Susan Wiggs. Mennyből az angyal. Tóparti történetek 6

Susan Wiggs Tóparti történetek 6.

Mennyből az angyal

Maureen Davenport, a jelentéktelen külsejű, pedáns könyvtároslány arra készül, hogy megrendezze a legcsodálatosabb pásztorjátékot, melyet Avalon lakói valaha láttak. Kéretlen segítőként mellé szegődik Eddie, akit a bíróság az ittasan okozott balesete után közmunkára ítélt. A hosszú hajú, tetovált fiatalember gyökeresen másképp gondolkodik a karácsonyról, mint a lány, viszont tagadhatatlanul ért a problémás gyerekek nyelvén. S a lelkes készülődés közben, a kavargó hópelyhek, templomi énekek, ízletes sütik és ünnepi titkok forgatagában a két fiatal végül egymásba szeret…

Minden jog fenntartva, beleértve a kiadvány egészének vagy egy részének bármilyen formában történő sokszorosítását. A mű a Harlequin Enterprises II B. V. jóváhagyásával jelent meg. Kiadványunk szereplői kitalált személyek. Bármely adott személlyel, akár élővel, akár elhunyttal való hasonlóság a merő véletlen műve. § All rights reserved including the right of reproduction in whole or in part in any form. This edition is published by arrangement with Harlequin Enterprises II B. V. All characters in this book are fictious. Any resemblance to actual persons, living or dead, is purely coincidental.

© Susan Wiggs, 2009 – Harlequin Magyarország Kft., 2010 A mű eredeti címe: Lakeshore Christmas (Harlequin Mira Books) Magyarra fordította: Gärtner Zita

Borító: Rusznyák János Kép: Harlequin Enterprises S. A. ISBN 978-963-538-114-2 HU ISSN 1789-2732

•Felelős kiadó: Holger Marteris •Főszerkesztő: Dr. Téglásy Imre •Műszaki vezető: Sárai Szabó Mária •Szerkesztőség: 1122 Budapest, XII. Városmajor u. 12-14. •Levélcím: 1535 Budapest, Pf. 762. •Távbeszélő: 488-5569; Fax: 488-5584 •E-mail: [email protected] Kiadónk újdonságairól, a megrendelési lehetőségekről honlapunkon is tájékozódhat: www.harlequin.hu

Szedés: Harlequin Magyarország Kft. Nyomtatás: Reálszisztéma Dabasi Nyomda Zrt.

Felelős vezető: Vágó Magdolna vezérigazgató

3

ELSŐ RÉSZ „Áldott az időszak, mely az egész világot bevonja a szeretet összeesküvésébe.” Hamilton Wright Mabie (1845-1916) amerikai esszéíró

1. A fiú alkonyatkor ért a város szélére, egy téli nap végén. A havazás ugyan még nem kezdődött el, ám a levegő kegyetlenül hideg volt, kiszívta az életet a mezőkből, az erdőkből, és mindent barna meg fakósárga színekbe öltöztetett. Az út egysávosra szűkült, és áthaladt egy ősi, kőpilléreken álló, fedett hídon. Az évek során deszkáról deszkára felújították az elöregedett alkotmányt, ám lényegében semmit sem változott. Finom zúzmara szegélyezte a folyóparti fonnyadt növényzetet és az összevissza heverő köveket, s a környező gyümölcsösök és erdők fáiról rég lehullottak a levelek. Dermedt várakozás érződött a levegőben, mintha minden készen állna, és csak arra várna, hogy felgördüljön a függöny. A fiút nyugodt céltudatosság töltötte el, miközben tisztában volt vele, hogy itteni feladata nem lesz könnyű. Szíveket kell összetörnie és meggyógyítania, igazságokat felfednie, kockázatokat vállalnia. Ami, ha jobban belegondol, pontosan olyan, mint az élet maga: rendetlen, kiszámíthatatlan, vidám, titokzatos, fájdalmas, megváltó. Egy pajzs alakú, zöld-fehér tábla beazonosította a várost: Avalon, Ulster megye. Tengerszint feletti magasság: 4347 láb. Kicsit tovább, egy hirdetőtáblán a Rotary és vagy egy tucat más egyházi és civil szervezet köszöntötte az érkezőt. Az üdvözlés szövegében az állt, hogy Avalon a Catskill Tájvédelmi Körzet szíve. Egy másik jelzés arra biztatta az utazókat, hogy keressék fel a Juhar-tavat, a hegyek ékkövét. Bármely tóparti kisvárosra ráillettek volna e kissé túlzó szavak New York állam északi részén, viszont ez a település a hosszú és bonyodalmas történettel rendelkező helyek bájával és komolyságával rendelkezett. A fiú úgy érezte, ő maga is egyike a bonyodalmaknak. Tudomása arról, hogy mi hozta ide, csupán addig terjedt, mint egy futó pillantás az emberi szív valamely titokzatos birodalmába. Talán nem is az ő dolga, hogy tudja, miért készül összeütközni múlt és jelen az idő eme pontján. Talán elég, ha a célját ismeri: helyre kell hoznia egy régi hibát. Hogy ezt pontosan miként viszi véghez – nos, az már egy másik ismeretlen dolog. Majd kiderül, lépésről lépésre, ha eljön az ideje. A város legfőbb jellegzetessége a csinos, téglaborítású épületekkel övezett tér volt, főhelyen a helyhatósági hivataloknak és a bíróságnak otthont adó, gótikus stílusú tömbbel. Körülötte különféle boltok és éttermek sorakoztak, az ablakukban csillogó fények. A teret szegélyező kovácsoltvas gázlámpákon már megjelentek az idény első karácsonyi girlandjai és égősorai. A távolban látszott a Juhar-tó: hatalmas indigókék mező a sötétedő égbolt alatt, a tetején vékony jégréteg, mely vastagodni fog a tél előrehaladtával. A főteret csak pár háztömb választotta el a vasútállomástól. Épp most futott be egy vonat, kiöntötte magából az utasokat, akik munkából tértek haza valamelyik nagyobb városból: 5

Kingstonból és New Paltzból, Albanyből és Poughkeepsie-ből, sőt néhányan olyan messziről, mint New York City. Az emberek odasiettek az autóikhoz, szerettek volna mihamarabb elmenekülni a hidegből és hazatérni a családjukhoz. Oly sok módja van, hogy az ember családra tegyen szert… s legalább ugyanennyi, hogy elveszítse. Ám az emberi természetet megbocsátónak teremtették, és a megújuláshoz talán csupán egy szó vagy egy kedves mozdulat kell. Furcsának tűnt visszatérni ennyi idő után. Furcsának és fontosnak. Valamit nagy veszély fenyeget itt, akár tudnak róla az emberek, akár nem. És neki valahogy segítenie kell. Csupán remélni merte, hogy képes lesz rá. A vasútállomástól nem messze állt a városi könyvtár négyzet alaprajzú, neoklasszicista tömbje. Az alapkövét pontosan kilencvenkilenc évvel ezelőtt tették le, a dátumot beleégették a szívébe. Többhektárnyi gyönyörű, csupasz fákkal szegélyezett, sétányokkal behálózott közpark vette körül az épületet. A könyvtár pontosan ott állt, ahol az elődje, mely kerek egy évszázaddal korábban porig égett, egyetlen halálos áldozatot követelve. Kevesen ismerték a történtek részleteit, s hogy milyen hatást gyakorolt ez az esemény magának a városnak az életére. Egy tehetős család támogatásával, akik tisztában voltak az értékével, a könyvtár újjáépült a tűz után. A kőtömbökből emelt, gyakorlatilag tűzbiztos, új Avaloni Közkönyvtár majdnem egy évszázad óta állt – tanúja volt viharos fellendülésnek és lesújtó ínségnek, háborúnak és békének, társadalmi feszültségnek és nyugalomnak. Megváltozott a város, megváltozott a világ. Az emberek már nem ismerték egymást, mégis volt néhány állandó pont, amely helyükön tartotta a dolgokat, és ezek egyike a könyvtár volt. Egyelőre… A fiú felsóhajtott, lehelete megfehérítette a levegőt, ahogy előtódultak a régi emlékek, kísértetiesek, mint egy befejezetlen álom. Sok-sok évvel ezelőtt a régi könyvtár elpusztult. Most az új volt veszélyben, de nem tűz fenyegette, hanem valami más, ugyanolyan veszélyes dolog. Talán még van idő megmenteni. Az épületen körben magas ablakok nyíltak, a belső udvar fölött pedig üvegtető engedte beözönleni a fényt. Az ablakokon keresztül tölgyfa könyvszekrényeket, kutatófülkéket, valamint asztalokat és fölébük hajoló embereket lehetett látni. Egy másik ablakon keresztül a személyzet szobáiba nyílt bepillantás. Odabent egy zsúfolt íróasztal mögött, olvasólámpa fényében, fiatal nő ült. Sápadt arcán már-már kétségbeeséssel határos nyugtalanság tükröződött. Váratlanul fölállt, mintha eszébe jutott volna valami, és lesimította barna szoknyája elejét. Aztán leakasztotta a kabátját egy fogasról, és fölvértezte magát a sebesen növekvő hideg ellen: bélelt csizma, sál, sapka, egyujjas kesztyű. A számos jelen lévő látogató ellenére zaklatottnak és nagyon magányosnak látszott. Az éles, száraz hideg az épület bejárata felé hajtotta a fiút, egy faragott kövekből emelt, impozáns bolthajtáshoz, melynek falán féldomborművek bölcs mondásokat hirdettek. Megállt, hogy elolvassa a tudósok szavait. Plutarkhosz, Szókratész, Judah ibn Tibbon, Benjamin Franklin. Noha vonzóak voltak a bölcsesség szavai, a fiú nem hallgatott másra, mint a saját szívére. Ideje munkához látni! Nagy siettében, ahogy lehajtott fejjel kilépett az épület súlyos, kilinccsel nyíló főbejáratán, a lány majdnem nekiütközött. – Ó! – mondta, és gyorsan hátrébb lépett. – Elnézést! Nem vettelek észre. – Semmi baj – felelte a fiú. Volt valami a hangjában, ami megállította a nőt, és arra késztette, hogy szemügyre vegye vastag szemüvegén keresztül. A fiú megpróbálta elképzelni, milyennek láthatja őt. Egy kamasz, tizenhat éves sincs még, komoly, sötét szemmel, olajbarna bőrrel és olyan hajjal, amely túl rég nem találkozott a fodrász ollójával. Zöldes színű, kiszuperált katonai zubbonyt

6

hordott, és bő overallt, mely viseltes volt, de tiszta. A téli ruhák elfedték a sebhelyeit, legalábbis nagyjából. – Tudok valamiben segíteni? – kérdezte a lány kissé elfulladt hangon. – Épp indulni készültem, de… – Azt hiszem, megtalálom, amire szükségem van, köszönöm – válaszolta a fiú. – A könyvtár ma hatkor zár – emlékeztette a fiatal nő. – Nem akarok sokáig maradni. – Azt hiszem, még nem találkoztunk – mondta a lány. – Igyekszem minden olvasónkat megismerni. – A nevem Jabez. Jabez Cantor. Még… új vagyok errefelé. – Nem volt hazugság, igazából nem. A nő elmosolyodott, bár a szemében továbbra is nyugtalanság bujkált. – Maureen Davenport. Tudom, gondolta a fiú. Tudom, ki vagy. Azt is tudta, milyen fontos személy, még akkor is, ha a lány nem volt tisztában vele. Oly sokat tett itt, ebben a kisvárosban, bár valószínűleg ő maga sincs tudatában. – Én vagyok a könyvtáros, a helybéli fiók igazgatója – magyarázta. – Körbevezetnélek, de oda kell érnem valahová. Ezt is tudom, gondolta a fiú. – Viszlát, Jabez! Igen, gondolta a jövevény, miközben a nő elsietett. Még találkozunk. ..

7

2. A könyvtártól a pékségig megtett sietős séta kipirosította Maureen Davenport arcát. Bár élvezte a csípős, hideg levegőt, hálás volt a meleg menedékért, amelyet a Sky River Sütöde nyújtott. Miközben lehámozta magáról a sálat, a sapkát és a kesztyűt, végigpásztázta a süteményeket és finomságokat tartalmazó üvegvitrinek előtt összeverődött kis embercsoportot. Mások a környező asztaloknál és a bokszokban ültek. Nincs még itt, ez világos. Egyedülállóan zavarba ejtő érzés volt olyasvalakire várni, aki nem tudja, hogyan nézel ki. Megfordult a fejében, hogy rendel egy csésze teát vagy forró csokoládét, de ahhoz sorba kellett volna állnia. Inkább leült és kinyitotta a könyvet, melyet éppen olvasott: Karácsony az év minden napján – hogyan szőjük bele az ünnepet a mindennapi életbe? Maureen mindig olvasott valamit. Kiskora óta örömöt és vigaszt lelt a könyvekben. Számára egy történet nem csupán papírra vetett szavakat jelentett. Kinyitni egy könyvet annyi, mint kinyitni egy másik világba vezető ajtót, melyben nyomban el is merült, amint átlépte a küszöböt. Amikor egy történetet olvasott, mások bőrében élt. Mindenféle könyvet szeretett: regényeket, nem kitalált történeteket, mesekönyveket és tanácsadó kiadványokat. Városi könyvtárosként a könyvek jelentették a munkáját, s lévén olyasvalaki, aki legalább annyira szeret olvasni, mint más emberek enni, a könyvek jelentették számára az életet. Mindazonáltal a közelgő találkozó miatt igyekezett nem túlságosan belefeledkezni az épp időszerű olvasmányába. Újból és újból emlékeztette magát, hogy körülnézzen, nem futott-e be az illető, akire várt. Akit most is vár. Eddie Haven. Késik… Ahogy teltek a percek, Maureenon kezdett kitörni a téboly. Mi lesz, ha nem is jön el? Ha cserbenhagyja? Vajon ebben az esetben kirúghatja? Nem, aligha. A fickó önkéntes, és egy önkéntest nemigen lehet kirúgni. Amellett bírósági végzés kötelezi a feladatra. Ugyan mi más, ha nem törvényszéki ítélet venne rá egy olyan férfit, mint Eddie Haven, hogy együttműködjék ővele? Igyekezett nem sértésként felfogni, hogy Haven kizárólag a bírói döntésnek köszönhetően kerülhet a Maureen Davenporthoz hasonlók társaságába. Alapvetően nem illenek össze, ez egyszerű tény, talán egyenesen természeti törvény. Haven jóképű, mint egy filmszínész, ismert (jó, azért nem sztár), és roppant tehetséges zenész. Majdnem híresség. Sok évvel ezelőtt az övé volt az egyik legismertebb arc az országban. Azok közé az egykori gyerekszínészek közé tartozott, akik igen fiatalon berobbantak a köztudatba, ám amilyen fényesen és gyorsan emelkedett, ugyanolyan gyorsan ki is hunyt a csillaguk. Mégis, a szerepe abban az egy népszerű filmben – no meg az ismétléseket sugárzó számos kábelcsatorna – még évtizedek múltán sem engedte feledésbe merülni. A Karácsonyi küldetés, egy szívmelengető történet, mely meghódította a világot, állandó műsorszámává vált 8

az ünnepi adásoknak. Azóta Maureen rengeteg nővel kapcsolatban hallotta emlegetni Eddie nevét, és időnként a pletykamagazinok lehozták a képét valami sztárocska vagy feltörekvő híresség társaságában. Az utóbbi időben kissé feledésbe merült, de újabban ismét felragyogott a hírneve. Nemrég jelent meg sikerfilmjének a huszonöt éves évfordulóra kiadott DVD-je, és ez újból felszította iránta az érdeklődést. Semmi közös nem volt bennük. Egyszer keresztezték egymást az útjaik, egy olyan éjszakán, melyre Haven nem emlékezett, noha Maureen agyába örökre belevésődött. A férfi New York Cityben élt, de minden karácsony előtt Avalonba jött – bár akarata ellenére. Maureen ismeretei szerint még soha nem tette be a lábát a könyvtárba. Ennek ellenére a mostani találkozó megszervezése már-már olybá tűnt, mintha randiznának. Természetesen e-mailben beszélték meg a randevút. Telefonálni túlságosan vakmerő és félelmetes vállalkozás lett volna. Maureennak sokkal erősebb oldala volt az emailezés. A számítógép mellett nem jött zavarba. Tulajdonképp tehát még nem is beszélt a férfival – minek beszélni, ha van e-mail? –, ám az alkudozás, ahogy megállapodtak a helyben és az időben, tökéletesen találka benyomását keltette. Mindazonáltal nem randevú volt, természetesen, mert ilyesmi nem történik egy olyan nővel, mint Maureen. Kivéve talán a könyvekben. Meg persze az álmaiban. Legfeljebb álmokban fordulhat elő, hogy egy átlagos, könyvmoly nő felkelti az érdeklődését olyasvalakinek, mint Eddie Haven. Még akkor is, ha az átlagos nő egykor megmentette az életét. Fölsóhajtott, és gyorsan elhessegette a sajgó emlékfoszlányt. Nagyon régóta nem randevúzott senkivel. Túlságosan nagyok az igényei – legalábbis ezt szokta mondani magának meg a felettébb kotnyeles barátainak és testvéreinek. Még most is kirázta a hideg, ha eszébe jutott a legutóbbi két találkája: a kirándulás egy Alvin nevű bélyeggyűjtővel, illetve egy nagyon rossz hangverseny Walter Grunionnel előző évben. Az lett a vége, hogy hasogató fejjel ért haza, és megfogadta, hogy nem fog többé találkákra járni mindenféle fickókkal csak azért, mert ezt várják el tőle. Eltökélte, hogy nem mond igent többé olyan férfiaknak, akik nem érdeklik, csupán azért, mert még a húszas éveiben jár – éppenhogy –, és mindenki úgy tartja „normálisnak”, ha randizgat. A pékségben jövő-menő emberek rá sem nagyon néztek, amit Maureen kicsit sem bánt. Nem szeretett a figyelem középpontjában lenni. Egykor, régen álmodozott a reflektorfényről. Az élet azonban gyorsan kigyógyította ebből a hóbortból. Szánalmasan fiatalon megtanulta, hogy a hírnév és az ismertség nem pótolhatja a szeretetet és a gyöngédséget. Maureen visszahúzódó fajta volt, így érezte magát biztonságban. Részéről nem igényelt nagy erőfeszítést, hogy észrevétlen maradjon. A pólóján Éljen a józanság! felirat virított, és egy kitűzőt is viselt, mely szellemi szabadságot hirdetett, de úgy látszott, a jelszavakon senkinek sem akadt meg a szeme. Meglehet, hogy a divatos pólót hatástalanította a kézzel kötött kardigán – az egyik kedvenc nagynénje ajándéka – meg Maureen egyszerű gyapjúszoknyája, vastag harisnyája és csizmája. Bár tisztában volt vele, hogy az öltözködési stílusa egyszerű és unalmas, ez cseppet sem zavarta. A divat olyanoknak való, akik feltűnésre vágynak. Hébe-hóba a pillantása találkozott valaki máséval, és olyankor mindketten finoman, udvariasan biccentettek. Maureen nem az volt, akit egyből felismertek. Ismerősnek tűnt, mint akivel időnként találkoznak, de nem tudták igazából hová tenni. Ezen mindig csodálkozott, mert neki kiváló arc- és névmemóriája volt. Az ott például Kim Crutcher, a bögréjét szorongatva, a barátnőjével, Daphne McDaniellel, aki szivárványszínű cukorral megszórt fánkot majszol. Mindketten gyakori vendégei voltak a könyvtárnak. Akárcsak Mr. Teasdale, aki a pékség túlsó végén ült, és álmodozva bámult ki az ablakon. Rendszeresen igénybe vette a könyvtár gyengén látóknak kínált szolgáltatásait. A hokiedzés

9

utáni zsákmányaikkal a kijárat felé igyekvő gyerekeket is játszva meg tudta nevezni: Chelsea Nash, Max Bellamy, A. J. Martinez, Dinky Romano. Vajon Eddie Haven élvezi az ismertséget? – tűnődött. Talán most, hogy kénytelenek lesznek együtt dolgozni, lesz alkalma megkérdezni tőle. Vagy nem. Az a szomorú tény, hogy félénkségében valószínűleg még azt sem nagyon meri majd megkérdezni tőle, hogy hány óra van, pláne nem azt, miként vélekedik a hírnév szeszélyeiről. Elég sokat tudott Eddie Havenről, de nem ismerte. Talán a karácsonyig hátralevő hetekben ez megváltozik. Vagy nem. Vajon megismerhetünk valakit úgy, hogy közben magunkról nem árulunk el semmit? – tanakodott. És érdekli őt annyira az ügy, hogy kipróbálja? Elolvasott egy oldalt a könyvből, aztán igyekezett megállni, hogy ne nézzen a neonfénnyel világító faliórára. A szomszéd asztalnál valaki felkacagott, és egy jókedvű gyerekhang vált ki a zsúfolt pékség zajából. A könyvtár és a Szent Szívtemplom mellett a Sky River Sütöde volt az egyik kedvenc helye a városban. Egy pékségben senki sem lehet szomorú vagy levert. Biztosan van valami a cukor és a sütemények illatában, ami jókedvre deríti az embert, mert mindenki, akit Maureen látott, boldognak tűnt. Egy fehér kötényes lány a magas, lépcsős széken kucorogva listát írt, milyenfajta piték lesznek kaphatók hálaadáskor, és egyben a karácsonyi előrendelésre is felhívta a figyelmet. Maureent várakozásteljes izgalom töltötte el a láttán. Mindjárt itt a karácsony, és függetlenül attól, mi történik az életében, ez a kedvenc időszaka az évben. Elkövette azt a hibát, hogy ránézett az órára. Eddie Haven most már hivatalosan is késik. Kerek hét perce itt kellene lennie, nem mintha számolná – pedig így tett. Meddig kell várnia az embernek, hogy azt mondhassa, akire várt, az „elkésett”? Öt percet? Tízet? Húszat? És kinek a feladata kapcsolatba lépni a másikkal? A várakozónak vagy annak, aki megváratja? Ellenzőt formált a kezéből a szeme fölé, és kikukucskált az ablakon. Sokan jártak az utcán ebben az órában, hazafelé igyekezve a munkából vagy az iskola utáni programokból. Egy fiú haladt el előtte, és Maureen úgy vélte, ugyanaz, akit nemrég a könyvtár előtt látott: Jabez. Hatalmas, sötét szeme volt, melyet hosszú, sűrű szempillák szegélyeztek. Amikor üdvözölte, olyan komolyság és tartás áradt belőle, amely meglepte Maureent, mert szokatlannak találta, bár közelebbről nem tudta volna megmagyarázni, miért. A fiú megnézte a cipók és sütemények sorát, és belenyúlt zöldesbarna zubbonya zsebébe. Aztán felsóhajtott, a lélegzete felhőt eregetett a levegőbe, és továbbment. Maureen erős késztetést érzett, hogy visszahívja és felajánlja… mit is? Nem volt szokása alamizsnát osztogatni, és egyébként is kételkedett benne, hogy egy tizenéves gyerek lelkesedne a városi könyvtáros meghívásáért. Kilenc perc elteltével kezdett arra gyanakodni, hogy talán ő tévedett az Eddie-vel megbeszélt találkozó helyét és idejét illetően. Hogy ellenőrizze, kinyitotta a dossziéját, és megnézte a kinyomtatott levélváltásukat. Nem, nem tévedett az időpontot illetően. Haven késik. Nincs mentség, se kifogás – a férfi elkésett. Mire a késése tizenkét percre nőtt, Maureen komolyan ideges lett. Lehet, hogy a végén mégiscsak kénytelen lesz felhívni. Jóságos ég, mennyire utál telefonálni! Vagy… várjunk csak… küldhetné neki szöveges üzenetet. Tökéletes! Egy SMS. Megkérdezi, hogy változatlanul szándékában áll-e eljönni a találkozóra. Igen, így akkor sem szégyenül meg, ha esetleg Eddie elfelejtette a megbeszélést. Hogy miért izgatja magát azon, megszégyenül-e Eddie Haven, az persze teljesen más kérdés. Miközben elővette a mobiltelefonját, eszébe jutott, hogy a pékségben nem szabad használni. Rögtön a bejáratnál ott volt a jelzés, egy áthúzott mobil rajza. Vajon ez a szöveges üzenetekre is vonatkozik? Maureennak nem volt szokása ilyeneket küldözgetni, tehát nem tudta.

10

A biztonság kedvéért kilépett az üzlethelyiségből, szinte úgy érezte, mintha titkolózna. Összeráncolt homlokkal bámulta a telefon gombjait, és a kelleténél nagyobb gonddal megfogalmazta az üzenetet. – Ugyan már – dünnyögött maga elé –, nem fogják kőbe vésni! Mindazonáltal vért izzadt a köszönéssel. Kell egyáltalán köszönnie? Vagy csak vágjon bele az üzenet közepébe? És hogyan búcsúzzon el? „Minden jót?” „Viszlát rövidesen?” És az aláírás? „Maureen?” „M. D.?” Nem, ez túlságosan érthetetlen. Jó, legyen „M. Davenport”. Tessék, kész! Megnyomta a „küldés” gombot. Pontosan ugyanabban a másodpercben észrevett egy kis villódzó ábrát a kijelző sarkában, mely azt jelezte, hogy üzenetet kapott. Fura. Szinte soha nem kapott szöveges üzeneteket. Ez most – hoppá! – Eddie Haventől jött. Nagyjából egy órával korábban küldte el: Elnézést, késni fogok. Találkozzunk n7-kor! Akkor most Maureennak sikerült üldözési mániás idegbeteg benyomását keltenie, aki egy negyedórás késés miatt hisztizik, ráadásul olyan bárgyú, hogy nem nézi meg az üzeneteit. Ott állt a járda szélén az apró képernyőt bámulva, és azt kívánta, bárcsak nyílna meg alatta a föld, és nyelné el, megmentve ettől a kínos találkozótól. Úgy elgondolkozott, hogy észre sem vette a felé száguldó fehér, ablaktalan furgont, csak amikor már majdnem késő volt. Az utolsó pillanatban ugrott félre a járdaszegélyről, miközben a kocsi bevágódott egy néhány lábnyira lévő parkolóhelyre, majdnem nekinyomva őt a téglaépületnek. Néhány másodpercig dübörgő rockzene szűrődött ki az ütött-kopott járgányból, aztán a motor egy utolsó hörgéssel leállt. Maureen dermedt ujjakkal szorongatta a telefonját, a torkát kipufogógáz fojtogatta. Ajtócsapódás hallatszott, aztán léptek a kövezeten. Fekete ruhás férfi bukkant föl, és dühösen bámult rá. Maureen tetőtől talpig végigmérte. Bozontos szőke haja volt, mint egy régimódi kaliforniai hullámlovasnak. Szakadt farmert viselt, fekete, magas szárú tornacipőt meg dzsekit, melynek fel nem húzott cipzárján síbérlet fityegett, és amely alól kilátszott a testhezálló, fekete póló. Megérkezett Eddie Haven! Nagyszerű! Nyilván el lesz ragadtatva őtőle. – Jézus Krisztus, hölgyem, nem láttam magát! Majdnem elütöttem! – szólalt meg. – Igen – helyeselt Maureen. – Valóban majdnem. – Nem láttam – ismételte a férfi. Hát persze hogy nem. Nem ez az első eset. – Jobban kellett volna figyelnie. – Figyeltem én, csak… – A fiatalember beletúrt hosszú, búzaszínű hajába. – Jesszusom, halálra rémisztett! – Azért nem szükséges az Úr nevét hiába a szájára vennie. – Amint a lány kimondta, összerázkódott. Mióta lett ilyen szentfazék? – Nem hiába vettem a számra. Teljesen komolyan gondoltam. Maureen fintorgott. A kipufogógáz szagú hideg kaparta a torkát. – Csak olyan… fantáziátlan dolog. Arról nem is szólva, hogy tiszteletlenség. – És velejéig képmutató – vágott vissza a férfi vigyorogva, jóképűen, mint egy bálkirály. – Élveztem a társalgást, de most már lépnem kell. – A pékség felé intett a fejével. – Találkozóm van valakivel. Halk, mormoló hang hallatszott… egyenesen a nadrágjából. Benyúlt a zsebébe, és előhalászott egy mobiltelefont. Maureen lepillantott a saját készüléke képernyőjére, ahol az állt: üzenet kézbesítve.

11

Ismét Eddie Havenre emelte a tekintetét. Függetlenül attól, hogy nem kenyere a jól nevelt beszéd, a fickónak tagadhatatlanul van fellépése. Szinte emberfelettien jóképű ugyan, de a furcsa vonzerő mélyebbről fakad, mint a puszta vonzó külső. Kisugárzása van, valami hatalmas delejesség, mely mintha magába szívna minden fényt és energiát. Pedig nem is csinál semmi különöset, csak áll, és olvassa az üzenetét. Nagy bajban vagyok, gondolta Maureen. A férfi zavart arckifejezéssel megnyomott egy gombot. A következő másodpercben Maureen telefonja csörögni kezdett. Úgy meglepődött, hogy kiejtette a kezéből. Eddie lehajolt, fölvette, és átnyújtotta neki. – Maureen, igaz? Maureen Davenport. – Az vagyok. – A lány leállította a csörgést, és zsebébe csúsztatta a telefont. – Mi az, máris lecsapja a kagylót? – Gondolom, újdonság lenne. Egy nő, aki nem fogadja a hívását. – A francot, dehogy! Tréfál? Maureen összerándult. – Ugye nem akarja azt mondani, hogy egész idő alatt így fog beszélni? – Nagyszerű. Tehát maga is afféle szenteskedő fajta. – Szerintem magánál egy elítélt fegyenc is szentebb – riposztozott a lány. – Ismertem párat, aki szentebb volt nálam. Várjunk csak, hiszen én is elítélt vagyok. – A homlokához emelte a keze fejét. – Akkor ez most azt jelenti, hogy szentebb vagyok, mint saját magam? Jesszusom, hölgyem, maga aztán tudja, hogyan szórakozzon egy pasi fejével! – Egyáltalán nem áll szándékomban szórakozni a fejével vagy bármilyen más testrészével. Eddie Haven elindult az épület felé. – Szóval… Maureen Davenport. – Úgy ejtette ki a nevét, mintha kóstolgatná. – A könyvtárból. – Az vagyok. – A lány nem tudta volna megmondani, a férfin meglepetés látszik, csalódottság vagy csak fásultság. Eddie megállt, és összevont szemöldökkel ránézett. – Találkoztunk már? – Válaszra sem várva folytatta: – Különös, hogy az útjaink még nem keresztezték egymást egy ilyen kisvárosban. Gondolom, más körökben mozgunk. Maureen fejében megfordult, hogy közli vele, igenis találkoztak az útjaik, csak a férfi nem kegyeskedett észrevenni őt, de végül csupán bólintott: – Gondolom. – Ez mókás lesz – elmélkedett hangosan Eddie, miközben összecsapta két kezét, és rálehelt az ujjaira –, és a móka jó, igaz? Maureen nem érezte úgy, hogy erre válaszolnia kellene. – Eddie Haven vagyok – tette hozzá a férfi. – Tudom, ki maga – felelte a lány. Jóságos ég, ki nem tudja, kicsoda Eddie Haven? Különösen most, hogy az újra kiadott DVD-je a népszerűségi listák élén trónol. Hogy ott trónol, azt tudta, mert a könyvtár egy tucat példánnyal rendelkezett belőle, és mindegyikre legalább tíz előjegyzés volt. Vajon milyen érzés évről évre, a nap minden órájában a saját vibráló képmását látni a képernyőkön? Bőségesen lesz alkalma megkérdezni tőle, mivel az idén kénytelenek együtt várni a karácsonyt. Kettejük feladata megrendezni az idei pásztorjátékot Avalon városában. Maureen azért jelentkezett a feladatra, mert ez volt, amire mindig is vágyott, és rendelkezett a szükséges képzettséggel. Eddie egy bírói döntésnek köszönhetően lett a társa, mely közösségi munka végzésére ítélte. Így vagy úgy, de össze voltak láncolva. – Elnézést a késésért! – jegyezte meg a férfi könnyed hangon. – SMS-eztem, hogy kések.

12

– Én is… küldtem SMS-t. – Maureen nem tudta rászánni magát, hogy az „SMS-ez” igét használja. – Amikor elküldtem – fűzte hozzá –, csak akkor vettem észre a maga üzenetét. Odabent, a pékségben többen név szerint köszöntötték a férfit, örömüknek adtak hangot, hogy ismét a városban van. Még többen – főleg nők, ahogy Maureen észrevette – alaposan szemügyre vették. Egy csoport turista abbahagyta a térképek és a brosúrák tanulmányozását, fölnéztek, majd összesúgtak, valószínűleg azon tanakodtak, tényleg az-e a fiatalember, akinek gondolják. A filmjét övező hírverésnek köszönhetően Eddie Haven ismét határozottan népszerű lett. – Errefelé van az asztalunk – mutatta az utat Maureen zavartan pironkodva. Semmi oka nem volt a feszélyezettségre, mégis így érezte magát, nem tehetett róla. – Miért van az az érzésem, hogy máris eldöntötte, nem fog kedvelni? – kérdezte Eddie, és kibújt a dzsekijéből. – Fogalmam sincs, kedvelni fogom-e, vagy sem – ellenkezett kötelességtudóan a lány. – A nyelvnek, amelyet használ, mindenesetre nem vagyok rajongója. Komolyan. – Minek, az angolnak? Szabályos angol, isten a tanúm. – Valóban. – Maureen ráterítette kabátját a szék támlájára, és helyet foglalt. Nem kívánt belemenni semmilyen játékba ezzel a fickóval. – A káromkodásra gondol? – Zseniális következtetés. – Rendben. Nem teszem többé. Nem veszem a számra az Úr nevét hiába, de még komolyan sem. – Örömmel hallom. – Ezek csak szavak. – A szavaknak hatalmuk van. – Igaz. Akarja tudni, mi sértő? – Van választásom? – Az erőszak sértő. Meg az igazságtalanság. Az ínség meg a türelmetlenség. Ezek sértőek. A szavak… azok csak szavak. – Egy csomó meleg levegő? – Így igaz. – Nos, miután megállapítottuk, hogy maga teli van meleg levegővel, talán munkához láthatunk. Eddie kuncogott. – Touché. Csak egy perc, szerzek magamnak kávét. – Némi kotorászás után előhúzott a hátsó zsebéből egy nyúzott tárcát. Kicsúszott a kezéből, és lehajolt, hogy fölvegye. – A fr… – Elhallgatott. – A franccal mi a helyzet? Azt mondhatom? – Jobban örülnék, ha nem tenné. – Jesszus… vagyis a kutyafáját! Maga mit mond, ha elejt valamit? – Rengeteg módja van a bosszúság kifejezésének. Feltételezem, ismer jó párat. – Magát kérdezem. Mit mond, amikor zabos? – Nem szoktam zabos lenni. – Maureen erőt vett magán, hogy olyan szavakat használjon, amelyeket nem szokott. A férfi megdermedt, mintha kővé változott volna a cukrászda közepén. A lány kezdett attól tartani, hogy gutaütést kapott, vagy ilyesmi. Ehelyett hátravetette a fejét, és hahotázni kezdett, hogy feléjük fordultak a fejek. – Maga megöl! – pukkadozott. – Komolyan. Maureen igyekezett nem tudomást venni a kíváncsi tekintetekről. – Ugyan mivel? – Azzal, hölgyem, hogy már látom: maga zabosnak született.

13

– Már látja… – ráncolta kihívóan a homlokát Maureen. – Mit is? Ilyen fantasztikus emberismerő? – Mert maga nem rejteget semmit. – Fogalma sincs, hogy rejtegetek-e valamit. Semmit sem tud rólam. Eddie pillantása végigsiklott a praktikus csizmán, az egyszerű szövetkabáton, a kézzel kötött kiegészítőkön, a szemüvegen, a könyveken és a dosszién. – Mindent tudok, amit tudnom kell – jelentette ki. – És mi az? – Ray Tolley azt mondta, maga a városi könyvtáros. Ray, aki szintetizátoron játszott, a pásztorjáték zenéjéért volt felelős. Maureen nem tudta eldönteni, hízelgőnek vagy sértőnek érezze, hogy Ray kitárgyalja őt Eddie Havennel. – Ez nem árul el túl sokat. – Imád olvasni, és mániákus rendszerező – folytatta a férfi a könyvekre meg a papírokra sandítva. Maureen horkantott. – Kliséket pufogtat. Arról nem is szólva, hogy súlyosan téved. – Megköszörülte a torkát, és bosszúsan rámeredt a férfira. Ekkor vette észre a fülbevalót. Egy picike, szexi aranykarikát az egyik fülcimpájában. Tetoválása is volt, mely megelevenedett, valahányszor behajlította a karját. Maureen el tudta képzelni, milyen látványt nyújthat, amikor a gitárja húrjait pengeti. Egyértelmű jelei egy figyelmet szomjazó személyiségnek. – Aha. Van egy titkos élete is, másodállásban domina. – Ez nem titok. A férfi csillogó szemmel újból kuncogott. – Na persze. – Elindult a pult felé, de félúton visszafordult. – Kér valamit? Maureen igyekezett levenni a szemét a fülbevalóról. – Nem. Köszönöm, nem. Eddie, testsúlyát a másik lábára helyezve és bájosan mosolyogva megszólította az eladólányt, aki csillogó szemmel elegyedett vele beszédbe. Maureen, miközben megköszörülte a torkát, elrendezte a papírjait, és megigazította a szemüvegét. Bárcsak ne viselne szemüveget! Olyan… könyvtároshoz illő. Volt kontaktlencséje, de az irritálta a szemét. A mostohaanyja és a testvérei szerint valami divatos, dán import szemüvegkeret és egy jó frizura kellene neki, hogy ne nézzen ki teljesen átlagosan. De általában egyszerűen csak összefogta a haját, és nem vacakolt az arcfestéssel. A végeredmény az lett, hogy úgy nézett ki, mint egy könyvtáros, aki igyekszik nem úgy kinézni, mint egy könyvtáros, ami nevetséges volt. Fokozatosan elfogadta magát olyannak, amilyen, és rendszerint jól érezte magát a bőrében, a meghitt lakásában, a két macskájával és a rengeteg könyvével. Nem mindig volt ez így, az elégedettségért keményen megdolgozott. És amikor jött valaki – mint Eddie Haven –, és veszélybe sodorta a nyugalmát, az felébresztette a védekező ösztönét. Visszajött a férfi, egy bögre kávéval meg egy csésze forró csokoládéval. – Ez a magáé – mondta. – Tudom, hogy azt mondta, nem kér semmit, de gondoltam, azért próbálkozom. – Köszönöm. Honnan tudta, hogy forró csokoládét szoktam inni? – Ki ne szeretné a forró csokit? – Eddie úgy mosolygott rá, mintha ő lenne az egyetlen nő a helyiségben. – Tejszínhab? – Nem, az már kicsit sok lenne – tiltakozott gyorsan Maureen. Visszatért a feszélyezettsége. Az emberek biztos azon tanakodnak, mit keres itt ez a jó pasi ezzel a szürke verébbel. Aki együtt látja őket, még véletlenül sem gondolja azt, hogy vonzalom köti hozzá a férfit, hanem hogy valami kötelezettség. Eddie Haven figyelmessége olyan volt, mint amikor

14

az osztály csúnyácskájának a haját meghúzza az iskola leghelyesebb fiúja. Nevetségesen hálás volt a figyelemért, még ha az valójában csúfolódás is. Öt perc ezzel a fickóval, és Maureen visszasüllyedt általános iskolás szintre. Csupán egy pillanatig, de azt kívánta, bárcsak valaki más lehetne. Valószínűleg roppant egészségtelen olyasvalakinek a társaságát élvezni, aki elégedetlenséget ébreszt benned saját magaddal szemben. Belelapozott a papírjaiba. Az olyan emberrel szemben, aki idegessé tesz, mindig jó taktika a munkára összpontosítani. – Lemásoltam magának a meghallgatási kérdőívet és a próbák időpontjait, meg… – Köszönöm. Majd átnézem, de most hadd jussak szuszhoz! Még csak most érkeztem a városba. – Hol száll meg? – Egy tóparti házban, amely egy barátomé, aki St. Croix-ban tölti a telet. Teringettét, én is szeretnék most St. Croix-ban lenni! – Remélem, sikerül hamar berendezkednie. Rémisztően kevés idő van a pásztorjáték megrendezésére. – És mégis minden évben összejön. Kész csoda. – Vagyis tapasztalata szerint csoda történik. – Még sosem maradt el. Pedig nem most kezdtem. Maureen ismerte Eddie és a pásztorjáték történetét, beleértve a kihágást, amely miatt közösségi munkára kötelezték. Avalonban köztudott volt, hogy Eddie Haven egy bírói döntésnek köszönhetően kezdett el közreműködni a városi pásztorjáték szervezésében. A szörnyű karácsonyesti balesetet követően arra ítélték, hogy évről évre segítsen az ünnepség lebonyolításában. – Tapasztalatom szerint a csodák jobban működnek, ha kemény munka van mögöttük. – A magam részéről hiszek bennük – ellenkezett a férfi könnyedén. Maureen hitetlenkedve méregette. – Szokott templomba járni? Eddie jóízűen nevetett. – Ó, hogyne! Rendszeresen. – Kicsit halkabbra fogta a hangját. – Higgye el nekem, hogy isteni közreműködés nélkül is meg tudok birkózni a pásztorjátékkal. Egyébként maga hogy került bele a képbe? Önként jelentkezett, vagy belerángatták? Vagy maga is elítélt, mint én? – Senki sem elítélt, mint maga. – Juj! Már látom, hogy sokat fogunk nevetni. – Nem az a dolgom, hogy szórakoztassam. – Ugyan már, ne rontsa el a játékot! Meséljen magáról, Maureen! – Miért tenném? Már kinyilvánította, hogy unalmas tyúknak tart, a könyvek és a macskák megszállottjának… – Sosem mondtam, hogy unalmas, sem azt, hogy megszállott. A könyvek adják magukat, a macskák meg… minden csaj szereti a macskákat. Tippeltem, és bejött. Ugyan már! Tényleg kíváncsi vagyok. Idevalósi? Valami varázs árad belőle, döbbent rá Maureen. Valami bűverő, mely arra sarkallja őt, hogy… nem is tudta pontosan, mire. Hogy apránként feltárulkozzék előtte. Egészen elképesztő érzés volt. Elképesztő, és valószínűleg veszélyes. – Itt születtem és nőttem fel – mondta. – Brockportban jártam főiskolára, aztán visszajöttem, és elhelyezkedtem a városi könyvtárban. – Nyelt egyet. – Nem csoda, hogy azt mondja, unalmas vagyok. – Hé, nem mondtam azt, hogy unalmas. Azonkívül nekem úgy tűnik, nem kellett messzire mennie, hogy megtalálja, ami boldoggá teszi.

15

Ami azt illeti, elég messzire elment, de ezt nem állt szándékában bevallani, Eddie Haverinek meg pláne nem. – No és maga? – kérdezte nagy merészen. – Maga is keresi azt, ami boldoggá teszi? – Nincs rá szükség. Tudom, mire vágyom. Már csak meg kell találnom. – Tényleg? És mi az? – Még csak most ismerkedtünk meg. Ezt nem árulhatom el. A társalgás során váratlan dolog történt. Akarata ellenére Maureen úgy érezte, kezdi megkedvelni a férfit. Emberként, nem pusztán mint egy lélegzetelállítóan jóképű pasit, olyat, aki annyira kívül esik az ő körein, hogy akár egy másik bolygón is élhetne. A rajongólányok bolygóján, gondolta, amikor három nő állt meg az asztaluk mellett. Bátortalanul mosolyogtak, és bökdöstek egymást. – Elnézést! – szólalt meg az egyikük. Teljesen nyilvánvaló volt, hogy nem Maureenhoz beszél. – Maga… maga, ugye, Eddie Haven? – Az az Eddie Haven – pontosított a barátnője. A férfi könnyedén rájuk mosolygott. – Azt hiszem, én volnék az. – Gondoltuk. Pontosan úgy néz ki, mint a filmen. – Ó! Az már baj. – Nem, elragadó volt. – A három nő csak úgy ragyogott. – Múlt héten láttuk az Extrán. Ismét bebizonyosodott egy igazság. A csinos lányok rendszerint egymással barátkoznak. Ezek is mind úgy néztek ki, mint a hajdani pomponlányok: mosolyogtak, csillogott a szemük, farmert viseltek, magas sarkú csizmát és testhezálló pulóvert. – Szóval… szabad egy fényképet készítenünk magával? – Ami azt illeti, most pont nem érek rá… – Csak egy gyors telefonos fotó – mondta a nő, miközben előrántott egy iPhone-t, és Maureen felé nyújtotta. – Megtenné? Mielőtt a lány válaszolhatott volna, egyikük megmutatta, hogyan kell elsütni a kamerát, aztán mindhárman odasereglettek Eddie köré, aki – mi tagadás – felragyogott köztük, mint egy karácsonyfa. – Köszönöm. Igazán kedves – mondta a nő Eddie-nek, miközben elmentette a képet a telefonján. – Nyilván a könyökén jön már ki, de tényleg imádtam abban a filmben. Most is imádom, valahányszor adják. – Köszönöm. Kedves, hogy ezt mondja. A nő egy névjegyet nyújtott felé. – Itt a telefonszámom. Ha esetleg… tudja… volna kedve egyszer elmenni valahova. – Naná! A három nő távozott, összedugott fejjel vihorászva, mint az iskolás lányok. Maureen kissé döbbenten nézett utánuk. Az egyikük az orra előtt kezdett ki Eddie-vel. Pedig nem tudhatta, hogy ő esetleg nem a barátnője-e. Jó, nem az, de mégis. Igazából a tudat fájt, hogy ezek a nők ránéztek, és láthatóan meg sem fordult a fejükben, még futólag sem, hogy esetleg… Eddiehez tartozik. Hogy esetleg randevún vannak. Nem, úgy kezelték, mintha a titkárnője vagy az asszisztense lenne. – Sajnálom – mondta a férfi. – Hol is tartottunk? Maureen megrázta a fejét. – Fogalmam sincs. – Sosem látott még közelről ilyesmit. Ijesztő volt, mintha lesből támadtak volna rá. – Magával sokszor történik ilyen, ugye? Emberek, főleg nők, előbukkannak a nagy semmiből, és autogramot kérnek, vagy egy fényképet. – Nem tudom, mit ért azon, hogy sokszor. – Nem ez volt az első eset, igaz? – A férfi arckifejezése megerősítette a gyanúját. – Az egynél több soknak számít.

16

– Bárcsak ne lettek volna ennyire udvariatlanok magával! Meglepő, hogy észrevette… – Rájuk kellett volna szólnom, hogy udvariatlanok – folytatta nagy komolyan Eddie. – Hála az égnek, hogy nem tette! Borzasztóan kínos lett volna. – Maga pedig nem szereti a kínos helyzeteket – állapította meg a férfi. – Ki szereti? Maga talán igen? – Egész életemben színpadon álltam, a rendszeresen előforduló kínos helyzetek ebben a szakmában benne vannak a pakliban. – Ehhez nem értek. De ezúttal nem lehet oka panaszra. Elragadónak nevezték. – Az is voltam, a mindenségit! – mondta a férfi, meglepő módon a hiúság minden látszata nélkül. – Tudom. Én is láttam a Karácsonyi küldetést. – Maureen elhallgatott. Fura érzés volt, hogy ő többet tud a férfiról, mint az őróla. Általában ez a könyvtáros szerepe, aki ott ül a pult mögött. A nő, akivel kapcsolatban nem tesznek fel kérdéseket, nem találgatnak. Ami Eddie filmjét illeti, nem egyszerűen „látta”. Minden évben feszült figyelemmel nézte meg. Már megvette a most megjelent évfordulós DVD-t, és lejátszotta az összes extrát, különös tekintettel a felnőtt Eddie-vel készített interjúkra. Kívülről tudta a film minden szavát, minden dalát. Annyira imádta, hogy az már nevetséges volt. – Öregnek érezné magát, ha azt mondanám, másodikos koromban láttam? – Nem, mert hatéves voltam, amikor bemutatták a mozikban. – Ó, értem. – Hatévesen jutottam a csúcsra, azóta csak lefelé megyek. Volt valami a mosolyában, valami, ami megmagyarázta Maureennak, miért jönnek oda hozzá felnőtt nők fényképért, vihogva, mint az iskolás lányok. Amellett ez a mosoly felidézte benne azt a drága kisfiút, aki több mint két évtizeddel korábban belopta magát egész Amerika szívébe. Eddie játszotta a kis Jimmy Kringle-t a Karácsonyi küldetésben, mely közismerten a valaha készült legérzelgősebb filmek egyike. Mégis, neki sikerült túllépnie a giccsen, és a közhelyes, valószerűtlen figurából olyan kisfiút teremtett, akiben mindenki hinni tudott. És hitt az azóta eltelt években is, hála a digitális felújításnak, a DVD-extráknak és a huszonnégy órás kábelcsatornák szüntelen működésének. – Nem lehetett könnyű ilyen fiatalon sztárrá válni – jegyezte meg a lány. – Nem is volt olyan rossz, az idő tájt. De akkor senki nem gondolt az internetre. Vagy arra, hogy így elterjed a kábeltévé. Maureen érezte, hogy kezd túlságosan érdeklődni a férfi iránt. – Ideje befejeznünk – javasolta. – Alig várja, hogy megszabaduljon tőlem, mi? – Igen, vagyis nem, de… – Zavarba jött. Folyvást zavarba jön, ha ezzel a fickóval beszél, ami nevetséges. Képzett szakember a maga területén. Nem tehetett róla, felidegesítette Eddie Haven a szexi viselkedésével, a fülbevalójával és a túlságosan jóképű arcával. A férfi most biztosan azt hiszi róla, hogy reménytelen lúzer. Maureen nem szeretett olyan emberek között lenni, akik lúzernek tartották. Olyan emberek társaságát szerette, akik növelték az önbizalmát. A családja, az olvasók a könyvtárban, a gyerekek… – Egy csomó mindent el kell mesélnem az előadással kapcsolatban – mondta. – Először is filmre veszik egy különkiadás számára. – Még most is izgalomba jött, ahogy kimondta. – Jön egy forgatócsoport a városból, és mindent rögzít. Része lesz egy műsornak, amelyik kisvárosi karácsonyi hagyományokat mutat be. – Klassz – bólintott a férfi, de nem látszott lelkesnek. – Ez persze nem változtat a terveinken, de azért azt akartam, hogy legyen tudatában. – Átnyújtott Eddie-nek egy nyomtatott papírt. – Itt a program, amelyet kitaláltam. Este

17

átnézheti. – Heteket töltött azzal, hogy meglelje az elbeszélés és a dalok tökéletes együttesét a Szent Szív-templomban szenteste tartandó ünnepséghez. Csodálatos program volt, arra hivatott, hogy életre keltse az ünnep varázsát. Nagyon régóta, apró gyerek kora óta megvolt az elképzelése az eszményi pásztorjátékról. Gyertyafényes, tömjénillatú, daloktól zsongó este képe lebegett a szeme előtt. Az ünnep lényege, a dicsőítés egyetlen előadásba sűrítve, mely a legkérgesebb szívet is meglágyítja, és emlékezteti az embereket, hogy egész évben átélhetik a karácsony boldogságát. Eddie futó pillantást vetett a forgatókönyvre és a dalok listájára. – Rendben, mindegy. De ugye nem az angyalokkal kezd? – kérdezte. – Amikor Mrs. Bickham rendezte, mindig az angyalokkal nyitottunk. Ó, az elmúlt pásztorjátékok kísértetei, gondolta Maureen, miközben magához szorította a dossziéját. Még nagyon sokáig fogják üldözni őt. – Idén nem. – Ez a maga műsora. Ördög vigye, én még csak nem is szeretem a karácsonyt. Milyen ellenszenves! Ugyanakkor nevetségesen vonzó a maga kócos mivoltában, a feszes farmerjában meg pólójában. Halálos vegyület. – Badarság! Mindenki szereti a karácsonyt. A férfi nevetett. – Jó. Úgy látszik, nem magyaráztam meg eléggé. – Mit? – Maureen akaratlanul is kíváncsi volt, és azon kapta magát, hogy előredőlve csüng a férfi szavain, mint a rajongólányok legreménytelenebb fajtája. – Ezt az egész karácsonydolgot. – Mi van vele? – Most valószínűleg dobni fog egy hátast, de ha még nem vette volna észre, nem igazán rajongok az ünnepért. Meglehet, gondolta Maureen, hogy azért találja vonzónak, mert kihívást jelent. Nagyon rég volt már, hogy ötévesnél idősebb személy vitába szállt volna vele. – Ne butáskodjék! Mindenki szereti a karácsonyt. – A sírba visz, Maureen. Komolyan. Mondok egy világraszóló újdonságot: nem mindenki szereti a karácsonyt. – Újból a műsortervre pillantott. – Nem túl változatos. Nem látok itt semmi újat. – Bármikor felvehetjük a listára „Az elkóborolt rénszarvas”-t a híres filmjéből. A rajongói örülnének neki. Boldog lesz tőle? – Hányingerem lesz tőle. Ez a megbeszélés a lehető legrosszabb irányba halad. Bárcsak tudná, hogyan terelje vissza a helyes útra! – gondolta Maureen. – Itt a szereplőválogatás jelentkezési lapja. – Az még érdekes lehet. Mindenki szeretne sztár lenni. – Úgy tűnik. Igyekszünk lehetőség szerint minden jelentkezőnek feladatot adni. Emlékeztetni kell őket, hogy nincsenek jelentéktelen színészek… – ...csak apró szerepek – fejezte be a mondatot Eddie. – És mindenki tudja, hogy ez baromság. Maureen összerezzent. Vajon miért érzi kötelességének a férfi, hogy elidegenítse magától? A barátnője, Olivia azt mondaná, azért, mert tetszik neki. Ez a gondolat túlságosan is nyugtalanította. Belebújt a papírjaiba, abban a reményben, hogy közben sikerül lecsillapítania az idegeit. – És aztán kezdődnek a próbák. Itt az időbeosztás. – Értem, főnök. – Fölényeskedik? – Próbálkozom, igen.

18

– Fölösleges, nem működik. Ne veszítsük szem elől a célunkat! Ez a műsor nem nekünk készül, és nem rólunk szól. A gyerekeknek rendezzük, és mindenki másnak, aki meg akarja ünnepelni a karácsonyt. – Minél idegesebb lett, annál házsártosabban csengett a hangja. – Édesem, maga túlságosan komolyan veszi ezt az egészet. – A karácsony megünneplését nem szabad félvállról venni. – Ó, Maureen, mióta lettél ilyen savanyú? Olivia mindig azt mondja, hogy engedje el magát, és szórakozzék. Csakhogy Olivia várandós, és a hormonoktól teljesen megbízhatatlan mostanság. – Értem – ismételte a férfi. – Végeztünk? – Igen. Végeztünk. – Maureen elhallgatott, aztán összeszedte a bátorságát, és megpróbálta legyőzni az idegességét. Rosszul kezdődött az ismeretségük. Talán, elmélkedett, egy vacsora mellett rendbe tudnák hozni a dolgokat. – Nézze, Eddie, ne kezdjük rossz hangulatban a közös munkát. A pékség mindjárt bezár, de arra gondoltam, esetleg elmehetnénk máshová, megvacsorázhatnánk, és folytathatnánk a beszélgetést. Kíváncsi lennék, magának milyen ötletei vannak. Tessék! Kimondta. Elhadart egy meghívást a legvonzóbb fickónak, aki valaha egy asztalnál ült vele. Így kiadni magát annyira ellentétes volt a természetével, hogy majdnem zihálni kezdett, miközben ott ült, és a választ várta. Javára kell írni, hogy Eddie nem somolygott, vagy bármi ilyesmi. Egyszerűen visszautasította, a lehető legegyenesebb módon: – Köszönöm a meghívást, Maureen, de nem fér bele. Máshová kell mennem. – Az órájára pillantott. – Ami azt illeti, jobb lesz indulnom, különben elkésem. Talán majd máskor. Maureen meg akart halni. Ott helyben, abban a pillanatban szeretett volna összegömbölyödni és meghalni, hamuvá válni, melyet elfúj a hideg téli szél. Mi jutott eszébe, hogy meghívta a férfit vacsorázni? Ő Eddie Haven, az ég szerelmére! Nem vacsorázik olyanokkal, mint Maureen Davenport. Ő sem akarná, még ha a férfi javasolná is. Faragatlan fickó, szándékosan provokálja őt, és annyira nem az esete, hogy az már nevetséges. Gyötrelmesek lesznek a következő hetek… Valamiképp sikerült bamba mosolyt erőltetnie az arcára, miközben a férfi gyakorlatilag kivágtatott a pékségből. Elképzelte, ahogy hazarohan és rendbe szedi magát, valószínűleg egy találka kedvéért egy olyan nővel, aki nem tudja, mi a különbség a könyvtár és a batár között, de tudja, hogyan töltse ki a társalgásban beállt csendet, ahogy a pulóverét is kitölti. Maureen elképzelte, amint gyertyafény mellett, az asztal két oldalán ülnek, egymás szemébe néznek, és azt suttogják: „egészségedre!”, miközben összekoccintják nemes borral telt poharaikat.

19

3. – Üdv! A nevem Eddie, és alkoholista vagyok. – Szervusz, Eddie! – feleltek a csoport tagjai kórusban, a hangjuk melegen és megnyugtatóan csengett a templom pincéjében lévő kis helyiségben. Nem mintha nem tudták volna, ki ő. A köszönés része volt a gyógyulás szertartásának, és a változatlan ismétlés bizonyos vigaszt nyújtott a résztvevőknek. Valahányszor Eddie Avalonban járt, mindig eljött erre a gyűlésre, ahol mindenki ismerte. Mindnyájan ismerték egymást a csoportban, mivel rendszeresen jártak ide, némelyek már évek óta. Időnként felbukkantak új arcok, de a társaság magja meglehetősen állandó volt. Most is felismert egy Logan nevű, vörös hajú főiskolás fiút, egy Tony nevű középiskolai tanárt és egy idősebb fickót, Terry D.-t, aki sokat segített neki a nehéz években. Amikor Maureen Davenport azt kérdezte, szokott-e templomba járni, Eddie igenlő választ adott. Nem hazudott – az épület egy templom volt. Mindazonáltal tisztában volt vele, hogy a nő nem erre gondolt. Nem valamiféle isteni sugallat hatására kezdett el templomba járni. Egy látványos, nagy ballépését követően a bíróság kötelezte, hogy vegyen részt a gyűléseken. Nem hitte volna, hogy megszereti őket. Nem számított rá, hogy egy csoport idegen között fogja felismerni a legmélyebb igazságokat saját magával kapcsolatban. De valami történt. Nem abban találta meg az üdvözülést, amiben a legtöbb ember. Számára a hozzá hasonlók társasága jelentette a megváltást, akikkel együtt nap mint nap megújítja a józanság iránti elkötelezettségét. Az ittas autóbalesete több szempontból áldást jelentett, bár jól álcázva. Eddie számára új élet kezdődött azon az éjszakán. Új módja a karácsony eltöltésének. Változatlanul ki nem állhatta az ünnepet, de legalább képes volt józanul végigcsinálni, és nem alkoholos révületben. Egy havas szenteste lépett rá a változás útjára, akarata ellenére. Már nem az az elkeseredett, elveszett ember volt, aki annak idején nehéz szívvel és felkötött karral megjelent. Ám akár otthon volt, a városban, akár itt, Avalonban, változatlanul eljött a gyűlésekre a támogatásért, a barátságért, és hogy lehetősége nyíljék szolgálni a többieket. Néha pedig, mint például ma este, azért, hogy átgondoljon olyan dolgokat, melyek nem hagyták nyugodni. Mint például Maureen Davenport. Máris látta, hogy mellette nem lesz sétagalopp az élet. Maga volt a megtestesült kimért, pedáns könyvtáros, ami Eddie-ből azt váltotta ki, hogy szerette volna összekócolni a haját, levenni a szemüvegét, és azt mondani neki: – Hé, Ms. Davenport, maga gyönyörű! A filmekben mindenesetre így történne. Mindazonáltal nem tartotta valószínűnek, hogy Maureen eljátszana a szerepét. Feltehetően csupán megkocogtatná a dossziéját egy ceruzával,

20

és figyelmeztetné, hogy térjenek vissza a munkához. Ez a lány pokollá fogja tenni a karácsonyig hátralevő heteket. Eddie-nek máris hiányzott Mrs. Bickham. Az asszony elviselhetővé tette a kötelező közösségi munkát, mert könnyű volt vele kijönni. Eddie-nek a kisujját sem kellett megmozdítania a pásztorjáték miatt. Ez a Maureen nevű tyúk ellenben nem palimadár. A végén még tényleg megdolgoztatja. Eddie-nek igazából nem volt kifogása a munka ellen, de sosem szerette, ha kardos menyecskék parancsolgatnak neki. Mindenféle forma és fajta ember ült a szobában, mindenféle korú, sokféle sorssal. Kortyolgatták a kávéjukat, és várták, hogy Eddie beszéljen. – A ma esti gyűlés témája a távlat – mondta nekik. – Na igen, nekem ez most bejön. Emlékeztetnem kell magam, hogy bizonyos távolságból szemléljem a dolgokat. Eleinte egy bírói ítélet miatt kezdtem el ezekre a gyűlésekre járni. Úgy gondoltam, nem tartozom ide. Valójában nem akartam idetartozni. Nem akartam tag lenni egyetlen olyan klubban sem, ahol nem ihatom le magam a sárga földig minden este. Együtt érző mormogás hallatszott a hallgatóság felől. – A bírónő jobban ismert, mint én magamat. És tisztában volt egy jó orvosság értékével, ami esetemben az életre szóló tagságot jelentette ebben a nemes gyülekezetben. Néha, ha behunyta a szemét, és arra az éjszakára gondolt, a rettegés pillanataira, Eddie úgy vélte, egészen pontosan fel tudja idézni, mi történt. Szinte érezte a markában a pezsgősüveg nyakát – Dom Pérignon, természetesen. Csak a legjobb jöhetett szóba mindenből azon az estén, amikor megkéri a szeretett nő kezét. Ez volt Natalie kedvence, semmi más nem felelt volna meg. Édes Natalie! A tökéletes nő: néhány évvel idősebb és jóval kifinomultabb, mint ő, újságírónő. Ráadásul hetek óta finom jelzéseket adott, hogy számít a lánykérésre, ebben Eddie biztos volt. Gondosan megtervezte az estét. Avalon tökéletes helyszín volt, félúton New York City és Albany között, ahol Natalie családja élt. A nő arra számított, hogy a szüleihez mennek karácsonyozni, fogalma sem volt a meglepetésről, amelyet ő kitervelt. Eddie szenteste akarta eljegyezni. Nem állhatta az ünnepet annak köszönhetően, ahogyan gyerekkora karácsonyai teltek, amikor a szülei városról városra rángatták az ünnepi témájú vándorműsorukkal. Így hát, hogy megszabaduljon az ellenérzésétől, a rossz emlékeket valami jóval akarta felváltani. A karácsony nem fájdalmas sérelmeket fog ezentúl az eszébe juttatni, hanem valami örömtelit: az eljegyzést és az esküvőt. A családja révén ismerte meg Avalont. A városban volt a Kioga Ifjúsági Tábor, ahová gyerekkorában az ősei minden nyáron beadták, míg ők az országot járták, és reneszánsz búcsúkban léptek föl. Az évek során lassan otthonává vált a hely, legalábbis még ezt érezte leginkább annak az összes többi tartózkodási helyük közül. Még azt is elképzelte, hogy Natalie-vel egyszer vesznek itt egy hétvégi házat. Aznap este lefoglalta a legjobb asztalt az Almafa fogadóban, azt, amelyik a Schuyler folyóra nézett. Télen a köveket beborította a jég, a folyópartot a hó, és mindez csillogott az étterem ablakain kiszűrődő fényben. Előre megrendelte a kedvenc ételeiket, és még azt is összeírta az igazgató számára, milyen zeneszámokat játsszanak az est folyamán. Emlékezett rá, milyen kifejezés jelent meg Natalie arcán, amikor megkóstolta a desszertet – lágy, tojáslikőrös crème brûlée –, mert néha az ágyban is ugyanilyen arcot vágott. Sőt pont ez az ábrándos kifejezés volt a jel, hogy eljött az idő. Bár már elfogyasztottak egy üveg bort, Eddie pezsgőt rendelt. Nem kerülte el a figyelmét a nő felvont szemöldöke, és jó előjelnek vélte. Utólag visszatekintve valószínűleg inkább a balsejtelem kifejezése volt.

21

Kellemesen elzsongulva a bortól, Eddie folytatta a terve kivitelezését. Natalie már szinte másodlagos volt, epizodista az ő főszerepe mellett. Ez az észrevétel már önmagában elég figyelmeztetés kellett volna hogy legyen. Abban a pillanatban, amikor ez a helyzet már nem Natalie-ről szól, vagy legalábbis kettőjükről mint párról, az csakis rosszat jelenthetett. Az italospincér töltött, és Eddie pohárköszöntőt mondott – a jövőjükről, az életre szóló boldogságról… Eljött az idő. Lelke mélyén nagyon is ragaszkodott a hagyományokhoz. Nem zavartatta magát a többi karácsonyesti vendégtől az étteremben, fél térdre ereszkedett, és megfogta a nő kezét. Abban a pillanatban a magnóból fölcsendült a Karácsonyi küldetés híres dala. Meglehet, hogy fel kellett volna ismernie: ez is rossz jel. A szám egészen biztosan nem szerepelt a kívánságlistáján. Talán az igazgató a kedvében akart járni az édeskés, érzelgős melódiával. Ki tudja… Sokan feltételezték, hogy egy ilyen népszerű filmet ő is biztosan szeret. Eddie csak azt tudta, hogy a gyűlölt dal megmérgezte a hangulatot, mint egy fulladási roham az ínyencvacsorát. És mindennek a tetejébe ez a létező legförtelmesebb változata volt a dalnak, egy Christmas Bells elnevezésű kórus előadásában, mely roppant népszerűségre tett szert az interneten. Olyan ragacsosan giccses feldolgozás volt, hogy a hányinger kerülgette, ha meghallotta. Csakhogy már térdelt. Már belekezdett. Most már nem lehetett visszakozni, végig kellett játszania a szerepét. Gondosan előre megírta, mit fog mondani, majd betanulta, hogy ne hangozzék úgy, mintha előre megírt szöveg lenne: – Szeretlek. Örökké veled akarok lenni. Megtisztelsz azzal, hogy a feleségem leszel? Ez volt a végszó, amelyre Natalie-nek örömkönnyekben kell kitörnie, esetleg olyannyira elérzékenyülnie, hogy ne is tudjon megszólalni, csak hevesen bólogatni: „Igen, igen, igen, természetesen leszek a feleséged.” És körülöttük az emberek az étteremben meghatottan felsóhajtanak az előadás láttán. Akkor ő fölemeli a kis, bársonybevonatú ékszerdoboz fedelét, és a nőt újból megrohanják az érzelmek. Tökéletes. Felejthetetlen. A karácsony ettől fogva élete legboldogabb időszaka lesz. Csupán egyetlen gond volt. Natalie nem követte a forgatókönyvet. Nem voltak örömkönnyek. Nem volt kölcsönös szerelmi vallomás. Csupán döbbent rémület látszott az arcán. „A varázslat működik, csak hinned kell benneeeeeee” – énekelte a Christmas Bells a háttérben. Natalie nem bólogatott. Mint aki émelyeg, nemet intett a fejével. – Kizárt. Sajnálom – mondta, miközben fölállt az asztaltól és eliramodott a ruhatár felé. Eddie ledobott egy vastag bankjegyköteget az asztalra, fölkapta a pezsgősüveget a nyakánál fogva, és távozott, függetlenül attól, hogy tudta, nem szabad italt kivinni az étteremből. Natalie a vasútállomás felé igyekezett, olyan sebesen, ahogy a lába bírta. – Nem beszélhetnénk meg legalább? – kérdezte tőle. A nő nem lassított. – Sajnálom, ha azt a benyomást keltettem benned, hogy vevő lennék egy házassági ajánlatra. – Az ördögbe is, olyan nyilvánvaló jeleket adtál, mint egy világítótorony! Mégis mit kellett volna gondolnom? – Fogalmam sincs, miről beszélsz. – Ó, akkor elnézést kérek, amiért azt hittem, komolyan gondolod, amikor azt mondod, szeretsz.

22

– Komolyan gondoltam! – tiltakozott Natalie. – Még most is komolyan gondolom. De még nem állok készen a házasságra. És te sem. – Ne mondd nekem, hogy nem állok készen! – Jó, nem mondom. Viszont elmondom, mit gondolok: szerintem te nem annyira házasodni akarsz, mint inkább menekülni a magánytól. – Hé, az egy dolog, hogy kosarat adsz. Mindennek a tetejébe ne játszd még a pszichológust is! Innentől kezdve a vita egymás hibáinak a felhánytorgatásába fulladt, és miután Natalie egyedül szállt föl az Albanybe tartó vonatra, már Eddie is kész volt beismerni, hogy talán elsiette a lánykérést. Mire visszaért az étterem parkolójában álló furgonjához, a fájdalma már haragnak adta át a helyét. Dühös volt Natalie-re, de még inkább saját magára. Miért kellett nagy, nyilvános cirkuszt csinálnia a dologból? Miért tette ki magát ilyen megszégyenülésnek? Ahogy végiggurult Avalon utcáin, a kisváros lakatlannak látszott, mint egy kísértetváros. A legtöbb ember hazasietett, hogy otthon, családi körben töltse a szentestét. Mások a templomban voltak, hogy dallal és imádsággal ünnepeljenek. Eddie is egy csuhás társaságában szándékozott eltölteni az est hátralevő részét. Egészen pontosan egy Dom Pérignon nevezetű szerzetessel. Mivel az üveget az étteremben felbontották, már vezetés közben elkezdett inni. Ördög és pokol, hisz szenteste van, és sehol egy teremtett lélek a látóhatáron! Az imént kapott kosarat, és kétségbeesetten vágyik rá, hogy elvegye a fájdalom és a harag élét. Egyébként is lassan hajt. Nem kell sehova odaérnie. A szülei meghívták magukhoz a Long Island-i otthonukba, mint minden évben, ám Natalie tökéletes ürügyként szolgált, hogy visszautasítsa a meghívást. Most aztán kifogyott a kifogásokból. A hóvihar könnyed szállingózással kezdődött, néhány pihe úszott el a szélvédő előtt. Néhány percen belül, a tó hatásának köszönhetően a szállingózásból sűrű, szakadatlan zuhogás lett, a fehér pelyhek furcsa, kábító látványt nyújtva zúdultak felé. Eddie úgy döntött, elkanyarodik a Hegyi Legelő felé, megnézi, hátha lézeng még ott valaki. Volt néhány régi barátja Avalonban, akiket még a nyári táborok idejéből ismert. A kisváros semmit sem változott. Meghitt benyomást keltő házak úsztak el mellette, melyek ablakából fény szűrődött ki, gondosan bezárt boltok, és a domb tetejét megkoronázó country klub. A leglátványosabb kivilágítás a Szent Szívtemplomhoz tartozott a tóparti út egyik kanyarulatában. A hosszúkás épület ereszén fényfüzér villogott. A széles, hófödte udvaron díszes, életnagyságú betlehem állt. Eddie lehúzta maga mellett az ablakot, és belélegezte a jeges levegőt. Kövér hópelyhek csapódtak be a furgonba a résen keresztül. Halvány, távoli harangzúgás szűrődött be az ablakon át, a legmagányosabb hang, amelyet valaha életében hallott. Hogy elűzze a gyászos zajt, bekapcsolta a rádiót, ahol a Black Sabbath Never Say Die című számát játszották. Eddie számára a zene többet jelentett puszta hangnál. Olyan hely volt, ahova beléphetett, és ahol ismerős, védett terepen mozgott. Gyerekkora minden felfordulása és bizonytalansága közepette a zene volt a menedéke és a vigasza. Az évek múlásával ez a kapcsolat csak mélyült. Kamaszkorában ez is a zavarodottság feldolgozásának módja lett, majdnem olyan megnyugtató, mint a hatos csomag sör elfogyasztása, melyet a szülei hűtőszekrényéből csent. Később, hallgató korában a Juilliardon az önkifejezés formája volt, az egyetlen, melyet értelmesnek érzett, tökéletes kísérete a bornak, melyet inni szeretett előadás előtt, után és közben. A fejében mindig szólt a zene. Meglepődött, amikor rájött, hogy másoknál nem ez a helyzet. Talán ez az őrület egy fajtája.

23

Évekkel később, amikor felidézte annak az estének az eseményeit, sosem tudta elválasztani a fejében lejátszódó képeket és hangokat a valóságosaktól. Emlékezett egy különös, ütemes zajra, olyan volt, mint a helikopter zúgása, és arra, hogy még jobban elsötétül az eleve sötét égbolt. Aztán valami – állat vagy faág? – keresztezi az útját. Teljesen ösztönösen, hogy elkerülje az összeütközést, félrerántotta a kormányt. Ám a következő pillanatban kicsúszott a kezéből az irányítás. A furgon kereke jégre tévedt, és a jármű leszáguldott az útról, hókupacokon keresztültörve szánkázott lefelé a meredek lejtőn. Fék és kormány mit sem ért, miközben a kocsi utat tört magának a templom kertjében. A furgon belsejében minden – erősítők, CD-k, csomagok, az üres pezsgőspalack – összevissza repült, mintha forgószél söpört volna végig odabent. Miközben a felgyorsult kocsi keresztülrobogott a betlehemen és folytatta útját a templom felé, Eddie fejében egyetlen összefüggő gondolat fogalmazódott meg: Kérlek, Istenem, add, hogy ne tegyek kárt senkiben! – Az az éjszaka mindent megváltoztatott számomra – mondta a szobában ülőknek. – És ezért hálás vagyok. Erre fogok gondolni az elkövetkező hetekben. Mert valami azt súgja, hogy kihívások várnak rám. Mint az évnek ebben a szakában mindig. – Köszönjük, Eddie! – mormolta a kórus, és a következő felszólalóra fordították a figyelmüket. Igazából akkor kezdődött az élete, azon az éjszakán, amikor majdnem véget ért. Amikor végül kénytelen volt beismerni, hogy az ivás számára nem megoldás. Meg kell változnia, minden téren. Továbbra is a zene volt az élete, de most már a színfalak mögött dolgozott mint zeneszerző és producer, s jelentkezett önkéntesnek egy veszélyeztetett gyerekek számára indított programba Manhattanben. Elégedett volt ezzel a feltűnésmentes élettel. A stúdióval kötött régi, ám változatlanul érvényes szerződés eredményeként a filmje után nevetségesen kevés pénz ütötte a markát. Sosem értette meg, a szülei miért írták alá. Ugyanez a szerződés kötelezte rá, hogy tevékenyen részt vegyen a film reklámozásában – ami azt jelentette, hogy meg kellett jelennie a DVD extráiban. Korábban, az év folyamán, azoknak a riportoknak az elkészítése emlékeztette mindarra, amit utált a hírnévben, tudván, hogy valójában nem az az ember, akit mindenki lát és imád a képernyőn. Zeneszerzőként változatlanul kapcsolatban állt a muzsikával, bár önkéntes alapon, többnyire névtelenül, miközben háttérzenéket és dalocskákat írt rendelésre. Az idegeire ment, hogy az emberek felismerik, és a kíváncsiságuk ismét feléledt, hála a DVD-nek. Csak azt remélte, hogy rövidesen lelohad a lelkesedés. Énjének az a része sem maradt kielégítetlen, amelyik szeretett a színpadon állni. Rendszeresen ellátogatott Avalonba, hogy néhány barátjával egy Örökifjak nevezetű bandában muzsikáljon, és esetenként fellépjenek egy-egy helyi fesztiválon vagy környékbeli klubban. Ebben az évben ideiglenesen elvállalta egy hajnali rádióműsor, a Jó reggelt, Catskills! vezetését, mely hírekből, beszélgetésekből és az általa választott zenéből állt össze, hetente öt alkalommal. A rendszeres műsorvezető ugyanis szülési szabadságra ment. Az élete távolról sem hasonlított a hírnév és a vagyon orgiájához, amit egykor elképzelt magának. Viszont sokkal jobban illett hozzá. A gyűlés, mint mindig, imádsággal és a kávézás romjainak gyors eltakarításával ért véget, aztán Eddie elindult hazafelé. Megállt a Wegmansnél, és megjutalmazta magát a kedvenc elvivős vacsorájával: pikáns sajtkrémes szendviccsel, egy nagy, kövér kapros-ecetes uborkával, egy zacskó sült krumplival és egy doboz szénsavas üdítővel. Kifelé menet az üzletből találkozott az ünnep közeledtének egyik első jelével, az Üdvhadsereg csengettyűsével.

24

A kis harang átható kolompolása bosszantó volt, ugyanakkor nem lehetett nem tudomást venni róla. Miután előkotort egy gyűrött bankjegyet a zsebéből, beledugta a pirosra festett csöbörbe. – Köszönjük – mondta a csengettyűs. Fiatal fiú volt, igazából még gyerek. Volt benne valami, ami távolról ismerősnek tűnt. Eddie-nek némely nagyvárosi tanítványa jutott róla eszébe, akik éhesek, de büszkék. Lehet, hogy ez a srác is részt vett valamelyik korábbi pásztorjátékban. De nem. Eddie meglehetősen biztos volt benne, hogy emlékezne a hosszú, sötét hajra, a kifejező tekintetre, az enyhén zavart mosolyra. – Eddie Haven vagyok – mutatkozott be. A fiú biccentett. – Jabez Cantor. – Új vagy errefelé? – kérdezte Eddie. – Úgy valahogy. Távol voltam egy ideig. Épp most tértem vissza a városba. – Nohát, nálam ugyanez a helyzet. A boltból kijött egy másik gyerek, menet közben a kezében tartott játékot bámulva, minden másról megfeledkezve. Mire Eddie rádöbbent, merre tart, már elkésett. Jabezzel egyszerre rákiáltottak, hogy: – Vigyázz! – De a fiú már nekiment a háromlábú állványnak, és az adománygyűjtő bödön csörömpölve a földre borult. – Bocsánat – mentegetőzött a gyerek, miközben zsebre vágta a játékot, és letérdelt, hogy összeszedje a kiömlött érméket. – Nem figyeltem. – Előfordul – mondta Jabez, és lehajolt segíteni. Eddie is csatlakozott hozzájuk, szedegette a pénzdarabokat a járdáról. Akaratlanul is észrevette a sebhelyeket Jabez kezén. Feszes, fényes forradások voltak, mint a nagyon régi égési sérülések, melyek nem szépen gyógyultak. Idősebb, acélszürke hajú, hosszú felöltős fickó jött oda hozzájuk. – Cecil – szólalt meg rosszalló, éles hangon –, mi folyik itt? – Feldöntöttem ezt a bigyót – felelt a Cecil nevű gyerek. – Elnézést, nagyapa! A férfi dühös képet vágott. Cecil kapkodva igyekezett összegyűjteni az érméket, miközben Jabez újból fölállította a háromlábú állványt. Néhány perccel később helyreállt az eredeti állapot. A nagyapa elmasírozott egy fénylő Porsche felé. A srác elindult utána, aztán megállt, előhalászott egy egydolláros bankjegyet a zsebéből, és bedugta az alkalmi perselybe. Jabez megköszönte, de Cecil ezt már valószínűleg nem hallotta, mert elloholt, hogy utolérje a nagyapját. Eddie szemügyre vette a Jabez nevű fiút, aki elgondolkozva nézett utánuk. Ami azt illeti, sokan mások is megbámulták a Porschét, hiszen az ember nem mindennap lát ilyen kocsit, ám úgy tűnt, Jabez figyelmét inkább az öregfiú köti le. – Ismerősnek tűnik – dünnyögte. – Minden rendben? – kérdezte Eddie. – Persze. – Nem vagy éhes? – kínálta fel Eddie a zacskóját. – Nem, tényleg nem. De azért köszönöm. Eddie megtanulta, hogy ne faggatózzon. Annak sokszor az a vége, hogy a gyerek elmenekül, és örökre eltűnik. – Szeretsz önkénteskedni? A srác az Üdvhadsereg perselye felé bökött a fejével. – Amint látod. – Helyes. Péntek este néhányan felállítunk egy betlehemet. Tudod, mi az? A fiú kuncogott. – Aha. Tudom, mi az a betlehem.

25

– Csak kérdeztem. Akárhogy is, minden segítő kéznek örülünk. – Eddie fölírta a címet és az időpontot a fehér papírzacskó szélére, aztán letépte, és átnyújtotta Jabeznek. – Talán látjuk egymást. A fiú átvette a cédulát, és bedugta a mellényzsebébe. – Talán igen.

26

4. Az Eddie Havennel lezajlott találkozó után Maureen legalább két dologban biztos volt. Egy: Eddie komoly gondot fog okozni neki a következő hetekben. Kettő: nem ez a legrosszabb, amivel a héten szembe kell néznie. Baljós előérzet lett rajta úrrá, miközben másnap tovább maradt bent a könyvtárban. Fontos bizottsági ülésre kerül sor záróra után. Bár nem volt tagja a könyvtár felügyelő-bizottságának, Maureen fontos szerepet játszott a gyűléseiken. Amíg várta, hogy megérkezzék a kis csoport, elvégezte az épület bezárásának megszokott lépéseit. A főbejárathoz érve kilépett a szabadba, és mélyen beszívta az éles, száraz levegőt. Jó lenne egy kis havazás, gondolta, miközben végigjártatta szemét a parkos környezeten. Az egyik oldalsó kertben, egy vénséges vén tiszafa alatt, melyet a mendemondák szerint az angliai Cadbury kastély kertjéből hoztak, kisebb, magányos gránittömb állt, rajta emléktábla. Szerény emlékmű az ismeretlen fiúnak, aki életét vesztette a kigyulladt könyvtárban, száz évvel korábban. A fák már rég levetették tarka lombruhájukat. A fű álomba merült, szárazon, leverten lapult, mintha soha többé nem kelne életre. Sivárság ült meg mindent, egyszersmind várakozásteljes hangulatot keltve. A szép, tiszta havazás mindent megváltoztatna. Elég a búslakodásból, mondta magának Maureen. Több kell ahhoz, mint Eddie Haven vagy akár egy munkahelyi kudarc, hogy tönkretegye a karácsonyát. Ideje bemenni, és fölkészülni az ülésre. Ahogy elhaladt a megmintázott betonból készült bolthajtásos előcsarnok alatt, még mindig felsejlett benne az áhítat. Pontosan ez volt a bejárat tervezőinek a célja. A betonba vésve az állt: „Tegyétek a könyveket a társaitokká! Legyenek a polcaik és szekrényeik a ti mulatóitok és kertjeitek!” (Judah ibn Tibbon, XII. sz.) Ami, Maureen feltételezése szerint, diplomatikus megfogalmazása volt annak, hogy nem baj, ha nincs saját életed. Igazságtalan magával szemben. Igenis van élete, él a könyvekben és a szeretetteljes, kiterjedt családja körében. Nagyon sokan még ennyit sem mondhatnak magukénak, és Maureen alapvetően hálás volt a sorsnak. Előkapott egy joghurtot a személyzeti szoba parányi hűtőjéből, kinevezte vacsorának, és elfogyasztotta egy frissen megjelent tanácsadó könyv mellett, mely a Szenvedélyes élet félénk emberek számára címet viselte. Tele volt olyan tanácsokkal, melyeket épeszű ember meg nem fogadna, például hogy iratkozzon be salsatanfolyamra, vagy vegyen részt érintésterápián. Mennyivel biztonságosabb olvasni az ilyen dolgokról, mint valóban megtenni őket! Általában ha belefeledkezett egy könyvbe, a kibillent világ is helyreállt körülötte, bár ez sem mindig működött. Mire elfogyasztotta a joghurtot, Maureen határozottan nyugtalannak érezte magát. Az aznapi ülésen a költségvetés kerül napirendre, és tisztában volt vele, hogy a hírek nem lesznek jók. 27

Megérkeztek a könyvtár felügyelő-bizottságának tagjai, és az aktatáskáikkal meg a laptopjaikkal bevonultak a tanácsterembe. Mind a négyen fölálltak, amikor Maureen is belépett, olyan komoran és elszántan sorakoztak vele szemben az asztal túloldalán, mint egy kivégzőosztag. Maureen leterítette a kabátját egy szék támlájára. – Kellemetlen híreket hoztak, ugye? Kínos csend ülte meg a szobát. Mr. Shannon, a bizottság elnöke összekulcsolta a kezét egy hivatalos kinézetű irat fölött. – Annál is rosszabbat. Hacsak nem tudunk előhúzni egy nyulat a kalapból, végünk. Az év végével az intézmény bezár. – Kérem, Miss Davenport, üljön le! – szólt közbe egy másik bizottsági tag. Maureen leroskadt az egymásba rakható, fröccsöntött műanyag székek egyikére, és kezét összekulcsolta az ölében. Tisztában volt vele, hogy a könyvtár már régóta veszteséges. Senkit nem lehetett érte hibáztatni, egyszerűen a gazdaság egészét érintő válság mellékterméke volt, amit súlyosbított a költségek növekedése és az egész környéket sújtó nehéz időszak. A csökkenő bevételek nehéz döntéseket tettek szükségessé. A közpénzeket elsősorban az életbe vágóan fontos intézmények fenntartására fordították: rendőrség, tűzoltóság, mentők. Lehet, hogy Maureen úgy vélte, a könyvtár nélkülözhetetlen a közösség életében, ám sok ember, aki már így is túlterheltnek érezte magát, feláldozhatónak tartotta. Mr. Shannon röviden vázolta a problémát a jegyzőkönyv számára. Annak idején, miután az eredeti épület leégett, a könyvtárt Mr. Jeremiah Byrne építtette újjá. A telek és az építmény a család tulajdonában maradt, ám Byrne kilencvenkilenc évre bérletbe adta a városnak. Most Mr. Warren Byrne-ön volt a sor, hogy meghosszabbítsa a bérleti szerződést. Amire hajlandó is volt, csakhogy feltételekhez kötötte. Addig nem hosszabbítja meg a haszonbérletet, amíg a könyvtár nem tudja eltartani magát, ami azt jelentette, hogy még az év vége előtt rendelkeznie kell a teljes következő évi működés fedezetével. A felügyelő-bizottság szerzett támogatást a várostól, ami az adományokkal és az egyéb közpénzekkel együtt, egy ideig úgy tűnt, elég ahhoz, hogy elhárítsa a vészt. Ám a támogatás a következő pénzügyi évre nem érkezett meg, és a csökkent adóbevételek miatt lefaragták a városi költségvetést. A könyvtár előtt elzárult a csap, ahogy egy sérült eret elszorítanak. Maureen igyekezett arra összpontosítani, amit a könyvtár felügyelő-bizottságának az elnöke mond. Pontosabban nagyon igyekezett bármi mást meghallani, kivéve azt, amit mond. Azt, hogy „nincs pénz”, csak egyféleképpen lehet értelmezni. Elszorult a lány szíve. A könyvtár zárva? El sem tudta képzelni Avalont a könyvtára nélkül. Minden városban a közkönyvtár az egyik legmegbecsültebb és legjellegzetesebb intézmény. Avalonra ez különösen igaz volt. A tűzvész után, mely kioltotta egy fiú életét, az elkeseredett közösség összefogott, és az új könyvtárt úgy építették föl, mint emlékművet az összetartozás szellemének. A következő kilencvenkilenc évben az épület szilárdan állt, látszólag oly ellenállóan, mint a Juhar-tó körüli gránitképződmények. Mindez azonban illúzió volt. Rövidesen egész Avalon megtudja, hogy a könyvtár százéves fennállását azzal ünneplik meg, hogy bezárják. – Tudtam, hogy nem jó az anyagi helyzetünk – mondta, és igyekezett úrrá lenni a pánikon –, de azt nem gondoltam volna, hogy ennyire végzetes. – Igen, végzetes. Nem gyakran használta ezt a szót. Sajnos a jelen helyzetben ez volt a helyénvaló. Eltökélten kedélyes mosolyt erőltetett az arcára, és így folytatta: – Kérvényezhetünk támogatást. Szervezhetünk adománygyűjtést. Mit szólnának egy nyílt levélhez és egy nagy kampányhoz? Árveréshez vagy jótékonysági rendezvényhez… – A bizottsági tagok arcát nézve lehervadt az ajkáról a mosoly. – Tudom, mindezt már megtettük. – És őszintén szólva már bélyegre sincs pénzünk – mondta a pénztáros. – És a megyei segélyalap? Vagy az állami?

28

– Bárhogyan is vélekedünk mi erről, Miss Davenport, be kell látnunk, hogy ez nem minősül olyan vészhelyzetnek, mint egy erdőtűz vagy egy áradás. Az a szomorú igazság, hogy a kiadásaink jelentősen meghaladják a forrásainkat, és ez már egy ideje így van. – Nagy, félelmetes, élénkvörös színnel kinyomtatott számra mutatott. – Ennyit nem tudunk összeszedni. – Biztosan van még valami, amit megpróbálhatunk – erősködött Maureen. – Mi lenne, ha megkérnénk Mr. Byrne-t, hogy módosítsa a bérleti szerződés feltételeit? Vagy legalább adjon haladékot, amíg több pénzt tudunk összeszedni. – Warren Byrne-t? Ő a legfösvényebb ember a városban. – És a leggazdagabb. – A fösvénysége tette azzá. Soha nem adott a könyvtárnak egy centet sem. – Mr. Shannon megrázta a fejét. – Már megkerestük, de elutasította a kérést. A szükséges összeg előteremtése pedig röviden és egyszerűen meghaladja a képességeinket. A fő támogatóink már így is több mint nagyvonalúak voltak, de magánszemélyek adományaival csak bizonyos határig lehet eljutni. Költségvetési támogatás nélkül nincs esélyünk – tette hozzá kimerült sóhajjal. – Amilyen időket élünk, a legnagyobb támogatók szinte erőn felül vállalnak kötelezettségeket, vagy egyszerűen kimerülnek. Talán ha a legutóbbi adótervezetet elfogadják, nem lennénk most ilyen helyzetben, ám a szavazók elutasították. Maureen a fogát csikorgatta. Adóellenzők egy kicsi, de hangos helyi csoportja meggyőzte az embereket, hogy nem érdemes megmenteni a könyvtárat, ha az a forgalmi adó növekedésével jár együtt. Maureen keményen korteskedett a tervezet mellett, de kudarcot vallott. – A képviselőnőnk költségvetés-módosítást kérvényezett az érdekünkben, és így tett a városi tanács is – ecsetelte Mr. Shannon. – Csakhogy nincs pénz, erre nincs. Más ügyek előbbre valóak. A pénztáros kiosztotta a legutóbbi jelentését. – Adott körülmények között esélyünk sincs előteremteni a működési költségeket a következő évre. Év végéig be kell zárnunk, és át kell szállítanunk az állományt a megyei könyvtárba. Maureen a saját kétségbeesését látta tükröződni az arcukon. – Mi fog történni a könyvtárral? – A gyűjtemény nagy részét szétosztják a többi fiókkönyvtár között. Az ingatlant alighanem eladják egy befektetőnek. Az épület védettség alá esik, ennek köszönhetően valószínűleg nem fogják lebontani, hanem hasznosítják. – Hasznosítják? Hogyan? – kérdezte Maureen. Elképzelte, ahogy a tiszteletre méltó, vén épületet átalakítják galériává vagy panzióvá. Semmi baja nem volt a galériákkal meg a panziókkal, de ez egy könyvtár! – Tehát feladják a küzdelmet – mondta. – Csak így, egyszerűen. – Nem csak így, egyszerűen – tiltakozott Mr. Shannon fáradtságtól éles hangon. – Mindent megpróbáltunk. Maga is tudja, hogy megállás nélkül dolgozunk. – Igen, tudom, ne haragudjanak. Csak hát… a könyvtárról van szó – suttogta Maureen elcsukló hangon. Körbemutatott a szobában, melynek falát régi, a könyvtár történetét bemutató fényképek díszítették. A boltíves ajtón át a nagyterembe lehetett látni. Az ablakon át beáradó alkonyi fényben csak úgy csillogtak a katonás sorban álló polcok és a tölgyfa asztalok. – Pontosan ez a probléma – felelt Mr. Shannon, miközben fölvette a kabátját meg a lapos autóssapkáját. – Nem túl sok ember számára fontos. A legtöbben, akikkel beszéltem, nem tartják akkora tragédiának, ha bezárnak egy könyvtárat. Annyit jelent, hogy néhány embernek húsz mérfölddel többet kell autóznia, ha könyvekhez akar jutni, vagy meg kell várniuk a mozgókönyvtárat. Nem a legnagyobb katasztrófa a mostani időkben.

29

Maureen megborzongott, miközben tudta, hogy az elnöknek igaza van. – Igen, ez csak egy könyvtár, de mindenütt hasonló a helyzet. Éppen csak hogy sikerült megmenteni a könyvtárat Salinasban, John Steinbeck szülővárosában. Philadelphia tizenegy fiókot veszített el az elmúlt évben. Oregonban egy egész megyében bezárták a hálózatot. A lassú pusztulás általános jelenség. Mi lesz ennek a vége? – A városi tanácsnak a közbiztonságról kell gondoskodnia – magyarázta Mr. Shannon. – Dönteniük kell: a szexuális bűnözők megfigyelésére költsenek, vagy a könyvtár villanyszámláját fizessék ki? Igazán nincs mit tenni. – Értem – rebegte Maureen. – Legalábbis… igyekszem megérteni. – Köszönöm, hogy részt vett a megbeszélésen. Személyesen akartam elmondani a rossz hírt, amint a tudomásomra jutott. Maureen fölállt, és az ajtóhoz kísérte az elnököt. – Hálás vagyok érte. A többiek némán, komoran követték őket. Maureen sokkos állapotban volt, mint egy baleset áldozata. Mindig úgy képzelte, hogy egész életében itt fog dolgozni, szolgálja az intézményt, melyet úgy szeret. Most azzal kell szembenéznie, hogy néhány hét múlva nem lesz állása. – Arra gondoltunk – szólalt meg Mrs. Goodnow, a bizottság titkára –, hogy év végére, záróünnepség gyanánt, pikniket szervezünk. Maureen iparkodott palástolni, hogy forog vele a világ. – Hogyne, rendben – nyögte ki, és becsukta a tanácsterem kétszárnyú ajtaját maguk mögött. Mr. Shannon megállt a kijáratnál. – Maga is jön? – tudakolta, miközben a nyaka köré tekert egy sálat. – Még maradok egy kicsit. Megnézem az e-mailjeimet, és a naptáramba is fel kell írnom valamit. – Vigyázzon magára, Ms. Davenport! – Maga is, Mr. Shannon! Az elnök habozott. – Nincs jó színben. Maureent émelyítő szomorúság rohanta meg. – Ez a könyvtár része a város szövetének. Nem zárhatunk be csak úgy. – A gyerekekre gondolt, akik mesedélelőttre jönnek. A nyugdíjasokra, akik a könyvklubba és a számítógépes tanfolyamra. A felnőtt írás-olvasási programra. Aztán elképzelte, hogy az ajtó becsukódik, és mindörökre lelakatolva marad. És valami belül, a szíve mélyén összefacsarodott és meghalt. – Hozhatok magának valamit, mielőtt elmegyek? – ajánlkozott Mr. Shannon. – Egy pohár vizet vagy… – Tegyen csodát! – mondta Maureen, és mosolyt erőltetett az arcára. – Egy csoda most jól jönne. A könyvtár kihalt csendjében Maureen nem nézte meg az e-mailjeit. Még csak a közelébe sem ment az íróasztalának. Ehelyett a gyűjtemény felé vette az irányt, lassan végigsétált a magas tölgyfa polcok között, és végighúzta a kezét a könyvek gerincén. Mindig is szent helynek tartotta a könyvtárat, az eszmék és művészetek tárházának, olyan védett helynek, ahol az ember nyugodtan engedheti szárnyra kelni az álmait. A könyvtár – és ez a könyvtár különösen – mindig tiszteletet ébresztett benne. Az emberi nem legkülönfélébb ismereteinek katedrálisa, ahol minden tudomány megtalálja a helyét. Gyakorlatilag ebben a neoklasszicista épületben nőtt fel, az ólomüveg ablakos márványtermekben, a fényezett mahagónikorlátok és ablakkeretek között. Az épület központi részét üvegtetős átrium foglalta el, ahonnan kanyargós lépcső vezetett föl a gyerekkönyvtárba.

30

Amikor egészen kicsi volt, ennek a lépcsőnek a megmászását különleges ceremóniának érezte, mintha a mennyországba menne föl. Szinte természetesnek tűnt, hogy Maureen egy nap eme intézmény tisztségviselőjévé válik. Ó, igen, volt néhány év a főiskolán, amikor beleszeretett a színjátszásba, és inkább a színpadon képzelte el a jövőjét, mintha ilyesmi valóban megtörténhetne egy magafajta lánnyal. Egy katasztrofális külföldi élmény azonban kikúrálta ebből a hóbortból. Még most, évekkel később is kirázta a hideg, ha eszébe jutott a párizsi félév. Akkora pofont kapott az élettől, mint egy árhullám. Nagyon gyorsan rá kellett jönnie, hogy neki csendesebb, elmélkedőbb élet való. A könyvtárosi munka pontosan ezt kínálta. Itt olyan munkát végezhetett, ami számít, amitől fontosnak érezte magát. Ám rövidesen ez a hely megszűnik. Lehet, hogy a megyei szervezet a mozgókönyvtárba helyezi át, gondolta, és megborzongott. Egyszer dolgozott a mozgókönyvtárban, még gyakornok korában, és rosszul lett az autózástól. Talán talál állást valamelyik másik városban, vagy a New Paltz-i főiskolán, csakhogy az itteni munka sokkal többet jelentett számára, mint egy állást. És most elveszik tőle. Elképzelni sem tudta az életét e könyvtár nélkül. Mivel fogja tölteni a napjait? Hová fog menni? Ki lesz ő ezentúl? Még belegondolni sem akart. Csak hát ez nem más, mint struccpolitika, nem igaz? Ideje szembenéznie a rideg, kegyetlen tényekkel. Az év végével a könyvtár bezár. Fölösleges tovább reménykednie a csodában. Miközben felöltözött és a távozáshoz készülődött, pillantása még egyszer végigsiklott a félhomályos polcokon. Évszázadok bölcsessége lakozott itt, filozófusok és tudósok, költők, drámaírók és regényírók, az emberiség legfényesebb elméi. Nem észszerű, hogy a válaszok itt vannak, valamelyik könyvben? Végigsétált a polcsorok között, és elvégzett egy szertartást, melyet lánykora óta gyakorolt. Valahányszor egy probléma vagy egy kérdés nem hagyta nyugodni, behunyta a szemét, és találomra kivett egy könyvet a polcról. Hagyta, hogy szétnyíljék a tenyerében, majd – továbbra is behunyt szemmel – rátette az ujját a lapra. Aztán kinyitotta a szemét, és elolvasta a könyv tanácsát. Játék volt csupán, mégis hátborzongató, mennyire sokat tanult egyszerűen abból, hogy kitárta az elméjét és kinyitott egy könyvet. El sem tudta képzelni, miféle tanács segíthetne rajta az adott gondok közepette, ám a megszokás hatalma erős volt. Becsukta a szemét, és végigfuttatta az ujját a könyvek során. Aztán gyorsan kihúzott egy kötetet a polcról. Puffanás hallaszott, és egy másik könyv sarka megütötte a lábát. – Au! – jajdult föl, és kinyitotta a szemét. Most aztán törhette a fejét, melyik az inkább véletlenszerű könyv: az, amelyiket a kezében tartja, vagy az, amelyik a lábához esett? Engedte, hogy a kezében lévő kötet szétnyíljék, és anélkül hogy odanézett volna, végighúzta a mutatóujját a lap egy részén. Aztán visszafordult, és elolvasta, milyen tanulsággal szolgál számára a könyv. Van egy elmélet, mely szerint ha egyszer kiderülne, hogy mi is valójában az Univerzum, és miért jött létre egyáltalán, akkor azon nyomban megszűnne létezni, és valami más, még bizarrabb, még megmagyarázhatatlanabb dolog foglalná el a helyét. – Köszönöm, Douglas Adams! – dünnyögött a néhai szerzőnek, és megfordította a könyvet, hogy megnézze a fényképét. – Nem sokat segítesz. – Visszatette a kötetet, gondosan eligazította az öreg tölgyfa polcon. Aztán fölemelte azt, amelyik a lábához esett: Bölcs gondolatok – idézetek gyűjteménye. Hát, ez még csak nem is idevaló, a regények közé. Rossz helyre tették.

31

Ilyesmi minden könyvtárban gyakran előfordul, de erről a helyről mindig is azt suttogták, hogy kísértet járja. Egy ilyen épület esetében, tele visszhangos márványtermekkel és susogó papírokkal, elkerülhetetlen az efféle mendemonda. Miközben sietve a helyére vitte a könyvet, pillantása a lapra esett, ahol estében kinyílt, és elolvasta a sort, amelyikre a hüvelykujja mutatott: Ha eddig még nem tetted, ideje, hogy megtedd! Ezek a dolgok mókásak, és a móka jó. A kijelentést Theodor Seuss Geiselnek tulajdonították, ismertebb nevén Dr. Seussnak. „A móka jó.” Maureennak egy cseppet lúdbőrös lett a háta. Talán az ujja mégis inkább a következő sorra mutatott? Az élet az ember bátorságával arányosan tágul vagy szűkül. Anais Nin Becsapta a könyvet, a helyére tette, aztán elhagyta a könyvtárat a személyzeti bejáraton keresztül, és bezárta maga mögött az ajtót. Ahogy elindult a sötét estében, a telefonján fölcsendült a Rolling Stones egyik száma – a húgához, Janethez rendelt csengőhang. A fogával lehúzta a kesztyűjét, előhalászta a készüléket, és kinyitotta. – Szia! – Szia! Vacsoráztál már? Maureen gyomra görcsben volt. Gondolni sem tudott ételre. Úgy érezte, soha többé nem fog tudni enni. – Már ettem. – Ó! Arra gondoltam, nem lenne-e kedved átjönni, és bekapni valamit. Karl későn jön haza, egymagam vagyok itthon. Ez Janet! Maureen húga volt a család kisbabája. Elképzelni sem lehetett nála kedvesebb és aranyosabb embert, ám képtelen volt meglenni magában. A főiskolai kollégiumból egyenesen átlépett a házasságba, és most az első gyermekét várta. – Egy órába telne, mire odaérnék, Jan – mondta Maureen. Janet és Karl közelebb költöztek a városhoz, ahol a férfi dolgozott. – Nem ígértek havazást. Maureent mindig zavarta, hogy ő az alapértelmezett testvér. Amikor valamelyik családtagjának azon nyomban szüksége volt valakire, akkor természetszerűen őhozzá fordult. Nem Mereditht hívták, a legidősebb nővérét. Meredith orvos volt Albanyben. Állandóan dolgozott, vagy ügyeletes volt, és mindig mindenki túlságosan elfoglaltnak tartotta ahhoz, hogy zaklassa. Renée-nek, a fiatalabbik nővérének három gyereke volt, ami háromezer okot jelentett, amiért soha nem ugráltatták. A fivérük, Guy, nos, férfi volt, ami elég ok arra, hogy békén hagyják. Maradt ő, Maureen. Hozzá fordultak, ha valakinek hirtelen szüksége volt valamire – társaságra, bébicsőszre, valakire, aki bevásárol, vagy akivel csicseregni lehet telefonon. Ez ment az idegeire. Nem az, hogy őhozzá fordulnak, hanem az, hogy sohasem feltételezik, hogy más dolga is lehet. – Hozatunk valami harapnivalót, és bugyuta szünidei filmeket nézünk – hízelgett Janet. – Na, gyere, mókás lesz! Ugye emlékszel még rá, mi az a móka? A móka jó! – Tessék? – Azt mondtam… – Nem számít. Nem érek rá ma este.

32

– Tényleg? Mi történt? Randid van? Teremtőm, randid van! – lelkendezett Janet anélkül, hogy esélyt adott volna a nővérének a válaszadásra. – Ki az illető? Walter Grunion? Ó, már tudom! Ned Farkis. Összefutott Karllal a vonaton, és rólad kérdezősködött. Egek, randid lesz Ned Farkisszal! Maureen hangosan fölnevetett. – Örülök, hogy ilyen szépen kitaláltad, mivel töltsem az estémet. Még hogy Ned Farkis! Ugyan menj már! – Ned gyógyszerész volt a helyi patikában. Többször is kért találkát Maureentól, és ő sosem mondott egyértelmű nemet, de igent sem. Aztán elszégyellte magát a gúnyos hang miatt, mert tudta, hogy vannak férfiak, akik pontosan ugyanígy gondolkodnak őróla. Maureen Davenport? Ugyan menj már! – Komolyan – mondta a húgának. – Oliviával találkozom. Megyünk a templomhoz, segítünk betlehemet építeni. – Ó! Nem tudtam, hogy abban a bizottságban is benne vagy. – Nem vagyok. Legalábbis hivatalosan nem. De mivel a pásztorjátékot én szervezem… – Értem én. Ma a pásztorjáték, holnap a világ. – Nagyon vicces. Te is jöhetnél. – Hová? – A templomhoz, segíteni. – Kicsit hosszú út lenne. De az előbb még elvárta volna, hogy ő megtegye! Maureen igyekezett elfojtani a bosszúságát. – További kellemes estét, Janet – mondta. – Meglesz. Szeretlek! A sors kegyéből Maureen olyan családhoz tartozott, ahol mindenki szeretett mindenkit. A szülei főiskolás korukban szerettek egymásba, és a szép fekvése miatt választották otthonukul Avalont, ahol sok gyermeket akartak felnevelni a kisváros védett légköre és a természet által körülvéve. Azóta is mind az öt gyerekük a városban vagy a környéken lakott. Ez persze nem azt jelenti, hogy Davenporték élete könnyű lett volna. Távolról sem. Maureen anyját elragadta egy vírusfertőzés, mely egyenesen a szívét támadta meg. Stan Davenport, a középiskola igazgatója magára maradt egy szekérderék gyerekkel. Maureen csupán ötéves volt, amikor ez történt. Emlékezett a veszteség bénító fájdalmára, olyan tiszta és éles volt az emlék, mint egy fénykép. Meredith annyit zokogott, hogy rosszul lett, Guy pedig végtelen, panaszos hüppögésbe fonta az anyjuk nevét: „Mama-mama-mama.” Az apjuk a nappaliban ült az asztalnál, kezébe temette az arcát, és rázkódott a válla, miközben beléje kapaszkodott Janet és Renée, akik zsenge koruknál fogva csupán annyit értettek az egészből, hogy egy pillanat alatt a feje tetejére állt az életük. Maureen mindent értett, bármilyen kicsi volt is. Idővel mindannyian megtanultak újból mosolyogni, újból örömüket lelték az életben. Végül az apja feleségül vette Hannah-t, aki imádta a gyerekeket, és olyan szenvedélyes odaadással anyáskodott fölöttük, mintha ő szülte volna őket. Maureen többek között azért szerette annyira a karácsonyt, mert Hannah mindig fordított rá időt és gondot, hogy a gyerekek megemlékezzenek az édesanyjukról. Ez azt jelentette, hogy voltak könnyek, időnként tehetetlen düh, ugyanakkor azt is, hogy az anyjuk tovább élt a szívükben, függetlenül attól, mennyi ideje távozott. Csak most, felnőttkorában tudta Maureen teljes mértékben megérteni és értékelni Hannah nagylelkűségét. Összetartó család voltak, és az évnek ez az időszaka kiválóan alkalmas rá, hogy felidézze, mennyi mindenért tartozik hálával a sorsnak. Még akkor is, ha pályafutása legnagyobb szakmai kudarcával kell szembenéznie, szerencsésnek érezheti magát. Maureen mindent szeretett a karácsonnyal kapcsolatban – a csípős, hideg levegőt és a hó ropogását a talpa alatt. A sülő sütemények illatát és a kirakatokban meg a házak ereszén

33

hunyorgó fényeket. A régi dalokat a rádióban, az érzelgős filmeket a tévében, a könyvtár asztalain tornyosuló karácsonyi könyveket, a gyerekek kiállított műveit. Az érmék pengését az Üdvhadsereg perselyeiben és az ünnepi programokon ügyködő emberek közös munkáját. Mindez azt az érzést keltette benne, hogy része valaminek, hogy biztonságban van. Igen, imádta a karácsonyt.

34

5. Eddie Haven ki nem állhatta a karácsonyt. Ez volt az ő személyre szabott pokla. Kiskorában kezdődött az idegenkedés, és az évek múltával csak egyre erősebb lett. Ami nemigen magyarázta meg, miért tart éppen a Szent Szív-templom felé, ahol segít fölépíteni a betlehemet. De legalább nem egyedül kell mennie. Három fiú – testvérek – voltak az utasai, akiket a helyi középiskolában „veszélyeztetett” kamaszoknak tartottak. Eddie nem nagyon szerette a „veszélyeztetett” címkét. Meglátása szerint a kamaszkor már önmagában veszélyes. Ezen az estén ők lettek a váratlan szövetségesei, és pillanatnyilag a nagy semmin vitatkoztak, ahogy azt a testvérek már csak szokták. Ez az este leginkább arról szólt, hogy lefoglalja őket. A veszélyeztetett mivoltuk egyik legfőbb oka ugyanis az volt, hogy túl sok szabadidővel rendelkeztek. Eddie úgy vélte, hogy ha kalapácsot meg szalmabálákat ad a kezükbe, hasznosan töltik az estét, és elkerülik a bajt. – Hé, Mr. Haven! – szólalt meg Omar Veltry, a legfiatalabb utasa. – Fogadjunk öt dollárba, hogy tudom, hol vette azt a csizmát, ami a lábán van! – Miből gondolod, hogy egyáltalán van öt dollárom? – kérdezte Eddie. – Akkor fogadjon velem! – erősködött Omar. – Hátha veszítek, és akkor kap tőlem öt dollárt. Öt dollárba, hogy tudom, hol vette azt a csizmát. – Kutyafáját, már én sem tudom, hol vettem. Jól van, próbálkozz! – Azt a csizmát a cipőboltban vetted, haver! – Omart majd szétvetette a büszkeség. Belecsapott előbb az egyik, majd a másik testvére tenyerébe, és mindhárman vihogtak, mint a fakutyák. A fenébe! A piros lámpánál Eddie beletúrt a zsebébe, és előkotort egy ötdollárost. – Nesze! Túlteng benned az ész, pajtás. Mind a hárman igazi okostónik vagytok. – Ugye azok vagyunk? – Feltételezem, annyira bölcsek vagytok, hogy azt az ötöst bedugjátok a perselybe a templomban – tette hozzá Eddie. – Ajaj! – Omar hátrarogyott az ülésen. A Szent Szív-templom a Juhar-tóra néző domb oldalán állt, karcsú tornya a fák fölé emelkedett. A lejtős országút elfordult balra a templomkert bejáratánál, és ha valaki rosszul vette be a kanyart, az csúnya következményekkel járhatott. Eddie lassított. Nagyon sokszor elhaladt már ezen az úton, de mindig kirázta a hideg az emléktől. Ez volt az a hely, ahol az élete két szakasza – a régi és az új – összeütközött egy havas éjszakán, tíz évvel ezelőtt. Ma este az út tiszta volt, és száraz. Az alkonyi fényben derengő ablakaival a festői templom maga volt a fenséges nyugalom képe. Pontosan ilyen környezetben szeretik elképzelni az emberek az esküvőket, ünnepségeket, közösségi eseményeket – és persze a Névtelen Alkoholisták gyűléseit. 35

Eddie befordult a templom parkolójába. – Most aztán egy fityingem sincs, kösz szépen. – Tudtommal filmsztár voltál – vetette ellen Randy, a legidősebb testvér. – A sztárok gazdagok, ezt mindenki tudja. – Aha, persze, az vagyok. Gazdag. – Biztosan sok pénzt kaptál azért a filmért – szólt közbe a középső gyerek, Moby. – A minap este is adták a tévében. „A karácsony csodákra képes, csak hinned kell benne” – idézte. Egyike volt ez a Karácsonyi küldetés híres sorainak, melyet a kerek szemű, ellenállhatatlan kis Eddie mondott bele a kamerába. Az az átkozott film minden karácsonykor vég nélkül műsoron volt. – Most már hivatalosan bejelentem, hogy az idegeimre mentek – mondta a férfi. – És, csak hogy tudjátok, nem lettem gazdag a filmből. Kicsit sem. – Na ne! – horkantott Moby hitetlenkedve. Moby a beceneve volt, de nem a termete miatt. – Az a film óriási! Minden karácsonykor adják. – Lehet, de nekem semmi hasznom nincs belőle. – Nem kapsz részesedést vagy ilyesmit? – Egek, ne nézzetek rám így, jó? Gyerek voltam, világos? És a szüleim nem nagyon jeleskedtek a pénzügyek intézésében. – Ami azt illeti, Havenék elképesztően hiszékenyek voltak. Minden józan megfontolás ellenére nem sikerült anyagi hasznot kovácsolniuk az év egyik legsikeresebb filmjéből. Talán ezért kerüli ilyenkor, ünnepek táján a szüleit úgy, mint a mérges gombát. Eddie nem akart ennyire sekélyes lenni, ám a valódi okát sem akarta megkeresni annak, miért tartja magát távol a családjától karácsonykor. – Mé’, elvették a pénzedet, és elköltötték kocsikra meg cuccokra? – firtatta Randy. – Vagy ügyetlenül fektették be? – Bonyolult história. Hogy rövidre fogjam: anélkül írtak alá szerződéseket, hogy tisztában lettek volna vele, mibe is mennek bele, és egyikünk sem látott valami sok pénzt. De ez már rég volt – tette hozzá Eddie –, kár is róla beszélni. – Ugye valami lágerban nőttél föl? – kérdezte Moby. – Legalábbis ilyesmit hallottam. Eddie nevetett. – Kommunában, nem lágerban. Az egy kicsit más. – A szüleit elkapta a radikális hatvanas évek utószele, és egy időre kivonultak a társadalomból. A hetvenes éveket egy kommunában töltötték a Catskill-hegység egy eldugott, falusias zugában, abban a meggyőződésben, hogy az önfenntartó, egyszerű élet elvezet a nirvánába. Eddie egy kézzel épített házikóban született, ahol nem volt áram vagy folyó víz, miközben az anyját egy bába látta el, és kántáló dúlák vették körül. Kíváncsi lett volna, mit szólnának a Veltry fiúk, ha látnák, milyen név áll a születési anyakönyvi kivonatán. Távolról sem Eddie. – A kommuna egyik alapgondolata, hogy a gyereket nem csupán a szülők, hanem az egész közösség neveli föl – magyarázta nekik. – Iskolába sem jártam. A csoport egy idő után felbomlott, de addigra a szüleim kitaláltak egy műsort, amellyel jártuk az országot. Sokat voltunk úton. – Nyomoronc dolog lehetett – biggyesztette el a száját Randy. Akkoriban Eddie is így érzett, ám a Veltry fiúkhoz hasonló gyerekekkel végzett munka során megtanulta, hogy minden viszonylagos. A három testvérrel összehasonlítva Eddie gondjai jelentéktelenek voltak. Őmellette legalább ott voltak a szülei. A barátja, Ray Tolley elmondása szerint, aki a helyi rendőrségen dolgozott, a Veltry fiúk leginkább nevelőotthonokban nőttek fel. Eddie nem ismerte a pontos okokat, és nem akarta kérdésekkel zaklatni őket. Mindenesetre az apjukat nem ismerték, az anyjuk pedig rendszeresen dutyiban ült. Az ő korukban Eddie-nek az volt a legfőbb gondja, hogy miként élje túl a szüleit és a Haven család hagyományait. A felmenői generációk óta a szórakoztatóiparban dolgoztak,

36

kezdve Edvard Haszczakkal, egy cirkuszi akrobatával, aki teherhajóban megbújva hagyta el a Balti-tengert. Amerikába érkezvén megváltoztatta a kiejthetetlen vezetéknevét, és előadóművész dinasztiát alapított. Eddie dédszülei revükben léptek fel, a nagyszülei dagályos sanzonokat adtak elő, a szülei pedig egy nyamvadt varietéműsorral váltak félig-meddig ismertté a hatvanas években, amikor még maguk is tizenévesek voltak. Az ellenkultúra jegyében eltöltött évek során felhagytak mindennel, de a gyerekük születése rövidesen ráébresztette őket a valóságra: hogy nem számíthatnak mindig mindenben a közösségre. A kommuna kertjében nem tudtak pénzt keresni orvosi kezelésekre vagy a cseperedő fiuk ruháira. Így hát a legifjabb Haven már zsenge korában folytatni kezdte a család szórakoztatóipari hagyományait. Néhány reklámszerep után elkészült a nagy sikerű film, mely örök karácsonyi slágerré vált. Néhány felejthetetlen sor, egy ikonszerű dal – Az elkóborolt rénszarvas –, és a hírneve biztosítva volt a következő évtizedekre. Bár játszott még néhány filmben – egy horrorban, egy ostoba musicalben, és a hangját adta egy rajzfilmhez igazából sosem érdekelte a színjátszás, s a próbálkozások megbuktak, vagy el sem jutottak a bemutatóig. Ám akárhány egyéniséget próbált is felölteni – komoly egyetemista, dühös rocker, érzelmes énekes-zeneszerző –, a gyereksztár képe úgy tapadt rá, mint a cukorbevonat. Egy olyan kisfiú árnyékában nőtt fel, aki azt sem tudta, mit mond, amikor ledarálta a mondatokat, melyek aztán nézők generációi számára beskatulyázták. A szülei folytatták a hivatásukat, bevonva Eddie-t is a műsorukba, amely a népszerűségét volt hivatott kamatoztatni. „Ismerd meg Havenéket!” – így vált ismertté a trió, mely minden karácsonyi évadban útra kelt. Eddie-ben ennek nyomán nem sok más dolog maradt az ünnepekről, mint elmosódott, kellemetlen emlékek. A szülei állították, hogy egy vándorszínész-társulat számára karácsony az eszményi fellépő időszak. Az emberek hajlamosak érzelgőssé válni, és az ünnepi hangulat hevében mélyebben a zsebükbe nyúlnak. Egészen kiskorától kezdve köteles volt rögtön hálaadás másnapján útra kelni a szüleivel, és minden este más-más színpadon fellépni, egészen szilveszterig. Jellegtelen motelokban szálltak meg, futtában étkeztek, a vacsora sokszor ki is maradt, mert nem jutott rá idő a fellépés előtt. Eddie utálta az egészet, de minden este, amikor kilépett a közönség elé, az arcán mosoly ragyogott, és az ajkáról dal csendült fel. Viszont azóta is rossz szájízzel gondolt a karácsonyra. Mindazonáltal ezt nem közölte a Veltry fiúkkal. Őszintén kívánta, hogy jámbor jókedvvel tekintsenek az ünnepre azokhoz hasonlóan, akik ezen az estén elhagyták a meleg otthonukat, hogy segítsenek felépíteni a templom melletti betlehemet – egy díszes életnagyságú szoborcsoportot, mely az állam egész északi részéből vonzotta a látogatókat. Ez volt az egyik legnépszerűbb látványosság Avalonban ebben az időszakban, és a templom, a kereskedelmi kamarával együttműködésben, igazán kitett magáért. Számos önkéntes már ott volt, és a betlehem alkotóelemeit rendezgette: berendezési tárgyakat és szobrokat, erősáramú kábeleket és fényszórókat, ács- és villanyszerelő szerszámokat. A fiúk hetyke fesztelenséggel álltak hozzá a feladathoz, ami nem volt nagy hatással a templomi emberekre. Annál inkább a buggyos farmerjuk és a primitív szimbólumokkal díszített, túlméretezett dzsekijük. Ray Tolley jött oda, hogy üdvözölje őket. – Nem a szokványos gyanúsítottak – dörmögött Eddie-nek. Ray egyike volt a legrégebbi barátainak, noha nem is különbözhettek volna jobban. Ray szilárd, stabil háttérrel rendelkezett. Itt született Avalonban, és itt nőtt föl. Jól játszott szintetizátoron, közepesen biliárdozott, és remek, vaskos tréfákat ismert. Azonkívül ő volt Eddie nevelőtisztje.

37

Gyerekként ismerkedtek meg egy nyári táborban. Felnőttként a baleset éjszakáján találkoztak újra. Az akkor még újonc Raynek kellett felvennie a barátja vallomását. Eddie, aki ahhoz képest, hogy a kocsija kiégett, csupán apróbb sérüléseket szenvedett, a kórházi ágyon fekve nem sok magyarázattal tudott szolgálni. Ray nem volt kíváncsi az aznap esti szerelmi bánatára, sem a karácsony ünnepével kapcsolatos ellenérzéseire. Visszatekintve szinte furcsának tűnt, hogy barátok lettek, arról nem is beszélve, hogy egy bandában zenéltek. Eddie bemutatta a Veltry fiúkat Noah Shepherdnek, egy barátjának, aki szintén játszott a zenekarban. Noah egyébként állatorvos volt, aki nagy tételben szokott szénát vásárolni. Ezúttal a mostohafiával, Max Bellamyval jött. A gyerek nőtt, mint a dudva, feszengve haladt a kamaszkor rögös útján. – A srácok segítenek lepakolni a szénát a kocsiról – mondta Eddie, miközben bemutatta Omart, Randyt és Mobyt. – Nagyszerű! – felelt Noah. – Vegyetek magatoknak munkakesztyűt a sofőrfülkéből! Ekkor sötét, metálfényű Porsche gördült be a parkolóba. Amikor megállt, az a tömzsi fiú szállt ki belőle, akivel Eddie a minap találkozott. Amint az elegáns jármű tovasiklott, a többi gyerek köréje gyűlt, mint egy csapat cápa, és piszkálni kezdték, az egyikük a kapucniját is megráncigálta. – Ő Cecil Byrne – mondta Omar, aki észrevette, mit néz Eddie. – Most költözött ide, nagyjából ő a leggazdagabb srác a városban. Mindenki utálja. – Mert új? Vagy mert gazdag? Omar megvonta a vállát. – Nagy mafla, és ezt nem állhatják az emberek. – Tégy meg nekem egy szívességet! – fordult Eddie Randyhez, a legidősebb Veltry gyerekhez. – Nézd meg, hátha tud segíteni a trafóknál! Randy bólintott, láthatóan megértette, mi a feladata, és átvágott a kölyökhordán. A többi gyerek gondolkodás nélkül kitért az útjából, némelyek üdvözölték, és megerősítették Eddie gyanúját, hogy a Veltry fiúk menőnek számítanak. Randy egyszerűen csak annyit mondott: – Te, Cecil, segíthetnél nekünk egy kicsit amott, az áramátalakítóknál. Cecil bólintott, és leplezetlen megkönnyebbüléssel követte Randyt. Változatlanul számkivetett benyomását keltette, olyan gyerekét, aki nem érzi jól magát a bőrében. Az emberek felállították az elektromos berendezéseket, és hosszú, narancssárga hosszabbítókhoz csatlakoztatták őket. Az egyik önkéntes, egy helyi vállalkozó, aki sosem állhatta Eddie-t, most odahajolt a barátjához: – Nézd csak, ki tért vissza hozzánk: Mr. Kóbor Rénszarvas! Eddie csettintett a nyelvével. – Mindig élvezet téged újra látni, Lyall. A fickó a Veltry fiúkra mutatott a hüvelykujjával. – Vigyázzatok a bűnözőpalántákkal, fiúk! Jobb lesz odafigyelni a szerszámokra! – Ugyan már, Lyall – vigyorgott Eddie a haragja dacára –, ne légy szamár! – Kettejük ügye a messzi múltba nyúlt, a nyári táborozások idejére, amikor Eddie lecsapott egy lányt Lyall kezéről. – Ne cipeld ide ezeket a hitvány kölyköket, akkor nem lesz semmi gond – mondta Lyall. Eddie lenézett a földre. Elszámolt tízig, és némán elmormolt egy imát. Erővel ellazította ökölbe szorult ujjait. – Hagyjuk ezt, Lyall! – Helyes. Hagyjuk! Csak tartsd rajta a szemed a kölykökön! A fene vigye el, gondolta Eddie. Miért teszem ki magam ennek? Lehetnék most otthon a városban, gitározhatnék, vagy… Becsapódott egy kocsi ajtaja. – Hahó! – csendült fel egy női hang. – Hoztunk forró csokoládét.

38

Odanézett, és Maureen Davenportot pillantotta meg egy várandós asszony társaságában. Elkezdtek forró csokoládét töltögetni egy termoszból, és osztogatták. A szőke kismama is helyes volt, de Eddie-nek Maureen kötötte le a figyelmét. A morcos kis Maureen, aki fülig be volt bagyulálva a sáljába, és a vastag szemüvege mögül kukucskált ki a világba. Odaballagott hozzá. – Nem hittem, hogy itt fogom látni. Vallja be, nem tud betelni a társaságommal! Maureen lehúzta a sálat, és kurta, fanyar mosollyal válaszolt: – Nyilván, hisz olyan ellenállhatatlan. És maga mit keres itt, Mr. „Ki-nem-állhatom-akarácsonyt”? – Válaszra sem várva a másik nő felé fordult. – Bemutatom a barátnőmet, Olivia Davist. – Hé, Lolly! – Csuklyás kabátot viselő, nagydarab fickó bukkant fel, és puszit adott a nő arcára. – Connor Davis – mutatkozott be. – Ő az öcsém, Julian Gastineaux. A Cornellre jár, csak a hétvégére jött haza. Nem gondolta volna az ember, hogy testvérek. Connor olyan volt, mint egy favágó, míg Julian ereiben láthatóan keverék vér csordogált: karcsú volt, hosszú lábú, mint egy hosszútávfutó. Irhaszegélyes pilótasapkát viselt, de az idétlen fejfedő dacára a jelenlévő kamasz lányok láthatóan majd elájultak a láttán. – Eddie Haven vagyok. – Újból a szőke nőhöz fordult. – Lolly… Találkoztunk már? – Lolly Bellamy. Együtt nyaraltunk a Kioga Ifjúsági Táborban, vagy száz évvel ezelőtt. – Nem tudtam, hogy járt a táborban – szólt közbe Maureen. – Ötször is – mondta Eddie. – Életem legjobb nyarai voltak. – Olivia és Connor egész évben nyitva tartó üdülőhellyé alakították – jegyezte meg Maureen. – Jó tudni! – Julian évődve vigyorgott Oliviára. – Akkor a szobámba kérem holnap a reggelit. – Ha-ha! – vágott vissza a nő. – Az csak a fizető vendégeknek jár. – Hőszigetelt papírpoharat nyújtott Eddie felé: – Forró csoki? Eddie megköszönte, a nő pedig a férjével és a sógorával együtt odébb ment. Eddie Maureenhoz fordult: – Én a potya ital miatt jöttem. Hát maga? – Én segíteni akarok. – Legyünk őszinték, és valljuk be, hogy nem akartuk magányosan tölteni az estét, de egyikünknek sem akadt jobb programja. A lány összeráncolta a homlokát, mint aki nem tudja eldönteni, higgyen-e neki, vagy sem. – Ki mondta, hogy nem lett volna jobb programom? – Tényleg? És miről mondott le a jászolépítés kedvéért? – Semmi köze hozzá. – Maga elhatározta, hogy az idegeimre megy? – Naná! Ez a legfőbb célom. Most viszont, ha megbocsát, megyek és kicsomagolok egy bárányt. A levegő megtelt kalapácsütések zajával. Eddie a betlehem fény- és hangeffektusain dolgozott, mert ezekhez értett, s közben szemmel tartotta a Veltry testvéreket. Nem azért, mert attól félt, ellopnak valamit, hanem mert könnyen elkalandozott a figyelmük. Maxnek és Omarnak azt a feladatot adta, hogy irányítsák a reflektorokat minden irányból a betlehemre, a legerősebb sugarat egyenesen a jászol közepére. Volt még többméternyi fényfüzér is, amellyel a betlehem és a templom körvonalait fogják kirajzolni. Maureen a közelben mászkált. – Nem fog összejönni – jegyezte meg, miközben hátrahajtott fejjel, kritikusan szemrevételezte a betlehemet.

39

– Az embereknek befagy a fenekük – emlékeztette Eddie. – Nehéz elsőrangú munkát végezni, miközben valakinek lefagy a keze. – A mínusz hét fok az oka. Próbáljunk meg föltenni egy kis karácsonyi zenét! – Jaj, ne! – Nem mindenki vélekedik úgy a karácsonyról, mint maga – mondta a lány. – De nem is mindenki vélekedik úgy róla, mint maga. – Zenét! – Ahogy parancsolja. – Eddie odamasírozott a furgonjához, és bekapcsolta a magnót, miközben olyan összeállítást választott ki, amelyben biztos volt, hogy bosszantani fogja a nőt. Már az megérte a fáradozást, hogy láthatta Maureen dühös képét. Mindazonáltal a lány nem szólt semmit, mert az összes többi jelenlevő máshogyan reagált. A lendületesen lüktető ritmus és a nevetséges szövegek egyből megtették a hatásukat, ahogy arra Eddie számított is. Ha valamihez értett, akkor az a zeneválasztás volt: minden alkalomra megtalálta a megfelelő számot. Maureen hátrahajtotta a fejét, és az éjszakai égboltot bámulta. Kétkedés látszott rajta. – Most meg mi a gond? – kérdezte tőle Eddie. – Valami még hiányzik – mondta a lány, miközben egy létrára mászó alak felé intett –, csak nem tudom, mi az. – Megváltozott az arckifejezése, ellágyult, ahogy az építmény teteje felé fordította a tekintetét. – Az ott Jabez – állapította meg. – Találkozott már vele? – Futólag – felelt Eddie. Volt abban a fiúban valami, ami nem hagyta nyugodni. Talán egyszerűen Jabez egyénisége. Valami átható varázs áradt belőle. A többi középiskolás köréje sereglett, adogatták neki a feltekercselt vezetéket, míg ő fölmászott a létrán. Az építmény csúszós tetején kuporogni nem tűnt könnyű feladatnak, de Jabez mintha súlytalan lett volna, miközben fölhúzta a betlehemi csillagot, mely legalább akkora volt, mint ő maga, és a helyére akasztotta a tető csúcsán. – Fényt! – kiáltott valaki. Eddie elfordította a főkapcsolót, és a betlehem életre kelt. Néhány másodperccel később a zene átváltott a Hallelujah-ra. A fényszórók sugarában Jabez még különösebbnek tetszett. Maureen arckifejezése megváltozott. Ellágyult, mintha valamiféle varázslat lett volna úrrá rajta. Eddie soha nem ismert hozzá hasonló teremtést. Volt benne valami, ami meghatotta. Nem csupán a rajongása a karácsony iránt, hanem talán a derű és szilárdság, amely belőle áradt. Eddie valami mélyről jövő vonzalmat érzett iránta, amit kicsit sem értett, de nem tagadhatott le. Amikor kisgyerek volt, olyan karácsonyról ábrándozott, amilyen a valóságban egyszerűen nem létezik. Talán ez fogta meg Maureenban. Azt a fajta lányt juttatta az eszébe, aki igazából nem létezik – legalábbis nem az ő számára. Aztán kihunytak a fények. Maureen beárnyékolta a szemét a kezével, és körülnézett. Az önkéntesek kezdték elpakolni a szerszámokat és a ládákat. – Hová lett Jabez? – Nem tudom. Akar tőle valamit? – Szerettem volna adni neki egy szórólapot a szereplőválogatásról. Talán részt venne az előadásban. – Nem szívesen ábrándítom ki, de az ő korában lévő kölyköket nem fűti akkora hév, hogy fellépjenek egy pásztorjátékban. – Ezért készítettem a szórólapot. – A lány átnyújtott párat. – Osztogassa bátran! Eddie a mesterséges csillagfény felé fordítva megnézte a lapot. – „Eddie Haven ez alkalomra írt dalának előadása”? – olvasta hangosan. – Ugyan mióta? – Mivel azt mondta, hogy az általam összeállított zene poros, arra gondoltam, egy maga által írt szám feldobná a műsort. – És az nem jutott eszébe, hogy engem is megkérdezzen? – Most kérdezem. Ír egy dalt?

40

– Úgy értem, mielőtt közhírré tette volna, hogy írok. – Ha most cserbenhagy, pocsékul fogja érezni magát. – Krisztusom, és én már kezdtem megkedvelni! Nem fogom magam pocsékul érezni, ha cserbenhagyom magát. – Tudom. Az emberek meg az összes gyerek miatt, akik idén csodás pásztorjátékra számítanak, őmiattuk fogja pocsékul érezni magát – mondta Maureen, és elindult, hogy összegyűjtse a kiürült poharakat, fürgén és ügyesen cikázva a tömegben. – Épp most húztak be a csőbe – panaszolta Eddie Raynek. – Maureen? Ne vedd zokon tőle, mindenkivel ezt teszi, és eléri, amit akar. Évek óta ismerem, ő már csak ilyen. Nem nagy ügy. – Ray elindult a teherautója felé. – Beléd van esve – jegyezte meg Randy Veltry, miközben összecsomagolták a hangszórókat. – Tessék? – A nő. Akivel az előbb beszéltél. Teljesen beléd van esve. – Na persze! – Eddie gúnyosan felnevetett. Igyekezett elhessegetni még a gondolatot is. Maureen Davenport? Őbelé? Kizárt. Egyértelműen a tudtára adta, hogy ki nem állhatja. És őneki sincs rá szüksége, kicsit sem akarja, hogy Maureen beleessen. Ugyanakkor… kedveli a lányt, a dirigálós viselkedését, a könyvtáros kontyát meg mindent. Őrület! – El kellene hívnod randizni – tanácsolta Moby. – Nem. Szó sem lehet róla. Együtt kell dolgoznunk ezen a karácsonyi előadáson, nem terelhetem személyes síkra a kapcsolatunkat. – Gyáva nyúl! – Omar tapsifület formált a kezéből. – Ez nem gyávaság. Csak… nincs szerencsém a nőkkel az évnek ebben a szakában. Tudjátok, hogy hívom a karácsonyt? Az exek ünnepe. Háromszor is szakítottak velem ilyentájt. – Való igaz, nem tanult az esetből Natalie-vel. Lánykéréssel nem próbálkozott többször, ám a következő két barátnője is karácsonykor adta ki az útját. – Ó, hogy oda ne rohanjak! – csipkelődött Randy. – Csak mondtam. – Kifogásokat keresel. Eddie végignézett a három gyereken. Ha azt veszi, hogy honnét jöttek, és milyen gondokkal küszködnek, kész csoda, hogy egyáltalán gondolnak az ő szerelmi életére. – Micsoda nagyokosok vagytok! – mondta. – Erről jut eszembe, el kell jönnötök a szereplőválogatásra a pásztorjátékhoz. – Ó, ez jó! – Azt hiszitek, tréfálok? Sosem tréfálnék olyasmivel, aminek a révén hetente háromszor egy órával hamarabb leléphettek a suliból. Ez az érv hatott. A Veltry fiúkat hazavitte Noah és Max, Eddie pedig ott maradt, hogy befejezze a munkát a többi önkéntessel. Lassanként szétszéledtek az emberek, hazamentek, hogy hétvégi feladatokkal nyaggassák a gyerekeiket, megnézzék az e-mailjeiket, vagy bámulják a tévét. Eddie-nek ilyesmire nem volt gondja, úgyhogy komótosan igazgatta a világítást. Egy idő után észrevette, hogy már csak ő és Maureen Davenport maradt a színen. – Jó hideg van – mondta, csupán azért, hogy megtörje a csöndet. – Remélem, előbb-utóbb havazni is fog – felelt a lány. – Mégiscsak a fehér karácsony az igazi. Amíg le nem esik a hó, mintha el sem kezdődött volna az ünnepi időszak. – Én nem rajongok érte. De ne aggódjék, bármelyik percben megjöhet a várva várt csapadék. – Nem, az időjárás-jelentésben az állt, hogy nem várható havazás. – Lehet, de akkor is havazni fog. Még ma este. Maureen megrázta a fejét.

41

– Rendszeresen megnézem az előrejelzést. Semmi jele a hónak. – Legyen egy kis hite, Miss Davenport! – Nagyon is sok hitem van. Pár pillanatig Maureen áthatóan nézte, egyszerre kihívó és szánakozó tekintettel. – Voltaképpen mi baja a karácsonnyal? Azon az éjszakán kezdődött? Eddie szemügyre vette a lány figyelmes arcát. Tehát ismeri a történetet. Még az is lehet, hogy ott volt a templomban, amikor az ő furgonja belerohant a betlehembe. Vajon mennyit tud? – Nem a legjobb éjszakám volt. – Azt mondják, kész csoda, hogy túlélte. – Na persze… Ez vagyok én, kész karácsonyi csoda. No, de az emberek mindent elhisznek, amit csak akarnak – mondta Eddie. Egy hóbuckában heverve találták meg, úgy hét méterre a kocsijától. A templomból kiözönlő rémült hívők bukkantak rá – kábultan, alkoholszagot árasztva. – Lehet, hogy nem csoda volt, csak hihetetlenül nagy szerencse – elmélkedett Maureen. – Úgy hallottam, az mentette meg az életét, hogy nem volt bekapcsolva a biztonsági öve. A balesetről kimerítő jelentés készült, hiszen a teljes egyházközség vallomást tett. A tanúk beszámoltak róla, hogy látták megcsúszni a furgont a kanyarban, majd ahogy „nagy sebességgel” kivágódott a jeges útról, leszánkázott a lejtőn, letarolta a betlehemet és lángba borult, mindezt néhány másodperc alatt. Ezeket a tényeket nem lehetett vitatni. Túl sok tanú vallotta ugyanazt, egymástól függetlenül. Amit senki nem látott, senki nem tudott megmagyarázni, az az volt, miként élte túl Eddie a balesetet komoly sérülés nélkül. A nyomozás arra a következtetésre jutott, hogy valószínűleg amikor a kocsi nekivágódott a templomnak, a becsapódás ereje kilökte őt a járműből, a vastag hó pedig felfogta a zuhanás lendületét. Az ilyen kérdésekben járatos szakértők azt mondták, ez is egyike volt a ritka eseteknek, amikor az áldozat annak köszönheti az életét, hogy nem volt bekapcsolva a biztonsági öve. A jelentés oldalakon keresztül sorolta a tanúvallomásokat, a rendőrség és a nyomozók megállapításait. Mindazonáltal egy kulcsfontosságú tény fölött átsiklott. Eddie bekapcsolta a biztonsági övét azon az estén, egy három ponton rögzített biztonsági övet. Ezt elmagyarázta a nyomozóknak is, akik nyomban elvetették a vallomásának ezt a részét. Most, valami őrült ötlettől vezérelve, úgy döntött, Maureenon is kipróbálja az elméletét. – Téved – mondta. – Be volt kapcsolva a biztonsági öv. A lány halkan fölszisszent, és a szájára szorította egyik kesztyűs kezét. – Az újságban az állt, hogy csupán azért élte túl, mert kirepült a járműből, mielőtt az felrobbant. – Tudom, amit tudok – erősködött Eddie. – És ne nézzen így rám, én is olvastam a jelentést. Azt is tudom, hogy sokkos állapotban voltam, mert kificamodott a vállam. Azt is olvastam, amit az újság a véralkoholszintemről írt. Nem olyan rendkívüli dolog karácsonykor. Sosem ivott még néhány pohárral szenteste? – Nem – felelt a lány nyersen. – Hát, talán maga is megteszi, ha olyan estéje lett volna, mint nekem. Nem csal az emlékezetem. Bárcsak úgy lenne, mert voltak dolgok azon az estén, amiket szívesen elfelejtenék. – Miféle dolgok? – Rámenne az éjszaka, amíg elmagyaráznám. Nem akarom, hogy jégcsappá fagyjunk mindketten. Egyébként nem is számít, mert határozottan emlékszem, hogy bekapcsoltam az övet.

42

– Miért emlékezne pont erre olyan határozottan? – Azért, mert ez, akárcsak mindenki másnál, nálam is kiskorom óta bevésődött szokás. Gyerekkorom felét autóban töltöttem. Arra az estére pedig azért emlékszem olyan világosan, mert indulás előtt percekig csak ültem a kocsiban, és azt latolgattam, hogy bekapcsoljam-e. Fontolóra vettem, hogy nem teszem. – Miért vette fontolóra? – Hogy rövidre fogjak egy hosszú történetet, aznap este szakított velem egy lány. Elég fiatal voltam még ahhoz, hogy azt higgyem, ez a világ vége. Nyomorultul éreztem magam, és szívesen meghaltam volna. De ha így történik, kihagytam volna az életem további részét, nem igaz? Maureen szája széle megrándult. – Fura, ahogy ezek a dolgok működnek. – Igen, olyan ez, mint amikor szakmát választ az ember. Csak nem lehet megváltoztatni. Tehát becsatoltam magam. Eddie még most is érezte a kezében a fémcsat hidegét. És hallotta az éles kattanást, ahogy beugrott a helyére. Kizárt dolog, elképzelhetetlen, hogy tévedett volna. Leszámítva azt, hogy a rendőrségi jelentés épp az ellenkezőjét állította. – Volt már ilyen lelkiállapotban? – kérdezte Maureentól. – Előfordult már, hogy valaki annyira megbántotta, hogy az sem érdekelte, életben marad-e, vagy sem? – Mert akkor éjjel így érzett Natalie miatt. Később, a távolság elfogulatlan fényében nézve rájött, hogy a lánykérés ténye fontosabb volt, mint maga a lány. Arra számított, hogy Maureen valami gyakorlatias bölcsességgel fog felelni, például hogy ostobaság, ha az ember ennyire kiszolgáltatja magát másoknak. Ehelyett meglepődött. A lány lassan bólintott, és azt mondta: – Voltam. – Mikor? – Magánügy. – Elfordult, és nagy sebbel-lobbal fölszedett egy leesett mikrofonkábeltekercset. – Nem csoda – tette hozzá, nyilvánvalóan azért, hogy kivédje a következő magától értetődő kérdést –, hogy megcsömörlött a szerelemtől. – Ki mondta, hogy megcsömörlöttem? – Kis híján életét vesztette. Nyilván azóta nem bízza a szívét senkire. – Talán lassan tanulok. Mondhatni szokássá vált nálam, hogy karácsonykor dobnak. – Tudja, mit gondolok? – Maureen választ sem várva folytatta: – Szerintem maga rendületlenül azon dolgozik, hogy tönkretegye a saját karácsonyát. De mondok valamit. Ebben az évben nem fog sikerrel járni. Idén gyönyörű karácsonya lesz. – Mert kénytelen vagyok magával tölteni? – Hoppá, gondolta Eddie, amikor látta, hogy a lány arca sértetten megkeményedik. – Csak vicceltem. – Nem, gonoszkodik. És az nem ugyanaz. – Nézze, sajnálom! Igazán nem akartam megbántani. A lány szemüvegkerete alighanem titánból készülhetett, mert úgy villogott, mint egy páncél. – Rendben – mondta Maureen. Eddie nem tudta biztosan, hogy ez mit jelent. – Idehallgasson, megígérem… – Mit? – vágott a szavába a lány, és minden pórusából kétkedés áradt. Jó kérdés, gondolta Eddie. Nagyon rég volt már, amikor utoljára megígért valakinek valamit. – Hogy esni fog a hó – mondta, mert észrevette az első szállingózó pelyheket. – Nos, ezt legalább megígérhetem. – Az időjárás-jelentés szerint…

43

– Felejtse el az időjárás-jelentést! Nézzen föl, Maureen, nézze az eget! Maureen már épp el akart indulni a kocsijához, és alig várta, hogy megszabaduljon a férfitól, amikor megérezte a csodát a levegőben. Nem, nem csodát. Havat. Ellentmondva az előrejelzéseknek, megérkezett az első hó, ráadásul akkor, amikorra Eddie Haven mondta. Parányi, ritkás kristályokkal kezdődött, melyek gyorsan nőttek és sűrűsödtek. Az éjszaka rövidesen megtelt akkora pelyhekkel, mint egy-egy virágszirom. – Örülök, hogy nem akkor kezdett el esni, amikor még dolgoztunk – mondta Eddie. – Semmi „ugye megmondtam”? – Á, már így is utál! Maureen összevonta a szemöldökét. – Nem utálom. – Ó, persze! Ideadná, kérem, azt a köteg rögzítőpántot? – Eddie változatlanul a világítást igazgatta. Olyan ember létére, aki ki nem állhatta a karácsonyt, igen keményen dolgozott a betlehemen. Maureen eltűnődött, vajon valamiféle jóvátételnek tekinti-e a munkát. Segített neki, nem sietett haza. Franklin és Eloise, a macskái, jól elvannak kettesben. Vajon Eddie tart állatokat? És vajon a minap tényleg randevúra rohant el, vagy csak őt ragadta el a képzelete? Figyelmeztette magát, hogy túlságosan érdeklődik a férfi iránt, de nem tudta megállni, hogy ne bocsátkozzék találgatásokba vele kapcsolatban. Ahogy teltek a percek, a havazás egyre erősödött. Kövér pelyhek záporoztak rájuk. Klasszikus tóhatás: a felgyülemlett nedvesség hirtelen kicsapódása. A templom parkolóját, amely az ő két kocsijuktól eltekintve üres volt, rövidesen betakarta a hó. A táj lágy vonalú, fehér faragvánnyá változott, és csillogott a parkoló lámpáinak rózsaszín fényében. Odaballagtak az autókhoz, a lépteik zaját immár felfogta a hó. Maureen lassított, aztán megállt. – Imádom az első havat – mondta. – Minden olyan csöndes és tiszta. – Levette a szemüvegét, és hátrahajtotta a fejét, hogy az arcán érezze a súlytalan pelyheket. A hóról mindig móka és vidámság, biztonság és nevetés jutott az eszébe. Amikor kicsik voltak, ő meg a testvérei, az apjuk mindig sietett rávenni a tanügyi igazgatóságot, hogy adjanak ki egy szünnapot, amint leesett az első komoly hó az évben. Az egész család kivonult az Oak Hill temetőbe, ahol hóangyalt építettek, hógolyóztak vagy szánkóztak, ha elég vastag volt a hótakaró. Soha senki nem tette szóvá, hogy talán nem egészen helyénvaló az első havat egy temetőben ünnepelni. Stan Davenport így igyekezett közelebb vinni öt gyermekét az elhunyt anyjukhoz, ezért az emberek jobbnak látták, ha nem szállnak vele vitába. Mivel Maureen ötéves volt, amikor elveszítette az édesanyját, mindenki azt gondolta, hogy nem emlékszik rá, pedig emlékezett. Néha, például amikor sűrűn és hangtalanul zuhogott a hó, elkövetkezett egy tökéletes pillanat. Mintha felkapcsoltak volna egy lámpát, hirtelen minden eszébe jutott. Az anyja kezének melege, meg hogy a bőrének virágillata volt a szappantól. A csengő nevetése. Az, ahogy szeretett leroskadni, mint egy rongybaba az ágy közepére, melyet Maureen Renée-vel osztott meg, és aztán ott feküdt velük, és mesét olvasott nekik. Mindig hagyta, hogy kikönyörögjenek még egy mesét, mielőtt betakargatta és gyöngéden megpuszilta őket. Maureen elhessegette az emléket, és Eddie-vel találta szemközt magát, aki őt bámulta. Könnyen lehet, hogy tévedett, de újfajta érdeklődést vélt fölfedezni a szemében. Mintha vágy bujkált volna a tekintetében, ahogy félig leeresztett szemhéjjal nézett rá. Így néz egy férfi egy nőre, mielőtt megcsókolja. Ami vagy azt jelentette, hogy Maureen kicsit sem tud olvasni az ellenkező neműek arckifejezéséből, vagy azt, hogy Eddie-nek szokatlan ízlése van a nők terén. – Jól van? – kérdezte a férfi. Maureen csak remélte, hogy a parkolói lámpák sárgás-rózsaszínes fénye leplezi a pirulását.

44

– Egyszerűen bekattanok a hótól, nyugodtan tartson bolondnak! – Nem hiszem, hogy bolond lenne. Csak… más az arca szemüveg nélkül. – Mindenkinek más az arca szemüveg nélkül – mondta Maureen, és visszavette a magáét. – A meghallgatáson találkozunk. – Alig várom. A férfi ironikusan értette, természetesen. Maureen az előbb is rosszul értelmezte a tekintetét; nem fogja még egyszer elkövetni ezt a hibát. – Úgyszintén – felelte vidáman. – Vezessen óvatosan! – Persze. – A lány beszállt az autójába, és beindította. Hagyta, hogy bemelegedjék a motor, és a fűtés leszárítsa a párát az ablakról, míg az ablaktörlő lepucolta az üveget, és láthatóvá vált az örvénylő égbolt. Mindig elállt a lélegzete a havazás szépségétől. Imádta az első havat. Imádta a karácsonyt, teljes szívéből. Ez volt az az évszak, amely összehozta a családjával és a barátaival; olyan időszak, mely reménnyel töltötte el, azzal az érzéssel, hogy minden lehetséges. Nem volt hajlandó engedni, hogy Eddie Haven elrontsa. A jelek szerint a férfi nem tudja, milyen szerepet játszott ő a baleset éjszakáján. Annak sincs tudatában, hogy Maureen egyáltalán ott volt. Figyelemre méltó, mennyire más emlékeket őriznek arról az éjszakáról. Maureen egész életében a Szent Szív-templomba járt, de ezt még soha nem érezte annyira fontosnak, mint akkor, abban az évben. A régóta várt külföldi féléve, amelyről annyit álmodozott, idő előtti, kétségbeejtő véget ért. A családja nélkül talán túl sem élte volna. Mégis, sem akkor, sem az azóta eltelt években, soha senki nem kérdezte meg tőle azt, amit ma este Eddie: „Előfordult már, hogy valaki annyira megbántotta, hogy az sem érdekelte, életben marad-e, vagy sem?” Miközben azon az estén a templomi kórusban énekelt, Maureen hangja fölszállt a szarufákig, sőt azon is túl. Akkor megértette: nincs annál nagyobb erő, mint a gyógyulás, amelyet hazajőve a családja körében meglelt. Mindig is hitt benne, hogy a karácsony a csodák ideje. Abban az évben, amikor az anyjuk meghalt, az apjukkal történt meg a csoda. Elkezdett újból mosolyogni, újból élni. Egy karácsonyi pikniken megismerkedett Hannah-val, a nővel, akit később feleségül vett, és aki ismét teljessé tette a családot. Abban az évben Maureen volt soron. Kirángatta magát az elkeseredés mélységéből, és bár tisztában volt vele, hogy sohasem szabadulhat a tengerentúlon eltöltött időszak – a kaland, a szerelem, a fájdalom – emlékétől, tudta, hogy túl fogja élni. Ez már valami. Ha rájössz, hogy túléled az elviselhetetlent, akkor az egész világ gondjait magadra veheted. Szerencsére Maureentól nem várta senki, hogy a világ gondjait magára vegye. Csupán annyit kellett tennie, hogy újragondolja az álmait, és újraépítse az életét. Ebben segítsége is volt. Nemigen hitt a földöntúli dolgokban, de úgy tűnt, a világ bizonyos jeleket küld neki. Összetört, vérző szívvel, a maradék pénzén vett egy repülőjegyet haza. Alig pár euró lapult az övtáskájában, amikor kiért a reptérre. Egy könyvekkel telezsúfolt kioszk keltette fel a figyelmét. A fizikai menekülés egy dolog, ám az agyának is menedékre volt szüksége. És ezt a menedéket a legmegbízhatóbb helyen találta meg: egy könyv lapjai között. Semmi ironikusát nem látott abban a tényben, hogy egy rémregény mentette meg az idegösszeroppanástól. Némely embernek csak receptre van szüksége az orvostól. Maureennak egy könyvesboltba kellett bemennie. A repülőtéren megvette egy népszerű szerző rémregényét, kinyitotta, és azon nyomban belemerült a történetbe. Amíg olvasott, megszűnt körülötte minden, sötét és veszedelmes világ részévé vált, és másodkézből átélt egy hihetetlen eseménysorozatot. Amikor hazaért Avalonba, elolvasott egy fantasztikus regényt, melyben egy elfelejtett világot kellett megmenteni. Aztán elolvasott egy Edith Wharton-regényt, mert egyszer azt mondta neki valaki, hogy amikor az embernek összetörték a szívét, Edith Wharton-regényt kell olvasnia, egyszerűen azért, hogy lássa, a szívfájdalma messze nem

45

olyan szörnyű, mint amilyen lehetne. Azután elolvasott egy kémhistóriát, mely egy ősi, átokkal sújtott műalkotás körül forgott. Az összeomlást követő időszakban úgy olvasta a könyveket, ahogy egy gyógyszerfüggő a pirulákat nyeldesi. Egymás után falta a történeteket, és igyekezett minél inkább kizárni az életéből a valóságot. Végül, amikor tudta, hogy folytatnia kell az életét, és át kell alakítania az új látásmódjának megfelelően, határozott, világos céllal tért vissza. – Átiratkozol könyvtár szakra? – álmélkodott a testvére, Renée. – Így igaz. Az apjuk ragyogó arccal fogadta a hírt: – Még sosem volt könyvtáros a családban. Kiderült, hogy az új szakirány tökéletesen illik Maureen-hoz, oly tökéletesen, hogy maga is csodálkozott, eddig miért nem jutott eszébe a könyvtárosi hivatás. És azon a szentestén, a családja, a barátai és a többi hívő társaságában a hangja összeolvadt a többiekével, és a szíve túlcsordult. Igen, fájdalom érte, szörnyűséges fájdalom. De a lelke nem tört meg. Az élet egyszerűen túl értékes, a karácsony túl csodálatos ahhoz, hogy bánatban fetrengve töltse. Az ünnep és a gyógyulás éjszakáján azonban szörnyű csattanás robbant be a megvilágosodás pillanatába. A templomban kialudt minden lámpa. Pánik tört ki. Gyerekek sírtak, nők sikoltoztak. A szülők maguk köré gyűjtötték a családot, és biztonságos helyre vezették őket. Az emberek fedezéket kerestek, vagy kimenekültek a vészkijáratokon át, mert akkor még senki nem tudta, mi történt. Mindenki kirohant, és azt látták, hogy egy tűzgolyó letarolta a betlehemet, és belevágódott az épületbe. Nem vált azonnal nyilvánvalóvá, mi történt. Talán meteor csapódott be? Amikor egy jeges szélroham szétnyitotta a dübörgő tüzet, Maureen meglátta, amit mindenki más: egy furgon lángoló, összenyomorodott maradványait. Vörösen izzó vázat, mely fáklyaként égett, meggyújtva a főbejárat előtti oszlopcsarnok fagerendáit. Szisszenés hallatszott, majd suhogás, ahogy bekapcsolt az önműködő tűzoltó készülék. Néhány ember a mobiltelefonjába kiabálva akcióba lendült. Egy pásztornak öltözött fickó a botjával feltörte a tűzjelző dobozát, és az éjszakába belehasított a riasztó hangja. Többen is megpróbálták megközelíteni a furgont, de a halálos lángok lehetetlenné tettek minden próbálkozást. – Az Úr legyen irgalmas! – mondta valaki. – Legyen irgalmas azokkal a szegény lelkekkel a furgonban, akárkik legyenek is. – Ezt az ütközést nem élhette túl senki – jegyezte meg valaki más. – Valószínűleg a becsapódás pillanatában kigyulladt. Maureen szíve elszorult. Hogy szenteste is meghalnak emberek, az csak fokozta a tragédia szörnyűségét. Néhány percen belül felvijjogtak a szirénák, és kezdtek megérkezni a mentő-, rendőr- és tűzoltóautók. Mesterséges kék és vörös fények pásztázták a környéket, festették meg a havat. Maureen szerette volna hasznossá tenni magát, bár nem sok segítséget tudott nyújtani, amikor életeket kellett menteni. Valaki – egy tűzoltó – azt mondta, ez helyreállítási feladat, nem mentés. – Csoda lenne, ha valaki túlélte volna ezt a tűzgolyót – jegyezte meg egy mentős. Maureen gyomra fölkavarodott, amikor felfogta a szavak értelmét. Hátat fordított a jelenetnek, magasra emelt lábbal lépegetni kezdett az összetorlódott hóban. Furcsa bűntudat fogta el, amikor eszébe jutott, milyen boldognak, milyen békésnek érezte magát alig néhány perccel korábban. Borzalmas volt belegondolni, hogy amíg ő csendesen örvendezett az új terveinek, valaki másnak épp véget ért az élete. Mintha köze lett volna a balesethez. Bent, a templomban sírt örömében, amiért van otthona, ahová hazatérhet, van családja, amely

46

megvigasztalja. Meglepte, hogy csupán percek teltek el azóta. Sokkal hosszabb időnek tűnt. Ösztönösen számba vette a családját, és mindenkit kipipált. Élnek és egészségesek. Összébb fogta magán az énekkari ruhát, és átvágott a tömegen. Némelyek imádkoztak. Mások kétségbeesetten tenni szerettek volna valamit, bármit. Két fickó arról vitázott, vissza lehet-e engedni az embereket az épületbe. Minden ott maradt: kabátok, táskák, utcai ruhák és slusszkulcsok. Hogarth tiszteletes a templomhoz csatlakozó kápolnába invitálta a népet, azt nem áztatta el az önműködő tűzoltó készülék, amely bekapcsolt, amikor valaki megnyomta a riasztót. Rögtönzött gyászmisét akart tartani a baleset ismeretlen áldozataiért. Maureen távolinak, tompának hallotta a hangokat, és senki nem szólt hozzá. Mintha láthatatlanná vált volna. Talán az énekkari ruha láthatatlanná tevő köntös? Az ezüstös kelmét Mrs. Bickham választotta még évekkel korábban; meg volt róla győződve, hogy a fémes csillogás ünnepélyes hangulatot kölcsönöz a megjelenésüknek. Maureen véleménye szerint Las Vegas-i revühangulatot kölcsönzött, de lehet, hogy ezt csak ő gondolta így. Kivált a tömegből, és távolodni kezdett a zajtól meg a füsttől. A mentőautó forgó lámpája vérvörös sugarakat szórt. Keresőlámpák pászmái meg rendőrségi járőrkocsik kék villogása keveredett közé, kísértetiesen vibráló, tarka mezővé változtatva a hófödte tájat. Itt-ott a betlehem darabjai látszottak: szénabálák, törött, vén gerendák, gipszszobrok azonosíthatatlan darabjai és törött fényszórók. Furcsa módon egy fényfüzér még égett, nem tett benne kárt a baleset. A vezeték keresztezte a feltorlódott havat, mely az elszabadult furgon útját jelezte. Szegény sofőr! Vajon megijedt? Pánikba esett, vagy olyan gyorsan történt minden, hogy ideje sem volt ilyesmire? Maureen remélte, hogy így történt. Remélte, hogy nem volt gyötrelmes a vég. Megállt egy pillanatra, és elrebegett egy fohászt. Meglepetten érezte, hogy az arca nedves a könnyektől. Megtalálta a kis Jézust, fejjel lefelé fekve a hóban. Fölemelte az egyik gipszkarjánál fogva. Évről évre ez a gipszből készült, örökre üdvözült pózba merevedett kisded feküdt a jászolban, széttárt karral, fölfelé fordított tenyérrel, arany levélkoszorúval a feje körül. Valahogy tiszteletlenségnek tűnt sorsára hagyni a gipszgyermeket, de nem segített volna semmit, ha magával cipeli. Lefektette hát egy hókupac tetejére, arccal fölfelé. Dideregni kezdett. A hó és a hideg áthatolt a vékony, ezüstszínű énekkari ruhán. Majdnem elbotlott az egyik napkeleti bölcsben. Legalábbis azt hitte, hogy a háromkirályok valamelyike az, vagy egy pásztor, vagy szegény, sokat szenvedett József. Amikor lehajolt, hogy jobban megnézze, halkan fölsikoltott, és hátrahőkölt. A szíve majd kiugrott a helyéből. Aztán bolondnak nevezte magát, levette a szemüvegét, és újból megközelítette a földön heverő alakot, ezúttal óvatosabban. Hangosan felhördült, amikor rájött, hogy az előbb nem csalta meg a szeme. Ez nem napkeleti bölcs. Távolról sem gipszszobor. Élő ember! Egy kábult, sérült férfi, aki behunyt szemmel fekszik, félig a hóba süppedve. Vékony, sötét vonal éktelenkedett a homlokán. Fiatalnak látszott, hosszú, világos haja volt, és kicsit ismerős arca. – Hé! – szólalt meg Maureen elcsukló hangon. – Hé! Halló! – Összeszedte a bátorságát, és finoman megbökte a karját. – Egy kis segítségre lenne szükségem! – kiáltott hátra, de közben nem vette le a szemét az idegenről. Gondolkodás nélkül kinyújtotta a kezét, és megsimogatta az arcát. A bőre még meleg volt. – Halleluja! – dünnyögött. – Adja az ég, hogy az légy, akinek gondollak. Adja az ég, hogy te légy a kocsi egyetlen utasa! A férfi pillája megrebbent, és kinyílt a szeme. A környéket elárasztó mesterséges fényben Maureen nem tudta megítélni a színét. A halvány mosolyt viszont nagyon is jól látta. Mi az ördögön mosolyog?! Őrajta talán? – Egy újabb angyal? – dörmögött a férfi. – Ezen a helyen nyüzsögnek az angyalok. – Tessék? – Maureen körülnézett, és senkit nem látott. A jelek szerint senki nem hallotta meg az iménti kiáltását. – Tessék? – ismételte, majd hozzátette: – Hol?

47

A férfi megmozdult, óvatosan felült, és az egyik karjára támaszkodott. A másik karja nem nézett ki túl jól, furcsa szögben lógott. Ettől eltekintve csupán néhány vágás volt a homlokán és az állán, egy a jobb arccsontján, a szeme alatt. Viszont élt és beszélt. Figyelembe véve a kocsija állapotát, ez maga volt a csoda. A sebesült összevonta a szemöldökét. – Elnézést! Egy pillanatig olyan volt, mint egy angyal. A körülmények dacára Maureen kissé elpirult. Egy férfi sem hitte még róla soha, hogy angyal. – Maga vezette a furgont? Egy fehér furgont? – Igen. – A férfi a homlokát ráncolta. – Egyedül volt? Vagy utazott még magával valaki a kocsiban? – Egyedül voltam. – A férfinak kezdtek összekoccanni a fogai. – Egy szál magam. – Aztán rémület ült ki az arcára. – Megsérült valaki? Ó, istenem, elütöttem…? – Nem – sietett megnyugtatni Maureen. – Mindenki jól van. És maga is rendbe fog jönni. Hála istennek, gondolta, és megengedett magának egy halvány, megkönnyebbült mosolyt. Nagyon is jól emlékezett még a mentős komor hangjára: „Csoda lenne, ha valaki túlélte volna ezt a tűzgolyót.” – Igazán szép a mosolya – mondta a csoda.

48

MÁSODIK RÉSZ KARÁCSONYI HITVALLÁS Karácsony idején hiszek abban, amiben a gyerekek hisznek. Hiszem az angol gyerekekkel, hogy az ablakba helyezett magyal megvédi az otthonunkat a gonosztól. Hiszem a svájci gyerekekkel, hogy a havasi gyopár érintése szeretetet varázsol az emberek szívébe. Hiszem az olasz gyerekekkel, hogy La Befana nem egy csúf baba, hanem jó tündér, aki felvidít mindenkit. Hiszem a görög gyerekekkel, hogy a frissen sütött cipóba rejtett pénzérme jó szerencsét hoz bárkinek, aki megtalálja. Hiszem a német gyerekekkel, hogy a karácsonyfa látványa elűzi az ellenségeskedést a felnőttek között. Hiszem a francia gyerekekkel, hogy a beáztatott és tálba ültetett lencse felébreszti az életkedvet a reményvesztett emberekben. Hiszem a holland gyerekekkel, hogy a Sleipner nevű ló átrepül az égbolton, és boldogságot hoz a földre. Hiszem a svéd gyerekekkel, hogy jön Jultomte, és ajándékot hoz a szegényeknek ugyanúgy, mint a gazdagoknak. Hiszem a finn gyerekekkel, hogy a Szent István napján (december 26.) tartott ünnepség eltörli a bánatot. Hiszem a dán gyerekekkel, hogy a templomtoronyban játszó zenekar muzsikája megerősíti az emberiséget. Hiszem a bolgár gyerekekkel, hogy a karácsonyi tűz szikrái meleget csempésznek az emberek lelkébe. Hiszem az amerikai gyerekekkel, hogy a karácsonyi üdvözlőlapok szétküldése barátságokat épít. Hiszem az összes gyerekkel, hogy a földön béke lesz. Daniel Roselle, a Safe Passage Foundation egyik alapítója

6. Daisy Bellamy beleültette kétéves kisfiát a Télapó ölébe, és visszafojtott lélegzettel, a legjobbakat remélve hátralépett. Gyönyörű volt a díszlet ebben az évben: egy mézeskalács házikóvá alakított fakunyhó, ahol Télapó a szárnyas trónján csücsül, miközben azt mondja az ábrándos arcú kisgyerekeknek: „ho-ho-hó”, és megígéri nekik a toronyórát lánccal. Daisy elmondta magában a fohászt, melyet a világon mindenütt ismernek az apró gyerekek szülei: „Istenem, add, hogy legalább addig nyugton maradjon, amíg elkészül a fénykép!” Gyerünk, sürgette némán a manónak öltözött segédet. Kattints! Most! A fényképezésben minden az időzítésen múlik. A manó egyik kezével fölemelt egy csipogós játékot, a másikkal pedig szeméhez emelte a kamerát. – Itt repül a kismadár! – kántálta vékony, éneklős hangon. Charlie szeme, mely általában ragyogott, mint két vidám smaragd, elkerekedett a rémülettől. A vörös ruhás, szakállas idegenről, akinek a térdén ült, a csipogó mütyürt szorongató, dülledt szemű manóra fordította a tekintetét. Mély lélegzetet vett, és egy pillanatig tökéletes, döbbent csend támadt. Most! – gondolta Daisy. Kattints! A manó a kelleténél egy tized másodperccel később nyomta meg a gombot. Addigra Charlie arca eltorzult a páni rémülettől. A kis pólóján az állt, hogy „Télapó szeret engem”, de a képére az volt írva: „Ki ez a bohóc?”. Elkínzottan fölsírt, amit valószínűleg mindenki hallott, aki a mézeskaláccsal fölcicomázott házikó előtt kanyargó sorban állt. Daisy lecsapott és megmentette. Charlie remegve, szipogva kapaszkodott belé, nedves arcát a vállába fúrta, apró kezecskéjével a pulóverét markolászta. Még annyi időre sem volt hajlandó elengedni, hogy ráadhassa a kabátját, ezért Daisy megelégedett azzal, hogy a vállára terítette. – Még a végén megfázol – dünnyögte neki. – Fázoj – visszhangozta a gyerek drámai szipogások közepette. Daisy a kijárat felé vette az irányt. Közben kénytelen volt az elkínzott kisfiúval elhaladni a többi várakozó gyerek és szülő mellett. Ránézésre mind jól fésült, nyugodt lurkóknak látszottak a talpraesett mamák és szorgalmas papák társaságában. Szinte hallotta, ahogy az ő szülői képességeit bírálják, felróják neki, hogy túl sok édességet adott a gyermekének, vagy megfosztotta a délutáni szundikálástól (amúgy mindkettő igaz volt). Ez a baj a tizenéves anyákkal, mondják nyilván. Egyszerűen nem nőttek fel a szülői feladatokhoz. Daisy már nem volt tizenéves, de úgy nézett ki a viseltes farmerében és az ócska dzsekijében. Az utolsó órájáról rohant el ugyanis Charlie-ért a bébicsőszhöz. Tizennyolc évesen esett teherbe, tizenkilenc évesen lett anya. Rövid idő leforgása alatt egy manhattani előkészítő iskola hallgatójából egyedülálló anyukává vált egy kisvárosban, ahová azért 50

költözött, hogy közel legyen a családjához. Azóta Charlie két és fél éves lett, ő pedig a huszonkettőhöz közelített, ami igazán nem sok, bár egyedülálló szülőként néha olyan vénnek érezte magát, mint az országút. Lopva megnézett egy magas sarkú csizmát és divatos, tyúklábmintás kabátot viselő nőt, aki a masnit igazgatta selymes hajú kislánya hajában. Olyanok voltak mindketten, mintha egy képes újság lapjáról léptek volna le. Vajon hogy csinálják? – tűnődött Daisy. Hogyan lehetnek ilyen összeszedettek és nyugodtak, ahelyett hogy kapkodva rohannának egyik helyről a másikra, és mindig elfelejtenének valamit? Vegyél nagy levegőt, mondta magának. Szerencsésnek érezheti magát, hisz ott a családja meg a sok barátja, akik támogatják. Tisztában volt vele, hogy azért küzdelmes az élete, mert az önállóság mellett döntött. Bár a családját vagyonosnak lehetett nevezni, Daisybe szorult annyi büszkeség meg függetlenség utáni vágy, hogy egyedül akart boldogulni. Charlie egészséges, ő lassan bár, de halad a diploma felé vezető úton, és kap alkalmi megbízásokat fényképezésre, ami a fő szakja a New Paltz-i Állami Egyetemen. Közeleg az ünnep, leesett az első komoly hó, és az élet szép. – Jól van – mondta Charlie-nak. – Csak nyugalom! Ugyan mi történik, ha nem készül kép a Télapóval? – Téjapó! – ismételte Charlie, és hátrahajolva ragyogó szemmel nézett rá. – Szejetem! – Hát persze! Van is róla kép, mennyire szereted. – Végigsétáltak egy ember nagyságú nyalókákkal szegélyezett ösvényen, aztán megálltak, és Daisy ráadta a gyerekre a kabátját, mert még várt rájuk egy séta a parkon át a kocsijáig. – Majd magam elkészítem a karácsonyi fényképedet. Nem kell nekünk a nyavalyás Télapó! – Téjapó! – tapsikolt Charlie, aki változatlanul rajongott az elképzelésért. – Jövőre majd megint megpróbáljuk, de idén beérjük a Photoshop Télapóval. Hogy összeszerkessze Charlie valamelyik fényképét egy Télapóval, nem fog több időt igénybe venni, mint egy estét. Daisy gyerekkorától fogva rajongott a fényképezésért. Hetente három nap bejárt a városba tanulni, a fennmaradó idejét alkalmi munkák és Charlie gondozása töltötte ki. Gondosan felhúzta a cipzárt a kicsi anorákján, aztán kilökte az ajtót, és kiléptek a csípős, hideg délutánba. A Blanchard park egy részét évről évre átalakították Télbirodalommá, és most eljött a megnyitó napja, ami mindig nagy eseménynek számított a városban. Hideg és derűs volt az idő, olyan, amilyenért a kereskedelmi kamara mindig fohászkodott, de amely csak ritkán következett be. A Télbirodalom meghatározó, központi eleme volt az ünnepi készülődésnek a városban, mely igyekezett a lehető legtöbbet kihozni a hosszú, sötét télből, és az önkéntesek túltettek magukon a díszítés terén. Az Avalon Troubadour szerint a kereskedelmi kamara ebben az évben minden eddiginél több turistára számított. A gyerekek, akik máskor kelletlenül és morcosan másztak ki az ágyukból a sötét, hideg reggeleken, hogy iskolába menjenek, ma valószínűleg rohanvást jöttek le a szobájukból, magukba tömték a reggelit, és alig várták, hogy beállhassanak a Télapó kuckója előtti sorba. Az emberek, akik általában felnyögtek, ha az ablakon át meglátták a friss havat, ma felvidultak a látványtól. Az ünnepi idény palacsintás reggelivel kezdődött a tűzoltóság épületében. Az utcákat bódék szegélyezték, ahol kapni lehetett mindent a kürtőskalácstól a cinkegolyóig. A helyi művészek szövetkezetének kioszkjában üvegszobrokat, szélcsengőket és képeket kínáltak – többek között Daisy Bellamytól. A tájképeinek egyre nőtt a népszerűsége. Megállt a kioszknál, és megtudta, hogy alig pár perccel a nyitás után már el is adták két fotóját: egy panorámafelvételt az erdőben kanyargó sípályáról és egy hosszú expozíciós idővel készített képet a Schuyler folyóról, amint a város fedett hídja alatt csordogál.

51

Mámorító érzés volt a tudat, hogy az emberek pénzt adnak a fényképeiért. Az elképzelés, hogy valakinek annyira tetszik a művészete, hogy meg is vásárolja, rögtön jobb kedvre hangolta. – Charlie, Charlie, Charlie – gügyögte, miközben elhelyezkedett az autóban, hogy elhagyják a Télbirodalmat. – Anya, anya, anya – válaszolt a kisfiú vidáman hátulról, a gyerekülésből. Tudta, hogyan lehet elbájolni az anyját, az már igaz. Ebben is az apjára hasonlított. Daisy a városi könyvtárba ment, hogy kivegyen néhány új könyvet a fiának. Charlie imádta, ha felolvasnak neki, és Daisy szerette, ha mindig van kéznél friss olvasnivaló. Maureen Davenporttal, a könyvtárossal egészen összebarátkoztak a sok mesedélelőttnek köszönhetően, melyeken Charlie részt vett. – Könyvek – állapította meg a gyerek elégedetten, amikor látta, hová tartanak. – Úgy bizony. Amit csak akarsz: Clifford, a nagy piros kutya vagy Thomas, a kisvonat. Választhatsz. – Hat könyv. – A gyerek nem tudta, mennyi az, de ismerte a számot. – Bizony. Egyszerre hat könyvet kölcsönözhetünk ki. Miközben kiszállt a kocsiból, Daisy meglátott egy legényt, aki a könyvtár udvarán vágott keresztül, vállára vetett hátizsákkal. A kimustrált katonai zubbonya keltette fel a figyelmét, meg a könnyed, hetyke járása. Nem úgy ment, mint az emberek a hóban általában: összegörnyedve, zsebre dugott kézzel. Könnyedén lépegetett, ruganyosan, a tartása szálegyenes, mint a környező fák, mintha kicsit sem zavarná a hideg. A dzseki, a fák és a hó érdekes összképet nyújtottak, ezért Daisy elővette a gépét. Charlie türelmetlen hangokat adott ki a hátsó ülésen. – Kitartás! – mondta neki, és készített még két felvételt. Aztán elpakolta a fényképezőgépet, és kiszabadította a fiát a gyerekülésből. Charlie két karját széttárva, mint egy kis repülőgép, irányt vett a könyvtár ajtaja felé. A bejáratnál nagy, adománykérő plakát virított: Segíts megmenteni a könyvtárunkat! Nélküled nem sikerülhet! Daisy beletúrt a zsebébe, és előkotort tíz dollárt. Ennél többet is megspórolt azzal, hogy nem az extra körre fizetett be a Télapónál. És sokkal többet azzal, hogy könyvtárból kölcsönözte ki a könyveket, amelyekre szüksége volt. Egyenesen a gyerekkönyvtárba vitte Charlie-t, és levette róla az anorákot. Pillanatnyilag rajtuk kívül senki nem tartózkodott ebben a részlegben. Ezt szerencsének lehetett nevezni, mert más gyerekek társaságában Charlie hajlamos volt barátságosan, de hangosan viselkedni, amit szintén az apjától és a család ír ágától örökölt. Daisynek folyvást csitítgatnia kellett az olyan helyeken, mint a könyvtár meg a templom. Megjelent Maureen egy visszapakolni való könyvekkel megrakott kis kocsit tolva. Az Avaloni Közkönyvtárban nem volt külön munkatárs a gyerekrészlegen. Figyelembe véve az adománygyűjtő plakátot a bejáratnál, ennek alighanem anyagi oka lehetett. – Szia, Maureen! – súgta Daisy. – Hogy s mint? – Jól, köszönöm. – A lány barátságosan mosolygott, bár kissé fáradtnak látszott. Vagy inkább nyugtalannak. Valahol huszonöt és harmincöt között járhatott, de a ruházata alapján nehéz lett volna pontosan megmondani. A kardigán meg a trapézszoknya meglehetősen kortalanná teszi a viselőjét. Maureen voltaképp roppant csinos teremtés volt, aki azonban nem sokat adott a küllemére. Ez olyan tulajdonság volt, amelyet Daisy csodált. Charlie születése előtt ő maga önbizalomhiányos kamasz lány volt. Órákat töltött azzal, hogy tökéletesítse a megjelenését a megfelelő ruha kiválasztásával, s hogy a haja pont úgy álljon, ahogy kell, a sminkje pedig méltó legyen egy címlapfotóhoz. Lehet, hogy ha nem csinál ilyen cirkuszt, ha egyszerűen összefogja a haját, és sima kardigánt visel, akkor az élete is máshogyan alakul.

52

Az biztos, hogy most nem lenne Charlie. Logan rá sem nézett volna soha, ha nem varrja magát a nyakába azon az őrült hétvégén. Mivel azonban elképzelni sem tudta az életét Charlie nélkül, ennek a gondolatmenetnek sürgősen véget vetett. – Itt az új Jan Brett, most érkezett – mondta Maureen, és levette a szóban forgó kötetet a kocsiról. – Gyönyörű havas tájak vannak benne. – Köszönöm. – Daisy átvette a könyvet, és megcsodálta a finom rajzokat. Charlie a Thomas, a kisvonat egy példányát tologatta a padlón, pöfögő hangokat hallatva közben. – Látom, Charlie mostanában a komolyabb gépek iránt érdeklődik – állapította meg Maureen. – És te hogy vagy? – tudakolta. – Jól, köszönöm – felelte Daisy. – Már túléltem a szemeszter felét. Mindig ilyenkor bánom meg, hogy túl sok órára jelentkeztem. – Eldöntötted már, hogyan töltöd az ünnepet? Daisy habozott. Az évnek ebben a szakában a helyzet mindig kissé bonyolulttá vált a saját és Logan családja között. Amikor Charlie megszületett, O’Donnellék hallani sem akartak róla, úgyhogy könnyű volt dönteni a karácsonyról. Ugyanakkor Logan, minden várakozással ellentétben lelkesen fogadta az apaságot. Tiszteletben tartotta, hogy Daisy neveli a fiukat, de ragaszkodott hozzá, hogy rendszeresen láthassa. Ezen mindenki csodálkozott, aki ismerte izgága, neveletlen kamaszként, aki a jó külsejével és a lehengerlő modorával boldogult, az öntudatát pedig itallal és gyógyszerekkel táplálta. Mire Charlie megszületett, Logan már nem volt függő, és nagyon komolyan gondolta az apaszerepet. O’Donnellék rövidesen ugyanúgy bolondultak Charlie-ért, mint Bellamyék. Ami Charlie szempontjából nagyszerű volt, de sok szervezést igényelt. És kínos volt Daisynek. Mert O’Donnellék, amennyire rajongtak Charlie-ért, annyira nem lelkesedtek Daisyért. Mint az imádott unokájuk anyját elviselték. Ellenben mint a lányt, aki – legalábbis nézetük szerint – tönkretette a fiuk jövőjét, nem igazán zárták a szívükbe. Nagyra törő terveik voltak az egy szem fiukkal. Arról álmodtak, hogy az a legjobb iskolák elvégzése után átveszi a család hajózási vállalkozásának a vezetését, és kellemes, előkelő életet él a saját családjával. Ehelyett a drágalátos fiacskájuk teherbe ejtett valami alkalmi lányt, bevonult elvonókúrára, és tizenéves fejjel apa lett. Daisy pillantása megpihent a fián, ezen a vörös hajú, huncut szemű, almaarcú, ártatlan lurkón. Veled ilyesmi soha nem fog megtörténni, fogadkozott magában. Ugyanakkor természetesen tudta, hogy O’Donnellék valószínűleg ugyanezt mondták évekkel ezelőtt a vörös hajú fiuknak. Bizonyos mértékig érthető, hogy nem rajongtak Daisyért. Régebben utálta őket, amiért olyan bizalmatlanok vele szemben, de most, hogy már neki is volt egy gyönyörű, vörös hajú fia, kezdte megérteni őket. – Egyelőre még a levegőben lógnak a karácsonyi tervek – mondta Maureennak. – És te? Hogy fog telni idén az ünnep? – Mindig nagy családi összejövetel van nálunk. Ebben az évben pedig különösen elfoglalt leszek. Én szervezem a karácsonyi pásztorjátékot a Szent Szív-templomban. – Tyűha! Ez komoly feladatnak tűnik. – Óriási! De élvezem. Mindig is erre vágytam. Gyerekkoromban minden évben szerepeltem a pásztorjátékban, felnőttként pedig az énekkarban álltam. Amikor Mrs. Bickham nyugdíjba vonult, elsők között jelentkeztem a feladatra. – Hát, sok dolgod lesz, ha közben a könyvtárat is megmentitek – jegyezte meg Daisy. Maureen lesütötte a szemét. – Azon a fronton nem vagyunk annyira sikeresek. A tervek szerint az év végén a könyvtár bezár.

53

– Bezár? Az nem lehet! – Daisy el sem tudta képzelni a várost könyvtár nélkül. – Elnézést! Csak ez annyira helytelen. – Mindenki ezt mondja, akivel beszélek, de ez a gazdasági valóság. – Szólok mindenkinek a családban, hogy segítsenek. – Köszönöm. Mindazonáltal nekem fel kell készülnöm a legrosszabbra is. – Vagyis? – Hogy tényleg be kell zárnunk, és megszűnik az állásom. – Akkor mihez kezdesz? Maureen kedvetlenül mosolygott. – Kaphatnék munkát a mozgókönyvtárban, de rosszul leszek a sok autózástól. Feltettem az önéletrajzomat az internetre. Meglátjuk, kisül-e belőle valami. Addig is igyekszem a pásztorjátékra és az ünnepre összpontosítani. A karácsony még soha nem hagyott cserben. – Nagyszerű munkát fogsz végezni, ebben biztos vagyok. – Daisy igyekezett biztató hangot megütni. – Ha tudok valamiben segíteni, mármint a szervezésben, csak szólj! Fényképészetet tanulok, és szabadúszó fotós vagyok. Mit szólnál egy plakáthoz? – Komolyan mondod? Ó, ez nagyon kedves tőled! Örülnék neki, ha valaki készítene fényképeket az eseményről. És egy plakát vagy egy szórólap remek lenne. – Ebben tudok segíteni. – Daisy előkotort egy névjegykártyát a vállán keresztbe vetett táskából, és átnyújtotta Maureen-nak. – Nagyszerű! Én pedig gondoskodom róla, hogy Charlie-va1 díszhelyről nézhessétek az előadást. Daisy gyomra összerándult. – Csak én – mondta. – Charlie az apukájával tölti a karácsonyt. – Már hangosan kimondani is fájt. – Ó! El tudom képzelni, hogy ez Charlie-nak meg az apukájának is sokat fog jelenteni – mondta Maureen diplomatikusan, és közben a kisfiút nézte, aki immár A kismozdony, aki mindenre képes című kötettel játszott. – Tudod, ő az egyik kedvenc olvasóm. Mintha csak megérezte volna, hogy róla folyik a társalgás, Charlie ránézett, felemelte a karját, és megvillantotta jövőbeli szívtipró mosolyát, aztán fölemelte a könyvet, mintha a Szent Grál lett volna. – Olvass! Daisy odament hozzá. – Kikölcsönözzük a könyvet, és hazavisszük, jó? Charlie arca tragikus kifejezést öltött. – Olvass! – Van pár percem – jelentette ki Maureen, és félretolta a kocsit. – Egy mesére mindig jut idő. Könyvtárosként ez az egyik alapelvem. Az ölébe kapta Charlie-t. Mintha bánatos lett volna a tekintete, ahogy elhelyezkedett a könyvvel meg a kisfiúval. Talán egyenesen szomorú. Vajon mi lehet az oka? – futott át Daisy fején. – Akkor rád hagyom – mondta. A mobilja rezgett, SMS érkezését jelezte. Kiment, és elővette a telefonját, hogy megnézze az üzenetet. Logantől érkezett. Szia! Hogy van a fiam? Nem tetszett neki a Télapó ölében – írt vissza Daisy. Az én fiam. Mindig kirázott a hideg a vén dagadttól. Beszélni szeretnék veled a karácsonyról. Mikor?

54

Pl. ma 7 körül. Fürdetheted is. Enyhe nyugtalanságot érzett, miközben elpakolta a telefont. Logannel nem kötöttek hivatalos láthatási megállapodást. Mindketten rajongtak a fiukért, ez vezérelte az együttműködésüket. Logan New Paltzban lakott, ahol tanult, nem túl messze Avalontól. A szülei óhaját figyelmen kívül hagyva az állami főiskolát választotta, hogy közel lehessen Charlie-hoz. És a rögös kezdet ellenére O’Donnellék is belejöttek a nagyszülőségbe. Idén, most először, megkérdezték, hogy szenteste Logan elhozhatja-e hozzájuk, Long Islandre Charlie-t, ha másnap vissza is viszi. Daisy megszenvedett a döntéssel. Lemondjon Charlie-ról szenteste? Elengedje a kétéves fiát az év legvarázslatosabb estéjén? Képes lesz rá? Végül Charlie szempontjai alapján döntött. A kisfiú rajongott az apjáért, és joga volt hozzá, hogy az O’Donnell családnak ugyanúgy része legyen, mint a Bellamynak. Mindazonáltal fájdalmas volt elképzelni nélküle a karácsonyestét. Daisy emlékeztette magát, hogy van népes családja, akikre számíthat. A szüleinél és mostohaszüleinél keresve sem találhatott volna jobbat. Ám aznap rossz hírt kapott. Sonnet, a legjobb barátnője, aki Németországban tanult, úgy döntött, hogy újabb fél évig a tengerentúlon marad, és azt tervezte, hogy a házigazdáival tölti az ünnepeket. Daisy telefonja ismét megszólalt, méghozzá olyan dallammal, amelytől repesni kezdett a szíve, és amelyet egyetlen emberhez társított az életében: Julian Gastineaux-hoz. Julian volt az a fiú. Az a fiú, akiről tizedik osztályos kora óta ábrándozott, aki igazából sosem ment ki a fejéből. Megnyomta a gombot. – Szia! – Szia! Itt vagyok Avalonban. Tegnap este érkeztem. Olivia vagy Connor nem szólt? Daisy nekivetette a hátát az épület falának, és lassan elmosolyodott. – Nem beszéltem az unokatestvéremmel. Nahát, el sem tudom hinni, hogy nem szólt. Azt meg pláne nem, hogy te nem szóltál. – Már ma este vissza kell mennem. Mikor láthatlak? Minél hamarabb, annál jobb, mert a Cornellig négy óra az út autóval. Daisy maga köré fonta a karját. A szavak, mint egy dal, elzsongították. Julian. Volt egy nyár, még az őrület előtt, Charlie előtt, minden előtt, amikor Julian volt a legnagyobb boldogsága. Fiatalok voltak még, igaz, még csak középiskolások, de valahányszor együtt voltak, Daisy azon kapta magát, hogy az örökkévalóságban gondolkodik. Valami izzott közöttük, valami ritka és erős érzés. Szenvedély. Talán a közös jövő ígérete. Csakhogy tizenhat éves korában az ember ostobaságokat művel. Daisy legalábbis így tett. Nyár végén elváltak. Daisyt várta a „hű de előkelő” iskola Manhattanben, Juliant pedig egy olyan élet a kaliforniai Chinóban, amelyről mesélni sem volt hajlandó. A köztük lévő elsöprő, de be nem vallott vonzalom ellenére külön utakon jártak, melyek ritkán keresztezték egymást. Ám ha mégis… Hála istennek, Julian féltestvére, Connor Davis és Daisy unokatestvére, Olivia összeházasodtak. Ez azt jelentette, hogy egy családhoz tartoztak, bármi történik is. És lehet, hogy Julian még nem tudja, de idén ő fogja megmenteni Daisy karácsonyát. A fiú váratlanul szokott felbukkanni, gyakran olyankor, amikor Daisynek a legnagyobb szüksége volt rá. A vonzalom, mely egykor ott szikrázott közöttük, sosem hunyt ki igazán. Daisy tudta, hogy jobb lenne elfelejteni Juliant. A fiú a Cornellre járt, és a tanulmányait a hadsereg tartalékostiszt-képző programja révén finanszírozta. Úgy tűnt, minden szabad percét kitölti a kiképzés. Daisy úgy döntött, hogy mindezzel most nem foglalkozik. Julian itt van a városban! – Hol vagy? – kérdezte. – Mikor tudunk…

55

– Fordulj meg, Daze! A lánynak majdnem kiugrott a szíve a helyéből. Nagy puffanással ledobta a táskáját és odarohant hozzá. Hirtelen olyan kétségbeesetten vágyott Julianre, hogy gyakorlatilag a nyakába ugrott. – Szia! – nevetett a fiú, és meleg lehelete Daisy haját borzolta, miközben magához szorította. – Szia! Daisy elhúzódott kissé. Még mindig öleléssel üdvözöljük egymást? Vagy hátrébb lépünk, és távolságot tartunk? Még mindig megcsókoljuk egymás arcát? Sosem tudta, mit tegyen, mivel sosem volt benne biztos, milyen kapcsolatban vannak. Hátrébb lépett, érezte, ahogy a hideg szél befúrja magát közéjük. Nincs rá szükség, hogy nyilvános helyen az emberek túl bizalmas közelségben lássák őket. Már valószínűleg így is túl sokat pletykálnak róla. „Az a szegény Bellamy lány, micsoda csalódás a családjának…” – Hogy találtál meg? – kérdezte. – Megláttam az autódat a parkolóban. – Julian elvigyorodott. – Nehéz nem észrevenni. Amikor a lány elhatározta, hogy esküvői fotózással fog pénzt keresni, az apja mágneses táblákat adott neki a cégjelével, hogy tegye ki a kocsi két oldalára. Daisy nem volt benne egészen biztos, hogy ilyen cégjelre vágyott, de mivel az autót is az apjától kapta, nem kritizálta az ajándékot. – Szóval, ráérsz egy kávéra? – kérdezte Julian. – Vagy… Akarta azt a kávét. Akarta a vagyot is… de pillanatnyilag egyik sem jöhetett szóba. – Borzasztóan szeretném – mondta, és közben a könyvtár felé intett. – De Charlie odabent van, mesét hallgat. – Akkor este. Ráérsz este? Nem számít, milyen későn indulok vissza. Daisynek eszébe jutott az SMS, melyet pár perce kapott Logantől, és elfacsarodott a szíve. – Sajnos nem érek rá. – A fenébe! Julian és az ő számára valahogy sosem akar eljönni a megfelelő időpont. – Egyébként sem akarom, hogy éjszaka vezess a havas utakon. Pedig mennyire szeretném, ha együtt tudnánk tölteni egy kis időt! – Több mint öt percet? Azt én is szeretném. Juliannek varázslatos mosolya volt. Varázslatos volt rajta minden, ami azt illeti. Magas volt, hihetetlenül jóképű, még azután is, hogy a katonaság kedvéért leborotválta a gyönyörű fürtjeit. Mindazonáltal Daisyt a jó külsőnél több vonzotta hozzá. Julian csodálatosan viselkedett vele, mindig végtelenül hűséges és védelmező volt, néha egyenesen a meggondolatlanságig. – Nos… legalább karácsonykor látni foglak – mondta Daisy. Hála istennek, gondolta. Az ünnep már-már katasztrófának ígérkezett, de ha itt lesz Julian… Elképzelte, ahogy kettesben félrehúzódnak, halk zenét hallgatnak, és végre lesz idejük zavartalanul beszélgetni, vagy csak összebújni és élvezni egymás közelségét. Nem állhatta meg, egyszerűen kimondta: – Elképzelni sem tudod, mekkora szükségem lesz rád, Julian. Már attól féltem, hogy egyedül fogom tölteni a szentestét. Rettegtem tőle – folytatta a lány hadarva. – Logan elviszi arra az estére Charlie-t az őseihez Long Islandre, és tudod, számomra összedől a világ, ha Charlie nincs velem, még ha csak egy éjszakára is. – Daisy, ezen nem tudok segíteni. – Julian gyöngéden és szomorúan nézett rá. – Tudom, de ha te itt vagy, legalább elviselhető lesz. – Azt próbálom elmondani neked, hogy nem leszek itt. A karácsonyi szünetben Floridába kell mennem, gyakorlatra. Beletelt egy másodpercbe, mire a lány felfogta. – Gyakorlat? Gyakorlatozni fogsz karácsonykor? – Kötelező. – Karácsonykor?

56

– Kapok negyvennyolc óra eltávozást, de az nem elég ahhoz, hogy hazajöjjek, aztán visszamenjek. Nézd, ezt vállaltam, cserébe tanulhatok. Tisztességes üzlet. Nagyon szeretnék itt lenni karácsonykor, de nem lehet. Muszáj ezt végigcsinálnom a jövőm érdekében. A nulláról indultam, képtelen lennék megfizetni a Cornellt. Ez az egyetlen esélyem egy jobb életre. Te is tudod. És én mikor leszek fontos? – gondolta Daisy. Leszek egyáltalán valamikor? A földre szegezte a tekintetét, mert nem akarta a fiút a saját kétségeivel terhelni. – Igazad van – mondta csendesen, és minden önuralmát latba vetette, hogy leplezze a sóvárgását és a bánatát. – Azt teszed, amit tenned kell. Én is azt fogom. – Sajnálom. – Ne mentegetőzz! Senki nem tehet róla. Majd látlak… amikor látlak, igaz? – Vidám mosolyt erőltetett az arcára. Aztán az órájára nézett. – Nos, idehallgass, nem akarom, hogy a könyvtáros azt higgye, sorsára hagytam Charlie-t. Jobb lesz, ha bemegyek. – Rendben. – Julian megfogta a lány kezét, és a mellkasához szorította, a szíve fölé. A szeme olyasmiről beszélt, amit sosem mert kimondani. Aztán gyorsan lehajolt, és az ajkát a lányéhoz érintette. – Szervusz, Daisy! Nagyon szép karácsonyt kívánok neked meg Charlienak. Még! – gondolta Daisy. Csókolj még! Julian azonban nem tett így, és ő hátrébb lépett. – Neked is, Julian. Aztán telefonálj, jó? – Természetesen. De még jobb lenne, gondolta, ha megkérnél, hogy most maradjak még veled. A fiú azonban ezt sem tette. Daisy igyekezett nem túl sietős léptekkel visszamenni az épületbe, nem akarta, hogy úgy tűnjék, mintha menekülne. Az előtérben megállt, hogy összeszedje magát. Behunyta a szemét, és elfojtott egy sóhajt. Idén elküldi a fiát, hogy a másik családjával töltse az ünnepet. Sonnet nem jön haza. Julian nem jön haza. Hogy lehet így kellemes a karácsony? Ó, és Logan is a karácsonyról akar vele beszélni az este! Vajon mit akarhat? Daisy már föladta, hogy néhány óránál előbbre tervezzen. Egy apró gyerekkel képtelenség. Ő még abban a korban volt, amikor a barátai a világot járták, új embereket ismertek meg, és a kiskoruk óta dédelgetett álmaik megvalósításán dolgoztak. Daisy élete másként alakult. Az egész Charlie körül forgott, és minden egyéb a sokadik helyre szorult. Mindazonáltal az álmait nem adta fel, a szíve mélyén őrizgette őket, ámbár elég távolinak tűntek. Változatlanul követni szerette volna a fényképészet és a művészet iránti rajongását. És szerelmes akart lenni. Arra a fajta heves szerelemre vágyott, amely már a fájdalommal határos. Azt az érzést kereste, amely akkor fogta el, amikor Julian a szívére szorította a kezét, és a tekintete mindent elárult. Ám a szerelmet és a fájdalmat csak egy hajszál választja el. Azt mondják az emberek, hogy amikor az igaz szerelemmel találkozol, felismered. De vajon tényleg így van? Charlie mellett azt az egyet megtanulta, hogy nagyon sokféle szeretet létezik. Ott van a szeretet, amelyet a gyermeke iránt érez, a túlcsorduló boldogság, amely fényt visz az életébe – és amely egy szempillantás alatt jeges rettegésbe fordul, ha Charlie megbetegszik. Aztán ott van az az érzés, amelyet Logan iránt táplál. Noha ő volt a gyermeke apja, igazából sosem jártak egymással. Csupán a hormonoknak, a kamaszkori félelmeknek és bizonytalanságnak köszönhetően jöttek össze, kábultan a fűtől és a gyógyszerektől. Néhány héttel később Daisyt a reggeli émelygés kínozta, Logan pedig elvonókúrán volt. Senki nem számított rá, legkevésbé Daisy, hogy Logan kihúzza magát, és vállalja az apaszerepet. Mindenki meglepődött, amikor így tett. Odaadó elkötelezettséget tanúsított a fia iránt, el kell ismerni. De vajon ez ugyanaz, mint a szerelem? Az, hogy együtt hozták létre

57

Charlie-t, és mindketten imádják, roppant erős kötelék. Ez is egyfajta szeretet. Daisy csak azt nem tudta biztosan, hogy ugyanaz-e, mint amelyik éltető, ahogy az oxigén, és élethosszig tart. Erről sosem beszéltek. Legalábbis nyíltan soha. Furcsa módon Juliannel ugyanígy állt a dolog. Hallgatólagos megegyezéssel nem határozták meg a viszonyuk mibenlétét. Ha valamiről nem tudod, mi az, ha nem vállalsz egy érzést, akkor az nem is okozhat fájdalmat. Igaz?

58

7. Daisy és Charlie távoztak, Maureen pedig ott maradt a gyerekkönyvek között. A babasampon és a papírpelenka púderillata belevette magát a szoknyájába és a kardigánjába. Maureen nem bánta. Szerette a kisgyerekeket, valószínűleg jobban, mint azt bárki sejtette volna. Ez azért volt, mert senki nem ismerte igazán; senkinek nem engedett bepillantást a gondosan lezárt múltjába, melyről sosem beszélt. Nem szándékosan, egyszerűen csak ilyen volt. És ellentétben a város némely lakójával, nem úgy tekintett Daisyre, mint akit sajnálni kellene. Maureen hallotta a pusmogásokat meg a hangos bírálatokat. Micsoda szégyen, mondták egyesek, egy ilyen okos, jó családból való lány, és ilyen bajt hozott magára. Az egész életét megváltoztató döntést hozott, mielőtt egyáltalán lett volna módja élni. Maureen egyáltalán nem így látta. Neki úgy tűnt, Daisy egészen jól megvan. Néha azon kapta magát, hogy irigyli a hozzá hasonló nőket, pedig egyedülálló anyaként biztos nem egyszerű az élet. Tisztában volt vele, hogy vannak íratlan kategóriák az egyedülálló nőket illetően: Egy húszéves egyszerűen független. Szabad. Semmi szégyen, a huszonéves emberektől azt várják el, hogy függetlenek és szabadok legyenek. Érdekes, elmélkedett, hogyan változik a kapcsolatokhoz való hozzáállás az illető korának függvényében. A huszonéveseknél az a normális, ha szinglik. Mindazonáltal a közvélekedés ezt az állapotot átmenetinek tekinti. Maureen a húszas éveiben járt. Még néhány hónapig. A harmincéves szinglik különcnek számítanak, és a barátaik sokszor kötelességüknek érzik, hogy összeboronálják őket valakivel. Erősödik a nyomás, hogy az illető házasodjék meg, vagy legalább legyen tartós kapcsolata. Ha egy nő egyedülálló marad a harmincas éveiben, az emberek elkezdenek aggódni érte. Maureen nem nagy lelkesedéssel nézett elébe ennek az időszaknak. De a negyvenes éveit sem várta kimondottan. Ha valaki betölti a negyvenet, az gyanússá válik. Nem mintha bármi baj lenne a negyedik X-szel, ám egy negyvenes éveiben járó szingli bekerül a vénlány kategóriába. Aki egyedülálló marad ötvenéves korára, az szánalmat ébreszt – elment mellette az élet –, de ha az embernek sikerül megérnie a hatvanat, és szingli marad, akkor az hirtelen ismét tiszteletet ébreszt, és úgy tekintenek rá, mint aki független, és élvezi a szabad életet. Nincs unalmas házastársa vagy megkeseredett volt párja, sem a nyakán ülő felnőtt gyerekei. Egyszerűen élvezi az életét a saját elképzelései szerint, és valószínűleg van egy csapat unokaöccse és unokahúga, akik imádják. Persze azért mindig ott lappang a sajnálkozás: egy nő, aki sosem ment férjhez, és talán csak néhány macska töri meg a magányát. A férfiakra más szabályok vonatkoznak. Egy egyedülálló férfi, úgy tűnik, sosem vált ki megütközést, legyen akármilyen korú. Ha valaki George Clooney, bármit megtehet. Ha valaki Eddie Haven… Maureen megálljt parancsolt a tévelygő gondolatainak.

59

Egy köteg képeskönyv mellett Daisy néhány tanácsadó kötetet is elvitt arról, miként tegyünk egy kapcsolatot működőképessé. Maureen természetesen nem tett megjegyzést, nem bírált. Roppant fontos volt számára, hogy tiszteletben tartsa az olvasók magánügyeit. Mindazonáltal csodálta Daisy eltökéltségét. Sok tekintetben a tanácsadás, az önsegítés a könyvtár egyik legfontosabb feladata volt. Az egész könyvtár arról szólt, hogy az emberek segíteni akarnak magukon, jobbá teszik az életüket, igyekeznek még többet kihozni belőle. Újabb ok, amiért elképzelhetetlen, hogy bezárják a könyvtárat. Az egyik kedvenc önkéntese épp a visszahozott könyvek tárolóját ürítette ki. Maureen odament segíteni. – Hogy van ma délután, Mrs. Carminucci? – tudakolta az idősebb hölgytől. Pénelopé Carminucci a Fairfield Udvarház nevű régimódi panziót vezette, ám mindig sikerült pár szabad órát találnia a könyvtár számára. – Elkezdte már a bevásárlást? – Egek, nem! – tiltakozott Mrs. Carminucci. – Egyelőre még nem is gondolok az ünnepre. Valószínűleg az utolsó héten fogok kapkodni. Nekem már csak ez a szokásom. No és maga? Maureen rátett néhány könyvet a kocsira: egy krimisorozatot és egy kötetet a jóga erőt adó hatásáról. – Én rendszeresen gondolok a karácsonyra – mondta, miközben belelapozott egy süteményfotókkal teli szakácskönyvbe. Mrs. Carminucci megállt, és a karjára tette a kezét. – Borzasztóan sajnálom, ami a könyvtárral történik, Miss Davenport. Mindnyájunkat elkeserít. – Köszönöm. – Maureen eddig nem sejtette, hogy az érzései a homlokára vannak írva. – Már az is megfordult a fejemben, hogy a karácsonyi ajándékokra szánt összes pénzt a könyvtárnak adományozom. – Bárcsak sokan így gondolkoznának! – Hogyan? – kérdezte a következő olvasó, aki odalépett a pulthoz. – Nahát! Sziasztok! – Maureen arca földerült a nővére, Renée, és annak három gyermeke láttán. – Maureen néni! Szia, Maureen néni! – kukorékolt az ötéves unokahúga, Wendy. – Pszt! – csitította Renée. – Emlékezz a belső hangodra! – Szia, Maureen néni! – suttogta színpadiasan Wendy. – Szervusz! – súgta Maureen. – Szervusz, John, szervusz, Michael! Hogy vannak a világ legjobb unokaöccsei és unokahúga? – Jól vagyunk – felelték kórusban a fiúk, hatéves ikerpár, anélkül hogy fölnéztek volna az autójukról, mellyel épp a pult szélét járták végig. – Találtam egy könyvet az angyalokról, látod? – Wendy fölmutatott egy hatalmas képeskönyvet. – Az olvasóteremben láttam egy angyalt. – Tényleg? Ez csodálatos. – Maureen összenézett a testvérével, aki a kölcsönzőjegyét keresgélte a táskájában. – Honnan tudod, hogy angyal volt? Wendy megvonta a vállát. – A szempillájából. – Kinyitotta a könyvet, és az egyik nagyméretű rajzra mutatott. Derűs arcot ábrázolt közelről, hatalmas szemmel, melyet tökéletes, seprűs szempillák öveztek. Micsoda ócska giccs, gondolta Maureen. Mint egy Maybel-line-reklám. – Beszéltél is vele? – érdeklődött, miközben rápecsételte a dátumot a képeskönyv belső borítójára ragasztott csíkra. – Aha. – Wendy fölnyalábolta a könyvet, és elindult a kijárat felé. – Mindenkivel beszélek. – Most mit mondjak? A gyerekem angyalokat lát. – Renée autós könyveket vett ki a fiainak, magának pedig egy időbeosztási tanácsadót. – Hazudik – szólt közbe Michael.

60

– Csitt! – legyintett felé az anyja. – Ha a húgod azt mondja, hogy látott egy angyalt, akkor biztosan így volt. – Én is látni akarom az angyalt! – követelte John. – Kérj tanácsot a húgodtól! – Renée rámosolygott Maureenra. – Na mármost, ihletett vagy lökött? Döntsd el! – Viccelsz? Az unokahúgom angyalokat lát. Nem vagyok bolond, hogy belekössek. – Köszönöm, Maureen. – Renée elpakolta a könyvtárjegyét. – Ugye jössz vasárnap Apához és Hannah-hoz? – Természetesen. – A vasárnapi családi vacsora olyan szokás volt, amelytől nemigen tértek el, és amelybe belefértek a legkülönfélébb családtagok és barátok, akik épp arra jártak. A vasárnap délutánok különleges, nyugodt időszakot jelentettek, távol a munka és az iskola nyüzsgésétől. Semmi felhajtás, Davenporték egyszerűen együtt töltötték az időt. Az időjárás függvényében elmentek sétálni, játszottak a gyerekekkel, focimeccset szerveztek, vagy szókirakóversenyt rendeztek. Azután együttes erővel elkészítették a korai vacsorát. Az egyetlen szabály abban állt, hogy senki nem beszélhetett munkáról vagy iskoláról az együtt töltött idő során, még csak nem is gondolhatott rá. Ettől a legtöbb Davenport számára ez lett a hét legkellemesebb időszaka. Maureen már alig várta, hogy – legalább egy délután erejéig – ne kelljen a könyvtár katasztrófájával foglalkoznia. A könyvtárban minden munkanap végén ugyanúgy zajlott a zárás szertartása. Öt perccel záróra előtt a lámpák elhalványultak, jelezve az embereknek, hogy fejezzék be a tevékenységüket; nyomtassák ki az iskolai feladataikat, kölcsönözzék ki a könyveiket, zárják be a komputeres játékaikat, hajtsák össze és tegyék helyre az újságjaikat. Maureen szeretett ott lenni záráskor. Az önkéntesekkel elvégezték az utolsó tennivalókat, és jó éjszakát kívántak az utolsó vendégeknek, ámbár messze nem volt még éjszaka. Hatkor zártak. Maureen szerette volna, ha az intézmény jóval tovább nyitva tart, de ezt a költségvetés nem tette lehetővé. Sejthette volna, hová fognak vezetni az anyagi gondok, csak nem akart róla tudomást venni. Mivel nyugtalan feszültséget érzett a tarkójában, arra gondolt, bevesz egyet az erős fájdalomcsillapítóból, melyet még régen írt fel neki az orvos. Hajlamos volt a migrénre, különösen olyankor, amikor ideges és hajszolt volt. Ám először be kellett zárnia a házat. Már a kezében volt a kulcs, amikor egy árnyék jelent meg mögötte. – Jabez! Nem tudtam, hogy van még itt valaki. – Félreállt, hogy a kóbor olvasó kimehessen. – Elnézést! Nem vettem észre az idő múlását. Belefeledkeztem valamibe az olvasóteremben. – Akarsz kölcsönözni? – ajánlotta fel, miközben gépiesen megdörzsölte a halántékát. – Nem, köszönöm – mondta a fiú, majd kis szünet után megkérdezte: – Hogy van, Miss Davenport? – Fáj kissé a fejem, de egyébként jól. Kedves tőled, hogy megkérdezted. És te hogy érzed magad Avalonban? – Nagyon jól – nyugtatta meg Jabez. – A viszontlátásra! – Búcsúzóul biccentett, miközben kiment az ajtón. Rendkívül megnyerő arca volt: olajbarna bőr, hatalmas szempár, dús, sötét pillák. – Jó éjt! – mondta Maureen, és elgondolkozva nézte, ahogy elindul az alkonyban. Az öltözékét (katonai dzseki és magas szárú, vászon tornacipő) bajosan lehetett volna az időjárásnak megfelelőnek nevezni, ám úgy tűnt, a komótosan lépegető Jabezt ez cseppet sem zavarja. – Elejtettél valamit! – kiáltott utána Maureen, és lehajolt, hogy felvegye az apró tárgyat. Egy kulcs volt, kis madzagdarabon.

61

Jabez visszajött és átvette. A keze meglepően meleg volt, ahogy hozzáért a lányéhoz. – Köszönöm – mondta, aztán ismét nekivágott az estének. Maureen az íróasztalához ment, kihúzta a fiókot, és megragadta a gyógyszeresüveget. Egy pillanatig tétovázott, mielőtt kinyitotta volna. Érdekes, de a fejfájás fenyegető viharfelhője szertefoszlott. Hálatelten elrakta a gyógyszert, és rendbe tette az asztalát. A hely, ahol a munkáját végezte, alig volt nagyobb egy fülkénél. Almaiban rendes irodája volt, tágas helyiség fönt, az épület emeletén, ahová beomlik a fény, és ahonnan egyszerre látja az átriumot és a környező tájat. Gondolatban újból és újból megtervezte az irodát. Most azt kívánta, bárcsak inkább valami másra fordította volna az időt és az energiát. – Na, most már elég! – dünnyögött magában. – Nem haláleset történt. – Ám a szívét mardosó fájdalomban felismerte a gyász érzését. – Gondolj valami másra! – korholta magát. – A végkielégítésből elmehetek egy igazi, szép üdülésre. Igen, egy kis kikapcsolódás jól jönne. Nem igazán ment sehová a külföldön töltött főiskolai féléve óta, melyet katasztrófaként élt meg. Legfőbb ideje elutaznia valahová, és felváltania a fájdalmas emlékeket új, kellemes élményekkel. Igen, pontosan ezt fogja tenni, rögtön, amint beköszönt az új év. Keres egy helyet, ahol homokos tengerparton heverészhet, bólogató pálmafák alatt. Órákon keresztül sütkérezik a langyos szellőben, miközben vaskos, érzelgős regényeket olvas, és egymás után rendeli az italokat, melyeket apró papírernyők díszítenek. – Úgysem teszed meg – dohogott, mert tudta, hogy valószínűleg nem lenne bátorsága keresztülvinni a tervet. Mint mindig, most is józan érveket keresett a félelme magyarázatára: mire lenne jó a nyaralás, ha nem lenne vele a családja? Miképp érezhetné jól magát egyedül? Hogyan költhetné a pénzt nyugodt lélekkel, miközben megszűnt az állása? Tudta, az egész időt azzal töltené, hogy a családját hiányolná, és e-maileket írogatna nekik, meg telefonon keresné őket. Így semmi értelme az üdülésnek. Bezárta az épületet, aztán elindult a kocsijához. Miközben keresztülvágott a parkolón, sötét szedán fordult be mellette. Egy férfi szállt ki belőle, hosszú, elegáns kabátja lebegett a szélben, ahogy odajött. – Miss Davenport? – Jó estét, Mr. Byrne! Attól tartok, a könyvtár már bezárt mára. – Azt látom – mondta a férfi. Úgy tűnt, egy távolodó alak vonta magára a figyelmét, aki a hideg miatt behúzott nyakkal már a tömb felénél járt. – Ki az ott? – kérdezte. – Egy Jabez Cantor nevű fiú. Új a városban. Mr. Byrne összevonta a szemöldökét. – Ismerősnek tűnt… – Aztán megrázta a fejét. – Nem számít. Azért jöttem, hogy magával beszéljek. Van egy perce? Vajon mit akarhat? – tűnődött Maureen. És mit mondhatna neki ő, anélkül hogy udvariatlanná válna? Talán azt, hogy: „Ej, most kissé elfoglalt vagyok, de hála magának, aki cserbenhagyja a könyvtárat, rövidesen bőviben leszek az időnek.” – Épp hazafelé indultam – felelte kitérően. – Nem tartom fel sokáig. A könyvtárról van szó. – Megváltozott valami? – Maureen hagyta, hogy egy pillanatra feléledjen a szívében a remény. – Úgy hallottam, idén maga szervezi a karácsonyi pásztorjátékot. Maureen meglepetten bólintott. Ez meg hogy jön ide? – Nemrég Avalonba költözött a fiam a feleségével meg a fiukkal. Nagyon örülünk, mert ez az egy fiunk, illetve unokánk van. Cecil. A középiskolába jár. Talán már találkozott vele? – Az idős úr észrevehetően ellágyult, ahogy a családjáról beszélt. – Talán. A legtöbb középiskolás diák rendszeres vendég a könyvtárban. – Maureen nem állhatta meg, hozzátette azt is: – Szerves része a tanulmányaiknak. Byrne nem harapott rá a csalira.

62

– Nyíltan beszélek magával, Miss Davenport, ahogy maga is szokott. Cecilnek gondjai vannak a beilleszkedéssel az iskolában. Még nem sikerült megtalálnia a helyét. Viszont tehetséges a színjátszásban. Úgy vélem, jót tenne az önbizalmának, ha megkapná a főszerepet a pásztorjátékban. Adjon neki esélyt, hogy barátokat szerezhessen! Maureen kénytelen volt kiábrándítani: a színdarabokban és pásztorjátékokban való szereplés nem a legalkalmasabb módja, hogy egy fiú bebizonyítsa a rátermettségét a középiskolában. – Higgye el nekem, uram, attól, hogy megkapja a főszerepet, nem sokat változna a helyzete – mondta, miközben eszébe jutottak a saját középiskolás évei. Ő is lelkesedett a színjátszásért, ami meglepte az olyan embereket, akik nem ismerték akkoriban. Időközben rég maga mögött hagyta a színpadi énjét. – Azt hiszem, ismerem az unokámat – jelentette ki az idősödő úr. – Akkor remélem, hogy eljön a meghallgatásra. – Ó, az nem kérdés! Ott lesz. – Nagyon helyes. – Maureen elindult a kocsija felé, miközben továbbra sem értette, mire ment ki ez a beszélgetés. – Nos, jó éjszakát, Mr. Byrne! – Akkor hát értjük egymást? Cecil fogja játszani a főszerepet. Maureen megállt és visszafordult. – Ezt egyelőre nem tudom megmondani. A szerepet a legalkalmasabb fiatal kapja a jelentkezők közül. – Pontosan. A legalkalmasabb pedig Cecil. Maureen meg tudta érteni, hogy valaki elfogult az unokájával kapcsolatban, de ez már minden határon túlment. – Ahogy mondtam… – Miss Davenport, bizonyára tisztában van vele, hogy módomban áll segíteni önnek. – Van elég önkéntesünk a pásztorjátékhoz, uram. – Nem így értettem. – Mr. Byrne megköszörülte a torkát. Minden szót külön hangsúlyozott. Maureen összehúzta a vállát, ahogy egy hideg szélroham végigsöpört a parkolón. – Sajnálom, ha értetlennek látszom, Mr. Byrne, de talán jobb lenne, ha elmagyarázná, hogyan értette. – Hogyne. Miss Davenport, a könyvtár bezár, mert nincs elég pénz a fenntartására. – Engedje meg, hogy helyesbítsek! – vágott közbe Maureen, és maga is meglepődött a vakmerőségén. – Azért zár be, mert maga nem újítja meg a haszonbérletet, ha nincs biztosítva a teljes évi költségvetés. – Most pedig azt mondom, hogy ezen a téren talán rugalmasságot tanúsíthatok. Amint látja, mindketten tudunk nyújtani valamit a másiknak. – Hadd tisztázzam, hogy jól értem-e, amit mond! Csupán annyit kell tennem, hogy odaígérem Cecilnek a főszerepet, és a könyvtár kap egy második esélyt a túlélésre? Ez őrület! – fakadt ki, aztán a szája elé kapta a kezét. – Úgy értem… – Furfangos. A magamfajta vagyonos embereket furfangosnak tartják. Az ember nem tudja megfizetni a szerettei boldogságát. – Mégis ezt akarja tenni, Mr. Byrne. Tisztában van vele, mit ajánlott föl? Meg akarja vásárolni a főszerepet, arról nem is szólva, hogy pont a karácsonyi pásztorjátékban. Ez olyan… erkölcstelen. – Erkölcstelenebb, mint bezárni a könyvtárat? Ez egyszerű egyenlet. Az unokám szeretné, ha ő kapná a főszerepet. Maga szeretné megmenteni a könyvtárat. Az ötlet furcsának és kínosnak tűnt – mégis túlságosan csábítónak. – Attól még az eljárás helytelen marad. – Miért, az a helyes eljárás, ha hagyja, hogy bezárják a könyvtárat?

63

– A helyes eljárás ebben az esetben az lenne, ha a közösség érdekeit az unokája érdekei elé helyezné. – A lényeg a családi összetartás. Egyszerű üzlet… Nem is olyan szokatlan, ugye? A balettek és operák apró szerepeit rendszeresen a támogatók gyermekei kapják. Maureen bármit megtenne, hogy megakadályozza a könyvtár bezárását. Bármit. Mégis… – Mr. Byrne, ha az unokája részt vesz a meghallgatáson, mint az összes többi gyerek, biztos vagyok benne, hogy kap szerepet… – A főszerepet! – Honnét tudja, hogy Cecil egyáltalán erre vágyik? Megkérdezte? – Azt hiszem, ismerem a saját unokámat. – Akkor tudhatná, hogy nem jó példát mutat neki. – Nem tud róla. És nem is fog, hacsak maga el nem mondja neki.

64

8. Amint Maureen megérkezett a templomhoz a szereplőválogatás napján, befordult kocsijával a FOGLALT feliratú parkolóhelyre. Bár a pásztorjáték fő szervezőjeként erre minden joga megvolt, mégis úgy érezte, mintha tilosban járna. Ez új élmény volt Maureennak, aki sosem járt tilosban. Soha. Talán ez egy jel. A dolgok megváltoznak. Néhány pillanatig csak ült, és a hatalom érzését ízlelgette. Mr. Byrne lehetőséget adott neki. Vajon komolyan gondolta? Vagy csak játszik vele annak érdekében, hogy különleges elbánást csikarjon ki az unokája számára? Az egész ügy olyan visszás… És mégis: a lehetőség ott himbálódzott az orra előtt. Ha elfogadja Mr. Byrne ajánlatát, a könyvtár megmenekül. Ami pedig a pásztorjáték szervezését illeti – az is egy lehetőség. Alkalom, hogy teremtsen valamit a semmiből, hatalom, amellyel valóra válthat álmokat. A tőle telhető legjobb munkát akarta végezni. Egyeseknek ez egyszerűen csak karácsonyi pásztorjáték – egyestényi zene, színjáték és szórakozás. Maureen számára sokkal többet jelentett: megünneplését mindannak, ami kedves, jó és szent a világban, eshetőséget arra, hogy az embereknek megmutassa az önző mindennapokon túl a mély és megingathatatlan hit édes misztériumát. A táskájában turkálva gyors ellenőrzést végzett. Forgatókönyv – megvan. Jegyzettömb – megvan. Zenei anyag – megvan. Tartalék ceruzák és jegyzetpapír – megvannak. Minden a helyén. Maureen egész életét végigkísérte a pásztorjáték. Hat hónapos korában ő testesítette meg a kis Jézust, egy rojtos sálba tekerve, melyet a nagynénje szőtt. A rákövetkező években is mindig kapott valamilyen szerepet. Ami azt illeti, a pásztorjáték fertőzte meg a színjátszás iránti rajongással, mely egészen a főiskola harmadik évéig megmaradt. Addig az évig, amikor az egész élete összeomlott. Már majdnem kiszállt az autóból, amikor eszébe jutott, hogy talán meg kellene fordulnia. Az előrejelzés száraz időt ígért, de sosem árt az óvatosság. Jó példának ott az éjszaka, amikor a betlehemet építették. Szó sem esett havazásról az előrejelzésben, aztán mégis hóviharban ment haza. Beindította a motort. Elég baj, hogy a meteorológus tévedett. De még nagyobb, hogy Eddie Havennek igaza volt. Miután újból beparkolt, immár a kocsi orrával kifelé, gondosan begombolta a kabátját, nyaka köré tekert egy kézzel kötött sálat, és fölvette a kalapját meg a kesztyűjét. Néhány másodpercre lehajtotta a fejét, és megköszönte, hogy eljött ez a nap, ez a nagyszerű lehetőség, amikor kulcsszerepet játszhat az évad ünnepségében. Bár gondja akadt jó néhány, ez egy időre elfeledtette vele őket. Fokozott élességgel érzékelte a környező világot. Volt valami néma, lélegzetvisszafojtott ámulat a téli estében, valami nyugalom, amely átjárta az ember lelkét. A tél hideg, édes lehelete töltötte be a levegőt. Mindent várakozásteljes hangulat hatott át, s az az érzés, hogy rögtön elkezdődik valami. 65

Köszönöm ezt a napot! – gondolta. Olyan régóta várt már rá. Eddie Haven fehér furgonja kanyarodott be a parkolóba egy Black Sabbath-szám vijjogó, lüktető hangjai kíséretében. A férfi kiugrott a kocsiból, és begyömöszölte a slusszkulcsot a zsebébe. Csupán vékony, sötét pólót meg feszes farmert viselt, a dzsekije nyitva, semmi sapka vagy kesztyű. Lábán fekete motoroscsizma, láncokkal a sarkán. – Hahó, Maureen! – Hahó, Eddie! Felkészült a feladatra? – Naná! Nem hozott magával semmit, állapította meg Maureen. Semmit az égvilágon. Lehet, hogy a poggyásza általában nem áll másból, mint a gitárjából meg egy hűtőládából, tele sörrel. – Talán jobb lenne, ha orral kifelé parkolna le – jegyezte meg. – Hátha havazni fog. – Az előrejelzés derült időt ígért a hétvégére. Nem lesz hó – jelentette ki a férfi teljes meggyőződéssel. – Amikor legutóbb az időjárásról vitatkoztunk, nem hitt az előrejelzésnek – emlékeztette Maureen. – Amikor legutóbb az időjárásról vitatkoztunk, én nyertem. Maureen ejtette a témát. A jelek szerint, bármiről legyen is szó, az kettőjük között vitába torkollik, ez pedig ostobaság. – Nem zárja be a furgonját? – kérdezte. – Ez a hely nem a bűnözésről híres, és egy magára valamit is adó tolvaj messzire elkerüli ezt a csotrogányt. Kazettás magnó van benne, tizenöt éves, ha nem több. És hangos, gondolta Maureen. Eddie nagy léptekkel elindult az épület felé. – Jesszusom, de hideg van! Lefagynak a mogyoróim. Maureen rosszallóan összevonta a szemöldökét a szavai hallatán. – Netán felhúzhatná a cipzárt a dzsekijén. Felvehetne egy sapkát. Esetleg egy sálat is. – Zseniális ötlet. Kösz, anyu! Maureen tisztában volt vele, hogy a férfi bosszantani akarja. Sikerült is neki. – Segítene bevinni ezeket? – kérdezte. Talán ha nyomban munkára fogja, Eddie túl elfoglalt lesz ahhoz, hogy az idegeire menjen. Megkerülte a kocsiját és felnyitotta a csomagtartót, ahol többdoboznyi felszerelés sorakozott. – Kutyafáját, annyi cucc van itt, hogy egy Broadway-show-t is megrendezhetne – jegyezte meg Eddie. – Szeretek felkészült lenni. – Vetett egy pillantást a férfi csupasz karjára. – Megkértem a gondnokot, hogy hagyja bekapcsolva a fűtést. No, menjünk, lássunk munkához! – Alig várom! Maureen bosszúságot vélt kihallani a férfi hangjából, pedig a megjegyzés nem ellene irányult. Hirtelen aggodalom lett úrrá rajta. Ezzel a fickóval kell megrendeznie a karácsonyi pásztorjátékot? Elhaladtak a bejárati oszlopcsarnok alatt – melyet annak idején újjá kellett építeni, miután Eddie belerohant a kocsijával. Vajon ez neki is eszébe jut, valahányszor idejön? Kinyitotta a templom ajtaját, a férfi pedig látványos udvariassággal kitárta előtte. – Csak ön után! Nagy hiba volt ránézni. Hiába fogadta meg Maureen, hogy nem fog Eddie jó megjelenésének a hatása alá kerülni, mégis megbabonázta a szeme káprázatos kékje és a szája körül bujkáló halvány mosoly. Jóságos ég! Egy pillanatra maga előtt látta az arcot, mely sok évvel ezelőtt egész Amerika szívét meghódította. Persze megváltozott azóta, veszített valamennyit a gyermeki tökéletességéből, egyedibb és karakteresebb lett. A haja tövében alig

66

látható, vékony forradás húzódott, annak az éjszakának az emléke, amikor a sorsuk összeütközött, és amelyre a férfi annyira másként emlékszik, mint ő. Maureen zavartan elkapta róla a szemét, és belépett a templomba, amely a napnak ebben a szakában elhagyatott volt. A tágas, levegős tér tökéletesen szimmetrikus elrendezést mutatott, a kétoldalt legyezőszerűen szétterülő padsorok közötti hosszú folyosó fényes ösvényként vezetett előre. És ebben a pillanatban Maureen megfeledkezett a bosszúságról, amelyet Eddie Haven okozott, megfeledkezett a gondjairól és a csöndes elégedetlenségről, amellyel rendszerint az életét élte. Megfeledkezett mindenről. Ez az a hely, ahol meg fog történni: a hangok összekapcsolódnak a dalban, és a szívekben túlcsordul a boldogság. – Hát, itt lennénk… – Eddie elindult a padok között, csizmája csörögve verődött a fényezett padlóhoz. – Mikor kezdődik a meghallgatás? – Nagyjából fél óra múlva. Rajta volt a programon, amelyet adtam magának. – Nem igazán volt időm áttanulmányozni. Maga roppant precíz. Persze hogy az. Egy ilyen előadás megszervezésének máshogy nem lehet nekifogni. Maureen célja az volt, hogy olyan pásztorjátékot állítson színpadra, amely magába foglalja az ünnep minden boldogságát és ragyogását. Letette a csomagjait, és kigombolta a kabátját. Messze nem Eddie volt az első, aki megkérdőjelezte, hogy képes lesz-e Mrs. B. nyomdokaiba lépni. A templomi tanács tagjai is felvonták a szemöldöküket. Maureen nem értette ezt a nagy rajongást Mrs. Bickham produkciói iránt. Való igaz, legalább három évtizeden keresztül jó munkát végzett. Teljesen kielégítő munkát. Minden évben más-más divatos irányzatot lovagolt meg. Azt a nézetet képviselte, amely szerint az emberek jobban azonosulnak egy olyan műsorral, melynek elemei ismerősek számukra és lényegesek az életükben. Az évek során a pásztorjáték a popkultúra olyan alakjait idézte meg, mint a Gondos Bocsok és Barney. Attól függően, milyen évet írtak, akár Shrek is lehetett a háromkirályok egyike, és az istállóban pingvinek masíroztak ide-oda. Az angyal hívó szava a western-swingtől a hiphopig a legkülönfélébb stílusokban felcsendült már, és az Örvendj, világot énekelte Harry Potter és társai. Mrs. B. vezénylete alatt minden elképzelhető – és néhány elképzelhetetlen – téma érintésével színre került már a pásztorjáték: a lovagkor, a vadnyugat, a diszkó. Maureen apja régebben azon élcelődött, hogy már csak a „karácsony a pokolban” hiányzik. Maureennak saját elképzelései voltak. Erősen hitt a hagyományban. Életre kelteni a valaha elmondott legnagyszerűbb történetet szent feladatot jelentett számára, és nem akarta elrontani vagy szem elől téveszteni a lényeget azáltal, hogy divatos próbál lenni. És ebben az évben be fogja bizonyítani, hogy a hagyomány, és nem a divatosság a leghatásosabb eszköz arra, hogy a karácsony üzenetét átadja. Fel akarta eleveníteni a régi szokásokat, ugyanakkor frissé és időszerűvé tenni őket. Vajon sikerülni fog neki és Eddie Havennek? A férfi egyelőre nem olyannak tűnt, mint aki beleillik az elképzeléseibe. Maureen nekilátott, hogy lehámozza magáról a kabátot, amikor két gyöngéd kéz nehezedett a vállára. – Várjon, majd én! – mondta Eddie, és lesegítette róla. Maureen alig bírt elfojtani egy nyögést, miközben átengedte neki a ruhadarabot. – Köszönöm – motyogta, és hirtelen forrónak érezte a kongó helyiséget. Megjelent a tévéstáb, egy Chet nevű operatőr, az asszisztense, Garth, meg a Josie nevű producer. – Próbáljanak megfeledkezni rólunk! – mondta. – Annak, amit fölveszünk, kilencven százaléka nem kerül képernyőre. Viszont minél több nyersanyagunk van, annál többel tudunk gazdálkodni.

67

– Rendben. Rövidesen annyi dolgunk lesz, hogy észre sem fogjuk venni magukat – mondta Maureen, és a gyerekek felé intett, akik kezdtek befelé szállingózni. Észrevette, hogy Eddie hátat fordított, és buzgón foglalatoskodik a színpadi hangosítással. – Boldogul vele? – kérdezte tőle. – Próbálkozom. – Segítsek? – ajánlkozott Maureen. – Elég jól értek a műszaki berendezésekhez. – Nahát, maguk könyvtárosok! Maguknál csak a szuperhősök képesek többre. – A lány arckifejezését látva elnevette magát. – Ne aggódjék, boldogulok. Maureen csak remélni merte, hogy a kamera nem őrá irányult, és nem vette föl, ahogy elpirult. Eddie gyakorlott zenész, nyilván tudja, mit csinál. Otthagyta a férfit, hadd rakja össze és próbálja ki a rendszert. Azt máris látta, hogy gyökeresen különböző a hozzáállásuk. Eddie nyomban nekilátott összekapcsolni a kütyüket, próba szerencse alapon tapogatózva. Ebben az esetben ez jó munkamegosztás volt. Maureen még mindig a használati utasítás tartalomjegyzékét olvasná. Rátűzött egy értékelő űrlapot az írótáblájára, és előkészített egyet a férfinak is. – Külön oszlopba jönnek a nevek, aztán a telefonszámok, aztán a szóba jöhető szerepek, az utolsót pedig arra hagytam, hogy oda írjuk a személyes megjegyzéseinket. Eddie bólintott, de nem vette át az írótáblát. – Értem. Nincs rá szükségem. – Úgy sejtem, egy-egy szerepre több jelölt is lesz. Hogyan fogja észben tartani őket? – Erre ne legyen gondja! – Számítok rá, hogy véleményt mond. – Az a véleményem, hogy nem akarom egy papírlapon osztályozni az embereket. – Ezzel most komoly célja van, vagy csak az idegeimre akar menni? – Célom van – vágta rá gondolkozás nélkül a férfi. – A bosszantás csupán ráadás. Maureen meglepődött. – És mi az a cél? – Épp elég kényelmetlen feladat ott állni a színpadon. De ha közben két idióta jegyzeteket is készít az emberről, az csak rontja a helyzetet. – Ugye tapasztalatból beszél? – És ha igen? Idehallgasson: legyen úgy, hogy maga is teszi a dolgát, ahogy maga akarja, én is teszem, ahogy én akarom, és a végén összehasonlítjuk az eredményeket. Maureen vitatkozott volna még, de megjelent Ray Tolley, hogy segítsen a meghallgatáson. Ray, aki tudott zongorázni, egyenesen munkából jött, még egyenruhában. A gyerekek szeme kidülledt az uniformis láttán. A középiskolások némelyikén zavar látszott. Vajon Eddie-t is zavarba hozza Ray jelenléte? – tűnődött Maureen. Ám úgy tűnt, a férfiak barátok; Eddie ment és segített Raynek felállítani a szintetizátort. Pár perccel később Maureen elfoglalta helyét az ajtóban, és üdvözölte az érkezőket: a szülőket és a kisgyerekeiket, akik be fogják népesíteni Betlehemet, és az idősebb, felső tagozatos meg középiskolás tanulókat, akik a nagyobb, énekes és szöveges szerepeket fogják játszani. Meghatotta, milyen sokan eljöttek a nagyobb gyerekek közül, bár tudta, ebben az is szerepet játszott, hogy korábban eljöhetnek az iskolából, és eggyel jobb jegyet kapnak színjátszásból meg énekből. Megpróbálta kitalálni, melyik lehet a középiskolások közül Cecil Byrne. Talán az a csendes kinézetű fiú a skót mintás kardigánban? A tagbaszakadt srác hokimezben? Vagy a kakastaréj frizurás kis csibész? Örült volna, ha Cecil az a szépfiú, aki rajongó tekintetű lányok gyűrűjében ül, de Mr. Byrne elmondása alapján ez kevéssé volt valószínű. Kezdetben kicsit kaotikus volt, míg előkészültek a meghallgatásra, de végül Maureen sikeresen leültette a szülőket a hátsó sorokba, a gyerekeket pedig előre, korosztályok szerint

68

csoportosítva, hogy a legkisebbek mihamarabb végezhessenek. A tévéstáb állta a szavát, és tapintatosan a háttérben maradt, bár a kamera egész idő alatt működött. Maureen kiállt az összegyűltek elé, és megkocogtatta a mikrofont. – Izgatott vagyok és örülök, hogy ennyien eljöttetek. Mindenki, aki szeretne részt venni az előadásban, lehetőséget kap rá. Azt, hogy kinek melyik szerep jut, a próbajáték fogja eldönteni. – Gondosan megtervezte és elpróbálta ezt a néhány mondatot. Az volt a legfőbb célja, hogy valamilyen módon minden jelentkezőt bevonjon a műsorba. Tisztában volt vele, hogy ezzel eltér a Mrs. Bickham által kitaposott úttól, aki mindig határt szabott a szereplők számának. – Ezt komolyan gondolja? – kérdezte Eddie, amikor Maureen kikapcsolta a mikrofont. – Mármint azt, hogy mindenki szerepelhet? – Ha nem gondolnám komolyan, nem mondtam volna. A meghallgatás a legkisebbekkel kezdődött, akik hármas csoportokban léptek színpadra. Maureen úgy vélte, ez kevésbé félelmetes, mint egyedül kiállni a közönség elé. A legtöbb gyereket ismerte a könyvtárból. Hosszú perceket töltött az apróságok elrendezésével, játékosan sorba állította őket a színfalak mögött. Megkért egy anyukát – Mrs. Andrea Hubbellt –, hogy segítsen neki. – Csodálatosan bánik a kicsikkel – jegyezte meg Mrs. Hubbell. – Magának is lesz gyereke egyszer? Maureen nevetett, hogy ne lássák, milyen hatással van rá az arcátlan kérdés. Az emberek hajlamosak ilyeneket kérdezni az ő korában lévő, független, egyedülálló nőktől – mintha az, hogy huszonkilenc éves, közüggyé tenné a magánéletét. Megfordult a fejében, hogy egyszerűen elereszti a füle mellett a kérdést, de aztán arra gondolt, hogy az udvariatlanság lenne. – Minden gyermeket, aki átlépi a könyvtár küszöbét, a magaménak tekintek, legalábbis egy darabig. – Ez volt a kész válasz a túlságosan is gyakran föltett kérdésre. – Ez az egyik legnagyobb előnye annak, ha az ember könyvtáros. – Srácok kötelezettség nélkül – szólt közbe Eddie. – Csak a móka, semmi rumli. – Nagyon vicces – mondta Maureen, akit meglepett, hogy a férfi meghallotta a társalgást. Miért nem piszkálják az emberek a pasikat, hogy alapítsanak családot? Ez aztán a kettős mérce! A nyaggatás terén is be kellene vezetni az esélyegyenlőség elvét. Tapsolt, hogy magára vonja a jelenlevők figyelmét: – Kezdünk! Ray lejátszotta az Egy messzi jászolban ismerős kezdő akkordjait. Az első három kisgyerek egymás mellett állt, és nagyon kicsinek látszott az üres színpadon. Maureen biztatóan rájuk mosolygott. Emily, Ginger és Darla volt a nevük. – Jól van, lányok, hallgatunk benneteket. – Biccentett Raynek, hogy kezdheti. Számításai szerint ennek három percet kell igénybe vennie. A gyerekek csak álltak, falfehér arccal, dermedten. – Minden rendben? – kérdezte Maureen. Semmi válasz. A lányok összenéztek, miközben a zongorán újból felcsendültek a kezdő hangok. A színpadról viszont egy mukk sem hallatszott. A középső kislány, Emily McDaniel elfordult, és súgott valamit az egyik társának. – Valami baj van? – firtatta Maureen. Emily leszaladt a színpadról. Két kezéből hangfogót formált, miközben odahajolt Maureenhoz, és a fülébe súgta: – Darlának pisilnie kell. – Ó… – Maureen Darlára nézett. – Tényleg? Ginger elkerekedett szemmel megrázta a fejét. – Már nem.

69

– Hűha, bepisilt! – kiáltott föl egy kisfiú. – Nézzétek, bepisilt! – De mennyire! – csatlakozott hozzá egy másik. Darla elsírta magát. A másik kettő is zokogni kezdett, merő együttérzésből. Kitört a káosz: egyik gyerek sírt, a másik nevetett, némelyek kergetőztek. Darla mamája rendbe szedte a lányát, és eltakarította a tócsát, amely – Maureen akaratlanul is arra gondolt – pontosan ott éktelenkedett, ahol a vasárnapi istentiszteletet szokták tartani. Miközben a kamera végigpásztázta a felfordulást, erős kísértést érzett, hogy csatlakozzon a bőgő gyerekekhez. – Mi jöhet még? – súgta Eddie-nek. – Elájul valaki? Ezek a gyerekek halálra vannak rémülve. Ennyire ijesztő vagyok? Ne! – tette hozzá a férfi arckifejezését látva. – Erre ne is válaszoljon! – Már épp kegyelmet akartam kérni. Zokon ne vegye, Maureen, de úgy sorakoztatta föl ezeket a gyerekeket, mint rabokat a kivégzőosztag előtt. – Mielőtt a lány válaszolhatott volna, Eddie fölállt, és megragadta a gitárját. Ahogy kioldalazott a padsorból, olyan közel haladt el előtte, hogy egymáshoz ért a testük. Maureen megérezte a belőle áradó meleget, az illatát, és egy pillanatig ő volt az, aki majdnem elájult. A férfi rámosolygott, kék szeme bölcsen csillogott. – Elnézést! Elindult a színpad felé, mint egy óriás az aprónép tengerében. Aztán fölcsendült három elektronikusan fölerősített akkord. Mintha maga Elvis lépett volna be az épületbe. Mindenki megdermedt, nagyjából három másodpercre. Ennyi idő kellett Eddie-nek, hogy fölmenjen a színpadra, miközben egy dobozból csörgődobokat, triangulumokat és rumbatököket osztott ki. Aztán belekezdett az Örvendj, világba, de nem a hagyományos dalba, hanem a mókás változatba. Pár perccel később a gyerekek fennhangon énekelték, hogy „Jeremiás egy kecskebéka volt”, és körbe-körbe ugráltak a színpadon. Maureen nem tudta, hogy bosszankodjék, vagy nevessen. Nem is mert hátranézni a szülőkre. Azt fogják gondolni, hogy rögtön a legelső nap kicsúszott a kezéből az irányítás. Elhangzott az utolsó akkord, aztán Eddie letelepedett a gyerekek közé, és pengetni kezdte a gitárját. Valami történt – megváltozott az arca és a viselkedése, mintha belépett volna valahová, vagy talán megszállta volna az ihlet, és másvalakivé vált, miközben halkan énekelni kezdett. A gyerekek csatlakoztak hozzá, és látszott, ahogy a karácsony varázsa eltölti őket. Ragyogott az arcuk, felszárnyalt a hangjuk. Eddie mesterien bánt velük, a vezetésével egyenesen a szívükből jött a dal. Felváltva mindegyikükkel elénekeltetett egy-két sort egyedül. Maureen úgy elámult, hogy elfelejtett jegyzetelni. Ámbár nem is volt rá szükség. Már tudta, hogy Eddie segítségével a gyerekek kórusa rendben lesz. Olyan rendkívüli volt, amit a színpadon látott, hogy letette a jegyzettömbjét, aztán egyszerűen hátradőlt és figyelt. Mindenki tudta, hogy Eddie Haven tud énekelni. De még sosem látta élőben, és főleg nem közelről. Ray Tolley ült le mellé. Ismerte Rayt egész életében, bár csupán felületesen. A férfi pár évvel idősebb volt nála, és a jelek szerint barátok voltak Eddie Havennel. – Úgy látom, elállt szeme-szája – jegyezte meg. – Nem tudtam, hogy ilyen… – Maureen hangja elhalkult. Nem bírt napirendre térni az új Eddie fölött. – Na ja, ügyesen bánik a gyerekekkel. A városban valami kamaszoknak szóló zenei programban dolgozik. Tudott róla? – Egyszerűen lenyűgöző. – Azért ne értsen félre, ő is ugyanolyan gazember tud lenni, mint bárki más. De a gyerekekkel végzett munkájáért tisztelem. – Szép pásztorjátékunk lesz – dünnyögött Maureen. – Naná! Ehhez eddig sem fért kétség. Ó, dehogynem, gondolta a lány. Ő egy percig sem bízott Eddie-ben.

70

Az befejezte a zenélést a kisgyerekekkel, és visszatért mellé a padsorba, miközben Ray ismét elfoglalta a helyét a szintetizátor mögött. – Köszönöm! – mondta Maureen. – Csak a munkámat végeztem. Mire véget ért az első óra, Maureennak jókedve kerekedett. A gyerekek lelkesedésről és tehetségről tettek tanúbizonyságot, ami nagy reményekkel töltötte el a műsort illetően. Ismét megragadta az írótáblát, és jegyzetelni kezdett. A megjegyzéseit csillagok és mosolygó arcocskák tarkították. Kezdett összeállni a kép. Észrevette, hogy Eddie változatlanul nem jegyzetel. A férfi hátradőlve ült, jobb bokáját rátette a bal térdére, két kezét a tarkójára kulcsolta, és udvarias figyelemmel hallgatta a jelentkezőket. – Biztos, hogy nem akar jegyzeteket készíteni? – hajolt oda hozzá a lány. – Nincs szükségem jegyzetekre. Akik tetszenek, azokra emlékezni fogok. Mrs. Bickham kevés szereplővel dolgozott. – Tisztában vagyok vele. – Kevesebb emberrel könnyebb próbálni. – Nem az a célom, hogy megkönnyítsem a magam dolgát, hanem hogy megünnepeljünk egy eseményt, amely megváltoztatta a világot. – Sok szerencsét hozzá! – vigyorgott Eddie, és megtámasztotta a térdét az előttük álló padsor hátán. A következő meghallgatások döntő fontosságúak voltak. A főszerepeket játszó fiatalokat kellett kiválasztaniuk. Nincs divatos tömegkultúra-irányzat, amely mögé elbújhatnak, csak az ősi üzenet. Maureen reménykedve hallgatta a lányok próbaéneklését. Szerencsére itt nem voltak műkönnyek, csak tehetség. A fiúszerepek természetesen nagyobb kihívást jelentettek, és nem verhette ki a fejéből Warren Byrne ajánlatát. A férfi Cecilt, az unokáját szeretné látni az Úr angyalaként, aki tudatja a világgal, hogy megszületett a Megváltó. Sarkalatos szerep, természetesen, és ha az ifjú Cecil kudarcot vall, az az egész műsort tönkreteheti. Ha viszont csak kicsit is kielégítő, vagy esetleg egészen jó, neki adhatja a szerepet, és egyben a könyvtár számára is kiharcolja az esélyt a túlélésre. Változatlanul az volt az érzése, hogy az ördöggel cimborál, de vajon tényleg így van? Mi a rossz abban, ha kihasználja a könyvtár számára adódó lehetőséget? Három nagyfiú tolakodott föl a színpadra. Eddie kiegyenesedett. – Á, nagyszerű! – mondta. – Ezek a Veltry fivérek. Én hívtam ide őket. Csibészeknek látszottak, olyasfajta srácoknak, akik elbújnak a könyvtárban, piszkálják egymást, és zajonganak. A három közül kettőre erősen ráfért volna a hajvágás, a harmadiknak pedig le volt törve az egyik elülső foga. Miközben felvonultak a színpadra, Ray odasúgta Maureennak: – Állami gondozásban vannak. Eddie-vel rajtuk tartjuk a szemünket. Maureen szíve ellágyult, és biztatóan rámosolygott a fiúkra. – Énekelhetünk együtt? – kérdezte egyikük. – Összhangban énekelünk. – Hogyne, csak tessék! – mondta Eddie, mielőtt Maureen tiltakozhatott volna. A srácok csettintettek az ujjukkal, és rázendítettek a Mi, háromkirályok hiphopverziójára. Eddie arcán a mosoly híven tükrözte azt, amit Maureen is gondolt. A fiúk természetesek voltak, és elragadóak. Amikor befejezték az éneklést, megkérte mindegyiküket, hogy olvasson fel egy-egy bekezdést. Ekkor kezdődtek a gondok. Nehézkesen olvastak, akadozva, tétován, motyogva. – Köszönöm, srácok! – mondta Eddie. – Szép munka volt. Egy komoly tekintetű, köpcös, csúnya bőrű fiú lépett föl a színpadra. – Cecil Byrne – mutatkozott be mereven, egyenesen állva.

71

Hát jó, gondolta Maureen, eljött az igazság pillanata. – Tessék, ha készen állsz, kezdheted. A fiú megköszörülte a torkát. Arcába szökött a vér, miközben a keze elfehéredett, ahogy ökölbe szorítva lógatta maga mellett. Ajjaj, gondolta Maureen. Az előjelek nem kedveznek Cecilnek. Egyébként is ki ad ilyen nevet a gyerekének? A többi gyerek épp az ilyen dolgokból szeret gúnyt űzni. A fiú mély lélegzetet vett, kifújta, és végül elkezdte. Az első hangok tétován szálltak föl az ajkáról. Maureen elkedvetlenedett. Ő azt szerette volna, ha Cecil remekel, de nem ez volt a helyzet. Inkább… Egy nagy kéz simult az övére. Eddie nem bizalmaskodni akart, hanem megakadályozni, hogy doboljon a ceruzájával a jegyzettömbön. Maureen nyugalmat erőltetett magára, és olyan arcot igyekezett vágni, amiről remélte, hogy szelíd biztatást sugároz. A hangok bizonytalanul csengtek, de nem voltak hamisak. Ez már valami. Aztán lassanként Cecil hangja felerősödött. Maureen előredőlt. Jól van, nem is olyan vészes. Egészen… kielégítő. Sőt egész jó. Cecil hibátlanul felolvasta a szövegét, aztán elsietett. Kiderült, hogy pontosan az, amire Maureennak szüksége van: egy derék gyerek, aki tisztességgel el tudja játszani a szerepet. Nem kell rendkívülinek lennie, mert külön előnnyel bír: a nagyapja pont abban a helyzetben van, hogy megmentheti a könyvtárat. – Köszönjük, Cecil. A szereposztást holnap tesszük közzé. – És te boldog leszel… Végighallgattak még néhány próbaéneklést, és Maureen elégedetten állapította meg, hogy minden szerep alkalmas gazdára találhat. Elegendő gyakorlással és kemény munkával tartalmas, emlékezetes karácsonyi pásztorjátékot fognak létrehozni. És ha az Úr angyala esetleg középszerű, majd az előadás más elemei kerülnek előtérbe. A tévéműsorból meg ki lehet vágni a hibákat. Legalábbis remélhetőleg. Miközben összepakolta a holmiját, Maureen rájött, hogy kicsit sem tartották magukat az eredeti időbeosztásához. Az első pillanattól fogva eltértek tőle, de végül is ez mindegy volt. – Termékeny este volt – mondta Eddie-nek, miután az utolsó iskolás is levonult a színpadról. Éppen meg akarta kérdezni tőle, hogy akar-e segíteni a szerepek kiosztásában, amikor megjelent még egy jelentkező. – Bocsánat, elkéstem – szabadkozott Jabez Cantor. A könyvtárbeli fiú volt. A különös szemű. Nem szerepelt a listán, de ez nem számított. Az első perctől fogva, hogy megismerte, Maureen kedvelte Jabezt, és most kíváncsian várta, hogy megtudja, tehetséges-e. – Kezdhetsz, amint késznek érzed rá magad – mondta neki. – Tiéd a színpad. – Az olvasással kezdeném, ha nem gond. – A legtöbb gyerekkel ellentétben Jabez kicsit sem látszott idegesnek vagy bátortalannak. Épp ellenkezőleg. Úgy viselkedett, mintha a világ legtermészetesebb dolga volna, hogy a színpadon áll. És, mint kiderült, nem az előkészített lapról olvasta föl a kinyomtatott bekezdést Lukács evangéliumából, hanem egyszerűen és közvetlenül beszélni kezdett: – „Pásztorok tanyáztak a vidéken kint a szabad ég alatt, és éjnek idején őrizték nyájukat…” Szavai egészen különös hatást tettek Maureenra. A fiú, szokatlanul régimódi, félhosszú hajával és egyenes modorával rendkívüli kisugárzással bírt. Született mesemondó volt. Az ősi szavak elevenné váltak az ajkán. Maureen úgy érezte, mintha most először hallaná őket. Mohón itta a szavakat, sóvárogva vágyott a történet folytatására. Aminek semmi értelme sem volt, hisz kívülről tudta. Vannak dolgok, emlékeztette magát, melyek ellentmondanak a logikának.

72

Vetett egy pillantást Eddie felé, hogy lássa, rá is ilyen hatással volt-e az elbeszélés. Ám a férfi arcára árnyék vetült, és mozdulatlanul ült, mint egy szobor. Jabez félszeg mosoly kíséretében, mely elárulta, hogy mégiscsak gyerek, elhallgatott. Aztán énekelni kezdett. És ekkor történt, hogy Maureennal megfordult a világ. Abban a pillanatban, amikor a Jabez nevű srác elkezdett énekelni, Eddie-n erőt vett az a ritka érzés, amely egy rendkívüli tehetség jelenlétében fogja el az embert. A pakolászó önkéntesek abbahagyták, amivel épp foglalatoskodtak, és csak füleltek. Még az izgága kisgyerekek is elhallgattak, és a színpad felé fordulva figyeltek. Ez a fiú szenzációs! Nem is tudja, mennyire szenzációs. Egymaga elvisz a vállán egy egész show-t, az biztos. Akkor hát ennyit a szereposztásról. Elég ezt a srácot a középpontba tenni, és minden más a helyére kerül magától. Chet kamerája tovább működött, miután Jabez bemutatója véget ért, és az emberek elszállingóztak. Ray Tolley felajánlotta a Veltry fiúknak, hogy hazaviszi őket, és azok éltek az izgalmas lehetőséggel, hogy egy járőrautóban furikázhatnak. Eddie elkezdte összegyűjteni és elpakolni a kábeleket és a berendezéseket. A tévéstáb, bár igazán tapintatos volt, idegesítette őt. Csupán az a tény, hogy ott voltak, a túlságosan is nyilvánosság előtt zajló gyerekkorára emlékeztette. Mindazonáltal nem csinált belőle nagy ügyet. Minél jobban tiltakozik valaki, annál tolakodóbbak lesznek, erre már rég rájött. – Ne is törődjenek velünk! – legyintett könnyedén Josie, a producer. – Csak gyűjtünk némi anyagot a szereplőválogatás folyamatáról. Eddie meglátása szerint ez legalább olyan izgalmas, mint figyelni a festéket száradás közben. Maureenra sandított. Arra számított, elégedettséget fog látni az arcán. Végtére is az ember nem mindennap találkozik egy Jabezhez fogható kisugárzású és hangú gyerekkel. Ám a lány homloka ráncba szaladt, és úgy tűnt, épp lerágja a radírt a ceruzája végéről. Vajon mi az ördög aggasztja ennyire? – tűnődött Eddie. Valószínűleg alapjáraton aggódós fajta. Mrs. Bickham bezzeg nem volt aggódós. Annak idején, az ő igazgatósága alatt könnyen ment a szereposztás. – Maga szerint ki kapja ezt a szerepet? – kérdezte, Eddie pedig megmondta, és ennyiben maradtak. Valami azt súgta neki, hogy Maureennal nem lesz ilyen könnyű dolga. Mrs. Bickham azt sem bánta, hogy Eddie csak lustálkodik és a gitárján pötyög, miközben ő dirigál. Most meg itt ez a Maureen Davenport, aki tényleg elvár tőle valamit. Micsoda dolog! A szerepekről beszélgettek, miközben elpakolták a hangosítást és összecsukták a székeket. Pontosabban Maureen beszélt, és közben jegyzetelt a fehér írótömbjére, míg Eddie rámolt. Neki egyébként sem volt sok mondanivalója. Még mindig Jabez énekének a hatása alatt állt. Boldogság volt hallani, és idén először örült neki, hogy részt vesz ebben a munkában. Nem volt nagy rajongója a karácsonynak, bár hitt abban, hogy az ember próbáljon részese lenne valaminek, ami nagyobb nála. És őszintén szólva bármi jobb volt annál, mint az őseivel üldögélni, és az elmúlt karácsonyok emlékéről csevegni, a szép napokról, melyeket átéltek… micsoda móka, micsoda kaland volt! Vajon tényleg így gondolták, vagy csak ezt mondták? Az emberek mindenfélét bebeszélnek maguknak, csak hogy elviselhetőbbé tegyék az életüket. – …pont alkalmas lenne a szerepre, nem gondolja? – kérdezte tőle Maureen. – Elnézést, lemaradtam. – Chelsea Nash Mária szerepére. Kócos haj, szemüveg, fogszabályzó, kellemes hang, idézte föl Eddie. – Rendben – mondta, és folytatta a kábelek feltekerését. – Van valami elképzelése a napkeleti bölcsekről? – Ó, igen. A történészek szerint csupán tíz nappal az események után bukkantak föl.

73

Maureen meglepetten, felvont szemöldökkel bámult rá. – Attól, hogy nem vagyok könyvtáros, még tudhatok ezt-azt. – Úgy értettem, hogy kit képzel el ezekben a szerepekben. – Tudom, hogyan értette. Csak kérkedni akartam. A lány elvörösödött, aztán feszengve a kamera felé sandított. – Akárhogy is, ki kapja meg a szerepüket? – A Veltry fiúk. Ez nem kérdés – vágta rá Eddie. Maureen kihúzott egy ceruzát a kontyából, és dobolni kezdett vele a jegyzettömbjén. – Tetszett, ahogy énekeltek. Az olvasás viszont… gyatrán ment nekik. – Jók lesznek, majd meglátja. – Eddie nagyon remélte, hogy nem téved. Ray szerint a srácok nem könnyű esetek, de ő érezte, hogy fel tudnak nőni a feladathoz. Gondoskodni fog róla. – És aztán arra gondoltam… Nem vett volna észre semmit, ha a nő nem tétovázik. De tétovázott, ezért észrevette. – Mire gondolt? – Jabez lehetne József, Cecil pedig az Úr angyala. Eddie folytatta az erősítők szétszerelését. – Úgy érti, fordítva. Jabez az angyal, és… mi is a neve? Ja, Cecil. Szegény kölyök, annyira jelentéktelen. Ő lehetne József. – Föltette a hangszórókat egy kézikocsira, és odagurította a raktárnak használt szekrényhez. Amikor visszatért, Maureen még mindig hallgatott. Az arckifejezése olyan volt, mintha fizikai fájdalom kínozná. – Nem fordítva értettem – mondta. Eddie összeráncolta a szemöldökét. Nem lehet ennyire érzéketlen! – Dehogynem. Józsefnek… mennyi is? …az az egy sora van, meg egy kettős Máriával. Ezzel a szereppel megbirkózik a Byrne gyerek. Az angyal viszont meghatározza az egész előadást, ezt maga is tudja. Mindannyian hallottuk Jabezt. Lenyűgöző. Óriási sikert fog aratni. – Semmit sem tudunk arról a fiúról. Mi lesz, ha rábízzuk a főszerepet, és egyszer csak eltűnik? – Nem fog. Érzem. – Érzi? És az egész előadást építsük a maga érzésére? – Miért csökönyösködik, Maureen? Maga is hallotta a srácot. Tudja, hogy igazam van. Kirobbanó siker lesz. – Nem ez az egyetlen szempont. Egy csomó más dolgot is tekintetbe kell vennünk. – Például? Maureen kinyitotta a száját. Aztán becsukta. Egy percig Eddie azt hitte, mondani fog valamit. Aztán látni lehetett, mintha egy függöny gördült volna le a szemében, melyben utána semmi más nem látszott, csak bizalmatlanság. Mi a csuda ütött belé? – Ez egy közösségi esemény – mondta végül a lány. – Azt kell tennem, ami a legjobb a közösségnek. – Mi lehetne jobb a közösségnek, mint egy olyan műsor, amelytől fenékre esnek? Mindenki nyer vele. Maureen összerezzent, és Eddie nem értette, miért. – Tudja mit? Adja neki a szerepet, és én gondoskodom róla, hogy ne hagyja cserben a produkciót. Újabb tétovázás, újabb bizalmatlan tekintet. – Ugyan már, Maureen! Legyen egy kis hite! – Nagyon is sok hitem van! – méltatlankodott a lány. – Ugyanezt mondta az első hóról is. Az a gyanúm, túlságosan szeret biztosra menni. Maureen még sértettebb képet vágott. – Szeretné, ha hagynám magam befolyásolni, és azt csinálnám, amit maga akar, mi?

74

– Szeretném, bizony. – Eddie finoman kivette a kezéből a jegyzettömböt, és beírta Jabez nevét a szereposztásba. – Tessék! Megtörtént. Mehet, és kiteheti, hogy holnap mindenki megnézhesse. Egy pillanatig azt hitte, hogy a lány… talán elájul. Most először Maureen egyenesen belenézett Chet rezzenéstelen kamerájába. Aztán, kissé sápadtan bár, de határozott léptekkel a templom előcsarnokába ment, miközben a kamera követte minden mozdulatát, és egy rajzszöggel föltűzte a szereposztást a hirdetőtáblára. Végül összehúzott szemmel visszafordult Eddie felé. Szinte látszott, ahogy az agyában forognak a fogaskerekek. – Ne felejtse el megírni a dalt a műsorhoz! – mondta. – Tessék? – Pedig Eddie jól hallotta. Akárcsak a tévések, akik mohón lestek minden morzsányi konfliktust, amit felvehetnek. Attól lesz érdekesebb a műsor. – Ahogy a szórólapon áll: vadonatúj dal, írta és előadja Eddie Haven. – Ja, hogy az! Nem hinném. Maureen összefonta a karját maga előtt. – Tőlem elvárja, hogy a maga szája íze szerint rendezzem a dolgokat, de maga még arra sem hajlandó, hogy elénekeljen egy dalt? Tudja, mit gondolok? Szerintem maga fél. – Ó, most meg pszichoanalízissel próbálkozik! – Csak hogy tudja: egy fikarcnyit sem érdekel a lelke, sem bármilyen más része, kivéve az énektehetségét. – Egyenesen a férfi szemébe nézett. – Szerintem fél megmutatni ezt a részét az egyéniségének. – Először is honnét veszi, hogy egyáltalán van olyan része az egyéniségemnek, amit meg lehet mutatni? Másodszor miből gondolja, hogy az embereket érdekelné? – Azok a nők a pékségben a minap nagyon is érdeklődtek. – Olyanokat nem fog látni az átkozott pásztorjátékán. – Eljönnek, ha tudják, hogy maga fellép. Eddie nem tehetett róla, hangosan fölnevetett. – Maga megőrjít, Maureen. Komolyan. Szokták Moe-nak nevezni? – Nem, legalábbis szemtől szemben. – Ugyan már, ez csak egy becenév! – Sosem volt becenevem. – Most már van. Ezentúl Moe-nak hívom. A lány elvörösödött, bár azt Eddie nem tudta volna megmondani, hogy haragjában vagy szégyenében. – Ne terelje másra a szót! – morgott, mintha ő nem épp ezt tette volna. – Szeretnék megbizonyosodni róla, hogy hajlandó együttműködni a dalt illetően. Megteszi? – Magáért bármit megteszek, Moe. – Most meg gúnyolódik. – Megadom, amit kér. Hol van ebben a gúnyolódás? A lány nem felelt, csak ajkát biggyesztve bámult rá egy hosszúra nyúlt másodpercig. Olyan áthatóan, hogy az már majdnem szexi volt. Eddie-t meglepetésként érte az izgalom finom bizsergése. Meglepte, mert Maureen nem volt az esete, kicsit sem. Ő a dús keblű, társaságkedvelő lányokat komálta, akiknek i-re végződött a nevük, és a pont helyére szívecskét rajzoltak az i fölé. Az olyan lányokat, akik nem vitatkoznak vele folyton, és nem állítják állandóan kihívások elé. Most meg itt van ez a Maureen, ez a könyvtáros, nyakig begombolva a kis kardigánjában, és méregeti őt. Provokálja, miközben az egész jelenetet rögzíti egy tévéstáb. És minden józan ész dacára ő ezt izgatónak érzi.

75

9. – Végre! Alszik, mint a tej. – Logan O’Donnell arcán, aki Daisy hálószobájából jött ki, békés boldogság tükröződött, mint az olyan emberekén, akik álomba ringattak egy gyermeket. – Három könyv kellett hozzá, többek között két mese Babarról. Daisy akaratlanul is rámosolygott. Nem volt elég, hogy minden arckifejezése és mozdulata Charlie-ra emlékeztette, de olyan különleges, kisfiús vonzerővel rendelkezett, melynek nem tudott ellenállni. Logan O’Donnell maga volt a sokat emlegetett „ír báj” megtestesülése – bár esetében ez, úgy tűnt, egyszerre volt áldás és átok. Sosem jelentett számára gondot barátokat szerezni és lányokat meghódítani – betartani az ígéreteit és megőrizni a józanságát annál inkább. Charlie kedvéért azonban mindkettőt megtette. Harmadéves főiskolásként egy diákszövetségi kollégiumban lakott, ahol az ital és a kábítószer szigorúan tilos volt. Logan ugyanolyan népszerű maradt a lányok körében, és ennek Daisy még bejáró diákként is tudatában volt. Igyekezett nem törődni vele, ám ezek a dolgok mégiscsak fontosak voltak. Mert tegyük fel, szokta gondolni a rossz pillanataiban, amikor nem tudott uralkodni magán, tegyük fel, hogy Logan viszonya komollyá válik valakivel. Az a valaki része lenne Charlie életének is, és neki semennyi beleszólása nem lenne abba, hogy ki az illető, vagy milyen befolyással van a kisfiúkra. Amikor bevallotta a félelmeit Sonnetnek, a legjobb barátnőjének, a lány azt mondta, ne lovalja bele magát rögeszmékbe. Könnyű azt mondani! Daisy tisztában volt vele, hogy a rögeszméi forrása őbenne van, nem Loganben vagy valami diáklányban, aki jár vele. Az igazság az, hogy Daisy olyan dolgokra vágyott, amelyeket nem kaphatott meg. A találkozás Juliannel csak aláhúzta ezt a tényt. Néha fölébredt éjszakánként, és olyan magányosnak érezte magát, hogy már-már attól félt, nem is létezik. Pedig cseppet sem volt üres az élete – család, barátok és főleg Charlie –, mégis valami óriási, tátongó űrt érzett. A szíve legmélyén tudta, mi töltené be ezt az űrt. – Szeretnék tőled kérdezni valamit – mondta Logan, miközben letelepedett mellé a kerevetre. – Éspedig? – Daisy felé fordult, miközben fölhúzta a térdét, és remélte, hogy a lelkében kavargó zűrzavar nem látszik az arcán. – Hogy jó kislány voltam-e ebben az évben? – Remélem – vigyorgott Logan csibészesen. – Pontosan erre lennék kíváncsi. – Lássuk csak! Elvégeztem huszonegy kreditet a suliban, és most már hivatalosan is másodévesnek nevezhetem magam. Ja, és az átlagom? Három egész hat tized. Nem is olyan rossz, igaz? – Sztár vagy, mindig is tudtam. Daisy nem volt sztár. Olyasvalaki volt, aki minden estét otthon töltött a kisfiával, és hajlamos volt tanulásra fordítani ezeket az órákat. A fennmaradó idejében Charlie-val foglalkozott, és dolgozott. Ebben az évben több esküvőn is fotózott, amivel elég pénzt 76

keresett ahhoz, hogy kifizesse a lakbért, és gond nélkül megéljen a fiával. Pénz tekintetében több mint szerencsésnek nevezhette magát, ezzel tisztában volt. A tanulmányait a családja fizette, a Charlie-val kapcsolatos kiadásokat Logan állta. Az, hogy nem kellett a pénz miatt aggódnia, felbecsülhetetlen ajándék volt. Ugyanakkor lekötelezettnek érezte magát. – Komolyan kérdezni akarok tőled valamit – mondta Logan. – Rosszul érzem magam, amiért elveszem tőled Charlie-t szenteste. Te érzed magad rosszul? – gondolta Daisy, és a nyelvébe harapott. – Helytelennek érzem, hogy karácsonykor nincs együtt a család. Úgyhogy arra gondoltam, meghívlak, töltsd nálunk a karácsonyt Long Islanden. Mi a manó! – Furcsa képet vágsz. – Szóltál erről a szüleidnek is? – kérdezte Daisy, aki nem felejtette el, milyen lassan fogadták őt el O’Donnellék. – Szóltam, és azt mondták, szeretettel várnak. Charlie anyja vagy, ezáltal része a családnak. Daisy szeme gyanakvóan összeszűkült. – És mi a buktató? – Nincs buktató. Szeretnénk, ha velünk lennél. Amióta csak beleegyezett, hogy Logan elvigye szenteste Charlie-t, Daisy rettegéssel várta a karácsonyt. Sosem vált még el a fiától néhány óránál hosszabb időre. Egy egész éjszaka kínszenvedést fog jelenteni, ehhez nem fér kétség. Talán Charlie-nak is. Logan ajánlata a legmélyebb félelmére adott választ, lehetőséget teremtve, hogy a kisfiával lehessen szenteste. Mindazonáltal volt a dolognak hátulütője. Méghozzá az, hogy itt kell hagynia a családját – a szüleit és a fivérét – Avalonban. Daisy szerette a karácsonyestéket a családjával, pontosabban immár a két családjával: az anyjáéval és az apjáéval. Furcsa módon mindez jól működött. Megvacsoráztak a Tóparti fogadóban, melyet az apja és a mostohaanyja működtet, aztán az anyjával, Noah-val meg a gyerekeikkel megnézték a pásztorjátékot a Szent Szívtemplomban. Utána lassan végigautóztak a városon, megcsodálták a kivilágítást, és élvezték az ünnep mindent átható, csendes varázsát. Daisy emlékeztette magát, hogy már nem gyerek. Sőt neki magának van gyereke, és a döntéseit az vezérli, hogy mi a legjobb a fiának. Márpedig Charlie számára az a legelőnyösebb, ha elmennek karácsonykor O’Donnellékhez. Egy pillanatra eszébe jutott Julian Gastineaux. A röpke találkozás a könyvtárnál kevés volt. Előző karácsonykor a fiú hazajött Avalonba, és sikerült néhány órát kettesben tölteniük. Megállás nélkül beszélgettek, és mindketten tudatában voltak a köztük vibráló feszültségnek, melyet a be nem vallott vonzalom okozott. Vajon ha tudná, hogy Julian idén is hazajön, az befolyásolná a döntését? Ha őszinte akart lenni magához, be kellett látnia, hogy abban az esetben ki nem tenné a lábát Avalonból. A felismerés megrémisztette. Lehet valaki ennyire fontos a számára? És ő ennyire önző volna? Mindazonáltal a kérdés pusztán elméleti. Julian már közölte, hogy nem jön haza az ünnepre. Legfőbb ideje, hogy Daisy kiverje a fejéből. Véglegesen. Sosem fog működni a dolog kettőjük között, úgyhogy jobban tenné, ha továbblépne. Ha megtalálná a módját, hogyan élje az életét anélkül, hogy állandóan visszanézegetne, és azon tépelődne: mi lett volna, ha…? Átgondolta a jelen helyzetet, és belátta, hogy Julian híján semmi nem tartja vissza. Ez lenne az első szenteste, amelyet a szüleitől és a fivérétől távol tölt. Ők a családja. Viszont Charlie a jövője. Amellett másnap visszajön Avalonba, és nem egy, de két ünnepségen is részt

77

vehet: egy gyerekközpontú ebéden az anyjával és Noah-val meg a két apró csemetéjükkel; aztán egy vacsorán az apjával és Ninával a roppant elegáns Tóparti fogadóban. Rámosolygott Loganre, akinek fogalma sem volt, mi jár a fejében, aztán azt mondta: – Örülnék, ha együtt töltenénk a szentestét. A fiú arca földerült. – Remek! Bíztam benne, hogy ezt fogod mondani. Tudom, hogy eleinte nehezen jöttél ki a szüleimmel, de ennek vége. Ugyanúgy szeretnek téged, mint Charlie meg én. Daisy igyekezett, hogy ne értékelje túl a szavait. Logan szívesen dobálózott a „szeretet” szóval, de a lány nem volt benne biztos, hogy teljes mélységében ismeri a jelentését. – Remélem, igazad van a szüléidet illetően – mondta. – Nagyszerű lesz! Karácsony a tengerparton. Lenyűgöző. A teraszról látni a világítótornyot, és a homokos strand mérföldekre nyúlik. – Tudom. – Ó… Hm… tényleg. Ott fogant Charlie, a tengerparti házban, Long Island legtávolabbi csücskén, egy elhagyatott, szél és hullámok ostromolta helyen. A középiskola utolsó évében Daisy, akit érzelmileg teljesen padlóra küldött a szülei válása, részt vett ott egy féktelen bulin anélkül, hogy sejtette volna: egyetlen zűrös hétvége örökre meg fogja változtatni az életét. Mivel kínosan érezte magát, fölállt és kiment a konyhába. – Nem kérsz valamit enni vagy inni? Főzhetek kávét vagy… – Köszönöm, de vissza kell mennem. Reggel korán órám lesz. Daisy irigyelte Logant, amiért az egyetem szomszédságában lakik. Neki sosem volt része abban a fényűzésben, hogy tíz perccel az óra kezdete előtt ugorhasson ki az ágyból. Nála a reggelek körülményes és hosszadalmas fáradozással teltek: megetetni és felöltöztetni Charliet, összekészíteni a babatáskát a bébicsősznek, ölelések és puszik tömkelege, majd az út az egyetemre. – Akkor majd látjuk egymást! – búcsúzott, és kikísérte a fiút az ajtóhoz. – Örülök, hogy igent mondtál. Mármint a karácsonyra. – Nem volt nehéz választás. Köszönöm a meghívást, Logan. – Szívesen. – A fiú megfogta a vállát, és mielőtt Daisy felocsúdhatott volna, megcsókolta. Úgy igazából, ahogy már nagyon régen nem csókolták meg. Néhány másodpercig Daisy mindenről megfeledkezett, teljességgel kitöltötte a szenvedély és hév. Enyhén szédült, érzékeit felajzotta Logan érintése. Megijesztette ez a vad vágy. Lehetséges, hogy annyira magányos, hogy bárkire ráakaszkodna? Számít az, hogy ez Logan? Vagy csak az elkeseredés hajtja? Zavartan elhúzódott. – Nem jó ötlet, Logan. Nem lenne szabad így megcsókolnod. Egyáltalán nem lenne szabad megcsókolnod. – Miért? Én élveztem, és szerintem te is. – Amikor legutóbb így megcsókoltál, rá kilenc hónapra megszületett Charlie. Logan benyúlt a zsebébe, és előhúzott néhány csomagocskát. – Ne aggódj, ezúttal gondoskodtam mindenről. – Logan… – Legnagyobb rémületére a szó közepén elcsuklott a hangja. A fiú érintése felszínre hozta minden magányosságát. – Logan, én… – Igen? – A fiú megfogta a kezét, és az ajkához emelte. Miért kell ilyen helyesnek lennie? És ő miért olyan védtelen ezzel az ír bájjal szemben? Természetesen azért, mert olyan jól néz ki: széles a válla, mint egy rögbijátékosnak, és a gyöngéd keze többet tud a testéről, mint amennyit ő be mer vallani. – Azt hiszem, helyesebb, ha ez csak Charlie-ról szól – suttogta, mert nem volt benne biztos, hogy az elszorult torkán ennél több hang is kijön. Igen, magányos, olyan magányos,

78

hogy az már a fizikai fájdalommal határos. Igen, sóvárog utána, hogy megérintsék és megöleljék. Sóvárog a szerelmeskedés után, amiben nem volt része, amióta Charlie megfogant. De nem így. Ne csak a magány és az elkeseredés vezérelje. – Az sem baj, ha néha rólad szól – vetette ellen Logan. – Helyesebb, ha most jó éjszakát mondunk egymásnak. Logan nem gurult dühbe. Nem duzzogott. Két keze közé fogta a lány arcát, és gyöngéden végigsimított az arccsontján a hüvelykujjával. – Rendben – mondta, és lehajolt, hogy pillekönnyű csókot leheljen a homlokára. – Akkor azt tesszük. Kilépett az estébe, és elsietett a kavargó hópelyhek közepette. Daisy az ajtóból nézte, ahogy eltűnik a kocsija hátsó lámpája. Nagyot sóhajtott az üveglap mögött, megérintette az ajkát, és eltűnődött, vajon miként lett ilyen bonyolult az élete.

79

10. Maureen élete legszörnyűbb „mit tettem” fejfájásával ébredt. Úgy képzelte, így fájhat az ember feje egy átbulizott éjszaka után. Vagy esetleg egy kissé veszedelmes egyénnel elkövetett vad szeretkezés után. Nem mintha tudta volna. Csak sokat olvasott róla. Az ő fejfájása az előző esti döntésével volt kapcsolatos. Hagyta magát befolyásolni Eddie Haventől, és egy ismeretlennek adta a szerepet, amely Cecil Byrne-nek járt volna. Mégis mit gondolt? Hát ez az, nem gondolkozott! Teljesen lefegyverezte Jabez hangja, aztán Eddie meggyőző érvelése, és egyszerűen megadta magát. A tévéstáb megörökített mindent, és ő valahogy nem volt képes mást választani, mint Jabezt. Magára kapkodta a ruháit. Még van idő, még helyrehozhatja, amit tett. Bizonyára még senki nem látta a listát. Még megváltoztathatja. Nem, gondolta, miközben odatett egy tálka eledelt Franklin és Eloise elé. A szereposztás kitörölhetetlen tintával íródott. Újra kell írnia az egészet. Csípős, hideg levegő csapott az arcába, míg beült a kocsijába, és elindult a templomhoz. Egy másodpercig megfordult a fejében, hogy átlépi a sebességkorlátozást. De nem. A rohanásnak sokszor időveszteség a vége, különösen amikor az út jégtől és hótól csúszós. A város most ébredezett. A munkába indulók első hulláma a vasútállomás felé igyekezett, a sportfanatikusok csapata testhezálló melegítőben kocogott; a pékségben és az újságosnál égett a lámpa. Érdekes volt nézni ezt a nagy mozgolódást, ami a kora reggeli derengésben zajlott. Nem, nem érdekes. Idegesítő. Maureen nem értette meg a sok korán kelőt. Hát egyikük sem maradt fenn késő éjszakáig, belemélyedve egy regénybe, melyet képtelen volt letenni? Maureennal minden este ez történt. Ahhoz, hogy reggel fölébredjen, két vekkerre és három csésze kávéra volt szüksége. A könyvtárosi állás egyik legfőbb erénye volt a szemében, hogy az intézmény nem nyitott ki fél tíz előtt, ami igen emberbaráti időpont volt. A napnak ebben a szakában nem állt más autó a templom előtt. Nyomok sem látszottak a friss hóban, amint azt megkönnyebbülten megállapította. Odasietett a főbejárathoz, és elővette a kulcsot, amelyet kapott. Még így is úgy érezte, mintha… tilosban járna. Mintha valami helytelent akarna elkövetni. – Jó reggelt! – csendült fel egy barátságos hang a háta mögött. Maureen felhördült, és elejtette a kulcscsomót, miközben megpördült. – Jabez! Megijesztettél. – Elnézést, nem akartam. – Mit keresel itt ilyen korán? – Reméltem, hogy megnézhetem a szereposztást. Azt mondta, ma ki lesz téve az előtérben. 80

– Igen – hallotta Maureen a saját hangját –, de még nem egészen végleges… – Elhallgatott. Kutyaszorítóba került. Szemügyre vette Jabez szokatlanul szelíd arcát, mely a legváratlanabb pillanatokban felélénkült. Az éles reggeli fényben is gyönyörű volt, és kissé nem evilági. Még most is a lány fülében csengett minden egyes nagyszerű hang, melyet kiénekelt a meghallgatáson, és a lelke mélyén tudta, hogy Eddie-nek igaza van. Ez a fiú arra született, hogy énekeljen. Ha föllépteti Avalon előtt, az felbecsülhetetlen ajándék lenne a közösségnek. Csakhogy a könyvtár is az. Gyűlölte, hogy választania kell. Hogyan lehet összehasonlítani a lélek szavakkal ki nem fejezhető fölemelkedését és az időtlen értéket, amelyet a könyvtár jelent? Sehogy, ismerte föl. És a döntés egyébként is megszületett már előző este, abban a pillanatban, amikor a toll a papírhoz ért. Ha megváltoztatná, az azt jelentené, hogy ismét kételkedik önmagában, amivel Eddie Haven vádolta. Azt jelentené, hogy behódolna Mr. Byrne basáskodásának. Bevezette Jabezt az előtérbe. – Itt van – közölte eltökélten. – Te kapod a legfontosabb szerepet, remélem, készen állsz rá. Jabez szeme felcsillant, és káprázatos mosolyától szinte átmelegedett a helyiség. – De még mennyire! Az egyezség megpecsételése gyanánt kezet ráztak. – Sokat fogjuk látni egymást a következő hetekben, a próbákon. Örömmel várom, hogy jobban megismerhesselek. A fiú mosolya kissé bátortalanná vált. – Rendben. – Csodálatos hangod van. – Köszönöm. – Képezed magad éneklés terén? Jabez halkan fölnevetett. – Nem, asszonyom. – Vállára vetette a hátizsákját, és elindult az ajtó felé. – A viszontlátásra! – Igen. Legyen szép napod! Hé, elvigyelek valameddig? Jabez bizonyára nem hallotta, mert már el is tűnt. Miután távozott, Maureen még egyszer megnézte a szereposztást. Összeszorult a gyomra. Jobb lesz, ha olyan műsort kerekít ki ebből, amitől mindenki fenékre esik, ahogy Eddie mondaná. Elmúlt a nyomás. Elmúlt a fejfájás is, döbbent rá. Egy perccel ezelőtt ott dübörgött az agyában, mint egy tehervonat, és most szertefoszlott. Nem volt benne biztos, hogy kiérdemelte a jó közérzetet, amellyel elindult az ajtó felé. Ha már ilyen korán felkelt, akár hasznossá is teheti magát. Mert most amellett, hogy színpadra kell állítania egy olyan műsort, amitől az emberek fenékre esnek, még a könyvtár támogatása ügyében is meg kell rugdosnia valakinek a fenekét. Nem volt erős oldala a fenékrugdosás, de belátta, hogy nincs más választása. Neki kell megtalálnia a kivezető utat a kalamajkából, melyet teremtett. A könyvtár pénzforrásai kifogytak. Hogy a csudába gondolja, hogy ebből a helyzetből találhat kiutat? Mert nincs más választása. Meg kell oldania. Kilépett a kora reggeli csípős szürkeségbe. Minden új nap egy új lehetőség, emlékeztette magát. Miközben visszasétált a nyomai mentén a parkolóban álló kocsijához, fura érzése támadt. Összevonta a szemöldökét, mert nem tudta mi az, és megállt. A saját nyomai, ez az! A hóban ott látszottak a kocsitól a templom előcsarnokához vezető lábnyomai. De ezenkívül más nyomot nem látott. Hol vannak Jabez lábnyomai?

81

Jobbra-balra forgatta a fejét, és azon tűnődött, hátha van egy másik kijárat, amelyről nem tud, és a fiú azon át távozott. De nem. Semmit nem látott. Biztos volt rá valami egyszerű magyarázat, de akkor sem tudta volna megmondani, mi az, ha az élete múlott volna rajta. Ahogy világosodott, hidegebb lett a levegő, és hópelyhek kezdtek táncolni, bekergetve Maureent meg a túl élénk képzeletét a kocsiba. Gyorsan beült, beindította a fűtést, és bekapcsolta a rádiót, mely a kedvenc helyi adójára volt hangolva. – Remélem, hogy önöknek is jól kezdődik ez a szép nap – mondta Eddie Haven. Ha nem lett volna bekapcsolva a biztonsági öve, Maureen kiugrik az ülésből. – Eddie? – Fogadják meg Eddie Haven tanácsát, kezdjék el idejében az ünnepi bevásárlást, és idén részesítsék előnyben a helyi boltokat! A közösségük hálás lesz érte. Maureen kapkodva szedte a levegőt. – Mi a szösz! – ...és köszönjük a Zuzu Divatnak, hogy támogatta a programunknak ezt a részét – folytatta Eddie. – Ne feledjék, Zuzu Divat, a legújabb trendek a szomszédban! – Ó! – Maureen hátrahanyatlott az ülésen. – Jóságos ég, a rádióban beszélsz! – Óvatosan rálépett a gázpedálra, és kimanőverezett a parkolóból. – Teljesen bolond vagyok – magyarázta egy képzeletbeli Eddie-nek –, már azt hittem, képzelődöm. – Előszedte a telefonját, és fölhívta a barátnőjét, Olivia Davist, akiről tudta, hogy pirkadatkor szokott fölkelni. – Eddie Haven van a rádióban – közölte vele. – Neked is jó reggelt! – mondta Olivia. – Hallgatod a helyi adót? – Hogyne, minden reggel. Alapesetben Jillian Snipe a reggeli műsor házigazdája, de most szabadságon van, és Eddie helyettesíti. Ő sem utolsó. – Sosem hallgatom, mert olyan irgalmatlanul korán van – vallotta be Maureen. – És most hogyhogy ébren vagy? – Hosszú történet. – Találkozzunk egy kávé mellett, és megbeszéljük. Maureen elmosolyodott. Olivia igazi barát volt, az a fajta, aki mindent eldob, ha azt érzi, szükség van rá. Rövidesen Olivia is csatlakozik az anyák táborához. Minden barátnője, aki férjhez ment, így tett. Eltávolodnak, visszavonulnak valami nyugodt helyre, ahol a friss anyák tanyáznak, távol a mindennapi ügyektől, miközben a kemény, ám létfontosságú munkát végzik, amit az újszülöttek babusgatása jelent. Maureen tökéletesen megértette, de mindig, amikor a közeli barátnői vagy a testvérei életében beállt a nagy változás, űr támadt az életében. – Később felhívlak, rendben? – Letette a telefont, aztán csak ült a fűtött kocsiban, és a gondolatot ízlelgette, hogy Eddie-nek rádióműsora van. Tudta, hogy a város főterén álló Fillmore-házból sugározzák, egy öreg téglaépületből, mely a helyi kábeltévé- és internetszolgáltatónak is otthont ad. A műsor címe Jó reggelt, Catskills!, és hírek, zene meg beszélgetés elegye. Ennél többet nem tudott róla. Maureennak hirtelen pompás ötlete támadt. Közelebbről is meg fogja ismerni a Jó reggelt, Catskills! című adást. Föltekerte a hangerőt, míg megtette a templomtól a főtérig vezető rövid utat. – …most pedig itt egy dal mindazoknak, akik kedvelik a szenvedélyes, de rövid életű szerelmi viszonyokat, Courtney Swaine új albumáról. – Ó, hogyne – motyogta Maureen, és ráhajolt a kormányra. – Kedvelem a szenvedélyes, de rövid életű szerelmi viszonyokat. Rajongok értük. Mindazonáltal el kellett ismerni, hogy a szám jó volt. Az énekesnő egyedül énekelt, csupán egy érzéssel, de érzelgősség nélküli őszinteséggel pengetett akusztikus gitár kísérte. Maureen meghallgatott még két számot útközben, és mindkettőt jónak találta. A jelek szerint Eddie

82

kedveli az új művészeket és a keveretlen zenét. Maureennak tetszett az ízlése, nem szégyellte bevallani. A rádióállomás kirakatára a cég jelképe, egy villámokat szóró mikrofon volt fölfestve. Maureen kiszállt a kocsijából, és az üveg mögött megpillantotta Eddie-t. A férfi fülhallgatót viselt, és egy tányérnyi mikrofonba beszélt mosolyogva. Amikor meglátta őt, intett neki, és az ajtóra mutatott. Odabent, a parányi előtérben két nő ült. Az asztalukon álló névtáblák szerint Brandi, a producer és Heidi, a gyártásvezető. Brandi kockás, rakott miniszoknyát viselt kurta pulóverrel, mely látni engedte a köldökében csillogó testékszert. Heidi, akinek a haja vége rózsaszínben játszott, olyan benyomást keltett, mint aki menten indul hódeszkázni. Pornósztár nevük volt, és úgy néztek ki, mint a pincérnők. Ha egy tizenhárom éves fiúnak azt mondanák, tervezze meg az eszményi kolléganőket, alighanem őket rajzolná le. Maureen a gyapjúnadrágjában és a kardigánjában öregnek és slamposnak érezte magát. – Eddie-hez jöttem – mondta, miután bemutatkozott. – Meg tudnák mondani, mikor fog ráérni? – Bemehet most rögtön – biccentett a stúdió felé Heidi. – Élő adásban vagyunk, de most hét és fél percig zene megy. – Köszönöm. Eddie ismét intett, és Maureen besurrant az apró helyiségbe, melyet zsúfolásig megtöltöttek a berendezések. Maureen leült egy székre. Eddie megnyomott pár kapcsolót, eltolta maga elől a mikrofont, és felé fordult. – Követ, Moe? Moe. Miért cseng ez olyan érzékien a fülében? – Persze. Nincs jobb dolgom. A férfi nevetett, kék szeme felcsillant. Jóságos ég, ennek a fickónak csillogó szeme van! Nem a rádióban kellene bujkálnia. – Jól van. Miben lehetek a szolgálatára? – Eddie hátradőlt a székén. A feszes póló hangsúlyozta széles mellkasát. Maureen figyelmeztette magát, hogy ne bámulja. – Én… szóval… adományokat kellene gyűjteni a könyvtár számára. – Rendben, megcsináljuk. – Nagyra értékelem, hogy nem habozott. – A könyvtárról van szó, nem a titkosszolgálatról. Mindenki szereti a könyvtárat. – Látja, épp erről van szó. Mindenki szereti a könyvtárat, de amikor arra kerül a sor, hogy pénzt áldozzanak rá, csupán néhány ember nyúl a zsebébe. – Hasonló, mint a közösségi rádió. – Eddie a bögrékre és tarisznyákra mutatott, melyeket az előfizetők kapnak ajándékba. – A jelek szerint az emberi természet már csak olyan, hogy szeret ellenszolgáltatás nélkül kapni valamit, aztán siránkozik, ha elveszik tőle. De halljam, mi az elképzelése? – Kétségbeesett segélykérés. A könyvtár léte múlik rajta, és ez nem túlzás. Bezárásra van ítélve, ha az év végéig nem szedjük össze a szükséges pénzt. – Ez egy rossz vicc. – Hm… igen. Csak sajnos nem vicc. – A francba! És mire van szükség? Mi a cél? Maureen elmagyarázta, hogy az éves működés fedezetét kell összegyűjteniük lehetetlenül rövid idő alatt, és Eddie halkan füttyentett. – Az év végéig? Egy ekkora városban ehhez egy év kell legalább. Lehet, hogy kettő. – Nincs ennyi időnk. – Maureen meglepetten érezte, hogy sírás fojtogatja. Ez olyan fontos! Hát Eddie nem látja, milyen életbevágó? – Nem szívesen ábrándítom ki, de szerintem reménytelen az ügy. Még gazdag emberek sem ajánlanak föl ilyen nagyságrendű összegeket csak úgy.

83

– Valószínűleg igaza van. De valami pasas egyszer azt mondta nekem, hogy legyen egy kis hitem. Bár lehet, hogy rosszul hallottam. – Touché! – Muszáj megpróbálnom, ugye érti? Nem tudnék azzal a tudattal élni, hogy nem dobtam be apait-anyait. Eddie hosszan nézett rá. A hangszigetelt stúdióban Maureen a saját szíve dobogását is hallotta. – Egyetértek – mondta végül a férfi. – Vágjunk bele!

84

11. Eddie ismét az angyalról álmodott. Legalábbis úgy vélte – álmában –, hogy egy angyal társaságában van. Nem személy volt, hanem egy látomás, fényesség, meleg lehelet a lelkében, vigasz, biztonságérzet. Alvás közben időnként kellemetlen ügyek kerültek felszínre, ám valahányszor az angyalról álmodott, békés nyugalom borult rá, mint egy friss takaró. A fény puhán lüktetett, azt a ki nem mondott ígéretet hordozva, hogy nyomban kibontakozik belőle egy ismerős arc – ám idáig sosem jutott el az álom. Ezen a ponton mindig véget ért, és Eddie ott maradt tűnődve, hogy vajon mi lehet a fény mögött. Ébrenlét és félálom közt lebegett, vonakodott tudomást venni az ébresztőóra kitartó csörgéséről. Csak pár percet még, mondta az angyalnak. Nem szívesen vált meg az aranyló jelenség társaságától. Lehet, hogy más emberek gyakran álmodnak angyalokról, de Eddie számára ritka élmény volt. Mint egy film, az álom úgy kezdődött… Egészen pontosan meg tudta mondani, hol kezdődött: a karambol éjszakáján. Abban a pillanatban, amikor minden megváltozott. Az agya visszatért ahhoz az éjszakához, és kívülről figyelte önmagát, mint egy idegent. Kicsúszott a kezéből az élete irányítása, mint a furgoné a jeges úton, és egyre gyorsulva zuhant lefelé, míg valami meg nem állította. A furgon esetében a valami egy díszes betlehem volt. Akkor látta először az angyalt – többet is, ha egészen őszinte magával. De erről sosem beszélt senkinek, mert egy látomás is elég ahhoz, hogy bolondnak nézzék az embert. Az álom és az alvás utolsó foszlányait újabb csörgéssorozat űzte el, végérvényesen fölriasztva Eddie-t. Pislogva fölült, és dühösen bámult az órára, míg rá nem jött, hogy nem abból jön a hang. Fölkapta a mobilját, és megnyomta a gombot, amellyel el lehet némítani. Aztán ránézett a kijelzőre, megdörzsölte a szemét, és megnézte újra. Kinyitotta a készüléket. – Szia, Barb! – Barbnak szólította az anyját, mert a kommunában, ahol fölnőtt, nem voltak papák és mamák, nem volt semmilyen tekintélyre vagy társadalmi állásra utaló cím. Az anyja akkoriban Holdsugár néven szerepelt, de ezzel Eddie még kisgyerekként sem volt képes megbarátkozni. Hamisnak és erőltetettnek tetszett, különösen egy kisfiú számára, aki Anyának szerette volna szólítani. – Jó reggelt, szépségem! – Korán fölkeltél. – Ez az új életmódom. Reggel fél hatkor jóga. – Hm, szép. – Eddie elképzelte az anyját a sárga Long Island-i konyhájában, a legújabb divat szerinti jógaszerelésben. – Fölébresztettelek? Eddie lerázta magáról az angyal emlékét. – Már fölkeltem. Megyek a rádióba. – A reggeli műsorodat vezetni? 85

– Úgy valahogy. Helyettesítem az állandó műsorvezetőt. – Hallgatjuk a műsort az interneten, ugye tudod? – Ami azt illeti, nem tudtam. Köszönöm. – Nagyon tetszik. Büszkék vagyunk rád, fiam. – Köszönöm – ismételte Eddie. A kapcsolat a szüleivel működött, csak nem volt túl mély. Mint a gyógyulás útjára tért alkoholistának, tudta, rendeznie kell a viszonyát velük, miként meg kell békélnie a múlttal, melyen nem tud változtatni. Ám egyszerűen… nem fogott még hozzá, pedig már sokszor megfogadta, hogy megteszi. Csakhogy ez fájdalmas feladat volt, úgyhogy halogatta. Egyszerűbb volt fenntartani az udvarias távolságot. Mindazonáltal tisztában volt vele, hogy teherként cipeli magával a be nem vallott haragot, amelyet a vándorlással telt gyermekévei miatt érez. Próbálta filozofikusan szemlélni a múltat. A szülei, mint mindenki más, olyanok voltak, amilyenné nevelték őket. Mindketten a szórakoztatóiparban dolgozó családból származtak, és reflektorfényben álltak olyan zsenge korukban, amikor még el sem tudták dönteni, hogy ilyen életre vágynak-e. A házasságuk tizennyolc, illetve tizenkilenc éves kamaszként inkább volt szenzációkeltő mutatvány, mint életre szóló kötelezettségvállalás. És mégis, még most, harmincöt évvel később is együtt voltak. Ifjú házasokként sikeresen szerepeltek egy rövid életű, bár népszerű varietében, utána pedig megtették, ami tőlük telt Eddie-vel, hol jobban, hol rosszabbul. Jobban, amikor vállalták a nevelését, és rosszabbul, amikor elhanyagolták a szülői kötelességeiket egy isten háta mögötti kommuna kedvéért, melyen egy vén hippikből, ifjú álmodozókból, adóelkerülőkből, szigorú környezetvédőkből és egyéb, a társadalomba beilleszkedni nem tudó, ezért abból kivonuló népekből álló, zagyva társasággal osztoztak. – Mi újság, Barb? – kérdezte. – Hogy van Larry? – Jól vagyunk mindketten. Apád hetente háromszor bemegy a városba szinkronizálni. Egy parfümreklám-sorozathoz készít épp felvételeket. Eddie apjának számtalan hangja volt, az érdes cowboytól az európai szeretőig. A reklámszövegek pedig egyenesen a specialitása voltak – ami mindig zavarba hozta Eddie-t. Döbbenetes és kissé kínos érzés volt, amikor bekapcsolta a tévét vagy a rádiót, és az apja hangján szólalt meg az autóreklám vagy a politikai hirdetés. De hát ilyen a szórakoztatóipar, mondanák a szülei. Az ember sosem tudhatja, mi vár rá a következő sarkon. – Nos, szerettem volna megbeszélni veled az idei ünnepi terveket – mondta az anyja. Helyesbítek, gondolta Eddie. Néha az ember pontosan tudja, mi következik. – Csupa fül vagyok, Barb. – Úgy tervezzük, hogy szenteste szokás szerint összejövünk a régi barátokkal meg szomszédokkal. – Azon a vidám, édeskés hangon beszélt, mellyel meghódította Amerika szívét évtizedekkel korábban. Most is kellemesen csengett. – Sheltonék is följönnek Floridából. Ugye emlékszel Sheltonékre? – Nekik volt az az idegesítő kutyás számuk évekkel ezelőtt. – Nem nevezném idegesítőnek… – Én igen. – Akárhogy is, kedves család, és van egy elragadó lányuk… – Evelyn – szúrta közbe Eddie. Emlékezett a nagyjából vele egykorú leányzóra, akinek vörös haja volt, és vakító gyereksztár mosolya. Mint amikor bekapcsolnak egy reflektort, és parancsszóra felizzik öt megawattnyi mesterséges ragyogás. Odament az ablakhoz, és fölhúzta a redőnyt. Kint még sötét volt. Az utcai lámpák sárgás derengésbe burkolták a környéket, a tóparti házak eklektikus halmazát. Az ablakból egyik irányban a tavat, a másikban a várost lehetett látni. Néhány autó döcögött a havas utakon. – Igen – mondta az anyja. – Evelyn távol volt, de most visszajött. Arra gondoltam, talán… – Távol… úgy, mint elvonón? Vagy távol, úgy, mint külföldön, egy másik országban?

86

– Ne butáskodj! A távol egyszerűen annyit tesz, hogy távol. Nagyon vidám estét tervezünk. Karácsonyi dalokat éneklünk, aztán ellátogatunk a menhelyre. Tudod, viszünk egy kis ünnepi hangulatot. Isten a megmondhatója, ráfér szegény otthontalan asszonyokra meg gyerekekre. – Isten a megmondhatója – ismételte Eddie, és a Hegyi Legelő távolban villogó neonreklámjára szögezte a szemét. – Utána természetesen mind visszajövünk ide bulizni. És megnézzük a filmedet, mint minden évben. Nem lenne igazi az ünnep a Karácsonyi küldetés nélkül. Nekem az a kedvencem az egészből. Mindig mindenki annyira élvezi azt a filmet. – Hát persze. – Eddie kivonszolta magát a konyhába, és nekilátott kávét főzni. – Idén különösen jó lesz, mert ez az új kiadás egyszerűen fantasztikus. Bízunk benne, hogy te is eljössz. Ezek a bulik mindig nagyon vidámak: társasjátékok, tojáslikőr, mesés piknik. És persze nem kell aggódnod a… problémád miatt sem. Az anyja fojtott hangja felbosszantotta Eddie-t. – Mondd csak ki nyugodtan, Barb! Alkoholista vagyok. Természetesen nem mondta ki. Sosem mondta ki. Nevén nevezni a betegséget azt jelentette volna, hogy tudomásul kell vennie, és az esetleg őrá is rossz fényt vetne. – Találtam egy szénsavas koktélreceptet, amely kizárólag alkoholmentes italokból és citromsörbetből készül. Hát nem isteni? – Csorog a nyálam. – És beszkenneltem az összes régi fényképedet, úgyhogy most már ott vannak a számítógépben, és összeállítottam egy diasorozatot, háttérzenével, ahogy kell. Egy ősi cirkuszi felvétellel kezdődnek, amelyen apád dédapja látható, és egészen a mai napig tart. Természetesen a legtöbb képen te szerepelsz. El fog olvadni mindenki, ha meglátja, milyen cukorfalat voltál. Ha ehhez még te is itt lennél, személyesen, az lenne a hab a tortán. Meg egy kés a hátamba, gondolta Eddie. Elképzelte a szüleit meg a barátaikat, még középkorúan is vonzóan, amint üldögélnek körben, koccintgatnak, és felidézik ifjúságuk bohó éveit. Mostanság Havenék és a többiek a kommunából csinos házakban éltek Long Islanden, hírműsorokat hallgattak, és szívbarát ételek receptjeit gyűjtötték. Ja, és a jelek szerint jógaórákra jártak. – Talán egy internetes honlapot is készítek, hogy eldicsekedhessek velük a világnak – folytatta az anyja. – A hivatalos „Ismerd meg Havenéket!” honlap. Igen, lehet, hogy ennek fogom szentelni a jövő évet. Az a kés egyre rokonszenvesebbnek tűnt Eddie számára. A karácsony olyasmi volt, amit szívesen törölt volna a merevlemezről. Nem voltak ködös emlékei a zongora körül fölcsendülő dalokról, nyalánkságokkal megtömött zoknikról és a karácsonyfa alatt sorakozó ajándékokról. A legtöbb ember számára az ünnepi képeket, hangokat és illatokat meghitt, szeretetteljes érzések kísérték. Havenék számára a karácsony közeledte az útra kelést jelentette. A karácsonyi emlékei buszpályaudvarokon és vasútállomásokon eltöltött hosszú napokról szóltak, vagy zötykölődésről egy kölcsönkért mikrobuszban. Papírba csomagolt ételek kutyafuttában. Állott szagú hotelszobák. Egybefolyó napok – beleértve karácsony napját is. És a legjobb az egészben, hogy a szüleinek fogalma sem volt, milyen nyomorúságos mindez egy gyereknek. Élénken emlékezett rá, ahogy bambán bámul ki a furgon ablakán, nézi a szürke eget. A szüleivel rendszerint minden este másutt léptek föl, apró városok közt tekeregve, ahol értékelték a műsorukat. Az „Ismerd meg Havenéket!” Eddie köré épült. Amióta a népszerű film hatévesen híressé tette, ismert személyiség lett. Sajnos a szórakoztatóipar és a fizika törvényei egyaránt azt diktálják, hogy az üstökösszerű emelkedést sebes zuhanás követi. Eddie még túl fiatal volt ahhoz, hogy ezt felfogja, ami talán jó is volt.

87

Az anyja „csuda mókásnak” nevezte az egészet, és sokszor énekelt a fiacskája tanítgatása közben, mely tetemes részben betűzésből állt. Eddie a mai napig el tudott betűzni majdnem mindent. Egy átlagos napon az útjaik során hotelszobában ébredt föl, ahol rongyos a szőnyeg, és az asztalon fejfájás-csillapító por kiürült tasakjai hevernek szanaszét az üres üvegek között. A reggeli általában néhány porcukros tetejű fánkból állt, melyet egy benzinkútnál vagy autóspihenőnél vettek, az első helyen, ahol aznap megálltak. Ez még a mobiltelefonok kora előtt volt, az anyja egy nyilvános telefonon keresztül fixálta le a következő fellépést. Közben az apja ellenőrizte a furgont, a légnyomást a kerekekben meg az olajszintet, és feltankolta a járgányt. Eddie elfogyasztotta a fánkokat meg esetleg egy tasak sós mogyorót, és leöblítette egy doboz tejjel vagy gyümölcslével. – Nálunk minden évben más a karácsony – jelentette ki egyszer az anyja, miután visszajött a telefonálásból. – Ugye milyen mókás? Eddie elég hamar rájött, hogy nem vár választ. Hármasban énekeltek az úton, míg mentek egyik helyről a másikra, gyakorolták a számokat, melyeket elő fognak adni. Iskolai tornatermektől városházi dísztermeken keresztül falusi színpadokig a legkülönfélébb helyeken léptek föl. A repertoárjuk a szokásos karácsonyi műsorszámokból állt, megfűszerezve a szülei évődésével, mely érthetetlen módon sosem vált lapossá. – Tartsanak velünk ma este, lassítsanak, vegyenek egy mély lélegzetet, és idézzék fel az ünnep egyszerű örömeit! – mondta az apja, miközben gitárhúrok lágy pengésével festette alá a szavait. És valahányszor kiejtette ezeket a szavakat, Eddie apjának oly nyugodt és szeretetteljes volt a hangja, mint egy zen mesternek, A közönség soraiból senki nem sejtette, hogy majdnem lekéstek az előadást, mert defektet kaptak. Vagy rossz helyen tértek le az autópályáról és eltévedtek, vagy Larry leöntötte az ingét egy fél doboz kólával. Minden korábbi zűrzavar feledésbe merült, amint színpadra léptek. Néha a világítás olyan volt, hogy Eddie nem látta a közönséget, és ilyenkor gondolatban eltávolodott, egy másik világba képzelte magát. Máskor jól látta a hallgatóságot, és megpróbálta elképzelni, milyen az, ha az ember másfajta családhoz tartozik, ha vannak testvérei, ha iskolába jár, ha minden este ugyanabba a házba megy haza. A szülei biztosították róla, hogy pillanatokon belül ráunna az ilyen életre. A testvérek elveszik az ember játékait, és rákennek minden balhét. Havenék minden évben újév napjáig úton voltak, ám az időszak fénypontja anyagi értelemben a szenteste volt. Legalábbis a szülei ezt mondták. Olyankor az emberek különösen nagyvonalúnak és kedvesnek érezték magukat. Néha előadás közben Eddie kinézett a közönségre, és megpróbálta felismerni a kedvességet az emberek arcán. Mindig elszorult a szíve, amikor látta a gyerekeket, akik a saját ágyukban fognak aludni aznap éjjel, és reggel olyan karácsonyra ébrednek, amilyet ő csak a filmekből ismert. Megdöbbentette, hogy vannak gyerekek, akiknek tényleg részük van az élményben, amit a ragyogóan feldíszített fa, a dugig tömött zokni, a sütőben sülő fahéjas keksz jelent, meg az olyan hőn áhított, várva várt ajándék a Télapótól, amely a fenyő ágai alatt lapul. Eddie úgy nőtt föl, hogy nagyon szeretett volna hinni abban: a karácsonyi kívánságok valóra válnak. A filmjében mindenki azt a mondatot szerette a legjobban, hogy: „A varázslat működik, csak hinned kell benne”. És valóban, a Karácsonyi küldetésben a kis Jimmy Kringle megtalálja a rég elveszett családját. Eddie nagyon igyekezett, hogy őszintén higgyen, még akkor is, ha a szülei elutasították a Télapót mint az anyagiasság és a kapzsiság ügynökét. Eddie azért titokban leveleket írt neki, és egymaga dobta be őket a postaládába, melyekben olyan dolgokat kért a Télapótól, mint bármely másik gyerek: új biciklit, egy játék űrhajót, kiskutyát vagy egy akváriumot, teli tarkabarka halakkal.

88

Sosem kapta meg, amit kért. Karácsony napján valami jellegtelen hotelszobában vagy motelben ébredt. A szülei aludtak, míg ő megnézte a tévében a misét, és megette, amit talált, rendszerint egy doboz tarka bevonatú kekszet, melyet előző este egy producer vagy színpadi munkás nyomott a kezükbe. Egy idő után Larry és Barb felébredtek, kihalásztak a hűtőládából egy párás üveget, fölnyitották, és addig szopogatták a gyöngyöző itókát, míg jókedvük kerekedett. Az italt Hideg Fürdőnek hívták, fura szaga volt, és még rosszabb íze. Eddie sosem beszélt velük a Télapóról. Tudta, hogy nem hisznek benne, és helytelenítenék, hogy ő igen. A fa alól hiányzó ajándékok – nem mintha fa lett volna – csak ezt bizonyították. – Sajnálom, hogy ki kell ábrándítsalak – mondta az anyjának a telefonba –, de itt kell maradnom Avalonban, hogy segítsek megszervezni a pásztorjátékot. Csönd. – Biztos vagyok benne, hogy már elegendő közösségi munkát végeztél. – Még nem. – Senki nem tudta, mert mindenki előtt titkolta, hogy már évekkel ezelőtt ledolgozta a rá kirótt büntetést. Hogy mégis mindig visszatért, évről évre, az azért volt, mert mindenek dacára ostoba módon hinni szeretett volna a karácsonyban. – Az ég szerelmére! Már rég leróttad a tartozásodat. Nem értem, mit képzelt az a bíró! Nagyjából minden évben ez a társalgás zajlott le Eddie és az anyja között. Az asszony azt akarta, hogy töltse velük a karácsonyt, miközben ő bármire kész volt – a hazugságot is beleértve –, hogy ezt elkerülje. Az ok, amiért minden évben részt vett a pásztorjáték szervezésében, egyszerű volt: ezáltal megmenekült valamitől, amit még kevésbé szeretett. – Majd ünnep után meglátogatlak benneteket – mondta, mint mindig. – Sheltonék csalódottak lesznek. Külön hangsúlyozták, hogy már alig várják, hogy találkozhassanak veled. Eddie érezte, ahogy megfeszül az álla. Komolyan azt hiszi az anyja, hogy ettől meggondolja magát? Hogy hirtelen együtt akar vigadozni azokkal az emberekkel, akik tönkretették számára az ünnepet? – Mondd meg nekik, hogy én is sajnálom. Mondd nekik azt, hogy el kellett utaznom. – Hát – felelte az anyja egy pillanatnyi csönd után –, ez tényleg elszomorít. Hiányozni fogsz. Nem igazi a karácsony nélküled, fiam. – Te is hiányozni fogsz nekem, Barb. Add át üdvözletemet Larrynek! Letette a telefont, és szeretett volna visszabújni a takaró alá, visszamenni az angyalhoz. Ez azonban nem ment. Á fülében ott csengett az anyja bánatos hangja, miközben felöltözött, és elindult a rádió felé. Nem szívesen okozott neki csalódást, a kutyafáját, tényleg nem. De azt sem tudta elképzelni, hogy túlélné a szentestét velük; a Karácsonyi küldetés meg egy zenés diasorozat levetítésével, ósdi koktélokkal és édeskés tojáslikőrrel. A józansága szilárd lábakon állt, de ha valami visszakergetheti az italhoz, az egy ilyen este lenne. Később, a nap folyamán, Eddie leparkolt a sportpálya előtt, és elindult a kézilabdapálya felé. Az atlétika nem az ő világa volt, de a játékot szerette, és a barátjával, Bo Crutcherrel találkozott. Egy első osztályú csapat dobójaként Bónak szigorú téli edzéstervet írtak elő, amelyet egy megszállott elszántságával hajtott végre. Eddie szemében egy baseballdobóval kézilabdázni elég felemás összeállításnak tűnt, de jó edzést jelentett. A konditeremben találta meg Bót. – Na, készen állsz rá, hogy elpáholjalak? – kérdezte tőle. – Remegek, nem látod? – Akkor indulás! Sok dolgom van még utána. Tudod, a pásztorjáték – tette hozzá. – Új főnököt kaptam. Maureen Davenportot. – Maureen Davenport – ízlelgette a nevet Bo. – Milyen? Érdekes kérdés, amelyen Eddie maga is sokat törte a fejét az utóbbi időben. Milyen is? – Szeret dirigálni. Az a fajta, aki nem adja ki a kezéből a gyeplőt.

89

– Hajadon? – tudakolta Bo. Egészen a közelmúltig Crutcher volt a banda nőcsábásza. Azóta boldog férj lett belőle, és most a nőtlen barátaira vetítette ki a kalandor hajlamait. – Ki kell hogy ábrándítsalak, nem kérdeztem meg. – Lefogadom, hogy az. Milyen? – folytatta a kíváncsiskodást Bo. – Könyvtáros. Olyan, mint… egy könyvtáros. – És milyen egy könyvtáros? – Hiszen tudod, éles eszű meg ehhez hasonlók. Okos Kata modor, evőpálcikákkal vagy kötőtűkkel megtűzött konty, szemüveg. – A meghallgatás alatt néhányszor ránézett, és esetenként kimondottan vonzó nőt látott. Amikor mosolygott, amikor zenét hallgatott, Maureen elképesztően szép volt. És gyanította – de nem tudhatta biztosan, mert nem akart udvariatlan lenni –, hogy a kardigán alatt remek alakja is van. Nem mintha számítana, de ő már csak az ilyen dolgokat nézte a nőkön. Bo játékosan le-föl mozgatta a szemöldökét. – Úgy látom, épp az eseted. – Együtt kell dolgoznunk a pásztorjátékon. És segítek neki adományokat gyűjteni a könyvtár számára. – Sok fáradságot vállalsz egy olyan tyúkért, akit még csak nem is kedvelsz. – Nem mondtam, hogy nem kedvelem. Igenis kedvelem. Csak nem… hisz érted, nem úgy. – Hogy? – adta az értetlent Bo. Ezt gyakran megtette. – Tudod te azt nagyon jól. – Úgy, ahogy én azt a tyúkot nem kedvelem? – Bo félbehagyta az edzést, és egy szoborszerű, vörös szépségre mutatott, aki úgy közeledett feléjük, mintha kifutón lépkedne. Lélegzetelállítóan szép volt a feszes jógatrikóban és a testhezálló nadrágban, melynek lehajtott dereka látni engedett egy csíkot a bőréből meg egy testékszert a köldökében. Hűvösen ránézett Bóra, végigjártatta rajta a szemét tetőtől talpig, majd vissza, és közben átforrósodott a pillantása. Aztán ráérős mozdulatokkal odament hozzá, és sóváran szájon csókolta. Eddie nem botránkozott meg, nem is csodálkozott, legfeljebb irigységet érzett. A vörös szépség Bo felesége volt, Kimberly. – Szia, Eddie! – üdvözölte Kim. – Mondtál valamit? – Aha. Belerángattak, hogy segítsek pénzt gyűjteni a könyvtárnak. – Helyes. Tőlünk számíthatsz adományra. Nem is kicsire. Mindenki szereti a könyvtárat. – De vajon szeretik annyira, hogy egy rakás pénzt odaadjanak? Tényleg, lehet, hogy nektek, srácok, van annyi pénzetek. Egy első osztályú játékosnak? Sok kellemetlenségtől megkímélhetnétek. .. – Mennyi kell? – kérdezte Bo. Eddie előásott a sporttáskájából egy szórólapot, és a tetején álló célösszegre mutatott. – Ennyire nem vagyok első osztályú. A mindenit, ez komoly összeg. Nincs ennyi pénzem. Még meg sem száradt a tinta a szerződésemen. – Azt hittem, a baseballjátékosokat felveti a pénz – csipkelődött Eddie. – Csakúgy mint a filmcsillagokat – vágott vissza Bo. – Mindkettőnknek úsznunk kellene a dohányban – szögezte le Eddie. De egyikük sem úszott semmiben sem. Bo karrierje az első osztályban még csak most kezdődött, Eddie-é a filmvilágban meg már lefutott. – Ezért kell adományokat gyűjteni. Egyetlen ember nem tudja előteremteni ezt az összeget. De ha mindenki hozzájárul, sikerülhet. Kim bájosan mosolygott. – Megteszünk minden tőlünk telhetőt. Csak mondd meg, hol és mikor! – Köszönöm. Amint körvonalazódik valamilyen terv, tudatom veletek. A rádióban is be fogom mondani. – Nagyon sokat megteszel egy olyan nőért, akit nem úgy kedvelsz – jegyezte meg Bo.

90

Maureen lelkesen segített egy csapat önkéntesnek meg gyereknek földíszíteni a könyvtár karácsonyfáját. Mint minden évben, a nemes, magas fenyő Gail és Adam Wright adománya volt, a Tópart utcai faiskola tulajdonosaié. Egy csapat szolgálaton kívüli tűzoltó segített fölállítani a húsz láb magas fát a könyvtár átriumában, egy tágas, szellős helyiségben, ahová beáradt a fehér, téli fény a két emelet magasan lévő üvegezett tetőn keresztül. Ott volt Renée a három gyerekével. Daisy Bellamy igyekezett szemmel tartani a kis Charlie-t, miközben szaporán kattogtatta a kameráját. Miután felaggatták a fényfüzéreket, minden jelen lévő gyerek készített valami apró díszt, amelyet majd fölakasztanak a fára. Az önkéntesek létrán állva díszítették a felső ágakat, miközben a kicsik megilletődve figyelték őket lentről. Gail Wrightnak három iskoláskorú gyereke volt. A legkisebbet, George-ot mindenki csak Macinak nevezte. Egy erősen elnagyolt angyalt szorongatott, a teste egy vécépapír-gurigából, a szárnyai két nyalóka nyeléből készültek. – Apunak csináltam – közölte Maureennal. – Behívták, nem lesz itthon karácsonykor. – Gyere, lefényképezzük, ahogy tartod – fogta meg a kezét Maureen –, és a képet elküldjük apukádnak, jó? A kisfiú mérgesen nézett rá, nem lehetett átverni. A papája távol van, és egy fénykép nem ugyanaz, mintha itt lenne. Maureen szívből sajnálta a gyereket, az anyját és a testvéreit. Adam Wright belépett a Nemzeti Gárdába, hogy kiegészítse a farm bevételét a szűkös időszakokban. Arra számított, hogy a környéken kell segítenie árvizek vagy erdőtüzek idején, vagy elsők között a tettek mezejére lépnie egyéb belföldi katasztrófák esetén. Ehelyett a tűzvonalban találta magát egy veszélyes, távoli országban. – Nem kell mosolyognod – biztatta Daisy, miközben leguggolt, hogy egy vonalban legyen Macival. – Apukád meg fogja érteni. Nekem is van egy barátom a hadseregben, és ő is megérti, amikor aggódom érte. – Apu szerint nekem van a legszebb mosolyom. – Akkor mégis megpróbáljuk? – kérdezte Daisy. Maci próbálkozott, de nem telt tőle több, mint hogy remegett az álla, és megvonaglott az ajka, Maureen azonban tudta, hogy az apja így is boldog lesz, ha meglátja a képet, amikor megnézi az e-mailjeit valami távoli helyőrségben. A karácsonyfa egyre szebb lett, ahogy szaporodtak rajta a díszek. – Ideje föltenni a csúcsra az angyalt – állapította meg Maureen unokahúga, Wendy. – Ki fogja föltenni az angyalt? – Maureennak kellene – mondta Daisy, aki lesben állt a fényképezőgépével. – Nem, én nem… – húzódozott Maureen. – Ragaszkodunk hozzá – jelentette ki Mr. Shannon, a felügyelőbizottság elnöke. Kivette a pompás, üvegből és selyemből készült díszt a dobozából. – Ez a megtisztelő feladat a maga jussa. Ne izguljon, a létra roppant stabil. – Azt nem tette hozzá, nem is kellett hozzátennie, hogy nagy valószínűséggel ez az utolsó alkalom, hogy karácsonyfát díszítenek a könyvtárban. – Tessék, fogom a létrát, amíg fölmászol – mondta Renée. Maureen túl büszke volt ahhoz, hogy bevallja, tériszonya van. Megragadta az angyalt, és fölmászott néhány fokot. Nagyjából félúton járhatott, amikor elkövette azt a hibát, hogy lenézett a padlóra, amely hirtelen roppant távolinak és vészjóslóan keménynek tetszett. Juj! Muszáj lesz két kézzel kapaszkodnia. A hurkot, mellyel föl lehetett akasztani az angyalt, a foga közé szorította, ami valószínűleg nem nyújtott szép látványt, de mégis jobb volt, mint visszafordulni. Miközben egyre följebb mászott, azzal igyekezett elterelni a figyelmét a tériszonyáról, hogy szemügyre vette a sok szép, házi gyártmányú díszt. Hosszú évek alatt készítették őket a gyerekek, rengeteg szeretettel és reménnyel. Némelyik könyvek fölött mosolygó arcokat ábrázolt. Másokon rövid szöveg állt ákombákom betűkkel: „Szeretem a könyvtárat. Olvasni jó.” Még Maureenról is volt néhány portré. A gyerekek szemével nézve

91

alig állt másból, mint vastag keretes szemüvegből és egy óriási kontyból, viszont mindig mosolygósnak rajzolták, és ez már valami. Már majdnem elérte a célját, amikor észrevett egy réges-régi díszt, melyet még ő készített iskoláskorában. Egy apró rénszarvast, melynek az oldalán az állt: „A karácsony varázslat.” Az elszökött rénszarvas volt Eddie filmjéből. Baj nélkül elérte a létra legfölső fokait, és elég magasan járt ahhoz, hogy elhelyezze az angyalt a fenyő csúcsán. Csak az volt a gond, hogy miután az előbb lenézett, most már nem merte elengedni a létrát. Renée mondott valamit, de nem figyelt rá. Mindent elnyomott a páni félelemtől rohanó vér zubogása a fülében. Szédült, forgott körülötte a világ. – Minden rendben odafönt? Az ismerős hang hallatán összeszorult a gyomra. Eddie Haven! Ő meg hogy került ide? A himbálódzó angyal füllentyűjét rendületlenül a foga között szorongatva megkockáztatott egy újabb pillantást lefelé – és nyomban megbánta. Eddie a létra lábánál állt, ott, ahol korábban Renée. Úgy tűnt, egyenesen Maureen szoknyája alá bámul. – Minden – jelentette ki Maureen a fogát csikorgatva. Vajon hány ember állította már, hogy minden rendben, egy másodperccel a katasztrófa bekövetkezte előtt? Igyekezett megnyugtatni magát, hogy a szoknyája elég hosszú és a harisnyája elég sötét ahhoz, hogy megóvják az erkölcseit. Most aztán már nemcsak a félelem dermesztette meg a tagjait, hanem a szégyen is. – Segítsek? – tudakolta a férfi. Esküdni mert volna, hogy nevetés bujkált a hangjában. – Megoldom – mondta. A tériszonyát könnyűszerrel legyőzte a kínos helyzet, amit az jelentett, hogy Eddie Haven ott áll a létra tövében, és bekukucskál a szoknyája alá. Kinyújtotta a karját, és elhelyezte a kúp alakú angyalt a fa legmagasabb pontján. Az volt a baj a frissen kivágott, szép fával, hogy karcsú ágai túlságosan is rugalmasak voltak. A csúcs meghajolt a dísz súlya alatt. Az angyal lezuhant, bukfencezett egyet-kettőt az alsó ágakhoz ütődve, aztán darabokra tört a terem fekete-fehér márványpadlóján. Egy másodpercig nem hallatszott semmi. Aztán Wendy megállapította: – Összetörted az angyalt. Borzongás futott végig a gyerekseregen: – Miss Davenport eltörte az angyalt! Az egyik kislány sírni kezdett, és ez láncreakciót indított be. Döbbent megjegyzések hallatszottak, valaki seprűért és lapátért kiáltott, mások a gyerekeket intették, hogy ne nyúljanak a törött üveghez. Maureen – a kétbalkezes, az angyaltörő – megsemmisülten lemászott a létráról. – Fel sem tudom fogni, hogy ezt tettem! – panaszolta a nővérének. – Véletlen volt – vigasztalta Renée megértően. A családi legendák szerint ő volt az a testvér, akinek az első szava az volt: „én megmondtam”… Most csupán elhessegette a gyerekeit az üvegcserepektől, és megpaskolta Maureen karját. – Kell egy új angyal, méghozzá sürgősen – szögezte le Eddie. Macihoz beszélt, aki még mindig nem tette föl a díszét a fára. – Nem bánod, ha kölcsönkérem a tiédet? Maci elkerekedett szemmel, leesett állal átengedte a vécé-papírguriga angyalt. Eddie sebesen fölmászott a létrára, Maureennal ellentétben szemernyi bizonytalanság sem látszott rajta. A lány és a testvére nem is próbálták leplezni, hogy a szemük a koptatott farmerba bújtatott tökéletes hátsójára tapad. – Igazán gyors – suttogta Renée. – Figyelmeztess, hogy boldog, férjes asszony vagyok. – Boldog, férjes asszony vagy – súgta Maureen. – De te nem. Neked… – Én boldog szingli vagyok – vágott vissza Maureen, és elfelejtette lehalkítani a hangját. Amikor több tucat szempár fordult felé, azt kívánta, bárcsak megnyílna alatta a

92

márványpadló. Vajon Eddie hallotta? Nyilván már eddig is nevetségesnek tartotta, és ez a véleménye most csak megerősítést nyerhetett. Eddie-t, úgy tűnt, teljesen lefoglalta, hogy szilárdan fölerősítse az új angyalt a fenyő tetejére. Átfűzött rajta és köré tekert egy fényfüzért, aztán leereszkedett a létrán. – Valaki kapcsolja be a világítást! – mondta, és Macihoz fordult. – Mi lenne, ha tiéd volna a dicsőség? Valaki megmutatta a kisfiúnak a főkapcsolót. Maci elfordította, és a magas fa életre kelt. Az emberek önkéntelenül tapsolni kezdtek. Maci arca is földerült, fűtötte a büszkeség. Daisy gyorsan lefényképezte. – Köszönjük. Hetek óta most mosolygott először szívből – mondta az anyja Eddie-nek. – Megvolt a mai napi jó cselekedete – közölte a férfi Maureennak. – Tessék? – A lány változatlanul roppant zavart érzett a jelenlétében. – Azzal, hogy eltörte az angyalt. Úgy látszik, mégsem volt akkora tragédia. – Hm, meglehet. – Maureen gondosan ügyelt rá, hogy ne nézzen a nővérére. Renée hadonászott, arra próbálta buzdítani… mire is? Hogy közeledjék a férfihoz? Na persze. – Mi járatban van? – kérdezte tőle. – Elhoztam az adománygyűjtés műsortervét – felelte Eddie némi habozás után. – Már hétfőn adásba kerülhet, a reggeli csúcs idején. – Köszönöm. – Maureen átvette a nyomtatott lapot. – Akkor hétfőn, a stúdióban! – Megbeszéltük. – Esküszöm – mondta Renée a távozó férfi után nézve –, reménytelen eset vagy. – Tessék? – Hogy lehetsz ennyire élhetetlen? Ez az ember azért jött, mert látni akart. Valószínűleg találkát is kért volna tőled, ha adsz rá neki egy csepp esélyt. – Badarság! Csak ezt a műsortervet hozta el. – Azt e-mailben is átküldhette volna, te szamár! De nem tette. Személyesen jött el. Te meg majdnem kirúgtad. – Udvarias voltam. – „Mi járatban?” – utánozta Renée a húgát. – Ezt mondtad. Ez neked udvarias? – Bolondságokat hordasz össze. Eddie Haverinél munkatársak vagyunk. Túl sokat képzelsz bele az ügybe. – Aha. – Az ég szerelmére, ő Eddie Haven! – Te pedig Maureen Davenport vagy. No és?

93

12. Maureen belépett a rádióállomásra, és üdvözölte Brandit meg Heidit, a producert és a gyártásvezetőt. A könyvtár megmentésére tervezett kétségbeesett próbálkozás jegyében aznap élő adásban interjút fog adni. Magának sem szívesen vallotta be, de idegesítette a feladat. Messze kívül esett a megszokott világán, de hát a könyvtárnak minden elképzelhető segítségre szüksége volt. Belépett a stúdióba, és letelepedett a műszerfal mögött ülő Eddie-vel szemben. A férfi megmutatta neki, hogyan vegye fel a fülhallgatót, és egy bolyhos mikrofont tolt elé. – Újabb fagyos, hideg reggel virradt Avalonra – duruzsolta behízelgő hangján. – A hőmérő jelenleg mínusz kilenc fokot mutat, úgyhogy bugyolálják be jól magukat, mielőtt kimennének a házból. De még jobb, ha töltenek maguknak még egy csésze kávét, és otthon maradnak még egy kicsit. Ma reggel rendkívüli vendégünk van itt, a stúdióban. Kérem, üdvözöljék velem együtt Maureen Davenportot, Avalon külön bejáratú könyvtárosát, aki nagy fába vágta a fejszéjét. Mint a könyvtárunk vezetőjének, hírei vannak a számunkra. Isten hozta, Maureen! – Jó reggelt, köszönöm, hogy itt lehetek. – Feszülten, erőltetetten csengett a hangja. Valamikor régen színjátszást tanult a középiskolában és a főiskolán. Igazán tudhatná, hogyan kell ezt csinálni, hogyan engedje el magát, és beszéljen könnyedén. Ehhez képest a torka elszorult, és a fejéből elpárolgott minden épkézláb gondolat. Eddie a profik együttérzésével nézett rá – a házigazda, aki szeretné elérni, hogy a vendége megnyugodjék. – Meséljen nekünk a könyvtárról! Mi a helyzet, és miben tudnak a hallgatók segíteni? Azok a gyilkos kék szemek egyáltalán nem nyugtatták meg. Szerencsére hozott magával puskát. Eddie megrándult, amikor zörögve széthajtogatta a papírlapot. – Hm, elnézést – motyogta a lány, és gondolatban bokán rúgta magát. A hallgatók most nyúlnak a gombhoz, és keresnek egy másik adót. Maureen szigorúan figyelmeztette magát, hogy ne szúrja el a dolgot. Ne a könyvtár igya meg a levét, hogy neki lefagytak az agysejtjei Eddie Haven kék szemétől. Belenézett a jegyzeteibe, és beszélt a támogatás elmaradásáról, a kilencvenkilenc éves haszonbérleti szerződésről meg annak közelgő lejártáról. Hangsúlyozta, hogy a könyvtár egyetlen esélye a túlélésre, ha elő tudják teremteni a teljes évi működési költséget, és ezt a jövőre nézve is biztosítani tudják. Megemlítette az adótervezet kudarcát, mely a forgalmi és az iparűzési adó csekély emelése révén biztosította volna a könyvtár működését. Miközben beszélt, Eddie eljátszotta, hogy hatalmasat ásít. – Száz szónak is egy a vége – váltott sebességet Maureen –, a könyvtárunkat végérvényesen bezárják, ha nem tudjuk előteremteni a pénzt. Méghozzá gyorsan. Eddie föltartotta a hüvelykujját. Ez az! Csak egyszerűen. – Mondja el, milyen hatással lenne a közösségre a könyvtár elvesztése – javasolta.

94

– Nos, nyilván kevésbé látványos hatással, mint más közintézmények és – szolgáltatások megszűnése. Senkinél nem kapcsolják ki az áramot. Senkinek nem ég le a háza. A hóekék továbbra is munkába állnak minden reggel. Más szóval, az élet megy tovább. De mégiscsak veszteség lenne. A közösség elveszíti a tanulás és a kulturális gazdagság egy forrását. Nem olyan közvetlen dolog, mint a híd- és útkarbantartás, de a hatása messzire nyúló. Könyvtár nélkül a közösséget felbomlás fenyegeti. – Elmagyarázná, mit ért felbomlás alatt? Miért bomlik föl a közösség könyvtár nélkül? – Úgy gondolom, a közösség működőképességét annak alapján lehet megítélni, hogy mennyi védelmet nyújt az embereknek. Egy templom vagy egy szentély a lélek menedéke. Egy kórház vagy egy menhely a testé. A könyvtár a szellem menedéke. – Maureen a jegyzeteire pillantott. – Az iskolákat minden évben figyelmeztetik, hogy javítsák az olvasási készséget. Hogyan lehet ezt elérni könyvtár nélkül? Eddie fölírt valamit egy darab papírra, aztán odacsúsztatta Maureen elé. Egyetlen szó állt rajta: sztori. Jól van, gondolta a lány. Mély lélegzetet vett. Mesélj valamit! – A városunk könyvtára azért létezik, mert Avalon lakói fölépítették. Annak idején, 1909ben, az eredeti épület porig égett. Egy fiú is meghalt a tűzben. Soha nem derült ki a neve. A feltételezések szerint egy csavargó lehetett, aki a könyvtár pincéjében húzta meg magát, és tüzet rakott, hogy megmelegedjék. Szomorú módon mindez szenteste történt. Borzalmas veszteség lehetett, de az emberek összefogtak, és tisztességgel eltemették a fiút. Egy közösségi érzéssel megáldott ember, Mr. Jeremiah Byrne letette az új épület alapkövét, és ezzel életre hívta a ma is ismert intézményt. Eddie ingadozó mozdulatot tett a kezével, jelezve, hogy kezdi unni az elbeszélést. A mindenségit, de nagy igényei vannak! – Egy kisvárosban, mint a miénk, a könyvtár sokkal többet jelent, mint egy helyet, ahol könyveket lehet szerezni. Itt tartjuk a városi gyűléseket. Ide jönnek iskola után a gyerekek. Internet-hozzáférést biztosítunk. Ingyenes kiállítási lehetőséget a helyi művészeknek. A könyvtár bezárása az üzleti hanyatlás előjele. Melyik cég akar boltot nyitni egy olyan városban, ahol még könyvtár sincs? – Maureen egészen belemelegedett a beszédbe, és hozzátette: – És hogy a dolog emberi oldalára is rávilágítsak: az egyik vendégünk, aki a felnőtt írás-oktatási programban vesz részt, jó példája annak, milyen életbevágó szerepe van a könyvtárnak. Eddie tekintete felélénkült. – Az illető nem akarta analfabétaként leélni az életét, de szégyellte a helyzetét. Hála a könyvtárnak, közvetlenül tudok neki segíteni. Nem kell felfednie a titkát, de megtanul olvasni. – Ez nem utolsósorban a maga érdeme – vetette közbe Eddie. Maureen elpirult. – A lényeg az, hogy ha nincs a könyvtár, ez az ember soha nem jött volna el hozzám. – Aztán újból témát váltott. – Szerdánként mesedélelőttöt tartunk. Az emberek elhozzák a gyerekeiket, akik letelepednek a rongyszőnyegre a magas támlás hintaszék körül, mely már ötven éve ott áll az épületben. Aztán valaki felolvas egy mesét. És ekkor következik be a csoda. A legizgágább gyerek is tátott szájjal hallgatja. Belefeledkeznek a mesébe, és az távoli tájakra röpíti őket. Nyilván a könyvtár nélkül is lesznek mesedélelőttök az óvodában vagy otthon vagy a könyvesboltban. Ám van abban valami különleges, hogy a kicsik összegyűlnek a könyvtárban, az öreg hintaszék körül. Ez tagadhatatlan. Eddie ismét föltartotta a hüvelykujját. – A minap egy asszony elhozta az unokáját, Katyt a mesedélelőttre – idézte föl Maureen, és teljesen megfeledkezett a puskájáról. – A kislány a Jamie és a csodalámpa című történetet kérte, egy régi, nagy kedvencet. Mégis, a történet vadonatúj, valahányszor egy kisgyerek

95

felnyitja a könyv fedelét. Később a nagymama elmesélte nekem, hogy őt is elhozták a mesedélelőttre, ugyanebbe az épületbe, ugyanebbe a szobába. Örült neki, hogy az unokáját is megismertethette a hagyománnyal. – Tessék – vette át a szót Eddie –, ezzel a velejére tapintott. Bárki megnézheti az interneten, hogy mennyi szolgáltatást nyújt a könyvtár ingyenesen. Ám a könyvtár lényegét akkor értjük meg igazán, ha arra gondolunk, amit Maureen Davenport elmesélt most itt nekünk. Úgyhogy ebben az ünnepi időszakban, kérjük, legyenek bőkezűek! A felajánlásokat és az adományokat postán, telefonon és az interneten keresztül is eljuttathatják a könyvtárnak, de a legjobb az lenne, ha személyesen jönnének el. Nézzék meg a saját szemükkel, miért olyan fontos megmenteni a könyvtárat! – Köszönöm, hogy meghallgattak – mondta Maureen. – Köszönjük, hogy velünk tartottak – folytatta Eddie nyájasan. – És remélem, mindenki beírja a naptárba a könyvtár legközelebbi adománygyűjtő rendezvényeit. Fejezzük be ezt az órát néhány a témához illő dallal! Következzék a Paperback Writer a Beatlestől, 1966-ból! – Szép munka volt – mondta, miután kikapcsolta a mikrofont. – Gondolja, hogy lesz hatása? – Nem árthat. Minden egyes adomány segít. Köszönöm, Eddie! Maureen kutyaszorítóba került. Valahányszor elhatározza, hogy nem kedveli a férfit, az mindig tesz valami ehhez hasonlót, amitől ő ismét fülig belehabarodik. Amikor kilépett a stúdióból, Brandi és Heidi hirtelen abbahagyták a társalgást, és szétrebbentek. Maureennak utoljára középiskolában volt ilyen érzése: hogy kinevetik a menő lányok, a szép lányok. Hogy összesúgnak a háta mögött. Természetesen ez nem ugyanaz a helyzet, és meglehet, hogy a két nő pusmogásának semmi köze nem volt őhozzá – de mégis, a jelenet figyelmeztetésként szolgált: nem tartozol ide! A könyvtárban töltött nap után Maureen munkája még nem ért véget. Megszólalt a mobilja, és a kijelzőn megjelenő név mosolyt csalt az arcára. H. Lonnigan. – Lonnie! – dünnyögött, és fölvette a telefont. – Hogy van a kedvenc könyvtárosom? – csendült fel egy mély férfihang, bársonyos, mint az olvasztott csokoládé. – Alig várja, hogy láthasson. Hiányoztál. – Most értem vissza. Fenn jártam Észak-Kanadában, a bányáknál. Ez volt az első menet az évadban. Maureen megborzongott. Elképzelte Lonnie-t, amint a hatalmas teherautójával keskeny, jeges hegyi utakon döcög, hogy gázolajat vigyen a távoli bányákba. – Örülök, hogy épségben visszaértél – mondta. Tisztában volt vele, hogy fölösleges fölhívnia a figyelmét a munkája kockázataira. Lonnie veszélyes áruk fuvarozásával foglalkozott, és fütyült a veszélyre. – Mikor tudunk találkozni? – kérdezte. – Például most? Maureen az asztalán álló órára nézett. – Remek! Mindjárt végzek a munkával. Hol? – Nálad? Volt valami a hangjában, ami fölkeltette Maureen figyelmét. Fölnézett, és lám, a férfi ott állt előtte, hatalmas termete betöltötte az ajtót. – Lonnie! – kiáltott föl, és egy pillanattal később ölelő karok fonódtak köré. – Nem tudtam, mikor jössz vissza. Van itt számodra valami. A férfi hátrább lépett, és ragyogó arccal nézett rá. – Tényleg?

96

Maureen odagurított egy zsámolyt az egyik magas polchoz, de Lonnie megelőzte, egyszerűen fölnyúlt, és levett egy köteg könyvet. – Erre fáj a fogad? Maureen bólintott, aztán elindult vele a hosszú asztalhoz a felnőtt olvasóteremben. – Praktikus lehet, ha az ember olyan magas, mint egy óriás vörösfenyő. – Néha az – felelt a férfi. – Teljesen… egyedül vagyunk? – Természetesen – nyugtatta meg Maureen. – Foglalj helyet, Lonnie! – Kinyitotta az egyik könyvet. – Szerintem ez tetszeni fog neked. Lonnie kibújt a szőrmebéléses, kockás bekecséből, leült, és szemügyre vette a címlapot. – Are… – Fölnézett Maureenra, aki bólintott. – Area. T-tan…gó. Tangó. Delta. Area Tangó Delta. – Ügyes. Egy sorozat első darabja. A jövőben játszódik, egy olyan fickóról szól, aki katonai eszközök szállításával foglalkozik, és mindenféle veszedelmes helyzetbe bonyolódik. Lonnie bólintott. – Nekem való könyvnek tűnik. Maureen remélte, hogy így van. A könnyen olvasható, izgalmas történeteket kimondottan az olyan fickóknak dolgozták ki, mint Lonnie: kezdő olvasóknak, akinek sok gyakorlásra van szükségük, hogy fejlődjenek. Az órára nézett. – Lássunk neki! Elhoztad a füzetedet? Lonnie az asztalra tette a három gyűrűs mappát. Űrlapok sorakoztak benne, a választói névsorba való jelentkezéstől a hitelkérelemig, melyeket most tanult kitölteni. Miközben Maureen lapozgatni kezdte a papírokat, neki lehorgadt a válla. – Útközben nem sok időm volt ilyenekkel foglalkozni. – Semmi baj. Úgy haladunk, ahogy az neked jó. Mindig. Lonnie bólogatott, de változatlanul feszültnek látszott. Ez az óriás termetű, oroszlánszívű ember szemrebbenés nélkül fújt adalékanyagot a sebességváltóba, de zavarba jött a könyvek között. – Szeretném, ha elengednéd magad – mondta Maureen. – Ez egy írás-olvasási program felnőtteknek, nem egy titkos társaság. – Ámbár titokban tartották, ahogy arra a rádióinterjúban utalt is. Lonnie gondjai akkor tetőztek, amikor megbüntették közlekedési kihágásért, de nem tudta elolvasni az idézést. A szolgálatos rendőr – Ray Tolley – volt az egyetlen, aki Maureenon kívül ismerte az igazi problémáját. – Gyorsabban haladnál, ha bejárnál néhány órára az iskolába… – Nem járok órákra! – vágott a szavába Lonnie. – Végigkínlódtam az iskolát egészen a tizedik osztályig, de kutyafülét sem tanultam. – Azóta más ember lettél. Igazából mitől félsz? – Régebben attól féltem, hogy a többi gyerek kicsúfol. Tudod, hülyének néznek. Most attól félek, hogy sosem fogok megtanulni rendesen írni-olvasni, és csalódást okozok az embereknek. – Máris egészen jól megy – nyugtatta meg Maureen. Már egy éve dolgoztak együtt, rejtőzködve, bujkálva, mint két házasságtörő, mert Lonnie annyira szégyellte az írástudatlanságát. – Csak azt nem tudom, meddig tudjuk ezt folytatni. – Mi a baj? – A tervek szerint a könyvtár az év végén bezár. Új munkahelyet kell keresnem, és nem tudom, mi lesz az óráinkkal. – Mi az, hogy bezár? A könyvtár nem zárhat be! Maureen ecsetelte a gyászos anyagi helyzetet. – Továbbra is próbálunk pénzt szerezni, de nem túl biztató a helyzet. – A könyvtár nem zárhat be – ismételte Lonnie. Félretolta a Tangó Delta regényt, és kivett egy vonalas papírlapot a mappából. – Ehhez kell majd egy kis segítség. Levelet akarok írni.

97

– Milyen levelet? – Tudod, az újságba. Meg… azt hiszem, el lehetne küldeni a városnak, a megyének és az államnak. Bárhová, ahol úgy véled, hogy haszna lehet. – Jól van, Lonnie. És mit akarsz megírni abban a levélben? A férfi hallgatott. Fölemelt egy töltőceruzát, mely majdnem eltűnt a nagy, érdes praclijában. – Elmondom, hogy amikor egy évvel ezelőtt először betettem a lábamat a könyvtárba, még annyira sem tudtam írni vagy olvasni, hogy kitöltsem az űrlapot, amellyel kölcsönzőjegyet kell kérni. Elmondom, hogyan segítettél nekem; hogy ha kellett, késő estig itt maradtál, vagy bejöttél hajnalok hajnalán, és hogy mennyivel jobban tudok már olvasni; és azt, hogy arra készülök, hogy leteszem az érettségit. És hogy ez mind nem történt volna meg, ha nincs a könyvtár. – Ez egy nagyon hatásos levél lenne – mondta Maureen. – De meg kell neked mondanom, hogy senki nem fogja elolvasni vagy kinyomtatni, ha nem írod alá. Ha úgy rendelkezel, az újság titokban tartja a nevedet, de a levelet akkor is alá kell írnod. – Más szóval le kell lepleznem magamat. – Lonnie tűnődve forgatta az ujjai között a ceruzát. – Ha azt akarod, hogy bárki komolyan vegye a leveledet, akkor igen. – A francba! – Lonnie, nem muszáj… – Legyen! Aláírom. Teringettét, egy évvel ezelőtt még leírni is alig bírtam a nevem. – És mi lesz a titkoddal? – Annak vége. Mostantól vége. Azt kérdezted, mitől félek, és igazából nem tudtam mit mondani neked. Féltem attól, hogy az emberek rájönnek, ki vagyok valójában. De tudod mit? Nem vagyok rossz ember. Csak rosszul olvasok. Maureen elmosolyodott. – De napról napra jobban. – Miközben nézte, hogy a férfi óvatosan felírja a lap tetejére, hogy „a szerkesztőnek”, elszorult a torka. – Köszönöm, Lonnie! – suttogta. A férfi fölnézett, és kissé szégyenkezve rámosolygott. – Nincs mit. Hirtelen ötlettől vezérelve Maureen áthajolt az asztal fölött, és megcsókolta az arcát. – Te vagy a legbátrabb! Eddie úgy döntött, beugrik a könyvtárba, hogy odaadja Maureennak a rádióinterjút követően beérkezett adományokról szóló összesítést. Úgy vélte, a lány elégedett lesz a számokkal. Kezdetnek nem rossz. Igazság szerint e-mailben is elküldhette volna neki a jelentést, de személyesen akart találkozni vele. Látni akarta az arcát, amikor megpillantja az eredményt. Ellentmond minden józan észnek, hogy látni akarja. Talán a jó hír hozójának szerepében akar tetszelegni előtte. Tüskés, bizalmatlan, házsártos teremtés. Arról nem is szólva, hogy rendíthetetlen véleménye van mindenről, és teljesen odavan a karácsonyért. Tárgyilagosan nézve kész rémálom Eddie számára. És mégis, volt benne valami, amit Eddie egyelőre nem tudott a nevén nevezni, de határozottan szeretett volna közelebbről megismerni. A lányok, akikkel együtt dolgozott a rádióban, Brandi és Heidi, nyomban észrevették, hogy Maureen Davenport más, mint a reggeli műsor szokásos vendégei. A férfi rajtakapta őket, amint erről pusmognak a műsor végeztével. – Teljesen odavagy azért a nőért – közölte vele Brandi. – A hatalmas Eddie Haven úgy belehabarodott, hogy csak úgy koppan. Eddie nem is próbálkozott tagadással. – No és? – kérdezte.

98

– No és, mit teszel az ügy érdekében? – kérdezett vissza Heidi. Egész nap ott motoszkált a fejében a kérdés, és most már lassan vacsoraidő volt. A furgonját a szerelőnél kell hagynia, hogy átnézze a féket. Talán Maureen felajánlja, hogy hazaviszi. Igen, akkor esetleg együtt tölthetnek egy kis időt. A könyvtár felé vette az útját, remélve, hogy még elcsípheti a lányt záróra előtt. A parkolóban két jármű állt, Maureen autója megy egy teherautó Hugo Lonnigan Fuvarozás felirattal az ajtaján. Egy szállítóautó? Máris ott tartanának, hogy kiürítik az épületet? Eddie-t jobban zavarta ez a gondolat, mint hitte volna. Hát miféle város ez, hogy lemond a könyvtáráról? A bejárati ajtó zárva volt, de arra gondolt, Maureen meg fogja hallani, ha elég hangosan dörömböl. Már emelte az öklét, amikor mozgást vett észre az olvasóteremben. Látta, hogy Maureen az asztalnál ül, valami fickó – egy igencsak megtermett fickó – mellett. Csupán egy zöld ernyős lámpa világította meg a körvonalaikat. Egymás mellett ültek, összeért a válluk, a fejük egymás felé hajolt. Mi a szösz! Maureen súgott valamit a fickó fülébe. Eddie nem volt benne biztos, de úgy vélte, talán meg is csókolta. Akkorát káromkodott, hogy Maureen füle leégett volna zavarában, ha hallja, aztán begyömöszölte a jelentést a ládába, ahová a visszahozott könyveket lehetett bedobni, és dühösen visszamasírozott a kocsijához.

99

HARMADIK RÉSZ Amikor karácsonyi csengettyűk szólnak a behavazott mezők fölött, Édes hangok zengését halljuk régmúltba vesző tájakról, És a megüresedett helyeken kirajzolódnak Félig elfelejtett arcai A barátoknak, kiken egykor csüngtünk, és a szerelmeknek, kiket egykor ismertünk. Ella Wheeler Wilcox (1860-1919), amerikai író és költő

13. Mivel a kocsiját a szerelőnél hagyta, Eddie gyalogosan ballagott el a Hegyi Legelő nevű intézménybe, meggörnyedve a havat kavaró szélben, az akusztikus gitárját vízálló tokban cipelve a hátán. Az olyanok, akik ismerték a történetét, időnként megkérdezték tőle, hogy gyógyulófélben lévő alkoholista létére nem kellemetlen-e neki egy kocsmában időzni. Mindig megnyugtatta őket, hogy nem. Kellemetlen az volt, amikor régen egy kocsmában időzve hülyére itta magát. Szembenézni a zavarral és a szégyennel, ami másnap várt rá, amikor nem tudta, mit tett kábulatában, milyen megalázó helyzetekbe keveredett. Az kínos volt. Ehhez képest józannak maradni felért egy kellemes sétával. Természetesen voltak nehezebb pillanatok, de a gyűlések és a barátai segítségével meg tudta tartani a fogadalmát. Aznap este művészi céllal kereste föl a kocsmát. Három cimborájával együttest alakítottak, melyet Örökifjúknak neveztek. Valahányszor a városban járt, Eddie velük gitározott és énekelt. Noah Shepherd dobolt, Bo Crutcher basszusgitáron játszott, Rayburn Tolley pedig szintetizátoron. Eddie és Ray már régóta együtt zenéltek. Az évek során sok ember lemondott Eddie-ről, de Ray soha. Még akkor sem, amikor Eddie azt kívánta volna. Noah-val és Bóval együtt a négyes nem sok sikerrel dicsekedhetett, viszont remekül szórakozott, miközben ismerős, baráti közönségnek játszott bárokban vagy környékbeli fesztiválokon. Eddie érkezett meg utolsónak. – Hahó, cimborák! – köszönt, amikor belépett a meleg, barlangszerű ivóba, aztán egy odakészített törülközővel lesöpörte a havat gitártokról. A helynek enyhe élesztőszaga volt, amihez a fával fűtött tűzhely füstje keveredett. Maggie Lynn, a Hegyi Legelő tulajdonosa már lefőzött egy friss kancsó kávét, mert tudta, Eddie mit iszik. – Angyal vagy – villantotta rá a férfi a legszebb mosolyát. – Aha. Próbáld erről meggyőzni a volt férjemet! – Föladom – mondta Eddie, és odaballagott a társaihoz. Egyelőre még nem volt sok vendég a kocsmában: egy párocska az egyik bokszban és két fickó, akik a bárpultnál hokimeccset néztek a tévében. – Na, hogy alakulnak a dolgok Napsugár kisasszonnyal? – érdeklődött Ray, miközben kibontott egy összetekert kábelt. – Maureen Davenportra gondolsz? – dörmögött Eddie. – Ahogy ismerlek, már azon vagy, hogy levedd a lábáról a mézesmázos szövegeddel. – Először is nem az esetem. Másodszor pedig van valakije. Ray felvonta a szemöldökét. – Tényleg? Kicsoda? – Nem ismerem. Lehetséges, hogy a Lonnigan Fuvarozás nevű cégnél dolgozik. 101

– Lonnie? – Ray kis szünetet tartott. – Ő nem Maureen barátja. Legalábbis nem olyan értelemben. – És ezt te honnan tudod? – Tudom – vonta meg a vállát Ray. – Eridj már, ne játszd itt nekem a hivatalos közeget! Honnét tudod? – Hé, ha nem hiszel nekem, kérdezd meg őt! Kérdezd meg Maureent! De még jobb lenne, ha inkább találkát kérnél tőle, és nem a mi fejünket fájdítanád. – Én nem… – De igen, cimbora – vágott közbe Ray, Eddie-t utánozva –, méghozzá fülig. És most elég a beszédből, énekelj! Eddie-t bosszantotta, hogy mindenki azt hiszi, belehabarodott a könyvtárosba. A vak is láthatja, hogy egyáltalán nem az esete. A komoly, okos, rendezett életű nőknek és Eddie Haven-nek általában kevés közös pontjuk akadt. – Lássunk hozzá, jó? Egy darabig játszottak. Először bemelegítés gyanánt néhány régi, ismert számot, aztán újabb darabokat. Eddie a közelmúltban írt egy Elfogultság című számot pár tanítványával, és most először próbálta ki közönség előtt. Maggie Lynn és a vendégek lelkesen tapsoltak. Néhány nő, akik egy magas asztal mellett álltak a barátaikkal, megpróbálták elkapni a tekintetét. Máskor Eddie vevő lett volna a játékra, ám ezen az estén másutt jártak a gondolatai. – Jó kis szám – mondta Ray. – Mintha egy hivatásos írta volna. – Ha-ha – felelte Eddie. Tekintettel a kis létszámú közönségre, korán befejezték a zenélést. Bo és Noah – akik mindketten viszonylag friss házasok voltak – siettek haza. Eddie és Ray biliárdoztak, aztán egyszer csak Ray megbökte a barátját a dákóval. – Ne nézz hátra, Rómeó, de társaságot kaptál! Eddie megfordult. Az ajtóban ott állt Maureen Davenport, olyan arccal, mint aki valami rosszat szimatol, nyakig bebagyulálva a hideg ellen. Eddie fülében ott visszhangzott a barátai és a munkatársai locsogása: Teljesen bele vagy habarodva… Beleestél… És hirtelen belátta, hogy minden józan ész dacára így van. Maureen sebezhető, nyílt, és egy kicsit tüskés. Minden szempontból ellentéte az olyan lányoknak, akik érdekelni szokták. De mégis, nem tehetett róla, kedvelte. Intett neki, hogy jöjjön be. – Mit keres itt ily kései órán? – tudakolta. – Minden rendben? Míg a lány letekerte a nyakáról a sálat és lehámozta magáról a kabátot, pillantása úgy járt körbe a kocsmában, mintha az egy ópiumbarlang lett volna. Megnézte a csoport nőt a feszes farmerjeikben, és ösztönösen megigazgatta a pulóverét. Nyilvánvaló volt, hogy nem szokott gyakran idejárni. – Nincs még késő. Bagoly típus vagyok – mondta, és föltolta a szemüvegét az orrnyergére. Maureen hajlandó volt kilépni a megszokott, biztonságos világából, csak azért, hogy láthassa őt – ezt Eddie igen hízelgőnek érezte. Ez azt jelenti, hogy tetszik a nőnek. Valószínűleg folyton ő jár a fejében. Ezek szerint Raynek igaza volt azt a Lonnigan nevű, teherautós fickót illetően. – Lemaradt a koncertről – mondta neki. – Legközelebb hamarabb ide kell érnie. – Nem szórakozni jöttem. A műsoron gondolkoztam. Szeretném tudni, hogy halad a dalszerzéssel. – Azért jött, hogy megnézze, elvégeztem-e a házi feladatomat? – Eddie nevetett, de nem jókedvében. Ezek szerint Maureen nem azért jött, hogy őt hallja. Önmagának sem szívesen vallotta be, mennyire bosszantja ez.

102

– Elkészült a dal? – Maureen magyarázkodva Rayhez fordult. – Elő fog adni egy külön erre az alkalomra írt dalt a pásztorjáték során. – Ilyen a mi Eddie-nk. Igazi cukorfalat. – Dugulj el! – morgott Eddie. – Hé, csak azért, mert te allergiás vagy a karácsonyra, még nem muszáj az egész világnak így éreznie! – vágott vissza Ray. – Nem vagyok allergiás a karácsonyra. – Csak vigyázzon ezzel a fickóval! – figyelmeztette Ray Maureent. – Baja van a karácsonnyal. – Baromság! – tiltakozott Eddie. – Az is csak olyan nap, mint a többi. Ray jelentőségteljes pillantást vetett a lányra. – Látja? – Karácsonytagadás. – Pontosan – helyeselt Ray. – Azt hittem, a barátom vagy! – méltatlankodott Eddie. – Hát nem épp az imént neveztelek cukorfalatnak? – Ray az órájára nézett. – Ideje lelépnem. Éjszakás vagyok az őrsön. Meg kell óvnom a világot a karácsony ellenségeitől. – Hé! Még haza kell hogy vigyél, elfelejtetted? A kocsim szervizben van. – Majd én elviszem – ajánlkozott Maureen. – Menjen csak, Ray! Tolley elviharzott, mielőtt Eddie bármit mondhatott volna. – Hozom a gitáromat – mondta a lánynak. Maureen hallgatott, miközben kettesben elhagyták a kocsmát. Eddie a foglya volt. – Most meg mi bántja? – firtatta a férfi, miközben betette a gitárt a kocsi hátsó ülésére. Maureen kis autójában nyelvoktató CD-k és kézimunkakellékek hevertek több zsák madáreledel és egy konzervekkel megpakolt doboz mellett. – Miből gondolja, hogy bánt valami? – Maureen legyintett. – Mindegy, ne válaszoljon, úgyis csak sértegetne. – Hah, tudtam! Valami bántja. Úgy értem, valami más, mint a szokásos. Maureen beindította a motort, és föltekerte maximumra a fűtést, de nem indult el, noha mindketten becsatolták magukat, hanem a férfi felé fordult. – Hogyan fog megírni egy gyöngéd, szeretetteljes karácsonyi dalt, ha utálja a karácsonyt? Eddie nem állhatta meg nevetés nélkül. Hát ez nyugtalanítja! – Ugyanúgy, ahogy bármilyen dalt megírok. Egyik hangjegyet a másik után. Nem kell hinnem abban, amit írok. – Nem? – Csak egy dalról van szó. Zene és szöveg, meghatározott témában. Maureen kikanyarodott a parkolóból, és elindult lefelé a dombról. Eddie megadta neki a címét, és azon gondolkodott, hogy behívja-e, ha megérkeznek. Megkérdezheti tőle, lenne-e kedve vele tölteni még egy kis időt. Folytatni a vitatkozást. Ó, igen, az mókás lenne! – Szóval megírta, vagy sem? – szólalt meg a nő. – Nem. – Most van rá szükségünk, Eddie. Miért nem írta meg? – Teringettét, Maureen, dolgom volt, el tudja képzelni? Szükségem van egy kis nyugalomra, hogy összeüssek valamit. – Mennyi nyugalomra? A legidegesítőbb nő, akivel valaha találkozott! – Most mit mondjak, egy számot? – Igen. Mire van szüksége? Harminc percre? Egy órára? Egy napra? – Ördög és pokol, nem tudom!

103

– Nem tudja, mennyi idő alatt tud megírni egy dalt? – Annyi idő alatt, amennyi kell hozzá. Ennél pontosabban nem tudom megmondani. Egy közlekedési lámpánál Maureen felé fordult, és néhány pillanatig áthatóan nézett rá. Aztán kitette az indexet, és lefordult a Szilfa utcáról. – Hé! – méltatlankodott Eddie. – Azt hittem, hazavisz. – Meggondoltam magam – mondta Maureen nyíltan. – Hozzám megyünk. Maureen tisztában volt vele, hogy nagy kockázatot vállal, amikor idehozza Eddie-t. Csak ők ketten, ilyen késői órán. De elkeseredett elszántság hajtotta. Kell tőle az a dal! Méghozzá egy csodálatos dal. – Ez a könyvtár – állapította meg Eddie. – Tudom. – Maureen kivette a hátsó ülésről a gitárt, és a férfi kezébe nyomta. Aztán előkotort egy kulcscsomót, és az épület oldala mellett a személyzeti bejárathoz vezette. – Este tizenegy óra van! – Én is ismerem az órát. – Azt hittem, magához megyünk. – Ez is az otthonom. – És azért vagyunk itt, mert… – Mert magának nyugalomra van szüksége. Ehhez a könyvtárnál keresve sem lehet jobb helyet találni. – A lány kikapcsolta a riasztót, aztán egy sötét irodán keresztül, ahol rendezetlen íróasztalok és könyvekkel teli polcok álltak, bevezette az igazi könyvtárba. – Kellett nekem a számat jártatni – dünnyögött Eddie. Maureen egy kisebb helyiségnél állt meg, melynek falán egyetlen ablak volt. Egy asztal, néhány szék és egy öreg pianínó, ebből állt a berendezés. – Ez a zeneszoba – magyarázta. – Ha bezárják az ajtót, szinte teljesen hangszigetelt. Tanulásra szokták használni, vagy gyakorlásra. És most komponálásra. Maga lesz az első zeneszerzőnk. – Olyan, mint a plazmacentrum. – Nem tudom, mi az. – Olyan hely, ahol az ember pénzért vért ad. Tudta, hogy a vérplazma pintje harminc dolcsit ér? Maureen megborzongott. – Fogalmam sem volt róla, hogy a vérért pénzt lehet kapni. Mindig azt hittem, hogy az ember önkéntes alapon ad vért. – Ebből látszik, hogy nem ismeri az élet sötét oldalát. Az olyanok, akiknek már semmi másuk nincs, a vérüket bocsátják áruba. – Ami azt illeti, lehet, hogy én is rövidesen elveszítem az állásomat… – Maureen elnevette magát. – Csak viccelek. Azt hiszem, kicsit erős a világítás. Várjon egy percet! – Elment az olvasósarokba, és egy régimódi, rojtos ernyőjű állólámpával tért vissza. Míg lehajolt, hogy bedugja a konnektorba, Eddie feltűnően csöndben volt. Amikor fölegyenesedett, meglepetten látta, hogy döbbent képet vág. – Valami baj van? – Semmi az égvilágon. A lány szeme gyanakodva összeszűkült. – Miért néz így rám? – Mondjuk úgy, a rajongója lettem. – Tessék? – Szemrevételeztem a fenekét – vallotta be a férfi. Ha lehetősége lett volna meghalni, Maureen ebben a pillanatban valószínűleg azt választja. – Ez visszataszító!

104

– Minden nőnek, aki négykézlábra ereszkedik egy pasi előtt, megnézik a fenekét, ilyen egyszerű a dolog. És ha tudni akarja, káprázatos a hátsója. Mit mondjak, világszínvonalú, komolyan. Ezt eddig még nem vettem észre. – Nem is kellett volna! – Maga vonzó nő, Maureen. Miért akarja ezt elrejteni? – Nem rejtegetek semmit. Eddie ráérősen végigjártatta a szemét a lány vastag, kötött pulóverén meg a túlméretezett dzsekijén. – Na persze! És mi a helyzet azzal a fickóval, akivel láttam? Őt sem rejtegeti? Maureen összevonta a szemöldökét. – Milyen fickót? – Fuvaros? Ó, az ég szerelmére! – gondolta Maureen. – Ő Lonnie. És nem fogok róla beszélni magának. – A francba! Pedig Ray azt mondta, kérdezzem meg. – Beszélt rólam Rayjel? Lonnie miatt? – Talán bűn? – Tolakodás. – Lehet, jelentsen föl! Szóval, velejár? – Nem! – Jár valakivel? Maureen a legkevésbé sem számított erre a társalgásra, felkészületlenül érte. – Igyekszem mennél kevesebb találkára járni – bökte ki. – Miért? Jó móka. – Némelyek így gondolják. Számomra azonban nem. Nekem egy randi kevésbé mókás, mint… – Elhallgatott, és bőszen kereste a megfelelő hasonlatot. – Mint mi? Mint bármi, gondolta Maureen fellengzősen, de ezt nem akarta bevallani. – Mint zsűrizni. Igen, inkább vagyok egy bírálóbizottság tagja, mint hogy randira menjek. – Értem. És még? Templom? Templomba menni jobb, mint randevúra? – Szeretek templomba járni. – Akkor mi a helyzet egy gyökérkezeléssel? Inkább megy randira, mint gyökérkezelésre? Maureen igyekezett megőrizni a komolyságát. – Gyökérkezelés előtt legalább adnak érzéstelenítőt, nem igaz? Egy randin minden idegvégződése védtelen az embernek. – Bolond egy lány maga, tud róla? Kivel járt? Attilával, a hunnal? – Mondtam már, nem járok senkivel, mert nem érdekel. Utoljára egy… – kis gondolkozás után eszébe jutott – egy Walter nevű fickónak adtam találkát. Pocsék hangversenyen voltunk. Előzőleg pedig Alvin Gourd egy filatelista-összejövetelre vitt el. Eddie-ből kitört a kacagás. – Nem csodálom, hogy inkább a gyökérkezelést választja. Filatélia? Még nem tiltották be azt az őrültséget? – Egyesek szerint a bélyeggyűjtés komoly művészet. – Jóságos isten! – Eddie-nek a könnyei potyogtak. – És… elnézést… Alvin Gourd? Kobak Alvin? És az emberek megkérdezik tőle, hogy minden rendben van-e a kobakjában? Az a fajta pasi, aki engem találkára hív, gondolta Maureen. – Nem kellene gúnyolódnia más emberek nevén – mondta. – Igaz. Nekem is elég idétlen nevem van. – Eddie? Az nem idétlen. – Nem is ez az eredeti nevem. Amikor megszülettem, Doobie-nak hívtak.

105

– Menjen már! – Esküszöm. Az áll a születési anyakönyvben. – Ki ad olyan nevet a gyerekének, hogy Doobie? – Fűzfa és Holdsugár. – A szülei Fűzfa és Holdsugár? – Volt egy hippikorszakuk. – Na jó, szünet. – Maureen T betűt formált a kezével. – Kizárt, hogy magára hagyjam, amíg nem mesél Fűzfáról, Holdsugárról és a kis Doobie-ról. – Nahát, Miz Davenport, mijóta illen kíváncsi? Maureen játékosan meglökte. Ezzel a csipkelődős Eddievel egészen jól érezte magát, ellentétben azzal, amikor a férfi a… hátsóját szemrevételezte. – Hát jó. Az őseim egy kommunában neveltek föl, nem messze Woodstocktól. Magántanuló voltam. – Lenyűgöző! Csodálatos gyerekkora lehetett. – Úgy gondolja? – Persze. Annak alapján, amiket olvastam, az így fölnőtt gyerekek jól neveltek, kiegyensúlyozottak, és roppant szoros a kapcsolatuk a családtagjaikkal meg mindazokkal, akik segítettek felnevelni őket. – Én nem olvastam róla, csak benne éltem. Őszintén szólva a szüleim fiatalok voltak, hiszékenyek, és ők lennének az elsők, akik elismerik, hogy fogalmuk sem volt róla, mit kezdjenek egy gyerekkel. Némi hit meg kísérletezés, ebből állt a nevelési módszerük. Megtermelték maguknak az ennivalót meg a füvet, és mindenki kivette a részét a lábasjószág meg a gyerekek terelgetéséből. Vegyes eredménnyel. Egy olyan kunyhóban jöttem a világra, ahol nem volt áram. Szerencsére a szervezetem erős volt, de szerencsétlenségemre hülye nevet kaptam: a Doobie-t. Maureen fülében mindez regényesen és mulatságosan csengett. – Szóval kommunában nőtt föl, aztán gyereksztár lett. Az milyen volt? – Semmihez sem fogható. Ámbár az emberek hajlamosak elfelejteni a gyereksztárokkal kapcsolatban, hogy milyen kevesen válnak belőlük felnőttkorukban is sztárrá. Mindenki csak a sikertörténetekre emlékszik: Jodie Foster, Shirley Temple, Brooke Shields. A pletykalapok azokat sem engedik elfeledni, akik tönkremennek, mint Lindsay Lohan, Macauley Culkin meg a többiek. Csakhogy ott vannak azok a társaink is, akik középszerű karriert futottak be a filmnél vagy a tévében, és legalább annyian, akik teljességgel kiszálltak az üzletből. Az embereket ez mindig meglepi. – Hát persze – helyeselt Maureen. – Hiszen amikor eljátszik egy olyan szerepet, mint a kis Jimmy, az embernek az az érzése támad, hogy egy csillag születésének volt tanúja. Eddie kuncogott. – Tudja, ha az ember ötévesen lép rá egy útra, akkor nem kimondottan a vágyait követi. Inkább irányítják. Azért annak a filmnek volt egy előnye: megváltoztatták a nevemet. És az őseim is visszatértek a Barbhoz meg a Larryhez. Maureen egész éjszaka tudta volna hallgatni, ahogy Eddie magáról mesél. A férfi abbahagyta, és egy hosszú másodpercig áthatóan meredt rá. Mintha… igen, mintha a száját bámulná. – Nem szoktam ezekről a dolgokról beszélni – szólalt meg Eddie. – Nem mondom el senkinek – ígérte Maureen. – Nem titok. Csak… elmúlt. De – tette hozzá halkan – eleget beszéltünk rólam. – Valóban – helyeselt Maureen sietve. – Azért jöttünk, hogy megírja a dalt. Hagyom dolgozni. – Ahhoz ihlet is kell ám! – Eddie bekapcsolta a rojtos lámpát, és leoltotta a mennyezeti világítást. A helyiségre borostyánszínű félhomály borult.

106

– Azt nem tudok adni. – Ó, dehogynem! – A férfi keze a lány vállára simult. – Dehogynem tud. Maureen majdnem lángra lobbant az érintésétől. Szeretett volna lezseren, fitymálóan fölnevetni, de csupán furcsa kis hördülés jött ki a torkán. – Mi az ördögöt művel? – Próbálok kissé érdekesebb lenni, mint a bélyegkiállítás. – Nagyon finoman, de határozottan tolta maga előtt a lányt, beszorítva önmaga és az asztal közé. – Hetyegés a könyvtárban. Erről lehetne írni egy dalt. – Szóval így akar ihletet meríteni, hogy kihasznál. – Nem. Szeretnék hetyegni magával. Maureen erős kísértést érzett, hogy engedjen neki, de legyűrte a késztetést, és ellökte magától a férfit. – Ez nem vicces, Eddie! – Éles volt a hangja. Ő tudta, miért, de a férfi fülében alighanem csupán gyerekesen és kellemetlenül csengett. Eddie hátrébb lépett, és kifordított tenyérrel föltartotta a kezét. – Rendben, ahogy akarja – mondta. – Föladom. Maureen komoran bólogatott. – Dolgoznia kell. Emlékszik? A karácsonyi dal. – Ki nem állhatom a karácsonyt, vagy már elfelejtette? – Ezt már mondta, többször is. Amit nem értek, az az, hogy miért. – Én meg azt nem értem, maga miért van úgy oda érte. – A karácsony a csodák ideje – magyarázta Maureen. – Mindenki a legjobb arcát mutatja, a legkedvesebb, legnagyvonalúbb oldalát. És itt, ebben a városban az ünnep különösen szép. És számomra különös jelentőséggel bír. Az, hogy itt voltam karácsonykor, átsegített életem egy nagyon nehéz időszakán. – Alig mondta ki a szavakat, már megbánta, hogy nem tartotta a száját. Ezúttal Eddie jelzett, hogy szünetet kér. – Ezt hallanom kell. – Nem, egyáltalán nem. Egyébként is, miért érdekli? – Maga nem olyan embernek látszik, akinek valaha is volt nehéz időszak az életében. – Tényleg? Hát milyen embernek látszom? – Olyannak, aki jól kijön a családjával, minden vasárnap templomba megy, soha egyetlen tisztátalan gondolata nincs. Olyannak, aki szeret este otthon ülni a pizsamájában, a macskájával meg egy jó könyvvel. Két macskával, gondolta Maureen, de ezt nem vallotta volna be. – Most azt hiszi, megfogott, mi? – A zongoraszékre mutatott. – Tessék írni! Eddie nevetett. – Nem így működik. – Akkor világosítson föl! Hogy működik? – Először éreznem kell a dalt. – És ezt miként fogja elérni? A férfi hallgatott. Aztán, mielőtt a lány tiltakozhatott volna, lehajolt, és puhán szájon csókolta. – Így. Egyébként az előbb is ennyit szerettem volna tenni. Maureen félreugrott. Szóhoz sem jutott a döbbenettől. El sem tudta hinni, ami történt. Egy dolog ábrándozni arról, hogy az ember Eddie Havennel csókolózik, és más dolog, ha ez valóban bekövetkezik. A valóság ezerszeresen fölülmúlta, amit valaha el mert képzelni. Jóságos ég, ő az, aki menten dalra fakad, pedig nincs is különösebb zenei tehetsége! Az egész olyan elsöprő érzés volt! És Maureen utálta, ha elsöprik, majdnem annyira, mint amennyire élvezte a csókolózást Eddie-vel.

107

– Ez volt a legjobb dolog, amit valaha egy könyvtárban átéltem – vigyorgott a férfi. – Máris okosabbnak érzem magam, csak attól, hogy itt vagyok. Maureen elképedve hátrébb lépett. – Már elnézést! – mondta égő arccal. Szórakozik vele a férfi? Ki akarja próbálni, meddig mehet el a savanyú könyvtároslánnyal? – Megyek, hagyom dolgozni. Van néhány elintéznivalóm az irodámban. – Sebesen távozott, miközben azt kívánta, bárcsak ne érezné ennyire megalázottnak magát. Épp elég dolga lett volna, és máskor is gyakran sokáig bent maradt dolgozni, élvezte a könyvtár zavartalan nyugalmát. Ezen az estén azonban képtelen volt összpontosítani. Zaklatottságában rekordidő alatt helyre tette a visszahozott könyveket, és még az íróasztalán is rendet rakott, pedig annak voltak olyan zugai, melyek nem láttak napfényt azóta, hogy friss diplomásként munkába állt. A zeneszobából időnként zongora vagy gitár hangjának a foszlányai hallatszottak, de igyekezett nem tudomást venni arról, hogy Eddie is a házban van. Sőt: megcsókolta őt. Eddigi élete során Maureent összevissza öt férfi csókolta meg, Eddie-t is beleértve. Milyen szánalmas! Néha azzal vigasztalta magát, hogy ez azért van, mert válogatós. Valójában az ok abban rejlett, hogy kerülte a csókolózást. Rég megtanulta, hogy a csókolózásnak mindenféle következményei vannak, melyek végül szívfájdalomban csúcsosodnak ki. Miközben szétválogatta az asztalán heverő postát, kezébe akadt egy nemrégiben kezdeményezett levelezés egy darabja. Nem lelkesedett a gondolatért, hogy új állást kell keresnie, de szembe kellett néznie a valósággal. A munkatársak közül néhányan már felmondtak, mert találtak maguknak más, biztosabb munkahelyet. A műszaki igazgató az Állami Egyetemre ment, New Paltzba. A kézikönyvtáros a helyi könyvesboltban kapott állást. A kiegészítő szolgáltatásokat felügyelő kolléga úgy döntött, megvalósítja élete nagy álmát, és beiratkozik egy szakácsiskolába Észak-Kaliforniában. Maureen sem akart kellemetlen helyzetbe kerülni. Még ha hoz is eredményt a sok adománygyűjtő próbálkozás, valószínűleg akkor sem sikerül annyi pénzt összeszedni, hogy az intézmény működhessen, így hát mozgósította a könyvtárosokból álló ismeretségi körét, és álláslehetőségek után tudakozódott. A tapogatózás máris hozott eredményt: egy bostoni részvénytársaság bekérte a bizonyítványait. A gondolat, hogy talán messzire kell költöznie, mélységesen elkeserítette, abba is hagyta a kuckója rendezgetését. Nem igazi szoba volt, csupán egy sarok a közös irodában. A felügyelő-bizottság minden évben megpróbálta előteremteni egy rendes iroda fedezetét, de sosem volt rá pénz. Most úgy tűnt, soha nem is lesz. Bezárta az íróasztalt, és kisétált a könyvespolcok közé. Talán itt az ideje, hogy a szokásos módon keressen bölcsességet. Becsukott szemmel végighúzta a mutatóujját a könyvek gerincén, föl-le mozgatva közben a karját. Továbbra is behunyt szemmel, véletlenszerűen megállt, kihúzott egy könyvet a sorból, és hagyta, hogy szétnyíljék a kezében a vaskos, nehéz, dohszagú kötet. Az orrát ráncolva rátette az ujját a lapra, aztán kinyitotta a szemét. – „…mindenfelől előrontottak a római ifjak, hogy elrabolják a hajadonokat. – olvasta hangosan. Ó, egek! – Ekkor a szabin nők, akiknek jogtalan elrablása miatt a háború kitört, szétzilált hajjal, megszaggatott ruhában, szerencsétlen sorsukban legyőzve asszonyi félénkségüket, bátran belevetették magukat a fegyverek sűrűjébe…” – Nagyszerű! – dünnyögött Maureen. – Tanácsot kérek, és a szabin nők elrablását kapom. – Ugyan már, csak egy csók volt, semmi több – szólalt meg mögötte egy hang. Maureen úgy meglepődött, hogy kiejtette a kezéből a könyvet, miközben megpördült. A súlyos kötet a lábára esett. – Au! Megijesztett. – Megütötte magát? – kérdezte Eddie, miközben lehajolt és fölvette a könyvet. Megnézte a címét. – Livius: A római nép története a város alapításától. Félre az útból, Da Vinci-kód!

108

– Adja ide! – Maureen kiragadta a kezéből a könyvet, és visszatette a polcra. Olyan tisztán érezte a férfi átható tekintetét, mintha az megérintette volna. – Mi az? – fordult vissza felé. – Semmi. – Egek, de szexi mosolya van! – Csak próbálom kiismerni magát, Moe. – Nincs mit kiismerni rajtam. Az vagyok, ami vagyok. – Vajon észreveszi a férfi, hogy hazudik? Megköszörülte a torkát, és témát váltott. – Nos, elkészült a dal? – Igen. – Valóban, Eddie-n volt a kabát, és a gitárt is elpakolta. – És? Mikor fogom hallani a remekművet? – Sosem mondtam, hogy remekmű lesz. Csak egy dal. – Akkor hadd halljam! Eddie hosszan bámult rá, a tekintete egészen átforrósodott. Lassú, elszánt mozdulatokkal lecsúsztatta a válláról a kabátot, és elővette a gitárját. – Esküszöm, hogy nem láttam még ilyen makacs teremtést. Maureen horkantott. – Ezt bóknak veszem. Eddie fél fenékkel fölült az egyik könyvtári asztalra, behajlította az ujjait, és finoman végigfuttatta őket a húrokon, miközben halkan dúdolt. Maureent már a fesztelen hangolás és bemelegítés is megérintette. El tudta képzelni, hogy a játéka olyan lesz, mint egy gyöngéd ölelés. Ó, Maureen, gondolta, most aztán bajban vagy! – Végzett zenei tanulmányokat? – érdeklődött, és remélte, hogy a férfi nem sejti, mi jár a fejében. Eddie bólintott. – Elméletből és zeneszerzésből diplomáztam a Juilliardon. – Ejha! Nem is tudtam. – Azt hittem, mindent tud rólam. Gondoltam, megnézte a Google-on vagy a Wikipedián. A lány fölháborodottan meredt rá. – Miért tételezett föl rólam ilyesmit? – Mert könyvtáros. – Sosem tennék ilyet. Tolakodás lenne. Illetlenség. Sosem használnám arra a könyvtárosként szerzett tapasztalatomat, hogy mások magánéletében kutakodjam. – Bárcsak többen így vélekednének! Maureen a gitárra mutatott, jelezve, hogy szeretné hallani, amint megszólal. – A dalt! Eddie elkeseredetten felsóhajtott. – Rendben. – Ujjai alatt életre keltek a hangszer húrjai, s virágba szökkent a dallam és a ritmus. Érzelmes, édes-bús hangon énekelt hozzá. A szöveg – metafora a téli fákról – szerény volt, a magánytól a kapcsolatig megtett útról mesélt. Pontos, tiszta játéka jól szemléltette a képzettségét. Az üres könyvtárban szétáradt a zene, meleg áramlatként örvénylett a dallam. Maureennak esélye sem volt. Mindig lenyűgözte a tehetség, különösen az a pillanat, amikor a múzsa átveszi az irányítást. Néha, mint most is, ezt az eseményt pontosan körül lehetett határolni. Az egyik percben Eddie egy fiatalember volt, aki gitározik, a következőben… mintha megszállta volna valami. Meg sem mozdult, mégis mintha átlépett volna egy másik világba, egy másik dimenzióba. Ugyanott ült, mégis eltávolodott, és Maureen érezte, hogy őt is magával viszi. Az összekötő szakasz szövegétől kirázta a hideg: – Olyan vagy nekem, mint egy angyal… Maureen azt hitte, rosszul hall. A szavak visszavitték a múltba, felidézték az estét, amikor a hótorlaszba zuhanva, kábultan és sebesülten megtalálta Eddie-t, aki a történtek dacára képes volt beszélni. Sosem fogja elfelejteni a szavakat, amelyeket azon az éjszakán mondott neki: „Elnézést! Egy pillanatig olyan volt, mint egy angyal.” – Állj! – szólalt meg éles hangon, félbeszakítva a dalt. – Hagyja abba!

109

– Hé, maga akarta hallani! – De nem ezt a dalt. – Ó, bocsánat! Miért nem határozta meg pontosabban? – Nehéz pontosan meghatározni valamit, amit még meg sem írtak. Viszont maga hivatásos. Azt ígérte, karácsonyi dalt fog írni. – Ez egy karácsonyi dal. – Eddie dühösen bámult rá. – Miért, maga szerint mi az ördög? – Nekem szerelmes dalnak tűnt. – Minden karácsonyi dal a szeretetről szól. Nem tudott vitatkozni a férfi érvelésével, még akkor sem, ha kicsavarta az ő logikáját. – Sokféle szeretet létezik – jelentette ki. – Már csak ez kellett! Leckét kapok a szerelemről egy olyan nőtől, aki még csak találkákra sem jár. – Magával – pontosított Maureen. – Magával nem megyek találkára. – Jó, akkor kivel megy? – Semmi köze hozzá. – És énvelem miért nem akar randevúzni? Mert túlságosan fájdalmas lenne, amikor aztán elhagynál, gondolta Maureen, de nem mondta ki hangosan. Egy percig sem kételkedett benne, hogy ha elkezdenének járni, fülig beleszeretne Eddie-be. Csakhogy bármi alakuljon is ki közöttük, a viszony vége törvényszerű lenne: a férfi lelépne. Az olyan fickók, mint Eddie Haven, ezt teszik. Az olyan lányokkal pedig, mint Maureen Davenport, ez történik. – Ez a dal – emlékeztette, remélve, hogy sikerül visszaterelnie a társalgást az eredeti mederbe – nekem nem jön be. – Azért, mert a szeretetről szól? Hát, nagyon sajnálom. – A szerelemről szól, a regényes érzelemről. – Ez a maga véleménye. Az emberek a saját szempontjaik szerint értelmezik a dalokat. Az, hogy „olyan vagy, mint egy angyal” nem feltétlenül romantikus. Akkor neki miért gyújtotta lángra a szívét, amikor meghallotta Eddie szájából ezeket a szavakat? – Ezt mondhatja egy szülő a gyerekének – magyarázta a férfi. – Vagy valaki a barátjának. Attól függ, milyen szövegkörnyezetet képzel hozzá. – Akárhogy is, szerintem nem illik bele a műsorunkba. – Írhatok én, amit akarok, maga sosem lesz boldog. Talán a kutya ott van elásva, hogy nem akar boldog lenni. – Micsoda képtelenségeket hord itt össze! Természetesen boldog akarok lenni. Mindenkinek az a vágya. – Maureen összeráncolta a homlokát, mert sértőnek érezte a feltételezést. – Jól van, bizonyítsa be! – mondta Eddie. – Hogy érti azt, hogy bizonyítsam be? – Bizonyítsa be nekem, hogy boldog akar lenni, nem pedig megragadni a múltban, és valami régi históriában dagonyázni. Maureen kutatva nézett rá. Jóságos ég, lehet, hogy tudja? Vagy csak találgat? – És mit javasol, hogyan bizonyítsam be magának, feltételezve, hogy úgy döntök, megteszem? Már megint: a férfi arcán megjelent az a különös mosoly. Az, amelyik szarkalábakat rajzolt a szeme sarkába, és ez megtörte Maureen ellenállását. – Jöjjön el velem valahová! Hadd mutassam meg, hogyan kell jól éreznie magát. Lazuljon el egy kicsit, az ég szerelmére! – Laza vagyok – tiltakozott a lány. – Tudom, hogyan kell jól éreznem magam. Eddie hátravetette a fejét, úgy nevetett.

110

– Remek. Akkor ez egyszerűbb lesz, mint gondoltam. Mit csinál holnap este? – Dolgom van. – Ez csak részben volt hazugság. – Akkor délután – jelentette ki Eddie, és fölnyalábolta a gitárját. – Holnap, próba után? Igen, az megfelel. És ha vitatkozni próbál, elhívom a tévéstábot is.

111

14. A fene vigye el, ez szívás! – gondolta Eddie, miközben a gyerekek kisereglettek a templomból a szombat délelőtti próba után. – Tényleg annyira rosszak voltunk? – kérdezte Jabez, és megállt az ajtóban. Eddie a homlokát ráncolta. Nem emlékezett rá, hogy hangosan beszélt volna. – Eléggé – mondta. – Sok munka vár még ránk. Egyelőre csapnivalóan néz ki az egész. – Ajjaj! – Téged leszámítva, természetesen – tette hozzá Eddie. Jabez fellépése volt a program fénypontja. Erőlködés nélkül, lebilincselően, könnyedén énekelt. – Jártál énektanárhoz? Úgy értem, iskolán kívül. Pillanatnyi tétovázás után a fiú bólintott. – Egy keveset. De már régen. Valami nyomja a lelkét? Ez a gyerek a veséjébe lát! – Semmi eget rengető – nevetett Eddie. – Találkára hívtam egy lányt, és nem akarok neki csalódást okozni. Jabez rávigyorgott. – Ha randevúzás terén akar tanácsot, rossz ajtón kopogtat. – Nincs barátnőd? – Á! – nevetett a fiú. Eddie ezt különösnek találta. Az ilyen kócos hajú, jóképű srácoknak nemigen tudnak ellenállni a lányok. Eddie maga is látta, ahogy a szemüket meresztgették rá a próbák alatt. – Legfeljebb annyit mondhatok – tette hozzá Jabez –, hogy találjon ki valami újat, nem szokványosat, valamit, ami örömöt okoz neki. Semmi felhajtás. – Hogyne – helyeselt Eddie. – Semmi felhajtás. Kitalálom, minek örülne. – Akkor jó. Majd találkozunk, viszlát! – Jabez felhúzta a zubbonya cipzárját, és elhagyta az épületet. Eddie nézte, ahogy távozik. Ellentétben némely tinédzserrel, Jabez nem autóval járt. Úgy tűnt, kizárólag gyalogosan közlekedik. Senki nem tudott róla túl sokat, és Jabez nem beszélt magáról. Ám ha felbukkant valahol, akkor szívvel-lélekkel ott volt, nagy érdeklődéssel és odafigyeléssel vett részt abban, ami éppen zajlott, különösen a körülötte lévő embereknek szentelt nagy figyelmet. Odakint, a templom előtt, Cecil Byrne-höz csatlakozott, egy olyan sráchoz, aki épp az ellentéte volt. Cecilre nem lehetett mást mondani, mint hogy mafla. Jabez tanácsa nem vitte közelebb Eddie-t a problémája megoldásához. Hirtelen ötlettől vezérelve találkára hívta Maureent. Most aztán ki kell találnia, mit csináljanak, hogyan szórakoztassa. Nem, ennél többről volt szó. Hogy mivel teheti boldoggá. Valaki más boldogságáról gondoskodni nem olyan teher volt, amit Eddie szívesen vett a nyakába. 112

Az az igazság, hogy nem igazán tudta, mivel szerezhet örömet a lánynak. Oldalt lépett, ahogy egy kisgyerek elnyargalt mellette. Futtában felismerte Maureen egyik unokaöccsét, aki a négyes számú pásztort testesítette meg a darabban. A gyereket némi lemaradással követte az anyja. Talán a testvérétől felvilágosítást kaphat arról, mit szeret, illetve nem szeret Maureen. – Van egy perce? – állította meg gyorsan a nőt. – Eddie Haven – tette hozzá, és kezet nyújtott. – Renée Quinn. Tudom, ki maga. Az ég szerelmére, ki nem tudja? Kedves mosolya volt. Csinos arca. Egészében véve mintha lezser, kócos változata lett volna Maureennak. – Azt akarja mondani, a hírnevem előttem jár? – évődött Eddie, és az előcsarnok széle felé kormányozta az asszonyt. Szülők és gyerekek nyüzsögtek körülöttük, felpörögve a meglehetősen átlagos próba után, alig várva, hogy kimenjenek, és élvezzék a napot. – Ha-ha! Mintha nem tudná. – A fanyar modora is Maureen-ra emlékeztetett. – Mindazonáltal élőben még sokkal helyesebb. Maureen gyerekkora óta rajong magáért. – Tényleg? – Eddie képén elégedett mosoly ömlött el. – Ne bízza el magát! – intette Renée. – Csak úgy mondtam. – Ha elbizakodott lennék, nem kérném a tanácsát. – Mivel kapcsolatban? – Találkára hívtam a húgát. Renée szeme gyanakvóan összeszűkült. – Miért? – Ne izgassa föl magát! Nagyon kedvelem Moe-t… – Moe? Moe-nak nevezte a húgomat? Ajjaj! A jelek szerint beletenyerelt valamibe. Renée gyanakvó arca megenyhült. – Milyen aranyos! Mindig szeretett volna becenevet. Eddie az előcsarnok túlsó végén látta a szóban forgó személyt egy csapat kisgyerek gyűrűjében. – Örülök, hogy nem ellenzi. – Nem ellenzem a becenevet. A találkát már inkább. – Már elnézést, de semmi köze hozzá. – Igaz. Anyáskodó vagyok Maureennal kapcsolatban. Nem szeretném azt látni, hogy fájdalmat okoz neki. – Kedvelem Moe-t – ismételte Eddie –, miért okoznék neki fájdalmat? – Nem azt mondom, hogy szándékosan, de… a húgom nagyon sérülékeny. Valószínűleg sosem beszélne róla, ám volt egy… elég fájdalmas időszak az életében. Azt hiszem, azóta az egész család szeretné a széltől is óvni. Eddie-nek eszébe jutott Maureen egy megjegyzése. Célzott egy régi sebre, de azután teljesen bezárkózott. Most viszont esetleg kiszedhet valamit a nővéréből. – Mit ért elég fájdalmas időszak alatt? – tudakolta. – Anya-a! – Renée kisfia rohanvást jött vissza az előcsarnokba. – Wendy elcserélt egy doboz csokoládét egy ugróegérre, és most a zsebében hurcolja mindenhová! Renée elfehéredett. – Mennem kell – jelentette ki, és sietve követte a fiát az udvarra. Nos, tűnődött Eddie, miközben átvágott a tömegen Maureen felé, nem csalt az ösztöne. A hölgynek múltja van. Ettől azonban csak még érdekesebb lett a szemében. – Megismerkedtem a nővérével – közölte vele. – Mondtam neki, hogy randevúzunk. Három leányzó az angyalok kórusából, akik a környéken lődörögtek, hegyezni kezdték a fülüket. – Randevúzik Miss Davenporttal? – kérdezte Emily McDaniel.

113

– Bizony ám – bólintott Eddie. – De csak ha nem ellenzed. A lányok pusmogva, kuncogva eliszkoltak. – Sosem állítottam, hogy hajlandó lennék randevúzni magával – ellenkezett Maureen megszégyenülve. Az arca kipirult, és néhány hajtincse kiszabadult a csat szorításából. – Nincs más választása. Már elmondtam minden lében kanál kisasszonynak. – Valóban, Emily mint egy kis kolibri, úgy járta végig az angyalkórus tagjait, mindenütt elhintve a nagy hírt. – Úgyhogy randevúzunk. – Nem hagyott esélyt a lánynak, hogy tiltakozzék. – Öltözzön melegen! – Hótalpak? – Maureen bizalmatlanul méregette a léceket, melyeket Eddie eléje tett, miután leparkolt a kirándulóösvény tövében. – Aha – felelte a férfi könnyed hangon. – Feltételezem, még sosem járt hótalpakon. – Megvan az oka. – Igazán nem bánom, ha én leszek az első, akivel kipróbálja. – Eddie arcán megjelent a mosoly, melyet Maureen időközben kezdett a védjegyének tekinteni: a csibészes, huncut, elbájoló vigyor. – Tessék, segítek fölvenni. – De… – Hacsak nem akar belesüppedni a derékig érő hóba. Maureen egy vértanúhoz méltó sóhajt hallatva kinyújtotta a lábát. Eddie megragadta a bokáját, és a lányon abban a pillanatban úrrá lett az őrült vonzalom, amelyet a férfi iránt érzett. Ez nem helyes! Semmi dolga vele itt, a vadon közepén. Az lesz a legjobb, ha belemegy a játékba, bandukol vele egy kört a havas erdőben, aztán mihamarabb hazamegy a meleg lakásába a macskáihoz és a buja regényhez, amelyet éppen olvas. Ha tiltakozik, csak meghosszabbítja a vadonbeli megpróbáltatást. – Menjünk! – vágott neki az útnak Eddie. Maureen lába egyből összegabalyodott az ormótlan hótalpakon. Elvesztette az egyensúlyát, és teljes hosszában hasra vágódott a friss, puha hóban. – Hoppá! – Eddie tüstént mellette termett, fölsegítette, és lesöpörte róla a havat. – Kell egy kis idő, míg hozzászokik a hótalphoz. – Kösz, hogy szólt – morgott a lány az arcán végigcsorgó olvadt havat nyalogatva. – Csak lassan! Egyik lépés a másik után! Rá fog érezni a ritmusára. Maureen ismét nekidurálta magát. Lassan, szétvetett lábbal baktatott Eddie mögött az ösvényen. Valószínűleg roppant idétlen látványt nyújt a járása, gondolta, de legalább nem esett el újból. Eddie könnyedén és kecsesen lépegetett, bár a lány látta, hogy szándékosan lassan halad az ő kedvéért. – Honnét vette ezt az ötletet a hótalpakkal? – kérdezte. – Valami szokatlant akartam kitalálni. Valami olyat, aminek örül. Bár nem látszik túl boldognak. – Adjon egy kis időt! – Maureen nem állhatta meg mosoly nélkül. – A barátom, Noah Shepherd vezetett be a szabadtéri sportok világába. Igazi atléta, minden évben végigcsinálja a hármas próbát: kutyaszán, gyorskorcsolyázás és hótalpon járás. Ámbár én is rajongok a természetért. Mindig is rajongtam, gyerekkorom nyári táborozásai óta. – A kommunában nem olyan volt az élet, mintha egész évben táboroztak volna? Eddie nevetett. – De, eléggé. Nyaranta viszont az őseim mindenféle reneszánsz fesztiválon léptek föl, és egyszerűbb volt nekik elküldeni engem a táborba. A nagyszüleim az ötvenes években rendszeresen fölléptek a Kioga Ifjúsági Táborban, innen volt az ismeretség a Bellamy családdal. – Tehát Havenék vérbeli, többgenerációs művészfamília – állapította meg Maureen. – Olyannak képzelem őket, mint a von Trapp családot A muzsika hangja című fűmben. Szóval a tábor… Innen a kapcsolat Avalonnal?

114

– Részben. – Az ösvény elkanyarodott, és Eddie megállt. Elővett egy kis üveget, és a lány felé nyújtotta. – Nem, köszönöm, nem kérek. Így is elég ügyetlen vagyok, nem lenne jó, ha még innék is. – Víz van benne – nevetett a férfi. – Ó… Ebben az esetben elfogadom, köszönöm. – Hosszan ivott, és hálás volt a pihenőért. A hótalpakon való járás kemény munkának bizonyult. Visszaadta a flaskát, és Eddie meghúzta, anélkül hogy letörölte volna, amit Maureen őrülten szexinek talált. Persze Eddievel kapcsolatban mindent őrülten szexinek talált, úgyhogy ezen nem volt mit csodálkozni. – Csak hogy tudja: nem iszom alkoholt – mondta a férfi, miközben elrakta az üveget. – Már nem. – Miért? Eddie elmosolyodott. – Alkoholista voltam, Moe. Ajjaj! Mit lehet erre mondani? – Hm… sajnálom? A mosoly nevetéssé terebélyesedett. – A nehezén már túl vagyok. Tíz éve nem nyúltam italhoz. Utoljára a templomnál történt szerencsétlenség estéjén ittam. Az az ügy még mindig nyomja a lelkemet, azt viszont kicsit sem bánom, hogy Wilhelm bíró beutalt az elvonókúrára. – Értem. – Folytatták útjukat a Kilátó-sziklára vezető ösvényen. Maureent nagyon meglepte, amit hallott, ugyanakkor tetszett neki a férfi őszintesége. Valahogy emberibbnek tűnt, kevésbé megközelíthetetlennek. – Mire emlékszik abból az estéből? – kérdezte. – Mármint a baleset estéjéből. Persze csak ha nem fáj beszélni róla. – Nem fáj. – Olyasmit mondott, hogy… hm… szakított egy lánnyal. – Igen. Kitaláltam, hogy szenteste kérem meg a kezét, de kosarat kaptam. – Szörnyű! – Egy frászt! Így volt a legjobb, most már tudom. Túlságosan fiatalok voltunk, és igazából nem a szívem vezérelt, ámbár akkor az, hogy kosarat kaptam, a világ végét jelentette számomra. Kikísértem az állomásra, ahol elcsípte az utolsó vonatot Albany felé. Úgy terveztem, visszamegyek a városba. Közeledtem a kanyarhoz… aztán egy nagy lyuk van az emlékeimben egészen odáig, hogy betesznek a mentőautóba. Vagyis nem emlékszik a kigyulladó járműre, a sikoltozó emberekre, a havas éjszakát kékre és vörösre festő villogókra. Nem emlékszik rá, hogy egy hókupacban találtak rá, méghozzá nem más, mint Maureen. A lány nagy kísértést érzett, hogy elmondja neki, de erőt vett magán. – Akkor persze nem tudtam – folytatta Eddie –, de ez volt az a mélypont, ahová el kellett jutnom ahhoz, hogy utána rendbe tegyem az életemet. Mindenesetre pokoli hálás vagyok, hogy a balesetben nem sérült meg senki. Bár semmi értelme nem volt, Maureen úgy érezte, valamiképp rokon lelkek ő meg Eddie. Akárcsak neki, a férfinak is összetörték a szívét. Akkor este, tíz évvel ezelőtt találkoztak az útjaik – és most újból keresztezték egymást. Ezen tűnődött, miközben az erdei ösvényen ballagtak. Általában nem rohant keblére ölelni a buja természetet, ám itt, az időtlen vadonban nehéz lett volna nem észrevenni a szépségét. Káprázatosak voltak a fények, a színek élesek és kontrasztosak. A hó és a toronymagas, csupasz juharfák körvonalait kiemelte az ég vakító kékje. Az örökzöldek – nemes, magas fenyőfélék – ágainak végén jégcsapok csillogtak-villogtak. A szikrázó hótakarón egy-két fürge nyúl és menyét lába hagyott gödröcskés nyomot. A hegycsúcson beárnyékolta a szemét, úgy szemlélte a tájat. Eddie egy Bono-stílusú napszemüveget vett föl. – Szép látvány – jegyezte meg.

115

– Meglehetősen. – Ha lehet ilyet mondani, túl szép volt; olyan gyönyörű, hogy Maureen torka elszorult a sóvárgástól. A hegyeket menyasszonyi ruhába öltöztette a hó, s áttört csipkefátyolként borult rá a csupasz fák finom szövevénye. A távolban a Juhar-tó hatalmas foltja fehérlett, Avalon városa az oldalához simult. Maureent magával ragadta a nap nagyszerűsége. – Elképesztő! – mondta halkan. – Köszönöm, hogy elhozott ide. Eddie közelebb lépett, és átkarolta a vállát. Másik kezével levette a napszemüveget. – Köszönöm, hogy eljött, és hogy végül is belement a játékba. Maureen mozdulni sem mert. Lélegezni sem. Teljesen lefoglalta a vágy, hogy szembeforduljon vele, lábujjhegyre álljon, megmarkolja a kabátja hajtókáját, és hosszan, szenvedélyesen szájon csókolja. A környezet teszi, mondta magának. A sok szépség elhomályosítja az ítélőképességét. Mindazonáltal végül győzött a józan ész. Ez itt Eddie Haven! Való igaz, vadul teszi neki a szépet már napok óta, de ebből ennél több nem lehet, csupán körülményes flörtölés. Annál pedig Maureen okosabb volt, mint hogy föláldozza a nehezen megszerzett nyugalmát és érzelmi egyensúlyát egy flört kedvéért. – Hé, Moe! – A férfi hangjából leplezetlen ajánlat csengett ki. Az ölelése szorosabbá vált Maureen válla körül. Ó, ne! Már kezdi… Ha ő nem tesz ellene valamit, Eddie menten megcsókolja. – Nézze, nem akarom elrontani a mulatságát, de azt hiszem, ideje lenne elindulnunk visszafelé. – Mire föl a sietség? – tudakolta Eddie. – Igazából arra lennék kíváncsi, miféle szörnyű fájdalom érte, amely miatt elképzelni sem tudja, hogy közel engedjen magához valakit. – Fogalmam sincs, miről beszél – hebegett Maureen, megrémülve a váratlanul a szemébe toluló könnyektől. – Értem – mondta a férfi, és visszavette a napszemüveget. Nem erőltette, de a hangja élesebben csengett, mint korábban. Jóságos ég, megsértette volna? Lehetetlen. – Leereszkedni sokkal könnyebb lesz, mint fölmászni – jelentette ki Maureen erőltetett vidámsággal, miközben ismét nekivágott az erdei ösvénynek. – Az attól függ. – Mitől? – Hogy miről beszélünk lefelé menet. Maureen lopva rásandított, de a napszemüveg mindent eltakart. – Miről szeretne beszélgetni? – Magáról, a változatosság kedvéért. A nővére szerint múltja van. Maureen szíve elszorult a rémülettől. – Tessék? – Elmondta, hogy volt egy nehéz időszak az életében, és ő nem szeretné, ha megint fájdalom érné. A szószátyár bestia, gondolta Maureen. – Szóval igaz? – firtatta a férfi. – Mindenkinek van múltja – próbált kitérni a válasz elől Maureen. Ez így túl titokzatos. Talán ha mesél neki egy keveset, kielégíti a kíváncsiságát, és nem kérdezősködik tovább. – Renée arra célzott, amikor harmadéves lettem a főiskolán. Az összes spórolt pénzemet arra költöttem, hogy elmenjek Párizsba tanulni. Színésznek készültem. Az egész életemet a színház töltötte ki. Úgy terveztem, egyetem után New Yorkba költözöm, a művészek sovány kenyerét eszem, és végül viharos sikerrel meghódítom a világot. Amikor ez nem jött össze, föladtam, befejeztem a főiskolát, és visszajöttem Avalonba könyvtárosnak. – Ennél rosszabb dolgokat is el tudok képzelni.

116

– Nem azt mondom, hogy ez tragédia volt. Csak nagy változás a színjátszásról átállni a könyvtár szakra. – És mi vette rá a kifelé forduló színinövendéket, hogy könyvtárossá váljék? És miért olyan összeegyeztethetetlen a két dolog? – Nem összeegyeztethetetlenek, nem feltétlenül. Csak nekem. Hosszú történet. – Maureen összehúzta magát, befúrta az állát a sáljába. Máris túl sokat mondott. A története nem annyira hosszú, mint inkább borzasztó személyes. Fájdalmas. Olyan történet, melyet soha senkinek nem mondott el teljes egészében. Soha. Visszaértek a furgonhoz, és Eddie elpakolta a hótalpakat. Maureen az ablakon nézett kifelé hazafelé menet, és tudta, soha nem fogja elfelejteni ezt a napot, a szépséges látványt, a hideget, a meg nem érdemelt meghittségét, amelyet Eddie mellett érzett. A város szélén a férfi megállt egy büfénél. – Tudja mit? Most megyek, és hozok két pohár forró csokoládét. Ha visszajövök, folytatjuk a beszélgetést. Mesél magáról. – Sosem ígértem… – Dehogynem, Moe! Mindjárt jövök. – A folyó mellett kanyargó út szélén álltak, a város peremén. Ez a fickó elképesztően arcátlanul a szájába adja a szavakat! Maureen megpróbálta elképzelni, hogy megnyílik előtte, és betekintést enged neki a múltjába. Fiatalabb korában rugalmas, nyitott személyiség volt, könnyen megosztotta másokkal minden örömét-bánatát. Végtére is színésznek készült. A leghivalkodóbb, érzelmileg legkockázatosabb pályára. Emlékezett rá, hogy voltak órák, ahol a bizalmat, a személyes vallomásokat kellett gyakorolni, és ő nagyon szerette az ilyen feladatokat. Aztán történt valami, ami mindent megváltoztatott. Talán Eddie-nek elmondhatná a titkait. A férfi se nem rokona, se nem barátja. Csupán… időszakos munkatárs. Keresztezik egymást az útjaik egyszer vagy kétszer. Eddie-nek nincs hatalma fölötte, sem hatása rá. Ha neki mesélne a múltjáról, az olyan lenne, mint gyónni egy jóindulatú idegennek. Esetleg ő lesz az az ember, aki megszabadítja az érzelmi tehertől. Ilyen szempontból, talán őelőtte megnyílni olyan volna, mint elmenni pszichológushoz. Csak olcsóbb. Csakhogy nem a pszichológus csókolta meg a könyvtárban! Maureen remélte, hogy azt az esetet mindketten elfelejtik, akárcsak azt a pillanatot a hegy tetején, amikor majdnem megismétlődött a csók. De jaj, hogyan fogjon neki? Talán a titka látható emlékével kellene kezdenie, amely csak akkor látszik, ha fürdik, vagy ha a lehető legkacérabb bikinit veszi föl. Évekkel ezelőtt ugyanis tetoválást csináltatott, hirtelen elhatározásból, a francia szeretője unszolására.

117

NEGYEDIK RÉSZ Párizs, a szórakozások, élvezetek és gyönyörök városa, ahol a lakosság négyötöd része belepusztul a gondokba. Nicolas de Chamfort (1741-1794)

15. – Ide, erre a helyre, ahol meg szoktalak csókolni – mondta Jean-Luc, és a nyelvével megjelölte a pontot. Főiskolás lányként, aki először járt Párizsban, Maureent egészen megrészegítette a tudat, hogy felkeltette egy ennyire jóképű, ennyire kifinomult, ennyire francia férfi figyelmét. A Musée Rodinben ismerkedtek meg, a szoborkertben. Szépséges, hűvös, kora őszi napon történt, amelyről az embereknek a Párizsban játszódó vidám, szórakoztató filmek jutnak eszükbe. A levegő cseppet csípős volt, és aranysárga levelek kezdtek hullani a kövekkel kirakott ösvényekre meg a gondosan ápolt pázsitra a régi épület körül. Alig járt látogató a múzeumban, ebben a csendes környezetben megbúvó, fehérre vakolt mesebirodalomban, ahová nem hatolt el a város nyüzsgő bulvárjainak zaja. Maureent teljesen lenyűgözték Rodin művei. A reneszánsz szobrok csiszolt tökélyével ellentétben Rodin ereje a nyers szenvedély ábrázolásában rejlett, legyen az közösségi fájdalom, mint a Calais-i polgárok, vagy az önmagába forduló Gondolkodó. Maureen kedvence természetesen a Csók volt, a legérzelmesebb műalkotás, melyet valaha látott. Megigézte az összefonódó szerelmesek mélységes, minden másról megfeledkező szenvedélye. Az életnagyságúnál nagyobb bronzszobrot nézve azon tűnődött, vajon őt fogja-e valaha így, ilyen féktelen odaadással szeretni valaki. Vajon tényleg lehetséges-e, hogy két ember ennyire elmerüljön az egymás iránti rajongásban? És ez volt az a pillanat – amit figyelmeztető jelként kellett volna felfognia, annyira közhelyes volt –, amikor Jean-Luc belépett az életébe. – Megtalálta a kedvenc helyemet – mondta leheletnyi akcentussal fűszerezett angolsággal. – Ide szoktam jönni, hogy elbújjak a világ elől. – Miért akar elbújni a világ elől? – tudakolta Maureen, akinek nyomban felkeltette az érdeklődését a fiatalember. – Sok időbe telne elmagyarázni – felelt a férfi, és Maureen már ebben a pillanatban tudta, hogy egy pár lesznek. Úgy kezdődött a viszonyuk, ahogy véget ért: velőtrázó szenvedéllyel. Maureen készséggel engedett az elsöprő érzésnek, levette a lábáról az újdonság varázsa és a rendkívüli idegen. Mintha az álmai testesültek volna meg benne. Párizs magára öltötte őszi díszeit, s ők rohanvást vetették bele magukat, versenyt futva a száraz levelekkel, melyeket a város sugárútjain és parkjaiban kergetett a szél, és összegyűltek a járdákon, ahol hideg ánizslikőrt szopogatva ültek félreeső kis kávézókban a Montmartre-on. Nagyokat sétáltak kettesben, meg-megállva az utcasarkokon csókolózni, belefeledkezve egymásba, ahogy csak a friss szerelmesek tudnak. Álltak a Pont Neufön, hajókáztak a Szajnán, és minden csókjuk olyan volt, mintha képeslapokhoz pózoltak volna. Leszámítva, hogy Maureen egyáltalán nem érezte úgy, hogy megjátssza magát. Ez volt az élet, ez volt a szenvedély, és ő két kézzel kapott utána. 119

Utólag visszatekintve már tudta, hogy az első perctől fogva elveszett ember volt. Jean-Luc lélegzetelállítóan jóképű és sármos volt. Sötét szemű, karcsú, lenyűgöző, klasszikus arcéllel, mely egy elegáns magazinban látott kölnireklámra emlékeztette. A legszebb férfi volt, akit valaha látott. Nem volt kérdés, hogy bele fog szeretni. A kérdés az volt, a férfi miért szeretne bele Maureenba. Egy nap összeszedte a bátorságát, és megkérdezte tőle, amikor már nagyjából két hete szeretők voltak. A kis garzonlakásában időztek, a művészek és diákok lakta bohém negyedben. Öreg, felvonó nélküli kőház emeletén lakott, mely egykor szerzetesek otthonául szolgált. Az épület aszketikus ridegségét ellensúlyozandó a szobája agyonpárnázott bútorokkal volt berendezve, beleértve egy steppelt pehelypaplan ágytakarót, melyen buja perceket éltek át, amikor Jean-Luc lecsípett egy kis időt a munkahelyi ebédszünetéből. Maureen sosem volt még szerelmes, és a vad érzelmek, melyek Jean-Luc iránt ébredtek benne, felkészületlenül érték. Csodálatos volt, mint a szivárvány, a hullócsillagok, az üstökösök és a villámlás – természeti jelenség, amely fölött semmi hatalma nem volt, csupán gyönyörködhetett benne. A számítógép előtt kucorogva egy szomszédos internetkávézóban megpróbált levelet fogalmazni a nővérének: Kedves Renée, szerelmes vagyok… Aztán törölte, mint minden más próbálkozást, amely arra irányult, hogy megmagyarázza, mi történik. Egyszerűen nem lehetett leírni szavakkal, álomvilágban élt, rózsaszín felhők közt lebegett. Az óráin – francia nyelv, Samuel Beckett Godot-ra várva című darabjának elemzése – legfeljebb testben vett részt. Egyetlen szó vagy gondolat sem hatolhatott át a boldogság szivárványos szappanbuborékján, aminek eredményeként az eddig kiváló tanulmányi átlaga a mélybe zuhant. Nem törődött vele. Szóba sem jöhetett, hogy olyan hétköznapi dolgokkal foglalkozzék, mint a jegyei, amikor a legnagyszerűbb szerelmet ismerheti meg Jean-Luc mellett, olyat, amilyet csak egyszer él át az ember az életben. Ilyen dolgokról beszélgettek, miközben meztelenül feküdtek egymás karjaiban. Kivétel nélkül délután, és Maureennál, mert a lakása csupán egy metrómegállónyira volt a banktól ahol a férfi dolgozott. Igen, egy bankban dolgozott, ám lélekben művész volt. Néha beült Maureen olvasópróbájára vagy előadására. Kijelentette, hogy mérhetetlenül büszke rá. Egymás mellett hevertek, szerelmeskedéstől édesen ernyedt testtel, miközben a nap rézsútosan besütött a padlóra, és halálos komolysággal beszélgettek a szerelmük csodájáról és a kegyes sorsról, mely találkozni engedte őket. Valahányszor Maureen a férfi szemébe nézett, az örökkévalóságot látta benne. Nem volt kérdés, hogy hol fognak élni. Itt, Párizsban, ahol egy egyszerű múzeumi délutánból virágba szökkent az életre szóló szerelmük. Bár még nem közölte a családjával, Maureen tudta, hogy megértőek lesznek. Csodálatos, szerető családja volt, akik mindenben támogatták. Már látta, ahogy eljönnek hozzá látogatóba. Képzeletben feltérképezte a helyeket, melyeket megmutat nekik: a Tuileriákat és a Musée du Jeu de Paume-ot, a Musée de Clunyt és a Szépművészetit. Jean-Luc mellett az élet egyszerű diákjából olyasvalakivé lett, aki minden pillanatot élvezettel él át. Megtanult nyers osztrigát enni, ánizslikőrt kortyolgatni, és halálos komolysággal kimondani olyan mondatokat, hogy „te vagy a mindenem”. Azoknak az első heteknek a mámorító örvényében megfeledkezett mindenről. Elfelejtett, például, Jean-Luc családja felől kérdezősködni. Ő mindent elmesélt neki a szüleiről meg a testvéreiről. A férfi nem mondott semmit, és benne nem merült föl a kérdés, hogy vajon miért. Nem kérdezte meg, miért nem mennek soha Jean-Luchöz, és miért kizárólag délután találkoznak. Mindez lényegtelen volt. Csak Jean-Luc, a szerelmük és az őszi Párizs számított.

120

Amikor egy napon véletlenül meglátta a férfit az utcán egy csinos nő és két kisgyerek társaságában, még akkor sem látta át rögtön a helyzetet. Talán rokonai, gondolta, vagy ügyfelek a bankban, ahol dolgozik. Csak amikor a férfi szájon csókolta a csinos asszonyt, és az idősebbik gyerek búcsúzóul azt mondta neki, „Adieu, Papa!”, csak akkor kényszerítette magát, hogy tudomásul vegye a nyilvánvalót. Mint üvegszilánkok, mállott le róla a szerelem, miközben átvágott az utcán, hogy szembenézzen a férfival. Az először nem is látta őt, besegítette a családját egy várakozó Peugeot kombiba, aztán integetett, míg a felesége és a gyerekei elzötykölődtek a forgalomban. Maureen minden egyes másodpercet úgy érzékelt, mint egy ütést. Mire megállt előtte a járdán, a Credit Lyonnais előtt, elkínzott volt, és védtelen, mint egy baleset áldozata. Jean-Luc higgadt maradt. Közönyös, mint egy gép. Futólag az arcába nézett, aztán bájosan rámosolygott: – Maureen. Micsoda meglepetés! – Igen. Meglepetés. – Gondolom, láttad őket – mondta a férfi a bűntudat legkisebb jele nélkül. Egy őrült másodpercig Maureen elképzelte, hogy a férfi összeomlik, térdre rogy előtte, kijelenti, hogy képtelen nélküle élni, és elhagy mindenkit, csak hogy vele lehessen. Elképzelte, hogy kijelenti, a szerelmük túl hatalmas ahhoz, hogy megtagadják. Ehelyett Jean-Luc azt mondta: – Továbbra is találkozni akarok veled. Maureen megvetést érzett, a férfi iránt és önmaga iránt is, amiért egyáltalán megfordul a fejében, hogy tönkreteszi a gyermekei életét. Ám egy része – és nem kis része – folytatni szerette volna a viszonyt, ahogy Jean-Luc javasolta. Bár szégyenkezéssel töltötte el, sírt és sírt. S még nagyobb szégyenére még egy utolsó, szánalmas kísérletet tett az ábrándkép megmentésére. – Ez azt jelenti, hogy elhagyod a feleségedet? A férfi nem szólt semmit. Nem is kellett. Az arcára volt írva a válasz. Elfordult és elindult. – Várj! – szólt utána Maureen. – Várj! Jean-Luc megállt, megfordult. Maureen fölemelte a kezét, jelezve, hogy hallgasson. Aztán megfordult és otthagyta az eső áztatta járdán. Apróság volt, jelentéktelen. De ő akart az lenni, aki otthagyja a férfit. Azt hitte, aznap megismerte a bánat legsötétebb bugyrát. Azt hitte, ennél rosszabb már nem jöhet. Tévedett. Az igazi mélypont, a legnagyobb fájdalom, csak később jött. Egy héttel a szakítás után, az évszakra nem jellemző, fülledt reggelen pánikszerűen kászálódott ki az ágyból. Elmaradt a vérzése. A hetek kétségbeesett számlálgatása után rémülten rohant be egy patikába. A terhességi teszt megerősítette a legnagyobb félelmét. Elővigyázatosak voltak, gondolta. Védekeztek. Ám valahogy mégis megtörtént a baj. Telefonált haza – a testvéreinek, a mostohaanyjának –, de mindannyiszor letette a telefont, mielőtt kicsöngött volna. Nem tudta, hogyan mondja el nekik, mi történt. Saját magának is alig bírta megmagyarázni. Hangosan elbeszélve oly mérhetetlenül közhelyes és szánalmas volt: Viszonyba bonyolódtam egy férfival, akiről nem tudtam, hogy nős. És most terhes vagyok. Sírni kezdett, és nem tudta abbahagyni. Talán ez váltotta ki, ami ezután történt. Talán a hektónyi keserű könny okozta azt, amit a doktor később nem megfelelő beágyazódásnak nevezett – gyakori oka a spontán vetélésnek. Maureen zokogva ment be egy klinikára

121

vérzéssel és görcsökkel. Az új élet, alig több néhány sejtnél, elúszott a keserű könnyek áradatán, kihunyt, mielőtt Maureen egyáltalán felfoghatta volna, mi történt. Néhány órával később egy orvos adott neki valamit a vérzés és a fájdalom csillapítására, meg egy antibiotikum-injekciót. Nem volt barátságtalan a tekintete, ahogy ránézett, és azt mondta: – II n 'était pas destiné. Nem. Valóban nem akarták a babát. Ezek után halott nő volt, kísértetként járta Párizs utcáit. Egy roncs a földkerekség legszebb, legelevenebb városában. Nem bírt azokra a helyekre menni, ahol Jean-Luckel járt. Ám mindenüvé együtt mentek. Érezte, hogy eltávolodik a valóságtól. Nyilván valamiféle pszichés összeomláson ment keresztül. Így hát, miután üzenetet hagyott a programfelelősnél, összepakolta a holmiját, és hazament. Minden spórolt pénzét arra költötte, hogy Párizsba menjen tanulni, és gyakorlatilag üres zsebbel ment haza, de nem ez volt a legnagyobb gondja. Messze nem. Sosem mesélte el a családjának, mi történt. Csupán annyit mondott nekik: – Párizs nem olyan volt, mint hittem. Ide tartozom. Renée kitalálta, hogy szerelmi csalódás lehet a dolog hátterében. Pedig Maureen a lehető legkevesebbet árulta el neki. Egyszerűen túl fájdalmas volt beszélni róla. A főiskolára visszatérve szakirányt váltott, és átszabta az álmait. Olyan célt kellett találnia, amely beleillett az életébe. Nem abba, amelyet korábban képzelt magának, hanem egy érett ember új életébe, akinek az ifjúkori ábrándjait összetörték. Ez az új élet hatalmat adott Maureennak, ebben az ő értéke nem másokon múlott. Nem akart többé színpadon állni, és bírálatnak kitenni magát – egek, hogy is képzelte? Ő nem színész. Miért akarna olyan foglalkozást, ahol le kell meztelenítenie magát a közönség előtt? A színészet arról szól, hogy az ember érzéseket csihol ki magából: szeretetet, dühöt, örömöt, fájdalmat. Neki el kell felejtenie ezeket. Meg kellett tanulnia nem érezni. Igaz, miközben a fájdalom érzését elutasította, a boldogsággal szemben is érzéketlenné tette magát, de megérte az áldozat. Az embernek megváltozhatnak az álmai, győzködte magát. Meg kell változniuk a fájdalmas tapasztalatok által szerzett bölcsesség fényében. Kiderült, hogy a könyvek és történetek iránti rajongása kiválóan illik az új Maureenhoz. Egy olyan történet, mely a fejében bonyolódik, sokkal kevésbé kockázatos érzelmileg, mint egy olyan, amelyet színpadon ad elő. Amint erre rájött, könnyű volt a döntés. Sosem nézett vissza. Az elkeseredés legsötétebb óráiban azt hitte, soha többé nem fog mosolyogni. Azt hitte, mindörökre kővé vált a szíve. Aztán eljött a karácsony. Rettegéssel várta az ünnepet abban az évben, és igyekezett fölkészülni a rokonokra, akik a párizsi útjáról fogják faggatni. Fogalma sem volt, mit fog nekik mondani. Aztán Stella Romano, a templomi énekkar vezetője megkérdezte, lenne-e kedve a kórusban énekelni karácsonykor. Nem, akarta mondani Maureen. Nem, soha többé nem fogok énekelni. De valami ismeretlen ok arra késztette, hogy bólintson. – Hogyne. Megtiszteltetés számomra. Azt tette, amire az apja megtanította: vigaszt lelt abban, hogy segít másoknak. Az ünnepi időszakban ezt nem volt nehéz gyakorolnia. Mérhetetlenül elkényeztetett dolognak tűnt volna szerelmi csalódáson nyavalyogni, amikor olyan családnak segített, akiknek elárverezték a házát, vagy amikor olyan nővel ismerkedett meg, akit bántalmazott a partnere, vagy egy kamaszt, aki a függőségét próbálta legyőzni. Miközben segített másoknak megoldani a gondjaikat, a saját problémái veszítettek a jelentőségükből. Számára a megváltás nem drámai, zenés-kacagós pillanat volt. Nem ébredt föl egy reggel azzal az elhatározással, hogy túljutott rajta. Nem, fokozatosan kialakuló hatása volt annak, hogy átlépett önmagán és a fájdalmán, s mások felé fordult. Ilyen egyszerű. Ámbár eleinte

122

lehetetlennek tűnt, a fájdalom lassan, fokról fokra elhalványult. A legnagyobb lépéseket karácsonykor tette, amikor minden erejével másokra összpontosított. Megtanulta, hogy hálásnak kell lennie az élet egyszerű, mégis lényeges elemeiért. A körülötte nyüzsgő család megértette, hogy Párizsban történt vele valami, de nem erőltették, hogy elmondjon bármit is, amit nem akar. Az apja mindig azt mondta: „Válj részévé valaminek, ami nagyobb nálad”. Abban az évben végre Maureen megértette, mennyire igaza van. Képtelenség egy szerelmi csalódáson tépelődni, amikor az ember olyan asszonynak tölt kávét, akinek a gyerekét rákkal kezelik. Ez volt az ünnep igazi ajándéka. Ezért szerette Maureen annyira a karácsonyt, ezért hitt olyan mélyen az erejében. Ha a pásztorjátékkal sikerül ennek legalább egy részét átadnia, elégedett lesz. Így történt a csoda. Egy néma, titkos csoda. Senki nem látta vagy hallotta, de Maureen a szíve mélyén érezte a gyógyulást és a békét. Visszatért az életébe a fény, pislákolva fölizzott, mint egy parányi zsarátnok a szellő fuvallatában. A karácsony valóban a csodák időszaka. És a rajongása az ünnep iránt csak fokozódott az évek során.

123

16. – Hé, Moe! – Eddie csettintett az ujjával a lány orra előtt. – Ébredjen föl, itt az illatos, forró csokoládé. Maureen átvette a pohár habos italt. – Köszönöm – mondta, és megpróbálta elhessegetni a régi, fájó emlékeket. A férfi nem szólt többet, csak várt. Elmondhatja neki? Eddie olyan nyíltan beszélt mindenről, a múltjáról, a balesetről, arról, hogy a Névtelen Alkoholistákhoz jár. Nem ő lenne a legrosszabb hallgatóság. Előbb-utóbb el kell mondania valakinek. Miért ne neki? Eddie is elárult magáról egy nagy titkot. Ha ő ugyanezt tenné, kölcsönösen biztosítanák egymást a hallgatásukról. Nem, helyesbített, a bizalmukról. Ivott egy pici kortyot a csokoládéból, aztán megszólalt: – Azt próbálom kitalálni, hogyan mondjam el, ami történt úgy, hogy közben ne tűnjek teljesen idiótának. – Nem szabad ezzel törődnie. – Csak hát olyan… előre látható. – Semmi sem előre látható magával kapcsolatban – ellenkezett Eddie. – Állandóan meglepetést okoz nekem. – Tényleg? – Maureen elgondolkozott ezen, és közben a forró csokit kortyolgatta. Úgy tűnt, Eddie nem siet sehová, békésen ült az ülésben. A kocsinak járt a motorja, a szellőző befújta a langyos levegőt. Maureen kellemesen kimerültnek érezte magát a hótalpakon megtett séta után, és a körülményekhez képest meglepő nyugalom áradt szét benne. Az út túloldalán lévő udvaron zászlók kandikáltak ki a hóból, jelezve, hogy ezen helyen kutyát idomítanak. Pontosabban kettőt, amint azt rövidesen meglátta. Két keverék ebet. Az egyik úgy nézett ki, mint egy nagyra nőtt, nyíratlan, kócos pudli. A másik megtermett juhászkeverék volt, ijesztő kinézetű. Az egyetlen, ami a forgalmas országúttól elválasztotta, a rádióhullámok alkotta láthatatlan erőtér volt, mely aktiválja a nyakára csatolt szerkentyűt, és az figyelmeztető ütést mér szegény jószágra, ha túl közel merészkedik a határhoz. A pásztorkutya föl-alá járőrözött a telek szélén, és valahányszor elment előtte egy autó, kis nyiffantást hallatott, mert túl közel ment a kerítéshez. Ennek ellenére folyamatosan próbálkozott, mintha azt remélné, hogy minden új kísérlet más eredményt hozhat. A pudlival ellenben nem lehetett a bolondját járatni. A karamellszínű kutya pontosan tudta, hogy létezik a határvonal, és esze ágában sem volt átlépni rajta. Még amikor a juhászkutya megrohamozott egy kocogó párt, akik pórázon karcsú dobermannt vezettek maguk mellett, a pudli csak egyszer érezte meg a figyelmeztető csípést, utána hátrébb húzódott. Maureen látta rajta, hogy a kísértés szinte elviselhetetlenül nagy számára, szűkölt és ágaskodott a láthatatlan kerítés mögött. 124

Maureen ráeszmélt, hogy Eddie változatlanul ott ül, türelmesen várakozik. – Higgye el – szólalt meg –, nagyon is kiszámítható vagyok. Szánalmasan kiszámítható. – És aztán, szinte akaratlanul, beszélni kezdett, a férfi pedig hallgatta. Meglepően könnyű volt megnyílni előtte. Vajon miért? – tűnődött Maureen. Igenis számított neki, hogy a férfi jó véleménnyel legyen róla, mégis, Eddie olyan megnyugtató benyomást keltett, hogy azon kapta magát, megbízik benne. Mesélt neki az ifjúkori álmáról, hogy színész lesz, arról, hogy a spórolt pénzén elment Párizsba tanulni. Tartott tőle, hogy a férfi sablonosnak fogja találni a beszámolóját arról, miként ismerkedett meg Jean-Luckel és hogyan szeretett belé – ám ha így volt is, nem mutatta. Meglepően jólesett megszabadulni a régi, keserves tehertől. Mesélt Jean-Lucről, a saját ostobaságáról és arról, mekkora fájdalmat jelentett a csalása. – Ennyi? – kérdezte végül Eddie, miközben kiitta a csokoládé maradékát. A juhászkutya ismét őrjáraton volt, föl-alá kocogott a láthatatlan kerítés mentén. – Lényegében igen. – A vetélésről Maureen nem beszélt. Talán majd egyszer, egy másik alkalommal, ha egyáltalán lesz Eddie meg az ő számára másik alkalom. – Még mindig borzasztóan bánt. Soha többé nem akarok ilyesmit átélni. – Roppant sajnálatos, hogy valami gazfickó fájdalmat okozott magának. De most őszintén, komolyan azt hiszi, maga az első, akit csalódás ért a szerelemben? – kérdezte Eddie. – Az emberek folyton-folyvást megcsalják a kedvesüket. Igazán jó társaságban van. Anna Karenina, Scobie őrnagy, Jurij Zsivágó. Az irodalom tele van példákkal, akárcsak az élet. Maureent meglepte, hogy irodalmi utalások sorát hallja a férfi szájából. És az is, hogy ismeri Zsivágó doktor keresztnevét. – Más szóval ne gondoljam azt, hogy különleges vagyok. – Ugyan már, Maureen! Azt akarom mondani, hogy az emberek szívét rendszeresen összetörik. – A karjukat is rendszeresen eltörik az emberek. De attól még, hogy gyakori jelenség, nem kevésbé fájdalmas. Nem véletlen, hogy akinek egyszer volt benne része, az utána igyekszik elkerülni. – Maga is tudja, hogy a két dolog nem ugyanaz. Maureen nem értett vele egyet. Mindkettőjüket fájdalom érte a múltban, mindketten túlélték, ám az, ahogy az utóhatásokkal megbirkóztak, mutatta, milyen különbözőek. Eddie folytatta az életét, úgy élt meg minden napot, mintha az lenne az utolsó. Maureen begubózott, elbújt az érzelmi páncél mögé, melyet a félelméből kovácsolt. Ez is azt mutatja, mennyire nem illenek össze, nem igaz? A juhászkutya visszavonult, leült egy kis domb tetejére a kertben. – Ez szórakoztató volt – jegyezte meg Eddie, akinek sejtelme sem lehetett róla, mi jár a fejében, aztán sebességbe tette a furgont, és visszakecmergett az útra. – Meg kell ismételnünk valamikor. – Szórakoztató? Élveboncolást végezni az út szélén? Eddie nevetett. – Azért annyira nem volt vészes. A randirésze semmiképp. Meg kellene ismételnünk. – Nem jó ötlet. Egyszer elég volt. – Rendben, akkor nem randinak fogjuk nevezni. Holnap este, próba után. – De… – Semmi de! Újból találkozunk. Törődjék bele!

125

17. – Készen áll a következő randevúra? – tudakolta Eddie, és csatlakozott Maureenhoz, miközben próba után kijöttek a templomból. – Sosem ígértem, hogy randevúzom magával – emlékeztette a lány. – A kirándulást rám erőltette, de abba sem egyeztem bele. – Ugyanakkor, tette hozzá gondolatban, nem is tiltakozott túlságosan. – Rendben, akkor nem randevúnak nevezzük. Egyébként is olyasmit találtam ki, amit jobban fog élvezni. – Mi lenne az? – Vásárlás. Maureen nem akart hinni a fülének. – Vásárolni akar menni? – Ez így enyhe túlzás. Muszáj. Ajándékot kell vennem a szüleimnek. – Eddie megrázta a fejét. – Újabb dolog, amit imádok a karácsonyban. – Kitárta a furgon ajtaját a lány előtt. Pillanatnyi tétovázás után Maureen beült. – Mit lehet azon nem szeretni, hogy az ember ajándékot vesz a családjának? – álmélkodott. Egy férfival közösen ajándékot vásárolni tanulságos lehet, és talán kissé regényes is. – Nekem ez az egyik kedvenc részem az ünnepben. – A fékeveszett fogyasztás? – A szeretet gesztusa. Egy ajándéknak nem kell feltétlenül a pénzről szólnia. Nekem is nagy családom van, és kicsi fizetésem. Mindazonáltal mindig igyekszem valami olyasmit kitalálni, amivel örömet szerzek a megajándékozottnak. Néha egyáltalán nem is kerül pénzbe. Például tavaly vigyáztam a nővérem gyerekeire szilveszterkor, hogy ő elmehessen a férjével kettesben szórakozni. – Az piszok nagy ajándék, fölajánlani a szilveszterestét. – Örömmel tettem. Tudom, mi jár most a fejében. Hogy szánalmas, ha nincs jobb programom szilveszterkor. – Ami azt illeti, az járt a fejemben, hogy szívesen lennék én az a jobb ajánlat. Maureen gyorsan elfojtotta a bizsergető izgalmat. Szilvesztereste Eddie Havennel…? – Na persze! – Miért olyan kishitű folyton? – Nem vagyok kishitű. Csak amikor magáról van szó. – Elárulná, miért? – Mert nem bízom magában. Próbálom kitalálni, miféle hátsó gondolat vezérli. – Száz százalékig biztos benne, hogy hátsó gondolat vezérel? – Az olyanok, mint maga, nem a magamfajtákkal szoktak szórakozni. Különösen nem szilveszterkor. 126

– Tényleg? – kuncogott Eddie, miközben befordult egy parkolóhelyre a város főterén, ahol nyüzsögtek a vásárlók ezen az estén. – És milyen az az olyan, amilyen vagyok? Remek! Most kénytelen lesz a szemébe mondani. – Az a fajta, aki szilveszterkor hajnalig mulat. Akivel mindenki barátkozni akar. A buli lelke. – És maga nem ilyen? Maureen nevetett. – Én könyvtáros vagyok. – Ne skatulyázza be magát! A világ tele van vonzó könyvtárosokkal. Egyébként is, tetszik a nevetése. Gyakrabban kellene hallatnia. – Nevetni jó érzés – ismerte be Maureen. – De eltért a tárgytól. Most azt kellene kitalálnunk, mit ajándékoz a szüleinek karácsonyra. Az ünnepi díszbe öltöztetett főtér csillogott-villogott. Annak idején, amikor Nina Romano volt a polgármester, arra biztatta a boltosokat, hogy hangolják össze a dekorációs terveiket. Az eredmény az ünnep szépségét hirdető téli mesebirodalom lett. Pislákoló fényfüzérek csüngtek az utcákon és övezték a kirakatokat. A hangszórókból zene áradt, és a téli hideg ellen bebagyulált vásárlók sebes léptekkel jártak üzletről üzletre. Maureen nagyon szerette ezt a mozgalmas jelenetet az évnek ebben a szakában. Elhaladtak a havas, kivilágított Télbirodalom mellett, ahol sorban álltak a gyerekek, hogy láthassák a Télapót, és elmondják neki a titkos vágyaikat. Ránézett Eddie-re, aki nagyjából annyira nézett ki boldognak, mint olyasvalaki, aki fogfúrás előtt áll. – Íme, a lelkes hívők – mondta neki, és az izgatott gyerekekre mutatott. Ez a látvány biztos, hogy jókedvre deríti a férfit. – Ne merje azt mondani, hogy nem hitt a Télapóban, amikor kicsi volt! – Nem hittem a Télapóban, amikor kicsi voltam. Kiábrándultam belőle, amikor odamentem hozzá, hogy kérjek egy kiskutyát karácsonyra, és a Télapó autogramot kért tőlem. – Képtelenség! – hüledezett Maureen fölháborodottan. – Azt hiszi, kitalálnék ilyet? Hát jó, ennyit a Télapóról, gondolta a lány. – Beszéljünk a családjáról! Mit szeretnek? – érdeklődött, miközben egy ajándékbolt felé vette az irányt. – A happy hourt, amely délután háromkor kezdődik minden áldott nap. Egek! – Rendben – folytatta Maureen elszántan. – Azon kívül mit szeretnek? Társasjátékok? Gyűjtenek esetleg valamit? Vagy kedvelik a zenét? – Kis szünetet tartott. – Régi filmeket? – Különösen egyet – szúrta közbe Eddie fakó, gúnyos hangon. – Nem sokat segít. Szeretnek olvasni? Mi a helyzet a hobbikkal, mint a főzés? Golf? Kézimunkázás? – Nem tudom, világos? – csattant föl a férfi. – Úgyhogy hagyja abba a kérdezősködést! Maureen a homlokát ráncolta. – Nem értem. Hogyan lehetséges, hogy nem tudja? – Vissza, Maureen! – morgott Eddie. Nyilvánvalóan elfelejtette, hogy most elvileg randevún vannak. Minél jobban próbálta a lány kiismerni, ő annál dühösebb lett. Az emberek akkor kezdenek agresszívan védekezni… mikor is? Ezen a lány egy pillanatig elgondolkodott. Amikor sarokba szorítják őket. Bűntudatuk van, félnek. Hát persze, teljesen érthető. Viszont, az ég szerelmére, mi a csudától fél Eddie Haven? Ez nagyon érdekelte. – Közelítsük meg másként a dolgot! Képzelje el a mamáját karácsony napján! A kezében tartja a becsomagolt ajándékot, melyet magától kapott. Vajon mit remél, mi van a dobozban? – Ez nevetséges! Honnan a pokolból tudhatnám, mi jár a fejében?

127

– Mert az édesanyja. Egész életében ismerte. Ugyanez vonatkozik a papájára is. Amikor belép a házukba karácsony első napjának reggelén… – Jól van, azt hiszem, nem jól magyaráztam el a dolgot. Azért vagyunk most itt, hogy vegyünk valamit az őseimnek, becsomagoltassuk, aztán föladjuk nekik postán. Ennyi. Nem arról van szó, hogy meg kell oldanunk a családi ügyeimet. – Szóval lezáratlan ügyei vannak a családjával. – Kinek nincsenek? – Képzelje el, mi történne, ha közeledni próbálna feléjük! Ebben áll a karácsony varázslata. – Nézze el, ha itt helyben diabéteszes kómába esem. – Eddie… – Komolyan beszél? – csendült föl egy ismerős hang. – Cukorbeteg? Ó, Maureen! És én már azt reméltem, hogy kiveszi a részét a sütibörzéből. – Ez aztán a meglepetés! – mondta Maureen, és megölelte a mostohaanyját. – Van egy kis vásárolnivalóm, aztán apáddal találkozom, vacsorázni megyünk. Hannah Davenport. – Az asszony lehúzta az egyik kézzel kötött, egyujjas kesztyűjét, és kezet rázott a férfival. – Maga pedig Eddie Haven. Már alig vártam, hogy megismerhessem. – Részemről a szerencse. És nem vagyok cukorbeteg. Csak Moe életét keserítem. – Moe… Renée mesélte, hogy becenevet adott neki. Imádni való. – Hannah sugárzó arccal nézett rájuk. Csodálatos, gondolta Maureen. Pontosan így csillog a szeme, amikor össze akar boronálni egy férfit és egy nőt. – Számítok rá, hogy látom a könyvtárban szombaton – folytatta Hannah. – A sütibörzén. – A világért sem hagynám ki – biztosította Eddie. Maureen meglehetősen biztos volt benne, hogy a férfinak fogalma sincs, mi az a sütibörze. – Tényleg, támadt egy pompás ötletem! – jelentette be Hannah. – Maga vihetne körbe a kóstolótálcát. Köszönöm, Eddie, hogy vállalja. Maga egy herceg, igazi herceg. – Széles mosolyt küldött a férfi felé, aztán közölte: – Megbocsáthatatlanul elkésem. Maureen, apád meg fog ölni. – Majd nézem az esti híreket – mondta a lány, és megölelte. Miután Hannah elviharzott, Eddie-hez fordult. – Gratulálok! Épp most hanázsolták el. Így nevezzük a családban. A hanázsolás azt jelenti, hogy belerángatják valamibe, mielőtt kitalálhatná, mi az, és valóban meg akarja-e tenni. – Értem. Szóval mire vállalkoztam az imént? Kóstolótálca tele mivel? Sütivel? – Ha-ha! El kell jönnie, hogy megtudja. Az olyan emberek, akik engedik magukat elhanázsolni, magukra vessenek. Jöjjön el a könyvtárba szombat délelőtt, majd meglepődik! – Nem akarok meglepődni. – Én sem akartam hótalpakon caplatni az erdőben, tehát kvittek vagyunk. És ha már olyan dolgokról beszélünk, amiket nem akarunk megtenni: még mindig nem vettünk semmit a szüleinek. – Maureen szemügyre vette a fényűző ajándékokat a Zuzu Divat, a város legérdekesebb boltjának kirakatában. Külön vonzóvá tette a butikot az ablakába kitett felirat, mely szerint minden eladott cikk árából bizonyos százalék a könyvtár megmentésére megy. – Kasmír hálószobapapucs? – vetette föl, és elindult a bejárat felé. – Egy Foucault-ingás óra? Vagy mi a véleménye arról a képről Daisy Bellamytól? – Egy pompásan bekeretezett, drámai felvételre mutatott a Meerskill-vízesésről, amint a szűk, erdős völgyben lépcsőzetesen alábukik. – Ez már beszéd! Legyen mind, együtt. – Eddie ripsz-ropsz elintézte a vásárlást, aztán türelmetlen léptekkel az ajtóhoz sietett. Néhány perccel később egy tasak becsomagolt tárggyal távoztak. – Elrontja a játékot – méltatlankodott Maureen. – Ez nem vásárlás! Olyan, mintha rendelést teljesítene.

128

– De hatékony. Örülök, hogy velem tartott, Moe. – Micsoda alak maga! – ingatta a fejét kissé megadóan a lány. – Hát nem tudja, hogy vásárláskor a móka felét a vadászat izgalma jelenti? – És mi a másik fele? Maureen rámosolygott. – Belépni karácsonykor az ajtón, kezében az ajándékokkal. Látni az emberek arcát, amikor kibontják a csomagjaikat. – Hát, ez nem fog megtörténni. – Mire céloz? – A belépésre az ajtón karácsonykor. Teljesen leköt a pásztorjáték, szóba sem jöhet, hogy elmenjek hozzájuk. – Igen, de másnap… – Nem! – Eddie bosszúsan meredt rá. – Mi van? – Miért nem megy el hozzájuk karácsonykor? – Maradjunk annyiban, hogy a szüleim máshogy látják a karácsonyt, mint én. – Van valami, amit nem mondott el nekem? Csúnyán viselkedtek magával? Erővel vették rá, hogy szerepeljen abban a filmben? – Egy frászt, nem! Nem vádolom őket. A gyereküknek volt némi tehetsége, és ezt kihasználták arra, hogy pénzt keressenek. – Akkor miért nem megy haza hozzájuk? – firtatta Maureen őszinte csodálkozással. – Olyan szép, ha ilyenkor összejön a család, és fesztelen légkörben élvezik az ünnep örömeit. – Moe, örülök, hogy a maga családja ilyen. Az enyém viszont más. – Ez szomorú, Eddie! – fakadt ki Maureen. – Sajnálom magát. – Ne tegye! – A férfi nekivetette hátát az épületnek, zsebre vágta a kezét, és a tekintete a távolba meredt, a fényfüzérekkel fölékesített téren túlra. Bosszúsan mélyet sóhajtott, deresre festve a szája előtt a levegőt. – Tudni akarja, miért nem megyek haza karácsonykor? Mert ki nem állhatom, ahogy az asztal körül ülve arról áradoznak, milyen klassz is volt a régi szép időkben. Nem bírnám még egyszer végignézni azt a filmet, és semmi kedvem dedikálni az évfordulós kiadás dobozát a barátaik számára. – És ha csak meglátogatja őket? Velük tölt némi időt? – Arra nem tartanak igényt. Nem lehetünk mindannyian olyan őrülten gyakorlatiasak, mint a Davenportok, Moe. – Nem vagyunk őrültek. – Jó, elnézést! Csak azt akartam mondani, hogy a családjaink nagyon különbözően élik meg az ünnepet. Számunkra nem életbe vágó, hogy pont azon a napon együtt legyünk. – Dehogynem! – erősködött Maureen. – Minden nap számít, a karácsony különösen. – Elhallgatott, összeszedte magát, és mély lélegzetet vett, mert mindig nehéz volt a családi ügyeiről beszélnie valakinek. – Hannah a mostohaanyám – mondta. – Rajongok érte. Mellettem állt életem legnehezebb időszakában. – Figyelte Eddie arcát, tudta, hogy emlékszik arra, amit a párizsi útjáról mesélt neki. – Nem is sejtettem, hogy nem az édesanyja. – Húsz éve házasok apámmal, és még hosszabb ideje vannak együtt. Mindnyájan imádjuk Hannah-t, és roppant szerencsések vagyunk, hogy része az életünknek. – Az édesanyja…? – Eddie láthatóan nem akart rákérdezni. – Meghalt, amikor ötéves voltam. Az egyik testvérem hazacipelt egy vírust, tudja, a gyerekek mindent összeszednek, és anya elkapta. Egyenesen a szívizmát támadta meg. Heteken belül meghalt. Egyedül a transzplantáció menthette volna meg… de hát az nem olyasmi, amit tökéletesen lehet időzíteni és tervezni. Ötévesen nem is igen értettem az egészet. Csak azt tudtam, hogy mint minden gyerek, imádtam anyámat, és amikor meghalt,

129

mindannyian kétségbeestünk, az egész család. Mindez több mint húsz éve történt, de ma is hiányzik mindennap. – Húha, sajnálom! Ez egyszerűen… borzasztó. Nagyon sajnálom. – Eddie egy mozdulattal, mely egyszerre volt teljesen természetes és váratlan, átkarolta a lányt, és meleg ajkát a homlokára szorította. Maureent váratlanul érte, mennyire meghatja az együttérzése. Majdnem elfelejtette, hová is akart kilyukadni. Elhúzódott, és fölnézett a férfira. – Tudja, mit mondok? Anyám nem volt tökéletes. Fogadok, hogy akárcsak a maga mamájának, voltak hibái és tévedései. Na és? Bármit odaadnék érte, ha csak egy napig itt lenne velem. – És nem törődne vele, hogy az a nap karácsonyra esik-e, vagy sem. Ne értsen félre, elég gyakran meglátogatom a szüleimet. – A karácsony különleges alkalom. – Magának lehet. Számomra az is csak olyan nap, mint a többi. Az őseimnek pedig ürügy, hogy kinyissanak egy Hideg Fürdőt, és olyan dolgokról nosztalgiázzanak, amelyek szerintem már annak idején sem voltak annyira hű de jók. Maureent borzasztó kíváncsivá tette ez az ellenszenv. – Maga pedig bármire hajlandó, akár közösségi munkát is végez éveken át, csak hogy ne kelljen velük lennie ezen a bizonyos napon. – Maga pályát tévesztett, Maureen. Pszichológusnak kellett volna mennie. – Családpszichológusnak. – Mindegy. – Daisy, ez elképesztő! – lelkendezett Maureen, miközben maga előtt tartotta a fényes plakátot. Daisy sosem volt benne biztos, hogy a munkája tényleg hatásos-e, amíg nem látta valakinek a kendőzetlen reakcióját. Aztán észrevette, hogy Maureen szeme nedves. – Elképesztően jó, vagy elképesztően rossz? – tudakolta bizonytalanul. – Tökéletes – nyugtatta meg Maureen. – Ne is törődj velem! Ilyentájt mindentől elérzékenyülök. Aki ezt meglátja, az mind el akar majd jönni a pásztorjátékra. Nagyon hangulatos. Köszönöm. A plakát a csillagos téli égboltot ábrázolta. Egészen alul volt látható a templom a kivilágított betlehemmel – oly apró, mint egy játék házikó. Az egész kép álomszerű, varázslatos hangulatot árasztott, mintha festmény lett volna, nem is fénykép. – Örülök, hogy tetszik a végeredmény. – Daisy egyenesen a nyomdából jött a templomba. – Félig fölmásztam a Kilátósziklára, mire megtaláltam a legjobb szöget. – Éjszaka? – Maureen megborzongott. – A hóban? – Egy barátom elkísért – nyugtatta meg gyorsan Daisy. Rábeszélte a pajtását, Zachet, aki diáktársa volt a New Paltz-i egyetemen, és néha a bonyolultabb fotózásoknál besegített neki. Ezenkívül, nagy bánatára, ő volt Daisy egyik kedvenc modellje. Egyenes, hirtelenszőke hajával, erőteljes, északi vonásaival egyedi jelenség volt. Daisy szeretett Zach társaságában lenni, mert ellentétben a többi pasival, őmellette nem érezte magát zavarban. – Hát, ez gyönyörű. – Maureen megérintette az ujjával a nevét. A nyomtatott plakát sarkában ott állt: „Rendezők: Mauen Davenport és Eddie Haven”. – Arra gondoltam, készítek még néhány kedves képet ma, a próba során – mondta Daisy, és elővette a kedvenc fényképezőgépét. – Persze csak ha nem bánod. – Nem bánom. – Mindazonáltal Maureen bizonytalan arccal nézett a templom színpad gyanánt szolgáló vége felé. – Bár attól tartok, elég nagy a káosz.

130

– Ez az udvarias megfogalmazása annak, hogy a dolgok nem úgy mennek, ahogy ő szeretné – szólt közbe az oldalajtón belépő Eddie Haven. Gitártokot hozott az egyik kezében, a másikban valami erősítőfélét. – Igaz, Moe? Daisy Maureen felé fordította a kamera lencséjét, épp időben, hogy elkapja az arcát önkéntelenül elöntő bájos pírt. Jól van, értem, gondolta. Aztán azt is lekapta, ahogy Eddie rávigyorog Maureenra. Tökéletesen értem, gondolta Daisy. Ez olyasmi volt, amit élvezett: megragadni az emberek érzelmeit, különösen az őszinte, mesterkéletlen megnyilvánulásokat. Jó esküvői fényképész volt, talán éppen ezért. Szerette elcsípni a kamerával az embereket a pillanat hevében, amikor nem gondolnak arra, hogyan néznek ki. Tavasszal és nyáron Daisy egyre inkább a lakodalmakkal kereste a kenyerét. Sok fényképész ódzkodott az esküvőktől, de ő nem. Ihletet merített a szenvedélyek áramlásából, az erőteljes érzelmektől vibráló levegőből, a túláradó boldogságból és még az idegeskedésből is. Talán azért élvezte annyira az esküvőket, mert nem számított rá, hogy neki valaha is lesz, legalábbis nem hagyományos fajta. A múltja túl bonyodalmas volt, a jelenét túlságosan kitöltötte Charlie. Tehát kevés az esélye, hogy a jövőjében helyet kap egy vérbeli lagzi. Ellenben másokat annál élesebb szemmel figyelt. Vegyük például Maureent és Eddie-t. Tökéletesen összeillenek. Nagyszerű menyasszony és vőlegény válna belőlük, bár ezzel, úgy tűnik, ők nincsenek tisztában. – Nincs igaza – felelt Maureen Eddie-nek. – Nem csak rólam van szó. Mindenki tudja, hogy gondok vannak az előadással. Eddie Daisyhez fordult: – Látja, mit kell elviselnem? – Hol van a három király? – firtatta Maureen. – Már két próbát kihagytak. – Ray foglalkozik velük – felelt a férfi. – Ne aggódjék miattuk! – És mi a helyzet Cecil Byrne-nel? Vele ki foglalkozik? – Maureen kétségbeesett pillantást küldött Daisy felé. – Kedves gyerek, de izgalmában alig jön ki hang a torkán. – És gondolja, hogy ez számítani fog? – kérdezte Eddie. – Megjöttünk! – A templom széles, kétszárnyú ajtaja kivágódott, és beözönlött az iskolából kiszabadult apróságok hada. – Készen állunk a próbára! – jelentette be az egyik kislány. – A próba pedig alig várja, hogy elkezdjétek – felelte Eddie. – Gyertek, fogjunk hozzá! – Megérintette Maureen karját. – Elintézem. Örülök, hogy találkoztunk, Daisy. – Csak rajta, fényképezz bátran! – mondta Maureen, miközben elfújt egy hajtincset a homlokából. – A gyerekek mindentől függetlenül helyesek. – Egyetértek – bólintott Daisy. – Figyelj, Maureen, már akartam szólni, hogy nem leszek itt szenteste, az előadáson. – Más terveid vannak? – Lemegyünk Charlie-val Long Islandre. Charlie apukájának a szüleinél töltjük a szentestét. – Daisy sírt, amikor közölte ezt a szüleivel, de azok végtelenül megértően fogadták a hírt. – Eddie szülei is Long Islanden élnek – jegyezte meg Maureen, és a pillantását mintha mágnes vonzotta volna a férfira. Teljesen odavagy érte, gondolta Daisy, és elfojtott egy mosolyt. – Vannak itt még más képek is – nyújtott át egy mappát. – Választhatunk valami hagyományosabbat is a plakátra, ha akarod. – Nekem nagyon tetszik, amit kiválasztottál. – Maureen lapozgatni kezdett a nagyalakú képek között. – Lenyűgöző gyűjtemény. – Charlie mellett leginkább ez tölti ki az életemet a középiskola óta. Örülök, hogy rátaláltam a fényképészetre. Kapcsolatba tudok általa lépni a világgal. Maureen elidőzött a Daisy két legjobb barátját, Zachet és Sonnetet ábrázoló képeknél. – Őket már láttam a könyvtárban.

131

– Sonnet a mostohatestvérem, pillanatnyilag külföldön tanul. Zach pedig… ő Zach Alger. Régebben Avalonban lakott, de el kellett költöznie. – Ismerem a történetet. Nagyon sajnáltam, hogy ilyen helyzetbe került. – Most már jól van – nyugtatta meg Daisy. – New Paltzban él, dolgozik és tanul. Maureen lapozott, és Julian Gastineaux egy portréjával találta szemben magát. – Ó… A hangja mindent elárult. Mindenkinek ilyen „ó” hagyta el a száját, amikor meglátta Juliant. – Szóval ez a sütibörze. – Eddie belépett a könyvtár előterébe, ahol kisebb tömeg nyüzsgött. A fal mellett asztalok sorakoztak, a jelek szerint eladásra váró süteményekkel megrakva. Maureen a bejáratnál fogadta. – Így igaz. Nagyon örülünk, hogy eljött segíteni. – Nem igazán tudom, miben segíthetnék. – Eddie hátrébb lépett, és szemügyre vette a lányt. Maureen magyalgallyat viselt a hajába tűzve, és egy bodros szélű melles kötényt, melyet apró gyerekek kézlenyomatai borítottak, a szélére pedig ráhímezték, hogy „Miss Davenportnak, szeretettel”. A legtöbb nő nevetségesnek érezné a kézzel eszkábált kötényt, ám Maureen helyes volt benne. Ami azt illeti, Eddie mindent helyesnek talált vele kapcsolatban, ám valahányszor ezt megpróbálta a tudtára adni, a lány bizalmatlanná vált. Figyelembe véve, amit az első szerelmi viszonyáról mesélt, ezt meg is lehetett érteni. Eddie csak azt nem értette, miért nem hajlandó Moe még egy esélyt adni a szerelemnek. Sosem ismert még nőt, aki ennyire félt attól, hogy összetörik a szívét. Szerette volna bebizonyítani neki, hogy nem minden kapcsolat ér szükségszerűen ilyen véget. Szerette volna meggyőzni róla, hogy némelyik egyáltalán nem ér véget. Hogy miért ő akart az lenni, aki mindezt bebizonyítja, azt még neki is csak a szíve sejtette a könyvtárban együtt töltött este óta. – Jöjjön, nézzen szét! – Maureen kézen fogta, és bevezette a nagy, tágas helyiségbe, ahol a jelek szerint a város apraja-nagyja jelen volt. Maureen bemutatta Jane és Charles Bellamynak, akik a közelmúltban költöztek vissza Avalonba, hogy a kisvárosban töltsék a nyugdíjas éveiket. Több tucat egyéb ismerős arcot is látott. Noah és Sophie a két kisebb gyerekükkel. Maureen barátnője, Olivia és a testvére, Jenny a pékségből. Bo Crutcher anyósa, Mrs. Carminucci egy hatalmas doboz süteménnyel. Greg és Nina Bellamy – Nina volt a polgármester Eddie balesete idején, és nagy tetszéssel fogadta a bíró közösségi munkáról szóló ítéletét. Bizonyos értelemben Eddie is. Anélkül nem lenne hova visszatérnie minden karácsonykor, és a végén még valami ostobaságot követne el. Észrevette, hogy Maureen őt nézi. – Az jutott eszembe – jegyezte meg –, hogy odahaza, New Yorkban nem ismerek annyi embert, mint itt, Avalonban. – Talán rossz helyen lakik – felelt a lány, aztán gyorsan elfordult, mielőtt Eddie eldönthette volna, tréfál-e, vagy sem. A terem közepén állt a karácsonyfa, teljes díszben. Gyerekek nyüzsögtek körülötte, minden korosztályból, süteményt rágcsáltak, és csillogó szemmel nézegették a fényeket meg a díszeket. Eddie arra gondolt, hogyan vélekedik Maureen a gyerekeket, a varázslatot és a karácsonyt illetően. A lány azt szeretné, ha ő feladná az ünneppel kapcsolatos ellenérzéseit, legalább annyira, amennyire ő szeretné, ha Moe föladná a szerelemmel kapcsolatos ellenérzéseit. Esetleg egyezséget köthetnének… – Minden évben tartunk sütibörzét a könyvtár javára – magyarázta Maureen. – Idén különösen nagy a jelentősége. – Föl a fejjel, Moe!

132

– Utánaszámoltam – a lány az adománygyűjtés eredményeit szemléltető ábra felé intett a fejével –, és valami komolyabb bűntényt leszámítva nem látom a módját, hogy elég pénzt teremtsünk elő. – Máshogy is lehet nézni a grafikonokat. – Eddie a könyvtárhasználati és kölcsönzési kimutatásra bökött. – Ha mindenki, aki az elmúlt évben használta a könyvtárat, hozzájárulna a fenntartásához, egyenesben lennénk. – Az nagyon sok ember – mondta Maureen. – Több ezer. – Erről beszélek. – Ez nem így működik. Talán egy tökéletes világban igen. De a világ nem tökéletes. – Talán több süteményt kellene ennie. Maureen remegő ajakkal elmosolyodott, amitől Eddie erős vágyat érzett, hogy magához ölelje. – Igyekszem javítani a hozzáállásomon. Ma nem volt jó napom – vallotta be. – Az egyik munkatársunk figyelmeztetés nélkül itthagyta az intézményt. Kapott egy állást Green Bayben. – Hé, sütit ígért! – Igaz. Elnézést! – Maureen kihúzta magát, és lesimította tarka kötényét. – Jöjjön, nézzen körül. Eddie belépett az épület központi, fedett udvarára, és mellbe vágta a süteményillat. Vaj, cukor, fahéj, csokoládé – a levegő házi készítésű édességek aromájától volt terhes. A finomságokat hosszú asztalokra pakolták, a tömegben önkéntesek köröztek tálcákkal, kóstolót kínálgatva: mézeskalács angyalokat, citromos rudakat, csokoládés-mentolos kockákat, pekándiós golyókat. Daisy Bellamy is ott volt, felvételeket készített az eseményről, a nyalánkságokkal ízlésesen megrakott tálakról, a tágra nyílt szemű gyerekekről és a nevető felnőttekről. Ez az, ilyennek kell lennie a karácsonynak, gondolta Eddie. Viszont a világ összes jókedve és jó szándéka sem mentheti meg a könyvtárat. – Meghalok, Maureen! Tudja maga, milyen jó szag van itt? – Nehéz ellenállni, ugye? A Davenport-asztal errefelé van. Piszok rég volt már, amikor egy lány utoljára bemutatta a családjának. Rendszerint elszúrta a dolgot a lányokkal, mielőtt sor került volna a bemutatkozásra. Ezért volt jó, hogy Maureennal együtt rendezik a pásztorjátékot. A lány nem szabadulhat tőle, legalább szentestéig. Így még akkor is, ha elszúrja vele a dolgot, van néhány hete, hogy kiköszörülje a csorbát. A Davenport família egy hosszú asztalt rendezett be a könyvtár hátsó falánál. Maureen apja, Stan, ezüsthajú pátriárka volt, felgyűrt ujjú, piros kockás ingben. A felesége, Hannah, mint Télapóné, ragyogó arccal osztogatta a mogyorós rágcsákat és a cukormázas, mazsolás rudakat. A lányok – Renée, akivel már találkozott, meg Janet és Meredith – barátságosak voltak, és vidámak. A fivérük, Guy, jókedvű türelemmel viselte a felesége, Mindy dirigálását. – Próbálja ki ezt! – ajánlotta Meredith. – A nagymamánktól származik a recept. Eddie beleharapott egy fehér és barna csokival teletömött, hosszúkás kekszbe, és a szemét forgatta. – Teremtőm! Ilyen finomat még soha nem ettem. Soha. – Ó, még csak most kezdte. Rumgolyót? – Köszönöm, de a rumot inkább kihagyom. Helyette esetleg abból kérek egyet. Mi az? – Puha, melaszos sütemény, mely megváltoztatja az életét – mondta Mindy. Eddie megkóstolta. – Ha ebből nem gazdagszik meg, hát semmiből. – Én reménykedem. – Komolyan mondom. Ezek a sütik tényleg képesek megmenteni a könyvtárat. Talán a világot is.

133

– Az emberek a legjobb receptjeiket ássák elő a sütibörzé-re – magyarázta Janet. – Elég nagy a versengés. Maureen félrevonta a férfit. – Szóval mi a véleménye az „őrülten gyakorlatias” családomról? – Igazán nem akartam senkit megsérteni, amikor ezt mondtam rájuk – vigyorgott Eddie. – Épp ellenkezőleg. Nem sok családot ismerek, ahol mind jól kijönnek egymással. – Értsem úgy, hogy a magáé nem ilyen? – Elvagyunk. Bonyolult história. A lány pár pillanatig meghatóan szánakozó és együtt érző tekintettel nézett rá. – Akkor tennie kellene valamit az ügyben – mondta csöndesen. – Méghozzá inkább előbb, mint utóbb. Eddie fölemelte a kezét, és megsimogatta a lány arcát, melyet egyből elöntött a pír a könnyed érintés nyomán. – Ne nagyon reménykedjék, Moe? – De… – Alig várjuk mindannyian, hogy jobban megismerhessük, Eddie! – Hannah lopódzott oda hozzájuk. – Maureen annyit mesélt magáról. – Tényleg? Ne mondja! – Eddie-ben felébredt a kíváncsiság. – Hűha, ne olyan sebesen! Maga is tudja, hogy nem úgy értette – tiltakozott Maureen, és még jobban elpirult. – Badarság, természetesen úgy értettem. – Hannah bájosan ránevetett a férfira. – Hálaadás óta szinte csak magáról beszél. – Most lőjetek le! – dohogott Maureen. – Ámor nyilával – vágott vissza Hannah, aztán fölemelt egy ezüsttálcát, melyen sütemények szédítő választéka sorakozott. – Vegyen egy diós pitét, Eddie! – Köszönöm, élek az ajánlattal. – A férfi bekapta az édességet, és elragadtatottan behunyta a szemét. Nagy örömet okozott neki mind a sütemény, mind az, amit Hannah elkottyantott. Maureen hátrahúzódott, és döbbenten nézte, ahogy Eddie meghódítja a családját. Jól ki tudta aknázni a veleszületett vonzerejét. Szeretetteljesen körüldongták: Hannah, a nővérek, a különféle unokahúgok és unokaöcsök. Még Maureen apja és fivére is egyből fölengedett mellette. Milyen eszményi felállás, gondolta. Eddie bája és a családja nyitottsága olyan, mintha az isten is egymásnak teremtette volna őket. Az egyedüli, aki nem illik bele a képbe… az ő. Egyszerűen kényelmetlenül érezte magát mellette, és az okát alig merte bevallani magának. Tudniillik azért, mert félig szerelmes volt belé. Talán nem is csak félig, és az érzéseit egyre nehezebb volt elrejtenie. Pedig muszáj! Nagy szeretettel, ugyanakkor némi bosszankodással nézte a családját. Mint mindig, Hannah volt a főkolompos. Maureen mostohaanyja eszményi boldogságot talált a házasságában, és szilárdan hitte, hogy a világon mindenkinek meg kell találnia a párját. Ráadásul Hannah nem egyszerűen a jogának tartotta, hogy beleártsa magát a mostohagyerekei életébe, hanem egyenesen a kötelességének is. – Ifjonti éveimben fennen hangoztattam, hogy sosem megyek férjhez – mesélte Eddie-nek boldogan, hogy talált valaki újat, akinek elmondhatja a történetét. – Hallani sem akartam házasságról. Gyerekek? Szóba sem jöhetett. Aztán megismerkedtem ezzel a fickóval. – Ránevetett Maureen apjára. – Özvegyember öt apró gyerekkel. Mennyi esélyem lehetett? – Elég sok – szólt közbe Stan –, hiszen égy évig kéretted magad. – A férfi rákacsintott Eddie-re. – Ámbár én sem voltam első osztályú áru, miután elvesztettem a feleségemet. Őszintén szólva mindnyájunkat megviselt. Aztán jött Hannah, és újjáépítette a családunkat.

134

– Még most is folyik a munka – vette vissza a szót Hannah. – Különösen ami téged illet, ifjú hölgy. Örömmel látom, hogy Eddie mellett van részed egy kis szórakozásban. Szívdöglesztő pasi. Maureen arca lángba borult. – Nem fáradsz bele, hogy ilyeneket mondj? Egyáltalán, hogy úszod meg ép bőrrel? – Eddie-hez fordult. – Elnézést kérek miatta. – Tréfál? Alig várom, hogy többet halljak. Maureen szúrós pillantást vetett Hannah-ra. – Neki süteményeket kell árulnia. Magának pedig az emberek közt körözni, és rábeszélni őket, hogy bőkezűen adakozzanak. – Adjon egy kóstolótálat! – mondta a férfi, aztán ruganyos mozdulatokkal, mint egy gyakorlott pincér, útnak indult a tömegben. Perceken belül köré sereglettek az emberek. Főleg nők, amint azt Maureen akaratlanul is megállapította. Nem is hibáztatta őket. Eddie-ből olyan vonzerő áradt, amely mindenkit magával ragadott. Ez a baj az olyan fickókkal, akik tudnak színészkedni. Az ember sosem lehet benne biztos, mikor őszinte, és mikor játssza meg magát. Teljes gőzzel áradozott a süteményekről, aminek eredményeképpen az emberek megrohamozták Hannah asztalát, és a finomságok egykettőre elfogytak. Eddie-hez odament a felügyelő-bizottság elnöke, és váltottak néhány szót. Aztán Mr. Shannon fölment az emelvényre, és megkocogtatta a mikrofont, hogy magára vonja a jelenlevők figyelmét. Rövid bevezetőt tartott, melyben ecsetelte a könyvtár sanyarú helyzetét, majd így folytatta: – És most, miközben hozzájárulnak a könyvtár megmaradásához, kérem, fogadják szeretettel Eddie Havent! Eddie fölment az emelvényre, megigazította a mikrofont, aztán fölvillantotta a jellegzetes mosolyát. – Köszönöm a szívélyes fogadtatást – mondta. – Be kell vallanom, eddig sosem jártam sütibörzén, ám most, hogy rájöttem, milyen, lehet, hogy többé meg sem szabadulnak tőlem. Gyerekkoromban sokat utaztunk. Az ünnepi időszakban minden este más városban léptünk föl. Maureen elképzelte, és végtelen szomorúság fogta el. Körülnézett, hogy lássa, más is így van-e ezzel, és szokatlan csoportosulást vett észre az ajtónál: a Veltry fiúk, Jabez és Cecil Byrne. Amilyen különbözőek voltak, oly meglepő volt a barátság, mely kialakult közöttük. Maureen odament, hogy üdvözölje őket, és adott nekik szórólapot a vásárról. – Nem hoztunk sütit – mondta Randy Veltry fojtott hangon, mert Eddie még beszélt. – Készpénzt is elfogadnak – súgta Cecil, és elővette a tárca-ját. Maureent enyhe bűntudat fogta el. Vajon tényleg jól döntött, amikor nem engedett Cecil nagyapjának, és nem őt tette meg a műsor főszereplőjének? Mindazonáltal ezen már nem lehetett változtatni, és Cecil kedves srác volt, aki boldognak tűnt a szerepével. Jabez csöndben volt, Eddie-t figyelte. Mintha megérezte volna magán a lány tekintetét, felé fordult, és üdvözlésként biccentett. – Valahogy elszomorítja az embert, nem? – jegyezte meg. – Úgy értem, amit a családjáról mesél. – Bizony – helyeselt Maureen, és szemügyre vette a fiút. Megkedvelte az utóbbi időben, bár nem ismerte jól. – És mi a helyzet a te családoddal, Jabez? – kérdezte, és igyekezett nem tolakodónak látszani. A fiú arca ellágyult, noha nem vette le a szemét Eddie-ről. – Mindenkinek családi körben kellene töltenie a karácsonyt – mondta. – Akik azt állítják, hogy egyedül akarnak lenni az ünnepen, azoknak van a legnagyobb szükségük a családjukra. Jabez már csak ilyen, tűnődött Maureen: olyan válaszokat ad, melyek nem sokat árulnak el róla. Gyanította, hogy amit az imént mondott, az is inkább Eddie-re vonatkozott, mint saját

135

magára. Megfontolt és bölcs benyomást keltett, ami meglepő volt, figyelembe véve a fiatal korát. Hannah azt mondaná rá, hogy lélekben öreg. Csendes bizonyosság, nyugalom áradt belőle, olyan béke, amely a környezetében lévőkre is átragadt. Úgy látszott, Jabez számára kevésbé fontosak a világi ügyek, mint az, hogy valakinek mosolyt varázsoljon az arcára. – De minden városban, melyet felkerestünk – folytatta Eddie –, akadt egy könyvtár. A könyvtár az a hely, ahol egy gyermek képzelete szárnyra kaphat, ahol az ember szellemi szabadságát nem korlátozza semmi. Ez olyasmi, amit nem lehet megfizetni, ellenben vannak költségei. A tervek szerint ez a könyvtár január elsejével bezár. Csupán akkor van rá remény, hogy megmaradhat, ha a közösség minden tagja hozzájárul a fenntartásához. Erről szól a mai nap. Erről meg a sütikről. Erezzék magukat jól! És ha ünnepi adományokról van szó, ne feledkezzenek meg a könyvtárról! – A mindenségit, Hannah-nak kivételesen igaza volt – súgta Maureen fülébe a húga, Janet. – Teljesen beleszerettem. Én is, gondolta Maureen, mielőtt észbe kaphatott volna. – Kíváncsi vagyok, milyen érzés lehet ennyire népszerűnek lenni. – Kérdezd meg tőle! – ajánlotta Janet vállvonogatva. – Mit? – csatlakozott a társalgáshoz Meredith. – Csak azon tűnődtem, milyen nehéz lehet egy ilyen ember mellett az élet – vallotta be Maureen –, egy ilyen vonzó és népszerű ember mellett. Mikor van ideje bárki másra? Mindig úgy érezném, hogy az egész világgal kell versenyre kelnem. – Leírod, mert túl népszerű? – Nem, azért mert nem illünk össze. Valaki megcibálta a szoknyáját. Lenézve az egyik legfiatalabb olvasót pillantotta meg, egy Toby nevű óvodást. – Jó napot, Ms. Davenport – mondta rajongó tekintettel. – Ezt magának hoztam. – Egy neonszínű mázzal bevont, színes cukorral meghintett süteményt nyújtott át. – Köszönöm szépen, Toby! – Maureen lehajolt, és megölelte. – Boldog karácsonyt! – Látod, rosszul állsz hozzá az ügyhöz – jelentette ki Meredith, miután a kisfiú elszökdécselt. – Semmivel sem vagy kevésbé népszerű, mint ő, csak a rajongóid kisebbek. – Ez a másik, amiben Hannah-nak igaza van – jegyezte meg Janet. – Nagyszerű anya lesz belőled. – Lassabban, hé! Az egyik percben sütit árulok, a másikban meg már anya leszek? Hogy van ez? – Nem akarsz anya lenni? – Dehogynem. Milliomos is akarok lenni, de ez még nem jelenti azt, hogy az is leszek. Maureen szándékosan tréfára vette a dolgot, igyekezett nem gondolni a múltra. A testvérei nem tudtak az elvesztett magzatról. Senki nem tudott róla. A kirándulás napján furcsa módon erős kísértést érzett, hogy Eddie-nek beszéljen róla. – Túl fiatal vagy még a cinizmushoz – mondta Meredith. – Túl fiatal vagyok még ahhoz, hogy gyerekre gondoljak. – Pedig nagyszerűen bánsz velük – erősködött Janet. – Nagyszerűen le tudom játszani Chopin noktürnjeit is, de ettől még nem leszek zongoraművész – vágott vissza Maureen, akinek egyáltalán nem volt ínyére az irány, amelyet a társalgás vett. – Miért nem tudja elfogadni senki, hogy nem mindenkinek van szüksége férjre és gyerekre ahhoz, hogy teljes életet éljen? – Természetesen lehetséges – helyeselt Janet megértően. – Ez az elképzelésed? – Mindazonáltal erősen kétkedő pillantást váltott Meredithszel. – Vannak barátaim. Járok könyvklubba, és tetszőleges időt tölthetek az unokahúgaimmal és – öcséimmel – sorolta Maureen. – Tevékenyen részt veszek az egyházközség életében, és van színházbérletem. Épp elég mozgalmas az életem. A hétvégén például beszédet mondok a

136

könyvtárosok konferenciáján, Long Islanden. – Azt nem merte elárulni, hogy a konferencia Seaview-ban lesz, abban a városban, ahol Eddie Haven szülei laknak. Nem tehetett róla, borzasztóan szeretett volna megismerkedni velük. Valami azt súgta neki, fogalmuk sincs róla, miért kerüli őket a fiuk karácsonykor. – Egyfajta szabadságérzet, ugye? – elmélkedett Meredith egy habcsókot rágcsálva, amely összekente az ujjait. – Nyugodtan foglalkozhatsz a fontos dolgokkal. – Igaz, de Maureen egyáltalán nem akar megszabadulni Eddie Haventől – jegyezte meg Janet. Renée csatlakozott a társalgáshoz: – Eddie-t valamiféle szomorúság lengi körül, nem gondoljátok? – Nem megy haza karácsonykor – kottyantotta el Maureen. A testvérei elborzadva bámultak rá. – Ez szörnyű! – jelentette ki Renée. – Bonyolult ügy – mondta Maureen, és sajgó szívvel gondolt arra, amit Eddie mesélt neki. – Ez így nem helyes – ingatta a fejét Janet. – Tenned kell valamit! – Megpróbáltam beszélni vele, de nem hallgat meg. – Nem. Tenned kell valamit – ismételte Janet. – Például? – Maureen végignézett a testvérein, és már bánta, hogy beszélt nekik Eddie-ről. Mind a három nőnek elszántan csillogott a szeme.

137

18. Maureen egyebek mellett azt szerette a télben, hogy korán sötétedett. Az emberek többségének ez az idegeire ment. Elkezdtek furán viselkedni, ha megfosztották őket a napfénytől. De nem Maureen. Ő örült a sötétségnek, mert annál hamarabb kezdetét vette az este. Erősen alkonyodott már, amikor hazaért. Néha összefutott Carolynnal, a postással, akinek ez volt az utolsó utca az útvonalán. Maureen egy 1920-as években épült, négylakásos, barna homokkő villában lakott. Itt élt Mr. és Mrs. Greer, akik arról voltak híresek, hogy a közvélekedés szerint ők voltak a legrégebb óta házasok Avalonban, azaz hatvanhét éve. Aztán ott volt Chip és a partnere, Gordon, egy másfajta pár. Tűzoltóként dolgoztak a városi állomáson, a szabadidejükben pedig mindketten a konyhaművészetnek hódoltak. A harmadik lakást Trent és Dee foglalta el, ifjú házasok, és oly elválaszthatatlanok, hogy az emberek közös becenevet adtak nekik: Trendy. És végül ott volt Maureen, aki a lakását Franklinnel és Eloise-zal osztotta meg – akik történetesen szintén egy párt alkottak. Franklin kóbor macska volt, akit befogadott, és Benjámin Franklinról nevezett el, az Egyesült Államok első közkönyvtárának alapítójáról. Maureen sajnálta magára hagyni egész nap, míg ő dolgozott, ezért felkereste a városi menhelyet, és talált egy elragadó szürke cirmos cicát. Franklin és Eloise első látásra egymásba szerettek. Meglehetősen vidáman éldegéltek így, hármasban, a régies, emeleti lakásban. Maureen nem volt művésze a lakberendezésnek, de a lakásához nem kellett sok szakértelem. Már önmagában is régimódi, meghitt hangulatot árasztott. Sötét, fényezett tölgyfából készült könyvszekrények sorakoztak szinte minden fal mellett. Az elülső ablakból a parkra és a Juhar-tóra lehetett látni, és beépített ablakülés tartozott hozzá, puha párnákkal. Ez volt a macskák kedvenc helye. Órákon keresztül elüldögéltek itt, egymás mellett, és lestek ki az ablakon. A könyvtár aznap, mint minden pénteken, korán bezárt. A gyerekeknek edzésre meg úszásoktatásra kellett menniük, úgyhogy próbát sem tartottak. Maureen örült a szabadidőnek. Másnap előadást tart Long Islanden, és el kell csípnie a korai vonatot. A szabad este arra is alkalmat nyújtott, hogy belenézzen a könyvekbe, melyeket a munkahelyéről hozott haza. Izgalommal töltötte el, hogy egy egész kötegből kell választania. Egyelőre úgy döntött, a vacsora ráér. Visszavonult az egyik kedvenc olvasókuckójába – a kádba. A lakáshoz régimódi, karmos lábakon álló, mély fürdőkád tartozott. Maureen imádott belesüppedni a vaníliaillatú buborékok tengerébe, és belefeledkezni egy jó könyvbe. Amikor kiszállt a kádból, a haját becsavarta egy törülközőbe, és magára kapott egy köntöst. Még csak fél nyolc volt, túl korán a lefekvéshez, de nem látta értelmét, hogy ismét felöltözzön, úgyhogy belebújt a kedvenc flanelpizsamájába – abba, amelyiken macskák

138

vannak – és a bolyhos papucsába. Bár ritkán fanyalodott fagyasztott vacsorára, ezúttal megszegte a saját szabályát, és bedobott egy készételt a mikrohullámú sütőbe. Szinte föl sem nézett a könyvből, miközben töltött magának egy pohár tejet, és kivette a mikróból a vacsoráját. Valami olaszos tészta akart lenni, amely a boltban jól nézett ki, de a közelebbi vizsgálat során kiderült, hogy egyszerű sajtos makaróni. Letette a könyvet az asztalra, hogy olvashasson, miközben eszik. Néha fölpillantott, a macskákat nézte. A szokásos helyükön kucorogtak, az ablakülésen, és elbájolóan néztek ki a tündérlámpásokként ragyogó fényfüzérek fényében, melyekkel Maureen az ablakot díszítette. Nem messze onnan piros, zománcozott edényben egy pöttöm, élő fenyőfa állt, melyet lámpácskákkal és néhány ízléses dísszel ékesített föl. – Ha kicsit is értenék a fotózáshoz, lefényképeznélek benneteket, és azt küldenem szét idén karácsonyi üdvözlőlap gyanánt – mondta nekik. Felsóhajtott, kézbe vette a vacsoráját, és megpróbált ismét az olvasásra összpontosítani. Ám épp egy kevésbé izgalmas résznél járt, és a figyelme elkalandozott. – Nem tudom, mi ütött belém mostanában – vallotta be a macskáknak –, de olyan egyedülállónak érzem magam. Úgy tűnik, mindenkinek van párja. Nincs ebben semmi. Még Meredith is randevúzgat a szívsebészével. Az egyetlen szingli, akit ismerek… A csengő szakította félbe a szavait. Biztos valamelyik szomszéd, aki kölcsön akar kérni valamit. Kinyitotta az ajtót, és Eddie Havennel találta szemben magát. – Ó! – Ennél több nem jött ki a torkán. Csak bámult tátott szájjal, mint valami félkegyelmű. – Hahó, Maureen! Bejöhetek? Tiltakozásra semmi esélye nem volt, mivel beszélni sem tudott. Eddie belépett. A hideg levegő kipirosította az arcát, és a szemében mosoly bujkált. – Szóval – mondta – ez a kuckója. Maureen kényszerítette magát, hogy számba vegye, mit láthat a férfi: a két macskát, a túl sok könyvet, a papírdobozos, fölmelegített vacsorát az asztalon a pohár tej és a nyitott könyv mellett. Végül Eddie pillantása megpihent Maureen kifakult flanel-pizsamáján, a bolyhos papucson és a nedves, összetapadt haján. Úgy érezte, ott helyben elsüllyed szégyenében. Valamiképp mégis sikerült megszólalnia: – Nem… hm… nem számítottam magára. – Csak beugrottam, mondhatni hirtelen ötlettől vezérelve. Gondoltam rá, hogy telefonálok, de akkor kirúgott volna. Mély lélegzet! – figyelmeztette magát Maureen. Nem számít, mit gondol rólad. Mindazonáltal úgy érezte magát, mint akit fejbe vágtak. Eddie látja, hogy egyedül van otthon péntek este, és nyilvánvalóan nem is vár társaságot. – Mit tehetek magáért? – kérdezte sután. – Elakadtam – mondta a férfi nyíltan. – Maga azt akarja, hogy írjam át a dalt a pásztorjátékra, és elakadtam. – És azért jött ide, mert… – Mert nem tudom teljesíteni, amit kér. – Visszaadta a CD-t, amelyet Maureen azért adott neki kölcsön, hogy ihletet merítsen belőle. – Ha írok valamit, akkor annak máshonnan kell fakadnia. – Mit akar tőlem, Eddie? A férfi a CD-re mutatott. – Meghallgattam a maga zenéjét. Mi lenne, ha maga is meghallgatná az enyémet? – Rendben. Úgy lesz. – Ma este. – Megegyeztünk. – Maureen várt egy kicsit, aztán fölemelte a CD-t. – Rámásolta erre?

139

– Élő zenéről beszélek – mondta Eddie, és eltúlzott műsorvezetőhangra váltott: – Élőben, csak ma este, csak önöknek: az Örökifjak a Hegyi Legelőben! Amikor a lány legutóbb ellátogatott a kocsmába, rendkívül kényelmetlenül érezte magát. Kilógott a többi vendég a feszes pulóveres nők meg a kényelmesen terpeszkedő és hosszú nyakú sörösüveget szorongató fickók közül. Egyszerűen nem az ő világa. Egyébként is, mit csinál az ember egy kocsmában? Összefonta maga előtt a karját. – Nem érek rá. Eddie az asztalon heverő nyitott könyvre pillantott, meg a félig elfogyasztott vacsorára. – Előnyben részesít egy könyvet a zenémmel szemben? Ugyan már, Maureen! Mitől fél? Tőled, gondolta a lány. Mindentől. De elfogytak a kifogásai, és minél tovább állnak itt vitatkozva, annál tovább marad Eddie a lakásában, s annál tovább tart a megaláztatása. – Rendben. Ott találkozunk. – Klassz. Valószínűleg kilenc körül kezdünk. – Alig várom. – Maureen becsukta az ajtót a férfi mögött, és nekidőlt, mintha attól félne, visszajön. Aztán lassan leereszkedett a padlóra, fölhúzta a térdét, és ráhajtotta a megaláztatástól égő arcát. Végül aztán úgy döntött, a kesergés mit sem segít, vad tevékenységbe csapott át, és berohant a hálószobába, hogy kiválassza, mit vesz föl. Nőttönnőtt a csalódottsága, ahogy egymás után rángatta elő és dobta az ágyra a szürke, divatjamúlt darabokat. Jóságos ég, mikor volt utoljára vásárolni? A ruhatára lehangolóan unalmas. Negyedórával később, kétségbeeséstől hajtva ott állt a barátnője, Olivia ajtaja előtt. Olivia volt a legdivatosabb nő, akit ismert. Nem szívesen zavarta meg a házaspárt pénteken este, de nem tehetett mást, elkeserítő helyzetben volt. A veranda ablakán át látta Oliviát és Connort, ahogy egymással szemben ülnek a dohányzóasztalnál, és elmélyülten scrabble-t játszanak. Connor mondott valamit, amivel megnevettette a feleségét, az pedig izzó, szeretetteljes pillantást vetett rá. Maureen habozott, mert fájdalom hasított belé, mint máskor is néha, ha egy boldog párt nézett. Nem gonosz érzés volt, mint a féltékenység… csak üresség. Ne nyavalyogj! – korholta magát. Most épp arról van szó, hogy aznap este nem lesz egyedül. Kopogtatott, mire Connor beengedte. A lány zavart mosollyal üdvözölte, aztán Oliviához fordult. – Ne haragudjatok, hogy megzavarom az estéteket – mondta –, de segítségre van szükségem. – Hogyne, bármit – felelt Olivia könnyedén. Connor kézen fogta és fölsegítette a feleségét. – Jól akarok kinézni – vallotta be Maureen. A férfi hátrébb lépett, és megadóan fölemelte a kezét. – Jól van, már itt sem vagyok. – Sajnálom, Connor – mentegetőzött Maureen. – Köszönöm, hogy ilyen megértő vagy – szólt utána, miközben a férfi elindult a szuterén és a nagy képernyős tévé felé. Maureen pillantása a scrabble táblájára tévedt. A legtöbb szó szexuális jellegű volt, de legalábbis kétértelmű. Olivia elnevette magát, amikor észrevette a meglepett tekintetét. – Édesem, nyolc hónapos terhes vagyok. Nagyjából ez a legtöbb szex, amiben részünk van mostanában. De ha már itt tartunk, megkockáztatom, hogy te is egy jó pasi kedvéért akarsz csinosan kinézni. Maureen bólogatott. – Igen, meg hogy helyreállítsam az önbizalmamat. – Mivel Olivia a barátnője volt, őszintén beszámolt neki Eddie Haven-ről, a pizsamáról, a macskákról és a fölmelegített vacsoráról. – És közben borzasztó sekélyesnek érzem, hogy ki akarom csípni magam azért, hogy tetsszem valami fickónak.

140

– Ez nem sekélyes. Azt mutatja, hogy szorult beléd egészséges önbecsülés. – Olivia karon fogta, és bevezette a hálószobájukba. – Ez jó móka lesz – mondta, miközben fölkapcsolta a világítást a gardróbban. – Némelyik ruhámat azóta nem láttam, hogy elkezdett látszani rajtam a terhesség. Mielőtt Avalonba költözött, Olivia ingatlanügynökséget vezetett Manhattanben. Csalhatatlan stílusérzéke a ruhatárában is megnyilvánult, és nem telt bele sok idő, összeállított egy öltözéket, mely testhezálló, divatos farmerből, hasonlóan feszes kasmírpulóverből és tűsarkú csizmából állt. A pulóverben és a nadrágban Maureen félmeztelennek, ugyanakkor merésznek érezte magát. A csizmát viszont elszörnyedve nézegette. – Ezt nem vehetem föl. Kitöröm a nyakam. – Badarság! Egyetlen estéről van szó. Húzd föl, és majd hozzászoksz, amíg a hajadon meg a sminkeden dolgozom. Rajta! Fölösleges tiltakozni. Ja, és ugye elhoztad a kontaktlencsédet? – Igen, eszembe jutott – vallotta be Maureen. Olivia munkához látott az elektromos hajsimítóval meg a kenceficékkel. Egy sor arcfestéket is bevetett, és olyan komolyan vette a feladatát, mint egy profi sminkes. – Nagyon hálás vagyok – mondta Maureen. Általában nem sokat adott a piperére, de ez a kényeztetés most jólesett neki. – Ez jó szórakozás – nyugtatta meg Olivia. – És még jobban fogod élvezni, ha majd meglátod magad. – Amíg nem készült el a művével, nem engedte, hogy Maureen megnézze magát. Végül aztán kézen fogta, és odavezette a nagy, teljes alakos tükörhöz. – Készen állsz? – kérdezte. – Fordulj meg! Maureen szót fogadott. Elképedve pislogott a szemüveg mögül kiszabadult szemével, aztán csak annyit sikerült kinyögnie: – Tyűha! Miközben a zenekar berendezkedett a Hegyi Legelő sarkában, Eddie arra a következtetésre jutott, hogy jobb lett volna, ha telefonál, ahelyett hogy váratlanul beállít Maureen lakására. Láthatóan zavarba hozta a lányt, bár ezt Maureen igyekezett palástolni. Arra valószínűleg nem jött rá a lány, hogy ő rendezetlenségében is roppant szexinek látta, ahogy ott állt egyedül a félhomályos lakásban, üdén és illatosán a fürdő után. – Hát te meg mitől vágsz ilyen boldog képet? – tudakolta Ray, miközben a kapcsolókat nyomkodta a szintetizátorán. – Elvarázsoltak, vagy mi a szösz? – Nem. Hát nem vághat egy legény boldog képet? – Ilyet nem, anélkül hogy elvarázsolták volna. Ki az illető? Gyerünk, mesélj! Ray azon kevesek közé tartozott, akik tudták, hogy Eddie büntetése, mely közösségi munkára kötelezte, már régen véget ért. Valószínűleg nem egészen értette, miért jelentkezik a barátja mégis évről évre önkéntesnek a pásztorjátéknál, de sosem tette szóvá. – Ki az? – firtatta tovább. Eddie megrázta a fejét. – Úgysem hinnéd el. – Próbáld ki! – Fogadok, hogy a könyvtáros, az a Maureen Davenport – szólt közbe jó hangosan Bo Crutcher, aki a basszusgitárját igazgatta. Ray lejátszott egy nyugtalanító moll akkordot. – Kizárt, hogy a kontyos könyvtáros kisasszony ajtaját döngeted! – Ez nem ilyen egyszerű… – Eddie elhallgatott, mert egy nő lépett be a kocsmába. Az ajtóban megállt, és egy pillanatra az eresztető kék-fehér neonlámpái sejtelmes ragyogással vonták be a körvonalait. Elképesztően nézett ki a feszes farmerban és a pulóverben, mely minden domborulatot kihangsúlyozott, a tűsarkú csizmában és a hosszú, kibontott hajával. A

141

biliárdasztal körül álló fickók megfeledkeztek a játékról, a pultnál állók közül pedig jó néhányan szemügyre vették. Eddie-nek a döbbenettől még a szája is tátva maradt. Eddie megragadta a vizespoharát, ivott egy kortyot, aztán odasietett az ajtóhoz. – Maureen! A lány bokája megremegett kissé a magas sarkú csizmában, ahogy elindult. Eddie átkarolta a derekát, hogy megtámassza. – Elnézést! – Maureen zavartan bontakozott ki az ölelésből. – Ez a csizma meg a kontaktlencse előbb-utóbb a vesztemet okozza. De ördög vigye! Egy lány élhet veszélyesen, nem igaz? Eddie nem tehetett róla, csak bámult. – A bolyhos papucsban is jól nézett ki – motyogta. – Jobb, ha tudja, hogy vissza is veszem, amint hazajutok. Ó, a régi Maureen! – Nos, mindenesetre nagyon örülök, hogy eljött, Moe. – Eljöttem, hogy meghallgassam a játékát – emlékeztette a lány. – Nem ezt akarta? Eddie vigyorgott. – Kezdetnek megteszi. Jöjjön, ismerje meg a társaságot! – Miközben követte a sarokasztalhoz, le sem tudta róla venni a szemét. Gyakrabban kellene a lánynak feszes farmert viselnie. Maureen üdvözölte Kim Crutchert és Noah feleségét, Sophie-t, aki a ritka szabad estéi egyikét élvezte, miközben odahaza a nagyobb gyerekei felügyelték a kicsiket. Kim és Sophie barátságosan fogadták, és egyből bevonták a lányos társalgásba. Érdekes volt, ahogy Maureen ruháival együtt az egyénisége megváltozott. A félénk könyvtáros-személyiség félreállt, és ez az új Maureen társasági lény volt. Szinte már magabiztos. Bo letette a gitárját, odasompolygott az asztalhoz, és leült a neje mellé, aki ragyogó, szerelmes szemmel fordult felé. – Mit adnál érte, hogy valaki így nézzen rád? – kérdezte Ray Eddie-től, Bóra és Kimre célozva. Friss házasok lévén nem tudtak betelni egymással. – A szemfogadat? – Ja, persze. Kinek kell a szemfog? – Bal mogyoró? – Fogd be és játssz, Tolley! Elcibálták Bót a felesége mellől, és játszottak egy félórát a Legelőben összegyűlt kicsi, de lelkes közönségnek. Előadtak néhány népszerű számot, és párat a saját nótáik közül. Miközben Eddie gitározott, Maureent figyelte, bár igyekezett leplezni. Egy pasas néhány sör után odament hozzá, és valamit súgott a fülébe. Eddie-nek már megfeszültek az izmai, hogy felugorjék és a védelmére siessen, de Maureen láthatólag megőrizte a nyugalmát, miközben lerázta a fickót. Kissé csodálkozva, összevont szemöldökkel elhúzódott, és mondott neki valamit, olyasmit, hogy „köszönöm, nem”. Úgy tűnt, föl sem fogja, hogy az ipse ki akart kezdeni vele. A szünetben Eddie rendelt egy kávét, és leült a lány mellé. – Nos? – Remek bandát alkotnak a barátaival. Ami pedig a dalait illeti… maga kiváló szerző. Persze ezt már eddig is tudtam, de így, élőben hallani, hát… Már bánom, hogy megkértem, írjon dalt a pásztorjátékhoz. – Maureen zavartan fészkelődött a székén. – Nem értem. Miért bánja? – Nem tudtam, mit kérek. A maga dalai a szívéből fakadnak. – Tényleg? Így gondolja? A lány bólogatott. – Nem kellett volna kritizálnom, amit a könyvtárban énekelt.

142

– Az a dal magáról szólt, nem a karácsonyi műsorról. Már elhatároztam, hogy írok valami újat. Maureen olyan arccal nézett körül, mint aki csapdába esett. – Rólam szólt? – Bizony, Maureen. – Eddie… – A lány úgy nézett ki, mint aki menten felugrik és futásnak ered. A férfi rámosolygott, igyekezett enyhíteni a zavarát: – Nem muszáj most azonnal megbeszélnünk. A lány megkönnyebbülten dőlt hátra. – Köszönöm. – Aztán előrehajolt, és idegesen belekortyolt az italába. Eddie fölemelte a kávésbögréjét. – Akkor hát, egészségére! A zenére és a szövegre! Maureen odakoccantotta a poharát a bögréhez. Valami lányos italt szopogatott, amelyben egy cseresznye úszkált. – Feltehetek egy… kissé személyes kérdést? – Feltehet. De nem ígérhetem meg, hogy válaszolok is rá. – Ó, akkor… – Tréfáltam, Maureen. – Eddie imádta, hogy a lány olyan komolyan vesz mindent. – Kérdezzen bátran! Nincs rejtegetnivalóm. – Csak azon tűnődtem, nem kellemetlen-e magának a kocsmában, tudja, mivel nem iszik. – Gyógyulófélben lévő alkoholista vagyok – pontosított Eddie. – És nem, nem okoz gondot beszélni róla. – Manapság mindennapos ajándéknak érezte, hogy tiszta fejjel ébred. Lehet, hogy más embereknek a józanság magától értetődő volt, Eddie számára viszont nem. Túl közel került ahhoz, hogy mindent elveszítsen, mintsem hogy újból kockára tegye az egészet. Maureen hosszú, kutató pillantást vetett rá. – Mi az? – tudakolta Eddie. – Büszkének kellene lennie magára. – Azért, mert megmentettem a saját életemet? Nem olyan nagy hőstett, ha figyelembe vesszük, mi lett volna a másik lehetőség. – Szerintem nem lehetett az olyan egyszerű, mint ahogy most elmondja. Fogadok, hogy a szülei is büszkék magára. Eddie megvonta a vállát. – Nemigen akartak beszélni róla. Gyanítom, kissé kínosan érinti őket. Annak idején keményen buliztak, és az, hogy a fiuk az alkohol rabja lett, feltehetőleg kényelmetlen emlékeztető. Maureen döbbenten bámult rá. – Ezt ők mondták? – Nem, ez az én véleményem. – Hát… Egyértelmű, hogy ezt meg kell beszélniük. Eddie nem állhatta meg egy mosoly nélkül. – Magának minden olyan egyszerű, Moe. – Beszéljen velük! Jobban fogja tudni, hová tart az életben, ha tudja, honnét jött. – Filozofikus hangulatban van ma este. Maureen a száránál fogva megforgatta a cseresznyét az italában. – Egy könyvben olvastam. Van ez a játék, amit a könyvekkel űzök néha… – Elhallgatott, és legyintett. – Nem számít… Bolondnak tartana. – Pillanatnyilag nem bánnék egy kis bolondságot – mondta Eddie, aki örült, hogy végre nem a családja a téma. – Jól van. Néha behunyom a szemem, találomra leveszek egy könyvet a polcról, és meghallgatom, mit mond nekem. Játék, semmi több. – Kipirult az arca, és az ajkához emelte a

143

cseresznyét, majszolt belőle egy kicsit, aztán végül bekapta. Amikor észrevette, hogy a férfi bámulja, még jobban elvörösödött. – Még egy italt? – ajánlotta Eddie. – Hát jó… köszönöm – mondta Maureen. Volt abban valami ártatlan és elbájoló, ahogy Eddie-t nézte. Nem, nem egyszerűen elbájoló. Egyértelműen szexi. Teringettét, Eddie nem érzett így egy nő iránt sem, amióta… szóval soha. Az olyan lányok iránt sem, akiknek azt mondta: „szeretlek”. Kezd beleszeretni a városi könyvtárosba, és fogalma sincs róla, miért. Maureen a háza ajtajában állt, és azt kívánta, bárcsak valami erősebbet ivott volna a kocsmában, mint a két könnyű koktél. De nem érezte volna helyesnek, hogy valami erőset igyék, miközben Eddie keményen dolgozik azon, hogy józan maradjon. Mindazonáltal borzalmasan zaklatottnak érezte magát. Az est végén a férfi ragaszkodott hozzá, hogy hazakísérje, nem használt a tiltakozás. – Nincs rá szükség, hogy bárki is elkísérjen – erősködött Maureen. – Tudom. De én szeretném elkísérni. És most ott álltak egymással szemben a villa lépcsőjén, és Maureen halálosan ideges volt. – Hát – mondta –, köszönöm. – Hívjon be! – Ó, nem gondolom… – Helyes. Ne gondolkozzunk! Csak hívjon be, aztán meglátjuk, mi történik! És Maureen akarta. Mérhetetlen bolondság volt, de mégis vágyott rá, jobban, mint a következő lélegzetvételre. Mielőtt elszállt volna a bátorsága, bedugta a kulcsot a zárba, és fölvezette a férfit a lakásába. A macskák a bokájukhoz dörgölőztek köszönés gyanánt. Minden úgy volt, ahogyan hagyta, amikor elrohant, hogy rekordsebességgel átalakuljon. Ott volt a könyve, változatlanul kinyitva a konyhaasztalon. Edények a mosogatóban, a félbehagyott készétel a szemétben. Amikor elment otthonról, nem gondolta volna, hogy a lakás rövidesen csábítás helyszínéül fog szolgálni. – Tetszik a lakása – mondta Eddie, miközben kibújt a dzsekijéből, és ledobta egy szék támlájára. Maureenról is lesegítette a kabátot. – Maga is tetszik. Azt hiszem, kezdek szerelmes lenni magába. Maureennak elállt a szava. Csak amikor rájött, hogy visszafojtja a lélegzetét, akkor vett erőt magán, és fújta ki a levegőt. Valahogy sikerült megszólalnia: – Tényleg? – Bizony. – Eddie magához húzta, és lehajolt, hogy megcsókolja. – Tényleg. Maureen próbálta meggyőzni magát, hogy ostobaság hinnie neki, de mégis hitt. Eddie kézen fogta, ő pedig, mint egy birka, hagyta magát a hálószobába vezetni. Égett az olvasólámpa, és Eddie homloka ráncba szaladt. – Túl erős a fénye – dörmögte. – Olvasni szoktam elalvás előtt, amíg le nem ragad a szemem – magyarázta Maureen. – Ma este nem így lesz. A férfi hangja sóvárgó forróságot ébresztett benne. – Eddie… – Várj, ne mozdulj! – Eddie elment, levett egy karácsonyi égősort az elülső ablakból, aztán visszatért a hálószobába. – Utat – rendelkezett –, itt a szakember! – Bekapcsolta a fényfüzért, aztán föllógatta az ágy támlájára, amitől a szoba halvány, tarka fénybe borult. – Mindjárt jobb – állapította meg, aztán kibújt a farmerjéből, mintha ez lett volna a legtermészetesebb dolog a világon. Maureen elkerekedett szemmel nézett rá.

144

– Jól látom, hogy ez egy… télapós bokszeralsó? – Kuncogni kezdett, amíg a férfi csókjai szenvedélybe nem fordították a mókát, olyan szenvedélybe, amely az utolsó aggályát is elsöpörte. Aztán Eddie levetkőztette, ráérős érzékiséggel, amitől elszállt az agyából minden értelmes gondolat. Lefektette az ágyra, és testük a karácsonyi égők szivárványos derengésében fürdött. Maureen magához húzta a férfit az édes, készséges megadás pillanatában. A legtitkosabb álmai váltak valóra, Eddie gyöngéd volt, előzékeny, a végletekig figyelmes, mintha az lenne a legnagyobb célja az életben, hogy ővele szeretkezzék. Megmutatott neki titkos dolgokat: egy tökéletesen elhelyezett csók hatalmát; az ellenállhatatlan, meleg nyomást, amelyet a testén végigsikló keze fejt ki; a fülébe súgott szó mámorító hatalmát. A kitörő örömet, amit a végül féktelenül kiélt, felgyülemlett vágyakozás okoz. Eddie nem kért tőle semmit, ő mégis odaadott neki mindent, az összes szenvedélyt, ami elrejtve szunnyadt benne egy olyan helyen, melyet egyedül Eddie keresett meg. És ő jó szerető volt. Tudta, mert Eddie újból és újból közölte vele, ahogy teltek a percek, az órák… – Jé, egy tetkó – kuncogott Eddie, és lehajolt, hogy az ujjával végigsimítson a lány derekán. – A könyvtárosnak tetkója van! Istenem, Maureen, ez… mókás! – Hát, ha tudtam volna, hogy „csavargók bélyegének” nevezik, sosem csináltattam volna meg – felelt Maureen. Mindkettőjüknek virradatkor kellett kelnie másnap, Eddie-nek azért, hogy bemenjen a rádióba, Maureennak pedig, hogy elérje a korai vonatot. Volt bennük egy kis „másnap reggeli” feszélyezettség, Maureen részéről mindenképp. Ámbár igyekezett úgy tenni, mintha az, hogy egy hús-vér, vonzó férfi mellett ébred, hétköznapi eset lenne a számára. Eddie viszont teljesen természetesnek látszott, kéjesen nyújtózkodott, és kelletlenül felnyögött, amikor a lány kimászott az ágyból, és magára kapta a fürdőköpenyét. – Muszáj elmennem – magyarázta Maureen. – Ez az évenkénti karácsonyi gyűlésünk. – Átfutott a fején, hogy kikapcsolja az ágytámlára tekert fényfüzért, de végül úgy döntött, égve hagyja. A csudába is, miért ne? – Nem hagyhatnád ki? – Nem, idén meg pláne nem. Lehet, hogy rövidesen állást fogok keresni, ápolnom kell a kapcsolataimat. – Változatlanul szeretsz biztosra menni. – Eddie ott állt a télapós bokszerében, és olyan elragadóan nézett ki, hogy Maureen tényleg fontolóra vette, hogy lemondja az utat, és itt marad vele. – Kár áltatnom magam – mondta neki. – Tudom, hogy minden tőlünk telhetőt megteszünk a könyvtárért, de fogytán az időnk, és a pénz, amit sikerült összeszednünk, meg sem közelíti a szükséges összeget. – Hát, azért még nincs vége, bármi megtörténhet. Maradj itthon! – Eddie megfogta a vállát, és gyöngéden a falhoz nyomta, miközben lehajolt, és a nyakát becézgette. – Szólok a lányoknak, hogy ma reggel adjanak le valami felvett anyagot. Maureen majdnem beadta a derekát, mert a férfi borostáitól kéjes borzongás futott végig rajta. – Muszáj elmennem – ismételte, aztán kisiklott az öleléséből. – Idén Seaview-ban lesz a kongresszus. – Sokatmondó pillantást vetett a férfira. – Seaview, Havenék otthona! – vágta rá Eddie rádióbemondó stílusban. – Nem hinném, hogy az őseim járnának könyvtárba. – Esetleg beugrom hozzájuk, és meghívom őket karácsonyra. A férfi nevetett. – Naná! Az tetszene nekik. Nem, bízz bennem, édes, más terveik vannak. – Meghívtad őket valaha is?

145

– Moe, figyelj! – Eddie magához ölelte a lányt. – Értékelem a törődésedet. De hidd el nekem, nincs rá szükségem, hogy az őseimmel töltsem a karácsonyt, nekik meg aztán egészen biztosan nincs szükségük a társaságomra. Kipróbáltuk, amikor gyerek voltam, és nem vált be. – Puhán, édesen megcsókolta a kedvesét. – Ha nem vetted volna észre, jobb programom van karácsonyra.

146

ÖTÖDIK RÉSZ Karácsony estéje az énekek éjszakája volt, úgy borította be az embert, mint valami meleg, puha kendő. De nemcsak a testet melegítette fel, mint a kendő, hanem a szívet is. Dallal töltötte meg a lelkeket. Ha az ember felnőtt, és ha soha többé nem is tudta visszahozni annak az éjszakának a bűvös hangulatát, a dallam azért ott maradt a szívében, mindörökké. Bess Streeter Aldrich (1881-1954) amerikai író

19. Eddie az angyalról álmodott – megint. Ez az alkalom azonban más volt. Ellentétben a korábbi álmokkal, melyek homályos emlékekből és vágyfoszlányokból álltak össze, ezúttal a képek a fejében, melyek az ébredés felé ösztökélték, tiszták voltak, mint a csillagos téli éjszaka. Az álom első része ugyanaz volt, mint mindig: félig betemetve fekszik a hótorlaszban a baleset után, némán a fájdalomtól és a sokktól, fagyhalálra ítélve, mert a templomból kiözönlő emberek nem veszik észre… amíg meg nem jelent az angyal. Ez volt az a pont, ahol az álma eltért minden korábbitól: mert látta az angyal arcát. Fölült, teljesen éberen, egyenesen odament a gitárjához, és megírta a dalt a karácsonyi műsorhoz. Csak így, egyszerűen. Nem tanakodott, nem keresgélte a dallamot vagy a mondandót. Élete során százával szerzett dalokat, ám még soha nem dolgozott ilyen bizonyossággal, ilyen meggyőződéssel. Alig várta, hogy elénekelhesse Maureennak, hogy felajánlja neki mint ajándékot. Sajnos azonban ezzel várnia kell. A lány előző nap elment valami könyvtároskonferenciára Long Islandre. Rettenetesen hosszúnak tűnt a huszonnégy óra, amit nélküle kell eltöltenie. Ha visszajön, határozta el Eddie, minden percet neki fog szentelni. Hadjáratba kezd, hogy a lány belészeressen. Talán elviszi az Almafa fogadóba, és… Nem! Az a hely még mindig rossz emlékeket ébreszt benne. Jól van, akkor talán inkább magához viszi el, a tóparti lakásba. Kutyafáját, még vacsorát is főz neki! És újból szeretkezni fognak, ehhez nem fér kétség. Amióta megismerte, Maureen folyton meglepte, de a legnagyobb meglepetést akkor okozta, amikor ágyba bújt vele. Édes volt, nem félt a sebezhetőségtől, és olyan gyöngédséget váltott ki Eddie-ből, amire a férfi egyáltalán nem számított. Az élet más területein is állandó kihívást jelentett, sosem könnyítette meg a dolgát. Nem felszínes kedveskedést várt tőle, mint egy autogramkérő, hanem azt, ami alatta volt. És hosszú idő után először Eddie-t ez nem töltötte el rettegéssel. Vad ténykedésbe kezdett, rendet rakott. A lakás nem volt tragikus állapotban, de azt akarta, hogy tetsszen Maureennak. El akart játszani neki egy dalt a Gibson gitárján, azon, amelyet még a nagyapjától kapott. Érzelgős, mégis igaz dolgokat akart neki mondani, amelyek majd mosolyt csalnak az arcára. Szeretett volna ajándékot adni neki, de az egyetlen, amire a lány vágyott, olyasmi volt, amit nem állt módjában megadni neki: életben maradási esélyt a könyvtárnak. Teringettét, ha ezt el tudná intézni, ha ezt megadhatná neki… Újra meg újra meghányta-vetette magában a dolgot. Fölhívta az ügyvédjét. Ha a huszonöt éves évfordulóra kiadott DVD tényleg akkora siker, mint ahogy a kereskedők állítják, akkor Eddie esetleg legalább egy kis haladékot szerezhetne a könyvtárnak. Az ügyvéd szerint az interneten milliók nézik meg óránként a klipeket. Biztos lehetne valami hasznot húzni az új népszerűségből. Eddie nem akart megint híres lenni, de hátha felhasználhatná a népszerűségét arra, hogy segítsen a könyvtárnak. Maureen borzasztó boldog lenne. 148

Föltette az új, kamionosoknak összeállított CD-t, és együtt énekelt a magnóval, miközben áthúzta az ágyat. Az még sosem ártott, ha valaki reménykedik. Két dal között a csengő kitartó berregése ütötte meg a fülét. – Elnézést – kiáltotta –, megyek már! – Nem várt senkit, de hátha Maureen az. Hátha ő is ugyanarra gondolt, mint ő. Már-már biztos volt benne, hogy a lány lesz az, miközben széles mosollyal kitárta az ajtót. – Meglepetés! – kurjantottak kórusban a szülei. Ajjaj! – Barb, Larry! Hogy kerültök ide? – Látni akartunk. Már olyan rég jártunk Avalonban, el is felejtettem, mennyire karácsonyias ez a hely. – Az anyja szép volt, mint mindig, a divatosan levágott hajával, a drágának látszó kabátruhában és a bőrcsizmában, melynek a színe tökéletesen illett a keskeny övéhez. És mégis, Eddie erős kísértést érzett, hogy higgyen a szemében csillogó könnyeknek és az ajka finom remegésének. Az apja, aki szintén fiatalabbnak látszott a koránál, szívélyesen megölelte, aztán megrázta a kezét. – Anyádnak igaza van, fiam – tette hozzá. – Túlságosan régen. – Hirtelen kitaláltuk – folytatta Barb –, hogy eljövünk, és veled töltjük a karácsonyt. – Nos… igen… ami azt illeti… – Ne aggódj, nem leszünk terhedre! – bizonygatták a szülei, és benyomultak a lakásba, egy adag hideg levegőt hozva magukkal. – A Tóparti fogadóban szállunk meg. Elragadó hely, ismered? Maureen mindent elrendezett. – Maureen? Honnét ismeritek Maureent? Mi köze őneki mindehhez? – Beugrott hozzánk, és bemutatkozott. A könyvtáros-konferenciára jött Seaview-ba, és szánt rá időt, hogy megkeressen bennünket. Csodálatos teremtés, Eddie. Mindkettőnknek ez a véleménye. Olyan komoly és lelkes! Eddie igyekezett ugyanúgy megjátszani magát, mint ők. Megpróbálta azt mondani: „Köszönöm, hogy eljöttetek” vagy „Örülök, hogy itt vagytok”. De amikor kinyitotta a száját, az jött ki belőle, hogy: – Az egész meghívás Maureen Davenport ötlete volt? Nem tudtam, mit tervez. Az anyja megpaskolta a karját. – Nem fogom elfelejteni, hogy még egyszer megköszönjem neki szenteste, az előadás után – mondta. – Csodálatos lánynak látszik. – Mindenki így véli – dörmögött Eddie, és közben azon gondolkozott, mégis hogyan képzelte ezt a lány. – Tudtad, hogy egyike volt az eredeti Christmas Bells csoportnak? – kérdezte Barb. – Tessék? Az anyja átnyújtott egy celofánba csomagolt CD-t. – Ezt neked hoztuk. Ott olvasható a neve az énekesek listáján: Maureen Davenport. Hát nem csodálatos, hogy tagja volt a kórusnak, amelyik olyan remek feldolgozást készített a védjegyednek számító dalból? – Az nem… jóságos ég! Az a dal nem a védjegyem. Nincs olyan dal, amit annak tekintenék, de ha lenne, biztos, hogy nem ez lenne. – Hát, azért még nem kell megsértődnöd – mondta az anyja. – Akárhogy is, Maureen csodálatos teremtés. Ott helyben, hármasban összedugtuk a fejünket, és megszerveztük ezt az utat. Meg akartunk lepni téged. Meglepődtél? Eddie mosolyt erőltetett az arcára. – Gondolhatod! Alaposan meglepődtem. – Nagyszerű ennyi év után ismét itt lenni Avalonban – folytatta az anyja. Rajongó pillantást vetett a férjére. – Emlékszel rá, Larry, amikor először jártunk itt? Gyerekek voltunk még, és a családjaink a Kioga táborba jöttek.

149

Larry csillogó szemmel nézett rá. – Hogy is felejthetném el? Akkoriban még egész családok táboroztak ott, akik el akartak menekülni a városból a nyári hőségben. A nagymamád és Haven nagyapa több környékbeli táborban is föllépett, de a Kioga volt a kedvencük. – Ellágyult az arca, ahogy a feleségére pillantott. – És a miénk is. A szülei mindig is a legjobb barátok voltak. Tizennyolc évesen házasodtak össze, gyakorlatilag egymást nevelték fel. Bizonyos értelemben hihetetlennek tűnt, hogy még mindig együtt vannak, ám annak ellenére, hogy az életük menetrendszerűen, minden évtizedben átalakult, valamiféle állhatatosság lengte őket körül. Tény és való, fogalmuk sem volt a valóságról, mivel mindketten a szórakoztatóipar zavaros világában élték le az életüket. Nem mindig hoztak jó döntéseket, különösen amikor a fiukról volt szó. De ahhoz soha nem férhetett kétség, hogy szeretik egymást. – Annyira örülünk, hogy meggondoltad magad a karácsonyt illetően! – mondta az anyja. – És ez a Maureen! Nem győzöm eleget dicsérni. Milyen elragadó ifjú hölgy! – Na igen – dünnyögött Eddie. – Elragadó, valóban. Eddie-ben forrt a düh, miközben elindult a próbára, de a tennivalók szorításában esélye sem volt, hogy kérdőre vonja a lányt. Két nappal előadás előtt tetőztek a gondok: beteg gyerekek, hóvihar, aztán a fölfedezés, hogy a kosztümök tönkrementek a raktárban, mert befújták őket valami vegyszerrel vagy rovarirtóval, és hordhatatlanok lettek. Maureen úgy nézett ki, mint aki menten összeomlik. Az előadás gyenge, gépies átismétlése után majdnem mindenki hazakotródott estére. Maureent a szentélyben találta meg, ott ült, és a félig kész díszletet bámulta. Fölnézett, és egy pillanatig Eddie szerette volna elfelejteni, mit tett Moe. Olyan átkozottul… kedves volt. Csakhogy megmutatta eddig ismeretlen oldalát, olyat, amelyben Eddie nem tudott megbízni. Leríhatott róla, hogy mérges, mert a lány nyomban elhúzódott, és kérdőn nézett rá. – Idehoztad a szüleimet! – Eddie félig ráült egy szék támlájára, és dühösen bámult rá. – Meghívtam őket – pontosított Maureen. – Maguktól jöttek el. – Miattad jöttek! – csattant föl Eddie. – Nem – mondta a lány csöndesen. – Miattad. – Jesszusom, Maureen, elmondtam neked, mi az ábra nálunk! Megvan az oka, hogy nem akarom az őseimmel tölteni a karácsonyt. Azt hittem, megértetted. – Karácsonykor a családnak együtt kell lennie – mondta a lány, és az arckifejezése megkeményedett. A vaskalapos, merev nőt juttatta Eddie eszébe, akivel a készülődés kezdetén annyit csatároztak. – Nem lehet minden család olyan tökéletes, mint a tiéd. – Tökéletes? – Maureen hitetlenkedve nézett rá. – Ilyennek látod a családomat? Meglehetősen, gondolta Eddie, maga elé képzelve Hannah-t, Maureen apját, a testvéreket, az unokahúgokat és -öcsöket. – Nem volt jogod, hogy beleavatkozz az életembe. – Csak arra gondoltam… – Nem, Maureen, nem gondolkoztál. Van egy idealizált látomásod arról, milyennek kell lennie szerinted a karácsonynak, és a világ többi részének alkalmazkodnia kell ehhez. Hát mondok valamit. Ez nem így működik. – Sosem fog működni, ha nem próbálkozol. – Nincs elég feladatod ezzel a holnap esti pásztorjátékkal meg a könyvtárral? – méltatlankodott Eddie. – Tudod mit? Essünk túl egyszer ezen a bemutatón, és utána nem kell velem foglalkoznod, vagy a családi életemet rendbe tenned. Most boldog vagy? – Téged nem érdekel, mi tesz engem boldoggá – jelentette ki Maureen egyszerűen. – Nem is várom el. Nem a te dolgod. Ahogy nem az én dolgom, hogy helyrehozzam, ami közted és a

150

családod között megromlott. Egyszerűen meghívtam őket. Mindenkit szívesen látunk szenteste. – Vigyázva, nehogy közben a férfihoz érjen, fölállt a helyéről és méltósággal távozott. Eddie összeszorította a fogát, hogy ne kiáltson utána. Jobb így, gondolta. Jobb, ha nem megy tovább ezen az úton, mert nem vezet sehová. Idióta volt, amikor azt hitte, lehet valami közte és egy olyan lány között, mint Maureen, akinek az élete ennyire összefonódott a családjával meg a közösséggel. Miért akarna olyasvalakivel lenni, aki tükröt tart a hibái elé? Dühösen kivonult a kocsijához, beugrott, és elhajtott, túlságosan is gyorsan, a hátsó kerekek csúszkáltak a havas úton. Odahaza egy csomag várta a küszöbön, rendkívüli küldemény jelzéssel. Bevitte és kinyitotta a dobozt. Egy apró borítékból előkerülő kártya tudatta vele, hogy az ajándékot „a barátai” küldték a Silver Creek Produkciós Irodából, a cégtől, mely az eredeti Karácsonyi küldetés című filmet, illetve az új DVD-t gyártotta. A jelek szerint ez a DVD vezette az eladási listákat az országban, ami neki is izmos jutalékot termett. Beletúrt a dobozt kitöltő műanyag csomagolóforgácsba, és kihalászott egy nagy palack hideg pezsgőt. Megfordult vele a világ. Emlékszik a pezsgőre… Hogyne emlékezne… Mintha a csillagokat inná az ember, ahogy Dom Pérignon fogalmazott.

151

20. A karácsony előtti napon Daisy készen állt a vonatútra dél felé, melynek végén az O’Donnell családnál éjszakázik. A kis Charlie kedvéért jó viszonyt kellett ápolnia a gyerek apai nagyszüleivel, és mi lehetne ennek jobb módja, mint hogy velük töltse az ünnepet? A saját családjától elbúcsúzott, furcsán elszorult torokkal, pedig Charlie-val csupán egyetlen éjszakát lesznek távol. – Csak hát pont ez az éjszaka olyan különleges – mondta Charlie-nak, miközben újból ellenőrizte a tömött babatáska tartalmát. – Még sosem voltam távol a családomtól karácsonykor. Elég rázósnak tűnik, ha az igazat akarod hallani. – Igen – mondta a kisfiú, mosolyt csalva az anyja arcára. – Valahogy a felnőtté válás folyamatának része, azt hiszem. Jelzi az átmenetet. Eddig gyerek voltam, akinek gyereke van, mostantól önálló felnőtt leszek. Mert az, hogy a családomtól távol töltöm az ünnepet, azt mutatja, tényleg önálló vagyok, ugye? – Igen – mondta újból Charlie. – És ez nem olyan rossz dolog – tette hozzá Daisy, miközben összecsukta a sportkocsit, és odaállította az ajtóhoz. Néha elfogta az a roppant furcsa érzés, hogy látszatéletet él, melyet csak a színlelés tart össze, amíg… amíg mi? Emlékeztette magát, mennyi mindenért hálás lehet – ez mindig segített. Hálás lehet a családjának a támogatásért, mind anyagi, mind érzelmi téren, és különösen hálás lehet Charlie-ért. Bár nem volt összehasonlítási alapja, úgy vélte, könnyen kezelhető gyerek. Ami meglátása szerint abból állt, hogy jól evett, sokat aludt, és ritkán lett beteg. Charlie éppen építgetett valamit puha műanyag kockákból. Kopogtatás hallatszott, és erre földerült az arca. – Apúúú! – Otthagyta az építőkockákat és nekiiramodott az ajtó felé. Daisy pillantása végigvándorolt a szobán. Mint rendesen, a házban játékok, tankönyvek, felbontatlan levelek, limlom hevert szanaszét. Hogyan képesek más kisgyerekes anyák rendben tartani a lakásukat? – tanakodott. Hogy jut idejük bármire a gyerek mellett? Odament, és kinyitotta az ajtót, melyet egy kellemetlen lecke óta mindig kulcsra zárva tartott. Amikor egy évvel ezelőtt Charlie elkezdett járni, egyből kisétált a fagyos hidegbe. Alig két másodpercre fordított neki hátat, és már kint is volt. Daisy csak arra lett figyelmes, hogy jeges, téli levegő árad be a lakásba. Ilyen a kisgyerek a háznál. Ha valami galiba történik, az gyorsan történik. Elég egy picit hibázni. Ahhoz képest, hogy értelmes embernek tartották, Daisy épp elég sok bolondságot elkövetett. És a legnagyobb bolondság mégis az, hogy most kimegy azon az ajtón. – Szia, Logan! – mondta. A fiatalember egy adag friss, hideg levegő kíséretében belépett a házba. – Szia! 152

– Apu, apu, apu! – Charlie lelkesedéstől sugárzó arccal kapaszkodott Logan lábába, esdekelve bámult föl rá, hátrahanyatló fejjel, mint egy kisangyal, aki a mennyországot kémleli. – Charlie, Charlie, Charlie! – Logan lehúzta a kesztyűjét, s fölnyalábolta. – Hogy vagy, kis ember? – Jól, nagy ember. Logan rávigyorgott, aztán nekilátott, hogy föladja rá a téli kezeslábast. Daisy félreállt, meghatotta a kölcsönös rajongásuk. Nehéz volt elhinni, hogy alig három éve Logannel lázadó kamaszok voltak, akik az elővigyázatosságot félretéve lefeküdtek egymással egy őrült hétvégén. Most meg itt vannak: egy család. És ez, gondolta Daisy, éppen elég. Nincs oka panaszra, nem szabad más után áhítoznia. Időről időre elfogta a kétség: mi lett volna, ha…? Ránézett a legjobb barátnőjére és mostohatestvérére, Sonnetre, az osztályelsőre, aki most külföldön készül rá, hogy nemzetközi kapcsolatokkal foglalkozzék, és arra gondolt: mi lett volna, ha jobban tanulok? Vagy ránézett az unokatestvéreire, Oliviára és Jennyre, akik immár mindketten boldog házasságban éltek, és arra gondolt: mi lett volna, ha először leszek szerelmes, és utána születik gyerekem? Tisztában volt vele, hogy a bánkódás lassú méreg, de mégsem tudta mindig elfojtani, különösen a szerelmi életét illetően. Pontosabban annak hiányát illetően. A szívét rabul ejtették, de ez még nem jelentette azt, hogy szabadon követhette volna. Erről a lehetőségről lemondott azon az őrült hétvégén. Mégsem tudta teljesen kivédeni az összes kétséget, mely rátört a gyenge pillanataiban. És minden „Mi lett volna, ha…?” kérdés valamiképp Julian Gastineaux-hoz vezetett. Daisy elhessegette a gondolatot. Úgy tűnt, ezek a kétségek mindig megrohanják, ha Logannel van. Mi értelme? Meg kell találnia a módját, hogy ne áhítozzék olyasmi után, amit úgysem kaphat meg. – Minden megvan? – kérdezte Logan, és fölnyalábolta a gyereket. – Akkor gyerünk! – Igen! – helyeselt Charlie. Daisy a vállára vetette a babatáskát, amely akkorára dagadt, mint egy hordó. Még egyszer körbejárt, és ellenőrizte, hogy minden ablak be van-e rendesen zárva. Noha csak egy éjszakát lesz távol, úgy érezte, mintha mindörökre távozna. Bolondság, gondolta, és elfojtotta a bánkódás újabb rohamát. Aztán megragadta az összecsukott sportkocsit, és követte Logant az utcára, miközben duplán ráfordította a kulcsot a zárban. Charlie a hetedik mennyországban fogja érezni magát, elmélkedett a kocsiban a vasútállomásra menet. És ha Charlie boldog, akkor ő is az. Anyaként ez a döntései legfőbb mozgatórugója. Az állomáson megismételték a pakolási ceremóniát, ellentétes irányban. Finoman szólva kemény munka egy kisgyerekkel utazni. – Így érezhették magukat a pionírok, amikor fölpakoltak, hogy meghódítsák a vadnyugatot – jegyezte meg, miközben kisöpört néhány morzsát a babakocsiból. – Ugyan, csak ennek a kis hapsinak sok cókmókja van – felelt Logan kedélyesen. Becsatolta a kisfiát a babakocsiba, a többi csomagot ráakasztotta a szerkezet hátsó felére, és elindult az állomás felé. Daisy bemenekült a mosdóba. Percekig csak állt a tükör előtt, és igyekezett legyűrni a rémületet. Jól fog sikerülni az este, mondogatta magának. Nagyon jól. Charlie-nak hála, O’Donnellék az ő irányában is megenyhültek. Amennyire nem akarták eleinte látni az unokájukat, olyan lelkes, érzelgős nagyszülők lettek. Logan testvérei is bálványozták Charlie-t. Daisy egyszerűen máshogy ünnepli a karácsonyt idén, egy másik család körében – egy olyanéban, melynek nem tagja, csupán véletlenszerű kötelék fűzi őket össze. Mindazonáltal az este jól fog sikerülni. Teljesen le fogja kötni az ünneplés, nem engedi meg magának, hogy azt kívánja, bárcsak inkább a pásztorjátékon venne részt a Szent Szív-

153

templomban. Ehelyett O’Donnellékkel fog elmenni az éjféli misére, életében először. Olyan lesz, mint egy antropológus, aki távoli kultúrát tanulmányoz. Megtörölte az arcát egy benedvesített papírtörülközővel, aztán elindult a peron felé. A lépcső tetejére érve meglátott egy lányt málnaszínű harisnyában, divatos csizmában és kurta, kockás szoknyában, aki Logannel flörtölt, és Charlie-val szemezett. Igen, teljes gőzzel flörtölt! Noha ő maga kijött a gyakorlatból, Daisy nagyon jól emlékezett a testbeszédre. Az ember közel hajol, bájosan megdönti a fejét, esetleg az ajkához érinti egy ujját. Ha jelen van egy gyerek, miként jelen esetben, kihasználod az ő helyességét, tudván, hogy az is a te bajodat növeli. A flörtölő lány gyönyörű volt, és ennek tudatában is lehetett, mert úgy nézett ki, mintha egy divatlapból lépett volna elő. Daisy elemi, gyilkos féltékenységet érzett, mi tagadás, fölébredt benne a zöld szemű szörnyeteg. Bár igyekezett megmagyarázni magának, hogy nem szabad féltékenynek lennie egy lányra, aki Logannel flörtöl, mégsem tagadhatta le az érzést. Meglehet, hogy az ellenségesség a Charlie iránti aggodalomból fakad. Mert mi lenne, ha – tegyük fel – Logan olyasvalakivel lépne viszonyra, aki nem szereti a gyerekeket? Az teljesen elfogadhatatlan lenne. Odaballagott Loganhez. – Hello, srácok! – mondta. Jó, talán egy kicsit közelebb hajolt Loganhez, mint máskor. Még az is lehet, hogy a mosoly, amelyet a peronon álló lány felé küldött, kissé fagyos volt, de nem tehetett róla. – Kellemes karácsonyt! – mondta a lány, és hátrébb lépett. – Köszönjük, neked is – felelte Logan barátságosan, mint mindig. Miután a lány elment, elmagyarázta: – Csoporttársam társadalomtudomány órán. – Kutató pillantást vetett Daisyre. – Valami baj van? Daisy érezte, hogy az arcába szökik a vér. – Nem. Miért kérded? – Majdnem fölnyársaltad a tekinteteddel azt a lányt. – Ilyen benyomást keltettem? – Nem, így tettél. – Kikezdett veled! Logan őszintén meglepettnek látszott. – Á! Charlie tetszett neki. A kis hapsira buknak a lányok. – Miután a maga részéről láthatóan lezárta a témát, kicsatolta Charlie-t, és kiszabadította a babakocsiból. Logan és Charlie előadták a kedvenc játékukat a peronon, azt, amelyet Daisy körbekergetőcskének nevezett. Lényegében abból állt, hogy Charlie körbe-körbe szaladgált, vadul kuncogva, Logan pedig a nyomában járt, és esetenként fenyegetően fölmordult. Azonkívül, hogy szórakoztatta Charlie-t, az égvilágon semmi értelme nem volt. Daisy ebben is annak a jelét vélte fölfedezni, hogy helyesen döntött a karácsonyt illetően. Charlie boldogan játszik az apjával, remekül érzi magát – és ez az, ami számít. Mivel aznap még nem szundikált, a gyerek hamar elfáradt. Pár perc elteltével Logan visszaszíjazta a kocsiba, és betakargatta egy pléddel, Charlie pedig elszunnyadt. – Ejha! – mondta Daisy. – Szép munka volt, Logan. A fiatalember a messzeséget kémlelte. – Jön a vonat. – Valószínűleg az sem fogja fölébreszteni. Nem túl érzékeny a zajokra – mondta Daisy. Sípolt egyet a mobilja, jelezve, hogy szöveges üzenetet kapott. A kijelzőre nézve azt látta, hogy Juliantól jött. Nagyot dobbant a szíve, és gyorsan eltette a telefont. – Minden rendben? – kérdezte Logan. – Hogyne. – Majd később, amikor egy kicsit egyedül marad, elolvassa, és válaszol Juliannek.

154

Logan lehajolt, és megigazgatta a takarót a mélyen alvó Charlie körül. A távolban a vonat lassított, aztán megállt. – A jelek szerint váltják egymást – állapította meg Logan. – Az északra tartó szerelvény is most érkezik. – Megvettél minden ajándékot? – tudakolta Daisy, kevésbé valódi kíváncsiságból, mint inkább azért, hogy kitöltse a csendet. Legnagyobb meglepetésére Logan átkarolta a derekát. – Igen – mondta. – Megvan minden, ami kell. Mondott még valamit, de a hangját elnyomta a fékcsikorgás, ahogy a másik peronra befutott a vonat. – Az jó – hagyta rá Daisy, akit kissé megzavart a derekára simuló kéz. Amióta a múltkor a fiú megcsókolta, újból és újból azon kapta magát, hogy elábrándozik, és a „Mi lenne, ha…?” új változatát színezgeti a képzeletében. Mi lenne, ha Logan és én…? Charlie rendíthetetlenül aludt, nem zavarta az állomás zaja. Túloldalt a városból jövő vonat ajtaja becsukódott, és a szerelvény elindult. Ugyanakkor befutott az állomásra a délre tartó vonat. Ebben a pillanatban a fölszálló füst mögött zavartalan rálátás nyílt a frissen érkezett utasokra a másik peronon, alig három méterre Daisytől. Embereket látott, akik poggyászt cipeltek, meg bevásárlótáskákat, megtömve színes papírba tekert, meglepetésekkel teli csomagokkal. Aztán egy magas fiatalember vonta magára a figyelmét, aki egyedül állt a peronon, lábánál terepszínű katonai zsákkal, kezében csillogó, kék zacskóval. Széles váll, büszke tartás. Katonasapka, mely alig takarja a hihetetlenül rövidre nyírt hajat. Gyönyörű, mahagóniszínű arc – hasonló ahhoz, melyről álmodni szokott, túlságosan is gyakran. Daisy torkán nem jött ki hang. A döbbenet elvette a szavát. Az ajka csak némán formálta a nevet: Julian! Képtelenség! És mégis ott állt, arcán tanácstalan, majd döbbent kifejezéssel. Logan karja hirtelen ólomsúllyal kezdte húzni Daisy derekát. És aztán, ugyanolyan váratlanul, Julian eltűnt, eltakarta a befutó déli vonat. – No, hát akkor – mondta vidáman Logan, aki teljesen lemaradt a meglepő jelenetről –, mindenki a fedélzetre! Segítenél egy kicsit? Daisy tagjai elernyedtek, az agya elzsibbadt. A fölszállók sorba álltak a legközelebbi ajtónál, várniuk kellett. Nyújtogatta a nyakát, azon tűnődött: vajon képzelődött volna? Kizárt! Juliant látta. Mit keres itt a fiú, miután megesküdött, hogy nem tud jönni, és egy csomót mentegetőzött miatta? De még inkább: mi jár a fejében? Ő meg ott állt Logan mellett a peronon, várták, hogy beszállhassanak a vonatba a két napra való csomagjaikkal, Charlie-val és a babakocsival. Amikor a hangosbemondón közölték, hogy a vonat késni fog, Daisy odament, ahol a vasúti kocsik között át lehetett látni a másik, immár üres peronra. Hová lett Julian? Előhúzta a zsebéből a telefont, kinyitotta, és elolvasta az üzenetet: +lepetés! Mégis jövök karira! Déli vonat! Ölellek: J. A lány elszörnyedve nézett az órára. Ó, nem! Ó, istenem, ez nem lehet! Ekkor, mintha a sóvárgása és a zavarodottsága odavarázsolta volna, Julian fölbukkant a peronon, sapka nélkül, lihegve az erőlködéstől. – Daisy! – Azt hittem, nem jössz haza karácsonyra.

155

– Kihasználom minden percét a negyvennyolc órás eltávozásnak. De… te hová mész? – Semmi közöd hozzá! – csattant föl a feléjük tartó Logan. – Később, pajtás! Daisy velem van. – Hé! – szólt rá a lány élesen. – Nem hagyhatod ott Charlie-t csak úgy, a babakocsiban! – Felbosszantották a fiúk. Odasietett, megragadta a babakocsit, és megfordította. Épp időben ért vissza, hogy lássa, fenyegetően kerülgetik egymást, magukra vonva a körülöttük állók figyelmét. A maga módján mindkettő fenyegetően nézett ki: Julian az egyenruhájában, jóképűen, mintha egy verbuváló plakátról lépett volna le; Logan pedig fenyegetően előregörnyedve, a napsütésben csillogó lángvörös hajával. Megszűnt számukra a világ, még Daisyre sem figyeltek. – ...nem tetszik a képed, már az első naptól kezdve! – morgott Julian. – Azt hiszed, érdekel? – vágott vissza Logan. Nehéz lett volna megmondani, ki ütött először. Úgy csaptak össze, mint két tehervonat a mozdony felől szálldosó füstben, és kisebb tömeg gyűlt köréjük. Daisy egyenesen közéjük vetette magát, csak kevésen múlt, hogy elkerült egy lezúduló ütést. – Elég! – kiabált. – Úgy viselkedtek, mint két kocsmatöltelék! – Elég! – rikkantotta Charlie is, aki fölébredt a babakocsiban. Logan szinte le sem lassított, miközben ügyesen kikerülte Daisyt, hogy új irányból támadjon. Julian a lehető legutolsó pillanatban lépett félre az útjából, minek következtében Logan a peron szélén találta magát, és megtántorodott. Ott ingadozott, kétségbeesetten hadonászott a levegőben. Daisy sikított, a szeme előtt megjelent a kép, amint Logan a vonat kerekei alatt leli a halálát. Julian azonban hirtelen megragadta Logan dzsekijét, és hátrarántotta. A villámgyors mentőakció lendülete mindkettőjüket hátratántorította, és összerogytak a peronon. Ám a harc nem ért véget. Logan kiszabadította magát Julian szorításából, szembefordult vele, és záporozni kezdtek az ütések. Mindenféle tárgy hullott ki a zsebükből: pénzérmék, kulcsok, egy zsebkés, metrójegy, fél pár bőrkesztyű. – Most már aztán elég! – Daisy merészen ismét közéjük vetette magát. Úgy fölpörgött az izgalomtól, hogy képes volt megállítani egy hadonászó öklöt. Mindkét fiatalember hátrébb lépett. A hideg dacára mindketten lihegtek és izzadtak. Valamikor a verekedés hevében egy kis bársonydoboz leesett a peronra, és kinyílt. Ráhullott a fénycsövek hideg, fehér fénye, és a tartalma hirtelen rákacsintott Daisyre. Egy gyűrű, egyetlen nagy gyémánttal díszítve. – Ó! – Daisy egyik fiúról a másikra nézett. Zúgott a feje a zavarodottságtól. – Valaki elejtett valamit.

156

21. Van abban valami szinte ünnepélyes, ahogy az ember kinyit egy pezsgősüveget: a fényes fólia gyors lehántása, a drótkosár lefejtése és aztán a dugó lassú, elkerülhetetlen csavargatása. Sosem lehet pontosan tudni, mikor rúgja ki a nyomás a dugót, de a bölcs ivó gondot fordít rá, hogy az üveg nyakát az arcával ellentétes irányban tartsa. Az egész szertartás nagyjából húsz másodpercig tart, elmélkedett Eddie, aki valami érthetetlen okból számolt magában, miközben a dugót forgatta. Húsz másodperc, amely elmos többévnyi kemény munkával elért józanságot. Kellemes pukkanás kíséretében a dugó kirepült a helyéről, és a mennyezetnek csapódott. Mivel nem volt pezsgőspohara, Eddie egy vizespoharat vett elő a mosogató fölötti szekrényből, abba töltötte a táncoló folyadékot. Nézte, ahogy parányi buborékok fölfelé igyekeznek a pohárban. Az ehhez hasonló pillanatokban fel kellene hívnia Terry Davist, az itteni, avaloni segítőjét. Csakhogy itt voltak az ünnepek, és Eddie nem akart terhére lenni senkinek. Ebben az évben Terrynek egyébként is egészen másutt járnak a gondolatai, mert nagyapa lesz. A fia, Connor, és a menye, Olivia, gyermeket várnak. Persze Eddie is nagyon jól tudta, hogy a program nem így működik. Ha elfog a kísértés, hogy igyál, akkor fölhívod a segítődet, és kész. Ne lépj rá erre az útra, ne fogd meg, ne emeld a szádhoz azt a pohár hideg, finom mámort, ne…! Hangos kopogás törte meg a pillanat őrületét. Eddie letette a poharat, és elindult ajtót nyitni, futó pillantást vetve az órára, miközben áthaladt a szobán. Jó pár órája van még a pásztorjáték előtt. – Hali, Mr. Haven! – Omar Veltry nem kérdezte, szabad-e, hanem becsörtetett. – Ezt nézze meg! Mutatunk magának valamit. – A két fivére, valamint Jabez és Cecil tolongtak a nyomában. – Mit nézzek meg? – Van internetje? – tudakolta Randy, és megindult az étkezőasztalon fölállított számítógép felé. Eddie laptopja minden zenész álma volt, fölszerelve az összes kütyüvel és miszmasszal, aminek ebben a szakmában hasznát lehetett látni. Védelmezőn állt hát elé. – Hé, lassan a testtel! Mit akarsz a laptopommal? – Ezt hallania kell! – mondta Moby. – Cecil a múltkori összejövetelünk után készítette. – Cecil, haver, zseni vagy, kisapám! – lelkendezett Omar, miközben begépelte a címet. – Hé… – Eddie megpróbált ellenkezni. – Csak figyeljen! – mondta Jabez. Néhány pillanattal később a hangszóróból fölcsendült a dal, melyet először írt, Maureennak. Nem, a pásztorjátékhoz, helyesbített Eddie magában. Videó is volt hozzá, egy montázs a próbákat megörökítő tévéstáb felvételeiből. A snittek közé elszórtan Daisy Bellamy csendéletszerű téli tájképei voltak beékelve, és készültek felvételek Eddie-ről, amint a 157

stúdióban fölénekli a dalt. Meglepően profi alkotás volt, és a vágás egészen megbabonázta a nézőt. – Ez a te műved? – kérdezte Ceciltől. – Ja – bólogatott a gyerek bátortalan mosollyal. – Ez a mafla balfácán – tette hozzá Omar – egy zseni. – Nézze, hányan látták már! Nézze, mennyire tetszik mindenkinek! – lelkendezett Randy. – Mint egy vírus, úgy terjed, haver! – Megint híres lesz – mondta Omar. Eddie émelygett. Nem akart híres lenni. – Szedd le! – mondta Cecilnek. – Komolyan… – Várjon, ezt nézze meg! – vágott a szavába Moby. – Úgy van beállítva, hogy le lehet tölteni. – A könyvtár javára – szúrta közbe Cecil. – Minden letöltés a könyvtárat támogatja. – Lehetetlen – hüledezett Eddie. – Ez őrület! – Ez az internet, haver – mondta Omar. Eddie hitetlenkedve hátrébb lépett. – Biztos vagy benne, hogy ez így működik? – Pontosan így működik – nyugtatta meg Jabez. – Csak várja ki, amíg Miss Davenport meglátja – jegyezte meg Randy. – Imádni fogja érte magát, haver! – Azt kétlem. – Összevesztek – kotyogott közbe Omar. – Honnét tudod, hogy összevesztünk? – kérdezte Eddie. – Jabez mondta. – És te honnét tudod? – kérdezte a fiútól. Az megvonta a vállát. – Kitaláltam. Eddie beletúrt a hajába. – Elszúrtam – vallotta be. – Bizony – helyeseltek a fivérek. – Hogyan fogja kiköszörülni a csorbát? – firtatta Randy. – Én? Esélyem sincs. Jabez nevetett. – Na, persze. Menjünk, fiúk, föl kell készülnünk az esti előadásra. Viszlát, Eddie! Lökdösődve kiviharzottak a lakásból, mint egy forgószél. Eddie csak állt, és hallgatta a számítógépből jövő zenét. Elképesztők ezek a kölykök, gyakorlatilag a semmiből hozták létre ezt a filmecskét. A rém vagány Veltry fiúk, Jabez és a mafla Cecil Byrne között meglepő barátság alakult ki. Ha nincs a pásztorjáték, soha nem lesznek barátok. Ám így, hogy az előadás kapcsán megismerkedtek, létrehozták ezt… ezt a valamit, amit az emberek szerte a világon szédítő tempóban töltenek le. Eddie vette a bátorságot, lejjebb lépett az oldalon, és elolvasott néhányat a hozzászólások közül, melyekből máris ezernyi érkezett. Ördög vigye! Már megint híres lett! Nem igazán erre vágyott, de ha a fiúknak igazuk van, akkor lehet, hogy a könyvtárnak pont erre van szüksége. Szent Habakuk! – gondolta Eddie. Ez az ő külön, személyre szóló karácsonyi csodája. Visszament a konyhába. Egy pillanatig sem habozott. Egyik kezével megfogta a pezsgősüveget, a másikkal a poharat, és összekoccintotta őket. – Egészségemre! – mondta, és kiöntötte az egészet a mosogatóba.

158

22. Maureen büszke volt magára, amiért nem omlott össze Eddie Haven miatt. Első pillanattól fogva tudta, hogy hiba vele kezdenie, de levette a lábáról a szenvedély. Megengedte magának, hogy megfeledkezzék róla, milyen fájdalommal, szégyennel és kockázattal járhat, ha odaadja a szívét valakinek. Félretéve a múltban szerzett tapasztalatot, a jövőről mert álmodozni. Hogyan lehetett ennyire bolond? Okosabbnak kellett volna lennie. Eddie elvakította. Ő ilyen: kápráztató, mint a fényes nap. Csengettek. Nagyot dobbant a szíve, bizonyítva, hogy bár eldöntötte, Eddie és őközötte vége mindennek, énjének egy bolondos része még mindig reménykedik. Lesimította a haját, megigazította a pulóverét, és ajtót nyitott. – Ó! Mr. Shannon! – Elég volt egy pillantást vetnie a férfi arcára, hogy tudja, nem jó hírt hozott. – Személyesen akartam elmondani. – A könyvtár felügyelő-bizottságának elnöke levette a kötött sapkáját. – A könyvtári alapítványról van szó. Maureen szíve elszorult. – Nem sikerült elérnünk a célt. A férfi komoran bólintott. – Sajnálom, hogy szenteste kell közölnöm. Holnap este elutazom, és nem találkozunk, csak… csak miután a zárás lezajlott, és személyesen akartam elmondani. – Tehát azt mondja, a könyvtár végérvényesen bezár. – Borzasztóan sajnálom, Maureen. Nem tudok mást mondani. Erre nem volt mit felelni. Maureen egyszerűen bólintott, és elfogadta az elkerülhetetlent. Az Eddie-től kapott érzelmi pofon és a könyvtár kudarca letaglózta. Valamiképp azért sikerült megőriznie a barátságos látszatot, ragaszkodott hozzá, hogy becsomagol pár szem süteményt Mr. Shannonnak, majd elbúcsúzott tőle, és kellemes karácsonyt kívánt neki. Csak a ma esti előadáson essünk túl, mondta magának. Azután majd beleveti magát az álláskeresésbe. És soha többé nem lesz dolga Eddie Havennel. Egyelőre a legjobb gyógymód, ha elfoglalja magát. Ezt nem volt nehéz megvalósítani. Még most, az utolsó pillanatban össze kellett állítania néhány apró ajándékot. A süteménycsomagra, melyet a levélkihordó kapott minden évben, különösen nagy gondot fordított. Maureen utcája Carolyn útvonalának a legvégére esett. Szenteste nagyjából ez lesz az utolsó állomása, mielőtt teljes gőzzel megkezdődik az ünnep. Egy kis édesség a nap végén jól fog esni Carolynnak. Kiválasztott néhány cukorbevonatos citromos szeletet, csokoládésmentolos kockát, puha melaszos süteményt és mézeskalács emberkét. Mindegyiket zsírpapír alátétre helyezte, majd elrendezte egy csinos kosárkában, sőt egy CD-t is talált a kedvenc karácsonyi dalaival, melyet melléjük dugott.

159

A cicák megunták a könnyeit, és elballagtak, hogy a radiátor mellett szunyókáljanak. Könnyek? Jóságos ég, úgy dolgozik, hogy közben patakzanak a könnyek az arcán! Kezd összeomlani. Bekapcsolta a tévét, hogy legyen társasága tevékenykedés közben. Amikor meghallotta a Karácsonyi küldetés jól ismert nyitózenéjét, odasietett, hogy másik csatornára váltson… aztán erőt vett magán. Azért, mert Eddie-vel kudarcba fulladt a kapcsolata, még nem kell eltemetnie magát. Tovább kell élnie egy olyan világban, ahol ezt a filmet játsszák, ahol a férfi fényképe időnként megjelenik a lapokban, és a hangja fölcsendül a rádióban. Nincs értelme bujkálni. Be kell bizonyítania, hogy túl tudja élni ezt a csapást. Ez azt jelenti, hogy át kell élnie a fájdalmat, tudomásul vennie a szívét ért korbácsütést, és mindennek dacára tovább élnie az életét. Szinte dacosan föltekerte a hangerőt, épp időben, hogy hallja a kis Jimmy Kringle szájából a következő szavakat: – Nem adom fel a reményt, esküszöm, hogy nem! – Reménykedj csak, kispajtás! Majd meglátod, mire mégy vele – felelt a cinikus Beasley, az árvaház igazgatója. Ellentmondott a józan észnek, hogy egy ilyen elcsépelt szöveg hatással legyen bárkire is, ám ebben az érzelmes filmben mégis működött. Egy pillanatig Maureen csak bámulta a képernyőn látható kisfiút. Minden gyermek elkeseredése, aki rémült és magányos volt valaha, ott ült az arcán. Ebben állt Eddie varázsa. Szinte kézzelfogható volt a szemében tükröződő leplezetlen sóvárgás. Olyan mértékű sebezhetőséget mutatott meg, amelyet a legtöbb ember magába rejt, védőpáncél mögé. Eddie nem titkolta, sem gyerekként, sem a későbbi életében. Zenészként sem ismerte az érzelmektől való félelmet. Maureen most már tudta, hogy a tehetsége jót és rosszat is hozott a férfinak, hogy újból és újból szerelmes lett, hogy olyan fájdalmat élt át, amelyet alkohollal próbált enyhíteni, és hogy végül volt bátorsága megváltozni. Eddie azzal vádolta őt, hogy nem mer hinni és kockáztatni, hogy mindig biztosra akar menni. Vajon tényleg így van? Meglehet. De az, hogy beleveti magát valamibe – szenvedélybe, szerelembe, zenébe –, egyszerűen nem az ő műfaja. Nem tud megváltozni. Hitt benne, hogy lehet félelem nélkül élni az életet, és mégis tartalommal megtölteni minden percét. Rajta múlik, hogy megtalálja a hitet és a derűt még a szívfájdalom közepette is. Igen, ez lesz most a feladata, gondolta. Eddie figyelemre méltó emberré vált, elmélkedett, de nem volt annyira elfogult, hogy tökéletesnek tartsa. Ember, vannak hibái. A szüleivel súlyos gondjai vannak. Okosabb lehetett volna, mint hogy egy olyan fickóba szeret bele, aki nem akar a szüleivel lenni. Egy ilyen férfi nem illik őhozzá, nem igaz? Elvégezte az utolsó simításokat a levélkihordó ajándékán, a kunkori szalag végét pedig meglóbálta Franklin és Eloise előtt, hogy játsszanak vele. A macskák úgy vetették rá magukat, mintha a Sierra Madre kincse lett volna. Megakadt a tekintete a képernyőt betöltő arcon. Nem csoda, hogy beleszeretett Eddie-be. Arra gondolt, valóban milyen bánatos volt abban a korban Eddie, milyen boldogtalan karácsonyokat élt át a szüleivel. – Sajnálom – mondta. – Nem tudtam, hogy ennyire megsértelek. Nem tudtam, hogy tönkremegy miatta a kapcsolatunk. Ezt a hús-vér Eddie-nek kell elmondania. És meg is fogja tenni. Talán. Csak nem… nem most. Túlságosan erős érzelmeket váltott ki belőle a férfi. Talán ez vezette, amikor kapcsolatba lépett a szüleivel. Talán titokban szükségét érezte, hogy akadályt gördítsen a kettőjük útjába, és megtalálta a tökéletes buktatót: a szüleit. Beleütni az orrát olyasmibe, amihez semmi köze – hát van ennél jobb módja egy kapcsolat tönkretételének? Nem. Nem ez

160

vezérelte, és ezt tudta is. Azért kereste fel a szüleit, azért akarta, hogy kibéküljön velük, mert szereti őt. Minden józan ész ellenére szerelmes belé, és azt akarja, hogy boldog legyen. Pillanatnyilag azonban a legfőbb gondja az, hogy színpadra állítson egy pásztorjátékot anélkül, hogy förtelmes kudarcot vallana. Meg az, hogy helyreállítsa az érzelmi páncélját, remélve, hogy a hajszálrepedésekből nem lesz tátongó seb. Az alkonyi félhomályban, az utcai lámpáknak a kavargó hópelyheken megtörő fényében észrevette a közelgő levélkihordót, és sietve lement hozzá a kosárka házi készítésű finomsággal. A hó ellenére Carolyn ruganyosan lépkedett, valószínűleg azért, mert a munkanapja a végéhez közelgett. – Cseréljünk! – mondta Maureen, és felé nyújtotta az ajándékkosarat. Carolyn arca földerült. – A sütibörzéről? – Pontosan. – Maga egy angyal. – Azzal átadott Maureennak egy köteg levelet. Egy csomó reklámszemét, hirdetések szexi ruhákról, amilyeneket soha nem fog fölvenni, helyekről, ahová soha nem fog elmenni. Ezenkívül néhány kósza karácsonyi üdvözlőlap távoli helyeken időző emberektől. És végül, a köteg legalján, egy hivatalos kinézetű boríték. – Ó! – szaladt ki a száján. – Minden rendben? – Igen. – Megfordította a borítékot, és a hüvelykujjával a feladóra bökött. – Az a fajta küldemény, amelyet az ember vár is, meg fél is tőle. Azt hiszem, állásajánlat lapul benne. – Elmegy? – Valószínűleg nincs más választásom. Mindenki igazán mindent megtett, hogy megmentsük a könyvtárat a bezárástól, de ez sem elég. Nem tudjuk időben teljesíteni a feladatot. – A változás mindig nehéz – elmélkedett Carolyn. – De általában hasznos, nem igaz? – De, igaz. – Boldog karácsonyt! – búcsúzott a levélkihordó. – Még egyszer köszönet a sütiért. Este találkozunk a pásztorjátékon. Maureen halvány mosolyt erőltetett az arcára, aztán sietve visszament a lakásba, és föltépte a borítékot. Ott volt fehéren feketén a bostoni biztosítótársaság ajánlata. Vállalati könyvtáros lenne, a cég dokumentumait kellene rendeznie és archiválnia. Több fizetést kapna, mint amiről valaha is álmodott. Jobbkor nem is jöhetett volna egy ilyen ajánlat. Ráadásul egy biztosítótól. Már az elnevezés is… nos, biztonságot ígér. Megkönnyebbülést kellene éreznie, nem pedig csalódottságot. Lassan felöltözött estére. Olyan ruhákat vett föl, melyekről úgy vélte, illenek egy pásztorjáték rendezőjéhez. Sötétszürke gyapjúszövet kötény ruhát, sötét harisnyát és magas szárú, lapos sarkú, puha talpú csizmát. Az összeállítás olyasvalakihez illett, akinek a színfalak mögött a helye, a háttérben. Aki láthatatlan. A hóbortosság irányába csupán annyi engedményt tett, hogy fölvette a kicsiktől kapott karácsonyi fülbevalót. Egy pillanatig kísértést érzett, hogy kibontva hagyja a haját, mint amikor a kocsmába ment. Nem. Nem akart félreértést kelteni, és egyébként is, csak útban volna a haja. – Nem szabad ennyi hűhót csapnom magam körül – mondta a macskáknak, miközben gyakorlott mozdulatokkal kontyba tűzte a haját. – Ti meg kívánjatok nekem sok szerencsét! Kezdődik a műsor!

161

23. A Tóparti fogadóhoz vezető kocsiút mellett álló fákon fényfüzérek pislákoltak. A veranda korlátja fölött gázlámpák izzottak, és a nagy, régies épület ablakait elektromos gyertyák világították meg. A homlokzaton kiöblösödő ablakfülkét hatalmas karácsonyfa uralta. Volt valami fájdalmasan gyönyörű ezen a helyen, valami melegség, amitől Eddie-n különös nosztalgia lett úrrá. Különös, mert nem múltbéli szép emlékek jutottak eszébe – hanem egy olyan múlt, melynek soha nem volt részese. Olyan látvány volt, amitől Maureen felkiáltana boldogságában. Már ha egyáltalán szóba állna vele… Leparkolt, azután fölsétált a bejárathoz, közben fölhajtotta a kabátja gallérját, hogy védje magát a befagyott tó felől fújó, metszően éles széltől. Gyorsan belépett az épületbe, és egyenesen a karácsonyfás helyiségbe ment, a tágas, viktoriánus stílusú társalgóba, ahol tűz lobogott a fehér márványkandallóban. Számos vendég időzött a szobában, zenét hallgattak, vagy társasjátékot játszottak az itt-ott álló asztaloknál. Két nő egyből pusmogva összedugta a fejét. Eddie ügyelt rá, hogy ne nézzen a szemükbe. A szülei a nagy, központi kandallónál várták mosolyba merevedett arccal. Oly jól begyakorolták ezt a vidám arckifejezést, hogy valószínűleg Eddie volt az egyetlen a környéken, aki tudta, hogy a mosolyok és az üdvözlő szavak mögött nincs semmi. – Ó, Eddie! – mondta az anyja, és köré fonta a karjait. – Gyere, üljünk le! – A hívogató ülőgarnitúra felé kormányozta őt, a kandalló mellé. Eddie érezte, hogy a többi vendég némelyike nézi őket. A kívülállók szemében Havenék valószínűleg az igazi amerikai család megtestesítői voltak: Papa, Mama és a délceg fiacskájuk, amint összejönnek karácsonyra. – Épp kávéztunk – mondta az apja. – Kérsz te is? – Nem, köszönöm. – Eddie csodálkozott. Aztán rájött: a szülei valahogy mások voltak. Mintha… valóságosabbak lettek volna. És nem lengte őket körül a kora délutáni koktélok erős, szúrós illata, az a szag, melyet mindig a gyerekkorával azonosított. – Alig várom, hogy jobban megismerjem Maureen Davenportot. Olyan kedves volt tőle, hogy meglátogatott bennünket. Azt hiszem, meglehetősen odavan érted. Már régóta reménykedünk benne, hogy egyszer megismerkedsz valakivel; valakivel, aki különleges – mondta az anyja. Eddie törte a fejét, hogyan magyarázza meg a viszonyát Maureennal. Egészen a közelmúltig azt hitte, hogy lesz köztük valami – egészen addig, amíg Maureen hátba nem döfte azzal, hogy lerántotta a függönyt a múltjáról. Mégis mi az ördögöt akart elérni? Most aztán Eddie nem tudta, mit gondoljon, vagy mit mondjon az őseinek. – Elég különleges, de… – És azt hiszi, te találtad föl a spanyolviaszt – vágott a szavába az anyja. – Végre, Eddie! – Nos, már nem nagyon hiszi azt – vallotta be Eddie. – Mondhatni hajba kaptunk. – Miért? Mert meghívott bennünket ide? – kérdezte Larry. 162

Eddie döbbenten bámult az apjára. A francba! Talán Maureen… – Egy szót sem szólt – mondta az anyja, aki olvasott az arckifejezéséből. – Ne vágj olyan riadt képet! – mosolyodott el halványan az apja. – Többet tudunk, mint gondolnád. Az anyja mosolya kevésbé volt magabiztos. – Értjük, miért nem kedveled az évnek ezt a szakát, és már akartunk veled beszélni róla, szerettük volna megmagyarázni. – Nem kérek magyarázatot, Barb. Megtaláltam a módját, úgy töltsem az ünnepet, hogy az számomra kellemes legyen. – Mi azt reméljük, tudunk találni olyan megoldást, ami mindnyájunk számára kellemes. Mint más családoknál. Ó, Eddie! Megtettünk minden tőlünk telhetőt. Igaz, ami tőlünk tellett, nem volt mindig olyan nagyszerű. Azokban az években, amikor mindig útra keltünk karácsonykor… érted tettük. Ó, persze, gondolta Eddie, igazán élveztem. De nem szólt semmit. – Azt hittük, jó módszer arra, hogy eltereljük a figyelmedet, hogy ne azon járjon az eszed, mink nincs, és mi mindent nem tudunk megadni neked. Le voltunk égve, fiam, és nem akartuk, hogy rájöjj. – Mi az ördög… – Eddie elhallgatott, mert rájött, hogy fölemelte a hangját. – Hogy érted azt, hogy le voltunk égve? A szülei összenéztek. – A nagyszüleid egyszerre lettek betegek, és a biztosításuk nem volt elég – magyarázta az apja. – Azt az idősek otthonát, ahová oly gyakran mentünk látogatóba, egyáltalán nem fedezte. A költségek szinte mindenünket fölemésztették. A legtöbb évben ez azt jelentette, hogy le kellett mondanunk a nagy ünnepi felhajtásról. Arra gondoltunk, kevésbé fájdalmas, ha helyette valami átlagostól eltérőt csinálunk. Olyan csendes kisfiú voltál, sosem panaszkodtál. Amikor esténként kiléptél a színpadra, szó szerint felragyogtál, mint egy karácsonyfa. Fogalmunk sem volt róla, hogy zavar téged. Eddie leroskadt egy székre. – El kellett volna mondanotok! Legalább részben. Megértettem volna. – Vajon máshogy alakult volna az élete, ha a szülei megosztják vele a problémáikat? Talán nem gyűlölte volna meg az ünnepet. Talán nem lett volna olyan dühös főiskolás korában, nem akart volna oly elkeseredetten beilleszkedni, hogy minden adandó alkalommal holtrészegre igya magát. Nem, gondolta. Nincs értelme visszanézni. Az ember előre tekintsen! Hallgatott, a kezét nézte. Óvatosan egymásnak támasztotta az ujjai hegyét. Valahol bent, a szíve mélyén valami kibomlott és szárnyra kelt – régi sérelmek, az utolsók, melyekről sosem beszélt a gyűléseken, mert nem akarta elismerni, hogy léteznek. Aztán fölemelte a fejét, és a szüleire nézett, akik nem voltak tökéletesek, de szerették őt, és valamiféle kellemes megnyugvás töltötte el. Valamiféle béke. – Nem baj – mondta csöndesen. – Nem baj. – Fiam – mondta Larry –, bennem is volt büszkeség. Talán túl sok is. És, csak hogy tudd, neked soha nem kell ilyen gondokkal szembenézned. Anyáddal kötöttünk biztosítást. – Nem kellett volna. – Érted tettük. Kvittek vagyunk, fiam? – Igen – mondta Eddie. – Kvittek vagyunk. – Kezdetnek legalábbis jó lesz. Mindnyájan tisztában voltak vele, hogy egy élet problémáit nem fogják egyetlen karácsony alatt megoldani, de valami legalább elkezdődött. Az anyja halk, megkönnyebbült sóhajt hallatott. – Hát, akkor mesélj még erről a Maureen Davenportról! Azt mondta, írtál egy külön dalt a karácsonyi műsorhoz.

163

– Jó látni, hogy kamatoztatod a tehetségedet – szólt közbe Larry –, és nem akarod eltitkolni, ki vagy valójában. – Biztos rendkívüli előadás lesz, olyan, amelyet még évek múlva is emlegetnek. – Barb lelkesedésében összecsapta a két tenyerét. Eddie egyikükről a másikukra nézett, és úgy érezte, mintha ebben az egy pillanatban furcsamód összesűrűsödne az egész gyermekkora. Ők hárman sok tekintetben rendhagyó család voltak, de mégiscsak család. Vigyáztak egymásra, közösen zenéltek, és veszekedtek, nevettek, élték az életüket egymás társaságában. Emlékeiben a gyermekkor úgy élt, mint olyan időszak, amikor folyton utaztak egyik helyről a másikra, miközben ő arra vágyott, hogy tartozzék valahová. Maureen felidézte benne a nevetést és a szeretetet, a tényt, hogy mindig biztonságban és szeretetben érezte magát, még akkor is, amikor a furgon farában ült, bolti csokis kekszet majszolt, és az ablakon keresztül ismeretlen városok idegen lakóit bámulta. Ha most ránézett a szüleire, már nem azt látta, mivé nem akar lenni semmiképp. Két embert látott, akiknek voltak hibái, de akik azt akarták, hogy ő boldog legyen. Maureennal boldog lehetne. Tudta, de mint egy idióta, ellökte magától. Valahol mélyen úgy érezte, nem érdemli meg. – Ó, igen – mondta. – Ami azt illeti, szeretnék kérni tőletek egy szívességet. A pásztorjáték előtt Maureen még egy helyre be akart ugrani. Pár percig fog csak tartani, és egyébként is idegbajosan korán indult útnak, tehát nem kellett sietnie. A könyvtárhoz ment. A nyitvatartási időn túl baljósan elhagyatott, csöndes és komor hely volt. Az egyik kedvenc regénye jutott eszébe, A könyv gyermekei, amely arról szólt, hogy néhány gyerek bent reked a könyvtárban zárás után. Először megrémülnek, de azután bölcsességet, végül szabadulást nyernek a könyvek által, melyeket elolvasnak. Maureen véletlenszerűen befordult az egyik polc mellett. Behunyt szemmel végighúzta a kezét a könyvek gerincén, és amikor úgy érezte, megtalálta az igazit, megállt. Kihúzta, hagyta, hogy szétnyíljon a tenyerében, aztán rábökött az ujjával a lapra. Azután kinyitotta a szemét. „A ruhákat olyan formában tisztítsuk és vasaljuk, ahogy hordjuk őket: begombolva, fölhúzott cipzárral, összekapcsolt tépőzárral, a zsebeket ürítsük ki, és a mandzsettát hajtsuk le. A legegyszerűbb, nem vegyszeres folttisztító a hideg víz és a jég. Martha Stewart.” Szóval ezt óhajtotta közölni vele a könyvtár. Miután hangosan fölolvasta a bekezdést, becsukta a könyvet, és azt dünnyögte: – Jó tudni. Nem volt kinyilatkoztatás, sem itt, sem másutt, nem voltak egyszerű válaszok. Csak egy öreg, tiszteletre méltó, halálra ítélt intézmény. Látta a Troubadour legutóbbi számát. Ígéretéhez híven Lonnie levelet írt a szerkesztőségnek. A szerkesztőnek és Avalon lakosainak! Ez az első alkalom, hogy ilyen levelet írok, úgyhogy bocsássák meg, ha elszúrok valamit. Két évvel ezelőtt a nevemen kívül szinte semmit nem tudtam leírni. Kínos volt, és megakadályozott abban, hogy álmodozzam, hogy terveket szőjek az életemet illetően. Nem tanultam meg írni az első osztályban, mint a legtöbb ember. Huszonnégy évesen tanultam meg Miss Maureen Davenporttól a könyvtárban, a felnőtt írás-olvasási program keretében. Tavaly letettem az érettségit, és beindítottam a saját fuvarozási vállalatomat. Ha nincs a könyvtár, sosem tanultam volna meg írni. Ha a könyvtár bezár, hány hozzám hasonló ember fog elveszni? Nem tudok számot mondani, mert a legtöbbjük; hozzám hasonlóan, fél attól, hogy ostobának vagy gyengének tűnik. Maureen nem csak olvasni tanított meg. Visszaadta az álmaimat. Ne hagyják, hogy a könyvtárat bezárják! Vagy különben bezárul az ajtó sokak álmai előtt. Hugó Lonnigan

164

– Annyira sajnálom! – suttogott Maureen a márványtermekben kísértő szellemeknek és visszhangoknak. – Nehéz lesz elbúcsúznom. – Talán jó is, hogy el fog költözni. Ha Bostonban él, nem kell látnia, amint az épületet és a környezetét átalakítják üzletközponttá vagy divatos szállodává. Kifelé menet észrevette, hogy a kocsi, mely a könyvbedobó nyílás alatt állt, dugig megtelt. Nyilván sokan hoztak vissza könyveket az utolsó pillanatban elvégzett karácsonyi nagytakarítás keretében. Több kötet már leesett a földre. Megszokásból fölvette őket. Az utolsó kinyílt a kezében, és megakadt a szeme egy bekezdésen: „Hacsak nem váltasz irányt, odajutsz, ami felé tartasz.”

165

24. Odakint a hóvihar elcsendesedett, és kristálytiszta alkonyi égboltnak adta át a helyét, melyen néhány korai csillag ragyogott. Maureen úgy számolt, hogy ő lesz az első, aki megérkezik a templomba. Figyelmeztette a kisgyerekek szüleit, hogy ne jöjjenek túl korán. A gyerekek izgalmukban addig rendetlenkednek, míg kifáradnak, és tönkreteszik a jelmezeiket. Nem mintha lett volna jelmez, amit tönkre lehetett volna tenni. Azt már a raktárban elintézték. Ily rövid idővel a fellépés előtt nem tudott mást tenni, mint azt mondani a szülőknek, próbáljanak kitalálni valami ötleteset. Megállt a parkolóban, hátrabillentette a fejét, és fölnézett. Nem szabad elfelejtenie, hogy mindig fölfelé nézzen, hogy a körülötte levő világot bizonyos távolságból szemlélje. A végtelen éjszakai égbolt arra emlékeztette, mennyi mindent nem ismer az ember, és ennek fényében a gondjai gombostűfejnyi méretűre zsugorodtak. Összpontosíts, mondta magának, miközben bement az épületbe, és fölkapcsolt néhány lámpát. Próbálj meg nem gondolni arra, hogy nem vagyunk fölkészülve, hogy a pásztorjáték katasztrófa lesz. Milyen nagy tervekkel fogott munkához! Olyan előadás lebegett a szeme előtt, mely mindenkiben tiszteletet és csodálatot ébreszt. Ehelyett nem voltak kész a jelmezek, az apróságok alig tudták a dalaik szövegét, és a műsor tele volt buktatókkal. A végső jelmezes próba kész rémálom volt. Az üzenetre pedig gondolni sem akart, mely reggel várta: a négyfős zenekar két tagja is beteg. Kétségbeesetten hívta föl Ray Tolleyt. Ray igyekezett megnyugtatni, de ő sem tűnt túl lelkesnek. És – mint hab a tortán – az egész bukást rögzítik egy országos tévécsatorna számára. A stáb biztosította róla, hogy a vágás majd eltünteti a hibákat, de ez kevéssé vigasztalta most, az élő előadás fenyegető árnyékában. Belépett és fölkapcsolta a világítást. Legalább a színpad készen állt, illatosan a szentélyt díszítő fenyőgally füzérektől. A padsorok mellett rézvödrök álltak, bennük magyalágak és cserepes mikulásvirágok. Oldalt, a zenekari sarokban, ott állt Ray szintetizátora, egy sor erősítő, mikrofon és egy többcsatornás keverőpult, melyen apró jelzőfények hunyorogtak. Meglepetten látta, hogy egy dobkészlet is csatlakozott a zsúfoltsághoz. Mély lélegzet! – figyelmeztette magát. A karácsonynak mindig varázslatos hatása volt Maureenra és az életére. Akármilyen rosszul is álltak az ügyei, a karácsonyban mindig reményre és vigaszra lelt. Volt valami az ünnep szellemében, a kedvességben és a nagyvonalúságban, ami megerősítette a lelket. Elvileg ez most az ő pillanata, egy éjszaka teli dallal és ünnepléssel, amit mindig meg akart valósítani. Habár lehet, hogy Eddie látja helyesen a dolgot, gondolta kissé epésen. Bármennyire nagy reményeket fűzött is a pásztorjátékhoz, a megvalósulását illetően sötétnek látta a helyzetet. A hangulatát beárnyékolta a könyvtár bezárása, a fájó szíve, és még nagyon is élénken élt az 166

emlékezetében a valaha látott legrosszabb főpróba, melynek tanúja volt. Talán, ahogy Eddie mondta, tévedett a csodát illetően. Jelen pillanatban mindenesetre úgy tűnt. – Köszönöm, hogy segítesz – mondta Maureen Oliviának, aki az asszisztens feladatait látta el mellette a színfalak mögött. – Most vagy soha! – Nyugi! – mondta Olivia. – Minden rendben lesz. – Vajon hány katasztrófát előzött meg ez az állítás? – elmélkedett Maureen hangosan. – Lefogadom, hogy ugyanezt mondták az emberek, mielőtt a Titanic nekiment a jéghegynek. – Előrehajolt és kikukucskált a függöny résén. A nézőtér szinte teljesen megtelt. A tévéstáb fölállt, kábelek kígyóztak a padsorok mellett. Izgatott várakozás remegett a levegőben, és Maureen minden balsejtelme dacára érezte, hogy őrá is átragad. Még a mindig morcos Mr. Byrne is ott ült a felesége, a fia és a menye társaságában. Vajon, tűnődött Maureen, máshogy alakult volna a könyvtár sorsa, ha enged a követelésének, és az unokájának, Cecilnek adja az angyal szerepét? Nem valószínű, gondolta. És ha megtette volna, most még rosszabbul érezné magát, amiért engedett a zsarnokoskodásnak. – Öt perc – mondta Ray Tolleynak, aki épp arra készült, hogy kimegy és elfoglalja helyét a hangszerek között. – Menni fog? A férfi vigyorgott. – Ne aggódjék, már úton a segítség! – Nekem most kell a segítség. – Ahogy mondtam, ne aggódjék! Minden rendben lesz. – Egy pillanatig kutatva nézett a lányra. – Jól van? Talán az előadás után Eddie-vel majd… – Eddie-vel semmit sem akarunk egymástól – vágott a szavába Maureen. – Elnézést, de nem úgy áll közöttünk a dolog. Sőt, ami azt illeti, ha túlesünk az előadáson, elmegyek a bíróságra, és megkérem, hogy vegyék teljesítettnek a közösségi szolgálatát. Ray elmosolyodott. – Hát nem tudja? Az már évekkel ezelőtt véget ért. – Azzal kiment a szintetizátorához. Beletelt egy másodpercbe, mire Maureen felfogta a szavai értelmét. Eddie meghagyta abban a hitben, hogy bírói döntés kötelezi a pásztorjáték szervezésében való részvételre. A valóságban azonban… De miért csinálja? Mi az ördögért vállal Mr. „Ki-nem-állhatom-akarácsonyt” többheti ünnepi készülődést minden évben? Meglátta a férfit a színpad túloldalán, és elkapta a pillantását. A tekintetéből nem tudott kiolvasni semmit, viszont Eddie föltartotta a hüvelykujját, mint aki azt jelzi, minden rendben. Minden rendben? Maureen rábukkant Jabezre, aki épp elfoglalta a helyét. – Ezt vetted föl? A fiú vállat vont, láthatóan nem izgatta magát a farmer és a csuklyás pulóver miatt. – Egzisztencialista angyal vagyok – mondta egyszerűen. – Ne aggódjék, minden rendben lesz! Nem volt idő vitatkozni. Néhány bizonytalan hang hallatszott, és elkezdődött a zene. Aztán fölcsendült a nyitány, a melódia fölszállt a gerendákig, ahol összekeveredett a tömjén fűszeres illatával. Maureent meglepte a fenséges hangzás, előrehajolt, és meglátta nemcsak Rayt a szintetizátorral, hanem a zenész cimboráit: Noah-t a dob és Bo Crutchert a basszusgitár mögött. Továbbá ott volt – majdnem hanyatt esett – Eddie Haven apja és anyja, gitárral és csörgődobbal, vokálozva, ahogy az első szám elkezdődött. A kis pásztorok és angyalok rögtönöztek a javából: mind pizsamát viseltek. Pizsamát! Nevetségesen kellett volna kinézniük, ám ehelyett imádni valóan festettek. És ez csak a kezdet volt. Semmi nem úgy alakult, ahogy azt Maureen elképzelte. Aztán megjelent az Úr angyala, és kezdetét vette a varázslat. Jabez hangja fölülmúlt mindent, az egész közönséget megbabonázta. A szent család hétköznapi, utcai ruhákban lépett színre, ámbár Cecil Byrne Józsefje egy csepp humort vitt a

167

jelenetbe egy pólóval, melyen az állt: Egyél Joe-nál! Maureent annyira lekötötte, hogy a színfalak mögött mindent kézben tartson, hogy észre sem vette, amikor Eddie fölment a színpadra az akusztikus gitárjával. Támlátlan széken ülve, egy szál közelben álló gyertya fényében, úgy adta elő a dalát, mint egy áldást. Önmagában is gyönyörű volt a dallam, és a szülei halk vokálja csak fokozta a hatást. Maureen érezte, ahogy az érzelmeik összefonódnak, és az előadás egyszerre volt meghitt és közösségi élmény; a dal, mely mindenkihez szól, de kihez-kihez másképp. Valahol, valahogy, az első akkordok és az utolsó Halleluja között, annak rendje és módja szerint megtörtént a csoda. Maureen érezte, hogy könnybe lábad a szeme. Ugyanolyan elragadtatott volt, mint az egyházközség összes többi, fénylő arcú, teli torokból éneklő tagja, akiknek a hangja összefonódott egy lelkesült Örvendj, világban, és megtöltötte a szentélyt kegyelemmel. Gyönyörű műsor volt, és amikor véget ért, dübörgő tapsvihar tört ki. Nem lett volna szabad kételkednie. A végső ováció közben észrevette Jabezt, aki fülig érő szájjal vigyorgott. Megérintette a karját. – Kész csoda, hogy sikerült. A fiú vigyora kedves, szégyenlős mosollyá szelídült. – Én ezt nem mondanám. – Igazad van. Nagyon sok munka kellett ehhez a csodához. Jabez bólintott. – Nagyon sok minden elveszne, vagy nem történne meg, ha az emberek csak ülnének, és a csodára várnának. Maureen szemügyre vette. Milyen különös fiú, egyszerre nyitott, ugyanakkor kiismerhetetlen. – Itt vannak? – kérdezte tőle. – Mármint a családod. A fiú pillantása végigsiklott a nyüzsgő sokaságon, aztán kissé félénken lehajtotta a fejét. – Igen, mind itt vannak. Maureen meg akarta kérdezni, pontosan kire gondol, de elsodorta és elválasztotta őket az emberek rohama. A lány hirtelen azon kapta magát, hogy úszik az elismerésben. Virágot hoztak neki, üdvözlőlapokat, házi készítésű édességeket és tarka, csillogó tasakokban apró ajándékokat. – Csodálatos volt! – mondta neki valaki. – Repesett a szívem – közölte egy másik. – Az enyém is – felelt, és elfogultan nézte a hullámzó tömeget. Rövidesen kiürül a hely, az emberek lelkesen indulnak az éjszakában. Maureen nem akarta tönkretenni a szívét eltöltő derűt azzal, hogy Eddie szemébe néz. Hiba volt meghívnia Avalonba a férfi családját, tisztában volt vele, milyen tapintatlanságot követett el. De ez már a múlté, ahogy a kapcsolatuk Eddie-vel is. Kár rágódni rajta. Hálásnak kellene lennie, amiért szakított vele, inkább hamarabb, mint később. Hirtelen elfogta a menekülési vágy. Ki kell innen jutnia, mielőtt elhagyja az ereje. Most arra van szüksége, hogy egyedül legyen. Holnap pedig megünnepli a karácsonyt a családja körében, ahogy mindig is tette, aztán éli tovább az életét. Feltűnés nélkül átvágott a tömegen a hátsó ajtó felé. Még egyszer megállt, végigjártatta a szemét a fényes dekoráción, és hálaimát rebegett mindazért a jóért, amiben része lehet. Van imádott, szeretetteljes családja, vannak barátai, macskái és jó egészsége. És van jövője is, talán nem olyan, mint amilyenre számított, de majd apránként, óvatosan beleszokik az új életébe. Aztán kisurrant a szentélyből, és határozott mozdulattal becsukta maga mögött az ajtót.

168

HATODIK RÉSZ Karácsonyi ajándékötletek Az ellenségednek megbocsátás, Az ellenfelednek türelem, A barátodnak szeretet, Az ügyfelednek szívélyesség. Mindenkinek jóindulat, Minden gyereknek jó példa. Önmagadnak tisztelet. Oren Arnold (1900-1980), amerikai író

25. Maureen nem aludt jól azon az éjszakán. Az ágya fejtámláján még ott csüngött a színes lámpafüzér, melyet Eddie akasztott oda nevetve, közvetlenül azelőtt, hogy szeretkeztek. Összegömbölyödött, és megpróbált nem gondolni rá, de annak az éjszakának az emlékei nem hagyták nyugodni. Pontosan emlékezett minden érintésre, minden csókra, minden elsuttogott ígéretre. Engedd el, mondta magának. Mondj le róla! Úgysem működött volna. Túlságosan különbözőek ők ketten, ezt el kell fogadnia. De nem tudta elfogadni. Eddie nevetést és szerelmet hozott az életébe, és most eltűnt. Teljesen üresnek érezte magát, és azon tűnődött, vajon nem Eddie-nek van-e igaza a karácsonyt illetően. Nem, gondolta, és a fejére húzta a takarót. Nem engedi, hogy igaza legyen! Azért, mert hagyta, hogy a férfi összetörje a szívét, még nem muszáj a karácsonyt is elrontania. Valahonnan a távolból karácsonyi dalok és vidám hangok hallatszottak, és úgy döntött, ez is azt mutatja, hogy valaki, valahol ővele ért egyet. Reggel lassan ébredt föl, összebújt a cicákkal, miközben forró teát kortyolgatott, és az ablak előtti látványt szemlélte. Karácsony napján mindig másmilyennek látszott a világ. Volt valami a fényben, a csípős levegőben, egy különös érzés, hogy minden megújult. Gyerekek próbálgatták a Télapótól kapott ajándékokat: szánkókat, korcsolyákat, síléceket és hótalpakat. Maureen megpakolta az autóját a sok gondosan becsomagolt ajándékkal, és elindult a szülei háza felé, mely délre megtelik családtagokkal. Körükben osztozik majd a nevetésben és a szeretetben, nézi az unokahúgai és -öccsei arcát, amikor kibontják az ajándékukat, segít elkészíteni a pazar vacsorát. Lassan, óvatosan vezetett. Sétáló párok és családok, ugrabugráló gyerekek mellett haladt el, a távolból halk harangszó hallatszott. Körülzsongta a család, amint belépett az ajtón. A gyerekek alig várták, hogy megmutathassák, miket kaptak a Télapótól, és aztán nekilássanak kibontani a további ajándékokat. Az ünnepség kellős közepén csengettek. – Ugye ezt rád hagyhatom, Maureen? – trillázott Hannah. A lány kinyitotta az ajtót, és ott állt Eddie, fáradtan, de jókedvűen. – Boldog karácsonyt, Moe! – mondta. Ez az ember rosszat tesz az ő szívének. Máris ki akar ugrani a helyéből, pedig egyszerűen csak köszönt. – Hm, neked is. – Hoztam neked valamit. – A férfi mosolyától a jégcsapok is megolvadtak volna. – Ó! Én nem vettem neked semmit, Eddie, én… – Csitt! Nem várok tőled ajándékot. – A férfi félrehúzódott, és szélesre tárta az ajtót. A ház előtt, az utcán, ott állt Lonnie hatalmas teherautója, sebtében feldíszítve fenyőgirlandokkal, és megpakolva utasokkal – a könyvtár olvasóival, mint azt Maureen 170

felismerte, kicsikkel és nagyokkal egyaránt. Mások a behavazott gyepen gyülekeztek. Mintha az egész város összejött volna. A hangszórókból karácsonyi zene áradt. – Ezt hallgassa meg! – hallatszott Mr. Shannon hangja, elnyomva a zenét. – Az Avaloni Közkönyvtár nem zár be. Kevéssel éjfél után a gyűjtés elérte a célját. Maureen kilépett a verandára, a családja ott csoportosult mögötte, és kitört az ujjongás: – Megtartjuk a könyvtárat! – kiabáltak az emberek. Maureen Eddie-hez fordult: – Mit csináltatok? A férfi elmesélte, hogy Lonnie teherautója, mint egy felvonulási kocsi, egész éjjel Avalon utcáit rótta, és a könyvtár megmentésére serkentette az embereket. Mások házról házra jártak, adományokat és felajánlásokat gyűjtve. Teljes gőzzel serénykedett gyerek és szülő egyaránt. Segélykérő e-mailek rajzottak ki, és fáradhatatlanul dolgozott az önkéntesek telefonos riadólánca. A pásztorjátékban szereplő fiúk – Cecil Byrne vezetésével – gyorsan összeállítottak egy klipet a karácsonyi dalához, és föltették az internetre úgy, hogy minden letöltés a könyvtár alapítványát gyarapítsa. A közös erőfeszítés átbillentette a mérleg nyelvét. A könyvtár megmenekült. Maureen jó ideig nem jutott szóhoz. Megölelt mindenkit, sírt, nevetett. – Visszakaptuk a könyvtárunkat – mondta mindenkinek, aki hajlandó volt meghallgatni. A ház előtt, a fagyos gyepen spontán népünnepély alakult ki. Aztán Eddie kézen fogta és bevitte a házba, egy csöndes zugba a kandalló mellett. Maureen könyörögni szeretett volna neki, hogy ne érjen hozzá, ne emlékeztesse arra, hogy vannak dolgok, amiket nem lehet helyrehozni, még az egész város segítségével sem. Egy másik része azonban bele akart kapaszkodni, és soha el nem engedni. Nagyon óvatosan kihúzta a kezét az ujjai közül. – Óriási, amit tettél, Eddie, amit ti mind tettetek. Hogyan lehet az ilyesmit megköszönni? A férfi mosolyogva nézett rá, aztán két tenyere közé fogta az arcát, és a hüvelykujjával letörölt egy kóbor könnycseppet. – Épp most köszönted meg. A hála egy dolog, de messze nem oldja meg az összes gondjukat. Maureen nagyon jól emlékezett rá, milyen mérges volt a férfi, amiért meghívta Havenéket a pásztorjátékra. – És a szüleid? – Átkozottul zabos voltam, amiért azt mondtad nekik, hogy jöjjenek ide karácsonyra. – Nem lett volna szabad beleavatkoznom. Hiba volt, bocsánatot kérek. – Hogy lett volna hiba, ha végül jól sült el? – Hogy érted ezt? Eddie megfogta a vállát, és a konyha felé fordította, ahol Maureen apja és Hannah épp kávét töltött Havenéknek. – Nincs mit megbocsátani – súgta a lány fülébe. – Hülye voltam, neked pedig igazad volt velük kapcsolatban. Sosem volt még dolgom olyan nővel, aki arra ösztönzött, hogy váljak jobbá, mint amilyen vagyok. Azt hiszem, ezért estem pánikba, és taszítottalak el magamtól. Maureen igyekezett kordában tartani a reményt, nem bízott abban, amit a szíve súgott. Nem ment ki a fejéből az előző éjszaka, hogy milyen magányosnak érezte magát, milyen üresnek. Nem élne túl még egy ilyen éjszakát. – Örülök, Eddie, örülök, hogy sikerült megbékélned a családoddal. De ami a kettőnk viszonyát illeti… egyszerűen nem látom… – Baromság. Elnézést, badarság. Elbújsz a régi sérelmed mögé, vagy ürügynek használod, nem tudom biztosan, melyik. És ne mondd nekem, hogy nem lehetsz újból szerelmes, mert esetleg összetörik a szívedet. Tudod, mit mondok, Maureen? Esetleg tényleg összetörik. Nem te lennél az első, sem az utolsó. És tudod, mit mondok még? Az is lehet, hogy egyáltalán nem

171

ér fájdalom, lehet, hogy épp ez az, amire mindig vártál. De te egyformán félsz mindkét végeredménytől. – Mitől lettél ilyen szakértő? – Voltam már szerelmes. Csak elmúlt. De ez most más. – Honnét tudod? – Nincs biztosítékom. Senkinek sincs. De hiszek kettőnkben. Gyere, próbáljuk meg, Moe! Sikerülni fog. A szavai befonták a szívét, és Maureen nem számolgatta tovább, hányféleképpen érheti fájdalom. Eddie annyi mindent megtett az ő kedvéért. Megmentette a pásztorjátékot, mert az utolsó pillanatban beállította a cimboráit zenélni. Egész éjjel járta az utcákat Lonnie-val, hogy pénzt gyűjtsenek a könyvtárnak. Eddie-re a szívét is rábízhatja. Végre belátta ezt, olyan határozottan érezte, hogy a lélegzete is elállt tőle. Átölelte a férfit, és a mellére hajtotta a fejét. – Elképesztő karácsonyunk volt, nem igaz? – Aha. – Nem megy ki a fejemből Jabez. Milyen titokzatos gyerek! – Valami azt súgja, hogy boldog. Ahogy mi is azok leszünk, Moe. – Eddie egy fagyöngyágat emelt a lány feje fölé, és megcsókolta. – Mi is.

172

UTÓHANG Egy évvel később – Ne mozdulj! – mondta Eddie. – Mosolyogj! – És lefényképezte, ahogy Maureen fölakasztja a táblát az új irodája ajtajára: M. Davenport, igazgató. Mostanában Maureennak bőven volt min mosolyognia. Hála a könyvtár immár biztos anyagi helyzetének, sikerült a munkahelyét nagyobbra cserélnie, mint az a kis sarok, melyet korábban használt. Eddie-vel éppen egy nagy, használaton kívüli szobát takarítottak ki az emeleten. Ebből fogják kialakítani a fényes, új irodát – csak neki. És messze nem csupán a könyvtár adott okot Maureennak a mosolyra és a hálára. Élete legmeglepőbb és legdicsőségesebb karácsonya után ragyogó év következett. A magánélete a feje tetejére állt, és ő már nem is lehetett volna boldogabb. Nos, azért lehetett volna. Ám a következő lépést Eddie-nek kellett megtennie, és Maureen nem akarta erőltetni. A férfi immár Avalonban lakott, és az elmúlt évben szinte elválaszthatatlanok voltak. Még több titkukat megosztották egymással, együtt nevettek, néha veszekedtek, és mindig megbocsátottak egymásnak. Maureen ajándékként üdvözölt minden napot, és szárnyalt a szerelemtől. Azelőtt azt hitte, tudja, milyen a romantikus szerelem. Azt hitte, megtapasztalta az igazi szenvedélyt ifjúságában, és úgy döntött, túl kockázatos és elsöprő. Aztán felbukkant Eddie, és minden megváltozott. A jelenléte az életében olyan volt, mint egy szerelmes dal: hatalmas és ellenállhatatlan, gyöngéd üteme soha véget nem érő. Eddie mellett átélte a mámort, amire számított, de valami annál mélyebbet is. Valamit, ami vadonatúj, mégis ősöreg és ismerős, noha korábban soha nem tapasztalta. Nem tudta Eddie nélkül elképzelni az életét. A gondolattól még szélesebben mosolygott, mert csupán egy évvel ezelőtt azt sem tudta volna elképzelni, hogy egyetlen perccel több időt tölt vele. Eddie újból és újból meglepetést okozott, bebizonyosodott, hogy állja a szavát, olyan ember, aki komolyan törődik másokkal, és inkább a saját fájdalmát is elrejti, hogy ne keserítse el a környezetét. Ő lett Maureen legjobb, legbizalmasabb barátja, akire a legféltettebb titkait is rábízta. Amikor mesélt neki a vetélésről, Eddie magához ölelte, míg ő zokogott, aztán a fülébe súgta, hogy azt szeretné, ha egy napon az ő gyermekét hordaná a szíve alatt. Néha Maureen azt hitte, az álmai váltak valóra benne. Hihetetlenül szexi volt a kócos hullámlovas hajával, a kifejező szemével és a sportos testével. Hogy mennyire szexi, az olyasmi volt, amit az elmúlt évben fedezett föl. És még egy csomó minden fölfedezésre várt. – Jól van, ebből elég – jelentette ki Eddie élesen, és letett egy doboz öreg aktát. – Miből elég? – kérdezte Maureen.

173

– Abból, hogy így bámulsz. – A férfi elkapta és magához húzta. – Ha továbbra is így meresztgeted rám a szemed, sosem végzünk a munkával. Maureen rámosolygott. – Azt hiszem, megérdemlünk egy kis szünetet. – Jó ötlet – dörmögött Eddie, és könnyedén megcsókolta, amire sóhaj volt a válasz. Az egyetlen, ami még tökéletesebbé tehette volna a lány boldogságát, az lett volna, ha tudja, hogy örökre együtt lesznek, hogy ez nem ér véget soha. A mostohaanyja már fogytán volt a türelmének. – Egek, Maureen, ha nem mégy hozzá feleségül, megteszem én! – méltatlankodott Hannah nemrég, és épp csak hogy nem toporzékolt a csalódottságtól. Maureen nem volt hajlandó csalódottnak érezni magát. Eddie még nem kérte meg a kezét. Még nem áll rá készen, ő pedig nem fogja erőltetni. Elfojtotta az elégedetlenség szikráját, és figyelmeztette magát, hogy ne legyen telhetetlen. Változatlanul mosolyogva nem szólt semmit. Ha Eddie megtudná, mi jár a fejében, valószínűleg ordítva világgá rohanna. – Nézz csak ki! – súgta a férfi, és az ablak felé fordította. Nagy pelyhekben hullani kezdett a hó, puhán megült a rézsútos tetőn, és téli varázsbirodalommá változtatta a könyvtár körüli udvart meg parkot. – Az első hó – nyugtázta Maureen. – Tudom, márciusra elegem lesz belőle, de az első hó mindig boldoggá tesz. – Tudod, mi tesz engem mindig boldoggá? – kérdezte Eddie. – Te. Mindig is te. Maureen fölnyúlt, és átkarolta a nyakát. Szinte el sem tudta hinni, hogy valamikor félt ettől, félt ennyi érzelemtől. Többé nem bújik bele könyvekbe azért, hogy ne váljon sebezhetővé. Immár mindent érezni akart, az életet a maga gazdagságában és mélységében. Nem voltak kétségei afelől, hogy lesz, amikor megbotlik és elesik, utoléri a fájdalom. Ám Eddie megértette vele, hogy az élet nem a fájdalom elkerüléséről szól. Hanem arról, hogy minden másodpercet, a jókat és a rosszakat egyaránt, megélje az ember. Ilyen egyszerű, gondolta. Ez volt Eddie szerelmének a varázsa. Sarkvidéki szélroham csapódott az ablaknak, átcsusszant az ósdi szigetelésen, megzörgette a törékeny üveglapokat, és megzörrentette a padlón föltornyozott öreg papírokat. Maureen pillantása egy réges-régi, sárguló újságra esett. Az Avalon Troubadour több mint egy évszázados múltra tekinthetett vissza. A szalagcímet régimódi betűkkel szedték: ISMERETLEN FIÚ LELTE HALÁLÁT A KIGYULLADT KÖNYVTÁRBAN – Nézd csak! – mondta. – Egy cikk a régi könyvtárról. Azt tudtam, hogy száz évvel ezelőtt porig égett, de sosem láttam korabeli beszámolót a szerencsétlenségről. – Lehajolt, és fölemelte a megsárgult papírt, mely száraz volt, mint az őszi falevelek. Óvatosan megtámasztotta a tenyerén a lapot, és a fény felé fordította. A címlapon szerepelt a hír, mellette egy szemcsés fénykép a kiégett épületről. A cikk beszámolt róla, hogy a jelek szerint egy csavargó keresett menedéket a könyvtárban, elbújt a nyitvatartási idő után. Bizonyos Mr. Jeremiah Byrne-t idézték, aki azt mondta: „Mélységesen sajnálom az életet, amely kihunyt. Az új könyvtár fölépítése számomra a bűnbánat kifejezése lesz.” Maureen figyelmét megragadta a cikket kísérő fényképek egyike. Az aláírás így szólt: Fiatal életet oltott ki a tűz. Maureen szíve nagyot dobbant, és fölnézett Eddie-re. – Ez itt…? – Nem igazán tudta, hogyan kérdezze meg. – Te is látod, amit én? – Igen. Szakasztott mása Jabeznek. – Ez olyan, mint valami csoda. – Egészen különös érzés volt ránézni erre a száz évvel ezelőtti fényképre, és fölismerni annak a fiúnak a vonásait, akit mindketten ismertek, aki az előző karácsonyesti műsor után eltűnt, és akit azóta sem láttak.

174

Amikor végignézte a fényképeket, melyeket Daisy Bellamy készített az előző évi pásztorjátékról, Maureen egyetlenegy felvételt sem talált Jabezről. Az előző karácsonykor készült dokumentumfilmet nemrég adta a televízió Kisvárosi karácsony címmel, ám ott sem volt látható. Josie, a producer azt mondta, a felvett anyag digitális fájljainak egy része meghibásodott. – Éreztem, hogy van valami furcsa Jabezben – mondta Maureen. – Hogy is mondjam… hiszel az angyalokban? Eddie rámosolygott. – Hogy az ördögbe ne hinnék? – Nem tréfálok. Én… A férfi magához ölelte. – A legkülönfélébb formákban és méretekben jelennek meg. Ott voltál akkor éjjel, amikor szerencsétlenül jártam a furgonnal – mondta. Maureen hallgatott. Erről sosem beszéltek. – Azt hittem rólad, angyal vagy – folytatta a férfi. – És igazam is volt. – Ez lehetetlen. Teljesen lehetetlen. – Viccesen hangzik egy olyan lány szájából, aki megmentette a könyvtárat. – Túlbecsülsz. Te voltál, Eddie… – Nem. Az emberek nem az én kedvemért iparkodtak. Miattad tették. – Nem akarok ennyire fontos lenni – erősködött a lány. – Moe! – Eddie megérintette az arcát, letörölte a könnyet, melyet ő maga észre sem vett. – Nincs más választásod. – Az igazi csoda az, amit a karácsony ezzel a várossal tett, meg az emberek szívével tesz évről évre, világszerte. Tudod, hogy igazam van. – Jó, igazad van. No de visszatérve ahhoz, amit percekkel ezelőtt elkezdtem mondani… Maureennak elakadt a lélegzete. Valahogy megérezte. De félt tudomásul venni, mert hátha téved. Mindazonáltal a szívében szárba szökő reménynek és fohásznak nem tudott megálljt parancsolni. Kérlek, gondolta. Ó, kérlek, tedd fel a kérdést! Eddie halkan nevetett, és lehajolt, csókot lehelt a homlokára. – Azon vagyok. Maureen nem vette észre, hogy hangosan beszél. Az elmúlt évben kevésbé körültekintő lett, hajlamossá vált arra, hogy kikotyogjon dolgokat. Mindazonáltal fülig elvörösödött, noha nem fojthatott el egy bugyuta, őrülten szerelmes vigyort: – Min vagy? – Addig nem hagysz békén, amíg ki nem mondom, igaz? – Minden egyes szót. – Akkor ez egy kis időbe fog telni. Mert, tudod, már régóta készülök erre. Beszéltem apáddal, és nincs ellene kifogása. Nem mintha visszatartana, ha ellenezné. – Apám soha nem ellenezne olyasmit, amiről tudja, hogy teljes szívemből vágyom rá. – Megelőzöl. Kiterveltem egy hosszú beszédet, és írtam egy dalt is, csak neked. – Hogy mit? Dalt írtál nekem? – Csak neked. És azt hiszem, tetszeni is fog. – Barátom, remélem, értesz az újjáélesztéshez, mert meghalok. Itt és most. – Jó, ebben az esetben elővesszük a rövid változatot. – Eddie fél térdre ereszkedett. – Szeretlek, Maureen Davenport. Beléd szerettem, amikor bezártál a könyvtárba, hogy írjam meg azt a dalt. Elképesztő voltál, Moe. Te voltál az első ember, aki rávett, hogy megmutassam, ki vagyok valójában. És aztán, amikor idehoztad a családomat, rájöttem, hogy ez örökre szól. Nem tudtam elképzelni, mi az ördögért tennél ilyet, hacsak nem azért, mert annyira törődsz velem. Annyira törődtél, hogy kihívások elé állítottál, hogy felbosszantottál,

175

és rávettél, legyek jobb, mint amilyen vagyok. Azt akarom, hogy ez örökké így legyen. Tehát, mit mondasz? Maureen torkán nem jött ki hang. Elakasztotta az álmélkodás, elfojtották a könnyek. – Egy egyszerű „igen” elég lesz – nógatta Eddie, miközben fölállt, és magához ölelte. – Igen – suttogott Maureen. – Igen, örökké.

176

FÜGGELÉK Az Avaloni Közkönyvtár sütibörzéjének receptkönyve és dalajánlata

TARTALOMJEGYZÉK 1. JANE BELLAMY OLVASZTOTT MENTOLOS FINOMSÁGA 2. EDDIE-FÉLE „FOGD BE ÉS ÉNEKELJ” BLUES-SZELETEK 3. A FAIRFIELD UDVARHÁZ TOJÁSLIKŐRÖS SÜTEMÉNYE 4. A TÓPARTI FOGADÓ „HAVAS NAP” SÜTEMÉNYE 5. CSOKIS-FODROS A SKY RIVER SÜTÖDÉBŐL 6. A ROMANO-FÉLE BISCOTTI Dl NATALE 7. BO CRUTCHER BURGONYASZIRMOS SÜTEMÉNYE 8. NOAH SHEPHERD-FÉLE „SIMÍTOTT” KUTYAKEKSZ 9. POLVORONES (ESKÜVŐI SÜTEMÉNY MEXIKÓBÓL) 10. KARÁCSONYI FIGURÁK 11. DAISY BELLAMY „NYERJEN A JOBBIK” MELASZOS SÜTEMÉNYE

177

JANE BELLAMY OLVASZTOTT MENTOLOS FINOMSÁGA A régi, családi receptünket titokként őriztük, míg rá nem jöttünk, hogy mindenki más is ismeri a csokoládénak és a mentolnak ezt a tökéletes párosítását. Hozzávalók (48 darab) 3/4 bögre vaj 1 1/2 bögre barna cukor 2 evőkanál mentakrémlikőr vagy víz 360 g keserűcsokoládé darabokra törve 2 tojás 2 3/4 bögre liszt 1/2 teáskanál só 1 1/4 teáskanál szódabikarbóna 24 db mentolos töltetű csokoládé ( pl. After Eight) Elkészítés 1. Fűtse föl a sütőt 175 fokra. 2. Egy serpenyőben, időnként megkeverve, főzze össze a vajat, a barna cukrot és a mentakrémlikőrt vagy vizet. 3. Adja hozzá a csokidarabokat, és kevergesse, amíg megolvadnak. Hagyja 10 percig hűlni. Adja hozzá a többi összetevőt, és egy lapáttal dolgozza össze, míg puha tésztát nem kap. 4. Csomagolja be, és tegye a hűtőbe legalább egy órára. 5. Formázzon a tésztából 4 cm-es golyókat, és tegye őket enyhén bezsírozott sütőlapra úgy, hogy bőven hagyjon helyet a golyók között. Süsse 8-9 percig. 6. Vegye ki a süteményt a sütőből, és mindegyik süti tetejére helyezzen egy fél mentolos csokit. Hagyja, hogy a mentől megolvadjon, aztán kenje el egy kanál domború felével. Ajánlott dal: „Silver Bells”, a The Supremes előadásában

178

EDDIE-FÉLE „FOGD BE ÉS ÉNEKELJ” BLUES-SZELETEK Még egy hitetlen is okosabb annál, minthogy visszautasítson egy sutit. Senki nem állítja, hogy a kétkedőnek ostobának kell lennie. Mindazonáltal ez még finomabb, ha őszinte hittel készítik el. Hozzávalók (28 szelet) Alap: 2 bögre (kb. 240 g) sósperec finomra összezúzva 1/4 bögre cukor 1/2 bögre vaj, fölolvasztva Töltelék: 4 tojás 1 1/2 bögre cukor 1/4 bögre liszt 1/2 teáskanál sütőpor 4 teáskanál és 1 evőkanál friss citromhéj 1/3 bögre Margarita koktél 4 evőkanál porcukor Elkészítés 1. Fűtse föl a sütőt 175 fokra. 2. Egy 22 x 32 cm-es tepsit béleljen ki fóliával úgy, hogy a rövidebbik végein túlnyúljon a tepsi szélén. Enyhén vajazza ki. 3. Egy tálban gyúrja össze a perecmorzsalékot, a cukrot és a vajat. Bélelje ki vele az előkészített tepsit. Süsse kb. 10 percig, míg a tészta megszilárdul, majd vegye ki a sütőből. 4. Verje fel a tojásokat, aztán keverje bele a cukrot, a lisztet, a sütőport és négy teáskanál citromhéjat. Lassan adja hozzá a Margaritát. 5. Öntse bele a tölteléket az alapba, és az egészet süsse 18-22 percig, vagy amíg a teteje aranybarna lesz, és a töltelék megszilárdul. 6. Hagyja legalább egy órát hűlni. Tálalás előtt keverje össze a porcukrot a maradék citromhéjjal, szórja meg a sütemény tetejét, majd vágja szeletekre. Ajánlott dal: „Hallelujah”, Jeff Buckley előadásában

179

A FAIRFIELD UDVARHÁZ TOJÁSLIKŐRÖS SÜTEMÉNYE A panzióban mindenki magáról gondoskodik. Érdemes az ételeket nagy tételben csinálni. Hozzávalók (72 darab) Tészta: 2 1/2 bögre liszt 1 teáskanál sütőpor 1/2 teáskanál őrölt fahéj 1 evőkanál frissen őrölt szerecsendió 3/4 bögre vaj, kissé megolvasztva 1 1/4 bögre cukor 1/2 bögre tojáslikőr 1 teáskanál vanília 2 tojássárgája 1-2 teáskanál rumaroma vagy rum (nem kötelező) Bevonat: 2 bögre porcukor 4 evőkanál tojáslikőr Kb. 1 teáskanál őrölt szerecsendió Elkészítés 1. Fűtse föl a sütőt 160 fokra. 2. Keverje össze a lisztet, a fahéjat és a szerecsendiót. 3. A vajat a cukorral verje habosra. Tegye bele a tojáslikőrt, a vaníliát, a tojássárgáját és a rumot (amennyiben alkalmazza). Mindezt keverje simára. Adja hozzá a lisztes keveréket, és dolgozza össze. Teáskanálnyi adagokat cseppentsen belőle a nem kizsírozott sütőlapra, egymástól 2,5 cm távolságra. 4. Süsse 20-23 percig, míg az aljuk enyhén megbarnul. 5. Keverje össze a porcukrot a tojáslikőrrel, és a keveréket csorgassa rá a sütemények tetejére. Mielőtt a bevonat megszárad, szórjon mindegyiknek a tetejére egy csipet frissen őrölt szerecsendiót. Ajánlott dal: „Christmas Song” a Jethro Tulltól

180

A TÓPARTI FOGADÓ „HAVAS NAP” SÜTEMÉNYE Ha behavazódsz, túrd föl a kamrát, és szedd elő a ritkán használt maradékokat, mint a borkő sütőpor és a mandulaaroma. Ez a recept segít eltüntetni őket. Hozzávalók (48 db) 2 1/4 bögre liszt 1 teáskanál szódabikarbóna 1 teáskanál borkő sütőpor 1 bögre vaj, meglágyítva 1 1/2 bögre porcukor 1 tojás 4 teáskanál narancshéj 1 evőkanál narancslé 1 teáskanál mandulaaroma 1 1/2 bögre aszalt cseresznye, fölaprítva 1/2 bögre aprított pisztácia 120 g fehér csokoládé, megolvasztva Elkészítés 1. Fűtse föl a sütőt 190 fokra. 2. Egy közepes tálban keverje össze a (közönséges) lisztet, a szódabikarbónát és a borkő sütőport. 3. Egy nagy tálban keverje fél percig robotgéppel a vajat. Lassan adja hozzá a porcukrot. Folyamatos keveréssel dolgozza össze, időnként kaparja le a tál oldalát. Keverje bele a tojást, a narancshéjat, a narancslevet és a mandulaaromát. Adja hozzá a lisztet, végül a cseresznyét és a pisztáciát. 4. Formáljon a tésztából két, egyenként kb. 30 cm-es tekercset. Tegye be a hűtőbe nagyjából egy órára, míg annyira megkeményedik, hogy szeletelni lehessen. 5. Vágjon a tekercsekből 1-1,5 cm vastag szeleteket, melyeket egymástól 5 cm-re helyezzen a kizsírozott sütőlapra vagy a zsírozatlan sütőpapírra. Süsse 8-10 percig, míg a szélük megkeményedik, és halvány aranybarna lesz. Rakja át a sütiket egy rácsra, és hagyja kihűlni. 6. Csepegtessen a tetejükre egy kevés olvasztott fehér csokoládét. Ajánlott dal: „Rock and Roll Christmas”, George Thorogood és a The Destroyers előadásában

181

CSOKIS-FODROS A SKY RIVER SÜTÖDÉBŐL Ebben a sütiben nemcsak csokoládé, hanem kávé is van, ami segít sokáig fennmaradni szenteste. Hozzávalók (48 darab) 1/2 bögre növényi olaj 4 szelet édesítetlen csokoládé, megolvasztva 2 bögre cukor 2 teáskanál vanília 2 bögre liszt 2 teáskanál sütőpor 1 teáskanál só 2 teáskanál finomra őrölt kávé 4 tojás 1 bögre porcukor Elkészítés 1. Fűtse föl a sütőt 175 fokra. 2. Keverje össze az olajat, a csokoládét és a cukrot. Egy másik edénybe szitálja bele a lisztet, a sütőport, a sót és a kávét. 3. Amikor a csokoládés keverék kissé lehűlt, üsse bele egyenként a tojásokat. Keverje hozzá a vaníliát. Fokozatosan, kevergetve adja hozzá a száraz összetevőket, míg összeáll a tészta. Hűtse egy órát. 4. Formáljon 2,5 cm-es golyókat a tésztából, és hempergesse meg porcukorban, majd helyezze őket kizsírozott sütőlapokra, 5 cm-es távolságot tartva köztük. Süsse 10-12 percig, míg a szélük megkeményedik, de a közepük nedves marad. Ajánlott dal: „Dobri Vecser, Toby”, egy hagyományos „óvilágbeli” dal

182

A ROMANO-FÉLE BISCOTTI Dl NATALE Melyet hagyományos módon kétszer teszünk be a sütőbe, és egy csésze tökéletes kávéval kell elfogyasztani. Hozzávalók (70 darab) 1/2 bögre vaj 2/3 bögre cukor 3 tojás 1/2 teáskanál mandulaaroma 1/2 teáskanál vaníliaaroma 2 1/4 bögre liszt 2 1/2 teáskanál sütőpor 1 evőkanál darált narancshéj 1/2 bögre apróra vágott mandula 3/4 bögre tetszés szerinti kandírozott gyümölcs, apróra vágva 360 g fehér vagy barna csokoládé, megolvasztva Elkészítés 1. Fűtse föl a sütőt 175 fokra. 2. Egy nagy edényben keverje habosra a vajat és a cukrot. Üsse bele egyenként a tojásokat, l-l percig keverve. Dolgozza bele az aromákat, majd adja hozzá a lisztet, a sütőport, és dolgozza össze az egészet. Végül óvatosan keverje bele a mandulát és a gyümölcsöt. 3. Egy liszttel megszórt deszkán formáljon két hasábot a tésztából. Tegye mindkettőt sütőpapírral kibélelt tepsire, és lapítsa el kissé. 4. Süsse 25-30 percig. Hagyja valamelyest kihűlni, aztán vágjon belőle átlósan jó 1 cm-es szeleteket. Tegye vissza a süteményeket újabb 7-10 percre a sütőbe, míg ropogóssá válnak. Amikor kihűltek, mártsa be mindegyiknek a végét olvasztott csokoládéba, majd tegye zsírpapírra, míg a bevonat meg nem dermed. Ajánlott dal: „Adeste Fideles”, Andrea Bocelli előadásában

183

BO CRUTCHER BURGONYASZIRMOS SÜTEMÉNYE Újabb bizonyíték arra, hogy minden még jobbá tehető, ha burgonyaszirmot adunk hozzá. De ne áruld el senkinek, mi a titok! Csak figyeld, ahogy eltűnik a sütid… Hozzávalók (30-40 darab) 1 bögre főzőmargarin 1 bögre fehér cukor 1 bögre barna cukor 2 tojás 1 teáskanál vanília 2 1/2 bögre liszt 1 teáskanál szódabikarbóna 2 bögre burgonyaszirom, durván összemorzsolva 180 g karamelldarabka Elkészítés 1. Fűtse föl a sütőt 175 fokra. 2. Egy nagy tálban dolgozza össze a kétféle cukrot, a margarint, a tojásokat és a vaníliát. Adja hozzá a száraz összetevőket, és keverje össze alaposan. Keverje bele az összezúzott burgonyaszirmot és a karamelldarabokat. 3. Rakjon púpozott kanálnyi adagokat egy enyhén kivajazott sütőlapra. 4. Süsse 10-12 percig, vagy amíg a szélük megszilárdul és enyhén megbarnul. Drótrácson hűtse ki. Ajánlott dal: „Have Yourself a Merry Little Christmas” a Twisted Sistertől

184

NOAH SHEPHERD-FÉLE „SIMÍTOTT” KUTYAKEKSZ Soha ne feledkezz meg az állatokról karácsonykor! Hozzávalók (24 keksz) 2 bögre teljes kiőrlésű búzaliszt 3/4 bögre simított zabdara (zabpehely) 1/2 bögre tejpor 1 tojás, fölverve 5 evőkanál növényi olaj 1/4 bögre víz 1 bögre almakompót Elkészítés 1. Fűtse föl a sütőt 175 fokra. 2. Nagy tálban gyúrjon szilárd tésztát az összetevőkből. 3. Enyhén lisztezett felületen gyúrja addig, amíg nem maradnak benne csomók. Hintse meg liszttel, és nyújtsa ki 1-1,5 cm vastagra. 4. Szaggatóformákkal vagy egy pohár szájával vágja ki belőle a kívánt formákat. Helyezze őket nem kizsírozott sütőlapra, és süsse, amíg a szélük enyhén megbarnul, nagyjából 22 percig. 5. Legalább egy órát hagyja hűlni fölszolgálás előtt. A maradékot tartsa légmentesen záródó dobozban. Ajánlott dal: „Christmas is Going to the Dogs” az Eelstől

185

POLVORONES (ESKÜVŐI SÜTEMÉNY MEXIKÓBÓL) Hozzávalók (36 darab) 2 bögre liszt 1 1/3 bögre pekándió 1 bögre vaj, szobahőmérsékletű 2 teáskanál vaníliaaroma 1 bögre cukor 1/2 teáskanál fahéj 1/2 bögre nagyon finom porcukor Elkészítés 1. Fűtse föl a sütőt 160 fokra. 2. A robotgéppel aprítsa föl a pekándiót, és közben keverje össze a liszttel. Adja hozzá a vajat és a vaníliát, majd a cukrot és a fahéjat, és dolgozza össze, míg a tészta sima lesz – de ne vigye túlzásba. 3. Formáljon 2,5 cm-es golyókat a tésztából, és tegye őket kizsírozott sütőlapra. Süsse 1520 percig, míg megszilárdul, de nem barnul meg. Hűtse ki drótrácson. 4. Egy szita segítségével szórja meg a sütiket porcukorral. Ajánlott dal: „The Gift” Stephanie Davistől

186

KARÁCSONYI FIGURÁK Nem lenne teljes a sütibörze a gyerekek által kiszaggatott és díszített sütemények nélkül. Legyen kéznél jó sok színes bevonó és tarka cukor. Ez a tészta nagyon omlós, úgyhogy ne nyújtsa nagyon vékonyra, mert eltörnek a figurák. Hozzávalók (nagyjából 36 darabhoz, a formák méretétől függően) 1 1/2 bögre vaj 1 bögre porcukor 1 tojás 2 teáskanál vanília csipet só 3 bögre liszt Elkészítés 1. Fűtse föl a sütőt 160 fokra. 2. Keverje habosra a vajat. Adja hozzá a cukrot, a tojást, a vaníliát és a sót. 3. Lassan adja hozzá a lisztet, míg sűrű tésztát kap. Tegye be a hűtőbe egy órára. 4. Belisztezett felületen nyújtsa ki 1 cm vastagra, és szaggassa ki. 5. Nem kizsírozott sütőlapon süsse 8-12 percig, míg a szélük enyhén megbarnul. 6. Amikor kihűlt, jöhetnek a gyerekek díszíteni. Ajánlott dal: „Deck the Halls”, énekli a The Roches.

187

DAISY BELLAMY „NYERJEN A JOBBIK” MELASZOS SÜTEMÉNYE Igaz, ami igaz, az utolsó pillanatban ott maradtunk függőben. Ha úgy véled, megőrülsz, mit gondolsz, hogyan érzem magam én? Mind Juliannek, mind Logannek megvannak a rajongói. Nyerjen a jobbik! Hozzávalók (24 darab) 3/4 bögre nem sózott vaj 1 bögre cukor 1/4 bögre melasz 1 tojás 1 3/4 bögre liszt 1/2 teáskanál őrölt szegfűszeg 1/2 teáskanál őrölt gyömbér 1 teáskanál őrölt fahéj 1/2 teáskanál Cayenne-bors 1/2 teáskanál szódabikarbóna Elkészítés 1. Fűtse föl a sütőt 175 fokra. 2. Bélelje ki a tepsit sütőpapírral (vagy fóliával). 3. Olvassza meg a vajat, keverje el alaposan a cukorral és a melasszal. 4. Keverje bele a tojást, majd fokozatosan adja hozzá a többi hozzávalót. Dolgozza össze jól, míg lágy tésztát kap. 5. Csapott teáskanálnyi adagokat tegyen a tésztából a tepsibe. Hagyjon közöttük bőséges helyet, mert megdagadnak. 6. Süsse 8-10 percig, amíg épp elkezdenek barnulni a sütik. 7. A sütőpapírral vegye ki a kész tésztát a tepsiből, és hagyja kihűlni. Ez a sütemény finom így, ahogy van, de még finomabbá teheti egy kis citromos bevonattal. Ajánlott dal: „I’ll Be Home for Christmas”, Nickel Creek előadásában

188