralkodó vagy államférfi tanúvallomását kellene felvennie. Vagy, gondolta némi öniróniával, ha együtt reggelizne egy vidéki állatorvossal. Óvatosan belebújt a nadrágba, és felvette ugyanazt a fekete pulóvert, amely előző este is rajta volt. Aztán jött a csizma, s már előre hallotta Noah Shepherd csendes rosszallását. Csizmája minden volt, csak nem meleg, a sarka pedig balesetveszélyes. Kár, mert egyelőre nincs más. Amikor idejött, nem számított ekkora hóesésre. Kifésülte a haját, feltett egy kis szájfényt, és végre embernek érezte magát. Ismét megpróbálta felhívni a gyerekeit, de most sem vették fel. Talán kihasználják a havazást, és sokáig alszanak. Kilépett az emeleti folyosóra, s futólag áttekintette a terepet. Az épület klasszikus farmház volt világos, szögletes szobákkal és rengeteg díszes fafaragással. Több szoba is úgy festett, mintha évek óta nem tette volna be oda senki a lábát. Az egyikben például 2005 áprilisát mutatta a naptár. Óriási ház volt ez egyetlen embernek. Aztán Sophie lassan elindult lefelé, s közben végignézte a lépcső mentén a fényképeket. Egyformán volt köztük elmosódott felvétel az 1920-as évekből és mai iskolai fotó mosolygó idegenekről. Az egyes generációk erős családi vonásokat örököltek, bár Sophie arra nem jött rá, Noah-t milyen kapcsolat fűzi ezekhez az emberekhez. A lépcső alján megállt, hogy bekukucskáljon az elülső szobába. A díszítőelemekből ítélve a férfi nem olyan ember, aki elrejti a számára fontos dolgokat; hatalmas kanapé, modern hifiberendezés, nagy képernyős tévé és egy sereg elektronikus játék hevert a helyiségben. Akár egy tizennégy éves srác szobája is lehetett volna. A nappali egyik sarkát teljes dobfelszerelés, szintetizátor, két mikrofon és számtalan különféle hangszóró foglalta el. Mi ez? Egy farmház meg egy ifjúsági ház keveréke? A túloldalon hagyományos szalonba vezetett az ajtó, melyről lerítt, hogy nem nagyon használják. A kiugró ablakból csodás kilátás nyílt a tágas, lejtős kertre és a fák által szegélyezett bekötőútra. Legalábbis Sophie annak gondolta a fasort, mert látni semmit sem lehetett a hótól. A lejtős udvaron túl húzódhatott az út. Valahol arrafelé bújik meg a bérelt kocsija a hóval betemetett árokban. Két hófödte épületet is látott a távolban. Az egyik, a kőből rakott falú, oromzatos tetejű Wilsonék háza volt. Mögötte nyúlt el a Juhar-tó, mely ugyanolyan végtelennek és fenségesnek látszott télen, mint nyáron. Most természetesen be volt fagyva. A fal egy nyílásán át meleg levegő áramlott a kazán felől a szobába, s Sophie legszívesebben ott álldogált volna naphosszat, hogy nézze a kinti fehér világot, elképzelve benne a jövőjét. Ám ekkor mozgásra lett figyelmes: egy csapat ember közeledett az udvaron át. Egy család, gondolta, aztán megdöbbenve ismerte fel köztük Noah-t. Egy kék síkabátot viselő nő ment mellette, s közösen húztak egy szánt, melyen három apró gyerek ült. Ó! – gondolta Sophie. Hát persze… Persze hogy házas, persze hogy vannak gyerekei. Túl megnyerő ahhoz, hogy ne kelt volna még el. Bizonyára túlságosan összezavarta az eseménydús este, azért nem tételezte fel róla ezt a nyilvánvaló igazságot. Miközben nézte őket, a férfi felkapta a legnagyobb gyereket, egy hatévesforma kisfiút. Meghintáztatta a levegőben, mire a kicsi felkacagott. A két kisebb is nevetett, és tapsikolt kesztyűs kezével. Egy felnőtt kutya és a kis, sárga kölyök is ott ugrándozott, hogy teljessé tegye a képet. Idilli család, jegyezte meg magában Sophie, amilyenek a karácsonyi képeslapokon szerepelnek. Noah-ról lerítt, hogy elemében van, ahogy a gyerekekkel játszik. Olyan férfi, aki egyenesen apának született. Szinte sugárzott belőle az igazi apák ereje, energiája. Valami mégsem illik a képbe, morfondírozott Sophie, miközben levette a kabátját az előszobafogasról, és magára kanyarította. Méghozzá az, ahogy Noah reggel a konyhában nézte őt, amikor lejött hálóingben, mindössze a horgolt térítőbe burkolózva. No meg az, hogy nem lenne asszony a földön, aki eltűrne egy ilyen nappalit a zenekari felszereléssel, a neon sörreklám órával meg a régi rendszámtáblák és dísztárcsák gyűjteményével a falon.

57

Kilépett az elülső tornácra és megállt, meg kellett szoknia a tüdejébe áramló hideg levegőt. Aztán integetni kezdett a kis csoport felé, hogy felhívja magára a figyelmet. Noah észrevette és visszaintegetett. – Sophie, ő Gayle – mondta. – Ők pedig Henry és Mandy. A pici neve George, de minden ki csak Medvének hívja. Sophie üdvözölte őket, bevetve minden diplomáciai érzékét. – Örvendek. Nagyon rendes volt Noah-tól, hogy kisegített tegnap este. – Noah mindenkivel nagyon rendes – biztosította Gayle. Azaz nehogy különlegesnek tartsa magát emiatt, fordította le a megjegyzést Sophie. Aztán a nő folytatta: – No, nekünk most már ideje hazamennünk. Otthagytam sülni valamit a sütőben. Majd gyere át, Noah! Örülök a találkozásnak, Sophie. Mindegyik gyerek kikönyörgött magának még egy ölelést a férfitól, aztán Gayle elindult a háza felé, maga után húzva a szánkón a gyerekeket. Noah leverte a havat a csizmájáról, és kinyitotta a bejárati ajtót Sophie előtt. Az asszony bement, nyomában a kiskutyával, a nagy pedig nekiiramodott az erdőnek. Sophie nem is tudta, igazából mit érez. Leginkább megkönnyebbülést, hogy akiket látott, mégsem Noah családja. – Gayle itt lakik a szomszédban – magyarázta a férfi, mintha Sophie kimondta volna, amit gondolt. – Már nem bírtak magukkal a bezártságtól, úgyhogy kijöttek egy kicsit a levegőre. Tehát szomszéd, nem feleség. Nem illett volna ennyire megkönnyebbülnie, de mégis. Szerette volna, ha Noah rendes fickó, nem pedig egy csapodár férj, és hál' istennek minden rendben. Követte a férfit a hatalmas, világos konyhába. – Kér kávét? – kínálta Noah. – Igen, kérek. De majd öntök magamnak. – Sophie nem akarta vendégnek érezni magát, de a férfit szemmel láthatóan nem zavarta a helyzet. Az asszony körülnézett a konyhában, és hirtelen kimondta, amire gondolt. – Óriási ez a ház egyetlen embernek. – Aztán mikor rájött, hogyan hangozhatott ez a megjegyzés, gyorsan hozzátette: – Úgy értem… feltéve, hogy egyedül él. – Egyedül élek, és ez a családom ősi fészke – válaszolt a férfi. – Régen tejgazdaság volt, de a szüleim visszavonultak, és elköltöztek Floridába. Mikor befejeztem az állatorvosit, úgy döntöttem, itt folytatok praxist. Sophie körülnézett a régimódi konyhában. A sokat sikált fenyőfa asztallal, az üvegezett ajtajú konyhaszekrényekkel és az óriási, mély mosogatóval éles ellentétet képezve egy iPod hevert a pult sarkában két hangszóróhoz kötve, melyekből valami Sophie által nem is ismert modern zene szólt. Talán Daisy stílusa lenne az ilyesmi. – Szép dolog lehet ott élni, ahol az ember felnőtt – jegyezte meg. – Én is így gondolom. Maga hová való? – Seattle-be. De mi rengeteget költözködtünk. Szülei néhány évente magasabb életstílusra vágytak. Az egymást követő házak egyre fényűzőbbek lettek, a környék egyre előkelőbb, a szülők közösen folytatott ügyvédi praxisa pedig egyre jövedelmezőbb. A Lindstrom családban fontos volt külsőségekben is kimutatni a sikert és a gazdagságot, még annál is fontosabb, mint Sophie természetes igénye arra, hogy kötődhessen végre egy környékhez vagy egy iskolához. – Irigyeltem az olyan gyerekeket, mint maga – tette hozzá –, akik egy környéket igazi otthonuknak tekinthetnek. – Még jó, hogy nem utáltam ezt a helyet, mert akkor nem lett volna valami különös szerencse – mosolygott hamiskásan a férfi.

58

Sophie körbeforgatta a vastag porcelán kávésbögrét a kezében. Az oldalán lévő kép tehenet ábrázolt a szivárvány alatt, a felirat pedig így szólt: Shepherd Tejgazdaság, Avalon, New York. – Ez még eredeti – állapította meg –, nem mint azok a hamisított „régiségek” az ajándékboltokban. Noah teletöltötte az asszony bögréjét. – Igen, ez igazi. Szóval élt a tengerentúlon is? Aha, kíváncsi! Sophie nem hibáztatta, csak azt nem tudta, mennyit mondjon el neki. – Hágában, Hollandiában – felelte. Nem tudta, vajon mond-e ez a név a férfinak valamit. – Ügyészhelyettes voltam a Nemzetközi Büntetőbíróságon. Az utolsó ügyben, amelyen dolgoztam, egy milicista vezér ellen képviseltük a vádat, aki egy korrupt gyémántszindikátussal szövetkezett. – Nem is gondoltam volna, hogy dolgozhat ott egy amerikai, hiszen az Egyesült Államok nem tagja annak a szervezetnek. Sophie meglepetten pislogott. – Honnan tudja? – Lássuk csak! Talán az újság írta? Tudja, néha olvasok mást is, mint a Nagy Állatoskönyvet. – Bocsánat. És igaza van, az USA valóban nem tagja, akárcsak Kína, Irak vagy ÉszakKorea, de reméljük… – Sophie elhallgatott, nem akart politizálni. – Ettől függetlenül dolgoznak amerikaiak a Büntetőbíróságon. Mellesleg nekem kanadai az anyám, így kettős állampolgár vagyok. Noah felállt, és egy kancsó tejet meg egy nagy, fehér kartondobozt tett az asztalra. – Tegnap, még a vihar előtt megálltam a péknél – magyarázta. – Vegyen belőle! A dobozban fahéjas tekercsek voltak a Sky River Sütödéből, amely intézményszámba ment Avalonban. – Talán egy felet. – Ugyan már, mit ér az élet kockázat nélkül? Egyen egy egészet! – Ha ragaszkodni akarnék az időeltolódás elleni diétámhoz, akkor ma reggel fehérjét kellene ennem. Sonkát, tojást, effélét. – Tojással szolgálhatok, de sonka nincs itthon – felelte Noah. – Én nem eszem húst. Azért tanultam négy évet, hogy gyógyítsam az állatokat, nem azért, hogy megfőzzem és megegyem őket. A hús nem valami étvágygerjesztő egy olyan embernek, aki abból él, hogy egészségesen tartsa az állatokat. Van azért, amit megeszem, például a tengeri herkentyűket. De csak mert egyetlen betegem sem volt eddig rák vagy lazac. – Megértem – bólintott Sophie. – Ez… dicséretes. – Csak bizarr. Mondja ki nyugodtan, hogy bizarrnak tartja. – Egyáltalán nem tartom annak. – Sophie mindent megkóstolt már a tatár bifsztektől az egészben sütött kecskegidáig. Evett birkaszemet Ázsiában, és ivott a hagyományos maszáj „koktélból”, amelyet tehénvérből és tejből kevernek. – Szabadságra jött ide, vagy… Sophie különös késztetést érzett, hogy beszéljen a férfinak az „incidensről”, az éjszakáról, amely más emberré tette, de inkább nem mondott semmit. Ez a férfi mégis csak egy idegen. Ugyan barátságos és rendkívül vonzó idegen, de nem fogja lemezteleníteni előtte a lelkét. – Úgy döntöttem, változtatok az életemen. Szerettem a munkámat, de… – De most itt van. – Hágában dolgozni annyit jelentett, hogy el kellett szakadnom a számomra legfontosabb dolgoktól. – Ennyit arról, hogy nem mezteleníti le a lelkét. De annyira könnyű volt megnyílni Noah előtt! – Ezen a családomat értem. Rá kellett jönnöm, hogy nem tudom egyszerre folytatni a kettőt, mármint a munkát és a családi életet. Valamit fel kellett adnom. A Nemzetközi

59

Büntetőbíróságnál dolgozni nagy dolog, de bármelyik megfelelő képzettségű jogász be tud állni a helyemre. A kollégái azt mondták, hogy megőrült, és a munkája megéri az áldozatot. De Sophie ezt többé már nem hitte el. Nem tudta ugyan, hogy miért, de gyanította, hogy Noah Shepherd meg fogja érteni. – Közel akartam költözni a gyerekeimhez. És az unokámhoz. Noah állkapcsa hirtelen megállt rágás közben, s az állatorvos döbbenten bámult a nőre. Aztán felhajtott egy korty tejet, hogy meg tudjon szólalni. – Bocsánat, unokát mondott? Sophie elmosolyodott. – Emile Charles Bellamynak hívják, és már majdnem hat hónapos. Míg mások igyekeztek leplezni elképedésüket, Noah nem zavartatta magát. – Maga aztán cseppet sem úgy néz ki, mint egy nagymama. – Mások is ezt mondják. – Sophie lenézett a tányérjára, és meglepetten látta, hogy elfogyott az egész fahéjas tekercs. – Nos, a kis unoka biztosan örülni fog magának. Engem gyakorlatilag a nagymamám nevelt fel, mert a szüleim minden percét lekötötte a gazdaság. Még mindig közel állunk egymáshoz, minden vasárnap együtt ebédelünk. Itt laknak a férjével nem messze, Indián Wellsben. – Én alig ismertem a nagyszüleimet – emlékezett Sophie. – Anyám szülei a Naposparton éltek Brit Columbiában, apám szülei pedig Palm Springsben. Amikor néha felfedezem őket egy régi fényképen, olyan, mintha idegeneket látnék. Most már azt kívánom, bárcsak többet találkoztunk volna. Kanadai nagyanyám enyhe angol akcentussal beszélt, de sosem volt alkalmam megkérni, hogy meséljen magáról. A kislánykoráról, meg hogy miként került Kanadába. – Annál klasszabb, hogy maga itt lesz a kis… – Charlie-nak. – Sophie azonban nem volt meggyőződve arról, hogy valóban „klassz” lesz, ahogy a dolgok közte és Daisy közt manapság állnak. – Valami rosszat mondtam? – csodálkozott Noah. – Miért kérdezi? – Vannak nővéreim, úgyhogy tudom, milyen egy lány arckifejezése, ha az ember rosszat szól. – És milyen? A férfi átnyúlt az asztalon, és hüvelykujjával finoman végigsimított Sophie szemöldökén, amitől az asszony váratlanul megborzongott. – Általában összevonják a szemöldöküket. A férfi érintése nyugtalanítón hatott Sophie-ra, de egyáltalán nem volt kellemetlen. – Nem mondott semmi rosszat. Csak eddig még senki nem mondta nekem, hogy jó ötlet volt idejönnöm. Ráadásul a fontos munkára sem hivatkozott, amit otthagytam, mint a kollégáim a bíróságon. – Akkor nincs is szüksége rá, hogy még tőlem is ezt hallja. Mellesleg nem lehet kétséges a választás a család és a munka között. Furcsa melegség öntötte el az asszonyt. Meglepődve tapasztalta, hogy gombóc nőtt a torkában. Legszívesebben megragadta volna a férfi kezét, és megkérte volna, hogy érintse meg újra. Heves vonzalma iránta olyan volt, mint derült égből a villámcsapás. Azon kapta magát, hogy figyeli a száját, a szemét, az arcát… A fizikai vonzalmon túl azonban Noah ennél is váratlanabb módon fogta meg: azzal, ahogy ránézett és azzal, amit mondott. – Na jó, most meg mi a baj? Sophie elmosolyodott, bár szomorúság telepedett rá. – Csak elgondolkodtam, hogy ha egyszer régen mondta volna ezt nekem valaki, teljesen másképp alakul az életem. – Akkor ne nézzen hátra! Nincs értelme.

60

Ez a megjegyzés talán nagyobb gyógyító erővel bírt, mint az a sok óra, amelyet az asszony a pszichiáterével töltött, Sophie mégis habozott. Olyan keményen dolgozott azon, hogy abbahagyja végre az önostorozást. A munkát, amelyet a bíróságon végzett, nem bánhatta meg, a nyers valóság mégis az volt, hogy nem lehetett egyszerre két helyen. Választania kellett, s az utóbbi időben a leggyakoribb időtöltése az volt, hogy leltárt készített az áldozatokról, melyeket a családjának kellett hoznia a döntése miatt. – Ez nem olyan egyszerű. A férfi vállat vont, felállt, és betette az edényeket a mosogatóba. – Azt hiszem, csak annyira bonyolult, amennyire bonyolulttá teszi magának. – Mondja ezt az, akinek még sosem volt gyermeke – vágott vissza az asszony, akit felboszszantott a sebezhetősége. A férfi háttal állt, Sophie mégis érezte, hogy megbántotta. Volt talán valami a tartásában, ahogy megfeszült a válla… Mintha védekezne a támadás ellen. Te jó isten! Talán mégis vannak gyerekei valahol? – Sajnálom – mondta. – Érzékeny pontot érintett, és én visszavágtam. A férfi megfordult. – Semmi gond. Hányas cipőt hord? – Tessék? – A cipőméretét kérdeztem. Keresni akarok magának egy jobb csizmát. – Hetest. Noah kiment az előtérbe, és egy vastag talpú csizmával tért vissza. – A kisebbik nővérem szokta ezt használni hómobilozáshoz. Kölcsön veheti, amíg beszerez valami jobb felszerelést. A csizma nem volt éppen divatos, de tökéletesnek látszott a nagy hóba. – Köszönöm – mondta Sophie. – És köszönöm a reggelit is, finom volt. – Szívesen. – Lemegyek a Wilson-házba – vetette fel a nő. – Legalább elkezdhetek berendezkedni. – Nem megy ebben a hóban sehová egyedül! – Túléltem már rosszabbat is – dünnyögte Sophie. – Igen? Például? – Például azt, hogy pisztolyt fogtak rám, túszul ejtettek, és leestem a hídról egy robogó teherautóban. Noah jóízűt nevetett. – Akkor jobb lesz, ha ezentúl Xénának szólítom. Helyes! Hadd higgye, hogy Sophie csak ugratni akarta. Ebben az otthonos farmházban itt, a semmi közepén úgyis olyan abszurdnak hangzott ez az egész. – Tudja mit? – kezdte a férfi. – Van néhány elintéznivalóm, aztán lemegyünk együtt. – Most már tényleg úgy érzem, hogy fizetnem kellene magának, annyi gondot okoztam – vélte az asszony. – Tudja, hogy nem fogadok el pénzt magától. – Akkor majd találok valami más módot, hogy kárpótoljam. – Megegyeztünk. Fél óra múlva itt vagyok – ígérte Noah, azzal elindult a dolgára. Sophie még sosem lakott olyan helyen, ahol az embernek házimunkát kellett végeznie, vagy valami más hasonló, rendszeres feladata volt a ház körül; mondjuk reggel nyolc előtt beugrott a szomszédjához, vagy cumisüvegből etetett egy kiskutyát. Vagy szállást adott egy vadidegennek. Hiszen itt ő vadidegen volt. Idegen ember idegen földön. Sőt idegen saját magának is. Már rá sem ismert a saját életére. A városlakó, lakásban élő, munkamániás Sophie egyik napról a másikra munkanélküli, behavazott nő lett kölcsöncsizmában, dr. Doolittle védőszárnyai alatt. Hágai kollégái nem hinnének a szemüknek, ha látnák.

61

9. Daisy Bellamy úgy dolgozta ki a terveit aznapra, mint egy hadvezér, aki ostromra készül. Mivel rémesen rosszra fordult az idő, és mindennél fontosabb volt a baba biztonsága, gondosan meg kellett fontolnia minden részletet. Odalépett az ablakhoz és kinézett. Még mindig hullott a hó, bár már csak épp szállingózott, s karácsonyi képeslappá változtatta a széles, fákkal szegélyezett utcát a maga faházaival. Járművek nélkül akár pillanatfelvétel lehetett volna ez a kép egy korábbi évszázadból, mikor az élet lassabban folydogált, s amikor tizennyolc évesen anyának lenni elfogadott és normális dolog volt. Persze ezekben a „régi szép időkben” hozzá is kellett menni a gyermek apjához. A nőknek nem volt más választásuk. Daisy boldog volt, hogy neki van. Álldogált még ott néhány percig, s nézte a tájat. Szemmel láthatóan nem ő volt az egyetlen, akit zavart a bezártság. Sokan kint sétáltak az utcán. Férfiak havat lapátoltak a házuk előtt, vízhatlan kezeslábasba öltöztetett gyerekek hóembert építettek vagy szánkón húzták egymást, sífutók suhantak az úttesten keskeny lécükön, párok ballagtak a tó felé vállukra vetett korcsolyával. Mások pusztán csak sétáltak, mivel a hó a hideg ellenére hihetetlenül szép volt. Daisy is azt tervezte, hogy ma már kimegy, ám neki határozott célja volt. Charlie és ő a le endő pótmamát keresik fel. Irma háza csak néhány tömbnyire volt az övéktől, kifejezetten jót fog tenni a séta. A lány már amúgy is kezdte rabnak érezni magát a kicsi, zsúfolt, túlfűtött házban. Tökéletesen érthető lett volna, ha felhívja Irmát és lemondja a látogatást az időre hivatkozva, de Daisy azt akarta, hogy Charlie töltsön ott egy kis időt, mielőtt rendszeresen oda kell járnia. Ahogy a téli szemeszter órái megkezdődnek az állami főiskolán, Charlie négy órát fog Irmánál tölteni háromszor egy héten. Papíron nem látszott nagy ügynek az egész, de most, hogy rászánta magát a tényleges cselekvésre, kegyetlenül hosszúnak tűnt az a négy óra. Fel a fejjel! – biztatta magát Daisy. Hisz előre tudta, hogy nem lesz könnyű, és végigcsinált már ennél sokkal nehezebb dolgokat is. Becsomagolta Charlie-t a hó és a szél ellen védő, meleg téli ruhába, lábacskáit átdugta a babahordozón, majd magához szíjazta a kis batyut. Egymással szemben helyezkedtek el, és Daisynek szabad volt mindkét keze. Megigazította a szíjakat, majd belebújt a jókora, steppelt, tollas kabátba, s a baba mögött felhúzta a cipzárt. – Tükörnek a közelébe sem megyek – jelentette ki Daisy hangosan, miközben felhúzta a kesztyűt és feltette a meleg kalapot. – Anélkül is tudom, hogy úgy nézek ki, mint egy bálna. Végül elkészült, és kilépett a tornácra. A hideg levegőnek édes szabadságillata volt. Mielőtt elindult volna, gondolatban átfutotta a teendőit, ahogy szokta. Pénztárca, kulcs, pelenkás-táska egy egész bölcsődére elegendő készlettel, mobiltelefon... hopp! Az a töltőn maradt a konyhában. Ez a kis mulasztás nagy problémát okozott. A kulcs ugyanis abban a zsebében volt, amelyhez csak akkor fért volna hozzá, ha kicipzárazza a kabátját, és kiteszi Charlie-t a hidegnek. Ez nemcsak hogy rossz lenne a számára, de valószínűleg el is kezdene sírni, márpedig Daisy nem egy bömbölő babával akart Irmához beállítani. Sebaj, felejtsük el a telefont! Régen enélkül is remekül megvoltak az emberek. Úgysem hiányozna, hogy most megszólaljon. Legtöbbször minden zsebét fel kellett forgatnia miatta, Irma meg úgyis itt lakik az utca végén. Amint elindult a frissen söpört járdán, mégis elfogta egy kis bűntudat. Remélte, hogy a keménység, amit az elérhetetlen zseben át tapogat, valóban a kulcscsomója, és nem zárta ki magát, mint a múlt hónapban. Úgy érezte, elkövet minden létező hibát és tévedést, ami csak a könyvekben szerepel, de legalább mindegyiket csak egyszer.

62

– Tudod – mondta a mellére szíjazott csomagnak –, én régebben mindig ösztönember voltam. Most meg úgy megtervezek minden mozdulatot, mintha aknamezőn kellene átkelnem. A kabát mélyéről gurgulázó hangok érkeztek. Daisy nem látta kisfia arcát, de a boldog gügyögésből arra következtetett, hogy elégedett, s a jó hangulata remélhetőleg kitart a rövid séta idejére. – De meg kell neked mondanom – folytatta –, az, hogy te vagy, megér minden zűrt, meg még annál is többet. Daisy megengedett magának egy megkönnyebbült sóhajt, és élvezte a téli nap ragyogását. Nehéz volt elhinni, hogy egy ilyen picike lény ekkora hatással legyen az életére. Már akkor a feje tetejére állította az egész világát, amikor még nem volt nagyobb, mint egy borsónyi, egynemű sejtgombolyag. Az ég szerelmére, hiszen ő is csak egy tinilány volt, mint a kortársai, nem ilyen jövőt képzelt magának! Aztán mégis itt kötött ki… De nem bánta, nem gyűlölte ezt a helyzetet, legalábbis általában nem. Imádta Charlie-t, abban nem volt hiba. Csakhogy a léte bonyolulttá tette a dolgokat. Daisy már előre tudta, hogy imádni fogja, bármennyire is nem volt betervezve. Igaz, amíg csak várt a megszületésére, nem tudhatta, milyen lesz ez a szeretet. Erre az érzésre semmi sem készíthette fel. Nem tudhatta, milyen mély lesz, mennyire megrázó, bár jó értelemben. Ezentúl sosem felejthette el, hogy van a világon egy emberi lény, akit szívének minden melegével szeret. – Régen mindent ötletszerűen csináltam – magyarázott a babának, miközben lassan, óvatosan ballagott. – Nem terveztem meg előre semmit, érted? Csak felugrottam a metróra, és már mentem is, ahová éppen vitt. Nem volt nálam más, mint egy kis készpénz meg egy hamis személyi igazolvány. – Megveregette a csomagot a kabátja alatt. – Esküszöm, ha te egyszer is megpróbálkozol ilyesmivel, nagy bajba kerülsz itthon. Eltűnődött, vajon mindenki más is ezt teszi-e. Megesküszik, hogy jobb szülő lesz, mint a saját szülei, akik felnevelték? Fogadni mert volna, hogy a saját mamája is így érzett, amikor ő, Daisy kicsi volt. Az ő édesanyja mindenben a legjobb akart lenni. Daisy akkor persze mindent megtett, hogy kudarcra ítélje a törekvéseit. A mamának tegnap este kellett leszállnia a Kennedy reptéren, de Daisy úgy gondolta, a vihar miatt bizonyára a városban maradt, így még néhány napig biztosan nem fogják látni egymást. Hozzá volt szokva anyja hosszú távollétéhez, ez önmagában nem volt nagy dolog, bár ezúttal kissé más volt a helyzet. Mióta utoljára látták egymást, a papa elvette Ninát, ami biztosan kínos lehet a mamának. Azonkívül belekeveredett abba a szörnyű hágai incidensbe. Biztosította ugyan Daisyt, hogy remekül van, de ez sok mindent jelenthet. A mama mindig „remekül” volt, amibe belefért egy letört köröm ugyanúgy, mint egy eltört kar. Ismerve őt, a házasságáról is biztos azt mesélte mindenkinek, hogy remek, amíg egyszer csak el nem vált. – Én nem fogok eltitkolni előled semmit – ígérte Charlie-nak –, mert tudom, hogy úgyis át fogsz látni rajtam, ha valami nem megy igazán remekül. Daisy hunyorított a havat felkavaró, hirtelen támadt szélben. – Már majdnem ott vagyunk – mondta, és bekanyarodott a pótmama ajtajához vezető járdára, melyet nemrég tisztíthatott meg a kis hómaró. A főutat is rendbe tette már egy hóeke, néhány bátor autós hajtott rajta lassan a magas hófalak között. – Bolond, aki ilyenkor kocsiba ül – dünnyögte a lány, és büszke volt magára, hogy ő bezzeg gyalog jár. – Micsoda egy őrült… Ó, mondd, hogy nem ő az! Természetesen csalódnia kellett. Daisy felismerte Logan O’Donnell BMW X3-asát a New York-i Állami Egyetem, a SUNY matricájával a hátsó ablakán. Bár Logan volt a baba apja, sosem volt Daisy szerelme, még csak együtt sem jártak. Csak eszetlen kölyökként felelőtlenül belevetették magukat a bulizásba a középiskolában, kilenc hónappal később pedig már szülők voltak. Daisy váltig hangoztatta, hogy semmit sem akar Logantől, a fiú mégsem tágított. Igazi

63

apja akart lenni Charlie-nak. A lány arra számított, hogy Logan gyorsan el fogja veszíteni az érdeklődését, mihelyt rájön, mit jelent szülőnek lenni. De nem így történt, s a fiú időről időre megjelent, le sem lehetett rázni. Daisy puszta kötelességérzetből beszélt neki a pótmamánál teendő látogatásról, de eszébe sem jutott, hogy Logan is eljön. Az útviszonyokat tekintve a New Paltz és Avalon közötti szakasz hiába volt rövid, nem volt veszélytelen. Csak egy őrült vágna neki, ha nem feltétlen szükséges. Daisy már rég rájött, hogy Logan leállításához több kell egy hóviharnál. – Na jó – mondta a lány, és megállt a pótmama ajtaja előtt. Vett egy mély lélegzetet, és bekopogott. Irma túláradó örömmel fogadta. – Hát megjöttél? Örülök, hogy itt vagy. – Jó volt kijönni a levegőre – felelte Daisy, és lehúzta kabátja cipzárját. A pici gügyögve ránevetett, és úgy kapálózott örömében, mintha hetek óta nem látta volna az anyját. – Bizony, előkerült a baba – gügyögött vissza Daisy, majd kiszabadította a bolyhos kék csomagot a kenguruból. A pici édes tej- és babaillatát még utána is érezte a pulóverén. Charlie elégedett hangokat adott ki, amint Irma megnyugtató magabiztossággal a karjára vette. – Gyere ide, te kis angyal! – A nő kerek volt, és lágy, mint a pillecukor. Magához ölelte a kisfiút, amíg Daisy levette a kabátját és a hótaposót. – Gyere be, és érezd magad otthon! A többieket letettem aludni. – Többieken a testvérpárt értette, azt az egyéves kisfiút és kétéves kislányt, akikre vigyázott. – Köszönöm. – Daisy követte a nappaliba. Az egyszerű kis házat gyerekbaráttá tették, az egyik szobát játszóhelyiségnek rendezték be, s egy kosárnyi játék állt a sarokban. A hely épp olyannak látszott, ahol az ember szívesen hagyja a gyerekét, ha már muszáj. Édes istenem! – sóhajtott magában Daisy. – Olyan leszek én is, mint az anyám? Itthagyom a gyerekemet valamiért, ami csak nekem fontos? A gondolat nem hagyta nyugodni még akkor sem, amikor megállt az ajtóban. – Szia, Logan! – Szia! – A fiú átvágott a szobán, és elvette a babát Irmától. – Hello, kispajtás! – üdvözölte a fiát, s ettől Logan O’Donnell, az előkelő New York-i Dalton School rosszfiúja, a vörös hajú, semmivel sem törődő szívtipró, akinek a láttán a legtöbb ember megijedt, egy szemvillanás alatt átváltozott boldogan vigyorgó, szeretetteljes fickóvá. Ezt teszi egy kisbaba mosolya. Charlie gondtalanul gagyarászott az ölében, míg apja kihámozta a téli ruhákból. Látszott rajta, hogy jól ismeri Logant, aki legalább egyszer meglátogatta minden héten. Rajongása a fia iránt hatalmas meglepetésként érte Daisyt. Ez határozottan nem az a Logan volt, akit a középiskolában megismert. Nézte a fiút a fiával, s váratlanul elborították az érzelmek, amint az apa a picit csiklandozta. Logan hihetetlenül jól nézett ki, s olyan volt a mosolya, hogy nincs az a lány, aki ne gyengülne el, és ostoba módon ne feküdne le vele. Charlie örökölte Logan vörös haját, és kezdett ijesztően hasonlítani rá. Daisy egyáltalán nem örült ennek. Nem tesz jót egy srácnak, ha enynyire jóképű. Irma leült a kanapéra Daisy mellé, és megigazította a ráncolt kötényt az ölében. – Nos – kezdte –, van egy jó hírem meg egy rossz hírem. – Ó! – Daisy felvértezte magát a rossz ellen. Charlie születése óta olyan bonyolult lett az élete, hogy kénytelen volt megtanulni csendben elfogadni, mit hoz a sors. – A jó hír az, hogy megadták az engedélyemet a csecsemőkre. Tudtam, hogy meg fogják adni, csak az utolsó pecsétre vártam. – Ez valóban jó. És mi a másik? – Meg kell műttetnem a lábamat a télen – tartotta a magasba Irma puha, steppelt papucsba bújtatott lábát. – Bütykös – magyarázta –, és nagyon fáj. Öröklődik a családban.

64

– Ó, nagyon sajnálom – mondta Daisy, bár nemigen tudta, hogyan reagáljon. – Ha megműtik, minden rendben lesz. A baj csak az, hogy legalább három hónapig nem fogok tudni dolgozni. Egyszerre csak az egyiket operálják meg, és hetekig tart a lábadozás. Azalatt lehetetlen lesz gyerekekkel foglalkoznom. Logan mintha nem is hallotta volna. Kihalászott egy zselével töltött rágókát a pelenkástáska egyik zsebéből, és odanyújtotta Charlie-nak. – Nagyon sajnálom – folytatta Irma. – Tudom, hogy ez befolyásolja a terveidet. – Majd kitalálok valamit – mondta Daisy, de közben elszorult a szíve. Tudhatta volna, hogy az Irma-féle megoldás túl szép ahhoz, hogy igaz legyen. Az előszobán túlról halk sírás hallatszott. – Valaki felébredt – kelt fel Irma. – Bocsássatok meg! – Hát ez ciki – jegyezte meg Logan Daisyre nézve. A lány bólintott. Máris lázasan törte a fejét. – Ki kell találnom valami más megoldást. Apa és Nina biztosan vigyáznak rá, ha megkérem őket. – De nem akarod. – Tényleg nem. Úgy értem, ők nagyszerűek, de épp nemrég házasodtak össze. Ráadásul ez visszalépést jelentene a számomra. Ha már saját otthonom van, nem akarok visszafutni hozzájuk, mihelyt valami nem jön össze. – Csak ideiglenes dolog lenne – vetette fel Logan. – Az ideiglenes dolgok hajlamosak elnyúlni a végtelenségig – tiltakozott Daisy. – Inkább magam oldom meg. Az igazsághoz hozzátartozott, hogy nem kis csatát vívott azért, hogy elkerülhessen otthonról, és élhesse a saját életét. Apja és Nina egy régi vendégfogadót vezetett a tónál, ahol rengeteg volt a hely. Velük élni könnyű megoldás lett volna, talán túlságosan is könnyű. Miután a baba megszületett, Daisy egyszer csak azon kapta magát, hogy egyre jobban elkényelmesedik, és beleolvad egy olyan élet szövetébe, amely nem az övé. Megijedt, hogy ha túlságosan hozzászokik az apja támogatásához, sosem tanul meg önállóan élni. – Nem bűn megkérni a családodat, hogy segítsen – jegyezte meg Logan. – Ez most bonyolult. – A családi dolgok rendszerint azok. Igaz, pajti? – vigyorgott Logan Charlie-ra. Ő aztán tényleg tudja, ismerte el Daisy. Gazdag manhattani családból származott, s a szülei nem könnyítették meg a dolgát. Munkamániás apjának nagy tervei voltak vele, törtető anyja pedig arról ábrándozott, hogy fia a New York-i társadalom krémjéhez tartozik majd. Óriási elvárások nehezedtek rá. Szülei azt akarták, járjon ő is a Boston College-ba, ahol ők végeztek, és tanuljon vállalatvezetést meg pénzügyi ismereteket, később pedig vegye át a család hajózási vállalatát. Ehelyett a fiú beiratkozott a New York-i Egyetem New Paltz-i főiskolai karára, hogy közelebb lehessen Charlie-hoz. Daisy el tudta képzelni, mit szóltak ehhez O’Donnellék. Logan szülei el sem jöttek megnézni a babát. Úgy tettek, mintha nem is létezne, és úgy vélték, Logannek meg kellene szakítania minden kapcsolatot Daisyvel, s örülni, hogy a lány nem követel egy vagyont gyerektartás címén. Természetesen egyedül Daisyt tették felelőssé a helyzetért. – Végül is elhalaszthatom az iskolát még egy fél évvel – tűnődött a lány. – De ezt sem akarod – jegyezte meg Logan. – Látom rajtad. Daisy utálta, hogy a fiú ilyen jól ismeri. – Majdcsak kitalálok valamit. – Segíteni szeretnék – mondta erre Logan. Azóta mondogatta ezt, mióta kiderült, hogy Daisy terhes. A lány először azt hitte, Logan gyorsan túljut ezen a kezdeti férfias felelősségvállaláson, de a fiú meglepte őt és valószínűleg mindenki mást is, aki csak ismerte, mert mellette maradt.

65

– Egyedül is megoldom. – A fenébe, Daisy! Miért nem engeded, hogy segítsek? – Mert nem bízom meg benned, nem érted? – A lány nem törődött Logan érzéseivel, ha a fiáról volt szó. Ugyanis amellett, hogy úgy festett, mint a mesebeli királyfi, Logannek megvolt a maga árnyoldala. Kábítószerfüggő volt, ami a dolog természeténél fogva akkor sem múlik el teljesen, ha az illető sokáig tiszta marad. A középiskola alatt mindvégig kokaint használt, bár a botrányt sikerült elkerülnie egészen negyedikig. Egy végigbulizott hétvége után – amikor is sikerült Daisyt teherbe ejtenie – letartóztatták kábítószer birtoklásáért, és rehabilitációra ítélték. Minden ellene szólt, mégis tiszta maradt azóta, rendszeresen járt az öszszejövetelekre, és amennyire Daisy tudta, józan életet élt. A lány büszke volt rá, hogy a fiú végigcsinálta a rehabilitációs programot, és változtatott az életén. Annak is örült, hogy ennyire elszántan részt akar venni Charlie életében. De gyakran eltűnődött, hogy vajon azért tért meg, mert így akarta, vagy csak mert ez is hozzátartozott a tizenkét lépcsős programhoz, és pusztán kötelességének érezte. – Nem tudom, mit tehetnék még, hogy megbízz bennem – mondta Logan izgatottan. – És nem tudom, mitől félsz annyira. Daisy maga is rosszul érezte magát attól, hogy ilyen óvatos Logannel, de Charlie a gyermeke, vele kapcsolatban nem kockáztathat. – Attól félek, hogy Charlie kötődni fog hozzád, te pedig egy nap felhagysz a látogatásával. – Hé, hát nem érted? Én végleg itt maradok, Daze. Örökre része leszek Charlie életének, és meg is érdemlem, hogy itt lehessek. Úgyhogy szokj csak hozzá a gondolathoz! Ez volt a másik, amitől Daisy tartott: hogy Logan betartja az ígéretét. Ez ugyanis azt fogja jelenteni, hogy pusztán amiatt, ami köztük történt, Logan örökre része marad az ő életének is. Daisy nem tudta, hogyan kezelje ezt a helyzetet. Hogyan lehetnének biztosak bármiben is az ő korukban? Attól, hogy Logan folyton körülötte van, juthat még hely az életében másnak is? Nem mintha létezne bárki más, de egyszer még előfordulhat. Azon a két évvel ezelőtti nyáron, mielőtt Daisy családja szétesett, és minden megváltozott, a lány találkozott valakivel. Persze még gyerekek voltak, és nem történt semmi, de olyan találkozás volt ez, amikor az ember egy pillanat alatt felismeri, hogy a másik még fontos lehet a számára. Az ilyen pillanatokra úgy emlékszik az ember, mint egy állóképre, s Daisy tudta, hogy a kamerához hasonlóan az emberi szív is képes ilyet megörökíteni. Ezt érezte, amikor találkozott Julian Gastineaux-val, aki egyszerűen… csodálatos volt. A lány alig ismerte, de tudta, hogy egyszer még fontos szerepe lesz az életében. Aztán jött Logan. A vele való találkozás nem volt egy ilyen jelentőségteljes pillanat. Egy óvodába jártak Manhattanben, tiniként sokat vadultak, buliztak együtt, s Daisy gyakran arról ábrándozott, hogy Logan a mesebeli királyfi, ő pedig szerelmes belé. Persze nem ez volt a valóság, de az élet furcsa fintora folytán mégis összehoztak egy kisbabát. Tévedés, figyelmeztette magát Daisy. Van ugyan egy gyerekük, de szó sincs kettejük közös életéről.

66

10. Sophie kölcsönkapott tóparti háza ablakából nézte, ahogy Noah Shepherd befejezi a hólapátolást a ház lépcsőjéről. Rendkívül kellemes, gondolatelterelő látványnak találta a szomszédját. A férfi eddig azzal volt elfoglalva, hogy hóekét erősített kisteherautója elejére, és eltakarította a havat Sophie behajtójáról, míg a nő követte a bérelt kocsival, amelyet Noah a furgonnal kihúzott az árokból. Aztán a férfi ragaszkodott hozzá, hogy adjon néhány tartós élelmiszert a saját kamrájából, mert az utak még mindig járhatatlanok voltak, s nagy valószínűséggel egy-két napig még azok is maradnak. Még Sophie fatüzelésű kályhájába is begyújtott, és megígérte, hogy másnap hoz még több felhasogatott tűzifát. Ez a fickó igazi mindenes, gondolta a nő, miközben figyelte, ahogy Noah párafelhőket lehel ki munka közben. – Nem is tudom eléggé megköszönni, amit értem tett – mondta, amikor a férfi végzett, és bejött a házba. – Dehogynem – válaszolt Noah, és visszanézett a válla fölött. – Nem vagyok nehéz eset. Nem ám, gondolta Sophie. Egészen könnyű megkedvelni. – Elérte a gyerekeit? – kérdezte a férfi, miközben megigazította a kályha szellőzőjét. – Üzenetet hagytam. Később majd megpróbálom újra. – Sophie egyelőre nem akart aggódni, és azt sem szerette volna, ha meglátszik rajta a bizonytalansága. A gyerekei hozzászoktak a távollétéhez, meg hogy folyton jön-megy. Édes istenem, hogyan fogja tudni ezt valaha is rendbe hozni? – Szóval itt laknak a városban? – kérdezősködött tovább Noah. Az asszony bólintott. – Daisynek nemrég lett saját otthona a Froot Streeten, Max pedig az apjával lakik a Tóparti Fogadóban. Noah felállt a kályha mellől, s figyelmesen Sophie felé fordult. A nő szorosan összefonta az ujjait. Ő tudta a legjobban, hogy egy tanú az ő helyében nemsokára megtörne. – Meg kell mondanom magának, beszélgetésünknek ez a része egyre kellemetlenebb. Nagyon nehezemre esik kimondani, hogy a gyermekeim az apjukkal élnek. Még azt is könnyebben ejteném ki a számon, hogy nemi beteg vagyok, vagy épp börtönből szabadultam. Vajon felfogta a férfi – vagy bárki más felfogná-e –, menynyire megalázó ez a beismerés? – Nahát, maga aztán szereti az önostorozást! – jegyezte meg Noah. – Nem igazán. – Akkor miért csinálja? – Mert… – Sophie elhallgatott. Nem volt hozzászokva, hogy ilyen egyszerűen kitálaljon egy idegennek. – Ezt még sosem kérdezte tőlem senki – nézett a férfira összehúzott szemmel, melyből neheztelés és bizalmatlanság sugárzott. – De azért tudja a választ? – Még gondolkodnom kell rajta. – Ha túl sokat gondolkodik, átsiklik az igazság fölött. – Köszönöm, dr. Freud – pillantott a férfira a szeme sarkából. – Végeztünk a személyes kérdésekkel? – Magán múlik. Ha beszélni akar, én csupa fül vagyok – válaszolta Noah vigyorogva. – Nem akarok kíváncsiskodni a családi helyzetével kapcsolatban, de úgy gondolom, majd elmondja, ha felkészült rá. Egyébként nem kellene pocsékul éreznie magát amiatt, ahogy a gyerekeit nevelte – jegyezte meg mégis a férfi. – Sok nő van, aki otthon marad és mindennap

67

együtt van a gyerekeivel, mégis kész katasztrófa lesz belőlük. Aztán meg vannak gyerekek, akik estig bent lógnak a napköziben, mégis remek kölykökké cseperednek. Nem az számít, hogy az anyjuk otthon van-e, vagy dolgozni jár. Minden azon múlik, mennyire szereti őket. – Nem tudtam, hogy pszichológiát is tanítanak az állatorvosin. – Ez jólesett, Sophie. – Úgy értem… – Nem annyira nehéz kiismerni magát, mint ahogy gondolja – jelentette ki Noah. – Higgye el, sokkal nehezebb dolgom van a rosszkedvű macskafélékkel. Ezt nem sértésnek szántam. – Nem vettem annak – biztosította a nő. Azon kapta magát, hogy figyelmesen tanulmányozza a férfit, és azon tűnődik, miért találja olyan őrülten vonzónak. Megnyerő, de nem a hagyományos értelemben jóképű, hanem nagydarab, jó alakú, erős és őszinte. Nyíltsága teszi rendkívül vonzóvá. A szeme pedig hihetetlenül szép. A szája pedig… Ó, istenem! Erre már nem is lehet mit mondani. Sophie máris odavolt a szomszédjáért. Belehabarodott volna? Igen, pontosan olyan érzés volt. Kellemes remegés a gyomrában, olyasmi, amit kamasz lányok szoktak érezni egy csinos fiú láttán. Sophie már majdnem el is felejtette ezt az érzést, de a Noah-val való találkozás emlékeztette, hogy az ember sosem növi ki az ilyen dolgokat. – Jobb, ha most megyek… – Nem tartóztatom. Egyszerre szólaltak meg, és egyszerre hallgattak el. – Köszönök mindent, Noah – mondta Sophie elpirulva, mintha a férfi olvashatott volna a gondolataiban. – Nagyon kedves volt magától. – Holnap találkozunk – búcsúzott az állatorvos, de előbb felvette a pultról Sophie mobiltelefonját, és bebillentyűzte a saját számát. – Hívjon, ha szüksége van valamire. Bármire. Volt egy pillanat, egy szívdobbanásnyi idő, amikor Sophie a világ legtermészetesebb dolgának érezte volna, ha odanyújtja a férfinak az ajkát egy csókra. Egy csókra? Honnan a csudából bukkant fel ez a gondolat? Bárhonnan is, nem hagyta nyugodni. Olyan élénken elképzelte azt a csókot, hogy elszégyellte magát. Ugyanakkor azon tűnődött, vajon Noah is érezte-e azt a pillanatnyi összekapcsolódást, amely a semmiből bukkant elő. – Most már boldogulni fog egyedül – szólalt meg a férfi. – Reggel hozom a fát. Rendkívül kedves ember, gondolta Sophie, miközben az ajtóból figyelte, amint Noah beszáll a furgonjába. Tán a szerencse vezérelte őt, amikor belehajtott az árokba épp az ő háza előtt. Jeges szél söpört végig a befagyott tavon, s a felkavart havat nekicsapta a háznak. Sophie megborzongott, s rátett még a tűzre, aztán elindult, hogy körülnézzen a házban és kicsomagolja a holmiját. A háznak egyszerű volt az alaprajza, s minden szobája a tóra nézett. Két háló volt benne, két fürdőszoba és egy nagyszoba, melynek egyik sarka konyhaként szolgált, a másik étkezőként. A bútor is egyszerű volt: rusztikus asztalok, kárpitozott székek, festett ernyős lámpák. Egy kis helyiségben hótaposókat és korcsolyákat talált. A tulajdonosoknak valamikor egy macskájuk vagy kutyájuk is lehetett, mert volt egy puha, vastag szőnyeg a kályha mellett, a kamrában pedig etetőtál. Sophie ezután egy kis időt azzal töltött, hogy beüzemelje a hordozható számítógépét és összekösse a mobiljával, hogy rákapcsolódhasson a világhálóra. Küldött egy gyors e-mailt néhány barátjának, beleértve a ház tulajdonosát, Bertie-t, hogy tudassa velük: megérkezett, és minden rendben. Az összeütközést az őzzel nem tartotta fontosnak megemlíteni. Aztán kicsomagolta a bőröndjeit, s közben gyakran ingatta a fejét, látva, mennyire alkalmatlan ide a ruhatára. A jól szabott kiskosztümök, szépen vasalt nadrágok, drága cipők és selyemharisnyák nem fognak jó szolgálatot tenni ebben a környezetben. Remek, gondolta Sophie. Legalább lesz ürügye elhívni Daisyt vásárolgatni. Feltéve, ha Daisy akar egyáltalán együtt csinálni vele bármit is.

68

Ez a lehető legrosszabb megközelítés, szidta össze magát, majd szinte dacosan felkapta a telefont, kikereste Daisy számát, és megnyomta a hívásgombot. Daisy ezúttal azonnal felvette. – Szia, anya! Láttam, hogy már korábban is hívtál, de nem vittem magammal a telefont. – A lánya hangja, mint mindig, most is óvatosan csengett. Kedvesen, de óvatosan. Sophie tudta jól, hogy ezt csak magának köszönheti. Ő szoktatta Daisyt az óvatosságra, hogy készüljön fel rá, ha olyasmit hall, mint hogy csak később tud jönni, vagy egyáltalán nem jön. Hogy megint nem lesz ott a hokimeccsén, az úszóversenyén, egy kiállításon vagy a szülői értekezleten. Sophie gyermekei megtanulták, hogy semmit se várjanak az anyjuktól. Az asszony azzal áltatta magát, hogy a megfelelő pótmamák és háztartási alkalmazottak mellett nem fog hiányozni nekik. Sokévnyi küszködés, fájdalmas válás és végül egy nemzetközi incidens kellett ahhoz, hogy ráébredjen, mennyit mulasztott. – Szia, édesem! – üdvözölte a lányát. – Nemrég érkeztem a városba. Itt vagyok Avalonban. – Nem gondoltam, hogy ilyen hamar ideérsz, anya – mondta Daisy. – Azt hittem, a városban maradsz, amíg tart a vihar. – Nem akaródzott várni. Ebben a percben elindulnék hozzád, hogy lássalak, ha járhatók lennének az utak. – Ne menj ki, nem biztonságos. Az Almafában szálltál meg? Sophie gyakran látogatott Avalonba, s olyankor az Almafa Fogadóban szállt meg, amely elegáns panzió volt nem messze a történelmi városközponttól. – Az az igazság, hogy van egy újságom. Wilsonék házában lakom a Tópart utcában. A telefonban egy pillanatig csend volt. – Ezt nem értem, anya. – Annyi mesélnivalóm van, Daisy! És alig várom, hogy lássam a babát. Charlie tavaly nyáron született, s Sophie hál’ istennek itt tudott lenni a szüléskor. Mindent elsöprő élmény volt látni, hogy az ember saját gyermeke kisbabának ad életet, s még nagyobb öröm a karjában tartani az unokáját. Azóta négyszer járt itt, de ez persze nem volt elég. Azon a hágai éjszakán jött rá, mennyire nem. Az asszony a telefonnal odalépett az ablakhoz. Átnézett a tó túloldalára, a csodás fehérségen túlra. Mintha egy tündérmese illusztrációját látná, egy ragyogó világot, amely legalább annyira ellenséges, mint amennyire szép. – Tulajdonképpen már tegnap este érkeztem – mondta. – Kocsival jöttem a repülőtérről. – Ez őrültség volt, anya! Meg is halhattál volna. Sophie elhúzta a száját. – Semmi bajom. De valóban vártam volna, ha előre tudom, hogy itt rekedek behavazva. – Minden rendben? – kérdezte Daisy. – Van mit enned? Van fűtés? – Minden van itt, ami csak kell, de majd meghalok, hogy lássalak. Sajnos a tónak ezen az oldalán szörnyűek az utak. – Ez a tóhatás. – Az – értett egyet Sophie. – De mihelyt megtisztítják az utat, meglátogatlak. – Megbeszéltük. Sophie észrevett némi feszültséget lánya hangján. – Rosszkor hívtalak? – Hm… nem, de… vendégem van. – Ó! Akkor menj csak! Aztán később hívj vissza! Mindent tudni akarok Charlie-ról és az új lakásról. – A háttérből férfinevetés hallatszott, majd a kisbaba visongása. Rendben, gondolta Sophie, értem. A „vendégem van” azt jelenti, hogy itt a barátom. – Csak nem…? – Logan van itt – ismerte be Daisy.

69

Szóval Logan O’Donnell. Sophie abban nem volt biztos, hogy Logan Daisy barátja-e, de határozottan szerette volna, ha nem az. Elkényeztetett, gazdag csemete, és megjárt már egy drága rehabilitációs központot is. Nem épp a kedvenc típusa. – Hívj majd vissza! – kérte a lányát. – Rendben, anya. Megígérem. Az asszony megnézte, hány óra, és felhívta a fiát. Maxnek volt saját mobilja, ami túlzásnak tűnt egy tizenkét éves srác esetében, de épp Sophie ragaszkodott hozzá. Max most sem vette fel, úgyhogy az anyja hagyott egy rövid hangpostaüzenetet azzal, hogy később újra felhívja. Biztos, ami biztos, írt egy SMS-t is. A mai telefonok meg mindenféle hasonló kacatok lehetővé teszik az ember számára, hogy tartsa a kapcsolatot bárkivel. Az ember letöltheti a gyereke napirendjét, s technikai eszközök segítségével működtetheti az egész családját. Kapcsolatban lehet velük úgy, hogy sosem találkoznak. De jó dolog ez? Távolról sem biztos. Sophie tudta, bármikor felhívhatná Greg házát, és kérhetné a fiát a telefonhoz, de cseppet sem tetszett neki az ötlet. Kevés dolgot utált jobban, mint felhívni Greget. Nem mintha volt férjét utálta volna, erről szó sem volt. Sőt szíve egy eldugott, érzelgős szegletében még mindig szerette, mindig is szeretni fogja. Válásuk nem volt keserű vagy kegyetlen, csak egyszerűen szomorú és elkerülhetetlen, s ezt mindketten megértették. Mégsem szívesen hívta volna fel, hogy esetleg a férfi új feleségével, Ninával beszéljen. Ezt utálta volna a legeslegjobban. Annak ellenére, hogy Ninát sem utálta. Csak beszélni nem akart vele. Sophie egyedül érezte magát az első éjszakán a tóparti házban. Szinte azt kívánta, bárcsak vele lenne az ágyban legalább az a meleg kiskutya. Amikor felébredt, szokásos módon a hágai emlékek kísértették, de mihelyt kinyitotta a szemét, elűzte őket az ablakon beáradó fehérség. Felkelt, s rögtön látta, hogy az éjjel tovább esett a hó. Nagyon-nagyon sok hó. A ház tó felőli oldalán a szél az ablakpárkányig sodorta fel. Legnagyobb meglepetésére már késő délelőttre járt az idő. Sosem volt rá eddig ilyen hatással az időeltolódás, de legalább rá lehetett fogni arra, hogy a hó elvágta a külvilágtól. Ilyenkor az ember nem érzékeli az idő múlását. Minek is, ha úgysem mehet sehová. Megnézte, jött-e üzenete. Max írta vissza, hogy csak fél nap lesz tanítás, délután pedig hokiedzésre fog menni. Sophie egy darabig emésztette az információt, s egyre rosszabb érzés fogta el. A fiának megvan a maga élete, a maga napirendje – és ő nem része annak. Egyelőre, emlékeztette magát az elhatározására. Azt akarta, hogy fontos legyen a gyerekeinek, hogy számítson nekik. Egyszerűen szüksége volt rá. Nemcsak önmaga miatt, hanem miattuk is. Maxnek biztos vannak gondjai, mint minden más gyereknek, s bizonyára megnehezítette az életét, hogy legtöbbször nem volt vele az édesanyja. De most, hogy itt van, vajon örülni fog-e neki? Neheztel-e rá, vagy talán már közömbös iránta? Nem, biztos örülni fog, hogy visszakapja. Bár Sophie-t Max egész életében lefoglalta a munkája, az asszony még emlékezett arra a vidám kisfiúra, aki volt. Arra, ahogy felderült az arca, amikor ő hazaért az irodából, és azokra a lopott, együtt töltött időkre a hétvégeken. Az asszony imádkozott, hogy Max is emlékezzen minderre. Jobban meg akarta ismerni a gyerekeit, látni akarta, ahogy fejlődnek, és remélte, hogy még nem késett el ezzel. Megfürdött, bár nem volt egyszerű, hogy szárazon tartsa a térdét. Talált egy vastag frottírköntöst, azt magára kapta, és megszárította a haját. Aztán az ablaknál állva bámulta a tavat, a végtelen, szélfútta fehérséget. Hirtelen valami színes vonta magára a figyelmét a távolban. Az egyik szomszéd néhány házzal lejjebb a havat kotorta el a jégről, talán hogy korcsolyázni lehessen. Egy olyan tó partján lakik, amelyen korcsolyázni lehet… Ha ezt elmondja Tariqnak, talán el sem hiszi. Sophie-t legközelebbi barátai igazi, kifinomult városlakónak ismerték. Most meg itt van egy rusztikus faházban egy korcsolyázótónál. Azt hinnék, végképp megbolondult.

70

Ami tulajdonképpen igaz is. Attól függ, honnan nézi az ember. Ha az incidensre emlékezett, mindig elfogta valami túlfűtött izgatottság. Ki kellett mennie a házból. Legalább bemutatkozik annak a fickónak, aki tisztítja a jeget. Igyekezett az időjárásnak megfelelően felöltözni. Gyapjúnadrágot húzott a harisnyanadrág fölé, fölülre pedig két réteg gyapjúpulóvert. Felvette a kölcsönkapott hótaposót, az előszobafogason pedig talált egy füles sapkát. Így már kimehet, gondolta. Ám mihelyt kitette a lábát az udvarra, combig süllyedt a puha hóba. Lehet, hogy mégsem volt jó ötlet. Küszködve felegyenesedett, de képtelen volt szilárd támaszt találni a mély hóban. Mire elérte a tópartot, tiszta hó volt mindene, és kapkodta a levegőt. A térde nem fájt, de húzódott, ami óvatosságra intette. Lassan odaért a szomszédhoz. Az illető egy fekete-piros kockás vadászkabátot, vastag kesztyűt és óriási csizmát viselt, és észre sem vette Sophie-t, annyira elmerült a munkában. – Jó napot! – kiáltotta az asszony integetve. A szomszéd felnézett, nagy, narancssárga lapátját beleállította egy hóbuckába, és lejött a jégről, hogy üdvözölje. – Magának is! – A hangja dallamosan csengett, és határozottan nőies volt. Sophie meglepődött, aztán összeszedte magát. – Sophie Bellamy a nevem – nyújtott kezet. – Wilsonéknál fogok lakni, úgyhogy gondoltam, bemutatkozom. A nő – mert határozottan az volt – elmosolyodott. A hideg és az erőfeszítés pirosra festette az arcát, amitől még vidámabb lett a mosolya. – Tina Calloway – mutatkozott be ő is. – Örülök a találkozásnak. Sophie nem tudta megállapítani, vajon tényleg örül-e. Odamutatott a jégre. – Korcsolyázáshoz? Tina bólintott. – Most már teljesen biztonságos. Itt nőttem fel, és minden télen korcsolyáztam a tavon. – Gyönyörű ez a hely. Képeskönyvbe való. – Tud korcsolyázni? – Egy kicsit. Csak annyira, hogy ne essek el. Legalábbis régen még tudtam. Bár sokáig a regényhős korcsolyázó, Hans Brinker hazájában élt, Sophie nem sokat adott a szórakozásra Hollandiában, ahogy Tariq gyakorta rámutatott. Csak dolgozott és dolgozott, még estére is hazavitte a munkát. Aztán másnap kezdte elölről. Ezért is jutott oly gyorsan előre a bíróságon. Nem volt élete, csak a robot. – Szóval Wilsonék barátja? – kérdezte Tina. – Igen. Bertie Wilson és én elválaszthatatlanok voltunk a jogi egyetemen. Még mindig közel állunk egymáshoz. – Tehát maga is jogász. – Igen. Bár… egyelőre munkanélküli. Eddig odaát dolgoztam Európában. – Sophie elhallgatott, Tina pedig szerencsére nem kérdezősködött a részletek felől. – Én meg a női hokicsapat edzője vagyok a New Paltz-i főiskolán – árulta el Tina. – Ez a ház a családomé. – A lányom épp most kezdi meg ott a tanulmányait – mondta Sophie. – Nahát! Nem néz ki annyinak, hogy főiskolás lánya legyen. – A nő lehúzta kabátja cipzárját, és legyezni kezdte magát. – Bocs, de megizzadtam a lapátolásban. Láncfűrésszerű motorzaj ütötte meg a fülüket, amely egyre közelebbről hallatszott. Egy hómobil robbant be a képbe olyan váratlanul, hogy Sophie szívverése felgyorsult. – Szia, Noah! – Tina szinte kivirult, és hátratolta a kapucniját. Kissé idős hozzád, jegyezte meg magában epésen Sophie, bár fogalma sem volt, hány éves a férfi. Noah leállította a motort.

71

– Hoztam egy kis fát – bökött a szánra, melyet a hómobil után húzott, rúdra erősítve. – Tudni akartam, jól vagy-e. – Viccelsz? Én ezért élek – mutatott körbe Tina a végtelen, fehér tájon. – Látom, találkoztak – mondta a férfi. Sophie bólintott. – Tudatni akartam a szomszédokkal, hogy nem betörő jár Wilsonéknál. – Hogy van a térde? – Remekül. Sophie-t határozottan kezdte zavarni a meleg, ámde idétlen sapka, melynek a füle teljesen tönkretette maradék frizuráját is. Noah Shepherd egyszerű, hangazöld sapkát viselt, melyet bizonyára szerető kezek kötöttek. Olyan férfi volt, akinek szívesen készítenek ezt-azt a nők. Tinával ketten behordták a fát a tornácra. Sophie is akart segíteni, de Noah elhessegette. – Magának rossz a térde – juttatta az eszébe. – Megsérült – magyarázta Tinának. – Én varrtam össze. – Menj a csudába! – Esküszöm! – Tényleg – igazolta az állítást Sophie. – Nagy vagy, doki! – csapott Noah feltartott tenyerébe Tina, aztán folytatták a munkát. Sophie azon kapta magát, hogy figyeli a férfi mozdulatait, könnyed erőkifejtését, magabiztos kisugárzását. Istenem, de csodálatos fickó! Élvezet nézni. Az asszony nem is emlékezett, mikor ébresztett benne ekkora vágyat egy férfi puszta látványa. – Bejössz egy csésze forró csokira? – kérdezte a végén Tina. – Természetesen maga is – tette hozzá Sophie-ra nézve. – Nem, köszönöm – hárította el a meghívást Noah. – Jöhetsz korcsolyázni is. – Talán később – felelte a férfi. – Ha már elláttam a napi teendőket. Tina vállat vont. – Ahogy akarod. – Nekem is jobb lesz visszamennem – mondta Sophie. – Örülök, hogy találkoztunk, Tina. Noah Sophie-hoz fordult. – Visszaviszem. Remek, gondolta a nő, és óvatosan pislogott a hómobilra. De mégsem akarta, hogy Noah elkényelmesedett városinak tartsa, aki nem készült fel arra, hogy egy vidéki faházban teleljen át. – Viszlát, Noah! – búcsúzott hódolatteljes pillantással a lány. – Magyarázza el, mit tegyek! – mondta Sophie, miközben követte a férfit a járműhöz. – Csak üljön fel hátra, és kapaszkodjon! Sophie nagy nehezen felült a hosszú, fekete nyeregbe, s lábát feltette a lent futó, keskeny sítalpakra. Noah eléje ült, és beindította a motort. – Kapaszkodjon! – kiáltott hátra a válla fölött. Sophie támasztékot keresve megmarkolta az ülés szélét. – Belém – magyarázta a férfi. – Belém kapaszkodjon! Sophie erre megmarkolta a vastag kabát oldalát. – Szorosabban! – utasította a vezető. Az asszony még erősebben markolta a kabátot. – Így! – mondta Noah, azzal elhúzta Sophie kezét a kabátjától, és határozottan a dereka köré fonta a nő karját. Olyan volt, mintha egy fatörzset ölelne. Aztán Noah gázt adott, és a hómobil meglódult. Sophie most már örült, hogy szomszédja átöleltette vele a derekát. Elfordította a fejét, s arcát a férfi hátának nyomta, mire belehasított a gondolat, hogy száz éve nem ölelt így férfit.

72

A hómobil gyors volt, és hangos. A csontig hatoló hideg szél ellenére Sophie élvezte a szabadságot, a sebességet. Hirtelen átfutott az agyán, hogy ha Max most látná, megdicsérné érte. Talán ha Max eljön hozzá látogatóba, Noah szívesen… Elhessegette a gondolatot. Túl korai még tervezgetni a fiával kapcsolatban, a szomszédjával kapcsolatban pedig még inkább. A néhány perces száguldás alatt nem volt más dolga, mint kapaszkodni és élvezni az utat. Furcsa érzés ébredt benne, s feltört belőle egy hang, amelyet rég nem hallott – a felszabadult nevetés. Erre a néhány percre az élet nem volt más, mint tiszta, egyszerű öröm. Az után a pokol után, amit átélt, óriási megkönnyebbülés volt egyszerűen csak száguldani a kavargó havon. Szinte úgy érezte, cserbenhagyták, amikor megálltak a háza előtt, de nem hagyott alább a lelkesedése. – Megfagyott az arcom – mondta, mikor Noah leállította a motort. – De legalább végre mosolyog. – Valóban? – tette két kezét az arcára Sophie. – Nem érzem. – Akkor is látszik. Jól áll magának. – Bejön? Azt várta, Noah elutasítja ugyanazzal az indokkal, mint Tinát, ezért meglepte a lelkes válasz. – Szívesen. Köszönöm. Miután leverték a havat a lábukról és elindultak befelé, Sophie nem állhatta meg, hogy meg ne jegyezze: – Odavan magáért. – Kicsoda? – Tina. Ne mondja, hogy nem vette észre! – Előrement, s közben rábökött a csizmatartó tálcára. – Nem szokta elkerülni az ilyesmi a figyelmemet. De nem az esetem. Sophie szamár módon örült, hogy ezt hallja. – Már alig emlékszem, milyen voltam az ő korában – jegyezte meg. – Az örege „Lazac” Calloway – toldotta meg Noah. – Válogatott hokis volt 1980-ban Lake Piacidben. Az aranyérmes csapatban, a csodacsapatban. – Jobban örültem volna, ha nem nevezi öregnek – biggyesztette le a száját Sophie. – Élénken emlékszem, hogyan izgultam végig azt a téli olimpiát. Tina biztos nagyon jól korcsolyázik. – Igen… Kezd kialudni a tüze – mondta Noah. Láthatóan elege volt a Tina-témából. – Felélesztem magának. Sophie elnézte, ahogy Noah megrakja a tüzet. Elképedve konstatálta, hogy az úton tapasztalt érzései nem halványultak el, sőt. Semmi kétség, beindult a férfitól. Oké, intette magát, vegyél mély lélegzetet! Mozdulatlanul, csendben várta, hogy elmúljon az érzés, mintha csak szédülés vagy hányinger volna. De ahogy nézte a férfit, az egyre inkább lenyűgözte. Hirtelen melege lett, pedig Noah még csak most tette a száraz fahasábot a tűzre, majd finoman megfújta alatta a parazsat, mire egy sor apró láng kezdte nyalogatni alulról a hasábot. Sophie bőre felforrósodott. Arca, melyet percekkel ezelőtt még jéghidegnek érzett, kipirult, szemhéját kellemesen nehéznek érezte. Ez már nem írható az időeltolódás számlájára. Megpróbálta észérvekkel leküzdeni az érzéseit. Most őszintén, micsoda butaság belezúgni valakibe csak azért, mert ilyen primitív őserőt sugároz! Egy férfi megrakja a tüzet a kályhájában. Na és? Attól még nem kell azt éreznie, hogy legszívesebben leszaggatná róla a ruhát. Csakhogy éppen ezt érezte. Noah felegyenesedett, és az asszony felé fordult, miközben a lángok erőre kaptak, s körülölelték a fahasábot. – Ez jó darabig ki fog tartani.

73

Sophie egy pillanatig sem gondolkodott azon, hogy mit tesz, csak odalépett hozzá, megragadta a pulóvere elejét, közelebb húzta magához, és szégyentelen, vággyal teli, rámenős csókot nyomott a meglepett férfi szájára. Noah ajkának pontosan olyan íze volt, amilyennek Sophie elképzelte. Illatában a téli levegő, a fa és halványan a kimerültség elegyedett hihetetlenül érzéki keverékké. Sophie beleveszett ajkának puhaságába, arcának borostás tapintásába, sűrű, fekete hajába. Mintha előre tudta volna, mi következik, a férfi szomjasan mélyítette el a csókot, nem is titkolva vágyát. Vajon tudta, hogy ez a nyíltan kimutatott sóvárgás csak még jobban beindítja Sophie-t? Mintha gyufát dobtak volna egy hordó kerozinba. A férfi keze sem maradt tétlen, azt kereste, hogyan tudná az asszonyt minél hamarabb megszabadítani a ruháitól. Harminc másodperccel azután, hogy letámadta Noah-t a csókkal, Sophie egy szál selyembugyiban és trikóban állt a fonott szőnyegen, a lobogó tűz mellett. Eddig egyikük sem szólt egy szót sem, de nem is volt rá szükség. Amint Sophie a férfi szemébe nézett, olyan őszinte megértést és vonzódást látott benne, ami feleslegessé tett minden beszédet. Rengeteg dolog szólt az ellen, amire készültek, mégis tökéletesen helyénvalónak tünt. De mi van, ha a vágy, hogy együtt legyen a férfival, nem más, mint az őt ért trauma őrült utóhatása? Sophie úgy érezte, kötelessége mondani valamit, amíg talán még véget lehet vetni az egésznek. – Sajnálom – súgta. – Ne sajnáld! Ne merd sajnálni! – Azzal Noah egy kézzel lerántotta magáról vörös, Cornell feliratú pulóverét, felfedve meztelen, izmos mellkasát, középen egy sötétlő, puha folttal, melyből elkeskenyedő csíkban indult lefelé a szőrzet. Fakó farmere felső gombja már engedett, a nadrág épp hogy megállt a férfi csípőjén. Sophie mégis rákényszerítette magát, hogy kimondja: – El kellene menned. Kérlek, menj el! – Azt akarod, hogy maradjak. – Majd elmúlik, hidd el. – Miért akarnád, hogy elmúljon? – A férfi kivett valamit a zsebéből. – Csak hogy tudd, van nálam óvszer. Sophie nem eshetett teherbe. Max születése után elköttette a petevezetékét, de most nem szólt semmit. Túl sok lenne még ezt is elárulnia magáról. – Attól még nem vagyunk biztonságban. Őrültség, amit teszünk – tette hozzá, tudván, hogy gyenge az érvelése. – Nézd, ha mindenképp meg akarjuk tenni, előbb őszintén meg kellene beszélnünk. – Miért? Hogy le tudd beszélni magad róla? Azt már nem! Sophie megdermedt. Tiltakozni akart, le akarta állítani magát, mindkettejüket. De a pillanat elmúlt, és ő nem szólt semmit. Nem tudott volna úgysem olyat mondani, amit Noah ne cáfolna meg azonnal, s ő most már képtelen volt ellenállni a csókjainak. A férfi újra hormonok űzte tinilánnyá tette, mintha csak most fedezné fel a testi szerelmet. Noah annyira spontán, annyira felszabadult volt, hogy amikor Sophie megadón követte, nem is találta nehéznek, hogy belépjen egy olyan világba, ahol semmi más nem számított, csak ők. Korábban mindig halogatta, hogy örömöt keressen az életben, aztán mikor túszul ejtették, megbánta, hogy oly sokszor nem engedett a vágyainak, oly sokszor nem tett meg valamit, amit szeretett volna, mert azt hitte, hogy rengeteg ideje van még. Nem, nincs felesleges ideje, egyedül ez a pillanat az övé. Még sosem történt meg vele, hogy ilyen gátlástalanul, ilyen felszabadultan megragadta volna a pillanatot. Nem tervezett, nem latolgatta a következményeket. Ez volt számára az első ilyen alkalom. Már el is felejtette, milyen mély megnyugvást jelent egy férfi karjai közt aludni, vagy tán sohasem tudta.

74

11. Noah összegyűrt takarók közt feküdt csukott szemmel, Sophie Bellamyt tartva a karjában. Úgy érezte, mintha az egész teste mosolyogna. Régóta nem érezte ezt a meleg, laza, szex utáni boldogságot, amikor az ember legszívesebben megállítaná az időt, és csak lebegne csendesen. Mindent várt volna Sophie Bellamytól, csak azt nem, hogy ilyen hamar az ágyban köt ki vele. Igaz, már számtalanszor meglepte azóta, hogy találkoztak az országúton. Sok mindent nem tudott róla, de amit felfedezett, az kifejezőbb volt mindennél: a magányosság a szemében, mely saját magányának tükörképe volt. Aztán a letagadhatatlan kölcsönös vonzódás, melyet még csak meg sem próbáltak elrejteni. Talán mégsem meglepő, hogy átugrottak a szokásos udvarlási, randevúzási szertartásokat. Amikor kinyitotta a szemét, felfedezte, hogy még mindig világos van, bár már megnyúlt a hóbuckák árnyéka. Az is eljutott a tudatáig, hogy elképesztő módon jól érzi magát. Sokkal jobban, mint azt a szex utáni elégedettség indokolta volna. Mi történik itt? Tanulmányozni kezdte a nőt, aki mélyen aludt mellette az ágyon. Ölelt már más nőket is, velük is kellemes köd ült az agyára szeretkezés után. Sophie-t azonban… más érzés volt ölelni, bár nem értette, miért. Az asszony feje az ő válla és kulcscsontja közötti mélyedésben pihent, selymes szőke haja szétterült a mellkasán, könnyű, vékony karja birtoklón átölelte. Óvatosan, nehogy felébressze, kiment a vécére, és rárakott egy hasábot a tűzre. A lobogó lángok még színesebbé tették a barátságos szobát, a késő délután fényei beszűrődtek az ablakon. Noah remélte, hogy Sophie jól érzi itt magát, és sokáig akar majd maradni. Ki a csuda ez a nő egyáltalán? Gyakorlatilag semmit sem tudott róla, kivéve, hogy a vele töltött délután kitörölt az emlékezetéből minden más találkozást. Mágnesként vonzotta Sophie táskája, amely nyitva állt az asztalon. Mellette két útlevél feküdt: egy amerikai és egy kanadai. Átpörgetve a vízjeles lapokat, mindenféle egzotikus ország pecsétjére bukkant. Eltűnődött, milyen élete lehet annak, aki folyton utazik. Ő maga sosem járt külföldön, bár ki akarta váltani az útlevelét, hátha egyszer majd… Sophie olyan gyönyörű volt, hogy még az útlevélfénykép sem tudta hétköznapivá tenni az arcát. Vancouverben született, Brit Columbiában, 1969. június 9-én. Ez azt jelentette, hogy kicsit idősebb, mint Noah. A fenébe, jóval idősebb! A férfi egy pillanatra megdöbbent, aztán úgy döntött, a korkülönbség egyáltalán nem érdekli. Ez a nő hihetetlen, egyáltalán nem néz ki harminckilencnek. Ezzel nyilván tisztában is van, Noah mégis gyanította, hogy ő bezzeg nem örülne, ha kiderülne kettejük korkülönbsége. Semmi gond, ő nem fogja bevallani neki. Ez nem hazugság, csak… egyszerű elhallgatás. Sophie-nak azt sem kell megtudnia, hogy az egyetemi csoporttársa, Bertie Wilson szokott vigyázni őrá, amikor még kicsi volt. Ha nem lesz ebből a kapcsolatból semmi, akkor úgyis mindegy. Ha meg – adja isten – fontossá válnak egymás számára, majd elmondja neki, amikor Sophie már jobban megismerte, és ő maga is rájön, hogy a dolognak semmi jelentősége. Noah olyan átkozottul jól érezte magát, hogy legszívesebben felébresztette volna Sophie-t, hogy elmondja neki. Dehogy fogja felébreszteni! Szinte azt kívánta, bárcsak örökké így aludna, mint Csipkerózsika. Lazán, kisimultan, gondtalanul. Persze ébren is fölöttébb szórakoztató. Annak ellenére, hogy alig ismerte, valami mélyebb, ösztönös szinten biztos volt benne, hogy Sophie nem fog olyan boldogan ébredni, mint ahogy elaludt a karjai közt. Olyan típusnak tűnik, aki mindent ötvenszer átgondol és agyonelemez, s

75

ha belegondol, hogy órákkal azután, hogy először köszöntek egymásnak, már ágyba is bújtak, menten komoly fenntartásai támadnak majd. Noah azonban szívesebben nézte a dolgok jó oldalát. Egy biztos: szörnyen ki voltak éhezve. Ezt bizonyították is egész délután. A kis ház a méretéhez képest sok alkalmat nyújtott a szeretkezésre. Mikor lázasan letépték egymásról a ruhát, a kályha előtti ovális fonott szőnyegen kezdték, s egy puha afgán szőnyeg szolgálta még a kényelmüket. Aztán áthelyezték főhadiszállásukat a nagy, mély, karmos lábú kádba, ahol találékony módon használták a szappant és a fenyőillatú fürdőolajat. Csoda, hogy sikerült szárazon tartaniuk Sophie sebét. Végül a magas ágyon kötöttek ki, melynek kérges nyírfából volt a házilag ácsolt kerete, rajta pedig egy sereg foltvarrott, tűzött takaró és puha párna hevert. Noah visszacsusszant a nő mellé. Sophie-nak hihetetlen finom illata volt. A férfi már a szuszogásától is beindult. Néhány perc múlva megérezte, hogy az asszony ébredezik. Pedig Sophie meg sem mozdult, a lélegzése sem változott, Noah valami ennél is finomabb változást vett rajta észre. Egyszerűen megérezte az átmenetet az alvó Sophie és az ébren lévő Sophie között. Ő maga sem mozdult, hagyta, hogy a nő rádöbbenjen, vele együtt fekszik az ágyban. Az asszony keze mozdult meg először, mely eddig tenyérrel lefelé simult a mellkasára. Ujjai hegyével végigtapogatta Noah bordáinak vonalát, mintha valami üzenet volna rajtuk. Ennyi épp elég volt a férfinak ahhoz, hogy beinduljon. Egyszerű képlet: Sophie érintése = azonnali erekció. Aztán a kóborló ujjak lefelé indultak, s Noah halk sóhajt hallott. Majd hangos szisszenést, s Sophie hirtelen arrébb gurult, és maga elé kapta a takarót. Noah majdnem hangosan felnyögött, aztán a könyökére támaszkodva az asszony felé fordult. – Hány óra? – kérdezte Sophie. – Nem tudom – felelte a férfi. – Megnézzem? Sophie kikászálódott az ágyból, maga után húzva a takaróját. Noah tompa puffanást hallott, aztán egy szisszenést, majd halk, szinte illedelmes szitkozódást. – Jól vagy? – kérdezte. – Csak megszúrta valami a lábujjamat. – Ne is törődj vele! – tanácsolta Noah. – De ha folyton össze kell hogy varrjalak, lassan mégis megkérem az árát. Felgyulladt a villany. Sophie a szoba túlsó végében állt, tógaként viselve a takarót, selymes, szőke haja szétterült a vállán. Noah most látta először leengedve. Hosszabb volt, mint gondolta, s Sophie így még fiatalabbnak, még sebezhetőbbnek látszott. Amikor körülnézett a szobában, tekintete megállapodott egy órán a polcon. – Majdnem öt óra – jelentette Noah. – Reggel vagy este? A férfi elmosolyodott Sophie bájosan zavart arckifejezésén. – Este. És még mindig be vagyunk havazva. Úgyhogy akár vissza is jöhetsz az ágyba. Sophie ismét felszisszent, hasonlóan ahhoz a meglepett hanghoz, amit akkor adott ki, amikor eljutott a csúcsra. Izgatottan még szorosabbra fogta maga körül a takarót. – Sajnálom – mondta –, nem tehetem. Úgy értem, mi nem is… Tele van megbánással, állapította meg Noah. Fojtogatja az önvád. Nem akarván hagyni, hogy az asszony tovább gyötrődjön, közbevágott. – Hé, ne izgasd magad! – mosolygott rá biztatóan. – Nem vagyok ideges – felelte Sophie –, csak… csalódtam magamban. – Nekem nem okoztál csalódást – nyújtotta feléje a kezét a férfi, de Sophie hátralépett. – Bocsánat! – tartotta fel Noah a tenyerét. – Nem kell mentegetőznöd. Vállalom a teljes felelősséget a tetteimért. Csak arról van szó, hogy megszoktam az önállóságot. Hogy független vagyok. – Ne aggódj, nem fogok rád akaszkodni. Nem vagyok olyan.

76

– Milyen? – Amolyan ijesztő fickó, aki ezentúl nem hagy békén. Sophie ajka megrándult, mintha mosolyogni próbálna. – Nem is ettől félek. Noah felkelt az ágyból, de meg sem próbálta eltakarni magát. – Akkor jó, mert bennem nincs is semmi ijesztő. Sophie bűntudattal telve félrenézett. Noah elvigyorodott, a fejét ingatta, majd szép komótosan felvette a bokszeralsót és a farmernadrágot. – Idenézhetsz, félig már szalonképes vagyok. Sophie megköszörülte a torkát, és ránézett. Tekintetével végigsimogatta Noah meztelen mellkasát. – Jobb lesz, ha most elmész – mondta a nő halkan. Volt a tartásában valami aggodalommal teli merevség, ami egészen megindította a férfit. Odalépett hozzá, s ujjaival lágyan megsimogatta a kulcscsontját. – Inkább maradnék. – Ez nekem nem fog menni. Hiába hangzott ez finom elutasításként, Noah-nak mosolyognia kellett, maga sem értette, miért. Pedig ahogy Sophie megszólalt, olyan benyomást keltett, mint aki mindent megbánt, és legszívesebben rohanna meggyónni. Hogy elvonja a figyelmét, Noah ellenőrizte a varratot. – Jól néz ki, szépen gyógyul. – Jó munkát végeztél. – Dicsérő szavai ellenére Sophie-n még mindig látszott, hogy kényelmetlenül érzi magát. – Figyelj, ne érezd rosszul magad! – próbálkozott Noah újra. – Ha akarod, megesküszöm, hogy én sem ezért jöttem ma ide. – Én meg nem akartalak… lerohanni. – Szóval ez csak kellemes ráadás volt. – Ez nem én vagyok, de tényleg! – mentegetőzött tovább Sophie. – Akkor azt hiszem, meg kellene ismerkednünk. Mesélj magadról! – Hidd el, annyira nem vagyok érdekes. Na persze, gondolta Noah, visszaemlékezve a számtalan egzotikus pecsétre az asszony útlevelében. – Ha csak a telefonkönyvet olvasnád fel, az is érdekes lenne, Sophie. Tégy úgy, mintha rád keresnék a Google-ban az interneten. – Kérlek, ne tedd! Utálom, amikor az emberek kutakodnak utánam – vetett a nő figyelmeztető pillantást Noah-ra. Nem fogja elmondani neki, mi az, amit hátrahagyott, egyelőre semmiképpen. Aztán lehajolt, s fél kézzel összeszedte a ruháit. A másikkal még mindig a takarót szorította magához. Mintha a férfi nem tudná, mi van alatta, mintha nem simogatta volna végig minden porcikáját, nem csalt volna elő belőle örömkiáltásokat, és nem ölelte volna magához órákon át. – Ilyet még sosem csináltam. – Milyet? – firtatta Noah. Hallani akarta, ahogy a nő kimondja. Sophie felegyenesedett, és belenézett a szemébe. – Még sosem feküdtem le egy… idegennel. Noah elvigyorodott. – Én sem, de nagyszerű volt. Örülök, hogy megtettük, Sophie. Kedvellek téged, nagyon is. Az asszony talán leolvasta az arcáról, hogy mit készül hozzátenni, mert közbevágott: – Tényleg azt gondolom, hogy jobb lenne, ha elmennél. A férfi megfogta a pulóverét, de még nem vette magára. Ehelyett nyújtózkodott egy nagyot, s megfeszítette a karját, miután összefonta a feje mögött. – Ezt már mondtad.

77

– Mégis itt vagy. A nő pillantásából ítélve Noah megállapította, hogy tetszenek neki az izmai, de Sophie hirtelen megrázta magát, és kimasírozott a fürdőszobába. – Azt mondtad, nem az a fajta fickó vagy – szólt ki a csukott ajtó mögül. – Nem is. – Akkor mi ez a magamutogatás? A férfi felnevetett. – Megyek már! – mondta. Amúgy is meg kell néznie az állatait. Még nem volt rajta az ing, amikor Sophie kijött a fürdőszobából. Egy óvatlan pillanatig gyönyörűségét lelte a férfi meztelen mellkasának látványában, s ez kiült az arcára, mire Noah újból megkívánta. Ez tiszta őrültség! Sophie-nak egyetlen délután leforgása alatt sikerült elérnie, amit családja fél éve tartó, jó tanácsokkal tarkított együttérzése, barátai két sör közötti szánakozása és fél tucat suta, összehozott randi nem volt képes: elfeledtette vele, hogy érzelmi hulla. A nő persze erről mit sem tudott, és Noah nem is akarta elárulni neki. Erőnek erejével elfordította a fejét Sophie-ról, aki kiment a szobából, míg ő befejezte az öltözködést. Néhány perccel később a másik szobában találta, ahol a telefonüzeneteit ellenőrizte. – Minden rendben? – kérdezte Noah. Sophie bólintott. – Csak a fiam hívását szalasztottam el. El sem hiszem, hogy ilyet tettem. Már megint magát ostorozza. – Még hat rád az időeltolódás, sérült vagy, ráadásul a hó elvágott a külvilágtól. Hívd vissza most! Sophie benyomta a mobilján a gombokat, és várt. – Nem veszi fel. – Hószünet van. Talán épp kint játszik a hóban. – Noah leült egy padra az ajtónál, hogy felhúzza a csizmáját. – Én hokiztam egész iskolaidő alatt – mondta. – Néha még mindig játszom. Van a városban egy öregfiúcsapat. – Max is imádja. Az év felében baseballőrült, a másik felében pedig jöhet a hoki. – És te? – kérdezte Noah. – Korcsolyázol? – Valaha szoktam, de már nagyon rég nem korcsolyáztam. Azért egyszer majd szeretném újra megpróbálni. – Mihelyt jó lesz a térded, kimegyünk a tóra. A férfi behúzta a dzsekije cipzárját, feltette a sisakot, és belebújt a vastag kesztyűbe. Sophie kikukucskált az ajtó üvegén. – Besötétedett. Van ezen a valamin lámpa? – Persze. – Akkor jó. Hát, köszönöm a… tűzifát. Igazán rendes volt tőled. – Szívesen. És én is köszönöm. – Noah hirtelen rájött, hogy nem ezt kellett volna mondania. – Úgy értem, én nagyon… – Elhallgatott. Most hogyan folytassa? Jól éreztem magam? Elképesztően jól? Annyira, hogy talán még az életemet is megváltoztatta? Nem szólt semmit, hanem inkább azt tette, amiben tudta, hogy jobb, mint a beszédben: megcsókolta Sophie-t, és testével a falhoz szorította. – Nem vagyok a szavak embere – suttogta egészen közel az ajkához. – A legtöbb betegemmel nem kell beszélgetnem. De tudod mit? Gyere át hozzám vacsorázni! – Nem – jött az azonnali válasz, de az asszony legalább nem tolta el magától. Ehelyett körülfonta a nyakát a karjával. – Nincs ebben a házban rendes étel – győzködte Noah. – Adj egy órát, és összeütök valamit. – De én nem…

78

– Ha nem látlak a küszöbön egy óra múlva, átjövök érted. – Szívesen megcsókolta volna még egyszer, de jobbnak látta, ha mégsem. Sophie vágyott a csókjára, érezte ezt azon, ahogy ellágyult az ajka, a szeme pedig félig lecsukódott. Noah erőt vett magán, és elhúzódott tőle. Nem rossz stratégia: hadd vágyakozzon csak tovább, és egyre többre! – Akkor egy óra múlva!

79

12. Sophie percekig a falhoz lapulva állt még azután is, hogy Noah elhagyta a házat. Mintha odaszögezte volna a saját vágyakozása, hogy szorosan átölelve tartsa a férfit. A szoba hirtelen sötétebbnek tűnt, a tűz pattogása hangosabbnak. Mi a csuda történt vele? Hogy zuhanhatott ágyba ezzel a fickóval, hogy viselkedhettek mind a ketten úgy, mint két felhevült kamasz? Ezt jelenti a spontaneitás? Az önuralom elvesztését? – Hagyd abba! – kiáltott saját magára az üres házban, s erővel eltaszította magát a faltól. Nyugtalan volt, de furcsamód túlságosan is kellemesnek tűnt ez a nyugtalanság. Cél nélkül járkált fel-alá a házban, nézegette a könyveket a polcokon, s talált is néhány vastag, jónak ígérkező regényt abból a fajtából, melyet mindig is szeretett volna olvasni, de sosem szánt rá időt. Most viszont semmije sincs, csak ideje. Leemelt egyet, és odakészítette az éjjeliszekrényre. Aztán megtorpant, s csak állt az ágy mellett, nézve az összegubancolódott takarót, a gyűrött lepedőt, és lejátszódott benne mindaz, amit Noah-val tett. Lehajolt, hogy a helyére igazítsa a foltvarrott takarót, és rendbe tegye az ágyat. Közben elárasztották az emlékek, minden csók, minden érintés, minden szó, melyet Noah a fülébe suttogott, minden örömteli sóhaj. Mikor is volt utoljára ilyen boldog szerelmeskedés közben? Leejtette kezéből a takarót. Pokolba a beágyazással! Ma éjjel a gyűrött ágyneműben fog aludni, s visszagondol minden pillanatra. Maga köré fonta a karját, és hátravetett fejjel, hangosan felnevetett. Rekedtes, oda nem illő hang volt a csendes házikóban. Még mindig mosolygott, mikor megnézte az e-mailjeit, és meglepetten látta, hogy Brooks Fordham írt, a riporter. – Hello! – mondta fennhangon, megnyitva az e-mailt. – Üdvözlöm az élők sorában. Az üzenet rövid volt, mindössze egy sor: „Mi a helyzet a vacsorával, amit ígért?” Aztán jött egy New York-i telefonszám. Sophie felkapta a mobilját, hogy hallja a férfi hangját, remélve, hogy az üzenet azt jelenti, teljesen felépült. Mielőtt még tárcsázhatott volna, megszólalt Max csengőhangja. Sophie gyorsan lenyomta a gombot. – Szia, drágám! Már alig vártam, hogy halljalak. – Szia, anya! Megkaptam az üzenetedet. Sophie-t meglepte fia mélyülő, szinte felnőttes hangja. – Képzeld, betemetett a hó – mondta. – Már annyira szeretnélek látni, de nem tudok kimenni az útra. – Mindenki be van havazva. Félelmetesen klassz. – Kényszerpihenő. Mindenkire ráfér néha – jegyezte meg Sophie. – Hogy vagy, Max? Megy az iskola? – Minden oké. – És a hoki? – Az is. És veled mi a helyzet, anya? Daisy azt mondja, a tónál laksz valami faházban. – Így van. – Mennyi ideig? Sophie-t felzaklatta fia feltételezése, hogy ittléte megint csak ideiglenes. Mégsem lepte meg, hiszen Max megtanulta, hogy csak ezt várhatja tőle. Már akkor gyakran magára hagyta, amikor még nagyon kicsi volt, amikor még szopott. Több tejet adott le a mellszívónak, mint a saját fiának, akit aztán mások etettek az anyatejjel, üvegből. Csak mert ő elhitette magával, hogy annyira fontos munkát végez. Csak mert jobb hellyé szerette volna tenni a világot a gye-

80

rekeinek. Mindenki azt mondta, hogy helyesen cselekszik, mert nagyszerű ügyet szolgál. Mindenki azt gondolta, hogy ez így van rendjén, kivéve az egyetlen embert, aki igazán számított: Maxet. Néki nem volt beleszólása. – Örökre. Sophie hallotta a saját hangját, ahogy kimondta ezt a szót, és megdöbbent. Még sosem csinált semmit, amit állandónak, véglegesnek lehetett volna nevezni. Még a házasságának is megvolt a lejárati ideje. Összerándult a gondolatra, mintha megégette volna magát. Egyszer majd foglalkoznia kell azzal is, hogy mi történt a házasságával, de még nem tartott ott. Egyszerre csak egy válsággal érdemes foglalkoznia, ezt tanácsolta dr. Maarten is. – Komolyan? – kérdezte Max. – Ugyan már, anya! – Komolyan. És nagyon izgulok. Alig várom, hogy láthassalak. Holnapra talán járhatóak lesznek az utak. – Mi történt? Azzal a hágai dologgal van kapcsolatban? Apa azt mondta… – Apád beszélt neked róla? – Sophie önkéntelenül is megmerevedett, mint mindig, ha a volt férje került szóba. Az pedig, hogy róla beszélgetett a fiával, csak rontott a helyzeten. Beszél ő a gyerekeivel maga, miért kell beleavatkoznia az apjuknak? Vett egy mély lélegzetet, és ellazult. – Ahogy mondtam, Max, nagyon sok mesélnivalóm van. Mi a holnapi programod? És a hét további részére? Amint a kisfiú elsorolta a napirendjét, Sophie rádöbbent, hogy most lesz az első alkalom, amikor ő alkalmazkodik a fiához, nem pedig fordítva. A gondolat aggodalommal vegyes izgalommal töltötte el. Imádkozott, hogy meg tudjon felelni új szerepének. Majdnem két évtizede volt anya, de most lesz életében először anyu. Még aznap este elállt a hóesés. A hóekék még nem érték el a Tópart utcát, de egész éjjel dolgozni fognak. Sophie végül elment Noah-hoz vacsorára. A kiskutya magánkívül volt az örömtől, amikor meglátta, bolyhos kis teste tekergőző örömtáncot járt. – Ugye mondtam már, hogy kell neki egy gazdi? – kérdezte a férfi, miközben lesegítette Sophie kabátját. – Ez célzás akar lenni? A nő azt várta, hogy kínosan fogja érezni magát, de nem így történt. Pedig azt hitte, nehéz lesz a találkozás azok után a döbbenetesen intim dolgok után, amiket egymással műveltek. Ehelyett kellemesen izgatott volt, és… boldog. Örült a férfi társaságának. – Ajánlat. – Én nem foglalkozom kiskutyákkal. Tudom, hogy most már aligha hiszel nekem… – Miért is? – Mert azt is állítottam, hogy nem bocsátkozom egyéjszakás kalandokba, mégis az ágyban kötöttünk ki. – Idegesen felnevetett. – Csak meg akartam ragadni a pillanatot. Tudod, carpe diem, meg minden. – Csak azért aludtál velem, hogy megragadd a pillanatot? Vagy esetleg azért, mert kedvelsz? – Noah kis szünet után folytatta: – Szóval már beszélünk róla. Nem tudtam, felhozzame. – Szamárság lenne kerülni a témát. Noah bólintott. – Reménykedem a folytatásban. Sophie nem tagadhatta meg magát, de bármennyire is tiltakozott a józan esze, mélyen belül egyetértett. – Ezért kellene beszélnünk. – Rendben. – Noah elindult a konyha felé. – Vacsora közben. A menü sajtos makaróni volt, és zacskós saláta.

81

– Nem vagyok valami nagy szakács – vallotta be a férfi. Nem mentegetőzésképpen, csak magyarázatul. – Én sem. De ez igazi vigaszkaja. – Sophie nem tudta megállni, hogy el ne mosolyodjék a két kutyán, ahogy ott ültek és figyelték minden mozdulatukat. Aztán rájött, hogy csak az időt húzza, vett egy nagy levegőt, és belefogott: – Szóval, ahogy már mondtam, az… egyéjszakás kaland nem az én műfajom. – Ha megismételjük, már nem is lesz az. – Nem erről van szó. A lényeg, hogy alig ismerjük egymást. Még azt sem tudjuk, kedveljük-e egymást egyáltalán. Így nincs semmi értelme belekezdeni valamibe. Noah letett két borospoharat a pultra, és kinyitott egy üveg fehérbort. – Nézd, nem ismerlek annyira, amennyire szeretnélek, de azt határozottan állíthatom, hogy kedvellek. És a mai napnak számomra nagyon is volt értelme. Sophie bort öntött a poharakba, míg Noah kitálalta a vacsorát. – Te hihetetlenül praktikusan kezeled ezt az egészet. Gyakorlatod van a hasonló helyzetekben, vagy az alaptermészeted olyan, hogy a dolgokat úgy veszed, ahogy jönnek? – A másodikat választom. – A férfi Sophie-ra emelte a poharát, majd belekortyolt az italba. – Komolyan mondtam, hogy én sem szoktam ilyesmit csinálni. – Csak néha? – Még úgy sem. De te… benned van valami különleges. Hát igen, Noah nagyszerű pasi. Túlságosan is nagyszerű ahhoz, hogy ne legyen senkije, és egyedül éljen itt az állataival, mint dr. Doolittle. – Voltál már nős? – Nem. – Ez meglep. Nagyszerű fickó vagy, Noah, ezt tudnod kell. – Csak bizonyára irtózik az elkötelezettségtől. Nem ő lenne az első. – Nem irtózom az elkötelezettségtől sem, ügyésznő. Sophie csak most jött rá, hogy hangosan kimondta, amit gondolt. – Bocsánat. Túl kíváncsi vagyok? Túl jogászos? Noah két karját az asztalra tette. – Én is meg akarlak téged ismerni, de nem furcsa egy kicsit az ilyen kérdezz-felelek? – Akkor mit javasolsz? – Mi lenne, ha csak úgy járnánk, és meglátnánk, mi lesz belőle? – Nem is tudom… – Sophie komolyabb ellenérvet nem tudott hirtelen kitalálni. – Még ilyet sem nagyon csináltam. Mármint csak úgy járni valakivel. Azt sem tudom, hogyan kell. Noah újratöltötte Sophie poharát, és megkínálta édességgel. – Mentolos csoki – tolt elé egy gyanúsnak látszó dobozt. – Megváltoztatja az életedet. – Köszönöm, nem kérek. – Tudod mit? Menjünk ki, és beszélgessünk tovább, amíg etetek! Sophie ránézett az üres tányérokra. – Nem épp ezt csináltad? – Úgy értem, a lovakat – magyarázta Noah. – Őket is meg kell etetnem. – Vannak lovaid? – álmélkodott Sophie. – Mindig is voltak. Eredetileg nem mindegyik állatot akartam megtartani, akik nálam kötöttek ki, a legtöbbet örökbe adtam. Vannak azonban olyanok, akiket nem lehet. És van, amelyik – na jó, mind – belopja magát a szívembe. – Noah ettől a vallomástól elpirult, mintha szégyellné, hogy érzései vannak. – Tudsz lovagolni? – Régen lovagoltam. Sok-sok éve. Kislányként Sophie imádta a lovakat. Tizenhét éves koráig a világon a legjobb barátja Felhő volt, a csodaszép melegvérű ló, akit egy pajtában tartott, és minden áldott nap lovagolt rajta. Még akkor is, ha olyan rossz idő volt, hogy senki más nem ment lovagolni. Ezek voltak

82

azok a számára oly kedves órák, amikor minden mást félre tudott tenni. Aztán mikor Felhő elpusztult, Sophie addig siratta a veszteségét, hogy maga is belebetegedett. Szülei együtt éreztek vele, mégsem értették ezt a nagy kötődést a lóhoz, amely végül is „csak” egy állat volt. Azt tanácsolták Sophie-nak, ne legyen érzelmileg ennyire ragaszkodó, és figyelmeztették, hogy a világon egyszer minden véget ér. A lány megszívlelte a tanácsot, és elkezdett úszni a lovaglás helyett, amely legalább magányos sport. Veszélyes szeretni bármit, ami halandó, mert efölött nincs befolyásunk. Sosem ment többé lovak közelébe, és más állata sem volt soha. Sophie megkönnyebbülésére Noah nem érdeklődött tovább. Ragaszkodott hozzá, hogy az asszony felvegye a nővére meleg síkesztyűjét és munkáskabátját, s épp akkor léptek ki a házból, amikor az alkony éjszakai sötétséggé mélyült. Ritka tökéletes téli este volt. A kristálytiszta égen ragyogtak a csillagok, a telihold pedig hatalmas égi reflektorként világította meg a tájat. A hóra titokzatos árnyékok vetültek, s puhán belepett mindent a csend. A kutyák is követték őket. Rudy csak úgy rúgta a havat, a kölyök meg totyogott utána. A pajtába lépve Sophie-t megcsapta a meleg, ismerős hangulat, mely váratlanul felszínre hozta annak a kislánynak az emlékeit, aki egykor volt. Azt hitte, elfelejtette már azt a lányt, aki gondtalanul tudott nevetni és álmodozni, aki imádta lóhátról látni a világot. Nem volt felkészülve rá, hogy ilyen erős nosztalgia önti el, felszínre hozva a múltat, melyre időtlen idők óta nem gondolt. Még a lovak – négy különböző korú ló – gondozásának rituáléja is ismerősként hatott. Az állatok kidugták fejüket a bokszból, hegyezték a fülüket, s kitágult orrlyukkal, izgatottan várták az esti abrakot. Sophie imádta a lovak leheletét, a széna száraz illatát, de még a trágya földhözragadt bűzét is, mely betöltötte a pajtát. Levette a kesztyűt, és megsimogatta egy öreg kanca hosszú orrát, és élvezte meleg, bársonyos tapintását. – Ő Alice. A többiek pedig Jemma, Lóhere és Moe – tájékoztatta Noah. – Moe már régóta megvan, a többieket meg adandó alkalommal megmentettem. Sophie elmosolyodott. – Kezdem felismerni a rendszert: szeretsz megmenteni ezt-azt. – Nem szívesen fordítok hátat egy állatnak. A múlt hónapban elvesztettem egyet. Öreg volt, el kellett altatnom. Sophie egy pillanatra becsukta a szemét, és megpróbálta elképzelni, milyen érzés lehet beadni egy ilyen injekciót. Pontosan emlékezett, mennyit szenvedett a lova elvesztésekor. Apránként, sejtről sejtre kővé vált a szíve. – Hogy tudod elviselni, ha elveszítesz egy állatot? – Arra gondolok, hogy mennyivel rosszabb lenne, ha egyáltalán nem is lett volna. És élvezem az időt, ami megadatik velük. – A férfi leemelt egy nagy halom szénát a báláról, s betette az egyik bokszba. – Lóhere a legújabb. Azoknak az idiótáknak, akik tartották, fogalmuk sem volt, mit jelent gondozni egy lovat. Odalépett a következőhöz. – Jemmát egyszerűen a sorsára hagyták, és túl rossz volt a természete ahhoz, hogy örökbe lehessen adni – magyarázta, miközben a ló gyengéden megbökte az orrával. – Most boldognak látszik. – Sokáig tartott, mire megtanulta, hogy bízhat bennem, de megérte. – Azt hiszem, ez a szakmád egyik veszélyforrása. Gyakran kötnek ki nálad elhagyott állatok – jegyezte meg Sophie. – Inkább az egyik haszna. Még a legelhanyagoltabbak is jobban lesznek végül. Te tényleg ilyen csodálatos vagy? – kérdezte magában az asszony. Bár lehet, hogy elvakítja a tény, hogy nemrég élte át ezzel a férfival élete egyik legcsodásabb érzéki élményét. Ráérősen dolgozott Noah mellett, beleilleszkedve a teendők kényelmes ritmusába. – Jól csinálod – állapította meg a férfi.

83

– Sokáig volt lovam. – Sophie hirtelen úgy érezte, mindjárt elsírja magát, annyira elborították az érzelmek. Noah fütyörészve befejezte a munkát, aztán kimentek a teliholdas éjszakába, ahol éles árnyékok tarkították a hótakarót. Az asszony kissé sebezhetőnek érezte magát, ugyanakkor hálásnak is. – Hogy van a térded? – kérdezte a férfi. – Remekül. Nem volt nagy seb, Noah, és te gondosan elláttad. – Telihold van, és sehol egy felhő. Mi lenne, ha kilovagolnánk? Sophie visszariadt a gondolattól. Túl romantikus volna együtt lovagolni Noah-val egy holdfényes éjszakán, ő pedig sosem tesz romantikus dolgokat. – Tél közepén? – Nem megyünk messzire – mondta a férfi, s már vette is le a takarókat, kantárokat, nyergeket. – Segítenél? – Te bolond vagy – dünnyögött Sophie, de már nyitotta is ki az egyik bokszot, hogy kivezesse a kancát, s betolta utána a reteszt. Noah kisfiúsan rávigyorgott, aztán kihozta a maga lovát. Sophie ismét felvette a ritmust, melyre a szíve és a keze egyaránt emlékezett: takaró, nyereg, heveder, melyet épp annyira kell megszorítani, hogy stabil is legyen, és a ló is tudjon rendesen lélegezni. Aztán jön a felszerszámozás. Enyhén lefelé szorítani, hogy a ló lehajtsa a fejét, aztán ráhúzni a kantárfejet és finoman a helyére tenni a zablát. Sophie elképedve tapasztalta, hogy pusztán a hely szellemétől minden az eszébe jutott. – Értesz hozzá – állapította meg Noah. – Gyanítom, amikor azt mondtad, hogy „szoktál” lovagolni, kevesebbet árultál el a valóságnál. – Semmi sem volt akkoriban fontosabb számomra a lovamnál. Sophie egyszer csak mesélni kezdett arról, milyen volt felnőni Seattle-ben, s hogyan költöztek folyton tovább, ahogy szülei emelkedtek a társadalmi ranglétrán. Egyedül Felhő képviselte az állandóságot az életében, s Sophie szíve minden melegével szerette. Noah-val az élen kilovagoltak a pajtából, bele a legtökéletesebb téli éjszakába, amit Sophie valaha is látott. A lankák látványától, melyeket a holdfény éles árnyékokkal választott el egymástól, a lélegzete is elállt. Odafordult a férfihoz. – Ez megint olyasmi, amit először csinálok életemben. Először lovagolok éjjel, ráadásul ilyen mesés, havas tájon. – Bírja a térded? – kérdezte Noah. – Remekül. A férfi átvágtatott egy érintetlen legelőn. Lova utat vágott a mély hóba, csak úgy porzott utána. Sophie sarkával megszorította a kanca oldalát, és követte. Olyan elragadtatott pillanat volt ez, hogy a hevesen feltörő érzések könnyeket csaltak a szemébe. Az arcába csapódó hideg levegő, az állat melege, ereje és a táj páratlan szépsége teljesen magával ragadta. Egyikük sem szólt egy szót sem, amíg felkaptattak a széles, kopár domboldalon. A lovak lélegzete felhőként kavargott, meglágyítva a táj éles körvonalait, mígnem szinte álomszerűvé nem vált az egész jelenet. A domb tetején megálltak, hogy lenézzenek a farmra és a tóparti házakból kiszűrődő fényekre. Sophie ráhajolt a ló nyakára. – Köszönöm – suttogta az állatnak és Noah-nak egyszerre. – Ez csodálatos! – Gondoltam, hogy tetszeni fog. Sophie eltűnődött, vajon milyen messze van a város, mert feltámadt benne egy őrült gondolat. Mi lenne, ha most meglátogatná Maxet és Daisyt? Lóháton! Azt hinnék, végképp megbolondult. A visszaúton Noah megmutatta neki a legjobb szánkózó-dombot a birtokán, a juharligetet, amelynek fáit Gayle megcsapolja, hogy szirupot készítsen, s a kis hidat a teljesen befagyott folyócska fölött. Ez volt az ő világa, amelyet születésétől ismert. És ezen a helyen Sophie tö-

84

kéletes biztonságban érezte magát, még egy ilyen rekordokat döntögető hóvihar után is. Úgy találta, nem is olyan rossz behavazva lenni, mikor a természet rákényszeríti az embert a lassításra, az otthon maradásra. Most határozottan úgy érezte, van még lehetősége, hogy helyrehozzon mindent. Célja volt annak, hogy idejött: vissza akarta szerezni a családját. Ezzel tartozott nekik, s egyben ez volt az egyetlen esélye, hogy felépítsen magának egy új életet. A Noah-val való találkozás… váratlan kezdetnek bizonyult. Sophie-nak fogalma sem volt, lesz-e ebből végül valami, de furcsán könnyűnek érezte a szívét, miközben rendbe tették és bezárták a lovakat éjszakára. Amint visszafelé ballagtak, megérezte a férfi kezét a hátán. Együtt léptek be a házba, majd Sophie kibújt a csizmából és a vastag kabátból. A következő pillanatban pedig már neki is döntötték az előszobaszekrény ajtajának, s Noah addig csókolta, amíg készségesen megadta magát. Nem tiltakozott addig sem, amíg megtehette volna. Elmulasztotta az esélyt, s a férfi megérezte ezt. Odahúzta magához, majd egy újabb csókkal legyőzte Sophie minden ellenállását. Amikor az asszony legközelebb levegőt vett, kötelességének érezte elsuttogni, hogy nem ezért jött ide. – Csakhogy én nem engedlek elmenni enélkül – dörmögte a férfi, majd még forróbb csókkal adott nyomatékot a szándékának. Másnap Sophie egyedül ébredt – se Noah, se meleg kiskutya. Feszülten várta, hogy rátörjenek a megszokott rémképek. Kis idő múlva hitetlenül felsóhajtott, és kinyitotta a szemét: egyetlen rémkép sem jelent meg előtte. Már nem fonták körül, mint holmi lerázhatatlan pókhálók. Ez vagy valami abnormális dolog, vagy tett egy nagy lépést előre. Remélve, hogy az utóbbiról van szó, felkelt, és szinte gondolkodás nélkül magára kapott egy kockás flanelinget. Azon nyomban jobban érezte magát. A puha anyag még őrizte Noah illatát. Szorosan maga köré tekerte, és indult a fürdőszobába. Kezd a dolog kisiklani az ellenőrzése alól. Nem köthet ki folyton Noah Shepherddel az ágyban csak azért, mert minden porcikája ezt kívánja! Ez ösztönös, önző viselkedés, márpedig neki szüksége van rá, hogy legalább némi ellenőrzést gyakoroljon az események felett. Viszont mégiscsak hozott egy döntést, nem igaz? Ráadásul furcsamód épp ez volt az, amit szívesen átengedett Noah-nak: az események feletti ellenőrzést. Vele képes volt a pillanatnak élni és elmerülni az érzések tengerében úgy, mint eddig még soha. Újfajta őrültség volt ez, pedig Noah úgy viselkedett, mintha a legtermészetesebb dolog volna a világon. Neki talán az is volt. Sophie megmosta az arcát, jó erősen átkefélte a haját, aztán új elhatározással a szívében lement. A hóesésnek vége, az utat ma már biztosan átadják a forgalomnak. Az életnek vissza kell térnie a rendes kerékvágásba, márpedig neki mostantól a gyermekeire és a saját anyaságára kell összpontosítania. Ránézett az ablaknál álló kis íróasztalra. Volt rajta egy halom üres papír és jó néhány toll, s Sophie hirtelen visszaemlékezett dr. Maarten tanácsára. Le kell írnia a dolgokat, hogy aztán el tudja őket engedni. Egyszerű gondolat: hozzuk a felszínre, ami belülről emészt, aztán engedjük el. Nem emészt semmi belülről, mondta akkor a doktornak őszinte tekintettel, s dr. Maarten becsületére legyen mondva, nem nevette el magát. Most azonban Sophie valódi megkönnyebbülést talált a szexben egy idegennel. Egy ilyen őrült dolog adta vissza a józanságát. Csak írjon le valamit mindennap, mondta akkor az orvos, mindegy, hogy az kicsi vagy nagy dolog, írjon le egy beszélgetést, amelyet szívesen lefolytatott volna a fogvatartóival, vagy valamit, amit mindig is szeretett volna elmondani valakinek, aki közel áll hozzá, de sosem tette meg! Ez volna ám a feladat! Száz év sem lenne hozzá elég. Sophie visszagondolva azt kívánta, bárcsak őszintébb lett volna a szüleivel, amikor még kicsi volt, és az volt neki a legfontosabb, hogy ők elégedettek legyenek vele. Aztán bárcsak beszélgetett volna ezerszer is, őszintén

85

Greggel, akkor talán elkerülhető lett volna a házasságuk félresiklása. Bárcsak meg tudta volna értetni a gyerekeivel, miért hagyta, hogy a küldetéstudata elválassza tőlük! Elhatározta, belefog néhány ilyen beszélgetésbe. Fogott egy darab papírt, és nekilátott. „Kedves papa!” Aztán nem kívánkozott a tollára semmi. Nem mintha nem lett volna mondanivalója, hanem mert túlságosan is sok volt. Ugyanez történt a „Kedves Greg!” meg a „Drága Daisy és Max!” kezdetű levelekkel is. Vajon mit szólnának a gyerekei, ha tudnák, mivel ütötte el az időt, amíg járhatatlanok voltak az utak? A levélírás helyett aztán amolyan „anyukás” listába fogott arról, hogy mi mindent szeretne csinálni. Például eljárni Max hokimeccseire, segíteni Daisynek albumot készíteni Charlie-ról, aláírni Max bizonyítványát, és megtanulni süteményt sütni. Kezdetnek ennyi. Összehajtogatta a listát, és belecsúsztatta a zsebébe. Követte a kávéillatot a konyhába, s ott találta a korai reggeli bizonyítékát: egy müzlistálkát a mosogatóban. A hóban látott nyomokból ítélve arra következtetett, hogy Noah kiment a kutyákkal. Készített magának egy kávét, és várta, hogy a férfi visszajöjjön, s ő elmagyarázhassa neki, hogy ez… akármi is ez… talán nem igazán jó ötlet. Vagy mégis? Milyen kár, gondolta, mert ha rossz ötlet, akkor hogy lehet ilyen csodálatos? Felsóhajtott, összehúzta magán az inget, bevitte a kávéját az elülső szobába, és hozzáírt még néhány dolgot a listájához. Kipillantva az ablakon kis csoportot vett észre a buszmegállóban, szülőket és gyerekeket. Úgy tűnt, az utat megtisztították és felszórták homokkal. Az élet tehát megy tovább. A megállóban az egyik anya a kislánya mögött állt, és copfba fonta a haját, mások beszélgettek, a gyerekek pedig kergetőztek a buszmegálló házikója körül. Egy perccel később óvatosan bekanyarodott a sarkon a fekete-sárga iskolabusz, s a légfék fujtatása közepette megállt. Egy sereg overallos, hátizsákos gyerek rohanta meg a nyitott ajtót. Sophie nézte, ahogy a szülők és a gyerekek öleléssel búcsúznak egymástól, s elemi erővel törtek rá az érzelmek. Egyszerű, hétköznapi pillanatkép volt ez, ahogy egy anya iskolába küldi a gyermekét, az ő életében mégis ritka esemény volt, különleges alkalom. Noah belépett a szobába, s hátulról átölelte az asszonyt. Addig bökdöste a nyakát az orrával, amíg Sophie teljesen elolvadt. A férfiból friss téli levegő, hó és tűzifa illata áradt. – Én is ezzel a busszal jártam iskolába – mondta. Az asszony megpróbálta elképzelni, milyen lehet mindig egy helyen lakni. – És a mamád ott állt veled a buszmegállóban? – Nem. Ahhoz túl sok dolga volt. De a nagymamám mindig kijött velem. – Értem. Akkor jó. – Miközben Sophie tovább nézte a távozó buszt, kisodródott a vége a kanyarban, s vészesen közel került a korláthoz. Az asszony megfeszült, s lélekben hirtelen ott ült a hágai teherkocsiban. Erőnek erejével elhessegette a gondolatot, aztán ellazulva nekidőlt a férfinak, a busz pedig tovapöfögött. Sophie eltűnődött, vajon Noah szereti-e a gyerekeket, de megkérdezni mégsem illett volna, bármi is történt köztük az elmúlt éjjel. Ez is amolyan randiszöveg. A „Szereted a gyerekeket?” kérdés tulajdonképpen azt jelenti: „Lehet rád számítani, kész vagy megállapodni?” Ilyet nem kérdez az ember egy fickótól, még attól sem, aki kimentette az árokból, aki tűzifát hoz, és sajtos makarónit főz vacsorára, vagy épp óriási érzéki élményben részesíti. – Túlságosan elcsendesedtél – jegyezte meg Noah. – Mire gondolsz? Bevallja? Á, dehogy! Sophie mégis késztetést érzett rá. – Ezt látva – mutatott kifelé, ahol az anyák már hazafelé tartottak – bűntudatom támadt. Én sosem tettem ezt meg a gyerekeimért, sosem vártam velük a buszmegállóban. – A legtöbb sorozatgyilkos is ezt mondaná. – Komolyan beszélek, Noah. Sok van a rovásomon. Itt van a válás… azt is rosszul intéztem. A gyerekeknek az anyjukkal kellene menniük a válás után, nem? – Olyan nincs, hogy kellene. Minden család más. Biztos vagyok benne, hogy azt tetted, ami az adott körülmények között a legjobb volt.

86

– Ez érdekes, mert én egyáltalán nem vagyok ebben biztos. – Hogy van ma a térded? – váltott témát Noah. – Remélem, nem erőltetted túl az éjjel. Beletelt néhány pillanatba, amíg Sophie rájött, hogy a férfi a lovaglásról beszél, nem pedig a szexről. Jól van, ezek szerint nem akar a gyerekekről társalogni. Nem is hibáztathatja érte. – Teljesen rendben van. Azért bejelentkeztem egy orvoshoz a városban. Dr. Cheryl Petrowskit a telefonkönyvből választotta pusztán a neve alapján. Normális körülmények között érdeklődött volna egy orvos után, mielőtt rábízza magát, de miután itt nem ismert senkit, vaktában kellett döntenie. Noah megint a nyakához dörzsölte az orrát. – Akkor miénk az egész délelőtt… Sophie-t egy hajszál választotta el attól, hogy megadja magát. – Kéjnőt csinálsz belőlem. – Ezt teszi, ha be van havazva az ember. Sophie vonakodó nyöszörgéssel szabadította ki magát az ölelésből. – Igyekeznem kell, ma végre láthatom a gyerekeimet. Aztán meg kell szabadulnom a bérelt kocsimtól, és keríteni egy másik típust. Kisbuszra gondoltam. Ha már igazi anyukaként akar viselkedni, olyan kocsit kell vezetnie, mint az igazi anyukák. – Figyelj oda, hogy téli gumival adják, és legyen négykerék-meghajtású. – Majd figyelek. A terv kezdett nagyon valóságossá válni, s Sophie-t elfogta az idegesség. Ezúttal sikerülnie kell, fogadkozott magában. Csak néhány akadályt kell leküzdenie, mint például azt, hogy a gyerekei nyilvánvalóan fenntartásokkal fogadják majd az egészet. Vagy azt, hogy eddig még nem beszélt a tervéről a volt férjével.

87

13. – Hogy mit fogsz csinálni? – Greg Bellamy elvette Sophie-tól a kabátját, és homlokráncolva nézett volt feleségére. – Ugyan már, Soph! Ezt mondd el még egyszer, légy szíves! Sophie nem akart védekezésre kényszerülni Greg házában, ahol idegen volt. A férfinak minden oka megvolt rá, hogy gyanakvóan kezelje az ő indítékait és cselekedeteit. Elvégre látványosan rosszul teljesített mint feleség és anya. Teljesen érthető, ha Greg most megkérdőjelezi a szándékát. – Leülhetnénk? – kérdezte. – Megpróbálom megmagyarázni. – Kételkedett ugyan abban, hogy ésszerűnek hangzó magyarázatot adhatna az Avalonba történő költözéséről, mindenesetre megpróbálja. Volt férje a régimódi szalon felé intett. – Felakasztom a kabátodat. Addig menj be és foglalj helyet! Nem tette hozzá, hogy érezd magad otthon, de ezt Sophie természetesen nem is várhatta tőle. Oka volt annak, hogy ők ketten elváltak. Rengeteg oka. Miután összeházasodtak, annyira lekötötte őket a munka, hogy elfelejtettek egymással törődni. Házasságuk lassú halált halt. Nem olyanok voltak, mint azok az irigylésre méltó elvált házaspárok a tévében, akik remekül kijönnek utána is egymással, és békésen cserélgetik a gyerekeket, mint egy mindkettejük által egyformán szeretett kocsi kulcsát. Sophie beült egy Anna királynő korát idéző, ovális háttámlájú fotelba, és elismerően nézett körül. Greg újraépítette az életét az alapoktól kezdve, s ebben a szobában már egyetlen tárgy sem volt ismerős Sophie számára. Amikor volt férje ideköltözött, Sophie azt hitte, megbolondult. Eladta manhattani építőipari vállalatát, és idejött az állam északi részébe, abba a városba, ahol gyermekkora nyarait töltötte. Megvett egy szép, régi szállodát a tavon, a Tóparti Fogadót, és nemrég feleségül vett egy nőt, aki Sophie szöges ellentéte volt. Jelenleg egy magas, hegyes oromzatú házban laktak a birtokon, az úgynevezett ácsgótika mintapéldájában, melyet antik és mai bútorok, használati tárgyak vidám egyvelegével rendeztek be. Ez a szoba is olyan laza, kényelmes benyomást keltett, mint kettejük közös lakásának egyik szobája sem. Barátságos, belakott hangulata volt, s Sophie a Greggel való nézeteltérései ellenére örült, hogy Max itt élhet. A fal mellett, egy keskeny asztalon fényképek sorakoztak Maxről és Daisyről, ahogy cseperedtek, no meg Sonnet Romanóról, Nina lányáról, aki jelenleg egyetemre járt. Hát igen, Gregnek hirtelen lett egy másik gyereke is. Bár Sonnet nem lakott itthon, állandó szereplője volt Max és Daisy életének, s mindeddig nagyon jól kijöttek egymással. Legalábbis Sophie-nak úgy tűnt. Ahogy ott ült, beléhasított a felismerés, mennyire kirekesztődött az életükből. Felismert néhány tavaly nyáron készült képet, amikor Greg unokahúga, Olivia nagyszabású esküvője zajlott a Bellamy család rusztikus, Camp Kioga nevű erdei üdülőközpontjában, a tó északi végében. Volt ott egy kollázs is vadonatúj képekből, és Sophie csak ámult. A felvételek Greg esküvőjét mutatták, melyre azon a bizonyos vízkereszti napon került sor. Az aszszonynak most már két oka is volt arra, hogy azt kívánja, bárcsak elfelejthetné azt a napot. Váratlanul hasított belé a fájdalom. Az eszével tudta, hogy Greg beleszeretett Nina Romanóba, egy fiatal, egyedülálló anyába, akinek már szinte felnőtt lánya volt. Igen, Sophie tudta jól, hogy Greg újranősült egy kis tengerparti szertartás keretében, St. Croix szigetén. Azt hitte, már feldolgozta ezt a tényt. Azt hitte, megemésztette az események ilyetén alakulását. De most, hogy meglátta gyermekei mosolygó arcát, a volt férjét, a volt rokonokat, akik-

88

nek mind emlékezett még a nevére, rá kellett jönnie, hogy távolról sincs még túl az egészen. Pokolian érezte magát. Nem mintha azt akarta volna, hogy még mindig Greg felesége legyen. Istenem, dehogy! Még csak nem is arról volt szó, hogy rosszulesett volna ilyen boldognak látnia őt. Mindössze az a gondolat szúrt tőrt a szívébe, hogy ugyanezek az emberek tanúi voltak az ő esküvőjének is annak idején. Végképp jelentéktelennek érezte magát. Aztán bátran félretette a fájdalmát, hisz évekkel ezelőtt hozta meg ezt a döntést, meg kellett tanulnia együtt élni vele. Egy csoportképre nézett, melyen a Bellamy és a Romano család sorakozott fel. Mindenki boldognak tűnt, gondtalanul nevetett, háttérként a fehér homok és a mélykék Karib-tenger szolgált. Nina kisvárosi lány volt, aki Avalonban született, és itt is nőtt fel. Egy ciklusban még polgármester is volt. Sophie azonban felnövekedvén két nyüzsgő nagyváros, Seattle és a brit columbiai Vancouver között ingázva töltötte az életét. Ninának elképesztően nagy családja volt, míg Sophie egyedüli gyerekként szülei minden elvárásának terhét maga hordozta a vállán. Nina sötét hajú, eleven nő volt, alacsony és formás, s igazi olasz-amerikai módra nyíltan kifejezte az érzelmeit. Sophie szőke volt, magas, karcsú, s érzelmileg annyira visszafogott, hogy még a pszichiátere sem ment vele semmire. Nina laza volt, és jól érezte magát olajbarna bőrében. Nem zavarta még az sem, hogy gumipapucsban mondta ki a boldogító igent. Sophienak egyszer sem volt még gumipapucs a lábán. Ezek a fotók a napnál világosabban rávilágítottak arra, hogy nem ő volt a megfelelő feleség Greg számára. Hallván, hogy volt férje belép a szalonba, elfordult a fényképektől. – Gratulálok a házasságodhoz. Már hamarabb kellett volna mondanom. – Köszönöm. – A férfi kissé kényelmetlenül érezte magát, s ez látszott is rajta. Akárcsak Sophie, láthatóan ő sem tudta, hogyan illik viselkedni ebben a helyzetben. Ahogy elnézte az arcát, az asszony észrevette, hogy még mindig maradt valami a karib-tengeri barnaságból. Jól állt neki, még jobban kiemelte remek külsejét. Aztán a kezére esett Sophie pillantása. Különös, hogy ha az ember igazán intim viszonyba kerül egy férfival, megismeri kezének minden részletét. A formáját, a tapintását, a körmeit, a vonalakat a tenyerén. Sophie mostanában már nem emlékezett tisztán Greg kezére, amit jó jelnek vélt. Tekintete azonban megakadt a jegygyűrűn. Széles aranykarika volt, vastagságában is szép, s távolról sem hasonlított ahhoz a vékony Tiffany-gyűrűhöz, melyet Greg a vele való házassága alatt viselt. Hát igen. A két karikagyűrű között épp annyi különbség volt, mint a két asszony között. Szedd össze magad! – intette magát Sophie. Túl könnyen elterelte a figyelmét a tény, hogy volt férje újranősült, és mesés életet él. Olyan életet, amilyen őmellette sohasem lett volna. – Halálra idegeskedtem magam miattad – kezdte Greg. – Nem vall rád, hogy csak úgy otthagysz valamit. Olvastam a sajtóközleményt arról, ami Hágában történt. Rémes volt, tényleg rémes. – Bevallom neked, valóban rettenetes volt. Kísérteni fog egész életemben. De nem esett bajom, és kész vagyok továbblépni. – Biztosan jól vagy? Lehetne bárki is igazán jól azok után, amit ő tett? Aztán egyenesen volt férje szemébe nézett. – Száz százalékig. – Akkor miért vagy itt, Sophie? Bár Greg hangja gyengéden csengett, a kérdés nagyon rosszul érintette az asszonyt. Pedig természetes volt, hogy a férfi feltette. Gregnek fogalma sincs, mit áldozott fel azért, hogy itt lehessen Avalonban. – Max, Daisy és a baba kedvéért vagyok itt – jelentette ki nyugodt hangon. – A Békepalotában történt incidens valóban sok mindenre ráébresztett, de az, hogy itt vagyok, a gyerekekről szól, és nem rólam.

89

Jézusom, micsoda szépítő körülírás! Mi másért költözne abba a városba, ahol a volt férje nevét mindenki tisztelettel ejti ki, és ahol Greg új feleségét, a volt polgármestert mindenki ismeri és szereti? Greg talán azt gondolja, olyan könnyű lesz itt a helyzete? – Ez ésszerűen hangzik – jegyezte meg a férfi. – De meddig maradsz? Sophie-nak ismét emlékeztetnie kellett magát arra, hogy Greg csak a gyerekeit védi. – Megértem, hogy ezt kérdezed – felelte. – Amióta csak megvannak a gyerekeink, folyton jöttem-mentem. De ezúttal más a helyzet, Greg. Végleg ideköltözöm. A férfi egy hosszú pillanatig figyelmesen nézte volt felesége arcát. Voltak dolgok, amelyeket Greg Bellamy jobban tudott róla, mint bármely más emberi lény, és ez fordítva is igaz volt. Kényelmetlenül fészkelődni kezdett Greg átható pillantásától. – Mi az? – kérdezte végül. – Olyan… más vagy – felelte a férfi kis hallgatás után. – Sokkal kevésbé feszült. Ezt teszi egy nővel a vad szexszel töltött éjszaka, gondolta Sophie. – Nem akartalak zavarba hozni – tette hozzá a férfi, látva, hogy volt felesége elpirul. A nő csak legyintett, s emlékeztette magát, hogy nem kell védekeznie. – Nem te vagy az oka – válaszolta, megint csak eltitkolva az igazat. – Nézd, lesznek közös pillanataink, de azok sem rólunk fognak szólni, egyedül csak a gyerekekről. – Egy nemzetközi jogászból otthon ülő anyuka lesz, csak úgy hirtelen? – Nem hiszed el, mi? – Sophie sem bízott önmagában, de a bizonytalansága nem fogja megakadályozni abban, hogy legalább meg ne próbálja. – Nehéz téged elképzelni ebben a szerepben. Nem akarom, hogy a gyerekek sérüljenek. Akkor miért nem tettél többet a házasságunkért? – kérdezte meg majdnem Sophie. Nem, ez így nem igazságos. Mindketten tettek érte, de végül el kellett ismerniük a vereségüket. – Nem azért jöttem, hogy bántsam őket. – Tudom. Bár Greg látszólag egyetértett, Sophie meghallotta azt is, amit nem mondott ki: mindig is bántottad őket. Olyan tárgyilagosan, ahogy csak lehetett, elmagyarázta, hogy egyelőre szünetelteti a munkáját. Wilsonék meghívták, hogy maradjon a tóparti házban, ameddig csak akar, mert ők úgyis ritkán használják. Sophie tavasszal akart állandó lakóhelyet keresni magának. Még mindig megvolt az engedélye, hogy jogászi gyakorlatot folytasson New York állam területén. Miután itt élt a családja, mindig gondoskodott róla, hogy meghosszabbítsa. Végül is csatlakozhat egy itteni ügyvédi irodához, ahol dolgozhat heti két-három napot. Persze lehet, hogy ez túl optimista elképzelés. Nem lesz egyszerű elérni, hogy az avaloniak megbízzanak Greg Bellamy elvált feleségében. Sophie mégis elszánta magát, hogy véghezviszi. Ahhoz, hogy elfogadtassa magát, fuvaroznia kell Max osztálytársait a különböző rendezvényekre, el kell mennie a sporteseményekre, orvoshoz kell vinnie a fiát, és szülői értekezletekre kell járnia. Születésnapokat rendezni, nevetni Max viccein, végighallgatni Daisy reményeit és aggodalmait. Óriási különbség a régi életéhez képest, ahol nagy volt az izgalom és magas a tét. Igaz, más módon, de a tét talán itt még sokkal nagyobb. Greg becsületére legyen mondva, egyetlen megjegyzés nélkül végighallgatta, arckifejezése sem árult el semmit. Amikor Sophie elhallgatott, a férfi felállt, odament a szoba sarkában álló íróasztalhoz, és egy naptárral tért vissza, melyen ismeretlen írással sorakoztak a bejegyzések. Nina írása, értette meg Sophie. – Ez Max programja – mondta Greg. Valahol a házban megszólalt a telefon. – Nézd át addig, most fel kell vennem a telefont. Sophie-nak eddig egész csapata volt arra, hogy a napirendjét és a programjait nyilvántartsák, egyeztessék. Most egyedül kellett boldogulnia. Mindez teljesen új volt neki, és kissé idegessé tette a felelősség. Itt nem lehetett valamit csak úgy elfelejteni.

90

A naptár bepillantást engedett egy elfoglalt, jól működő család életébe. Maxnek sok programja volt. Hokiedzés, hódeszkázás a hétvégén és fogszabályozás. – Fogszabályozás? – csodálkozott Sophie hangosan. – Nemrég kezdett járni dr. Rencherhez – magyarázta a visszatérő Greg. A fia fogszabályozásra jár, és ő még csak nem is tud róla. – Fogszabályozót fog hordani? – kérdezte. – Soph, már hordja! – Nem is mondta. És te sem. Hogy létezik, hogy a saját gyerekem fogszabályozót kap, és én még csak nem is tudom? Greg valószínűleg felismerte a fájdalmat a hangjában, mert vigasztalni próbálta. – Ez jó jel. Azt jelenti, nem zavarja Maxet, és pont ezt akartuk. Csak néhány hete hordja, de láthatóan nem törődik vele. Elviheted jövő hónapban te az orvoshoz, hogy halld, mit mond dr. Rencher. Sophie bólintott, és beírta az elektronikus előjegyzési naptárába az időpontot. Most már magára van hagyatva. A fogszabályozón és a hokiedzésen kívül volt néhány születésnap is, ahová Maxet meghívták, hetente egyszer meccse volt egy másik csapattal, várt rá egy iskolai kirándulás a cooperstowni baseballhírességek csarnokába és egy cserkészkirándulás West Pointba. – Dobolni jár? – kérdezte Sophie a szerda délutáni rovatra pillantva. – Áttért a zongoráról. – És te hagytad? – Az asszony érezte, hogy emiatt összeütközésbe fog kerülni Greggel. – Ez az ő választása, Soph. – Csak tizenkét éves! Még nem értheti, hogy szüksége van a zongorára. Sophie sok évvel ezelőtt olvasta valahol, hogy a zenei képzés alapvető egy gyermek lelki fejlődésében, ezért Maxet és Daisyt is beíratta zongoraórára. Max tehetségesnek bizonyult, versenyeket is nyert a korcsoportjában. – Tényleg veszekedni akarsz ezen? – kérdezte Greg. – Én… nem. Sophie jobbnak látta ejteni a témát. Inkább volt férje arcát tanulmányozta figyelmesen. Mikor egy tanút hallgatott meg, mindig kitalálta, mi az illető igazi célja. Greg esetében nem tudott leolvasni az arcáról semmit. Nem tudta, azért szállt-e szembe vele, mert nehezményezte az ő távollétét, vagy egyszerűen felfogta, hogy ilyen kis dolgokon nem érdemes összeveszniük. Persze mondhatta volna erre, hogy ez egyáltalán nem kis dolog. De azért sem fog visszatérni a régi szokásukhoz, amikor egyik vitát követte a másik, s ők vég nélküli küzdelembe bonyolódtak. Sophie letette a naptárt az asztalra. – Én ezt komolyan gondoltam, Greg. Nem fogok lelépni néhány hónap múlva. – Csak azt ne felejtsd el, hogy nekem Max a legfontosabb, és nem a te hirtelen megvilágosodásod az anyasággal kapcsolatban. – Ez természetes. – Sophie összeszorította a fogát, nem akart visszavágni. Miért is kellene Gregnek nyomban elismernie, hogy ezúttal nemes célok vezérlik? – De van, amit én is szeretnék, ha szem előtt tartanál, Greg. A gyerekeink szenvedtek már eleget miattam, mindkettőnk miatt, és én mostantól nekik kívánom szentelni magam. Fohászkodom, hogy ne legyen késő. Zaj hallatszott a konyhából, s Sophie egész teste megfeszült a várakozástól: hazajött végre Max! Az ajtó felé fordult, és alig várta, hogy átölelhesse. Max helyett azonban egy kicsi, sötét hajú szélvész viharzott be a szobába. Sophie megdermedt, földbe gyökerezett a lába. – Nina! Az asszony derűs, őszinte mosollyal üdvözölte, melytől egész arca felderült, miközben lehúzta magáról a kötött gyapjúsapkát. – Szia, Sophie!

91

Mosolyától Greg is felélénkült. Odalépett hozzá, hogy lesegítse a kabátját, azt a formátlan, piros, steppelt valamit, ami furcsamód mégis jól állt neki. Miközben férje levette róla a kabátot, ugyanazzal a mozdulattal sikerült meg is csókolnia és megszorítania a vállát. Sophie eltűnődött, nézett-e valaha is Greg őrá így, ahogy most Ninára. Nem valószínű. – Maxet jöttem meglátogatni – mondta. – Sajnálom, de túl korán ideértem. – Bármelyik pillanatban hazajöhet – felelte Nina. – Nagyon fog örülni neked. Hozhatok addig is valamit inni? Teát vagy kávét? – Köszönöm, nem. Beszélgettek még hármasban egy keveset, leginkább Maxről. Greg és Nina vendéglős volt, Sophie pedig tapasztalt diplomata, így simán folyt a társalgás, ha nem is volt épp mélyenszántó. Greg és ő a lehető legcivilizáltabban váltak el, s ami a gyerekeket illeti, megállapodtak, hogy nem fognak versengeni, melyikük tud túltenni a másikon. Greg elnézést kért és kiment, hogy felakassza Nina kabátját, s magára hagyta a két nőt. Viselkedj! – figyelmeztette magát Sophie. A jó modor egy diplomata elsődleges fegyvere. Őszintén szólva nem is volt nehéz udvariasnak lenni Ninával. Megvolt benne az, amit Sophie látni szeretett volna abban a nőben, aki Max mostohaanyja lett: őszintén törődött Maxszel. – Gratulálok, Nina – mondta –, épp most néztem meg az esküvői fényképeiteket. – Köszönöm. Elkapott minket a forgószél, alig néhány hét kellett a tervezéshez és a végrehajtáshoz. St. Croix pedig gyönyörű hely. Nina, úgy tűnt, tökéletesen jól érzi magát a bőrében. Mind Max, mind Daisy azt mondta, kedveli őt, s Sophie nem is hibáztatta őket érte. – Anyu! – viharzott be végre Max a szobába. Sophie mindenről megfeledkezve rohant, hogy magához ölelje. Az érzés, ahogy a karjában tartotta, könnyeket csalt a szemébe. Mindig örült, ha látta, de azok után, amiket átélt, még inkább érezte, milyen drága neki a fia. Max behozta magán a tél illatát, s erős karokkal szorította magához az anyját. És olyan furcsán nagy volt. – Odanézzenek! – lépett hátra Sophie. – Hogy megnőttél! Majdnem egy magasságban volt a szemük. Mivel eteti Nina ezt a gyereket? Max elvigyorodott, kivillantva új fogszabályozóját. Felső fogsorát csillogó pánt fogta öszsze. Sophie nem mutatta, hogy észrevette, hátha zavarná a fiát. Pedig nem kell feszélyeznie magát miatta, mert ezzel együtt hihetetlenül jó külsejű fiú. Örökölte apja erős, szabályos vonásait és a Lindstromok északi szőkeségét. – Azt gondoltam, megnézhetnénk együtt Daisyt és Charlie-t. Mit szólsz? – kérdezte az anyja. – Jó. – Max Ninára nézett. – Matekból és angolból van házi, de az angol csak szerdára kell. Hát ez is elég kínos volt, gondolta Sophie. Nina az, aki ellenőrzi a fia házi feladatát. – Elviszem őket vacsorázni – fűzte hozzá –, de nem maradunk sokáig. – Na, ezt jól csinálta. Nem kért engedélyt, csak informálta Ninát a tervéről. – Jó ötlet – válaszolt Nina könnyedén. – Hé, papa! – kiáltott fel Max olyan hangosan, hogy Sophie összerezzent. – Elmegyünk Daisyhez! – Viszlát, pajtás! – mondta az apja, miközben visszatért a szobába. – Légy óvatos az úton, Sophie! – Mindig óvatos vagyok – felelte a nő, és alig tudta visszafogni magát, hogy ne futva induljon a kocsijához.

92

14. Daisy szerette, hogy saját otthona van. Miután a baba megszületett, eleinte az apjával lakott, de azzal az elhatározással, hogy ez csak átmeneti megoldás. Kétségbeesetten vágyott az önállóságra, bár tudta, hogy nagyon nehéz lesz. Az is lett, de ez őt csak még elszántabbá tette. Anyagilag is független volt, mivel nagyszülei letétbe helyeztek minden unokájuknak egy öszszeget, s az övét a baba születése után felvehette. Ettől még nem lett Paris Hilton, de gondoskodni tudott a babáról, és folytathatta a tanulmányait. A ház nem volt valami nagy szám: egy ikerház fele a város túlsó szélén, de a járdát fák szegélyezték, és kis játszótér volt az utca végén, ahol Charlie majd játszhat, ha nagyobb lesz. Daisy imádta a házát, mert az övé volt. Most viszont, hogy az édesanyja bármelyik percben megérkezhetett, elszállt minden magabiztossága. A barátságos szobák hirtelen túl kicsinek és szegényesnek tűntek, a szedett-vedett dekoráció – mely főleg a Tóparti Fogadó renoválása után megmaradt dolgokból állt – olyanná tette, mint egy bolhapiac. A mosogató tele volt edényekkel, porcicák lapultak a falak mentén, az előszoba meg tele volt téli ruhákkal és babaholmival. Daisy fél szemét az órán tartva száguldozott a házban fel-alá. Felrázta a párnákat, kapodva berakta az összehajtogatott mosott ruhát a fehérneműs szekrénybe. Anyja már korábban mondta, hogy Maxszel együtt átjön iskola után, úgyhogy a látogatás nem volt éppen meglepetészerű. Akkor miért futott mégis ki az időből, miért van még mindig teleszórva a lakás gyerekjátékkal, füzetekkel és cédulákkal a munkájához, amelyen épp dolgozott? Miért van az, hogy még mindig nem öltözött át cipzáros, kapucnis, ócska felsőjéből, amelynek rongyos az ujja a sok rajzolástól, és van egy kimoshatatlan sárgás folt a bal vállán a sok büfitől? Az előkészítőn is azt mondták, és a gyereknevelési könyvekben is az állt, hogy az anyatejes kisbabák nem büfizik fel a tejet, vagy ha igen, az csak egy pici kis hab, amely könynyen eltávolítható egy törlőkendővel. És ez mind azért van így, mert az anyatej a tökéletes táplálék a csecsemő számára. Charlie-nak azonban, úgy tűnik, van egy különleges adottsága: bár kizárólag anyatej van a gyomrában, akkorát tud büfizni, hogy átrepül a fél szobán. Bekukkantott a hálóba, ahol kisfia a bölcsőjében aludt egy is beugróban, pár lépésnyire Daisy ágyától. Észrevette az elöl hagyott nagy csomag pelenkát, s gyorsan betuszkolta az öltözőszekrény egyik fiókjába. Charlie halkan felsóhajtott, de nem ébredt fel a zajra. Daisy lesimította az ágyat – hál’ istennek legalább már beágyazott korábban –, és a használt törülközőket bedobta a fedeles kosárba. Charlie ezt a percet választotta a felébredésre, amit enyhén méltatlankodó nyöszörgéssel hozott anyja tudomására. – Szia, baba! – hajolt a bölcső fölé a lány, mire az apróság megajándékozta egy olyan mosollyal, mely nagyobb hatással volt Daisyre, mint a felkelő nap. Charlie kalimpálni kezdett a lábával, és kinyújtotta kezét az anyja felé. Daisy felkapta, gyorsan átpelenkázta, mert természetesen csurompisi volt. Ez annyit jelentett, hogy ki kellett hámozni a rugalmas kezeslábasból és az ólomnehézzé vált pelenkából, megtisztítani tetőtől talpig törlőkendővel, majd rátenni a tiszta pelenkát, és ráadni egy másik kezeslábast. Daisy azt a bolyhosat választotta, melyet a most érkező nagyi adott az unokájának karácsonyra. Örülni fog neki, ha meglátja rajta. Talán annyira megörül, hogy nem fog minden másban hibát találni. Daisyre az anyja mindig olyan hatással volt, hogy tisztára vesztesnek érezte magát mellette. Pedig az asszony nem nevezte soha kétbalkezesnek, sosem mondta neki, hogy nem üti meg a mércét. Csak ő maga volt mindig ijesztően tökéletes. Úgy nézett ki, mint egy színésznő, maga volt a megtestesült előkelőség és elegancia. Tökéletesen tanult, és tökéletes jogász lett

93

belőle. A főiskolán országos bajnok volt távúszásban, és néha még most is versenyzett, legyőzve mindenkit a korcsoportjában. Pályafutása során pedig olyan dolgokat tett, melyektől jobb lett a világ. Meghallván, hogy a ház előtt becsapódott egy kocsiajtó, futott beengedni az anyját és az öccsét. Az előszoba falán függött egy tükör. Egy pillanatra megállt előtte, hogy ellenőrizze a haját – bár most már úgyis mindegy –, aztán kinyitotta az ajtót a frissen felébredt kisbabával a karján és tétova mosollyal az arcán. – Szia, anya! – Szia, drágám! – köszöntötte Sophie, nyomában Maxszel. Mihelyt betette a lábát az előszobába, Daisy szemében a ház menten sötétebbnek, rendetlenebbnek látszott. Nagyon remélte, hogy csak a képzelete játszik vele. Megölelték egymást, Sophie egyszerre karolta át Daisyt és a babát. Néhány pillanatig Daisy nem érzett mást, csak szívmelengető elégedettséget. – Hiányoztál, anya! – mondta. – Te is nekem. Annyira hiányoztatok ti ketten és Charlie, hogy alig bírtam ki! – Anya, te sírsz? – csodálkozott el a lány. Anyja bólintott, s Charlie pofikáját nézte. – Olyan jó, hogy itt lehetek veletek! Daisy és Max összenézett. A fiú arcáról semmit sem lehetett leolvasni. Daisy hátralépett, s figyelmesen tanulmányozta a filmsztárhoz illő arcot. A könnyek váratlanul érték, még sosem látta sírni az anyját. – Te nem vagy jól, anya. – Most éppen nem – mormolta Sophie. – De most szeretném megfogni az unokámat – nyújtotta kezét a meleg, puha kis csomag felé. – Hát szia, te drága-drága pici fiú! – köszöntötte éneklő hangon. Charlie kezdett abba az életkorba lépni, amikor a babáknak már határozott véleményük van az idegenekről. Mikor még egészen pici volt, szinte bárkinek megengedte, hogy tartsa, persze azért Daisyé, a tej forrásáé volt az elsőbbség. Most már kezdett megismerni bizonyos embereket, például Maxet, Greget és Ninát. No és Logant is. Azok a rendszeres, hetenkénti látogatások kezdtek nyomot hagyni Charlie baba emlékeiben. Daisy visszatartotta a lélegzetét, amíg a pici ünnepélyes, vizsgálódó tekintettel nézte a nagyanyját, és megpróbálta eldönteni, hogy barát vagy ellenség. Vajon így tesz minden szülő? A lélegzetét is visszatartja, amíg a gyermeke eldönti, hogyan viselkedjék? Miért érzi úgy, hogy a saját kudarca lenne, ha Charlie most elpuskázná a dolgot? A baba ránézett Daisyre, mire ő biztatón rámosolygott. Charlie félelem nélkül pislogott a nagyanyjára, nem tiltakozott, amit jó jelnek lehetett értékelni. Végül elmosolyodott, kivillantva fogatlan ínyét, és gagyarászni kezdett. Haladás, picim, gondolta Daisy, és lassan kifújta a levegőt. Anyja sokáig tartotta az ölében Charlie-t, és gügyögött hozzá. Sírt is még egy kicsit, és Daisy nem tudta, hogyan vélekedjék erről az új, megtört anyáról. – Ülj le, Max! – fordult az öccséhez. – Vigyázhatnál Charlie-ra, amíg körbevezetem anyát. – Látszik, hogy szeret téged – mondta Sophie, miután átadta a babát a fiának. – Milyen okos kisfiú! – A legokosabb – értett egyet Max. Daisy elnézte hármukat, és úgy érezte, anyja látogatása bizonyos fokig eloszlatta az eddigi feszültséget. Anyja odavolt a babáért, és egyáltalán nem húzta az orrát a zsúfolt kis ház láttán. Nem vett sok időt igénybe, hogy körbevezesse, de Sophie-nak közben egyetlen rossz szava sem volt. A szülés-előkészítő anyagában és a gyereknevelési könyvekben nem szerepel, hogy egy kisbabának varázsereje van, Daisynek ezt egyedül kellett felfedeznie. Egy tizenéves, bulizós

94

lány, aki végül teherbe esik, pletyka tárgya mindenütt. Elítélik az óvatlansága miatt, azért, mert nem tudta kordában tartani az ösztöneit, sőt sokan akár cédának is kikiáltják. Később meg sajnálják, főleg a terhesség vége felé. Daisy akkorra alaposan meghízott, és pattanásos lett a bőre. Aztán mikor megszületett a baba, csoda történt. A nagy meglepetés az volt, hogy a baba pusztán a felbukkanásával mindent megváltoztatott maga körül, kezdve a saját anyjával. Daisy nem volt többé felcsinált tinikurva vagy dagadt vesztes. Az emberek pedig, akik eddig lenézték, most felnéztek rá. ANYA lett, csupa nagybetűvel. M mint Madonna. Kiérdemelte a dicséretet azzal, hogy értékes ajándékot adott a világnak: egy gyermeket. Előreengedték a közértben a sorban, és helyet adtak neki a vonaton. A világ hirtelen tisztelni kezdte. De a kisbaba csodája nem ért itt véget. A szeles kiskamaszból, Daisy öccséből nagybácsit csinált, és ahogy a lány most elnézte az anyját, rajta is észrevette a változást, mintha őt is magával ragadná a varázslat, vagy ráborulna, mint egy sugárzó fátyol. – Meg kell etetnem – szólalt meg –, aztán mehetünk. – Leülök addig a számítógépedhez – közölte Max, és már el is tűnt a dolgozószobában. Egy virtuális hokimeccs közepén járt, melynek bonyolult meséje is volt, komplikáltabb, mint némely szappanopera. Daisy leült a kanapéra, és fél kézzel szabaddá tette az egyik mellét, mire Charlie gyakorlottan rácsatlakozott. Daisynek nem tartott sokáig, hogy leküzdje zavarát a szoptatás miatt. Elég volt néhány percig hallgatnia csecsemője éhes, egyre rekedtebb sírását, s a szemérmesség utat engedett a gyakorlatiasságnak. – Bocs az ingemért – mondta közben. – Nem akartam kicserélni, amíg meg nem etettem Charlie-t. Úgy büfizik, mint egy gejzír. Megkérdeztem az orvost, de azt mondta, nem jelent bajt, ha közben hízik. – Te is ezt csináltad. Ez újdonság volt Daisy számára. – Te szoptattál? – Persze. Meglepettnek látszol. A lány az is volt. Nehéz, azaz inkább lehetetlen volt elképzelnie az anyját, amint egy csecsemőt táplál a melléből. Vajon ugyanazt a rémületet és csodálkozást érezte, amit ő, amikor mellére tette a babáját? Vajon ő is felébredt az éjszaka közepén, és futott a bölcsőhöz, hogy hallja, lélegzik-e még? – Nem tűnsz… olyan típusnak. – Mit akarsz ezzel mondani? – Semmit. Ne is törődj vele! – Nem, tényleg szeretném hallani. – Na jó… Csak arra gondoltam, nehéz téged elképzelni, ahogy kikapod a cicidet, és szoptatsz egy babát. – Ne vedd sértésnek, de néhány hónappal ezelőttig én sem tudtam elképzelni rólad. – Mostanra már tudhatnád, hogy több eszem van, mint hogy vitatkozni kezdjek egy jogászszal. – Nem vitatkozom, és nem viselkedem úgy, mint egy jogász. A folyosó végén Max videojátékának hangjai szűrődtek ki a dolgozószobából, s hallani lehetett, ahogy a baba finoman, ritmusosan nyeli a tejet. Néhány perc múlva Daisy áttette a másik mellére. – Szóval vagy vitatkozunk, vagy nem szólunk egy szót sem – jegyezte meg. – Ne butáskodj! Hisz állandóan beszélünk. Csak a te kedvedért tanultam meg SMS-ezni és az interneten társalogni. Beszélgess velem, drágám! Szeretném naprakészen ismerni az életedet, a terveidet. Daisyt óvatosságra intette valami. Ez mindkettőjük számára veszélyes téma lehet. Anyja mindig is határozott véleménnyel volt a tervekről. Tulajdonképpen mindenről, de főleg a

95

megfelelő iskolai végzettség fontosságáról. Épp azon a hétvégén is erről vitatkoztak, amikor Daisy terhes lett. Vajon az anyja is emlékszik erre? Épp akkor mondták ki a szülei válását, anyja pedig kiselőadást tartott arról, hogy ettől neki, Daisynek nem kell megváltoztatnia a terveit. Sőt még az eddiginél is fontosabbá vált, hogy nagyszerűen tanuljon tovább. Nagyszerűen, azaz a Harvardon. Daisy erre közölte az anyjával, hogy egyáltalán nem akar tovább tanulni. Semmivel sem bosszanthatta volna fel jobban. Az anyja szemében az a kijelentés, hogy „nem megyek főiskolára”, rosszabb volt, mintha azt mondta volna, „leszbikus vagyok” vagy „csatlakozom egy szektához”. A vicces csak az volt, hogy Daisy nem is igazán gondolta komolyan. A veszekedés azonban alkalmat adott neki, hogy kirohanjon a házból, és vadul bulizzon egész hétvégén, amibe beletartozott a szex Logannel. Védekezéssel és anélkül. Tehát végül is hálával tartozik az anyjának. A veszekedésük nélkül Charlie valószínűleg meg sem születik. – Mi olyan vicces? – kérdezte Sophie. Daisy megrázta a fejét. – Csak azon tűnődtem, vajon ez a kis fickó és én meg fogjuk-e nehezíteni egymás életét valamikor. – Arra mérget vehetsz. Ettől kissé felengedett a feszültség. – Beiratkoztam fényképészetet tanulni New Paltzba, az állami egyetem főiskolai karára – újságolta Daisy. – Hétfőn kezdődnek az órák. – Ez fantasztikus, Daisy! Örülök neki. Tényleg örül? A lány nem volt ebben egészen biztos. Anyja nemrég még azt várta tőle, hogy valamelyik híres egyetemre járjon. Az állami főiskola nem éppen ilyen hely. – Azt gondolod, hogy túl korai? Néha aggódom, hogy önző módon lerázom magamról Charlie-t, mint… – Hirtelen elhallgatott, de már későn. – Mint én tettem veled és Maxszel? Daisy lesütötte a szemét, s a vörös csigákat bámulta Charlie kis fején. Órákig tudta volna figyelni a kutacsa finom lüktetését, amely mintha a kisbaba életének perceit számlálná. – Sajnálom, anya. Kicsúszott a számon. – Sose mentegetőzz! Most már itt vagyok, rendben? – Igen. Rendben. Csak… néha annyira félek, hogy elrontok valamit, és annyira szeretem őt, anya! – Épp azért félsz annyira. – Néha azt gondolom, le kellene fújni ezt az egész továbbtanulást, és mellette maradni. – Megtehetnéd azt is – értett egyet vele az anyja –, de azt a megoldást is választhatod, hogy megtanulsz bűntudat nélkül élni amiatt, hogy Charlie-n kívül is vannak vágyaid és terveid. Ó, istenem! Miért hangzott ez annyira mamásan, olyan kioktatón? És miért volt annyira igaz? – Nem tudom kiiktatni a bűntudatot – mondta Daisy. – Egyrészt a legjobb anyja akarok lenni Charlie-nak, másrészt viszont a továbbtanulással jobb életet tudok teremteni mindkettőnknek. – Megértelek. És bár azt hiszem, nem én vagyok ebben a szaktekintély, annyit elárulhatok neked, hogy senki sem képes mindkettőt egyformán jól csinálni. Mindössze az a lényeg, hogy megtegyél minden tőled telhetőt. Legyél a legjobb ember, aki csak lehetsz, és hagyd, hogy Charlie lássa, milyen vagy. Én nem voltam tökéletes, Daisy, és tudom, hogy neked nem mindig tetszett, amilyennek láttál. Elhagytalak a munkámért, ami jó hatvan órát elvett hetente az életemből. Most már azt kívánom, bárcsak egyensúlyt tudtam volna tartani. Nem kérdezted ugyan a véleményemet, de azért elmondom. Neked is megvan a magad élete, Daisy. Ne en-

96

gedd, hogy bárki kétségbe vonja! Nem mondom, hogy én jól csináltam, de kell lennie valahol egy középútnak, hogy élhesd a magad életét, és mindig ott legyél Charlie számára is. Daisy néhány pillanatig nem szólt semmit, csak nézte az anyját. – Abban sem vagyok biztos, hogy egyáltalán el tudom kezdeni a képzést. A pótmamatervem befuccsolt. – Ha az anyja tényleg maradni akar, akár be is avathatja a gondjaiba, gondolta, s elmesélte a történetet Irmával. – Már csak a hét hátralévő része maradt, hogy kitaláljak valamit. Papa és Nina azt mondta, ők vigyáznak Charlie-ra, de nekik amúgy is egyre több dolguk lesz a fogadóban most, hogy jön a téli karnevál, nem akarom terhelni őket. – És én mi vagyok? Kismiska? – Anya, igazán nem várhatom el tőled, hogy felfogadj valakit… – Nem erre gondoltam. Hanem arra, hogy nagyon szívesen vigyázok rá, amíg iskolában vagy. – Anya, a félév május végéig tart. – Úgy tervezem, hogy ennél jóval tovább maradok. Ez a hír végképp meglepte Daisyt. – Nem azért hoztam fel, hogy kihasználjalak. – Őszinte volt az ajánlatom. Anyja szavai ellenére Daisy egy pillanatig kételkedett ebben. – Épp csak most jöttél, anya. Hamarosan unatkozni fogsz, és továbbmész innen. Sophie lesütött szemmel a kezét bámulta. – Ezt megérdemeltem. – Anya… – Azért jöttem, hogy veled, Maxszel és Charlie-val legyek. Kérlek, engedd meg, hogy segítsek! Daisy összehúzta a szemöldökét. Kétségei ellenére az volt az érzése, hogy anyja valóban szeretne rendszeresen vigyázni Charlie-ra, hétről hétre, hogy ő megvalósíthassa az álmát. – Bocsáss meg, ki vagy te? És mit műveltél az anyámmal? Sophie nem tudta, sértve érezze-e magát vagy derüljön Daisy megdöbbenésén, amellyel az ajánlatát fogadta. Ő maga biztos volt a dolgában. Az unokájával még nem rontott el semmit, bár ahogy a karjában tartotta, elfogta valami különös nyugtalanság. A szíve olyan törékeny és sebezhető volt, mint egy üveggömb, még egy ilyen apró ököl is összetörheti, mint ennek a játék babaszerű kis lénynek a keze, melynek ujjai az ő ujja köré fonódtak. Tényleg képes lesz rá? Igen! Elszánta magát, hogy beváltja Daisynek tett ígéretét, és támogatja a lányát a lehető legalapvetőbb módon: úgy, hogy része lesz végre ennek a családnak. Első megállójuk a bevásárlókörúton egy ruhabolt volt, a Zuzu Divat. A kirakatban felirat hirdette, hogy kínálatuk „vidám divat szeszélyes nőknek”. – Én vidám vagyok? – kérdezte a lányát Sophie, szemrevételezve a kirakatban a bő kötött holmikat, melyeket csak egy jövendőmondó cigány asszonyon tudott volna elképzelni. – Netán szeszélyes? A lány erre már elnevette magát. – Nem igazán. Viszont szeretsz divatosan öltözni, és halálra fagysz a cuccaidban. Menjünk be! Max és a baba közben bement a közeli Sky River Sütödébe, amely intézményszámba ment a kisvárosban. Sophie nem volt sznob a vásárlásban, de mivel sosem volt ideje, hozzászokott, hogy olyan, személyes szolgáltatást nyújtó üzletekben szerzi be a holmiját, mint például néhány kivételes hely a New York-i Ötödik sugárúton vagy a brüsszeli főtéren. Ahogy most szembekerült egy egész üzletnyi tömött polccal és fogassal, kissé letaglózta a hatalmas kínálat.

97

Az eladólány először alsóneműt kínált, többek között meleg, hosszú szárú bugyikat apró, koronás, kirúzsozott szájú, rányomtatott békákkal. Aztán csirkemintás flanelpizsamát, ahol a csirkék legalább nem hasonlítottak emberekre. Akár tetszett, akár nem, Sophie a legjobb úton haladt afelé, hogy flanelruhás nagyanyó legyen belőle. – Én inkább a visszafogott színeket kedvelem – mondta a lánynak. – Úgy érti, a barnát és a feketét – magyarázta Daisy vigyorogva. – Néha jöhet egy kis sö tétszürke is. Sophie remekül érezte magát, amint a lányával a fogasok közt válogatott és véleményt cserélt a ruhákról. Végül már azt kívánta, bárcsak többször tettek volna ilyet Daisy gyerek- és kamaszkorában. A lányok bevásárlónapja – nem tartozott volna ez is a normális családi élethez? Hagyd ezt abba! – intette magát. A megbánás lassú méreg, ráadásul nincs ellenszere. Daisy kiválasztott egy puha, pasztellkék angórakardigánt, és Sophie elé tartotta. – Ezt vedd meg! Tökéletesen illik a szemedhez. – Túl fiatalos nekem. – Mit értesz azon, hogy fiatalos? Ez csak kardigán, anya. – A te szemedhez is tökéletesen illik. Megveszem neked. – De anya… – Hagyd meg nekem ezt az örömöt! – kérte Sophie. – Gyere, próbáld fel! – Azzal becibálta Daisyt a próbafülkébe. Istenien állt neki a kabátka, ahogy Sophie előre sejtette. Mint minden szoptató anya, Daisy is hihetetlenül asszonyosnak tűnt. Sophie eltűnődött, vajon elhívják-e szórakozni a fiúk, és vajon Daisynek van-e kedve randevúzni. Megkérdezhetné, de még nem most. Mivel végleg itt marad, rengeteg idejük lesz beszélgetni. Végül ragaszkodott hozzá, hogy megvegye a kardigánt a lányának. – Ez gyönyörű, anya! Köszönöm szépen. De most lássunk téged! Milyen méretű farmert hordasz? – Fogalmam sincs. Ősidők óta nem vettem farmert. – Hogy létezik, hogy nincs farmered? Ez teljességgel helytelen. Olyan, mint kihagyni a reggelit. – Jól van, akkor veszek egy-két farmert. Daisy felpróbáltatott vele néhányat, s összevont szemöldökkel méricskélte az anyját, amint ki-kijött az elfüggönyözött próbafülkéből, hogy bemutassa a kollekciót. – Nos? – érdeklődött Sophie. – Eszméletlenül jó alakod van a korodhoz képest. – Ezt bóknak fogom fel – fintorodott el Sophie. Lehet egyáltalán egy ilyen mondatot bóknak felfogni? Sophie szerint nem, de nem volt hajlandó emészteni rajta magát. Már két órája volt együtt Daisyvel, és még egyszer sem vitatkoztak. Felpróbált egy újabb farmert. – Ez túl szűk. Daisy hátralépett, és alaposan végigmérte. – Ez direkt alakra simuló. Nézd csak meg Jennifer Anistont! Körülbelül annyi idős vagy, mint ő. Jogod van szexinek kinézni, anya. Jó tudni, gondolta Sophie, különös tekintettel arra, ahogy átvészelte a behavazott napokat. – Az úszástól van? Az úszási Sophie-nak a szó hallatán görcsbe állt a gyomra, s váratlanul rátört a hányinger. Sietve visszalépett a próbafülkébe, amint elfogta a reszketés. Daisy nem tudhatja, hogy ez az egyik hívószó, amely felidézi a borzalmakat – az úszás emléke. – Mi van az úszással? – kérdezte éles hangon a függöny mögül. – Jézusom, le ne szedd a fejem! Csak azt kérdeztem, az úszás tart-e ilyen jó formában.

98

– Bocs! Igen, az – felelte, s közben igyekezett ellazulni, hogy megszűnjön a nyomás a mellkasában. – Kell majd találnom egy új sportot. – Bár nem tűnt nagy dolognak, a terroristák az úszást is elvették tőle. Az incidens után a víznek még a közelébe sem akart menni többé. Megnézte magát a tükörben, és letörölte az izzadságcseppeket, melyek kiütköztek a homlokán. Figyelmeztették, hogy bizonyos emlékeztető szavak kiválthatnak nála ilyen reakciót. Sophie adott magának egy percet, hogy leküzdje az emléket és felöltsön egy mosolyt. Aztán viszonylag rövid idő alatt sikerült kiválasztania magának egy csokoládébarna, egy drapp és egy mohaszínű kasmírpulóvert. Daisy ragaszkodott hozzá, hogy vegyen egy gyapjúkabátkát is a síruhája alá. – Nincs is síruhám. – Még nincs. Így aztán bementek egy sportáruházba is néhány házzal lejjebb, és kiegészítették Sophie ruhatárát egy pár ujjatlan kesztyűvel, egy meleg sállal, egy csuklyás, vízhatlan sportkabáttal, hótaposó csizmával és egy meleg sapkával. – Hát ez jó móka volt! – jelentette ki Sophie, amikor kilépett a járdára csomagokkal megrakottan, már az új kabátjában és az új csizmájában. – Köszönöm a divattanácsokat, Daisy. – Szívesen, máskor is. Berakták a csomagokat a kocsiba, s amint ballagtak a járdán a sütöde felé, Sophie alaposan körülnézett. Először vette szemügyre a helyet, amelyet otthonául választott. Avalon klasszikus, régimódi kisváros volt. Főterét vörös téglás és szépen megmunkált kőből épült házak vették körül. Középen volt egy park, fákkal szegélyezett, sugár irányú utakkal, meg egy régies kis vasútállomás. Már alkonyodott, a lenyugvó nap titokzatos indigókékre festette a háztetőkön a havat. A kirakatok aranyos színben világítottak. Zuzun és a sportáruházon kívül volt ott még egy keresztény könyvtár és olvasóterem, egy kedves öreg patika, egy ékszerbolt, egy játékbolt és egy olcsó áruk boltja. A Camelot könyvesbolt fölött volt egy iroda, melynek ablakán a redőnyre a következő feliratot festették: M. L. Parkington, ügyvéd. A feliratot látva Sophie-ban halvány remény ébredt. Végül is meg kell majd élnie valamiből. Amikor felhívta a szüleit, hogy megmagyarázza élete nagy fordulatát, ők figyelmeztették, hogy rémesen nyomasztónak és fullasztónak fogja találni a kisvárosi életet. Azt mondták, öszsze fogja roppantani a vidékies életstílus, a kisemberek jelentéktelen életének földhözragadt világa. És Sophie bolond módon teret adott a kétkedésnek a szívében. Most, hogy látta ezt a képeskönyvbe illő városkát, visszanyerte a magabiztosságát. Igen, helyesen cselekedett. Avalon valami olyasmit képviselt, amiben eddig nem volt része – egy élhető, otthonos környezetet. Ahová érdemes születni, és ahol érdemes leélni egy életet. Ragyogó mosolyt varázsolt az arcára, és belépett Daisyvel a sütödébe. Meleg volt odabent, világos, a levegőben bódító süteményillat terjengett. A Sky River Sütöde igazi közösségi találkahely volt, ahol az emberek elüldögélhettek egy csésze kávé mellett, kiolvashatták az újságot, vehettek kenyeret vagy gyümölcsös pitét, s közben minden bizonnyal összefutottak egy-két baráttal. Amikor Daisy Avalon-ba költözött, itt dolgozott iskola után. A környéken készült legjobb fotói közül egynéhány bekeretezve ott díszlett a falon, szépen megvilágítva, mint valami művészeti alkotás – ami valójában volt –, és vevőre várt. Néhány vendég üldögélt csak a kis kerek kávéházi asztaloknál az ablak mellett, egy nő pedig épp süteményeket vett ki a domború üvegpult mögül. Ahogy megjósolható volt, Charlie állt az érdeklődés középpontjában. Laura Tuttle, a sütöde vezetője tartotta az ölében, és Philip Bellamy, Greg fivére gügyögött neki áhítattal. Szedd össze magad! – intette magát Sophie. Tudtad, hogy ez a Bellamyk városa. Szokj hozzá! A négy Bellamy fivér legidősebbje, Philip legalább tizenkét évvel volt öregebb Gregnél, de nem volt kevésbé jóképű, és ugyanolyan könnyed magabiztosság jellemezte. Mikor Philip észrevette őt, felállt. – Sophie! – üdvözölte épp a kellő barátsággal. – Jó látni téged.

99

Nem hiszem, jegyezte meg magában az asszony, miközben egy pillanatra megölelték egymást, majd gyorsan hátraléptek, mielőtt kínossá vált volna a jelenet. – Ugye emlékszel Laura Tuttle-ra? – kérdezte Philip. – Sütödevezető és első osztályú babadédelgető. Laura kedves mosolya feledtette nem éppen előnyös frizuráját és slampos öltözetét. – Csak gyönyörködöm ebben a hihetetlenül édes babában – mondta. Ez volt a legjobb, amit mondhatott. Mióta Charlie megszületett, Sophie felfedezett egy alapigazságot: egy nő mindennél jobban bolondul az unokájáért, és ha valaki mond róla valami szépet, az illetőt egy életre a kegyeibe fogadja. Odalépett a pulthoz, hogy rendeljen magának egy csésze teát, s meglepetten látta, hogy Philip csatlakozik hozzá. – Úgy látom, jól vagy. Igazam van? – kérdezte a volt sógor. – Igen, valóban. A férfi elvigyorodott. – Miért van az az érzésem, hogy én vagyok a nyolcvankilencedik, aki ezt kérdezi tőled? A kiszolgálólány egy kis, fehér porcelánkannában szolgálta fel a teát. Sophie gondosan kimért egy lapos teáskanál cukrot, és belekeverte. – Nem így van, csak még nem szoktam hozzá… Jól vagyok – jelentette ki. – Van egy ház a tónál, ahol lakhatom, és hamarosan keresek magamnak állandó otthont. – És ügyvédként fogsz dolgozni? – Miért? Csak nincs szükséged egy jó ügyvédre? A férfi Sophie legnagyobb meglepetésére bólintott. – Nem sürgős, de mint tudod, az utóbbi néhány évben megváltoztak a körülményeim. Enyhe kifejezés! Gyakorlatilag a semmiből bukkant fel a felnőtt lánya, Jenny Majesky, a sütöde tulajdonosa. Régi barátnője, Mariska Philip tudta nélkül megszülte a férfi gyermekét, és eszében sem volt vele tudatni. Sophie lehalkította a hangját. – Minden rendben? – Ó, igen. De mindkét lányom, Olivia és Jenny is új házas, és én is hamarosan csatlakozom a klubhoz. Sophie Laura Tuttle-ra kapta a tekintetét. – Philip! A férfinak fülig ért a szája. – Majd felhívlak, jó? Sophie jobban szemügyre vette Laurát. Körülbelül egykorú volt Philippel, és melegszívű, mosolygós nőnek látszott, aki jól érzi magát a bőrében. Sophie kortyolgatta a teáját, s eltűnődött, ő vajon elmondhatja-e ezt magáról még valaha. Elnézte a fiát meg a lányát, ahogy lelkesen beszélgetnek a nagybátyjukkal és jövendőbeli nagynénjükkel. Úgy érezte, szoros kötelékek tartják össze ezt a kis vidéki közösséget, s távolról sem volt biztos benne, hogy van-e benne hely az ő számára is. Kiitta a teát, s magára vette az új kabátot. – Indulnunk kellene – szólt oda a gyerekeknek. Max épp egy porcukorral megszórt vajaskiflit majszolt a pultnak dőlve. – Nem marad hely a vacsorának – figyelmeztette Sophie. – Attól sose félj! – nyugtatta meg a fia. Az Almafa Fogadó vendéglőjébe mentek vacsorázni, amelyet viktoriánus udvarházból alakítottak át a folyóparton. Az évnek ebben a szakában a Schuyler folyó csaknem teljesen befagyott, a meder szikláit és kisebb köveit vastag jég borította, csak középen csordogált némi kis víz.

100

– Ms. Bellamy! Örülök, hogy újra látom – üdvözölte a vendéglős, egy elegáns, Miles nevű férfi, akire Sophie korábbi látogatásaiból emlékezett. – Köszönöm – mondta, aztán büszkén mutatta a házigazdának a kisbabát. – Ő az unokám, Charlie, a legújabb Bellamy. Gondolom, még nem találkoztak. Miles a megszokott hitetlenséggel fogadta a hírt, hogy Sophie már nagymama, s ez bizony jólesett az asszonynak. Aztán a férfi alaposan megnézte magának Charlie-t, és elragadtatottan felkiáltott: – Ez aztán a csinos kis fickó! Gratulálok! – Köszönöm – mondta Daisy. Amint odakísérték őket az asztalukhoz, Sophie-nak feltűnt valaki a szeme sarkából. Egy széles vállú, sötét hajú férfi, hihetetlenül csinos arccal. Noah Shepherd! Az asszony nem hitt a szemének. Még egyszer odanézett, és megtorpant mentében. Tényleg Noah volt az, s egy gyertyával megvilágított asztal fölött mosolygott Tina Callowayre, akiről Sophie tudta, hogy odavan a férfiért. És aki alig lehet annyi idős, hogy megihassa a bort, ami ott áll az asztalukon. – Valami baj van, anya? – kérdezte Daisy. Nem is egy, felelte gondolatban Sophie. Szeretett volna a föld alá süllyedni, hogy eltűnjön, mint a hó az újonnan vett csizmájáról a melegben. Bár ő és Noah nem egy pár, nem fűzi őket össze semmi néhány elképesztő szerelmeskedésen kívül, keserű csalódást érzett. Bolond módon megengedte magának a reményt, és hitt a férfiban. Abban, hogy ő talán más, talán nem fogja őt megbántani. Hogy olyan ember, akiben megbízhat. Aztán rögtön megfeddte magát. Hiszen ez a fickó egy idegen. Igaz, ő buta módon fejest ugrott vele az ágyba, de ez még nem jelenti azt, hogy elkezdődött köztük valami. Megköszörülte a torkát, és igyekezett jó képet vágni a gyerekek kedvért. – Csak észrevettem a szomszédomat. – A hely túl kicsi volt ahhoz, hogy úgy tehessen, mintha meg sem látta volna a férfit. Akkor meg jobb lesz mihamarabb túlesni rajta. – Gyertek, bemutatlak benneteket. – A helyzet fonák volta nem kerülte el figyelmét. Bemutatja a gyerekeit… kinek is? Mije neki a férfi? Ezt még meg sem fogalmazta magában. Szeretkeztek, de attól még nem szeretők. Nemrég találkoztak, tehát a „barát” sem megfelelő szó. Az volt az elképesztő az egészben, hogy Noah Shepherd oly sok szerepben került közel hozzá ez alatt rövid idő alatt. Volt megmentő, gyógyító, szomszéd, barát, szerető, most pedig… láthatóan egy hazug fráter. Sophie rezzenéstelen arccal mutatta be a férfinak Maxet, Daisyt és Charlie-t. – Ők pedig a szomszédaim a tónál – mondta a gyerekeinek, miközben igyekezett olyan semleges arcot vágni, hogy annál már Svájc sem lehet semlegesebb. – Nagyon aranyos a kisbabád – mondta Tina Daisynek. – Remélem, nyugton marad, amíg vacsorázunk – jegyezte meg a lány. – Elég álmosnak látszik, talán el fog aludni. – Ha szükséged van valakire, hogy vigyázzon rá, számíthatsz rám – ajánlkozott Tina. – Imádom a babákat. Épp erről beszéltem Noah-nak. A férfin látszott, hogy határozottan kényelmetlenül érzi magát, ahogy felállt és kezet fogott Daisyvel és Maxszel. Legalább annyira kisfiúsan feszélyezett volt, mint Max. Nos, valóban kínos lehet összefutni valakivel, akivel az ember előző nap még együtt aludt, miközben épp valaki mással vacsorázik. – Kész az asztalunk – szólalt meg Sophie. Amint leültek, Daisy letette a babahordozót az egyik székre, és megvásárolta Charlie hallgatását egy kis takaróval meg egy cumival. Lánya ügyes, szeretetteljes mozdulatait figyelve Sophie eltűnődött, vajon honnan jön ez nála? Hol tanult meg Daisy anyának lenni? Max Tináról kezdett mesélni:

101

– A papája „Lazac” Calloway. Tudod, abból az amerikai hokicsapatból, amelyik régen aranyérmet nyert az olimpián. Sophie tudta, hisz Noah elmesélte. Csak azt felejtette el megemlíteni, hogy randizik az olimpikon lányával. Az asszony igyekezett odafigyelni a fiára, de elterelődtek a gondolatai. Elvégre nem mindennap mutatja be az ember a gyerekeit egy férfinak, akivel lefeküdt. Nem is egyszer. És őszintén szólva még csak nem is ez a legrosszabb, hanem az, hogy a férfi Tina Callowayjel vacsorázik órákkal azután, hogy megosztotta vele az ágyát. Sophie elhessegetett magától minden bántó gondolatot arról, amit aznap este a vendéglőben látott. Noah is csak egy pasi, gondolta. Olyan pasi, aki kihúzta őt az árokból, összevarrta a térdét, és hozott neki tűzifát. Na jó, és olyan pasi, akivel észbontóan jó volt a szex. Ez van, ha az ember túl könnyen horogra akad. Ha fejest ugrik az ismeretlenbe. Jobb is lesz, ha csak szomszédok maradnak. Neki úgyis a családjára kell összpontosítania, s ebből a szempontból tökéletes volt az este. A gyerekek örültek, hogy ilyen közel fog lakni hozzájuk, Charlie pedig igazi ajándék, azaz inkább áldás. Az asszony előre örült, hogy láthatja majd felnőni, és része lehet az életének. Ez elég is, bizonygatta magának. Azok után, amit átélt, a gyerekei és az unokája elég kell hogy legyen. Később bizonyára barátokat is szerez majd Avalonban, és éli a maga életét. A közjáték Noah Shepherddel pedig lassan elhalványul. Erről most rögtön gondoskodni fog. Felemelte a telefonját, megnézte, hány óra, és benyomta Brooks Fordham New York-i számát. – Remélem, nincs túl késő – mondta, miután a férfi felvette a telefont. – Egyáltalán nincs. Már alig várom, hogy lássam magát, Sophie. Sok mindenről kellene beszélnünk. – Valóban. De mindenekelőtt a saját szememmel akarom látni, hogy jól van-e. – Felülhetek a vonatra, amikor csak akarja – jelentette ki Brooks. – Mondjon egy napot! – Legyünk előbb túl ezen a rossz időn! – Sophie fel-alá járkált, miközben beszélt. Egyszer össze is rázkódott a férfi hangjától. Nem igazán tőle, hanem az emlékektől, melyeket felidézett. Annyira különlegesnek indult az a februári este. A kezdődő hóesés csak fokozta a varázslatot. A későbbi rettegés és erőszak azonban örökre rányomta a bélyegét. – Rendben – felelte a férfi. – De hogy őszinte legyek, van egy hátsó szándékom is. Írok egy cikket a történtekről a The New Yorkernek, és szeretném később könyvvé bővíteni. Sophie egy pillanatig csalódottan hallgatott. Hát persze! Fordham író, ez a dolga. – Mindenben segítek magának, amiben csak tudok – mondta végül.

102

15. – Öregem, ez igazán szar! – jegyezte meg együtt érzőn Bo Crutcher, miközben Noah eltolt mellette egy lótrágyával teli, billegő talicskát a pajtában. – Kösz, hogy felhívod rá a figyelmemet – válaszolt barátja a válla fölött. – Magamtól rá sem jöttem volna. Végigtolta a talicskát a rámpán, aztán a kitaposott ösvényen egészen a kert végében álló trágyadombig, mely a hidegben úgy gőzölgött, mint egy gejzír. Bo a pajta ajtajából figyelte. Úgy volt öltözve, mint Nanuk, az eszkimó azon a legendás némafilmen. Tollal bélelt kabát, hótaposó csizma, bélelt kesztyű és füles, kockás sapka volt a felszerelése, de még az sem állt rajta idétlenül. A texasi tengerpart gyermekeként nem csinált titkot abból, hogy gyűlöli a hideget és a havat. Az avaloni hivatásos baseballcsapat ünnepelt dobója volt, s a teleket legtöbbször a texasi strandokon töltötte. Dolgozott az olajmezőkön, és vadul bulizott, mint egy frissen szabadult rab, amíg az ügynöke rá nem dörrentett, hogy ideje megkezdeni a tavaszi edzéseket. Ez a tél azonban más volt. Bo úgy döntött, Avalonban marad a floridai tavaszi edzésekig, hogy elkerülje volt barátnőjét. Mármint a legutóbbit a sok közül. Most lustán füstgomolyagokat eregetett egy vékony szivarból az ajtófélfának támaszkodva. – Ez olyan ocsmány dolog – szólalt meg Noah. Bo kivett egy lapos dobozkát a zsebéből. – Micsoda? – A halálvágyad. – Nem tüdőzöm le. – Akkor legalább megérheted, hogy elrohad a szád. – Ne beszélj úgy, mint az anyám! – támaszkodott Bo eleven Marlboro-reklámként a falnak. – Nem mintha volna. Mármint anyám. Különben is csak szezonon kívül dohányzom. – Ó, persze. A szezonban meg átmész egészségmániásba, és szívás helyett rágod a dohányt. – Az burnót, barátom, burnót. És szippantani kell. – Igyekszem nem elfelejteni. Noah szúrós szemmel méregette a barátját. Három évvel ezelőtt találkoztak először, amikor Bo leszerződött a Lódarazsakhoz, a Kanadai-Amerikai Liga egyik profi csapatához. Nem sokkal később csatlakozott Noah amatőr zenekarához basszusgitárosként. – De komolyan, ember! – ugrott jó messzire Bo, amint barátja egy locsolócsővel letakarította a talicskát a pajta lejtős betonjával együtt. – Nincs valaki, aki kiganézná helyetted az istállót? – Néha van – felelte Noah. – Egy kislány onnan az út végéről. Chelsea hetente háromszor jön segíteni a rendelőben, trágya viszont mindennap termelődik. – Csak tudnám, miért jó ez neked! – dünnyögte Bo, és ellökte magát a faltól. – Nem is olyan rémes. Amikor még megvolt a szüleim tehenészete, tehéntrágyát kellett lapátolnom. Az ennél sokkal rondább dolog, és jóval több is volt belőle – magyarázta Noah, majd gyakorlott mozdulatokkal kimérte a melasztól illatozó takarmányt egy hordóból, és megtöltött vele négy horganyzott vödröt. – Vidd ezt oda annak a lónak, légy szíves! – nyomott egyet Bo kezébe. Crutcher morgolódva elindult megetetni a nagy, deres quarter lovat, amely szelíd volt, mint egy labrador, s barátságosan a férfi mellé lépett.

103

– Jézusom, agyonnyom! – lapult Bo kétségbeesve a boksz falához. Hajszál híján kiborította a vödröt. – Dehogy! Csak örül neked – kiáltott oda Noah, aki közben Alice-t etette a szomszédos bokszban. – Nyugi, pajtás! Azt hittem, minden texasi fickó imádja a lovakat. – Ezt gondolja mindenki, aki nem texasi. Egész életemben akkor kerültem a legközelebb egy lóhoz, mikor a Bonanza sorozatot néztem a tévében. Bo végül beleöntötte az abrakot a vályúba, s kijött a bokszból, amint a ló odalépett enni. Noah tudta, hogy barátja utálja, ha sajnálják. A bátyja nevelte fel, akivel egy lakókocsiparkban élt Houston keleti részén. Az udvaruk egy csatornára futott ki, melynek a vizét annyira elborította az olajszennyeződés, hogy rendszeresen lángra kapott. – Különben meg te vagy az, aki trágyát lapátolsz, míg én Floridába készülök. Nem vagyok még elég barna – tette hozzá Bo. Noah feltekerte a locsolótömlőt, és elrakta a felszerelést. – Na jó, itt mára végeztünk. – Végre! – sóhajtotta Bo. – Legközelebb juttasd eszembe, hogy csak akkor jöjjek, ha már elláttad az állataidat. – Te aztán szeretsz sopánkodni – jegyezte meg Noah, miközben átvágtak az udvaron. Árnyékukat a tiszta havon óriássá növelte a naplemente. – Azt mondod, Tom Sawyer? – Bo néha így szólította a barátját, mert meg volt győződve arról, hogy Noah idilli kisvárosi gyerekkora igazán mesébe illő lehetett. Ő maga inkább Huckleberry Finnre hasonlított, aki nem kötődik sehová, s kóborol, amerre kedve tartja. Crutcher önállóan gyarapította a műveltségét, s több könyvet elolvasott már, mint bárki Noah ismerősei közül. Szerette is megspékelni a mondandóját irodalmi idézetekkel, no meg trágárságokkal. – Szerintem azért, mert már jó ideje nem henteregtem senkivel. Gondolom, te is tudod, hogy van ez. Noah nem válaszolt, ami nagy hibának bizonyult. Crutcher füle még néhány üveg sör után is érzékeny volt az ilyen dolgokra. – Te gazember! – bokszolt bele Noah vállába. – Te bezzeg henteregtél. Végre! Barátja szótlanul ment tovább. – Ki az? – kezdett faggatózni Bo. – Ki vele! Na, mondd már! Hagytam, hogy lefagyjanak a mogyoróim, csak hogy szórakoztassalak a pajtában, egy ló gyakorlatilag agyonnyomott, úgyhogy tartozol nekem ennyivel. Noah-nak furcsamód nem akaródzott beszélnie Sophie Bellamyról. Ugyanakkor ami köztük történt, annyira… váratlan volt, és olyan erőteljes élmény, amilyenben még sosem volt része. Minden hibája ellenére Crutcher jó hallgatóság volt, így végül Noah lelassította a lépteit, és megszólalt: – Tudod, ez olyan… spontán dolog volt. És nem ismered. Azonkívül, ha jól sejti, már vége is. Valahányszor megállt Sophie házánál azóta, az asszony vagy nem volt otthon, vagy elfoglaltságra hivatkozott. Mint például valamelyik reggel, amikor beugrott hozzá, hogy vigyen még tűzifát, és megemlítette a Tina-ügyet. Elmondta Sophie-nak, hogy amit az Almafában látott, nem randi volt, de az asszony egy legyintéssel elintézte a dolgot, és kijelentette, nem tartozik neki magyarázattal. Ráadásul felbukkant egy New York-i fickó, valaki Sophie múltjából, legalábbis Noah ezt feltételezte. Látta őket kávézni a könyvesboltban, és már a látvány elég volt ahhoz, hogy kukkolónak érezze magát. Így aztán jobbnak látta, ha kiveri a nőt a fejéből. Csakhogy nem sikerült. Képtelen volt nem gondolni Sophie-ra. Bo mélyen elgondolkozva nézte a barátját. – Szóval komoly. Látom abból, ahogy hallgatsz. – Éppen most mondtam, hogy…

104

– Neked komolyan tetszik ez a lány – nevetett fel Bo. – Gyerünk, pajtás, öntsd ki a szívedet! – Nincs semmi kiöntenivalóm – szögezte le Noah, majd lefelé vette az irányt a dombon. – Van még egy kis dolgom a kórházban. Gyere, elkel a segítség. – Csak ha nem megint valami gusztustalanságról van szó. Noah benyomta vállával a rendelő ajtaját. Épp volt néhány bent fekvő betege. Kutyák és macskák ültek vagy feküdtek a ketrecekben, a helyiségben félhomály uralkodott, és halkan szólt a rádióból a dzsessz. – Na, ez már valamivel jobb – jegyezte meg Bo, majd óvatosan kivette Sámsont, az apró tacskót a ketrecéből. – Hogy a csudába tudja egy ilyen kis virslikutya eltörni a lábát? – Ez nem törés, csak körömsérülés. – Nem felejtettem ám el, hogy lefeküdtél valakivel, és még mindig nem mondtál róla semmit – emlékeztette barátját Bo. – Mondd már, öreg, elemészt a kíváncsiság! – Nincs mit mondanom. – Noah ellenőrizte Mr. Tibbs, egy nagy, sárga perzsamacska kartonját, akit sérvvel műtött. – Akkor találj ki valamit! Mert ha nem, elkezdek álhíreket terjeszteni rólad és… kiről is? Nem Nina Romanóval randizgattál tavaly nyáron? Egyetlen végtelenül unalmas este volt, idézte fel Noah a „kalandot”. A Daphnevel való szakítás utáni nyomott hangulatban egyszer elhívta Ninát vacsorázni, aki hazafelé a kocsiban egyszerűen elaludt. – Nehogy már ekkora bunkó legyél! – figyelmeztette Crutchert. – Na jó, egy olyan nőről van szó, akivel csak nemrég találkoztam. Új még a dolog, és valószínűleg nem is lesz belőle semmi. – Ahogy kimondta, belehasított a felismerés, hogy sokkal többet szeretne Sophie Bellamytól. De a nő rejtélyes okból tiszta ideg volt, mintha megijedt volna tőle, ráadásul most már van egy titka is, amelyet semmiképp sem oszthat meg vele. Nem magyarázhatja el a valódi okát annak a nem-igazán-randinak Tinával, ha nem akarja elárulni a lány magánéletének részleteit. Igaz, Tina nem eskette meg, hogy megőrzi a titkát, sőt azt kérdezte tőle, nem ismere más potenciális jelölteket”. Bo kinyitotta a hűtőt, és végignézte a tartalmát. – Tartasz itt sört is? – Abban a hűtőben csak gyógyszerek vannak. Eszedbe ne jusson meginni a lószérumot! Bo még mindig a lapáttenyerében tartotta az aprócska kutyát. Úgy nézett ki, mint King Kong. – Csak szezonon kívül ihatok – magyarázta. – És amúgy is jobban szeretem a szép lassú, élvezetes iszogatást, mint a gyors betépést. – A végeredmény ugyanaz – mutatott rá Noah. – Na, most meg cukkolsz. Nemcsak hogy eltitkolod előlem a részleteit annak a jelentős eseménynek, hogy feladtad a cölibátust, még az ivás miatt is szekírozol. – Nem könnyű feladat, de valakinek ezt is vállalnia kell. Bo visszatette a dakszlit a helyére, s Hercegnőt, a sicut kezdte tanulmányozni, akinek letört egy kis darab a vállcsontjából. Miközben a férfi a ketrecben uralkodó rendetlenséget nézegette, a kiskutya rávicsorított és kivillantotta apró, tűhegyes fogait. – Szóval itteni lány, vagy… – Jézusom, most már elég! – Noah jobbnak látta elterelni Bo figyelmét. Rendben van, lefeküdt valakivel, de nem ez volt az egyetlen különös dolog, ami vele történt. Legalábbis pletykaszinten. – Ugyan szigorúan bizalmas, de nem bírom ki, el kell mondanom valakinek – kezdte. – Hallgatok, mint a sír – ígérte Bo. – Tudod, ki az a Tina Calloway, igaz? Bo halkan füttyentett.

105

– Viccelsz velem? Ő az új barátnőd? Persze hogy tudom, kicsoda. Az örege és én ivócimborák vagyunk. Nahát, Noah! Csak így tovább! Hihetetlen az a csaj. De már nagykorú? Noah ezennel megbánta, hogy be akarta avatni barátját a titkába. – A fene vigyen el, Crutcher! – Eddig úgy tudtam, Tina a lányokat szereti – jegyezte meg Bo. – Így is van – erősítette meg Noah. – Te sötét alak! Azt akarod mondani, hogy szeretné hármasban? – Imponáló a gondolkodásmódod, de nem. – Az igazat megvallva, Noah még mindig a megrázkódtatás hatása alatt állt. – Na jó, szóval elhívott vacsorázni az Almafába. – A városban mindenki tudta, mit jelent ez: gyertyafény, halk zene, csábítás. Általában ez a célja egy randinak az Almafához hasonló helyeken. – Rögtön gondoltam, hogy akar valamit. – Egy édes hármast. Micsoda mázlista! De Noah csak a fejét rázta. – Már mondtam, hogy nem. – Akkor mit? Noah letette a kezéből az infúziós készletet. – Ne feledd, egy szót se senkinek! – Megígértem, öregem. Az ördögbe is, mit akart? Házassági ajánlatot tenni? – Ajánlatot, igen, de nem házasságit. Ő és a társa gyereket akarnak. Bo ezúttal akkorát füttyentett, hogy megugatták a kutyák. – Te hülyítesz engem! Noah nem szólt semmit. Maga sem hinné el, ha nem a saját fülével hallotta volna, olyan döbbenetes volt a pillanat, amikor Tina megtette az ajánlatát. Olyan volt, mint valami égbekiáltóan rossz vicc, bár Tina nem annak szánta, és nem is tudhatta, milyen hatást vált ki vele. Noah-t éppen azért hagyta el egy nő, mert nem akart gyereket, míg a férfi szeretett volna. Erre itt van egy másik, akinek kellenének a gyerekei, de nélküle. – Esküszöm, ha nem Tináról lett volna szó, körülnézek, hogy hol vannak a rejtett kamerák – ismerte be Noah. – Az volt az érzésem, hogy ez vagy vicc, vagy valami szociológiai kísérlet. Bo nevetve ingatta a fejét. – Noah, a kiválasztott – verte hátba a barátját. – Menj már! – Feltételezem, nem mesterséges megtermékenyítésre gondolt. Tina mélyen elpirult, amikor ajánlatának ehhez a részéhez ért, s bevallotta, hogy neki és Paulette-nek nincs pénze mesterséges beültetésre. Amikor Noah nem válaszolt, Bo lekapta a sapkáját, s mindkét kezével belemarkolt a hajába. – A francba, a francba, a francba! Hogy egyeseknek mekkora mázlijuk van! Noah erre már elmosolyodott. – Csak nem gondolod, hogy belementem? – Te elutasítottad Tinát? Ember, az a lány egy istennő! – Bo hitetlenkedve ingatta a fejét. – Hát persze hogy elutasította a marha! – Nem is az volt az őrültség, hogy megkért rá – vallotta be Noah –, hanem hogy egy pillanatig fontolgattam az ajánlatát. De tényleg csak egy pillanatig. Végül nem voltam képes megtenni. Nem osztogathatom csak úgy a DNS-emet bárkinek, minden elkötelezettség nélkül. Ismerek néhány fickót, akik úgy keresték meg a tandíjat az állatorvosira, hogy rendszeresen jelentkeztek spermadonornak, de én soha – rázta meg a fejét. – Hát tessék, ilyen az én szerencsém. Végre van egy lány, akinek kellene tőlem egy gyerek, de én magam nem. – Régóta nem gondolt már Daphnere, de most nem kerülhette el. – Mi van a mai lányokkal, hogy olyan so-

106

kan nem akarnak gyereket? Kik ezek a nők? Nekik nem ketyeg a biológiai órájuk? Régen azt hittem, mindegyikbe be van építve. – Látom, nem viccelsz. Te tényleg nem akarod megtenni? – álmélkodott Bo. – Miért, te megtennéd? – Úgyis tudod a választ. Hogy is szokták mondani? Röptében. Te meg tiszta hülye vagy. – Lehet. A fenébe is, nagyon szeretnék gyerekeket – ismerte be Noah. – De előbb randevúzni akarok, és szép lassan felépíteni egy igazi kapcsolatot. – Kár, pajtás. Jobbat érdemelsz. – Talán, de nem mindenki kaphatja meg, amit érdemel. – Sosem tudhatod. Úgy értem, vegyünk csak téged, a kiscserkészt, az orvost, a közösség oszlopát! Te azt érdemelnéd, hogy szexi rabszolgák lessék minden kívánságodat. Az ilyeneknek, mint te, engedélyezni kellene a többnejűséget, hadd szaporodjanak. Aztán vegyünk engem, a söröző, dohányzó senkit, aki sosem végzett semmiféle tisztességes munkát egész életében. Nem éppen ideális apajelölt az ilyen, igaz? És nekem mégis… – Bo elhallgatott. Noah különös kifejezést látott átsuhanni barátja arcán. Hát ez nem kis újság, ezt nem tudta róla. – Szóval neked… – biztatta Noah. Bo tekintete a távolba meredt. – Van egy kiskölyköm Texasban – mondta halkan. – Szent ég! Sosem mondtad. Crutcher az üres sörösüveget forgatta a kezében. – Ja. Egyszóval helyesen cselekedtél. Hidd el, csak akkor jó, ha az embernek van gyereke, ha igazi apja tud lenni. Noah ezt a bölcsességet sem feltételezte a barátjáról. – Fiú vagy lány? – kérdezte. – Fiú. Még sosem láttam. Egyetlenegyszer sem, még képen sem. Az anyjának elég a pénzem, engem már nem enged a gyerek közelébe. Kevesen hallották volna ki a fájdalmat Bo hangjából, de Noah igen. Kifelé Crutcher megjátszotta a nemtörődöm vagányt, de barátja ennél jobban ismerte. – Sajnálom. Bo csak egy pillanatnyi hallgatás után válaszolt: – Jól tetted, még ha ezért el is kellett utasítanod egy istennőt. Noah és Tina barátként vált el aznap este. A lány fel volt készülve az elutasításra, nem vette zokon. Aztán ezt a rettentően furcsa beszélgetést betetőzendő még bejött a vendéglőbe Sophie is. Noah végképp összezavarodott a megérkezésétől meg attól, hogy bemutatta a családját. Sophie Bellamy… Ő aztán tényleg istennő! – Szóval ennyi? – folytatta Bo. – Kár. Pedig már azt hittem, szerencséd volt. Noah félrenézett, de nem elég gyorsan. – Tehát mégiscsak eltaláltam, te gazember! Na, ki vele! Ki az? Tessék, elárulta magát. – Nem ismered – próbált kertelni. – Új a városban. Aztán, mivel tudta, hogy Bo úgysem tágít, beszélt neki Sophie Bellamyról. Bo megértőn hallgatta. – Különleges a számodra, máris látom. – Akkor többet tudsz a kapcsolatunkról, mint én. Épp csak most találkoztunk, és még lehetnek… bonyodalmak. – Igen? Mifélék? Férjnél van? – Jézusom, dehogy! De… idősebb nálam. Ő valószínűleg nem gyanítja, én meg próbálom kitalálni, hogyan adjam a tudtára anélkül, hogy elriasztanám. – Egyszerűen csak mondd meg! Nem nagy ügy.

107

– Szerintem ő nem így látná. – Noah nem tudta, miért érzi így, de majdnem biztos volt benne, hogy Sophie egy cseppet sem örülne. – Ha rájön, hogy eltitkoltad előle, neked annyi. Rám férne még egy sör. – Mindjárt végzek itt, aztán átmegyünk a házba – nyugtatta meg Noah. Ekkor megszólalt a csengő, s utána a kutyák kórusa. Noah kiment megnézni, ki az. Nyilván olyasvalaki, aki nem tudja elolvasni a ZÁRVA feliratot. – Szia, Sophie! – derült fel a férfi arca az ajtóban. – Szia, Noah! Én… – Az asszony átnézett Noah válla fölött, és elhallgatott. – Hölgyem, Bo Crutcher vagyok – vágott át a férfi a helyiségen kitárt karral s a védjegyévé vált baseballsztáros mosollyal az arcán. – Noah haverja. – Üdvözlöm. Sophie Bellamy vagyok. Az asszony kissé zavartnak látszott, és ha lehetséges, tízszer szebbnek és kívánatosabbnak, mint amikor utoljára találkoztak. Farmer volt rajta, pulóver és egy nyitott síkabát, arcát pirosra csípte a hideg. – Bocs, Noah, nem tudtam, hogy nem érsz rá. – De ráérek! – vágta rá a férfi. – De ráér! – tiltakozott Bo is, mint a visszhang. – Tényleg. Mit tehetek érted? – kérdezte Noah, sokatmondó pillantást lövellve Crutcher felé, hogy tartsa a száját arról, amit az imént hallott. – A varrat miatt jöttem. Tudod, a térdemen. – Csak nincs vele baj? – szorult össze a férfi gyomra. A fenébe! Mégis elrontotta? Netán elfertőződött? Sophie le fogja perelni a gatyáját is, és mehet a szegényházba? – Dehogy, minden rendben. Az orvos, akihez elmentem, azt mondta, remek munkát végeztél. – Te? – bökte oldalba a barátját Bo. – Az ki van zárva. Sophie mosolyogva magyarázta meg a helyzetet. – Megsérültem a hóvihar éjszakáján, és Noah varrta össze a sebet. – Ez a Noah! – ingatta a fejét Bo. – Szeretetre méltó fickó. – Na szóval – fordult vissza Noah felé Sophie –, a doktor azt mondta, már ki kellene szedni a varratot, de az asszisztense még mindig nem jutott el a rendelőbe a hó miatt. Így aztán megpróbáltam magam. A férfi szája megrándult. – Rossz ötlet volt. – Én is rájöttem. Mégsem vagyok olyan erős, mint gondoltam. Azt reméltem, talán ha volnál szíves… Sophie elpirult, ahogy Noah-ról Bóra nézett. – Sajnálom, hogy még erre is megkérlek azok után, hogy olyan sokat tettél értem – mondta bocsánatkérően. – Ugyan, ez természetes. – Kicsit féltem idejönni. Lehet, hogy gyáva nyúl vagyok, de… Noah elkövette azt a hibát, hogy Bóra nézett. Még hogy gyáva nyúl! Ilyet mondani egy állatorvosnak! A két férfiból hajszál híján kirobbant a nevetés. – Hölgyem, akkor a legjobb helyrejött – biztosította Bo vigyorogva. Sophie először összeszorította a száját, aztán maga is elmosolyodott. – Álljunk akkor neki, jó? Maga is jöhet – fordult Bóhoz –, legalább eltereli a figyelmem. – Megtiszteltetésnek veszem, hölgyem – követte Bo a nőt, s közben oldalba bökte a barátját. – Sokoldalú tehetség vagy, öregem. Termékenységisten, állatorvos, sürgősségi mentős… Sophie összevonta a szemöldökét. – Termékenységisten?

108

– Csak hülyéskedik – mondta Noah, aztán hogy elterelje Sophie figyelmét, szélesre tárta előtte a vizsgáló ajtaját. – Erre tessék! – intett, s gyilkos pillantást vetett Bóra. Sophie belépett a helyiségbe. – Hol akarod? Ez a rövid kérdés élénken Noah emlékezetébe idézte a képet, ahogy Sophie alatta fekszik, s kicsi, finom kezével az ágytámla rúdjait markolva feléje feszíti a testét. – Noah! – nézett rá az asszony értetlenül, fürkésző tekintettel. – Ó, itt jó lesz – mutatott a férfi végül egy műbőrrel bevont székre a vizsgálóasztal mellett, majd felkapcsolta a lámpát. Ezután felgyűrte az inge ujját, és elővett egy pár steril kesztyűt. Sophie leült, s felhúzta a farmerja szárát. Bónak tátva maradt a szája, mire Noah a kezébe nyomott egy csillogó fémtálcát. – Tartanád nekem? – Ja, igen… Fogom. Noah leült egy forgószékre, s feltette a fejlámpát a nagyítószemüveggel. Egy hosszú nyelű csipesszel eltávolította a kötést, majd megigazította a lámpát, és figyelmeztette Sophie-t. – Most maradj mozdulatlan! Nem fog fájni, legfeljebb kis húzást érzel. Aztán a legkisebb hegyes ollójával és csipeszével finoman kiszabadította mindegyik cérnát, s örömmel konstatálta, hogy a seb határozottan begyógyult. – Szóval maga új errefelé – szólalt meg eközben Bo, mintha csak közeledni próbálna egy nőhöz egy bárban. Noah a dolgára figyelt, s remélte, hogy Bo elvonja a csevegéssel Sophie figyelmét. – Így van – válaszolt az asszony. – Honnan jött? – Sok helyről. De most épp Hollandiából. Jogászként dolgoztam Hágában, a Nemzetközi Büntetőbíróságon. Bo halkan füttyentett. – Még sosem hallottam róla, de tekintélyesen hangzik. Egyedül Bo Crutcher volt képes ilyen bájosan tálalni a tudatlanságát. Bezzeg Noah vidéki taplónak érezte magát Sophie mellett. A nő keresztül-kasul bejárta a világot, míg ő Ulster megye határát is alig lépte át. Jól teszi, ha talál neki mindenféle szórakozást, mert az asszony talán máris megunta. Lehet, hogy az a fickó a könyvesboltban is ennek a jele volt. – Jól néz ki – mutatott Sophie térdére, amint végzett, és félresöpörte az aggodalmait. – Gyorsan gyógyulsz. Sophie rámosolygott. – Már más is mondta. Köszönöm, Noah. Mivel az asszony kissé elfogódottnak tűnt, Shepherd karon ragadta a barátját, és maga után húzta, magára hagyva Sophie-t, hadd igazítsa meg nyugodtan a ruházatát. Az ajtó túloldalán Bót már majdnem szétvetette a kíváncsiság. – Ember! Ő az? – Minden rendben – csatlakozott hozzájuk Sophie egy pillanat múlva a váróban, mielőtt Noah válaszolhatott volna. – Már itt sem vagyok. – Várjon, hölgyem! – duruzsolta Bo a legbársonyosabb hangján, elnyújtott texasi kiejtésével. – Mint dr. Shepherd mai utolsó páciense, kap valami ráadást. – A doktor legutóbb kutyakeksszel kínált – tájékoztatta Sophie komoly arccal, miközben hajlítgatta a térdét. – Ezúttal kihagyom, köszönöm. Most, hogy már kint van a varrat, kipróbálom az új korcsolyámat. A fiam velem lesz a hétvégén, úgyhogy gyakorolnom kell, mert bizonyára alaposan berozsdásodtam. – Egyedül ugyan nem! – jelentette ki Noah. – Veled megyek. Sophie ingatta a fejét. – Ezt már tényleg nem kérhetem tőled. Különben is vendéged van – pillantott Bo felé.

109

– Ő is jöhet – tett engedményt Noah, bízva barátja helyes döntésében. Crutcher nem okozott neki csalódást. – Még hogy én? Korcsolyázni? Akkor inkább egy gyökérkezelés. Menjetek csak ketten! Én addig felmegyek a házba, és meggyőződöm róla, hogy hideg-e a sör. Néhány perccel később már kint is siklottak a jégen. Egyedül voltak a tavon. A késő délutáni fények rózsaszínre és szürkére festették a tájat, a vastag hóréteg tompította még a hangokat is. Noah-t nem lepte meg, hogy Sophie meglehetősen jól korcsolyázik, kecsesek, tempósak voltak a mozdulatai. Mindig is úgy tartotta, hogy van valami szexi egy korcsolyázó nőben, bár Sophie-t valószínűleg egy fadarabon csúszkálva is annak látta volna. – Hogy van a térded? – kérdezte. – Mint új korában. – Egyáltalán nem rozsdásodtál be – biztosította Noah a nőt, ahogy egymás mellett suhantak. – Csalódtál? – Valahogy azt reméltem, többször kell rám támaszkodnod – ismerte be a férfi. – Szeretlek a karomban tartani, Sophie. – Aha – hangzott a hitetlen válasz. – Komolyan. Szeretnék beszélni veled a múltkori estéről. Sophie erre kecses ívben meglódult az ellenkező irányba. – Nem kell beszélnünk róla. Nem tartozol nekem magyarázattal. Noah megragadta a kezét, mielőtt túlságosan eltávolodhatott volna. – Arra ne! Ott még vékony a jég – figyelmeztette, aztán el sem engedte többet. – Nyilván úgy nézett ki a dolog, mint egy randi, de nem akarom, hogy ezt gondold. – Noah, nem tartozol magyarázattal. – Lehet, de nem hagy nyugodni, hogy talán azt hiszed, képes vagyok randira hívni valaki mást, miután mi ketten egymásra találtunk. – Megpróbálta elképzelni, milyen elképesztően hangzana, ha elmondaná, mit akart igazából Tina. – Nekem itt vagy te – mondta –, és te sem tartozol magyarázattal. Sophie kihúzta magát. – Ugyan miről? – A fickóról a könyvesboltban. És nem, nem kémkedtem utánad. Csak a leveleimért mentem a postára, ami történetesen a könyvesbolt mellett van. – Brooks Fordham volt az – mondta Sophie. – Író, és New Yorkban él. És nem, nem tartozom neked magyarázattal. – De azért meghallgatnám, ha meg akarnád magyarázni – próbálkozott Noah. Sophie elnevette magát. – Nem adod fel, igaz? A férfi felvette Sophie ritmusát, összekapaszkodva siklottak tovább. – Ha nagyon akarod… A kétség azonban megint csak felütötte benne a fejét. Egy nagyvárosi író… Noah eltűnődött, vajon az ő világa lehet-e valaha is elég nagy és érdekes ennek az asszonynak. – Nézzenek oda! A két gerlice – kiáltott feléjük Bo a partról. – Be fog fagyni a feneketek. Gyertek be egy sörre! – Jó ötlet – helyeselt Noah. Még mindig nem tudta, mit mondjon el Sophie-nak Tináról, s örült, hogy egyelőre vége a beszélgetésnek. – Mit szólsz hozzá? Sophie habozott. – Ihatnánk arra, hogy nem lesz köztünk több félreértés – javasolta Noah. A habozó tekintet mosolygóssá szelídült. – Erre szívesen iszom.

110

Sophie a háza tornácán hagyta a korcsolyáját, és hármasban felballagtak Noah házához. Odabent leírhatatlan volt Borostyán örömkitörése, amint megismerte Sophie-t. – Nem szoktam hozzá, hogy valaki így örüljön nekem, ha meglát – jegyezte meg a nő. A kiskutya igazából csak Noah érzéseit tolmácsolta, aki legalább ennyire el volt ragadtatva attól, hogy újra látja őt. – Hát nem tudtad? Ezért tart az ember kiskutyát. Bo kivett három sört a hűtőből, és szétosztotta. – Autóbombához volt már szerencséje? – kérdezte aztán Sophie-t. – Nem vagyok oda az autóbombákért – felelte a nő, és láthatóan elsápadt. Noah nem gondolta, hogy Bo felfigyelt volna megváltozott arcszínére, de ő határozottan észrevette. Sophie sokfelé élt a tengerentúlon, talán olyan helyen is, ahol az autóbomba egyáltalán nem volt vicc. – Én a sörből és tequilából kevertre gondoltam. Jöjjön, megmutatom? – A férfi menet közben felkapott egy zacskó csipszet és egy üveg salsát, amely Noah konyhájának alapfelszereléséhez tartozott. Ahová Bo Crutcher betette a lábát, azonnal parti kerekedett. Istenadta tehetsége volt hozzá, hogy jó hangulatot teremtsen. Ugyanolyan vonzó személyiség volt, mint amilyen jó baseballjátékos, így aztán amikor kinyitott egy üveg tequilát és beleöntött egy keveset a sörükbe, Noah és Sophie engedelmesen felhajtották, mint a gyerekek, akiknek anyukájuk megparancsolta, hogy igyák meg a tejet. – Ez egyszerűen rémes! – kiáltott fel a nő, majd nem győzte törölgetni a száját egy szalvétával. – Mások ennél rosszabbat is mondtak már – öntött ki Bo egy második kört. – Higgye el, egyre jobb lesz. – Egészségetekre! – döntötte be Noah a magáét, mint a régi szép időkben, a cornelli egyetemen. – Egészségünkre! – visszhangozta Sophie. – Salut, proost, amandla! – Hűha! Hallottad ezt? – nézett az asszonyra tisztelettel Bo. – Tud franciául. – A hollandot felismertem, de mi volt a harmadik? – Umojai. Ez egy afrikai nyelv – magyarázta az asszony, aztán tekintélyt ébresztő magabiztossággal leküldte az italt. Bo a melléhez kapott. – Csitulj, szívem! Óvatosan, hogy mellé ne menjen, Noah ismét telitöltötte a poharakat. – Húzz csak sorszámot, pajtás! – intette a barátját. Sophie felnevetett. – Ti ketten jobbak vagytok, mint az agykurkászom. – Magának olyan is van? A nő nevetve kérdezett vissza: – Magának tán nincs? – Nekem nincs – szólt közbe Noah. – Ha magam alatt vagyok, megteszi ez is – tartotta magasba a sört. – Nem találkoztam még senkivel, akinek ne lett volna – csodálkozott Sophie. – Még nekem is van – ismerte be Bo. – Legalábbis az utóbbi időben. Az ügynököm vett rá, hogy járjak el. Biztos akar lenni benne, hogy rendben lesz a fejem a következő szezonban. – Én még sosem találkoztam baseballsztárral – mondta az asszony. – Ivással megoldani a gondokat… – tűnődött Sophie. – Fura gondolat. Nézd, elaludt – mutatott a kiskutyára az ölében. – Micsoda megtiszteltetés! – Úgy érted, még sosem próbáltad meg ivással elűzni a gondjaidat? – firtatta Noah. Sophie csuklott egyet, aztán rámosolygott a férfira.

111

– Arról neked fogalmad sem lehet. Vagány hencegésnek tűnt, de olyan kedvesen mondta, és olyan kápráztató mosoly kíséretében, hogy Noah nem hitt neki. Összekoccantották a poharukat. – A rejtett képességeidre – mondott köszöntőt Sophie. – Hozzáírhatjuk a korcsolyaedzőt is a listához a plasztikai sebészet után. A heg meg sem fog látszani. – Plasztikai sebészet? – visszhangozta Bo. – Abban van ám a pénz! – Bizony sok nő felvarratja előbb-utóbb a szemhéját – jegyezte meg Sophie. – A te szemhéjad tökéletes – jelentette ki Noah. – Eszedbe ne jusson a közelébe engedni egy sebészt! – Ez aranyos volt – mosolygott a nő. – De eljön az idő, amikor minden nőre ráfér egy kis segítség. Elképesztő keveréke az észnek, a magabiztosságnak és a bizonytalanságnak, gondolta Noah, s hihetetlenül vonzónak találta ezt az elegyet. Ugyanakkor nagy kihívásnak is. – Meg egy jó csődör – tette hozzá a becsípett Bo. – Ezt se felejtsük ki! Mi is áll a tábládon? Dr. Noah Shepherd állatorvos. Plasztikai sebészet, sürgősségi ellátás, fedeztetés. – Pofa be! – nézett rá sötéten a barátja. Későn jött rá, hogy ez Bónál csak olaj a tűzre. – Ezt nem értem – mondta Sophie. – Fedeztetés? Talán tenyésztesz valamit? Bo a combját csapkodva, harsányan nyerített. – Még nem mesélte el magának? – Most már elég, te mocsok! Azt mondtad, tartod a szádat – dühöngött Noah. Crutcher ügyet sem vetett rá. – Tartottam is, de aztán ittam még egy keveset – felelte, majd Sophie-hoz fordult. – „Lazac” Calloway lánya gyereket akar tőle. Sophie-nak nem kellett plasztikai sebész, hogy a homlokára szaladjon a szemöldöke. – Te jó ég! – Esküszöm, nem én találtam ki – erősködött Bo. – Tina meg a barátnője, Paulette egy pár – magyarázta, aztán vállat vont. – Ne kérdezze, miért! Van ilyen. – Értem – felelte Sophie, majd ivott egy kis kortyot, hogy leöblítse a hallottakat. – Ja… Égbekiáltó szégyen, ha engem kérdez. Kár értük – ingatta a fejét Bo gyászosan. Oroszlánsörénye ide-oda lengett az arca körül. – Csakhogy senki sem kérdezett – vágta oda Noah, bár tudta, hogy már késő. Bónak eljárt a szája, nincs mit tenni. Micsoda hülye vagyok! – szidta magát csendben. Józanul Bo a sírba vitte volna a titkot, de néhány sör után mit sem ért a fogadkozása. – Tehát azt mondja, hogy ez a két lány akar magának egy babát? – érdeklődött Sophie. – És azt akarják, hogy…? – Azt. Noah sietett megnyugtatni. – Természetesen szó sem lehet róla. Semmi kifogásom Tina és Paulette ellen, de ha egyszer gyereket akarok, nem szeretnék kimaradni az életéből. Meg az anyjáéból sem. – Elképesztő, mit meg nem tenne némely nő, hogy anya lehessen – jegyezte meg Sophie, majd visszafordult Bóhoz. – Nekem is van két gyermekem. Meg egy unokám. – Egy pillanat! – Bo úgy pislogott, mint aki szellemet lát. – Két gyerek és egy micsoda? – Unoka. A férfi ismét csak füttyentett. Noah olyan pillantást vetett rá, hogy biztos lehetett a gyors halálban, ha megjegyzést mer tenni. Ha most előjön a korkülönbséggel, vége. Szerencsére Bo csak a poharát emelte meg a kis unoka tiszteletére. Valóban megdöbbentő volt, hogy Sophie már nagymama. A helyzet bizonyos értelemben még tetszett is Noah-nak. Sophie már ott tart az életében, ami számára még csak a távoli jövő. Szinte elérhetetlen. Most viszont, hogy maga előtt látja Sophie-t, valóságosabbnak, elérhetőbbnek érezheti ezt a jövőt. Bár elvált, és egyedül él, ő a családja kötőszövete, akár tud róla, akár nem.

112

Az asszony ivott még egy kortyot. – A gyermekeim és az unokám az oka annak, hogy itt vagyok. Életemben először főállású anya akarok lenni. Ez számomra a második esély, és a lehető legjobb anyuka leszek. Bekerülök egyenesen a legjobb anyukák dicsőségcsarnokába. Olyan jó anyuka leszek, hogy az már félelmetes. – A szuperanyukákra! – ütötte össze Noah az övével a poharát. – Esküszöm, szuperanyu és szupernagyi leszek egy személyben. Bo elgondolkodva kortyolt a sörébe. – Ja, hát igen. Sok szerencsét hozzá!

113

16. Első tanítási napján Daisy mindvégig úgy érezte, mintha hiányozna neki valami. Valami létfontosságú. Persze így is volt. Charlie hiányzott, és minden, ami együtt járt vele. Attól a pillanattól, hogy megszületett, Daisy még levegőt sem vett anélkül, hogy ne vette volna őt számításba. Charlie, a pelenkástáska, Binky, a kedvenc plüssjáték, az ínyhűsítő gél, a popsikenőcs, a törlőkendők, a váltás ruha… Ébren van, vagy alszik? Éhes? Elégedett? Sír? Épp olyat tesz, amit gyorsan meg kell örökíteni? Elképesztő, hogyan befolyásolja egy focilabdányi, apró lény az ember egész életét! Elég volt rá gondolnia, máris elkerülhetetlen fizikai reakció indult be a testében. Bizseregni kezdett a melle, és kicsurrant a meleg tej, nem téve különbséget Charlie és a gondolat között. Daisy szerencsére felkészült erre, és mindig volt egy eldobható nedvszívó betét a melltartójában. Egy egész iparág épült az apró gyermekeiket otthon hagyó anyák szükségleteire. Léteznek babafigyelők, melyek a legkisebb zajt is továbbítják, melyet a kicsi kelt. Webkamerák engednek bepillantást folyamatosan az életébe. Vannak játékok, melyek lejátsszák a babának a mama hangját, könyvek, melyek azt tanácsolják, hogy a mama hagyjon ott a babának egy takarót a saját illatával… Egy egész iparág áll a mögött a jelenség mögött, hogy az anyák nem maradnak otthon a gyerekekkel. Daisy nagyrészt ki is használta ezeket a lehetőségeket a nedvszívó betétektől a mobiltelefonig, melyen egyetlen gomb megnyomásával felhívhatta az anyját. Meg is tette aznap már kétszer, mégis úgy kóválygott a főiskola épületei között, mint aki elfelejtett valamit. Viszont fantasztikusan könnyűnek érezte magát. Már el is felejtette, milyen Charlie és a felszerelése nélkül menni bárhová. Itt, a főiskolán azonban egyedül volt. Ő, Daisy a hátizsákjával és egy válltáskával, melyben a fényképezőgépe lapult. Úgy érezte magát, mint régen, amikor még csak magával kellett törődnie. Azt a Daisyt nem igazán szerette, de önmagát szeretni nem is volt túlságosan fontos. Azt tudta, hogy az iskolát szeretni fogja, most mégis bűntudatot érzett. Hogyan szerethet valamit, ami elválasztja a kisbabájától? Ettől most ő rossz anya lett? Elnézve a többi diákot, úgy érezte magát, mint egy kívülálló megfigyelő. Mint aki egyáltalán nem illik ide. A középiskolában népszerű, bulizós lány volt. Mindenki azt hitte, azért bulizik annyit, mert ez szórakoztatja, és senki sem jött rá, hogy kizárólag a szüleit akarja vele bosszantani. Nem mintha szerette volna, ha mérgesek, hanem mert ilyenkor legalább foglalkoztak vele. Két veszekedés közt úgyis mindig mással voltak elfoglalva, például a válással. Minden úgy történt, ahogy az megjósolható volt. Lezajlott a válás, és mindenki nyomorultul érezte magát. Ő elköltözött az apjával Manhattanből Avalonba, egy isten háta mögötti kisvárosba, és meg volt győződve róla, hogy utálni fogja. Aztán mégsem utálta. Na jó, nem imádta éppen, de jó volt ott élni. Aztán felfedezte, hogy terhes, és akkor már nem volt kérdés, hogy marad-e. Avalon megfelelő hely egy gyerek felnevelésére. És most itt van anya. Micsoda elképzelhetetlen fordulat! Szóval Daisy ott lődörgött a főiskolán, s megnézte magának a helyet, ahol mostantól tanulni fog. Igyekezett megbirkózni a kultúrsokkal, amire nem számított. Azt tette, amit gyakran hívott segítségül: a kamerája lencséjén át tanulmányozta a környezetét. Hideg volt, de nem csípett a fagy. A diákok csoportokba verődve sétálgattak, nevetgéltek, beszélgettek, és Daisy egyre inkább egyedül érezte magát. Számtalan pár is sétált arra egymást átölelve vagy kéz a kézben. Néhány párocska az új

114

felfedezés örömétől megrészegülten néhány lépésenként megállt csókolózni, majd ment tovább. Azért persze voltak magányosok is, fülükben iPoddal átszellemülten hallgatták a zenét. Jó pár lány mobiltelefont szorított a füléhez, bár lehet, hogy csak tettették a telefonálást, hogy senki se gondolja róluk, nincs egyetlen barátjuk sem. Daisy nem igazán tudta, hol lesz a helye ebben a kis társadalomban. Állami főiskola lévén járt oda mindenféle szerzet. Voltak nappalisok, akik kollégiumokban laktak, meg bejárók, akik dolgoztak a tanulás mellett, sőt még családjuk is volt. Logan a Chi Théta Sigma házban lakott. Daisy egyszer sem látogatta itt meg, a fiú életének ez a része nem tartozott rá. És maradjon is így! Hiányzott ugyan Charlie, de Daisy tudta, ez a néhány óra tőle távol hihetetlen ajándék. Talán be kéne mennie a diákönkormányzat épületébe, hogy megigyon egy kávét, és beszélgessen a többi lánnyal vásárlásról, a hírességek körüli pletykákról, a napi hírekről vagy az Antigoné előző napi főiskolai előadásáról. De talán inkább majd az órák után. Anyja megígérte, hogy nagyon fog vigyázni Charlie-ra, efelől nem is volt kétsége. Az egyetlen dolog, amiben az anyjával kapcsolatban biztos lehetett, az volt, hogy mindent – legyen az egy diktátor megbuktatása vagy egy grapefruit kiválasztása a boltban – tökéletes hozzáértéssel végez. Daisy elgondolkodott az anyján, és azon, amin átment. „Incidensnek” nevezte a lejátszódott drámát, és lekicsinylette a saját szerepét. Nem szeretett beszélni róla, pedig úgy állította be, mintha csak kívülről figyelte volna az eseményeket. Daisy azonban gyanította, hogy sokkal nagyobb szerepe volt ennél. Valami szörnyűségnek kellett ott történnie vele, hogy Avalonba költözött. Neki, Daisynek nem jöhetett volna soha jobbkor, gondolta a lány, s ettől hirtelen nagyon önzőnek érezte magát. Készített néhány fotót. Mindig imádta figyelni, ahogy a hó alulról megvilágítja az emberek arcát, különösen tisztán kiemeli a vonásokat, és őszintévé teszi az arckifejezést. Végigpásztázott a kamerával a négyszög alakú téren, melyet magas, kopasz fák és tekintélyes, téglaburkolatú épületek szegélyeztek. Ez volt az állami főiskolák között a legszebb és legrégibb campus. Keresőjében egyszer csak megjelent egy fiú vállig érő, szőke hajjal, aki csípőjének támasztva egy halom könyvet cipelt. Daisy majdnem elejtette a meglepetéstől a fényképezőgépet. Lehetséges? Tényleg Zach az? Már majdnem odakiáltott a fiúnak, aztán mégis meggondolta magát. Hátha téved, és csak bolondot csinál magából. Inkább eltette a gépet, és a fiú után sietett, miközben elhaladt néhány diák mellett, akik egy magasba tartott plakáton hívták valami gyűlésre a többieket, meg egy professzor mellett, akit körülvettek rajongó diákjai. Igen, talán tévedett, hiszen egy teljes éve nem látta a fiút. Bár Zach Algert megismerné bármikor. Ő, Zach és Sonnet, a legjobb barátnője s immár mostohatestvére sok mindent csináltak együtt végig. Daisy valaha készült legjobb képei közül számos Zachet ábrázolta. Nem beállított képek voltak ezek, csak tanulmányok barátja rendkívüli, megnyerő arcáról. A fotók az előző télen készültek fekete-fehérben a vonzó fiatalemberről, aki a szíve mélyén óriási fájdalmat rejtegetett. Mikor a képeket készítette, Daisy nem tudott erről a fájdalomról, sem pedig az okáról, s talán épp ezért különösen titokzatosra sikerültek. Ahogy egyre jobban megközelítette a fiút, eloszlottak a kétségei. Mindenkinek van egy jellegzetes tartása, s ha kamerán keresztül nézi az ember, ahogy ő tette oly sokszor Zachkel, könnyen felismeri. – Zach! – kiáltott utána, amikor már néhány méterre volt tőle. – Hé, Zach! A fiú megtorpant, mintha valami láthatatlan lánccal rántották volna vissza, majd hátrafordult. Ugyanaz a Zach volt, akit Daisy ismert, mégis valahogy más. Ugyanaz az erős csontozató, szép arc a maga északi vonásaival, ugyanaz az elképesztő, búzavirágkék szem a szőke szemöldök íve alatt, és ugyanaz a világosszőke haj. Annyira világos, hogy sokan azt hitték,

115

szándékosan fehéríti, vagy egyenesen albínó. És mégis valahogy másnak tűnt. Volt benne valami furcsa távolságtartás, óvatosság, mely kemény páncélként vette körül. – Én vagyok az, Daisy! A fiú futólag elmosolyodott, inkább csak illendőségből, semmint a lány felbukkanása fölött érzett örömében. – Látom. – Hogy vagy? – Daisy kínosan érezte magát. Régen jó barátok voltak, annyira közel álltak egymáshoz, hogy megosztották még a titkaikat is. Sonnet Romanóval hármasban olyanok voltak, mint a három testőr: elválaszthatatlanok. „Mindenki egyért, egy mindenkiért.” Egészen addig, amíg el nem szakította őket egymástól a botrány. – Jól. És te? – Remekül – felelte a lány. – Nagyszerűen. – Az jó. Kínos csend következett. Az arra haladók lába alatt ropogott a hó, beszélgetésfoszlányok jutottak el a fülükbe. Daisy nem tudta, hol kezdje. – Sajnálom, de ez most olyan kínos. Nem akartam, hogy az legyen. A beismerés segített egy kicsit. A fiú felnézett az óratoronyra. – Órára indulsz, vagy…? – Van még harminc percem. Zach a diákszövetség masszív, díszes bejáratú épületére mutatott. – Innál egy kávét? – Örömmel. Egymás mellett állták végig a sort. Zach felkapott még egy vastag, celofánba burkolt fahéjas tekercset is, aztán mégis inkább visszatette. – Maradok a kávénál – mondta. – A Sky River Sütődében végzett munka után nem érem be akármilyen sütivel. A múlt említése áttört még egy gátat közöttük. – Én sem – értett egyet Daisy. Az elmúlt télen mindketten a sütödében dolgoztak, s ez gyorsan a legjobb barátokká tette őket. Zach és Sonnet mentette meg Daisyt attól, hogy kívülállónak érezze magát, miután Avalonba költözött. Egy műanyag borítású asztal mellett ültek le az ablaknál. – Jó újra látni téged – mondta Daisy. – Nem tudtam, találkozunk-e még valaha az után, ami történt… – Nem kell kerülgetned a forró kását – vágott közbe Zach. – Azt akartad mondani, hogy miután apám megkopasztotta a várost. Ugyanis Zach apja, Matthew Alger volt Avalon vagyonkezelője Nina polgármestersége idején. Amikor rejtélyes módon pénzek tűntek el a város kasszájából, először Ninát gyanúsították, de végül rájöttek, hogy Matthew volt a tolvaj. Kiderült, hogy szenvedélyes internetes hazárdjátékos. Csak rontott az ügyön, hogy az apja sikkasztását leplezni kívánó Zach pedig a sütödét lopta meg, ahol dolgozott. Matthew Alger börtönbe került, a más családtagok híján magára maradt fiú pedig elhagyta a várost. És bár Nina nem volt közvetlenül felelős a történtekért, polgármesterségére rányomta bélyegét a botrány. – Igen – ismerte be Daisy. – Az után. Otthagytad az iskolát, a sütödét, és eltűntél, mielőtt elmondhattam volna, mennyire sajnálom, ami történt, és mielőtt Sonnet elbúcsúzhatott volna tőled. – Legalább könnyen megszabadultatok tőlem. Az apám tönkretette Sonnet anyját, nem hiszem, hogy sírt volna utánam. – Mindketten szomorúak voltunk, Zach. Amit a papád tett, nem a te hibád volt, és most nagyon örülök, hogy megtaláltalak. És csak hogy tudd, el fogom mondani Sonnetnek. Máris küldök neki egy SMS-t.

116

Erre Zach már hajszál híján megengedett magának egy mosolyt. – A régi, parancsolgató Daisy. A beálló csendben a lány szinte érezte a fiúból áradó kíváncsiságot. Rákönyökölt az asztalra, és a szemébe nézett. – Nem haragszom, ha a baba után akarsz érdeklődni – jelentette ki. – Hát igen, épp azon tűnődtem. – Amikor utoljára találkoztak, Daisy még csak pár hónapos terhes volt. – Csak nem akartam rákérdezni, hátha… történt valami. – Augusztusban megszületett a kisfiam – árulta el a lány. – Emile Charles Bellamy. Csodálatos baba – kapott elő egy fényképet a tárcájából. – Avalonban lakunk, úgyhogy bejáró leszek. Ez az első napom. – Nahát! – A legtöbb fickóhoz hasonlóan Zach sem tudott sokkal többet mondani egy baba fényképe láttán. – Fogadok, hogy nagyszerű anyuka vagy. – Igyekszem. Aztán Daisy Zach élete felől érdeklődött, s megtudta, hogy a fiú az egyetem szomszédságában lakik, és dolgozik a helyi sütödében. A legtöbb emberrel ellentétben neki épp megfelel egy sütöde őrült időbeosztása. A főiskolán pedig könyvelést tanul. Miközben hallgatta, a lány egyre inkább rádöbbent, mennyire kedvelte Zachet, és mennyire hiányzott neki mint barát. Kevés barátja volt mostanában. Akiket a középiskolában ismert, zömmel főiskolára mentek, vagy New Yorkban kerestek munkát. Akik a városban maradtak, még félig gyerekként igyekeztek beilleszkedni a felnőtt világba, ami érdektelen munkát és hétvégi ivászatokat jelentett. Csak sodródtak napról napra, és nem tudtak mit kezdeni magukkal. Daisy mindenképpen el akarta kerülni az ilyen semmitmondó életet. Ezért ragaszkodott ahhoz is, hogy legyen önálló otthona, ezért dolgozott még késő este is a reklámfotóin, és ezért iratkozott be a főiskolára. Nem akarta, hogy olyan élete legyen, amely épp csak elviselhető. Ennél sokkal többet, értelmesebbet akart. Elmesélte Zachnek, mennyit haladt előre a művészi fényképezés terén, hogy nem egy képe kint lóg a helyi üzletekben, s már adott is el belőlük. Állandó munkája is van reklámfotósként egy helyi grafikai cégnél, és az interneten továbbítja a képeit. – Így aztán a legmeglepőbb helyeken bukkannak fel a képeim – folytatta –, mint például egy üveg tolóajtókat hirdető reklámban. De hirdetnek velük kertészeti cikkeket és fagysérülés elleni gyógyszert is. – Kiitta a kávéját, és belegyömöszölte a szalvétát a papírpohárba. – De a legjobb fotóim rólad készültek. – Nos, remélem, az én arcom nem bukkan fel egy hirdetésben vagy reklámfüzetben. – Először is sosem tennék ilyet. Másodszor nem is tehetném a modell írásos beleegyezése nélkül – jelentette ki Daisy, majd odanyújtott Zachnek egy másik fotót is a tárcájából. Az előző télen készítette időzítővel, így mind a hárman rajta voltak: Sonnet, Zach és ő. A háttérben a havas erdő látszott, s a képről sugárzott hármuk barátsága. Akkor, ott a képen még egyikük sem tudta, hogy nem sokkal később Daisy valami egészen másról készít majd felvételt. Valamiről, amit egy jégbarlangban fognak találni a hegyen, amikor kirándulni mennek. Aznap hótalpon indultak útnak, és megtalálták egy huszonöt éve eltűnt nő maradványait. Zach apja nemcsak hogy ismerte a nőt, de ő volt az utolsó, aki élve látta. Ezután minden megváltozott hármuk körül. Zach elfordította a tekintetét a képről. – Sonnet hogy van? – kérdezte mélységes fájdalommal a hangjában. Ő és Sonnet együtt nőtt fel, óvodáskoruk óta barátok voltak. Daisy tudta a legjobban, mennyire megviselte mindkettejüket az elszakadás. – Remekül. Ő mondta a búcsúbeszédet érettségi után az évzárón, és nyárra kapott egy ösztöndíjat a NATO-hoz, Belgiumba. Most az Amerikai Egyetemre jár Washingtonba, azt hiszem, diplomata akar lenni. A fiú bólintott.

117

– Biztosan nagyszerű diplomata lesz. Ebben Daisy is biztos volt. Sonnet Romano volt az a lány, akiről minden szülő álmodik. Jól tanult és jól viselkedett. Közösségi munkát is végzett, például foglalkozott óvodásokkal az iskola-előkészítőben, nyáron pedig kirándulni vitt gyerekeket. Megesküdött, hogy szűzen megy férjhez, és amennyire Daisy tudta, ragaszkodott is az esküjéhez. – Tedd meg nekem azt a szívességet, hogy nem írsz neki rólam! – kérte Zach. – Persze, gondolom, nem tudlak visszatartani, hogy ne említsd meg a találkozásunkat, de… – Rendben, nem fogom – ígérte Daisy. – De hidd el, nem lenne nagy ügy. Azóta annyi más, sokkal nagyobb dolog történt, mint a papád ügye, úgyhogy ki törődik már azzal? – Nagyobb dolgok? Mint például az, hogy gyereked született? – Például. És van még egy. Remélem, jó hír. – Ha elmondod, megtudom. – Sonnet mamája, Nina néhány hete férjhez ment. – Tényleg? – Az apámhoz. Nina Romano hozzáment az apámhoz! Tehát nővérek lettünk, Sonnet meg én. Zach hátradőlt a széken, úgy bámult Daisyre. – És te ennek ellenére szóba állsz velem? – Ahogy már mondtam, ami történt, nem a te hibád volt, Zach. Senki sem hibáztat érte. A fiú nem mondott semmit, de Daisy látta a szemén, hogy nem ért vele egyet. Eltűnődött, vajon eljut-e az ember egyszer oda, hogy ne akarjon megfelelni a szüleinek. Nem, adta meg magának a választ. Soha. És abban a pillanatban, a kávézó asztala mellett megesküdött, ő sosem fogja azt éreztetni Charlie-val, hogy meg kell dolgoznia a szeretetéért. Mindig szeretni fogja, feltétel nélkül. – Akárhogy is, én őszintén remélem, hogy egyszer még összejövünk mi hárman – mondta Zachnek, aztán támadt egy ötlete. – A téli karnevál épp jó alkalom lesz. Arra Sonnet is hazajön. A téli karnevál volt az évszak legnagyobb eseménye Avalon-ban. Olyankor jégszobrokat készítettek, hokimeccseket rendeztek a tavon, mindenféle versenyre került sor a kutyaszántól a bobon át a „jégembertriatlonig”, ami hótalpas versenyfutást, sífutást és korcsolyázást takart. Ez a közösségi fesztivál volt a tél legderűsebb időszaka. – El kellene jönnöd, Zach – biztatta Daisy a fiút. – Komolyan mondom. – Ja, persze. Sonnet nagyon örülne, apádról és az új feleségéről nem is beszélve. – Zach… – Mindjárt kezdődik az óra. – A fiú megfogta a két papírpoharat, és beledobta a szemetesbe. – Mennem kell.

118

17. Sophie előre elképzelte, hogyan fognak telni a napjai a kis Charlie-val. Megérkezik Daisy házához, Charlie boldog gurgulázással és gügyögéssel fogadja, hálás lánya pedig már szalad is kifelé az ajtón, tele önbizalommal. Aztán amíg a baba szép csendesen alszik, ő átolvassa a gyerekgondozásról szóló könyveket, melyeket azért vett, hogy felfrissítse a tudását. Ehelyett reggel kész káosz fogadta: ideges lány, síró baba és rendetlen ház. Daisy addigra lebeszélte magát az egész főiskoláról. – Ne légy már ilyen! – kiabálta túl Sophie a babát. – Annyira jól kitaláltad, meg tudod csinálni! – Jövőre vagy két év múlva is elvégezhetem – siránkozott Daisy. – Nem muszáj most azonnal. Magabiztosságot erőltetve magára, Sophie elvette tőle a síró, átázott kisfiút. – Menj! Legalább ezen a héten próbáld ki! Meg tudjuk csinálni, Daisy. Ígérem. A lány végül engedelmeskedett, s ők kettesben maradtak Charlie-val. A pici még mindig bömbölt, a nagyit pedig elfogta a kétség, hogy be tudja-e váltani az ígéretét. Gyakorlatilag percről percre megtervezte a napját az unokájával. Az étkezéseket, a pelenkacserét, a játékot, a szundikálást. Pontosan a könyvek útmutatása szerint. Csak arra nézve nem kapott tanácsot, hogy mit tegyen, ha a baba nem hajlandó együttműködni. Utat vágott a zsúfolt nappali összevisszaságán át a háló felé, ahol Charlie-t átpelenkázta. A pici fiú erős volt, és dühös. Sírt és tekergőzött, miközben Sophie nagy nehezen megküzdött a pelenkanadrág ragasztós pántjaival, és belegyömöszölte a kalimpáló kis lábakat egy tiszta kezeslábasba. Mikor a piszkos ruhát a padlóra dobta, azonnal megértette, milyen könynyű rendetlenséget csinálni, ha az ember egyedül van egy hisztis kisbabával. Felkapta a gyereket, és megpuszilta a homlokát. Nem érezte melegnek. Ringatta, rázogatta, dünnyögött neki, majd átvitte a nappaliba, ahol beletette a hintába, és kisietett, hogy megmelegítse a tejet. Charlie-nak azonban nem kellett az üveg, de a Binky sem, a hinta sem, és egyetlen játéka sem. Nem kellett neki a nagyanyja. Sophie letette egy takaróra a földön, és körülnézett, milyen játékot adhatna a kezébe. Miután nem talált egyet sem elérhető távolságban, ő maga kuporodott mellé. – Beszélnünk kell, Charlie – szólította meg a babát, mikor az egy pillanatra csendben maradt. – Én már két gyereket felneveltem – kezdte, s úgy találta, ha felnőttként beszélnek vele, Charlie elfelejt sírni. – Nem ijesztesz meg, de azért van egy kis gond. Én még sosem csináltam ezt egymagam. Amikor Daisy megszületett, még nem voltam az apja felesége, de nem is voltam egyedül. Azon a nyáron még a szüleimmel éltem. Bizony, meg kell majd ismerned a szüleimet. Charlie ökölbe szorította mindkét kezét, és rágni kezdte. – Majd ha nagyobb leszel, találkozol velük – folytatta Sophie. – Még mindig nem szokták meg a gondolatot, hogy dédszülők lettek. Na szóval, amikor Daisy megszületett, a szüleim úgy gondolták, a nap huszonnégy órájában segítségre van szükségem. Alig jöttünk haza a kórházból, odaadták a babámat egy képzett dajkának. Néhány hónappal később, miután hozzámentem Greghez, megtartottuk a dadust. Ne érts félre, nagyon rendes dolog volt a szüleimtől ez a gondoskodás, örökre hálás leszek érte. Csakhogy ezzel azt sugallták, hogy egyedül nem lennék képes boldogulni, segítség nélkül nem tudnám ellátni a kisbabámat. Én pedig elhittem nekik. Miért is ne? Az igazat megvallva hálás voltam Ammie-nek és Dellának, a nappalos meg az éjszakás dadusnak. Ammie laoszi volt, Della pedig queensi. Mindketten imádták a

119

gyerekeket, és Daisy volt a mindenük. A végén már a kisujjamat sem kellett mozdítanom. Daisy mellett sem, és később Max mellett sem. Simán folytattam a saját életemet. Befejeztem a főiskolát és a jogi egyetemet, majd elkezdtem építgetni a karrieremet, miközben mások vigyáztak a gyerekeimre. Charlie méltatlankodott egy kicsit, de nem kezdett el újra sírni. Sophie feléje nyújtotta a kezét, mire a pici megfogta az egyik ujját, alaposan megnézte magának, majd begyömöszölte a szájába, és megharapta újonnan kijött fogacskájával. Persze nem annyira, hogy fájjon. – Egyszóval azt akarom mondani, hogy te vagy az én utolsó esélyem, fiatalember. Persze nem akarok nyomást gyakorolni rád, de tényleg szeretnék fontossá válni a számodra. Nem pusztán az a kedves hölgy akarok lenni, aki néha elvisz magával a játszótérre vagy egy mesefilmre a moziba. Sophie a monológ után óvatosan kihúzta az ujját a baba szájából, és karjára vette a kislegényt. Szinte beleremegett a szeretetbe, amely elöntötte ez iránt az apró teremtmény iránt, aki oly váratlanul érkezett, és akinek a puszta léte ezentúl meghatározza Daisy életét. Nem mindenki tekintette azonban áldásnak. Amikor elterjedt Daisy terhességének a híre, Sophie nem egy manhattani ismerőse, az olyan szuperanyák, akik gondosan eltervezték gyermekük életét a fogantatástól az esküvőig, együttérzésükről biztosították a családot. Úgy viselkedtek, mintha meghalt volna valaki, nem pedig úgy, mint amikor egy új élet van indulóban. Ó, Sophie, annyira sajnálom! Milyen nehéz lehet most neked! Minden terved, minden reményed Daisyvel kapcsolatban odavan. Folyton ilyesmiket kellett hallgatnia. Letette a babát, és körbejárt a szobában. Összeszedte a szanaszét heverő játékokat, s halomba rakta a puha, sípoló állatkák, élénk színű, rücskös vagy zselés anyaggal töltött tárgyak kis gyűjteményét. Odanyújtott Charlie-nak egy plüssbabát, melynek lapos arcára kedves mosolyú szájat hímeztek. A pici mindkét kezével megragadta, és azon nyomban a szájához emelte. – Persze hogy voltak terveim Daisyvel – mesélt neki tovább Sophie. – Persze hogy voltak álmaim vele kapcsolatban, minden anyának vannak. Neki is vannak veled, nekem elhiheted. De ha van esze, megtartja őket magának, és hagyja, hogy magadtól fedezd fel a céljaidat. – Neki nem volt ennyi esze. Ő megmondta Daisynek, mit vár el tőle: jó jegyeket, jó iskolákat, értelmes munkát meg kölcsönös szerelmen és megbecsülésen alapuló házasságot. No és egykét előre tervezett gyereket. Ebben a sorrendben. – Nem hallgatott rám – ismerte be az unokájának. A baba ledobta a puha játékot, mire Sophie odaadott neki egy műanyag karikát, melyről mindenféle színes tárgyak lógtak. Charlie megragadta, és a szájához emelte, ekképp ellenőrizve a valódiságát. – Ami azt illeti, én sem hallgattam rá – folytatta Sophie. – Az anyák ritkán hallgatnak a gyerekükre. Úgy értem, a szívükkel figyelnek rá, de csak azt hallják meg, amit hallani akarnak. Azt például nem, hogy ha egy lány haragban van a világgal, és lázadni akar, hajlamos felelőtlenül lefeküdni egy sráccal. De Daisynek legalább volt annyi esze, hogy ne menjen feleségül Logan O’Donnellhez. Biztosan vannak olyanok, akik azt mondják, hogy minden apa jobb, mint a nem létező apa. Talán igazuk is van, de én bízom Daisy ítélőképességében. Legalábbis Logannel kapcsolatban. Sosem lett volna belőle jó házasság, és ő ezt okosan felismerte. Végignézte a házasságunkat Greggel, és valószínűleg rájött, hogy a meggondolatlanul megkötött frigy nem hozza helyre a dolgokat. Charlie eldobta a csörgőszerűséget, és rágni kezdte az öklét, miközben gurgulázó hangokat hallatva komoly tekintettel figyelte a nagyanyját. – Mihelyt abbahagyod a bömbölést, egész jó hallgatóság vagy – jegyezte meg Sophie. – Jobban figyelsz rám, mint bármelyik felnőtt, akit ismerek. – Azon kapta magát, hogy mosolyog az unokájára, csak mert az olyan tágra nyílt szemmel, bölcs arckifejezéssel hallgatja, amit mond, mintha értené.

120

– Zöld a szemed és vörös a hajad, mint egy igazi írnek – mondta neki. – Fogadni mernék, hogy egész életedben hallgatni fogod, mennyire hasonlítasz az apádra. Daisy mondja, hogy Logan hetente meglátogat, amit fel sem tételeztem volna róla. Persze nem ismerem igazán. – Ezúttal azt a játékot kínálta Charlie-nak, amelyet néhány hónappal ezelőtt hozott Németországból: egy üreges labdát, mely lágyan harangozott, amint tovább gurult. – Igazán vicces, hogy Marian O’Donnellt mindig is tökéletes anyának tartottam. Folyamatosan jelen volt a gyermekei életében. Mindig bent volt az iskolában, önkéntes munkákat vállalt hol a könyvtárban, hol a számítógépteremben. Főállású anya volt, s az ilyenektől mindig rossz anyának éreztem magam. A végén mégsem tudta jobban megóvni a bajtól Logant, mint én Daisyt. Charlie kiejtette kezéből a Németországból hozott játékot. Tekergőzött egy kicsit, aztán elfintorította az arcát. Sophie néhány percig csendben figyelte. Vajon a belei mozognak, vagy csak unatkozik? Mivel az előbbinek nem látta jelét, úgy vélte, kis unokája unja magát. Nem hibáztathatta érte, végül is egy helyben heverészve türelmesen hallgatnia kellett nagyanyja monológjait. Gyengéden felvette a picit a földről, s szobáról szobára járkálva ringatta. Daisy még mindig csak egy tinilány volt, és ez meg is látszott azon, ahogy a háztartását vezette. Ötletszerűen csinált hol ezt, hol azt, és nem sokat adott a részletekre. Na és aztán? – gondolta Sophie. Attól még nem dől össze a világ, hogy halomban áll a kimosott ruha, mert még nem volt idő összehajtogatni. Megállt, és kinézett az ablakon. Úgy fordult, hogy Charlie is kilásson. Az érintetlen fehérség odakint olyan volt, mint valami téli csodavilág egy mesekönyvben. Az égen vastag, szürke felhők gyülekeztek. – Daisy azt mondta, szeretsz kimenni a levegőre – szólalt meg Sophie. – Persze rád kell adni kilenc réteg ruhát, és be kell cipzározni a kabát alá, mint egy pocaklakót. Azt hiszem, ma inkább itthon maradunk. A délután lassan telt, nem történt semmi érdekes. Charlie semmi érdeklődést nem mutatott az alvás iránt még akkor sem, miután megivott két üveg tejet, és nagyanyja kétszer átcsomagolta. Sophie úgy döntött, nem izgatja magát a napirend miatt. Ez is része lesz annak a kihívásnak, amely elé állította magát. A régi Sophie már bőszen lapozgatta volna a gyereknevelési könyveket, hogy megkeresse, mit tanácsolnak arra az esetre, ha a baba nem hajlandó elaludni ebéd után. Az új Sophie azonban egyszerűen alkalmazkodott a pici ritmusához. – Olyan vagy, mint egy zen bölcs – közölte vele a nagyanyja. – Én régen meg voltam győződve arról, hogy nekem mindig mennem kell valahova, tennem kell valamit. De te… te csak vagy, és jól érzed magad. Úgy látszik, nálad ez jól működik. Sophie felfedezte, cseppet sem zavarja, hogy eltervezett napirendje felborult. Egyedül nevelni egy gyereket társ vagy dadus segítsége nélkül talán inkább a jelenlétre, mint a cselekedetekre épül. – Hogy mennek a dolgok Mayberryben? – kérdezte Tariq. A férfi rákapott, hogy hetente néhányszor felhívja Sophie-t. Az asszony tudta, hogy hiányzik Tariqnak, de igazából még ennél is többről volt szó: barátja aggódott érte. – Remekül – felelte. – Én is remekül vagyok, és a dolgok is remekül alakulnak körülöttem. El kellene jönnöd látogatóba, akkor láthatnád a saját szemeddel. – Amerika nekem túl ijesztő. – Akkor meg hidd el becsületszóra. Nem tudom, miért olyan nehéz felfognod, hogy képes vagyok letelepedni és új életet kezdeni egy kisvárosban. – Azt hiszem, te mindenre képes vagy, amit a fejedbe veszel. De hiába nem akarod ezt hallani, még el sem kezdted tisztázni magadban, hogy mi történt azon az éjszakán. – Mi az, te lettél az agykurkászom? – Csak a barátod vagyok, Sophie. Valaki, aki szeret téged.

121

Sophie a házikója széles kilátást nyújtó ablaka előtt járkált fel-alá, füléhez szorítva a telefont. – Méltányolom az aggódásodat, de tényleg jól vagyok. – Megállt egy pillanatra, úgy folytatta: – Találkoztam Brooks Fordhammel. – Azzal a riporter fickóval? – Igen. Már jobban van. Kapott egy év kutatószabadságot az újságjától, de írni akar a történtekről. – Persze hogy akar. Csak ezért keresett meg? Sophie maga sem tudta a választ. – Nehéz megmondani. – Még mindig vannak rémálmaid? – Igen, kivéve… – Egyetlen alkalomra emlékezett, amikor nem voltak, és ez akkor történt, amikor Noah karjában töltötte az éjszakát. – Sok embernek vannak rémálmai – mutatott rá. – Ez még nem jelenti azt, hogy az összeomlás határán állnak. – Csakhogy az a sok ember nem ment át azon, amin te. Sophie kifelé bámult az ablakon. Megint amolyan szürke-fehér nap volt. Az ég szürkéllett a felhőktől, a tavat pedig frissen hullott, vakítóan fehér hó borította. Csak a délutáni árnyékok hosszan elnyúló foltjai tarkázták. Ebből a nagy ablakból az út kanyarja is látszott, egy hajtŰkanyar, valamint a meredek tópart. Az út tele volt tűzdelve figyelmeztető táblákkal, és egy nevetségesen gyenge korlát szegélyezte. Valahányszor látott egy kocsit, amint beveszi a kanyart, Sophie minden izma megfeszült. Elfordította tekintetét az útról, s inkább a tavat figyelte. Tina épp korcsolyázott, a délutáni edzését tartotta. Lehetetlenség volt nem gondolni arra, amit Bo Crutcher kikotyogott róla. A kisvárosi élet sokkal érdekesebb, mint Sophie valaha gondolta volna. – Az incidenst már teljesen magam mögött hagytam – nyugtatta meg Tariqot. – Nem hiszed el, de így van. Továbbléptem. – Elfutottál. Az asszony elmosolyodott. – Charlie-nak kijött még egy foga a múlt héten. Mondtam már? – Jó néhányszor. Még fényképeket is küldtél e-mailben. – Ma délután meg hokimeccsre viszem a fiamat meg a barátait – tette hozzá Sophie. – Mesés szórakozás. – És lefeküdtem a szomszéddal – bökte ki az asszony. – Nem is egyszer. Pillanatnyi csend következett, aztán Tariqnak sikerült megszólalnia. – Ez csodás! Nem csapsz be? Sophie szabad kezét a dereka köré fonva tovább járkált fel-alá, miközben magyarázta a dolgot. Azt a részt kihagyta, hogy belefutott az árokba a kocsijával a hóviharban, csak annyit mondott, hogy első avaloni éjszakáján találkozott a férfival. – Az a klasszikus erdei ember a hatalmas termetétől a délutáni borostájáig. Állatorvos. – Tiszta James Herriot – utalt Tariq a híres angol állatorvos-íróra. – Ne légy ilyen leereszkedő! Teljesen spontán jöttünk össze – folytatta, s Noah-nak a puszta gondolatára melege lett. – Nem randizunk, és alig ismerjük egymást, mégis van köztünk valami. Nem is tudom, minek nevezzem. Mintha gyufát dobtak volna egy hordó kerozinba. – Ó, ó! Úgy tűnik, ez a tempó újabban illik hozzád. – Meg kell hogy mondjam, ez a legkönnyebbik oldala az új életemnek. – Az exeddel boldogulsz? – A minimumra csökkentettem a kapcsolattartást. Hogy őszinte legyek, fáj látni Greget az új feleségével, fáj látni, mennyire imádja azt a nőt, és milyen boldogok. Egyszerűen fáj, és semmit sem tehetek ellene. – Kivéve, hogy elcsábítod a szomszédot.

122

– Hát igen. Dr. Maarten azt mondaná, hogy felfedezem énem rejtett oldalát. Vagy hogy szabadjára engedem féken tartott szexuális energiáimat. – Ehhez azonban két alkalomnál többre volna szükség, ébredt rá, miközben egyre gyorsabban járkált az ablak előtt. Témát váltott, és érdeklődni kezdett a bíróság ügyei iránt és afelől, hogy Tariq hogyan halad a munkájával. Nemsokára azon kapta magát, hogy az érdeklődés, amellyel barátját hallgatja, letagadhatatlan vágyódássá erősödik benne. Egy része még mindig ahhoz a világhoz tartozott, ahol a küldetéstudat irányította a napjait, ahol nagy volt a kihívás, de nem volt lehetetlen teljesíteni, amit vállalt; ahol az ő kezében volt az irányítás, ő tett pontot a dolgok végére. Egy másik része azonban emlékeztette, miért is jött ide, s hogy az utazás még csak most kezdődik. Befejezte a beszélgetést és körbejárta a házat, hogy meggyőződjön róla, minden vidám és hívogató. Maxet várta ide iskola után. A hokiedzés után vacsorát főz neki – kedvencét, a fűszeres, darált marhahússal töltött, Sloppy Joe-nak nevezett szendvicset –, aztán pedig Max nála marad éjszakára. Összerezzent, amikor kopogtak, s az órára pillantott. Korán van még ahhoz, hogy Max legyen. Kinyitotta az ajtót, s Gayle-t látta meg a küszöbön. – Hoztam magának egy kis muffint – mondta a nő, hátrahajtva vastag kabátja kapucniját. Egy lapos Tupperware dobozt nyújtott Sophie felé. – Köszönöm szépen, végtelenül kedves magától – hálálkodott örömmel Sophie, majd hátralépett, hogy beengedje a nőt. – Ne várjon tőle sokat, rémesen sütök. De a bezártság rávitt, hogy kipróbáljak valami újat. – Ráér maradni? – Csak egy pillanatra. – Gayle körülhordozta tekintetét a házon. – Még sosem jártam itt. Szép kis ház. – Ma jön át először a fiam. Tizenkét éves. Remélem, legalább annyira tetszeni fog neki itt, mint nekem. – Nagyszerű hely, nincs rajta mit nem szeretni – biztatta Sophie-t Gayle. – Nos, például azt, hogy nincs kábeltévé. – Hoppá! De úgy nézem, DVD-lejátszója van. Kölcsönözhetne néhány filmet a Silver Screennél, a városban. – Jó ötlet, de úgy gondoltam, ezt a kis időt szánjuk egymásra. Ha valami szórakozásra van szükségünk, megtanítom römizni vagy kanasztázni. Bevallom, ideges vagyok. Micsoda nyomasztó gondolat, hogy az ember ideges legyen a saját fia látogatásától! A válás óta az apjával él – magyarázta, s felkészült az ilyenkor rendszerint elhangzó kérdésekre, elítélő pillantásokra. – Akkor nem csoda, hogy ideges – veregette meg Gayle a karját. – Gondolom, nincs szüksége tanácsra, de annyit hadd mondjak, ne számítson arra, hogy minden tökéletes lesz. Valószínűleg már megvan az elképzelése arról, hogyan fognak zajlani a dolgok. Gayle megértésétől Sophie kissé megkönnyebbült. – Netán tapasztalatból beszél? – De még mennyire! Íme egy tökéletes példa: miután Adam egységét behívták, volt még egy kis szabadsága, mielőtt elindultak volna a tengerentúlra, mire én megterveztem egy csodás napot a családnak. Szépen elképzeltem, hogy az egész nap különleges pillanatok sorából fog állni, amelyekre emlékezhetünk, amíg haza nem tér a küldetésből. – Gayle szomorkásan elmosolyodott. – Hát lettek különleges pillanatok, csak épp nem kellemesek. – Ha jól sejtem, a dolgok nem úgy sültek el, ahogy tervezte. – Kezdve a pici fülgyulladásától a háromórás várakozáson át az orvosnál, és befejezve azzal, hogy csúnyán összekaptunk, mert a férjem ragaszkodott hozzá, hogy tíz mérfölddel arrébb csináltassuk meg a gyógyszert. Mint kiderült, azért, mert a patikusnő régi barátnője.

123

Ennyit arról, hogy dalolva üljük körbe a tábortüzet. No és persze a finom vacsora is kútba esett a Tóparti Fogadó teraszán, ahonnan néznünk kellett volna a hulló faleveleket. Sophie el tudta képzelni, micsoda megpróbáltatás lehetett ez Gayle-nek. – Nagyon sajnálom. – Emlékszem, azt kiabáltam utána, hogy tűnj a pokolba az életemből, miközben a vonata kihúzott az állomásról. Hát ez az emlékezetes pillanat maradt meg nekem. – Ó, istenem! Sajnálom, Gayle! – Szerencsére azért happy end lett a vége. Ott álltam a peronon a gyerekekkel, teljesen öszszetörve, mikor a vonat hirtelen megállt, és Adam leugrott róla. Képes volt meghúzni a vészféket, mert ugyanolyan rosszul érezte magát, mint én. Így végül normálisan elbúcsúztunk, miközben az egész vonat minket éljenzett. Valaki még fényképet is készített rólunk, ami valahogy elkerült egy hírügynökséghez, és benne voltunk isten tudja, hány újságban. – Akkor mégiscsak meglett a romantikus búcsú. Gayle bólintott. – Még a régi barátnőt is megmagyarázta. Az orvos ajánlotta neki, mert ő a legjobb olyan gyógyszerész a környéken, aki maga állítja össze a szereket. Én ezt akkor nem hallottam a baba bömbölésétől, Adam meg túl dühös volt ahhoz, hogy magyarázkodjon. – Tehát minden rendbe jött. – Igen. De a lényeg mégis az, hogy a férjem nincs itthon, és nagyon hiányzik. Sophie kihallotta a szomorúságot a hangjából. Mert más az, ha valaki azért magányos, mert kudarcot vallott a házassága, és megint más, ha erőszakkal választják el tőle a férjét, mint Gayle esetében. – Sajnálom – ismételte. – Ha bármiben segíthetek… Gayle zsebre dugta a kezét. – Még az is lehet. Tanácsra van szükségem, és Noah mondta, hogy maga jogász. Te jó ég! – Pillanatnyilag nem gyakorló jogász. – De dolgozhatna itt, ha akarna? – Megvan még az engedélyem erre az államra, de… – Te ajánlkoztál, emlékeztette magát Sophie. – Mire volna szüksége? – Én… Istenem, ez annyira rémes! Nem akarom Adamet zavarni vele, amíg a tengerentúlon jár. Csak egy apróságról van szó a farmunk kereskedelmi engedélyével kapcsolatban. Teljesen tanácstalan vagyok. Mióta ő elment, mindennek mintha nagyobb súlya volna. Egy kereskedelmi engedély nem épp Sophie szokásos ügyeinek súlycsoportja. Gayle-t azonban nagyon megsajnálta, hogy a férje nélkül kell boldogulnia. – El is hiszem. Holnap jó lesz? – Tökéletesen. – A nő kinézett az ablakon. – Most már vissza kell mennem. – Hazakísérem. Addig elmondhatja, miről van szó – mosolygott rá Sophie. – Nekem sem esik jól a bezártság, és még mindig nem szoktam meg, hogy rengeteg az időm. Gayle háza körülbelül száz méterrel volt lejjebb az úton. – A gyerekei egy-, három- és ötévesek, ugye? – kérdezte Sophie. Te jó ég, csak nem hagyta őket Gayle egyedül? Az asszony helyesen értelmezte Sophie hirtelen ijedtségét. – Ne aggódjon, jó kezekben vannak. Épp arra léptek be a házba, hogy egy apró, nevető kisgyerek a magasba repül, egy másodperccel később pedig elkapja két erős kéz. A kéz Noah Shepherdhöz tartozott. Gayle felfigyelt rá, ahogy Sophie Noah-ra nézett, Sophie viszont azt vette észre, hogy Gayle figyeli, és elpirult. – Ne aggódjon! – súgta oda neki Gayle. – Mindenkire ilyen hatással van.

124

18. Max úgy érezte magát a Tópart utcai iskolabuszon, mint aki egyáltalán nem illik oda. Senkit sem ismert ezen az útvonalon, és nem volt megszokott helye sem. Ismét kívülálló lett, mint amikor ideköltöztek. Egy idegen, akit a helybéliek gyanakvó szemmel méregettek, amint közeledett a busz felé. Hátizsákja és sportszatyra úgy húzta a vállát, mintha kőből lett volna. Felszállt, megmutatta a bérletét a közömbös sofőrnek, aki erre csak bólintott. A busz tele volt az iskola diákjainak teljes keresztmetszetét felvonultató gyereksereggel. Voltak ott lányok, akik csak sipítozni vagy sutyorogni tudtak, könyvmolyok, akik belemerültek a legújabb fantasy-regénybe, hangos bunkók, akiknek az egyetlen életcélja az volt, hogy minél több ronda szót mondjanak, valahányszor csak kinyitják a szájukat, és átlagos gyerekek, akik csendben beszélgettek. Max ezek közé sorolta magát. Megállt egy pillanatra az ülések közti folyosón, hogy üres helyet keressen, de ne is nézzen úgy ki, mint aki mindenáron le akar ülni. Mindegyik kettős ülésen ült már valaki. Kénytelen lesz egy másik gyerek mellé telepedni, gondolta, de melyik mellé? Az, aki meredten bámult egy elektronikus játékra a kezében, talán észre sem veszi, így Max megcélozta az üres helyet. – Foglalt – szólalt meg a fiú monoton hangon, anélkül hogy felnézett volna. – Bocs. Max továbbment. Túl sok a lány ezen a buszon! Már csak két gyerek között választhatott. Az űrhajósjelölt Kolbyval együtt járt természettudományos órákra, aztán még ott volt az a kövér lány, aki olyan arcot vágott, mint aki mérges. Valaki meglökte hátulról. – Leülnél végre? Max lezuttyant a kövér lány mellé, az legalább remélhetőleg nem kezd el beszélgetni. – Mondtam, hogy ideülhetsz? – Nem – felelt lakonikusan a fiú. Ölébe húzta a hátizsákját, sportszatyrát az ülés alá lökte, aztán térdét az előtte lévő ülés támlájának nyomva hátradőlt. – Nem tudhattad, hogy nem foglalom-e valakinek. – De nem foglalod. – Az ilyen kiborít. – Pech. – Chelsea-nek hívnak. Ennyit arról, hogy a morcos képű lány nem kezd el beszélgetni… – Engem Maxnek – mutatkozott be ő is, előreszegezett tekintettel. – Mit keresel ezen a buszon? – A mamámhoz megyek. – Max gyűlölte az ilyen mondatokat. Más gyerekeknek a „megyek a mamámhoz” annyit jelentett, hogy „megyek haza”. Neki azonban nem. De legalább már nem kell egész éjszaka repülnie, hogy lássa, mint amikor Hollandiában élt. Már ez is haladás. – Hol lakik? – kíváncsiskodott Chelsea. – A Tópart utcában. – Én is ott lakom – közölte a lány. Ó, remek! Legyünk akár mindjárt barátok! – Az utolsó megállónál – folytatta Chelsea. – A vonal végén. Mindig én érek utoljára haza, és ez kiborít. Max elővette a mobilját. Nem akart felhívni senkit, de úgy gondolta, hogy ha elfoglaltnak tetteti magát, a kövér, kiborulós Chelsea békén hagyja. Nem tudott mást kitalálni, írt hát egy

125

SMS-t a barátjának, hogy jön-e négyre edzésre. Kezével eltakarta a képernyőt, hogy Chelsea ne lássa. Tudta jól, hogy Dubois megy hokiedzésre, akárcsak a másik barátja, Altschuler. A szülők felváltva szokták vinni őket, s az ő mamája most fogja először ellátni ezt a feladatot. Épp most bérelt egy négykerék-meghajtású kisbuszt, mondván, ilyen illik egy sportember anyukájához. Max becsukta a telefont és becsúsztatta a zsebébe. Papája szigorúan korlátozta a használatát, és minden hónapban figyelte a számlát, hogy Max betartja-e a korlátozást. Ha rajta múlt volna, Maxnek nem is lenne telefonja. Tudta jól, hogy a készülék célja elsősorban az, hogy az édesanyja felhívhassa őt. Őt, és senki mást. Anya nagyon utálta, hogy a vonalason kellett hívnia, és apa vagy Nina vette fel, így aztán Max kapott egy saját telefont, amelyen anyának volt egy saját csengőhangja. A busz himbálózva cammogott előírt útvonalán, s csikorogva, sziszegve fékezett az egymástól alig néhány percre lévő megállókban, ahol mindig kizúdult a járdára egy csapat gyerek. Mihelyt az az unalmas lány átellenben leszállt, Max áttelepedett arra az ülésre, magával vonszolva a hátizsákját meg a sportszatyrát. Nekifeküdt az ablaknak, és bámult kifelé, lehelete lecsapódott az üvegen. Balszerencséjére az, hogy egyedül hagyták, nem akadályozta meg Chelsea-t a beszédben. Bár Max épp csak annyit válaszolt, hogy ne tűnjön udvariatlannak, a lánynak be nem állt a szája. Az út minden kanyarulatával nőtt azoknak a dolgoknak a száma, amelyekről kijelentette, hogy kiborítják. Például az, hogy már majdnem kimerítették a megengedhető hószünetek számát, pedig még csak február van, aztán meg az, hogy a Tópart utcában nincs kábeltévé. Ezért a kedvenc műsorát, a High School Musical show-t az egyik barátnőjénél kell néznie. A következő kiborító dolog a felvonójegy ára volt a Saddle-hegységben, ahová a nagypapájával jár síelni minden hétvégén. – Te síelsz? – kérdezte Maxet, amikor végre véget ért a litánia. – Hódeszkázom. – Az klassz. Én is meg akartam tanulni, de a nagyszüleim nem akarnak új felszerelést venni. Ez teljesen kiborít. Hát persze hogy kiborítja. Sok minden kiborította Maxet is, csak ő nem verte nagydobra. Például ha elrontott egy dolgozatot, és aztán alá kellett íratnia a papájával az egyest. Vagy hogy lett egy csapat új mostoha-unokatestvére. Ettől sem volt oda. Meg hogy azt sem tudta, milyen a ház, ahol az anyja lakik. No és az sem semmi, hogy kettészakadt a családja, s ő vívódik a két szülője közt. Meg hogy egy tisztára unalmas hétvégének néz elébe. Most, hogy belegondol, neki is van épp elég dolog, ami kiborítja. Az utazás kezdett végtelennek tűnni. Legalább a táj szép, gondolta Max. A Juhar-tó volt az, amit Max a legjobban szeretett Avalonban. A papája telkéhez még egy móló is tartozott, ahonnan nyáron remekül lehetett horgászni vagy nekifutásból fejest ugrani a tóba. Bár a víz olyan hideg volt, hogy összetöpörödött az ember golyója, a meleg nyári napokon jólesett belemerülni. Télen meg befagyott az egész. A városnak volt egy felügyelője, aki rendszeresen ellenőrizte, van-e a jég legalább tíz centi. Max apja és mostohaanyja nem engedte meg a korcsolyázást a fogadó környékén, mert nem akarták, hogy bármelyik vendégüknek baja essék. A fiú eltűnődött, vajon az anyja háza mellett szabad-e. Anyjának háza van Avalonban! Ezt bizony sosem gondolta volna. – Szóval hol a házatok? – kérdezte Chelsea, mintha egyszer már mondta Volna, pedig dehogy. – A Shepherd Tejgazdasággal szemben – válaszolta Max. A mamája azt mondta, figyelje a nagy pajtát, az egyetlent, amely az útról látható. Az oldalára egy tehén van festve. Hozzátette azt is, hogy a hely nem működik már tejgazdaságként. A fickó, akivel az étteremben találkoztak, állatkórházzá alakította.

126

– Én is ott szállok le – jelentette ki Chelsea. – Részmunkaidőben dolgozom dr. Shepherdnek, segítek neki gondozni az állatait. Ez már félig-meddig érdekesnek tűnt Max számára, bár a világ minden kincséért sem árulta volna el a lánynak, hogy kíváncsi. – Majd megmutatom neked, hol kell leszállni. – Nagyszerű. – Mintha nem találna meg egyedül egy pajtát! A busz oldalra lendült, amitől majdnem lecsúszott az ülésről a fiú sportszatyra. Utánakapott, majd bámult ki tovább az ablakon. A látványtól egy pillanatra megdöbbent, ahogy egy magas hófalat hirtelen szakadék követett. Max gyomra összeszorult. Nem félt igazán, csak meglepődött, hogy kinéz az ablakon, és hirtelen nem lát mást, csak levegőt. Nem kellene egy iskolabuszt ilyen veszélyes útra engedni. Ráadásul a vezető csak cammog a busszal, kétszer olyan lassan megy, mint ahogy lehetne. – Azt mondják, valamikor úgy ötven évvel ezelőtt egy autó leszaladt itt az útról, és meghalt benne egy férfi meg egy nő, akik a Tóparti Fogadóba indultak nászútra – tájékoztatta Chelsea. – Ez igaz? – A nagypapám szerint igen, de szerintem nem biztos, hogy jól tudja. A történet úgy folytatódik, hogy a kocsit meg a holttesteket sosem találták meg, mert itt nagyon mély a tó. – A lány kezdett szedelőzködni. – Már majdnem ott vagyunk. Végre megpillantották a pajtát. Max úgy öt házat látott egymás mögött a tó mentén. Az egyik kéményéből füst szállt felfelé. A mama azt mondta, az ő levelesládájára nagy, sárga mosolygó arcok vannak festve. Vajon figyeli az ablakból? Látja, hogy befordul a busz a kanyarban? – Megjöttünk – jelentette Chelsea. Rajtuk kívül még három gyerek szállt le. Max odadünnyögött egy köszönést a sofőrnek, majd kiugrott, de vigyázott, meg ne csússzon a fagyos talajon. A másik három gyerek, két fiú és egy lány felfelé indult egy kis utcán, mely a főútból ágazott el. A sarkon megálltak szorosan egymás mellett, és rágyújtottak egy-egy cigarettára. – Nyolcadikosok – magyarázta Chelsea határozottan helytelenítő hangon. – Ki nem állhatom a dohányzást, kiborulok tőle. Na szia! Gondolom, még találkozunk. Ha én veszlek előbb észre, biztosan nem, gondolta Max. Alig várva, hogy megszabaduljon Chelsea-től, nekivágott az útnak, és hamarosan megtalálta a vigyorgó arcokkal teli levelesládát. Valaki gondosan elkotorta körülötte a havat, hogy könnyen észre lehessen venni. Biztos a mama, az ő szokása úgy tenni, mintha ő, Max gyengeelméjű lenne. Még azt is felajánlotta, hogy kimegy a busz elé, de Max ezt már mégsem engedhette. Az óvodásokat szokták várni a busznál. Nem mintha az ő anyja ezt tudná. Amennyire Max vissza tudott emlékezni, életében egyszer sem várt az iskolabuszra. Attól a pillanattól kezdve, hogy meglátta a buszt a kanyarban, Sophie visszatartotta a lélegzetét. Eltűnődött, vajon képes lesz-e valaha elnézni egy ilyen helyzetet anélkül, hogy eluralkodna rajta a feszültség, és megrohannák annak a havas éjszakának az emlékei. Elég meleg van idebent? A termosztátra nézett, és magasabb hőfokra állította. Egyre jobban belejött a fűtésbe. Bár csak kölcsönkapta a házat, most ez volt az ő világa, és mindennél jobban szerette volna, ha Max jól érzi magát nála. Mihelyt meghallotta, hogy a fia leveri lábáról a havat a tornácon, kinyitotta az ajtót. – Végre itt vagy! – kiáltotta. – Már nagyon vártalak. – Szia! – Max röviden megölelte az anyját. Inkább kötelességből, mint szeretetből. Sophie összevissza fecsegett, mondta, ami az eszébe jutott. – Oda akaszthatod a kabátodat… Hadd mutassam meg a szobád… Ennél valamit?… Milyen volt a napod?

127

– Szép ez a ház – jegyezte meg Max, miután körülnézett a szobában, s tekintete itt-ott megpihent az Adirondack stílusú bútorokon, az apró kockás takarókon, a kályha üvegablaka mögött lobogó lángokon. Sophie bólintott. – Szeretem is annak ellenére, hogy kicsit távol esik a várostól. Wilsonék voltak olyan kedvesek és kölcsönadták. – És mikor kell visszaadnod? Aha! – gondolta Sophie. Ez tesztkérdés volt. – Mihelyt lesz saját otthonom – felelte. – Avalonban. Örökre jöttem, Max. – Én ezt nem értem. – Tudom, de egyszer meg fogod érteni. Kérsz valami finomat? A szomszédasszony hozott muffint, én meg készítek hozzá forró csokoládét, jó? Szereted a forró csokit, ugye? – Tulajdonképpen inkább kávét szoktam inni. Sophie-nak kellett egy pillanat, hogy rájöjjön, Max csak viccel vele. – A kávétól kicsi maradsz. – Értem. Miközben Sophie feltette a tejet, fia a ház felderítésére indult. Persze leginkább az ablakból elé táruló látvány vonzotta. A tóra nyíló kilátás volt a nyaraló legfőbb erénye. A nagy ablak mintha keretbe foglalt volna egy gyönyörű tájképet. Max-nek tetszett még a lámpa is, melyet a háziak a Niagara-vízeséstől hoztak emlékül. Ernyőjén mozogni látszott a vízesés. A fiú nem tudta megállni – ahogy Sophie sem –, hogy mögéje ne nézzen, hogyan működik. – Érdekes, ugye? – kérdezte az anyja. – Csak egy színes kerék jár körbe-körbe, kívülről mégis annyira valóságosnak látszik. – Aha – játszotta meg Max a közömböst. – Hallom, nincs kábeltévéd. – Csak három vagy négy műsort tudok fogni. Eddig nem tévéztem valami sokat – felelte Sophie, miközben jó adag holland kakaót tett az edénybe. A kakaó volt azon kevés dolgok egyike, melyeket magával hozott Hollandiából. Abból készül a világ legjobb forró csokoládéja. – Mit szeretnél nézni a tévében? – kérdezte. – Van valami kedvenc műsorod? – Mindenfélét szoktam nézni a kábelen – válaszolt Max nyersen. Jaj nekem! Valahányszor Sophie eddig meglátogatta a fiát, minden együtt töltött nap különleges volt, és a tévénézés szóba sem került. Most, hogy itt lakik, a találkozások rendszeresek lesznek, így a tévé mint közös időtöltés fontosabbá válhat. Erre eddig nem is gondolt. – Van itt egy DVD-lejátszó – mondta –, és találtam jó néhány filmet is ebben a szekrényben. Épp a kedvenceimet. – Neked van kedvenc filmed? – Például a Harold és Maude – vágta rá Sophie gondolkodás nélkül. Hát persze hogy ez a kedvence! El sem hitte, hogy létezhet ember, aki ne rajongana érte. – Még sosem láttam. – Max kinyitotta a szekrénykét, és átnézte a kínálatot. Kifejező arcmimikája világosan jelezte, hogy nem osztotta Wilsonék vonzódását a külföldi és a művészfilmek iránt. – Akkor nézzük meg együtt! – javasolta Sophie. – Miről szól? – Egy srácról, akit megőrjít a parancsolgató mamája. – Csuda vicces lehet – biggyesztette le a száját Max. Feszülten telt a délután. Max befalt négy muffint, befejezte a házi feladatát, elutasította a römit, és pontosan hét percet bírt ki a Judy bírónőből. Sophie tovább rontott a dolgon azzal, hogy túl korán indult el felszedni a srácokat a hokiedzésre, hátha csak lassan tudnak haladni az útviszonyok miatt. Ennek következtében Max barátai még nem voltak készen, mire odaértek, így Sophie várhatott járó motorral, amíg összeszedték a cuccukat. Azt remélte, hogy a fi-

128

úk mamája kijön hozzá az utcára, hogy megismerkedjenek, vagy akár be is hívják, de erről szó sem volt. Szeretett volna barátokat szerezni Avalonban, de talán nem a gyerekfuvarozás erre a legmegfelelőbb alkalom. A fiúknak nem akadt sok mondanivalójuk úton a hokipálya felé. Egymás között valami titkos, érthetetlen nyelven kommunikáltak, melybe az egymás könyékkel való böködése és a vigyorgás is beletartozott. A pályán Sophie bemutatkozott az edzőnek, aki alig látszott idősebbnek Maxnél. Pirospozsgás, élénk fiatalember volt, furcsán magas hanggal. A jégen azonban tekintélye volt a fiúk körében, határozottan vezényelte le a bemelegítést és a gyakorlatokat. Sophie csatlakozott a többi mamához, akik a pálya melletti nyitott lelátón ültek a plexi védőfal mögött, s érezte, hogy alaposan végigmérik. Tudta előre, hogy ez nem lesz könnyű. Hirtelen zavarba jött az olasz táskája és a drága öve, kesztyűje miatt. Túlöltözött volt hozzájuk képest, fogalma sem volt, hogyan néznek ki a szurkoló mamák. De szerette volna megtanulni. Szerette volna jól érezni magát tréningben is, örült volna, ha végre kényelmesen érzi magát a bőrében. Tisztában volt vele, hogy hosszú út vezet még odáig. – Max édesanyja vagyok, Sophie Bellamy – mondta a nőknek, aztán megjegyezte mindegyikük nevét, ahogy sorra bemutatkoztak. – Megengedik, hogy csatlakozzam? A sor odébb mozdult, hogy helyet csináljon neki. – Ellie – mondta a nevét az egyik nő. Kötögetett valamit, élénk színű fonal kígyózott elő a szatyrából. – Max anyukája. A Gretchen névre hallgató mama felvonta a szemöldökét. Összenézett a mellette ülővel, akinek szép, olajbarna volt a bőre, haja fényes fekete, tekintete pedig barátságtalan. – Maria, ő Max anyja. Maria karba tette a kezét. – Nem mondod! – Örülök, hogy végre találkozunk – mondta a Gina néven bemutatkozott nő. Tudatosan vagy nem, de megnyomta a végre szót. – Még mindig a Bellamy nevet használja – fordult Sophie-hoz Maria. – Ez nem az aszszonyneve volt? Sophie bólintott. El kellett fogadnia, hogy egy kisvárosban mindenki mindent tud a másikról. – Az én szakmámban… minden engedélyemet, minden bizonyítványomat erre a névre állították ki. És ezen a néven publikáltam. Ahogy közben nézte az arcukat, rájött, hogy valami egyszerűbb magyarázatot kellett volna adnia, például hogy a gyerekei kedvéért akarta megtartani a nevét. De már késő volt. Ha most hozzátenné, úgy tűnne, mintha most találta volna ki. – Nem maga az, aki Európában élt? – kérdezte a Vicki névre hallgató nő. Ó, szóval innen fúj a szél! Sophie a kérdés hangsúlyából és az ellenséges tekintetekből azt olvasta ki, hogy ezek az asszonyok nem helyeslik a választását. Elhatározta, hogy egyszer s mindenkorra tisztázza a helyzetet. Az alatt az egy év alatt, amióta külön élt a gyerekeitől, rá kellett jönnie, hogy a dolog egyik legnehezebb része a magyarázkodás, Lehet, hogy az emberek azt hiszik, nyitottan vélekednek a mai családokról toleranciájuk mégsem terjed idáig. Az a mondat, hogy „a gyerekek az apjukkal élnek”, egyet jelent számukra azzal, hogy „sosem viszik őket orvoshoz” vagy „megengedik nekik, hogy dohányozzanak”. Sophie tudta jól, mit gondolnak róla ezek a nők. Azt, hogy rémes perszóna, aki hátat fordított a gyerekeinek, amikor a legnagyobb szükségük lett volna rá a válás utáni érzelmi mélyponton. Micsoda anya az ilyen?! – Így van. Hágában, Hollandiában. – Nagyon izgalmas lehetett.

129

– Időnként az is volt. – Sophie óva intette magát, hogy ne kezdjen el védekezni, ne legyen túl visszautasító. Max érdekében jól ki akart jönni a barátai szüleivel, ezek között az anyák között mégis kényelmetlenül érezte magát. Mások eddig a munkája révén határozták meg őt: ügyész volt, és diplomata. De most, hogy a foglalkozása nem számít többé, mi szerint határozhatja meg önmagát? Anyaként? Mint anyát befogadja vajon ez az ellenséges törzs? – Úgy szoktunk gondolni magára, mint aki folyton csak utazgat, és egy sereg titokzatos szeretőt tart külföldön – közölte Ellie. – Nyilván csak viccel – felelte Sophie, bár egyáltalán nem volt ebben biztos. – Én is szívesen elutaztam volna Európába, de a családomnak szüksége van rám – bökte oda Maria. – Én ugyanígy vagyok vele. Megvárom, míg felnőnek a gyerekek – értett egyet Gretchen. – Rendszeresen visszajártam New Yorkba, hogy dolgozzam az ENSZ-nél, és lássam a gyerekeimet – magyarázta Sophie. – Max pedig nemegyszer meglátogatott Hágában. – Nincs magának egy lánya is? Talán még középiskolás? – kérdezte Gina. Az asszonyok fürkésző pillantása égette Sophie bőrét, mint egy vallatólámpa. – Igen, Daisy – felelte Sophie. – Most kezdte a főiskolát New Paltzban. – Daisy… Nem dolgozott régebben a sütödében? – firtatta Vicki. – Ja, az! – mondta Gretchen. – Sajnálom, ami… vele történt. Ez telibe talált. Sosem fogja tudni megmagyarázni magának, miért lett Daisy ilyen lázadó, ilyen dühös és gondatlan. Gondolkodhat rajta, amíg világ a világ, akkor sem fogja megtudni, hogy a válás miatt történt-e, vagy amúgy is megtörtént volna. Eldöntötte, nem kapja be a csalit, amit ez a provokatív „együttérzés” jelentett. – Az igazság az, hogy rendkívül büszke vagyok a lányomra. – Mi történt vele? – kérdezte Ellie. – Nem hallottam róla. Jól van? – Remekül – biztosította Sophie. – És a baba is? – kíváncsiskodott Gina. A többiek meglepett pillantásokat váltottak. – A lányának kisbabája született? – csodálkozott Ellie. – Az unokámat Charlesnak hívják, és mindannyian imádjuk. Maria odahajolt az egyik nőhöz, és halkan mondott neki valamit, de Sophie elkapta az utolsó szavakat. – …házasságon kívül. Annyira meglepte a támadás, hogy felnevetett. – Csak nem azt mondta éppen, hogy „házasságon kívül”? Marián nem látszott a megbánás. – Azt akarja mondani, hogy férjnél van? – Nem, de… – Ricky, vigyázz! – ugrott talpra Maria, hogy figyelmeztessen egy sötét hajú fiút a jégen. – Ne fordíts hátat a negyvenhetesnek! A negyvenhét Max száma volt. – A fia durván játszik – jelentette ki Maria. – Nem volt valami gond vele a múlt nyáron? Mintha kirúgták volna az ifi-ligából. – Meghívták, hogy játsszon a Lódarazsakkal – helyesbített Sophie. Remélte, hogy jól értette akkoriban a helyzetet. Avalon önálló baseballcsapatában játszani kitüntetésnek számít, legalábbis Max így magyarázta. Csak sose védekezz? – figyelmeztette magát újra. Aki el tudott bánni nemzetközi bűnözőkkel, majdcsak elbánik egy csapat bosszúszomjas asszonnyal is. Vicki a fejét ingatva csatlakozott az együttérzők kórusához. – Gondolom, minden gyerek a maga módján birkózik meg egy válással. – Úgy látom, maguk mindannyian meglehetősen egysíkú képet alkottak a családomról – fakadt ki Sophie. – Én Európában utazgatok a külföldi szeretőmmel, a szegény gyerekeim

130

meg itthon szenvednek, és folyton bajba keverednek. Istenem, nem hiszem el, hogy ilyeneket mondanak nekem! Melyik században élnek maguk? – Mi nem akarunk veszekedni – csitította Gretchen –, csak meg akarjuk érteni a helyzetet. – Ehhez a helyzethez maguknak semmi közük – szögezte le Sophie. – Tudja, ez olyan város, ahol az emberek törődnek a többiekkel. Meg ahol pletykálnak és ítélkeznek, fogalmazott magában másképp Sophie. És ő még úgy döntött, ideköltözik! Hogy itt fog élni, ilyen nők között. – Csak hogy tisztázzuk a „helyzetet”! – kezdte, s nagyon kellett igyekeznie, hogy ne remegjen a hangja. Hivatása gyakorlása közben hozzászokott a konfrontációhoz, a vitához. A vérévé kellett volna hogy váljon, most mégis hajszál híján vesztésre állt. – Egy bérelt lakásban laktam nem messze a bíróság épületétől, és napi tizenkét órát dolgoztam emberjogi eseteken. Minden egyes átkozott percben hiányoztak a gyerekeim, de sem ők, sem én nem lehettünk egyszerre két helyen. Azonkívül mondok egy újságot, hölgyeim: nem mi vagyunk az első család, amely átesett egy váláson. – Persze hogy nem – mondta Ellie. – Számtalan család remekül tudja kezelni ezt a helyzetet. Ez a leereszkedő modor még jobban sértette Sophie-t, de úgy döntött, nem vitatkozik tovább. Végül is valóban a pályafutását helyezte előtérbe. Attól, hogy ezek a nők rémesek, ez még tény marad. Innen kell továbblépnie. A korong nekivágódott a plexinek, mintha puskából lőtték volna ki. Sophie az arca elé kapta a kezét. Aztán fütty harsant, jelezve, hogy vége az edzésnek. Hála istennek! Sophie talpra ugrott, alig várta, hogy eltűnhessen innen. – Kellemes hétvégét a hölgyeknek! – mondta, mire kétszínű mosolyok és jókívánságok záporoztak feléje. Amint három védencével kilépett a hideg téli este sötétjébe, azt kívánta, bárcsak ülhetne az autóban és nyomhatná a gázt, míg a világ végére nem ér. Nem, ezt a régi Sophie mondaná, az új nem fut el a gondok elől! – Milyen volt az edzés? – kérdezte a fiúkat, miközben az eszébe véste, hogy lassan, higgadtan vezessen. – Klassz – válaszolták diplomatikusan, ahogy az várható volt. Sophie nem faggatózott tovább. – Látom, találkoztál Maria nénivel – jegyezte meg Max. Sophie megtorpant kezében a kocsikulccsal. – Maria néni? Úgy mint nagynéni? – Szereti, ha így hívom – magyarázta Max, miközben beültek a kocsiba. – Tudod, azon az alapon, hogy Nina nővére. – Az a nő Nina nővére? – Észre kellett volna vennie a hasonlóságot, bosszankodott Sophie. Az olajbarna bőrt, a fényes hajat, a csillogó, sötét szemet. Dühösen nézett a fiára a visszapillantó tükörből. – Nem tudtál volna szólni nekem előre? Max vállat vont. – Nem gondoltam, hogy számít. Hát igen, ez is a kisvárosi lét egyik előre nem látott veszélye: az ember sosem tudhatja, kivel fut össze. Miután hazaértek, Noah telefonált, míg Max zuhanyozott. – Szeretnélek látni ma este. Sophie-nak már a férfi hangját hallani is olyan volt, mint egy előjáték. Belépett a hálószobába, hogy nyugodtan beszélhessen. – Ezt nevezik telefonos csábításnak? Még ilyenben sem volt részem. – Mindenben van első alkalom. – A fiam, Max velem tölti a hétvégét. A telefonban csend támadt.

131

– És hogy megy? – érdeklődött Noah csalódott hangon. – Halálra unja magát. – Hozd át holnap! Megmutatom neki a rendelőt meg az állatokat. Ne is telefonálj előtte, csak gyertek! – Köszönöm, Noah, de nem hiszem, hogy átmegyünk. Szerintem holnapra könyörögni fog, hogy vigyem vissza az apjához. – A fiam unalmasnak talál – mondta Sophie másnap Gayle Wrightnak. Szokásává vált, hogy reggelente fusson egyet, s felfedezze a tó körüli havas utak, ösvények szépségét. Noah elvitte egyszer, hogy vegyen magának egy különleges, recés talpú cipőt, melyet épp hóra és jégre terveztek, most is azt viselte. Futás után gyakran beszélgetett Gayle-lel, mikor az aszszony kint játszott a gyerekekkel a hóban. Új barátnője, aki épp egy ferdére sikerült hóember építési munkálatait felügyelte, aggódva nézett fel rá. – Ugye tizenkét éves? Melyik tizenkét éves találja érdekesnek a szüleit? Szinte törvényszerű, hogy vagy unalmasnak, vagy cikinek tart. – Akkor a legjobb úton haladok – dohogott Sophie, majd meghúzta a vizesüvegét. – Olyan szépen elképzeltem ezt a hétvégét, erre kezdődött azzal, hogy jól összevesztem a csapattárs mamákkal… – Nem hiszem el! – Pedig így volt. Aztán a te muffinjaidat szerette, bezzeg az én Sloppy Joe-mat ki nem állhatta, pedig régen ez volt a kedvence. Most az olasz konyha nála a menő, hála Ninának. Ő biztos csodálatosan főz. – Ne hasonlítgasd magad össze vele! – óvta Gayle. – Abba csak belebolondulsz. – No és elaludt a Harold és Maudon. – Na, ez már tényleg baj. – Tudom. Milyen ember az, aki nem szereti a Harold és Maudoil Miközben Sophie lenyűgözve és könnyezve csüngött kedvenc filmjén, Max elaludt mellette a kanapén. Fel kellett ébresztenie, hogy ágyba dugja. Mikor reggeli kocogására indult, Max még javában aludt. – Halvány fogalmam sincs, mit fogok ma csinálni vele. – Vidd korcsolyázni a tóra! – Az egy óra. És aztán? – Nem kell semmit csinálnod – tanácsolta Gayle lehajolva, hogy megigazítsa Mandy egyujjas kesztyűjét, amely kicsúszott a kislány kabátja ujjából. – Csak legyél vele, mint amikor még kicsi volt. Sophie nagyot nyelt. – Nem állíthatom, hogy volt valaha részem ilyesmiben. – Dehogynem. Talán csak nem emlékszel rá. Sophie nem vitatkozott ezen, de nem is érthetett egyet. Ő már akkor ingázott a világ különböző pontjai közt, amikor Max még kicsi volt. – Átvihetnéd Noah-hoz – vetette fel Gayle. Sophie már a férfi nevének említésére megborzongott, s hálás volt a hideg levegőnek, hogy ráfoghatta a pirulását. – Az emberek a kutyájukat viszik Noah-hoz, nem az unatkozó gyerekeiket. – Pedig Noah is örülne neki. Imádja a gyerekeket. Sophie eltűnődött, vajon Gayle gyanít-e valamit. Talán nem. Senki sem tudja, mi történt közöttük, és nem is fogja megtudni. – Lehet, hogy sok a dolga – kereste a kibúvót. Bár Noah maga hívta meg előző este, Sophie úgy sejtette, csak udvariasságból.

132

– Vasárnap soha. Ilyenkor nincs rendelés. Sophie közömbösséget tettetve vállat vont. – Akkor esetleg átviszem. – Mama! – kiáltott oda Henry, a legidősebb lurkó. – Gyere, nézd meg az alagutamat, mielőtt Medve tönkreteszi. Sophie toporgott a havon, mert már fázott a lába. – Futás közben kiizzadok, aztán ha egy helyben állok, hamar fázni kezdek. – Adj Noah-nak egy esélyt, szerintem jól ki fognak jönni Maxszel – mondta búcsúzóul Gayle, nem is sejtve (legalábbis Sophie reményei szerint), hogy mondatának van egy másodlagos jelentése is. – Szóval ki is az a fickó? – kérdezte Max kétkedő hangon. – Noah Shepherd. Dr. Noah Shepherd. Találkoztál vele egyszer az Almafában – válaszolt Sophie tárgyilagos hangon. Belenézett még utoljára az előszobai tükörbe. Csodásan érezte magát a zuhany után, de máskor oly szép esésű, egyenes haja önálló életre kelt. Fejére tett egy felhajtott karimájú gyapjúkalapot, aztán meggondolta magát, és kicserélte egy fekete svájcisapkára. Nem lesz jó, ez túl mesterkélt. Egy harang alakú, tűzött mintás kis kalap következett. Na, ez már jobb. Épp az alkalomhoz illő, és jó meleg, nem valami előkelő darab. Mindent megtett azért, hogy a látogatás a lehető legkevésbé tűnjön formálisnak. Sminket is visel mindennap, nem igaz? Az pedig, hogy a farmer és a pulcsi vadonatúj, nem jelent semmit. A fél ruhatára új volt, hogy alkalmazkodjon az avaloni télhez. Igaz, nagyon jól nézett ki a testhez simuló kabátban, de ennyire csak lehet hiú! Ehhez minden nőnek joga van. – Te meg, ahogy elnézem, odavagy érte – jegyezte meg Max. Sophie megpördült, s döbbenten nézett a fiára. Édes istenem! Max vajon a sötétben tapogatózott, vagy annyira rá van írva, hogy még egy kisfiú is észreveszi rajta? Úgy érezte, jobb, ha megjátssza az értetlent. – Butaságokat beszélsz, ráadásul tévedsz. Hogy jutott ilyesmi az eszedbe? – A rúzs miatt. – Mindig van rajtam rúzs. – Akkor sem akarom meglátogatni a szomszédodat. Biztos, hogy nem…? – Nem – állította továbbra is Sophie. – Te jó ég! Minden korodbeli fiú ennyire gyanakvó? – Max vállat vont. – Csak hogy tudd, Noah nagyon segítőkész volt, amikor a hóvihar kellős közepén megérkeztem. És nagyon érdekes az állatkórháza, biztosan élveznéd. – Jézusom, akár egy tanulmányi kirándulás! – kiáltott fel Max megjátszott lelkesedéssel. – Imádom a tanulmányi kirándulásokat. Pont olyan lesz, mint a sulival, csak szombaton. Sophie bosszúsan nézett rá. – Mióta vagy ilyen cinikus? – Te meg mióta vagy ilyen robotanya? – Fogalmam sincs, miről beszélsz. – A robotanya az, aki sűrű egymásutánban forró csokit főz, edzésre visz, Sloppy Joe-t készít, és mozit szervez estére. – Nem vagyok robot – tájékoztatta Sophie –, ugyanis vannak érzéseim. – Én meg nem vagyok cinikus – vágott vissza Max –, mert nekem is vannak. Egy pillanatig feszülten méregették egymást. – Ha nem szeretsz Noah-nál, azonnal visszajövünk – kezdett alkudozni Sophie. – Az olyan kínos – tiltakozott a fia. – Ha már egyszer odamentem, csapdába esem, mint egy patkány. – Van egy kiskutyája – dobta be a csalit Sophie. Ez meglepte Maxet. – Tessék?

133

– Noah-nak van egy kiskutyája. Tudod, mi az? Egy kölyökkutya, aki folyton játszani akar, megnyalja az arcod, és minden ok nélkül megnevettet. – A fickónak van egy kiskutyája? – Max már kapta is fel a csizmáját, amilyen gyorsan csak tudta. – Jesszusom, eddig mért nem mondtad? – Nem akartam kijátszani ezt az adu ászt – mosolygott Sophie, majd követte fiát a ragyogó téli reggel verőfényébe. Úgy érezte magát, mint aki csalt. Ahogy Max hosszú léptekkel előtte nyargalt a behajtón, majd át az úton, Sophie eltűnődött, hogy szalad az idő. Fia, akire mindig kisfiúként gondolt, úgy nőtt, mint akit húznak. Magas volt, erős, sportos, hátulról szinte felnőttnek látszott. Noah felhajtójánál lassított, és megvárta az anyját. A festett fatáblát, mely fennen hirdette, hogy itt található a Shepherd Állatkórház, kiszabadította valaki a hóból. Nem lett volna mégis jobb előre telefonálni? Sophie kesztyűs kezével kitapogatta a telefont a zsebében. Nem. Ha most odatelefonál, túl mesterkélt lesz az egész. Túl kiszámított. Bár Noah maga hívta meg őket az este, ne érezze úgy, hogy vendégségbe jönnek. Csak úgy beugranak hozzá. Tűnjön ez csak jószomszédi látogatásnak! Sophie kezdte megtanulni, milyen a jószomszédi viszony. Aztán már csak abban reménykedett, hogy kibírja Noah-val egy helyiségben anélkül, hogy le akarná teperni. A ház felé közeledve elnézte az épületet, ahogy megkoronázza a dombtetőt. A legnagyobb ablakok itt is a tóra néztek. Az asszony úgy sejtette, hogy valamikor régen ez lehetett az egyetlen ház a környéken, s a főiskolán meg a cornelli egyetemen kívül az egyetlen hely, ahol Noah valaha is lakott. Vajon egész életében itt fog lakni? Itt fog meghalni? És vajon ez megelégedettséggel tölti el? Úgy érzi, tartozik valahová? Vagy inkább szörnyen zavarja, és mindent megtenne, hogy szabaduljon innen? – Halló! – kiáltotta Sophie a bejáratnál. – Van itt valaki? Igazán nem nagy ügy, nyugtatta magát, amint bekopogott az ajtón. Noah csak egy szomszéd. Kopogott még egyszer, s rossz érzés fogta el. Mégiscsak kellett volna telefonálnia. Nem volt jó ötlet csak úgy beállítani és… – Egy pillanat! – hallotta meg a férfi hangját bentről. Aztán Rudy ugatását, majd Borostyán magas hangú vakkantásait. – Kutyák! – derült fel Max arca. – Ezek biztosan az ő kutyái. – Azt gondoltad, csak kitaláltam? Mondtam már, hogy Noah állatorvos. Természetes, hogy van kutyája. Shepherd félmeztelenül nyitott ajtót, mindössze egy sortot és egy futócipőt viselt. Nyaka köré fehér törülközőt csapott, bőrén csillogott az izzadság. Rávigyorgott Sophie-ra, aztán szélesre tárta az ajtót. – Telefonálnom kellett volna, látom, rosszkor jöttünk. – Dehogy! A legjobbkor. – A férfi megtörölte kezét a törülközőben, és odanyújtotta Maxnek. – Bizonyára te vagy Max. Engem Noah-nak hívnak. Max kezet rázott a férfival, de figyelmét már a kutyák kötötték le a babarács mögött, a folyosón. – Megsimogathatom őket? Imádom a kutyákat, de nem tarthatok ott, ahol lakunk. Sophie erre nem is gondolt, de megértette. A fogadó és a környéke makulátlan kell hogy legyen, így nyilván nem alkalmas kutyatartásra. Érdekes, gondolta, az első rés Greg szuperapuka-imázsán. – Persze hogy megsimogathatod. Odavannak a szeretetért. – Noah bezárta az ajtót, és kinyitotta a bébirácsot. – Ő Rudy, a kicsi meg Borostyán. Max azonmód elolvadt. Leguggolt hozzájuk, s egyszerre akarta magához ölelni mindkét kutyát. Azok meg körbeugrálták, hogy magukra vonják a teljes figyelmét, mígnem Max hangosan felnevetett. Egész hétvégén most nevetett először felszabadultan. A kutyák még egy kő-

134

sziklát is mosolyra fakasztanak, egy kisfiút meg különösképpen, hiába határozta el, hogy megkeseríti az anyja életét. – Lent voltam az edzőteremben – magyarázta Noah. – Megyek, elzárom a zenét. Nem akarod megnézni? Hozhatod Borostyánt is. Nyilvánvaló volt, hogy Max egy pillanatra sem fogja elengedni a karamellszínű, pelyhes kis gombócot. Sophie-val együtt követték Noah-t az alagsorba. – Íme az edzőtermem – mutatott körbe a férfi, majd felkapta a távirányítót, és a zene elhallgatott. Sophie egyáltalán nem bánta. Ezt a fajta zenét még sosem hallotta, és nem is kedvelte. Inkább zaj volt, mint muzsika. – A T-Pain – ismerte fel annál inkább Max. – Szeretem őket. – Ez a beszéd! – nyugtázta ízlése dicséretét Noah. Az alagsori helyiség úgy festett, mint egy igazi konditerem. Volt benne futópad, lépcsőzőgép, súlyok, csigák meg valami faliszerkezet, egyenest az inkvizíció eszköztárából. Minden sarokban volt egy hangszóró, a fal mellett pedig egy hűtő és egy mosdó. Egy polcon vizesüvegek, korsók, poharak sorakoztak, meg néhány sportkupa a háttérbe tolva. Max azonnal észrevette a trófeákat. – Mik azok a kupák? – Versenyeken kaptam őket. Zömmel triatlonban. Te jó ég! – gondolta Sophie. Akkor nem csoda, hogy Noah ilyen erős és széles vállú. – A mamám meg úszik. Részt vett a tavalyi nagy úszóversenyen is, igaz, mami? – dicsekedett Max. – Átúszta a Zuiderzee-t is Hollandiában. Az ötven kilométer, ugye, anya? Sophie meglepődött. – Nem is gondoltam volna, hogy megjegyezted, Max. – Ha az ember mamája átússza a tengert, még ha kicsi is, arra nem lehet nem emlékezni. – Max visszafordult Noah felé. – Az első tíz közt végzett, de még annál is jobb helyezést érhetett volna el, ha nincsenek ott azok a szőrös mellű német lányok. Noah elvigyorodott. – Én is utálom őket. Max lábujjhegyre állt, hogy megnézze az egyik trófeát. – Ez az egyik vasembertriatlonról való. Az mit jelent? – Két mérföld úszás, száz mérföld kerékpározás és a teljes, huszonhat mérföldes maraton. – És első lett! Ez félelmetes! – Most is épp egy versenyre edzek – mondta a férfi. – A téli karnevál idején rendezik majd. Gyorskorcsolya, hótalp és sífutás. Noah magára kapott egy kapucnis sportpulóvert meg egy tréningnadrágot, és elindult a lépcsőn felfelé. Sophie-t zavarba ejtette, ahogy Noah és Max villámgyorsan egy hullámhosszra került. Máris összebarátkoztak. A férfi szinte lelkesen vezette körbe a házon kis barátját. Milyen jót tesz egy pasinak, ha csodálják! Maxet teljesen elkápráztatta a hely férfias jellege: az asztali foci a nappali közepén és a valódi zenegép a sarokban, melyet Noah egy bezárásra ítélt helyi bárból mentett meg. Az óriás képernyős tévé a videojátékokkal csak a ráadás volt. Kész paradicsom egy kiskamasznak. – Ez a Wii? – álmélkodott Max. – A legújabb modell. – Milyen játékai vannak? Noah elsorolt jó pár nevet, melyek idegenebbül hangzottak Sophie fülének, mint egy afrikai törzsi nyelv szavai. – Tudod mit? Tegyél fel magadnak valamit, amíg én felfutok zuhanyozni! – Kösz, de inkább játszom a kutyákkal. – Nekem mindegy. – Noah Sophie-hoz fordult. – Mindjárt itt vagyok.

135

Amint a fia letelepedett a földre, hogy kötélhúzásba fogjon Borostyánnal, Sophie legszívesebben felkiáltott volna: „ugye megmondtam?!” Max talán meg sem hallotta volna, úgy kacagott a bohókás kiskutyán. Az asszony a vasembertrófeákra gondolt, majd Noah csillogó, meztelen mellkasára és erős vállára. Vonzódott ehhez az emberhez, de ösztöne azt súgta, titkolja el Max elől. Ez semmi más, mint pillanatnyi elmezavar, győzködte magát. Lehet annál bármi kínosabb, mint randevúzni az ember gyerekeinek a szeme láttára? Greg hogyan oldhatta ezt meg? És a gyerekeknek hogy esett, amikor az apjuk randevúzni kezdett más nőkkel? Elfogadnák vajon tőle is? Ráadásul ilyen hamar azután, hogy Avalonba jött? Max hagyta, hogy a kiskutya legyőzze és megnyalja az arcát, Sophie pedig megmosolyogta a jelenetet. – Borostyán árva – mondta a fiának. – Tényleg? – Hát, valahogy úgy. Noah szerint túl nagy alomból származik, és a mamája nem tudta felnevelni, így ő etette cumisüvegből. – Elutasította az anyja? – Max felkapta a kiskutyát, hogy egy vonalba kerüljön a fejük. – Szegényke! – Kell neki egy igazi otthon – szólalt meg Noah lefelé jövet a lépcsőn. Vizes haja göndör tincsekben hullott a homlokába. Farmerében, sietve betűrt kockás ingében és mezítláb vonzóbb volt, mint valaha. Ne nézz rá! – intette magát Sophie. Mert ha ránéz, menten leblokkol az agya. – Esetleg megtarthatnád – vetette fel Noah Maxnek, majd leült, hogy felhúzza a tiszta zoknit és a cipőt. – Tényleg? – Feltéve, ha a mamád megengedi – tette hozzá a férfi. – Ó, ez érzelmi zsarolás – tiltakozott Sophie. – Ha ezek után nemet mondok, én leszek a gonosz Nyugati Boszorkány. – Akkor ne mondj nemet! – javasolta Noah. – Említetted, hogy szeretnél kutyát Maxnek, emlékszel? Még azon az első reggelen mondtad, hogy kellene szerezned egyet. Én csak szívességet akarok tenni. – Csak elméletben került szóba, nem pedig… – Tényleg ezt mondtad, anya? – nézett rá a fia szinte imádattal. – Igen, de talán nem ennyire hamar. Még saját lakásom sincs. Nem helyes állatot bevinni egy olyan házba, ahol csak vendég az ember. – Tegnap este beszéltem Bertie-vel, hogy meggyőződjem róla, nem ellenezné-e – közölte Noah. – Benne van. – Nem is igaz! – tiltakozott Sophie. – Azt mondtad, nem ismered. – Csak azt mondtam, hogy rég nem láttam. Nálad van a telefonod? Sophie gondolkodás nélkül benyúlt a zsebébe, és átadta Noah-nak a készüléket. A férfi kinyitotta, végigpörgette a telefonkönyvet, lenyomta a hívás gombot, és visszaadta a mobilt Sophie-nak. – Kérdezd meg magad! Az asszony becsukta a telefont, mielőtt kiment volna a hívás. – Akkor sem tehetem. Nincs rá időm. Egy héten háromszor vigyáznom kell az unokámra. – Nálam lehet, amíg nem vagy otthon – jelentette ki egyszerűen Noah. – Max pedig gondot visel rá, ha épp nincs iskolában. – Mami, kérlek! – szorította magához a kiskutyát Max. – Szüksége van rám. – Tudod mit? – kapta magára a kabátját a férfi. – Körbevezetlek, Borostyán is jöhet. Max és a két kutya kiviharzott a hátsó ajtón. Sophie utánuk indult, de Noah visszatartotta. Elkapta a kezét, megpördítette, és csókot nyomott meglepett szomszédja szájára. Csak két pil-

136

lanatig tartott, de ez alatt az idő alatt Sophie újra átélte az összes eddigi ölelést és mindazokat a váratlan érzelmeket, melyeket Noah kiváltott belőle. Hirtelen elhúzódott a férfitól. – Hagyd abba! – A fiad nem tud kettőnkről? – Nincs olyan, hogy kettőnk, nincs mit tudnia. – Akkor mi az ördögöt csinálunk mi, Sophie? – Nem hiszem el! Úgy beszélsz, mintha megsértettem volna az érzéseidet. – Talán meg is sértetted. A nő magára rángatta a kesztyűjét kifelé menet. – Mit jelentsen ez? – követte a férfi. Csizmája talpa alatt csikorgott a hó. – Ne most! – sietett előre Sophie. – Jó gyereknek látszik – jegyezte meg Noah, Max felé intve a fejével. – Körbevezetem egy kicsit. Velünk jössz? Max úgy követte a férfit az állatkórházba, mint akit elvarázsoltak, nyomukban ott bukdácsolt a kiskutya. Sophie felsóhajtott. Zavart volt, ugyanakkor reményekkel teli, mégis rosszkedvű. Noah átlépett egy határt, bár ezzel épp okot adott Maxnek arra, hogy egyre több időt töltsön az anyjánál. A rövid kórházlátogatás után, melyet Max határozottan élvezett, a pajta felé vették az irányt. Megnéztek egy szobát tele állatorvosi felszereléssel és egy pillanatnyilag üres boksszal a betegek számára. – Lovagoltál már? – kérdezte Noah a fiút. – Nem. Még sosem volt rá lehetőség. – Valamelyik nap majd megtanítalak. Lakik errefelé egy kislány, aki hetente néhányszor átjön ide dolgozni, és megjáratja a lovakat. Chelsea Nashnek hívják. Ismered? Maxről lerítt, hogy kényelmetlenül érzi magát. – Láttam az iskolabuszon. – Talán ő is megtaníthatna. De itt van a mamád is. – A mama nem lovagol. – Régen lovagoltam – sietett közbevágni Sophie. – Egészen jól ment. Volt egy saját lovam. – Ezt nem hiszem el! – álmélkodott Max, figyelve az anyját, ahogy megveregeti az egyik lovat. – Akkor kaptam Felhőt, amikor nagyjából annyi idős voltam, mint most te. Mindennap lovagoltam rajta. – Sosem mondtad, hogy volt lovad gyerekkorodban. – Ahogy azt sem, hogy volt mumpszom. – Na jó. De egy ló! Az nagy dolog. – A mumpsz is. – És mi történt a lovaddal? – Elpusztult, és én majdnem belehaltam. Max felkapta Borostyánt, és magához ölelte. – Ne hidd, hogy ezzel le tudsz beszélni a kiskutyáról!

137

19. Noah nem hazudott, amikor azt mondta, hogy felhívta Bertie Wilsont. Sophie otthonról telefonált neki, s barátnője visszaigazolta, hogy felőle nyugodtan befogadhat egy kiskutyát. – A kis Noah Shepherd! – mondta derűs hangon. – Jó volt hallani a hangját. Évek óta nem találkoztunk. A kis Noah Shepherd? Sophie-nak mosolyognia kellett. Semmi kicsi nem volt azon a férfin. Max a délutánt az élete – és Sophie házának – átrendezésével töltötte a kiskutya igényei szerint. Áthozta Noah-tól a ketrecét, az ágyául szolgáló takarót meg az edényeit, és berakta a saját szobájába. Estefelé Daisy és Charlie is átjött, friss, hideg levegőt hozva magukkal. – Siettem, mihelyt megkaptam az üzeneted – mondta Daisy az anyjának. – Tényleg lett egy kiskutyád? Sophie átvette a babát, amíg lánya felakasztotta a kabátját. – Nem az én ötletem volt. – Akkor is a te érdemed. Ragyogó ötlet. Miközben Daisy Max és a kutyus keresésére indult, Sophie figyelmét a karjában tartott kis csomagnak szentelte. – Szia, baba! Legnagyobb örömére Charlie vicces vigyorral jutalmazta, no meg egy kis kicsorgó nyállal. – Megismertél, ugye? Sophie szinte nevetségesnek érezte, hogy ettől büszkeség fogta el. Követte Daisyt, s fia szobáját kutyaóllá változtatva találta. A ketrec épp beillett a sarokba, a szoba közepét pedig játszóhellyé alakították, elkerítve néhány játékkal, egy kis létrával és egy vastag, göcsörtös farönkkel a kályha mellől. – Nahát! Ez tetszik – mondta Sophie. – Ahhoz képest, hogy sosem volt még kutyád, úgy tűnik, tudod, mit kell tenned. – Anya, én egész életemben erre készültem. Az asszony elnézte a fiát, ahogy ellágyult arccal a kis állatot simogatja, s eltűnődött, milyen álmai, tervei lehetnek. Annyi mindent meg kell még tanulnia Maxről! A babával az ölében leült törökülésben a padlóra. A kiskutya azonnal odajött ismerkedni Charlie-val, s udvariasan megszagolta. Daisy készségesen segített az öccsének, s egy idő után Sophie ráébredt, hogy eltelt az egész délután, és Max egyszer sem panaszkodott a kábeltévé vagy a számítógépes játékok hiánya miatt. Ahogy ott ült a gyermekeivel, az unokájával meg az új kiskutyával, elfogta valami különös érzés, amit először fel sem ismert: tiszta, egyszerű, zavartalan boldogság. Egyfajta békés elégedettség. Az élet abban a pillanatban valóban szépnek látszott. Épp, amikor eszébe jutott, hogy vacsorát kellene készítenie, megszólalt a telefon. – Rendeltem pizzát, kábé háromnegyed óra múlva hozzák – jelentette Noah. Hangja most is olyan volt, mintha folyton mosolyogna. – És ez engem mért kell hogy érdekeljen? – Mert jobb, ha előre szólok, hogy nincs rajtuk húsféle. Gyertek át! Zenélni fogunk. – Kicsoda? – Mi és a fiúk a bandából. Banda? – A lányom is itt van…

138

– Hozd őt is! Akit csak akarsz. Sophie emlékeztette magát, hogy haragszik a férfira a kutya miatt. – Noah… – Csak gyertek! Aloha! – Mi történt? – kérdezte Daisy, mihelyt Sophie letette a telefont. – Mit szólnátok egy zenés esthez? Gyermekei csodálkozva néztek rá. – Európai konyha és zenei műsor – tette hozzá Sophie. Mivel ezek után még furcsább lett az arckifejezésük, megkönyörült rajtuk. – Vagyis pizza és Noah amatőr zenekara. Meghívott bennünket. – Haver, szabadulj meg ettől a pulcsitól! – mondta Eddie Haven, a gitáros. – Mi bajod vele? – csodálkozott Noah. – Most mostam ki. – Bűzlik az illatosítótól. Noah valóban belegyömöszölt egy maréknyit a szárítóba az utolsó adag ruha mellé. – Na és? – A pipik gyanút fognak, ha megérzik a szagát egy fickón. Noah vágott egy grimaszt, majd odaballagott a dobfelszereléshez, és megpengette a kereszthúrt, hogy ellenőrizze a hangolást. – Nem értem. – Ha egy férfiholminak illatosítószaga van, az két dolgot jelenthet. Vagy meleg a pasas, vagy barátnője van. Azelőtt használtál ilyet egyáltalán? – Nem. Abból az időből maradt még egy dobozzal, amikor Daphnevel jártam. – Hát erről beszélek. – Sophie tudja, hogy nincs senkim – mondta Noah. – És azt is, hogy nem vagyok meleg. Eddie igazított az áramerősségen. A banda tagjai közül ő volt az igazi tehetség. Úgy sírt az ujjai alatt a gitár, mint Stevie Ray Vaughannak ifjúkorában, amikor azokat a rockballadákat játszotta, amelyektől a felnőtt férfiak visszasírták elvesztett fiatalságukat. Csak azért nem lett nagy zenész belőle, mert Avalonban élt. Nem maga akarta így, a szükség kényszerítette rá. Az a hír járta, hogy egyszer összeverekedett a megyei ügyész unokaöccsével, nem ment el a tárgyalásra, később meg nézeteltérése támadt a nehéz természetű bíróval. Az lett a vége, hogy közmunkára ítélték, s kórusvezetőként kellett dolgoznia a Jézus Szíve-templomban. Rendkívül jól végezte a dolgát, ami a hátterét ismerve nem is volt meglepő. – Ami a kimosott cuccaidat illeti, nem vicceltem – szögezte le. – Bo mondta, hogy belezúgtál a pipibe. – Kétségtelenül – ismerte be Noah. – Én csak segíteni akarok. Noah felnevetett. – Mintha neked olyan nagy sikered lenne a nőknél! Eddie csalódott képet vágott. – Eddig nem volt szerencsém a szerelemben – pontosított. Kapcsolatainak története hosszú volt, és bonyolult, akárcsak az igazságszolgáltatáshoz való viszonya. – Szóval nem tartod szerencsének, hogy sikerült lefektetned a pap feleségét – állapította meg Noah. – Azt nem tartom szerencsének, hogy rajtakaptak. Bo Crutcher két hosszú nyakú sörösüveggel a hátsó zsebeiben és lelkes csatakiáltással az ajkán érkezett. – Készen álltok a rock’n rollra, testvéreim? – Persze. Csak előbb adtam néhány tanácsot ennek a mi reménytelenül szerelmes Noah barátunknak – tájékoztatta Eddie.

139

– Noah nem reménytelenül szerelmes – horkant fel Bo. – Honnan tudod? – firtatta Noah. – Igenis az vagyok. Teljesen elvesztem. – Kanos az lehetsz, pajtás, de szerelmes ugyan nem! – Honnan az ördögből tudhatnád te ezt? – Onnan, hogy ha valóban szerelmes lennél, nem itt lógnál velünk, hanem odaát lennél nála. – Áthívtam – tiltakozott Noah. – Úgy értem, kettesben akarnál lenni vele – magyarázta Bo. – Nem lehet. Ma este nem. – Mit nem lehet ma este? – robbant be a társaságba a konyhán át Rayburn Tolley, a billen tyűs. Kerek arcát pirosra csípte a hideg, amitől még kisfiúsabbnak látszott, mint rendesen. Noah-hoz hasonlóan ő is Avalonban nőtt fel. McKnight rendőrfőnök parancsnoksága alatt szolgált járőrként, és egyben Eddie felügyelőtisztje volt. – Nem lehet egyedül az új nőjével – tájékoztatta Eddie. – Miért nem? – Bonyolult – legyintett Noah. – Ez sok mindent jelenthet attól kezdve, hogy férjnél van, addig, hogy most szabadult a börtönből, miután leülte az erős felindulásból elkövetett férjgyilkosságért kapott éveket. – Nála vannak a gyerekei az egész hétvégén – vallotta be Noah. – Szar ügy! Ennyit a randiről. – Meg az unokája – tette hozzá a házigazda, majd élénken figyelte, milyen hatást vált ki ez a mondat a barátaiból. Nem csináltak nagy ügyet belőle. – Nagymama? – kérdezte Ray lazán. – Az – erősítette meg Noah. – És most mindannyian átjönnek, ti pedig, fiúk, illedelmesen fogtok viselkedni. – Csakis – bólintott Bo, miután kinyitott egy sörösüveget. – Nem fogsz csalódni bennünk – jelentette ki Ray. Odalépett a szintetizátorhoz, és bekapcsolta. – Ugyanis Sophie egy finom nő, úgyszólván előkelő – magyarázta Noah. – Hogyhogy előkelő? – firtatta Ray, de Noah már nem tudott válaszolni, mert Sophie ebben a pillanatban belépett a szobába. – Üdv mindenkinek! Kopogtam az ajtón, de senki sem hallotta. Noah-t elöntötte a boldogság, amint meglátta. A barátainak nincs igaza, nem csak kívánja az asszonyt. A vágy persze beletartozik mindabba, amit érez iránta, de ennél jóval többről van szó. Vagy legalábbis lesz, ha el nem rontja. Miközben Sophie kibújt a kabátjából, a többiek elcsendesedtek. – Öregem! – motyogta Eddie halkan, az orra alatt. – Gyere, ismerkedj meg a fiúkkal! – invitálta Noah a vendégét. Nagyon remélte, hogy az asszony már nem haragszik a kiskutya miatt. – Itt a csapatom is – terelte be a többieket Sophie az előtérből. Mindenki bemutatkozott mindenkinek. Noah-t nem lepte meg, hogy Daisy ennyire hasonlít az anyjára. Szőke, kék szemű, csábító mosolyú. A kisbabája meg egy vigyorgó, vörös hajú kis ördög, aki eleven tekintettel néz körbe a szobában. – Hogy boldogulsz a kiskutyával? – kérdezte Noah Maxet. – Egyelőre jól. Találtam egy tökéletes helyet a ketrecnek, és mélyen aludt, amikor eljöttünk. Teljesen kimerült. – A kiskutyák még sokat alszanak – bólintott Noah.

140

A nemsokára megérkező pizza egy öt dobozból álló tornyot képezett, s mindegyiken más feltét volt. Egy darabig mindenki csendben evett. Noah talált a kamrában néhány üdítőt meg egy üveg vörösbort, aztán egy idő után nekiláttak a zenélésnek. Mint zenekar nem sokszor szerepeltek közönség előtt, de nem is ez volt számukra a lényeg. Mégis jólesett most úgy játszani, hogy volt hallgatóság, bármilyen kicsi is. Noah feltette szerencsét hozó baseballsapkáját, simléderével hátrafelé, majd beült a helyére. Futólag rámosolygott Sophie-ra, s szokatlanul zavarban volt, ami egyáltalán nem volt jellemző rá. Sokat gyakoroltak, és Eddie-nek hála, nem játszottak rosszul. A kisbaba miatt úgy döntöttek, lágyabb, dallamosabb számokat fognak választani. Tudtak volna vadabb rockot is, de ez most inkább csak könnyed örömzene volt, csupa ismert szám és a tehetséges Eddie által írott dalok egyvelege. No meg ősrégi klasszikusok, mint a No Woman, No Cry Bob Marleytól és James Taylor Fire and Rain című dala. Sophie érdeklődéssel hallgatta a zenét, legalábbis úgy tűnt, ahogy elgondolkodva ült a kanapén. De az is lehet, hogy pusztán udvarias. Max, a baseballrajongó szinte hősnek kijáró áhítattal figyelte Bo Crutchert, ami igencsak jólesett a férfinak. Mikor a végére értek egy Eric Clapton-balladának, Sophie tapsolni kezdett, s úgy mosolygott Noah-ra, hogy az legszívesebben mindenkit kidobott volna, hadd maradjon egyedül vele. – Játszik valamelyikőtök? – kérdezte Eddie a szünetben. Max és Daisy egyszerre nézett az anyjára. Sophie meglepődött, de kénytelen volt bevallani: – Zongorázom. De rég nem játszottam. Eddie a rá jellemző, elbűvölő mosollyal kézen fogta, és odavezette Ray szintetizátorához, aki készséggel odébb húzódott. Sophie egy darabig csak állt ott zavartan. – Én klasszikus zongorát tanultam. – Ne aggódjon, nem haragszunk érte. Az asszony leült, és felvette egy gyakorlott zongorista kiindulóhelyzetét. Noah rögtön érezte, hogy nem kis zenei múlt áll mögötte. Az első darabot nem ismerte, olyasvalami volt, amit a rádióadók rendszerint vasárnap délelőttönként sugároznak. Ray néhány beállítással kicsit dzsesszesített rajta, Noah halkan alátett egy kis dobkíséretet, Bo pedig hozzáadta a maga basszusgitárját. Végül Eddie is csatlakozott néhány gitárfutammal, csak hogy megcsillogtassa virtuozitását. A következő percekben a dallam, melyet nagy valószínűséggel egy rizsporos parókát viselő fickó vetett papírra lúdtollal, valami új, eleven dologgá változott. Sophie gyerekeinek leesett az álluk a csodálkozástól. A szám végén az asszony nem is állhatta meg nevetés nélkül, amint rájuk pillantott. – Azt hiszem, sértésnek veszem az elképedéseteket. – De anya, ez isteni volt! – lelkesedett Max. – Te miért nem próbálod meg, Daisy? – kérdezte a lányát a nő. – Te is jó zongorista voltál. Te pedig, Max, újabban dobolsz, ahogy hallottam. – Azzal elvette Daisytől a babát, és helyet cserélt vele, Noah pedig a dobokhoz intette a fiút. Max merev volt zavarában, és bizonytalan, de néhány percen belül már fölöttébb élvezte, hogy együtt játszhat a bandával. Noah odahajolt Sophie-hoz. – Nem vagy szomjas? – Jólesne egy kis víz – felelte az asszony, mire kimentek együtt a konyhába. A férfi áthajolt a baba fölött, és rögtön megcsókolta Sophie-t, ahogy becsukták maguk mögött az ajtót. – Egész este erre vártam. Még sosem csókoltam olyan nőt, aki közben egy kisbabát szorongat. Sophie egyenest a szemébe nézett, aztán a kezébe nyomta Charlie-t. – Ez egy kis unoka.

141

– Ez is újdonság nekem. – Ha Sophie azt gondolta, hogy ez zavarni fogja őt, hát nagyot téved. A kicsi tekeregni és nyöszörögni kezdett, amikor rájött, hogy egy idegen tartja a karjában, de nem sírt. Noah-nak tetszett a baba puha tapintása. Az illatát is szerette, de tudta, hogy még jobban fogja szeretni, ha már nagyobb lesz, igazi kisgyerek. – Tetszik ez a kis pasi. És kedvelem a gyerekeidet. – Ha azt hiszed, hogy ezzel megúszod a kutyát, tévedsz – emelte fel az ujját Sophie. – Nem hiszem el, hogy… – Anya! – kiáltott utána Max a másik szobából. Sophie úgy ugrott hátra Noah mellől, mintha leprás volna. Visszamasírozott a szobába, meg is feledkezett a vízről. – Játsszatok még valamit! – kérte Max az anyját, azzal átvette Noah-tól a picit. Ray, akinek épp tele volt a szája pizzával, beleegyezően intett, mire Sophie leült a billentyűzet elé, s belefogott valami Gershwin-melódiába. Talán ő maga lepődött meg ettől a legjobban. Noah-nak az az érzése támadt, nem gyakran fordult elő Sophie-val, hogy pusztán a zenélés kedvéért zongorázott volna. Egy halkabb résznél Max odahajolt a nővéréhez. – Én is szeretnék megint zongorára járni.

142

20. Sophie bekanyarodott kisbuszával a Tóparti Fogadóhoz vezető, szépen karbantartott kis útra. A hátsó ülésen Max magasba tartotta Borostyánt, hogy összedörgölje vele az orrát, s önfeledten gügyögött hozzá. Vasárnap este volt, a hét legmagányosabb időszaka a gyermeküket nem maguk nevelő, egyedülálló szülők számára. Szerte az országban, minden vasárnap ilyenkor adják vissza az elvált szülők a gyereket a másik szülőnek, s hajtanak haza, hogy csemetéjük következő látogatásáig az emlékeiknek éljenek. Vagy, mint Sophie esetében, az emlékeiknek és egy új kiskutyának. – Hogy fogom kibírni ezt a hetet? – sóhajtozott Max. – Bárcsak Borostyán velem élhetne! Üdvözöllek a világomban, gondolta Sophie. Maxnek is meg kell elégednie néhány iskola utáni és hétvégi látogatással, akárcsak neki. A kompromisszum bizony nem mindig kellemes. – Nagyon fogok vigyázni rá. – Tudom – mondta Max –, de ez mégsem lesz ugyanaz. – Bíznod kell bennem. – Bízom is, anya. Becsszóra. A fogadó olyan volt, mint egy jelenet a Dr. Zsivágóból. A pázsitot és a teniszpályákat vastag hó takarta, a kilátóról és a nyári lak ereszéről csillogó jégcsapok lógtak. A történelmi főépület hívogatóan melegnek ígérkezett, ahogy ablakaiban ragyogtak a fények. A tulajdonosok egy magas, szögletes épületben laktak, és mint minden Sophie volt férjének új életében, ez sem hasonlított semmiben ahhoz a házhoz, ahol ő és Greg Manhattanben élt. Persze ennek pontosan így kellett lennie. Mindketten új életet kezdtek a válás után, mert közös életük zátonyra futott. – Gyönyörű ez a hely – jegyezte meg Sophie. Részben hogy örömöt szerezzen a fiának, részben mert igaz is volt. – Apa és Nina a téli fesztiválra készítik elő. Az itt nagy esemény – magyarázta Max. – Azt hiszem, máris telt ház van. – Megpuszilta a kiskutya feje búbját, Borostyán pedig szinte nevetséges imádattal nézett fel rá. – Gyere be egy percre! Sophie lenyelte az ösztönösen kikívánkozó nemet. Max kedvéért ezt is ki kell bírnia. – De tényleg csak egy percre, amíg megmutatod apádnak a kutyust – mondta, és elindult a járdán a csinos, szépen kivilágított épület felé. Rémesen kényelmetlenül érezte magát Greg világában még erre a néhány percre is. Már nem érzett fizikai fájdalmat a jelenlétében, mint régen. Inkább az volt furcsa, hogy bizarr módon képes volt jóindulatú tisztelettel nézni rá. Ott állt előtte egy ember, akit valaha szeretett, akivel sok éven át együtt élt, de már mindketten továbbléptek. Elhatározásuk, hogy elválnak, megmentette Sophie-t, azaz talán mindannyiukat. Legalábbis miután sikerült átvészelniük az érzelmi mélypontot. Sophie végül felhagyott azzal, hogy kudarcnak értékelje a házasságát. Már nem egy zátonyra futott házasság túlélőjeként tekintett magára, hanem arra összpontosított, hogy sikeres legyen életének új korszaka. Ami azzal járt, hogy mindent túl kellett élnie a terrortámadástól a rettenetes hokis mamákig. Követte fiát felfelé a tornác lépcsőjén. A háta közepére sem kívánta azokat a perceket, amikor bepillantást nyert Greg és Nina Romano életébe, de Max kedvéért elővette diplomáciai tapasztalatát, s örömteli arckifejezést öltve magára, belépett az ajtón. A meleg, hívogató hallban megállt, s beszívta a narancsolajos bútorfényező illatát. – Apa! – kiáltott nagyot Max. – Hé, apa! Nina! Megjöttünk. Gyertek, nézzétek meg a kutyámat!

143

A háziak egyszerre léptek be, s barátságosan üdvözölték Sophie-t, de leginkább az apró vendégre figyeltek. Max szája be nem állt, ontotta a történeteket Borostyánról, mintha a kiskutya ősidők óta az övé lett volna. Gondosan kielemezte minden szokását, mit szeret és mit nem, a rongyos gyapjútakarótól addig, hogy imád bele-beleharapni a hóba szaladgálás közben. – Most aztán lesz elfoglaltságod – mondta Greg Sophie-nak minden gonosz felhang nélkül. – Nagyon úgy fest. – Nincs az az isten, hogy a következő hétvégéig várjak – jelentette ki Max. – Iskola után rögtön odamehetek hozzád a busszal, nem igaz, anya? Sophie Gregre pillantott, aki alig észrevehetően bólintott egyet. Köszönöm! – Hát persze! – Az asszony nem is próbált úgy tenni, mintha Max lelkesedésének bármi köze is lenne hozzá. Egy kiskutyával senki sem veheti fel a versenyt. Aztán legnagyobb meglepetésére Max további hírekkel folytatta: – Anya játszott egy rockbandában. Félelmetes volt! Greg értetlenül nézett rá. – Egy rockbandában? – Igen, annál a fickónál az út túloldalán. És találjátok ki, ki játszott a basszusgitáron! Bo Crutcher. – Már hallottam őket játszani – mondta Nina. – Úgy nevezik magukat, hogy Örökifjak, és valóban egész jók. Szerepelni fognak idén a téli karneválon. Sophie elmosolyodott, és érezte, hogy lángolni kezd az arca. Aztán eszébe jutott, hogy még nem számolt Noah-val a kutya miatt. – Max majd elmesél mindent, nekem mennem kell – nyúlt a kiskutya póráza után. A fiú még egyszer megveregette Borostyán hátát, és puszit nyomott a fejére. Aztán röviden, de őszintén megölelte az anyját. – Szia, anya! – Vigyázni fogok Borostyánra – köszönt el tőle Sophie. – Ígérem. Kifelé menet az asszony még mindig érezte fia ölelését, és megmelegedett a szíve tőle. Most már volt egy kutyája is, akiről ezentúl nap mint nap gondoskodnia kell. El kellett ismernie, hogy a kiskutya megkönnyítette az elválást Maxtől. Egy hajszálnyival kevésbé érezte magát nyomorultul. De Noah akkor is kész tények elé állította, és Sophie nem volt hajlandó anynyiban hagyni a dolgot. Másnap felkelt, megetette Borostyánt, kivitte kicsit hancúrozni az udvarra, aztán visszatette a ketrecbe szundikálni. Egy kutyakölyök jóval kevésbé bonyolult, mint egy kisbaba, állapította meg. Ám attól még elfogadhatatlan, amit Noah tett. Mikor megszólalt a telefonja, hunyorogva nézte a képernyőt, aztán kinyújtotta a karját, de még ettől sem látta tisztán a nevet. Az elmúlt hónapokban kezdte gyanítani, hogy lassan szüksége lesz olvasószemüvegre, de egyelőre ellenállt. Az olvasószemüveg az öregeknek való, nem igaz? – Sophie Bellamy – mutatkozott be a megszokott, hivatalos hangon. – Sophie, itt az apád. – Meg az anyád. Anyja a második telefont használta, mint mindig, ha szülei együttesen akarták meggyőzni afelől, hogy épp valami óriási tévedést készül elkövetni. – Szervusztok! – üdvözölte őket Sophie, mosolyt lopva a hangjába. Elmesélte, hogyan zajlott a hétvége, és egyszer csak észrevette, hogy amint beszél, egyre feszültebb a jól ismert megfelelési kényszertől és attól, hogy sikerüljön fontosnak láttatni itteni életét. Mindig ez történt, ha a szüleivel beszélt. – Látom, csodálatos hétvégétek volt Maxszel – jegyezte meg az édesanyja.

144

Sophie azonnal gyanút fogott. – De ugye nem azért hívtatok, hogy meghalljátok, mivel töltöttük a hétvégét? – Épp arról beszélgettünk, hogy ez a szünet a munkádban jó ötlet volt – szólalt meg az apja. – Mire visszamész, még jobban fel leszel készülve a kihívásokra. Sophie ujjai rászorultak a telefonra. – Papa, én komolyan gondoltam, amit korábban mondtam. Nem megyek vissza. – Ó, édesem, csak időre van szükséged – mondta az anyja, mintha meg sem hallotta volna a tiltakozását. – Nem kell sok idő, és alig várod, hogy újra ott legyél a bíróságon és azt csináld, amihez a legjobban értesz. – Meg a következő merényletet? – Ó, drágám, el sem tudjuk képzelni, min mentél keresztül, de azt tudjuk, hogy milyen erős vagy. – Anya, apa! Most már ez az életem. Avalonban élek, hogy együtt lehessek Maxszel és Daisyvel. Hokiedzésre hordom a kölyköket, és velúrpulóverben járok. – Ugyan már, Sophie! – nevetett fel idegesen az anyja. Sophie erre már nem tudta megállni, hogy rá ne tegyen még egy lapáttal. – Azonkívül… találkoztam valakivel. Noah-nak hívják, és az út túloldalán lakik a családja régi tejgazdaságában. – Egy pillanatra elhallgatott, figyelve a jelentőségteljes csendet a vonal túlsó végén. – Itt vagytok még? Hadd halljam a hangotokat, hogy tudjam, egyikőtök sem kapott infarktust. – Sophie, ez nem te vagy. Nem kellene életre szóló döntéseket hoznod egyik napról a másikra. – A döntésemet már meghoztam. Nem megyek vissza. – De hát annyira fontos munkát végeztél, Sophie! – győzködte az anyja. – Minden barátunk érdeklődik irántad… – Sajnálom, nem leszek többé a trófeátok – szögezte le az asszony. – Elegem van abból, hogy dicsekedtek velem a koktélpartikon. Találjatok ezentúl más témát! Vagy egyszerűen mondjátok el rólam az igazat: azt, hogy mostantól a családom számomra a legfontosabb. Boldog vagyok így. Fel tudjátok ezt fogni? Hágában van vagy száz tehetséges jogász, aki sorban áll az állásomért, de a családomban nem vagyok pótolható. – Ó, édesem! – sóhajtott nagyot az édesanyja. – Nem úgy beszélsz, mint az a Sophie, akit eddig ismertem. Olyan kiváló sorsot szántunk neked! – Akkor gratulálok, sikerrel járt a küldetés. Mindenem megvan. – Sophie mély lélegzetet vett. – Rendben leszek, higgyétek el! Örüljetek legalább egy kicsit a kedvemért! – Örülünk, drágám – mondta az apja. – Nekünk az a legfontosabb, hogy boldog légy. – Őszintesége ellenére feszültnek tűnt a hangja, és pár perc semmitmondó társalgás után Sophie bűntudattal a szívében letette a telefont. Nem sokkal később váratlan látogatója érkezett. Beengedte Noah-t, de még maga előtt sem ismerte el a fizikai reakciót, amit a jelenléte kiváltott belőle, mert még mindig haragudott rá. Hangulatán csak rontott a szüleivel folytatott beszélgetés, bár erről a férfi nem tudhatott. – Mi az, sehol egy póni? – kukkantott a férfi mögé Sophie, és úgy tett, mintha egy lovacskát keresne a lépcsőn. – Legközelebb talán karámot építesz nekem? – Te haragszol rám? – lepődött meg őszintén a férfi. Meg sem várta, hogy beljebb tessékeljék, kezdte lecibálni magáról a kesztyűt meg a sapkát. – Ó, dehogy! Hisz ez csak egy ártatlan semmiség. A fenébe, Noah, egy kutyát adtál a fiamnak! – Szívesen. – Ide figyelj, én értékelem, hogy kedves akartál lenni, de egy kiskutya mégiscsak sok. – Hogyhogy sok?

145

– Pluszteher egy amúgy is bonyolult helyzetben – magyarázta Sophie fel-alá járkálva. – Egy kutya, Noah! Adtál a fiamnak egy kutyát, és nem érted, hol itt a probléma? Még csak meg sem kérdeztél előtte! – Nemet mondtál volna. – Maxnek fogalma sincs a kutyatartásról. – Nem nagy dolog. Te majd segítesz neki felnevelni, és az egész családnak lesz egy jó barátja. Még valami, amit szeretni lehet. – A férfi kinyitott magának egy sört. – Mi a legroszszabb, ami történhet? – Úristen, Noah! Veled minden olyan egyszerűnek tűnik – fakadt ki Sophie, aztán mikor rájött, mit mondott, elnevette magát. – Ez vagyok én. Egyszerű. – Nem azt akartam mondani, hogy… – Tudom, mit akartál mondani. Nézd, a kutyának gazdi kellett, Maxnek meg kutya. – Honnan tudod, mi kell Maxnek? – Max fiú, és minden fiúnak kell egy kutya. Felelősségre és együttérzésre tanítja, jobban, mint bármi más. – És amikor Max nincs nálam, nekem kell gondoskodnom a kutyájáról – mutatott rá Sophie. – Legfeljebb addig téged tanít felelősségre és együttérzésre. – Noah meglátta a felvillanó szikrát a nő szemében, és feltartott kézzel meghátrált. – Csak vicceltem. – Nem csinálhatod ezt valakivel – mondta a magáét tovább Sophie. – Nem adhatsz csak úgy át egy évekig tartó felelősséget anélkül, hogy belegondolnál… – Ó, én nagyon is sokat gondolkodtam rajta – jelentette ki a férfi. – Azt mondtad, Max nem örül, hogy nálad kell lennie. – Igen, de… – No, most van egy oka, hogy folyton itt legyen. – Ez olyan szánalmas! Meg kell vesztegetnem a saját fiamat egy kiskutyával, hogy velem legyen. – Túlbonyolítod ezt az egészet. – Egy kiskutya! – ismételte a nő. – Ez egy élőlény, nem egy játékszer. Állatorvosként mindenkinél jobban tudhatod, milyen rettenetes, ha elpusztul az ember kedvenc állata. – Az ördögbe is, tudom. Nagyon is. De azt is, milyen a velük eltöltött tíz-tizenöt év. Igen, rettenetes elveszíteni egy állatot, de rosszabb, ha egyáltalán nem is volt soha. – Ezt nem mindenki gondolja így. – Mi lenne, ha adnál a fiadnak egy esélyt? A kutya megtaníthat neki jó néhány dolgot az életről. A gondoskodásról, a toleranciáról és az elengedésről, ha arra kerül a sor. Sophie tovább akart vitatkozni, de rájött, hogy kifogyott az érvekből. Noah adott a fiának egy kutyát, ami óriási elkötelezettséggel jár. Áldás és átok egyszerre. Utálta, hogy Maxnek kellett egy ok, hogy nála legyen, de lassan belátta, hogy egy tizenkét éves fiúnak már többre van szüksége, mint amit akár a legjobb anya is meg tud neki adni. – Max jelenlétében tetted az ajánlatot, én meg csapdába kerültem. – Sophie megborzongott. – Nem szeretek csapdába kerülni. – Azért vagy dühös, mert a fiad kapott egy kutyát, vagy azért, mert nekem jutott először eszembe? Érdekes ellentámadás. – Az nem tetszik, ami mögötte van: hogy nem vagyok önmagamban elég jó a fiamnak. Az, hogy annyira unalmas neki, ha nálam tölti a hétvégét, hogy szüksége van egy kutyára meg egy nyavalyás rockkoncertre, hogy szívesen maradjon. – Tehát mindezzel együtt jó hétvégéje volt? – kérdezte Noah.

146

– Kapott egy kiskutyát, együtt lóghatott egy eleven zenekarral, találkozhatott egy baseballsztárral, és ó, majdnem elfelejtettem: korcsolyázni is volt Tina Callowayjel, egy olimpiai aranyérmes lányával. Nagyszerű hétvégéje volt. – Akkor hol itt a gond? – Nem hiszem el, hogy ezt őszintén kérdezed! – Hogy én ne lennék őszinte? Tényleg nem értem, Sophie. – A gond az, hogy én akarok lenni a fiam nagyszerű hétvégi programja. – Megelégednél azzal, hogy nekem az legyél? – Noah levetette végre a kabátját, és felakasztotta az előszobafogasra. – Témát akarsz váltani. – Úgy van. Azt hiszed, élvezem, hogy kiabálnak velem, csak mert tettem egy szívességet? – Lehalkította a hangját, és közelebb lépett. Olyan közel, hogy az asszony érezte rajta a friss, kinti levegőt. – Sophie, te tényleg azért veszekszel velem, mert adtam egy kutyát a fiadnak? – Igen – suttogta Sophie. Már eszébe sem jutott kiabálni. Noah végigsimította a nő állát az ujjával. – Minden rendben lesz – mondta, majd kézen fogta az asszonyt, és magával húzta a nappaliba. Leült a kanapéra, és maga mellé ültette. – Esküszöm, jó lesz, meglátod. – Komoly csapás volt az egómnak, hogy a fiamnak én magam nem vagyok elég. – Max már felsős. Ha te állnál az élete középpontjában, aggódnék érte. Sophie erre nem tudott mit mondani. – Annak a korszaknak már rég vége. Légy az a mama, akire szüksége van – javasolta a férfi –, ne pedig olyan, amilyennek te a jó anyát gondolod! – Te jó ég, Noah! Mitől vagy ilyen bölcs? – Ez csak józan ész, nem több. – Lehet. Az én családomban… – Sophie elhallgatott, s kétkedve nézett a férfira. – De téged ez biztosan nem érdekel. – Engem minden érdekel veled kapcsolatban. Sophie valami különös okból hihetetlenül férfiasnak érezte ezt a kijelentést. Magához szorította a díványpárnát, hogy tartson némi távolságot Noah-tól. – Hidd el, nem vagyok olyan érdekes. – Mesélj a családodról, a szüleidről! Vannak testvéreid? – Egyedüli gyerek vagyok. A szüleim jó emberek, sokat tanultam tőlük. Mint például hogy milyen fontos az embernek a fényes karrier, a munka, amelyet szívesen végez. De bárcsak azt is megtanították volna nekem, hogy a munka csak másodlagos ahhoz képest, ami a legfontosabb! – Sophie-t még mindig zavarta szülei telefonhívása. Azt hitték, tökéletes, magas célok felé törő gyermeket neveltek, de csak egy tökéletlen nőt kaptak, aki tele volt megbánással. Elgondolkozva nézett a férfira. Megdöbbentette, hogy kész megbeszélni vele mindezt. Az eltelt rövid idő alatt megszokta, hogy számíthat rá, úgy, mint még senki másra. Itt van például a telefonbeszélgetés a szüleivel. A régi Sophie nem beszélt volna róla senkinek, csak rágódott volna rajta, mint kutya a csonton. De ha Noah-ról volt szó, őt kész volt beengedni élete olyan rejtett zugaiba, melyeket eddig megtartott magának. Belenézett a férfi szép szemébe, melyben vonzalmat és törődést látott, s akkora bizalmat érzett iránta, mint még soha. Hirtelen azt akarta, hogy Noah megismerje az igazi okát az ő Avalonba költözésének, annak, hogy félbeszakította tizenöt éve építgetett karrierjét. Azt akarta, hogy megértse, olyasmit keres, amibe belekapaszkodhat hátralévő életére. Annyira, hogy kész volt ideköltözni ebbe az idegen városba, arra a helyre, ahol volt férje a közösség egyik oszlopa, és ahol őt csak egy hideg, karrierista feleségnek tartják, aki elhanyagolta a családját. Azt kívánta, bárcsak el tudná mondani a férfinak, milyen ő valójában. Elmondani azt az éjszakát, mindent, ami vele történt, a rettegést és a megmenekülését. Bárcsak elmondhatná neki, hogy amikor mindent elvettek tőle, s ő azt hitte, a következő lélegzetvétele lesz az utolsó, nem

147

gondolt másra, csak a családjára. Arra, hogy számtalan módon cserbenhagyta őket, elmulasztotta az alkalmat, hogy velük legyen, elszalasztott egy csomó lehetőséget. – Szerinted ez rémes? – kérdezte. – Mármint amit a szüleimről mondtam. – Nem. Egy bizonyos ponton túl a szüleink is csak emberek. – Még mindig azt hiszik, ideiglenesen vagyok itt. Úgy vélem, a tagadással próbálják hárítani a dolgot. Mindig ezt csinálják velem: addig piszkálnak, amíg megkérdőjelezem a döntéseimet. Mindegy, hány éves vagyok, még mindig meg akarok felelni nekik. Sophie nagyot sóhajtott, alkalmat kínálva a férfinak, hogy közbevágjon, témát váltson, vagy sikítva elmeneküljön. Noah azonban semmi ilyet nem tett, csak türelmesen várta a folytatást. Volt valami ellenállhatatlan abban, ahogy figyelni tudott az emberre. Sophie összefonta az ujjait, és mesélni kezdett. – Mikor rájöttem, hogy terhes vagyok Daisyvel, egyedül akartam felnevelni. A szüleim megkérdőjelezték az elhatározásomat, és nem hagytak békén, amíg magam is kételkedni nem kezdtem benne. Nagyon meggyőzőek tudtak lenni. Imádták, hogy Greg egy Bellamy, és azt is, hogy nagy karrier vár rá. Végül meggyőztek, hogy akkor cselekszem helyesen, ha elmondom Gregnek a hírt, és a baba kedvéért összeházasodunk, így végül ezt tettük. Pusztán az akaraterőnkkel működőképessé tettük a házasságot, de sosem lett az igazi. – Sophie könnyen beszélt, de egyre erősebben szorította magához a párnát. – Aztán egyszer csak ott volt a két gyönyörű gyerek, akiknek nem kellett semmi más, csak hogy velük legyek, de én nem voltam mellettük. Már akkor sem, mikor az ENSZ-nél dolgoztam Manhattanben. Mindig másutt jártam, ha nem fizikailag, hát lelkileg. Folyton arra gondolok, vajon másképp történtek volna-e a dolgok, ha jelen vagyok az életükben. – Tudod, amikor gyerek voltam – vette át a szót Noah –, gyakran ábrándoztam arról, hogy az apám űrhajós, nem pedig marhatenyésztő. Még mindig eszembe jut, mennyire más lett volna az életem, ha a szüleim az űrben dolgoznak, és nem egy farmon. Sophie hozzávágta a párnát. – Nagyon vicces! – Csak arra akarok kilyukadni, hogy mivel a te családod a te családod és a te életed a te életed, nincs összehasonlítási alapod. Sosem tudhatod meg, hogyan sültek volna el a dolgok, ha másképp cselekszel, más döntéseket hozol, más úton jársz. Nem kérted ugyan a tanácsomat, de meg kellene próbálnod úgy venni a dolgokat, ahogy vannak. Azzal törődj, ami van, és ne próbáld folyton átírni azt, ami volt! – Köszönöm, dr. Freud! – Szívesen. Reggel küldöm a számlát. A Noah-val való beszélgetés furcsamód felszabadítóan hatott Sophie-ra. A férfi mindig egyszerűen, egyenesen közelítette meg a dolgokat, míg az ő gondolatmenete inkább egy Venn-diagramhoz hasonlított, ahol minden döntés lehetséges végkifejletek egész sorozatához vezethet. – Komolyan mondom, ne gondolkozz annyit! Akár a múlton, akár a kutyán… akár rajtam – mondta a férfi hamiskásan mosolyogva. Sophie félrenézett, és megpróbálta kitalálni, mi is a helyzet Noah-val. Mélyen személyes beszélgetést folytatnak éppen, s neki közben folyton azon jár az esze, hogy milyen ízű a férfi csókja, vagy hogyan néz ki meztelen felsőtesttel. – Túl sokat gondolkozol, nem tesz jót neked – ismételte a férfi. – Ez a képzésemből fakad. A Nemzetközi Büntetőbíróságnál minden egyes lépést, minden egyes döntést meg kellett vitatni, minden egyes lehetséges végkifejletet figyelembe kellett venni. Megszoktam ezt a fajta gondolkodást, a természetemmé vált. Tudod, hogy egyszer még egy bírósági díszvacsora ültetési rendjére is készítettem egy diagramot? – Nem ez az egyetlen módja az életben való boldogulásnak. – Nem? A te módszered micsoda?

148

– Csak kiválasztok egy lovat, és megülöm. – Megint milyen egyszerű! – Valóban az, ha hagyod. – Íme Noah Shepherd, nappal zseniális állatorvos, éjjel zen filozófus. Na jó, megpróbálom megfogadni a tanácsodat. Noah komoly arccal bólintott. – Olyan nincs, hogy megpróbálom – mondta bársonyos hangon. – Csak megteszem vagy nem teszem meg. – Bolond vagy. – Tudom. – Azzal közelebb fészkelődött az asszonyhoz a kanapén, és lágyan szájon csókolta. Két csók között egy suttogás következett: – Nagyon hiányoztál a hétvégén. Te is nekem. Sophie megtiltotta magának, hogy kimondja. Helyette ez csúszott ki a száján: – Ezt abba kell hagynunk. – Miért? – Mert butaság ennyire könnyen engedni az ösztöneinknek. Lassítsunk, és találjuk ki, hová tart ez az egész. Azt hittem, nem folytatjuk. – Tévedtél – kezdte Noah gombolni Sophie pulóverét kitartó elszántsággal. – Mindig folytatjuk, valahányszor alkalmunk nyílik rá. – Nem gondolom, hogy jó ötlet. – Neked egyáltalán nem kell gondolkodnod. Ha mégis azt teszed, rossz munkát végeztem. – Ó! – sóhajtott Sophie, miközben belül már lángolt. – Hidd el, tökéletes munkát végzel… Noah felnevetett, el sem véve száját az asszonyéról. – Akkor jó. Kedvelem a családodat, Sophie, de most csak erre tudok gondolni. Igen, bolond vagyok, és nem tudom távol tartani magam tőled. – Én a családom miatt költöztem ide – emlékeztette az asszony. – Veled lenni így… – …nem jelenti azt, hogy bármivel is megrövidítenéd őket – folytatta a mondatot Noah, majd lecsúsztatta a pulóvert Sophie válláról, és a melltartó csatjának szentelte figyelmét. – Időnként még neked is le kell vetned egy kicsit a vezeklőcsuhát.

149

21. Daisy az utóbbi időben úgy érezte, szinte kicserélték. Mióta az édesanyja kisegítette Charlie-val, sokkal könnyebb lett a dolga, és megmagyarázhatatlan módon csökkent rajta a lelki teher. Már csak attól kipihentebb, nyugodtabb volt, hogy tudta, anyja vigyáz a kisfiára. Persze ettől még nem ő lett az év anyukája. Házában most is rendetlenség uralkodott, s folyton úgy érezte, lekésik valamiről. De az az érzés, mintha centikkel rohanna egy úthenger előtt, mely azonnal szétlapítja, ha lassítani mer akár egy másodpercre is, legalább már elmúlt. Nem volt biztos benne, hogy ez az anyja jelenlétének köszönhető-e, vagy csak ő maga szokik bele lassan új szerepébe, de nem is volt hajlandó morfondírozni rajta. Legalábbis aznap nem. Küszöbön állt a téli karnevál, és Sonnet vonata bármelyik percben megérkezhetett. – Továbbra is azt mondom, hogy rossz ötlet – mondta komor arccal Zach Alger, amint kettesben tartottak az állomás felé. – Nem kellett volna veled jönnöm. – Butaság – nézett rá Daisy. A fiú sápadt bőre még jobban megfeszült szép formájú arccsontja fölött, mint máskor, s lerítt róla a feszültség. Egyenes, szőke haja lobogott utána, ahogy gyors, hosszú léptekkel gyalogolt. – Sonnet és én össze sem futottunk volna, ha nem beszélsz rá erre. Rossz ötlet volt – ismételte. Daisy megpróbált nem bosszankodni a fiú makacsságán. Anyja vigyázott Charlie-ra, s ő élvezte a szabadság ritka pillanatait. Ráadásul először fog találkozni Sonnettel azóta, hogy szüleik összeházasodtak St. Croix-n. Nem hajlandó megengedni Zachnek, hogy elrontsa a jó hangulatát. – Szerintem meg szomorú lenne, ha ti ketten nem tisztáznátok a nézeteltéréseiteket. – Rátette a kezét Zach karjára, hogy lassítsa a lépteit. – Odabent nem dohányozhatsz – emlékeztette. A fiú megállt egy zöldre festett szemetes mellett, és szívott még egy utolsó slukkot. Daisy nem ítélte el a dohányzás miatt, nem volt erkölcsi alapja hozzá. Mielőtt terhes lett Charlie-val, ő ennél rosszabb dolgokat is művelt. – Minden rendben lesz – biztatta Zachet. – Mondtad neki, hogy én is itt leszek? – Megírtam. Biztos vagyok benne, hogy nem veszi zokon. – Ami persze hazugság volt, mert Sonnet ezt írta vissza SMS-ben: „El ne merd hozni!” Keresztülvágtak a csarnokon, ki egyenest a peronra. Rengeteg ember jött Avalonba a téli fesztiválra, leginkább New York-iak. A turisták idecsalogatása volt a fesztivál elsődleges célja, és az egész város megmozdult ennek érdekében. Daisy például egész héten az előkészületeket fotózta. A legfőbb látnivaló egy házméretű kastély volt jégből. Aztán lesz élő zene a nap huszonnégy órájában, válogatott helyi tehetségekkel a grunge-tól a német fúvószenéig, korcsolyázás a tavon, hokitorna, téli triatlon és mindenféle bódé az arcfestéstől a kürtös-kalácsig. Amint a vonat megállt, a turisták és a helyiek elvegyültek a peronon, a tömeg a kijárat felé tódult, Daisy pedig benézett minden vagonba Sonnet jellegzetes, gyöngyökkel díszített hajfonatait keresve, melyekről bármekkora tömegben könnyű volt őt felismerni. Sonnet volt Daisy első barátnője Avalon-ban, most pedig mostohatestvérek. Daisy imádta a lányt, mégis fennállt egy halvány esély, hogy ettől kialakul köztük valamiféle feszültség. Teljesen érthető lett volna. Sonnet a maga teljes ösztöndíjával és makulátlan hírnevével a nagybetűs amerikai lány mintaképe volt. Csak fokozta a dicsőségét a tény, hogy egy keményen dolgozó, egyedülálló anya, Nina Romano nevelte fel. A másik oldalon pedig ott állt Daisy az előkelő New York-i

150

Upper East Side-ról, a magániskolák világából, aki elpuskázta helyzeti előnyét, és maga is egyedülálló anyává vált. Ráadásul még Zachkel is barátkozni akart, mint régen. Daisy azonban elszánta magát, hogy megérteti Sonnettel az álláspontját. Miután Sonnet elment, s neki ebben a kisvárosban kellett boldogulnia, szüksége volt a barátaira, mindenre, amit csak kaphatott. Ez itt nem egy egyetemi campus, ahol az ember minden ajtó mögött barátokra talál. – Meggondoltam magam – jelentette ki hirtelen Zach. – Elmegyek. Daisy megragadta a fiú terepszínű kabátjának az ujját. – Régen a legjobb barátok voltatok – emlékeztette. – Gyakorlatilag együtt nőttetek fel. Ez csak számít valamit! – Addig talán igen, amíg az apám meg nem kopasztotta a várost épp az ő anyja polgármestersége idején. Daisy vágott egy grimaszt. Ilyen nyers megfogalmazásban hallva a tényeket, el kellett ismernie, hogy Sonnetnek valóban nehéz lehet túltennie magát a dolgon. Micsoda hatalommal bírnak a szülők a gyermekeik sorsa felett! Milyen óriási károkat tudnak okozni nekik! Ő maga mindennap megígérte Charlie-nak, hogy sosem fog tenni semmit, amivel bánthatná. De nem ezt teszi-e máris azzal, hogy apa nélkül akarja felnevelni? Daisy végre felfedezte az utasok között Sonnetet, aki épp egy gurulós bőröndöt cibált le maga után az egyik kocsiból. Futva indult feléje, s mikor Sonnet megpillantotta, felsikoltott örömében. Sokáig tartották szorosan átölelve egymást, s Daisyt elöntötte a szeretet legjobb barátnője iránt. A nővére iránt. Végül is sok jó dolog származott a papa és Nina házasságából. A sovány, törékeny lány és a kismama végül elengedték egymást, és szélesen mosolyogva hátraléptek. Sonnet külsőre nem változott, mégis valahogy más volt. Ugyanaz a csillogó szem és ezerwattos mosoly, ugyanazok a fényes, gyöngyös hajfonatok. Viszont más volt a ruhája. Bő és népies. – Úgy örülök, hogy el tudtál jönni, ha csak pár napra is? – mondta Daisy. – Én is. Hiányzik ez a hely. Hol van Charlie? Tudja, hogy megérkezett a kedvenc nagynénje? – A mamám vigyáz rá. – Működik a dolog? – Működik, ami igazán meglep. – Daisy elvette Sonnet utazótáskáját, és elindultak a kijárat felé. – Az anyukád igazán jó volt hozzám, amikor a múlt nyáron Hágában voltam – mondta Sonnet –, úgyhogy én egyáltalán nem vagyok meglepve. – Olyan furcsa, hogy itt van, ebben a kisvárosban. Szinte várom, hogy mire a hó elolvad, már utazik is Manhattanbe. – Igazából az volt furcsa, hogy anyja igazi anyukaként viselkedik. Nem viselt ugyan kötényt és nem sütött süteményt, de vitte a srácokat edzésre, vigyázott az unokájára, és beszélt Max tanáraival. – Néha már azt gondolom, hogy szeret itt lenni. Persze ez talán csak egy vágyálom. – Lehet, hogy talál magának itt munkát. Vagy ez túl nehéz lenne? – Az anyámnak? Ő nem élhet munka nélkül, dolgozott egész életében. – Daisy itt egy pillanatra elgondolkodott. Lehet, hogy anyjának valóban többre van szüksége. – Azt akarom, hogy boldog legyen itt – vallotta be. – Hogy maradjon. – Van ebben a városban valami – bólogatott Sonnet. – Nekem is gyakran van honvágyam. Daisy szomorkás vágyódást hallott ki a hangjából, s alaposabban megnézte magának barátnője arcát. Igen, határozottan soványabb lett, nem olyan kicsattanóan derűs, mint régen, és keskeny árkok keretezik a száját. – Minden rendben megy a suliban? – Ott minden nagyszerű – élénkült fel Sonnet. – De most a téli karnevál miatt vagyok itt, úgyhogy…

151

Hirtelen megtorpant és elhallgatott, mintha földbe gyökerezett volna a lába. Daisy a lélegzetét is visszatartotta, mert tudta, hogy Sonnet most látta meg Zachet. A fiú komor arccal közeledett a zsúfolt peronon, ami még jobban kiemelte sápadt szépségét. Sonnet arca egy pillanatra ellágyult, hisz régen oly közel álltak egymáshoz, s mindkettejüknek fájdalmas volt az elhidegülés. Aztán vonásai egy pillanat alatt megkeményedtek, szeme vádlón összeszűkült. – Szia! – köszöntötte Zach. Sonnet felszegte az állát. – Mit nem értettél abból, hogy „nem akarlak többé látni”? – sziszegte, aztán kitépte a táskáját Daisy kezéből. – Nem hiszem el, hogy képes voltál erre! – Sonnet, hallgass meg! – Elnézést! – viharzott el a lány Zach mellett, és szinte futott a kijárat felé. Zach magába roskadtan állt, és csak nézett utána. – Hát ez rosszul sült el.

152

VI. RÉSZ A tél vége felé Alulról vastagodó tavi jég Az alulról vastagodó, átlátszó tavi jég a tó fagyos vizéből képződik csendes, hideg éjszakákon, amikor a tó felszíne túlhűl, és felgyorsul a jégképződés. Mikor másnap a megfelelő módon süti a nap, feltárul a jég titkos világa, s az egyes kristályok mindenféle színű és formájú kaleidoszkópja csillog a tavon. Holland forró csokoládé másfél csésze tej vagy fele tej, fele könnyű tejszín 2 púpozott teáskanál holland kakaópor fél csésze cukor (vagy ízlés szerint) fél csésze reszelt fekete csokoládé (legyen legalább 60%-os kakaótartalma) őrölt szerecsendió vagy fahéj ízlés szerint Melegítsük a tejet, amíg épp csak nem forr, majd keverjük bele a kakaóport, a cukrot, a reszelt csokoládét és a fűszereket!

22. – Noah-nak igaza volt a kiskutyával kapcsolatban – árulta el Sophie Charlie-nak. Nem a szokásos babázós napja volt, csak azért jött, mert Daisy a kétórás vonattal érkező Sonnettel akarta tölteni a délutánt. A kicsi egy takarón üldögélt a földön, és egy labdával játszott, melynek a belsejében csengő csilingelt. Mindig jó hallgatóságnak bizonyult, ha nagyanyja ki akarta önteni neki a szívét. Sophie egészen rászokott, hogy beszámoljon neki élete minden eseményéről a legkisebb dolgoktól kezdve, mint például hogy állatnyomokat látott a hóban, egészen odáig, hogy még mindig rémálmai vannak a hágai incidens miatt. Charlie nem volt más, mint egyszerű, jó szándékú jelenlét, egy kis buddha, aki nyitott volt mindenre, amit nagyanyja mondani akart. Nemrég megtanulta összeütögetni a tenyerét, és gyakran meg is tette a beszélgetés során, épp a legmegfelelőbb pillanatokban. A pszichiáterek sokat tanulhatnának a kisbabáktól. Például azt, hogy egy kis taps és egy fogatlan vigyor sokszor többet használ az ember lelki egészségének az órákig hallgatott jó tanácsoknál. Az utóbbi időben Sophie monológjainak zöme Noah Shepherd körül forgott. – Tudod, adott nekem egy kiskutyát, mert úgy vélte, ez arra ösztönzi majd Maxet, hogy több időt töltsön velem. Először megsértődtem, mert egy anyának régen rossz, ha csalinak kell használnia egy kutyakölyköt, nem igaz? A labda elgurult a takaró széléig, mire Sophie visszagurította. – Aztán kiderült, hogy Noah-nak igaza van – ismerte el. – Pontosan tudja, hogyan gondolkodik egy tizenkét éves fiú. Semmi, de semmi nem gyakorol egy kisfiúra nagyobb vonzerőt, mint egy kiskutya. Max egyetlen napot sem bír ki nélküle, vonzza, mint a mágnes. Charlie megértően felnevetett. – Tudom. Annyira nyilvánvaló, ha belegondol az ember. Mi lehet egy gyereknek szórakoztatóbb egy kiskutyánál? Mostanra Borostyán már hozzászokott a ketrecéhez, és szobatiszta lett. Sok munkát jelent megnevelni egy kutyát, de annak is megvan az előnye, ha az ember kénytelen legalább óránként felkelni a dolga mellől, kinyújtóztatni a lábát, kimenni a szabadba, jó levegőt szívni, s érezni a hópelyheket az arcán. Pillanatnyilag Max épp a környéket járta Borostyánnal, sétálni vitte új barátját. Talán elmentek a golfpálya melletti szánkózódombig, ahol épp a bobverseny zajlott. Charlie a labdát puha rágókára cserélte, melyet úgy vett a szájába, mintha kukoricacső lenne. Aztán áttért egy meglehetősen csúf bohócra, melynek súly volt az aljában, és felkelt, valahányszor lenyomták. Charlie jó néhányszor lenyomta egymás után, aztán lenyűgözve figyelte, ahogy minduntalan felemelkedik. – Ha mindig ugyanazt csinálod vele, nem várhatod, hogy másként viselkedjen – oktatta Sophie. – Va-va-va…. Az asszony odanyúlt, és megtörölte a kicsi állát. – Arra, ami Noah és köztem történt, a legkevésbé sem számítottam, amikor idejöttem – vallotta be Sophie, amint újból a férfi felé kalandoztak a gondolatai. – Néha már arra gondolok, hogy kezdek beleszeretni. – Hirtelen a szája elé kapta a kezét. – Nem is hiszem el, hogy ilyet mondtam. Charlie nevetve utánozta a mozdulatot. Sophie felkapta, aztán a hátára gurult vele a takarón, a feje fölé tartotta őt, miközben elemezgette a rátörő érzést. Elégedettség? Nem, annál erősebb. Boldogság? Öröm! Igen, ez az. Már el is felejtette, milyen érzés.

154

Nem mintha búvalbélelt ember lett volna, és az élet számtalan örömteli pillanattal ajándékozta meg. De ilyennel még soha. Megkereste a régi slágereket sugárzó adót a rádión, és énekelni kezdett Charlie-nak, miközben megmelegítette számára a tejet. Előbb a Nights in White Satint a Moody Bluestól, aztán a Mrs. Robinsont a Simon and Garfunkeltől. Hogy honnan tudta a dalok szövegét? Nem emlékezett, hogy valaha is külön tanulta volna. Vannak dolgok, amelyek csak úgy ráragadnak az emberre, és belopóznak az emlékezetébe egy rejtekajtón. Megetette a babát, s miközben az békésen szundikált az ölében, halkan nézte a tévét, váltogatva a csatornákat, hátha rátalál némi nemzetközi hírekre. Sokkal hamarabb sikerült kifognia egy interjút egy agyontetovált biciklistával, aki valamelyik gazdag örökösnő babájának az apaságát követelte magának, mint az umojai választásokról szóló riportot. Az umojai nép évtizedek óta először járul az urnák elé, de ez Amerikában nem hír. Az egyik csatornán épp egy garázst alakítottak át csikung edzőteremmé. Gyorsan váltott, majd elidőzött kissé egy fickó találmányán, aki már a tojás héjában készre sütötte a rántottát. Ettől nyomban megéhezett. Úgy tűnt, a hírességekről a nap minden percében százával tudhat meg az ember újabb információkat. Később jött egy tévés műsorvezető, aki már isten tudja, hányadszorra kért bocsánatot valamiért, amit mondott, majd egy felkapott sztárocska mutatta be ragyogó arccal újszülött babáját. Aztán Ashton Kutcher tiltakozott nevetve a bírálatok ellen, miszerint túl fiatal Demi Moore-hoz. Sophie önkéntelenül is arra gondolt, milyen klassz pasas ez az Ashton Kutcher. Elhessegette a buja gondolatot, és csatornát váltott, mire végre meglátta a „nemzetközi hírek” feliratot, amely címszó alatt egy németországi jegesmedvebocsról esett szó. Az alvó Charlie-val a karján átment a dolgozószobába, hogy a neten végre megnézhessen egy videoriportot az umojai választásokról. A kommentátor belefogott a felvezető mondatokba: „Több mint két évtizede ez az első szabad választás, és az umojai nép…” – Ezt én csináltam – súgta Sophie Charlie-nak. – Benne voltam abban a jogászcsapatban, amely elérte, hogy erre sor kerülhetett. – Azt várta, hogy érzelmeket kelt benne a hír, de csak a figyelmét terelte el a lap szélén villódzó számtalan reklám valami orrcseppről meg egy társkereső oldalról, s meg is fájdult tőle a feje. Visszatért a rádióhoz, mely épp egy olyan számot játszott, melyet Sophie nem szeretett volna a régi dalok közé sorolni, mert… akkor valóban öregnek kellett volna éreznie magát. – De hát mégiscsak nagymama vagyok! – mondta Charlie-nak. – Akkor meg öregnek illene lennem, igaz? Charlie felébredt a szendergésből, becumizta a félbehagyott tejet, és már egyáltalán nem látszott álmosnak. Böfizett egy nagyot, s diadalittasan kuncogott, amint sikerült kiengednie a száján egy habos tej szökőkutat. – Ezt a tehetséget! – méltatta a teljesítményt Sophie. – Nem is értem, hogyan lehet nekem ilyen tehetséges unokám. Összerezzent, amint megszólalt a csengő. Leültette a babát a takaróra, és kiment megnézni, ki az. Ó! – gondolta, amikor ajtót nyitott. Aztán azt, hogy: Ó, istenem!, végül meg azt, hogy: A fenébe! – Logan! – állt félre az ajtóból, hogy beengedje a fiút, majd gyorsan be is csukta mögötte, hogy a babát ne érje a beáramló hideg. – Mrs. Bellamy! Eltelt egy kínos pillanat, ám ekkor felcsendült Charlie sikongatása, és megtört a jég. – Szia, pajtás! – olvadt el azonnal Logan, mint fagylalt a napon. Charlie kétségbeesetten nyújtózkodott, hogy elérje az apját. Szinte tapintható volt köztük valami elemi kötelék, s Charlie apró arcán látható volt a felismerés, hogy aki jött, fontos a számára.

155

Ahogy elnézte őket, Sophie világosan megértette, miért is vette őt feleségül Greg annak idején. Ez a fiú azonban nem Greg, hanem Logan O’Donnell a maga zűrös múltjával. Nevetségesen jóképű – és meglepően gyengéd a babával. Logan kiment a konyhába kezet mosni. Na, ez rendes tőle, jegyezte meg magában Sophie. Remélte, hogy a fiú mindig mos kezet érkezés után, nem csak neki akarja megmutatni, milyen lelkiismeretes. Charlie bosszúsan nyújtogatta a kezét a konyha felé. – Jövök már! – kiáltott vissza neki Logan. – Türelem! A fiú feltűrt ingujjal sietett vissza a picihez, és felvette az ölébe. – Daisy mondta, hogy esetleg beugrom? – Nem, de természetesen semmi baj – felelte Sophie. Mi mást mondhatott volna? – Megyek, készítek magamnak egy teát – tette hozzá, hogy egyedül hagyja Logant a fiával. – Te kérsz valamit? – Nem, köszönöm – válaszolt Logan Charlie-ra vigyorogva. Még csak fel sem nézett. Sophie szép kényelmesen készítette el és itta meg a teáját. Amikor visszatért a szobába, Logant a párnás hintaszékben találta, Charlie pedig arccal lefelé feküdt a térdén, és visongott, amint apja ringatta a széket. – Daisy mesélte, hogy főiskolára jársz – szólalt meg Sophie, miután leült a fiúval szemben. – Igen, asszonyom. Pénzügyi szakra. – Az jó. – Sophie-nak fogalma sem volt, mit mondhatna ennek a fiúnak. Ennek a jóképű fiúnak, aki megváltoztatta a lánya egész életét. – Semmi baj, nem muszáj udvariaskodnia velem. Nyugodtan rátérhet a lényegre, úgyis tudom, mit gondol rólam. – Valóban? – Azt gondolja, hogy felelőtlen hülye voltam, nem vigyáztam a lányára. Arról már ne is beszéljünk, hogy kábszeres, aki végigcsinált már egy rehabilitációt. Nem hibáztatom magát, és senki mást sem, ha nem bízik bennem. Sophie nem akarta megsérteni azzal, hogy tiltakozik. – És most azon vagy, hogy jóvátedd az elkövetett hibáidat – mondta inkább. – Nem tudom, mire gondol – válaszolta Logan, aztán az asszonyra vigyorgott. – Lehet, hogy még most is hülye vagyok. Sophie kezdett megenyhülni iránta. – Visszacsinálni a hibáinkat úgysem lehet. Hidd el, én próbáltam. – Most csak annyit tudok, hogy készülök a jövőre – mondta a fiú –, és Charlie része ennek a jövőnek. – Ez szép – nyugtázta Sophie. – Kérdezhetek tőled valami személyeset? – Persze. – Támogat ebben a családod? – Nem – jött az őszinte válasz. – Még nem is látták a fiamat. Egyetlenegyszer sem. Sophie sosem gondolta volna, hogy valaha megkedveli ezt a fiút, vagy hogy együtt érez vele. Sosem hitte volna, hogy valaha is másnak fogja tekinteni, mint egy rossz döntésnek a lánya életében. Ezzel a fájdalmas beismeréssel Logan O’Donnell mégis közel került hozzá. Hirtelen rokon léleknek látta, akinek a szülei nem értenek egyet a döntésével, s végül azt is megértette, miért kedvelte Daisy annak idején, most pedig miért engedi, hogy oly gyakran meglátogassa Charlie-t. – Sajnálom. Talán még meggondolják magukat. De addig sem fogod megbánni, hogy sok időt töltesz Charlie-val – mondta az asszony, aztán hirtelen felállt. – Ha szeretnél még játszani vele, maradj csak, én addig megnézem az e-mailjeimet – intett a kis dolgozószoba felé, ahol Daisy felállította a számítógépet. – Köszönöm, Mrs. Bellamy – mosolygott Logan. Mosolya rendkívül hasonlított a fiáéra. – Nagyon kedves.

156

– Hívj nyugodtan Sophie-nak! Legalább nem érzem annyira öregnek magam. – Nem öreg, nekem elhiheti! – jelentette ki a fiú hízelgő határozottsággal. – Vigyázni fogok a kis fickóra. Miközben a számítógép betöltötte a leveleit, Sophie ellenőrizte elektronikus noteszában a tennivalóit, a következő napok programját. Régi életében végtelen hosszú volt ez a lista, és még úgy sem tudta teljesíteni az összes feladatot, hogy egy egész stáb állt a rendelkezésére. Persze ez nem akadályozta meg abban, hogy legalább megpróbálja, és folytonos stresszben élt az igyekezettől. Ma a lista legtöbb pontja a gyerekeivel és Charlie-val állt kapcsolatban. Jelentkezett például önkéntes ebédosztónak Max iskolájába, heti egy alkalommal. Az iskola túlfűtött, hagymaszagú étkezdéjében töltött órák, melyek során hallgathatta a fiúk idétlen vicceit meg a lányok sutyorgását, zavartalan bepillantást nyújtottak a gyerekek valódi életébe. Lenyűgözte az emberi megnyilvánulások sokfélesége a hidegvérrel elkövetett kegyetlenségtől a szívmelengető jóságig. Szemtanúja lehetett, ahogy kizártak valakit az egyik baráti körből, míg másokat együttérzéssel vettek körül, ha sérelem érte őket. Sokkal jobban megértette Maxet ezek után. Megértette, miért van szüksége arra, hogy szeressék, csodálják, elismerjék. A kitaszítottaknak ugyanis szenvedéssel teltek a mindennapjai. Aztán meg ott voltak a hokiedzések és a meccsek. Sophie élvezte, hogy láthatja játszani Maxet, de a többi mamát továbbra sem imádta. A „mamakülönítményt”, ahogy magában nevezte őket. Mivel a vezér Nina nővére, Maria volt, nekik sem Sophie volt a kedvencük. Az asszony azonban úgy döntött, nem zavartatja magát, egyszerűen nem foglalkozik velük. Az ebédosztások alkalmával megfigyelte, hogy azokat a kirekesztett diákokat, akik hűvös méltósággal figyelmen kívül hagyták kínzóik mesterkedéseit, egyre inkább békén hagyják, ha képesek elég hosszú ideig kitartani. Márpedig Sophie elszánta magát, hogy kitart, amíg a többiek, akik elítélőn, ellenségesen közelítettek hozzá, meg nem unják. Szerencsés adottsága volt, hogy le tudta rázni magáról a sértő dolgokat, pusztán a túlélés érdekében. Megtanulta, hogy ha nyitott marad, sebezhető lesz, ha viszont bezárul és megvédi magát, sérthetetlenné válik, mint a szikla. Így az évek során vastag páncélt vont a szíve köré. A túszügy után azonban rések támadtak ezen a páncélon, ő pedig újra sebezhető lett. Újra félni kezdett attól, hogy bántani fogják, hogy csalódást okoz az embereknek, hogy képtelen lesz újra mély, elemi szintű kapcsolatot kiépíteni a gyerekeivel. Körülnézett a kicsi, zsúfolt szobában, s tekintete megakadt néhány képeslapon, melyek egy parafa táblára voltak tűzve. Daisy barátai küldhették őket, akik most főiskolára járnak, vagy utazgatnak a világban. Listák lógtak szinte mindenütt kis, öntapadós cédulákra írva. A legtöbbet szórakozott firkák díszítették, mások meg kacskaringós írással készültek, ami emlékeztette Sophie-t, milyen fiatal is a lánya. Feltűnt neki egy baljós idézet, melyet Daisy lejegyzett magának: „Félelmetes a halandó dolgokat szeretni.” Egy másik pedig a Rocky Horrorból származott: „Ne csak álmodozz róla, tégy érte!” Aztán volt még egy időpont a fogorvoshoz, amin Sophie elcsodálkozott, mert úgy tudta, lánya egész életében nem volt még önként fogorvosnál. A fényképei katalogizálva, felcímkézve sorakoztak, mint egy profi levéltárban. Egy polcon vastag albumok hevertek, az egyiken felirat: Család – 2006-ig. A válásig. Sophie kinyitotta az albumot, s benne találta szétszakadt családja krónikáját. Bánat, öröm, megbánás és nosztalgia fájdalmas keverékével a szívében nézte a lapokat. Olyanok voltak, mint egy igazi család, tele volt az életük őszintén boldog pillanatokkal: születésnapokkal, ünnepekkel, nyaralásokkal, kalandokkal. Nem egy fénykép láttán elmosolyodott, mert emlékek merültek fel benne. Mennyire szeretett Daisy felmászni arra az életnagyságúnál jóval nagyobb Alice Csodaországban szoborra a Central Parkban! Több fénykép is készült róla ott, aztán volt olyan is, amelyen az öccsével együtt tolongott a fényesre tapogatott figurákon más gyere-

157

kekkel. Több lapon át nyaralási képek következtek, aztán iskolai ünnepségek, kirándulások és születésnapok. Ekképp fényképekbe sűrítve repültek el szeme előtt az évek. Az egyiken Daisy még hirtelenszőke totyogós volt, aki egy széken állva előrehajolt, hogy elfújja a két születésnapi gyertyát. Oldalakkal később pedig már a Juhar-tó menti Camp Kioga üdülőfaluban ünnepelte nagyszülei ötvenéves házassági évfordulóját. Sophie is rajta volt számos felvételen, de gyakran csak a kép legszélén. Inkább megfigyelőként, mint aktív résztvevőként. Nemegyszer kiskosztüm volt rajta, mint aki munkába indul, keze ügyében az aktatáska. Mivel legtöbbször sötét kosztümöt, ízléses cipőt és kontyot viselt, úgy tűnt, nem is változott az évek során. Már huszonöt évesen is negyvennek nézett ki. Látva a képek egymásutánját, szinte le tudta olvasni róluk házassága fokozatos széthullásának történetét. Egy kapcsolat krónikáját tartotta a kezében, mely lassan, fájdalmasan elenyészett. A korai képeken, amikor a gyerekek még kicsik voltak, ők ketten Greggel még nagyon igyekeztek, derűs mosolyuk elszántságot és reményt sugárzott. Aztán lépésről lépésre eltűnt ez az érzés. Olyan fokozatosan, hogy észre sem vették, amíg már lehetetlenség volt visszahozni. Végül kiütközött rajtuk az erőlködés, a feszültség, a mosolyok kevésbé voltak már őszinték. Csak a szájuk mosolygott, nem a szemük. Egyre ritkábban szerepeltek ugyanazon a képen. Eleinte önkioldóval készítették a legtöbb képet, hogy az, aki fényképez, az utolsó pillanatban még beugorhasson a képbe. Később egyre ritkultak az ilyen felvételek. A legjobb és legsokatmondóbb fotókat Daisy készítette. Már a kislányként kapott legelső, egyszerű kis gépével is szenvedélyesen fényképezett, már akkor látszott, hogy tehetsége van hozzá. Tizenévesen pedig végig dokumentálta szülei házasságának lassú kimúlását. Ahol Sophie és Greg együtt szerepelt a képen, olyanok voltak, mint bármely más házaspár, de mindig volt valami árulkodó kis részlet a felvételen. Egy kéz, amely túl erősen markolja a retikül fülét, két váll, mely a kép kedvéért egymás felé hajol, de megmerevedik, amint összeér. Végül már nem is jelentek meg a képeken együtt, vagy ha igen, elválasztotta őket egymástól a rokonok vagy barátok egy csoportja. Tehettek volna ekkor még valamit? Kellett volna? Vagy elkerülhetetlen volt a házasság darabokra hullása, mint a szikláé, melyet túl sokáig csapkod a tengerár? Voltak dolgok, melyeket Sophie mindig is hiányolni fog a közös életükből, mint például ahogy végignéz családján az ebédlőasztal fölött, síelés a hegyekben, vagy készülődés színházba menet. De voltak olyanok is, melyek egyáltalán nem fognak hiányozni. Például a feszült érzés a gyomrában, amikor reggel azt találgatta, hogyan tudna kiszállni az ágyból anélkül, hogy felébresztené Greget. A boldogtalanság keserű vonásai a férje arcán, amikor azt hitte, nem látja senki. Max látványos igyekezete, hogy úgy tegyen, mintha minden rendben volna, aztán Daisy kicsapongásai, csak hogy valaki végre odafigyeljen rá. Az ajtóban megállt valaki, és Sophie felnézett. Daisy volt az, még csizmában és kabátban. – Szia, anyát – tolta hátra a kapucniját. – Szia! – Sophie végigsimított kezével az arcán. Fel sem tűnt, hogy csorog a könnye. – Azért jöttem be, hogy megnézzem az e-mailjeimet, és egyedül hagyjam Logant a fiával. Nem akartam kíváncsiskodni. Daisy észrevette a nyitott fényképalbumot az asztalon. – Nincs rejtegetnivalóm. Mit néztél? – A családi albumot. Lenézett az utolsó oldalakra a könyvben. Az utolsó előtti képen mind a négyen szerepeltek Camp Kioga mólóján, Charles és Jane Bellamy ötvenedik házassági évfordulóján. Greg és a gyerekek az egész nyarat ott töltötték, Sophie pedig visszautazott dolgozni. A kép egy olyan nőt mutatott, aki nem tartozott senkihez, aki kényelmetlenül érezte magát a bőrében. Greg, Max és Daisy barnára sülve vigyorogtak a kamerába, hajukat kiszívta a nap, nem volt rajtuk

158

cipő. Sophie ellenben sápadt volt, mint aki soha nincs napon, ropogósra vasalt bermudát viselt, meg egy unalmas, hagyományos blúzt. Egy évvel később is készültek még képek, egy másik családi rendezvényen: Olivia esküvőjén. Bár az alkalomhoz voltak öltözve, mind a négyen feszültnek látszottak, s jó okuk volt rá: Daisy még aznap vajúdni kezdett. Charlie születése után még egyszer összejöttek mint egy család, de ez a közösen átélt csodás pillanat sem tartott soká. – Micsoda nap volt! – mondta halkan Sophie. – Az. Mindannyiunknak. – Daisy tekintete megpihent egy képen, melyen összekulcsolja a kezét az apjával. Nem volt olyan profi felvétel, mint az ő képei, mert Sophie készítette. – Apa meglepően sokat segített nekem aznap. – Én nem vagyok meglepve – ismerte be Sophie. Greg kitartóan eljárt az előkészítő tanfolyamra Daisyvel. Elszántan segíteni akart a lányának, hogy átvészelje fiatal életének legnehezebb időszakát. – Mondj meg nekem őszintén valamit! Egyszer sem gondoltál rá, hogy engem kérj meg? Daisy elgondolkodó grimaszt vágott. – Külföldön voltál. Tudtam, hogy nem fogsz mindent ledobni a kezedből, csak hogy hat hétig foglalkozásokra járj velem. – Tudtad? – Feltételeztem. Miért? Eljöttél volna, anya? Megtetted volna? Sophie kibámult az ablakon, s nézte, ahogy egy vízcsepp gyűlik össze az egyik jégcsap csúcsán. Egészen addig figyelte, amíg le nem hullott a földre. – Fogalmam sincs – ismerte be. – De bárcsak megkértél volna! Aztán az utolsó képre esett a pillantása, amelyen Greg és ő sután állnak Daisy két oldalán, aki ölében tartja a babát. Mostani eszével végiggondolva az életét, aggodalom fogta el: Daisynek nem volt alkalma megtanulni szüleitől a legfontosabb leckét. Azt, hogy milyen a szeretet megtartó ereje. Az album tompa puffanással becsukódott. – Bárcsak más történet rajzolódna ki ezeken a lapokon! Én akkor nem is érzékeltem… Nem is gondoltam, miközben ez az egész lezajlott, hogy te ilyen jó megfigyelő vagy, és hogy mit tesz veled az én küszködésem. Ugye mindent láttál? Minden egyes percét. – Hát igen. – Sajnálom. Nagyon sajnálom. Szebb emlékeket kívántam neked. – Emlékezni akartam, anya. Mindenre. A jóra is és a rosszra is. Miért is ne akartam volna? Sophie megölelte a lányát, s miközben fejét a vállára hajtotta, behunyta a szemét. Bár két felnőtt nő ölelte egymást, Sophie mintha visszament volna az időben. Leperegtek előtte Daisy egész életének képei. Látta csecsemőnek, kacagó kislánynak, független fiatal nőnek. – Én is emlékszem – suttogta. – Minden percére emlékszem. Daisy hátralépett, és rámosolygott. – Épp ma gondoltam erre. Nyolcadik óta most töltöttük együtt a legtöbb időt. Újabb keserédes gondolat. – Számon tartod? – Csak felfigyeltem rá. De mindvégig büszke voltam rád, anya. És Max is, még ha nem is mindig látszott rajtunk. Mindketten tudtuk, hogy a Nemzetközi Büntetőbíróságon dolgozni nagyobb dolog, mint besegíteni az iskolai rendezvényeken. – De mégsem voltam veletek. – Maxet és engem mindig egy sereg ember vett körül, nem a farkasok neveltek fel. – Haragszom magamra, hogy annyit voltam távol. Azt kívánom, bárcsak itt lettem volna veletek minden egyes pillanatban. Ha itt vagyok, talán másképp alakul az életed.

159

– Figyelj, anya! A tévedéseim az enyémek, nem a tiéd, nem apáé vagy bárki másé. – A lány levette a kabátját, s átdobta egy szék háttámláján. – Az a te bajod, hogy nem vagy elég elfoglalt. – Tessék? – Ha több dolgod volna, nem ilyesmin járna folyton az eszed. Kétszáz százalékról a nullára estél vissza azzal, hogy ideköltöztél. – Ez volt a lényeg. – Azért amellett, hogy Max és énkörülöttem sürgölődsz, nyugodtan csinálhatsz ám valamit. Még mindig jogász vagy, nem? – Mire gondolsz? – Szeretném, ha boldog lennél Avalonban, mert azt akarom hogy maradj. Márpedig téged a munkád tesz boldoggá. – Én boldog vagyok… – Te akkor vagy boldog, ha segíthetsz az embereken, és nem egyedül rajtam. Nem akarom, hogy főállásban velem foglalkozz. Rajtam kívül rengeteg embernek van még szüksége segítségre. Hívd fel Philip bácsit! Philipet? Greg bátyját? – Mi a csudáért hívjam fel? – Önkéntes munkát végez a kereskedelmi kamaránál, és gyakorlatilag mindenkit ismer a városban. Bemutathatna téged embereknek. Más ügyvédeknek, meg ilyesmi. – Elképesztő, hogy ilyen lányom van! – Hát, ez vagyok én. Na, gyere ki, és köszönj a többieknek! – Daisy lehalkította a hangját. – Sonnet és Zach először furán viselkedtek egymással, de én bedobtam egy „Sophie Bellamyt”. – Az meg mi? – Felcsaptam békeközvetítő diplomatának. Sonnet azt mondta, látni sem akarja Zachet, de még az állomáson addig beszéltem nekik, hogy már egészen jól kijönnek, vagy legalábbis úgy tesznek. Sophie letörölte az arcát egy papír zsebkendővel. Most hallotta csak meg, hogy valakik beszélgetnek a nappaliban. Elővette a púderkompaktját, hogy ellenőrizze a sminkjét, de mivel alig volt rajta, nemigen ment tönkre a sírástól. Becsukta a kompaktot, és csatlakozott Daisyhez meg a barátaihoz. Charlie boldogan hevert Sonnet ölében. – Szervusz, Sonnet! – öltötte magára Sophie a legkedvesebb mosolyát. – Jó újra látni téged. – Köszönöm, viszont. – Sonnet Charlie-t hintáztatta az ölében, megkímélve mindkettejüket a kézfogástól vagy összeölelkezéstől. Nem mintha Sophie nem kedvelte volna Sonnetet, sőt egyenesen csodálta. Okos volt, céltudatos, és egy jó hírű főiskolára járt. Attól volt csak kínos a helyzet, hogy Nina Romano lánya volt. Nina Romano Bellamy lánya, Daisy és Max mostohatestvére, Charlie nagynénje. Ami azt jelenti, hogy nagyon hosszú időre, akár örökre Daisy életének része lesz. Sonnet örökölte anyja eleven, olasz-amerikai vonásait. Apja, a hadsereg ezredese afroamerikai volt. A lánynak sima, karamellszínű volt a bőre, sötétbarna a szeme és dús, göndör a haja. Túl tökéletes lett volna? Talán egy kicsit soványnak látszott, szép bőre jobban feszült az arccsontján, mint korábban, s Sophie szerint idősebbnek látszott a koránál. Valahogy gondterheltebbnek. – Hogy érzed magad újra itthon? – kérdezte a lányt. A gondterhelt arckifejezést sugárzó mosoly váltotta fel. – Nincs az a pénz, hogy elszalasszam a téli karnevált! Nagy esemény ez ebben a városban. – Én is így hallottam. – Anya, ő Zach Alger – mutatott Daisy a másik fiúra a szobában.

160

– Sophie vagyok – mutatkozott be az asszony, kezet nyújtva a csendes, hihetetlenül világos hajú fiatalembernek. – Asszonyom! – ugrott talpra Zach. – Örülök, hogy megismerhetem. Figyelemre méltó külseje volt, azonkívül nagyon komolynak látszott. Daisy már mesélt róla Sophie-nak, elmondta, hogy az apja, Matthew Alger elsikkasztotta a város pénzét, hogy szerencsejátékra költse az interneten. Apja bűnét fedezendő pedig Zach is lopott a pékségből, ahol dolgozott. Túlzásba vitte az apja iránti fiúi elkötelezettséget, bajba sodorva önmagát, csak hogy megmentse az apját. Sophie ezt tökéletesen megértette. Ő maga is valami ilyesmit tett, ha nem is ennyire szélsőségesen. Mégis feláldozta saját vágyait a szülei kedvéért. Feszültséget érzett a szobában, de gyanította, hogy nem miatta keletkezett. – Nos, nekem mennem kell. Remélem, még mindannyiótokkal találkozom. Lehajolt, és felvette Charlie-t. Megölelgette, megpuszilta az arcát, aztán visszaadta Sonnetnek. Daisy kikísérte egészen az ajtó elé. – Figyeltem Logant és Charlie-t együtt – mondta Sophie. – Nagyon jól bánik a fiával. Daisy összehúzta magán a pulóvert. – Szerintem is. Sonnetet milyennek láttad, anya? – Szép lány – mondta ki Sophie a nyilvánvaló igazságot. – Azt tudom. De hogy néz ki szerinted? – Talán soványabb, mint volt. Daisy bólintott, és megborzongott. – Én is úgy látom. Gondolod, hogy ez még normális, vagy inkább már ijesztő? Sophie tétovázott. Egyrészt itt az alkalom, amikor igazi anyaként beszélhet a lányával. Másrészt viszont… – Szívem, ő Nina lánya, ezért nem illik róla véleményt mondanom. – Oké, értem. Azt hiszem, már úgyis megválaszoltam a saját kérdésemet. Sophie megölelte. – Te tudod, hogyan kell jó barátnak lenni, Daisy. És örülök, hogy beszéltünk. – Hívd fel Philip bácsit! Azt szeretném, ha ide tartoznál, anya. Egészen. – Mitől lettél ennyire bölcs? Daisy odalépett az ajtóhoz, aztán mosolyogva visszafordult. – Biztosan az anyámtól örököltem.

161

23. Sophie tudta, hogy a lányának igaza van. Ha valóban örökre maradni akar, ha azt akarja, hogy Avalon az otthona legyen, meg kell szilárdítania a város és önmaga között a köteléket. Egyfajta vezeklésként jött ide, s pusztán annyit remélt, hogy a gyerekei kedvéért majdcsak ki fogja bírni valahogy. Ehelyett váratlan dologra lelt: új esélyre, hogy felépítsen egy teljesen új életet, és megtöltse azt valódi kapcsolatokkal. Már az a tény, hogy az elmúlt hetekben közelebb került a gyermekeihez, mint az utóbbi években bármikor is, elég lenne ahhoz, hogy gyökeret eresszen és hálás legyen azért, hogy él. Aztán azt sem lehet tagadni, hogy bármi is van Noah Shepherd és őközötte (egyelőre nem akart nevet adni neki), az napról napra fontosabbá válik a számára. Azért még mindig nem volt biztos benne, hogy ez jó-e. Sosem tűzte ki célul, hogy találjon magának itt valakit, aki különleges szerepet tölthet be az életében. A gyermekei és az unokája már önmagában is elég különleges. De ahogy Daisy is rámutatott, maradt még hely másnak is rajtuk kívül az életében. Őt régen a munkája alapján határozták meg, az ideáljaiért való céltudatos küzdelem körül forgott az élete. Most rá kellett jönnie, hogy az igazságszolgáltatás több szinten zajlik, s egy jogász munkájának egyaránt értelmet adhat, ha egy egész nép vagy ha egy Gayle Wrighthoz hasonló magányos katonafeleség érdekeiért harcol. Sophie-nak pontosan a Daisytől kapott ösztönzésre volt szüksége. Ma találkozott volt sógorával, Philip Bellamyval, aki be fogja mutatni Melinda Lee Parkington helyi ügyvédnek, mert az asszony szülési szabadságra megy, és szüksége van egy részmunkaidős ügyvédre az irodájában. Sophie korán odaért a Blanchard parkba, ahol Philip a kereskedelmi kamara önkénteseinek egy csoportjával tüsténkedett. Elhaladt egy csapat mellett, akik a téli karnevál ideiglenes színpadának felállításán fáradoztak. Noah és zenekara is itt fog műsort adni. Egészen megkedvelte a zenéjüket. Nagyon profi módon játszottak, és élvezet volt velük lenni. Régen sosem „lógott” rockbandákkal, de Noah és a barátai megmutatták neki, mi benne a jó, hogyan engedheti át magán a ritmust és a dallamokat úgy, hogy az élmény elégedettséggel töltse el. Sophie ezt váratlanul kellemesnek találta. Ettől ő most már egy mindenre kapható rajongólány lett? Furcsa volt így gondolni magára. Philip egy csapat főiskolásra felügyelt, akik életnagyságú jégvár építésével voltak elfoglalva, amely a fesztivál központi motívuma lesz. Hatalmas jégtömbökből készül napokon át, szünet nélkül. – Ez elképesztő! – lelkesedett Sophie a csillogó jégfal láttán. – Erre nem is számítottam. – A mérnöki tudás csodája – helyeselt Philip, és levette a sisakját. – Készen állsz, hogy találkozz Melindával? – Kedves tőled, hogy segítesz. – Szívesen teszem. Gyalog indultak a parktól alig néhány háztömbnyire lévő városközpont felé. Sophie úgy érezte, mintha furcsa feszültség uralkodna köztük. – Neked nem kínos ez az egész? Amiatt, hogy Greg és én… – Egyáltalán nem kínos – biztosította a férfi. – Tudom, milyen a válás után, velem is megesett. Húsz évvel ezelőtt történt, de még mindig emlékszem a fájdalomra és a bizonytalanságra. Viszont a visszanyert szabadság érzésére is. Sophie bólintott.

162

– Ismerősen hangzik. Csak annyit mondj, hogy idővel javul a helyzet! – Továbblép az ember. Remélem, neked jobban sikerül majd, mint nekem. A Pamelával való házasságom alatt és utána is évekig egy lány után vágyódtam a múltból, aki még csak nem is létezett. Arra az avaloni lányra gondolt, akit évtizedekkel ezelőtt, még a főiskolán ismert meg. Ő volt az első szerelme, de egyik napról a másikra eltűnt az életéből anélkül, hogy elárulta volna, gyereket vár tőle. – Számodra mégis, nem igaz? Philip zsebre vágta a kezét. – Igen. És ha az ember folyamatosan epekedik egy rég eltűnt valaki után, olyanná formálja a képzeletében, amilyenné csak akarja. Nem csoda, hogy nem volt szerencsém később a randizásban, és nem tudtam továbblépni. A tökéletes nő képe élt bennem, és vele senki sem vehette fel a versenyt. Micsoda bizarr beszélgetés! – gondolta Sophie. A volt sógorával hányja-veti meg a sorsát. Évekig egy családhoz tartoztak, mégis ez talán a legőszintébb beszélgetés köztük, amióta ismerik egymást. – Nos, engem nem fenyeget a veszély, hogy valami titokzatos fickó után epekedjem. – Noah Shepherdben nem is volt semmi titokzatos, legfeljebb ő akarta egyelőre titokban tartani. – Most minden olyan jó, hogy az már ijesztő – folytatta Philip. – Mindkét lányom férjhez ment, Laurával pedig kitűztük az időpontot. Május első szombatján lesz az esküvőnk. Sophie csodálta a férfit a bátorságáért, hogy ennyi év magány után vállalja az elköteleződést, és hogy sosem adta fel a szerelembe vetett hitét. – Ez fantasztikus, Philip! Nagyon örülök a boldogságodnak. A férfi elvigyorodott. – Laura és én vagyunk a bizonyíték arra, hogy a szerelem járja a maga útját. Valaki, akit évek óta ismerünk, hirtelen az életünk középpontjává válhat. Átvágtak a nyüzsgő főtéren. Az ügyvédi iroda egy régi, háromszintes, téglaburkolatú épületben volt, homlokzatának betondíszei egy könyvesbolt és egy kávézó kirakatát keretezték. Sophie-nak rossz előérzete támadt. Mi van, ha M. L. Parkington a Romano nővérek barátja? Mihelyt tudatosult benne a gondolat, máris felismerte, hogy a régi Sophie szólalt meg benne, aki mindig a legrosszabbat tételezte fel, és menekült. – Jól vagy? – kérdezte Philip. – Hirtelen elcsendesedtél. – Csak ízlelgetem a gondolatot. Biztos vagyok benne, hogy Laura és te nagyszerű párost alkottok. – És veled mi lesz? – Én is nagyon jól megleszek. Melinda Parkingtont mindenki csak Melnek szólította. Ázsiai származású volt, s egy olyan egyetemen szerzett jogi diplomát, amelyről Sophie még sosem hallott. Ezerwattos mosolyával fogadta a látogatóit, és sugárzott róla a magabiztosság. A nyolcadik hónapban volt a harmadik gyerekével, úgyhogy irodája hamarosan nélkülözni lesz kénytelen, ráadásul hosszabb időre. – Ne álljon fel! – nyújtott kezet Sophie az asztalon át. Mel mosolyogva támasztott egy dossziét hatalmas pocakjára. – Köszönöm. Épp átnéztem az önéletrajzát – mondta Sophie-nak, miután Philip elment. – Mély benyomást tett rám. Azt hiszem, irigy vagyok. Sophie végignézett a falakat díszítő emléktárgyakon. Krétával készült gyerekrajzok, két kis kéz agyagban megőrzött lenyomata és rengeteg fénykép sorakozott egymás mellett. – Ne legyen! Magának viszont csodálatos családja van. Ki vigyáz a gyerekeire?

163

– Az anyósom. Nagy szerencsém van, hogy itt lakik nem messze, de a kicsivel azt tervezem, hogy hat hónapig otthon maradok. – Mel félretette a dossziét. – Van valami különös oka rá, hogy át akar állni a nemzetközi jogról? Sophie felkészült erre a kérdésre. Tudta, hogy elkerülhetetlenül fel fog merülni a téma, s leendő társának tudnia kell, mi történt. Bár várta a kérdést, arra nem számított, milyen nehezére fog esni a felelet. Kiszáradt szájjal fogott bele a történetbe. – Januárban történt egy incidens, egy… terrortámadás Hágában, és én benne voltam a sűrűjében. – Átnyújtott Melindának egy mappát. – Itt a külügyminisztérium összefoglalója az esetről. Olvassa el, és kérdezzen bátran! Melinda átfutotta a dokumentumot, aztán becsukta a mappát, és hosszan, megértően nézett Sophie-ra. – Hadd vezessem körbe? – szólalt meg aztán. Az irodában Melen kívül még egy Wendell nevű ügyvéd dolgozott, aki csokornyakkendőt viselt, és olyan félénk volt, hogy alig mert Sophie-ra nézni. Közös titkárnőjük, Daphne, egy élénk rózsaszínűre festett hajú lány, rajzfilmfigurákkal a polcán az ügyfélpult és a könyvelés dossziéi mellett foglalt helyet. – Ne hagyja, hogy becsapja Daphne külseje! – jegyezte meg Melinda. – Már majdnem harminc, és vág az esze, mint a borotva, de énjének egy része megrekedt a felső tagozatban. – Ezt úgy mondod, mintha valami rossz dolog volna – tiltakozott Daphne, majd édesgyökér nyalókával kínálta Sophie-t egy kis üvegedényből az íróasztalán. – Erre! – terelte tovább Mel az asszonyt. – Kicsit helyszűkében vagyunk, de ebből az irodából legalább szép a kilátás. Az új részidős munkatárs aprócska irodáját egyelőre csak a legszükségesebbekkel szerelték fel. Íróasztal, számítógép, könyvespolc és két szék az ügyfeleknek. Az ablak, melyen belülről fordítva látszott az Ügyvédi iroda felirat, a főutcára nézett, ahol zászlók lobogtak, hirdetve a téli fesztivált. Sophie alig emlékezett a kilátásra a Nemzetközi Büntetőbíróság hatalmas, szögletes, csupa üveg épületéből. Mi is volt az ablaka alatt? Talán egy tengerár által legyalult síkság, épületekkel szegélyezett vizes járda és az elkerülhetetlen vízi út. Tavasszal virágtenger, a távolban hidak, talán épp az is, melyről azon az éjszakán a vízbe zuhant. – Akkor nem is rabolnám az idejét – mondta Mel, és Sophie szinte összerezzent, ahogy gondolatban visszatért Hágából az avaloni főutcára. – Bocsánat, mit akart mondani? – Maga nagyon képzett, és én szeretném, ha nálunk dolgozna – jelentette ki Mel. – Megmutatom, milyenek az áraink, mire számíthat, aztán kérem, tudassa, ha… – Már most is tudathatom – felelte Sophie. – Nekem itt minden megfelel. Mel arckifejezése hitetlenkedő örömöt tükrözött. – Csak hogy tisztán lásson, el kell mondanom, hogy bár nagyon jó jogásznak tartom magam, sosem dolgoztam kisvárosban. És van egy… tehertétel – talán nevezhetjük így –, amely esetleg befolyásolhatja az ügyfelek bizalmát irántam. Philip elmondta, hogy az öccse, Greg felesége voltam? – Aggódik emiatt? – Ilyen helyen ez befolyással lehet az üzletmenetre. Mel felnevetett. – Egy ilyen helyen mindenki az exe valakinek. Igaz, Daphne? – fordult a titkárnőhöz, aki belépett, hogy átadjon egy iratot. – Tökéletesen – felelt a lány. – Mel régen az egyik megyei ügyésszel járt. – De ez egy percig sem befolyásolta később a munkakapcsolatunkat. Sose aggódjon emiatt, Sophie!

164

Az asszony megnyugodott, és Mellel megállapodtak a részletekben. Ezentúl hetente két nap Charlie-ra vigyáz, három nap pedig az irodában dolgozik. – Nem szakosodtunk semmire – magyarázta még Mel – mindent elvállalunk, amivel csak hozzánk fordulnak. – Rendben. – Akkor jó. Ettől válik a munka érdekessé. Sophie hamarosan megtanulta, mennyire érdekes a munkája. Első megbízója egy férfi volt, aki be akart perelni egy egzotikus táncosnőt Lake Katerine-ben. Azt állította, hogy miközben a nő az ölébe ült egy legénybúcsún, fejbe rúgta a tűsarkú cipőjével. A „féktelen tánc és gondatlan veszélyeztetés” tényállása nem épp emberiesség elleni bűntett, a férfi sérülése viszont igazi volt. Később egy nő esetével találkozott, aki negyvenhét évi házasság után akarta beperelni a férjét amiatt, hogy felbontja a leveleit, majd egy pudlitenyésztő perelt kártérítésért egy állatorvost, mert túl rövidre vágta egy kiskutya farkát. Megkönnyebbülten hallotta, hogy nem Noah Shepherd volt a tettes. Egy fiú pedig jogi úton akarta kényszeríteni tanárát, hogy adjon neki jobb jegyet, nehogy lerontsa a tanulmányi átlagát. Itt bizony nem váltjuk meg a világot, gondolta kissé keserűen Sophie. Ám aztán jött Mr. és Mrs. Fleischman ügye, akik egy jelzáloggal kapcsolatos csalás áldozatai lettek, meg egy fiatal házaspár, akiknek a biztosítója nem akarta vállalni a tengerentúlról örökbe fogadott gyermekük biztosítását. Nem egy családjogi eset is folyamatban volt éppen, amikor Mel elment, s Sophie abban a furcsa helyzetben találta magát, hogy válóperekben kellett intézkednie. Egy bizonyos Alfie Garner azzal fordult hozzá, hogy el akar válni a feleségétől. A megbeszélés a déjá vu bizarr érzését váltotta ki az asszonyból, pedig semmi közös nem volt bennük. A férfi teherautó-sofőr volt, neje pedig főállású feleség és anya, Sophie mégis ismerősnek érezte Garner minden szavát, a szomorúságot, a kudarcot a tekintetében. Ismerősnek, de immár távolinak. Igen, ő maga is megjárta ezt a poklot, de már képes volt Alfie szemébe nézni, és őszintén kijelenteni: – Egy idő után jobb lesz. Sophie gyorsan felismerte: ahhoz, hogy jó családjogász legyen, tökéletesen meg kell értenie a család fogalmát és lényegét. Azt, hogy mitől működik, mitől mehet tönkre, s mitől alakulhat ki egy kényes egyensúly a kettő között. Egyelőre még ingadozott a régi, éles eszű, ítélkező, mindig mindent kézben tartó énje és az új, megértő, rugalmas, együtt érző énje között. Érdekes módon úgy találta, ügyfelei a kettő keverékéből profitálnak igazán. Még mindig nem bízott egészen az új Sophie-ban, mert nem szerette a sebezhetőségét.

165

24. Daisy leparkolt unokatestvére, Olivia háza előtt, aki férjével, Connor Davisszel építette ezt a folyóparti édent, a házat, amelyet megálmodtak maguknak. A külseje helyi fából és terméskőből készült, és egy magazin címlapján is megállta volna a helyét. Daisy mégsem a házra gondolt, miközben kivette Charlie-t a gyerekülésből, hanem Julian Gastineaux-ra. A fiú Connor öccse volt, a féltestvére, és látogatóba jött a bátyjához. Lehet, hogy mindenkinek van egy Julianje a múltból, mélyen elrejtve a lelkében. A tökéletes fiú, akire akkor is gondol, ha hónapok vagy akár évek óta nem látta. Egy olyan fiú, akihez szívesen közeledne. Ilyen volt Julian. Olyasfajta fickó, aki miatt aggódni kezdenek a lányos szülők: veszélyes és izgalmas, adrenalinfüggő, aki szereti az extrém sportokat, a szédítő magasságokat és a kemény zenét. Családi háttere bizonytalan volt, a külseje rosszfiús. Fekete pólót meg csípőfarmert hordott, és motorral járt. Mindettől volt annyira ellenállhatatlan. Miközben arra várt, hogy kopogására kinyissák az ajtót, Daisy eltűnődött, vajon megváltozott-e most, hogy egy előkelő főiskolára jár. Az első félév Cornellben talán máris stréberré tette, ellenszenvessé, vagy… – Szia, Daisy! – hangzott fel a köszöntés, s ott állt Julian, szélesre tárva előtte az ajtót. Cornell határozottan nem ártott meg a fiúnak, sőt. A főiskola vagy az idő múlása vagy az extrém sportok, amelyeket űzött, még pompásabb fickót faragtak belőle, mint ahogy Daisy emlékezett rá. Még mindig megvolt a dús rasztafrizurája, széles válla akár egy élvonalbeli atlétáé, mosolyától az egész arca felderült. – Szia! – mosolygott vissza szélesen a lány. – Jó újra látni téged. – Most mit kellene tennie? Összeölelkezni vele? Kezet fogni? A babával a csípőjén egyik sem menne simán. Charlie ráadásul belefúrta az arcát Daisy kabátjába, mintha el akarna bújni. Kapucnis kezeslábasában olyan volt, mint a bolyhos kis játék mackó, amelyet Daisy a vidámparki lövöldében nyert magának. – Kicsit félénk az idegenekkel – magyarázta. – Semmi baj. Én is félénk vagyok a kisbabákkal. A beismerés megnevettette Daisyt. – A legtöbb pasi így van vele. – Gyere be! Épp most állítom össze a felszerelést. A Deep Notch-i jégfal megmászására indultak Sonnettel és Zachkel. Az őrültségekre mindig kész Julian szervezte az expedíciót és hozta a felszerelést a cornelli sziklamászó klubtól. – Kényelembe helyezem Charlie-t, és segítek – ajánlkozott Daisy. Csizmáját az ajtónál hagyta, és izgatottan ment beljebb a házba. Az iskolától eltekintve ritkán ment el hazulról egyedül. Nemcsak Oliviát, hanem Jenny Majeskyt és Ninát is a konyhában találta. – Sziasztok – köszönt, majd Ninához fordult. – Nem is tudtam, hogy te is itt leszel. Nina máris nyúlt a babáért. – Azt hittem, én leszek ma a pótmama – tiltakozott Olivia. Jenny felnevetett. – Alig látszik ki a földből, és máris veszekszenek érte a nők. – Majd megosztozunk rajta – ígérte Nina, azzal nekilátott kihámozni Charlie-t a vastag ruhából. A pici ismerte és imádta Ninát, s vidáman kuncogott, amíg a nő lehúzta a kezeslábas cipzárját, majd feltartotta a kis fickót, hogy Olivia lehúzhassa róla a bolyhos öltözetet. Daisy közben betette a hűtőbe a tejesüvegeket.

166

– Különben mi újság? – nézett vissza a válla fölött. – Jennynek nagyszerű híre van – mondta Olivia. – Mint mindig – mosolygott barátnőjére Nina. – Csak nem vagy terhes? – kérdezte Daisy, gondolván, hogy innen fúj a szél. Jenny egy éve ment hozzá Rouke McKnight-hoz, és nem csinált titkot abból, hogy mihamarabb gyereket szeretne. Jenny azonban megrázta a fejét. – Másfajta újság. Tudod, hogy szoktam írni. – Csak amióta ismered az ábécét – heccelte Nina. Jennynek népszerű főzőcskerovata volt a helyi lapban, de Nina most még nála is izgatottabbnak látszott. A legjobb barátnők voltak az általános óta. Daisy szemében az ilyen barátság különleges értékkel bírt. Daisynek nem volt ilyen régi barátja. A középiskolában nem is figyelt az ilyesmire, vagy inkább túlságosan lefoglalta a bulizás. Sonnettel közel álltak egymáshoz, de csak egy éve voltak barátnők, s az életük annyira különböző irányt vett, hogy barátságuk már nem látszott megbonthatatlannak. Nina és Jenny azonban teljesen más eset volt. Külsőre nagyon különböztek. Nina sötét volt, kicsi és eleven, kész energiabomba. Jenny viszont csendes volt, szép, finom és szinte törékeny. Átélt már néhány szörnyű veszteséget és tragédiát az életben, de nem hagyta, hogy maguk alá gyűrjék. És ez a Jenny most úgy sugárzott, hogy Daisy szinte megirigyelte. – Szóval mi az a jó hír? – sürgette. – Az írással van kapcsolatban? – Aha. Ki fogják adni könyv formában a történeteimet és a receptjeimet, amelyeket a Sky River Sütödében felnőve összegyűjtöttem. Daisy tudta, hogy Jenny évek óta ezen dolgozik. Hihetetlen volt látni valakit, akinek megvalósulnak az álmai. – Csak így tovább, Jenny! – lelkesedett. – Azt a sütödét mindenki imádja, és a könyvedet is imádni fogják. – Remélem. De van egy kérésem hozzád. – Jenny kinyitott egy nagy borítékot, és előhúzott belőle egy halom fotót, melyeket Daisy még akkor készített a sütödében, amikor részmunkaidőben ott dolgozott. – Ha megengeded, megmutatom ezeket a kiadónak, és ha felhasználják őket, pénzed lesz belőle. – Persze hogy fel fogják használni – állította Nina. – Ezek a képek egyenesen fantasztikusak! – Szerintem is – helyeselt Jenny. – Be akarnak tenni a könyvbe néhány régi képet is a pékségről, de a legtöbb elpusztult a tűzben. – Jenny arra a tűzre utalt, amely egy évvel korábban porig égette az otthonát. – Ezt szeretném javasolni a címlapra – mutatott a kupac tetején lévő képre. Charlie már nyúlt is érte, de Nina visszatartotta. A fotó két lisztes női kezet ábrázolt, amint avatott mozdulatokkal tésztát gyúrnak. Laura Tuttle kezei voltak, aki emberemlékezet óta a sütödében dolgozott, s kifejezték mindazt a tapasztalatot és erőt, amely ehhez a munkához kell. Nem mintha öregnek látszottak volna, csak lerítt róluk az erő és ügyesség. A szépia árnyalatúra kidolgozott kép tele volt árulkodó részletekkel, és egyik darabja volt annak a portfoliónak, mellyel Daisy felvételt nyert a főiskolára. – Azt hiszem, ez a fotó tökéletesen illusztrálja a könyv címét: Táplálék a léleknek. Konyhai bölcsességek egy családi sütödéből – mondta Nina. – Akkor benne vagy? – kérdezte Jenny. – A kiadó természetesen fizet érte. – De még mennyire hogy benne vagyok! – biztosította Daisy. – Remélem, megfelelnek a képeim a kiadónak. – Csodálatosak – jelentette ki Olivia. – Mindenkinek ez a véleménye. Ez a hír azt bizonyítja, hogy bármilyen szörnyű dolgok történnek is az emberrel, az álmok valóra válhatnak, döntötte el Daisy. Jenny számára mindenképpen, de neki, Daisynek is. Alig várta, hogy elmondhassa az édesanyjának, ami történt, és amit felfedezett. Milyen jó, hogy végre így érez!

167

Sonnet és Zach között még mindig feszült volt a légkör, de legalább már nem nyíltan ellenséges. Sonnet elfogadta, hogy az igazi viszály az anyja és Zach apja között áll fenn, nem pedig ő és Zach között. Daisy úgy látta, már-már jól érzik magukat együtt. Julian kölcsönkérte bátyja négykerék-meghajtású dzsipjét, hogy elmenjenek West Killbe, amely a Deep Notch-i jégfal szomszédságában fekszik. Miközben cipelték a felszerelést a megfagyott vízesés felé, Daisy készített néhány felvételt Julianról, ahogy elszántan vezeti a kis csapatot az erdőn át, Sonnetről, ahogy kétkedve követi, és Zachről, aki izgatottan várja a kalandot. A napfény átszűrődött a vékony felhőrétegen, s a kopasz fák körvonalai élesen kirajzolódtak a hó fehér háttere előtt. – Szóval jégfalat mászunk – mondta Sonnet Juliannek. – Ez épp olyan félelmetes, mint amilyennek hangzik, igaz? – Attól függ – vigyorgott engedékenyen a fiú. – Neked hogy hangzik? – Kihívásnak, szélsőségesnek, halálosnak. Eltaláltam? – Biztonságban leszel – nyugtatta meg Julian. – Hoztam mindenféle biztonsági felszerelést, amire csak szükségünk lehet. – Azzal elmagyarázta a különböző kötelek és hevederek szerepét, a mászás és a leereszkedés fortélyait. Sonnetnek a sziklamászásból ismerős volt a technika, de amikor megpillantották a hatalmas jégfalat és az üvegkardként meredező jégcsapokat, azonnal rájött, hogy merőben új élmény vár rá. Még el sem érték a vízesés alját, amikor Sonnet fellázadt. – Én ezt nem csinálom! – Sebaj – mondta Zach. – Akkor majd tartod nekem a kötelet. – Képes volnál rám bízni? – Az életemet is rád bíznám – jelentette ki a fiú. Sonnetben bent rekedt a szusz, nem várt volna Zachtől egy ilyen nyilatkozatot. Hosszan egymásra néztek, s Daisy észrevette Sonnet szemén, hogy felenged a jég. Zach kitartó harca, hogy visszanyerje a barátságát, láthatóan kezdett eredményre vezetni. Amikor elérték a jégfalat, felvették a felszerelést: hágóvasat, beülő hevedert és karabinereket a jégcsákányoknak meg a szögeknek. Julian bemutatta a technikát, amelyet Daisy nem talált valami elegánsnak. Tulajdonképpen abból állt, hogy az ember felváltva belevágja a kezében tartott két jégcsákányt a megfagyott vízesésbe, miközben a lábára erősített hágóvassal megtámaszkodik, hogy vissza ne csússzon, és alkalmanként belekapaszkodik az elöl haladó Julian által már a jégbe illesztett szögekbe. Julian a maga erejével és kecsességével könnyűnek láttatta a dolgot. Feljebb lendült, bevert egy-egy jégszöget, s módszeresen feltornászta magát a rücskös jégoszlopon. Daisynek nem tartott sokáig, hogy felfedezze, messze nem enynyire könnyű a feladat. Már a kis gyakorlómászás is olyan izmokat mozgatott meg benne, melyeknek a létezéséről sem tudott. – Te megőrültél, ugye tudod? – rogyott le a célban. – Te meg utánam jöttél, tehát te is bolond vagy. Zach is felnyomta magát, és letelepedett egy szikla peremére. Lábát lóbálva kiáltott le Sonnetnek: – Kérem a következőt! – Megmondtam, hogy nem megyek! – kiáltott vissza a lány. Zach felállt, és átvette a biztosítókötelet Juliantól. – Ez nálam marad, mi még gyakorolunk itt egy keveset. Julian a jégfal egyik hosszabb, meredekebb része felé terelte Daisyt. – Benne vagy? – Benne ám! Annak ellenére, hogy ez a sport küzdelmesnek ígérkezett, a lány élvezte a vadon szabadságát. Néhány órán át nem gondolt semmire, csak együtt volt a barátaival, nézte a tájat, és jól

168

érezte magát. Már nem is emlékezett, mikor tett utoljára ilyet. A mászás odafigyelést igénylő, veszélyes perceiben csak Daisy volt, nem pedig egyedülálló anya, akinek egy életre szóló elkötelezettséget jelent a váratlanul érkezett kisfia. – Fülig ér a szád – jegyezte meg Julian, amikor Daisy csatlakozott hozzá a jégfal tetején. A lány levette a sisakját, a földre tette a hátizsákját, és elvette a vizesüveget, melyet a fiú feléje nyújtott. – Kezdem érteni, miért tetszik ez neked annyira – mondta, aztán elhalványodott arcán a mosoly. – Mégis bűntudatom van. Valahányszor másra hagyom Charlie-t, elfog a bűntudat. – Pedig neki is fülig ért a szája, amikor otthagytad Oliviával. – Az igaz. A lány elővette fényképezőgépét. A felhők szétoszlottak kissé, és kibukkant mögülük az a tiszta, szemfájdítóan kék ég, amilyet csak télen lát az ember, éles ellentétet képezve a vakítóan fehér hóval és a hegyek sötétjével. Készített néhány felvételt, aztán Julian felé fordította a gépet. A fiú nyugodtan ült néhány felvétel erejéig, aztán felugrott. – Tovább akarok menni. Daisy beárnyékolta szemét a kezével, s felnézett a befagyott vízesés legmagasabb pontjára. Az utolsó szakasz már valóban szédítő volt. A jégfal nemcsak hogy függőlegesen emelkedett felfelé, hanem még vissza is hajlott néhány kinyúló szikla fölött. – Lehetetlennek tűnik. A fiú hamiskásan elmosolyodott. – Épp ezért akarok továbbmenni. – Szeretném, ha nem tennéd. – A pókösztönöm azt súgja, sikerülni fog. Daisy dühösen nézett rá. – Én pedig fényképeken dokumentálom életed utolsó perceit. Julian erre hangosan felnevetett. – Csináld csak! Jót fog tenni a karrierednek. Azzal visszavette a sisakját és a védőszemüvegét, ellenőrizte a biztosítókötelet, majd nekivágott a jégfalnak. Elszántsága tükröződött Daisy képein. Záporoztak mögötte a jégdarabok, ahogy felfelé haladt. Az egyik ponton hatalmas, sima felületen kapaszkodott, s valóban olyan volt, mint a Pókember a levegőben. Daisy ráközelített, s az erős lencse részletesen megmutatta a fiú erőfeszítéseit. Ahogy azt a rendkívül lazának tűnő szöget is, amelyre a lábával épp támaszkodott. Körülötte recsegett, pattogott a jég. – Le fogsz csúszni! – kiáltotta Daisy teli torokból. – Julian, vigyázz! A kiáltással egy időben kitört a szög. A fiú mindkét csákányát belevágta a jégbe, s azokon lógott, miközben a szög és vele együtt jó adag jég és szikla zuhant lefelé. Daisynek elállt a szava a félelemtől. Julian lába szabadon himbálózott, s a fiú látszólag tehetetlen volt abban a helyzetben. Daisy odafutott a kötélhez, és visszanyerve a lélekjelenlétét, felkiáltott: – Julian, mit csináljak? – kérdezte, és szavait visszhangozta a jég meg a szikla. – Jól vagyok – jött a válasz. – Ne… aggódj! Daisy lélegzet-visszafojtva figyelt. Julian lába végül támaszt talált, és a fiú egy percre odalapult a jégfalhoz, hogy megpihenjen. Látszott rajta, hogy kimerült. Aztán felemelte az egyik csákányt, és elindult felfelé. – Julian! – Innen már nem fordulhatok vissza – fejtette meg a fiú Daisy aggodalmát. – Biztonságosabb felfelé menni. A lány oda sem akart nézni, de képtelen volt elfordítani a fejét. Óráknak tűnt, amíg Julian feljutott a tetőre, pedig csak percek teltek el. Daisy hevesen dobogó szívvel számolta a másodperceket, és hirtelen átérezte, milyen törékeny az emberi élet. Minden megváltozhat egyet-

169

len pillanat alatt. Egyetlen pillanat elég ahhoz, hogy meghozzunk egy döntést, vagy megtermékenyüljön egy petesejt. Vagy megcsússzon és lezuhanjon egy sziklamászó. Aztán beléhasított a felismerés: mennyire örül annak, hogy Julian a világon van. Lélegzet-visszafojtva figyelt, szinte imádkozott, miközben a fiú folytatta az útját. Végül elérte a csúcsot, s eltűnt a csillogó jégtömeg mögött. Daisy válla megkönnyebbülten elernyedt, hirtelen gyengének érezte magát, és fázni kezdett. Ekkor egy vastag kötél kígyózott lefelé a jégfalról. Viccel ez az ember? Azt hiszi, hajlandó lesz utánamenni? Nekem most már itt van Charlie! Többé nem csinálhatok semmi butaságot, gondolta, aztán rápislantott a kötélre. Ez itt mégiscsak Julian. Őrült ugyan, de tud vigyázni rá, nem igaz? Eltette a fényképezőgépet, felvette a hátizsákot, a sisakot és a szemüveget, alaposan ellenőrizte a hevederét, és rögzítette magán a kötelet. – Tartsd! – kiáltotta a fiúnak. – Ha sikerül feljutnom, megöllek. Óvatosabban és az eddigieknél több jégszöget használva hágott egyre magasabbra, megkeresve a lehető legkönnyebb utat. Még így is hosszú és kemény menet volt. Keze-lába remegett, izmai a fájdalomig feszültek. Nem érzett ilyen fizikai megterhelést a szülés óta. Mire végre elérte a csúcsot, alig kapott levegőt, és csorgott róla a verejték. Lekapta magáról a sisakot és a szemüveget. – Ez… félelmetes volt – lihegte. Julian a keze után nyúlt, talpra állította, de azután sem engedte el. Daisyt elfogta ugyanaz az izgalom, ami mindig, ha a fiú közelében volt. – Julian… A fiú nem hagyta, hogy befejezze a mondatot, csak ráhajolt, két tenyere közé fogta az arcát, és megcsókolta. Eddig még sosem tett ilyet, bár Daisy nagyon szerette volna. Nem valami hosszú, szenvedélyes csók volt, hanem inkább gyengéd, melegséget sugárzó. Kérdés volt, és üdvözlet. S mint ilyen, teljesen letaglózó, mert Daisy szívében már-már fájdalmas érzelmeket keltett. Julian felemelte a fejét, és a lány távolabb húzódott, de keze a nedves kesztyűben még mindig markolta a fiú kabátját. Aztán erőt vett magán, elengedte, és hátralépett. Julian nem vette zokon. Ünnepélyes, töprengő arccal nézte Daisyt egy darabig, majd halkan megszólalt: – Már nagyon rég vártam erre. – Nem vagy egyedül – dünnyögte a lány, majd zavarba jött a vallomástól. – De… talán mégsem kellene belebonyolódnunk egy kapcsolatba. – Édes istenem, hogyan jött ilyesmi a szájára? – Miért nem? – Mert te meg én… mi… – Daisy elhallgatott, nem tudta igazából megmagyarázni, mire gondol. – Mi van velünk, Daisy? – kérdezte Julian csalódott hangon. – Meg tudnád mondani nekem? Nagyon kíváncsi vagyok rá. – Az egyik legjobb barátom vagy – kezdte Daisy fájdalmas őszinteséggel. – Bárcsak… Annyi minden tolult hirtelen a szájára, hogy most sem tudta folytatni. Bárcsak ne lett volna annyira összetörve a szülei válása miatt, amikor ők ketten először találkoztak! Bárcsak ne életük más-más szakaszában járnának! Bárcsak tudná, mit érez Logan iránt! Az anyjára gondolt, aki nem követte a szíve szavát, és hozzáment a gyermeke apjához. Neki sem sült el jól… vagy mégis? Eszébe jutott a fényképalbum, tele egy normális család képeivel. Anyja döntése végül is családot teremtett. Annyira rossz lett volna ez? Gyorsan pislogott néhányat, s remélte, Julian a szélnek tulajdonítja a könnyeit. – Mi mindig rosszkor találkozunk – folytatta Daisy. Mosolygott, pedig legszívesebben zokogott volna. – Mit akarsz tőlem, Julian? Randevúzni? A barátom lenni? Olyannal akarsz kapcsolatot, aki sok-sok mérföldre él tőled, és akinek fel kell nevelnie egy kisbabát? Mert ez a

170

nyers valóság. Mehetünk együtt bárhová, és csinálhatunk bármilyen őrültséget, utána visszavárnak a hétköznapok. Te indulsz vissza Ithacába, én pedig Charlie-hoz. – Ez úgy hangzik, mintha te már döntöttél volna rólam. Hát nem érti? Neki, Daisynek többé nincs más választása.

171

25. Sophie a postaládából kivett levelekkel, az irodából hazahozott papírmunkával és a kutyapórázzal zsonglőrködve kinyitotta az ajtót, majd a kályhához sietett, hogy felfűtse a házat. Borostyán nyomban nekiállt játszani, úgyhogy a begyújtás folyamatát a gumijáték sípoló hangjai kísérték. Ilyen volt mostanában az asszony élete. A napot vagy Charlie-val vagy az irodában töltötte, aztán elhozta Borostyánt Noah-tól, ahol egy Chelsea nevű kislány vigyázott rá iskola után a többi állattal együtt. Bizonyos napokon Max jött látogatóba, máskor Sophie ment vele hokiedzésre vagy egy-égy meccsre. Gayle bemutatta néhány barátnőjének, s Sophie megállapította, hogy Avalonban sem minden nő a Romanók szövetségese. Kezdett teljesen megváltozni, már alig ismert magára. Lassan igazi kisvárosi nő lett belőle, aki barátságokat ápol, és sok időt tölt a családjával. És akinek van egy kiskutyája. Na és Noah? Ő végül is mi neki? A barátja? A szeretője? Akármilyen címkét is aggat rá, a férfi nagy teret követelt magának az életében. Valahogy úgy, mint egy óriási, barátságos kutya egy apró lakásban. Na nem, azért ez így nem igazságos. Ha Sophie őszinte akart lenni magához, pont úgy volt jó neki Noah, ahogy volt. Szerette könnyed humorát, szívből jövő gyengédségét és óriási szexéhségét. De még azt is, hogy egyáltalán nem aggódott az életükbe szélvészként berobbant viszony miatt, arról a határozott meggyőződéséről nem is beszélve, hogy ez bizony több egyszerű viszonynál. Ma is felhívta a szokott időben, épp vacsora előtt. A mai ajánlata séta volt az erdőben a kutyákkal. – Odakint fagy – hangzott Sophie ellenvetése. – Vegyél fel még egy réteg ruhát! A behavazott ösvényen találkoztak, mely a tejgazdaság körüli erdőkön át tekergett. Mihelyt Noah meglátta az asszonyt, széles mosolyra húzódott a szája, s nagy léptekkel indult feléje a hóban, hogy magához ölelje és megcsókolja. Sophie nem tudta, kellett-e ő valaha is ennyire valakinek, volt-e ennyire fontos bárkinek is. – Milyen napod volt? – kérdezte a férfi. Ezt sem szokta tőle tudakolni senki. Noah átvette Borostyán pórázát, és lassan elindultak. – Lássuk csak! Ellenőriztem egy ingatlanszerződést, megírtam néhány levelet ékes jogásznyelven, benyújtottam egy ügyvédi meghatalmazást a másodfokú bíróságnak, és konzultáltam egy ügyféllel. A mai ügyfél Bo Crutcher volt, bár ezt Noah nem Sophie-tól tudta meg. Köztudott volt, hogy Bo, akinek a rendes neve legnagyobb szégyenére Bojangles volt, szerette a sört, és az ital hatása alatt fűt-fát megígért mindenkinek, ám kijózanodva esze ágában sem volt betartani az ígéreteit. Legújabb gondja az volt, hogy bebizonyítsa: nem ő az egyik helyi nő gyermekének az apja, hiába állítja a lány az ellenkezőjét. A munkanapnak azonban vége volt, s Sophie nem hozta haza magával az aggodalmakat, mint a Nemzetközi Büntetőbíróságról. Az ösvény mélyen a farm fölötti dombokat borító erdőben kanyargott. Noah időnként megmutatta Sophie-nak gyermekkora jeles helyszíneit. Például a hikorifát, amelynek az ágai közé egyszer lombházikót épített, és a juharligetet, ahol a fákat csapolta a szirupkészítéshez, melylyel még díjat is nyert. Aztán ott volt a szikla, amelynek olyan szerencsétlenül ütközött neki szánkózás közben, hogy betört a feje, meg a patak, ahol békalencsét gyűjtött tavasszal, hogy láthassa az ebihalak fejlődését. Könnyű volt elképzelni őt ebben a környezetben. Olyan kisfiú

172

lehetett, aki otthon van ott, ahol él. Nem csoda, hogy ilyen kiegyensúlyozott felnőtt lett belőle. – Mi ez a tekintet? – kérdezte Noah hirtelen Sophie-t. – Talán valami rosszat mondtam? – Jaj, dehogy! Csak az jutott eszembe, hogy amióta találkoztunk, én csak kapok tőled, de nem adok viszonzásul semmit. Noah felnevetett. – Én ezt nem mondanám. – De én igen. Annyira lekötött az életem átalakítása, hogy én egyszer sem kérdeztelek… sosem tűnődtem el azon, te mit szeretnél elérni az életben… hogy te miről álmodsz. A férfi egy pillanatig gondolkodott. – Olyan életről, amely boldoggá tesz, és amelynek értelme van. – Ez így túl egyszerű. – Lehet. – Noah egy legyintéssel elintézte a témát. – Vigyázz, hová lépsz! – mutatott egy mélyedésre a hóban. – Egy patakon megyünk épp keresztül. – Nem látok itt semmiféle patakot. – Épp most keltél át rajta. Maradj nagyon csendben, és meg fogod hallani. Igazat mondott. Sophie még a lélegzetét is visszatartotta, úgy figyelt, s végül meghallotta a hó és jég alatt csörgedező víz halk csobogását. – Épp kezd olvadni – jegyezte meg Noah. – Én meg épp kezdek megfagyni. Induljunk el visszafelé, jó? – Sophie mosolyogva nézett körül a nyugodt, csendes erdőben. – El sem tudod képzelni, mennyire más ez most, mint régen munka után. – Igen? – Először is, legtöbbször nem mentem haza sötétedés előtt. A lakásom felé menet meg szoktam állni egy élelmiszerboltnál a heringemért. – A heringedért? – A vacsorám. Sós, ecetes hering egy uborka köré tekerve, zsemlében, hagymával. – Fúj! – Hé, ne szóld le! Kényelmes volt így készen megvenni és elmajszolni a munka fölött, amit estére még hazavittem. – Várj csak! Azt akarod mondani, hogy hazamentél a munkából, csak hogy otthon tovább dolgozhass? Sophie-nak rosszulesett visszaemlékezni magányos életére. – Legalább azzal is telt az idő. – És mit csináltál, ha szórakozni akartál? – Szórakozni? – Tudod, emberek közé járni, vendégségbe, buliba… – Barátom és kollégám, Tariq klubokba szeretett járni. Amolyan hagyományos klubokba. De vele is csak ritkán mentem el. – Sophie felnevetett. – Tudod, mi az a circle party? – Ugye nem arról beszélsz, ami a fiúöltözőkben szokott zajlani? – De Noah! – Csak kérdeztem. Ez valami holland specialitás? – Nos, olyan az egész… mint nézni, ahogy nő a fű. A vendégek körben ülnek összecsukható székeken, mindannyian kezet fogunk egymással, langyos teát vagy kávét iszogatunk, pocsék süteményeket eszünk, megismerjük a nagynéniket és unokahúgokat, a nagymamát meg a nagypapát, no és a kis unokákat. Aztán mindenki fennen sóhajtozik, hogy milyen gezellig este volt. – Gezellig? – Ezt nehéz lefordítani. Egyszerre kellemes, meghitt, szívélyes, valami ilyesmi. És órákig tart.

173

– Akkor már inkább eszem sós heringet. – Pontosan. – Ma estére viszont spagettit főzök. – Ez meghívás? – Ó, igen. Úgyhogy tedd sebességbe a gezellig popódat! Amint visszaértek a házba, Noah még csak meg sem játszotta, hogy vacsorát akar készíteni, helyette azonnal belefogott a szerelmeskedésbe, és Sophie cseppet sem tiltakozott. Bármit is érzett, legyen az vágy, kéjsóvárság vagy akármi más, könnyedén félresöpört minden óvatosságot. Noah olyan volt számára, mint a jég alatt csörgedező patak vagy titkos forrás, mely felszabadított benne valamit. Mint két felajzott tizenéves, már a nappali kanapéján egymásnak estek, aztán átvándoroltak az ágyba, végül pedig a mély, régimódi kádban kötöttek ki. – Van róla fogalmad – kérdezte Noah sokkal később –, mennyire odavagyok érted? A férfi hálószobájában voltak, s Sophie épp öltözködött a félhomályban. – Nincs. Mutasd meg! Noah kinyújtotta a kezét, és elkapta a pulóvert, melyet az asszony épp magára húzott. – Annyira, hogy képes vagyok elölről kezdeni – mondta, és felhúzta a puha kasmírt Sophie hasán. Az asszony hajszál híján belement a dologba. – Nem érzed kínosnak, hogy ugyanabban a házban csinálod, ahol a szüleid? Noah egy csókkal fojtotta belé a szót. – Ez még sosem jutott eszembe. De tetszik a gondolat, hogy most is van ebben a házban szerelem. – Elnevette magát, látva Sophie rosszalló arckifejezését. – Igen. Kimondtam az Sz betűs szót! Sophie lecibálta a pulóvert a csípőjére. – Egy ilyen szót nem szabad óvatlanul használni. – Ki mondta, hogy óvatlanul használtam? Szeretlek. Ez ilyen egyszerű. – Ezt nem tudhatod – fonta össze maga előtt a karját az asszony. – Tudom, amit tudok. Te még mindig megpróbálsz úgy tenni, mintha ez nem lenne más, mint futó viszony, de tévedsz. Annyira mindketten tapasztaltak vagyunk, hogy tudjuk, valóban van köztünk valami. Elfogadom, hogy ez valami új, valami váratlan. De ez nem jelenti azt, hogy nem valódi. Ebből ki fog sülni még valami, nekem elhiheted. – De… annyira gyorsan történt. Túl hamar. – Sophie úgy meglepődött, hogy csak ilyen erőtlen tiltakozásra futotta. – Sem nem túl hamar, sem nem túl későn. Most. És most, ebben a pillanatban, kedves Sophie Bellamy, őrülten szerelmes vagyok beléd. Sophie nem éppen ezt szerette volna hallani. Ami a nyilatkozatokat illeti, az ilyet az ügyvédek általában körültekintő állításnak nevezik. Mint aki jól körülnéz, aztán ad magának egy kibúvót arra az esetre, ha megszorongatnák. „Most, ebben a pillanatban.” A férfi felnevetett. – Új magasságokba emeled az „alapos megfontolás tárgyává tenni” kifejezést. – Honnan tudod, hogy min jár az eszem? – Gyakorlatilag hallom az agyadban a fogaskerekek csikorgását. De ne aggódj, van egy módszer, amellyel meg lehet őket olajozni – felelte Noah, azzal becsúsztatta kezét Sophie pulóvere alá. Magabiztos és immár ismerős volt az érintése, az asszonynak mégis minden alkalommal az volt az érzése, hogy Noah szinte maga is meglepődik, hogy amint hozzáér, azonnal beindul a bőre tapintásától, mintha legelőször érintené meg. Ezúttal nem állt ellen a csábításnak, s a következő egy órában nemhogy túlbonyolította volna a dolgokat, de gondolkodni sem tudott. A legjobb azonban az volt az egészben, hogy nem kellett folytatnia a párbeszédet, melyet Noah azzal a bizonyos kis szóval elindított. Gyengéd érintése még így is egész érzelemhullámot indított útnak Sophie-ban. Volt valami külön-

174

leges, megindító ereje annak a ténynek, hogy az ember ölel valakit, és őt is ölelik, miközben egyaránt érzi magát erősnek és sebezhetőnek, ugyanakkor tökéletes biztonságban. Sophie váratlanul, de félreérthetetlenül ezt élte át most Noah-val. Hágában sok barátja és kollégája volt, de ezek a kapcsolatok nem tudták ilyen édes érzésekkel eltölteni, mint amilyeneket Noah keltett benne. Eddig sosem tulajdonított valami nagy jelentőséget annak, hogy kimaradt az életéből az a bizonyos regényes, nagy románc. Nem zavarta. Azt hitte, az ő életében nincs is helye az ilyesminek. Nem akart minden reggel azzal ébredni: szükségem van egy férfira, hogy megöleljen. Noah karjában azonban ráébredt, hogy mindig is hiányzott neki egy ilyen kapcsolat. Legalább annyira, mint a levegő vagy az éltető víz. Noah a szívébe látott, s az asszony hoszszú-hosszú idő után nem érezte magát egyedül. Végre megértette, mit jelent a szerelem, az igazi, romantikus szerelem, és szinte letaglózta az ereje. Megijesztette Sophie-t, hogy ennyire szüksége van a férfira. Hisz neki egyedül is boldogulnia kell, nem igaz? – Ebből elég – dünnyögte, amint sikerült kirángatnia magát a beteljesülés utáni boldog szunyókálásból. – Vacsorát ígértél. – Lehet, hogy az csak ürügy volt, hogy ágyba csalogassalak – vigyorgott a férfi, majd felült, mire a lehulló takaró olyan felsőtestet fedett fel, amelytől Sophie majdnem meggondolta magát. Pokolba a vacsorával, inkább ágyban marad. Törvényben kellene kötelezni minden férfit a vasembertriatlonra. Minden akaraterejét latba vetve aztán mégis feltápászkodott, és gyorsan felöltözött. Megfésülte a haját, rúzst tett a szájára, s figyelmesen nézte magát a tükörben. – Már megint mi ez a tekintet? – kérdezte Noah. – Jó szórakozás volt Daisyvel vásárolni, de nem vagyok biztos benne, hogy illik hozzám ez a farmerekből és szűk pulóverekből álló ruhatár. – Mi bajod azzal, hogy szűk? Nekem tetszik. – Nevetségesen néz ki egy nőn az én koromban. – Mesésen nézel ki, ne kritizáld folyton magad! A lányodnak jó ízlése van. Remélem, választott neked valami elegánsát is. – Miért? – Szombaton táncest van a tűzoltóságon. Ott lesz az egész város. Sophie összevont szemöldökkel nézett a tükörbe. – Jó… szórakozásnak ígérkezik. – Nem egy holland circle party, nekem elhiheted. – Ó, Noah! Ez nem a legjobb időpont ahhoz, hogy… – Elhallgatott, vett egy nagy levegőt, majd nekirugaszkodott újra. – Noah, még nem akarom, hogy a gyerekeim megtudják. Mármint a kettőnk dolgát. – Na tessék, végre kimondta! De közben nem mert a férfira nézni a tükörből. – Miért nem? – Én őmiattuk jöttem ide, nem… nem ezért. Nem azért, hogy keressek magamnak valakit. Nem értenék meg. – Végre vette a bátorságot, hogy a férfi szemébe nézzen. – Még én magam sem értem. – Hagyd abba az aggodalmaskodást, Sophie! Én odavagyok érted, és azt hiszem, te is odavagy értem. Ezt bármelyik gyerek megérti. Tulajdonképpen mitől félsz? Attól, hogy őrülten fog fájni, ha egyszer vége lesz. – Noah, én nem… Ekkor megszólalt a csengő, majd lábdobogást lehetett hallani, ahogy valaki leveri csizmájáról a havat. – Hahó! Noah! – Egyelőre megúsztad – nyomott még utoljára egy gyors, kemény csókot az asszony szájára Noah. – Megjöttek a fiúk.

175

– Te tudtad, hogy jönnek? – Persze. Ígértem nekik spagettit, utána meg gyakorolunk – felelte a férfi, majd felkapott egy kockás flanelinget, és megszagolta. – Kedves, hogy csak most mondod. Csapdába estem – füstölgött Sophie. – Most már tudni fogják, hogy együtt alszunk… – Hát, nem tudom, te hogy vagy vele, de én egy szemhunyásnyit sem aludtam. Ne aggódj, nem fogják elárulni a gyerekeidnek vagy bárki másnak. – Azzal tisztának ítélve az inget, magára kapta. – Tudod, hogy értem, és ők is tudni fogják. – Ők a barátaim, és kedvelnek téged. Örülni fognak nekünk. – Tudom, de ez mégis… Jobb szeretném titokban tartani – mondta Sophie, és ahogy Noahra nézett, sértettséget és haragot látott a szemében. – Csak miattam – igyekezett hozzátenni –, nem miattad. Csak mert én új vagyok a városban, és mindenki tudja, hogy a szentté avatott Greg Bellamy felesége voltam. Az a nő, aki elhagyta a gyerekeit, hogy élje a világát Európában. Még csak az kellene, hogy kiderüljön rólam, máris lefekszem valakivel. – Nem valakivel, hanem velem – szögezte le Noah, miközben megkereste kedvenc kabalasapkáját, melyet a simléderével hátrafelé szokott feltenni a zenéléshez. – Igen, de… – Nézd, nem azért jöttél ide, hogy apáca légy, hanem hogy a gyerekeid közelében élj. Különben meg csak nézz rám! Igazi jó fogás vagyok – tárta szét a karját komikus mozdulattal. Mosolya elvette Sophie józan eszét. Volt benne valami, ami megmelengette az asszony szívét, és olyan jó érzésekkel töltötte el, hogy elhitte, meg tud birkózni mindennel és mindenkivel. Estéi eddig rendszerint azzal teltek, hogy egyedül ült otthon a számítógépe mellett, és tovább dolgozott az ügyeken. Most viszont barátokkal és családtagokkal tölti az estét, vagy egy férfival, aki épp az imént vallotta be, hogy szereti.

176

26. Sophie kirándulást szervezett Maxszel és Daisyvel a Mohonk Mountain House nevű üdülőközpontba. Legkedvesebb emlékei közé tartoztak azok a régi kirándulások, amikor új helyekre vitte a gyerekeit, hogy új élményekkel gazdagodjanak. Szívesen gondolt arra, hogy valaha boldog családot alkottak, és hinni akarta, hogy egyszer újra így lesz. Ez a mostani kiruccanás azt a célt szolgálta, hogy együtt legyenek újra hármasban, mert szeretett volna megbeszélni velük bizonyos dolgokat. Volt egy meglepetése is a számukra. Tariq New Yorkban tartózkodott hivatalos ügyben, és ő megszervezte, hogy találkozhassanak ezen a történelmi helyen. Sophie keményen dolgozott azon, hogy kialakítsa új életét, de énje egy részének még mindig kétségbeesetten hiányzott a régi. Leginkább Tariq. Az üdülőközpontot a Smiley család alakította ki még az 1860-as években, és a mai napig az örököseik tulajdonában olt. Miközben nemzetközi jogi tanulmányait folytatta, Sophie néhány alkalommal vendégeskedett már itt. Igazi amerikai kastély volt, pompás szalonokkal és vendégszobákkal, istállókkal, egy valódi labirintussal, korcsolyapályával, szabályos kertekkel, golfpályával, turistautakkal, melyek behálózták a Mohonk Nemzeti Park egész területét, valamint szívdobogtató kilátással mindegyik ablakból. Ahogy ott tornyosult a Mohonk-tó fölötti gránitszirtek tetején, olyan benyomást keltett, mintha ötvözték volna egy Disney-film mesebeli kastélyát és Őrült Lajos bajor király várát egy régi képeslapon, majd beszórták volna csillogó porhóval. Sophie biztos volt benne, hogy a gyerekeiből ugyanolyan áhítatos csodálatot fog kiváltani, mint annak idején őbelőle. Figyelte őket, amint tekintetük ide-oda cikázik a hatalmas, faragott kőből épült, tornyos épületen, és tágra nyílik a szemük a csodálkozástól. Daisy már felnőtt volt, és Max is közeledett a felnőttkor felé, de a karácsonyi reggeleket idéző álmélkodó tekintetük emlékeztette Sophie-t, hogy neki mindig is a gyerekei maradnak. Figyelte őket, és megpróbált mögé látni Daisy törékeny szépségének, Max jól begyakorolt nemtörődömségének. Hullámokban tört rá a megbánás. Azt kívánta, bárcsak visszaforgathatná az idő kerekét odáig, ahol még óriási szükségük volt rá, s ezúttal nagyobb figyelmet fordíthatna rájuk. Csakhogy a megbánás lassú méreg, s innen már csak előre lehet menekülni. Charlie-ra nézett, aki mélyen aludt a babahordozóban, elfárasztotta az utazás. Sophie-nak már az is nagy ajándék lesz a sorstól, hogy láthatja őt felnőni. – A Mohonk szó azt jelenti, hogy „égi tó”. Currier és íves készített egy sorozat metszetet a helyről. Már alig várom, hogy körbevezethesselek benneteket. A hatalmas könyvtárban, égig érő polcok és könyvszekrények között a valaha itt megszállt elnökök és más méltóságok képei sorakoztak. – Két fivér volt az alapító – magyarázta a gyerekeinek Sophie –, Albert és Alfred Smiley. Kvékerek voltak, elszánt harcosai az igazságnak és a békének. Itt jött létre száz évvel ezelőtt az Állandó Választott Bíróság, talán éppen ebben a szobában. Daisy gyanakodva nézett az anyjára. – És ez nekünk azért fontos, mert…? – Mert ez a bíróság jelenleg Hágában működik – válaszolta Sophie. – Gondoltam, talán érdekelni fog benneteket, hogy felajánlottak nekem ott egy állást. – Körülnézett a hatalmas könyvtárban, s szinte érezte, ahogy a régi könyvgyűjtemény bölcsességet áraszt magából. – Elutasítottam, s másnap már utaztam is ide hozzátok és Charlie-hoz.

177

– Sajnálod, hogy nem vállaltad el azt a munkát? – kérdezte Max, szemmel láthatóan megkeményítve magát, és felkészülve a fájdalmas igenlő válaszra. – Egyáltalán nem. Inkább hihetetlenül örülök, hogy most itt lehetek – hangzott a nem várt felelet. Sophie kis idő után hozzátette: – Keresek magamnak egy saját otthont Avalonban. Tessék, végre kimondta! Végleg kinyilvánította, hogy többé nem látogató itt, hanem állandó lakos. Főállású anya, aki elkötelezte magát új élete és a gyerekei mellett. – Miféle otthont? – kérdezte Max. – Veszek egy házat – felelte Sophie. – A tónál? – Még nem tudom. Jövő héten megyek az ingatlanközvetítőhöz. Miért? Neked talán van konkrét elképzelésed? – Igen. Nekem tetszik, ahol most laksz. – Tényleg szép arrafelé, anya – mondta Daisy. Odalépett az ablakhoz, és ráirányította a fényképezőgépét a havas tájra. – Ez egyszerűen elképesztő! – És mi lesz Borostyánnal? Most lehet Noah-nál, amíg nem vagy otthon, de hová tud menni, ha elköltözöl? – kérdezte Max. – Nemsokára elég nagy lesz ahhoz, hogy egyedül is otthon maradhasson – nyugtatta meg Sophie. Az igazsághoz hozzátartozott, hogy ő sem szívesen költözött volna messzebb a férfitól, de most a családja a lényeg. – Ha a városba költözöm, nem kell az iskolabuszra szállnod, hogy meglátogass. – Engem nem zavar a buszozás. No, ez újdonság! Max az elején még azt mondta, utál buszozni. Lehet, hogy azóta talált magának barátokat a buszon? – Jó lesz, Max, majd meglátod. Megígérem, rendben? – Rendben – válaszolta Max, azzal megnyugodva egy üvegbe épített hajót kezdett el tanulmányozni. Sophie mély lélegzetet vett. A saját ház volt a dolog egyszerűbbik oldala. Most jött a neheze, amire csak néhány idegtépő perc után szánta rá magát. – Szeretnék kérdezni tőled valamit a holnapi hokimeccsel kapcsolatban – fordult a fiához. – Mi van vele? – kérdezte Max. – Magammal hoznám az egyik barátomat, hogy megnézze. Sophie egész előző nap és egész éjjel ezen gondolkodott, s arra a következtetésre jutott: Noah megérdemli, hogy vállalja végre a világ előtt. Mindvégig csodálatosan viselkedett vele, s neki elege volt abból, hogy rejtegesse a kapcsolatukat. Buta, gyerekes, értelmetlen dolog volt. Max továbbra is a hajót figyelte, Daisy azonban leengedte a kamerát a szeme elől, és az anyja felé fordult. Sophie-t majd szétvetette az idegesség, fogalma sem volt, hogyan magyarázza meg Noah-t a gyerekeinek. Közben szidta magát, hogy ne legyen már ilyen szamár. Ő, aki egyaránt feltalálta magát királyok, gazemberek, nagyszerű férfiak és bűnözők társaságában. Eddig senki előtt nem jött zavarba, de amikor a szíve volt a tét, elfulladt a hangja. – Nem bánod, Max? – Attól függ, kit hozol. Sophie a lányára pillantott, akiről szintén lerítt a kíváncsiság. – Noah Shepherdöt. Jöhet? A fiú vállat vont. – Persze. Már mondta, hogy imádja a hokit. – Te buta! – szólalt meg Daisy. – Anyát imádja. Max erre már felegyenesedett a hajó mellől. – Akkor ő most a barátod vagy valami ilyesmi?

178

Vagy valami ilyesmi… Ez a pontos kifejezés, gondolta Sophie, aki még mindig nem tudta megfogalmazni, mi is neki a férfi. Azt azonban nem tagadhatta, hogy fontos a számára, s ezt Maxnek és Daisynek joga van tudni. – Igen, azt hiszem, mondhatjuk, hogy a… barátom. – Nehezen mondta ki a szót. Annyira nem találta magához illőnek, mint mondjuk a lánya virágos farmerét. Egyik gyerek sem szólt semmit. – Nos? – biztatta őket Sophie, mikor már nem bírta elviselni tovább a hallgatást. – El tudjátok fogadni? – Hogyan tesznek bele egy ilyen hajót az üvegbe? – váltott témát Max. – Az igazi kérdés az – helyesbített Daisy –, hogy mi értelme van beletenni? – Épp azért csinálják – szólalt meg egy bársonyos hang ékes angolos kiejtéssel –, mert nincs semmi értelme. Tariq lépett a könyvtárterembe. Még csinosabb és még nagyvilágibb jelenség volt, mint ahogy Sophie emlékezett rá. Az asszony felsikoltott örömében, odarohant hozzá, és forrón átölelte. – De jó, hogy itt vagy! Már féltem, hogy nem érsz ide. – Sosem szegném meg a neked tett ígéretemet – biztosította a férfi. – El sem hiszem, hogy itt vagy! Max, Daisy, ugye emlékeztek Tariqra? – kérdezte Sophie, aztán büszkeségtől ragyogva megmutatta barátjának az édesdeden alvó Charlie-t. Akárhonnan nézzük, a világ legszebb babája volt bársonyos, fehér bőrével, íjat formázó szájával, bronzvörös tincseivel. Tariq a kellő áhítattal szemlélte. – Ó, de jól sikerült kis fickó! – mondta elragadtatottan. – Igazán nagyszerű. – Aztán felegyenesedve Daisy és Max felé fordult. – Pokolian hiányzik az anyátok. Önző disznó vagyok, de azt kívánom, bárcsak még mindig együtt dolgoznánk. Viszont ahogy itt látom őt veletek meg a kicsivel, meg tudom érteni. Hoztam neked valamit – nézett aztán Sophie-ra –, amit a gyerekeid jelenlétében szeretnék átadni. – Kinyitotta a táskáját, és kivett belőle egy lapos dobozkát. – Ezt a kitüntetést kapta az édesanyátok vízkereszt éjszakáján. Sophie megdermedt. Annak az éjszakának a részleteit még nem mesélte el a gyerekeinek. – Tariq… – Anya, ez félelmetes! – csodálta meg Max a vésett díszítésű medált a sokszínű szalagon. A férfi ünnepélyesen az asszony nyakába akasztotta a kitüntetést. Apró szimbóluma volt csak a régi életének, gyermekei arcát látva Sophie mégis ragyogott a büszkeségtől. Daisy ragaszkodott hozzá, hogy készítsen néhány képet. Sophie elkapta Tariq tekintetét, és szájával némán formálta a szót: köszönöm. Olyan pillanat volt ez, melyre emlékezni fog egész életében. A baba felébredt, s míg Daisy körülötte sürgölődött, Max pedig kiment felfedezni a behavazott kertet, Tariq rendelt maguknak egy italt. – Csodálatos itt – mondta –, te pedig boldognak látszol, Kisvirág. Ennek szívből örülök. Nem voltam biztos benne, hogy így lesz. – Én sem – vallotta be az asszony. – Nagyon hiányzol, Tariq. Azt nem mondhatom, hogy visszakívánom a régi életemet, de a munka hiányzik. – Gyere el látogatóba! – vetette föl a férfi. – Vagy ami még jobb, menj el Umojába! Én is oda készülök egy hónapon belül. Sophie megtapogatta a medált, amely a színes szalagon csüngött a nyakában. – Csábító ajánlat, de itt most szükség van rám. Furcsa kimondani, de igaz.

179

27. Sophie Noah nappalijában üldögélt vacsora után, és igyekezett megbarátkozni a söröshordó fenekét formázó, hátulról megvilágított órával a kandalló fölött. Noah is megígérte, hogy megpróbálja megszeretni az ő kedvenc filmjeit – Kingstonban a héten épp Fellini-filmek mennek –, így ő is megpróbálkozhat az órával. Sok mindent határozottan kedvelt a férfival kapcsolatban, például azt is, hogy ragaszkodott a mosogatáshoz. Most is épp a konyhát rakta rendbe a vacsora után. Érdekes, milyen gyorsan kialakultak bizonyos szokásaik. Általában együtt vacsoráztak, és kezdték megismerni egymás zenei ízlését, ami fölöttébb különbözött. Sophie lassan megtanulta értékelni az olyan zenekarok hangzását, mint a Bad Pennies és a Mastodon. Együtt jártak kocogni a kutyákkal, és néha kilovagoltak. Tanulták, milyen, amikor részei a másik élétének. Sophie máris kezdte sajnálni, hogy el kell költöznie máshová, annyira jó volt Noah közelében lakni. Egyenesen gezellig. Átlépett az alvó kiskutyán, aki mindig szívesen látott vendég volt a férfi házában, és megigazította a halom tudományos-fantasztikus regényt a dohányzóasztalon. Noah szívesen olvasta Ben Bova, Theodore Sturgeon és Philip José Farmer könyveit. Ahogy rakosgatta őket, kicsúszott közülük egy köteg internetről kinyomtatott cikk – Brooks Fordham tollából. Végigfutott a hideg Sophie hátán. Vajon miért olvassa Noah Brooks cikkeit? Meghallotta a férfi lépteit, mire gyorsan a könyvek alá dugta a papírokat. Talált még egy régi telefonkönyvet is, melyet már legalább három éve el kellett volna vinni a papírgyűjtőbe. Már épp meg akarta szidni Noah-t a rendetlenség miatt, de hirtelen ötlettől vezérelve inkább a telefonkönyvet kezdte olvasni fennhangon: – Bradley Ammon, Malom utca 647., 372-3858. – Mit csinálsz? – csodálkozott a férfi. – Olvasom a telefonkönyvet. Egyszer azt mondtad, szívesen meghallgatnád tőlem. – Meztelenül – helyesbített Noah. – Úgy értettem, meztelenül. – Azt nem tetted hozzá. – De most hozzáteszem – kapta el Sophie-t a férfi, s máris kezdte gombolni a blúzát. Az asszony eltolta a kezét, és tovább olvasott: – Barbara Anderson, Kilátó terasz 2140., 9/B lakás. Archer… hé! Noah nem hagyta magát eltántorítani, s Sophie már fetrengett a kacagástól, mígnem a derűt hirtelen felváltotta a forró szenvedély. Kedvese érintésétől újra fiatalnak érezte magát, sőt olyan boldog fiatalnak, amilyen annak idején sosem volt. Teljesen átalakult, amikor együtt voltak. Tele volt reménnyel és hitt a jövőben. Jobban, mint valaha. Jóval később, mikor már lecsendesedve feküdt Noah karjában, mégis bizonytalanul fogott a mondandójába. – Kérnék tőled egy szívességet. – Bármit. Neked mindent megteszek. – Ez az egyszerű kijelentés meggyőzőbb volt minden virágcsokros fogadkozásnál. – Mit tegyek érted? Járjak forró parázson? Kövesselek a világ végére? Igen, az jó lesz. Mindig is szerettem volna utazni. – Ez rosszabb lesz. Arra kérlek, ülj végig egy iskolai hokimeccset. – Au! – Beszéltem Daisynek és Maxnek… rólunk. Elmondtam nekik, hogy járok veled. Kínos volt, de úgy tűnik, megértik. És te?

180

– Ez sokba fog neked kerülni – suttogta a fülébe a férfi egy olyan javaslat kíséretében, amitől Sophie elpirult. – Azt hiszem, ki fogom bírni. – Szavadon foglak. Míg Noah tüzet gyújtott a kandallóban, az asszony odament az ablakhoz, és csendben kifelé bámult a kékes félhomályba, s figyelte, ahogy a sötétség rátelepszik a hóra. Egy állat sötét körvonalai rajzolódtak ki élesen a tájból. Szarvas volt, a fák kérgét rágta az udvaron. Sophie-nak eszébe jutott első találkozásuk éjszakája, s remélte, hogy az elütött őz túlélte a balesetet. A férfi elkészült a tűzrakással, s hátulról Sophie köré fonta a karját. Az asszony megfordult az ölelő karok közt, s nyitottnak, nyugodtnak érezte magát. – Van valami, amit már rég el akarok mondani neked – kezdte. – Arról, ami Hágában történt velem. – Igen? Mi van vele, édes? – Noah hangja gyengédebb már nem is lehetett volna. Sophie érezte, hogy megbízhat benne. Még senkiben sem bízott úgy, mint Noah-ban, igaz, még nem is szeretett senkit ennyire. – Ezt még nem hallotta tőlem senki. Még Brooks sem – mutatott a papírkupacra az asztalon. – Nem fogsz találkozni ezzel a történettel egyik beszámolójában sem. Azt hittem, nem fog számítani, ha megtartom magamnak, de tévedtem. Számít, Noah. Nagyon is. – Segít, ha közben átölellek? Sophie bólintott. – Az mindig segít. – Odabújt hozzá, s érezte a férfi melegét, hallotta erős, egyenletes lélegzetét. – Emlékszel, hogy amikor először találkoztunk, azt mondtam neked, többet is átvészeltem már, mint egy megvágott térd? – Viccelődtél valami túszdrámával és egy hídról lehajtó autóval – idézte fel a férfi Sophie akkori szavait. – Vagyis igazából nem vicceltél, ugye? – Örültem, hogy tréfának fogtad fel. Attól kevésbé tűnt valóságosnak, és ez akkor kicsit könnyebbé tette a helyzetem. De megtörtént, és igaz minden, amit olvastál róla. Az utolsó szóig igaz. A hazugság csak annyi, hogy elhallgattam valamit. – Nagy levegőt vett, tudta, hogy innen már nincs visszaút. – Van annak az éjszakának egy részlete, amelyet nem mondtam el senkinek, még az engem kezelő orvosoknak sem. Ugyanis nem tudtam szembenézni a ténnyel, és még ma is rémálmaim vannak miatta. Még mindig gondolok arra az éjszakára. Miután vége volt, nem találtak nálam semmi utóhatást, de még mindig fennáll a veszélye, és emiatt eléggé aggódom. Emberek függenek tőlem… – És szeretnek téged, Sophie. Ezt sose felejtsd el! De ha becsukta a szemét, még mindig elevenen át tudta élni azt az éjszakát, a teherkocsi belsejében lejátszódó jelenetet, a káoszt, a terroristák dühöngését, a saját elkeseredettségét és elszánt élni akarását. – Mikor a kocsi lezuhant a hídról, három férfi megfulladt benne. – Ó, Sophie, annyira sajnálom! Szörnyű, hogy mindezt át kellett élned… – Figyelj rám, Noah! – Sophie kényszerítette magát, hogy a férfi szemébe nézzen. – Én voltam az oka. Én kormányoztam le a kocsit a hídról. – Azzal elmesélte, hogyan fordult a kocka, hogyan kerültek bajba a terroristák, hogyan kényszerültek feladni a tervüket, hogy aztán meneküljenek, magukkal hurcolva őt túsznak. Elmondta Noah-nak, mi hangzott el a kocsiban, és hogyan vitte rá őt erre az elkeseredett tettre a tudat, hogy mindenképpen meg fog halni. Mostanra már sírt és reszketett. – Az én hibámból haltak meg, Noah. Hogyan éljek én ezzel a tudattal? – Azért haltak meg, mert gyilkosok voltak – fogta a tenyerébe a férfi Sophie arcát, és letörölte hüvelykujjával a könnyeit. – Te pedig a családodért élted túl, meg azért, mert bátor vagy, és akkora a szíved, mint az egész világ.

181

A vallomás után Sophie kimerültnek érezte magát, ugyanakkor furcsamód felszabadultnak. Az, hogy elmondott Noah-nak mindent annak az éjszakának a rettenetéről, mely homlokegyenest ellenkező irányba lendítette az életét, megszabadította minden feszültségtől. A férfi jó hallgatóság volt. Nem kérdezett semmit, csak befogadta, amit hallott. Sophie beszélt neki Fatouról, és arról, hogy milyen tehetetlennek érezte magát. Noah nem tett úgy, mintha értené, min ment keresztül, nem akart tanácsokat adni, hogy hogyan élje túl. Azzal segítette, hogy meghallgatta. Kifelé nem változott semmi, Sophie mégis más embernek érezte magát utána. Nagyon későre járt, mégsem volt fáradt. Noah a mellkasához szorította a nő arcát, úgy ringatta. – Nem is tudom, mit mondjak. Sophie elmosolyodott. – Az az élmény egészen megváltoztatott – folytatta. – Ez az oka annak, hogy feladtam a pályafutásomat a Nemzetközi Büntetőbíróságon, és hazatértem a gyerekeimhez. – Nem csodálom. Pontosan ezt tettem volna én is. Sophie erre még szorosabban ölelte. – Bárcsak ezt mondta volna valamelyik kollégám Hágában! Annyit tépelődtem miatta. – Rád férne most egy kis bor. – Talán egy egész üveg. Míg Noah kiment a konyhába a borért, Sophie bekapcsolta a tévét. Szívszaggató adománykérő képsor futott éppen bolíviai árvákról. Bár az asszony nem tartotta magát hajlamosnak, hogy meghatódjék minden hasonló, hatásvadász hirdetésen, most azon kapta magát, hogy nyúl a toll után az asztalon, és mivel papírt nem talált, a kézfejére írta fel az adományvonal ingyenes számát. Naponta egy csésze kávé áráért meg tudja menteni a kis Matteót az éhezéstől. De leginkább felkapni és megölelni szerette volna, ahogy Charlie-t szokta, hogy biztonságban érezze magát. Lehalkította a tévét, de már későn. Bűntudatot érzett, és ez nyilván rá volt írva az arcára. – Mi baj van? – kérdezte a két pohárral és a borral visszatérő Noah. – Én itt ülök a biztonságos melegben, miközben másutt gyerekek szenvednek. Tennem kellene valamit… – Már tettél. Egész jogászi életedben folyton tettél valamit másokért. – De még többet is tehetnék. – Teszel is. Felneveled Maxet és Daisyt, no meg Charlie-t, megtanítod őket, hogy olyanok legyenek, mint te: együtt érzőek és elkötelezettek, aztán egy nap majd ők is teszik a magukét. – Noah átnyújtott Sophie-nak egy pohár bort. – Te ezzel változtatod meg a világot, Sophie. Egyetlen ember nem képes felvállalni az egészet, hidd el nekem. Noah úgy tudta szemlélni a dolgokat, hogy amiket mondott, józanul hatottak. Sophie belátta, hogy azon már nem tud változtatni, ami történt, de a saját szemléletén igen. Eddig mindig azt hitte, közvetlenül neki kell dolgoznia egy ügyön, neki kell megoldania egy kérdést. És most itt van Noah, aki azt mondja, már azzal változtat a dolgokon, ha jó anyaként él tovább. Eddig senki sem magyarázta el neki, hogy gyermekei felnevelése a legfontosabb feladat a világon. Letette a poharát, és a férfi nyaka köré fonta a karját. – Noah, szeretem a gondolkodásmódodat és mindent, amit mondasz. – Elhallgatott egy pillanatra, aztán felemelte a fejét, és a férfi szemébe nézett. – De legjobban téged szeretlek. – Az angyalát! Ezt komolyan mondtad? – Igen. Sajnálom, de ki kellett mondanom. – Sajnálod? – nevetett rá Noah. – Sajnálod? – Igen. Azt, hogy nem mondtam már korábban.

182

– Akkor jó. Így legalább lesz valami, amiben mindig is jobb leszek nálad: én mondtam ki először. Mindig is… Noah-nak szemmel láthatólag nem esett nehezére azt feltételezni, hogy számukra lesz olyan, hogy mindig. Amint magához húzta Sophie-t, és megcsókolta, mintegy szentesítve a megállapodást, az asszony ugyanezt akarta, és ettől maga is meglepődött. De még jobban attól, hogy nemcsak vágyott rá, hanem egyenesen lehetségesnek tartotta. Noah hátrahajolt kissé, hogy lássa az arcát, és boldogan mosolygott le rá. – És én még azt hittem, csak a szexért kellek neked. – Valami baj van a szexszel? – Jaj, dehogy! Hihetetlenül jó veled. Eddig még senki sem mondott Sophie-nak ilyet. Talán mert senkinek sem volt róla ez a véleménye. Noah a távirányítóért nyúlt, kikapcsolta a tévét, és karját újból Sophie köré fonta. Ez az éjszaka felszabadított valamit a nőben, s új, még nagyobb lánggal lobogó tüzet gyújtott kettejükben. A tökéletes bizalom, a tökéletes önfeledtség megtette a magáét. Noah-val olyan dolgokat tett, amelyektől a régi Sophie pirulva vonakodott volna. Noah-val minden, de minden helyénvalónak tűnt, mert csordultig volt iránta a szíve szerelemmel.

183

28. Chelsea, a lány, aki Max anyjának közelében lakott, visszaadta a fiú telefonját. – Köszönöm, hogy kölcsönadtad – mondta. – A nagyszüleim nem engedik, hogy nekem is legyen, de azt elvárják, hogy mindig jelentkezzem. Ettől tisztára kiborulok. Ha azt akarják, hogy hívjam őket, vegyenek nekem telefont. Max átadta neki Borostyán pórázát, amíg zsebre tette a készüléket. A lány nem szerette a hokit, inkább vigyázott a kiskutyára Max meccse alatt. A fiú napellenzőt csinált a kezéből, úgy nézett körül a tóparti sportközpont parkolójában. Ő és Chelsea Max édesanyjával jöttek, aki leparkolt a kocsival, míg ők megsétáltatták a kutyát. Max valahogy sajnálta Chelsea-t, mert alig volt barátja, s szívesebben töltötte az ő kutyájával a délutánt, mint hogy otthon maradjon a nagyszüleivel. – Keresel valakit? – kérdezte a mindig kíváncsi Chelsea. Max visszavette a pórázt, és vállat vont. Nem is nézett a lányra. Nem voltak kimondottan barátok, ennek ellenére elég sok időt töltöttek együtt. Részben amiatt, hogy Max minden szabad délutánján elment az iskolabusszal az anyjához, és a buszon gyakran beszédbe elegyedtek, részben pedig azért, mert a lány valóban értett az állatokhoz, és rendszeresen dolgozott az állatkórházban meg a pajtában a lovak körül. Max mamája azt szokta mondani, hogy Noah háza és birtoka a videojátékokkal, a sportfelszerelésekkel és az állatokkal olyan, mint egy szórakoztató központ gyerekeknek, akik sosem akarnak felnőni. – Valahogy úgy – felelte Max. – Noah Shepherdöt. Eljön a mamámmal megnézni a mecscset. – Azt akarod mondani, hogy járnak? Max bólintott, és örült, hogy beavatta Chelsea-t. Új volt neki ez a dolog, és megpróbálta ízlelgetni, mit is érez, ahogy kimondja. Apjának és Ninának semmiképpen sem akart beszélni erről, a többi barátja meg úgyis csak annyit mondott volna, hogy „na és”. – Ez furcsa neked? – érdeklődött Chelsea. – Nem, nem igazán. – Legalábbis Max ezt igyekezett elhitetni magával. Ha egy pár elválik, előbb-utóbb randizni kezd valaki mással. Ez van, akár tetszik, akár nem. – Nem bánom, Noah igazán jó fej. – Szerintem is. A parkoló hamar megtelt a nézők kocsijaival. Max csapatának ez lesz a legfontosabb mérkőzése a szezonban, azonkívül a téli fesztivál nyitóeseménye. A Tóparti Fogadó tömve volt, Max pedig az édesanyjával maradt a héten, ami azt jelentette, hogy rengeteg időt tudott a kutyájával – és Chelsea-vel – tölteni. A lány nem is volt olyan rossz társaság. Talán kicsit boszszantó, de melyik lány nem az? Max szabadon engedte Borostyánt. A kiskutya már szépen viselkedett póráz nélkül is, bár Max mindig szemmel tartotta. Ugrándozott fel-alá a hóban, belefúrta az orrát, aztán cikcakkban tovább rohant. – Szerintem a mamám sokkal rosszabbat is kifoghatott volna – tette hozzá Max. – Mármint barátot. Ismer egy sereg unalmas ügyvédet meg diplomatát régről, legalább nem egy ilyet hozott a nyakamra. – Noah félelmetes. Az a sok állat meg minden. És az, hogy összejöjjön a mamáddal, szerintem csak idő kérdése volt. – Mit értesz ezen? – Hát, annyira nyilvánvaló, hogy odavan érte. Én már kezdettől sejtettem.

184

Max bezzeg semmit sem vett észre! – Mondott neked Noah valamit? – Nem, de untig elég, hogy nála dolgozom. Folyton a mamádról beszélt a betegeinek meg a barátainak, elmesélte, hogy Európából költözött ide, meg hogy milyen okos. Aztán hallottam, ahogy az anyukájával beszélt telefonon. Ő Floridában él, és meg szokta tőle kérdezni, hogy van-e valakije. Kapásból bevallotta neki. – Nem is mondtad! A kislány lehajolt, gyúrt egy hógolyót, és megdobta vele Borostyánt. A kiskutya felugrott, s még a levegőben kettéharapta a hógolyót. – Hogy jöttem volna én ehhez? Ó! Max megörült, hogy Chelsea mégsem olyan pletykafészek, mint sok lány, akit ismert. Egész klassz vele. Nem mondhatja, hogy kedveli, de jó lógni vele néha. Chelsea a nagyszüleivel él, és sosem beszél a családjáról. Max sem kérdezte soha, nem akarta felbosszantani vele. A lány megbökte a könyökével. – Mit nézel? És mi olyan vicces? – Semmi. – Max nem tudta, mivel magyarázza, de jobban érezte magát a bőrében, ha Chelsea vele volt. Őszintébb és nyíltabb lett. Nyugodtan lehetett akár dühös is, nem kellett megjátszania, hogy minden rendben van. – Most jobb, ha megyek, ideje beöltözni a meccsre. – Odakiáltott Borostyánnak, de a kiskutya vagy ügyet sem vetett rá, vagy túl messze volt ahhoz, hogy hallja. Max megpróbált fütyülni. – Rosszul csinálod – jelentette ki Chelsea, azzal gyakorlottan bevette két ujját a szájába, majd füttyentett egy éleset. Egy pillanattal később Borostyán már ugrott is át egy alacsony sövényen. Olyan lendülettel vágott át a havon, hogy majdnem feldöntötte őket. – Nem rossz – ismerte be Max. – Hogy csináltad? – Gyakorlat teszi a mestert. Neked kell rájönnöd, hogyan tudod a legjobban kifújni a levegőt. Ezt a két ujjamat használom, látod? Mások jobban szeretik a mutatóujjukat és a hüvelykujjukat. Max levetette a kesztyűjét, és nekiveselkedett, de csak tompa sziszegés telt tőle. Borostyán értetlenül nézett rá, Chelsea pedig elnevette magát. – Ne aggódj, sok időbe telik, de aztán élvezni fogod. A papámnak csak egy perc kellett, hogy megmutassa, de nekem órákig kellett gyakorolnom, amíg sikerült. – A papád tanított meg fütyülni? – Igen, ő… – A kislány visszahúzta egyujjas kesztyűjét, s mintha meggörnyedt volna a válla. – Még régen. Max rácsatolta Borostyánra a pórázt, aztán Chelsea után ment, de nem erőltette tovább a témát. Vannak dolgok, amelyekről nem szívesen beszél az ember. Mint például az ő mamája Hágáról. Egy jó barát pedig sosem tolakodó. Max észrevette, hogy több játékos már elindult az épület felé, vállukon ütővel és sportszatyorral. – Hé, Bellamy! Ki ez az állat? – kérdezte Altschuler. – Ő Borostyán. Már láttad. – Nem, én a másikra gondoltam – vihogott Altschuler. Két szabályos, kerek, piros folt jelent meg Chelsea arcán a megaláztatástól. Max szerette volna, ha a lány visszavág, és elküldi a pokolba Altschulert, de Chelsea inkább lesütötte a szemét. A pillanat törtrészéig felvetődött Maxben a gondolat, hogy ő osztja ki a srácot, de annyi ra kiszáradt a szája, hogy meg sem tudott szólalni. – Mindegy, a meccs után találkozunk – mondta halkan a lány, aztán átvette a kutya pórázát, és elsietett. Max gyomra összeszorult, dühös pillantást vetett Altschulerre. – Ez nem volt szép tőled. – Nahát, még véded? Ez egy csodabogár, ember! Senki se szereti.

185

Én igen. Persze ezt a világért sem vallotta volna be, Kurt Altschulernek meg különösképpen nem. A fiú népszerű volt az iskolában, mindenki barátkozni akart vele. De jobb volt vigyázni, mit mond neki az ember. Tisztára kiborít, vélte hallani Max Chelsea hangját. – Hé, Max! – közeledett feléjük az édesanyja mosolyogva. Szinte ragyogott. Max Daisyre pillantott, s meg kellett állapítania, hogy nővére határozottan hasonlít az anyjára. Sophie Altschulerhez fordult. – Szia, Kurt! Készen állsz a nagy viadalra? – Hm, igen. Tökéletesen. – Altschuler megjátszott udvariassággal húzta ki magát, majdnem szalutált, mint egy kiscserkész. – Noah is mindjárt itt lesz – mondta Sophie. – A szokott helyen fogunk ülni. Fogunk… Mármint a mama és Noah. Max szorítást érzett a mellkasában. – Rendben. – Jó szerencsét! Maximális sikert! És sajnálom, hogy kénytelen vagyok a barátod előtt tenni, de… – azzal Sophie megölelte a fiát, és puszit nyomott az arcára. – Nagyszerű játékot! Neked is, Kurt! Altschuler szája tátva maradt, ahogy nézte a távolodó Sophie-t. – Ember, igazi SZMB anyád van! – Az milyen? – kérdezte Max. – Szívesen meg… – Fogd be – kapcsolt Max –, vagy szétverem a pofád! Isten-uccse, megteszem! – Ó, de megijedtem! – bökte meg Altschuler Max vállát mindegyik szónál, hogy nyomatékot adjon a gúnynak. – Ki vele, Bellamy! Lássuk, mit tudsz! Max is meglökte a fiút, tudván, hogy az kezdi a verekedést, aki visszaüt. Mégsem tudta türtőztetni magát, pedig a lelke mélyén tisztában volt vele, hogy a meccs előtt nem tanácsos összeverekedni, ráadásul egy csapattaggal. A harag azonban rossz tanácsadó, s Max nekiesett Altschulernek. Mégsem érte el, mert visszatartotta valami. Egy óriási kéz, mely megmarkolta a kabátját, és visszahúzta. – Hé, srácok! – szólalt meg Noah Shepherd szívélyes hangon. – Ideje beöltözni. Altschuler szeme villámokat szórt. – Így van, dr. Shepherd – mondta, azzal felvette a földről a sporttáskáját, és odébbállt. – Jó szerencsét mindkettőtöknek! – intett Noah. – Köszönöm – motyogta Max, majd felkapta a cuccát, és elindult a bejárat felé. – Hé! – kiáltott utána Noah. Max megtorpant és visszafordult. Arra gondolt, vajon ez a fickó is úgy vélekedik-e az anyjáról, mint Altschuler. – Igen? – Akármi is az, Max, a játékban vezesd le! Sophie úgy érezte magát, amikor bevonult a nézőtérre Noah Shepherd oldalán, mint egy bálkirálynő a gimiben. Volt valami gyerekes abban, ahogy élvezettel parádézott a környék legjóképűbb pasija karján, mégsem tudta visszafogni magát. Lendülettel, derűvel töltötte el a döntés, hogy felvállalja ezt a kapcsolatot, és hogy végre szerelmes. A nyitott tribünön foglaltak helyet Daisyvel, Charlie-val és Daisy barátjával, Julian Gastineaux-val. Sophie azon kapta magát, hogy eltűnődik, vajon több-e ez puszta barátságnál Daisy és Julian között. Ezek ketten szokatlanul egy húron pendültek, és Daisy arca szinte sugárzott. Sophie nagyon jól tudta, milyen nehéz fiatal anyaként működtetni egy kapcsolatot. Remélte, hogy lányának sikerül megtartania a kényes egyensúlyt. Megérkezett Greg és Nina is, udvariasan odaintegettek Sophie-éknak, majd tisztes távolságban helyet foglaltak. Nina nővére, Maria volt velük, aki az első alkalommal olyan „ked-

186

ves” volt Sophie-val. Az asszony elkapta néhány más mama pillantását is, akik megbámulták őket, aztán összehajoltak susmorogni. – Ő az exem – mondta halkan Sophie a párjának, Gregre mutatva. A pillanat kínos voltát hamarosan elsöpörte a tömeg moraja és a lendületesen kezdődő játék. Noah csak bólintott, aztán figyelmét a jég felé fordította, Sophie pedig azt kívánta, bárcsak ő is ilyen könnyedén tudna venni mindent, és nem törődne azzal, mit gondolnak mások. Max a védő posztján játszott barátjával, Kurttel együtt, s a kapust őrizte. A vaskos öltözetben olyan volt, mint egy felnőtt, és a profik stílusában mozgott. Valahányszor az ellenfél lövéssel próbálkozott, villámgyors reflexekkel sikerült megakadályoznia. A harmadik harmadban, szoros állás mellett hárított egy lövést, s összeütközött csapattársával, Kurttel. A véletlen ütközés dulakodássá fajult, mire Sophie talpra ugrott. A sisakvédőn át is látta, hogy Max paprikapiros a dühtől. Az összetűzés elterelte a többi csapattag figyelmét, és a korong akadálytalanul vágódott a kapuba. A tömeg fele éljenzésben tört ki, a másik fele felmordult, a két fiú pedig a büntetőpadon találta magát az üvöltő edző előtt. – Mi a fene volt ez? – kérdezte Sophie. – Utánanézzek? Noah átölelte a vállát. – Semmi komoly. Csak igazi fiúgyerekek. Meccs után Max az apjával ment haza, és Greg megígérte, hogy beszél vele a történtekről. Noah Sophie mellett ballagott kifelé. – Menj, hozz nekünk kávét, én addig megkeresem Chelsea-t meg Borostyánt – mondta Sophie-nak. Az asszony kissé idegesen lépett oda a bódéhoz, mely a tó partján állt a korcsolyapálya melegedője mellett. Sokan korcsolyáztak, mások pedig a parkot díszítő jégszobrokat csodálták. Sophie elvegyült a hömpölygő tömegben, megrendelte a kávét, s – mit ad isten – belebotlott Kurt édesanyjába. Ilsa Altschuler feszült mosollyal üdvözölte. – Hát… szégyen, ami történt, nem igaz? – kommentálta a történteket. – Határozottan – értett egyet Sophie. – Veszíteni sosem jó. Az edző biztos megmossa majd Max és Kurt fejét a dulakodás miatt, és az apja meg én is beszélünk a fiunkkal. – Kurt egy fejmosásnál többet fog kapni tőlünk – jelentette ki Ilsa. Sophie bólintott. – Maxet is jól lehordjuk. – Az jó is lesz. Meg kell tanulnia kordában tartani az indulatait. Sophie inkább beharapta a szája szélét, semmint hogy visszavágjon. Ő úgy látta, hogy épp Kurt kezdte a verekedést, de esze ágában sem volt összetűzni az asszonnyal. Csak bólintott, és elköszönt. – Remélem, találkozunk még a rendezvényeken, Ilsa. A nő savanyú arcot vágott. – Talán. Szombaton szeretnénk elmenni a táncmulatságra. Jól láttam? Noah Shepherddel voltál? A kutyánk, Sammy az ő paciense. Lehet, hogy csak kedves akar lenni, gondolta Sophie engedékenyen. – Szörnyen bátor dolog tőled, hogy ilyen fiatal pasival randevúzol – folytatta a nő. – Én ennél sokkal gátlásosabb lennék. Ilyen fiatal pasival? Igaz, Sophie nem tudta, pontosan mennyi idős Noah, ez a téma sosem merült fel közöttük. Egyszer sem kérdezte tőle, de Ilsa most bogarat ültetett a fülébe. – Sosem jutott eszembe, hogy gátlásaim lehetnének vele szemben. – Nem hagyta, hogy a megjegyzés kihozza a sodrából. – De köszönöm az aggódásodat. – Ó, ez nem éppen aggódás. Inkább csodállak, hogy olyannal randizol, aki jóval fiatalabb nálad. No, mennem kell – mondta Ilsa, majd elviharzott Sophie mellett a parkoló felé. Az asszony nem sietett vissza Noah-hoz. Jóval fiatalabb, visszhangzottak a szavak a fejében. Édes istenem, vajon menynyivel?

187

A férfi a kocsinál várt rá, és figyelte, ahogy Borostyán belefúrja az orrát egy hókupacba. Sophie odanyújtotta neki az egyik poharat. – Mondd, hány éves vagy? – tette fel egyenesen a kérdést. Noah meglepettnek látszott egy pillanatra, aztán tekintetével végigpásztázta a tömeget. – Miért kérdezed? – Vannak dolgok, amelyeket tudnom kell, ha azt akarjuk, hogy… Mint például az életkorod. Vagy titok? – A csudába, dehogy! Te mit gondolsz? – Ez nem találós kérdés. Egyszerűen mondd meg! – Januárban múltam huszonkilenc. Sophie felnevetett, bár kellemetlen érzése támadt. – Nem vicceltem, Noah, komolyan kérdezem. A férfi benyúlt a zsebébe a tárcájáért, kinyitotta, s Sophie orra elé dugta a mosolygós jogosítványképét. Ki a csuda mosolyog egy igazolványképen? Azok, akik 1979-ben születtek. Sophie falfehér lett, ahogy végigfutott rajta a kétségbeesés. Te jó isten! Hát igaz. Noah egy teljes évtizeddel fiatalabb nála. Eddig azt hitte – már ha egyáltalán eszébe jutott –, hogy talán egy vagy két év lehet közöttük. Esetleg három. Na jó, maximum öt. A hat már majdnem illetlenség volna, héttől fölfelé pedig egyenesen tiltott gyümölcs. Egy ilyen kapcsolat szóba sem jöhetne. De tíz?! Pokolian kellemetlen felfedezés volt ez, mint amikor az ember beleharap egy tökéletes, ízletes almába, és benne egy kukacot talál. Egy fél kukacot. Tíz év! Kétjegyű szám. Noah közelebb áll korban Sophie lányához, mint hozzá. De hogyhogy nem vette ezt eddig észre? Mindig büszke volt analitikus elméjére, ahogy ki tudja bogozni a részleteket. Megdöbbentette, hogy Noah-val kapcsolatban semmire sem jött rá, nem érdekelték a részletek. A férfi könnyűszerrel elvette az eszét. Ez lenne a világ legjobb szexének a mellékhatása? Sophie hátrálni kezdett, majdnem megcsúszott a parkoló jeges talaján. Már nem azt a Noah-t látta maga előtt, akit ismert, hanem egy teljesen más embert. Nem a férfit, akibe beleszeretett, hanem egy… fiút. Egy selyemfiút. Ó, istenem! Tiszta bolond, hogy eddig nem vette észre. Pedig ez annyi mindent megmagyaráz, például a Pán Péter-életstílust és az amatőr zenekart. Talán a lelke mélyén nem akarta észrevenni, azért nem figyelt oda rá. Mint az, aki beleszeret egy kocsiba, és megveszi anélkül, hogy megnézné a belsejét is. Így már nem csoda, hogy kimeríthetetlen a szexuális étvágya, és határozottan kamaszos az ízlése a filmek és a zene terén. Ahogy az sem, hogy úgy él, mint egy kamasz, és a háza tele van játékokkal. Gyakorlatilag ő maga is az volt Sophie számára. Egy gyerekkel feküdt le, egy nevető és őrülten vonzó fiúval. Ő volt Mrs. Robinson a maga egyetemistájával, Demi Moore a maga Ashton Kutcherével. A pokolra fog kerülni ezért. – Hé, ne bolondozz! – dörmögte Noah. – Igazán nem nagy ügy. – Számomra nagy. Nem hiszem el, hogy eszedbe sem jutott elmondani nekem. Noah nem válaszolt azonnal, amiből Sophie megértette, hogy ő már egy ideje tisztában van a köztük lévő korkülönbséggel. – Ez hihetetlen. Te egyenesen eltitkoltad előlem! – Azért nem említettem, mert nem számít. És mert tudtam, hogy ügyet fogsz csinálni belőle. – És ez ok arra, hogy eltitkold? – Nem vagy valami szórakoztató, amikor így felhúzod magad. – Most nem is akarok az lenni – vágott vissza Sophie. Noah feltartotta mindkét kezét.

188

– Nekem nincs rejtegetnivalóm. Jártál a rendelőmben, láttad a diplomámat a falon. Megnézhetted volna a dátumát. – Meg is néztem. Láttam, hányban végeztél, de azt feltételeztem, nem tanultál rögtön tovább a középiskola után. Sokan hagynak ki éveket. Azt hittem, az állatorvosi előtt csináltál valami mást. – Igen, újságkihordó voltam – válaszolta Noah, aztán elvigyorodott. – Csak vicceltem. Nem hagytam ki semmit. És komolyan mondtam, hogy semmi jelentősége. A kor végül is csak egy szám. – Ezek meg csak szavak. Mi lesz a gyerekeimmel? Mit fognak gondolni rólam? Noah felnevetett. – Egyszerű képlet. Az anyjuk vagy, és azt akarják, hogy boldog légy. Én pedig boldoggá akarlak tenni, csak hagynod kell. – De… – Lehet, hogy a dolgoknak ez a túlbonyolítása jó jogásszá tesz, de most egy nem létező problémán idegesíted halálra magad. – Nekem ez nem tetszik, Noah. Ez… ez nem helyes. – Öt perccel ezelőtt is azt érezted, hogy nem helyes, mielőtt még valaki, akinek semmi köze nincs hozzá, telebeszélte a fejedet? Sophie nem tudott hazudni. – Helyesebbnek tűnt, mint bármi, amit valaha éreztem. – Jó kislány. – Én nem kislány vagyok, hanem nagymama. – Én pedig imádlak. És tisztára bolond vagy, ha hagyod, hogy befolyásoljon mások véleménye abban, amit egymás iránt érzünk.

189

29. – Megmondtam neki, hogy időre van szükségem, amíg átgondolom a dolgot – árulta el másnap Sophie a történteket Gayle-nek, amikor megállt nála a kutyával a reggeli kocogás után. Az asszonyt tekintette első igazi barátnőjének Avalon-ban. Szomszédja otthona mindig melegséget sugárzott, s tele volt élettel. A három gyerek éppen Borostyánnal játszott a nappaliban, ahol több volt a játék, mint a bútor. Sophie szerette Gayle nagylelkű gondolkodását és józan paraszti eszét, s az, hogy ismerte az asszony helyzetét, sok mindent más megvilágításba helyezett Sophie számára. Távoli küldetést teljesítő férje miatt olyan aggodalomban élt, amelyet csak egy másik katonafeleség tud megérteni. Ettől Sophie jelentéktelennek érezte saját aggodalmát Noah kora miatt, de Gayle biztosította, hogy míg barátnője lelkével törődik, legalább nem foglalkozik a saját gondjaival. – Valóban annyira bizarr és rémes dolog egy tíz évvel fiatalabb fickóval járni? – kérdezte Sophie az asszonyt. – Kétségbeesettnek és szánalmasnak fognak tartani emiatt? Gayle odaadott egy csőrös bögrét legkisebb gyermekének, és hosszú évek gyakorlatával megtörölte az orrát. – Erre neked kell megadnod a választ, nem nekem. És nem is a hokis mamáknak. – Én nem tudok ebben tárgyilagos maradni. Gayle tiszta szívből felkacagott. – Tessék, íme a válasz. – Tudod, vannak kultúrák, ahol a nők gyakran választanak fiatalabb férfit társnak. – Biológiailag nézve van is értelme – bólogatott Gayle. – A múlt éjjel sokat beszéltem erről a lányommal, és Daisy azt mondta, felőle azzal járok, akivel akarok. – Sophie, nem kell igazolnod senki előtt semmit. Micsoda gondolat! Egyszerűen csak legyen Noah-val, legyen szerelmes. Miért is kéne bármi mást tennie? A kis George, akit Medvének becéztek, ekkor odatipegett hozzá, és feléje nyújtotta a bögrét, mint egy áldozatot az isteneknek. – Ó, ez nagyon finom – játszotta meg Sophie, hogy belekóstol. – Imádom a fiatalabb pasikat. – Hogy boldogulsz a lányod babájával? Szereted a nagymamaszerepet? – Imádom. Charlie a bizonyíték rá, hogy tudok jó anya is lenni. – El sem tudom képzelni, hogy valaha rossz anya lettél volna. – Sosem voltam az a szülő, aki szerettem volna lenni. Gayle csak nevetett ezen. – Mit gondolsz, más az? Néha úgy fekszem le este, hogy eltűnődöm, csináltam-e egész nap mást, mint hogy ordítottam a gyerekekkel, összetakarítottam a piszkot, meghajtogattam a kimosott szennyest és megettem a maradékokat. – Itt voltál velük, és ez a lényeg. Most, hogy vigyázok Charlie-ra, már látom, milyen nevetségesen egyszerű jó néhány dolog, amiről sosem gondoltam volna. Az igyekezet legtöbbször nem olyan fontos, mint egyszerűen mellettük lenni egy adott pillanatban, megélni velük a pillanatot. Évekkel ezelőtt, ha Max vagy Daisy csinált valamit, máris rohantam, hogy fellapozzam a gyereknevelési szakkönyveket, hogy megtudjam, hogyan viselkedjem helyesen az adott helyzetben. Pedig csak azt kellett volna tennem, amit a volt férjem mindig is tett: megélni velük a pillanatot. Jelen lenni. Greg sem szerette őket jobban, de jobb munkát végzett azzal,

190

hogy velük volt. Pedig neki is megvolt a maga cége a városban, és rengeteget dolgozott, mégis jobban megtalálta az egyensúlyt, mint én. Persze ő sem volt tökéletes. Emlékszem, egyszer, amikor Max nyolc- vagy kilencéves lehetett, mindketten elfelejtettünk érte menni egy délutáni iskolai foglalkozás végén. Szegény Max órákig várt ránk az iskolában, és megpróbált felhívni minket. Végül Greg szüleivel próbálkozott, és ők vitték haza. Talán ekkor döbbentünk rá, hogy az életstílusunk tönkreteszi a gyerekeinket, de a folyamat sok apró, hasonló elemből állt össze. – Minden szülő követ el hibát. Sophie bólintott. – Mindketten másként reagáltunk erre a figyelmeztetésre. Greg úgy döntött, visszavonul és védi a várat, én meg úgy, hogy elmenekülök. Olyan gyorsan és olyan messzire, amennyire csak lehet. – Most pedig újra itt vagy, és minden jóra fordul – biztosította Gayle. Ebben Sophie is hinni akart. Őszintén, szíve teljes melegével. Minden nappal jobban érezte magát a gyerekei miatt. Ez a dolog meg Noah-val… Igazából nem is probléma, ha az ember nem tekinti annak. Igen, egy fiatalabb férfival szerettek egymásba. Na és? Egy kapcsolat bármely férfival rejthet magában veszélyeket. Talán mindössze annyit kellene tennie, hogy elfogadja a tényt, és túlteszi rajta magát. A korkülönbség ugyanis tény, nincs fölötte befolyása. Nagy előrelépés lenne a számára, ha el tudná fogadni. Mi történne, ha abbahagyná az aggodalmaskodást, és megengedné magának, hogy egyszerűen csak szeressen? Megszólalt a mobilja, és meglepetten olvasta a képernyőn a nevet: Brooks Fordham. – Ezt fel kell vennem – mondta Gayle-nek, és elindult az ajtó felé. Odakint tűnődve nyomta meg a gombot, vajon ezúttal miért hívhatta fel a férfi.

191

30. Bo Crutcher már megint részeg, állapította meg Noah. Szombat esténként rendszerint berúgott, amikor a barátok felmentek a Hegyi Legelő nevű vendéglőbe biliárdozni meg sörözni. A hokimeccset követő incidens után Noah úgy döntött, ad Sophie-nak egy kis időt. Meglepte, hogy az asszony mennyire zokon veszi a korkülönbséget kettejük között, pedig épp ezért nem szólt neki eddig, és nem vallotta be, hogy ő már rég tud róla. Úgy vélte, miután átgondolta a dolgot, Sophie is rájön, hogy semmi jelentősége. Eddig azonban semmi jelét nem adta. Noah kora este felhívta azzal, hogy szeretné látni, mire Sophie hallhatóan ideges lett, és azt felelte, más programja van. Noah végül kicsikarta belőle, mit tervez. Nos, a „más program” egy vacsora volt, Brooks Fordhammel. – Munkavacsora – magyarázta Sophie némileg védekezően. – Kinek munka? – Neki. Noah elolvasta a fickó néhány cikkét a New York Timesban. Külföldi tudósító volt, aki olyan helyeken járt, mint Zanzibár, Portofíno… vagy Hága. Jelen volt akkor is, amikor Sophie-t túszul ejtették. Noah dühös volt a sorsra, amiért az asszonynak ilyesmit kellett átélnie, és hálásnak kellett volna lennie, hogy tartja a kapcsolatot a többiekkel, s nem egyedül kell megküzdenie az emlékeivel. De mégis! Noah sosem találkozott a pasassal, azt azonban tudta, hogy nem kedveli. Fordham életrajza ugyanolyan flancos volt, mint a neve. A legjobb egye temre járt, kapott egy sereg díjat, és rengeteget publikált. És maga volt a megtestesült vonzó, ezüstös halántékú, előkelő, negyvenes úriember. Sikeres és… érett. Pont olyan, akivel egy Sophie Bellamy összeadná magát. Túl késő, kopj le, fiacskám! – gondolta Noah. – A hölgy elkelt. Nézte, ahogy Bo megcéloz egy golyót, és eltéveszti. A hetedik vagy nyolcadik sör megtette a magáét. – Gyere, pajtás! – szólt oda neki. – Tartsunk szünetet! Bo feltette az asztalra a fehér golyót, majd beletörölte a kezét a farmerébe. – Jól van, akkor rendelek még egy kört – mondta botladozó nyelvvel. – Mindjárt – bólintott Noah, aztán beterelte barátját az egyik bokszba. Hátradőlve nézelődtek az ismerős tömegben. – Mi bánt, tesó? Csak nem a csajjal van baj? – kérdezte egyszer csak Bo. Noah erre elmesélte, mi történt a hokimeccs után. – Úgy látszik, nagyon utálja, hogy tíz évvel idősebb nálam. – Téged is utál? Noah-nak még mindig visszhangzott a fülében Sophie komoly hangja, mely ellágyult az izgalomtól, amikor kimondta: szeretlek, Noah. Szája széles mosolyra húzódott. – Alig hinném. – Akkor mi a fenét ülsz itt? – Talán szüksége van egy kis időre, hogy átgondolja. – Mennyi időre? Meg akarja várni, hogy felnőj? Arra ugyan várhat! – Egy fickóval vacsorázik, akit még Hollandiából ismer. Bo halkan füttyentett. – Üzleti ügy – jelentette ki Noah. – Ha te mondod…

192

– Sophie mondja. – S bár még új volt a kapcsolatuk, Noah teljesen megbízott az asszonyban. – Akkor csak rajta, pajtás! – tanácsolta Bo. – Legyél vele, szeress belé, nem nehéz. Segítek neked megszabadulni attól a fickótól, ha… – Nono! – tartotta a magasba a kezét Noah. – Nem szabadulunk meg senkitől. Nem akarom elrontani, Bo. Azt akarom, hogy megoldódjon. – Akkor oldd meg! – Azzal Bo intett a pincérlánynak, hogy hozzon még két sört. – Jó ötlet! És köszönöm, én nem kérek több sört. Vezetek, emlékszel? – Akkor sajnos meg kell innom a tiédet is. Noah leküzdötte a késztetést, hogy figyelmeztesse barátját, igyon kevesebbet. Már sokszor megtette, de teljesen hiába. Bo szerette, ha be volt csípve, ezen nem lehetett segíteni. A pincérnő letett eléjük két hosszú nyakú üveget két behűtött korsó kíséretében. Bo sokatmondó pillantásokat vetett rá, mire a lány visszakacsintott, de már ott sem volt, ment a dolgára. – Ki kell találnom, mi legyen a következő lépés – morfondírozott Noah. Sophie egyszer megkérdezte tőle, mit akar az élettől, miről álmodik, de akkor még nem állt készen a válaszszal. Most már tudta: Sophie-t akarja, semmi mást. Még sosem látott hozzá fogható nőt. Szép volt, sebezhető, de nem csak az. Olyan gyengédséget váltott ki belőle, amilyenről mindig álmodott, ha elképzelte magát egy nő mellett. Ha a karjában tartotta, ha megérintette, olyan dolgokat tudott meg magáról, amelyekről eddig fogalma sem volt. Azt, hogy képes egy ilyen csodálatos nőt ölelni és nem csak fizikai vágyat érezni iránta; s hogy felfedezte a szerelmet, mely olyan mély, hogy képes kitartani egy életen át. Sokszor elképzelte már magát, amint családot alapít és felneveli a gyerekeit itt, ahol maga is felnőtt. Olyan nő oldalán, akit örökké szeretni tud. Minden pillanattal, melyet Sophie-val töltött, egyre nőtt benne a bizonyosság, hogy ő lehet az a nő. De vele még a világa is kitágult. Jó itt élni, de tágas a világ, s a több nyelven beszélő, világlátott asszony magával viheti őt olyan helyekre, amelyekről eddig csak álmodozott. Sok megbeszélnivalónk van, gondolta. Szemmel láthatóan nem csak ő gondolkodott az este. Mikor hazaért és kiengedte Rudyt, hogy szaladjon egyet, látta, hogy Sophie közeledik a behajtón. Az a hosszú, jó szabású kabát volt rajta, amelyben megismerte, és ugyanaz a magas sarkú csizma. – Szia! – üdvözölte. – Milyen volt az estéd? – Hm… érdekes. Brooks folytatja a nyomozást bizonyos dolgok után a történethez. – Oké, de azt meg kell mondanom, hogy őrülten irigylem a fickót. Sophie félrenézett. – Sose irigyeld! Brooks sokat szenvedett az incidens alatt és utána is. Lehet, hogy évekig érezni fogja még az agysérülés utóhatását… – Nem is emiatt irigylem. Csak azt kívánom, bárcsak én lehettem volna melletted akkor, Sophie. – Ne, ne mondj ilyet! – A nő halkan beszélt, de szenvedélyesen, és amikor felnézett, Noah mintha az akkori rémálom félelmét látta volna a szemében. – Beszélgettünk arról, ami történt, és olyan furcsa volt, olyan hihetetlen, mintha valaki másról beszélnék. – Az ajtó fölötti lámpa sárgás fénye szinte földöntúlivá tette Sophie arcát. – Brooks el akar menni Umoja nemzeti ünnepére, és megkérdezte, nem megyek-e én is. – És elmész? – Nem tudom. Olyan távolinak tűnik az egész, és nem csak földrajzilag. Noah mégis észrevette szemében a félreérthetetlen sóvárgást. Valami nagy dolog részese volt, valami sokkal nagyobb dolog jött létre a segítségével, mint ami Avalonban valaha is történt vagy történni fog. Nem hibáztathatja, ha hiányzik neki ez az élet. – De nem ezért jöttem. Noah, azzal kapcsolatban, ami történt… – Semmi sem történt – vágott közbe sietve a férfi.

193

– Igazad van, semmi sem történt. Csak annyi, hogy véletlenül tíz évvel idősebb vagyok nálad – mondta az asszony a fejét ingatva. – Akkora szamárnak érzem magam! Mikor felhívtam Bertie Wilsont a kutya miatt, úgy nevezett téged, hogy „a kis Noah Shepherd”. Fel sem merült bennem, hogy rákérdezzek, mit ért ez alatt. – Ő szokott vigyázni rám kiskoromban. – Ez aranyos. Majd észben tartom, ha legközelebb együtt leszünk az ágyban. Ha legközelebb együtt leszünk az ágyban! Hála istennek? – gondolta Noah, és kis híján megtántorodott a megkönnyebbüléstől. – Nem teszek úgy, mintha nem hozna zavarba – folytatta Sophie. Aztán lépett egyet Noah felé, és előhúzott a zsebéből egy DVD-t, a Csillagok háborúja teljes kiadását, háta mögül meg egy hatos karton sört. – De úgy döntöttem, nyitottan állok hozzá a dologhoz.

194

31. Sophie nem utasította el kapásból Tariq – és Brooks – javaslatát, hogy utazzon el Umojába, mert mély együttérzés és vonzalom alakult ki benne a sokat szenvedett nép iránt. Pokolian hosszú oda az út, de annyira jó lenne látni az ünnepélyes végkifejletet! Sophie arra gondolt, mit tett azon az éjszakán, a férfiakra, akik miatta lelték halálukat. Meg kell békélnie ezzel a tudattal, megbirkózni annak a lélegzetelállító pillanatnak az emlékével, amikor döntött és cselekedett. A felszabadított nemzet örömünnepe nem fogja ugyan kitörölni a szörnyű emlékeit, de látva az átalakulást, ezentúl könnyebb lesz inkább a megmentett életekre gondolnia. De talán mégsem most megy, hanem inkább a nyáron, és magával viszi Maxet is, bár így lemarad a nemzeti ünnepről. Egyelőre hadd élvezze azt a meleg közelséget, amely közte és a családja között újonnan kialakult. Nem egyetlen emlékezetes pillanat alatt fedezték fel újra egymást, de Sophie puszta jelenléte lépésről lépésre hidat vert az asszony és a gyermekei közé. A korábbi átmeneti, rövid látogatások helyett osztozhattak életük minden percén. Ami az időt és annak múlását illette, Sophie lassan megbékélt azzal is, hogy őrülten szeret egy nála sokkal fiatalabb fickót. Elszánta magát, nem engedi, hogy az évek közéjük álljanak, és szilárdan hitte, hogy minél jobban bekapcsolódik a szoros kis közösség életébe, annál kevésbé fog számítani, hogy amikor ő épp megkapta a jogi diplomáját, Noah-t akkor választották be az elsősök közül a középiskolai baseballcsapatba. Úgy állt neki a közösségbe való beilleszkedés feladatának, mint minden másnak: készített egy tervet, és fokozatosan végrehajtotta. Először is nekilátott, hogy házat keressen magának, második pontként pedig a barátságok kialakítása szerepelt. Élete folyamán számos szoros, féltve őrzött baráti kapcsolata volt. Lányok a főiskoláról, akik végig mellette voltak, amikor megtudta, hogy terhes Daisyvel. Tariq Hágából, akinek a humora és törődése segítette át a nehéz időkön, amikor annyira hiányoztak a gyerekei. Ám ezek az emberek most mind messze voltak. Közel volt azonban Gayle Wright. Aki Avalonban akar maradni, annak barátokra is ott van szüksége. De hogyan szerezzen új barátokat? Az asszony hamarosan rájött, hogy az előre megtervezett támadás amolyan régi Sophie-s megoldás. Az elmúlt néhány hét megmutatta, hogy itt mások a szabályok, s a barátok idővel úgyis megtalálják egymást. Azért talán mégsem árt besegíteni a sorsnak. Eddig annyi történt, hogy meghívta egy kávéra Hattie Crandallt, az ügyvédi iroda alatti könyvesbolt tulajdonosát, s moziba ment Becky Murrayvel, aki Daisy szülés-előkészítő tanfolyamát vezette. Ma pedig Daphne McDanielt viszi ebédelni. Az ügyvédi iroda titkárnője fiatal volt, és divatos, igazi mai nő. Nem fog ártani, ha egy ilyen lánnyal is találkozik néha, gondolta Sophie. A közkedvelt, modern kávézóba mentek a főtéren, ahol csakis vegyszermentes és vegetáriánus ételek szerepeltek az étlapon, A gyűrűk ura szereplőiről elnevezve. – Egy Boromir szendvicset kérek – mondta Sophie a lánynak a pult mögött. – El sem olvastad, mi van benne – figyelmeztette Daphne. – Megfogtak már a névvel. Boromir igazi tragikus hős. Elárulja a barátait, aztán bocsánatot nyer, de végül meg kell fizetnie mindenért. – A szendvics messze nem volt olyan drámai, mint a történet; teljes kiőrlésű pita, benne lucernacsíra és humusz. – Nocsak, egy Tolkien-rajongó – jegyezte meg Daphne. – Újra el kell olvasnom ezeket a könyveket – mondta Sophie, aki döbbenten konstatálta, hogy az ő köteteit legalább negyed százada adták ki. – És te? Láttam, Robert Silverberget olvasol.

195

Daphne bólintott. – Egy ideje odavagyok a sci-fiért. Az egyik régi barátom ismertette meg velem a műfaj klasszikusait, és rákattantam Silverbergre meg Theodore Sturgeonre. Hm. Noah is imádja a tudományos-fantasztikusokat. Sophie úgy döntött, puhatolózik egy kicsit. – A volt barátod? – kérdezte Daphne arcát figyelve. – Mostanában van valakid? A lány megrázta a fejét. Mosolya kissé szomorkásra sikeredett. Egészen csinos, jegyezte meg magában Sophie, még ha ez nem is derül ki első látásra. Mintha maga is egy modern rajzfilm- vagy képregényfigura lenne, neon rózsaszín csíkokkal a hajában, kényelmetlennek látszó testékszerekkel az arcán és fényes, fekete ruhákkal a testén. Ez a sok minden elhomályosítja a szépségét. Sophie rendreutasította magát. Úgy gondolkodik, mint egy anya, nem pedig mint egy barátnő vagy munkatárs. Nem mint olyasvalaki, akinek az életkor nem több puszta számnál. – Régen volt – mondta a lány. – A barátom és én már néhány hónapja szakítottunk. Vagy nem is, van annak már nyolc vagy kilenc hónapja, és azóta nem találkoztam senkivel. Mármint olyan fickóval, akivel érdemes lenne randizni. Azt hiszem, ez is a kisváros egyik átka. – Daphne belepottyantott egy kanál mézet a csipketeájába. – Azért vannak dolgok, amelyek nagyon hiányoznak abból a régi srácból. – Például? – firtatta Sophie. – Például? Tulajdonképpen minden. – Akkor talán nem kellett volna szakítanotok. – Hidd el, ez naponta eszembe jut. A szakítás oka azonban egyértelműen eldönti a dolgot. Sophie várt. Nem akart tolakodónak látszani, de majd elemésztette a kíváncsiság. Hát ez egy kisvárosi ügyvéd sorsa? Hogy a munkatársain és a kliensein keresztül ismerje meg az életet? – Egyszerű probléma, de nincs megoldás. Ő gyerekeket akart, én meg nem – mondta a lány szomorú, fátyolos tekintettel. – Ez olyan dolog, amiben nem lehet kompromisszumot kötni. Én a magam részéről már egy kutyát is kompromisszumnak gondoltam volna, de Noah nem. Sophie megdermedt. Csak nem arról a Noah-ról beszél? Az ő Noah-járól? Mr. Szerelmeskedjünk-hajnalig Noah-ról? Mr. Mesébevaló-útszéli-megmentő Noah-ról? Rákényszerítette magát, hogy feltegye a kérdést: – Noah Shepherdre gondolsz? – Igen. Ismered? – A szembeszomszédom – felelte Sophie. A szó égette a száját. – Szóval ismered. Jobban, mint gondolnád! – És most azt fogod mondani nekem, amit mindenki más, hogy bolond voltam, amikor elengedtem? Azt, hogy egyszer majd akarok gyerekeket, és sosem fogok jobb embert találni nála? – Ez úgy hangzott, mintha már nagyon sokszor hallottad volna – tért ki a válasz elől Sophie. Szédült, mintha behúztak volna neki egyet, amíg nem figyelt oda. – Hallottam is. – És? – Őrülten hiányzik, mert igazán nagyszerű pasi. Várj csak, majd megismered. Dehogy vártam! Első látásra fejest ugrottam az ágyába. – De sosem működött volna köztünk – folytatta Daphne. Én továbbra sem akarok gyereket, és később sem szeretnék. Én vagyok a legidősebb öt testvér közül, gyakorlatilag én neveltem fel a többieket, miután megbetegedett a mamánk. Úgyhogy kész, elég volt belőle egy életre. – A lány piszkálgatta csak a szendvicsét, kiszedett belőle egy szelet uborkát, majd a tányér szé-

196

lére tette. – Noah ezzel nem tudott megbékélni. Ha egyszer találkozol a családjával, meg fogod érteni. – Mit? – A Shepherd család egyszerűen olyan mesébe illő, hogy az már nem is lehet igaz. Annyira jók egymással, és annyira egymáshoz valók! Mit gondolsz, hány ember él manapság ugyanabban a házban, amelyikben felnőtt? A legtöbb fiatal alig várja, hogy elmehessen otthonról. Noah viszont alig várja, hogy megtölthesse a házát a saját családjával. Sophie szája kiszáradt, gyorsan megitta a vizét. Összerázkódott, és kínzó szorítást érzett a mellkasában. – De ha annyira szeretted, biztosan találtatok volna valami köztes megoldást. Daphne szomorúan elmosolyodott. – Tudod, én sok mindenbe belementem volna, de végül rájöttem valamire. – Fogott egy kést, és kettévágta a szendvicsét. – Neki jobban kellett a gyerek, mint én. Szörnyű nehéz volt ezt elfogadni és kisétálni az ajtón, de legalább megmenekültem egy kiadós szívfájdalomtól. – Beleharapott a szendvicsbe, alaposan megrágta a falatot, aztán folytatta: – Sok barátnőm még mindig azt gondolja, hogy bolond voltam, amikor elengedtem. – Te tudod, mit akarsz – jegyezte meg Sophie. – Sose változtasd meg a céljaidat egy pasi miatt! – Aztán elhallgatott, nem akarta manipulálni. – A tapasztalat beszél belőled? – kérdezte Daphne. – Nem mondhatnám. Én akkor lettem terhes az első gyerekemmel, amikor még álmomban sem gondolkodtam azon, akarok-e egyszer majd egyáltalán gyereket. Sophie igyekezett higgadtan beszélni, de amit megtudott, mázsás súllyal nehezedett rá. Noah szakított egy lánnyal, csak mert az nem akart gyereket. Megpróbálta befejezni az ebédjét, de a szendvics megkeseredett a szájában. Ő és Noah természetesen nem beszéltek eddig még családról, hisz túl korai lett volna. Belegondolt abba, amit Daphne mondott, és tökéletesen megértette a férfit. Óriási szíve van, melyben több szeretet lakik, mint bárkiében, akit csak ismert. Teljesen természetes, hogy egy ilyen ember családról álmodik. Valahogy sikerült elterelnie a beszélgetést Noah-ról, de a gondolat tovább motoszkált a fejében. Noah szereti őt, az nem kétséges. De a szerelem első, lázas időszaka egyszer elmúlik, és a férfinak eszébe fog jutni, hogy családot szeretne, mely teljessé teszi az életét. Sophie pedig nem fogja tudni ezt megadni neki. Újból havazott. A tél feltámadt, szele újult erővel süvített a tó fölött. Mihelyt hazaért a munkából, Sophie összeszedte magát, s nekivágott a Noah házához vezető útnak. A férfi épp most tért vissza a rendelőből, még rajta volt a köpeny. – Szia! – üdvözölte Sophie-t, majd odahúzta magához egy csókra, és rávillantott egy fáradt mosolyt. – Korán jöttél. – Sajnálom. – Az asszony tudta, azonnal tisztába kell tennie az ügyet. Még az este, mielőtt a vacsora utáni évődés szerelmeskedésbe csapna át. Amit Daphnetől megtudott, eldöntheti a sorsukat, nincs értelme halogatni a beszélgetést. Lefoglalta gondolatait a maga baja, mégis észrevette a szomorúságot kedvese szemében. – Mi a baj? – kérdezte. Noah nekitámaszkodott a konyhapultnak. – Semmi, csak még nem mostam le magamról a napi fáradtságot. Sophie szíve megdobbant: Noah eddig sosem panaszkodott. – Mi történt? – Semmi szokatlan, csak el kellett altatnom az egyik család kutyáját. Ideje volt, de ez sosem könnyű.

197

Sophie rémesen érezte magát. Nemcsak a veszteség miatt, hanem a saját vaksága okán. Noah érző ember, akinek szükségletei vannak, de szinte soha nem ad nekik hangot. Az egész tél az ő, Sophie életéről szólt. Nem is csoda, hogy eszébe sem jutott kitalálni a férfi legmélyebb vágyait, mielőtt hanyatt-homlok beleszeretett. – Ó, Noah! Annyira sajnálom! – Köszönöm. Mindjárt elmúlik, ez a munka már csak ilyen – mondta a férfi, majd odafordult a mosogatóhoz, hogy megmossa a kezét. Sophie a hűtőhöz lépett, elővett egy sört, kinyitotta, és odanyújtotta Noah-nak. A férfi elmosolyodott. – Máris jobban érzem magam. Az asszony nagy levegőt vett, és elhatározta, hogy belevág. Odakint egyre jobban esett a hó, majdnem úgy, mint azon az első éjszakán. – Érdekes beszélgetést folytattam ma Daphne McDaniellel, a volt barátnőddel – kezdte. – Ó! Nem is tudtam, hogy ismered – mondta lazán Noah, mint aki egyáltalán nem aggódik a két nő találkozása miatt. – Az irodámban dolgozik. – Ezt sem tudtam. Mi nem tartjuk már a kapcsolatot, Sophie. Hónapok óta nem láttam. – Azt mondta, azért szakítottatok, mert te gyerekeket akartál, ő pedig nem. Noah habozott egy pillanatig a válasszal. Épp hogy csak, de Sophie észrevette. – Ezt ő mondta neked? – Mondd, hogy nem igaz! – Várj egy másodpercet! Elmesélnéd, miért szakítottál Greg Bellamyval? – Tessék? – Mondd meg, mi volt az oka, hogy elváltál a férjedtől! – El akarsz térni a tárgytól. – Igen, ugyanakkor rá akarok mutatni valamire. Tehát mi volt az oka? – Erről már beszéltem neked. Sok oka volt. – Köszönöm, ezt akartam hallani. Az emberek nem egyetlen okból szoktak szakítani, mindig összejön jó néhány dolog. – Nem hasonlíthatsz egy hosszú házasságot egy rövid viszonyhoz. – Te meg nem tudhatod, miért dobott ki engem Daphne McDaniel – vágott vissza Noah. – Azt tudom, amit tőle hallottam. És azt is, hogy mi ketten – te meg én – ugyanebben a cipőben járunk. Talán még nem ma, de egyszer elkerülhetetlenül felmerül. És ez nem olyan dolog, amit csak úgy félre lehetne tenni, mintha nem számítana. – Sophie alábecsülte, milyen nehéz lesz ez a beszélgetés. Nem várta, hogy ekkora fájdalmat fog érezni, ekkora csalódást, ekkora veszteséget. – A helyzet az, hogy nekem nem lehet gyerekem. Max születésekor támadt egy kis bonyodalom, és többet nem szülhetek. – Ez nem olyasmi, amiről most rögtön kellene beszélnünk – hárította el a témát a férfi. – Mi még… a mi kapcsolatunk még túl friss, élvezzük előbb egyszerűen azt, hogy együtt vagyunk! – Hogy aztán hetekkel, hónapokkal később kelljen újból elővennünk a témát, miután még több energiát fektettünk ebbe a kapcsolatba? Számunkra nincs jövő, Noah, ezt nem tudjuk megoldani. – Sophie az ablak felé fordult, és a sűrűn hulló hópelyheket nézte a tornác lámpájának fényében. Noah egyszer azt mondta, benne nincs semmi ijesztő, de tévedett. Az volt benne az ijesztő, hogy ilyen gyorsan és mélyen bele lehetett szeretni, és az, hogy szörnyen fájdalmas lesz a búcsú. Sophie vett egy mély lélegzetet, s megpróbált úgy megszólalni, hogy ne remegjen a hangja. – Te huszonkilenc vagy, Noah, és jogod van olyan életet élni, amilyet a legjobban szeretnél, beleértve a saját gyerekeket. Márpedig én nem tudom ezt megadni neked.

198

VII. RÉSZ Tavaszi olvadás Vigaszkaja Nagyi tejtortája. Hagyományos dél-afrikai sütemény A tészta hozzávalói: 3 evőkanál vaj 3 evőkanál kristálycukor 1 tojás 1 csésze liszt 2 teáskanál sütőpor A töltelék hozzávalói: 5 csésze tej fél csésze cukor 2 evőkanál kukoricaliszt 6 tojás szétválasztva 2 evőkanál liszt 1 evőkanál vaj 2 teáskanál vaníliakivonat fél teáskanál só fahéj és szerecsendió Előmelegítjük a sütőt 180 fokra. A tésztához kikeverjük a cukrot és a vajat, hozzáadjuk a tojást, összekeverjük, majd beleöntjük a lisztet és a sütőport, és puha tésztát gyúrunk. Belenyomkodjuk egy nagy piteformába, és félretesszük. A töltelékhez összekeverjük a cukrot, a tojások sárgáját, a sót és a vaníliakivonatot. Megolvasztjuk a vajat egy lábasban, hozzáadjuk a lisztet, a kukoricalisztet, beleöntjük a tejet, és óvatosan kevergetve addig melegítjük, amíg besűrűsödik. Ekkor hozzáadjuk a tojássárgás keveréket. Folyamatosan keverjük, hogy össze ne csomósodjon, majd levesszük a tűzről.

Keményre verjük a tojások fehérjét és belekeverjük a tejes krémbe. Az egészet beleöntjük a tésztaformába, és a sütő alsó harmadában körülbelül huszonöt percig sütjük, vagy amíg a teteje aranybarnára nem sül. Megszórjuk őrölt fahéjjal és szerecsendióval, majd hagyjuk teljesen kihűlni. Bogyós vagy más gyümölcsökkel tálaljuk.

200

32. Sophie elköltözött a Tópart utcai házból, és Noah az égvilágon semmit sem tehetett ellene. Nem fog könyörögni, az annyira szánalmas, és úgysem menne vele semmire. Még a kutyája, Rudy is tudta, hogy ha könyörög, senki sem figyel oda. Ráadásul mi van, ha Sophie-nak igaza van? Mi van, ha ő valóban nem tudja gyerek nélkül elképzelni az életét? Világéletében családos embernek látta magát, ha a jövőjére gondolt. Felnőttéletének minden döntése efelé mutatott, kezdve attól, hogy visszatért Avalonba és itt nyitott rendelőt, egészen addig, hogy megvette a régi házat a szüleitől. Ez az álom nem fog elmúlni egyik napról a másikra, mint egy nátha, hiába szakad meg a szíve a Sophie iránti szerelemtől. Indult és győzött a téli triatlonban, de miközben átszakította a célszalagot, alig érezte a győzelem mámorát. Mit sem ér az olyan győzelem, melyhez a csalódottság feszültsége ad energiát. Szerette Sophie-t, de ha együtt maradnak, nem kaphatja meg az élettől azt, ami a legtöbbet jelenti a számára: gyerekeket, családot, egy házat teli szeretettel. A bandával játszott a hálás és talán túlságosan elnéző közönségnek, s részt vett a téli karnevál szokásos eseményein, miközben egyszer-egyszer rajta felejtette a szemét egy apán, aki szánkón húzta maga után a gyerekeit, vagy egy terhes nőn, aki forró csokoládét rendelt az egyik bódénál. – Nekem őrülten szükségem van a szeretetre, Clem – magyarázta egy nagy, vörös macskának, akinek kiújult az asztmája. Vége felé járt a hosszú munkanap az állatkórházban, de Noah nem sietett haza. Ráérősen végezte a dolgát, majd ráhagyta az asszisztensére, hogy zárjon be estére. – De lehet, hogy egyszerűen csak őrült vagyok – tette hozzá. – Eddie jó dalt írhatna belőle. A macska belemélyesztette karmait a ketrecében álló kaparófába, s hosszan lehasította a borítását. – Miből? – kérdezte egy hang az ajtóból. Noah megfordult, és megpróbált mosolyogni. – Tina! Paulette! Sziasztok! – Hoztunk neked sütit, hogy jobb legyen a kedved – nyújtott Tina a szomszédja felé egy fóliával letakart tálcát. – Köszönöm. Jól néz ki. – De vajon fel is vidít? – kérdezte Paulette. – Nagyon sajnáljuk, ami veled és Sophie-val történt. Na tessék, ezt jelenti a kisváros! Alig néhány óra alatt eljutott a szakításuk híre a szomszédba. – Hát igen. Pocsék érzés – mondta Noah. – Tehetünk érted valamit? – kérdezte Tina. – Csak azt ne mondjátok, hogy idővel majd jobb lesz, és egyszer még találok magamnak egy helyes lányt, aki meg akar állapodni, és családot szeretne – vágott keserű grimaszt Noah. Túl sokszor hallotta ezt az utóbbi időben, akárcsak a Daphne-vel történt szakítás után, és nagyon jól tudta, hogy nem igaz. – Mi sosem tennénk ilyet – felelte Tina. – Paulette és én is szeretnénk gyereket, és igazad van, néha tényleg nagyon pocsék érzés. Noah egy pillanatra őrült módon majdnem azt kívánta, bár térnének vissza Tina ajánlatára a babával kapcsolatban. – Ha kiderülne, hogy végképp nem lesz belőle semmi, mit tennétek? – kérdezte a lányokat.

201

Azok összenéztek. – Addig törnénk a fejünket, amíg meg nem oldanánk, hogy mégis lehessen gyerekünk. Apám kedvenc mondása a hokis időkből úgy hangzott, hogy „a kudarc nem alternatíva”. A férfi vett magának a süteményből. – Ez kedves, de egy baba amolyan konkrét, eldöntendő kérdés. Mindent vagy semmit. – Akárcsak a szerelem – jegyezte meg halkan Paulette. Noah napról napra várta, hogy elmúljon a nyomasztó érzés a szíve körül, de sem a sütemények, sem a baráti jó tanácsok nem segítettek. Többször is felemelte a telefonkagylót és tárcsázta Sophie számát, hogy megkérdezze… Mit is? Azt, hogy ő is ugyanígy szenved-e? Az asszony különben is, úgy tűnt, egészen jól viseli a dolgot. Az a riporter, Brooks Fordham megint meglátogatta. Noah tudta, hogy a férfi könyvet ír az afrikai Umoja történetéről, így azzal áltatta magát, hogy Fordham szigorúan szakmai céllal kereste fel Sophie-t. Na persze! Látta őket egy pillanatra a könyvesbolti kávézóban, és ebbéli hite azonnal megingott. Végül megértette, mennyire becsapta magát Sophie-val kapcsolatban. A világutazó, kifinomult, művelt Fordham sokkal jobban illik hozzá a jól szabott öltönyében, olasz cipőjében. Belőle mindez hiányzik, a nyomába sem érhet. A közösen átélt múltról már nem is beszélve. Csak hogy tovább vájkáljon a saját sebében, utánanézett Umojának az interneten. Sophie alig beszélt neki korábbi életéről, és Noah-t nem hagyta nyugodni a történet, amelynek hatására otthagyta hágai pályafutását. Elég együttérzést mutatott iránta? Elég megértő volt? Azt mondta neki, amit abban a helyzetben mondania kellett? Talán nem. Hogy is tehette volna, amikor Sophie helyzete annyira távol állt az ő világától, hogy ennyi erővel egy másik bolygón is élhetett volna! Sosem járt még külföldön, kivéve amikor átlépte a tizennyolcat, és áthajtott Kanadába, hogy ihasson egy sört. Ismereteit a bűnös gyémántkereskedelemről a Véres gyémánt többszöri megtekintéséből merítette, de még azt a filmet is előretekerte a politikánál, és csak az akcióra volt kíváncsi. Afrika földrajzát a National Geographic című folyóiratból ismerte úgy-ahogy, mert annak folyamatos előfizetője volt, meg egy kicsit a tanulmányaiból, mikor az állatorvosin a majmok betegségeiről olvasott. Most viszont belevetette magát a nemzetközi politikába. Átfésülte a könyvtárat és a médiát a dél-afrikai Umoja megváltozott történelméről érkezett hírek után. Sophie Bellamy neve újra meg újra felmerült, és Noah lassan megértette, mit hagyott hátra az asszony. Jogászcsapata békés hatalomátvételt vitt végbe egy olyan országban, ahol sok emberöltő óta az erőszak volt az úr. A férfi mindig is tudta, hogy Sophie rendkívüli nő, de csak most értette meg, mennyire elkötelezett volt, és mennyire értette a dolgát. Szarvasokkal suttogónak és hősnek nevezte őt, de látva Sophie teljesítményét, ez szinte nevetséges. Aztán élete delén Sophie Bellamy vett egy száznyolcvan fokos fordulatot, és elindult az ellenkező irányba. Noah szerette volna tudni, utólag sajnálja-e, gondol-e egyszer is arra, ami így kimarad az életéből, és kívánja-e, hogy bárcsak másképp döntött volna. S amit Sophie-ról megtudott, megkérdőjeleztette vele mindazt, amit önmagáról és a jövőjéről képzelt. Eddig csak egyféleképpen tudta szemlélni az életet, de ezek után nem az tűnt többé az egyedül üdvözítő útnak, hogy ott élje le az életét, ahol felnőtt, gyógyítsa az állatokat és felneveljen egy-két gyereket. Hirtelen túl kicsinek tűnt az eddig építgetett világ. Szinte úgy érezte, gúzsba köti. Miért nem utazott eddig? Miért nem ismert meg más országokat, tanult meg más nyelveket? Az isten szerelmére, Sophie még Afrikában is járt! Noah már bánta, hogy benne nem volt eddig igény az utazásra. Most, hogy kiépítette itt a praxisát, már nem mehet sehová. Vagy mégis? Kölcsönös megállapodása volt egy maplecresti állatorvossal, hogy ellátják egymás betegeit, ha úgy hozza a szükség. De a fenébe, még érvényes útlevele sincs! Ezen már egyenesen nevetnie kellett. Ez legyen a legnagyobb gond! Máris fellapozta a telefonkönyvet a hivatalos telefonszámokat tartalmazó oldalon.

202

Sophie-nak végül is nem sikerült saját házat vennie Avalon-ban, ahogy a gyerekeinek ígérte. Túlságosan sürgős volt a költözés, nem akarta húzni az időt a kereséssel. Nem tudta volna elviselni, hogy továbbra is Noah közelében éljen, és nap mint nap látnia kelljen a helyeket, melyeket a férfi mutatott meg neki először, s a nap minden percében emlékeznie kelljen az együtt töltött időre. Egy bérelt házban lakott Daisytől kétsaroknyira, ahonnan jó időben gyalog is elmehetett az irodába. Azzal magyarázta magának a dolgot, hogy nem talált megfelelő eladó házat, a bérelt pedig csak egy átmeneti megoldás, hogy ne kelljen túlságosan igénybe vennie Wilsonék vendégszeretetét. Legalábbis ezzel áltatta magát. Isten ments, hogy elismerje az igazi okot, azt, hogy Noah Shepherdnek sikerült áttörnie az összes korlátot, mellyel gondosan körülvette magát. Hogy túl közel került a szívéhez, és ettől ő – hűen önmagához – menekülőre fogta a dolgot. Jó oka volt rá, bizonygatta magának. Semmi értelme nem lett volna továbbra is ott lakni a Tópart utcai házban, ahol a Noah-val töltött időre emlékeztette minden fa, minden bokor, minden hópehely. Nem tudott volna nyugodtan elmenni az országúton a mellett a hely mellett, ahol először találkoztak abban a sosem látott hóviharban. Az az árok most tele volt piszkos latyakkal, a hosszú, szűnni nem akaró tél hagyatékával. Sophie nem szívesen nézett ki a tóra sem, ahol együtt korcsolyáztak, ha nem is épp kecsesen, de telve romantikus lelkesedéssel. Nem tudta elviselni, hogy abban az ágyban kell aludnia, melyen nemrég még a férfival osztozott. Egyszerűen nem tudott elviselni semmit, ami Noah-ra emlékeztette. Márpedig minden rá emlékeztette, még a saját lélegzése is. A házat bútorozottan adták ki neki, minden csillogóan tiszta volt, és vadonatúj. Az ingatlanügynök elmondta, hogy az épület egy hirtelen jött válásnak esett áldozatul. Nyaralónak építette a család, de hamarabb elváltak, mint hogy egyszer is használhatták volna. Sophie úgy gondolta, őt ez cseppet sem érdekli, de ahogy körülnézett a gondosan összeválogatott berendezésen és a falak ízlésesen kiválasztott színén, szomorúság fogta el. Új házat építeni annyira reményteljes dolog, ez a ház mégis arra emlékezteti az embert, hogy nem minden sül el úgy, ahogy szeretnénk, bárhogy is igyekszünk. Legtöbbször sikerült félretennie az ehhez hasonló gondolatokat, és a tennivalóira összpontosítania. Az utóbbi nem volt nehéz. Melnek megszületett a babája, egy imádni való kislány, így neki kellett többet vállalnia az ügyvédi iroda nem túl nagy ügyfélforgalmából. A Charlie-val töltött napok hol laza békességben, hol kicsattanó örömben, hol türelemmel viselt küszködésben teltek, de imádta minden percét. Továbbra is aktív hokis mama maradt, a Mrs. Altschulerrel és a többi anyukával fennálló nézeteltérések ellenére is. A legboldogabb azonban akkor volt, amikor együtt lehetett az egész család, azaz Max, Daisy, Charlie meg ő. Ezekben a pillanatokban őszintén hitte, hogy neki ennyi épp elég. Aztán elérkezett a tavaszi szünet, s hirtelen egyedül maradt. Max az apjával és Ninával a Romanók családi összejövetelére utazott Miramarba. Hát igen, az volt most Max másik családja. Távollétének idejére barátja, Chelsea magához vette Borostyánt, és Sophie csodálkozva állapította meg, milyen üres a ház a kiskutya nélkül. Daisy eközben apai nagyszüleihez vitte Charlie-t Long Islandre. Az O’Donnell szülők végre látni szerették volna az unokájukat. Lám, neki is van egy másik családja! Jobb későn, mint soha, gondolta az asszony. Csak áltatta magát azzal, hogy rá szükség van itt. Bizony nincs, legalábbis nem úgy, ahogy ő elképzelte. Nem ő itt a család motorja, összetartó ereje, erről a szerepről évekkel ezelőtt lemondott. Óriási kísértést érzett, hogy megint menekülőre fogja, s visszatérjen abba a világba, ahová jobban illik, abba az életbe, amelyet jobban ismer. De nem, ezúttal nem menekül el, betartja az ígéretét. Van itt még szerepe, fontos tennivalója, még mindig jobbá teheti a családja életét.

203

A gyermekei igényei megváltoztak az idők során, ez természetes. Már nem igénylik minden idejét, marad szabad vegyértéke, marad hely a szívében másnak is. Sok váratlan felfedezést tett, miután megérkezett ide a tél közepén. Most már tudta, hogy bár megad mindent a gyermekeinek és az unokájának, szívében a szeretet nemhogy kimerülne, inkább egyre nő. Fejlődő érzékenysége egyszerre volt áldás és átok. Mélyebben át tudta érezni azt a keserédes fájdalmat, amely attól hasított belé, hogy Daisy és Charlie épp egy új család felé nyit ajtót, a kamaszodó, tőle egyre inkább függetlenedő Max pedig boldogan fedezi fel magának mostohaunokatestvérei, nagynénéi és nagybátyái társaságát a floridai napsütésben. Aztán még ott volt az a nem múló, gyötrő fájdalom, melyet Noah Shepherd hagyott maga után. Ha valaha is bizonyítékot akart arra, hogy az önkontroll elvesztése szenvedéssel jár, hát megkapta. Noah-val átadta magát az ösztönösen fellobbanó vágynak, s most a szíve fizeti meg az árát. Meghatározhatatlan stílusú háza ablakánál üldögélt, és ezeken a dolgokon merengett. Az időjárás-jelentés már tavaszról beszélt, de itt, Avalonban ennek mindössze annyi jelét lehetett látni, hogy az utcákat szegélyező hókupacok piszkos latyakká estek össze, és a tó jege táblákra töredezett. Emlékeibe merülve megnézte a sebhelyet a térdén. A félhold alakú heg már halványodott. Látható volt még, de már nem fájt, és ez volt a lényeg. Igen, igen. Mindent túlélt, amilyen megpróbáltatást csak rámért a sors, és ezt is túl fogja élni, gondolta Sophie. Felemelte a telefonkagylót, és tárcsázta Brooks számát. A férfi nem csinált titkot abból, hogy érdeklődik iránta, és gyakran beszéltek. Sophie megpróbálta értékelni az iránta tanúsított figyelmét, de találkozásaik ellaposodtak, bár mindketten túl udvariasak voltak ahhoz, hogy ennek hangot adjanak. Azért a barátság megmaradt közöttük, és Sophie úgy találta, őszintén tud beszélni a férfival. – Egy kis figyelemelterelésre van szükségem – jelentette ki, miután Brooks felvette a kagylót. – Én remekül el tudnám terelni a figyelmét – vágta rá a riporter. A hangsúlyán érződött, miféle kikapcsolódásra gondolt. – Felejtse el, csak… társaságra vágyom. Kicsit padlót fogtam. Nem akarok panaszkodni, végül is tudtam, hogy nehéz lesz. – Talán csak nem jó helyen él. Költözzön a városba! Dolgozhatna az ENSZ-nél, és visszatérhetne a civilizációba, abba a világba, amelyet már ismer, és ahol a megfelelő döntés gyermekek életét mentheti meg. Ugyanakkor elég közel lenne a családjához is, hogy része maradjon az életüknek. – Ezt én már próbáltam, Brooks. Ígéretet tettem, és be is akarom tartani. – Jó, de mit gondol, mire van a gyerekeinek nagyobb szüksége: egy mártírra vagy egy anyára? – Ha jól tudom, azért hívtam, hogy terelje el a figyelmemet. – Azért hívott, mert kezdi meggondolni magát a döntésével kapcsolatban – mutatott rá a férfi. Sophie nyugtalanságtól űzve kitakarította a házat, bár alig volt piszok, hiszen csak ő volt otthon egyedül. A portörlés és konyhasúrolás monoton munkája mégis megnyugtatóan hatott rá, legalábbis az elején. Aztán porszívózás közben rábukkant Charlie egyik kedvenc játékára. A tarka bohócra, amelynek súly volt az aljában, hogy felálljon, valahányszor fellökik. Ez a játék mindig megnevettette Charlie-t. Sophie már a baba nevetésének emlékétől is elmosolyodott, s különös vágyódás fogta el. Eltűnődött, milyen lett volna az élete, ha születhetne egy harmadik gyermeke. Képes lenne rá? Újra tudná kezdeni Noah-val? Csakhogy ha akarná, sem

204

tehetné, úgyhogy nincs is értelme képzelődni. Csalódottan nyomta le a bohócot, az pedig azonnal felugrott, mihelyt elengedte. Bárgyú mosolya mintha Sophie-t gúnyolta volna. Felkapta a játékot, betette a szekrénybe, és körülnézett a patyolattiszta házon. Kísérteties módon ugyanolyan személytelennek tűnt, mint hágai lakása. Ekkor megszólalt a telefon, és ő úgy kapta fel, mintha az élete múlna rajta. – Szia, anya! – üdvözölte Daisy vidáman. – Szia! Mi újság Long Islanden? – kérdezte Sophie. – Hogy van az unokám? – Itt is és az unokáddal is minden rendben. Képzeld, anya, O’Donnellék nagyszerűen viselkednek. Hihetetlenül klassz ez a montauki ház, örülök, hogy eljöttünk. – Akkor jó. – Azért nagyon hiányzol – tette hozzá sietve Daisy, amitől Sophie-nak mosolyognia kellett. Azóta, hogy ő megérkezett Avalonba, igazi barátnők lettek Daisyvel, egymás bizalmasai. Lánya bölcsebb volt a koránál, s Sophie teljesen megbízott benne. – Ti is nekem. Úgy néz ki, itt sosem lesz vége a télnek. – Tulajdonképpen ezért is hívtalak. Idefelé jövet a vonaton arra gondoltam, talán neked is jólesne egy kis kikapcsolódás. Komolyan mondom, anya. És már azt is tudom, hová mehetnél.

205

33. Umoja, Dél-Afrika Az umojai síkság finom, vörös porát kis tölcsérekben kavarta a szél, és beborított vele mindent, ami az útjába került. Sophie hiába árnyékolta be szemét a tenyerével, alig tudta kivenni az eső áztatta felföld körvonalát, ahol gazdag a vadvilág és érintetlen a vadon, mely immár az ENSZ védelme alatt áll. Nem fosztogatják többé ezt az országot, nem lesz több mohóságtól vezérelt erőszak. Talán túl idealisták ezek a célok, de hosszú pályafutása során az asszony már megtanulta, hogy az eszmék nagy erőforrást jelentenek. Bibi Lateef, a jogásznő, akivel Sophie utoljára Hágában találkozott, most az ország népjóléti minisztere volt, és a fővárosban, Nassobban lakott. Látogatásának tiszteletére Mrs. Lateef körbevezette Sophie-t a városon, ahol az emberek lassan új életet építettek fel a régi romjain. Sophie-t megindította a szétszakadt, csonkán maradt családok elszántsága, akiket segélyszervezetek munkásai segítettek egészségügyi gondjaik leküzdésében, az oktatás megszervezésében és a mezőgazdaság terén. A Gyermekfalu nevet viselő árvaház szívszaggatóan tele volt apróságokkal, akik mindenkijüket elvesztették a háborúban. Nem egy kisgyerek még beszélni sem tudott, amikor árvaságra jutott, s megmentőinek még a nevét sem tudta megmondani. Annyi volt az otthontalan gyermek, hogy a hatóságok rendkívüli intézkedésekkel támogatták az örökbefogadást. A gondozók és a gyerekek mindezek ellenére énekkel kísérték mindennapi teendőiket. Vékony, tiszta hangjuk Sophie-t arra a bizonyos hágai estére emlékeztette, de itt, a ragyogó afrikai napon nem tolakodott előtérbe a rémálom. Szerveztek Sophie tiszteletére egy kis ünnepséget köszönetképpen, és megajándékozták egy fényképalbummal, egy szőttes falvédővel és egy színes gyöngyökből fűzött nyaklánccal. A gyerekek nem elégedtek meg egyetlen látogatással, így Sophie megígérte, hogy este visszatér, és együtt vacsorázik velük. A mesebeli látványt nyújtó naplemente eleven színeivel, különös fényeivel megszépítette a romos épületeket a város központjában. Az utcákon háromkerekű, zöld-fehér taxik száguldoztak hatalmas port kavarva, mely aranyként csillogott, amíg le nem ülepedett. Sophie-t a sofőr a Paradies Szállóba vitte, ahol minden egyszerű volt, de tiszta és biztonságos. Még épp lesz ideje lezuhanyozni vacsora előtt. Még mindig nedves hajjal és a repülőtéri üzletből beszerzett finomságokkal megrakodva várta a taxit a téglával burkolt járdán, a szálló előtt. Mint minden este, épp begördült a városba a reptéri busz. Rendszerint segélyszervezetek emberei és alkalmanként néhány riporter érkezett vele. Sophie-ra percenként ráköszönt valaki, akit még az ügy előkészületeinek időszakából ismert. Bár most még szegénységet sugárzott, a főváros megőrizte időtlen fenségét. Mészkő épületei, sajátos utcahálózata hangulatossá tette, a régi királyi palota kerek, pálmalevelekkel fedett tornyai pedig kővel kirakott gödrökre, állatkarámokra és a felföld füves mezőire néztek a városon túl. Egyszer el kell hoznia ide Maxet, Daisyt és Charlie-t is, hogy megismerjék ezt a világot, mely annyira távoli, annyira más, mint az övék. Három nap volt még hátra a kinttartózkodásából. Keserédes volt a gondolat, hogy nemsokára visszatér Avalonba. Vágyott a családja után, ugyanakkor haszontalannak, értéktelennek érezte magát. Már két exe is élt a városban, két kudarcba fulladt kapcsolat állt mögötte. A boldogság azonban, melyet gyermekei körében megtalált, kárpótolja mindenért. Egy csapat sovány kutya marakodása ragadta meg a figyelmét, s szakította ki gondolataiból. Sűrű port kavarva acsarkodtak egymással valami élelemért. A porfelhőn át egy magas,

206

széles vállú férfi közeledett, alakját hátulról világította meg a lemenő nap. Talán újabb segélymunkás, gondolta Sophie. Sporttáska volt átvetve a vállán, és a járása… valahogy ismerősnek tűnt. Az asszony földbe gyökerezett lábbal állt a járdán, míg a férfi közeledett feléje a poros téren át. Édes istenem, létezik ez? Szájára tapasztotta a kezét, nehogy felsikoltson a meglepetéstől. – Egyszer azt mondtam neked, hogy követlek a világ végére is – szólította meg Noah, és letette táskáját a porba. Ugyanazzal a mozdulattal magához ölelte Sophie-t. – Ez itt már annak számít? – Te tisztára bolond vagy! – mondta az asszony remegő hangon. Aztán Noah megcsókolta, és Sophie többé nem tudott uralkodni magán. El nem engedte volna a férfit semmi pénzért, csak hátrahajtotta a fejét, és úgy nevetett, ahogy egyszer sem, amióta Noah-t utoljára látta. – De imádlak, úgyhogy nyilván én is bolond vagyok. – Gondoltam, hogy ezt fogod mondani. Sophie, én kimondhatatlanul elszúrtam a dolgot. Nem lett volna szabad elengednem téged. – Akkor már ketten vagyunk, mert nekem meg nem lett volna szabad elmennem, hanem inkább megtalálni a módját, hogy… – Sophie elkomolyodott, és Noah szemébe nézett – hogy működjön a kapcsolatunk. Ó, Noah, szerinted van még esélyünk? – Ez után az utazás után már semmire sem mondom, hogy lehetetlen. – A férfi hátralépett, beletúrt a hajába, és körülnézett a téren. – El tudod képzelni, hogy eddig még sosem jártam külföldön? Sophie megfogta a férfi kezét, az arcához emelte, és belecsókolt a tenyerébe. – Talán azért, mert mindent megtaláltál Avalonban, amire szükséged volt. – Már nem így van. Komolyan mondom, Sophie. Szeretlek, és ott a helyem, ahol te vagy, akárhol legyen is az. Ott állt a férfi, akit Sophie szeretett, és olyan dolgokat mondott neki, amitől repesett a szíve. Mégis ki kellett mondania, ami nyomta a lelkét. – A köztünk lévő korkülönbség attól még megmarad, Noah, azon nem változtathatunk. – A korod az egyik olyan vonásod, amit a legjobban szeretek benned – vigyorgott a férfi. – Legalább úgy lehet veled csókolózni, hogy nincs útban a nyelvpiercing. – Íme az érett kor újabb előnye. – Sophie szorosan fogta Noah kezét, de kissé hátralépett. – De van még valami, Noah. Te született családapa vagy, és én nem tudok gyereket szülni neked. – Nekem feleség kell, nem tenyészkanca. Te mondtad egyszer, hogy nekem elsősorban család kell, gyerekek. Tévedsz. Nekem elsősorban te kellesz. Két taxis keveredett vitába a téren, hangos dudálással fenyegették egymást. Sophie-nak meg kellett emelnie a hangját, hogy hallani lehessen. – Bárcsak elhihetném! De az ember nem tud egyik napról a másikra váltani, és beérni kevesebbel. Noah Sophie szájára tette az ujját. – Várj, hadd fejezzem be! Sokáig küszködtem azzal, hogy átgondoljam ezt az egészet. Akkor érném be kevesebbel, ha rólad mondanék le, mert amikor megismertelek, megváltozott minden. Az értékrendem, az életem. Nézz csak rám! Én, aki eddig egyszer sem hagytam el az országot, most a fél világot keresztülutaztam. Útlevéllel! Feleségül akarlak venni. Kérlek, Sophie! – mondta Noah, aztán olyat tett, amit az asszony sosem feltételezett volna róla: a kezét fogva térdre ereszkedett, ott, a forgalmas szálloda bejárata előtt. – Könyörgök, Sophie! Meghalok, ha nem vehetlek feleségül.

207

Feleségül menni Noah-hoz? Vele élni le a hátralévő életét? Sophie lelkének egy része hatalmas igent kiáltott. Magában, csendben. Aztán a józan ész a porba döntötte a lelkesedést. Le sem vette a tekintetét a férfi arcáról, miközben felrángatta a földről. – Most ezt mondod, de mi lesz később? Tíz év múlva már majdnem ötven leszek. – Én meg negyven. És hány évesek leszünk tíz év múlva, ha nem házasodunk össze? – Megragadta Sophie vállát, hogy az asszony nézzen a szemébe. – Szeretsz te engem? – kérdezte meg egyenesen. A nő megpróbált kitérni a nyílt tekintet elől. Hogy szereti-e? Ó, istenem! Nem szerette-e mindig, úgy, mint soha senkit, úgy, ahogy nem is remélte már, hogy valaha szerethet? – Igen, de… – Egy egyszerű igen megteszi. – Noah két tenyerébe fogta Sophie arcát, és megcsókolta. – Nézz magadra! Tökéletes vagy. Beszélsz egy sereg nyelven, van két nagyszerű gyereked, meg Charlie. Míg én csak egy vidéki állatorvos vagyok, aki ott vegetál az öreg farmházában. Az, hogy szeretsz, igazi csoda. Sophie közel állt a síráshoz, de ettől most nevetnie kellett. – Hidd el, nem kell hozzá megerőltetnem magam. Téged hihetetlenül könnyű szeretni. Noah szorosan magához húzta, és újra megcsókolta. – Nem ígérhetem, hogy mindig ilyen könnyű lesz, de azt igen, hogy mindig szeretni foglak. A koroddal, a családoddal és mindennel együtt, amit jelentesz. Most te jössz, Sophie. Mit tudsz erre mondani? Az asszony habozott, mire Noah még szorosabban magához ölelte. – Ne gondolkozz! – suttogta a fülébe. – Sokkal jobban tudsz dönteni, ha nem gondolkozol annyit. Csak mondd el, mit akarsz tiszta szívedből! – Téged, Noah Shepherd. Igen! – felelte Sophie, és utat engedett végre az érzelmeinek. Nem bánta a könnyeket, mert a Noah iránt érzett szerelemről szóltak. – Igen, hozzád megyek feleségül. – Igen! – sóhajtott fel Noah, és egy pillanatra lehunyta a szemét. – Mikor? Ami engem illet, amilyen gyorsan csak lehet. És mi lenne, ha itt? Most azonnal! Ma! Mit gondolsz, törvényes lenne? – Lehet, de nem akarok ilyen nagy dolgot tenni Max és Daisy nélkül – felelte Sophie párás tekintettel. – Túl sokáig zártam ki őket az életemből, többé nem tehetem. – Felnézett Noah-ra, tekintete simogatta a mosolygó arcot, melyet aranyszínűre festett a lemenő nap. – Ugye, megérted? Noah bólintott. – Jobban, mint gondolnád, Sophie, hidd el! A nő szorosan megfogta szerelme kezét. – Mit csinálsz ma este? – Nincs semmi tervem. Te már kitaláltál valamit? – Azt gondoltam, szívesen találkoznál néhány itteni barátommal.

208

UTÓHANG Noah és Sophie kiszállt a gépből a Catskill-hegység szívében lévő pici belföldi repülőtéren. Nyár volt, ragyogva sütött a nap. Mindegyikük egy gyermeket tartott a karján – a kisfiúkat és a kislányukat. Uba és Aissa testvérek voltak, az umojai háború árvái. Nemrég jutottak túl a bevándorlási formaságokon a Kennedy repülőtéren, hosszú utazásuk véget ért. Akkor találkoztak a gyerekekkel, amikor Noah meglepte Sophie-t Umojában. A két kicsi a Gyermekfalu lakója volt sok más kis lelenccel együtt, nyakukban kartonlap lógott, rajta a nevükkel. Kétségbeesetten vágytak egy szerető családra. Madame Lateef bevetette nem csekély befolyását, hogy meggyorsítsa az örökbefogadást, így dr. Noah Shepherd és felesége alig néhány hónapon belül egy testvérpár boldog és büszke szülei lettek. Három- és hatéves korukhoz képest kicsik voltak, és nagyon félénkek, de Sophie-hoz és Noah-hoz máris ragaszkodtak, mert felismerték bennük a biztonságos kikötőt egy idegen világban. Daisy és Max a megyei reptéren várta őket. Támogatták anyjuk döntését az örökbefogadásról, és Sophie hálát adott az égnek, hogy idősebb gyermekei legalább annyira izgatottan várták a kicsiket, mint ő és Noah. Max és Daisy megértette, hogy anyjuk nem akarja őket háttérbe szorítani, hanem inkább még több szeretetet akar belopni mindnyájuk életébe. Daisy letérdelt, és egymás után magához ölelte a gyerekeket, de csak futólag és gyengéden, mert nagyon fáradtak és tartózkodóak voltak. Max követte a példáját. Daisy megmutatta nekik Charlie-t, aki a kocsijában bóbiskolt. Nagy tervei voltak, hogyan fogja kamerájával dokumentálni a kicsik felcseperedését. – Nagyon büszke vagyok rátok – mondta Sophie a pici lányának és fiának umojai anya nyelvükön. – Bátor gyerekek vagytok. – Adott korábban Noah-nak néhány gyors nyelvleckét, hangsúlyozva az olyan szavakat és kifejezéseket, mint „szeretlek” vagy „nem kell vécére menned?”. Az örökbefogadást előkészítő látogatások során mutatott a gyerekeknek képeket a leendő otthonukról és új családjukról, Daisyről, Maxről, Charlie-ról, Borostyánról, Rudyról meg a lovakról, no és a nagy farmházról, ahol élni fognak, a domb tetején, a Juhar-tó mellett. Most pedig először találkoztak a képről ismert új családdal. Uba csendes volt, Aissa pedig Noah nadrágszárába kapaszkodva, de érdeklődéssel nézett körül. – Félelmetesek vagytok ti ketten, anya – mondta Daisy. – El sem hiszem, hogy ilyet tettetek! Ráadásul ilyen gyorsan az után, hogy összeházasodtatok. Szerintem rajtatok kívül senki nem jött még haza két gyerekkel a nászútjáról. – Most van szükségük ránk. Egyáltalán nincs túl korán – mondta Noah. Sophie lenézett apró gyerekeire, és túlcsordult a szíve a szeretettől. Egy percig meg sem tudott szólalni. Annyira szerette máris ezt a két picit, akik túléltek egy háborút, és akiket ajándékba adott neki az ég, hogy néha már akkor elsírta magát, ha csak rájuk nézett. Max leült a földre a kis repülőtér várócsarnokában, elővette a Lódarazsak baseballsapkáját, a fejére tette, aztán odanyújtott egyet-egyet a gyerekeknek. – Így kell felvenni, látjátok? Uba elvette a sapkát, komoly arccal megszemlélte, aztán foghíjas vigyorral a fejére bigygyesztette. Aissa visszaadta az övét Maxnek, hogy ő „koronázza meg” vele, és a fiú olyan kedvesen engedelmeskedett, hogy Sophie szívét átjárta a melegség. Észrevette, hogy Daisy megtörli a szemét. – Akárcsak Brad Pitt és Angelina – mondta halkan. – Nem volt vicces – mondta az anyja, bár nem tudta megállni, hogy ne nevessen.

209

– Találnotok kellene valami egybegyúrt nevet, mint a hírességeknek – játszotta meg Daisy, hogy paparazzo módjára körülugrálja őket a fényképezőgéppel. – Lássuk csak! Sonoah? Snophie? Vagy Sofa? – Ha-ha! – mondta Noah, és felültette Aissát a csípőjére. – Vége a gyereknapnak, vigyük haza a testvérkéiteket!

210