Tunyogi Csapó Gábor
Az angyal nem téved... Elbeszélések 1998 karácsonyára (Copyright by author)
TARTALOMJEGYZÉK
Az angyal nem téved A szatymazi bárány Szellem a cellában A párttitkár és a lakatos Vörösbegy, a huligán Káin a kocsma előtt Karácsonyi ballada prózában Földöntúli látogatók Lidércnyomás, avagy az idegenség apoteózisa A szenteste története A legelső apa Amor anomalis Dédapám halála
AZ ANGYAL NEM TÉVED
A felesleges épületelemek elmélete az Ecsedi-tanyában született meg, Balmazújvárostól vagy tíz kilométerre, a szamaras Balogh fejéből, aki az 1953-ban aránylag elég korán beköszöntő, első talajmenti fagy után felhúzódott második emeleti ágyára s annyi halálos nyavalyára hivatkozott, hogy az orvost helyettesítő egészségügyi tizedes fejét fogva menekült ki a házból. Balogh egy szamárerővel dolgozó kétlovas fogatát átvette valaki más, Balogh pedig ettől kezdve egérfogással meg elméletek gyártásával töltötte idejét. Emil viszont sokáig azt állította, hogy Balogh soha nem találta volna ki a felesleges épületelemek elméletét, ha ő - mármint Emil - nem segít a csizmájával azon a bizonyos, novemberi estén, amikor is farkasordító hideg fogadott bennünket, ahogy a munkából bevonultunk. Valamennyünk első gondja az volt, hogy megszabaduljunk az ötvenhárom mintájú, hígiszapöblítéses, kincstári gyógycsizmától, mert nem könnyű - különösen ilyen csizmában tíz órán át álldogálni a leendő, elepi szocialista falu félig felhúzott házai között, ha az ember munkaszolgálatos becsülete tiltja, hogy munkával frissítse fel tagjai vérkeringését. Emil azonban türelmetlen volt; még csizmahúzás közben megkezdte az inkvizíciót. - Miért nem fűtöttél be, te átok?! - ordított rá a hat pokróc alatt teljesen láthatatlan Baloghra. - Nézd meg, hogy tele van a kályha hamuval, te barom, aztán kiabálj! - pattant fel tettetett álmából Balogh s ugrált az ágyán, mint valami méltatlanul megbántott, csonttá soványodott, kopaszodó hörcsög. - Még ilyen vaddisznót! Mihelyt megkaptam a tüzelőt, befűtöttem, de meddig elég, amit egy napra adnak, he? Emil vérbeborult arccal pattan fel ültéből s egyetlen féllábas ugrással Balogh ágyánál termett, a lehúzott csizmával a kezében. - Te disznó! - üvöltötte - a tüzelőt nem azért kapjuk, hogy te itt délelőtt gatyában ugrálhass az ágyon, hanem azért, hogy estére befűts vele! Estére! Érted? - Magasra emelte a csizmát és lesújtott a szárával. - Estére! - Puff... - Érted? - Puff... Balogh villámgyorsan a pokrócok alá húzódott s testének legkevésbé nemes részével fogta fel az ütéseket. Aztán kidugta fájdalomtól eltorzult arcát, de nem mert szólni, nagyon jól tudta, hogy a csaknem két méter magas, testes, szerb fiúval nem jó ujjat húzni. S hát úgy mellesleg: Emilnek tökéletesen igaza volt. - Kitalálunk valamit, Emilke, kitalálunk valamit - vinnyogta bocsánatkérőn. Másnap este kellemes meleggel és a felesleges épületelemek elméletével fogadott bennünket. - A régiek nem tudtak építkezni - szónokolt diadalmasan az emeletes ágyról. - Fogalmuk sem volt az anyagtakarékosságról, ész nélkül pazaroltak, rengeteg felesleges épületelemet alkalmaztak! Ezért... - Beteg vagy? - érdeklődött Emil barátságosan, mert a szobában uralkodó, kellemes hőmérséklet csak szelíd indulatokat engedélyezett. Balogh fölényes kézmozdulattal leintette. - Nézzétek meg az istálló padlását! Hemzsegnek a fölösleges épületelemek! Csak úgy nyüzsögnek! A mi feladatunk elvtársak, hogy felkutassuk a rejtett tartalékokat és hasznosítsuk az előző nemzedékek által fölöslegesen beépített faanyagot...
- Marha - mondtuk kórusban s azonnal indultunk, hogy szemrevételezzük az istálló padlását. Nos, a szamaras nem túlzott. Az istálló rég megboldogult pallérja vagy százötvenkétszáz évvel ezelőtt valóban rendkívül bőven bánt a fával. Minden szarufa közepét vaskos támfával támasztotta alá, a sarkokat bonyolult gerendahálózattal szilárdította... Feri, aki civilben valami építkezési iroda műszaki rajzolója volt, azonnal megállapította, hogy ezek a gerendák teljesen feleslegesek, s azonnal el is kezdtük lebontásukat. Mérnökké előléptetett rajzolónk alaposabb számításai pár hét múlva kiderítették, hogy az erős keresztgerendák és tartóoszlopaik is feleslegesek, s eltávolításuk már csak azért is szükséges, mert anélkül nem férhetünk hozzá a szarufákhoz, amelyek közül minden második ugyancsak feleslegesnek bizonyult. A Balogh-elméletet s Feri számításait igazolt az, hogy a tetőszerkezet a felesleges elemek eltávolítása után is szilárdan állt, pedig közben tartós hó is esett. Később, december közepe táján, megoszlottak a nézetek. Feri a számítások alapján ragaszkodott ahhoz, hogy a megmaradt szarufák merevítői föltétlenül szükségesek, a fázósabbak - Baloghgal meg Emillel az élen - ezeket is fölöslegesnek ítélték s napról napra hasznosítottak egyet. A gyakorlat őket igazolta: a tető nem omlott össze. A karácsonyi ünnepekre azonban már csak a szarufák maradtak, azok közül is csak minden második, s ezekhez már végképp nem lehetett hozzányúlni. Különben is: ki mert volna felmenni a padlásra, ahol az egyre vastagodó hótakaró súlya alatt gyanús recsegés uralkodott? Így ismét a szűkös kincstári tüzelőadagra szorultunk, pedig komisz hidegek jártak. A kegyetlenül csillagos éjszakákra borotvaéles hajnalok virradtak, s reggel, ha kiléptünk az ajtón, a hideg egyszerre két tőrrel döfött az orrunkba. Huszonharmadikán hazautaztak a boldog szabadságosok. Páran pedig, akik maradtunk, elmentünk az öreg Kisshez, a civil építésvezetőhöz, hogy megkérjük, legalább az ünnepekre adjon egész napra elegendő tüzelőt. - Sajnálom elvtársak - mondta százhatvan centijének minden méltóságával a kisöreg. - Ami jár, az jár. Több nincs. - Azzal megfordult és faképnél hagyott bennünket. - Három napja nem ivott a vén strici, most rosszabb, mint a hideglelés, - dühöngött Emil. Néhány nem egészen ádventi hangulatú szitok is elhangzott, aztán letörten elballagtunk a tanya felé. Annyit azonban mégis elértünk, hogy a háromnapi tüzelőt egyszerre kaptuk meg. Így a szent estén pirosra fűtöttük az öreg vaskályhát, megettük szabadságolt társaink ránk hagyományozott csomagjainak tartalmát, elénekeltünk néhány karácsonyi dalt s a körülményekhez képest elégedetten hajtottuk fejünket a szalmazsákra. - Micsoda meleg, - sóhajtotta Emil boldogan elnyúlva a pokróca alatt. - Mondjátok, mivel fűtünk holnap? - Majd hoz valamit az angyal, ha erre jár -, mondtam. Ezen jót nevettünk mindnyájan. Feri javasolta, hogy amerikai szokás szerint tegyük ki csizmáinkat az ablakba, ha a négy pár csizmát megtömi az angyal brikettel, biztosan nem fázunk az ünnepek alatt. A javaslatot azonban elvetettük, mert sötétedés óta hatalmasan havazott. - Nem jár az erre - motyogta Emil, félálomban még mindig az angyallal bíbelődve - hacsak tévedésből erre nem vetődik... Én azonban tudtam, hogy az angyal nem téved, soha sem téved. Így egyedül én nem csodálkoztam, amikor úgy éjféltájban falakat rázó dübörgésre riadtunk. Hatalmas
reccsenések, roppant zuhanások ugrasztottak ki valamennyiünket az ágyból, s ahogy kiszaladtunk, még láttuk az angyalt, amint szárnyával hatalmas, fehér hófelhőket keverve elröppent az istálló beszakadt teteje fölött. Azonnal csizmát rántottunk, nyakunkba dobtuk a köpenyt s megszemléltük az angyal működésének eredményét. Elégedetten állapítottuk meg, hogy csak a hatalmas koszorúgerendák több tüzelőfát ígérnek, mint amennyit eleddig összesen eltüzeltünk a fölösleges épületelemek elmélete alapján. Micsoda gerendák voltak! Vastagok, mint egy jól táplált ember törzse, a korhadásnak legkisebb nyoma nélkül! Le a kalappal a régi mesterek előtt! Másnap délelőtt a biztonság kedvéért jelentettük az esetet katonai parancsnokunknak, akit egymás között csak bukszaszájú főlajhárnak becéztünk, egyrészt szája különös formája, másrészt a tevékenység minden formájával szemben megnyilvánuló, heves ellenszenve miatt. A civil elöljáróktól nem kellett tartanunk, karácsony volt elvtársak, karácsony! A Balogh-féle elméletről meg az angyalról természetesen bölcsen hallgattunk, a havat okoltuk mindenért, s mert abból csakugyan sok esett volt azon az éjjelen, a hadnagy elvtárs nem is kételkedett szavunk igazában. S az a veszély, hogy netán felkel és utánajár a dolognak, igazán nem fenyegetett. - Megnézték a fát? Használható? - kérdezte két hatalmas ásítás között. - Ugyan, hadnagy elvtárs, teljesen korhadt, öreg gerendák - hazudta Feri a szakértő fölényes biztonságával. - Nem jó az még tűzifának sem. - Na akkor... - Az újabb ásítás egyszerűen nem akart véget érni. - Hát akkor... - A bukszaszájú főlajhár fáradtan lehunyta a szemét. - Csináljanak vele, amit akarnak... Hááááh... - Elképzelhető, hogy valaki halálra ásítja magát? - kérdezte eltűnődve Emil, míg vidáman poroszkáltunk a térdig érő hóban a tanya felé. Ezen kicsit tanakodtunk, s a vélemények megoszlottak. Abban viszont egyetértettünk valamennyien, hogy szeretve tisztelt parancsnokunk számára bizonyára ez lenne a halál legmegfelelőbb változata. Az istálló előtt megálltunk, egymásra néztünk, aztán - mint egy láthatatlan karmester intésére - rázendítettük, hogy: mennyből az angyal lejött hozzátok, pásztorok, pásztorok...
A SZATYMAZI BÁRÁNY
A bárány nagyon öreg volt: messze túl az elképzelhető legmagasabb báránykorhatáron. Ha ember lett volna, most maga köré gyűjthette volna unokáit s unokáinak unokáit, sőt talán még azok unokáit is; bárány létére azonban nem is tudta, hogy születése óta talán már a tizedik báránygeneráció növekedett fel a tocsogó mezők kemény szálú füvén és a gyógyíthatatlanul szikes foltok keserű, rövid szálú növényein. Csak azt tudta, hogy fáradt, hogy nem ízlik semmiféle étel, pedig évek óta válogatott táplálékot kapott, amilyen egyébként csak a lovaknak, a parasztudvar e gőgös arisztokratáinak járt. Igaz, hogy ez a kiváló takarmány sem sokat segített rajta: gyapja nagy foltokban kihullott, csontja éles szögletekkel feszítette ki megrepedezett bőrét, vékony, csontos lábain úgy járt, mint reszkető mankókon, s alig volt állatokhoz csak valamit is értő emberfia, aki első pillantásra meg ne jósolta volna közeli pusztulását. A bárány nem tudta - hogyan is tudhatta volna -, hogy a halál láthatóan fölötte lebegő árnyéka hosszabbítja meg napról napra az életét. Azt is csak homályosan sejtette, hogy tehetetlen öregkorára valahogy a tanya életének középpontjába került. Az állatok egyszerű bölcsességével ezt éppoly természetesnek vette, mint a korábbi, mostoha bánásmódot, amikor is még a többiekkel együtt járkált a legelőkön, egyre-másra szülte a botlábú kisbárányokat s hatalmas mennyiségű gyapjút hullatott el a nyíróolló alatt. Talán azt hitte, hogy ez a bárányélet rendje, s ha lett volna benne igazságérzet, bizonyára igazságosnak és megérdemeltnek tekintette volna kényelmes, nyugdíjas állapotát. Egyedül a tavaszi, nagy utazások voltak terhére. Ilyenkor, amikor a mocsaras földek szélén álló fűzek ágán megjelentek a szürke macskafej-barkák, szinte naponta kocsira tették a bárányt, hosszú, rázós és kényelmetlen utazás végén szűk udvarban emelték le s egy ember elé vitték, akitől először félt, de aztán megszokta s később már szertartásnak tekintette, hogy a vaskos kéz végigtapogatja a bordáit, valahol fölülről néhány gyors, sajnálkozó szó esik, fehér papírlap villan, és őt máris rakják vissza a kocsira, hazaviszik csak azért, hogy másnap újabb szekér kanyarodjék az udvarra s kezdődjön elölről az egész... A számtalan utazásból csupán egyetlen emlék maradt: a bordáit tudón tapogató, nehéz kéz emléke. Az ahhoz tartozó embert már alig látta, de a hangját megismerte és bizalmaskodó fejemeléssel üdvözölte. Most, ahogy itt feküdt az udvaron, gyámoltalanul, mozdulásra képtelenül, éppen így próbálta emelni a fejét, mert mintha ismét a súlyos kéz simogatását érezte volna az oldalán. Ez a kéz azonban nagyobb volt minden eddigi kéznél, teljesen átfogta sovány, göthös testét, megszorította a kiálló bordákat... Az öreg bárány kinyújtotta a nyakát, szeme tágra nyílt, aztán szelíden letette a fejét, nagyot sóhajtott és... Az állatorvos, amikor vagy egy órával később megérkezett, egyetlen pillantást vetett a fűben heverő, szánalmas csont-bőr halomra. - Látjátok, emberek, milyenek maguk! - mordult rá ingerülten a tarkóját keservesen vakargató gazdára. - Már mér', doktor úr? - hadarta szemforgatva a paraszt. - A lányom kedves báránya volt, nem akartuk levágni, hát kimúlt az istenadta.. - Ne nézzen már bolondnak, Mihály gazda, - szakította félbe az orvos. - Erre a szegény jószágra három év alatt legalább százötven kényszervágási igazolást adtam ki. Ilyenkor,
húsvét előtt egy nap kétszer is az orrom elé hozták. Egyszer lett volna igazán szüksége rám a nyomorultnak, akkor is későn hívtak. Szégyellhetnék magukat. - Doktor úr tudta? - szaladt ki a gazda száján. - Hát már minden foltját ismertem szegénynek. - Az orvos a kocsija felé indult. Megérdemelnék, hogy feljelentsem magukat, - dörmögte a fogai között. - Akkor benne van a doktor úr is, nem jelenthet föl - vágott vissza a gazda. - Nem akarok én senkinek bajt csinálni. - Az orvos hangja megvetően csengett. Aztán visszafordult arrafelé, ahol a meleg napsütésben mozdulatlanul hevert az öreg bárány teteme. - De az a szegény jószág elmondhatja, hogy ő volt az igazi, húsvéti bárány. - Hát jó bárány volt, az Isten áldja meg, - mondta a gazda is ellágyult hangon. - Egy húszast kaptam érte minden kölcsönzésnél. Tavaly több mint ötszáz forintot hozott a konyhára. A tarkóját vakarta s előrecsúszott kalapja karimája alól szemét kifordítva pislogott az égre, mintha a húsvéti bárány fáradt lelkét búcsúztatta volna.
SZELLEM A CELLÁBAN
Az asztal rendkívül hasznos bútordarab, ezt azonban csak az tudja igazán, akinek nincs hová letennie a bádogcsajkát, ha egyszer igazán forró az étel. Még szerencse, hogy szép hazánk leghírhedtebb fegyházának 263 számú cellájában csak nagyon ritkán kaptuk forrón az ételnek nevezett micsodát. Ennek ellenére nagyon meg tudtuk becsülni az asztalkát, amelyet 1953 tavaszán két mogorva őr tolt a cellánkba, holott az új bútordarab komoly közlekedési akadályt is jelentett. A cellát ugyanis eredetileg két személyre tervezték volt, s mi hatan éltünk (éltünk?) benne. No, de ne legyen túlságosan igényes az ember. Később soha nem tudtuk kideríteni, ki jött az ötletre. Laci biztosan nem, vagy ha mégis, soha be nem vallotta volna, hiszen olyan büszke volt mindig racionális gondolkodására, nem is ok nélkül, mert az esze valóban úgy vágott, mint a borotva. Iván? A még csontsovány állapotban is zömök Iván, akinek már az első kihallgatás során összetörték az orrán a szemüvegét s valószínűleg megsértették a szemét is, mert azóta örökké pislogott, zavartan, ravaszul vagy elkeseredetten, de soha nem álmodozón... Nem, Iván biztosan nem. És Csaba? Nevetséges! Csaba fejében matematikai rend uralkodott, odakint kitűnő statisztikus volt, a számok világának mestere, az akkor még pelenkás bébiknek számító elektronikus agyak első bábáinak egyike, de ami a fantáziát illeti? Nem, Csaba soha nem jött volna ilyen ötletre. Zoli? Igen, ő a leggyanúsabb, mert a fantázia, ami az előbbieknél hiányzik, nála kimondottan túlteng. Jancsit, hallgatag filozófusunkat meg sem érdemes említeni ebből a szempontból, ő méltóságán alulinak tartotta, hogy leereszkedjék az anyagi világ kézzelfogható dolgaihoz, márpedig az asztal nyilván ezek közé tartozott. Marad tehát Zoli, ha magamat nem számítom, de kihagyhatom-e magamat? Annyit beszéltünk arról, hogy mi mindenre lehet használni egy asztalt! Nem mernék megesküdni rá, hogy nem én említettem elsőnek a táncoltatást. Nem mindegy azonban, ki mit mondott? Az egyszer elejtett szó gyűrűket ver, mint a vízbe dobott kavics. S egy este ott kuporogtunk az asztal mellett, láncot alkotván a deszkalapra fektetett, a hüvelyk- és a kisujjak hegyével érintkező kezekből. Senki nem vette persze komolyan a dolgot. Inkább csak azt akartuk tudni, hogy egyáltalán... És eleve határt szabtunk a kísérletnek: egy óráig akartuk fenntartani a láncot. A dolog azonban meglehetősen kényelmetlennek bizonyult: Laci meg én az egyik alsó priccsen ültünk, csaknem kétrét görnyedve; velünk szemben Iván és Csaba kuporgott ugyanúgy, Jancsi és Zoli az asztalka keskeny végénél térdelt. Így aztán tíz perc után elhatároztuk, hogy fél óra bőven elég lesz, de alig született meg ez a döntés, amikor Jancsi oldalán megemelkedett az asztal vége, majd jól hallható koppanással visszaesett a kőpadlóra: takk. - Ki hülyéskedik? - mordult fel Jancsi. - Te hülyéskedsz, - utasítottam rendre. - Megállapodtunk abban, hogy nem csalunk. Hallgattunk s izgatottan vártunk. Régóta tudtuk, hogy minden szempontból bízhatunk egymásban, most mégis gyanakvó pillantásokat váltottunk. Kétségeink azonban hamarosan eloszlottak: az asztal néhány perc múlva újra megemelkedett, ezúttal ott, ahol Zoli térdelt. - Próbáljuk óvatosan visszanyomni - vezényelt Laci fojtott hangon. Gépiesen engedelmeskedtünk s azonnal éreztük az ellenhatást: az ismeretlen erő megduzzadt s felfelé emelte a kezünket.
- Jó tíz centiméter a földtől - mondta Zoli, miután akrobatához méltó testcsavarással egy pillantást vetett az asztallap alá. - Kezeket föl! - vezényelt Laci. Az asztalka visszaesett, ujjaink szétcsúsztak, a bűvkör megtört. - És most? - kérdeztem feszülten. Laci a torkát köszörülte, ami azt jelentette, hogy tudományos elemzésre készül. Ehhez minden joga és képessége megvolt, ezt senki nem tudhatta nálunk jobban. Tanulmányai az élő anyag mikrostruktúráiról s a kromoszómákról 1948 tavaszán nemzetközi szakkörökben nagy feltűnést keltettek, de sajnos ellentétben álltak a Szovjetunióból átvett, áltudományos nézetekkel, így tehát csak nyugati szaklapokban találtak méltatásra, ami az államvédelmi hatóság szemében természetesen kémkedésnek számított. Laci persze be is vallott mindent, ennek azonban nem szabad nagyobb jelentőséget tulajdonítani. Hiszen valamennyien aláírtuk vallomásunkat, előbb vagy utóbb, ez csak idő kérdése volt. A cella rekordját Laci tartotta tizenöt nappal, utána én következtem meg Zoli, fejenként tizenkét nappal, Jancsi és Csaba tíz napig bírták, az utolsó helyen Iván állt hat nappal, szerencséjére vagy szerencsétlenségére, ki tudja? Csaba statisztikája szerint ugyanis azokat, akik már az ötödik napon, vagy még korábban vallottak, rendszerint halálra ítélték. Laci tehát nemcsak képességekkel, hanem hivatalos képesítéssel is rendelkezett. Ebben egyedül Jancsi volt egyenrangú társa, aki mögött tizenkét szemeszter teológia és filozófia állt. Az ő dolguk volt tehát eldönteni, mi történjék a továbbiakban. - Abból kell kiindulnunk - kezdte Laci óvatosan, - hogy ismeretlen erő jelenlétét állapítottuk meg. Jancsi a száját nyalogatta, ami nála a legmagasabb koncentráció jele volt. - Ha ezt tapasztalati ténynek tekintjük - mondta lassan - s nyilván annak kell tekintenünk, akkor szinte kötelességünk, hogy mint ilyet regisztráljuk s további vizsgálat tárgyává tegyük. Ezzel el is lett volna intézve a dolog, a cellában azonban teljes demokrácia uralkodott, Laci tehát rám pillantott. - Ha már elkezdtük, ne hagyjuk abba, - mondtam. - Minden időkben voltak emberek, akik valami újért többet kockáztattak, mint amennyit mi egyáltalán kockáztathatunk, mert ugyan mit veszíthetünk? Zoli meg sem várta a kérdő pillantást. - Mindig szívesen hajóztam volna Kolumbusszal új vizek s partok felé - szavalta szokásos pátoszával. - Mondjátok, egyébként mikor és hol nyílnak előttünk ismeretlen tájak? Húzzátok fel a vitorlákat, hahó! - Én mindennek örülök, ami új - pislogott Iván. - Én nem tarom életünket olyan sivárnak, mint te. - Csaba hosszú orra hegyét cibálta, s valamennyien tudtuk, hogy most statisztika következik. - Az eddig együtt töltött 912 napból 729-et érdekesnek találtam, ami 79,93 százaléknak felel meg. Ha meggondolom, hogy korábbi életemben a napoknak csak 21,54 százaléka volt érdekes és csak 33,46 százaléka nem kimondottan unalmas, akkor... - Itt elakadt, dörzsölgette megcibált orrhegyét. - Szóval... Nem kevésbé... Azt mondanám: igen... Föltétlenül. Sőt: öt csillag... A kívülállónak ez persze érthetetlen, de mi tudtuk, hogy Csabának nehezére esett a beszéd, ha nem számokról volt szó. A csillagokat is ismertük. Csaba megcsillagozott minden őt személyesen érintő eseményt vagy jelenséget, ha nem is nagyon bőkezűen. A hét csillagot - a lehető legmagasabb értékelést - csak az első csók és vallomásának aláírása érdemelte ki; a
nászéjszaka csak hatot kapott, letartóztatása alig három hónappal később már csak hármat, az életfogytiglani ítélet egyet sem. Asztalkánk tehát kimondottan büszke lehetett az öt csillagra. - Elhatároztuk tehát, hogy további vizsgálat alá vesszük a jelenséget - foglalta össze Laci. Módszertani javaslatok? - Barkochba, - mondtam. - A kérdezett csak igennel vagy nemmel tud válaszolni. - Nem egészen! - Zoli felugrott, hogy a térde alá tegye összehajtogatott pokrócát. - Kell még egy jel, mert lehetséges, hogy a kérdezett nem érti a kérdést, vagy nem tud rá válaszolni. - Rendben van. - Laci bólogatott. - Ki vezeti a vizsgálatot? - Természetesen te. - A válasz egyhangú volt. Laci lehunyta a szemét, kétszer mély lélegzetet vett. - Hát akkor kezdjük el - mondta. Valamennyien újra az asztalra tettük a kezünket. - Ismeretlen barát, itt vagy? - kérdezte Laci, s az asztal szinte azonnal megemelkedett. - Köszöntünk körünkben - folytatta Laci. - Kérünk, felelj koppantásokkal kérdéseinkre. Koppants egyet, ha igent, kettőt, ha nemet akarsz mondani s hármat, ha nem érted a kérdést, vagy nem tudsz válaszolni. Megértettél? A válasz egyértelmű volt: az asztal megemelkedett s egyet koppantott: takk. - Mi emberek vagyunk. Ember vagy te is? Ezúttal három koppantás volt a válasz: tak-tak-takk. - Hmm... - Laci megütközve ráncolta a szemöldökét. - Hmm... De... Ember voltál? - Takk - Férfi? - Tak-takk - Asszony? - Tak-takk - Fiú? - Tak-takk - Leány? - Takk - Kislány? - vetettem közbe, magam sem tudom miért. - Takk - Kislányként haltál meg? - Takk - Régen halott vagy? Az asztal hallgatott egy darabig, aztán három óvatos koppantással válaszolt: Tak-tak-takk. - Nem érti a kérdést - mormoltam. Laci rendreutasító pillantást vetett rám. - Itt éltél, ezen a helyen? - Takk - Itt is haltál meg? - Takk - Ebben a cellában? - Tak-takk _ Egy másik házban? - Takk - Állt ez a ház akkor? - Tak-takk - Hmm... - Laci összehúzta a szemét, lázasan gondolkodott. - Más ház állt ezen a helyen? Takk - Ó... És a város... Ismerted a várost? - Takk - És a nagy templomot? - Tak-takk - Állt már a nagy templom? - Tak-takk.
Nem tehetek róla, halkan füttyentettem. A többiek arcára is kiült a meglepetés, valamennyien tudtuk, hogy a nagy templom és az apátság, amely a város szívét képezte, a tizenharmadik században épült. Laci a száját rágta. De aztán feltette a kérdést, amely valamennyiünket nyugtalanított az egész idő alatt. - Mindig itt vagy? - Takk - Ismersz bennünket, mióta itt vagyunk? - Takk - S erre a válaszra azért mégis kicsit kényelmetlenül éreztük magunkat. Így kezdődött, 1953 őszén. Nem akarom azonban hosszúra nyújtani a dolgot. Ettől kezdve nem múlt el nap anélkül, hogy ne csevegtünk volna legalább egy-két órát kis barátnőnkkel, ahogy később neveztük a szellemet. Lehetetlen s felesleges is persze visszaadni a végtelen kérdés-felelet-játékot, de miután Laci tökélyre fejlesztette a barkochba-technikát, mintegy két év alatt szinte teljes képet alkothattunk kis barátnőnk rövid, földi életéről. A kislány legfiatalabb gyermeke volt egy juhásznak, aki a környéken legeltette nyájait. A juhok száma meghaladta kis barátnőnk számtani ismereteit. Sok, sok juh... Két szamár, három kutya, ez világos volt... A házban négyen éltek: az apa, az anya, a kislány meg a legidősebb fiú, aki segített a juhok körül, vadászni járt íjjal meg nyíllal, csapdákat állított és faszenet égetett az erdőben. Ezenkívül kétszer egy esztendőben megrakta a kétkerekű kordét juhsajttal, gyapjúval, faszénnel, állatbőrrel s Budára ment, ahol az öccse fegyverkovácsként dolgozott. Kis barátnőnk nem tudta pontosan, hány testvére volt; két férjezett nővérre emlékezett; a legidősebb fiú nőtlen maradt. Az anya betegeskedett, inkább már csak a házban dolgozott, amely mindössze két helyiségből állt. Az élet a felső szobában játszódott le, amelynek egyik sarkában nagy, nyitott tűzhely állt, mint egyetlen berendezési tárgy. Az egyszerű étkeket a ház lakói a kőpadlón ülve költötték el, sötétedéskor mindenki előhozta a birkabőrt a tűzhely mellől s megágyazott a padlón. A kislány az anyjával a tűzhely mellett, az apa és a fiú rendszerint az ajtó közelében aludt, gondosan ügyelve arra, hogy kéznél legyenek a fegyverek, a fejsze, egy vasszögekkel kivert, nehéz tölgyfabunkó s a fiú íja. A szoba közepén csapóajtó vezetett az alsó helyiségbe, amely voltaképpen csak egy sziklába vájt, kis kamra volt: itt raktározták a juhsajtot, túrót, gyapjút, a kenyeret meg a lisztet, sőt még egy kis boroshordót is, amely azonban rendszerint üres volt. Az egyszerű, de nem boldogtalan élet hirtelen szörnyű véget ért. A fiú már utolsó budai útjáról nyugtalanító híreket hozott. Lovasokat látott véres karddal, s mindenki tudta, hogy ez háborút jelent. Lent, a folyó mellett egyre gyakrabban vonultak fegyveresek délre, Buda felé. A házacska lakói azonban alig törődtek ezzel, a háború nem az ő dolguk volt. Mindenki végezte megszokott munkáját, a fiú éppen ismét úton volt Budára, amikor váratlanul megjelentek az idegen lovasok, hosszú szőrű, borzas, apró, de szélsebes lovakon, valamennyien fekete bőrpáncélban, hatalmas íjakkal, görbe karddal és hosszú lándzsával felszerelve. Semmi kétség: az Aranyhorda lovasai, akik 1241-ben csaknem az egész ország lakosságát kiirtották... Az erdőből bukkantak fel s a következő pillanatban már a nyáj közepén voltak. A juhok rémült bégetéssel szétfutottak, az apa a ház felé szaladt, de néhány lépés után arcra bukott: lapockái közül hosszú nyíl meredt az égre. Az anya hangos sikoltással rohant feléje, de már félúton átütötte vékony testét egy hosszú dárda. A kislány nem menekülhetett. A ház egyetlen ajtaja előtt már nyeregből ugrottak a lovasok. Gyorsan becsapta tehát a nehéz gerenda-ajtót, előretolta a reteszt, aztán sietve lemászott az alsó kamrába, amely most szinte teljesen üres volt, hiszen a bátyja csaknem mindent
magával vitt Budára. Két kerek juhsajt, egy még megszegetlen kenyér meg az öreg hordócska, ez volt minden. A kislány a hordó mögé bújt. Hiába. Az idegenek hamarosan feltörték a fönti ajtót, aztán átkutatták a házat s megtalálták természetesen a csapóajtót is. Négy férfi mászott le a kamrába. Egyikük fölemelte a hordót s dühösen földhöz csapta, amikor érezte, hogy üres. S a hordó mögött ott kuporgott a gyermek. Kis barátnőnk halálát illetően is készségesen válaszolt minden kérdésünkre. Így megtudtuk a részleteket is, ezekről azonban inkább nem beszélek, hiszen csak azt bizonyítják, ami úgyis mindenki előtt ismeretes, tudniillik, hogy nincs szörnyűbb dúvad az embernél. Csak annyit: a kislányt nem szúrták le, nem fojtották meg, nem verték agyon, egyszerűen meghalt, mert a szegény kis test nem bírta tovább a kínt. Mennyi idős lehetett? Erre nézve nem tudott felvilágosítást adni, de sok apróságból arra következtettünk, hogy nem élhetett többet tizenkét évnél. Kérdéseink egyébként nem valami szadista élvhajhászkodásból fakadtak; Laci és Jancsi tudományosan nyomozott a halál után, de nem sok eredménnyel. A kislány csak annyit tudott, hogy egyszerre vége volt a kínnak, s ő mintegy felülről nézett és látott mindent, a vértócsákba taposott juhsajtokat, a széttört hordót és a négy fekete férfit a meggyalázott, megtiport, megszaggatott leánytest fölé hajolva, amelyben azonban már nem volt élet. Az iszonyú történet rengeteg fejtörést okozott nekünk. Hová lett kis barátnőnk apja és anyja? Erről ő nem tudott semmit. Mi láncolta őt - egyedül őt - a szörnyű esemény színhelyéhez, látszólag örökre? Ez számára érthetetlen kérdés volt. Megpróbálta-e valaha is elhagyni ezt a helyet? Nem. Szeretné elhagyni? Ezt nem tudta; vágy és kívánság különben is ismeretlen fogalom volt számára, ilyen irányú kérdéseinkre mindig három koppantással válaszolt. Jelenlegi létformájára vonatkozólag sem tudtunk kiszedni belőle semmit. Az időt nem ismerte, térről és anyagról egészen más fogalmai voltak, mint nekünk. A falak nem jelentettek számára akadályt, az általuk körülzárt teret viszont határtalannak tartotta. Ezt persze mi nem értettük, de minden kérdés csak tovább növelte a homályt. Meg kell mondanom, hogy már kezdett kissé az idegeinkre menni a dolog, amikor 1955 őszén teljesen új dimenziókat fedeztünk fel. Életünk időközben sokat változott. 1954 tavasza óta ugyanis bennünket, politikai életfogytiglanosokat is beosztottak munkára, ami létünket sok szempontból gazdagabbá tette. Míg azelőtt minden időnket a cellában töltöttük, most napi tíz órán át együtt voltunk számtalan más rabbal s részeseivé, sőt hordozóivá váltunk egy sajátos, melegágyi, vagy mondjuk inkább: földalatti zugkultúrának. Beszélni persze nem volt szabad egymással, de ki törődik ilyen tilalmakkal, amíg rajta nem csípik az embert? Hamarosan megtanultuk a szemek és az ujjak titkos nyelvét s az őrök háta mögött, sokszor még szeme előtt is egész mondatokat váltottunk egymással anélkül, hogy megmozdult volna a szánk. Így hamarosan új társakra akadtunk valamennyien. Laci felfedezte egykori professzorát, aki "antikommunista, tudományos téveszmék terjesztéséért" csak húsz évet kapott s akivel most folytathatták vég nélküli vitáikat az élő anyag mikrostruktúráiról. Jómagam mesteremre leltem a vaksakkban, Csaba lázasan gyűjtötte adatait egyre tökéletesedő börtönstatisztikájához, Jancsi eredménytelenül de makacsul vitatkozott néhány megrögzött marxistával az emberi együttélés és a társadalom transzcendens jellegéről, Zoli megkezdte a burjánzó börtönirodalom legjobb termékeinek begyűjtését, a pálmát azonban kétségtelenül Iván vitte el, akinek sikerült összeköttetést teremtenie a külvilággal; erről azonban később...
Mindehhez persze tudni kell, hogy a hatalmas börtön lakóinak kilencven százaléka nem bűnöző volt, hanem politikai fogoly. A maradék tíz százaléknak tehát nem volt könnyű dolga, s bár a bűnügyiek csaknem kivétel nélkül kalfaktorként működtek, besúgó teljesítményük egyenlő volt a nullával. Valamennyien ismertük a dürgést és ők is tudták, milyen könnyen érhet bárkit is sajnálatos és megmagyarázhatatlan baleset, amely könnyen lehet halálos is... A szimbiózis így egész tűrhetően működött, csak akkor vált veszélyessé a dolog, ha a mi sorainkból került ki az áruló, ami ritkán ugyan, de mégis előfordult, amint látni fogjuk. Ötvenöt tavaszán megint romlottak a viszonyok. Nemcsak a rúgások és ütések száma nőtt ugrásszerűen, újra megkezdődtek a korábbi zaklatások, ismét bevezették a kurtavasat s egyre gyakrabban kutatták át a cellákat. Ez utóbbi zavart bennünket legkevésbé, mert a rejtekhely, amelyet Zoli gyűjteménye, Csaba statisztikai feljegyzései és Laci tudományos táblázatai számára kitaláltunk, valóban tökéletes volt. Cellánk terméskő falában sikerült meglazítanunk egy tömböt, s a mögötte kivájt, mély üreg egész csomó papirusztekercset rejtett. Így hívtuk kissé fellengzősen a WC-papír tekercseket - más papírhoz nem jutottunk hozzá -, amelyekre Zoli utolérhetetlen technikával bolha nagyságú, de jól olvasható betűket tudott rajzolni. Egy-egy tekercs ötven-hatvan könyvoldalnak felelt meg s 1955 őszéig négy tekercs telt meg költeményekkel, műfordításokkal, szellemtudományi tanulmányokkal; az ötödik elbeszéléseket, novellákat tartalmazott, de még nem volt egészen tele. Persze, ha ezeket a tekercseket megtalálták volna... Ez volt a helyzet, amikor egy őszi estén - Csaba időszámítása szerint október 11-én - már félig "ágyban" voltunk; a tíz órai, kemény munka után halálos fáradtság húzta tagjainkat s inkább csak udvariasságból tettem a kezemet könnyedén az asztalra, amely ettől az érintéstől kattogni kezdett, mint a géppuska. A következő pillanatban minden fáradtság ellenére az asztalka mellett ültünk valamennyien. - Mondani akarsz valamit, kis barátnőnk? - kérdezte Laci. Takk - Fontos? - Takk - Neked? - Tak-takk - Nekünk? - Takk - Sürgős? - Takk - Hát ez meg mi akar lenni már megint? - mérgelődött Iván. - Kérdezz, kérdezz! - sürgettem Lacit. - Hát ha tudnám, hogy mit kérdezzek! - Laci tanácstalanul nézett maga elé. Az asztalka vadul toporzékolt, ami azelőtt soha nem fordult elő. - Jó, jó, - mormolta Laci megnyugtatóan, engedj gondolkodni. Veszély? - Takk - Hmm... Itt? A cellában? - Takk - Kívülről? - Takk - Jönnek? - Takk - Kutatás? - Takk - Na és! - Laci felnevetett s mindnyájan megkönnyebbültünk. Az asztalka azonban tovább toporzékolt. - Te jó ég! - Zoli szinte hörgött. - A lyuk! A lyukat keresik? - Takk - Na, azt kereshetik. - Jancsi mérgelődve visszamászott az ágyára. Zoli azonban olyan izgatott volt, amilyennek még soha nem láttuk.
- Meg... Meg tudják találni? - Takk - Úristen! Ezek az átkozott disznók! - Idióta! - sziszegte Laci. - Fecsegtél? - Mindenkinek mindenben igaza van, de ez most nem segít rajtunk - mordultam közbe - az a kérdés mit tehetünk? - Mindent kiszedni! - vezényelt Laci. - Ha ismerik a lyukat és üresen találják, talán... Megértettük. Sovány esély, de jobb, mint semmi. Sok időnk nem volt gondolkozni, mert már hallottuk a folyosónkat lezáró, nehéz rácsajtó csörömpölését. - Minden cellát átkutatnak? - kérdezte még Laci. - Takk Ez érthető volt. Ha egyenesen hozzánk jöttek volna, mindenki azonnal tudta volna, hogy árulás van a dolog mögött, s ezt a látszatot természetesen kerülni kellett. A mi cellánk a tizenharmadik volt, akármennyire tessék-lássék kutassanak a többieknél, volt még egy kis időnk. Villámgyorsan és nesztelenül elemeltük a baloldali ágyakat a faltól. A kérdéses kőkocka az ágyoszlop mögött volt; kicsit kényelmetlen, de biztonságosabb megoldás. Zoli elővarázsolta a fémfűrészlapból készült, lapos vésőt, amelynek segítségével ki lehetett emelni a kőtömböt, persze csak akkor, ha az ember tudta, hol az a szabad szemmel alig látható, keskeny rés, ahová be kell csúsztatni a vésőt. Zoli természetesen tudta. A nehéz kőkockát maga mögé tette s máris hátranyújtotta az első tekercset. Pillanatnyilag egyedül álltam mögötte, a többiek már a szalmazsákjukat bontogatták. Elvettem Zolitól a tekercset, s ebben a pillanatban az asztal újra toporzékolni kezdett. Sugallat volt, vagy csak egyszerű véletlen? Az asztalra tettem a tekercset. Laci utánakapott és a semmibe markolt. Zolit kivéve valamennyien láttuk, mi történt. Iván hisztériásan vihogni kezdett, Csaba a fejéhez kapott. - Vannak dolgok ég és föld között... - suttogta Jancsi. - Na mi van? - sürgetett Zoli. Hátra nyújtotta a második tekercset, anélkül, hogy visszafordította volna a fejét. Mint mindig, most is Laci kapcsolt leggyorsabban. - Az asztalra! Mindent! - sziszegte. Engedelmeskedtem, mint az alvajáró, s dülledő szemmel néztük, hogy tűnik el egyik tekercs a másik után, feloldódván a semmiben. A lyuk gyorsan kiürült. Zoli a helyére illesztette a kőkockát, s gyorsan visszaemeltük az ágyakat a fal mellé. - A kulcs! - suttogta Laci. - Ide a kulcsot is! - Kirántotta a kulcsnak becézett vésőt Zoli kezéből s az asztalra dobta, ahol ez a tárgy is követte a többit: eltűnt nyomtalanul. - Hé! - Zoli majdnem kiabált. - Hol? Hová?! - Semmi kérdés! - Laci suttogott, de még így is remegett a hangja. - Ágyba, de gyorsan! Köszönöm, kis barátnőnk - tette még hozzá, de akkor már a fejünkre is húztuk a takarót. Legfőbb ideje, mert a következő percben már fordult a kulcs a zárkánk ajtajában. - Ellenőrzés! Kilépni! Hiba lett volna természetesen azonnal felugrani. Az ember ilyenkor lassan emeli fel a fejét, bambán pislog, elharapott szitkokat mormol. Ismertük a játékszabályokat. Így csaknem három percig tartott, míg előírásszerűen álltunk a cella előtt: anyaszült meztelenül, karunkat
magasba nyújtva, terpeszállásban, háttal a cellának, amelyben közben már megkezdődött a keresés. Végzetes hiba lett volna a szalmazsákokba dugni a dolgokat, mert először a hagyományos módszerekkel kutattak: kirázták a ruhadarabokat, átgyúrták a szalmazsákokat, csak ezután kopogtatták végig a falakat, s a helyet, ahol a kő egy árnyalattal másképp csengett, soha meg nem találták volna, ha nem tudták volna pontosan előre, hol s mit keressenek. - Hátra arc! Megfordultunk, leeresztettük a karunkat s nagyot nyeltünk. Cellánk ajtajában a Popsi állt, hájasan és diadalmasan, a ház politikai főfelügyelője, nem egészen tiszteletteljes csúfneve ellenére a felsőbbség legfélelmetesebb képviselője, aki előtt az őrszemélyzet is reszketett. Személyes megjelenése egy szokványos kutatásnál legalábbis szokatlan volt. - Cellaparancsnok! Kilépni! Laci szó nélkül előrelépett. - Belépni! Kilépni! Belépni! Ezt a játékot is ismertük. Laci belépett a cellába, ettől kezdve csak a hátát láttuk, valószínűtlenül hosszú, sovány, meztelen hátát, de hallottunk minden további szót. - Mondja, cellaparancsnok, mi ez? - Nem tudom, mire gondol, ezredes úr. - A Popsi nagy súlyt helyezett arra, hogy a rabok ezredesnek és úrnak szólítsák. - Nem tudja? Nem tudja! Erre gondolok, erre! - A csengő kopogásból arra következtettünk, hogy a Popsi valami fémtárggyal verte a falat. - Nem tudja mi ez? Igazán nem? - Kő - válaszolta Laci. - Amennyire meg tudom ítélni, bazaltkő. Vulkánikus eredetű, összetétele... - Kuss! Az összetétele nem érdekel! Mi van a kő mögött? - Honnan tudnám, ezredes úr? Ezt a házat nem én építettem. - Nem? Igazán nem? Azt én is tudom. De hallja? - Újabb kopogás következett. - Hallja a különbséget? - Nem - mondta Laci s szerényen hozzátette: - De én nem is vagyok Toscanini. - Micsoda maga nem? - üvöltött a Popsi, s mi alig tudtuk visszatartani a röhögést. Ebben azonban a kérdés nyelvtani ficamának alig volt szerepe. A hetekig tartó kísérletekre kellett gondolnunk, melyek során megállapítottuk, hogy Toscanini abszolút hallásával kellene rendelkeznie annak, aki kopogtatás segítségével megsejthetné a rejtekhelyet a kőtömb mögött. Az, hogy a Popsi sose hallott Toscaniniről, természetes volt, de hogy üvöltött? Még mindig nem tudta, hogy az életfogytiglanosokat a leghangosabb ordítás sem ijesztheti meg? - Szóval nem akarja kinyitni a pofáját? - bömbölt a Popsi, aztán nagyot nyelt s hirtelen szelídre kapcsolt. - Nézze, két percet adok magának. Gondolja meg. De ha... - Itt újra kieresztette a hangját. - Ha akkor se beszél, kurtára veretem, míg ki nem nyitja a száját, maga hosszú disznó! Tudtuk, hogy Laci arcában izom se rándult, de láttuk, hogy a háta megfeszült. Néhány hónap óta nyugtalankodott a szíve, és a "szívesek" könnyen elhaláloztak a kurtavasban. Azt is tudtuk azonban, hogy Lacit ez sem befolyásolja; az életfogytiglani börtön gyorsabb vége senkit sem rémített túlságosan. Fölösleges idő- és energiapazarlás volt tehát az egész, de a Popsi tisztességesen kivárta a két percet, közben tüntetően az órájára bámult.
- Na? - Nincs mit mondanom, ezredes úr. - Na jó. Visszalépni. Laci szabályos hátraarcot csinált és visszatért közénk. A Popsi alakja most kitöltötte az egész cellaajtót. - A legrohadtabb banda az egész házban - sziszegte gyűlölettel telve. - Nem is tudom miért, de egy utolsó sánszot adok maguknak. Értették? Hallgattunk. - Azt kérdeztem, hogy értették-e? - bömbölte a Popsi. - Igenis, ezredes úr, - feleltük egyhangúan. - Remélem, a maguk érdekében. Nézzék: a maguk cellájában raffinált rejtekhelyet fedeztem fel. Mielőtt kinyittatom, kérdezem magukat: ki csinálta és mi van benne? Aki erre a kérdésre válaszol, enyhébb megítélésben részesül. Két percet kapnak. Újra az óráját nézte. Mi megvetően hallgattunk. Soha nem tanul ez az ember? - Na jó. A két perc letelt. Maguk akarták így. Vegyétek ki a követ! - kiáltotta a válla fölött a cellába. Ő maga azonban nem mozdult az ajtóból, élesen figyelt bennünket. - Na, kivettétek? - Nem mozdul, ezredes elvtárs. - Idióta banda! Nem mozdul, mi az, hogy nem mozdul? - Most! Most húzd! Egyenesen, te barom! - mondta egy másik hang a cellában. - Na meglesz már végre? - Igenis, ezredes elvtárs. - Mi van mögötte? - Egy mély lyuk, ezredes elvtárs. - Mi van a lyukban? - Kis szünet következett. - Semmi, ezredes elvtárs. A lyuk teljesen üres. A Popsi megpördült, mintha hátulról fenékbe szúrták volna és berohant a cellába. Amikor újra megjelent az ajtóban, zsebkendővel tisztogatta a zubbonya ujját, gyilkos pillantással mért végig bennünket, de már nyilván tudta, hogy elvesztette a játszmát. - Szétszedni az egész istállót! - sziszegte maga mögé. - A szalmazsákokat, fejpárnákat, mindent. Még egyszer végigkopogtatni a falat. Minden követ! Minden centimétert! És addig kurtavasba a bandát! Ezzel számolnunk kellett, s igyekeztünk méltósággal viselni a dolgot. A kurtavas azonban nem kimondottan kényelmes; Iván egyre hangosabban, Laci egyre halkabban lélegzett; amikor mintegy másfél óra múlva feloldoztak bennünket, mindkettőjüket támogatni kellett, s ez ellen most kivételesen az őrök sem szóltak semmit. A Popsi szétterpesztett lábakkal állt a cellaajtóban, arcán széles vigyorral. - Le a kalappal! De korábban kellett volna felkelni az uraknak. Mindent megtaláltunk. Van valakinek valami mondanivalója? A gyomrunk összeszorult, de nem hiszem, hogy az arcunk elárult volna bármit is. Bizonyos gyakorlat kell ahhoz, hogy az ember ne dőljön be ilyen trükköknek. - És mi az a minden, ezredes úr? - kérdezte fáradtan Laci.
- Disznók! Disznók! - hörögte a Popsi és elégedett művigyora dühös vicsorgássá torzult. - De megálljanak! Mert jön még a nap, amikor... Elfulladt a dühtől és faképnél hagyott nemcsak bennünket, hanem az embereit is. - Mars a cellába - mondta az ügyeletes őrparancsnok szinte barátságos hangon. A Popsit az őrök is utálták; szemükben káröröm világított és elismerés, mely utóbbi félreérthetetlenül nekünk szólt. A vad zűrzavarból mindenekelőtt két üres szalmazsákot rángattam elő. A többiek kézzellábbal szabaddá tettek annyi helyet, hogy Ivánt és Lacit lefektethettük. Laci először okvetetlenkedett, minden áron segíteni akart, de nekem igazán elegem volt erre a napra, dühösen rámordultam, s erre nyugton maradt. Elsőnek kettőjük fekhelyét hoztuk rendbe. Iván fel sem ébredt, amikor a priccsre emeltük, Laci azonban még nem aludt, s az arca nagyon nem tetszett nekem. - Hogy vagy? - kérdeztem aggódva. - Túl fogom élni - válaszolt fáradt mosollyal, - sajnos... - Ne beszélj hülyeségeket. - Buzgón masszíroztam a szíve táját, ami láthatóan jót tett neki. Lélegzete meggyorsult s lassan feloldódott arcában a görcs. Jó óráig tartott még azután, amíg a magunk dolgait is rendbe szedtük. Vadul dolgoztunk valamennyien, de Zoli közben nyugtalankodott. - De most igazán szeretném tudni, hol vannak a... - Sehol nincs semmi - morogtam közbe. - És ha mégis, akkor Isten tudja, s talán kis barátnőnk. Én csak annyit láttam, hogy kézzelfogható matéria feloldódott a semmibe, és ez normális embernek is elég lenne a megőrüléshez... - Normális embernek igen - vihogott Zoli, - de te nem őrültél meg... - Honnan tudod? - hördültem fel. - Most jobb, ha befogod a szád... Zoli azonban nem tudott nyugodni. Amikor végre elkészültünk s az asztalka is a szokott helyén állt, lekuporodott és az asztallapra tette a kezét. Kis barátnőnk azonnal jelentkezett. - Kis barátnőnk, nagyon, nagyon köszönjük, amit tettél. Nálad vannak a dolgaink? - Tak-takk. - Te jó ég! - nyögött fel Zoli. - Hát akkor... De tudod, hogy hol vannak? - Takk - Hol? Itt, itt, a cellában? - Takk Zoli kétségbeesetten rázta a fejét és segélykérőn pillantott körbe. - Úgy látszik, a tér rendelkezik titkos zsebekkel, amelyekről nekünk fogalmunk sincs mormolta Laci gyönge hangon. - De a középkori fekete mágia írásai... Valami rémlik... És kíváncsi vagyok... - Hangja elhalt, mert minden átmenet nélkül hirtelen elaludt. - A negyedik dimenzió - motyogta Jancsi már az ágyán. - Rendkívül érdekes téma, de nem mára... Zoli azonban még mindig furkálódott. - Ott maradhat minden, ahol van? - Takk - És visszakaphatjuk, ha kérjük? - Takk Ezzel végre Zoli is megelégedett, fölmászott az ágyára s a következő pillanatban aludtunk valamennyien, mint a holtak. Másnap nem volt könnyű dolgunk. Csodálatos ez a földalatti világ: hivatalosan nem szabad senkinek sem tudni bármit is, valójában azonban mindenki mindent tud s mindenki szeretne
még többet tudni. Mi azonban makacsul elhárítottuk a levegőben röpködő, néma kérdéseket, hiszen számolnunk kellett azzal, hogy különleges megfigyelés alatt állunk. Amikor este visszatértünk a cellába, a kőkocka a régi helyén volt, persze mozdíthatatlanul. - Becementezték a bitangok - dühöngött Zoli. Hat hónap munkája fuccs! - Ez várható volt - mondta Laci, aki bámulatosan helyrejött. - Most azonban fel kell derítenünk az ügyet. Zoli, fecsegtél. Kinek, kivel? - Ez borzasztó. - Zoli a fejét rázta. - Nekem mondod? De te is tudod, hogy itt nincs helye érzékenykedésnek. - Várjatok - szóltam közbe. - Talán megy egyszerűbben is. - Az asztallapra tettem a kezemet. Kis barátnőnk, elárultak bennünket? - Takk - Tudod, ki az áruló? - Tak-takk - Ki tudnád deríteni? - Tak-tak-takk - Zsákutca. - Jancsi szeme villogott. S egyedül neki volt bátorsága feltenni a valamennyiünket fojtogató kérdést: - Közülünk valaki? - Tak-takk - A válasz egyértelmű volt. Fellélegeztünk. - Meg tudnád próbálni kideríteni? Az asztalka sokáig hallgatott, de aztán válaszolt, ha kissé tétován is: takk. - Meg is próbálod? - A válasz ezúttal gyors és határozott volt: takk. - Nos, mi is megpróbálhatjuk és meg is próbáljuk. - Laci szigorúan nézett Zolira. - Elő az agarakkal. Ki tud a lyukról rajtunk kívül? - Pfuj de rohadt az élet! - morogta Zoli. - Elsőnek Jenő. - Nem jön számításba - mondtam mély meggyőződéssel. - Fecseg. - Laci irgalmatlan volt, és sajnos igazat kellett adnunk neki. Jenő_ egyedülálló, természeti tünemény volt. Isten-áldotta költői őstehetség, csaknem két méter magas, kedélyes óriás, égkék gyermekszemekkel. A háborúban kétszer sebesült meg életveszélyesen, az orosz hadifogságban csaknem elvitte a tífusz, röviddel hazatérése után letartóztatták, mert egy versében lángoló szavakkal ostorozta a politikai élet aljasságait. Mint az "imperialisták bértollnokát" halálra ítélték, háromszor vezették az akasztófa alá, háromszor helyezték a nyakába a hurkot, de nem húzták fel, ítéletét végül is életfogytiglanra változtatták. Aki mindezek után meg tudta őrizni gyermeki ártatlanságát, nem lehetett áruló. A száját viszont nem tudta tartani. - Ojé! - Laci a tarkóját vakarta. - Meg kell tudnunk, kivel beszélt a dologról. - Azt ő már rég elfeledte! - mérgelődtem. - Mindegy. Meg kell próbálnunk. Tovább. - Tamás. A könyvtáros. - Törölhető. - Ezúttal Jancsi volt biztos a dolgában. - És Tamás nem is fecseg. Ez ellen megint nem lehetett mondani semmit. Tamás a marxi tanok nagy ismerője és lelkes híve volt; negyvennyolcban a szociáldemokrata párt fiatal főideológusának számított. Negyvenkilencben letartóztatták kémkedés vádjával, de huszonkét napig tartott, míg aláírta vallomását, mert egyszerűen képtelen volt elhinni, hogy saját, korábbi elvtársai komolyan veszik a dolgot. A vallatás során eltörték két bordáját, összezúzták fél tüdejét és az ádámcsutkáját, egyik heréjét leégették. Ezek után megváltás lett volna számára a halálos ítélet, de tovább kellett élnie emberi roncsként. Lélegzete sípolt, hangja rekedt suttogás volt, negyven évesen hetvennek látszott s a legkisebb testi megerőltetés alatt eszméletét
vesztette. Ennek a körülménynek valamint rendkívüli jártasságának a marxista irodalomban köszönhette könyvtárosi beosztását. Segítőkészségét és teljes megbízhatóságát mindenki ismerte és becsülte. - Törölhető... - Laci az ajkát harapdálta. - Nekem is ez a véleményem. Kriminológiai szempontból azonban ő is éppoly gyanús, mint mindenki más. Tovább. - A márki. - Zoli ezt nevetve mondta s valamennyien mosolyogtunk. A márki: ötvenötvenötéves, apró, göthös figura, teljesen kopasz, fogak nélkül, de fürge, mint a csík... Az ország egyik legrégibb arisztokrata nemzetségének utolsó sarja, s ez elég volt ahhoz, hogy tizenöt évre ítéljék, más bűne nem volt. De: a márki mellesleg ógörögön, héberen és latinon kívül kilenc modern nyelvet beszélt tökéletesen; mint a ház egyetlen nem-bűnöző kalfaktora egész nap úton volt és évek óta megtestesítette a ház titkos hírszolgálatát anélkül, hogy egyetlen hibát csinált volna. - Álmában beszél - fontolgatta Laci. - Igaz, hogy csak finom ételekről, meg verseket szaval legkülönbözőbb nyelveken... - Több, mint ezer verset tud kívülről - lelkesedett Zoli. - És mindet az eredeti nyelven! - Mégis... Ez is egy nyom. Tovább. - Nincs tovább. - Zoli a fejét rázta. - Tőlem senki más nem hallott soha egy szót sem. - Ez is túl sok volt. - Laci a száját rágta. - Jenő a leggyanúsabb. Valahol elejtett egy szót, persze akaratlanul... Meg kell vizsgálnunk, kikkel beszélt az utóbbi napokban. Egyelőre azonban lapulunk, a fickó tudja, hogy ég a háza. Ebben maradtunk, a következő események azonban fölöslegessé tettek mindenféle nyomozást. Úgy kezdődött, hogy munka közben szerencsésen eltörtem a bal bokámat. Az orvos gipszbe rakott, de nem küldött a betegosztályra, amit nem is vártam, mert ott már évek óta nem volt szabad ágy, csak azok kaptak helyet, akik már okádták a vért, vagy mozgásképtelenek voltak. De három napig a cellában maradhattam, s ez sem volt megvetendő: ébresztőnél dörmögve másik oldalára fordul az ember s alszik tovább, míg a kalfaktor délben felébreszti az ebéddel. Ezúttal azonban nem a kalfaktor ébresztett, hanem nyugtalan kopogás, amelynek eredetét első, álomittas állapotomban nem is tudtam felfedezni. Felkönyököltem a szalmazsákon, s pillantásom az asztalkára esett, amely úgy táncolt, mint egy megbolondult kecskegida. Ez újdonság volt, mert az asztal eddig soha nem mozdult érintés nélkül. Kis barátnőnknek tehát nyilván sürgős és fontos mondanivalója volt. Szerencsére csak a kezemet kellett kinyújtanom. - Kis barátnő, mondani akarsz valamit? - Takk - Fontos és sürgős? - Takk - Veszély? - Takk - Itt, a cellában? - Tak-takk - A házban? - Tak-takk - Odakint? - Takk - De számunkra is? - Takk - Mások számára is? Odakint? - Takk No, most ebből tessék kiokosodni! Sürgős figyelmeztetési: veszély itt és kint, mindenki számára... Mi mindent jelenthet? Háború, földrengés, járvány, világvége...? Aztán hirtelen
végigfutott a hátamon a hideg. A hónap második péntekje volt, ma délután jön a városi KTSz mosodájának teherautója, nagy hálókba varrva hozza a tisztát és viszi a szennyest s ezzel együtt a postazsákot is, amelynek titkos jelzését egyedül Iván ismerte és a mosoda vezetője, aki véletlenül Iván egykori évfolyamtársa és barátja volt a tiszti akadémián, de sikeresen rejtegette múltját... A leveleket Iván varrta a zsákba, amelyet a barátja a mosodában kibontott s természetesen rögtön újra be is varrt; aztán borítékba rakta a leveleket, megcímezte, a telefonkönyvből találomra kiválasztott feladóval látta el s Pesten egyenként különféle postaládákba dobta, amivel persze az életét kockáztatta, pedig két gyermekes családapa volt... Le minden kalappal! Minden ilyen postazsák valóságos bomba volt, mert több mint száz ember, sőt család létét veszélyeztette, hiszen börtönből kicsempészett levelet kapni éppoly főbenjáró bűn volt, mint a kicsempészés. Miért íródtak meg ezek a levelek mégis? Ezt csak az érti meg, aki tudja, mit jelent a család számára, ha évekig még azt sem tudja az ember, hogy a letartóztatott apa, férj, fiú vagy testvér él-e még; s hogy mit jelent az élve eltemetettnek, ha odakiálthat a kintieknek: élek még, várjatok rám; avagy: élek még, de jobb, ha elfeledtek; esetleg: nem vagyok többé, feledjetek el! A hideg rázott, amikor újra az asztalra tettem a kezemet. - A levelek? - Takk - Keresik őket? - Takk - Itt, a házban? - Tak-takk - Útközben? - Tak-takk - Te jó ég! A mosodában? - Takk - Megtalálják? - Takk - Árulás? Ismét árulás? - Takk - Tudnád... Tudod Ivánt értesíteni? - Tak-takk - Meg tudod próbálni? - Tak-takk Szegény kis szellem, az asztalka nélkül tehetetlen volt. De hát én jobb helyzetben voltam. Valaminek mégis történnie kellett. Ebben a pillanatban fordult a kulcs a cellaajtó zárjában. A kalfaktor az ebéddel! De minden bizonnyal nem egyedül jön, hacsak nem a Víziló van szolgálatban, a ház legkövérebb és leglustább őre, aki gyakran engedte egyedül a kalfaktort a betegekhez, holott ez szigorúan tilos volt. S íme, megtörtént a csoda: Nyúlszáj egyedül jött! Kisnövésű, zömök, csaknem kövér emberke volt, aki büszkén hordta kerek képe közepén a rosszul összeoperált nyúlszájat. Természetesen közbűntényes volt, odakint állítólag nagymenőnek számított, mint zsebtolvaj és utcai rabló, amit nehezen tudtam elképzelni, mert a fickó kimondottan ostoba volt. Hála Istennek, mert ez a körülmény fontos szerepet játszott abban a tervben, amelyet lázasan kovácsoltam, amíg előkelő közömbösséggel figyeltem, hogy rakja az asztalra az ebédemet: egy csajka Zilahy-levest (valamit visz a víz) és tíz deka fekete kenyérnek nevezett ragacsot. Nyúlszáj voltaképpen jóindulatú fickó volt. Érdeklődött, hogy van a lábam, még azt is megkérdezte, tehetne-e értem valamit. Unottan ráztam a fejemet, ez már azonban szerves része volt a hirtelen kiötlött tervnek. Amikor Nyúlszáj már az ajtóban volt, utánaszóltam. - Hé! Várj csak egy kicsit! - Na? - Nyúlszáj szolgálatkészen visszafordult.
- Nekem itt jó dolgom van - mondtam nyújtózkodva. - De Ivánnak segíthetnél. Tudod, a mosodában... - Itt lemondóan elhúztam a számat. - Ah, hülye vagyok. A mosodába úgysem tudsz lemenni... - Mi az, hogy nem? - Nyúlszáj sértetten morgott. A kalfaktorok büszkék voltak arra, hogy mindenhová eljutottak, ha akartak. - De még akkor is... - Fáradtan legyintettem. - Két mondatot kellene megtanulnod, azt úgy sem tudod... - Mi az, hogy nem? Hát hülye vagyok én? - Nyúlszáj most már igazán mérges volt. Normális körülmények között fejemhez vágott volna néhány gorombaságot, de a Popsi csődje óta nagyon megnőtt a tekintélyünk a bűnügyiek előtt is. - Két... két micsodát kellene megtanulni? - Hát idefigyelj. A csóróknak odalenn nyilván nincs elég dolguk, mert egyikük keresztrejtvényeket gyárt. Biztosan tudod, mi az... - Biztosan nem tudta, de miután kétszer megsértettem az önérzetét, most meg kellett mutatnom, hogy azért mégis okos fiúnak tartom. Nyúlszáj élénken bólogatott. - Kétsoros vers a megoldás, és a pali fogadott száz cigarettában, hogy... - Száz? - Nyúlszáj szeme kikerekedett. Az ügy egyszerre új dimenziókat öltött szemében. - ...hogy nem találja ki senki - folytattam zavartalanul. - Én azonban nem tudtam aludni az éjjel, a lábam miatt, rohadtul fájt... Aztán kínomban megoldottam a rejtvényt. De megint elaludtam, s amikor Iván elment, nem tudtam megmondani neki... Most képzeld el, ilyen hülyeség miatt vész el száz cigaretta! - Mennyit kapok én? - Azt nem tudom. - Megint unottan vonogattam a vállamat. - De ahogy Ivánt ismerem, biztosan lead tízet. Tízet kaphatsz tőlem. - Hogyhogy tőled? - Iván húszat ígért nekem a megoldásért. Én ugyan nem dohányzom, de tizet odaígértem már egy havernak. - Még ötöt rá! - Nyúlszáj erkölcstelen dolognak tartott volna, hogy üzletet kössön alku nélkül. - Kettőt - mormoltam tettetett közömbösséggel. - Hármat - erősködött Nyúlszáj. - Na... - A tarkómat vakargattam, mintha gondolkodnék. - Na... Egye fene... Azt hiszem, ez lélektani mestermű volt. Nyúlszájnak most már nem volt nagyobb gondja, mint hogy megtanulja a két mondatból álló "verset", amelyhez csodálatosképpen megtaláltam az utolsó pillanatban a rímet is. - Szóval idefigyelj! Két sort kell megtanulnod. Mondd utánam: Az asztal rázott, mint a szél a rostát, a kis barátnő nem kíván ma postát. Érted? - Nem - válaszolta Nyúlszáj őszintén. - Ez hülyeség, nincs semmi értelme. - Ha-ha-ha! - nevettem. Ha lenne értelme, kitalálná minden bolond. Ez már csak így van a rejtvényeknél: minél értelmetlenebb a megoldás, annál nehezebb kitalálni. Életem legnehezebb rejtvényével egy hétig kínlódtam, és tudod mi jött ki? Krixi-kraxi szambacsúz... - Mi? Hihihi... - Nyúlszáj hangosan vihogott, láthatóan egyre jobban tetszett neki a játék. Mondd még egyszer. - Krixi-kraxi szambacsúz.
- Nem ezt, te hülye, a másikat! - Aha! Szóval: Az asztal rázott, mint a szél a rostát, a kis barátnő nem kíván ma postát. Elmondtuk még vagy ötször. Nyilván ez volt az első és utolsó "vers", amit Nyúlszáj egész életében megtanult, a dolog azonban jobban ment, mint gondoltam volna, tíz perc múlva hibátlanul fel tudta mondani. - De vigyázz, hogy senki ne hallja, mert akkor azt mondják, nem Iván találta ki s akkor nem ér a fogadás. - Vili - mormolta Nyúlszáj. - Nem vagyok én hülye. Elment, s én magamra maradtam a hidegrázással. A terven annyi lyuk volt, mint a rostán, amely nyilván nem véletlenül jutott volt eszembe. Nyirkos veríték gyöngyözött a homlokomon. Amikor a többiek visszatértek a cellába, ki sem tudtam nyitni a számat, mert Iván azonnal nekem ugrott. - Micsoda hülyeségeket üzengetsz nekem? Huszonhárom cigaretta, meg rosta, meg kisasszony... - Nem kisasszony! - Szinte vonítottam. - A kis barátnő! - Isten az égbe! - Iván csaknem üveges szemekkel bámult rám. - A kis barátnő! Hogy erre nem gondoltam... - Ne mondd, hogy nem tartottad vissza a postát! - A kis barátnő... Hogy milyen ostoba tud lenni az ember! Hogy éppen erre nem gondoltam... - Visszatartottad, vagy nem!? - Persze, hogy visszatartottam. Nem vagyok én hülye... Na, most teljesen bepörög a pali... Talán igaza volt, mert hanyattvágódtam az ágyon és nevettem, nevettem, nevettem, közben a könnyek ömlöttek a szememből. Amikor megnyugodtunk, részletesen beszámoltunk egymásnak a történtekről. Most látszott igazán, milyen szerencsénk volt. Nyúlszáj megtette a tőle telhetőt, emlékező tehetsége azonban csak nyúlfarknyi volt, kifelejtette az asztalt és kisasszonyt csinált a kis barátnőből. Iván ezek után nyilván szót sem érthetett az egészből. Csak mert az üzenet kétségtelenül tőlem jött és a postára vonatkozott, az utolsó pillanatban biztonság kedvéért visszatartotta a kritikus zsákot. Csak sokkal később tudtuk meg, mi történt azon a napon. Amikor a teherautó visszatért a mosodához, az AVH géppuskás osztaga fogadta, az egész személyzet le volt már tartóztatva, azonnal lekapták a sofőrt és két kísérőjét is. A kihallgatások az éjszakába nyúltak s egyetlen kérdésre szorítkoztak: ki tudja, melyik zsákban vannak a rabok levelei? Senki nem tudott persze semmit, Iván barátja sem, aki az első pillantásra megállapította, hogy a veszélyes zsák ezúttal hiányzik a küldeményből, tehát nyugodtan tagadhatott. Így a nyomozóknak nem maradt más hátra: felszabdalták a zsákokat és kirázták négy hét rabszennyesét. Máig is nevetnem kell, ha erre gondolok, meg arra, hogy nem találtak semmit. Ezt azonban - mint már mondtam - csak sokkal később tudtuk meg. Pillanatnyilag együtt ültünk a cellában, s Laci elismerően bólogatott. - Bravúros teljesítmény mindkét részről - mondta. - Őszintén megmondom, nekem ez nem jutott volna az eszembe. De most jön a munka.
Nem kételkedtünk abban, hogy a két árulást azonos személy követte el. Laci óvatos és tudományos fogalmazása szerint ez ugyan csak hipotézis volt, de kétségtelenül használható. A lyukról hárman tudtak rajtunk kívül; a posta-ügybe viszont tizenegy személy volt beavatva, de a három közül csak kettő, mert Jenő a postáról nem tudott. A márki, vagy Tamás? Ez volt a kérdés. Ide-oda hánytuk-vetettük a dolgot, de nem tudtuk elképzelni, hogy bármelyikük is áruló legyen. - Kérdezzük meg kis barátnőnket - javasoltam végül, s Laci azonnal az asztalra tette a kezét. - Kis barátnőnk, tudod most, ki az áruló? - Takk Egymásra néztünk. Nem tudom, el lehet-e sápadni ennyi börtönév után, de valahogy most még színtelenebbnek látszott az arcunk, mint egyébként. - A márki? - Laci szinte suttogott. - Tak-takk - Tamás? - Takk Felnyögtem. Zoli a kezébe temette az arcát, Jancsi hangtalanul sírt. - A Popsinak árult el? - kérdezett tovább Laci. - Tak-takk - Az igazgatónak? - Tak-takk - Valakinek kívülről? - Takk Ezzel világos volt minden s Laci a következő héten lázas tevékenységet fejtett ki. Hogy mi mindent mozgatott meg s hogyan, az külön regény témája lehetne, mert valóságos kis állázadásra volt szükség ahhoz, hogy október 26-án ő, Zoli meg én kíséret nélkül beléphessünk a könyvtárszobába, ahol Tamás egyedül kuporgott rozoga íróasztala mellett. Fölnézett és barátságosan mosolygott, mint mindig. Amikor azonban látta, hogy felügyelő nélkül jövünk, s hogy Zoli becsukja maga mögött az ajtót, lehervadt az arcáról a mosoly. Szótlanul lépkedtünk az asztal felé. - Tudjátok... - suttogta Tamás. - Tudjátok... Honnan? Kitől? - Elég, hogy tudjuk - felelt Laci szárazon. - Csak egyet nem tudunk, s azt neked kell most megmondanod: miért? Tamás, miért? Tamás ökölbe szorított kezei ide-oda csúszkáltak az asztallapon. Fejét rángó ritmusban dobálta egyik oldalról a másikra. - Hat héttel ezelőtt jöttek... Kintről... Köztük volt Ő is... Egymásra néztünk s egyszerre megértettünk mindent. Valamennyiünk számára volt egy "Ő": a bestia, aki aláíratta velünk a "vallomást", amelynek alapján elítéltek. - Ő mondta... - lihegte Tamás, - hogy mindent elölről, ha nem... Hogy mindent újra... Ó Isten zokogta - hát én csak ember vagyok... Nem, dehogy vagyok ember! Rémült, vonagló, fájó húscsomó vagyok... Isten, én hiszek... Irgalom... Súlyos sírógörcsöt kapott, s nekünk, akik büntetni jöttünk, most minden erőnkre szükségünk volt ahhoz, hogy lefogjuk, mert különben szétverte volna a fejét az íróasztal lapján. Míg Zoli meg én vállánál, karjánál fogva a székre szorítottuk, Laci a könyvespolcok mögött elrejtett vízcsaphoz szaladt, nedves törölközőt hozott, gyöngéden hűtötte a szerencsétlen Tamás izzó arcát s becézgette szegényt, mint anya a beteg, lázas gyermeket. Ennek ellenére sokáig tartott, míg Tamás magához tért s tisztább szemmel pillantott ránk. - Öljetek meg - suttogta. - Hiszen azért jöttetek. Nem is érdemlek mást. - Én nem vagyok bíró - mondta Laci. Nem nézett ránk, tudta, hogy ilyenkor mindenki csak a maga nevében beszélhet. - Hóhér még kevésbé. Számolj el Istennel s magaddal.
Zolival egymásra pillantottunk s bólintottunk. Szótlanul indultunk az ajtó felé, de én félúton még visszafordultam. - Csak, hogy tudd: én csak szánni tudlak. Béke legyen veled. Becsuktam magam mögött az ajtót. S szegény Tamás röviddel ezután fölakasztotta magát a könyvespolcok mögött, erről azonban csak később értesültünk. Mindezek után világos volt, hogy házi szellemünk eljövendő dolgokról is tudott. Ettől kezdve gyakran kérdezgettük ilyen irányban is, és sok hasznos információt kaptunk. S hamarosan feltettük persze azt a kérdést, is amely legerősebben foglalkoztatott valamennyiünket: - Kis barátnőnk - kérdezte egy este Laci - tudod-e, hogy elhagyjuk-e valaha ezt a börtönt, persze úgy gondolom, élve. - Takk - Hurrá! - kiáltotta Zoli. - Nyugalom - intette le Laci. - Ez valószínűleg csak azt jelenti, hogy tudja. Az igazi kérdés most jön: Kis barátnőnk, elhagyjuk élve ezt a börtönt? - Takk - koppantott az asztal, aztán, még mielőtt Zoli hurrát kiálthatott volna, még egyszer: tak-takk. - Hát ez most megint mit jelentsen? - tűnődött Laci. - Azt hiszem, egyenként kellene kérdeznünk - mondta Csaba, - de nem tudom, nem okosabbe... - Okosabb? - Laci a vállát vonogatta. - Felnőtt emberek vagyunk. Kis barátnőnk, elhagyom én élve ezt a házat? - Takk Rajtam volt a sor. Nálam is "Takk" volt a válasz. És így tovább... De amikor Iván kérdezett, kettő koppantott az asztal: Tak-takk - Már megint velem van baja - morgolódott Iván, - engem soha nem kedvelt. - Azért csinál most rossz viccet - vigasztalta Jancsi. Mindnyájan nevettünk, de kissé kényszeredetten. Tudtuk, hogy Iván tüdeje és szíve nincs rendben, s a mosoda gőze sem volt sokkal ártalmatlanabb, mint a gombcsiszoló műhely maró pora. Ezt ő maga is tudta, de soha nem panaszkodott. Ötvenhat május 25-én este mégis úgy vélte, hogy nagyon fáradt s másnap talán mégis jelentkezik az orvosnál... Erre azonban nem került sor. Amikor reggel fel akartuk ébreszteni, teste már hideg volt és merev. Nos, az eddigiekből talán mindenki látja, hogy nem voltunk túlságosan érzékeny lelkek, mégis mindnyájunknak nehezére esett elnyomni a sírást. amikor az őrök kicipelték a cellából az élettelen testet. S mindez annak ellenére, hogy ötvenhat nagy változásokat hozott számunkra. A rendszeres zaklatás már januárban megszűnt, az ellátás is észrevehetően javult. Februártól kezdve már könyveket is tarthattunk a cellában, márciusban papírt és írószert is kaptunk s leveleket írhattunk hozzátartozóinknak. Sőt: még a válaszokat is megkaptuk! A leveleket persze szigorúan cenzúrázták, a dolog azonban számunkra így is többet jelentett közönséges csodánál. Miután a cellakutatások véget értek és papír meg írószerszám nem jelentett már halálos bűnt, visszahoztuk papirusztekercseinket a tér titkos zsebéből. Egyetlen szó elég volt kis barátnőnkhöz, s a tekercsek ott feküdtek az asztalon úgy, ahogy annak idején odaraktam őket. Zoli boldogan vette kezébe az elsőt, aztán eldobta, mintha forró vasat érintett volna. Laci a tekercs után nyúlt s lassan legombolyította az első lapokat; így mindnyájan világosan láttuk a szöveget: tükörírásban! - Nem, nem, nem! - Zoli csaknem bőgött. - Látom, látom, de nem hiszem!
- Nyugalom, nyugalom! - Laci lassan, megfontoltan beszélt. - Sokat gondolkodtam a dolgon. S annak alapján, amit a középkor okkult írásairól és a fekete mágiáról tudok, pontosan ezt vártam. Már nem emlékszem világosan... Az ember annyi mindenfélét összeolvas csak úgy mellékesen... - A kifordított rabbi... - mormolta Jancsi maga elé meredve. - Tizenkettedik, tizenharmadik század? A kabbala egyik mestere... Aki megmagyarázhatatlan módon eltűnt s amikor éppoly megmagyarázhatatlan módon előkerült, az anyajegy, melyet születése óta a bal szeme alatt hordott, a jobb szeme alatt volt... Igazad van, az ember túl sok marhaságot olvas, amit jobb elfelejteni... De... - No igen, de... - vette át a szót Laci. - Lehet, hogy a térnek vagy a téridőnek valamely eddig ismeretlen törvényével állunk szemben? - Ha ez így van... - Jancsi a száját nyalogatta. Mi többiek feszülten s kissé értetlenül figyeltük kettőjük párbeszédét. - Ha ez valóban így van... - Akkor a kísérlet megismétlése... - Laci a torkát köszörülte. - Igen, lehetséges... - Jancsi fölemelte a szemét; tudósaink pillantása találkozott. - Sőt: valószínű - folytatta Jancsi. - Mindenesetre meg kell próbálni. - Nem! - tiltakozott Zoli. - Én így is el tudom olvasni! Senki nem hallgatott rá. Laci kis barátnőnk segítségével újra eltűntette és visszahozta a tekercseket. A kísérlet a várt eredménnyel járt és Zoli ragyogott a boldogságtól, mert végül is eredeti formában tartotta kezében kincseit. - A tudomány egyik alapja a statisztika - dörmögte Csaba az orrát cibálva. - Egy eset sajnos nem elegendő, kettő sem... - Most azonban már valóban kezdem hinni, hogy élve kikerülünk innen - mormoltam. - Akkor viszont jobb, ha mindezt elfelejtjük - tette hozzá Jancsi. - Különben jön a statisztika. - Csaba még mindig az orrát gyötörte. - És az elmegyógyintézet, életfogytiglan - zárta le Laci az eszmecserét. Iván halála óta öten voltunk a cellában, június másodikán azonban csak négyen mentünk munkára. Lacit nem engedték ki az őrök. Amikor visszatértünk, Laci nem volt többé. Holmija is eltűnt. Nem kellett azonban sokáig keresnünk a titkos híradást, amelyben közölte, hogy szabadlábra helyezték. Három nappal később Zoli ment, aztán Csaba. Két napra rá Jancsi. Így egyedül maradtam a cellában kis barátnőnkkel. Az első este, amikor kettesben voltunk, újra az asztalra tettem a kezemet. - Kis barátnőnk, szabadulok én is? - Takk - Olyan sokat tettél értünk. Nem tehetnék én is valamit érted? - Tak-takk Mi mást várhattam volna? Mit is tehetnék érte? Aztán egyszerre meghökkentem. Tagadó választ kaptam egy tagadó formában feltett kérdésre! - Tehetek érted valamit? - Takk Felindultan rágtam a számat. Kis barátnőnk, ha csak egyetlen egyszer beszélni tudnál! - Elintézhetnék számodra valamit odakint? - Tak-takk - Hozhatok valami áldozatot? - Tak-takk Kezdtem kétségbeesni. - Imádkozzam érted? - Takk
- Tehetek mást is? - Tak-takk - Semmit? Biztosan semmit? - Takk Július másodikán előttem is megnyílt az ajtó. Amikor nyomorúságos apróságaimmal a kezemben utoljára elhagytam a cellát, megálltam az ajtóban és még egyszer visszafordultam. - Kis barátnőnk - mondtam hangosan, nem törődve azzal, hogy a két fegyőr jelentős pillantást váltott s az egyik a homlokához emelte a mutatóujját, - nem tudom, meddig élek. De itt és most megfogadom, hogy nem megy le a nap egész jövendő életemben anélkül, hogy ne imádkoztam volna érted. Jó lesz így? - És az asztal válaszolt érintés nélkül is: Takk Azóta eltelt több, mint negyven év, de tartom a fogadalmat, tartani fogom életem végéig s ha lehet, azon túl is. Minden nap imádkozom kis barátnőnkért, aki szememben e szörnyű, emberi történelem minden ártatlan áldozatát testesíti meg, test nélkül is. Nem vagyok persze jó keresztény, mert minden igyekezetem ellenére képtelen vagyok imádkozni a hóhérokért, a mindenkori kínzókért, a kétlábú dúvadakért, pedig hát ők is emberek... Értük azonban nem tudok imádkozni. Kis barátnőnkért imádkozom s vele együtt az ártatlan áldozatok millióiért, a kínzottakért, különösképpen azokért, akik bűn és erény nélkül áldoztattak fel, akik véletlenül kerültek a történelem malomkövei közé, s akiket ezért nemcsak a kárhozat került el, hanem - úgy látszik - a megváltás is... Érettük imádkozom, csak érettük, naponta könyörögvén azért, hogy előttük is megnyíljék egyszer az Út, amely az emberhez Isten akarata szerint egyedül méltó szabadság világába vezet. AMEN
A PÁRTTITKÁR ÉS A LAKATOS
- Láttátok? Visszajött a Pável! - Pável? - mordult fel ingerülten a lakatos. - Mi az ördögöt keres itt a Pável? Nem válaszolt senki. A munkások kezüket könyékig zsebbe dugva, hallgatva álldogáltak a mozdulatlan gépek között. A nyomasztó csend, a fáradt olaj lőporfüsttel keveredő, kesernyés, hideg szaga s az üvegtetőn behulló, sárga, novemberi napfény panoptikummá változtatta az egyébként oly élénken nyüzsgő géptermet. Sokáig nem esett szó. Aztán újra a lakatos rekedt, mély hangja törte meg a csendet. - A fejét! - dünnyögte először halkan, de aztán megemelkedett a hangja. - Ha be meri tenni ide a lábát, kásává verem a fejét! Ezzel! - Kezében hatalmas franciakulcsot lóbált. Kis termetű ember volt a lakatos, de a szokatlanul széles váll s a hatalmasan előre domborodó mellkas rendkívüli testi erőt sejtetett. Egyébként sötét arcát most pulykavörösre festette az indulat. - A fejét! Ezzel! - A hang most rekedtsége ellenére betöltötte az egész termet. A lakatos felugrott a mögötte álló gép betontalapzatára, szabad kezével megragadta feje fölött a transzmisszió tengelyét s úgy lógott a levegőben, mint a dühöngő orangután a faágon. A terem végén ajtó nyílott. Mintegy vezényszóra fordult minden fej a belépő felé. - Jankó kartárs... - morogta a lakatos; és míg a többiekkel együtt szótlanul bámult az öreg anyagraktáros nyeszlett alakjára, valahogy az jutott eszébe, hogy Jankó soha nem volt elvtárs. S azelőtt? Jankó úr? A lakatos szinte elnevette magát. Elképzelhetetlen! Biztosan azelőtt is Jankó kartárs volt, mint azóta. Csak a párttitkár merte elvtársnak szólítani az öreget, az üzemi párttitkár, a Pável! - A Pável... - morogta a lakatos s egész testét elfogta a remegés. Voltaképpen nem is tudta, miért gyűlöli olyan eszeveszetten a párttitkárt. Talán a vörhenyes tüskehaja miatt? Vagy a mindig tétován pislogó sündisznószeméért? Vagy a fakó kappanhang miatt, amit mindig, mindenütt hallani lehetett: igenis, elvtárs... Ha csak egyszer, egyetlen egyszer durva, kegyetlen vagy brutális lett volna, talán nem is tudná ennyire gyűlölni a szerencsétlent. Pável azonban csöndes ember volt, ha kinyitotta a száját, rendszerint csak annyit mondott: igenis, elvtárs. Amikor közölték vele, hogy vége a párttitkárságnak, csak egyszerű munkásként maradhat a gyárban, csak behúzta a sörtefejét. Igenis, elvtársak, mormolta elmenőben. Azóta nem is látta senki, most azonban megjelent újra, az ördög tudja, honnan kaparta össze a bátorságot, mert hiszen tudja, tudnia kell, hogy ő, a lakatos, kásává veri a fejét, ha találkozik vele... - Ezzel a kulccsal! A fejét! - A lakatos leugrott a betontalapzatról s talán észre sem vette, hogy hangosan kiabál. - Csönd legyen! Ne ordíts! - hurrogták le mindenfelől. A hangok pillanatra eloszlatták az indulat ködét. A lakatos zavartan felpillantott. Előtte két kéz újságlapot tartott kifeszítve, hogy mindenki láthassa a szöveget: fönt, a jobb sarokban a dátum, 1956. november 8. KÜLÖNKIADÁS! Középen ökölnyi, vastag betűkkel: HALÁL AZ USZÍTÓKRA! - A fejét! - A súlyos franciakulcs meglódult a lakatos kezében, nagy ívben suhant alulról fölfelé. Az újságlapból két cafat maradt a megrémült Jankó kartárs kezében, a harmadikat, a lap közepét magasan a fejek fölött elkapta s lassan ringatta a mindig mozgó légáramlás.
- Bepörgött! Fogjátok meg! Észnél vagy, Sándor? - kiabálták a körülállók összevissza. Aztán egyszerre hatalmas zajhullám fojtotta el az emberi hangokat: páncélosok fémesen csattogó láncainak falakat rázó dübörgése. - Ruszkik! Ide jönnek! - kiáltotta valaki az ablak mellől. Pillanatra megdermedt minden mozdulat, de aztán egy emberként lódultak valamennyien az ajtó felé, elől a lakatos a franciakulccsal a kezében. A gyár nagy, négyszögletes udvara hamar megtelt. Több száz ember figyelte lesunyt fejjel, komor, sötét daccal a kapu elé kanyarodó, öt szovjet páncélost. A lakatos egyszerre megáll, mintha megszédült volna az áradó fénytől. Körülötte vörös ködben úszik a világ, s ebben a ködben csak a párttitkár vézna alakját látja, amint futólépésben indul az irodaépület elől a kapu felé. A sertehajú! A disznószemű! Jön, hogy fogadja azokat, odakint. És újra remeg a lába, kezét a nadrágja varrására szorítja és azt mondja: igenis, elvtárs! És meggörbíti a göthös hátát: igenis, elvtárs! Ehhez azonban itt kell elmennie, itt, az udvar közepén, ahol ő áll, a lakatos, a franciakulccsal a kezében, itt kell elmennie a sertehajúnak, a disznószeműnek a citerázó lábaival, de itt nem megy el, itt nem, élve nem... - Pável! - szakad ki az üvöltés a lakatos torkából. A párttitkár megtorpan. Annyi ideje sincs, hogy felkapja a kezét. A feje felé zuhanó vasdarab a fél eget betölti. Pável tudja, hogy ez a biztos halál, szája megnyílik, de hang nem jön ki rajta. Az utolsó pillanatban valaki félrerántja a lakatos karját. A rettenetes vasdarab elzúg a párttitkár feje mellett anélkül, hogy a keskeny vállat megérintené. Aztán már nyolc izmos munkáskéz tartja vissza a megvadult lakatost. - Ne őrülj, Sándor! - Mit akarsz, te bolond? - Hagyd békén, nem csinált még semmit! - Nem? Nem? - A lakatos lihegve, megveszett erőlködéssel próbálja lerázni társai kezét. Nem még, nem, úgy-e? Hát akkor majd... Most majd csinál valamit... - Valahogy sikerül lábra állnia, megindul a párttitkár felé, egyszerűen magával vonszolja a karján függőket, négyen sem képesek visszatartani. - Menj! - hörgi Pável falfehér arcába - menj! Menj a cimboráidhoz, te szemét, menj a kenyéradó gazdáidhoz és mondd nekik, hogy igenis elvtárs! Igenis elvtárs! Igenis... - Minden erejével ki akarja szabadítani a karját, amikor újra földre teperik tajtékzik a szája és a port harapja, mintha valóban eszét vesztette volna. Pável még mindig csak áll, mozdulatra, szóra képtelenül. A fekete arc s a vérhálóból felé villogó szemek egy helyre nyűgözik. És a kéz még mindig szorongatja a fél eget betöltő vasdarabot. Odakünn most felhördül egy motor, s a középső tank elindul a kapu felé. Pável felkapja a fejét. Szeméből eltűnik a kábulat, futva indul az udvaron át. Valóban a páncélosokat akarja fogadni. A lakatos lógó fejjel bámul utána, válla még mindig négy pár kéz vaskapcsában. Egyszerre érnek a kapuhoz: a párttitkár belülről, a páncélos kívülről. Pável széttárt karokkal az acélszörnyeteg elé ugrik. A hangja vékony de éles, mint a penge, átszeli a motor dübörgését. - Sztoj!
A tank meghőköl, mint a megriasztott ló. Az előtte álló emberi alak láthatóan reszket minden tagjában. A pillanat nem akar véget érni. A gyárudvar időközben megtelt, több mint ötszáz ember nézi lélegzetvisszafojtva, mi lesz. A lakatosról is lehullottak a kezek, négykézláb áll az udvar közepén, mint valami kerek fejű állat, mozdulatlanul bámul a kapu felé. A páncélos teteje lassan megemelkedik. Először géppisztolycső jelenik meg, majd a rohamsisak, alatta riadt bizalmatlansággal telt, aránytalanul kicsi arc, gyanakvón kémlelő szemekkel. - Sztoj! Da rabotnyiki! - kiált Pável, s ebben a kiáltásban szinte hanggá változik egész teste. Emlékezetének rég eltemetett mélyeiből talán öntudatlanul elraktározott, orosz szavak bukkannak elő. - Ja kommunyiszt! Da rabotnyiki! Sztoj! A sisak eltűnik, majd hamarosan újra megjelenik egy tányérsapka kíséretében. A tányérsapkás fej kiabál valamit. Pável azonban nem hall, nem lát, konokul ordít tovább, egész élete ebben a pár rosszul kiejtett, orosz szóban összpontosul. A tiszt odafönn tanácstalanul forgatja a fejét. Aztán hirtelen elhatározással kipattan a toronyból; alantasa azonnal követi. Mindketten a földre ugranak s közre veszik a tank előtt álló embert. A tiszt élénken magyaráz valamit, kezével hadonászik, de Pável csak a fejét rázza. - Nyet! Nyet! - süvölti egyre hangosabban. - Da rabotnyiki! Ja kommunyiszt! Nyet! A szovjet tiszt a vállát vonogatja. Int a katonának s két oldalról megragadják a párttitkár karjait, hogy egyszerűen félretegyék a páncélos útjából az élő akadályt. - Nyet! Nyet! Da rabotnyiki! - lihegi Pável. Vékony testének minden izma pattanásig feszül, megszállott erővel küzd; az egész ember nincs tán hatvan kiló sem, de a két tagbaszakadt orosz nem képes elmozdítani a helyéről. - Ja kommunyiszt! Nyet! Nyet! - Pável most már csak hörögni tud, de emberfeletti erőfeszítéssel ellöki magától támadóit. A tiszt elveszíti egyensúlyát s csaknem hanyatt esik, a katona hátával a páncélosnak tántorodik, majd előreugrik és géppisztolya csövét a párttitkár oldalába vágja, mintha szuronnyal döfne. Az egész udvar felnyög, mert mindenki hallani véli az eltört bordák reccsenését. A két orosz újra megragadja Pável karját, s ezúttal nem kétséges, ki marad alul az egyenlőtlen küzdelemben. Az udvar mélyéből azonban ekkor elővágódik a lakatos, mint a harag fekete lövedéke, s a hatalmas ívben suhanó franciakulcs lecsap pontosan oda, ahol a tányérsapka alatt kirajzolódik a koponya domborulata. A tiszt hang nélkül csuklik össze; tányérsapkáján kerek, nedves, sötét folt marad. A katona elengedi Pávelt, hátraugrik, s géppisztolyából a negyven golyó egyetlen roppanással zúdul át a lakatos testébe; aztán felugrik a páncélosra s az üres fegyvert a párttitkárra fogja. Pável még mindig ott áll a tank előtt, kitárt karokkal, mintegy láthatatlan keresztre feszítve. Teste kissé megdől arra, amerről az ütést kapta. - Nyet! - kiáltja még egyszer, hangját azonban végképp elnyomja a feldübörgő motor. Az acélkolosszus lassan előregördül. Az udvaron ötszáz ember egyetlen mozdulattal fedi el a szemét.
VÖRÖSBEGY, A HULIGÁN
Okoska az asztalhoz lépett és leült. Minden szem feléje fordult, minden száj elhallgatott. Okoska zseni volt: úgy tudott színre lépni, hogy a figyelmet azonnal magára vonta. Amit ilyenkor mondott, mindig nagyon fontos volt; hogy azért-e, mert így tudott színre lépni, vagy azért tudott így színre lépni, mert fontos volt a mondanivalója, azt a galeri tagjai soha nem tudták eldöntetni, igaz, nem is gondolkodtak rajta. A hirtelen csöndben Okoska gyors és halk szavai szinte kiáltásnak hangzottak. - Bunkó visszajött. Beszéltem vele. - He? - Vörösbegy horkant fel az asztal végén. Okoska ezzel ki is esett az érdeklődés középpontjából, ezt azonban kivételesen ő maga sem bánta. Bármily fontos is volt a mondanivalója, jelentősége eltörpült az új meglepetés előtt: Vörösbegy megszólalt! Vörösbegyet mintegy fél éve ismerték. Voltaképpen nem is tartozott a galerihez. Egy este megjelent a kocsmában, valószínűtlenül magasan és soványan; az emberi ruházkodás őstörténetéből származó kordnadrág vége gyászosan lebegett magasan a bokája fölött. Csontos lába zokni nélkül kandikált ki a szakadt szandálból, amely pályáját kétségkívül dunai uszályként kezdhette. Az egykor kávébarna zakó megtörten lógott a csupacsont vállról, hátulról olyan volt, mintha otrombán szélesre szabott, egyenes vállfán függene. Elől szétnyílott s valószínűleg ezzel töltötte be hivatását: látni engedte a mellényt. A mellény meggypiros bársonyból készült és elnyűhetetlen darabnak látszott. - Ssz-ssz-ssz... - Okoska kiengedte fogai között a levegőt. - Fogadjunk, hogy az utolsó pecsét még a nagypapa lakodalmi ebédjéből... Elhallgatott, mert magán érezte Harry rosszalló tekintetét. Megértette, hogy ezzel a különös figurával nagyobb heccet akar rendezni a főnök, amit nem szabad lelőni egy jó beköpés kedvéért. A jövevény közben körülnézett. Nem vett tudomást a galeriről; kihúzta magát, horpadt mellét előre düllesztette, hatalmas, csontos kezével megrántotta a mellény elejét és megindult a pult felé. Okoska nem bírta tovább. - Vörösbegy! - robbant ki belőle. A galeri egyszerre röhögni kezdett; az elemi erejű ár Harryt is elragadta, az ablakok ugráltak a nevetéstől. - Vörösbegy - ismételgették fulladozva - Vörösbegy! - Az idegen nemcsak nevet kapott, egyszerre fogalommá is vált. A galeri tagjai tudták, hogy hosszú ideig elég lesz kimondani a vörösbegy szót, ha szívből nevetni akarnak. - Hatholdas tenyere! - rikkantotta ismét Okoska, mert az idegen közben megkapta a matrózfröccsöt, leült az egyik asztalhoz és szeretettel megsimogatta mellénye elejét; az is lehet azonban, hogy csak a korsóról a kezére tapadt nedvességet törölte le. - Vörösbegy, vörösbegy - kiáltozták a fiúk a galeri asztalánál s majd eldőltek a nevetéstől. Öt perccel később nem nevettek. Az idegennel kötekedni kezdő Harry, a judo-tudás félelmes legendájával körülvett főnök, bezúzott orral-szájjal röpült vissza közéjük. Ha Vörösbegy akkor elment volna, bosszúra éhes darázsraj zúdult volna utána. A hosszú jövevény viszont nyugodtan maga elé tette a második matrózfröccsöt, leült, ismét mellényét simogatta, zsebéből kis, ezüstös öngyújtott halászott elő, a barna zakó rongyos béléséből bádog dohánydobozt.
- Nézd, sodor - suttogta babonás tisztelettel Kuba, a társaság kétbalkezese. Vörösbegy valóban sodort. Ezt most már senki nem tartotta nevetségesnek. A fiúk fojtott hangon beszélgettek, míg az idegen a füstbe bámult és néha a szájához emelte a söröskorsót. Közben Okoska és Vabank - aki pénztárosi tisztséget töltött be a galeriben összekaparták a még mindig eszméletlen Harryt és Doktor, a társaság seborvos, aki szakértőnek számított, mert nővére műtősnő volt a sebészeti klinikán, ecettel csillapította a vérzést. - Ilyennek képzeljétek a Grál lovagot - magyarázta másnap Okoska. Cipőgomb-szeme fénylett. Biztosra vette, hogy senki nem tudja, milyen a Grál lovag, ő maga sem tudta, éppen ezért nagyon örült, hogy talált végre valakit, akihez hozzáköthette a Grál lovag homályos fényben lebegő, valahogy nagyszerű fogalmát. Így érkezett Vörösbegy, a Grál lovag, titoknak, izgalmas rejtélynek s meg is maradt annak. Később törzsvendég lett a galeri asztalánál, hetenként kétszer-háromszor is megjelent, de nem foglalta el Harry helyét, pedig ezt mindenki természetesnek tartotta volna, leginkább maga a főnök. Vörösbegy azonban nem szólt bele a galeri életébe. S különben is: egyáltalán nem beszélt. - A Grál lovagnak nem szabad beszélni - magyarázta egyszer Okoska. - És ha mégis megszólal egyszer... Mi történik, ha megszólal a Grál lovag? Ezt persze nem lehetett tudni. Okoska sem tudta, senki nem tudta. Éppen ezért volt hátborzongató az elképzelés: mi lesz, ha megszólal egyszer? És most megszólalt. S míg mindenki rábámult nagy dolgokat sejtő ijedtséggel, Vörösbegy továbbra is Okoskát nézte s újra felhorkant: - He? Okoska nagyot nyelt. Tudta, hogy a hír bombaként hat majd, ekkora sikerre mégsem számított. Hiszen Vörösbegy nem ismerte Bunkót, bár hallhatott róla eleget a hosszúra nyúló, esti dumák során. Alig volt nap, amikor ne emlegették volna. Az utolsó találkozás emléke most, két év után is elevenen élt mindenkiben. - Hát akkor szevasztok - mondta Bunkó. A kabátját gombolgatta, sálát csavargatta. Odakint hideg volt, fázós dara szitált az összelőtt városra. Okoska felugrott. - Várj! Megyek én is! Okoska azonban három nap múlva visszajött. Sokáig nem szólt semmit, de lassacskán kiderült, hogy Győrnél egyszerűen leszállt a vonatról. Decemberben már erősen őrizték a határt, és Okoska gyáva volt, ezt nem is tagadta soha. Később bánta, mert megtudták, hogy Bunkó minden baj nélkül átjutott az osztrák határon. Már hallottak valamit arról, hogy visszajött. Az anyja mesélte szipogva, hogy Hegyeshalomnál leszedték a fiát a hazaszállító vonatról. Ennek már több, mint egy hónapja... S Okoska most találkozott vele... - Mit mond? - kérdezte rekedten Harry. - Miért nem jön ide? - Lumumba kérdése annyira ostoba volt, hogy senki nem válaszolt rá. Lumumba kérdéseire általában nem kellett válaszolni. Vörösbegy fölállt, Okoskához lépett és lehajolt. A fiú összehúzódott; bár tudta, hogy az óriás nem bántja, rosszul érezte magát a groteszkül széles vállak árnyékában. Vörösbegy testét
mintha deszkából szabták volna; az elérhetetlen magasban lebegő koponyát bozontos, zsíros üstök fedte, mint valami ernyő. - Holnap este tízkor. Kőbányán. A park előtt. Bunkó meg te. Beszélni akarok vele. Vörösbegy csaknem ijesztően mély hangon, színtelenül de világosan beszélt. Aztán felegyenesedett és minden szó nélkül elhagyta a kocsmát. A galeri tátott szájjal bámult utána, Okoska a körmét rágta zavarában... * A park már aludt a csukott kapuk mögött. Álma nyugtalan volt, mint a ketrecbe zárt vadé. Okoska Bunkót figyelte. A fiú szeme riadtan, idegesen ugrált. A szája állandóan mozgott, mintha magában beszélne. Ha viszont mondani akart valamit, háromszor is nekikezdett; ez azelőtt nem volt szokása. Nehéz volt rábeszélni arra, hogy eljöjjön. Okoskának minden ékesszólására szüksége volt; hiába hivatkozott Vörösbegyre, a név Bunkónak nem jelentett semmit. Végül mégiscsak engedett, talán csak azért, mert nem mert tovább ellenkezni. A közelben valami óra elkongatta a tízet. Okoska még az elhaló zengést figyelte, amikor kinőtt mögöttük az aszfaltból Vörösbegy elképesztően magas alakja. Először csak az árnyékot látták. Amikor megfordultak, Okoska önkénytelenül Bunkó karjába markolt, aki tátott szájjal, hitetlenkedve bámult Vörösbegyre; ha Okoska vissza nem tartja, talán elszaladt volna. Vörösbegy nem szólt, csak a fejével intett. Megindultak mindhárman. Rosszul világított, macskaköves utcákon mentek, Okoska csodálkozott, milyen mély itt a csönd. Szinte zavarta a saját cipőjének kopogása. Bunkó is zajosan lépkedett, Vörösbegy viszont úgy mozgott, mint az árnyék. Az egyik saroknál megálltak. Vörösbegy Bunkó vállára tette a kezét. A fiú riadtan el akart húzódni, de a mozdulat félben maradt. Az égen szétfutottak a felhők, éles sarlóarcával előbukkant a fogyóban lévő hold. A következő sarkon balra - suttogta Vörösbegy Okoska felé. - A kocsmában várj. Okoska könnyen megtalálta a kocsmát. Kicsit félt. Nem szeretett idegen helyre belépni, tudta, hogy mindenütt lehet egy galeri s azt is tudta, milyen élvezet komisz tréfákat űzni a magános, kiszolgáltatott idegennel. Füst és eleven zajgás fogadta. A kocsma pontosan olyan volt, mint az ő galerijának székhelye a városliget közelében. A pult a sárgaréz csapokkal, mögötte a polc a színes üvegekkel... S ott üldögélt a galeri is a szokott helyen, a fal mellett álló, hosszú asztal mellett. Egy másik galeri természetesen, de pontosan ugyanúgy; és a főnök - nagyon emlékeztetett Harryra bikanyakával és apró disznószemével - gyanakodva méregette a jövevényt. Okoska érezte, hogy a térde remegni kezd. - Sör nincs - mondta mogorván a csapos. - Okoska fél kevertet kért meg egy pohár szódát. Valahogy leült az egyik eldugott asztal mellé, mereven nézte a durván barnára festett fenyőfa barázdáit. Nem mert a galeri felé pillantani, de tudta, hogy a másik asztalnál - ahol mindenki elcsöndesedett - őt figyelik. Magában felkészült a legrosszabbakra; érdekes módon eszébe se jutott, hogy Vörösbegyet hibáztassa bármiért is.
Az ajtó újra nyílt. Széles vállú, butánvörös arcú fiatalember érkezett. Duzzadt szája körül önelégült mosoly. Intett a galeri felé, aztán a pulthoz lépett. A csapos szó nélkül kiadta a korsó sört. - Lumumba - motyogta magában Okoska - ez az ő Lumumbájuk... A jövevény megfordult, a korsóval a kezében. A szeme megakadt Okoskán, aki pedig olyan kicsire húzódott össze a széken, hogy alig látszott. A kerek arcról pillanatra eltűnt a mosoly, hogy aztán még szélesebben terüljön el rajta. Az idegen galeri idegen Lumumbája lassan Okoska felé lépkedett. - Verés lesz, irtózatos verés - dünnyögte maga elé Okoska. Arra gondolt, hogy segítséget kellene kérni az itteni Okoskától, de aztán már gondolkodni sem tudott, megbabonázva nézte a korsót tartó, nehéz, puffadt kezet. - Nem hat holdas - állapította meg még gyorsan de legalább hat mázsás... A Lumumba megállt előtte. Először csak nézett, jóindulatú kegyetlenséggel. Aztán kinyújtotta a kezét s mutatóujjával felpöccintette Okoska orrát. - Nnaa? - kérdezte bambán, tréfásan és fenyegetőn. Okoska szeme sarkából látta, hogy a galeri asztalánál felpattan a főnök. Tudta, hogy ez a vég. Rekeszizma fájdalmasan összerándult, tekintetében reménytelen könyörgés vergődött. A főnök hátulról megérintette a Lumumba vállát. - Hagyd békén - mondta. A hangja is Harryéra emlékeztetett, kellemetlen károgás volt. - Ne bántsd. A Huligán haverja. Lumumba meglepetten mozdult. Hátralépett és izgatottan suttogott a főnökkel. Aztán bizonytalanul újra az asztalhoz jött és lehajolt. - Oké kicsi - mondta és barátságosan megveregette Okoska vállát. - Ne haragudj azért. Okoska nem tudott szólni, csak a fejét rázta. Lumumba a galeri asztalához indult, s közben odaszólt a csaposnak. - Egy korsóval a haveromnak. - Fejével Okoska felé intett. Okoska már félig megitta a sört s még mindig nem hitte, ami történt. Csak lassan kezdett derengeni fejében a főnök szavainak értelme. - Vörösbegy.. - motyogta maga elé boldogan. - A Grál lovag... Vagy Huligán... mindegy... Felhajtotta a sört, hátradőlt a széken és boldogan cigarettára gyújtott. Éjfél elmúlt, mire Bunkó előkeveredett. Sápadt volt, szeme alatt mély karikák. Kicsit támolygott is, mint aki sokat ivott. Nem ült le, csak intett. Okoska felállt és fizetni akart. - El van intézve - mondta a csapos barátságosan. Okoska kényszeredetten mosolygott, félszegen búcsút intett a galeri felé; szótlan biccentéseket kapott feleletül. A levegő kellemesen lehűlt. Szótlanul ballagtak a hűvös árnyékok alatt. Bunkó bizonytalanul lépkedett, Okoska végül is a karja alá nyúlt. - Ittál? - Ühümmm... - Mit? - Bort. - Jót?
- Ühümm... _ Sokat? - Ühümmm... - Beszéltetek? - Ühümm... - Mit? Miről? Bunkó bizonytalan kézmozdulattal válaszolt, amely mégis átfogott eget és földet. Okoska dühbe gurult. - Beszélj már! Miről dumáltatok? Bunkó megállt, kihúzta a karját Okoskáéból. Mutatóujjával fontoskodva hadonászott kettőjük orra között. - Illag... Illeg... Illagelitásban él... - Illegalitásban - javította ki Okoska mérgesen. - Kicsoda? Vörösbegy? - Ühümmm... Okoska hallgatott. Az újság nem lepte meg túlságosan, valami ilyesmit sejtett régen. - Miért? - kérdezte kis szünet után. Bunkó csak a vállát vonogatta. - És mit akart tőled? Bunkó ismét megállt, mutatóujját felemelte. - Megér... Érti... Megérti, hogy hazajöttem... Megérti. Érted? - Ne bőgj, te hülye! - Okoska fújt mérgében, mert Bunkó szeméből potyogtak a könnyek. De aztán szolgálatkészen s csaknem gyöngéden tartotta a fiú fejét, amikor az rókázni kezdett, mint a menyegzős kutya. Közben arra gondolt, hogy soha többé nem látja Vörösbegyet. Hogy ez honnan s miért jutott az eszébe, nem tudta volna megmondani, de egyszerre neki is sírni támadt kedve... * Hajnalodott. A három határőr értetlenül s csodálkozva állt. Még arról is megfeledkeztek, hogy a fegyver után kapjanak. Közvetlenül az őrtorony előtt széles rés tátongott a szögesdrótkerítésben. Mintha valaki ráérő nyugalommal átvágott volna minden drótot; a két sövény közötti, elaknásított sáv puha földjén számtalan nyom bizonyította, hogy a tettes nem ügyelt arra, hová teszi a lábát. Az elvágott és gondosan félrehajtott drótok között szinte kitaposott ösvény vezetett a túlsó oldalra. Valahol a látóhatár alatt kigyúlt a nap. Az égen apró, fekete keresztek jelentek meg s teli torokból énekeltek. A három katona azonban nem a drótsövénybe vágott lyukat nézte, hanem azt a különös alakot, amely hátát az egyik cölöpnek vetve mozdulatlanul ült s kelet felé fordított arccal a pirkadatba bámult. A katonák idegesen egymásra pillantottak, majd megint az idegent nézték, aki felhúzott lábaival hatalmas imádkozó sáskára emlékeztetett; csontos térde csaknem magasabban állt, mint a válla.
- He? - Az őrparancsnok hangja olyan volt, mint a megriasztott tyúké. Ha ez valami újfajta ellenőrzés... Az idegen nem vett róluk tudomást. Deszkaszerű melle alig mozdult, szeme üvegesen csillogott. A katonák közelebb léptek. A járőrparancsnok a torkát köszörülte. Keleten vékony sávban megjelent a nap, mint valami rangjelzés az égen. Piros suhanás futott végig a tájon; az eddig szürke fegyverek s az egyenruhák gombjai egyszerre csillogó bronzzá változtak. Az idegen csaknem olyan lassan emelkedett fel ültéből mint a kelő nap. Kopott, barna zakója szétnyílott, alóla meggypiros mellény villant. A járőrparancsnok összeszedte magát és az ismeretlen elé lépett. Fejét hátra hajtotta s magasan maga fölött látta a zsíros, fésületlen üstökkel borított, megnyúlt koponyát. - Igazolvány? - kérdezte még mindig bizonytalan hangon. Az idegen elnézett a feje fölött. Még egyszer körülhordozta tekintetét a keleti láthatáron, aztán lassan megfordult és rálépett a drótsövénybe vágott ösvényre. - Állj! - A katona a távozni akaró után ugrott és elkapta a barna zakó végét. A széles váll fél fordulattal hatalmasat rándult s a hirtelen mozdulat ereje a szögesdrótok közé röpítette az őrparancsnokot. A kabát háta gallérig leszakadt, s most látszott, hogy a mellény hátul is az elnyűhetetlen, piros bársonyból készült. - Tűz! - ordította a járőrparancsnok. Eszeveszett kapálózással kikecmergett a drótok közül. Mire felállt és lekapta a fegyverét, a másik kettő már lőtt is. A fekete keresztek elnémultak az égen. Ijesztő csönd ült a tájra. Az idegen piros háta, mint a nap tükörképe a nyugati égen, még egy pillanatig a drótsövény fölött lebegett. A katonák csak a piros mellény hátát látták a friss, sötét lyukakkal. Az utolsó pillanat kaleidoszkópja egyes-egyedül a távozó léleké. Zengő, fekete keresztek a levegőben; gyerek, mezítláb a harmattól szinte deres fűben; a friss vetésben bolondozó, fiatal nyulak; üveg-patak kristály-halakkal s öt kóborló jegenye: olyan magasra kell nőni... Hatalmas férfi a hegyoldalban, részegen a hajnali erdő illatától, a jegenyék tövében nevetve a karjára kapja fiát... - Uccu, bányamanó, láttam a bergmandlit az éjjel... Még kisebb gyerek, a nagypapa ölében; micsoda puha, piros az öregember hasán: az új bársonymellény... Ezüst ívek az ibolyakék égen: süvítő bombák. Füst, rom, korom között az összeomlott palatető szürke cserepein nagy, nevető, piros virág a mellény, az otthon, a család, egy egész világ véletlenül megmaradt, utolsó ép darabja... Már inkább fiatal férfi, mint fiú; magas, bár még mindig nem akkora, mint a jegenyék; a vájáriskolát kitűntetéssel... - Nincs munkája? Közönséges huligán! Razzia a kőbányai kiskocsmában; a pufajkás tiszt a piros mellényt rázza, ordít, a szája szinte nagyobb, mint a feje. - Nincs munkája? Mi maga? - Huligán. Most mondta.
Egy pofon s egy ökölcsapás. A tiszt álla recsegve törik. Ugrás a csukott ablakon át, húsba vágó üvegszilánkok... Odabenn vadul toporzékoló csizmák széttaposnak egy igazolványt, azzal együtt egy nevet, egy embert is... Huligán? Amott még ifjú vájár. Nevét nézi, a még szét nem taposottat a versenytábla élén: 198 százalék... Aztán az igazgatóságra, csákánnyal a kézben: elég volt, mindenből elég... Huligán? Huligán... Vörösbegy jobb név... Bunkó sír. - Hol jobb? Hol jobb? Odaát könnyebb, de rosszabb. Itthon jobb, de nehezebb... Könnyebb, de rosszabb... Jobb, de nehezebb... Hol az óriás, a jegenye termetű? Az utolsó pillanat kaleidoszkópja egyes-egyedül a távozó léleké. A patak partján áll a lélek (üveg-patak, kristály-halakkal); friss vetésben áll a lélek (szoborrá dermedt nyulak körülötte) s nagyobb már, mint a kóbor jegenyék... A katonák csak a piros mellény átlyuggatott hátát látják s azt, hogy a langaléta alak lassan a földre roskad. A járőrparancsnok káromkodik. - Csak azt tudnám, mi a fenére várt! Réges-régen átsétálhatott volna...
KAIN A KOCSMA ELŐTT
- No, csak agitáld meg az öcsédet, István - A járási párttitkár joviális hangon beszél, a mosolya azonban inkább vicsorítás. - Próbáld te észre téríteni, mert ránk bizony nem hallgat. Nélküle már rég szocialista járás lehetnénk. Aztán, ha jutottatok valamire, vagy ha segítségre van szükséged, hozd át a Reissnerhez, ott mindig találsz valakit közülünk. - Nehéz, szögletes fejével az utca túlsó oldala felé int, ahol a már alaposan megkopott felirat "Termelőszövetkezeti Vendéglő" hirdeti, milyen régen megváltoztak a tulajdonviszonyok; a hajdani tulajdonos nevét azonban még mindig őrzi a falu makacs emlékezete. A falu: két fáradtságtól meggörbült házsor az útnak nevezett porfolyó mentén. István óvatosan lépked. Hiába na, nem falura való a félcipő. Csizmáját viszont hat évvel ezelőtt az öccsére hagyta. S azóta most látja viszont először a szülőfaluját. - Azt Istenért, István, beszélj a lelkére - suttogja mellette a vastag akácfa törzse. - Csak ő húzza a rövidebbet, ha makacskodik. Ne engedd, hogy... István összehúzza a szemöldökét. A zömök akácfa mögül, talán magából a fatörzsből emberszabású árny lép elő. A szürkére cserzett aggastyán-arcból meghunyászkodón ravasz szemek kancsalítanak cinkost keresőn. A hegyes állat két napos szakáll borostás dere fedi. - No de megbámulsz! Bizony talán meg sem ismersz? Olyan nagy elvtársat csinált belőled a város? - Jóska! Te jó ég! Veled mi történt? - István nem tudja elrejteni megdöbbenését. Ez az aggastyán csak négy évvel idősebb nála. S ő maga most múlt harminckettő... A másik érzi s érti a döbbenetet. A csaknem fogatlan szájból keserű nevetés bugyborékol. - Nagybirtokos lettem, hallod-é! Csak beszéld rá az öcsédet is minél előbb, mert már nagyon rászálltak az elvtársak. De rá ám! Kezével dühösen a levegőbe vág, aztán újra beleolvad a fatörzsbe, eltűnik, mint valami jelenés. És ismét üres az utca. Sehol egy lélek. Kísértetfalu... Lacza István maga is hangtalanul mozog a félelmet gerjesztő csendben. Még kutya sem vakkant utána, míg eléri az apai ház kerítését s megáll a félig nyitott kiskapu előtt. Az udvaron hűvös és józan, csaknem kolostori rend uralkodik. A ház és istálló frissen meszelt falai vakítóan vetik vissza a délutáni nap sugarait. A földön jól látható a nyírfaseprű íves nyoma. Az istálló mellett a trágyadomb sarkos-szögletes, mint a katonaágy, környéke gondosan fölgereblyézve. Az udvart a gyümölcsöstől elválasztó kerítés lécein a lefelé fordított cserépkorsók: pontosan, mint az anyjuk idejében... István hirtelen megborzong. Az udvaron hirtelen átsuhan az öregasszony árnyéka. Megáll, körülnéz, sötéten villanó szemében elégedettség: ilyennek kell lennie az udvarnak szombaton délután. Az árnyék újra mozdul s István egész testében összerándul. Az öccse áll előtte. - Adj' Isten, öcsém... - István a torkát köszörüli, mondana még valamit, de ahogy az öccse szemébe néz, torkán akad a szó. Nagyot nyel, a vér az arcába tolul, aztán csak áll egyik lábáról a másikra.
- Hát itt volnék, na - próbálkozik végül is sután. - Gondoltam, benézek egyszer... Megnézlek... - Hát most látsz. Hideg, értetlen csend zuhan közéjük. István váltogatja a lábát, egyre kisebbnek érzi magát, az öccse elnyűtt arcából mintha az anyja fürkésző szeme nézne. - Úgy jöttél te is, mint az öreg Kese fia - szólal meg végre a fiatalabb. Hangja még fakóbb, mint az előbb. - Hát az meg hogy' jött? - Agitátornak. S rábeszélte az apját, rá bizony, hogy a rosseb... Pedig az öreg négy napot töltött velem együtt a tanácsházán s nem írt alá semmit. A fia aztán rábeszélte... - A hideg hangból egyszerre szúrólángként csap ki a gyűlölet. - Te is csak azért jöttél, ne is tagadd! - Ugyan öcsém... - István nagyot nyel. - Épp csak látni akartalak egyszer. Téged is... Meg a házat is... Úgy hallottam... Azt mondták... - Ki mondta? Mit mondtak? - Hát, hogy nem mennek a dolgok... - István bizonytalan mozdulatot tesz a kezével. - Meg, hogy te is... Szóval, nem ártana egy kis segítség... - Ki az a jó lélek, aki ennyire a szívén viseli a sorsom? István leejti a fejét, cipője vastag porral belepett orrát vizsgálja s hallgat. Némán áll egymás mellett a két testvér, árnyékuk lassan nő a fehér falon, ahogy nyugat felé süllyed a nap. - Megmondjam én? - töri meg végül a csendet a fiatalabb. - Az üzemi párttitkár a gyárban. "Lacza elvtárs, baj van az öcséddel. Halálra töri magát azon a hat hold földön. Ha nem lenne olyan makacs, sokkal jobb dolga lehetne s már rég szocialista község lenne a falu. Menj, aztán beszélj a fejével." "Nem hallgat az énrám", mondtad te. "Az már a te dolgod", mondta ő. Így volt? - Hagyd el, öcsém... - István fáradtan legyint s arra gondol, amit a párttitkár mondott még, búcsúzóul: "Lacza elvtárs, te itt benne vagy a pikszisben. Jó munka, jó kereset, szép lakás, asszony, két gyerek... Gondold meg, hogy mehetne nektek rosszabbul is..." - Így volt, öcsém, pontosan így. Ne gondolj rá, hadd feledjem el én is. - Akkor minek jöttél? - Gyönge az ember... - Nyolckor indul vissza a vonat. - A gyűlölködés szúrólángja nem tűnik el a fiatalabb Lacza hangjából. - Jól van, na. Elkísérhetnél legalább az állomásig. A fiatalabb csak a vállát vonogatja. Aztán mégiscsak megindul, csak úgy ingujjban, ahogy van, a kapu felé. Szótlanul mennek az utcán, a falun át, mindketten érzik, hogy láthatatlan szemek figyelik minden mozdulatukat. A Reissner-kocsma előtt István tétován megáll. - Péter - mondja ki először az öccse nevét. - Gyere, iszunk valamit. - Itt ilyenkor az elvtársak isznak - feleli higgadtan Péter. - Ha akarod, ihatunk az állomáson. Az állomás rozzant, öreg épület. A meztelen téglákat szinte már csak a kosz tartja össze. A melléje épített vendéglő jóval tágasabb s tisztább is. A söntés bádoglapján egyetlen folt sincs, a sárgarézből készült dupla sörcsap aranyként ragyog. A szögletes deszkaasztalok mellett néhány elcsigázott, sötét arcú paraszt üldögél s a poharába bámul.
Míg az első üveg kiürül, szó sem esik a két testvér között. A második fél litert Péter hozza, most ő tölti meg a poharakat. Némán koccintanak és isznak, aztán bámulják egymást a bor sűrülő ködén át, nézik hogyan mélyül az árnyék a másik szeme alatt. - Nem vagy te rossz ember, István - mormolja végül a fiatalabb. - Nem vagy te rossz, csak gyönge. Magad is mondtad, az előbb. De én már akkor tudtam, amikor megfutottál. - Én? Én? Megfutottam? - Megfutottál, István, megfutottál. Az anyád szeme elől. A halott anyád szeme elől futottál... István megroskadva ül a széken. A bor ködében botorkáló gondolatai azonban messze járnak: a városi kétszoba-konyhás lakásban, az asszonynál meg a két kisgyereknél. A melegen világító képre háromszögletű árnyék vetül: az anyja fejkendős fejének árnya... István hirtelen megkapaszkodik az asztal szélébe s előre dől, az öccse felé. Péter hátra támaszkodik a padon, keze fáradtan lecsúszik az asztalról, szeme is lecsukódik. - Most már úgy is mindegy... - motyogja maga elé. - Most már minden mindegy... Én már csak megdöglöm valahogy. Így vagy úgy... - Péter - zihálja István az öccse arcába, - Péter, hát ha már úgyis mindegy... Akkor nem mindegy, hogy a magadén, egyedül, vagy a többivel a közösben? Péter szeme egyszerre felpattan. - Ezt se merted volna az anyádnak mondani, bitang. - Lassan beszél, szinte indulat nélkül. De arca, homloka hirtelen elsötétül, s amikor felugrik, már borítja is az asztalt s a széket a bátyjával együtt. Aztán egyetlen ugrással átlép mindenen s rohan az ajtó felé. István lassan emelkedik fel a padlóról. A kezére bámul: tenyerén a széttört pohár cserepei két mély sebet vágtak, ujjai között a padlóra csöpög a vér. - Állj! - szakad ki belőle hörögve. - Állj meg, ha mersz! - Gyere ki, híres - rikoltja vissza kintről a másik. István lassan lépked az ajtó felé. A sötét arcú parasztok bénultan figyelnek az asztalok mellől. István kilép az ajtón. A két testvér megáll egymással szemben: két fekete árnyék a lehanyatló nap hatalmas, mélyvörös díszlete előtt. - Apád kurafi vére... - Anyád irgalmatlan istene... És a csontok recsegnek, ahogy egymásnak ugranak...
KARÁCSONYI BALLADA PRÓZÁBAN I. Ilyen a csönd a lakásban, ahol csak a bútorok laknak, meg a központi fűtés. Ilyen a csönd: száraz és kemény. A magános, főbérleti lakás a betonpalotában: komfortos kripta élőhalottak számára. A férfi végigdőlt a megvetetlen ágyon, ruhástól, úgy, ahogy volt. Kalapja az arcára csúszott. A kalap belsejében megjelent az árvaházi igazgató sajnálkozón mosolygó arca. - Az ajándékot köszönettel vesszük. De... Hmm... Magánosokhoz nem engedhetünk ki gyerekeket. Csak családokhoz. Vidékre egyáltalán nem. A szabályzat... De ha nagybecsű nevét emlékkönyvünkben... Az árvaházi igazgató után az utcalányok. Egy, kettő, három, már akiket meg mert szólítani. A szemük mohón felcsillant az ajánlatra, de aztán megvetően elfordultak. - Ma este a feléért is. Holnap? Mi nem kéne még? A koldus a verkli mellett nem is válaszolt, csak a szemébe nevetett. Felült, kalapját a földre dobta. Nem, holnap este mindenki foglalt. Vacsora nélkül feküdt le, egyedül. II. Másnap reggel a munkahelye íróasztalán tarka papírba csomagolt palack nyakán üdvözlő kártyácska hirdette, hogy az üzem és az igazgatóság neki is boldog karácsonyt kíván. Szó nélkül tudomásul vette, mint a naptár közlését: december 24-e van. Ma... A számok hűvösek és nyugodtak. Személytelenek, mint a hópelyhek. Soha nincsenek egyedül. - Itt vannak az utolsó kivonatok - mondta a csinos lány a folyószámla-osztályról, persze nem magyarul. - De most már ne legyen olyan szorgalmas, Nádji úr. - Nagy - mondta, amikor egyedül maradt. - Nagy - magyarázta a falaknak - a-val... Nem á, nem ó, hanem a. És gyé. Nem djé, nem is gi vagy dji... Gyé. Mint gyors. Vagy mint gyalog. Gyökér, gyömbér, meggy... Gyanús - folytatta s nem is vette észre, hogy egyre emelkedik a hangja - gyönge, gyarló, kegyetlen, gyolcs, egy egyedül... - kiabálta. Zsebkendőt rántott és trombitálva fújta az orrát. III. Már az utcán állt, amikor a gyár kürtje a munkaidő hivatalos végét jelezte. A vele együtt kitóduló tömeg elsodorta a karácsonyi bazár bódéi közé. Tele vásárolta az aktatáskáját, de nem tudta, mivel. Valahol műanyag szatyrot nyomtak a kezébe, lassacskán az is megtelt, de nem tudta, mivel. Meglepetés lesz. Nem tudja senki... Így igazi a meglepetés... Közben teljesen besötétedett, s egyre sűrűbben szállingózott a hó.
IV. A zsebek is megteltek. A kemény kartonlapra erősített lombfűrész-készletet a kis kalapáccsal, kézisatuval, ráspollyal - az utolsó vételt - már a hóna alatt szorongatta. Ez volt az egyetlen darab, amiről tudta, micsoda. A bazár eltűnt, az utcák elnéptelenedtek. Persze: az emberek általában téglaházban laknak. Könnyű hazamenni a téglaházba, ahol a téglák piros melege átüt a vakolaton is. Az ő magános főbérlete a betonpalotában komfortos kripta a központi fűtés hidegével. Régebben mindent téglából építettek. A lakóházakat, iskolákat, kórházakat, intézeteket... Még a börtönt is. Hirtelen megállt. A börtön? Ismerte jól a városi börtönt, hányszor elment előtte már: hatalmas épület, meztelen, piros téglákból. Jó meleg lehet odabenn. És emberek is vannak. Ott mindig vannak emberek. Valahol az utca túlsó oldalán ajtó csapódott. Két egyenruhás alak állt a kék lámpa fényében. Rendőrök az őrszoba előtt. - Meglepetés - mondta elcsukló hangon. Csomagjait a hóba tette és körülnézett. Éppen a háta mögött valami apró üzlet keskeny kirakatának üvegtáblája sötétlett. Gyorsan letépte a kartonlapról a kis kalapácsot. - Gyerekek, jön az angyal! - kiáltotta. Az első ütés keményen, szárazon csattant, a második átütötte a nem túlságosan vastag üveget s a reccsenés már szinte pendülésnek hangzott. Aztán zengve, csilingelve hullottak az üvegcserepek. V. Az őrszobán először haza akarták küldeni. Amikor kijelentette, hogy beveri a város minden kirakatablakát, csodálkoztak és mérgelődtek, végül átkísérték a főkapitányságra. - Kicsit megőrült? - érdeklődött barátságosan az ügyeletes rendőrtiszt. - Miért csinál ilyen bolondságot? - Mert a felnőtteknek nincsen árvaházuk - válaszolta. Elvezették. Az ajtóból visszafordult. - Uraim, a táskában... Meg a szatyorban... Mindenféle. Nem tudom mi, mert meglepetés. Legyenek olyan jók és osszák szét maguk között... Vagy... Megindult a folyosón, de alig tett pár lépést, amikor a tiszt utánuk szólt. Visszahívta a kísérőjét és mondott neki valamit. Az őrmester bólogatott, aztán intett a fejével. - Jöjjön. Amarra megyünk. Amikor a cellába lépett, erőszakkal az őrmester kezébe akarta nyomni a bankjegyet, amelyet golyóvá gyúrva szorongatott a kezében. Az egyenruhás mosolygott, fejét rázta és visszaadta a pénzt. Az ajtó becsukódott mögötte.
VI. Először is hatalmas, sárga szakállat látott, amely a sápadt fényben mintha aranyló bölcsességet árasztott volna. A szakállason kívül keskeny rókaarc fogadta, élénken hunyorgó szemekkel, valamint egy kerek, kopasz fókafej. Három tartózkodóan kíváncsi szempár vizsgálgatta a jövevényt. - Boldog karácsonyi ünnepeket - mondta kissé bátortalanul. A szakállból jóindulatú nevetés zötyögött elő, a róka arcú hangosat füttyentett, a fóka fejű háromszor jelentősen megérintette végtelen homlokát. Az ajtó újra nyílt. Az őrmester jött vissza, a kis asztalra tette az aktatáskát meg a teli szatyrot. - Aztán pofa súlyba - dörmögte, mielőtt újra rájuk zárta az ajtót. VII. - Jöjjön gyorsan, felügyelő úr, ezt látni kell! Az ügyeletes rendőrtiszt a cellaajtóhoz lépett és benézett a lesőablakon. Odabent sok gyertya égett, körben az asztalon, az ágyakon, az emberek kezében. A padlón felbontott üvegek álltak, az ágyakon szétszórva gyerekjátékok. A szakállas ült az asztal mellett. Kis vaskorláton tarka ruhás bohócot tornáztatott. Négy kerekre nyílt szempár megbűvölten figyelte a boszorkányosan pergő, kis légtornász minden mozdulatát. Négy férfi nevetett az egészen kicsiny gyermekek halk, befelé csukló nevetésével. Egy öntudatlan, elragadtatott mozdulat feldöntötte az asztal másik végén álló üveget. A szakállas felugrott, a nevetés elhalt. Az aranysárga bor végigömlött az asztalon. A palack lassan gurulni kezdett, estében három gyertyát rántott magával. Valaki szitkozódni akart, de rögtön abba is hagyta, mert a szétfröccsent cseppek élni kezdtek. A széttört üveg: arany tócsában smaragdcserepek; a poros padlón guruló napocskák, az asztallapon lánghajú üstökös, az asztal széléről csillaghullás... Sistergés hallatszott. Valaki meggyújtott egy egész köteg csillagszórót. Aztán a négy férfi összekapaszkodott. Nagyokat csaptak egymás vállára és érthetetlen szavakat kiabáltak, lábuk hangosan primitív ütemet dobolt a padlón... Az ügyeletes tiszt hirtelen becsukta az ablakot és hátralépett. - Mi baj? - kérdezte az őrmester. - Hogy a felnőtteknek nincs árvaháza - morogta maga elé a tiszt - az a baj. Aztán megindult vissza, az irodája felé. Az őrmester fejét rázva követte.
FÖLDÖNTÚLI LÁTOGATÓK
Röviddel éjfél után érkeztek. A szobámban, ahol még e késő órában is makacsul üldögéltem a fáradt írógép előtt, egyszerre megtelt a levegő valami különös lebegéssel. Nagy, alaktalan, rozsdavörös foltok csapkodtak körülöttem, mint óriási taplógombák, de voltaképpen testtelenül, inkább olyan volt az egész, mintha egyszerre májfoltokat kapott volna a tér. S e viharos forgatag ellenére a szoba levegője meg sem rezdült. Túlzás lenne azt mondani, hogy megijedtem. A testtelen rozsdafoltok boszorkányos tánca nem volt éppen kellemes, de voltaképpen ártalmatlannak látszott. Nyilvánvalóan az érzékszervek szeszélyes játékáról volt szó: túlságosan keveset aludtam az elmúlt napokban, túl sokat dolgoztam és dohányoztam; az idegek most benyújtják a számlát. A vad összevisszaság azonban hamarosan elrendeződött. A májfoltok egyszerre - mintegy parancsszóra - egyetlen, nagy barna folttá folytak össze a velem szemben lévő fal felső részén. No, ez már valamivel elviselhetőbb volt: egy folt a falon nem zavar annyira, mint néhány tucat a levegőben, gondoltam s már vissza is akartam térni a munkámhoz, amikor láttam, hogy a barna foltból vékony fonál kígyózik elő, nem vastagabb, mint a tollvonás. A vonal először imbolygott ide-oda, aztán elkezdett betűkké csavarodni közvetlenül a mennyezet alatt. Az első, lassan kirajzolódó betű a nagy M volt. - Mene, tekel, ufarszim - mondtam fejcsóválva. - Kedves látogatók, akárkik vagy akármik is vagytok, találjatok ki valami újat. Ez a faliújság több ezer éves. A falra azonban egészen más szöveg kanyarodott: - Menj és nyisd ki az ablakot - olvastam meglepetten. Persze, hogy eszembe se jutott engedelmeskedni. Hideg, téli éjszaka volt odakint, oktalanság lett volna feláldozni a szoba kellemes melegét csak azért, mert az érzékszervek kicsit a bolondját járatták velem. A következő pillanatban olyan villamos áramütést kaptam, hogy belerázkódott az egész testem, s egyszerre megrendült az a meggyőződésem is, hogy a hiba az én készülékemben - akarom mondani érzékszerveimben - van. Fölugrottam a székről s akadozó lélegzettel álltam az íróasztal mellett. Az írás a falon most kékes fényben villogott: - Menj és nyisd ki az ablakot! - De hát... De hát miért? - dadogtam végleg megzavarodva. A második áramütés azonban véget vetett minden ellenkezésnek; az ablakhoz mentem, félrehúztam a függönyöket s kitártam mindkét ablakszárnyat, amennyire csak lehetett. Brrr... Hideg, nyirkos köd gomolygott a szobába, amely hatalmas, legalább egy méter átmérőjű földgömböt hozott magával. Igen, egészen szokványos földgömb volt, már ha eltekintünk attól, hogy úgy mozgott, mint valami óriási szappanbuborék. A földgömböt hosszú cső követte, olyanszerű, mint a régimódi, teleszkópos tengerésztávcsövek, tetszik tudni, amilyenekkel öreg kalózfilmekben keresik ellenfeleiket a marcona hajóskapitányok. A két tárgy láthatóan nem ismerte a földi nehézkedés törvényeit, ami már magában is elég érdekes volt. Becsuktam az ablakot és a fal felé fordultam, amelyre most újabb szöveg tekeredett. - Nézz bele a csőbe!
Ezek úgy látszik csak parancsoló módban tudnak társalogni, gondoltam, de engedelmeskedtem, mert egyelőre elegem volt az elektromos kezelésből. Belenéztem tehát a csőbe s csaknem felkiáltottam meglepetésemben, mert saját szobámba pillantottam, csak éppen felülről, ahogy azt Lesage sánta ördöge tehette, amikor megemelte a párizsi házak tetejét. Láttam magamat a különös csővel, az íróasztalomat az írógéppel meg a festői rendetlenségben felhalmozott könyvekkel, papírokkal, láttam a földgömböt is és a falat az írással, de valahogy minden áttetsző volt, mert láttam az alattam lévő szobát is. Te jó ég, micsoda berendezés! És a mázsás hentesné az ágyban... Szinte hallani véltem a horkolását... No, gondoltam, ebből elég ennyi és el akartam tolni a csövet a szemem elől. Ekkor kaptam a harmadik ütést, mely olyan heves volt, hogy alig tudtam elfojtani a kiáltást. - Hát ez meg miért volt? - mordultam rá a falra. A barna fonál ostorszíjként kanyargott, alig tudtam követni az írást. - Vigyázz! Ha megérinted a fekete gombot a cső végén, minden porrá omlik, amit látsz a csövön át. Látod a fekete gombot? - Látom - válaszoltam s ijedten hátra dugtam mindkét kezemet. - Látod a piros gyűrűt is? - Látom. - Nehéz is lett volna nem látni a gyűrűt, mert legalább két ujjnyi széles volt és piros fénnyel ragyogott. - És mire jó a gyűrű, ha szabad érdeklődnöm? - Ezzel állíthatod be a csövet a Föld bármely pontjára, különböző nagyságú egységekre. A gyűrűvel játszhatsz, ahogy akarsz, csak a fekete gombra vigyázz, akár egy egész kontinenst megsemmisíthetsz vele, sőt, szétporlaszthatod magát a Földgolyót is. Félelemmel vegyes hitetlenséggel nézegettem a csövet. - Nagyon szép ajándék - mondtam kissé bizonytalanul a falnak. - De mit kezdjek én vele? Adjátok inkább a szomszédasszonynak, ő akarja mindig pontosan tudni, ki, mikor, kivel, hol és hogyan... De a gomb nélkül, ha szabad kérnem, mert a jó lélek egyetlen éjszakán kiirtja a fél emberiséget, természetesen erkölcstelenség miatt. Én azonban nem vagyok ilyen erényes, különben is mi közöm hozzá? Nem, kedves Foltok, akármilyen érdekes is ez a játékszer, nekem nem tetszik, még gomb nélkül sem. Hagyjatok engem békén, van nekem elég dolgom. És az elektrosokkjaitokra végképp nincs szükségem. - Ülj le és figyelj - parancsolta a fal. Engedelmesen elfoglaltam helyemet az íróasztal mögött s mereven bámultam a falra, ahol most hosszabb szöveg gombolyodott. - Az emberiség rettentően primitív társaság. Talán azért, mert olyan gyorsan elhaláloztok. A viszonylag rövid idő alatt, amióta felsőbb parancsra törődünk veletek, több mint háromszáz generációtok élt e vacak kis bolygón. Az egyénnek tehát egyszerűen nincs ideje megérni. Az egyetlen terület, amelyen vittétek valamire, a pusztítás, és ez magában is mutatja, milyen primitívek vagytok. - Na, na, na... - Bosszúsan ráztam a fejemet. - És a ti készüléketek? Az is csak pusztítani tud, avagy? - Lehet veletek más nyelven beszélni? - Hmm... Attól tartok, nem - vallottam be kényszeredetten. - Akkor ne kotyogj mindig közbe! Mióta a parancsot megkaptuk, legjobb erőink foglalkoztak a kérdéssel, hogy hogyan lehetne segíteni rajtatok. Persze: valami jobbat kellett volna
kitalálnunk, de az idő sürget, a ti időtök. Megszerkesztettük tehát ezt a készüléket s kerestünk egy embert, akire rábízhatjuk. S ez az ember te vagy. - Az ég szerelmére, ez tiszta téboly! - A dolog annyira groteszk volt, hogy nevetnem kellett. Honnan vegyem a szükséges ismereteket, mikor még arról sincs fogalmam, hogy mi mindenről nincs még fogalmam sem? Én döntsek el dolgokat, én, aki... - Egy ezúttal elég kíméletes áramütés elhallgattatott. - A látcső segítségével megtudhatsz mindent, hiszen mindenütt ott lehetsz mintegy személyesen. Csak egy a fontos, ha helyesen akarsz dönteni: a teljes őszinteség! Ne hazudj soha, mindenekelőtt önnönmagadnak ne! - De ezt a felelősséget nem bírhatja el ember! - Senki emberfia nem bírhatja el a felelősséget, amelyet bírnia kell - bölcselkedett a fal. Hogy te ezt belátod s be is vallod, igazolja választásunk helyességét. A mi feladatunk ezzel véget ért. Az emberiség sorsa a te kezedben nyugszik. Vigyázz a készülékre, mert nagyon érzékeny, egyetlen durva megrázkódtatás porrá zúzhatja. Végezd jól a dolgodat. Nekünk most mennünk kell. Nem tarthatunk, nem is kereshetünk többé kapcsolatot sem veled, sem más emberrel. - Ez még viccnek is rossz! - kiáltottam félig nevetve, félig kétségbeesve. - Tucatjával tudnám kirázni a kisujjamból a neveket! Vannak nagy emberek, gondolkodók, tudósok, írók, politikusok... Most olyan ütést kaptam, hogy hörögve hátraestem a székben. - Befogod végre a szádat? Harminc generáció óta vizsgálunk minden embert arra vonatkozóan, hogy mennyire képes őszintén gondolkodni. Ezen a vizsgán egyedül te csúsztál át úgy, ahogy. Csak semmi beképzeltség! Te is notórius hazudozó vagy, de az ember legképtelenebb s egyben legvisszataszítóbb tulajdonsága, az, hogy maga magának is képes hazudni, benned valahogy csak nagyon csekély mértékben fejlődött ki. Hazudsz te is eleget, de magadnak csak nagyon ritkán. Te vagy a mi emberünk, akár tetszik neked, akár nem. A te kezedbe adjuk a lehetőséget, hogy megfékezd az emberi garázdaságot s helyes irányba tereld az emberi erőket. Az írás eltűnt, a folt feloldódott, a nyugtalan, kavargó lebegés megint betöltötte a szobát. - Hé! Hé! - kiáltottam kétségbeesetten. - Így nem játszunk! Honnan jöttetek? Kik vagytok? Ki adta nektek a hatalmat? Ki a parancsot, hogy törődjetek velünk? Álljatok meg! Várjatok! A lebegő májfoltokat azonban nem tudtam visszatartani. Eltűntek ahogy jöttek, s én egyedül maradtam a hatalmas földgömbbel meg a különös távcsővel, amelynek végén kaján szemként csillogott a fekete gomb. Azt hiszem, hangosan nyögtem, amikor visszaroskadtam a székre. Persze, hogy tiszta őrület mindez, nyilván álmodtam az egészet... Akárhogy is csipkedtem azonban a karomat, a földgömb és a látcső nem volt hajlandó eltűnni. Hiába minden, komoly megfontolás tárgyává kellett tennem az ügyet. Mindenekelőtt meg kellett győződnöm az igazságról. A távcsőhöz léptem, ide-oda forgattam a piros gyűrűt s minden nehézség nélkül be tudtam állítani a lencséket úgy, hogy nem maradt a képben más, mint az a nagy, kerek betonkád, amely nyáron virággal telve kedves színfoltot jelentett a házunk előtti utcasarkon; most télen persze csak szürke folt volt sok egyéb szürkeség között. Bevallom, remegett a kezem. Az ablakhoz léptem, kitártam mindkét szárnyat s kihajoltam. Az utcai lámpák fényében a második emeletről is világosan láttam a betonkádat, ha nem is
olyan élesen és tisztán, mint a távcsövön keresztül, mert ott még a nyári virágok megmaradt, fekete csonkjait is egyenként meg tudtam különböztetni. Nos, tudnom kellett... Ismét a csőbe néztem, aztán röviden megérintettem a fekete gombot. Finom szisszenés, alig hallható... A betonkád vörösen felizzott, megduzzadt, aztán feketén szétpukkadt, mint a pöffeteggomba. Az ablakhoz szaladtam újra és lenéztem. A virágtartó helyén nagy, csúnya, sötét lyuk ásított az égre s persze felém is. - Ó, Uramisten! - nyöszörögtem. S valóban szörnyű volt még csak elképzelni is, hogy ugyanígy szétrombolhatnék bármi mást is; például a szemben lévő bérházat, ahol negyvenkét lakásban negyvenkét család alussza az igazak (vagy kevésbé igazak) álmát; mi lenne az emberekből? Ők is vörösen felizzanának s feketén elpukkadnának? Nem, úgy döntöttem, hogy ezt inkább nem próbálom ki. Mi lenne egy egyiptomi piramissal? Óvatosan megfogtam a csövet. Hamarosan rájöttem, hogy a rendszer alapjában véve nagyon egyszerű, mert akárhogy is tologattam a csövet, tengelye mindig merőlegesen állt a gömb felületéhez, cső és gömb titokzatos egységet képezett, mert ha a piros gyűrűt forgattam, a gömböt igazgattam, s attól függően, hogy a csövet közelebb vagy távolabb húztam a gömbhöz, kisebb vagy nagyobb egységeket foghattam a képbe. Néhány perc után előttem volt a Cheops-piramis. Ha most megnyomom a gombot, holnap reggel tele lesznek az újságok. Amivel persze figyelmeztethetném a kedves emberiséget arra, hogy jó lesz vigyázni. Viszont: igazán kár lenne a piramisért... A Kínai Fal? Itt van, valóban irgalmatlanul hosszú, de néhány szelvényt ki lehetne belőle vágni, ez is nagyon hatásos lehetne. De hát olyan szépek az öreg falak! Nézzünk modernebb dolgokat. Párizs... Na, ugyan ki bántaná Párizst? Moszkva... A Kreml. Valóban hivalkodó pompa, de hát ha az oroszoknak ez kell? Ha megnézem a washingtoni Fehér Házat... Megnéztem. No persze, ugyanaz amerikai, puritán változatban. In gustibus non est disputandum, amit - Rejtő alias P. Howard után szabadon - úgy fordíthatnánk magyarra, hogy az ízlések és a pofonok különbözők, ebbe tehát nem szabad beleszólni. - Ne hülyéskedj, ez most igazán komoly dolog - intettem magamat. Ennyi hatalom egyetlen ember kezében! Még az elképzelés is elviselhetetlen! S hogy ez az egyetlen ember éppen én voltam, nem vígasztalt, ső ellenkezőleg! Rövid megfontolás után megegyeztem ugyanis magammal abban, hogy minden fantáziám összekaparásával el tudnék esetleg képzelni olyan embert, aki alkalmas és méltó lenne ilyen felelősség vállalására, ennek a képzelt valakinek azonban legalább ezerszer okosabbnak, tudósabbnak, higgadtabbnak, erősebbnek, ügyesebbnek, bátrabbnak, határozottabbnak, meggondoltabbnak, toleránsabbnak s főképpen bölcsebbnek kellene lennie nálam. Ezt világosan láttam, tehát hiábavaló lett volna tagadni; s miután már tizenhat éves fővel mindig rajtacsíptem magamat a hazugságon, több mint ötven éve valóban leszoktam arról, hogy hazudjam önmagamnak. Na, nézzük tovább... New York, Manhattan, Wall Street.. Szétrúghatnám, mint tyúk a töreket. Hmmm... De ott is annyian élnek! Egyetlen gombnyomás és... Nem, nem! A hideg rázott a gondolatra... Nézzük a pillanatnyi válságok gócpontjait. Bosznia... No persze, itt voltaképpen ki kellene irtanom a szerbeket. Meg is tenném, ha nem tudnám, hogy elfogult vagyok velük szemben a vajdasági magyarság miatt... A fene egye meg, keressünk valami mást: olyan területet, ahol nincs személyes érintettség. Izrael, Palesztina... Vagy mind a két felet kiirtom, vagy egyiket sem. S mivel nekem nem fekszik az emberirtás, nyilván jobb, ha nem szólok bele a dologba.
Nem akarom nyújtani... Ne higgye azonban senki, hogy könnyelműen vagy felelőtlenül jártam volna el. Ó nem! Órákig törtem a fejemet és vért izzadtam. Még arra is gondoltam a végén, hogy fölajánlom a készüléket az Egyesült Nemzetek Szövetségének, amiből mindenki láthatja, hogy a legőrültebb lehetőségeket is mérlegelés tárgyává tettem. S már hajnalodott, amikor behoztam a konyhából a húsverő kalapácsot. Nem is kellett erősen odacsapnom. S a lisztnél is finomabb port, amely a szőnyegre hullott, könnyedén fölszívta a porszívó; kicsiben a földi technika se kutya... Azóta azonban - sajnos - rosszul alszom. Állandóan kínoz a gondolat: jogomban állt megsemmisíteni az angyali pokolgépet? Nem kellett volna megtartanom és... Nem tudom, nem tudom, nem tudom? Mit gondolsz, Nyájas Olvasó?
LIDÉRCNYOMÁS, AVAGY: AZ IDEGENSÉG APOTEÓZISA
Őrjöngve sárgállott a fullasztóan forró nyári délután, s míg megkönnyebbülten siettem a lankás dombok között váratlanul felbukkanó falucska felé, érthetetlen okoknál fogva folyton óriási narancsokra kellett gondolnom. A keskeny dűlőút napsugárban fürdő gabonaföldek között kígyózott s hamarosan elvitt az első házakig. Tiszta, gondosan ápolt parasztházak voltak, épp hétköznapiságuk miatt oly meghitt-kedvesek. Az első kerítés mögött, amelyet elértem, nagy, fekete farkaskutya ugrott magasra vadul ugatva, rám pillantott, aztán megpördült, behúzta a farkát s nyüszítve elszaladt, Ekkor azonban jött már velem szemben az első emberi lény is, olyan tíz év körüli gyerkőc, megnyerően élénk arcú fiúcska. - Állj meg, öcskös - szóltam oda neki barátságosan. A fiú megtorpant s nagy, kerek szemekkel felnézett rám. Nem tudnám már megmondani, mit akartam neki mondani vagy kérdezni tőle, ez azonban nem is érdekes, miután nem beszélhettem tovább. A kedvesen huncut gyermekarc hirtelen eltorzult a rémülettől, a fiú elnyikkantotta magát, mint a megijesztett pocok, falfehér lett s úgy megtántorodott, hogy azt hittem, mindjárt összeesik. Hozzá ugrottam, hogy karomba vegyem s megóvjam a zuhanástól, de ekkor hangosan felsikoltott, sarkon perdült és hihetetlen gyorsasággal, vadul rikoltozva elvágtatott. Értelmetlen kiáltásait életem végéig nem felejtem el: éles, velőtrázó sikolyok voltak, bugyborékoló tremolóban... Ahogy az ember csak lidércnyomásos álomban kiabál. Fölháborodottan visszafordultam. Ki vagy mi ijesztette meg így ezt a szegény kölyköt?. De csak a keskeny utat láttam, a mértéktelenül sárga gabonaföldeket s néhány zömök fát a lágyan emelkedő domb tetején. Nem, akárhogy is meregettem a szememet, semmi ijesztőt nem tudtam felfedezni. - Hallja maga! Maga madárijesztő! A női hang a hátam mögött még felháborodásában is kellemesen csengett. - Hát mit képzel maga, így megrémíteni azt a szegény gyereket? Ágról szakadt csavargó! Maga szörnyeteg! Pillanatra sem jutott természetesen eszembe, hogy mindezt magamra vonatkoztassam. Kedélyes, hétvégi vándorláshoz persze senki nem húz frakkot, de könnyű lódenből készült zakómat s térdnadrágomat igazán nem lehetett ócska rongynak nevezni. S még hogy én ijesztettem volna meg a gyermeket? No de kérem! Nem akartam azonban mérgelődni. Különben is: olyan bájos volt a haragos női hang! Mielőtt megfordultam volna, felöltöttem tehát legnyájasabb s - véleményem szerint - legmegnyerőbb mosolyomat. Az ellenséges de bájos hang tulajdonosa már közvetlenül előttem állt: jól ápolt fiatalasszony, egyszerű háziköntösben is szemet s szívet gyönyörködtető látvány. Dús, sötétszőke haja a gyors futásban elragadóan összekuszálódott, kipirult arccal, szemöldökét szigorúan összehúzva haragtól szikrázó pillantást vetett rám. De aztán... A rúzs nélkül is ingerlően piros ajkak gyámoltalanul szétnyíltak, a nagy, sötétkék, smaragdzöld pontocskákkal ékített szemek majd kiugrottak a rémülettől, a kerek, pirospozsgás arc fehér lett, mint a frissen meszelt fal. Az asszonyka felvisított, kiáltása velőkig hatott. Villámgyorsan megperdültem, hogy elkapjam a nyilvánvalóan mögöttem álló rémet, de megint nem láttam semmit s talán éppen ezért egyszerre lúdbőrös lett a hátam. No mindegy! Visszafordultam, hogy megnyugtassam az
asszonykát, aki azonban már messze járt, szélesen kiterjesztett karjaival vadul hadonászva és szinte tántorogva rohant végig az utcán, közben hangosan és értelmetlenül sikoltozott. Mindez persze nem maradhatott észrevétlenül. Ajtók, ablakok nyíltak, emberek rohantak az utcára, főként férfiak. Rögtön csoportba is verődtek, s nem vehettem zokon tőlük, hogy ellenségesen, sőt fenyegetőn néztek arra, ahol én álltam, egyedül. Gyors léptekkel indultam feléjük, nem azért, mintha meg akartam volna bármit is magyarázni, hiszen magam sem értettem semmit, sokkal inkább azért, hogy csatlakozzam hozzájuk s velük együtt forduljak szembe a titokzatos rémséggel, amely láthatatlanul és megfoghatatlanul lebegett valahol mögöttem. Ezt a képet sem fogom elfeledni életem végéig: az otthonos hanyagsággal öltözött, sötéten pillantó férfiak élén valóságos óriás állt, csaknem két méter magas, tagbaszakadt ember, ujjatlan trikója látni engedte a hatalmas, bár már kissé elhájasodott izmokat a vállán és a karjain; jobb kezében rövid, széles pengéjű kézifűrészt tartott. Kerek, szeplős arca egyébként bizonyára jóindulatot sugárzott, most azonban a harag legveszedelmesebb fajtája ült rajta: a félelem dühe. Ez a düh sötétlett a körülötte és mögötte állók arcán is, s nekem arra kellett gondolnom, hogy egy kézifűrész közelharcban rendkívül veszélyes fegyver is lehet... Oktalanság lett volna azonban arra gondolni, hogy az emberek félelme és haragja ellenem irányul; miért is? Mentem tehát tovább, még meg is gyorsítottam lépteimet s láttam, hogy sáppadnak el a haragtól sötétvörös arcok, a kidülledő szemekben már nem is félelem ült, hanem esztelen, minden értelmet meghaladó pánik; az óriás alakjának körvonalai szinte feloldódtak a reszketésben, a fűrész csörömpölve hullt a földre, valaki értelmetlen szavakat dadogott, egy másik fuldokolva hörgött, s szinte megváltásnak hatott az első üvöltés kitörése. Aztán üvöltöttek valamennyien, vonítottak és menekültek, úgy rohantak, mint ahogy csak akkor rohan az ember, ha a biztos halált érzi maga mögött. Néhány másodperc után egyedül álltam a teljesen kihalt utca közepén, éreztem, hogyan kúszik fel a testemen a hideg borzadály, mint lassan emelkedő, jeges áradat. Térdeim megcsuklottak s az ujjaim remegtek, amikor megpróbáltam cigarettára gyújtani. Mert hát nem jutott eszembe okosabb. Mit is tehettem volna? No persze: nagyon jól tudtam, mit kellett volna tennem. A rémség nyilván valahol mögöttem volt, megfordulni és szembenézni vele, ez lett volna helyes, értelmes és egyedül emberhez méltó. Az ehhez szükséges bátorságot azonban már nem tudtam összekaparni. Közben nem is attól féltem, amit esetleg láthatnék; bár semmi elképzelésem nem volt arról, hogy mi lehetne az, kész lettem volna mindennel szembenézni, de a gondolat, hogy talán újra nem látnék semmit, bénító pánikba ejtett. Álltam tehát, egész testemben remegve hadakoztam a gyufákkal, négyet vagy ötöt is eltörtem, míg sikerült végre meggyújtani egyet; a láng lobogás nélkül égett, világosan és mértéktelenül sárgán, megint csak az óriási narancsokra kellett gondolnom... Az első szippantás kissé megnyugtatott, de csak tétovázva fújtam ki a füstöt. Nem volt többé ürügyem arra, hogy tovább álldogáljak, tennem kellett valamit. Világos volt az is, hogy mit: minél előbb el kell hagyni ezt a nyilvánvalóan elátkozott falut. Legegyszerűbb lett volna természetesen visszafordulni, ehhez azonban nem volt már merszem. Nem maradt más hátra: folytatnom kellett az utat. Mentem tehát tovább, nem néztem sem jobbra, sem balra, inkább éreztem mint láttam a függönyök lebbenését az üvegtáblák mögött, az elszörnyedt kiáltásokat azonban hallottam a
zárt ablakokon keresztül is, ahogy elmentem a házak előtt. Aztán egyszerre tágas téren álltam, takaros kis templom előtt. A harangok őrjöngve kongtak, visító és vonító emberek menekültek fejvesztetten, még a templom is futni szeretett volna, a torony aggasztóan imbolygott, s rengett a föld. Csak tovább, tovább! Nem akartam törődni semmivel, mi közöm hozzá? A hisztériás hangorkán viszont egyre inkább az idegeimre ment. Egyszerre súlyos kezet éreztem a vállamon: tekintélyes egyenruhába bújtatott rendőr lépett mellém. Mondani akart valamit, de amikor feléje fordultam, elfehéredett az arca, csak hörögni tudott, kifordult szemmel összeesett. Nem érdekes, csak tovább, tovább... A tér hamarosan elmaradt mögöttem, egyedül lépkedtem a falu üres főutcáján, míg el nem értem a fodrászüzlet széles kirakatát, amelyben a testápoló és szépítő szerek, hajbodorító szerszámok s különféle parókák között ügyes reklámötletként nagy tükör is állt vastag fölirattal: "Nem esedékes még az új frizura?" Egyszerűen lehetetlen volt úgy elmenni a kirakat előtt, hogy az ember szembe ne pillantott volna önmagával. Így láttam meg a saját arcomat. Igen: ez az arc a tükörben kétségtelenül az én arcom volt. Nem tudnám leírni, milyen volt. Még csak meg se akarom próbálni. Elég, hogy láttam. Fölordítottam és rohanni kezdtem. Nyüszítve és vonítva nyargaltam a teljesen kihalt utcákon át, üvöltve és visítva rohantam még akkor is, amikor már rég elhagytam a falut. S máig is rohanok, nyüszítve és vonítva, ha közben meg nem haltam...
A SZENTESTE TÖRTÉNETE
- Papa, papa, ugye elmeséled megint, hogy is volt az a szentestén? - A kis Bori rövidszoknyás forgószélként rohant át a tágas lakószobán és átölelte az apját, aki éppen az utolsó csillagszórókat tekerte rá az ember magasságú fenyő legfelsőbb ágára. - Naná, hogy elmondja - kiabálta Feri, aki alig maradt el húga mögött. Ő már persze méltóságán alulinak tartotta volna, hogy átölelje apját. - Ugye elmondod apu? A szentestén a szenteste történetét... Muszáj elmondani. - Ugyan, gyerekek! - intette le őket az apjuk, ami persze álszent képmutatás volt, hiszen titokban nagyon büszke volt arra, hogy felcseperedő gyermekei - Feri már tizenkét éves volt, Bori már kilenc - még mindig nagyra becsülték a papa meséjét. - Hányszor hallottátok már? Hiszen kívülről tudjátok! Tanultátok az iskolában is... - Ugyan, apu! Az iskolában! Süket duma! - Feri fölényesen legyintett a kezével. - Senki nem tudja olyam szépen, mint te! Senki! - Csodálatosan szép éjszaka volt - kezdte Bori ragyogó szemmel. - Természetesen hó nélkül, ott akkor sem volt hó, ma sincsen, az az éjszaka mégis fehérebb volt és fényesebb, mint nálunk a legtisztább téli éj... Nem, papi, igazán! Senki nem tudja ilyen szépen! - Te lány, hiszen kívülről tudod az egészet! - Na és? Baj az? - Bori hangja könyörgőre fordult. - Pont ez a hecc benne - tódította Feri. - Jó, jó, ha minden áron akarjátok, - adta meg magát elégedetten az apa. A két gyermek ujjongva futott a széles fotelhez, amelyben még mindig kényelmesen elfértek mindketten, illedelmesen leültek s apjuk arcára függesztették tekintetüket, amikor az helyet foglalt velük szemben, a másik fotelben. - No hát... - kezdte az apa. - Csodálatosan szép éjszaka volt, természetesen hó nélkül, ott akkor sem volt hó, ma sincsen, az az éjszaka mégis fehérebb volt és fényesebb, mint nálunk a legtisztább téli éj. Az izzó csillagok között magasan lebegett a telihold, az egész eget földöntúli fény töltötte be, amilyet sem azelőtt sem azóta nem látott emberfia. A Betlehem nevű városkában azonban ezt nem vette észre senki, az emberek sajnos mindig hajlottak a vakságra, s ezen bizony nem változtatott az utolsó ezerkilencszázkilencvenhat esztendő sem. A városka szűk, tekervényes utcáin fiatal emberpár botorkált küszöbről küszöbre, szállást keresve. Mindenki láthatta, hogy alig állnak a lábukon, de... - Mindenki láthatta volna, papa, - igazította helyre Bori az elbeszélés menetét. Az apa mosolyogva bólintott. - Mindenki láthatta volna, igazad van, Bori, de senki nem akarta látni. Mindenütt elutasították őket, mert az emberek... - Buták és önzők - mondta a két gyerek egy hangon. - Úgy van, és sajnos ezen sem változott semmi azóta - folytatta bólogatva az apjuk. - Ó, ha tudták volna... - suttogta Bori kellemes borzongással, - Hülyeség - oktatta ki a bátyja. - Akkor állatian unalmas lenne az egész. - Hogy beszélsz? Szégyelld magad! - háborodott fel Bori. - Hogy beszélek? Így beszélek! Talán nincs igazam, apu?
- Na, na... Amit mondtál, bizonyos szempontból igaz, de ahogy mondtad... - Na látod! - kiáltott egymásra a két gyerek azonos szavakkal, mert mindkettő úgy érezte, az apa neki adott igazat. - Szóval, az ifjú párt mindenütt elutasították - folytatta gyorsan az apa, meg akarván előzni a csírázó veszekedés kifejlődését. - Pedig szegény asszony már csaknem összeesett. De hiába, akárhol is kopogtattak, minden ajtó zárva maradt. Támolyogtak hát tovább és... Ezúttal a lakásajtó elektromos gongjának dallamos zengése szakította félbe az elbeszélést. Az apa bosszúsan ráncolta a szemöldökét, az anya idegesen szaladt be a konyhából. - Hát ez meg mi - támadt neki szokott idegességével a férjének - vársz valakit? - Dehogy várok - védekezett a férfi. - Nem is tudom, ki az ör... Az elektromos gong újra megszólalt. - Nahát, ez aztán! - Az anya összecsapta a kezét. - Ilyen nincs! Hát már a szentestén sincs nyugta az embernek? - Te, nem lehet, hogy... - suttogta Bori a bátyja fülébe. - Te, az lehet, hogy... - Hülyeség - mordult rá halkan Feri. Rövid megfontolás után meg is ismételte. - Hülyeség. A gong hangja harmadszor zengett végig a lakáson. Az anya idegesen összerándult. Az apa gyámoltalanul megemelte a vállát, torkát köszörülte, megigazította a nyakkendőjét és az ajtó felé indult. A gyerekek követni akarták volna, de az anya visszatartott őket a lakószobában. A lakásajtó közvetlenül a kertre nyílt, amint az gyakran előfordul földszintes családi házaknál. A kinyíló ajtó keretét ezüstös fényt árasztó köd töltötte be, s e titokzatos sugárzás közepén két árnykép állott, egy vézna férfi, fáradtan lecsüggő vállal s egy elformátlanodott asszonyi alak. - Bocsásson meg, uram... - A fáradtságtól rekedt hang szinte csak suttogott. - Bocsásson meg, de fényt láttam... Legalábbis azt hiszem... És gondoltam... Ha megkérhetném... Ha tudnának szállást adni... Az asszonyom már összeesik... Hiszen látja, ebben az állapotban... Csak erre az egyetlen éjszakára... - De ilyet... Ki hallott már ilyet? - A megzavarodott apa hangjából határtalan elképedés beszélt. - Itt vannak! Ők azok! - suttogta Bori. Ki akart surranni az előszobába, de anyja a karjánál fogva visszahúzta. - Ha csak pár órára is - könyörgött tovább a rekedt hang. - Hogy kicsit megpihenjen szegény. Hiszen már lépni sem tud. - De hát... Hogy jön egyáltalán erre a gondolatra, ember? - tört ki az apa. - Attól félek, eltévesztette az ajtót. Ez nem hotel vagy fogadó, hanem magánlakás. Érti? Menjen... - Nincs nekünk pénzünk, uram. Semmink sincs, nem tudnánk fizetni - suttogta végképp megtörve a hang. - Ó hát ez... Ezt igazán sajnálom... De hát... Igazán nem tudom... - Az apa érezhetően elbizonytalanodott. - Engedd be őket, papi, engedd be őket! - Bori hangja tisztán csengett, mint az üvegharang. - Fogd be a szád! - kiáltott rá az anyja s visszalökte a gyereket a lakószobába. - Maguk pedig menjenek az állomási misszióhoz, vagy az üdvhadsereghez! - kiabált az ajtó felé. - Mit képzelnek? Egyszerűen berontani vadidegen emberekhez, még hozzá éppen szentestén! Csukd be ajtót, Ferenc, azonnal csukd be!
- Nagyon sajnálom. - Az apa a vállát vonogatta, bizonytalanságát mintha elfújták volna. Igazán lehetetlent kívánnak, be kell látniok maguknak is. - Becsapta az ajtót, de rövid megfontolás után újra fölrántotta. - Próbálják meg a rendőrőrszobán - kiabált, pedig már nem is látott senkit. - Ott biztosan kapnak valami segítséget. Jobbra a második utca. A titokzatos, áthatolhatatlanul fénylő ködből válasz érkezett; ez azonban egészen más hang volt, tisztán és mélyen kondult, de hidegen és keményen. - Még se volt fény az, amit látni véltem. Az ajtó végképp becsukódott. Az apa ezúttal beakasztotta a biztosító láncot is, kétszer ráfordította a kulcsot, aztán visszatért a lakószobába, ahol az anya a hangosan zokogó Borit korholta. - Ne csinálj cirkuszt, Bori! Mit tudod te, miféle emberek voltak? Hajléktalanok, csavargók, talán bűnözők is! Kinek jutna egyébként eszébe így bekéredzkedni idegen otthonba? Álmunkban még a torkunkat is elvághatták volna! Ó, a kalács! Te jó ég, a kalács! Megfordult és kiszaladt a konyhába. Bori sírt még egy sort, Feri mély gondolatokba merülve bámult maga elé, mintha a perzsaszőnyeg mintáit tanulmányozta volna. Az apa le-föl járkált a szobában, megigazított néhány állítólag ferdén lógó képet a falon, aztán a szobájukba küldte a gyerekeket, hogy elrendezhesse az ajándékokat a gazdagon díszített karácsonyfa alatt. A szenteste története befejezetlenül maradt. Nem is esett szó róla, soha többé...
A LEGELSŐ APA
- Jó uram, ti aztán értitek a dolgotokat! - A pocakos, jeruzsálemi kereskedő fényes-fekete szakálla valósággal remegett a mohó lelkesedéstől. - Jerikó környékén, a Jordán völgyében ismerek minden talpalatnyi kertet, ahol mirhát termelnek! S ha én mondom, elhiheted: egyetlen egy sem veheti fel a versenyt a tiétekkel. A magasra nőtt, szikár férfi, akinek a hízelgő dicséret láthatóan jól esett, azt az egyszerű, fehér ruhát viselte, amelyet az egyiptomi Heliopolisz templomainak papjai ősidők óta hordanak. Pillantását szinte rajongó szeretettel hordta végig a gondosan nyesett bokrokon, amelyek kissé a vadszőlőre emlékeztettek. Mentében végigsimított a kezével egy vékony ágon, szétdörzsölte ujjai között a szürkés-zöld gyantát, majd kezét a szakállas vendég szimatoló orra alá tartotta. - Ó, illatok illata! - A látogató kifordította a szemét s ég felé dobta rövid, vastag karjait. - Ó uram, a mesterek mestere vagy! A kert urának öntelten szerény mosolya elmélyült. - A királynő nem vaktában választott - mormolta csöndesen. - A legjobb kertészeket kereste ki Jerikóban, amikor úgy döntött, hogy Heliopoliszban balzsamot telepít. S akkor én voltam a legjobbak legjobbika. Így lettem itt főkertész és pap... Az egyenlőtlen pár lassan ballagott a széles, egyenes úton, amely a kert közepén az egyetlen kapuhoz vezetett, mert a drága növények kertjét magas kőfalak óvták. Az út szélén nagy, agyagból égetett amfórák álltak, amelyekbe szorgos kezek gyűjtötték az aranynál értékesebb gyantát; az út a másik végén, a kapuval szemben, közvetlenül a kőfal előtt körré tágult, ahol éppen megfordult a két kerekű kocsi, majd megállt az első sorok mellett, s a nagy csontú, csaknem ló nagyságú öszvér türelmesen várt, míg két izmos ember a kocsira emelte a megtelt korsókat. - Ez az életem műve, barátom. - A főkertész körbe mutatott a kezével. - Kleopátra királynő már régen meghalt, s nekem sincs már sok hátra. Megöregedtem. S bár ma már voltaképpen nem törődik velünk senki, igyekszünk jól végezni a munkánkat. - S biztosan jó üzleteket is csináltok. - A kereskedő pillantása mohón fürkészett a másik arcában. - Miért nem Jerikóban vásárlod a gyantát? - tért ki a kertész a válasz elől. - Ott a rómaiak az urak. - A kis kövér bosszúsan vicsorított. - Vagy két éve kineveztek egy minden hájjal megkent görögöt legfőbb intézőnek, mert nyilván úgy gondolják, hogy jobb, ha csak egyetlen ember lopja meg őket. Nekünk azóta nagyon nehéz a dolgunk. S azóta a Jordán völgyéből minden Rómába vándorol, ami csak kicsit is mirha után illatozik. - A mi termésünk pedig a Nagy Templomé - mondta zárkózottan a kertész. - No de azért... Biztosan tudtok itt-ott... - A kereskedő nem fejezte be a mondatot, kezével olyan mozdulatot tett, amelynek jelentősége nem változott azóta, hogy az első lopás alkalmával bevonult az emberi történelembe. - Biztosan tudnánk. - A kertész arca megmerevedett, szeme megvetően elnézett a kis pocakos feje fölött. - Tudnánk, de nem tesszük. - Akkor mi hasznotok a jó munkából? - A kereskedő bosszúsan és értetlenül rázta a fejét.
A kertész nem felelt azonnal. A két férfi lassan haladt a kapu felé, ahol egy hatalmas majomkenyérfa ágai jótékonyan beárnyékoltak egy alacsony sövénnyel körülvett, kis udvart és a sötét iszaptéglákból épült házikót, amely voltaképpen csak a vastag védfal része volt. A főkertész megállt a több száz éves faóriás vastag törzse előtt, megfordult s végigjártatta tekintetét a kerten, aztán kísérőjére nézett. - Sok minden bűzlik ezen a világon, barátom - mondta kis, szarkasztikus mosollyal. - Ha munkámmal s ezzel a kerttel csak kicsit is enyhítem a bűzt... Nos, én nem kívánok többet az élettől. A szakállas zsíros arca világosan mutatta, hogy felfoghatatlan számára az, amit hallott. A kertész a vállát vonogatta; ettől az embertől nem is várt megértést. Tovább indult a kapu felé, nem törődött a másikkal, aki száját mérgesen harapdálva követte. Még nem érték el a kaput, amikor szabálytalan s valahogy mégis ritmikus kopogásra lettek figyelmesek. A kertész megállt, pillanatig összehúzott szemöldökkel hallgatózott, majd könnyedén fölnevetett s az alacsony sövényhez lépett. A kis udvarban, ott ahol az árnyék legtömörebb volt, gondosan lesimított lécekből mesterien összeácsolt ketrececske állott. Padlóján a puha gyapjútakaró élénk színekkel világított. A ketrecben ülő gyermek mindkét kezében jó arasznyi, ujjnyi vastag, tarkára festett fapálcát tartott, ezeket ütögette egymáshoz. A pálcák különleges fából lehettek, mert a kopogás szinte csengésnek hangzott. A két férfi megjelenése a sövény mögött nyilván nem ért el a kisfiú tudatáig, aki legfeljebb két és fél éves lehetett s olyan odaadással játszott, amire csak az ilyen korú gyermekek képesek. Elmélyedésének kristálytömbje védő oszlopként emelkedett a ketrec fölött. - Ebből lesz a jó ácsmester! - A kereskedő öblös, nagy hangú nevetése az udvar csendjében szinte visszataszítóan hatott, de nem tudta áttörni a gyermek páncélját. - Jó urak, kérlek ne zavarjátok a gyermek nyugalmát! A két férfi meglepetten hátra fordult. Az, aki e szavakat csöndes, alázatos de határozott hangon intézte hozzájuk, közvetlenül mögöttük állt; most, hogy feléje fordultak, karjait összefonta a mellén és mélyen meghajolt a főkertész előtt. Középtermetű ember volt, majdnem vézna, s nyugodt testtartása ellenére azt a benyomást keltette, hogy izmai görcsösen megfeszülnek. Koromfekete szemei szúrósan, éberen és bizalmatlanul pillantottak a világba, bizalmatlanságuk azonban nem a látottaknak szólt, ezek a szemek önmagukban nem bíztak, olyan ember szemei voltak, akinek meg kellett tanulnia, hogy a látott dolgok néha nagyon távol állnak a valóságtól. - Derék József, csak nem akartál megijeszteni? - A főkertész szelíden beszélt, inkább tréfásan, mint szemrehányón. - Ez József, egyik legügyesebb emberem - magyarázta vendégének. Pedig nem is kertész, hanem ácsmester. Egyébként - tette hozzá kis szünet után - a te királyod elől menekült, nem is olyan régen. - Heródes elől? - Él még a király? - Ezt a Józsefnek nevezett kérdezte, aki láthatóan feszülten várta a választ. - Hogy él-e még? - A kereskedő ismét vicsorogva nevetett. - Ebek királya, hogyne élne! S ki fog zavarni a világból, ha mirha nélkül térek vissza! Mert Herodiás is él még s neki mirha kell, mirha, mirha! Akkor menekülhetek én is. És mit tettél, te ács? - Semmit. A király a fiam életére tört.
- A derék József mindig ezt állítja. - A főkertész ravaszkodón mosolygott. - Legegyszerűbb, ha elhisszük neki, nem? A kereskedő megperdült s a gyermekre bámult, aki még mindig elmélyülten játszott pálcáival. - Ho-hó! Nem is olyan hihetetlen - mormolta a szakállába. - Igen, igen, komolyan beszélek erősködött. - Jeruzsálemben sok mindent beszélnek: vagy jó két évvel ezelőtt a környező falvak egyikében állítólag lemészároltak minden újszülöttet. Nem, nem a rómaiak! Heródes emberei... - Ennek ugyan mi értelme lehetett volna? - A kertész kelletlenül s hitetlenkedve rázta a fejét. - A hatalmasok gyakran cselekszenek értelmetlenül - vonogatta a vállát a kereskedő. - Sok minden bűzlik e világban, mennyi minden! - A kertész most a gyermek felé fordult. Nos, igazán kár lett volna érte, remek kis kölyök. Anyjának legszebb éke s atyjának büszkesége, igaz, József? - Büszkesége? - Az ácsot mintha meglepte volna ez a szó. Ő is a sövényhez lépett s úgy nézte a fiát, mintha először látná. - Anyjának éke, az igen... De apjának büszkesége? - motyogta alig érthetően. - Lehet, talán... Honnan tudjam? Minden esetre: ő az úr s én a szolgája vagyok... - Ó, hi-hi - vihogott a szakállas. - Azt hittem, az apja vagy. - Nem szolgája az atya gyermekének? - Oktalanul beszélsz, József - mosolygott a főkertész. - Én öt gyereket neveltem föl s azt hiszem, azzal szolgáltam őket legjobban, hogy uralkodtam rajtuk. - Nem tudom? - József vontatottan, bizonytalanul beszélt, ujjait többször is belefúrta sűrű, fekete hajába. Én inkább úgy uralkodnám rajta, hogy szolgálom. De ehhez nem vagyok elég erős... - Csaknem félénk pillantást vetett a gyermek felé. - De akkor legalább... Csak addig akarok uralkodni rajta, amíg szolgálni tudom, azon túl nem. Azaz hogy... - Gyámoltalanul vakargatta fejét a füle mögött, mélyen barázdált homlokán kövér izzadtságcseppek gyöngyöztek. - Akarom mondani, ahol nem tudom szolgálni. ott uralkodni sem akarok fölötte. Nem, nem, ez se jó... Úgy gondolom, egyáltalán nem uralkodhatom fölötte, hogyan is tehetném? És ha mégis, akkor csak azért, hogy jobban tudjam szolgálni? Mert én... Nem, nem így? Azt hiszem? - Zavartan elhallgatott, karjai tehetetlenül lehulltak, most egész arcát izzadtság borította. - Ácsmester, magad se tudod mit akarsz - morgott gorombán a kereskedő; mint az ilyen szabású emberek általában, rögtön kész volt ostobaságnak tartani mindent, amit nem volt képes megérteni. - József, én is azt hiszem, hogy butaságot beszélsz. - A főkertész a másikkal ellentétben jóindulatúan mosolygott. - Már hogyne szolgálhatna az ember azoknak, akiken uralkodik? Ez az igazán jó királyok művészete s természetesen az atyáké is. A szolgálathoz is hatalom kell, József. A szolga hatalom nélkül csak rabszolga. - A hatalom! - kiáltotta az ács szenvedélyes megvetéssel. - A hatalom mindig véres köntöst visel! - No, ebben van valami igazság - dörmögte közbe a szakállas. - József, József! - A kertész még mindig elnéző hangon beszélt. - De azért te is ketrecbe zártad a fiadat! - Nem, nem! - Az ács konokul rázta a fejét. - Védő rácsot építettem kedvenc játszóhelye köré. Az egészen más!
- Ej, József! Nem ugyanaz az eredmény? - Sok folyó ömlik a tengerbe - mormolta voltaképpen összefüggéstelenül az ács. - Az egyik a hegyek tiszta vizét hozza, a másik a mocsarak mérgét... - Na, ez egyre cifrább lesz! - A pocakos megvetően szuszogott. - Ezzel mit akarsz megint mondani? Folyó vagy te s a fiad a tenger? Ki hallott ilyen bolondságot? - Hát József, ha ez hasonlat akar lenni, akkor igazán sántít mindkét lábára. - A főkertész hangosan nevetett. - Mert nézd: a tenger él a folyók nélkül is, de hol lenne a fiad nélküled? - Ó uram, hidd el, ő lenne nélkülem is. - József nyugodt biztonsággal beszélt. - Csak akkor éppen valaki más állna a helyemen, valaki, aki azonban épp így gondolkodnék... - Ohó! Soha! - kiabált közbe a kereskedő. - Én soha nem gondolkodnék így, ha az apja lennék is. - Ezért nem is lehetnél az apja. - József hangja most keményen csengett. - De József! - Most már a kertész is kezdte elveszíteni a türelmét. - Nem éppen most mondtad, hogy bárki más... - Megbocsáss uram, nem azt mondtam. Valaki más, nem bárki más! Valaki, aki fel tudja fogni azt, amit nekem meg kellett tanulnom. - Ó! És mit kellett neked megtanulnod, derék József? - kérdezte a főkertész meglepve és kíváncsian. József nem felelt azonnal. Sokáig állt, lehajtott fővel s a szavak végül is lassan, töredezetten, szinte akaratlanul formálódtak az ajkán. - Az én fiam - sóhajtotta különös hangsúllyal, amivel hallgatói nem tudtak mit kezdeni. - Az én fiam? Mit jelent az, hogy az én fiam? Mi az enyém rajta vagy benne? Idegen jövevény, egy másik világ követe. Az én fiam? Mit tudok róla? Mit tudhatok arról a másik világról, mit arról, hogy milyen üzenetet bíztak rá? Az én fiam? - kérdezte csaknem kiáltva, ugyanazzal a különös, alázatosan lázongó hangsúllyal. - Anyjának legszebb dísze, igen! Atyjának büszkesége? Az is lehet, de nem az én büszkeségem! Idegen lény, idegen világból, szemében idegen üzenettel. S én, aki mintegy apja lettem, mit tehetnék mást, mint hogy szolgálok neki? - De hát nem szereted? - akarta tudni a főkertész, akit meglepett és meg is zavart az egyszerű ácsmester kitörése. - Hogy szeretem-e? Ó uram, nem látod, mennyire értelmetlen ez a kérdés? Lehet, hogy szeretem, lehet hogy nem, magam sem tudom. Biztos csupán, hogy nem értem. S néha azt gondolom, nem lehet szeretni azt, amit nem ért az ember, néha meg azt, hogy csak az érthetetlen igazán szeretetre méltó. De nem mindegy? Szeretetben vagy gyűlöletben, tehetetlen haragban vagy értetlen csodálatban: nekem csak a szolgálat marad. Igen... Elhallgatott, némán bólogatott maga elé, sovány, elgyötört arca teljesen átszellemült. - Igen, ez az, igen? A szolgálat az enyém, semmi más? Öröm? Büszkeség? Csak a szolgálatban? Szavai érthetetlen mormolásba vesztek, tekintete üressé válott, a másik két férfit elfeledni látszott. - Bolond ez, nem is kicsit - morogta halkan a pocakos. - Talán nem is - válaszolta a kertész ugyancsak csöndesen. - Csak éppen túl sokat töri a fejét teljesen hétköznapi dolgokon. - Most teljesen elmerült. Pontosan, mint a fia. - Legjobb, ha hagyjuk őket.
A két férfi magára hagyta a sövény mellett elveszetten álldogáló ácsot, lassan lépkedtek a kapu felé. - Jó uram, ha mégis meggondolnád - hallatszott még a kereskedő olajosan öblös, könyörgő hangja - hidd el, a fejembe kerülhet, ha mirha nélkül kell visszatérnem... József, az ács még sokáig állt mindenről megfeledkezve a sövény mellett, csak akkor rezzent föl, amikor egy könnyű, női kéz megérintette a vállát. - Nem értik, nem érthetik - mondta a felesége. - De hát: mi értjük? - A fiatal asszony a sövény belső oldalán állt s a karján tartotta fiát. A gyermek még mindig kezében tartotta a zenélő pálcákat, szokatlanul nagy, sötét szemével nyugodtan és elfogulatlanul nézte az apját. - No, hisz szolgálok neki - mondta a férfi - de nem mindig szívesen. Remélem, igazi Atyja megbocsát ezért. - Nem ez a nagyobb szeretet? - Lehet. De akkor a szeretet valami egészen más, mint mi hisszük, hittük eddig? - És akkor mi? - Az asszony hangjában kis, rejtett kacagás bujkált, éppoly öntudatlan, mint a mosoly a gyermek ajkán. - Nem tudom. Honnan is tudnám? - Az ács munkában elnehezült kezét a gyermek fejére tette. - De ő talán majd megtanítja nekünk. Lehet, hogy ezért jött... A férfi megfordult, lassan a sövénybe vágott bejárathoz ment s éppen akkor érte utol az asszonyt, amikor az már a házacska ajtajában állt, amely voltaképpen csak négyszögletes lyuk volt a falban. - Hogyan is érthették volna meg - tűnődött József még mindig. - Magam is úgy érzem, mintha én lennék az első apa, én, aki nem is vagyok apa... De talán éppen ezért? A legelső apa, aki igazán érti, mit jelent apának lenni? Lehajtott fővel belépett a házba. Mária már nem is figyelt rá, azzal foglalkozott, hogy puha kendővel tisztára törölje a gyermek kissé maszatos arcát.
AMOR ANOMALIS - Kiss Sándor a nevem, doktor úr. Nemsokára negyven éves leszek, foglalkozásomra nézve önálló kiskereskedő vagyok, tizenkét év óta házas. Három gyermekünk van, anyagilag nem állunk ragyogóan, de rosszul se, sokat dolgozunk, tisztességesen keresünk, általában elégedettek vagyunk. Magam részéről meg is vagyok győződve, hogy nincs nekem semmi bajom, nem is kerestem volna fel önt, ha a feleségem nem... - Kiss úr - szakította félbe a pszichiáter a szóáradatot - ez már csak így van. Betegeim nyolcvan százalékát a házastárs küldi hozzám, s mind meg van győződve arról, hogy neki semmi baja. Ez normális dolog, Kiss úr, teljesen normális. - Örvendek, hogy nem vagyok különleges eset, doktor úr. Szóval, amint mondtam, biztos vagyok abban, hogy nem szorulok az ön kezelésére, a feleségem azonban más véleményen van. Nem tartja ugyanis normálisnak, hogy újra és újra szerelmes leszek. S már annyiszor kinevetett emiatt... - Ó! Kinevette? - Az orvos egyszerre hegyezni kezdte a fülét. - Úgy bizony, képzelje el! Mindig azt hajtogatja, hogy az évek múltával a férfiaknak is észhez kell térniök, nekem azonban nyilván nem akar benőni a fejem lágya, és ez szerinte nem normális. S ezt most már annyiszor a szememre vetette, hogy elhatároztam: utána járok a dolognak. Tudni akarom végre: valóban beteges hajlamaim vannak, vagy normálisnak nevezhető az, hogy egy férfi a házasságkötés után is újra és újra szerelmes lesz? Mit gondol, doktor úr? - Hmm... Úgy általában azt mondanám, Kiss úr, hogy ez normális, teljesen normális. Speciális esetben persze többet kellene tudnom a szerelmek fokáról, módozatairól, a szerelmi.. hmmm... ügyek lefolyásáról és a többi. Bizonyára érti, mire gondolok. - Azt hiszem igen. De hol is kezdjem. Nézze doktor úr, a házasságom előtt összesen kétszer voltam szerelmes. Az első szerelem azonban... Hogy is mondjam... Nem volt igazi. - Hmm... Erről többet kellene tudnom. - Sok mondanivaló nincs. Röviddel a tanulmányaim befejezése előtt ismerkedtem meg a lánnyal, fülig belé szerettem s minden áron feleségül akartam venni. Kinek van azonban pénze fiatal korában? Nekem legalábbis nem volt. A családalapításhoz szükséges anyagiakat megteremtendő azonnal igent mondtam tehát, amikor nyelvi ismereteim alapján nagyon jól fizetett állást ajánlottak fel külföldön, meglehetősen messze, Majungában... - Hát az meg hol van? - Madagaszkár szigetén, szóval valóban nem a szomszédban. Hat hónapon át szenvedélyes szerelmes leveleket írogattunk egymásnak, aztán teljesen véletlenül megtudtam, hogy a leányzó más férfiakkal szórakozik, s ettől persze megvadultam. - És ön? - Én? Rá sem néztem más asszonyra. Ha én szerelmes vagyok doktor úr, akkor totálisan. - Aha. Folytassa, Kiss úr. - Nos, ezzel voltaképpen vége is volt az ügynek. Mert akármennyire szerelmes is vagyok, nem hagyom magamat bolonddá tenni. Egyszerűen megszakítottam a kapcsolatot. A lány először nem akarta hinni, amit írtam, fel volt háborodva, hisz' ő csak teljesen ártatlanul szórakozott másokkal... Aztán szenvedélyes levelekkel ostromolt, örök hűséget esküdött, fogadkozott, hogy én vagyok az egyetlen... A végén öngyilkossággal fenyegetőzött. Erre a levélre
begurultam, összeszedtem a megtakarított pénzemet, repülőbe vágtam magamat s mint derült égből villámcsapás berobbantam éjfél tájban a lányhoz. És hát mit mondjak? A hölgy nem volt egyedül. S a szituáció félreérthetetlen volt. Szóval, in flagranti, ahogy azt mondják. No, ezzel vége volt mindennek. - Keserű élmény. Kiheverte minden nagyobb nehézség nélkül? - Másnap reggel már repültem is vissza s attól kezdve teljesen a munkámba temetkeztem. Nem is esett nehezemre, nagyon érdekes munka volt, meg kellett állnom a helyemet egy teljesen idegen világban, ez azonban most nem tartozik ide. Mindenesetre nagyon jól kerestem, amikor négy év után hazatértem, csinos kis tőkével rendelkeztem s önállósíthattam magamat. Hamarosan visszatérésem után megismerkedtem egy másik leánnyal, ismét totális szerelembe estem, hevesen udvaroltam neki s boldogon feleségül vettem, amikor igent mondott. - És miért mondja, hogy az első szerelem nem volt igazi? - Mert nem volt az. Ami a testieket illeti, nem ment túl hosszú és forró csókolózásokon. - Aha. Ez lehet fontos. Milyen helyet foglal el emlékezetében az első leány? Gyakran gondol rá? - Gyakran? Nem. - Egyáltalán nem gondol rá? - Azt megint csak nem mondhatnám. Az embernek néha eszébe jutnak a régi szép idők, a fiatalság, a diákévek... S azzal együtt az első szerelem is. Régi szép idők, ahogy azt mondani szokták. Az ember néha koplalt, mint a kutya, látástól vakulásig dolgozott meg tanult, mégis úgy gondol vissza azokra az évekre, mint régi szép időkre. Hát nem bolondság? - Nem, nem bolondság, Kiss úr. A lényeges kérdés: mit adna ma azért, hogy teljes értékű, igazi, kielégült első szerelemre gondolhasson vissza? - Hogy mit adnék? Furcsa kérdés. Mit adnék azért, ha... Ha Anna, így hívták a leányt, ha Anna egészen az enyém lett volna? Így érti, doktor úr? - Pontosan így, Kiss úr. - Hmm... Érdekes kérdés. Soha nem gondoltam erre. Igazán érdekes kérdés. Mit adnék azért, ha... Nos, ha jól meggondolom, semmit. Abszolút semmit. Boldog vagyok, hogy minden úgy történt, ahogy történt. - Értem. És a második szerelemből mindjárt házasság lett. - Úgy van. - És ismét nagyon szerelmes volt, Kiss úr? Hogyan is mondta? Totálisan szerelmes. - Totálisan, igen, azt hiszem ez a találó kifejezés, mert egész valómat ki- és betöltötte a szerelem, azt hittem akkor, nincs is tovább, soha többé nem leszek szerelmes. Aztán három évvel később, az első fiunk születése után újra elkapott a láz. Fel kellett ismernem, hogy minden addigi érzelem csak vértelen árnyéka volt az igazi, a nagy szerelemnek, amelyről fogalmam sem volt azelőtt. - Mondhatjuk, hogy egy még totálisabb szerelem? - Az orvos nem tudta elnyomni a nevetést. - Pontosan, akármilyen komikusan is hangzik. És most meg voltam győződve arról, hogy elértem a legmagasabb csúcsot... - Bocsánat, Kiss úr. Ez az új szerelem is viszonzásra talált? - Természetesen. És ahogy mondtam...
- Egy pillanat! Minden szempontból teljes értékű, kielégült szerelem volt? - Világos. Ismét tévedtem azonban, amikor azt hittem, hogy végre megismertem a szerelmi boldogság legmagasabb fokát. Mert azóta is újra és újra szerelmes leszek, csaknem szabályos időközökben, legalább kétszer egy évben, hiába is beszél a feleségem, aki bizony nem titkolja, hogy nevetségesnek tartja a dolgot. De mit tehetnék? Úgy tör rám a szerelem, mint valami természeti tünemény, mint egy vad és gyönyörű nyári zivatar, ellenállhatatlan erővel megragadja egész valómat a sejtek legmélyéig, ezért mondom, totális az egyetlen helyes jelző. És esetről esetre totálisabb lesz, mert minden új szerelem újabb s egyre mélyebben fekvő rétegeket szaggat fel bennem, amelyeknek létezéséről fogalmam sem volt azelőtt. Hasonlíthatnám a tisztítótűzhöz is, amely teljesen kiégeti az embert, hogy aztán új, nemesebb, értékesebb tartalommal töltse meg. Így minden szerelem után más ember vagyok, telve új erőkkel, addig nem is sejtett tájak nyílnak meg bennem, s ezáltal gazdagabb lesz az egész világ. Mondja, doktor úr, valóban betegség ez? Szükségem van az ön kezelésére? - Kedves Kiss úr! - A pszichiáter mosolyogva felemelkedett ültéből. - Legyen teljesen nyugodt, nincsen szüksége semmiféle kezelésre. Az ön esete teljesen normális és természetes, bár, ezt meg kell mondanom, abszolút egyedülálló. Mert látja, egész eddigi, most már kerek huszonöt éves praxisom során nem találkoztam még olyan férfivel, aki úgy élt volna, mint ön s ahogy voltaképpen minden férfinek élnie kellene, aki teljesíteni óhajtja a személyiség teljes kibontakoztatásának parancsát, amely nem más, mint az ősi gnóthi seauton, ismerd meg tenmagadat modern, dinamikus értelmezése. - Az orvos megveregette látogatója vállát, amikor az ugyancsak felemelkedett a székről. - S ha itt valaki valakitől tanácsot akarna kérni, akkor az én lennék. Teljesen megfoghatatlan ugyanis számomra, hogyan lehetséges így élni egyáltalán. Szinte hihetetlen, sőt elképzelhetetlen, hogy szerelmei mindig viszonzásra és kielégülésre találnak. Szívesen tudnám, hogyan éri el mindig a célt. - Nos, nem mondhatnám, hogy mindig minden úgy megy, ahogy én szeretném. Az asszonyok néha megváratják az embert, szívesen éreztetik a hatalmukat. Ez azonban hozzá tartozik a játékszabályokhoz. Annál szebb viszont, ha végül mégis célhoz jut az ember. - És Kiss úr mindig eléri a ... hmm... célt? Minden szempontból? - Természetesen. Miért is ne? - Nem tudom, hogy ez olyan természetes-e ? mondta az orvos már csaknem kissé ingerülten. - És a lélektani rejtély az egész dologban kétségtelenül a felesége magatartása. - A feleségem? - A látogató kuncogott. - Na, előre mulatok! Milyen arcot vág, ha megmondom neki, hogy orvosi szakvélemény szerint teljesen normális vagyok, s hogy nincs oka és joga kinevetni engem. Mert mi történt ma reggel is? Rám nézett és nevetett. Na, hát már megint? kérdezte és nyelvet öltött rám, ezt képzelje el, doktor úr! És aztán: Mikor mégy el már végre az orvoshoz? Na, majd csodálkozik, ha elmesélem, mit mondott az orvos! - Hát Kiss úr... - A pszichiáter egyre ingerültebb lett. - Meg kell mondanom, hogy valószínűtlen szerencséje van. Ezer, tízezer, talán százezer asszony között nem találna még egyet, aki képes lenne a humoros oldaláról felfogni a dolgot. - No de ha olyan normális és természetes! - Normális, ami a férfiúi természetet illeti. De hol az a nő, akinek meg lehet ezt magyarázni? - Érdekes... Nekem pedig mindig az volt s ma is az a benyomásom, hogy alapjában véve a feleségemnek is tetszik a dolog.
- Hát szóval... - Az orvos most már kimondottan bosszús volt. - Ezt őszintén szólva nem tudom elképzelni. - Ezt meg én nem értem. A feleségem nyilván szeret, különben nem is jött volna hozzám. - Hát ez az érthetetlen! Nem próbálta soha visszatartani önt? - Visszatartani? Ha jól meggondolom, nem. Nem igazán. - Megfoghatatlan. És mindig visszafogadja önt, keserűség és szemrehányások nélkül, ha egy ilyen... hmmm, hogy is mondta, természeti tünemény vagy nyári zivatar után új emberként visszatér hozzá? - Visszatérek hozzá? Ezt hogyan érti , doktor úr? - Nos, ha hivatalosan nem is vált el a feleségétől - magyarázta dühösen az orvos - érzelmileg elfordult tőle, csodálatos, megújító, nagy szerelmet élt meg egy másik asszonnyal... - Másik asszonnyal? Ezt meg honnan veszi, doktor úr? - Hát nem azt mondta, hogy... Álljunk meg egy pillanatra. - A pszichiáter hátra lépett, kitapogatta maga mögött a széket és lassan leült. - Itt... Hmm. Itt valami nincs rendjén. Kezdjük elölről az egészet, Kiss úr. Nem azt mondta, hogy házassága harmadik évétől kezdve csaknem szabályos időközökben újra és újra szerelmes lesz? - Persze, hogy azt mondtam. De honnan veszi a másik asszonyt? Ezt kikérem magamnak! Az orvos szinte üveges szemmel bámult a páciensre. - Nyugalom, Kiss úr, nyugalom. Higgadtan, indulat nélkül, tudományosan kell elemeznünk a dolgot. Ön tehát szabályos időközökben újra és újra szerelmes lesz, mégpedig mindig ugyanabba a nőbe, véletlenül éppen abba a hölgybe, akit tizenkét évvel ezelőtt feleségül vett s akivel azóta állandóan együtt él. Így van? - Véletlenül? Mi az, hogy véletlenül? Meg tudná mondani, doktor úr, ki másba lehetnék szerelmes? A pszichiáter hófehér zsebkendőt húzott elő a zsebéből s gépies mozdulatokkal törölgette homlokáról a gyöngyöző izzadtságot. - Bocsánatot kérek, Kiss úr. Nyilván teljesen félreértettem, amit mondott. - Az orvos hangja gyönge volt s enyhén remegett. - Kérem, foglaljon újra helyet. Azt hiszem... Attól tartok, mégiscsak kezelésre szorul...
DÉDAPÁM HALÁLA
Az életnek s halálnak annyi rettentő változatát ismerjük már, hogy bizony jól esik visszagondolni azokra az időkre, amikor még olyan szépen tudtak élni s meghalni az emberek, ahogy azt az öregek mesélik. Így én is igen szívesen s egyre gyakrabban emlékezem dédapámra, akit magam nem is ismertem, csak apám elbeszéléseiből, akinek ő nyilvánvalóan nagyapja volt s akit az öreg még egeret fogni, verebet idomítani s gombát szedni tanított. Életéről nem is tudok sokat, legfeljebb annyit, hogy a családban mindenki Tátinak szólította, még az unokák is; hogy ki nem állhatta a nyúlhúst, s amikor egyszer rászedték vele, irgalmatlanul kihányta; s hogy apám egyetlen egyszer látta őt haragosnak, amikor a hámot-nyerget még csak hírből ismerő Hajnal csikó, nagyapám papi gazdaudvarának három éves büszkesége, négy izmos székely legény után a falu erejéről híres kovácsát is porba teremtette. - Elmenjetek most már attól az állattól - mondta haragosan az öreg s elkapta a kantárszárat. - Ne bolondozzék, Táti - próbálta visszatartani nagyapám, aki pedig maga sem ijedt meg az árnyékától. - A maga csontjai csak könnyebben törnek már, mint a legényeké. - Nem értetek ti ehhez, taknyosok - mordult vissza az öreg. - Én Bem huszárja voltam! Dobjatok föl a hátára! Nagyapám még ellenkezett volna, de a hiúságukban megsértett legények nem sokat kukoricáztak: fellódították az öreget a nyeregbe, kengyelbe igazították a lábát, aztán elengedték a ló fejét. Dédapám a csizmaszárból valami boszorkányosan suhogó vesszőt rántott elő, alaposan megcsipkedte vele a ló fülét, úgy, hogy az fölágaskodott kínjában, megperdült s mint a villám kivágtatott a kapun, ki a faluból, nem is került elő csak jó óra múlva; szakadt róla a hab s engedelmesen hordozta a hátán öreg lovasát. Ez történt áprilisban; az év júliusában Táti nyolcvankettedik születésnapját ünnepelte... Életéről még annyit, hogy tanító volt foglalkozására nézve; negyvennyolcban hét testvérével meg unokatestvérével együtt vonult be először Gábor Áron, majd Bem seregéhez s egyedül jött vissza Világos után, bicegve, bokától csípőig érő, hatalmas kötéssel a bal lábszárán. A lábának azonban nem volt semmi baja, amikor a véget érni nem akaró kötést lebontotta, előkerült a kardja. Azt ő bizony nem adta oda a muszkának; később kedvenc unokájára, apámra hagyta. Hanem most inkább a haláláról akarok beszélni, mert az mindmáig homályos rejtély előttem s bizonyára az is marad, amíg valahol odaát nem találkozom vele személyesen. A pipájáról biztosan megismerem, mert azt sokat hangoztatott kívánsága szerint eltemették vele, s apám leírása alapján ezer között is felismerem a makksapka formára kivert, vörösréz kupakjáról. S ahol a pipa van, ott van biztosan Táti is. A dolog lényegét tehát majd ő meséli el. Én most csak azt tudom elmondani, amit apám beszélt nekem arról a ritkaszép, kora októberi vasárnap délutánról, amikor szokás szerint együtt ült a család a filagóriában. A filagória egyébként a paplakhoz tartozó, hatalmas gyümölcsösben állt, a háztól mintegy százötven lépésre, ez az adat azonban óvatosan kezelendő, mert apám még nagyon kurtákat léphetett, amikor ezt lemérte. A lemérésre pedig volt alkalma bőven, mert a gyerekfélét mindig nagyon vonzotta ez a furcsa vázház vadszőlő falaival, mindig hűvös árnyékcsendjével.
Az aprónépet nyáron leginkább ott lehetett megtalálni, annál inkább, mert azon a környéken nőttek a málnabokrok is. Télen azonban messze elkerülték a filagóriát, mert lombfalától megfosztva olyan volt, mint a halott ember csontváza. Azon a délutánon azonban senki nem gondolt ilyesmire. Inkább azt nézegették, hogyan szűrik a már sárguló-pirosodó szőlőlevelek a napfényt hűvös, zöld permetté s hogyan von erre a zöldarany ragyogásra finom, kék zománcot dédapám páratlan pipájának s nagyapám egy generációval modernebb szivarjának füstje. A délután tehát úgy indult, mint minden nyári és őszi vasárnap délután, csak akkor vettek szokatlan fordulatot a dolgok, amikor dédapám egyszerre az asztalra könyökölt, újságot olvasó nagyapámra nézett s kivette a pipát a szájából. Ez már magában nagy szó volt, mert az öreg csak nagyon ritkán vette ki szájából a pipát. Most sem tette ok nélkül: miután egy darabig szótlanul bámult volt nagyapámra, megköszörülte a torkát, ami egyébként szintén nem volt szokása. - Te János - szólt át kissé tétován fiához az asztal túlsó végére. - Tessék, apám. - Emlékszel te még a nyolcvanhetes szüretre? Erre a kérdésre aztán nagyapám is letette az újságot s előre hajlott ültében. Jobb könyökét az asztalra támasztotta s figyelmesen forgatta az ujjai között a vastag szivart, mintha élvezné, hogy növekszik a parázs fölött a hamuoszlop. - Emlékszem, Táti - mondta csöndesen. A nyolcvanhetes szüret emlékezetes is volt azon a tájon, ahogy mondják, illetve ahogy apámnak mesélték s ő tovább mesélte nekem: száraz, hosszú nyár volt, alig termett szőlő, de az, ami termett, ragadt a cukortól s olyan bor lett belőle, hogy aki tehette, még tíz év múlva is abból rakott az asztalra, ha nagyon meg akarta tisztelni a vendéget. - Van még nekünk abból a borból... - mondta dédapám. Úgy mondta, hogy azt kérdésnek is lehetett volna érteni, de inkább kijelentés volt. Nagyapám hallgatott egy kicsit, hirtelenjében nem tudta, mit mondjon. - Hogyan volna, apám? - kérdezte vissza végül, kicsit kedvetlenül. Az öreg összeráncolta a homlokát, konokul nézett a fiára. - Hát akkor mi van a fél akós hordóban, amelyik a második sorban áll, a belső pincefaltól számítva a második. Mi van akkor abban? - De jól tudja, Táti - nevetett kissé röstelkedve nagyapám. - Minek kérdi, ha tudja? Az öreg adós maradt a válasszal, csak akkor szólalt meg újra, amikor nagyapám újra olvasni kezdett volna. - Mert látod, abból a borból ihatnám. Nagyapám meghökkenve, csaknem megdöbbenve nézett az öregre, aztán megpróbált elsiklani a dolog felett. - Itt a bor az asztalon, apám. Igyék ebből. Rossz bor ez? Dédapám nem felelt, ingerülten szörcsögtette a nevezetes pipát s olyan füstfelhőket eregetett, hogy a nap az égen azt hihette, kigyulladt a filagória. - Én abból a borból ihatnám - ismételte Táti makacsul, s hangjában volt valami, amitől egyszerre feszült lett a hangulat.
- Ugyan, apám... - próbálta csitítani a fia, Táti azonban elvesztette a türelmét, hirtelen indokolatlanul ingerült lett. - Azt a szőlőt én ültettem, én neveltem - mordult fel halk, türtőztetett hangon. - azt a szüretet is én csináltam, mert akkor te még diák úr voltál Enyeden. Összeveszel apáddal egy pohár bor miatt? - Dehogy veszekszem én magával, Táti - mondta nagyapám engedékenyen. - De maga is tudja, mit jelent megkezdetlen hordót csapra ütni. - Hogy a sülybe ne tudnám? - morgott az öreg. - Eredj, és csináld. Nagyapám ezután nem szólt már semmit, otthagyott újságot, szivart és elment a ház felé, csak magában csodálkozott, mert ameddig vissza tudott menni emlékezetével, nem csinált ilyesmit az apja. Csapra ütni a hordót s éppen azt a hordót! Egy pohár bor kedvéért! Táti nem mutatott különösebb örömet, de a homloka kisimult. Egy darabig szótlanul pöfékelt, aztán hirtelen odafordult kedvenc unokájához, gyerek-apámhoz. - Jancsi te, szaladj te is házba, hozzál egy poharat. De nem ám akármilyet, hanem egyet a szép, metszett poharak közül. Az ebédlő-kredencben vannak, de hisz tudod te, hol. Mint akit puskából lőttek ki, úgy vágtatott el apám, s aligha hallotta meg amúgy is halk szavú nagyanyám sóhajtását: - Jaj Istenem, csak el ne törje... A pohár azonban megérkezett minden baj nélkül, s nem sokkal azután nagyapám is, üvegkorsóval a kezében. A korsóban különös tűzzel villogott az ezernyolcszáznyolvanhetes szüret cseppentett méz-színű bora. Dédapám felállt. Bal kezébe fogta a pipát, jobbjával a poharat nyújtotta a fia felé. Nagyapám színig töltötte a finoman csiszolt kristálypoharat a méz-színű borral. - Egészségére, Táti - mondta teljesen megbékélt hangon. Az öreg azonban nem ivott. Nézte a bort furcsa, ellágyuló tekintettel, lassan felemelte a poharat s úgy tartotta, hogy a szőlőlevelek között besurranó napsugár áttűzzön rajta. S mintha kis napot tartott volna a kezében: arcát, fehér, öreg fejét körülöntötte a színarany fény. Aztán a szájához vitte a poharat s félig lehunyt szemmel kortyintott a borból, de csak annyit, mint amennyit úrvacsoránál kortyint az ember. - Ízlik? - kérdezte mosolyogva a fia. Az öreg megint nem felelt, Ránézett a borra, s a szája megremegett, mintha sírni akart volna. - Mi van magával, Táti? - kérdezte hirtelen aggódással nagyapám. A sírós remegésből azonban valami nagyon szép mosoly kerekedett dédapám szája köré, olyan derűs, olyan békés mosoly, hogy egyszerre oldottá vált a hangulat. S ez a mosoly visszatükröződött minden arcon, még az akkor alig két éves nagybátyám is szélesre húzta a száját. Az öreg Táti pedig ismét magasra emelte a poharat, a napsugárba tartotta, mintha köszönteni akart volna valakit. A mosolya eggyé lett a fénnyel. Aztán kiejtette a kezéből a poharat, összeesett és meghalt. S azóta is biztosan örömmel emlékezik meg földi életéről, amelyből magával vitte a makkkupakos pipát, a nyolcvanhetes bor ízét-tüzét és ezt a fénnyé olvadt mosolyt. S remélem, ha találkozunk, szívesen elmondja, hogyan tudta mindezt megcsinálni. Csak attól tartok, hogy az már nekem - akkor - nem sokat segít majd.
