Ritter László Titkos háború Magyarország és Jugoszlávia között Jugoszláv és magyar hírszerzés: 1948–1953 (Megjelent a História folyóirat 2010/1-2. számában) A magyar–jugoszláv kapcsolatoknak van egy olyan fejezete, amelyet a határ mindkét oldalán évtizedekig mélyen titkoltak, és ezért mind a mai napig szinte ismeretlen a közvélemény elıtt. Ez a jugoszláv és a magyar hírszerzı szolgálatok 1948 és 1953 közötti összecsapása. A résztvevık és szemtanúk nagy része ma már nem él, a túlélık pedig nem szívesen emlékeznek vissza. Az összecsapás több mint száz halálos áldozatot követelt és a magyar–jugoszláv határszakaszt évekre háborús övezetté változtatta. A szovjet blokk és Jugoszlávia, illetve ezen belül a Magyarország és Jugoszlávia közötti titkos háború nem hasonlítható össze egyetlen más titkosszolgálati vetélkedéssel sem a hidegháború európai történetében. Ebben az esetben ugyanis sztálinista rendszerek egyforma állambiztonsági szolgálatai álltak szemben egymással. Mivel mindkettı tartott egy fegyveres konfliktus kirobbanásától, hírszerzı szerveiktıl „totális”, mindenre kiterjedı és mindenáron végrehajtandó munkát vártak el. A kutathatóvá vált állambiztonsági iratok szerint a magyar és a jugoszláv hírszerzés ügynökeinek többsége a határ menti városok és falvak olyan lakosai közül került ki, akik a határ túloldalán rokoni és baráti kapcsolatokkal rendelkeztek és beszélték a célország nyelvét. Utánuk számszerőleg az emigránsok, a valamilyen módon kompromittálhatóak (csempészek, illegális határátlépık, büntetésüket töltık stb.), a kettısbirtokosok, majd az elfogott ügynökök következtek. Az iratok azt is mutatják, hogy az ügynökök – hátterüktıl függetlenül – a beszervezéssel ördögi körbe kerültek. Ha sikerrel teljesítették a feladatot, akkor általában egy következı megbízás várt rájuk. Ha nem, legtöbbször a titoktartás biztosítása érdekében bebörtönözték vagy internálták ıket. Ha a határ túloldalán fogságba estek, két lehetıségük volt: vagy vállalták a kettıs ügynöki munkát, vagy hosszú idıre börtönbe, illetve munkatáborba kerültek. A szemben álló szolgálatok A titkos háború csúcsidıszakában, 1950 és 1953 között három magyar szerv foglalkozott Jugoszláviával kapcsolatos információszerzéssel: a Honvédelmi Minisztérium (HM) IV. Fıcsoportfınöksége, az ÁVH VIII. (Határontúli Hírszerzı) Fıosztálya és az ÁVH Határırség Felderítı Osztálya. A Katona Politikai Fıcsoportfınökség (Kat. Pol.) hírszerzı részlegeibıl létrejött HM IV. Fıcsoportfınökség foglalkozott a katonai információszerzéssel. Az állambiztonsági hírszerzést, az ÁVH VIII. Fıosztályát 1950-ben szervezték meg. 1. osztálya foglalkozott a Jugoszlávia elleni hírszerzéssel. Fı feladata a jugoszláv hírszerzı és kémelhárító szervekbe való beépülés volt, hogy azok Magyarország elleni tevékenységét felderítsék és
megnehezítsék. A harmadik szervet, az ÁVH Határırség Felderítı Fıosztályát 1950-ben hozták létre. Legfontosabb feladata az illegális határátlépések felderítése és megakadályozása volt. Mindhárom szerv a jugoszláv határ menti kirendeltségein keresztül szervezte be az ügynököket és végezte az operatív munkát. Mindhárom szerv szovjet kezdeményezésre épült ki, szovjet minta alapján dolgozott, szovjet tanácsadók segítették-ellenırizték. Ennek számos elınye és hátránya volt. A magyar szervek a tanácsadókon keresztül örökölték azt a konfliktust, amely a szovjet katonai (GRU) és az állambiztonsági (MGB) hírszerzés között volt. A rivalizálás olyan mértékő lett, hogy a HM IV. Fıcsoportfınöksége és az ÁVH VIII. Fıosztálya nemcsak gyakorlati hírszerzı együttmőködést nem folytatott, de még információkat sem osztott meg egymással. A szovjet tanácsadók természetesen minden segítséget megadtak, az ıket küldı szerv azonban az elsı években semmilyen hírszerzési információval nem segítette a magyarok mőködését, miközben a magyarok által összegyőjtött összes híranyagot, sıt a potenciális ügynökjelölteket is késedelem nélkül átvették. Mind a szervek közötti rivalizálás, mind a szovjet szervekkel való egyoldalú kapcsolat rendkívüli mértékben hátráltatta a munkát. A jugoszláv hírszerzés ezzel szemben igen centralizált szervezetben mőködött. A katonai hírszerzés, a Jugoszláv Néphadsereg Vezérkarának II. Igazgatósága I. (Hírszerzı) Osztálya, valamint az Állambiztonsági Igazgatóság (UDB-a) 1. (Hírszerzı) Osztálya tartományi és körzeti osztályait 1950 augusztusában összevonták, és így egyesített hírszerzı szervezet jött létre. A hatékony struktúra nem az egyetlen elınye volt a jugoszláv hírszerzésnek a magyarral szemben. Tisztjeinek többsége a partizánháborúban kezdte pályafutását és komoly tapasztalatokat szerzett a német, majd a nyugati hírszerzı szolgálatokról. Ezzel szemben a magyar szolgálatok tisztjeinek többsége minimális vagy semmilyen hírszerzı tapasztalattal sem rendelkezett. Illegális propaganda A titkos háború kezdeti szakaszában a propagandaanyagok illegális terjesztése volt a szemben álló hírszerzı szolgálatok legfıbb feladata. Moszkva már közvetlenül a Tájékoztató Iroda határozatának nyilvánosságra hozatala (1948. június 29.) után utasította szövetségeseit, hogy gondoskodjanak a Tito-ellenes propaganda Jugoszláviába juttatásáról. Magyarország aktív szerepet játszott a terjesztésben, amelyet kezdetben a Kat. Pol. hírszerzı osztálya végzett. Az elsı ilyen akciót 1948 júliusában hajtotta végre. Ügynökei az SZK(b)P Központi Bizottságának a JKP vezetıihez intézett levelét tartalmazó röpirat kétezer példányát küldték el postán Jugoszláviából Belgrád, Zágráb, Niš, Újvidék, Szabadka és Eszék párt- és szakszervezeti vezetıihez. A második jelentısebb akcióra 1948 októberében került sor. Részben postán, részben személyesen, kilenc szerbiai és horvátországi város és több kisebb település pártfunkcionáriusához juttatták el az SZK(b)P KB jugoszláv vezetést elítélı határozatát. Nem kevesebb mint 16 ügynök vett részt az akcióban. A jugoszláv biztonsági intézkedések 1949-ben megszigorodtak. Már nem volt lehetıség ilyen nagyszabású akciók végrehajtására. Az ügynökök többnyire egyedül és meglehetısen amatır módszerekkel tudtak csak
dolgozni: éjjelenként a ruhájukba rejtett propagandaanyagot egyszerően szétszórták az utcán vagy találomra kiválasztott postaládákba dobták. 1950 elején az ÁVH újonnan létrehozott hírszerzı részlege vette át a propagandakiadványok terjesztését. Ügynökeit ezzel a feladattal negyedévenként dobták át Jugoszláviába. Ezzel párhuzamosan a nyugat-európai magyar rezidentúrák minden hónapban 40-50 különbözı jugoszláv címre postáztak Tito-ellenes kiadványokat. Az akciók nem korlátozódtak Jugoszlávia területére: 1950 májusában például a bécsi nemzetközi vásár hivatalos tájékoztatójának 400 példányát hamisította meg az ÁVH úgy, hogy az eredeti szöveg helyett a jugoszláv vezetés elleni vádak szerepeltek. 1948 nyarán a jugoszláv fél azonnal felvette a kesztyőt és megkezdte az ellenpropagandát Magyarországon. Az UDB-a a határ menti települések lakosságát, illetve vasutasokat és hajósokat szervezett be az újvidéki Szabad Szó és különbözı propagandafüzetek terjesztésére. Késıbb a postai terjesztés is megkezdıdött: Nyugat-Európából nagyszámban érkeztek Magyarországra jugoszláv röplapok. A terjesztés legintenzívebb periódusa a Rajk-pert követı hónapokban volt, utána azonban fokozatosan csökkent, és 1951-tıl a határsávra korlátozódva kizárólag a határırök provokálására irányult. Ezzel szemben a szovjet blokk országai, így Magyarország is, a konfliktus végéig intenzíven folytatták tevékenységüket. De sem módszereik, sem propagandájuk nem tudott megújulni. A jugoszláv hatóságok ennek köszönhetıen még 1953 második felében is több mint öt tonna illegálisan terjesztett propagandaanyagot győjtöttek be. Információgyőjtés A jugoszláv hírszerzés érdeklıdésének középpontjában mindvégig a Magyarországon állomásozó szovjet csapatok létszáma, fegyverzete és elhelyezkedése volt. Ezt fontossági sorrendben a magyar haderıvel, államvédelemmel, valamint a magyarországi jugoszláv emigrációval kapcsolatos információk követték. Mivel a magyar vezetés úgy tartotta, hogy Jugoszlávia az „irány, ahonnan minden pillanatban közvetlen támadás fenyeget”, a Jugoszláv Néphadsereggel kapcsolatos információk prioritást élveztek a magyar hírszerzı szerveknél, függetlenül azok profiljától. Az, hogy milyen mennyiségő és minıségő információval rendelkeztek egymásról a szemben álló felek, folyamatosan változott. A korábbi együttmőködésnek és a titkos információszerzés ekkor még meglévı lehetıségeinek köszönhetıen 1948-ban mindkét fél viszonylag pontos képpel rendelkezett a másik politikai, gazdasági és katonai helyzetérıl. 1949 második felére ez jelentısen romlott, és mindkét fél sok tekintetben a sötétben tapogatózott. 1951-tıl kezdve viszont a jugoszláv információk minısége javulni kezdett, míg a magyar egészen 1953-ig „stagnált”. A jugoszláv hírszerzés 1952. januári értekezletén elhangzottak szerint 1951-ben 90 ügynökük dolgozott Magyarország ellen. Ebbıl 30 élt és mőködött magyar területen, a többi Jugoszláviában és Ausztriában. A 30-ból csak 6-9 volt hatékony: belılük ketten a Magyar Néphadseregben, egy a MÁV-nál szolgált, kettı jugoszláv emigráns volt, négy pedig kettıs ügynök. A magyar hírszerzés eredményei 1953-ig ennél is rosszabbak voltak: a IV. Fıcsoportfınökség mindössze öt jugoszláviai
ügynökét tartotta eredményesnek, míg az ÁVH VIII. Fıosztálya egyáltalán nem rendelkezett aktív ügynökkel jugoszláv területen. Az ÁVH Határırség Felderítı Fıosztályának volt jugoszláviai ügynökhálózata, de ügynökei csak a határövezetben történtekrıl tudtak információt nyújtani. (Az egy-egy kijelölt feladatra és meghatározott idıre átdobott ügynökökrıl sem jugoszláv, sem magyar viszonylatban nincsenek pontos adatok, de számuk mindkét oldalon elérhette a félezret.) A két ország hírszerzése minden információszerzı lehetıségre megpróbált lecsapni. Az UDB-a felvette a kapcsolatot a francia és amerikai részre aktív hírszerzı tevékenységet végzı szélsıjobboldali magyar emigráns szervezettel, a Magyar Harcosok Bajtársi Közösségével (MHBK). Az ideológiai különbségek nem akadályozták meg a két felet abban, hogy 1952-re hatékony együttmőködést valósítsanak meg. Ezzel egy idıben az UDB-a több olyan cionista szervezettel is kapcsolatba került, amelyek Izraelbe kívánták juttatni azokat a magyar zsidókat, akik „a gazdasági és államapparátusban vezetı helyet” töltöttek be. A várható információért cserébe az UDB-a felajánlotta a segítségét, és Stefan Bidek nevő ügynökét Magyarországra is küldte, hogy vegye fel a kiszemeltekkel a kapcsolatot. Az ÁVH azonban Bideket a Dunántúlon letartóztatta, így az akció nem valósult meg. Az ÁVH VIII. Fıosztálya is hasonló találékonyságról tett tanúbizonyságot annak érdekében, hogy több információt szerezzen Jugoszláviáról. Elıször komoly erıfeszítéseket tett, hogy felkutassa és beszervezze a 2. vkf. egykori jugoszláviai hálózatának tagjait. Majd – egy szélsıjobboldali emigráns szervezet nevében – felvette a kapcsolatot Erwin von Lauhousennel, a német Abwehr egyik egykori vezetıjével, hogy a szervezet esetleg Jugoszláviában maradt ügynökeit felhasználhassa. Arra vonatkozólag, hogy Lauhousen 1955-ben bekövetkezett haláláig jutott-e valami eredményre, nem rendelkezünk ismeretekkel. Emberrablások és merényletek Mind Magyarország, mind Jugoszlávia több esetben vádolta egymást emberrablások és merényletek végrehajtásával. A Rajk-perben elhangzott és valóban képtelen állítások miatt könnyő azt hinni, hogy ezek a diplomáciai jegyzékekben és a sajtóban megjelenı esetek kizárólag a két fél propagandájának torzszüleményei voltak. A levéltári források egyértelmően azt mutatják, hogy ezek többsége valóban megtörtént, és hogy a szemben álló felek ténylegesen a határvonalon ismétlıdıen provokált fegyveres incidenseken túl is minden eszközt felhasználtak egymás ellen. 1949 nyarán és ıszén mind a magyarok, mind a jugoszlávok több emberrablást hajtottak végre. Ez történt például Prodan Veseljko birtokos, Krajcer Slavo határır, valamint Nagy Lajos és Horváth János rendırjárır esetében. Ez utóbbiakat 1949. szeptember 15-én azért ütötték le és hurcolták át erıszakkal jugoszláv területre a muraközi határvadász zászlóalj hírszerzı tisztjei, mert egyenruhájuk miatt azt hitték, hogy új, invázióra készülı alakulatok jelentek meg a határon, és elsı kézbıl akartak ezekrıl információt szerezni. Miután Belgrád érthetı okokból nem egyezett bele,
hogy az esetet kivizsgálják, a magyar kormány tiltakozásul felmondta az alig egy hónappal korábban Szabadkán aláírt, a határincidensek kivizsgálásáról szóló egyezményt. Az emberrablások másik „hulláma” 1952-höz kötıdik. Január végén egy háromfıs UDB-aügynökcsoport lépte át a magyar határt azzal a feladattal, hogy kísérelje meg a magyarországi Tito-ellenes jugoszláv emigráció egyik magas rangú tisztségviselıjének elrablását. A csoport élén egy 1950-ben Jugoszláviába szökött, többszörösen büntetett magyar kalandor, Bálint László állt. Miután több héten át megfigyelés alatt tartották Budapesten az emigránsokat, nyomára bukkantak a magyar hírszerzéssel való kapcsolata miatt célpontként kijelölt Dušan Vidovićnak. Hamis ÁVH-igazolványokkal elcsalták a lakásáról, majd bilincsbe verve és az összes ellenırzést kijátszva elhurcolták Jugoszláviába. A hihetetlen akció eredményét az ÁVH azzal tette „teljessé”, hogy hét másik, fontos pozíciót betöltı emigránst vett ırizetbe Vidović nyomtalan eltőnése miatt. A jugoszlávok a sikeren felbuzdulva a Bálint-csoportot 1952 augusztusában ismét átdobták Magyarországra. Ezúttal már az emigráció vezetıjét, Boris Verstovseket kellett elrabolniuk. A feladatot ismét sikerrel végrehajtották, de az ÁVH ezúttal a nyomukra bukkant. A Rákosi-korszak legnagyobb embervadászata indult meg: az ÁVH Határırség, a Néphadsereg, a Rendırség, a Belsı Karhatalom majdnem kilencezer embere vette üldözıbe a csoportot. Több mint tíznapos üldözés után, 1952. szeptember 24-én, rövid tőzharcot követıen, Algyıtıl keletre fogták el Bálintot és társait. A magyar vezetést sokkolta a Bálint-ügy, amely katasztrofálisan rossz színben mutatta be a magyar állambiztonságot. Ráadásul a „jugoszláv emberrablók” nagyszabású kirakatpere sem váltotta be a reményeket. Bár az elhangzott vádak nagy többsége megfelelt a valóságnak, 1952 novemberében már sem a hazai, sem a nemzetközi közvélemény nem hitte el, hogy ez nem Rákosiék újabb színjátéka. A titkos háború több száz halálos áldozatot követelı incidense közül a jelenleg elérhetı források alapján mindössze egy esetet lehet biztosan merényletként azonosítani: 1949-ben az UDB-a egyik muraszombati ügynöke lelıtte az ÁVH egyik informátorát, miután az leleplezte a kirendeltség magyarországi hálózatát. Azt azonban tudjuk, hogy ugyanez az UDB-a-kirendeltség 1951 közepén egy olyan 10 fıs diverzánscsoport összeállítását és kiképzését kezdte meg, amelynek az egyik feladata az ÁVH tisztjeinek és ügynökeinek likvidálása lett volna. Bár fennmaradtak olyan 1953 elejérıl származó jelentések, amelyek az ÁVH Határırség Felderítı Fıosztályát figyelmeztetik erre az egységre, annak kiderítése, hogy a csoportnak a bevetésére tényleg sor került-e, további kutatást igényel.
