S í f i M E R ODOR A HET KÖZLÖNY JULIUS DECZEMBER.)

Hr

S í f i M E R ODOR

A HET T Á R S A D A L M I , I R O D A L M I ÉS

MŰVÉSZETI

KÖZLÖNY

S Z E R K E S Z T I

KISS

KÖTET

JULIUS—DECZEMBER.)

B U D A

A

HET VII.

\

K I A D J A

JÓZSEF IV.

(1891.

É S

F E S T

K I A D Ó H I V A T A L A

ERZSÉBET-KÖRUT

6.

SZÁM.

TA RTA LOM J E G YZ É K. I.ap

Arczképek; Lap

A b o n y i L a j o s r ó l (Vadnay Károly) A m b r u s Zoltán (Kóbor Tamás) Baltsai S á n d o r Bihari Sándor Császka György C s i k y G e r g e l y (Kozma Andor) Endrődi Sándor

748 G70 427 793 733 753 529

E ö t v ö s L o r á n d báró ... ... Erzsébet főherczegnő E v v a L a j o s ..1 G a j á r i Ödön... ... G e r e u t h i H i r s c h báróné ...' K e g l e v i c h Ist'ván gróf Kűry Klára L a n t e s Assunta P. Lukács Juliska Pálmai Ilka P r ó n a y D e z s ő báró ' Rákösy Jenő'(Többen) V a s z a r y Kolos Zirzén J a n k a

577 685 546 460 644 591 497 727 610 810 505 650 700 561

... '

Krónika. A m e n : Tünetek 601 B. P. : A tisztelt házról 618 — Az orosz éhhalál 778 — Lélekharang 833 B o j t o r j á n : Suum cuique 681 — A száműzött bookmakerek 761 G ö n c z ö l : Az örök béke 713 H o c k J á n o s : Örök béke 569 I d e m : Beszélgetés egy Mars-lakóval 501 K ó b o r T a m á s : Vakáczió 426 — Őszi nóta 643 — Az én halottam 698 — Gyermekek öröme "817 L u c i u s : A.bíboros halott 441 — A törpe manók 473 — Az egyenruha 510 — »Egy kis tuss, egy kis borzongás* ... 538 — Ilonka és Elemér 785 M a i m o n i d e s : A cousin 436 M a r g i t : A divat 825 M a s q u e : Robicsek 482 — Az ifjú Anacharzis utazásaiból 522 — A nemzeti ünnep 549 M y r e a : Krónika 745 N e s t o r : Szélmalom harczok 505 — En revenant de la revue 633

I

f

N e s t o r : Nekropolis a Gellérthegyen N é v t e l e n : Vidéki kiállítás — A becsületes iparos :

666 517 754

P i l á t u s : A kálvinista zsinat Rip-rip S e m p e r : Románcz — A viharfecske S e n e x : Pályairodalom Tiborcz : Korona szerelemért ' — Színházi képtelenségek Y a r t i n : Az erkölcsös Európa

802 465 477 554 610 452 489 729

.'

Költemények. Á b r á n y i Emil : Tiz év

766

B a r n a I z i d o r : Epilógus ..;— A szedő'gyereknek Báró Bálintitt J ó z s e f : Madarak halála (Coppé) B a r ó t h y E l e m é r : Őszi- táj B a r t ó k y J ó z s e f : Régi dal Béri G y u l a : Éji dal (Yicomte de Borrely) — A könyv (Vicomte de Borrely) Celio : Szegény fiu — Tragédia-pályázók Czóbel M i n k a Kötetéből Dóczi L a j o s : »Pázmán lovag«-jából E n d r ő d i S á n d o r : September (Richepin)... — Ujabb költeményeiből — A barát (Baumbach) — A lázadás (Bourget) F e l e k i S á n d o r : Búcsúzáskor Galló : Egy régi dal — Kötődés — Mese — Poéta sors G á r d o n y i Géza : Annuska — Ima G y e n e s S á n d o r : Alom H e l t a i J e n ő : Loreley H e n r i k : Künn a mezőn H i a d o r : Tanács H o c k J á n o s : A mélységből

466 764 727 707 558 802 822 704 827 837 763 425 522 602 682 549 527 605 688 772 652 671 657 714 543 778 625

I g n o t u s : Júliához (Musset) Ivánfi J e n ő : Lesz még Ítélet Inczédi L á s z l ó : Dal a krétáról (Baumbach) • — Királynő vagy — A csillagok — Dalok .' Ivánfi J e n ő : Velencze J a k a b Ödön : Egy fényképemre K e r e k e s J ó z s e f : Az áldozó nap végsugára

750 474 425 477 506 779 786 768 671

Lap

K i s s J ó z s e f : Az Andrássy-uton — Madonna K i s f a l u d y A t a l a : Mi az ember — Az ősz üdvözöl..: K o z m a A n d o r : Rejtelmek

442 835 :. 554 762 :

: ... 570

K. K a r l o v s z k y E n d r e : Levél Ilonához... L é v a y M i h á l y : A boldog ifjúság L i p c s e y Á d á m : Árnyak — Egyedül .'. ... Macsolai B a r n a : De profundis Makai E m i l : Félúton — A pokol (Manuello) — Vihar után (Manuello) — Hasonlatok • .'. — Dávid halála "... — Szerélem nélkül M e z a r t h i m : Soror Baptiszt Morócz J e n ő : Gyermekkor

574 671 '735 770 436 492 638 717 764 805 841 636 587

N ó g r á d i P a p G y u l a : A Héthez P a l á g y i L a j o s : Erdőben — Ha csúf gyűlölség — Az első gondolat P a p Zoltán : Két nóta P r é m J ó z s e f : Ismerétlennek R a d ó A n t a l : A hideg éji szél (Lecomte de Lisle) — Halál (Bourget) — Anthologia R ó n a i I s t v á n : A szeszélyes múzsák (Konrád Meyer) R ó z s a Ede : Carmen lugubre S a j ó S á n d o r : Ha S z a b o l c s k a Mihály : Költeményeiből — Költeményeiből S z a l a y F r u z i n a : Emlékkönyvbe — Vita (Hugó Victor) — Cigarette-tárczára 1 — Ősz jöttén "... — Behivatott (Eberl) — A fecskék (Sully Prudhomme) .-.•. — Tűnő napok S z á v a y G y u l a : A—B—C ... S z o m a h á z y I s t v á n : Egy siron (Az u j Tanhiiuserből) T e l é k e s Béla : Te vagy álmom T h u r y Zoltán : Járják a világot T o l n a i L a j o s : Egy korán elhunyt költő sírjánál T o l n a i V i l m o s : Ne higyj nekem — A levél (Arnault) — Enyém s tied (Fischer) T r e n c s é n y K á r o l y : Imádságom

761 460 538 775 508 809 618 698 788 737 591 736 666 746 461 490 554 634 670 730 769 820 819 654 429 698 597 751 751 720

Lap

Lap-

Várady A n t a l : A »Notre Dame«-ban V i r á g Béla : Tragédiát nem írok

775 807

Lap

Nurmahal »

705 718

N é v t e l e n ü l : Egy csodálatos kikölcsönző intézet 721

Vojtkó P á l : Akáczfasornak — Dalok az erdőből — Retard

452 608 793

Pékár G y u l a : Ultima Thule — Az álmok kísértetei Petelei I s t v á n : A Csulakok

714 773 751

N é v t e l e n ü l : A dervis Óikon om os : Az éhező Kolosszus P y g m a l i o n : Női szépség

Sebők Z s i g m o n d : Az öreg Mihály

534

Sipulusz : Hogy készül »A Hét«

769'

822 570 428 514 746 786

— A felolvasás Szabóné Nogáll J a n k a : Mese Szécsi F e r e n c z : A fekete kabát S z o k o l a y K o r n é l : Ló és sport - Doktor néni Tábori R ó b e r t : Két szerződés Istennel Gróf V a y P é t e r : Zarskoe Szelő

841 782 736532 775578 625

Novellák és Rajzok.

Sudermann Hermann:

Abonyi Árpád : Gyuszi alszik — A mama elutazik — A fehér galamb Bede Jób : A fösvény — A templomig

442 506 802 508 737

Bourget P a u l : Víple ur testvére

543

— Maurice Olivier 558 574 592 608 622 639 C s e h o v : Térj vissza — Az esztergályos — A szakácsné férjhez megy

527 606 658

— A gyászmise Chyzer Kornélné : Mulatságos hét

733 849

Domenico C i a m p o l i : A fekete gondola 498 Eugéne C h a v e t t e : A sült kappan 579 George Duruy : Győzelem 429 — » 447 — » 462 _ » 478 Gonda D e z s ő : A takarodó G o z s d u E l e k : Hangulatok a Saharában G y a r m a t h y Z s i g á n é : A Kálmán bácsi fürdőháza G y p : Miquette házassága

A halotti ének 790 807 g z a l ó c z y Bertalan : Egy csók-história... Szomaházy I s t v á n : Temetés a. fürdőn... _ K é k v i z e k p a l -tján __ A k a r a v a n _ A Nickelsdorf rudacskái Szüry D é n e s : Egy agglegény telep

771

Tolnay Lajos : Verona

490

_

kisasszony

jobbik eszem y e r g a : a farkas V i r á g B é l a . A Szytchok országa A

682 ~ 469 492

Vegyes tárczaczikkek.

-

805704 525

Florenz

772

V e r m e s Károly : Nagykövet -

A csók büntetőjogi szempontból

495 839-

Irodalom, színház és művészet. : A hazug

597'

Andronikus : Miskolcz 793 Atropos : A szabadságharcz emlékei 562 B. P . : Kortársak 445 Dr. Bertalan G é z a : Séta a primási városban 686

— Az agglegények Ambrus Zoltán : Bashkirtseff Mária : 1 II III VI

434 456 467 483

653 842

Bischitz A n n a : Melyik a királynő? Borostyány Nánd.: Francziák és szlávok 636, Bortheői : Phantom Claire : Divatlevél

B . : Az atyafiak b . . . : Pogány magyarok — Vigjátéktárgy Comenius : Magyar E l t a : A tollkirály

784 725813534 797

Hcrczegh Ferencz : A mese morálja — A daruvári híd — Mirjám

618 730 765

Dory : Baglyokkal huhogj, verebekkel esiripelj 789 Falk M i k s a : Visszaemlékezések 586

— ik: Egy tizennyolezadik századbeli napló 567 — i l : Szabolcska Mihály költem 783— Lipcsey Ádám 829

Heltay J e n ő : Masamód leányok H o m u n c u l u s : A csőd

846 699

F e n y ő S á n d o r : Tiz parancsolat szerkesztők számára 777

— Szabó Endre : dalok — l f : Nincsen ördög

853438

Iványi Ö d ö n : A király bűne J ó k a i M ó r : A kis király beszélő babája — Brazil Heliogabalné asszony férje J u l e s Claretie: Bum-Bum J u s t h Zsigmond : A Süle Klára lakója... — A kupéban — A falu ajándoka Kállay Mártha: »Ő . . K á l n o k y I z o r : Mese egy rossz kis lányról Karczag V i l m o s : Egy regény — Az utolsó felvonás

457 809 835 702 474 587 810 604 779 530 688

F ö l d e s B é l a : A politika politikájához... G y ö r g y A l a d á r : A halhatatlanság és a meghalás Halis István : Balatoni kura — Áldozatok semmiért Ichor : Cyklopsok közt Idem : Utazás Budára Janus : Szalay Imre mint hajóskapitány — Apróságok Vaszary Kolosról Jókai M ó r : Egy darab Magyarország Bécsben

— Szt. Erzsébet legendája — Musotte, Legény-búcsu — Komor napok — A Slemil keservei M a s q u e : A népgyülölő N e m o : A madarász — Illés mester N é v t e l e n ü l : Vera Grófné — Lendvayné — Szodoma veszedelme — Uj szomszédság

614 662721 755 628598630518 519 563 694

Kóbor T a m á s : Nachet — Az államvasút árvái — Fagy Lányi Mór: Ifjú szivek Loti Pierre: Egy verébről és egy macskáról — Álomkép Mikszáth K á l m á n : A z ' alkonyat — Hány óra Munkácsy K á l m á n : Egy szürke theoria — A nagy Galeotto M u r a y K á r o l y : Egy utazó

554 581 768 512

K . : Fehér asszonyok közt K a s s a i V i d o r : Aphorismak KozmaAndor: A 100-ik szám. Aphorismák Kovásznai Kovács Andrée : Divat Kóbor Tamás : Beteg ágynál Mariska: Idegen világból Munkácsy Kálmán : Séta a primási városban - Papírszeletek Nádai. Ferencz : Az első vendégszereplés N é v t e l e n ü l : A turfról -— Modern temetés

— A puszta könyve — A siroki románcz Nyitray J ó z s e f : A magy. művészet filozofiája — Műtárlat I., II., III '...780, 794, O b j e c t i v u s : Ad vocem népszínház Tallózó Gerzson : Falusi levelek — » » — » — » s. Y . : Művészet az akadémiában A párizsi sajtó a magyar népdalokról

711 741

538 777

523 672 764 819 666 ' 766 602

461 655 511 663

776 847 500 850 851 540 433 701 763 516 776 761 758 338 556 708 822 621 657 717

filozofia

Ezenkivül minden s z á m b a n : »Innen-Onnan« apró művészeti és irodalmi czikkek, f e l v á l t v a : zene, k é p z ő m ű v é s z e t , divat, heti pósta stb.

IJudapeít

1891. Az Athenaeum r. t. k ö n y v n y o m d á j a .

612'

676 827" 740614 646692. 811 756 455-

1891.

II. É v f o l y a m . MEG J E L E N MINDEK

VASÁRNAP.

Előfizetési feltételek : Egész évre

frt 10 —

Félévre Negyedévre ...

5— V

2.50

27. szám.

A HET

Szerkesztőség és kiadóhivatal: BUDAPEST, VIII. ker., József-körut 44. sz H i r d e t é s e k

TÁRSADALMI, IRODALMI ÉS MŰVÉSZETI KÖZLÖNY. SZERKESZTI K I S S

Egyes szám ára 20 kr.

JÓZSEF.

f e l v é t e l e

u g y a n o t t

Kéziratok nem adatnák vissza.

B u d a p e s t , j u l i u s 5. Mai számunkhoz mellékelve v e s z i k t. Olvasóink »A Hét« III-dik (1891 jan.—juniusi) kötetének tartalomjegyzékét. Lapunk azon tisztelt előfizetőit, kiknek előfizetése junius hóval lejár, felkérjük, h o g y előfizetéseiket mielőbb megújítani szíveskedjenek, nehogy a szétküldésben fennakadás történjék.

Idegen költőkből. September.

Dal a k r é t á r ó l . (Baumbach). Csaplárné, még egy itcze bort, Búcsúzik a poéta, Az árát meg csak irja fel, Arra való a kréta. Mit duruzsol, mint a czicza, Ha hideg esők járnak ! Hallgassa : uj dalt dalolok, Pendítem cziterámat. Költőt s czigányt hogy alkotott Az Úr — pogány egy munka ! — Besomfordált az ördög a Laboratóriumba : Tőlem is kaptok, a mivel Járjátok a világot: Örökké üres zsebeket Es örök szomjúságot.

— Richepin. —

Langy ősz. Pirosas ég. Borulat mossa szét Sárgálló bíborát. Omló redőzetén A nap, mint rozsdafény, Vöröslőn villog át.

S mert a Gonosznak része van Minden

Violaszinil hab, Lágy tajték-patyolat, Csipkézett, bodros ár... A halvány táj fölött Libegő lila-köd, Borongó láthatár.

ember-fiába,

Az átkon nem fordíthatott Az Isten sem, hiába. Szólt hát : ^Szegénykék, menjetek, Bizony keserves ut vár, S ha éget majd a szomjúság, Hütsétek le a kútnál. <

Hamvas partoldalak, Indás gyalogutak, Nagy tarlók szerteszét, Egy keréknyom — mocsár Nyugatnak gyér sugár, Sötétes, rézszin' ég.

—

S elmentek ők s bolyongtak ők, Járván a föld bozótját, Daloltak, mit szivök sugallt, Csupa keserves nótát. Profán nép mig iiritgeté A pintet, öblös szájút, Ők búsan nézték a kutat, Mint az ökör a vályút.

A róna hangtalan. Vitorla nem suhan.. Zengő madár sehol. A messze táj kihalt. Lelkemnek enyhe dalt Csupán a szín dalol.

Az Úr nem nézheté tovább, Hogy' kínlódnak szegények. »A dalnoknak — szólt — az a bor, Mi az olaj a mécsnek ; Maradjon bár holtig szegény, Megváltom a poétát®. Monda : Legyen ! S megalkotá Az úgynevezett — krétát.

Csend, béke, nyugalom. Az esti fuvalom A zsongó vizre leng S ringatja dallamát... Alvó ég. — Arny-világ. — Nyugalom. Béke. Csend.

Így a szegény ivóknak is Ez a föld édenkert lett — A jó Istenre iszom én, A ki krétát teremtett ! Csaplárné, még egy itcze bort, Búcsúzik a poéta, Az árát meg csak rójja fel — Arra való a kréta.

Endrődi Sándor.

Inczédi László.

K r ó n i k a . r_.

— Júl. 2-a.

Vakáczió. Mégis csak van boldogság a földön! — Az utczákon, a városligetben és a vasúti pályaudvarokon egy egész generáczió hemzseg, szemeikből kiragyog az életkedv, arczukon pirosan csattan ki az öröm, vékony sétapálczikák pörögnek a levegőben, vidám kaczagás hangzik mindenfelől. Az Isten legkiállhatatlanabb teremtésének, a himnemü bakfisnek áll mostanában a világ és az ő büszke öntudata, ruganyos könnyelműsége szinte szeretetreméltóvá teszi. Oldalzsebében melenget egy-egy iv kemény, víznyomású papirost, az ő küzdelmének, izzadságának bérét, az ő boldogsága hiteles okmányát. A legtöbb esetben a középszerűség személyleirása, de mit tesz az ? — A ki csak egy fokkal fölötte áll az abszolút képtelenségnek, annak ez az iv papiros csak ugy megadja a két havi szabadságot, mint a legkitűnőbbnek. És ez a szabadság a maga negatív jelentőségében a boldogság netovábbja az arany ifjúság szemében. Két hónapig a saját maga ura lenni, jöhetni, mehetni, a mikor tetszik — a renyhe elnyujtózkodhatik délig az ágyában, a serény elkódoroghat reggeltől napestig. És mindenek fölött két hónapig iskolába nem menni I Ez a tulajdonképeni boldogság, mely oly rózsás kedvre hangolja ifjúságunkat. A discziplina, meg a föladat, a szigorú professzor és a fenyegető rossz kalkulus — mindezek a rémek megszűntek egy csapásra lenyűgözni a kedélyeket, nincs többé boldogtalanság a földön! — A vakáczió az, mely tiz hónapon keresztül, mint nyugalmas, boldogító rév biztatja a leczkéken rágódó fiukat, a vakáczió az, melynek sejtése is már uj erőt nyújt a csüggedőknek és tulajdonképi czélját képezi öszszes fáradozásaiknak. Tiz havi tanulás' jutalma két havi nem-tanulás. Ha pedagógus volnék, elgondolkoznám az iskolazárásnak e lelkesítő hatásán. A nevelés fölületességére, a fiatal kedélyek romlottságára következtetnék abból, hogy az iskolábajárásnak oly elriasztó hatása van. — De reggeltől napestig húzom a szekeret, ma ép ugy, mint holnap és nincs a kalendáriumnak az a napja, mely nyugalommal biztatna. A ki a vakácziós hónapok rekkenő melegségében az íróasztalon, vagy a műhelyben megszakítás nélkül végzi azt a munkát, melybe télen is beleizzad, az érti a vakáczió lelkesítő hatását és bizonyos elkeseredett irigységgel nézi a fiatalokat, a kik napontai öt órai mulatság fejében egyhatod évig a maguk urai lehetnek. Mert ezek a megeczesedett igavonói a munkának egészen máskép látják az iskolai életet, mint azok, a kik még benne vannak. Nekünk az élet mértéket adott az összehasonlításra, a megbecsülésre és arra az eredményre jutunk, hogy csak az iskola falain belül vannak boldog emberek. Mi, a kik örökösen résen vagyunk, a kik a kellemetlenségek, a kinok és veszedelmek leküzdésével töltjük napjainkat, olyan idillikusán csábitónak tűnik föl az oly élet, melyben a legnagyobb szerencsétlenség egy rossz kalkulus. A hol uralkodik még az osztó igazság elve és az, a kit tehetsége és szorgalma föléje emel a többinek, bizton számithat az elismerésre. Aztán megelevenül lelkünkben annak az izgalmas, higanyos életnek az emléke, mely az iskolafalak közt nyüzsög. A lármás közperczek, az ostoba gyerekcsinyek, a meg nem tanult leczke izgalmai olyan csodálatosan vonzó színben tűnnek föl előttünk. És föl nem birjuk fogni, hogy olyan türelmetlenül, majdnem kétségbeesve

lestük a napot, melyen elhagyhatjuk örökre azt a komor falu, sötét sikátoros darázsfészket és beléphetünk ebbe a füstös, kéményes, barátságtalan és kedvetlen nagy világba. S ha aztán fölelevenítjük a ragyogó álomképeket, melyeket latin és görög órák alatt erről a világról szőttünk, ha eszünkbe jut az égő ambiczió, melylyel bizva a tanárainktól kapott jelesekben, bele akartunk markolni a világ kerekeibe és biztosra vettük, hogy a világtörténelem tananyagát egy hosszú fejezettel fogjuk öregbíteni, akkor felülkerekedik bennünk az a kritikus ember, a ki azt hiszi, hogy mivel kárt vallott, okosabb a többinél. Az iskolák rosszak. A kétszerkettőn kivül csak hazugságokra tanítják a fiukat. Az erkölcsi érzés és ideális gondolkodás fejlesztésének örve alatt egy olyan világot mutogatnak, mely soha és sehol nem létezett, melyben boldogul a jó és meglakol a gonosz; a melyben Leonidások és Zrínyi Miklósok az emberi tökéletesség mintaképei, a költők és művészek a fejedelmeknél is magasabban állanak. Egy világot, melyben senki sem él magának, mindenki csak a hazának, melyben csak muzsika szól és csak hőstetteket visznek véghez. És a fiuk eltelve e csillogó képektől, majd hadvezérek, majd poéták akarnak lenni s a tanárok, ha észreveszik e hajlamokat, vetésük fölvirulását üdvözlik bennök és mindenképen ápolgatják még. —• Pedig Leonidás és Zrínyi Miklós a mai fölfogás szerint sokkal jobban cselekedtek vala, ha tarthatatlan pozitióik elhagyásával megkímélték volna embereinek életét s ha ők maguk megmenekülnek, bizonyosan haditörvényszék elé kerülnének. S a poéták könnyelmű, léha tücskök, ha a helyett, hogy kenyér után látnának, lantot pengetnek. A harczi babér egyévi önkénytességgé zsugorodik össze, a versek a papírkosárba kerülnek és az iskolafalak összes reményei, ábrándjai egyetlen vágyba olvadnak össze: tintásüveg mellett rovatokat kitöltögethetni, évenkénti biztos hatszáz forintért. Az a festett világ, melyet az iskolákban mutogatnak, egy darab rongyos vászon, melyre az életbölcseség ezt az axiómát irta: »Marakodj, hogy minél nagyobb részt szerezz a konczból: ez az élet; s ha a szükségnél nagyobb a zsákmány, melyre szert tettél, adj egy morzsát belőle annak, a ki elől elvetted: ez a morál.«

Ha nézem ezeket a fiatal, friss arczokat, a mint boldogoknak érzik magukat, hogy két hónapig feléje sem kell nézni az iskolának, felmerül előttem a piros falu épület képe, melyben én töltöttem fiatál éveimet. S ha gondolatban újra átélem azokat a jókedvű napokat, miket benne töltöttem és felelevenítem a fényes álmokat, melyekét a jövöről szőttem, a tanárok biztatásait egy dicsőséges pályáról, akkor az én pedagógiai nézeteim egyet fordulnak és én az iskolákat nagyon jóknak találom. Napszámos lettem én. ugy is, ha nem jósolták is meg, de reményeim, ábrándjaim nem lettek volna az illúziók nélkül, melyekbe az iskola- ringatott. S bármilyen dőre dolog az, ha az ember a' vasutak idejében szárnyakkal akar repülni, a repülés vágya mégis csak meg van bennünk és az a festett világ, mely sehol sem létezik, mégis csak szép. A reális dicsőség nem boldogíthatott volna jobban, mint az álmodott fényes pálya s ha most igába fogva az ideálok helyett a kötelességet követem útmutatóként s nincs reményem, hogy a végtelen magas lajtorjának, melynek legalsó fokán állok, akárcsak a közepéig fogok fölvergődhetni: ha széjjel foszlott illúzióimat, álmaimat újra magam elé varázsolom, mondhatom : »Voltam én is Zrínyi Miklós, voltam én is Petrarca.« Kóbor Tamás.

427-

Baksai Sándor. Az élő magyar szépirodalom egyik legjelentékenyebb munkását ünnepelték a mult napon Kun-SzentMiklóson. Az ünneplés ugyan nem Baksai Sándornak, az irónak, hanem nagytiszteletü Baksai Sándor uramnak, a református lelkésznek szólott, hanem azért a szépirodalom örömmel ragadta meg ezt az alkalmat, hogy néhány szíves jó szót szóljon az ő szerelmetes pap fiáról, kiben néki nagy kedve telik. Nagytiszteletü Baksai Sándor uram huszonöt esztendeje hirdeti az Ur igéjét. Született Ej, de hiszen, hogy hol született az érdemes lelkész, azt mi hagyjuk az egyházi krónikásokra. Bennünket az iró érdekel. Baksai Sándor az iró az Ormánságon született. Jobban mondva egy ormánsági fiatal kálvinista papot szállt meg s ihletett iróvá az a tősgyökeres magyar géniusz, mely ott lebeg alsó Baranya vármegye Ormánságnak nevezett viruló halmai s arany kalászsza) ékeskedő, televény mezői felett. Magyar ott minden, őseredeti, vegyületlen, elfajzatlan szűz magyar. Más szó, mint magyar nem csendül ott. S az ormánsági magyar beszéd nem csak gyökerében ugyanaz, a melyet az ősök hoztak magukkal, hanem az idegen oltványok is teljesen azonosultak az erős törzs eredeti hajtásaival. Az az idegenesség is, a mi ebben a magyarságban van, immár tiszta magyarosságnak tetszik. Ez pedig az az ódon bibliás zamat, mely a Károlyi Gáspár fordította testámentomokból és a zsoltárok nehézkesen szózatos rimes szövegéből szivárgott át a kálvinista magyarok nyelvérzékébe. Aki, mint Baksai Sándor, az ormánsági forrásból merítette bőséges tiszta magyar nyelvét, annak nincs szüksége orthologus affektácziókra és még sem esik soha magyartalanságba. Igen, Baksainak egy csöppet sem imponál az a túlzás, mely csupa purizmusból kirabolná szavaink kincstárát és sok jó régi szerzemény helyett melyet már megszoktunk és megszerettünk, uj megszokhatatlan furcsaságokat szerezne be. Bizony, Baksai vidám makacssággal ragaszkodik nem egy ujabban kiátkozott »rossz« szóhoz — s ime, azért az irálya olyan magyaros, hogy magyarabb már nem is lehet. És amilyen az Ormánság magyarossága a nyelv dolgában, olyan az érzési és gondolkozási rendszerében és olyan még külsőségeiben is. Baksai eredeti magyaros irói egyénisége ilyen magyar világban nemcsak hogy nem vesztett semmit eredetiségéből, hanem szinte specziálissá, kizárólagossá lett. És itt már vitát is lehetne kezdeni a felett, vájjon ez a specziális, kizárólagos eredetiség tisztán erénye-e, avagy tán jobb lenne, ha egy kis művészet valamelyest lefaragna belőle ? Mert valljuk be: Baksai munkáit olvasva, már-már olyanformát érzünk, mintha nem egy egész nemzetnek, hanem egy érdekes törzsnek, egy felekezetnek — szóval egy nemzet-töredéknek írójával volna dolgunk. Iratai általában igen népszerűek, de a kik azokat teljesen élvezik és őszinte szeretettel méltányolják, azok majdnem

kizárólag kálvinisták. És korántsem azért van ez igy, mert.Baksai kálvinista pap, nem is azért, mert elbeszéléseinek kemény nyakú hősei és erős lelkű hősnői majdnem mindig kálvinisták; — hanem azért, mert a körmönfont bőbeszédűséget, mely ezer apró, jellemző és humorizáló részlet között szinte el-elveszti az egészet, a közbeszúrt mondatokkal terhes mondatfüzés, a daczoló erőnek folytonos dicséretét s a józan erkölcsök törvényeinek mindenek fölé helyezését a kálvinista emberek ismerik jól kora gyermekségüktől fogva, megértik mindig és kedvelik halálig. Már pedig mindezekkel a kálvinista szellemmel, kedves sajátosságokkal teljes Baksainak minden munkája. A más felekezetbeli, ha gyönyörűséget talál is bennük — más szemmel nézi azokat, mint a kálvinista. A kálvinista gyönyörűsége szubjektív: »Igen, ilyen a világ, ilyenek az emberek!® A más felekezetbelié objektív: »Milyen sajátságos világ, milyen érdekes emberek!« Az évekkel ezelőtt »Gyalogösvény« főczim alatt összegyűjtött két kötet elbeszélés Baksai legnagyobb irodalmi diadala. A »Patak Banya« és a »Pusztai találkozás® valószínűleg át fogják adni Baksai Sándor nevét az irodalomtörténet lemaradandóbb lapjainak. Az idén kiadott »Szederindák«-ban a legbecsesebb • a magyar parasztember külső és belső világának csodás hűségű rajza. A mi »Jáhel«-ben s az uj kötet többi darabjában tulajdonképeni novella, — az valami nagyon sikerültnek nem mondható. A kis falusi naturalizmus pedig, mely esetleg éppen egy parasztkölyök orra és szája tájékának nedvességeit fotografirozza le borzasztó találóan — Baksainak nem árt ugyan, de erényei közé sem sorozható. Baksai Sándor eg.ész irói munkássága arra vall, hogy végtelenül érti és határtalanul szereti népét. Nyelvén ugy tud beszélni, mint senki más. Milyen pap lehet az, aki ilyen iró! Micsoda bizalom, micsoda áhítat környezheti azt! Boldog kun-szent-miklósi eklézsia, amely megünnepelted az ő huszonötéves papi jubileumát, légy rá büszke, s óvjad még a szellőtől is! Az ő dicsőségéből messzejövő időkben is becsület és tisztesség fog háramlani te rád! Igaz, Kun-Szent-Miklós nem az Ormánság, hanem a Kunság. Az Ormánságnak hírét és dicséretét már megírta Baksai Sándor. Talán majd a Kunságra is rákerül még egyszer a sor. —r.

Feltettem ezerszer, hogy nem is veszem fel, H a törpék sértenek, borítnak sebekkel . . . De a seb esztelen — eszébe nem jut ám, Ki vágta, ki verte :' az fájni tud csupán. És aztán az a seb, a mit az órjás üt Nem fáj úgy, mert a kard csupa él mindenütt! Begytígyul, behegged — még nyoma sem marad, Nem kell más gyógyszer, mint egy kis jó akarat. De a törpék kardja többnyire csoba is, A helye megmarad késői korba is ! . . .

Roboz Bndor. I*

428-

Temetés a fürdőm Irta : SZOMAHÁZY I S T V Á N .

Egy nap, kifüggesztve a kávéház terasszára, megjelenik egy kicsike, gyászkeretes levél, a melyen primitív betűkkel — a minők a fürdő-intézet nyomdájában találhatók — tudomására van adva a közönségnek, hogy a kis Blanche, a fürdő madara, meghalt, A kis Blanche 1 Komoly, nagyszakállú öreg urak abbahagyják egy perezre az écartét, a piquet-t, sőt a whistet is, hogy a gyászkeretes levélkét elolvassák. Osztás közben hangosan emlegetik: »Oh, a kis madár!.. Hát csakugyan vége van!« Fiatal dandyk, a fürdő Honjai, szorgosan, titokzatos arczczal járnak ide-oda. A virágkereskedésben, a kaméliálc közt, nagy kutatás támad. Kicsike gyöngyvirágok, egy-egy üvegház rejtekében virulásra kényszerítve, kíváncsian dugják ki fejecskéjüket a bolt egy félreeső zugából. Röpke, finom illatok kelnek szárnyra: »Oh, a kis madár!.. Vájjon melyik lesz legillőbb a kis madárnak ?« A nagy gyógyterem zongorája ma délelőtt mélységesen hallgat. A vörös függönyökkel ékesített, ünnepies nagy terem parkettjén ma csupán a betévedt napsugarak tánczolnak. A fényes tükrök elé ma senki sem áll, hogy egy kaczér hajfürtöt megigazítson. Csupa gyász mindenütt. Bájos, ifjú leányok, a maguk bóbitás reggeli toillettejében nem csicseregnek ma a tegnapi reunion felől. S a kis Blanche, a ki mind e gyásznak öntudatlan okozója, csöndesen alszik az alatt. A kis madárnak vége van. Még hat nap előtt ott járt-kelt az esplanade illatos fasorai alatt s karcsú, vörös szalagos kis kalapja pajkosan vált ki a fák, az ültetvények zöldjéből. Látták mindenütt a kis madarat: a vitorlás cutteren, a hogy kaczagásával mindenkit felüdített, a gyógyterem parkettjén keringőző párok között, a kávéházi terasszon, a klubban. Sárga szalagos reggeli öltözékében, mely nyúlánk termetéhez, mély fekete szemeihez oly kitűnően illett, most is várták, hogy a forrásnál megjelenjék. Pedig vidám, szinte ideges ötletei immár örökre elhallgattak. A ravatal odakünn van felállítva a fürdőtelep egy villájában, a hol azt a feledhetetlen öt hetet eltöltötték. A fürdő rég nem látott ilyet. A madarak vidáman csicseregnek a sürii, zöld park rejtekeiben, melynek közepén mosolyogva áll a kaczér, finom kastély, a hol a kis madár utolsó óráit átszenvedte. Valami furcsa és idegenszerű most ez a villa; a ragyogó lépcsőház, melyen ő trillázva szokott végigfutni, egészen fekete posztóval van befödve, s a fürdő reggeli sétálói, a kik a parkban véletlenül erre felé kanyarodnak, megrémülve állanak meg sétájukban. Valami borzalmas itt ez a fekete szin a fürdő mosolygó ültetvényei között, a hatalmas, kék víztükör előtt, melyen hófehér vitorlások rengenek. Minden furcsa és szokatlan; a fürdői szolgák, elejtve az udvarias mosolyt, mely különben arezukat beragyogja, szomorúan, komolysággal beszélgetnek Anton úrral, az inassal; a kövéres szakácsnő, kit az egész fürdő ismer, fekete selyemkendőben álldogál a lépcsőház legalsó fokán, holott délelőtt tiz óra van, a konyhai művészkedés fő időszaka. S benn, a kis szobában, mely a nagy víztükörre nyúlik, a kis madár szobájában, oly rémületes minden; a fekete falak közt, ezüstös gyászbaldachin alatt, ott fekszik a kis Blanche, hófehér ruhájában; körülötte hatalmas viaszgyertyák lobognak, nagy, ezüst kandeláberekben s a déli növények erős, átható illatot terjesztenek. Odább, a szomszédos kis benyílóban még minden a régi: a székeken ott hevernek még a kis madár ruhái, az ágyon a pajkos, vörös kalap, a fogason a rövid, világos felöltő s benne

egy hervadt Marechal Niel, a mi nélkül egyetlen perczig sem tudott meglenni... De ennél még sokkal különösebb, a mi másnap délelőtt történik. A fürdő mintha egészen kihalt volna. A kávéházi terasszon egyetlen lélek sem jár. A bijouterista olasz bezárta a boltját. A fürdői pénztár kisaszszonya unatkozva hallgatja a tó komor hullámverését. A parkból eltűntek a sétálók s az olvasótermek öreg urai elszéledtek. A zenekar pavillonja üres. Mintha mindenki, mindenki a kis madarat gyászolná! S odakünn, a kis villa udvarán, nagy közönség gyülekezik együvé. Soha ilyen furcsa, sajátságos közönséget! A whistpartiek, tarokkpartiek hősei, elhagyva a maguk megszokott, hangos vitáját, itt csendesen suttognak egymással. Kedélyes, rókaarczu kibiczek szomorú pillantásokat váltanak. O exczellencziája, a fürdő minisztere, idegesen jár ide-oda. A fiatal urak sötét kabátot, kesztyűt hordanak s kabátjukból eltűnik az örökös szegfüdisz. Égszínkék szemekből lehullik egy-egy köny a kisasszonyok parfüme-os zsebkendőjére. S odább, meghúzódva a park tömör árnyékába, valami sajátságos társaság álldogál: Jean ur, a főpinczér és George Józsi, Henrik s a többi urak, kiket ünnepies, komoly arczczal szoktunk látni a table d'hötenál, ragyogó frakkban, fényes ezüsttálakkal a kezükben; most mindannyi sápadtan, hanyagul bámul maga elé. íme, Reinhold ur, az úszómester, a ki egykor a kis Blanche derekára kötötte az uszó bőrövet; most az ajkát harapdálja és egy platán törzséhez tamaszkodik. S amott a többiek: az ezüstsípkás kutmester, a ki a maga mély odújából szokta felnyújtani az ásványvizes poharakat, a derék matrózok, a kik kék bluosban, mezítelen ujjakkal álldogálnak a pázsit szélén, Louis ur, a klubinas, a ki egykor a fiatal báró rózsáit hozta, sőt ime, a kertészek is, zavarodottan nézegetnek a földre. Mindannyi eljött, hogy a kis madárnak a végső tisztességet megadja. S ime, alant, a hogy a fehér, aranyos koporsót .lehozzák, egyszer csak megjelenik a jó Chrisostom atya, s kövér kezeit ájtatos imára kulcsolva, halkan mormolni kezd magában. Megható és különös, a hogy a derék páter az ájtatosságokat végezi. A fürdővendégek nagy része mélyen elérzékenyedik. Hiszen a jó tiszteletest, kire a sors valódi életvidor fürdőző lelkeket bizott, szinte elképzelni is bajos volt máskép, mint nagy tarokkkártyákkal a kezeiben, a touletroit és pagát-ultimót hangoztatva. Templomba alig járt itt más, mint az öreg Marceline baronesse, a ki naponként csak azért jött be villájából s a ki előtt viszont a tarokkozó tiszteletes volt teljesen ismeretlen teremtmény. Mindenki halkan mondta ' magában a páter ájtatos imáit, csak Jean ur, a főpinczér nézett komoran elé, a ki furcsának, bámulatosnak találta, hogy a fürdő tisztelete imádkozni is tud.. A hogy a menet — elől a koporsóvivő fiatal emberek, a fürdői bálok kinevezett előtánezosai, azután a szegény család, a fürdőző mamák a maguk kisasszonyaival S a többiek mind — megindult: Károly, a zenekar prímása, fölemelte vonóját. A hangszerek, melyekből az esplanadeon, a szokott esti séták alkalmával, csupa keringők s dallamos tánezdarabok suhannak ki: most ime komor gyászdalokat zengenek. Igen, ők is eljöttek a jó fiuk; a kiknek nótáira a kis Blanche még röviddel ezelőtt pajkosan, kifogyó lélekzettel tánczolt, most komoran, könyező szemekkel kisérik utolsó útjára. Pedig a kis madarat egy vidám keringő hangjai mellett lett volna legillendőbb eltemetni. Odakünn, a nyitott sir mellett, mindenki megáll. Túl az országúton, a parkon mély csend van, ma az egész fürdő kihalt. Csak itt van élet, ebben a kis falusi temetőben, a hova a jámbor parasztok csontjait helyezik.

429Fürdői vendég ritkán hal meg itt; csak egy ifjan elhalt miniszteri tanácsos márvány-obeliszkja látszik idáig az esti fényben, a kire még mindenki emlékezik a fürdő rendes vendégei közül. S mialatt a páter újra halk imába kezd, a megjelentek, úgymint: az ideges miniszter, a lármás tarokkisták, a kibiczek, a maguk elkomorult rókaarczával, sőt a pinczérek, kertészek, a klub matrózai is szótlanul kapják le fövegeiket. S a kis kék árvafiuk, a szomszédos intézet növendékei, hangosan, egyforma hangsúlyozással mondják el betanult imájukat, két oldalt sorakozva a sir mellé, mely a kis madarat örökre magába fogadja.. S mialatt egy magas, fekete ruhás asszony, a szegény mama, fuldokló zokogással borul ama czilinderes ur vállára, a ki görcsösen megrándul olykor, s mi alatt két nyúlánk, fekete ruhás fiúcska; a kis Blanche fivérei, bámulva nézik ezt a borzadalmas jelenetet: a madár fehér koporsóját zörögve bocsátják le a göröngyös, piszkos sirba, melyet csakhamar mélységes éjszaka borit el. Valami rémitő lehet ez a hangtalan sötétség a kis madárnak , a ki hófehér csipkeruhájával dalolva, tánczolva bolyongta be a táncztermek fényes parkettjét. Hogy hosszúkás finom kezét senkinek se nyújtsa többé: szinte elképzelni is lehetetlen. És akkor még sokaknak ugy rémlik, hogy a tarokkasztaloknál, az ésplanadeón, a klubban, sőt a szombati reunion alkalmával is megjelenik még egyszer ez a praecieuse csipkeruha, a kis kaczér, vörösbóbitás kalap; de aztán soha, soha többé....

Járjuk a világot. Zsoldjába fogadta Lelkemet a bánat. Istenem ! de régi, — Istenem ! de kínos Már ez a szolgálat. Rossz ember a gazdám, Soh'se hagy magamra. Pedig milyen édes Lenne megpihenni Egy-egy pillanatra. Kikaczag, ha néha Irgalomra várok, Vállamon ragadva Hurczol el és járjuk, — Járjuk a világot. Te gonosz ! Te zsarnok ! Roskadozva kérdem : Mikor lesz már vége, Mikor is telik le Már a szerződésem ? T h u r y Zoltán.

Mindenki annyit ér, a 'mennyi s a mennyi jóságban részesült.

örömet

élvezett

élte

kezdeten

*

A nyelv, melyen dadogásunkat megkezdtük, a népdal, melyet cseperedő korunkban hallottunk s az az ezernyi apróság, mely egyszerű, de becsületes származásunkra emlékeztet, valódi szülőanyánkká teszi a szülőföldet, melyhez mindig kegyelettel fordulunk. *

Az emlék egy részét alkotja az ember annak, kinek nincsenek emlékei.

. . . . .

erkölcsösségének., Jaj

Renan.

G y ő z e l e m . (Egy nö naplójából.) Irta:

GEORGE

DURUY.

1886. máj. 12.

Eszem ezt mondja: Megkísértetted első izben a házasságot, s ez a kísérlet nem volt szerencsés. Özvegy vagy; van egy tizennégy éves leányod, egészen érte kell élned; öt évvel vagy idősebb, mint az az ember, a kiért elég balgán feláldoztad sértetlen hírnevedet; ez az ember könnyelmű, csélcsap, gyönge szenvedélyeivel szemben, bűneinek rabszolgája , most felajánlja, hogy — neked adja ' nevét — megtöri azt az előítéletet, melyet jó hírednek okozott; de majd ha a nagylelkűségnek az a szele, mely őt ez elhatározásra birja, megszűnt fúni, meg fogja bánni, hogy maga kovácsolta magának azt a lánczot, melyet a te gyöngédséged hiába igyekszik könnyűvé tenni neki. Eljön az idő, nem is messze van, mikor már nem leszesz fiatal, ő pedig még nem szűnt meg az lenni, ha ugyan az ily emberek egyáltalán megöregednek; akkor az ő szivének nomád ösztöne győzedelmeskedni fog a kötelességen, az eskün, a rokonszenven; minden erőlködésed, hogy viszszatartsd az állhatatlant, csak jobban eltávoztatja tőled, szenvedni fogsz miatta, amennyit csak egy nő szenvedhet, amikor majd, a kit szeretsz, csak közönynyel és hűtlenséggel fizet meg szerelmedért Ne menj férjhez 1 Szivem pedig igy felel: Férjhez mentél; de nem ismered a legszebbet, a legnemesebbet, legistenibbet a világon: hogy milyen a szerelem a házaséletben. Elszalasztanád az alkalmat, högy szeresd az egyetlen embert, a kit még ismertél, nem titkos, önmagától viruló szerelemmel, hanem ég és föld szine előtt, egész természeteddel, az emberek és az Isten tanúsága mellett, azzal a joggal, hogy világgá kiáltsd szerelmedet oly erővel, hogy fölhatoljon a csillagokig, s megreszkettesse azokat az ott bolygó lelkeket, a kik te előtted szerettek ? Nem volt részed a boldogságban e világon; s mikor végre önként kínálkozik, csak nem utasítod vissza, nem mondasz le arról a jogról, a melyhez minden teremtménynek joga van a rettenetes halál előtt ? nem mondasz le legalább egy' perczéről a tökéletes boldogságnak? Leányod még gyermek: ha férjhez mégysz, atyát adsz neki, a mire még szüksége van. Valamivel fiatalabb nálad, a ki nevét ajánlja föl neked, de melyik embernek a tekintete nem azt mondta, a ki eddig csak rád nézett, hogy inkább bájaidat látja, mint éveidet? Barátodnak vannak hibái: ó mily nemes czél lesz megjavításán fáradozni, a szerelem ereje által, melyet fölébresztesz benne, a legjobb, legállhatatosabb emberré tenni, a ki máris a legszeretetreméltóbb! Ne habozzál, menj férjhez. így óv az ész; igy beszél ellene szivem. Én is szót emelek, s ezt mondom: O fejem, én bánatos fejem! lehet, hogy nagyon okosan szóltál ügyemben. De nem látod, hogy a diadalmas választ, mit szivem adott, a legügyesebb, legékesszólóbb, legellenállhatatlanabb ügyvéd diktálta? szegény eszem, ostobaság tőled, hogy hazudni akarsz a szerelem ellen ... Imádom ezt az embert: micsoda érv ér föl ezzel ? imádom, értsd meg jól, imádom neje akarok lenni. Május 31.

Két napos házasok vagyunk. Elég embert hívtunk meg, hogy ne ugy tűnjék föl a dolog, mintha elrejtőzni akarnánk, de nem annyit, hogy sokan legyünk.... Mily

430alázattal hajtottam meg térdemet; mily buzgalommal, mily odaadással öntöttem ki szivemet az oltár lépcsőin a végtelen Jóság, a végtelen Szelídség előtt 1... Sohasem volt oly buzgó a hitem, sohasem imádkoztam ugy, mint abban a perczben! Egészen le szerettem volna borulni, homlokommal érinteni a földet, mint a karmeliták. Az egyik pillanatban mintha túlvilági' ihlet ragadt volna magával, fölemeltem tekintetemet, mintha a templom boltozata nyilt volna meg, s ott láttam volna az ég azúrján az Istent magát, a ki csak nekem volt látható, a mint bocsánatot és áldást intett felém A napsugár beszüíődött az ablakon, aranysárga szinné vált s ott tánczolt Jacquesnak selymes haján, szőke szakállán. Szép Krisztusfejét dicsfény vette körül, mely őt még szebbé tette. Akkor — magamtól röstellem, hogy meg kell vallani — csak ezt a kedves vonásokat láttam, ezt az arczszint, melynek üdeségét nem birták elvenni a játék mellett töltött éjszakák, ezt a tekintetet, mely bágyatag és naiv, akár egy gyermeké (csak Isten tudja, hogy Jacques mily naiv)...., ezt a nem tudom én micsoda megnyerő lágyságot, melynek alattomos kecsessége behálózza az embert — ki tanúskodhatnék erről igazabban, mint én — ezt a lassú, de biztos behizeigést, mely édes mint a czirógatás, erős, mint az ölelés; ezt az örökifjú kifejezést, melyet el nem pusztíthatott zabolátlan életmódja Ég felé szárnyaló imám hirtelen megállt röptében, jobban éreztem, mint valaha, hogy Jacques-ot lényem minden erejével szeretem. A h ! mily nyomorult áhítat az enyém; abban a pillanatban, mikor egészen az Istenének hittem magamat, elég volt, hogy szemem a szeretett férfi tekintetével találkozzék, hogy teljesen az övének érezzem magamat — Magamhoz igyekeztem jönni, ismét meglelni azt a túlbuzgalmat, mely csak az imént emelt oly magasra. Nem voltam képes. Csak ajkaimmal imádkoztam. Néha-néha Jacquesra figyeltem. Tekintetével egy fecskét követett, mely az ablakon repült be s a fejünk fölött czikázva kereste a kijárást. A tisztelendő ur gyöngédséggel és tapintattal tele nagyon rövid beszédet intézett hozzánk. Miért öntötte el arczomat a pir egyszerre? A másikat nagyobb önuralommal hallgattam, azt, amelyet egy ehhez hasonló napon mondtak el előttem valamikor. Ehhez hasonló napon ?... Kegyetlen egy szó ez: ezelőtt tizennyolcz évvel nem szerettem. S mégis nyugodt voltam, — nyugodt és mosolygó. Az érzelemnek az a telje, melyet tegnapelőtt éreztem, miért nem kiméit meg e különös és fájdalmas zavartól ? Miért kellett annak ugy lenni, hogy vétkeimnek mardosása soha sem kinzott oly kegyetlenül, mint ebben a pillanatban, a melyet oly szépnek álmodtam, a melyben vétkemet eltűnni hittem ? Fejemet nem inkább fölemelni kellett volna-e e pillanatban, mint meghajtani ? . . . . De hogyne lettem volna megzavarodott? Mig a jó öreg pap hozzánk beszélt, szüntelen elfogódásban tartott első házasságomnak emléke. Visszaképzeltem magamat az egykori szűzi fehér ruhába. Mennyire szerettem volna Jacques-kal ily fátyollal boritottan, virágdíszben egyesülni! Ilyen voltam, mikor a másikhoz adtak, ilyennek ajánlottam föl magamat neki ifjúságommal, boldog tudatlanságommal, szivemnek szenvedélyével, melynek ártatlanságát és békéjét misem zavarta meg. O Jacquesom, hidd el, szemrehányást teszek magamnak, hogy szinte megraboltalak lényem zsengéitől, a mikben nem részesíthettelek! Ti fiatal leányok, kik az általatok választott férjhez tisztán és ártatlanul mentek, mint a liliom, irigyellek benneteket, hogy mindeneteket föláldozhatjátok szerelmetekért! Mintegy százan vonultak el előttünk a sekrestyébe. Egyiknél sem láttam, hogy arcza azt az őszinte jóakaratot, gyöngédséggel vegyes tiszteletet fejezte volna ki,

a melynek mindannyiszor tanuja voltam, valahányszor egy fiatal leány esküvőjét végignéztem.... Néhánynak a tekintete, ha nem is gúnyosnak és ellenségesnek, de legalább is kíváncsinak tetszett; kiéreztem belőle az élességet, melylyel mozdulataimat, magamtartását, arczomat fürkészték, amivel egy-egy pillanatra csak azért hagytak föl, hogy Jacques-kal szemben is hasonló, kíméletlen magaviseletet tanusitsanak. O, jól tudom, hogy mit kutattak. Azt akarták látni, hogy nyugodt vagyok-e vagy zavart, szomoru-e vagy vig, diadalmaskodó-e vagy levert... Még mit ? Azt, hogy mi maradt meg szépségemből, s mennyi ideig számithatok még arra, hogy szép asszony leszek, — hogy boldog, közönyös vagy lemondó arczot vágott-e Jacques, s hogy ezekből következtetni lehet-é házaséletünk jövőjére Nem tehették volna-e, hogy köszönjenek, gyorsan távozzanak s békében hagyjanak, a helyett, hogy kérlelhetlenül megálljanak előttem, s élve bonczoljanak föl, mint ahogy tették. Ez emberek közül talán senki sem gyanította, hogy mi volt Jacques rám nézve, s ha addig kételkedtem ebben, azontúl már nem kételkedhettem, láttam, hogy mily mohósággal szemlélték arczomat. Egy sem akarta látni, hogy mennyi aggodalom, mennyi néma szenvedés mérgezte meg örömömet, s hogy a bűnös nőre mily kegyetlenség volt a rehabilitálás e látványa. Istenem, mily gyávák néha az emberek, s mily ridegen tudják mondani egy szerencsétlen aszszonynak, sokszor csak tekintetükkel, hogy »elbuktál!...« S mily megalázók voltak rám nézve üdvözleteik, melyekkel Jacques elé járultak! Mikor a kelleténél hosszasabban és erősen megrázták a kezét, mintha ezt akarták volna neki mondani: »Derék, igy szokott a lovagias férfi cselekedni!....® Mennyire marczangoltak hóhéraim, mily durván hozták emlékezetembe, hogy ez a házasság nem olyan, mint a többi, s hogy a feleség czimért épp anynyira le vagyok kötelezve a szánalomnak,1 mint a szeretetnek. Pedig oly könnyű lenne fölfogni, hogy bizonyos esetekben nem vall nemeslelküségre a túlságos sok szerencsekivánat... Mindez borzasztóan elcsigázott. Annyira erőt vett rajtam a félénkség, hogy nem találtam köszönő szavakat azoknak, a kik kötelezve hitték magukat pár fölületes hízelgő szót vetni oda nekem. És Jacques, ki nem vette észre gyötrelmemet, egymásután mutatott be azoknak, kiket nem ismertem. Lehet, hogy igazságtalan vagyok De, ha ugy szeretett volna, mint ahogy én szerettem őt, nem súgta volna-e meg neki szivének valamely titkos ösztöne, hogy mi történik szivemben ?... Nem az ő hibája. A férfiak nem birnak ily jóstehetséggel. Két nevet ejtett ki, kikre tisztán visszaemlékeztem, mint két klubbeli társára, a kikkel minden este játszani szokott, mielőtt ez utálatos szenvedélyből kigyógyítottam. Az ellenség közeledtére némileg visszatért lélekjelenlétem. Megfordultam s e kiélt, sárga arczokat szilárd tekintettel mértem szemközt., Remélem, hogy a két kisértő átlátta, hogy nem vagyok az az asszony, a ki könnyedén engedi visszavenni azt, a kit tőlük ragadtam el. Fölvillanyozva ettől a kis csatározástól, az elvonulás végét nyugodtan, könynyen álltam ki. A sekrestyéből férjem karján távoztam. Mily büszkeséggel támaszkodtam e karra, melyet valaha alig mertem ujjam hegyével érinteni, mikor nyilvánosan fölajánlotta 1 A meghívottak nagy része, a kik — ugy tetszik — még nem nézték ki jól magukat, a kóruson rejtőztek el s a székek közül leselkedtek ránk. A kíváncsiságnak ez a dühe most közönyösen' hagyott. Fölhangzottak a nászinduló első ütemei, hatalmasan, vidáman, s e zene összes erőteljes vidámsága azonnal befészkelődött szivembe, eltöltvén ezt kimodhatatlan boldogsággal és önérzettel. O, mennyi szenvedésért, szomorúságért, megalázásért

43i kárpótolt ez a feledhetetlen zene, mikor a hatalmas hanghullámok egyszerre megtörték a templom fönséges csendjét, mikor az orgona helyettem hangoztatta a diadalkiáltást, mely már-már elhagyta ajkaimat 1 Ereztem, hogy bnldogságot sugárzóm, hogy ez még szebbé tett a férfiakszemében, hogy az asszonyok kénytelenek voltak megcsodálni, még azok is — biztos vagyok benne, hogy azok is ott voltak — a kik elvitatták tőlem Jacquesom szerelmét. Én pedig fölvetett fejjel, egyenesen, büszkén mint egy királyné haladtam el előttük, nem látván meg mást, mint a kitárt ajtók félfája által bekerített kék eget, és a tánczoló napsugarat, melynek vakitó fénye a templom hajójának félhomályába esett, mint valami fényzápor Gondolám magamban: éppen ugy lopózott szivembe a szerelem, mint ez a glóriás fény 1 Mikor hazaértünk, legelőször is kimondhatatlan jóérzés fogott el, végre megszabadultam a léháktól, egyedül voltam bizalmas és magányos lakásomban, azzal a két lénynyel, kiket legjobban szeretek a világon, a megszokott tárgyak közepette, melyek évek # óta tanuí napjaimnak, s rám nézve többek holt tárgyaknál . . . . Ezek az érzelmek megtörtek, lerogytam boudoirom zsölyéjébe. Jacques felém közeledett, megkérdezte, hogy nem vagyok-e rosszul, azután megcsókolta a kezemet. Két év óta Blanche-nak sokszor volt alkalma ezt látni Jacques látogatásainak kezdetén vagy végén, s tapasztalni, hogy e tiszteletteljes bizalmasságba mennyi kecsességet vegyitett. S mégis — bármily kimagyarázhatatlan volt is, tegnapelőtt nagyon feszélyezett leányom jelenléte, mikor Jacques ujjaimat ajkához emelte. Megzavarodtam; talán el is pirultam, ki tudja?,.. . Hirtelen és ügyetlenül megfordultam, hogy nem vette-e észre Blanche. Jacques figyelmét nem kerülte el e pillantás; szájszegleteiben rögtön megjelent az az alig leplezett gúnyos vonás, melyet ha látok, mindig kétségbeesem, mert rögtön megváltoztatja szelid kifejezését, mely előttem legnagyobb bája e kedves arcznak. A kétely és irónia ráncza helyettesíti, melytől ugy félek. Elégedetlenség volt-e ez tőle, vagy pedig kitalálta azt a meghatározhatatlan zavart, melyet éreztem, mikor láttam, mint sétál föl-alá a boudoirban, s mint dobol ujjaival az ablakon, valahányszor elmegy mellette. Nem tudnám megmondani. Elég az hozzá, hogy Jacques kényszerítve lévén visszavonulni, ruhát váltani, nagyon hamar távozott szobáiba a templomból való kijövetelünk után, azt mondván, hogy három óra felé visszatér. Alig hogy kiment, ugy találtam, hogy nagyon is gyorsan hagyott magamra. Azután az is eszembe jutott, hogy az ilyen napon nem kellene oly közönyösnek, szórakozottnak, unatkozónak lennie; arcza inkább olyan volt, mint egy esküvői tanúé, s nem mint egy uj f é r j é — Jelenléte feszélyezett, — Blanche miatt, ki némán, mozdulatlanul ült egy sarokban, folytonosan rászegezve tekintetét, mintha még sohasem láttam volna. Tekintetében volt valami bizalmatlankodó, valami alattomos. Jelenléte feszélyezett, s távozása elszomorított a helyett, hogy megvigasztalt volna. Ily ellenmondók a mi asszonysziveink. Öltözéket váltottam, de már nem találtam benne azt a gyönyörűséget, melyről ábrándoztam: hogy mily boldogság lesz utiruhámat felöltem, melyen annyi szeretettel dolgoztam, elmenni Jacques-kal — az én férjemmel — messze Páristól a tengerpartra, vagy a hegyek közé. Mig öltözködtem, Blanche is készülődött szobájában, mert ugy egyeztünk meg, hogy ő a missel ugyanazon nap utazik el nagynénjéhez, s ott marad visszatértünkig. A szalonban jöttünk ismét össze. — Hát barátod nem jön? kérdezé. ' Megmagyaráztam neki, hogy ezután ne használja ezt a kifejezést — Jacques-ot szokta igy hívni — hanem

ugy mondja ezután neki: atyám. Némán, lesütött szemmel hallgatott s csak ennyit mondott: »Igen mama . . . meg fogom kisérleni.« Arczkifejezése komoly, különös volt — Mily gondolatok támadhattak e pillanatban e kis fejben? Nagyon szerettem volna tudni, de nem mertem sokat kérdezni tőle... Átnéztem leányom csomagját, hogy a nevelőnő belerakott-e mindent, a mire a falun tartózkodás alatt szükség van. Mikor a láda tetejét fölemeltem, egy gondosan becsomagolt köteget vettem észre. — Mi ez? kérdezém, a csomagot kezembe véve. Blanche durva, majdnem erőszakos mozdulattal kapta ki kezemből. — Papa arczképe 1 mondá, oly határozott, oly szilaj kifejezéssel, a mit sohasem tapasztaltam nála. Mennyire elszomorodott, hegy igy beszélt hozzám! Mert, ha jól ítéltem, mozdulataiban és hangjában olyas valami volt, mintha tiltakozott volna férjhezmenésem ellen. Igazságtalan és kegyetlen szemrehányás, mely leányomtól elég félremagyarázhatatlan volt arra, hogy szivem mélyéig hatoljon. Nem boszantó-e e fiatal lényeknek rideg és átlátszó lelkiismerete, kiket az élet még nem gyötört el, kik nem tudnak semmit, nem tudnak megérteni semmit, s a kik titeket mégis elitélnek, elkárhoztatnak ? Nem bírtam azt mondani ennek a rossz kicsikének, hogy a kinek arczképét kegyelettel viszi magával, a nélkül, hogy az enyim is ott lenne — ebben bizonyos voltam — épp oly rossz apa volt, mint rossz férj. Azután az én leányom, nekem került majdnem életembe az ő születése, s hogy még jobban anyja lehessek, én tápláltam őt saját tejemmel, én töltöttem éjjeleket bölcsője mellett néma virrasztásban, én merítettem ki összes erőmet éveken keresztül azzal, hogy védtem a betegségek ellen a törékeny kedves leányt, én neveltem föl, én igyekeztem lelkemet átönteni az övébe, hogy betetőzzem a saját legdrágább véremből való teremtés művét . . . . O, mily háládatlanok ezek a gyermekek!.. Már rég elütötte a hármat, és Jacques még nem tért vissza. Ott vártunk a szalonban : Blanche komoran, magába zárkózva, hallgatagon, kerülvén tekintetemet; én szomorúan, nyugtalanul, épp annyit szenvedvén férjem hoszszas elmaradása, mint leányom különös magaviselete által, zsákmányul dobva a legkeserűbb csalódásnak, a mit valaha éreztem. Hiába igyekeztem visszatartani, arczomon könyek kezdtek alászivárogni, a zokogás fojtogatott. Blanche, ki az ablakon nézett ki, visszafordult; láttam könyeimen keresztül, hogy egy pillanatra rám tekintett, azt hiszem, több csodálkozással, mint részvéttel, komolyan, figyelmesen, gondolkozva. Ki tudja, hogy ebben a pillanatban nem lopództak-e e fiatal lélekbe oly érzelmek, melyekről eddig sejtelme sem volt? Ki tudja, vajon fájdalmam e futólagos látványa' nem keltette-e föl benne homályos, bizonytalan tudatát annak, hogy mi egy anya szeretete gyermeke iránt, s — hogy mi egy asszony szerelme egy férfi iránt ? . , . . Láttam, kedvetlen, kíváncsi és rideg arczkifejezése mint lágyul meg lassanként gyöngéddé és szánakozóvá. Hozzám jött, letérdelt, megfogta kezemet, s éppen nem gyermekhez való különös és mély kifejezéssel ezt az egyetlen szót mondotta: anyám 1 Karjaimba zártam, csókokkal halmoztam el. Ugy tetszett, hogy e szó, igy kiejtve, uj köteléket teremtett köztünk, nem a vér, de a nem kötelékét. Ugy tetszett, hogy Blanche egy minket elválasztó roppant ürt lépett át, hogy több lett rám nézve, mint egyszerűen leányom: társnőm, barátném, oly nő, mint én, a ki képes felfogni más nő szenvedéseit, a ki az ő anyja, — részvétet érezni iránta. Jól láttam, hogy nem csalódom, s hogy ő világosan olvasott

432szivemben, mikor ölelő karjaimból gyöngéden kibontakozva, szomorú mosolylyal igy szólt: — Ne sírj, itt jön apa! Valóban ő volt. Alig volt annyi időm,, hogy könyeimet letörölhessem. Mit gondolt volna rólam, ha látja vala, hogy azért sirok, mert nem elég gyorsan tért viszsza? Lehetőleg még fiatalabbnak látszott elegáns utazó ruhájában, a melybe öltözött. Mikor három órával azelőtt az oltár lépcsőin lehaladtunk, valaki azt mondá Blanchera mutatva: ez bizonyosan a vőlegény nővére. Mily képtelen eszme! gondolám akkor magamban. Mikor Jacques a szalonba visszatért, virággal kabátján, hirtelen eszembe jutott ez a szó, és — magam sem tudom mért — nagyon nehezemre e s e t t . . . . Blanche az orleánsi indóházba ment, angol nevelőnőjének fölügyelete alatt, a ki e pár heti elválás alatt helyettesem lesz. A miss értelmes, tapasztalt, jólelkű leány, a kire bátran rábízhatom kedves gyermekemet. Mi is eltávoztunk hazulról, a Normandiába vivő vonalon. És most itt vagyunk férjemmel együtt Trouvilleban, egy kedves villában, a tengerparthoz közel. Ma lóverseny volt Deauvilleben. Láttam, mennyire szeretett volna Jacques odamenni. Kértem, hogy menjen el, de nélkülem. Szükségem volt egy kis magányra, hogy magamhoz jöjjek. Ereztem, hogy jobban leszek egyedül, ha elmélyedek az előttem csillogó végtelen zöld víztükörbe. Add uram Istenem, hogy semmi keserűség, semmi vihar se zavarja föl szerencsém tengerét!... Hosszú levelet irtam Blanchenak, most pedig e napló betűit rovom, s boldog nyugalmat érzek elterjedni egész bensőmben, mikor leírhatom magam számára azt, a mit nem merek mondani senkinek, még annak a férfinak sem, a kinek képe folyton előttem van leányoméval együtt. Kedves fejek! mily édes érzés, hogy végre lelkiismeretfurdalás nélkül szembeállíthatom őket egymással! Kint a nap korongja lassanként alámerül a tergerbe. Mintha folyó arany terjedne szét a hullámokon! Halászbárkák igyekeznek vissza a part felé, a láthatár vonala mind erősebben, mind komorabban tiinik föl a napnyugtától vörös égen. Nem messze tőlem egy gőzös megy Havre felé ingadozva, teljes vitorlákkal, mint egy óriás fehér madár... Siess szép hajó, térj gyorsan vissza: oly jó a kikötőben lenni. Szept. 22.

Ez a Touraine a világ legszebb része, s az a három hónap, melyet ott töltöttem férjemmel és .leányommal, életem legboldogabb kora. Mindig gyöngédséggel gondoltam az én kedves Grandvalomra. Az ő pázsitjain játszottam végig gyermekkoromat, parkjának árnyas fái alatt szőttem leánykori ábrándjaimat. Valahányszor viszszatérek oda a kimaradó párisi tél után, azt a kifejezhetetlen gyönyört érezem, melyet csak az oázis üdesége adhat. Isteni béke fog itt körül, lopózik szivembe; mintha ifjúságom szétszórt maradványait találnám meg e tiszta légben, s mily bánatos-édes gyönyörűség, mikor parkomban sétálok, multamnak emlékszálaira akadnom, melyek itt szóródtak el, mint a juhok gyapjának szálai a sövényen. De most látom csak, hogy eddig nem teljes szivemből szerettem ezt a földet, eddig még nem tudtam, hogy a kerek világnak semmi, más helye sem hasonlít ehhez a területhez, mely csak most létesítette azt a titokteljes, benső köteléket, mely lényegemet vele összefűzi. Julius elején telepedtünk itt meg, miután egész juniust a tengerparton töltöttük. Blanche is hozzánk szegődött. Ugy tetszik, hogy nagyot nőtt az öt heti elválás alatt: csakugyan meglepő látvány, hogy kedves gyernekem mily gyorsan fejlődik.

Nem kételkedtem, hogy Grandval fog tetszeni Jacquesnak, de nem is gyanítottam, hogy annyira szeresse azt a zajos és nyugtalan életmódot, melyet itt folytatunk. Csupa lovaglás, séta, látogatás a szomszéd kastélyokban, villásreggeli az erdőben, lawn-tennis, vidám ebédek, mindenféle ünnepélyek Benne van igazi elemében, a gyönyörteljes szórakozásban; bele is veti magát önfeledten, vidám szélességgel, mint ahogy a buja fűbe szabadított csikó ficzánkol. Lehetséges-e, hogy az ember mindig fiatal marad e tekintetben! Kissé meglepett a dolog, egypárszor arra gondoltam, hogy tapintatosan megkérdezem, nem illenék-e ebbeli eljárásán valamit változtatni, de nem mertem, féltem, hogy megneheztel. S bár e szórakozások rám nézve nem birnak nagyobb vonzerővel, mint azelőtt, őt oly vidámnak, oly megelégedettnek, életörömmel annyira elteltnek látom, hogy nem érzem magamban azt a kegyetlen bátorságot, hogy elrontsam örömét; engedem magamat vitetni az örvény által. Hogy ne érezném magamat boldognak, mikor látom az ő tökéletes boldogságát, s ez az én művem! Ugy látszik, hogy mindekkoráig nem fogtam föl eléggé a gazdaság becsét; mennyit szenvednék, ha nem elégíthetném ki eléggé Jacquesnak ezt a természetes ösztönét, mely őt a kényelem és a fényűzés felé hajtja! Igen, nagyon boldog vagyok!... Hogyan is kételkedhettem benne, hogyan vonakodhattam egy perczig is, hogy nejévé legyek ? Ügy itt, mint Trouvilleban, s házasságunk után négy hónappal csak ugy, mint e nagy esemény után való napon oly előzékeny, oly szives irántam, hogy lelkem mélyéig meghat, gyonyörteljes felindulást okoz, s fölkelti bennem annak az édes zavarnak emlékét, mikor előbb észrevettem, semmint kifejezést adott volna érzelmeinek, hogy kitüntet, hogy szeret. Mily kellemes meglepetést éreztem, mikor azon néma ellenséges indulat helyett, melytől — legalább Blanchet illetőleg — tartottam, azt látom, hogy leányom és férjem közt a legnyíltabb, legodaadóbb barátság fejlődik ki! Ez a leány oly komor, oly szilaj arczczal érkezett Grandvalba, mint a milyennel Párisból távozott. De ki állhat ellen Jacquesnak, ha ő tetszeni akar valakinek? Egy hét sem telt bele, hogy Blanche le volt fegyverezve. Azt hiszem, hogy minden udvariasság közt az tetszett legjobban az én kicsikémnek, hogy Jacques már ugy bánt vele, mint valami nagy leánynyal. Most legjobb barátjai egymásnak a világon. Hogy ne éreznék hálát Jacques iránt: kivált mikor ugy rettegtem, hogy a két szeretett lény gyűlölni fogja egymást! Szept. 24.

Ma látogatást tettem a szomszédságban. A Victoria előáll, fölszállok; Jacques mellém ülteti Blanchet, ő pedig szemközt velünk foglal helyet, háttal a kocsisnak. — Mit gondol, mondám neki, hiszen ez még gyermek ! Nyugodtan feleié: — Blanche már nem gyermek, kedves Louise! Mióta e szavat hallottam, folyton forgatom elmémben. Nem akar elhagyni, nem tudok azóta másra gondolni A látogatás alatt nagyon szórakozottnak, bambának kellett lennem..!. alig hallgattam oda, a mit hozzám szóltak, s összevissza, fonák feleletet adtam mindenre. — Mi baja? kérdezé Jacques, talán csak nincs rosszul ? — Nem, nem vagyok rosszul. És mégis bensőm legmélyében, magam sem tudom hol, tompa fájdalmat érzek Szobámba zárkóztam azon ürügy alatt, hogy migrainem van. Pedig nem a fejemmel van bajom —

433 Szcpt. 26.

Tegnap vadászat, nagy ebéd, bál. A saison megnyitása óta hetenkint kétszer fogadtunk. Megvallom, hogy nem ilyen életmódról álmodoztam ezen a nyáron, grandváli tartózkodásunk alatt ' Reggel ablakom függönyei mögé rejtőzve néztem a vadászok elindulását. Jacques övvel ellátott zubbonyt viselt, mely egészen föltüntette karcsú, de erős termetét. Hallottam, amint a báró igy szólt hozzá erős hangján: »Ah ja kedvesem, mikor fogja magát rászánni a vénülésre ?« Tény, hogy valamennyinél fiatalabbnak látszott tiz esztendővel, pedig három egykori iskolatársa is volt köztük. Megöregedni!...-. A férfiaknál csak hagyján. De az oly asszonynál, a ki visszaemlékszik arra, hogy egykor szép volt, körülrajongták, — az oly asszonynal, a ki szeret, a kinek szüksége van szépségére, hogy visszatartson s lekössön egy csapodár szivet, mily rettenetes sors az, mily kegyetlen lealázás, mily helyrehozhatatlan hanyatlás! — S vannak ilyen asszonyok, ismerek. A vadászokon kiviil pár birtokos-szomszédunk volt nálunk ebéden. Csak nem lettem kaczér • Két óránál többet fordítottam az ebédhez való öltözködésre. Soha életemben nem kívántam ugy, mint most, hogy a legszebb legyek. Azt kérdeztem magamtól, hogy nem épp oly beteges jelenség-é a tetszés fokozódott vágya, mint az, hogy negyvennyolcz órával ezelőtt Jacquesnak Blanchéra vonatkozó jelentéktelen megjegyzése elkeserített ? Nyolcz órakor ültünk az asztalhoz. Nem került nagy fáradságomba észrevenni, hogy toilettem nagyon tetszett az uraknak, és hazudnám, ha azt mondanám, hogy ez nem okozott nekem érezhető gyönyört Azt hiszem, Isten bocsássa meg, hogy a báró udvarolt. Megvalljam-e ? fecsegése nem untatott, s azért engedtem, hogy kelleténél tovább is menjen. Én engedtem, a ki különben rendkívüli éberséggel szoktam mindenkit távol tartani magamtól. Arra számítottam, hogy elragadtatása nem fogja elkerülni Jacques figyelmét, a ki e miatt majd szemrehányólag fog rám nézni. De sokkal jobban el volt foglalva szomszédnőjével, a ki különben csinos személy volt. hogysem észrevette volna, mily hevesen csapta körülöttem a szelet a báró. Azt reméltem, hogy uram és parancsolóm, szigorú tekintetet fog rám vetni Ah, mit nem adtam volna e tekintetért ! . . . . De nem történt semmi. Férjemnek csak annak a kis szők számára volt tekintete. Ez dühbe hozott. A bárónak éppen e pillanatban mondott üres szavai majd sírásra fakasztottak, s kicsi hija, hogy vagy erős szavakat nem mondtam neki, vagy egy poharat el nem törtem. Szerencsére mérsékeltem magamat, hátat fordítottam neki, — már a mennyire valaki hátat fordíthat asztalnál való szomszédjának. Nem vévén észre, hogy az ő szavain boszankodtam föl, folytatni akarta. Ezek az emberek nem éreznek meg semmit, nem találnak ki semmit!.... Egy kimért, száraz szóval helyén marasztottam. Már nem tudom én, mit hebegett s zavarodottan eltűnt. Bizonyos vagyok benne, hogy még most sem érti, s hogy nem is fogja érteni s o h a . . . , A báró határozottan ostoba Azután akkora kezei vannak, mint valami masseurnek. Utálatos. Ugy éreztem, hogy minden idegem megfeszül és remeg, mint a hegedű húrjai. Egy kis pezsgőt ittam, s elkezdtem beszélni, beszélni igen, én, a szentimentális, a hallgatag, a ki mindig attól fél, hogy sokat mond, s föltárja bensejének legrejtettebb zugait, mélynek titkát csak annak az embernek árulnám el, a kit szeretek — ha valaha megtisztelne azzal, hogy e titkot fölfedezni igyekeznék. — Én, a rendesen tartózkodó nő, ugy csevegtem, mint a bolond, az asztal egyik végétől a másikig

átbeszélgettem s hangosan föl-fölnevettem. Ekkor voltam először életemben szellemes, pedig nemcsak nem vagyok az, de nem is szeretek; s ösztönszerű bizalmatlansággal viseltetem azok iránt, kik szellemesek. De sőt élczeltem is, tréfáltam, váratlan összehasonlításokkal, képletekkel álltam elő, oly lendülettel, hogy magam is belezavarodtam. A röpke frázisok, csipős megjegyzések ugy dongtak fejemben, mint a méhek a méhkasban, s valamennyi egyszerre akart kiszabadulni Csodálkozva hallgattak. Jacques végre rászánta magát, hogy rám tekint, s e tekintetben annyi jóakarat volt. Láttam, hogy őt is meglepte a dolog, mint a többieket, csakhogy az ő meglepetésébe a férj hiúságának bizonyos elégtétele vegyült. A szalonban halkan sugá hozzám: »Nagyon ragyogó volt kedvesem, fogadja bámulatomat « Egészen boldoggá tett ez a dicséret. Egy szava boldoggá, vagy boldogtalanná képes tenni. / De most azt kérdezem, igazam volt-e, mikor örültem ? Én Voltam-e az az asszony, a kire büszke' volt, a kinek szerencsét kivánt? Fájdalom, nem, hanem egy másik, a ki az én számmal beszélt, a ki egy pillanatra kölcsön vette szavamat és vonásaimat, de a ki nem én vagyok, hanem teljesen ellentéte saját magamnak. (Folytatása köv.)

Szalay Imre mint hajóskapitány. Ismerik kegyetek a yachtot ? — Erre a kérdésre bizonyára nagyon kevesen válaszolhatnának igennel széles Magyarországon. Á yacht a különböző fajtájú és nevü kisebb hajóknak gyűjtő neve, melyek csekélyebb számú társaság számára épülnek; fő részük a vitorla, noha a tengeren gőzerőre is be vannak rendezve. Ezekkel a pompás kis vizi szerszámokkal régen be voltak népesítve a külföldi tavak, mikor arra a gondolatra jutott egy pár sport-kedvelő ember, hogy a vitorlázásra sokkal alkalmasabb kis tengerünkön, a Balatonon meghonosítsák. Ma már vagy harmincz vitorlás lebegteti fehér szárnyait a Balatonon; köztük nem egy olyan, melyen egy nagyobb társaság nem csak utazhat, de élhet is; kis szalon, hálóterem és niiniatür-konyha állván rendelkezésére. És mint az eszme szülemlik meg a költök agyában, a balatoni vitorlázás első apostola is poéta volt. Endrödi Sándor, a ki a megboldogult Némethy Ernővel, a jeles győri ügyészszel első championja volt a Balatonnak. Sok szép költemény, hangulatos tárczaczikk őrzi azokat a kedves, borúsan derűs napokat, melyeket Endrödi Sándor a vitorlásán töltött. Bolygó hollandija volt a Balatonnak. Hét évig kóborolt fehér vitorlája a tavon, mig végre révbe ért, elnyerte szive választottját. A sors letépte kebléről. És a sirtól nem mehetett vigasztalást szerezni a derülten mosolygó tóra, melynek kellemes emlékei oly kétségbeejtök most rá nézve: inkább hallgatja egyedül, árván az Északi tenger szürke habjainak mélabús mormolását. A vitorlások raját csupa nagy ur vagy budapesti ember igazgatja. Odavaló még ma sem igen találkozik, a ki a szélhajóval sétálna a nagy tavon. Ketten-hárman vannak a kivételek, a kiknek példája nem akar ragadós lenni. E kivételek leghíresebbje Szalay Imre leilei birtokos és — (majdnem azt mondám : köztársasági elnök) országgyűlési képviselő, az ismert bortermelő. A szöllejénél azonban jobban szereti hajóját. Annyira, hogy bár nehezen fogja a tollat, mégis megírta Odisszeáját, melyet minden évben. átél. Annyiban különbözik Odisszeusztól, hogy soha sem téved el, ruháitól is legfölebb önmaga fosztja meg magát, a mikor tudniillik megfürdik. Kalipszoja sincs, legalább nem vallaná be, ha lenne, mert hiszen boldog családapa, sőt após. Néha maga indul el hajóján ; legtöbbször azonban kutyája meg kertészlegénye társaságában, a ki nem annyira a vitorlák kezeléséhez szükséges, hanem arra való, hogy jeget hordjon a hajóra. Mert a kapitány, már tudniillik Szalay Imre, nagy gourmand a hajón. A yacht kabinjában folyton jégnek kell lennie, 2

'

434s ha kiköt, csak azcrt teszi, hogy jeget szállíttasson be valamelyik jégveremből. A jégen áll a néhány napra terjedő elemózsia : bor, sör, friss hus, szalámi, sajt, tojás, a melyből pompás ebéd készül a petroleum-katlankán. Mindez az enni való pedig azért szükséges, hogy zátonyra kerülés esetén ne legyen kénytelen megenni a saját kutyáját, ami szinte kár újságírói szempontból, mert a háborgó Balaton rémességéröl nagyszerű hirt Írhatna az ember a saison morteban. Van azonban még egy nevezetes^ fölszerelése a vachtn a k : az ágyu. Ez arra való, hogy mikor hazaérkezik leilei rezidencziájába, már messziről jelezze : készüljetek az ebéddel! Ezzel tudatja indulását is, mikor hajója kifut valamelyik kikötőből; csakhogy lidvlövésérc nem válaszol hajó, csak a hegyek, melyeknek fala puskapor nélkül teszi meg ezt a szívességet. Ennek a kis ágyúnak torka valóságos czápa, mely azonban leginkább kacsával táplálkozik. Egy-egy újság számával tölti meg tulajdonosa, és a gyilkos szerszám puffanása csalhatatlanul megmondja, melyik újság szól legnagyobbat. Midőn én egyszer vele jártam a Balatonon, akkor az » Egyetértés® puffant legnagyobbat. Szalay Imre a hajó orrán állott és tengerész sipkájával integetett a part felé. Üdvözlését bizonyára viszonozták volna, ha egyáltalában állott volna ott valaki. De mit törődik ö a nagy tömeggel, mikor kinn repülhet a fodros vizén ? Keresztül szeli a ragyogó napsugarakat, tajtékos barázdát hasítva a selyem vizén. Nyikorog az árbócz, zizeg a kötél, suhog az iramló hajó oldalán a hullámok sora. Két halászmadár suhan át az árbócz felett. A kéklő viz haragos zöldre válik; a hullámok éle kicsorbul, — fehér szilánkokat hány, mint az üveg a reszelő alatt. Zug az északi szél; belekapaszkodik a nagy közép vitorlába, mely megdönti a hajót, bemártja szélét a hullámok alá, melyek végig csapnak a yacht orrán. Semmi baj. Ereszd a kötelet 1 Mint a szán, ugy fut a hajó tovább a zöld tengeren, meg-megbuktatva orrát, melyen millió fehér gyöngygyé törik a hab. És egyszerre alább hagy a szél ereje; összeesnek a hullámhegyek, szétszakadnak apró gyűrűkre, a könnyű szellőben egyenletesen, kedélycsen siklik el a yacht. Nyugodni készül a n a p ; aranyvercs fénye tüzes pásztákban feleszi meg a vizet; világos kék sávolyok szakítják meg a verességet, melyen tul sötét-zölden terül el a hegyek megszélesült árnyéka. A szélcsöndben megáll a hajó. Leeresztjük a vasmacskát és vacsorához látunk. Incselkedve csobognak a hajócska oldalán a habfodrok, és mi ringatózunk könnyedén, kéjesen. De nem mindig ilyen szelid a Balaton. Rettenetes lehet, ha felháborodik. Éppen Szalay Imre matrózát fenyegette egyszer halállal. Midőn visszatért a partról Badacsonyban, hogy a horgonyzó yachtra menjen, elkapta a szél s nem birt többé a csónakkal. Egész éjjel vitte. Megdermedt a szegény ember ujja, nem győzte már merni a becsapkodó vizet. Összezsugorodott és imádkozott. A fonyódi halászok fogták ki félholtan. Mihálkovics, a győri közjegyző is megjárta egyszer, ö azon. ban egy komikus helyzettel menekült. Áz árbócz tetejébe kapasz. kodva várta be a segélyt, mely azonban későn is érkezhetett volna, mert egyszer esett meg csak, hogy a Balaton egész szélességét átúszta Szekrényessy Kálmán. Füredről két angol matrózt vitt el egyszer a vihar hajóstól. Délután.öt órától másnap egy óráig dobálta őket a tó, sehol sem birtok kimenekülni. Végre is a gőzhajó hozta őket vissza. Ámde a bátor és ügyes vitorlázót nem riasztja meg az ilyen kaland. Aki ideges, az kövesse Szalay Imre példáját. Künn a vizén, kezében a vitorla kötéllel, melyre élete van bizva, vigyázva a széláramlat minden változására, mely veszedelmes lehet a szélrohamok, az úgynevezett boek alkalmával: nem szabad az embernek idegesnek lennie. Ez a sport-faj a legegészségesebb valamennyi közt. Jó gyomrot ád az embernek és jó tüdőt a friss, portalan levegő, a vitorlázással járó folytonos munka. Ebben a levegőben nem terem meg a bacillus, ha csak a tengeri betegségnek is nincs bacillusa. Mert a hozzá nem szokott kiránduló a vitorláson legkönnyebben megkaphatja ezt az inaesthetikus bajt. Janus.

Bashkirtseff Mária. (Hcárom czikk.) Irta: A M B R U S ZOLTÁN. I.

Bashkirtseff Mária 1884. október 31-én halt meg, huszonnégy éves korában. Néhány festmény és pasztell maradt utána,, meg egy iráscsomó, melyet azóta publikáltak. Az iráscsomó két kötetnyi naplót és egy kötetre való levelezést tartalmazott. A naplót 1888-ban tették közzé; a levelek* csak e napokban jelentek meg. Ezek a posthumus munkák bizonyára vékonyka irodalmi podgyászt alkotnak. Egy kisleányos napló, meg egy halmaz kisleányos levél nem szoktak ama dolgok közé tartozni, a melyek az irodalmi halhatatlanságra aspirálnak. Amint hogy átalában azok, a kik huszonnegyedik évük betöltése előtt, tehát abban a korban halnak el, a mikor még Nagy Sándor sem tett semmit a halhatatlanságra, még ha lyrikusoknak születtek is, nem igen tarthatnak rá számot, hogy hosszú ideig fognak élni az emberek emlékezetében. És mindamellett ugy tetszik nekem, hogy ama rengeteg sok nyomtatvány között, melyet két világrész megszámlálhatatlan gépe napról-napra produkál, csak igen kevésnek van annyi chance-a a maradandóságra, mint a Bashkirtseff Mária irományainak. Ugy hiszem, hogy ezeknek az intimitásoknak még akkor is lesznek olvasói, mikor már a világ régen nem érdeklődik ama dolgok legtöbbje iránt, melyek bennünket mai napság passzionálnak. Pedig e napló és e levelek irója bizonyára nem ilyen ambiczióval vetette papírra futó benyomásait. A XVIII. századbeli mémoire-irodalom, a Madame d'Epinay vagy a Lespinasse kisasszony levelei és e sebtében firkált naplójegyzetek, vagy telegramm-stylusban irt billet-k között ne tessék keresni semmi rokonságot. A mult században a napló és a levél igen tekintélyes irodalmi műfajok voltak. Express Írták őket, nem annyira a czimzettnek, rtiint inkább az utókornak. A levelezés részét tette a társaséletnek. A korrespondencziák thémája egy egész végtelenség volt. A levélíró filozofált, vitatkozott a materiális és a társadalmi lét nagy kérdéseiről, megbeszélte a nap eseményeit, jellemezni igyekezett a szomszédját, a barátjait, egész környezetét: szóval irt. de omnibus et quibusdam aliis, a lehető legszabadabb formában, de a lehető legnagyobb irodalmi becsvágygyal. Ma már, ebben az értelemben, senki sem ir leveleket. Senki sem ir az utókornak; sőt nem igen irunk a hozzánk tartozóknak sem. Nem élünk olyan csöndesen, előkelően és kényelmesen, mint a mult században élt a társaság; sietve élünk s nem érünk rá értekezni a leveleinkben ; leveleinkben csak a legszükségesebbre, a tudatni vagy a kérdezni valóra szorítkozunk. És ehhez képest a levelezés nem irodalmi aréna többé, a hol az emberek mutogatják magukat, hanem afféle szellemi boudoir, a hol elárulnak egyet-mást a lelkűkből kíváncsi, idegen szemek előtt. S a mai levelekben nincs egyéb tanulmányozni való, mint egy-egy emberi lélek, a levélíró énje; mivel hogy az »én« oly csodás, szerénytelen valami, mely örökkön elárulja, örökkön karakterizálja magát a telegrammstylus szó-szegénységében is. A Bashkirtseff Mária levelei olyannyira fin-de-siecle irományok, hogy a mi időnk leveleinek ez a közös vonása szinte rikitó rajtok. Nincs e levelekben semmi irodalmárkodás; semmi a szép szellemek és a galéria számára. * Lettres de Marié Bashkirtseff. Paris, Charpentier, 1891.

435 E levelek, az elsőtől az utolsóig, csupa intimitások. De éppen ebben áll nagy értékük. Mert az az én, mely az előttünk levő intimitásokban megnyilatkozik, olyannyira nem közönséges, olyan első rangú, prima klasszis én, a közlések pedig oly őszinték, és olyan mélységesen intimusak, hogy a képzelhető legbecsesebb anyagot szolgáltatják annak a jövő századbeli curieuxnek — a más idők más fából faragott emberének — a ki majdan érdeklődni fog az iránt, hogy: mik voltak ama legtitkosabb érzések és gondolatok, a melyek a mi időnk emberét nyugtalanították, gyötörték, vigasztalták és álmokba ringatták? Bizonyos, hogy a jövő olvasóit a mi milliárd nyomtatványunkból csak ez az egy dolog fogja érdekelni. És bár a találgatás, hogy az idő rostáját mely irodalmi művek fogják kiállani, puszta játék is: a föltevés, hogy a maradandóságra első sorban a lélek intimitásaiban leggazdagabb munkák tarthatnak számot, nem egészen alaptalan. Végre is, álmainkban megláthatjuk már a jövőnek ezt a titokzatos emberét. Előre tudhatjuk róla, hogy Ohnet György urnák a regényei, melyek ma millió példányban forognak közkézen, épp oly kevéssé fogják őt intriguálni, mint ahogy bennünket nem csábítanak Richardsonnak az erényes szolgálóról és más erényes lényekről irt elbeszélései. Elképzelhetjük, hogy igazságtalan fog lenni, a mint mi igazságtalanok vagyunk; hogy az egész Buckle-ben csak egy zseniális paradoxónt fog találni; hogy tulteszi magát rajta, a mint mi túltettük magunkat például Montesquieu-n. Sejthetjük, hogy igen tudós lesz; hogy iskolás gyerek korában többet fog tudni, mint a mennyit Darwin tudott; s hogy a Fajok eredetét útszélinek fogja találni, a mint mi útszélinek találjuk Diderot-t. De kitalálhatjuk róla azt is, hogy az elmúlt korszak embere, legmélységesebb vágyaival, szenvedéseivel és apró gyönyörűségeivel egyetemben épp u gy f°gja érdekelni, mint érdekelt bennünket az emberiség történetében minden határkő, a troglodittól kezdve a szalonok emberéig. Mert valószínű ugyan, hogy bölcsebb, tudósabb és jobb lesz nálunk, de egyben hasonlatos lesz hozzánk. A misztikusnak — varázsa lesz reá is. S mióta az ember gondolkozik és töprenkedik, nagyobb rejtély soha sem volt előtte, mint: az ember maga. Bizonyára ugy tűnhetik fel a legelső pillanatra, hogy egy kis leány vallomásai nem tartozhatnak amaz intimitások közé, melyek hivatva vannak megadni a kulcsot a jövőnek a mi időnk megértéséhez. Mi lehet irva egy huszonhárom esztendős leány lelkébe? Lapozzák át e három kötetet, s meg fognak győződni róla, hogy ha az a huszonhárom esztendős leány egy kivételes, felsőbb rendű lény, lelkében megtalálhatni a század minden nyugtalanságát, vívódásait, nagyratörését, hányattatásait, összes vágyait és csalódásait, a mindennapos küzködések salakjától menten, kristallizálva. Sőt ugy fog tetszeni a meglepett olvasónak, mintha a Bashkirtseff Mária iratai szinte praedesztinálva volnának arra a szerepre, melyet emiitettem. Erre a kivételes hivatásra a mi huszonhárom éves leányunk minden malaszttal teljes. Mert hát ki az, a ki e ritka szereplés conditio sine qua non-jával rendelkezik ? Egy kiválóan előkelő, a lehető leginkább előkelő lélek, a ki a lehető legtökéletesebben nyilt és őszinte tud lenni. Kétségtelenül az utóbbi föltétel az, melynek eleget tehetni a legkevesebbek adománya. Teljesen nyilt és őszinte csakis a kivételesen előkelő lélek lehet, mert csak ilyenben van meg a tökéletes őszinteséghez kellő szabadság, erő és bátorság. De nem minden esprit supérieur képes reá, hogy hasonlóan a fejedelmekhez, a kik kastélyaikba bocsátanak minden idegent, megnyittatni engedje a kíváncsiak előtt lelke házának összes kamaráit. A leg-

többnek, mint a kékszakállnak, van egy rejtett szobája, a hová senkit se enged belépni. És éppen a kivételesen ritka nyíltság és leplezetlenség az, mely a Rousseau Vallomásai-nak supremácziáját a XVIII. század egész mémoire- és levél-irodalmával szemben minden időre biztosítja. A nagy Jean Jaquesnál persze jelentékeny heroizmus és még nagyobb önbizalom segítette elő a kivételes közlékenységét; Bashkirtseff Máriának se heroizmusra, se túlságos önbizalomra nincsen szüksége, hogy teljesen nyilt legyen. Neki nincsen titkolni valója. Ez a szerencsés szituáczió ékesen szóló bizonysága annak, a mit a napló és a levelek közlései lépten-nyomon elárulnak, hogy Bashkirtseff Mária az »homme supérieur«-ök között is a kiváltságosak közé tartozik. A természet, a gondviselés, vagy nevezzük bármiképen, olyan javakkal ruházták fel, melynek az összetalálkozása már előre distingválta őt még az éliteben is. Önök szívesek lesznek megengedni, hogy a lelki előkelőség fő-feltétele: a függetlenség minden irányban. A függetlenség a dolgoktól és az emberektől, a szellem és az anyag befolyásaitól, a röghöz tapasztó kívánságoktól és szenvedelmektől, a liczencziatus, a kicsinyes gondoktól és elfoglaltságoktól, melyeknek a lelkiekhez semmi köze, a teljesen szabad látókör, a fölülemelkedettség minden földi nélkülözésen, a fogékonyság minden szellemi iránt, egy szóval a teljes lelki szabadság, a »jobbik rész«, melyet Mária választott magának. Ezt a lelki szabadságot Bashkirtseff Máriának a legpazarabb kézzel biztosították a bölcsőjénél megjelent tündérek. A természet megáldotta csodálatos szépséggel; ragyogó értelemmel, a minőt csak jó kedvében teremt; genialitással, mely minden művészeti ágban képessé tette a legraffináltabb élvezetekre s legnemesebb alkotásokra; és megáldotta forró, nagy szívvel, mely csak a jóra és nemesre termett. A körülmények megáldották hihetetlen gazdagsággal, a legmagasabb rang minden czifraságaival és azokkal az apró kellemetességekkel, melyet a mai társaságban csak a kivételes születés szerez meg; megáldották mesés műveltséggel, az ünnepeltetés minden örömével; szóval megáldották mindazokkal a jókkal, melyek a köznapi irigység tárgyai, sőt azokkal is, melyek után .csak a választottak vágyakoznak. Tegyük hozzá, hogy ifjan, leányul halt meg, megismervén a szerelemből mindazt, a mi benne égi, s mentten maradva attól a melancholiától, melyet az érzéki örömök hagynak a lélekben. Tegyük hozzá, hogy a betegséget, a testi szenvedést csak utolsó napjaiban ismerte meg, hogy egy meghűlés következtében halt meg, hirtelen, hamarosan, mint egy széltépte virág, mely csak törzsétől elválva kezd fonnyadni, s nem lassankint hanem egyszerre hervad el. Ne botránkozzanak meg, ha lelki szabadságáról szólván, hangsúlyozom anyagi függetlenségét, nagy vagyonát, szerencsés születését. E kétféle függyetlenség között nagyobb az összeköttetés, mint önérzetünk konczedálni szokta. A szegénység demoralizál. Az aprólékos gondok, a nélkülözések, <melyek kötve vannak hozzá, többé-kevésbbé, ha időlegesen is, de jó részben s minden esetre, elvonnak a szellemi dolgoktól. Intenzív és zavartalan lelki életet szegény ember nem élhet; a nyomor nagy rabszolgatartó. A gazdagnak megvan hozzá a módja, föltéve, hogy van hozzá egyebe is. De — sajátságos — az egyenlőség e korszakában a vagyon csorba, ha a rang koronája nem egészíti ki. A mi demokrata-világunkban vannak társadalmi örömök, melyeket semmi pénzzel nem lehet megszerezni, vannak nélkülözések, melyek eloszlatására a nagy vagyon nem elegendő. Sebastopol védőjének, Bashkirtseff tábornoknak az unokája nem ismerte ezeket a nélkülözéseket sem. A hol ő megfordult, s a 2

436kozmopolita magas sietás minden bevehetetlen vára tárva volt előtte, mindenütt mint a társaság királynője szerepelt. Nemcsak a vagyona és a születése, a szépsége, a tehetségei, a karaktere, mind szinte rákényszerítették erre a szerepre. Mert csodálatosan szép volt. Iti a levelei között, négy arczképét láthatja meg az olvasó, s ez arczképek mindenike uj meg uj oldaláról ismerteti meg velünk ezt a kivételes szépséget. A Laura de'Dianti fejének a gyönyörű körvonalai; a Madame Récamier arczának a fensége, és valami mondhatatlan báj, mely egy kissé a a Parisienne-é, egy kissé azé a lányé, a kiben tatár vér csörgedez. Nem, ennek a lánynak nem kellett megismernie a versengés aggodalmait; a tárgytalan féltékenység és az irigység nyomasztó érzései nem alacsonyíthatták le a szívét. Szerelmi csalódás nem alázta meg. Az életerőt és az ifjúságot mint testvéreit üdvözölte. Ismerős volt a múzsák mindenikével; és része volt a szellem lucullusi gyönyörűségeiben. Látóköre oly nagy volt, hogy egy huszonhárom éves leánynál szinte lehetetlen a dolgot megértenünk. Tizenhét éves korában mindent olvasott, a mi görögül, latinul, francziául, angolul, olaszul, spanyolul és oroszul olvasható. Rajongó híve volt Platónak és mulatságul a Publius Syrius szentencziáit olvasta. Szellemi fölény, intellektuális befolyás nem nehezedett reá. És a nők hatodik érzékével látott, kitalált, divinált és érezett ott, a hol leggeniálisabb férfi is csak" közönséges tuskó. Mondom, teljes volt minden malaszttal. Gratia plena. Ennyi együtt működő lelki energiának bizonynyal meg kellett teremtenie azt az intensiv lelki életet, mely az imént részletezett irodalmi szereplésnek előfeltétele. A mint látni fogjuk, meg is teremtette.

De profundis. Jó csillagunk reánk tekintett És összehozta lépteinket; Virágot szórt az útra széjjel, Csábítgatott sok szép reménynyel — S én hallgatám . . . . a mese régi : Oly jól esett remélni ! Oly jól esett remélni, várni, Történjék bár velünk akármi : Hisz oly bizonyos győzedelmünk, A mint örökre tart szerelmünk . . , S mesénknek im mi lett a vége ? Feleljen lelked büszkesége ! Feleljen büszkeséged érte, Könnyelműen hogy összetépte, Mit annyi édes gyötrelemmel Szivem rajongva épitett fel . . . Mily jó a szív üres mesének — Késő csalódás, tört remények ! . . . Remélni — hinni a szemeknek, Lesni, mit ajkai rebegnek S tudni : ez ajk ha szól, ha hallgat, Merő hazugságot takargat — Látni, mint hull porba az oltár : Több a sötét pokolnál ! . . . Macsolai Barna.

K r ó n i k a II. A cousin. (Interview az állatkertben.)

A múltkor egy ujságczikk nagyon álmodozóvá tett. Azt olvastam benne, hogy egy derék amerikai, valami' Mr. Garner, megtanulta a majmok nyelvét és szóba állott velők. A tudománynak ez az uj vívmánya csodálattal és büszkeséggel töltötte el szivemet. Mert hisz abban a perczben, mikor az ember képessé válik rá, hogy méltatlanul megtagadott rokonának felajánlja a testvéries tegeződést, bizonyára fél-istenné magasodik a nyelvmesterek között. A fölfedezés részletei is élénken érdekeltek. Azt ugyanis, hogy testvéreink Darwinban valóságos nyelvet beszélnek, Mr. Garner csak hosszas megfigyelések után derítette ki. Observatiói alkalmával egyszer azt tapasztalta, hogy egy egész csoport majomkölyök meglapult a rácscsal több osztályra osztott majomházban. Egy nagy orang-utáng volt mellettük elhelyezve s folyton ennek a mozdulatait kisérték szemmel, miközben felhívták a majomház többi osztályaiban levő majmok figyelmét az által, hogy az orang-utang mozdulatainak megfelelő hangokat hallattak s ugyanily hangot kaptak válaszul a többi majmok részéről. Ez az observatio különösen meglepett. »Ganz á la Texas!« kiáltottam fel lelkesedésemben. De nemcsak véreinket bámultam meg, hanem amerikai felebarátunkat is. Mily éleselműség 1 Meggyőződvén róla, hogy bizonyos helyzetet a majmok mindig s következetesen ugyanazon hangokkal jelöltekmeg, Mr. Garner kisütötte, hogy a majmoknak artikulált nyelvök van, melyen egymással beszélnek A sajátságos ebben csak az volt, hogy mindnyájan ugyanazt a nyelvet beszélték, a mi kétségtelenné teszi a majmok nagy fölényét velünk szemben, a kik orthologusokra és neologusokra szakadunk. Kellemesen érintett az is, hogy végre mégtudtam, mire jó a fonográf. Mr. Garner ugyanis a fonográf segítségével gyűjtötte össze és analizálta a majmoktól hallott hangokat, a mely analizálás alapján aztán rájött ez ősi nyelv elveire, sőt sikerült a szép hangzású nyelvet egészen megtanulnia, ugy hogy ma perfektül konverzál véreinkkel a saját nyelvükön. Mindez csak fokozta elragadtatásomat." Egyedül az búsított, hogy Mr. Garner szerint a majom-nyelv igen nehéz, mert mindössze nyolcz-kilencz főhangból áll, melyek különbözőn ejtetvén ki, harmincz-harminczöt külön hang keletkezik. S ez a különböző kiejtés az, a mi ránk nézve nehézzé teszi véreink nyelvének a megtanulását. De bátorított az a tudat, hogy Mr. Garnernek már eddig két majomdialektust sikerült elsajátítania; s még inkább sarkalta ambicziómat az a körülmény, hogy mikor Mr. Garner legelőször ejtett ki összefüggő szavakat majom nyelven egy sympathicus ifjú pávián előtt, ez először rábámult a tudósra s aztán örömében oly sokat kezdett bészélnb hogy Mr. Garner alig győzte lecsendesíteni. Ez a siker, ismétlem, nagyon sarkalta az ambicziómat, mert mint önök kitalálták, föltettem magamban, hogy én is megtanulom a majom-nyelvet.

437E czélból egyenest Mr. Garnerhez fordultam, a ki posta fordultával szives volt megküldeni részemre majomgrammatikájának legújabb kiadását. A grammatika czíme ez volt: AZ ÖNMAJOM.

— Hogyan ? — kérdeztem. Tehát önök közt is megvan az osztálykülönbség. — Természetesen — felelte. — Nézze meg csak az ő alapját s nézze meg az enyimet. Azon nem lát semmi nevezetest, mig az enyim I Nem fejezte be a mondatot, hanem büszkén verevagyis: gette meg tekintélyes testrészét, mely határozottan nem a mesterség három nap alatt tökéletes majommá válni. Nélkülözheteta gondolkodás székhelye. len kézikönyv ujoncz majmok számára. S elmagyarázta, hogy csak a kék-alapu majmok Neki feküdtem az érdekes könyv tanulmányozásá- válnak ki a közrendből. A legkékebb alapúak pedig, a nak s egy hét alatt annyira vittem, hogy a váczi-utczán sötét-kék alapúak, a kikhez ő is tartozik, külön kiváltságigerlinek néztek. gos osztályt alkotnak. Három hét múlva már doktorátust tettem a majomGratuláltam neki, s megkérdeztem tőle, nem óhajnyelvből, egy ismert egyetemi professzor előtt, a ki megtaná-e megtanulni az emberi nyelvet? foghatatlan módon abban a tévedésben leiedzett, hogy a — Kétszáz franczia szót mi is tudunk, mint minszanszkrit nyelvből teszek előtte vizsgálatot. Szórakozottdenki — felelt kissé fitymáló hangon — de nálunk nem ságból aztán a persa nyelvből adott kitűnő kalkulust, s divat többé francziáskodni. Az ősi majom-géniusz kulképesített az összehasonlító nyelvészet tanárává. tusza nem fér meg ezzel a maradisággal — tette hozzá. Tanulmányaimat értékesitendő, elhatároztam, hogy En. Mr. Garner cousin-nek nevezte az ön washinglátogatást teszek az állatkertben, s megtudakolom a toni kollegáját. Nem sértem-e meg, ha én is felajánlom majom-körök véleményét az országgyűlési fekete sip- önnek ezt a kölcsönös megszólítást? kákról. O. Megvallom, az önök váczi-utczai viselkedése Ahogy a majomház elé érkeztem, egy igen rokon- nem buzdit erre a bizalmasságra. De ön, Mr. Garnerre, szenves külsejű, szerény viselkedésű majmot találtam a mi jó barátunkra hivatkozott, tehát, ám legyen. magam előtt, aki a tradiczionális dió-rágicsálással volt En. A czélból jöttem, hogy megtudakoljam a véleelfoglalva. ményét az országgyűlési fekete sipkákról. Majomnyelven pálinkás jó reggelt kivántam neki. . Ó. A fekete sipka nekünk is kedvencz viseletünk s kértem, hogy legyen szíves a főmajomhoz utasítani. volt. De őszintén szólva, az önök helyén nem tennék Meglepetésében összecsapta az első kezeit s ijedten többé fekete sipkát a fejemre. bámult reám. Siettem megnyugtatni, ismertettem előtte En. Megengedi, hogy e kijelentését nyilvánosságra a Mr. Garner fölfedezését, s ismételtem előtte a kéré- hozzam ? semet. Ö. Ön tehát zsurnaliszta ? A páviánra mutatott s azt mondta, hogy az egy En. Igen. igen tekintélyes majom. Nagy tudós hírében áll, tette • - Ö. Akkor tehetne nekem egy szívességet. hozzá, bár kissé veszekedő természetű. En. Parancsoljon velem. Felvilágosítottam, hogy a tudomány és a vitatkozó Ö. Érintkezésbe léphetne a nevemben egy nyomtermészet nálunk embereknél is együtt szokott járni, és dával. Napi lapot szándékozom indítani: A fölvilágosolépteimet a tekintélyes majom felé irányoztam. dott majom czim alatt. En. Értem. Ön az állatkerti viszonyokat kívánja Az állatkert e kitűnősége tiszteletteljes megszólításomat nem fogadta oly látható meglepetéssel, mint fia- a sajtóban szellőztetni. Ö. Nem. Az én lapom csak nyilatkozatokat fog talabb társa. Meglátszott rajta, hogy tudós és megállaközölni. Legelőször is azt óhajtom kijelenteni, hogy Maki podott majom, s hogy jelszava a: »nil admirari.« Referáltam neki a Mr. Garner találmányáról, amire ur egy gyáva, párbajképtelen majom, a kinek a lovagiasságról fogalma sincsen, s a kinek a sértegetései egy hideg szókkal fejezte ki elismerését az amerikai iránt. önérzetes, korrekt viseletű majmot semmi szin alatt nem — Végre — szólt hozzám — elégtételt szolgáltatérinthetnek. nak nekünk, s belátják, hogy intézményeink és nyelvünk Intett, hogy a kihallgatás véget ért. Megszorítottam ismerete nélkül művelődési törekvéseink meddőségre vansorra mind a négy kezét s eltávoztam. nak kárhoztatva. Maimonides. Aztán szerencsét kivánt majomnyelvbeli kiejtésemhez s hozzá tette, hogy Budapesten igen jól érzi magát. Szerelmesnek egy jel elég, a dervisnek példa kell. Megjegyeztem, hogy a kellemes külsejü ifjú majom * utasított hozzá, s kérdeztem, nincs-e vele rokonságban, Hontalan madárnak fészkét az isten rakja. minthogy arezvonásaikban némi hasonlatosságot véltem fölfedezhetni. Sietős dologba ördög elegyedik. — Nem ismerem az illetőt — felelt a tekintélyes * majom. — A pór-rendbe tartozik s éri a hozzá hasonA halhatatlanoknak is fájnak a fogaik. Török közmondások. lókkal nem szoktam érintkezni.

438-

INNEN-ONNAN. Chinai történet. Shangaiból írja lapunk egy ott kószáló barátja a következő mulatságos történetet: A mennyei birodalomnak különféle részei vannak. Némely része nagyon termékeny, más része meg szörnyű terméketlen. A termékeny részében szokott néha kiütni az inség és az éhség, — mert ahol nagyon gazdag emberek laknak, ott okvetlen kell lenni nagyon szegény embereknek is. A nagyon gazdagoknak dolgoznak a nagyon szegények, nyomorultan kevés bérért. A nagyon gazdagok pedig oly annyira jóllaknak, hogy a nagyon szegényeknek éhezni kell. Ámde a nagyon éhes ember nagyon mérges ember — s ha sokadmagával van, hamar kész a lázongásra. Nos, tehát egy nagyon termékeny kormányzóságban, hol sokan laktak túlságosan jól s igy még többen éheztek, egy igen »schneidig« ifjú mandarin volt a kormányzó. Ez felette nagyon szerette a Luther-háromságot: »\Vein, Weib und Gesang« — és átkozottul keveset törődött azzal, hogy némelyek kormányzósága területén igen sokat, némelyek pedig igen keveset esznek. Annál többet törődött egy kis csinos, aranyos varrónövel, aki ott lakott kormányzósága székhelyén s makacs erényességben tölté napjait. Hiába volt minden kisérlet, a kis varrónő nem hódolt meg. Utóbb a schneidig főmandarin rájött, hogy a kicsike csak hiu, csak genirozza magát letérni az erény útjáról ott, a hol öt mindenki ismeri. Kapta tehát magát a főmandarin s egy szép este elszöktette a kicsikét s elment vele vagy hat napi járóföldre, egy félreeső kis városkába. Itt, az Isten háta mögött, boldog szerelemben teltek a mézes-hetek. A fömandarinról még hivatalában sem tudták, hová lett s ö, hogy mi se zavarja boldogságát, megszakitott minden összeköttetést a külvilággal, csak a kis varrónő belvilágában gyönyörködött. Még a lapokat sem olvasta, mert nem akarta, hogy más is izgassa, mint kis varrónőjének csókja. A chinai hivatalos lap sem jutott kezébe, pedig abban az a legizgatóbb hir, hogy ^Kantonnál a tenger csöndes.« A schneidig fömandarinnak sejtelme sem lehetett arról, hogy mig ö boldogan turbékol, kormányzóságában az éhesek föllázadtak a jóllakottak ellen s elpáholják az almandarinokat. Katonaság is rukkolt az éhesek ellen, főparancsnokuk kereste mindenekelőtt a fömandarint, de hiába. Az élt boldogan, elvonulva a kis varrónő szerelmének. A főparancsnok dühében egyenesen Pekingbe telegrafált a kormányhoz: »hol a főmandarin ?« Ott már ismerték kissé az emberüket s visszasürgönyöztek, hogy nem a hivatalban, de nem is Buddha templomában kell őt keresni, hanem valahol a menyecskéknél, lányoknál. Hiába kereste a főparancsnok ott is. Végre is beledurrantott az éhesek közé a maga jószántából főmandarin nélkül s a lázongás szépen elcsitult. Ezenközben a mézesheteket megelégelte a főmandarin s haza indult. Útba ejté Pekinget s azt gondolta, ha.már itt van, tiszteleg az ö magas kormányánál. Diszbe öltözött s ment audicncziára. A kormányférfi, ki még nálánál is főbb mandarin, komor arcczal fogadta. »Honnan jösz, ó, főmandarin ?« — »Hazulról,« — füllentő a ludas. »És mi hir van otthon, ó, főmandarin ?<J »Semmi; kormányzóságom csöndes, mint a tenger Kantonnál.« »És az éhesek lázadása ?« — »Lázadás nálam, ó, nagyúr ? Olyan nincs és nem is volt, nem is lesz soha.« »Ugy édes főmandarin? Nos, tudd meg, hogy kormányzóságodban az utóbbi héten koloszszális disznóságok történtek. Most pedig térdelj le, ó, főmandarin !« . . . A főmandarin letérdelt, a még főbb mandarin pedig befüttyenté az előszobájában mindig kéznél levő föhóhérlegényt. »Eme főmandarin feje a tied.« És a föhóhérlegény elvette a »schneidig« főmandarin fejét. *

*

$ A parlamentből. Nem áll, mintha az egész héten át csupa Szendrcy Gerzson beszélt volna, mert hiszen Horváth Boldizsár s mondott egy fényes szónoklatot. Az ősz liberális természetesen pártolta a nagy reformot — még pedig a legmelegebben.

És nem csupán azért a »legmelegebben«, mert beszéde alatt 3o fok meleg volt a házban, hanem azért is, mert öt hallva, a reformpártiak lelkesülése a legmagasabb fokra hágott. A reformellenesek nyakába pedig ezek a meleg pártoló szavak, hideg zuhanyként ömlöttek. Mindazonáltal le voltak főzve és forrázva. * *

*

•fy Tolstoi contra Weckerle. Mi alatt Weckerle miniszterünk folyvást uj szivarokat és czígarettákat talál fel az államháztartás egyensúlya érdekében, Tolstoi a különcz muszka gróf-iró iránymüvekkel roppant agitacziót indit a dohányzás ellen. Weckerle aggódva nézi ezt a dolgot, mely körlilbelöi olyan békés háború Magyarország ellen, mint aminő az volt Oroszország ellen, midőn Bismarck, hogy ne legyen a czárnak a mozgósításra pénze, kilármázta a német piaczokról az orosz értékeket. Állítólag legközelebb már jegyzéket is nyújt át pétervári nagykövetünk az orosz kormánynak, melyben monarchiánk tiltakozik az ellen, hogy egy muszka alattvaló Szibériába való deportálás veszedelme nélkül, megronthassa a dohányzás ellenes agitacziójával pénzügyérünk fiskális politikáját. Lehetséges azonban, hogy az orosz kormány a jegyzékre azt a felvilágosítást fogja adni, hogy Tolstoi gróf dohányellenes müveit hatalmas felhőket vető csibukszó mellett irja.

IRODALOM. N i n c s e n ördög. Regény. Irta Jókai Mór. Budapest 1891. Légrády testvérek.)

Egy idő óta a mi olvasó közönségünk körében bizonyos szimptomák mutatkoznak, melyek a mellett látszanak tanúskodni, hogy nem érdemes sem öreg embernek, sem nagy embernek lenni. Titán Lacziék, a kik vitték már annyira, hogy ezerkétszáz lapos regényeket nem irnak, de nem vitték még annyira, hogy egy négyhasábos rajzot érdekesen és jól megírjanak, büszkék az ő csikófogaikra és bizonyos lenézéssel mutatnak az agg mesterre: »Már nincs foga!« Szakasztott ugyanaz a szokás kezd lábra kapni mint némely vad törzsnél, a hol a fiuk agyonütik a szüleiket, mihelyest tehetetlenek lesznek. Hogy Titán Laczi mit szaval az ő törzsasztala mellett, meglehetősen közönyös lehetne a világra nézve, ha maga a közönség majdnem megdöbbentő gondatlansággal nem csatlakoznék hozzá. Közönség alatt értem az olvasók azon részét, mely tizenhetedik életévét már túlhaladta. A tizenhat éven alóliak még nem járatnak újságot és a régi lelkesedéssel élvezik, a káprázatos, szines álmokat, melyek Jókai hirét szétvitték egész Európában, A serdültebb és serdült olvasók azonban már újságokat is olvasnak és az újságokban babszemeket, meg Titán Laczi nyilatkozatát a babszemekről. És csodálatos, ez az érett publikum Jókai nevét tisztán a babszemekkel hozza összeköttetésbe és mélységesen elfelejtette, hogy ettől a szakácstól kapott már egyébb, finomabb ételeket is, olyanokat, melyeknek reczeptjét egyedül ő ismeri, és melynek készítését soha senki tőle el nem tanulhatja. Ez a közönség, mely az elfogultságig szerette mindazt, a mit Jókaitól kapott, melyet a Jókai nevével csábítottak mindenüvé, lassanként Gyulai Pálék álláspontjára került és brutusi

439pártatlansággal pisszegi ki kedvenczét a színházban, mert véletlenségből túlságosan czukrozta meg a tortáját. Ezt a közönséget a mi jeles iróink nagyon el kényeztették. Arra szoktatták, hogy legfölebb harminczötnegyven éves íróktól olvassanak s hogy módjában legyen mindenkinek kedvencz költőjének sirjára koszorút tenni. A ki túléli ezt a poétáknak limitált kort, az törvénysértést követett el, s kénytelenül vagy penzióba menni, vagy — »magát túlélni«. Jókai volt annyira irói becsének tudatában, hogy megengedhesse magának azt a luxust, hogy néhány évecskével tovább éljen legrégibb olvasóinál és ezek az olvasók, mintha türelmetlenkedné : nek és attól tartanának, hogy elköltöznek ebből az árnyékvilágból, anélkül, hogy Jókai összes müveit olvasták volna. Mintegy oda kiáltják neki: »Ne többet, elég már, öreg vagy, nincs fogad!« — És tapsolnak Titán Laczinak, a ki fog egy nagy bunkót, és ősi szokás szerint, irodalmilag agyonütné a mesterét. Szerencsére a hosszú élethez jó egészség és jó fog szükséges. Jókai elhullajtotta már a haja minden szálát, a parókája is beleőszült a sok viselésbe, de a fogai épek. És magasan fölötte az alant mormogó mélységnek, tovább szövi az ő álmait, dolgozik és teremt és semmiképen sem akar a közkivánságnak engedni. A fejletlen népek előítéletes erénye: a kegyelet és tisztelet, mintha már kiczivilizálódott volna belőlünk. Magasan fölötte állunk a francziáknak, akik Hugó Viktort még akkor is csodálták, mikor lángesze már teljesen rommá lett. A kik fetishként imádták a végelgyengülésben szenvedő költő minden sorát és nem akarták hinni, hogy a természet rendje véle nem fog kivételt tenni. Mi ridegen tartunk törvényt a mi mestereink fölött, ítélünk a tény fölött és a dicsőséges multat még csak enyhitő körülménynek sem számítjuk be. Pedig a tényben a mi bíráink alaposan csalatkoznak. Tény az, hogy Jókai még él, de nem áll, hogy túlélte magát. Játszott babszemekkel talán szeszélyből, talán unalomból, de nem azért, mintha rakétáit már mind elsütögette volna. »Ha nem kell a babszem ? gondolta Jókai, no akkor leguritok nektek egy nagy szines üveggolyót, játszatok ezzel.« És irt egy regényt, az ő délibábos költészetének teljes pompájával, könnyedén, fiatalosan, pajkosan és mélységesen szépen. Nem látszik rajta meg sem a test, sem a lélek gyöngesége, az a törhetetlen őserő nyilatkozik benne, mely az ő javakorabeli müveiből látszik. Egy bizarr, kedves, költői mesét mond el, melyet nem lehet utána mesélni, nem lehet kivonatolni. És meg van benne a régi Jókai humora és a régi Jókai fantáziája. Én ezt a regényt ném akarom megkritizálni, még ismertetni sem akarom. Jókainak joga van hozzá, hogy az ő saját külön művészi evangéliomát akczeptáljuk, ha tőle olvasunk. És ez nem kímélet, nem konczesszió, hanem kötelesség. És kötelesség magukat az ő müveit olvasni, még pedig olyan, mely még mindig a legnagyobb élvezettel jár. Mert bármennyire elhiszi is a közönség Titán

Laczinak, hogy a poézis és fantázia régi, lomtárba való dekoráczió, mely a mi asphaltos világunkban kezdetleges és nevetséges, még mindig örömest követi a költőt ebbe a festett, üde, szép világba s talán megcsapja annak a titokzatos virágnak az illata is, mely a lenge, párás romantikus légkörben tenyészik. A közönség ebből a regényből meg fogja tudni, hogy -Jókai nem élte magát tul és azt is, hogy van benne még annyi irói életerő, mely szétosztva néhány tuczat fiatal óriás között, mindegyikből csinálhatna egy-egy hires embert. Csak az a furcsa a dologban, hogy egy ilyen embernek pártját kell fogni. —lf. Porzótól egy uj tárcza-kötet fog megjelenni: *Por és hamu.« (Az én halottaim). A vidám, deriis hangulatok nagymestere ezen könyvében visszaemlékezéseket közöl azon jeleseinkről, kiket immár az enyészet elragadott, de akiknek képei még elevenen élnek emlékezetünkben. Egy-egy kis essai minden egyes tárcza, egy-egy epitaphium prózában. Sőt memoire-számba is mehet majd e kötet, mert nemcsak az egyes alakokat domborítja ki finom detail-müvészetével a régibb irodalmi gárda ezen kiváló causeurje, ki személyes viszonyban állott legtöbbel azok közül, akiknek arczképeit vázolja, hanem a kortörténet egyes intimebb és mármár elmosódni készülő vonásaira is figyelmeztet. Érdekkel várjuk a becses kötetet. Bubics Zsigmond. Körülbelül harmincz évvel ezelőtt történt, hogy Kassa tudós püspöke Velenczében járva, a Bibliotheca Marcianában ráakadt Cornaro Frigyes velenczei követ jelentésére : »Budavárának 1686-ban történt ostromáról és visszavételéről.« A tudós főpap, a ki a magyar históriát a legnagyobb lelkesedéssel műveli, Cornaro jelentéseiből kiválogatta a budavári ostromra vonatkozó részeket, le is fordította és most, harmincz esztendő után, a fenti czim alatt kéziratként ki is adta. »Buda hős visszavivói emlékés-nek van ajánlva a nagy negyedrét könyv, melylyel izlés és disz tekintetében egyetlen magyar kiadvány sem vetélkedhetik. Kötését Buda és Pest régi pecsétjei diszitik, az egyes lapok közé pedig, melyeknek nyomása a képzelhető legtisztább és legszebb, finom kivitelű tájrajzok, egykorú arczképek és régi ujságlevelek vannak igtatva. A gyönyörű munka, mely becsületére válik a magvak iparnak, tartalmánál fogva is nagyfontosságú a magyar történettudományra nézve, mely méltán elismeréssel adózhatik a bőkezű, lelkes magyar főpapnak. Dóczi Lajos a mult év folyamán drámát irt, mely legközelebb a Szépirodalmi Könyvtár kiadásában fog megjelenni. »Vera grófné® a czirne ennek a drámának, melyből egy remek részletet már mult évben volt alkalmunk olvasóinknak bemutathatni. Roskovits Ignácz rajzolt hozzá igen szép czimlapot. Bártfay Antal, az orsz. szinészegyesület titkára és Szigeti Géza karnagy jövő szeptemberben szinészeti gyakorlóiskolát nyitnak. A tanfolyam két esztendőre terjed és a második hónaptól kezdve minden szombaton és vasárnapon nyilvános előadást fognak rendezni valamelyik fővárosi nyilvános helyiségben. Betiltott drámák. A németeknek nem lévén ^Budapesti Szemlé«-jiik, az aesthetikai legfőbb birói hatalmat a zsandáraikra kénytelenek ruházni. Ezeknek a zsandároknak ítélőképessége semmiben sem áll a szemle őrei mögött, sőt az a határozott előnyük is van, hogy kardjaikat mindennap újra kifényesíthetik s bizony le is csapnak a szentségtörőkre, a kik a német parnasz berkeiben nem a Kloppstock »örök-unalmu« melódiájára énekelnek. A villogó zsandár-kard legutóbb Kasselben sújtott le egy iróra, a ki vesztére majdnem az egyetlen német dráma-iró, kinek munkái föltűnést keltenek. A ^Becsület® és »Sodoma vége® czimü drámáit a szent Hermandád nem találta elég erkölcsösöknek, hogy a jámbor németség végig nézhesse. — Hiába, a német dra-

20 gonyosok sokkal prlidebbck, m i n t Érzékenység

dolgában

minálunk a grófkisasszonyok.

csak Gyulai

Pál

A 26-dik számban megjelent képtalány

lelke vetélkcdhetik az

HINTA.

övékkel. Major

J.

Gyula,

akit a külföldön

ez a nagytehetségű

jobban

költeményt zenésített

ismernek, mint

meg és adott

fiatal

minálunk,

Helyesen megfejtették : Ozorai Károly, Szigony Jolán, Tóth Hona,

zeneszerző, 2t vallásos

ki »Zsidó vallásos cnekek*

megfejtése :

Schwarz Katinka, G r á f Paulina, Vass Ottilia,

Kiss Jenő,

Szentgyörgyi F., Petz K l á r a , Pogány Sárika, W o h l

Zelenka

Rudi,

Erzsi.

czim alatt. Major ez éneket a zsidó ifjúsági istentiszteletnél való használatra szánta. Egyszerű világos dallamok ezek, nem minden magyaros iz nélkül, és minden tekintetben valódi zeneköltő ter-

HETI POSTA.

mékei. A 20 magyar szöveg között tizenegy Kiss József »Ünnepnapok > czimü kötetéből van véve. Ara fűzve i frt io kr. Kisfaludy Károly szobra.

Győr

városa

szobrot akar állíC u n c t a t o r . Hogy nem terjeszkedünk ki minden apró-cseprő napi

tani Kisfaludy Károlynak. Az e czélból alakult bizottság Mátrai Lajos György budapesti szobrász-tanárt bizta meg a szobor-minta

eseményre,

elkészítésével. A m i n t a készen is áll Mátrainak rózsa-utezai mű-

minden művelt ember járat, vagy legalább a clubjában olvas

termében.

lapot, a hol

Egyharmad

életnagyságban,

álló helyzetben

örökíti

az

nagyon

természetes. Fölteszsziik ugyanis, hogy m a

mindezeket

sokkal

részletesebben

már

egy napi-

megtalálhatja,

mint

a

meg Kisfaludyt. Magyar ruha van rajta s vállán köpeny. Jobbjá-

hogy a mi lapunk korlátolt terjedelménél fogva közölhetné. Azt is tessék

ban Íróeszközt és baljában papirlapot tart. Arczán az ihlet kife-

számba venni, hogy post festa kullogni a többi

jezése ül.

A talapzaton,

babérág

tozik az ujságirás

kellemei

nyugszik.

A Lotz Károly,

Keleti

tartanunk nekünk

fizikai

mely

gránitból

Alpár

fog készülni,

Ignácz,

Stróbl Alajos,

Gusztáv és Beöthy Zsolt tagokból álló bizottság szakértői szemlét tartott Mátrai műtermében s a sikerült mintát végleges kivi-

Már

vizek

felszínét,

de

lehetetlenség.

eseményei

mindig

ott,

örvénylenek.

a

SZÍNHÁZ.

a

Nekünk

hol

kell.

É;

járasson

egy

fiatalabb,

de

Krónika

napilapot egyúttal

jut is.

a

azok

mindig

lapokkal

meg

kell

is.

Színházi

premiere

harmincz

fok

hőség

mellett.

Nem

a

Sándor-utczai nagy állandó nemzeti komédiát értjük, hanem a kirchenfcldi Feld Zsigmond városligeti magyar diátrumát, ahol a premiérek évadja rendesen kanikullára esik. A pénteki premiéret »Salonbetyárnak« hivják. Szerzői (mert ketten vannak) Andrednszky Jenő és P. Nagy Ernő. Nem professzionatus irók ; de k i t ű n ő tánezosok, sportman-ek és — mint kitudódott — szellemes, ötletes vig fiuk, akiknek bőségesen van egy estére való spirituSok. Darabjuk, melynek egy pár sikerült, jól megrajzolt alakján a közönség pompásan mulatott, egész tisztességesen megállotta a sarat és a mi f ő : Feld Zsigmond kongó pénztárába egy kis pénzmagot is csurogtatott. A közönség mulatott, a színészek

improvizáltak,

egyesek

kedélyeskedtek, a verebek

csiri-

peltek és a couplet-ek elsültek, hozzászamitva a harmincz fok meleget, ez olyan siker, amelyhez a szerzőknek is, a direktornak is szívesen gratulálunk.

is.

Hírlap*

legelevenebb kollegái

Mindent

meghall,

a

a

hol

a

pontot, a hova

Ismételve

közt.

mindent

ajánljuk,

társlapunk, a legE n n e k a lapnak

nemcsak olvasói vannak, de irói is, nemcsak összeköttetései, observatoriuma

érintjük a

ezek a valódi dömöczki

eltalálják

a » Magyar

tar-

lépést

elégednünk

röptiben

legmélyebbek,

olykor párosával Ott

napi

csak

Krónikairóink —

pengét forgató daliái a szellemnek, vágni

után, szintén nem

pedig

azzal, hogy, mint a tó felett elsuhanó fecske, hét

tel végett elfogadásra ajánlotta a győri szoborbizottságnak.

közé.

meglát.

harmadik Interviewer-ezredét és találékonyságát tekintve,

de

kitűnő

Most szervezi meg

vagyunk

győződve róla, hogy a kormányozható léghajó nyitját is csak a »Magyar H í r l a p * kutatói fogják feltalálni, senki B u d a p e s t . R. sokszor

meg

mi módon tallója,

adjuk

vagy

Nem

vagyunk

szeretünk

akadva,

tudtára,

egy-egy

más!

hogy

hogy

kellemetlenkedni

senkinek ;

egy - egy

gentleman-nek

derék

de

versei nem oly divatosak mint a pan-

katonatisztnek,

hogy

sarkantyúi

hasonlithatlanul

rithmikusabban pengenek, mint kadencziái. Pardon !

Sch.

Nagyvárad. szellemes

ember,

potyogtat

el,

a

hogy

ki

1. H o g y kicsoda az a Homo ? Először is egy ebéd

után

municziónak

fekete

kifutná

járatra a szélbaliaknak akár egy esztendőre. ségű

jogtudós és harmadszor

olyan

pedig szépecskén vagyunk. A nevet,

iró,

kávé mellett annyi esprit

egy aki

noha

uj

obstructiónális

Másodszor

kiváló

nálunk is ritkítja

had-

képzettpárját,

nem titok, nem Írhatjuk

ki,

mert nem kaptunk rá meghatalmazást. T ö b b e k n e k . A z e héten beérkezett kéziratok közt nem találtunk közölhetőt.

BETÜ-REJTVÉNY.

Felelős szerkesztő és kiadótulajdonos : K I S S Főmunkatárs : J U S T H

Schwcigtr Tivadartól. Márkus Emília.

Újházi

Ede.

Jág'.ai Mari.

Nálay

Ferencz.

Prlflle Corllília.

Szacsvay

Hegyesi

Vi'.vári

Mari.

Imre.

Egressy Ál- 0 r.

Helvey Laura.

Mihályfy Károly.

Rákod

Gyenas László.

Szidi.

Alszcghy 11 m i. Nagy Fái

Szigeti Jc'zsef. Bercsényi Béla.

ibolya.

Szeréna.

S z i n e s s e l y e m k e l m é k e t 60 krtól 7.65 krig méterenként — sima és mintázott 2000 k ü l ö n b ö z ő fajtában és színben — darab vagy ruhaszáma bér és vámmentesen k ü l d H E N N E B E R G G . cs. és k. udv. szállító gyári raktára Z ü r i c h b e n . Minták kívánatra küldetnek. Levelek TO kros bélyeggel bérmentesitendők.

Gyula.

Cg'.llag Teréz.

Gabányi

Árpái.

Palotai Piroska. H a ezen 21 művész és művésznőt képviselő nevekben a kiemelt betűket helyesen egymás mellé helyezzük, h á r o m kiváló régibb

JÓZSEF.

ZSIGMOND.

kövér magyar

színész nevét kapjuk : melyek ezek ?

Budapest, 1891. Nyomatott az „ A t ' i e n a e u m " irodalmi és nyomdai r. társulat betűivel.