Susan Wiggs. A tűzhely melege. Tóparti történetek 2

Susan Wiggs Tóparti történetek 2.

A tűzhely melege

Jenny Majesky élete ezen a télen fenekestül felfordul. Még fel sem foghatta igazán, hogy rátalált az édesapjára, amikor egy hóviharos éjszakán leég a háza, és a tűzben odavész minden emléke, értéke. Rourke McKnight, a rendőrfőnök a védőszárnyai alá veszi, Jenny beköltözik a férfi házába és egész életébe. Rourke szíve már régen a lányé lett, abban a pillanatban, amikor kamaszként először látták meg egymást. Jennynek azonban a fiú barátja, Joey is csapta a szelet, és Rourke lovagiasan a háttérbe vonult. Csakhogy Joey veszélyes hivatást választott, és Jenny menyaszszonyként fiatalon magára maradt. Egyetlen öröme a sütöde volt, ahol mindennap életre keltek szeretett nagymamája receptjei és életbölcsességei. A lányra azonban még vár néhány titok és felfedezés, mire rájön, hová és kihez tartozik...

Minden jog fenntartva, beleértve a kiadvány egészének vagy egy részének bármilyen formában történő sokszorosítását. A mű a Harlequin Enterprises II B. V. jóváhagyásával jelent meg. Kiadványunk szereplői kitalált személyek. Bármely adott személlyel, akár élővel, akár elhunyttal való hasonlóság a merő véletlen műve. § All rights reserved including the right of reproduction in whole or in part in any form. This edition is published by arrangement with Harlequin Enterprises II B. V. All characters in this book are fictious. Any resemblance to actual persons, living or dead, is purely coincidental.

© Susan Wiggs, 2007 – Harlequin Magyarország Kft., 2009 A mű eredeti címe: The Winter Lodge (Harlequin Mira Books) Magyarra fordította: Zinner Judit Borító: Majoros Árpád Kép: Harlequin Enterprises S. A. ISBN 978-963-538-069-5 HU ISSN 1789-2732

•Felelős kiadó: Holger Marteris •Főszerkesztő: Dr. Téglásy Imre •Felelős szerkesztő: Bakay Dóra •Műszaki vezető: Sárai Szabó Mária •Szerkesztőség: 1122 Budapest, XII. Városmajor u. 20. •Levélcím: 1535 Budapest, Pf. 762. •Távbeszélő: 488-5569; Fax: 488-5584 •E-mail: [email protected] Kiadónk újdonságairól, a megrendelési lehetőségekről honlapunkon is tájékozódhat: www.harlequin.hu

Szedés: Harlequin Magyarország Kft. Nyomtatás: Reálszisztéma Dabasi Nyomda Zrt. Felelős vezető: Vágó Magdolna vezérigazgató

Táplálék a léleknek Írta: Jenny Majesky Kalács kezdőknek Vicces, hogy sok háziasszony mennyire fél az élesztőtől. Mihelyt meglátják a hozzávalók között, már lapoznak is tovább a szakácskönyvben. Ettől a változattól azonban nincs félnivalójuk. Ez a tészta minden tétova kezdőnek megbocsát. Rugalmas, könnyű kezelni, és bárki úgy érezheti tőle magát, mintha profi cukrász lenne. Ahogy nagyanyám, Helen Majesky szokta mondani: „A sütés olyan, mint az élet. Többre vagy képes, mintsem gondolnád.” Kalács alaprecept Hozzávalók a tésztához: 1 evőkanál cukor 2 csomag porélesztő (hármasával árulják, de sebaj) 1/2 csésze (kb. 1 dl) langyos víz 2 csésze (kb. 4 dl) tej 6 evőkanál vaj 2 teáskanál só 2 tojássárgája enyhén felverve 1/2 csésze (1 dl) cukor 6 és 1/4 csésze liszt 15 dkg olvasztott vaj Az élesztőt beletesszük egy tálkába, megszórjuk egy evőkanál cukorral, majd meleg vizet öntünk rá. Hogy milyen meleget? A legtöbb szakácskönyv 40-45 fokost ír, a tapasztalt cukrászok azonban úgy szokták megállapítani a helyes hőfokot, hogy ráspriccelnek néhány cseppet a csuklójuk belsejére. A kezdők jobb, ha hőmérőt használnak, mert ha a víz túl meleg, elpusztul az élesztő. A tejet megmelegítjük egy kislábasban, majd hozzáadjuk a vajat, és addig keverjük, amíg feloldódik benne. Langyosra hűtjük, aztán beleöntjük egy keverőtálba. Hozzáadjuk a sót és a cukrot, majd folytonos keverés mellett vékony sugárban beleöntjük a felvert tojássárgáját. Gyorsan keverjük, nehogy összeugorjon a tojás! Ezután hozzáadjuk a felfuttatott élesztőt. Gyűrjük fel az ingünk ujját, és csészénként adjuk a keverékhez a lisztet! Ha már nehéz fakanállal keverni, dolgozzunk tovább kézzel! Addig dagasztjuk a tésztát, amíg fényes és rugalmas nem lesz. Ezután beletesszük egy kiolajozott keverőtálba. Megforgatjuk benne, hogy mindenütt bevonja az olaj. Letakarjuk egy nedves konyharuhával, és meleg helyre tesszük. Óvjuk a huzattól! A tészta körülbelül egy óra alatt a duplájára kel. A nagyanyám két belisztezett ujjával meg szokta nyomni a puha halom tetejét, és ha megmaradt benne az ujja nyoma, megkeltnek nyilvánította a tésztát. Ekkor újra át kell gyúrni, hogy összelapuljon. A tészta ilyenkor halk sóhajjal, élesztőillatot árasztva megadja magát. Ezután tojásnyi darabokat csípünk le belőle, melyeket gombóccá formázunk. Kiolajozott sütőlapra tesszük őket, jó távol egymástól, tizenöt percig ismét hagyjuk kelni, majd hüvelykujjunkkal mélyedést nyomunk a közepébe a gyümölcsös tölteléknek. A töltelék mindig vita tárgya a lengyel származású cukrászok és háziasszonyok között. A nagyanyám sosem bocsátkozott efféle vitákba. Az ő mottója az volt, hogy mindenki azt tegye rá, amit legjobban szeret. Egy kanálka málnalekvárt, a barackos pite töltelékét, eltett fügét, aszalt szilvás tölteléket vagy akár krémsajtot. 3

Morzsát készítünk fél csésze olvasztott vaj, egy csésze cukor, fél csésze liszt és egy teáskanál őrölt fahéj keverékéből, majd meghintjük vele a süteményeket. A tepsit ezután meleg helyre tesszük, például a hűtő tetejére, és ismét hagyjuk duplájára kelni, kb. háromnegyed óra, egy óra hosszat. Közben előmelegítjük a sütőt 190 fokra, és kelés után – mérettől függően – 20-40 percig sütjük a süteményeket, illetve amíg aranybarnák nem lesznek. Különösen ügyeljünk az aljára, mert hamar megég. Miután kivettük a kalácskákat a sütőből, bekenjük őket olvasztott vajjal, és kitesszük egy tálra hűlni. Ebből a mennyiségből körülbelül 36 darab lesz. A nagyanyám azt szokta mondani, ne törődjek vele, milyen sokáig tart ez az egész. A sütéssel a szeretetünket fejezzük ki azok iránt, akiknek sütünk, márpedig a szeretet minél tovább tart, annál jobb.

4

1. Jenny Majesky eltolta magát az íróasztaltól, nagyot nyújtózott, majd megdörzsölte sajgó derekát. Valami – talán épp az üres ház tökéletes csendje – már hajnali háromkor felébresztette, és képtelen volt újra elaludni. Viseltes köntösében, bolyhos papucsában egy darabig a számítógépe fölött görnyedve dolgozgatott a rovatán, mely a helyi újságban szokott megjelenni, ám az írás ugyanúgy nem ment, mint az alvás. Rengeteg mondanivalója volt, számtalan történet kívánkozott papírra, de hogyan zsúfolhatna ennyi emléket és egy hosszú élet konyhai bölcsességét egyetlen, hetenként megjelenő rovatba? Igaz, mindig is többet szeretett volna írni egy rovatnál. Sokkal többet. A sors pedig úgy intézte, hogy elfogyjanak a kifogások. Most már tényleg neki kellene állnia annak a könyvnek. Mint minden író, Jenny is csak halogatta a dolgot. Lassú mozdulattal felemelte nagyanyja jegygyűrűjét, amely egy kis porcelánedényben rejtőzött az íróasztalán. Még nem döntötte el, mit tegyen az egyszerű karikagyűrűvel, melyet Helen Majesky ötven éven át viselt mint feleség, majd egy újabb évtizeden át mint özvegyasszony. Mielőtt sütni kezdett, mindig a köténye zsebébe csúsztatta. Kész csoda, hogy sosem vesztette el. Különös módon mégis arra kérte Jennyt, hogy ne temesse el vele. Miközben Jenny a mutatóujja hegyén forgatta a gyűrűt, maga elé képzelte nagyanyja erős kezét, ahogy határozott mozdulatokkal tésztát gyúr, vagy ahogy finoman, lágyan megsimogatja unokája arcát, megtapintja a homlokát, nem lázas-e. Jenny az ujjára csúsztatta az aranykarikát, és ökölbe szorította a kezét. Neki magának is volt egy jegygyűrűje, melyhez őszinte reményeket fűzött az is, aki adta és az is, aki kapta – mégsem viselték soha. Most egy fiók fenekén pihent, melyet a lány évek óta nem nyitott ki. Ezen az éjfekete órán nehéz volt nem a veszteségeire gondolnia. Az anyjára, aki még kiskorában elhagyta, a nagyapjára, a vőlegényére és végül talán a legnagyobb és legfrissebb veszteségre: a nagyanyjára. Csak néhány hét telt el azóta, hogy eltemette. A kezdeti számtalan részvétnyilvánító telefonhívás és látogatás után csend támadt Jenny körül, s a lány a csontjaiban kezdte érezni a magányt. Voltak ugyan szerető barátai és munkatársai, akik ugyanolyan drágák voltak a szívének, mint a család, mégsem volt többé mellette a nagyanyja, aki lányaként nevelte fel. A megszokott mozdulattal elmentette munkáját a laptopon, aztán szorosabbra fogta maga körül a köntöst, és az ablakhoz lépett. A hideg üvegnek nyomva a homlokát kinézett a sötét, téli éjszakába. A hó a látkép minden éles vonalát legömbölyítette, minden színét letompította. A Juharfa utca teljesen kihalt volt az éjszaka közepén, egyetlen lámpa szürkésfehér fénye világította meg két sarok között. Jenny egész életében itt élt, s számtalanszor állt már ugyanebben az ablakban valamire várva. Hogy mire? Valami változásra. Hogy elkezdődjön valami új az életében. Nyugtalanul felsóhajtott, leheletétől bepárásodott az ablak. A hó nagy pelyhekké állt össze, és sűrűn kavargott a lámpa körül. Jenny mindig is imádta a havat. A hólepte utcát nézve szinte látta magát, ahogy gyerekként szánkózni indul a nagyapjával a dombra. Szó szerint az öreg nyomában járt egyik hatalmas, mély csizmanyomból a másikba ugrándozva, maga után húzva a szánkót. Nagyszülei mellette voltak gyerekkora minden meghatározó pillanatában, s most, hogy egyikük sem élt már, nem volt kivel felidéznie őket. Nem volt kinek azt mondani: „Emlékszel, amikor…?” Anyja akkor ment el végleg, mikor ő négyéves volt, apja pedig még mindig 5

idegen volt a számára, hisz mindössze hat hónapja találkoztak először. Bármily furcsán hangzott is, Jenny ennek igazából örült, mert Helen és Leo Majeskynél jobb „szülőket” el sem tudott volna képzelni magának. Hirtelen zajt hallott – egy reccsenést meg egy huppanást –, ami megijesztette, és kizökkentette a gondolataiból. Felkapta a fejét, fülelt, aztán úgy döntött, biztos csak a tetőről lezúduló hó volt, meg a magával sodort jégcsapok. Még nem szokta meg, milyen csendes egy ház, ha teljesen egyedül van benne az ember. Nagyanyja halála óta sokszor felébredt az éjszaka közepén, s ilyenkor azonnal tele lett a feje emlékekkel, melyek papír után kiáltottak. Mindegyik – akárcsak a süteményillat – nagyanyja konyhájából áradt kifelé. Jenny szinte egész életében naplót vezetett, és naplójegyzetei az utóbbi néhány évben rendszeres rovattá nőtték ki magukat az Avalon Troubadour hasábjain. Receptek, konyhai titkok és anekdoták keveredtek az írásaiban. A nagyi halála óta Jenny nem tudta többé egyeztetni vele a részleteket, nem tudott meríteni többé az ő emlékeiből egyegy hozzávalóval vagy sütési eljárással kapcsolatban. Magára maradt, és attól félt, ha túl sokáig vár, el fog felejteni mindent. A gondolat cselekvésre ösztönözte. Elhatározta, hogy gépbe írja nagyanyja régi receptjeit, melyek közül néhány még lengyelül állt a törékeny, megsárgult papírlapokon. A kamrában hevertek egy kapcsos fémdobozban, s évek óta nem vette őket kézbe senki. Jenny fütyült rá, hogy még csak hajnali fél négy van, és leszaladt a lépcsőn. A kamrában fájón csapta meg az ismerős illat: nagyanyja fűszerei, a liszt meg az őröletlen gabona aromája. Lábujjhegyre állt, hogy elérje a fémdobozt. Ám elvesztette az egyensúlyát, és elejtette a kincset, melynek tartalma kiborult a lába elé. Olyat mondott, amit a nagyanyja életében ki nem ejtett volna a száján. Óvatosan lépkedett, nehogy rátaposson a törékeny, régi iratokra. Jól jött volna egy zseblámpa, mert a sötét kamrában nem volt világítás. Talált is egyet az egyik szerszámosfiókban, de már kimerült benne az elem, új pedig nem volt a háznál. Először arra gondolt, gyertyát gyújt, de nem akarta, hogy baleset érje bármelyik pótolhatatlan, kézzel írott receptet. Nekidőlt a konyhapultnak, és az ég felé fordította a tekintetét. – Bocsánat, nagyi! – súgta. Pillantása a füstjelzőre esett. Aha! Ez jó lesz. Odahúzott egy konyhai széket, felállt rá, kinyitotta a füstjelző fedelét, és kivette a két elemet, hogy beletegye a zseblámpába. A lámpával aztán visszaindult a kamrába, és óvatosan felszedegette a papírokat, melyek úgy zizegtek, akárcsak a száraz, őszi falevelek. Visszatette mindet a dobozba, majd kivitte a konyhába, hogy ott lapozza át őket. Régi feljegyzések és receptek álltak rajtuk nagyanyja lengyel anyanyelvén, a megsárgult, töredezett szélű papírlapok hátulján pedig ott látta a nagyi finom vonalakkal, tintával rótt aláírását: Helenka Maciejewski. A fiatalasszony gyerekes kézírással, legalább tucatszor gyakorolta friss asszonynevét. Így hívták eredetileg, mielőtt férjével angolossá változtatták a családnevüket. Sok minden volt Jenny nagyszüleivel kapcsolatban, amit a lány már sosem fog megtudni. Vajon milyen érzés volt fiatal házasként elhagyni a szülőföldjüket, az egyetlen helyet, amelyet ismertek, hogy új életet kezdjenek egy távoli világban? Féltek vagy csak izgatottak voltak? Veszekedtek vagy egymásba kapaszkodtak? Jenny behunyta a szemét, ahogy érezte közeledni a már jól ismert pánikrohamot. A gyomrában kezdődött, és már a mellkasát szorította. Ez a fajta roham új jelenség volt Jenny életében, ijesztő és váratlan fejlemény. Az első még a kórházban tört rá, amikor a nagy csapástól dermedten intéznie kellett az ilyenkor szokásos teendőket. Épp aláírt valami nyomtatványt, amikor elzsibbadtak az ujjai, ő pedig eldobta a tollat, és a torkához kapott. – Nem kapok levegőt – mondta a hivatalnoknak. – Azt hiszem, szívroham. Az orvos, aki kezelésbe vette, egy kimerült rezidens volt Tonawandából. Nyugodtan és együttérzéssel mérte fel a lány állapotát, aztán elmagyarázta neki, mi a helyzet. Nem ritka, 6

hogy egy rendkívüli érzelmi megrázkódtatásra ilyen erőteljes fizikai választ adnak az emberek. A tünetek ugyanolyan valóságosak és ijesztőek, mintha valódi szervi betegségről lenne szó. Jenny azóta túlságosan is alaposan megismerte ezeket a tüneteket. Pedig a gyakorlatias, józan Jenny Majeskynek nem lett volna szabad engednie egy ilyen ellenőrizhetetlen, irracionális pánikroham támadásának. Mégsem volt képes megállítani a folyamatot, amint átviharzott rajta ez a különösen kellemetlen érzés. Mintha egy hadseregnyi pók masírozott volna felfelé a testén, egészen a torkáig, a szíve pedig mintha kitágult volna, hogy betöltse az egész mellkasát. Kétségbeesetten nézett körül, hogy megkeresse a gyógyszerét. Legalább annyira gyűlölte az orvosságot, mint a pánikrohamokat. Miért nem tudja magától legyőzni? Miért nem tud csak egyszerűen nyelni egyet, és lecsillapítani magát egy csésze erős kávéval meg nagyanyja baracklekváros kalácskájával? Na, ez nem is rossz ötlet! Egy kalács talán eltereli a gondolatait. Most azonnal, az éjszaka közepén. A nagyszülei által 1952-ben alapított Sky River Sütöde azon kevés helyek egyike Avalonban, ahol hajnali négykor is ébren talál embereket. Annak idején Helen a gyümölcsös és krémsajtos kalácskákra specializálódott, meg a pitékre, melyek legendássá váltak a környéken. Az ő termékeit árulták az éttermekben és a főteret szegélyező boltocskákban, melyek az elegáns turisták kegyeit keresték, akik a hűvös nyarakat és az ősz bámulatos színkavalkádját élvezték és csodálták. Mostanra Jenny lett a sütöde egyedüli tulajdonosa. Gyorsan magára kapta a ruháját a hoszszú, gyapjú alsóneműre: cukrászmesteri öltözékének kockás nadrágját meg egy vastag gyapjúpulóvert, aztán meleg, magas szárú csizmát húzott, vattakabátot és sapkát vett fel. Arról, hogy autóba üljön, szó sem lehetett. Legfeljebb ha már járt erre egy hóeke. A kocsit amúgy is csak azután hozhatta volna ki a garázsból, ha előbb elhányja a havat a felhajtóról, amihez egyáltalán nem fűlt a foga. A sütöde mindössze hatsaroknyira volt a főtéren, a város közepén. Percek alatt odaér gyalog is, és közben talán magától csillapul a pánikroham. A gyógyszert azért a biztonság kedvéért bedugta a zsebébe. Felkapta a táskáját, és elindult az utcán, ahol mintha még a csend is megfagyott volna. A havazás már elállt, a felhők helyét átvette a csillagos ég. A friss hó csikorgott a talpa alatt, ahogy a kislány kora óta oly jól ismert útvonalon haladt. Hányszor megjárta már ezt az utat! A sütödében nőtt fel, a kenyér és a fűszerek bódító illatától körülvéve, a szorgalmasan duruzsoló keverő- és nyújtógépek zajában, ahol folyton időmérők csipogtak és guruló állványok zörögtek, amint tolták őket a szállítójárművek felé. A hátsó bejárat fölött egyetlen lámpa világított. Jenny kinyitotta az ajtót, és leverte csizmájáról a havat. Még a makulátlanul tiszta előkészítő helyiség előtt levetette a lábbelit, és belebújt a benti fapapucsába, melyet közvetlenül az ajtónál tartott egy polcon. – Csak én vagyok! – kiáltott be a többieknek, majd körülnézett a konyhában. Patyolattiszta volt minden, mint mindig. Az egyik falnál frissen őrölt lisztet tartalmazó zsákok sorakoztak. A méz hatalmas hordókban állt mellettük. A különleges hozzávalók – a köles, a fenyőmag, az olajbogyó, a mazsola, a pekándió és társaik – tiszta tartályokban sorakoztak a padlótól a mennyezetig érő polcokon. A rozsdamentes acél hűtők, sütők és munkafelületek ragyogtak a mennyezetről lelógó lámpák fényében, a levegőt élesztő és fahéj illata töltötte be. A rádióból hiphopzene bömbölt, jelezve, hogy Zach van szolgálatban. – Szia, Zach! – kiáltott Jenny. Nyújtogatta a nyakát, hogy meglássa a fiút. A kisegítő kilépett a keverők közül, egy targoncán frissen dagasztott kenyértésztát tolt maga előtt. A végzős középiskolás két éve dolgozott a sütödében. Láthatóan nem zavarta, hogy korán kell kelnie, és mindennap vidáman indult innen az iskolába egy zacskó friss süteménnyel a táskájában. Jellegzetes északi vonásai voltak: világoskék szeme, lenszőke haja, magas, vékony termete. Határozottan jó külsejű fiú volt. 7

– Valami baj van? – kérdezte. – Csak nem tudtam aludni – felelt Jenny kissé zavartan. – Laura bent van? – A spéci kenyereknél – bökött az említett irányba a fiú, majd továbbtolta a kádnyi tésztát a két méter magas kelesztőszekrény felé. Laura Tuttle harminc éve dolgozott a sütödében, és huszonöt éve ő irányította a munkát. Még Jennynél is jobban ismerte a vállalkozást. Azt állította, szeret korán kelni, és ez a munkarend tökéletesen megfelel az életritmusának. – No nézd csak, ki van itt! – üdvözölte Jennyt, de fel sem nézett a munkából. – Szörnyen megkívántam egy kalácsot – viharzott be Jenny a gumiszélű lengőajtón át a kávézóba. Öntött magának egy kávét, majd kivett egy előző napi süteményt az átlátszó pultból. Visszament vele a konyhába, és élvezte az ismerős ízeket, de nyugodtabb nem lett az édes falatoktól. Megszokásból leemelt egy kötényt a fogasról. Ritkán végzett maga is kétkezi munkát, tulajdonosként és vezetőként elsősorban a felügyeletet és az adminisztrációt látta el. Volt egy irodája az emeleten, ahonnan rálátott mindenre, és egy biztonsági monitoron figyelemmel tudta kísérni, mi történik a kávézó pultjánál. Napjai legnagyobb része az alkalmazottak, a beszállítók, a vásárlók és a hivatalok közötti zsonglőrködéssel telt, miközben a telefon hozzáragadt a füléhez, szeme pedig a képernyőre tapadt. Néha mégis jólesett felgyűrni az inge ujját, és belemerülni a fizikai munkába. Semmivel sem lehetett összehasonlítani azt a kellemes érzést, ahogy az ember keze belemélyed a meleg, selymes kelt tésztába. Mintha valami félig-meddig élő dolog dagadozna, bugyogna az ujjai közt. Belebújt hát a köténybe, és csatlakozott Laurához a munkaasztalnál. A különleges kenyereket kisebb mennyiségben készítették, és kizárólag kézzel. A mai kínálat hagyományos lengyel kenyér lesz tojással, narancshéjjal és mazsolával, valamint egy ízletes fűszeres kenyér, Laura találmánya. A két nő ritmusosan dolgozott egymás mellett. Lemérték ugyan az adagokat egy mérlegen, bár mindketten érzésre is tudták, mekkora egy félkilós tésztadarab. A terem másik végében ott állt a hűtő Jenny nagyanyjának pitéivel. Gyakorlatilag ezek már nem Helen Majesky pitéi voltak, de tőle származtak az eredeti receptek. Ő sütött itt először óriás citromos habcsókot, fényes tetejű rácsos süteményt háromféle bogyós gyümölccsel, sakktorta néven ismert krémes túrós pitét meg tucatnyi más finomságot. Az ő módszereit adták át egymásnak az itt dolgozó cukrászok és pékek, s szelleme még a halála után is belengte a sütödét. Kedvesen, finoman, mint ahogyan élt. Jenny furcsamód mintha nem is önmaga lett volna, miközben kövér, kerek veknikbe rakta a kenyeret. Lenézett lisztes kezére, és nagyanyja kezét látta maga előtt, ahogy türelmesen, ritmusosan dagasztja a tésztát. Valahonnan mélyről fakadt belőle ez a szeretetteljes odaadás, amit Jenny nem igazán fedezett fel magában. Nagyanyja halála egyre nagyobb súllyal nehezedett rá, most kezdte valóban átérezni, mit jelent a hiánya. Három hete, két napja és tizennégy órája ment el, és a lányt elszomorította, hogy gyakorlatilag percre pontosan számon tartja, mióta van egyedül. Laura csendben dolgozott tovább, egyenként sütőformákba tette a beolajozott vekniket. A rádióból áradó zene ütemére ingatta a fejét. Tetszettek neki Zach kedvenc számai, bár Jenny gyanította, hogy a szövegre nem igazán figyel oda. – Hiányzik neked a nagyi, igaz, babám? – kérdezte a nő. Olyan ember volt, aki megérzi, mi bántja a másikat, akár egy gondolatolvasó. – Nagyon – vallotta be Jenny. – És én még azt hittem, felkészültem rá. Nem is tudom, miért vagyok még mindig ilyen sokkos állapotban. Szörnyűnek érzem a gyászt, az egyedüllétet. Kihúzta magát, és megpróbálta lerázni a pánikot és a szomorúságot. Ijedten állapította meg, hogy nem sikerül. Valahogy elvesztette az uralmat önmaga fölött, és hiába igyekezett, nem volt képes elhárítani az összeomlást. Odakint, a hajnali sötétben sziréna vijjogott fel. A hang egyre erősödött, egyre közelebbről hallatszott, mint egy ijedt sikoltás. Válaszul vonyítani kezdtek a kutyák. Jenny önkéntelenül 8

megfordult, hogy kinézzen a sötétbe burkolózó kávézó kirakatán. A New York állambeli Avalon kis város volt ahhoz, hogy a szirénázás ne keltsen feltűnést. A lány utoljára akkor hallotta ezt a hangot, mikor kihívta nagyanyjához a mentőket. Nem engedték meg, hogy velük menjen, amikor magukkal vitték az idős asszonyt. A saját autójával követte a mentőt a bencések kingstoni kórházába. Odaérve könyörögve kérte a nagyanyját, hogy vonja vissza az újjáélesztésére vonatkozó tilalmát, melyet első agyvérzése után írt alá, de a nagyi nem volt rá hajlandó. Így aztán, amikor életereje végképp elfogyott, Jennynek nem maradt más hátra, mint hogy elbúcsúzzon tőle. A pánik újabb hulláma söpört végig rajta, ő pedig elszántan igyekezett tartani a dagasztás egyenletes ritmusát, ahogy azt a nagyanyja tanította neki. Ha most bárki figyelné, nem látna mást, csak egy hozzáértő péket, akin nincs semmi feltűnő. A belsejében gyülemlő, kirobbanni készülő feszültség kívülről nem látható. – Kimegyek egy kicsit friss levegőt szívni – szólt oda Laurának. – Szirénát hallottam az imént. Lehet, hogy nemsokára felbukkan a lányok kedvence. Laura Rourke McKnightot, Avalon rendőrfőnökét becézte így. A férfi nőfaló hírében állt, és ez egy ekkora városban mindenki fülébe eljutott. Jennynek természetesen esze ágában sem volt így emlegetni őt. Volt idő, mikor ő és Rourke nem voltak idegenek egymás számára, sőt a lehető legközelebbről ismerték egymást. De ez már rég volt, nagyon rég… Évek óta nem szóltak egymáshoz, hacsak nem volt feltétlenül szükséges. Rourke minden reggel náluk itta meg a kávéját, de mivel Jenny a fenti irodában dolgozott, útjuk sosem keresztezte egymást. Igazából mindketten nagyon igyekeztek kitérni egymás útjából. Márpedig ahhoz, hogy elkerülje Rourke-öt, Jennynek alaposan ismernie kellett a férfi napirendjét. Hét közben az irodájában dolgozott, és fogadta a bejelentéseket, mint minden rendőrfőnök, de a rendőrség szűkös költségvetésének köszönhetően meg kellett elégednie egy átlag alatti fizetéssel és jóval kevesebb beosztottal, mint ahányra még egy ilyen kisvárosban is szükség volt. Így hétvégenként Rourke gyakran kénytelen volt magára vállalni a harmadik műszakot, és járőrözni, mint bármely közrendőr. Néha még a városi hóekét is ő vezette. Jenny úgy tett, mintha minderről semmit sem tudna, mintha nem érdekelné, hogyan él a férfi, ő pedig azzal viszonozta ezt a szívességet, hogy tudomást sem vett Jennyről. Virágot azért küldött a nagyanyja temetésére, a kártyán álló üzenet szűkszavúsága azonban igazán rá vallott. „Részvétem”, ez állt mindössze a kártyán, a csokor viszont akkora volt, mint egy kisebb autó. Ahogy belebújt kapucnis, vízhatlan kabátjába, és kilépett a sütöde hátsó ajtaján, Jenny egyre jobban érezte a roham közeledtét. Bizsergett a fejbőre, láthatatlan hangyák masíroztak felfelé a gerince mentén. Mellkasában nyomást érzett, és a torka is összeszorult. Fagyott odakint, rajta mégis kiütközött a verejték. Aztán jöttek a kísérteties fényfelvillanások a szeme sarkában. Belépett a pékség mögötti kis átjáróba, és néhányszor mélyen beszívta a levegőt. Aztán hirtelen abba is hagyta, ahogy megcsapta az orrát a Newport cigaretta füstjének savanyú szaga. – Jézusom, Zach! – szólt a fiúhoz, aki az épület falát támasztotta. – Ez a vacak még megöl egyszer! – Nem fog – verte le a fiú a hamut a szemetesbe. – Abbahagyom, mielőtt megtenné. – Aha – köszörülte meg a torkát Jenny. – Minden dohányos ezt mondja. Szörnyen haragudott, amikor kölyköket látott cigarettázni. Igaz, a nagyapja is dohányzott, maga sodorta a cigarettáit. Az ő idejében azonban még nem ismerték ennek a szokásnak a veszélyeit. Mostanában azonban már senkinek sincs mentsége rá. A lány felkapott egy marék havat, és a cigarettához vágta, kioltva vele a vörös parazsat. – Hé! – tiltakozott a srác. – Te értelmes fiú vagy, Zach. Hallottam, hogy kitűnően tanulsz. Hogy lehet, hogy a dohányzással kapcsolatban ennyire bután viselkedsz? 9

A fiú vállat vont, de legalább úgy tett, mint aki szégyelli magát. – Kérdezd csak az apámat! Ő majd elmondja neked, milyen buta vagyok. Azt akarja, hogy jövőre dolgozzam a saratogai versenypályán, és keressem meg a főiskolára-valót, ha annyira tanulni akarok. Jenny a Matthew Alger által az asztalon hagyott szűkös borravalót ismerve tudta, hogy a férfi, aki a város pénzügyeivel foglalkozott, a magánéletben is hajlamos a fukarságra. Nyilván a saját fiával sem bánik másképp. Jenny apa nélkül nőtt fel, és mindvégig sajnálta, hogy nem ismeri az apját. De lám, Matthew Alger a példa arra, hogy ez az áhított kapcsolat sem mindig ideális! – Azt hallottam, hogy egy átlagos dohányos naponta öt dollárt takaríthat meg, ha abbahagyja a cigarettázást – jegyezte meg Jenny, és közben arra gondolt, Zach észreveszi-e, hogy minden hangot erővel kell kipréselnie magából. – Igen, én is hallottam – felelte a srác, és a szemetesbe dobta az elázott cigarettát. – Ne aggódj – mondta, mielőtt Jenny figyelmeztethette volna –, megmosom a kezem, mielőtt folytatom a munkát. Mégsem sietett vissza az épületbe. Talán beszélgetni szeretne? – tűnődött a lány. – Apád azt akarja, hogy egy egész évig dolgozz a főiskola előtt? – kérdezte. – Azt akarja, hogy dolgozzak, és pont. Egyfolytában arról beszél, hogy neki milyen nehéz volt a családja segítsége nélkül elvégeznie a főiskolát, hogyan rángatta ki magát a nehézségekből a saját hajánál fogva, meg ilyesmi – árulta el a fiú, de semmi csodálat nem volt a hangjában az apja teljesítménye iránt. Jenny a srác anyjára gondolt, aki sok évvel ezelőtt újra férjhez ment, és Seattle-be költözött. Zach őt sosem emlegette. – És te mit akarsz, Zach? A fiú meglepettnek látszott, mint akitől ezt nemigen szokták megkérdezni. – Főiskolára járni, jó messzire innen – felelte. – Valahol másutt élni. Mindegy hol, csak nem itt. Jenny meg tudta érteni. Amikor annyi idős volt, mint Zach most, biztos volt benne, hogy valahol messze izgalmas élet vár rá. Aztán végül a sütöde ajtaján sem jutott túl. – Akkor ezt kell tenned – jelentette ki határozottan. A fiú vállat vont. – Azt hiszem, meg fogom próbálni. De most már vissza kell mennem. Zach eltűnt, Jenny pedig kint maradt, és játékból párakarikákat fújt a fagyos levegőbe. Bár a beszélgetés kicsit elterelte a figyelmét, a feltörő pánikot nem csillapította le. Most, hogy egyedül maradt ezzel az érzéssel, élesen hasított belé, mint az előbb a sziréna a téli éjszakába. Még a csillagos ég is mintha hatalmas súllyal nyomta volna a vállát, hogy összeroppantsa. Megadom magam, gondolta Jenny, azzal sietve belenyúlt nadrágja zsebébe a barna műanyag gyógyszeres dobozért. A pirula nem volt sokkal nagyobb, mint egy gombelem. Víz nélkül lenyelte, és várta a hatást, melynek néhány percen belül be kellett következnie. Elképesztő, hogy egy apró tabletta képes lecsillapítani rémült szívverését és az agyában kavargó sötét gondolatokat. – Csak akkor vegye be, ha valóban szüksége van rá! – figyelmeztette az orvos. – Ehhez a gyógyszerhez könnyen hozzá lehet szokni, és a leszokás különösen kellemetlen folyamat. Jenny máris nyugodtabbnak érezte magát, pedig még épp csak visszatette a dobozt a zsebébe. Még mindig Zach járt a fejében. Körülhordozta tekintetét az ismerős környéken, a régi belvárosi téglaépületeken, melyek földszintjén irodák, üzletek, éttermek sorakoztak. Ha évekkel ezelőtt azt mondta volna neki valaki, hogy a mai reggel még mindig Avalonban éri, és változatlanul a sütödében dolgozik, kinevette volna az illetőt. Nagy tervei voltak a jövőre, el akarta hagyni a kisvárost, ahol felnőtt. A nagyváros, az egyetem, a karrier lebegett a szeme előtt. 10

Talán nem volt tisztességes, hogy nem avatta be Zachet egy piszkos kis titokba. Abba, hogy az élet néha kudarcra ítéli még a legmegalapozottabb terveket is. Tizennyolc évesen Jennynek rá kellett döbbennie, milyen félelmetesen hiányos az egészségbiztosítási rendszer, különösen a vállalkozókat illetően. Huszonegy évesen már megtudta, hogyan kell az embernek csődöt jelentenie, és épp csak meg tudta tartani a Juharfa utcai házat. Fel sem merült többé, hogy itt hagyja megözvegyült nagyanyját, akit munkaképtelenné tett az agyvérzés. A gyógyszer megtette a magáét, s puha paplanba burkolta a lány idegeit, akárcsak a hótakaró a tájat. Jenny mély lélegzetet vett, aztán lassan kiengedte, és Figyelte a párafelhőt, amíg szét nem oszlott a levegőben. Az égen észak felé, a Juharfa utca irányában felvillant valami természetellenes, vöröslő fény. Jenny pislogott néhányat. Talán csak a roham utóhatása, gondolta. Tudhatná már, hogy az idegességtől néha káprázik a szeme.

11

2. Mikor Rourke McKnight járőrkocsijában felvijjogott a sürgős riasztás hangjelzése, és a férfi meghallotta, hogy: „Minden egység a Juharfa utca 472. elé!”, kihagyott a szívverése. Ez Jenny háza! Épp a város másik végén tartózkodott, de mihelyt meghallotta a riasztást, felkapta a mikrofont, megadta a diszpécsernek a helyzetét, meg hogy várhatóan mikor ér oda, majd beletaposott a gázba. A kerekek havat és homokot köpködtek, ahogy elindult, a kocsi fara imbolygott a csúszós úton. A jelentés szerint a „szerkezet” – istenem, Jenny háza! – lángokban áll, és a tűz a teljes épületre kiterjedt. Ráadásul Jennyt nem találják sehol. Mire odaért a házhoz, az egészet lángok borították. Kicsaptak az összes ablakon, s már nyaldosták a tetőt. Rourke siettében a kocsija elejével beleszaladt egy hókupacba. Leállította a motort, de az ajtót már be sem csukta maga után. Miközben rohant, szemével végigpásztázta a telket. A tűzoltók, az autóik és minden felszerelésük szikrázó, narancssárga fényben úszott. Két tömlővel igyekeztek oltani a lángokat, mások a hó alól ásták ki éppen a tűzcsapot. A jelenet meglepően nyugalmasnak tűnt, semmi káosz, semmi kapkodás. A tűzfal azonban áthatolhatatlanul emelkedett előttük. – Hol van Jenny? – kiáltott oda Rourke egy tűzoltónak, aki épp utasításokat kiabált egy rádiótelefonba. – Hol a pokolban van Jenny? – A lakót nem találtuk – válaszolt a fickó egy nem messze álló mentőautóra pillantva, melynek a személyzete készenlétben állt. – Azt feltételezzük, hogy nem tartózkodott itthon. Bár… a kocsija a garázsban áll. Rourke a lángoló ház felé rohant, és Jenny nevét kiabálta. Valahol kirobbant egy ablak, a férfira forró üvegszilánkok záporoztak. Felkapta a kezét, hogy megvédje a szemét, de még akkor is Jenny nevét ordította teli torokból. A sokévnyi hallgatásnak hirtelen vége lett, és éles megbánás hasított Rourke lelkébe. Helyrehozott-e bármit is azzal, hogy kerülte Jennyt? Milyen ostoba vagyok! – ostorozta magát, aztán alkudozni kezdett éggel és pokollal, hogy ne essen Jennynek baja. Csak hadd ússza meg, és én mostantól örökké vigyázok rá. Sosem kérek semmit ezután. Be kell mennie, semmi sem tarthatja vissza. A bejárati ajtó előtti lépcsőnek már nyoma sem maradt, ezért Rourke megkerülte a házat. Megcsúszott a hóban, de futott tovább. A ház hátsó része is lángokban állt már, és az ajtó sem volt a helyén. Kiütötte onnan egy tűzoltófejsze. A védőruhás fickók Rourke felé szaladtak, és vadul integettek. A fenébe! – gondolta a rendőrfőnök. Butaság, amit tenni készül, de mégsem a legnagyobb, amit életében elkövetett. Messze nem a legnagyobb… Felhúzta a kabátja gallérját az orra meg a szája elé, és elszántan belépett az épületbe. Számtalanszor járt már ebben a konyhában, amely most felismerhetetlen volt, és Rourke lélegezni sem tudott. Úgy érezte, mintha a tűz kiszívná a levegőt a tüdejéből. Jenny nevét akarta újból kiáltani, de képtelen volt kiadni egy hangot is. A linóleum olvadtan bugyborékolt a lába alatt, az emeletre vezető lépcső egyetlen tűzfalként állt előtte, ő mégis neki akart vágni. Ekkor egy erős kéz megmarkolta a vállát, és visszarántotta. Rourke megpróbálta kiszabadítani magát, de egy másodperccel később lezuhant fentről valami: egy szikrázva égő korlátdarab. A tűzoltó kilökte Rourke-öt az ajtón. – Maga meg mi az ördögöt csinál? – ordított rá. – Menjen innen, kapitány! Itt nem biztonságos. 12

Rourke-nek égett a torka, ahogy kapkodta a levegőt. Köhögnie kellett. – Dehogy megyek! Ha nem akar beküldeni mást, én magam indulok el. A tűzoltóparancsnok egyik helyettese, akit Rourke távolról ismert, elállta az útját. – Nem engedhetem. McKnightot elöntötte a harag, nem volt képes értelmesen gondolkodni többé. Egy hirtelen mozdulattal eltaszította a férfit. – Félre! – ordított rá. A tűzoltó nem szólt egy szót sem, csak hátralépett, és feltartotta a kezét. Szúrós tekintettel nézett ki a sisakja üvege mögül. – Ide figyeljen, mi egy oldalon állunk. Látta, mi van odabent. Harminc másodpercig sem bírná ki. Nem hisszük, hogy a lakó itthon tartózkodott. Becsszóra! Ha itthon lett volna, már rég kint lenne innen. Rourke ellazította ökölbe szorult kezét. Szent ég, majdnem megütötte ezt az embert! Egyáltalán nem gondolkodott. De akkor is rá kell jönnie, hol van Jenny! Sebesen járt az agya, latolgatta a lehetőségeket. Talán a barátnőjénél, Ninánál. De ilyenkor, hajnalban? Vagy esetleg Olivia Bellamynál? Nem, az sem lehet. Bár rokonok, a két nő nem áll annyira közel egymáshoz. A francba! Talán csak nem egy pasasnál alszik, akiről neki nincs tudomása? Ekkor jutott eszébe a legkézenfekvőbb megoldás. – Ó, de hülye vagyok! – mondta ki hangosan, és már rohant is a kocsija felé. Jenny még mindig a sütöde mögött álldogált, és várta a hajnalt, amikor egy kék-fehér felvillanásra lett figyelmes. A villámlás valahogy kísértetiesen furcsa volt a tél kellős közepén. Aztán meghallotta a vijjogó szirénát, és rájött, hogy egy rendőrautó az. Egész közelről hallatszott, talán csak kétsaroknyira lehetett. Zűrös éjszaka, gondolta a lány, majd visszaindult a sütödébe. Átment a konyhán, ahol Zach egy újabb adag kenyértésztát tolt be a kelesztőbe. Épp folytatni akarta a munkát, amikor sürgető kopogást hallott a bejárati ajtó felől. – Megnézem, ki az! – kiáltott oda Laurának és Zachnek, majd átvágott a kávézón, melyet ilyenkor csak halványan világított meg egy jókora, vibráló neon kávéscsésze. A rendőrautó kék fénye belehasított a félhomályba. Jenny sietve nyitotta ki a zárat. Megszólalt a kis csengő az ajtó fölött, és belépett Rourke McKnight. Kabátja szárnyait szétfújta a téli szél. Avalon rendőrfőnökének külseje illett a hivatalához. Szögletes állát mindig simára borotválta, válla széles volt, egész alakja erőt sugárzott. Bár szőke volt, és kék szemű, egy félhold alakú forradás az arccsontján gondoskodott róla, hogy ne legyen túl tökéletes. – Az az érzésem, hogy nem kávézni jöttél – szólalt meg Jenny. Ezek voltak az első szavak, melyeket évek óta Rourke-höz intézett. A férfi parázsló tekintetet vetett rá. Olyan forró pillantást, hogy Jennynek az jutott eszébe, vajon milyen lehet a barátnőjének lenni, azon cicababák egyikének, akik kiszámítható rendszerességgel jöttek-mentek Rourke életében. A rendőrfőnök megragadta a karját. – Jenny! Szóval itt vagy! – mondta érdes, izgatott hangon. Hát ez érdekes! Rourke McKnight megragadja őt, és szorosan magához öleli! Mi a csodát tehetett, hogy ezt kiérdemelte? – Nem tudtam aludni – magyarázta Rourke kezét nézve. Sosem értek egymáshoz, mióta… A férfi láthatóan olvasott Jenny gondolataiban, mert elengedte, és fejével az ajtó felé intett. – Van egy kis gond a házaddal. Gyere, odaviszlek! Bár az imént bevett gyógyszer tompította Jenny idegességét, most valami mélyről jövő, zsigeri aggodalmat érzett. – Miféle gond? – Kigyulladt – közölte Rourke egyszerűen. 13

Jenny fel akart kiáltani, de nem jött ki hang a torkán. Különben is mit mondhatna az ember, ha meghall egy ilyen bejelentést? – Menj! – Laura a kezébe nyomta a kabátját meg a csizmáját. – Aztán később hívj fel! Jenny tompultsága akkor sem engedett föl, amikor beült a rendőrautóba, melyet Rourke a hétvégeken vezetett. A szeme sem rebbent a forgó lámpa láttán, melynek fénye körben bevilágította az utcát. Érzékei mégis kiélesedtek. – Mi történt? – kérdezte a férfit. – Mrs. Samuelsontól jött a bejelentés. Irma Samuelson évek óta Majeskyék szomszédjában lakott. – Ez lehetetlen… Nem értem… Hogyan gyulladhatott ki a házam? – Biztonsági öv! – szólt rá Rourke, majd mihelyt meghallotta az övcsat kattanását, elindult a járda széle mellől. – Biztos vagy benne? Nem tévedsz? Talán nem is az én házam, hanem valaki másé. – Nincs tévedés, ellenőriztem. Istenem, Jenny, azt hittem… – A férfi bosszankodni kezdett, mert remegett a hangja. – Ó, nem! – kiáltott fel Jenny. – Azt gondoltad, odabent vagyok? – Jogos feltételezés egy ilyen korai órán. Tehát ezért ölelte meg! Őszinte megkönnyebbülésből… Ahogy közeledtek a Juharfa utcához, Jenny orrát megcsapta a különös szag. – Füstszag lett a kocsiban – állapította meg. – Lehúzhatod az ablakot, ha nem bánod, hogy bejön a hideg. – De honnan jön a szag? Ó, istenem! Te bent voltál a házban, igaz? – Jenny már látta is maga előtt a jelenetet, ahogy Rourke félresöpri a tűzoltókat, és beront az égő házba. – Bementél értem. A férfi nem felelt, nem is volt szükség a válaszra. Rourke McKnightról köztudott volt, hogy az életmentés a mindene. Ez olyan késztetés volt nála, amelyet sosem tudott levetkőzni. – Égve hagytad a kályhát? – kérdezte Jennyt. – Vagy valami készüléket? – Természetesen nem – válaszolt bosszúsan a lány. A kérdések kibillentették az egyensúlyából, és megijesztették. Mert valóban lehetséges volt, hogy az ő gondatlansága okozta a tüzet. Nemegyszer gondolt már arra, hogy talán egyedül kell leélnie az életét, és arra ítéltetett, hogy ne legyen mellette senki, aki lekapcsolhatná a kávéfőzőt, ha ő bekapcsolva felejti. Úgy végezheti, mint az az öreg, macskás hölgy, akiről a barátnőivel gyerekként mindenféle történetet talált ki. Magányosan, különcként egy kellemetlen szagú házban, ahol a macskák az egyetlen társasága. Hallotta, hogy Rourke mond neki valamit, de nem jutottak el a szavak a tudatáig. – Tessék? – kérdezte, miközben igyekezett visszatérni a valóságba. – Jól vagy? – Épp most mondtad, hogy leégett a házam. Nem hiszem, hogy ettől jól érezhetném magam. A férfi rápillantott. – A körülményekhez képest nyugodt vagy, de még nem érkeztünk oda. Tudod, mit jelent, amikor a tűzoltók azt mondják, hogy „a teljes szerkezet érintett”? – Nem, én… – Jennyben benne rekedt a szó, amint befordultak a sarkon, és megpillantotta az utcája képét. Szíve vadul kezdett kalapálni. – Uramisten! Az utcát mindkét oldalról elzárták a tűzoltóság járművei, az emberek és a felszerelés. Állványokra erősített lámpák világítottak, a szomszédok pizsamára kapott nagykabátban figyelték az eseményeket a kerítésük mellől vagy az ajtajuk elől. Felfelé tartott fejjel, ámulva, szörnyülködve nézték az égre törő lángokat, mintha a július negyediki tűzijátékot bámulnák. Csakhogy most senki sem mosolygott vagy kiáltozott elragadtatottan. Beöltözött tűzoltók vet-

14

ték körül a házat, s küzdöttek a lángokkal, melyek körbenyaldosták a teljes, kétszintes épületet. Rourke megállította az autót, és mindketten kiszálltak. A felső szint ablakai épp ekkor robbantak ki, mintha szétlőtte volna őket valaki. Az emeleti folyosó ablakai voltak, ezen a falon lógtak a családi fotók. Nagyszülei régimódi esküvői fényképe és néhány kép Jenny anyjáról, Mariskáról, aki örökre huszonhárom éves és gyönyörű maradt a képeken és a család emlékezetében, mint amikor elhagyta őket. Aztán számos kép Jennyről, iskolai fotók, melyeken nyomon lehetett követni, ahogy felnőtt. Kislányként szeretett szaladgálni ezen a folyosón, ami olyan zajjal járt, hogy a nagyi végül mindig rászólt, hogy eressze ki a gőzt, és higgadjon le. Jennynek tetszett a kifejezés, hogy eressze ki a gőzt. Ilyenkor megállt, a fejére tette a kezét, és sziszegő hangot hallatott, mint egy kuktafazék. Szeretett történeteket kitalálni az emberekről azokon a képeken. A nagyszüleiből, akik a frissen áthajózott bevándorlók elszántságával, mereven bámultak a fényképezőgép lencséjébe, sztárok lettek a Broadwayn, anyja pedig, akinek nagy szeme titkokat sejtetett, hírszerzővé lépett elő, aki olyan mély illegalitásba vonult, hogy még a családjának sem árulhatta el, hol tartózkodik. Valaki – egy tűzoltó – elkiáltotta magát, hogy mindenki menjen hátrébb, maradjon biztonságos távolságban a háztól. A többiek egy nehéz, vastag tömlőt cipelve épp arrafelé futottak a járdán. Az egyik járműből kinyúló létráról egy tűzoltó a lángoló tetőt igyekezett oltani. – Jenny! Hála istennek, hogy itt vagy! – sietett a lány felé Mrs. Samuelson. Hosszú teveszőr kabátot viselt, a lábán meg hótaposót. Ölében kis yorkshire terrierje reszketett. – Mikor megláttam a tüzet, szörnyen megijedtem, hogy odabent vagy. – A sütödében voltam – magyarázta Jenny. – Mrs. Samuelson, felvette már valaki a jegyzőkönyvet? – kérdezte Rourke. – Nos igen, de én… – Bocsásson meg, asszonyom! – vágott közbe a férfi, majd kézen fogva elvezette Jennyt a kordon mellett a tűzoltóautó mögé. Egy idősebb férfi rádión parancsokat osztogatott, egy másik meg továbbította őket egy kézi megafonon. – Parancsnok, ő itt Jenny Majesky – mutatta be Rourke a lányt. Továbbra is a kezét szorongatta. – Nagyon sajnálom, ami a házával történt, kisasszony – mondta a tűzoltó. – Nyolc perc alatt ideértünk a riasztás után, de akkor már régóta égett. Ezek az öreg szerkezetek gyorsan lángra kapnak. De megteszünk minden tőlünk telhetőt. – Én… hát igen. Köszönöm. – A szomszédai azt mondták, nem volt semmiféle állata. – Valóban nem. – Csak a nagyi fokföldi ibolyái és cserepes fűszernövényei a kertre néző ablakokban. Csak az egész világom, minden tulajdonom. Jenny a meleg ruhái és a házból áradó forróság ellenére reszketni kezdett a téli éjszakában. Ekkor valami nehéz, meleg dolog borult a vállára. Kellett egy perc, míg rájött, hogy egy elsősegély-takaró az – és Rourke McKnight karja. A férfi mögötte állt, és odahúzta magához. Jenny háta az ő mellkasához simult, két karja hátulról ölelte a lányt, mintha meg akarná védeni minden bajtól. Jenny akaratlanul megadta magát, és nekidőlt a férfinak, mintha a saját súlyát sem tudná megtartani a lába. Egy pillanatra behunyta a szemét, hogy ne kelljen látnia a lángokat, és éreznie a füst marását. A tűz melegítette az arcát, a csípős füsttől viszont hányingere támadt, és csak arra tudott gondolni, hogy odabent minden a tüzet táplálja. Kinyitotta a szemét, és nézte háza lángoló omladékát. – Vége. – Hátrafordította a fejét, hogy Rourke-re nézhessen. – Mindenem odalett.

15

Egy fickó, talán a helyi lap tudósítója a kisteherautója platóján állt, és rájuk irányította a fényképezőgépét. Rourke még szorosabban ölelte magához a lányt. – Szörnyen sajnálom, Jen. Bárcsak azt mondhatnám, hogy tévedsz. – Most mi lesz? – Kivizsgálják az okokat, megállapítják, mennyi biztosítás jár, és felveszik a leltárt. – Úgy értem, most rögtön. A következő húsz percben, a következő egy órában. Jó, el fogják oltani a tüzet, de aztán mi lesz? Visszamegyek a sütödébe és alszom az íróasztalom alatt? Rourke mélyen lehajtotta a fejét, szája olyan közel került Jenny füléhez, hogy a lány a nagy zajban is hallotta, amit mondott, érezte, ahogy a férfi teste védelmezőn borul fölébe. – Emiatt ne aggódj! Gondoskodom rólad. Jenny természetesen hitt neki, és jó oka volt rá. Fél életén át ismerte Rourke McKnightot, úgyhogy zűrös közös előéletük, az egymásnak okozott szívfájdalom és az egymásban keltett bűntudat ellenére, s a széles szakadék dacára, mely az utóbbi időben elválasztotta őket egymástól, tudta, hogy bármikor számíthat rá.

16

3. Jenny mély, ájult alvásból riadt fel. Szeme kipattant, szíve vadul vert, levegőért kapkodott. Gondolkodása enyhén szólva is zavartnak volt nevezhető. Azt álmodta, hogy egy könyvkiadó egyenként beledobálja kézirata lapjait a sütöde hatalmas tésztakeverő gépébe. Szétdobált tagokkal hevert a hátán, mintha az ágy valamiféle tutaj lett volna, ő pedig egy kimerült hajótörött. Értetlenül nézte a plafont, s rajta az ismeretlen lámpatestet. Aztán óvatosan felült. Hajszálcsíkos szürke Yankees póló volt rajta, olyan nagy, hogy kivágása lecsúszott az egyik válláról. A vastag, pamut sportzokni is lötyögött a lábán. Alul – amint a póló szélét felemelve megállapította – kockás férfi bokszeralsót viselt. Igen, Rourke McKnight ágyának kellős közepén üldögélt, egy hatalmas méretű franciaágyon, melyen feltűnően drága és ízléses volt az ágynemű. Még ilyet! – gondolta Jenny. Ez az ember aztán élvezi az életet! Halkan kopogtak az ajtón, aztán Rourke mégis anélkül lépett be, hogy megvárta volna a választ. Mindkét kezében egy csésze kávét tartott, hóna alatt a reggeli újságot szorongatta. Kopott Levi’s farmert és testhezálló pólót viselt, melyre a New York-i rendőrség kezdőbetűi voltak nyomtatva. Három csenevésznek látszó kutya ugrabugrált a lába körül. – Felkerültünk a címlapra – jelentette, miközben letette a csészéket az éjjeliszekrényre. Kinyitotta az Avalon Troubadourt, de Jenny először rá sem pillantott. Még mindig az álma zavarta, nem értette, mire ébredt fel olyan hirtelen. – Hány óra van? – Hét múlt. Megpróbáltam csendben maradni, hadd aludj nyugodtan. – Az is meglep, hogy egyáltalán tudtam aludni. – Engem nem. Tegnap pokoli hosszú napunk volt. Még hogy hosszú! Jenny fél napig el sem mozdult a háza elől, figyelte, ahogy a tűzoltók kioltják az utolsó parazsat is. A nehéz, szürke téli felhők alatt végignézte, ahogy a jól ismert, kétszintes épület megperzselt gerendák, felismerhetetlenségig megégett tárgyak elfeketedett halmazává válik, melyből itt-ott csövek és más szerelvények meredeznek. A romok között rendíthetetlenül, magányos emlékműként állt a gránitkandalló. Valaki elmagyarázta Jennynek, hogy mihelyt kivizsgálták a tűz okát, és itt járt a biztosító embere, egy romeltakarító vállalat át fogja vizsgálni, ami megmaradt, és megmenti, ami még menthető. Csak ezután tisztítják meg a telket. Adtak a lánynak egy csomó nyomtatványt, hogy töltse ki, és megkérdezték, mennyire becsüli a veszteségét. Jenny hozzá sem nyúlt az iratokhoz. Hát nem tudják, hogy az ő legnagyobb veszteségét olyan kincsek alkotják, melyeknek az értéke pénzben nem kifejezhető? Csak állt ott Rourke-kel, sem szólni, sem gondolkodni nem tudott. Időnként reszkető kézzel aláírt valamit, amit az orra alá dugtak. Késő délután aztán a rendőrfőnök kijelentette, hogy hazaviszi magához, és Jennynek még tiltakozni sem volt ereje. Otthon a férfi készített neki egy zacskós csirkelevest, melyet sós keksszel tálalt, aztán aludni küldte a lányt. Ezt a feladatot legalább könnyű volt teljesítenie, egy pillanat alatt összeesett a kimerültségtől. Most pedig Rourke itt ül az ágya szélén, arcélét megvilágítja az áttetsző függönyökön beszűrődő gyenge, reggeli fény. Még nem borotválkozott, és az aranyszínű borosta lágyabbá tette az álla vonalát. A vékony, sokévnyi mosástól megfakult póló rásimult izmos mellkasára. A kutyák egy kupacban hevertek a padlón. Elképesztően furcsának tűnt ez az egész helyzet Jenny számára. Rourke ágyán ül, az ő szobájában, s a férfi hozza be neki a kávét, vele együtt olvassa az újságot. Valami mégsem stimmelt ezzel az életképpel. 17

Ja, persze! Csak az, hogy nem együtt aludtak ebben az ágyban. Micsoda sekélyes gondolat annak a fényében, ami vele történt! A nagyi halott, a házuk pedig leégett. Mégsem igazságos, hogy neki mindössze egy rossz álom jutott a férfi ágyában. – Hadd lássam! – nyúlt az újság felé, közelebb kuporodva Rourke-höz. Ez az, amit a szerelmesek tesznek. Együtt üldögélnek az ágyban kávét kortyolgatva, a reggeli lapot böngészve. Ekkor vette észre Jenny a képet. Hatalmas, színes fotó volt rögtön a lap tetején, a hajtás felett. – Ó, istenem! Úgy nézünk ki, mint… Mint egy pár. Jenny nem tudta túltenni magát ezen. A fényképész úgy kapta le őket, mintha gyengéd ölelésben forrnának össze. Rourke karja hátulról fonódik köréje, szája majdnem a füléhez ér, amint súg neki valamit. Mögöttük drámai háttérként izzik az épület. A képet látva senki sem tudhatta, hogy Jenny úgy reszketett, hogy vacogott a foga, Rourke pedig nem édes semmiségeket suttogott a fülébe, hanem azt próbálta megértetni vele, hogy hajléktalan lett, de ő majd gondoskodik róla. Jenny elhallgatott, és remélte, hogy a kép csak az ő szemében tűnik romantikusnak. A kávéját kortyolgatva végigfutott a cikken. – Hibás villanyvezeték? – nézett fel. – Honnan veszik, hogy a hibás vezeték okozta? – Ez még csak találgatás. A vizsgálat után majd többet tudunk. – És mitől ilyen átkozottul jó ez a kávé? – nézett Rourke-re a lány. – Fogalmam sem volt, hogy ilyen kávét tudsz főzni – ivott bele Jenny újra élvezettel. – Sokoldalú tehetség vagyok. Van, akinek különleges érzéke van a kávékészítéshez – tette hozzá Rourke megjátszott komolysággal. – Az ilyen embereket úgy hívják, hogy „kávéval suttogó”. – És honnan tudtad, hogy épp ennyi tejszínnel szeretem? – Talán onnan, hogy alaposan tanulmányoztam mindent veled kapcsolatban, kezdve azzal, hogyan iszod a kávédat, folytatva azzal, hány törülközőt használsz zuhanyozáskor, és végezetül azzal, melyik a kedvenc rádióadód – felelt a férfi, két tenyere közé fogva a csészét. – Aha. Jó duma, McKnight. – Gondoltam, hogy tetszeni fog – felelte a rendőr, majd kiitta a kávét. Jenny felhúzta a térdét, és bedugta a bő póló alá. – Sekélyes ilyet mondani, de egy jó kávé még a legszörnyűbb fájdalmat is képes enyhíteni. – Lehunyta a szemét, élvezettel ivott egy újabb kortyot, és megpróbált nem gondolni semmire. A történteket tekintve itt, Rourke-nél volt a legjobb helyen. Biztonságban érezte magát az ágyában. – Mi olyan vicces? – kérdezte a férfi. Jenny kinyitotta a szemét. Nem is érzékelte, hogy nevet. – Mennyit gondolkodtam azon, hogy milyen is lenne az ágyadban tölteni az éjszakát! – No és, milyen volt? – Nos – tette le a csészét Jenny az éjjeliszekrényre –, bár az ágyneműd színben nem illik össze, elképesztően finom az anyaga. És tiszta. Nem frissen húztad, mégis olyan benyomást kelt, hogy nem csak hébe-hóba húzol ágyat. Négy párna és egy nagyszerű matrac. Lehetetlen nem szeretni. – Köszönöm. – Nem vagyok benne biztos, hogy bóknak szántam – intette a lány. – Tetszett az ágyam, tiszta az ágyneműm, a matrac pedig kényelmes. Miért ne lenne ez bók? – Mert nem tudom, mit árul el rólad. Azt sugallja-e, hogy csodálatos fickó vagy, aki értékeli a jó alvást, vagy azt, hogy gyakran hozol haza nőket, és ezért fordítasz különös figyelmet az ágyadra. – Szerinted? 18

– Nem tudom. Még gondolkoznom kell rajta. – Jenny hátradőlt, és behunyta a szemét. Mondhatott volna még jó néhány dolgot, de nem akart ebbe belemenni. Nem akarta feszegetni a múltat, azt, hogy valaha mit jelentettek egymásnak. – Bárcsak itt maradhatnék életem végéig! – mondta végül erőltetett vidámsággal. – Nem fogok az utadba állni. Jenny kinyitotta a szemét, és felkönyökölt az ágyon. – Azért egyet meg kell kérdeznem, méghozzá valami fontosat. Ki az ördögnek ártottam én? Felborítottam az univerzum kozmikus egyensúlyát valamivel, ezért történt velem ez a sok rémség? – Lehet – vont vállat a férfi. Jenny hozzávágott egy párnát. – Te aztán nagy segítség vagy! Rourke visszadobta a lövedéket. – Akarsz elsőnek zuhanyozni, vagy menjek én? – Menj te! Én addig elüldögélek itt, megiszom a kávémat, és eltöprengek életem fordulatain – mondta Jenny, aztán lenézett a padlóra. – Hogy hívják a kutyáidat? – Ő Rufus, ő Stella, ő pedig Bob – mutatta be Rourke az ebeket. Mindegyiket ő mentette meg valahol, és vette magához. – A cicát meg Clarence-nek hívják. Őket is megmentette! Hát persze… – Barátságosak – tette hozzá a házigazda. – Én is az vagyok – vakargatta meg Jenny Rufus fülét, aki egy vastag bundájú malamut keverék volt világoskék szemmel. – Jó tudni – felelte a férfi. – Egyél valamit, még ha nem is vagy éhes! Ma is hosszú napunk lesz – kötötte a lelkére, azzal átvágott az előszobán, majd egy pillanat múlva megszólalt a rádió, és eleredt a zuhany a fürdőszobában. Jenny az órára nézett. Túl korán van még, hogy felhívja Ninát. Aztán eszébe jutott, hogy barátnője Albanybe ment valami polgármesteri konferenciára. Felkelt, és odament az ablakhoz, de olyan nehéznek érezte a lábát, mintha lefutotta volna a maratoni távot, pedig csak álldogált előző nap sokkos állapotban, és nézte, ahogy porig ég a háza. A kinti világ furcsamód semmit sem változott. Miközben az ő egész élete romokban hever, Avalon városa békésen alszik. Az eget vastag, áthatolhatatlan hófelhők takarták, az utat kopasz fák szegélyezték, a távoli hegyeket teljesen beborította a hó. Rourke házának ablakából Jenny láthatta, amint lassan feléled a város, és óvatosan útnak indul néhány hósapkás jármű az éjjel lehullott friss hóban. Avalont régimódi báj jellemezte. A téglával burkolt házak a belvárosban egy parkot vettek körül. A hófödte füves területek és játszóterek egészen a Schuyler folyóig nyúltak, mely megnyugtatóan csobogott kisebb-nagyobb vízeséseket képezve. Olyasfajta hely volt ez, ahová a stressz által megnyomorított nagyvárosi ember szívesen jár kikapcsolódni. Néhányan ide is költöztek nyugdíjaskorukban, és vettek maguknak egy kis földterületet öreg napjaikra. Nyáron és ősszel, amikor a sárga, a piros, a bordó és a barna minden árnyalatában pompázott az erdő, a vidéki utakon, ahol hajdanán csak néhány traktor és alkalmanként egy-egy ló vontatta bricska járt, csak úgy nyüzsögtek a német gyártmányú terepjárók, otromba Hummerök és a kapuzárási pánik hatására vásárolt sportautók. Maradtak azért érintetlen helyek is a vadonban, ahol ugyanolyan sűrű, sejtelmes volt az erdő, mint évszázadokkal ezelőtt. A hegyek végtelen ormai erdőségeket, tavakat, folyókat rejtegettek. A Kilátó-szikla tetejéről lenézve, ahol most egy mobiltelefon-torony állt, azt képzelhette az ember, hogy Natty Bumppo erdejét látja maga előtt, amelyben Az utolsó mohikán hőse vadászott. Jenny mindig elámult azon, hogy ez a mesevilág csak néhány órányira fekszik New Yorktól.

19

Elfordult az ablaktól, és körülnézett a szobában. Semmi személyes tárgyat, semmi fotót vagy emléket nem látott, semmi jelét annak, hogy Rourke-nek lenne élete, múltja, vagy ne adj’ isten családja. Bár gyerekkoruk óta ismerte a férfit, sok éve megszakadt köztük a kapcsolat, s ő még sosem járt Rourke hálószobájában. A férfi nem hívta, de Jenny akkor sem jött volna, ha hívja. Normális körülmények között semmiképpen. Közte és Rourke között egyszerűen nem ilyen volt a kapcsolat. Rourke bonyolult fickó volt, a közös történetük pedig még nála is bonyolultabb. Egyszerűen nem illettek össze. Rourke McKnight ugyanis kész rejtély volt, és nem csak Jenny számára. Nehéz volt meglátni az embert a szép metszésű arc és az átható tekintet mögött. Összetett személyiség volt, bár Jenny gyanította, hogy ezt csak kevesen vették észre. Akiket érdekelt a politika, tudták, hogy annak a McKnight szenátornak a fia, aki az állam egyik leggazdagabb körzetének volt harminc éve a képviselője. És az emberek feltették magukban a kérdést, hogy vajon egy ilyen családba született férfi, aki bármit megkaphatott volna a sorstól, miért kötött ki a Catskill-hegység egy apró városkájában, és miért dolgozik a betevő falatért, mint bárki más. Jenny tudta, hogy ebben neki is része van, bár Rourke ezt sosem ismerte volna be. Valaha a férfi legjobb barátjának, Joey Santininek a menyasszonya volt, és mindhárman épp ilyen kisvárosi életről álmodtak, no meg egy életen át tartó barátságról, hűségről, melyet nem fenyeget semmi. Valóban ilyen naivak lettek volna? Természetesen sem Rourke, sem Jenny nem beszélt többé arról, ami történt. Mindketten igyekeztek elhitetni magukkal, hogy jobb nem bolygatni a múltat. Csakhogy az is természetes volt, hogy egyikük sem tudta elfelejteni. Erre vallott a köztük lévő kínos feszültség és az, ahogy mindenáron ki akartak térni egymás útjából. Jenny biztos volt benne, hogy ha száz évig él, sem felejti el, ami köztük történt. Kevés dologban volt biztos, de ez volt az egyik. Azt az éjszakát Rourke-kel sosem fogja elfelejteni, de megérteni sem fogja tudni őt sohasem. A fürdőben csend lett, s néhány perc múlva megjelent a szobában Rourke, dereka körül törülközővel. Nedves haja a homlokába hullott. Hihetetlenül jól nézett ki. Száznyolcvanöt centi magas lehetett, széles volt a válla, keskeny a csípője. Csinos arca láttán a nők azonnal elfelej tették a barátjuk telefonszámát. Jenny legjobb barátnője, Nina Romano mindig azt mondta, túl jóképű ahhoz, hogy egyszerű kisvárosi rendőr legyen. Ezzel a szép metszésű arccal, gödröcskés állal, izzó, kék szemmel és az izgalmas kis heggel az arcán plakátokon lenne a helye, hogy méregdrága szeszes italokat vagy megfizethetetlen autócsodákat reklámozzon. Jennyt hirtelen olyan erős fizikai vágy fogta el utána, hogy nevetnie kellett magán. – Mi olyan vicces? – tárta szét a karját Rourke. – Bocs! – nyögte ki Jenny, de tovább nevetett. Annyira szörnyű volt a helyzete, hogy nevetnie kellett, ha nem akart sírni. – Csak hogy tudd: ez az ágy arról nevezetes, hogy itt a nők sírva szoktak fakadni. – E nélkül az információ nélkül is tökéletesen ellettem volna egész nap – itatta le a szeme sarkát Jenny, aztán alaposan megnézte magának a férfit. Még senkit sem ismert, aki ennyire tele lett volna ellentmondással. Rourke úgy nézett ki, mint egy görög isten, mégsem volt benne semmi hiúság. Az állam egyik leggazdagabb családjából származott, mégis úgy élt, mint egy hétköznapi, dolgozó ember. Úgy tett, mint akit semmi és senki nem érdekel igazán, mégis a közösség szolgálatának szentelte minden idejét. Otthont keresett a kóbor kutyáknak, macskáknak, a sérült madarakat pedig elvitte az állatvédőkhöz. Minden sebesült vagy gyenge élőlény mellett ott termett, évek óta mindenki ilyennek ismerte. Volt már elkényeztetett magániskolái tanuló az Upper East Side-on, de kispénzű diák is, később meg közszolga, és hozott olyan döntéseket, melyek teljesen szokatlanok voltak az ő hátterével. Énje nagy részét elrejtette mások elől. Jenny gyanította, hogy ennek Joeyhoz van köze, és ahhoz, ami vele történt… Ami mindhármukkal történt. – Miért bámulsz így rám? – kérdezte tőle Rourke. Jenny rájött, hogy teljesen elmerült a gondolataiban, és megrázta a fejét. 20

– Ne haragudj! – mondta. – Csak rég nem beszéltünk, és elgondolkodtam a történeteden. A férfi összeráncolta a homlokát. – A történetemen? – Mindenkinek van története. Egy eseménysor, amely elvezette oda, ahol éppen van. A homlokráncolásból széles vigyor lett. – Szeretem a rendet és a törvényt, no meg jól bánok a fegyverekkel. Ez az én történetem, és ragaszkodom hozzá. – Számomra még az is érdekes, hogy összevissza viccelődsz, csak hogy elfedd a lényeget. – Ha neked ez érdekes, akkor írónak kellene menned. – Épp füstbe ment az egész életem, én mégis rajtad töröm a fejemet. Ettől Rourke láthatóan ideges lett. – Miért, mi van velem? – Nos, csak azon töprengek… – Ne! – szakította félbe a férfi. – Te csak ne töprengj rajtam vagy a történetemen! Hogyne tenném – gondolta Jenny –, hisz az a mi kettőnk története. Ráadásul a tűz megváltoztatott köztük valamit. Ahelyett, hogy továbbra is elkerülték volna egymást, itt kötöttek ki. Egy házban, egy szobában. Vajon azért törődik vele Rourke ennyire, mert benne van a védelmező ösztön mindenki iránt, vagy esetleg mélyebb indítékai vannak? Lehet, hogy ez a tűz ráveszi őket, hogy nézzenek szembe olyan dolgokkal, melyeket eddig mindketten kerültek? Talán most végre tudnak beszélni arról, ami történt. De nem ebben a pillanatban, gondolta Jenny. Most éppen elég a többi problémája. – Ideje indulnom zuhanyozni – mondta. – Hol a ruhám? – A mosásban. De még nem száradt meg. – Te kimostad a ruháimat – állapította meg csodálkozva Jenny. – Miért? Inkább száraztisztítóba adtad volna? A lány nem válaszolt. Tudta, hogy minden holmijának füstszaga volt, és tulajdonképpen hálásnak kellene lennie a szívességért. Csakhogy most érezte át igazán, hogy semmije sem maradt azon a ruhán kívül, amelyet előző nap viselt. Rourke kinyitotta a komód alsó fiókját, és elővett egy jókora csomagot. A papíron a ruhatisztító címkéje állt. – Ebben van néhány holmi, biztos találsz köztük valamit, ami illik rád. Szolgáld ki magad! Jenny kíváncsian felnyitotta a csomagolópapírt, és szemrevételezte a tartalmát. Darabonként húzta elő és tartotta magasba a holmikat. Volt köztük ujjatlan, rövid pizsamafelső, egy push-up melltartó és számtalan, képtelenül apró női alsónemű. Talált még márkás farmereket és levágott szárú rövidnadrágokat, meg mély kivágású kötött felsőket is. Aztán felegyenesedett, és a férfi szemébe nézett. – Mik ezek? Hadizsákmány vagy emléktárgyak? Olyan nők hagyatéka, akik kisétáltak az életedből? – Tessék? – kérdezte Rourke, de bűnbánó ábrázata elárulta, nagyon is tudja, miről beszél a lány. – Kitisztíttattam őket. – És ettől már minden oké? – Nézd, nem vagyok szerzetes. – Hát nem. – Jenny két ujja közé csippentve felemelt egy tangát. – Te felvennél egy ilyet? – Most miért cikizel? – Tudod mit? Inkább magamon tartom a bokszeralsót – jelentette ki a lány. A fürdőszoba felé menet megállt, arca csak centikre volt Rourke meztelen mellkasától. Megcsapta a férfi bőréből áradó finom szappanillat. – Jobb lesz sietnem. Ahogy mondtad, ma is hosszú napunk lesz.

21

Jenny belépett a fürdőszobába, és kedvenc adójára hangolva találta a rádiót. A pulton három tiszta, összehajtogatott törülköző hevert – éppen annyi, amennyit használni szeretett a zuhanyozáshoz, és pont a megfelelő méret: egy fürdőlepedő és két kisebb. Bizony hízelgő volt a gondolat, hogy Rourke vonzódik hozzá. Csakhogy az régen volt, az utóbbi években a férfi nem váltott vele többet néhány szónál. Eddig szinte észre sem vette őt. Addig, amíg ilyen sebezhető nem lett. Egy gyászoló hajléktalan, akinek nincs hová mennie, és nincs kihez fordulnia. Addig a férfi ügyet sem vetett rá, amíg nem kellett megmentenie. Milyen érdekes! Jennynek hanyatt kellett feküdnie az ágyon, és behúzni a hasát, hogy fel tudja ráncigálni a kölcsönvett farmeron a cipzárt, bár a belevarrt címke szerint a nadrág az ő mérete volt. Biztos valami Bambi vagy Fanny hagyta itt, egy olyan lány, aki azt szerette, ha a ruha úgy néz ki rajta, mintha ecsettel hordták volna fel a bőrére. A melltartó meglepően jól illett rá, bár a push-up nem az ő stílusa volt. Fölé egy bordó szélű, fehér, V kivágású pulóvert vett, amely szintén szűk volt. Később kiment a konyhába, kölcsönzoknija lifegett a lábán, ahogy lépett. Ahogy Rourke meglátta, arcára olyan kifejezés ült ki, amilyet Jenny még sosem látott, de olyan gyorsan eltűnt, hogy épp csak fel tudta ismerni: tehetetlen, kínzó vágyakozás. Jézusom! – gondolta. És ehhez mindössze annyi kellett, hogy úgy öltözzön fel, mint egy fehérneműmodell. – Ho-hó! – Ez úgy hangzott, mint holmi elismerő álmélkodás. – Hé, ezek a cuccok a te szekrényedből valók! Rourke összevonta a szemöldökét. – Én csak azt kérdeztem, kérsz-e ho-hót – tartott a lány elé egy doboz bizonytalan kinézetű csokis kekszet. Jenny megrázta a fejét. – Lehet, hogy te főzöd a világ legjobb kávéját, de ez – bökött az édességre – förtelmes. Rourke már munkához volt öltözve. Ulster megye legfiatalabb rendőrfőnöke úgy festett, mintha skatulyából húzták volna ki. Rendes körülmények között sokévnyi tapasztalat és okos helyezkedés kell ahhoz, hogy valakiből rendőrfőnök legyen, Avalon városában azonban mindössze az kellett hozzá, hogy a jelölt elfogadja a vérlázítóan alacsony fizetést, amelyet a városka kínálni tudott. Rourke ennek ellenére komolyan vette a feladatát, és sikerült kiérdemelnie a közösség nagyrabecsülését. Jenny elvett egy szottyadt narancsot, és odaült vele a konyhapulthoz. – Vasárnap is dolgozol? – kérdezte. – Minden vasárnap. Persze a lány ezt tudta jól, csak nem akarta bevallani. – Most mit fogunk csinálni, rendőrfőnök úr? – Odamegyünk a házadhoz, és beszélünk azokkal, akik a tűz okát vizsgálják. Ha szerencséd van, sikerül rájönniük. – Ha szerencsém van? – dünnyögte maga elé Jenny, majd belevájta körmét a narancs közepébe, hogy lefejtse a héját. – Vajon miért van az, hogy én egyáltalán nem érzem magam szerencsésnek? – Jól van, na, rosszul fogalmaztam. Csak azt akartam mondani, hogy minél hamarabb lezárul a vizsgálat, annál hamarabb lehet elkezdeni kimenteni, ami még megmaradt. – Kimenteni… Ez annyira hihetetlen! – Jenny gyomra hirtelen összeszorult az aggodalomtól, ahogy eszébe jutott valami. – Azt mondtad, kimostad a ruháimat? – Aha. Épp most hallottam, hogy lejárt a gép. – Ó, istenem! – pattant fel a lány. Kiszaladt a konyhából nyíló kis mosókonyhába, és felcsapta a gép fedelét. – Mi a baj? – kérdezte Rourke, miközben követte. 22

Jenny kikapta a gépből a kockás nadrágot, amelyet előző nap viselt, belenyúlt a zsebébe, és kivett belőle egy kis, barna műanyag üveget. A címke még rajta volt, de fehéres víz úszkált a belsejében. A lány átnyújtotta Rourke-nek, ő pedig elolvasta a címkét. – Úgy nézem, a pirulák mind feloldódtak. – És most neked van a legnyugodtabb, legbékésebb mosógéped egész Avalonban. – Nem tudtam, hogy gyógyszert szedsz. – Gondoltad, hogy segítség nélkül át tudom vészelni a nagyi halálát? – Nos, igen. – Miből gondolod, hogy képes lennék rá? Rourke letette az üvegecskét a konyhapultra. – Hisz egész eddig eszedbe sem jutottak a tabletták! Nem látom rajtad, hogy szörnyen ideges lennél. Jenny elgondolkodott. Hátranyúlt, és nekitámaszkodott a mögötte lévő pultnak, aztán mikor rájött, hogy ez a póz kihangsúlyozza a keblét a szűk pulóverben, inkább összefonta maga előtt a karját. Aznap éjjel, mikor a nagyi meghalt, az orvos arra kérte, állapítsa meg egy tízes skálán, mennyire ideges, és azt mondta, minden alkalommal tegye meg, mielőtt bevenne egy tablettát, nehogy túlságosan hozzászokjon. – Ötös vagyok – mondta halkan, mert épp csak hallotta a vére zúgását a fülében, és kis feszültséget érzett az izmaiban. Nem izzadt, nem vert gyorsabban a szíve, nem kapkodta a levegőt. – Tudom, hogy ezek nem a te ruháid, de szerintem legalább hetes a méreted – hangzott az ellenvetés. Jenny vett még egy narancsot. – Ha-ha… Az orvos mondta, hogy kérdezzem meg magamtól, mennyire vagyok ideges egy tízes skálán, mielőtt beveszek egy gyógyszert. Akkor jobban meg tudom ítélni, mikor kell. Rourke felvonta az egyik szemöldökét. – És ha most ötös vagy, szaladnunk kell a patikába? – Nem. Amíg nem leszek nyolcas vagy még több. Nem is értem, miért nem pánikolok jobban. Mindazok után, ami történt, kész csoda, hogy nem kaptam idegösszeomlást. – Miért? Szeretnél? – Dehogy, csak ez lenne ilyenkor a normális, nem? – Nem hiszem, hogy lehetne bármit is normálisnak nevezni egy ekkora veszteség után. Most viszonylag jól vagy, úgyhogy maradjunk ennyiben! Jenny kihallott a mondatból valamifajta bölcsességet, tudást, mintha Rourke-nek lenne tapasztalata ezen a téren. A reggel fagyos levegője simogatta Jenny arcát, amint követte a rendőrt az utcára. A férfi gondoskodott róla, hogy az állatoknak legyen étele és vize, aztán beállította a fűtést a garázsban lévő kazánon. Becsukta a kaput, majd egy lovagias mozdulattal kinyitotta a Ford Explorer ajtaját, melyet az Avaloni Rendőrkapitányság felirat és egy malomkerék képe díszített arra utalva, hogy hajdan Avalon a vízimalmok városa volt. Végül megkerülte a kocsit, beült a vezetőülésbe, és beindította a motort. Jenny pedig eltűnődött, hogy a nagy gondolatolvasó rájön-e, mi jár a fejében. Arra, hogy mekkora rejtély is előtte ez a férfi, az első ember, aki képes volt elterelni a figyelmét a nagyanyja halála fölött érzett gyászról. Csak azért ilyen lovagias, mert ő a rendőrkapitány, emlékeztette magát Jenny. Ugyanígy viselkedne bárkivel. – Biztos jól vagy? – firtatta Rourke. – Már megint olyan furcsán nézel rám. Jenny érezte, hogy elpirul, és jobbnak látta, ha másfelé fordítja a tekintetét. Kétségbeesetten kellene szomorkodnia nagyanyja elvesztése és a háza pusztulása miatt, erre itt ül, és illetlen gondolatokat forgat a fejében a rendőrfőnökkel kapcsolatban. – Ezektől a ruháktól eltekintve minden rendben – felelte. 23

Rourke mély lélegzetet vett. – Na jó, akkor összpontosítsunk a mai feladatokra! Lépésről lépésre megoldunk mindent. – Csupa fül vagyok. Tudod, fogalmam sincs, mit kell ilyenkor tenni. Nem tudom, mi történik, miután leégett egy ház. – Új életet kezd az ember. Az történik. Jenny elgondolkodott Rourke szavain. A nagyi halála óta először látta új megvilágításban a történteket. Eddig fojtogatta a bánat, és csak arra tudott gondolni, hogy egyedül maradt, Rourke megjegyzése azonban felnyitotta a szemét. Az „egyedül” szó ezentúl azt is jelenti, hogy „független”. Furcsa érzés volt, amilyet eddig még sosem tapasztalt. Amikor a nagyapja meghalt, szükség lett rá a sütödében, nagyanyja agyvérzése után pedig odahaza is pótolhatatlanná vált. Az, hogy a maga útját járja, fel sem merülhetett. Egészen mostanáig. Ugyanakkor hirtelen elfogta egy szörnyű érzés, amit még magának sem akart bevallani: félt a függetlenségtől. Ha ezentúl elront valamit, az egyedül az ő hibája lesz. Bár előző nap végignézte, ahogy leég a háza, újra sokkot okozott neki, amikor meglátta reggel a romokat. Miután már elvittek onnan minden tűzoltófelszerelést, nem maradt más a telken, csak az épület nagy, elszenesedett váza. Körülötte kőkeményre fagyott a letaposott, keréknyomokkal szabdalt sár. – A garázzsal mi történt? – kérdezte. – Egy tartálykocsi nekitolatott. Még jó, hogy előtte kihoztuk onnan az autódat. Ezt a veszteséget a lány már fel sem vette. Apróság volt a többihez képest. Meg sem szólalt, csak ingatta a fejét. – Sajnálom – veregette meg kissé sután a vállát Rourke. – Mindjárt itt lesznek a szakértők, aztán körülnézhetsz. Jenny agyán kellemetlen gondolat futott át. – Gondolod, hogy szándékos gyújtogatás volt? – Ez csak a szokásos eljárás. Ha a tűzoltók nem tudják egyértelműen megállapítani a tűz okát, bűnügyi szakértőt kérnek, aki gyújtogatás nyomai után kutat. A biztosító embere is szólt, hogy hamarosan ideér. Az első dolga az lesz, hogy ad neked egy bankkártyát, amellyel megvásárolhatod a legszükségesebbeket. Jenny bólintott. Ez jó hír volt, mégis borzongás futott végig a hátán. A telekhatáron egy fekete-sárga szalag futott körbe, távol tartva az illetékteleneket. Olyan volt újra látni a házát, mint amikor feltépnek egy még be sem hegedt sebet. A hely groteszk karikatúrája volt régi önmagának. A sápadt, kora reggeli ég háttere előtt olyannak tűnt, mint egy szénrajz. A ház elején végigfutó, valaha fehér tornác korlátja megfeketedett aprófa volt csupán. Az udvar fölé furcsán kihajlott néhány vékony gerenda. A bejárati ajtónak nyoma sem volt, minden ablak kitört. Az elszenesedett romok közt Jenny ki tudta venni a hajdani konyhát, amely egykor a ház szíve volt. Jenny nagyszülei takarékos emberek voltak, de egy kétajtós, ipari méretű hűtőszekrényt és egy hatalmas, dupla tűzhelyet nem sajnáltak maguktól. Nagyi több mint öt évtizeddel ezelőtt itt sütötte első, eladásra szánt süteményeit. Az emelet nagy része rázuhant a földszintre, az pedig az alagsorba omlott. A házon át ki lehetett látni a behavazott hátsó udvarra, a felásott virágágyak helyére. Amíg nagyanyja élt, ez a kert volt az öröme, a büszkesége. Miután agyvérzést kapott, Jenny keményen dolgozott, hogy megőrizze a régi pompáját, a virágok és zöldségek dús kavalkádját. A nagynyomású tűzoltófecskendőkből ömlő víz felszántotta a kertet, és jégcsapok formájában ráfagyott a kerítésre meg a hátsó kapura, fagyos szoborkertté változtatva a helyet. A nehéz csizmák letaposták a havat, s mindenütt érezni lehetett a nedves faszén szúrós szagát. – Azt sem tudom, hol kezdjem – mondta Jenny. – Mit vesz elsőnek az ember, miután mindene odaveszett, amije csak volt? 24

– Fogkefét – jött a tömör válasz, mintha nem is lenne ennél egyértelműbb felelet. – Ezt megjegyzem. – Mindennek megvan a maga rendje. A biztosító ügyintézője szerez neked egy romeltakarító céget, és ők végigcsinálják veled az egészet. Autók haladtak el lassan mellettük, Jenny magán érezte a bámész tekinteteket. Az emberek mindig is szerették megbámulni a bajbajutottakat, hogy aztán megkönnyebbülten felsóhajthassanak: hál’ istennek nem ők kerültek bajba. Jenny felvette a védőöltözetet, és követte a vizsgálatot végző tűzoltót meg a biztosító emberét a pallón, mely a bejárathoz vezető lépcsőt pótolta. Nézte a szobák helyét, az ismerős bútorok, tárgyak maradványait. Olyan volt az egész, mint egy idegen, holdbéli táj. Ő maga is idegennek érezte magát. Nem is ismert magára, ahogy érzelemmentes hangon válaszolgatott az előző éjszakát firtató kérdésekre. A végén már megfájdult tőlük a feje, mert minden lehetséges változaton végigmentek. Jenny megpróbált érzelmileg eltávolodni a helyzettől, úgy tenni, mintha nem is ő maga lenne, aki elmagyarázza, hogy sokáig fennmaradt, és dolgozott a számítógépén. Aztán úgy érezte, hogy legszívesebben kiugrana a bőréből, ezért átment a sütödébe, tudván, hogy ott lesz valaki, mert megkezdődött a hajnali műszak. A lehető legpontosabban igyekezett megválaszolni a kérdéseket. Nem, nem emlékszik rá, hogy bármilyen készüléket bekapcsolva hagyott volna, sem a kávéfőzőt, sem a hajszárítót, sem a kenyérpirítót. A gázt sem hagyta égve, nem feledkezett meg égő gyertyáról sem, arra meg már nem is emlékszik, hogy hol tartott egy doboz gyufát. (A mosogató alatt, közölte vele az egyik technikus.) A nagyanyja szokott fogadalmi gyertyákat vinni a templomba, ahol Szent Kázmér, Lengyelország és az agglegények védőszentjének szobra előtt szoktak égni több sorban. – Ó, nem! – suttogta egyszer csak maga elé. – Tessék, kisasszony? – fordult feléje a vizsgálat vezetője. – Én voltam az oka – sóhajtotta Jenny. – Én okoztam a tüzet, az én hibám. A nagyanyámnak volt egy bádogdoboza, tele még Lengyelországból hozott holmival. Levelekkel, receptekkel, újságkivágásokkal. A tűz éjjelén nem tudtam aludni, úgy gondoltam, keresek köztük valami érdekességet a rovatom számára. Elővettem a dobozt, és… ó, istenem! – Elhallgatott, mert fojtogatta a bűntudat. – Elemlámpát használtam aznap éjjel. Az elemei tönkrementek, ezért kivettem a jókat a füstjelzőből a konyhában, aztán meg elfelejtettem visszatenni. Kiiktattam a füstjelző berendezést. Rourke-öt nem rázta meg a felfedezés. – Nem te vagy az első, aki ilyet tett. – De ez azt jelenti, hogy az én hibámból égett le a ház! – A füstriasztó csak akkor ér valamit, ha van, aki meghallja – mutatott rá a férfi. – Akkor is leég a ház, ha egész éjjel vijjog. Nem voltál otthon, hogy meghalld, úgyhogy nem számít, volt-e benne elem, vagy sem. Mennyire jó lett volna elfogadni, hogy igaza van! Jenny nem akarta felelősnek érezni magát a háza elpusztításában. – Én hallottam már azt a riasztót – mondta. – Ha működött volna, biztosan felébreszti a szomszédokat. – Nem a te hibád, Jen. A lány a pótolhatatlan dokumentumokkal teli fémdobozra gondolt, a hártyapapírra írott kincsekre, melyek immár örökre elvesztek. Úgy érezte, mintha másodszorra is elvesztette volna a nagyanyját. Miközben igyekezett összeszedni magát, a kandallóra szegezte a tekintetét. Eszébe jutott az összes karácsony, melyet ebben a házban ünnepeltek a kandalló körül. Azóta nem gyújtotta be, hogy meghalt a nagyanyja. A nagyi gyakran fázott, azt mondta, a vidáman pattogó tűz tudja csak átmelegíteni. – Úgy szoktam betakargatni, mint a kalácsot, hogy megkeljen a melegben – idézte fel, ahogy a nagyival kuncogni szoktak, amint Jenny oldalról a törékeny kis öregasszony alá dug25

dosta a több réteg horgolt gyapjútakarót. – De ő csak reszketett tovább, és nem tudtam segíteni rajta. – Aztán hirtelen Rourke vállába fúrta az arcát, mert még a lélegzetvétel is fájt. A férfi félszegen megveregette a hátát. Valószínűleg nem számított rá, hogy egy kétségbeesett nőt kell vigasztalnia ma reggel, gondolta Jenny. A hírek szerint nagyon is értett a nőkhöz, de a lány gyanította, hogy ez csak a szexi, vonzó, készséges nőkre igaz. Rourke kizárólag ilyenekkel randizott, már amennyire a városban beszélték. Nem mintha Jenny számon tartotta volna a róla szóló híreket, de figyelmen kívül hagyni sem tudta. Maga is nemegyszer látta, amint a férfi vonatra tesz valami libuskát az állomáson. – Kimehetünk – hallotta Rourke hangját közel a fűléhez. – Folytathatjuk egy másik alkalommal. – Ne! – egyenesedett fel. Összeszedte magát, még egy bátor mosolyt is sikerült magára erőltetnie. Miféle ember ő, hogy ilyesmikre gondol az adott körülmények között? Gyengéden belebokszolt Rourke karjába, melyet mintha sziklából faragtak volna. – Csak észrevettem, milyen remek válla van, rendőrfőnök úr. Arra termett, hogy kisírja magát rajta az ember. A férfi vette a lapot, és tovább enyhítette a feszültséget. – „Szolgálunk és védünk.” Rá is van írva a jelvényemre. Jenny megdörzsölte az arcát, aztán ránézett a vizsgálatot végző tűzoltóra. – Bocsánat! Szükségem volt egy kis szünetre. – Megértem, kisasszony. Óriási fájdalom, ha valaki elveszíti az otthonát. Azt szoktuk tanácsolni, hogy forduljon a kárvallott egy pszichológushoz, mihelyt lehet – mondta a férfi, azzal átnyújtott a lánynak egy névjegykártyát. – Dr. Barrett Kingstonban nagyon elismert szakember. De most az a legfontosabb, hogy egy darabig ne hozzon nagy horderejű döntéseket. Lassan kell alkalmazkodni ehhez a helyzethez. A lány farmere farzsebébe csúsztatta a kártyát, bár kész csoda volt, hogy belefért. A vizsgálat folytatódott, és Jennynek sikerült idegösszeomlás nélkül megúsznia, bármennyire rettenetes is volt a veszteség. Nem egészen egy hónapon belül elvesztette a nagyanyját és a házat, amelyben egész addigi életét leélte. A hivatalos véleményre még várni kellett, de mind a tűzoltó, mind a gyanakvó biztosítós szakember egyetértett abban, hogy a tűz valószínűleg a padlástérben keletkezett egy hibás vezetéktől. Szándékos gyújtogatásnak semmi jelét nem találták. – És most? – kérdezte Jenny a biztosító emberét, kimerülten a romok közt tett kirándulástól. Vajon ilyen lehet egy csata után, amikor összeszedik a halottakat és a sebesülteket? A biztosítós rámutatott Jenny számítógépére, amely megpörkölődött kárpitozott bútorok közt hevert. A megolvadt töltőanyag kifolyt a lyukakon, és úgy lógott, mintha kibelezték volna a székeket. – A maga laptopja? – kérdezte. – Igen. – A számítógép csukva volt, tetején felhólyagosodott a műanyag. – Megnézethetjük egy szakemberrel. Talán a winchester túlélte. Aligha, gondolta a férfi, ha nem mondta is ki. Jenny így is leolvasta az arcáról. Minden adata odaveszett. A pénzügyi feljegyzései, a fényképalbuma, a címlistája, a levelezése, a sütöde könyvelése. A könyve tervezete. Voltak ugyan kimentett másolatai lemezen, de azokat az íróasztala fiókjában tartotta, amely ugyancsak hamuvá vált. Jenny kétségbeesett a gondolatra, hogy miként tudja majd rekonstruálni mindezt. – Miss Majesky író – tájékoztatta a szakembert Rourke. – Tényleg? – csillant fel érdeklődve a férfi szeme. – Ne mondja! Miket ír? – fordult a lányhoz. Jenny zavarba jött, ahogy mindig, ha az emberek az írásairól kérdezték. Amiről álmodott, túl nagy feladatnak, túlságosan valószerűtlennek tűnt, és néha úgy érezte, nincs is joga ekkora léptékű dologról ábrándozni. Ő, a kisvárosi, tanulatlan Jenny Majesky akar író lenni? Egy do-

26

log megírni a hetente megjelenő cikket receptekkel, és titokban valami nagyobb dologról álmodozni, és megint más felvállalni az ambícióit egy idegen előtt. – A helyi lapban van receptrovatom – felelte halkan. – Ugyan már, Jenny! – unszolta Rourke. – Mindig is azt mondtad, hogy egyszer könyvet fogsz írni. Igazi sikerkönyvet. Jenny el sem hitte, hogy Rourke emlékszik erre, azt meg pláne nem, hogy képes ilyet mondani ennek a fickónak a füle hallatára. – Még csak dolgozom rajta – mondta elvörösödve. – Igen? Keresni fogom majd a könyvesboltban – felelte a biztosítós. – Azzal még várjon, nem jelent meg – tette hozzá Jenny szomorúan, majd figyelmeztető pillantást lövellt Rourke felé. Miért járt el a szája? Mégis mit gondolt, hogy elpletykálta az álmát egy idegennek? Rourke nyilván nem veszi őt komolyan, nem hiszi, hogy a legkisebb esélye is lenne. Ő csak sütödés egy hegyvidéki kisvárosban, talán mindig is az marad. A könyvelése fölé görnyedve fog megöregedni, és megkérgesedik a kávézó pultja mögött. A végén még elkezdi „aranyomnak” meg „drágámnak” szólítani a vendégeit. – Mi az? – kérdezte Rourke, miután a fickó elment. – Mi volt ez a pillantás? – Légy szíves, ne beszélj máskor a könyvemről! – Miért ne? Beijedtél? A férfi nyílt, ártatlan arckifejezése bosszantotta Jennyt. – Még hogy sikerkönyv! Hogy nézne ki, ha azt mesélném mindenkinek a városban, hogy sikerkönyvet írok? Rourke arcán látszott, hogy tényleg nem érti. – Mi ezzel a baj? – Szörnyen nagyképű. Írok, és kész. Ez minden. Azt majd az olvasók döntik el, hogy sikerkönyv lesz-e, vagy sem. – Ez csak szőrszálhasogatás. Egyszer azt mondtad, hogy nagy álmod válna valóra, ha egyszer kiadnál egy könyvet. Tényleg nem érti, állapította meg Jenny. – Valóban egy álom! – Nem tudtam, hogy ekkora titok. – Nem titok, csak ilyesmit nem mond el az ember fűnek-fának. Ez nekem… valahogy szent. Nem kell, hogy bárki tudomást szerezzen róla. – Nem értem, miért. – Mert ha mégsem jön össze, tiszta hülyének fognak tartani. Rourke hátravetett fejjel hahotázni kezdett. Jenny nagyon jól emlékezett rá, hogy érettségi után azt tervezte, elhagyja a várost, és mindenkivel közölte, hogy legközelebb egy könyv borítóján fogják viszontlátni. És akkor ezt komolyan is gondolta. – Nem viccnek szántam – dünnyögte morcosan. – Hadd kérdezzek valamit! – mondta Rourke. – Mikor néztél utoljára hülyének valakit, csak mert meg akarta valósítani az álmát? – Én nem így gondolkodom. Rourke rámosolygott, és annyi kedvesség volt ebben a mosolyban, hogy Jenny mérge párologni kezdett. – Senki sem így gondolkodik, Jenny. És minél több embernek beszélsz az álmodról, annál valóságosabbnak fogod látni. A lány nem tudta megállni, hogy vissza ne mosolyogjon. – Ez most úgy hangzott, mint egy üdvözlőlap. – Most lebuktam – kuncogott Rourke. – Tényleg egy születésnapi üdvözlőlapon olvastam legutóbb ezt a szöveget. 27

Jenny számára volt valami zavaró abban, hogy a férfi nem tágít mellőle. – Nincs máshol dolgod? – kérdezte. – Nincs épp szükség valahol a rendőrfőnökre ebben a bűnös városban? – mutatott végig a Juharfa utcán, melyet még mindig frissen esett hó fedett. – Nekem most itt a helyem melletted – felelte egyszerűen Rourke. – Hogy elkapj, ha összeesem? – Nem fogsz összeesni. – Hogy lehetsz ebben ennyire biztos? A férfi rávigyorgott. – Még meg kell írnod a sikerkönyvedet. Jenny a tönkrement, szétolvadt laptopjára gondolt. – Aha. Hát ez az, Rourke! A könyv, amelyen dolgoztam, nem a számítógépen volt, hanem itt, mindenütt – mutatott körbe az elszenesedett romokon. Fizikai rosszullétet érzett, mikor a nagyanyja dobozára gondolt a receptekkel és feljegyzésekkel, melyet gondatlanul a konyhaasztalon hagyott. Ezek a pótolhatatlan kincsek most egytől egyig odavesztek nagyszülei életének minden dokumentumával és minden fényképpel együtt. – Akár fel is adhatom. – Szó sincs róla – ellenkezett a férfi. – Ha most abbahagyod az írást a tűz miatt, talán nem is akartad soha igazán. – Közelebb lépett a lányhoz, bőréből borotvaszappan illata áradt. Gondosan kerülte, hogy hozzáérjen most, fényes nappal, az emberek szeme láttára, tekintete mégis bizalmas simogatásként érte Jennyt. Talán szégyelli a képet, amelyik az újságban megjelent, gondolta a lány. Ő nem éppen az a fehérneműmodell-típus, amilyen lányokkal Rourke-öt látni szokták. Aztán a férfi mégis hozzáért, de nem azért, hogy magához ölelje, hanem hogy a vállánál fogva a kiégett ház felé fordítsa. – Nézz körül! A történetek, amelyekre a könyvhöz szükséged van, nem itt vannak, sosem itt voltak, hanem a fejedben. Csak le kell őket írnod, ahogy eddig is tetted. Jenny bólintott, és nagyon igyekezett, hogy higgyen neki, de kimerítette az erőfeszítés. Mostanában minden kimerítette. Lüktetve fájt a feje, mintha szét akarna robbanni. – Nem vicceltél, amikor azt mondtad, hogy sűrű napunk lesz – mondta a férfinak. – Jól vagy? – kérdezte Rourke. – Még mindig csak ötös? Jenny meglepődött, hogy a férfi emlékezett erre. – Túlságosan össze vagyok zavarodva ahhoz, hogy idegeskedjem. – A jó hír az, hogy mindenki elment ebédelni. – Hála istennek! Beszálltak a kocsiba, és Rourke feltette a kérdést: – Hová menjünk? A sütödébe vagy haza, pihenni? Haza? – gondolta szomorúan a lány. – Hajléktalan vagyok, emlékszel? – Nem vagy az. Nálam fogsz lakni, amíg csak szükséges. – Na, ez aztán jól fogja kivenni magát! A rendőrfőnök együtt él egy hajléktalan nővel. A férfi vigyorogva indította be a motort. – Már rosszabb pletykákat is hallottam ebben a városban. – Felhívom Ninát. Lakhatok nála is. – Elutazott arra a polgármesteri konferenciára, emlékszel? – Akkor Laurát. – Az ő lakása akkora, mint egy postabélyeg. Rourke-nek igaza volt. Laura megelégedett egy aprócska lakással a folyónál, és Jenny valóban nem rajongott az ötletért, hogy ott nyomorogjon. – Akkor felhasználom a most kapott bankkártyát, és megszállok egy panzióban. – Hé! Nem hagynád abba? Nem vagyok sorozatgyilkos. Nálam maradsz, és kész.

28

Jenny feléje fordult az ülésen, elképedt attól, amilyen könnyedén kezelte Rourke ezt a helyzetet. – Mi az? – nézett végig ropogósra vasalt ingén és hagyományos, kék nyakkendőjén a férfi. – Magamra öntöttem a kávét? Jenny bekapcsolta a biztonsági övet. – Csak elgondolkodtam. Gyerekkorunk óta te így vagy úgy, de folyton megmentesz engem. – Valóban? Akkor bízhatsz benne, hogy egyre jobban csinálom. – Azzal egy kézzel eltekerte a kormányt, és elindult lefelé az utcán, a városközpont felé. Feltett egy napszemüveget, mint valami titkos ügynök, majd beállította a visszapillantó tükröt. – Vagy így teszel, vagy egyre nehezebb lesz megküzdened a démonaiddal.

29

4. Daisy Bellamy az avaloni középiskola előtt álldogált a frissen elkotort járdán. Felnézett az iskola épületére, és közben majd kiugrott a szíve a helyéből. Ez a régimódi kisvárosokra oly jellemző, téglával burkolt, neogótikus épület az ő új iskolája. Daisy el sem tudta hinni, hogy ezentúl idejár. A New York-i Upper East Side után a gimnázium utolsó félévében avaloni lakosként itt fog tanulni, és itt fog élni a semmi közepén. Ezúttal szörnyen elszúrtam, gondolta, és majdnem felfordult a gyomra. Csak két hete lett volna, amikor még felsős volt egy előkelő nagyvárosi magániskolában? Mintha évek teltek volna el közben. Azóta szégyenteljes módon otthagyta a régi iskolát, most meg itt van ez! Apja rákényszerítette, hogy költözzön vele ebbe az álmos városkába, és most itt kell befejeznie középiskolai tanulmányait a vidéki srácok között, egy állami suliban. Persze mindenki kedvesen úgy fogalmazott, hogy a költözés és az iskolaváltás Daisy rossz döntése miatt történt. Rossz döntés! Micsoda röhej! Egyszóval most itt állt a fagyott tundra közepén, és teljesen idegennek érezte magát a bőrében. Mintha nem is vele történt volna mindez, csak kívülről látná saját magát, a magányos alakot a hóban, körülvéve idegenekkel, akik ügyet sem vetnek rá, miközben valódi lénye valahol a magasban lebeg, láthatatlanul. Nem, ez nem volt egészen igaz. Nem mindenki nézte levegőnek. Néhány lány kiszúrta az új jövevényt, és menten összesúgtak. Egy perccel később egy csapat futball-labdát rugdosó srác ment el mellette, hogy megnézze magának. Halk füttyögésük és makogó hangjuk sokáig visszhangzott a lány fülében. Hadd sugdolózzanak, hadd füttyögjenek! Ő aztán nem törődik vele. Rossz hangulatban lépett be az irodába. Nyirkos hőség volt a helyiségben, meg nedves gyapjúszag. Egy hétköznapi gimnázium fülledt iskolaszaga. Daisy levetette márkás kesztyűjét, és szétnyitotta magán a hasonlóan drága sálat. Az összekarcolt pult másik oldalán néhány adminisztrátor telefonált, számítógépen dolgozott, vagy szortírozta a leveleket. Végül egy fáradtnak látszó nő ránézett a lányra. – Segíthetek? Daisy kigombolta rövid, műszőrme szegélyű szarvasbőr kabátját. – Daisy Bellamy vagyok. Ma kezdek ebben az iskolában. Az adminisztrátor végignézte az előtte fekvő irathalmokat, majd felkapott egy dossziét, és egy terhes nő jellegzetes járásával odaballagott a pulthoz. Hatalmas hasa volt. Daisy igyekezett máshova nézni. – Ó, remek! Itt van az összes iratod. Édesapád bejött pénteken, úgyhogy minden rendben van. Daisy bólintott, és hirtelen nagyon melege lett, sőt hányingere támadt. Apja nemsokára itt lesz, pedig könyörgött neki, hogy ne jöjjön. Öccse, Max csak ötödikes, érvelt, neki sokkal nagyobb szüksége van az apjára. Az adminisztrátor ismertette Daisyvel az órarendjét, átadta neki az épület térképét, és bejelölte rajta az utat az osztályterméhez. Azt is elmondta, hol találja a zárható szekrényét, majd megadta a zár kódját. Bonyolult csengetési rendszer volt az iskolában. Reggeli becsengetés, gyülekezőre hívó csengetés, ebédet jelző csengetés, és így tovább. Daisy alig figyelt. Ránézett az osztályterem számára a rózsaszín lapon, kiment az irodából, és elindult a csempével borított folyosón.

30

Mindenfelé hangoskodó fiatalok nyüzsögtek, itt is a száradó ruhák szaga töltötte meg a levegőt. Szekrényajtók csapódtak, itt-ott nevetés hallatszott. Daisy megtalálta a szekrényét, beütötte a kombinációt, és kinyitotta a fém szekrényajtót. Az előző tulajdonos, úgy látszik, imádta a hiphopot, legalábbis a szekrény belsejét borító bonyolult firkákból kiindulva. Daisy betette a kabátját, a sálját és a kesztyűjét. Reggel kísértést érzett, hogy valami egyszerű holmit vegyen fel, ami nem okoz feltűnést, de az nem lett volna az ő stílusa. Az évközi iskolaváltás egyetlen előnye valószínűleg az lesz, hogy életében először fog olyan iskolába járni, ahol nincsenek szigorú öltözködési előírások. Alaposan ki is használta ezt, amikor reggel csípőfarmert vett fel rövid, kockás pulóverrel, mely alól kivillant szüleivel szembeni lázadásának legújabb jele: egy köldökgyűrű. Fogalma sem volt, vajon a helyi srácok méltányolnák-e, ha tudnák, hogy a farmer Rock & Republic márkájú, a pulcsi pedig egy Pringle of Scotland, de legalább ő jól érezte magát bennük. Belépett a 247. számú tanterembe, elsétált a többi diák mellett, és odalépett a tanári asztalhoz. Ez a fickó tanár? Alig néz ki idősebbnek a tanítványainál, enyhén gyűrött pamutnadrágot és egy még annál is gyűröttebb, kék inget visel, rajta pedig egy ferdén álló, mintás nyakken dőt. – Daisy Bellamy vagyok – mutatkozott be, és átnyújtotta a rá vonatkozó iratokat tartalmazó dossziét, melyet az adminisztrátor nyomott a kezébe. – Én pedig Anthony Romano, az osztályfőnök – válaszolt a tanár. Felállt, és barátságos mosollyal köszöntötte a lányt. – Üdvözöllek az avaloni középiskolában! – Nagy, barna szeme és megnyerő modora egy bájos kiskutyára emlékeztette Daisyt. – Akarod, hogy én mutassalak be az osztálynak? Legalább volt benne annyi figyelmesség, hogy megkérdezte! Olyan lelkesnek látszott, hogy Daisy nem akarta elrontani a kedvét. Bólintott, hisz úgyis jobb gyorsan túlesni ezen az egészen, aztán a nyüzsgő, zajos osztály felé fordult. – Hé, figyeljetek ide! – szólalt meg Mr. Romano meglepően parancsoló hangon. Felszólításának nyomatékot adva kopogott a táblán. – Ma csatlakozik hozzánk egy új diák. Az „új diák” szavak varázserővel bírtak, a teremben minden szempár Daisy felé fordult. A lány úgy tett, mintha csak szerepet játszana. Négyéves kora óta vett részt az iskolai színjátszó kör munkájában, amikor is angyalka volt a karácsonyi élőképben, tavaly tavasszal pedig már főszereplő egy musicalben. Úgy tekintett az osztályra, mintha a közönsége lenne, és rájuk villantotta kedves mosolyát. – Ő Daisy Bellamy. Fogadjátok szeretettel, és vezessétek körbe, hogy megismerje az iskolát! – A Camp Kioga-i Bellamyk közül vagy? – kérdezte valaki. Daisy meglepődött, hogy a Bellamy név mond valakinek valamit errefelé. New Yorkban legalább Rockefellernek kellett valakinek lennie ahhoz, hogy a gyerekek különlegesnek lássák. Bólintott. – Ők a nagyszüleim. Kioga neve felidézte a családi birtokot a hegyekben, mely régen a jómódú New York-iak kedvenc nyári üdülőhelye volt. A tábor már rég bezárt, de még mindig a család tulajdonát képezte. Daisy csak egyszer járt ott, méghozzá az előző nyáron. Unokatestvérének, Oliviának segített a renoválásban, hogy ott ünnepelhessék nagyszüleik ötvenedik házassági évfordulóját. – Daisy, rögtön helyet is foglalhatnál Sonnet és Zach között – mutatott Mr. Romano egy jobbos padra egy világosszőke fiú és egy afroamerikai lány között, akinek modellszépségű arca és rettentően hosszú körme volt. – Hála istennek! – mondta erre Sonnet. – Legalább nem kell látnom ezt az alakot. – Hé! – figyelmeztette Mr. Romano. – Nekem nyolc – dőlt hátra Sonnet a széken, összefonva maga előtt a karját. 31

Daisy azt várta, hogy a tanár kivágja az osztályból, ahogy az egy ilyen szemtelenség után a régi iskolájában történt volna, de a tanár csak hátat fordított a lánynak, és odaállt a tábla elé, hogy felírjon néhány emlékeztetőt. – Kalácsot? – kérdezte a Zach nevű srác. Daisy egy idő után rájött, hogy hozzá beszél, mivel feléje nyújtott egy aranybarnára sült süteményt egy szalvétán. Friss, édes illatától enyhe hányingere támadt. – Nem, kösz – felelte meglepetten. – Már reggeliztem. – Köszi – nyúlt át a padon Sonnet, hogy kikapja a fiú kezéből a sütit. – Röf-röf – mondta Zach. – Jé, beszél! – csúfolódott Sonnet. – Talán tud még valami más trükköt is. – Épp azon dolgozom, hogy el tudjalak tüntetni – felelte a srác. Daisy úgy érezte magát, mint aki egy pingpongmeccset néz, úgy röpködtek ide-oda a sértések. Megköszörülte a torkát, hogy azok ketten észrevegyék magukat. – A Sky River Sütödében dolgozom – magyarázta a srác –, a hajnali műszakban. Így aztán minden reggel van nálam friss sütemény. Én vagyok a te embered. – Mindenki lehet jó valamiben – vetett rá egy lesajnáló pillantást Sonnet. – Az már igaz – vágott vissza a fiú. – Én a sütemények készítésében vagyok jó, Sonnet meg az elpusztításukban, ahogy azt a feneke nagyságán magad is láthatod. – Na jó! – kapcsolt Daisy. Most már tudta, miért ültette a tanár kettejük közé. – Most fojtsuk meg ezt a fickót, vagy csengetés után? Sonnet vállat vont. – Minél hamarabb, annál jobb. Zach nyújtózkodott egy nagyot, majd összefonta ujjait a tarkóján. – Szükséged van rám, és ezt te is tudod. Belehalnál az elvonási tünetekbe, ha nem hoznék neked sütit mindennap. Különben hallottatok a tűzről? – kérdezte, hogy témát váltson. – Jenny háza porig égett. – Marhaság – közölte Sonnet. – Nem az – tartotta fel a kezét védekezőn Zach. – Esküszöm az élő istenre, hogy nem csak kitaláltam. Valószínűleg az újságban is benne van. Daisy érdeklődéssel hallgatta. Különös családi kapcsolatok fűzték a sütöde tulajdonosához, Jenny Majeskyhez. Legalábbis ha ő az a Jenny, akiről Zach beszélt. A nő Daisy nagybátyjának, Philipnek a nemrég felfedezett lánya volt, ami azt jelentette, hogy ők ketten unokatestvérek, bár alig ismerték egymást. – Jenny jól van? – kérdezte Sonnet. – Jól. Csodálom, hogy nincs együtt a mamáddal. – Jenny és az anyám a legjobb barátnők – magyarázta Sonnet Daisynek. – De anya nincs itthon, elutazott egy polgármesteri konferenciára. Csak ma délelőtt jön haza. – Ó! A polgármesternek dolgozik? – kérdezte Daisy. Sonnet beleharapott a kalácsba. – Ő maga a polgármester. – Hé, hát ez fantasztikus! – lelkesedett Daisy. – Már nem sokáig – szólt közbe Zach. – Az apám ringbe száll ellene a következő választáson. – Sok szerencsét hozzá! – vágott vissza Sonnet könnyed magabiztossággal. – Apa a város vagyonkezelője, és valóban egy vagyont spórolt. Márpedig ezt imádják az emberek – figyelmeztette Zach. – Ja! Nagyon imádják, főleg amikor azzal spórol, hogy megszüntet szolgáltatásokat, például bezáratja a városi uszodát. Legközelebb mit fog bezáratni? A könyvtárat? – Sonnet közben befejezte a süteményt, és megtörölte a kezét a szalvétával.

32

Az iskolarádió recsegve megszólalt, és megakasztotta a beszélgetésüket. Iskola után találkozik a vitakör, hokiedzés lesz, a 4-H Klub pedig porcukorbulit rendez. Ez félelmetesen hangzott, de Sonnet odasúgta, hogy ez mindössze annyit jelent, hogy az ifjúsági szervezet tagjai kimennek az erdőbe juharszirupot főzni, és közben füveznek. Aztán – Daisy alig hitt a szemének – mindenki felállt, a terem sarkában álló zászló felé fordult, és elmondta az állampolgári hűségesküt. Daisynek is eszébe jutottak a szavak, de valahonnan nagyon mélyről jöttek elő. Azt hitte, már rég elfelejtette az egészet. – Hadd nézzem az órarendedet! – kérte Zach. Daisy kiteregette a lapot a padján, és mindhárman föléje hajoltak. – Nahát! – ámuldozott Zach. – Matek és emelt szintű fizika? Angolból meg felvételi előkészítő? Mi vagy te? Mazochista? – Nem volt más választásom – magyarázta Daisy. – A régi iskolámban öt emelt szintű felvételi előkészítőt kellett felvennem – fészkelődött kényelmetlenül a székén. – Az egy nagyon kemény suli volt. – És év közben kellett eljönnöd ide, a világ végére? – jegyezte meg Sonnet. – Ez szívás. – Könyörögtem az apámnak, hadd maradjak a városban – mondta Daisy, bár a könyörgés aligha volt megfelelő szó arra a hisztériás rohamra, amit produkált. – Még azt is vállaltam volna, hogy magántanuló legyek, és ő tanítson otthon, de hallani sem akart róla. – Miért? – Azt mondja, már elfelejtette a matekot. Én meg azt mondtam, sebaj, akkor együtt bukunk meg, mert én sem értem. – Talán nem ez volt a legjobb módja annak, hogy meggyőzd – jegyezte meg Sonnet. – Csodálom, hogy neked van még itt egyáltalán mit tanulnod. Daisy jobbnak látta, ha nem árulja el, hogy gyakorlatilag akár már le is érettségizhetne. Az egyetlen baj ezzel csak az volt, hogy ha korábban leérettségizik, és otthagyja az iskolát, elkezdődik számára az élet. Márpedig erre még nem érezte magát felkészülve. Miközben összehasonlították az órarendjüket, kiderült, hogy több órára is együtt jár vagy Sonnettel, vagy Zachkel, vagy mind a kettővel. Sonnet mintha gyorsítót vett volna be. Bár csak tizenhat éves volt, júniusban készült érettségizni a felsőbb évesekkel. Daisy arra is rájött, hogy bár Zachkel egyfolytában szekálják egymást, tulajdonképpen egymásba vannak habarodva, és egészséges versengés folyik köztük. – Nekem ez furán hangzik – értett egyet Sonnettel a fiú. – Én alig várom, hogy eltűnhessek innen. A főiskolai felmérőim már október óta megvannak. Neked? Daisy az asztalán heverő üres füzetét nézte. – Már jelentkeztem – vallotta be. A másik iskolában a tanácsadó gyakorlatilag házi őrizetben tartotta, amíg ki nem tölti a felvételi jelentkezéseket. – De nem igazán akarok főiskolára menni. Sonnetet és Zachet, úgy tűnt, nem rázta meg a hír, miközben Daisy régi iskolájában egy ilyen kijelentés káromkodásszámba ment. Vagy mintha azt kürtölte volna világgá, hogy nemi beteg. A többiek rábámultak volna, és sajnálkozás mögé rejtették volna a megvetésüket. Daisynek azonban a legtöbb sajnálkozást és felháborodást a saját szüleitől kellett elszenvednie. Zach és Sonnet viszont egyáltalán nem sajnálkozott. Ebben az iskolában talán nem tekintik eleve vesztesnek és csodabogárnak azt, aki nem akar rakétafejlesztő mérnök vagy a Legfelsőbb Bíróság bírája lenni. Eddig nem is volt akkora szívás ez az új iskola, gondolta Daisy, és ez meglepte. Becsengettek, mire mindenki mozgásba lendült, összekapta a papírjait, bepakolt a hátizsákjába, és elindult az ajtó felé. A folyosón úgy kóvályogtak a diákok, mint őszi levelek a szélben. Zach egy francia utazási plakátokkal teli ajtó felé vette az irányt. – Én idejövök. Találkozzunk ebédnél! – mondta, majd eltűnt az ajtó mögött. 33

– Na és, barátod van? – kérdezte Daisyt Sonnet. Hogy van-e barátja? Nos, ha Sonnet azt kérdezte volna, lefeküdt-e már valakivel, nyilván mást válaszol. – Nincs – jelentette ki határozottan. – Miért kérdezed? – Mert Zach teljesen odavan érted. Láttam rajta, amióta csak betetted az osztályba a lábad. – Még csak nem is ismerem. – Én sem ismerem Orlando Bloomot, mégis tudom, hogy szívesen lennék a szerelmi rabszolgája, amíg élek. – Hidd el, én senkinek sem akarok a szerelmi rabszolgája lenni. – Már kipróbáltam, és tudom, milyen, tette hozzá gondolatban. – Különben is tévedsz. Beléd van esve, nem belém. Sonnet megrázta a fejét, csak úgy repkedtek arca körül a göndör fürtök. – Utál engem. – Persze. Annyira, hogy minden reggel sütit hoz neked. – Ha ennyire okos vagy, miért nem akarsz főiskolára járni? – Még semmiben sem vagyok biztos – válaszolta Daisy. Kis melegséget érzett a szíve körül, és kezdett reménykedni benne, hogy Sonnetben barátra talált. – Tetszik a neved – mondta, hogy elterelje magáról a figyelmet. – Kösz. A mamám azt mondta, azért választotta, hogy ne legyen feltűnően egy népcsoporthoz köthető. Az ő oldaláról minden unokatestvéremet Luciának, Mariának, meg ilyesminek hívják. A Sonnet meg legalább valami… bizarr. – Jó értelemben – biztosította Daisy. – Azt mesélte, hogy épp Shakespeare szonettjeit olvasta, amikor vajúdni kezdett – árulta el a lány ellágyuló tekintettel. Arckifejezését Daisy nem tudta megfejteni. – A vezetékneved meg ezek szerint Romano, mint az osztályfőnökünknek – állapította meg Daisy a lány füzetére nézve. – Véletlen? – Ő a nagybátyám, Tony – magyarázta Sonnet. – Az anyám fivére. Pedig nem látszanak rokonoknak, gondolta Daisy, de nem szólt semmit. – Milyen az ember nagybátyjának az osztályába járni? – Már megszoktam. Avalonban annyi a Romano, mint égen a csillag, és a fele tanár. Úgyhogy aligha lehet az ilyesmit elkerülni. – Tehát a mamád nevét viseled, nem a papádét – állapította meg Daisy, remélve, hogy nem túl kényes témát érintett. Láthatóan nem, mert Sonnet gondolkodás nélkül válaszolt. – A mamám egyedülálló. Sosem ment férjhez az apámhoz. – Ó! – Daisy nem tudta, mit mondjon erre. Annyi biztos, hogy a „sajnálom” nem lenne helyénvaló. Körülnézett a zsúfolt folyosón. – Csak képzelem, vagy tényleg három Romano nevű tanár van ezen az emeleten? Sonnet szomorkásan elmosolyodott. – És ez még csak a jéghegy csúcsa. A Romanók mindenütt ott vannak. Némelyek szerint így lehetett a mamám polgármester. Elég volt, hogy rá szavazott a rokonság. Nyolc testvére van. És veled mi újság? – kérdezte. – A te szüleid milyenek? Elváltak, ez volt Daisy első gondolata. – Anyám Seattle-ből származik, de egy nyáron itt dolgozott a Kioga táborban, és összetalálkozott az apámmal. Fiatalon házasodtak össze, aztán egymást segítették az egyetemi évek alatt. Anyám jogot tanult, apám építészetet. Úgy tűnt, minden rendben. Anyám kapott egy állást valami nagy, nemzetközi jogi irodánál, apám pedig alapított egy tájépítész céget. Aztán anyám legjobb barátnője tavaly rákos lett, és őt valami hirtelen megvilágosodás érte. Azt mondta, eddig csak tettette, hogy boldog, és hogy valóban boldog lehessen, el kell válnia apámtól. – Daisy felsóhajtott. Ez a helyzet teljesen kikészítette. Manapság amúgy is minden-

34

től elfáradt. – Nem bánom, mert már amúgy is kifelé áll a szekerem rúdja a családból. Viszont a tizenegy éves öcsém, Max, nagyon nehezen bírja. – És hogyan kerültetek a papátokhoz? – Anyánk Hágában dolgozik egy ügyön a Nemzetközi Büntetőbíróságon. Hollandiában. Sonnet tökéletes első barátnőnek bizonyult az új iskolában. Két közös órájuk volt délelőtt, és a lány sok más diákkal is megismertette Daisyt. Volt, aki gyanakvással fogadta, de a legtöbben barátságosak voltak. A lány mégis kicsit nyomasztónak érezte az egészet, igyekeznie kellett, hogy rendben menjen minden. Elérkezett az ebédidő, és Zach ismét csatlakozott a lányokhoz a hatalmas ebédlőben. A magas ablakokat bepárásították a nagy vasradiátorok. A műanyaggal borított asztaloknál a diákok határozottan elkülönülő csoportokban foglaltak helyet. – Szóval így néznek ki itt a klikkek – kezdte Zach az idegenvezetést. – Azok ott a sportbuzik – mutatott az egyik csoportra. – Nincs velük semmi baj, ha szívesen beszélgetsz sportról, amíg ki nem rojtosodik a szád. Ebben a suliban a hoki és a baseball a menő. A terem végében annál az asztalnál esznek a színházi népek. Táncosok, színészek, énekesek. A korcsolyás asztal magáért beszél. Errefelé a korcsolyázók meg a hódeszkások összetartanak. Te mit sportolsz? – Síelni szoktam. – Akkor nem tartozol közéjük. – Zach továbbment, és mondott egy-két szót mindegyik csoportról. Voltak ott úgynevezett „gótok” fehér sminkkel, fekete ruhában, „majmok”, azaz heavy metalosok és bandatagok. Az ebédlő hagymaszagától felfordult Daisy gyomra. Követte Sonnetet a sorban, de csak egy gyümölcstálat tett a tálcájára, meg egy üveg ásványvizet. – Te jó ég! – nézett döbbenten a szűkös ebédre Sonnet. – Ugye nem vagy anorexiás? Daisy felnevetett. – Nem, csak pillanatnyilag nem vagyok éhes. Egy érdekes, vegyes társaság mellett ültek az asztalnál. Zach még visszament repetáért, Sonnet pedig rátámasztotta az állát a keze fejére, és figyelmesen tanulmányozta Daisy arcát. – Te valamit nem mondasz el nekem. Daisy lassan harapdált egy darab ananászt. Már csak ez kellett! – Nem értem ezt az egészet – folytatta Sonnet. – Miért hagyja ott az ország legjobb középiskoláját egy lány az utolsó évben, miután felvette a főiskolai felvételihez szükséges összes tárgyat, és dönt úgy, hogy mégsem akar főiskolára menni? Daisy nem felelt, nem tudott mit mondani. Sonnet olyan volt, mint egy ragadozó madár, amely addig kering egyre kisebb körökben, egyre lejjebb az ember feje fölött, amíg le nem csaphat az igazságra. A lány azzal nyugtatta magát, hogy meg kell szoknia a vizsgálódást és a kérdezősködést. Pedig azt remélte, eltelhet legalább egy kis idő, megszokhatja az iskolát, a többiek pedig megismerhetik és elfogadhatják őt, mielőtt kitudódik az igazság, mielőtt mindenki megtudja a titkát, melyet a szíve alatt rejteget.

35

5. Ilyen hétfőre sem virradt még, döbbent rá Jenny a Juharfa utca 472. romjai felé tartva, hogy újra találkozzon a tűz okát vizsgáló szakértővel. Aztán a hét második felében elkezdődhet a félig-meddig épen maradt dolgok kiválogatása. Jenny nem hitte ugyan, hogy bármi is megmaradt volna, de Rourke megesküdött rá, hogy még érhetik meglepetések. Ahogy kiszállt a férfi kocsijából, felnézett rá, és elakadt a lélegzete. Nem volt hozzászokva, hogy ilyen jóképű pasik közelében teljenek a napjai. A látvány furcsa hatással volt rá: megbénította az agysejtjeit. Rourke észrevette a különös pillantást. – Valami baj van? – Tényleg nem hiszem, hogy veled kellene maradnom. Akarom mondani, nálad. – Maradsz, és kész. Ez a legjobb megoldás, legalábbis egyelőre. – De kínos. Az emberek pletykálni fognak. – Neked mindig ez volt a problémád, Jenny. Mindig izgatott, hogy mit mondanak mások. – Azt akarod mondani, hogy téged nem? – Úgy viselkedem, mint akit érdekel? Jenny a számtalan nőre gondolt, akivel Rourke a hétvégéit töltötte az évek során. – Azt hiszem, nem. Engem viszont igen. – Nézd, ebbe senki sem fog belemagyarázni semmit. Te egy tűzeset áldozata vagy, én meg a rendőrfőnök. Ez a kapcsolat az égben köttetett. – Jó duma. Jenny elviharzott a férfi mellett, és elindult a házba vezető pallón. Csizmája orrával megpiszkálta egy iratszekrény maradványait. Abban tárolta a füzeteit, az összes feljegyzését. Amióta csak tudott írni, minden titkát, minden kislányos álmát, minden gondolatát spirálfüzetekbe írta, és itt volt az összes. Semmi sem maradt belőlük, csak megfeketedett lapok, melyek a legkisebb érintésre porrá váltak, vagy szétmállottak a víztől. Hogyan fogok így emlékezni? – tette fel magában Jenny a kérdést. Hogyan fogok emlékezni a lányra, aki voltam? Egyetlen otthona romjaitól körülvéve egyszer csak ráébredt, hogy butaság kínozni magát minden egyes veszteség miatt. Ha ezt teszi, ítéletnapig gyászolni fog. Beledugta a kezét a zsebébe, és megtapogatta az orvosságosüveget. Ma reggel váltott ki egy újat. Tarts ki! – figyelmeztette magát. Aztán felnézett Rourke McKnightra, és a létező legirracionálisabb érzés telepedett rá: biztonságban érezte magát, mint aki teljesen gondtalan, és nincs semmi félnivalója. Sőt felbukkant még egy szikrányi remény is, pedig még be sem vette a pirulát. Egy autó motorjának a hangja zökkentette ki gondolataiból. Olivia Bellamy szállt ki az ezüstös Lexus terepjáró volánja mögül, és sietett feléje az utcán. Szőkén, imádni valóan, márkás csizmában és hímzett szarvasbőr kabátkában azokhoz a nőkhöz hasonlított, akikkel Rourke szokott randevúzgatni, de akadt egy óriási különbség: Oliviának volt esze is. – Jenny! – ölelte át a lányt Olivia. – Csak most hallottam, mi történt. Hála istennek, hogy neked nem esett bajod! – Elszörnyülködött a ház üszkös romjai láttán. – Nagyon sajnálom. – Köszönöm – mondta Jenny. Kicsit kínosan érezte magát, mert bár ő és Olivia féltestvérek voltak, csak előző nyáron találkoztak, szinte véletlenül, amikor Olivia felköltözött a városból, hogy rendbe hozza a Bellamy család nyári táborát a Juhar-tó partján. A felfedezés, hogy ő is Philip Bellamy gyermeke, először megdöbbentette a lányokat, aztán örültek is meg szomorkodtak is, hogy eddig nem tudtak egymásról. Jenny az apjuk ifjonti 36

szerelmének gyümölcse volt, míg Olivia annak az asszonynak a lánya, akit Philip aztán elvett, és akitől később elvált. A két lány mostanában kezdett hozzászokni a gondolathoz, hogy ők ketten testvérek. – Azonnal fel kellett volna hívnod – korholta őt Olivia, aztán Rourke-re pillantott, és üdvözölte, majd újra Jennyhez fordult. – Miért nem szóltál? – Én… tudod, a pékségben voltam, amikor kitört a tűz, aztán meg… – Jenny nem értette, miért is kellene magyarázkodnia. Még mindig nem tudta, hogyan viselkedjen újonnan felfedezett húgával. – Szóval elszabadult a pokol, gondolhatod. – Bocsássatok meg! – szólt oda Rourke, akit magához intett a tűzoltóparancsnok. – El sem tudom képzelni – tette rá nővére karjára a kezét Olivia. – Ó, Jenny! Segíteni szeretnék. Mit tehetek érted? – Olivián látszott, hogy kétségbeesett, és őszintén segíteni akart. – Mindent megteszek, amit csak lehet. Jenny összeszedte magát, és rámosolygott. Végtelenül hálás volt a sorsnak, hogy ha már a nagyanyjának meg kellett halnia, legalább van egy húga. Olivia nélkül egyedül állna a világban. Örömébe azonban csipetnyi szomorúság vegyült az elvesztegetett évek miatt. Úgy nőtt fel, hogy számtalanszor látta a Bellamy család tagjait maga körül, miközben fogalma sem volt, hogy köze van hozzájuk. Ő és Olivia nagyon különböztek egymástól. Olivia a Bellamyk gazdag és kiváltságos világában nőtt fel imádott és elkényeztetett egyetlen gyerekként. A legjobb iskolákba járt, kitüntetéssel végzett a Columbián, és huszonnégy éves korára beindította saját vállalkozását. Remekül nézett ki, sikeres volt… és szerelmes a számára tökéletes férfiba, a helyi építési vállalkozóba, Connor Davisbe. Könnyű lett volna irigynek lenni rá, sőt megutálni. Csakhogy Jenny őszintén kedvelte Oliviát. Féltestvére kedves, humoros nő volt, és komolyan tartani akarta vele a kapcsolatot. Márpedig Jenny tudta, hogy a bajban mutatkozik meg igazán, mennyit ér egy barátság. No, akkor most kiderül, gondolta. – Pillanatnyilag azt sem tudom, hol áll a fejem. Remélem, megbocsátasz. – Megbocsátani? Istenem, Jenny, ne is mondj ilyet! Hisz te most nyilván teljesen odavagy. – Hát, ahogy most mondod… – Istenem, miket beszélek! Szörnyeteg vagyok. – Semmi baj. Nem hiszem, hogy bárki is tudja, hogyan viselkedjen egy ilyen helyzetben. – Kissé hosszúra nyúlt a csend. Jenny figyelmesen nézte húga arcát, hogy felfedezzen valami hasonlóságot. Talán a szemük állása? Az álluk formája? Az arccsontjuk? Az apjuk megesküdött, hogy hasonlítanak egymásra, de Jenny úgy vélte, esküdözése csak a vágyait tükrözte vissza. – Figyelj csak! Egy dologban segíthetnél. Ruhákra lesz szükségem, eljöhetnél velem vásárolni. – Szükséged lesz ezer más dologra is – tette hozzá Olivia. – Én vezetek. Jenny megkönnyebbülten és hálás szívvel gondolt arra, milyen jó, hogy valaki őszintén törődni akar vele. Odament Rourke-höz, aki a tűzoltóval beszélgetett. – Végeztünk? – Mi egyelőre igen. A szakértő valószínűleg egész nap itt marad. – Rendben. Akkor elmegyek Oliv… a húgommal vásárolni. – Valahogy különös elégtételt érzett, ahogy kimondta a szót: „a húgom”. – Majd hívj fel! – kötötte a lelkére Rourke. Jenny nem talált semmi kifogást, hogy miért ne tegye. Mobiltelefonja a táskájában vészelte át a tüzet, Rourke pedig gondoskodott új töltőről. A lány beszállt Olivia mellé a kocsiba, a fűtött bőrülés kellemeset sóhajtott alatta annak bizonyítékaként, hogy a gazdagok azért mégiscsak mások. – Hol laksz most? – érdeklődött Olivia. Jenny nem felelt, de elárulta Rourke felé vetett pillantása. – Nála? 37

– Csak ideiglenesen. – Nem mondtam egy szóval sem, hogy helyteleníteném – szögezte le Olivia. – De… épp Rourke McKnight? Bár, ha elnézi az ember azt a képet rólatok az újságban… Nem is tudom. Az olyan, mintha… lenne köztetek valami. – Rourke és köztem? – Jenny megrázta a fejét. Fogalma sem volt, mennyit tud Olivia az előtörténetükről. – Ebben az életben soha. – Sohase mondd, hogy soha! Én is ezt mondtam Connorral kapcsolatban, aztán nézz meg minket most! Nyáron lesz az esküvőnk. – Azt hiszem, ezen te lepődtél meg egyedül. – Hogy érted ezt? – Ti ketten egymásnak lettetek teremtve. Ezt mindenki látta. Olivia ragyogó arccal nézett a nővérére. – Ugye tudod, hogy nálunk megszállhatsz? Inkább egy gyökérkezelés, gondolta Jenny. Olivia és Connor a környék legszebb részén laktak, a folyó mellett. Már építették a házukat fából, kőből, szerelmes álmokból, és Jenny biztos volt benne, hogy boldog jövő vár rájuk. A ház azonban még csak félig volt készen, így a pár egy öreg Airstream lakókocsiban élt a telken, amelyet nem éppen szállóvendégek fogadására terveztek. – Igazán kedves tőled, de azt hiszem, kihagyom. – Nem hibáztatlak. Én sem laknék ott, ha nem tudnám, hogy csak átmeneti. Connor azt ígéri, hogy áprilisra kész lesz a házunk – mondta Olivia. – De mivel ő is csak egy építési vállalkozó, nehezen hiszem el neki. Az építési vállalkozók mindig elszámítják magukat, aztán csúszik a határidő. – Remélem, a menyasszonyuknak azért mégiscsak igazat mondanak. Mielőtt Olivia elindulhatott volna, megérkezett Nina Romano egy viharvert pickuppal, és intett nekik, hogy eresszék le az ablakot. Jenny legjobb barátnője mindig egyszerű, szerény nő volt, és hűséges barát. Gyakran öltözködött úgy, mintha Woodstockból vetődött volna ide, ezért ellenfelei sokszor csak hippinek titulálták. Őszinte elkötelezettsége a közösség iránt, valamint komoly elszántsága, hogy megoldjon minden gondot, elég népszerűvé tette ahhoz, hogy polgármesterré válasszák. – Hallom, összeköltöztél Rourke-kel! – kiáltott át Jennynek minden bevezető nélkül. – Szia, Olivia! – köszönt, miután bekukucskált a terepjáróba. Olivia visszamosolygott rá. – Ezért imádom a kisvárosi életet. Sosem fogytok ki a beszédtémából. – Nem költöztem össze vele – tiltakozott Jenny, miközben egyre jobban elpirult. – Én nem ezt hallottam – felelte Nina. – Idehallgass! Utánam jött a sütödébe azon az éjszakán, és közölte velem, hogy a házamnak annyi. Aztán hazamentem vele, mert holtfáradt voltam, és túl korán lett volna, hogy bárkit felzavarjak. És azért vagyok még mindig ott, mert… – Jenny hirtelen elhallgatott, mielőtt folytatta volna Rourke kávéfőző tudományával, finom ágyneműjével és a tagadhatatlan biztonságérzettel, amely a közelében elfogja. Nina szipogott, aztán kifújta az orrát. – Bocs, elkaptam valami bacit a szállodában Albanyben. Mehettél volna hozzám. Nem voltam ugyan itthon, de Sonnet nem bánta volna. Jenny tudta, hogy Ninának legalább annyira nincs helye egy vendég számára, mint Oliviának. Tizenéves lányával egy apró házikóban lakik, s mivel a polgármesteri tisztség gyakorlatilag önkéntes munka, a fizetése majdnem egyenlő a nullával. – Köszönöm, de ahogy mondtam, csak addig maradok Rourke-nél, amíg kitalálom, mit kezdjek magammal.

38

Nina olyan volt, mint egy forgószél. Most is megszólalt a telefonja, és rohannia kellett egy megbeszélésre. – Hívj fel! – formálta a szájával a szavakat, miközben a fülén volt a telefon, és már tette is sebességbe a kocsit. Jenny és Olivia behajtott a főtérre, ahol a sütöde egy ékszerbolt, egy könyvesbolt és számos butik meg ajándékbolt társaságában várta a vásárlókat. A Zuzu Divat nevű butikot célozták meg, ahol női ruhából a legnagyobb a választék. Jenny számára váratlanul jó érzés volt a húgával vásárolni. És tagadhatatlanul felszabadítóan hatott rá a tudat, hogy teljesen új ruhatárat válogathat össze a semmiből. Azt azért elhatározta, hogy csak a legszükségesebbeket veszi meg. – Az az érzésem, hogy egy darabig kis csomaggal fogok utazni – mondta. – Még mindig nem hiszem el, hogy mindenem odalett. Olivia tekintete elhomályosult. – Ó, Jenny! – Kivette táskájából a mobiltelefont. – El kell mondanunk apának, most azonnal. – Nem, ne most! Jenny még mindig nem tudott úgy gondolni Philipre, hogy „apa”. Talán sosem fog sikerülni. Tavaly nyárig apjáról mindössze annyit tudott, amennyi a születési anyakönyvi kivonatában állt, azazhogy „ismeretlen”. Miután felfedezték egymást, igyekeztek alaposan összeismerkedni, de Jenny egyelőre csak Philipként gondolt a férfira, egy kedves emberre, aki sok évvel ezelőtt elkövette azt a hibát, hogy beleszeretett az anyjába, Mariskába. – Na jó, de később mindenképpen el kell mondanod neki – figyelmeztette Olivia. – Persze. Majd felhívom. – Ja, és… szeretnélek figyelmeztetni, hogy az anyám meg a szülei azt tervezik, hogy hamarosan idejönnek segíteni megszervezni az esküvőt – bökte ki Olivia, és közben zavartan elpirult. – Értem – mondta Jenny. – Azért becsülöm bennük, hogy emelt fővel viselik a dolgot. – Kínos lesz neked látni őket? – Felnőttek vagyunk, megbirkózunk vele. – Köszönöm. Anyám szülei meg a Bellamy nagyiék világéletükben barátok voltak. Azt hiszem, ők négyen már rég eldöntötték, hogy a gyerekeik összeházasodnak, még mielőtt azok ketten találkoztak volna. Talán ezért is váltak el. Eredetileg nem is az ő ötletük volt ez a házasság. Jennyt kényelmetlenül érintette, hogy ő maga is képes lett volna férjhez menni valakihez, mert ez látszott helyesnek, ez volt a magától értetődő megoldás. Egyszer, sok évvel ezelőtt majdnem meg is tette. Félresöpörte a gondolatot, és elvette a melltartót, amelyet Olivia nyújtott feléje. Húgának kitűnő ízlése volt, érdemes volt hallgatni rá. Jenny végül hét alsóneműgarnitúrát vett. Bár megragadták a figyelmét a szexi csipkeholmik, az egyszerű, drapp bugyik és melltartók mellett döntött. Gyakorlatias akart maradni, mint mindig. Olivia továbbment a pizsamákhoz. Felemelt, majd visszadobott egy távolról sem elegáns, magas nyakú hálóinget. Aztán egy rózsaszín baby-doll-felsőt tartott Jenny elé, és elismerően bólintott. – Ebben talán van valami sorsszerűség. Mármint hogy odaköltöztél Rourke-höz. – Hidd el, nincs. – Sosem tudhatod. Nézz meg engem! Ha valaki azt mondta volna nekem, hogy egy börtönviselt férfival fogok egyszer együtt élni egy lakókocsiban, azt mondtam volna, megőrült. Anyám gyakorlatilag idegösszeomlást kapott, amikor elmondtam neki. Óriási megrázkódtatásként érte. Tavaly májusban még a Whitney vagyon örökösével jártam, egy olyan fickóval, aki egyszer felkerült még a Vanity Fair címlapjára is. A nyár végére meg beleszerettem Connor Davisbe. Csak azért mondtam ezt el, hogy lásd. 39

– Mit? – Azt, hogy az ember nem mindig válogathatja meg, hogy kibe szeret bele. Néha a szerelem maga válogat. – Miért érzem úgy, hogy mondani akarsz ezzel valamit? – Ugyan, dehogy! – mondta Olivia, aztán Jenny kezébe nyomta a baby-dollt. A nap végére új értelmet nyert Jenny számára a „fáradtság” szó. Mostanáig magától értetődőnek vette az „otthon” fogalmát is, ahogy a legtöbb ember. A tudat, hogy az ember otthona – a kedvenc széke, a hifiberendezése, az ágya, a könyvek az éjjeliszekrényén – várja, ha véget ér a nap, vigasztaló, kényelmes gondolat volt, amin nem is töprengett, amíg el nem veszítette. Most hiába érezte magát kimerültnek, nem várta saját otthon, saját ágy. Ahogy a bevásárlószatyrokkal belépett Rourke házába, óriási erővel tört rá a fáradtság. – Úgy nézel ki, mint aki állva elalszik – jegyezte meg a férfi. A kutyák beszaladtak az udvarról, lerázták a bundájukról a havat, és farkcsóválva üdvözölték a lányt. Clarence, az egyszemű macska is besurrant a nagy kavarodásban. – Jól látod – értett egyet Jenny. Rourke megetette az állatokat, és közben úgy beszélt hozzájuk, mintha értenék, amit a lány fölöttébb aranyosnak talált. – Menjetek arrébb, srácok, és ne habzsoljatok! – intette őket a férfi. – Tudjátok, hogy annak mindig csuklás a vége. Kimerültsége ellenére Jenny azon kapta magát, hogy mosolyog a csatasorba állt kutyákon Rourke mögött, akik áhítattal bámulták a gazdájukat, amíg az kiporciózta a vacsorát. Vajon ő miért nem vett magához eddig állatot? – vetődött fel benne a kérdés. Hihetetlenül jó lehet ilyen feltétel nélküli szeretetre hazajönni. – És te mit szeretnél vacsorára? – fordult hozzá Rourke. – Bármit. Nem vagyok válogatós. – Az jó, mert nem vagyok valami nagy szakács. – Segítsek? – Nem kell. Inkább vegyél egy jó hosszú zuhanyt, mert utána úgyis azonnal lefekszel. Jenny a férfi finom, puha ágyára gondolt, és a fürdőszoba felé menet hullámokban tört rá a párnák utáni vágyakozás. Mint minden ebben a házban, a zuhany is patyolattiszta volt, mégis furcsán férfias. Jenny ellenállt a kísértésnek, hogy bekukkantson a gyógyszeres szekrénybe. Tudta, hogy néha az is baj, ha túl sokat tudunk meg valakiről. Zuhanyozás után felvette puha tapintású, szűk jóganadrágját és a kapucnis felsőt, melyet nemrég vásárolt, megfésülte a haját, és kiment a konyhába, ahol Rourke épp tálalta a vacsorát. – Kiváló az ízlésed, ami a kenyeret illeti – jegyezte meg Jenny, amikor felismerte a Sky River Sütöde hagyományos, lengyel rozskenyerét. – Tudtad, hogy ennek a kenyérnek a kovásza több mint hetvenéves? A férfi értetlenül nézett rá, mint a legtöbb ember, ha a kovász kerül szóba. – Az egy élő kultúra. Felhasznál belőle egy keveset az ember, hogy elkészítse a tésztát, aztán félretesz belőle, hogy sose fogyjon ki. A nagyanyám az édesanyjától kapta, amikor férjhez ment még otthon, Lengyelországban. Ott hagyományos esküvői ajándék egy cipősdoboz méretű fenyőfa ládika, melyben egy cserépből készült tartóban áll a kovász. Nagyi a dobozában magával hozta a kultúrát Amerikába 1945-ben, és azóta életben tartotta. Rourke állkapcsa egyre lassabban őrölt a csodálkozástól. – Nem viccelsz? – Gondolod, hogy csak kitaláltam? – Tehát a szendvicsem bizonyos része Lengyelországból származik a második világháború előttről – ráncolta a homlokát a férfi. – Várj csak! A kovász ugye nem veszett oda a tűzben? – Nem. A kenyerekhez szükséges összes kultúrát a sütödében tartjuk. 40

– Akkor jó, ez legalább megmaradt. De ha valaha elveszítenéd, vagy kifogyna, tudnál csinálni újat? – Persze. De az már sosem lenne ugyanaz. Mint a különböző évjáratú borok esetében, az öregedés a kovásznak is más jelleget ad. Különben is a hagyomány szerint a kovász anyáról leányra száll, és a láncolat sosem szakadhat meg. – Jenny lecsípett egy darabot a szendvicséből. – Bár az én anyám tett róla. – De a kovász épségben és biztonságban van a sütödében, és csak ez számít – kerülte ki Rourke óvatosan Jenny anyjának témáját. – Mi? A kovász fontosabb, mint az anyám? – Nem ezt mondtam. Csak nem akartam felhozni ezt a fájó témát. – Hidd el nekem, ennyi idő után már nem fáj. Pillanatnyilag a legkisebb gondom is nagyobb ennél. – Az biztos – értett egyet a férfi. – És sajnálom, ha bármi olyat mondtam, amivel felizgattalak. – Semmi baj, túlélem. Olyan óvatos vagy velem, mintha bomba lennék, amelyik bármely pillanatban felrobbanhat. És túlságosan figyelmes vagy. – Becsületszavamra te vagy az első nő, aki azzal vádol, hogy túl figyelmes vagyok. Akkor most kérjek bocsánatot? Jenny elgondolkodott, felhozza-e azt a hallgatólagos megegyezést, amely eddig irányította az életüket. Egyszer mindenképpen beszélniük kell majd róla, de nem most. Ahhoz túlságosan fáradt. – Csak hagyd abba! Valahogy furcsa érzés. – Jó, akkor ezentúl nem leszek sem rendes, sem kedves. Tudod mit? Segíts mosogatni! Vagy ami még jobb: te mosogatsz, én meg tévét nézek. – Nem vagy vicces, McKnight. Végül közösen pakoltak be a mosogatógépbe, és közben Jenny észrevett egy kis, bekeretezett fényképet a mosogató fölött. Ez volt a néhány személyes tárgy egyike a házban, és a lányt egyáltalán nem érte meglepetésként, hogy Joey Santini fényképével találja szemben magát. Ő volt Rourke legjobb gyerekkori barátja… és az a férfi, akinek Jenny évekkel ezelőtt a menyasszonya volt. A felvételen Joey a 75. gyors reagálású hadtest katonájaként feszített, mely egység Afganisztán Komar tartományában harcolt. Mögötte elhagyatott felszállópálya volt látható egy Chinook teherszállító helikopterrel, és Joey kifejezetten boldognak tűnt. Mindig ilyen volt: örült az életnek, bárhogy alakult is. Homokszínű egyenruhájában egy dzsip elejére könyökölt, és belenevetett a kamerába, mint aki szereti az egész világot. – Ez a kép nekem is megvan – mondta Jenny. – Vagyis megvolt. Ez is elégett. – Csináltatok neked másolatot. Jennynek a nyelve hegyén volt a kérdés, hogy Rourke szokott-e gondolni Joeyra, de felesleges lett volna megkérdeznie, annyira nyilvánvaló volt a válasz: mindennap. – Desszertem is van – jelentette be Rourke, miután becsukta a mosogatógép ajtaját. A témát láthatóan lezártnak tekintette. – Ho-hót nem fogok enni. – De fagyit igen. – Igazi téli desszert. A férfi három öklömnyi gombócot mért ki a lánynak, és oda sem figyelt a tiltakozására. Aztán leültek egymás mellé a kanapéra, és mindketten nyúltak a távirányítóért. Rourke lett a győztes, és hiába nyafogott Jenny, nem volt hajlandó nézni a Topmodell leszek című sorozatot, hanem ragaszkodott az Amerikai kopó című klasszikushoz. A távirányítót pedig bedugta a feneke meg a kanapé párnája közé. – Most aztán nem vádolhatsz azzal, hogy túl kedves vagyok hozzád. Jenny csendben nyalta a fagyit, és egyre üvegesebb tekintettel figyelte a műsort. 41

– Köthetnénk kompromisszumot? – kérdezte végül. – Mi lenne, ha valamelyik helyszínelés filmet néznénk? – Azokra gondolsz, ahol a rendőri munka fölöttébb nemes és szexi elfoglaltság? – Miért? Nem az? – firtatta Jenny. – Igazából unalmas piszmogás. Én például a fél napomat a járőrkocsik és a felszerelés leltározásával töltöttem, amitől igencsak rossz hangulatom lett, mert a költségvetés még két évig semmiféle fejlesztést nem engedélyez. Ez a városi vagyonkezelő vagy hülye, vagy a világ legnagyobb fösvénye. – Mármint Matthew Alger? Rourke bólintott. – Miért végzed ezt a munkát, ha ennyire unalmas? – kérdezte a lány. – Mert ez a foglalkozásom – jött az egyszerű felelet. – De miért ez a foglalkozásod? Választhattál volna bármit, amit csak akarsz, mehettél volna bárhová. Ehelyett ezt a kis hegyi városkát választottad, ahol nem történik semmi. Reklám következett, és Rourke úgy fordult, hogy szembe kerüljön Jennyvel. – Talán arra várok, hogy történjen valami – mondta. A lány nagyon szerette volna tudni, mit ért ezen, de nem akart kíváncsinak látszani. – Én meg azt hittem, hogy rendőrnek lenni csupa kaland. – Sajnálom, hogy ki kell ábrándítanom téged, de se nem nemes, se nem szexi. Viszont pitét meg málnás kalácskát sütni tényleg az. – Hát tudod, én is sajnálom, hogy ki kell ábrándítanom téged, de nem én sütöm a kalácsot. – Na és? Akkor is szexi vagy. Jenny önkéntelenül elpirult. Pedig micsoda butaság az ő korában, hogy zavarba jön valamitől, amit egy fickó mond! Különösen egy olyan fickó, mint Rourke McKnight. Megpróbált úgy tenni, mintha semmilyen hatással nem lenne rá ez a megjegyzés, bár érezte, hogy felforrósodik az arca. Szent ég! Mi történik itt? Flörtölnek egymással? Ez egyre bonyolultabb, ugyanakkor… ellenállhatatlan. – Na és ez melyik része a „Szolgálunk és védünk”-nek? – próbált könnyedebb vizekre evezni. – Ennek semmi köze a munkához. Te viszont elpirultál. – Dehogyis! – Dehogynem, és tetszik, hogy zavarba tudlak hozni. Ráadásul milyen könnyen! – gondolta Jenny. Még mindig megvolt köztük a régi ritmus, az ugratás, az évődés, az adok-kapok. Éveket töltött azzal, hogy megpróbálja elfelejteni, de most egy pillanat alatt visszatért. – Ezt megjegyzem. Magának igazán könnyű örömöt szerezni, rendőrfőnök úr. – Mindig is könnyű volt – felelte a férfi. – Ezt neked kellene a legjobban tudnod.

42

Táplálék a léleknek Írta: Jenny Majesky A fenyőfa doboz hagyománya A lengyeleknél hagyomány, hogy a menyasszony az esküvőjére kap egy nagy adag kovászt a rozskenyér sütéséhez. Gyanítom, a menyasszonyok nem örülnek maradéktalanul ennek a hagyománynak, amely az új életükkel együtt járó kötelezettségekre hívja fel a figyelmüket, azaz arra, hogy ezentúl nekik kell jó kenyeret sütniük a családnak. Van szegényeknek épp elég bajuk enélkül is. Nagyanyám mesélte, hogy az esküvője előtti napon, amikor még nem volt több, mint egy ijedt, tizennyolc éves lány, édesanyja átnyújtott neki egy fenyőfából faragott dobozt, amely aztán ott állt a tűzhely fölötti polcon a konyhában a nagyi egész életében. Tulajdonképpen megható belegondolni, hány és hány nő adta tovább lányainak ezt az éltető kovászt évtizedeken, évszázadokon át. Nők egész láncolata gondoskodott a mindennapi kenyérről. A mai világban a menyasszonyoknak eszükbe sem jut kenyeret sütni. Ám ha mégis rájön valakire a kenyérsüthetnék, íme egy recept, amelyhez egyetlen éjszaka alatt elkészül a kovász. A folyamat kissé misztikusan indul: a liszt, az író és a hagyma összeolvadása jelenti a finom kenyér kezdetét. Lengyel kovászos rozskenyér Hozzávalók: 2 zacskó porélesztő 1 teáskanál kristálycukor 2 csésze víz 1 vastag szelet hagyma 4 csésze rozsliszt 1 csésze szobahőmérsékletű író 1 teáskanál sütőpor 1 evőkanál só 8 csésze búzaliszt 1 evőkanál köménymag (elhagyható) A kenyérsütés előtti este egy közepes keverőtálban feloldjuk az egyik zacskó élesztőt és a cukrot a vízben, majd állni hagyjuk, amíg krémessé nem válik (kb. 10 percig). Ezután beleöntjük a rozslisztet, és simára keverjük. Most jön bele a hagymaszelet, majd letakarjuk, és állni hagyjuk egész éjszaka. Reggel kivesszük a hagymát, azután a maradék csomag élesztőt feloldjuk az íróban. Hozzáadjuk a rozslisztes keverékhez a sütőporral, a sóval és a négy csésze kenyérliszttel együtt, majd jól összekeverjük. Ezután félcsészénként beledolgozzuk a maradék négy csésze lisztet (lehet, hogy nem is lesz mindre szükség). Miután a tészta összeállt, kitesszük egy enyhén belisztezett felületre, és addig dagasztjuk, amíg sima és rugalmas nem lesz. Ez kb. nyolc perc. Rászórunk a tésztára némi köménymagot, majd belegyúrjuk, amíg egyenletesen el nem oszlik. Enyhén kiolajozunk egy nagy keverőtálat, beletesszük a tésztát, majd megfordítjuk, hogy mindenütt beborítsa az olaj. Nedves konyharuhával letakarjuk, és hagyjuk kelni meleg helyen körülbelül egy óra hosszat, amíg a duplájára nem nő. Előmelegítjük a sütőt 180 fokra.

43

A tésztát kiborítjuk egy enyhén meglisztezett felületre, és három részre osztjuk. Kissé átdagasztjuk, majd zsiradékkal enyhén kikent, 23x13 cm-es sütőformákba tesszük. Letakarjuk, majd ismét hagyjuk kelni, amíg a duplájára nem nő, kb. egy óra hosszat. 35 percig sütjük 180 fokon, vagy amíg tompa, üreges hangot nem ad, ha megkopogtatjuk.

44

6. 1988 nyara Rourke McKnight azon igyekezett, hogy ne ordítson róla, mennyire várja már a nyári tábort. Attól tartott, ha lelkesedést mutat, az apja azonnal megtiltja, hogy elmenjen. Miközben a limuzin megtette az utat az Avenue of the Americas mentén a Grand Central vasútállomásig, csendben figyelte a forgalmat a sötétített, golyóálló üveg mögül. Szakadt a nyári eső, nyomában gőzölgött az aszfalt. Rourke legjobb barátja, Joey Santini az első ülésen utazott, az apja mellett. Mr. Santini volt a McKnight család sofőrje emberemlékezet óta, és Rourke óriási szerencséjére volt egy fia, akivel az alkalmazottak lakrészében élt a McKnight háztartásban. Felesége, Joey anyja már korábban meghalt. Rourke számára azért volt Joey léte nagy szerencse, mert ha ő nincs, senki mással nem játszhatott volna egész gyerekkorában Mrs. Grummond terrierjein kívül. Bár az utasokat a sofőrtől elválasztó üvegablak csukva volt, Rourke látta, ahogy Joey és az apja nagyokat nevet és egész úton beszélget, miközben a limuzin hátuljának luxusában feszült csend uralkodott. Tizenkét éve ellenére Rourke nem volt még táborozni. Apja természetesen ezt is ellenezte, és ha ő megmondott valamit, akkor nem volt vita. Minden megváltozott azonban, mikor egyetlen hét leforgása alatt két fontos dolog is történt: a Bellamy család nagy összeggel járult hozzá a szenátor kampányához, Drayton McKnight pedig tagja lett egy bizottságnak, mely hosszú hivatalos útra indult a Távol-Keletre, hogy megkössön néhány, a szenátor választókörzete számára fontos kereskedelmi egyezményt. Így már nem volt akadálya, hogy Rourke-öt elküldjék táborozni a nyárra Bellamyék Kioga táborába a Catskill-hegységben. Rourke édesanyja is táborozott ott fiatalkorában, és úgy vélte, a fiának sem fog ártani. Rourke-nek úgy kellett tennie, mint aki szörnyen sajnálja, hogy nem lehet a szüleivel egész nyáron, és legalább annyira aggódik a jóléte miatt, mint ahogy az apja. Sőt még azt is meg kellett játszania, hogy hidegen hagyja Joey jelenléte, akit azért küldtek vele, hogy a két fiú vigyázzon egymásra. Rourke tisztában volt azzal, hogy a tábor tömérdek pénzbe kerül, amit az ő családja könnyen megengedhetett magának, Joeyék azonban nem. A fiú a tábor támogatásával nyaralhatott, ami azt jelentette, hogy titokban Rourke apja állta a cechet. Persze nem puszta szívjóságból, gondolta Rourke, hanem mert paranoiás. Legalábbis a fiú erre a következtetésre jutott. Azért küldi vele Joeyt, hogy a kisfia ne legyen egyedül annyi idegen között. Talán attól, hogy folyton a családját fenyegető támadásoktól retteg, fontosabbnak érezheti magát. Márpedig ez volt Drayton McKnight szenátor szemében a lényeg: hogy fontosnak érezhesse magát. Fontosnak és tökéletesnek. Nem is, gondolta Rourke, inkább csak az, hogy a tökéletesség látszatát keltse. Tökéletes ember egy tökéletes családdal, aki tökéletes életet él. „Hadd legyek büszke rád!” – szokta mondogatni a fiának, mint valami jelszót. Ez azt jelentette, hogy meg kellett nyernie minden sporteseményt, ahol csak részt vett, tiszta kitűnőnek kellett lennie az iskolában, és meg kellett tanulnia, hogyan nyerheti meg az embereket a csinos arcával és a magabiztos mosolyával, hogy aztán az apjára szavazzanak a választásokon. Mindez nem is esett a fiú nehezére. Nagy, erős gyerek volt, nem okozott gondot, hogy elérje az elvárt sportsikereket. És a tanulás? Az csak azon múlik, hogy az ember odafigyel az 45

órán, és rájön, mit akar hallani a tanár, ha kihívja felelni. Rourke végül is egy politikus fia, volt érzéke az ilyesmihez. Alig várta, hogy odaérjen a táborba, ahol senki sem törődik majd azzal, hogy milyenek a jegyei. Beharapta a szája szélét, hogy el ne kezdjen mosolyogni. – Túl hosszú a hajad – jegyezte meg váratlanul az apja. – Julia, miért nem vágattad le a fiú haját, mielőtt szabadjára engedjük egész nyárra? Rourke mozdulni sem mert. Sorsdöntő pillanat volt ez: apja hirtelen szeszélyből egy pillanat alatt dönthetett volna úgy, hogy visszafordulnak az előkelő negyed kőkorszakbeli borbélyüzletébe, ahol elektromos hajnyíróval szoktak világító ösvényt vágni a szerencsétlen srácok füle köré. Elszántan bámult kifelé az ablakon, ahol a vízcseppek visszafelé görögtek, ezüstös csíkot hagyva maguk után, mint megannyi higanycsepp. Kinézett magának kettőt, melyek fej-fej mellett haladtak, és az egyiket kinevezte győztesnek, majd feszülten figyelte, ahogy először megelőzi a másikat, aztán meg lemarad. Végül az esőcsepp összeolvadt a többivel, és a fiú elvesztette a nyomát. – Le lett vágatva a haja – válaszolt Rourke édesanyja megnyugtató, biztató hangon. Akkor folyamodott ehhez a hanghordozáshoz, ha el akarta kerülni, hogy a férje felbosszantsa magát. – Mindig így viseli. – Úgy néz ki, mint egy lány – jelentette ki a szenátor. Előrehajolt, és közelebbről is szemügyre vette a fiát. – Egész nyáron úgy akarsz kinézni, mint egy lány? – Nem, uram – felelte Rourke, és továbbra is az eső áztatta ablakot bámulta. Még a lélegzetét is visszatartotta, és imádkozott, nehogy visszafordítsa az apja a kocsit. – Tényleg nincs vele semmi baj – csitította a férfit a felesége. Mondd csak meg neki, mama! – gondolta Rourke cinikusan. Ideje szembeszállni a gazemberrel. – Mildred Van Deusen szólt, hogy mind a három fia ezzel a vonattal fog utazni – folytatta az anyja. – Rourke, nézz majd körül, nem látod-e őket! Esetleg ülhetnél mellettük az úton. Ez az! – gondolta a fiú, amint észrevette, hogy apja figyelme elterelődik a hajáról. El kellett ismernie, hogy bár anyja nem szokott egyenesen szembeszállni a férjével, ügyesen taktikázott, ha elterelő hadműveletekre volt szükség. A Van Deusen család a választókörzet leggazdagabb és legfontosabb családjai közé tartozott, és valahányszor lehetőség kínálkozott kapcsolatba kerülni velük, a szenátor semmi pénzért nem hagyta volna ki. – Meg fogom őket keresni – bólogatott engedelmesen Rourke. – Tedd azt, fiam! – higgadt le a szenátor, és szemmel láthatóan megfeledkezett a hajnyírásról. Hála istennek közben végre megérkeztek az állomásra. Óriási tülekedés közepette előkerült a hátizsákja meg az utazótáskája a csomagtartóból, majd a szülők meggyőződtek róla, hogy nála van a jegy meg minden szükséges úti okmány. Körülöttük taxik dudáltak, hordárok fütyültek vagy kiabáltak, csak úgy zsongott a pályaudvar környéke. A boltíves márvány kapubejárat egy váróterembe nyílt, mely tömve volt utasokkal, kéregetőkkel, árusokkal és utcazenészekkel. Mr. Santini megkerülte a kocsit egy esernyővel, nehogy a három McKnight megázzon. Joeyt nem érdekelte az ernyő. Fejére húzta széldzsekije csuklyáját, átugrott egy tócsát, és elsőnek ért az állomás eresze alá. Rourke a szülei között lépkedve ment át a bejáraton. Mr. Santini leparkolt valahol a kocsival, csak azután csatlakozott a fiához. McKnighték megálltak a nagy, kivilágított tábla alatt, ahol ellenőrizték a vágányszámot, és megállapították, hogy a vonat pontosan indul. Néhányan azok közül, akik mellett elhaladtak, csodáló pillantásokat vetettek rájuk. Ez gyakran előfordult, amikor Rourke a szüleivel ment valahová. Ők hárman az igazi amerikai álomcsaládot testesítették meg. Szőkék voltak, egészségesek, jól öltözöttek és láthatóan gazdagok. A fiú néha úgy érezte, irigység sugárzik feléje az emberek tekintetéből. Pedig ha tudnák! 46

Kisurrant a szülei közül, és sokatmondó pillantást váltott Joeyval. Barátja szemében őszinte öröm csillogott. A lányok azt szokták mondani, hasonlít a New Kids on the Block egyik énekesére. Rourke ehhez nem értett, de annyit tudott, hogy Joey mosolya mindenkit magával ragad. Táborozni megyünk? – örvendezett magában Rourke, és tudta, hogy barátja osztja csendes jókedvét. Igen, táborozni megyünk! Rourke eltűnődött, vajon barátja megérti-e, milyen nagy dolog ez az ő számára, és mennyire hálás lehet érte személy szerint neki, Joeynak. Ha Joey nincs, Rourke nem menne most sehova. Amikor a Kioga tábor gondolata először felmerült, a szenátor kapásból elutasította. Joey volt az, aki csak úgy mellékesen felsorolta a gyerekek nevét, akik oda mennek a nyáron. Úgy tett, mintha Rourke-höz beszélne, de közben gondosan megemlítette a legfontosabb családok gyerekeit, olyan családokét, akiket a szenátor tisztelt, és akiknek a támogatására számított. Rourke így meg tudta győzni a szüleit, hogy jó ötlet lenne Joeyt is elküldeni, ami aztán az ő javára billentette a mérleget. A vágány mellett elbúcsúzott a szüleitől. Apjával kezet ráztak, s a felnőtt egy pillanatra olyan erővel szorította meg az övénél jóval kisebb kezet, mintha össze akarná roppantani, hogy rajta hagyja fián a bélyegét. – Sose felejtsd el, hogy ki vagy! – adott egy utolsó tanácsot. – Hadd legyen büszke rád a család! Rourke egyenesen a szemébe nézett. – Igen, uram. Aztán az apja figyelme a peronon várakozók felé fordult, mintha azt nézné, figyeli-e a közönség, a választói, hogyan búcsúzkodik ő, a szenátor a fiától. Legalább Rourke édesanyja is nyugodtan el tudott búcsúzni a gyermekétől. Szorosan megölelte a nála már kicsit magasabb fiút, akinek így könnyen tudott közben a fülébe suttogni. – Remekül fogod érezni magad – mondta. – A Kioga tábor egyszerűen… varázslatos. – Julia! – metszette ketté a szenátor hangja a pillanatot. – Mennünk kell. Anyja még egyszer megszorította a fiút. – Ne felejts el írni! – Nem fogok. Rourke állt a peronon, és nézte, ahogy a szülei karcsú, divatos, esőkabátos alakja távolodik. Körülötte zajosan búcsúzkodott a többi gyerek és a többi szülő is. Néhány kislány és a mamája sírva hajtogatta, mennyire fognak hiányozni egymásnak, és írni fognak minden áldott nap. A nagydarab Mr. Santini magához ölelte Joeyt, mint egy medve, és cuppanós csókot nyomott a feje búbjára. – Úgy fogsz hiányozni, mint egy jó nagy fagyikehely, édes kisfiam – mondta, és szégyent nem ismerve sírva fakadt. Rourke el sem tudta képzelni, milyen lehet olyan családban élni, amelynek a tagjai valóban hiányoznak egymásnak. A Kioga Ifjúsági Tábor pontosan olyan varázslatos volt, mint amilyennek Rourke mamája leírta. A fiú Joeyval és másik tíz sráccal osztozott egy hosszú, gerendából ácsolt lakóházon, melyet Ticonderoga épületnek neveztek. Minden egyes napjuk gondosan szervezett tevékenységekkel telt. Sporttal, kézműves foglalkozásokkal, kirándulásokkal, sziklamászással, vitorlázással meg kenuzással a Juhar-tavon, este pedig történetmeséléssel a tábortűz mellett. Néhány este énekelni meg táncolni kellett, amit Rourke szívesen mellőzött volna, de mivel mindenkinek részt kellett vennie benne, ő sem tudta megúszni. Igaz, ebben volt gyakorlata. Mármint abban, hogyan kell zokszó nélkül elviselni dolgokat, amelyekhez egyáltalán nincs kedve. És az is biztos, hogy rosszabb is történt már vele, mint hogy körbeugrálta a táncparkettet valami kuncogó, izzadó tenyerű lánnyal, miközben magában motyogta a tánclépéseket a zene ütemére. Gyors, gyors, lassú; gyors, gyors, lassú… 47

A táborban találkozott egy sereg Bellamyval. A tulajdonosok, Mr. és Mrs. Bellamy kedves embereknek látszottak. – Az édesapád törvényjavaslata a természet megóvásáról rengeteget jelent nekünk. Ennek köszönhetően nem kell aggódnunk, hogy egyszer csak körülvesz itt bennünket az iparvidék – mondta Mrs. Bellamy a megnyitó napján. – Bizonyára nagyon büszke vagy rá. – Igen, asszonyom – felelte Rourke. Mi mást mondhatott volna? Talán azt, hogy: „igen, apám sokat tesz a közért, de a magánéletben egy tahó”? – Nagyon örülünk, hogy itt vagy, Rourke – folytatta Mrs. Bellamy. – Emlékszem az édesanyádra, Juliára. Ugye, Delaney a lánykori neve? – Igen, asszonyom. – Mindenki nagyon kedvelte, folyton tréfálkozott. A tehetségkutató esten olyan humoros szöveget adott elő, hogy mindnyájunknak szúrt az oldala a nevetéstől. Rourke ebből egy szót sem hitt el, mígnem egy esős napon, mikor lefújtak minden kinti programot, Joey pedig erőpróbaként egyedül töltött egy éjszakát az erdőben, Mrs. Bellamy a könyvtárban megmutatott neki néhány nagy becsben tartott fényképalbumot a tábor múltjából. A gyűjtemény az 1930-as években emelt, hatalmas, fából ácsolt főépületben kapott helyet. Ez volt a Kioga tábor szíve, benne az ebédlővel, a könyvtárral, a gyengélkedővel, a konyhával és a tábor irodájával. És bizony számos felvételen szerepelt Rourke édesanyja az 1970-es évekből, ahogy ott áll a tábor színpadán. Olyan mosollyal az arcán, ahogy Rourke még sosem látta mosolyogni. Annyira boldognak tűnt, hogy a fiú alig ismerte meg. Illedelmesen megköszönte Mrs. Bellamynak, hogy betekintést engedett a tábor történetébe. Ott maradt még a könyvtárban, amíg nem csendesedett kicsit az eső, és olvasgatott mindenfélét a madarász kézikönyveken át a Thoreau-tól és Washington Irvingtől származó klasszikusokig, no meg az elmaradhatatlan kísértethistóriákig. Az eső már rég elállt, de ő még mindig olvasott, és megpróbált képzeletben új életet álmodni magának. Kiskorukban Joeyval sokat beszélgettek arról, hogy majd együtt bevonulnak katonának, és bejárják a világot, de ahogy telt az idő, ez az ábránd elhalványult. Hetedikre Rourke vállára ólomsúllyal nehezedtek apja elvárásai, Joey pedig már kezdte megtapasztalni a munkásosztálybeli lét valóságát. Arra gondolt, vajon Joey most mit csinál egyedül az erdőben. Ezt a magányos expedíciót minden fiútól elvárták legalább egyszer a nyár folyamán. Össze kellett szedniük a megfelelő felszerelést, és a Fenyves-szigeten tölteni az éjszakát, a tó közepén. A felügyelők vezetője, Greg Bellamy azt mondta a fiúknak, hogy ez az élmény edzi a jellemet. „Ha pedig mégis öszszecsináljátok magatokat a félelemtől, legalább kiürül a beletek.” A fiúknak tüzet kellett gyújtaniuk, és komoly dolgokról elmélkedniük, bár Rourke gyanította, hogy Joey elmélkedés helyett biztos inkább meghajszolja a lompost, ami ebben az életkorban bármelyik fiú kedvenc foglalatossága. Egy teherautó tolatásjelzőjének pittyegő hangja vonta magára Rourke figyelmét. Odalépett az ablakhoz, és egy nagy, zárt, fehér furgont pillantott meg. Az oldalára zubogó folyó látképe volt festve, alatta pedig a felirat: Sky River Sütöde, alapítva 1952-ben. Rourke máris imádta a tábor konyháját, a péksüteményeket és az édességeket pedig különösképpen. Hihetetlenül finom kenyeret, zsemlét, almás-mandulás kelt süteményt, fánkot és sokféle más desszertet szoktak kapni az ebédhez vagy a vacsorához. Épp vissza akart fordulni a könyvekhez, amikor észrevette, hogy három fiú lopózik oda a kocsihoz. Az ő épületéből voltak – Jacobs, Trent és Robson. Rourke nem ismerte őket valami jól, de annyit már tudott, hogy mindannyian seggfejek. Kikezdték a gyengébbekkel, ami azt jelentette, hogy Rourke-öt békén hagyták. Igazából mintha úgy vették volna, hogy közéjük tartozik, pedig sosem csatlakozott hozzájuk, ha belekötöttek valakibe.

48

Pillanatnyilag nem kötözködtek, hanem loptak. Felléptek a kocsi hátuljába, és megdézsmálták a süteményeket. Teletömték a zsebüket meg a szájukat a magas, guruló állványokon álló tálcákról. Disznók! Ez itt valakinek az áruja, a megélhetése! Bár Rourke-nek nem volt saját tapasztalata arról, milyen is megdolgozni az ember betevő falatjáért, Joeynak és az apjának köszönhetően mégis tudta. Ahogy azt is, hogy az, aki a sütöde teherautóját vezeti, bizonyára nem engedheti meg magának, hogy tucatjával elosztogassa a süteményeket a tábor gazdag gyerekeinek. Rourke hirtelen kényelmetlen helyzetben találta magát. Ha szól a fiúknak, hogy hagyják abba, a szobatársai árulónak fogják bélyegezni, és megnézheti magát a nyár hátralévő részére. Ha viszont nem vesz tudomást arról, ami odakint történik, ő fog haragudni magára a gyávaságáért. Amikor aztán Trent elemelt egy egész tepsi áfonyás pitét, Rourke döntésre jutott. Épp indult kifelé, amikor a kocsiból kiszállt valaki, mégpedig egy sötét hajú lány, aki eddig nyilván a vezető melletti ülésen ült. Egyidős lehetett Rourke-kel, talán kicsit fiatalabb. Haját két copfba fonta, levágott szárú farmert, piros pólót, és be nem fűzött tornacipőt viselt. Egészen hétköznapi lány volt, kivéve, hogy amikor Rourke ránézett, valami furcsa érzés fogta el, csak nem értette, miért. Amolyan régies módon volt helyes ez a lány a nagy szemével és a titokzatos kifejezéssel az arcán. És őt rabolta ki éppen az a három gazember. Rourke nem hallotta, mit mondott nekik a lány, de azt látta, hogy azok hárman ügyet sem vetnek rá, csak fosztogatnak tovább. Tele volt már minden zsebük, de csak folytatták. A lány még mindig beszélt. Lehet, hogy ő is benne van a buliban? Talán nem is zavarja a lopás, mert csak áll ott, és nézi őket. Vagy Rourke érti teljesen félre a helyzetet. A fiú rohanni kezdett a kijárat felé. Lefutott a lépcsőn, majd kívülről megkerülte a konyhát. Az egyik ablakon át meglátta a furgon vezetőjét, egy idősebb férfit, aki épp leült egy székre, és Mrs. Romanóval, a konyhafőnökkel beszélgetett. Nyilván semmit sem tudtak arról, ami odakint zajlott. A konyhában amúgy is szólt a rádió. Rourke épp akkor ért az épület sarkához, amikor… Nos, nem is igazán értette, mit lát. Trent épp a furgon oldalának döntötte a lányt, és… te jó ég, csak nem épp azt csinálja vele? Rourke már azon volt, hogy undorral elfordul, mikor észrevett egy kicsi, de annál árulkodóbb jelet: Trent nem a lány kezét, hanem a csuklóját fogta, és odaszögezte a kocsi oldalához. A lány félelmében felemelhette a kezét, mint egy fuldokló, mielőtt utoljára alámerül. Valami történt ekkor Rourke-kel, megesküdött volna, hogy hallott valami pukkanó hangot a fülében. Aztán olyan melege lett, mintha erdőtűz ölelné körül. – Takarodj onnan, hagyd békén! – szólt halk, parancsoló hangon a srácra, mire mind a hárman feléje fordultak. Trent elvigyorodott. – Szia, McKnight! Vegyél egy fánkot, és várd ki a sorodat! Ekkor Rourke már elég közel állt ahhoz, hogy meglássa a gyöngyöző izzadságot a lány felső ajkán és a rettegést a tekintetében. Megragadta Trentet, és egyetlen gyors, erőteljes mozdulattal elrántotta a lánytól. Trent is nagydarab, masszív srác volt, odahaza az iskolában a nyolcadikosok birkózócsapatának a tagja, mégis úgy terült el, mint egy rongybaba, ahogy Rourke a földre taszította. A másik kettő, magához térve a meglepetésből, nekirontott Rourke-nek, de a fiú lendülete még csak le sem lassult. Belefejelt Jacobs arcába, közben könyökével Robson hasába vágott, aki megtántorodott, és alig kapott levegőt. Trent behúzott neki néhányat, de Rourke szinte meg sem érezte. Ököllel kezdte püfölni Trentet, módszeresen, mindenről megfeledkezve, hiába könyörgött már kegyelemért. Aztán valami megakasztotta az őrjöngését. Később nem is tudta, hogyan érezte meg a finom érintést a vállán. – Hagyd abba! – szólította fel egy halk, remegő hang. – Elég volt. 49

Rourke-ben mintegy varázsütésre kialudt a tűz. Trent feltápászkodott, véres, dagadt arcára kiült a félelem. – Jézusisten! – mondta letörölve egy vércseppet a keze fejével. – Majdnem megöltél. Te tisztára begőzöltél, ember! Nem vagy eszednél. Aztán a barátai elvezették, valószínűleg az orvosi rendelőbe. Rourke csak nézett utánuk, és tökéletesen üresnek érezte magát, annyira kivette belőle az erőt a düh. – Hé! – szólította meg a lány. De ahogy ő feléje fordult, hátraugrott és védekezőn felemelte a kezét. – Szia! – mondta Rourke, és igyekezett ellazulni, hogy a másik lássa, nincsenek rossz szándékai. – Gyere, van elsősegélydoboz a kocsiban – hívta a lány, azzal megkerülte az autót, és elővette a jól felszerelt készletet. – Tartsd ide a kezed! Rourke csodálkozva nézett kézfeje és ujjai kivörösödött, felrepedt bőrére. A lány finoman megtörölgette a kisebesedett helyeket egy fertőtlenítő kendővel, aztán egy üvegcséből valami csípős folyadékkal vonta be a sérült bőrt, végül befedte sebtapasszal. Bár önmagát is meglepte a Trent tettére adott fékevesztett reakciója, Rourke-nek be kellett ismernie, hogy nem ez volt az első alkalom, amikor valaki másnak a védelmére kelt. Ilyenkor megváltozott benne valami. Gyűlölte, egyszerűen végtelenül gyűlölte látni, hogy valakit, még ha csak egy kutyát is, bántanak. Hogy is mondta Trent? Ettől tisztára begőzölt. Tavaly például, amikor néhány srác Joey iskolájából piszkálni kezdte a barátját a hosszú haja meg a kisfiús arca miatt, Rourke egyetlen halk fenyegetéssel megfutamította őket, még a hangját sem kellett felemelnie. Annyira dühös volt, hogy ha verekedésre kerül sor, talán maradandó sérüléseket okoz nekik. – Most jön az arcod – mondta neki a lány. – Az arcom? – Rourke maga felé fordította az autó tükrét, és elképedve látta, hogy az arccsontján is felrepedt a bőr. – Ezt észre sem vettem. A lány elővett egy újabb fertőtlenítő kendőt, és megtisztította a sebet. – Nem vérzik nagyon, de lehet, hogy jó lenne összevarrni – vélekedett. – Szó sem lehet róla. Akkor jelenteniük kell a szüleimnek, és hazaküldenek. – Rourke nem tudta volna elviselni, ha most el kell hagynia a tábort. Márpedig ha felhívják a szüleit, az anyja minden bizonnyal helikopterrel viteti a Mount Sinaira, az egyetemi klinikára, hogy plasztikai sebész segítségével óvja meg a fia csinos arcát. Közelről a lány még helyesebbnek látszott. Rourke még az aranybarna sugarakat is látta a szemében, meg a szeplőket az orrán. Finom volt az illata is, hasonlított a gyümölcsös üdítőére. Rourke agyának egy eddig ismeretlen zuga hirtelen megértette, miért akart Trent annyira elszántan csókot lopni tőle. Hagyd abba! – intette magát. Még csak ne is gondolj rá! Ugyanakkor meglepetten látta, hogy a lány is bámulja őt. A száját és a mellkasát, ahol nyitva tátongott az elszakadt ing. Aztán a lány elpirult, és gyorsan tenni-venni kezdett. Kibontott két ragtapaszt, és rányomta a sebre Rourke arcán. – Heg marad a helyén. – Nem érdekel. A lány becsukta az elsősegélydobozt. – Szóval nem gondolod, hogy bajba kerülsz? A fiú összehúzta a szemét. – Ez tulajdonképpen tőled függ. A lány szeme összeszűkült, amint visszabámult rá, mintha csak blöffnek vélné a mondatot. – Hogy érted azt, hogy tőlem? – Attól, hogy meg akarod-e büntetni azokat a srácokat, amiért loptak tőled, és… – Rourkenek nem is akaródzott kimondani – és amiért… kikezdtek veled. 50

– Feltételezem, az a vérző szájú alak úgyis beárul. – Trent? Szó sincs róla. Tisztában van vele, hogy ha panaszkodik, amiért megütöttem, én elmondom, hogy lopott és… – Ismét elhallgatott, s figyelmesen nézte a lány arcát. – Bántott téged? A lány önkéntelenül megdörzsölte a csuklóját. – Semmi bajom. Rourke nem tudta, higgyen-e neki. Látszott rajta, hogy kissé zavarban van, ezért inkább nem feszegette tovább a dolgot. – No, mindegy. Szóval ők ugyanúgy nem akarnak bajba kerülni, mint én, úgyhogy hallgatni fognak. – Értem. – Azért rá tudnám venni őket, hogy kifizessék, amit elloptak. – Ne! – vágta rá a lány sietve. – Azt hiszem, már tettél róla, hogy megfizessenek. Amúgy sem vittek el túl sokat. Rourke lenézett az áfonyás pitére, amely kékes foltként lapult szét a földön. – Te nem kerülsz ezért bajba? – kérdezte. A lány először mosolyodott el, amióta Rourke meglátta. És amint mosolyra derült az arca, valami őrült dolog történt a fiúval. Hirtelen mintha megváltozott volna a világ csak azért, mert a lány elmosolyodott. Rourke szinte már várta, hogy megszólaljon valami szép filmzene a jelenet aláfestéseként. – A sofőr a nagyapám – felelte a lány. – Nála sosem kerülök bajba. – Az jó. – Rourke talált egy régi újságot, és feltakarította vele a pitét. – Engem Rourke-nek hívnak – tette hozzá, mikor ráébredt, hogy még be sem mutatkoztak egymásnak. – Rourke McKnightnak. – Én Jenny Majesky vagyok – mondta a lány. – A nagyszüleimé a Sky River Sütöde a városban. Ezen a nyáron nekik dolgozom, mert gyűjtök egy saját számítógépre. – Saját számítógépre – ismételte a fiú gépiesen. Ennek a lánynak a jelenlétében mintha még az agya sem működött volna rendesen. – Igen. Hordozhatót szeretnék, amelyik elemekkel működik, hogy bárhová magammal vihessem. – Ó! Te aztán szeretheted a számítógépes játékokat. A lány mosolya újból felvillant. – Nekem írásra kell a gép. Szeretek írni. Jesszusom! Ez olyan, mintha imádna házi feladatot csinálni akkor is, ha nem kell. – Miket írsz? – Történeteket, verseket… Leírok mindent, ami történik velem. – Jenny benyúlt az utasülés alá, és előhúzott egy vastag spirálfüzetet. Belelapozott, és megmutatta Rourke-nek, hogy telerótta a lapokat élénk türkizkék tintával. – Ezt mind te írtad? – Igen. – Mennyi időbe tellett? A lány vállat vont. – Nem tartottam számon. Rourke nem tudta megállni, hogy meg ne kérdezze: – Fogsz írni arról is, ami… ami ma történt? – Viccelsz? Hát persze! A fiú azon kapta magát, hogy eltűnődik, vajon mit fog írni róla Jenny a naplójába. Meglepetten vette észre, hogy fontos neki a lány véleménye. Megkedvelte Jennyt. Zajt hallottak a konyha felől, valaki egy kerekes állványt tolt az ajtó felé. – Jön a nagyapám – mondta Jenny. – Mindjárt megyünk. 51

Ne menj el! – kérlelte gondolatban Rourke. – Figyelj! Nem kell félned, ha legközelebb vissza akarnál idejönni. Gondoskodom róla, hogy azok a srácok ne kezdjenek ki veled még egyszer. – Nem félek tőlük. – Jenny elhallgatott, lépett egyet hátra, aztán védekezőn összefonta maga előtt a karját. – A mai napban a legfélelmetesebb dolog te voltál. Hát ez meg mi a fene? A fiú erre igazán nem számított. – Rourke! – kiáltott oda neki valaki. Joey! Hát persze, most jött meg a magányos táborozásból. – Hát itt vagy? Mindenütt kerestelek a táborban. – Joey hátán még mindig ott volt a hátizsák, övén ott csörömpölt a sokféle felszerelés. Joey a legjobb barátja volt, Rourke ez egyszer mégsem örült annyira a felbukkanásának. Életében először igazából beszélgetett egy lánnyal, és nem akart osztozni rajta. De már nem tehetett semmit. Bemutatta őket egymásnak, és közben túl hivatalosnak, túl sutának érezte magát. Joey azonban egyáltalán nem feszengett. Fülig ért a szája, hátrarázta hosszú, fekete haját, elővette fiúzenekaros báját, és lelkesen belefogott a beszámolóba magányos kalandjáról a vadonban. Mindössze két napig volt távol, mégis valahogy… más volt, mint eddig. Talán magabiztosabb. – Honnan ez a sok ragtapasz? – kérdezte Rourke-öt. – Trent – hangzott a rövid válasz. Nem kellett többet mondania, Joey megértett mindent. Jenny Majesky szemmel láthatóan nem bánta, hogy Joey piszkos és izzadt. – Éhes vagy? – kérdezte. – Mit gondolsz? – kérdezett vissza Joey. A lány a furgon hátuljához lépett. – Tessék, egy juharszirupos rúd – kínálta az új fiút, majd Rourke-öt. – A kedvencem. – Köszönöm – mondta Rourke, Joey pedig addigra már mesélt is tovább valami vadállat piros szeméről, amelyet éjszaka látott. Rourke elszomorodott, mert ráébredt, hogy már késő. Joey is megnézte magának a lányt, márpedig ha két barát ugyanazt akarja, abból semmi jó nem származik.

52

7. 1988. július 3. Drága Anya! Ma reggel a pult mögött dolgoztam, hogy Laura utolérje magát a könyveléssel. Mikor kicsi voltam, igencsak fontosnak éreztem magam egy sámlin állva a hajlított üveggel védett süteményespultnál, miközben az emberek tanácstalanul válogattak, mit is vegyenek. Kalácskát vagy csörögét, franciakrémest vagy képviselőfánkot. Gondolom, most azt mondanád, hogy úgy éreztem, mintha hatalmam lenne fölöttük azáltal, hogy nálam van az, ami nekik annyira kel. Bocs, kell. A dupla mássalhangzókkal néha bajban vagyok. Aztán reggel bejött az Alger család. Mr. és Mrs. Alger, meg a kisfiúk, Zach, aki olyan aranyos, mint az a kiskölyök a Cheerios-reklámban. Van egy nagy házuk a Tópart utcában, és évente vesznek új kocsit. Kellemetlenül érzem magam, ha találkozunk, és ennek több oka is van. A legfontosabb három a következő: 1.) Teljesen normális, hagyományos családnak látszanak, amitől nyomorultul érzem magam, mert a mi családunk annyira nem hagyományos. 2.) Mr. Alger folyton kérdezget, hogy emlékszem-e rád, pedig a városban mindenki tudja, hogy igazán kicsi voltam még, amikor elmentél. Valószínűleg diliházba dugnának, ha tudnák, hogy leveleket írogatok neked a naplómban. Vagy talán mégsem. Ha Anna Frank „drága Kittym„-nek nevezhette a naplóját, talán tőlem sem olyan bizarr, ha úgy kezdem a bejegyzéseket, hogy „drága Anya”. 3.) Mrs. Alger sajnál engem, és még csak nem is leplezi. Márpedig én ezt utálom! Utálom, ha valaki szánalmas árvának tart és sajnál. Mihelyt elmentek, szóltam a nagyinak és Laurának, hogy elmennék a nagyapával árut szállítani délután. Ki kellett szabadulnom a házból. A sütödének ugyanis néha biztonságillata van, meleg és édes, de máskor, mint ma is, ugyanez az illat nyomasztóan hat rám, és alig kapok levegőt. – Egy ilyen csodás nyári napon valóban jobb lesz neked a levegőn – mondta Laura. Ő mindig megért engem. Azt szokta mondani, hogy olyan ő nekem, mint egy második anya, de ez nem egészen így van. Ahhoz, hogy második anyám legyen, kellene lennie egy elsőnek is, pedig nincs. Az embereknek mindig azt mondom, hogy a kormánynak dolgozol valami titkos küldetésen. Kiskoromban azt gondoltam, elhiszik, de most már látom az arcukon, hogy egészen más a véleményük. Az, hogy azért mentél el, mert nem akartad vállalni a sok gondot, ami egy gyerek felnevelésével jár. Tudod mit? Én nem is jelentek olyan sok gondot. Nyugodtan megkérdezhetsz bárkit. Nagyapa ma is boldogan magával vitt a furgonon. Nemrég ment nyugdíjba a kingstoni üveggyárból, és nagyothall az ottani zaj miatt. Most a sütödében segít, és minden adandó alkalommal kimegy horgászni a Juhar-tóra. Mr. Bellamy a barátja, tudod, akié a tó és a Kioga tábor. Nagyapa szenvedélyes horgász, és egész évben kijár, még a tél közepén is, amikor ki kell menni a befagyott tó jegére, és vágni egy léket a harminccentis jégbe. Néha kölcsön kell kérnie egy motoros szánt, hogy feljusson a tóhoz, mert az utakat nem mindig tudják letisztítani. Azt mondja, szeret egyedül lenni a semmi közepén.

53

Néha elmegyek én is vele, de nekem a horgászás UNALMAS, így, csupa nagybetűvel. Csak ül az ember és vár, hogy a hal arra ússzon és bekapja a csalit, aztán kirántja a vízből, hazaviszi, kifilézi és megeszi. Minek ennyit bajlódni vele, hiszen akkor vesz elő az ember egy doboz tonhalat a spájzból, amikor csak akar. Mikor ilyesmit mondok nagyapának, csak kuncog, és azt mondja, mój misiacku, ami annyit tesz lengyelül, hogy kismackóm. De hát ezt te is nyilván tudod. Azt állítja, a horgászás nem arról szól, hogy mit kapunk ki a vízből, hanem arról, hogy mit teszünk hozzá a csendhez. Vagy valami ilyesmi. Lengyelül jobban hangzik. Ez olyan vicces nagyapában. Úgy beszél angolul, mint Yoda, de tényleg! És a kopasz fejével, amelyből úgy kilenc szál haj áll kifelé, majdnem úgy is néz ki. Szóval megpróbálok nem túl sokat mocorogni, ha elvisz magával horgászni. Leginkább álmodozni szoktam arról, amit már elmeséltem neked, hogy beköltözöm a nagyvárosba, és híres író leszek. Aztán egy nap dedikálom valahol a könyvemet, és a rajongóim hosszú sorban állnak még az ajtón túl is. Egyszer csak felnézek a dedikálásból, és ott állsz előttem te, Anya, és pont úgy nézel ki, mint a képeken. Mosolyogsz, és azt mondod, hogy szörnyen büszke vagy rám. Nem kérdezlek meg, hogy hol voltál ennyi éven át, és miért mentél el, hiszen ez az én álmom, és tudom jól, hogy nincs erre jó válasz vagy kifogás, ezért ez a téma fel sem merül köztünk. Csak kimegyünk inni egy cseresznyés kólát vagy enni egy vaníliakrémet, aztán elmegyünk vásárolgatni, és minden újra tökéletes lesz. Horgászás közben a nagyapa is gondol rád, csak nem úgy, ahogy én. Ő a múlton elmélkedik, amikor még a kislánya voltál. Azt mondja, legalább úgy szerettél horgászni, mint ő, és még akkor is eljártál vele, amikor felnőttél, és már megvoltam neked én. Azt mesélte, te magad készítetted a súlyokat éjjel a konyhában. A tűzhely fölött magad olvasztottad az ólmot, amelynek nagyon alacsony az olvadáspontja – ezt én is tudom, mert tanultam kémiából a suliban –, és beleöntötted a felfordított piramishoz hasonlító öntőformákba, miközben szólt a rádió. Ez az a pont, ahol kezdek kicsit emlékezni rád. Talán nem is emlék ez, csak azt hiszem, hogy emlékszem, mert nagyapa annyiszor elmesélte már nekem ezt a jelenetet. A konyhában vagyok, ülök a lesikált fenyőfa asztal mellett, amelynek olyan szaga van, mint a konyhai fertőtlenítőnek. Te ott állsz a tűzhely mellett, és énekelsz a rádióból szóló zenére. Még azt is tudom, mit, mert az a Jenny-dal. A Jenny jó név, azt hiszem. Még akkor is, ha a fickó, aki énekli a dalt, egy vécé faláról nézte le. A zenéje vidám, pattogós, és én tökéletesen emlékszem, ahogy ott állsz egy pillangócsattal a hátrafogott hajadban, a nagyi egyik kötényével a derekadon, és énekelsz, miközben gyártod a nehezékeket. Aztán bejön a nagyi, és megszid téged, mert a kedvenc szöszös lábasát használtad a fém megolvasztásához, így azt most már ki lehet dobni, ő meg mehet venni egy másikat. Emlékszem, ahogy nevetsz, és csillog a szemed, amint azt mondod: – Anya, veszek én neked akár százat is! És felfogadok neked egy szolgát, hogy megfőzze a szószt, egyet meg hogy ráöntse a krumplidra. Bármit megveszek neked, amit csak akarsz. Aztán felkapsz engem, és körbetáncolod velem a konyhát, miközben szól a Jenny-dal. Azt hiszem, ez az utolsó emlékem rólad. Nem tudom, mennyi igaz belőle, és mennyit tettem hozzá én, de annyit tudok, hogy az összes súly, amit akkor csináltál, még mindig ott van nagyapa szerszámosdobozának alján. Sosem használja őket, inkább sörétet tesz fel nehezéknek. Azt mondja, a tieid túl nehezek, meg nem is akarja elveszíteni őket. Mintha attól visszajönnél, hogy ragaszkodunk valamihez, ami a te kezed munkája… Ma nagyapának a Kioga táborba kellett szállítania. Nyáron ők a legjobb vevőink, mert ott több száz gyerek nyaral. Tökéletes nyári nap volt, kék ég meg minden, én meg örültem, hogy nagyapával mehetek ahelyett, hogy ott maradnék bezárva a sütödében. Ő bement odafent a 54

konyhába, és meg csak ültem a kocsiban, és hallgattam a rádiót. És nem fogod kitalálni, mi ment! A Jenny-dal! Azt gondoltam, ez valami jel. Hát rossz jel volt, mert három fiú a táborból elkezdte lopkod ni a süteményt a kocsi hátuljából. Mikor megláttam őket, teljesen összezavarodtam. Tőlem még sosem loptak el semmit. Rémes érzés volt, mintha egyenesen engem bántanának. Még most is rossz visszagondolni rá. Nagyon sajnálom, de szörnyen megijedtem. Már azon voltam, hogy lecsúszom az ülésről, és meglapulok a kocsiban, amíg el nem lopnak mindent, amit akarnak, és el nem mennek. Tessék, most bevallottam! Féltem, akár egy kisbaba. Társadalomtudomány-órán egyszer írtam egy házi dolgozatot Eleanor Rooseveltről, akitől sok híres idézet maradt ránk. Az egyiket kívülről megtanultam. Így szól: „Valahányszor szembenézünk félelmeinkkel, erősebbek, bátrabbak és magabiztosabbak leszünk.” (Mondtam már, hogy tiszta ötös vagyok a suliban?) És amikor ott ültem megdermedve a kocsiban, miközben azok a fiúk hátul lopták a sütit, szó szerint eszembe jutottak ezek a szavak. Azt mondtam, oké, Eleanor, mondj, amit akarsz, de engem odakint valószínűleg seggbe rúgnak. Majdnem így is történt. Na jó, nem egészen. A kötekedők – amolyan hamisítatlan gazdag fiúk csillogó hajjal és egyenes, fehér fogakkal – valami mást tettek, valami teljesen váratlant. Kigúnyoltak, amiért egy pékség autóján dolgozom, aztán meg elkezdtek lökdösni, és azt kiabálták: „Mit szólnál egy csókhoz?” meg hogy „Fogadjunk, hogy többet is tudsz, mint csókolózni”. A vezetőjük, a három közül a hangadó nekilökött háttal a kocsinak, és megpróbált megcsókolni. Tudod, mi a fura? Folyton arról ábrándozom, milyen lehet megcsókolni egy fiút. Én is és az összes barátnőm is. Még gyakorolunk is a kispárnánkkal. Szóval az, hogy a fiúk és a lányok csókolóznak, nem volt számomra újdonság. Csakhogy ez most nem épp valami szép, romantikus dolognak ígérkezett, ahogy azt elképzeltem. Akkor már rúgtak volna inkább seggbe! Szeretném azt gondolni, hogy én kergettem el a srácot, de nem így volt. Az egyik percben még meg akart csókolni és letapizni, a másikban pedig ott termett egy negyedik srác, és szembeszállt a három gazemberrel. Fél perc sem telt bele, és mind a három jajgatva menekült. Én meg csak álltam ott, amíg verekedtek, mint egy ostoba lány egy ostoba filmben. Csak álltam, és rágtam az öklöm. Tiszta dinka voltam. Ha filmen láttam volna magamat, hát odakiáltok, hogy „ne állj ott, te szerencsétlen, hanem segíts neki, de azonnal”. De csak álltam bénán, miközben a srác tisztára begőzölt. Nehéz megfogalmazni, de szinte megbabonázott, ahogyan harcolt. Úgy csépelte a legnagyobb fiút, mintha csak egy húsdarab lett volna. Lenéztem, és azt láttam, hogy vércseppek fröccsennek a lábamra. Végül felengedett a dermedtség, és megszólaltam. Csak annyit tudtam kinyögni, hogy: „Hagyd abba!” Aztán még hozzátettem: „Elég volt.” Nem gondoltam, hogy ér valamit, de hatott. A megvadult srác feltartotta a kezét, felkelt, és ellépett attól a fiútól, aki meg akart csókolni. Aztán a három szélhámos elrohant, mint egy csapat leforrázott kutya. Én még mindig azt a fiút bámultam, aki megmentett. Azt mondtam, megmentett, de vajon valóban ezt tette? Hátrébb léptem, és úgy néztem rá, mint valami veszélyes robbanószerkezetre. Izzadt és vörös volt az arca, de szinte varázsütésre egyfajta nyugalom szállta meg. Kék szemében kialudt a harag, arcáról lassan eltűnt a vörösség. Én csak néztem, és közben mozgott a szám, mint egy partra vetett halé, mert ahogy teljesen lehiggadva ott állt, észrevettem, hogy nem akármilyen táborozó áll előttem. Ez a srác hihetetlenül helyes! Mint egy filmsztár, egy címlapmodell. Ő is bámult engem. A szememet és talán a számat. Mindketten zavarba jöttünk, egyik lábunkról a másikra álltunk, aztán megjött az eszem, és előkaptam az elsősegélydobozt.

55

Megtudtam, hogy Rourke McKnightnak hívják. Talán azt hiszi, hogy soha nem megyek többet a Kioga táborba a nagyapával, pedig téved. Minden alkalmat meg fogok ragadni, hogy visszamenjek, mert van itt valami. Köztünk van valami. Bárcsak itt lennél, Anya! Ez nem olyan dolog, amit a nagyival meg tudnék beszélni. Olyan furcsa érzés volt beszélgetni ezzel a sráccal! Remegett a gyomrom, mégsem volt rossz érzés. Talán ha tovább tudok beszélgetni vele, rájövök, hogy miért érzek így a társaságában, de aztán felbukkant az a másik srác. Először megijedtem, hogy ő is csak belénk akar kötni, de kiderült, hogy Rourke legjobb barátja, és Joey Santininek hívják. Csak néztem őket, és azt gondoltam, ez nem lehet igaz. Mindketten nagyon-nagyon aranyosak, különösen Joey, akinek a legmelegebb, legnagyobb és legbarnább szeme van a világon. Történeteket kezdett mesélni, hogy jó benyomást tegyen rám, ami szintén édes volt tőle. Rourke egyáltalán nem látszott édesnek, valamiért mégis tőle remeg a gyomrom. Alig várom, hogy elmeséljem Ninának! Ki fog borulni, ha meghallja, hogy találkoztam a Kioga tábor két legaranyosabb srácával. Helyesbítek: a világ két legaranyosabb srácával… Nina Romano Jenny legjobb barátnője volt, még az alsó tagozatban barátkoztak össze. Több mint egy évvel volt idősebb Jennynél, mégis egy osztályba jártak. Nina azt mesélte, hogy az édesanyja egy teljes évig elfelejtette beíratni az iskola-előkészítőbe, ugyanis kilenc gyerek volt a családban. Az igazság azonban az volt, hogy Nina küszködött az iskolával, és abban a hatalmas családban senki sem ért rá segíteni neki a házi feladatban. Mrs. Romano majdnem mindennap zárás előtt tizenöt perccel jött be a sütödébe, mert tudta, hogy olyankor már fél áron megkaphatja a reggel sütött kenyeret. Jennynek elég volt belenéznie Nina barátságos, érdeklődő szemébe, azonnal tudta, hogy rokon lélekre bukkant. A legjobb barátok lettek, s hol Jennyék Juharfa utcai, hol Nináék Szilfa utcai házában vertek tanyát. Nina imádta Jennyéknél a csendet és nyugalmat. Volt, hogy megállt a keze babázás közben, és áhítattal felsóhajtott. – Hallani lehet, ahogy üt az óra! Jenny viszont a Romano-ház zaját és nyüzsgését imádta. Ahogy nőttek a gyerekek, egyre lármásabbak és szilajabbak lettek. Valaki mindig kiabált a másikkal, veszekedés tört ki, majd gyorsan abba is maradt, mint amikor fellobban egy gyertyaláng, aztán elalszik. Jennynek tetszett ez a kaotikus, szenvedélyes élet, élvezte, ahogy a testvérek képesek voltak semmiségeken összeveszni. – Mindent megadnék, ha lenne egy lánytestvérem – szokta mondani. – Azért ne feledkezz meg az egykeség előnyeiről! – figyelmeztette ilyenkor Nina, megdörzsölve a fejét ott, ahol Loretta nővére az előbb meghúzta a haját. – Nem kell neked lánytest vér, de fiú sem – tette hozzá. Carmine fivére egyszer ellopta a naplóját, és felolvasta az iskolarádióban, amikor a reggeli híreket kellett volna bemondania. Egy nyári napon, melyet a felnőttek döglesztő kánikulának kiáltottak ki, Jennynek és Ninának nem akadt semmi dolga. Elmentek hát a sütödébe, amit Nina annyira szeretett, hogy a lelkesedése Jenny szemében is különlegessé tette, bár számára annyira megszokott hely volt, mint a saját házuk udvara. Jenny legnagyobb meglepetésére egy tucat kislányt találtak a konyhában. Az előkészítőben álldogáltak, szépen felsorakozva. Laura Tuttle-tól megtudta, hogy „szülők hétvégéje” van a Kioga táborban, mikor is a táborozók szülei eljöhetnek meglátogatni a gyerekeiket, a tábor pedig különleges programokat szervez a számukra, például kirándulást egy működő sütödébe. Úgy látszik, az embereket lenyűgözi a folyamat, ahogy egy egyszerű vekni kenyér megszületik. A kislányok piros sortot és szürke pólót viseltek a tábor jelvényével. Mögöttük ott álltak a szülők – a mamák ropogósra vasalt, ujjatlan blúzban, a papák golfingben meg bermudában –, és ugyanúgy figyeltek, mint a gyerekek. Minden kislány pólójának elejére matricát ragasztottak a következő szöveggel: „Szia, engem X. Y.-nak hívnak”. Az X. Y. helyén olyan nevek áll56

tak, melyeket Jenny gazdag gyerekekhez illő neveknek gondolt: Ondine, Jacqueline, Brooke, Blythe vagy Garamond. No meg egy Dare és egy Lolly. – Mi vagyunk a Fiókák – közölte egy lelkes felügyelő Laurával. – Ez a nyolc-tizenegy éves korosztály, akik a legjobb helyre kirándulhattak. Igaz, Fiókák? A kislányok csiripelve helyeseltek. Jenny és Nina gyorsan a szája elé kapta a kezét, hogy fel ne nevessen. A sor végén álló szőke, kövérkés kislány Jenny mellett téblábolt. Miközben a többiek körülnéztek az előkészítőben, ő bemutatkozott: – Olivia Bellamynak hívnak. – Szia, Olivia! – mondta Jenny, bár feltűnt neki, hogy a kislány pólóján a Lolly név áll. Odanézett a magas, komolynak látszó férfira, aki a többi látogató szülő között álldogált. Homokszőke haja és világos szeme volt, s látszott rajta, hogy szívesebben lenne bárhol a világon, mint ebben a zsúfolt sütödében. A kislány is feléje nézett, és odasúgta Jennynek: – A szüleim válnak. – Sajnálom – felelte Jenny kínjában. Furcsák néha a kicsik, gondolta. Elmondják a titkaikat egy vadidegennek, ahogy ő a naplójának mondja el. – Egyél egy fánkot, Olivia! Laura tapsolt, hogy a csoport rá figyeljen. – Az én nevem Miss Tuttle – mondta. – Körbevezetem a csoportot, aztán következik a süteménykóstolás. Jenny és Nina unalmában ivott egy üdítőt a pult mögötti nyomógombos tartályból, és elindult kifelé. Könnyen megismerték a tábori szülőket, amerre csak mentek. Nem mintha egyenruhát viseltek volna, mint a gyerekek, de mindannyian szépen vasalt, drágának látszó holmikban jártak, és úgy néztek ki, mintha órákat töltöttek volna a tükör előtt, hogy elérjék ezt a hanyag eleganciát. A táborozók csoportokban járták a várost, hogy megmutassák a szüleiknek. Jenny azonnal meglátta Rourke McKnightot, aki egyedül állt, leszakadva a csoporttól – és egyenesen őt nézte. Na jó, akkor most döntenie kell. Vagy úgy tesz, mintha nem vette volna észre, vagy úgy viselkedik, mintha a fiú a barátja lenne. – Gyere! – szólt oda Ninának. – Van itt valaki, akit szeretném, ha megismernél. – Mi lenne, ötlött fel benne, ha ő járna Rourke-kel, Nina meg Joeyval, és ők négyen barátok maradnának örökre? Irtó klassz lenne! Csakhogy Ninát nem érdekelné a dolog. Neki már van barátja, aki a szomszéd városba jár középiskolába, csak Ninának titokban kell tartania a dolgot, mert a fivérei átrendeznék a srác arcát, ha megtudnák, mivel túl fiatalnak tartják a húgukat ahhoz, hogy barátja legyen. Jenny megpróbálta kitalálni, melyik pár szülő tartozik Rourke-höz. A többi táborozóval ellentétben ő nem tartott idegenvezetést senkinek. Talán el sem jöttek a szülei, és most örülne egy ismerős arcnak. Jenny maga után húzta Ninát, egyenesen odament a fiúhoz, és köszönt neki. Magát is meglepte, milyen fesztelenül szólította meg. A srác még jobban nézett ki, mint amikor először látta. Lebarnult a bőre, szőke haját még jobban kiszívta a nap, a sebhely az arcán pedig már majdnem begyógyult, bár még jól látszott a kis, félhold alakú heg. – Szia! – viszonozta a köszönést Rourke. – Én csak… – Rourke! Hé, Rourke! – közeledett feléjük Joey lelkesen vigyorogva. Rourke óvatos mosolyával ellentétben neki fülig ért a szája. – Szia, Jenny! – üdvözölte a lányt a zavar legkisebb jele nélkül. – Ő itt az apám, Bruno Santini. Jenny üdvözölte a férfit, aztán bemutatta Ninát. Mr. Santini egyáltalán nem úgy nézett ki, mint a többi szülő. Zömök, erős ember volt sötét, hullámos hajjal, és amikor a fiára nézett, szeméből csak úgy sütött a szeretet. Jennyt elfogta az irigység, még ha csak egy kicsit is. – Szóval már barátaid is vannak – állapította meg Mr. Santini, és gyengéden belebokszolt Joey vállába. – Jól csináltad, édes fiam. – Az ott Jennyék sütödéje – mutatott az épületre Joey –, Nina mamája pedig a konyhát vezeti a táborban. 57

– Azt látom, hogy jól tartanak – mosolygott az apja. – Anyám azt szokta mondani, hogy a jó étel fontosabb, mint a hosszú élet. Rourke túlságosan is csendes volt, udvariasan félrehúzódott. Nem irigyen nézte Joeyt, ahogy Jenny, hanem őszinte szeretettel. A lány tudta, hogy ők ketten ugyanolyan jó barátok, mint Nina és ő. Aztán Rourke arckifejezése hirtelen megváltozott, kék szeméből eltűnt a melegség. Jenny követte a tekintetét, s meglátott egy csinos párt feléjük közeledni. Biztosan ők Rourke szülei. Az apa magas, karcsú ember volt, világos haja már enyhén deresedett a halántékán. Az anya karcsúsított, khakiszínű ruhát viselt, hozzá fölöttébb drágának látszó cipőt. Rourke tőle örökölte a haját és a szemét. A bemutatkozás ezúttal sokkal hivatalosabbra sikerült. Jenny csak hallgatott, Nina viszont tolakodó kérdésekkel bombázta a McKnight szülőket, mert ő már csak ilyen. Kíváncsian és fesztelenül viselkedett. Meg akarta tudni, hol laknak, és mi az apuka foglalkozása. Mikor Rourke apja elárulta, hogy képviselő, Nina rácsapott a homlokára. – Drayton McKnight szenátor! – kiáltott fel. – Nahát! Jenny sosem hallott még Drayton McKnightról, de ki is tudhatna ilyesmit Ninán kívül, akit megszállottan foglalkoztatott a politika, és azt tervezte, hogy egyszer ő maga is hivatalt vállal. Az állami gépezet minden szintjét alaposan tanulmányozta az önkormányzati sintértől a helyi képviselőkön át az Egyesült Államok elnökéig. Rourke-öt láthatóan nem lelkesítette, hogy egy szenátor fia. – Mennünk kellene – mondta a szüleinek. Jenny és Joey összenézett, szavak nélkül is értették egymást. Hasonlítottak egymásra, mindketten bevándorló családban születtek. Joey szépséges szeme a lányra ragyogott. Az után a kellemetlen eset után a táborban Jenny kész volt végleg kizárni a csókolózást az életéből, ám elnézve Joeyt és Rourke-öt, úgy vélte, talán még meggondolja magát. Az egyik felügyelő belefújt a sípjába, és Rourke oldalba bökte Joeyt. – Menjünk! – Még találkozunk – köszönt el Joey a lányoktól. Ahogy a szülők, maguk előtt terelve a fiúkat, eltávolodtak tőlük, Nina megpördült, és a szívére szorította a kezét. – Uramisten, te nem vicceltél! Annyira aranyos ez a fiú! – Melyik? – Jó kérdés. Mindegyik. De Joey túlságosan hasonlít a fivéreimhez. Az már igaz. Joey egyáltalán nem lógna ki a Romano családból. Rourke McKnight viszont olyan szőke és előkelő, mint egy mesebeli herceg. – De nem számít, mert neki te tetszel, nem én. Jenny arca azon nyomban lángolni kezdett. – Te megbolondultál! – Ne tagadd, és ne kezdj olyanokat mondani, hogy „alig ismerem”, meg ilyesmi. Tudom, amit tudok. Többek között azt is, hogy Joey ugyanúgy odavan érted. Jenny egy pillanatra megszédült az örömtől, de ugyanakkor zavarba is jött. Ez az egész fiúdolog egyszerre volt csodálatos és félelmetes. – Először is tévedsz – mondta –, másodszor pedig ha egy szót is szólsz bármelyiküknek, elhíresztelem a sütödében, hogy cukorbeteg vagy, és soha, de soha ne adjanak neked több süteményt. Nina elfintorodott. – Ezt nem mernéd megtenni. Jenny csípőre tette a kezét. – Próbáld ki! – Odavan érted, kellesz neki – erősködött Nina.

58

Jennynek már tűzpiros volt az arca. Neki is tetszett mindkét fiú. Joey azért, mert vicces volt, természetesen viselkedett, és sok mindenben hasonlított hozzá, Rourke pedig azért, mert csinos volt, titokzatos, és kicsit szomorú. Amikor ránézett, valami furcsa érzés támadt a szíve körül. Bonyolult dolog kedvelni a fiúkat, jegyezte meg magában. Talán nem is baj, hogy mindketten New Yorkban élnek. Ősszel mindkettő elutazik, és neki egyiket sem kell többet kedvelnie. Jenny ezután minden nyáron aggódva figyelte a vonatról leszálló táborozókat, hogy vajon Rourke McKnight közöttük van-e. Közöttük volt. Minden évben magasabbra nőtt, és még aranyszőkébb lett a haja. Joey nem változott ilyen sokat. Folyton nevetett, és úgy nézett Jennyre, hogy a lány nem jött zavarba, hanem inkább különlegesnek érezte magát. Rourke csendesebb volt, és amikor ő nézett Jennyre, a lány nem különlegesnek érezte magát, hanem nyugtalannak. A harmadik nyáron Rourke azt mondta Jennynek, hogy utoljára jöttek Joeyval táborozni. Ez július negyedikének előestéjén történt, amikor Jenny is felment a táborba a furgonnal, és kisurrant a konyhából, amint észrevette Rourke-öt. Mikor ezt meghallotta, Jennyt a legfurcsább érzés kerítette hatalmába. Egyrészt csalódott volt, mert ez azt jelentette, hogy sosem látja többé Rourke-öt. Másrészt bolondul kezdett verni a szíve, mert az első, ami eszébe jutott, az volt, hogy ha valaha is csókot szeretne kapni a fiútól, gyorsan kell cselekednie, mert kifut az időből. Két nyár óta várt erre a pillanatra. Körülnézett, de nem látott senkit. Egyedül voltak, mert ömlött az eső, és a legtöbb táborozó a szállásán vagy a főépületben ütötte agyon az időt fúrással-faragással vagy társasjátékokkal. Ők ketten a főépület terasza alá húzódtak az eső elől. – Nem is hiszem el, hogy utoljára jöttél ide táborozni – mondta, és közelebb lépett a fiúhoz. A száját nézte, ahogy a magazinok tanácsolták. Ebből a néma jelből értenie kell, gondolta. Rourke kényelmetlenül hol az egyik, hol a másik lábára állt. Igen, megértette, állapította meg Jenny. Tett még egy lépést a fiú felé, amitől megszűnt közöttük a távolság. Ekkor Jenny kipróbált még egy trükköt a javasoltak közül: megnyalta a szája szélét. – Hm… Hát igen – mondta Rourke. Imádni valóan idegesnek látszott. – De azért visszajövünk. Úgy értem, felügyelőként. Mr. Bellamy mindkettőnket meghívott, hogy dolgozzunk itt a jövő nyáron, ha akarunk. Ó! Ez meg talán neki volt jel, hogy hátralépjen, gondolta Jenny. Mégsem tette. De mivel a fiú olyan átkozottul tanácstalannak látszott, Jenny nem tudta, hogyan tovább, így csak megragadta őt, és magához ölelte. – Annyira örülök, Rourke! Úgy örülök, hogy még visszajössz! Egyetlen varázslatos pillanatra, talán csak annyi időre, mint ameddig egy szívdobbanás tart, Rourke is megölelte a lányt, de Jenny számára a pillanatnak ez a törtrésze is maga volt a mennyország. Aztán Rourke megmerevedett, és eltolta magától. – Na, szóval csak ezt akartam mondani – zárta le a témát, és úgy tett, mintha ez a másodpercnyi ölelés sosem történt volna meg. – Az apám biztosan meg akarja majd tiltani, hogy eljöjjek. Azt szokta hajtogatni, hogy „hasznosabban” kellene töltenem az időmet. – Akkor ez azt jelenti, hogy mégsem jössz vissza? – Nem. Csak azt, hogy meg kell küzdenem érte. Mindenért meg kell küzdenem, amit szeretnék – tette hozzá, miközben kinézett az esőverte tóra. – Sokat veszekedtek a papáddal? – kérdezte Jenny. A fiú vállat vont. – Megválogatom, miért érdemes. Az apám egy alattomos gazember. – Hogy érted azt, hogy alattomos? – Miért? Hányféleképpen lehet ezt érteni?

59

Jenny úgy vélte, ez csak költői kérdés volt. Megpróbált másként gondolni a McKnight házaspárra, mint eddig. Mindenki máshoz hasonlóan ö is azt hitte, hogy tökéletes család az övék, a megtestesült amerikai álom. – Neked legalább van apád – jegyezte meg. – Hát van – horkant fel megvetően Rourke. – Nekem néha annyira hiányzik, hogy beérném egy alattomossal is – jelentette ki Jenny. – Akkor bolond vagy. – Nem vagyok bolond – tiltakozott a lány. – Egyszer megharapott egy kutya, de kiderült, hogy csak azért viselkedett alattomosan, mert korábban bántották. – Egy kutya nem ismer más megoldást. – Csak azt akarom ezzel mondani, hogy talán van oka rá. Ha valakit bántanak, könnyen válik maga is gonosszá. – Vagy sarkon fordul, és elmegy örökre, ahogy talán az anyjával is történt. Rourke rávillantotta a tekintetét, és a lány észrevette benne azt a vad indulatot, amely néha a felszínre tört. Sajnálom, gondolta, akkor sem fogok meghátrálni. – De hogyan lyukadtunk ki a papádnál? – kérdezte. – Én csak azt akartam, hogy… – Elhallgatott. Vajon kimondja? Elmondhatja neki? – Azt akartam, hogy megcsókolj. Még mindig akarom. Rourke halkan felnyögött. – Nem. Nem akarod – mondta, azzal elment, ki az esőbe, és még csak meg sem görbítette a hátát, hiába zuhogott. Jenny szörnyen érezte magát. Könny égette a szemét, és keserű harag ébredt a szívében. Utálta Rourke McKnightot azért, amit tett, örökre utálni fogja. Ezt hajtogatta magában, amíg várta, hogy elálljon az eső, aztán visszament segíteni a nagyapjának. Mire befejezték a kirakodást, újra kisütött a nap, és tarka szivárvány ívelt át a tó fölött. Jenny megkerülte a furgont, és ott találta Joey Santinit, aki őrá várt kedves mosollyal az arcán. Néhány percig beszélgettek és nevetgéltek mindenféle semmiségeken, és Jenny újból bemutatta a fiút a nagyapjának. Nagyapa arca felderült, amint Joey megrázta a kezét, és udvarias megjegyzéseket tett, mint például hogy mennyire szereti a nagyi juharszirupos sütijét. Joeyt az isten küldte. Mellette Jenny mindig elégedettnek és értékesnek érezte magát. Jó volt vele lenni. Mellette a lány sosem jött zavarba, sosem gondolta, hogy bután viselkedett. Mellette sosem érezte úgy, hogy legszívesebben sírva fakadna. Másnap este ő és Nina felment a táborba, hogy megnézze az ünnepi tűzijátékot. Joey ekkor lépett a tettek mezejére. Egy csapat fiatal üldögélt a tóparton egy takarón, és Joey, vállát Jennyéhez szorítva, odasúgta a lánynak: – Szeretném, ha a barátnőm lennél. Jenny nem tudta, mit feleljen, mert nem volt tisztában azzal, hogy akarja-e, vagy sem. S miközben Joey egyre közelebb csusszant hozzá, Rourke-öt kereste a szemével. A fiú nem messze állt tőlük, hüvelykujját sortja derekába akasztotta. Rendkívül különös pillantással bámulta a lányt. Jenny próbálta megkérdezni a tekintetével, van-e esély kettejük számára, de Rourke vagy nem értette meg a néma üzenetet, vagy nem érdekelte. Aztán könnyedén átkarolta egy mellette álló lány derekát, és addig suttogott a fülébe, amíg az kuncogni nem kezdett. Rourke remélte, hogy a trükkje bevált. A fél estét a kuncogó lánnyal töltötte, de már a nevére sem emlékezett. Ott a parton azonban szüksége volt rá, nem tudott ennél jobbat kitalálni. Jenny kezdett beleszeretni, ő pedig már régen beleszeretett a lányba, ám nem hagyhatta, hogy ez befolyásolja. Joey kedvelte Jennyt már az első naptól kezdve, és Rourke semmiképp sem vehette el tőle a lányt. El kellett hitetnie Jennyvel, hogy van olyan gazember, mint amilyennek az apja tartja. Akkor majd kiszeret belőle, és beleszeret Joeyba, mert ez így van rendjén. Joey 60

megérdemli Jennyt, míg ő sohasem fogja. A barátja tudja, hogyan kell bánni egy ilyen lánynyal. Ő nem lobban akkora lángra, mint Rourke, nem égeti akkora tűz, mely talán felemésztené mindkettejüket. A nyár hátralevő részében aztán gondoskodott róla, hogy Jenny számtalan lánnyal lássa együtt. Csak hogy emlékeztesse, milyen gazember is ő, és mennyivel jobb lesz neki Joey mellett.

61

Táplálék a léleknek Írta: Jenny Majesky Boldogságsütemény Van itt valami, amit fogadni mernék, hogy sosem vettek észre, de ha most elárulom, ezentúl mindig fel fog tűnni: méghozzá az, hogy egy kis, családi sütöde mindig boldog hely. Gondoljanak csak bele! Mikor találkoztak utoljára egy cukrászdában zsörtölődő emberrel? Ugye soha? Mert ez egyszerűen nem fordul elő. A pult mögött álló emberek vidámak, a vevők, a vendégek vidámak, még a helyiség hangjai és illatai is vidámak. Fogadni mernék, ha megvizsgálnák egy cukrászda levegőjét, azt találnák, hogy tele van feromonnal. Nagyanyám arzenáljában a következő volt a legboldogabb recept. Tulajdonképpen egyszerű bögrés süteményről van szó, de a nagyim átkeresztelte sceslive ciaskónak, ami – ugye, sejthető – boldog süteményt jelent. Vidám, napsárga színe már eleve jót ígér, de főleg az a tény, hogy aki eszik belőle egy szeletet, nem lehet másmilyen, csak boldog. Hozzávalók: 3 bögre liszt 6 tojás 4 dkg sótlan, puha vaj 2 és 1/4 bögre cukor 2 teáskanál vaníliakivonat 1/2 teáskanál só 1/2 csésze író vagy kefir 1/2 teáskanál szódabikarbóna 1 teáskanál sütőpor Előmelegítjük a sütőt 160 fokra, majd kivajazunk és kilisztezünk egy kuglófsütőt. Habosra keverjük a vajat, majd fokozatosan hozzáadjuk a cukrot, a vaníliát és a tojásokat. Géppel, kis fordulatszámon keverve beledolgozzuk az írót. A száraz hozzávalókat összekeverjük, és lassan hozzáadjuk az előbbiekhez. A tésztát beleöntjük a formába, és körülbelül 1 óra 20 percig, illetve tűpróbáig sütjük. (Azaz amíg egy beleszúrt fogpiszkáló szárazon nem jön ki a süteményből.) 15-20 percig hagyjuk a formában hűlni. Ezután óvatosan kiborítjuk. Szobahőmérsékletűén kínáljuk, friss gyümölccsel vagy citromlével elkevert porcukorral. Ebből a mennyiségből tizenkét szép, nagy szelet jön ki.

62

8. Jenny összes megmaradt holmija, minden e világi tulajdona elfért egy kisebb bérelt teherautón, de a lány még ezen is meglepődött. Nem hitte volna, hogy a romeltakarítók ennyi min dent meg tudnak menteni. A holmikat megtisztították és felcímkézett ládákba zárták, majd felrakták a teherkocsira. Hívták, hogy vegyen részt a műveletben, és döntse el, mit tart meg, mit dob ki, de nem volt hozzá lelkiereje. Egyelőre raktárba küld mindent, aztán majd meglátja… Karba tett kézzel álldogált a háttérben, reszketett és toporgott a hidegtől. Kedvenc kasmírbéléses bőrkesztyűje is odaveszett a tűzben. Rourke a behajtón állította le a kocsiját, a teherautó mögött. Bűnmegelőzési programjának részeként ma tizenhárom-tizenöt éveseknek tartott foglalkozást, és ennek megfelelően volt felöltözve. Az volt a véleménye, hogy az egyenruha, de még egy öltöny is csak akadálya a gyerekekkel való társalgásnak, ezért laza, erős vászonnadrágot, bő, vízhatlan dzsekit és kötött sapkát viselt, bakancsa pedig bokától nem volt bekötve. Inkább nézett ki hódeszkás srácnak, mint rendőrfőnöknek. – Mi újság? – kérdezte. – Itt csak ócskaság van, nem újság – bökött Jenny a teherautóra. – Mi volt az iskolában? – Azt hiszem, a kölykök kedvelnek. Legalább tízen jelentkeztek közösségi munkára. Jenny el sem tudta képzelni, hogyan tudna bárki – akár gyerek, akár felnőtt – ellenállni Rourke-nek. A gyerekek egy kilométerről kiszagolják, ha valaki nem hiteles, és ezt Rourke is tudta jól. Láthatóan jól érezte magát laza öltözetében, nem csak a gyerekekre akart vele jó benyomást tenni. – Hogyhogy ilyen jól kijön a gyerekekkel, rendőrfőnök úr? – Ha odafigyel rájuk az ember, és tisztelettel bánik velük, nem is olyan nehéz. De miért nézel így rám? A ruha miatt? – Nem a ruha miatt – jelentette ki Jenny. Habozott, hogy kimondja-e. De miért is ne? – Gondoltál valaha arra, hogy bárcsak neked is lenne gyereked? Rourke először döbbenten nézett rá, aztán kibukott belőle a nevetés. – Nem viccnek szántam – mondta Jenny. – Csak elgondolkodtam rajta, milyen apa válna belőled, és milyen családfő. – Semmilyen apa és semmilyen családfő, köszönöm szépen. – Ugyan már, McKnight! Nem te vagy az egyetlen, akinek pocsék gyerekkora volt. Ez nem kifogás. – Még akkor is ott van az az apróság, hogy miként szerezhetném be a szerinted oly nagyon áhított gyerekeket. Egy férfinak ez egyedül nem megy. Túlságosan bizalmas volt az a tekintet, ahogy Jennyre nézett. – Figyelj, nekünk tényleg kellene beszélnünk erről a… szálláskérdésről. Tiszta őrültség, hogy nálad lakom. – Miért őrültség? – Mert nincs köztünk semmiféle kapcsolat. – Talán tennünk kellene róla. Lehetnénk szobatársak – felelte Rourke halkan, aztán hirtelen elfordult, és megkerülte a teherkocsit, hogy ellenőrizze a felrakodást. Szobatársak… Mi a fenét érthetett Rourke ezen? Jenny nem tudta, hogyan kérdezze meg, így inkább témát váltott. – Egy kisteherautónyi cucc. Szánalmas, mi? – kérdezte. – Nem. Nem szánalmas, csak tény. 63

– De, szánalmas. Mi lenne, ha hagynál egy kicsit elmerülni az önsajnálatban? – Rendben, ha neked attól jobb lesz. – Nem lesz. Csak te érzed rosszabbul magad attól, amitől én jobban. Adófizető állampolgár vagyok, ez a legkevesebb, amit megtehetsz értem. – Remek – fonta össze maga előtt a karját Rourke. – Látva ezt az egészet, hogy ez minden, ami az otthonodból maradt, szarul érzem magam. Most jobb? Ekkor egy erős, négykerék-meghajtású kisteherautó állt meg mellettük, hóekével az orrán. Connor Davis ugrott ki belőle, utána meg Greg Bellamy. Greg Philip Bellamy legfiatalabb öccse volt, ami azt jelentette, hogy Jenny nagybátyja, bár alig néhány évvel volt idősebb a lánynál. Nemrég vált el és költözött Avalonba a két gyerekével, Daisyvel és Maxszel. Daisy a sütödében fog dolgozni a gimnázium mellett, Max pedig még csak ötödikes. Az összes Jenny által ismert Bellamy-hoz hasonlóan Greg is szeretetre méltó, vonzó jelenség volt, magán viselte az előkelő, művelt családok jó megjelenésének minden külső jegyét. Jenny egyáltalán nem érezte magát Bellamynak. Aki csak ismerte az anyját, megesküdött, hogy teljesen úgy néz ki, mint Mariska, aki természetesen gyönyörű volt, de a maga sötét hajú, sötét szemű, hétköznapi módján. – Sziasztok, fiúk! Köszönöm, hogy eljöttetek – üdvözölte az érkezőket Jenny. – Nagyon szívesen – biztosította Greg. Amint bemutatta egymásnak a nagybátyját és Rourke-öt, elnézte egymás mellett a három férfit. Mindegyikük úgy festett, hogy nem szívesen ébredne fel az a nő, aki velük álmodik. Magasak voltak, erősek és végtelenül vonzók. Ráadásul attól, hogy jelen volt egy nagy, hóekés autó, és hogy szabadban végzendő munka várt rájuk, mintha érezhetően megemelkedett volna a tesztoszteron szintje a levegőben. – Rendes tőletek – mondta Jenny. – Biztosan nem bánjátok, ha odafent lesz ez a sok kacat a táborban? – Biztosan – válaszolt Connor. – Más sincs ott, mint hely, és télen amúgy sincs fent senki. – Nos, akkor nagyon hálás vagyok a segítségért. Először arra gondoltam, hogy a garázsba teszem a dolgokat, de az is leégett, és le kellett bontani a házzal együtt. Jenny még mindig kába volt egy kicsit attól, hogy nem maradt otthona, és nincs hová tennie a holmiját, már ami megmaradt belőle. Megállapodtak, hogy Connor megy elöl a táborig a hóekés kocsival, Rourke és Jenny pedig követi a csukott teherautón. A táborhoz vezető magánúton csak lépésben tudtak haladni, a hóeke nyomán szökőkútként spriccelt mindkét oldalra a puha fehérség. – El sem hiszem, milyen kedves hozzám mindenki – jegyezte meg Jenny. – Nem különösebben nehéz kedvesnek lenni hozzád. – Te is ezért segítesz nekem? Mert kedves akarsz lenni? – Én nem vagyok kedves – szögezte le a férfi. – Ezt neked kell a legjobban tudnod. Mindketten követtek el hibákat a múltban. Jennyt folytonos megbánás gyötörte, Rourke pedig egy régi bűnért szenvedett még mindig, képtelen volt tőle megszabadulni. Ez volt az oka annak, hogy annyira eltávolodtak egymástól, de mivel az utóbbi időben oly sok időt töltöttek együtt, Jenny úgy érezte, felhozhatja azt a régi dolgot. – Még mindig nem bocsátottál meg magadnak Joey miatt – állapította meg, előhozva a legfájóbb témát. – Meddig fog ez még tartani, Rourke? A férfi az utat nézte mereven maga előtt. – Érdekes kérdés éppen tőled. – Ez nem válasz. – Na jó, akkor ehhez mit szólsz? Igen, talán még mindig nem bocsátottam meg magamnak Joey miatt, mert vannak dolgok… amelyeket nem lehet megbocsátani. Az ember továbblép, de örökké együtt él velük.

64

És az élete hátralévő részében végig vezekel, gondolta a lány. Maga sem tudta, miért, de A szépség és a szörnyeteg jutott az eszébe. Nem az ártatlan, kedves Walt Disney-film, hanem a vad, erőszakos francia változat. Az eredetiben a szörnyeteg dühöngését a hősnő feltétlen szerelme csillapította le, a megváltásnak azonban mindkettejük részéről annyi fájdalom és áldozat volt az ára, hogy Jenny nem volt benne biztos, megérte-e. Az út végéig inkább nem szólt többet. A tó déli csücske nem messze volt a várostól, a parton barátságos házikók sorakoztak. Legtöbbjüket télire bezárták, vállvetve dacoltak a hideggel. Hóval borított, befagyott stégek nyúltak befelé a nagy fehérségbe. Elhaladtak a Tóparti Fogadó, egy állítólag kísértetjárta, 19. századi udvarház mellett. Kislány korukban gyakran bicikliztek erre Ninával, és azon törték a fejüket, vajon kinek a szelleme kísért az épületben. Nina arról ábrándozott, hogy egyszer majd az övé lesz a fogadó, de miután terhes lett Sonnettel, egészen más irányt vett az élete. A tó egy mély völgy vonalát követte, s északabbra már ősvadon vette körül. Jenny ott már csak a téli erdőt nézhette, ahogy tovasuhan. Megbabonázta ez a szinte túlvilági tökéletesség és nyugalom. A fák keskeny törzsét mintha csak odafestették volna a fehér háttérre, melyet egymást keresztező állatnyomok szabdaltak. Az ágak között széncinegék és pintyek cikáztak. A patakmedrek kis jégtáblákhoz vagy gleccserekhez hasonlítottak. Mire a táborhoz értek, Jenny úgy érezte, világok választják el a várostól a mérföldek helyett. A már-már történelmi múltú nyári üdülőhely a 19. század második felének aranykorában működő „nagy táborok” stílusát tükrözte. Bejáratát rusztikus, fából és kovácsoltvasból készült, magas, ívelt kapu képezte, onnan a főépületig vezetett a behavazott út. A hó alatt sportpályák és raktárak teleltek, a csónakház benyúlt a befagyott, hóborította mezőnek látszó tó fölé. Téli álmot aludt az egész tábor. A rönkökből épült kisebb-nagyobb üdülőházak lépcsőit összefüggő emelkedővé változtatta a rátelepedett hó. A tó közepén egy kis sziget emelkedett ki, rajta egy jégcsapokkal csipkézett kilátóterasz. Jennyt lenyűgözte az áthatolhatatlan csend és a vattacukorszerű fehérség. Sosem látta még télen a tábort, s most úgy tűnt számára, mint holmi varázslat. Connor kocsija egy raktár előtt állt meg. Greg kinyitotta az ajtót, és nem sokkal később Jenny minden holmija bekerült a jókora faházba. – Gyönyörű ez a hely – mondta a lány Connornak. – Örülök, hogy újra meg fogjátok nyitni Oliviával. – Egyszer majd egész évben nyitva lesz – felelte a férfi. Jenny észrevette, hogy Rourke megáll tőlük távolabb, és némán nézi a tavat. Bizonyára belefeledkezett az emlékeibe. Sok nyarat töltött el itt Joeyval. Ugyanitt, bokáig állva a tó hideg vizében, lapos köveket dobáltak a vízbe, és számolták, melyik hányat ugrik. Az úszóversenyek pedig onnan, a kikötői mólótól indultak. Egy hatalmas fáról, melynek ágai a tó fölé nyúltak, kötélhinta lógott, és ők azon versenyeztek, melyikük lendül magasabbra, ugrik meszszebbre, merül mélyebbre. Alig volt valami, amiben ne versengtek volna egymással. Jenny megpróbált rájönni, mikor kezdődött köztük ez a rivalizálás, amely ki nem mondott törést okozott a barátságukban. Talán akkor, amikor ő megjelent a színen? Ott fortyogott láthatatlanul a mélyben, mint a láva, amely keresi az alkalmat, hogy kitörjön? Greg hátralépett, és megszemlélte az egymásra rakott dobozokat. – Kész, minden bent van. – Még egyszer köszönöm – mondta Jenny, és igyekezett nem gondolni arra, hogy azok a dobozok rejtik minden tulajdonát. Nemsokára, talán a tavaszi olvadás után végig kell majd néznie minden egyes darabot, és döntenie kell a sorsukról. Vajon megtartsa nagyanyja elgörbült habverőjét, nagyapja horgászfelszerelését vagy az agyag hamutartót, melyet az anyja készített cserkészkorában?

65

Havazni kezdett, mire Jenny felfelé tartotta az arcát, és élvezte, hogy ráhullanak a hópelyhek. Minden rendben lesz, bizonygatta magának. A világ meseszép, és számtalan lehetőség áll még előtte. – Jó lesz elindulnunk visszafelé – lépett a teherautójához Connor. – Találkozzunk a sütödében! – javasolta Jenny. – Nekem még úgyis van dolgom az irodában, és meghívlak benneteket egy kávéra meg annyi süteményre, amennyi csak belétek fér. – Majd máskor, jó? – felelte Connor. – Még vissza kell mennem dolgozni. – Nekem is – csatlakozott hozzá Greg. – De szombaton látlak, igaz? Várunk vacsorára. – Hát persze. – Jenny apja, Philip eljön New Yorkból, hogy meglátogassa. A lány biztosította ugyan, hogy nincs szüksége semmire, és jól van, de Philip nem tágított. Miután Connor és Greg elhajtott, lassan Jenny és Rourke is elindult az autó felé, miközben még egy utolsó pillantást vetettek a tóra. – Gyönyörű látvány – szólalt meg Jenny. – Nosztalgikus hangulatom támadt. Neked nem? – Talán – felelte Rourke. – Egy kicsit. Meggyorsította a lépteit, és Jenny érezte, hogy bezárul, többet nem lesz hajlandó mondani. Talán nem is baj, úgysem tudták soha megbeszélni, ami igazán mélyen érintette őket.

66

9. Jenny épp végzett a városházán, ahol egy soha véget nem érő délutánt töltött mindenféle nyomtatványok kitöltésével, hogy pótolja elveszett iratait. Csak azért nem volt a dolog kibírhatatlanul unalmas, mert Nina Romano tartott egy kis pihenőt, és csatlakozott hozzá. – Mondd meg őszintén, hányan köszörülik rajtam a nyelvüket, amiért Rourke-nél lakom? – kérdezte a barátnőjét. – El fogod hinni, ha azt mondom, hogy senki? – Ebben a városban? Aligha – felelte Jenny, mialatt aláírta egy tulajdonilap-igénylés tizedik oldalát. – Hidd el nekem, az emberek kisebb gondja is nagyobb ennél – nyújtotta a kezét Nina a papírokért. – Beadom ezeket helyetted. Végigmentek egy folyosón, ahonnan kétoldalt irodák nyíltak. – Miféle gondjaitok vannak? Nina legyintett. – A város pénzügyei. Nem foglak untatni a részletekkel, inkább mesélj, milyen Rourke-nél lakni! – Látod? Te is ezzel kezded! – csattant fel Jenny. – Nem kellene ott lennem. Ez tiszta őrület! – Csak ugrattalak. Figyelj, még mindig nem tudjuk biztosan, mi történt a házaddal – mutatott rá Nina. – Legalább addig nála kellene maradnod, amíg a szakértők rá nem jönnek. – Ó, istenem! Mi ez? Valami összeesküvés-elmélet? – Nem, csak gyakorlatiasan gondolkodom. De ha ekkora gondot okoz, költözz hozzám! – Lehet, hogy szavadon foglak – mondta Jenny, bár rögtön tudta, hogy ebből nem lesz semmi. Ninánál egyszerűen nincs hely. – Igazából valami állandó megoldást kell kitalálnom. – Csak ne kapkodd el! Emlékezz, mit mondott, aki kivizsgálta a tüzet: egyelőre ne hozz nagy horderejű döntéseket! Márpedig most az egyik legnagyobb döntés az, hogy hol fogsz lakni, hol fogod eltölteni életed hátralévő részét. Jennynek elég volt meghallania ezeket a szavakat ahhoz, hogy felgyorsuljon a szívverése, ami arra figyelmeztette, hogy pánikroham leselkedik rá. Igen, a világ legfurcsább érzése arra ébredni, hogy az ember nem tudja, mit fog kezdeni az életével. Nina felismerhette az aggodalom jeleit az arcán, mert biztatón megveregette a karját. – Szóval az emberek véleménye a legutolsó dolog, ami miatt aggódnod kell. Semmit se siess el, adj magadnak időt! Rendben? Jenny bólintott, magára kapta a meleg, téli hacukát, és visszament Rourke házába. A három hálás kutya szinte kirobbant az előszobából az udvarra, Jenny pedig egy bevásárlószatyorral és egy halom kikölcsönzött könyvvel belépett a házba. Végül persze kell majd vennie egy-egy új példányt a tűz által felemésztett értékes könyveiből. Elpusztultak gyerekkori kedvencei, a Malac a pácban, a Harriet, a kém és a Csenő manók, de ezek a sors kegyelme folytán még kaphatók. Mások a városi könyvtáros szerint már rég kifogytak, és nem nyomták őket újra, de megígérte, hogy megpróbálja megszerezni azt a két lánytestvérről szóló mesét, melyet Jenny kiskorában számtalanszor megkönnyezett. Aztán voltak könyvek, melyeket időnként újra elolvasott. Ilyen volt például Ray Bradbury esszé-gyűjteménye az írás művészetéről, vagy az olyan, újrakezdésről szóló történetek, mint a Napsütötte Toszkána. Ám ezek csak azok a könyvek voltak, amelyekre Jenny emlékezett. Egyik legnagyobb bánata az volt, hogy semmiféle feljegyzés nem maradt azokról, amelyek soha többé nem fognak az eszébe jutni. 67

Lassan lehámozta magáról a kesztyűt és a kabátot, aztán beballagott a nappaliba, és szemügyre vette Rourke könyvespolcát. Gyakran kapta magát azon, hogy a könyvei alapján próbálja megérteni, ki is a férfi valójában. De be kellett ismernie, hogy inkább annak a nyomait keresi, hogy ki volt korábban. A könyvei sokat elmondanak egy emberről, ám Rourke könyvválasztása ugyanolyan rejtélyes volt, mint a férfi maga. Rendőrségi szakkönyvek, régi tankönyvek, szerelési útmutatók sorakoztak a polcokon, aztán egy jókora gyűjtemény sokat olvasott, olcsó akció- és kalandregényekből, olyan címekkel, mint Támadás a 17-es körzetben vagy Gyilkos utca, melyek lapjain a rendőri munka valószínűleg nagyon különbözött Rourke avaloni mindennapjaitól. Néhány könyv – minden bizonnyal csalódott volt barátnők ajándéka – érintetlenül hevert. Általában az elromlott kapcsolatok helyrehozataláról szóltak, és azt hivatottak szolgálni, hogy Rourke ráébredjen a hibáira. Az egyikből három különböző kiadást is őrzött a könyvespolcán. Az egyikhez kézikönyv is járt, amelyen még rajta volt a fólia. Álmodozzatok csak! – üzente csendben Jenny a nőknek, akiktől Rourke ezeket a könyveket kapta. Nincs az a férfi, aki ha elolvas is egy ilyen könyvet, magára ismerne. Visszament a konyhába, hogy elrakja az élelmet, amit vásárolt. Annyira megszokta, hogy gondoskodik a nagyanyjáról, korán kel, és rendbe teszi őt, mire megérkezik a körzeti ápolónő, hogy hihetetlen újdonság volt a számára, hogy magától ébred, és úgy csinálja végig a napot, hogy nem kell mindent a nagyi igényeihez igazítania. A Rourke házában töltött első néhány nap után kialakult egyfajta életritmusuk. A férfi korán kelt, és elkészítette azt a csodálatos kávéját. Jenny megivott belőle egy csészével, miközben Rourke zuhanyozott, aztán cseréltek. Együtt megreggeliztek – Jenny gyorsan leszoktatta Rourke-öt a vacak, boltban vett péksüteményekről majd elindultak dolgozni. Esténként pedig – akármilyen reménytelenül családiasnak látszott is a dolog – Jenny, akárcsak egy átlagos feleség, tonhalas szendvicseket készített, és a hazatérő Rourke-öt a „Milyen napod volt?” kérdéssel fogadta. Már csak az hiányzott volna, hogy hozzátegye: „drágám”. Mindez csak úgy jött magától, és teljesen természetesnek tűnt. Mint ahogy az is, hogy a szíve nagyot dobbant, amint meghallotta Rourke-öt bejönni a hátsó ajtón, leverni a havat a csizmájáról, és füttyenteni a kutyáknak, mielőtt belépne a meleg konyhába. – Szia! – üdvözölte Jenny. – Milyen napod volt? – Sűrű. – Rourke-öt láthatóan nem zavarta a kérdés bizalmas hangneme. – Tizenhárom közlekedési balesetünk volt ezen a csúszós úton, ráadásul ebből hét alkohollal súlyosbítva. Aztán egy családi perpatvar, egy csekkhamisítási ügy, iskolai rongálás, meg egy nő, aki egyedül hagyta otthon a kisgyerekét, és szépen elment dolgozni. – Hogy bírod ezt? – kérdezte Jenny. – Az emberek legrosszabb oldalával találkozol minden egyes nap. Nyomasztó lehet. – Azt hiszem, azért tudom elviselni, mert ezzel jobbá teszem a dolgokat. Bár nem mindig jön össze. – Úgy érted, néha el kell engedned a rosszfiúkat? – Igen, néha. Ha nincs elég bizonyíték, valaki elszúrta, vagy egy nagyobb vadra vadászunk, és nincs elég emberem. Sok oka lehet. – Mielőtt Jenny feltehetett volna még egy kérdést, Rourke intett a kezével. – A mindennapi munkám nagy része nem jó beszédtéma a vacsorához. Akárcsak mások, ő is hazahozta a napi munka láthatatlan terhét. Csakhogy másoknak ez a teher nem bűnesetekből és kegyetlenkedésekből állt. – Annyira más az életünk! – jegyezte meg Jenny. – Ha te reggel munkába mész, azonnal az emberek legrosszabb oldalát látod. Rourke felnevetett. – Ezt még nem fogalmazta meg így senki. – A sütödében és a kávézóban viszont én csak olyan emberekkel találkozom, akik pusztán egy csésze kávéra meg egy friss csörögefánkra vágynak, és ha megkapják, boldogok. 68

– Lehet, hogy nyugalomba kellene vonulnom a rendőrségtől, és vennem egy hajhálót – elmélkedett Rourke. Mire hálásan befalta a szendvicse felét, láthatóan ellazult. Vajon ez neki köszönhető? – töprengett a lány, vagy csak annak, hogy megint véget ért egy fárasztó nap? Megkapta a választ, amikor felnézett, és észrevette, hogy Rourke a lehető legnyugtalanítóbb, legperzselőbb tekintettel figyeli. – Mi az? – kérdezte. – Semmi. Nem szóltam egy szót sem. – Csak bámultál. – Szeretem nézni a nőket. Perelj be érte! Jenny lehajtotta a fejét, hogy elrejtsen egy mosolyt. Tapogatózó lépéseket tettek egymás felé, de nagyon óvatosan haladtak. Mire a vacsora véget ért, és Rourke, a drága, leszedte az asztalt és elmosogatott, Jenny kénytelen volt magának beismerő vallomást tenni: igen, neki annyi. Végképp elveszett. Szerencsére Rourke szemmel láthatóan nem vett tudomást erről az új fejleményről. – El kell mennem hazulról ma este – jelentette be, és ismét csak szerencsére, nem hallotta meg, mekkorát dobbant Jenny szíve a csalódottságtól. – Ó… rendben – mondta, mert mi mást mondhatott volna? Ő itt végül is csak vendég, egy átmeneti lakótárs, akinek Rourke nem tartozik magyarázattal. A férfi felkapta a telefonját, és belebújt a pisztolytáska szíjába. Jenny úgy tett, mint aki nem figyel oda, de nem tudta megállni. Volt valami izgalmas, sőt szexi abban, hogy Rourke fegyvert visel a ruhája alatt. A férfi elkapta a pillantását, és elvigyorodott. – Te is jönni akarsz? – Hová? – A lőtérre. Gyakorolni. Rourke nagy hangsúlyt fektetett a gyakorlásra, és nemcsak prédikált, hanem maga is csinálta. Legalább hetente egyszer ellátogat a lőtérre, magyarázta Jennynek. – Talán – felelte a lány. – Még sosem gondoltam bele, milyen lehet elsütni egy fegyvert. – Megtanítalak – ígérte Rourke készségesen. Jenny egy pillanatig még habozott. Tényleg meg akarja tanulni, vagy csak azért mondta, hogy Rourke ne gondolja olyan unalmas nőszemélynek, mint amilyen a valóságban? És vajon Rourke azért akarja megtanítani, mert kedveli, vagy csak szeretné, ha megtanulná megvédeni magát. Úgy döntött, nem keres több kifogást, hogy elutasíthassa Rourke-öt. – Hozom a cuccom. A lövölde autóval nem volt messze. Két épületből állt, az egyikben maga a lőtér, a másikban pedig egy tanterem foglalt helyet. Rourke a tanteremben segített Jennynek felvenni a felszerelést, és megmutatta neki a pisztolyt, amelyet használni fog. – Ez egy 40-es kaliberű Glock – magyarázta, majd lépésről lépésre megmutatta, hogyan működik. – A tartásodtól függ, hogy eltalálod-e a célt – mondta, majd két kézre fogva, teljesen természetesnek ható mozdulattal felemelte a pisztolyt. – Most próbáld te! Rendben, gondolta Jenny, amikor megérezte a fekete, szögletes fegyver súlyát, ahogy a férfi a kezébe tette. – Figyelj, hogy le ne húzza a kezed, amíg tartod! Milyen érzés? – Gondolj, amit akarsz, de szerintem szexi. Rourke elvigyorodott. – Ez jó jel. Ezek szerint jót tesz az önbizalmadnak. Persze az avaloni rendőrség feliratos pólójában, fülvédőben és szemüvegben messze nem néz ki olyan szexinek, mint amilyennek érzi magát, gondolta a lány. – Most csukd be a szemed, és emeld fel a pisztolyt! – Tessék? 69

– Ne aggódj, nincs megtöltve! Azért kell csukott szemmel felemelned, hogy megtanuld, hová mutat a természetes kéztartásod. Jenny felemelte a fegyvert, kinyitotta a szemét, és egy nagy X-et látott magával szemben a terem falán. Rourke hihetetlenül aprólékosan foglalkozott a tartásával, igazgatta felemelt karját, beállította, milyen magasra tartsa az állát, elfordította a lábfejét, megigazította az ujjait a pisztolyon. Jenny a végére teljesen elkeseredett, hogy semmit sem csinál jól. – Úgy érzem magam, mint egy mozgatható Barbie baba. Rourke kuncogva igazított rajta még valamit. – Lőtéri Barbie, az igazi amerikai baba. Tetszik az ötlet. Rourke vacakolt még egy keveset, elismételte, hogy két lélegzetvétel közötti szünetben kell meghúzni a ravaszt, mert ilyenkor a leglazább az ember. Jenny igyekezett mindent megjegyezni. Úgy tűnt, a pisztoly elsütéséhez legalább egy tucat dolgot kell csinálni egyszerre, ráadásul jól. – Még sosem kellett ilyen keményen megdolgoznom azért, hogy elégedetté tegyek egy férfit – jegyezte meg. – Jólesik tudni, hogy hajlandó vagy megdolgozni érte. De most hagyd abba a flörtölést, és figyelj oda! – Eszemben sincs flörtölni veled – tiltakozott Jenny. – Márpedig én úgy érzem. – Akkor képzelődsz. Több eszem van annál. De most már mutasd meg végre, hogyan lőhetek rá valamire! – Rendben. Először is pontosabban kell megfogalmaznod, hogy mire akarsz lőni. A „valami” elég tág fogalom. – Mindegy. Mondjuk egy olyan kartonból kivágott rosszfiút akarok lelőni. – Akkor menjünk át a lőtérre! A helyiség lőállásokra volt osztva, ahol azok gyakorolhattak, akiknek nem volt szükségük felügyeletre. Csak néhány fülke volt foglalt, rendőrök és egy-két helyi lakos lövöldözött éppen. Jenny meglepetten vette észre Zach Algert az apjával. Matthew nagydarab, domború mellkasú férfi volt, akit északi vonásai fiatalabbnak mutattak a koránál. Apa és fia egymás melletti fülkékben állt, s a gyakorláson kívül nem törődött semmivel. Jenny összerezzent minden egyes lövés hangjára, de Rourke megnyugtatta, hogy a falak bármilyen lövedéket képesek megállítani közvetlen közelről is. – Pedig egy 40-es kaliberű golyó áthatol akár egy tucat gipszkartonrétegen – tette hozzá. – Jó tudni. Legalább nem fogok egy fal mögé bújni, ha valaki lövöldözik rám. – Majdnem minden esetben a támadás a legjobb védekezés. Harcolni kell, és sosem szabad feladni. De jó, ha tudod, mit csinálsz. Rourke odamutatott a terem végében álló, körvonalakkal jelzett emberalakra. Egy gombbal elindította, és Jenny fülkéjének lővonalába irányította. Jenny felkészült a lövésre, ahogy tanították: kinyújtott karral, lábfejét párhuzamosra állítva, előremutató karral. Aztán ellenőrizte a fogást, a célra tartást, a levegővételt, és jöhetett a tüzelés. Ne húzd! – figyelmeztette korábban Rourke –, inkább nyomd! Jenny megnyomta a ravaszt. A pisztoly erőteljesen visszarúgott, beleremegett az egész karja. – Vidd végig! – formálta szájával a sokat ismételgetett szavakat Rourke. – Ne felejtsd el, hogy végig kell vinni! Tüzelés után ugyanis újból rá kell tartani a fegyvert a célra, hogy javuljon a kéz stabilitása. Jenny is így tett, s közben érezte a füst nélküli lőpor égett szagát. A céltábla viszont sértetlenül állt, mintha csak őt gúnyolta volna. – Hé! – szólt oda Rourke-nek, félrehúzva az egyik fülvédőt. – Ennek egy tökéletes lövésnek kellett volna lennie. 70

– Á! Én tudtam, hogy el fogod hibázni – intett a kezével Rourke. – Micsoda? – Remekül beálltál, és jól is fogtad, de sosem fogsz eltalálni semmit, amíg nem látod előbb – érintette az ujját a homlokához. – Hogyan? – Előbb lásd, aztán lőj! Jenny ezt nem egészen értette, de nagyon elszánt volt. Jó néhányszor lőtt még, és minden alkalommal meglepődött a visszarúgás erején. Végül súrolta a céltábla szélét. Lásd, aztán lőj! Ez lett a mantra, amit mindvégig mondogatott magában. Számtalan kísérlet után kissé javított az eredményén. Annyi mindenre kellett emlékeznie! A fegyver működésére, a helyes beállásra, a lélegzetvétel és a mozdulatok összehangolására, a ravasz megnyomásának pontos időzítésére. Rourke-nek tökéletesen igaza volt, ismerte el. Megtanulta vizualizálni, hová küldje a golyót, aztán már sikerült is oda küldenie. Mikor az alak a céltáblán már át volt lyuggatva minden létfontosságú területen, leengedte a Glockot, és odafordult Rourke-höz. Nagyanyja elvesztése óta nem mosolygott ilyen szélesen. Rourke szájáról le tudta olvasni, hogy „szép munka volt”, de a férfi jelzett is a feltartott hüvelykujjával. Aztán megtanította Jennyt, hogyan kell megtisztítani a fegyvert használat után – mert csak a tiszta fegyver biztonságos fegyver –, és elrakni a védőfelszerelést. – Büszke vagyok rád – mondta végül. Egyszerű kijelentés volt, mégis váratlanul erős érzelmi reakciót váltott ki a lányból. A távolba nézett, és felborzolta a haját, ahol lelapította a fülvédő. – Ezt bóknak szántam – mutatott rá Rourke. – Tudom… és hálás is vagyok – felelte Jenny, aztán mély lélegzetet vett. Hogyan is magyarázhatná meg neki? – Csak azt hittem, már kinőttem abból, hogy igényeljem az elismerést. – Arra mindenkinek szüksége van, ezzel születünk – nyugtatta meg a férfi. – Isten látja lelkem, én az egész gyerekkoromat azzal töltöttem, hogy elnyerjem apám elismerését. Ez érdekes, gondolta Jenny. Rourke ritkán enged bepillantást a múltjába. – Aztán egyszer csak feladtad a próbálkozást, hogy boldogulj az apáddal, és otthagytad a családodat – emlékezett vissza. – Miből gondolod, hogy bármit is otthagytam? – kérdezte Rourke. – Talán inkább elindultam valami felé. – Mint például? – Például egy olyan élet felé, amilyet elképzeltem magamnak ahelyett, amilyet a családom képzelt el nekem. – És sikerrel jártál? Ezt az életet akartad? – Ezt kaptam, ezzel kell beérnem, mint mindenki másnak – felelte Rourke, azzal elfordult, és véget vetett a beszélgetésnek. Jenny is örült, hogy ejtették a témát, kezdett túl személyessé válni. Nem volt biztos benne, hogy hallani akarja a bizalmas részleteket. Aztán elrakták a védőfelszerelést, és Jenny a férfi elismerő pillantásaitól kísérve megtisztította a fegyvert, ahogy a rendőr korábban elmagyarázta. – Nos, le fogod írni, ami ma történt veled? – kérdezte Rourke, miközben a lány az utolsó simításokat végezte. Jennyt váratlanul érte a kérdés, és nem tudott másra gondolni, mint a férfi karjának érintésére, ahogy hátulról átölelte, amikor segített neki a pontos beállásban. Hát erről nemigen fog egyhamar írni. – Elég nehéz lenne beleszorítani egy lőgyakorlatot a főzőrovatomba. – Az emlékirataidba talán belefér. – Bárcsak sose szóltam volna róla! – Miért? Én szívesen elolvasnám. 71

Mint a többi könyvet a házban, amelynek a gerincén látszott, hogy egyszer sem nyitották ki? – tűnődött Jenny. – Miért érdekelne téged egy családi sütöde története? – Talán kíváncsi vagyok, mi lesz a vége. – Nem egyedül rajtam áll, mi lesz a vége. – De ha rajtad állna, hogyan fejeződne be a történet? – firtatta Rourke. – Nem tudom. – Szamárság. Mindenkinek van elképzelése arról, hogy milyen életet szeretne élni. – Valóban? Neked is? – nézett vallatójára Jenny, miközben felhúzta a kabátja cipzárját. – Bizony. Egyszer talán elmondom. Jenny észre sem vette, de valamikor a beszélgetés folyamán megtorpantak, és most nagyon közel álltak egymáshoz a parkoló lámpáinak sárgás fényében. Szinte érezte a Rourke testéből áradó meleget. Mikor hátrahajtotta a fejét, észrevette, hogy a férfi félreérthetetlen érdeklődéssel figyeli a száját. A gondolat, hogy Rourke mindjárt megcsókolja, kis híján megolvasztotta Jennynek még a csontjait is. Akarta ezt a csókot, ugyanakkor rettegett is tőle. A határozatlanság, aztán meg a fellobbanó vágy kiülhetett az arcára, mert Rourke megfogta a karját, és rekedt suttogással megszólalt: – Jenny… A lány nézte a szép arcot a halvány megvilágításban, és egy szörnyű gondolat suhant át az agyán: újra beleszeret Rourke-be. Éppen most szeret bele, és ez nem jó. Csak bántani fogják egymást, Rourke el fogja hagyni, ő pedig itt ragad örökre, ebben a városban. Jenny képtelen volt gondolkodni. Addig mindenképpen, amíg a férfi ilyen közel áll hozzá, és ilyen tekintettel nézi. – Azt hiszem, mielőtt… – Hogyan is fogalmazhatná meg? Nem akarta szavakba önteni, amit érez. – Beszélnünk kell, Rourke. A férfi keserűen elmosolyodott. – Már rengeteget beszéltünk. Valóban így gondolja, állapította meg Jenny. Tényleg azt hiszi, hogy nincs már miről beszélniük… – Nem fogok belezuhanni az ágyadba, mint azok a csinibabák. – Nem is kértelek rá – mondta Rourke. – És különben is, már rég benne alszol. – De egyedül. – Rajtad áll – jelentette ki a férfi, azzal megfordult, odaballagott a kocsihoz, és kinyitotta Jenny előtt az ajtót. A lány szeme szikrákat szórt, miközben beszállt és bekötötte magát. Megborzongott az ülés hidegétől. Rendkívül fagyos este volt, és arra a pontjára értek a télnek, amikor túl sötétek a napok, és túl mély a hó ahhoz, hogy az ember el tudja hinni, jön még a kikelet, és valahol a világ egy másik pontján most is hét ágra süt a nap. – Nem fogom elfelejteni az ígéretedet – mondta Jenny, miközben Rourke elhelyezkedett a vezetőülésben, és beindította a motort. – Miféle ígéretet? – kapta fel a fejét. Jenny majdnem elnevette magát a rémült arcon. Rourke McKnight és az „ígéret” szó ezek szerint két külön dolog. – Azt mondtad, egyszer elárulod nekem, te hogyan képzeled el az életedet – mondta. – Én személy szerint azt hiszem, nem jó dolog a tervezés. – Elhallgatott, aztán belevágott, mert a téma úgyis ott feszült köztük kimondatlanul, amióta Rourke hazavitte őt a tűz után. – Nézz meg engem és Joeyt! A legjobban megalapozott terv is dugába dőlhet egy szempillantás alatt. Jenny várta a férfi reakcióját, várta, hogy Rourke kifejtse: ami történt, csak arra példa, hogy a hazugság és az árulás legtöbbször az ártatlanokat pusztítja el. Tudta, hogy mindkettejüknek ez jár a fejében. 72

Rourke reakciója azonban mindössze annyi volt, hogy feljebb vette a fűtést, és elárasztotta a lakást meleg levegővel.

73

10. Szombat reggel Jenny és Rourke együtt ment be a sütödébe. Jennynek dolga volt az irodában, Rourke pedig a járőrszolgálatot készült átvenni egy beteg kollégájától. Mikor beléptek a kávézóba, megszólalt a csengő az ajtó fölött, s körülölelte őket a sütöde édes illata. Mariel Elena Gale, a pultoslány mosolyogva üdvözölte a belépőket. Ő volt a legfiatalabb alkalmazott, egy jó humorral megáldott, független egyéniség. Az ő nevéhez fűződött néhány olyan ízletes újítás, mint a jávorszarvasfejet ábrázoló cukormázas sütemény és a csokoládés bögrés süti, melyből cukorvirágok sarjadtak. – Szia, Jenny! Jó reggelt, rendőrfőnök úr! – köszönt a lány, és egyáltalán nem látszott meglepettnek, amiért főnöke és a férfi együtt érkezett. – A szokásosat? – Hogyne. Jenny kávét öntött két vastag porcelánbögrébe. – Kezdek gyanakodni most, hogy ismerem a kávékészítő művészetedet. – Sosem a kávé miatt jöttem – ismerte be Rourke. – Gondoltam, ez nyilvánvaló. Jenny nem tudta, mit mondjon erre, inkább eloldalgott, és minden figyelmét a süteményespult ellenőrzésére fordította. Az, hogy ilyen sok időt töltött Rourke-kel, váratlan módon hatott rá. Olyan dolgok bukkantak benne a felszínre, melyekre évek óta gondolni sem mert, s legnagyobb meglepetésére az emlékek semmit sem veszítettek elevenségükből. Attól is tartott, hogy a szélén táncol valaminek, ami a legnagyobb jóindulattal is vakmerőségnek nevezhető. Kevesebb jóindulattal pedig veszélyesnek. Tennie kellett valamit, de gúzsba kötötte a tehetetlenség és a határozatlanság. A pultnál állva észrevette, hogy egy nő zsebkendőt ejtett a földre Rourke asztala mellett, majd lehajolt, hogy felvegye. Ez persze nem volt nagy ügy, csakhogy a nő egy szoros, magenta színű síruhát és egy még szorosabb fehér angórapulóvert viselt, s nem csinált titkot az érdeklődéséből. Jenny nem hallotta, mit beszéltek, de a nő láthatóan nagyon szórakoztatónak találta Rourke-öt. Mindig ilyen hatással volt a nőkre, már gyerekkorában is. Megszólalnia sem kellett, egyszerűen volt benne valami, és ez nem csak a filmsztárhoz illő külsejében rejlett. Akár akarta, akár nem, egyfajta mélabús érzékiség sugárzott belőle, mely forró éjszakákat ígért. Jenny legalábbis így gondolta, miközben vonakodva beismerte magában, hogy neki és a csinibabának azonos az ízlése. A pillanatot szerencsére megtörte Mariel, aki két tányért tett le Rourke asztalára. A síelő még egy hosszú pillantást vetett Rourke-re, aztán csatlakozott a társaságához, amely már menni készült. Rourke „szokásos” süteménye egy almás-mandulás finomság volt mézes-narancsos mázzal, melegen tálalva, és a férfi épp nekifogott, amikor Jenny visszament az asztalához. – Sajnálom, de nem tudtam tovább várni – mentegetőzött a férfi tele szájjal. – Ez majdnem olyan jó, mint a szex. Jenny a magenta színű síkirálynő után nézett. – Szerintem ez a szex minőségétől függ. De váltsunk témát! Senki sem szeretné hallani, hogy a rendőrfőnök ilyeneket mond. – Ó, igen. Nekem mindig is fontos volt, milyen kép él rólam az emberekben – élcelődött Rourke. A pultnál nagy volt a forgalom. Volt, aki rozskenyérért tért be, volt, aki valami különleges pitét vett a vasárnapi ebédhez. Néhány elszánt turista – lesiklók, sífutók és hómobilosok – kávézás közben a Nyeregtető sípályáiról való lesiklást tervezte. Három idős férfi megszokott sa74

rokasztalánál üldögélt, vastag nagykabátjuk, sáljuk és lapos gyapjúsapkájuk a mellettük álló fogason lógott. Az ilyen pillanatokban az életét uraló káosz ellenére Jenny erős kötődést érzett ehhez a közösséghez. A beszédes vendégek, az illatok, a mosolygó pultoslány, a konyhából kiszűrődő zajok így együtt ismerős, időtlen légkört teremtettek, mely számára egyet jelentett a biztonsággal. Bár a sütödével való törődés kitöltötte egész felnőttéletét, Jenny hálás volt a régimódi, változatlan házért a város főterén. Mikor minden mást elvett tőle a sors, a sütöde szilárdan állt, kézzelfogható, biztonságos valóságot jelentett. Ugyanakkor a felelősség nyomasztotta is a lányt. Nagyanyjának, aztán a házának az elvesztése kibillentette az egyensúlyából, de itt volt az üzlet és az alkalmazottak, amelyről és akikről gondoskodnia kellett. Nem győzte mondogatni magának, hogy mindezért hálásnak kell lennie, mégis eljátszott a gondolattal, hogy mi volna, ha nem kötné ide semmi. Ha lenne választása. A sütöde végül is a nagyszülei álma volt, nem az övé. Hűtlennek érezte magát pusztán a gondolatára is, mégis felmerült benne időnként. Rourke hátradőlt a széken, és Jennyt figyelte. – Mindent megadnék érte, ha tudnám, mire gondolsz. – Talán nem is gondolok semmire. A férfi halkan felnevetett. – Ó, persze! – Na jó. Vegyes érzelmeim vannak ezzel a hellyel kapcsolatban. Mármint a sütödével. – Vegyes? Ugyan már! Ez a legboldogabb hely a világon. Felejtsd el Disneylandet, és nézd az itt ülők arcát! Jenny végignézett a vevőin, és látta az arcukon szétterülő mosolyt és elégedettséget. – Azt hiszem, én ezt mindig természetesnek vettem. És azért vannak vegyes érzelmeim, mert láttam, ahogy minden barátom elment innen a gimnázium után. Az ilyen kisvárosokból mindig elmennek az emberek. – Vannak olyanok is, akik épp idejönnek letelepedni – mutatott rá Rourke. – Nézz csak meg engem, Olivia Bellamyt és legutóbb Greget! Én mindig is irigyeltelek azért, hogy itt nőhettél fel. – Tényleg? Te ezt irigyelted? – Ennyire hihetetlen? – Az anyám elment, amikor még egészen kicsi voltam, és sosem ismertem az apámat. A nagyanyám egész idő alatt keményen dolgozott… – És te a legboldogabb és legkiegyensúlyozottabb gyerek voltál, akit valaha ismertem. Jenny bólintott. El kellett ismernie, hogy nem egészen szokványos neveltetése ellenére egész gyermekkorában szeretet és biztonság vette körül, s gazdagnak mondhatta magát számtalan módon, mely független volt az anyagiaktól. Rourke luxusban nőtt fel, alkalmazottak nyüzsögtek körülötte, magániskolákba járt, nyári táborokban nyaralt, beutazhatta Európát. Jenny azonban azt is tudta, mindeközben mennyit szenvedett. Joey egyszer elmondta neki, a második nyáron, melyet együtt töltöttek. Felment a táborba, hogy megnézze az éves bokszmérkőzéseket, és Rourke minden egyes fordulót megnyert. Bár a tömeg hangosan éljenezte, látszott rajta, hogy neki magának nem szerzett örömöt a győzelem. Sőt. Miután kihirdették a győztest, kilépett a ringből, belehányt egy ott álló vödörbe, és elment onnan. Képtelen volt élvezni a győzelmét. Joey akkor megérintette Jenny vállát, odahajolt hozzá, és a fülébe súgta: – Veri az apja. Jenny megdöbbent. – Biztos vagy benne? Joey komoly arccal bólintott. – Én vagyok az egyetlen, aki tudja. És most már te is. 75

Így aztán most, ahogy Rourke ott ült vele szemben az asztalnál, és elárulta, hogy irigyelte a gyerekkorát, Jenny meg tudta érteni. – Sajnálom – mondta. – Bárcsak másként alakultak volna akkor a dolgaid! – Mostanra másként alakultak. Talán, gondolta a lány. De még mindig sok dolgot elfojt magában. Lényének egy része még mindig a múlt foglya, még mindig apja kegyetlensége és anyja közömbössége nyomja rá a bélyegét. Matthew Alger tért be a kávézóba a szokásos reggeli kávéra, és ismét csak pár cent borravalót hagyott az asztalon. Jenny nemigen kedvelte, és feltehetően Rourke sem. Ő tartotta kézben a város pénzügyeit, és alaposan megnehezítette a rendőrfőnöknek, hogy jól végezze a dolgát. Gyakran kellett kalapját levéve Alger színe elé járulnia, ha váratlanul pénzre volt szüksége. Ekkor Zach lépett ki a konyha felőli ajtón, és odament apja asztalához. Bár Jenny nem hallotta, mit beszélnek, világosan érzékelte a feszültséget kettejük között. Eltűnődött, vajon miről vitatkoznak, de tisztában volt vele, hogy megtudni nem fogja, mert Zach végtelenül zárkózott fiú. Ugyanakkor Rourke ifjúsági csoportjának elkötelezett tagja. A férfi rögtön létrehozta ezt a csoportot, mihelyt kinevezték rendőrkapitánynak. A középiskolában számos erőszakos cselekmény történt, és ő elhatározta, hogy ennek véget fog vetni. Az első dolga az volt, hogy lebontotta a generációs korlátokat azzal, hogy bement a gyerekek közé, meghallgatta őket az összes iskolában, és kipuhatolta, hogyan zajlik az életük. Ez is Rourke különös, kettős személyiségét mutatta. A magánéletében távol tartotta magát a város közösségétől, ugyanakkor a csoportjába tartozó gyerekeket elküldte az Indian Wells-i öregek otthonába, hogy videóra vegyék az ott élő idősek emlékeit. Egy csapat gyerekkel begyűjtette az egynapos kenyeret a pékségből, és elvitette a templomba, hogy adják a szegényeknek. A másik csapat pedig egy elhagyatott épület falát dekorálhatta ki a város szélén ahelyett, hogy a többi házét firkálta volna össze. Idén pedig jégszobrot fognak faragni Valentin-napra. A srácok a bizalmukba fogadták, és néha elmondtak neki fontos dolgokat is. Matthew Alger épp ezért nem szívelte, vagy talán aggódott amiatt, hogy a fia elárul róla is valamit. Zach sápadt, komor arccal lépett el az apja asztalától, és dühös elszántsággal lökte be a lengőajtót, amint visszament dolgozni. Az öregebbik Alger felvett egy otthagyott újságot, kihajtotta a keresztrejtvénynél, és nekilátott. Jenny odafordult Rourke-höz. – Ez vajon mi lehetett? – Micsoda? – Zach és Matthew izgatott párbeszéde. A férfi vállat vont. – Nem figyeltem oda, túlságosan lefoglalt a sütemény – kapott be Rourke még egy falatot, és üdvözült mosolyt villantott Jennyre. A lány szívverése felgyorsult. Ez már kezd túl jó lenni. Túl kellemes, túl romantikus. – Mi az? – kérdezte Rourke, mert nem értette Jenny arckifejezését. – Kell találnom egy helyet, ahol lakhatom – bökte ki a lány. – Van hol laknod. – Nézd, végtelenül kedves volt tőled, hogy befogadtál, de most már régebb óta ott vagyok, mint kellene. – Ezt meg ki mondta? – Én. Annyi biztos, hogy tönkreteszem a társasági életedet. – Talán te vagy a társasági életem. – Ó, persze! Szörnyen szórakoztató társaság vagyok. Különben meg a nőkre gondoltam, akikkel randizni szoktál. 76

– Az nem társasági élet – tiltakozott Rourke –, hanem… – Láthatóan nem talált rá megfelelő szót, így inkább elhallgatott. Jenny pedig illendőségből nem nevezte nevén a dolgot. Rourke megcsóválta a fejét. – Nem teszel te tönkre semmit. – A tűz óta egyetlenegyszer sem randiztál. – Az csak egy hete volt – mutatott rá Rourke. – Mikor telt el utoljára egy heted randi nélkül? – Nem tartom számon, de látom, te igen. Nahát! Nem is tudtam, hogy ennyire törődik velem, Miss Majesky. Dehogynem tudta, és élvezte is a pimasz! – Akkor sem maradhatok örökre nálad – erősködött Jenny. Rourke kifürkészhetetlen arccal nézte még a lányt egy darabig. Hogyan tudott ilyen simára borotválkozni? – töprengett Jenny, miközben viszonozta a pillantását. – Nem – értett váratlanul egyet Rourke. – Természetesen nem. Jenny kihallotta a hangjából a sértettséget, amit nem értett, hiszen épp Rourke volt az, aki az előbb szekálta őt. – Tudod, megtehetném, hogy egyszerűen itt hagyok mindent – mondta, és ahogy kiejtette a szavakat, egyszerre érezte ezt a lehetőséget félelmetesnek és izgalmasnak. Azért tűnt ijesztőnek, mert végül is ez a kisvárosi sütöde képezte az egész világát. De még ijesztőbb volt az a tény, hogy kezdett valamiféle kapcsolat kialakulni Rourke és őközötte. És ez még jobban megrémítette Jennyt, mint az, hogy elmenjen a városból. Ha marad, elkerülhetetlenül szembe kell néznie múltjuk és jelenük kellemetlen összefonódásával. Rourke előrehajolt az asztal fölött. – Nem mehetsz el. Szükséged van a sütödére, hogy legyen miről írnod. Jenny ezt utálta a legjobban: hogy a férfi olvas a gondolataiban. – Szép húzás volt, Rourke. A férfi hátravetett fejjel felnevetett. A helyiségben minden nő feléje fordult, és Jenny nem is hibáztatta őket. Mi is lehetne vonzóbb, mint egy nagydarab, jóképű, nevető férfi? Na jó: egy nagydarab, jóképű, nevető, meztelen férfi. A mosoly ott időzött Rourke ajkán és világoskék szemében. – De komolyan, Jen – hajolt még közelebb a lányhoz, mintha egy hangulatos étterem félhomályában ülnének egy zsúfolt kávézó helyett. – Beszélnem kell veled valamiről. Tudod, arra gondoltam… – Jenny! – szólalt meg ekkor egy mély, férfias hang. Mire gondoltál? – kérdezte magában a lány csalódottan, de aztán kedves, üdvözlő mosolyt varázsolt az arcára, és felállt. – Philip! – üdvözölte az apját melegen. – Nagyon korai vonattal jöhettél. A férfi bólintott. – Tudom, azt mondtad, nincs szükséged semmire, mégis ide kellett jönnöm. És milyen jól időzítettél! – Örülök neked, Philip. Ő Rourke McKnight. Talán emlékszel rá tavaly nyárról, amikor a szüleid ötvenedik házassági évfordulóját ünnepeltük. Rourke, ő pedig az… – apám. Legalábbis ezt kellett volna mondania, de Jenny még mindig nem tudta rávenni magát, hogy kimondja a szót. Az „apa” rengeteg dolgot jelent, ami Philip nem lehetett Jenny számára. Kapcsolatot feltételez, ami köztük egyszerűen nem létezett. – Hogyne, emlékszem – állt fel Rourke, és határozottan kezet rázott Philippel. – Foglaljon helyet! – Tényleg nem kellett volna eljönnöd – mondta Jenny kábán és elfogódottan, ahogy mindig is érezte magát Philip társaságában –, de nagyon örülök, hogy itt vagy.

77

Tavaly augusztusban találkoztak először, amikor a férfi egyszerűen megjelent az ajtaja előtt, és közölte, hogy azt hiszi, ő az apja. Csak ilyen egyszerűen. Egyetlen pillanat alatt megoldotta Jenny életének legnagyobb rejtélyét. Azóta kerülgették egymást, hol közelebb kerültek, hol kissé eltávolodtak, és megpróbálták kitalálni, hogyan is alakuljon a kapcsolatuk. Jenny énjének egyik fele szeretett volna egyszerűen megnyílni a férfi felé, és befogadni őt az életébe. A másik fele viszont tele volt kétségekkel. Becsületszóra el kellett hinnie neki, hogy szerette az anyját, és feleségül akarta venni, más bizonyítékkal nem szolgálhatott. Ugyanilyen alapon el kellett hinnie azt is, hogy fogalma sem volt Jenny születéséről. De mi vel nem ismerte, nem tudhatta, mennyit ér a szava. – Rourke volt olyan szíves, és fedelet adott a fejem fölé – magyarázta Jenny Philipnek. – Természetesen csak ideiglenesen. Éppen a lehetőségeimről beszélgettünk, amikor megérkeztél. Philip szélesen rámosolygott. – Akkor jókor jöttem – mondta. – Én is erről akartam beszélni veled. Jenny épp meg akarta kérdezni, mit ért ezen, amikor Laura lejött a fenti irodából. – Hallottam, hogy idelent vagy – mondta Jennynek. – Jó reggelt, Rourke! – üdvözölte a rendőrfőnököt, majd az idősebb férfihoz fordult: – Üdvözlöm, Philip! A vendég felállt, és udvariasan kezet fogott a nővel. – Laura! De rég nem láttam! Rourke eltolta magát az asztaltól. – Nekem mennem kell, dolgom van. Talán volt, talán nem… Lehet, hogy csak udvariasan magukra akarja hagyni őket. Kihúzott egy széket Laurának, akinek öröm tükröződött az arcán, amint leült. Ne menj el! – kérlelte magában Jenny. Fejezd be, amit mondani akartál! – Később találkozunk – búcsúzott Rourke. – Örülök, hogy láttam – biccentett oda Philipnek. – Talán valami rosszat mondtam? – nézett utána a férfi. – Dehogy, csak rengeteg a dolga – nyugtatta meg Jenny. – Rájött már, mi okozta a tüzet? – érdeklődött Philip. – Szakemberek dolgoznak az ügyön – felelte Jenny. – Régi ház volt, azt gyanítom, elöregedtek a villanyvezetékek – magyarázta, miközben leszedte az asztalt. – Először jársz itt a sütödében? Philip és Laura tekintete összevillant. – Hosszú idő óta először. – Tehát már jártál itt – vonta le a következtetést Jenny. A gondolatba beleborzongott. – Mindenki betér ide, aki csak ellátogat Avalonba. Jenny ekkor vette észre Laura arckifejezését. – Ti ketten… ismertétek egymást… annak idején. Laura bólintott. – Én itt töltöttem az egész életemet. Ismertem a Bellamy családot, Philipet is beleértve. A férfi eközben körülnézett a kávézóban. A síelők már szedelődzködtek, készültek felmenni a hegyre. Matthew Alger is kiitta már a kávéját, befejezte a keresztrejtvényt, és indulni készült. – Szent ég! – mondta halkan Philip. – Ez az, akire gondolok? – Őt is ismered? – csodálkozott Jenny. – Valaha ismertem – felelte az apja, majd felkelt, és odament Algerhöz. – Nem változtál semmit, azonnal megismertelek. Kezet fogtak, de messziről is látszott, hogy ez nem baráti kézfogás volt. Alger megőrizte fiús külsejét, ami fiatalabbnak mutatta a koránál. Haja szőke volt, de szigorú, rövid frizurát hordott. Alacsonyabb volt Philipnél, és nem is annyira jó felépítésű, de mégis volt benne vala78

mi tekintélyt parancsoló. Szívélyesen, bár egyfajta távolságtartással üdvözölte Philipet, aztán odalépett Jenny asztalához. – Hogy halad a tűzeset kivizsgálása? – kérdezte. – A romeltakarítók épp végeztek, kimentették, ami még menthető – felelte a lány, akit meglepett Alger érdeklődése. – Zachary mondta, hogy kivett egy kis szabadságot. – Igen, legalábbis igyekszem. A sütöde működtetése és a tűz hatásainak a kezelése egy kicsit sok egyszerre. – Értem. Remélem, sikerül megmentenie néhányat azokból a pótolhatatlan családi kincsekből. A megjegyzés megdöbbentette Jennyt. Érzelmek Matthew Alger szájából? – Én is remélem. Köszönöm. Miután a férfi elment, ő, Laura és Philip tettek egy gyors körutat a sütödében. – Minden a nagyanyám rozskenyerével kezdődött – magyarázta Jenny. – De ezt talán tudod is. Philip megrázta a fejét. – Mariska nem mesélt valami sokat a családi vállalkozásról. Akkor vajon miről beszélt? – tűnődött Jenny. Tán arról, hogy mennyire gyűlöl itt lenni, és mennyire vágyik elmenni innen? – Nagyi a házuk konyhájában kezdett kenyeret sütni – mesélte közömbös hangon, bár közben figyelmeztette magát gondolatban, hogy Philip nem tehet arról, milyen természetű volt az anyja –, a nagyapám meg kiszállította a házakhoz. Végül beindították a pékséget ebben az épületben, a kávézó pedig úgy harminc éve nyílt meg. Én gyakorlatilag itt nőttem fel. – Imádni való gyerek volt – jegyezte meg Laura. – Mindenki kedvence. – Ez nem lep meg – mondta a férfi, az arcán kimondhatatlan fájdalommal. Jenny vele szomorkodott az apja nélkül töltött idő fölött. – Tudtad, hogy a nagyapád az apám legjobb horgászcimborája volt? – Igen, elmesélte. – Jenny a két öreget is végtelenül sajnálta. Charles Bellamy fia és Leo Majesky lánya egymásba szerettek, összehoztak egy kisbabát, de egyik férfi sem tudott erről semmit. – Hallottad, hogy Daisy nálunk fog dolgozni? – kérdezte. – Nem. Nagy változás lehet a számára, hogy ideköltöztek. Rendes tőled, hogy bevonod az itteni csapatba. Neki most… – Philip habozott egy pillanatig, megköszörülte a torkát –, hogy az öcsémék elváltak, nagyon nehéz a helyzete. Jenny gyanította, hogy Philip többet is tudna mesélni gondokkal küszködő unokahúgáról, de természetesen nem fog. Jenny még mindig inkább idegen, mint közvetlen családtag a számára. Remélte, hogy Daisy szeretni fogja az itteni munkát. Zach elhozta hét közben, és a lány nagyon lelkesnek látszott. Jenny alig ismerte az unokatestvérét, de végtelenül sajnálta. Valami történhetett a New York-i iskolájában, de Jennynek nem jutott a tudomására, miről lehet szó. Daisy anyja ráadásul a tengerentúlon dolgozott, Greg Bellamy pedig visszahozta a gyerekeit abba a kisvárosba, ahol felnőtt. Így Daisynek a középiskola utolsó évének a kellős közepén iskolát kellett váltania. Volt valami meghatározhatatlan, csendes szomorúság ebben a lányban, és Jenny remélte, ha jobban megismeri, meg is érti majd. Visszavezette apját a kávézóba, és megállt az engedélyekkel, bizonyítványokkal, képekkel, emléktárgyakkal teli falnál. Megmutatta az első dollárt, melyet nagyszülei a sütödével kerestek, aztán meg a két bátor bevándorló első engedélyét az egészségügyi hatóságoktól. A fényképek nagy része olyan régen díszítette a falat, hogy Jenny évek óta rájuk sem nézett. Most, hogy körbevezette az apját, meglepetten figyelt fel a hely kopottságára. Határozottan ráférne egy kis csinosítás. Ki kellene festeni, és talán néhány új képet tenni a falra.

79

– Az Avalon Troubadour lelkes ismertetést közölt a helyről a nyitás utáni első nyáron, később pedig ötször is megemlítették a New York Times üdülési rovatában – mutatott Jenny a bekeretezett újságkivágásokra. Philip elolvasta a legfrissebbet. – „Menedék a Catskill-hegységben. Száz mérföldnyire van a paradicsom.” – Egy ilyen cikk után mindig megugrik a forgalom – mesélte Jenny. Észrevette, hogy Philip egy róla készült képet nézeget, ahogy egy sámlin áll a pult mögött, és segít a nagyanyjának elrendezni a süteményeket. Úgy nyolcéves lehetett, haja két vastag copfba volt fonva, és hamiskás, foghíjas mosollyal nézte a süteményestálcákat. – A tűz előtt rengeteg képem volt, amit meg tudtam volna mutatni neked – mondta. – Tudod, a szokásos, elkapott felvételek karácsonykor, húsvétkor… az első nap az iskolában, az elsőáldozás… Philip megköszörülte a torkát. – Jenny, nagyszerű lett volna látni a képeket arról, ahogy felnőttél, de én nem ezeket sajnálom igazán. Sokkal inkább azt, hogy kimaradtam azokból az éveidből. A lány nem tudta, hogyan reagáljon erre. Apja szomorú vágyódása mélyen megérintett benne valamit. – Nem a te hibád – mondta végül fátyolos hangon. Nyelt egy nagyot, és mosolyt erőltetett az arcára. – Mit gondolsz, anyám miért nem beszélt neked soha rólam? – Nem tudom. Anyád… – Philip elhallgatott, és megrázta a fejét. – Azt hittem, ismerem. Azt hittem, ugyanazt akarjuk. Én szerettem őt, Jenny, de benne vagy körülötte valami megváltozott. Nem tudom, miért tartotta előttem titokban a születésedet. Jenny érezte, hogy Laura figyeli őt. – Biztos vagyok benne, hogy megvolt rá az oka – jegyezte meg a nő. – Most már mindegy – mondta Jenny, aztán rámutatott egy képre, mely anyja tizennyolc éves korában készült. Vidáman nevetett bele a kamerába. – Ez az a kép, amelyre Olivia tavaly nyáron felfigyelt. Ez döbbentette rá, hogy valami közünk van egymáshoz. Jenny addig észre sem vette, hogy az anyjáról készült kép igazából egy nagyobb képnek a fele. Valaki évekkel ezelőtt kettévágta, és akit levágtak a képről, nem volt más, mint Philip Bellamy. Csak akkor derült ki, hogy ez a felvétel döbbenetes titkokat takar, amikor Olivia felfedezte a megcsonkítatlan fénykép másolatát apja régi tábori holmija között, emléktárgyak után kutatva. A felfedezés igazi Pandora szelencéjének bizonyult, s rávilágított, milyen különös módon kapcsolódhat egymásba az emberek élete. – Vajon ki vágott le engem erről a képről? – kérdezte Philip. – Feltételezem, hogy a nagyanyád. – Ezt már sosem fogjuk megtudni – felelte Jenny –, hacsak az anyám valami varázslat folytán egy nap elő nem kerül. Jenny elnézte a szép, fiatal nő sárguló fényképét, aki már sosem lesz idősebb, mint abban a pillanatban. Erre a lányra gondol vajon Philip, ha eszébe jut Mariska? – Ide figyeljetek! – szólalt meg Laura hirtelen. – Nekem vissza kell mennem dolgozni – mondta, azzal eltűnt a konyha dupla ajtaja mögött.

80

Táplálék a léleknek Írta: Jenny Majesky Sakktorta A név eredetét senki sem ismeri, de bizonyára semmi köze a sakkjátékhoz. A nagyanyám évtizedekkel ezelőtt kapta a receptet egy texasi turistától, aki az őszi lombokat jött megcsodálni. Semmi mást nem tudok arról a nőről, csak hogy a receptje „Miss Ida írós sakktortája” néven került be nagyanyám gyűjteményébe. Ne riassza el önöket az író! Ez a torta annyira édes és erőteljes ízű, hogy egy nagy csésze kávé kívánkozik melléje. Hozzávalók: 4 tojás 3/4 csésze cukor 2 evőkanál liszt 1 1/2 csésze író vagy kefir 1/4 csésze olvasztott vaj 1 citrom lereszelt héja 3 evőkanál citromlé 1 teáskanál vaníliakivonat 1 db 25 centiméter átmérőjű piskótalap friss gyümölcsök a díszítéshez Egy nagy edényben felverjük a tojásokat meg a cukrot, amíg a massza könnyű és citromsárga nem lesz. Belekeverjük a lisztet, majd az írót, az olvasztott vajat, a citromhéjat, a citromlevet és a vaníliát. A keveréket ráöntjük a tortaalapra. 190 fokon sütjük 35-40 percig vagy tűpróbáig. Friss gyümölcsökkel díszítjük.

81

11. 1977. – Ó, Laura, ezt nézd meg! Imádom ezt a képet, mit szólsz hozzá? – nyújtott át Mariska Majesky a barátnőjének egy fényképet azok közül, amelyeket nemrég hozott meg a gyorselőhívóból. – Tetszik az új frizurám. Laura Tuttle lelkesen megcsodálta a képet, bár be kellett vallania, hogy lelkesedése meglehetősen kényszeredett. Míg ő egész nyáron a hajnali műszakot vitte a sütödében, legjobb barátnője, Mariska regénybe illő románcát élte a mesebeli herceggel. Laurának csak másodlagos szerep jutott, és a nyár végére már kezdett ebből elege lenni. Mégis igyekezett jó képet vágni, és megcsodálta a képet, melyen a nevető Mariska és a napbarnított, eszméletlenül jóképű Philip Bellamy volt látható, amint ez utóbbi a magasba tart egy teniszkupát. A háttérben a Kioga tábor zöld hegyei és nyugodt vizű tava látszott. – Nekem is tetszik – adta vissza a képet Laura, elrejtve elégedetlenségét. Kellemes szellő mozgatta meg a levegőt a sütöde mögötti kis átjáróban, ahol neki és Mariskának az üres állványokat kellett kitolnia a furgonból egy kiszállítás után. Kis szünetet tartottak, mielőtt visszamentek volna a sütöde élesztőszagú melegébe. – Két másolatot csináltattam belőle – árulta el Mariska, megrázva divatos, rétegesen vágott haját. – A magaménak keresek egy keretet. Philip néhány nap múlva visszamegy a Yale-re, és ez az egyetlen közös fotónk. – Ez azért van, mert nektek nem is volna szabad együtt lennetek – mutatott rá Laura. – Ne kezdd már megint! – villant figyelmeztetően Mariska szeme. Laurát nem izgatta barátnője haragja, csak mondta a magáét: – Philip akkor is valaki másnak a vőlegénye. – Ó, igen. Pamela Lightseyé, aki egész nyárra egyedül hagyta, mert Olaszországban utazgat. Megérdemli, hogy elveszítse Philipet. – Még csak nem is ismered azt a lányt, honnan tudod, mit érdemel? – Azt tudom, hogy milyen – kötötte az ebet a karóhoz Mariska. – Egy elkényeztetett, gazdag lány. Ha Philip szakít vele, valószínűleg vesz magának vigasztalásul egy új BMW-t. – Ez nem jelenti azt, hogy nem piros vér folyik az ereiben, akárcsak neked vagy nekem – zsörtölődött tovább Laura. Maga sem értette, miért védelmezi Pamela Lightseyt, aki számára teljesen idegen. Mariska kitolta az utolsó kerekes állványt a kocsiból. – Ó, Laura! Örülj legalább egy kicsit nekünk! Philip olyan… olyan tökéletes. – Hallod, amit mondasz? – kérdezte Laura. Úgy érezte magát, mintha jóval idősebb lenne Mariskánál. Mindig is józanabbul gondolkodott nála. Mariska szabad szellemű, kalandvágyó lány volt, keményen dolgozó nő, ugyanakkor nagy játékos is. Laura viszont gyakorlatias volt, és sokat dolgozott. – Tulajdonképpen Philipet szereted, vagy a Bellamyk pénzét? – Ne butáskodj! A kettőt nem lehet különválasztani. Philip azért Philip, mert egy Bellamy. – Tehát ha a család holnap tönkremenne, és szegénységben kellene élnetek, az neked semmit sem számítana? – Laura nem állhatta meg, hogy fel ne tegye a kérdést, mert a lelke mélyén tudta rá a választ. És ha Philip is tudná, talán nem is lenne annyira oda Mariskáért. Mariska felnevetett a maga vibráló, érzéki módján, ami a legnépszerűbb lánnyá tette őt a középiskolában. Mikor tavaly júniusban leérettségiztek, őt szavazták meg a többiek a legelőnyösebb külsejű diáknak. Mariska könnyedén fogta föl ezt a kétélű dicséretet, mert nagyon jól 82

tudta, hogy jóval több rejlik benne, mint hogy pusztán a szépségével érvényesüljön. Például hihetetlenül szorgalmas volt, két helyen is dolgozott egyszerre. Szülei sütödéje mellett részmunkaidőben eladó volt a szomszédos ékszerüzletben. – Mit fogsz kezdeni magaddal, ha már gazdag lettél? – firtatta Laura. – Szerintem unatkozni fogsz. – Szamárság! Bejárom a világot, és éjjel-nappal vásárolgatok. – És Philippel mi lesz? – Ismeri őt Mariska egyáltalán? Tudja róla, hogy a csokoládés croissant-jának a végére szokta hagyni a közepét? És azt, hogy szarkalábak keletkeznek a szeme sarkában, amikor nevet? – Mit akarsz ezzel mondani? – kérdezte Mariska, aztán felsóhajtott. – Öö… Laura, meg kell ígérned, hogy nem szólsz egy szót sem… – Miről? – ráncolta a homlokát a barátnője. – Csak azt akartam tudni, hová fér ő bele az utazgatás és a vásárolgatás közé. – Hát épp erről van szó. Néha attól tartok, meg fogom őt unni. Laura legszívesebben alaposan megrázta volna. – Ha ettől tartasz, miért tervezel vele közös jövőt? – Istenemre, úgy le tudod hűteni az embert, mint egy vizes lepedő – húzta el a száját Mariska. Lehajolt, hogy megnézze magát a furgon oldalsó tükrében, majd kisimította a haját a homlokából. – Már sajnálom, hogy elmondtam. – Elővette a rúzsát, és nekidőlt a kocsi oldalának. – Nem is igaz, mindenképpen el kellett mondanom valakinek. Ez a titok túl szép ahhoz, hogy megtartsam magamnak egész nyáron, és te vagy az egyetlen, akiben megbízom. Philip iránti vágyódása ellenére Laura kiváltságosnak érezte magát, hogy Mariska megosztotta vele titkos szerelmi viszonyuk részleteit, mert ennél közelebb sosem kerülhet sem a fiúhoz, sem egy szerelmi viszonyhoz. Neki volt a legunalmasabb élete ezen a bolygón, minden dráma és romantika forrása Mariska volt a számára, aki úgy élte az életét, mintha egy szappanopera szereplője lenne. Sajnos a szappanoperák szereplői rendszerint összetört szívvel és magányosan végzik, vagy legalábbis jó időre elvesztik az emlékezetüket. – Tudod, én tényleg remélem, hogy ennek a dolognak jó vége lesz – mondta a lány Mariskának. – De? – Nem mondtam, hogy de. – Nem is kellett, úgyis meghallottam. Szóval mi az a „de”? Laura mély lélegzetet vett. – Csak azon aggódom, mi lesz veletek most, hogy vége a nyárnak, és Philip visszamegy a Yale-re. Lehet, hogy… Tudod jól, mi történhet. Innen van az „egynyári kaland” kifejezés. Ha a nyárnak vége, vége a szerelemnek is. – De nem a mi esetünkben – jelentette ki magabiztosan Mariska. Laura beharapta a szája szélét. Mariska és Philip két teljesen eltérő világból származnak, és csak becsapják magukat, ha azt hiszik, könnyű lesz összeegyeztetni a kettőt. Laura már látott hasonlót. Az ilyen eltérő háttérrel rendelkező emberekben egyszerűen nincsen annyi közös, hogy együtt maradjanak. Hamupipőke és a herceg története csak mese. A való életben a hercegek a saját fajtájukból keresnek maguknak feleséget, nem a szolgálók közül. – Mellesleg be is biztosítottam magam – tette hozzá Mariska. – Hogyhogy? Mariska titokzatosan elmosolyodott, és keze a hasára vándorolt. – Még nem mondtam meg neki, úgyhogy eszedbe ne jusson elszólni magad! Laura úgy érezte, mintha alaposan behúztak volna neki egyet, mire Mariska felnevetett. – Látnod kellene magadat! Jobban meglepődtél, mint én, amikor megtudtam.

83

Mert te előre eltervezted, gondolta Laura, és hirtelen megértette a dolgot. Bár Mariska azt állította, hogy neki és Philipnek nem kell más, csak szerelem, mégis bebiztosította magát egy gyerekkel. És bár Laura nem ismerte igazából Philipet, annyit tudott róla, hogy nemcsak a világ legcsinosabb fiúja, hanem végtelenül tisztességes is. Ki szokta hozni ide a Fresh Air Kids alapítvány által támogatott gyerekeket a városból, és nemsokára kitüntetést kap Carter elnöktől a New Haven-i szegények között végzett munkájáért. A terhes Mariskát nem fogja elhagyni semmi pénzért. – Én… nem is tudom, mit mondjak. Úgy értem, örülök nektek. Közben pedig elfacsarodott a szíve, mert nem tudta elképzelni, hogy ennek jó vége legyen. Mariska még fel sem nőtt igazán, nagy hiba ilyen fiatalon gyereket szülni! Sajnálta a Majesky szülőket is. Eredetileg nagy családot szerettek volna, de Laura édesanyja szerint Helen majdnem belehalt Mariska születésébe, és később nem lehetett több gyereke. Talán ezért kényeztették el annyira a lányukat. Mindent megadtak neki, amit csak tudtak, és ez lett az eredmény. Az elkényeztetett gyerekként felnőtt embereknek, bármit kapnak, semmi sem elég. Sosem elégedettek. – No és mikor mondod el Philipnek? – kérdezte. – Erről még nem gondolkodtam. – De Mariska! El kell… – El fogom, esküszöm! Én is csak most tudtam meg, te vagy az első, akinek elmondtam. Vagyis… majdnem. – Majdnem? – Laurának nem tetszett, amit hallott. – Annyira meglepődtem, amikor a rendelőből felhívtak az eredménnyel, hogy valahogy kikotyogtam két vevőnek a kávézóban. – Ó-ó! – Nagyon is ó-ó – nevetett megint Mariska. – Nem fogod elhinni, ki volt az a két vásárló: Mr. és Mrs. Lightsey. Laura meg sem tudott szólalni, csak a fejét ingatta. Nem lehetett véletlen, hogy Mariska épp nekik, Pamela szüleinek „kotyogta ki” az újságot. – Philip azt mondta, ők a szülei legjobb barátai – fecsegett tovább Mariska. – A táborzáró ünnepségre jöttek. Philip szerint minden évben itt vannak ilyenkor. – És tudják, hogy terhes vagy. – Laura a nyári kánikula ellenére megborzongott. Szóval így intézi Mariska az ügyeit! Manipulálni fog mindenkit, ezért intézte úgy, hogy Pamela szülei megtudják az eredményt. – Azt is, hogy Philiptől? – Az nem számít. Mihelyt találkozik Pamelával, ami a jövő héten meg fog történni a Yaleen, megmondja neki, hogy felbontja az eljegyzést. El fog venni engem, mielőtt megjön a baba, és minden rendben lesz. – Csak Pamela Lightsey számára nem. – Az új BMW után az ő számára is – vetette oda Mariska fölényesen. Két nappal később Laura épp az őszirózsák elnyílott virágait vágta le a sütöde előtti virágládákban, mikor meghallotta a vonatfüttyöt, és eszébe jutott, hogy Mariska most ment ki az állomásra elköszönni Philiptől. Percekkel később barátnője halálsápadtan, letörten tért vissza, Laura alig ismert rá. Verejték gyöngyözött a homlokán, imbolyogva járt, és kezét úgy szorította a hasára, mint aki hányni készül. – Mi történt? – kérdezte Laura, és félredobta a kertészollót. – Rémesen nézel ki. Mariska lerogyott egy székre a kávézó előtt, a járdára kitett asztalok mellett. – Szakítottam vele. – Ezt nem értem – mondta zavarodottan Laura. – Ennyire rosszul fogadta a hírt? Nem érdekli a baba?

84

– Nem beszéltem neki a babáról – felelte Mariska kétségbeesetten. – Nem tudhatja meg. Érted? Sohasem tudhatja meg. – Ne őrülj meg! Joga van tudni. – Hagyd abba, Laura! Ha egy szót is szólsz, esküszöm… – Nem folytatta, csak megdörzsölte a halántékát. – Gondolkodnom kell. – Idehallgass! Néhány napja még a közös jövőtöket tervezgetted. Philip meggondolta magát? – Nem. Könyörgött, hogy ne szakítsak vele. – Akkor miért tetted? – firtatta Laura, miközben igyekezett kitalálni, mi történhetett. Mariska nagy levegőt vett, keserűen felnevetett, felállt az asztal mellől, és elment. Laura hiába kiáltott utána, nem válaszolt, csak ment a járdán felemelt fejjel. Kivett valamit a retiküljéből, középen kettétépte, beledobta a zöld zománcos szemetesbe, és ment tovább. Laura nem tudott ellenállni a kísértésnek, kivette az eltépett papírt. A Mariskát és Philipet ábrázoló fényképről készült nagyítás volt az, pont középen kettéhasítva. A lány gondolkodás nélkül kimentette a szemétből. Mariska minden bizonnyal elkapkodta ezt a dolgot, talán még változhat a helyzet.

85

Táplálék a léleknek Írta: Jenny Majesky Barátságkenyér A Sky River Sütödében a legtöbb kenyér kovásszal készül, és ezek közül is a „barátságkenyér” az egyik legnépszerűbb. Azért hívják így, mert a kovászt továbbadhatják egymásnak a barátnők, így biztatva a többieket az otthoni kenyérsütésre. Talán kissé ijesztően hangzik, hogy napokig kell erjeszteni a hozzávalók egy részét, de végül ez adja a kenyérnek a különleges ízt. Ebből a mennyiségből épp elég kovász készíthető, hogy tudjunk ajándékozni belőle a barátnőinknek, persze a recept egy példányával együtt. Ez a recept meglehetősen rugalmas. Adhatunk hozzá tetszés szerint szárított gyümölcsöt, dióféléket, mandulakivonatot vagy édes tésztához illő fűszereket. Kovász a barátságkenyérhez 3 csésze cukor 3 csésze liszt 3 csésze tej 1. nap Egy műanyag, cserép- vagy porcelántálban (a lényeg, hogy ne fém legyen) elvegyítünk egy csésze cukrot, egy csésze lisztet és egy csésze tejet. Megkeverjük fa- vagy műanyag kanállal (ne használjunk fémkanalat vagy elektromos keverőt). Lazán letakarjuk a tálat egy konyharuhával, és szobahőmérsékleten állni hagyjuk. Ne tegyük hűtőbe! 2., 3. és 4. nap Naponta egyszer megkeverjük. 5. nap Hozzáadunk egy csésze cukrot, egy csésze lisztet és egy csésze tejet, majd összekeverjük. 6., 7. és 8. nap Naponta egyszer megkeverjük. 10. nap Hozzáadunk egy csésze cukrot, egy csésze lisztet és egy csésze tejet. Kiveszünk 3 csészényit a keverékből, és l-l csészével odaadunk három barátnőnknek a használati útmutatóval együtt. A maradékot megtartjuk magunknak. Barátságkenyér 1 csésze kovász 1 csésze olaj 1 csésze cukor 1/2 csésze tej 2 teáskanál fahéj 1/2 teáskanál szódabikarbóna 2 csésze liszt 1 1/2 teáskanál sütőpor 1/2 teáskanál só 1 teáskanál vaníliakivonat 86

3 tojás 1 tasak főzés nélkül készítendő vaníliás pudingpor A kovászt alaposan összekeverjük az összes többi hozzávalóval. Kivajazunk két nagy kenyérsütő formát, és beszórjuk fahéjas cukorral. A tésztát belekanalazzuk a formákba. A tetejüket megkenjük olvasztott vajjal, és megszórjuk a maradék fahéjas cukorral. 160 fokon sütjük 50-75 percig, illetve amíg át nem sül.

87

12. Volt valami melankolikus Greg Bellamy új otthonában. Jenny azonnal megérezte a furcsán szomorkás légkört, amint belépett a szögletes, viktoriánus épületbe a Tavasz utcában. Külsőre jellegzetes, magas oromzatú avaloni ház volt, melyet kopasz fák és fehér hótakaró vett körül, mint valami üres vászon, mely arra vár, hogy színesre fessék. Odabent egészen más volt a helyzet. Ötletszerűen voltak elhelyezve a tárgyak itt-ott – dobozok a költözködésből, néhány bútor, az ablakpárkányon egy kupac postai levél. Olyan benyomást keltett a hely, mint egy szálloda. Csakhogy Jenny tudta, ez nem egy átmeneti szállás, Greg és a gyerekei most már itt fognak élni. – Add ide a kabátod! – nyújtotta ki udvariasan a kezét Greg, amint üdvözölte a lányt az előszobában. Philip már ott volt, egy magas széken ült a pultnál, kezében egy pohár borral. Rourke-öt is meghívták, de elutasította azzal, hogy késő éjszakáig dolgoznia kell. Talán így is volt, bár Jennynek az volt a benyomása, hogy nem rajong a családi összejövetelekért. Bizonytalanul Philipre mosolygott, és arra gondolt, lehet, hogy neki sem igazán asztala az ilyesmi, de ő legalább mer adni neki egy esélyt. Már az is lenyűgözte, hogy egyáltalán vannak rokonai. Úgy nőtt fel, hogy egész idő alatt azt hitte, egy egyedüli gyerek egyedüli gyereke. Most pedig itt volt neki egy egész csapat idegen rokon. – Ez a tiéd – nyújtotta át Gregnek a magával hozott csomagot. – Barátságkenyér. Azt mondják, szerencsét hoz, ha új otthonba költözik az ember. – Ó, köszönöm! – villantott rá egy kisfiús mosolyt Greg. – Szerencsére bizony nagy szükségem van. Daisy és Max dübörgött le a lépcsőn, és a kisfiú leérve nagy lendülettel megpördült a korlát oszlopa körül. – Szia, Jenny! Szia, Phil bácsi! Jenny alig várta, hogy jobban megismerhesse az unokatestvéreit. Mindannyian a Bellamyk tipikus külsejét örökölték: az egyenes hajat, a szabályos fogsort, az egyenes tartást és a természetes vonzerőt. Végzős középiskolásként Daisy érthetően bonyolult lélek volt. A gyönyörű, csendes, szőke lány tökéletes udvariassággal üdvözölte Philipet és Jennyt. Max ötödikbe járt. Magas volt, nyúlánk, csak úgy áradt belőle az elevenség. Sokat mosolygott, és néha túlcsordult benne a nyughatatlan lelkesedés. Jenny egy doboz kenyérkovászt adott át nekik, és elmagyarázta, hogyan szaporítsák és oszszák meg a barátaikkal. – Így elméletileg megmarad családok és generációk végtelen láncolatán át – fejezte be a magyarázatot. – És mi van, ha nem akarsz tíznaponként kenyeret sütni? – kérdezte Max. – Utolér talán valami átok, ha megszakítod a láncolatot? – Honnan tudtad? Bizony így van – bólogatott Jenny. – Olyankor a család legfiatalabb tagjának kisebesedik a fejbőre, és kopaszra kell nyírni. Max önkéntelenül beletúrt sűrű, szőkésbarna hajába. – Nagyon vicces… – Szerintem ne hallgass Jennyre, és próbáld ki! – javasolta Daisy. – A viccet félretéve berakhatod a kovászt a fagyasztóba, ott az idők végezetéig eláll.

88

Connor és Olivia érkezésekor havat sodort be az előszobába a jeges szél. Miközben üdvözölték egymást, Jenny a háttérből figyelte a családi dinamikát. Annyira új volt neki ez a helyzet! Olivia könnyedén kimutatta szeretetét nagybátyja és unokatestvérei, de különösen az apja iránt. Ok ketten olyan természetes köteléknek adták tanúbizonyságát, melyet csak egy életen át tartó szoros kapcsolat hozhat létre. Jenny szíve elszorult. No, nem az irigységtől, hanem a szomorúságtól, hogy az ő életéből mindez kimaradt. Megérezte, hogy valaki figyeli. Connor volt az, leendő sógora, egy nagydarab, markánsan jóképű férfi, akiről Jenny tudta, hogy szintén nehéz gyermekkor áll a háta mögött. Most mégis végtelenül boldognak látszott Oliviával, és szemmel láthatóan jól érezte magát a bőrében. – Ne aggódj – mondta neki Connor, mintha olvasott volna a gondolataiban – meg fogod szokni. – Ajándék az új otthonodba – nyújtott át Olivia Gregnek egy terjedelmes bevásárlószatyrot. – Ez már a harmadik, amióta beköltöztünk – tiltakozott Greg. – Most már hagyd abba! – Addig nem, amíg nem igazán barátságos ez a ház – nevetett kötözködve Olivia. – Még mindig olyan, mint egy tranzitváró. Jenny könnyedén kiszúrta Olivia korábbi ajándékait a házban. Az egyik szék hátára egy rojtos, meleg, mohazöld kasmírtakaró volt dobva, mellette pedig egy díszpárna hevert brokáthuzatban. Mindkettő Olivia remek ízléséről tanúskodott. Mostani ajándéka egy kis olvasólámpa volt, ólomkeretes üvegből készült, színes ernyővel. Nyilvánvaló célja az volt, hogy barátságos olvasósarokká változtassa az egyszerű barna karosszéket és a mellette álló asztalkát. – El kell ismernem, hogy igencsak jó vagy ebben – mondta Greg. – Akár meg is élhetnél belőle. – Nagyszerű ötlet – felelte Olivia, miközben átadta a kabátját és a sálját Maxnek. Ez persze megint csak ugratás volt, hisz Olivia már régen ebből élt mint ingatlandekoratőr, aki eladásra készíti elő, díszíti fel a házakat, lakásokat. Annyira ügyesen tette rendbe, rendezte át és tette vonzóbbá a piacra dobott otthonokat, hogy végül saját céget alapított Manhattanben Pillangó néven. Greg házának jelenlegi berendezése, már ha annak lehetett nevezni egyáltalán, a régi diákotthonok és szórakozóhelyek hangulatát idézte. Ebédlőasztal helyett egy masszív, kocsmai biliárdasztal állt a szoba közepén, tetején furnérlemezzel. Az ólomüveget utánzó műanyag lámpaernyő a Budweiser sört hirdette, a falon pedig dartstábla díszlett, míg a kandallóban elektromos grillsütő foglalt helyet. – Legalább lehet rajta hot dogot készíteni – magyarázta Greg. – Meg pirított mályvacukrot – tette hozzá Max. – Idebent kempingezünk. Jenny nem tudta eldönteni, végül melyik dominál: a diákkocsma vagy a kemping hangulata. Ágyak helyett például pehellyel töltött hálózsákokban aludtak a földre tett, csupasz matracokon. – Annyira szeretnélek elvinni benneteket ágyneműt vásárolni! – mondta Olivia Daisynek, amint végignézték az emeletet. Jenny már elvétette a számolást, annyi hálószoba, kisebb helyiség és fürdőszoba volt. A legtöbb üresen állt, nem is fűtötték őket. – Hála istennek! – felelte Daisy. – Apa jó pár dologról megfeledkezett. Valahogy nem is olyan rossz az alapokról kezdeni mindent. – Rengeteg helyünk van – szólt közbe Greg. – Nálunk lakhatnál, Jenny, ameddig csak akarsz. A lány jóleső melegséget érzett, hálás volt a meghívásért. Hát igen, így működik egy család. Összetart, és segíti a tagjait. Mégsem tudott igazán hinni abban, hogy közös múlt híján valóban része lehet ennek a családnak. – Ez hihetetlenül rendes tőled, de nem tudom, mit mondjak. Teljesen a feje tetejére állt körülöttem minden. – Attól tartott, mégis adódhatnak gondok egy ilyen megoldással. Greg vér 89

szerint a nagybátyja ugyan, de gyakorlatilag mégis idegenek egymás számára. A férfi nemrég vált el, a volt felesége pedig jogász. Túl sok itt a bonyodalom, gondolta Jenny. – Egyelőre jól megvagyok, köszönöm. – Az már szent igaz – értett egyet Olivia. – Ki ne lenne meg jól a rendőrfőnökünknél? Jennynek menten lángba borult az arca. – Az csak ideiglenes megoldás – mondta zavartan. – Persze, tudjuk – helyeselt Olivia. Jennyt meglepetésként érte, amikor megjelent Gregnél Laura Tuttle, akit a jelek szerint Philip hívott el. – Hoztam süteményt – mondta az asszony, és természetes könnyedséggel indult a konyha felé. Varázsütésre mindenki sürgölődni kezdett, hogy megterítsék az asztalt és tálalják a vacsorát. Furcsa, ugyanakkor csodálatos érzés volt Jenny számára, hogy újra élvezhette egy öszszeszokott család életritmusát. A vacsora spagetti, zacskós saláta és kenyér volt a sütödéből. Semmi különös, de igencsak bőséges, és jó szívvel kínálták. A kempinghangulatot erősítették a papírtányérok és a műanyag poharak, bár Greg a felnőtteknek gondoskodott üveg borospohárról. Vacsora után aztán tovább borozgattak a kávé és a desszert, no meg a sütödéből hozott sakktorta mellé. A gyerekeket elengedték tévét nézni, a többiek pedig még egyszer átbeszélték Jenny helyzetét. Mindenki segíteni akart, de legjobban Jenny apja. – Nem akarlak siettetni, és nyomást sem akarok gyakorolni rád, de tudom, hogy számodra ez egy óriási fordulópont – mondta. Az nem kifejezés, gondolta Jenny. – Talán most szentelhetnél több időt az írásnak – vetette fel Philip –, hiszen kitűnő a stílusod. – Te olvasod a rovatomat? – álmélkodott Jenny. Philip bólintott. – Megrendeltem a lakásomra az Avalon Troubadourt, hogy minden szerdán elolvashassam a Táplálék a léleknek című rovatot – válaszolt a férfi, majd elmosolyodott lánya döbbent arckifejezésén, és vett magának még egy szelet süteményt. – Nos, a városban találkozhatnál könyvkiadással foglalkozó emberekkel, és eldönthetnéd, nem akarod-e az írást foglalkozásnak választani. Jenny annyira elcsodálkozott, hogy nem is tudta, jól hallotta-e, amit Philip mondott. – Amit én írok, az csak egy hetente megjelenő rovat, nem főfoglalkozásként végzett munka. – Pillanatnyilag – mutatott rá Philip. – Én mindig is író akartam lenni, de számomra mégsem tűnt járható útnak. – És számomra igen? – Te még elég fiatal vagy ahhoz, hogy vállald a kockázatot. Jenny izgatottan nézett az apjára és a húgára. – Köszönöm. Hízelgő, hogy olvasod a rovatomat – mosolyodott el elszántan, hogy legyőzi a közeledő pánikot. – Sokat gondolkodtam már azon, milyen lenne főfoglalkozású írónak lenni, és talán összegyűjteném a receptjeimet meg az esszéimet egy könyvbe. – Hát tessék, kimondta! Elmondta ezeknek az embereknek az álmát, a titkot, melyet valószínűtlensége miatt eddig megőrzött magának. Talán Rourke-nek mégis igaza van. Ha megosztja másokkal az álmát, az megfoghatóbbá, valóságosabbá válik, mintha alakot öltene. Ahhoz pedig, hogy megírja, felépítse újból mindazt, ami elpusztult a tűzben, valóban teljes munkaidőben ezen kell dolgoznia. Bár az újság archiválta az összes eddig megjelent cikkét, azok a dolgok, amelyeket nem írt meg, mert túl személyesek lettek volna, végleg elvesztek, és Jenny nem tudta, fel tudja-e őket idézni valaha is. – Akkor próbáld meg! – lelkesedett Olivia. 90

– Élvezetesen írsz, imádom olvasni, ahogy bepillantást engedsz a sütöde életébe. Úgy érzem, mintha ismerném a nagyszüleidet, a törzsvásárlókat és mindazokat, akik ott dolgoztak az évek során. Büszke vagyok rád. Eddig sosem olvastam el egy ilyen rovatot, de mostanában mindenkinek eldicsekszem, hogy ezt a lányom írja. Szinte megrázó volt ezt hallani, annyira jólesett. Jenny sosem gondolta volna, hogy egyszer ilyen élményben lesz része; hogy valaha is megtudja, milyen érzés, ha büszke az emberre az apja. Persze a nagyszülei is elismerték a teljesítményét, de egyikük sem tanult meg annyira olvasni angolul, hogy igazán méltányolhatták volna. És most egy ilyen tanult értelmiségi, mint Philip Bellamy, vele büszkélkedik a barátainak. – Nem volna kedved egy kis időt a városban tölteni? – kérdezte Philip a lányától teljes komolysággal. – Én… – Jennynek innia kellett egy korty bort. A városban? New Yorkban? Ez valami vicc? – Nem is tudom… Ilyesmire még nem gondoltam. – Talán meg kellene fontolnod. – De a sütöde… – Kivehetnél egy kis „tanulmányi szabadságot”. Ilyenek a Bellamyk, gondolta Jenny. Már régen rájött, hogy nem mindig értik, hogyan is zajlik az élet a való világban. – Ez nem olyan egyszerű. A sütödéből nem mehet az ember csak úgy szabadságra. A hét minden napján nyitva tartunk, nekem itt a helyem. – Meg tudnánk oldani – szólt közbe Laura. – Én kézben tudom tartani a dolgokat, amíg te törődsz egy kicsit végre magaddal. Jenny életében sosem volt eddig egyetlen gondolat sem, ami ne a sütöde körül forgott volna. Már gyerekként is ott töltötte a napja egy részét. Felsöpört, egymásra rakta a tálcákat, vagy csak szórakoztatta a nagyanyját. Együtt szokták énekelni a régi lengyel dalokat. Mintha csak tegnap lett volna, magán érezte a nagyi simogató kezét. – Neked van itt a legfontosabb munkád – szokta mondogatni, amikor Jenny még egész kicsi volt. – Te nem hagyod, hogy elfelejtsem, valójában miért is sütök. Kedves emlék, és Jennynek el kellett ismernie, hogy számtalan hasonló van még a tarsolyában, és számtalan szerencse érte az élete során. Itt van például maga a város, Avalon. Imádta ezt a városkát és a sütödét, mégis kísértette valami beteljesületlen álom. Egyenes út vezetett számára az iskolából a sütödébe, később pedig egyedüli tulajdonossá vált. Ez nem rossz élet, egyáltalán nem az. De talán… talán mégis meg kellene ragadnia ezt a lehetőséget, hogy kitörjön innen, hogy új életet kezdjen, valami mást is csináljon. Éppen most? – markolt a szívébe a kérdés. A tűz óta végre közelebb érezte magát Rourkehöz. Viszont talán épp emiatt kell sarkon fordulnia és elszaladnia. Kortyolt még egyet a borból, és remélte, a többiek nem veszik észre a benne kavargó érzelmeket. Aztán egyre jobban kezdte elfogni az ismerős pánik, dübörgött feléje, mint egy félelmetes mozdony, egyre sebesebben. Istenem, ne most! Kérlek, ne most! Semmi baj, nyugtatta magát, semmi baj! Egyszerűen elnézést kér, kimegy a fürdőbe, és bevesz egy pirulát. Amint ott ült kifejezéstelen arccal, küszködve, hogy elrejtse kétségbeejtő helyzetét, különös gondolat ötlött fel benne az aggodalom ködén át: amióta Rourke-kel van, egyszer sem tört rá a pánikroham. Vajon ez csak véletlen? Mindenképpen így történt volna, vagy van valami köze ahhoz, hogy Rourke McKnight vette a védőszárnyai alá? Greg, Olivia és Connor leszedte az asztalt, majd elvonult mosogatni, magára hagyva Jennyt Philippel és Laurával. – Meséljen nekem Mariskáról! – kérte váratlanul Philip az asszonyt. – Szeretném őt megérteni. Jenny figyelmesen előrehajolt. Az apja szándékosan tette fel ezt a kérdést az ő jelenlétében, Laurának pedig nem okozott gondot, hogy egyenesen válaszoljon rá. 91

– Sok időt töltött távol – mondta előbb Philipre, majd Jennyre pillantva. – Még akkor is, miután hazaköltözött Jennyvel. A szülei pedig boldogan vigyáztak a babára – mosolygott a lányra. – Téged mindenki imádott. Jenny megpróbált olvasni a sorok között. Az, hogy az anyja sokat volt távol, azt is jelenthette, hogy nem volt otthon, hanem bulizni járt. Nagyanyja elejtett megjegyzéseiből tudta, hogy sokszor éjszakára sem jött haza, máskor meg egy hétvégi kirándulás nyúlt akár egy egész hétnél is hosszabbra. Ezért nem kezdték azonnal keresni, amikor utoljára nem jött haza. Persze senki sem tudhatta, hogy az az első este egy örökkévalóság kezdete volt. – A Majesky nagyszülők csodálatos emberek voltak – mesélt tovább Laura. – Minden szeretetet megadtak Jennynek. Boldog kisgyerek volt, és ez nekik is erőt adott. Képtelenség szomorkodni, ha egy nevető kislány ül az ember ölében. Jenny csak magában mosolygott. Igen, valóban boldog gyerekkora volt, ugyanakkor négyéves korára meg kellett szoknia, hogy az anyja hol otthon van, hol nincs. – Mikor merült fel a gondolat, hogy talán sosem jön vissza? – kérdezte Philip. – Nem tudnám megmondani pontosan. Talán egy hónap vagy hat hét múlva. Emlékszem, amikor Leo elmondta a seriff egyik helyettesének, aki minden reggel betért egy kávéra meg egy süteményre, hogy Mariska rendszeresen haza szokott telefonálni, de a hívások ezúttal elmaradtak. Végül bejelentették az eltűnését, és megindult a keresés. Bár már rögtön az elején megmondták, hogy ha egy felnőtt nő, aki már eddig is számtalanszor el-eltűnt, nem jön többé haza, nagy az esélye, hogy szándékosan teszi. Jenny anyja minden bizonnyal nem akarta, hogy megtalálják és hazahozzák a kisvárosba, ahol sosem volt igazán boldog. A lány szíve hevesen vert az izgalomtól, most már tényleg ki kellett mennie a fürdőszobába. Lenyelt egy fél nyugtatót csak úgy víz nélkül, és amikor visszaindult a nappaliba, megállt egy pillanatra a folyosón, az ajtó előtt. Laura és Philip közel hajolt egymáshoz az asztal fölött, mélyen belemerültek a beszélgetésbe, és nem vettek tudomást a közeledtéről. A lány türelmetlenséget, izgatottságot hallott ki a hangjukból, ami megtorpanásra késztette, bármennyire nem akart hallgatózni. – ...nem gondoltam, hogy valaha is viszontlátom az után az utolsó nyár után – mondta Laura. – Később már az új feleségével jött a táborba látogatóként, aztán meg már a kislányával. – De maga tudta, Laura! – mondta Philip feszülten, nagyot kortyolva a borospoharából. – Édes istenem, maga tudta! – Voltak dolgok, amikről nem akartunk többé beszélni. Soha, de soha. És maga közéjük tartozott. – De miért nem szólt nekem? – Nem volt jogom hozzá. – Maga volt az egyetlen, aki kiállhatott volna Jennyért, és nem szólt egy szót sem. – Csak védelmezni akartam azt a szegény gyereket – vágott vissza Laura. – Mi az ördögöt akar ez jelenteni? – Gondolja csak végig, Philip! Nagyon boldog kislány volt, akit szeretetben és biztonságban neveltek. Honnan tudhattam volna, mi fog történni, ha egyszer csak megjelenik egy idegen férfi, és az apjának nevezi magát? Azt viszont tudtam, hogy a Bellamy család neve és pénze elég volna, hogy elvegyék őt tőlünk. – Tőlünk? – A nagyszüleitől – helyesbített Laura, aztán mégis odavágta: – És igen, tőlem is. Imádtam Jennyt, de jogot nem formálhattam rá. Rettegtem attól, hogy elveszíthetem. – Ilyen szörnyetegeknek látott bennünket? – Csak egy normális családnak. És egyszerűen nem tudtam elképzelni Jennyt maguk között. Hogyan fogadta volna a felesége egy másik nő gyerekét? És a lánya, Olivia? Nem tud-

92

hattam, jó lenne-e neki, ha egyik napról a másikra lenne egy nővére. Nem képzelhettem Istennek magam, nem játszhattam egy kislány életével, értse meg! Az a kislány nem létezik már, gondolta Jenny, és közben megszületett benne az elhatározás. Immár felnőtt nő, és elege van abból, hogy titkok és félelmek irányítsák az életét. Vacsora után Jenny hazahajtott, és ösztönösen bekanyarodott a Juharfa utcába, mielőtt rádöbbent volna, hogy a háza már nem áll. Ezek után vissza kellett volna fordulnia oda, ahol Rourke hatalmas, egy embernek túlságosan is kényelmes ágya várta, de most, hogy ilyen közel került a családi fészek üres helyéhez, kényszert érzett, hogy elhajtson a telek előtt. Kocsija kereke megcsikordult a felsózott aszfalton, amint leállította az autót a járda mellett. Az üres házhely képtelen látványt nyújtott. Az előkertben két juharfa állt. Amikor Jenny még kicsi volt, nagyapja nagy kupacba szokta gereblyézni ősszel a lehullott lombot, ő pedig ráugrott, és eltűnt a levelek között. A ház nélkül a fák értelmüket vesztve árválkodtak ott, mint csontvázak a semmi közepén. A hátsó kert is láthatóvá vált az utca felől. Miután a még használható javakat kimentették, jött egy brigád, és lebontotta a romokat. Helyükön csak egy égett folt maradt, mint valami háborús sebhely. Az előző éjjel és a nap folyamán azonban esett a hó, és betemette a hetvenöt éven át ott álló ház minden nyomát. Semmi sem maradt belőle, csak holmi kordonnal körülkerített, göröngyös fehérség. Az utcai lámpák fényében élesen kirajzolódott minden. A nappali helyét, ahol nagyanyja esténként üldögélni szokott, egy arra szaladó nyúl lábnyomai szelték át. Az agyvérzése előtt a nagyi szörnyen szeretett beszélgetni. Imádott a legkisebb részletig kitárgyalni mindent, és szívesen válaszolgatott Jenny kérdéseire. Ettől jó párost alkottak ők ketten, unokája ugyanis mindig tele volt kérdésekkel. – Milyen volt kislánynak lenni Lengyelországban? – szokta kérdezni a nagyanyját. Ez volt a nagyi kedvenc témája. Ilyenkor ellágyult tekintettel nézett a távolba, igen-igen messze. Aztán mesélni kezdett Jennynek a régi időkről egy Brzeźny nevű faluban, melyet gabonatáblák és jávorfaligetek vettek körül, ahol a levegőt madárdal töltötte be, meg a gyorsan hömpölygő folyó és a harangok zúgása. Tizenhat évesen aztán Helenkát megbízta az apja, hajtsa el a búzával vagy kukoricával megrakott szekeret a malomba, hogy a molnár megőrölje a termést. Ott találkozott a molnár fiával, aki már fiatalon olyan erős volt, hogy egyedül tudta működtetni a malmot, és akinek a szeme kék volt, mint a tavaszi ég, a nevetése pedig olyan hangos és vidám, hogy aki csak hallotta, megállt és elmosolyodott. Helenka természetesen beleszeretett a fiúba. Mi mást tehetett volna? Ő volt a falu legerősebb és legkedvesebb embere, ráadásul bókokat mondott a lánynak, a nap ragyogásához hasonlította a szépségét. Jenny fülének úgy hangzott ez, mint valami tündérmese, pedig tudta jól, hogy a mesékkel ellentétben ennek a fiatal párnak nem volt boldog a folytatás. Mindössze két hét telt el az esküvőjük után, amikor a németek elözönlötték Lengyelországot. A katonák lerohanták a falut, felégették a házakat, meggyilkolták vagy katonának vitték a hadra fogható fiúkat és férfiakat, rémületbe kergették, bántalmazták a nőket meg a gyerekeket. Amikor Jenny már elég idős volt ahhoz, hogy utánanézzen a brzeźnyi mészárlásnak, rájött, hogy nagyanyja elhallgatta előle a legszörnyűbb részleteket. Helenka és Leopold egyedül azért menekült meg, mert aznap elutaztak a járási székhelyre, hogy bejegyeztessék a házasságukat. Mire hazatértek, a faluban káosz uralkodott, és a családjuk nem volt sehol. Vagy megölték őket, vagy elmenekültek. A pár másnap útnak eredt. Jennynek csak sok kérdezősködés árán sikerült kiderítenie, hogy semmijük sem volt, amikor nekiindultak a világnak, csak a ruha, amelyet éppen viseltek, egy zsák fonnyadt alma és még néhány apróság, köztük a doboz azzal a rozslisztes kovásszal, melyet a nagyi édesanyja adott neki az esküvője napján.

93

A németek nyugatról, az oroszok keletről támadták a lengyeleket. Minden út, minden folyó csatatérré vált, egyetlen talpalatnyi föld sem volt biztonságos az ott élők számára, akik ezt a földet művelték egész életükben, ott nevelték fel a gyerekeiket, ott temették el a halottaikat. Körülbelül hatmillió lengyel halt meg a második világháborúban, így Jenny nagyszülei igazán szerencsésnek mondhatták magukat, hogy élve megúszták. – Hová mentetek? – érdeklődött nagyanyjától Jenny. – A Balti-tengerhez. Amikor még kislány volt, Jenny azt hitte, a tenger nem lehetett messzebb, mint a sarki tejbolt. Később megtudta, hogy a nagyszülei, akik maguk is alig nőttek ki a gyereksorból, és addig sohasem hagyták el a szülőföldjük határát, több száz mérföldet tettek meg gyalog, és miután elérték Gdansk kikötővárosát, munkával fizették meg a hajóutat, hogy átkelhessenek az Újvilágba. Jennynek néha eszébe jutottak azok az emberek, akiket a nagyi sosem láthatott viszont: a szülei, a hat testvére és minden barátja, ismerőse, akiket élve vagy halva, de ott hagyott. – Szörnyen hiányozhatnak – szokta mondani a nagyanyjának. – Ez igaz – felelte ilyenkor a nagyi –, de itt vannak velem – szorította mindkét öklét a mellkasához. – Örökre itt vannak a szívemben. Az autónak dőlve Jenny ugyanazzal a mozdulattal szorította a szívére a kezét, és könyörgött, hogy a nagyinak igaza legyen, aki szerint az ember sosem veszíthet el addig valakit, amíg szeretettel őrzi szívében az emlékét. Hosszan, akadozva kiengedte a levegőt, kinyitotta a szemét, és kipislogott a sötét éjszakába. De nem történt semmi. Semmit sem érzett a szívében, csak az űrt és az értelmetlen, hullámokban rátörő pánikot. Egy kocsi fordult be a sarkon, fehér fénnyel árasztva el az utcát és a telket. Az út túloldalán meglibbent a függöny Mrs. Samuelson egyik ablakán. Ahogy az autó közelebb ért, Jenny felismerte Rourke-öt. A férfi megállt a járda mellett, kiszállt, és odament Jennyhez. A lány szíve kihagyott egy ütemet. Rourke még mindig munkához volt öltözve, hosszú kabátja szárnya lebegett mögötte a szélben. Jenny megrázkódott, és mélyen a zsebébe süllyesztette a kezét. – Szia! – köszöntötte régi barátját. – Szia! – Rourke körbenézett az üres telken. – Minden rendben? – Hát persze – felelte Jenny, bár tudta, hogy az igazi kérdés arra vonatkozott, mit keres ő itt késő éjszaka. – Véletlenül jöttem ide. Tudod, úgy automatikusan – mosolyodott el szomorú öniróniával. – Nem könnyű megszokni az otthontalanságot. – Nem tudott Rourke-re nézni, nehogy látnia kelljen az együttérzés és a megértő kedvesség szokásos keverékét az arcán. Inkább hátradőlt, és mereven nézte azt a pontot, ahol az emeleti hálószobája volt valaha. – Tudod, hogy amikor gyerek voltam, ki szoktam mászni a szobám ablakából arra az ágra? – mutatott a juharfára. – Egyszer sem buktam le. – Mi célból szoktál meglógni? Jenny megpróbálta megfejteni, mitől van ennek a kérdésnek olyan különös éle, de nem sikerült. – Hol ezért, hol azért. Rendszerint hogy találkozzam a barátaimmal a folyónál, csak úgy lógni egy kicsit. Néha elmentünk az autósmoziba Coxsackie-be. Azt azért nem mondhatnám, hogy fiatalkorú bűnözők lettünk volna, vagy ilyesmi. A nagyszüleim kedvéért igyekeztem kimaradni minden disznóságból. – Bárcsak minden gyerek így gondolkodna! – mondta Rourke. – Sokkal könnyebb lenne a munkám. – Mindig sajnáltam a nagyszüleimet az anyám miatt – magyarázta a lány. Minden lélegzetvétellel oldódott benne a pánik. – Összetörte a szívüket, mindig ott bujkált bennünk valami szomorúság. Különösen a nagyapámban. Amikor az orvosok megmondták neki, hogy nem 94

fog felgyógyulni, azt mondta, anyám legalább talán a temetésére hazajön. – Jenny a hóba fúrta csizmája orrát. Gyerekkorától úgy érezte, neki kell vezekelnie azért, hogy az anyja elhagyta a szüleit. – Mivel sosem jött haza, még látogatóba sem, megfogadtam, hogy én semmiképpen sem hagyom el őket. Egész kislány volt még, amikor rájött, hogy az ő dolga elűzni nagyszülei szomorúságát, és évekig hűségesen játszotta is ezt a szerepet. Furcsa érzés volt, hogy többé nincs szükség erre. Néhány percnyi csend telepedett rájuk, és Jenny elvégezte a doktor által javasolt önvizsgálatot. Percekkel ezelőtt még nyolcas erősségű volt a pánik a tízes skálán, most már csak hatos. Sőt talán csak ötös vagy négyes. Óriási megkönnyebbülés. Persze lehet, hogy ez annak a fél tablettának a hatása, amelyet nemrég vett be, vagy talán végre kezd kikeveredni a gödörből. – Számtalan dobozt megtöltöttek a jelentések az anyám eltűnéséről – szólalt meg –, de azok is odavesztek a tűzben. – A rendőrségi archívumban megőrzünk mindent – nyugtatta meg Rourke. – Ha akarod, utánanézek. – Köszönöm. Az utóbbi napokban többet gondoltam rá, mint általában szoktam. Nevetséges, de valahol mélyen azt hittem, a nagyanyám halála után esetleg visszajön. – Miért lenne nevetséges? – Rosszul fejeztem ki magam. Inkább furcsa. Mármint az, hogy erre gondoltam. Úgy értem, ha nem jött vissza, amikor megbetegedett és meghalt az apja, és akkor sem, amikor agyvérzést kapott az anyja, és csődöt kellett jelentenünk… ha mindez nem hozta vissza, butaság volt tőlem azt hinni, hogy a nagyi halála majd visszahozza. Rourke nem szólt semmit, aminek Jenny csak örült, mert arra, hogy az anyja mindezek után nem jött vissza, csak egyetlen magyarázat lehet: az, hogy már nem él. Márpedig Jenny erre gondolni sem akart. Különben is, ha meghalt volna, arról bizonyára értesülnek. – Ami meg különösen ironikus, hogy Philip épp most bukkant fel gyakorlatilag a semmiből. Épp amikor azt hiszem, hogy teljesen egyedül maradtam a világban, előkerül egy csapat új rokon. – Sosem kell egyedül lenned, Jenny. A férfi hanghordozása meglepte a lányt. – Rourke? – mondta halkan. Mit akarsz ezzel mondani? McKnight egy pillanat alatt összeszedte magát, és helyére került a barátságos rendőr maszkja. – Úgy értem, ez a város a te városod, itt mindenki szeret. A legjobb barátnőd maga a polgármester. – Igazad van, hihetetlenül szerencsés vagyok. – Jenny lassan, mélyen beszívta a levegőt, ami egészen áthűtötte. – Tudod, nagyon kevés jót találok abban, ami velem történt – mondta keserűen. – Nincs otthonom, nincs családom, és ezt nem kívánom az ellenségemnek sem. – Nincs is ellenséged – mutatott rá Rourke. – Hacsak ki nem derül, hogy valaki szándékosan gyújtotta fel a házamat. – Nem gyújtották fel a házadat. – Nos, egyetlen jó dolog származott ebből az egészből. Az, hogy nincs otthonom, a lehetőségek egész tárházát nyitotta meg előttem. – Hogyhogy? – Tiszta lappal kezdhetek új életet, ahol csak akarok. – Jenny figyelte Rourke arcát, de nem tudott leolvasni róla semmit. – Mégis nehéz lesz elmennem innen. Rourke nem mozdult, egyetlen hangot sem adott ki. Akkora volt a csend, hogy a lány hallotta, amint a kabátjára hullanak a hópelyhek. Lélegzet-visszafojtva várta a férfi következő kérdését. De semmiféle kérdés nem hangzott el, Rourke csak állt ott megkövült arccal. Talán nem hallotta, amit mondott? 95

– Azt mondtam, elmegyek Avalonból. – Hallottam. – És nincs semmi hozzáfűznivalód? – Nincs. – Rourke… – Ez a te életed, Jen, a te döntésed. Nekem nincs beleszólásom. Mondd, hogy maradjak! Csak mondd ki a szót, és nem megyek sehová! – fohászkodott magában Jenny, aztán elszégyellte magát. Milyen szánalmas! Ha most Rourke megpróbálná viszszatartani, vajon tényleg maradna? – Mondj már valamit! – Mit akarsz hallani? – Azt, hogy mit gondolsz a tervemről. – Számít neked, mit gondolok? – Igen. – Miért? – Mert te számítasz nekem – bukott ki a vallomás Jennyből, aztán azonnal ijedten visszakozott. – Csak mert annyira nagylelkű voltál, túlságosan is. Rosszul érzem magam, amiért annyi kényelmetlenséget okoztam. Túl hosszú ideig voltam a terhedre. Nem lett volna szabad csak úgy rátelepednem az életedre, Rourke. – Miért nem? – Mert ez nem helyes. Mindkettőnknek megvan a maga élete, és nem akadályozhatjuk benne a másikat. – Tehát én most akadályozlak téged. – Dehogy! Istenem, de nehéz veled beszélgetni! Rourke nem szólt erre semmit. – Úgy döntöttem, New Yorkba megyek – kezdett beszélni a terveiről a lány. A döntés nagysága még mindig nyugtalanította, és ez volt az első alkalom, hogy hangosan kimondta. – Olivia régi lakásában fogok lakni. Az egész Philip ötlete volt. Szeretné, ha jobban megismerném, találkoznék a fivéreivel, és töltenék egy kis időt a szüleivel is, akik ugyebár a nagyszüleim. Ha itt rendeződtek az ügyeim, azt hiszem, szaván fogom. Laura elvezeti a sütödét egyedül, nekem pedig végre lesz lehetőségem komolyan foglalkozni az írással. Jenny kifulladt, mire befejezte tervei elsorolását. Furcsa volt beszélni erről, furcsa volt belegondolni, hogy mindez megtörténik. Hogy tényleg el fogja hagyni a helyet, ahol egész eddigi életét leélte. Hacsak Rourke nem ad neki okot arra, hogy maradjon. De miért is tenne ilyet? – Kihasználom a szabadságot, amit a tüzeset biztosít. – Nekem úgy hangzik, mintha menekülnél – mondta a férfi, miközben kinyitotta Jenny kocsijának ajtaját. – Nálam találkozunk. A lány nyugtalanul ült be a volán mögé. – Akkor viszlát! – hajolt be az ablakon Rourke. – Biztonsági öv! – hangzott el még a szokásos figyelmeztetés, majd becsapódott az ajtó.

96

13. Az avaloni középiskolában Daisynek eddig sikerült két barátot is szereznie, sőt még hazudnia sem kellett ahhoz, hogy megkedveljék. Azért természetesen nem árult el magáról mindent, és nem volt egészen biztos abban, hogy ez most hazugság, vagy sem. Nem, döntötte el, nem az. Mégis megőrzött magának néhány titkot, legalábbis egyelőre. Ebben mindig jó volt. Például amikor a szülei egy évvel a válás előtt külön hálószobába költöztek, ezt sem árulta el senkinek, még a kisöccsének sem. Vagy amikor Logan O’Donnell azt mondta, nem szeretné, ha bárki megtudná, hogy ők ketten lefekszenek egymással, Daisy megőrizte magának a titkot, pedig Logan volt a suli legklasszabb sráca, és a többi lányt megette volna a sárga irigység. Persze az, hogy a legklasszabb srác volt, nem jelentette egyúttal azt, hogy a legokosabb is, ahogy az nemsokára kiderült. Csak azért, mert valaki szexi, még nem tudja feltétlenül, mit jelent a biztonságos szex. Persze visszatekintve Daisynek el kellett ismernie, hogy a kapcsolatban az igazán ostoba fél ő maga volt. Hiába volt sötét, és hiába akarta Logant annyira, hogy majd kiugrott a bőréből, szánhatott volna rá két másodpercet, hogy meggyőződjön róla, Logan valóban tudja-e, hogyan kell használni az óvszert. De ki a fene gondolta volna? Ki feltételezte volna Loganről, aki a Harvardra készült, hogy ennyire tudatlan? – Eljössz síelni szombaton? – kérdezte tőle Sonnet. Hármasban baktattak Sonneték háza felé iskola után, hogy felkészüljenek az egyetemestörténelem-vizsgára. Daisyt nem igazán érdekelte az iskola, de őszintén kedvelte Zachet meg Sonnetet, és bár tanulni fognak, mégis legalább együtt lehet velük. – Nem mehetek sehová szombaton – emlékeztette barátnőjét. – Dolgozom, nem emlékszel? – Te bizony nem vesztegetted az időt. Gyorsan kerestél magadnak munkát – jegyezte meg Sonnet. – Hát igen. Arra gondoltam, ha pénzt keresek, a családom nem szekál annyit a főiskola miatt. Igaz, a mamámnak még nem mondtam. Már előre hallotta az anyja hangját. Bellamy lány létedre eladó vagy egy kávézóban? Mintha az szégyen volna! – Mi baja van a mamádnak a munkával? – kérdezte Zach. – Semmi. Tulajdonképpen ez volt a fő oka, hogy ő és apa elváltak. Ugyanis az anyámnak semmi sem számít, csak a munka. Több időt töltött a cégénél, mint otthon. Az utolsó évben Seattle-ben dolgozott egy ügyön, ami azt jelentette, hogy csak minden második hétvégén jött haza. Most meg Hágában dolgozik, és szinte sosem jön át Európából. Azért e-mailen tartjuk a kapcsolatot, meg fel is szoktuk hívni egymást. Tulajdonképpen többet beszélünk most, mint amikor még itthon volt. Daisy nagyon szerette, sőt imádta ezeket a beszélgetéseket. Ez volt az egyetlen alkalom, amikor élvezhette anyja osztatlan figyelmét. – Akkor talán méltányolni fogja, hogy munkát szereztél magadnak – vélte Sonnet. – Á, dehogy! Ő olyan munkát szeretne nekem, ami az ő szavaival élve „számít valamit”, azaz vezet valahová. Mint például valami asszisztensi állás egy politikus mellett vagy egy brókercégnél. Szóval olyasvalaki mellett, aki jó ajánlólevelet tud adni a főiskolához. – Majd Jenny ad neked ajánlólevelet – vetette fel Zach. 97

– Ó, igen… „Unokatestvérem remek munkát végzett a muffinok és szerencsesütik eladásakor.” Így gondolod? Nem mintha nekem bármi kifogásom lenne ellene, de anyám nem tartaná az efféle munkát valami különlegesnek. – Nem is az, de én szeretek Jennynél dolgozni – mondta Zach. – Szerintem klassz, hogy az unokatestvéred. – Megjöttünk – jelentette Sonnet, miközben megállt egy postaláda mellett, melyet csaknem teljesen betemetett a hó. – Otthon, édes otthon! – Kivette a leveleket, és mutatta az utat a többieknek a bejáratig. A lemenő nap fényében fodrozódó árnyékok vetültek a hullámos felületű hóra, s a szögletes, fehér épület régmúlt idők hangulatát idézte. Hihetetlenül egyszerű, minden díszítést nélkülöző ház volt Sonnetéké, egy lapos, csupa fehér udvar közepén. Daisy remélte, hogy a vastag hótakaró alatt legalább virágágyak és bokrok alusszák téli álmukat, mert ha nem, a hely akár benevezhetne valamelyik házátalakító show-ba a tévében. Persze tudta jól, mit sem számít, hogyan néz ki valakinek a háza. A szüleinek nem is egy, hanem egyenesen két gyönyörű háza volt régebben (az egyik Manhattanben, a másik, a hétvégi ház pedig Long Islanden), mégsem voltak boldogok. – A mamám épp nincs valami jól – közölte Sonnet, amint benyomultak az oldalajtón. – Náthásan jött haza a konferenciáról. Daisy hallotta, hogy valahol a házban szól a rádió. Zachkel együtt követte Sonnetet a nappaliba. Nina félig ült, félig feküdt a kanapén egy vastag gyapjútakaró alatt, mellette a rádió, ölében a hordozható számítógép. Egy kisasztalon jó pár csésze és több orvosság hevert egy doboz papír zsebkendő, egy vonalas és egy mobiltelefon, meg egy modern BlackBerry készülék társaságában. Mosolyra derült az arca, ahogy felnézett a társaságra. – Sziasztok, srácok! Milyen volt a suli? Daisynek igyekeznie kellett, hogy elrejtse a meglepődését. A város polgármesterét tekintélyes, szorgalmas tisztviselőnek képzelte vastag bokával, kényelmes cipőben. Nina Romano azonban még ahhoz is fiatalnak látszott, hogy középiskolás lánya legyen. És volt még valami, ami nem lepte meg Daisyt, ismerve Sonnetet: az, hogy Nina eszméletlenül gyönyörű nő volt. Anya és lánya mégis úgy nézett ki egymás mellett, mintha nem is egy földrészről származna. Sonnet bemutatta őket egymásnak, és Nina kedvesen Daisy-re mosolygott. – Ne gyertek közelebb! Pokolian megfáztam, nem akarom, hogy elkapjátok. Már vártam, hogy megismerhesselek, Daisy. Tony bátyám mondta, hogy az ő osztályába jársz. – Így van. – És hallom, már dolgozol is a sütödében. Ez igazán nagyszerű. – Gyorsan terjednek itt a hírek – jegyezte meg Daisy. – Azt el sem tudod képzelni! Tudtad, hogy Jenny Majesky a legjobb barátnőm? Együtt nőttünk fel – magyarázta Nina, majd Zachhez fordult. – Hogy vagy? Mostanában ritkán látlak. – Többet dolgozom a sütödében, mint eddig – felelte a fiú. Kissé kényelmetlenül érezhette magát, mert megállt az ajtóban, mint aki menekülni készül. Daisy tudta, hogy van valami feszültség Zach apja és Sonnet mamája között. Nyilvánvalóan abból eredően, hogy Matthew Alger, a jelenlegi városi vagyongazdálkodó, Nina állására pályázik. Zach nem mesélt sokat az apjáról, de Daisynek az volt a benyomása, hogy Matthew Alger szigorú, anyagias ember. Bizonyára nem nézi jó szemmel, hogy a fia idejár, és barátkozik az „ellenséggel”. A három fiatal átment a konyhába, hogy bekapjanak valamit, aztán nekiláttak a munkának. – A mamád úgy néz ki, mint egy főiskolás lány – mondta Daisy Sonnetnek. – Csak tizenöt volt, amikor terhes lett. Daisy nem tudta, mit mondjon. A „sajnálom” nem lett volna helyénvaló. – Hogy történt? – bukott ki belőle a kérdés, mielőtt még meggondolta volna, illik-e ilyesmit kérdezni. – Mármint ami a körülményeket illeti. 98

– Találkozott egy fickóval a West Pointról, akinek fogalma sem volt, hogy anyám még kiskorú. Jóval idősebbnek látszott tizenötnél, most viszont sokkal fiatalabbnak néz ki, mint harmincegy. Nagyon büszke vagyok rá. – Ezen nem csodálkozom. Nem lehet akárki, hogy a tizenéves leányanyaságtól eljutott a polgármesterségig. És te sem vagy semmi – tette hozzá Daisy –, ha tizenhat évesen már érettségizel. Hova sietsz? Sonnet vállat vont. – Nincs benne semmi különös. Több órát vettem fel, így hamarabb összegyűltek a kreditpontjaim ahhoz, hogy befejezzem. Nekem nem tűnt sietségnek, bár azon vagyok, hogy minél előbb elkerüljek innen, és mehessek főiskolára. Anya ugyan sosem mondana ilyesmit, de az az érzésem, szeretne még esélyt kapni, hogy élhesse a saját életét. – A papáddal mi lett? – Nem igazán emlegetem apámként. Ehhez az kellene, hogy legyen köztünk valami kapcsolat, de nincsen. Ő csak… az a fickó, akinek a DNS-ét hordozom. Az, aki miatt félvér vagyok. – Most hol van? Sonnet vállat vont, de a nemtörődöm mozdulat mélységes fájdalmat takart. – Washingtonban dolgozik, a Pentagonnál. – Valami fontos ember a hadseregben? – Állítólag. Azonkívül van egy szép felesége, aki tudós, és egy híres polgárjogi vezető unokája, valamint két tökéletes gyereke, akik úgy néznek ki, mint holmi filmsztárok. Daisy most sem tudta, mit mondjon. – Nincs nekem ezzel semmi bajom – folytatta sietve Sonnet –, csak… – Csak mi? – Csak néha magam sem tudom, ki is vagyok. Az apámat talán évente egyszer, ha látom, az anyám meg olyan, mint egy Woodstockból visszamaradt hippi. – Annál azért mégiscsak több, ha megválasztották polgármesternek. Kinyitották a hátizsákjukat, és előhalászták a jegyzeteket. Daisy a fényképezőgépét is elővette, a féltve őrzött, Zeiss optikás digitális csodát. Tavaly nyáron kapta a születésnapjára, és azóta a megszállottja lett. Előző iskolájában a fotózás volt az egyetlen tantárgy, amelyet élvezett. Imádott fényképezni, megragadni a pillanatot, egy jelenetet, a fény különös játékát. Volt valami lenyűgöző és furcsán bensőséges abban, ahogy Sonnet és Zach egymással szemben ült az asztalnál, tanult, és időnként ugratta egymást. Fejtartásuk különös szimmetriát mutatott. – Ne figyeljetek rám! – mondta Daisy, miközben bekapcsolta a gépet. – Csak készítek néhány felvételt. A két test és fej közötti térnek szabályos szív alakja volt, de a kép ettől nem lett túl édeskés, mert mindketten az előttük fekvő könyvet figyelték elmerülten. Daisy készített néhány képet, aztán félretette a gépét. Sonnet megkínálta kólával, de nem kért, inkább evett volna valamit. Igazából szörnyen éhes volt, és az étel utáni vágy százszor jobban kínozta, mint ahogy a kábítószert kívánta, amikor még füvezett. Így amikor Sonnet kitett középre egy zacskó csipszet és egy tálkában valami tejfölös mártogatnivalót, úgy esett neki, mintha napok óta nem látott volna ételt. Aztán kért egy pohár vizet, de mihelyt megitta, már jött volna is alul kifelé. – Hol van a mosdó? – kérdezte, mert már alig tudta tartani. Sonnet a folyosó végére mutatott. Daisy már rohant is, és közben elhaladt a dolgozószoba mellett, ahol Nina épp telefonált. A város pénzügyeiről esett szó. A csipsz és a tejföl hiba volt, nagy hiba. Azok is igyekeztek kifelé, de fent. Daisy lassan úgy érezte magát, mint egy kitörni készülő vulkán. Hol a pokolban van az a fürdőszoba? 99

Feltépte az egyik ajtót a folyosón. A francba, ez a gardrób! Aztán a következőt. Ez meg a pincelejáró! Már épp pánikba esett, mire a harmadikhoz ért, de az sem a fürdőszoba volt. Kis híján utolérte a végzet, amikor meghallotta Nina hangját. – A folyosó legvégén, szívem. Daisy most már futott. Nem tudta, melyik a fontosabb: a pisilés vagy a hányás. Csak elérje a fürdőszobát! Tíz perccel később sápadtan, tökéletesen kiürülve támolygott ki a fürdőszobából, miután megmosakodott és kiöblítette a száját. Szedd össze magad! – intette magát. Menj vissza a konyhába, és tégy úgy, mintha mi sem történt volna! Kihúzta magát, felemelte az állát, és végigment a folyosón. Ahogy elhaladt a dolgozószoba előtt, ahol az előbb Nina telefonált, úgy tett, mintha nem venné észre Sonnet mamáját. Már majdnem sikerült megúsznia a találkozást, amikor Nina megszólalt: – Orvosnál voltál már, szívem?

100

Táplálék a léleknek Írta: Jenny Majesky Folyékony mennyország Egy szoptató anyának mindennap kellene innia némi alkoholt, persze csak annyit, hogy még ne okozzon függőséget. Egy orvos ugyan nem ezt tanácsolná, de nagyanyám és a barátnői szilárdan hittek benne. Egy üveg sör esténként jót tesz a tejtermelésnek, így tartották. Ilyen csekély mennyiség egyáltalán nem árt meg a babának. Nagyanyám sosem ivott valami sokat, mégis mindig tartott egy kis szeszt a háznál a sütéshez. Sherryt a Fanny Farmer süteményhez, triple secet a gyümölcstortához, kávélikőrt számos különböző célra, rumot és természetesen ír krémlikőrt. A nagyi évtizedekkel ezelőtt egy ír likőr címkéjén talált egy süteményreceptet, és nagyapának annyira ízlett, hogy gyakran készítette. Nagyapa ilyenkor megitta az összes maradék likőrt, és utána rendszerint összebújtak a veranda hintaágyán. A nagyi végül már fejből tudta a receptet. Ezt a süteményt le lehet fagyasztani, és ajándéknak sem utolsó. Ír krémlikőrös sütemény Hozzávalók: 1/2 csésze finomra aprított (pekán) dió 1/2 csésze kókuszreszelék 1 csomag (kb. 50 dkg) sárga süteménypor (Magyarországon nem kapható, de helyettesíthető liszttel, sütőporral és vaníliás cukorral) 1 csomag vaníliás pudingpor 4 tojás 1/4 csésze víz 112 csésze olaj 3/4 csésze ír krémlikőr 1/2 csésze vaj 1/4 csésze víz 1 csésze kristálycukor 1/4 csésze ír krémlikőr Előmelegítjük a sütőt 160 fokra. Kivajazunk és kilisztezünk egy 25 centis kuglófformát. Az alját beszórjuk a felaprított dióval és a kókuszreszelékkel. Egy nagy keverőtálban összevegyítjük a süteményport és a pudingport. Hozzáadjuk a tojásokat, az első 1/4 csésze vizet, a 1/2 csésze olajat és a 3/4 csésze ír krémlikőrt. Robotgéppel nagy sebességre kapcsolva keverjük öt percig. A tésztát beleöntjük a formába a dió és kókusz tetejére. 60 percig sütjük, azaz amíg tisztán nem jön ki belőle a beleszúrt fogpiszkáló. 10 percig hagyjuk hűlni a formában, addig elkészítjük a mázat. Ehhez összekeverjük a vajat, a másik 1/4 csésze vizet és az 1 csésze cukrot egy lábaskában. Felforraljuk, és főzzük még öt percig, miközben folyamatosan keverjük egy habverővel. Levesszük a tűzről, majd belekeverjük az 1/4 csésze ír krémlikőrt. A kihűlt süteményt kiborítjuk a tálra, amelyen kínálni fogjuk, rákanalazzuk a mázat, és bekenjük vele az oldalát is. Addig kenegetjük vele, amíg be nem szívja.

101

14. 1991. – Döntöttem – mondta Nina a barátainak, akik a rendelő előtt várták, ahová tanácsadásra ment. – Megtartom. Jenny, Joey és Rourke csendben ültek Rourke Volvójában. Tábori felügyelőként idén már hozhatta a saját kocsiját. Joey-val együtt eltávozást kaptak erre a délutánra. A folyó felől érkező szellő átfújt a nyitott kocsiablakon, a rádióból rockzene szólt. Több mint egy órája várták Ninát. Jenny tisztán érezte, hogy a srácok idegesen fészkelődnek, bár mindkettő mozdulatlannak látszott. A terhes lányok és a családtervezési központok nem igazán tartoznak a fiúk kedvenc témái közé, annyi szent. Ami Jennyt illette, vegyes érzelmekkel fogadta a hírt, de Nina kedvéért mosolyogva tessékelte barátnőjét a kocsiba. – Jól van – mondta. – Akkor… gratulálok. Rourke megigazította a visszapillantó tükröt. – Biztonsági öv! – mondta megszokásból, és a két lány azonnal engedelmeskedett. Jenny oda-odanézett Ninára, és azt találgatta magában, vajon mit érezhet most. Nina egy darabig mereven lefelé szegezte a tekintetét, aztán elővett a táskájából néhány színes tájékoztató füzetet, és lapozgatni kezdte őket. Mindössze tizenöt éves volt. Tizenöt! Még jogosítványa sem lehetett, de nemsokára születik egy gyereke, akiről a nap huszonnégy órájában gondoskodnia kell, miközben sehol egy férj, hogy segítsen neki. No és itt van maga a szülés… Jenny látta az iskolai oktatófilmet egészségtanórán, és köszönte szépen, ő ugyan nem kérne belőle. Maga a gondolat, hogy egy egész kisbaba jön ki az emberből odalent… Jenny alig tudta leküzdeni a késztetést, hogy a fiúkkal együtt borzongjon és fészkelődjön. Nina még gyerekorvoshoz jár, az isten szerelmére, akárcsak ő! Tudta, hogy létezik olyan, hogy nőgyógyász, de azzal már nem volt tisztában, hogy mi a dolga. Megkérdezni meg nem volt kitől, így jár az, akinek nincsen anyja, a nagyanyjától pedig kínos volna kérdezősködnie. Ninának legalább van édesanyja, bár több mint valószínű, élve megnyúzza a lányát, ha megtudja, hogy teherbe esett. A fiúk nem szóltak egy szót sem. Joey kibámult az ablakon, Rourke pedig összevont szemöldökkel az utat figyelte. Jenny látta az arcát a visszapillantó tükörben. A két fiú jobban már nem is különbözhetett volna egymástól. Ki is vívták ezzel a Bill & Ted becenevet a két bolondos, kedves fickó után, akik a mozivásznon szintén a legjobb barátságban voltak. Rourke volt a szőke, napbarnította szörfös fazon, míg Joey a maga fekete hajával, sötét szemével, telt ajkával Keanu Reevesre emlékeztette Jennyt. Rourke belenézett a tükörbe, és elkapta Jenny pillantását. A lány zavarba jött, fészkelődni kezdett az ülésen, és az ablak felé fordult, mintha érdekelné, amit odakint lát. Vigyáznia kellett Rourke-kel, mert bár a fiú megesküdött, hogy Joey szeretné őt a barátnőjének, Jenny végtelenül odavolt Rourke-ért. Az első perctől kezdve szerelmes volt belé, amikor a fiú verekedésbe bonyolódott, csak hogy megvédje őt. Eltűnődött, vajon eljön-e az idő, hogy hidegen hagyja Rourke fantasztikus külseje. Arra ugyan várhat! Minden nyáron ugyanaz történt. Kinyitott a Kioga tábor, ő pedig segített a nagyapjának az áruszállításban. Felmenni a táborba olyan volt, mintha egy másik világba csöppenne az ember, egy idilli helyre a múltból. Jenny mindig megcsodálta a táborlakókat, és eszébe jutott, amit F. Scott Fitzgeraldnál olvasott egyszer, akinek a művei kötelező olvasmányok voltak, de amúgy is elég jó írónak tartotta. Ő írta valahol, hogy a gazdagok egyszerűen 102

mások. Akármennyire is szerette volna, hogy ez ne legyen igaz, nem lehetett tagadni. Ezekből a felnőttekből és gyerekekből csak úgy sugárzott a magabiztosság és a stílus. Tisztában voltak vele, hogy kik ők, és hová tartoznak. Jenny minden évben arra számított, hogy egy megváltozott Rourke-öt lát majd viszont. Unalmas lesz, vagy pattanásos, izzadságszagú vagy pimasz. De minden évben tévedett. A fiú egyre csinosabb lett, egyre magabiztosabb. És olyan kedves, hogy amikor megkérte erre a mai szívességre, azazhogy vigye el ma Ninát és őt a kocsival, a szeme sem rebbent. Jenny szinte nagyítóval kereste az okokat, amiért kiábrándulhatna belőle, mert annyi minden szólt az érzései ellen. Többek között az, hogy Rourke sosem fogja viszontszeretni. Mégsem sikerült kiábrándulnia belőle, mert hiába tettette a fiú túl komolynak és mogorvának magát, belül ugyanolyan vonzó volt, mint kívül. Na, ebből elég! – szidta magát Jenny. Szinte már önmagának is ijesztő volt ez a megszállottság. Rourke McKnight olyan, mint a mesebeli herceg. Túl jó ahhoz, hogy igaz legyen, és éppoly elérhetetlen, mint a Hold. Joey bezzeg más. Vicces és hétköznapi, McKnighték sofőrjének a fia, akinek volt bátorsága szebb életet álmodni magának. Ő olyan fiú, akit egy lány nyugodtan bemutathat a családjának, és senki sem fogja kínosan érezni magát. Ha Rourke az a fajta, akiről a lányok álmodoznak, Joey az, akihez férjhez mennek. Jenny megveregette Nina combját. – Jól vagy? – kérdezte. Barátnője sápadtan, zavartan nézett fel rá. – Pokolian félek – felelte. – Máris hallom az embereket jajveszékelni. „Pedig milyen okos lány volt, és milyen csodálatos családból! Annyi minden várt volna még rá.” – Most még sokkal több minden vár rád – vágta rá Jenny, igyekezve, hogy valami pozitívat is tudjon mondani. – Tényleg okos vagy, tényleg nagyszerű a családod, és most még ráadásul lesz egy kisbabád is. A nagymamám azt szokta mondani, hogy a kisbabák a bizonyítékok Isten létezésére. – Figyelj, ez tényleg kedves mondás, de nem akarom áltatni magam. Ez nem lesz egy babazsúr. Jenny ezzel tökéletesen egyetértett, mégsem vitte rá a lélek, hogy helyeseljen. Azokat a terveket sem kezdte emlegetni, melyeket ő és Nina évek óta kovácsoltak a jövőre. Középiskola után világot akartak látni, aztán Jenny egy mesés állást szeretett volna magának, meg egy New York-i, tetőtéri lakást, ahol úgy élhet, mint azok a népek a tévésorozatokban. Nina pedig vissza akart térni Avalonba, hogy megvegye a Tóparti Fogadót, azt a valaha oly nagyszerű szállodát, melyről mindig is álmodott. Jenny minden szabadságát ott akarta tölteni, hogy a regényén dolgozhasson. Most persze már nem lesz ebből semmi, és Jenny váratlan haragot érzett barátnője iránt, amiért tönkretette az álmaikat. Ám azonnal lelkiismeret-furdalása támadt, és magára erőltetett egy mosolyt. – Igen, nehéz lesz, de ez nem jelenti azt, hogy nem kell belevágnod. – Meg kell mondanom Laurence-nek – mondta Nina. – Nem lesz boldog. Joey hátrafordult, karját átvetette az ülés háttámláján. – Akarod, hogy szétrúgjuk a seggét a nevedben? – Dehogy! Istenem, Joey, meg sem tudnátok tenni. Tanult önvédelmet, hiszen a West Pointra jár. Jenny is találkozott egyszer a magas, széles vállú, afroamerikai fiúval, aki félelmet keltett benne a kopaszra borotvált fejével és katonás megjelenésével. – Mégis hogy gondolta, hogy kikezd egy középiskolás lánnyal? – szólalt meg Rourke. – Ő is csak tizenhét, mint ti, srácok – védte a fiút Nina. – Aha. Mégsem mi csináltunk föl – mérgelődött Joey tanácstalanul. Valami jót akart mondani, de csak egy oldalba vágást kapott érte Rourke-től.

103

– Ez az első éve az akadémián. Különben is, azt mondtam neki, hogy tizennyolc vagyok – vallotta be a kismama. Jenny könnyen el tudta képzelni, hogy Nina becsapta Laurence Jeffriest. Nina, a sötét szemű, mesés alakú szépség szívesen maszkírozta idősebbnek magát a koránál. Becsületére legyen mondva, Laurence azonnal ejtette, mihelyt kiderült, mennyire fiatal. – Ha elmondom neki, és ő ragaszkodik a becsületkódexhez, jelentenie kell a feletteseinek, és akkor kirúgják – tanakodott Nina. – Talán jobb lesz, ha nem szólok. A gondolatra Jenny hátán végigfutott a hideg. – Én egész életemben azt kívántam, bárcsak tudna rólam az apám. Folyton arra gondoltam, mennyire más lenne az életem, ha az anyám elmondta volna neki, hogy terhes. – Persze Jenny nem tudhatta biztosan, mi történt. Talán az apja igenis tud róla, csak nem érdekli, hogy van egy lánya, és fütyül rá. – Miért akarnál másfajta életet? – vetette közbe Rourke. Jó kérdés… Tényleg vicces, hogy Rourke tökéletesnek hiszi az ő életét. – Csak szeretném tudni, milyen is lenne, ez minden. – Akkor most hajtsak egyenesen West Pointba? – kérdezte Rourke Ninát. – Nem, haza kell mennem, át kell gondolnom a dolgot – felelte a lány. Az út hátralévő részében aztán nem is szólt többet, csak lapozgatta a rendelőben kapott ismertetőket. A rádióból épp a Baby, Baby szólt. Nemsokára odaértek az Avalon táblához a fedett fahíd előtt. – Húzódj le, hánynom kell – szólt idegesen Nina. Nagy levegőt vett, és szemmel láthatóan igyekezett leküzdeni a hányingert. – Jól vagy? – kérdezte Jenny, és szintén kiszállt a kocsiból. – Igen. – Nina kivette a táskáját és a brosúrákat. – Innen már gyalog megyek. – Hazaviszlek – ajánlotta Rourke. – Már csak néhány sarok – nyugtatta meg Nina. – Jobb lesz, ha kitisztul a fejem, mielőtt ledobom otthon a bombát. – Hát persze. Nina sápadt volt, de legalább annyira eltökélt. – Srácok, ti vagytok a világon a legjobb barátok. Nem tudom, mit tettem volna nélkületek. Miután Nina elment, Jenny, Joey és Rourke lófrált még egy kicsit a folyónál. Ez volt Avalon egyik legszebb része, ahol a viharvert, régimódi fedett híd átívelt a Schuyler folyón. – Milyen békés itt minden – mondta Joey. – Szerencsés vagy, hogy ilyen helyen élhetsz. – Ugyan! Alig várom, hogy elmehessek innen. – Miért akarnál elmenni innen? – kérdezte Rourke. – Mert ez minden, amit ismerek a világból. Mindig vágytam valami változatosságra. Elutazni valahová, más életet élni, és rájönni, ki vagyok azon túl, hogy „Jenny, a sütödés lány”. Joey mintha megértette volna, de Rourke csodálkozva nézett rá. – Mi bajod van azzal, hogy te vagy Jenny, a sütödés lány? Az emberek szeretik ezt a Jennyt. – Hát, lehet, hogy én nem szeretem. – Jenny felsóhajtott, és csak nézte a sziklákon átcsapó, tiszta vizet. – Ninának és nekem nagy terveink voltak. Gimi után New Yorkba akartunk költözni, munkát akartunk keresni, főiskolára járni… De most, hogy neki gyereke lesz, úgy tűnik, magamra maradtam. Ránézett Joeyra és Rourke-re, akik mindketten jóképűek voltak, és szemmel láthatóan jól érezték magukat a bőrükben. Jenny nem tudta az okát, de úgy érezte, mindent elmondhat nekik. – Ha most elárulok valamit, megígéritek, hogy titok marad? A két fiú összenézett. – Megígérjük – mondták egyszerre. 104

– Amikor Nina kijött ma a rendelőből, és azt mondta, megtartja a babát, volt egy pillanat, amikor… akármilyen őrültség is, de féltékeny lettem. Mármint a babára. Tudom, babát várni ijesztő, főleg ha az ember még maga is gyerek, mégis így éreztem, és ez nem volt szép tőlem. Rourke vállat vont. – Az emberek folyton gondolnak olyasmit, ami nem szép. Baj csak akkor van, ha eszerint is cselekszenek. Ez úgy hangzott, mint egy lazán odavetett mondat, de Jenny gyanította, hogy mélyről jövő tudás rejlik a megjegyzés mögött. – És te mit gondolsz? – kérdezte a fiút. – Arról, hogy Ninának gyereke lesz? – Rourke egy pillanatra összeszorította a száját, aztán megrázta a fejét. – Ahogy ő is mondta, ez az ő döntése. Egyet tudok: nekem sosem lesz gyerekem. – Minden pasi ezt szajkózza – mondta Jenny. – Fogadok, hogy tíz-tizenöt év múlva babakocsit tologatsz, vagy magadon cipeled a kiskölyködet egy babahordozóban. – Rourke aztán nem – szólalt meg Joey. – Jól mondod – bólogatott a barátja. – Vannak emberek, akiknek nem való a család. Jenny gyorsan kapcsolt. – Te most az apádról beszélsz. – Egy szóval sem mondtam. – Nem is kellett. – A lányt megdöbbentette, mekkora különbség van Drayton McKnight szenátor politikusi és magánemberi énje között. El sem akarta hinni, pedig Joey is bizonygatta, hogy a fickó első osztályú gazember odahaza. Ha megjelent a választói előtt a családjával, csodálatosan néztek ki együtt: a komoly közszolga, a gyönyörű feleség és a csinos, rendes fiú. Az eltelt évek alatt azonban Rourke bepillantást engedett néha a fényes felszín mögé. – Én is döntésre jutottam – mondta Rourke. Jenny és Joey előrehajolva figyeltek a szavára. – Szakítani fogok az apámmal. – Mit értesz ezen? – kérdezte Joey. – Önállósítom magam. Apjának nagy tervei voltak vele: a Columbiára vagy a Cornellre fog járni, kitüntetéssel végez, és folytatja a családi hagyományt. Jenny fülének ez nagyszerűen hangzott, de Rourke-nek ezek szerint más volt a véleménye. – Eddig csak arról beszéltél, hogy mit nem akarsz – mutatott rá Jenny. – Nem akarsz gye reket, nem akarsz a Columbiára menni, nem akarsz apád örökébe lépni. De mi az, amit szeretnél? – Vannak elképzeléseim, és az öregem egyiknek sem fog örülni. Egyelőre nem mondhatok többet. – És te, Joey? – kérdezte Jenny, mert észrevette, hogy a fiú nagyon elcsendesedett. – Nekem is megvan a tervem. Belépek a hadseregbe. A lány összevonta a szemöldökét. – A hadseregbe? Újonckiképző tábor meg minden? – Az. Jövő ősszel. Jenny semmit sem tudott a hadseregről, kivéve a lelkesítő jelszavakat hangoztató televíziós toborzásokat, melyek azt ígérték a fiataloknak, hogy tanulhatnak és világot láthatnak, ha belépnek. A lány biztos volt abban, hogy itt valami csapda rejlik. Például hogy olyan veszélyes helyekre is elküldik őket, ahol az ellenség az életükre tör. Odafordult Rourke-höz. – Te mit gondolsz erről? – Azt, hogy csak tegye, amit akar. – És tényleg ezt akarod? – kérdezte a lány Joeyt. A fiú sokáig nézte őt, mielőtt megszólalt. Nem értek egymáshoz, még egymás közelében sem álltak, de Jenny meleg szellő simogatásának érezte a tekintetét. 105

– Igen. Ezt akarom. Meg még sok mást. Szinte tapintható volt Joey rajongása iránta, és Jenny önkéntelenül elmosolyodott. Joey mellett folyton mosolyognia kellett. – Például? – kérdezte, és remélte, a fiú nem veszi ezt sem ugratásnak, sem flörtölésnek. – Komolyan szeretném tudni. – Szeretnék főiskolára menni, ebben segít majd a hadsereg. – Hogyhogy? Azt hittem, utálod az iskolát. – Utálom is, de csak így lehet belőlem valaki. Meg akarok nősülni, és akkor el kell tartanom egy családot. Tudod, az a „boldogan éltek, míg meg nem haltak” mese. – Könyökével megbökte Rourke-öt, majd utánozta barátja hanghordozását. – Egyelőre nem mondhatok többet.

106

Táplálék a léleknek Írta: Jenny Majesky Újrakezdés az alapoktól A nulláról való újrakezdés azt jelenti, hogy mindent, de mindent elölről kell kezdeni, az első startkockából vagy az alapvonalról. Mindenféle előny vagy kedvező kilátás nélkül. Ez egy személyes Ground Zero annak, akit érint. Rögtönözni kell, összeszedni az ember minden maradék erejét, ami ilyen helyzetben lehet, hogy több is, mint az ember gondolná. Amikor sütünk, a rögtönzött dolgok általában kitűnően sikerülnek. Azt teszünk bele, amit épp találunk, azzal fűszerezzük, ami a dobozok fenekén még megmaradt. Például levendulával. Ne felejtsük el, hogy a levendula is fűszernövény! Készítsünk egy nagy adag levendulás cukrot, és mindig tartsuk a kezünk ügyében! Levendulás cukor 1 csésze cukor 1 vaníliarúd félbevágva és feldarabolva 1 evőkanál szárított levendulavirág Fűszerőrlőben vagy kávédarálóban összedarálunk két evőkanál cukrot vaníliával. Beleteszszük egy üvegbe. Ezután finomra daráljuk a levendulát egy evőkanál cukorral. Minden hozzávalót összeöntünk az üvegben, szorosan lezárjuk, és hagyjuk állni legalább öt napig. Rögtönzött keksz levendulás cukorral Hozzávalók: 2 csésze búzaliszt 2 teáskanál sütőpor 1/4 teáskanál szódabikarbóna 1/4 teáskanál só 1/2 csésze vaj (hidegen, apró kockákra vágva) 3/4 csésze író vagy kefir 1 evőkanál olvasztott vaj levendulás cukor a beszóráshoz Előmelegítjük a sütőt 230 fokra. Összekeverjük a száraz hozzávalókat meg a vajat (eldolgozzuk két késsel vagy egy tésztakeverővel, amíg morzsás állagú nem lesz). Belekeverjük az írót, kitesszük a tésztát egy enyhén meglisztezett felületre, majd átgyúrjuk legalább tízszer, vagy amíg sima nem lesz. Kinyújtjuk kb. fél centi vastagra, és pogácsaszaggatóval vagy egy pohárral korongokat szaggatunk belőle. Ebből a mennyiségből körülbelül 12 darab készíthető. A kekszeket sütőlapra tesszük, kétujjnyira egymástól (kizsírozni nem kell), bekenjük az olvasztott vajjal, és megszórjuk a levendulás cukorral. 10-14 percig sütjük, vagy amíg aranybarnára sül. Melegen tálaljuk.

107

15. Jenny még mindig nem tudta elhinni, hogy New Yorkba készül. Ennek egyik oka az volt, hogy számtalan gondot vetett fel a távozása. Ezernyi apró részlettel kellett törődnie, el kellett rendeznie mindent nagyanyja vagyonával, a házzal és a sütödével kapcsolatban. Nem is gondolta, mennyi időt emészt fel csak az új okmányainak, például a születési anyakönyvi kivonatának, a társadalombiztosítási kártyájának, bankkártyájának és más pénzügyi információknak a beszerzése. Idegesítette, hogy olyan emberektől függ, akik nem mutatnak túlzott lelkesedést az ügyei iránt. A sütöde fölötti irodában csinos kupacokba rendezte az elintézendő dolgokat, amitől máris jobban érezte magát, viszont kezdett azon aggódni, hogy a végén még bogaras lesz. Persze tudta jól, hogy nem az, csak halogat. Halogatja a visszamaradt ügyek elintézését, de még a vágyott New York-i utazást is, mert meg akar úszni valamit. De ennek vége, gondolta, azzal felkapta a kabátját meg a retiküljét. Van valami, amit mindenképpen meg kell tennie, és a halogatás nem fogja megkönnyíteni a dolgát. Tizenöt perc múlva bekopogott az Alger-ház ajtaján. Nagy, farmházszerű épület volt, remek kilátással a folyóra. Távolról nagyszerűnek, tekintélyt parancsolónak, sőt hatásvadásznak tűnt, közelről azonban látszott, hogy mállik a festék és a vakolat, az egész ház az elhanyagoltság jeleit mutatja. Talán akkor kezdődött a hanyatlás, amikor Matthew felesége évekkel ezelőtt, hirtelen és minden magyarázat nélkül elment. Ez volt az egyik oka annak, hogy Jenny közel érezte magához Zachet. Mindkettejüket elhagyta az anyja. Amikor senki sem jött ki a kopogásra, Jenny egyszerre érzett csalódottságot és megkönynyebbülést. Haladékot kapott, mégsem kell ma megtennie, amiért jött. Még egy utolsót kopogott, aztán nekifeküdt a csengőnek. Semmi. Nyilván senki sincs itthon, mert már sötétedik, és nem világítanak az ablakok. Mikor sarkon fordult, hogy visszamenjen a kocsihoz, mégis kinyílt a bejárati ajtó. – Jenny? – Zach Alger úgy nézett ki, mintha most kelt volna fel az ágyból. Haja kócos volt, arca kipirult. Jókora, kockás vadászdzsekit viselt. – Valami baj van? Na jó, gondolta Jenny, legyünk túl rajta! – Beszélnem kell veled, Zach. – Jó. Bemehetek a sütödébe… – Most! – Rendben, csak felkapom a csizmám. – Nincs szükséged csizmára. Ha már kijöttem hozzátok, odabent is beszélhetünk. – De… – Fontos. Miután annyira ragaszkodott hozzá, hogy beköltözzön a nagyvárosba, Rourke egy ideje leckéket adott neki önvédelemből. Ezek egyik alapelve volt a magabiztosság. Minden helyzetben úgy kell viselkednie, hogy ő legyen az irányító, és akkor nem fogják kétségbe vonni a kompetenciáját. Jenny próbára tette hát ezt az elvet, határozottan belökte az ajtót, és belépett a házba. Jéghideg volt odabent, léptei a puszta padlón kopogtak. A lány megállt, és egy pillanatra kiesett a magabiztos főnök szerepéből. – Le tudnánk ülni valahol, hogy beszélgessünk? Azaz inkább azt mondd meg, hol tartod a számítógépedet, mert meg akarok mutatni valamit.

108

Zach olyan képet vágott, mint aki menten rosszul lesz. Minden bizonnyal rájött, mi a célja a látogatásnak. – A… hm… számítógépem nem működik. Jenny úgy gondolta, anélkül is meg fogja tudni értetni magát. – Rendben. Akkor csak üljünk le valahol! A fiú megroggyant vállal fordult meg, hogy végigvezesse a sötét folyosón, majd onnan a konyhába, ahová a szürkület gyér fényeit beengedték a függöny nélküli ablakok. A pulton ismerős, fehér süteményesdobozok hevertek. Amikor Zach elkapta Jenny pillantását, azonnal mentegetőzni kezdett. – A selejt volt benne, esküszöm. Csak ilyesmit hozok haza. Nem egészen, gondolta Jenny. Ő volt erkölcsi fölényben, mégis egyre zavartabb lett. Még sosem volt Algerék házában, de megrázkódtatásként érte a lakás állapota. Hideg volt idebent, és a lány alig látott egy-két bútordarabot. Talán csak a női kéz hiányzik, próbálta magyarázni a helyzetet. Persze nem erről volt szó. Még Greg Bellamy is melegen tartotta a házát, és Rourke-nek, a készételen élő agglegénynek is voltak bútorai. – Zach, minden rendben? A fiú rámutatott a két háromlábú székre a pult mellett. – Oda leülhetünk. – Nem feleltél a kérdésemre. Minden rendben? – Persze – mondta a fiú. – Tökéletesen. Jenny elővett a táskájából egy DVD-t, és odamutatta Zach-nek a műanyag tokot. – Ezt akartam megmutatni neked a számítógépen – mondta. Nem látott sehol egy gépet, valószínűleg nem is volt a házban. – De nem fontos megnéznünk. A sütöde biztonsági kamerája készítette. Gyanítom, tudod, mi van rajta. Rémület villant a fiú szemében, aztán látható erőfeszítést tett, hogy összeszedje magát. – Fogalmam sincs, miről beszélsz. – Dehogy nincs, Zach. – Jennynek nehezére esett a beszéd, rettenetesen érezte magát. – Én vagyok az egyetlen, aki látta. Nem nézem meg mindennap, így nem tudhatom, hányszor ismétlődött meg ez a jelenet, de a kamera nem hazudik, Zach. Amikor megláttam, úgy éreztem, mintha behúztak volna egyet. Számtalanszor lejátszotta újra, mert nem hitt a szemének. De nem, Zach mozdulatai nagyon is szándékosak voltak. Először is egy magas állványt tolt a kamera elé, csak azt nem tudta – Jennyn kívül nem tudta senki –, hogy még két másik kamera irányul a pultra. – Segíts nekem, Zach! Szeretném megérteni. A fiú fehér volt, mint a meszelt fal, arcából kivilágított világoskék szeme. Úgy ült ott, mint egy szobor, amely nem mozdul, nem érez. Végül lehorgasztotta a fejét, és beszélni kezdett. – Tönkrementünk – vallotta be. – Mármint az apám és én. De senkinek sem szabad tudni róla. Persze hogy nem, gondolta Jenny keserűen. Matthew Alger büszke ember, és a polgármesterségre pályázik. Mindenre képes, még arra is, hogy feláldozza saját fia biztonságát a látszat fenntartása érdekében. – Ha ez téged vigasztal, szerintem senki sem sejti. – Kérlek, te se szólj senkinek! – könyörgött halkan a fiú. – Megölne, ha megtudná, hogy bárkinek is elmondtam. – Aztán rámutatott a Jenny kezében tartott bizonyítékra. – Vissza akartam tenni, amit elvettem, mihelyt tudom – mondta, aztán összerándult az arca. – El fogod árulni Rourke-nek? A kérdés meglepte Jennyt. Eszébe sem jutott, hogy Rourke kezébe adja ezt az ügyet. – Sosem tennék ilyet. Nem tudom elképzelni sem, mire gondoltál, mikor ezt tetted, Zach, de tudom, hogy kell lennie valami magyarázatnak. Azért jöttem, hogy meghallgassam. 109

Zach a padlót bámulta, pokolian szégyellte magát. Jenny tudta, hogy nem rossz gyerek, csak minden bizonnyal óriási bajban van. – Zach? – biztatta suttogva, hogy fogjon már bele. – Az apám folyton azt mondogatja, hogy van valami terve, és csak legyek türelmes, nemsokára bejön a számítása. Esküszöm, ez minden, amit tudok. Jenny megpróbálta elképzelni, hogyan süllyedhetett Matthew Alger ennyire mélyre. Nem látszott drogosnak vagy alkoholistának, bár sokan ügyesen tudják titkolni az ilyesmit. – Számítógépes szerencsejáték – bökte ki Zach, mintha megérezte volna, min töpreng Jenny. – A rabjává vált. Őrültség, de nem tudja abbahagyni. Ha nyer egy kicsit, a fellegekben jár. Aztán legközelebb elveszíti, amit nyert, meg még annál is többet. Tavaly ősszel kezdődött, és azóta csak egyre rosszabb. Szóval a számítógép nagyon is működik. Ez az egyetlen, amit semmi pénzért nem tenne zaciba vagy adna el. – Sajnálom – sóhajtotta Jenny. Csak halvány fogalma volt erről a jelenségről, de tudta, hogy az ember óriási bajba kerülhet miatta. – Nem tudom, mit mondjak, legfeljebb azt, hogy meg kell győznöd, kérjen segítséget, hogy leküzdje a függőségét. Nem lehet, hogy te kerülj bajba, miközben őt akarod kihúzni belőle. Érted, Zach? – Ő nem tudja, hogy pénzt vettem el a sütödében. De ki kellett fizetnem a gázszámlát valahogy. – Mondok neked valamit. Nézzük át a közüzemi számlákat! Én majd gondoskodom róluk, hogy ne fagyj itthon halálra. – Nem volna szabad… – De igen. Úgyhogy ne vesztegessük az időt vitatkozással! A fiú nagy levegőt vett, aztán szemmel láthatóan kiment belőle a feszültség. Arckifejezése könnyeket csalt Jenny szemébe. Ennek a fiúnak csak arra volt szüksége, hogy valaki megértse, és egy kis együttérzést tanúsítson iránta. – Zach, mikor kerültél kapcsolatba utoljára a mamáddal? – Nem beszélünk – vágta rá a srác. – Neki ott az új élete Kaliforniában, babát vár meg minden. Neki nem fogok beszélni erről. Jenny összeszorította a fogát csalódottságában. – Segíteni szeretnék – mondta –, de ehhez kell az együttműködésed. Először is meg kell ígérned, hogy beszélsz a papáddal, és ráveszed, hogy kérjen segítséget. – Mit gondolsz, eddig sosem próbáltam? – Próbálkozz tovább! Ne add fel, Zach, ne mondj le róla! – Jól van – felelte a fiú fáradt hangon, mint aki jóval idősebb a koránál. – Bár előre tudom, mit fog mondani: már csak egy kis időre van szüksége, az óriási jackpot csak rá vár, aztán megoldódik minden gondunk. – Zach először emelte Jennyre a tekintetét. Rendkívüli látványt nyújtó, halványkék szemébe kiült a tengernyi fájdalom. – Ja, persze…

110

16. Daisyt úgy nevelték, hogy sokat várjon el önmagától, mégis újra meg újra csalódnia kellett magában. Így aztán a sütödében végzett munkája meglepetésként érte. Szívesen és jól csinálta, ami meglepő volt a számára. Ez pedig ráébresztette, hogy talán eddig sem vele volt a baj, hanem inkább azzal, hogy mások elvárásainak nem tudott megfelelni. – Boldognak látszol – mondta neki Zach, aki épp állványokat tolt át a külső helyiségbe, ahonnan majd a furgonba kerülnek. – Az is vagyok – felelte a lány, kilépve a srác után a hidegbe. – Tiszta őrület, de imádok itt mindent. Az illatokat, a többieket, a vásárlókat… Ez egyszerűen fantasztikus. A fiú rávigyorgott. – Igazad van, őrület. – Akkor viszont jófajta. Tudod, az a vicces, hogy volt már sokféle munkám, de mindegyiket utáltam. A régi iskolámban mindig másba kaptunk bele, hogy megismerjük a különféle munkaterületeket. Csakhogy ezek mind „megfelelő” munkaterületek voltak: pénzügyek, közönségszolgálat, sajtókapcsolatok, jog, közigazgatás. Semmi pénzért nem küldtek volna valakit egy sütödébe. Zach lehúzta a furgon redőnyös hátsó ajtaját, és lezárta. Úgy döntöttek, sétával töltik a pihenőidejüket, mert Daisy szeretett volna néhány fényképet készíteni. Mihelyt elindultak, Zach előhúzott egy cigarettát, de Daisy kikapta a kezéből, mielőtt még rágyújthatott volna. – Ezt nem! – Nagyszerű! Szóval te is a dohányzás elleni küzdelem élharcosa vagy? – Nem, egy volt dohányos – ismerte be a lány. – Te? Daisy tudta, mire gondol. Ő volt a megtestesült amerikai álomlány, akiről senki sem feltételezi, hogy képes bármi rosszat tenni. Ezért is tudott megúszni egy sor disznóságot. – Butaság volt. Tudtam, hogy a dohányzás megölhet, viszont azt is, hogy az őrületbe kergethetem vele a szüleimet. – No és, bejött? – kérdezte Zach. – Sikerült az őrületbe kergetned őket? – Nem – nevetett fel keserűen a lány. – Egymást kergették az őrületbe, engem meg észre sem vettek. A válás általában ezt teszi a gyerekekkel, hiába igyekeznek a szülők, hogy elviselhetővé tegyék a számukra. Az igazság az, hogy ha egy házaspár épp a szakítás érzelmi terhével küszködik, háttérbe szorulnak a gyerekek. Megálltak a városi parkban, mely a fekete és a fehér érdekes ellentétét mutatta. A kovácsoltvas korlátok, padok és asztalok, a hinták és a városalapító gránitszobrának feketéje élesen elütött a mindent elborító hótól. Daisy elővette a fényképezőgépét, Zach pedig a cigarettáját, és ezúttal sikerült meggyújtania. Daisy úgy tett, mint akire semmiféle hatással nem volt a mozdulat, pedig el kellett ismernie, hogy Zach határozottan szexi volt így, cigarettával a kezében, a maga rosszfiús módján. – Dőlj neki annak a fának! – kérte Daisy. – Lekaplak. A fiú vállat vont, aztán engedelmeskedett. Kezdett hozzászokni, hogy Daisy állandóan fényképez, és mostanra már fesztelenül viselkedett a kamera előtt. A lány készített még néhány felvételt. Szívesen fotózta Zach érdekes arcát, melynek csontos, szögletes formáit telt ajkak ellensúlyozták és egyenes szőke haj keretezte. A cigarettafüsttől körülvéve ez az arc elevennek és ki tudja miért, de szomorúnak látszott. 111

– Most nagyon olyan vagy, mint a Haragban a világgal főhőse – jegyezte meg Daisy, majd lekapta a fiút profilból, miközben tekintete a távolba meredt, cigarettájából pedig szállt felfelé a füst. – Az meg mi? No, ez megint olyasmi volt, amihez Daisynek hozzá kellett szoknia. Régi iskolájában mindenki értette a klasszikus filmekre vagy regényekre tett utalásokat, míg itt, Avalonban folyton magyarázkodnia kellett. – Régi film egy középosztálybeli tizenévesről, aki ok nélkül lázadt az élete ellen – felelte, és közben belegondolt, mennyire ismerős is ez a helyzet. – Egy láncdohányos tizenévesről. – És te mi miatt szoktál le? – kérdezte Zach. – Valaki miatt, akivel tavaly nyáron futottam össze. – Daisy lehajtotta a fejét, mert önkéntelenül is elmosolyodott. – Julian Gastineaux miatt. – A barátod? – Nem. – Julian ugyan elég jóképű volt ahhoz, hogy boldogan elfogadja a barátjának, de akkoriban egyiküknek sem erre volt szüksége. – Együtt dolgoztunk a Kioga táborban – tette hozzá –, de ő aztán visszament Kaliforniába. Sonnethez hasonlóan Julian is félvér volt, és észbontóan jóképű fiú, de hihetetlenül szomorú volt az élete. Ő és Daisy azóta naponta leveleztek e-mailben, néha naponta kétszer, de néha akár hatszor is. De hogy a barátja lenne… – Minden álma az volt, hogy főiskolára kerüljön, és pilóta lehessen belőle – folytatta. – Szóval ő láttatta be velem, mekkora butaság a dohányzás. Aztán végül szertartásosan elégettem az utolsó doboz cigarettámat, mert rájöttem, hogy egyedül magamnak ártok vele. – Ha most arra számítasz, hogy belelkesedem, és azt mondom, oké, most már értem, és én is abbahagyom, akkor tévedsz. – Nem számítok én semmire, azt csinálsz, amit akarsz. Mindenesetre szép lett volna, ha a cigarettától és a fűtől való megszabadulás igazi fordulópontot hozott volna az életében. Akkor elmondhatta volna, hogy kamaszkori lázadása pozitív cselekedettel ért véget. De nem így történt, mert azok a dolgok sem értek akkor véget, amelyek kiváltották belőle ezt a lázadást. Tudta, nem volt véletlen, hogy aznap feküdt le meggondolatlanul, védekezés nélkül Logan O’Donnell-lel, mikor az anyja bejelentette, hogy a tengerentúlon fog dolgozni egy teljes éven át. – Az apám is dolgozott a táborban – jegyezte meg Zach. – Nem is tudtam. – Ja. Még fiatalkorában. Daisy eltette a fényképezőgépet, és összerázkódott. Amikor Sonnet anyja, Nina Romano megkérdezte tőle, járt-e már orvosnál, úgy érezte magát, mint egy őz az autó reflektorfényében. Döbbent reagálása persze végképp elárulta. Ó, pedig mennyire igyekezett megőrizni a titkát! Akkor azt felelte: „Nem tudom, mire tetszik gondolni.” Nina – azaz bármilyen furcsa is, Romano polgármester asszony – nem firtatta tovább a dolgot. Ehelyett felírt egy nevet és egy telefonszámot egy cédulára, és azt mondta: „Gondolom, mivel új vagy a városban, nem bánod, ha ajánlok egy jó nőgyógyászt.” Mostanra Daisy már annyiszor tárcsázta a számot, hogy kívülről tudta, de mihelyt meghallotta, hogy bejelentkezik a rendelő, azonnal letette a kagylót. Micsoda butaság! Minél tovább halogatja a döntést, annál kevesebb választási lehetősége marad. – Jól vagy? – kérdezte Zach. – Nagyon elsápadtál. – Tényleg? – Valami baj van? Ki tudja, miért, ez a kérdés betette a kaput. Daisy túlságosan régóta játszotta már meg magát. Aki csak ránézett, nem látott mást, mint egy hétköznapi középiskolás lányt, miközben a csinos, sikeres, tipikusan amerikai széplányos külső mögött ott rejlett egy másik, túlfeszített 112

idegzetű szerencsétlen, aki lassacskán elveszítette a józan eszét. Daisy szinte érezte, ahogy szétesik, és minél értetlenebből bámult rá Zach, annál nevetségesebbnek találta a dolgot.

113

Táplálék a léleknek Írta: Jenny Majesky A gyömbér illata A süteménysütés több szempontból is jót tesz a léleknek. A legalapvetőbb jótétemény maga az illat, amely a sütőből árad. A gyömbér és a vaj illata belengi az egész házat, és órákig érezhető még azután is, hogy a sütemény elkészült. Egy csipetnyi Cayenne-bors a gyömbéres süteménybe talán meglepően hangzik, mégis kellemes csípősséget kölcsönöz neki. Gyömbérkenyér narancsos krémsajttöltelékkel Hozzávalók a tésztához: 3/4 csésze puha vaj 3/4 csésze cukor 1 tojás 1 evőkanál őrölt gyömbér 1 teáskanál fahéj 1/4 teáskanál Cayenne-bors 1 és 1/4 csésze liszt 1/4 teáskanál szódabikarbóna 1/4 teáskanál só 1/3 csésze melasz + 3 evőkanál forró víz Hozzávalók a töltelékhez: 1/2 csomag (12 dkg) lágy krémsajt 1/3 csésze porcukor 2 evőkanál narancslé 1 evőkanál cointreau, Grand Marnier vagy triple sec (ízlés szerint) Előmelegítjük a sütőt 180 fokra. Kibélelünk egy 24 x 12 centiméteres, 5 centi magas sütőformát sütőpapírral, bekenjük vajjal vagy olajjal, és meghintjük liszttel. A vajat simára keverjük, majd hozzáadjuk a cukrot és a tojást. Fokozatosan belekeverjük a száraz hozzávalókat, miközben adagoljuk a vizes melaszt is. A keveréket a formába öntjük. A krémsajtot simára keverjük, hozzáadjuk a cukrot, a narancslevet és a cointreau-t. Rákanalazzuk a tésztára, majd egy kés segítségével megkavarjuk a tészta felszínét mindkét irányban, hogy márványos rajzolatot kapjunk. Harminc percig sütjük, vagy amíg a tészta el nem válik a forma oldalától. A sütőpapír szélei segítségével kivesszük a formából, és hagyjuk kihűlni. Keskeny szeletekre vágjuk, a hűtőben tároljuk.

114

17. 1995. június 19. Drága Anya! Ha valaha is felbukkansz még az életemben, rengeteg bepótolnivalód lesz az olvasás terén. Amióta elég nagy lettem ahhoz, hogy írjak, folyamatosan beszámoltam neked az életemről, hátha érdekel, és minden naplómat megőriztem dobozokban a szekrényem mélyén. Mostanra már meglehetősen világos, hogy téged nem érdekel, mi van velem, az írás azonban már szokásommá vált. A középiskolában minden tanárom azt mondta, szépen írok, én pedig azt reméltem, hogy újságírást tanulhatok majd a főiskolán. De erről majd később. Visszalapozva a naplómban látom, mennyi minden megváltozott azóta, hogy utoljára írtam neked. Azt hittem, az érettségi után rengeteg időm lesz az írással foglalkozni, de a dolgok alakulása eltérített a céljaimtól. Elveszítettem nagyapát. Fáj leírva látni ezeket a szavakat a saját kézírásommal. Fáj leírni is. Tudod egyáltalán, hogy meghalt, Anya? Vagy hogy a vége felé nemegyszer engem szólított a neveden? Végül már ki sem javítottam. Gondolom, érted, miért. A nagyi teljesen más lett azóta. Mindenki végtelenül rendes volt hozzá, gyakorlatilag az egész város. Egymást követték a látogatók, és mindenki hozott valamit enni, aztán meg üldögélt egy kicsit velünk. A nagyi először egészen jól viselte, de mikor véget értek a tennivalók meg a részvétnyilvánítások, hirtelen üressé vált számára minden. Még a templomból is magányosan, elveszetten jött haza. Olyan fiatalon házasodtak össze, és olyan sok mindent éltek át együtt! Ráadásul csődbe mentünk, mondtam már? Nagyapa biztosítása és az egészségbiztosítás messze nem fedezte a kiadásainkat. Amikor nagyapa betegsége kiderült, és láttuk, merrefelé haladunk, csődöt jelentettünk, nehogy bepereljenek az adósságainkért, és nyögjük, amíg világ a világ. Ha ki kellene választanom életem három legmegalázóbb pillanatát, ez a csődeljárás, amit végigkínlódtunk a nagyival, mindenképpen közéjük tartozik. Nem mintha bármit rosszul csináltunk volna, de úgy kellett megoldanunk a dolgot, hogy ne kelljen elbocsátani az összes alkalmazottunkat, és bezárni a sütödét. Ezek után bizonyára megérted, hogy túlságosan elfoglalt voltam, és képtelen lettem volna vidám, kellemes dolgokkal megtölteni ezeket a lapokat. Nagyi azt mondja, te sosem aggódtál a pénz miatt, bár szeretted a szép dolgokat. Látszólag sosem érdekeltek a pénzügyek, és úgy tettél, mintha máris itt volna a tejjel-mézzel folyó Kánaán. Legalábbis a nagyi szerint. Még mindig emleget néha, még mindig hiányzol neki. Hogy őszinte legyek, nekem nem. Négyévesen bizonyára imádtalak, de nekem már csak egy árnyék, egy álom maradsz, egy megfoghatatlan valaki, így nem is hiányozhatsz igazán. Amikor Nina kislánya, Sonnet elvesztette a léggömbjét egy felvonuláson, amiatt jobban sírt, mint amikor a dédnagymamája, Giulietta másnap meghalt. Azt hiszem, a gyerekek már csak ilyenek. Két fiút is szeretek egyszerre, mondtam már? Ez egyre rosszabb, mert ők ketten a legjobb barátok: Joey Santini és Rourke McKnight. Mindig csak nyáron vannak itt. Rourke a Kioga táborban dolgozik már évek óta, Joey pedig bevonult katonának, hogy pénzt keressen a főiskolára, de idén nyáron szabadságot kapott, mert a papáját autóbaleset érte, és lassan lábadozik. Hétvégenként és ünnepnapokon Joey is feljön dolgozni a táborba. Mihelyt a papája meggyógyul, ismét jelentkezik szolgálatra, mert orvos akar lenni, és minden pénzre szüksége van

115

a tanulmányaihoz. Ezúttal azt tervezi, hogy kommandósnak áll, ami úgy tudom, az egyik legtitkosabb és legveszélyesebb dolog a hadseregben. Kedvelem Joeyt, mert életvidám és megnevettet, ráadásul a hadsereg igazi izompacsirtát csinált belőle. Rourke már eleve az volt. Erős, okos, és néha már attól megszédülök, ha csak ránézek. Egyszerűen nem tudok választani közülük. Na jó, hazudtam. Rourke-öt választanám. Copfos kislány korom óta odavagyok érte. Ő nagyon komoly, és van egy rémes apja, akivel a középiskola óta nem beszél. Azóta, hogy nem volt hajlandó a „megfelelő” előkelő főiskolára menni, hanem Stony Brookban iratkozott be egy rendőrtiszti főiskolára. Egyszerűen lenyűgöz ez a fiú, ő a legvonzóbb férfi, akit valaha ismertem. Ennek ellenére semmi sem történt még köztünk. Van egy ki nem mondott megállapodásunk, hogy csak barátok maradunk. Ez az egyetlen módja annak, hogy mindkettejükkel működjön a kapcsolat. Én kordában tartom az érzéseimet Rourke iránt, és belemegyek a játékba. Nagyi gyakran mondogatja, hogy az olyan emberek, mint a McKnightok és a Majeskyk, jobb, ha nem keverednek. Ráadásul Rourke úgy tartja, nem tisztességes ugyanazt a lányt szeretni, akit a legjobb barátja is magának akar, ezért sportot űz abból, hogy mindenféle más lányokkal jár. Nem mintha bármelyikük is megkérdezett volna engem erről a dologról. Néha azt kívánom, bárcsak mélyebben éreznék Joey iránt. Szeretem ugyan, de inkább csak mint barátot, és nem mint egy fiút. De talán mindegy is, mert Rourke főiskolára jár, Joey pedig ismét elutazik, mihelyt vége a nyárnak. Ami engem illet… nos, nekem a nagyi mellett kell maradnom, nehogy úgy érezze, hogy mindenki elhagyta, akit valaha szeretett. A hagyományos július negyedikei parádé után hatalmas pikniket rendeztek a megyei parkban, a folyónál. Mihelyt sötétedni kezdett, mindenki elindult a hegyre a Kioga tábor felé, ahol a tűzijátékot szokták rendezni a Juhar-tó fölött. A tábor vezetői meghívták az egész várost. Jenny és Nina együtt ment kocsival, Sonnet hátul utazott a gyerekülésben. – Az első tűzijátéka – jegyezte meg Nina. – Gondolod, hogy félni fog? – Ő semmitől sem fél – nézett a kislányra Jenny félig hátrafordulva. A pici édes volt, mint egy játék baba a piros-fehérkék rugdalózójában, és örömében tapsikolt az apró kezével. Már szobatiszta volt, de Nina á biztonság kedvéért magával hozta a pelenkázótáskát. A táborba érve beállt a kavicsos parkolóba. – Mit mondott Rourke és Joey, hol találkozunk? – kérdezte. – A főépületnél – felelte Jenny a hatalmas faházra mutatva. Máris észrevette a fiúkat a tábor jelvényével díszített szürke egyentrikóban. Rourke látványa most is megdobogtatta a szívét, mint mindig, és ugyanúgy elnyomta magában az érzést, mint máskor. Tudta, hogy ez is a felnőttélethez tartozik, de azt hitte, a nagyapja elvesztése és a csődeljárás után már gyerekjáték lesz elkerülni, hogy beleszeressen egy fiúba. Csakhogy nem volt az. Ha csupán ránézett Rourke-re, olyan fájdalmat érzett, hogy alig kapott levegőt. – Majd én viszem – nyújtotta a karját Sonnetért. Amellett, hogy öröm volt cipelni, a pici lány pajzsként is szolgált Jennynek, hogy képes legyen távolságot tartani a fiúktól. Vele ellentétben azonban Sonnet nem palástolta az érzelmeit. Elég volt egyetlen pillantást vetnie Joey Santinire, már sikított is az örömtől. Az első pillanattól kezdve eldöntötte, hogy ő élete nagy szerelme. Bár szomorú volt, hogy apa nélkül kellett cseperednie, ennek is megvoltak a maga előnyei. Rengeteg ember volt a környezetében, akik imádták. És egy gyereknek végül is az a lényeg, hogy szeressék, mindegy, kinek a génjeit hordozza. A legtöbb fiatalemberhez hasonlóan mind Joey, mind Rourke ugyanolyan félve és óvatosan tekintett a kisgyerekre, mint mondjuk egy mokaszinkígyóra. Sonnet pedig a legtöbb totyogóshoz hasonlóan mit sem törődött ezzel. Addig visítozott és tekergett Jenny kezében, amíg az át nem adta Joeynak. A fiú lenézett a pici, dióbarna arcra. – Egyetlen visítás, és visszaadlak. 116

– Íííí! – incselkedett a kislány huncut vigyorral. Amint a két fiú elindult a partra a vendégeivel, Rourke kissé lemaradt, mintha Joey valami veszélyes anyagot cipelt volna a kezében. Már sötétedett, és az emberek a tábortüzek körül gyülekeztek végig a tóparton. Nyársra szúrt mályvacukrot sütögettek, és csillagszórókat gyújtottak, melyeket a gyerekek fáradhatatlanul forgattak körbe-körbe vagy nyolcas alakban. Mikor besötétedett, a tó közepén lévő szigetről megkezdődött a tűzijáték. A színpompás, szétrobbanó csillagok visszatükröződtek a csendes vízen, s minden egyes alakzatot a közönség álmélkodó kiáltásai kísértek. Sonnet imádta a tűzijátékot. Tapsikolt hozzá, és kacarászott minden robbanásnál. De a legtöbb totyogóshoz hasonlóan ő is hamar megunta, inkább úszni szeretett volna a tóban. – Nem jó ötlet – mondta Nina. – Nincs nálunk fürdőruha, és már amúgy is sötét van. – Mama! – könyörgött Sonnet, cérnavékony hangocskája közelgő hisztirohamot ígért. – Menjünk inkább sétálni! – javasolta az anyja, és felpattant. A négy fiatal és a baba kivált a tömegből, és Rourke zseblámpával világította meg előttük a tóparti ösvényt. Elmentek a csónakház, majd a személyzet szórakozóhelye mellett, ahol a dolgozók és a felügyelők szoktak gyülekezni, miután a táborlakók aludni tértek. – Hová mész, Rourke? – kiáltott feléjük egy kacér női hang. A fiú léptei felgyorsultak, ez volt az egyedüli jele, hogy meghallotta. – Ez mi? – kérdezte Nina egy magányosan álló, hatalmas épületre mutatva, jóval a személyzet házikóin túl. – Itt lakik a gondnok télen – magyarázta Joey. – Most üres, bemehetünk megnézni. – Lehet, hogy be van zárva – vetette fel Rourke. – Minden bizonnyal – értett egyet Joey. – Viszont van hozzá kulcsom. Gyönyörű, régi gerendaház volt, csak a levegő lett benne dohos, áporodott a hosszú bezártságtól. Lehántott fatörzsekből készült bútorokkal és tábori emléktárgyakkal zsúfolták tele. Eredetileg a tábor tulajdonosainak a lakóháza volt, most pedig a Bellamy család használta a szezonon kívül üdülőnek és vendégháznak. Joey kinyitotta a hűtőt, de üres volt. Sonnet körbeszaladgált, felfedezett magának mindent, és kiszolgálta magát a játékokból, melyek egy felhajtható tetejű pad belsejében lapultak. Aztán megállt a terméskő kandalló fölé függesztett jávorszarvas-trófeával szemben, és hirtelen elcsendesedett. – Ne félj, nem fog bántani – nyugtatta meg Joey, majd felemelte a gyereket, hogy megnézhesse közelebbről az állatot, de ugyanazzal a lendülettel le is tette, mintha a kicsi megégette volna a kezét. – Jézusom, mi ez a bűz? – Púztam – világosította fel Sonnet, bár ez csak a fele volt az igazságnak. – Jézusom! – hajtogatta Joey. – Könnybe lábad tőle a szemem. Mintha azt mondtad volna, hogy szobatiszta – nézett vádlón Ninára. – Már majdnem. A rossz hír pedig az, hogy a pelenkástáska a kocsiban maradt – felelte a lány. Sonnet elkezdett zokogni, mint akinek megszakadt a szíve. Úgy döntöttek, Joey visszakíséri Nináékat a kocsihoz, Rourke és Jenny pedig elrakja a játékokat, melyeket Sonnet elővett magának. Jenny kinyitott egy ablakot, hogy kiszellőztessen, és akárhogy próbálta visszatartani, végül kirobbant belőle a nevetés Rourke rémülten fintorgó arca láttán. – Gondolod, hogy ez olyan vicces? – morgott a fiú. – Nem, csak a reagálásod az. Ez nem mérges gáz, Rourke. – Ilyen gyerekeket kellene bevinni a gimibe egészségtanórára. Menten csökkenne a születési arány. Jenny összeszedte egy kártyacsomag lapjait, melyeket a kislány széjjelszórt. – Azért nem olyan nagy ügy. – Neked talán nem. 117

– Na jó, a pelenkacsere nekem sem a kedvenc elfoglaltságom. – Jenny közben arra gondolt, milyen fantasztikusan viselkedett Nina rögtön az első pillanattól. A pelenkacsere a gyerekkel járó hatalmas felelősségnek csak egy apró szelete, Nina pedig fiatal kora ellenére végtelen türelemmel és szeretettel gondozta a kislányát. – A nagyapám fel szokott járni ide télen – mondta aztán, amint megtalált és végiglapozott egy régi fényképalbumot, melyben még fekete lapokra voltak ragasztva a képek. Megállt egy oldalnál, ahol a nagyapja mosolygott kedvesen egy fotóról a kikötői stégen. – Ő és Mr. Bellamy szerettek a befagyott tavon horgászni. – Megérintette az arcot a képen, és akkora szomorúság fogta el, hogy szinte fizikai fájdalmat érzett. – Sajnálom – mondta Rourke. Mint sokan mások, ő is bajban volt, ha az együttérzését akarta kifejezni. – Semmi baj – felelte a lány vékony, bizonytalan hangon, és óvatosan becsukta az albumot. – Csak… annyira hiányzik. Aztán hirtelen – később fel sem tudta idézni, hogyan történt – Rourke karjában találta magát, és hatalmas megkönnyebbülést, vigasztalást érzett, amint ő is szorosan átölelte a fiút. A következő pillanatban pedig már csókolóztak. Végre csoda történt! Jenny már százezerszer elképzelte magában ezt a csókot, ezt a hosszú, forró csókot, amelytől megállt a világ, s amelyben már nem is reménykedett, bár évről évre nőtt közöttük a feszültség, és egyre közelebb jött ez a pillanat. Jenny lángra gyúlt, és életében először elöntötte az elragadtatás. Ó, mennyire várt már erre, és most még jobb volt, mint ahogy valaha is elképzelte. Ez volt a tökéletes pillanat, és azt kívánta, bárcsak sose érjen véget. Aztán mikor egy másodpercre elvált az ajkuk, hogy levegőt vegyenek, merészen becsúsztatta a kezét Rourke pólója alá. A fiú felszisszent, mintha fájdalmat okozott volna az érintése. Az ablakon beszűrődő holdfény megcsillant az arcán húzódó halvány sebhelyen, Jenny pedig rádöbbent, hogy ez után a csók után egyetlen másik sem lehet többé a számára tökéletes. – Rourke… – Sajnálom – húzódott el tőle a fiú. – Nem kellett volna… Nem fog többé előfordulni. De én akarom! – jajdult fel magában Jenny. Rourke újabb csókjaira vágyott, és mindenre, ami utánuk következik. – Mennünk kell – mondta a fiú. – Már biztosan várnak ránk. Elindult az ajtó felé, és vissza sem nézett, hogy Jenny követi-e. Aztán megállt, és udvariasan kitárta előtte. Jenny szikrázó szemmel meredt rá. Teste még mindig lángokban égett, és szörnyen fájt neki az elutasítás. Rourke viszonozta a pillantását, de nem mozdult az ajtóból. Jenny még egyszer körülnézett a helyiségben, majd felemelt fejjel kiment a házból, le a lépcsőn, és csak ment tovább, meg sem várva, hogy Rourke bezárja az ajtót. A fiú utolérte, és nagy léptekkel haladt mellette, mintha legszívesebben lehagyná. A tűzijáték már befejeződött, és magasan állt a hold, ők ketten pedig elérték a tóparti ösvényt, és siettek rajta visszafelé. – Te haragszol rám – jelentette ki vádlón Jenny. Semmi értelme sem lett volna úgy tenni, mintha mi sem történt volna. – Nem haragszom. – De igen. Ne is tagadd, látom. Nem szólsz hozzám, és ráncolod a homlokodat. Rourke megállt, és nagyot sóhajtott. – Nem ráncolom, és nem haragszom rád. – Hazudós! – Na jó, most már tényleg haragszom. – Látod? Igazam volt. Akkor most légy szíves, mondd meg, hogy miért! – Azért, mert hazudósnak neveztél. – Úgy értem, előtte.

118

– Előtte…? Ez butaság. Nem vagyok hajlandó még egyszer elmondani. – Zsebre dugta a kezét, és szigorú tekintettel nézett a lányra. Arcára a holdfény mély barázdákat rajzolt. – Nem azért haragszol, mert megcsókoltál, hanem azért, mert jólesett – elemezte ki a helyzetet Jenny. – Szeretem a lányokat, szeretek csókolózni. Na és? Különben is, ha ennyire jól tudsz mindent, minek beszélsz róla annyit? – Mert megpróbálom megérteni, Rourke. – Nem túl bonyolult. Jenny lesütötte a szemét. – Joeyról van szó, igaz? – kérdezte halkan. – Nyár eleje óta azon töri a fejét, hogyan hívjon el randira. Jenny tudta ezt, valahogy megérezte. – Talán nem is akarom, hogy elhívjon. – Miért ne akarnád? Nagyszerű srác. – Talán mert valaki mást jobban kedvelek – csúszott ki Jenny száján az elsuttogott vallomás. Rourke szigorú pillantást vetett rá. A hold fénye még nagyobbá, még fenyegetőbbé tette az alakját. – Hát ne tedd! – Nagyszerű! Köszönöm a jó tanácsot! – burkolta Jenny gúnyba a fájdalmát. Lehetetlen helyzet volt ez, minden létező szempontból. Egyik fiúval sem lehetett volna együtt anélkül, hogy megbántaná a másikat. Bár talán ez nem is volt teljesen igaz, hisz a jelek szerint Rourkeöt nem lehet megbántani. Magára öltött egy vastag páncélt, mely megvédte az érzelmek ellen, és a kegyetlen apja mellett töltött évek ráégették a lelkére. Ő tudta, hogyan védje meg magát, Joey azonban nem. Még kétévnyi katonaság után sem. Az édes, érzékeny Joey meg sem próbált védekezni. – Mi tartott ilyen sokáig? – kiáltott oda nekik vidáman a személyzet pavilonja elől, ahol már javában tartott a buli. – Semmi – felelte Jenny, bár alig tudott megszólalni, mert fojtogatták a könnyek. Lehajtotta a fejét, hogy az arcát ne lehessen látni. Ha Joeynak alkalma adódna alaposan szemügyre venni, bizonyára rájönne, hogy épp most kapott egy olyan csókot, amelytől a mennyekbe repült. – Nina hová lett? – Hazavitte Sonnetet. Azt mondtam neki, téged majd később mi hazaviszünk. Remek! Nina cserbenhagyta, és most kénytelen itt tölteni az este hátralévő részét. – Menjünk be! – dünnyögte Rourke. Ő is kerülte Joey tekintetét. Jenny csak kevés bulin vett részt a táborban. Rendszerint nagy ivászatból álltak, dübörgő zene közepette. A félhomályban alig lehetett látni, három lány mégis azonnal észrevette Rourke-öt, és körüldongta, mint a rajongók egy híres rocksztárt. A fiú Jenny szeme előtt változott át egy másik emberré. Behízelgő, szándékoltan szexi mosolyt villantott a lányokra, és könnyed mozdulattal karolta át az egyiket, hogy maga után húzza a táncparkettre. A kiválasztott lány rövid szoknyát és olyan szűk felsőt viselt, hogy kilátszott alóla a melltartója. A sértettség és a zavar kiülhetett Jenny arcára, mert Joey odament hozzá, és megérintette a karját. – Gyere, menjünk ki! Ahogy kilépett a teremből, Jenny még visszanézett a válla fölött, és látta, hogy Rourke figyeli, mintha meg akarna győződni róla, hogy tanúja volt annak, amit csinál. De mit is csinál tulajdonképpen? Arról próbálja meggyőzni, hogy nem ő a megfelelő férfi a számára? Hogy hiba őt szeretni? Ha ez volt a célja, hát sikerrel járt. Most boldog lehet. – Ne aggódj Rourke miatt! – mondta Joey. – Néha minden ok nélkül úgy viselkedik, mint egy bunkó. 119

Ó, most az egyszer nagyon is van oka rá, gondolta a lány. Én szolgáltattam. – Tudod, nem könnyű neki. Azok után, ahogy felnőtt – tette hozzá Joey. Jenny önkéntelenül is elmosolyodott. Joey, úgy tűnik, mindenkiről csak jót képes feltételezni. Mennyivel egyszerűbb lenne az élet, ha ő és Joey… De rá tudja-e az ember beszélni magát, hogy szeressen valakit, csak mert az illető annyira jónak látszik, annyira megfelelőnek? Jenny mindent megtett ennek érdekében. Ha Joey moziba hívta, készségesen elfogadta a meghívást. Ő is meghívta magukhoz a fiút, és ellágyultan figyelte, milyen jól kijön a nagyanyjával. Egy agyvérzéssorozat ugyan nagy csapást mért a nagyira, de Joey könnyedén vette az akadályt. Nem próbált hangosabban beszélni hozzá, mintha süket lenne (mert nem is volt az), és úgy sem, mintha gyengeelméjű volna (mert az sem volt). Ehelyett tisztelettel bánt vele, hogy az idős asszony megőrizhesse a méltóságát, és valahányszor megjelent náluk, a nagyi boldogabb volt, mint valaha. Jenny pedig attól volt boldog, hogy Joey úgy kezeli őt, mintha a saját nagyanyja volna. Egy hétvégén még Bruno Santini is eljött látogatóba. A vele töltött idő segített a lánynak megérteni, miért olyan Joey, amilyen. Azért, mert szeretetteljes, elfogadó légkörben nőtt fel. A férfi felnőtt fiát nem titkolt szeretettel és büszkeséggel kezelte, és nem habozott kiterjeszteni a belőle áradó szeretetet Jennyre és a nagyanyjára. – Te vagy a legcsinosabb lány, akit Joey valaha bemutatott – mondta Jennynek. – Papa, ő az egyetlen lány, akit valaha bemutattam neked – pontosított Joey. Augusztusban, amikor olyan nagy volt a hőség, hogy még a tücsköknek sem volt kedvük zenélni, Joey kiakasztott egy kétszemélyes hintát az elülső tornácra, és ott szokott üldögélni Jennyvel késő estig, lassan himbálózva, várva egy kósza éjjeli szellőt. Jenny kezdte elfogadni, hogy ő már sosem fog elmenni ebből a házból. Miután a nagyapja meghalt, még kitartott az álma mellett, de mikor a nagyi megkapta az első agyvérzését, tudta, hogy mindennek vége. Itt marad és annyi. Nagyinak szüksége van rá. Jó társaság voltak egymás számára, és kihozták a helyzetből a lehető legjobbat. Mivel a nagyi már nem tudott felmenni az emeletre, a földszinti dolgozószobát alakították át neki, Jennynek pedig ottmaradt az egész emelet. Néha játékból úgy tett, mintha egy tetőtéri luxuslakás lenne a New York-i Sohóban, de mihelyt rázendítettek a tücskök, vagy felüvöltött egy prérifarkas, eszébe jutott, hogy ez mégiscsak Avalon. – Annyira kellemes itt – szólalt meg Joey, átkarolva Jenny vállát. A lányt megmosolyogtatta a helyzet iróniája. – Szerintem is. – Szörnyen fogsz hiányozni – mondta a fiú lágyan. – Félsz? – kérdezte Jenny. – Inkább csak ideges vagyok. De hogy félek-e? – mosolyodott el. – Tudom, hogy ez a megbízatás nehezebb lesz, mert most már kommandós leszek, de ez nem ijeszt meg. – Mosolya hirtelen elhalványodott. – De… téged itthagyni… Ez az, ami megijeszt. – Miért kellene hogy megijesszen? – Mert most minden olyan jó, és nem szeretném, ha valaha is megváltozna. Jenny nem felelt azonnal, mélyet lélegzett a nehéz, forró levegőből. – Minden megváltozik egyszer. Ezt te is ugyanúgy tudod, mint én. – De ha együtt lennénk, együtt változnánk, együtt fejlődnénk. Persze tudom, hogy ez butaság – nevetett Joey némi öniróniával. – Még az is lehet, hogy elmész a nagyvárosba, és mire visszajövök, meg sem ismerlek. Jenny is nevetett, bár zavarta a fiú megjegyzése. – Nem megyek én sehová, a nagyinak szüksége van rám. Ezt meg kell értened, Joey. Én őt sosem hagyom el. A fiú előrehajolt, és homlokon csókolta a lányt. 120

– Szerencséje van, hogy itt vagy neki te. Ahogy nekem is. Ebben a pillanatban inkább Jenny érezte magát szerencsésnek. Aznap éjjel már csaknem teljesen kerek volt a hold, és ezüstös fénye rávetült az arcra, mely időközben oly drága lett neki. Micsoda ajándék, hogy egy ilyen fiú lépett az életébe, aki feltétel nélkül szereti, és akinek az a legnagyobb baja, hogy el kell válnia tőle. Abban a néhány hétben, ami az augusztusból még hátravolt, Rourke a háttérből figyelte, ahogy Joey és Jenny egyre közelebb kerül egymáshoz. Megpróbált örülni a boldogságuknak, de hiába, így inkább úgy tett, mintha egyáltalán nem érdekelné. Hol ezzel, hol azzal a lánnyal szűrte össze a levet a táborból, túl sokat ivott, túl keveset aludt, és messze elkerülte a legjobb barátját. Aztán végre vége lett a nyárnak, és Rourke kezdte számolni a napokat, amikor elválnak hármuk útjai. A szeptember elseje előtti héten megtartották a tábori dolgozók hagyományos napját, amikor a legváltozatosabb versenyszámokban mérték össze az erejüket a táborozók biztatásától kísérve. Rourke teniszben versenyzett, és könnyedén megnyerte az elődöntőket. A döntőben aztán Joeyval került szembe. Nagyszerű, gondolta. A legjobb barátja ellen fog küzdeni a kupáért. Tovább súlyosbította a helyzetet, hogy Jenny is eljött megnézni a döntőt. Rourke látta, amint Ninával letelepedett a nyitott lelátón. Széles karimájú kalapot viselt, és egy üveg üdítőt iszogatott. A fiú még innen messziről is hallotta a nevetését. Az első szervája után már tudta, hogy ez a mérkőzés büntető hadjárattá válik. Minden ütés egy Joeynak szánt büntetés lesz, ami kész őrültség, hiszen Joey a legjobb barátja, aki ráadásul szintén jó játékos, hiszen együtt tanultak teniszezni, együtt jártak gyakorolni egész gyerek- és ifjúkorukban. Csakhogy Joeyé lett a lány, neki meg nem maradt más, mint a puszta indulat és a tenisztudása, amit most kíméletlenül ki is használt. Totális háború zajlott a küzdőtéren. Addig hajtotta Joeyt ide-oda a pálya minden pontján, amíg barátjáról már patakokban folyt a víz, átitatva az egész ruháját. Rourke két szettet is megnyert egymás után, a hálóhoz csalogatta Joeyt, aztán átemelte a feje fölött a labdát. Végül kezet fogtak a háló fölött, de Rourke még csak rá sem nézett Joeyra. Átvette a trófeát, egy ezüstözött kupát, de míg ő ott állt vele a dobogón, Joey elsétált a lánnyal. Rourke meglepetésére a tábor tulajdonosának legidősebb fia, Philip Bellamy lépett oda hozzá gratulálni. Rourke rögtön gyanakodni kezdett. – Egyszer én is elnyertem ezt a kupát – jegyezte meg a férfi. – Még 1977-ben. – Hát… nagy megtiszteltetés, uram. Mr. Bellamy Joey felé nézett, aki az árnyékban állt Jenny-vel. A lány levette a szalmakalapját, Joey nyakában egy törülköző lógott, és komoly arccal beszélt Jennyhez. – Ki az ott? – kérdezte Mr. Bellamy. – A lány az ellenfeleddel. Rourke vállat vont, mintha nem érdekelné. – Csak egy lány. Jennynek hívják, azt hiszem. Miért kérdezi? – Emlékeztet valakire. Valakire, akit régen ismertem. – Philip Rourke felé fordította a tekintetét. – Valakire, akire úgy szoktam nézni, ahogy te most őrá. – Én nem… – Persze hogy nem – mondta a férfi megértően. – Én akkor elkövettem azt a hibát, hogy harc nélkül elengedtem a lányt. A mai napig bánom. Bár még önmagának sem volt hajlandó elismerni, ez a megjegyzés bogarat tett Rourke fülébe. Mondd meg neki, szólalt meg egy hang a fejében. Mondd meg neki az igazat, mert az igazsággal nem lehet senkit megbántani. Mondd meg, mielőtt elillan az alkalom! A nyár végén Joeynak mennie kellett a kommandóskiképzés első állomására, a georgiabeli Fort Benningbe. Még a tábor záróünnepségét sem várhatta meg. Jenny tudta, hogy legalább nyolc hétig nem fogja látni, de lehet, hogy még tovább. A fiú felhívta a tábor nyilvános tele121

fonjáról azzal, hogy kérdezni akar tőle valamit, és valamit mondani is szeretne. Jenny gyanította, mire gondol, és nem igazán tudta, mit is érez ezzel kapcsolatban. Amikor a fiú eljött elbúcsúzni, kimondhatatlanul idegesen fogadta. – Kikísérlek az állomásra – mondta, amikor találkoztak a sütöde hátsó ajtajánál. Joey a vállára vette az utazótáskáját, szabad kezével pedig átkarolta a lányt. A nyár folyamán megnőtt sűrű, hullámos, fekete haja, de még mindig katonához méltóan izmos volt, és erőt sugárzott. – Még mindig nem tudlak elképzelni kommandósnak. – Apám is ezt mondja. – Te túl… békés ember vagy ehhez. Túl kedves. – Azt hiszem, elsőre ezért is osztottak be protokollszolgálatra Washingtonba. De ezúttal készen állok valami másra – mondta. – Igazi bevetésre. – El sem hiszem, hogy emberölésre fognak kiképezni. – Sok mindenre ki fognak képezni – mondta Joey. – Többek között a túlélésre és a hazám szolgálatára. Jenny máris megbánta, amit mondott. Joey mindezt azért teszi, hogy tanulhasson, hogy megalapozza a jövőjét. Nem volt joga megkérdőjelezni a döntését. – Tudom, és sajnálom. Nagyszerű kommandós leszel. – Jó érzés tudni, hogy valaki ezt gondolja rólam. Majd eszembe jut, ha kegyelemért könyörgök a kiképzés során. – Joey megállt egy pad mellett az állomás bejáratánál. – Várnál egy pillanatig? Csodálatosan gondozott parkban álltak, melyet kifejezetten azért tartottak ennyire rendben, hogy jó benyomást tegyen az Avalonba érkezőkre. Magas szilfák és juharfák képeztek diadalívet a rajta átvezető, virágágyaktól szegélyezett sétány fölött. A dáliák és a szarkalábak mostanra már majdnem mind elvirágoztak, néhány száraz levelet kergetett a szellő, emlékeztetve az arra járókat, hogy mindjárt itt az ősz. Fejük fölött kis csapat varjú körözött, aztán nagy zajjal sorban letelepedtek az egyik fára. – Kérdeznem kell tőled valamit – tette le Joey a táskáját. Jenny megállt és körülnézett, bár nem igazán tudta, mit keres. Csak a várost látta maga előtt, ahol leélte egész eddigi életét, a boltokat, a kirakatokat és néhány csoport turistát, akik a főtéren sétáltak. Aztán szembefordult Joeyval. Feltűnően eleven, érzelmekkel teli volt a tekintete, s Jenny meglátott benne valamit, amitől képtelen volt menekülni, még ha akart volna is: mélységes szerelmet. Joey szereti őt. Jenny már észrevette ezt abból, ahogy felcsillant a szeme, amikor ránézett, abból, ahogy gyengéden rámosolygott úgy, ahogy senki másra. – Feleségül akarlak venni téged, Jenny – jelentette ki a fiú minden bevezető nélkül. Feleségül venni? Jenny szája kiszáradt, a torka összeszorult. Képtelen volt megszólalni. Joey talán nem ezt a reakciót várta. Közben a lányban százféle érzelem kavargott. Ujjongó büszkeség, hogy van valaki, aki nem fél kimondani, hogy vele akarja leélni az életét, ugyanakkor félelem is, hiszen épp most bízta rá valaki a szívét. Joeyt láthatóan nem zavarta, hogy Jenny nem felelt. Belenyúlt farmerja zsebébe, és elővett egy kis dobozt, rajta a Palmquist ékszerbolt emblémája. – Tudom, hogy most azonnal nem tehetünk semmit, de azért ezt elhoztam neked – mondta imádni való, szégyenlős mosollyal az ajkán, majd kinyitotta a dobozt, hogy megmutassa a lánynak a finom, keskeny aranygyűrűt, közepén egy apró gyémánttal. – Ennél nagyobbat nem engedhettem meg magamnak, de azért remélem, tetszik. – Tetszik, Joey. Én… A fiú ekkor lehajolt, és megcsókolta Jennyt, s a lány biztonságban érezte magát a karjában, mint akit ezentúl semmi baj nem érhet. Ekkor már hallani lehetett az észak felől közeledő vonat zaját, mely nemsokára sziszegve megállt, és felharsant egy füttyjel. A varjak ijedten felrebbentek, fekete szárnyak árnyékolták be a két fiatal fölött az eget. 122

– Tudom, hogy fiatalok vagyunk még – suttogta Joey –, de biztos vagyok magamban és abban is, hogy kettőnknek sikerülni fog. Két év, azaz huszonnégy hónap, és letelik a katonaság. Itt fogunk élni Avalonban, innen be tudok járni az állami főiskolára. Nem kell elhagynod a nagymamádat. Erre Jenny már elmosolyodott. – A nagyi imád téged. Ha ezt meghallja, egyenesen szentté fog avatni. – Nem vagyok szent – mondta Joey, és közben felhúzta Jenny ujjára a gyűrűt. – Ezt nézd meg! Tökéletesen illik rád. A lány lenézett a kezére, ahol megcsillant a gyémánt. – Valóban. Tényleg tökéletes. De két év nagy idő… – Én már jóval régebben szeretlek – felelte a fiú. – Két év hamar elszáll. Ez a döntés nem egyik napról a másikra született. Azóta gondolok rá, hogy veled akarok élni, amióta csak ismerlek, Jenny. – Én nem – vallotta be a lány. – Tudom. – Joey magához húzta kedvesét, aki érezte a mellkasán, milyen mély lélegzetet vett. – Arra kérlek, ugorj velem együtt a sötétbe! Bízz a szerelmemben, bízz benne, hogy ez a kapcsolat működni fog! – Beszállás! – hallatszott az állomás külső falára szerelt, rekedt hangosbeszélőből a figyelmeztetés. – Első figyelmeztetés a dél felé tartó vonat utasainak. Jenny lehunyta a szemét, és elképzelte magát egy sötét szakadék szélén imbolyogva, amint a sorsdöntő ugrásra készül. Akarata ellenére Rourke arca jelent meg előtte. Hát persze hogy Rourke-re gondol, hisz ő az egyetlen, aki befolyásolni tudná a döntését ebben a pillanatban. Ha mondana egy szót, vagy adna egy jelet, hogy mit érez iránta, az megváltoztatna most mindent. A tűzijáték éjszakája óta azonban távol tartotta magát Jennytől, sőt úgy tűnt, mintha fitogtatná előtte, hány lánnyal randevúzik. Jenny hirtelen rádöbbent, ez az a jel, amire várt. Nem ezt akarta ugyan látni, de Rourke világosan az értésére adta, hová helyezi őt a sorban. Joey két kezébe fogta Jenny arcát, és nyilván észrevette szemében a könnyeket. – Minden rendben lesz – suttogta félreértve, amit látott. – Mire kettőt pislogsz, már vissza is jöttem. Itt fogunk élni, és gondoskodunk a nagymamádról, ameddig csak szüksége lesz ránk, esküszöm. Jenny nem tudta, mit mondjon. Lenyűgözte ez a gyengéd tekintet, ez a jóság. És ami a legfontosabb, Joey soha, de soha nem fogja összetörni a szívét. Ő lesz a tökéletes társ a számára: hűséges, szerető és odaadó. – Utolsó figyelmeztetés. Tessék beszállni! – recsegte a hangszóró. – Mennem kell – mondta Joey. Megfogta Jenny bal kezét, csókot nyomott a tenyerébe, aztán rázárta az ujjait. – Felhívlak, ahányszor csak tudlak, és mindennap írok levelet. – Sok szerencsét! – mondta Jenny a könnyeivel küszködve. – Vigyázz magadra! – Vigyázni fogok. – Ígérd meg! Légy mindig biztonságban, Joey, akárhol vagy is! – Hát persze. Felharsant az indulást jelző füttyszó. Joey lehajolt, megcsókolta a lányt, aztán felkapta a csomagját, és végigrohant a járdán meg a várócsarnokon. Jenny látta felbukkanni a peronon, aztán felszállni az egyik kocsiba. Joey megfordult, aztán intett neki még egyszer, utoljára. A peronon porfelhőt kavart a vonat szele, mely lassan eltakarta az alakját. Jenny csak állt ott a parkban, az állomás előtt, és bámulta a helyet, ahol a vonat eltűnt a szeme elől. A levegőt forrónak, porszagúnak érezte, a hangokat furcsán tompának hallotta, alig vette észre, hogy körülötte zajlik a forgalom, beszélgetnek az emberek. Egy idő után leült a padra. Bal keze hüvelykujjával megérintette Joey gyűrűjének kemény karikáját. Mit tettem? – kérdezte magától újra meg újra. Mit tettem?

123

Megszűnt számára az idő. Lehet, hogy csak percek, de az is, hogy órák teltek el. Már megnyúltak a délutáni árnyak, és megszólalt a városháza toronyórája. Jenny végül felállt, és a szoknyájába törölte a tenyerét. Ideje hazamenni, a nagyi aggódni fog. Nagyi azonban nem tűnt izgatottnak, csak türelmesen várt. Puha, fehér haját nemrég fésülte meg a nővér, aki napközben a gondját viselte. Az Oprah Show-t nézte a tévében, de amikor Jenny belépett, nyomban kikapcsolta. A lány leült vele szemben, még mindig kábának érezte magát. Nagyanyja felé nyújtotta bal kezét a gyűrűvel. – Ezt Joey adta nekem. Feleségül akar venni. – Igen, tudom – felelte a nagyi. – Tőlem kérte meg a kezedet. – Mosolya féloldalas volt az agyvérzés következtében, de szeméből felhőtlen boldogság sugárzott. – Micsoda áldás ez, kislányom! Mindig azt szerettem volna, ha olyan férfit találsz, aki ha rád néz, azt látja, amit én. Joey boldoggá fog tenni. – Én viszont félek – vallotta be Jenny. – Nem vagyok benne biztos, hogy én is szeretem. Úgy, mint aki feleségül akar menni hozzá. – Jennynek álmai voltak, törekvései, és nem tudta, ez az eljegyzés elő fogja-e őket mozdítani. – Nem mondtam igent. – Elfogadtad a gyűrűjét. – Ó, nagyi! – Joey jó ember. Olyan, mint mi, nem pedig holmi gazdag fiú, aki csak packázik veled. – De tudnom kell, hogy én nem packázom-e vele. Jennyre mázsás súllyal nehezedett a félelmetes felelősség, hogy boldoggá kell tennie valaki mást, meg kell osztania vele az életét. Fogalma sem volt, képes lesz-e rá. Joey viszont igen. Ő hitt benne. Amikor Rourke megállt a kocsijával Jennyék háza előtt, az elülső tornácon pillantotta meg a lányt, amint kézzel ír egy nagy spirálfüzetbe. Annyira mélyen belemerült az írásba, hogy észre sem vette őt. A kocsi ferdén állt meg a járda mellett, Rourke kiugrott belőle, és be sem csukta maga mögött az ajtót. Jenny felnézett, és a fiú egy pillanatra őszinte örömöt vélt kiolvasni a tekintetéből. Aztán látva barátja zaklatottságát, becsapta a füzetet, és felállt. – Valami baj van, Rourke? – kérdezte. A fiú a lépcső aljáról nézett fel rá, és nagy sokára kezdett oldódni benne a feszültség. A kérdés ironikusan hangzott, hiszen egész nyáron volt valami baj, és ő csak most jött rá, hogyan tudná helyrehozni. Pedig mennyire egyszerű volt! Szerette ezt a gyönyörű, barna szemű lányt, akit gyerekkora óta ismert. Persze a helyzet nem volt mentes a bonyodalmaktól, mert a lány Joeyval járt, de ennek most vége, Joey a reggeli vonattal elment. Rourke megjárta a poklok poklát, amíg győzködte magát, hogy amit érez, nem szerelem, de mostanra elege lett belőle. Felfutott a lépcsőn, és megfogta Jenny kezét. – Azért jöttem, hogy elmondjak neked valamit – mondta. Furcsán mély, reszelős volt a hangja, meg kellett köszörülnie a torkát. – Fontos. – Nagyon remélte, hogy Jennynek is az. – Azt szeretném elmondani neked, hogy… A vonatfütty érthetetlenné tette az ezt követő szavakat. Az utca végén villogni kezdett a piros lámpa, és leereszkedett a sorompó. Egy kocsi, amely a város felé tartott, felgyorsított, hogy még átérjen a vonat előtt. Rourke izmai megfeszültek, amint a sorompó kis híján rácsapódott a motorháztetőre. Idióta, gondolta. Megölhette volna a sietség. A feszült pillanat elmúltával visszafordult Jennyhez. – Bocsánat. Szóval azt akartam mondani… – Nekem is van mondanivalóm a számodra – szabadította ki a kezét finoman a lány.

124

Rourke észrevette, hogy jéghidegek az ujjai. Most, az év egyik legmelegebb napján. Jenny nyelt egyet, és megvonaglott az arca, mintha fájna neki, amit mondania kell. A szeme könnytől csillogott. – Joey pár órája elment. Rourke bólintott. Ők ketten már előző este elbúcsúztak. Feszült volt köztük a viszony ezen a nyáron, de akkor is a legjobb barátok voltak egész életükben. Rourke úgy vélte, ez azért mégiscsak jelent valamit. Tiszta szívéből remélte, hogy Joey meg fogja bocsátani neki, ha elhódítja a barátnőjét. – Akkor talán már mondta is neked… – kezdte Jenny. – Mit? – Hogy ő és én… hogy megkérte a kezem. Óriási! – gondolta Rourke. Ez csak valami kozmikus tréfa lehet. Jenny körbe-körbe forgatta a keskeny gyűrűt az ujján. – Na, mindegy. Úgy gondoltam… – vágott neki megint egy mondatnak, aztán félúton bizonytalanul elakadt. Nem tréfál. Tényleg nem tréfál! Rourke kényszerítette magát, hogy odafigyeljen arra, amit hallott: Jenny feleségül fog menni Joeyhoz. A legjobb barátja felesége lesz. Hirtelen magára öltötte a régi páncélt, mert nem akart érezni semmit. Sem fájdalmat, sem csalódottságot, sem haragot. – Az jó – mondta közömbös hangon. – Gratulálok. Jenny bólintott, szemét még mindig elhomályosította a könny. – Köszönöm. Mit akartál mondani? Rourke halkan felnevetett. Hála istennek, gondolta, hála istennek, hogy nem mondta ki, amiért ide sietett! Már csak attól lehetett volna ez a pillanat még rettenetesebb.

125

Táplálék a léleknek Írta: Jenny Majesky Keserédes álmok Eileen évek óta rendszeresen jár a kávézóba, és jobban szereti a csokoládét, mint bármelyik más vendég. A csokoládénak varázsereje van, ha helyesen készíti el az ember. Ez a megfelelő hozzávaló olyan napokon, amikor úgy érzed, hogy ellened van az egész világ, vagy ha egy szomorú évforduló közeleg, mert javít az ember hangulatán. Egy kis likőr csak még jobban kihozza a csokoládé legfinomabb aromáit. A csokoládé minőségét – bárki bármit mond – a kakaótartalma határozza meg. A legjobb ízt a 70 százalékos vagy annál magasabb kakaótartalom biztosítja. Kerüljünk mindent, amiben egy vanillin nevezetű összetevő van, mert az csak mesterséges pótléka az igazi vaníliának. De ami a legfontosabb, olyan csokoládét válasszunk, amelyhez kakaóvajat használtak. Érdekes módon ez 34 fokon olvad, ami közel áll az emberi test hőmérsékletéhez. Szerintem ez nem lehet véletlen. Eileen keserű csokoládés tortája Hozzávalók: cukor a forma beszórásához 1 csésze vaj 18 dkg félédes csokoládé (aprítva) 9 dkg édesítetlen keserű csokoládé (aprítva) 1 és 1/4 csésze cukor 4 nagy tojás 1 evőkanál búzaliszt enyhén édesített tejszínhab 1 evőkanál likőr pirított, darabolt mogyoró Előmelegítjük a sütőt 160 fokra, és kivajazunk egy 22 cm átmérőjű kapcsos tortaformát. Az alját és az oldalát beszórjuk cukorral. A formát akkora alufólia közepére tesszük, hogy felhajtva körülvegye az oldalát. Összekeverjük a vajat és a kétféle csokoládét egy üvegtálban, a mikrobán megolvasztjuk, és addig keverjük, amíg sima nem lesz. Kikeverjük a cukrot és a tojásokat, hozzáadjuk a lisztet, majd elvegyítjük a meleg csokoládés keverékkel. A tésztát beleuntjuk az előkészített formába. A formát egy nagy tepsibe teszszük, és annyi forró vizet öntünk mellé, hogy egy ujjnyi magasra érjen. Addig sütjük, amíg a teteje megszilárdul, és a beleszúrt fogpiszkáló még épp egy kis nedves morzsát hoz magával, ha kihúzzuk. Ez körülbelül egy órát vesz igénybe. Kivesszük a tortát a vízből, és hagyjuk teljesen kihűlni, majd áttesszük egy tálra. A tejszínhabhoz hozzáadjuk a likőrt, és minden szeletet ezzel, valamint mogyoródarabkákkal díszítünk.

126

18. – Ez óriási tévedés. Nagy hibát követsz el – jelentette ki Rourke. – Elmenekülsz ahelyett, hogy itt maradnál és kitalálnád, mi legyen. Jenny nem akart ránézni, miközben ide-oda járkált a hálószobában, és összecsomagolta egyetlen bőröndjét. – Kettőnkkel kapcsolatban? – kérdezte. Kényelmetlen érzést keltett benne, ahogy Rourke őt figyelte. A férfi nem válaszolt, de Jenny nem is várt tőle feleletet. És azt sem akarta, hogy folytatódjék ez a beszélgetés. Álmodozni Rourke-ről… az mindig is könnyen ment neki. De amikor hátralévő életére gondolt, ráébredt, hogy eljött az idő, el kell költöznie innen. Csomagolnivalója persze nem sok akadt, ami furcsa megkönnyebbüléssel töltötte el. – Amúgy is túl régóta vagyok már itt. Rourke összefont karral a falnak dőlt, bokánál keresztezve a lábát. – Mihez képest? Jenny eltűnődött, vajon hiányzott-e a férfinak a saját ágya, de sosem kérdezte volna meg. – Nézd, a kezdeti felforduláson túljutottam, ideje elvarrni a szálakat – felelte, és közben felkapott egy blúzt, s oda sem figyelve beledobta a bőröndbe. – Legalább megtudtam, hogy nem is igazán ragaszkodtam a ruháimhoz. Alig hiányzik valami. – Kirázta újonnan vásárolt flanel pizsamanadrágjait, majd összehajtogatta őket. – Mi az, ami hiányzik? – Nyilván tudod a választ. A naplóim és a számítógépem tartalma, a megismételhetetlen fényképek és az emléktárgyak, a nagyszüleim apróságai. Nem viccelek, Rourke. Tovább kell lépnem. A férfi felkapta a bezárt bőröndöt. – Ebben az esetben ne hagyd, hogy visszatartsalak! Pedig vissza tudnál, döbbent rá Jenny hirtelen. Tudnál mondani olyat, amitől itt maradnék, vagy legalábbis meghallgatnálak. Ha most kimondaná, hogy „szükségem van rád”, vagy „te is érzed, hogy van köztünk valami?”, talán már csomagolna is kifelé. Volt valami nyugtalanító abban, hogy néhány rövidke szó – „ne menj el!” – meg tudná állítani. Rourke azonban nem mondott semmi ilyesmit. Ahhoz beszélniük kellett volna Joeyról, amire sosem voltak képesek. Rourke-öt bűntudat emésztette amiatt, ami történt, és Jenny tudta, egyikük sem reménykedik a feloldozásban. De ez így van jól. Ha Rourke maradásra kérné, ő valószínűleg igent mondana, márpedig ez a kapcsolat nem végződhetne jól, és csak tönkretenné a visszanyert barátságukat. Egymás mellett léptek ki a csikorgó hidegbe. Jenny elköszönt az állatoktól, és meglepte a szomorúság, mellyel utoljára megsimogatta a bundájukat, megvakargatta a fülük tövét. Rourke már melegítette a kocsit. Amíg megtették a rövid távolságot az állomásig, Jenny a régimódi, hósapkás házakat és a méltóságteljes, kopasz fákat nézte, a fedett hidat a folyón, az öreg templomokat meg a boltok kirakatát. Rourke leállította az autót az állomás előtti parkolóban. Kiszálltak, és a férfi maga után húzta Jenny bőröndjét a bejáratig. Megálltak egymással szemben, arcuk körül hópelyhek kavarogtak. – Akkor én most elmegyek – mondta Jenny. – Sok sikert a nagyvárosban! – Köszönöm, Rourke. Mindent köszönök. – Mondhatok valamit? 127

– Persze. Bármit. – Pokolian fogsz hiányozni. Jenny felnevetett, hogy eltitkolja valódi érzéseit. – Örülj, hogy visszakapod az ágyadat. – Hé, már egészen megszerettem a kanapét. – Viszont újra lehet szerelmi életed. – Nekem olyan nincs. – Akkor minek nevezed azt a sok gyönyörű nőt, akikkel randizni szoktál? Rourke felnevetett. – Szerelemnek semmiképpen. – Akkor meg minek csinálod? A férfi még nagyobbat nevetett. – Erre nem is válaszolok. – Pedig muszáj lesz. Egyszer azt mondtad, nekem mindent elmondanál. – Ami persze hatalmas hazugság volt, hisz Rourke oly sok mindent nem árult el magáról. – Mi gond van azokkal a szupermodellekkel, kapitány? – Semmi. Jönnek, mennek, és ennyi. Sosem fognak többet jelenteni, mint egy kis szórakozást a szabadnapomon. – Honnan tudhatod? Adtál valaha is esélyt egy lánynak? – Hogy honnan tudhatom? – visszhangozta a férfi, majd közelebb lépett Jennyhez. Bőrkesztyűs kezével finoman megemelte az állát, hogy a szemébe nézzen. – Azt hiszem, ezt mindketten tudjuk – mondta, azzal egy ártatlan, mégis pusztító erejű csókot nyomott Jenny ajkára. – Utazz jól! – tette hozzá, majd sarkon fordult és elment.

128

19. Jenny hozott magával egy könyvet az útra, és már korábban letöltötte kedvenc sorozatának három epizódját az iPodjára. No meg nála volt az új hordozható számítógépe is, amelyen anynyi volt a felfedezni való funkció, hogy évekig elszórakozhatna vele. Aztán mégsem csinált semmi mást egész úton, mint hogy ült, és bámult kifelé az ablakon. Rourke váratlan búcsúszavai, a tekintete és a csókja kísértette a lányt, miközben a vonat egyre haladt dél, azaz New York nagy, központi pályaudvara felé. Most mit tegyen? Engedje el a füle mellett, amit Rourke bevallott? Minél többet gondolkodott rajta, annál dühösebb lett. Miért épp akkor kellett Rourke-nek színt vallania, amikor ő már fél lábbal kint volt a városból? Milyen kényelmes időpontot választott! Biztonságos időpontot, hogy Jenny ne foghassa a szaván, és ne kényszeríthesse visszavonhatatlan ígéretekre. Persze az is igaz, hogy ő volt az, aki elment. Pontosabban menekült. A múlttól, amit képtelenek voltak rendbe tenni, és Rourke meggyőződésétől, hogy cserbenhagyta Joeyt, azazhogy mindketten cserbenhagyták. A havas táj közben tovasuhant az ablak előtt, a vidék időtlen szépsége a régi metszeteket, képeslapokat idézte. Aztán fokozatosan megváltozott a látvány. Jenny kevesebb havat és egyre több autót látott. Az égen is egyre feketébbek lettek a felhők, ahogy odalent egyre elhanyagoltabbá, kopottabbá vált a világ. A városszéli bevásárlóközpontok és az elővárosok nemsokára átadták helyüket a magas házaknak. Ahogy Jenny a változó tájat figyelte, ismerős és a legkevésbé sem kívánatos érzés kezdett dobolni a mellkasában: egy közeledő pánikroham. Nem, ez nem lehet! Éppen most! Alig kellett néhány pillanat, máris nyirkossá vált a tenyere, felgyorsult a szívverése. Becsukta a szemét, és elvégezte a gyakorlatokat, melyekre dr. Barrett tanította. Orron át belégzés, szájon át kilégzés… Közben elképzelt egy biztonságos helyét, melyet aranyló fény ölel körül, ahol semmi és senki nem árthat neki. Egy olyan világot, ahol csak jó szándék és szeretet létezik. Semmi sem használt, de Jenny nem is igazán számított sikerre. Nyomorultul érezte magát, mint aki csapdába esett, és szörnyű butaságot követett el. Hiszen ő gyakorlatias ember, aki két lábbal áll a földön. Miért kellene ok nélkül pánikba esnie? Legszívesebben kiugrott volna a bőréből az idegességtől. Megszédült, és kirohant a mosdóba, ahol aztán letörölte a kezét meg az arcát egy benedvesített papírtörülközővel. Bekapott egy fél Xanaxot, majd visszament a helyére. A tabletta megtette a magáét. Csökkentette a pánikot, és álomszerű tompaságba ringatta. Jenny tisztában volt azzal, hogy ez csak mesterséges megkönnyebbülés, de abban a pillanatban minden segítséget szívesen fogadott. Hátradőlt az ülésén, és bámult kifelé a semmibe. Megpróbált az emberekre figyelni, akik itt-ott felbukkantak, és elképzelni, milyen lehet az életük. Vajon van családjuk? Tudnak velük együtt nevetni? Vagy bántják egymást? Netán mardossa őket valami bűntudat? De akármennyire is igyekezett elterelni a figyelmét, gondolatai újra és újra visszatértek egy bizonyos pontra. Már azt hitte, a pánikrohamoknak örökre vége, mert egy sem tört rá a Greg házában töltött este óta. Bolond fejjel abban reménykedett, hogy többé nem kell méricskélnie az idegállapotát a tízes skálán. A pánik mégis visszatért, és neki most újra kell gondolnia mindent. Mi van, ha a rohamok nem azért maradtak el, mert kezdett alkalmazkodni az életében bekövetkezett változásokhoz, hanem mert Rourke mellette volt? Persze ez őrültség, hiszen nem 129

voltak szó szerint együtt. Még akkor sem, amikor a férfi azt a búcsúcsókot adta… Uramisten, micsoda csók volt! Mert együtt lenni Rourke-kel még nagyobb őrültség lett volna, mint most ez a pánikroham. Jenny elővette a telefonját, és a listából kikereste a férfi számát. Hüvelykujja megállt a hívógomb fölött. Megkérdezhetné, mit akart üzenni azzal a csókkal. Meg kell kérdeznie… Mit is? Ebből elég! – csapta le Jenny a telefon fedelét. Philip várja őt. A férfi, aki mindent megtesz, hogy igazi apja legyen, hogy része legyen az életének. Most egyedül erre szabad gondolnia! Nem engedheti, hogy esztelen vonzódása Rourke McKnighthoz visszatartsa attól, hogy megragadja az alkalmat, és új életet kezdjen. Ez most az egyetlen esélye, hogy talpra álljon, hogy megmutassa, ki is ő valójában. Meg akar állni a maga lábán, felfedezni, mennyit ér távol Avalontól, távol a sütödétől és az emberektől, akik kötelességtudó unokaként, felelős üzlettulajdonosként és olyan lányként ismerték, aki felül tud emelkedni a tragikus múlton. Lehet, hogy valóban menekül, ahogyan Rourke mondta, de mióta bűn a menekülés?

130

20. Greg Bellamy kissé meglepődött, amikor Daisy belement a kettesben tervezett sífutó kirándulásba. Az öccsével együtt megszállott lesiklók voltak, és folyton szekálták az apjukat azért, hogy ő előnyben részesíti a sífutást. – Túl egészséges – gúnyolódtak. – És túl fárasztó. Úgyhogy amikor Greg elhívta a lányát, ő pedig beleegyezett, hogy felkeljen hajnali hatkor, a férfi először azt hitte, hallucinál, aztán öröm járta át. Igen! Mindvégig remélte, hogy az Avalonba költözés közelebb hozza őt a gyerekeihez, és íme, itt az eredmény! Talán ez lesz az első lépés egymás felé. Max egy barátjánál éjszakázott, és csak késő délután ér haza, így Daisyvel egymásra szánhatják a napot. A hajnal még csak halovány csíkként jelent meg a láthatáron, amikor ők már húzták magukra a többrétegű ruhát, és rakták be a felszerelést a kisteherautó hátuljába. – Éhen halok – jelentette ki Daisy egy perccel azután, hogy útra keltek. – Az előbb még azt mondtad, nem vagy éhes, és nem is reggeliztél – emlékeztette az apja, akinek még mindig feszült a hasa a nagy tányér zabkásától. – Mostanra megéheztem. Csak türelem! – intette magát Greg. – Megálljunk a sütödénél venni valamit? Daisy az apjára mosolygott. – Nagyszerű ötlet. A sütöde kávézója már ezen a korai órán is tele volt. Síelők és néhány más koránkelő itta a kávéját és olvasta a reggeli újságokat. Gregnek hirtelen földbe gyökerezett a lába a sorban előtte álló asszony láttán. – Nina! – szólította meg. – Greg Bellamy vagyok – emlékeztette. A nő egy Sophia Lorenhez méltó mosolyt villantott rá. – Emlékszem. Hogy van? Greg megpróbálta nem bámulni a nőt, de a csudába is, ez a Nina annyira más volt, mint az, akivel a városba költözésük után találkozott. Ezúttal nem a szigorú polgármester állt előtte, hanem egy kék farmeres, hómobilhoz való csizmát viselő, kötött sapkás Nina, aki egy nappal sem nézett ki idősebbnek a saját lányánál. – Korán kelt – jegyezte meg a nő. – Síelni viszem a lányomat – magyarázta Greg. – Sífutni megyünk. – Jól hangzik. Különben hogy van Daisy? A férfi megpróbált a kérdés mögé látni, de nem tudta mire vélni Nina érdeklődését. Persze lehet, hogy csak udvarias, mint afféle politikus. – Remekül. Már alig várom, hogy vele tölthessek egy egész napot. Maga szokott síelni? – Természetesen – felelte a nő. – A lesiklást és a sífutást egyformán szeretem, de nem vagyok valami ügyes. A pultnál Nina egy szimpla kávét rendelt a fiútól. Igen, Zachnek hívják, emlékezett Greg épp jókor, hogy a nevén szólíthassa, amikor leadta a rendelését az elvitelre kért két forró csokoládéra és a két túrós batyura. Hát ez igazán nem szép, állapította meg, miközben nem tudta levenni a szemét Nináról. Csak alig néhány hónapja vált el, s máris tisztességtelen gondolatai támadnak egy másik nő láttán.

131

Fizetett, és indult kifelé, de ugyanazzal a mozdulattal majdnem leöntötte Ninát a forró csokoládéval. – Bocsánat! – mondta, miközben egyenesbe hozta a kartonpapírból készült tálcát. – Nem láttam, hogy itt áll. – Igazából magára vártam. Hűha! Nina mosolygott, és átnyújtott Gregnek egy névjegyet. – Meg ne ijedjen! Csak arra gondoltam, ha… szeretne egyszer kávézni vagy valami… Igen, igen, igen! Gregnek kiszáradt a szája. – Ez nagyon kedves magától, Nina, tényleg. De talán inkább nem. – Elhallgatott, és vett egy nagy levegőt, hátha közben kitalálja, hogyan magyarázza meg az elutasítást. Nina azonban nem adott rá alkalmat. – Semmi baj – mondta derűsen. – Csak gondoltam, megkérdezem. – De én… – Viszlát, Greg! – köszönt el a nő, aztán odament egy helyiekkel teli asztalhoz, és leült. – Tiszta hülye vagyok – motyogta Greg az orra alá. Beletette a névjegyet a tárcájába, és kisietett az ajtón. – Nina Romanóval beszélgettél? – kérdezte Daisy. – Hm… igen. – Greg beletette a forró csokikat a pohártartókba, a süteményes zacskót pedig átnyújtotta Daisynek. – Mit akart? – Ki? Nina? – Persze hogy Nina! Jézusom, apa! – Csak üdvözölt. – Hazudós! – Ugyan már! – Pedig az volt, ráadásul igencsak rosszul hazudott. – Randira hívott – bökte ki. – Tessék, most örülsz, hogy megkérdezted? – Ó! – álmélkodott Daisy. – Tyűha! Greg elindult a folyóparti úton. – Én is ezt mondtam – felelte megjátszott közömbösséggel. Csak nem fogja bevallani a saját lányának, hogy begerjedt a polgármester asszony láttán. – De mindegy, mert köszönettel elutasítottam. Daisy önfeledten majszolta a süteményt. – Megharagudott? – Nem. Jól fogadta, egész kedves volt. – Mindig kedves. Talán ezért is lett polgármester. – Tehát te is kedvesnek találod, de azért mégse randizzak vele? – Őszintén? A te dolgod, apa, de azért szörnyen furcsa lenne. – Nemet mondtam neki, és ezzel vége a történetnek. – Természetesen ez sem volt igaz. Greg inkább úgy érezte, hogy a történet éppen most kezdődik. Az Avaloni Golf- és Country Klub parkolója szinte teljesen üres volt, bár frissen tisztították meg a hótól. A klub megállapodott a várossal, hogy amennyiben télen letisztítják a pályát, használhatják a sífutók. Greg leállította a kocsit, és kiszállt, hogy kivegye a felszerelést a hátuljából: a léceket, a botokat, a hátizsákokat a vizespalackokkal, egy zacskó diákcsemegét és Daisy fényképezőgépét. Végignézett a havas, dimbes-dombos pályán, és elfogta a nosztalgia. Olyan éles és olyan édes volt ez az érzés, mint a csípős reggeli levegő. Ezen a helyen mintha megállt volna az idő, semmi sem változott. Éppen úgy nézett ki minden, mint kisfiú korában. A gyarmati stílusú, téglából épült klubház, a golfpálya szépen ívelő lankái, a buzogánnyal szegélyezett tavacskák, a széles ívű lejtők, a természetfölöttien egyenes lapályok, melyek most hóborította mezőknek tűntek a lyukak körül. 132

Kamaszként Greget legalább annyira lenyűgözte ez a félig-meddig mesterséges táj, mint maga a játék. Mindegy volt neki, hogy golfozik, vagy csak álldogál az erdő fái közt, ahol akkora volt a csend, hogy hallani lehetett, ahogy egy lehulló levél földet ér. Néhány pillanatig ugyanannak a srácnak érezte magát, akit rabul ejtettek a világ csodái, és jól érezte magát a bőrében. Néhány pillanatig nem a zavart harmincnyolc éves férfi volt, aki megpróbálja újból felépíteni az életét, és most zsonglőrködik a család, a munka, a magánélet és az új lakóhelye között. – Erre menjünk! – mondta Daisynek, és végigsiklottak a kijelölt ösvényen. Keskeny sítalpaik mély nyomot hagytak a hajnali hókotró által letisztított területen. Jó volt kint lenni a csendes természetben, kettesben Daisy-vel. Az egyedüli zajt a sítalpak keltették, és a saját ritmusos lélegzetvételük. Greg teljesen belemerült a síelésbe, még gondolkodni is megszűnt egy idő után. Mikor mindketten megizzadtak már az erőfeszítéstől, Daisy lelassított. – Szeretnék itt néhány felvételt készíteni. Nem bánod, ha pihenünk egy kicsit? – Egyáltalán nem. A lány egy nyírfákkal szegélyezett patakpartot választott témául. A patakocska egy kis tóba torkollott, melyet most hóval borított jégréteg fedett. A patak fölött kis gyaloghíd ívelt át. Tavasztól őszig golfozók nyüzsögnek itt mindenütt, ám most a széncinkéken és a télen fehér bundát viselő, úgynevezett hócipős nyulakon kívül égen-földön nem volt rajtuk kívül más élőlény. – Hogy vagy? – kérdezte Greg a lányát. Daisy nekidőlt egy korlátnak. – Jól – felelte. Arca rózsás színt öltött a friss levegőn, a szemében mégis volt valami, ami zavarta Greget. – Biztos? – nyújtotta oda lányának a vizesüveget a hátizsákból. Daisy letekerte a tetejét, és alaposan meghúzta. – Persze. A régi Greg, aki sosem töltött elég időt a gyerekeivel, simán elfogadta volna ezt a választ. A válás egyik hozadéka azonban az lett, hogy Greg összebarátkozott a saját srácaival. Különös, nem? Mostanra tudta, hogy a „persze” nem feltétlenül jelenti azt, hogy Daisy körül valóban minden rendben van. A tekintetéből ítélve inkább azt üzente, hogy: „Áss egy kicsit mélyebbre, apa! Nem kerül nagy erőfeszítésedbe megtudni, mi az ábra, csak a megfelelő kérdéseket kell feltenned.” – Mi újság a suliban? – kezdte Greg. Daisy halványan elmosolyodott, mintha az apja valami vicceset mondott volna. Talán így is történt. Régen is fel szokta tenni ezt a kérdést, és elfogadta válaszként azt, hogy „semmi különös”. Aztán egy nap Daisy azzal jött haza, hogy „négy tantárgyból meg fogok bukni”. – Jól van, akkor kérdezek mást. Mi újság a munka frontján? Szeretsz dolgozni a sütödében? – A sütöde klassz hely. És van már két barátom is, Zach és Sonnet. Ők is jó fejek. Na meg az is jó, hogy az újonnan felfedezett unokatestvéremnek dolgozhatok. Látod? Minden klassz. A második dolog, amit Greg ezen az új keletű apasági gyorstalpalón megtanult, a csend hatalma volt. A gyerekek néha akkor jönnek elő a fontos dolgokkal, ha az ember csendben marad és vár. Csodálkozott is, hogy a felnőttek erre általában nem jönnek rá. A legtöbb szülő, akit ismert, folyton csak beszélt, beszélt. Gregnek viszont megtanították a gyerekei, hogy a legfontosabb dolgok sokszor egy nagy hallgatás kellős közepén bukkannak a felszínre. Például amikor órák óta ülnek egy csónakban halakra várva, vagy a hóban álldogálnak egy csendes, kihalt vidéken. Fegyelmeznie kellett kissé magát, de megállta, és egyszerűen csak várt. Lerázta a havat az egyik sílécéről, aztán kivett egy szőlőzsírt a zsebéből, és rákente a szájára. Belehunyorgott a 133

napba. A tiszta ég csodás mélykékje élesen elvált a hó fehérségétől, a nyírfaliget fáinak kérgétől. Nem is volt olyan nehéz csendben maradni és gyönyörködni a látványban. Olyan hangokat is észrevett, amit egy nagyvárosban sosem hall az ember: a jég alá szorult patak csörgedezését, mely épp csak a közepén nem fagyott be, vagy a szél susogását a tavacskát szegélyező, száraz nádbugák között. No meg a széncinkék trilláit a bokrok ágain. Tökéletes pillanat, gondolta, ezen a nagyszerű helyen, imádott lánya társaságában, aki anynyira megszenvedte szülei válását. De legalább most már úgy tűnik, kezd kilábalni a válságból. Daisy elővette a fényképezőgépét, az újat, amelyet tavaly szeptemberben vett neki. Mindig is jó szeme volt a fotózáshoz, ötletesen ragadta meg a pillanatot. Ezzel a géppel pedig, mely megfelelt a képességeinek, meg tudta mutatni, milyen tehetséges. Greget mindig meglepte jól eltalált képeivel. Elismeréssel figyelte a lányát. Magabiztosan, természetes érzékkel választotta ki a legjobb nézőpontot mindegyik felvételhez. Mikor is kezdett ilyen sokat foglalkozni a fényképezéssel? Ha most belegondol, lánya szenvedélye a fotózás iránt akkor lobbant fel, amikor ő és Sophie a válás mellett döntöttek. Amikor az első gépét megkapta tőle, Daisy megszállottan kezdte fényképezni a szüleit és Maxet, lehetőleg együtt. Greg most ébredt rá, hogy valószínűleg azért, mert meg akarta ragadni a pillanatot. Íme a családom, mielőtt még szétesik. Aztán az iskolában kivirágzott a tehetsége, és elkezdett épületeket, tájakat fényképezni, minden színt, formát, mozgást, ami csak megragadta. Greg bizonyos értelemben magára ismert Daisyben, amikor ugyanennyi idősen felfedezte érdeklődését a tájépítészet iránt. Végül aztán épp a sikeressége jelentette a bukását. Saját cégének a megteremtése felemésztette minden erejét. Végül rá is ment a házassága, és most a gyerekeibe kapaszkodva próbálja újjászervezni az életét. Szerette volna elmondani Daisynek, hogy tartsa mindig egyensúlyban a fotózás iránti szenvedélyét és élete más vonatkozásait, nehogy elhanyagolja az igazán fontos dolgokat. De úgyis hiába beszélne, ahogy neki is hiába beszéltek a szülei fiatalkorában. Daisy mintha meg is feledkezett volna az apjáról, és Gregnek az az érzése támadt, hogy a mai felvételek különösen nagyszerűek lesznek. Ez a tökéletes téli nap igazi ajándék. – Nézz oldalra! – kérte Daisy hirtelen, s meglepett apjára irányította a lencsét. – Jó. Most igyál az üvegből! Greg eleget tett a kérésnek, ivott, majd a korlátnak dőlt. Először karba tett kézzel, aztán a síbotjának támaszkodva, majd széles vigyorral az arcán. – Nem mondtam, hogy mosolyogj – feddte meg Daisy. – Nem tehetek róla. Olyan aranyos vagy, amikor ilyen komolyan dolgozol. – És ez vicces? – Dehogy. Csak szeretlek nézni. Na most állítsd be időre, és gyere ide hozzám! – De apa… – Tedd meg a kedvemért! Alig van képünk kettőnkről. Persze ez túlzás volt, hisz ő és Sophie rengeteget fényképezték a gyerekeket az évek során. Greg számára a válás egyik legszomorúbb, legszívszaggatóbb pillanata nem az volt, amikor szétosztották a nászajándékba kapott drága kristályokat és az ezüstholmit, hanem amikor végignézték a fényképalbumokat, hogy kijelöljék azokat a felvételeket, amelyekről másolatot akarnak készíteni. Az első album felénél Greg megállt egy képnél, melyen a szőke, nevető Sophie úgy tartja magasba a totyogós Daisyt, mint egy épp most megnyert trófeát. Annyira szépek voltak együtt, hogy Gregnek égni kezdett a szeme, mintha túl sokáig nézett volna a napba. Aztán nagy csattanással becsapta az albumot, és kijelentette, hogy mindenből csináltat másolatot. Sophie nem vitatkozott, és a férfi gyanította, hogy feleségének legalább annyira fájt volna végiglapozni a közös életüket megörökítő albumokat, mint neki. A képek ráadásul csak a szé134

pet mutatták. A kamera előtt mindenki felölti legszebbik mosolyát. Senki sem fényképez hisztériás, dühöngő embereket vagy olyan párokat, akik közömbösen hátat fordítanak egymásnak egy munkával töltött hosszú nap után. Meg olyan tizenéveseket sem, akik azzal jönnek haza az iskolából, hogy nem akarnak odajárni többé. Amikor Daisy a kihúzható állványra állította a gépet, és odalépett apja mellé, hogy megörökítse kettejüket, Greg még nem tudta, hogy ez egy mesterkélten derűs vagy egy őszinte felvétel lesz-e. Daisy odahajolt hozzá, és mindketten a lencsébe néztek. Készítettek még néhány közös felvételt, aztán Greg megkaparintotta a kamerát, és ráirányította Daisyre. Ahogy várható volt, a lány tiltakozott. – Hé, nincs szükségem még egy képre magamról! – De nekem igen – felelte Greg, azzal többször is elsütötte a gépet egymás után. Milyen jó, hogy a digitális gépeknél nem kell aggódni a felvétel minősége miatt! – A kedvemért! Légy szíves! Szeretem fényképezni a gyerekeimet. – Na jó, nekem mindegy – adta meg magát Daisy, azzal belemosolygott a kamerába. Néhány felvétel után azonban valami megváltozott. A fény beesési szöge? A szél erőssége? Az árnyékok a havon? Greg csak kis idő elteltével jött rá, hogy a lányában következett be a változás. Alig észrevehetően, de félreérthetetlenül. Volt valami, amit már reggel is tapasztalt Daisy tekintetében. Valami, amitől szomorú volt a szeme, amitől lágyabb lett a szája körvonala, mint aki mindjárt sírva fakad. – Daisy? – engedte le Greg a fényképezőgépet. A lány térde megroggyant, mintha nem tartaná meg a lába. Neki kellett támaszkodnia a korlátnak, nehogy elessen. – Papa… – mondta gyenge, könyörgő hangon. – Mi baj van? – kérdezte Greg, sebesen latolgatva magában az eshetőségeket. Daisy sok helytelen dolgot követett el kamaszkorában, sok mindent kellett már az apjának beismernie. Ivott, cigarettázott és szívta a füvet, lógott az iskolából, szándékosan elrontott teszteket, és annyi tantárgyból állt bukásra, hogy ki kellett venni az iskolából. De egyszer sem nézett rá ilyen meggyötört, esdeklő tekintettel. – Mi baj, szívem? – Apa, ezt nem lehet szépen becsomagolni, inkább egyszerűen kimondom. – Daisy nagy levegőt vett, felnézett az égre, aztán vissza az apjára. Szavai párafelhőként öltöttek formát a levegőben. – Terhes vagyok. Greg fel sem fogta, amit hallott. Mintha Daisy valami általa nem ismert idegen nyelven beszélt volna hozzá. Látta, ahogy mozog a szája, ahogy kiejti a szavakat, hallotta a hangot, de az értelme nem jutott el a tudatáig. A bejelentés ott lebegett köztük a levegőben, aztán megint történt valami – talán a szél támadt fel újból –, és a szavak nekicsapódtak az apának, mint egy közvetlen közelről leadott puskalövés. Terhes vagyok… Greget elhagyta minden ereje. Daisy terhes. Az ő lánya, az ő pici lánya itt áll előtte, és azt mondja, terhes. Egyetlen gondolat pattant ki az agyából és keringett a fejében megállíthatatlanul. Ó, szent isten! Szent isten, szent isten, szent isten! Addig mondogatta magában, amíg minden egybefolyt és elvesztette az értelmét. Lenézett, és egy pár sítalp nyomát látta kettejük közt a hóban. Olyan volt, mint egy választóvonal. Egy valóságos, ugyanakkor jelképes választóvonal. Tíz másodperccel ezelőtt még azon volt, hogy jó apa legyen, most meg – édes Jézus, Mária és Szent József! – máris egy harmincnyolc éves nagyapa. Szent isten, szent isten, szent isten! A szokásos kérdések fojtogatták a torkát. Hogyan történt? Biztos vagy benne? Hogy lehettél ennyire felelőtlen? De még mielőtt kimondta volna őket, rájött, hogy ez mind csak kérdés formájába burkolt szemrehányás. Olyan kérdés, amelyre úgyis tudja a választ. 135

Hogyan történt? Egyszerű biológia. Biztos-e benne? Te jó ég! Egy lány sem mondana ilyet az apjának, ha nem lenne benne száz százalékig biztos. Hogy lehetett ennyire felelőtlen? Hiszen tizenhét éves. És mit csinálnak a tizenhét évesek? Felelőtlen, buta dolgokat. Ahogy ő maga is tizenhét évesen. Vad dolgokat tett, talán még vadabbakat is, mint Daisy, és ő maga is a saját felelőtlensége csapdájába esett. Sophie-val akkor találkozott, amikor felügyelőként dolgozott a Kioga táborban, a főiskola első éve után. Nem volt nagy titok, hogy kényszerűségből házasodtak össze. Bárki kiszámolhatta, ha tudta Daisy születési dátumát. És most Daisy is megjárja ugyanezt az utat. Ó, szentséges ég, szentséges ég! – Papa! – suttogta Daisy érdes hangon. – Mondj már valamit! – Csak annyi jut az eszembe, hogy „szent isten” – vallotta be Greg. – Csak idáig jutottam. – Hirtelen nagy erővel beleszúrta az egyik síbotját a hóba. – A francba, Daisy, hogy a pokolba tudtál… – kezdte, aztán gyorsan elhallgatott. A szavak visszhangzottak az üres golfpályán, aztán elnyelte őket a hó. Greg nagyon jól tudta, hogyan volt Daisy képes erre. Ugyanúgy, mint minden más kamasz a világ kezdete óta. Csak őszintén! Légy őszinte! – biztatta magát. Mondd el neki, mennyire fáj! De mégse! Ezt már úgyis tudja. – Akkor… akkor most mi lesz? – kérdezte inkább. – Hétfőn megyek orvoshoz. – Még nem voltál? – Nem. De négyszer végeztem el a terhességi tesztet. Minden alkalommal azt reméltem, hátha csak hibás a tesztlap, de… – A lány vállat vont. – Aztán meg annyira kikészültem, hogy inkább hallgattam róla. – Senkinek sem szóltál? – Nem. De azt hiszem, Nina Romano kitalálta. Jézusom, éppen Nina! Gregben egy pillanatra fellobbant a harag, amiért egy idegennek előbb jutott tudomására a titok, mint neki. Különben hogy van Daisy? Hát ez az, amit Nina reggel a sütödében kérdezett: hogy van a terhes tizenéves lánya? – Nem én mondtam el neki – ismételte Daisy –, de nem is tagadtam. Csak nem szóltam semmit. Nem tudtam volna hazudni, az sosem ment nekem, tudod. Hát ez igaz. Épp azért is került annyiszor bajba, mert mindig felvállalta a dolgait. – Anyáddal beszéltél már róla? – Nem. Ez meglepte Greget. Neki elmondta, de Sophie-nak még nem? – Muszáj lesz. – Tudom. – És a… fiúval is. – Greget gyilkos indulat fojtogatta. Ha az a kis kurafi itt állna most a színe előtt, lassan és élvezettel megölné, minden lelkiismeret-furdalás nélkül. – Ki az a fiú? – Logan O’Donnell. O’Donnell, O’Donnell… Ó, istenem! – Al O’Donnell fia? Daisy bólintott. Nagyszerű. New York egyik leggazdagabb, hajózási vállalkozással foglalkozó ír családja. Gazdagok, hatalmasak, és bigott katolikusok. Greg ismét önfegyelmet gyakorolt, és nem szólt semmit. Először ki akarta puhatolni, mit érez Daisy a fiú iránt. A kis szemét iránt, aki felcsinálta. A lánya beszélni kezdett. Hangját tompította az őket körülvevő vastag hótakaró, mégis tisztán szólt a hatalmas csendben. Mesélt apjának az összejövetelekről, melyeket a barátaival manhattani lakásokban és Long Island-i hétvégi házakban rendeztek. Greg nem azért érezte rosszul magát, mert megdöbbentette, amit hallott, hanem mert annyira átkozottul ismerősen 136

hangzott ez az egész. Ő és a barátai ugyanezt tették annak idején, és akár még az is lehet, hogy ő is felcsinált egy lányt, csak az nem szólt róla. Azt sem lehetett tagadni, hogy a különélés és a válás nagyon megviselte a gyerekeket. Daisy a klasszikus módon reagált: fellázadt, mindent megtett, ami csak tilos volt, kábítószert használt, és védekezés nélkül feküdt le Logannel. És a fogantatás – bevallása szerint – egybeesett Sophie bejelentésével, hogy elutazik a tengerentúlra. Azon a hétvégén Daisy szomorú arccal állt elébe. – Elmehetek néhány barátommal Sag Harborbe pénteken? Bonnie Mackenzie hívott meg. – Ott lesznek a szülei? – Persze. Felhívhatod őket, ha akarod. – Nem kell. Megbízom benned, szívem. Isten bizony megbízott benne! Őrült módon megbízott benne, és engedte, hogy elmenjen a buliba. Arra gondolt, hogy legfeljebb isznak egy keveset, és bolondoznak együtt, mint minden középiskolás. Úgysem tudta volna otthon tartani. Daisy figyelmesen nézte az apja arcát, és minden bizonnyal úgy olvasott benne, mint egy nyitott könyvben. – Ne hibáztasd magad, apa! Se anyát, se Logant! Egyedül én vagyok a hibás, én döntöttem bután. – Szóval mit akarsz tenni Logannel? – kérdezte Greg. Azt tudta, hogy ő mit tenne vele, de az nem lett volna törvényes, és valószínűleg nem segített volna Daisyn. – Addig nem szólok neki, amíg nem döntöttem el, mit akarok – felelte a lány. – Ha úgy döntök, hogy nem tartom meg, akkor nem lesz miért szólni – böködte a csizmája orrával a havat. – Nagyon szörnyű lenne, ha az abortuszra szavaznék? Greg elnézte a lányát, és tisztán látta maga előtt a hirtelenszőke pici lányt, amint büszkélkedik az első kihullott fogával, az ölébe kucorodik, hogy meghallgasson egy mesét, vagy jön lefelé a lépcsőn az iskolai táncmulatsághoz öltözve… Hol van az a pici lány? Örökre eltűnt, mintha meghalt volna. Helyette itt áll ez a szégyenkező idegen, és egy pillanatra Greg majdhogynem utálta, szinte iszonyodott tőle. Olyan erős volt ez az érzés, hogy megijesztette a férfit. Nem! Nem hagyhatja, hogy megingassa ez a dolog a szeretetében! Nem! – Apa? – nézett fel rá Daisy. – Nem válaszoltál. – Valamit elfelejtettem mondani neked – szólalt meg Greg atározottan. – Szeretlek, és ezen semmi sem változtat. Daisy megborzongott. – Tudom, apa, de azért köszönöm, hogy kimondtad. Viszont még mindig nem feleltél a kérdésemre. Mert Greg nem tudta, mit feleljen. Tényleg nem tudta. – Én már nem dönthetek helyetted, annak az időszaknak vége. Greg a fényképezőgépre nézett, amelyet Daisy egész idő alatt a kezében tartott. Később, ha majd megnézi a ma készült képeket, úgy fog gondolni rájuk, mint amelyek Daisyről és róla az előtt készültek. Az új időszámítás kezdete előtt.

137

21. Miután Jenny New Yorkba költözött, Rourke furcsán üresnek érezte az életét, hiába győzködte magát, hogy örülnie kellene, hisz visszatérhet a régi, megszokott életritmusához. Megszokta, hogy egyedül él, nem kell alkalmazkodnia senkihez. Az, hogy befogadta Jennyt, még ha átmenetileg is, teljesen felforgatta a napjait. A lány tényleg csak nyűg volt a nyakán, bizonygatta magának, hisz képes volt órákig zuhanyozni, és elképesztő mennyiségű szappannal, samponnal, szépítőszerrel rakta tele a fürdőt. Ragaszkodott a tápláló reggelihez, és megnézett majdnem minden rémes show-műsort, amelyet ő azelőtt sohasem látott, mint például a Topmodell leszek. Ki lehetett az az elvetemült, aki az ilyeneket kitalálta? Szóval nagy megkönnyebbülés volt kacatmentesen visszakapni a fürdőszobáját, az életét. A készen kapható csokis piskótatekercset reggelire és a bokszmeccset a tévében. Határozottan megkönnyebbült. Rourke valamiért mégis folyton nyugtalan és ingerült volt. Rámordult a munkatársaira, kiabált mindkét helyettesével. A papírmunka idegesítette, és az egyik költségvetéssel kapcsolatos megbeszélésen Matthew Algerrel a városházán kénytelen volt elismerni, hogy kikészültek az idegei. Alger nem csinált titkot abból, hogy a közalkalmazottak közül nem épp Rourke a kedvence, és a városi tanácsülésen kezdett zúgolódni a rendőrkapitány „költekezése” miatt. Az arcára kiült kifejezés azonban ezúttal más kifogásról árulkodott. – Végignéztem ezeket a számokat – mondta Matthew, és átnyújtott Rourke-nek egy gyűrött táblázatot. – A költségvetésbe nem fér bele a négy új járőrkocsi, amit szeretne. – Akkor passzírozza bele! Nem fogom visszavonni az igénylést – jelentette ki Rourke. – Remek. Akkor majd visszavonom én. A kapitány nem engedte, hogy Alger kihozza a sodrából. Matthew szeretett vitatkozni minden egyes tételen, és gondoskodott róla, hogy az adófizetők megismerjék ezt a szokását. – Ne tegye! – figyelmeztette Rourke kurtán. – Nincs rá pénz – közölte megtévesztő türelemmel Alger, mely mögött sziklaszilárd elhatározás rejlett. – Nem fogunk hozzányúlni a tartalékokhoz. – Elolvasta egyáltalán az igénylést? – kérdezte sokkal türelmetlenebbül Rourke. – Az autóinkat már öt éve le kellett volna selejtezni, az egyiket épp most nyilvánították alkalmatlannak a közúti közlekedésre. Nem hátrálok meg, Matthew. – Nincs más választása – jelentette ki Alger, majd levett egy dokumentumot az asztala mögött álló polcról, a város működési szabályzatát. – „A nagy értékű kiadásokat a város vagyonkezelőjének kell helybenhagynia.” Márpedig én ezt nem hagyom helyben. – Akkor maga egy nagy szamár, és gondoskodni fogok róla, hogy mindenki megtudja, mennyire nem törődik a város biztonságával. – Persze. Kérje csak meg azt a jótét lélek barátját, Ninát, hogy siránkozzék rajta a következő beszédében! Rengetegen járnak régi autókkal. – És rengeteg ember élete múlhat azon, hogy a rendőrkocsik jó állapotban vannak-e, vagy sem. – Maga is tudja, hogy ez túlzás. Rourke-ben kezdett felmenni a pumpa. Anélkül, hogy levette volna a szemét Algerről, kinyitotta az íróasztal egyik fiókját, és kivette belőle a saját beadványát. – Én kiszámoltam mindent – jelentette ki. – A kocsik beleférnek a költségvetésbe. 138

– Számításokat végezni az én dolgom, márpedig itt nincs meg rájuk a fedezet. – Tudja mit? A jövő hónapban úgyis jön egy független könyvvizsgáló… – Azt át kell ütemezni – tiltakozott Alger. – Nézze csak meg azt az átkozott működési szabályzatát! A revízió időpontja nem tolható el. Kilépve az irodából Rourke rájött, hogy semmi értelme felhergelnie magát. Egyszerűen csak meg kell oldani a problémát. Az ilyesmi rendszerint nem az ő feladata volt, de mivel a város költségvetésének jókora részét emésztette fel a közbiztonság, jogos, hogy meg kell indokolnia minden fillért, amit a rendőrség el akar költeni. A város bevételei egyre csökkentek, és senki sem értette, miért. Valami nem volt itt rendjén, és Nina ettől megijedt, mert idén szeretett volna újraindulni a polgármesteri posztért. Ha viszont ilyen rosszul állnak a város pénzügyei, ellenfele könnyen kiüti a nyeregből, és Matthew Alger bevonul a városházára mint a város megmentője. Rourke egyenest Nina irodájába sietett. Haragja cseppet sem csillapult, mire odaért. Még a helyiség hangulata is idegesítette. Minek kell egy irodának ilyen átkozottul barátságosnak lennie a napsárga falával meg a jeles avaloniak fényképeivel? A lánya, Sonnet bekeretezett fotóiról már nem is beszélve. Rourke életében először irigyelte Ninát. Volt egy gyereke, aki csak örömöt szerzett neki, meg egy nagy, összetartó családja, akiket imádott. Neki, Rourke-nek egyik sem adatott meg, ami eddig nem is zavarta, ma azonban annál inkább. Ha Nina észrevette egyáltalán, nem adta tanújelét, miközben kinyitott egy táblázatokkal teli dossziét. – Újra végigvesszük a rendőrség költségvetését – mondta. – Ebben a negyedévben ismét hiányunk lesz. – Ó, nem! – tartotta fel Rourke a tenyerét. – Nem fogod megint csökkenteni a költségvetésemet. Jézusom, Nina, hát nem érted? Tízévesek az autóink, úgyhogy nem megyek bele egy fillér csökkentésbe sem. Ne is kérj rá! – Nem kérek tőled ilyesmit, tudom, hogy semmin sem tudsz már spórolni. – Köszönöm. – Rourke mégis gyanakodott. Nina nem hívta volna ide, ha nem lenne egykét trükk a tarsolyában. – Viszont állami támogatást akarok szerezni a digitális videokamerákra, amelyeket az autókba kértél – mondta Nina. Na jó, helyben vagyunk, világosodott meg Rourke. – Miközben az apám a rendfenntartásért felelős bizottság elnöke állami szinten. – Így van, Rourke. – Nem fog menni. Más forrást kell keresned. – Például? – Mi lenne, ha kitalálná, polgármester asszony, miért van ekkora bajban a városi költségvetés? – Ne játszd a nagyokost! Hónapok óta ezen igyekszem – nyelt egyet Nina, és rátámaszkodott az asztalára. Valami szemmel láthatóan nagyon idegesítette. – Azt hiszem, ideje felkérnünk egy független könyvvizsgálót, hogy nézze át a pénzügyeinket. És igen, tudom, hogy ez úgy néz ki, mintha üldözési mániám lenne. – Ráadásul sokba kerül. – Viszont ha megtaláljuk a sérült ütőeret, talán elállíthatjuk a vérzést. – Beszéltél már erről Matthew Algerrel? Úgy vélem, vele kellene kezdeni. – Matthew aztán nem nagy segítség. Az ő könyvelése tökéletes, pedáns rendben van. – Nina vágott egy grimaszt. – Miért mondod ezt? – Nagyon igyekszik, hogy tökéletesnek mutassa magát, mert indul ellenem a következő választáson. 139

Nina annyira zaklatottnak tűnt, hogy Rourke majdnem megfeledkezett a maga bajáról. – Figyelj, mi lenne, ha tényleg felkérnél egy független könyvvizsgálót? Együtt talán rájönnétek, hol a hiba. – És ennek a költségét honnan tudom lecsípni? Talán a rendőrségtől? Rourke rácsapott az asztalra. – Csak segíteni akarok. A legtöbb munkatársával ellentétben Nina eltűrte az indulatosságát. – Mi van veled, McKnight? Rourke gyilkos pillantást vetett rá. – Semmi sincs velem, amíg nem akarod a rendőrségemet egy tyúktojásnyi költségvetésből finanszírozni. – Hazudsz. Te még sosem jöttél ki a sodrodból a költségvetési hiány miatt – könyökölt az asztalára Nina, és élénken tanulmányozta a férfit. Rourke nem hagyta, hogy hatással legyen rá a vizslató pillantás. Nina Romano gyönyörű nő volt, egyedülálló, és mindenki szerette. A városiak évekig próbálkoztak, hogy összeboronálják őket. Milyen szép is lenne együtt a polgármester asszony és a város rendőrfőnöke! Túl nagy volt a kísértés. Az egyetlen gond az volt, hogy ők ketten nem egymásnak lettek teremtve, és ezt tudták is magukról. De mindig is tisztelték egymást, így amikor Nina rákérdezett, hogy mi rágja a lelkét, Rourke nem kertelt. – Az utóbbi időben tiszta ideg vagyok. – Ó! – bólintott bölcs megértéssel a nő. – Ez a JET. – Az meg mi? – Jenny-elvonási tünetegyüttes. Nagyon vicces, gondolta Rourke. – Megőrjített, amíg nálam lakott. Azt hittem, örülni fogok, ha elmegy. Nina nagyot nevetett. – Te aztán nagy fazon vagy, McKnight! – Hogy érted ezt? – Gyerekkorunk óta ácsingóztál az után a lány után. – Hát, valami ilyesmit mondtam neki én is, mielőtt elutazott. – És mégis elment? – csodálkozott Nina. – Igen. – Akkor mégsem árultad el neki az igazat. – Épp most mondtam, hogy igen. – Na jó, de hogyan? Rourke elgondolkozott egy pillanatra. – Valami olyasmit mondtam, hogy azért randiztam eddig annyi lánnyal, mert egyikük sem ő volt. Percekbe tellett, míg Nina abba tudta hagyni a nevetést. Aztán hozzávágott egy ceruzát Rourke-höz. – Ezt jól megcsináltad, te zseni! – Miért? – Ha nekem kell megmagyaráznom, miért a lehető legrosszabb megfogalmazást választottad, akkor sosem fogod megérteni. – Mondd, nem léphetnénk túl ezen? Meglehetősen világos, hogy neki jobb a nagyvárosban… – Istenem, McKnight, te folyton ezt műveled. – Micsodát?

140

– Mindig igyekszel ezer okot találni, hogy miért ne legyél Jennyvel vagy bárki más rendes nővel. Miért van ez? – Nem kell, hogy kielemezd a magánéletemet, Nina. – Rendben. Látom, te csodálatosan boldogulsz magadtól is, igaz? – gúnyolódott a nő, aztán előhúzott egy hatalmas kartondobozt, melybe alig fért bele a rengeteg fénykép és újságcikk. – Ettől legalább Jenny majd jobban érzi magát. – Mi ez? – A felhívásra jött, amelyet közzétettem az újságban. Csak úgy özönlik az anyag. Nem sokkal a tűz után Nina írt egy nyílt levelet Avalon polgáraihoz, melyben elmondta, mekkora veszteség érte Jennyt, és megkérte őket, küldjenek fényképeket és emléktárgyakat a Majesky családról és a sütödéről. Senki sem lepődött meg, amikor dőlni kezdtek a régi fényképek, a sütöde naptárai a hatvanas évektől kezdve, kézzel írott képeslapok, melyeken turisták emlékeztek meg az ott evett finomságokról, és meglepően sok kép Mariska Majeskyről. A középiskola például megküldte az évkönyvét minden egyes évről, amikor ő és később a lánya oda járt. Rourke beletúrt a dobozba, és újult erővel törtek rá a Jenny iránti érzelmei. Olyan átkozottul szép volt a képeken, ahogy belemosolygott a kamerába! A férfi megpróbálta elképzelni, milyen érzés lehetett neki, hogy mindent elveszített. Ő maga is úgy jött el fiatalon hazulról, hogy semmije sem volt, csak a ruha, amelyet épp viselt, ám ez mégsem volt ugyanaz. Ő örült, hogy megszabadult régi életétől, annak minden kellékével együtt. Kezébe akadt egy újságkivágás 1995. augusztus 30-áról. A boldogan mosolygó Jenny és Joey volt a képen. „Mrs. Helen Majesky bejelenti unokája, Jennifer Anne Majesky eljegyzését Joseph Santini tizedessel. Az esküvőt nyárra tervezik.” Fájó emlékek ébredtek Rourke-ben, még mindig égették a lelkét. Visszatette a dobozra a tetőt. – Jenny tud erről? – kérdezte Ninát. – Nem. Nem akartam szólni, amíg még érkeztek a dolgok. Gondoltam, odaadom neked. – Nem, szó sem lehet róla – tiltakozott Rourke. A tűz emléke még elevenen élt benne az érzésekkel együtt, melyeket kiváltott. Volt egy pillanat, amikor azt hitte, elveszítette Jennyt, és másra sem tudott gondolni, mint hogy sosem mondta el neki, mit érez iránta.

141

22. Jenny szinte csalónak érezte magát, amint feljött a metró megállójából a Rockefeller Centernél. Megpróbált beleolvadni a jól öltözött üzletemberek és tisztviselők seregébe, ahogy a tömeg hömpölyögve igyekezett a dolga után, de tudta, hogy ő itt csak egy hamisítvány, egy idegen. Járt már ugyan a városban, de csak mint turista. A nagyszülei elhozták néha megnézni egy-egy múzeumot vagy balettelőadást, és két emlékezetes alkalommal elvitték egy Broadway-musicalre. A szépség és a szörnyeteg a nagymamának örömkönnyeket csalt a szemébe, míg a nagypapának küszködnie kellett, nehogy elaludjon az előadás alatt. Egy másik alkalommal egy ír drámát láttak Da címmel, amely rettentően szomorú volt. Később megnézték a Frick-gyűjteményt, a Metropolitan Museumot és a Wall Streetet, de a legemlékezetesebb az összes közül az Ellis Islandre tett kirándulás volt. Volt azon a helyen valami kísérteties, ha az ember belegondolt, hány millió bevándorló szippantott ott először amerikai levegőt a tüdejébe. Nagyi és nagyapa alig szólalt meg, miközben a tömött váró- és hálótermek fényképeit nézték, vagy a lapos tetőt, ahol valaha a gyerekek szoktak játszani. Sok időt töltöttek el a mindenféle elhagyott tárgyat bemutató vitrinek előtt. Volt ott repedezett bőr iskolatáska, egy kisgyerek fél pár cipője, kinyomtatott jegy, lepecsételt bevándorlási engedély. Különösen akkor csendesedtek el, amikor megtalálták a saját nevüket, felvésve a parkot körülvevő réztáblák egyikére. Végigtapogatták nevüket az ujjukkal, és úgy ölelték egymást, hogy azt Jenny sosem felejti el. Csak álltak a tábla előtt, hajukat fújta a szél, hátuk mögött ott magaslott a Szabadság-szobor. A szomorúság, a sajnálkozás és a hála olyan különös elegye ült az arcukon, hogy Jenny abban a pillanatban jobban megértette, mint valaha, milyen lehetett nekik tizenéves, ifjú házasokként elmenekülni egy idegen országba, tudván, hogy sosem fogják többé látni a családjukat. Akkor Jenny tizenhárom éves volt, imádta a nagyszüleit, és nagyon haragudott az anyjára. Abban az évben még elmentek a Cloisters nevű középkori művészeti múzeumba is Manhattan másik végében. Busszal utaztak, és mikor a busz áthaladt az Upper East Side negyeden, Jenny arra gondolt, valahol itt lakik Rourke McKnight, mert ő és Joey egyszer elmesélte neki. Csodálkozva nézte a buszból a gyönyörű, majdnem százéves házakat, szépen gondozott parkokat, a babakocsit toló, ropogós kötényt viselő nevelőnőket és a fényes limuzinokat. Akkor arra gondolt, hogy ez az ő világa, és idegennek érezte benne magát, akárcsak most. Minden és mindenki felfokozottan elevennek és céltudatosnak látszott. Az utcasarki ételárusok, a járdákon nyüzsgő, mobiltelefonon csevegő, feketébe öltözött, fiatal üzletemberek és üzletasszonyok. Még a homokkal töltött hamutartók körül csoportosuló dohányosok is fontos emberek benyomását keltették, akik csak egy pillanatra hagyták abba még fontosabb tevékenységüket. Talán idővel beilleszkedik majd ebbe a rohanó életbe, egyelőre azonban csak az érdekelte, hogy eljusson a céljához. Befordult a Negyvenhetedik utca sarkán, ahol csak úgy nyüzsögtek a bevásárlók, a gyémántkereskedők és a tőzsdeügynökök, közülük sokan pajeszt és szakállt viselő haszid zsidók voltak hagyományos, hosszú, fekete kabátban, karimás kalappal a fejükön. Kirakatról kirakatra mást sem látott az ember, mint csillogó gyémántot. Az egyik sarkon kellemes, jellegzetes illat csapta meg Jenny orrát: a forró kipufogógázok pirított diófélék édes illatával keveredtek. Egy anya a kislányával taxiért integetett. Annyira sietett, hogy a kislány megbotlott, de az anya szinte húzta maga után.

142

Elnézve őket Jennyt az „ezt már láttam valahol” különös érzése fogta el. Tisztán hallott egy hangot a fülében, ahogy ráparancsol: „Gyere, Jenny! Muszáj lépést tartanod velem, el kell érnünk a gépet.” „Nem akarok repülni”, hallotta a saját vékonyka hangját. „Úgy is jó. Akkor itthon hagylak.” Jenny egy pillanatra úgy érezte, mintha visszarepült volna az időben. Nem a felnőtt nő állt a járdán, hanem az a pici kislány. Bár az emlék homályos volt, mint egy félig elfelejtett álom, az a kísérteties érzés fogta el, hogy ő egyszer már járt itt, vele is megtörtént ugyanez. A következő háztömbben csökkentek a kapukon a számok, és Jenny végül megtalálta a helyet, ahol Philip Bellamyval és Martin Greerrel volt találkozója. A saját céggel rendelkező, sikeres irodalmi ügynököt Philip már főiskolás kora óta ismerte. Mire Jenny leadta a kabátját, kalapját és kesztyűjét az étterem ruhatárában, feszíteni kezdte a mellkasát a kezdődő pánikroham ismerős, kellemetlen bizsergése. Ó, ne már! Ne most! Micsoda rémes időzítés! Először arra gondolt, rögtön bevesz egy pirulát, de inkább elvetette az ötletet. A következő órában egyszerűen nem fog tudomást venni a tünetekről. Izzadó tenyerét a szoknyájába törölte, udvarias mosolyt erőltetett magára, és odalépett a recepcióhoz. – Mr. Bellamy megérkezett már? – kérdezte. – Épp most ültettem le – felelte a ceruzavékony, egyenes szoknyát és csinos blúzt viselő, kelet-európai fogadópincérnő, majd Philip és Martin asztalához kísérte Jennyt. Mindkét férfi felállt, hogy üdvözölje. Philip megpuszilta az arcát, Martin pedig kezet rázott vele. Jenny imádkozott, hogy ne tűnjön fel neki a nyirkos tenyér. – Köszönöm, hogy hajlandó volt találkozni velem – mondta a férfinak, miközben helyet foglalt. – Örömömre szolgál – felelte Martin rádióbemondóhoz illő, kellemes hangján. Jenny körülnézett az elegáns étteremben. Tágas, levegős, világos helyiség volt, ahonnan egy épület átriumos belső udvarára nyílt kilátás, mely faméretű trópusi növényekkel volt tele. A legjobb asztalt kapták, ami az olyan fontos embereknek, mint Philip és Martin kijárt. – Hogy tetszik magának New York? – kérdezte Martin. – Lenyűgöző, és Olivia lakása is nagyszerű. – A város maga túl sok volt egy kicsit, de Olivia otthona kényelmes oázisként bújt meg egy imádni való, barna homokkőből épült házban, és tele volt kényelmes, vászonhuzatú bútorokkal, kellemes hangulatot árasztó szobanövényekkel és színes tányérokkal a konyhaszekrényben. Olivia kitűnő ízlése és közvetlen személyisége rányomta a bélyegét barátságos, napos otthonára. – Volt szerencsém elolvasni néhány cikkét a rovatában és egy-kettőt az esszéi közül – tért Martin a találkozójuk céljára. Jenny visszatartotta a lélegzetét, és érezte, hogy Philip ugyanígy tesz. – És tudja mit? – hajolt hozzá közelebb Martin. – Egészen a rabja lettem. Tetszik az anyag. És ezt nem csak azért mondom, mert Philip máskülönben megfojtana. Azért mondom, mert egészen különleges a stílusa. – Nem is tudom, mit mondjak erre – felelte a lány. – Ez igazán hízelgő. Martin feltartotta a kezét. – Még csak az elején tartok. Ahogy mondtam, a rabja lettem. Olyan világosan állt előttem a kis családi sütöde olvasás közben, mintha magam is ott lennék. Éreztem a hangulatát. Maga életre keltette számomra a nagyszüleit. Szinte hallottam a hangjukat, elevenen magam elé tudtam képzelni az alakjukat. Nem tudok sütni, de a receptek is nagyon jónak tűnnek. Élénk a stílusa, hiteles és közvetlen. Jennyt még mindig a markában tartotta a pánikroham. Érezte, hogy lángol az arca, bár Martin ezt biztosan csak az izgatottságának tudja be. – Köszönöm – mondta kissé elfulladva. Gyorsan ivott egy kortyot az ásványvizéből. – A végén viszont jön egy „de”. 143

Martin és Philip egymásra nézett. – Jó a füle – ismerte el Martin. – Igazán érzékeny. – Szóval mi ez a”de”? A pincér odalépett az asztalhoz, hogy felvegye a rendelést. Jenny épp hogy végigfutotta az étlapot, és egy helyi specialitás mellett döntött, melyben legalább három olyan dolog volt, amiről még csak nem is hallott. – A „de” a következő – kezdte Martin. – Maga gyönyörűen lefestette a sütödét. A termékeket, az ott dolgozókat, a szeszélyes vásárlókat, ez mind benne van. Egy alapvető hozzávaló azonban hiányzik. – És mi lenne az? – Maga. Jenny erre nem számított. – Nem egészen értem, mire gondol. – Saját magának is jelen kell lennie az írásaiban. Nemcsak mesélőként, hanem ugyanolyan szereplőként, mint a többiek. Jó, az emberek így is szeretni fogják ezeket a karcolatokat, recepteket, jellemrajzokat. De ahhoz, hogy egy rendkívüli könyvvel állhassunk elő, látnunk kell magát is a képben. Látnunk kell a dolgokat, amelyek meghatározzák magát, az álmait, az érzelmeit és azt, amit magának jelent ez a hely. Mutassa meg nekünk a szívét! – Nem érzem elég érdekesnek magam ahhoz, hogy saját magamról írjak. Martint láthatólag hidegen hagyta a tény, hogy Jenny teljesen kétségbeesett az ötletétől. – Akkor nem is gondolkodott el ezen igazán. Engedett néhány apró, de annál izgalmasabb bepillantást az életébe, mint például amikor elmesélte, hogy a nagymamája minden évben sütött egy keserű csokoládés tortát az édesanyja születésnapján. Erre az olvasó felkapja a fejét, és felébred a kíváncsisága. Aztán ott volt az évfordulós torta, melyet saját maga készített Philip szüleinek ötvenedik házassági évfordulójára. Azt hiszem, ebben a történetben is sokkal több van, mint amit látni enged. Úgy értem, micsoda sztori, hogy valaki megrendel egy tortát, és maga ennek kapcsán megtalálja a sosem látott édesapját. Ez az, amire kíváncsiak az emberek. Jenny végre felfogta, mire gondol a férfi. Ránézett Philipre, és látta, hogy ő is érti. – Azt akarja, hogy írjak az anyámról? Martin az asztalra könyökölve egymásnak támasztotta az ujjait. – Arról, hogy milyen volt, amikor elment, és milyen volt, amikor az apja tavaly nyáron megjelent az életében. Aztán itt van még egy kérdés. Ki az a Joey? Ó, istenem! – Ezek szerint maga a régi újságokat is olvasta. – Természetesen – felelte Martin. – Én nagyon komolyan veszem ezt a könyvet. Jenny nem tudta, mit mondjon, amint hirtelen fény vetült a fájdalmas múltra. Egyik vendéglátója sem akart neki rosszat, érdeklődésük mégis fájdalommal járt. Évekkel ezelőtt, amikor a rovata elindult, Joey még része volt az életének. A rá és olasz örökségére tett utalások át- meg átszőtték a rovatot. A fiú apja, Bruno, a szeretetre méltó nagy medve még arról is meggyőzte a nagyit, hogy vegye fel a korzikai eredetű híres citromos, ricottás tortát, a fiadonét a sütöde repertoárjára. – Ő… hm… Joey és én jegyesek voltunk – mondta végül a lány a simára vasalt, fehér abroszra szegezve a tekintetét. Még mindig fájt kimondani, és még mindig maga előtt látta a nevető, ártatlan Joeyt, aki annyira szerette őt, hogy kommandóstársai szekálni szokták, amiért a legváratlanabb pillanatokban képes volt dalra fakadni, csak mert ő az eszébe jutott. Annyi minden volt még, amit el tudott volna mondani Joeyról, de nem volt hozzászokva, hogy beszéljen róla, különösen nem egy olyan ember előtt, akit – még ha az apja is – épp csak mostanában kezd megismerni, és még kevésbé egy irodalmi ügynök előtt.

144

– Ne haragudj, drágám! – fogta meg a kezét Philip kicsit sután, de az őszinte vigasztalás szándékával. – Nagyon sajnálom, hogy annyi rossz történt veled, és én nem voltam ott, hogy… hogy segítsek, vagy csak meghallgassalak. Melletted legyek. Apja fájdalmas őszintesége mélyen megérintette a lányt, de csak tovább fokozta a keserűségét. Azt kívánta, bárcsak hamarabb rátalált volna, bárcsak valóban mellette lett volna, amikor kétségbeesetten szüksége volt valakire. Persze Philip semmiről sem tehetett. – Most már jól vagyok. Ez nagyon régen történt – emelte apjára a tekintetét. Aztán Mr. Greerhez fordult: – Sosem fűszerezem ennyire személyes dolgokkal az írásaimat. Nem hiszem, hogy menne. – A kis anekdoták jól illenek egy újságban megjelenő rovathoz – magyarázta a férfi. – De egy olyan jellegű memoár, amelyre most gondol, sosem igazán az ételekről szól. Át kell gondolnia ezt! – Más szóval – mondta Jenny Ninának a telefonban aznap este – azt akarja, hogy tépjem ki a szívemet, és nyújtsam át tálcán az olvasónak, lehetőleg kettéhasítva, hogy egészen bele lehessen látni. – Meg tudod tenni? – Persze hogy meg. A kérdés az, hogy hajlandó vagyok-e – válaszolta Jenny. – És tényleg érdekli ez az embereket? Csak egy egyszerű lány vagyok, aki egy kisvárosban nőtt fel, és besegített a családi vállalkozásba. Semmi különös. Azt hittem, épp ezt szeretik az emberek az írásaimban. Azt, hogy azonosulni tudnak ezzel a hétköznapi lánnyal. Miért kellene nekem az anyámról írnom, meg elmesélnem, hogy nem ismertem az apámat? És mi a csudáért kellene felhoznom Joeyt? – Az emberek szeretik az ilyesmit. Amikor egy hétköznapi ember nem éppen hétköznapi helyzetekkel szembesül… Jenny megpróbálta elképzelni magát, ahogy papírra veti ezeket a dolgokat. – Kislány korom óta arra vágytam, hogy meghallgassanak az emberek. Hogy megismerjék a történetemet, még ha nincs is benne semmi különös. Sokan szívesen mesélnek az életükről, de leginkább csak örömteli történeteket. Ha viszont kevésbé örömteli dolgok kerülnek a képbe… attól megváltozik az egész könyv jellege. – És ez annyira rossz lenne? – kérdezte Nina. – Nem vagyok benne biztos. Volt egy kellemes kis receptes anekdotagyűjteményem a sütödéből, legalábbis azt hittem, hogy az. Most viszont át kellene változtatnom drámává, ahol a sütemények helyett az elhagyott gyermek és a hamvába holt szerelem dominál, a végén pedig elvárnak tőlem valamiféle katarzist. – Jenny ingatta a fejét. – Halvány gőzöm sincs, hogyan lehetne befejezni. – Például azzal, ahogy megtalált Philip Bellamy, vagy azzal, hogy te csináltad meg a házassági évfordulós tortát egy olyan párnak, akikről nem tudtad, hogy a nagyszüleid. Választhatsz. Attól függ, mennyire szívfacsarónak szánod. Nagyon szívfacsarónak. Annyira, hogy fájjon, és érdemes legyen szenvedni érte. Jenny mély lélegzetet vett, felállt, és nyugtalanul járkálni kezdett. – Meg akarom csinálni. – Akkor jól teszed, ha elkezded keresni azt a katarzist a végére. Jenny elmosolyodott, és ráöntött egy pohár vizet az egyik szobanövényre. – Az nem olyan egyszerű. – Tudod, mire gondolok? Rourke McKnight a te katarzisod. Jenny eltartotta a fülétől a kagylót, és vágott egy grimaszt. – Már megint kezded? – Te és Rourke. Talán ez lenne a jó befejezés. – Nincs olyan, hogy „én és Rourke”. Te jó ég, Nina! 145

– És még tudod mit? – folytatta zavartalanul a barátnője. – Úgy veszem ki a hangodból, hogy nyomorultul érzed magad. Szerintem nem volt jó ötlet a részedről bemenekülni a nagyvárosba. – Mindig is ezt akartam. Mindig. Te tudhatnád a legjobban. – Azt hiszem, inkább csak a gondolata tetszett annak, hogy elmész innen – mutatott rá Nina. – Az aranyos kis lakás, a nyüzsgő tömeg, az izgalom… A valóság azonban az, hogy a te életed Avalon. Itt élnek azok, akik a legjobban szeretnek. – Találkoznom kell az új családommal – emlékeztette Jenny. – Az apám testvéreivel, az apai nagyszüleimmel, az unokatestvéreimmel, akikről fél évvel ezelőtt még azt sem tudtam, hogy léteznek. – Rendben van, ismerd meg őket! Én mégis azt hiszem, hogy ide tartozol. Jenny összerezzent. Valóban ez lenne ő? A „sütödés lány”, akinek az a sorsa, hogy egész életét egy kisvárosban élje le, és csak álmodozzon egy másfajta életről? Fel-alá járkált az ablak előtt. Odakint emberek siettek a dolguk után, autók áradata hömpölygött hol megritkulva, hol összesűrűsödve, mint egy óriás tangóharmonika. Az utca túloldalán egy nő támaszkodott az ajtófélfának tűnődő arccal, mintha az utca forgalma személyesen az ő bosszantására nőtt volna ekkorára. – Szeretek itt – ragaszkodott az álláspontjához Jenny, bár az utca szeme elé táruló személytelen pillanatképei elgondolkodtatták. Nem önbecsapás ez? – Gyere haza! Magad is tudod, hogy igazából ezt akarod. – Nincs otthonom, nem emlékszel? Nem maradhatok tovább Rourke-nél, és bármennyire is szeretlek, eszem ágában sincs hozzátok költözni. – Bérelhetsz egy lakást, nem nagy ügy – vitatkozott tovább Nina, aki annyira szerette Avalont, hogy napi tizennégy órát dolgozott érte, és egyszerűen fel nem foghatta, hogy bárki is szívesebben élne másutt. – Majd meggondolom – mondta Jenny, bár főleg csak azért, mert elege lett a vitából. Már fájt a feje tőle, és egyre jobban összezavarodott. Igazából már nem is tudta, mit akar, hová húz a szíve. – Van itt még valami, amit meg kell tennem az apám családjával való találkozáson kívül. – Éspedig? Jenny nagy levegőt vett. – Meg kell látogatnom Joeyt. – Ó, Jen! – remegett meg Nina hangja. – Ne tedd ezt magaddal! – Minden rendben lesz – nyugtatta meg Jenny. – Egyszerűen… meg kell tennem. Taxival ment, mert túlságosan hideg volt. Nem esett nagy hó, csak szemcsés, szürke kupacok álltak a járdán itt-ott. Az égen nehéz, színtelen felhők sodródtak a Manhattan-híd fölött, amint a taxi átért Brooklynba, és elindult a Flatbush Avenue-n. Egyszer járt már erre, de az a nap csak hézagosan maradt meg az emlékezetében. Összemosta az eseményeket a fájdalom. A Martin Greerrel való találkozás óta azonban egyre többször jutottak eszébe a lelkében elraktározott történetek, és kezdett rájönni, hogy menekül a múlttól ahelyett, hogy szembenézne vele. A taxi áthaladt az ívelt vaskapun, és lassan gurult a szürke, kikövezett úton. Jenny magában számolta a sorokat, aztán megállította a sofőrt. – Azt hiszem, itt van – mondta alig hallhatóan. – Meg tud várni? A sofőr bólintott, Jenny pedig kiszállt. Rajta kívül nem volt a környéken senki. A fű holtan, fakón, lelapulva feküdt az átfagyott talajon. A lány csak ment, és magában számolt tovább, aztán hirtelen megállt, körbenézett, és megörült annak, hogy egyedül lehet. Gyomra összeszorult az idegességtől.

146

– Szia, Joey – mondta –, én vagyok az. – Remegve vett egy nagy levegőt, aztán folytatta: – Van valami, amit készülök megtenni, de előbb el akarom mondani neked. Emlékszel, mennyire szerettem volna írni egy könyvet? Szoktál is ugratni amiatt, hogy mindent leírok. Még mindig ezt teszem, és most úgy néz ki, megkapom a vágyott lehetőséget. De nem könnyű, írnom kell olyan dolgokról is, amelyek visszavisznek azokba a… nehéz időkbe. Lehet, hogy mazochista vagyok, de akarok írni azokról az időkről. Azt hiszem, tudod, miért. Szóval ez a tervem. A hideg széltől könnyes lett a szeme. Állt még ott néhány percig csendben, gondolkodott és emlékezett. A sírkő egy régebbi mellett állt, melyet Joey anyjának állítottak egykor. Joeyé hozzá képest még vadonatújnak látszott. Le volt kerekítve felül, fényesen csillogott, tisztán álltak rajta a bevésett betűk: Joseph Anthony Santini, 1976-1998 Szeretett fiam. Halkan lépj, ne zavard az álmát! Csengettek, és Jenny sietve nyitotta szélesre az ajtót Jane Bellamy előtt. Nagyanyja – Philip édesanyja – boldogan mosolygott a lányra. Ezüstös hajának egy tincse kiszabadult puha angórakalapja alól; jól állt neki a csinos szabású, burgundi vörös gyapjúkabát. Semmi nem volt rajta, ami ne lett volna megnyerő, Jenny mégsem tudta, hogyan viselkedjen vele. – Szervusz, drágám! – köszöntötte Jane. – Annyira örülök, hogy eljössz velem! – Inkább én örültem a meghívásnak – udvariaskodott a lány, és azon rágódott, vajon látszik-e rajta, mekkora zavarban van. Egész nap hiába igyekezett írni, nem ment semmire. Csak rendbe tette a levelezését, és játszott a számítógépen. Megölelte a nagyanyját. A nagyanyját. Nem régóta ismerték egymást, de Jane Gordon Bellamyban nem talált semmi kivetnivalót. Az ő nagyapja alapította a Kioga tábort, ahol Jane maga is felnőtt. 1956-ban aztán férjhez ment Charles Bellamyhoz, még az esküvőt is a táborban tartották. Helen Majesky készítette az esküvői tortájukat, melyet cukorból formázott virágok díszítettek. Ötven évvel később Jenny megsütötte a pontos mását a pár aranylakodalmára, amelyet ugyanott ünnepelt a család. Jane hatvankilenc éves volt, és gyönyörű, a szeme elevenen csillogott, ezüst haját divatosan hordta, a kasmír télikabát karcsú alakot takart. Természetesen, kedvesen viselkedett, pedig Bellamy feleség volt, és az előkelő Upper East Side egyik tekintélyes, régi épületében lakott. Az idős hölgy körülnézett a szobában, mely a tél közepén is derűs színfolt volt a szemnek. – Hogy tetszik Olivia lakása? – Imádom. Egyszerűen tökéletes. – De akármennyire jól érezte itt magát, nem hagyta nyugodni, amit Nina mondott neki a minap. Vajon tényleg tökéletes itt, vagy csak bebeszéli magának, mert azt hiszi, valóban ezt akarja? – Nem lep meg, hogy hasonló az ízlésetek – mondta Jane. – Végül is testvérek vagytok. Féltestvérek, helyesbített magában Jenny. Olivia másik fele az anyja, az elvált jómódú, társadalmi kapcsolatokkal rendelkező, félelmetes Pamela Lightsey öröksége. Lám, még egy dolog köti össze Oliviával: mindkettejüknek nehéz eset volt az anyja. A különbség csak az, hogy Pamelát a jelenléte, Jenny anyját a távolléte tette nehéz esetté. – Készen vagy? Mehetünk? – kérdezte Jane. – De még mennyire! Mindig is szerettem volna látni a St. Regist – indult Jenny a kabátjáért. A legendás szállodában teázni hétköznapi dolog lehet egy Jane Bellamy életében, de Jenny számára ez lesz az első alkalom. – Havonta egyszer szoktam ott teázni – magyarázta Jane. Saját sofőrje volt, egy visszafogott, öltönyt viselő férfi, aki valami idegen nyelven beszélt halkan a rádiójába, miközben biztos kézzel navigálta a kocsit a jókora forgalomban. – Régen majdnem mindig magammal vittem Oliviát, ez már hagyomány volt nálunk. 147

Jennynek és a nagyinak is voltak hagyományai, bár sokkal egyszerűbbek. Jenny mindennap bement iskola után a sütödébe, leült egy pohár hideg tejjel és egy meleg sütivel az egyik munkaasztal mellé, forgolódott a székkel, és bő lére eresztve elmesélte a nagyanyjának a napját. – Akkor alakult ki ez a szokásunk, amikor Olivia úgy tíztizenegy éves lehetett – folytatta Jane. – Biztosan nem venné zokon, hogy elmondom neked, de szörnyen megviselte a szülei válása. – Elmesélte – bólogatott Jenny. – Nem állítom, hogy az a kis uzsonnázás sokat segített rajta, de biztos nem ártott, hogy együtt voltunk, és legalább a nagyanyja odafigyelt rá. – Jane megveregette Jenny kezét. – Látod, milyen vagyok? Csak beszélek és beszélek. – Cseppet sem bánom. A kocsi megállt a szálloda előtt, mely egy építészeti remekmű volt a város közepén. Libériás portás sietett kinyitni a kocsi ajtaját, és a kezét nyújtotta Jane-nek, hogy kisegítse az autóból. – Jó napot, Mrs. Bellamy! – köszöntötte mint régi ismerőst. Hát ez bizony nem a préri, gondolta Jenny a fényűző előcsarnok láttán. Az ültetőpincér is névről ismerte Jane Bellamyt. Átvezette a két nőt egy pálmaházon, és odakísérte a napfényes, elegáns teázó egyik asztalához. Halk beszélgetés duruzsolása és nyugtató hárfamuzsika töltötte be a termet. Jane rámosolygott Jennyre. – Tetszik? El akarlak kápráztatni. Jenny felnevetett. – Viccelsz? Persze hogy tetszik. Úgy kezelnek itt téged, mint egy királynőt. – A korom teszi – mondta Jane, és elkomolyodott. – Mikor Charles és én a házasságkötésünk után ide költöztünk, ugyanúgy éreztem magam, ahogy valószínűleg te is: elveszett voltam, és zavarodott. Az tartotta bennem a lelket, hogy tudtam, minden nyaramat a Kioga táborban fogom tölteni. Csak hogy tudd, Jenny: nem szégyen a honvágy. – Nekem nincs honvágyam. Nem is ajánlom, hogy legyen – tiltakozott Jenny, aztán Jane csodálkozó pillantására magyarázatba fogott. – Csalódnék magamban, ha honvágyam támadna. – Igaz, nem régen ismerjük egymást, kedvesem, de mégiscsak a nagymamád vagyok, és egy mérföldről kiszagolom a füllentést. – De… – kezdte Jenny, aztán egy pillanatig csendben meredt a bergamottolajtól illatozó, borostyánsárga Earl Grey teára. – Egész életemben abban a hitben éltem, hogy ez az, amit akarok. Kudarcként élném meg, ha most nem úgy érezném, hogy valóra vált az álmom. – Butaság – jelentette ki Jane. – Az érzéseket nem lehet akarattal irányítani. Én ötven éve élek távol Avalontól, de még mindig hiányzik – mosolyodott el szomorkásán. Jenny megdöbbent. – Akkor miért nem költözöl vissza? – Az én helyem Charles mellett van. Ha az ember azzal él, akit szeret, mellette van otthon. Te voltál már szerelmes, Jenny? A lány Joeyra gondolt, a terveikre, és arra, ahogy mindez darabokra hullott. – Így soha – ismerte el. – Annyira nem, hogy elmentem volna utána a világ végére is. – Belekortyolt a teába, és viszonozta Jane egyenes pillantását. – Egyszer voltam már menyaszszony. A vőlegényemet Joeynak hívták, és katona volt. – Hajói értem, nem lett belőle semmi. – Joey meghalt. Jane talán megérdemelt volna egy részletesebb magyarázatot, de Jenny nem bízott benne, hogy többet tud mondani anélkül, hogy megszakadna a szíve. Nem telt el nap, hogy ne gon-

148

dolt volna Joeyra, de sem az emlékei, sem a tervei nem segítettek abban, hogy megértse, ami történt. Jézusom, és még ő akar írni minderről? Hiszen még beszélni is képtelen róla! Jane tekintete ellágyult az együttérzéstől. – Végtelenül sajnálom. Nagyon fiatal lehetett. Bizonyára szörnyen szenvedtél. Jenny bólintott. – Most már jól vagyok, sok éve történt. Azóta már randiztam is néhányszor. – Azt, hogy ez valóban csak néhány alkalmat jelentett, be sem akaródzott ismernie. – Az utolsó barátom, Don kedves fiú volt, sokat nevettünk. Viszont rémesen vezetett. Több büntetőcédulát kapott, mint bárki, akit valaha ismertem. Szerintem azért szökött meg a városból, hogy ne kelljen kifizetnie őket. Most, hogy belegondolok, volt még egy hasonlóan sokszor megbüntetett barátom. – Hm… Tyler-ről majdnem el is feledkezett. Nem gyakorolt rá a fiú tartós benyomást. – Ó, drágám! Ez azt jelenti, hogy a vakmerő, meggondolatlan férfiakhoz vonzódsz? – Nem hiszem. Ezek a fiúk csak pechesek voltak. Rosszkor voltak rossz helyen. Elfelejtettek indexelni, nem égett az egyik hátsó lámpájuk… Don az egyik büntetőcédulát azért kapta, mert nem volt sárfogó a teherkocsiján. El tudod ezt képzelni? Ki gondolná, hogy ez egyáltalán szabályellenes? – Avalon büszkesége, a rendőrség – felelte erre Jane. – Jó tudni, hogy ennyire éberek. Olivia mondja, hogy a rendőrfőnök különösen rendes volt veled a tűz után. Ennek igazán örülök. Aha… És vajon mit árult még el a drága Olivia? A kis besúgó! Talán van hátránya is an nak, hogy az embernek van egy húga. – Rourke és én nagyon régóta ismerjük egymást – magyarázta. – Ő volt Joey legjobb barátja. – Értem. És hogyhogy Avalonban telepedett le? A kérdés meglepte Jennyt. – Rendőrtiszti főiskolára járt, aztán… egyszer csak ott vállalt állást, és ott ragadt. Jane felvonta egyik finoman megrajzolt szemöldökét. – No és te meg Rourke… közel álltok egymáshoz? Rourke-höz senki sem áll közel. – Ahogy mondtam, régóta ismerjük egymást, de… ez bonyolult. – Nos, nem akarok kíváncsiskodni, bármennyire is szeretnék – mosolygott Jennyre a nagyanyja. A lány felnevetett. Egyre jobban kedvelte ezt az asszonyt. – Nyugodtan kíváncsiskodj – mondta –, de itt nincs semmi kiderítenivaló. Rourke McKnight és én… rég rájöttünk, hogy az a legjobb, ha távol tartjuk magunkat egymástól. Jó ideje egyedül vagyok, bárki láthatja. Jane gondosan leitatta az ajkát a damasztszalvétával. – Hazudtam. Mégis kíváncsiskodni fogok – vallotta be. – Nem akarok úgy tenni, mint aki a legkisebb mértékig is ismeri a helyzetet, de mire ilyen idős lesz az ember, megtanul ezt-azt a szerelemről. Nos, ez a Joey fogadni mernék, hogy nagyon szeretett téged. Jenny óvatosan rábólintott. – És azt akarná, hogy lépj tovább. Hogy légy újra szerelmes. – Beszélgettünk erről minden alkalommal, amikor bevetésre készült – mondta Jenny lehajtott fejjel. – Arról, hogy mi lesz, ha nem jön vissza. Minden katona ezt teszi. Szükségük van rá. Én gyűlöltem ezeket a beszélgetéseket, de igen, mindig ezt mondta. Ha ő már nem lesz, folytassam az életemet, legyek újra szerelmes. – De te mégsem lettél. Jenny felnézett. Haragudni akart a nagyanyjára, amiért beleavatkozik az életébe, de Jane szemében csak bölcsességet és együttérzést látott. – Nem – ismerte el. – Minden időmet lekötötte a nagyi meg a sütöde.

149

– Helennek nagy szerencséje volt, hogy mellette maradtál – mondta Jane, amikor észrevette, hogy Jenny kétségbeesetten szeretne témát váltani. – Nekem volt szerencsém vele. Jane bólintott. – Képzeld, ott voltam a Sky River Sütöde 1952-es megnyitóján! – Tényleg? – Jenny megpróbálta elképzelni Jane-t avaloni fiatalasszonyként. – Bizony. És meg kell mondanom neked, nagyon jó érzés fogott el, mihelyt betettem oda a lábam. Igazi családias hangulat uralkodott. – Jane végignézte az emeletes tálcán kínált előkelő, franciás süteményeket, de nem vett belőlük. – Ettem egy lekváros kalácsot, és a szüleim egy héten belül megkötötték a szerződést a nagyszüleiddel a tábor nyári ellátására. Az emlék egyszerre töltötte el Jennyt melegséggel és szomorúsággal. Elképzelte együtt Helent és Jane-t fiatalabban, mint amilyen ő most. Milyen furcsa, hogy ismerték egymást, hogy Helen sütötte Jane esküvői tortáját, aztán egyszer csak mindketten nagymamák lettek az ő születésével, csak az egyikük nem tudott róla. – Ismerted az anyámat? – kérdezte. Jane az ölébe ejtette a kezét. – Mariskát? Ó, istenem, hát persze… – Nem akartalak kényelmetlen helyzetbe hozni. – Egyáltalán nem kényelmetlen. Őszintén bánom, hogy nem ismertem jobban. Úgy tudom, kiskorod óta nem láttad. Valahányszor megérezte a Jean Naté parfüm illatát, Jenny a mai napig hallotta anyja hangját: „Találkozunk, ha visszajöttem.” Mindig ezt mondta, de sosem árulta el, hová megy, és mikor jön vissza. – Helen és Leo rendkívül büszke volt rá – mondta Jane. – Gyönyörű lány volt, nagyon hasonlítasz rá. Okos volt, szorgalmas, és szeretett horgászni az apjával, amit én mindig furcsállottam. Egész évben feljártak a tóra. – Miért furcsállottad? – Mert Mariska valahogy nem tűnt olyan típusnak. Kedves volt, nagyon nőies, és szeretett volna világot látni. Azt hiszem, az ilyenre mondják, hogy belevaló. Csinosabb, merészebb volt mindenkinél, és imádta a szórakozást, a kalandokat. Nem csoda, hogy Philip beleszeretett. Csak azon csodálkozom, hogy titokban tudták tartani egész nyáron. Azon a nyáron, amikor Jenny megfogant. – És semmi hírt nem adott magáról azóta? – kérdezte Jane halkan. – Egyetlen szót sem? Jenny megrázta a fejét. – Eltűnt, mintha elnyelte volna a föld – mondta, és ivott még egy kis teát. – Ha úgy döntök, belevágok ebbe a könyvbe, ezt is megírom. – Tényleg ezt akarod tenni? – Igen. – Jenny meg akarta írni az élettörténetét, bármilyen fájdalmas sebeket is kell felszaggatnia. – Ez nagyon bátor dolog. Fiatalkoromban én is ábrándoztam arról, hogy kiadom a verseimet. – És kiadtad? Jane mosolyogva rázta meg a fejét. – Rémesen rossz versek voltak. Az apád is mindig író szeretett volna lenni – tette hozzá. Jenny összerezzent az „apád” szó hallatán. Az új rokonok felfedezése olyan volt, mintha talált volna egy rejtekajtót azon a házon, ahol mindig is élt, és az sosem látott, új világot tárt fel előtte. – Különben nem haladok semmit a könyvvel – mondta. – Itt a nagyvárosban annyi minden elvonja a figyelmemet. Philip bemutatott egy irodalmi ügynöknek, Martin Greernek, aki úgy gondolja, tényleg bennem van az a könyv. Hacsak nem a barátja iránti tisztelet mondatja vele. 150

Jane megrázta a fejét. – Ismerem Martint, sosem lenne ilyen képmutató. Nagyon jól tudja, hogy egy könyv csak akkor lesz siker, ha valóban értékes. – Jó tudni. – Jenny habozott egy pillanatig, aztán elárulta, mi nyomja a lelkét. – Az igazság az, hogy gondban vagyok az írással. – Miféle gondban? Esetleg segíthetek. A lány nagy levegőt vett. – Nem egészen olyan itt a nagyvárosban, mint amire számítottam. Úgy értem, tudtam, hogy zaj lesz, meg nyüzsgés, de ez a sok minden elvonja a figyelmemet. – Talán az a fajta író vagy, akinek csend és nyugalom kell. Jenny felidézte a sok-sok csendes órát Avalonban. Annyira bele tudott merülni a munkába, hogy észre sem vette az idő múlását. Késő éjszakáig dolgozott, és közben nem hallott mást, mint a lombok susogását vagy tavasszal a békabrekegést. Itt egy percre sem volt csend, még éjszaka sem. El kellett azonban ismernie, hogy nem csak a zajok zavarták. – Van egy javaslatom – mondta Jane. – Tulajdonképpen ezért is akartam ma találkozni veled. A téli lak fent, a Kioga táborban üresen áll. Szeretném felajánlani neked, lakj ott, ameddig csak akarsz. Jenny teáscsészéje hangosan csörömpölt az alátéten, ahogy letette. A táborban? Ahhoz itt kellene hagynia a várost, és visszamennie Avalonba. De kész-e kijelenteni, hogy ezzel a pár héttel New Yorkban elintézettnek veheti a küldetését? – Nem is tudom, mit mondjak. Ez igen nagylelkű ajánlat, túlságosan is. – Szamárság. A ház tökéletesen lakható télen is. Egyszerű, de kedves és kényelmes. Jenny ezt nagyon jól tudta. Évek óta nem látta a helyet, de emlékezett még arra, amikor július negyedikén egyszer belopakodtak. Ez volt az a ház, ahol Rourke először megcsókolta. Igaz, Jenny a csókra sokkal jobban emlékezett, mint a házra. – Tavaly ősszel kölcsönadtuk egy asszonynak, aki rákból lábadozott – folytatta Jane. – Neki és a családjának szüksége volt egy kis magányra, hogy kiheverjék a megpróbáltatást. Azóta viszont üresen áll. Nagy hóesésben járhatatlan ugyan az út, amíg le nem takarítják, de mindkét nagyapád motoros szánnal szokott feljárni a tóhoz horgászni a jég alatt. – Jane egy rézből készült kulcsot tolt Jenny elé. – Gondolkozz el rajta! Ott aztán írhatnál, semmi sem vonná el a figyelmedet.

151

23. Mire eljött az idő, hogy elinduljon a kingstoni szakrendelőbe, Daisynek már zsongott a feje a sokórányi tanácsadástól, amelyet végig kellett hallgatnia. A doktor minden tekintetben egészségesnek találta, a magzatát pedig kilenchetesnek. Ismertetett vele minden lehetőséget, és biztatta a lányt, hogy mindegyiket fontolja meg alaposan. Élje bele magát, mintha már meghozta volna azt a bizonyos döntést, és képzelje el, milyen lenne az élete hét hónap, egy év, majd öt év elteltével. Ez egy félelmetes gyakorlat, akár terhes az ember, akár nem. Daisynek fogalma sem volt, mit tartogat számára a jövő. Nem tudta, mit akar, és azt sem, kivé akar válni. Ránézett az anyjára, aki az autót vezette. Lánya hívása után tizenkét órával Sophie otthagyott csapot-papot, és kisétált a Nemzetközi Büntetőbíróságról. A lánya miatt hátat fordított az ügynek, melyen jogászi élete felében munkálkodott. – Tényleg nagyon sajnálom, anya – szólalt meg Daisy, és ezzel még semmit sem mondott. – Sose sajnáld, aranyom! Ez a mondat ugyan kedvesen hangzott, Daisy mégsem tudott szabadulni a gondolattól, hogy az anyja csalódott, és fél. Igazából nem is hibáztatta. Ő is csak így érezne a helyében. – De el kellett jönnöd a bíróságról. – Majd visszamegyek. Mindenkinél adódhatnak családi vészhelyzetek. Daisy hallgatásba merült, és végiggondolta a lehetőségeit. Komolyan fontolgatta az örökbeadást, még gyerekre váró párok videóját is megnézte, akik, úgy tűnt, mindannyian őszintén vágynak egy kisbabára. De akárhogy igyekezett is, nem tudta elképzelni magát, amint örökre átadja az újszülöttjét egy idegennek. Azt, hogy milyen lenne megtartani és gondoskodni róla, kipróbálhatta, amikor egy tanácsadó odaadott neki egy személyhívóhoz hasonlító kis berendezést, amely mint egy virtuális baba, huszonnégy órán keresztül segített átérezni, milyen az élet egy valódi újszülöttel, aki bármikor sírva fakad, bepisil, bekakil, böfizik, és hetente átlagban 240 dollárba kerül, tizennyolc éven át. Aztán végül ott volt még az abortusz, amely a világnak ezen a felén legális és biztonságos. Daisy bámult kifelé az ablakon, és nézte az elsuhanó szürke, téli tájat. Mindig is szeretett volna gyereket egyszer, de még nem most. Nem hét hónap múlva. Hét hónap múlva éppen hogy túl lesz az érettségin, és talán egy év múlva képes lesz eldönteni, mit akar kezdeni az életével. Öt év múlva pedig talán már nem is emlékszik majd erre a napra. – Köszönöm, hogy megtetted értem – mondta az anyjának. – Ez csak természetes. – Örülnék, ha elmondanád, mit gondolsz. – Én… nem tudom, Daisy, mert egyszerűen fogalmam sincs, mit gondoljak. Erre a helyzetre nincs egyszerű megoldás. – Te tizenkilenc évesen maradtál terhes, hozzámentél apához, és megszültél engem. Kívánod, hogy bárcsak ne tetted volna? Tévedés volt? És Max is? Meg az egész elmúlt tizennyolc év? – Jaj, dehogy! Téged megtartani és megszülni volt a legnehezebb, de a legjobb dolog, amit valaha tettem. Egyetemre járni közben, később meg dolgozni a pereken kismiska volt ahhoz képest, hogy milyen nehéz volt esténként rávenni téged az alvásra, és gondoskodni a biztonságodról. És ezt egyedül az tette elviselhetővé, hogy apád, a férjem mellettem állt, és mindvégig segített. – Mégis elváltatok, és most mindannyian boldogtalanok vagyunk. 152

– Csak megváltozott az életünk, de nem lett boldogtalan. Csak a magad nevében beszélj! – gondolta Daisy. Én igenis boldogtalan vagyok. Sophie megsimogatta a lánya kezét. – Semmit nem bántam meg az elmúlt tizennyolc évből – mondta. – Boldog család voltunk, de apád és én a végén már… nem voltunk együtt boldogok. Előfordul az ilyesmi. – Pillanatnyi tűnődés után folytatta: – Talán el kellene gondolkodnod azon, hogy beszélsz Logannel. – Szó sem lehet róla. – Ezt a döntést könnyű volt meghoznia Daisynek. Elképzelte magát, amint odamegy Logan O’Donnellhez, és elmondja neki a babát. Micsoda képtelenség, majdnem nevetséges! Még hogy ő és Logan együtt neveljenek fel egy gyereket! Logan önző és önfejű, ráadásul veszélyesen szereti a sört és a még annál is rosszabb bódítószereket. Vele élni olyan lenne, mintha Daisynek két gyereket kellene nevelnie, akik közül az egyik igazi rossz gyerek. Sokat gondolkozott azon is, hogy milyen lenne egyedül felnevelni a kicsit. Egy fiatal, egyedülálló anyának, minden végzettség és szakma nélkül óriási kihívást jelentene ez a megoldás. A tanácsadó, akivel beszélt, beleverte a fejébe, hogy egy gyerek sosem szűnő kötelezettséget jelent. Egyedül nevelni őt pedig azzal jár, hogy hiányzik a második pár kéz, hogy segítsen, a másik jövedelme, hogy kijöjjenek a pénzből, a széles váll, amelyen időnként kisírhatja magát. Egy egyedülálló anya végül is csak magára számíthat, akármilyen szerető család veszi is körül. Daisy ezt látta a legijesztőbb választási lehetőségnek. Attól félt, mi lesz, ha nem tudja ellátni a gyermekét, ha véletlenül bajba sodorja, mert alkalmatlan a feladatra. Akkor az ártatlan gyermek válik az anyja ostobaságának áldozatává. No és tagadhatatlanul voltak önző szempontjai is. Tudta, hogy amennyiben megtartja a gyereket, a fiatalságának vége, márpedig még nem állt készen, hogy feladja a szabadságát, a kalandos életet, a koncerteket, a bulikat, hogy lemondjon arról, hogy lássa a világot, és talán híres fotós válhassék belőle. A szakrendelőben, amely egy meglepően otthonos, régi épületben kapott helyet néhány saroknyira a kórháztól, újabb felvilágosításokat kapott. Elmondták neki, mire számíthat, hogyan zajlik le az abortusz. Huszonnégy óra elteltével nem lesz terhes többé. Nem lesz a méhében semmi, csak az üresség. Daisy kimondhatatlanul gyötrődött, nem tudta, mi lenne a helyes megoldás. Sonnetre gondolt, akinek a mamája ugyanezzel a dilemmával nézett szembe annak idején, aztán meg unokatestvérére, Jennyre, aki sosem született volna meg, ha a véletlenül teherbe esett anyja megszabadul tőle. Ha ezt most végigcsinálja, nem lesz visszaút, és a döntésnek ez a végleges volta rémülettel töltötte el a lányt. A váróterem félig tele volt fiatal nőkkel. Az egyik a padlót bámulta, mint aki holtfáradt, vagy szörnyen szégyelli magát. Egy másik hátradőlt; rosszul nézett ki, és kétségbeesettnek látszott. Egy harmadik kifejezetten dühös volt. Két, Daisynél is fiatalabb lány – olyan egyformák, hogy akár testvérek lehetnének – suttogva beszélt és kuncogott az idegességtől. Daisy képtelen lett volna szólni bárkihez is. Egy ilyen súlyos dologról nem cseveg csak úgy az ember idegenekkel. Volt egy lista, amelyet el kellett olvasnia, kitöltenie és aláírnia, igazolandó, hogy tudomásul veszi a kockázatokat, és nem fogja a klinikát hibáztatni, ha valami félresikerül. A nyomtatvány nyelvezete félelmet keltett Daisyben. Anyja megdörzsölte a hátát, ahogy kiskorában szokta. – Minden rendben lesz. Utánanéztem a statisztikáknak, és azt mondják, az abortusznak sokkal kisebb a kockázata, mint egy terhesség kihordásának. Daisy bólintott, és imádkozott, hogy kapjon egy égi jelet, mely egyszer s mindenkorra megmutatja, mi itt a helyes megoldás. De csak a percek teltek megállíthatatlanul. Mikor végre szólították, az anyja is felállt, és megölelték egymást. – Szeretlek, édesem – súgta oda a lányának Sophie. – Mindjárt visszajövök. – Itt várlak. 153

– Jó. – Azzal Daisy kibontakozott az ölelésből, vett egy nagy levegőt, és belépett a nyitott ajtón. Greg olyan régóta járkált fel-alá a szobában, hogy azon sem csodálkozott volna, ha kikopik a szőnyeg. Hol a pokolban lehetnek ennyi ideig? A szomszéd szobában szólt a tévé, a párbeszédet időről időre alájátszott nevetés nyomta el. Max abban a korban volt, amikor válogatás nélkül megnéznek a gyerekek bármit. A férfi maga sem értette, miért, de sírni szeretett volna, pedig mostanra már meg kellett volna könnyebbülnie. Daisy nemsokára hazajön, és nem lesz már terhes, minden visszatérhet a normális kerékvágásba. Nem mintha a normális egyet jelentene a jóval, gondolta, miközben egy hirdetést hallgatott a lábkörömgombáról. Lám, itt van ő is, egy épp csak középkorú ember, és kezdheti elölről az életét, miközben nincs már meg benne az ehhez szükséges fiatalos naivitás és hajtóerő. Napjai a gyerekek és a munka körül forognak, és rettenetes magány gyötri, amikor ébren fekszik az ágyban éjszaka. Greg annyit biztosan tudott magáról, hogy nem az a magányos típus. Egyszerűen nem ilyen a természete. Ezt még Sophie állapította meg róla, aki szerint ez úgy alakulhatott ki nála, hogy a legfiatalabb testvér lévén sosem volt egyedül. Sophie, Sophie, Sophie… Volt felesége szerette kielemezni, megérteni a dolgokat, hisz jogász volt, és jól végezte a dolgát. Greg kihalászta a tárcáját a farzsebéből, és elővette belőle a névjegyet, melyet Nina Romano adott a sütödében. Egy vízikerék volt a sarkában, a város címere. Aztán a név, három telefonszám és egy e-mail cím. Greg megfordította a névjegyet, hogy lássa, mit írt Nina a hátuljára. „Isten hozta!”, állt a kártyán. Vajon minden újonnan jött kiérdemli ezt, vagy csak ő ilyen különleges? Meghallotta az autó hangját, mire gyorsan eltette a névjegyet, és már tépte is fel az ajtót, hogy rohanjon kifelé. – Minden rendben? – kérdezte, amint Sophie kiszállt a bérelt kocsi volánja mögül. Az asszony összeszorított szájjal, komor arccal bólintott. – Daisyvel minden. Gregnek a keze is beleremegett, ahogy átsöpört rajta a megkönnyebbülés. Kinyitotta az utasülés melletti ajtót, és Daisy kiszállt. A férfi nem várta, hogy ilyen jól fog kinézni. Arca kipirult, szeme elevenen csillogott. – Gyere, hadd segítsek! – mondta neki Greg. – Egy pillanat – emelte fel a kezét Daisy. – Előbb hadd mondjak valamit. Greg Sophie-ra nézett, de a nő hűvös arckifejezése nem árult el semmit. – Nem csináltattam meg, apa – jelentette be Daisy remegő hangon, mint aki egy hisztérikus érzelemkitörés határán áll. – Meggondoltam magam. Megtartom a babát.

154

24. Jennynek görcsben állt a gyomra, amint a vonat csikorogva megállt az avaloni állomáson. Hiába mondogatta magának, hogy nem kell idegeskednie, hiszen hazajött, és ennek csak örülni lehet. Mégis úgy érezte magát, mint aki vereséget szenvedett. Egy hónapja úgy vágott neki New Yorknak, hogy… Hogyan is? Mit is várt a költözéstől? Talán azt, hogy az élete a Szex és New York epizódjaihoz lesz hasonló? Azt, hogy míg ő örömében feldobálja a kalapját, a világ felfedezi, milyen csodálatos is Jenny Majesky? Hogy egyik pillanatról a másikra lenyűgöző barátok veszik körül? Jobban át kellett volna gondolnia ezt a dolgot. Ha megtette volna, hamarabb rájön, hogy önmaga elől nem menekülhet. A látogatás a nagyvárosban, a találkozás a kiadó vezetőjével, aki rámutatott, mennyi munka vár még rá, csak még jobban rávilágított az igazságra: ő maga is olyan, mint a saját be nem fejezett könyve, azaz egy félkész mű, és nem a nagyvárosi élet az, amire igazából vágyik. Elnehezült szívvel, merev tagokkal szedte le a holmiját a csomagtartóról, és indult a kijárat felé. Amint lelépett a peronra, nyomban megcsapta a hideg levegő meg a mozdony üzemanyagának bűze. Ahogy a felkavart hó és por leülepedett, Rourke alakját pillantotta meg hol élesebben, hol elmosódottabban, mintha csak álmodna. Hirtelen az a nap jutott eszébe, amikor Joey eljegyezte a vonatnál. Rourke majdnem mondott neki valamit, és ha ő engedte volna, talán másképp alakul az életük. Ha száz évig él, sem felejti el Rourke tekintetét azon a napon. Hirtelen kihunyt benne a tűz a szavaitól: „Joey megkérte a kezemet.” Egy pillanatra, csak egyetlen pillanatra engedte, hogy meginogjanak a valódi érzései. Egy pillanatra elfogta a kétely, és kitárta az ajtót Joey előtt. Egy pillanat, és három élet dőlt romba a döntése nyomán. – Ki ne merd ejteni a szádon, hogy „ugye, megmondtam”! – figyelmeztette a férfit. Vajon a gondolatai tükröződtek az arcán? – Úgy tűnik, nem is kell mondanom – jegyezte meg Rourke minden feltűnő elégedettség nélkül. Jenny tanácstalanul állt a peronon. Most meg kellene ölelnie Rourke-öt? Vagy puszit adnia az arcára? – Nem gondoltam, hogy kijössz elém – mondta végül. A férfi felkapta a nehezebbik csomagot, és elindult a kijárat felé. Semmi ölelés, de még egy „szia” sem. Egy mosolyt már túlzás is volna remélni. Ami azt a búcsúcsókot illeti, talán csak álmodta, füstölgött magában Jenny. – Gondoltam, jól jön egy fuvar – világosította fel Rourke. – Köszönöm. – Még ne köszönd! Azért jöttem, hogy eltántorítsalak a tervedtől. – Tessék? – Attól, hogy felmenj a táborba. Lépteik alatt ropogott a parkoló jeges kövezete. – Akkor tartoztál az ördögnek egy úttal – jelentette ki Jenny. – Én már döntöttem. A Kioga tábor a postacímem a belátható jövőben. Rourke a Ford Explorer hátuljába dobta a csomagokat. – Az a világ vége. – Épp ezt becsülöm benne, főleg a nagyváros után – mondta Jenny, felkászálódva az ülésre. 155

– Nálam fogsz lakni – szögezte le Rourke, és beindította a motort. Jenny felnevetett. – Imádom a basáskodó férfiakat. – Komolyan mondtam, Jenny. A lány abbahagyta a nevetést. – Istenem, valóban. – Nem jó ötlet olyan messze lakni, egyedül, a tél közepén. Számos érv szól amellett, hogy ne lakj odafent. – Azok a te érveid, nem az enyémek. Beálltak a sütöde mögötti beugróba, ahol a szállító furgon szokott parkolni, és ahol Jenny kocsija állt egy fészerben, és a lány azon kapta magát, hogy érzések garmadájával küszködik. Nem akaródzott ugyan bevallania, de tagadhatatlanul boldog volt, hogy láthatja Rourke-öt, és szinte gyerekesen örült annak, hogy aggódik érte. Ugyanakkor bosszantotta is az erőszakossága. – Tudod mit? Minden este felhívlak, hogy tudd, aznap sem talált rám a baltás gyilkos. – Ez nem elég. – Nekem igen. Jobb, ha beletörődsz. Rourke nem szólt egy szót sem, amíg átrakta a csomagokat a kocsijából a lány autójába. Jól van, duzzogjon csak! – gondolta Jenny. Az ő baja, ha aggódik. – Tudok vigyázni magamra – biztosította a férfit. – Egész életemben vigyáztam, ezentúl is képes leszek rá. Gyere, ugorjunk be a sütödébe! Megkínállak egy franciakrémessel. Beléptek a hátsó ajtón, és nyomban szorgos munka zaja fogadta őket. Kerekes állványok zörögtek, keverőgépek, darálók forogtak, a hangfalakból pedig halkan szólt a dzsessz. Jenny mélyen beszívta az illatokat, és az élesztőszagú, ismerős levegő betöltötte minden egyes sejtjét. Otthon volt végre. Amíg el nem ment, nem is tudta, mennyire a részévé vált ez a hely. Akár akarja, akár nem, ez a sütöde beleivódott a vérébe, a csontjaiba, a lelke szövetébe. – Hát itt vagy, te városi csavargó! – ölelte magához az irodából kilépő Laura. – Nélküled már ez a hely sem a régi, de ne félj, azért jól elboldogultunk. Legalábbis majdnem mindnyá jan – vetett a nő Rourke-re egy sokat sejtető pillantást. A férfi morcos képpel nézett vissza rá. – Igyekszem lebeszélni arról, hogy felmenjen lakni a táborba. – Miért ne menne? – állt Jenny mellé Laura. – Épp ideális hely a könyvíráshoz. – Hallottam, hogy beköltözöl a téli lakba – rontott be a kávézó felőli dupla ajtón Daisy. – Isteni lesz odakint! – lelkendezett. – Imádni fogod. Mi tavaly az egész nyarat a táborban töltöttük, és fantasztikus volt. – Köszönöm, lányok. Jó tudni, hogy legalább ti jó ötletnek tartjátok – mondta Jenny, azzal felment az irodájába, hogy elhozzon néhány dossziét, amelyből dolgozni akart. Daisy utánament, aztán bizonytalanul megállt az ajtóban. – El kell mondanom neked valamit. – Tessék. – Négyszemközt. – Daisy hátranézett a válla fölött, aztán belépett az irodába. – Minden rendben? – Igen – felelte a lány, de közben az arca, amely az imént még ragyogott, a kihűlt zabkása színét öltötte magára. Homloka és a felső ajka gyöngyözni kezdett, és Jennyt elfogta az aggodalom. – Ülj le, Daisy! Tényleg jól érzed magad? A lány a kötényébe törölte a tenyerét. – Néha rám tör a hányinger, de nem beteg vagyok, hanem terhes. A hír villámcsapásként érte Jennyt. Daisy terhes? Hiszen még gyerek! Persze igazából nincs benne semmi meglepő, a tizenéves lányok néha bajba kerülnek, amióta világ a világ. 156

Szép, okos lányok, akik előtt még ott áll az élet. Mint például Jenny saját anyja és legjobb barátnője, Nina. Minden lány, aki engedi, hogy a szenvedély félresöpörje az óvatosságot és a józan észt, kiteszi magát a nem kívánt terhesség veszélyének. Jól van, gondolta, vegyél mély lélegzetet! Megpróbálta elképzelni, mit érezhet Daisy. Ez egy óriási vállalkozás. Daisy nem buta, tudja, milyen óriási. A lány behúzta maga mögött az ajtót, és leült Jennyvel szemközt egy székre. Remegett az álla, aztán vett egy nagy levegőt, majd nyíltan Jenny szemébe nézett. – Nem is tudom, hol kezdjem. – Mi lenne, ha elmondanál sorban mindent, amiről azt gondolod, hogy meg akarod osztani velem? Lehet, hogy nem fogom tudni a választ, de azt megígérhetem, hogy elítélni sem foglak, és haragudni sem fogok rád. Ilyesmiről szó sem lehet. Daisy megkönnyebbülten leeresztett. – Kösz. Jennynek jó érzés volt, hogy bírja a nála sokkal fiatalabb unokatestvére bizalmát, ugyanakkor tanácstalan is volt. Mi a csudát mondhat ő ennek a lánynak, és főleg mit tehet érte? Daisy kísértetiesen összeszedett volt, mire belefogott a mesélésbe. – Akkor történt, amikor anyám a tengerentúlra készült. Az indulása és a válás között teljesen magam alatt voltam, ők meg elkezdtek nyúzni a főiskolával. Tudod, hogy van ez… – Sajnos nem. Én egészen másképp nőttem fel, mint te – magyarázta Jenny. – Bár azt tudom, milyen, amikor rá akarják kényszeríteni az embert valamire, amit nem akar. Ez talán közös bennünk… Szóval nem akartál főiskolára menni. – Nem. Márpedig az én régi iskolámban ez olyan volt, mintha azt mondtam volna, hogy nem akarok levegőt venni. Teljesen elképzelhetetlen. Jenny tisztán látta maga előtt a későbbi boldogtalan fiatal nőt, ahogy sorvadozik a számára kellemetlen környezetben, és más életre vágyik. Philip mesélt már neki az öccse, Greg helyzetéről. Azt mondta, a válás csupa kín volt Greg és a felesége számára, ami azt jelenti, hogy nagyon megviselhette a gyerekeket is. Jenny megkerülte az asztalt, és megfogta unokatestvére kezét. A lány minden körme tövig volt rágva. – Mondd, miben segíthetek? Daisy Jennyre emelte a holland fajanszedények kékjére emlékeztető, gyönyörű szemét. – Máris segítesz. Tudod, olyan fura ez a helyzet. Járok iskolába, lógok a barátaimmal, úgy nézek ki, mint akinek normálisan zajlik az élete. Aztán egyszer csak bumm, eszembe jut, hogy terhes vagyok, és hirtelen úgy érzem magam, mint egy marslakó a földiek között. Jenny jól emlékezett még, mennyire megrémült Nina is, és mennyire más lett, ahogy előrehaladt a terhessége. Volt valami akkoriban egy terhes lányban a középiskola folyosóján, ami megkülönböztette a többiektől, mintha nem is közöttük élne, hanem a saját zárt buborékában. Vajon most is így van ez? – Nem állítom, hogy tapasztalt lennék ezen a területen – mondta –, de abban igen, hogy milyen felnőttnek lenni. Amíg felnő az ember, alig várja, hogy eljöjjön a nap, amikor nem mások mondják meg neki, mit csináljon. Aztán mikor eljut erre a szintre, néha azt kívánja, bárcsak jönne valaki, és megmondaná, mit tegyen. Daisy gyászos arccal sóhajtott fel. – Ez tényleg így lehet. – Amikor fiatal voltam, én is így éreztem. Alig vártam, hogy elkerüljek Avalonból érettségi után. – És mi történt? – Meghalt a nagyapám, és nagyanyámmal kettőnkre maradt a sütöde. Még így is elmehettem volna, mert a nagyinak itt volt Laura meg az egész város, ahol mindenki szerette. De aztán agyvérzést kapott. Egy szóval sem mondta, hogy maradjak, mindenképpen megtalálta vol157

na a módját, hogy boldoguljon nélkülem is, de hogy tehettem volna ilyet? Egyszerűen nem tudtam itthagyni. – Jenny elhallgatott egy pillanatra, ahogy feltolultak az emlékek a szépen eltervezett jövőről, amiből végül semmi sem lett. – Így aztán maradtam itthon, átvettem a sütöde működtetését, gondoztam a nagymamámat, és elszálltak az évek. – A mai eszeddel másképp csináltad volna? A New York-i út előtt Jenny még rávágta volna az igent. Most azonban már tudta, hogy ez volt a neki való élet. Bár sem különleges, sem izgalmas nem volt, ő mégis ide tartozott, ebbe a kisvárosba, a sütödéhez, ahol olyan emberek vették körül, akik törődtek vele. – Ez furcsa – próbálta megmagyarázni Daisynek. – A dolgoknak megvan a maguk menete, és mindig megoldódnak valahogy, még ha az ember nem is olyan megoldást képzelt el. Emlékszem, amikor ott álltam a kórház várótermében, és az orvosok kérték, hogy hozzam meg azt az óriási döntést a nagymamámmal kapcsolatban, szinte lebénultam. Mindent megadtam volna, csak vegye le valaki a vállamról a döntés terhét. De nem volt ott más, csak én. Nekem kellett döntenem, és utána együtt élnem a következményekkel. Ami önmagában véve nem olyan borzasztó – sietett hozzátenni, megérintve Daisy vállát. – Bárhogy döntesz is, a tapasztalattól bölcsebb és több leszel. A legváratlanabb módokon lesz a hasznodra. – Remélem, igazad van, mert én… hm… úgy döntöttem, hogy megtartom a babát. A szüleim tudják, és úgy érzem, jól viselik. Már amennyire ilyen körülmények között lehet. Fogalmam sincs, hogy jó döntés volt-e, vagy rossz, de egyszerűen képtelen voltam… elpusztítani egy életet. A családom széthullott, de talán a baba meg én… újra egy kis család leszünk. Egy kétszemélyes család. – Értem. Ez… szép – mondta Jenny, bár belül összerázkódott. Daisy annyira fiatal, és egy baba akkora felelősség! – Akkor most kirúgsz? – kérdezte a lány, zsebre dugva a kezét. Jenny hitetlenkedve felnevetett. – Ezt nem mondhattad komolyan! Dehogy rúglak ki. Először is örülök, hogy nálam dolgozol, másodszor meg törvényellenes elbocsátani valakit csak azért, mert terhes. – Akkor jó – állt fel Daisy egy megkönnyebbült sóhajjal. – Megyek is vissza dolgozni. Tudom, ez az egész egy őrület. Az egyik percben halálra vagyok rémülve, a másik percben meg majd kibújok a bőrömből örömömben. – Nem csoda. Szerintem mindenki így van, aki babát vár. Minden rendben lesz. – Jennynek persze fogalma sem volt, hogy igazat szól-e, csak szerette volna, hogy így legyen, ahogy Daisy is. Ilyen fiatalon anyává válni talán a legnehezebb dolog, ami csak történhet egy nővel. Van, aki fel tud emelkedni a feladathoz, és kiteljesedik, mint Nina, és van, aki nem. Jenny saját anyja a legjobb példa erre. Daisy kinyitotta az ajtót, de megállt még egy pillanatra. – És te hogy vagy ezzel? Akarsz majd egyszer gyereket? – Ahhoz előbb apát kellene találnom. – Te és McKnight rendőrfőnök nem…? – Nem – vágta rá Jenny. – Miért kérdezi ezt tőlem mindenki? – Jól van, csak kíváncsi voltam. Daisy elindult lefelé a lépcsőn, nyomában Jennyvel. Zachen és Rourke-ön kívül senki nem volt a kávézóban. A fiú a számítógépen mutatott éppen valamit a rendőrfőnöknek. – Mik ezek a képek? – kérdezte Jenny, átnézve Rourke válla fölött a képernyőre. – Daisy felvételei – felelte Zach. Daisy egy kávésbögrét nyomott unokanővére kezébe. – Képernyővédőnek tettem fel őket a gépre. Remélem, nem bánod. Rourke oldalra lépett, hogy Jenny közelebbről is megnézhesse a képeket. A sütödében készültek, de nem egyszerű pillanatfelvételek vagy dokumentumfotók voltak, hanem bensőséges, megragadó, meglepő látvány. Egy közelkép Laura kezéről, ahogy finom mozdulattal 158

gyúrja a tésztát, és amelyben benne rejlik minden tapasztalata. Egy csillogó szemű kisgyerek arca, ahogy áhítattal bámulja a süteményeket a pult üvegén át. Egy kerekes állvány tele glédában álló, frissen sült kenyerekkel. – Hihetetlenül jók ezek a képek! – kiáltott fel Jenny. – Nagyszerű fotós vagy, Daisy. Zach oldalba bökte osztálytársát. – Ugye megmondtam? Daisy megköszörülte a torkát. – Arra gondoltam, nem tehetnék-e ki néhány nagyítást a kávézóban a falra. Jennynek tetszett az ötlet. – De ígérd meg, hogy mindet aláírod, és megengeded, hogy bekereteztessem! – Hát… persze – felelte Daisy meglepetten, miközben Zach ragyogott a büszkeségtől. – Ez kedves volt tőled – mondta Rourke, amikor becsukódott mögöttük a kávézó ajtaja. – Mindkettőnknek a hasznára válik. Daisy munkái gyönyörűek, a kávézóra meg ráfér egy kis feljavítás. – Jenny úgy érezte, itt az ideje, hogy mások is a fedélzetre lépjenek a sütödében, ő pedig kissé a háttérbe vonuljon. – Amikor elmentem, nem voltam igazán meggyőződve róla, hogy nélkülem is képes lesz működni az üzem. – És most? – Kellemes meglepetés ért. – Jenny kinyitotta a kocsija ajtaját, és lesöpörte a havat a szélvédőről. Az utca túloldalán megpillantott egy csoportot. Olivia jött ki épp nevetve a Zuzu Divat ajtaján, és… – Jézusom! – dünnyögte Jenny az orra alatt. – Mi történt? – Az ott Olivia anyja meg a nagyszülei. Olivia figyelmeztetett, hogy el fognak jönni, hogy segítsenek neki megszervezni az esküvőt. Túl késő van már ahhoz, hogy elbújjak? – Szerintem már észrevettek. Valóban, Olivia már emelte is a magasba a karját, hogy üdvözölje. Jenny egy pillanatra kínzó féltékenységet érzett. Íme Olivia az anyja és a nagyszülei körében, s úgy mosolyog, mint aki megütötte a lottó főnyereményt. Ami igaz is. Kész főnyeremény, hogy Bellamynak született, még megvan mind a két szülője és mind a négy nagyszülője, ráadásul az esküvőjét tervezgeti álmai férfijával. Fiatalabb, mint Jenny, tanultabb, szőkébb. Nem is lehet őket összehasonlítani. Hogyne neheztelne hát Jenny a húgára? Azért nagyon remélte, hogy az érzései nem ülnek ki az arcára, amint átment Rourke-kel az úton, hogy köszöntse Oliviát és a családját. Nekik sem lesz könnyebb, mint neki. Arcára fagyott mosollyal üdvözölte Olivia anyját, Pamela Lightseyt, valamint a nagyszüleit, Sámuel és Gwen Lightseyt. Pamela vérbeli manhattani társasági hölgy volt. Igazi szépség, és tetőtől talpig kifinomult. Gyémánt fülbevalók csillogtak a fülében a méregdrágának látszó perzsa báránykalap alatt. A hideg ellenére hibátlan volt a sminkje, szája nyájas mosolyra húzódott. – Örvendek, hogy van? – mondta, ám szeméből Jenny mást olvasott ki. „Szóval te vagy a volt férjem szerelemgyereke” – üzente a tekintete. Gwen és Samuel ezüstös hajú, hetvenes éveit taposó, egyenes tartású pár volt, akikről csak úgy sugárzott a gazdagság. Gwen tekintete fagyos elutasítást sugárzott, amit Jenny meg is tudott érteni. Harminc évvel ezelőtt a Lightsey szülők biztosítva látták lányuk boldog jövőjét. Pamela a legjobb barátaik fiának a menyasszonya volt, és alig várták, hogy boldogan egyesüljön a két család. Csakhogy Philip megismerte Mariska Majeskyt. A viszony csak egy nyáron át tartott, és a fiatalember végül elvette Pamelát, de a házasságuk már nem lehetett boldog. Jenny érzékelte, hogy a Lightsey család ezért Mariskát tette felelőssé. Ha ő nem kerül Philip útjába, a férfi talán örökre megelégszik Pamelával. Lightseyék melegen üdvözölték Rourke-öt, és megemlítették, hogy ismerik apját, a szenátort. Jenny és Olivia összenézett, és Olivia csak a szájával formálta a szót: „sajnálom”. Jenny békülékeny mosollyal nyugtázta a dolgot. – Hogy haladsz az esküvőszervezéssel? – kérdezte. 159

– Remekül. Akarok is kérdezni tőled valamit ezzel kapcsolatban – mondta Olivia. – Szeretném, ha te lennél a koszorúslányom. Pamela megdermedt, mintha valaki egy jégcsapot csúsztatott volna a ruhájába, és Jenny megértette, hogy most hallott erről először. Az asszony szája keskeny vonallá préselődött, és látszott rajta, hogy beleremeg az erőlködésbe, hogy meg ne szólaljon. Bár Jenny legszívesebben azonnal igent mondott volna, arra gondolt, hogy ez Olivia nagy napja lesz, és nem lenne jó, ha beárnyékolná az anyja boldogtalansága. – Ez nagyon hízelgő, Olivia – mondta –, de… – Nincs „de”. Egyetlen nővérem van, nem igaz? Megtisztelnél, ha részese lennél a ceremóniának. – Kapok gondolkodási időt? – kérdezte Jenny. – Majd szólok, rendben? Samuel Lightsey figyelmesen tanulmányozta közben a lányt. – Annyira hasonlít az édesanyjára, hogy az már hátborzongató – jelentette ki. Gwen belekarolt a férjébe, és Jenny gyanította, hogy közben figyelmeztetőleg megszorította a karját. A lány udvariasan rámosolygott az idős férfira. – Nem is tudtam, hogy személyesen ismerte az anyámat. Samuel megköszörülte a torkát. – Talán félreérthetően fogalmaztam. Csak futólag láttam sok évvel ezelőtt. Rourke csak úgy engedte meg Jennynek, hogy felmenjen a kocsijával a táborba, ha előbb elkotorja és felsózza előtte az utat, és a lány hálás is volt ezért a segítségért. A férfi ahhoz is ragaszkodott, hogy vigye magával Rufüst, az idősebbik kutyát, a malamut keveréket, akit egy elhagyott lakásban talált annak idején. Rufusnak vastag bundája és furcsán világos, kék szeme volt, és nagyon tudott vigyázni a gazdájára. A kutya a hátsó ülésen utazott, betöltve a kocsit kutyaszaggal, és érdeklődve nézegetett ki az ablakon. A V alakú hóeke rendet vágott a frissen leesett hóban, nyomában sós, durva homok záporozott az útra. Jenny lassan követte jóval távolabb, nehogy felpattanjon az ablakára egy kavics. A kétoldalt álló fák ágait mélyen lehúzta a hó, és annyira gyönyörű volt a behavazott táj, hogy Jenny egyáltalán nem bánta az araszolást. Legalább zavartalanul élvezhette a látványt. – „Félreérthetően fogalmaztam”, na persze! – dünnyögte közben a kutyának. – Szerintem hazudik az öregfiú. Csak azt nem értette, miért. A válasz nyilván a távoli múltban gyökeredzik. Egy fehér nyuszi zökkentette ki a gondolataiból, amikor átszaladt előtte az úton. Rufus nekivágódott az ablaknak, és összekente nyállal. Jenny lassított, hogy átengedje a nyulat, s nézte, ahogy ugrálva eltűnik az erdőben, bundája fehérje egybeolvad a hóval. Rufus visszaült a helyére, és csalódottan nyüszített. Az út hátralévő részében Jenny még óvatosabban vezetett. Rourke megtisztított egy nagy négyszöget a parkolóból, miközben a kutya vidáman ugrándozott, élvezve a havat. – Nem jó ötlet ez, Jenny – mondta Rourke immár századszorra. – Elég a siránkozásból! – szólt rá a lány, majd futásnak eredt a térdig érő, pihekönnyű hóban. – Ne légy ünneprontó? – mondta, majd előhalászta a Jane-től kapott kulcsot. – Gyere, nézzük meg a házat! Átgázoltak a havon, és megálltak a bejárat fölé boruló tető alatt. A tábor olyan volt, mint Csodaország télen. A téli lak néven ismert épület volt a legrégebbi a telken. A tábor alapítói, a Gordon család számára épült, akik Skóciából vándoroltak ki az 1920-as években. Jenny nézte a masszív gerendaházat, és arra gondolt, vajon Rourke-nek is eszébe jut-e a nap, amikor együtt jártak itt. Talán már nem is emlékszik rá. – Otthon, édes otthon! – sóhajtott. – Olyan, mint egy Stephen King-regényben. No, ennyit arról, hogy Rourke-nek esetleg romantikus képzettársításai támadtak a ház láttán. 160

– Ó, maradj már csendben! Ez tökéletes. Ha itt nem tudom befejezni a könyvet, akkor meg sem érdemlem, hogy írónak nevezzenek – mondta Jenny, majd izgatottan kinyitotta az ajtót. Az épületet felújították az előző nyáron, így most nagyon kellemes látványt nyújtott. A terméskő kandalló két szint magasan emelkedett a boltozatos, ácsolt mennyezet felé. A konyha és az ebédlő oldalán zománcos, fatüzelésű kályha állt. A tető alatt, az egyik oldalon falépcsőn lehetett felmenni a hálóhelynek berendezett galériára. A hálószoba régmúlt korok letűnt luxusát idézte, hozzá egy fürdőszoba kapcsolódott, tóra néző ablaka alatt pedig egy rusztikus, lejtős lapú íróasztal foglalt helyet. Rourke bekapcsolta a vízmelegítőt, és tüzet gyújtott mind a kandallóban, mind a kályhában. Jenny örömtől ragyogó arccal jött ki a hálószobából. – Kezd tetszeni, hogy én is Bellamy vagyok – mondta. – Szerintem meg inkább bolond. – Viccelsz? Emberek vagyonokat fizetnek az ilyen helyekért a George-tónál vagy a Saranac-tónál. Olyan jó lenne, ha velem tudnál örülni! – Nem tetszik az ötlet, hogy itt hagyjalak a semmi közepén. – Ha még nem vetted volna észre, ez a „semmi” egy rövid autóútra van a várostól. Van villany és telefon, úgyhogy nem egy jégtáblán löksz be a tengerbe. – Jennyben feltámadt a vágy, hogy megérintse Rourke homlokát, és kisimítsa a ráncokat, de ellenállt a kísértésnek. – Nekem szükségem van erre, Rourke. Az egyedüllétre, hogy magam legyek a gondolataimmal. Talán már rég meg kellett volna tennem. No és tökéletesen biztonságos. Ne feledd, a nagyapám is ide szokott járni lékhorgászatra minden áldott télen. Talán én is kipróbálhatnám. – Esküszöm az élő istenre, ha ki mersz menni a jégre, bilincsben viszlek vissza a városba. Jenny felnevetett, hogy leplezze a váratlan izgatottságot, melyet az váltott ki belőle, hogy elképzelte, amint Rourke megbilincseli. – Felnőtt vagyok, és te nem vagy a gyámom. – Talán nem, viszont én vagyok itt a rendőrfőnök, és ez a hely is a körzetemhez tartozik. Úgyhogy ne légy meglepve, ha úgy döntök, hogy errefelé akarok esténként járőrözni. – De nem fogsz. – Csak várd ki! – Te megvesztél. – Te vesztél meg, ha itt akarsz maradni. Az iskoládat, Jenny! Miért vagy ilyen makacs? – Nem makacs vagyok, csak ez a függetlenségi nyilatkozatom. Mindenemet elvesztettem, Rourke, és ezt csak az teszi elviselhetővé, hogy legalább esélyem adódott a nulláról kezdeni. – Ez nem újrakezdés, hanem elbujdosás. – Pukkadj meg, Rourke! Jobb ha mész, különben… A férfi komótosan felvette a kesztyűjét. – Különben mit csinálsz? Hívod a rendőrséget?

161

Táplálék a léleknek Írta: Jenny Majesky Vigaszkaja Életünk legboldogabb pillanataihoz rendszerint valamilyen étkezés kötődik. Ha nem is a legfontosabb, tűzijátékszerű pillanatokhoz, mint például egy leánykérés vagy egy gyermek születése, de a csendesebb örömökhöz, mint például egy jó bizonyítvány. Jutalomból mindig kap valami süteményt az ember. Vannak azonban kevésbé boldog idők is, és ilyenkor jön a képbe a vigaszkaja. A nagymamámnak kislány korában egyszer skarlátja volt, és miközben az ágyat nyomta, bekúszott a konyhából a fahéj illata. Az édesanyja sütött neki valamit, hogy felvidítsa. A fahéj ettől fogva egyenlő volt számára a szeretettel, amíg csak élt. A vigaszkaja akkor is jól jön, ha barátnők ülnek össze egy kis csevegésre. Szerintem jót beszélgetni nem is lehet evés nélkül. A nagyanyám mindig nagy örömmel sütött, mert tudta, hogy az étel már attól vigasztaló, amilyen viszonyban vagyunk a készítőjével, valamint az érzelmektől, melyeket az ízek és illatok bennünk keltenek. Egy csipet nosztalgiával és jó sok szeretettel fűszerezve az igazi vigaszkaja olyan, mint egy ölelés valakitől, aki különleges a számunkra. Lengyel almás rétes Hozzávalók: 3-4 rétesalma (hámozva, kimagozva, vékonyra szeletelve) 1 adag pitetészta 2 evőkanál vaj 1 üveg (15 dkg) dió szirupban 1/2 teáskanál fahéj 1/2 teáskanál szegfűbors 1/2 teáskanál őrölt kardamom 3 evőkanál barna cukor 3 evőkanál méz 1 evőkanál kukoricakeményítő 1/4 csésze zsemlemorzsa Előmelegítjük a sütőt 190 fokra. Az almát puhára pároljuk a vajon, alacsony hőmérséklet mellett. Hozzáadjuk a diót, a fűszereket, a barna cukrot és a mézet. Rászórjuk a kukoricakeményítőt, és a keveréket sűrűre főzzük. A tésztát téglalap alakúra nyújtjuk, majd sütőpapírra terítjük egy nagy tepsiben. A közepére simítjuk a keveréket, felszedjük a két hosszanti szélét, összecsípjük és egyszer visszahajtjuk, hogy lezárjuk. Néhány vágást ejtünk a tetején, majd megszórjuk a zsemlemorzsával. Körülbelül 30 percig sütjük, amíg aranybarna nem lesz. Legalább 10 percig hűlni hagyjuk. Magában vagy cukrozott tejföllel tálaljuk.

162

25. 1998. Drága Anya! Még mindig Joey menyasszonya vagyok. Tudom, bizonyára azt mondanád, túl fiatal vagyok ehhez, már ha érdekelne egyáltalán, de mi hosszú jegyességet tervezünk, mert Joey nem akar folyton egyedül hagyni valami katonai bázison, távol az otthontól. Akkor lesz értelme összeházasodni, ha Joey már leszerelt. A nagyi amúgy sincs túl jól, és szüksége van rám. Joey pedig épp arra vágyik, hogy letelepedjen Avalonban, és itt találjon megélhetést. Nagyi megőrül érte. Folyton azt mondogatja, hogy Joey csodálatos fickó, és nagyszerű férj lesz belőle. Amikor tavaly hazajött szabadságra, kiválasztottuk a jegygyűrűnket a Palmquistnál, és félretették nekünk. Aztán mégis inkább hazahoztam őket, de most olyan furcsa kábulatot érzek. Lehet, hogy csak ideges vagyok? Ezek a gyűrűk hirtelen közel hozták a jövőt. Azért nem sietünk el semmit, a gyűrű megvár. Minden megvár. Joey bevetésen van, és mivel kommandós, még azt sem árulhatja el, hol van és mit csinál, mert hadititok. Negyvennyolc órát kapott, hogy elbúcsúzzon tőlem. Rourke és én kísértük ki az állomásra. Rourke rendőrtiszt lett, mondtam már? Elvégezte a rendőrtiszti főiskolát, és Avalonban dolgozik. A családja valószínűleg gutaütést kapott, mert Rourke Drayton McKnight szenátor egy szem fia, és többet vártak el tőle, mint hogy kisvárosi rendőr legyen belőle, de ez egy másik történet. Inkább Joeyról, a vőlegényemről kellene írnom neked. Vőlegény… Milyen hivatalosan hat ez a szó leírva. Az állomáson Joey megígérte, hogy egy darabban jön haza. Én alig bírtam megállni, hogy sírva ne fakadjak, de ő csak szélesen mosolygott. Annyira elkötelezett kommandós! Az egyik bajtársa a zászlóaljban azt mondta neki, hogy ha még eszméleténél van, amikor kimentik az akcióból, nem is igyekezett igazán. Ezen aztán nagyot nevettek. Talán így dolgozzák fel a veszélyt. Volt egy újsága is a számomra: Rourke-öt kérte fel esküvői tanúnak, ő pedig elvállalta. Azután megkérte, hogy vigyázzon rám, amíg ő távol van. Szó szerint ezt mondta: „Vigyázz rá, ember! Tudom, hogy ez régimódi dolog, de nem viccelek. Vigyázz rá!” Rourke pedig azt felelte, hogy vigyázni fog. Mintha lenne más választása. Miért gondolják folyton a pasik, hogy vigyázniuk kell a nőkre? Már majdnem itt az új évezred, én meg tizenhét éves korom óta viszem a családi vállalkozást. Azt hiszem, egyedül is tudok vigyázni magamra. Azért édes Joeytól, hogy aggódik értem. Édes, és talán egy kicsit nyomasztó. Aztán megcsókolt. Olyan hosszan és hevesen, hogy zavarba jöttem. Ne érts félre, akartam azt a csókot, hisz Joey katona, és messzire megy. Akartam, hogy rajtam hagyja a nyomát. Aztán mégis az jutott az eszembe, hogy a peronon állunk sok más ember között, és faljuk egymást, mintha holnaptól megszűnne a világ. Bárcsak le tudott volna venni a lábamról az a csók, és el tudta volna feledtetni az egész világot, de az eszem végig azon járt, hogy mennyien látnak. Aztán Joeynak fel kellett szállnia. „Viszlát, édes”, mondta, mintha csak a szomszéd városba menne, és nem a világ túlsó végére. Aztán már ott sem volt. Amíg figyeltük, ahogy a vonat távolodik, nem néztem Rourke-re. Képtelen voltam. Féltem attól, amit látnék a szemében. Te éreztél már így, Mama? Érezted már azt, hogy ha ránézel valamire, akkor már el is kell fogadnod, és minden megváltozik?

163

Szóval Joey a tengerentúlon háborúzik, és olyan dolgokat tesz, amiket elképzelni sem tudok, itthon pedig megy tovább az élet. Vezetem a sütödét, gondozom a nagyit, Rourke-öt pedig alig látom mostanában. Randizik mindenféle lánnyal, és keményen dolgozik. Néha felhív, és érdeklődik a nagyi meg a sütöde iránt. Bizonyára így teljesíti az ígéretét, hogy vigyázni fog rám. De az isten szerelmére, miért kell nekem kétségbe vonnom bármit is? Joey imád engem, és én is imádom őt. Miután összeházasodtunk, a nagyinál fogunk élni, amíg csak szüksége lesz ránk. Joeynak nagyszerű papája van, úgy szeretem, mintha a saját apám volna. Valahányszor találkozunk, Bruno megölel azzal a vastag, erős karjával. Haj olaj és mentoloscukorkaillata van, és egyszer azt mondta, Joey bátor, mint egy oroszlán. Ráadásul ő biztos a dolgában kettőnk helyett is. Ő minden kétséget kizáróan tudja, hogy én vagyok számára az igazi, mindig is az voltam. Azt mondja, ő már akkor is tudta, amikor még csak gyerekek voltunk. Bárcsak én is elmondhatnám ugyanezt! De képzeld, én még mindig nem tudom. Évről évre azt mondom magamnak, hogy most már nem lesz rád szükségem, Mama. Kinőttem abból a korból, amikor még szükségem volt rád. Aztán jön valami, és én azt kívánom, bárcsak itt volnál, mert annyi mindent szeretnék kérdezni tőled. Honnan tudja az ember, hogy helyesen cselekszik? Van valami, amiből meg lehet állapítani, vagy csak venni kell a bátorságot és belevágni, remélve a legjobbakat, és imádkozni, nehogy óriási baklövést kövessünk el? És mi haszna olyat akarni, amiről tudjuk, hogy soha, de soha nem lehet a miénk? Tudod – talán tévedek, bár nem hiszem –, az az érzésem, hogy Rourke is így érez. És ugyanúgy fél, mint én. Clinton elnök nyilatkozott a tévében Amerika koszovói intervenciójáról, és Rourke hallani akarta, mert úgy vélte, Joeyt valószínűleg épp oda küldték. Ahelyett azonban, hogy a rádiót figyelte volna, Naominak, a legújabb barátnőjének szentelte a figyelmét. Igaz, úgy tíz perce már nem volt a barátnője, mert megint nem jött össze a dolog. – Te egy nyomorult gazember vagy, Rourke McKnight – rángatta magára a pólóját a lány. Amint a feje kibukkant a nyakkivágáson, máris folytatta a férfi szidalmazását. – Átkozott, nyavalyás gazember! Rourke nem értette, minek is figyel oda. Azzal a gondolattal ment bele mindegyik kapcsolatba, hogy hátha ez lesz az igazi, hátha ez a lány lesz az, akit keres. Reménykedett, imádko zott érte. Aztán kivétel nélkül mindig elromlott valami, a puszta akarat sosem volt elég. Fáradtan letakarta az ágyat, felkelt, és megkereste a sortját. Meglehetősen méltatlan helyzet, ha dobják az embert, akkor legalább már ne legyen meztelen. – Nem akartalak megbántani – mondta, de már utálta magát ezért a mondatért, annyiszor hallotta a saját szájából. Clinton épp azt magyarázta, hogy az országnak nincs adóssága, egyensúlyban van a költségvetés, a gazdaság stabil, így itt az ideje, hogy kifelé tekintsen, és szerepet vállaljon a béketeremtésben. – Te nem is látsz engem – füstölgött tovább a lány. – Azt sem tudod, ki vagyok. Jézusom, mennyire igaza van! Fogalma sem volt, ki ez a nő, csak azt tudta, hogy ki nem. – Sajnálom – mondta, és ez igaz is volt. Sajnálta a lányt, sajnálta saját magát. És sajnálta azt, hogy egyfolytában keresi, amit egyszer már megtalált, ám sosem lehet az övé. A lány – egy nagyon szép lány, akit ő kegyetlenül megbántott – szó nélkül elment. Rourke gyűlölte magát a neki okozott sebekért, mert nem ezt érdemelte. Mire Naomi kifordult az útra a nagyváros felé, már arra sem emlékezett, hol találkoztak. Egy szabadtéri koncerten Woodstockban, vagy egy bárban Kingstonban? De az is lehet, hogy a lány egyike volt azoknak a nőknek, akikkel az anyja boronálta össze. Bár az apja sosem bocsátotta meg, hogy rendőr lett, és elköltözött ebbe az aprócska folyóparti városba, az anyja sosem adta fel a próbálkozásokat, 164

hogy visszatérítse az elkóborolt bárányt a nyájba. Kifinomult, művelt fiatal nőkkel hozta öszsze, mintha valóságos áldozati ajándékot nyújtana át neki tálcán. Le kellene mondania úgy általában a nőkről, de hát az lehetetlen. A nők olyanok, mint… a levegő. Szükségesek a túléléshez. Persze csinálhatná jobban is, képes lenne rá. Csak figyelem és fegyelem kérdése, márpedig ő jó mindkét területen. Ezeket a tulajdonságokat belenevelték a kiképzés során, és ő naponta gyakorolta őket munka közben. Nem lehet olyan nehéz alkalmazni a magánéletében is. De minek neki magánélet egyáltalán? Azzal kellene csak törődnie, amiben igazán jó: a rendőri munkájával. A nyomozással, a válságkezeléssel, a közbiztonsággal, a bűnözők kézre kerítésével. Ez a megoldás, gondolta. Kizárólag a munkájával kell törődnie. Ironikus helyzet volt minden reggel felölteni a golyóálló mellényt és a szénszálas pisztolytáskát, felcsatolni a modern gumibotot. Saját apja vezette be az új állami rendelkezéseket a rendőrök kötelező védőfelszereléseiről. Most, hogy Rourke már felnőtt férfi, Drayton McKnightot hirtelen érdekelni kezdte a fia biztonsága. Rourke tartotta magát a fogadalmához, és csak azzal törődött, amiben igazán jó volt. Rendszeresen túlórázott a jó avaloni polgárok védelmében. Néha teljesen abszurd dolgok miatt hívták, mint például amikor egy lakos arra panaszkodott, hogy a szomszéd labradorja az udvarába piszkít. Másnap meg a kutya gazdája jelentette, hogy valaki obszcén kifejezést pingált a kutya oldalára. Máskor tragédiákkal találkozott, mint amikor egy középiskolás lány túladagolta magát, miután megerőszakolták, vagy amikor egy idős embertől kicsalták minden vagyonát. Mindegyik esetet komolyan vette, legyen az egy panasz valami hangos összejövetel miatt, vagy egy házi perpatvar. A munkája nem volt éppen kellemes kaland, de ez volt számára a megfelelő. Néha arra gondolt, milyen őrült dolog is itt élni és nézni, ahogy Jenny és Joey kapcsolata kivirágzik, de mélyen kötődött Avalonhoz, nem tudta máshol elképzelni az életét. Itt fedezte fel még gyerekként, mit jelent a szabadság. Szabadidejét tanulással töltötte, tárgyalási taktikákkal, közigazgatási ismeretekkel, közösségi kapcsolatokkal foglalkozott. Gondatlan tulajdonosuktól elkobzott vagy elhagyott kutyákat vett magához, és tanította őket. A szolgálat leteltével esténként megnézte az e-mailjeit. Joey kitartó levélíró volt, és az elektronikus levelezés segített, hogy naprakész kapcsolatban maradjanak. Rourke a fontosabb híreket sokszor hamarabb tudta meg, mint hogy a tévében bejelentették volna. A levelezés katonai ellenőrzése ellenére Joey élénk képet festett az életéről egy titkos bázison, ahol a fizikai kényelmetlenségeket és a hétköznapok unalmát időnként egy-egy bevetés, az élethalál harc adrenalinfröccse fűszerezte. Joey majdnem minden egyes levelet egy Jennyre tett utalással fejezett be: „Tarts a szemed a csajomon!”, vagy: „Egyél meg helyettem is egy kalácsot!”, esetleg: „Mondd meg neki, hogy nemsokára otthon leszek!” Az utóbbi időben, úgy látszik, folyton mozgásban volt a zászlóalja, nem jöttek olyan rendszeresen a levelek. Gyakran vetették be őket éjszaka, és szállították az egységével egy speciális Chinook helikopteren. Gyomorpanaszai voltak, de elhallgatta, mert nem akart kimaradni az akciókból, ami igazán rávallott. Rourke egyik este épp a hátsó kertbe engedte ki a kutyákat a lefekvés előtti utolsó futkározásra, amikor meghallotta a telefoncsörgést. Már jóval elmúlt tíz is, de ő fennmaradt az állatok miatt, hogy kárpótolja őket az egész napos bezártságért. Még utoljára eldobta az átázott teniszlabdát, aztán a nadrágjába törölte a kezét, és futott a konyhába, hogy megkeresse a zsinór nélküli telefont. Elkésett. Mire megtalálta a kanapé párnái mögött, már bekapcsolt az üzenetrögzítő. Rourke türelmetlenül hallgatta az üzenetet. – Én vagyok – hallatszott Jenny hangja. Nem kellett megmagyaráznia, ki az az „én”. Máskor először vidáman köszönni szokott, de aznap este nagyon furcsa volt a hangja. Annyira, hogy Rourke megdermedt mozdulat közben. – Légy szíves, gyere át! Szükségem van rád. Kérlek!

165

Rourke megfeledkezett rendőri mivoltáról, és úgy száguldott Jennyhez, mint akit ördögök üldöznek, áthágva minden közlekedési szabályt. Nagy fékcsikorgással állt meg a felhajtón, és hármasával szedte a lépcsőfokokat a bejáratig. Jenny már az ajtóban várta, és Rourke tudta, mit akar mondani, mielőtt kinyitotta volna a száját. Elég volt a lány arcára néznie. Joey! Jennynek pezsgőspohár volt a kezében. Azt a Cristal pezsgőt nyitotta ki, amelyet Joey hazatérésére tartogatott. Már alig volt az alján. Szó nélkül megrázta a fejét, aztán Rourke karjába omlott, és a mellkasának szorította az arcát. A férfi letette a lány poharát, és szótlanul magához ölelte Jennyt, aki nem sírt, egy hangot sem ejtett, csak reszketett tetőtől talpig, megállíthatatlanul. – Mondd el! – suttogta Rourke, meglebbentve lélegzetével Jenny fahéjillatú haját a füle mögött. – Képes vagy rá. – Még nem – rázta a fejét Jenny. – Csak… maradjunk így még egy percig. Abban a pillanatban meghalt Rourke minden reménye, hogy hátha tévedett. Hétköznapi körülmények között ő és Jenny került minden fizikai érintkezést. Ki nem mondott megállapodás volt ez kettejük között attól a pillanattól kezdve, hogy Joey eljegyezte a lányt. Ők ketten mindig is bizonytalanná váltak egymás társaságában. Jenny közelében Rourke-nek felforrósodott és bizsergett a bőre, s az egész világa a Jenny talpa alatti négyzetcentiméterekre korlátozódott. Mégis tiltott gyümölcs maradt számára a lány. A mostani körülmények azonban távol álltak a hétköznapitól, és a férfi sehol máshol nem akart lenni ebben a pillanatban, mint Jenny ölelő karjai közt. Egy ütemre lélegeztek, és fájdalommal teli gyöngédséggel úgy kapaszkodtak egymásba, mintha azzal megakadályozhatnák, hogy teljen az idő, s nekik szembesülniük kelljen azzal, ami történt. Végül Jenny volt az, aki visszahúzódott. – Van még pezsgő – mondta a konyha felé mutatva. Rourke úgy érezte magát, mint aki lázas, miközben kiment a kamrába, behozott egy üveggel, és kinyitotta. Rémes érzés volt, hiszen pezsgővel ünnepelni szokott az ember, mégis megtette. Tudta, hogy az üveg abból a rekeszből származik, melyet a szülei küldtek Joeynak eljegyzése örömére. Egy Krug Blanc de Blancs volt, melyből alig néhány ezret palackoztak összesen. Egyenest az üvegből itta a szobahőmérsékletű nedűt, aztán leengedte a szája elől, és Jennyre nézett. Hófehérke, gondolta. Az arca falfehér, a haja, a szeme ébenfekete. S olyan szomorú, hogy Rourke szíve is összeszorult a láttán. – A nagymamád…? – kérdezte. Jenny végignézett a folyosón, amerre a nagyanyja szobája volt. – Ő már alszik. Már akkor mélyen aludt, amikor Bruno telefonált. Gondoltam, hadd legyen még egy nyugodt éjszakája. Menjünk fel beszélgetni, nem akarom, hogy felébredjen. Rourke úgy érezte, mintha fából volnának a lábai, amint követte Jennyt a lépcsőn. Mikor a lány nagyanyja megbetegedett, nem tudott már megbirkózni a lépcsővel, ezért Jenny egy földszinti szobát rendezett be a számára. Az emelet így teljesen az övé lett. Itt írogatott, és itt várta Joeyt. A házasságkötés után itt akartak élni kettesben. A házasságkötés után… Rourke reszkető kézzel húzta meg újra az üveget. Amikor Jenny végre beszélni kezdett, a hangja lágy volt, és bizonytalan, mintha maga sem hinné, amit mond. Úgy közölte a hírt, mintha már számtalanszor elismételte volna gondolatban, hogy agya elfogadja a szörnyűséget. Baleset történt egy szállító helikopterrel, és Joey kommandó egységéből nem maradt túlélő. Rourke megrázkódtatásánál is nagyobb volt a rettenetes felismerés: lám, így munkálkodik a végzet. Miközben Jenny elsorolta azt a kevés részletet, amit tudott, ő nyakára hágott az üveg pezsgőnek, és kinyitott egy másodikat. – Ő és tizenhat társa egy Chinook helikopterben ült valahol Koszovó fölött. Lezuhantak egy szakadékba, senki sem maradt életben. A neveket még napokig nem fogják közölni, de 166

Bruno azonnal megtudta. Felhívta valaki a zászlóaljból – mondta a lány megtört hangon. – Nem hivatalos, még nem adtak kijelentést, de… nincs túlélő. Rourke lelkét jeges fájdalom marcangolta. Joey, a legjobb barátja, a testvére, a legklaszszabb srác, a legjobb ember a világon! A férfi néhány pillanatig levegőt sem kapott. Haragudott a sorsra, hogy Jenny egyedül volt, amikor meghallotta a hírt. – Joey papája…? – A nővéreivel van New Yorkban. Azt hiszem, találkozom… találkozunk vele a… Ó, istenem! Lesz egyáltalán temetés? Vagy megemlékezés? – Nem tudom. Ki tudja, hogy mennek ezek a dolgok? Rourke szeme előtt képek cikáztak Joeyról, a bolondos, nagy fülű kiskölyökről, aki mindenki által szeretett felnőtté vált. Életük minden fontos állomását együtt élték át a tejfoguk kihullásától a kismacskájuk eltűnésén keresztül a sportsikerekig vagy épp – vereségekig. Aztán az érettségit és persze a nyári táborokat. Rourke úgy érezte, mintha levágták volna az egyik karját. De volt valami más is, ami átszűrődött a gyász ködén. Bűntudat és szomorúság, gyengédség és düh váltogatta egymást. Hosszú ideig nézte Jenny arcát, majd elővett egy papír zsebkendőt, és felitatta a könnyeit. Aztán közelebb hajolt, és magához ölelte úgy, mint még soha, még akkor sem, amikor másra sem vágyott, és amikor a lány szinte könyörgött érte. Úgy fonta körül a karjaival, mintha bombatámadástól akarná megvédeni. Érezte az egész testét, ahogy hozzásimul, még a szívverését is, de ez sem volt elég. Úgy érintette meg, ahogy ezerszer is elképzelte magában. Végighúzta az ujját az álla vonalán, aztán felemelte az arcát, hogy szembekerüljön az övével. Meg akarta csókolni, elmerülni benne… és felejteni. Hirtelen annak az érzésnek az ereje, ahogy mindketten szerették Joeyt, összemosódott azzal, amit ők ketten éreztek egymás iránt. Egyszer csak csókban forrtak össze, bármilyen őrült dolog volt is ez abban a pillanatban. Csak csókolták és csókolták egymást, s egyre közeledtek a hálószobához. Kétségbeesetten akartak menekülni a valóság elől, de nem volt hová, csak egymás karjába, miközben körülöttük bezárult a sötétség. Eldobált ruháik jelezték az utat a nappaliból a hálószobáig, s mire elérték az ágyat, semmi sem választotta el őket egymástól. Jennynek pezsgő- és könnyíze volt. Szorosan átkarolta Rourke nyakát, s szakadatlanul csókolta őt, el nem engedte volna semmi pénzért. Tudta, hogy őrültséget követ el, hogy mindketten megbolondultak, de nem érdekelte. Aztán egy pillanatra abbahagyta a csókot, és egy sóhajtásnyira hátrahúzta a fejét, hogy szólni tudjon: – Azt mondta, vigyázz rám. Hogyan fogsz vigyázni rám, Rourke? Telefoncsörgés szakította félbe Jenny alkoholmámoros álmát. Nyögve igyekezett elrejtőzni a zaj elől, de az tovább kínozta. A fejét olyan nehéznek érezte, mint egy kődarab, melyet lehetetlen megmozdítani. Végül megkönyörült rajta a telefon, az éles hang abbamaradt, és megszólalt az üzenetrögzítő. Jenny először a saját szövegét hallotta. Kinyújtózott, és egy meleg, meztelen testet talált maga mellett a takaró alatt. Erős karok fonták körül és húzták közelebb, álmos sóhaj fuvallata bizsergette meg a nyakát. Istenem! Ó, istenem, ez Rourke! Együtt aludt Rourke-kel! Joey halott, ő pedig pezsgőmámoros, észveszejtő szexet élt át a legjobb barátjával. Ezért el fog égni a pokolban. Most már a hívó hangja szólt a telefonban, és kísértetiesen hasonlított Joeyéhoz. Ami azt jelenti, hogy valószínűleg még mindig részeg vagy álmodik, hisz Joey halott, meghalt egy helikopter-balesetben. Jenny alvajáróként lépdelt anyaszült meztelenül az öltözőszekrényhez, ahol az üzenetrögzítő kis, fekete doboza még mindig vette a döbbenetesen ismerős hangot.

167

„.. .tévedés volt – mondta éppen a férfi. – A nevem szerepelt a listán, de nem voltam a helikopteren…” Jenny hangosan felnevetett, és csorogni kezdtek a könnyei, amint felkapta a kagylót. – Joey! A műholdas összeköttetés miatt kis időbe telt, amíg a hang válaszolt: – Kicsim, annyira örülök, hogy felvetted! Tudom, hogy ott még csak hajnali öt óra van, de tudatnom kellett veled, hogy élek. Épp most beszéltem az apámmal. Az utolsó pillanatban nagy kavarodás történt, és én mégsem kerültem bele abba a csapatba… Jenny nem tudott megszólalni. Igazából levegőt venni sem tudott, csak reszketett a megkönnyebbüléstől, miközben Joey magyarázott valamit egy jelentésről, amelyet egy őrmester készített, aztán máshoz került, és az beolvasta, pedig ő megsérült beszállás közben, és elküldték a gyengélkedőre. – Tiszta hülye voltam. Nem volt rajtam a védőszemüvegem, és valami belement a szemembe. Visszaküldenek Németországba, ott fognak megműteni. – Jen? – szólalt meg Rourke az ágyban. – Ki az? Jenny megpördült, hogy csendre intse, de már késő volt. – Mit keres Rourke nálad ilyen korán? – kérdezte Joey megváltozott hangon. Jenny abban a pillanatban megértette, hogy Joey minden bizonnyal régóta tisztában van azzal, hogy van valami közte és Rourke között. – Mihelyt meghallottam a hírt, megkértem, hogy jöjjön át – felelte Jenny. – Ő a legjobb barátod, Joey, ki máshoz fordulhattam volna? Vőlegénye erre nem szólt semmit, csak folytatta a beszámolót: – Leszerelnek. A kommandósok nem sok hasznát vennék egy félszemű katonának. A műtét után indulok haza. Jenny csak állt ott meztelenül, kezében a telefonnal, és még mindig magán érezte Rourke érintését, miközben a férfi kócosan, zavart tekintettel elindult feléje. Jenny pedig még most is, mindezek után is tehetetlen vágyat érzett a láttán, melybe fájón vegyült a szégyen. Aztán arra gondolt, hogy mégsem fog halála után elégni a pokolban, mert a pokol máris elérkezett.

168

Táplálék a léleknek Írta: Jenny Majesky A tűz hatalma Az emberek szeretnek tüzet gyújtani. Ismerjük csak be, mennyire megragad bennünket egy lángoló desszert látványa! Van valami lenyűgöző abban, ahogy a lángok csordogálnak, akár egy folyó, aztán kihunynak, és pompás, összetéveszthetetlen aromát hagynak maguk után. Az emberben él valami ősi vonzalom a tűz iránt. Egy lengyel mondás szerint a tűz sosem szelíd tanító. Henry James pedig azt mondja, hogy az embernek kell a „fékezhetetlen szenvedély”, hogy „tűzzel válaszoljon a tűzre”. Ha engem kérdeznek, ez kissé ijesztő, ám a következő süti annál finomabb. Tüzes szeretők Hozzávalók: 8 szelet kenyér 3 csésze sűrű tejszín 1 egész tojás 3 tojássárgája 1 1/2 csésze cukor 1/2 teáskanál őrölt szerecsendió 1/2 teáskanál fahéj 1/4 csésze rum 1/2 csésze mazsola vagy ribizli (15 percig nagyon forró vízben áztatva; a vizet tegyük félre!) A sütőt előmelegítjük 180 fokra. A kenyeret felkockázzuk. Összekeverjük a tejszínt, az egész tojást, a 3 tojássárgáját, 1/2 csésze cukrot, a szerecsendiót, a fahéjat és egy evőkanál rumot. Hozzáadjuk a kenyérkockákat, és jól elkeverjük. Lecsöpögtetjük a mazsolát (félretesszük a vizét), és hozzáadjuk a kenyeres keverékhez. A keveréket szufléformákba kanalazzuk, melyeket egy két centi magasan forró vízzel töltött tepsibe állítunk. Körülbelül 30 percig sütjük, mikor a beleszúrt kés már tisztán jön ki a tésztából. Tálalás előtt a mazsola vizét és a maradék cukrot magas hőmérsékleten felforraljuk egy kislábasban, folyamatos kevergetés mellett. Mikor a cukor borostyánszínt ölt, óvatosan belekeverünk még 1/2 csésze forró vizet. Gyöngyözni hagyjuk, amíg szirupsűrűségű nem lesz. Hozzáadjuk a rumot, és forraljuk még 15 másodpercig. Ekkor levesszük a tűzről, és egy hoszszú gyufával meggyújtjuk. A lángoló karamellt ráöntjük a pudingokra, és tálaljuk.

169

26. Daisyt kellemesen meglepte a családja reagálása a hírre. Szinte mindenki első hallásra elfogadta. Semmi megrökönyödés, semmi rémület. Sokkal inkább együttérzést és megértést tapasztalt. Persze az öccse, Max úgy vélte, ez az egész nagyon durva, ő pedig tisztára megőrült, de az ő korában, tizenegy évesen minden lányt őrültnek titulálnak a fiúk. Azt meg mégiscsak elismerte, hogy nagybácsinak lenni ennyi idősen végül is klassz dolog. Aznap, amikor elhatározta, hogy elmondja a barátainak, vakítóan fehér reggelre ébredt. Már azelőtt tudta, hogy hószünet van, hogy megnézte volna az iskola honlapját. Micsoda ajándéka a télnek! Volt valami varázslatos a hószünetben. Váratlanul nyernek egy egész napot, amikor egyszerűen megáll az élet, amíg meg nem tisztítják az utakat. Nincs iskola, nincs munka, lemondanak minden megbeszélést, felfüggesztenek minden kötelezettséget, meghoszszabbítanák minden határidőt. Neki semmi dolga, nyugodtan lazíthat. Ahelyett, hogy az állampolgári ismereteket magolná, aludhat tovább, és ágyban reggelizhet, a tévét bámulva. Ahelyett, hogy magyarázkodhatna az el nem készített fizika házi feladat miatí, most kényelmesen befejezheti. Épp azon volt, hogy visszahúzza a fülére a takarót, amikor megszólalt a mobilja. Ránézett, ki keresi, aztán felpattintotta a tetejét. – Miért nem alszol? Hószünet van. – Hát épp ez az – mondta Sonnet izgatottságtól dallamos hangon. – Öltözz melegen, de rétegesen! Lehet, hogy beleizzadunk abba, amire készülünk. Daisy önkéntelenül is elmosolyodott. Sonnetnek mindig volt valami kaland a tarsolyában. – Miben sántikálsz? – kérdezte. – Hozd a fényképezőgépedet – felelte Sonnet –, fél óra múlva találkozunk a sütödében. Kirándulni megyünk hótalpon. Zach hozza a felszerelést. Ez minden bizonnyal egy jel, gondolta Daisy. Összecsukta a telefonját, és hőszigetelő alsóneműt húzott magára. Micsoda szerencse! Hószünet van, ő pedig máris kapott egy meghívást. Talán tényleg ma érkezett el a nap, hogy elmondja nekik. Fogmosás közben oldalt fordult, és megszemlélte a körvonalait a tükörben. A teste fölött valami idegen erő vette át az uralmat. Hol hányingere volt, hol csillapíthatatlan éhség gyötörte. A melle érzékeny lett, és kezdte kinőni a melltartóját. A hasa azonban még lapos volt, ráment a régi farmer. Megpróbálta elképzelni magát hatalmas hassal, de nem sikerült. Még most sem. Mégis itt volt az ideje beavatni Sonnetet és Zachet. Mégpedig ma. Zach dzsipjével mentek fel egészen a Meerskill-vízesésig. Az utat elkotorták, mivel Jenny most idefent lakott. Nem fogják zavarni, mert a turistaút kikerüli a téli lakot, és felmegy egészen a vízesés tetejéig, ahonnan a zuhatag több mint száz láb magasból dübörög alá a barlangokkal teli gránitsziklák fölött egy mély medencébe. Daisy kiszállt a kocsiból, és az ég felé fordította az arcát. Aztán ellenőrizte, jó-e még az elem a gépében, és van-e hely a memóriában az új képek számára. Volt valami különös a téli fényekben, aminek a megörökítését igen érdekes feladatnak és nagy kihívásnak találta. Imádta a nagy kontrasztokat, a látvány mélységét, a végtelen hótenger hátteréből kiemelkedő formák határozottságát. Már megtanulta, hogyan állítsa be a fénymérőt, és milyen szűrőket használjon, hogy akkor is szép képek készüljenek, amikor kevés már a fény, vagy túl lapos szögben érkezik. Ma amúgy sem ez volt a helyzet. Tiszta volt az ég, az árnyékok elevenné, mozgalmassá tették a tájat. Lefényképezett egy nyírfaligetet, ahol a fák vékony ágai hosszú tollvonásként rajzolódtak a hómezőre, a törzsük pedig szinte ragyogott. 170

Az ösvényt a tél folyamán lehullott, érintetlen, szűz hó takarta, s nem telt el sok idő, máris fel kellett venniük a hótalpakat. Zach három pár modern talpat hozott, melyek alig néhány dekát nyomtak, és viselőjük gyakorlatilag repült a havon. Fura dolog volt ez Zachkel. Apja, aki idősebb volt legtöbb kortársuk apukájánál, úgy költekezett, mintha aki egy percig sem gondol a holnappal, bár a kávézóban a világért sem hagyott volna egy fillér borravalót. Mindenből a legjobbat, a legdrágábbat vette meg, beleértve az autókat, a ruhákat, de még a hótalpakat is. Ugyanakkor mintha tudathasadása volna, folyton piszkálta Zachet, hogy nem dolgozik eleget a sütödében. Tiszta őrültség! Az emberek a tiniket szokták szidni az őrült dolgaikért, de néha nem ártana körülnézni a szülők között sem. Daisy megpróbálta elképzelni a gyermekét tinédzserként, de nem sikerült. Viszont már most megfogadta, hogy ő másfajta anya lesz. Nem szigorú nevelője, hanem barátja a gyerekének. Ugyanazt a zenét fogják szeretni, és ő sosem kiabál majd vele a jegyei miatt, vagy hogy abba az iskolába jelentkezzen, ahová ő, az anyja szeretné. De ez még a távoli jövő, pillanatnyilag elég, ha amiatt aggódik, hogy miként közli a hírt a barátaival. A hótalpazás keményen megdolgoztatja az embert, állapította meg Daisy nem sokkal indulás után. Félúton levette az anorákját, és a derekára kötötte. Ezt követte a sál meg a sapka, mely a hátizsákban kötött ki. Mindezt a terhességről olvasott könyvekben leírt hormontúltengésnek tulajdonította volna, ha nem veszi észre, hogy Zach és Sonnet is alig vonszolja magát, és mindketten úsznak az izzadságban. Amikor elérték a gyaloghidat, mely a vízesés fölött ívelt át, Daisy szünetet kért. – Fényképezni is akarok, nem csak pisilni – mondta. Előző nyáron a vízesés még félelmetes zuhatagként tört elő rejtett forrásából fenn a magasban, majd levetette magát a sziklákra. A tél azonban kékeszöld jégfallá fagyasztotta a zuhatagot, mely magas, elegáns oszlopok formájában díszítette a hegy oldalát. Szegélyét jégcsapok csipkézték, mint holmi fehér oldal-szakáll, középen pedig egy jégoszlop merült a lenti medence befagyott vizébe. De nézhette az ember akár egy jeges tőrnek is, amely épp lecsap. Daisy változatos szögekből igyekezett megragadni a lélegzetelállító látványt. Hanyatt feküdt a hóban, hogy benne legyen a képben az egész híd, a két magas ívet formázó régi betonépítmény. – Azt mondják, régen az öngyilkosok hídjának nevezték – mondta Sonnet. – Két szerelmes ugrott le egyszer innen, hogy megölje magát. – Ó, persze. A kísértetük meg azóta is itt jajong a szeles éjszakákon – csúfolódott Zach. – Ez Washington Irving szűkebb hazája – védekezett Sonnet. – A kísértethistóriák itt hozzátartoznak a tájhoz. Daisy lefényképezte barátnőjét, akinek az arca egyszerre volt bosszús és aranyos. Mintha megérezte volna a rá irányuló figyelmet, Sonnet odafordult Daisyhez. – Hé, mi lenne, ha te csinálnád meg a fényképemet az iskolai évkönyvbe? Daisy meglepődött, de nagyon jólesett neki az ajánlat. – Szívesen. Miért ne? – Természetesen megfizetem. Sonnetnek és az anyjának a fogukhoz kellett verniük minden garast, hogy félretegyenek a lány főiskolájára, úgyhogy Daisy élénken tiltakozott. – Én nem fogadok el tőled egy fillért sem – mondta, és kísérletképpen befogta Sonnet arcát a keresőbe. – Ragaszkodom hozzá. Dale Shirleynek legalább háromszáz dollárt kellene fizetnem. Hetekig spórolhatnék rá. Shirley egy ügybuzgó helyi fényképész volt, akinek a munkái díszítettek minden fontos nyomtatványt Avalonban a kereskedelmi kamara brosúráitól a városháza szórólapjain át a középiskola évkönyvéig. Daisy fülének úgy hangzott ez, mint egy álom: valakit azért fizetnek, hogy fényképezzen. 171

– Azért kérhet pénzt, mert megvan hozzá a képzettsége, az engedélye, a stúdiója meg minden. – Meg ősidők óta itt él – tette hozzá Zach. – Szívem szerint én sem dolgoztatnék vele, de az apám valószínűleg rá fog kényszeríteni. Zach apja mostanában nagyon igyekezett jó benyomást kelteni, hogy elnyerhesse a polgármesterséget. – Ha az én képem lesz a jobb, biztosan nem – mondta Daisy, és titokban lekapta Zachet, amint az apján töri a fejét. Zach hihetetlenül beleillett a havas tájba. Világosszőke haja, sima, tiszta bőre és furcsán világos, kék szeme valamiféle vad, földöntúli külsőt kölcsönzött neki. Sonnet átkukucskált Daisy válla fölött, hogy megnézze a képet. – Ez őrület! – mondta. – Olyan vagy, mint az árja nemzet reklámarca. Zach hozzávágott egy hógolyót, amely porrá omlott a lány vállán. – Befogod! Daisy most kettejükre irányította a kamerát. Sonnet engedelmesen pózolt, akár egy modell. Kezét összefonta a háta mögött, fejét pedig kacéran felemelte. Elképesztően göndör haja kiszökött a kötött sapka alól, és Daisy elkapta a pillanatot. Már akkor tudta, hogy fölöttébb jó kép lesz, amikor megnyomta a gombot. Sonnet nem volt az az igazi amerikai szépség, és utálta is a külsejét, de Daisy tudta, hogy ez szamárság. Gyönyörű lány volt, olyasfajta szépség, akit a középiskolás fiúk még nem tudnak értékelni. Sima, tejeskávészínű bőre volt, és hosszú, koromfekete, gyűrűs hajkoronája. Széles szája és mandulavágású szeme titokzatossá tette egészen addig, amíg el nem mosolyodott. Akkor viszont olyan nyílt és barátságos lett a tekintete, mint egy édes kiskutyának. Sonnet hagyta, hogy Daisy annyi képet készítsen róla, amennyit csak akar. Türelmesen és segítőkészen ment bele a játékba. Általában nagyszerűen állt hozzá mindenhez, pedig az öszszes fiatal közül, akit Daisy ismert, ő volt az, akin a legkevésbé lehetett volna csodálkozni, ha helytelenül viselkedik, rosszul tanul, vagy kerüli az iskolát. Egy tinilány gyermekeként született házasságon kívül, félvér volt, és az anyjának épphogy csak sikerült biztosítania a megélhetésüket. Annak dacára, hogy ennyi minden szólt ellene, Sonnet kitűnően tanult, és egy évvel előbbre járt kortársainál. Elnyerte „a nemzet ifjú tudósa” címet, tehetséges zenész és kisegítő óvónő volt egyszerre. Már most felvették a főiskolára, és mostanában várta az értesítést egy jó ösztöndíjról. Amennyire Daisy meg tudta állapítani, ő volt az az álomgyerek, akit minden anya kívánna magának, akivel minden szülő szívesen dicsekedne. Olyan lány, amilyet Daisy mamája is szeretett volna magának. Ehelyett olyat kapott, akit távolról sem érdekelt az iskola vagy a továbbtanulás, aki ész nélkül bulizott, és aki terhes lett egy olyan fiútól, akit még csak nem is kedvelt. – Elég legyen! – szólalt meg Zach, amikor Daisy még egy sorozat felvételt akart készíteni. – Még a végén tönkreteszed a kamerát. Daisy erre lekapta barátja berzenkedő arcát. – Látjátok azt a peremet? – mutatott Sonnet a víz fölé kinyúló sziklákra. – A nagybátyáim szerint ott jégbarlangok vannak. – Sonnetnek volt legalább hat nagybátyja, olyan egyformák, mint hat tojás. – Azaz jéggel bélelt sziklabarlangok. Tavaly olvastam is róluk a könyvtárban egy töridolgozathoz. Néhányban olyan vastag a jég, hogy sosem olvad el, még nyáron sem. Részben emiatt nevezték el a várost Avalonnak. Daisy félrebillentette a fejét. – Na jó, ez nekem már magas. – Artúr király legendájából – magyarázta Zach. – Abban volt Merlinnek, a varázslónak egy kristálybarlangja. Avalon pedig az a hely, ahová a király távozott, miután halálosan megsebesült az utolsó csatában.

172

– Biztosan hiányoztam az iskolából, amikor ezt tanultuk – sóhajtott Daisy. – Nem is értem, miért viseltek el, amilyen ostoba vagyok. Ami persze fölöttébb ironikus, tekintve hogy ő egy erős, versenyszellemű manhattani magániskolába járt, míg új barátai egy átlagos, vidéki, állami középiskolába. – Egyáltalán nem vagy ostoba – tiltakozott Sonnet. – Arról neked halvány fogalmad sincs – mondott ellent Daisy, összeszedve a bátorságát. Itt az idő, túl kell esnie a bejelentésen. Itt és most. – El kell mondanom nektek valamit – mondta ki hirtelen, mielőtt meggondolhatta volna magát. Mindketten megérezhették a hangján, hogy komoly dologról van szó, mert figyelmesen feléje fordultak. Daisy várt egy pillanatig, mint amikor az apjával közölte a hírt, és igyekezett megjegyezni az arckifejezésüket, a tekintetüket, ahogy most néznek rá. Egy pillanat, és soha nem fogják többé olyannak látni, mint eddig. – Ez egy… hogy is mondjam… nagy dolog – engedte le lassan a fényképezőgépét. – Gyereket várok. Nyáron fog megszületni. Akkora csend támadt hirtelen, mintha egy óriási szivattyú kiszippantotta volna a tájból az összes levegőt. Daisy nézte két osztálytársát, egyetlen barátait ebben a városban, és visszatartotta a lélegzetét. Nem is akart addig újra levegőt venni, amíg nem mondanak valamit, nem nyugtatják meg, hogy ezentúl is a barátai maradnak. Azok ketten azonban meg sem tudtak szólalni, csak néztek rá nagy szemekkel. Aztán Zach elvörösödött, és látszott rajta, hogy szörnyen kényelmetlenül érzi magát. Akárcsak Max, amikor meghallotta a hírt. Sonnet szemöldöke felkúszott a homlokára, aztán visszaereszkedett. – Hát ez tényleg nagy dolog. Daisy bólintott. – Nem épp a legbölcsebb, amit valaha tettem, de megtörtént. Először el akartam vetetni, de az utolsó pillanatban mégsem voltam rá képes. Szóval ez van. Zach talált valami rendkívül érdekeset egy fa üregében a híd mellett. Láthatóan nem akart részt venni ebben a beszélgetésben. Végül Sonnet visszanyerte a hangját, bár ő is kissé zavarban volt. – Az angyalát! Ez váratlanul ért. – Hát… engem is. – Ezért jöttél el a régi iskoládból? Daisy megrázta a fejét. – Akkor még nem tudtam, azaz nem voltam biztos benne. – No és a babád apja segíteni fog? – kérdezte Sonnet, és hangjában valami furcsa feszültség vibrált. Daisy tudta, hogy Sonnet viszonya az apjával meglehetősen bonyolult, tele titkolózással a férfi Pentagon-beli pozíciója miatt. – Még nem mondtam meg neki, és nem is tudom, megmondom-e egyáltalán. Nem lesz boldog, abban biztos vagyok. – Erre akkor kellett volna gondolnia, amikor… amikor ti ketten… – Igazad van – értett egyet Daisy. – Mindkettőnknek gondolnunk kellett volna rá. Sonnet Daisy vállára tette kesztyűs kezét. – Minden rendben lesz – jelentette ki biztatóan. Daisy rámosolygott. – Én is így tervezem – mondta, aztán felderült az arca. – Szóval túl vagyok már a megpróbáltatáson, hogy elmondjam a szüleimnek, és úgy néz ki, együtt megoldjuk. – Legalábbis hinnie kellett abban, hogy egy kisbaba nem jelent feltétlenül katasztrófát. Egy darabig hallgattak mind a hárman, de Daisy már ettől is megkönnyebbült. Mégsem volt olyan szörnyű a vallomás, mint képzelte. Úgy gondolta, kell majd egy kis idő, hogy a többiek megszokják a dolgot, aztán minden visszatér a régi kerékvágásba. Legalábbis egy időre. A baba születése után azonban fogalma sem volt, mivé válik a barátságuk. Zach egy szót 173

sem szólt, bár Daisy érezte rajta, hogy zavarban van. Égett az arca és a füle, s kerülte a tekintetét. Sonnet úgy vélte, jobb lesz túllendülni a bejelentésen. – A nagybátyáim azt mondják, nagyon kell figyelni, hogy az ember megtalálja azokat a barlangokat. Ráadásul lavinától is tartani lehet. – Az apám szerint tiszta időpazarlás. Azt mondja, nem éri meg a fáradságot – állította Zach is. – Mióta hallgatsz az apádra? – csodálkozott Sonnet. Daisy felnézett a kinyúló sziklákra, melyek árnyéka titokzatos formákat rajzolt a szűz hóra. – Menjünk fel, és derítsük ki magunk! – javasolta. – Komolyan mondod? – kérdezte ódzkodva Zach. – Végül is igaza van – állt fel Sonnet. – Nézd, milyen szép tiszta az ég! Legalább a hegy tetejére menjünk fel, jó? – Rendben – adta be a derekát a fiú. – Tényleg nem lenne értelme kihagyni a hegyet, ha már eljöttünk idáig. – Azzal magára rángatta a hátizsákot, és megindult a lányok előtt felfelé az ösvényen. – Olyanok vagyunk, mint az első telepesek, akik megtalálták ezt a hegytetőt – lelkesedett Daisy. – Kétlem – mondta Zach. – Én is – értett egyet Sonnet. – Sal nagybátyám mesélte, hogy ők annak idején még találtak indián tárgyakat és néhány pionírholmit is egy-egy barlangban. Mielőtt feltalálták volna a hűtőszekrényt, a barlangokat ételtárolásra használták. Az ösvény egyre meredekebbé vált, Daisy pedig egyre jobban kifulladt. Szerette volna tudni, hogy ő tunyult el, vagy ez csak a terhesség. Az orvos azt mondta, nyugodtan folytassa a régi életvitelét, csak extrém sportokat ne űzzön. Vajon egy hegy megmászása extrém sportnak számít? Bizonyára nem. A sziklamászás, amit tavaly nyáron gyakorolt Julian Gastineaux-val, azaz a legcsodálatosabb sráccal a világon, viszont már feltétlenül megerőltető. Túl sok a kockázatos pókembermozdulat, a függőleges sziklafal, a félelmetes kötél és heveder. Azzal öszszehasonlítva ez a hegymászás nem több, mint egy séta a parkban. Sonnet ért fel először a csúcsra, ahol aztán megfordult, és bevárta a többieket. – Látod, nem mi vagyunk itt az elsők – mutatott a határozottan ember alkotta totemoszloputánzatra, melyen egy tábla jelezte, hogy a Meerskill-hegy 1224 méter magas. A totemoszlopba számtalan kiránduló és táborlakó véste bele a kezdőbetűit 1976 óta, melyek az idő múlásával már nem jelentettek semmit senkinek. – Nézd, Zach! „Itt járt Matt” – mutatott az egyik feliratra Sonnet. – Lehet, hogy ez a papád. A fiú vállat vont. – Akár lehetne is. A főiskola alatt szokott dolgozni nyaranta a táborban. – Az én papám is – mondta Daisy. – Ez családi hagyomány volt nálunk, amíg a tábor tíz éve be nem zárt. – A lány örült, hogy Olivia ide költözött a nagyvárosból, így ő is a táborban tölthette a nyarat az apjával és az öccsével, miközben készülődtek a nagyszülei ötvenedik házassági évfordulójára. Az édesanyja nem jött velük, csak azért ugrott be egyszer, hogy elhozza a válási papírokat, másodszor meg hogy tiszteletét tegye az évfordulós ünnepségen. Daisy eltűnődött, vajon ha ők négyen itt ragadnak a vadonban, megtalálhatták volna-e a megoldást, hogy együtt maradjanak. Egy jó dolog is történt azért azon a nyáron: megtalálták Jennyt, Phil bácsi törvénytelen lányát. Törvénytelen… Daisy mélyen a zsebébe dugta mindkét kezét, és a kabát alatt védelmezőn rásimította a tenyerét a hasára. Utálta azt a szót, hogy törvénytelen. Mintha az a kisbaba tett volna valami rosszat. Sonnet oda óvakodott a hótalpain a hegytető peremére, ahol sűrű és mély volt a hó.

174

– Innen zúdult le a lavina – mutatta a többieknek. – Na, gyertek! Keressük meg azokat a barlangokat, mielőtt ránk sötétedik! Mindannyiuknál voltak síbotok, hogy megszurkálják a havat, biztonságos-e, mielőtt rálépnek. Zach hamarosan talált egy magas, gránit sziklafalat, melynek réteges felszínét bemélyedések tarkították. – Megnézem, mi van itt – jelentette ki Sonnet, és már csatolta is lefelé a hótalpakat. – Az kizárt dolog – hitetlenkedett Zach. – Nem tudod megmászni ezt a sziklát. – Akkor csak figyelj! Jól csinálja, állapította meg magában Daisy. Mivel ő maga is gyakorolta egy keveset a sziklamászást, felismerte, ha valakinek jó volt a technikája. Sonnetnek azonban nem volt semmiféle biztonsági felszerelése. – Hé! Ne mássz magasabbra, mint ahonnan még hajlandó volnál leugrani! – figyelmeztette barátnőjét. – Csak az a lényeg, hogy a fenekedre ess – tette hozzá Zach. – Akkor jó nagy párnára esel. – Ha-ha – mérgelődött Sonnet lihegve. Daisy oldalba bökte Zachet, majd végigfényképezte Sonnet útját felfelé. A lány elért egy lentről árnyékosnak látszó helyet a szikla felszínén. – Ez tényleg barlang, de nincs benne jég – jelentette, majd hogy meg is mutassa, ledobott egy maréknyi kavicsot és port a hóra. Később észrevett még néhány bemélyedést a szikla pereméről, de azok csak kisebb lyukak voltak, és üresek, kivéve egy madárfészket az egyikükben. – Lehet, hogy találsz odabent denevéreket! – kiáltott fel Zach. – Na persze – mordult fel Sonnet. – Szép próbálkozás, te dinnye! – Esküszöm az élő istenre. Ez itt denevéres terület – erősködött Zach. – A barlangokban alszanak téli álmot. Ha megzavarsz egyet, megharaphat, és elkaphatod a veszettséget. – Hű, de megijedtem! – Sonnet úgy öt méterrel a többiek feje fölött vizsgálta át a szikla bemélyedéseit. – Hahó! Hát ez meg mi? Daisy ráirányította a fényképezőgépet, hátha Sonnet ezúttal tényleg talált valamit. – Lehet, hogy egy jégbarlang – mondta a lány, lábujjhegyre állva a sziklaperemen. Aztán még fel is ugrott egy kicsit. – Nem látom jól. – Hé! Vigyázz! – szólt rá Zach őszinte aggodalommal az arcán. – Nahát, Zachary! – válaszolt Sonnet mesterkélt, Scarlett O’Hará-s hanghordozással. – Nem is tudtam, hogy fontos vagyok neked. – Csak nem akarom cipelni azt a nagy fenekedet lefelé a lejtőn. – Aha! – mondta Sonnet még feljebb nyújtózkodva. – Csak hogy tudd… A mondat sikoltásba fulladt, mire Daisy reflexszerűen lenyomta a kioldógombot. Abban a pillanatban nagy sebességgel kirepült valami a barlangból, és eliramlott a szárnyain az ég felé. Denevér? Madár? Vagy valami dühös démon, melynek megzavarták a birodalmát? Sonnet pedig nagy hófelhőt kavarva zuhanni kezdett háttal, mintha lebegne. Egy másodperccel később földet ért a puha hótakaróban, de nyomban el is tűnt. Ijedt kiáltásával együtt elnyelte a hó. – Sonnet! – ordított fel Zach kétségbeesetten, és hótalpain elképesztő sebességgel ért arra a helyre, ahol a lány eltűnt szem elől. Szinte repült. Daisy is hamar magához tért, futás közben a fényképezőgép csak úgy verdeste a mellkasát. Zach addigra már a hóban térdelt, és kotorászott az üregben, amely Sonnetet elnyelte. – Mondj valamit! – kiáltott lefelé. – Kérlek, Sonnet! Könyörgök. .. – Imádom hallani, amikor egy dinnyefej könyörög – szólalt meg odalent egy bosszús, tompa hang. Daisy megszédült a megkönnyebbüléstől. Ledobta a hótalpait, és csatlakozott Zachhez, hogy kiássák Sonnetet. Tiszta bolondok mind a hárman, mérgelődött közben. Semmi keresni175

valójuk itt, a semmi közepén, ahol ilyenkor télen még csak meg sem találnák őket, ha bajba kerülnek. Neki sem kellett a szomszédba menni egy kis butaságért, de még ő is látta, hogy ez a falmászás nem volt jó ötlet. – Örülhetek, hogy lehullott ez a sok hó – lihegte Sonnet, miközben Zach megragadta mindkét kezénél fogva, és húzta kifelé. A szeme ragyogott, arca kipirosodott az izgalomtól és az erőfeszítéstől. – Tényleg puhára estem. Kösz, srácok. – Induljunk vissza! – mondta Zach. – Már tisztára összefagytam. Gyere, segítek felvenni a hótalpakat. – Várj egy kicsit! – tiltakozott Sonnet. – Add csak ide az egyik síbotot! – Minek? – érdeklődött Zach, miközben szót fogadott. – Azt hiszem, találtam valamit. – Talán annak a téli álmot alvó valaminek az anyját, amit felébresztettél – dünnyögött Zach. – Dehogy, idenézz! – Azzal Sonnet megbökte a havat, a bot pedig ahelyett, hogy sziklába ütközött volna, simán siklott tovább. – Még egy barlang – vonta le a következtetést Sonnet. – Nagy ügy. Talán ez is csak… – Nézzük meg! – A hótömeg összeroskadt, és Daisy egy nyílást pillantott meg a sziklafalban. Ez már akkora volt, hogy befértek volna rajta négykézláb. – Hát, ez tényleg egy barlang – ismerte el Zach. Felkattintotta az elemlámpát, és körbevilágított az üregben. Ha már átpréselték magukat a bejáraton, fel fognak tudni egyenesedni odabent, állapította meg. Nem volt ugyan olyan szép, mint amilyennek Sonnet a jégbarlangot leírta, nem borította a falakat csillogó, kék kristály, mint Merlin barlangját. Alig lehetett megkülönböztetni a jeget a kőzettől, mivel finom porréteg takarta. Térdük alatt egyenetlen volt a talaj, és olyan szemcsés por borította, mint ami a hóbuckák után marad vissza egy hosszúra nyúlt tél végén a járdán. Daisy készített néhány felvételt. A vaku felvillanó fényénél olyannak látszott a barlang, mint amit soha nem bolygatott még emberi kéz. – Talán mi vagyunk itt az első ember – vetette föl. – Ja. Kivéve azt, aki itthagyta ezt a rágópapírt – világított Zach egy darab szemétre. – Gyümölcsös. Daisy átnézte az elkészített felvételeket a gép képernyőjén. – Figyeljetek! Ezt nézzétek meg! – tartotta a többiek felé az egyik képet. – Hát, nem a legjobb munkád – kommentálta Sonnet. – Nem, azt nézd, ott a barlang hátuljában! – A képen világosan látszott, hogy ami összevissza kőkupacnak tánt, valójában egy ember alkotta kőrakás mindenféle méretű és alakú kövekből. Sonnet megragadta a zseblámpát. – Milyen furcsa kupac ez! – Nézd a köveket! – mondta Daisy. Ha valaki falat épít, gondolta, akkor azt valamilyen céllal teszi. Vagy a külvilágtól akar elzárni valamit, vagy a külvilágot akarja kizárni valahonnan. Tartotta a lámpát, Zach és Sonnet pedig elmozdított egypár követ. – Biztos néhány unatkozó kölyök csinálta a táborból – vélte Sonnet. – Mennyire kellene unatkoznod, hogy egymásra halmozz egy rakás követ egy jégbarlangban? Daisy magasra tartotta a lámpát, hogy átlásson a kőhalom túloldalára. Jéghideg fuvallat csapta meg az arcát, sokkal hidegebb levegő, mint amilyen a barlang terében uralkodott. A hűtőkamrára emlékeztette a sütödéből. Egy jeges fuvallat, és valamilyen szag, amely valahogy nem illett ide. Valami áporodott dohszag. 176

– Tarts bakot! – fordult Zachhez. – Azt hiszem, látok valamit. A fiú összefonta kesztyűs ujjait, Daisy belelépett a tenyerébe, és menten beverte a fejét a barlang mennyezetébe. – Hé! – kiáltott fel, miközben csillagokat látott. Aztán lefelé irányította a lámpa fényét, és álmélkodva felszisszent. A barlang falának ezt a részét határozottan jég borította, a kristályok csak úgy csillogtak a fényben. A talajon pedig még egy kőhalom állt. Vagy talán… nem is az, gondolta a lány. Nem, ez nem lehet igaz! Ez nem létezik… De… – Jól vagy? – kérdezte Zach. – Érzem, hogy reszketsz. Daisy lenézett a fiúra. – Ezt látnod kell. – Mi van ott? A lány ki sem akarta ejteni a száján. Bárcsak tévedne! Óvatosan lekászálódott a kőkupacról, és intett Zachnek, hogy nézze meg ő is. – Hé, jól érzed magad? – nézett rá csodálkozva Sonnet. – Falfehér vagy, mint aki kísértetet látott. – Azt hiszem, én is – szólalt meg ekkor Zach. Daisy a fiú hangjából érezte, hogy nem tévedett. – Segíts fel még egyszer, jó? – kérte Zachet. – Erről készítenem kell néhány felvételt.

177

27. Rourke korán kelt, aztán futni indult a kutyákkal a folyó melletti gyalogúton. A tűzoltóságnak és a rendőrségnek volt egy közös edzőterme, de ő jobban szerette a szabad levegőt, ahol rendszerint addig hajtotta magát, hogy a tüdeje már fájt a hidegtől. A futás után lezuhanyozott, felöltözött, rendbe tette a házat, és enni adott az állatoknak. Az, hogy Jenny nála lakott, még ha rövid ideig is, megértetett vele valamit, amit évek óta a szőnyeg alá söpört. Azt, hogy magányos, érzelmileg üres életet él, pedig többre vágyik. Tessék, itt van, megfogalmazta végre. Nem akaródzott elismernie, de nem kerülgethette a témát tovább. A Jennyvel való legutóbbi kényszerű összezártsága előtt már meggyőzte magát arról, hogy neki nem kell más, csak az állatai meg az egyéjszakás kalandok, de most már nem tehetett úgy, mintha megelégedne ennyivel. Olyasmire vágyott, amit talán meg sem érdemelt, azt pedig még kevésbé tudta, hogyan érje el. A rendőri munka során belelátott az emberek életébe, csakhogy annak a legrosszabb oldalát kellett látnia nap mint nap. Ebben a kisvárosban a rendőrfőnök nem ült egész nap az üvegezett irodájában parancsokat osztogatva. Legtöbbször ő is terepmunkát végzett, melynek során elkerülhetetlenül az élet árnyékos oldalán találta magát. Avalonban a bűnözés nem volt egy nagyvároséhoz hasonlítható, de azért jelen volt. Bármennyire kicsi volt is a város, itt is leitták magukat a férfiak, itt is verték a feleségüket meg a gyerekeiket, a punkok itt is kotyvasz tottak kábítószert a nagyanyjuk alagsorában, a diáklányok loptak a boltban, a focisták fogadásból gumikötéllel leugrottak a vasúti hídról, és ráfestették a csapatuk nevét narancssárga festékkel a víztoronyra. Számtalan családi dráma adott Rourke-nek munkát, s mindez egyre fásultabbá tette. Folyton arra gondolt, miért is törik az emberek magukat, hogy odaajándékozzák a szívüket egymásnak, ha később úgyis összetörik. De most, hogy Jenny visszatért, már kezdte érteni. A lány ígérete szerint naponta jelentkezett telefonon, de ahogy Rourke előre számított rá, ő nem érte be ennyivel. Azt sem tudhatta, hogy Jenny kötelességből hívja-e fel, vagy csak azért, hogy ne váltsa be a fenyegetését, és ne menjen fel hozzá a táborba. Miután beért a rendőrőrsre, végiglapozta a rózsaszín üzenő-cédulákat az asztalán. Alig történt valami, mert hóhelyzet volt a városban, a hivatalok is csökkentett létszámmal működtek. Apja egyik asszisztense telefonált, hogy meghívja a szenátor éves díszebédjére az Elnökök Napja tiszteletére, ami szépítő megfogalmazása a fejenként ötszáz dolláros adománygyűjtő akciónak. Aztán az anyjától jött üzenet, aki kötelességtudóan elismételte a meghívást. Rourke csak ritkán találkozott a szüleivel, a gyerekkori sebek sosem gyógyultak be teljesen. Most is összegyűrte mindkét üzenetet, és bezsákolta a szemétkosárba. Két nő is jelentkezett, Mindy és Sierra, akikkel régebben randevúzott. Nem, nem is volt az randevúnak nevezhető. Összeakadt velük egy bárban, felszedte őket egy hétvégére, aztán már tette is fel a vonatra. Na jó, lehet, hogy ez formailag randi volt, de nem emlékezett rá, hogy bármelyiküknek is odaadta volna a telefonszámát. A kitartóbb lányok azonban mégis kinyomozták. Ez a két cédula is a szemetesben kötött ki. Második randira nála sosem került sor. Sőt ami még szánalmasabb: amióta Jenny feltörte a szíve köré vont burkot, még első randira sem. Az utóbbi időben szerzetesi életet élt, ami azért mégiscsak fájdalmas állapot. Persze messze nem annyira, mint a semmitmondó szex. Régen úgy vélte, neki ennyi is elég, de manapság már nem tudta elhitetni magával. Hívd el Jennyt randira! – biztatta magát. 178

Egyszer már megpróbálta, de a lány nemet mondott. Hívd el újra! Az meg olyan megalázó! El tudna viselni egy újabb elutasítást? De már nyúlt is a telefonért, még mielőtt megválaszolta volna a saját kérdését. Jenny a harmadik csengésre felvette. – Halló! – szólt bele csicseregve, mint akinek nagyon jó a kedve. – Én vagyok – mondta Rourke, aztán hátat fordított a többieknek, hogy a kollégák a külső irodában ne lássák az arcát. Szerette azt hinni, hogy képes pókerarcot vágni, de amikor Jennyről volt szó, már nem volt ennyire biztos magában. Aztán egy pillanatra visszatartotta a levegőt, mert arra gondolt, nem volt-e túlzás azt feltételeznie, hogy a lány tudni fogja, ki az az „én”. – Ó…! Szia, Rourke! Na jó, szóval nem volt túlzás, Jenny hangja viszont mintha a derűsből óvatosabbra váltott volna. – Sajnálom, ha jobbat vártál. Jenny felnevetett. – Mr. Greer hívását várom, az ügynökömét. Istenem, el tudod hinni, hogy saját ügynököm van? Vagyis lesz, ha össze tudom ütni ezt a könyvet. – Persze hogy el tudom hinni. – Tényleg? Nem csak úgy mondod? – Nem tudom, miért csinálsz ebből olyan nagy ügyet. Nagyszerű könyvet fogsz írni, mindenképpen bestseller lesz. Már akkor megmondtad nekem, amikor úgy tizenegy éves lehettél. – És te még mindig elhiszed? – lágyult el Jenny hangja. – Ó, Rourke! A férfi leült az íróasztalához, és a fal felé fordult a székkel. – Figyelj, arra gondoltam… – A fenébe, miért ilyen nehéz kimondani: „Eljönnél velem vacsorázni az Almafába?” Ennyi lenne az egész. – Mire? – sürgette a folytatást Jenny. – Hogy…hm… minden rendben van-e odafent. – Persze. Tökéletesen. El sem tudok képzelni jobb napot a munkára. Rourke szíve elfacsarodott, hallván, hogy Jenny milyen boldog egyedül. Biztos kész kínszenvedés volt a számára, amíg nála kellett laknia. – Hóhelyzet van – magyarázta a lánynak. – Csak tudni akartam, van-e mindened, ami kell. – Idefent mindennap hóhelyzet van – válaszolta Jenny. – Épp ez itt a legszebb – sóhajtott ábrándosan a telefonba. – Egyedül vagyok, és egyre több emlék jön elő a múltból… Rólunk? – szerette volna megkérdezni Rourke, de inkább hallgatott. Kopogtak az ajtaján, és a férfi megfordult a székkel. Nina Romano masírozott be az irodába, meg sem várva, hogy behívják. Rourke egyetlen pillantást vetett az arcára, melyen feszültség és pánik tükröződött, és nyomban elköszönt Jennytől. – Most mennem kell. Majd visszahívlak. Kösz, Nina, gondolta. Legalább letehette, mielőtt tiszta hülyét csinált volna magából. Nina a telefon felé bökött a fejével. – Jenny? A fenébe, ennyire nyilvánvaló? – Mi történt? – kérdezte, és nem válaszolta meg a kérdést. – Tudom, hol tűnik el a pénz. Matthew Alger zsebében. Rourke-nek kellett néhány pillanat, hogy felfogja a mondat értelmét. – A város pénzére gondolsz? Nina bólintott, és lecsapott egy kinyomtatott táblázatot a rendőrfőnök asztalára. – Ügyesen csinálta. A különleges és korlátozott felhasználású alapokból átutalt összegeket az általános számlára, onnan pedig szépen kiszolgálta magát. Ő, és még készpénzt is szerzett a 179

közlekedési bírságokból, a feljegyzésekbe pedig azt írta, hogy a bírságtól a hatóság végül eltekintett. És erre még csak felhatalmazása sem volt. – Nina most már fortyogott, mint egy tűzhányó. – A cégéres gazember! Alig várom, hogy… – Neki nehogy szólj egyelőre! – Már késő – állt félre Nina, hogy maga elé tessékelje Matthew Algert az irodába. Sötét pillantást vetett rá, ahogy a férfi elhaladt mellette. – Rourke azt mondja, nem kellett volna szólnom magának – vágta oda. – Biztosan igaza van, de be kell vallanom, nincs tapasztalatom, hogyan kell bánni a tolvaj városi tisztségviselőkkel. Maga az első. – Fogalmam sincs, mi az ördögről beszél. Klasszikus mondat, gondolta Rourke. Naponta szokta ezt hallani, és legtöbbször nem volt igaz. Alger is hazudott. Látszott a szemén, ahogy ide-oda nézett, és a kezén, ahogy az egyikkel takarta a másikat. – Akkor letartóztatod? – kérdezte Nina. Isten mentsen az olyan emberektől, akik segíteni akarják a munkáját! – sóhajtott magában a rendőrfőnök. – Kihívjuk az állami ellenőrt – mondta, és felírt valamit egy papírra. – Most rögtön. Nina felkapta a táblázatát az asztalról. – De mi van ezzel a…? Megszólalt a belső telefon Rourke asztalán. A férfi a nyakát nyújtogatta, hogy kilásson a külső helyiségbe. – Igen? – Három fiatal keresi, főnök – jelentette az asszisztense. Rourke Algerre nézett. – Pillanatnyilag végeztünk – szólt oda Nináéknak, majd újból a belső telefonnak szentelte a figyelmét. – Küldje be őket! Három gyerek látogatása a kapitányságon nem volt rendkívüli. A fiatalok megközelíthető, segítőkész embernek ismerték, és szívesen fordultak hozzá a gondjaikkal. Rourke felállt az asztaltól, kinyitotta az ajtót, és meglepve engedte be Zach Algert, Sonnet Romanót és Daisy Bellamyt az irodába. Kiránduláshoz voltak öltözve, hátizsákjukon egy-egy pár hótalp himbálózott, arcuk kipirult a hidegtől. Láthatóan Alger is meglepődött a kis csoport láttán. Villámló szemmel nézett Zachre. – Valami bajba keveredtél? Rourke észrevette, ahogy Nina az ajkába harap. Tudta, sosem illetné vádakkal Algert a fia előtt, de nem a férfi, hanem a fiú érdekében. – Nem, uram – válaszolta Zach. Az „uram” úgy hangzott, mint valami sértés. Egy pillanatra kényelmetlen csend támadt, végül Matthew elindult az ajtó felé. – Az irodámban leszek. – Viszlát, Mr. Alger! – köszönt el tőle Sonnet udvariasan. Oldalba bökte Zachet, aki erre gépiesen hozzátette: – Szia, apa! Mindhárom gyerek Alger után nézett, Rourke pedig közben megszokásból végigmérte a vendégeit. Egy gyors pillantás mindig elárulta, hogy az illető srác verekedett-e, vagy épp őt támadták meg, beszedett, szívott vagy ivott valamit, esetleg sokkhatás alatt áll. Sőt még azt is tudta, hogy hazudik-e, nem kellett neki hozzá semmiféle technikai eszköz. Jelen pillanatban ez a három kölyök csak nyugtalanságot és talán félelmet sugárzott. Különösen az amúgy általa alig ismert Daisy Bellamy sápadtsága és zavartsága tűnt fel. A lánynak egy fényképezőgép lógott a nyakában, melyet ösztönösen úgy dédelgetett, mintha óvni akarná. – Látom, kirándultatok – jegyezte meg Rourke, remélve, hogy kinyitják végre a szájukat. – Igen – lépett előre Sonnet. – Nem látszotok valami boldognak. Pedig azt hittem, a diákok szeretik a hószünetet. – Hótalpazni voltunk – szólalt meg Daisy. 180

– A Meerskill-vízesés melletti úton – tette hozzá Zach. – Volt engedélyünk – sietett az információval Sonnet. – Daisy papája mondta, hogy nyugodtan bemehetünk a tábor területére. A kirándulóösvény a vízesésig, majd még annál is feljebb nem volt valami jól kijelölve, de így hármasban elég biztonságos lehetett. Bár itt is kerültek bajba fiatalok éppen úgy, mint másutt, csak ezen a vidéken szebb volt hozzá a természeti környezet. – A jégbarlangokat akartuk megkeresni – mondta Daisy furcsán remegő hangon. Bekapcsolta a fényképezőgépét, és Rourke felé fordította a képernyőt. – Találtunk is egyet. Igazából Sonnet találta. Készítettem jó néhány felvételt. Rourke furcsállotta, hogy a három gyerek nem egyszerre beszél. A fiatalok rendszerint alig várták, hogy kibökhessék a gondjukat. A férfi kételkedve kezdte végignézni a képeket. Az emberek annyi mindennel jönnek be a rendőrkapitányságra. Tudatlanságból vagy teljesen jóhiszeműen félreértelmeznek, félreértenek dolgokat, és máris jelentik. Egyszer például szarvasagancsot hittek emberi csontnak, másszor egy fakéregre tapadt állati szőrcsomót tartottak egy eltűnt kisgyerek hajának. Az elrejtett kincsről pedig kiderült, hogy pirit, azaz aranyszínű ásvány. Az esetek kilencvenkilenc százalékában a felfedezésnek tökéletesen logikus és távolról sem bűnügyi magyarázata van. Ezúttal azonban nem így történt. Semmi kétség nem fért hozzá, hogy mit lát a képen. – Ma készültek ezek a felvételek? – kérdezte. A három gyerek egyszerre bólintott. – Hozzányúltatok bármihez is? Sonnet megrázta a fejét. – Nem hiszem. – Szükségem lesz a gép memóriakártyájára – jelentette ki a férfi. – Rendben, Daisy? – Persze. – A lány már vette is ki a kártyát a fényképezőgépből, tágra nyílt szemmel, ijedt tekintettel. – Helyesen cselekedtetek, srácok – mondta Rourke, és már nyomta is a gombot, hogy behívja az asszisztensét.

181

28. Jenny egy olyan képet igyekezett felidézni, amelyre alig emlékezett. Ahogy Rourke-nek is mondta a telefonban, tökéletes nap volt ez a munkához. Fényárban úszó reggelre ébredt, frissen hullott hóról verődött vissza a napfény. Kötelesség-tudóan végigtelefonált mindenkit, akinek megígérte: azaz Ninát, Laurát, Oliviát és Rourke-öt. Úgyis tudta, ha nem hívja őket, a barátai fogják felhívni őt. Tökéletes környezetet teremtett a munkához. Tüzet gyújtott a pocakos, fatüzelésű kályhába, és feltette rá a vas teáskannában a vizet. Elhúzta a függönyt, hogy kilásson a tóra, a hatalmas, zavartalan fehérségre a kis, hósapkás szigettel a közepén. Készített egy kanna kínai fehér teát, és magára kapott egy farmert meg egy pihe-puha kasmírpulóvert. Letelepedett a kanapéra a kályha előtt, bekapcsolta a hordozható számítógépét, és… És nem történt semmi. Rémes érzés volt. Itt van végre ebben az ideális környezetben, egyedül a gondolataival, az emlékeivel, mégis képtelen írni. Nem jöttek a nyelvére a szavak, ha pedig kényszerítette magát, hogy megfogalmazzon valamit, az közhelyesre sikeredett, mint valami üdvözlőlap vagy rádiós hirdetés. Mi lehet vele? Nem ismert magára. Nem az az ember volt, aki régen: a leadási határidő előtt alig néhány órával ütötte össze a rovatát, könnyedén, tisztán ömlöttek fejéből a szavak, melyekkel felvázolt egy pillanatképet a sütödéből, hogy aztán egy recepttel támassza alá a mondandóját. Gyakran épp csak hogy beért a szerkesztőségbe, de mindig magabiztosan és elégedetten azzal, amit írt. Most pedig annyi az ideje, mint a pelyva, mégis határozatlan, és nem jön az ihlet. Először ráfogta arra, hogy a nagymamája összes értékes, kézzel írott receptje odaveszett a tűzben. Nélkülük hogyan idézhetné fel, kelthetné életre a múltat? Persze ez csak ürügy, ismerte be később. Különösen, miután a Troubadour írt a tűzesetről, Nina pedig felhívást intézett a városhoz, hogy gyűjtsenek össze Jenny számára minden fényképet és emléket, ami megmaradt a régi sütödéről, a tulajdonosairól meg a dolgozóiról. Legnagyobb meglepetésére arra jött haza New Yorkból, hogy egy nagy doboznyi tárgy gyűlt öszsze a felhívásra. Egy fénykép innen, egy könyvlap onnan, egy ősrégi árlap, egy sorozat iskolai évkönyv az ő és édesanyja középiskolás éveiből… A legtöbb küldemény mellé szívből jövő üzenet is járt („nagyon sajnáljuk, hogy ekkora veszteség ért”), néhányan pedig még pénzt is küldtek, amit ő azonnal továbbított a templomnak, ahová a nagyanyja járni szokott. Mindez annak a városnak a polgáraitól, amelyet ő annyira el akart hagyni, amelyről azt tartotta, hogy visszahúzza őt, és túl vidékies. Talán Rourke-nek mégis igaza van, ez az a hely, ahová ő tartozik. Martin Greer azonban olyan feladat elé állította, amely teljesen különbözött minden korábbitól. Most már nem volt elég egy-egy recept és karcolat, mélyebb szinten kellett elemeznie egy családi sütöde működését. Greernek részletek kellettek, érzelmek, melyek nem fértek bele egy egyszerű rovatba. Pátoszt akart, annak a történetét, hogy elhagyta az anyja, és nem ismerte az apját, aki végül hirtelen előkerült. S bár ő Joeyt csak futólag említette, kiszimatolta, hogy a története tragédiát rejt. Márpedig Jenny egyáltalán nem volt biztos abban, hogy megtalálja a megfelelő szavakat ennek a történetnek a megírásához. Csalódottan felállt, és járkálni kezdett, hüvelykujjait farmere farzsebébe akasztva. Később bekapcsolta a rádiót is, bár idefent csak egyetlen adót lehetett fogni, melynek a zenei anyaga régi volt, és divatjamúlt, de néha még az ilyen háttérzaj is jobban esett, mint a csend. Járkált 182

még egy darabig, meghallgatott egy lendületes számot, de táncolni mégsem támadt kedve. A dalt egy amatőr hangzású hirdetés követte: „Palmquist – az ön családi ékszerésze 1975 óta”. 1975-ben az édesanyja még csak egy vonzó tinilány volt, aki iskola után ebben az ékszerboltban dolgozott mint eladó. Szorgalmas, nagyra törő lány volt, ahogy a nagyi és a nagyapa mesélte. Még Jane Bellamy is úgy emlékezett rá, mint aki igyekezett előbbre jutni. Jenny fellapozta az egyik ajándékba kapott évkönyvet az édesanyja képénél. Volt valami felfokozott elevenség, valami nyughatatlanság a tekintetében, ami miatt Laura szerint vonzódtak hozzá az emberek. Jenny sosem volt ilyen. Talán ha az anyja vele marad, eltanulta volna tőle. De valóban olyan akart volna lenni, mint Mariska? Annyira kalandvágyó, hogy végül szó nélkül elhagyja az otthonát? – Remélem, boldog vagy, akármerre jársz is – mondta a lánynak a képen. Hirtelen áttüzesedett fém szaga csapta meg az orrát: az összes víz elforrt a kályhán felejtett vas teaforralóból. Felvett egy konyhai kesztyűt, és odavitte a kannát a mosogatóhoz, hogy újra töltse. A felcsapó gőz hangos szisszenése felébresztette Rufust szendergéséből a kandalló előtti szőnyegen. – Sajnálom, öregem – kért elnézést az ebtől. A forró vas és a sziszegő gőz távoli emlékeket ébresztett a lányban. Behunyta a szemét, mire megjelent előtte egy kép, méghozzá egészen részletesen. A konyhában fémes szag és gőz terjengett, a rádióban megszólalt egy ismerős szám: a Jenny-dal. Képzeletben belépett a képbe, melyet – hiába küszködött – mégsem tudott leírni. Tél volt, ő pedig még nagyon kicsi. Egy kerek, műanyaggal borított asztalkánál ült egy csésze forró csokoládé mellett. A csésze elefántfej alakú volt, a két hatalmas fül szolgált fogantyúként. Anyja a tűzhely mellett állt, és ringatózott a zenére. Valahányszor a rádióban elhangzott, hogy „Jenny, Jenny”, a mama megfordult, együtt énekelt a zenével, és rámutatott a kicsire, amivel minden alkalommal megnevettette. – Mit főzöl? – kérdezte a kislány a tűzhelyen lévő nyeles lábaskát figyelve. – A szerencsénket – felelte mosolyogva az anyja. – Az mi? – Majd megtudod, ha nagy leszel. – Segíthetek? – csúszott le Jenny a székről. Micimackós papucsa klaffogott a linóleumon, ahogy átvágott a konyhán. – Nem – mondta a mama határozottan. – Forró, ne érj hozzá! Súlyokat készítek a horgászáshoz. Jenny hátralépett, és csak figyelt. Az ablak nyitva volt, hogy kimenjenek a gőzök, ahogy a mama mondta. Sötét folyadékot öntött a kis edényből egy tálca mélyedéseibe, aztán táncolt, amíg csak szólt a dal. Nagyon csinos volt, és boldognak látszott. – Azt hiszem, ma este elmegyek ünnepelni. – Ne, mama! – tiltakozott Jenny. – Folyton elmész. – És folyton vissza is jövök. Na, ezeket most hagyjuk kihűlni, aztán betehetjük őket a nagyapa horgászdobozába. Vigyázz, el ne vesszen egy is! A kályhában nagyot pattogott valami, mire Jenny kinyitotta a szemét. Pislognia kellett a hóról visszaverődő, erős fénytől. Talán ez volt a legtisztább emléke az anyjáról, és most jött rá arra is, hogy ez a jelenet többször is megismétlődött. Mégis hiányzott egy láncszem, valami, amit Jenny nem értett. Nagyra törő álmai és ambíciói ellenére, hogy egyszer gazdag lesz és bejárja a világot, Mariska mégis horgászni járt az apjával télen, amikor lékeket kellett vágni a tó jegébe. Vajon hová lettek a házilag készített ólmok, tűnődött Jenny, megvannak-e még? Vajon úgy néznek-e ki, mint ahogy emlékszik rájuk? Talán még mindig a dobozban vannak és nem ártott nekik az idő. Jenny kabátot, kesztyűt, csizmát kapott magára, és kiment a fészerbe, ahová a 183

tűzből kimentett holmija került. Még mindig havazott, egész magasra kellett emelnie a lábát, hogy lépni tudjon. Rufus ott ugrált mellette, ösvényt taposott a hóba. A rádió szerint még másnapra is vészhelyzetet hirdettek a hó miatt, de talán tovább is fog tartani, ami azt jelenti, hogy csak a megkülönböztetett járművek mehetnek ki az utakra. Jennynek a kezével kellett árkot vájnia a hóba, hogy kiszabadítsa a fészer kerekeken guruló faajtaját. Odabent aztán végignézte az egymásra rakott dobozokat, amíg meg nem találta azt, amelyben a nagyapja horgászfelszerelése volt. A kamrában lévő mosogató alatt viszonylag épen megúszta a tüzet. A lány odacipelte a dobozt az ajtóhoz, ahová beesett a fény, bár tompította kissé a sűrű hóesés. A horgászdoboz kinyitásával kis, egymáshoz kapcsolt tálcák sora vált láthatóvá, bennük a várt rozsdás horgok, megolvadt műanyag úszók és csalik. Néhány formátlan ólomnehezék is túlélte a tüzet, bár legtöbbjük olvadtan terült szét a fémdoboz alján, ahol újra megszilárdult. A doboz fenekén egy maroknyi éles szélű kavics hevert. Jenny egyik kezéről lehúzta a kesztyűt a fogával, és felvette az egyik kavicsot. Csakhogy nem kavicsot tartott a kezében, ahhoz túlságosan kerek volt, és szimmetrikus. Jenny a homlokát ráncolta, majd megdörzsölte a tárgyat a nadrágja szárán. Levette a másik kesztyűjét is, és a körmével próbálta megtisztítani, majd talált egy filézőkést, azzal kaparta le róla a puha, olvadt fémet. Hangosan, kétségbeesetten hördült fel, amint rájött, mit tart a kezében. Becsukta a dobozt, és amilyen gyorsan csak tudott, sietett vissza a házba. Ez őrület, gondolta, tiszta őrület! Bizonyára téved, ez nem lehet igaz. Valahol mélyen azonban pontosan tudta, hogy nem tévedett. Visszaérve beengedte a kutyát, és levette magáról a meleg holmikat. Aztán az asztalhoz ülve a lehető legjobban megtisztogatta a köveket, s közben megpróbálta kitalálni, mi a csudát akart ezzel az anyja, és imádkozott, hogy legyen valami egyszerű magyarázat. De ahogy teltek a percek, csak egyre gyanakvóbbá vált. Megpróbálta megfogalmazni a mondandóját, hogy ne tűnjön teljesen őrültnek, amikor elmondja Rourke-nek, mit talált. Reszkető kézzel tárcsázta a férfi munkahelyi számát, ahol az asszisztens azt a tájékoztatást adta, hogy a főnök kizárólag vészhelyzet esetén elérhető. – Ez nem vészhelyzet – ismerte el Jenny. – Nem egészen. Kérem, mondja meg neki, hogy hívjon vissza, amint tud! Megpróbálta felhívni Ninát is, de ő sem volt elérhető. Egy ilyen napon a közszolgák dolga gondoskodni a városlakók biztonságáról, emlékeztette magát a lány. Aztán a sütödét hívta, s ott végre Laura maga vette fel a telefont. Előzőleg azt mondta Jennynek, hogy később fog kinyitni, és valószínűleg korán bezár. – Sky River Sütöde. – Jenny vagyok. Minden rendben? – Persze – válaszolt Laura mosolygós hangon. – Igazából rengeteg a dolgunk. Csak Mariel Gale és én tudtunk bejönni, és tele vagyunk, mert a legtöbb vendéglátóhely nem nyitott ki. Te jól vagy? – Lassan a fülemig ér a hó, de jól vagyok. Figyelj, nincs ott Rourke véletlenül? – Ma még nem láttam. – És Ninát? – Őt sem. Mi kéne, aranyom? Jenny nagyot nyelt, de igyekezett nyugodt hangon beszélni. – Átnéztem néhány holmit, ami megmenekült a tűztől, és találtam valamit, amit… hm… azt hiszem, az anyám tett el még régen. Laura, nem is tudom, hogyan mondjam el, de attól tartok, vagyont érő gyémántot találtam a nagyapám horgászdobozában. Mondd, hogy ez nem akkora őrültség, mint amekkorának hangzik! A vonalban olyan mély csend támadt, hogy Jenny már azt hitte, megszakadt az összeköttetés. Aztán meghallotta a kávézó hangjait: a csengőt az ajtó fölött, a pénztárgép zaját, a vendégek beszélgetését. – Laura! Hallottad, amit mondtam? 184

– Hallottam. Laura tud valamit, Jenny érezte a hangján. – El kell mondanod nekem! – könyörgött kétségbeesetten. – Az anyám lopott az ékszerboltból, ahol dolgozott? – Nem, kicsim. Sosem lopott az ékszerésztől. – Hosszabb csend következett, aztán egy vallomás. – Azokat a gyémántokat… a hallgatásáért kapta cserébe. Hogy ne árulja el, ki az apád.

185

Táplálék a léleknek Írta: Jenny Majesky Mire jó a teke? Ez egy fűszeres, mandulás sütemény, és a tésztát hagyományosan óriási, 30 centiméteres formákba gyömöszölve sütik ki. A fából faragott, régi formák szentek alakját idézik. Otthon megteszi egy lapos tepsi is. Ez egy gazdagabb változat, melyet marcipánnal töltünk meg. Nagyanyám sosem foglalkozott a diétával. Az ő generációjának általában nem volt szempont, hogy valami egészséges-e, vagy sem, nem úgy, mint a mai fanatikusoknak, akik folyton azon aggódnak, megfelelő-e a szénhidrát-, kalória- vagy transzzsírbevitel. Talán nekünk is meg kellene fontolnunk nagyanyáink filozófiáját. Az enyém például sosem evett túl sokat. Azt tartotta, hogy ha valami nagyon finom, abból sem kell sokat enni ahhoz, hogy jól érezzük magunkat tőle. A helyzet azonban mégiscsak az, hogy az ő receptjei tele vannak finomított cukorral, amely közvetlenül zsírrá alakul át. A kalóriák elégetéséhez 30-45 perc futás, 40-60 perc biciklizés, 85-120 perc séta vagy 90-135 perc tekézés szükséges. Édes élet Hozzávalók: 1 1/2 csésze liszt 1 1/2 teáskanál sütőpor 2/3 csésze vaj vagy margarin 3/4 csésze plusz 2 evőkanál cukor 1 evőkanál őrölt fahéj 1/2 teáskanál őrölt szegfűszeg 1/2 teáskanál frissen reszelt szerecsendió egy csipet Cayenne-bors 1 evőkanál tej 1 teáskanál citromhéj 20 dkg marcipán 1 felvert tojás 4 evőkanál szeletelt mandula és egy kevés kristálycukor Előmelegítjük a sütőt 180 fokra. Hozzáadjuk a liszthez a sütőport, majd a felkockázott vajat, a cukrot, a fűszereket, a tejet és a citromhéjat. Belisztezett felületen kb. fél centi vastag négyzetet nyújtunk a tésztából. Félbevágjuk, az egyik felét erős (több rétegű) alumíniumfóliára fektetjük, majd felhajtjuk körülötte a fóliát, hogy a tésztát szorosan körülvevő, lapos tepsit kapjunk. A tetejét megkenjük a felvert tojással. A marcipánmasszát akkorára nyújtjuk, mint a tésztánk, ráfektetjük a tetejére, majd betakarjuk a tészta másik felével. Gyengéden megnyomkodjuk, majd a tetejét bekenjük a felvert tojással, és megszórjuk a szeletelt mandulával, melyet finoman belenyomkodunk a tésztába. Kb. 40 percig sütjük. Hagyjuk kihűlni, majd keskeny, hosszú szeletekre vágjuk.

186

29. 1983. – Megállapodást kötöttünk – közölte Mariska Laurával. – Ennél többet nem is kell tudnod. Laura döbbenten nézett barátnőjére. Száját nyitva felejtette, egy hang sem jött ki a torkán. A sütöde barlangszerű hűtőkamrájában álltak egymás mellett. Laura hajnali háromnegyed négykor érkezett meg, mint rendesen, hogy kinyissa a műhelyt. Általában volt egy órája, mielőtt megjöttek a többiek, de ezen a reggelen legnagyobb meglepetésére Mariska is korán érkezett. Ám ahelyett, hogy dolgozni kezdett volna, beráncigálta barátnőjét a hűtőkamrába. Ott aztán elővett egy kicsi, fekete bársonnyal bélelt dobozt, és kinyitotta. Laura belekukkantott, és meg volt győződve arról, hogy csak képzelődik. Mariska azonban biztosította, hogy ezek valódi, egykarátos, kerek, színtelen gyémántok. Olyan tiszták és hibátlanok, hogy alkalmasak befektetésnek. Mr. és Mrs. Lightseytól kapta őket, magyarázta, akiké a New York-i Lightsey Gold & Gem. Velük kötött „megállapodást”. – Nem értem – mondta Laura. – Miért adták neked ezeket a gyémántokat? – Most mondtam. – Mariska becsukta a dobozt, és a keblére szorította. – Igen, a megállapodást. De miről? Mariska a derekán lévő övtáskába csúsztatta a dobozt. – El kell ezeket vinnem innen – mondta. – Azt hittem, itt biztonságban lesznek, de a tegnapi áramkimaradás után ideges lettem. – Miért? – Folyton úgy éreztem, figyel valaki. – Ki? – Csak… valaki. Kitaláltam egy jobb rejtekhelyet, de valakinek el kell mondanom. Tudod, hátha… – Hátha micsoda? – Hátha történik velem valami. De nem fog, esküszöm, ez csak elővigyázatosság. Egyedül tebenned bízom. Laurát felzaklatta a vészjósló hangnem. – Ha megbízol bennem, akkor elmondod az egész történetet. Visszamentek a sütödébe, ahol minden tisztán ragyogva várta a munkakezdést. Laura a barátnőjét figyelte, aki szebb volt, mint valaha. Számos utazása olyan kifinomulttá, olyan öntudatossá tette, mintha egy párizsi divatlapból lépett volna ki. Selyemsál volt a nyakán, kezében egy szép bőrtáskát tartott, és már ezen a hajnali órán is pezsgett benne a csak rá jellemző, nyughatatlan energia. Imádott utazgatni a világban, és szinte elviselhetetlennek érezte az életet álmos szülővárosában. Bár imádta a kislányát – ahogy mindenki más is –, képtelen volt mellette maradni. És most még ez is! – gondolta Laura. Mikor már épp azt hitte, Mariskának nem lehet több titka. Miközben Laura belefogott egy mézes sütemény elkészítésébe, Mariska végre mesélni kezdett: – Mr. és Mrs. Lightsey annak a Pamelának a szülei, akit Philip Bellamy elvett feleségül. Laurának most már derengett valami. Lightseyék csak nyaranta jártak ide mint a Bellamy család barátai. – Mindenáron azt akarták, hogy Philip vegye el Pamelát, de tudták, hogy nem fogja megtenni, amíg én itt vagyok neki – folytatta Mariska. – Azt mondták, ha szakítok Philippel, gon187

doskodnak róla, hogy nekem is megérje. Gyémánttal kereskednek, úgyhogy… – Nem fejezte be a mondatot, csak megveregette az övtáskáját. Aznap este Mariska ragaszkodott hozzá, hogy elmenjenek szórakozni Laurával. A Scooter’snél kötöttek ki, amely népszerű szórakozóhely volt a folyóparti úton. A két lány a magas bárszékeken ült, és kortyolgatta az italát, miközben számtalan srác szeme megakadt rajtuk. Leginkább persze Mariskán, aki mellett Laura úgy érezte magát, mint Hamupipőke. Kis idő után néhány helyi fiú telepedett a szomszéd asztalhoz. Terry Davis, aki egész évben a Kioga táborban dolgozott, Jimmy Romano, a tanár a középiskolából, és Matthew Alger, aki a városnál kapott állást. Mariska mestere volt a flörtölésnek, de Laura csak hátradőlt, és figyelt. Igazi művészet volt ez. Tudni kellett, hogyan csillanjon fel az ember szeme, ha ránézett egy fiú, aztán pedig hogyan tartsa fenn az érdeklődését a szemével és a testbeszédével. Bár erős koncentrációt igényelt, teljesen természetesnek és spontánnak kellett tűnnie. Mariska és Matthew hamarosan kuncogva sugdolózott. A fiú úgy nézett a Majesky lányra, mintha fel akarná falni a szemével. Laura kimentette magát, és kiment a mosdóba, de néhány perc múlva Mariska is követte. – Mi van veled? – kérdezte Laurát. Barátnője látta rajta, hogy túl sokat ivott. – Egyfolytában arra gondolok, amit ma elmeséltél… amit tettél… – Meg kellett tennem, világos? A sütödének nem ment valami jól azon a nyáron. Így legalább meg lehetett menteni. – Philip is segített volna, ha elmondod neki a babát, és hozzámész feleségül – jegyezte meg Laura. Mariska csodálkozva nézett rá. – És mit gondolt volna rólam a családja? Hogy azért lettem terhes, és mentem hozzá Philiphez, mert kellett a pénze. És Avalonban is mindenki elhitte volna. Ó, persze, a büszkeség! – Szóval jobb egyedülálló anyának lenni és elfogadni a megvesztegetést, mint hozzámenni a férfihoz, akit szeretsz? – Tizennyolc éves voltam. Fogalmam sem volt a szerelemről meg a házasságról. Néha azt hiszem, még ma sincs. A pénz értékével viszont mindig is tisztában voltam. Az egyik fülkében lehúzta valaki a vécét, és Laurában megfagyott a vér. Szent isten, valaki kihallgatta a beszélgetésüket! Egy sötét hajú nő lépett ki a fülkéből, és megmosta a kezét a mosdónál. Az egyik Romano lány, ismerte fel Laura. Talán Angéla, de annyian vannak, nem ismeri mindegyiket. Mikor a nő kiment, rémült arccal fordult Mariskához. – Gondolod, hogy értette, miről beszélünk? – Nem számít, ma mindent elrendeztem. Senki nem látta, csak Jenny, de ő még túl kicsi ahhoz, hogy megértse. – De ugye nem törvénybe ütköző, amit tettél? – Nézd, nekem volt valamim, ami kellett a Lightsey családnak, és ők fizettek érte. Senki sem látott engem új autót meg drága ruhákat venni, tehát nem keltek gyanút. – Ha pénzre lesz szüksége, magyarázta, egy-két követ elvisz a New York-i Negyvenhetedik utcába, az egyik gyémántkereskedőhöz, máskor meg Torontóba vagy akár Európába. – Na és miért mondtad ezt el nekem épp ma? Miért éppen most? – kérdezte Laura. Mariska mindig amolyan félelemmel vegyes bámulatot ébresztett benne. Csodálta a külsejét, a nyugalmát, a magabiztosságát. Mára azonban már valami mást is érzett: döbbenetet és rosszallást. – Mert lehet, hogy jobb lesz elmennem egy időre – felelte Mariska. – Hosszabb időre, mint máskor.

188

Táplálék a léleknek Írta: Jenny Majesky Színes szíves Nagyszüleimnek igen kevés kincse volt, mert alig hoztak magukkal valamit, amikor kivándoroltak Lengyelországból. Az a kevés azonban nagyon értékes volt a számukra. Emlékeimben leginkább a kristálypohárkészlet maradt meg. Szíverősítőnek való poharak, ahogy nagyapám szokta nevezni a tömény alkoholos italokat. Egyik évben bement Brooklynba, akkor vette a Lengyelországból importált készletet. Mind a színük, mind a metszésük ékkövekre emlékeztette az embert. Rubintra, zafírra, smaragdra, ametisztre. Csak különleges alkalmakkor kerültek elő. Egy baba születésének örömére, halálesetkor vagy más ünnepen. A krupnik egy forró, mézes, fűszeres szíverősítő, mely melegséget lop a szívekbe bármilyen alkalommal. Krupnik Hozzávalók: 1 csésze méz 1/2 csésze víz 1 elmorzsolt babérlevél 1 teáskanál tiszta vaníliakivonat 1 teáskanál reszelt citromhéj 1 csipetnyi szerecsendió 10 egész szegfűszeg 2 csipetnyi fahéj 3 csésze 50%-os vodka Egy fazékban összekeverünk mindent a vodka kivételével. Felforraljuk, majd alacsony hőfokon lefedve zubogni hagyjuk körülbelül tíz percig. Leszűrjük, és kidobjuk a fűszereket. Hozzáadjuk a vodkát, majd finoman visszamelegítjük. Forralni tilos! Azonnal kínáljuk, lehetőleg kristálypohárban.

189

30. A munkájával jár, hogy közölje a rossz híreket az emberekkel, emlékeztette magát Rourke, miközben átgázolt a derékig érő havon a téli lakhoz. Mindig is vele járt. Már a kiképzése alatt tanulmányozta, mik a legjobb módszerek ezen a téren, és hogyan lehet a legnagyobb támogatást nyújtani a rossz hír által sújtott családtagoknak. Számtalanszor kellett már megállnia gyanútlan emberek ajtaja előtt, és elmondania nekik, hogy bekövetkezett az elképzelhetetlen: baleset, halál, letartóztatás vagy bármi más esemény, mely örökre megváltoztatja az életüket. Az ilyen pillanatok sokszor évekig kísértették. A nagy hóesés miatt a táborba vezető út még hóekével sem volt járható. Motoros szánnal jött, melyre talpakat szereltek, de az utolsó szakaszon mégis hótalpakra kényszerült. Az egyik helyettese felvetette, hogy telefonon is felvehetne a kapcsolatot Jennyvel, de Rourke erről hallani sem akart. Személyesen kell elmondania neki, amit megtudott. Már sötétedett, mire elérte a téli lakot, a hó pedig jobban szakadt, mint valaha. Figyelte az aranyszínű fényeket a ház ablakában, a barátságos füstgomolyagokat, melyek a kéményből hömpölyögtek. Elképzelte odabent Jennyt, ahogy épp a számítógépe mellett ül, vagy vacsorát készít, és közben zenét hallgat, gondolkodik, vagy ébren álmodik. A kép váratlanul feltörő gyengédséget ébresztett benne, és elöntötte az az érzés, amely végigkísérte legalább a fél életét. Egy sok évvel ezelőtti nyáron beleszeretett Jennybe, aztán évekig próbált kiszeretni belőle, s most el kellett ismernie, hogy nem sikerült. A gondolat nem töltötte el örömmel. Vannak olyan emberek a világon, akik jók a szerelemben, akik szépnek, derűsnek, könnyűnek találják a szerelmet, olyasvalaminek, ami értelmet ad az életüknek. Ő azonban nem tartozik közéjük. Megállt a ház előtt, és lecsatolta a hótalpakat. A bejárathoz vezető lépcsőket beborította a hó, az ereszről jégcsapok lógtak. Ahogy elhaladt alattuk, egy sor jégcsap lezuhant a tetőről, és mélyen belefúródott Rourke mögött a hóba. A férfi először Jenny nevét kiáltotta, aztán bekopogott az ajtón. Rufus azonnal riadót fújt, és ugatva rontott neki az ajtónak. Jó kutya, gondolta Rourke. Remek a védelmező ösztöne. Az ajtó kinyílt, és Rufus már ugrott volna neki a látogatónak, de hirtelen megismerte Rourke-öt, és elolvadt a boldogságtól. Jenny hátralépett, hogy beengedje, de olyan arckifejezéssel, melyet a férfi nemigen tudott megfejteni. Szemmel láthatóan nem örült a látogatásának, sőt valahogy… bűntudatosnak látszott. De miért kellene bűntudatot éreznie? Farmert és pulóvert viselt, haját lófarokba fésülte. Karját védekezőn fonta össze maga előtt. – Rourke! – üdvözölte a férfit csodálkozva. – Nem vártalak. – Beszélnem kell veled. És… ezt személyesen kell elmondanom. Jenny vágott egy grimaszt, majd elfordította a tekintetét, mintha… Rourke nem tudta kiverni a fejéből a gondolatot, hogy a lány úgy viselkedik, mint akit rajtakaptak. Belépett a házba, és becsukta maga mögött az ajtót. Miközben Rufus boldogan ugrálta körül, levetette a csizmáját meg a vízhatlan vattakabátját. Jólesett lehámozni magáról néhány réteget. Hótalpakkal közlekedni igencsak megerőltető. – Leülhetnénk? – fordult aztán a lányhoz. Gyorsan túl akart lenni ezen a beszélgetésen, s amilyen zavartnak Jenny látszott, kegyetlenség is lett volna halogatni a mondanivalóját. – Holttestet találtak a vízesés fölött, az egyik jégbarlangban – kezdte minden bevezető nélkül. Jenny értetlenül nézett rá. – Egy holttestet? 190

– Igen – bólintott Rourke. Bár minden vágya az volt, hogy megérintse a lányt, inkább ökölbe szorította a kezét az ölében. – Sonnet, Zach és Daisy tett arrafelé egy hótalpas kirándulást. Még nem állapították meg minden kétséget kizáróan a személyazonosságát, de mihelyt megjavul az idő, felmegy oda egy helyszínelő csoport. Úgy gondolom, tudnod kell, hogy felkészülj a hírre… – Elhallgatott egy pillanatra, aztán újra nekigyürkőzött. – Az elhunyt nagy valószínűséggel az édesanyád. A férfi nézte Jenny arcát, ahogy lassan felfogja, amit hallott, és kezdeti zavarodottsága átadja a helyét a fájdalomnak. Nem szólt semmit, meg sem mozdult, csak a térdére szorított kezét figyelte merev tekintettel. – Összehasonlítottam a ruházatát az eltűnésekor kiadott jelentésben leírtakkal. – Újra megnézte a jelentést, bár nem volt rá semmi szükség, annyiszor olvasta az évek során. Mihelyt meglátta Daisy fotóit, biztos volt a dolgában. – Nagy az egyezés. – Elhallgatott, mert nagyon rossz érzés volt, hogy fájdalmat kellett okoznia. – Sajnálom, Jenny. A lány még percekig ült némán, és ki tudja, hol járt gondolatban. Aztán nyelt egyet, a füle mögé tűrt egy homlokába hulló hajfürtöt, és vett egy mély, reszkető lélegzetet. – Gyerekkoromban naplót írtam – szólalt meg alig hallhatóan –, és minden bejegyzést úgy kezdtem: „Drága Anya!” Így próbáltam valóságossá tenni. Még akkor is valóságosnak éreztem, amikor már tíz, tizenöt vagy húsz éve nem hallottam róla. Ő volt az a számomra nagyon is létező személy, akinek mindent elmondhattam, aki mindig jelen volt, amikor csak szükségem volt rá. – Jen, fogalmam sincs, mit mondjak. Kivéve, hogy ki fogjuk nyomozni, mi történt. Esküszöm, kiderítem! Jenny kísértetiesen nyugodt volt, bár Rourke gyanította, hogy a felszín alatt sok minden kavarog. Aztán a lány megköszörülte a torkát, elfordította a tekintetét, s a férfinak ismét az az érzése támadt, hogy bűntudat gyötri. – Nos, ha már itt tartunk – szólalt meg kisvártatva Jenny –, az anyámnak volt egy titka… amelyre én is épp most jöttem rá. – Felállt, és odament az asztalhoz. A számítógépe mellett ott állt egy rozsdás, fém szerszámosdoboz. Külsején égés nyomait viselte, nyilván a tűzből került elő. Jenny átnyújtott Rourke-nek egy teáscsészét, melyben egy marék apró kavics lapult. – Azt hiszem, ezek gyémántok – mondta –, jobban mondva tudom. Laura is megerősítette. Azt gondolom, bármi történt az anyámmal, ezeknek közük lehet hozzá. Rourke a tenyerébe tette az egyik követ, miközben Jenny elmagyarázta, hogyan rejtették őket házilag készített horgászólmok belsejébe. Jeges borzongás futott végig a férfi hátán, amint átgondolta a lehetőségeket. Mariska egy titkos kincs birtokában volt, és ezzel veszélynek tette ki magát. – Ellenőriztetnem kell ezeket a köveket – mondta, de a jeges borzongás elárulta neki, hogy Jenny nem téved. A lány magába roskadva állt az asztal mellett, kicsinek és elveszettnek látszott. – Annyira haragudtam rá – mondta kétségbeesetten. – Vádoltam azért, hogy elhagyott, és sosem jött vissza többé. És most nem tudom, mit kellene éreznem. – Szorosan maga köré fonta a karját, mintha egyben akarná tartani testét-lelkét, mielőtt szétesik. Rourke-öt pedig – hiába tudta, hogy utolsó gazember, ha most így érez – emésztő vágy fogta el Jenny iránt. Nem volt ez számára újdonság, mégis képtelenség egy ilyen tragédia után arra gondolni, hogy ágyba vigye. Egyszer már megtette, amikor azt hitték, hogy Joey meghalt. És tessék, ismét itt egy tragédia, ő pedig majd megőrül Jennyért. – Miért nézel így rám? – kérdezte a lány. – Jobb, ha nem tudod.

191

Táplálék a léleknek Írta: Jenny Majesky Közeleg a tavasz Lengyelországban a nagyböjt előtti csütörtököt Tlusty cwarteknek, torkos csütörtöknek hívják. Ezen a napon már mindenki számára világos, hogy küszöbön áll a tavasz. Hagyományosan mazurekkel ünnepeljük ezt a napot. A mazurek egy lapos sütemény, melynek a receptjét mindegyik anya továbbadja a lányának, így öröklődik nemzedékeken át. Összegyűlik a család, együtt eszi a süteményt, és heves viták alakulnak ki azon, hogy kinek melyik fajta a kedvence. Majdnem mindig a következő változat a győztes. Mazurek Hozzávalók: 1/2 csésze vaj 12 dkg olvasztott főzőcsokoládé 1 csésze cukor 3 tojás 1 teáskanál vaníliakivonat 1/4 teáskanál só 2 evőkanál tej 2 csésze liszt Cukormáz 1 csésze porcukorból és 1-3 evőkanál tejből aprított mogyoró vagy pekándió díszítésnek Előmelegítjük a sütőt 180 fokra. Simára keverjük a vajat, hozzáadjuk az olvasztott csokoládét és a cukrot, majd alaposan összekeverjük. Egyenként hozzáadjuk a tojásokat, majd a vaníliát, a sót és a tejet. Apránként beleszórjuk a lisztet, és jól elkeverjük. A masszát beleborítjuk egy kivajazott, 37 x 25 x 2,5 cm-es tepsibe, és kb. húsz percig sütjük. Utána meglocsoljuk a cukormázzal, és meghintjük az aprított mogyoróval. Négyzetekre vágva tálaljuk.

192

31. 1998. Rourke szombat éjszakai műszakja épp csak elkezdődött, amikor beérkezett a hívás. Személyesen őt keresték. Felkapta az ügyeletes tiszt asztalán lévő telefont, és kinézett az ablakon át a zord, viharos éjszakába. – McKnight járőr. – Én vagyok az, tesó – hallotta meg a jól ismert hangot. – Végre hazajöttem. – Joey! – Rourke behunyta a szemét, és hálát adott az égnek. Végre hazajött! A szerencsétlenség után, melynek következtében hamis halálhírét költötték, Joeyt a németországi Landstuhl Regionális Egészségügyi Központba küldték át. Ott mindent megtettek, hogy megmentsék a szemét, de semmi sem használt. Később átküldték a Walter Reedbe, az amerikai hadsereg központi kórházába, majd végül a szolgálati idő leteltével leszerelték. – Az ám! Én vagyok, a mázlista. Rourke érezte az iróniát a szavai mögött. Joey sokat veszített azon az éjszakán. A bajtársait, akiket őszintén szeretett, és a jobb szeme világát. Nem csoda, hogy mindez visszavonhatatlanul megváltoztatta, és alkalmanként küldött e-mailjeiből meg a ritka telefonhívásaiból rá eddig nem jellemző letörtség, fáradtság sugárzott. – Hol vagy most? – kérdezte Rourke. – Kingstonban, az állomáson. Csak egy óra múlva megy hozzátok vonat, kellene egy fuvar Avalonba. Meg akarom lepni azt a drága kis nőt, tudod? Imádja a meglepetéseket. Rourke szája kiszáradt. Ami azon az éjszakán Jenny és őközte történt, hatalmas tévedés volt. A közös bánat ledöntött köztük minden falat, de ez nem lehet mentség. És ami még borzalmasabb, bármikor megismételné, ha alkalma volna rá, hiába mardossa a bűntudat, valahányszor eszébe jut. Addig az estéig nem tudta, hogy a szex ilyen hatalmas erő lehet, ekkora megszállottság. Ahogy azt sem, mennyire fontos, és milyen gyötrelmes, ha le kell mondani róla. Mégis önként mondott le Jennyről. Abban a pillanatban, amikor Joey reggel telefonált, és ők rájöttek a tévedésükre, mindkettejüket megbénította a bűntudat, és azóta kerülték egymást. Egyikük sem volt benne biztos, hogy Joey rájött-e, mi történt, de a gyanú megmérgezte az életüket. Elárulták Joeyt, méghozzá a lehető legszörnyűségesebb módon. – Na, mit mondasz? – sürgette a választ Joey. – Te ittál? – kérdezte Rourke. – A pokolba is, katona vagyok, vagy mi? Egy veterán. Félszemű veterán. Persze hogy ittam! Mi lenne, ha erre járnál, és beugranál értem? Egy harminc mérföldes kitérő nem tartozik éppen az „arra járni” fogalmába. Rourke körülnézett a kapitányságon. – Szolgálatban vagyok, beszélnem kell a tizedessel… – Ugyan már! – vágott közbe Joey. – Amúgy is jössz-mész a járőrkocsival. Igazán semmiből sem állna erre jönnöd. – Várj egy pillanatot, megkérdezem. – Mióta kér engedélyt valamire a nagy Rourke McKnight? – mordult fel Joey kötekedő hangon. – Rendszerint csak szó nélkül kiszolgálod magad. – Egy pillanatnyi hallgatás után folytatta: – Tudod mit? Nem fontos. Ne is törődj velem! – Joey! 193

– Később találkozunk – mondta a barátja, aztán letette a kagylót. Rourke összevont szemöldökkel bámult a telefonra. Nyugtalanná tette ez a beszélgetés. Egy pillanatra felmerült benne, hogy beugrik Jennyhez, és elmondja, mi történt, de végül elvetette az ötletet. Joey meglepetést akar szerezni a lánynak, azt semmiképp sem ronthatja el. Na jó, döntötte el, elkéredzkedik, és hazahozza Joeyt. Azonban mihelyt elhatározásra jutott, jött egy újabb hívás, és kiküldték egy családi perpatvarhoz a Kerekasztal lakónegyedbe. Egy szomszéd panaszkodott, hogy nem tud aludni a zajtól. Mihelyt kiderült, hogy Taylorékről van szó, Rourke nagyobb sebességbe kapcsolt. Grady Taylor alattomos gazemberré változott, amikor ivott, és gyerekek is voltak a háznál. Rourke gyűlölte az olyan férfiakat, akik verték a feleségüket meg a gyerekeiket. Olyan gyorsan hajtott a felhőszakadásban, hogy a járőrkocsi kifarolt a vizes, olajos aszfalton. Jelentette a diszpécsernek, hogy megérkezett, aztán már futott is felfelé a vaskorláttal övezett lépcsőkön. Már messziről meghallotta a veszekedést, egy goromba férfihangot és egy tizenéves fiú vékony, de annál harciasabb hangját. Gumibotjával megverte az ajtót, mire az felpattant. – Valami baj van? – kérdezte Grady Taylor, aki egyáltalán nem nézett ki erőszakos fráternek. Túlsúlyos volt, de jól állt rajta az öltöny. Kibontott nyakkendője lazán lógott a nyakában. Rourke-öt azonban nem csapta be a látszat, észrevette a gyilkos dühöt a férfi csillogó szemében, ahogy a felsértett bőrt is a jobb keze ujjpercein. – Azt hiszem, ezt nekem kellene megkérdeznem – felelt, elnézve Taylor válla fölött. A háttérben egy nyurga tizenéves fiú állt hiphopöltözetben, amely egy túlméretezett pólóból, mélyen lelógó nadrágból és a zsebéből fityegő láncokból állt. Vérző száját törölgette a keze fejével. Mikor észrevette, hogy Rourke figyeli, elfordult, mintha szégyellné magát. – Nálunk semmi gond, járőr – közölte Taylor barátságosan. – Csak volt egy kis nézeteltérésünk a fiammal. Tudja, milyenek a tizenévesek. Azt várta talán, hogy Rourke egyetértőn bólintani fog? – Úgy nézem, az öklével rendezte el azt a nézeteltérést – állapította meg a rendőr. – Ahhoz magának semmi köze – vágta oda Taylor. – Jézusom, mennyi idős maga? Tizenkét éves? Van fogalma, milyen nehéz felnevelni egy gyereket, gondoskodni a biztonságáról… – Éppen itt nincs biztonságban – jelentette ki Rourke, aztán intett a fiúnak. – Tudod mit? Velem jöhetsz, teszünk néhány kört, és addig mindketten megnyugszotok. A gyereknek több sem kellett. Felkapott egy nagykabátot, s miközben dugta befelé a karját az ujjába, már ment is az ajtó felé. – Ki ne merj menni innen! – üvöltött rá az apja. – Istenemre, akkor én… – Akkor mit? – fogta el Rourke-öt a pulykaméreg. Hirtelen keresztbe fektette a botját a férfi nyakán, és az ajtóhoz szegezte. – Akkor mit fogsz csinálni, te tetves gazember? Taylor szemében esztelen düh villant, öklét ütésre emelte. Rourke ettől végképp tűrőképessége határára ért, s még erősebben nyomta a botot a férfi torkának. Próbálkozol velem, te kövér disznó? Ha még jobban kísértésbe viszel… Taylor arca sötétvörösre váltott, a férfi levegőért kapkodott. – Apa! – kiáltott fel a fiú. – Hé, apa! A hangja áthatolt Rourke dühén. Hátralépett, lazított a szorításon. A fenébe, majdnem megölte! Taylor nekitántorodott az ajtókeretnek. Rourke a gyerekhez fordult, aki láthatóan megfeledkezett vérző ajkáról. Reszketett rémületében, de nem az apjától félt, hanem a rendőrtől. – Menjünk! – mondta neki Rourke. – Elviszlek egy barátodhoz vagy egy rokonodhoz, rendben? Nem lesz semmi baj. A gyerek egy szót sem szólt, amíg a szakadó esőben elértek a rendőrkocsihoz. Rourke bejelentkezett a központnál, aztán odanyújtott a fiúnak néhány papír zsebkendőt, hogy szorítsa a szájára. A kölyök egyre csak a lakás ablakait figyelte aggodalmasan. A gyerekek hihetetlenül

194

lojálisak tudnak lenni a szörnyeteg apjukhoz. Bemondta az egyik barátja címét, mondván, ott eltöltheti az éjszakát, aztán egész úton egy szót sem szólt többet. Fél tőlem, gondolta Rourke. Miután leadta a gyereket, Joeyért akart indulni, de mihelyt megmozdult alatta az autó, megszólalt a rádiója. Egy vadonatúj Mustang ütközött egy tehervonattal a város határában lévő vasúti kereszteződésnél, alig néhány háztömbnyire Rourke házától. A mentők már úton voltak. A férfi még oda sem ért a helyszínre, máris rossz előérzete támadt. Jeges szorítást érzett a gyomrában. Valahogy megsejtette az igazat, még mielőtt meglátta a mentők, a rendőrök és a tűzoltók villogó lámpáit, az összezúzott kocsit, a füstöt és a szikrákat, ahogy a tűzoltók igyekeztek kiszabadítani az áldozatot. Mindent tudott, mire átvergődött a segítők között, és megpillantotta a férfit, belenézett zavart, homályos tekintetébe, melyből inkább csak döbbenet, semmint fájdalom sugárzott. A falfehér arcú Joeyt épp akkor szíjazták a keskeny hordágyra. Rourke-nek elszorult a szíve, alig kapott levegőt. Joey! Annyira sietett, hogy inkább kölcsönzött egy kocsit, és rohant haza Jennyhez. Micsoda ostobaság volt azt hinni, hogy megvárja a vonatot! Hisz ismerte, tudhatta volna! Ott kellett volna hagynia csapot-papot, és elmenni Kingstonba, hogy felvegye a barátját. – Joey! – lépett a hordágyhoz két izgatott mentős között. – Szia, pajtás! Én vagyok. Hallasz engem? Joey szeme megrebbent. Mindene tiszta vér volt, Rourke ennyi vért talán még sosem látott. Lassan mosta lefelé róla a heves eső. – Ismeri? – kérdezte az egyik mentős. Tekintete azt üzente Rourke-nek, hogy készüljön fel a legrosszabbra. – Igen – felelte amaz, és nyúlt volna a… De nem volt olyan hely, ahol Joeyt megérinthette volna. Csak a csövek és a vér mindenütt. – A francba, Joey! Nézd meg, mit csináltál! Barátja szája megrándult. – Rourke, pajtás… sajnálom. – Hé, ne aggódj! – biztatta Rourke. Rosszul volt a látványtól, de sikerült kicsikarnia magából egy mosolyt. – És ne sajnálkozz! Rendbe jössz, Joey, ezek a fickók segítenek neked. Barátja mosolyában volt valami megfoghatatlan, valami nem e világi. – Mondd meg neki… – kezdte, de szeme fennakadt, mint aki elveszíti az eszméletét. – Joey… A sebesült még egyszer ránézett, mozgott a szája, de nem jött ki rajta hang, aztán megint fennakadt a szeme. – Tudja, pajtás. Esküszöm, én… – Valami hirtelen megváltozott, és Joey testén borzongás futott át. – A francba, Joey? – ordította Rourke. – Csinálj már valamit! Segítsen már valaki! Nem látják, hogy baj van?! Jennyt kevéssel este kilenc után kopogás riasztotta fel. Nagyanyja épp akkor telepedett a televízió elé, és Jenny már puha, de annál rondább pizsamáját viselte. Fölé felvett egy pulóvert, de még így is zavarban volt egy kicsit. Még csak este kilenc, ő meg itt ül pizsamában, mint egy vénkisasszony. Más, vele egykorú nő egy ilyen estén beül a sörözőbe egy italra, vagy épp lefekteti a gyerekeit. Gyanította, ő az egyetlen Avalonban, aki épp pizsamában kortyolgatja a kamillateáját, és arra készül, hogy megnézze a Buffy, a vámpírok réme felújítását a tévében a nagyanyjával. Szorosabbra húzta maga körül a pulóvert, aztán kinyitotta az ajtót. Rourke állt a küszöbön, hóna alatt a sapkájával. Kihúzta magát, mereven előrenézett, mintegy katonai tiszteletadással. Jenny szíve nagyot dobbant. – Rourke?

195

A férfi belépett, és Jenny olyat látott, amilyet még soha: Rourke az összeomlás szélén állt. Sápadt, beesett volt az arca, a szeme kivörösödött, mindkét keze reszketett. Az egész ember reszketett. – Joey… – nyögte ki. – Joey? Hiszen ő Washingtonban van, a Walter Reedben. A jövő hétvégén készülök hozzá. Rourke megköszörülte a torkát. – Leszerelték. Úton volt hozzád, és baleset érte. Jenny egy pillanatra reménykedett, hogy ez is hamis riasztás. Egyszer már megtörtént, megtörténhet újra. Valaki rossz információt küldött tovább. Ha most becsukja a szemét, és elhiszi, minden rendben lesz. Szeme azonban nem engedelmeskedett a balga reménynek, és meglátta az igazságot Rourke véráztatta egyenruháján, a bőrén, a körme alatt. Megpróbálta ugyan rendbe tenni magát, haján még látszott a fésű nyoma, arcának szappanillata volt, de mit számított ez már? Joey ezúttal tényleg itthagyta őket. Jenny lassan a földre roskadt, ahogy elernyedtek az izmai. Rourke elkapta a karját, és megtartotta, beszélt hozzá, de már ő sem volt a régi. Mintha ugyanúgy összetört volna, mint a barátja. Jenny látta, hogy mozog az ajka, miközben elmondja, mi történt, még a szavai is eljutottak a füléhez. Joey felugrott az első New York-i vonatra, aztán továbbjött a kingstoni expreszszel. A tinta még meg sem száradt az obsitlevelén. Kingstonban bérelt egy kocsit, hogy azzal jöjjön tovább Avalonba, mert meg akarta lepni őt. Édes Joey, hát sikerült…

196

Táplálék a léleknek Írta: Jenny Majesky Halotti tor Valahányszor elhunyt egy drága barát, a család el szokta hívni a nagyanyámat, mert ő tudta a legjobb ételsort összeállítani az ilyen alkalmakra, ráadásul a dolog természetéből fakadóan nagy sietve. A főfogás természetesen a hagyományos egytálétel volt, egy ízletes, sok összetevőből álló fogás, mely egy hatalmas fazékban készült a sütőben. Ez itt egy kisebb adag. A szomorúságot nem gyógyítja ugyan, de állítólag vigaszt nyújt a fájó szíveknek. Az Amerikai Légió hagyományos étele halotti torra (Kínai zöldséges hús tésztával) Hozzávalók: 1/2 kiló darált marhahús 1/2 hagyma apróra vágva 1 csésze fagyasztott szeletelt sárgarépa 1 csésze fagyasztott karfiol 1 csésze fagyasztott, darabolt brokkoli 1 doboz gombakrémleves 3-4 szál zeller felvágva 2 evőkanál szójaszósz 1/2 teáskanál fehér bors 35 dkg kínai tészta (chow mein) Előmelegítjük a sütőt 160 fokra. A darált marhahúst és a hagymát megsütjük egy nagy, öntöttvas serpenyőben, majd beleöntjük egy tepsibe. Összekeverjük a zöldségeket, a levest, a zellert, a szójaszószt és a borsot, majd hozzáöntjük a húshoz. Alaposan összekeverjük. Ráterítjük a tészta kétharmadát, lefedjük, és sütjük kb. egy óra hosszat. Ekkor rátesszük a maradék tésztát, visszahelyezzük a fedőt, és még tizenöt percig sütjük.

197

32. A szél elállt, az óriás hópelyhek függőlegesen hulltak alá, és csendbe burkolták a téli lakot. Jenny a kézfejére húzta pulóvere ujját, hogy melegítse. – Tudni akarom, Rourke, tudni akarom, mire gondolsz. A férfi megrázta a fejét. – Nem fontos. Jól vagy, Jen? A lány bólintott. – Furcsállod, hogy nem zokogok hisztérikusan? – Nem, hiszen anyád már régen elment. – Tulajdonképpen… még meg is könnyebbültem. Most már legalább tudom. Amikor elmondtad, mintha hirtelen feloldódott volna bennem valami hideg, szorító érzés, és most már értem is, miért. Azért, mert nem kell többé haragudnom rá. Éveket töltöttem azzal, hogy haragudtam rá, és azt hittem, azért nem jön haza, mert nem szeret engem eléggé. Közben meg csak a családi vállalkozást akarta megmenteni, és szörnyen boldogtalan volt. Megtette, amit a legjobbnak tartott, és valami szörnyűség történt vele. Egész idő alatt szeretnem kellett volna ahelyett, hogy haragudtam rá. Bárcsak… ne fordítottam volna erre azt a sok energiát! – Vagy épp másra – dünnyögte a férfi. Hát igen, Rourke már csak így közelítette meg az efféle válságos helyzeteket. Ne bonyolódj túl mélyen bele, és nem érhet fájdalom. Jenny kényelmetlenül feszengett, mert Rourke nem vette le róla űzött tekintetét. Megbánást érzett, mert nagyon is jól értette. Rourke ugyanolyan magányosnak látszott, mint amilyennek ő érezte magát. Joey halála után egymáshoz kellett volna fordulniuk vigaszért, ehelyett hátat fordítottak egymásnak. Annyira összetörte őket a múlt, hogy féltek szeretni, féltek átadni magukat az érzéseiknek, féltek az esetleges fájdalomtól, veszteségtől. Féltek rábízni a szívüket valaki másra. – Joey miatt mondod ezt, igaz? – suttogta. – Miatta nem hagytad, hogy közel kerülj bárkihez is. – Miatta nem hagytam, hogy közel kerüljek hozzád. – Rourke, ennek semmi értelme… – Tudott rólunk. – Ezt ő mondta? – Nem, de tudta. – És te ezzel éltél ennyi éven át? – Ez nem olyasmi, amit elfelejt az ember. Szeretett minket, és mi elárultuk. Ő pedig tudta. Beledermedtünk abba a pillanatba, amikor meghalt, semmi esélyünk sem volt, hogy… Ezt már sosem hozzuk helyre. Rourke arca arra a fiúra emlékeztette Jennyt, akit megismert. Harag, sebezhetőség, vágyakozás tükröződött rajta, ami megérintette a lányt. Már akkor régen is egyszerre volt sérült és oltalmazó, most pedig nem volt hajlandó megbocsátani magának valamiért, amin már úgysem változtathatott. – Nem tudom, te hogy vagy vele, de én azóta is beszélek Joeyval – mondta Jenny. – És nem vagyok hajlandó kínozni magam azzal, hogy tudott-e rólunk, vagy sem. Örülnék neki, ha te is ezt tennéd. – Ez számomra nem választás kérdése – felelte Rourke. – Meg tudtam volna akadályozni azt a balesetet. Félretehettem volna mindent, és elmehettem volna érte Kingstonba.

198

– Istenem, Rourke, hallod, amit mondasz? Nem tudod megmenteni egyedül az egész világot! Ez nem a te dolgod. – Ó, bocsánat! Azt hittem, ez egy rendőr feladata. Számára ez az ideális feladat. Megmenteni az embereket, és menni tovább. Ezúttal nem megy sehová, fogadta meg Jenny. Nem fogja hagyni. – Megteszel mindent, amit csak tudsz – mondta –, ahogy mindenki más, és ez néha nem elég. De a világ már csak ilyen. Azt mondod, nekünk nem kellene együtt lennünk. Hogy sosem működött ez kettőnk között. Csakhogy én azt mondom, tévedsz. – Marhaság. Neked és Joeynak járt volna a boldog, közös élet. Ti ketten voltatok a tökéletes pár. Így kellett volna történnie. Jenny szigorú pillantást vetett rá. – Csak mert te így döntöttél? Még csak esélyt sem adtál nekem! Csak hogy tudd, Joey és én távolról sem voltunk tökéletesek együtt. Szerettem őt, de úgy sohasem, ahogyan téged. Kibukott belőle a vallomás, mielőtt észbe kaphatott volna. Nagy levegőt vett. Szégyellte magát, de különösképpen meg is könnyebbült. Végre elmondta Rourke-nek az igazat, és mégsem dőlt össze a világ. Legalábbis eddig. Rourke reakciója nem éppen olyan volt, mint amit egy szerelmes nő várna. Elkáromkodta magát, haragos pillantást vetett Jennyre, felkelt, és odament az ablakhoz, ahol megállt, háttal a lánynak. A tó fölött már leszállt az este, odakint koromsötét volt. – Rossz ötlet – szólalt meg végül. – Te nem is akartál velem lenni. Én viszont mihelyt meghallottam a legjobb barátom halálhírét, egyedül arra tudtam gondolni, hogy most már szabad az út az ágyadba. Jenny tudta, hogy szándékosan fogalmaz ilyen durván, és nem ijesztette meg az indulatossága. – Nem erre gondoltál, és ezt ugyanúgy tudod, mint én. Csak azért beszélted be magadnak, hogy örök bűntudatod legyen amiatt, ami történt. Valójában csak éktelen fájdalmat éreztél, ahogy én is. Elvesztettünk valakit, akit tiszta szívünkből szerettünk. Valakit, akit annyira szerettünk, hogy miatta nem engedtük meg magunknak, hogy egymást szeressük. A gond csak az, hogy te meg én igenis összeillünk, de fogcsikorgatva megpróbáltunk úgy tenni, mintha ez nem lenne igaz. És valahányszor megtagadtuk az érzéseinket, csak tovább rontottunk a helyzeten. Látod most már, milyen mintát követtünk éveken át? Rourke elfordult az ablaktól, és Jennyre nézett. A lány szavai a szívébe markoltak, mígnem annyira fájt, hogy nem bírta tovább. Két lépéssel átvágott a szobán, karját Jenny köré fonta, és magához szorította. Tökéletesen illett a karjába. Lágy virágillata körülölelte, és ebben a Jenny számára talán legnehezebb pillanatban elöntötte iránta valami mélységes szeretet. Amikor a lány felemelte az arcát, Rourke gyengéden megcsókolta. Az ajka hihetetlenül édes volt, és meleg. Jenny olyan hévvel csókolta vissza, amilyenről a férfi évek óta álmodozott. Egyikük sem szólt többet, csak összesimultak, míg Rourke már csaknem reszketett a vágytól, de önkéntelenül eszébe jutott: nem ugyanaz történik-e most velük, mint abban az egykori, érzelmekkel terhelt, feszült állapotban, amikor azt hitték, elvesztették Joeyt? Erőt vett magán, és elhúzódott a lánytól, csak a szemével intézte hozzá a kérdést. Jenny sem szavakkal válaszolt, hanem kézen fogta és bevezette a hálószobába, ahol csak egy halvány fényű éjjeli lámpa világított. Ott aztán végre Rourke megmutatta neki, mi lakik a szívében. A hó szélfútta pászmákban zuhogott, s halmozódott egyre magasabbra a téli lak fala mentén, mígnem majdnem az ablakpárkányig ért. Jenny az éjszaka közepén az oldalán feküdt Rourke mellett ébren, és a férfit figyelte. Mennyit váratott magára ez az éjszaka! Mikor végre beteljesült a szerelmük, az akkora érzelemkitörés is volt egyben, hogy százszor felülmúlta az álmait, és olyan mély elégedettséget 199

hagyott maga után, hogy könnyek gyűltek Jenny szemébe. Ilyen bensőséges ölelkezésben még sosem volt része, és ez a csoda váratlanul érte. Rourke iránti érzései elhomályosították a fájdalmat és a gyászt, mely eddig körülvette, és elszigetelte a világtól. Halvány fénysugár kezdett átfurakodni a hajnal sötétjén. Jenny már nem is számolta, hányszor szerelmeskedtek az éjszaka, lassan megismerve egymás testét. Közben Rourke egyszer felhívta a kapitányságot, hogy bejelentse, nincs semmi baj, és azonnal visszatér, mihelyt elül a vihar. Ahogy Jenny ott feküdt, és hallgatta kedvese lélegzését meg a saját szívdobogását, valamiért tovább csorogtak a könnyei. Rourke szeme megrebbent, aztán kinyílt, s a férfi megérintette Jenny arcát az ujjával. – Sajnálom – mondta halkan. – Nem érted – ingatta a fejét a lány, amikor engedték végre megszólalni a feltörő érzelmek. – Ez nem… Én nem szomorú vagyok, hanem… megkönnyebbültem. És nemcsak az anyám miatt, hanem… kettőnk miatt is. – Na jó, gondolta, most már akár egészen kitálalhat. – Én már nagyon régóta vártam erre. Nem tudtad? Rourke szája sarka féloldalas mosolyra húzódott, tekintete ellágyult a kályha halovány fényében. – Ezért igyekeztem annyira távol maradni tőled. Amit tettünk… ami Joeyval történt… hogyan lehetnénk mi ketten ezek után boldogok? – Hogyan? Hát így! – Azzal Jenny finoman megérintette a férfi arcát, a halvány borostát, a bozontos szőke szemöldököt. Aztán megcsókolta a félhold alakú forradást az arcán. – Emlékszel arra a napra, amikor ezt szerezted? – Aznap találkoztunk először, és én összeverekedtem néhány sráccal miattad. – Hosszan, fürkészve nézte a lányt, de az már nem jött zavarba. Szerette, ahogy Rourke ránézett, mert ilyenkor képtelen volt elrejteni a vágyakozását és a szerelmét. Ott volt a tekintetében. – Nem volt rá szükségem, hogy megvédj. Akkor sem volt, és most sincs. Csak rád van szükségem… – Arra, hogy szeress, folytatta gondolatban, de képtelen volt kimondani. – Jó – vágta rá Rourke, mintha mégis meghallotta volna. Annyi minden volt ebben az egyetlen rövidke szóban, hogy Jenny felnevetett, és odabújt Rourke-höz, aki lassan a hátára fektette. – Ma is hóhelyzet lesz – dörmögte a fülébe. – Soha jobbkor – súgta vissza Jenny. Késő délelőtt kezdtek kifogyni a tűzifából, és Rourke kiment, hogy behozzon egy ölre valót. Több köteggel állt felhalmozva a főépület mellett, százméternyire a téli laktól. Felvette a csizmáját, a hótalpakat, egy pár munkáskesztyűt is kerített, és magára kanyarított egy nehéz gyapjúkabátot. – Sietek vissza. Jenny hunyorogva nézett ki a vakító hóval borított hegyekre és a sík hómezőre a tavon. Az erdő és a többi épület körvonala elmosódott a hóesésben. – El ne tévedj! – figyelmeztette a párját. Rourke felnevetett, és megcsókolta. – A múlt éjszaka után? Viccelsz? Jenny becsukta utána az ajtót, majd nekidőlt az ajtókeretnek. Rourke egy régi szánkót húzott maga után, Rufus pedig boldogan ugrált körülötte. Jenny addig nézett utána, amíg az alakja beleveszett a hóesésbe. Annyira boldog volt, hogy alig kapott levegőt. Végre! Tudta ugyan, hogy Rourke-öt szeretni nem lesz mindig könnyű, de neki nem kellett senki más. És ettől minden megváltozott. Elégedetlenségét, nyugtalanságát sosem a sütöde vagy Avalon okozta. Most, hogy Rourke az övé, minden a helyére került.

200

Jenny megborzongott, és odalépett a kályhához, hogy megnézze a tüzet. Leégett már az utolsó hasáb fa is, kezdett kihűlni a szoba. A lány bement a hálószobába, hogy magára vegyen még néhány réteget, azaz egy vastagabb zoknit, egy tréningalsót, egy pulóvert és a meleg papucsát. Megállt, hogy belenézzen a tükörbe. Haja kócosabb volt, mint valaha, ajka titokzatos módon felduzzadt, és… azt a foltot nem borosta dörzsölte ki az arcán? De még ebben a zilált állapotában sem nézett ki soha boldogabbnak, mint abban a pillanatban. Mosolyogva emelte fel Rourke ingét, s már az illatára szédülni kezdett, annyira kívánta a férfit. Gondolt egyet, és belebújt a puha pamutingbe, aztán sorra megérintette Rourke holmiját: rövidkabátja erős gyapjúanyagát, pisztolytáskájának bőrét, melyben ott lapult a fegyver. Feltámadt a szél, és majdnem emberi hangon üvöltött a fák között és a tó fölött. Bárcsak Rourke visszajönne már! Talán csak tizenöt perce, hogy elment, de máris hiányzott. Milyen egyszerű boldognak lenni, gondolta Rourke nekifeszülve a szélnek. Miért is nem jött erre rá hamarabb? Csak annyiból áll, hogy az ember tudja, hová tartozik, és kihez. Igaz, ő az első pillanattól tudta, amikor megpillantotta azt a copfos kislányt a fűző nélküli tornacipőben. Csakhogy tudni és aszerint is cselekedni két különböző dolog. A cselekvés azt jelentette, hogy szembe kell néznie néhány súlyos igazsággal, mint például hogy nem tudjuk megváltoztatni a múltat, és hogy az önként vállalt vezeklés semmit sem használ, csak tovább fokozza a csalódottságot. Végül, hála istennek, megértette. A Joey halálával való megbékélés nem jelenti azt, hogy ki kell térnie a boldogság útjából. Inkább el kell fogadnia azt. Azért kerülte eddig Jennyt, mert úgy vélte, nem érdemli meg azt a boldogságot, ami Joey jussa kellett volna hogy legyen. A múlt éjszaka után azonban már másként látta a dolgot. Attól, hogy boldog Jennyvel, még nem válik meg nem történtté a múlt, de legalább szembe lehet nézni a jövővel, mely hirtelen szép reményekkel kecsegtetett. Feleségül fogja venni Jennyt, ez nem is vita tárgya. Ezt az egyszerű igazságot rejtegette maga elől annyi éven át. Vajon Jenny azt fogja hinni, hogy hirtelen támadt ez az elhatározása, vagy meg fogja érteni? Megijeszteni mindenesetre nem akarta. A száraz fa egy szerszámoskamra eresze alatt volt felhalmozva. A hatalmas, pókháló borította rönkök felvágatlanul hevertek egymáson. Nagyszerű, gondolta Rourke. Remélhetőleg van egy fejsze valahol a kamrában. Rufus játszani szeretett volna, felvillanyozta a hó. Összevissza ugrándozott, és ugatva hívta a gazdáját egy kis hancúrozásra. Rourke nevetve kergette egy darabig, amíg meg nem izzadt a hideg ellenére. Később talált egy baltát, és munkához látott. Nem tudta, mennyire lesz szükség, de ha Jennyvel örökre itt ragadnak, hát azt sem bánja. Rufus megint ugatni kezdett, bár nem a korábbi játékos módján. Rourke felismerte a különbséget. Letette a fejszét, és keresni kezdte a kutyát. A jókora malamut a tábor bejárata felé rohant, fel-felugrálva a mély hóban, legalábbis innen úgy látszott. A sűrű hóesésben alig lehetett kivenni. Rourke hunyorítva nézett a bejárat felé, és ernyőt formázott a tenyeréből a szeme fölött. Jön valaki. Talán Connor vagy Greg, hogy ellenőrizze a dolgokat. De miért jönnének ide az idei tél legnagyobb havazása közepette? A látogató sötét foltként, meglehetősen gyorsan közeledett, szinte siklott a havon. Gyakorlott hótalpas lehet. Rufus dühösen megugatta, talán mert megijesztették a férfi erőteljes mozdulatai. Rourke integetett, és odakiáltott, hogy felhívja magára a figyelmét. – Hé! Ide! Itt vagyok. A látogató megtorpant, és Rourke most már ki tudta venni a jókora vadászkabátot, amelyet viselt. Aztán meghallott egy hangot, melyet majdnem elnyelt a szél, de ő ezer közül is megis-

201

merte volna: egy pisztolylövést. A kutya felnyüszített, megrázkódott a fájdalomtól, aztán elrohant az erdő felé. A következő másodpercben Rourke hirtelen égető szúrást érzett a mellkasában. Meg akarta mozdítani a lábát, de az nem engedelmeskedett. A puha, jéghideg hó felfogta az esését, amint arccal előrebukott. Mekkora marha vagyok! – Ez volt az utolsó gondolata. Jenny valami durranást hallott kétszer is egymás után, és félrehajtott fejjel fülelni kezdett. A téli erdő tele volt váratlan zajokkal. Jéggel borított ágak törtek le, hó zúdult róluk a tetőre, őzek csörtettek át a fák közt. Odament az ablakhoz és kinézett, de csak a nagy fehérséget látta. Bekapcsolta a villanytűzhelyet, és feltette a teavizet forrni. A kályha melege nélkül gyorsan hűlt a helyiség. Végre meghallotta Rourke-öt odakint, amint leverte a lábáról a tornácon a havat. Odafutott az ajtóhoz, és szélesre tárta. – Hála istennek, már… Csakhogy nem Rourke volt az, hanem egy símaszkos idegen, aki pisztolyt szegezett a mellének. Jenny kis híján hisztérikusan felnevetett. Egy pisztoly? Ez nem lehet igaz! Aztán az idegen mozgásba lendült, belökte őt a házba, és berúgta maga mögött az ajtót. Jenny megdermedt, gondolkodni sem tudott. – Mi folyik itt? Honnan a fenéből került maga ide? – kiáltotta végül. A behatoló nem válaszolt, a helyiséget pásztázta a szemével. Jenny félt követni a pillantását, nehogy elárulja egy tárgy vagy egy ruhadarab, hogy nem egyedül töltötte az éjszakát. Rourke kölcsönkabátot viselt, a ruhái és a pisztolya a másik szobában hevertek a széken. Végre megszólalt az idegen. – Üljön le! – dörrent a lányra, és rámutatott egy bőrhátú székre. Sötét nadrágján az övtartóról egy pár bilincs lógott. Szent isten, egy rendőr? A telefonhívásokra gondolt, melyeket Laurával, Rourke helyettesével, Oliviával és Ninával folytatott, miután megtalálta a gyémántokat. Hogy is juthatott ilyen az eszébe?! Az ember nem locsog a telefonban vagyont érő gyémán tokról! Az információ nyilván rossz kezekbe került… Azonnal engedelmeskedett, miközben le nem vette a szemét a fekete kesztyűs kézről és a még mindig feléje irányuló pisztolyról. Hirtelen eszébe jutott Rourke és a hangok, melyeket az előbb a főépület felől hallott. Valami történhetett ott! No és a kutya hol lehet? Újból a pisztolyra pillantott, és rémület fogta el. Ha Rourke képes lenne rá, most már itt lenne, semmi kétség. Már azon volt, hogy könyörögni kezd az idegennek, de gyanította, hogy a hisztériával nem menne semmire. Valahol mélyen tudta, mit akarhat a látogató. – Intézzük el gyorsan! – javasolta meglepően nyugodt hangon, miközben a férfi közeledett feléje a bilinccsel. Felugrott, amivel megriasztotta a behatolót, aki most még közelebb nyomta a pisztolyt az arcához. Jennyt magát is meglepte, mennyire összeszedett maradt. Mintha mi sem történt volna, odalépett a konyhapulthoz, és megmutatta a férfinak a csészét a gyémántokkal. Zörögve ütődtek egymáshoz, amint reszkető kézzel felemelte. – Ezért jött, nem igaz? Lehet, hogy az anyám kész lett volna meghalni értük, de én nem. – Tegye le! – parancsolt rá a betolakodó. A hang halványan ismerősnek tűnt, de Jenny nem tudta, hová tegye. Letette a csészét a pultra, és hátralépett. Támadója levette az egyik kesztyűt, és két ujja közé fogott egy követ. Nem nézett ki értékes dolognak. – Mind itt van, amit megtaláltam – mondta a lány, és közben minden eltelt másodperccel nehezebb lett a szíve. Rourke! Hol lehet Rourke? Ösztönösen a hálószobaajtóra nézett, de csak akkor vette észre a tévedését, amikor a férfi megszólalt: 202

– Ő nem tud magának segíteni. Tehát tudja! Látta Rourke-öt. – Hol van? Mit… – próbált választ követelni, de hiába. – Üljön le! – ismételte meg a férfi a parancsot. A szék felé közeledve dermesztő gondolat fészkelte be magát Jenny agyába. Ez az ember a gyémántokért jött. Talán az is ő volt, aki megölte értük az anyját. Talán ő volt az, aki elvette tőle a gyerekkorát, ő volt minden gyötrő kétely okozója, miatta maradt annyi kérdés megválaszolatlanul Mariskával kapcsolatban. Jenny hirtelen más embernek érezte magát erre a gondolatra. Keményebbnek, dühösebbnek, és igen: erősebbnek a fegyveresnél. Egész életében azt tette, ami helyes. Biztonságos életet élt, megtett mindent, amit kértek tőle. A behatoló is azzal számolt, hogy engedelmeskedni fog minden parancsának, de tévedett. Miért is kellene félnie? Rourke megtanította, hogy a legjobb védekezés a támadás. Harcolnia kell, és sosem szabad feladnia! Ahelyett, hogy leült volna, hirtelen leguggolt, majd mint a rugó, nekirontott a betolakodónak, s térdével alaposan betalált a lába közé, ahogyan Rourke tanította. A férfi összegörnyedt, és látszott, hogy nem kap levegőt. A következő célpont a szeme lett volna, de eldőlt, mint a krumpliszsák, a símaszk meg ott maradt Jenny kezében. A férfi falfehér volt a fájdalomtól, legalább olyan fehér, mint a lenszőke haja. – Matthew! – suttogta megrökönyödve Jenny. Először nem is értette az egészet, aztán hirtelen minden értelmet nyert. A férfi nyilván hallott a felfedezésről, és eljött a gyémántokért. Ő bolond fejjel először Laurának szólt, aztán üzeneteket hagyott szerte a városban, hogy megtalálja Rourke-öt és Ninát. Emlékezett a látogatására Zach és az apja házánál, meg a fiú szomorú vallomására az apja játékszenvedélyéről. Akkor úgy döntött, nem szól róla Rourke-nek, de most már tudta, hogy meg kellett volna tennie. Rourke talált volna valami megoldást, mielőtt minderre sor kerül. Persze nem tudhatta – senki sem gondolta volna –, hogy Matthew képes lesz egy ilyen kétségbeesett lépésre. A férfi nehezen lélegzett, még mindig sápadt volt a kíntól, a keze azonban nem lankadt, és újból a lányra szegezte a pisztolyt. Jenny egy pillanatra dermedten bámult a csőre, megbénította a félelem. – Fogja a gyémántokat, és menjen! – mondta, mert alig várta, hogy kimehessen megkeresni Rourke-öt. – Nekem nem kellenek. Kérem, vigye és menjen! – Nem tehetem. Most már nem. Jenny látta az arcán, hogy már nem menekülhet. – Tudom, Matthew, tudom. – El akarta terelni a férfi figyelmét, talán csak hogy időt nyerjen. – De… mondja el legalább, mi történt az anyámmal! Egész életemben szerettem volna megtudni. – Leesett a Meerskill-hídról – közölte a férfi dermesztően közömbös hangon. Jenny előtt megjelent a kép, ahogy az anyja kalimpálva zuhan lefelé, aztán összezúzódik a sziklákon a vízesés aljánál. – Maga lökte le? – kérdezte egyre fokozódó gyűlölettel. – Azt mondtam, leesett – felelte a férfi, és a pisztoly mintha egy leheletnyit megremegett volna a kezében. Jól van, gondolta Jenny, kezd ideges lenni. Talán egyszer lankadni fog a figyelme. – Mariska szeretett szórakozni, összejövetelekre járni. Egy este, sok évvel ezelőtt kifecsegte a gyémántok titkát. Egyik dolog követte a másikat, és végül felmentünk a hídra. Mariska be volt csípve, leesett, és mivel én voltam az egyetlen, aki vele volt, megijedtem, hogy rám fogják kenni. Biztosan majd megpukkadt a méregtől, hogy Mariska meghalt, mielőtt elárulta volna, hová rejtette a gyémántokat, gondolta Jenny. Úgy tett, mintha nem is figyelne már a pisztolyra. – Így aztán maga… felcipelte a barlangba. 203

– Baleset volt – erősködött Alger. Jenny nagy levegőt vett, és beszívta az ing illatát, amelyet viselt. Rourke illatát. – Jól van – mondta –, most már mindegy. – Aztán széttárta a karját, majd előrenyújtotta, mint aki megadja magát. Mihelyt azonban a férfi a bilincsért nyúlt, előrelendült mindkét ökle, és akkorát vágott Alger állára, hogy felrepedt a kezén a bőr. Lehet, hogy még egy csontja is eltört. Aztán berontott a hálószobába, tudván, hogy csak másodpercei vannak. Alger akkor érte utol, amikor kibiztosította Rourke pisztolyát, megpördült és rászegezte. Lásd a célt, és lőj! – tanította Rourke. A pillanat törtrészére meg is volt erre a lehetősége. Jenny célzott. Itt az alkalom, most lelőheti a férfit. Látta, hogy Matthew keze is felemelkedik, és célba veszi őt. Jenny meghúzta a ravaszt, a férfi felüvöltött, és hátratántorodott. A pisztolya eltűnt, Jenny sehol sem látta, és nagyon remélte, hogy a férfi sem. Egy pillanatra felvillant előtte Zach arca, mely mintha az apjáénak a hasonmása lett volna, s a kétségbeesett igyekezet a szemében, hogy szeretettel védelmezze az apját. – Átkozott gazember! – sziszegte a férfinak, miközben a szeme ide-oda járt, hogy észrevegye a pisztolyt, de nem látta sehol. – Mozgás! Megkeressük Rourke-öt. A férfi szeme összeszűkült, látszott rajta, hogy habozik. Keze a kabátja alatt fogott valamit. Egy vérző sebet vagy talán a pisztolyát? Nem lehet, azt már használta volna. – Ne kényszerítsen rá, hogy megtegyem, Matthew! – suttogta a lány. – Nem akarom, de esküszöm az élő istenre, hogy megteszem. A férfi keze hirtelen előkerült a kabát alól, és benne volt a pisztoly. Egyenesen Jenny arcának szegezte. – Én is – mondta. – És akkor magának esélye sem marad megkeresni Rourke-öt. Jenny tudta, hogy ez lehet akár blöff is, a férfi talán hazudik Rourke-kel kapcsolatban, de még a legkisebb esély is jobb a semminél. Reszkető kézzel engedte le a pisztolyt, aztán ledobta a földre. Mikor a férfi lehajolt, hogy felvegye, Jenny kimenekült a konyhába. Matthew csak egyet akart, a gyémántokat. Jenny felkapta hát őket, és rohant az ajtó felé. Megcsapta a hideg, amint kijutott, és szemével Rourke-öt vagy a kutyát kereste, de hiába. Alger ráordított, és utánarohant. Lövés dördült, és Jenny felzokogott, de futott tovább, bár visszafogta a hó. Olyan volt az egész, mint egy rémálom. Eljutott a kikötő mólójáig, ahol hirtelen megfordult, és összezárt öklét a tavat borító hóréteg fölé tartotta. – Ne jöjjön közelebb! – kiáltotta a férfinak. – Nem akarja, hogy ezt itt elnyelje a hó, igaz? Ha kiejtem őket a kezemből, sosem találja meg többé. A férfi megtorpant, de a pisztolyt továbbra is Jennyre szegezte. – Adja ide! – adta ki az utasítást. Jól van, ezzel akkor zsarolható, állapította meg a lány. – Mondja meg, hol találom Rourke-öt! Közben elállt a havazás, és gyenge napsugarak festették tarkára az eget. A szél sem fújt már. De hol lehet Rourke? A távolban felsejlett egy árny, és Jennyben feléledt a remény. Vigyázott, hogy le ne vegye a szemét Algerről, nehogy kutató tekintete elárulja. Az árny mintha hol elhalványodott, hol felerősödött volna. Rourke lehet az? Vagy talán a kutya? Matthew közelebb lépett, és Jenny tudta, most már semmi sem fogja visszatartani. De azt is tudta, hogy amíg nála vannak a gyémántok, nem lőheti le. Hirtelen mozgást látott a férfi mögött. Alger előrelendült, ő pedig ugyanabban a pillanatban eldobta a köveket. Nagy, csillogó ívben szóródtak szét, majd eltűntek a tavat borító mély hóban.

204

33. Jenny hatalmas nyomást érzett a mellkasában, amint belépett a kórház előcsarnokába. Ezelőtt három alkalommal járt itt – a nagyapja és a nagyi miatt, az alagsori halottasházban pedig Joeynál –, és mindháromszor összetört szívvel távozott. Benyúlt a zsebébe az orvosságosüvegért, és elindult a víztartály felé. Várj egy pillanatot! – intette aztán mégis magát. A legrosszabbon már túl vagy. Matthew Algert letartóztatták, Rourke-öt egy helikopter behozta a kórházba, Rufust pedig az állatorvos vette gondjaiba. Két rendőr őt is befuvarozta a városba, míg másik kettő Algert vitte magával. A vihar elcsitult, a várost már kezdik kiásni a hó alól. Immár semmi ok a pánikra. Kivéve, hogy Rourke-öt sürgősen meg kellett műteni. Jenny a gondolatra csaknem hétrét görnyedt az aggodalomtól. Micsoda óriási kockázatot vállal az, aki szeret! Ezen azonban már nem lehet segíteni. Rourke McKnight elrabolta a szívét, és ezen már az sem változtat, hogy esetleg elveszítheti. És még valami: Jenny nem is akart másként érezni, fel sem merült benne, hogy bárcsak ne szeretné. Más ember volt már, mint a régi Jenny, aki sosem merte szabadjára engedni az érzéseit. Ha volt egyáltalán haszna annak, hogy szembe kellett néznie egy pisztoly csövével, ez a változás volt az egyik. Az őt kísérő rendőr, Nina egyik unokaöccse észrevette Jenny tétovázását, és oldalra lépett, hogy megvárja, mit akar a lány. Jenny egy pillanatra becsukta a szemét, vett egy mély lélegzetet, aztán érintetlenül hagyva az orvosságosüveget, indult tovább. Amint kiléptek a liftből, Jenny megpillantotta a fél kapitányságot összezsúfolódva a várószobában. Kávét iszogatva álldogáltak és halkan beszélgettek, de mindenki elhallgatott, amint észrevették a lányt. Ezt ne! – szorult még jobban össze Jenny szíve. El ne merjetek hallgatni, csak mert belépek! Az semmi jót nem jelent. – Melyik szobában van? – kérdezte határozottan. – Az intenzíven – felelte valaki az üvegajtóval elzárt szobák sorára mutatva. – Nemrég hozták ki a műtőből. De csak családtagok… – Mit fog tenni, ha mégis bemegyek? – indult Jenny felszegett fejjel az üvegajtóhoz. – Letartóztat? Nem volt rá szükség. Az ajtó mágneszárral záródott, melyet az ügyeletes nővér kezelt, így Jenny nem tudott mást tenni, mint várt odakint a többiekkel, miközben a szívét a rettegés markolászta. Az üvegajtón túl sürgött-forgott a kórházi személyzet, s az ágyat annyi készülék vette körül, hogy Rourke-öt látni sem lehetett köztük. A férfi egyik helyettese lépett oda Jennyhez. – Remekül bírta, stabil az állapota. Rögtön szólnak, ha bemehetünk. Jenny bólintott. Megszólalni nem tudott volna, mert gombóc nőtt a torkában, ahogy eluralkodott rajta a kimerültség. Az előző órák rettenete kezdte éreztetni a hatását. Azt sem tudta, mennyi az idő, csak hogy már sötét van, és arra sem emlékezett, mikor evett vagy aludt utoljára. A keze fájt, és be volt dagadva, bár valaki adott rá egy jeges borogatást. Megtántorodott, és nekitámaszkodott az ablaknak. – Hé, nyugodj meg! – fogta át a vállát egy gyöngéd kar. Olivia volt az. Épp csak magára kapta a vattakabátját, szőke haja kócos lófarokban himbálózott a hátán. Mellette ott állt Philip Bellamy, és Jennynek lassan eszébe jutott, hogy az apja valamikor a hét elején érkezett a városba. – Jöttünk, mihelyt meghallottuk – mondta Olivia. 205

Philip megköszörülte a torkát. – Daisy pedig elmondta… mi történt Mariskával. Jenny még mindig képtelen volt beszélni, csak bólintott. Óriási volt rajta a nyomás. A veszély, amit átélt, az aggodalom Rourke miatt és a sokk, ami akkor érte, amikor megtudta az igazságot az édesanyjáról. De most ráébredt, hogy nem kell mindezzel egyedül szembenéznie, a húga és az apja mellette áll. Olivia a kezébe nyomott egy csésze erős teát. Jennynek végre megjött a hangja. – Köszönöm. Annyira örülök, hogy itt vagytok! Ez… ez egy hihetetlen nap volt. – Tudom – veregette meg a vállát Philip. A mozdulat többé nem volt suta, csak vigasztaló. – Szörnyen sajnálom, ami az édesanyáddal történt. Annyira sajnálom! Jenny belekortyolt a teába, de tekintete folyton az intenzív osztály ajtajára vándorolt. – Köszönöm… Igazából már nem is rázott meg annyira. Úgy értem, mivel nagyon régen elment, és semmi hírt nem adott magáról, elkerülhetetlenül arra gondoltunk már régen, hogy meghalhatott. Bizonyíték nélkül azonban még mindig képzelhettem azt, hogy él valahol a világban. – Ahogy én is – mondta Philip érzelmektől remegő hangon, ami emlékeztette Jennyt, hogy valaha ő is szerette Mariskát. A férfi beletúrt a hajába. – Egyszerűen nem értem ezt az egészet. Olivia és Jenny összenézett. – Ennek semmi köze nem volt hozzád, apa. – Az anyám… egyszerűen meglátott egy lehetőséget – magyarázta Jenny. – Nem védem azért, amit tett, de az adott körülmények között, azt hiszem, meg tudom érteni. Megállapodást kötött Mr. és Mrs. Lightseyval, és úgy vélem, nem gondolt bele, hogy ez milyen következmé nyekkel járhat, vagy hogy másoknak is fájdalmat okozhat vele saját magán kívül. – A Lightsey nagyszülőknek kellett volna hogy több eszük legyen – mondta Olivia. – Kihasználták azt a fiatal, ijedt, terhes lányt. Philip felemelte a kezét tiltakozásul. – Egy szülő mindenre képes, hogy biztosítsa a gyermeke jövőjét. Lightseyék minden bizonnyal mélyen hitték, hogy Pamela és én boldogok leszünk, Mariska pedig gondtalanul élhet a vagyonból, amit adtak neki. Végül a Lightsey szülőknek fel kellett ismerniük az egyik legrégibb igazságot, azazhogy nem mindent lehet pénzért megvásárolni. Sikerült elintézniük, hogy Mariska eltűnjön a színről, a lányuk pedig hozzáment Philiphez, ahogy eltervezték. Csakhogy a házasság sosem volt boldog, és végül senki sem kapta meg, amire vágyott. – Mi lett a gyémántokkal? – kérdezte Olivia. Jenny a kőpadló mintáját tanulmányozta. – Hát, kétlem, hogy egyet is megtalálnánk közülük – felelte, majd elmesélte összetűzését Matthew Algerrel, és azt, ahogy szétszórta őket a havon, éppen abban a pillanatban, amikor Rourke támolyogva megjelent a támadó mögött, és lefegyverezte. – Sajnálom – tette hozzá. – Sose sajnáld! – mondta Olivia. – Így a legjobb. Különben sem a gyémánt a fontos, hanem az, hogy nem történt bajod. Jenny akart még inni egy kis teát, de csodálkozva látta, hogy közben kiürült a pohár. – Hozok neked még – vette ki a kezéből a csészét Philip, és már indult is a felvonó felé. – Örül, hogy csinálhat valamit – magyarázta Olivia. – Kikészíti a várakozás. – Ahogy mindannyiunkat – mondta Jenny, aki már hányingerrel küzdött. A keze lüktetett, de oda sem figyelt rá. Ekkor Nina robogott be az ajtón. Észrevette Jennyt, odaszaladt hozzá, és szorosan megölelte. – El sem hiszem, hogy ez történt – mondta. – Jól vagy?

206

– Igen, és Rourke is rendbe jön – felelte a lány, önmagát is biztatva ezzel. – Még senkit sem engedtek be hozzá. – Rémesen érzem magam – mondta Nina. – Igazából kicsit felelősnek is. Matthew megkopasztotta a várost, és én nem kapcsoltam időben. Azért kellett neki annyira a pénz, azért volt ilyen elszánt, mert vissza akarta tenni, amit ellopott, mielőtt a revizor rájön a disznóságaira. – Nem a te hibád – biztosította Jenny. – Tudom, mégis rémesen érzem magam. Már csak Zach miatt is. – Ön Miss Majesky? – szólította meg egy nővér Oliviát. A lány megrázta a fejét. – Nem. Ő a nővérem, Jenny. Jenny megpróbált olvasni a nővér arcáról, de nem ment semmire. Ne! Édes istenem, ne! – Én vagyok Jenny Majesky. Valami baj van? – A kapitány azt kéri, vezessem hozzá – felelte a nővér. – Mit kéri? Parancsolja! Jenny nekitántorodott az apjának, aki óvatosan megtámasztotta. Ő és Olivia odakísérték az intenzív osztály ajtajához. Az ajtón már egyedül ment be, majd a nővér odavezette a mosdóhoz kezet mosni, és rásegítette a vékony védőruhát. Meg sem ismerte az idegent a korláttal felszerelt ágyban a sok cső és berendezés között. Többzacskónyi infúzió lógott az ágy fölött, és Rourke mellkasán pókhálószerű drótok kötöttek össze mindenféle érzékelőt. Szerelme arca mintha színtelen viaszból lett volna öntve. Aztán Rourke pislogott egyet, és Jenny magán érezte a tekintetét. Szeme kékebb volt a kéknél, és mozgott a szája, bár Jenny semmit sem hallott. – Jöjjön közelebb! – hívta egy ápolónő. – Még csak most vették ki a csövet a torkából, csak suttogni tud. Jenny odasietett az ágyhoz. Mosolyogj a kedvéért! – figyelmeztette magát. – Ne lássa rajtad, mennyire aggódsz! – Szia! – nézett a kedves arcra, melyen a félhold alakú forradás, annak a régi nyárnak az emléke, most sokkal sötétebbnek látszott. Jenny átnyúlt a korláton, és meg akarta fogni a kezét, de a férfi ujjaira is érzékelők voltak csíptetve, és csövek tekergőztek mindenütt. Végül a vállát érintette meg, és élvezte a teste biztató melegét a tenyerén. – Örülök, hogy jól vagy. Odakint vár egy hadseregnyi ember, akik szintén nagyon fognak örülni. – Rufus? – kérdezte Rourke. – Az egyik beosztottad elvitte az állatorvoshoz, ő is rendbe jön. – Jenny remélte, hogy nem ébreszt benne hiú reményt. A golyó csak súrolta a kutya oldalát, és az állatorvos biztosította a lányt, hogy meg fog gyógyulni. – És te? Jenny nagy levegőt vett. Készen állt vállalni a kockázatot, hogy teljesen megnyíljon Rourke előtt, és felhagyjon az aggodalmaskodással a következmények miatt. Na jó, gondolta, akkor ki vele! – Szeretlek, Rourke, és soha nem hagylak el. Jobb, ha hozzászoksz a gondolathoz. A férfi szeme összeszűkült, de a lány nem tudta megállapítani, mire gondol. Az egyik gép ritmusos, szivattyúszerű hangot hallatott, zaját visszaverték a falak. – Na tessék! – Rourke elhallgatott, köhögött egy kicsit, aztán suttogva folytatta: – Mindenképpen feleségül akartalak kérni. Azt gondoltam, talán ősszel vagy a következő télen, de meggondoltam magam. Jenny összeszedte minden erejét, hogy leküzdje a pánikroham előszelét. A létező legmélyebb szerelemmel szerette a férfit, és ezt nem lehet egy nyugtatóval elmulasztani. Rourke megpróbált mosolyogni. – Szóval meggondoltam magam – ismételte. – Ne ősszel vagy télen házasodjunk össze, hanem most azonnal!

207

Most? Jenny olyan gondosan megtervezett, emlékezetes esküvőről ábrándozott, ahol a menyasszonyt a család és a barátok veszik körül, de ezt az álmot elhomályosította egy másik, egy ennél is fontosabb, amely nem egyetlen napról szól, hanem az egész életéről. Igen! Érzelmei olyan erőteljes érzésben sűrűsödtek össze, hogy beleszédült. Hiába volt ez a furcsa, steril környezet meg a pumpáló, csipogó masinák, ilyen szépnek még sosem látta a világot. – Bárcsak térden állva tudnálak megkérni – folytatta Rourke –, de attól tartok, kénytelen leszek a hátamon fekve. Több mint fél életemen át szerettelek, Jenny Majesky. Légy a feleségem! Jenny csak nézte kedvese arcát. Bonyolult ember, és már számtalanszor okozott neki fájdalmat, de csak azzal, hogy kétségbeesetten igyekezett távol maradni tőle. Ezentúl azonban minden másként lesz. – Az az érzésem, hogy mostanában nem vagy oda a gyémántokért – tette hozzá Rourke –, ami nem is baj, mert nincs nálam gyűrű. De veszek neked, ha szeretnél. Rubintot, gyöngyöt, egy óriás zafírt, amit csak akarsz. Csak mondd ki végre, hogy hozzám jössz feleségül! És az isten szerelmére, ne itasd tovább az egereket! – Nem sírok – tiltakozott Jenny könnyáztatta arccal. – „Igen” a válaszom, Rourke. A tiéd vagyok örökre.

208

Táplálék a léleknek Írta: Jenny Majesky Hétköznapi ünnepeink Egy étkezés nem a desszerttől vagy a kávétól válik teljessé és tökéletessé, hanem a társaságtól. Mégis minden ünnep fényét emeli az élvezetes étel. A Sky River Sütödében minden alkalomra készítünk tortákat és süteményeket, és a vásárlóinktól mindig több és több ötletet kapunk. Nemcsak az esküvők, a születésnapok, az évfordulók érdemelnek tortát, de az elsőáldozások, az érettségik, a diplomaosztók, a nyugdíjazások, a halottvirrasztások, a születések és a nemzeti ünnepek is. A nagyanyám, Helen Majesky a most következőt Mr. Gordon Dunbar századik születésnapjára találta ki, de ha engem kérdeznek, megfelel minden örömteli alkalomra. Ünnepi torta Hozzávalók: 2 csésze liszt 4 teáskanál sütőpor 1/2 teáskanál só 1 csésze olvasztott vaj 2 csésze barna cukor 4 tojás 1/2 csésze bourbon whiskey 1/4 csésze víz 1 csomag (17 dkg) csokoládétallér (vagy darabolt csokoládé) 1 csésze darabolt (pekán) dió whiskeys tortabevonó Előmelegítjük a sütőt 160 fokra. Kivajazunk és kilisztezünk egy 32 x 22 x 5 cm-es tepsit. Összekeverjük a lisztet, a sütőport és a sót. Megolvasztjuk a vajat, majd hozzáadjuk a liszthez a barna cukorral, a tojásokkal, a whiskeyvel és a vízzel együtt. A tésztát beleöntjük az előkészített tepsibe, rászórjuk a csokidarabkákat és a diót. 50-55 percig sütjük, vagyis amíg a közepe megszilárdul, a szélei pedig kezdenek elhúzódni a tepsitől. Kb. tizenöt percig hűtjük, majd ráöntjük a tortabevonót. Forró, whiskeys bevonó Megolvasztunk 1/4 csésze vajat. Belekeverünk 2 csésze finom porcukrot, 1/3 csésze bourbon whiskeyt, valamint 1 teáskanál vaníliakivonatot, és jól kikeverjük.

209

UTÓHANG Két évvel később – Állj meg, hadd nézzem még egy darabig! – könyörgött Rourke a járdán, és megfogta Jenny könyökét. Rufus, akit Jenny pórázon vezetett, azonnal értett a szóból, és leült a kirakat előtt. Jenny végignézett a Camelot könyvesbolt szépen berendezett kirakatán. A helyi üzlet egy egész tárlót szentelt az asszony első kötetének. Táplálék a léleknek. Írta: Jenny Majesky McKnight. A fotókat készítette: Daisy Bellamy. A gyönyörű kiállítású, nagyméretű könyv olyan hívogató, olyan ígéretes volt, mint Jenny nagyanyjának pitéi. Egy héttel korábban jelent meg, és a szerzője úszott a boldogságban. – Hát valóban könyv lett belőle – ingatta a fejét szélesen mosolyogva. – El sem hiszem. A megjelenés napján fogadást rendeztek a Sky River Sütödében. Rendőrnek kellett irányítania a forgalmat a nagy tömeg miatt. Jenny nem volt biztos benne, hogy az emberek a whiskeys torta miatt jöttek-e el ennyien, vagy az autogrammal ellátott könyvek miatt, mindenesetre hömpölygött a tömeg. – Menjünk be és vegyünk egyet! – javasolta Rourke. – Egy egész dobozzal van otthon. – Attól én még megveszem – jelentette ki a férfi, és már tárta is ki a felesége meg a kutya előtt az ajtót. Odabent csend volt, akár egy könyvtárban, és az eladó nem ismerte fel Jennyt a nagy gyapjúsapkától és a sáltól, mely a februári hideg ellen védte. Rourke kifizette a könyvet, és rávigyorgott az eladóra. – A kedvenc szerzőm írta. Jenny gyakorlatilag kimenekült az üzletből. – Nem hiszem, hogy ezt valaha is meg fogom szokni. Az utca kihalt volt, az emberek nem merészkedtek ki ebben a hidegben. Rourke kivette a könyvet a zacskóból, és kinyitotta az első lapon. „Szeretett nagyszüleim, Helen és Leopold Majesky emlékének”, szólt az ajánlás. – Valahogy az az érzésem – mondta a férfi –, hogy most hihetetlenül büszkék rád. Jenny bólintott, és váratlanul könnyek gyűltek a szemébe. Talán a hormonoktól, de talán attól is, hogy nem tudott a nagyszüleire gondolni anélkül, hogy ne gondolt volna az anyjára is. Mariska jéggé fagyott maradványait felboncolták, és a sérülések igazolták a halál okát. Valóban a Meerskill-hídról zuhant a mélybe, Alger ezzel kapcsolatban nem hazudott. De annyira félt, hogy gyilkossággal fogják megvádolni, hogy miután nem találta nála a gyémántokat, elrejtette a testet a barlangban. Végül börtönbe került, Zach pedig főiskolára ment. Ebből elég, figyelmeztette magát Jenny, hagyjuk pihenni a holtakat! Mariskát, Joeyt és a nagyszüleit… – Hé! – Rourke eltette a könyvet, és magához húzta a feleségét. – Csodaszép lett a műved, csodaszép vagy te is, és én imádlak – simogatta meg Jenny hasát. Megérezte, hogy jólesne neki egy kis kedveskedés. Jenny már nem is csodálkozott ezen, Rourke mindig is ilyen volt. Elnézte a tükörképüket a kirakatban. Két túlélő, akikből hamarosan igazi család lesz. Akkora melegség öntötte el a szívét, hogy sosem fogja lehűteni az avaloni tél hidege.

210