Susan Carpenter, LA Times

by Szami

könyvfanoknak-Zsuzsa

„Az Éhezők Viadala rajongói imádni fogják.” Kami Garda, a Lenyűgöző teremtmények szerzője "A testbérlők okos, pörgős, eredeti és magával ragadó történet. Callie Woodlawn, a főszereplő, egy egész könyvsorozatot érdemelne.”

Dean Koontz „Egy zseniális ötletnél csak egy jobb dolgot tudok: ha az az ötlet olyan hibátlanul van kidolgozva, mint A testbérlők. Az olvasók, akik Az Éhezők Viadala méltó örökösére vártak, most igazán örülhetnek. A testbérlők ben minden benne van, amit kerestek. Tökéletes disztópia, és tökéletes sorozatindító regény a végén mégdöbbentő és váratlan fordulattal.”

Susan Carpenter, LA Times „Borzongató és lenyűgöző első regény irigylésre méltó ritmusérzékkel megírva. Price mesterien szövi a szálakat. Sodró történet a fiatalság és a szépség kereséséről, bármi is legyen az ára.” Jennifer M. Brown „Price hihetetlenül tehetséges szerző.” 1

by Szami


Lionel Shriver, The Book List, The Week Magazine „A csavarok és a váratlan fordulatok olyan gyorsan jönnek, hogy az olvasók képtelenek letenni a könyvet. A tétek folyamatosan emelkednek, a feszültség egy pillanatra sem csökken.” Kirkus Reviews

"A testbérlők lenyűgöző disztópia, amit bűn lenne kihagyni. Izgalmas fordulatok, egy csipetnyi szerelem, a végeredmény pedig egy letehetetlen regény, ami újfent bebizonyítja, hogy az életben semmit sem szabad készpénznek vennünk.” MTV.com’s Hollywood Crush „A többszörös személyiségcserék és az izgalmas üldözések a hollywoodi sikerfilmeket idézik. Bárcsak jönne már a folytatás...” Booklist „Adrenalinnal teli akciók és cyberpunk összeesküvések teszik felejthetetlenné ezt a sci-fi thrillert.” Barnes & Noble, A Hónap Könyve „Sodró, romantikus és elgondolkodtató. A legvégső fordulattól leesett az állunk. Akarjuk a folytatást azonnal!” Justine Magazine

2

by Szami


3

by Szami


LISSA PRICE

A TESTBÉRLŐK

4

by Szami


Lissa Price: Starters Copyright © Lissa Price, 2012 Hungarian translation © Fischer Anna, 2012 A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: Lissa Price: Starters Delacorte Press, Randome House, New York, 2010 Fordította: Fischer Anna

ISBN: 978 61 5504 979 8 Agave Könyvek Felelős kiadó: Varga Bálint, Meznerics Gergely A borítót és a kötetet tervezte: Kuszkó Rajmund Felelős szerkesztő: Csurgó Csaba Olvasószerkesztő: Pluhár Erika Korrektor: Székffy Tamás Készült: az Aduprint Kft. nyomdájában, Budapesten, 2012Felelős vezető: Tóth Béláné ügyvezető igazgató

Műfaj: fantasy, thriller

5

by Szami


LISSA PRICE A TESTBÉRLŐK

6

by Szami


Dennisnek, aki mindig hitt

7

by Szami


KÖSZÖNET NYILVÁNÍTÁSOK

Ha ez egy díjátadó lenne, a zenekarnak valószínűleg egy idő után túl kellene harsognia engem, mert olyan sok embernek kell köszönetet mondanom. Mindenekelőtt annak, aki lehetővé tette mindezt: Barbara Poelle- nek, aki pontosan tudta, hogyan kell ezt a könyvet hat nap alatt (és ebben egy ünnepi hétvége is benne volt) eladni. Senkit ne tévesszen meg a tény, hogy Barbara gyönyörű nő, mert emellett ragyogó ügynök. Hálás vagyok, hogy a sors egymás útjába vetett minket. Barbara a tökéletes szerkesztőt találta meg számomra a csodálatos

Wendy

Loggia

személyében.

Jegyzetei

és

támogatása jobbá tette ezt a könyvet, és mindezt olyan kedvesen tette, hogy mindig szórakoztató volt. Köszönöm, Wendy. Mélységesen hálás vagyok mindenkinek kiadómnál, a Random House- nál, egészen a tetejétől: Chip Gibsonnak, az elbűvölő tréfamesternek és Beverly Horowitznak, az írók tündérkeresztanyjának (amennyiben a tündérek bölcsek és dörzsöltek a könyvkiadást illetően); John Adamónak, Judith Hautnak, Noreen Heritsnek, Casey Lloydnak, Adrienne Weintraubnak és Tracy Lememek; Linda Leonardnak, Sonia Nashnek és Mike Herrodnak az új médiánál; Joan DeMayonak és mindenkinek az értékesítésen; Melissa Greenbergnek és a 8

by Szami


művészeti osztálynak; Rachel Feldnek, aki különösen édessé tette

a

BEA-béli

látogatásom

(BookExpo

America:

a

legnagyobb amerikai könyvvásár - a szerk.); és Enid Chabannak, aki először e-mailezett mindenkinek a Random House-nál - amikor az irodákat egy költözés és egy szabadság miatt lezárták -, és azt üzente, hogy el kell olvasniuk ezt a könyvet. Köszönöm Ruth Knowlesnek és mindenkinek a Random House UK-nál, különösen Bob Leanak, a hihetetlenül tehetséges művésznek, aki a borítón úgy elkapta Callie karakterét. Köszönöm

az

idegen

nyelvű

jogokat

képviselő

ügynökeimnek, Heather és Danny Barornak, akik tudták, hogyan csináljanak hírverést az egész földgolyón. A tehetséges Lorin Oberwegernek, aki a Free Expressions workshopokat vezeti, és Stephanie Mitchellnek, aki szintén segített a könyv megírásában. Várjanak - még ne játsszanak! Akkor bátorodtam fel igazán, amikor a tizenkét éves Emmának egy Nova Scotia-i kis faluban tetszett a kézirat. Kedves barátom és írótársam, S. L. Card volt a projekt kapcsolattartója, tesztolvasója és lankadatlan pártfogója. Köszönet a többi tesztolvasómnak: Pattinek, Marinek, Suzanne Gates írónőnek, drága barátaimnak, Dawnnak és Robertnek, akik felajánlották oregoni otthonukat, hogy be tudjam fejezni az első változatot. Külön hurrá a társaimnak, a csodálatos írócsoportomnak: Liam Brian Perrynek és Derek Rogersnek, 9

by Szami


akik rendkívüli írók. A publikálás felé vezető úton felbecsülhetetlen volt a barátaim támogatása: Lena és Nutschell, Paul és Joan, Luke, Greg, Michael, Marco, Susan, Gene, Paul és Matt, Ray és Marion Sader, Leonard és Alice Maltin, Martin Biro, Golddiggers és az íróbarátaim, Jamie Freveletti, Robert Browne, Brett Battles, Boyd Morrison, Graham Brown, Stephen Jay Schwartz, Sophie Littlefield, James Rollins és az Apocalipsies - köszönöm! És köszönet Robert Craisnek, olyan hálás vagyok, hogy te voltál az én íróangyalom! A zenét túlkiabálva azzal fejezem be, hogy köszönetet mondok férjemnek, akinek remek érzéke van a történetek bonyolításához, és mindig biztat és támogat.

10

by Szami


ELSŐ FEJEZET A szépkorúaktól a hideg futkos a hátamon. A portás gyakorlott mosolyt villantott rám, miközben beengedett a testbankba. Nem volt öreg, legfeljebb száztíz éves, mégis megborzongtam

tőle.

Akárcsak

a

szépkorúak

többségének, neki is ősz volt a haja, és a koráért kapott béna érdemrendben parádézott. Odabenn eltörpültem a határtalan

belmagasságú,

ultramodem

térben.

Úgy

haladtam végig az előtéren, mintha álmomban siklanék, talpammal alig érintve a márványpadlót. A portás a recepcióshoz irányított, egy fehér hajú nőhöz, akinek mattvörös rúzsa a fogaira kenődött a mosolygástól. Itt, a testbankban udvariasan kell viselkedniük velem. Ha az utcán haladnánk el egymás mellett, láthatatlan lennék számukra. Nem számít, hogy osztályelső voltam - amikor még volt iskola. Tizenhat éves vagyok. Hozzájuk képest csecsemő. A recepciós cipősarka kopogott és visszhangzott ezen a komor helyen, miközben egy apró, a sarokban álló, ezüstbrokáttal

kárpitozott

székektől

eltekintve

üres

várószobába kísért. A székek antiknak látszottak, de a levegőben szálló vegyi anyag illata friss festékre és szintetikus anyagokra utalt. Az erdei madarak ú.n. természethű hangja is éppen ilyen mesterséges volt. 11

by Szami


Ócska melegítőmre és kopott cipőmre pillantottam. Lekeféltem, amennyire tudtam, de a foltok megmaradtak. Mivel reggel a szemerkélő esőben ballagtam végig Beverly Hillsen, olyan vizes lettem, mint egy elkóborolt macska. Sajgott a talpam. Szerettem volna a székbe rogyni, de nem mertem, nehogy nedves fenéknyomot hagyjak a brokáton. Apró etikett dilemmámat feloldva egy magas szépkorú kukkantott be a szobába. -

Callie Woodland? - Az órájára nézett. - Késett.

-

Elnézést. Az eső miatt...

-

Semmi gond. Végtére is itt van - nyújtotta felém a kezét. Szolárium barnasága mellett ősz haja még fehérebbnek

tűnt. Mosolya egyre szélesebb lett, szeme kitágult, én pedig még idegesebb lettem, ahogy általában a szépkorúakkal szoktam. Ezek az életük végén járó vén majmok nem érdemlik meg, hogy szenioroknak hívják őket, ahogyan ők szerették volna. Kényszerítettem magam, hogy megrázzam ráncos kezét. -

Mr.

Tinnenbaum

vagyok.

Üdvözlöm

az

Elsőrendű

Állomásoknál. -

A másik tenyerét is rátette az enyémre.

-

Csak azért vagyok itt, hogy lássam... - Úgy néztem körbe,

mintha csak a belsőépítészeti megoldásokat jöttem volna megcsodálni. Hogyan működik? Hát persze. Azért nem kérünk pénzt. Elvigyorodott, és végre elengedte a kezemet. - Jöjjön velem! Kinyújtotta a karját, mintha nem találnék ki a szobából. A 12

by Szami


fogai úgy ragyogtak, hogy kicsit megrándultam, amikor elmosolyodott. Egy kis belépőn keresztül jutottunk be az irodájába. -

Jöjjön csak, Callie! Foglaljon helyet az íróasztalnál! -

csukta be az ajtót. Beharaptam a nyelvem, hogy a benti fényűzés láttán ne maradjon tátva a szám. Az egyik fal tövében egy tömörréz szökőkút ontott magából végtelen vízsugarat. Ahogyan az áttetsző, tiszta vizet ömleni és zubogni hagyták, az ember azt hihette volna, hogy ingyen van. A szoba közepét egy süllyesztett LED - lámpákkal megvilágított üvegasztal uralta, harminc centivel felette egy légképernyő lebegett. Egy velem egykorú, hosszú, vörös hajú, sportos rövidnadrágot viselő lány képét mutatta. Bár a lány mosolygott, a fénykép póztalan volt, mint egy teljesalakos kép egy bögrén. Bájos volt az arckifejezése. Reményteli. Leültem a modem fémszékbe, Mr. Tinnenbaum pedig az íróasztala mögött állva a légképernyőre mutatott. -

Az egyik legújabb tagunk. Akárcsak ön, ő is egy barátja

révén értesült rólunk. A testét kibérelő nők nagyon elégedettek voltak vele. - Megérintette a képernyő sarkát, s az máris egy jelentős hasizmokkal rendelkező, úszónadrágos kamaszt mutatott. - Ez a fiú, Adam küldte hozzánk. Ő snowboardozik, síel, hegyet mászik. Népszerű a sportot kedvelő férfiak között, akik évtizedek óta nem élvezhették ezeket a sportágakat. Az elhangzottak túlságosan valóságossá tették az egészet. 13

by Szami


Undorító, kivénhedt szépkorúak az ízületes tagjaikkal egy hétre egy kamasz testébe költöznek, a bőrében élnek. Ettől felfordult a gyomrom. Szerettem volna felugrani, de egy gondolat odaszegezett. Tyler. Két kézzel markoltam meg a székemet. Kavargott a gyomrom.

Tinnenbaum

papírcsészékbe

csomagolt

szupertrüffeleket kínált felém egy óntálban. Egykor a szüleimnek is volt ilyen táluk. -

Kér egyet? - kérdezte. Csendben kivettem egy túlméretezett csokoládét. Aztán

eszembe jutott, hogy modortalan vagyok. -

Köszönöm.

-

Vegyen még. - Meglengette a tálat, hogy csalogasson. Mivel a tál még mindig ott lebegett a kezem előtt,

kivettem egy másodikat és egy harmadikat. Becsomagoltam őket a papírcsészéjükbe és a pulóverem zsebébe tettem. A férfi csalódottan nyugtázta, hogy nem a szeme előtt eszem meg, mintha ez lett volna az aznapi mulatsága. A székem mögött a szökőkút bugyborékolása és csobogása kísértésbe vitt. Ha nem kínál meg rögtön innivalóval, kisvártatva azt veszi észre, hogy a fejem a szökőkút alól kandikál ki, és úgy lefetyelek, mint egy kutya. -

Kaphatnék, kérem, egy pohár vizet?

- Természetesen. - Csettintett, és felemelte a hangját, mintha valami rejtett szerkezetbe beszélne. - Egy pohár vizet az ifjú 14

by Szami


hölgynek. Egy pillanattal később egy modell alkatú szépkorú lépett be, tálcán egyensúlyozva egy pohár vizet. Textilszalvétát csavartak köré. Elvettem a poharat, és gyémántként csillogó apró kockákat láttam meg benne. Jég. A nő letette mellém a tálcát, és távozott. Hátrahajtottam a fejem, és azonnal lehúztam az egész pohár vizet, valósággal végigszaladt a torkomon a hideg folyadék. Behunyt szemmel élveztem a legtisztább vizet, amit a háború befejeződése óta ittam. Amint lenyeltem, hagytam, hogy az egyik jégkocka a számba csússzon. Egy nagy roppanással haraptam rá. Amikor kinyitottam a szemem, azt láttam, hogy Tinnenbaum bámul. -

Kér még? - kérdezte.

Kértem volna, de a szemei arról árulkodtak, nem gondolta komolyan a kérdést. Megráztam a fejem és felhörpintettem a maradék jeget. Ahogy a poharat visszatettem a tálcára, a körmöm még koszosabbnak látszott mellette. Az olvadó jég látványáról eszembe jutott, mikor ittam utoljára jeges vizet. Mintha egy örökkévalóság lett volna, de csupán egy évvel ezelőtt történt. Az utolsó napon a házunkban, a marsallok bejövetele előtt. -

Szeretné tudni, hogyan működik ez az egész? Itt az

Elsőrendű Állomásoknál? Erőt vettem magamon, hogy ne forgassam a szemeimet. Szépkorúak. Mi másért lennék itt? Félmosolyt erőltettem az 15

by Szami


arcomra és bólintottam. Egyszer ráütött a képernyő sarkára, hogy törölje a képet, aztán még egyszer, hogy elindítsa a holo-mációkat. Az elsőn egy szenior volt látható, egy fotelben hevert, a tarkóján egy kis sapkával. Színes drótok kötötték össze egy számítógéppel. - A bérlőt egy TCI, testcomputer interface, kapcsolja össze egy szobával, ahol tapasztalt nővérek ügyelnek - mondta. - Aztán könnyű altatásba kerülnek. - Mint a fogorvosnál? - Igen. Minden alapvető szervük működését figyelemmel kísérik az egész utazás során. - A képernyő másik oldalán egy hosszú, párnázott székben egy kamaszlány feküdt. - Valamiféle aneszteziológiai

beavatkozás

révén

elaltatják.

Teljesen

fájdalommentes és ártalmatlan. Egy héttel később ébred fel, kissé szédelegve, de jóval gazdagabban. - Megint megvillantotta azokat a fogakat. Kényszerítettem magam, hogy el ne fintorodjak. -

Mi történik a hét során? A hölgy átveszi az ön helyét. - Széttárta tenyerét és forgatta.

- Ismeri azokat a számítógépes segédeszközöket, amelyek segítenek az amputáltaknak a műkezük mozgatásában? Csak rágondolnak és mozog? Na, ez nagyon hasonlít arra. -

Szóval elképzeli, hogy ő én vagyok, és ha szeretne valamit,

akkor rágondol, én pedig érte nyúlok? -

Mintha az ön testében lenne. Arra használja az elméjét, hogy

kivezesse önt innen, és ismét fiatal legyen. - A tenyerével 16

by Szami


átfogta a könyökét. Egy kis időre.

-

- De hogyan...? A képernyő másik oldala felé biccentett. Odaát, a másik szobában a donor, aki ön lenne, drót nélküli

-

TCI-vel kapcsolódik a számítógéphez, -

Drót nélküli? Egy aprócska neurochipet illesztünk a tarkójába. Semmit

-

sem fog érezni. Teljesen fájdalommentes. Lehetővé teszi számunkra, hogy bármi kor összekapcsoljuk a számítógéppel. Aztán az agyhullámait kapcsoljuk a számítógéphez, és a számítógép köti össze kettőjüket. -

Összeköti. - A homlokomat ráncolva próbáltam elképzelni az

ilyen

módon

összekapcsolt

elméket.

TCI.

Neurochip.

Beillesztés. Ez percről percre hideglelősebb lesz. Egyre erősebben fogott el a menekülés vágya. Ugyanakkor még többet akartam tudni. -

Tudom,

hogy

ez

még

újdonság.

-

Leereszkedően

elmosolyodott. - Gondoskodunk róla, hogy mély álomba merüljön. A bérlő elméje átveszi az ön testét. A csapat számtalan kérdésére kell válaszolnia, hogy megbizonyosodjunk, minden megfelelően működik. Aztán szabadon élvezheti a bérbe vett testet. Az ábra azt mutatta, amint a kibérelt test golfozik, teniszezik, búvárkodik. -

A test megőrzi az izom emlékezetét, így olyan sportokat 17

by Szami


lesz képes művelni, amit már ön is művelt. Amikor letelt az idő, a bérlő visszahozza a testet ide. A kapcsolatot megfelelő sorrendben kapcsoljuk szét. A bérlő nem kapja tovább a könnyű altatáshoz szükséges gyógyszert. Ellenőrzik az állapotát, és megy a dolgára. Önnek, a donornak a számítógép útján állítjuk vissza a teljes agyfunkcióit. Úgy ébred fel a testében, mintha napokat aludt volna át. Mi van akkor, ha történik velem valami, miközben a bérlő

-

él a testemben? Snowboardozás, ejtőernyőzés közben? Mi van, ha megsérülök? Semmi ehhez hasonló nem történt még itt. A bérlőink

-

szerződést írnak alá, amely anyagi felelősséget állapít meg. Elhiheti, hogy mindenki vissza akarja kapni a kauciót. Ez úgy hangzott a szájából, mintha bérelt autóról lenne szó. Megborzongtam, mintha valaki egy jégkockát húzott volna végig a gerincemen. Erről Tyler jutott eszembe, az egyetlen, aki még abban a székben tartott. -

És mi van a chippel?

Azt a harmadik bérlet után eltávolítjuk. - Egy papírlapot adott

át. -

Íme. Ez talán megnyugtatja. Az Elsőrendű Állomások bérlőit kötelező szabályok: 1. Semmiféle módon nem változtathatja meg a bérelt test külsejét, különös tekintettel, de nem

18

by Szami


kizárólag festésre, bármilyen

piercingekre, kozmetikai

hajvágásra

kontaktlencsére

sebészeti

beavatkozásra,

vagy vagy köztük

mellnagyobbításra vonatkozóan. A

fogakon

semmiféle

változtatás

nem

eszközölhető, sem tömés, sem húzás, sem fogékszer.

A

bérelt

testnek

az

Elsőrendű

Állomások ötven mérföldes körzetén belül kell maradnia. Szükség esetén térkép biztosított. Ha bármilyen módon befolyásolni próbálná a chip működését, azonnal elveszíti a letétet és bírságot szabnak ki önre. Ha problémája támad a bérelt testtel, akkor a lehető leggyorsabban térjen vissza az Elsőrendű Állomásokhoz. Kérjük, óvatosan bánjon a bérelt testtel, nem feledkezve meg arról, hogy egy élő, fiatal személy. Értesítjük, hogy a neurochip blokkolja a bérlők illegális tevékenységét. A szabályoktól nem éreztem jobban magam. Több problémát vetettek fel, mint amennyi eddig eszembe jutott. -

És mi van az egyéb dolgokkal? - kérdeztem.

-

Például?

-

Nem is tudom. - Bárcsak ne tőlem várta volna, hogy

kimondjam. De így tett. - Mondjuk a szexszel?

19

by Szami


-

Mi van vele?

-

Nem esik szó róla a szabályok között. Biztosan nem szerettem volna, hogy akkor történjen meg

először, amikor nem vagyok ott. A férfi a fejét rázta. -

Ezt nyilvánvalóvá tesszük a bérlőknek. Tilos. Akkor jó. A terhesség mindenesetre lehetetlen. Mindenki

tudta, hogy ez a vakcina remélhetőleg ideiglenes mellékhatása. Összeszorult a gyomrom. Kiráztam a hajam a homlokomból és felálltam. -

Köszönöm, hogy rám szánta az idejét, Mr. Tinnenbaum. És

a demonstrációt. A férfi ajka megrándult. Egy félmosollyal próbálta eltakarni. -

Ha ma ír alá, bonuszt is kap. A fiókjából egy űrlapot húzott elő, ráfirkált valamit, aztán

elém csúsztatta. -

Ennyit kap három bérletért. - Feltette a kupakot a tollára. Felvettem a szerződést. Ez a pénz elég lenne egy házra és

egy évi élelemre. Visszaültem és mély lélegzetet vettem. Átnyújtotta a tollat. Megragadtam. -

Három bérlet? - kérdeztem.

-

Igen. És ezek befejeztével kapja meg a pénzt.

A papír megremegett. Rájöttem, hogy a kezem reszket. -

Nagyon nagylelkű ajánlat - mondta - És benne van a bonusz

is, ha még ma aláírja. 20

by Szami


Szükségem volt a pénzre. Kellett Tylernek. Amint megragadtam a tollat, a szökőkút bugyborékolása felhangosodott a fejemben. A papírt bámultam, de a mattvörös rúzs, a portás szemei és Mr. Tinnenbaum irreális fogai villantak fel előttem. A toll hegyét a papírra helyeztem, de mielőtt írni kezdtem volna, felnéztem. Talán egy utolsó megnyugtató gesztusra vágytam. Tinnenbaum bólintott és elmosolyodott. Az öltönye a hajtókájára tapadt kis pihétől eltekintve, amely egy kérdőjel alakját vette fel, tökéletes volt. Tinnenbaum türelmetlen volt. Mielőtt észrevettem volna, már le is lettem a tollat. A szeme összeszűkült. -

Valami probléma van?

-

Csak eszembe jutott, amit az anyám szokott mondani.

-

És mi volt az?

-

Azt mondta, mindig aludj egyet egy fontos döntés előtt.

Gondolkodnom kell rajta. A férfi tekintete hűvös lett. -

Nem ígérhetem, hogy később ilyen jó ajánlatot adhatok. Kockáztatnom kell. - Az összehajtott szerződést zsebre

tettem, és felálltam a székből. Egy kis mosolyt erőltettem magamra. -

Megengedheti magának, hogy így tegyen? - lépett elém. Feltehetően nem. De el kell gondolkodnom rajta. -

Megkerültem a férfit, és az ajtóhoz mentem. -

Hívjon, ha kérdése van - mondta egy kissé túl hangosan. 21

by Szami


Elrohantam a recepciós mellett, aki szemlátomást lehangoltan nyugtázta, hogy ilyen hamar távozom. A szemével követett, miközben úgy hiszem, valamiféle pánikgombot nyomott meg. Továbbmentem. A portás az üvegajtón keresztül bámult rám, mielőtt kinyitotta volna. -

Máris elmegy? - Üres tekintete kísérteties volt.

Elrohantam mellette. Amint kiléptem, a csípős őszi levegő az arcomba csapott. Belélegeztem, miközben a szépkorúakkal telezsúfolt sétányon kanyarogtam. Biztosan én vagyok az egyetlen, aki valaha is elutasította Tinnenbaumot, aki nem esett a csapdájába. De megtanultam, hogy ne bízzak a szépkorúakban. Beverly Hillsen átvágva, a fejemet csóváltam annak láttán, ami a gazdagságból egy évvel a háború után maradt. Itt csupán minden harmadik üzlethelyiség volt üres. Márkás ruhák, vizuális elektronika, robot-shopok a vagyonos szépkorúak vásárlási mániájának kielégítésére. Itt aztán lehetett szerezni ezt-azt. Ha bármi elromlott, el kellett dobni, mert senki sem tudta megjavítani, és nem lehetett hozzá alkatrészt szerezni. Lehorgasztottam a fejem. Bár pillanatnyilag nem műveltem semmi törvényelleneset, ha egy marsall megállítana, nem tudnám a kiskorúak számára kötelező dokumentumokat bemutatni. Miközben a lámpánál várakoztam, egy teherautó állt meg, rajta egy rakás savanyú képű, koszos és ütött-vert kiskorúval, akik keresztbe tett lábbal ültek, középen pedig lapátok és 22

by Szami


csákányok hevertek. Az egyik bekötött fejű lány halott szemekkel bámult rám. Láttam a szemükben felvillanó irigységet, mintha az én életem jobb lenne. Amint a teherautó továbbhajtott, a lány összefonta a karját, mintha magát ölelné. Az élet senkihez se jó, de vele még rosszabbul bánt. Léteznie kell kiútnak ebből az őrületből. Valaminek, ami nem a gusztustalan testbank vagy a törvényes rabszolgaság. Maradtam a mellékutcákban, hogy megkerüljem a Wilshire Boulvardot, ami csak úgy vonzza a marsallokat. Két fekete esőkabátos szépkorú jött felém. Lehorgasztottam a fejem, és zsebre dugtam a kezem. A bal zsebemben volt a szerződés. A jobb kezemben egy papírba csomagolt csokoládé. Keserű és édes. Ahogyan Beverly Hillstől távolodtam, egyre durvult a környék. Szemetes

autókra

váró

szemétdombokon

ugráltam

át.

Felnéztem, és rájöttem, hogy egy piros tetős épület mellett haladok el. Fertőzött. Az utolsó spóralövedékek több mint egy éve csapódtak be, de a veszélyeshulladék - elhárító csapat nem érkezett meg ide, megtisztítani a házat. Vagy nem akart. A ruhám ujjával takartam az orromat és a számat, ahogyan az apám tanította, és tovasiettem. A

nappali

fény

szürkült,

és

szabadabban

mozogtam.

Előhúztam egy kar lámpát, a bal karomhoz csatoltam, de nem kapcsoltam be. Itt tönkre tettük az utcai világítást. Szükségünk volt az árnyak védelmére, hogy a hatóságok ne tudjanak bevinni 23

by Szami


minket valami ócska ürüggyel. Boldogan zárnának be minket valami intézetbe. Egyiket sem láttam belülről, de hallottam róluk. Az egyik legrosszabb, a 37-es intézmény néhány mérföldnyire esett innen. Hallottam, amint más kiskorúak sutyorogtak róla. Amikor már csak néhány saroknyira jártam az otthonomtól, teljesen besötétedett. Felpattintottam a karlámpát. Egy perccel később két másik karlámpa felvillanását vettem észre az út másik oldalán lévő beugróból. Mivel mégiscsak karlámpát viseltek, felebarátoknak tartottam őket. De akkor hirtelen mindkét fény kihunyt. Renegátok. A gyomrom összeszorult, a szívem a torkomba ugrott. Rohantam. Nem maradt időm gondolkodni. Az ösztönöm azt súgta, hogy a házunk felé menjek. Az egyikük, egy magas, hosszú lábú lány, utolért. Közvetlenül mögöttem futott, és a pulóveremért nyúlt. Még gyorsabban szedtem a lábam. A házunk hátsó bejárata félúton volt a sarok után, és várt rám. A lány megint próbálkozott, és ezúttal elkapta a kapucnimat. A rántástól elestem, és a járdára zuhantam. Fájt a hátam, szédültem. A lány rám ült és a zsebemre vetette magát. A barátja, egy kisebb fiú felkapcsolta a karlámpáját, és a szemembe irányította. -

Nincs pénzem. - Hunyorogtam, és próbáltam félrelökni a

kezét. 24

by Szami


Nyitott tenyerével arcon csapott, belesajdultak a füleim. Mocskos utcai trükk, az ember szédeleg a fájdalomtól tőle. -

Nincs egy kis pénzed nekem? - mondta a lány. Fojtott hangja

a fejemben visszhangzott. - Akkor nagy szarban vagy. Egy adrenalin löket erőt adott a karomnak, és állkapcson vágtam. Majdnem eldőlt, de összeszedte magát, mielőtt kiszabadulhattam volna alóla. -

Halott vagy, kicsi.

Vonaglottam és rángatóztam, de a lány acélos combjaival fogva tartott. Visszahúzta az öklét, és egész testéből vett lendületet. A fejemet az utolsó pillanatban oldalra fordítottam, így az ökle a járdát érte. Felsikoltott. A meglepetés miatt elég időm maradt, hogy kiguruljak alóla, ő pedig fájdalmasan tapogatta a kezét. A szívem úgy dobogott, mintha ki akarna ugrani a mellkasomból. A fiú egy kődarabbal bukkant fel. Ahogy lábra álltam, levegő után kapkodtam. Valami kiesett a zsebemből. Mindenki megtorpant. Az egyik becses szupertrüffel. -

Kaja! - ordította az egyikük, és odairányította a lámpáját.

A lány sérült kezét a mellkasához szorítva odamászott. A barátja lebukott, felkapta a csokit. A lány a fiú kezéért nyúlt, letört egy darabot a trüffelből, és befalta. A maradékot a fiú kapta be. A házunk hátsó bejáratához rohantam. Benyomtam az ajtót, az ajtómat, és bezuhantam. Imádkoztam, hogy ne jöjjenek be a házunkba. Arra kellett 25

by Szami


hagyatkoznom, hogy túlságosan félnek a felebarátoktól, és az esetleges csapdáktól. A karlámpámat a lépcső felé irányítottam. Tiszta. Felmásztam a harmadik emeletre, és kikukucskáltam a piszkos ablakon. Odalenn a renegát tolvajok úgy szaladtak szét, mint a patkányok. Gyors leltárt készítettem. A tarkóm sajgott az eséstől, de nyílt sebek vagy törött csontok nélkül megúsztam. A mellkasomra tettem a kezem, és próbáltam lenyugtatni a légzésemet. A figyelmemet az épület belseje felé irányítottam, és elvégeztem a szokásos ellenőrzést. Nagyon hallgatóztam, de a fülem még mindig csengett a küzdelemtől. Megráztam a fejem, hogy megpróbáljam elmulasztani. Nincs új hang. Nincs új beköltöző. Nincs veszély. A folyosó végén lévő iroda úgy vonzott, mint egy alvást ígérő világítótorony.

Íróasztalokból

épített

barrikádunk

egy

barlangszerű, üres szobát elkülönítve torlaszolta el a sarkot, és a kényelem illúzióját teremtette meg. Tyler valószínűleg már alszik. A maradék szupertrüffeleket tapogattam a zsebemben. Talán jobb, ha reggel lepem meg. De képtelen voltam várni. -

Hé, ébresztő! Van itt neked valami. - Amikor körüljártam az

íróasztalokat, semmi sem volt ott. Sem a takarók, sem az öcsém. Semmi. A maradék holmink is eltűnt. -

Tyler? - kiáltottam.

Visszatartottam a lélegzetemet, és elszorult a torkom. Az ajtóhoz rohantam, de ahogy odaértem, egy arc bukkant elő az 26

by Szami


ajtórésben. -

Michael!

Michael hátradobta kócos szőke haját. -

Callie.

A karlámpáját az álla alá tette, és ijedt arcot mímelt. Nem tudta tartani, nevetésben tört ki. Ha nevet, akkor Tyler nyilván biztonságban van. Megtaszítottam egy kicsit. -

Hol van Tyler? - kérdeztem. A szobámba kellett költöztetnem benneteket. Beázik a tető. -

A lámpáját a mennyezet sötét foltja felé irányította. - Remélem, nem gond. -

Nem tudom. A lakberendező képességedtől függ. Követtem az előtérből nyíló egyik szobába. Odabenn az

íróasztalok

két

külön

sarokban

formáztak

kényelmes,

védelmező odút. Ahogyan közeledtem, azt láttam, hogy a holmijainak eredeti elrendezésükben helyezte el. Bementem a túlsó sarok odújába, és láttam, hogy Tyler a falnak támaszkodva, betakarózva ül. Hétéves korához túl kicsinek látszott. Talán az elvesztésének pillanatnyi gondolata vagy az egésznapos távollétem miatt, de úgy éreztem, mintha először látnám. Azóta, hogy az utcán élünk, sokat fogyott. A haját le kellett volna nyírni. Árnyak vették körül a szeme alatti bőrt. -

Hol jártál, majompofa? - Tyler hangja nyers volt. Erőt

vettem

magamon,

tekintetemet. -

Kinn. 27

hogy

elrejtsem

aggódó

by Szami

-


Hosszú ideig voltál távol. De neked itt volt Michael. - Letérdeltem mellé. - És hosszú

időbe telt, hogy egy különleges finomságot szerezzek neked. Egy halovány mosoly formálódott az ajkán. -

Mit hoztál nekem? Lehúztam az egyik papírcsészét, és kicsomagoltam a

vitaminozott csokoládét. Akkora volt, mint egy sütemény. Tyler szeme elkerekedett. -

Szupertrüffel? - Michaelre nézett, aki mellettem állt. - Hű.

-

Kettő van. - Megmutattam a másikat. - Mindkettő a tiéd.

Tyler a fejét rázta. -

Az egyik a tiéd.

-

Neked van szükséged vitaminokra - mondtam.

-

Ettél ma? - kérdezte.

Rábámultam. Megúszhatom egy hazugsággal? Nem, nagyon is jól tudta. -

Osszátok el - mondta Tyler. Michael vállat vont, és a haja rá jellemzően, szépen,

keresetlenül hullott a homlokába. - Ezzel nem vitatkozhatunk. Tyler elmosolyodott és megmarkolta a kezemet. -

Köszönöm, Callie. A szupertrüffeleket a szoba közepén álló íróasztalt

körülülve ettük meg. Ez szolgált étkezőasztalul, közepén Michael gyertya üzemmódba állított karlámpájával. Apró darabokra vágtuk a csokoládét, és azzal viccelődtünk, hogy az első falat az előétel, a második a főétel, a harmadik a desszert. 28

by Szami


Mennyeiek voltak az édes, sűrű csokoládék, amint a brownie és csokikrém keverékeként gazdagon és füstösen omlottak szét a nyelvünkön. Túl hamar illantak el. Tyler felelevenedett az étkezéstől. Magában énekelgetett valamit, miközben Michael az egyik kezével támasztotta az állát, és engem bámult az íróasztal másik oldaláról. Tudtam, hogy alig várja, hogy a testbankról kikérdezhessen. És talán másról is. Láttam a szemében, hogy az új horzsolásaimat és vágásaimat szemrevételezi. A trüffelektől megszomjaztam - mondtam. -

Én is - jegyezte meg Tyler.

Michael felemelkedett. - Azt hiszem, én megtöltöm a vizespalackokat. Megmarkolt két palackot, amelyek egy szíjon lógtak az ajtón, a mosakodó vödrünk mellett, aztán távozott. Tyler az íróasztalra tette a fejét. A csokoládék keltette izgalom most fáradtságban mutatkozott meg. Simogattam babásan puha haját, a nyakát. A kapucnija az egyik vállára csúszott, így az oltási hege is kilátszott. Végigfuttattam rajta az ujjamat, hálásan a kis hegért. Ha ez nem lenne, meghaltunk volna, mint a szüleink. Mint mindenki húsz és hatvan év között. A szépkorúak mellett mi voltunk a legsebezhetőbbek, így először minket oltottak be a fajirtó spórák ellen. Mostanra csak mi maradtunk. Ugye, mennyire keserűen vicces? Michael

néhány

perc

múlva

visszatért

a

megtöltött

vizespalackokkal. A fürdőszobába mentem, ahol a vödröt 29

by Szami


hagyta. Érkezésünk első hetében még élvezhettük a folyóvizet az épületben. Felsóhajtottam, és megidéztem magamban a luxust, ami sokkal könnyebb volt, mint a vízlopás a kinti csövekből, amikor senki nem néz oda. A novemberi időjárás és a fűtés hiánya ellenére is frissítőnek éreztem a hideg vizet. A karom és az arcom sebeire lötyböltem. Amikor visszatértem a szobába, Tyler már elhelyezkedett a mi sarkunkban. Michael a szemben lévő erődítményben feküdt, az ellenkező sarokban. Nagyobb biztonságban éreztem magam attól, hogy mind egy szobában vagyunk. Ha valaki betörne, egyikünk a támadó háta mögé kerülhetne. Michaelnek volt egy vascsöve. Nekem pedig egy mini villámszóróm, ami az apámé volt. Nem olyan erős, mint egy marsallé, de én bíztam benne. Szomorú, hogy a napi kényelmet szolgáló felszereléssé vált. Ráültem a hálózsákomra. Lehúztam a cipőmet, levettem a pulóveremet és bebújtam a hálózsákba, mintha aludni készülnék. Magamban a pizsamát is felírtam a hiányzó dolgok listájára. Egy flanel, szárítótól meleg pizsamát. Belefáradtam, hogy menekülésre és harcra készen folyton fel vagyok öltözve. Sajgott bennem a bolyhos pizsama és a világról megfeledkezős alvás hiánya. -

Michael átköltöztette a dolgainkat. - Tyler lámpájával a

könyveinkre

és

a

minket

körülvevő

kincseinkre világított. -

Tudom. Kedves tőle.

Egy játékkutyára irányította a lámpáját. 30

íróasztalokon

álló

by Szami

-


Mint régen.

Először arra gondoltam, az otthonunkra gondol, de rájöttem, hogy arra, ahogyan tegnap hagyta. Michael kifejezetten ügyelt rá, hogy minden holminkat úgy rendezze el, ahogyan hagytuk tudta, mennyire becsesek ezek számunkra. Tyler elővette a holokeretet. Azokon az estéken, amikor különösen elszomorodott, mindig így tett. A tenyerében tartotta és végigböngészte a holókat - a családunk a strandon, a homokban játszunk, apukánk céllövészeten, a szüleink az esküvőjükön. Az öcsém ugyanannál a helynél torpant meg, ahol mindig: a szüleink azon képénél, ami egy hajókiránduláson készült három éve, közvetlenül azelőtt, hogy a Csendes-óceánon megkezdődtek a harcok. Mindig nehéz volt meghallgatnom a hangjukat: "Hiányzol, Tyler. Szeretünk, Callie. Gondoskodj az öcsédről”. Az első hónapban, akárhányszor hallottam meg a hangjukat, mindig elsírtam magam. Aztán abbahagytam. Mostanra üresen csengett a hangjuk, mint a névtelen színészeké. Tyler sohasem sírt. Egyre csak szippantotta magába a szavaikat. Számára most ez jelentette anyut és aput. - Oké, elég. Itt az alvás ideje. - A keretért nyúltam. - Nem. Emlékezni akarok - könyörögtek a szemei. - Attól félsz, el fogod felejteni? - Talán. Megkopogtattam a csuklóján a karlámpát. 31

by Szami


- Emlékszel, ki találta ezt ki? Tyler alsó ajkát megnyújtva ünnepélyesen bólintott. - Apu. - Bizony. Néhány más tudóssal. Így amikor a fényét látod, gondolj rá, hogy apu vigyáz rád. - Te így teszel? - Minden nap. - Megsimogattam a fejét. - Ne aggódj. Ígérem. Soha, soha nem felejtjük el őket. A keret helyett odaadtam a kedvenc, mostanára egyetlen játékát, egy apró kutyarobotot. Tyler magához vonta, mire az játék üzemmódba váltott, és úgy hevert, mint egy valóságos kutya - a csillogó zöld szemeitől eltekintve. A keretet a felettünk lévő íróasztalra tettem. Tyler köhögött. Egészen a nyakáig húztam a hálózsákot. Minden alkalommal amikor köhögött, igyekeztem, hogy ne visszhangozzanak a fejemben a klinika orvosának szavai: - Ritka tüdőbetegség. Vagy meggyógyul, vagy nem. Figyeltem, ahogyan Tyler mellkasa felemelkedik és lesüllyed, aztán az alvás fáradságosabb légzése vette kezdetét. Kimásztam a hálózsákomból, és körülnéztem az íróasztalok között. Michael karlámpája a fal tövében világított. A vállamra kaptam a pulóveremet és átmásztam. -

Michael? - súgtam.

-

Gyere csak. - Ő is suttogott. Beléptem a kis erődjébe. Szerettem ott a ceruza- és szénrajzai

között, ahol a rajzeszközei töltöttek meg minden zugot. Városi 32

by Szami


jeleneteket rajzolt, üres épületekkel teli tájainkat megjelenítve, amelyeket barátságos és renegát lakók népesítettek be, akik karlámpát

és

réteges,

rongyos

öltözéket

viselnek,

és

vizespalack lóg vékony felsőtestükön. Letette a könyvét, hátát a falnak vetve felült, majd intett, hogy én is üljek le mellé a katonai plédre. -

Nos, mit történt az arcoddal?

Az arcomhoz nyúltam. Égett. -

Csúnya?

-

Tyler észre sem vette.

- Csak mert idebenn olyan sötét van. - Keresztbe tett lábakkal ültem vele szemben. -

Renegátok?

Bólintottam. -

Igen. De már jól vagyok.

-

Milyen volt az a hely?

-

Gáz.

Michael elhallgatott. Lehorgasztotta a fejét. -

Mi az? - kérdeztem.

Michael felemelte a fejét. -

Idegeskedtem, amikor nem jöttél vissza. - Megígértem, nem? Bólintott. - Igen. De arra gondoltam ... mi van, ha nem tudsz

visszajönni? Erre nem volt válaszom. Egy pillanatig hallgattunk, mielőtt 33

by Szami


megtörte a csendet. - Nos, mi a benyomásod? - Tudtad, hogy beillesztenek egy neurochipet ide? - A tarkómra mutattam. - Hová? Hadd nézzem. Megérintette a hajamat. - Mondtam, hogy csak tájékozódni megyek. Láttam az arcán az aggodalmat, a szeme ellágyult a jóságtól. Mókás, de nem nagyon vettem észre, amikor még az utcánkban lakott. Furcsa, hogy a spóraháborúnak kellett összehoznia minket. Zsebre dugtam a kezem, és beleakadt valami. Egy papír. Előhúztam. - Mi az? - kérdezte. - A testbankos ember adta. Egy szerződés. Michael közelebb hajolt. -

Ennyit fognak fizetni?

Kikapta az űrlapot az ujjaim közül. - Add vissza. Elolvasta a szerződést. -

...három kapcsolódásért.

-

Nem csinálom.

-

Rendben. - Elhallgatott. - De miért nem? Ismerlek. Nem

félsz. -

Soha nem fognak kifizetni ennyi pénzt. Irreális. Ezért

hátráltam meg. -

Hogyan kerülik meg a törvényt? Kiskorúakat bérelnek ki? 34

by Szami


Vállat vontam. -

Kell lennie valami kiskapunak.

Ez nem látszik a radaron. Soha nem reklámozzák.

Igaza volt. -

Csak az első emeleti pasi révén értesültem róla.

-

Nyilván minden beszervezett kiskorúért jutalékot kap.

- Tőlem nem kap. - Az oldalamon feküdtem, a fejemet a kezemre hajtva. - Nincs bizalmam a helyhez. -

Biztosan fáradt vagy - mondta. - Sokat gyalogoltál.

-

Ez már több mint fáradtság.

-

Holnap menjünk a rakpartra, hátha tudunk szerezni valami

gyümölcsöt. A szavai elhaltak, ólmosnak éreztem a szemhéjaimat. Legközelebb már csak arra emlékszem, hogy kinyitom a szemem, és Michael mosolyog rám. -

Cal - mondta gyengéden. - Menj aludni! Bólintottam. A szerződést visszatettem a zsebembe, és

visszatértem Tylerhez. A testem beleolvadt a hálózsákba. A lámpámat alvó üzemmódba állítottam. Lágyan világított. Dél-Kaliforniában nem brutális, de Tyler számára már túl hideg volt. Meleg helyhez kell juttatnom, egy igazi otthonhoz. De hogyan? Ez volt a rituális éjszakai aggodalmam. Azt reméltem, a testbank jelenti a választ, de nem. Ahogyan az álom felé sodródtam, a lámpám kikapcsolta magát. Az álmomat a füstjelzők nyikorgása szakította meg. Keserű bűz töltötte be az orrlyukaimat. Éreztem, amint Tyler felül 35

by Szami


mellettem és köhécsel. -

Michael? - kiáltottam.

-

Tűz! - kiáltotta a szoba másik végéből. A karszalagom hajnali ötöt mutatott. A vizespalackért

nyúltam, kinyitottam. Felnyúltam a fenti fiókba és kihúztam egy pólót. Vizet lögyböltem rá. -

Tartsd a szád elé - mondtam Tylemek.

Michael lámpája tört át a füstön. - Gyerünk! - ordította. Belekaroltam az öcsémbe. A karlámpánk fénye azért áthatolt valamennyire a füstön, miközben mind leguggoltunk, és elindultunk az ajtó felé. Michael a hátamra tette a kezét, hogy a lépcső felé irányítson. Füst felhőzte el a lépcsőházat. Olyan volt, mintha egy örökkévalóságig tartana, de megcsináltuk. Mire kiértünk, úgy éreztem, mintha a lábam gumiból lenne. A hajnali sötétségben láttuk, hogy a többi felebarát is kifelé tart - két ismerős és három olyan, aki bizonyára az alsó szinteken lakott. Megrendülten bámulták az épületet. Megpördültem. - Hol vannak a lángok? - kérdeztem. - Hol van a tűz? - kérdezte Michael. - Mindenki itt van? - üvöltött egy férfi. - Igen. - Egy száz év körüli szépkorút láttam közelíteni. Ropogós öltönyt viselt. - Biztosak benne? - A szépkorú a felebarátokra nézett, azok bólintottak. - Remek. Az ember felemelte a kezét, és három másik, kőművesruhát 36

by Szami


viselő szépkorú lépett elő. Az egyik munkás letépte a ragasztószalagot, ami az oldalajtó zárját fedte. A másik egy kéziszerszám segítségével kitett egy értesítést. Az öltönyös adott egy példányt az értesítésből. Michael olvasta fel. - Tilos a belépés. Új tulajdonba került ingatlan. - Kifüstöltek minket - mondta az egyik felebarát. - Azonnal hagyják el a területet - mondta az öltönyös nyugodt, de határozott hangon. Amikor senki sem mozdult, hozzátette: Egy percük van. - De a holmink... - Az épület felé indultam. - Nem engedhetem vissza magukat. Bírság terhe alatt - mondta az öltönyös. -

Nem tarthatja meg a tulajdonunkat - szólalt meg Michael. A jogtalan ingatlanfoglalás behatolásnak számít - mondta a

szépkorú. -

Saját érdekében figyelmeztetem. Harminc másodperc.

Összeszorult a szívem. -

Ami a holmijaink közül megmaradt, az odabenn van. Ha

nem mehetünk be, akkor hozza ki a cuccainkat. A fejét rázta -

Nincs idő. El kell menniük. A marsallok útban vannak ide. Ez megfutamította a többi felebarátot. Átkaroltam Tylert,

és megfordultam, hogy induljak, de valami megállított. Az öltönyös már hátat fordított nekünk, de az egyik építőmunkás meglátott minket, biccentett neki, és az megfordult. 37

by Szami

-


Kérem. A szüleink meghaltak. - A szemem égett a

könnyektől. - Az utolsó képeink róluk az épületben maradtak. A harmadik emeleten, a folyosó végén. Oda tudná nekünk valaki adni a képkeretet? Még ha ki is kell dobniuk az ablakon? A férfi elgondolkodott egy pillanatra, mintha mérlegelné. -

Bárcsak megtehetném. De sajnos nem. - Hátat fordított.

Soha nem éreztem még ilyen ürességet belül. Értelmetlen lett volna vitába szállni vele. Több mint száz év választott el minket egymástól; soha nem értené meg, min mentünk keresztül. -

Semmi baj, Callie - rántotta meg Tyler a karomat. - A képek

nélkül is emlékezhetünk rájuk. Nem felejtünk. Felharsantak a szirénák. -

Ezek a marsallok - mondta Michael. - Fussunk! Nem

volt

sötétségben,

más

választásunk.

magunk

mögött

Rohantunk

hagyva

a

a

hajnali

családunkkal

kapcsolatos utolsó tárgyi kötelékeket. Egy olyan életbe, amit csak egy éve éltünk.

38

by Szami


MÁSODIK FEJEZET

A marsallok szirénáitól távolodva végigrohantunk az utcán. Éppen elég hosszan néztem vissza, hogy lássam kiözönleni az ősz hajú, szürke egyenruhás embereket a járműveikből. Michael felkapta Tylert, és olyan gyorsan szaladtunk, amennyire csak tudtunk. Beugrottunk egy szűk sikátorba a régi házunk és egy másik elhagyott irodaépület között. Hallottuk, hogy a marsallok üldöznek minket, de kiértünk a sikátorhoz, mielőtt a bejáratához értek volna, így nem látták, merre kanyarodtunk. Fegyverük volt és száznál is több év tapasztalatuk - de nekünk gyors lábunk. Egy hosszú bozótosban rejtőztünk el a házak közötti udvaron. Kiszáradt és szúrt, de elég lombos volt, hogy a hajnali órán elrejtsen minket. Jó, hogy előre rejtekhelyeket néztünk ki, amikor beköltöztünk. Félrehajtottam az ágakat, hogy Michael letehesse Tylert, aztán összebújtunk. A marsallok előjöttek a sikátorból. A bokron nyíló résen kémleltem őket, figyelve minden mozdulatukat. Az egyik balra indult. A másik éppen felénk tartott. Tyler zihálni kezdett, amit mindig köhögés követett. Éreztem, hogy feláll a szőr a karomon. Michael Tyler szájára tette a kezét. A marsall közelített. Kiszúrt volna minket? Lekuporodott, és kivont fegyverrel közelebb lépkedett. A szívem a fülemben 39

by Szami


dobogott. Megmarkoltam Michael pólóját és az arcomat a vállához nyomtam. A marsall keze az arcom előtt kinyúló leveleken matatott. Olyan közel volt, hogy éreztem a kesztyűje olajos szagát -

Ott van! - hangzott fel a másik marsall hangja.

A gerincünket végigborzongató hang, egy elektromos, ívet húzó pattogás törte meg a hideg éjszakát. Villámszóró. A pattogást idegtépő sikolyok követték. Végighasítottak rajtunk, belesajdult a fogunk és a lelkünk. A levelek megrázkódtak, ahogyan a marsallunk elszaladt. A bokor réséhez hajoltam, hogy lássam, A földön egy fiú feküdt arccal lefelé. A sikolyai nyöszörgésre váltottak. Az egyik marsall önbilincset kattintott rá, és megfordította. Felismertem, hogy az egyik újabb lakó a házunkból. A tarkója feketére égett a villámszórótól. Megtörtént ilyesmi, ha túl közel tartották, vagy túl erősre állították a pisztolyt. Szándékosan tették, hogy megbélyegezzenek minket. A fiú ordítani kezdett, amikor egy szíjat fűztek át a bilincsén és a mellkasán, s könyörgött, hogy hagyják békén. Tudomást sem vettek a könyörgéséről, a szíjat átvetettek a vállukon, hogy maguk után húzzák. A fiú lábai a földet karistolták, minden döccenőt újabb ordítás jelzett. Olyan volt, mintha egy állatot ejtettek volna el. Gyáva módon az éj leple alatt hajtották végre ezeket a razziákat, hogy egyetlen lágyszívű szépkorú se láthassa, nehogy 40

by Szami


közbelépjen. A lombos rejtekünk biztonságában gombóc módjára fogóztunk össze. Ez Tylert is melegítette, nem hagyta köhögni, és így a legkisebb zajt sem adtuk. Minden sikolyra megrándultunk. Ha valamivel több felebarát lett volna velünk, a marsallok hátára ugrunk, és addig harapjuk, ütjük, karmoljuk őket, míg a fiú meg nem szökik. A sikoltozás elhalkult amint a sikátorba kanyarodtak. Aztán hallottuk beinduló autóikat. Egyetlen befogással megelégedve távoztak. Elkapták a zsákmányt, és végrehajtották napi kvótájukat. De holnap visszatérnek. Tyler végül elengedte a köhögését, ami ziháláshoz és még több köhögéshez vezetett. Kimásztunk a bokorból, hogy felállítsuk a nyirkos földről. Michael levette a pulóverét és Tylerre adta, így ő duplán volt védve. Egy alacsony, beton virágtartón bújtak össze, amíg én is csatlakoztam. - Most mit tegyünk? - kérdezte Michael. - Elvesztettük a hálózsákjainkat. - És az én villámszórómat. - Nyeltem egyet a marsall fegyverére gondolva. És a vizespalackjainkat - tettem hozzá. És minden mást, amit félre tettünk, összegyűjtögettünk vagy építettünk. A szavaim a hideg éjszakái levegőben lebegtek, az egész véglegessége túl nagy súllyal bírt. Aztán Tyler állt elő a

41

by Szami


magáéval. - A robotkutyusom—mondta. Az alsó ajka lefittyedt, de megremegett, amikor azon küzdött, hogy visszahúzza. Nem csupán játék volt, vagy az utolsó játéka de ez volt az utolsó játék, amit az anyukánktól kapott. Ha jobb ember lettem volna, elismerem, hogy megértem, hogy megrendített a szüleink képének elvesztése. Olyan emléket idéztek meg, ami örökre odalett. A régi életünk, amit egy évvel ezelőtt éltünk, mostanra történelem - meg nem írt történelem. Az utolsó köldökzsinórt is elvágták. De magamban tartottam mindezt. A szétesés nem lehetett megoldás. - Mi a teendő? - kérdezte Tyler. - Hová megyünk? – Köhögő roham kapta el. - Nem maradhatunk itt - mondtam csendesen. - Még több emberrel jönnek vissza holnap, hiszen kapásuk volt. - Ismerek egy másik házat - mondta Michael. - Nem messze, húsz percnyire. Egy másik ház. Egy másik hideg, kemény padló. Újabb ideiglenes hely a lakásfoglalásra. Valami összeroppant bennem. - Rajzolj nekem egy térképet! - Előhalásztam a zsebemből a szerződést. A negyedét téptem le. -

Miért? - kérdezte Michael. Később csatlakozom hozzátok, srácok. - A papírt Michaelnek

adtam, ő pedig rajzolni kezdett. -

Hová mész? - kérdezte Tyler rekedten. 42

by Szami

-


Egy - két napig odaleszek. - Michaelre néztem. - Tudom,

honnan szerezhetünk pénzt. Michael

felnézett

a

térképéből.

A

tekintetünk

összekapcsolódott. -

Cal. Biztos vagy benne? Tyler fáradt, beesett arcára, táskás szemeire néztem. A füst

rontott az állapotán. Ha elindul lefelé a lejtőn, és nem szedi össze magát, soha nem bocsátom meg magamnak. -

Nem, de mégis megyek. Mire beléptem Beverly Hillsbe, a boltok még zárva voltak.

Egy maroknyi, súlyos ékszereket és erős sminket viselő szépkorú mellett haladtam el. A modem orvostudomány könnyedén meghosszabbítja az életüket kétszáz évre, de azt nem taníthatja meg nekik, hogyan kerüljék el a túlkapásokat a divatban. A testes szépkorúak kinyitották egy étterem ajtaját; szalonna és tojás illata izgatta az orromat. A gyomrom megkordult. A gazdag szépkorúak úgy viselkednek, mintha a háború létezéséről is megfeledkeztek volna. Szerettem volna megrázni őket és megkérdezni: hát nem emlékeztek? Senki sem nyerte meg a Pác Rim tengeri csatáit, így a spórafejű rakétákat ránk dobták le! Mi pedig bevetettük az EMP fegyvert, ami tönkretette a számítógépeiket, a repülőiket, a tőzsdéiket. Háború dúlt, emberek! Senki sem nyerte meg. Sem mi, sem a Pác Rim országai. Kevesebb, mint egy év alatt Amerika egy maroknyi hozzám hasonló kiskorú és rengeteg ezüsthajú, 43

by Szami


jómódú, jóltáplált és feledékeny szépkorú országává változott. Nem voltak mind gazdagok, de egyikük sem volt olyan szegény, mint mi, mert nekünk nem engedték, hogy dolgozzunk vagy szavazzunk. Ez a mocskos kis intézkedés már a háború előtt érvényben volt, de a háború után az elöregedő lakosság még nagyobb jelentőséget adott neki. A fejemet csóváltam. Utáltam a háborúra gondolni. Egy pizzéria mellett haladtam el. Zárva volt. A hologram az ablakban olyan valóságosnak látszott a rajta bugyborékoló sajttal. A mesterséges illattól megszédültem. Emlékeztem az illatra,

a

forró,

ragadós

mozzarellára,

a

savanykás

paradicsomszószra. Mivel az elmúlt évben az utcán éltem, mindig éhes voltam. De a meleg étel különösen hiányzott. Mire az Elsőrendű Állomásokhoz értem, hezitáltam és kissé elbizonytalanodtam. Az ezüsttükör panelekkel borított épület magányosan állt öt emelet magasan. Az egyik panelben megláttam a tükörképemet. Toprongyos ruha, maszatos arc. Hosszú hajam úgy lógott, mint egy gubancos kötél. Mindezek alatt ott vagyok én is valahol? A tükörképem eltűnt, amint a biztonsági őr kinyitotta az ajtót. - Üdvözöljük ismét. Önelégült vigyor ült az arcán. Miközben a recepciós pultnál Tinnenbaumra vártam, az előtérből nyíló konferenciateremből két ember vitája hallatszott ki. Az egyik, Tinnenbaumm, szemben állt a nyitott ajtóval. A 44

by Szami


másikat csak hátulról láttam. Magasabb volt, és elegáns fekete gyapjúkabátot viselt. Csupán pár arasznyi ősz haj kandikált ki a fedórakalapja alól. Néhányszor felkapta a kesztyűit, és az asztalra csapott velük, hogy Tinnenbaum arca megrándult. Tinnenbaum balra lépett ki a látószögemből. A magas férfi egy elektromos berendezés üveg dobozára bámult. Nem tudtam kinézni az arcát a tükörképből, de az volt az érzésem, hogy engem néz, és tisztább képet lát, mint én. A tarkómon égnek állt a hajam. Láthatólag méregetett engem. Miért? Ennél a pontnál Tinnenbaum egyedül lépett ki a szobából, és becsukta az ajtót a háta mögött. A védjegyének számító rémisztő vigyorral jött engem üdvözölni. -

Callie, reméltem, hogy viszontlátom. - Megrázta a kezemet. -

Sajnálom, hogy megvárakoztattam, a főnököm volt az. - A fejével a konferenciaterem felé intett. -

Semmi baj. Bizonyára fontos ember. Mondhatjuk azt, hogy ő testesíti meg az Elsőrendű

Állomásokat. - Tinnenbaum kinyújtotta az egyik karját. - Itt minden az ő édes gyermeke. Követtem az irodájába, és leültem az íróasztala előtt, miközben ő a lebegő kijelzőn ütögetett. A jobbomon egy bekeretezett tükör lógott. Detektív tükör, gondoltam. -

Mit mondott, ki ajánlott minket? - kérdezte Tinnenbaum.

-

Dennis Lynch.

-

Honnan is ismeri? 45

by Szami


Osztálytársam volt. A háború előtt. - Tinnenbaum továbbra

-

is úgy bámult rám, mintha mást is el kellene mondanom. - A háború után futottunk össze az utcán. Ő beszélt nekem erről a helyről. Nem akartam beismerni, hogy lakásfoglalás közben találkoztam Dennisszel. Tinnenbaum tudta, hogy illegális lakásfoglaló vagyok, de azért nem fogom ezt nyíltan kijelenteni. Elégedettnek látszott. -

És milyen sportágakban jeleskedik?

-

Íjászat, vívás, úszás, lövészet.

Felvonta az egyik szemöldökét. -

Lövészet? Az apám ismerte a fegyvereket. A tudományos hadtest tagja

-

volt. Ő tanított meg. -

Gondolom, az édesapja elhunyt.

-

Igen. És az anyám is.

A ruházatomat nézegette. -

Feltételezem, nincs élő rokona. Persze, te idióta. Hát az utcán élnék, ha lennének

nagyszüleim? - Ja. Bólintott és rácsapott az íróasztalra. -

Nos, akkor lássuk, mennyire jó.

Nem mozdultam. -

Hacsak nincs valami kérdése - tette hozzá.

Volt. 46

by Szami

-


Honnan tudom, nem kapnak-e el? Munkáért?

Tinnenbaum elmosolyodott. Nézze, mi nem vesszük fel magát. Ön csak szolgáltatásokat

-

adományoz, nem dolgozik. Hogyan is dolgozhatna, miközben alszik. - Nevetett. Így az általunk kínált bőkezű fizetség csak ösztöndíj, nem

-

fizetés. - Hátratolta a székét és felállt. - Ne aggódjon. Ez egy kölcsönösen

előnyös

helyzet.

Nekünk

legalább

annyira

szükségünk van önre, mint önnek ránk. Most lássuk, mire képes. Mr. Tinnenbaum bemutatott egy Doris nevű szépkorúnak, akit a személyes mentoromnak jelöltek ki. Egy szépkorú ősz hajával, de egy balerina testével rendelkezett. Jellegzetesen szépkorú divat szerint öltözködött: Retródarabok modern ízléssel megbolondítva. Klasszikus 1940-es évekbeli kosztümöt viselt, de keskeny derekát széles öv szorította. Bordaeltávolítas, semmi kétség. A tornaterembe vitt, és nem csak vívó- és íjásztudományomat

tesztelte,

de

általános

erőnlétemet,

kitartásomat és gimnasztikái tudásomat is. Bemondásra nem hitték el, ha netán valamelyik szépkorú azt határozná el, hogy megnyer egy vívóversenyt. Már csak a célba lövés maradt. Erre nem voltak felkészülve, így

egy

lőpályára

kellett

elmennünk.

Tinnenbaummal

beszálltunk egy limóba, és húsz percig utaztunk. A kis helyre szorulva Tinnenbaum köhécselt, az orrát fintorgatta és zsebkendőt tartott elé. Azt hiszem, ezt a hatást csak az utca 47

by Szami


parfümömnek lehetett tulajdonítani. Egálban voltunk, mert én meg az ő kölnijének hamis illatát nem állhattam. Még csak rám sem nézett, egész úton mini légképernyőjét olvasgatta. De amikor a lőtéren a lövészmester fegyvert nyomott a kezembe, mégis magamra vontam Tinnenbaum figyelmét. A mozdulat három évvel ezelőttre vitt vissza, amikor tizenhárom éves voltam, és az apám ugyanígy cselekedett. Tiltakoztam, hogy a puska túl nagy és nehéz számomra. Nem akartam

elismerni,

hogy

megrémültem,

és

szívesebben

tölteném az időmet pecázással vagy túrázással. -

Cal, kicsi lány, nagyon figyelj - mondta volt az apám.

Amikor ilyen komolyan használta a becenevemet, akkor mindig odafigyeltem. -

Háború van - folytatta. - Meg kell tanulnod, hogyan védd

meg magad. És Tylert. -

De a háborút nem itt vívják - mondtam. Abban az időben a háború színtere főképpen a Csendes-

óceán volt. De az apám válasza világossá tette, hogy tudja, mi várható. -

Egyelőre nem, Cal, kicsi lány - mondta. - De itt fogják. Két évvel később a spóraháborúk mindannyiunk életét

megváltoztatták. Miközben Tinnenbaum kételkedve figyelt engem, én kiegyenesedtem és eligazítottam a puskát. Lehunytam az egyik szemem, a másikkal pedig a cél digitális jeléhez, egy ember körvonalához igazodtam. Aztán behunytam mindkét szemem, 48

by Szami


és gyorsan kinyitottam. A látásom még mindig tökéletes. Levegőt vettem és meghúztam a ravaszt. A golyó karcolta a vörös kört a homlok közepén. A lövészmester egy szót sem szólt. Biccentett, hogy lőjek újra. A következő golyóm az első golyó ütötte lyukon hatolt át. Tinnenbaum teljesen mozdulatlanul állt, és úgy bámult a célpontra, mintha az egész valami trükk lenne. A többi lövész, mind szépkorú, félbehagyta a gyakorlatot, hogy nézze, amint mind ahányszor ugyanazt a pontot találom el. Folytattuk a különféle kézifegyverek tesztelését, így a többi lőfegyverrel is lenyűgöztem őket, amelyiket csak kezelni tudtam. Kösz, apu. A hazaúton Tinnenbaum nem csavargatta az orrát. Úgy állította a minijét, hogy én is elolvashassam a képernyőt. A szerződésemet mutatta. Átugrottam a fontos részeket: három bérlés és a fizetség. A pénzen jó pár évig bérelhetünk lakást. És megvesztegethetünk egy felnőttet, hogy írjon alá helyettünk. - Az az összeg ugyanannyi, mint a tesztelés előtt. - Így igaz. - De a képességeim nem növelik meg az ösztöndíjamat? Miért is ne, gondoltam magamban. Tinnenbaum mosolya elhalványult. - Keményen alkudozik. Ahhoz képest, hogy kiskorú. Sóhajtott, és egy nagyobb összeget ütött be. - Ehhez mit szól? Eszembe jutott egy kérdés, amelyre az apám tanított. 49

by Szami


- Mi a kockázat? - kérdeztem. - Mi baj történhet? - Nincs kockázatmentes folyamat. Mindazonáltal minden óvintézkedést megtettünk az értékeink védelmében. - Ez én vagyok. Tinnenbaum bólintott. - Biztos lehet benne, hogy tizenkét hónapos működésünk során egyetlen problémával sem szembesültünk. Ez nem valami hosszú idő. De nagyobb szükségem volt arra a pénzre, mint egy jobb válaszra. Mit mondott volna erről az apám? Elhessegettem a gondolatot. - A nehezén túl van - mondta Tinnenbaum. - A többi olyan könnyű, mint álomba merülni. Az öcsém egy éjszakán sem fog többé fázni. Igazi otthona lesz. Ezt csupán három bérléssel megkaphatjuk. Megérintettem a

légképernyőt,

és

az

üzletet

megpecsételendő,

az

ujjlenyomatom ott maradt a szerződésen. Tinnenbaum kinézett a limuzin ablakából, és igyekezett lazának mutatkozni. De észrevettem, hogy ideges lábrázását nem tudja kontrollálni. Amikor visszaértünk a testbankba, azt vártam, hogy Mr. Tinnenbaum bemutat a korábban látott magas férfinak. De az nem került elő. Helyette Tinnenbaum Dorisnak adott át. -

Várja csak ki, mit tartogat Doris az ön számára. -

Elvigyorodott, aztán eltűnt a folyosón. -

Ideje elkezdenünk az átalakításodat. - Doris úgy lengette a

karját, mintha ő lenne a tündérkeresztanyám. 50

by Szami

-


Átalakítás? Doris tetőtől talpig végigmért. A kezemmel ösztönösen

megérintettem elnemezesedett hajam végét, mintha meg akarnám védeni a levágástól. -

Csak nem képzeled, hogy így fogunk bemutatni? Felhúztam a ruhaujjamat és megtöröltem az arcomat.

Doris a karom után nyúlt. -

Szerencsés lány vagy. Teljesen ingyen fogunk tetőtől talpig

átváltoztatni. Megvizsgálta a kezemet. Az ő körme szédületes irizáló lakkal volt bekenve, ami engem egy abalon kagylóra emlékeztetett. Az enyém úgy nézett ki, mintha kátrányt ástam volna a strandon. -

Sok teendőnk van. - Doris a vállamra tette a kezét, és egy

szárnyas ajtó felé terelt. - A végén nem ismersz majd magadra. -

Éppen ettől tartok. Az első állomás egy emberi autómosó volt. Egy forgó

emelvényen álltam és a fejem fölött lógó rúdba kapaszkodtam. Apró ellenzők védték szememet, miközben keserű szagú vegyi anyagok borították el a testemet. A szemellenzők kicsit mindent szürreálisabbá tettek, mint magában volt, köztük azt is, hogy Doris egy ablakon keresztül figyelt engem. A fejemnél is nagyobb hatalmas szivacslapok kerültek elő a meghajlított panelek takarásából, és egyre közelebb jöttek, míg már azt hittem,

összenyomnak.

De

miközben

visszatartottam

a

lélegzetemet, a vizenyős anyag hozzásimult a testemhez, és 51

by Szami


tetőtől talpig lesúrolt. Végül megállt, és visszahúzódott az utolsó lépés előtt, ami egy nagy nyomású vízsugár volt: minden irányból lespriccelt, és úgy szúrt, mint a tű. Egy csupán kék fénnyel megvilágított apró kamrán haladtam át, majd egy száraz, forró helyiségen. Az utolsó szobában, ami úgy nézett ki, mint egy orvosi vizsgáló, két védőruhát

viselő

szépkorú

megnézte,

vannak-e

rajtam

baktériumok. Tisztának bizonyultam, így továbbadtak különféle szépészeti kezelésekre. Először is lézerkezelésekre. Ez a szépkorúakból álló csoport azt mondta, hogy letisztítják a szeplőket és a tinédzserbőrt, de ez hosszú ideig tartott. Nem engedték, hogy lássam a végeredményt, de biztosítottak róla, hogy elégedett leszek. Azt láttam, hogy a verekedésből származó sebeket is begyógyították a kezemen. Aztán következett a manikűr, a pedikűr, és ha nem lennék már elég tiszta, a teljes testradír. Egytől tízig tartó skálán tizenegyes volt a fájdalom; mintha egyetlen eredeti bőrsejtet sem szerettek volna meghagyni. Aztán Doris egy apró szobába vezetett, hogy megismerkedjek a házi hajstylistjukkal. Ő volt az első szépkorú, akit nem egészen ősz vagy őszülő hajjal láttam. A haja bordó csíkjai tüskésen meredeztek. Próbáltam megúszni a hajvágást. -

Ne bolondozz! - Doris egy pultra támaszkodott, és egyre

gyorsabban dobolt körmeivel. - Nem nullásgéppel nyír meg. Továbbra is megmarad a szép hosszú hajad. Csak stílusosabb lesz. Hozzáad néhány réteget. 52

by Szami


Hagytam, hogy a tüskefrizurás szépkorú köpenyt terítsen körém, de a tény, hogy nem engedte, hogy tükörben nézzem magam, aligha keltett bizalmat. Amikor elkészült, elegendő haj hevert a földön, hogy egy macskát beborítsanak vele. Alig vártam, hogy láthassam az eredményt, de ezzel senki sem törődött. A végső kínzóm egy Clara nevű sminkes volt, aki több mint két órát töltött azzal, hogy

kefékkel

és

pamacsokkal

az

arcom

minden

négyzetcentijére színeket vigyen fel. Lézerrel kezelte a szemöldökömet és új szempillákat tett fel. Doris kiválasztott számomra néhány ruhát, majd egy apró, tükör nélküli szobában öltöztem át. Mielőtt vethettem volna magamra egy pillantást, egy újabb szobába rángattak, ahol egy fal előtt kellett a fényképezőgépnek pózolnom. Igyekeztem úgy mosolyogni, ahogyan a Tinnenbaum által mutatott képen az a vörös hajú lány. Nem hiszem, hogy sikerült. Amikor elhagytam a holószobát, teljesen kinyúltam. Nem úgy éreztem magam, mint akit megcsináltak, hanem inkább mint akit kicsináltak. -

Megvagyunk? - kérdeztem Dorist.

-

Egyelőre.

-

Hány óra van?

-

Késő. Olyan fáradtnak látszott, mint ahogy én éreztem magam.

-

A szobádba kísérlek- mondta.

-

Itt? 53

by Szami

-


Nem sétálhatsz haza este tizenegykor ilyen külsővel. - A

falnak támaszkodott és a körmeivel dobolt. A kezemet az arcomra tettem. Mi változott? - Nem hallottál még csinos lányokat elrabló gazdag férfiakról szól történeteket? - mondta. De igen. - Igazak? - Hát persze, hogy azok. De itt biztonságban leszel. És friss holnapra. Megfordult. Követtem az előtéren végigkopogó cipősarkait. - Azt sem tudom, hogy nézek ki - motyogtam. Pillanatokkal Ágyneműn.

később

Méghozzá

egy

valódi

ágyban

felhőpuhaságú

feküdtem.

párnán.

Már

elfeledkeztem a tiszta ágy luxusáról, arról, hogyan csúszik meg az ágynemű a bőrön. Olyan volt, mintha a mennyben lebegnék. Nem tudtam levenni a kezem az arcomról. Az új bőröm olyan puha volt, hogy az jutott eszembe, amikor Tyler kisbaba volt, és cirógathattam

pufók,

rózsaszín

pofiját.

Az

anyám

azt

mondta,még elkoptatom. Tyler. Vajon mit csinálhat? Vajon biztonságos a hely, amit Michael talált? Van takarójuk, hogy felmelegítse őket? Bűntudatot éreztem a süppedős ágyban a millió párna között. Bár a szoba a nagy létesítménynek csupán egy része volt, úgy rendezték be, mintha valaki vendégszobája lenne, egy nagy 54

by Szami


kancsó vízzel az ágy mellett, közvetlenül a százszorszépekkel teli váza mellett. A régi vendégszobánkra emlékeztetett, amit az anyukám olyan szeretettel rendezett be.

Az ágyam mellé tett ennivalóra néztem: krumplileves, sajt és különféle csomagolt sós kekszek. Szinte túl fáradt voltam, hogy megegyem. Szinte Megettem a levest és a sajtot, de a kekszeket eltettem Michaelnek és Tylek, hogy majd később, ha szabadulok, odaadom nekik. Csak másnap reggel ébredéskor vettem észre, hogy egyetlen dolog, ami ebből a vendégszoba-utánzatból hiányzik, az az ablak. Amikor az ágyam fölött lógó kalikófüggönyt széthúztam, csak falat láttam. Az ajtóhoz mentem, rátapasztottam a fülem. Csak az irodaépület neszeit hallottam. Próbáltam kinyitni, hogy kikukucskáljak, de zárva volt. A szívem sebesebben vert a gondolatra, hogy csapdába estem. Vettem néhány mély lélegzetet, és azt mondtam magamnak, hogy az ajtó csak azért van zárva, hogy megvédjen. Azt a fehér pizsamát viseltem, amit előző este az ágyon találtam. Ruhát keresve kinyitottam a szekrényt, de helyette saját tükörképemet láttam az ajtó teljes hosszán húzódó tükörben. Elállt a lélegzetem. Gyönyörű voltam.

55

by Szami


Ez még mindig az én arcom volt, az anyám szemével és az apám állvonalával, de sokkal jobb. A bőröm makulátlanul ragyogott. Az arccsontom kifejezettebb lett. Hát ezt teszi a pénz. Így nézne ki minden lány, ha korlátlan lehetőségek állnának rendelkezésére. Közelebb léptem a tükörhöz, és saját, tegnapi sminktől füstös szemembe néztem. Egy éve nem viseltem festéket. Mit mond majd Michael, ha így meglát? A szekrénybe néztem. Egyetlen holmi lógott benne. Egy kórházi hálóing. Doris

kinyitotta

az

ajtómat.

Egy

övvel

elszorított

nadrágkosztümben és túlságosan napsugaras mosollyal az ajkán lépett be. -

Jó reggelt, Callie. - Megvizsgálta az arcomat. - Jól aludtál?

-

Remekül.

-

Olyan nagyszerű munkát végeztek rajtad. - A bőrömet

szemrevételezte, aztán a falnak támaszkodott. Azt a dobolást csinálta a körmeivel, ami kezdett megőrjíteni. -

Ne aggódj a sminked miatt. Majd később újra feltesszük.

Kövess! Megkordult a gyomrom. Észrevettem, hogy a tegnap éjjeli vacsora tálcája eltűnt. Ez mikor történhetett. - Doris? - A nő megtorpant. - Igen drágám? - Fogunk reggelizni? - kérdeztem. - Ó, édes, később lakomázhatsz. Az összes kedvencedből 56

by Szami


kapsz - simogatta meg a hajamat. Senki sem tett ilyet az anyám halála óta. Ez érzékeny pontot érintett, és a szemem kezdett benedvesedni. Azt vettem észre, hogy gombóc van a torkomban. Doris közelebb hajolt és elmosolyodott. - Egyszerűen csak nem lehet az operáció előtt. A mennyezetet bámultam, miközben egy végtelen folyosón gurítottak végig. A procedúráról teljesen megfeledkeztem, de most itt volt. Gyűlöltem a tűket, gyűlöltem a késeket, gyűlöltem, ha mások irányítása alá kerültem, és nekem nem volt hatalmam a helyzet felett. Talán ők tudták ezt, mert már azzal kezdték, hogy nyugtatót adtak. A mennyezet mintája összeolvadt, kivehetetlen lett. Tinnenbaum szájából egyszerűnek hatott a beavatkozás. De hallottam a sebészeket az előkészítőben. Bonyolult lesz. De túl kábult voltam, hogy megjegyezzem a részleteket. Az izmos és jóképű szépkorú ápoló rám mosolygott, miközben végiggurított a folyosón. Tényleg kihúzta a szemét feketével? Ez őrületes. Nemrégiben még olyan gyáva voltam, hogy izzadó kézzel vártam az oltásra. Most pedig itt vagyok, és operációra jelentkezem. Sőt, nem kevesebbet operálnak, mint az agyamat. Valószínűleg az a kedvenc testrészem. Még senki sem panaszkodott a kövér agyára. Soha senki nem vádolta az 57

by Szami


alacsony vagy magas agyát a túl széles vagy túl keskeny agyát. Vagy hogy csúnya lenne. Vagy működött, vagy nem, és az enyém szépen működött. Imádkoztam, hogy a műtét után is így legyen. Megálltunk. A műtőben voltam, az erős műtőlámpák alatt pácolódtam. Az ápoló - akinek a névtábláján a Terry név volt olvasható - megpaskolta a karomat. - Ne aggódj, cicus. Gondolj arra, hogy ez csak olyan kis mikrochip, amilyet a kedvenceinkbe ültetünk. Bimm-bumm és benn van, mielőtt észrevennéd. Cicus? Ki ez a szépkorú? Én már tudtam, hogy ez túl van a mikrochipen. Karok neszeztek felettem. Valaki egy kürtőt tett a számra, és azt mondta, számoljak tíztől visszafelé. Tíz. Kilenc. Nyolc. Ennyi. Mintha másodpercekkel később ébredtem volna fel az ágyban. Terry, az ápoló nézett le rám. -

Hogy vagy, cicus? A fejem olyan volt, mint a vattacukor. Életlen körvonalú és

határtalan. -

Vége?

-

Ja. A sebész azt mondta, szépséges volt.

-

Meddig voltam kiütve? - Éreztem, hogy lassan mozgok,

ahogyan az órára nézek. Csak fehér ködöt láttam. -

Nem sokáig - Ellenőrizte a szerveim működését. - Fáj 58

by Szami


valamid? -

Nem érzek semmit.

-

Ez el fog múlni. Felültetlek, jó? Felhúzta az ágyam felső részét, és ettől kicsit kitisztultak a

dolgok. Végre élesen láttam. Nem jártam eddig ebben a szobában. - Hol vagyok? - A váltószobádban. Szokj hozzá. Innen fogsz kilépni és belépni. Aprócska szoba volt, egyetlen, folyosóra néző ablakkal. Bal oldalon

egy panelt láttam, ami csak detektívtükör lehetett.

Néhány ezüstkamera, az egyik a mennyezeten, kettő a falon. Jobb oldalamon egy fekete szemüveges, hosszú hajú, magas szépkorú ült a számítógép előtt. - Ez Trax - mondta Terry. - Az ő birodalmában vagyunk, szóval ő a király. Trax felemelte az egyik kezét. Nagy dolog. Lehet, hogy szépkorú, de aki egyszer stréber, az úgy marad. - Helló, Callie. Én is megemeltem a kezemet. Észrevettem, hogy a csuklómon egy műanyag orvosi karkötőt viselek. - Helló. Trax különféle ikonokat érintett meg a képernyőjén. - Nos, Callie, mit szeretnél ebédelni? Ezt egy éve nem kérdezte meg tőlem senki. Fejben végigfutattam a kedvenceimet: homár, steak-hekk, sőt a pizza is 59

by Szami


boldoggá tett volna. Nagyon erőszakos lennék, ha karamellás sajttortát kérnék? Mielőtt egy szót szólhattam volna, Trax elvigyorodott. - Mi lenne, ha homárlevessel kezdenénk, aztán következne a pizza steakkel? Desszertnek karamellás sajttorta. Leesett az állam. -

De hogyan...

-

Nyugi, nem vagyunk gondolatolvasók. Az ételek kiválasztása

könnyű. Csak az agyi információ felvételedet futtatjuk végig egy kis adatbázissal szemben, és kiválasztjuk a találatokat. -

Nem igazán tetszik.

-

Semmi az egész. Nem számít igazán, mit szeret az agyad.

Aludni

fogsz.

Nekünk

csak

zavartalan

kapcsolatot

kell

létesítenünk a te agyad és a bérlőé között. Ez bizonyítja, hogy van kapcsolat közted és a számítógép között. A neurochiped működik. Igen! - Megpörgette a mutatóujját. -

Nem hagynak cserben? - kérdeztem.

-

Cserbenhagynak valaha a számítógépek? - nevetett Trax. Terry megveregette a vállamat. Láttam, hogy fekete

körömlakkot visel. -

Ne aggódj cicus. Élvezd az utazást! A kis vendégszobámba visszatérve hálóingben ültem le az

asztalhoz. Megettem a számomra rendelt ebédet. Majd beleőrültem, hogy nem oszthatom meg a lakomát Michaellel és Tylerrel. Éppen a sajttorta utolsó falatjainál tartottam, amikor 60

by Szami


Doris lépett be. -

Látod, mondtam, hogy adunk enni. Eleget kaptál?

-

Mindjárt kidurranok.

-

Nem küldhetünk ki üres tankkal. Mintha valami szomorúságot láttam volna a szemében. Ha

ott is volt, pillanatok alatt eltűnt. Kinyitotta a szekrényt, és egy vállfán lógó, laza pink felsőre és fehér farmerre mutatott. A fehérnemű is a vállfán volt: egy eredeti méretemnél nagyobb, szerény, aprópettyes melltartó és bugyi. -

Ha befejezted az evést, akkor felveheted ezeket. Vegyél le

mindent, még ezt is. - A karlámpámra mutatott. -

Biztonságos lesz? - A másik kezemmel fogtam át.

-

Az ingóságaidat biztonságosan elzárjuk.

-

Ki választotta ki a ruhákat? - Szenvtelenül kérdeztem, hátha

Doris volt az. -

Mindig a bérlő határozza meg az öltözködést. Clara idejön,

hogy elkészítse a sminkedet és kifésülje a hajadat, hogy készen állj az első bérletre. -

Most?

Doris bólintont. - Csak egy nap. Mindig így csináljuk, egyfajta tesztmenet. Hogy meggyőződjünk róla, minden rendben van. - Ki az? Összefonta a karját és úgy nézett, mintha visszapörgetne egy beszédet, amit korábban már megtartott. - Teljes titoktartás van. Jobb nekik, neked, nekünk. Így tisztább 61

by Szami

a

dolog.

Alaposan


átvilágítjuk

a

bérlőinket,

így

megnyugodhatsz, ő egy kedves hölgy. - Ha olyan kedves, mutasd be! - Ne aggódj. Ők is aláírnak egy szerződést. Nem tehetnek semmi olyat a testeddel, ami túllép a határokon. Nem űzhetnek olyan sportot, ami nincs az elfogadottak listáján, nincs autóversenyzés, búvárkodás, semmi hasonló. Átkarolt. -A legjobb érdekeidet tartjuk szem előtt. Csak lazíts és gyűjtsd a pénzed. Meglátod, milyen könnyű. Néhány lány, aki végigjárta ezt, nagyon boldog lett. Néhányan visszajárnak hozzám. És te is köztük leszel. - Egy utolsó kérdés. Láttam egy férfit, akivel nem találkoztam, de Mr. Tinnenbaummal beszélgetett. - Mikor? - Amikor teszteltek. Magas, hosszúkabátos, kalapos. Doris bólintott és halkabban szólalt meg. - Ő a nagyfőnök. Az Elsőrendű vezérigazgatója. - Hogy hívják? - Mi Öregnek becézzük. De még ezt se mondd vissza. Most már ne gondolkodj annyit, és légy boldog! Könnyű azt mondani. Hosszú ideje nem voltam már boldog. Régen volt már az, hogy az élet szájfényből, zenehallgatásból és butuska barátnőkből állt. Régen volt, hogy a legnagyobb aggodalmat az jelentette, írunk-e dolgozatot vagy elfelejtettem-e a házi feladatomat. Most már többre vágytam. Biztonságra, szabadságra és életre. 62

by Szami


63

by Szami


HARMADIK FEJEZET

A váltószobában szikrázott a levegő a feszültségtől. Trax a számítógépasztalnál ült, miközben Doris és Terry engem ugráltak körül. Fogadni mertem volna, hogy Tinnenbaum az egyik kamerán keresztül figyel minket. Minden készen állt, tökéletes sminkben és hajjal ültem a székben.

Doris

egy

szerencsekarkötőt

kapcsolt

a

csuklómra. Ezüstből volt, rajta apró sportfityegőkkel. -

Ez csak egy apróság, amivel minden lánykámat

megajándékozom. Csillogtak a fityegők: teniszütő, légsí, korcsolya. -

Érintsd meg - mondta. Átnyúlt felettem, és a mutatóujjával könnyedén

megérintette a korcsolyákat, mire jégen sikló korcsolyák hologramja jelent meg. -

Tyű. - Megérintettem a teniszütőt és egy teniszlabda

hasított át a levegőn. - Nagyon tetszik. Köszönöm. Doris egy kicsit nyugtalannak látszott. -

Ő aztán figyelmes. - Terry szinte énekelve mondta ezt.

Egy orvosi köpenyt terített rám, hogy megvédje a ruhámat. Vajon attól félt, hogy csorogni fog a nyálam? -

Rendben, hátradőlhetsz - mondta halkan.

- Nem borzolja össze hajad - lapogatta meg a párnát 64

by Szami


Doris. - Selyemből van. A székemet ülő helyzetbe állították. Ha minden jól megy, én - vagyis a testem - nem sokáig marad ezen a helyen. Az épületben már ott volt valahol a bérlőm. Egy ehhez hasonló székben ül. Hamarosan úgy irányítja majd a testemet, mint én magam. A gondolattól elfogott a borzongás. - Fázol? - kérdezte Doris. Terry azonnal ugrott, hogy takarót hozzon. - Jól van - mondta Trax. Összetalálkozott a tekintetünk. Előle semmit sem lehet elrejtem. Terry odagurította az aneszteziológiai asztalkát a maszkkal. Hamarosan hidegen heverek majd. Hamarosan valaki máshoz tartozik majd a testem. Álmodtam. És tudtam, hogy álmodom. Nem mondták, hogy ez megtörténhet. De mégis álmodtam. Láttam Tylert, ahogy kirohan egy tóparti házból. Széles mosoly ült az arcán. Átszaladt a réten és felkapott egy horgászbotot. Egészségesnek látszott. Meg akartam mondani Michaelnek, de nem találtam. Berohantam a házba, abba a nagy deszkabungalóba. Egyik szobában sem találtam. Végül a tóra néző mólón leltem meg. De amikor odarohantam hozzá, megfordult, és kiderült, hogy nem is 65

by Szami


Michael. Távoli hangokat hallottam. Motyogást. Felismertem őket. Női hang. Az anyám? -

A szemhéja megrezzent - mondta a nő.

Anyu? -

Callie! Cicus ! - szólt egy férfihang.

-

Ne hívd így. Kinyitottam a szemem.

- Callie?

- A feketével kihúzott szemű férfi fölém hajolt. -

Hogy vagy, kislány? -

Hol vagyok?

A nő szemlátomást aggódott. -

Az Elsőrendű Állomásokban. Éppen most estél túl az

első bérleten. Emlékeztem a nőre. - Doris? A megkönnyebbült mosoly meglágyította az arcát. -

Igen, Callie.

-

Hogyan ment?

Doris megveregette a vállamat. -

Nagy sikert arattál. Majd megölt a kíváncsiság, hogy hol járt a testem.

Milyen sportokat űztem. Nem éreztem különösebb fájdalmat a karomban. De a lábamban sem. Milyen bizarr, 66

by Szami


hogy az egész napról nem tudok semmit, hol járt a testem és mit csinált. Kivel találkoztam, kit kedveltem, kit nem. Mi van, ha a bérlő felbosszantott valakit? Szereztem egy új ellenséget? A testemre néztem. Minden működik. Egy megvan, kettő van hátra. Megtettem a célhoz vezető utam egyharmadát. Trax

különféle

kérdéseket

tett

fel,

egyfajta

beszámolót várt. Nem sok mindent mondhattam, csak az álmomra emlékeztem. Érdekelte, és fel is jegyezte. Nyilvánvalóan nem különös, ha valaki álmodik. Tudni akarta, hogy pihent és felfrissült vagyok-e, és el kellett ismernem, hogy igen. Terry ellenőrizte a vérnyomásomat és bólintott Traxnek. -

Minden rendben, kishölgy - mondta. - Készen áll a

következő bérletre. - Nincs szünet? - Minek? A bérlőd evett és minden testi szükségletedről gondoskodott - mondta Trax. - Nem olyan szünet - mondtam. - Csak el kellene mennem valahová. Terry szeme elkerekedett. Előrehajolt és kiszólt: - Doris. Pillanatokon belül Doris kocogott be a szobába. - Mi a gond, Callie? 67

by Szami


- Elmehetnék most, a következő bérlet előtt? - Elmenni? Miért? Lesütöttem a szemem. Talán jobb, ha nem erőltetem. A hátamra tette a kezét. - Miért nem folytatod? Vége lesz, mielőtt észrevennéd. Olyan sok munkát fektettünk beléd. Miért kockáztatnád a kifizetést? Akár meg is sérülhetsz. Úgy gesztikulált és grimaszolt, mintha odakinn a pokol várna rám. Részben igazat adtam neki. De csak ott ilyen, ahol én élek. - Ha nem teljesíted a szerződést az egészséges, fitt test biztosításával, akkor nem fizetnek ki. - Már egy újabb bérlő várakozik? - Igen, és egy... - .. .kedves hölgy? - forgattam a szemem. - Rendben, csináljuk. - Csodálatos. Ezúttal három nap lesz. A második bérlet gyorsan elszállt, akár csak az első. Egy dolog kiderült: amikor az ember hideg testtel hever, csak úgy repül az idő. Különös almaim voltak, de nem emlékeztem rájuk. Egyetlen fura dolgot vettem észre, amikor magamhoz tértem: egy tíz centi hosszú vágott sebet a jobb felkaromon. Nem fájt - biztos valami zsibbasztó spray-t fújtak rá -, de rémes volt. Doris a 68

by Szami


lézerterembe vitt. Úgy begyógyították, hogy nem maradt heg, de tudni akartam, hogyan történt. Nem mondták el. Talán nem is tudták. Doris visszavitt az irodájába. Fehér és arany színekkel dekorolták ki, egyfajta neobarokk stílben. Leültetett, és közölte velem, hogy a harmadik, egyben utolsó bérletem egy egész hónapig fog tartani. -

Egy hónapig? - Megmarkoltam a széket. - Egy teljes

hónapig nem lehetek távol. -

Ez normális. Rövidebb időtartamokkal kezdjük, hogy

megbizonyosodjunk, minden jól működik, és csak aztán térünk rá a hosszabb bérletre. -

Senki sem mondta nekem, hogy ez ilyen sokáig fog

tartani. Látnom kell a kisöcsémet. -

Az öcsédet? - Egy szemébe lógó hajtincset vetett

hátra. - Soha nem szóltál róla, hogy van egy öcséd. -

Mi baj van ezzel?

- Aláíráskor kifejezetten megkérdezték, hogy van-e élő rokonod. - Azt hittem szülőre, nagyszülőkre gondolnak. Ő csak hétéves. Doris leengedte a vállát. -

Hét. - A falra bámult. - Értem. Nos, akkor sem fognak

elengedni. Nem vállalhatják a kockázatot. -

Mi történhet velem? Megvághatom magam? -

Felálltam, és a sebhelyes karom felé gesztikuláltam. 69

by Szami


Jobban tudok vigyázni magamra, mint a kedves bérlőitek. Doris a fejét rázta. -

Sajnálom, Callie, egyszerűen nem lehet.

-

Szeretnék beszélni Mr. Tinnenbaummal.

-

Biztos vagy benne, hogy ezt szeretnéd?

-

Teljesen.

Doris egy láthatatlan mikrofonba beszélt. - Kérem, Mr. Tinnenbaum. Megigazította a kosztümjét, lesimította a haját. Aztán elkezdte azt a borzalmas körömmel kopogást a pulton.

Néhány

pillanat

múlva

Mr.

Timnenbaum

masírozott be a szobába. - Callie eltávozást kér, hogy meglátogathassa... az öccsét. Doris Kihangsúlyozta az „öccse” szót. Tinnenbaum megrázta a fejét. - Lehetetlen. - Soha senki nem mondta nekem, hogy egy hónapra tűnök el - mondtam. -Nem kellett volna tisztázni ezt, mielőtt belekezdek? - Soha nem kérdezte. És nem mondta nekünk, hogy van egy öccse - mondta. Testhelyzetet váltott. - Ami az időbeosztást

illeti,

gyakran

úgy

kezdünk

bele

a

folyamatba, hogy még nem ismerjük a munkamenetet. Ezúttal is ez történt. - De tudta, hogy ez megtörténhet. Azt sem tudtam, hogy az egy hónap egyáltalán lehetséges. 70

by Szami


- Benne volt a szerződésben - mondta. - Az apró betűs részben - fordultam Dorishoz. - Egy ilyen jelentőségű dolognak el is kell hangoznia. - Ahogyan önnek is el kellett volna mondania, hogy van egy öccse - mondta Tinnenbaum. Doris a földet bámulta. - Tényleg látnom kell, mielőtt elmegyek, hogy elmondjam, meddig fog tartani. Csupán hétéves, és csak én vagyok neki. - Talán elküldhetnénk valakit, hogy megnézze, hogy van a fiú - Doris Tinnenbaumra nézett. - Nem akarom megnehezíteni a helyzetet. - Kifejezetten kihúztam magam, ahogy csak tudtam. - Úgy képzelem, a folyamat sokkal simább, ha a donor együttműködik. De nem leszek túl együttműködő, ha először nem beszélhetek az öcsémmel. Tinnenbaum idegesen kopogott a lábujjával, mintha az segítené a gondolkodásban. -

Hánykor lesz a holnapi átlépése? - kérdezte Dorist.

-

Reggel nyolckor - mondta ő.

Tinnenbaum úgy fújtatott, mint egy ló. - Három órát adok, és egy testőrt, aki minden pillanatban figyeli. Ne csináljon semmi ostobaságot, mert a fejében lévő chipen keresztül figyeljük. - Rám mutatott. - Őrizze meg ennek a testnek az épségét. Mert jelen pillanatban még a mi tulajdonunk. 71

by Szami


Egyszer sem láttam a fogát. Teljesen kivetkőzött mosolygós énjéből. Követtem Dorist a folyosón. -

Adok pár tiszta ruhát - mondta. - Találkozunk a

vendégszobában. Egy másik ajtó mögött tűnt el, én pedig folytattam az

utamat,

és

beléptem

oda,

amit

a

saját

vendégszobámnak gondoltam. De amikor kinyitottam az ajtót, egy másik lány állt ott. Velem egykorú lehetett, rövid, fekete hajú. Éppen átöltözött, egy virágos nadrágot viselt, de a felsőt maga elé kapta, hogy eltakarja a melltartóját. -

Bocsánat - mondtam. - Eltévesztettem a szobát. Észrevettem, hogy az ő szobája is pontosan

ugyanúgy van berendezve, mint az enyém, csak a zöld árnyalataiban. Becsuktam az ajtót. A következő szoba volt az enyém. A rózsaszín. Doris egy perccel később jött, a kezében valami fehér nadrág és egy felső. -

Biztos le akarsz zuhanyozni. Tessék, itt a váltóruha.

Azt már túl régóta hordod. -

Hol van a saját holmim?

- Édesem, azt abban a percben égettük el, ahogy levetetted. Ezt megtarthatod. - És mi van a karlámpámmal? Doris kihúzott egy fiókot. Kivette a karlámpát, és próbálta 72

by Szami


olyan kevés ujjal tartani, amennyire csak lehetséges. - Rodney fog hazakísérni. Nem kell megállni élelemért. Még órákig nem leszel éhes. - Nem leszek? Miért? - Már ettél. Olyan bizarr volt, hogy más emberek többet tudnak a testemről, mint én magam. Doris egy földalatti parkolóba vezetett, ami a Elsőrendű Állomások hátsó részéből nyílt. Rodney egy városi autó mellett állt. Rövid, őszülő tüsi haja volt, bicepszei pedig olyan masszívak, hogy majdnem lepattant róla az öltöny. Észrevette, hogy karlámpa van nálam. - Nem lesz rá szüksége - mondta. - Van megafáklyám. Azért felvettem a karlámpát. Jó és biztonságos érzés volt újra a csuklómon tudni. - A lány a maga felelőssége - mondta Doris Rodney-nak. Legkésőbb tízig hozza vissza. - Igenis, asszonyom. - Kinyitotta nekem a hátsó ajtót, én pedig beszálltam. Rodney a sofőrülésbe ült. Doris figyelt minket. Egy ételhordót vettem észre a mellettem lévő ülésen. - Ez az öcsédnek lesz - mutatott Rodney a konténerre. Doristól. Jó illata volt. - Nyam. Rodney kihajtott a Beverly Hills-i forgalomba. 73

by Szami

-


Egy cukorfalat. Már több mint hatvan éve ismerem. A

turizmusban dolgoztunk együtt, akkoriban, amikor még lehetett utazni. Most senki sem hagyhatja el az Államokat, mert a többi ország paranoiás a spórák miatt. És ide se jön senki. Mexikó, ki hinné, hogy megépítették azt a falat, hogy az amerikaiak ne léphessenek át? Nem bántam, hogy Rodney magyaráz. A gondolataim nem szépkorúak történetei körül jártak. Ezeknek soha nem volt vége, mert olyan sok évtizeden íveltek át. Csak arra tudtam gondolni, hogy meglátom azt a két embert, akiket az egész világon a legjobban szeretek. Kihúztam

Michael

térképét

a

karlámpa

zsebéből,

azt

használtam, hogy az új otthonhoz navigáljak. Amikor a megfelelő utcára kanyarodtunk, több elhagyott épületet láttam. Az elsőn az építkezést hagyták félbe. Életet soha nem látott csontváz volt. Az az épület, ahol Michael és Tyler meghúzódott, a negyedik volt. Rodney előtte állította le a városi autót. Ő ment elöl, kezében a megafáklyával. Eddig soha nem volt testőröm. Kicsit olyan érzésem támadt, mintha én lennék az elnök lánya. Rodney kitárta nekem a nagy üvegajtót. -

Hanyadik emelet? - A zseblámpájával körbepásztázta az

előteret. -

Harmadik.

-

Szeretsz lépcsőzni, mi?

- A harmadik emelet nagyobb biztonságot jelent. Több menekülési időt. - Felkapcsoltam a karlámpát. - Ha odalentről 74

by Szami


sikolyokat hallunk, akkor van egy kis időnk. Mondjuk a tűzlépcsőhöz rohanni. A széles, nyitott lépcsőházban mentünk a harmadik emeletre. Rodney ment elöl, és a lámpájával minden elhagyott irodába bevilágított, amely mellett csak elhaladtunk. Egy alak lépett ki és állt meg a folyosó végén, kezében egy fegyverként tartott vastag csővel. Michael volt az. -

Állj! - mondta Michael.

A karlámpájával a szemembe világított. - Michael, én vagyok az. Rodney kinyújtotta a karját, hogy visszahúzzon, - Állj meg! A karja alatt dugtam át a fejem. - Ő a barátom. - Végigszaladtam a folyosón. Michael megtartotta védekező helyzetét, amíg közelebb nem jutottam, - Callie? A cső kiesett a kezéből és nagyott csattant a földön. A karjaiba dobtam magam és átöleltem. Rodney odajött, pár méterre megállt. - Ő Rodney - mondtam - Az Elsőrendű Állomásoknál dolgozik. Rodney

biccentett,

miközben

Michael

gyanakodva

szemrevételezte. - Szóval még nem vagy kész? - kérdezte Michael. Ráztam a fejem. - Csak néhány órát maradhatok. Hogy van Tyler? - Nagyon hiányzol neki. - Michael a hajamra irányította a 75

by Szami


lámpáját. Kinyúlt és megtapogatott egy fürtöt. -Nem ismertelek fel. Annyira megváltozott a külsőd. - Jó értelemben? Vagy rossz értelemben? - kérdeztem, miközben lépkedtünk. - Viccelsz? Fantasztikusan nézel ki - mondta. A

folyosó

végén

lévő

szobába

vezetett

minket,

egy

padlószőnyeggel borított helyiségbe, ami kárpótolhatta őket a hálózsákok elvesztése miatt. Tyler a sarokban ült, a Iában egy sötétzöld takaróval. - Itt maradok - mondta halkan Rodney az ajtónál álló szék felé biccentve. Felkapcsolta a lámpáját, így az megvilágította a szoba azon részét. Odamentem, letérdeltem Tyler mellé. Odahajoltam, hogy átöleljem, de eltolt magától. - Mi történt a hajaddal? - Tyler rám irányította a lámpáját és elfintorodott. - Nem tetszik? A szeme a vonásaimat pásztázta. -

Mit tettek az arcoddal? - Belekapaszkodott az új,

lógós fülbevalóimba. - Ez veszélyes. -

Itt, ahol dolgozom, kicsinosítanak és kiöltöztetnek.

Nem tetszik? -

Csak piszkos leszel. - Úgy nézett rám, mintha

hülye lennék. - És az ki? - Rodneyra mutatott a szoba másik végében. - Az egyik munkatársam. Ő hozott el ide. 76

by Szami


Megmutattam Tylernek a dobozt. - Ő adta nekem ezt a fincsi ennivalót a számodra. Még meleg. Szagold meg. -

Büdös - Elfordult.

A másik oldalához helyezkedtem. -

Tyler, tudom, nem volt szép tőlem, hogy elmentem.

-

Egy hete odavagy. - Az arca kipirult. A sírás határán

volt. -

Tudom, igazán sajnálom. Hét teljes nap. - Egy hét robotkutya, szülőket

ábrázoló kép, családias környezet és a nővére nélkül. -

De Michael nem volt jó hozzád? Nem szerezte

neked ezt a takarót? És a vizespalackot? Úgy látom, hogy még esztek is. Felnéztem Michaelre, aki egy iratszekrénynek támaszkodott, ami az új erődítmény részét képezte. Kezét a farmerzsebébe dugva bólogatott. -

Most megyek és szerzek egy kis vizet - kacsintott.

Miután elment, Tyler hozzám fordult. - Callie? -

Mi az? Örülök, hogy visszajöttél - mondta lágy hangon. A

kezét nyújtotta, én pedig kezébe tettem a kezem. - Még akkor is, ha vicces a hajad. - Köszönöm. - Előrehajoltam, amíg a fejünk össze nem ért. Szerettem volna benne maradni ebben a pillanatban,

ebben 77

a

nehezen

kiharcolt

by Szami


fegyverszünetben, de el kellett neki mondanom az igazságot. - Bárcsak maradhatnék. De csak pár órára jöttem. Vissza kell mennem dolgozni. Elengedte a kezem. - Miért? A szeme megtelt könnyel. - Mert még nem végeztem. - Átkaroltam és megszorítottam. - Szeretném, ha bátor lennél. Mert ha ezen túljutunk, újra lesz otthonunk. Belémkapaszkodott. - Igazán? - súgta elakadó hangon. - Ígéred? Majdnem megszakadt a szívem. - Ígérem. Egy asztalként szolgáló lécláda körül ültünk a földön. Michael karlámpája gyertya üzemmódban ficánkolt, miközben Michael és Tyler megették a Doristól származó csomagolt sültcsirkét és krumplisalátát. Rodney a folyosóra húzta a székét, de látótávolságon belül. De füldugók voltak a fülében és valami ritmusra mozgatta a fejét. - Jó? - mutattam a csirkére. - Eléggé - mondta Tyler, miközben az egyik csontot szopogatta. - Csak pudingot és kompótot ettünk. -

A

régi repülőtértől délre

eső templomban

osztogatták - mondta Michael. - Tizenkét óra alatt 78

by Szami


megjártuk. - Honnan veszitek a vizet? - kérdeztem. - A közeli házakból. Soha nem megyek kétszer ugyanahhoz. - Gondolj csak bele - mondtam Tylernek. Hamarosan lesz konyhánk, ahol csapból folyik a víz. - Hol fogunk lakni, miután kifizetik neked azt a pénzt? - kérdezte Tyler. -

Ahol csak akarunk - mondtam.

Tyler felemelte a karját. -

A hegyekben.

-

Miért ott? - kérdezte Michael.

-

Hogy pecázhassunk - mondta Tyler.

Michael nevetett. -

Horgászni? Miért? Az apukánk megígérte, hogy elviszi Tylert pecázni

- feleltem helyette. - Aznap, amikor kitört a háború. Michael

megveregette

Tyler

vállát.

Mindig

lehangolódtunk, ha a háború felmerült. -

És te, Cal, nagy pecás vagy? - kérdezte Michael. Nem igazán. - Arra az időre gondoltam, amikor

még csak nyolcéves voltam. Apu segített kifogni az első halamat. Egy törpeharcsát. Nem volt gyomrom a lepikkelyezéséhez. Apu ahelyett, hogy dühös vagy frusztrált

lett

volna,

helyettem a halat. 79

mosolyogva

megtisztította

by Szami

-


Soha nem jártam a hegyekben - mondta Michael. -

Milyen? -

Tiszta. Ropogós.

-

És van hal - tette hozzá Tyler.

-

Ami

nem

szennyezett, mint

az

óceánban

-

mondtam. - Igaz - jegyezte meg Michael. - De a horgászáshoz bátorság kell. Tudod, miért? -

-

Miért? - érdeklődött Tyler. Mert nyálkás, ragadós gilisztákat kell fogdosnod. Megcsiklandozta

Tyler

hasát.

-

Hopp,

egy

elszabadult. A pólódon mászik. Tyler úgy kacagott, mintha újra ötéves lenne. Miután a nevetés elhalt, Tyler gyorsan kidőlt a fárasztó nap után. Nemsokára már a fejét az ölembe hajtva aludt. -

Na, mesélj. Milyen volt? - pillantott rám Michael. - Hihetetlenül könnyű. Mintha aludnék. - Igazán? - Ja. - Halkan beszélgettünk, hogy fel ne ébresszük

Tylert. - És ezért fizetnek. Már itt figyel a házra való pénz. - Újra igazi otthon. Imádni fogja - Michael lenézett Tylerre. - Meg te is - tettem hozzá. Michael a fejét rázta. 80

by Szami


- Nem élősködhetek rajtatok. Tiltakozni akartam, de visszafogtam magam. Talán miatta. Ez túl sok lett volna, túl hirtelen. Leengedte

a

fejét,

és

szemével

elkapta

a

tekintetemet. - Talán ha én is elmennék a testbankba, akkor összerakhatnánk a pénzünket. Vehetnénk egy kis helyet egyből. Elmosolyodtam. A gondolat átmelengetett. Nincs több rohangálás. Három év múlva nagykorúak leszünk, és azt teszünk, amit akarunk. Rendes munkába állhatunk. Michael átjött, és mellém ült. Átkarolt, beleszagolt a hajamba. - Olyan illatú, mint... a cseresznye - mondta. - Az jó? - Szerinted? - mosolygott. - Olyan, mintha autó lennél, és egy éve nem mostak volna le - mondta. Aztán lemostak, kifényeztek és fel is turbóztak. Megpöccintette a lógós fülbevalóimat. - Ragyogsz, de még mindig ugyanaz a klassz kocsi vagy. Odafordultam hozzá és közelebb hajoltam. A szeme úgy kutatta az arcomat, mintha engedélyt kérne. Bólintottam picit, és gondolkodás nélkül megnyaltam az alsó ajkamat. Michael hozzám hajolt, de Rodney éppen akkor kopogott a falon. 81

by Szami


- Callie? Sajnálom. Vissza kell, hogy vigyelek. Michael lehunyta a szemét. Mindketten tudtuk, hogy rossz az időzítés. -

Oké, Rodney. Egy perc múlva legyél itt.

Hallottam, ahogyan visszaballag az előtérbe. Tyler felébredt, felült, és az arcát dörgölte. Megérintettem a karját. -

Tyler, most már mennem kell. Idefigyelj! Te és

Michael most már egy csapat vagytok, rendben? -

Egy csapat - mondta az ébredezéstől lelassulva. Sokat gondolok majd rád. Hosszú időre megyek

el, egy teljes hónapra, de aztán örökre visszatérek. Nincs

több

elmászkálás.

És

minden

megjavul.

Rendben? Bólintott. Olyan ünnepélyesnek látszott, hogy belesajdult a szívem. -

Te vagy a férfi a családban.

Álmosan mosolygott. -

Légy bátor! - tettem hozzá. Megfogtam Tyler

kezét, aztán magamhoz vontam egy ölelésre. -

Siess vissza! - suttogta. Éreztem forró leheletét a

vállamon. Amikor elengedtem, a szemei könnyel teltek meg. -

Légy erős! - mondtam.

-

Légy gyors! - válaszolta. Michael végigkísért a folyosón. Rodney haladt az 82

by Szami


élen. Ahogy a lépcsőhöz értünk, éppen egy magas lány jött felfelé. Rodney ráirányította a nagy teljesítményű zseblámpáját, és a lánynak el kellett takarnia a szemét. -

Megtenné, hogy elfordítja?

-

Nem veszélyes - mondta Michael Rodney-nak. -

Felebarát. Rodney leengedte a lámpáját, hogy ne világítson a lány szemébe, de megvilágítsa a testét. A rövid, fekete hajú lány karlámpát viselt. Sovány volt, mint mi mindannyian, de mégis domborodott a teste. -

Szia, Michael, csak hoztam neked valamit. -

Benyúlt egy vászontáskába, és két narancsot húzott elő. - Egy szépkorú kertésztől kaptam. - Kösz. - Michael elvette a valószínűleg lopott narancsokat. A lány félig mosolygott, félig pukedlizett. - Mennem kell. Később találkozunk. - Ki ez? - kérdeztem. Miközben a lány eltűnt a sötétségben, Michael rám nézett. - Csak egy barátom. - Mi a neve? - Florina. - Csinos. Örültem, hogy van még egy felebarát az épületben. 83

by Szami


Rodney, aki kétségtelenül megérezte, hogy szükségünk van egy meghitt pillanatra, lement egy fél lépcsősort, és háttal állva ott várt rám. Michael karjaiba zárt. Hosszan és szorosan. Testünk ugyanazt érezte: több csontot, mint húst. De az érintés jó érzést keltett bennünk. Egy összehajtott papírt adott át. - Mi ez? - kérdeztem. - Csak később nézd meg. Többet akartam tudni, de nem maradt idő. A papírt a

melltartómba

rejtekhelyemre.

gyömöszöltem,

Aztán

reményeim

a

legjobb

szerint

úgy

mosolyogtam rá, hogy soha ne felejtse el. - Légy jó! - Légy óvatos! - mondta.

A

visszaúton

Rodney

magamra

hagyott

a

gondolataimmal. Miközben a városi éjszaka suhant el mellettem, az autó úgy ringatott, mint egy kisbabát. Ment tovább az élet a bedeszkázott épületek között, és a látvány sokkal inkább egy harmadik világbeli országot

idézett

vashordókból

a

botcsinálta

áradó

ételgőzzel.

bódékkal Arra

és

a

gondoltam,

milyen nehéz volt az utóbbi néhány év számunkra Tylerrel.

84

by Szami


Egy utcai lámpa úgy villant a szemembe, ahogyan a marsallok fényei, amikor jöttek, hogy elfogjanak minket. - Rohanj a hátizsákodért! - súgtam Tylernek. A sötétben a konyhába rohantunk, miközben a marsallok a bejárati ajtón dörömböltek. Tyler megragadta a hátizsákját és a vizespalackját; én fogtam az enyémet. Az én hátizsákomban volt a puska. Belerohantunk az éjszakába, mielőtt a marsallok a hátsó udvarba értek volna. Segítettem Tylernek a kerítés alá mászni és átrohanni a kihalt udvarokon. Hálás voltam azért, hogy apánk, mielőtt a karanténba vitték volna, felrajzolta nekünk a menekülési térképet. Tylerrel addig maradtunk a házban, amíg megtehettük - akár a többi hozzátartozó nélkül élő gyerek. Elvoltunk, de tudtuk, hogy a kormány végül jön, és megjelöli a házunkat, ahogyan a blokk többi épületével tették. Kedves középosztálybeli környék volt, de egy kísértetváros küllemét kezdte fokozatosan magára ölteni. Az összes megmaradt egészséges felnőtt pótanyaként szolgált - amíg el nem vitte őket is a betegség. A marsallok éppen az előző héten vitték el az utca másik

oldalán

lakó

gyerekeket,

visítva.

Mi

szerencsésebbek voltunk. Tudtuk, hogy mikor kell mennünk, mert az apukánk küldött nekünk egy zinget. 85

by Szami


Tudtam, hogy az a legrosszabbat jelenti. Mielőtt elhagytam a karantént, apukám megígértette velem, hogy ha eljön ez a nap, nem szabad rágondolnom, sem szomorkodnom. Erősnek kell lennem, és meg kell védenem az öcsémet, mert csak én maradtam. Ez volt a legdurvább dolog, amit valaha tennem kellett. Apu. Elment. Képek viliództak előttem. Támogató kezek, iránymutatás, támogatás. Ölelések. Beharaptam a nyelvem, hogy el ne sírjam magam. Ne gondolj rá! Gondoskodj Tylerről! Légy erős! Eljutottunk a park mellett álló régi könyvtárépületig. Koromsötét volt, de a karlámpáink

világítottak

előttünk. Egy hátsó, betört pinceablakon másztunk be. Dohos könyvek szaga töltötte be az orrlyukainkat. És mocskos testek bűze. A halmok mögött egy csapat kölyök zsúfolódott össze. Az egyikük felismert. - Rendben van a csaj. Találtam magunknak egy helyet a fal mellett, és letettem magunk mellé a holmijainkat. - Most már biztonságban vagyunk? - kérdezte Tyler levegő után kapkodva. - Sssss. Minden rendben lesz - suttogtam. 86

by Szami


Reggel valami idióta tüzet rakott a főzéshez, és a füst ránk hozta a marsallokat. Felkaptam a táskáinkat és rohantam. Csak akkor nyúltam a csomagomba, és vettem észre, hogy ellopták a puskámat, amikor elértük a következő megállóhelyet apu térképén. Semmi más nem hiányzott. Mire a nagy kiképzés, ha nincs puska. Összeszorult a gyomrom. Nincs puska. Az apám olyan szomorú lenne. De nem kell megtudnia. Már meghalt. Most ahogy Rodney a csendes utcákon haladt, az autó üvegéhez hajtottam a fejemet, és azokra a helyekre gondoltam, ahonnan az elmúlt év során menekülnünk kellett. Addig bámultam a városi fényeit, amíg színes pontokká folytak össze a szemeim előtt. A testbank jelenti majd a menekülésünk végét. Az

Elsőrendű

Állomásokba

visszatérve

nagy

nyüzsgést találtam. Kiderült, hogy a bérlőm ma este akar menni, Doris irodájában álltam, ő beletúrt a hajába. -

Jó ez így - mondta. - Én mindig hagyok rá időt. De

most tényleg sietünk. Vedd azt fel! - egy öltözékre mutatott a mögöttem lógó vállfán. - Használhatod a pihenőszobámat. Úgy tettem, ahogy mondta, és egy fekete garbóban és nadrágban léptem elő.

87

by Szami


-

Remek. Most pedig elküldünk.

-

Ezúttal nincs vacsora? - kérdeztem. - Kicsit éhes

vagyok. Doris a hátamra tette a kezét. - Ez a bérlő így akar. - Vállat vont. - Talán egy négycsillagos étterembe van foglalása. Visszasiettünk a váltószobába, ugyanabba, ahol a két előző út megtörtént. Trax és Terry várt rám. -

Jól nézel ki feketében. - Terry meglapogatta a

vállam miközben leültem a székbe. - Legalább olyan jól, mint moi. Trax,

miután

néhány

dolgot

leellenőrzött

a

számítógépen, rám nézett. -

Tehát minden ugyanolyan, mint volt. Lazíts -

mondta. - Találkozunk egy hónap múlva, Callie, ugyanitt. A maszk az arcom felé közelített. Búcsút intettem az én kis csapatomnak. Ezúttal nagyon furcsákat álmodtam. Tylernek olyan feje volt, mint egy madárfiókának. Nem gondoltam erről semmi különöset, egyszerűen csak így volt. Madáreleséget kerestem - Tylernek akartam vinni -, de nem találtam. Michaelt hívtam, de nem volt ott. Valami elhagyott farmon laktunk. Kirohantam a csűrbe, hogy megkeressem, egy létrán másztam fel a 88

by Szami


szénapadlásra. Amikor felértem, Michaelt egy lánnyal találtam. Florina volt az. A szénában feküdtek együtt, sok száz naranccsal körülvéve.

89

by Szami


NEGYEDIK FEJEZET

Bumm, bumm, bumm. Az ütősök lüktetése áramlott végig a testemen, és a fejem ezzel együtt lüktetett. Egy betegesen édes illat csavarta az orromat. Hol vagyok? Ki nyitottam a szememet. A világ egy gyéren megvilágított helyen tárult elém, ferde szögben. Az oldalamon feküdtem, a padlón. Letámasztottam a tenyerem, hogy felnyomja magam, de a padló gusztustalanul ragadt. Megszagoltam a kezem ananász. Lézervillanások szelték át a sötét teret. A fény pillanataiban menekülő, kezüket lengető emberek villanásait

láttam.

De

folyton

visszahúzódtak.

Rádöbbentem, hogy csupán zenére táncolnak. Egy pár fényes, tűsarkú lakkcipő sarka közeledett felém. A fülem minden lépésnél érezte a padló rezgését. A sarkak tulajdonosa letérdelt mellém. - Jól vagy? - ordította. - Nem tudom. - Nem volt időm, hogy a lüktető fejemen túl leltárt készítsek. - Mi? 90

by Szami


- Nem vagyok benne biztos! - ordítottam vissza. Az üvöltözéstől meglódult a fejem. Belémkarolt. - Hoppácska. Velem egyidős volt, egyforma hosszúra vágott, szőke bubifrizurája eltakarta az egyik szemét. Flitteres ruhája olyan rövid volt, hogy blúznak is beillett volna. Talán az is volt. A szoba másik sarkába támogatott, oda, ahol a zene nem volt olyan hangos. -

Hol

vagyok?

-

kérdeztem

a

halántékomat

tapogatva. Annyira ösz-szezavarodtam. -

Rúna klub. - Tanácstalan pillantást vetett rám. -

Nem emlékszel? A fejemet ráztam. -

Hogy kerültem ide?

Kuncogott. -

Ó, te részeg vagy. Okosabb lenne, ha egy kis koffeint

vennél magadhoz. -

Ne, ne menj el. Részeg vagyok, vagy más bajom van? Pánik

töltötte meg a torkomat, és úgy markoltam a karját, mint egy mentőövet. -

Kérlek, én...

-

Keressünk neked egy széket. Támogatott engem, ahogy a magassarkúban

átszökdécseltem a szobán. Lenéztem, és láttam, hogy 91

by Szami


én is ruhát viselek, egy rövid, fémesen csillogó zsákruhát. Hűvös érintése volt a bőrömön. A vállamon estélyi táska lógott. A cipőm szintén magassarkú, olyan, amilyet csupán sztárokon láttam a lapokban. A lány megállt egy fal mellett álló kétszemélyes bársonyfotel előtt, és odaültetett. Puha. Olyan régóta nem ültem semmi ehhez fogható kényelmes valamin, hogy elfelejtettem, milyen érzés. Elhallgatott a zene. A holókon láttam már éjszakai klubokat, amikor a szüleim még éltek, de soha nem jártam egyikben sem. Nem is tudtam, hogy ezek, különösen a kamaszok klubjai, még léteznek. Ez az, ami a kiváltságos kiskorúak kiváltsága? -

Már jobban nézel ki - mosolygott rám a lány. A

bártól

áradó

kék

neonfény

szétterült

a

kétszemélyes kanapén. A lány még az előnytelen fényben is dögösnek mutatkozott. - Új vagy, mi? - kérdezte. - Micsoda? - Bocsánat, be sem mutatkoztam. Madison vagyok. - Callie. - Szép név. Szereted? Vállat vontam. - Aha. - Én is szeretem a sajátomat. Örülök, hogy találkoztunk, Callie. - Kinyújtotta a kezét. Furcsa 92

by Szami


módon megráztam. - Szóval, ahogy mondom, neked ez az első, ugye? Bólintottam. - Először vagyok itt. Az utolsó emlékem az volt, hogy a testbankban elaltatnak.

Ott

történhetett?

kellett

Pánik

volna

felébrednem.

környékezett,

de

volt

Mi elég

lélekjelenlétem, hogy ne feledkezzek meg róla, hogy a testbankról nem beszélhetek. Úgy kell viselkednem, mintha ide tartoznék. - Édes cucc - mondta Madison a ruhám anyagát tapogatva. - Olyan mókás ismét ilyen dolgokat viselni, nem? És ilyen helyekre járni. Százszor jobb, mint a szombat

esti

ismétléseket

nézve

horgolni

a

hintaszékben. - Kacsintott, és oldalba bökött a könyökével. - Vagy a te esetedben talán mahjong? Vagy bridzs? Igen - mosolyodtam el, miközben körbenéztem. Fogalmam sem volt róla, miről beszél. - Callie, kedves, velem nem kell megjátszanod magad. Pislogtam. - Én ismerem a dörgést, kiscsaj. Minden vizsgán átmentél. - Madison a kezét használta a számoláshoz. Semmi tetoválás, piercing, neon hajszín... - Aztán engem használt mondanivalója illusztrálásához. 93

by Szami


Drága ruha, finom ékszer, jó modor és makulátlan szépség. Én? Rólam beszél? - Ó, és persze sokat tudunk. - Megtapogatta a karom. Mert megéltük. Az agyam nehézkesen forgott, de kezdtem felfogni. - Ugyan már, Callie, te is EÁ - ügyfél vagy. Bérlő vagy, akárcsak én. - Ahogy közelebb hajolt, gardéniaillat csapott meg. -Te...? - Hát nem felelek meg tökéletesen a listának? Végigmutatott a testén. - Makulátlanul gyönyörű ez a kis test, nem gondolod? Nem tudtam, mit mondjak. Bérlő volt. Jelenthet engem, ha tudja, hogy olyan donor vagyok, aki valamilyen módon rosszul funkcionál. Megbüntetnek, és akkor nem kapom meg a pénzt, hogy segítsek Tyleren. - Nagyszerű. - Oké, elismerem, hogy ez végül is a Rúna klub. - A terem felé gesztikulált. - Sokan járunk ide, így könnyen kiszúrtalak. -

Még többen is vannak itt... közülünk? Hol?

Madison végigpásztázta a szobát. - Ott. Az a pasi ott, aki úgy néz ki, mint egy sztár. Bérlő. És amaz, az a vörös? 94

by Szami


-

Bérlő?

-

Nézz csak rá! - Madison eltúlozta a kiejtését. -

Lehetne tökéletesebb? -

De a többiek igazi tinédzserek?

-

Biztosan.

- És mi van vele? - egy, a terem másik végében álló pasi felé biccentettem, aki felhívta magára a figyelmemet. Üdítőt tartott a kezében, és két másik pasival beszélgetett. Határozottan volt benne valami különös. - Az a kék ingben és fekete zakóban? Csak bérlő lehet. - Ő? - Madisson összefonta a karját. - Ó, az tényleg cuki. De az előbb beszéltem vele. Kívül - belül igazi kamasz. Nem ment jól a tippelgetés. Számomra éppen olyan dögösen festett, mint azok a bérlők, akiket Madison kiszúrt. Talán még inkább. Megfordult és egyenesen ránk bámult. Félrenéztem. - Sok normális, mocskosul gazdag kamasz akad itt folytatta Madison. Egyből meg lehet állapítani, mert a beszűkült nagyszüleik

nem

engedik,

hogy

bármit

megcsináltassanak magukon. - Megcsináltassanak? - Megműttessenek. Így nem olyan szépek, mint mi. És mindig letesztelheted őket azzal a kérdéssel, hogy 95

by Szami


milyen volt az élet a háború előtt. Alig tudnak valamit. - Madison nevetett. - Gondolom a magán Zype sulikban nem tanítanak nekik történelmet. A szívem a torkomban dobogott. Minden teljesen felfordult. Folyton emlékeztetnem kellett magam, hogy ez a dögös Madison valójában egy százvalahány éves nő. És attól a gondolattól tényleg megzavarodtam, hogy ő ugyanezt gondolja rólam. - Ha jobban érzed magad, Callie, nekem tényleg nagy szükségem van egy italra. Aminek hosszú, csintalan neve van. - Kiszolgálnak? - Édesem, ez egy magánklub. Teljesen fű alatt megy, mint a testbank. - Megpaskolta a karomat. - Ne aggódj nyuszi, csak pár lépésnyire megyek. Lecsusszant

a

kanapéról.

Én

a

térdemre

könyököltem, és a kezembe temettem a homlokomat. Jó lett volna, ha a világ nem forog velem tovább. De minél inkább szerettem volna leállítani, annál rosszabb lett. Lüktetett az agyam. Miért a klubban ébredtem fel a testbank helyett? Mi történt? Eddig minden olyan jól ment. Úgy volt, hogy kifizetnek, és szerzek egy meleg helyet Tylernek, egy igazi otthont. Erre ez történik. Ekkor egy hangot hallottam. 96

by Szami


Helló! Felemeltem a fejem. Nem Madison volt az. Ő éppen a terem közepén, a bárpult mellett ácsorgott. A hátam mögé néztem. Senki sem volt a közelemben. Csak képzelegtem? Hallasz...? Nem, ez valóságos volt, a hang... Belülről jött. A fejemből. Hallucinálok?

A

szívdobogásom

felgyorsult.

Talán Madisonnak igaza volt, és részeg vagyok. Vagy megütöttem a fejem, amikor elestem. Valami nem stimmelt. Hiperventilálni kezdtem. Női

hangnak

hatott.

Visszatartottam

a

lélegzetemet, hogy megnyugodjak és jobban halljak. A klub zaja eltompította az érzékelésemet. A kezemet a fülemre tettem, próbáltam hallgatózni, de csak a saját szívverésemet hallottam. Nem tudtam szabadultai a sokktól, hogy így hallottam egy hangot. Hol van a kijárat? Ki akartam menni. Levegőre volt szükségem. A következő hang, amit hallottam, fiatal volt, nagyon férfias, és előttem hangzott fel. -

Jól vagy? - Ő volt az. A kékinges fiú, a „kívül -

belül kamasz” - ahogyan Madison fogalmazott. Aggodalmasnak látszott. Mit mondott az imént? Azt kérdezte, hogy jól 97

by Szami


vagyok-e. Harcoltam, hogy uralkodjak magamon, és ne látszódjon rajtam a pánik. Ja. Jól. - Sikertelenül húzogattam le a ruhámat,

-

hogy eltakarjam a lábam. A

fiú közelről még

jobban nézett

ki a kis

gödröcskéivel. De nem hagyhattam, hogy bármi elterelje a figyelmemet. Ki kellett derítenem, hogy ismét visszatér-e az a hang. A fiú csak bámult rám, miközben én hallgatóztam. A fejemben csend volt. Vajon a képzeletem játszott velem? Azért, mert nem összpontosítottam, és hirtelen így huppantam vissza a testembe? Vagy talán ez a pasi ijesztette el a Hangot. Gödröcske drágának látszó fekete zakót viselt. Madison Felálltam,

vele és

kapcsolatos

ítéletére

végigfuttattam

gondoltam.

magamban

az

illenőrzőlistát. Semmi tetkó, piercing vagy fura hajfestés - megvan. Drága ruha és ékszer: milyen márkájú az az óra a csuklóján? - megvan. Jómodorú, makulátlanul jóképű - megvan. Bérlő. Aztán a bár felől áradó fénybe fordította a fejét, és elég közel álltam, hogy kiszúrjak az álla közelében egy háromcentis vágást. Doris semmiképpen sem hagyta volna ezt. -

Láttalak elesni. - Egy kéztörlőt nyújtott felém. 98

by Szami


Ezt a pihenőszobából hoztam. -

Kösz. - A homlokomra tettem, és láttam, hogy a

fiú arcára mosoly lopódzik. -

Mi olyan vicces?

- Nem a fejedre való. - Finoman visszavette tőlem, és megtörölte a padlótól piszkos karomat. - Elcsúsztam - mondtam. - Valaki kilöttyintette az italát. És ezzel a sarokkal... -

Klassz sarok - ránézett a cipőmre, és a gödröcskéit

megvillantva mosolygott. Az már túl sok volt, hogy a figyelme központjába kerüljek. Félre kellett néznem. Egy ilyen gazdag és jóképű kölyök érdeklődik irántam, egy utcagyerek iránt? Aztán elkaptam a tükörképemet egy tükrös oszlopon,

és

hátrahőköltem

az

új

valóságtól.

Elfelejtettem, hogy úgy nézek ki, mint egy megasztár. Amikor megfordultam, észrevettem, hogy Madison még mindig a bárpultnál áll, és a szépkorú bártender figyelméért harcol, aki szemlátomást nagyot hall. Gödröcske megfordult, hogy abba az irányba nézzen, mint én, aztán egy asztalkára ejtette a törölközőt. -

A barátnőd? - kérdezte.

-

Mondjuk.

Feltartotta az ujját, mintha emlékezni próbálna. -

Madisonnak hívják, ugye?

Bólintottam. 99

by Szami


- Az előbb beszélgettünk - mondta. - Elég vicces. -

Hogyan?

-

Egy csomó mindent kérdezett.

-

Miket? Ha hiszed, ha nem, történelmet. Húsz vagy

-

harminc évvel ezelőtti dolgokat. Úgy értem, tudnám, hogy melyik holó nyert tíz Oscart egy évtizeddel ezelőtt? Hunyorogtam, és igyekeztem emlékezni, hogy az apukám említette-e. Ő tudta volna. Vállat vontam. Látod, te sem tudod - mondta. - Nyilvánvalóan

-

elbuktam Madison tesztjét. Amikor nem tudtam a válaszokat, sarkon fordult és elment. Táncolni jöttem, nem egy játék castingjára. - A lábára nézett, aztán rám. - Szeretnél...? Én?- rájöttem, hogy a zene újraindult, de

-

csendesebben, lassabban. - Nem. Nem tudok. -

Persze, hogy tudsz. Michaelre

gondoltam,

aki Tyler

gondját

viseli

helyettem. Ez nem helyes. Nincs jogom táncolni. Még mindig fogalmam sem volt, mi történt, hol vagyok, vagy hogyan kerültem oda, és tényleg nem voltam önmagam. - Túl kábult vagyok. -

Talán később? - mondta reménykedő hangon. Felhúzta a

szemöldökét. 100

by Szami

-


Sajnálom.

Hamarosan

megyek.

-

Tudtam,

hogy

modortalanság, de nem volt értelme hamis reményeket táplálni benne. Jól takargatta, de a szemében az a csalódottság tükröződött, amit

én

is

ereztem.

Úgy

látszott,

mintha

egy

újabb

megmozdulásra készülne, de Madison visszatért, az egyik kezében egy Csészével, a másikban egy koktéllal. -

Tessék, itt a jávád. Remélem, jó a fekete. - Átadta a csészét

és észrevette a pasit. - Ó, Blake, ugye? Újra csak helló. Blake biccentett, de le sem vette rólam a szemét. Egy titkos pillanatban összemosolyogtunk Madison kontójára. Ez az egyik olyan „nem tudja, hogy róla beszélgettünk”-pillanat volt. Láthatólag

észre

sem

vette,

túlságosan

lefoglalta,

hogy

kiszabadítson egy apró kardra felnyársalt ananászdarabot az italából. -

Jobb, ha visszatérek a barátaimhoz - mondta a fiú.

Madison lenyelte a gyümölcsöt, és udvariasan elmosolyodott. -

Örülök, hogy újra láttalak, Blake. Jó éjt, Madison. - Aztán rám mosolygott. - Viszlát, Callie. -

Felszegte a fejét, és egy táncos pörgéssel sarkon fordult. Nem mondtam meg neki a nevemet. Valahogy mégis kitalálta. Figyeltem, ahogy zsebre dugott kézzel elsétál. Kicsit jobban éreztem magam. Figyelj... kérlek... A hideg futott végig a gerincemen. Nem. Megint az a hang. A fejemben. Ha csak képzelem, akkor jól csinálom, mert nagyon 101

by Szami


valóságosnak hangzik. Ez az egész nem stimmel. Ki kell jutnom innen. Akárhonnan is érkezett a hang - az elmémből vagy máshonnan -, a következő szavak tűként szúródtak belém. Figyelj... fontos... Callie... ne térj vissza... az Elsőrendű Állomásokba.

102

by Szami


ÖTÖDIK FEJEZET

Leforrázva álltam a klub

közepén.

Ez

annak

a

gyógyszernek volt valamiféle mellékhatása, amelyet az Elsőrendű adott be nekem? Vagy talán a chiphez van valami köze. Madisonhoz fordultam. Ne mondj neki semmit... Ő megragadta a karomat. -

Ne. Feledkezz. Meg. A. Fiúkkal. Kapcsolatos. Szabályokról.

Minden szót az ujja lengetésével nyomatékosított. Madison szavai hoztak vissza a fizikai világba. Úgy nézett ki, mint egy popsztár, de úgy viselkedett, mint egy nagyi. -

Figyelj oda! - mondta, ahogy ferdén vágott tincsei

eltakarták fél szemét. - Ez fontos. -

Melyik szabályról beszélünk? - kérdeztem egykedvűen. Tudod - lehalkította a hangját. - Nincs sz-e-x. - Felhúzta a

szemöldökét. - Különösen igazi kamaszokkal nem. - Mi értesz az alatt, hogy „különösen”? Ha ez szabály, akkor nincs „különös” kitétel. -

Tudod, mire gondolok. - A szemét forgatta. - Felejtsd el azt a

fiút! A fejemben szóló hangok mellett kisebb gondom is

103

by Szami


nagyobb volt ennél. - Miféle fiút? Ez nevetésre fakasztotta. Blake a haverjaival lógott a klub másik végében. -

Szóval ő nem tudja, hogy bérlők vagyunk? - kérdeztem. - Nem olvastad a szerződést, kiscsaj? Honnan tudná. Nem

mondhatjuk el kívülállóknak. - Ki olvassa manapság a szerződéseket? - vontam vállat. Blake visszanézett rám a terem másik végéből, és szinte fixírozott. Madison csillámportól ragyogva karba tette a kezét. - Jobb, ha megiszod a kávédat. Kiürítettem a csészémet, és elfintorodtam a kávé keserűségétől. Talán ez kitisztítja a fejemet. Talán teljesen elűzi a hangot. - Mi a gond, nem feketén iszod? - kérdezte. Éreztem, hogy a szám megkeseredik. - Nem. Soha. Én eddig legfeljebb tejeskávékat ittam sok cukorral és tejszínhabbal, még a háború előtti időkben. - Tekintsd szükséges orvosságnak! - Madison az órájára nézett. - Atyavilág, késő van. Mennem kell. - Kinyitotta aprócska pénztárcáját, előhúzott valamit. - Tessék, Callie, drágám. A névjegykártyám. Átadta. Mielőtt ránézhettem volna, megkérdezte: - Hol a tiéd? Kinyitottam a pénztárcámat, és egyet sem láttam. A parkoló 104

by Szami


szolgálat jegye volt benne, egy egyetemes személyi, egy telefon és egy köteg készpénz. A sok pénz láttán kis híján elakadó lélegzetem próbáltam megnyugtatni. - Biztos kifogytam - mondtam. - Nem gond, küldj nekem egy zinget. Hát akkor megyek. Nagy nap lesz holnap. Nincs kedved kikísérni? Madison belém karolt. Amint elhaladtunk Blake mellett, a tekintetét éreztem magamon. Nem néztem vissza. Madisonra összpontosítottam, és feltűnt, milyen hosszú és magabiztos léptekkel halad, és úgy pattintja le magáról az imádói pillantását, mintha egy erőmező venné körül. Két szépkorú ajtónálló tárta ki előttünk a magas fémkaput. Kiléptünk a csípős éjszakai levegőbe, ahol már kamaszok csapata várt autóikra. Madison átadta a jegyét az inasnak, majd felém fordult. -

A tapasztalat nevében szólok. - Átfogta magát a karjaival, és

sarkán ringatózott. - Vedd könnyedén az első alkalmat. Ne vadulj be! Ne hagyd, hogy bármi történjen ezzel a testtel, mert a bírságok egyszerűen brutálisak. Szükségtelen volt mondania, hogy vigyázzak a testre. Hallgattam, abban a tudatban, hogy hamarosan elbúcsúzunk, és sohasem látom többet. Megrázta a fejét. Karika fülbevalói vele ringatóztak. -

Emlékszem az első bérletemre. Kilenc hónappal ezelőtt

történt. -

Hány volt már? 105

by Szami

-


Ugyan, drágám, ki számolja? - mosolygott. - Milyen sok

különféle testet lehet kipróbálni! Most már több időt töltök fiatalként, mint idősként. A parkoló szolgálat szépkorú embere egy feltűnő vörös kabrióval bukkant fel. Madisonra nézve integetett. -

Ez a tiéd?

-

Ez csak a „tini” kocsim - kacsintott. Az autójához kísértem, és megcsodáltam a fényes,

többdimenziós

festést.

A

rétegek

olyan

valós

illúziót

teremtettek, mintha az ember egy Canyonba tekintene. -

Király - biccentettem a kocsijára.

Madison felhúzta a szemöldökét. -

Callie, biztos, hogy ez az első alkalom?

Megfeszültem. -

Miért? Mert úgy hatsz, mint egy igazi. Nekem még mindig

gondolkodnom kell, mit mondjak, hogy illúziót keltsek.

Illúziót kelteni - én is pont ezen igyekszem, csak más irányból. Szerettem volna arról meggyőzni, hogy én is bérlő vagyok, akárcsak ő. Mit tehetek? Hát persze. Más irányba tartok. Előrehajolva megérintettem a karját, ahogyan korában ő érintette meg. Kissé elmélyítettem a hangomat, és lassan, megfontoltan beszéltem. - A legnagyobb erőfeszítést tettem, hogy a bérletem

106

by Szami


megkezdése előtt tanulmányozzam a hangokat. Ráadásul igazán fiatal vagyok... csupán kilencvenöt éves! - kacsintottam. - Gyűlöllek. - Borravalót adott az inasnak. - Csak viccelek. Valamikor taníthatnál nekem pár trükköt. Újabb autó állt meg az övé mögött. - Mennem kell. Örültem, hogy találkoztunk, Callie. Holnap sárkányrepülőzni megyek! - feldobta a karját a levegőbe. Érezd jól magad az új testedben! Madison beült a kocsijába, beindította a motort és elhasított. Semmi öreges nem volt a vezetésében. - Hölgyem - az inas kinyújtotta a kezét. - A jegye? EIőhúztam a jegyet a tárcámból. Vártam, amíg Madison elmegy, ha netán gondom adódna a vezetéssel. Hogyan fogom ezt megoldani? A tenyerem leizzadt. Utoljára két éve vezettem, amikor apu az iskolai parkolóban tanítgatott. Mit is mondott? A kormányt tíz és két óránál kell tartani, lassíts, mielőtt fékezel. Ne zingelj vezetés közben. Némely, a klubból kilépő pasi a szemével vetkőztetett engem. A ragyáikból ítélve totális tinédzserek. Elfordultam. Nem akartam, hogy rájöjjenek, ki is vagyok igazán. Csak el akartam tűnni innen. Rájöttem, hogy a hang nem tért vissza. Senki sem beszélt hozzám. Ez jó volt. Próbáltam mindent visszaidézni, amit csak a vezetésről tudtam, de minél

inkább próbáltam emlékezni, annál

gyorsabban vert a szívem. Kérlek, legyen valami könnyen 107

by Szami


vezethető kocsi, gondoltam. Ekkor az inas egy sárga megasport autóval bukkant fel, ami úgy nézett ki, mint egy űrhajó. Nem, nem erre gondoltam. Mindenesetre az inas előttem állt meg. Az autó kétszer olyan menő volt, mint Madisoné. A tetejét lehajtották. Még az itteni elkényeztetett, gazdag tinédzserek várakozó tömegéből is moraj szakadt fel. Éreztem,

hogy

minden

szem

rámszegeződik,

ahogy

bevágódok a sofőrülésbe. Adtam borravalót az inasnak, ahogyan

Madisontól

láttam,

belehuppantam

a

vajpuha

bőrülésbe, és több mérőműszerrel és gombbal kerültem szembe, mint egy lökhajtásos gép pilótája. Az inas becsukta az ajtót, de én feltartottam a kezem, hogy még ne menjen el. -

Várjon - suttogtam. - Hol vagyunk?

-

Hol? - Értetlennek látszott.

-

Milyen városban? - mondtam fojtott hangon.

-

Belváros. L. A. belvárosában. - Az előttem lévő táblán

mutatott rá valamire, mielőtt a következő autóhoz ment volna. Rájöttem, hogy a navigációs rendszerre mutat. Megnyomtam a gombot, hogy beindítsam. Az arcom és a szélvédő közötti térben egy lebegő képernyő jelent meg. Az „otthon” szót láttam úszni rajta, megérintettem. Otthon. Ezt akartam. Ha én nem is, a kocsi tudja, hogy hol lakom. Sebességbe tettem az autót, kiengedtem a kuplungot. 108

by Szami


Madisonnal ellentétben a nagy kilépőm hátramenetben zajlott. Ahogyan kiaraszoltam, hallottam, hogy egy fiú elköszön. Még láttam, hogy Blake ott áll, egyik keze a zsebében, a másikkal integet nekem. Amint néhány saroknyira a klubtól kikerültem a látókörükből, egy irodaépület mellett leálltam a járdaszegélyre. A szívem majd kiugrott, a lábam remegett. De legalább nem törtem össze az autót.... egyelőre. Ma este nem voltam részeg, csupán dekoncentrált, mert a fejem percről percre tisztult. Hogy lehet, hogy hangokat hallok a fejemben? Ezen a kései órán az utcák üresek voltak és csendesek. Ha az a hang vissza fog térni, akkor annak most jön el az ideje. Csend. Szerencsére. A rejtélyes hang eltűnt. Mit tett az Elsőrendű a fejemmel? Talán akkor történt valami az agyammal, amikor beillesztették a chipet. Lehet, hogy maga a chip? Soha nem kellett volna rájuk bíznom a testemet. Össze kellett szednem magam. Az autó műszerfalára néztem. A motor tigrisként dorombolt, miközben én az ülésen fekvő tárcámért nyúltam, és kivettem az egyetemes személyit. Az én holóm volt rajta, ami átváltott, hogy a profilomat is megmutassa. Felismertem a képeket: azok voltak, amelyeket a testbankban készítettek rólam. De a személyi azonosítón a Callie Winterhill és nem a Callie Woodland név szerepelt. A cím egyezett a GPS navigátor képernyőjén láthatóval. A testbank feltehetőleg az összes bérlő számára nyomtatott személyit. Az én adataimat kódolták a kártyába - a DNS-emet, 109

by Szami


az ujjlenyomatomat. A „Winterhill” valószínűleg a bérlő családneve volt. így egy rokonának álcázhatta magát, ha a hatóság megállítja. A saját unokahúgaként vagy unokájaként adhatta elő magát. Szóval itt volt ez a nagyszerű autó, hogy elvigyen bárhová.

Tényleg szerettem volna látni az öcsémet. De

eszembe jutott, hogy Tinnenbaum ,azt mondta, a chipemen keresztül bárhol lekövetnek. Tudták, hol él Tyler, Rodney járt már ott. Ha meglátják, hogy a

chipem

arra

jár,

akkor

tudják, hogy nem a bérlő „van benn”, hanem én. És szerződésszegéssel vádolhatnak. Visszatérhetek a testbankba - nem azt akarták tőlem? De a hang - Ne térj vissza az Elsőrendűbe - olyan fenyegető volt. Mi történne velem, ha megtenném? A klub olyan hangos volt, hogy nem hallottam tisztán a hangot. De minél többet gondoltam rá, annál biztosabbnak tűnt, hogy a hang egy szépkorúé volt. Lehet, hogy a testbankból beszélt valaki a chipen keresztül? Talán Doris? Miért mondaná nekem azt, hogy ne térjek vissza az Elsőrendűbe? Azt akarják, hogy pályán legyek, amíg ezt a dolgot helyre teszik? Vagy talán valami más dolog miatt nem szabad visszamenni? Ha hagyom, hogy az autó a bérlőm otthonába vigyen, választ találhatok. Ha a bérlet valami ok miatt félbeszakadt, talán ő is ott lesz. Az órámra - vagyis Winterhill szupermenő gyémántberakásos időmérőjére - pillantottam. Éjfél múlt. 110

by Szami


Azt is láttam, hogy november 14-e van. Egy hete kezdődött el a bérlet. Még három hét van hátra. Mi történt? Abban a pillanatban mozgás villant fel a visszapillantó tükörben. Halk lépteket hallottam, sportcipők érintették a járdát. Renegátok közelítették meg hátulról a kocsimat. Öten, láncokkal, csövekkel és dühös tekintettel. Megdermedt a vér az ereimben. Végigpásztáztam a gombokat. Indítás. Hol az indítás? Az egyik genyó a lehajtható tetőre ugrott. Tetkókkal borított borotvált fej. Megtaláltam az indítógombot, sebességbe tettem a kocsit. Padlógázt nyomtam. A renegát lerepült és elesett. A tükörben láttam, hogy feltápászkodik. A cimborái bemutattak nekem. Megrázkódtam. Ez egy teljesen másmilyen játék volt. Csak mert volt kocsim, az nem jelentette azt, hogy most már feladhatom a védekezést.

Igazából

most,

hogy

gazdagnak

látszottam,

éberebbnek kellett lennem, mint valaha. Vettem egy mély lélegzetet és kifújtam. Attól kezdve a navigátor volt az egyetlen társaságom. Ausztrál akcentussal beszélt, olyan ellazult hangon, ami segített megnyugodni. Az autópályáig követtem az utasításait. Sokkal könnyebb volt az egyenes országúton vezetni, és ilyen későn alig került az utamba autó. Néhány, úgy húsz kiskorúból álló, 111

by Szami


útfelújításokat végző munkásegység mellett haladtam el. Lelkiismeret - furdalás futott végig rajtam, amint drága autóban, márkás ruhában és gyémántórával a csuklómon elsuhantam mellettük. Szerettem volna kiordítani, hogy egyik sem az enyém. De ők akkor már csupán pontok voltak a visszapillantó tükörben. Miután fél órán keresztül nyugatra tartottam, a navigátor Bel Air közösségébe vitt. Eszembe jutott, hogy a háború előtt sok celeb élt itt. Elhaladtam egy privát biztonsági őr mellett, aki megbámult, miközben elhajtott mellettem. Álomvillák suhantak el, néhol őrök is figyeltek. Akkor a navigátor azt mondta, hazaérkeztem. Arra nem figyelmeztetett, hogy csodavilla lesz. Őrt nem láttam, csak nagy vasrácsos kapukat. Odahajtottam, és a fékezéstől szinte meginogva megálltam. Hátradőltem, az ajtónyitót kerestem. Az apró fekete lemez a pohártartóban feküdt. Megnyomtam, és a kapuk úgy nyíltak meg, ahogyan a mennyországban kellene. Miközben a kapuk bezárultak mögöttem, felhajtottam a macskaköves úton. Az út egy balkanyarral ért a villa elé. A jobbra vezető út egy öt autónak helyet adó garázsba vitt. A garázsajtók egyszerre nyíltak meg a kapukkal, és három parkoló autó - egy SUV, egy limó és egy kis kék sportautó - látványa tárult elém. Kiválasztottam az egyik üres helyet, leállítottam a motort. 112

by Szami


Kiszállt belőlem minden erő. Nem mentem neki semminek. Biztonságosan hazahoztam Mrs. Winterhill felbecsülhetetlen értékű autóját oda, ahová tartozik. Tényleg azt reméltem, hogy ezt majd értékeli. És most? Felismertem, hogy különös lehetőségek nyílhatnak meg. Reméltem, hogy Mrs. Winterhill otthon lesz, és elmagyarázza, mi történt. Talán minden kiegyenesedik, és újrakezdhetjük. Ha szerencsém van, az eddig letöltött napjaimért is kapok kreditet. A garázsból nyíló ajtó szolgált a ház hátsó bejárataként. Kopogtattam. Senki sem válaszolt. Hajnali egy körül járt az idő. Az ajtó melletti érintőképernyőre néztem, de fogalmam sem volt a kódról. Átvágtam a garázson, a hátsó ajtón mentem ki. A tűsarkúm kopogott a macskakövön, miközben a ház bejárata felé buja táj - gyepes dombok, virágzó bokrok, terebélyes fák - mellett haladtam el. Winterhill vízszámlája irdatlan lehet. Két palalépcsőn jutottam el a masszív bejárati ajtóhoz. A jelenlétem

beindította

a

csengőszenzort,

és

csilingelőst

hallottam a házból. Egy perc múlva léptekre lettem figyelmes. Kinyílt az ajtó. Egy vékony, álmos szépkorú fogta magán össze a pongyoláját, és oldalra lépett, hogy beengedjen. - Tehát végül haza méltóztatott jönni.

113

by Szami


HATODIK FEJEZET

Amikor beléptem a Winterhill villa megrendítő előterébe, kiszáradt a szám. Olyan volt, mint egy régi filmben. Antik bútorok, égig érő mennyezet és egy felfelé vezető, nagyszabású lépcsőház. A szépkorú becsukta az ajtót. Egy kínos pillanatig haragos szemmel nézett rám. Ha arra vár, hogy elsőnek beszéljek, örökké várni fog. Végül megszólalt. - Remélem, jól érezte magát, Mrs. Winterhill. - Úgy megszorította a köntöse övét, mintha hurok lenne. Ez a kérdés nyilvánvalóvá tette: semmi reményem, hogy az igazi Mrs. Winterhillt otthon találjam. Ha ennek a szigorú szépkorúnak elmondom az igazat, akkor vagy kidob, vagy visszavisz a testbankba. Talán bajba kerülök. Talán kirúgnak, és soha nem kapom meg a pénzt a házra. Nem voltam formában, hogy gyors döntést hozzak. Alvásra volt szükségem. - Igen - mondtam. - Mesésen. Az arcomat vizsgálgatta. Vagy talán csak üldözési mánia kerülgetett. - Megint itthon felejtette a kulcsát? Bólintottam. - Biztos vagyok benne, hogy az autóban megtalálja. Parancsol 114

by Szami


valamit? - kérdezte. - Elkészítettem a kedvenc süteményeit. Szerettem volna elkerülni vele minden interakciót. Az agyam elfáradt az egész esti hazudozástól. - Bizonyára ugyanolyan fáradt, mint én - mondtam. - Ne aggódjon miattam. Feküdjön le. -

Rendben. Jó éjt, Mrs. Winterhill.

A jobb oldali folyosó felé fordult. Aztán megtorpant. -

Majdnem elfelejtettem - mondta. - Redmond telefonált.

-

Köszönöm. - Az meg ki.

Figyeltem, ahogy a folyosón a szobájához megy. Körbenéztem a nagy előtérben. A régi házam, a családi otthonunk elég szép volt, egy szerény ranch a völgyben. A Winterhill villa lenyűgözött. Olyan volt, mintha visszaléptem volna az időben, vagy valami múzeumban lennék. Egy antik márványasztal uralta az előtér közepét, és nagy fehér virágok tartójaként szolgált, amelyek lenyűgözték volna az anyámat. Az illatuk is hozzájárult enyhe szédülésemhez. Felnéztem a hatalmas mahagóni lépcsősorra, ami az emeletre vezetett. Biztos odafenn van a hálószobája. A kecses korlátba kapaszkodtam, felmentem a lépcsőn. A félemeletnél különféle arcképek mellett elhaladva balra fordultam. Mindegyik ugyanarról a nőről - kétségtelenül Mrs. Winterhillről - készült az élete különféle szakaszaiban. Mindig szép volt, széles arccsont, erős orr és állvonal. Szemei végig követtek. Elértem az emeleti folyosót, amelyet gyéren falikarok 115

by Szami


világítottak meg. Jobbra fordultam. A folyosó mindkét oldalán több ajtó nyílt, és mind csukva volt. Másvalaki is él itt? Úgy képzeltem, ki fog derülni. Kinyitottam jobboldalon az első ajtót. Meglengettem a kezem ott,

ahol

a

fény

érintőképernyőnek

lennie

kellene,

és

felkapcsolódtak a fények. Az első szoba úgy nézett ki, mint egy vendégszoba - sehol egy személyes tárgy. Lekapcsoltam a fényt, a következő ajtóhoz mentem, ami varrószobának bizonyult. A következő szobát mintha egy tinédzser lánynak rendezték volna be. Nem tudtam eldönteni, hogy Mrs. Winterhill képzeletbeli tiniszobája, vagy egy valóságos tinédzser él benne. Megkönnyebbülten észleltem, hogy üres. Átmentem a folyosó másik oldalára. Az első ajtót zárva találtam. Továbbmentem a következőhöz, ahol megtaláltam, amit kerestem: Winterhill fő hálószobáját. Egy elefántcsont baldachinos ágy állt a szoba közepén. Az oszlopok úgy csavarodtak, mint a karamella, és mindegyik egy labdát markoló mancsban végződött. Az ágy felett egy aranyszínű ágyfüggöny lógott, gondosan középre rendezett ráncokkal. A zöld-arany csíkos ágyterítő minden sarkán dús bojtok csüngtek. Az ágy fejét párnahegyek koronázták meg. Az ágyban az volt a legjobb, hogy nem feküdt benne Mr. Winterhill. Bár a fekhely hívogatóan nézett rám, a figyelmem a rajta 116

by Szami


kívül eső területre irányult. Volt egy különálló társalgórész egy karosszékkel és egy kis antik íróasztallal. Az íróasztalon egy lapos, süllyesztett fadoboz állt. Kinyitottam a dobozt. Egy számítógépet rejtett. Odarohantam, hogy becsapjam az ajtót, visszarohantam a számítógéphez, leültem, lerúgtam a cipőmet. A panelen sárga fényt vettem észre, és végighúztam rajta a kezemet. Megjelent egy légképernyő. Ha

áramszünet

sújtotta

volna

Berverly

Hillst,

az

megmagyarázta volna, miért veszítettem el a kapcsolatot a bérlőmmel. A Lapokban keresgéltem. Semmit sem dobott fel. Továbbolvastam, de semmi új hír nem volt. Az anyukámra és apukámra kerestem rá, azt remélve, hogy létezik róluk valahol valami kép. Egy bulizós képet találtam. Néztem, és arcuk minden részletét magamba szívtam. A karosszékbe süppedve megéreztem elnehezülő pilláimat. Hajnali kettő volt. A számítógép mellett Mrs. Winterhillt ábrázoló holókeret állt. A nevét a szélébe gravírozták: Helena Winterhill. Ugyanazok a vonások, mint a fali portrékon, de újabb kép. Bár legalább száz évesnek látszott, még mindig remek alakja volt, elegancia és erő áradt belőle. Helena Winterhill, hol jársz? Csak mosolygott rám.

117

by Szami


Felálltam, kiléptem a koktélruhából, a karosszékre fektettem, és fehérneműben bújtam a paplan alá. Tylert és Michaelt a kis erődítményükben képzeltem el, ahogyan mélyen alszanak. Reggel első pillantásom a fölöttem lévő arany baldachinra esett. Alattam selymes, lágy ágynemű. A fejem a világ legpuhább párnáján hevert, miközben a cédrus lonccal keveredő finom illata hihetetlenül megnyugtatóvá tette a szoba atmoszféráját. Határozottan olyan volt, mint egy hercegnő birodalma. Kimásztam az ágyból, felvettem a bérlő mobiltelefonját. Nem érkezett hívás az Elsőrendűtől. Túl optimista vagyok, ha azt remélem, megúszhatom ezt? Kilenc

óra

volt.

Michael

mostanában

szerez

mosakodóvizet Tyler számára. Helena fürdőszobájába mentem. A zuhanyzót egy nagy, nyitott márványfelület határozta meg. Amint elég közel léptem,

vízesés

indult

meg

a

mennyezetről.

Két

érintőfelületen lehetett a hőmérsékletet beállítani, A piros előtt lengettem meg a kezemet, hogy melegebbé tegyem a vizet. Ledobtam a selyem melltartót és bugyit, majd a vízesés alá léptem. Egy

pillanatnyi

bűntudatot

éreztem

a

sok

víz

elpocsékolása miatt. Csak egy pillanatnyit. Olyan frissítő volt behunyni a szemem, és érezni a fejemen végigcsorgó 118

by Szami


vizet. Újjászülettem. Vastag, átmelegített törölközőbe burkolóztam, a lábamat pedig a bolyhos szőnyegbe fúrtam, miközben meleg levegőfúvókák fújták szárazra a bőröm. Amikor lehajoltam, hogy felvegyem a melltartómat, eszembe jutott a térkép, amit Michael rajzolt nekem. A melltartómba dugtam. Csakhogy az már egy hete történt. Egy másik melltartóba. Helena hálószobájának fésülködőasztalához léptem. Azon voltam,

hogy

átkutatom

az

alsóneműs

fiókot,

de

az

öltözőasztalon heverő papír megállított. A papíron hajtogatásnyomok látszottak. Rólam készült rajz volt. Az arcomról. Nem emlékszem, hogy modellt ültem volna, de határozottan felismertem Michael stílusát. Bizonyára ez az a papír, amit átadott, mielőtt Rodneyval elmentem. Helena bizonyára a - közös - melltartónkban találta meg. Megbabonázva tapadtam a rajzra. Szép volt. Békés. Éteri. Nem annyira pontos ábrázolás volt, mint inkább a lelki lényem értelmezése. Elgondolkodtam, hogy Michael a tehetsége miatt tudta ilyen jól ábrázolni? Vagy ennyire erős közöttünk a kapcsolat? Nem tudtam, mi a válasz, de megérintett a kép. Visszatettem a fésülködőasztalra. A hálószoba sötét faborítása két szekrényt rejtett. Kinyitottam az elsőt, és végignéztem a szépkorú viseleteket: sötét zakók és ruhák,

mind

egy

rám

túlságosan

nagy

méretben.

Megpróbálkoztam a mellette lévő szekrénnyel, és itt már 119

by Szami


találtam magamra ruhákat. Épp a méretemben. Kivettem egy farmert meg egy kötött felsőt, felvettem őket. Tökéletes. A fésülködőasztalon találtam egy medált egy lánccal, ami jól ment az öltözékemhez, így feltettem, s miközben bekapcsoltam, éreztem, hogy a hajam még nedves. Gondolom, nem álltam addig a levegőfűvókák előtt, ameddig kellett volna. Amikor megtapogattam a tarkómat, valami furcsa dolgot érintettem - a bevágást, ahol az Elsőrendű beillesztette a chipet. Ovális alakú volt. Puha. Az öltözködő asztalon hevert az az óra is, amit múlt éjszaka viseltem.

Csak

elképzelni

tudtam,

mennyibe

kerülhet.

Feltehetőleg egy család egyévi élelmezését fedezné. Kinyitottam egy fiókot, beletettem. Nem akartam, hogy én legyek a felelős, ha ellopják vagy megsérül. Felvettem a tegnap éjjeli alkalmi táskát. Túl flancos. Találtam egy - épp megfelelő - trendi bőr válltáskát a szekrényben, áttettem ide a jogosítványt és a mobiltelefont. Kivettem egy köteg készpénzt és szétterítettem. Igazából nem az enyém, de most szükségem van rá, benzinre és kajára, miközben kiderítem, hogy mi folyik itt. Úgy

döntöttem,

keresményemből

ügyelek

a

visszafizetem

költésemre, Mrs.

és

majd

a

Winterhillnek.

Megszámoltam a bankókat, majd a készpénzt a válltáskámba tettem. Még

egy

dolog

volt

az

alkalmi

táskában.

Madison

névjegykártyája. Az állt rajta, hogy Rhiannon Huffington. A 120

by Szami


holó teljes valójában mutatta meg Madisont, selyemkaftános százhuszonöt éves asszonyként, tele szájjal mosolyogva. Csintalan csókot dobott és kacsintott. Ő volt a kis tinédzser Madison testébe zárt hatalmas nő. Lehet, hogy Rhiannon gáz, de azt tényleg tudja, hogyan érezze jól magát, ezt el kellett ismernem. A kártyáját is a válltáskámba dugtam. Eltettem a tegnapi ruhákat, megágyaztam, aztán rájöttem, hogy Mrs. Winterhill valószínűleg soha nem ágyaz meg magának. Van házvezetőnője. Így aztán összetúrtam. Már indulóban voltam, amikor észrevettem, hogy kihagytam a számítógépei Leültem, bezártam a dobozt, ami a számítógépet rejtette. Talán akad itt valami más, ami többet elárul Mrs. Winterhillről. Kinyitottam az íróasztal oldalfiókját, de csupán tollakat és jegyzettömböket láttam. A fiók közepén azonban volt egy névjegykártyára méretezett ezüstdoboz. Helena Winterhill. Ez a név állt a kártyákon. Ugyanazzal a hologramképpel, ami az íróasztalon állt. Kivettem néhány kártyát, és a tárcámba süllyesztettem őket. Helena mobilja felzümmögött. Ránéztem. Valaki zinget küldött, így szólt: Tudom, hogy mire készülsz. Ne! Ne tedd meg! Megtorpantam. Ki volt ez? Helena valami barátja, aki rájött Helena kis bérlőkirándulásaira? A szépkorúaknak annyi előítélete van. Vagy ennek a hanghoz van valami köze? A telefont is a tárcámba tettem. Ki akartam jutni innen, méghozzá anélkül, hogy a házvezetőbe rohannék. Nem csuktam 121

by Szami


be a hálószobaajtót, kilestem a folyosóra. Senki sem volt odakinn, sem egyik, sem másik irányban. Olyan csendesen csuktam be magam mögött az ajtót, amennyire csak tudtam, és lementem a lépcsőn. Amikor félemeleti lépcsőfordulóba értem, megláttam a rám odalenn várakozó házvezetőnőt. Öntözőkannát tartott a kezében. A virágokkal teli asztal közelében tette le. -

Jó reggelt, Mrs. Winterhill. - A kezét a kötényébe törölte.

Egyszerű fekete nadrágot és fekete inget viselt. - Jó reggelt. Próbáltam meghatározni, melyik szoba vezethet a garázs bejáratához. Nem voltam benne biztos. - Kész

a reggeli - mondta.

- Nem vagyok éhes, elmegyek itthonról. Nem éhes? - Úgy vetette hátra a fejét, mintha ez olyasmi

-

lenne, Minit Mrs. Winterhill sohasem mond. - Talán beteg? Telefonáljak az orvosnak? -

Nem, nem. Jól vagyok. -

Akkor legalább a kávéját és a gyümölcslevét igya meg. Hogy

leöblítse a vitaminjait. Megfordult, végigment a folyosón, hogy engem a konyhába vezessen. Akárcsak a fürdőszobák, ez sem igazodott a ház több részéhez, de a legmodernebb gépekkel szerelték fel. A konyhát fahéjillat töltötte be, és belesajdult a szívem. Boldog hétvégi reggelijeink jutottak az eszembe, amikor anyu, apu, Tyler és én még egy család voltunk. A házvezetőnő 122

by Szami


előkészített nekem egy helyet a hatalmas konyhaszigeten. A masszív ezüsttálat felvágott gyümölcs töltötte meg, köztünk a kedvencem: a papaja. Éreztem, ahogy megindul a nyálelválasztásom. Leültem, és az ölembe tettem az asztalkendőt. A házvezetőnő háttal állt nekem, miközben a tűzhelynél sürgölődött. Jobbra egy rövid folyosót láttam, ami egy ajtóhoz vezet. Ez az az út, ami a garázshoz visz? A nő egy serpenyővel lépett hozzám, és egy szelet francia tósztot tett a tányéromra. Ezer éve nem láttam francia tósztot. Cukorszórót hozott, porcukrot szórt a tetejére, ahogyan az anyukám szokta. Ájuldoztam az éhségtől. Fogalmam sincs, Mrs. Winterhill mikor evett utoljára, de úgy éreztem, napokkal ezelőtt lehetett. A házvezetőnő vitaminokat említett. Érdekes, hogy a bérlőm ennyire ügyelt, hogy gondját viselje ideiglenes testének. Mindennek olyan jó, olyan friss íze volt. A dzsúsz olyan volt, mint az ambrózia, többféle trópusi íz keveréke. Örömmel láttam a kancsót, mert rettentően szomjas voltam. A gyümölcsök bőségszaruját bámultam, és azon gondolkodtam, hogyan vihetnék belőlük Tylernek és Michaelnek. Az étkezés befejeztével a házvezetőnőm behozott egy kis tál vitamint. Mindegyik más színű volt, így feltételeztem, azt szeretné, ha mindegyiket bevenném. -

Gondoskodnia kell erről a testről - mondta. - Még ha nem is

az öné. Vitaminokkal teli szájjal bólintottam, és ittam egy kis gyümölcslevet. 123

by Szami


Letettem a szalvétát a pultra, és felálltam. -

Köszönöm. Finom volt.

A házvezetőnő furcsa pillantást vetett rám. Vajon rosszat mondtam? Az ajtóhoz mentem, reménykedve, hogy az a kijárat. A kilincsre tettem a kezem, és lenyomtam. A kamrában találtam magam. -

Mit keres? - kérdezte a házvezetőnő. Végigpásztáztam

a

polcokat,

és

elmarkoltam

egy

szupertrüffelt. - Megvan. Kijöttem, és egy kis oldalelőszoba végén láttam meg egy újabb ajtót. Annak kell lennie. Arrafelé tartottam, amikor egy hang rémített meg. A bejárati ajtócsengő. A

házvezetőnő

ment

ajtót

nyitni.

Én

az

oldalsó

közlekedőbe kanyarodtam. Elmosolyodtam, amikor megláttam a sárga űrrakétát és a többi, hű paripa módjára várakozó autót. Hallottam, amint a házvezetőnő a konyhába visszarohanva engem hív. -

Mi az? - kérdeztem.

-

Egy ... egy fiú jött önhöz - suttogta sápadt arccal.

-

Egy fiú? Ráncos kezét a szája elé kapta és bólogatott. A vonásai

eltorzultak, mintha a világ legrosszabb hírét kellene velem megosztania. A kötényére engedte a kezét és belemarkolt. - Azt mondja randevújuk van.

124

by Szami


HETEDIK FEJEZET

Az előcsarnokba siettem, a sarkamban a házvezetőnővel. A pasi volt a klubból, Blake, farmerban és bőrdzsekiben. Mit művel itt? -

Szia, Callie.

-

Szia

Blake.

-

A

márványasztalhoz

mentem,

hogy

megkapaszkodhassak. A nappali fényben a szemei még vakítóbbak voltak. -

Jobban érzed magad? - kérdezte.

-

Igen, köszönöm. - Eljött idáig, hogy ellenőrizzen?

-

Ahogyan azt Eugéniának mondtam - biccentett a mögöttem

álló házvezetőnő felé délre randevút beszéltünk meg. Róla rám emelte a tekintetét. - Ugye, nem felejtetted el? Honnan tudja, hol lakom? Összefüggéstelenül motyogtam valamit. -

Tehát igen - mondta sóhajtva. Visszanéztem Eugéniára. Legalább most már tudom a

nevét. -

Megtenné, hogy...?

Visszament a konyhába. Én ismét Blake-hez fordultam. -

Mikor hívtál el? - Kattogott az agyam. Az éjszaka

emlékképei összemosódtak. - És mikor mondtam igent? Közelebb lépett. 125

by Szami

-


Amikor múlt éjjel a Rúna klubban találkoztunk, te pedig a

bárpultnál ültél. Nem emlékszel? Nem figyelt rád a bártender. Én rendeltem neked. -

A bár? Beszélgettünk, nevetgéltünk. Azt mondtad, szereted a

lovakat - mondta. Jártam a Rúna klubban, de nem ültem a bárpultnál. Bizonyára Helenával beszélgetett, mielőtt visszatértem a testembe. Ezért tudta a nevemet. A pillantása olyan intenzív volt, hogy azt hittem, elolvadok. Végigsimítottam a hűvös márvány lapon. A virágok áradó illata nem sokat segített. - Tegnap éjjel nem voltam önmagam - mondtam. Leengedte a fejét, hogy elkapja a pillantásomat. -

Akkor inkább máskor? Azon voltam, hogy elutasítom, mert elméletben dolgoztam.

De a testbank még nem lépett velem kapcsolatba. Tudják, hogyan léphetnek velem kapcsolatba a chipen keresztül. És Helena házát is hívhatják, ha kapcsolatba akarnak velem lépni. Eddig semmi rosszat nem tettem. Csak várok rájuk. És a fejemben hallott hang meggyőzött róla, hogy én ne menjek hozzájuk. -

Nem - mondtam.

Kérdően nézett rám. - A nem azt jelenti, nem? - kérdezte. - Úgymint menjek el, ne zavarjalak többet? Elmosolyodtam. 126

by Szami

-


Nem. - Élvezettel ugrattam. - Úgymint ne gyere máskor.

Csak egy percet kérek, jó? Felrohantam

Helena

hálószobájába.

Azt

mondtam

magamnak, hogy igazából az igazolja ezt a randevút, hogy szeretnék tőle egy nagy szívességet kérni. Lehetőségem nyílik barátságot kötni egy valóságos tinédzserrel, nem csak egy önmagát annak tettető szépkorúval. Egy tini autóval és a szabad mozgás lehetőségével. Megtehet nekem egy olyan szívességet, amelyből Tyler és Michael is profitál. Kivárom a megfelelő pillanatot és megkérdezem. Felvettem

a

rajzot

az

öltözködő

asztalról,

összehajtogattam, és a tárcámba csúsztattam. Együtt léptünk ki a házból Blake-kel. Az autója, egy sportos, piros kupé a felkanyarodó felhajtón állt. Finom vonalú metálos fényezést kapott, minden fölösleges extra nélkül. Kinyitotta nekem az ajtót, aztán beszállt a sofőr oldalára. A biztonsági övék zúgva szorítottak minket az ülésekhez. Észrevettem, hogy a kapu nyitva áll. Talán én nem csuktam be múlt éjjel? Miközben Blake elhajtott, még láttam az első emelet ablakában álló Eugéniát. A szemrehányás úgy tapadt az arcára, mint egy extra adag púder. Amennyiben ebből nem értettem volna, jobbra - balra ingatta a fejét. Kihajtottunk a kapun, le az utcára, és hirtelen összeszorult a gyomrom. Mit művelek? 127

by Szami


- Minden rendben? Kényelmesen ülsz? - kérdezte Blake. Bólintottam. Mekkorát kamuzom. Ő gazdag, én nem, mégis úgy teszek, mintha az lennék, méregdrága márkás ruhákat viselek, úgy viselkedem, mintha egy villában élnék, és ráadásul személyzet szolgálna ki. Tudtam, hogy el kellene mondanom magamról az igazat, de hogyan hangozna? Képzeld Blake, én valójában egy utcagyerek vagyok, aki elhagyott épületek padlóján alszik, és csak azért maradt életben, mert

élelmet

lopkod

az

éttermek

szemeteséből.

Nincs

otthonom, ruhám, rokonaim. Semmim sincs. Sőt, még a testemet is eladtam ennek az Elsőrendű Állomások nevű helynek. Két hete még nem így néztem ki. Meglézereztek, kisikáltak, megkopasztottak és kiglancoltak. Ez a test elvileg Helena Winterhillé, mert ő fizetett érte. Randizhatnál vele is most, egy száz év fölötti nővel, és még csak észre sem vennéd. Mit szólsz mindehhez? Átnéztem

Blake-re.

Boldog

tudatlanságban,

könnyedén

vezetett. Elkapta a pillantásomat, elmosolyodott, aztán ismét az útra összpontosított. Hátradőltem, és beszívtam az új bőr illatát. Vajon Hamupipőke elgondolkodott azon az éjszakán, amikor szép báli ruhában szórakozott, hogy meggyónjon a hercegnek? Gondolt arra, hogy elmondja neki, egyébként, hercegem, a hintó nem az enyém, ez csak egy mocskos kis mezítlábas lakáj? Nem. Élte a pillanatot. Aztán éjfélkor lelépett szépen. 128

by Szami


Miközben haladtunk, én fejben számolgattam. Tizenhárom éves voltam, amikor a háború kitört, és tizenöt éves korom óta élek az utcán. Ez jó űrügyet szolgáltat ahhoz, hogy ez legyen az első randim. Annyit tudtam csak a randizásról, amennyit az apukámmal nézett holókban láttam, mert ő nagyon szerette azokat. Emlékszem, hogy elmentünk a helyi élményparkba, hogy megéljük a látvány, hang és idő teljes élményét. Hiányoztak a morgó - ringatózó ülések, amelyekben az embernek olyan érzése volt, mintha valóban egy űrhajó pilótafülkéjében ülne, vagy a tündérekkel együtt siklana tova. Annyira szerettem, arról álmodoztam, hogy ez lesz a munkám, élmények létrehozásában dolgozom majd, ha felnövök. Számomra a randevúk a musicaleket juttatták eszembe, ahol minden tökéletesen megy, vagy a vígjátékokat, ahol minden dilis és kiszámíthatatlan. Ez melyik lesz? Blake egy magánlovardába vitt a Malibutól északra fekvő dombokhoz. Az az egy alkalom, amikor az apukám lovagolni vitt minket a nyilvános lovardába, az nem ilyen volt. Azok a lovak unottak és fáradtak voltak, és többnyire kopasz bokrokkal körülvett lapos, száraz útvonalakat jártak végig. Azt hittem, az volt a legnagyszerűbb - de mit tudtam én? Blake-kel buja réteken lovagoltunk át fényes gesztenyeszín szőrű nemes arabs paripák hátán. Egy fenyőerdőn át vezető ösvényen léptettünk végig, és csobogó patakokon keltünk át. Csak ketten voltunk, más lovas nem járt arra - egy lélek sem -, ameddig csak elláttam. Blake volt a jobb lovas, de az én lovaméhoz igazította a 129

by Szami


lova lépteit. Nem akartam az ügetésnél gyorsabbra váltani. Nem mertem megkockáztatni, hogy leesek és megütöm magam. Néhány óra múlva Blake megállította a lovát és leszállt. -

Ebédelünk?

A semmi közepén jártunk. -

Persze. De sehol sem látok autós gyorséttermet.

Blake elmosolyodott. -

Csak kövess engem. Megfogta a gyeplőt, és a lovát a száron vezette. Egy

hatalmas tölgyfa árnya alatt egy megterített asztal állt különféle szendvicsekkel, szőlővel, gyümölcssalátával, brownie-val. Blake meglátta az arckifejezésemet és felnevetett. -

Csak mogyorókrémet kértem és egy kis sült krumplit - vont

vállat. Segített leszállni a lóról, a gyeplőket egy fához kötöttük. A lovak számára vizesvödrök és némi széna volt kikészítve. Előhúzta a telefonját. -

Gyere ide! Huncut mosoly mocorgott az ajkán. Haboztam egy

pillanatig, majd odaléptem. Megfordított, hogy háttal álljak neki. Aztán a nyakam köré fonta a karját és magához húzott. A bőre meleg volt, a naptól és naptejtől illatozott. Mindkét kezemmel karjába kapaszkodva éreztem az erejét. A másik kezével a kamerát felénk irányítva kinyújtotta a karját. -

Így majd emlékezünk - mondta. 130

by Szami


Katt.

Oda se nézve a hátsó zsebébe dugta a telefonját. -

Nem vagy farkaséhes? Leültünk az asztalhoz és megpakoltuk a tányérjainkat.

Megláttam a földön egy hatalmas piknikkosarat. -

Ki tette ezt? - kérdeztem két harapás között.

-

A tündérek. - Átadott egy üdítőt.

-

Művészlelkű népek. Még virágot is hoztak. - Megérintettem

egy apró orchideákkal teli vázát. Blake kihúzott egyet, és a kezembe nyomta. -

Neked. Elvettem a virágot, megcsodáltam. A sárga szirmokat

sötétbordó leopárdminta pettyezte. -

Még soha, soha nem láttam orchideát ilyen pöttyökkel -

mondtam a végét az orromhoz érintve. - Tudom.

Ritka fajta. Csakúgy, mint te.

Éreztem, hogy kipirul az arcom. Hirtelen nagyon lefoglalt az üdítő kortyolgatása. - Ki vagy te, Callie Woodland, te rejtélyes lány? - kérdezte. Hogy lehet, hogy eddig nem találkoztunk? -

Akkor nem lenne rejtély.

-

Mi a kedvenc ételed? Ne gondolkodj, csak válaszolj.

-

Sajttorta.

-

Mi a kedvenc virágod?

131

by Szami


-

Ez. - Megforgattam a pettyes orchidea szárát.

-

Idei holó?

- Túl sok, hogy egyet válasszak. - Nem akartam azt mondani, hogy egyet sem láttam. - Állat? -

Bálna.

-

Ez gyorsan kibukott - megrázta a fejét, és mindketten

nevettünk. -

És te? - kérdeztem. - Most te jössz! Szín: kék. Étel: sült krumpli. Hangszer: gitár. - Ezeket

kilőtte. - Ügy: veszélyeztetett fajok. -

Ez jó - mondtam. - Én is csatlakozhatok?

Hunyorgott, úgy tett, mintha komolyan mérlegelné. -

Rendben. Hosszú ideig ültünk a napon cseverészve és ismerkedve.

Örökre ott maradtam volna vele. De lehűlt az idő. Megdörgöltem a karomat. -

Mit gondolsz, menjünk? - kérdezte. Bólintottam, és elkezdtem szedegetni a tányérokat.

-

Ne. - A kezét a karomra tette. - Majd valaki összeszedi. Kik, a tündérek? Nem szép dolog, hogy ennyit dolgoztatod

őket, nem gondolod? Kisebesedik a puha kis tündérkezük. -

Szeretik a munkájukat. Tündéri fizetést kapnak.

-

Akkor ez a te ranchod? Összeszorította az ajkait. Úgy tűnt fel nekem, mintha nem

akarna dicsekedni. 132

by Szami

-


A nagymamámé. Éreztem valami mást is, valami szomorúságot. Egy ponton

biztos a szüleié volt, de meghaltak, mint minden kiskorú szülei. Bólintottam. - Akkor természetesen hagyjuk a tündérkezekre. Kioldoztuk a lovakat, és a hegyek felett lemenő napban visszalovagoltunk. Hosszú ideje nem éltem meg olyan napot, amelyen nem kellett megharcolnom az életben maradásért. A torkom összeszorult a gondolatra, hogy véget ér. Blake megállt, mintha olvasott volna a gondolataimban, és egymás mellett álló lovainkon ülve néztük a naplementét. -

Jól érezted magad? - kérdezte.

Áradozni szerettem volna, de leállítottam magam. -

Jó volt. A lován ült, én pedig ránéztem, és egy mosolyt villantottam

felé. Ő ugyanígy viszonozta. Aztán csak nézett, a naplementétől piros arcával. Láthatatlan melegséget éreztem áradni belőle. Ha ez egy légképernyő játék lett volna, nyálas szívecskék szálldostak volna közöttünk. Hirtelen bűntudat tört rám Michael miatt. Bár nem jártunk együtt, különleges kapcsolat fűzött össze minket. És más okai is voltak, hogy nem volt szabad többé Blake-re gondolnom. Hová vezethet ez? Sehová. Sehová. Sehová. Mély lélegzetet vettem. Magamban felpofoztam magamat. Ne elemezgess, élvezd ki az időt, ami vele adatik, erre gondoltam, miközben a nap utolsó fénynyalábja eltűnt. 133

by Szami


Az autóban azon gondolkodtam, hogyan kérhetném meg arra a szívességre, amire szükségem van. De meg akart állni a nagyapja anyjának házánál. A légképernyője miatt volt szüksége segítségre. Westwoodban élt, egy magas társasházban. Blake a liftben elmagyarázta, hogy a dédnagymamája neve Marion, de ő Naninak hívja. Soha nem emlegette a korát, de Blake úgy tippelte, legalább kétszáz éves lehet. Az ajtót nyitó néni nem olyan volt, mint amilyenre számítottam. Aprócska volt, a haja nem ezüst vagy világítóan fehér, hanem lágy fakóősz. Szürke kasmírpulóvert viselt. De a legnagyobb meglepetés az volt, hogy ráncait büszkén viselte, műtétre vagy kezelésre mit sem adva. A kezemet fogta, miközben egy székhez kísért. Levendulaillata volt. -

Blakey, a légképernyő nem indul be. - A közelemben ült le

egy kanapéra. - Mondta, hogy lehet, hogy hozza egy barátját. Úgy örülök, hogy találkozunk. Blake Marion mellé ült, és a tenyerében a mini légképernyőnel ügyködött. A néni meglapogatta Blake kezét. -

Olyan jó fiú. Nem hiszek a fiatalokkal kapcsolatos

szóbeszédnek. Tudod, azokkal, akiknek nincs jó otthona, mint nektek. Mindenki azt mondja, hogy semmi mást nem csinálnak, hogy verekszenek, lopnak és pusztítanak. Mást is csinálnak, csak arról nem hallani. Nem hiszek abban, hogy intézetekbe kellene dugni őket. Helytelen dolog. Hogyan 134

by Szami


lesznek a társadalom résztvevő tagjai, ha nem integráljuk őket? Csak bólogatni tudtam. Ha tudná a valódi történetemet! Marion Blake-hez hajolt és a légkijelzőre mutatott. -

Működésre bírtad?

-

A cella lazult ki - mondta.

-

Találkoztál már a fiammal? Blake nagyapjával? - Marion

egy festményre mutatott a falon. Megráztam a fejemet. -

Tudod, ő szenátor - dicsekedett. - Clifford C. Harrison

szenátor. -

Igazán? - A komoly szépkorú portréjára néztem. -

Hasonlítasz rá - mondtam Blake-nek. -

Ugye? - mondta Marion.

-

Nani... - mondta Blake.

-

Mért ne lennék büszke a saját fiamra? És a dédunokámra? -

Megcsipkedte az arcát. - Olyan jó hozzám, mindig felhív. És eljön, amikor csak szükségem van rá. Hány unokáról lehet ezt elmondani? Blake elpirult. Cuki. Útban a földszintre, a liftben még irigyebben néztem Blake-re. -

Nem is mondtad, hogy a nagyapád szenátor!

Ő is zsebre dugta a kezét és vállat vont. -

Most már tudod.

Tetszett, hogy nem érzi, dicsekednie kell. -

Nagyszerű asszony - biccentettem a dédanyja társasháza felé. 135

by Szami

-


Nani egy gyöngyszem. Bárcsak a nagyanyám is ilyen lenne. A lift megállt, és kiléptünk a társasház elé. Blake odaadta a

jegyét a parkoló szolgálat emberének. -

Nem úgy látja a dolgokat, mint Marion?

Blake a fejét rázta. - Ameddig a Tiffanyban vásárolgathat, addig nincs baj a világgal. És mi újság veled? Milyen a nagymamád? Miközben az inasra vártunk, a lábamat nézegettem. -

Olyasmi, mint a tiéd.

- Nagy kár. Szándékosan

nem

kérdezősködtem

a

nagyapjától.

Láthatólag nem viselte jól a tényt, hogy ő ez a nagy szenátor. Sötét volt már, mikor visszaértünk Bel Airbe. Az utcán állt meg az autóval, közvetlenül a kapu előtt, és leállította a motort. Mrs. Winterhill háza tompa aranyfényben ragyogott. -

Igazán jól éreztem magam. Én is. - Meg kellett kérdeznem, de nem tudtam, hogyan

mondjam. Egyszerűen csak kiböktem - Megtennél nekem egy szívességet? Egy pillanatra rám nézett. -

Amit csak akarsz.

-

Van papírod? És egy tollad? Kinyitotta a kesztyűtartót, kivett egy tollat és egy

jegyzettömböt,

aztán

átadta.

Lerajzoltam

a

térképet,

amennyire fel tudtam magamban idézni. -

Szeretném, ha elmennél ide. - Egy épületre mutattam. 136

by Szami


Blake a rajzomra bámult. -

Miféle épület ez?

-

Ez egy elhagyott irodaépület.

-

Tréfálsz? Kérlek. Van egy barátom, aki bajba került. Szüksége van

erre a pénzre. - Kivettem a pénztárcámból az összes készpénzt. - Ha odaérsz, a mellékutcán parkolj le. Ha meglátsz valakit, ne szállj ki a kocsiból. Ha tiszta a levegő, menj az ajtóhoz, és menj fel a harmadik emeletre. Amint az emeleten vagy, szólítsd a nevén, Michaelnek hívják, és mondd „Callie üzent valamit”. Várj, amíg kijön, és ne menj be egyik szobába sem! Tartottam a pénzt, de Blake nem vette el. -

Tréfálsz, ugye? - idegesen nevetett. Komolyan

Nyilvánvalóan

beszélek. arra

-

ítéltettem,

Michaelre hogy

emlékeztetett.

makacs

fickókkal

vesződjem. Úgy nyomtam oda a pénzt, hogy hozzáért a kezéhez. Továbbra sem vette el. - Amint kijön, add neki oda a pénzt. Meg ezt is. - Az összehajtogatott rajzot adtam neki oda. Ha ezt meglátja, hinni fog neked. Kérdezd meg, hogy minden rendben van-e, és tudni fogja, mit jelent. Ha nem veszi el a pénzt, akkor hívj engem, és én beszélek vele. -

Te nem akarsz jönni? Bárcsak megtehetném. - Nagyszerű lett volna látni Tylert. -

De nem tehetem. Anélkül, hogy az Elsőrendű megtudná, hogy odamentem. -

Ez elég homályosan hangzik, Callie. 137

by Szami

-


Nem kifejezetten biztonságos arrafelé. Szóval, lépj le, amint

teheted. Vonakodó ujjakkal vette el a pénzt és a papírt. -

Egy pillanat alatt megjárom.

-

Kösz, Blake. Hogy megteszed.

-

Hát, ha ez neked fontos - a szemembe nézett. - Akkor

nekem is fontos. Nagy dologra vállalkozott. Én hozzászoktam már az ilyen helyekhez, de ő nem. Azonnal rájönnek, hogy kívülálló. De Michael ebből a pénzből élelmet és vitaminokat vehet Tylernek. -

És köszönöm, hogy nem kérdezel semmit. - Kiszálltam az

autóból. Mielőtt becsuktam volna az ajtót, odahajolt. -

De nem garantálom, hogy nem teszem fel a jövőben -

mondta. - A kérdéseket. Elmosolyodtam. Jó érzés volt meghallani ezt a szót... ,jövő”. Aztán bűntudatot éreztem, mert szegény Blake nem tudja, hogy nekünk, a hercegnek és a szegény parasztlánynak, nincs jövőnk. De ez az egész a háttérbe olvadt, mert valami nagyon valóságos dolog kezdődött el bennem. A kezem jéggé fagyott. Elzsibbadt. Szédülés fogott el, mintha valaki tízszer pörgetett volna meg. Mint a nyulat üldöző Alice, egy hosszú, mély lyukba zuhantam.

138

by Szami


NYOLCADIK FEJEZET

Amikor magamhoz tértem egy pisztoly volt a kezemben. Mi? Egy pisztoly? Miért? Magamat védtem? Izzadtság gyöngyözött a homlokomon. A szívem olyan hangosan dobogott, hogy esküszöm, hallottam. Ki üldöz engem? Két kézzel markoltam a pisztolyt, az ujjam a ravaszon. Szaggatott légzésem visszhangzott a fülemben. Készen álltam a lövésre. De senki sem volt ott. Egyedül voltam, valaki más hálószobája közepén álltam. Hatalmas, süppedős. Olyan, mint egy múzeum. Felismertem. Helena. Helena hálószobája volt. Mi történt? Képek pattogtak a fejemben. Arcok, autók, úgy villódzva, mint az ugrándozó halak. Amint egyre összpontosítottam, az már el is tűnt. Lenéztem a kezemben lévő pisztolyra. Egy Glock 85-ös volt. Használtam már ilyet, de ez át volt alakítva. Tompító volt rajta. Ellenőriztem,

hogy

töltve

van-e.

Nem

volt.

A

fésülködőasztalhoz mentem, rátettem. Amint ezt megtettem, 139

by Szami


égető fájdalom hasított belém és összegörnyedtem. A nyomás a nyakamat a homlokomba nyomta, mintha a koponyám úgy robbanna fel, mint egy vulkán. A lüktetést megállítandó a halántékomat nyomkodtam. Térdre estem, egyik oldalról a másikra ringatóztam. A fájdalom hullámokban érkezett. Amikor elült, és azt hittem, vége, akkor bumm - ott volt ismét. Bár örökkévalóságnak tűnt, valójában nyilván csak percekig tartott, és egyszer csak elmúlt. Vártam, attól félve, hogy ez csupán egy hosszabb szünet a hullámok között, de véget ért. Olyan

volt,

mintha

kikapcsoltak

volna

valamit.

Összegömbölyödve, nyirkos kézzel, izzadtságban ázó testtel feküdtem a földön. A szobában uralkodó csend rám telepedett. Minden érzékem kiélesedett. Felpattantam, és az asztalka fölé hajoltam, miközben az agyam kattogott. Mit művel Helena egy Glockkal a hálószobájában? Védekezés? De nehezebb és nagyobb volt, mint a szokásos éjjeliszekrényen tartott biztonsági fegyverek. Egy szépkorú nő nehezen tudta volna kezelni. És minek a tompító? Ez semmi jót nem jelent. Észrevettem, hogy Helena szekrényének egyik ajtaja nyitva áll. Előtte egy nyitott doboz hevert. Közelebb mentem, és meggyőződtem róla, hogy egy pisztoly tokja. Fogtam a pisztolyt, a bemélyedésbe fektettem, amelybe tökéletesen illeszkedett. A szekrény belsejében fel volt hajtva a szőnyeg, ami egy padló 140

by Szami


alatti titkos rekeszt fedett fel. Éppen elég nagy volt, hogy a pisztolytok beleférjen. Becsuktam a dobozt, betettem a rekeszbe, és visszahajtottam a szőnyeget. Már attól is jobban éreztem magam, hogy a pisztoly elkerült szem elől. Aztán próbáltam eligazodni magamon. Mi csináltam, mielőtt kialudtak a fények? Blake. Éppen Blake-nek mondtam jóéjszakát. Adtam neki pénzt Tyler számára, és kiszálltam a kocsijából. Későre járt. Most napfény tört át az ablakokon. Az óra 3:00-t mutatott. Hol van a bőrtárca, amit használtam? Körbenéztem, és az íróasztalon láttam meg. Kinyitottam a táskát, elővettem a mobiltelefont, hogy lássam, hányadika van. Másnap volt. Szóval tizennyolc órára kihunytam, aztán valamiért magamhoz tértem. Arra gondoltam, hogy amitől korábban, a nightklubban kidőltem, attól tértem vissza most. Kérdések repkedtek az agyamban. Valaki irányítja ezt, vagy teljesen kiszámíthatatlan? Talán valami baj van a neurochippel? Ez más donorokkal is megtörténik, vagy csak én vagyok különleges? Olyan könnyű, mint elaludni. Hát persze. Arra is volt esély, hogy a bérlőm nyert uralmat a testem felett. Helénának már megvolt ez a pisztoly; ez hálószobája rejtett rekeszének létéből kiderült. Amikor magamhoz tértem, abban a hálószobában voltam, azt a pisztolyt fogtam. Ha helyes az elméletem, ez azt jelenti, hogy Helena nyert uralmat a testem 141

by Szami


felett, miután elbúcsúztam Blake-től. Mondott neki valamit, vagy csak bejött a házba? És mondott valamit Eugéniának? Nem tudtam, hogyan kellene viselkednem. Mit mondjak, mit nem. Ijesztő, amikor az ember nem tudja, mit csinál a teste nélküle. És mi van Tylerrel? Blake megtalálta? Megfogtam a telefonomat és küldtem Blake- nek egy zinget. Nem válaszolt. A pisztoly. Nem egyszerű pisztoly. Egy tompítóval felszerelt Glock. Ez nem a célbalövés gyakorlásához kell, ez jóval több, mint amire szerződtem. Vissza kell térnem az Elsőrendűhöz, A garázsban elmentem Helena sárga rakétája mellett, a sor végén álló kis kék sportautóig. Ez nem ordította, hogy „vegyél észre”, mint a rakéta. Kívülről egy borzas zöld idegent láttam lógni a visszapillantó tükrön. Nem igazán Helena stílusa. Talán az unokája kocsija. A kulcs egy fali akasztón lógott, rajta egy láncon egy másik kis marslakó, ez sokkal kisebb volt. Beszálltam a kocsiba, beindítottam a navigátort. Egy régi rajzfilmhős hangján beszélt. -

Hová? - kérdezte a navigátor csiripelő hangon.

-

Elsőrendű Állomások, Beverly Hills.

Eltelt pár másodperc, mire azt mondta: -

Nem találom a helyet.

Hát persze. Az Elsőrendű nem lesz a listán. -

Új cím - mondtam, és kézi bevitelt állítottam be. Elkezdtem beolvasni a címüket, amikor a hang visszatért. 142

by Szami


Callie... ne... ne menj vissza... az Elsőrendűbe. Veszélyes... hallod? Nem térhetsz vissza... Veszélyes. Libabőrös lett a karom. Veszélyes, mondta az imént a hang, éppen úgy, mint az első alkalommal. Következetes volt. Nagyon világosan arra figyelmeztet, hogy ne térjek vissza az Elsőrendű Állomásokba. -

Miért? - kérdeztem a hangot. - Meg tudod mondani, hogy

miért? Csend. -

Ki beszél? - kérdeztem. - Helena?

Nincs válasz. Pisztolyok.

Figyelmeztetések.

Veszély.

Nem Szeretek

pisztollyal a kezemben ébredni - de legalább tudom kezelni. Nem tudtam, mi vár rám az Elsőrendűben. Leállítottam a motort, és visszamentem a házba. Bekapcsoltam Helena számítógépét, hogy többet tudjak meg róla. Ha minden alkalommal ő veszi át a testem, amikor én elájulok, akkor tudnom kell mindent, amit csak lehet. Miért a pisztoly? Talán valaki a nyomában van, és most én vagyok a haragja célpontja. Hány barátja tudhatja, hogy testeket bérel - a zing küldőjén kívül, akinek nem tetszett. Már ha az egy barátja volt.

Átnéztem Helena számítógépes file-jait. Száz év emlékei,

143

by Szami


munkái, levelei és fényképei. Átböngésztem, és kiderült, hogy a fia és annak a felesége a háborúban halt meg, mint a legtöbb velük egykorú ember. Nekik van egy Emma nevű lányuk, aki velem egykorú. Ő lesz Helena unokája. A Képeslapokra mentem fel, azokra a megosztó portálokra, ahová az emberek életük tetszés szerinti részleteit tették fel. Az igazi egómániákusok egész napokat felvettek, és légképernyőn vagy holó üzemmódban játszották le. Az igazán őrült kölykök sohasem kapcsolták ki. Helenának nem volt oldala, ami önmagában nem volt különös. Sok szépkorú letörölte az oldalát, amikor elmúlt százéves. Azt hiszem, túl érettnek ítélték magukat ilyen marhasághoz. A furcsa az volt, hogy Emma lapja is töröltként jelent meg. Végigfuttattam egy keresést a nevével, és egy temetéséről szóló bejelentést találtam. Két hónappal ezelőtt. A halál okáról nem esett említés. Eszembe jutott az a kamasz hálószoba, amit az első éjszaka felfedezőútján találtam. Felálltam, átszeltem a folyosót, és beléptem Emma szobájába. A szomorúság úgy ereszkedett rám, mint a köd. Napfény szűrődött át a vékony, áttört, fehér függönyökön, és megfagyott a mozdulatlan levegőben. Kevésbé hálószoba volt, mint inkább emlékmű. Valami megvillant a látómezőm peremén. Az éjjeliszekrény felé fordultam. Egy holókeret pörgette végig az emlékeket, éjjelnappal mutatva őket - senkinek. 144

by Szami


Leültem az ágy szélére, hogy közelebbről is lássam. Szívfájdalmat

éreztem,

ahogy

a

saját

örökre

odalett

holókeretünkre gondoltam. Ennek a keretén az a véset állt: Emma. A lány hasonlított a nagyanyjára, ugyanaz az erős állvonal, ugyanaz az akaratos arckifejezés. Megvolt benne a gazdag lány magabiztos, nyugodt kisugárzása, bár nem volt bérelnivalóan szép. A bőre ragyogott, de büszke orra kicsit túl hosszúra

nyúlt.

A

képek

fényűző,

kiváltságos

életről

tanúskodtak - teniszezés, operapremierek, szüleit öleli a görögországi vakáción. A szemeim a szobáját pásztázták. Csak pár hónapja lehet halott. Úgy nézett ki, mintha Helena mindent úgy hagyott volna, ahogyan volt. A szüleimmel is ez lett volna az eset, ha részünk lett volna abban a fényűzésben, hogy a saját otthonunkban maradhatunk. Bár egyetlen dolog mégis hiányzott: nem volt számítógép. A szekrényhez mentem, hogy titkok után kutassak. Az emberek rendszerint oda rejtik őket. Egy kalapokkal és akril tárólódobozokkal teli magas polcot találtam. Odahúztam egy széket, hogy arra felállva kutathassam át Emma emlékeit. Átkutattam mindent azon a polcon, akárcsak az ágy alatt és minden fiókban - a tartalmukat a földre szórva. Semmit sem találtam. Elgondolkodva ültem az íróasztalánál. A tekintetem egyvalamin állapodott meg, amit még nem vizsgáltam át: a fésülködőasztal ékszerdobozán. Nem reméltem, hogy bármi támpontra lelek ott, bár a sminkkészletén kívül ez volt az 145

by Szami


egyetlen dolog, ami átvizsgálásra várt. A dobozon belül arany-, ezüst-, különféle értékes és bizsuékszert találtam, amelyek egy lehetetlenül gazdag tizenhat évest jellemeznek. És még valamit, amit soha nem gondoltam volna: egy szerencsekarkötőt. Nem akármilyen szerencsekarkötőt, hanem egy ezüstöt, különféle sporttémájú fityegőkkel. Egy digiteniszütő, légsí, korcsolyák... Megérintettem a korcsolyákat, és a pördülő korcsolyák ismerős hologramját láttam. A csuklómon lévő karkötő mellé tettem, amit Doris adott nekem az Elsőrendűben. Pontosan ugyanolyan volt. Hogyan lehet Emmának ilyen? Csak egyetlen válasz adódott, és égett tőle az arcom. Emma gusztustalanul gazdag volt, ebben a palotában élt, megkaphatott bármit, amit csak akart. Miért adta volna el a testét a testbanknak? Azon az éjszakán a kis kék sportautóval, Emma autójával érkeztem a Rúna klubhoz. Egy Emma szekrényében talált márkás szuperminiben szálltam ki, hozzá kiegészítőket vettem fel, szintén Emmának köszönhetően - tűsarkút, nyakláncot, designer táskát. Úgy lőttem be a hajam, ahogyan ő tette a fotóin: a tetejét hátrasimítva és egy gyémánt csattal megtűzve. Elölről nem néztek volna Emmának, de úgy képzeltem, hogy egy sötét éjszakai klubban, különösen hátulról nem is volt rossz. 146

by Szami


Talán odavonzok valakit, aki ismerte. Korán volt még, és a zene olyan hangerőn ment, hogy még lehetett

hallani

az

emberek

beszélgetését.

Ezúttal

magabiztosabbnak éreztem itt magam. Lassan haladtam, hagytam,

hogy

a

szemem

hozzászokjon

a

sötétséghez.

Próbáltam Madison járását utánozni, ahogyan végigparádéztam a termen, és elvégeztem Madison „igazi vagy bérlő”-tesztjét, minden embernél, aki mellett elhaladtam. A bárpultra néztem, és láttam, hogy a bárszékek mind foglaltak.

Akárcsak

az

antigravitációs

székek

a

közeli

társalgóban. Egy tükrös oszlop mellett álltam meg egy pillanatra, amikor egy lány lépett oda hozzám. Itt az ideje a Madison - féle tesztnek. Szédületesen nézett ki hosszú, egyenes, vörös hajával, zöld szemeivel, porcelánfehér bőrével, ami úgy nézett ki, mintha belülről lenne megvilágítva. Bérlő. -

Nos. - Végigmért. - Ez aztán a test.

-

Kösz - mondtam. - Nekem is tetszik.

-

Szia, Helena, találd ki, ki vagyok! - Hangját lehalkítva

közelebb hajolt. Felemelte a mobiltelefonját. A monitor tetején szívek villogtak. Mellettük Helena neve. -

Nem rejtőzhetsz el előlem - mondta. Kivettem a telefonomat, vagyis Helenáét. A szívek is

villogtak. Mellettük a Lauren név volt olvasható. -

Küldtél egy zinget - mondtam. - A minap.

-

Hát persze, hogy küldtem, ki más? - csattant fel bosszúsan. 147

by Szami


Szóval ez a szépkorú nem csupán Helena közeli barátja, de a házvezetőnőn kívül ő lehet az egyetlen ember, aki tudja, hogy Helena testet bérel. Furcsának tűnt, hogy Lauren, aki szintén testet bérelt, megpróbálta lebeszélni Helenát a bérlésről. -

Hát, eldöntöttem - mondtam kapásból. - És tudod, milyen

vagyok. -

Makacsabb vagy, mint Kata A makrancos hölgyből.

Úgy döntöttem, hogy viszonzom a korábbi bókját. -

Csodásán nézel ki. Jó választás. Hogyan mondhatod ezt? - kezét tökéletes arcára tette. -

Megver minket az Isten. Szörnyen érzem magam, hogy ilyen dolgokat teszek, így használom ennek a szegény kislánynak a testét. - Lenézett a felsőtestére, amit kölcsönbe kapott. Ahogy felemelte a fejét, vörös fürtjei ragyogtak a bár neonfényében. De ahogyan mindig mondtam, ha szerencsétlen kamaszok ezreiből csinálnak áldozatot, akkor néhányukat nekünk kell arra használnunk, hogy megállítsuk őket. Ez úgy hangzott, mintha Helénának lenne egy terve, és Lauren tudna róla. -

Mindig is jó emlékezőtehetséged volt, Lauren. Ne hívj így. - Közelebb hajolt. - Most Reece vagyok. -

Felhúzta a szemöldökét, hogy megbizonyosodjon róla, hogy megértettem.

-

Kockázatot

vállalunk

azzal,

ha

sokáig

beszélgetünk. Valaki megláthat minket, és megsejtheti. Körbenézett. - Bizonyára semmi meggondolatlanságot nem követtél még el, különben olvastam volna róla az interneten. 148

by Szami

-


Nem. Nem tettem. Ne. - Megérintette a karomat. - Könyörgök. Ugyanonnan

jövünk, de nem így kell valamit megoldani. Ez csak rontani fog a dolgokon. Majd meghaltam, hogy megkérdezhessem tőle: mi a tervem? Elengedett. Szemei végigpásztázták a szobát. -

Mennem kell. Van egy nyomom, amit követhetek.

A vállára tettem a kezem. -

Összejöhetünk holnap? Valami csendesebb helyen?

A kezemet a levegőben hagyva hátralépett egyet. -

Egy feltétellel: hogy hallgatsz az észérvre.

-

Talán meg is leplek. - Magamat is meglephetem, gondoltam.

Úgy ingatta a fejét, mintha kíváncsi lenne. Újabb lépést tett hátra, és megállt, hogy tetőtől talpig végigmérjen. -

Ez nem Emma ruhája? - kérdezte. Mivel azt gondolta, hogy Emma nagymamája vagyok, ez

igazán snassz volt. De tagadhatatlan. -

De igen.

-

A nyaklánca?

-

És a cipője. - A gyomrom összeszorult. Most fogom

elveszíteni ezt a szépkorút, pedig szükségem van rá, szükségem van a válaszaira. - Arra gondoltam, így idevonzhatom őket. Bólintott. - Okos. Egyedül hagyott a tömegben. Végigpásztáztam a többieket, 149

by Szami


azon tűnődve, hogy vajon Blake ott van-e. A társalgóban csak egyetlen üres helyet találtam. Egy kávézóasztalt körülvevő négy mélyen párnázott szék egyike volt. A többit két fiú és egy lány foglalta el. A lány meglátta, hogy bámulom őket, és mellékesen felém intett. -

Senki sem ül itt. - A lány elvette a táskáját a székről, és

meglapogatta azt, ahogyan egy kiskutyának szokták. Csatlakoztam hozzájuk, mert nyilvánvalóan bérlők voltak. Úgy néztek ki, mintha egy divatlapból léptek volna ki. Két jóképű fickó - az egyik sötét hajú, európai szabású öltönyben, a másik egy fekete bőrt viselő, dögös ázsiai - és egy ragyogó, elefántcsontszín bőrű és hosszú, egyenes hajú lány. Az arcuk és a testük száz százalékosan tökéletes volt. Talán ők mesélhetnének Emmáról. De óvatosnak kell lennem, hogy el ne szóljam magam, és ne áruljam el a titkomat. -

Kérsz egy italt? - kérdezte az öltönyös. A régi Bollywood

musicalekben látott sztárok éneklő akcentusával és füstös szemeivel rendelkezett. -

Nem, köszönöm szépen. - Igyekeztem öregebbnek és

szofisztikáltabbnak hatni. - A nevem Raj. Legalábbis itt. - A másik pasira sandított, és mind a ketten nevettek. Mind rám néztek, a bemutatkozásra várva. -

Hívjatok Callie-nek. - A szememet forgattam. - Még mindig

nem szoktam hozzá ehhez a névhez. -

Én ezt az akcentust nem tudom megszokni - mondta Raj a 150

by Szami


torka felé gesztikulálva. Ez újabb nevetést indított el a pasik között. A lány biccentett felém. Briona volt a neve, és úgy nézett ki, mint egy modell, hosszú combjai csillámportól ragyogtak. A széles arccsontú ázsiai pasit Lee-nek hívták. Emlékeztetnem kellett magam, hogy valójában undok, öreg szépkorúak. -

Nos, Callie, ez az első alkalom? - kérdezte Raj.

-

Ennyire látszik? - kérdeztem. Mind kuncogtak. -

Soha nem láttuk még ezt a testet - mondta Briona. - Szép.

-

Ja, nagyszerű - mondta Lee.

-

Eddig hogy érzed magad? - kérdezte Raj.

-

Jól - vontam vállat.

-

Mit tettél eddig? - kérdezte. Somolygott kicsit. - Vagy ez az

első éjszakád? -

Nem sokat. Lovagolni mentem.

Mosolyogtak. -

Az jó móka - mondta Lee. - Hová?

-

Valaki privát ranchára.

-

Egy bérlőére? - kérdezte Raj.

-

Nem.

Összenéztek. -

Egy igazi tinédzserére? - kérdezte Raj. A

szemem

Brionáról

Raj-ra,

róla

Aggodalmasnak látszottak. -

Ez valami helytelen dolog? - kérdeztem. 151

Lee-re

ugrott.

by Szami

-


Hát, egyszerűen csak rossz szemmel nézik az ilyet - mondta

Raj. Briona megérintette a karomat. -

Ne törődj vele. Fizettél, hogy jól érezd magad. Hát nem

érdemeljük meg? -

Ha már itt tartunk, szívjuk el ezt a jointot, és érezzük

igazán jól magunkat - mondta Lee. Arcán gonosz mosollyal előrehajolt. Raj megitta a palackos vizét, és odacsapta az asztalra. -

Nagyszerű ötlet.

Mindenki felállt. Briona belémkarolt. -

Gyere. Tarthatunk egy csajos traccspartit. Szeretek segíteni

a kezdőknek. Te horgolsz? Vagy kötsz? Talán csak azért, mert én voltam a kakukktojás, és ők egy baráti társaságot alkottak, de folyton az az érzésem volt, hogy tudnak valamit, amit én nem. Talán ha rájuk tapadok, akkor elárulják. Lee kupéjában ülve belekapott a szél a hajamba. A hátsó ülésen ültem Brionával; Raj Lee-vel elöl ült. - Hová megyünk? - kérdeztem. - Ki tudja? - mondta Briona. - Biztos vagyok benne, hogy valami veszélyes és kifejezetten ostoba helyre. - Sétakocsikázás - mondta Lee. - Ez nem a te kocsid? - kérdeztem. Raj egy kuncogást nyomott el.

152

by Szami


- Másfajta kocsikázás. Lee fesztelenül hajtott végig az utcákon. - Már majdnem ott vagyunk. Bevett egy éles kanyart, és megláttam egy szakadékot, egy felette átívelő híddal. Néhány autó már ott parkolt. Elkaptam egy villanást, ami távolodott a hídtól. - Ott mennek - mutatta Lee. - Nem. - Raj a fejét rázta. - Az életedért sem. - Úgy érted az életéért sem. - Lee Raj hasára mutatott, aztán odabökött. Mindkét pasi nevetett. - Ide jöttünk? - kérdeztem. - Ez nem vicces - mondta Briona. - Ez nem vicc, ez szórakozás - mondta Lee. Hamarosan a többi autóval együtt leparkoltunk a hídon. A pasik a híd közepén gyülekező tömegbe rohantak. Én Briona karjába kapaszkodtam. -

Mi ez? - kérdeztem megzavarodva. Bungee jumping. Az idióták leugranak a hídról, és csak

egy vékony zsinór védi meg őket attól, hogy palacsintává váljanak. Feltehetőleg a zsinór kellően intelligens ahhoz, hogy a súlyhoz és a gyorsaságit, alkalmazkodjon. Elhallgatott. - Feltehetőleg. -

Veszélyesnek látszik - mondtam.

Vállat vont. -

Legalább nem a te tested. 153

by Szami


A korlátba kapaszkodtunk, ami egy Canyonhoz vezető szakadtól választott el minket. A szél belekapaszkodott a hajunkba, miközben figyeltük, amint néhány pasi hasast ugrik, alábukva a folyómederbe. Elállt a lélegzetem, behunytam a szemem. -

Ne, lefelé nézz! - sürgetett Briona, lefelé bámulva. A férfi zuhant és zuhant, veszélyesen közelítve ahhoz,

hogy megcsókolja a földet, de a szíj az utolsó pillanatban megállította, ahogyan azt Briona előre megmondta. Pont úgy pattant vissza, hogy amikor megfelelő távolságba került, a hídon álló fiúk felhúzták. Raj és Lee néhány méternyire álltak a korlát mellett és vitatkoztak -

Briona... - fordultam hozzá -, kérdeznem kell valamit tőled.

-

Igen, édes, bármit.

-

Találkoztál valaha egy Emma nevű donortesttel? Briona visszabámult rám. Talán próbált visszaemlékezni.

-

Magas volt, szőke, göndör hajú, jellegzetes vonásokkal -

mondtam. -

Nem hangzik ismerősen. Csinált veled valamit?

-

Nem. Csak szeretnék rájönni, ki ismerte.

-

Sajnálom. Bárcsak többet tudnék segíteni. Tudod, egy idő

után ezek a donorok teljesen egyformák lesznek. -

És a barátaid? Ismerhették őt? Kétlem. Minden vakmerőségük ellenére sem béreltek még

igazán sokat. - Lee-re és Raj-ra nézett. Lee ugrásra készen 154

by Szami


állt. - Nem hiszem el. Egy másodpercen belül Lee teste egy a levegőben ívelő fekete golyóvá változott, ami lassított felvételben zuhan. Ennyit a szerződésekről és szabályokról.

155

by Szami


KILENCEDIK FEJEZET

Miután

Lee

túlélte

ezt

az

őrült

technougrást,

visszahajtottunk a Rúna klubba. Raj az autóban maradt, miközben Lee a motort járatta. Briona velem együtt kiszállt, hogy elbúcsúzzon. Szélfútta hajamat simogattam. -

Mindenképpen tartsuk a kapcsolatot, Callie. Olyan jól

mulathatnánk együtt. Bridzselsz? Figyelj, csak női játékokra gondolok. Mindegy. Mehetünk vásárolni. Vagy táncolni. Vagy z-korizni. Hosszan megölelt. Amikor szétváltunk, kinyitottam a tárcámat, hogy keressek neki egy kártyát. Ehelyett meglepve láttam a nagy köteg bankjegyet. Tegnap már kiürítettem a pénztárcámat, hogy Blake mindet Michaelnek adhassa. -

Mit csinálsz? - Kérdezte Briona.

-

Egy kártyát készítek elő neked.

-

Semmi szükség rá, butus. Az csak vén szépkorúaknak való -

Kacsintott. Soha nem hallottam még, hogy szépkorúak így hívnák magukat, de a „játsszuk meg a kamaszlányt” üzemmódjában volt. Felvette a telefonját. -

Felszedtem a számodat. Megadtam az enyémet. Ha valami

olyasmire készülsz, ami szórakoztató...

156

by Szami


Vagy veszélyes - szólt közbe Lee, kezét az autó hátsó ülésén

-

pihentetve. ...akkor hívj - folytatta Briona. - Nyugodtan hívj bármivel.

-

Tényleg szeretnék még veled találkozni. Máris úgy érzem, mintha régi barátok volnánk. A régi az jó, gondoltam. Briona visszaszállt a kocsiba, és szép, felékszerezett kezével integetett, miközben elhajtottak. Csak a pénztárcámban lévő pénzre tudtam gondolni. Amint beültem a kocsimba és bezártam az ajtókat - és mielőtt elhagytam volna a parkolószolgálat biztonságos zónáját -, megszámoltam a pénzt. Pontosan az az összeg volt, amit Blakenek adtam. Másnap néhány sarkot mentem a háztól, majd lefékeztem. Blake-et hívtam, de csak a hangzingje válaszolt. -

Helló, itt Blake. Tudod, mit kell tenned.

-

Szia, Blake. Callie beszél. Vissza tudnál hívni?

Miután letettem, azt kívántam, bárcsak többet mondtam volna. De nem akartam visszahívni. Ő sem hívott a randink óta. Nem hívtam volna, ha nem a testvéremről lett volna szó. Laurennel az általa választott thai étteremben találkoztam, ami a Völgyben volt, egy cégtáblával telezsúfolt miniáruház sarkában elsüllyesztve. A Laurenhez hasonló gazdag szépkorúak nem ilyen helyeken szoktak lógni. De tudtam, hogy azért választotta, mert ott nullával egyenlőek az esélyek, hogy 157

by Szami


ismerősbe botlunk. Nem mintha felismerhetőek lettünk volna, de nem akartuk, hogy meghallják a beszélgetésünket. Egy hátsó boxban ültünk le. A szépkorú pincérfiú vizet hozott nekünk,

és

alaposan

megszemlélt

minket.

A

dolgozó

szépkorúaknak fogalmuk sem volt az exkluzív testbank létezéséről. Nem tudták, hogy a szexi, fiatal „Reece” igazából a száz év feletti Lauren, vagy az én szédületes külsőm sem az anyatermészetnek,

hanem

a

korszerű

technológiának

köszönhető. Ezz nem volt része a világuknak. Örültek, hogy van munkájuk, amivel ilyen idősen is el tudják tartani magukat. A spóraháborúk okozta kaotikus átmeneti időszak a meghosszabbodott

élettartamuknak

köszönhetően

megkönnyítette a szépkorúak visszatérését a munkaerőpiacra. Rendeltünk, majd Lauren fényes, vörös haját meglengetve körbenézett. A legközelebbi társaság két fülkényire volt, és a felvételről szóló thai zene minden szavukat elnyomta. Lauren láthatólag elégedetten nyugtázta, hogy senki sem hallhat minket. -

Helena, még mindig végig akarod vinni a dolgot? - nézett

rám azokkal a hipnotizáló zöld szemeivel. A vizembe kortyoltam. Kellett valamit mondanom, ami nem árulja el, hogy fogalmam sincs, mi Helena terve. Végül kiegyeztem egy „nem tudom”-mal. Lauren kiegyenesedett, a szemei megelevenedtek. A szavaim reményt adtak neki. -

Helytelen - mondta. - Tudod, hogy helytelen. 158

by Szami


Feltételezem.

-

Hát persze, hogy az. - Suttogásig halkította a hangját. - A

-

gyilkosság mindig helytelen. Gyilkosság? Próbáltam elrejteni a megrendülést, ami úgy vágott gyomron, mint egy ellenség ökle. Az asztal peremére könyököltem, és kezembe temettem a fejem, egy szépkorú szorongásának álcázva meglepetésemet. Odabenn kattogott az agyam. Többet kell megtudnom. De egyenesen nem kérdezhettem meg. Belülről az arcomat harapdáltam. Aztán eszembe jutott, mit mondott tegnap Lauren. De az is rossz, hogy a kiskorúak... - észbe kaptam -

-

tinédzserek áldozattá válnak. Nem gondolod? - kérdeztem. - Persze, hogy rossz. Minden nap úgy ébredek, hogy Kevinre gondolok. Csak ő maradt nekem, miután a lányom és a vejem elment. - Akárcsak nálam. -

De te feladtad. Én még mindig reménykedem benne, hogy

az unokám él valahol. Ez a nagy különbség kettőnk között. Ha tudná. Különös volt ilyen kifinomult szavakat hallani egy csücsörítő kamaszlány szájából. -

Ez borzalmas kirakósjáték... embereket keresni, akik látták,

információmorzsákat és foszlányokat kaparni össze. -

Tegnap este kiderítettél valamit? 159

by Szami


Lauren a fejét rázta. -

Zsákutca volt. Soha nem látták Kevint. Megérkezett

az

étel,

de

egyikünket

sem

érdekelte

különösebben. -

Mindig olyan aranyos fiú volt - tépelődött egy tányér pad thai

felett. - Nem volt szüksége arra az átalakításra. Ránéztem, és közben az agyam őrülten próbálta beérni azt az őrült kirakós játékot. Lauren a szája elé kapta a kezét. -

Ó, Helena. Annyira sajnálom. Tudod, nem arra gondoltam,

hogy Emmának szüksége lett volna rá... Még nem értettem az egészet, de már valamit kapisgálni kezdtem. -

Emma konvencionális értelemben sohasem volt csinos -

kockáztattam meg. - Én ezt tudom. - Amíg bele nem ment az átalakításba - mondta finoman Lauren. -

Vajon ezért tette? Hogy átalakítsák? Azt hiszem... azt hiszem valóban vágyott rá - mondtam

megerősítésre várva. Lauren átnyúlt és megtapogatta a kezemet. -

Nem a te hibád. Hány dolgot kértek az unokáink, amire

nemet

kellett

mondanunk?

Akárcsak

a

gyerekeink?

A

gondviselőknek tudniuk kell nemet mondani. A tenyeremmel támasztottam meg az állam és bólintottam, arra bíztatva, hogy folytassa. -

Mindketten azt hittük, hogy helyesen cselekszünk - mondta. 160

by Szami


- Titánium plasztikai műtét, zöld lézeres arcformálás tizenhat évesen? Hogyan egyezhettünk volna bele? -

De Emma megtalálta a módját, hogy megkapja. Akárcsak Kevin. - Lauren elhúzta a kezét, és hátradőlt. - Ki

gondolta volna, hogy a fiúk éppen olyan hiúk lehetnek, mint a lányok? - Vállat vont Szóval tévedtem. Emma - és Kevin - fényűzésben élhettek, de nem volt meg mindenük, amire vágytak. És egyedül a testbankon keresztül kaphatták meg. -

Hazudniuk kellett - mondtam. Persze. Az Elsőrendű nem vette volna fel őket, ha tudja,

hogy van rokonuk. A minden kötelék, kötöttség és jog nélkülieket akarják. Olyan kölyköket, akiknek nincs családjuk, aki nyomoztatna utánuk. Az Elsőrendű kienged néhány gyereket, hogy azok újakat toborozzanak, de a mieink nem tartoztak a szerencsések közé. Megesküdtem volna, hogy kora fáradt villanását láttam azok mögött a zöld szemek mögött. A kép kezdett összeállni. Néhány gazdag, elkényeztetett tinédzser hazudott a testbanknak, hamis neveket használva, hogy szegény árvának adják elő magukat. Nem a dohány kellett nekik. Az ingyenes lézerkezelésekre vágytak, amelyeket a nagyszüleik nem engedtek meg nekik. Aztán soha nem jöttek haza. - Lauren... Lauren félbeszakított. 161

by Szami


- Gyakorold, hogy Reece-nek szólítasz, oké? - Reece, ami a gyilkolást illeti. Nekem nincs közöm hozzá. Lenéztem. Nem kellene tovább erőltetnem ezt a hamis szorongást. - Gondolkodtam. .. Nem helyes dolog. - Igazán? - De az Elsőrendű Állomások... - Ki kell szednem belőle, hogy kit akarok megölni. Arra tippeltem, hogy a testbankból valakit. - Őket tényleg hibáztatom... - Nem

vagy egyedül.

- Igen, te, én... - elhalkultam, abban a reményben, hogy átveszi a stafétát. -

...és Colemanék, Messianék, Posték - számolta az ujjain. - A

többi elsőrendűt hibáztató nagyszülő, akit felkutattunk. De egyikük sem beszél arról, hogy lelő valakit. Most rajtam volt a sor, hogy körbenézzek. A két asztalnyira álló pincérnőt azon kaptam, hogy minket bámul. - Ne aggódj, megtartom a szavam - mondta Lauren. - Nem mondtam el senkinek. Egyelőre. -

Az Elsőrendű Állomások főnöke... - Biztos róla van szó.

-

Ne kezdd újra. Az Öreget lehetetlen megtalálni. - Magas. És kalapot visel - mondtam visszaidézve azt a napot

az Elsőrendűben. - És egy hosszú kabát... - Így hallottuk. De én sohasem láttam. Én igen. Tinnenbaummal vitatkozott az Elsőrendűben. De Lauren biztos volt benne, hogy nem ő Helena célpontja. Ha az Elsőrendű feje nem az az ember, aki ellen merényletet tervez, 162

by Szami


akkor ki? Lauren közelebb hajolt és egyenesen a szemembe nézett. -

Áruld el, Helena, ki az? Kit akarsz megölni?

Nem tudja. - Nem mondhatom meg - néztem félre. Ez lehetett az egyetlen igaz dolog, amit a számon kiejtettem. -

A célpontod nem az egyetlen, aki meghal. Ez a szegény

lány, akiben élsz, ez a szép, fiatal test? - Lauren átnyúlt az asztalon, és meglebbentette a hajamat. - Ott helyben lelövik. A világ elnémult. Én vagyok az! Szerettem volna ordítani. Az én testem. Én! De minden szó megakadt a torkomban. A citromfű és halszósz émelyítő illatától felkavarodott a gyomrom. Csak néztem a sárga curryt a tálban, egy éve ez volt az egyetlen étel, amihez nem volt gyomrom. Milyen nagyszerű étvágycsökkentő, ha kiderül, hogy a bérlőd egy merénylő. És valószínűleg te is meghalsz. Olyan gyorsan hajtottam az autóúton, amennyire jegy nélkül csak lehetett. Tehát Helena nem szörfölni vagy hidakról leugrálni akart, hanem arra kívánt engem használni, hogy lelőjjön valakit. Öljön és megöljék. Bizonyára ezért volt a célbalövés az egyik kívánalma. Láttam, hogy villog a telefonom. Blake zingelt nekem, amíg az étteremben voltam. Az üzenet így szólt: Mit lehetne még mondani? 163

by Szami


Ez fura volt. Megnyomtam a hívás gombot az autóban. Felvette. -

Blake, találkozzunk a Beverly Glen Parkban harminc perc

múlva! Mindent elmagyarázok. -

Harminc perc - mondta. Szárazon beszélt. Kerti székeken és napégette padokon társalgó szépkorúak

mellett elhaladva vágtam át a parkon. Kettő a hintán ült, és gyengéden ringatózott. A háború óta kevés gyereket lehetett látni a szabadban. Sok unokával nem rendelkező szépkorú nem akart kicsiket látni, mert minden felnőtt gyerekét elvesztette. Az emberek a védőoltásoktól függetlenül rettegtek a levegőben szállongó spóramaradványoktól. Egy napszemüveges biztonsági őr csípőre tett kézzel őrködött. Megrándultam, amikor észrevettem a pisztolyát, mert a Glock jutott az eszembe. Észrevettem egy másik, vállig érő ősz hajú, szépkorú párt, egy fa alatt vitatkoztak. A nő folyton a férfi mellkasába bökött az ujjával. A szüleim jutottak eszembe másfél évvel ezelőttről. Nyár volt. Éppen akkor végeztünk a vacsorával, és Tyler a légképernyőt nézte. A háború kitöréséről szóló híreket. A zord képű

bemondó

azt

mondta,

hogy

a

háború

odáig

eszkalálódott, hogy a szóbeszéd szerint spórabombákat vesznek használatba. Északnyugaton koncentrálják őket. Kirohantam a konyhába, hogy elmondjam a szüleimnek, de úgy hangzott, mintha már tudnák. Az ajtó előtt torpantam meg, mert meghallottam, hogy vitatkoznak. 164

by Szami


Az anyám a mosogatónál állt, a kezében konyharuha. -

Miért

nem

tudod

elintézni

nekünk?

A

kormányzati

kapcsolataiddal. Az apám végighúzta a tenyerét az arcán. - Tudod,

miért. A protokoll.

Szükségünk van arra az oltóanyagra, Ray. Ez a családod. A

-

gyermekeid. Apám a pultra könyökölt. -

Az a protokoll mindenki védelméről szól.

-A -

celebek megkapják. A politikusok megkapják.

Ettől még nem helyes. Az anyukám úgy csapta a pulthoz a konyharuhát, hogy

apukám arca összerándult. - És mi a helyes abban, hogy a gyerekeink árvaságra jutnak, és senki sem támogatja őket? Ha éhezésre, gyilkosságra vagy valami ennél is rosszabbra ítéljük őket? Az ujjával többször is az apám mellkasába bökött, hogy nyomatékosítsa a kérdéseit. Dühös könnyek fakadtak a szeméből. Apám megragadta a vállait, és egy pillanatig tartotta, hogy lenyugtassa

őt.

Aztán

magához

húzta.

Anyukám

hozzásimult, a fejét a vállán nyugtatta Abban a pillanatban látott meg engem. Olyan ijedtnek látszott. Elhessegettem rémült arca képét, és szememmel a szépkorú párt kerestem. Már távozóban voltak. 165

by Szami


Hol van Blake? Aztán egy beton piknikasztal tetején szúrtam ki. Oda mentem, melléültem. Akárcsak az őr, ő is napszemüveget viselt, és ez határvonalat húzott kettőnk közé. -

Mi van? - kérdezte jeges hangon. Találkoztál a barátommal? - Éreztem, hogy esetlen dolog

Michaelről kérdezni, de tudnom kellett. -

Nem - felelte olyan dühödt hangon, mintha már tudnom

kellene. - Azt mondtad, ne menjek. Viszketett a bőröm. - Tényleg? -

Ja.

Emlékszel?

Amikor

tényleg

bedühödtél

és

visszakövetelted a pénzed? Ettől féltem. Helena. -

És még mit műveltem?

Blake a fejét rázta. -

Ne akard, hogy egyesével elsoroljam. Úgyis tudod, mit

mondtál. - Az igazat megvallva, nem. Tudom, hogy furán hangzik. Kérlek, mondd el. Zsebre dugta a kezét. -

Nem hívsz, nem zingelsz. Soha nem akarsz viszontlátni. Sóhajtottam. Ezt Helena mondta. - Annyira sajnálom. - Megérintettem a karját. Meleg volt. -

Hiba volt. Tényleg. - Azt hittem... Azt hittem, jól éreztük magunkat. - A szeme 166

by Szami


nem tudta elrejteni a megbántottságot. Nem reagált az érintésemre, de el sem húzódott. - Csodálatos nap volt. - A szívem sajgott. - Életem egyik legjobb napja. Blake a hintázó szépkorúakra nézett. - Hát akkor miért...? - Nem voltam önmagam. Néha előfordul velem. - A pénztárcámért nyúltam, és előhúztam a pénzt. - Soha nem volt még olyan rossz napod, amit szerettél volna újrakezdeni? Újrakezdhetem? Légy szíves! Felé nyújtottam a pénzt. Habozott. - Ezúttal biztos vagy benne, hogy azt akarod, hogy adjam oda egy barátodnak? - Igén. Nem lehetnék biztosabb. - És tényleg nem akarod magad megtenni? Vagy velem jönni? És elérni, hogy a testbank lásson hazamenni? - Bárcsak megtehetném, de tényleg nem mehetek oda. És a barátomnak most szüksége van erre. - Közelebb toltam a pénzt, a pólóját érintve vele. - Kérlek, Blake - mondtam. Elvette a pénzt, és henger alakban fogta a markában. Végül a szemembe nézett. - Azt hiszem, néha mindenkinek van rossz napja. Aztán eszembe jutott a rajz. Nem találtam a tárcámban, ahol a pénzt. 167

by Szami


- Emlékszel arra a papírdarabra, amit adtam neked? kérdeztem. - Erre gondolsz? - még összehajtva húzta ki a zsebéből. Reméltem, most nem hajtogatja ki. Nem akartam kérdéseket hallani. - Igen. Csak add oda neki. A pénzzel együtt. A pénzt és a papírt a tárcájába tette. Igyekeztem nem mutatni a megkönnyebbülésemet. - Igazán tehetséges - mondta. - A barátod. Szóval megnézte. A féltékenység halovány árnyalatát éreztem abban ahogyan kimondta a „barát” szót. És el kellett ismernem, hogy ettől egy kissé megborzongtam.

168

by Szami


TIZEDIK FEJEZET

Egy olyan éles kanyarral hajtottam el, amitől Emma bozontos kis földönkívülije nekik pattant a visszapillantó tükörnek. Miközben előre - hátra himbálózott, a választásaimon gondolkodtam. Ha nem lett volna olyan nagy szükségem erre a pénzre, kísértésbe estem volna, hogy feladjam az egészet. De ez nem volt olyan könnyű. Egy chip volt a fejemben. Nem sétáIhattam el. Ha visszatérek az Elsőrendűbe, mennyi az esélye, hogy a szépkorúak nekem hisznek egy vagyonos bérlővel szemben? Már elképzelltem, amint egy olyan vitába keveredek, ami azzal végződik, hogy engem is intézetbe dugnak. Az utcán töltött egy év megtanított rá, hogyan éljem túl az egyik napot a másik után. Így fogom ezt is kezelni. Bel Airbe visszatérve leparkoltam, és úgy osontam vissza a házba, hogy Eugénia észre sem vett. Helena hálószobájába mentem, becsuktam az ajtót. A szekrényhez léptem, visszahajtottam a szőnyeget, hogy kinyissam a titkos rekeszt. Kivettem a dobozt, és a Glockra néztem. Hová rekkentsem ezt el? Akármennyire szerettem volna újra egy új fegyvert, nem tarthattam meg. Meg kellett szabadulnom tőle, hogy Helena ne találja meg, ha legközelebb ismét átveszi az uralmat a testem felett. A villában elrejteni nem jó ötlet,

169

by Szami


mert Eugénia megláthat, és elmondhatja Helenának, ha kérdezi. Helena szerezhet egy másik pisztolyt, de minden késlekedés segíthet egy gyilkosság megakadályozásában. Ki kell várnia egy egyhetes várakozási időt - a háború óta ez az új törvény -, vagy az idejét és pénzét költheti a feketepiacon is. Az volt a benyomásom, hogy Helena nem az a feketepiacozó típus, bár már sok meglepetést okozott eddig is. Hova dugják az emberek a pisztolyukat? - töprengtem. A partvidéket, még mindig háborús sebek borítják, és az embereket nem engedik be oda. Ha bárkinek odaadnám, olyan kérdések következnének, amelyekre nem tudok válaszolni. Szerettem volna Michaelhez eljuttatni, de nem kérhettem meg Blake-et, hogy megtegye. Valóban nem akartam, hogy olvan helyre kerüljön, ahol Helena megtalálhatja, amint visszakerül a testembe. A fürdőszobába mentem, és sminklemosót öntöttem egy törölközőire. Arra használtam, hogy - ahogyan a holókban láttam -, a Glockról és a hangtompítóról eltávolítsák minden DNS-maradványt. Aztán visszatettem a pisztolyt a dobozba, és betettem egy Helena szekrényében talált Bloomingdale-es barna papírzacskóba. Egy

megamarkethez

hajtottam,

a

nagy

parkolóban

bolyongtam. A bolt fegyveres őre a főbejáratot őrizte. Elhajtottam az összes parkolóhely mellett az első szakaszon, egy

középsőt

választottam

ki

normálisan, mondtam magamnak. 170

az

út

végén.

Viselkedj

by Szami


Kiszálltam az autóból. Az üzlet előtti padon ülő, légjoghurtot evő szépkorú bámult meg, ahogy elhaladtam előtte. Két

hatalmas

szemetes

konténer

volt.

A

jobboldalit

választottam ki, és felemeltem a tető sarkát. Nehezebb volt, mint számítottam. Mindkét kezemet használnom kellett, és mielőtt észrevettem, a táska kicsúszott, és a földre esett. A doboz félig kicsusszant. Felkaptam

a

táskát,

kinyitottam

a

kuka

tetejét,

és

beledobtam a táskát. Hangos csattanással zuhant bele, visszhangzott,

amikor

elérte

az

acél

konténer

alját.

Szerencsémre a kukát nemrégiben ürítették. Megfordultam, és a kocsihoz indultam. A szépkorú úgy bámult rám, mintha tudná, hogy valami rosszat tettem. Mindig így viszonyultak a kiskorúakhoz, legyenek azok szegények vagy gazdagok. Felállt, és inteti az őrnek, aki az épület másik oldalán állt. Mire szóba elegyedtek, én már távoztam a parkolóból. Most, hogy a pisztolyról már gondoskodtam, végre arra koncentrálhattam, hogy kiderítsem, kit akar Helena megölni. Leparkoltam egy vegyes- kereskedés előtt, és végignéztem a mobiltelefonját. A z-mailjei semmilyen nyomot nem kínáltak. Semmi sem tűnt fel, semmi utalás nem mutatott a merénylet célpontja irányába. A telefonos határidőnaplója. Minden napra szólt bejegyzés, egészen addig, amíg elment a testbankba. A csere napját E. Á.val jelezte, utána meg különféle bejegyzések következtek. 171

by Szami


Mielőtt továbbléphettem volna, lárma zavart meg. Felnéztem, és utcagyerekek, renegátok kisebb csapatát láttam az autóm felé rohanni. Ezúttal legalább nem egy kupéban ültem. Gázt adtam és elhajtottam, ők pedig az út közepén állva hajigálták utánam a köveket, talán pár helyen meg is karcolták a kocsi hátulját. Elvigyorodtam. Amikor a legutóbb ugyanez megtörtént, halálra rémültem. De ha rájössz, hogy te éppen egy merényletre készülsz, az mindent más megvilágításba helyez. Tíz sarokkal odébb egy piros lámpánál álltam meg. Miközben a zöldre vártam, ismét a határidőnaplóba mélyedtem. November 19. este 8 órát pipával jelölte meg, és utána nem volt több bejegyzés. A merénylet napja. Ha ez igaz, akkor három nap maradt a dolog elsimítására. Igazából kevesebb, mint három nap. Megvan a mi és a mikor. Most szükségem van a kire és holra. És a módszerre, hogyan akadályozzam meg. A

lámpa

váltott,

és

az

autópályára

kanyarodtam.

Besüppedtem az ülésbe, és nem féltem gyorsítani. Egyre magabiztosabban vezettem. Megragadtam a kormányt, a gyors sávra váltottam. A kezem zsibbadt. Mozgattam az ujjaimat, de nem segített. Szédültem. Nem. Az a süllyedő érzés kapott el megint. És győzött. 172

by Szami


Hetven mérfölddel hasítok, és elájulok. Amikor magamhoz tértem, a fejem lüktetett, de nem volt fogható az első fejfájásomhoz. Egy falnak támasztottam a hátam. Egy nyüzsgő irodaépület előterében voltam. Fekete márványfalak, ezüst szegélyek. Nem ismertem fel. Az előtér másik sarkában egy szépkorú egy légképernyős autósmagazint bámult. Az arcán tükröződtek a színek. Felnéztem a faliórára, és megláttam, hogy már majdnem fél öt van, Ugyanazt a ruhát viseltem, amit az ájulásom előtt. Csak egy óra telt el. A mobiltelefonom csörgött. Előhúztam a tárcámból. A hívó az emlékeztető volt. Megnyomtam az emlékeztető gombját, és füleltem. Egy női géphang olvasta be a közlést. Van egy emlékeztetője önmaga számára fél ötre beállítva. Az utána következő hang nem az enyém volt. Egy szépkorú hangja volt. Egy nőé. -

Callie, itt Helena Winterhill. A bérlőd. Megdobbant a szívem. Felismertem őt. Ő volt a korábbi

hang. Felhangosítottam a készüléket. -

Sok mondanivalóm van, de fogalmam sincs, mennyi időm,

mielőtt visszakerülök a saját testembe. Ahogyan sejtetted, nincs közöttünk egyenletes kapcsolat. Működési hiba zavarja a rendszert.

Remélem,

hamarosan

megjavítják.

Addig

semmilyen körülmények között se vedd fel a kapcsolatot az

173

by Szami


Elsőrendűvel. Remélem, ez világos. A kezem a másik fülemre tettem, hogy egy szót sem hagyjak ki. Ereje mögött idegességet éreztem a hangjában.

- Ugyanakkor meg kell kérjelek, hogy ne viseld az unokám ruháit. Megszakad a szívem, amikor hirtelen visszatérek a testedbe, és magamon látom őket - elakadt a hangja. - De nem ezért hagyom neked ezt az üzenetet. Szeretnélek biztosítani róla, hogy ha minden körülmények között, a tervek szerint kitartasz a szerződésünk mellett, akkor a végén bonuszban részesülsz. Egy rendkívül bőkezű bónuszban, már amennyiben kifogástalanul együttműködsz. Az üzenet véget ért. Megrendültem. Nyilvánvalóan fogalma sincs róla, hogy tudok a merénylete tervéről. Természetesen csak annyit tud, amennyit azokban a rövid szakaszokban megtudott, amikor elfoglalta a testemet. Mit sem tudott a Laurennel folytatott beszélgetésemről. Nagylelkű bonuszról beszélt. De valószínűleg holtan végzem. Könnyű halott lányoknak bónuszokat ígérgetni. Mivel csupán egy óráig voltam kiütve, Helenának nem lett volna ideje hazamenni. Nem tudja, hogy kidobtam a pisztolyát. Ez jó. Az volt a rossz, hogy a terve csapdájába estem. Felnéztem, és láttam, hogy az őr engem figyel. Túl hosszú 174

by Szami


ideje álltam ott. Megfordultam, hogy szembeálljak a lakók névjegyzékével. A széke kerekei megnyikordultak, ahogy hátratolta, hogy felkeljen. Kihez jött ide Helena? Éppen most lépett be, mert az előtérrel voltam szemben, amikor magamhoz tértem. Végignéztem a lakók listáján az ábécérendben feltüntetett neveket. Többnyire jogászok voltak, néhány könyvelő. A lista körülbelül egyharmadánál találtam egy nevet, ami kitűnt: CLIFFORD C. HARRISON SZENÁTOR Blake nagyapja.

175

by Szami


TIZENEGYEDIK FEJEZET

Az őr megközelített, miközben a lakók listáját bámultam. Helena ismeri Blake nagyapját? Ez bizonyára több mint véletlen

egybeesés.

Blake

biztosan

nem

tud

erről

a

kapcsolatról, nem mondta volna akkor, hogy a nagyapja ismeri az „én” nagyanyámat? -

Segíthetek, kisasszony? - kérdezte az őr. A hangszínéből ítélve egy lépésnyire járt attól, hogy

kirúgjon innen. A lista többi nevén is végigfutottam. Egyik sem hangzott ismerősen. - Önhöz beszélek - a hangja a maga komolyságában is közeli robbanást ígért. - Fiatalkorú. A

félelmetes

F

-

kártyát

játszotta

ki,

ami

tíz

másodpercnyire volt a végső M - kártyától: marsallok. Felé fordultam. -

A

tizenhatodik

emeletre

megyek.

Harrison

szenátor

irodájába. -

Meg van beszélve?

-

Nem. Csak az asszisztensével akarok beszélni. Talán a hangomban érzett dac, vagy az Elsőrendű

Állomások halálosan tökéletes átalakítása tette, de rábólintott. Aztán a pultba épített elektronikus azonosítóra mutatott. -

Szignálja, és adjon ujjlenyomatot. 176

by Szami


Aláírtam, és odanyomtam a hüvelykujjamat. A lift ajtaja kipattant,

és

felhasítottam

a

tizenhatodik

emeletre.

Reméltem, hogy kiderítem, milyen kapcsolat van a bérlőm és Blake nagyapja között. Valami itt nem stimmelt. Amikor kiszálltam, lézerrel vágott fémbetűkkel ez állt egy szárnyas ajtón: KÖRZETI IRODA, HARRISON SZENÁTOR. Benn egy szépkorú férfirecepciós nézett fel, ajkain mosollyal, a szemében leereszkedéssel. -

Harrison szenátor benn van?

-

Elnézést, de adománygyűjtésen van. Segíthetek valamiben? Körbenéztem.

Egy folyosóról

nyílt

a többi iroda.

Harrisoné valószínűleg a végéből. -

Mikor tér vissza az irodába? A választókat előre megbeszélt időpontban fogadja. -

Végigmért. - Ön még egy kicsit fiatal a szavazáshoz, nem? Úgy vigyorgott, mintha valami vicceset mondott volna. Hiába végeznek rajtuk mindenféle orvosi beavatkozásokat, a gyenge humorérzékükön nem tudnak javítani. -

Talán öregebb, mint gondolná - mondtam.

A vigyora tanácstalanságba váltott. De aztán magához tért. -

Ennyit tehet. - Átadott egy kártyát. - Ez a honlapja. Azon

kapcsolatba léphet vele. Elvettem a kártyát, és tudtam, hogy legfeljebb egy robot fogja valaha elolvasni a z-mailemet. -

Igazából

magyarázattal

tartozom.

A

magántanárom

számára írok valamit, és reméltem, hogy kaphatok egy 177

by Szami


idézetet a| szenátortól. Kaphatnék időpontot rövid időn belül? Csak néhány percre van szükségem. A férfi meglágyult. A szenátor nagyon elfoglalt ember - mondta. - Tudja, az

-

újraválasztásán dolgozik. Egy komor szépkorú nő lépett ki az első irodából, és megállt mögötte. Szóval maga az - méregetett gyanakodva. - Hát nem

-

megmondtam, hogy soha ne jöjjön vissza? -

Én? - mondtam. - Még soha nem jártam itt.

-

Nem tudtam, hogy... - mondta a férfi a kezét a szája elé téve. -

Aznap beteg voltál - mondta neki a nő. A szemét rajtam

tartotta, de hozzá beszélt. - Hívd a biztonságiakat. Ezúttal a marsallok kezére adjuk A férfi felvette a telefont. Ez nem az első alkalom, hogy Helena az épületben jár. A testem járt már itt, benne Helenával. -

Mikor jártam itt?

-

Ne minősítse a szellemi képességeimet. - Ahogy hátráltam,

a szép korú jött felém. Az

iroda

ajtajához

értem.

Elfordítottam

a

kilincset,

kinyitottam az ajtót és rohantam a folyosóra. A kezemet lengettem a lift gombjai előtt, de a lift egy másik emeleten járt. A lépcsőház ajtajához fordultam, benyomtam, és lerohantam a lépcsőn. Pókháló tapadt az arcomra, hajamra, számra. Átkoztam a szépkorúakat, akik nem használják a lépcsőt. Azon 178

by Szami


tűnődtem vajon lehagyom-e a biztonsági őrt az előtérben. Azt képzeltem, autómatikus bilinccsel vár. Amikor az első emeletre értem, megálltam, hogy levegőhöz jussak. Aztán kikukucskáltam az ajtón. Az őr a lift előtt várta, mikor lépek ki. A bejárathoz sprinteltem. Mire megfordult, már késő volt ahhoz, hogy elkapjon; az öreg lába nem versenyezhetett az enyémmel. Már a tömb felénél jártam, mire egyáltalán az ajtóhoz jutott. Helena, mit tettél az életemmel? Ha volt is kapcsolat, nem válaszolt. Helena hálójában ültem a számítógép előtt, és őrülten kutattam a Lapokat valami Harrison szenátort érintő információ után. Az életemről van szó. Mit mondott Helena a szenátornak? Mivel az én testemben mondta, csupán néhány napja

történhetett.

amennyiben

a

Bármilyen

szenátor

emberei

információ tényleg

segítene, kihívták

a

marsallokat. A lehető leggyorsabban dolgoztam. Harrison szenátorként számos olyan progamban vett részt, ami kapcsolódott a kiskorúakhoz, de szemlátomást egy Ifjúsági Liga nevű projekt volt a kedvence. Van ennek valami köze Helena lányához? Próbált tőle Helena segítséget kérni Emma eltűnése miatt? Talán a szenátor csak nem akart belekeveredni. Helena segítségért

mehetett a szenátorhoz, talán azért, hogy

leállíttassa vele a testbankot, ő pedig elutasította. Aztán talán 179

by Szami


a végén már az unokája haláláért okolta. Elég ahhoz, hogy megölje. Kételkedtem az elméletem tarthatóságában, amíg meg nem találtam egy kulcsdátumot a Lapokon. Harrison lesz a díszvendég az Ifjúsági Liga Díjátadóján 19-én, ami Helena határidőnaplójának utolsó bejegyzése. Csak néhányat kell addig

aludni.

És

az

időpont

ugyanaz,

mint

Helena

bejegyzésénél: este 8 óra. Ismerem a személyt, aki által a legközelebb kerülhetek a szenátorhoz. Hívtam Blake-et. Mire a Mullholland Drive kilátópontjához értem, már esteledett.

Blake

piros

sportautója

parkolt

csupán

a

leállósávban. Behajtottam, leparkoltam mellé. Blake napszemüveget viselt, ahogy a védőkorláton ülve a hegyek mögé lebukó napot bámulta. - Szia. Kezet adott, és odahúzott, hogy mellé üljek. Az alsó korlátba akasztottam a lábam, és a felsőbe kapaszkodtam. Meredek volt alattunk a domb. - Találkoztam a barátoddal. - Blake a látványt bámulta. Odaadtam neki a pénzt. Éreztem, ahogy a vállam elernyed. Mit mondott? -

Tudni akarta, ki vagyok. Mondtam, hogy egy barátod.

-

Mással is találkoztál? Blake a fejét rázta. 180

by Szami

-


Aztán azt akarta tudni, miért nem találkozott velem

korábban. -

Mit mondtál neki? Az igazat. Hogy csupán pár napja ismerjük egymást. -

Lenézett. - Ki hinné? Olyan, mintha régebb óta. - Levette a napszemüvegét, a zsebéi dugta. - Egyébként rendszerint a bizalom működik a legjobban. Tudtad? Nyeltem egyet. Az arcát vizsgálgattam. Mennyit tud? -

Mit mondott, amikor minden másról kérdezted? Minden más rendben van. - Blake a Canyont bámulta. -

Akkor hát, mi a pasi története? - kérdezte. A torkom úgy szorult össze, mintha egy ellenség markolászta volna a mocskos kezeivel. -

Elég szerencsétlenül járt. A szüleit elpusztították a

háborúban. A nagyszülei halottak. Lenéztem. A kerítés imbolygott. Szédültem. A fák, a sziklák és a föld kavarogtak körülöttem, ahogy előrebuktam. Blake az egyik kezét a hasamra, a másikat a hátamra téve elkapott. -

Óvatosan - mondta. - Jól vagy? Zakatolt a szívem. Az érintése gyengéd volt. Védelmező.

-

Nem egészen. Jobb, ha leszállsz. - Tartotta a vállamat, miközben lelépett,

hogy biztosan a helyemen maradjak. Aztán elkapta a derekamat és lesegített. -

Leülsz a kocsimban? - kérdezte. 181

by Szami


Bólintottam. Ahogyan a kocsihoz mentünk, néhány szépkorú parkolt le, és szállt ki, hogy megcsodálja a panorámát. Blake gyengéden a vállamra tette a kezét, hogy megtámogasson. Jó érzés volt. Amint beültem a kocsijába, máris jobban éreztem magam. Biztonságban. A világ nem forgott velem. Tépelődtem, hogy meséljek-e neki a nagyapjáról. Miben segítene? Ahhoz, hogy elmondjam a szenátort fenyegető veszéllyel kapcsolatos elméletemet, beszélnem kellett volna a testbankról, hiszen a léte nem volt mindenki számára nyilvánvaló. És ennek elmagyarázásához azt is be kellett volna vallani, ki is vagyok. Esélyes volt, hogy nem hisz nekem, vagy azt gondolja, őrült vagyok. Egy hazugsággal kezdtem, és most már szinte lehetetlen volt anélkül kibogozni az egészet, hogy össze ne törjek valamit. Blake elnézett a távolba, az odalenn fekvő város felé. - Azt hiszem, valamit rejtegetsz előlem, Callie - fordult felém. - Valami fontosat. Éreztem, hogy kinyílik a szám, de hang nem jött ki rajta. - Ez igaz, ugye? - kutató szemekkel nézett rám. - Látom az arcodon. A szívem úgy rángatózott, mintha egy kolibri esett volna csapdába a mellkasomban. - Beteg vagy, ugye? Pislogtam. - Micsoda? 182

by Szami


- Nem probléma, nem kell mindent elmondanod nekem. Nyilvánvaló, hogy szenvedsz valamitől. Megszédülsz, aztán elájulsz. Aztán olyan vagy, mint egy másik személy. - Egy pillanatig hallgatott. - De ne aggódj. Nem erőltetem. De megtennél nekem egy szívességet? - Mi az? - Ígérd meg, hogy mondasz valamit, amikor legközelebb rosszul érzed magad. Megelőzhetjük, hogy sziklákról zuhanj le, meg ilyesmi. Elsimította a hajat az arcomból, aztán a tarkómon húzta végig a kezét. Megrándultam. - Mi a gond? Semmi. - Távol kell tartanom a chipem helyétől. Elkaptam a kezét, megfogtam. Meleg volt, erős és lágy. Ott volt, értem aggódott, és örült, mert fogtam a kezét. És ott voltam én, aki hazudozik neki. Nagy levegőt vettem. - Blake! - Igen? -

Azt mondtad, nem állsz közel a nagyanyádhoz.

-

Így igaz.

-

És mi van a nagyapáddal?

Hunyorgott és belebámult a semmibe. -

Vele nincs gond. Elfoglalt. Sokat van távol. - Blake rám

nézett. - De azt hiszem, próbálkozik. Soha nem tette igazán túl magát az apám elvesztésén, ezért próbál hozzám közel 183

by Szami


kerülni. De én nem mindig könnyítem meg a számára. Lenéztem a kezünkre. Még mindig összekapcsolódott. Egyikünk sem mozdult, hogy kiszabadítsa. -

Milyen az élete szenátorként? Sok ellensége van? Hát persze. Gyűlöli a postát. Gyűlöli a csomagokat. Amit

nem ő rendelt meg, az egyenesen a marsaillokhoz kerül. Akad pár hibbant vénség, aki bizarr ötletekkel áll elő. -

Fogadni mernék - a szememet forgattam. Kisvártatva hozzá

fordultam. - Nagyon szeretnék találkozni vele. Blake hátrahúzta a fejét. -

Tényleg?

Bólintottam. -

Nem

tudom,

hogy

akad-e

hely

még

a

zsúfolt

napirendjében. Tele van mindenféle megjelenéssel, mielőtt Washingtonban találkozik az elnökkel. -

Az elnökkel? Igen, szeretné, ha vele mennék - mondta Blake. - Azt

mondja, hogy ez egy jellemfejlesztő lehetőség. A szabad kezemmel hátrasimítottam a hajam. -

Van a nagyapádnak valami programj a 19-én?

Blake felkapta a fejét. -

Honnan tudtad? Az az utolsó fellépése, mielőtt elmegy. Az

Ifjúsági Liga Díjátadója a Dorothy Chandler Pavilonban, a Zeneközpontban. - L. A. központjában. - Helena határidőnaplójának utolsó bejegyzése. 184

by Szami


Minden arra mutatott, hogy a szenátor a célpontja. - Hadd találjam ki, nyolckor kezdődik? - Ja. Nekem is jelen kell lennem, hogy átadjak egy díjat. Honnan tudtad? Ki kell találnom, hogyan tudnám ezt kivédeni. - Sajnálom, -

most már mennem kell.

Várj! - Azt a kezét használta, amelyikkel az enyémet

fogta, és olyan közel húzott, hogy már szinte éreztem a leheletét az arcomon. - Szeretnék valamit mondani neked. Szinte eltűnt a világ, hogy ilyen közelről nézett rám. Tiszta illata volt. Mint a háború előtti nyaraknak. Mint egy szentélynek. - Mi az? - kérdeztem. -

Callie - a szemei az arcomat vizsgálgatták, bejárták az

arcomat, a szememet, az ajkamat. - Nem tudom miért, nem tudom elmagyarázni, de valami kötődést érzek irántad. -

Tudom. Én is.

-

De tudod, miért? - kérdezte.

Nem tudtam. Csak ezt éreztem legbelül. -

Azt hiszem, nem mindennek van magyarázata.

- Csak van. -

Csak van. - A szívem olyan erősen dobogott, hogy még

ő is hallhatta. Az arcomat a kezébe fogta. Meleg volt és lágy. 185

by Szami

-


Te tényleg nagyon különleges vagy - mondta. Aztán

odahajolt, és megcsókolta a számat. Bátortalanul. Gyengéden. Kisfiús mosollyal húzódott vissza, mint egy ötéves a búcsúban, aki éppen most nyert meg egy aranyhalat.

186

by Szami


TIZENKETTEDIK FEJEZET

Hazamentem, s beosontam Helena hálószobájába. Tudtam, hogy egyszerre fényűzés és figyelemelterelés Blake-re gondolni. De vonzalmat éreztem iránta. Olyan ember modorával és könnyedségével rendelkezett, akinek soha sem kellett az utcáról beszereznie mindent. Először arra gondoltam, ez volt az oka - végül is ő hozott vissza a civilizált élethez, amit gyerekként megszoktam. Nem mintha vagyonosak lettünk volna, de volt az életünkben rendszer. Biztonság. De nem voltam hajlandó ilyen sekélyesnek tartani magam. Azért kedveltem Blake-et, mert kedves volt és gondos, jól bánt velem és a dédnagymamájával, Nanival. Az anyám mindig azt mondta, hogy nézd meg, hogyan viselkedik egy fiú az anyjával, és meglátod, hogyan viselkedik majd veled egy napon. Azt hiszem, ez a nagymamával való bánásmódra is érvényes. Komolyan

kívántam,

hogy

Blake

nagyapja

ne

keveredjen ebbe bele, legalábbis ne az én hibámból. Helena először biztosan a saját testében ment el hozzá, hogy segítségért folyamodjon, amikor Emma már hónapok óta eltűnt. Helena

íróasztalához 187

mentem,

hogy

bizonyítékot

by Szami


találjak rá: tudott róla, hogy Harrison szenátor jelen lesz a díjkiosztón a Zenei Központban. A számítógépében semmi, de a fiókban találtam egy mappát. Egy boríték volt benne. Kihúztam két jegyet az Ifjúsági Liga Díjkiosztójára, a Dorothy Chandler pavilonba, a Zenei Központban. Ez megerősítette. Két kézzel ragadtam meg a jegyeket. Ha még mindig irányítom a testemet, akkor nincs baj. De ha kidőlök, Helena keresztül viszi a tervét, hogy megölje a szenátort. Blake nagyapját. Kettőbe,

majd

négybe

téptem

a

jegyeket.

A

fürdőszobába rohantam, összegyűrtem és a vécékagylóba dobtam a darabokat. Nem akartam a díjátadás előtt két nappal a házban ücsörögni. Az túlságosan megkönnyíti a helyzetet Helena számára - már amennyiben képes a testembe kerülni. Tervre volt szükségem. A szekrényhez mentem, kivettem azt az alkalmi táskát, ami az éjszakai klubban volt velem. Madison, vagyis Rhiannon kártyáját rejtette. A szexi, vicces lányét, aki igazából egy slampos, vicces szépkorú. Örültem, hogy Madison még mindig Rhiannon testét bérli, mert így másnap reggel könnyen kiszúrtam. A megbeszélt találkozásunk helyén jelentem meg egy 188

by Szami


szuperkorcsolya - pályán. Belül reszkettem a sok jégtől körülvéve. Csak a leggazdagabb tinédzserek és néhány bátor szépkorú korcsolyázott,

mind

a

biztonsághoz

tervezett

legnagyobb

sebességhez

legkorszerűbb

és

korcsolyázó

ruhában. Nem mintha szükségük lett volna segítségre. A jelmagyarázat

szerint

a

szuperkorcsolyákba

apró

lézereket ültettek be, amelyek által a korik a kesztyűből irányítható gomb segítségével siklatlak a jég felett. A lézer kissé megolvasztotta a jeget, hogy a korcsolyázó nagyobb sebességet érhessen el. De az igazi mulatságot a futóáramlás gomb jelentette, ami levegőt fújt ki, s ettől az ember kissé úgy érezte, mint vinné a szél. Egyszerre csak pár másodpercre lehetett használni, és csak néhány centit vitt előre, de az érzés csak a repüléshez volt fogható. Ilyesmiket lehet csinálni, ha valaki gazdag. Egy nap költségével egy hétig lehetett volna etetni tíz felebarátot. Kiszúrtam

Madisont,

amint

középen

píruettezett.

Megállt, én pedig intettem neki. Visszaintett, és a pálya peremére siklott. -

Callie, ez nagyon szórakoztató. Olyan hajlékonynak

érzem magam. Vegyél fel egy korcsolyát, próbáld ki! -

Majd máskor. Madison, szívességet akarok kérni tőled. Amit akarsz. - Előrehajolt. - Nekünk, bérlőknek össze

kell tartanunk. - Visszahúzódott és nevetett. - Mit tehetek érted? 189

by Szami

-


Egyedül élsz, ugye? Drágicám, ki akarna velem élni? - nevetett. - A

bejárónőmnek saját lakása van. -

Átmehetnék holnap? Maradhatnék éjszakára?

-

Nálam?

Bólintottam. Tapsikolt. -

Csajos pizsamaparti!

-

Ez nagyszerű, köszönöm!

Elvigyorodott. - Akkor hát, öribarik vagyunk? - s kinyújtotta a kisujját. Úgy éreztem magam, mint egy kisgyerek, de én is kinyújtottam, és összeakasztottuk. Egy autós étteremnél harmadikként vártam a sorban, hogy felvegyem a gyorsebédemet. Madison tökéletes választás arra, hogy holnap lefoglaljon engem. Elég egyszerű ahhoz, hogy észre se vegye, hogy valami nem stimmel a bérletemmel. Kedveltem ugyan, de nem az első helyen szerepelt a listámon, hogy egy százötven évessel barátságot kössek. Csak szerettem volna úgy befejezni a bérletszerződésből maradt két hetet, hogy semmi gebasz - például egy merénylet - nem üt be. A legelső autó elhajtott a rendelésével, előrébb gurultam a sorban. A tárcámért nyúltam, hogy kivegyem a pénzt. Akkor megéreztem. A szédülést. Az ájulást. 190

by Szami


Újra megtörténik. Amikor magamhoz tértem, egy támadófegyver nyomódott az arcomhoz, a szemem a célzón. Az ujjam lassított mozgásban kezdte el húzni a ravaszt. Egy nyitott ablaknál támaszkodtam a falnak, és a lenn álló tömegre céloztam. Nem. Nem, nem, nem! Elállt a lélegzetem. Óvatosan levettem az ujjam a ravaszról, hogy lassan visszatérjen semleges helyzetbe. A világ - és minden hangja - elhallgatott egy dermedt pillanatra. Aztán egy hangot észleltem, mintha valami démon kopácsolna. A zakatoló szívem volt az. Egy izzadtságcsepp indult meg a homlokomnál, és a szemöldökömnél állt meg. Az elmém milliós sebességgel kattogott, hogy kibontsa, mi történt. Elkéstem? Egy hotelszobában álltam. Odakinn, úgy tíz emeletel lejjebb emberek gyülekeztek egy téren, egy üres pódiummal rendelkező színpaddal szemben. A szívem még gyorsabban dobogott. A szenátor már meghalt? Kérlek, ne. Megvizsgáltam a pisztolyt. Meg volt töltve. Teljesen. A cső érintésre hideg volt. Odalenn nyugodtan gyülekeztek az emberek. Kifújtam a levegőt. Még nem lőttem. 191

by Szami


Hol vagyok? A magas épületek L. A. belvárosára utaltak. A lenti park a Pershing térre. A Millennium Biltmore Hotel nevét nyomták arany betűkkel egy íróasztalon fekvő bőrmappára. Szép helyet választott Helena a gyilkosságra. Felemeltem a fegyvert, hogy kivegyem a töltényt. Callie. Kérlek ne. A hangja sokkal tisztábban jött be, mint valaha. Ne vedd ki a töltényt! -

Helena?

Igen. - Hallasz engem? - kérdeztem. Most igen. Most jobb a kapcsolat. -

Hogyan lehetséges? - reszkettem, mintha ki akarnám

őt rázni magamból. - Mi ütött belém? Kivettem a töltényt a pisztolyból, és letettem az íróasztalra. Újratöltenéd, kérlek, a fegyvert? Nincs sok időnk. -

Nem, nem fogom újratölteni - üvöltöttem. - Először

is nem kellene fegyvert tartanod. - Aztán az ágyra dobtam a pisztolyt. - Honnan szerezted? Ha tönkreteszed, ahogyan a másik puskámat, akkor szerzek egy másikat. -

Nem tettem tönkre. Elhajítottam. - Az ablakhoz

mentem, lenéztem. Harrison

szenátor 192

érkezett

meg.

Felment

a

by Szami


pódiumra, és elkezdett beszélni a tömeghez. -

Nem fogok helyetted lelőni senkit, és nem fogom

hagyni, hogy a testem gyilkolásra használd. - Kinyúltam és becsaptam az ablakot. Figyelj

ide,

Callie.

Egy

bűncselekményt

akarok

kivédeni. Egy olyat, ami veled egykorúak ezreit érinti. A fejemet ráztam. -

Az igazság tekintetében nincs valami fényes priuszod. Úgy

döntöttem,

eltávolodni

a

a

pisztolytól

biztonság és

egy

kedvéért ilyen

jobb

veszélyes

célzóponttól. Feltéptem az ajtót. Callie, állj meg. Bevágtam magam mögött az ajtót, végigrohantam a folyosón. Miféle ember tervezget ilyesmit? Ne szaladj! Éppen most műtötték meg. A lábam lelassult. Vajon csak kitalálja? Hogy irányítson? A chiped. Megérintettem a tarkómat. Fájt. Jobban fájt, mint amikor Blake érintette meg. - Mit tettél velem? - sipítottam. Egy szépkorú pár lépett ki a szobájából és rám bámultak. Én voltam az örült lány a folyosón, aki magában

óbégat.

Előrerohantam

a

felvonókhoz,

becsusszantam egy szabad liftbe. Ahogyan a rézzel 193

by Szami

bevont


ajtók

bezárultak,

megláttam

bennük

a

tükörképemet. Fekete kezeslábast viseltem, a hajam szoros lófarokban lógott. Milyen külsőt célzott meg Helena, a nindzsa sikket? Módosítottuk a chipet. A liftben lévő korlátba kapaszkodtam. -

Valakivel megoperáltattál?

Biochip - szakértő. És sebész. Le kellett cserélnünk az ölésgátló kapcsolót. - Micsodát? - A lift megállt, és egy szépkorú csatlakozott hozzám. Nem volt más választásom, mint befogni a szám, és hallgatni Helenát. A chip kialakítása nem engedi, hogy a bérlők öljenek. A barátom működésképtelenné tette, mikor megkezdtem a bérletet. De problémák léptek fel, elszórt leállások, kikerültem a testből, vagyis a testedből, ki-be ugráltam.

Akkor

megkértem,

hogy

próbálja

megjavítani. A legtöbb amit tehetett, hogy beállította, hogy így tudjunk beszélni. A

liftben

velem

utazó

szépkorúra

néztem.

Szemlátomást tetszett neki az öltözékem. Nagyszerű. Amikor a lift megállt az előtér szintjén, kiengedtem magam előtt, hogy hallótávolságon túl kerüljön. - Nem akarom, hogy a fejemmel szórakozzanak. És nem akarom, hogy a fejemben légy - mondtam Helenának. Ez nem volt az egyezség része. - Éreztem, hogy tűzbe 194

by Szami


borul az arcom. Az előtérben emberek nyüzsögtek az ablak előtt, hogy meglássák a szenátort, aki az utca másik oldalán elterülő parkban mondott beszédet. -

Hol van az autó? - kérdeztem Helenát.

Kérlek, ne menj. Megtapogattam a zsebem, és megtaláltam a parkoló szolgálat

bilétáját.

Amint

kiléptem

a

hotelből,

átnyújtottam az ajtónállónak. A szenátor hangját mikrofon erősítette fel, így onnan is hallottam, ahol álltam. Figyeltem, amint beszédet intéz a pódiumról a tömeghez. - Az ifjúságunk produktív szerepet tölthetett be a társadalmunkban - mondta. Micsoda hazug. -

Minden politikus hazudik - mondtam. - Ez a

munkájuk alapkövetelménye. A hazugságai hatalmasak. Affélék, amelyek gyerekeket ölnek. Helena ragaszkodott hozzá, hogy útközben elmondja a gondolatait a szenátorról. Először is azt hitte, hogy a a fiatalok

számára

létrehozott

platform

javítja

életkörülményeiket és egészséggondozásukat, különösen az intézetekben élőkét. De az utóbbi időben, az elmúlt hat hónap során rájött, hogy a szenátornak van egy 195

by Szami


titkos terve. A Elsőrendű Állomásokkal állt össze. - Hogyan? - Olyan sofőrök mellett húztam el, akik szintén egy fejükben lévő hanghoz beszéltek. De az övék legalább egy telefon másik felén volt. Részesedése

van

a

cégben.

Azért

megy

Washingtonba, hogy rábeszélje az elnököt, hogy a következő választás előtt az Elsőrendűt alkalmazza. Nyomja be őket kormányszolgálatra. - Például mire? - nem volt türelmem Helena vad elméleteihez. Csak találgatni merek. Az a lényeg, hogy ezek a tinédzserek nem lesznek önkéntesek. A forrásaim szerint legjobb esetben behívják, legrosszabb esetben elrabolják őket. Ez nekem túl gyorsan jött. Nem tudtam, miről beszél. Úgy tűnt, mintha az Emma elvesztése felett érzett fájdalma teljesen elvakítaná. Mi van, ha semmiféle nagyszabású összeesküvés sem létezik? Ki mondja, hogy Emma nem egyszerűen csak megszökött? És Lauren fia, Kevin is vele ment? De meg kellett kérdeznem. -

Szóval, szerinted mire készülnek?

Bármire, amihez jól jön, hogy egy több mint százéves tapasztalattal és bölcsességgel rendelkező szépkorú egy tinédzser erős, fiatalos testébe kerül Kémkedés jut az 196

by Szami


eszembe. De valószínűleg az csak a kezdet. - És ezt azért fejtetted fel, mert az unokád eltűnt? Megölték. A testbank megölte. A hangjában érződő harag lehűtötte a véremet. -

Van bizonyítékod? Sohasem láttad a testet.

Nyomós bizonyítékkal rendelkezem. Azt hiszed, könnyedén jutottam erre a döntésre? Hat hónapot dolgoztam ezen. És más áldozatok is léteznek, más nagyszülők. -

Nem mind értenek egyet a következtetéseiddel.

Helena egy pillanatig hallgatott. Szóval beszéltél Laurennel. Ő túl naiv. Nem hiszi, hogy egy cég fiatalokat gyilkolna. -

Ahogyan

te

fogsz

engem

megöletni?

Lelövetsz

a

marsallokkal miután lelőttem Harrison szenátort? Hosszú hallgatása sokat elárult. Végül mégis megtörte. Gyors vagy. Erős. Elmenekülnél. A hangja megváltozott. Szinte gyermeki lett. Hová megyünk? -

Nem mi. Én! Ez az én testem. Csak velem tartasz az úton.

- Elképzeltem őt az Elsőrendűben, abba a székbe szíjazva. Ne az Elsőrendű Állomásokba, nem teheted! -

Pontosan oda tartok.

Miért akarnál odamenni? Nem fizetnek ki, ha nem teljesíted a szerződésedet. - Azt hiszem, percről percre csökken az esélye, hogy kifizessenek. Először is a te terved végezne velem. 197

by Szami


Elhagytam a főútvonalat. - Talán kialkudom a felét. Mit

mondhatsz

az

Elsőrendű

Állomásoknál,

amit

megértenének? Megszeged a szerződésed, csak ez érdekli őket. -

Beszélek nekik rólad. Hogy módosítottad a chipemet. Ők

meg tudják javítani. Ha sejteted, hogy bármit tudsz az egészről - a megölt donorokról vagy Harrison szenátor tervéről —, akkor végeznek veled. -

De egy dologgal nem számolsz, Helena. Nem hiszek

neked. Nem veszek be semmit, amit mondasz. De muszáj. A kicserélt chip. A kimaradások. A tény, hogy így tudok veled beszélgetni, mind azt bizonyítják, amit mondok. Megmarkoltam a kormányt. Amit a chipről mondott, annak igaznak kell lennie. De ez azt jelenti, hogy a többinek is? A halántékom lüktetni kezdett. Félreálltam. Négy tömbnyire jártunk az Elsőrendű Állomásoktól. -

Távozz a fejemből! Most azonnal!

Ne menj oda vissza. Könyörgök. Megrezzentem. Olyan rémült volt a hangja. -

Egy jó indokot mondj.

Ha visszamész, mindketten meghalunk.

198

by Szami


TIZENHARMADIK FEJEZET

Egy kávéház közelében időztem, azt figyelve, jönnek-e renegátok. - Helena. Több bizonyítékra lesz szükségem. Úgy hitte, hogy a testbank megöli, ha visszatérek, és ezt a meggyőződését én is osztottam. Mindketten tudtuk, hogy engem is megölnek. Hogy

távol

tartson

az

Elsőrendű

Állomásoktól,

felajánlotta, hogy elmondja, hol távolíthatom el a chipet. Valószínűleg a számítógépguru barátjánál, aki már eleve kicserélte. Hogyan bízhatok meg benne? Ő volt az, aki lenullázta

az

ölésgátló

gombot,

és

engem

Helena

gyilkológépévé alakított. Helena hallgatott. - Helena? Már korábban is voltak hallgatásai, de ez most más volt. Üres. Mintha valaki nem lenne többé a telefonvonal végén. Megnyomtam a tarkómon chipet a varrás alatt, hogy a magam béna módján beállítsam Helena „vételét”. Csak egy éles fájdalom jött össze. - Au. Még arra sem válaszolt. Nyilvánvaló volt, hogy távozott. Szándékosan vagy sem. Mielőtt Helena hangja felbukkant a fejemben, azt hittem, 199

by Szami


hogy a gyilkossági kísérlet a Zeneközpontban történik meg. De akkor Helena azzal lepett meg, hogy a Pershing téren próbálkozik meg vele. Látván, hogy egyre nagyobb problémát jelentek, elveszem a pisztolyát meg minden, módosított a tervén. A merénylők utálják az ilyet. Úgy döntöttem, hogy az eredeti tervemet követem, mert valószínű volt, hogy Helena is azt teszi. Másnap Madison házában jelentem meg, és repesve vártam, hogy kiönthessem neki a szívem. Mindent el akartam mondani neki, amit megtudtam: hogy Helena hangja megszólalhat a fejemben, miközben én irányítom a testemet. De ez halálra rémítené Madisont. Ha tudná, hogy hiába imitálom, nem vagyok szépkorú, mint ő, akkor nem bízna meg bennem többet. Feldobna az Elsőrendűnél. Ezen a ponton nem ő volt a megértő hallgatóság. Madison háza úgy volt berendezve, ahogyan talán húsz éve volt divatos: földönkívüli stílusban. Csúszós, zöld fotelek lebegtek a levegőben, különös hologramcsillárok lógtak a plafonról, és 3D-s földönkívüli tájképek függtek a falakon. Miközben a hallba vezetett, elmagyarázta, miképpen szeret egyes szobákat használni, amikor éppen „szerepben” van, azaz bérlő. Nagy háza volt, szóval volt miből válogatnia. Egy játékszobába mentünk, egy álombéli helyre, ami elfeledtette velem a gondjaimat. A falnál álló büféasztalhoz vezetett;

és

átadott

egy 200

tálat.

Plexicsövekben

álló,

by Szami


finomabbnál

finomabb

rágcsák

hívogattak

cukorkával,

csokival,

perecekkel

töltöttük

minket,

és

meg

a

tányérjainkat. Az utolsó állomás egy szédületes üdítőszökőkút volt, amit Madison be tudott úgy programozni, hogy a szirup mókás színű alakzatokat vett fel a poharakban. A kaját egy irdatlan nagy bársony heverőre vittük, és kinyújtóztunk. A szoba közepének fénypontját egy lebegő 200x350-es moziképernyő alkotta, ami holókat is tudott vetíteni. Soha nem láttam még ilyet senkinek az otthonában. A holók és show-k mellett játékok is voltak rajta, játszhattunk szuperfocit vagy légteniszt a sportág legnagyobb sztárjaival. Olyan

show-k

beválogatott

szereplői

lehettünk,

amelyeket csak az előfizető barátai láthattak. Az én családomban nem volt szokás az ilyesmi. De a Madisonhoz hasonló gazdag emberek köreiben szinte végeérhetetlen lehetőségek adódtak a rajongók számára. -

Produkciós igazgató voltam, szóval kedvezményt kapok -

magyarázta kacsintva. Gondoltam, hogy még a gazdagok is szeretik a kedvezményeket. Madison megrendelte egy népszerű holó legújabb folytatását. A szereplőket életnagyságban, a térbe vetítették ki. Ilyen közelről és ilyen méretben látni őket nagyon különbözött egy egyszerű holó megtekintésétől. Néhány perc után Madison felállt és belépett a térbe. Két színész szerepelt a jelenetben, és a magasabb odafordult hozzá. 201

by Szami


-

Szia, Madison - mondta. - Örülök, hogy csatlakozol.

-

Tyű. Hogyan lehet ezt elintézni? - kérdeztem lenyűgözve.

-

Ide kell állnod - mutatott Madison egy alig látható jelzésre

a szoba közepén -, különben nem működik. Amint beléptem a térbe, egy másik színész, egy alacsonyabb, ádáz tekintetű, hozzám fordult. -

Helló, Callie - mondta. Azt hittem, elolvadok. Közelebb léptem. Ereztem a férfi illatát, egyfajta fás

illatot, olyat, mint a cédrus. Nem teljesen úgy nézett ki, mint a valóságban. Inkább olyan volt, mint amikor egy jó hologram az első pillanatban megszédít, de közelebbről megvizsgálva látod az árulkodó nyomokat, az enyhe vibrálást a széleken. De mégis szédületes volt. -

Hogyan csinálják? - nem akartam levenni a szemem a

pasiról, de Madisonhoz fordultam. Beszélgetésbe merült a színészével. Az

én

színészem

megérintette

a

karomat,

hogy

visszairányítsa magára a figyelmemet. -

Ne foglalkozz azzal, hogy hogyan. Csak azzal, hogy ki - rám

mosolygott. Az érintés nem olyan volt, mint a való életben, könnyedebb, mintha szellő simítaná végig a bőrömet. Ettől a karom is libabőrös lett. Megcsörrent egy telefon. Mindenki leállt, és karba tett kézzel várta, hogy a készüléket én hallgattassam el. -

Callie - Madison egy egyik kezét a homlokára tette. - Ez 202

by Szami


lerombolja az illúziót. - Sajnálom. Kiléptem a térből, a heverőhöz mentem. A hívóazonosító azt a családnevet írta ki, amelyet abban a pillanatban a legkevésbé akartam látni. -

Blake? - szóltam bele a telefonba.

-

Callie, hogy vagy? Visszafordultam, és azt láttam, hogy Madison a haját

babrálva a színészére mosolyog. Az én színészem zsebre tett kézzel álldogált. -

Nézd, Callie, tudom, hogy az utolsó pillanatban szólok, de

most kaptam meg a nagyapám beleegyezését. Szeretnél velem eljönni az Ifjúsági Liga díjátadójára? -

Úgy érted, ma este?

-

Igen.

-

Én... én... tényleg nem tudok.

-

Fontos. Szeretném, ha ott lennél. És azt mondtad,

szeretnél a nagyapámmal találkozni. -

Bizonyára amúgy is nagyon elfoglalt lesz - mondtam. Utána van egy fogadás. Mindenki ott lesz, aki számít, még

a polgár- mester is. Jó lesz. Ez volt az utolsó hely a világon, ahol lennem kellett. Beharaptam az alsó ajkamat, nehogy igent mondjak. Szerettem volna Blake-kel lenni, de pontosan ezt próbáltam elkerülni - hogy a szenátorral egy helyen legyek. Mi van, ha elájulok, és Helena veszi át a helyemet? 203

by Szami

-


Szeretnék, Blake. Igazán. De megígértem Madisonnak,

hogy itt töltöm az éjszakát. Egyszerűen nem lenne szép. Elbúcsúztunk,

letettük

a

telefont,

de

éreztem

a

csalódottságát. Az enyémhez volt fogható. Miközben visszatettem a telefont a tárcámba, Madison kinézett rám. -

Minden rendben?

-

Igen, persze. - A heverőre dőltem.

-

Gyere, csatlakozz hozzánk! - integetett ki Madison. Most

már mindkét színész hozzá beszélt. A fejemet ráztam. -

Innen figyelek. Madison vállat vont, s amint megfordult, kézen fogta

mindkét színészt, és hármasban besétáltak a dzsungelbe. Azon gondolkodtam, hogy Helena most már jó ideje nem vette birtokba a testemet. És a leghosszabb ideje nem beszélt velem... Elakadt a lélegzetem. Mi van, ha elhagyta a testbankot? Megszakíthatta

a

bérlést,

csak

mert

a

kapcsolatunk

megromlott? Ha úgy döntött, hogy én nem vagyok hajlandó együttműködni vele, akkor talán elhagyta a testbankot, és útban van, hogy maga ölje meg a szenátort. A díjátadón, ahogy tervezte. Eredetileg nem úgy számított, hogy ő teszi meg, de talán erre a kétségbeesett következtetésre jutott, miután világossá tettem számára, hogy nem ölöm meg a szenátort. 204

by Szami


Ha elmegyek a díjátadóra, akkor beszélhetek Blake nagyapjával. Megpróbálhatom elmagyarázni, figyelmeztetni őt. Többé nincs fegyverem. Helenának értékes időt kell azzal töltenie, hogy másikat keres, ha újra átveszi a testemet. Ostobaság volt Blake-et elutasítani. Elvonultam Madison vendég fürdőszobájába a telefonnal. Blake egy belvárosi épület parkolójába vitt. Fel volt dobva amiatt, hogy meggondoltam magam. Emlékeztettem, mennyire várom a találkozást a nagyapjával. Talán még arra is van esély, hogy egyedül maradjak vele. Blake azt mondta, megpróbálja elintézni. Még csak nem is kérdezősködött. Bárcsak minden pasi ilyen kedves lenne. Blake megvillantott egy különleges kulcsot, és a földalatti parkoló portása egy fekete és arany szőnyeggel borított privát lifthez vezetett minket. A portás a saját kulcsát illesztette a lyukba, majd kalapot emelt, miközben az ajtó összezárult közöttünk. -

Ez nem a Zeneközpont - mondtam.

-

Nem? - mondta Blake. - Ó, rossz helyen fordultam le. Gúnyosan mosolyogtam, amire ő egy vigyorral válaszolt.

A lift a legfelső, a tetőteraszként jelölt szinten állt meg. Az ajtók egy nagyon rövid folyosóra nyíltak, ami egy másik ajtóhoz vezetett. Blake bedugta a kulcsát, kinyitotta az ajtót. Odabenn sötét faborítás és diszkrét fény fogadott. 205

by Szami


Jobbra egy ívelt bárpult állt, amit egy poharat törölgető szépkorú bártender tett teljessé. -

Üdvözlöm, Blake.

-

Helló, Henry. Blake nem állt meg, hanem továbbhaladt a szobában a

bőrfotelek mellett egy üveg tolóajtóhoz. Meglengette a tenyerét egy fali kijelző felett, az ajtó pedig kitárult. Egy hatalmas teraszra léptünk ki. Egy modem, négyszögletes szökőkút uralta a teret, és megnyugtató bugyborékoló hangja teljesen elnyomta a nyüzsgő belváros zaját. A terasz peremére mentem, és kikukucskáltam a korlátot szegélyező cserepes pálmák között.

Nyilvánvaló

volt,

miért

vannak

ott

a

fák.

Bedeszkázott, omladozó épületek vették körül ezt az oázist. Némelyiket teljesen elbontották, mintha egy hatalmas szörny pusztította volna le a föld felszínét. Hátat fordítottam a látványnak. -

Szóval, ez a családodé.

Blake bólintott. -

Ja. Opera előtt használjuk, vagy koncertet követő

fogadásokra. A személyzet nem nagyon szereti, ha rám kell várni, amikor a nagyapám nincs itt. Csak egy kölyök vagyok a számukra. -

Örülnék, ha itt lehetnék, mindegy, hogyn viselkednek

velem. Blake egy zárt rész kétszemélyes kanapéjához vezetett. 206

by Szami


Leültünk egymás mellé. -

Nem kell a díjátadóra mennünk? - kérdeztem.

-

Van időnk. A bártender két üdítőt hozott. Egy kisasztalra tette őket,

aztán elment. -

Nos, Callie, hogy érzed magad? Felnéztem a kék égen úszkáló bolyhos felhőkre. Kedvem

lett volna mindent elmondani neki. -

Jól vagyok. Átvetette a karját a kanapén a hátam mögött. Elkezdte a

tarkómat babrálni, de leállítottam. -

Mi a baj? - kérdezte.

-

Semmi - mondtam a kezét elengedve.

-

Gyerünk, Callie - közelebb hajolt. - Mi az? - A fejemet nézte.

-

Csak ne itt.

-

Miért? - Szinte már szórakoztatta a megjegyzés. Úgy

emelte a kezét a feje fölé, mint valami játékban, szóval megragadtam. Mit mondjak? Rámentem az igazságra. -

Volt egy műtétem. A mosolya leolvadt.

- Miféle? Próbáltam egy hihető hazugságot kigondolni. Nem nagyon jött. -

Nem akarok róla beszélni. Ránéztem. Annyira aggódott miattam. 207

by Szami

-


Ez... személyes dolog - mondtam.

Megfogta a kezem. -

Tudom, hogy nem régóta ismerjük egymást, de azt

hittem, megbízol bennem. -

Nem arról van szó, egyszerűen csak minden olyan jó

kettőnk között. -

És félsz, hogy ha elmondod, milyen műtétet végeztek

rajtad, akkor nem kedvellek többet? Azt hiszed, ilyen sekélyes vagyok? Megrándult az ajkam. -

Nem, persze hogy nem.

Megszorította a kezemet. -

Semmi olyat nem tudsz nekem mondani, ami változtatna

az érzéseimen irántad. Tudni akarom. Mindent tudni akarok rólad. Fogalma sem volt róla, mekkora hazugságról van szó. -

Kérlek, ne akard, hogy beszéljek róla. Rendben? - a

szememmel könyörögtem. - Egyszerűen csak arról van szó, hogy néha az ember olyan dolgokat tesz, amit megbán. -

Azt hiszem, nincs olyan, aki ne mondhatná ezt. Nem vagy

egyedül. - Végighúzta a hüvelykujját a kezemen. Próbált kedves lenni, és egyáltalán nem gyakorolt rám nyomást, hogy adjak magyarázatot. Bárcsak olyan egyszerű lenne. Ha soha nem mentem volna a testbankba. De ha nem mentem volna, nem találkozom vele. A nap lenyugodni készült a város sziluettje mögött. 208

by Szami

-


Nem kellene már mennünk? - kérdeztem.

Blake kézen fogott, talpra állított. - Kövess. Bevezetett, és a folyosón kinyitott egy ajtót. A szoba csajzóna volt, a rózsaszín lágy árnyalataival kidekorálva. -

Tekintsd ezt a saját butikodnak - s széttárta a

szekrényajtót, estélyi ruhák csillogó szivárványát tárva fel a hosszú ruháktól a kis koktélruhákig. -

Kié ez? - kérdeztem.

-

A nővéremé. Szeret vásárolni - forgatta a szemét Blake. Sok ruha a legújabb szövési technológia - a fizika

pihekönnyű, színváltós csodája - szerint készült. Mások a múlt század régi filmjei által ihletett retróruhák voltak. A fenti polcon csillogó tűsarkúak és táskák sorakoztak átlátszó dobozokban. Blake meglengette a kezét egy szenzor felett, és a dobozok elfordultak, hogy még több váljon láthatóvá. -

Nem tudtam, hogy van nővéred.

-

Fenn északon él a nagy -nagynénémmel.

Végigsimítottam az anyagon. -

Mit csinál ott?

- Vásárol. A

falnak

támaszkodott

a

vállam

magasságában.

Egyenesen a szemembe nézett. Tudtam, hogy ott szeretné folytatni, ahol egy pillanattal korábban abbahagyta. Az arca pár centire volt az enyémtől. 209

by Szami


Felemelte az egyik kezét és megmozgatta az ujjait, mielőtt a háta mögé tette volna. -

Ezúttal semmi kezezés. Muszáj volt mosolyognom. Lassan leengedte az arcát és

megcsókolt. Aztán újra megcsókolt. Nem akartam, hogy véget érjen a pillanat. Amikor azt hittem, hogy már nem lehet jobb, akkor még jobb lett. A kezem a nyaka köré fontam, és nem engedtem el. Aztán ő karolt át engem - a kezét a derekam köré csúsztatta. A hátamat a falhoz nyomtam és elakadó lélegzettel,

kábultan

húztam

magamhoz

közelebb.

A

homlokomat az övéhez nyomtam. -

Mennünk kellene - súgtam. - Különben elkésünk.

Bólintott. Elengedtük egymást, ő pedig lassan kihátrált. -

Szólj, ha kész vagy. Megérintettem az ajkamat miután elment. Meleg volt és

duzzadt. Az egyik kezemet végighúztam a mesés ruhákon. Hogyan választhatnék? Olyan, mintha csak egyféle ízű fagylaltot választhatnék. De nem volt vesztegetnivaló idő. Egy ujjatlan, kék hosszú ruhát vettem fel, egy hozzá illő sállal. A ruha egészen a földig ragyogott, de könnyebb volt, mint egy zsebkendő. Csinos volt és kellően zárt. Szerettem volna, ha a szenátor hisz nekem. Eszembe jutott, hogy a kék az a szín, amivel elérhetjük, hogy az emberek bízzanak bennünk. Néhány perc múlva Blake kopogtatott az ajtón. 210

by Szami


- Gyere be! Blake szmokingot viselt. Fantasztikusan nézett ki. A szemei

elkerekedtek,

amikor

meglátott,

de

hűvös

üzemmódba kapcsolt. Felkapott egy fémpálcát, ami a szekrényben lógott, és meglengette a ruhám előtt. - Nincs időnk játszani. - Csak figyelj! A szekrényből egy légképernyő jött elő. A ruha képe 3Dben jelent meg, pörögve. Felbukkant egy cipő, fülbevaló és karkötő képe is. A cipők átlátszó dobozai addig forogtak, amíg a képernyőn látható cipő elő nem került. Kivettem a tűsarkút, amelyet egy rátűzött ezüstbálnával díszítették. -

Bálnák. A kedvenceid - mondta Blake.

-

Hú - belebújtam a cipőbe. - Egyforma a méretünk.

Tökéletes. Blake átadta a táskát, aztán felvett egy gyönyörű antik karkötőt, egy kék kövekkel díszített filigrán láncot a hozzáillő fülbevalókkal. -

Biztos vagy benne, hogy a nővéred nem bánja, hogy

viselem a holmijait? -

Nézz csak ide! Azt se venné észre, ha eltűntetnénk a felét.

-

Nem, de a számítógép határozottan emlékezne.

Blake a csuklómért nyúlt, és meglátta a szerencsekarkötőt. -

Csinos. 211

by Szami


A másik csuklómat kínáltam, arra tette fel a karkötőjét. A tükörhöz fordultam, hogy betegyem a fülbevalókat. Elkaptam Blake arckifejezését, amit érdemes volt az eszembe vésni. Először az ajka bal oldala kunkorodott fel lassan. Aztán a szeme húzódott össze és ragyogott fel, miközben a szája széles vigyorra húzódott. - Olyan szédületesen nézel ki, hogy el fogod homályosítani a nagyapám fellépését.

212

by Szami


TIZENNEGYEDIK FEJEZET

Ahogy azon az estén a Zeneközpont felé haladtunk, úgy éreztem magam, mintha hercegnőként egy királyi bálba indulnék. Olyan volt az egész, mint egy álom, a fákon aprócska fények ragyogtak, a nagyobbak az épületeket világították meg, míg spotok a szoborszerű vízesést, amelynek tükröződése a plaza központi épületén táncolt. Beléptünk a Dorothy Chandler Pavilonba, ahol akkora csillárok ragyogtak a fejünk felett, mint egy kisebb autó. A fő lépcsőházon keresztül mentünk fel a második szintre. A díjátadást megelőző parti már nagyban folyt. Szépkorú pincérek egyensúlyoztak végig pezsgős- és puncsos tálcáikkal a csillogó tömegben. A vendégek többnyire gazdag szépkorúak voltak, de akadt közöttük pár Blake-hez hasonló jómódú tinédzser is. Meg én. -

Hol van a nagyapád?

Blake egy pohár puncsot nyomott a kezembe. -

Megyek, megkeresem. Elleszel itt?

-

Elleszek - mondtam a büféasztalra nézve. Blake a nyakát nyújtogatta, hogy elnézzen az ősz fejek

tengere felett, aztán eltűnt a tömegben. Én a koktélráktól, 213

by Szami


királyráktól és homártól roskadozó büféasztalhoz mentem. Tylernek kiesett volna a szeme. Kísértésbe estem, hogy megkóstoljak valamit, amikor egy hang lepett meg. Callie. Szóval mégis elmentél. A fejemből szólt. Helena. Szóval nem hagyta el a testbankot. -

Visszatértél - mondtam csendesen. - Ördögűzésre lesz

szükségem. Körülöttem mindenkit annyira lefoglalt a társalgás vagy az evés, hogy észre sem vették, hogy magamban beszélek. Nem tudtam, bedühödjek-e vagy megkönnyebbüljek. Örülök, hogy megláttad a fényt. -

Ne köszönd meg nekem. Nem azért vagyok itt, hogy öljek.

A szenátor egy szörnyeteg. Ha hagyod meglógni, akkor holnap ott lesz azon a Washingtonba tartó repülőgépen, és több ezer tinédzser sorsa pecsételődik meg. Nem hatott rám a drámája. -

Te nem is tudod ezt.

Azt mondják, az ember megítélhető az általa vezetett cég alapján. Nos, a szenátor azzal az emberrel pendül egy húron, aki az Elsőrendű Állomásokat vezeti. Az Öreggel. Ő a legrosszabb érv az ember létezésére a világegyetemben. -

Akkor talán őt kellene megölnöm. - Reméltem, hogy a

szarkazmusom kellően csöpögős számára. Bizony. De őt túlságosan jól védik. A szenátor áll az érdeklődésünk homlokterében. 214

by Szami


Úgy hangzott, mintha egy egyre hosszabbodó listát vezetne a kivégzendőkről. Ha nem engedjük, hogy a szenátor ma este felszálljon arra a gépre, megelőzhetjük, hogy ez a dolog kirobbanjon. Ötször annyit fizetek neked, mint amennyit az Elsőrendű kínált. És otthont is biztosítok neked. Ügyeltem rá, hogy ne reagáljak. Kiléptem az erkélyre. Elhaladtam a korai haláltól már nem rettegő szépkorúak vörösen izzó szivarjai mellett. Amikor az erkély túlsó végére értem, megálltam, és az esti égre néztem. Fényűző helyszínünk határain

túl

az

összefirkált

épületek

képeztek

nyers

kontrasztot. Nem semmi ajánlatot tett Helena. Még belegondolni is gyűlöltem. -

Még ha meg is akarnám tenni, amit kérsz, nincs fegyverem.

De igen. Korábban elhelyeztem. Ez volt az eredeti tervem, emlékszel? Felkavarodott a gyomrom. Blake nagyapjáról beszélt. Elmondom, hol van. - Ne mondd el, nem akarom tudni! - szerettem volna az ujjamat a fülembe dugni és halandzsázva énekelni, de az nem hallgattatta volna el Helenát. Lépteket hallottam a hátam mögött. Megfordulva Blake-et láttam meg. -

Íme - mondta Blake. - Nagyapa, ő Callie. 215

by Szami


Harrison szenátor. Ez az esélyem. Figyelmeztethetem. De nem ugorhatok bele csak úgy. Őrültnek nézne. -

Mindenhol kerestük, ifjú hölgy - mondta a szenátor a kezét

nyújtva. Ráadásul nem a legjobb bemutatkozás, ha le kell fogatnia. Miközben a kezét ráztam, azt vettem észre, hogy a lehető legfurább kifejezés ül az arcán. Szinte fájdalmas volt, mintha sajnálna engem. -

Nos, hol találkozott az unokámmal?

-

Egy nightklubban.

Blake-hez fordult. -

Nightklub? Melyik?

-

Nagyapa... - szólalt meg Blake.

-

Rúna klub - mondtam talán túlságosan sietve.

-

Rúna klub - a szenátor megmerevedett. Úgy láttam, nem helyesli a dolgot. Hagyhattam volna, hogy

Blake válaszoljon. Ránéztem, de pókerarcot vágott. Hozzám fordult. -

Nem fázol itt kinn? A fejemet ráztam. Aztán Blake-re néztem. Nem értettem

meg a célzást arra, hogy menjünk be?

216

by Szami


A szenátor megköszörülte a torkát. -

Szép ruhát visel.

-

Köszönöm - lenéztem és végigsimítottam az anyagot.

-

És azok a fülbevalók. A karkötő. Örökség? Nagyon ismerős.

- Az unokája választotta ki számomra. A szenátor dühös pillantást lövellt Blake-re. -

Hát persze. Vigyázzon arra az ékszerre ma este. Több

nemzedék óta a családunk birtokában van. Egy hosztesz közelített, és a szenátor fülébe súgott valamit. - Most a színpad mögé kell mennünk. A ceremónia harminc percen belül elkezdődik - mondta a szenátor Blake-nek. -

Ott leszek - mondta Blake.

A szenátor nagyot fújtatott. -

A látszat, Blake. A látszat.

-

Ott leszek.

A szenátor búcsú nélkül sarkon fordult. -

Nem hiszem, hogy kedvel - mondtam.

-

Hah. Ez a „nagyon izgatott vagyok miatta”-arca. Gondoltad

volna? Megszorította a kezemet. Mosolyognom kellett. -

Megvan a jegyed. Találkozunk a díjátadó után. Desszert

fogadás lesz a bálteremben - s Blake kidugta a nyelvét és megdörzsölte a hasát, mielőtt elrohant volna. Most már tudod, hogy néz ki a szenátor. Ne hagyd, hogy megtévesszen a sármja. Politikus; ezek még álmodban is 217

by Szami


megbabonáznak. -

Egész idő alatt itt voltál? - kérdeztem Helenát. A

gondolattól kirázott a hideg. Semmi magánéletem sincs. Most nagyon figyelj. A pisztoly az első emeleti női mosdóban az utolsó, jobb oldali fülkében van. És ott is fog maradni, gondoltam, de nem mondtam meg Helenának. Persze látja, hogy nem arra tartok. El kell hoznod a pisztolyt, Callie. -

Nem fogom használni.

Nem hagyhatod ott. - Miért nem? Mert a te ujjlenyomataid vannak rajta. Beálltam az első emeleti női mosdó előtti sorba. Elegánsan öltözött szépkorúak szépítkeztek a plafonig érő tükrök előtt, és közben úgy tettek, mintha nem húznák be a hasukat. Bentebb, balra két sornyi fülke volt, mindkettő előtt sor kígyózott. Menj a jobb oldaliba. Jobbra mozdultam, és vártam. Négy mosdót számoltam meg, az utolsó a mozgáskorlátozottaknak volt fenntartva. Először a középső fülke nyílt ki. Nem. Az utolsó fülke az. A mögöttem álló szépkorút engedtem előre. Végül az

218

by Szami


utolsó fülke is megnyílt, és én bementem. Bezártam az ajtót, körbenéztem. -

Nem látom - súgtam Helenának.

Nézd meg a kis szemetes alatt. Ott volt, a fal tövében. Leguggoltam, igyekezve, hogy a gyönyörű ruhám ne érjen a vécéhez. Lenyúltam, és egy dudort éreztem. Helena egy apró kézifegyvert ragasztott a szemetes aljára. Ott. Meg

kellett

dolgoznom

vele,

hogy

átszakítsam

a

ragasztószalagot. Csengők szólaltak meg, arra figyelmeztetve minket, hogy kezdetét veszi a ceremónia. Végül leszedtem a pisztolyt, és betettem a tárcámba. Miközben kirohantam a mosdóból, rájöttem, hogy nem vettem ki a golyókat a fegyverből. A jegy szedők már zárták az ajtókat. A kezemet a kistáskámba dugtam, és éppen akkor kapcsoltam be a biztonsági zárat, amikor beléptem a színházba. Ez nem szükséges. -

Első a biztonság - suttogtam.

219

by Szami

A


ceremónia

beszédei

már

tartottak,

miközben

elhelyezkedtem. A szenátort tiszteletreméltó államférfiként mutatták be. Arról beszélt, az a küldetése, hogy a fiatalokat távol tartsa a bajtól azzal, hogy tevékenységet biztosít nekik. Helena folyton kommentálta mindezt, minden frázist úgy forgatva, hogy feltárja Harrison szenátor igazi, gonosz mondanivalóját. Nem fogja feladni. Megvan a pisztolyod. Lődd le! Ha visszabeszélhettem volna neki, azt mondtam volna, hogy fogja be. A világ leghosszabb beszéde alatt a pisztoly mintha ötvenkilós súlyként nehezedett volna az ölemre a kézitáskámban. Amint

a

ceremónia

véget

ért,

a

tömeggel

együtt

kisodródtam. -

Egy kérdés, Helena - kérdeztem fojtott hangon. - Miért itt?

Minél nagyobb a cirkusz, annál nagyobb nyilvánosságot kap a testbank. A bálteremben kószáltam Blake-re várva. Helena elhallgatott, nekem is nyugtom lett. Megcsodáltam a büféasztalon hegyekbe rakott desszerteket. Viszont nem volt étvágyam, és szemlátomást mindenkinek az útjában álltam, így félrehúzódtam, a nagy ablakok mellé. Már

ott

voltam

néhány

perce,

amikor

valaki

megkopogtatta a hátamat. Megfordultam, és a szenátor állt előttem. Egyedül. -

Callie, ugye? Jól érzi magát? 220

by Szami


Ez az én esélyem; figyelmeztethetem. -

Nem igazán. Szerettem volna beszélni önnel.

A szeme összeszűkült. -

Olyan gyönyörű. Valahogy úgy hangzott a szájából, mint egy sértés. Nem

arról volt szó, hogy ennyire szókimondó, a hangszíne tett nyugtalanná. Közelebb lépett, bele az intimszférámba, és úgy vizsgálgatta az arcomat, mint egy orvos. Úgy éreztem magam, mint egy rovar a mikroszkóp alatt. -

Valami baj van? - kérdeztem. Nem, maga éppenhogy tökéletes. - A kezébe vette az

arcomat és elfordította. A szívem dörömbölt. A terem közepére akartam menni, ahol több ember volt. - Tökéletes. - Mindkét kezemet megfogta, és megvizsgálta a kézhátakat. - Sehol egy heg, anyajegy vagy vágás. - Újra rám nézett. - Pattanásnak még nyoma sincs. - Legörbült a szája. Még közelebb lépett, olyan közel, hogy éreztem a leheletében a keserű szivarfüst emlékét. -

Tudom, hogy maga micsoda. - Megragadta a karomat.

Próbáltam elhúzódni, de túl erősen tartott. -

Miért van itt? Tinnenbaum küldte?

221

by Szami


-

Nem. - Huzakodtunk.

-

Ki van még itt?

-

Senki más, csak én.

-

Azt akarom, hogy azonnal tűnjön el. Tartsa magát távol az

unokámtól! - Megrázott. - Miféle nő maga? -

Nem értem. Valami fontosat kell mondanom. Bármit is mond, az semmin sem változtat. - Úgy dagadtak a

bőrre az erek a homlokán, mint valami giliszták. Ott, ahol a sarokban álltunk, csak kevés ember állt olyan közel,

hogy

észrevegyen

minket.

manőverezett

céltudatosan

az

Egy

irányunkba.

szépkorú

nő

Felismertem

valahonnan az arcát. -

Harrison szenátor, ez az a lány, aki az irodájában járt -

mondta. Akkor ott láttam. Nagyszerű. Egy elegáns szépkorú nő kísérte. Gondolom Blake nagyanyja. Az, akit nem szeret. -

Clifford - mondta figyelmeztető tekintettel. - Ne! -

Megragadta a karját. A szenátor a nő nógatására elengedett. Belekarolt az irodai nőbe, aki elvezette. -

Bocsásson meg nekünk - mondta Blake nagyanyja. Ahogy elmentek, úgy éreztem, mintha rám zárulna a

222

by Szami


terem. Visszabámultam a rámmeredő tekintetekre, és lüktető karomat dörgöltem. Majd kiugrott a szívem. Látod? Látod a dühkitörését? Ostobaság megbíznod benne. Láttam. És éreztem. De elragadtak a gondolataim, mivel újabb kezek ragadtak meg és rángatták a karomat. Biztos voltam benne, hogy őrök. -

Engedjen el! - Küzdöttem, hogy kitépjem magam.

-

Nyugodj meg, Callie, én vagyok az, Briona. Az a három bérlő volt, akikkel a Rúna klubban találkoztam,

és akikkel aztán a hídhoz mentem. Lee és Raj szmokingot viseltek. Mindhárman igyekeztek engem a kijárat felé kísérni. De nem mehettem el. Még nem. - Állj! - mondtam. Szépkorúak bámultak ránk. Briona és a fiúk elengedtek, de körbe vettek, mintha egy elkóborolt boci lennék. -

Nem maradhatsz itt, drága - mondta Raj halkan.

-

Harrison szenátor elküldött - mondta Lee. Briona közel vitte a száját a fiilemhez.

-

Tudja, hogy bérlő vagy.

-

Mind mennünk kell - mondta Raj. - A biztonságiakkal beszél.

-

De Blake keresni fog. - Lekapcsoltam az antik karkötőt.

-

Mit művelsz? - sziszegett Briona. - Ki kell jutnunk innen.

-

Vissza

kell

adnom

ezeket 223

Blake-nek.

-

Kivettem

a

by Szami


fülbevalókat. -

Majd én - mondta Lee, és átvette az ékszereket.

-

Nincs idő - mondta neki Briona.

-

Nem hagyhaljuk, hogy a szenátor az unokájával kapja el.

Teljesen begőzölne. Gyors leszek. - Lee zsebre dugta az ékszert. -

Kérlek, légy óvatos - mondtam. - Családi örökség.

-

Nálunk, szenioroknál - mondta Raj, - mi nem örökség?

-

Ne aggódj - mondta nekem Lee. - Negyven éve bankár

voltam. Jól bánok az értékekkel. Megfordult és átverekedte magát a tömegen. Briona belém karolt. -

Gyere édes, lépjünk ki! Raj karolt belém a másik oldalon. Az őrök egymásnak

mormogva tartottak minket szemmel. -

Siess ! - mondta Briona. Kimentünk az egyik kijáraton, és balra fordultunk a nagy

lépcsőház irányába, ami egy tükrös falra nézett. Mások is távoztak, mi pedig belevegyültünk a lépcsőn lefelé haladó tömegbe. A rohanásban a magas sarkúm megbicsaklott a lépcsőn, és a bal cipőm lecsúszott. - A cipőm. - Megfordultam, hogy megkeressem. Raj tartott meg, hogy el ne essek. - Ne állj meg! Követtem Briona pillantását, és felnéztem. Biztonsági őrök hajoltak a felettünk lévő korlát fölé, onnan figyeltek minket. -

Gyere - mondta. 224

by Szami


Végigrohantunk a márvány bejárón, én estem - buktam a fél pár cipőben. Az utolsó kijáratnál el kellett engednünk egymást, hogy kiférjünk. Briona ment előttem, Raj mögöttem, közben lökdösött. Amint kiértünk a plázából, levettem a megmaradt

cipőmet.

Briona

megfogta

a

kezemet,

és

elrohantunk a szökőkút mellett, ki az utcára. -

Hová megyünk? - ordítottam.

- Oda! - Briona egy járdaszegélynél várakozó SUV-ra mutatott. - Szaladj! Visszanéztem, és megláttam, hogy őrök futnak utánunk. Briona és én a hátsó ülésre ugrottunk be; Raj előre ült. Lee már a sofőrülésben ült. -

Hogyan előztél meg minket? - kérdezte Briona.

-

Hátsó bejárat - mondta Lee. Miközben a biztonsági övem a helyére került, kinéztem az

elsötétített ablakon, és láttam néhány egyenruhás és civil ruhás embert lelassítani, mert rájöttek, hogy ha másodpercekkel is, de elkéstek. Aztán megláttam őt - Blake-et -, amint egyedül rohan mögöttük. Elkezdtem leereszteni az ablakot, hogy kiordíthassak neki, de Briona átnyúlt és megállított. - Nem! Az ablakok és az ajtók egyetlen hangos kattanással zárultak 225

by Szami


le, amikor Lee megnyomta a központi zár gombját. Akartam mondani valamit, vagy legalább elbúcsúzni. Blake nem lát engem az elsötétített üvegen át. Csak annyit tehettem, hogy bámultam az ablakon át, ahogy keresgél, de nem talál semmit. Ahogy az autónk elhajtott, mély csalódás telepedett az arcára. Már távolabb jártunk, amikor észrevettem, hogy tart valamit a kezében. A cipőmet.

226

by Szami


TIZENÖTÖDIK FEJEZET

Kezemet az ablakhoz nyomva figyeltem Blake-et, amíg csak egy elmosódott paca nem lett. Raj és Briona arra buzdították Lee-t, hogy vezessen gyorsabban - de ha a szenátor őrei nem üldöznek, akkor ki elől menekülünk? A marsallok elől? Félnek annyira a bérlők a mar- salloktól, mint a törvényes képviselővel nem rendelkező kiskorúak? Úgy képzeltem, a bérlés törvényen kívüli, de mindig arra jutottam, hogy a megfelelő tenyerekben elhelyezett hatalmas mennyiségű pénz mindent megold. Szemlátomást mégsem, különben Briona, Lee és Raj nem rohant volna ki ilyen gyorsan a Zeneközpontból. Briona mellettem ült, szorosan fogta a kezem. Úgy képzeltem, hogy ez valami szépkorú dolog. -

Hogy érzed magad, Callie? - Kávészín szemei arcomat

kutatták. -

Tűrhetően. - Gyengéden kimozgattam a kezemet a szorításból. Raj Lee ülésének háttámlájára könyökölt, és megfordult.

-

Biztos vagy benne? Egy kicsit sápadtnak látszol - mondta. Bizony, sápadtnak látszik - mondta Lee - hozzánk képest. -

A visszapillantó tükörből mosolygott rám. Nem tudtam viszonozni a mosolyt. Az ablak felé fordultam, és nem tudtam kiverni a fejemből Blake-et. Amint az autópályán voltunk, és semmiféle szirénát nem 227

by Szami


lehetett hallani, mindenki nagyot sóhajtott és hátradőlt. -

Akkor most hova? - kérdezte Raj.

Kérdezd meg őket Emmáról! Helena volt az. Tudtam, hogy haragszik, amiért nem öltem meg Harrisont. Talán segítségére lehetek abban, hogy megtudok valamit az unokájáról. -

Raj, találkoztál valaha Emma nevű bérlővel?

-

Ez a donor neve volt?

- Igen. -

Nem hinném. Emlékszel? - Briona felém fordult, de elég hangosan

mondta, hogy a fiúk meghallják. - Amikor a múltkor kérdezted, mondtam, hogy a fiúk nem fogják tudni. - Biztos? - kérdeztem Raj-ot. - Szőke, magas. Tessék itt a képe. - Előhúztam a mobiltelefonomat és feltartottam. -

Bárcsak találkoztam volna vele - mondta. - De nem.

-

És te, Lee? - és odatartottam a telefont.

Hátranézett a visszapillantón keresztül, és a fejét rázta. -

Nos, megpróbáltam - mondtam, főleg Helena miatt.

Köszönöm. Őszintének, de csalódottnak hangzott. Egy ideig a városban köröztünk. Arra gondoltam, fura, hogy nem kérdezik, miért tudakozódom Emma után. Briona a halántékára tette a kezét és nyöszörgőit. -

Mi a gond? - kérdeztem.

228

by Szami

-


Mostanában kezdődtek ezek a rémes fejfájások. Korábban

sohasem volt. Azt hiszem, a donor chip implantátumától van megtorpant a dörgölésben és hátrahajtotta a fejét. - Neked nincs ilyen? - kérdezte. -

Nincs — hazudtam. - Nincs semmilyen problémám. Amikor kellően besötétedett, megkértem őket, hogy

tegyenek ki Madison utcájában. -

Jó éjt. - Kiszálltam, ők pedig elhajtottak. Felnéztem Madison házára. Túlságosan kimerült voltam

ahhoz, hogy bemenjek és szembenézzek vele. Amikor elmentem - miután felhívtam Blake-et -, csak kiosontam a hátsó ajtón. Nem volt valami szép dolog, de siettem. Megfordultam, és az autómhoz mentem. Ott

feküdtem

Helena

ágyában,

bámultam

a

selyembaldachint, és azon gondolkodtam, mekkora csávába kerültem.

Blake

egy

Washingtonba

tartó

gépen

ül

a

nagyapjával, aki éppen azt meséli neki, hogy valójában öreg nő vagyok, aki fiatal testet bérel. Nem akar majd többet látni. Ki hibáztatná ezért? Még ha tudná is az igazat, hogy igazából én voltam a testben, meg tudná nekem bocsátani, hogy hazudtam, és úgy tettem, mintha gazdag lennék, pedig csak egy utcagyerek vagyok? Megmarkoltam a lepedőt. Csak azért kerültem ebbe a csávába, mert méltó életet akartam teremteni Tylernek. Tyler. 229

by Szami


Mit tudok tenni érte, ha Helena igazat mondott a testbankot illetően? Valószínűleg semmi fizetséget nem fogok tőlük látni. Helena többet ajánlott nekem, sőt még egy otthont is. Ha megölöm Harrisont. Szeretem az öcsémet, biztonságos és higiénikus körülmények között akarom tudni. De a gyilkosság még a szókincsemben sem szerepel, pláne úgy, hogy a kérdéses személy Blake nagyapja és szenátor. Én kiskorú vagyok, nem merénylő. Nem tudtam, mire véljem Helena szavait. Mennyi volt belőlük igaz? Értettem, hogy dühös Emma halála miatt, de sok gyerek tűnt el ezekben a zavaros időkben. Némelyikük meg is halt. Ez tényleg a testbank hibája? Bár a szenátor megemlítette Tinnenbaumot... Felültem az ágyban. A szenátort felingerelte a gondolat, hogy Tinnenbaum küldött oda. Ha Helenának igaza van, és a szenátor beszélni fog az elnökkel a testbank és kormány közötti egyezségről, akkor miért zavarná őt annyira, hogy esetleg Tinnenbaum küldött engem? Miért? Hogy lemondjam az egyezséget? Callie? Megmerevedtem. Megijesztett a fejemben megszólaló Helena hangja. Nem szólt hozzám azóta, hogy hazaértünk. - Mi az? Miért írtál alá az Elsőrendűnél? -

Az öcsém nincs jól.

230

by Szami


Sajnálom. - Elhallgatott. - És nincsenek nagyszüleitek. -

Nincsenek.

Neki akartad adni azt a pénzt. A barátodon keresztül. -

Igen, pontosan.

Bárcsak idehozhattuk volna, de nem lett volna bölcs dolog. De teszek érted valamit. Kíváncsian vártam. Menj a fésülködőasztalomhoz, és húzd ki az alsó fiókot. Kimásztam az ágyból, odaosontam az antik öltözködő asztalhoz. Kihúztam az utolsó fiókot. Nyúlj a fiók alá. Egy odaragasztott csomagot tapintottam ki. Kihúztam, és láttam, hogy egy boríték. Nyisd ki. Pénzzel volt tele. A karom zsibbadni kezdett. Szerezz az öcsédnek egy helyet, ahol ellehet. Egy hotelben. -

Kiskorúak nem tehetik meg.

Megmondom, hová menj, kivel beszélj. -

Nem mehetek hozzá. A testbank ismeri a címet. Ha

lekövetnek, és látják, hogy hová megyek, azt mondják, hogy megszegtem a szerződést. Ezt meg lehet oldani. Nyisd ki a felső fiókot, és keress egy kék dobozt. Kihúztam egy apró kék dobozt, és kinyitottam. Egy függő volt benne, egy kör kék vagy zöld kővel. 231

by Szami

-


Csinos.

Ez a jelblokkoló. Megzavarja a jelet. Nem mindig egyenletes. Fel akartam tenni. Ne. Korlátoznunk kell a viselés idejét. Amúgy az Elsőrendű észrevenné, hogy blokkolják őket. -

Ki készítette?

A technikusom. Amint kikerülök az Elsőrendűből, elviszlek hozzá. Biztos megvan az ára. -

Miért teszed ezt?

Még mindig szükségem van a segítségedre. Ki akarom deríteni,

hogy

mi

történt

Emmával.

Ha

megtudom,

megszerezhetem a bizonyítékot, ami annak a borzalmas helynek a bezáratásához kell. Az ajánlatom még mindig áll. -

Hogyan tehetjük ezt meg? Még akkor is, ha kiderítjük, hogy

mi történt Emmával? Most előnyben vagyunk. Senki sem tudja, hogy tudok veled beszélni. Most két agy gondolkodik egy testben. Máshogyan hangzott a hangja, nyugodt és elgondolkodó volt. A mániákus hangütése odalett, amint feladta a merénylet tervét. Pihenj egy kicsit! Reggel kezdünk. A nyakláncot az öltözködő asztalra tettem, és visszabújtam Helena hatalmas, puha ágyába. De nem volt kedvem aludni. Az elmémet Tylerrel kapcsolatos képek töltötték meg, amint egy hotelszobában élvezi a valódi ágyat, fűtést és szobaszervizt.

232

by Szami


Lekapcsoltam a lámpát, a holdfény pedig ezüstös kék színbe vonta a szobát. -

Helena, mit látsz, amikor álmodom? Semmit. Legalább az álmaim és a gondolataim még az enyémek.

Néhány pillanatig csöndben feküdtem. Callie? Milyen volt az édesanyád? Az anyám. Elképzeltem mosolygó arcát. Nem tudtam, mit mondjak róla Helenának - annyi minden eszembe jutott. Rád hasonlított? -

Nem. Ő az a fajta ember volt, akit mindenki azonnal

megkedvel. Fogadok, hogy kedvelnek téged az emberek. - Nem úgy, ahogy őt kedvelték. Úgy bántak vele, mint a rég elvesztett nővérükkel. Mindenhová passzolt. Az egyik évben az olimpiai íjászválogatott tagja volt - és egy kis gyermekkori emlék villant fel előttem. - Mindig sajtos makarónit készített nekem, amikor beteg voltam. Vicces, hogy mikre emlékszik az ember. -

Milyen volt Emma?

Önfejű és határozott. Talán minden tizenhat éves ilyen, de ő különösen dacos volt. Tudta, hogy mit akar. Nehéz volt átvenni a nevelését a háború után. Nem lehettem az anyja vagy az apja. Ezért nagyon haragudott. Ki hibáztathatta? Egy kicsit emlékeztetsz rá.

233

by Szami


Helena feleannyira sem hatott eszelősnek, mint korábban. Éreztem, amint lecsukódnak a szemhéjaim. Kimerültem. Jó éjt, Callie.

234

by Szami


TIZENHATODIK FEJEZET

Michaelék háza közelében parkoltam le egy mellékutcában, és megnéztem, járnak-e arra renegátok. Az utca üresnek látszott, de bárki rejtőzhet valamelyik kapubejáróban. Felmarkoltam a magammal

hozott

ételcsomagot,

vizes

üvegeket

és

gyógyszereket, és kiugrottam az autóból. Reméltem, hogy Helena

nyaklánca

tényleg

működik,

és

meggátolja

az

Elsőrendűt abban, hogy lekövessenek. Beléptem az előtérbe. Vajon Michael és Tyler még mindig ott lesznek? Az utcai életben időnként meg kell pattanni. A recepcióspulthoz léptem, hogy meggyőződjem róla, senki sem rejtőzik mögötte támadásra készen. Senki sem volt ott. Minden tiszta. Az előtér közepén álló lépcső felé fordultam. Ahogyan az ablaktalan lépcsőházban haladtam, rájöttem, hogy nincs már karlámpám. Nem láttam a sötétben. Hogyan felejthettem

el

ilyen

gyorsan,

hogy

milyen

így

élni.

Végigtapogatóztam a folyosón. Aztán eszembe jutott, hogy nálam van Helena mobiltelefonja. Előhúztam a táskából, azzal világítottam meg az utamat. Amikor a végére értem, számba vettem a lehetőségeimet. Balra nyílt a szobájuk? Megfordultam, és a hosszú folyosó végéig mentem. 235

by Szami


Egy borzas fickó ugrott ki az ajtón, egy vasrudat szorongatva. A szívem kihagyott egy dobbanást, mire rájöttem, hogy őt éppen annyira meglepi tiszta külsőm, mint engem az ő szőrös megjelenése. Az ember nem lát tiszta, jól öltözött embereket sötét, foglalt házakban. - Felebarát vagyok - mondtam. - Tylert és Michaelt keresem. A folyosó vége felé mutatott. - Kösz. Majdnem két héttel ezelőtt jártam itt utoljára, amikor Tinnenbaum megengedte Rodneynak, hogy elkísérjen. De az mintha egy másik életben lett volna. Amint beléptem, észrevettem a változásokat. Elmozdították a bútorokat, és sok minden mást is gyűjtöttek. Otthonosabbnak érződött. Egy darab sárga szövet takarta le az asztalt, rajta egy műanyag virágokkal teli üveggel. További rongyok lógtak az ablakokon, homályos aranyszínű fényt adva a szobának. -

Tyler? - kiáltottam. Körbejártam az erődítményt. Ő odabenn ült, egy lány

hajolt föléje. Elejtettem a hátizsákomat. -

Mit műveltek? - kérdeztem szándékosan vádló hangon. A lány felém fordította a fejét.

-

Csak egy kis vizet adok neki. Valami baj van vele. Felismertem. Florina. A lány, akit Michael mutatott be

nekem közvetlenül azelőtt, hogy elmentem a testbankba. Úgy nézett, mintha mindjárt nekem hajítaná a csészét, de Tyler a nevemet mondta. Berohantam, és térdre estem előtte, aztán 236

by Szami


ráborultam, és szorosan a karjaimba zártam. - Annyira hiányoztál! - simogattam a puha haját. -

Visszajöttél végre! - mondta.

Elhúzódtam, hogy megnézhessem. -

Bárcsak így lenne!

-

Na ne! Legutóbb azt mondtad.

-

Tudom, Ty, de ezúttal már majdnem megvagyok.

Florina ránézett. -

Neked van türelmed, ugye, cimbora?

Mit képzel, hogy így beleszól? -

Ő Florina - Tyler a lány felé biccentett.

Ránéztem. -

Találkoztunk, mielőtt elmentem. Hol van Michael?

-

Nem tudom - a lány a padlót nézte. Kellemetlen érzés forgatta fel a gyomromat. De tudomást

sem vettem róla, hiszen Tyler ott volt, és a kezemmel játszadozott. - Figyi. Van számodra egy meglepetésem. -

Mi az? - kérdezte.

-

Ha elmondom, nem lesz meglepetés.

Nyögött egyet. -

Hogy érzed magad? - elsimítottam a haját, hogy lássam

barna szemét. Sápadtnak látszott, de a homályos sárga fényben nehéz volt megítélni. -

Volt néhány nehéz napunk - mondta Florina.

Tehát egy ideig Florina viselte gondját. -

Most már jól vagy? - kérdeztem Tylert. 237

by Szami


Bólintott, és megcsípte a karomat. -

Meghíztál - és megfogta Helena nyakláncát, amit viseltem. Nem, ahhoz ne nyúlj. Nézd, hoztam a kedvenc csemegéidet.

- Florinára emeltem a tekintetem. - Mióta ment el Michael? -

Múlt éjjel nem jött haza - mondta Tyler. Ez nem vallott Michaelre. Nem akartam Tyler előtt feltenni

az egyértelmű kérdést, de Florinával egymásra néztünk. A marsallok csípték el? -

Volt egy kis vitánk - mondta. - Elviharzott. Talán

valahol

csillapodik

éppen.

-

Ebből

végtelen

lehetőségek következtek. Talán összefutott egy ismerőssel, talán összeverték, és egy sikátorban fekszik. Talán... -

Min vesztetek össze?

-

Nem fontos.

-

Akkor miért nem mentél utána? - kérdeztem. - Kerested

egyáltalán? Florina a fejét rázta. Aztán a szemeivel Tyler felé intett. Rádöbbentem, hogy nem hajthatta Michaelt, mert Tyler egyedül maradt volna. Rohadék voltam, hogy eddig ilyen hidegen viselkedtem vele. -

Hálás vagyok, hogy itt voltál az öcsém mellett - mondtam. -

Ez sokat jelent számomra. A lány végigsimította Tyler haját. -

Természetes. Régi barátok vagyunk, ugyebár, Tyler?

-

Sokat játszunk - mondta Tyler.

-

Fogadok, hogy Florina bármiben megver téged - mondtam. 238

by Szami

-


Dehogy. Én verem meg. Miután Tyler és Florina megette a sajtból, gyümölcsből és

szendvicsekből álló kis lakomát, Florinával a lépcsőre ültünk beszélgetni. Innen láttuk, hogy ki lép be az épületbe, így nyugodtan magára hagyhattuk Tylert. És az emeleten lakó szőrös felebarátnak köszönhetően Tyler valamiféle védelemre is számíthatott. -

A múlt héten Tylernek felszökött a láza - mondta Florina. -

Tudtunk szerezni gyermek fájdalomcsillapítót, Michaelnek volt elrejtve pénze. Az bizonyára az a pénz volt, amit Blake-re bírtam, hogy kézbesítse. -

Ennek ellenére rosszul volt. Állandóan cserélgettem a

homlokán

a

hideg

vizes

borogatást,

mert

azonnal

felmelegedett. A fejemet a kezembe temettem. -

Ma elviszem innen.

Florina kiegyenesedett. - Igazán? Hová mész? -

Egy hotelba. Te is jössz.

-

De azt mondtad, még nem vagy kész. Honnan szedted a

pénzt? -

Előleget kaptam - ez bizonyos értelemben igaz volt. -

Amikor Michael visszatér, ő is csatlakozik hozzátok. Ettől mosoly költözött az arcára. 239

by Szami

-


Hagyok neki üzenetet. Ez úgy hangzott, mintha több lenne közöttük barátságnál.

Majdnem három hete teljesen eltűntem. Ennyi idő alatt sok minden történhet - lásd Blake-et és engem. Szívfájdalmat éreztem. Egy kicsit féltékeny voltam, de tudtam, hogy semmi jogom sincs hozzá. Visszamentünk, és bepakoltuk a legfontosabb dolgokat. Tylert az étel és a jelenlétem energiával töltötte fel, így ő is segített. Összeszedte azokat a dolgokat, amiket leginkább magával

szeretett

volna

hozni,

bepakolta

őket

egy

kempingszatyorba. -

Hová megyünk? - kérdezte. Egy szép helyre, ahol lesz puha ágy, légképernyő és sok

forró csokoládé. -

Nem viccelsz? - a szemei tágra nyíltak. - Igazán? Meddig

maradhatunk? -

Nem tudom biztosan. Attól függ.

-

Mitől?

-

Hogy milyen jól viselkedsz. - Addig csiklandoztam, amíg

össze nem görnyedt a nevetéstől, és könyörögni nem kezdett, hogy hagyjam abba. -

Hozzunk vizespalackokat? - kérdezte Florina.

A fejemet ráztam. Felhúzta a szemöldökét. -

Biztos?

-

Oké, a biztonság kedvéért. Kevés

maradék

holminkon 240

végigtekintve

csendesen

by Szami


pakolásztunk. Florina csípőre tett kézzel ácsorgott, bizonyára azon tűnődve, melyik emlék bír kellő súllyal. Aztán felvett valamit, amin megakadt a szemem. Egy róla készült, kartonra ragasztott rajz volt. Tudtam, ki rajzolta. Elfordultam, mielőtt a lány észrevehette volna. Volt egy pillanat, egy dermesztő pillanat, de aztán összeszedtem magam, hogy ne zuhanjak az önsajnálat örvényébe. Oda nem voltam hajlandó zuhanni. Aztán hármasban lementünk a táskákkal. Két fiatalabb kiskorú nézegette a kocsit. Intettem, hogy táguljanak, és körbenéztem, hogy meggyőződjek: senki sem közelít, aztán kinyitottam a csomagtartót. -

Autó? - kiáltotta Tyler. A számra tettem az ujjamat. El akartam húzni innen,

mielőtt ellenségbe ütköznék. Emma kocsiját hoztam, a legkevésbé feltűnő darabot. -

Honnan szerezted? - kérdezte Florina.

-

Tényleg tudod vezetni? - firtatta Tyler. Lecsuktam

a

csomagtartót,

és

mindenkit

sebesen

betereltem. - A munkahely adta kölcsön - mondtam, miután lezártam az ajtókat. -

Hú, az a hely elég menő - mondta Tyler. Miközben a biztonsági övék a helyükre surrogtak,

mindketten a belső kiképzésen húháztak és tyűháztak. Noha ez 241

by Szami


volt Helena legkevésbé hivalkodó kocsija, attól még a legmodernebb volt. Tyler a hátsó ülésen minden gombot megnyomott, amit csak elért. -

Ez mit csinál? - kérdezte az ajtón egy gombot megnyomva.

- Kinyitja az ajtót, de már bekapcsoltam a gyerekzárat – mondtam

a

visszapillantó

tükörben

ránézve.

-

Mivel

nyilvánvalóan gyerek ül a járműben. - Rányújtottam a nyelvem, mire hasonlóképpen válaszolt. -

Utánozó majom - mondtam.

-

Majompofa- mondta ő.

Elindultunk. -

Nézd. Majom vezet! - kiáltotta Tyler. A szállodában Tyler és Florina a fényűző előteret és a

gigantikus virágos ablaküvegét bámulta. Helena nem hagyott minket cserben: egy első osztályú hotelba vezetett minket. A pultnál ülő recepciós furcsán nézett ránk: mind kiskorú, egy szemlátomást gazdag, két koszos batyukat szorongató utcakölyök társaságában. De az igazgatót kértem, Helena egy ismerősét, és minden könnyen ment. Megmutattam a Callie Winterhill névre szóló személyimet, és elmondtam, hogy Helena unokahúgának lánya vagyok. Boldogan tette el a készpénzt, és a tizenötödik emeleten adott szobát. Amikor kinyitottam az ajtót, Tylernek leesett az álla. Régen nem tette be a lábát ilyen elegáns szobába. Hatalmas volt, benne két franciaággyal és egy kanapéval, amit a harmadik ággyá lehetett nyitni. 242

by Szami


Michaelé lehet a kanapé - mondta Tyler. - Nincs itt, szóval

-

hiába kérné az ágyat. Florinával összenéztünk. -

Amennyiben előkerül - motyogta az orra alatt.

Tyler az asztalon lévő mogyorós tálhoz tartott. -

Mogyoró.

-

Még más is van. Nézd csak! - Kinyitottam a minibárt.

-

Tyű! - mondta, és elmarkolt egy szupertrüffelt. Florina is odajött, és egy chipszes zacskót meg egy üdítőt

nyomtam a kezébe. Benyakalta az üdítőt, majd nekiesett a chipsznek. Én az ablak melletti ágyat akarom - mondta Tyler a

-

cukorkát rágcsálva. Visszatartottam. -

Egy pillanat, cimbora, először megfürdesz.

-

Habfürdőben! - mondta. Miután megfüdött, Florina zuhanyozott hosszan. Tyler

olyan

vékonynak

megrémültem.

látszott

Elhúztam

alsóneműben, a

tiszta,

fehér

hogy

nagyon

dunyhát,

és

betakargattam vele. -

Olyan puha, szinte elrepülök - mondta.

-

Szépen itt maradsz - mondtam az orrát csipkedve.

A

puha

párnákba

süppedő

pici

fejének

képe

a

gyermekkorunk emlékeit hozta elő bennem, amikor a saját szobánkban, saját ágyunkban, cowboylámpák és kitömött állatok társaságában vártuk a szüleinket, hogy jöjjenek jó éjt 243

by Szami


puszit adni. Ez olyan világ volt, amit régóta elhagytam, de Tylernek talán lehetősége lesz visszatérni ide. Úgy éreztem, lyuk van a szívemben. Nem tudtam megállítani a feltörő könnyeket. -

Callie. Ez jó dolog.

Megfogta a kezemet. Olyan csontos volt. - Tényleg jó - hagytam rá. A távozás nehezebb volt, mint vártam. Abban reménykedtem, hamar viszontláthatom Tylert. És aztán nem lesz több elválás. Ha Helena megtartja az ígéretét, kifizet engem és egy házat is ad, akkor ismét rendes család leszünk. Találok neki egy jó orvost, és lassanként helyrejön. Mindig úgy képzeltem, hogy Michael is csatlakozik hozzánk, de most, hogy Florinával közel kerültek egymáshoz, talán nem fog. Nem látszott fair dolognak. Elmentem, hogy pénzt keressek. Michaellel nem volt lehetőségünk kivárni, hogy mi lehet a kapcsolatunkból. Mivel Blake valószínűleg örökre elvesztett engem, lehetetlen volt elfogadni a gondolatot, hogy Michaelt is elveszítem. Elegendő pénzt adtam Florinának, hogy három napot kifizessen a szállodában és még a szobaszolgálatot is fedezni tudja. Tyler táskájába is tömtem egy kis pénzt. Ő azt szerette volna, ha tovább maradok, de tudtam, hogy fogy az idő, és Helenának szüksége van a segítségemre. Jelenet nélkül távozhattam,

mikor

zabálástól kidőlt.

Tyler

egy

minibár-razziát

követő

Miközben a hotel parkoló szolgálatára

vártam, Helena visszatért a fejembe, és kitervelte következő 244

by Szami


lépésünket.

Beszélned kell azzal a lánnyal, aki rendelkezhet némi információval Emmáról. - Hol van? Ott, ahová biztosan nem szeretnél majd menni. Gondolatban felállítottam a rossz helyek listáját. Durva környék? Ma már mind durva. Biztosan nem küld a testbankba, hiszen korábban ő könyörgött, hogy ne menjek oda. - Feladom. Hová? 37-es Intézet. Egy

pillanatra

elakadt

a

lélegzetem.

A

falnak

támaszkodtam. -

Nem választanád inkább a poklot?

Tudom. Az összes intézet borzalmas - lényegében börtönök. Sokat felkerestem Emma után kutatva. Így értesültem erről a lányról, Saráról, aki tud valamit. De aznap, amikor ott voltam, éppen munkaügyben volt távol. - Nem. Nem mehetek oda. Találkozhatok vele odakinn, bárhol, csak ne ott. Nem. Ha így teszünk, akkor egy kísérő is vele lesz. Nem tud 245

by Szami


szabadon beszélni. Leizzadt a tenyerem. A nadrágomba töröltem. Nem lesz baj. Először hazamegyünk, és magadhoz veszel némi ruhát az adományozáshoz. Szép autóban, jól öltözve, szép frizurával mész oda. Úgy fognak bánni veled, mint egy törvényes képviselővel rendelkező kiskorúval. Ez egyszerűen olyan hely volt, ahová nem akartam menni. Ez volt a legrosszabb rémálmom. Sóhajtottam. Minden rendben lesz, Callie. Csak tartsd észben, hogy ki vagy - Callie Winterhill.

246

by Szami


TIZENHETEDIK FEJEZET

Az utca másik oldaláról bámultam a 37-es Intézetet. A bolygó bármely más pontján szívesebben lettem volna. Bárhol. Kínzott a gondolat, hogy visszamehetnék abba a flancos hotelba az öcsémhez és Florinához. Callie, miért csak ácsorogsz ott? -

Tényleg biztonságban leszek?

Nézz szembe azzal, hogy ezen a ponton sehol sem vagy biztonságban.

De

valószínűleg

ott

vagy

a

legnagyobb

biztonságban, mert senki sem kaphat el. - Ez nagyon megnyugtató. A nyakláncot Helenánál hagytam. Nem akartam túl sokat használni, nehogy a testbank észrevegye, hogy a chipem nem veszi a jeleket. Két szatyor márkás ruhával egyensúlyozva keltem át az utcán, némelyiken még az árcímke is rajta volt. Helena szekrényéből származtak ezek az Emmának vásárolt, sosem hordott darabok. Helena nem tudta elviselni, hogy elosztogassa azokat a ruhákat, amelyeket a lánya valaha viselt, még akkor sem, ha soha nem tér vissza. Az épületegyüttest magas szürke fal vette körül. A kapunál álltam, és az őrrel beszélgettem egy mocskos fémképernyőn keresztül.

by Szami

-


Callie Winterhill vagyok - mondtam. - Adományozás kapcsán

telefonáltam. A szépkorú őr végignézte a listát, hogy megkeresse a nevemet. Benyomta a kaput, ami hangos kattanást hallatott, mielőtt kinyílt. Lefagytam. A lábam sem mozdult. Indulás! Szükségem volt erre a buzdításra. Nagy lélegzetet vettem és beléptem. A kapu csattanással csukódott be mögöttem, a fém úgy csapódott a fémhez, hogy a fogam is belesajdult. Az út egyenesen az előttem álló központi épülethez vezetett, a maga sötétszürke falaival. A háború előtt, amikor az állami iskola központi épületei voltak, nem voltak ilyen rémisztőek. -

Szép - motyogtam magamban. Az útmenti ösvényen haladtam végig. Lelassítottam a

lépteimet, elidőztem. Ne menj végig! Ott fordulj jobbra! Megkönnyebbülten kollégiumi

épületek

követtem felé

haladva,

Helena ahol

utasításait minden

a

ablakot

berácsoztak. -

De nem várnak rám? Amott, a központi irodában? -

kérdeztem Helenát csendesen. Várnak. De először meg kell találnunk Sarát. Azt mondták, az első hálóteremben lakik. Siess, mielőtt valaki megállít.

by Szami


Felmentem néhány lépcsőfokot, és benyomtam a nehéz ajtókat. Odabenn két folyosót kapcsolt össze egy rövid. Savanyú szag érződött mindenütt. A festék hámlott, pikkelyei elborították a meztelen betonpadlót. -

Most mi van? - súgtam.

Menj végig az első folyosón! Jobbra fordultam, és benéztem az első ajtón. Tizenhat emeletes vaságyat zsúfoltak a szürke szobába. Minden ágy mellett egy nyitott faláda állt, benne pár szerény holmival: kopott hajkefe, elhasznált könyv. Az egész katonai barakkok képeire emlékeztetett az ágyak lábánál lógó, szomorú olívazöld takarókkal. Csak ez rosszabb volt, mert ezeknek a gyerekeknek nem volt családjuk, ahová egy nap hazatérhetnek. Mindenük azokban a kis ládákban volt. -

Senki sincs itt.

Menj tovább. Elhaladtam pár szoba mellett, mind üres volt. Elmentem a folyosó végéig, és már kész voltam feladni, amikor ágyból kikandikáló lábakat pillantottam meg. Lehajoltam.

Egy

lány

igyekezett. -

Helló - mondtam. Hátrafelé iszkolt előlem.

hevert

a

padlón,

rejtőzködni

by Szami

-


Semmi baj. - Közelebb mentem. - Hoztam pár szép ruhát. Kiegyenesedtem és vártam.

-

Ruhákat? - a hangja az ágy alól érkezett. Szép ruhák. Nadrágok, szoknyák és pulóverek. - Letettem a

táskát, kivettem egyet. - Ez egy pink kasmír. -

Kasmír? Kimászott és felállt. Úgy tizenkét évesnek látszott, az arca

csinos volt, a fogai között akadt egy kis rés. Az uniformisa, a viseltes fehér blúza és fekete nadrágja szinte lógott csontos alakján. A hivatalos gondviselő nélküliek rendszerint ilyen nyurgák voltak, de már nem az utcán élt. Ezek nem etették túl a gyerekeket. Kérdezd meg, mi a neve. Átadtam neki a pulóvert. Úgy simogatta, mint egy kiscicát. -

Puha. - Az arcához emelte.

- A tiéd. -

Igazán? Tényleg azt mondod?

Bólintottam. -

Ó, nagyon köszönöm. - Belebújt.

-

Mi a véleményed? - kérdeztem. Azzal válaszolt, hogy a jobb öklét a szívére helyezte, a másik

kezével átfogta. Két kezét összecsapva dobogó szívet mímelt. -

Ez azt jelenti, hogy imádom - mondta. - Nézd, ennek olyan

hangja van, mint a szívnek. Te csinálod.

by Szami


Felvette a kezemet, és rávett, hogy utánozzam. Ostobán éreztem magam. -

Olyan, mint egy szívverés, mint ez - mondta. - Jobb, ha az

öklödet a másik kezedbe nyomod. - Arra vett rá, hogy tam-tam ritmust üssek a kezemmel. -

Rendben, megvan - megálltam, és elvettem a kezeit.

-

Mi a neved?

-

Sara. A pulzusom felgyorsult. Helena egy sóhajt engedett el, amit

csak én hallottam. -

Mennyi ideje élsz itt? - kérdeztem.

-

Majdnem egy éve.

-

Hol vannak a többiek?

-

Ma rőzsegyűjtésen vannak. - Az ágy szélére ült.

-

De te nem?

A szívére mutatott. -

Rossz billentyű. Nem

tudtam,

mit

mondjak,

valami

hétköznapi

mentegetőzésen túl. -

Nem gond. Nem fáj, és kihúz a legrosszabb munkából. -

Megölelte magát a pulóverben. - A tiéd volt? A fejemet ráztam. -

Egy barátomé. Jól néz ki rajtad. Biztosan örülne, hogy te

kaptad. Ragyogott az arca.

by Szami

-


Olyan jó érzés - az ágyat lapogatta. Az ágy besüllyedt, amint

mellé ültem. A takaró durvának és dohosnak érződött. -

Amikor beléptem, elbújtál. Miért? - kérdeztem.

Vállat vont. -

Errefelé nem lehet tudni. - Lenézett. A

tárcámhoz

nyúltam,

kivettem

égy

szupertrüffelt.

Odakínáltam neki. Felhúzta a szemöldökét. -

Gyerünk. - Közelebb mentem hozzá. Mindkét kézzel elvette, és beleharapott. Vajon mikor ehetett

utoljára? -

Sara, úgy tudom, találkoztál egy Emma nevű lánnyal. Így

nézett ki -, mutattam a képet a telefonomban. - Emlékszel rá? Apró ujjai elvették tőlem a telefont, és Sara megvizsgálta a képet. -

Egyszer önkéntesként jött ide, úgy hat hónapja. Megcsinálta

a hajamat. Szépségklinika volt. Visszaadta a telefont. -

Pár héttel később újra láttam. Eltörtem a csuklómat. Ne is

kérdezd! Meg kellett röngeneztetnem. Láttam Emmát az utcán, de fura volt. -

Miért? Mert nem ismert fel. A nevén szólítottam: Emma! Rám

nézett, de nem emlékezett rám. Egy kicsit máshogyan nézett ki, csinosabban, de tudtam, hogy ő. Ugyanazt az ékszert viselte. Azt

by Szami


hiszem, zavarba jött. Nem akarta, hogy velem lássák. - A pulóvert piszkálta. - Azután hogy azt a szép napot együtt töltöttük. Annyira szerettem volna elmondani Sarának, hogy téved. Az nem az igazi Emma volt, hanem valami szépkorú bérlő. -

Hol voltál, amikor láttad? - kérdeztem.

A fejét rázta. -

Nem tudom. Valahol nem messzire innen, Beverly Hillsben.

Eltettem a telefonomat. -

Sajnálom - ezt Helena miatt mondtam. Bárcsak több

információt szerezhettem volna. -

Nem gond - mondta Sara. Közelebb húzódott hozzám az

ágyon. - Kérdezhetek valamit? - Persze. -

Szerinted csinos vagyok?

-

Hát persze. Szép az arcod. Miért?

-

Múlt héten tudtuk meg, hogy lesz egy speciális program.

Néhányunkat elviszik, átalakítják, és fontos feladatot kapunk. Tudunk pénzt keresni. Ki kell, hogy válasszanak. Igazán, igazán ki akarok jutni. Mintha örök idők óta itt lennék. -

Mikor? Mikor történik meg ez? Nem tudom. Azt mondják, holnap lemosdatnak minket. Ez

általában vasárnap szokott lenni. A félelem árnyékolta be az arcát. Ahogyan ott állt, a szeme

by Szami


valami mögöttem lévő dologra fókuszált. Megfordultam, és egy gonosz képű szépkorút láttam meg az ajtóban. Egykor elegáns lehetett, de most komor, szürke öltözéket viselt, és a csípőjén egy Villámszórót. -

Mit csinál itt? - lépett be a szobába.

Felálltam, és a táskára mutattam. -

Adományokat hoztam. A kitűzőjén az állt, hogy Mrs. Beatty, a biztonsági szolgálat

vezetője. -

Minden adományt az igazgatónőn keresztül osztunk ki. Nem

sasszéz- hat itt fel-alá úgy osztogatva az ajándékokat, mint a gyöngyöket Mardi Gras idején. - Felkapta mindkét táskát. - Csak féltékenységet és vitákat okozna, és ebből nem hiányzik több. Ostobán azt reméltem, nem veszi észre. De a Sara által viselt pulóver nem az elrendelt szürke vagy fekete színű volt, hanem feltűnően rózsaszín. Természetesen felkeltette Beatty figyelmét. Sara hiába tette keresztbe rajta a kezét, hogy elrejtse. -

Vedd le! - mondta Beatty. - Most.

- Az enyém, ő adta nekem. -

Ez igaz - léptem elé. - Tényleg így volt.

Ne keveredj bele, Callie, - mondta Helena. -

Most azonnal átadod! - Beatty ledobta a bevásárlószatyrokat,

mellém lépett.

by Szami


A pulóvert lehúzta Sara fejéről, és lerángatta róla. -

Nem veheti el, ez az enyém! - Könnyek ömlöttek Sara

kivörösödött szeméből. - Ez az első dolog, amit valaha kaptam. Ne maradj ott Callie, tűnj el! - Az igazgatónő végzi az összes elosztást - biccentett nekem Beatty. - Menjünk be hozzá! Ne! Akármit is teszel, oda ne menj! Helena hangjának hatására megfeszült a testem. Beatty a fejével intett, hogy én menjek előre. Komor pillantást vetett Sarára, mintha őt később venné kezelésbe, amikor már nem vagyok szemtanúja. Áz ajtóhoz mentem, de megtorpantam. Megfordultam, és egy utolsó pillantást vetettem Sara törékeny kis testére. Szomorú emlékeztetőként rózsaszín szöszök tapadtak fehér blúzára. Semmit sem tehettem érte. Beattyvel végigmentünk a folyosón. Magassarkút viselt, bár nem tűsarkút, csak egy vaskosabbat, ami dobogó hangot adott. Különös vágy fogott el, hogy visszamenjek és behúzzak Sarának. Ha monoklija van, vagy eltörik az orra, akkor a testbank nem választja ki. Beteg dolog, hogy a helyzet idáig fajult. Elhagytuk az épületet, lementünk a lépcsőn, de Sarát nem tudtam kiverni a fejemből. Saját magam fiatalabb verziója volt, az, aki tavaly

by Szami


voltam. Kétségbeesett, éhező árva, aki pár rongyra áhítozik, és olyan rendszer kegyelméből él, ami kevesebbet törődik a kiskorúakkal, mint a kóbor kutyákkal. Amikor a központi épület bejáratához értünk, Helena megszólalt. Menj balra! Sétálj ki, mintha otthon lennél. Úgy tettem, ahogy mondta. Beatty kopogása elhallgatott. -

Kisasszony. Az igazgatónő irodája erre van! - a hangja éles

volt, sértette a fülemet. -

Tudom. De nem érzem jól magam. Elmegyek.

-

Van itt orvosunk. Elég jó. Idehívom.

-

Nem, köszönöm. Beatty lebiggyesztette a száját, ajka eltorzult a gúnyos

mosolytól. De továbbmentem a főkapuhoz, a fejemet magasra tartva, soha vissza sem nézve. Elsajátítottam a kiváltságosak testtartását. Amikor elértem a kaput, az őr egy kis ketrecből nézett rám. Én a kaput bámultam, arra várva, hogy kinyíljon. Nem nyílt. A telefon megszólalt, és az őr felvette. Itt még a régi technológia járta. Rám bámult, aztán letette a telefont. Intett, hogy menjek. Közelebb léptem a vasrácshoz. -

Szép napot - mondta. - Viszontlátásra. A kapu kinyílt, és minden akaraterőmet összeszedtem, hogy

by Szami


ne rohanjak ki rajta. Amikor becsukódott mögöttem, a légzésem visszaállt,

átkeltem

az

utcán.

Megfordultam,

és

az

épületegyüttesre néztem. A hálótermet nem takarta el teljesen a fal, és valami felkeltette a figyelmemet. Az egyik ablaknál Sara állt, és ahogy nekem integetett, egészen

picinek

látszott.

Lenyeltem,

ami

összegyűlt

a

torkomban. Most már látod, milyen rossz odabenn. Most már tudod. -

Még

rosszabb. Hallottad, mit

mondott?

-

mondtam

Helenának. - A testbank kiválogatja a legszebb gyerekeket, és használatba veszi őket. Meg kell állítanunk! Végre. Megértetted.

by Szami


TIZENNYOLCADIK FEJEZET

Annyira örültem, hogy kijutottam arról a borzalmas helyről. Eltűnődtem, vajon Helena tényleg számított-e rá, hogy Sara tud valamit, ami Emma halálának okaihoz vezethet minket, vagy csupán hazudott nekem, hogy elvihessen egy intézetbe. Mielőtt igazán belegondolhattam volna, megszólalt a mobiltelefonom. Beültem a kocsiba, és lezártam az ajtókat. Madison volt az. Üzenetet hagyott nekem, hogy menjek át, és vigyem el a cuccokat, amiket tegnap otthagytam. Helena megengedte, hogy beugorjak, ha gyors vagyok. Nem volt messze, tizenöt perc alatt megérkeztem. Madison egyből kitárta az ajtót, amint a verandájára léptem. Kifejezéstelenül bámult rám. -

Ismerem önt?

Hohó. Egy másik szépkorú van benne? -

Hát

persze,

hogy

ismersz.

Öribarik,

emlékszel?

-

meglengettem a kisujjamat. Karba tette a kezét. -

Hát, becsaphattál volna. Azt hittem, az vagy, aki tegnap éjjel

egy szemvillanás alatt eltűnt. -

Nagyon sajnálom. Igazán.

by Szami

Mindenféle

-


borzalmas

dolgokat

képzeltem

el,

köztük

balesetet, vért és a bérelt test megrongálásáért kiszabott irdatlan bírságokat. -

Vészhelyzet volt.

-

Képzelem. Inkább Blake - helyzet. Gyere be!

Követtem a házba. -

El kellett kísérnem a nagyapját egy díjátadójára. Nagyon

gyorsan történt. - Körbenéztem a szobában, és nem láttam az ottalvós táskámat. -

Fogadok Washingtonban vannak, tudtad? - Madison szeme

ragyogott. - Éppen most mutatják a tévében a szenátorral. -

Most?

-

A hatórás hírekben - mondta Madison.

A szenátor? Helena hangja élesen szólalt meg a fejemben. Látni akarom. Madisont faképnél hagyva siettem a játékszobába. Ő meg követett. -

Butus, hát azt hitted, azért hívlak, hogy vidd el a cuccodat?

Tudtam, hogy ezt látni akarod. Madison játékszobájának közepén Harrison szenátor töltötte meg az életnagyságnál nagyobb képernyőt. Az előtérben riporterek álltak a pódiuma előtt, a háttérben a Fehér Ház állt. - Az elnök ma történelmi döntésre jutott - mondta Harrison egy sor mikrofonba. - Mint tudják, a kiskorúak foglalkoztatását az

by Szami


Idősek Alkalmazását Védelmező Törvény tiltotta. Mivel az idős lakosság élettartama növekszik, garanciára volt szükségük, hogy a tizenkilenc éven alattiak nem dolgozhatnak. Aztán jött a háború. Ez már több mint egy éve véget ért, és sokan éreztük, itt az idő, hogy enyhítsünk a tiltáson. Örömmel jelentem be a Fiatalok

Foglalkoztatását

különleges

körülmények

között

lehetővé tevő törvényt, amely egyes tinédzsereknek megengedni, hogy az erre felhatalmazott, válogatott cégeknél dolgozhassanak. Az első szakasz az intézetekben élő, törvényes képviselővel nem rendelkező kiskorúakat célozza meg. Az első társaság a nyugati parton működő Elsőrendű Állomások lesz. Ezáltal számtalan kiskorú életének adunk majd értelmet. Szóval Helenának igaza volt. Mindannyian nagy bajban vagyunk. Amint a szenátor lezárta a bejelentést, és fogadni kezdte a riporterek kérdéseit, a kamera elmozdult, és én észrevettem a szenátor mellett álló Blake-et. A szívem azonnal zakatolni kezdett. Mit tud ő rólam? Megmondta neki a nagyapja, hogy nem az vagyok, akinek mutatom magam? És ha Harrison szenátor üzletel az Elsőrendűvel, akkor azt is tudja, hogy nem rendszeres ügyfél vagyok, hanem egy donor, aki a bérlővel összekapcsolt elmével esett csapdába? Vajon Blake gyűlöl engem? Úgy pásztáztam az arcát, mintha megkaphatnám a választ.

by Szami


Aztán észrevettem. A nyakkendőtűjét. Az a bálnás csipesz volt a cipőmről. Levette a cipőről, amit a Zeneközpont előtt vesztettem el, és nyakkendőtűként használta. Ez azt jelentette, hogy bármit is tud - vagy nem tud -, nem haragszik rám. Biztosan kedvel, ha ilyesmit tett. Beleléptem a hologramterébe, de már nem volt ott, egy, a kamerával szembeforduló riporter váltotta fel, aki összefoglalta a híreket. Nem számított, még mindig arcának és szimbolikus gesztusának emlékében merültem el. -

Nem semmi, ugye? - mondta Madison. - Az Elsőrendű az

elsőszámú bérlőhely. Lallala. Legalább most már hivatalos. Talán nem kell annyit titkolóznunk. -

Gondolod? - kék villanófényt észleltem a képernyő sarkában.

A 67-es szám állt alatta. -

Mi az a kék fény? - kérdeztem.

-

KMA.

Különleges

magánadás.

Az

általam

előfizetett

szolgáltatások egyikétől. Majd később megnézem. - Felállt és a képernyőre nézett. - 67, azaz Elsőrendű Állomások. Rögtön azután, hogy Harrison megemlítette őket? - Madison az orrát ráncolta. - Fura. -

Ez nem véletlen. Kapcsold be!

Madison megérintette a levegőben lebegő ikont. Egy közlemény ragyogott fel a képernyőn: Az Elsőrendű Állomások különleges

by Szami


bejelentése - várakoztatás. A képernyő egy üres stúdiót mutatott, a háttérben márványoszlopokkal. -

Még ki nézi ezt? - kérdeztem.

-

Csak az Elsőrendű titánium prémium előfizetői.

-

Hányan vagytok?

Madison vállat vont, és leült a kanapéra. -

Nem tudom. A többség olyan, mint te, ezüst előfizető, ugye?

-

Ja - bólintottam. - Ezüst.

-

Ssss - az egyik lábát maga alá húzta és felborzolta a haját. -

Kezdődik. Tinnenbaum balról lépett be a képernyőbe a tévés műsorvezető pózában. A képernyő jobb oldalán Doris jelent meg mosolytól ragyogva. -

Üdvözlöm önöket, barátaink - mondta Tinnenbaum a

kamerába

fordulva.

-

Köszönjük,

hogy

beengedtek

az

otthonukba. -

Nagy örömünkre szolgál, hogy itt vagyunk - mondta Doris. Ez a különleges bejelentés kizárólag a titánium prémium

előfizetők számára szól, személyes és bizalmas - mondta Tinnenbaum. -

Tehát, ha mások is vannak a szobában, akkor inkább később

tekintsék meg - tette hozzá Doris. Madisonnal összenéztünk. Ez valami fontos lehet.

by Szami


Tinnenbaum és Doris egymásra mosolyogtak, megállva, hogy az emberek kikapcsolhassák a programot, ha szükséges. Aztán Tinnenbaum biccentett egy kamera mögött állónak, mintha jeleztek volna neki, hogy folytassa. -

Különleges meglepetéssel szolgálunk önöknek - mondta. - Az

Elsőrendű Állomások feje van itt, hogy fontos bejelentést tegyen. Madison felegyenesedett ültében. -

Még soha nem láttuk.

Ez ő, Callie, - szólaltak meg Helena gondolatai a fejemben. Maga az Öreg. A képernyőre szegeztem a tekintetemet. Egy másik kamera képére váltott. Valahol máshol, talán egy teljesen más helyszínen a kamera egy ablakokkal ellátott, elsötétített fülkéhez közelített, ami egy emelvényen állt. Odabenn egy férfi sziluettjének háromnegyede látszott. -

Úgy néz ki, ezúttal sem fogjuk meglátni - mondtam.

A kamera közelített, és a vállától felfelé foglalta keretbe a férfit. A fülkében felgyúltak a fények, de a látott arc nem egy százötven éves szépkorúé volt. Ehelyett különös elektromos ragyogás vette körül, mintha ezernyi pixel csúszott volna meg a vonásain. Az arca egyes részei úgy néztek ki, mint egy nőé, mások, mint egy férfié; egyes részek fiatalok, mások öregek. Mind egyszerre mozgott, száguldozott és űzte egymást.

by Szami


A hatás bizarr volt, de nem tudtam levenni róla a szemem. Soha nem láttam még ezt a technikát. -

Köszönöm Chad, köszönöm, Doris. - Az öreg hangját is

elváltoztatták elektronikusan, és ezt a minőséget csupán folyékony fémes hangként tudtam leírni. Folyékony hangok fémes felhanggal. -

Kedves hűséges titánium prémium előfizetőink, önök a kezdet

kezdetétől fogva támogattak minket. Szeretnénk, ha először önök szereznének tudomást a legújabb szolgáltatásunkról. Először is, kiterjesztjük a termékeink arzenálját, így a testtípusok listája más nemzetiségekkel

bővül,

hogy

különleges

kívánságaikat

is

kielégítse. -

Az jó lesz - mondta Madison. - Szeretném kipróbálni a kínait.

Émelyegtem. Madison egy egész nemzetet süllyesztett le a menüválasztás trivialitásának szintjére. Az Öreg arca továbbra is úgy mozgott és ragyogott, mintha 3D-s maszkot viselne. Láttam a vonásai formáját, de csak sejtettem, hogy valójában hogy nézhet ki. A kamera ráközelített, valami nagyot jelezve. -

De ami még fontosabb, hogy egy még forradalmibb fejlődés

hamarabb lesz elérhető, mint valaha képzeltük. - Elhallgatott, hogy megkapja a teljes figyelmet. - A tartós bérlet. Madison szava elakadt, és kezét a szája elé kapta. -

Bérlők helyett tulajdonosok lesznek - mondta az Öreg.

by Szami


Ne! Ez Helena volt. A fejemben sikított. Az Öreg folytatta: -

Választhatnak speciális készségekkel rendelkező testet, és ezt

a testet a hátralévő életükben is fenntarthatják. Új, vibráló személyiségekké válnak. Tartós kapcsolatokat alakíthatnak ki. A végtelenségig kiélhetik álmaikat. A szívem olyan hangosan zakatolt, hogy hallottam a lüktetését a dobhártyámon. - Ahogyan az élet meghosszabbításának újításai fejlődnek, úgy lesz egyre nagyobb az élmény. A születési testüket máris fenn tudjuk tartani, amíg kétszáz éves nem lesz. Hamarosan ez már kétszázötven lesz. Az egyik alkalmazottam azt szereti mondani, hogy „kétszázötven az új száz”. Gyors vágás Tinnenbaumra és Dorisra, akik úgy néznek lefelé, mintha egy monitoron figyelnék az Öreget. Udvariasan nevettek, majd a kamera visszaváltott az Öregre. -

Az élet legszebb éveit élvezhetik, miközben ez az új test

szépen a húszas, harmincas évekig, majd azon is túljut - mondta az Öreg. - Az Elsőrendűnél végtelen víziókat kínálunk az önök számára. A fények kihunytak a fülkében, a kamera visszaváltott Tinnenbaumra és Dorisra. -

Mint mindig, most is a legszigorúbb szabályokat alkalmazzuk

by Szami


a diszkrécióra - mondta Tinnenbaum. - És önöktől is ugyanezt kérjük.

Amellett,

hogy

megtervezzük

és

kibővítjük

választékunkat, belső vá-rólistánk is létezik azon titánium előfizetőink számára, akik alig várják, hogy kipróbálhassák az új szolgáltatást. Doris elmosolyodott. - Ön is egy lehet közülük, ne habozzon! Jöjjön el hozzánk minél előbb, hogy megbeszéljük a tartósan fiatalos jövő lehetőségeit. A képük fekete képernyővé sötétült, amit figyelmeztetések és elhárító nyilatkozatok özöne követett, egy női hang szinte komikusán gyors felolvasásában. Madison elnémította a hangot. - El tudod hinni? - Nem. - A mellkasom összeszorult, mintha egy ököl szorítaná odabenn. - Alig várom - Madison szeme kigyúlt. - Az az ember egy látnok. Felpattantam a kanapéról. - Mit mondasz? Hogy megtennéd? - Miért ne? Persze szórakoztató különféle testekben élni, de az előre- hátra, oda - vissza helyett jó lenne megnyugodni egyben, és kész. - Madison, hallgasd meg, amit mondasz. Ez nem olyan, mintha

by Szami


új ruhát, kocsit vagy házat választanál. Ezek emberek. Élő, lélegző tinédzserek, akik előtt ott az élet. De te ezt elrabolod tőlük. Madison lebiggyesztette a száját. - Tényleg valaki más testében akarsz élni az életed hátralévő részében? Madison egy pillanatra elhallgatott. - Amikor először béreltem, és abba a fiatal testbe kerültem, úgy éreztem, hazatértem. Sokkal inkább önmagam voltam, mint régen, egészséges, fitt és eleven. Te nem ugyanígy érzel? Összefontam a karomat. - Nem. Én nem. Ez csak móka volt. Ideiglenes. De ha te vagy én tartósan vagyunk valaki testében, az azt jelenti, hogy annak a lánynak sohasem lesz nyugta. Ez nem olyan, hogy odavan egy hónapig, aztán visszakapja az életét. Soha nem tudja meg, milyen főiskolára járni, szerelmesnek lenni, férjhez menni, gyerekeket szülni. Te megélheted azokat az élményeket - ismételten -, de ő nem. Az agya örökké aludni fog. -

Ó, drágám! - Madison visszaesett a kanapéra. - Ez olyan

szörnyen embertelenül hangzik. -

A legbecsesebb dolgot rabolod el tőlük, az életüket -

körbenéztem és a fal mellett megláttam az ottalvós táskámat. - Amikor így fogalmazol... olyan, mintha rablásról lenne szó. - Annál is rosszabb - kaptam fel a táskámat. - Gyilkosság.

by Szami


TIZENKILENCEDIK FEJEZET

Annyira dühös voltam, hogy alig tudtam gondolkodni. Bedobtam az ottalvós táskámat a kocsiba, kihajtottam Madison felhajtóján, aztán leparkoltam az utcán, ahol nem láthat. Most már sötét volt, este fél kilenc. Zárt ajtókkal ültem ott, a kocsim a sövény mellett állt, ami Madison birtokát választotta el a másiktól. A bőr fejtámasznak hajtottam a fejem. -

Igazad volt, Helena, Harrisont illetően. Korábban nem

hittem neked, de minden igaz. Még rosszabb, mint gondoltam. -

Úgy kezelnek minket, mintha tulajdon volnánk. Rabszolgák.

Nem a mi hibánk, az egész a hülye háború miatt van, amit mi soha nem akartunk. Igazad van. -

Láttam, hogy mit tesznek a bérelt testekkel. Sétarepülésnek

nevezik. Hidakról ugrálnak le, ostoba bravúrokat csinálnak. A kocsijaikkal jobban bánnak, mint velünk. És szegény Emma. Levegő után kapkodtam, és a kezem a számra tettem, amint egy új lehetőség jutott az eszembe. -

Helena. Emma talán nem is halt meg.

by Szami


Mit... mondasz? Kinéztem a leparkolt autó szélvédőjén. Az utca fénye éles árnyékokat vetett, és ettől a bokrok és fák is hipervalóságosnak látszottak. -

Talán - mondtam lassan - állandóra vették fel.

Istenem. -

Biztosan végeztek próbákat, mielőtt bejelentést tettek volna

az előfizetőiknek. Életben lehet. Talán ott vannak az eltűnt gyerekek. O, Callie, bárcsak... - Igazad volt, Helena. Harrisonnal nagyon gonosznak kell lennie, ha ezt műveli a törvényes képviselővel nem rendelkező kiskorúakkal. És az egész mögött álló Öreg tízszer rosszabb. A képernyőt figyelve, az arca elrejtve, a géphangja... olyan volt, mintha tarantulák másznának a gerincemen. - Megdörgöltem a karom és megrázkódtam. Tervet kovácsolunk... A gondolat közepén hallgatott el. Vártam egy pillanatot. -

Mit? - kérdeztem. Hallgatás. Aztán, első alkalommal hangzott rémültnek a

hangja. Nem, ne! Állj! Kiegyenesedtem ültömben. -

Helena? Helena, mi az?

by Szami


Kérem... ne... A hangja fáradt és elhaló lett. -

Mi történik? - kiáltottam. Éreztem, hogy elfolyik az ereje. A gondolatommal akartam

érte nyúlni, hogy adjak neki valami erőt. A

végtelenségig

vártam

valami

válaszra.

Amikor

megérkezett, olyan gyenge volt, mint a suttogás. Callie, menekülj! Ez volt az utolsó szava. Aztán semmi. A hang teljesen elnémult. Tudtam, hogy a kapcsolatot elvágták. Éreztem. Hideg félelem vette birtokba a testem, belereszkettem. Nem tudtam abbahagyni a remegést. Elment. Helena meghalt, éreztem a csontjaimban. Egyedül maradtam. Olyan hangot hallottam, mint egy magas hangú fütty és reccsenés. Jobbra néztem, de nem láttam rossz szándékúakat. Balra nézve egy szögletes SUV-ot láttam eltűnni az éjszakában. Aztán amint a szemem fókuszt váltott, egy kis lyukat pillantottam meg a vezető oldal ablakán. Körülötte repedések hálója futott szét, és egyre növekedett a szemem előtt. A tarkómon felállt a szőr. Felnéztem, és megláttam a SUV piros féklámpáit. Megállt.

by Szami


Megfordult. Visszatért. Beindítottam a kocsit, és az útra kanyarodtam. A SUV egyenesen felém tartva száguldott végig az utca közepén. Leállítottam a kocsit, és hátramenetbe kapcsoltam. A SUV elől hátrálva padlógázt adtam. Ahogy közeledett, bekapcsolta a távolsági fényszóróit, és a fehér fény csóva úgy elvakított, hogy nem láttam, ki ül a kormány mögött. Csak pár méter választotta el autóink motorháztetőjét. Belenéztem a visszapillantó tükörbe, remélve, nem ütök el semmit. A tenyerem úgy leizzadt, hogy a kezem megcsúszott a kormányon. Haladtam hátrafelé, és még jobban szorítottam. Házak, gyepek, sövények villantak fel mindkét oldalon. Legalább nem jártak autók ebben a kertvárosban. A

SUV

olyan

közel

jött,

hogy

nekiütközzön

a

motorháztetőmnek. Hátra-, majd előrecsavartam a kormányt, és tövig nyomtam a gázpedált. Elhúztam, de a SUV utolért, és még egyszer nekem jött. Egy kis kereszteződést láttam meg a visszapillantó-tükörben. Gyors döntést hoztam, elrántottam a kormányt, behátráltam a mellékutcába. A SUV-ot a lendülete túlvitte a kereszteződésen. Rákapcsoltam, és mellékutcán maradva végighasítottam a kereszteződésen, mert tudtam, hogy a SUV-nak idő kell ahhoz, hogy megálljon és megforduljon. Tövig nyomtam a gázt, és úgy próbáltam eltűnni, hogy először

by Szami


jobbra, aztán balra kanyarodtam. Lekapcsoltam a fényszórókat és rejtekhelyet kerestem. Az egyik ház kapuja nyitva állt, így bekanyarodtam a körkörös felhajtón, és a kocsimat a magas sövény

mögött

rejtettem

el.

Leállítottam

a

motort

és

hallgatóztam. Egy pillanattal később hallottam az utcákon végighajtó SUV fékcsikorgását. A hang elhalt a villákkal beépített környék csendes kertvárosi éjszakájában. A kölcsönvett felhajtóhoz tartozó házban felgyúltak a fények, így beindítottam a motort és elhajtottam. Távozás közben már azon járt az eszem, hová mehetnék. Az öcsém a hotelben volt, Blake Washingtonban, Michael pedig ki tudja, hol. Nem mondhattam el Madisonnak. Szerettem volna az öcsémnél és Florinánál menedékre lelni. De valaki lő rám. Azt akartam a legkevésbé, hogy az öcsém fejére hozzam a veszélyt. Menekülj, mondta Helena. De hová? Mielőtt bárhová mennék, vissza kell térnem Helenához. A pisztolyért. Helena otthonába siettem, és egyenesen a hálószobájába rohantam. Kirántottam a fésülködőasztal fiókjait, és a sálak közt turkálva azt a pisztolyt kerestem, amit Helena a Zeneközpontban készített ki nekem. Eltűnt. Eugénia nyúlt hozzá? Kimentem az előtérbe, és érte kiáltottam:

by Szami

-


Eugénia!

A lépcsőn csattogtak nehéz cipői. -

Jövök. Unottnak hatott a hangja. Nem vártam meg, már az

előtérből kiabáltam, ahogy lassan közelgett, mert ő ráért. -

Kivett valamit a fiókomból? - kérdeztem. Addig várt a válasszal, amíg oda nem ért elém. Az

arckifejezése leginkább döbbentnek volt nevezhető. -

Tudja, hogy soha, soha nem nyúlok a fiókjaihoz. Maga vette el.

- Maga vette el a pisztolyt, ugye?

A szájához tette a kezét. -

Pisztolyt? Nem. Soha nem érnék hozzá egy pisztolyhoz.

-

Az ember mindent megtesz, ha muszáj.

-

Itt volt, a hálószobában? Megfordultam, és a szobát néztem. Aztán elfintorodtam. Eszembe jutott, hogy hol hagytam a pisztolyt. A szekrényhez

mentem, kinyitottam, és megláttam az alkalmi táskát. Eugénia az ajtóban állt. Neki háttal tapogattam a táskát. Benne volt a pisztoly. Megfordultam. -

Nagyon sajnálom. Nem voltam önmagam. Fejfájásaim

by Szami


vannak. Megyek a technikusomhoz, hogy megnézessem a chipet. - Blöfföltem, azért imádkozva, hátha Eugénia tudja, ki Helena technikusa. -

Miért nem megy oda vissza, ahol betették? Biztos eleget

fizetett nekik. Még mindig mérges volt. De az semmi volt ahhoz képest, mit érezne akkor, ha tudná, hogy ő is veszélyben lehet. Helena csak a bérletről beszélt neki, semmi másról. -

Eugénia, nagyon figyeljen rám. Senkinek se nyissa ki az ajtót.

Ha valaki keres, nem tudja, hová mentem. Eugénia megnyúlt, komoly arccal nézett rám. -

Úgy érti, minden a szokásos ügymenet szerint? Tehát Helena óvatos volt. De az soha nem volt olyan

veszélyes, mint ez. Minden itt töltött perccel az életemet kockáztattam. Eugénia semmit sem tudott, ami a védelmére szolgál. -

Mennem kell - mondtam, - Legyen óvatos! Beszálltam

Helena

sportkocsijába,

beindítottam.

Bekapcsoltam a navigátor listáját Helena célállomásairól. A hosszú lista láttán már fel akartam adni, de akkor felismertem a nevek egyikét. Redmond. Ő volt az a személy, akit Eugénia az első házban töltött éjszakámon megemlített. Azt mondta, hogy ő hívta Helenát.

by Szami

-


Redmond - mondtam a navigátornak. Redmond. Azonnal - csicseregte a navigátor.

A navigátor a San Fernando völgy ipari körzetének egy raktárához vezetett. Nem igazán az a környék volt, amit egy éjszakai autókázásra kiválasztottam volna. Kutyákat belül tartó drótkerítések figyelmeztettek arra, hogy vezessek tovább. A cím megjelent a monitoron. Egy raktárépületekből álló komplexum volt, ahol tetőbe süllyesztett lámpák világítottak meg kisebb pontokat. A komplexum közelében parkoltam le, hogy az esetlegesen az utcán mászkáló renegátok észre ne vegyék. Redmond címe az utolsó raktárat jelölte. Az ajtót bezárták. Megnyomtam az ódivatú fémcsengőt. Felette egy fényes közepű apró lyuk volt, valószínűleg egy kamera. Redmond ügyes volt, hogy a külcsínt régivé és olcsóvá maszkírozta. Az ajtó hangos kattanással nyílt meg egy pillanattal később. Odabenn minden nagyon ipari jellegű volt, az a fajta hely, ahogyan az ember egy szobrász élő- és alkotóhelyét képzelné, betonpadló, egyszerű fehér falból kialakított kezdetleges előtér. A folyosó végén láttam meg a fluoreszkáló fény hűvös ragyogását. Elővettem a pisztolyomat. Zakatolt a szívem. Ez csapda? Azt kívántam, bárcsak ott lenne a fejemben Helena. Ő tudná; ő megmondaná. Több információt ki kellett volna csikarnom Redmondról,

by Szami


mikor még velem volt. A folyosó végére értem. Balra fordultam, és egy asztalsorokkal, pultokon álló elektromos eszközökkel, számítógépekkel, monitorokkal - némelyik működött, mások ki voltak belezve - megtört hatalmas térbe léptem. Olyan sok volt belőlük, hogy néhány a magas mennyezetre erősített rudakról lógott. A levegőt vegyi anyag szaga töltötte meg. A zsúfolt pult feletti légképernyő a kinti ajtót mutatta, azt, ahol megnyomtam a csengőt. Alatta egy fehérhajú férfi dőlt egy számítógép monitorokkal megrakott pultra. Szépkorú.

Nem tudtam eldönteni, él-e, hal-e. Mozdulatlan maradt, miközben két kezemmel magam elé tartott pisztolyommal mögé settenkedtem. -

Redmond? - kérdeztem.

- Helena - motyogta brit akcentussal. - Olyan sokáig tartott, míg ideértél, hogy majdnem elbóbiskoltam. Felemelte a fejét. Láttam az arca tükröződését a két fekete képernyőjű monitoron. Visszanézett az én tükörképemre, és anélkül beszélt hozzám, hogy megfordult volna. -

Helena, mi ez?

-

Van egy kérésem.

-

Rendszerint anélkül kérsz tőlem valamit, hogy pisztolyt

szegeznél a fejemhez.

by Szami


Nekilendült, hogy megforduljon a székével. A lábam a fémgyűrűhöz csaptam, ami ettől megakadt. -

Tedd a kezed a tarkódra - mondtam. Mindent, amit tettem, azt vagy az apukámtól tanultam, vagy

a holókból. Működött, mert Redmond engedelmeskedett. Az egyik monitoron egy pulzáló vörös pont csipogott a város egy részének térképén. A pont mintha éppen azon a helyen lett volna, mint mi. -

Az micsoda? - mutattam rá.

-

Te. A követőberendezés. De tudod te ezt. - A szeme

összeszűkült. Vékony volt és nyurga, a haja úgy állt, mint egy őrült tudósnak. Szép csontszerkezete arra utalt, hogy fiatalkorában jóképű lehetett. -

Mindenki többet tud a testemről, mint én - mondtam. -

Most azt szeretném, hogy távolítsd el a chipet. Végeztem. - Hogy ment? - Mi? -

A nagyszabású terved.

-

Itt ez a sok monitor, és nem is értesülsz a hírekről? Rám

bámult,

és

még

mindig

feltartott

kézzel

előregördítette a székét. Olvasott, vizsgálgatott, kutatott engem, vajon ki lakozhat a testemben. -

Istenem - leengedte a kezét és olyan közel gurult, hogy

by Szami


szinte éreztem a mentát a leheletében. -

Nem Helena van odabenn, mi?

A pisztolyom megremegett. -

Nem. Ő halott.

Redmond a homlokát ráncolta. -

Hogyan?

A fejemet ráztam. -

Nem tudom. De hallottam, ahogy megtörtént. Helena

éppen a fejemben volt. Azt hiszem, valaki megölte. Redmond feszülten figyelte szavaimat, a szeme elkerekedett. -

Kezdtünk közel kerülni egymáshoz - mondtam. -Azt hittem,

sikerül személyesen is találkoznunk. -

Helena egy energiabomba volt - szomorúság vonult végig

Redmond arcán. - A főiskolán találkoztunk, talán már több mint száz éve. -

Mennyit tudsz a testbankról?

-

Tudom, amit tudnom kell.

-

Akkor előadom az egyszerűsített változatot. A testbank

megölte Helenát. Figyelmeztettek, hogy engem is megölnek. Ismét célra tartottam a pisztolyt. - Szükségem van rád, hogy kivedd a chipet. -

Értem, hogy miért nem akarod, hogy kövessenek. Te Helena

halálának szemtanúja vagy. -

Legalábbis fültanúja. Ezért kérlek, vedd ki.

by Szami


- Nem tehetem. - Meg is ölhetnélek - kiegyenesítettem a pisztolyt tartó karomat. - Jobban tudhatnád, mint bárki. Te vagy az, aki üzemen kívül helyezte az ölésgátló kapcsolót. -

Marad a kérdés, hogy működhetett volna-e Helena terve -

mondta Redmond. - Képes lettél volna megtenni? Nem világos, hogy sikerrel jártam-e, vagy abban is kudarcot vallottam. -

Tényleg magadon akarod tesztelni? Most utoljára könyörgök,

hogy távolítsd el a chipet. - Szeretném. Igazán. De aggódom, hogy megsemmisítő parancsot építettek be. -

És mi az?

-

Küldenek egy jelet a chipnek, hogy felrobbanjon. Egy pillanatra összeszorítottam a szememet. Erre nem

gondoltam. - Ne aggódj! Sokkal valószínűbb, hogy továbbra is használják a chipet - egy másik szeniorral, valaki mással a testbankban, akit ugyanúgy bedrótoznak, mint Helenát. Nem tudtam, mi az ijesztőbb: ha valaki más veszi át a testemet, vagy ha felrobban a fejem. - De mivel átalakítottad a chipet, már nem ájultam el. Helena nem tudta átvenni az uralmat. -

Úgy. De valaki más is létrehozhatja a Helenával elért szintet,

az elmék összekapcsolódását.

by Szami


- Akkor vedd ki! -

Megtenném, ha tehetném. De lehetetlen. Az agyadban van

elhelyezve. -

De kétszer is belepiszkáltál. Kétszer. Nem is volt könnyű. De nem tudom eltávolítani. Olyan

komplex hálórendszerben illesztették be, hogy ha bárki megpróbálná

eltávolítani,

a

szerkentyű

megsemmisítené

önmagát. Legkevesebb, hogy szinte biztosan elvéreznél, a legrosszabb esetben pedig apró cafatokra szakadnál. Úgy gondolj rá, mintha egy apró bomba ketyegne a fejedben. -

Egy bomba? A fejemben? Biztosan tréfálsz.

-

Sajnálom.

Kivérzés. Felrobbanó fej. Szédelegtem. -

Ez borzalmas - leengedtem a pisztolyt. - Miért tették ezt velem? Valószínűleg

minden

donorral

ezt

tették.

Meghibásodásbiztos. így senki sem ölhet meg egy donort, és nem lophatja el az értékes technológiát. -

Szóval úgy estem csapdába, hogy a fejemben lévő fém az

életem hátralévő részében hozzájuk láncol? - Attól tartok. Soha nem leszek már ugyanaz. Sohasem lesz nyugtom. Az a lány, aki besétált a tesbankba, örökre elveszett. Redmond megköszörülte a torkát. - Van jó hír is.

by Szami

-


Mégpedig? Te vagy az egyetlen, akinek módosított chipje van. Ez egyedi

alannyá tesz. Keserű nevetésre fakadtam. -

Mi olyan nagyszerű ebben?

Redmond rámbámult. -

A testbank esetleg életben akar tartani. Redmond fabrikált egy mágneses táblát, ami eltakarta a

fejemnek

a

chiphez

legközelebb

eső

részét.

A

helyi

érzéstelenítésnek hála, semmilyen fájdalmat sem éreztem. Hanyatt feküdtem Redmond sterilszobájában, és csodáltam a precizitását. Olyan érzésem volt, mintha Redmond egy öreg testben lakó fiatal lélek lenne. Megbíztam benne. Igazság szerint el sem akartam hagyni a laboratóriumát. A biztonság mélységes érzése fogott el attól, hogy olyasvalakivel voltam, aki úgy ismerte a belsőmet, mint ő. Elmesélte, hogy korábban agysebészként dolgozott. De amikor

nyugdíjba

vonult,

visszatért

első szerelméhez,

a

számítógépekhez. Azt mondta, hogy a hardveren dolgozni olyan, mint olyan pácienst operálni, aki soha nem panaszkodik. Ha valami nem sikerül, mindig újrakezdheti. Megnyugodtam a kezei között. De én veszélyt jelentettem a számára. Nem olyan támogató volt, aki az ügyért dolgozik. A fizetség, az ismeretlen tudomány csábítása és talán Helena iránt

by Szami


érzett régi barátsága vonzotta. De én idegen voltam, és tudtam, hogy szeretné, ha minél előbb eltűnnék. Figyelmeztetlek, hogy ez a beállítás nem örökre szól. Ennyit

-

tudtam

hirtelenjében

tenni.

Az

általam

használt

szigetelőanyagnak árt, ha kapcsolatba kerül a lappal. De egy erősebb szer égetné a fejbőrödet. -

Meddig tart? - kérdeztem.

-

Nem tudom. Talán egy hét. A fémlap peremére zselét kenve tüsténkedett tovább. Mit tudsz az Öregről? - kérdeztem.

-

Azt mindenki tudja, hogy a személyazonosságát titokként

-

őrzik. Soha senki sem látta az arcát. Rengeteg a pletyka... Egykor szoftverzseni volt, a háborúban a Dark Ops szolgálatában állt és megsérült... Ki tudja, mi az igaz? Helenára és Emmára gondolva nyeltem egyet. Meg akarom találni.

-

Akárcsak sokan mások. Ezért rejtőzködik.

-

Tudom, hogy időnként elmegy a testbankba. Láttam ott

egyszer. Redmond megállt, és fölém hajolt, hogy láthassam. -

Ne menj utána. Fiatal vagy és szép. Ha nem kerülsz az

útjukba, akkor jutalmul ott áll előtted az egész élet. Az egy rossz, rossz ember.

by Szami


Felültetett. Átadott egy tükröt, és mint a fodrásznál, hagyta, hogy a falon függő tükörben megcsodáljam a művét. -

Nem is lehet látni - mondtam. Megfogta a kezem, és a tarkómra tette.

-

Nyugi - mondta. A hajam alatt egy kemény fémlapot éreztem, ami a

koponyám formájához idomult. -

Le kellett borotválnom egy kicsit a hajadból, de a külső réteg

takarja. Semmi furát nem fogsz tapasztalni, legfeljebb ha a túl erősen fúj a szél - mondta. -

És ez megakadályozza, hogy lekövessenek? Egy hétig?

-

Igen. És én sem tudlak követni. Most magadra maradsz.

-

Nem gond - letettem a tükröt és felálltam. - Jó ideje így van

már ez. Redmond arckifejezése még komolyabb lett. -

Gyere velem! Követtem a laboratóriumába. Az ujját egy, a falba épített

irattartó fiókba épített érzékelőhöz nyomta. A zár egy kattanással nyílt meg. Redmond kihúzott egy tenyérnyi méretű apró fémdobozt. A tetején Helena neve állt. -

Ha bármi történne velem, gyere, és fogd ezt a dobozt.

-

Hogyan fogom kinyitni?

-

Már az ujjlenyomatod szerint van kódolva. Helena csinálta. Az ujjaim hegyére néztem. Maradt valami az enyém?

by Szami


Egyszerű doboz volt. Egy merevlemez, egy hard drive? -

Mi van benne? - kérdeztem. Az adattároló, ami azt tartalmazza, hogyan alakítottam át a

chipedet. -A tekintete ellágyult, és az ajkai szinte mosolyra húzódtak. -

Azt

hiszem,

kivonatod.

mondhatjuk,

hogy

a

születési

anyakönyvi

by Szami


HUSZADIK FEJEZET

Most, hogy a testbank nem tud lekövetni, tudni fogják, hogy valahogyan átvertem a chipet. Mivel nem távolíthattuk el, Redmond nem tudott hamis követőt készíteni, hogy félrevezesse őket. Az Elsőrendű egészen idáig gondolhatta azt, hogy Helena tervének vagyok kiszolgáltatva. De többe nincs így. Az autómban ültem Redmond raktárában, és elővettem az új mobiltelefonomat, amit ő adott nekem - aggódott, hogy Helenáét lekövetnék. Csak arra az időre kapcsoltam be, hogy megnézzem Lauren számát, aztán kikapcsoltam. Amikor felhívtam, rögzítőre kapcsolt. Üzenetet hagytam neki, hogy hívjon fel - vagyis nem engem, de Helenát -, és megadtam neki az új számomat. Madisont hívtam, de Helena telefonján egy másik hívás jelent meg. Láttam, hogy Blake az. Blake. A szívem a torkomban dobogott. Utoljára a légképernyőn láttam az arcát, amikor a bálnás csatomat viselte. Vajon a nagyapja megpróbálta ellenem fordítani, és ő nem vette be? Vagy a szenátor egyáltalán nem mondott semmit Blake-nek? Mély lélegzetet vettem. Aztán a másik telefonon hívtam vissza. - Blake? - Callie.

by Szami


Már a hangja hallatán is sírás kerülgetett. - Visszajöttél. - Végre. -

Figyelj, Blake, azon az éjszakán...

-

Tudom. Lemaradtam rólad.

-

Én is lemaradtam rólad - mondtam.

-

Az jó. Mert rossz lett volna, ha csak én érzek így.

Nevettem egy picit. -

Éhes vagy? - kérdezte.

-

Éhen halok. Elzingelte egy Hajts be nevű ódivatú, egész éjjel nyitva tartó

étterem címét. Amikor megérkeztem, örömmel láttam, hogy az ingatlant néhány fegyveres szépkorú őr védi. Többé nem voltak az ellenségeim. A lehetséges védelmet láttam bennük. A kiszolgálóegység körül flancos autók sorakoztak. Nem sajnálták a pénzt a hely kialakítására, amit neonfénnyel úgy reklámoztak a falon, hogy Csapás a múltból. Görkoris, fitt szépkorúak tartottak tálcákat a fejük fölé, és burgereket, shake-eket meg banánspliteket szolgáltak fel az autóknál, miközben a hangosbemondóból fura rock’n’roll bömbölt. A kinti képernyők 1950-es évekből származó filmeket játszottak hang nélkül, hogy tovább növeljék a valódi retró életérzést. A terület szélén, a felszolgálóktól távol parkoltam le. Amikor kiszálltam, nem láttam Blake kocsiját, ezért visszamentem, hogy az enyémben várakozzam. Néhány perccel később szorosan az én kocsim

by Szami


mellé állt, és elmosolyodott. Semmi sem lehetett szebb a számomra. Az utasülés egy kattanással és surrogással megnyílt, én pedig beszálltam. Amikor már ott ültem, odahajolt és arcon csókolt. -

Szia.

A helyemen éreztem magam vele, az autójában. -

Olyan jól nézel ki - mondta. Az étterem előtt beállt egy két autó között kínálkozó helyre. Egy

ezüst- copfos, jókötésű szépkorú korcsolyázott oda, és vette fel a rendelésünket. A távozása után Blake megfogta a kezemet. -

Sajnálom - mondtam.

- Ne. Beszívtam az illatát, és egy pillanatra arca ismerős vonásaiban nyertem nyugalmat. De tudtam, hogy ha teljesen ellágyulok tőle, akkor könnyek következnek. Erősnek kellett lennem, hogy azt mondjam, amit mondanom kell. Maga felé húzott. -

Van valami, amit el kell neked mondanom - szólaltam meg. Tudom - felült az ülésében. - Én is. Hívni akartalak Washingtonból

de a nagyapám elvette a mobiltelefonomat. Csak most kaptam vissza. - Annyi minden történt, hogy olyan, mintha örökre mentél volna el -

Egész idő alatt rád gondoltam - mondta. - Éjszaka volt a

legnehezebb, közvetlenül elalvás előtt. Napközben sok minden elterelte a figyelmemet. De éjszaka csak te maradtál.

by Szami


Valami megcsillant a bőrdzsekijén. A bálnás csat a cipőmről. Meg. érintettem. -

Nekem is kellene viselni az enyémet - mondtam. - Szép pár lennénk

-

Máris szép pár vagyunk. Olyan intenzitással nézett rám, hogy azt hittem, lángra kap a

tekintete Aztán közelebb hajolt, és átkarolta a nyakamat, hogy magához húzzon Már közvetlenül azelőtt éreztem a lélegzetét az arcomon, hogy megcsókolt, és ettől azonnal kirázott a hideg. Lehunytam a szemem, és a csókjától az egész testem megremegett. Az illata - fa- és fűillat keveréke - egyszerre nyugtatott meg és izgatod fel. A haja is olyan puha volt, egy pasihoz képest szinte túl puha. A keze az arcomat érintette, a nyakamat, a hajamat, mintha éppen felfedezne mintha én lennék az első lány, akit megérint. Ettől különlegesnek éreztem magam. A keze a hajamat simogatta, majd megállt... éppen ott, ahol a Fémlap a tarkómat fedte. Ledermedt. -

Mi az? Levegő után kapkodva elhúzódtam.

-

Sajnálom - mondta. - Elfelejtettem. Már mondtad. Az az... a műtét? A

pincérnő

zavart

meg

minket

azzal,

hogy

az

étellel

odakorcsolyázott. A beszélgetés félbeszakadt, amíg a nő az autó ablakának peremére rögzítette a tálcát. A távozása után az étel csak ott állt. - Amit kitapintottál - mondtam. - Éppen azt kell elmondanom.

by Szami


Blake várakozva nézett rám. Éreztem, hogy a gyomrom gyors lift módjára jár le - fel. Miért olyan nehéz ez? Mert annyira bonyolult.

-

Megfogta a kezem. -

Nincs gond. Igazán.

-

Nem az vagyok, akinek gondolsz.

Ideges félmosoly jelent meg az arcán. -

Hát ki vagy?

-

Ne gyűlölj meg.

-

Soha. Szerettem volna megállítani az időt. Még kedvel engem, még hisz

nekem. És ez mind véget érhet. Megérintette az arcomat. Semmi gond, Callie. Ennek a műtéthez van köze, amiről korábban

-

beszéltél,

ugye?

Semmi

olyat

nem

tudsz

mondani,

amitől

gyűlölhetnélek. - Nos, lássuk, mit érzel akkor, ha majd mindent elmondtam. - Mély lélegzetet vettem, kifújtam, aztán belevágtam. -

Hazudtam. A nevem nem Callie Winterhill. Hanem Callie

Woodland. Nem vagyok gazdag, ez a ruha nem az enyém, a ház sem az enyém. Blake bámult egy pillanatig, aztán a fejét rázta. -

Nem érdekel, hogy gazdag vagy, vagy szegény.

by Szami


- Nem csupán szegény vagyok. Hanem törvényes képviselő nélküli kiskorú. Az utcán élek az elhagyott épületekben. Szemétben turkálok. Nem néztem rá, nem volt rá szükségem. Éreztem, ahogyan a feszültség megtölti az autót, mint valami mérgező gáz. Folytattam, mielőtt a félelem összezárná a számat. -

Pénzre volt szükségem a beteg öcsém számára. Ő még csak hétéves.

Így aláírtam ennél az Elsőrendű Állomásoknál. Mi testbanknak hívjuk. Én voltam a donor, és kiadtam a testemet egy Helena Winterhill nevű szeniornak. Ez az ő háza, az ő kocsija, az ő élete. Meg akarta akadályozni a nagyapádat, hogy egyeszséget kössön a Elsőrendű Állomásokkal. Azt hittem, őrült, de kiderült, hogy igaza van, és a gonosz terv még azon is túltesz, amit ő képzelt. Tovább hadartam, hogy mindent elmondjak, és valószínűleg túl gyorsan beszéltem. Blake engedett beszélni, soha nem szakított félbe. Egy dolgot hagytam ki. Nem említettem, hogy Helena tervei között szerepelt Blake nagyapjának lelövése is. Most, hogy Helena elment, nem fogok mindent kiteríteni Blake-nek. Ez éppen elég nagy terítés volt. Minek aggassza olyasvalami, ami többé nem ügy? Amikor befejeztem a mondanivalómat, Blake felé fordultam. Még mindig engem nézett, és az arckifejezése nem váltott undorrá, ahogyan arra számítottam. Ünnepélyesnek látszott ugyan, és egy szót sem szólt. A várakozást kínkeservesnek éreztem. A torkom kiszáradt, miközben arra vártam, hogy szóljon valamit. Végre megszólalt. -

Ez olyan... Nem is tudom, mit mondjak.

by Szami

-


Hiszel nekem?

-

Szeretnék.

-

De nem teszed.

-

Lesokkolt a dolog, tudod? Félresöpörtem a hajamat a tarkómon és megmutattam neki a

lapocskát, amit Redmond helyezett oda. Úgy éreztem, mintha a testem legszemélyesebb részét tárnám fel, sokkal inkább, mint akármilyen intim testrész esetében. -

A lapocska alatt van a chipem. Blake nem szólt semmit. Felemelte a fejem, és hátrasimította a

hajamat. -

Ha meg tudnád győzni a nagyapádat, hogy elálljon a kormány és az

Elsőrendű szövetkezésétől... Ha meg tudnád neki mutatni, mennyire borzasztó lesz ez, hogy ezzel ezeket a törvénytelen képviselővel nem rendelkező kiskorúakat a halálukba küldi, nem akarná visszavonni? szóltam el magam, abban a vakmerő reményben, hogy enyém lehet az igazság és Blake is. Volt annak egy halvány esélye, hogy a szenátor nem érti, mire készül az Elsőrendű. Talán nem tudott az állandósági tényezőről. Blake egy szót sem szólt. Zaklatottságában szemlátomást teljesen elveszett a gondolataiban. - Blake? Végighúzta a kezét az arcán. -

Beszélek vele. Nem, várj csak, te beszélsz vele. Te jobban el tudod

by Szami


neki magyarázni, mint én. -

Igazán? Holnap. Vasárnap lesz, olyankor a ranchon van. Gyere még ebéd

előtt. Ott sokkal könnyebb beszélni vele. Az a kedvenc helye. -

Nem fog hallgatni rám. Gyűlöl engem. Együtt tesszük meg. Én az unokája vagyok - s megsimogatta a keze-

met. - Annyit tehetünk, hogy megpróbáljuk. - Elgondolkodónak látszott. Láttam, hogy még mindig azt próbálja feldolgozni, hogy máshogyan tekintsen rám. Csendben ettünk, aztán Blake visszavitt a terület másik sarkában lévő kocsimhoz. -

Holnap találkozunk - mondta.

-

Holnap. Adott egy búcsúcsókot. Nem olyan volt, mint korábban. A hazugsá-

gaim súlyát hordozta, ami holtsúlyként tapadt az ajkaimhoz. Kiszálltam, ő pedig elhajtott. Úgy éreztem, mintha egy ötszáz kilós súly tapasztaná a lábamat a földhöz. Beszálltam a kocsimba, majd lezártam az ajtókat. Amikor korábban elmentem a mosdóba, beszéltem az egyik szépkorú őrrel. Mondtam neki, hogy szundítok néhány órát a kocsimban, és nagyra értékelném, hogy szemmel tartaná. Mivel átnyújtottam pár nagyértékű bankót is, azt mondta, boldogan.

by Szami


Úgy hat körül ébredtem arra, hogy a szemembe süt a nap. Az ülést normál vezetőpozícióba állítottam, és végigfuttattam a nyelvem a fogamon. Megtapintottam a tarkómon a lapocskát. Lüktetett, undorítóan emlékez- tetve arra, hogyan árult el engem Blake-nek. Lenyeltem kettőt Redmond fájdalomcsillapítóiból. Az új telefon hunyorgott. Egy zing érkezett Laurentől. Lauren még mindig Reece mesés testében élt, hosszú vörös haja csak úgy ragyogott a reggeli napfényben. - Mondd, hogy jó híreid vannak, Helena. Semmit sem tudtam meg Kevinről. Egy nyitókártyát illesztett a kapuba, ami egy apró magánparkba engedett be minket Lauren Beverly Hills-i otthona közelében. Nem örültem, hogy a testbankhoz ilyen közel találkozunk, de a park nemcsak hogy be volt kerítve, még őrizték is. - Emberek látták, sőt beszéltek is vele, de az utóbbi egy hónapban senki sem szúrta ki. Tudtam, hogy azonnal tisztáznom kell, hogy ki vagyok. Nem akartam ismét keresztülesni a döntésképtelenség kínjain. -

Nem vagyok Helena - mondtam. Lauren tovább beszélt, a szavaim nem jutottak el hozzá. Félbe

kellett szakítanom. -

Idefigyelj. Nem vagyok Helena.

by Szami


Tátva maradt a szája. Összefonta a karját. -

Mit mondasz?

- A donor vagyok. A test, akit Helena kibérelt. Tényleg tizenhat éves vagyok. -

Várj. Amikor beszéltem Helenával, ebben a testben volt -

gesztikulált felém. -

Akkor velem beszéltél. A Rúna klubban és a thai étteremben.

-

Az te voltál? - rám villant a szeme. - Mi történt Helenával?

Összeszorult a szívem, amikor arra kényszerítettem magam, hogy felidézzem Helena utolsó pillanatait. -

Elment.

- Meghalt? Helena meghalt? - Lauren a vállamra tette a kezét, és megrázott. - Mit tettél vele? -

Nyugalom, én nem tettem semmit. - A fegyveres őr felénk pillantott.

- A testbankban, a Elsőrendűnél tette valaki. - Ki? -

Nem tudom.

-

Akkor honnan tudod, hogy meghalt?

-

Hallottam a sikolyait a fejemben.

-

Hogy mit?

-

Helena átalakíttatta chipét. A végén már hallottam a gondolatait a

fejemben. Képesek voltunk kommunikálni. Lauren egy lökéssel engedett el. -

Nem hiszem el. Nyolcvanöt éve ismerem. - Kivett egy papír

by Szami


zsebkendőt, és azzal törölte le dühös könnyeit. - És most odavan. -

Sajnálom. Én is éppen most kezdtem megismerni.

-

Hogy merészeled ezt mondani?

-

Sokat megtudtam tőle - mondtam.

-

Miről?

-

A szenátorról. Az Öregről.

Lauren elfordult. -

Nem bírom. Nem bírok rád nézni. Hazudtál. Elhitetted velem, hogy

ő vagy. És most kiderül, hogy Helena végig halott volt. -

Nem, nem így van. Csak most történt. Miért senki sem az többé, akinek látszik? - mormolta összeszorított

fogakkal. Ránéztem, a szintén tinédzser testben rejtőző szépkorú nőre. Nem mertem arra emlékeztetni, hogy ugyanezt róla is elmondhatnám. -

Legalább... - kezdtem. - Azt hiszem, Kevin él. - Arra gondoltam, hajó

hírekkel állok elő az unokájáról, az megpuhítja kicsit. -

Honnan tudod? Mert az Öreg a bérlésen felül többet is lehetővé tesz áz előfizetők-

nek. .. meg tudják vásárolni a testeket. Azt hiszem, már ezt tesztelik. Ez magyarázatot adna a tinédzserek eltűnésére, ahol nincs erőszak nyoma, nincsenek testek. Remény villant fel Lauren szemében. Aztán elborult az arca. -

Nem tudsz te semmit. Hogyan hihetnék el bármit, amit mondasz?

Helena ékszereit viseled, az ő kocsiját vezeted. Nem szégyelled magad?

by Szami


-

Segíteni szeretnék neki.

-

Nem segíthetsz egy halott nőn. Te senkin sem segíthetsz.

Megfordult és elment. -

Lauren. - Nem fordult meg. - Vagy Reece-t mondjak? - ordítottam.

Továbbment. Remegve maradtam magamra. Azt hittem, segít nekem. Helena barátja. Csak vele tudtam beszélni az eltűnt tinédzserekről. Az őr megbámult. A kezét az övére rögzített piszolyára tette, és elindult felém. A lakástulajdonos Lauren vendége voltam ebben a magánparkban, és az ő távozásával nem maradt indokom - vagy engedélyem -, hogy itt legyek. Elindultam a kapu felé. Meglöktem, hogy kinyíljon, és úgy rohantam ki, hogy hagytam magam mögött becsapódni. Éppen szálltam be a kocsimba, amikor az utca másik oldalán megláttam egy ismerős arcot. Michaelét.

by Szami


HUSZONEGYEDIK FEJEZET

- Michael! - kiáltottam a távolodó férfi nyomába szegődve. - Michael, várj! - Mögé futottam, és a hátába böktem. - Én vagyok az. Megfordult. Az arca látványa megmelengette a szívemet. El is felejtettem, mennyire hiányzott az a hosszú, szőke haj, az a lágy tekintet. Elmosolyodott, és a vállam elernyedt. -

Hú, nagyszerűen nézel ki - mondtam drágának látszó zakójához

érve. - Akárcsak te. - Úgy mért végig, hogy a tekintetével vetkőztetett. - Hogy hívnak? A hang Michaelé volt, de a szavak nem. Megbámultam tökéletes arcát, száját, szemét, orrát. Sehol egy szeplő vagy pattanás, semmi nyoma az utcai harcoknak. Csak makulátlan bőr és méregdrága ruhák. Megfagyott az ereimben a vér. Ez nem Michael. Ez egy bérlő. Valami szépkorú bérelte ki a testét. Hiába ígérte, nem várt. Alávetette magát a beavatkozásnak, mielőtt én végeztem volna. -

Ki vagy te? - kérdeztem remegve. Hé, én egy tizenhat éves fiú vagyok. Te mit látsz? - kitárta a karját,

és megpördült a tengelye körül. - Dögös, mi? A légzésem felgyorsult. Nem tudtam szabályozni. Két kézzel

by Szami


ragadtam meg a flancos dzsekijét. -

Hé, nyugi! - mondta. - Ez orosz alpaka.

-

Nem érdekel az sem, ha a Marsról van. Mióta vagy ebben a testben?

-

Nem tudom, miről beszélsz. A dzsekijét erősen megmarkolva még közelebb húztam,

hogy levegőt venni is alig tudott. - Ha hazudsz, akkor a saját ráncos száddal csináld. Mióta? - Csak most kaptam. -A hangja nyersen szólalt meg. - Most jöttem ki az Elsőrendűből. Elengedtem. Nem kockáztathattam, hogy felfigyeljenek ránk. A szépkorúak már forgatták a fejüket. Michael a dzsekijét igazgatta. -

És sokat fizettem ezért a testért - mondta elhalkulva. - Szóval az

enyém. Az utca másik oldalán lévő park őre a kapu rácsain át nézett minket. -

Jobban teszed, ha vigyázol rá - mondtam. Mi van, ismered a fickót vagy valami? - s a testre mutatott. -

Drágám, nagyszerűen fogom benne érezni magam. Mit gondolsz, miért csináltam. Bevadulok. Semmi sem tarthat vissza - fulladozott a nevetéstől. Úgy kapkodtam a levegőt, hogy attól féltem, tűz csap ki az orrlyukaimon.

by Szami


De ez az alantas lény csak mosolygott ezen. Akárki is volt. -

Nagyon édi vagy. A barátnője? - kérdezte. - Akkor talán kapok egy

kis bonuszt ezzel a testtel, mi? A vállamra tette a kezét. Lelöktem. -

Ne érj hozzám - mondtam. - Mert nem akarok kárt tenni ebben a

testben. Az elhaladó szépkorúak megbámultak minket. Aztán az a csúszómászó valami olyat tett, amit soha nem gondoltam volna. Közelebb hajolt, kidugta a nyelvét, és az államtól a szemem vonaláig hosszan végignyalt. Durván ellöktem, a nyálat a kézhátammal töröltem le. -

Fejezd be! - szűrtem vicsorgó fogaim között. Keményen be

akartam húzni neki. De Michael teste volt. -

Nagyon vicces volt összefutni, meg minden, de mennem kell -

mondta. - Annyi izgalom, annyi élet vár... csak rám. Kacsintott, hátrált, aztán megfordult, hogy elsiessen. Az őr még mindig engem bámult az utca túloldaláról. Megtaláltam Michaelt, de egyáltalán nem találtam meg. A fiú, akire mindig számíthattam, a gondos, érzékeny fiú nem volt ott. Csak egy nyálas, ostoba, legalább kétszáz éves öreg szépkorú került Michael bőrébe, akinek igazi teste úgy bűzlött, mint valami penészes sajt. Michaelt kibérelték. De nem a „bérlet” szót használta. Azt mondta „az enyém”. Mi van, ha megvette Michaelt? Ez volt az első hivatalos

by Szami


tartósbérlők egyike? Ne. Kérlek, ne. Lenéztem az utcára, de nem láttam a férfit sehol. Karjaimmal hadonászva futottam. Amikor a sarokra értem, végignéztem a keresztutcán. Az ott balra az ő barna dzsekije? Kinyitottam a táskámat, és végigkígyóztam a sétáló szépkorúak tömegén. A jobb kezem a táskámba csúszott, és megragadta a pisztolyt. Amikor utolértem Michaelt, a pisztolyt a tarkójához nyomtam, a testemmel takarva az egészet, hogy senki se lássa meg. -

Állj - súgtam a fülébe. Megragadtam a karját, hogy tényleg engedelmeskedjen. A válla

fölött beszélt. -

Kérem, ne bántson. Odaadom a pénztárcámat - túl magas volt a

hangja. Megfordítottam, és egy pattanásos, sírással küszködő arcot láttam. Ez egy egyszerű kiskorú volt. -

Sajnálom - mondtam, és elengedtem. Teljesen ledermedt ijedtében ott a járdán. Megpördültem az arcokat pásztázva a járdán özönlő tömegben, de

reménytelen volt. Elvesztettem Michaelt. Egyetlen értékes esély kínálkozott, hogy megvédjem, amint a teste elhagyta a testbankot. De hagytam kicsúszni a kezemből. Sírni akartam, de csupán pánikszerű lihegés szakadt fel belőlem. Miközben kábultan ácsorogtam, ezüsthajú szépkorúak kezdtek

by Szami


körém gyűlni. Hogyan jutok vissza a kocsimhoz? Nem is tudtam, hol vagyok. Legkevésbé azt akartam, hogy még közelebb jussak a testbankhoz. Egy pillanatot szántam arra, hogy orientálódjak, aztán észak felé indultam. A szépkorúak szemben haladó tömegében három ismerős arc tartott felém. Briona, Lee és Raj, fényes bevásárlószatyrokkal megpakolva. -

Callie! - integetett Briona. A legújabb divatot viselték, az ultramenő napszemüvegtől a

csúcsos orrú márkás csizmákig. -

Briona - mondtam normális hangszínre törekedve. - Micsoda vé-

letlen. -

Nem véletlen - mondta Raj. - Mindenki tudj a, hogy Beverly

Hillsben lehet a legjobban vásárolni. Briona széles mosolyt villantott Raj-ra. -

Beugrottunk az Elsőrendűbe - mondta. - Hogy érdeklődjünk az új

szolgáltatások iránt. -

Most vettük észre, hogy a számod megjelent nálunk. - Lee

feltartotta a mobiltelefonját. - A telefonom nincs bekapcsolva - mondtam. -

Ah. De igen - mondta Lee. Úgy nyitottam ki a táskámat, hogy ne lássák meg a pisztolyt. A régi

telefonom villogott. -

Hogy lehet? Kikapcsoltam.

by Szami

-


Táskahívás, nem ritka az ilyen - mondta Briona. Kikapcsoltam a telefont.

-

Két telefont látok a táskádban? - kérdezte Raj.

-

Ja, az egyik az enyém. - Becsuktam a táskám. - A másik a donoré.

-

Üljünk le ide - mondta Briona. Mielőtt tiltakozhattam volna, a könyökömnél fogva egy kis kávézó

közeli asztalához húzott. Mi voltunk az egyetlen vendégek. -

Eredj Raj, hozz pár lattét - mondta, ő pedig engedelmeskedett.

- Nem maradhatok - mondtam. -

Csak egy perc. - Lee túl közel ült hozzám a másik oldalon.

Ideges pillantásokat váltottak az asztal felett. Mi folyik itt? Briona a körmével kopogott az asztallapon. Lee rábámult, mire abbahagyta. -

Nos, hallottad a bejelentést? - hajolt előre Briona. - Az Elsőrendűtől?

-

Igen. Mit gondolsz? - kérdeztem.

-

Alig várom, hogy állandó legyek - mondta Lee. - Nincs semmi

hülyülés, megállapodom, és arra koncentrálok, hogy kialakítsam az új életemet, -

Van már kiszemelted? - kérdezte Briona.

-

Nem - feleltem. - És neked?

-

Kinéztem magamnak egy csini, szőke, tizenhat éves kiscsajt -

mondta Briona. - Sokkal nagyobb hasznát venném a testének, mint ő. És sokkal okosabb is vagyok. - A tenyerén megtámasztotta az állát. Lee lábai idegesen jártak le - fel. Erről eszembe jutott valaki. Próbáltam felidézni.

by Szami

-


Úgy van ez, mint a régi szólásban: „Kár az ifjúságot fiatalokra pa-

zarolni” - mondta Lee. - És veled mi van, Callie, te szeretnél állandóra bérelni? Ezt a testet vagy egy másikat? -

Van ezzel valami gond? - kérdeztem.

-

Szemmel láthatólag semmi - felelte. A lába tovább rángatózott.

- A tartós bérlet ijesztően hangzik számomra - mondtam. -

Azt hiszem, ha elégedetlen vagy, akkor engedik kicserélni - jegyezte

meg Lee. -

De mit történik a donor testével? - kérdezte Briona. - Úgy értem,

három hónappal később nem engedheted vissza a kis szőkét az életbe. Mindenki azt kérdezné, mi történt. -

Talán észre se venné - mondtam. Amint a naptárra néz, és látja az elveszett napok helyett a

hónapokat - mondta Lee. - Tudni fogja. -

A bérlet előnye, hogy az ember új dolgokat próbálhat ki - mondta

Briona. - Ha tartós lennék, semmi veszélyesbe nem mernék belevágni, mint például a boksz. De bérlet esetén nem nagy dolog. -

A dermesztő bírságtól eltekintve - szúrta be Lee.

-

Erre való a bérletbiztosítás - mondta Briona, és kacsintott.

-

De a tartós bérlet jó üzlet - mondta. - A bérlettel szemben sokat

meg lehet vele takarítani. Ezek az szépkorúak megőrjítenek. Hogyan beszélhetnek rólunk így? Mintha csak az élvezetük, ostoba fantáziáik eszközei lennénk. Nem tesz semmit, ha meghalunk, akkor a biztosító majd fizet értünk.

by Szami


Elcsendesültek. Lee lába fel-le rángatózott, Briona pedig hosszú körmeivel dobolt az asztalon. Hol is láttam korábban ezeket a szokásokat? Lee elkapta a Briona kezét bámuló tekintetemet. Lézerélességű, ideges pillantásokat lövellt. Még jobban magamhoz szorítottam a táskámat. Végigfutott rajtam a rémület. Tudtam, kik ezek. Nem csak afféle kósza szépkorúak. Egy SUV állt a járda mellé, a volánjánál Raj-dzsal. Hát ezért volt a csevegés. A kocsira vártak. -

Elvitelre kérjük a kávét, jó? — állt fel Briona. Lee is felállt. Belém karolt.

-

Kész vagy, Callie? Kirántottam magam, és kinyitottam a táskámat.

-

Nem.

-

Gyere velünk! - ugrott közelebb Briona. Kirántottam a pisztolyt, és az oldalához szorítottam.

-

Nem hinném. Doris. Vigyázz magadra - szólalt meg Lee halkan. - Ne tégy semmi osto-

baságot. -

Miért idegeskedsz? Nem a te tested, Tinnenbaum- mondtam. Raj a SUV-ból nézett minket. Nem látta a pisztolyt, és még most is

úgy tett, mintha minden rendben lenne. Hívogató mozdulattal emelt fel egy papír kávéspoharat. -

Egész idő alatt ezekben a testekben rejtőzködtetek - mondtam. -

Hogy kémkedjetek utánam.

by Szami


Lee elállta az utamat. Ő volt az egyik oldalon, Briona a másikon. -

Szállj be az autóba, Callie - mondta.

- Nem kérek kávét - mondtam. - Kellően fel vagyok spannolva. Félrelöktem Brionát, aki Lee karjaiba dőlt. Berohantam a kávézóba, és ki a hátsó bejáraton.

by Szami


HUSZONKETTEDIK FEJEZET

Nem fordultam meg, hogy megnézzem, Lee és Briona követnek-e. Nem, mondjuk azt, hogy Tinnenbaum vagy Doris, most, hogy kitaláltam, kik is ők igazából. Kik voltak egész végig. Raj a kormánynál pedig valószínűleg Rodney, aki elkísért Tylerhez és Michaelhez. Miért figyeltetne engem velük - normál bérlőknek tettetve magukat - a testbank? Végig tudtak volna Helena tervéről? Vagy csak azután kezdődött, hogy Helena módosította a chipet? Arra az utcára értem, ahol a kocsim áll, és beszálltam. Amint az útra hajtottam, észrevettem, hogy egy SUV élesen visszakanyarodik, és követni kezd. Ők azok? Nem láttam, mert egy teherautó állt be közénk. Elővettem az új telefonomat, és Tyler hotelét hívtam. El akartam mesélni Florinának Michaelt. - Az 1509-es szobát kérem, legyen szíves. -

Az a társaság ma reggel kijelentkezett - mondta az operátor.

-

Mi? Az nem lehet. A Woodland-féle társaság.

-

Így is van, ma reggel elmentek. A gyomrom úgy zuhant, mintha egy elvágott kábelű liftben

utaznék. Kértem, hogy hadd beszéljek a menedzserrel, akinél bejelentkeztünk. Az átvette a telefont, és megerősítette, amit az operátor mondott. Az öcsém és Florina semmi elérhetőségükre 306

by Szami


utaló üzenetet nem hagytak. Azt is hozzátette, hogy látta őket egy autóba beszállni egy idősebb férfivel. Azt mondta, hogy Florina nagyapja. Úgy éreztem, hullámokban fog el a zsibbadás. Florinának nincs nagyapja. Ha lenne, nem kellene az utcán élnie. Üzenetet is hagyhatott volna. Valaki elvitte őket. Ki? Egy tűzgolyó vakított el. Hallottam már váltságdíjért elrabolt gyerekekről. Az autó és a flancos hotel ötleteket adott Florinának? Ez a cukimuki viselkedés csak színjáték volt? Manapság egy kétségbeesett kiskorú bármire képes. Vagy egy fedésben dolgozó marsall volt? Valamelyik szépkorú a hotelből, egy kliens vagy akár alkalmazott, aki mellékjövedelemre pályázik: megláthatta szegény törvényes képviselő nélküli kiskorúakat és lecsapott rájuk. Ha így van, akkor az egyik intézetben vannak. Ez nem történhet meg. Mi van, ha a testbank tette? Persze nem adnák ki Tyler testét - ő túl fiatal és beteges is -, de csalinak használhatják, hogy odacsalogassanak. Ökölbe szorult a kezem. Késztetést éreztem, hogy fegyverrel a kezemben odamenjek, és követeljem, hogy láthassam az öcsémet. De még ebben a lázas állapotomban sem gondoltam, hogy bárkit lehetséges lenne kimenteni a Elsőrendűből. Őreik vannak. Zárakkal felszerelt vastag ajtók. És az lenne, amit ők akarnak. Arról nem is szólva, hogy lutri lenne, hiszen az igazat megvallva, nem tudtam, Tyler 307

by Szami


hol van. Csak ösztönösen éreztem, hogy nem jó helyen. Mégis tennem kell valamit. A Blake-ék családi ranchát körülvevő kerítés mellé szórt murvára hajtottam, és úgy álltam be, hogy induláskor a megfelelő irányba nézzek. A legjobb, ha előkészítem a gyors távozást. Amikor kiszálláskor megfogtam az autó ajtajának fogantyúját, remegett a kezem. A csikorgós murván keresztül a főbejárathoz szaladtam, a táskámat egy szíjjal vetettem át a vállamon. Szükségem volt rá, hogy könnyen hozzáférhessek a pisztolyomhoz. A házvezetőnő beengedett, a nappaliba kísért. A ház grandiózus hacienda stílusban épült, magas mennyezettel és sötét, festetten gerendákkal. A kávé és dohány normális körülmények között hívogató illatától ezen körülmények között megszédültem.

Harrison szenátor

bűzlött

a

pénztől

és

hatalomtól. Blake

és

a

nagyapja

terebélyes,

vörösesbarna

bőr

karosszékekben ültek - amíg meg nem láttak. -

Mi művel ez itt? - pattant fel a szenátor, és rám mutatott.

-

Semmi gond, nagypapa. Én hívtam meg - emelkedett fel

Blake. -

Mi a fenéért tennél ilyet? Mert van valami, amit el akar neked mondani. - Blake

odalépett hozzám, és megfogta a kezemet. Kíváncsi voltam, mondott-e valamit a nagyapjának. 308

by Szami

-


Tűnjön el innen! - üvöltötte a szenátor. A szívem úgy pumpálta a vért, hogy azt hittem, a fülemben

hallom a lüktetést. -

Gyerünk, Callie! - Blake elengedte a kezemet. - Mondd meg

neki! -

Mit mondjon meg nekem?

-

Tudatában van, hogy amit tesz, az gyilkosság? - kérdeztem.

A szenátor dühében elvörösödött. -

Ne beszélj velem így, te vén nyanya.

Előhúztam a pisztolyt, és felé fordítottam. -

Nem vagyok öreg, tizenhat éves vagyok. Én vagyok a

donortest. A szemem sarkából láttam, hogy Blake-nek leesik az álla, de a tekintetemet visszairányítottam a pisztolyra. Fontos volt, hogy biztos legyen a kezem. Az egyik kanapé mögött álltam, így neki tudtam támaszkodni valaminek. Kikalkuláltam a köztem és a szenátor közötti távolságot. Durván három és fél méter lehetett. - A kormánnyal és az Elsőrendű Állomásokkal kötött megállapodása azt jelenti, hogy ártatlan törvényes képviselő nélküli kiskorúakat adnak el a testbanknak. A testbank pedig lehetővé teszi a szeniorok számára, hogy megvásárolják, és életük hátralévő részében elfoglalják a kiskorúak testét. Nehéz volt elmenni a szenátor arcán. Elszörnyedt kifejezés ült az arcára, de nem volt világos, hogy ez a hír újdonságot jelent-e számára. 309

by Szami


-

Ez a te hibád - mutatott Blake-re. - Tégy valamit.

-

Értelmesen beszél, nagyapa. Igaz ez? - kérdezte Blake.

-

Igaz ez? - ismételte a szenátor Blake szavait gúnyosan.

-

Elvisz engem az Elsőrendű mögött álló emberhez -

mondtam a szenátornak. - Az Öreghez. A szenátor álla leesett. -

Nem. Nem tehetem. Annyira ideges voltam, hogy izzadt a tenyerem. Az

izzadtság miatt nem tudtam rendesen megfogni a pisztolyt, csúszott. -

Harrison szenátor, ön nem tudja tetézni a bajt, amiben

most vagyok. A legjobb barátomat megvették, akárcsak az öcsémet. Talán éppen most áll sorba a műtétért, mint valami kutya

az

állatorvosnál.

Az

egyetlen

reményem,

hogy

találkozzam az Öreggel, és ha nem tud elvinni, nincs mit vesztenem. -

Nem - mondta ő. - Nem tehetem.

-

Nincs más választása.

-

Vidd el, nagyapa - mondta Blake. - Tudod, hogy hol dolgozik.

-

Hadd mondjam máshogyan - mondta a szenátor. - Ha

elviszem, akkor ő megöl engem. -

Ha pedig nem, akkor én. - Küzdöttem, hogy biztosan fogjam

a fegyvert. - Figyelmeztetem, hogy fárad a karom, szóval háromig számolok. Nem ezt teszik a holókban. Ha elindul az ajtó felé, vagy háromhoz érek, akkor lövök. Egy. A szenátor megnyalta a száját. 310

by Szami

-


Kettő.

Olyan nagyot nyelt, hogy láttam, amint az ádámcsutkája megremeg. -

Három. - Nem moccant. Lőnöm kellett, de nem akartam. Elképzeltem, amint a

golyó felsérti a húst, belehatol, a bőr virágszirom alakban pördül fel, és a sugárban feltörő vér elárasztja a szobát. Az ujjam

remegett,

és

elhúztam.

Olyan

volt,

mintha

megpróbálnám elengedni, hogy a ravasz visszaálljon a helyére, de ez persze nem sikerült, így rálőttem. Azt hiszem, még akartam is. A pisztoly magas, bádogszerű puffanással sült el. Ugyanebben az időben, vagy talán hamarabb, nem tudom biztosan, Blake vetődött rá teljes erejével a nagyapjára. -

Blake - sikítottam. Aztán mindketten a padlón végezték, és vér áztatta át a

bézs-fekete mintás navajo szőnyeget. A szenátor karjából szivárgott. Lenéztem rájuk. A szenátor nyöszörgött. Blake letépte a nagyapja zakóját, és nyomást gyakorolt a sebre. Színtiszta

megrendülést

és

hitetlenkedést

elegyítő

arckifejezéssel nézett rám fel egy pillanatra. -

Lelőtted. Megölhetted volna. Nem tudtam, mit mondjak. Igaza volt. Megölhettem volna,

ha Blake nem lép közbe. -

Azt kellett volna tennie, amit mondok. 311

by Szami

-


Nem hittem... hogy megteszi - nyögte a szenátor fájdalmasan. Én sem. A torkomban dobogott a szívem. A szenátorra

irányítottam a fegyvert. - Állítsd fel! -

Mi? - kérdezte Blake.

-

Ez csak egy karlövés. Állítsd lábra. Blake felsegítette a nagyapját egy székbe. A szenátor

hátradőlve nyögdécselt fájdalmában. -

Nem akartam ezt tenni. Belekényszerített. - Intettem a

fegyverrel. - Ne legyen mindez hiábavaló. Azt akarom, hogy vigyen el az Öreghez. A szenátor sápadtan vezette egy kézzel az autót. Én ültem mellette, kezemben a pisztollyal, Blake pedig közvetlenül mögötte, a hátsó ülésen. -

A város melyik részébe tartunk? - kérdeztem.

- A belvárosba - mondta a szenátor a fájdalomtól fintorogva. Az ingére felvett egy zakót, hogy ne látszódjon a seb. -

Nem én vagyok itt a rossz fiú - mondtam. - A kisöcsém

beteg. Meg kell találnom, ki vitte el. -

Akárhol lehet. - A szenátornak nagy erőfeszítésre volt

szüksége a beszédhez. -

Igaza van, nem tudom, hol van. Keresnem kell. A legjobb

tippem az Öreg. -

Okos fiatal hölgynek látszik. Leleményesnek. Hadd tegyek

egy ajánlatot. Félreállok, maga kiszáll, és én nem jelentem ezt az egészet. 312

by Szami

-


Szenilisnek nézek ki? - kérdeztem. A visszapillantó tükörben Blake-re bámult. Rájöttem, hogy

Blake szörnyen csendes. Igazából egy szót sem szólt. Mi jár a fejében? Úgy képzeltem, olyan helyzetbe hoztam, ahol nincs nyertes. Megfordultam, hogy ránézzek. Abban a pillanatban az autó megcsúszott. A szenátor tövig nyomta a gázpedált, élesen megfordult, áthajtott néhány sávon, majd az ellentétes oldalra kerülve egy út mentén álló üres padnak ütköztünk. A légzsákok kinyíltak, és nagy erővel az arcomba nyomták a kezemben lévő pisztolyt. Amikor már semmi sem mozdult, a zsák leeresztett. Szédelegtem, és nem láttam tisztán. A szenátor kinyitotta a hátsó ajtót, és a jó kezével kirántotta Blake-et. Nem láttam, hogy megsérült-e. Lassított felvételben mozogtam. A halántékom nedves volt. Megérintettem. Vér. Csak annyit láttam, hogy amint távolodnak az autótól, a szenátor támogatja Blake-et, aki megpróbált megfordulni, a karja kinyúlt, de a nagyapja kényszerítette, hogy továbbmenjen. Ki kellett szállnom a kocsiból. Hol az ajtónyitó gomb? A kezem meglelte, lenyomta. Kiestem a kocsiból az útra. Minden életlen volt. Formák, emberek szaladtak a kocsi felé. Mielőtt minden elsötétült, utolsó pillantásom egy egyenruhás emberre esett. Egy marsallra.

313

by Szami


HUSZONHARMADIK FEJEZET

Amikor magamhoz tértem, éles fények alatt, hanyatt feküdtem. Olyan erős volt a fény, hogy hunyorognom kellett. Egy infúzió csöve kanyargott a karomig. -

Ébren van - szólalt meg egy idős nő hangja. Halló? Hall engem? - Férfihang, szintén szépkorúé

szűrődött át még közelebb. -

Hallom - nehezen préseltem ki magamból a hangokat. - De

nem látom. -

Nem gond - mondta a férfi. - Az normális. Idő kell hozzá.

Ha jobban esik, még ne nyissa ki a szemét. Csak néhány kérdést teszünk fel, rendben? Bólintottam. Nehézkesnek éreztem az agyam. Zavarosnak. Kíváncsi voltam, miféle gyógyszert pumpálnak belém az infúzión keresztül. -

Mi a neve? - kérdezte a nő.

-

Callie.

-

Családneve?

-

Woodland.

-

Kora?

-

Tizenhat.

- A szülei élnek? Ismerősen csengett a hangja. -

Nem. 314

by Szami

-


Vannak nagyszülei vagy egyéb törvényes képviselője?

- Nem. -

Akkor törvényes képviselő nélküli kiskorú?

Sajgott a fejem. -

Meddig nem voltam magamnál? Nem sokáig. Válaszoljon a kérdésre - mondta. - Törvényes

képviselő nélküli kiskorú? Nem volt erőm hazudni. - Igen. A

kérdések

befejeződtek.

Hallottam,

amint

a

nő

felegyenesedik. Lassan nyitottam ki a szemem. A látásom még mindig megbízhatatlan volt. Összeraktam magamban, hogy a férfi orvosok módjára zöld műtősruhát visel. Arra számítottam, hogy a nő nővér, de nem fehérben, hanem szürkében volt. Az egyik kezében egy apró fémgombot tartott. Egy hangfelvevő eszközt. -

Kér egy kis vizet? - kérdezte az orvos. Bólintottam. Odatartott egy csészét. Szívószálból szívtam

belőle. - A halántékán össze kellett varrnom azt a sebet. Nem marad heg, a hajvonal alatt van. -

A fémlap - mondta a nő.

-

Igen, mi a funkciója a fémlapnak a fejében? Körbenéztem a szobában. Minden kiélesedett. Ez nem

valami korszerű kórházi osztály, minden csupasz és ütött 315

by Szami


kopott. A falakat szürkére festették. -

Milyen kórház ez? - kérdeztem.

-

Ez nem kórház - mondta a férfi. - A gyengélkedőben van.

-

Az intézetben - tette hozzá a nő. - Most beszéljen a fémlapról. Emlékeztem rá. Mrs. Beatty volt, a biztonsági szolgálat

vezetője. Fészkelődtem, de valami visszatartott. Akkor vettem észre, hogy a karomat és lábamat az asztalhoz szíjazták. -

Engedjenek el. - Gyorsan kitisztult a fejem. - Tévedtem. Van

azonosítóm. A táskámban. Igazából Callie Winterhill vagyok. Emlékszik rám. Egymásra néztek. - Nem találtunk táskát a kocsiban - mondta Beatty. - Viszont egy pisztolyt igen - összeszorította ráncos a j k a i t - , a m i pozitív eredményt mutatott a DNS-ére és ujjlenyomataira. Pillanatról pillanatra hangosabb lett a ritmikus lüktetés a fülemben. - A ballisztikai jelentés szerint pedig ugyanez a pisztoly lőtte meg Harrison szenátort - mondta. Hát, átvert. Blake biztosan nem volt képes megállítani. Vagy talán gyűlöl engem, most, hogy majdnem megöltem a nagyapját. Beatty zsebre tette a hangfelvevőt. Biccentett az orvosnak, aki öntött valamit az infuziófolyadékomhoz. Szomorúságot láttam az arcán, mielőtt elhagyta a szobát. A nő kivárta, amíg becsukja maga után az ajtót, aztán közel hajolt, hogy a fülembe sziszeghessen. 316

by Szami

-


Gyűlölöm a hazudozókat. - És rámbámult bibircsókoktól

körülvett szemeivel. Ősrégi bűzét, a naftalingolyók és a penész szagának keveredését érzem. És nehéz ködöt magamra ereszkedni. Pánik bugyborékolt fel a bensőmből, de nem tudott felszínre emelkedni. - Mit... adott... nekem? - egyesével gyötörtem ki magamból a szavakat. Kiegyenesedett, és gonosz mosollyal nézett rám. -

Üdvözlöm a 37-es intézet privát klubjában - mondta. - A

börtönosztályon.

317

by Szami


HUSZONNEGYEDIK FEJEZET

Másnap reggel egy penész- és vizeletszagú cella hideg betonpadlóján találtam magam. Nagy nehezen ülő helyzetbe tápászkodtam. A jobb halántékom fájdalomtól lüktetett. Kötést tapintottam ki rajta. Eszembe jutott az orvos, az öltések, az autóbaleset. Bő, szürke melegítőt viseltem. Börtönegyenruhát. Sötét volt, csak a közvetlenül a mennyezet alatti kis ablakon hatolt be némi fény. Nem volt mire leülni. Az apró cella üres volt. Felálltam, és a falnak dőltem. Egy sarokban lévő lyukból állandóan szívó hang jött. A vasajtón a sűrű rács úgy nézett ki, mintha azt nyitnák ki, hogy beadják az ételt. Valaki mondja azt, hogy nem ez lesz az életem. A mocskos falakra bámultam, és azon gondolkodtam, olyan-e ez, mint az a karantén, ahová az apukámat küldték meghalni. Amennyire én tudom, a pácienseiket kísérletekre használták.

Szörnyű

volt,

hogy

elválasztották

őket

a

családjuktól, hogy ne szem előtt haljanak meg, majd elégették vagy tömegsírban temették el őket. Mind hallottuk a pletykákat. Bármennyire

borzalmas

volt

az

anyámnak

meghalnia, egy ilyen helyen még rosszabb lehet. A halál helyszíneit hasonlítgatom. Ide jutottam?

318

otthon

by Szami

Aznap


vele

voltam.

Az

autónktól

tartottunk

a

csemegeboltba, amikor megláttuk az égen a robbanást. Úgy nézett ki, mintha egy hatalmas nárcisz esne darabjaira, egy nappali tűzijáték: szétterjed, aztán a földre hullik. Felénk. - Vissza a kocsiba! - üvöltötte az anyám. Megfordultunk és rohantunk. Mintha kilométerekre lett volna az autó, a parkoló végében. A boltba kellett volna mennünk, de már késő volt meggondolni magunkat. Valaki sikított mögöttünk. Megfordulva egy felénk rohanó szépkorút láttam. Az orra és a szája elé kapta a kezét, hogy be ne lélegezze a spórákat. Nem tudom, hozzáértek-e a spórák vagy beszippantotta őket. Vagy pusztán pánikba esett. Engem beoltottak, de azt pletykálták, hogy némely kiskorú nem élte túl a nagyobb támadásokat. -

Igyekezz! - kiabált az anyám. Közvetlenül mögöttem jött. A vészgombot úgy nyomta meg, mint a nyíl, majd az édes

hangot hallottam, amint az autónk ajtaja megnyílik. Az autónk, a szentélyünk vár ránk. Kinyitottam a legközelebbi ajtót, és a hátsó ülésre vetődtem. Kinyújtottam a kezem anyámnak. - Anyu! A megkönnyebbülés mosolya terült el az arcán, amint megfogta a kezemet. Az arca sugárzott, a szeme ragyogott. Megcsináltuk. -

Rendben van, kicsim, megmenekültünk. 319

by Szami


Az egyik lábát a kocsiba tette, de mielőtt beszállhatott volna, egyetlen egy fehér spóra lebegett közénk. Anyu felkarján landolt. Anyu megbámulta. Ahogy mind a ketten. Egy héttel később halt meg. A kórházak bezártak a spórás betegek előtt, és minden menhely zsúfolásig telt. Napokkal anyám halála után vitték el a marsallok az apámat, noha nem mutatott tüneteket, nem voltak légzési problémái. Ismerték az esélyeket. De apa naponta zingelt nekünk az intézményből, hogy tudassa, jól van. Egy nap ezt az üzenetet kaptam: Sólyom rikolt fel, most repülni kell. Ez volt az a kód, amit a távozása előtt megbeszéltünk, és azt jelentette, hogy Tylernek és nekem menekülnünk kell. A marsallok jönnek értünk. Többet akartam tudni. Apu zingeltem - Beteg vagy? Tudják? Csak megismételte a kódot. Azt hittem, viszontlátom még. Azt hittem, haza fog jönni. A cellám mocskos falát bámultam. Fojtott hang szűrődött be a folyosóról. Pár perccel később a léptek az ajtóm elé értek. Egy mechanikus zümmögéssel nyílt meg az ajtó, és nyitva hagyva Beatty lépett be a cellámba. Láttam a közvetlenül odakinn álló őr cipőjét. -

Jobban érzi magát? - úgy áradt belőle a gyűlölet, mint a zsír

320

by Szami


a pórusaiból. Ragyás képére néztem. Rosszabb volt, mint emlékeztem. Millió évesnek látszott. - Elköltöztet? Ez nevetésre fakasztotta. -

Kaphattál volna hálótermi szobát, de megpróbáltad megölni

a szenátort, ha emlékszel. -

Bíróság elé állítanak? - Holókban láttam olyat.

Beatty elmosolyodott. -

Biztosan tudod, hogy a törvényes képviselőkkel nem

rendelkező kiskorúaknak nincsenek jogaik. -

Valami jogunk csak van. Végül is, tudja, emberek vagyunk. Nem, törvényszegők vagytok, olyan ingatlanokat foglaltok

el, amelyek nem a tieitek. Az állam nagylelkűen magához veszi a törvényteleneket, és ellátást nyújt. De te most bűnöző vagy, szóval elzárva tartanak a szörny gyomrának központjában. És a nagykorúságodig itt is maradsz. -

Tizenkilenc éves koromig? - Az itt egy örökkévalóság.

Bólintott, és felcsillant a szeme. - Azután rendelnek csak ki melléd egy állami ügyvédet. Persze tele vannak munkával, és nem sok idejük van arra, hogy hozzád hasonló bűnözőkkel foglalkozzanak. Szinte biztosan egy felnőtt börtönben végzed majd. -

Életfogytiglanig

börtön?

-

Hazudik.

Levegő

után

kapkodtam, de csak áporodott levegőt szippantottam. -

Amennyiben

túléled

a 321

következő

három

évet

az

by Szami


elzártságban. - Ősszefonta a karját és elmosolyodott. - Kevesen képesek rá. Minden erőmmel próbáltam elrejteni az érzelmeimet. Nem akartam megadni neki azt az örömöt, hogy megtudja, mit tesz ez az értesülés a belsőmmel. Nem fogok az öcsém után érdeklődni, bár kétségbeesetten szerettem volna tudni, melyik intézetbe zárták. Aztán, mintha a gondolataimban olvasna, rákérdezett: -

Hol az öcséd?

-

Nem tudom. - Honnan tudja, hogy egyáltalán van öcsém?

-

Talán utánanézek. Ha nem került már intézetbe, akkor be

kell gyűjteni. Mindent megtettem, hogy pókerarcot vágjak. - Arra is rá fogok jönni, hogy mi az a fémlap a fejeden. Itt nincsenek titkok. Elment, és összecsapódott mögötte az ajtó. Teljesen egyedül vagyok itt? Mi van a többi cellában? Hozzám hasonló lányokat őriznek bennük? Vagy üresek? Nem hallottam senkit. Talán tudják, hogy jobb, ha befogják a szájukat. Ökölbe szorult a kezem. Hogyan lehet ez törvényes? Nincs ágyam nincs takaróm. A négy falat nézve pördültem meg a cellában. Az egvik falon kiszúrtam egy puszta fémgombot. Megnyomtam, és rövid cső jött elő. Víz. Legalább van vizem. Mély lélegzetet vettem. Megfordultan a számat a cső alá tettem, és ittam. A víz fémes, gyógyszerízű volt , de legalább nedves. Három másodperc után kikapcsolt. Megint megnyomtam, 322

by Szami


de semmi sem történt. Az otthonom három évre. Ha túlélem. Újra meg újra nagyot csaptam a falra a tenyeremmel. Másnap reggel minden tagom sajgott a betonpadlón alvástól. A fejem az autóbaleset miatt fájt, és senki sem beszélt arról, hogy fájdalomcsillapítót ad nekem. Viszont kiengedtek oda, amit udvarnak neveztek: egy körbekerített, sáros kis területre a komplexum hátuljában. Délután háromkor húsz percet mozoghattam. A rendes bennlakóknak egy órát engedélyeztek, ha nem máshová kaptak kimenőt. Az udvart talán úgy száz lány nyüzsgése töltötte meg. Némelyikük labdával vagy botokkal játszott. De legtöbbjük kettes vagy hármas csoportokban sétált, és fojtott hangon beszélgetett. Ismerős arcot kerestem a tömegben, amikor valaki megérintette a hátamat. Azt hittem, Mrs. Beatty lesz, de Sara volt, az a lány, akinek majdnem odaadtam a pulóvert. -

Callie. Mit keresel itt? - Arca fájdalmas volt.

-

Letartóztattak.

-

Ó ne, mit tettél?

-

Semmit. - Tipikus bűnöző voltam, tagadtam a bűnömet.

Könnyebb volt, mint mindent elmagyarázni egy tizenkét évesnek. -

Szóval valami tévedés?

-

Nagy tévedés. 323

by Szami


Vetett egy pillantást a széleken állomásozó fegyveres őrökre. Belém karolt. -

Jobb, ha járkálunk. Hát nem borzasztó bezárva lenni? Lehet

az étel annál is rosszabb, mint amit kapunk? - A tiéd fekete és folyékony? - kérdeztem. Megkordult a gyomrom. Sara a fejét rázta. -

Figyelj, Sara, az öcsémet keresem. A neve Tyler. Hétéves.

Szoktuk látni a fiúkat? -

Néha összegyűjtenek minket, hogy bemutassanak. Vagy

hogy ordibáljanak velünk. Itt van, a 37-esben? -

Nem tudom. Lehet.

-

Körbekérdezek. De nem ígérek semmit. Néhány lány nekünk jött, és úgy tettek, mintha véletlen

lenne. Megálltam, és megnéztem őket. A hozzám legközelebb álló lány volt az a kötekedő, aki a házunk előtt rámugrott, és elvette a szupertrüffelemet. A jobb kezén még mindig megvoltak azok a horzsolások, amit akkor szerzett, amikor az arcom helyett a járdába ütött. Ez volt az az éjszaka, amikor az Elsőrendűbe tett látogatásomról tértem haza. Azóta sok minden megváltozott, de a kötekedő lány ugyanolyan erőszakos volt, mint akkor. Kétszer vette szemügyre új és megszépített arcomat, mire felismert. -

Te vagy az - mondta. - Micsoda csinos pofika.

-

Ne foglalkozz vele, Callie - húzott el Sara. 324

by Szami

-


Viszlát, Callie. - A kötekedő szinte fuvolázta a nevemet,

most hogy értesült róla. Dühösen

méregettük

egymást,

miközben

barátaink

ellenkező irányba rángattak minket. Sara a falhoz vitt, aminek nekidőltünk. -

Felejtsd el. Beszéljünk valami jó dologról - mondta Sara.

Egy pillanatnyi csend állt be. -

Van barátod? - kérdezte Sara. Az arcom az államtól a homlokomig felderült.

-

Volt valami olyasmi.

-

Igen vagy nem? Sóhajtottam.

-

Bárcsak tudnám.

-

Hogy hívják? - Sara szeme most már ragyogott.

- Blake. -

Blake. Aranyosan hangzik - vigyorodott el. - Biztosan

hiányzol neki. - Megcsípte a karomat. - Biztos a képeddel a párnája alatt alszik. Körbenéztem. A legkevésbé arra volt szükségem, hogy újabb okot adjak a kötekedőknek a kínzásomra. - Nem hiszem, hogy megvan neki a képem - mondtam csendesen. -

Még a telefonjában sem? Felnéztem.

Igaza

van.

Blake

készített

mobiltelefonjával, azon az első napon, a ranchon. -

Igen, van - mosolyogtam. 325

egyet

a

by Szami

-


Látod - felnyúlt és megcsípte az orromat. - Mondtam én. -

Aztán egy olyan nézés terült el az arcán, mintha eszébe jutna valami. -

Hogy nézek ki?

-

Miért?

-

Ó, semmi.


Sara, ennek ahhoz van köze, amit korábban mondtál

nekem? Arról a férfiről, aki idejön? - Talán. -

Hallottad az Elsőrendű Állomások nevét?

-

Nem állítom - de mosolygott.

-

Sara... - a kezembe temettem az arcomat.

-

Igazán remélem, hogy kiválasztanak - súgta.

Összeszorult a torkom. -

Mikor jön az az ember?

-

Hamarosan. Igaz, hogy még soha, senki nem látta az arcát?

Bólintottam. -

Akkor mit csinál, egy zacskót húz a fejére?

-

Talán maszkot.

-

Mint Halloweenkor?

Megfogtam a vállát. -

Hol lehet itt a legjobban elrejtőzni? Az intézetben? Könnyű. A mosókonyhában. Ez a pinceszint

egy fura sarkában bújik meg a vészkijáraton túl. Egyszer ott bújtam el, hogy megússzam a szeméthordást. 326

by Szami

-


Mit mondanál, ha azt állítanám, hogy én ismerem az

Elsőrendűt,

hogy

jártam

ott,

és

rossz

hely?

Örökre

elveszítheted a testedet. Sara úgy hunyorgott, mintha fejfájást kapott volna tőlem. -

Miről beszélsz?

-

Bízz meg bennem. El kell rejtőznöd, amikor lányokat

válogatni jönnek, -

Elrejtőzni? Miért? Ez az egyetlen reményem, hogy kikerüljek

innen. Már majdnem elmondtam neki, hogyan operálták meg az agyamat, amikor megszólalt egy csengő. Mrs. Beatty állt az udvar bejáratánál, és kis híján lyukat égetett belém a szemével. -

Kérlek. Gondolkodj el azon, amit mondtam. Mennem kell.

-

Máris?

-

Csak húsz percem van. Én vagyok a rossz lány, emlékszel?

-

Várj! - a zsebébe nyúlt és kivett egy zsebkendőt. Valami

sötét dolog volt benne. -

Mi ez? Ez a szupertrüffel maradéka, amit adtál nekem -

elmosolyodott és odakínálta. Az napokkal ezelőtt volt. A trüffel megszáradt és megkeményedett. Emlékeztem rá, hogy elejtettem. Biztos felvette és eltette magának, hogy apránként élvezhesse. És most nekem adta. A tenyerembe tette. Bámultam egy pillanatig. -

Gyerünk, ne legyél szégyenlős - mondta. 327

by Szami


-

Nem akarod...? - gesztikuláltam felé.

-

Nem, legyen a tied az egész. Óvatosan beleharaptam a száraz szupertrüffelbe, remélve,

nem törik bele a fogam. - Ropogós. Sara arca ragyogott. Aztán átkarolt, és jól megölelgetett. -

Önző dolog azt mondani, hogy örülök, hogy itt vagy? -

mondta. - Mert örülök. Azt hittem, soha nem látlak többet, és most itt vagy. Barátom. Mosolyogtam, amennyire a kemény morzsákkal teli számtól csak tudtam. Sara volt a fény az életemben; a többi agonizálás volt. A hideg padlón fekve Tylerre gondoltam, és azon tűnődtem, hol lehet, vajon romlik-e az állapota. Én megoldom takaró meg minden nélkül, de ő nem. Egy ehhez hasonló intézménybe zárták? Vagy az Öregnél van? Blake-re és az együtt töltött időre is gondoltam, hogy vajon meg tud-e nekem valaha bocsátani. De a hercegnő elveszítette a szép ruháit, a hintáját, és azon vette észre magát, hogy életfogytiglanig börtönbe került. Vége a tündérmesének. Nem jön herceg, hogy megmentse azt a hercegnőt, aki megpróbálta megölni a nagyapját. Másnap számoltam az órákat a sétáig. Amikor az őr értem jött, hogy az udvarra kísérjen, felfigyeltem rá, hogy villámszóró pisztolya a csípőjén lógó pisztolytáskában lapul, és elképzeltem, hogyan lophatnám el. De még ha meg is tenném, egy falka őr 328

by Szami


tapadna rám, még több villámszóróval. Hosszú az út a kijáratig, ahol pedig egy újabb őr vezérli a kaput. Olyan kevés esélyem volt a menekülésre, hogy talán még tört számmal sem lehetett volna kifejezni. Amúgy sem akartam elhagyni a 37-et, amíg meg nem győződtem róla, hogy nincs itt Tyler. Amint az udvarra léptem, Sarát keresve egyből az arcokat pásztáztam. Lányok jöttek nekem, az egyik még jól hátba is vert. Odébb léptem. Abba a sarokba álltam, ahol az előző nap Sarát megláttam, és ő hamar elő is került. -

Kiderítettél valamit az öcsémről? - kérdeztem.

A fejét rázta. -

Sajnálom. De talán itt van. Talán megváltoztatták a nevét. Ez a gondolat kikészített. Névváltoztatás. Mi mást

vehetnének még el tőle? Hol van? Kivel van? -

Ne szomorkodj, Callie. Mutatok valamit. Fogta a kezem, és egy falrepedéshez vezetett. Miután

körbenézett, hogy senki sem figyel minket, leguggolt, és magával húzott engem is. -

Nézd - súgta. Kinéztünk

teherhelikoptert

a

nyíláson, láttunk

a

és

egy

fekete,

bogárszerű

központi

udvar

gyepén.

A

helikopteren túl egy magas vaslétra támaszkodott a külső falnak, ami az udvart a kinti résztől elválasztotta. Egy röpke, édes pillanatra azt képzeltem, hogy ez a menekülés eszköze. Aztán megláttam, hogy a vastag falon egy szépkorú áll, és a 329

by Szami


tetején ki feszített szögesdrótot javítgatja. Sara az őr felé nézett, aki az udvar másik végéből bámult minket, felhúzott engem is. -

Ez az Öreg helikoptere - mondta. Az Öreg. Itt. A szívem gyorsabban dobogott. Nála van az

öcsém? -

Biztos? Hallottam az őrök beszélgetését - mondta Sara. - Arról

beszéltek hogy senki sem láthatja az arcát. Egy kalapot visel, ami így takarja. Szétnyitotta vékony ujjait, és a feje köré feszítette ki őket. Mosolygott. A gondolattól is rosszullét környékezett. -

Velük mész, ugye? Nem beszélhetlek le róla? Te viccelsz. Mindent megtennék, hogy kikerüljek innen. És

te is jössz. Határozottan elég csinos vagy - s megérintette az államat. -

Sara, nem lenne veszélyes, ha bárki megütne, mondjuk az

álladon? Vagy az orrodon? A szíved miatt kérdezem. Hunyorgott. -

Nem. - A szeme az arcomat kutatta. - Miért?

Mély lélegzetet vettem. -

Igazán kedvellek. Ezt ne felejtsd el. Érts meg, hogy bármit

teszek, azért teszem, mert védelmezni akarlak. Kíváncsian odadugta a fejét. Ártatlansága csak még nehezebbé tette azt, amiről tudtam, hogy meg kell tennem. Hátrahúztam

a

karom,

az 330

ujjaimat

szorosan

ökölbe

by Szami


szorítottam, és egyenesen az arcába ütöttem. -

Aú! - ordította. Hanyattesett a földön. - Miért?

Felállt, és a kezét az orrára szorította. Vér csorgott ki alóla. -

Igazán sajnálom - súgtam. És a biztonság kedvéért meg egyszer megütöttem. Ezúttal nem esett el. Könnyek csorogtak végig az arcán.

Annyira megbántottnak, elárultnak látszott, hogy a szívemig hatolt a látványa. A körülöttünk lévő lányok megtorpantak és ránk bámultak. Azt kérdezgették, mi történt. -

Megütöttem - mondtam, olyan hangosan, amennyire

kiabálás nélkül csak tudtam. Páran verekedni akartak. A sebhelyes kezű kötekedő lány átnyomakodott a tömegen. Megfordultam, hogy a szemébe nézzek, és megacéloztam magam az elkövetkezendőkre nézve. Gyerünk, csináld gyorsan, gondoltam. Nem tettem semmit, hogy megállítsam. A zsebébe nyúlt, majd kihúzta az öklét. Valami a megcsillant a napfényben kezén. Aztán erősen megütötte a jobb arcomat. Sajgott.

Visszalendültem,

de

megállítottam

magam.

Gyorsan ellen őriztem, hogy senki sem jön hátulról - nem akartam, hogy valaki a tarkómat üsse meg -, és kértem még. Gyanú sötétítette el az arcát, de még egyszer megütött, ezúttal az államon, az egyik fogam ki is szakadt az állkapcsomból. A fájdalom egészen a szemüregemig elárasztott. Akkor láttam meg, hogy valamiféle fémgyűrűk simulnak az ujjára. Jó, akkor annak súlyos károkat kellett okoznia. Néhány 331

by Szami


lány ordítva figyelmeztetett minket, hogy őrök közelegnek. A kötekedő visszadugta a zsebébe a szerszámát. Sara néhány méternyire állt, az arcán vér patakzott. Boldogan láttam hogy a szeme már bedagadt. Az én szívem úgy szúrt, mintha egy öntöttvas serpenyővel ütöttek volna le. A kötekedő ismét nekem ugrott, a hajamat húzta, a földre rántott. Az őrök odarohantak, gumibotokat lengetve mindenkire, aki az útjukba kerül. Rávertek a kötekedő hátára, majd lerántották rólam. Egy másik őr a hasamra vágott. Nem kaptam levegőt. Az ütéstől térdre estem. Fémes íz töltötte meg a számat. Mrs. Beatty nyomakodott át a tömegen. Arra gondoltam, hogy az arca nem lehetne csúnyább, de amikor meglátta a vért, az arckifejezése csupa ránc és fintor lett. - Lányok. Ne most - mondta. - Amikor látogatónk van.

332

by Szami


HUSZONOTODIK FEJEZET

Az őr elkísért engem és Sarát a gyengélkedőbe. Ha el akartam volna szökni, ez lett volna a jó pillanat, egy őr két lánnyal, de Sara ekkor valószínűleg nem volt olyan kedvében, hogy bármiben segítsen nekem. Egy hideg rongyot tartott az arca elé. Sírt. -

Azt hittem, kedvelsz engem. Mit tettem ellened? Az őr előtt nem tudtam mit mondani. Amikor az orvos

viszontlátott, nem mutatott érzelmeket, csak a felismerés kis rebbenését láttam meg a szemében. Az orvos egy rozsdamentes acélasztalra mutatott, és az őr feltette rá Sarát. Én a mellette lévőre ültem. Az őr elmagyarázta a helyzetet, és azt mondta, itt marad, hogy ne legyen semmi probléma. -

Nem szükséges - mondta az orvos. Az őr erősködött, hogy Mrs. Beatty kérte, hogy maradjon,

az orvos meg vállat vont, mintha nem érdekelné. De az volt a benyomásom, hogy mégis. -

Hadd vegyelek szemügyre - mondta az orvos Sarának.

-

Megütött. Erősen.

-

Látom. És nagyobb, mint te. - A hüvelykujjával meg a

mutatóujjával finoman megérintette Sara orrát. -

Helyre tud hozni? - kérdezte Sara.

333

by Szami

-


Megteszem, amit tudok. Az orvos odajött hozzám, és elfordította az arcomat. - Azt a

vágást a száján össze kell varrni. Az állad szép verést kapott. De hátul a feje rendben van. Igyekeztem nem elmosolyodni. Pontosan ezt akartam hallani. -

Doktor - mondta Sara. - Először helyre tud hozni engem? Itt

van egy ember, és szépnek kell lennem. - Százszázalékos gyűlöletet lövellt felém. A gyengélkedő korlátozott erőforrásai miatt az orvos nem sok mindent tudott tenni. Egy órával később én össze voltam varrva, Sara orrára pedig tapasz került. Mindkettőnket érzéstelenítővel

fújtak

le.

Sara

magánkívül

volt,

és

panaszkodott, hogy ki kell jutnia innen, hogy találkozzon az elsőrendűs emberrel. Nem látott tükröt a közelben, így fogalma sem volt, hogy a karcolásokon és a véres orron kívül a szeme alatt feldagadt bőrt és fényes bordó és fekete csíkok dekorálták. Reméltem, hogy az öreg már el is ment. Beatty lépett be a szobába, és az arckifejezéséről leolvashattuk, mindketten milyen rosszul festhetünk. -

Látnád az arcod. Milyen szánalmas állapotban vagy - mondta

Beatty. Az orvos egy vattával tisztogatta Sara arcát. -

Ne foglalkozzon most azzal — mondta Beatty. - A másikkal 334

by Szami


végez zen. - Rám mutatott. Az orvos értetlen arccal fordult Beattyhez. -

A tornaterembe kell vinnem.

És velem mi lesz? - kérdezte Sara. - Én is menni akarok. Miközben a doktor az én sebeimhez látott, Beatty megmarkolta Sara vállát. -

Azt teszed, amit mondok. Sara kirántotta magát Beatty szorításából, és leugrott az

asztalról. -

Nem kényszeríthet. Beatty megmarkolta a karját és egy székbe lökte.

-

Most már láthatod, hogy igen, Sara. Beatty egy hatalmas tornaterembe vezetett. Az egyik szépkorú

egy számot ragasztott a mellkasomra. Az egyik oldalon lányok sorakoztak a falinak háttal, a terem közepe felé nézve. A fiúk a másik oldalon álltak. Mindenkinek volt egy száma. Belépéskor végigpásztáztam az arcukat. Most esélyem adódott, hogy megtaláljam Tylert. A gyerekek rémült szemekkel bámultak az arcomba. Engem az első sor végére tettek. Nem láttam Tylert, de sok fiú nem került a látószögembe. A hátratett kézzel ballagó Öreg éppen a fiúk utolsó sorának végére ért.

A

levegő

pattogott

a

feszültségtől,

a

gyerekek

izgatottságából ítélve azt hihették, hogy megmenekülhetnek. De a feszültség forrását magának az Öregnek a jelenléte jelentette. Ő csak kibocsátotta ezt a hatást, én éreztem is. Még mindig rajta volt a kabátja és a kalapja. Csak a hátát 335

by Szami


láttam. Hogyan nézhet ki? Tűnődtem. Éppen akkor került a szemem elé az arca, amikor megfordult, hogy átjöjjön a lányok oldalára. Persze, az elmaszkírozott arca. Maszkot viselt, valamiféle különleges fémes anyag simult az arcára. Ez nem csupán a személyazonosságát rejtette, de valamiféle képernyőként vagy monitorként is működött, hogy képek - más arcok - jelenjenek meg rajta. Az egyik pillanatban az arca az egyik századfordulón népszerű sztáré volt, a következőben egy évtizedekkel ezelőtti költőé, vagy valami ismeretlen emberé. Mivel a szerkezet három dimenzióban vetített, a hatás hátborzongató volt, és nem olyan idétlen, mint egy sima jelmezhez tartozó maszk, viszont nem is olyan lapos, hogy valóságos arcnak is elmenjen. Valahol a kettő között járt, mesterséges volt, de lenyűgöző. Mivel állandóan változott és mozgott, hátborzongató, szinte organikus hatással bírt. Olyan volt, mint az arcblokkoló technika, amit a magánközvetítésen használt, és nem a valóságos életben. Szinte megbabonázott, de kellemetlen értelemben: mint amikor az ember nem tudja levenni a szemét egy autóbalesetről. Egyes

gyerekeket

gondosan

megvizsgált,

másokkal

egy

pillanatot sem foglalkozott. Egy szépkorú nő követte egy táblagéppel, és feljegyezte az Öreget érdeklő gyerekek számát, jegyzetelt. Elindult a lányok azon során, ahol én is álltam, hallottam, amint kérdéseket tesz fel nekik a képességeikről. Ahogyan közeledett, egyre erősebben hatott rám az arcvarázsló hipnotikus hatása. Már a mellettem álló lányhoz 336

by Szami


beszélt, de nem tudtam a szavaira összpontosítani. A hangja az a géphang volt, amit a magánközvetítésen hallottam. Úgy képzeltem, hogy a gyapjú nyaksála alatti eszköz generálja ezt a fémes hangot. Rajtam volt a sor. Rám meredt. Valóban látott engem az Elsőrendűben? Nem. Csak a tükörképemet. És biztos voltam benne, hogy most a sebes, dagadt arcommal magamat sem ismerném fel. Láttam, hogy az arcvarázsló akár arckifejezéseket is tud változtatni, Egy híres focista értetlen képe jelent meg. -

Mi történt veled kétszázötös? - kérdezte.

Leszegtem a fejem. -

Verekedés, uram.

-

Hogy néz ki a másik fél?

-

Egy karcolás sincs rajta. Azt hiszem, rossz harcos vagyok.

Az arca egy régi némafim sztáréra váltott, és somolygott. -

Kétlem. Most a lányok következő sorához ment. Kifújtam a levegőt.

Mindig tervezte, hogy eljöjjön ebbe az intézetbe, hogy új gyerekeket találjon Nem értem jött. Amikor

a

legutolsót

is

megnézte

közülünk,

az

asszisztensével együtt elhagyta a szobát. Azt mondták, hogy ne mozduljunk a helyünkről. Az asszisztens visszatért, és az intézet igazgatójának a fülébe súgott valamit. Az biccentett neki, és felolvasta a számokat a listáról. Akárhányszor felolvastak egy számot, a viselője úgy 337

by Szami


sikoltott fel mintha egy versenyt nyert volna meg. Némelyik lány sírva fakadt, annyira megörült. A nyakamat nyújtogattam, hogy minden győztest „megnézhessek”, hogy nem Tyler-e az. De nem választottak a fiatalabb gyerekek közül. Végül az utolsó számot szólították, de senki sem válaszolt. Az emberek körbenéztek, mire a mellettem álló lány megbökött engem. Az én számomat szólították. Lenéztem a mellkasomra ragasztott számra. 205. Ennyit a nagy, fájdalmas tervemről. Sikerült megsérülni, tönkretenni az arcomat, de valamiért mégis kiválasztottak a testbanknak. Az igazgató bejelentette, hogy mindenki, akit nem választottak ki, szabadon elvonulhat a hálótermébe. A győzteseknek maradniuk kell, hogy kivárják az ingóságaik, azaz fadobozaik szerény tartalmának kiosztását. Ott álltam és figyeltem, amíg a többiek - nyomukban az őrökkel és az igazgatóval - sorokba fejlődnek. Tylert keresve végigpásztáztam a távozó kiskorúak arcát, de nem volt közöttük. Minket, a kiválasztottakat - tíz fiút és tizenhét lányt - szobor módjára állni hagytak a kongó tornateremben, szétszóródva. Az egyik őr az ajtóban állt meg. Egymást felbecsülendő, körbenéztünk. A lányt a soromból biztosan szőke haja miatt választották, azt a szemben álló fiút az izmai miatt. Ragyogtak a büszkeségtől, hogy az intézet legvonzóbb vagy legügyesebb tagjainak minősültek. Amikor a szemközti sorból egy fiú szemkontaktust vett fel velem, láttam, hogy értetlenség fut végig az arcán. Miért választottak ki egy 338

by Szami


magamfajta monoklis, összevarrt állú lányt? Aztán apró, értő biccentéssel elfordult. Talán a verekedésemről szóló hírek elterjedtek, és azt feltételezte, hogy a gyilkos ösztönömért választottak. Talán tényleg. Szerettem volna azt kiáltani a gyerekeknek, hogy fussanak olyan gyorsan, ahogy csak tudnak, és rejtőzzenek el a szekrényben, az ágyuk alatt, bárhol. Fogalmuk sem volt arról, mit jelent ez valójában, arról, hogy életük végéhez közelegnek. Hogy soha nem tapasztalják meg a felnőtt kort. Aztán leesett nekem is. Miért nem fogadom meg a saját tanácsomat? Miért állok ott, arra várva, hogy elvigyenek? Megfordultam, és elindultam a tornaterem hátsó traktusában lévő vészkijárat felé. Hallottam, amint a főbejáratnál álló őr utánam kiált. -

Hé! Kiskorú! Állj meg!

-

Csak a mosdóba megyek - kiáltottam a vállam felett. Hallottam, amint a tornaterem padlóján dobog a lába.

-

Ne használd azt az ajtót! - üvöltötte.

-

Vészhelyzet. - A kijárat felé rohantam, az őr kocogásához

igazodva. -

Állj, különben lelőlek! A léptei megtorpantak. Tudtam, hogy a villámszórót fogja rám. Megálltam, de nem

fordultam meg. -

Kárt tesz az értékes áruban? - kinyújtottam a karom. - Ezért

nagy bajba kerülhet. 339

by Szami


A földhöz csaptam a lábam, és az ajtóhoz sprinteltem, majd úgy csaptam be, hogy a falhoz verődött. Ahogyan az üres folyosón rohantam, még hallottam, amint az őr a rádiójába ordít segítségért, mert nem hagyhatta el az őrhelyét. A folyosó végén belöktem a lépcsőházba vezető ajtót. A lépcső felé tartva lépteket hallottam a második szintről. Talán az erősítés érkezett meg az őrnek. Lefelé haladva a pincébe jutottam. Falon kívül futó csövek húzódtak a csupasz téglafalak mentén. Egy meztelen villanykörte világította meg a folyosó végét, oda futottam. Amikor elértem, elkanyarodtam, és három lehetőséget láttam, mindháromból kivilágítatlan út nyílt. A külső falhoz legközelebb esőt választottam, és végigrohantam rajta. Jobbra néztem, ahol a Sara által említett vészkijárat nyílt. Azt reméltem, ez az, ami nekem kell, és nem az, amelyik riasztócsengőt szólaltat meg. Benyomtam

és

beléptem.

Semmi

riasztó.

A

folyosó

folytatódott. A végén egy ablakkal ellátott ajtó nyílt. A régesrég felfestett betűk maradványait fürkészve egy M-et tudtam csak kivenni. Az ajtón lévő kis ablakon kukkantottam be. Ez volt a mosoda, szemlátomást üresen. Beosontam. A szobát a tisztítás különféle állomásain álló egyenruhák töltötték meg. Balra kerekes konténereket töltött meg a szennyes ruha. Jobbra tiszta ruhával teli konténerek vártak. A hajtogató asztaloknál halmokban ingek lógtak a magas 340

by Szami


mennyezetre függesztett csigarendszerről. Balról nyílt a mosókonyha, és csukva tartották az ajtót, hogy elnyomják a zajt. Jobbra fordultam, ahol egy dugig tömött szobában álltak a tiszta ruhával teli konténerek. De mielőtt beléptem volna, valakit köhögni hallottam. Balra fordultam, és egy nekem háttal álló lányt láttam, aki éppen mosást tett az asztalra. Elég testes volt, gondolom, ezért nem foglakozott vele senki, hogy a testbank ítésze elé bocsássa. -

Te vagy a váltás? - kiáltotta.

-

Ja - mondtam lehajtott fejjel.

-

Ideje volt. - A ruhaujjával megtörölte a homlokát és elment.

Az ajtó ablakán a mellékszobába kukkantottam, és csak sötétséget láttam. Beslisszantam, becsuktam magam mögött az ajtót. Csak arra az időre villantottam fel a lámpát, hogy kiválasszam,

melyik

konténerben

fogok

elrejtőzni.

Eltapogatóztam az ajtótól legtávolabbra eső konténerig, belemásztam, a tiszta ruhák alá bújtam. Nem volt tervem. Csak abban reménykedtem, hogy elég sokáig tudok itt rejtőzködni, az Öregnek elfogy az ideje, és mennie kell. Magzati pózba gömbölyödtem össze. Ha a szívem nem dobogott volna annyira, el tudtam volna aludni. Próbáltam elképzelni a gyerekeket, akik arra várnak, hogy a testbankba vigyék őket. Már elindították őket, miközben az őrök átvizsgálják a komplexumot? Mennyi időbe telik, mire a mosókonyhákig elérnek? Kisvártatva hallottam nyílni az ajtót. Valaki belépett a 341

by Szami


mosodába. Léptek. Talán a váltás. Hallottam, amint az ajtó kinyílik. A villany felkapcsolódott. A vászonkonténeren keresztül egy lány sziluettjét láttam meg. Visszatartottam a lélegzetem. Közelebb jött. Még közelebb. Közvetlenül a konténer mellett állt. Megtorpant. A keze mélyen a mosott ruhák közé nyúlt, majd elkapta a karomat és felhúzott. Apró kezeivel. Szerettem volna ellenállni, de felálltam, és hagytam, hogy a mosott ruhák leessenek. Ismerem ezt a lányt. -

Sara - suttogtam. Tőlem néhány centire kapaszkodott a karomba. Nehéz volt

elmenni az arckifejezésén, mert az arca annyira felpuffadt, hogy kénytelen volt csukva tartani a bal szemét. De számomra gyönyörű volt. -

Callie - mosolygott torz félmosollyal. - Micsoda rejtekhely.

Jól láttalak ott összekuporodva. -

Csitt - mondtam. Ne mondd nekem, hogy fogjam be. - Még szorosabban

megragadott. - Azt hittem, hogy a barátom vagy. -

A barátod vagyok. Hazudsz. Az életem legnagyobb esélyét tetted tönkre. Soha

nem bocsátok meg neked. -

Kérlek - s feltartottam a tenyerem. - Valaki meghall. Meg fognak hallani. Mert feldoblak téged. - Gyenge hangja 342

by Szami


dacossá vált. Könnyen kitéphettem volna magam a szorításából. Idősebb, magasabb és erősebb voltam. De attól féltem, hogy kiabálni fog. -

Hallottam, hogy kiválasztottak, Callie. Bejelentést tettek a

hangos- bemondón. Aki megtalál, jutalmat kap. - Kitágult a szeme. - Talán még a helyed is nekem adják az Elsőrendű Állomásoknál. -

Túl fiatal vagy. Tizenöt év alatt senkit sem választottak ki.

Sara elfintorodott. -

Hazudsz.

-

Hallottad a kiválasztottak nevét. Volt köztük fiatalabb?

-

Nem - az alsó ajka remegni kezdett.

-

Kérlek, Sara, ne adjál fel. Tudom, hogy haragszol, de a te

érdekedben tettem. Azért ütöttelek meg, hogy ne akarjanak elvinni. - Akkor miért választottak ki téged? Nézz magadra! - Olyan arcot vágott, mintha záptojásokat szagolna. -

Nem tudom, talán mert tudják, hogy máris az egyik

donorjuk vagyok? Nem számít. Mit számít, ha visszamegyek, és megölnek, mint a bérlőmet. Akkor az öcsémnek még esélye sincs. -

Mi? - értetlenség torzította el az arcát. Alig jutott túl a gondolaton, hogy nem választják ki

helyettem, mire azt mondom, megöl azzal, ha felad engem. -

Nem teljesen értem, amit mondasz, de tudom, hogy nem 343

by Szami


félsz akármitől - mondta. - Akkor te félsz az Elsőrendűtől? -

Mert rájöttem, hogy embereket gyilkolnak. Kiskorúakat.

Nehéz elmagyarázni, de olyan, mintha elválasztanák a testedet az agyadtól, aztán örökre kizárnák az agyadat. Ledermedt, mintha értelmezni próbálná mindezt. Éreztem, hogy visszafojtom a lélegzetemet, és a távolságot becsülgetve szemmel tartom az ajtót, hogy mennyi ideig tart kiugrani a konténerből, és milyen gyorsan futnak ide mások Sara kiáltásait hallva. -

Hát, az nem jó - mondta. Lassan elengedte a karomat. Kifújtam a levegőt. Sara segített nekem álruhát szerezni, hogy lecseréljem a

rabruhámat,

Elmagyarázta,

hogy

az

intézményben

a

kiskorúakon kívül csupán főkertészek dolgoznak. Ezek a szépkorúak tartották rendben a bejárat vagy a főépület környékét, amit a látogatók is látnak. A kiskorúaktól különösen távolról - megkülönböztetendő, fekete inget és nadrágot viselnek, és a naptól való védekezésképpen egy hatalmas kalapot. Ezt a felszerelést szedte össze nekem Sara a mosodából. Ráadásul sikerült tisztát találnia. Hátrakötöttük a hajamat, hogy ne látsszon ki a kalap alól. -

Talán pár ráncot is rajzolhatnánk - mondta az arcomat

vizsgálgatva, -

Azt hiszem, talán inkább csak eltűnhetnénk innen.

-

Cipő nélkül nem mehetsz - és meztelen lábamra mutatott. A

börtönben

kapott

szürke 344

teniszcipőim

azonnal

by Szami


feladnának. Egy ruha halom alá rúgtam őket, miközben Sara előkerített egy mosásban lévő fekete textilpapucsot. A két papuccsal a kezében jött vissza. -

Ez az egyetlen pár. Először az egyikbe léptem, aztán a másikba. Legalább két

mérettel nagyobb volt a kelleténél. -

Tökéletes - mondtam. - Gyerünk. Találtam pár gumigyűrűt, amelyeket a lábamra húztam,

hogy rögzítsem a papucsot. Kidolgoztunk egy tervet, hogy hogyan jussunk ki az intézetből. Aggódtunk, hogy az Öreg addig kerestet a komplexumban, amíg meg nem találnak, így a rejtőzködés nem jelent megoldást. Utánam jön, hogy mentse az arcát, hogy megmutassa, hogy egy kiskorú nem szegülhet szembe az utasításaival. Sara azt mondta, hogy hallott egy kiskorúról, aki tavaly egy rakományt szállító teherautó aljára kapaszkodva szökött meg. Ezért az őröknek szokása lett ellenőrizni a teherautókat, mielőtt kilépnének a kapukon. De a fontos látogatók járműveit nem kutatták

át.

Úgy

képzeltük,

az

Öreg

a

teherszállító

helikopterével olyan nagy hatalmú, hogy az intézet nem kockáztatja, hogy valami rutinkésleltetéssel visszatartsa. Az intézet együttműködése az Öreggel arra utalt, hogy pénz is cserélt gazdát. Mégis kockázatos volt. -

Tényleg meglógott a kiskorú? - kérdeztem. - És meg sem 345

by Szami


sérült? -

Azt nem állítom - mondta Sarah. - Csak azt hallottam, hogy

kijutott. -

Nem tudod biztosan, mert többé nem hallottál róla. Figyelj, van valami más is, ez a kövér kapuőr. Mindenki

Ládának hívja. Nem tud lehajolni, hogy benézzem a teherautók alá. -

És?

-

Ma ő van szolgálatban - mondta. Ez meggyőzött. Nem csupán az őrök késleltetik a kevésbé

fontos

Elsőrendű

szállítmányt,

de

ott

van

a

Láda

rugalmasságának hiányából adódó előny is. Erős vagyok és könnyű. A kapukon való átjutáshoz csak az kell, hogy elég sokáig tudjak lógni. Aztán elengedhetem, a szállítmány elhajt, és sohasem tudják meg, hogy piócaként tapadtam a hasára. Ez volt a tervünk. Sokkal nehezebb lesz, mint amikor az első látogatásom napján csak kisasszéztam innen - de mégiscsak egy lehetőség. Meg akartam ragadni, mert amint az Elsőrendű szállítmány elmegy, az őrök visszatérnek a szokásos teherautó-ellenőrzéseikhez. Kisétáltunk a napfényre, én a kertészruhámban, Sara mint kiskorú segédem. Ő is kalapot viselt, hogy elrejtse sebhelyes arcát, a kezében pedig egy szemeteszsák és egy vödörnyi nehéz szerszám volt. Ahogy elindultunk a főépület felé vezető ösvényen, meggörnyedtem kicsit és lassítottam a lépteimen, hogy még szépkorúszerűbbnek tűnjek - noha igazából rohanni 346

by Szami


akartam, mint egy őrült. Mintha azokban a túlméretezett papucsokban tudtam volna. Két kiskorút láttunk felénk tartani. Sara a kezével adott jelet. Mindketten lehajtottuk a fejünket, hogy a kalapok eltakarják az arcunkat, amíg a kiskorúk elhaladnak. Amikor elértük a főépület előtt elterülő központi udvart, megpillantottuk az Öreg fekete teherhelikopterét a gyep túlsó végében. A pilóta a lábait kinyújtóztatva állt a gép előtt, benne senki sem ült. Hozzánk közelebb esett a szállítójármű, ami a kiválasztottakat viszi majd, ez a főépület és a szabadsághoz vezető, őrökkel védett kapu közötti rövid behajtón állt félúton. -

Ez a te meneted - súgta Sara.

-

De a tiéd is lehet - néztem rá.

A fejét rázta. -

Meg kell találnod az öcsédet. Nekem rengeteg időm van.

-

Csak azt akarod, hogy a kísérleti malacod legyek.

Ettől elmosolyodott. -

Hiányozni fogsz - mondta.

-

Nekem is hiányozni fogsz.

-

Viszontlátjuk egymást. Egy boldogabb helyen.

Nem hittem el, de tudtam, hogy jobban érzi magát tőle. -

Hát persze. Barátok vagyunk. Őszinte kis arca rám ragyogott. Úgy nézett ki, mintha

búcsúzóul meg akarna ölelni, ami nem lett volna biztonságos, amikor mozgolódás mutatkozott az épület felől. Az őr a teherszállítóhoz vezette a tíz fiút és tizenhat lányt. 347

by Szami


- Beszállnak - mondta Sara. - Elkéstünk. Reméltük, hogy odaérünk a többiek előtt. -

Karolj belém! Vezess át rajtuk! Át kellett mennünk a sorukon, hogy a teherszállító másik

oldalára kerüljünk, és ne lássanak meg a kapuőrök. De ha valaki kiszúrja sebhelyes, összevert arcunkat, akkor a rejtőzködésünknek annyi. Leszegtük a fejünket. A sorban álló gyerekek annyira izgatottak voltak, amiért kiválasztották őket, hogy bekerülnek a teherszállítóba, és örökre elhagyják az intézetet, hogy ránk sem néztek. A teherszállító jobb oldalára kerültünk, ahol takarásban voltunk a kapuőrök elől. A gyepen túl a helikopter pilótája háttal állt. Leereszkedtem, és becsúsztam a teherszállító alá. Sara lehajolt és elvette a kalapomat. -

Sok szerencsét - súgta. Köszönömöt tátogtam. Úgy helyezkedtem a murván, hogy

a testem közvetlenül a teherszállító közepére essen. Kiszúrtam egy rudat, ahová be tudtam akasztani a lábamat. Mielőtt mozdulni tudtam volna, Sara letérdelt. -

Callie - suttogta félelemmel az arcán. - Nincs itt.

- Kicsoda? -

Láda, az őr.

Összeszorult a szívem. Pedig számítottunk rá. -

Gyere vissza - nyújtotta ki a karját. Intettem neki. Elfintorodott. Felnéztem az alvázra, ő pedig 348

by Szami


elment. A mellkasom fölötti rúdért nyúltam, és kipróbáltam. Forró és zsíros. Kivettem a zsebemből a kertészkesztyűket, felvettem őket, megmarkoltam a rudat, és egyesével addig rakosgattam a karom, amíg képes voltam úgy tenni a kezem, hogy jól zárjon. Az ingemen keresztül is éreztem a rúd melegét. A teherszállító alvázával szemben függeszkedtem. Kinéztem, és úgy tíz méternyire Sara lábát láttam meg. A másik oldalamon eltűntek a topogó lábak. A gyerekek már majdnem mind beszálltak. -

Várjanak! - Felismertem Beatty hangját és murván csikorgó,

nehézkes lépteit. - Még mindig hiányzik egy lány. Visszafojtottam a lélegzetemet. A sofőr erősködött, hogy időhöz van kötve. Az utolsó gyerek is beszállt. Elindult a motor. A rezgéstől még nehezebb volt kapaszkodni. Hő áradt a fémből, és verejték gyöngyözött a halántékomon. Azt hittem, erős vagyok, de ez nehezebb volt, mint képzeltem. A

teherszállító

gurulni

kezdett.

A

motor

zaja,

a

sebességváltás, a forgó kerekek — még ennél a lassú tempónál is úgy éreztem magam, mintha húsdarálóban volnék. A fogam kocogott, a csontjaim rázkódtak. Biztos voltam benne, hogy kinyílnak a varratok. Azon aggódtam, hogy nem jutok el a főkapuig. Mit hittünk? Kinek az ötlete volt ez az őrült terv? Láda pedig nem lesz ott. Csak a remény maradt, hogy a flancos Elsőrendű 349

by Szami


teherszállítót akadálytalanul átengedik. A kapuhoz értünk. Fordított pozíciómból láttam az őrbódé alapozását.

A

teherszállító

kényszerítettem

lelassult.

mozgásra.

Az

Végiggurult.

akaratommal Kapaszkodtam,

miközben hallottam, hogy szétnyílnak előttünk a kapuk. A karom sajgott, de azt mondogattam magamnak, hogy még egy kicsit ki kell tartanom. Tylerért. Aztán

a

teherszállító

lefékezett.

Még

szorosabban

markoltam a rudat, és visszatartottam a lélegzetemet. Léptek közelítettek. Aztán valaki más futott egy másik irányba. A mormogás ordításba fordult. -

Állítsa meg azt a lányt! - Női hang volt. Beatty. Rám gondolt? A lehető legközelebb szorítottam a testemet

a teherszállító alvázához. -

Lője le! - szólalt meg egy férfi. Egy éles, gépies kattanás sistergett bele a levegőbe, mint

egy mennydörgés. Villámszóró. - Elhibáztad! - ordította egy férfi. Nem rám gondoltak; még csak a fény ívét sem láttam. Aztán mindenki ordibálni kezdett, és futó lábakat láttam. A teherszállító újra gurulni kezdett. Összeszorítottam a fogam és kitartottam. Elhaladtunk a kapukig, át a kapukon, és rajtuk túl! Túl gyorsan ment, hogy behozza az elveszett időt. A sofőr élesen kanyarodott ki a komplexumból egy mellékutcára. A kanyar túl sok volt fáradt karjaimnak. Az izmaim feladták. 350

by Szami


Leestem. A hátam keményen a betonhoz ütődött, noha csak fél métert estem. Gyorsan behúztam a karomat és lábamat és olyan egyenes lettem, mint a cövek. Közben a teherszállító elhúzott felettem, és a hatalmas kerekek a fejemhez olyan közel gurultak, hogy a suhogásuk belefújt a hajamba. Amint a teherszállító elment, és engem a fényes napon hagyott, az útpadkához gurultam, elrejtőztem egy fa mögé, és onnan néztem vissza a komplexum sorompójára. A kék ég és a bodros felhők előtt álló vastag betonfal tetején egy lány kapaszkodott a drótkerítésbe. Sara. Egy őr emelkedett ki a fal mögül, aki azon a létrán mászott fel, amit feltehetőleg a lány is használt a másik oldalon. Kilépett a fal tetejére. Sara lenézett rám, látta, hogy kijutottam a komplexumból. A jobb kezét a mellkasára tette, és ökölbe zárt kezét a szívéig húzta. Nem próbált megszökni. Csak ezért tette, hogy zavart keltsen. Hogy megvédjen. Utánoztam, és én is a szívemre tettem az öklöm. Tarts ki, Sara! Sebhelyes arca fájdalmas és kimerült volt, de elragadtatott mosoly ült ki rá. Ragadós volt ez a mosoly, mert az én ajkam is széthúzódott egy kicsit. Sara megnyugtatott. A lábát a drótnak feszítette, és felhúzta magát. A drót másik oldalára került. Ne! Hová mehetne innen? Végigfuthat a 351

by Szami


tetején, de elkapják. Az őr néhány méterre tőle dermedt le. Ráordított, hogy álljon meg. Sara tovább mászott. Az őr elővette a villámszórót, és Sarára irányította. Túl közel volt. Láttam a kék ívet, amint Sara testébe hasít. A kíntól eltorzult az arca, a felsőteste összerándult fájdalmában. Szívettépő sikolya elnyomta a villámszóró fémes sikoltását. A gyomrom összeszorult, és a számra tettem a kezem, hogy ne sikoltsak fel hangosan. Az őr nem látott engem, mert félig elrejtőztem a fa mögött. Közelebb ment Sarához. A nyakát és az arcát a villámszóró feketítette be. Kinyitotta a szemét, és lenézett rám. Meglepett arckifejezés futott át az arcán, mintha valaki szörnyű játékot űzött volna vele. A szeme üvegessé vált, majd becsukódott. Előrecsuklott, a feje lehanyatlott, a testét csupán a szögesdrót tartotta, Sara, ne! Ne menj! De a teste egyszerre csak üressé vált. Élettelenné. Az őr Sara nyakára nyomta az ujjait, aztán egy másik, a létra tetején álló őrre nézett, és a fejét rázta. Az első őr lassan mozgott, a karját gondosan a test köré vonta, és felemelte a drótról, a második őrnek adta, aki levitte. A fa mögött rejtőzködve figyeltem Sarát, amíg lehetett, amíg ki nem került a látókörömből. 352

by Szami


HUSZONHATODIK FEJEZET

Zsibbadtság rezgett bennem, végtagjaimat, mellkasomat, arcomat is eltöltve. Sara meghalt. Kicsi Sara. Odatapadtam, mintha soha többé nem mozdulhatnék. Aztán egy vészjósló hang vibrált végig a testemen egy teherhelikopter zümmögő légcsavarjai emelkedtek el az intézet udvaráról. A felettem rezgő jármű hátrafújta a hajamat, majd magasan a kerítés fölé emelkedett, és így már csak a fekete bogár alsó felét láttam. Beindultak a túlélési ösztöneim, megfordultam, és átrohantam az utcán. Egy bedeszkázott ház mellett futottam be egy hátsó sikátorba, és ziháló mellel egy viharvert garázsajtóhoz tapadtam. Az Öreg helikoptere újra megjelent, és a fejem felett körözött. Vajon meglátott? Mozduljak? Vagy maradjak veszteg? Tudtam, hogy a pilótája nem tud ilyen szűk helyen leereszkedni, de mi van, ha rádión üzennek az őröknek? Úgy döntöttem, továbbmegyek. Végigfutottam a sikátorokon és mellékutcákon. A lakók megláttak, de hála Sarának, legalább kertészegyenruha volt rajtam. Szegény Sara. Gyorsabban szaladtam, hogy egyre messzebb kerüljek az intézettől. Amíg mozog a lábam, addig életben vagyok. A zümmögés visszatért, mintha egy hajthatatlan rovar lenne. Továbbfutottam, falakba és fákba kapaszkodva, amilyen takarást csak találtam. Az ég felé néztem. Nem adja fel.

by Szami


Néhány tömbbel odébb vezetékeket láttam az égen. Abba az irányba futottam, és próbáltam lehetőleg fedésben maradni. A fekete bogár követett. Amikor elértem a vezetékek forrását, egy alsóbb rendű áramelosztót, lebuktam egy teherautó alá. Az aszfalt karcolta a tenyeremet. Tudtam, hogy a helikopter nem repülhet a terület fölé az égbe meredő veszélyes vezetékek miatt. Feladta, mint a darázs, ami nem tud hová szúrni. Kifújtam a levegőt, aztán kimásztam a teherautó alól. Láttam, amint a teherhelikopter elrepül a távolba. Mentem, mentem és mentem, amíg a papucsom szanaszét nem szakadt. Lehúztam, és mentem még egy kicsit, minden léptemkor Sarára gondolva. A kézfejemmel törölgettem a szememet. Mi történhetett, miközben a teherszállító alatt voltam? Megpróbáltam elképzelni, de közben összerándult a gyomrom. Sara biztosan meglátta az őrt, aki a jármű ellenőrzésére indult. Akkor tette meg ezt a bátor lépést, hogy mindenki figyelmét elterelje. Az őrök és Beatty szeme láttára odarohant a létrához. Megtette értem. Feláldozta magát értem, mert tudta, hogy meg kell találnom az öcsémet. Aztán lelőtték. Amikor megérkeztem Madison házába, hosszasan csengettem, de nem volt otthon. Ilyen sokat jöttem és nincs itthon. A fájdalomcsillapító hatása elmúlt, az összevarrt arcom sajgott. Az ajtó mellett csúszva rogytam a verandájára, ahol álomba merültem. Éppen akkor kezdett

by Szami


sötétedni, amikor Madison hazatért és felébresztett. -

Callie. Mit művelsz itt? - Madison előrehajolt, szőke bubifrizurája az

arcába lógott. - Nem láttam az autódat. - Felsegített, és a rabruhámra bámult. - Mi van rajtad? Ez az új tinédzserdivat? Kinyitotta az ajtót, és megállt a világos előtérben. Végül meglátta az összevert arcom a varratokkal meg mindennel. - Ó, istenem, mi történt veled? -

Madison. El kell mondanom neked az igazat. Nem bérlő vagyok.

Igazi tinédzser. Donor. Nagyon sok mindent kell neked elmondanom az Elsőrendűről. -

Te... tinédzser vagy? - Igen.

-

Nincs benned egy öregember, mint bennem?

A fejemet ráztam. Egy pillanatig üres tekintettel bámult rám. -

Szóval végig...? Azóta, hogy azon az éjszakán a Rúna klubban találkoztunk - mond-

tam elhalóan. -

Nem csoda, hogy olyan fiatalnak hatottál. Fiatal vagy. Mi a fenéért

teszed ezt? Annyira kimerült voltam. Az arcom minden pontja sajgott. Fájt a talpam. Csak arra vágytam, hogy visszaalhassak egymillió évre. -

Mert kellett. Belém karolt, hogy betámogasson.

-

Most pedig beveszel pár fájdalomcsillapítót, és forró vízben lezuha-

nyozol. Aztán leülsz szépen, és elmesélsz nekem mindent.

by Szami


Egy órával később, mikor már beavattam Madisont a történtekbe, megegyeztünk,

hogy

kapcsolatba

kell

lépnünk

Laurennel.

Lezuhanyoztam, és felvettem a Madison által adott ruhákat. Az arcom még mindig sebhelyes és duzzadt volt, és hiányzott egy fogam, de majdnem embernek éreztem magam. Nem sokkal utána megszólalt a csengő, és Madison beengedett egy elegáns, jól karbantartott, puha kezeslábast és gyöngysort viselő nőt. -

Helló, Callie - tárta ki a nő a karját. - Csak Reece-ként találkoztál

velem, de ez vagyok valójában. -

Lauren. - Kezet ráztam vele. Úgy százötven éves lehetett, de éppen

olyan kecses volt, mint képzeltem. Egy öltönyös idős férfi is csatlakozott hozzánk. -

Ő az ügyvédem, Mr. Crais. Helenát is képviseli. Madison a bemutatkozást fogadva biccentett, aztán kimentette

magát. -

Hozok valamit inni. A nappaliban ültünk le. Lauren arca megrándult, miközben az

arcomat pásztázta. -

Ki tette ezt veled?

-

Ez csak egy verekedés volt.

-

Ennyire durva az élet az intézetben? - kérdezte Lauren.

-

Nem - mondtam. - Rosszabb. - Rájuk néztem. Nem volt rá mód,

hogy most mindent elmagyarázzak. - Az van, hogy inkább meghaltam volna, mint hogy visszatérjek. -

Ne aggódj, ez nem fog megtörténni. Örülök, hogy kapcsolatba léptél

by Szami


velem - mondta. - Már kerestünk téged. - Tényleg? -

Sajnálom a múltkori találkozásunkat. Meg kell értened, hogy meg-

rendültem a Helenáról hallott hír miatt. -

Tudom. Még nem vagyok felhatalmazva, hogy mindent elmondjak - nézett

össze a jogászával -, de Helena a legjobb barátom volt. És azért akartam kapcsolatba lépni veled, mert most már tudom, hogy hitt benned. Kíváncsi voltam, mit jelent ez. Egy rövidzárlatom során Helena valamiféle üzenetet juttatott el hozzá? -

Ezért van egy tervünk - mondta. Azt állítjuk, hogy Lauren már elindította a folyamatot az ön örökbe-

fogadására az intézetbe való felvétele előtt - mondta az ügyvéd. - Tehát ön nem az intézet tulajdona, így nem rendelkeznek az előjoggal, hogy kiszolgáltassák az Elsőrendű Állomásoknak. -

Még akkor sem, ha bűncselekményben vettél részt...

- A feltevés szerint - szakította félbe az ügyvéd. -

A feltevés szerint - ismételte Lauren. - Ha abban az időben bíróság

elé állítottak volna, a jogi képviselőm lett volna a segítségedre. Ezt az előnyt megtagadták tőled. -

Ez törvényesen is kiragadja az intézet és a testbank karmaiból -

mondta az ügyvéd. -

Tehát te leszel a törvényes gyámom? - kérdeztem Laurent. Olyan szabad leszel, ahogy kívánod. Én csak egy név leszek a pa-

by Szami


píron. A csalódottság szúrását éreztem. Ostobaság volt. Miért venné magára Lauren azt a terhet, hogy a gyámom legyen? Alig ismer. Elég volt neki, ha a papíron a gyámom lehet. - A lényeg az, hogy az intézeten kívül tudjuk, miközben szabadon azt teheti, amit akar - mondta az ügyvéd. -

Csak a kisöcsémet akarom megmenteni - mondtam. - Azt hiszem, az

egyetlen teendő, hogy leleplezzük a testbankot. -

Reméltük, hogy ezt mondod - mondta Laureh. Mindannyiunknak

munkához

kellett

látnia,

Laurennek,

az

ügyvédjének, Madisonnak és nekem egyaránt. Az volt az ötletem, hogy készítsünk az Elsőrendű Állomások bejelentését imitáló bejelentést. Nem kettőzhettük meg az Öreget, de digitálisan lehetséges volt az eredeti bejelentésből lemásolni Tinnenbaum és Doris arcát. Aztán megfogalmaztuk a szöveget, amit a szájukba akartunk adni. Madison elvállalta, hogy sok évtizeddel ezelőtti produceri képességeit aktiválva létrehozza a bejelentést. Felhívott néhány embert, és szépkorú szakemberekből összeverbuvált egy audiovizuális csapatot, akik stúdióvá alakították öt autója garázsát. Két szépkorú számítógépes gurut is felvett, hogy törjenek be a rendszerbe, és tegyék lehetővé, hogy magánközvetítésben le tudják adni az adást az Elsőrendűnek kijelöli előfizetői csatorna helyén. Ez nem ígérkezett olcsó mulatságnak, de Madison saját tömött zsebeiből finanszírozta a szakértelmet és a felszerelést. A sok testbankos bérletért szeretett volna vezekelni. Ez egy kis kárpótlás, így mondta.

by Szami


Az öntelt Madison egy egészen új oldalát fedeztem fel. Eközben Lauren és az ügyvéd végighívták az összes ismerősüket. Az ügyvéd kapcsolatban állt Bohn szenátorral, akiről azt remélték, belevonhatják. Harrison politikai riválisa volt. Azon

az

estén

az

egész

nappalit

megtöltötték

az

eltűnt

testbankdonorok nagyszülei. Már magában az is nagy teljesítmény, hogy megegyezünk velük egy közös tervben. - Ebben a szobában rengeteg erőforrás összpontosul - mondta Lauren. - Sokezer évnyi tapasztalattal rendelkezünk: orvosok, jogászok egy testépítő, sőt még egy egykori marsall is itt van. És jelentős anyagi forrásaink is vannak. Most, hogy Callie összeszedte az összes szükséges információt,

így

végre

lehetőségünk

van,

hogy

harcoljunk

a

gyermekeink visszaszerzéséért. Egy szenior felállt. -

Nem akarunk bajt keverni. Az unokánk még mindig ott van valahol.

Sebezhető. Egy mellette álló vékony nő szólította meg. -

Ha egy újabb hónapot kell vámom, hogy visszakapjam, hát várok Az

Elsőrendű együttműködésére van szükségünk, hogy megtaláljuk az unokáinkat. Lauren elé léptem. -

Nem értik, miről van szó. Én láttam az Elsőrendű

bejelentését. Tartós bérletet hirdetnek. Az unokáikat nem kibérlik, hanem megvásárolják. Soha nem látják őket viszont, ha nem állítjuk meg ezt az egészet.

by Szami


Az ügyvéd is bekapcsolódott. -

Mivel vannak olyan beltagjaink, mint Lauren, követni tudjuk

a magánközvetítést. Az a bejelentés elismeri az Elsőrendű tartós bérletre vonatkozó szándékát. Lauren felvette, és egy példányt elküldtünk Bohn szenátornak. Ha ennek segítségével bírói felfüggesztő végzést eszközölhetünk ki, az semmissé teszi az elnök Elsőrendűvel kötött szerződését. Ha a bíró úgy dönt, hogy közvetlen életveszélyben forognak emberek, akkor bezárathatjuk őket. -

És mi van, ha nem teszi meg? - kérdezte a vékony nő. - Mi

van, ha azt állítják, hogy az első bejelentést manipulálták, ahogyan maguk fabrikálták ezt? Ebben a pillanatban Madison lépett be a nappaliba. A szeniorok felmordultak tökéletes kamaszteste láttán. -

Egy bérlő - kiáltott fel egyikük Madisonra mutatva. Úgy van, édes - rántotta meg Madison a fejét, bubifrizuráját

rázogatva. - Bérlő, de nem vásárló. Madisonhoz léptem, és a vállára tettem a kezem. -

Velünk van. És egy vagyont költ arra, hogy megállítsa az

Elsőrendűt. A tömeg csak mormogott tovább. Lauren feltette a kezét. -

Kérem - mondta. - Nem a bérlőkkel akarunk harcba szállni.

Ha van esélyünk arra, hogy bezárassuk az Elsőrendűt, akkor mindannyiunknak együtt kell működnie. És ezt gyorsan, a

by Szami


meglepetés erejével kell megtennünk, ha vissza akarjuk kapni az unokáinkat. -

Van egy ötletem - mondtam a vékony nőre nézve. - A

technikai szakértő, aki módosította a chipemet, tanúskodhat. Megvizsgálta a chipemet, és azt mondta, hogy soha nem lehet eltávolítani, állandó. Ez azt mutatja, hogy ezt a programot eleve állandóra tervezték. Az ügyvéd karba tette a kezét, és bólintott. -

Ez biztosan segíteni fog.

Lauren telefonja megcsördült. A kijelzőre nézett. -

Ez Bohn szenátor. Lauren a dohányzóasztalon lévő apró légképernyő mellé tette

a telefonját. Bohn szenátor képe mindenki számára láthatóvá vált. A dinamikus Harrison szenátor ellentéteként Bohnnak jóságos arca és kedves mosolya volt. -

Bohn szenátor, légképernyőn látjuk önt - mondta Lauren. -

Amint látja, számos aggódó nagyszülő gyűlt itt össze. -

Köszönöm Lauren, hogy tájékoztatnak a haladásukról.

Ezenkívül köszönetet szeretnék mondani bátor donoruknak, Callie Woodlandnek, amiért feltárta az Elsőrendű tevékenységét. Udvariasan mosolyogtam, de még hosszú út állt előttünk. -

Minden

jelenlevő

nagyszülőnek

köszönet.

Ha

együttműködünk, bezárathatjuk őket, és visszakaphatják az unokáikat.

by Szami


A nagyszülők arcára néztem. A szenátor jelenléte, még ha csak a légképernyőn is, segített a terep elegyengetésében. Íme a karizmatikus politikus ereje. Önökkel leszek minden lépésnél. Képesek vagyunk rá -

-

mondta a szenátor. - Adjunk nekik! Az egyik nagyszülő, aki eddig hallgatott, megismételte a szenátor szavait. -

Adjunk nekik! - mondta ünnepélyesen.

Egy nő a szoba másik felében felállt. -

Adjunk nekik!

Támogató mormolás futott végig a szobán. Madison, Lauren és én reménykedéssel a szemünkben néztünk egymásra. Talán sikerrel járunk. A nagyszülők az utasításainkkal távoztak. Bohn szenátor azt mondta, hogy reggelre megtudja, hogy a bíró felfüggeszti-e az egyezményt. Néztem, amint a gyártó csapat az új szavakhoz igazítja

Tinnenbaum

szájmozgását.

Sokkal

nehezebb

volt

tökéletesen kivitelezni, mint képzeltük volna. -

Más, mint amikor egy baba vagy kutya beszél. Makulátlannak

kell lennie - mondta Madison a csapatának. - Csak akkor működik, ha hihető. A

magánközvetítésbe

való

betörésen

ügyködő

műszaki

csapatnak még nehezebb dolga volt. Nem értettem, de valami nagy műszaki üzemzavart váltott ki,

by Szami


hogy egy váratlan vulkánfalba ütköztek, ami felszereléseik egy részét kiégette. Madison arra emlékeztette őket, hogy semmi sem számít, találják ki, hogyan juttassuk ezt el az előfizetőkhöz. Közben én elvittem Laurent és az ügyvédjét Redmond laboratóriumába. Nem kaptam meg a telefonszámát, így bejelentés nélkül kellett érkeznünk. Már majdnem éjfél volt. Lauren limuzinjában ültünk, én a Madisontól kapott táskában kotorásztam tükör után, de semmit sem találtam. Laurentől kértem egyet. Habozott, de aztán előhúzott egy púderesdobozt. Bekapcsoltam a fényt a vállam felett. Amint a tükörbe néztem, megértettem Lauren habozását. Nagyon furcsán néztem ki. Az arcom egyes részei - a testbankos átalakító csapat tökéletes munkájának hála - még mindig tökéletesek voltak. De az egyik szemem alatt monokli mélyült, az arcomon néhány sebhely, az államtól az arcomig egy hatalmas, összeöltött vágás húzódott, és ha felhúztam a szám, egy fogam is hiányzott. -

Szeretnél megfésülködni? - kérdezte Lauren.

-

Mit számít? - becsaptam a tükrös púderdobözt és visszaadtam

neki. -

Rendbe hozhatjuk - mondta.

-

Először a fontos dolgokat hozzuk rendbe - mondtam.

Minden összeért, mert mindannyian akartunk valamit. Lauren az eltűnt unokáját akarta megtalálni, én Tylert, és Michaelnek vissza akartam adni a testét. Bohn szenátor rossz fényben akarta

by Szami


feltüntetni Harrison szenátort, amiért megkötötte a testbankos egyezségét a kormánnyal, az ügyvéd pedig a pénzért volt benne. Nem tudtam, hogy működni fog-e a dolog. Ha egy darabja nem stimmel, ha a bejelentés nem hihető, vagy az informatikusok nem tudnak betörni és adást sugározni, akkor az egész dolog darabjaira hullik. De az, ami Laurennek, azoknak a nagyszülőknek vagy nekem volt a tét, az a világot jelentette, így nem volt más választás. Amikor a Redmond-féle raktárépületekhez érkeztünk, azonnal láttuk, hogy valami nem stimmel. Éles fények világították meg az épületet, és két marsallkocsi állta el a bejáratot. A szomszédságból tömeg verődött össze, bámészkodtak. Kiugrottam a kocsiból Laurennel és az ügyvéddel a sarkamban. Egy füstcsóva gomolygott a levegőben, de Redmond épületét nem láttam onnan, ahol álltam. Egy rövid, ősz hajú szépkorú marsall állított meg minket. -

Tilos a belépés, emberek - mondta.

-

Mi történt? - kérdezte Lauren.

-

Éppen most próbáljuk megállapítani - mondta. - Kérem

lépjenek hátra! Egy overált viselő, láncra kötött kutyát visszafogni igyekvő szépkorú lépett elő. - Valami kölyök bombázta le az épületet. Nincs jobb dolguk, mint lerombolni azt, amit mi felépítettünk.

by Szami


Miközben a szépkorú elvonta a marsall figyelmét, egyenesen Redmond raktárépülete felé tartva rohantam el mellettük. - Hé, te, állj meg! - ordította a marsall. Megkerültem a komplexumot, és megdöbbentett az elém táruló látvány Az épület elfeketedett és kiégett. A tető egy része teljesen odalett, mintha egy szörny harapta volna ki. Szépkorú tűzoltók vizsgálgatták a parázsló maradványokat. Hallottam, amint a tűzoltók az épületen belül összegezték a károkat. Berohantam. - Hé, tűnés innen. Nem biztonságos - ordított rám az egyikük. Odabenn minden elszenesedett: az összes monitor és gép, még azok is, amelyek a mennyezetről lógtak. Redmond is megéghetett, elformátlanodott székéből víz csepegett, mintha valami konceptuális művészeti alkotás. Rémisztő volt az átázott, fekete káosz. - Hol van Redmond? - kérdeztem. - A férfi, aki itt élt. - Nem találtunk holttestet - nézett körbe az egyik tűzoltó, a kezét a levegőbe dobva. - Egyelőre. Redmond túl értékes volt ahhoz, hogy megöljék. És túl okos ahhoz, hogy elkapják. Arra fogadtam, hogy elmenekült és rejtőködik. Nem tud nekünk tanúskodni. Aztán eszembe jutott a doboz. A tűzoltók a szoba másik felében végeztek hőméréseket.

by Szami


Lehajoltam, és az egyik aktatartó padjához nyomtam az ujjaimat. Köhögtem, hogy elnyomjam a kis kattanást, amit kiadott. Bekukucskáltam, és a dzsekim szélét használtam a kis fémdoboz kihúzására. Könnyű volt, érintésre

hideg.

Láttam,

hogy Redmond Helenáról Callie-re cserélte a feliratát. A zsebembe dugtam. Mielőtt bármelyik tűzoltó kivezetett volna, magam indultam az ajtó felé. Ott megálltam, és egy utolsó pillantást vetettem a laboratóriumra. Nem nagyon ismertem Redmondot, hiszen csak egyszer találkoztam vele, de bizonyos értelemben a teremtőm volt, ha ennek van valami értelme. Fontos volt számomra. Fájdalmas volt a munkáját elpusztítva látni. Csatlakoztam Laurenhez és az ügyvédhez, akik közvetlenül az épület előtt várakoztak a marsall vörös lámpájának fényében. - Azt mondták, valaki látta, hogy egy gyerek csinálta ezt - mondta nekem. -

Igen, egy belül gyilkos szeniort rejtő kölyök - mondtam. - Ezen

a testbank kézjegye áll. Félelem felhőzte el Lauren arcát. Reméltem, hogy nem módosítja a terveinket.

by Szami

-


Elvittek valamit? - kerdezte tőlem az ügyvéd. Nem tudom. De van valami, ami segít nekünk. -

Megtapogattam a zsebemet. -

Mi az? - kérdezte Lauren. Egy adathordozó. Ezen vannak Redmond feljegyzései a

chipemről, mégpedig az, hogyan határozta meg a tartós beültetést. -

Nagyszerű - mondta az ügyvéd. - Szép munka. Boldog volt. De én borzalmasan éreztem magam Redmond

miatt. Vajon én hoztam a nyakára az Elsőrendűt? Az én hibám volt? Először Sara, aztán Redmond. Ki fog még miattam szenvedni, mielőtt ez véget ér?

367

by Szami


HUSZONHETEDIK FEJEZET

Egy nappal később - mintha újraélném egy rémálmomat a testbankhoz tartottam. Olyan sokszor gondoltam erre a helyre, olyan félelemmel és rettegéssel, mindig azon tűnődve, hogy vajon itt van-e Helena, az öcsém vagy az Öreg. Féltem tőlük. Helena arra figyelmeztetett, hogy megölnek, ezért távol tartottam magam a helytől. De ez más helyzet volt. Ezúttal készen álltam. Ezúttal volt segítségem. Ám ők a terv szerint megtartották a távolságot. A zsebembe varrtak egy okos kis riasztóberendezést, ami feleakkora volt, mint egy rizsszem. Egy háromszakaszos tervet dolgoztunk ki a megkörnyékezésükre. Az első szakasz egy személyt foglalt magában: engem. Amikor elindultam a magas szárnyas ajtó felé, a portás arcáról leolvadt a mosoly. Minél közelebb mentem, annál inkább elfintorodott. Vagy sebhelyes, összevarrt arcom miatt látszott rémültnek, vagy azért, mert felismert. Talán hírhedt személy lettem. Majdnem felnevettem. Magamnak kellett kinyitnom az ajtót, mert a portás csak bámult rám. Nyíltan visszabámultam rá, még akkor is, mikor átmentem a bejáraton. Amint

beléptem,

egy

másik

368

őr

lépett

elő,

és

egy

by Szami


fegyverdetektort húzogatott előttem. A riasztómnak vennie kellett ezt az akadályt. - Nincs fegyverem - mondtam. - A nagy számon kívül. Az őr elégedettnek látszott. Mr. Tinnenbaum kifutott az irodájából, és rám mutatott: - Kapja el! Az őr hátracsavarta a karomat és lefogott. -

Úgy látom, testet cserélt - mondtam Tinnenbaumnak. - Mi a

gond, Lee teste unalmas lett a számára? Tinnenbaum megvető arcot vágott. Ártatlanul elkerekítettem a szemem. -

Tudja, amikor először jártam itt, mindenki csak mosolygott. Doris is kijött az irodájából.

-

Mit keresel itt? Á, Doris. Ez az arc sokkal jobban illik hozzád, mint Brionáé

- mondtam. -

Ha már az arcoknál tartunk... - Egyik kezébe fogta az

államat. - Minden a tiéden végzett munka hiábavaló volt. Elrántottam a fejem. -

Most már csak Rodney hiányzik, és összeáll a trió. Tinnenbaum egyenesen a szemembe nézett.

-

Borzalmasan néz ki. Mit akar?

-

Látni akarom - mondtam. - Az Öreget. Doris és Tinnenbaum összenéztek. Doris rázta a fejét. A

reakciójuk megerősítette bennem, hogy az Öreg itt van. Tudtam, amit ők nem: az Öreg alig várja, hogy láthasson 369

by Szami


engem. -

Várok - mondtam. Tizenöt perccel később az őr és Tinnenbaum feljött lifttel

velem, és végigkísért egy hosszú, kanyargós folyosón. Ez nem úgy nézett ki, mint a vezérigazgató irodájához vezető út. Megtorpantam. -

Hova visz? - kérdeztem.

-

Azt kérte, hogy látni akarja - mondta Tinnenbaum.

-

Itt az irodája?

-

A maga módján szereti rendezni a dolgokat. Ez nem tetszett. Végül egy vasajtóhoz értünk. Tinnenbaum

belebeszéli egy fali, láthatatlan panelba. -

Itt van, uram. Az ajtó a falba süllyedve szétnyílt. Odabenn sötét volt,

szinte teljesen, de ahogyan a bejáratban álltunk, egy apró spotlámpa világított a fejünk felett. -

Jöjjön be! - mondta a hang. Felismertem az öreg fémes,

szintetikus hangját. -

Uram? - mondta Tinnenbaum.

- Hagyja itt. Az őr elengedett. - Az ajtó előtt leszünk - mondta Tinnenbaum. Az ajtó bezárult, és ettől még sötétebb lett. Lépteket hallottam. Messziről hangoztak fel. Ennek a szobának nagynak kellett lennie, nagyobbnak, mint bármelyik iroda vagy konferenciaterem. Mindenekelőtt egy fénypöttyöt láttam meg, 370

by Szami

egy

bizarr


jelzőfényt

a

szoba

másik

végében.

Ahogy

közelítettem, rájöttem, hogy az öreg által viselt elektronikus maszk az. A kijelzőn látható arc nem emberé volt. Kígyófej volt. Fényes pikkelyekkel és hatalmas, sötét szemekkel. Egy vörös és fekete villás nyelv csapott ki. Úgy vert a szívem, hogy szinte fájt. A kezemet a zsebembe dugtam, és megnyomtam a csendes riasztót, hogy a többiek tudomására hozzam: előcsalogattam az Öreget. Most már nincs más dolgom, mint húzni az időt.

-

Miért most jöttél? - kérdezte. - Jöhettél volna a minap, a

többi fiút és lány hozó szállítmánnyal. -

Üzletet akarok ajánlani. Üzletet? Miféle üzletet? - a kígyó a száját kinyitva mutatta

meg méregfogait. A képeket a rémítgetésemre választotta. Igyekeztem nyugodtan beszélni. -

Az életemet az öcsémért.

-

Tylerért?

-

Igen. - Vártam a reakciójára, hogy megerősítse az

előérzetemet, hogy Tyler ott van valahol. -

Nem vagyok benne biztos, hogy ez olyan jó ötlet. Honnan

tudom, hogy nem menekülsz el? -

Biztos vagyok benne, hogy kitalálja, hogyan tartson itt. Az arca hirtelen egy szörnyen szenvedő nő arcára váltott.

Elakadt a lélegzetem. Ő felnevetett. 371

by Szami

-


Ki az? - kérdeztem.

A nő sírt, üvöltött. -

Csak egy nagyon szomorú hölgy. Azt hiszem, valaki megölte

a gyerekeit - mondta. - Talán a férje. -

Ez borzalmas - suttogtam.

-

De mi most nem róla beszélünk, mi Tylerről beszélünk. Kirázott a hideg már attól is, hogy ez a fémes hang ismét

kiejti az öcsém nevét. -

Ha kihozza, és láthatom, akkor az életem odaadom az övéért.

-

A tested az övéért?

- Igen. -

Ez nem igazságos. Ő fiatalabb.

-

De nincs jól.

-

Jó érv. Az arc egy nőére váltott, aki börtönbe került a családja

megmérgezéséért. -

Befejezné ezt? - kértem.

-

Tetszik a bátorságod, Callie. Elfogadom az ajánlatod.

- Igazán? -

Igen. De nem hozom ide Tylert. Kénytelen vagy elhinni, amit

mondok. Most rajtam volt a sor. -

Ez nem tűnik igazságosnak.

- Nem hiszem, hogy az „igazságos” valaha szerepelt volna a társalgásunkban. -

De igen - mondtam. - Maga hozta fel először. 372

by Szami


-

Okos vagy. Ez tetszik nekem.

-

Akkor adnia kell nekem valamit.

-

Mit? - kérdezte. - Mit tartasz igazságosnak?

-

Vegye le a maszkját! - mondtam csendesen. Az öreg egy pillanatra elhallgatott. A női arc ledermedt. -

Levenni? -

Igen - emeltem fel a hangomat. - Hadd lássam az igazi arcát. Az arca egy híres pantomimművész teljesen kisminkelt

arcára váltott. -

Íme.

-

Nem hinném.

-

Ez a legtöbb, amit kaphatsz.

-

Akkor nincs egyezség. Elhallgatott.

Aztán

ismét

megszólalt,

ezúttal

magabiztosabb hangon. - Nem kell veled megegyeznem. -

A különbség az, hogy én megtartom a szavamat. Így ha

megegyezünk, akkor saját szabad akaratomból maradok itt. Örökre. Én, egy testvérért, akit nem láthatok, egyetlen arcára vetett pillantásért. Ennyi. -

Továbbra sem érted, hogy hátrányban vagy az én

épületemben az én embereimmel körülvéve.- Elhallgatott és lenézett. - Ezt azért tennéd, mert annyira szereted? - kérdezte. -

Csak én vagyok neki. Az összes eddig látott arc átfutott a

kijelzőn gyors egymásutánban, balról jobbra. Aztán fentről lefelé, mint egy tekercs. Aztán a sok rész összekeveredett, és arcok villantak fel: egy háborús bűnös, egy tömeggyilkos, egy 373

by Szami


égési baleset áldozata és egy elmondhatatlan fájdalom miatt zokogó asszony. Ez négybe tört, és végül felkavarodott és örvénylett, amíg a nyomorúság borzalmas elegye lett belőle, ami a szoba üres csöndjében

még

borzalmasabbnak

hatott.

Csak

saját

szaggatott légzésemet hallottam. -

Ezt akarod, Callie? Az igazi énemet akarod látni?

- Az igazi énjét, nem valami elektronikus kollázst. -

Az igazi énemet. - A hang halk volt. Rezignált.

-

Igen - leheltem ki a szót.

-

Rendben. Az elektronikus arc kihunyt, és egy fémes kattanással

elfeketedett. Vártam a sötétben.

374

by Szami


HUSZONNYOLCADIK FEJEZET

Hallottam az Öreg közeledő lépteit, de nem szólt. Mellettem áll? Nem hallottam a lélegzése neszét. Aztán rájöttem. Csak színlelte a lépteket. Elektronikus, szintetikus hang volt, mint a hangja. Ez az ember illúziókkal játszott, nem tartott felém. Elment. Csak én és a halálos csend maradt a sötétben. Egy korábban

már

kiszúrt

fényszenzorig

hátráltam,

és

megnyomtam a tenyeremmel. Kis foltokban gyúltak ki a fények, üres területeket megvilágítva, és azt bizonyítva, hogy igen, egy hatalmas, üres szobában vagyok, egyedül. Megfordultam, és megláttam egy magasan besüllyesztett monitorot. Az előtérben uralkodó káoszt mutatta. Egy csapat marsall vette át az uralmat, testbankos alkalmazottakat tartóztattak le, bilincseltek meg. Második szakasz. Ismét megnyomtam a zsebriasztómat. -

Elment! - kiáltottam. A két engem fedező marsall, aki árnyékként kísért egy

bizonyos távolságból, betört a szobába. -

Merre ment? - kérdezte a magasabb.

-

Nem tudom, nem láttam. A szobának a hátam mögött lévőn túl három kijárata volt.

375

by Szami


Az Öreg bármelyiken elmenekülhetett. A magasabb marsall nyitotta az első ajtót, a másik a másodikat, én pedig a harmadikat. Egy rövid folyosót láttam, ami két egymás mellett álló lifthez vezetett. A zümmögés arra utalt, hogy mindkettő jár, de nem égett lámpa, ami elárulta volna, felfelé vagy lefelé tartanak. Megnyomtam a gombot, és beszálltam az első érkezőbe. Lementem az első szinten is túl, a garázsszintre. Az Öreget keresve rohantam ki a gyéren megvilágított garázsba. Rengeteg csúcs szuper autó parkolt a lift közelében, az alkalmazottak kevésbé drága autói a távolabbi sorokban álltak. Lehajoltam, hogy megkeressem az öreg lábát az autók alatt, de nem láttam senkit. Meg akartam találni, és letépni az arcáról az a maszkot, lemezteleníteni. Megálltam, hallgatóztam. Talán elrejtőzött. Egy pillanatra le kellett csendesítenem a légzésemet. Egy hang, léptek csoszogása. Megfordultam, és megláttam valakit az árnyékban a fal mellett, egy SUV mögött rejtőzködve. Odarohantam. Az a rész sötétbe borult. Az alak elrohant előlem, de sarokba szorítottam. Amikor a hátsó falhoz ért, leguggolt. Terry volt az, a kihúzott szemű ápoló. Sírt. -

Cicus, ne hagyd, hogy letartóztassanak - mondtam. - Nem

bírnám a börtönt. -

Segíts, és meglátjuk, mit tehetünk. - A kezem a hóna alá

tettem, felsegítettem. - Hol rejtőzne el az Öreg? -

Nem rejtőzne el. Egyszerűen elmenne. 376

by Szami

-


Melyik az ő kocsija?

- Nem autóval. - Csinos szemei felnéztek. - A helikopterrel. Terryvel a tetőhöz vezető lépcsőhöz rohantunk. Dühös voltam magamra, hogy először nem a teherhelikopterre gondoltam. -

Tudtam, hogy egyszer el fog jönni ez a nap. - Fekete

sminkmaradványok csíkozták az arcát. - Akkor talán fel kellett volna mondanod. Berontottunk az utolsó, tetőre vezető ajtón, és kirohantunk a hidegbe. A pörgő lapátok és a levegő pofonként ütött arcul bennünket. Hunyorogtunk, ahogy arcunkba csapódott a hajunk, és úgy hatméternyire megláttuk a fekete, bogárszem helikoptert a landoló helyén. Még nem emelkedett a levegőbe. A legömbölyített ablakon keresztül megláttam a pilóta mögött ülő Öreget, aki elfordult. A helikopterhez rohantam, mélyen le kellett hajolnom, hogy kikerüljem a lapátokat. A pilóta intett az Öregnek, ő pedig felém fordult. Az arca egy horror holóból való múmiáéra hasonlított. A pallón álltam, megragadtam az ajtókilincset, és feltéptem az ajtót. Az Öreg kinyúlt, hogy behúzza. Az ajtókeretbe kapaszkodtam, miközben az Öreg kabátujját rángattam. A mellette lévő ülésen egy bőröndben volt valaki. Nem tudtam a méretét vagy a nemét megállapítani, vagy hogy életben van-e még. Terry mögöttem állt, de képtelen volt közelebb kerülni. Csak én küzdöttem az Öreggel. Húztam, félig már kirángattam a helikopterből. A 377

by Szami


maszkjáért nyúltam. -

Mit rejteget? - ordítottam túl a lapátok lármáját. A helikopter vázába kapaszkodva próbált ellökni a másik

kezével. -

Hol az öcsém? - kiáltottam, és az ujjaimat az arcába vájtam. A pilóta előhúzott egy pisztolyt, és rám szegezte. Nem

tehettem semmit. Meghalok. De az Öreg félretolta a férfi karját. Nem tudom, miért. Az Öreg üvöltött valamit a pilótának, aki működésbe hozta a vezérlő gombjait, hogy felemelje a helikoptert, pedig én még mindig a pallón álltam. A szemem sarkából láttam, amint Terry integet, hogy ugorjak le. Elemelkedtünk a talajtól. Ha itt maradok, akkor be kell szállnom. Rántottam egy utolsót a maszkon, mielőtt leugrottam volna. Betéptem az oldalát, de fennmaradt. Ahogy hanyatt estem, láttam, amint az Öreg az arcára fogja a maszkot, és közben becsukja az ajtót. A hátamon értem földet. Terry odaszaladt segíteni. Legyintettem. Nem sérültem meg - csak frusztrált és mérges voltam arra az emberre, aki végül mindig elszökik. Lauren és az ügyvéd valamint két marsall csatlakozott hozzánk, de már késő volt. Amint az Öreg helikoptere az égbe emelkedett, már egy újabb kérdés gyötört. Tyler volt a bőröndben? Mindannyian belevegyültünk az épület első szintjén kialakuló zűrzavarba. A többi marsall összetoborozta az 378

by Szami


alkalmazottakat,

és

felsorakoztatta

őket

a

fal

mellett.

Tinnenbaum, Doris és Rodney mind vitatták a helyzetüket, tiltakoztak, mobiltelefonjukat követelték vissza, hogy hívhassák az ügyvédjeiket. Az őrök és a recepciós, valamint néhány munkás a földön terült el lemondóan. Néhányan sírtak. Trax, a technikus pasi az arcát a kezébe temetve ült. Egy nővér egy marsallal kiabált. A káosz kellős közepén egy kétfős stáb filmezte Bohn szenátort, aki a kamerába beszélt. Tinnenbaumhoz léptem. -

Hol az öcsém? Tinnenbaum a fejét rázta. Felé lendültem, de az ügyvéd

visszafogott. -

Tudod, hogy mennyire titkolózó az Öreg - mondta Doris. -

Elmondanánk, ha tudnánk. Egy marsall közbeavatkozott. Mielőtt ezt tovább erőltettem volna,

mindenki

szeme

a

főbejáratra

tapadt.

Néhány

elképesztően jó alakú kamasz lépett be az épületbe. Értetlen kifejezések torzították el az amúgy rendkívül szép arcokat. - Mi folyik itt? - kérdezte a magas szőke. - Azt mondták, hogy jöjjünk ide. -

Ki mondta? - tette a szenátor a mikrofont az arcába.

-

Ő. - A sötéthajú férfi Tinnenbaumra mutatott.

-

Én nem tettem ilyet — mondta Tinnenbaum.

A fiú testében lévő szenior bérlő bólintott. -

De igen, uram. Az Elsőrendű csatornánkon egy magánadást

sugároztak, amelyben közölték, hogy mindannyian jöjjünk 379

by Szami


vissza a testbankba, mert valami gond van a chipjeinkkel. Nem azért fizettem ilyen sokat, hogy a fiatal testben tett

-

kalandom ilyen rövidre sikeredjen - mondta a szőke. - De ha valamiféle visszahívás van, akkor legyünk rajta túl. Laurenre néztem. Ő mosolygott. A hamisított magánadás működött. Egyre több bérlő áradt az előtérbe, mindegyikük arcán ugyanaz a zaklatott arckifejezés ült. Ahogy a kamasztestek szépkorú bérlői válaszokat követeltek, a zaj szint kezdett elviselhetetlenné válni. Megláttam egy köztük előreigyekvő ismerőst. Madisont. Miközben utat csinált magának az előtér közepébe,

hosszú

fülbevalói

ide-oda

lengedeztek

szőke

bubifrizurája alatt. Átkaroltam a vállát, és Bohn szenátor felé fordultam. -

Ő Madison - mondtam a szenátornak. - Ő készítette a

bejelentést. A szenátor kezet rázott vele. -

Hol van Trax? - kérdezte Madison.

A

bozontos

fehér

hajú,

magas

szépkorú

technikus

összebilincselt kézzel állt fel. -

Gyerünk, szépségem, vigyen a testemhez - mondta Madison.

A marsall levette Trax bilincsét, de fogta a karját. Árnyékként követte a technikust, miközben az folyosókon keresztül vezette csoportunkat a testbank belsejébe. Én voltam ott, Madison, Lauren és az ügyvédje, valamint Bohn szenátor a végig filmező stábbal. Mögöttünk a nagyszülők népes csapata, majd a kamasztestben élő bérlők zajos csoportja következett. 380

by Szami


Végre megérkeztünk a szobához, amit még sohasem láttam. Hatalmas tér volt, közepén egy nővérállomás állt. Onnan indulva virágszirom alakzatban helyezkedtek el az ágyak, amelyek mindegyikén egy-egy idős bérlő feküdt. Több mint száz bérlő lehetett, mind csukott szemmel hevert a tarkójából kilógó csővel, ami egy számítógéppel kötötte össze őket. A nővérek megrendültek, amikor megláttak minket, de - talán a szenátor és a kamera látványától motiválva - együttműködtek. A szakáll és haj lenövéséből ítélve némely bérlő már két hónapja is ott lehetett. 80-150 évesek lehettek. Madison

hosszú

lábaival

egy

testes,

százhuszonöt év körüli nőhöz sasszézott, aki behunyt szemmel feküdt. Akárcsak a többi bérlő, ő is kórházi hálóinget viselt, és a derekáig húzták a takarót. Madison a nagydarab szeniorra mutatott, és Traxhoz beszélt. -

Legyél aranyos, és tegyél vissza az öreg, kövér testembe.

Nagydarab, de az enyém. Trax odahúzott egy széket Madisonnak, hogy leülhessen. A nővérállomáshoz ment, és egy függőleges billentyűzetre tette a kezét. Különféle kódokat ütött be, amelyek lágy hangokat keltettek. Követtem felfelé irányuló tekintetét, és egy körkörös számítógépmodult láttam meg a feje felett, a mennyezet közelében. A fények pár pillanatig még meghatározott sorrendben villogtak. Aztán kihunytak, a hangok elhallgattak. Annyira nagy csend volt a szobában, hogy szemlátomást 381

by Szami


mindenki visszatartotta a lélegzetét. Aztán az ágyon fekvő nagydarab nő kinyitotta a szemét. Trax odament, és megérintette a vállát. -

Minden rendben? - kérdezte tőle. Az úgy rázta a fejét, mintha az álmot rázná le magáról.

- Soha jobban. Megvárta, hogy kivegyék belőle a csöveket, és felült. -

Szia, Callie. Ez az igazi énem. Rhiannon. Rámosolyogtam. Az igazi Madison, a kamaszdonor, csukott szemmel,

ernyedten hevert a széken. Úgy rángatózott, mint egy macska egy rémálom közepén. Aztán kinyitotta a szemét. Nem teljesen volt magánál, bubifrizurája az arcába lógott. Felült. -

Hol vagyok? - kérdezte lágy, csendes hangon. - Körbenézett.

- Kik ezek az emberek? A hangja felismerhető volt, de mégis más. Rhiannon előrehajolt, és Madison vállára tette a kezét. -

Minden rendben drága, visszatértél a Elsőrendűbe. A

bérletnek vége. Néhány bérlő nem örült, hogy a szolgáltatás hosszát megrövidítik. Ennek hangot is adtak. A szenátor, az exmarsall, az ügyvéd és Trax összedugták a fejüket. Úgy döntöttek, hogy a legjobb és leggyorsabb megoldás, hogy egyszerűen kihúzzák a dugót. -

Rendben, akkor mindenki üljön le a padlóra. Most -

mondta a szenátor. 382

by Szami


A kamasztestben lévő morcos szeniorok közül csak néhány engedelmeskedett. Trax ugyanazt a mozdulatsort követte, amit egy pillanattal korábban Madison kikapcsolásánál használt. Amelyik tinédzser nem volt a földön, az hamarosan odakerült. A szeniortestek mozogni kezdtek a fekhelyeken. A többiek a szegény kamaszdonorok segítségére siettek, akiknek fogalmuk sem volt, miért a padlón ébrednek fel. Végigpásztáztam a tömeget. A hátsó sorokban ott volt valaki, akit ismertem. Michael. Biztonságban volt. Letérdeltem mellé. - Michael? Kábult arckifejezéssel nézett rám. -

Cal? - Az egyik karjára támaszkodott. - Mi történt az

arcoddal? Megérintettem az államat. -

Néhány komoly rossz szándékú.

- Nagyon fáj? -

Rendbe jön majd.

-

Hol vagyok? - kérdezte felülve, és a fejét dörgölte.

-

A testbankban.

Ezt már felfogta. -

A testbank. Vége a bérletnek?

-

Vége. - Átkaroltam és megöleltem. Ő is átfont a karjaival, és eszembe jutott, milyen

biztonságban éreztem ettől magam. Egy pillanatra az ingébe 383

by Szami


fúrtam az orromat. Örökké maradtam volna így, de az öcsémen járt az eszem. Ha ott van, meg fogom találni. Felsegítettem Michaelt. Már az összes donor talpon volt, és tájékozódni kezdett. Lauren Bohn szenátorral lépett oda hozzám, a testük megfeszült. -

Nem vagyunk benne biztosak, szóval ne adja fel a reményt,

de talán van egy, az öccséhez vezető nyomunk - mondta a szenátor. A szenátorral együtt futottunk végig a hosszú folyosón Traxszal és egy marsallal. -

Nem tudtam, hogy az öcséd - csóválta a fejét Trax.

-

Mi van Florinával? - kérdeztem. - Van vele egy lány?

-

Nem, csak a fiú - mondta Trax. Ahogyan végigsiettünk a folyosón, Trax elmagyarázta, hogy

a délelőtt korábbi szakaszában konzultált vele az Öreg. Tudni akarta, vajon a procedúra egy még nem kamaszodó agyon is működik-e. A beszélgetés során kiderült, hogy az agy mérete számít, ezért Trax megvizsgálta Tylert. -

De nem tudom, hogy még mindig ott van-e. - Trax felhúzta

a szemöldökét. - Utoljára ma reggel hét harminckor láttam. Az Öreg sokat vitette ide - oda. -

Ki viselte gondját? - kérdeztem.

Trax vállat vont. -

Gyerünk, menjünk! - Megragadtam Trax karját, és futásra 384

by Szami


késztettem. Átmentünk egy TILOS A BEMENET! feliratú ajtón, és még kétszer kanyarodtunk el, mire egy rövid folyosóhoz értünk, ami egy semmiféle jelzéssel sem rendelkező, bezárt ajtóba torkollott. Trax az olvasóra helyezte a tenyerét, az ajtó kinyílt. Gyakorlatilag úgy rohantam be, hogy félrelöktem. Ablaktalan irodahelyiség volt, csak egy iratszekrény és néhány munkaasztal árválkodott benne. A fal mellett egy kis gyermekágy állt, tetejére halmozott takarókkal. Félredobáltam őket. Üres volt. Az ágy mellé térdeltem és megszagoltam az ágyneműt. Tyler itt volt. A lepedőn még látni lehetett a teste nyomát. -

Elment - mondtam. - Elvitte magával. Az Öreg elvitte. A marsall átkutatott mindent, a szekrényeket és a

fürdőszobát

is

ellenőrizte,

kinyitogatta

az

iratfiókokat.

Értelmetlen volt, és ezt mindannyian tudtuk. Sírni kezdtem. Nem tehettem róla. Könnyek csorogtak végig az arcomon. Megtettem mindent, amit tudtam, mindent érte. És elment. Tudtam, hogy hol van. A helikopteren az Öreggel. Ilyen közel voltam hozzá. És elvesztettem. -

Korábban itt volt. Tényleg - mondta Trax. Ő és Bohn szenátor ott álltak, különféle irányokba

bámulva. Leültem a kiságy szélére. Nem érdekelt, milyen ostobán festhetek, ahogy folyik az orrom. Nem volt semmi 385

by Szami


remény. Megtettem mindent, amit tehettem, és így sem találtam meg az öcsémet. Apu, tudom, hogy megígértem neked. Megpróbáltam. Tényleg. A bensőmben ürességet éreztem. Tyler ott volt egyedül, rettegve egy bőrönd belsejében. Az Öreggel. Ahogy egyre hangosabban zokogtam, a testem is remegett. Trax a kezét nyújtotta, hogy vigasztaljon. -

Annyira sajnálom. Hagyjál békén! - mondtam, és ellöktem a kezét. Felálltam,

levegőért kapkodtam. - Nem tudsz olyat mondani, ami segítene. Ti, az összes testbankos, felelősek vagytok. Hogyan tehettétek ezt vele? Csak egy kisgyerek. Egy kisgyerek, akinek soha nem volt esélye, hogy gyerek legyen. - Megfordultam és Bohn szenátorra néztem. - Ez az összes szépkorú hibája. Miért nem oltottak be mindenkit? Nem lennénk ebben a rémségben, ha nem lettek volna ennyire olcsójánosok, A szenátor szenvedő arcot vágott. Mindkét kezét a tarkójára tette. A marsall is megjelent a szobákban végzett kutakodás végeztével. A fejét rázta Bohn szenátornak. -

Nincs itt. Volt valami a marsall szájából elhangzó szavakban...

Sokszor rejtőztem el a marsallok elől, abban a reményben, hogy nem találnak meg engem, a barátaimat vagy egy másik kiskorút. 386

by Szami


Rájöttem, az a probléma, hogy ha az öcsém meglátná, nem jönne elő. Halálra rémülne. Elbújna. Mindig olyan helyeken rejtőztünk el, ahol a marsallok nem kerestek volna minket. Például a falakban. Például látható helyen. Például odafenn. Álltam és pásztáztam a szobát. A szépkorúak óvatosan méregettek, mintha attól félnének, hogy mit teszek. A mennyezetre bámultam. Ha az öcsém a marsallt látna, de engem nem..., és nem hallana... Bementem a fürdőszobába és felnéztem. A szépkorúak az ajtóban csoportosulva követtek. A vécé le volt hajtva. Ez volt az első tippem. Felléptem rá. Az emberek kitartott karral előrerohantak, mintha zuhanvást kellene

elkapniuk

engem.

Felmásztam

a

mosdóra.

Ujjlenyomatokat láttam a mennyezeten, ezért megnyomtam. Nincs baj, Tyler - kiáltottam a mennyezetre. - Én vagyok. Felemeltem a panelt és félretoltam. Tyler úgy kukucskált ki, mint egy megriasztott róka. -

Callie?

A szívem a torkomba ugrott. -

Tyler. Gyere ki! Az ölembe kaptam a rejtekhelyéről, és a marsallnak

nyújtottam. Lemásztam a mosdóról, aztán olyan szorosan öleltem az öcsémet, ahogy csak tudtam. Megcsókoltam a fejét, beszívtam babapuhaságú haja édes illatát. A mellkasom olyan 387

by Szami


könnyű volt, mintha egy teherautót emeltek volna le róla. Sírt. Én is sírtam. Az emberek is sírtak. És nem engedtem el. Sok ölelkezés és csókolózás, majd annak ellenőrzése után, hogy Tylernek mindene megvan, a szépkorúak levittek minket az előtérbe, ahol a zaj szint tízesről ötösre csökkent. Bemutattuk Tylert Laurennek. Bohn szenátor fogott egy takarót, és rácsavarta az öcsémre. -

Jól van? - kérdezte Lauren.

-

Ő etetett, az Öreg, és gyógyszert is adott. Kételkedtem benne, hogy ezt emberbaráti céllal tette, de

semmit sem mondtam neki. Aztán eszembe jutott Florina. Ő Tylerrel volt, amikor elvitték a hotelből. -

Tyler, mi történt Florinával? - kérdeztem.

-

Kilökték a kocsiból.

- Micsoda? -

Amikor felvettek minket, mentek pár tömböt. Aztán kilökték.

-

Remélem, jól van.

Tyler bólintott. -

Láttam felállni.

Elgondolkodott egy pillanatra. -

Tudtad, hogy van egy nagy- nagynénikéje Santa Rosában?


Beszélt róla. Talán odament - mondta. A szenátor megsimogatta Tyler fejét. Az egyik marsall egy 388

by Szami


bérlőket donorokkal összepárosító listát mutatott, akik lassan mind beözönlöttek a szobába. Az egyik oldalra mutatott, ahol minden bérlő a donorja mellé állt. Madison Rhiannon mellett állt. Tinnenbaum mellett Lee, Rodney mellett Raj és Doris mellett Briona. Michael egy vénhedt, nagyorrú és pókhasú szépkorú mellett állt. Legalább kétszáz éves lehetett. Ez volt az a fickó, aki meg akart tapizni, amikor Michael testében volt. Rosszul voltam. A kiskorú donorok és szépkorú bérlők sorokban kígyóztak a folyosón. Lauren, Tyler és én elhaladtunk a sor mellett, de nem találtunk senkit, aki Emmára hasonlított volna. Lauren sem találta Kevint. -

Tudtam, hogy kicsi az esély - mondta Lauren. - De az ember

soha nem adja fel a reményt. -

Tovább keresünk - érintettem meg a vállát. - Addig nincs

vége, amíg meg nem találjuk őket. A hosszú éjszaka hajnallá világosodott, mire minden meglett. Nagyszülők érkeztek, hogy visszaköveteljék unokáikat. Meglepve látták, hogy a törvényes képviselő nélküli kiskorúak eltűnnek a sötét hajnalban, de én megértettem. Nem bíztak a szépkorúakban. Tyler Doris irodájának kanapéján aludt. Michael és én az íróasztala körüli székeken nyúltunk el. Kimerültek voltunk és félig aludtunk. Legalábbis ezzel magyaráztam, hogy Michael távolságtartónak hat. 389

by Szami

-


Szóval, Florina nagy - nagynénje Santa Rosában lakik -

mondtam. -

Igen, és azt mondta, vállalja Florinát.

-

Szerencsés lány.

-

Florina azt mondta, vele mehetek. Nem törvényesen, persze.

-

Miért nem mentél?

Michael vállat vont. -

Túl hideg van odafenn.

Bólintottam. -

Azt hiszem, nem kapjuk meg a pénzt - mondta.

-

Nem számítanék rá.

- Az egész - rázta a fejét. - Az életünket a semmiért kockáztattuk. - Hé, nem a semmiért volt. Megtarthatjuk ezeket a fejünkbe szerelt korszerű chipeket - nevettem. Mi mást tehettem volna? Örültem, hogy visszakaptam a kis bandámat, még akkor is, ha nem volt hová mennünk. Viszlát ágymatracok és zuhanyok; helló betonpadló és vizesvödör. Lauren megállt az ajtóban. -

Callie, beszélhetünk egy pillanatra? Tyler alvó testére néztem. Michael bólintott, és azt mondta,

figyel rá. - Azt hiszem, szívesen hallod majd ezt - mondta mosolyogva. Tinnenbaum régi irodájába vitt, ahol az ügyvéd ült az íróasztalnál. Végigfutott a hideg a hátamon, amikor megláttam azt a szökőkutat, ami korábban olyan nagy hatással volt rám. 390

by Szami

-


Mrs. Winterhill végrendeletet hagyott hátra. Ön is

kedvezményezett. Laurenre néztem. Intett, hogy üljek le az egyik íróasztallal szemben lévő székre. Ő a másikra ült. -

De mikor...?-kérdeztem. Még a bérlet megkezdése előtt. Úgy érezte, tartozik ennyivel

a lánynak, akinek a testét kockáztatja - mondta az ügyvéd. - A vagyona felét hagyta rád - mondta Lauren. - A nagy házat és egy nyaralót is beleértve. Egy otthon. Nem tudtam megszólalni. Az ügyvéd a papírról olvasott. - Azt írja: „Nem ismerlek, de sajnálom, hogy ilyen módon kell téged felhasználnom. És elnézést a világért, amit rátok hagytunk.” Egy

otthon?

Kimerült

voltam.

Biztosan

álmodom.

Megérintettem az államat, és valóságos öltéseket éreztem. Érezték, hogy nem hiszem el, ezért megismételték. Elmagyarázták a részleteket. De csak egy szót hallottam: otthon. Helena megtartotta a szavát. Laurenre néztem. Bólintott. Igen, ez mind igaz. A szemei ragyogtak a benne gyűlő könnyektől. Én lecsuktam az enyém, de a könnyek így is előszivárogtak valahogy. Egy otthon.

391

by Szami


HUSZONKILENCEDIK FEJEZET

Azon a reggelen vittem Tylert az új otthonába. Tudtam, hogy soha nem fogom elfelejteni az arckifejezését, amikor Lauren és az ügyvédje kíséretében belépünk a villába. Miközben félrevonták Eugéniát, hogy elmagyarázzák neki a végrendelet feltételeit, Tyler nagy szemekkel bámult meg minden bútordarabot és dekorációt. Megállt egy asztalkán álló bronzkutya előtt. -

Megérinthetem? Bólintottam.

-

Azt teszel, amit akarsz. Mostantól a tiéd. Felvette, és magához szorította. Bár a szobornak szép kis

súlya volt, ragaszkodott hozzá, hogy magával vigye. Amikor a nagy hálószoba hatalmas ágyába dugtam, még mindig azt markolta,

azzal

a

szándékkal,

hogy

vele

alszik.

Az

éjjeliszekrényre tettem, pár centire az arcáról. -

Hol van Michael? - Tyler le - lecsukódó szemekkel ölelgette

a kutya fejét. -

A házból hozza el a holmijait.

-

Azért jön, hogy itt maradjon, ugye?

Mosolyogtam. -

A vendégházat műteremmé alakítja át. Kíváncsi vagyok, most mit fog rajzolni. Most, hogy már nem 392

by Szami


az utcákon élünk. - Tyler hangja lelassult. Aztán lehunyta a szemét, és mély álomba zuhant. A következő napokban újraépült az életünk. Azzal, hogy Lauren volt a törvényes képviselőm, védve voltam attól, hogy bárki megtámadja a végrendeletet azon az alapon, hogy törvényes képviselő nélküli kiskorú vagyok. Helena vagyonának fele és a két otthona örökké az enyém lesz. A

másik

felét

Emmának

tartották

fenn,

ha

egyszer

megtalálnám. Meg fogom találni. Ezzel tartozom Helenának. A pénz jóval több volt annál, mint amit a testbankkal aláírt szerződés alapján reméltem, és ezért mélységesen hálás voltam. Tyler a pénzért kapható legjobb orvosi kezelésben részesült, és napról napra egészségesebb lett. Én új fogat kaptam, és idővel a vágások és sebhelyek is meggyógyulnak. Michael beköltözött az ingatlan területén álló házikóba, de rögtön el is ment. Nem magyarázta meg, így elsétáltam a házikóhoz, hogy megnézzem, elvitte - e magával a holmijait. Tudtam, hogy visszatér, amikor megláttam, hogy a falakat azokkal a rajzokkal borította el, amit az utcán töltött év során készített. Kiskorúak és renegátok, szomorúak, gonoszak és éhesek, minden ott volt, az ő különleges stílusában. Mennyi érzelem, és ő mindet elkapta. A falakon az életemet láttam a spóraháborúk után. A múltamat. Úgy

képzeltem,

biztosan

Florinát

ment

meglátogatni.

Csalódott voltam, de nem volt hozzá jogom. Blake elvesztése nagy űrt hagyott a szívemben. Csak akkor vettem észre, 393

by Szami


mekkorát, miután elcsendesültek a dolgok. Egy héttel a Helena házába való beköltözés után a híradóból hallottam, hogy Harrison szenátor egy „vadászbalesetből” lábadozik. Az Elsőrendű testbank botrányának mellékhatásai az elkövetkező hónapokban bontakoznak ki. A választások után tudni fogjuk, hogy vajon a szépkorúak újraválasztanak-e egy olyan embert, aki az élőhalottság állapotára ítélt volna tinédzsereket. A szenátor rövid pórázon tartotta Blake-et. Próbáltam üzeneteket küldeni, próbáltam hívni. Sohasem válaszolt. Úgy döntöttem, mielőtt végleg lemondanék róla, személyesen találkozom vele. Ha mindent meg tudnék magyarázni, rábeszélhetném, hogy adjon nekünk egy második esélyt. Ha nem, akkor továbblépek. Nem volt nehéz megtalálni a szenátor otthonát. El kellett előtte hajtanom párszor, mire Blake sportautóját láttam előtte parkolni. Amikor végre kiszúrtam, úgy éreztem, majd’ kiugrik a szívem, és le kellett magam nyugtatni, mielőtt kiszálltam volna a sárga rakétából. Felnéztem az impozáns villára, és megtettem a hosszú utat a rózsákkal szegélyezett ösvényen az útpadkától a bejáratig. A verandára léptem, és mielőtt úgy döntöttem volna, hogy kihátrálok, megszólalt a szenzoros csengő. Kinyílt az ajtó. Egy jeges modorú, egyenruhás szépkorú testőr előhúzta a pisztolyát, és a fejemhez szegezte. -

Hívd a marsallokat! - ordított valaki a házban. 394

by Szami


Nem azért jöttem, hogy bajt csináljak - tettem fel a kezemet.

-

- Csak Blake-et akarom látni. Blake az ajtóhoz jött. Az őr közénk állt. - Hátrább. Nincs gond, beszélek vele - mondta Blake.

-

Az őr benyomta a fülhallgatóját. Hallgatott valakit, és „igen, uram”- mal felelt. Blake-kel összenéztünk. Vállat vont. Az őr viselkedése megváltozott. Szép napunk van, nemde - mondta nekem. - Csak

-

átkutatom, ha nem bánja. Eltette a fegyverét, majd végigtapogatott. Aztán előhúzott egy fegyverdetektort

egy lábára rögzített hüvelyből

és

végighúzta a testem előtt. Mivel semmit sem talált, az őr belépett és eltűnt szem elől, Blake-et pedig az ajtóban hagyta. -

Szia - mondta ő mosolyogva. Blake - mosolyogtam vissza. Olyan jó volt viszontlátni az

arcát. Ráadásul rám mosolyogva. Ez reménykeltő volt. -

Mit akarsz? - kérdezte.

-

Arra gondoltam, hogy beszélhetnénk.

-

Miről?

-

Mindenről, ami történt. Sok mindent el kell magyaráznom.

-

Ez egy tréfa?

A szívem megállt egy pillanatra. -

Blake?

Felvetette a fejét. 395

by Szami


-

Hogy hívnak?

-

Ne csinálj úgy, mintha nem ismernél.

A tarkóját dörgölte. -

Az egyik barátom kért meg, hogy ezt csináld?

-

Ó, értem - fontam össze a karomat. - Nem bocsátottál meg

nekem. Csak bámult. Egy centivel sem jutunk előbbre. -

Azt hittem, talán megérted - mondtam. - Miután minden

nyilvánosságra került. Az arckifejezése elkomorodott. -

Sajnálom, én... - Vállat vont. - Nem ismerlek.

Ledermedtek a kezeim. Az oly jól ismert arc üres kifejezéssel néz vissza rám... A csontomig hatolt. Mi történt? -

Blake? Tényleg nem emlékszel? Semmire?

A fejét rázta. -

A lovaglásra? A park... a zeneközpont? Tovább rázta a fejét. Az irántam érzett szánalom látszott

rajta. -

Nem őrültem meg. Nézz a mobiltelefonodra. Ott a képünk. A szeme összeszűkült, mintha a múltba mélyedne, de

üresen tért vissza. Nem emlékezett rám. Nem tudtam, hogy valami ennél fájdalmasabb lehet a dolgok mögött. Láthatatlan voltam. Harrison szenátor felkötött karjával odajött az ajtóhoz. -

Callie. Visszaléptem egyet. 396

by Szami

-


Ismered? - kérdezte Blake. A szenátor felém tartott. Visszahúzódtam. Megtapogatta a

vállamat. -

Semmi gond, Callie. Jöjjön be. Az egészséges karjával átfogta a vállamat, és bevezetett a

hatalmas előtérbe. Az egyik oldalon a testőr állt mereven. Egy boltíven keresztül láttam a nappalit, a kandallóban égő tüzet. A szenátor Blake-hez fordult. -

Négyszemközt kell a vendégemmel beszélnem. Blake bólintott. Mielőtt elment volna, egy utolsó pillantást

vetett rám a válla felett. Reméltem, vágytam rá, hogy az emlékezet egy felvillanását mutassa. Bármit. De az arcáról azt olvastam le, hogy csak egy érdekesség vagyok. Harrison szenátor karon fogott, a dolgozószobájába vezetett. Egy bőr karosszék felé mutatott, és becsukta az ajtót. Szívesebben álltam a szék mögött. Nem voltam benne biztos, hogy megbízhatok benne. Szemügyre vettem az antikvitásokkal kidekorált szobát. -

Tehát akkor találkozott az unokámmal - mondta.

-

Mi történt vele? - kérdeztem remegő ajakkal. Az ajtóra mutatott. - Ő az igazi unokám. Az igazi Blake Harrison. - Elfintorodott,

ahogy az íróasztalához ült, és megigazította a felkötőjét. Hallottam a szavait. De értelmük nem volt. -

Az igazi Blake? Aztán, mintha valaki lekapcsolta volna a hangot, minden 397

by Szami


elcsendesedett. Csak az íróasztalán egy üvegkalitkában álló antik óra mert hangot

adni.

Ketyegett,

miközben

odabenn

a

három

aranygolyó lengett előre - hátra, előre - hátra. Gyors, céltalan kavargásuk szédítő volt, hányingerkeltő. Valakinek elakadt a lélegzete. Én voltam. A szenátor szeme összeszűkült. Bólintott. -

Korábban sem ő volt? - kérdeztem.

A szenátor a fejét rázta. - Csak a teste. A számhoz kaptam a kezem. Ismét bólintott. A szék háttámlájához dőltem. -

Tehát valaki volt Blake testében... a testét használva. - Így van. A szenátor kivárta, hogy felfogjam. Ki akarta volna Blake testét használni egész idő alatt?

Aztán beugrott. Nem. A hideg futott végig az egész testemen. A gondolatot még kimondani is borzalmas volt. -

Az Öreg - mondta a szenátor. Az arcomba temettem a kezemet. Nem. Nem ő. Blake-ben?

Gyorsabban kavarogtak a gondolataim, mint az aranygolyók az óra belsejében. -

De láttam az Öreget, amikor az Intézetbe jött - mondtam. -

Nem lehetett egyszerre két helyen. -

Ez akkor történt, miután megkötöttük az egyezséget. Akkor 398

by Szami


hagyta el Blake-et. És mi van a légképernyős bejelentéssel? Azt előtte mutatták. -

Előre felvették.

Megtorpantam, hogy mély lélegzetet vegyek -

És maga hagyta, hogy megtörténjen? Fogságban tartotta az unokámat, bár Blake soha nem

szerzett róla tudomást. Csak a nagyanyja és én tudtam. Azért tette, hogy kikényszerítse az egyezséget a kormány és az Elsőrendű Állomások között. -

Blake soha nem írt alá az Elsőrendűnél.

A szenátor a fejét rázta. -

Az Öreg elrabolta, és beültette neki a chipet. Blake nem tud

semmiről. Ő úgy hiszi, hogy beteg volt azokban a hetekben. A hajamba túrtam. Egész idő alatt azt gondoltam, hogy én vagyok a csaló, a hercegnőnek maszkírozott parasztlány. De a herceg volt álruhában. Egész végig ő volt a szörny. Az én világomban semmi sem volt az, aminek látszott. És nem tudtam, meg tudok-e valaha bízni bárkiben. A szenátor a vállamra tette a kezét. -

Callie, akarom, hogy tudja, hogy nyomást gyakoroltam az

ügyészre, hogy ejtse a vádakat maga ellen. Magamról teljesen megfeledkeztem. - Köszönöm. -

Egy szívességet akarok kérni.

-

Mit? - Nem tudtam elképzelni, hogy mit tehetnék érte. Az arcát odatolta az enyémhez. A lehelete szivartól bűzlött. 399

by Szami

-


Soha ne szóljon erről az unokámnak. Anélkül hagytam el Harrison házát, hogy Blake-et

viszontláttam volna. Úgy sétáltam végig az ösvényen, mintha a harsány rózsák gúnyolnák minden léptemet. Ostoba lány. Miért nem vetted észre? A térdem összeroskadt. Egy szörnyű, feneketlen canyon formálódott

a

bensőmben,

miközben

a

földre

estem.

Megmarkoltam a hasam, hogy megállítsam a fájdalmat. Soha nem találkozunk többé Blake-kel. Nem volt igazi. Semmi sem volt igaz, amit tettünk és éreztünk. Forró könnyek gurultak a szememből. Örökre elment. Mint anyu és apu. Apu. Ó, apu, hiányzol. Az

egész

éjjelt

azzal

töltöttem,

hogy

magamban

végigjátszottam mindazt, amit Blake mondott és tett, de úgy, hogy az Öreggel képzeltem el újra. A Rúna klub, a ranch, a díjátadó. Miután újra meg újra átéltem azokat a pillanatokat, olyan messzire akartam kerülni azoktól a helyektől, amennyire csak lehet. Így a következő reggel fogtam Tylert és az új nyaralónkba vittem, San Bernardino hegyeibe. Fogtuk a polárpulcsikat meg a dzsekiket, és észak felé indultunk. Helena második otthona egy nyolcezer négyzetméteres telken elhelyezett, nagy, kétszintes hegyi lak volt, a mögötte lévő tóra nyíló

panorámával.

A

villával 400

ellentétben

kevés

dolog

by Szami


emlékeztetett Helenára vagy Emmára; sehol egy portré vagy holókeret. Nem próbáltam megfeledkezni róluk, de azzal, hogy nem láttam az arcukat, valóban a sajátunknak éreztem a házat. Tyler a horgászást gyakorolta a tóban, miközben én egy sziklán ültem, és végiggondoltam, mennyit nyertem és mennyit vesztettem. Azzal kezdtem, hogy az Öreg Harrison szenátort használta, hogy a testbankos üzletet megköthesse a kormánnyal. A szenátor együttműködését kikényszerítendő, el kellett rabolnia Blake-et, és túszként használnia a testét. Helena erről mit sem tudott, arról viszont értesült, hogy a szenátor azt tervezi: megköti a kormányegyezséget. Így kibérelte a testemet, hogy a szenátort megölhesse. Meg akarta akadályozni az egyezséget, hogy első alkalommal és nyilvánosan lepleződjön le, hogy a testdonorokat

gyilkolásra

is

lehet

használni.

Amikor

Redmonddal módosíttatta a chipemet, kikapcsolva az ölésgátló gombot, az Öreg vette a megváltozott jelet, és rájött a tervre. Mivel az Öreg már Blake-ben volt, arra használta Blake testét, hogy többet tudjon meg Helena tervéről. Akkor követte a Rúna klubba, ott elegyedett vele szóba a bárpultnál és beszélt meg vele randevút a ranchon. De Redmond azzal, hogy belepiszkált a chipbe, megbízhatatlanná tette. Ezért Helena elájult a klubban, és az Öreg, benne Blakekel látta ezt. Akkor találkoztam vele. Kikezdett velem, hogy szemmel tartsa Helenát, nehogy az megölje a szenátort, mielőtt találkozna az 401

by Szami


elnökkel. És hogy lássa, hogyan alkalmazkodom az ölésgátló gomb okozta változáshoz. Amint létrejött a kommunikációs kapcsolat, és Helena benne volt a fejemben, felismerte, milyen érdekes erőforrás lehet ez, különösen a kormány számára. Minden tette színlelés volt. Igazi kamasznak színlelte magát, aki meglátogatja a dédnagymamáját, azt színlelte, hogy kedvel, hogy megbízzak benne. A ranchon, az autóban töltött idő - mind hazugság volt. Többet színészkedett, mint bármelyik díjnyertes szupersztár. Úgy tett, mintha meg akarná érinteni az államat, megfogni a kezemet, megcsókolni. Az ajkamra tettem a kezem. De nem lehetett már az emléket kitörölni. Hányingerem volt. Szerettem Blake-kel lenni. De éreztem, hogy gyűlölnöm kellene, most hogy rájöttem: akkor az Öreg játszott velem. Kettészakadtam. Az egyik pillanatban szerettem volna megtartani a becses ládikában őrzött emlékeket. A következőben szerettem volna őket miszlikbe tépni. Tyler figyeltem, ahogy a damilját a vízbe veti. Egyre ügyesebben horgászott. Legalább Tylerrel kapcsolatban békét éreztem. Megnyugtató volt tudni, hogy soha nem lesz éhes, soha nem alszik hideg, mocskos padlón, hogy nem fog meghalni. Beszívtam a friss, gyantás levegőt. Olyan tisztának éreztem. Szerencsés vagyok, hogy itt lehetek, hálás, hogy két otthonom vagy. Úgy döntöttem, nem gondolkodom többet máson, csak azon, hogy milyen szép idefenn. - Tyler - kiáltottam. - Elmegyek kakaót készíteni. Maradj ott, 402

by Szami


rendben? Ne kódorogj el. Bólintott. Felmentem néhány lépcsőfokot a hátsó deszkán, és beléptem a meleg konyhába. Tylert a mosogató fölötti ablakból láttam. Levettem a dzsekimet, a székre tettem. Kinyitottam a szekrényt, kivettem a kakaót és két bögrét, szűrt vizet engedtem. Korlátlanul folyó vizet. Örökre. Megtöltöttem a bögréket és a pultra tettem őket. Ekkor valami furcsát vettem észre. Valamit, ami nem oda tartozik, ott állt a pulton, a mosogatótól jobbra. Egy cserép sárga orchidea. A bordó leopárdpöttyökkel. Összeszorult a mellkasom. Ugyanaz a fajta orchidea, amit Blake - az Öreg - adott nekem a ranchon tartott pikniken. Hogyan került oda? Mióta van ott? Kinéztem az ablakon. Tyler elment. A horgászbotja a földön hevert. Pánik emelkedett a torkomban. Már majdnem felordítottam, amikor az ablak pereme felé mozdultam, és megláttam. Lehajolt, egy csalit vett ki a vödörből. A megkönnyebbülés sóhaját engedtem el. Aztán hangot hallottam a fejemben. Helló, Callie. Ahogy Helena szokott beszélni velem. De ez egy férfi hangja volt: az Öregé. Az a hátborzongató elektronikus hang, amitől összekoccant a fogam. Végigfutott rajtam a borzongás. Nagyon sikeres voltál, Callie. A Elsőrendűt bezárták és 403

by Szami


lerombolásra ítélték. -

Hol van? - A szemem a tavat pásztázta, ahol Tyler

horgászott. - Hogyan lehet a fejemben? Van egy segítségem. -

Segítség?

Egy másik helyen. Azon tűnődtem, hogy talán hordozható adathordozó. Közel lehet? - Hol? Szeretnéd, ha megmutatnám? Megmutathatom. - Miért van a fejemben? - Nem láttam kívül. Lassan nyitogatni kezdtem a konyhai fiókokat. Gyere, csatlakozz hozzám, Callie. -

Csatlakozni? Mit akar tőlem? Egy egyszerű lány vagyok.

Többé már nem. Az a chip a fejedben egyedi, az egyik legjobb szakértő módosította. Csúcsfizetést ajánlok, ha csatlakozol a csapatomhoz. -

Most mindenem megvan. - Próbáltam erősnek mutatni

magam, de a hangom elárult azzal, hogy idegesen megtört. Nem tudod, mire van szükséged. Egy hatalmas henteskést húztam elő a fiókból. Remegett a kezem. Várj, amíg megízleled a hatalmat. -

Magával semmit sem akarok megízlelni.

Nem adom fel olyan könnyen. Mint mondtam, nagyon fontos vagy a számomra. 404

by Szami


Egy nevetésfélét fújtam ki, de a szavai úgy martak, mint a sav. -

Csak fel akarja tépni az agyamat, hogy megnézze, hogyan

módosították a chipet. Tyler még mindig horgászott. Kimentem a konyhából, és kiosontam az előtérbe, hogy meglássam, hol rejtőzhet az Öreg. Várlak a csapatomba. Szükséged van egy ügyre. Jó társaságban leszel. -

Azt hiszi, beleillenék a csapatába?

A barátod, Redmond az egyikük. Aztán rájöttem. -

Ő volt az a helikopteren.

Kedveled. - Igen, kedvelem. Arra használja az agyát, hogy segítsen az embereken, és nem arra, hogy bántsa őket. - Beszéltetni akartam, amíg végigosonok a folyosón. - Szóval egész idő alatt semmit sem mondott komolyan, ami elhangzott. Sok minden igaz volt abból, amit mondtam. De nem minden. Ha tudni akarod, mi az igaz belőle, csatlakozz! -

Hazudott nekem. Egész idő alatt úgy tett, mintha valaki

más lenne. - Megnéztem a nappaliban; nem volt ott. A panorámaablakon láttam, hogy Tyler rendben van, odakinn horgászik. És te nem pontosan ugyanezt tetted? Elhallgattam. Igaza volt. -

Meg kellett tennem. 405

by Szami


Nem, elmehettél volna. De akkor elveszíted a pénzt. - Szükségem volt rá az öcsém miatt. - Megmarkoltam a kést, és a nappaliból a szekrényhez mentem. Kinyitottam. Az Öreg nem volt ott. Ha

igazán

meg

akarod

védeni,

csatlakozz

hozzám!

Biztosíthatlak, hogy az elkövetkező hónapokban egy gyerek sem lesz biztonságban védelem nélkül. Soha nem tudhatod, mikor lesz oda az életed. Egy földrengés tönkretenné az otthonodat. Vagy egy tűz. A törvényes képviselőd meghalhat egy tűzvészben, és akkor a kormány elkobozza a vagyonodat. Mindent elvehetnek tőled egy pillanat alatt. Semmi sem megbízható - csak a hatalom. Én megadhatom ezt. Berohantam az előtérbe, és fel a lépcsőn. Rá szerettem volna kiáltani, hogy fogja be. Mit akart azzal mondani, hogy „egy gyerek sincs biztonságban”? Elmentem Tyler szobája mellett. Az Öreg ott sem volt. Azt hiszed, hogy a pénzért csináltad. De sokkal jobban tudod, hogy magadért tetted. Azért is, hogy más alakban élhess. - Ugyan már. Adj a férfinak maszkot, és elmondja az igazat. Ki mondta ezt? - Maga. - A lépcsőfordulóhoz értem, és lementem az előtérbe, a szobákba bekukkantgatva. Nem mentél vissza az Elsőrendűbe, amikor a kapcsolat megromlott. Helena akartál lenni. -

Valaki azzal fenyegetett meg, hogy ha visszamegyek,

megölnek. 406

by Szami


És azt akartad hinni, hogy úgy élhetsz, mint egy gazdag ember, akár egy rövid időre. Elhallgattam. Szégyenkezve ismertem el, hogy volt benne igazság. Megint megadhatnám neked ezt az élményt, Callie. Egy Helénáénál jóval izgalmasabb életet. Szeretnék új életet? Igen. Máshol, más időben. Nem vele. - Nem - mondtam. - Nem akarok másvalaki lenni, csak önmagam akarok lenni. Akármire is akar rávenni, soha nem teszem meg. A kíváncsiságod kihozza belőled a jobbat. Tudok várni. -

Örökre várni fog. - Benéztem egy másik szobába, a kést a

combom mellett tartva. Ó, Callie, ha tudnád. Mindenben tévedsz. Igazából én vagyok a jó fiú. Micsoda? Hogyan mondhatja ezt? Annál a pontnál azt reméltem, hogy a házban van. Szerettem volna szembekerülni vele, letépni a maszkját, véget vetni ennek az egésznek, ott és akkor. Az utolsó ajtó be volt csukva. Az én hálószobám ajtaja volt. Nem emlékeztem rá, hogy becsuktam. Az ajtóhoz settenkedtem, a kilincsre tettem a kezem, elfordítottam. A függöny lengett a szellőben. Vagy csak elhaladt előtte valaki? Nyitva volt mögötte a franciaajtó. Kiléptem a hatalmas balkonra, és kinéztem a gyepre, a tóra és Tylerre. Sötét volt, még a madarak is elcsendesedtek. 407

by Szami


Bár az Öreg nem mondott semmit, éreztem a jelenlétét a fejemben. Álltam a franciaajtó mellett és vártam. Csak ketten voltunk, patthelyzetben, átmeneti állapotban, ahol a légzésem volt a leghangosabb - csak a szívverésemet előzve meg. Aztán éreztem, hogy elmegy.

408

by Szami


HARMINCADIK FEJEZET

Egy héttel később a testbank előtt álltam, és néztem, amint a bontócsapat felkészül, hogy lerombolja a tükrös épületet, ami egykor az Elsőrendű Állomásoknak adott helyet. A többnyire kabátba és dzsekibe öltözött tömeg főleg munkásosztálybeli szépkorúakból - őrökből és eladókból - tevődött össze, akik nem ismerték az épület funkcióját. Akadt néhány vagyonos szenior, többnyire

egykori

bérlő,

és

néhány

gazdag

törvényes

képviselővel rendelkező kiskorú is. A külső szegélyeken ácsorgott néhány törvényes képviselő nélküli kiskorú, néhány hozzám hasonló egykori donor és néhány olyan, aki szívesen nézte a rombolást. Láttam néhány ismerős arcot. Lee ott volt, ahogyan Raj és Briona is. Már nem ők voltak az elválaszthatatlan hármas. Mindegyikük egyedül mászkált, és még csak fel sem ismerték egymást. Madison, a rövid, szőke bubifrizurás kamasz tőlem balra állt, pár méternyire. Elhallgatott, és üres kifejezéssel bámult rám. A tekintetünk találkozott. Mosoly költözött az arcomra, olyan öröm volt, hogy látom. Ő megtorpant, üres arckifejezéssel nézett rám; aztán a pillantása átsiklott felettem. Emlékeztetnem

kellett

magam

rá,

hogy

csak

egyszer

találkoztunk, azon az éjszakán, amikor mindent véget ért a testbankban. Nem emlékezhet rám. Vagy talán igen. 409

by Szami


A jobbomon kiszúrtam a párját, Rhiannont vidám, igazi testében.

Egy

sétabotra

támaszkodott

és

integetett.

Visszaintettem, és már éppen csatlakozni akartam hozzá, amikor

a

tömeg

hátsó

soraiban

megláttam

Michaelt.

Várakozóan nézett az épületre, mint mi, többiek. Egyedül. -

Michael! - kiáltottam.

Túl messze volt, hogy meghallja. Egyenesen maga elé figyelt. Jobb lett a kedvem. Biztosan most tért vissza a városba. Megfordultam, és elkezdtem visszanyomakodni hozzá, amikor megláttam valakit, aki a bal oldalamon szelte át az ezüsthajú tömeget. Blake-et. Összeszorult a torkom. Mit csinál itt? Nem kell tudnia a testbankról. Nem láttam azóta, hogy több mint egy hete a házában jártam. Visszanéztem Michaelre. Ezúttal meglátott és felragyogott az arca. Olyan jól nézett ki. Intett, hogy menjek oda. Blake felé fordultam. A tekintetünk összetalálkozott, és egy apró, zárt mosolyt villantott felém. Intett a tömegen át, és felém haladt. Nyeltem egyet. Nem tudtam, mit tegyek. Blake túl közel volt, hogy csak elsétáljak. Visszanéztem Michaelre. Onnan, ahonnan ő állt, jól látta, mi folyik, és olyan volt, mintha egy fekete-fehér film pergett volna le a szeme előtt. A mosolya leolvadt, a válla elernyedt. Ez kínzó érzés volt, de ottragadtam a tömeg közepén, túl messze tőle, hogy megmagyarázzam a helyzetet - már ha 410

by Szami


tudnám. Blake csak néhány embernyire volt tőlem. Megígértem a nagyapjának, hogy nem mondok semmit a közös múltunkról, így mit mondhatnék? Nem volt idő gondolkodni. -

Callie - biccentett. - A házvezetőnőd mondta meg, hol

talállak. - A kezét a zsebébe dugta, és elnézett a távolba. - A barátaim szerint túl komoly vagyok. Talán abból adódik, hogy a szenátor unokája vagyok - vont vállat. - Az apukám volt a komoly típus. Az anyukám tudta, hogyan kell szórakozni - s szomorkásan elmosolyodott. Miről beszél? Úgy hangzott, mintha betanult beszédet mondana. -

Egyébként mindenki azt mondja, hogy könyvmoly vagyok,

hogy nem járok el gyakran, csak ha a barátaim elrángatnak. Egyik lábáról a másikra állt, és a cipőjére nézett. - Azt próbálom elmondani, hogy... - Elővette a telefonját és megmutatta a fotót. - Láttam a fotót. A képre néztem, amiről beszélt. Az a kép volt, ami akkor készült rólunk, amikor lovagolni mentünk. Csak szegény Blake soha nem volt ott; az Öreg volt az. Mögöttem állt, a karját a vállamra tette, a fejét az enyém mellett nyugtatta, én kapaszkodtam a karjába. Éppen akkor szálltunk le a lóról boldogok voltunk és egy kicsit izzadtak. Mindkettőnkből színtiszta öröm áradt. Nekem nehéz volt 411

by Szami


ránézni, de Blake soha nem fogja megérteni, miért. - Nem emlékszem semmire ebből - mondta. - De olyan boldognak látszom. Soha nem látszottam korábban ilyen boldognak. Soha. A tekintetünk találkozott, és nem néztem félre. - Akármit is éltünk át az életem elveszett heteiben, amelyekre nem emlékszem, újra át akarom élni. Az arcát kutattam. Nem viccelt. Komolyan gondolta. -

És te? - kérdezte. - Te is szeretnéd visszakapni? A gyomrom remegett. Nem voltam benne biztos, hogy

visszanyerhetem, és ami azt illeti, soha nem volt a miénk. -

Rendben, nem kell most döntened - mondta.

Felém nyújtotta a kezét. Lefagytam. -

Tudom, mi történt valójában, Callie. Szükségem van rád az

emlékezéshez. A súlytalanság állapotában lebegő űrhajós arcával nézett rám, aki minden kapaszkodóját elvesztette, és csak egy esélye lehet, hogy megragadjon egy mentőkötelet, különben örökké a végtelen sötétségbe sodródik. Ismertem ezt az érzést, a pánik érzését, ami kinyújtotta az időt, másodperceket tett évekké, és a mély fájdalmat, ami abból ered, hogy valakit nem egyetlen személy bánt meg, hanem sok, egy egész csapat, ami aztán egy közeggé, majd közösséggé bővül, végül az egész világ kérdőre von. És ahogyan kinyújtod a karodat, mikor az ujjaid centikre kerülnek a mentőkötéltől, az utolsó gondolatod segít a 412

by Szami


túlélésben, segít abban, hogy módot találj annak megjavítására, ami tönkrement, hogy igent mondhass: ismét a világ része akarsz lenni. Nem az a Blake volt, akit ismertem. De úgy nézett ki, mint ő. Olyan volt, mint ő. Elveszett volt, és én voltam az egyetlen személy, aki segíthet neki. Meg kell tapasztalnunk. Aztán meghallottam valaki légzését. A fejemben. A szívem felgyorsult. Cal, kicsi lány. Hosszú ideje nem hallottam ezt a hangot. Sólyom rikolt fel, most repülni kell. Az apám? Körbefordult a fejem, bár nem reméltem, hogy megláthatom. A tömeg zaja elhalkult. Blake kíváncsian mosolygott. - Jól vagy? Magamban kutakodtam. Hallgatóztam, de semmi mást nem hallottam. Miközben

a

bontógolyó

áttörte

a

homlokzatát, Blake megszorította a kezemet.

413

testbank

tükrös

by Szami


VÉGE

414

Susan Carpenter, LA Times

Recommend Documents