Regőczi Gergely AKTA. Horror-thriller paródia és sci-fi akció regény BUDAPEST 2011

Regőczi Gergely

AKTA

Terror from the Teachers Horror-thriller paródia és sci-fi akció regény

BUDAPEST 2011.

I Regőczi Gergely:



Regőczi Gergely: AKTA AKTA – Terror from the Teachers. Horror-thriller paródia és sci-fi akció regény.©

A mű adatai: Ötlet: Miskolc, 1990-es évek második fele. Regény írásának kezdete: v1.00 : Miskolc, 2000. 08. 14. (töredékben maradt) v2.00 : Budapest, 2008. 11. 30. Elkészültének időpontja: v2.00 : Budapest, 2009. 03. 25. v2.05 : Budapest, 2009. 04. 04. v2.10 : Budapest, 2009. 10. 26. v2.11 : Budapest, 2011. 06. 07. Szavak száma: 87.915 Karakterek száma szóközök nélkül: 558.642 Karakterek száma szóközökkel: 646.580 Előszó és köszönetnyilvánítás: Kedves Olvasó! Rögtön regény legelején a következő sorok lelhetők fel: „AKTA – Terror from the Teachers. Az öröktől fogva tartó, váltakozó sikerű tanár-diák küzdelmek hiteles története, avagy véres aratás a jövőben. Minden jelenlegi és egykori diáknak, aki találkozott már pszichikai vagy fizikai terrort alkalmazó tanárral!” Természetesen a regény teljes egészében a képzelet szüleménye, bár néhány részletét a valóság inspirálta, csak a tanári hibák erőteljesen felnagyításra kerültek. Magyarán bevallom, hogy sose találkoztam olyan tanerővel, aki annyira kegyetlen lett volna, mint a történetben elképzelt egyedek, illetve tisztában vagyok vele, hogy a diákok között is akadnak szép számmal olyanok, akik megérdemelnék, hogy kezelésbe vegye őket valamiféle szervezet, mely az elmebeteg, agresszív tanulók rehabilitálására jött létre. Mindezektől függetlenül persze nem zárható ki 100%-os bizonyossággal, hogy valaha ne történhetnének meg a regényben vázolthoz hasonló események. Jelen esetben azonban csupán szórakoztató olvasmánynak szántam művem. Azoknak a 16 éven felülieknek ajánlom igazán, akik szeretik a morbid humort és a vért, legalábbis a szavak szintjén. Ezen kívül igyekeztem futólag érinteni az emberi civilizáció jövőjének némely fontos gazdasági-társadalmi kérdését is, összefogást, az emberi értékek megbecsülését, környezetbarát technológiák fejlesztését sürgetni. Aki veszi a fáradságot, és végigolvassa némileg aberráltnak ható írásom, azt is megállapíthatja, hogy a rengeteg ábrázolt kegyetlenség mélyebb célja, mondanivalója kizárólag az erőszak-ellenesség, a humánusság előmozdítása, eszményítése. Köszönetet pedig azoknak mondanék, akik Miskolcon osztály- és évfolyamtársaim, ezen belül barátaim voltak a Vörösmarty Mihály Általános Iskolában, a Földes Ferenc Gimnáziumban és a Miskolci Egyetemen. Nekik, ötleteiknek, inspirációjuknak köszönhetem ugyanis, hogy elkezdtem képregényeket rajzolni, melyekből kibontakozott a kegyetlentanár-ellenesség, végül az AKTA (Anti Kegyetlenkedő Tanár Alakulat) ötlete. Ezen kívül köszönet illeti Páromat, amiért elviselte, hogy hónapokon keresztül csak az írással foglalkoztam. De nem rabolom tovább a kedves Olvasó drága idejét, már csupán jó szórakozást kívánnék! Regőczi Gergely a szerző Budapest, 2011. 06. 07.

1

I

Regőczi Gergely: AKTA



AKTA – Terror from the Teachers Az öröktől fogva tartó, váltakozó sikerű tanár-diák küzdelmek hiteles története, avagy véres aratás a jövőben. Minden jelenlegi és egykori diáknak, aki találkozott már pszichikai vagy fizikai terrort alkalmazó tanárral!

„Ha az iskola az életre nevel, nem félek a haláltól.” (ismeretlen) 1. 2032. szeptember: Végh Béla az igazak álmát aludta. Délelőtt 9 volt, az ébresztőóra már legalább 15 perce folyamatosan sípolt, olyan hangerővel és frekvencián, hogy már a szomszédok is kezdtek a falra mászni tőle. Eltelt még egy negyed óra. Béla megmoccant. Kezével kitapogatta az ágya melletti asztalkán álló sípoló szörnyűséget, lenyomta a gombját, így a zaj abbamaradt. Nyújtózkodott párat, majd az órára pislantott. - Bassza meg! Elkések! – káromkodva ugrott ki az ágyból. Elkezdett volna öltözködni. Kihúzta a fehérneműs fiókját, de üres volt. - Na, hogy az a… Nincs mit felvennem… Hacsak nem bankkölcsönt… Az agglegényként éldegélő férfi néhány pillanatig töprengett, azután elővett egy hatalmas szatyrot, amelyben a szennyesét tárolta. Kinyitotta, beleszagolt, arca eltorzult. - Fúú… mosni kéne – állapította meg. Aztán újfent eszébe jutott, hogy fel kellene öltöznie. Beleszagolt még egyszer a szatyorba, ezt követően kivett a tetejéről egy gatyát és egy pár zoknit. Ezeket külön is megszagolta. - Jól van, ez még nem is olyan vészes! – nyugodott meg. Magára kapta ruháit, majd a konyhába rohant reggelizni. Itt se járt szerencsével. Nem talált tiszta evőeszközt és tányért. Készletei ugyanis a mosogatóban tornyosultak, az elmúlás szagát árasztva, jóformán már maguktól elmásztak a rajtuk lévő ételmaradékok. Béla lemondóan legyintett, aztán benyitott a hűtőbe. Talált egy bontatlan doboz tejet. Kinyitotta, mivel furcsa szaga volt, tüzetesebben megvizsgálta. A tej túróhoz vagy tejfölhöz hasonló állagúra sűrűsödött a doboz alján, a tetején áttetsző savó úszkált. A férfi megnézte az eltarthatóságot. 2031. október 11. - Majdnem egy éve lejárt… A doboz tartalmát a mosogatóba cuppantotta, ezzel a művelettel sem a mocskot, sem a bűzt nem tudta már fokozni. Újra kitárta a hűtő ajtaját, elővett egy dobozos sört, felbontotta, és egy hajtásra leküldte, úgy ivott, hogy közben nem is nyelt, egyszerűen hagyta lefolyni torkán a nedűt. - Hiába, a folyékony kenyér a legjobb! Ennek nincs ideje megromlani… – kommentálta, majd egy hatalmasat büfögött. Elégedetten zárta be maga mögött az ajtót. A ház előtt beült lestrapált elektromos kocsijába, elindult. Úgy 5 perc sétányira, 1 perc autóútnyira, a szomszéd utcában leparkolt, és belépett munkahelye, a Végh-ső Megoldás Magánnyomozói Iroda ajtaján. Lakásához hasonlóan az egyszemélyes cégecskéje által bérelt helyiség sem tett különösebben bizalomgerjesztő benyomást a szemlélőre. A plafon és a falak sarkainak találkozási pontjaiban pókhálók lengedeztek, a bútorzatot egy rozzant irattároló polc, kifoszlott kárpitú székek és egy összecsikart íróasztal alkották. A bejárattól balra eső falon

2

I




egy nagyméretű, de elhomályosult, koszos tükör tágította a teret. Amint Béla elsétált mellette, egy 190 centi magas, pocakosodó, 40 éves, borostás, fekete hajú, táskás szemű, még a tükörnél is homályosabb tekintetű fickó nézett szembe vele. Béla megcsóválta fejét, igazán nem volt jó formában. A bejárattal szemben álló íróasztal mögötti ablakra vetült pillantása. A koszos üvegen túl Budapest belvárosának szépen felújított, rendben tartott épületeit vehette szemügyre. Lemondóan sóhajtott, eközben tekintete lejjebb csúszott. Az ablakpárkányon egy félig üres whiskysüveg árválkodott. A férfi megkerülte asztalát, enerváltan belehuppant a megterheléstől fájdalmasan nyikorgó karosszékébe, az ablak felé fordult, majd kiüresedő tekintettel meredt a távolba. „Egy szerencsétlen balfék vagyok – vetett számot sorsával gondolatban. – Vannak ugyan kisebb gondok a világban, de ezektől eltekintve vezetőink egész szépen ráncba szedték ezt a várost, az egész szövetségi tartományt, szinte alig van munkanélküliség, én mégis lecsövesedve rohadok itt ebben a koszos lyukban… Végül is, nem csoda, hiszen utálok dolgozni, mások csicskája lenni… – vallotta be magának. – Mindegy, amíg piára telik, addig nincs nagy gond” – vont vállat, s az ital után nyúlt, szájához emelte a flaskát, amit jól meghúzott. A magánnyomozó nyelőcsövét és gyomrát kellemesen melengette a tömény szesz, szemei – ha lehet – még üvegesebbekké váltak, gondolatai értelmetlen foszlányokként száguldoztak italozástól degenerálódott agyában. Semmittevésében kopogás, majd a kilincs csikordulása zavarta meg. Az ajtó irányába fordult. Egy jólszituált, elegánsan öltözött, középkorú házaspár lépett be. A férfi drága öltönyt, márkás bőrcipőt, svájci órát viselt, felesége divatos kosztümöt, ehhez briliáns ékszereket. Gyanakodva méregették a lepusztult irodát és kába tulajdonosát. Béla azonban hamar magához tért, lelki szemei előtt kötegszámra jelentek meg a FEE-nek rövidített Földi Elszámolási Egység bankjegyei. Ehhez mért udvariassággal érdeklődött a látogatók célját illetően. - Jó napot kívánok, miben állhatok szolgálatukra? – pattant fel székéből. - Üdvözletem! Szentkirályi Miklós vagyok – mutatkozott be, és azonnal a tárgyra tért. – A segítségét szeretnénk kérni, Végh úr. Béla néhány másodpercig döbbenten meredt a férfira. Hiszen akkor is felismerte volna, ha nem mutatkozik be. Mindenki tudta, hogy ő az egyik leggazdagabb magyar, és ennek ellenére is roppant módon közkedvelt, népszerű. Egy világviszonylatban is számottevő, napelemeket, szélgenerátorokat, geotermikus erőművekhez való szerelvényeket előállító energetikai cég tulajdonosa volt, de vagyonát nem luxuscikkekre, fényűzésre fordította, hanem kutatásfejlesztésre, jótékonykodásra, kórházak, iskolák támogatására, nívós, jól megfizetett munkahelyek teremtésére. Mindenki tisztelte azért, amit az emberiség felemelkedése érdekében tett. Béla elképzelni sem tudta, mit akarhat tőle, a lecsúszott magánnyomozótól. Érdeklődése azonban egyre csak fokozódott. - Minden tőlem telhetőt megteszek. Milyen ügyről lenne szó? Szentkirályi arca komorabbá vált. - Eltűnt a lányom… – sóhajtott hangosan. - Igazán sajnálom – mondta Béla együttérzéssel a hangjában. – Fel tudná vázolni az eltűnés körülményeit? A rendőrséget értesítették már? Történt máskor is hasonló az ifjú hölggyel? - Be kell vallanom, az eset korábban, egy hónappal ezelőtt történt, de igyekeztünk titokban tartani a dolgot. A rendőrséget természetesen azonnal értesítettük, azonban nem jutottak semmire. Annyit állapítottak meg, hogy a városi könyvtárban többen is látták, ahol a diplomamunkáján dolgozott, onnan el is indult hazafelé, de nem érkezett meg. A rendőrök azóta sem találtak értékelhető nyomokat, le akarják zárni a nyomozást. Pedig soha nem fordult még elő olyan, hogy a kislányom szó nélkül eltűnt volna…

3

I




- Kérem, keresse meg a mi drága Emesénket! – Szentkirályiné először szólalt meg, egyből könyörgőre is fogta a dolgot. – Nagyon hiányzik! Okos, szorgalmas, jólelkű, angyali szépségű teremtés… Biztosan elrabolta egy rosszakarónk, irigyünk, és csak azért nem jelentkezett még váltságdíjért, hogy így is kínozzon minket! - Elképzelhető lehetőség. Szeretnék segíteni önöknek – határozta el magát Végh Béla. – Szükségem lenne minden elérhető adatra a lányukról, többek között fényképekre, küllemének leírására, jellegzetes ismertető jegyeire, a ruházkodásával kapcsolatos szokásaira, személyiségének jellemzésére, bármi fontos lehet, ami csak eszükbe jut. Amúgy a munkám során csupán napidíjat számítok fel a felmerülő költségekre, sikerdíjat csak a megbízás teljesítése esetén kérek. - A pénz nem számít! – szögezte le Szentkirályi úr, azzal le is tett az asztalra egy vastag borítékot. – Itt egy kis előleg. Ebben a dossziéban pedig minden szükséges adatot megtalál. - Minden részeredményről értesíteni fogom önöket! – ígérte Béla, miközben kezet rázott megbízójával, az üzlet ezennel megköttetett. – Immár csupán egyetlen utolsó kérdésem volna. - Igen? - Miért pont hozzám fordultak? Sokkal nevesebb magánnyomozót is fogadhattak volna, hiszen az önök anyagi lehetőségei jóformán korlátlanok… - Valóban, de érdekes módon senki sem akarta elvállalni az ügyet. Magának sok megbízása van mostanában? - Nem, nincs. Miért? - Mert a kollégái mind arra hivatkoztak, hogy pillanatnyilag nem érnek rá új ügyet vállalni, és sietősen elrohantak. - Ez érdekes, pedig annyira nem is virágzik a mi üzletágunk… Mindenesetre köszönöm a megbízást, amint előrejutok, jelentkezem. Holnap elküldöm a részletes szerződést. - Köszönjük! Viszontlátásra! – búcsúztak Szentkirályiék. - Viszontlátásra! – köszönt el Béla is örömmámorban úszva, hogy végre van munkája, ami ráadásul hihetetlenül zsíros melónak ígérkezett… Amint becsukódott megbízói mögött az ajtó, szemügyre vette a borítékot, százezer FEE dagasztotta, a magándetektív ennyi pénzt – amit a köznyelvben hagyománytiszteletből továbbra is forintnak hívtak – egy rakáson még életében nem látott. Gyorsan zsebre is vágta a köteget. Utána áttanulmányozta a Szentkirályi Emese feliratú dossziét. A lány anyja nem túlzott. A fotókon egy 23-24 éves korban lévő, karcsú, magas kisasszony tündökölt; apró, finom metszésű ajkai, nagy barna szemei, határozott szemöldöke, lágy arcvonásai, hosszú hullámos barna haja mesékből ismert királykisasszonyokhoz tették őt hasonlatossá. A jó benyomást csak fokozták kitűnő bizonyítványainak másolatai, valamint számtalan oklevél tanúskodott tanulmányi versenyeken elért előkelő helyezéseiről is. Béla belefeledkezett a gyönyörködésbe, a bájos hölgy teljesen megbabonázta. Megcsörrent a telefon, a magánnyomozó összerezzent. - Halló! – vette fel a kagylót. - Valószínűleg fel fogja keresni önt valaki a Szentkirályi családból. Azt ajánlom, ne avatkozzon az ügybe, mert megütheti a bokáját... ha... ha... – azzal a telefon a vonal megszakadását jelző sípoló hangokat kezdte kibocsátani. - Milyen barom szórakozik velem? – dohogta mérgesen, majd eszébe jutottak a nemrég lezajlott társalgás részletei. – „Elképzelhető, hogy valóban Szentkirályi úr irigyei, ellenségei a tettesek, ahogy a felesége feltételezte… Lehet, hogy valami nagyon durva dologba nyúltam bele? Mit csináljak? Nem mondhatom le az ügyet, sose lesz még egyszer lehetőségem ennyi pénzt keresni! De már most túl veszélyesnek ígérkezik az egész, mit tegyek, mit tegyek? – töprengett izgatottan tördelve kezeit, eközben pillantása a reggel kapott számlákra tévedt. – Bankszámlaegyenleg: 1217 FEE adósság. Ha nem tudom időben kifizetni, még lecsuknak.

4

I




Azt pedig nem akarom. Biztosan csak telefonbetyárok szórakoztak velem, nem lesz semmi gond!” – próbált lelket önteni magába. Keze azért remegett, miközben a szerződés feltételeit próbálta papírra vetni, csak színlelt magabiztosság sugárzott arcáról. „Kell egy kis nyugtató!” – gondolta végül, és whiskysüvegének maradék tartalmát is szájába zúdította. Kellemes bódulat tompította el agyát, félálomba merülve újra átélte emlékezetében azt az eseményt, amikor legutóbb – jó pár évvel korábban, életének viszonylag sikeresebb időszakában – eltöltött egy csodálatos estét egy gyönyörű nővel. Keze elernyedt, a padlóra ejtette a palackot, és a férfi mély, kábulatszerű álomba zuhant. 2. - Teregető. Verebes Léna kérdezz-felelek interjúműsora az Egyes Magyar Világcsatornán. Mai vendég: Rékassy Rebeka, a Magyar Világtartomány első számú sztárriportere – szólalt meg a narrátor behízelgő hangja világszerte a magyar anyanyelvű családok háztartásainak zömében, miközben az immár 12 éve sikeres műsor bevezető képei villantak föl. Hamarosan a stúdió belső tere jelent meg a képernyőkön. A Teregető már csak a stúdió miatt is különlegesnek számított a számtalan konkurens showműsorhoz képest. Ugyanis a díszletek megtervezése során szándékosan kerülték a divatos szín- és formakavalkádot, inkább klasszicista építészeti elemeket és megnyugtató pasztell színárnyalatokat alkalmaztak. A kamera ráközelített két díszesen faragott favázú, de kényelmesen párnázott karosszékre; ezeken foglalnak majd helyet a beszélgető felek. Ezt az adást inkább a komoly, információéhes, és különleges újdonságokra vágyó néprétegek kísérik figyelemmel, mert Léna szintén komolyan veszi beszélgetőpartnereit és azok nézeteit. Ez azért fontos, mert a konkurens talk-show-k mindegyikének a vendég hitelességének megkérdőjelezése, kínos helyzetekbe hozása, lejáratása a célja. A lakosság másik része erre vevő, szeretik nézni, hogy nem csak a kisembert lehet kifigurázni, és ez elégtétellel tölti el őket. A hírességek mégis vállalják a szereplést, mert rendkívül jól megfizetik őket a műsorok magas nézettségének köszönhető óriási reklámbevételekből. Hosszú távon úgyis csak javítja karrierlehetőségeiket egy kis blamázs. Lénánál viszont csak a legfélénkebb vendégek izgulnak olykor-olykor, hogy valami kínos szituációba keverednek. De Léna legalább nem gyűjt az adás előtt kompromittáló adatokat a meghívottakról. A műsor címe így nem arra utal, amit első hallásra gondolhatnánk, hogy a vendég összes magánéleti botlását „kiteregetik”, hanem arra, hogy bármiről részletesen be lehet számolni, valójában inkább a világ visszásságainak, szennyesének kiteregetéséről van szó. Megjelent a házigazda a képernyőkön. Egy középmagas, korosodó, de egyenes tartású, elegáns, vidám hölgyről volt szó, kinek még a töretlen életerő fényei játszadoztak szemeiben. Kollégáival ellentétben még 53 évnyi földi léte ellenére sem végeztetett magán plasztikai műtétet, ezt mindenki tudta róla. Vállalta önmagát. Egyedül középhosszú, egyenes szálú haját festette hajdani színére, mogyoróbarnára. A műsorvezetőnő odasétált karosszékéhez, helyet foglalt, és üdvözlőbeszédbe fogott: - Tisztelt közönség, tisztelt nézők! Örömmel tölt el, hogy minket választottak ma estére! Remélem, nem fogják megbánni! Az előzetesből már megtudhatták, hogy vendégünk a híres újságíró-riporter, Rékassy Rebeka lesz. Egy aktuális, ezidáig megoldatlan problémáról osztja meg velünk egészen újszerű elképzeléseit. De nem lövöm le a poént, ezt tegye meg ő maga! Ekkor belépett egy szintén átlagos, 165 centi körüli magasságú, karcsú, csinos hölgy, hosszú, hullámos barna hajjal. Aki tudta róla, hogy már ő is közel 47 éves, az valószínűleg azt a megjegyzést tette volna rá, hogy „jól tartja magát”, hiszen minimum 10 évet simán letagadhatott volna korából. Miután helyet foglalt, a műsorvezető ismét megragadta a szót:

5

I




- A magam és a kedves közönség nevében is üdvözlöm! Azt hiszem, senkinek sem kell bemutatni önt, úgyhogy talán vágjunk is bele abba a témába, amely miatt ma nézők milliói ültek le a képernyők elé. Mi is az a szenzációs hír? - Köszönöm megtisztelő szavait, és üdvözlök minden kedves nézőt! Ön azért hívott meg műsorába szerepelni, mert azt állítottam, hogy sejtek valamit az aktuális eltűnési esetekkel kapcsolatban – kezdett mondanivalójába a vendég. - Feltehetően azokra az esetekre gondol, melyek egy-két év óta borzolják a közvélemény kedélyét, melyek során eddig több ezer, tizenkettő és huszonöt év közötti fiatal tűnt el nyomtalanul Európa-szerte – vetette közbe Léna. - Igen, ezekről lenne szó. De találtam 2024-ig visszamenőleg adatokat hasonló eltűnésekről, persze ezek még ritkák, szórványosak voltak a mai esetgyakorisághoz képest, így sose szenteltek nekik elég figyelmet – folytatta Rebeka. - Kérem, meséljen részletesebben a felfedezéséről! Úgy érzem, ma egy sokunkat érzékenyen érintő témát dolgozhatunk fel – kérlelte Léna komoly meggyőződéssel a hangjában beszélgetőpartnerét. - Örömmel! Akkor, ha nem bánja, az elején kezdeném. Engem is személyes érdek fűz az ügyhöz. Ugyanis abba az általános iskolába, ahová a legkisebb gyermekem is jár, nemrég terroristák hatoltak be. Annyira jól szervezett akció volt, hogy mire a hatóságok tudomást szereztek a történtekről, már üres volt az egész épület, az összes diák és tanár eltűnt. Semmilyen nyomravezető jelet sem hagytak hátra az emberrablók. És attól függetlenül, hogy aznap betegsége folytán éppen otthon volt a lányom, igen mélyen megrázott a dolog. A közeli, kézzelfogható veszély jeges szorításként markolt szívembe. Igazán átéreztem, hogy milyen lehet elveszteni gyermekünket, ezért határoztam el abban a pillanatban: mindent megteszek azért, hogy az ügy végére járjak. Főleg, hogy a rendőrség teljesen tehetetlennek bizonyult az eddigi összes hasonló eset kapcsán, egy helyben topognak a nyomozásban. Első lépésként összegyűjtöttem minden fellelhető adatot az évszázad összes eltűnési esetéről. Hónapokon keresztül szinte elő se dugtam az orrom a könyvtárakból és rendőrségi archívumokból. Addig a bizonyos 2024-es esetig csak kevés emberrablás történt, a célszemélyek közös vonása pedig a család jelentős vagyona volt. Ezekben az esetekben váltságdíj ellenében szabadon bocsátották a fogvatartottakat, vagy a rendőrség kiszabadította őket. 2024 és 2030 között már másként állt a helyzet. Bár továbbra is ritka volt az emberrablás, de megváltozott a tettek elkövetésének jellege. 2024 júliusában egy, a Lengyel Világtartomány területén haladó magyar iskolabuszt támadtak meg, mely nyári táborozásra vitt főként középiskolás diákokat Miskolcról. Ez volt az első új típusú eset. A változás abban állt, hogy már nagyobb csoportokat is fogságba ejtettek, a nyomokat addig ismeretlen gondossággal tüntették el, valamint az emberrablók nem támasztottak követeléseket. Ezt az első buszos ügyet is „egyszerű”, „hagyományos” terrortámadásnak tüntették fel, a járművet apró darabokra robbantották, így nem vált nyilvánvalóvá az emberi maradványok hiánya. Nekem is csak a titkos kormányjelentések átolvasása után jutott tudomásomra, hogy tulajdonképpen az utasok nem haltak meg, legalábbis nem a helyszínen, hanem elhurcolták őket. De ezen kívül semmit sem tudunk az elraboltak további sorsáról. Egy további közös vonás a 2024-től 2030-ig terjedő korszakban, hogy szinte kizárólag diákok tűntek el; az általános iskolásoktól kezdve egészen az egyetemisták korosztályáig. 2030-tól csupán annyit változott a helyzet, hogy drasztikus mértékben megszaporodtak az esetek. Adataim szerint közel tízezer diák sorsa ismeretlen. Rajtuk kívül mindössze néhány száz tanárnak veszett nyoma a kísérőik közül. - Ezzel azt kívánja bizonyítani, hogy szervezett emberrabló-csoportról van szó, mely ismeretlen céllal kifejezetten diákokat ejt fogságba? - Az adatok egyértelműen erről tanúskodnak. Erre építettem egész elméletemet. Mi jut eszébe ezzel kapcsolatban a 2020-as évről? Az év nagy szenzációja volt egy…

6

I




- Mivel én is ott végeztem, bár jó pár évvel korábban, felkaptam a fejem a pletykaként rebesgetett, hivatalosan soha meg nem erősített hírre, miszerint a Miskolci Egyetemen szinte kisebb háborút vívtak az oda csoportosult, „Kegyetlen Tanárok”-nak elkeresztelt szadista emberrablók, valamint a diákság védelmére alakult terroristacsoport, de már nem igazán emlékszem pontos adatokra – vágott közbe hevesen Léna. - Igen, jó helyen keresgél! Bár az esetet igyekeztek titokban tartani, eltussolni, mivel a rendőrség és a titkosszolgálatok tehetetlensége igencsak kínosan érintette az akkoriban még független Magyarország kormányát, de néhány részlet azért így is kiszivárgott a jelenlévő, túlélő diák szemtanúk révén. Azokban az időkben rengeteg diák holttestét találták meg rablógyilkosságnak álcázva erdőkben, csatornákban, majd egyre több tanár is elhunyt rejtélyes körülmények között. Az utóbbiakról az azonosítás során rendre kiderült, hogy kivétel nélkül goromba, szadista, kegyetlen tanárokról volt szó. Lassan fény derült arra, hogy a Kegyetlen Tanárok elkezdték szervezetten űzni gyilkos szórakozásukat, és erre válaszként jelent meg egyre organizáltabban és határozottabban a diákokat védő szervezet. A harc kicsúcsosodása egy néhány órás helyi háború volt a Miskolci Egyetem területén, az ügy hátteréről számot adni tudó tanúk alig maradtak életben. Csak diákok, de ők vagy nem tudtak, vagy nem akartak árulkodni. Sok száz halott tanárt és majdnem ezer halott tanulót számolt össze a kiérkező rendőrség. Bizonyítékként az Egyetem romba dőlt épületei maradtak nekik. Hozzátenném, hogy a Kegyetlen Tanárok nem kímélték saját kollégáikat sem, amennyiben azok a diákok pártját fogták. Ezáltal is sok nagyszerű oktató veszett el az ország számára. Egyébként az utóbbi hetekben néhány túlélő diákot felkeresve összeállítottam egy kis ismertetőt, az akkori tanúvallomásaikhoz képest mára immár kicsit beszédesebbé váltak. Szóval a reggeli órákban sok ismeretlen, magát helyettesítő tanárnak kiadó személy is feltűnt az előadásokon. Mindegyiküknél fegyverek voltak, melyeket nem vonakodtak bevetni a tanulók nem megfelelő testtartása, ülésrendje, arckifejezése, tudásszintje esetén. Fegyverropogás és halálsikolyok töltötték be az Egyetem hosszú, visszhangzó folyosóit. Azonban úgy egy órán belül a diákokkal egykorú, fiatal egyenruhások hatoltak be az épületekbe, termekbe, és megküzdöttek a vérengző terrorista-tanárokkal. Komoly harc volt, sok halottal, kint az udvaron tankok és rakétavető-kocsik csatájára is sor került, ekkor rongálódtak meg az épületek. Az összes kegyetlen tanár halála után a magát AKTÁ-nak nevező fiatal katonák csoportja összeszedte saját sebesültjeit és halottait, végül villámgyorsan eltűntek a helyszínről. Ettől kezdve már nem lehet semmit sem tudni az AKTA sorsáról, de jó munkát végeztek, mert egy ideig egyetlen diák sem számolt be a megengedhetőnél gorombább, durvább, kegyetlenebb tanárokról, és eltűnési eseteket sem jelentettek. - Egy ideig… Arra gondol, hogy felvirágzott a Kegyetlen Tanárok új generációjának szervezete? – tette fel a műsorvezető az elmondottakból következő egyetlen logikus kérdést. - Pontosan, erre utalnak az elszaporodó emberrablások, csak most más céljuk lehet, de erről még semmit sem tudtam kideríteni. - És a továbbiakban mit szándékozik tenni? - Megpróbálom kinyomozni, létezik-e még az AKTA, de legalábbis néhány hajdani tagját felkutatom, hogy többet is megtudjak az Egyetemi Háború pontos körülményeiről és előzményeiről. Talán ezen a nyomon továbbjuthatok. Hiszen mindmáig senki sem tudja, hogy mi volt, és jelenleg mi az úgynevezett „Kegyetlen Tanárok” célja a szadista hajlamok kiélésén kívül, hogy honnan érkeztek, honnan szerzik a működésükhöz szükséges pénzt, eszközöket, fegyvereket, hogy hol rejtőzködnek. - Úgy vélem, ma egy jelentős leleplezésnek lehettünk tanúi. Köszönöm, hogy megosztotta velünk! Sok sikert kívánok a lakosság nevében is további nyomozómunkájához, és reméljük, hogy megtalálja a – ki tudja, hol – sínylődő diákok kiszabadításának kulcsát! Ha megtud valamit, ismét várjuk ugyanitt! – búcsúzott a szörnyű felfedezés izgalmától még remegő hangon vendégétől a műsorvezetőnő.

7

I




- Én köszönöm, hogy itt lehettem, és meghallgattak, viszlát! – köszönt el Rékassy Rebeka is. A képernyőkön ekkor a „reklám” felirat jelent meg, ami egyben a műsor végét is jelentette. 3. Amint Rebeka elhagyta a stúdiót, Léna is felállt, és elindult a színfalak mögött lévő öltözőjébe kipihenni a megrázó interjú okozta stresszt. De egy kis akadályba ütközött. A producer szólította meg. - Gratulálok! Nem tudom, hogy szerezted a témát, de a nézettségünk 27 százalékkal megdöntötte a csúcsunkat, elérte a 83 százalékot, hatalmasat fogunk a reklámokkal kaszálni! – lelkendezett. - Ugyan, Fridi, már megint csak a pénz jár az eszedben! Ezt az ügyet akkor is ismertetni kellett volna, ha nekünk kell fizetnünk érte! – háborodott fel Léna az idős producer töretlen pénzsóvárságán. - Jól van, persze hogy fontos az ügy is… – próbálta az öreg nem sok meggyőződéssel a hangjában megnyugtatni. 4. - Nagyúr! Értesült már róla, hogy miféle adást sugároztak nemrég a tévében? – kérdezte az alattvaló. - Mit idegesítesz ilyen gyarlóságokkal, nem érek én rá naphosszat az agyelszívó berendezés előtt bambulva ülni! Nekem fontos feladatom, küldetésem van! – förmedt rá az uraság. - Ezzel mi is tisztában vagyunk, máskülönben nem is mertük volna Ővezérségét zaklatni! Épp a küldetés forog kockán. Egy újságíró megsejtett valamit! - Hogy az a… – fojtott el ökölbe szoruló kézzel egy káromkodást a vezér. – Mit tud pontosan az a féreg? - Uram, tekintse meg a rögzített felvételt! – ajánlotta a beosztott. Miután ez megtörtént, a Vezér bosszús merengésbe fogott: - Ez több mint amennyit megengedhetünk! Még nem érett meg az idő arra, hogy újra nyíltan színre lépjünk. - És mit tegyünk, Uram? - Valahol hallottam egy találó mondást: Ha valami zavarja az életünket, a lehető leggyorsabban szabaduljunk meg tőle! - Értettem, Uram! Balesetnek fog tűnni… 5. Végh Béla is szemtanúja volt az ominózus tévéműsornak. Délután eszmélt fel alkoholmámorából, majd miután megmosta arcát irodája kicsi, de annál koszosabb mosdójában, és valamelyest enyhült szédülése, elhatározta, hogy ideje összeszednie magát, és nekifogni a munkának, ha már egyszer egy vagyont fizettek neki, méghozzá előre. Átsétált az utca túloldalán elhelyezkedő gyorsétterembe, ahol rendelt magának egy kávét és egy hamburgeres menüt. Végre nem okozott neki gondot a számla kifizetése. Leült, a falra szerelt plazmatévére pillantott, de az éppen műsoron lévő mexikói sorozat nem tudta lekötni figyelmét. Inkább a tálcájára koncentrált. Elsőként a kávéval végzett, hogy agyának lüktetését csillapítsa, aztán befalta a méretes szendvicset, mire befejezte, ujjai, valamint az asztal is

8

I




úsztak a majonézes szószban. De nem zavartatta magát, leszopogatta ujjait, majd nyálas kezét beletörölte a szalvétába. Éppen hozzáfogott az üdítő szürcsölgetéséhez, amikor elkezdődött a Teregető. Az ismert újságírónő nevének hallatán ismét magához vonzotta tekintetét a képernyő. Béla vágyakozón, sóvárogva bámulta a tőle 7 évvel idősebb, de sokkal fiatalabbnak tűnő, csinos nőt, még sóhajtott is, ahogy magányos szívét átjárta a szomorúság. Viszont a terítékre kerülő téma is egyre jobban felkeltette figyelmét. Elmélyülten koncentrált, még italának szürcsöléséről is megfeledkezett. A műsor idővel véget ért, a férfi pedig merengve lötyögtette az üdítőt, a jégkockák még mindig zörögtek a pohárban. „Lehetséges volna, hogy az én ügyemnek is van köze a Kegyetlen Tanárokhoz? Tulajdonképpen minden részlet egybevág – morfondírozott. – Szentkirályi Emese is egyetemista, nyomtalanul tűnt el, és nem követeltek érte váltságdíjat. Mondjuk elég hülyén hangzik ez az egész sztori az élvezetből gyilkoló szadista tanárokról, de ha már egy ilyen komoly műsorban is beszéltek róla, talán mégis lehet benne valami… Találkoznom kellene ezzel az újságírónővel, vagy legalábbis kiderítenem, hogy mit tervez következő lépésként, hiszen jóval előttem jár a nyomozásban…” A gondolatokat tettek követték, Béla felhörpintette a jégkockák közötti résekben megbúvó maradék kóláját. Az eldobható papírpohárra pillantva képtelen ötlete támadt. „Vajon mi lesz ezekkel a poharakkal? Tényleg eldobják, aztán újra feldolgozzák őket, vagy pedig az újrahasznosítás egyszerűbb módját végzik el rajtuk: kiöblítik őket, és a következő vendégnek adják benne a kólát? … Nem valószínű, hogy viszontlátom ezt a poharat, de…” – vigyorodott el a magándetektív, és pontosan a pihent agyához illően oldotta meg a problémát. Elővette ugyanis golyóstollát, és a pohár aljára véste monogramját, óvodai jelét, és a következő feliratot: „Ebből ittam 2032. szeptemberében. Fertőző beteg vagyok.” A poharat szándékosan az asztalon hagyta, majd távozott a vendéglátóipari egységből. Mivel a tévében helyi háborúról, mészárlásokról esett szó, úgy vélte, nem árthat meg, ha elmegy felfrissíteni fegyverismeretét. Még kezdő korában megszerezte ugyanis a fegyverviselési engedélyt, de pisztolya már évek óta a zaciban hevert, sose volt pénze kiváltani. Igazából szüksége se lett volna rá, hiszen ha nagyritkán meg is bízták egy-egy munkával, azok legtöbbször unalmas rutinmegfigyelésekből álltak. Előérzetei azt súgták, most mozgalmasabb napokra számíthat, így öreg elektromos kocsijába pattant, elszaladt a zálogházba, kiváltotta fegyverét, ezt követően a régi időkben kedvencének számító lőtér felé vette az irányt. Hamarosan meg is érkezett a vastag gumiréteggel kipárnázott, hangszigetelt pincehelyiségbe, ahol a kései óra ellenére még számosan gyakorolgattak. Béla először felmérte a terepet. Szemügyre vette a többi férfit és nőt, akik védőszemüvegben lövöldöztek a távoli papírcélpontokra, melyeken egy emberi alak fekete sziluettjét kellett szitává lyuggatni. A fej és szív ért tíz-tíz pontot, a többi testrész koncentrikusan távolodva egyre kevesebbet. A magánnyomozó féloldalasan, enyhén lenézően mosolygott, hiszen a gyakorlók közül senki sem tudott hetesnél, esetleg nyolcasnál magasabb pontszámot lőni. Neki viszont minden lövése 10-es lett, már amikor legutóbb járt lőtéren. Ez úgy 5-6 évvel azelőtt történt. Lekezelő vigyora azonban hamarosan feltűnt másoknak is. Az egyik kigyúrt, tetovált, kopasz fickó odalépett hozzá. - Mit vigyorogsz, faszikám? – kérdezte. – Te tán jobban csinálod? – meredt Bélára fenyegetően. Végh felsőbbrendűséget sugárzó arckifejezést öltött. Mulattatta a fiatal surmó önteltsége. A kopaszt a hallgatás és a félre nem érthető vigyor még inkább felbőszítette. - Állj ki ellenem, ha mersz! Tettekkel is bizonyítsd, hogy mekkora menő vagy, fater! – mutatott a lőállások irányába, párbajra hívva az idősebb fazont. - Oké – egyezett bele lazán Béla. – Mi legyen a tét?

9

I




- Egy ezres – vágta rá kapásból a kigyúrt. Béla bólintott. Igaz, hogy 1000 FEE egyhavi bruttó átlagkeresettel volt egyenértékű, így jókora összegnek számított, de nem aggódott. Volt pénze, és amúgy is, tökéletesen biztos volt önmagában, tudta, hogy megnyeri a fogadást. Beálltak két egymás mellett lévő boxba, mindketten megtöltötték pisztolyaikat, felvették a védőszemüvegeket, végül Béla kihívója felé biccentett, hogy kezdjen ő. A kopasz a box falán lévő vezérlőgombokkal a terem legtávolabbi végéhez irányította a sínen futó célpontrögzítő kart. A fél méter széles, másfél méter magas papírlapon lévő emberi kontúr olyan távolra került, hogy Béla szinte nem is tudta kivenni a részleteket rajta. Amíg azon gondolkodott, hogy mennyit romolhatott látása az utóbbi évek során, a tetkós csávó kilőtte teljes tárát. A gombok segítségével közel hozta a céltáblát. Béla is szemügyre vehette az eredményt. Minden lövés talált. Igaz, 10 pontos nem volt közöttük, de 7-es és 8-as szép számmal akadt. - Nem rossz – rándította meg vállát a privátdetektív. – De most megnézheted, hogyan csinálják az igazi profik – nagymenőzött. Béla igyekezett megadni a módját bemutatójának. Miközben szintén a legtávolabbi pozícióba állította saját céltábláját, felcsatolt egy pisztolytáskát nadrágszíjára, jobb keze ügyébe. Ebbe belecsúsztatta zaciból kimenekített lőfegyverét, terpeszbe állt, megmozgatta, megfeszítette ujjait, még ropogtak is az izületek, pont olyan hatást keltett, mintha egy westernfilmet akarna parodizálni. Mindezt olyan látványosan csinálta, hogy a többi lőállásban is abbamaradt a fegyverropogás, az emberek pedig a magánnyomozó mögé gyűltek, izgatottan várva a folytatást. Béla kiélvezte a kitüntetett figyelmet, aztán egy váratlan, hirtelen mozdulattal pisztolytáskájához kapott, előrántotta a fegyvert, és látszólag célzás nélkül leadott egy sorozatot, legbelül azonban remélte, hogy mindegyik a szíve közepén találja el a célfigurát. Amint végzett, megpörgette mutatóujja körül a pisztolyt, végül megállította, belefújt a füstölgő csőbe, és egy határozott mozdulattal belecsúsztatta a pisztolytáskába. Azonban ez a mozdulat túlontúl határozottnak bizonyult. A művelet közben ugyanis meghúzta a ravaszt, és a pisztoly elsült. Béla elszámolta magát, azt gondolta, teljesen kiürült a tár, de egy töltény mégis benne maradt… A magánnyomozó éles fájdalmat érzett jobb lábfejében, térde is megroggyant a hirtelen nyilallástól. Sziszegve káromkodott, majd megnézte, mi történt. Cipője jobb szélén lyuk tátongott. Elbicegett a legközelebbi ülőalkalmatosságig, ott levetette lábbelijét, véressé vált zokniját, és szemügyre vette a sebet. Hatalmas mázlija volt, ugyanis a golyó éppen csak súrolta oldalt a lábfejét, csontot, nagyobb eret nem ért, de így is meglehetősen kellemetlen érzés volt, és erőteljesen vérzett is. Miközben a lőtér fenntartója odaszaladt az elsősegélyládával és fertőtlenítette, bekötötte a sebet, addig a kopasz kihívó közelebb irányította Béla céltábláját, hogy mindenki szemügyre vehesse lövései pontosságát. Az emberi sziluettet egyetlen lyuk sem éktelenítette, viszont közvetlenül mellette, már a fehér papíron, megtalálható volt az összes leadott lövés nyoma. - Kérem az ezrest, pancser! – lépett oda Bélához a kopasz, immár ő vigyorgott felsőbbrendűen. – Vesztettél. - Miről beszélsz? – kérdezett vissza a magándetektív dühösen, fel is ugrott volna, de amint bekötözött lábára nehezedett, felszisszent, és meggondolta magát. Vitatkozós kedve azonban nem tűnt tova. – Első körben csak azt akartam megmutatni, hogy miként kell szakszerűen figyelmeztető lövéseket leadni… – lódított. - Na ne szórakozz velem! – keményítette meg fenyegetően hangját a bőrfejű. – Most, hogy harcképtelenné tetted magad… – vigyorgott Béla bekötözött lábfejére pillantva – már úgysem tudod bebizonyítani, hogy képes lennél eltalálni a célpontot is… – vélte. - Na jól van, oké – adta fel a szópárbajt Végh, miközben átnyújtott 1000 FEE-t. – De legközelebb visszavágó! - Benne vagyok! – örült meg a könnyen jött pénznek a kopasz, és elégedetten távozott.

10

I




Béla is feltápászkodott nagy nehezen, megszégyenülten, bicegve hagyta el a lőteret. Beszállt kocsijába, és hazahajtott. Alig várta már, hogy némi fájdalomcsillapítót vehessen magához, egy üveg jófajta vodka formájában… 6. Néhány nappal később: Elegáns kocsi száguldott a Miskolc felé vezető régi autópályán. Sofőrjének nem sok figyelmet kellett a vezetésnek szentelnie, ugyanis ott, ahol két évtizede mindennaposak voltak a kilométeres dugók, jelenleg ő volt az egyedüli használója az útnak, belátható távolságon belül. Csak néha utasított maga mögé egy-egy zsúfolt autóbuszt. Ugyanis mindeddig megoldatlan maradt a Föld energiaproblémája. Néhány évvel korábban a benzin már igazi hiánycikké vált, ezer kilométer autózás többe került, mint maga a kocsi. Csak néhány igazán tehetős híresség engedhette meg magának, hogy ne a relatív olcsó, államilag támogatott tömegközlekedést vegye igénybe. Túl későn kaptak észbe a Föld országai. Az egymás könyörtelen kihasználására, a gyors profit megszerzésére, a rövid távú gondolkodásmódra épülő szabadpiaci kapitalizmus 2019-re kimerítette a bolygó olajkészleteinek és egyéb nyersanyagainak majd’ egészét. Azóta szénből készítenek benzint hidrogénezéssel, vagy elektromos járműveket használnak, de mindkettő drága mulatság, hiszen a relatíve még mindig alacsonyabb üzemeltetési költségű elektromos autók által elfogyasztott villanyáram is csak nehezen és borsos áron beszerezhető szén, olaj, vagy urán erőművi átalakításával nyerhető. A megújuló erőforrások pedig minden igyekezet ellenére sem érik el a kívánt részarányt az energiaigény fedezésében. Felismerve a problémát, 2021. január 1-én a Föld országai megalapították a Világállamot, melyben erős föderatív jelleg érvényesül, a lokális ügyeket helyben intézik, csak az átfogó politikát, a technológiakutatást, és a maradék, kis létszámú Föld-hadsereg irányítását végeztetik a Világtanács által. Ennek az uniónak főleg abban van nagy szerepe, hogy korlátozza a gazdaság tisztán profitorientált működését, hiszen az erre irányuló törekvések a Világállam létrejötte előtt könnyen megkerülhetők voltak a különböző országok eltérő adó- és vámszabályai, valamint a korrupció miatt. A jelenlegi rendeletek a korábbi szokásokkal ellentétben csak energia- és anyagtakarékos, erőforrásóvó, környezetkímélő, újrahasznosítható és tartós iparcikkek előállítását teszik lehetővé, melyek minél szélesebb néprétegek igényeit szolgálják, nem pedig luxuscélokat. Az is fontos érdeme a Föld Uniónak, hogy megszüntette az abnormálisan magas katonai kiadásokat a 200 földi hadsereg leépítésével, és egy közös békefenntartó erő létrehozásával, valamint immár csak egyszer kell az új technológiákat is kifejleszteni, mivel nincs értelme titkolózni egymás előtt, ettől katonai előnyöket remélve. De – a korlátozott erőforrások miatt – még mindezen nagyszerű eredmények ellenére sem tudták megoldani a magfúziós energiatermelés problematikáját, s amíg ez nem sikerül, a Föld csak stagnálni fog az energiahiány visszahúzó fogságában. Az a bizonyos sofőr is csak a Világtanács külön engedélye alapján kaphatott egy privát szolgálati kocsit – benzinutalvánnyal. „A bizonyítékaim ereje meggyőző lehetett, ha még az állam is támogat elszánt kutatásomban – gondolta Rékassy Rebeka, a sztárriporter. – A keresést mindenképp a Miskolci Egyetem környékén kell kezdenem, ott futottak össze a szálak egy csomópontba valamivel több, mint tizenkét éve. Még néhány kilométer, és a városban vagyok.” – A nő ezután szeretetteli aggodalommal fordult legnagyobb, 23 éves fia felé, aki az anyósülésen utazott. – Ádi, kis bogaram, miért is akartál annyira velem tartani? Nem hinném, hogy túl izgalmas lesz, egész nap embereket fogunk faggatni. Szerintem nehéz lesz bárkit is találnunk, aki egyáltalán ott volt ’húszban.

11

I




- Hiszen tudod, hogy mennyire érdekel a modernkori történelem, és az különösen felcsigázott, hogy egy ilyen izgalmas fejezetét személyesen kutathatom, melyről azonban az egyetemen egyetlen szót se ejtenek. Hihetetlen, hogy töri szakos vagyok, és tőled kell hallanom az évezred egyetlen magyarországi háborújáról, még akkor is, ha csak néhány óráig tartott. Inkább félévet halasztok, csakhogy segíthessek neked ki… – hirtelen elhallgatott, mert amint fejével balra fordult anyja felé, szeme sarkából észrevett valamit a járművük mögötti útszakaszon. – Nézd, három teljesen egyforma kocsi közeledik felénk, elég gyorsan! Még sose láttam ennyi személyautót egyszerre az úton! A három feketére festett limuzin hamar beérte az újságírónő autóját, majd közrefogták azt oly módon, hogy az egyik limuzin mögé hajtott, a másik kettő pedig két oldalról mellé. Eztán szinte vezényszóra mindhárman lendületesen nekiütköztek a középen haladó járműnek. Éles csikorgást keltettek az egymáson súrlódó fémfelületek. Rebeka nagyon megdöbbent az eseten, hirtelen az ugrott be neki, hogy vajon miért engednek ennyire részegen vezetni olyasvalakit, aki nem tudja egyenesben tartani a kocsit, de aztán valószerűbbé vált az a gondolat, hogy pályafutása során először keveredett olyan ügybe, mely miatt az életére törnek. „Ezek vajon az AKTA, vagy a Kegyetlen Tanárok emberei? Mindkét szervezetnek érdekében állhat eltitkolni önnön létét. Ha megúszom, kiderítem, ha eltesznek láb alól, úgyis mindegy…” – tette még hozzá gyors eszmefuttatásához Rebeka gondolatban. Pontosan a konkrétabban körvonalazódó veszély tette képessé a nőt hidegvérének megőrzésére. Az anyai ösztön, hogy vele van fia is, még inkább megsokszorozta elszántságát. Bármi áron ki kellett jutnia ebből a csapdából! - Kapaszkodj! – üvöltötte fiának, hogy túlharsogja a sorozatos ütközések zaját, azután tövig taposta a gázt. Biztonsági öveik előrelátóan már eddig is be voltak kapcsolva. A fogyasztás-optimalitás mérőjének mutatója egyből a piros sáv legvégébe szökött, de Rebekát ez most cseppet sem tudta izgatni. A kocsi megugrott, sebessége túllépte a pazarlás legfelső határaként elfogadott 120 km/órát. Az üldözőket meglepte a hirtelen taktikaváltoztatás, de szinte késedelem nélkül a sebesség fokozásával reagáltak ők is. A három kocsi fekete öltönyös, fekete napszemüveges utasai higgadtan viselkedtek. Egyelőre ölükben pihentették kicsi, de annál hatásosabb UZI gyorstüzelő géppisztolyaikat, csak végső esetben volt szabad eltérni a baleset látszatától. Miskolc több mint 20 kilométerre volt, addig még elszórakozhattak egy kicsit. A merénylők már nem tudták oly könnyen beérni zsákmányukat, járműveik motorjai bőgtek az erőlködéstől, de azért centiről centire behozták lemaradásukat, ketten az üldözött mögött maradtak, egyikük balról próbált melléje kerülni. Rebeka sok-sok akciófilmet látott fiatalabb korában, így volt bizonyos elméleti tudása az üldözések jellegéről. Ha hagyja őket maga elé kerülni, eltorlaszolhatják az utat, és akkor mindennek vége. Mivel a kocsi sebességét már nem tudta fokozni, elkezdett sávokat váltogatni, hogy az üldözői útját elállja. A balról próbálkozó merénylő már egy fél méter hosszan mellette volt, amikor balra rántotta a kormányt, így most ő idézte elő az ütközést. Az üldöző a nem várt lökés hatására a középső szalagkorlátnak ütközött, tűzijátékszerű szikraeső csapott ki a 200 kilométeres sebességgel egymáson sikló fémlemezekből. Rebeka továbbra is a palánknak szorította ellenfelét, eközben a hátsó lökhárítója egy vonalba került az üldöző első kerekével, majd érintkezésbe is léptek. A stabil fémből készült lökhárító bírta a megpróbáltatást, és nem szakadt le. A gumiabroncsot viszont gyorsan szétforgácsolta az eldeformálódó, és helyenként éles szegélyeket hátrahagyva töredező ütközésmérséklő eszköz. Az újságírónő kénytelen volt jobbra rántani a kormányt, mivel a másik üldözője ebből az irányból kísérelt meg elébe kerülni. Lassításra tudta kényszeríteni a támadót. Eközben az első merénylő visszatért a palánk mellől az úttestre, sofőrje erőteljesen taposta a gázt, és sikerült is a kiszemelt áldozat mellé jutnia. Ekkor azonban a megrongálódott abroncs egyszerűen

12

I




szétdurrant. Így a jobb első keréknél csökkent a kerületi sebesség, ami jobbra rántotta a kormányt a vezető kezében. Hatalmas erővel csapódtak Rebeka járművének, amely ettől a jobb oldali korlátnak ütközött, de sebességét megőrizve, szikrát hányva továbbhaladt. A pórul járt üldöző viszont már nem tudta egyenesbe hozni kocsiját, kifarolt az út közepén, ami közel 200-as sebesség mellett nem túl szerencsés, az autó felborult, hossztengelye körül többször átpördült, szerteszét repültek a szétrobbanó üvegtáblák szilánkjai, szikrát szórt a fém, végül néhány száz méter roncsolódás után a néhai kocsi füstölögve megállt az út szélén. Kijelenthető, hogy a felismerhetetlenségig zúzódott, pozdorjává tört. „Eggyel kevesebben vagytok!” – gondolta Réka diadalmasan, miközben jobban az autó közepe felé húzódott, mivel az előbbi ütközés pont a vezető ajtaját érte, ami jó tíz centiméternyit horpadt be, az üveg is széttört, szilánkokkal terítve be az ülést, mely így vesztett komfortfokozatából. - A szemét kurva! – káromkodott dühtől elvörösödő fejjel a második üldöző egység sofőrje. – A legjobb barátom is abban a kocsiban volt! Lőjétek szét! Mivel ő vált a rangidős bevetésvezetővé, a többiek engedelmeskedtek. Szótlanul, egy gyors szakértő mozdulattal kibiztosították fegyvereiket, lehúzódtak a sötétített fényvisszaverő ablakok, és megjelentek a vészjósló torkolatcsövek bennük. Most nem közelítették meg öt méternél jobban az ellenséget, immár nem volt érdemes kockáztatni. Amúgy is közel volt már Miskolc, intézkedni kellett. Rebeka kezdett bizakodni, hogy még két kilométer, és eléri a városhatárt, ahol talán már remélheti a rendőrség segítségét is, de addig még ki kell tartania. Aztán hirtelen elfehéredett előtte a világ, nem látta az utat, ijedtében félrerántotta a kormányt, és szinte merőlegesen érkezve átszakította a védőkorlátot, majd lerepült az autópálya töltéséről. Ez – mivel nem látta – fel sem tűnt neki, de közben rájött, hogy egy golyó szakította át középen mind a hátsó, mind az első szélvédőt, így azok átláthatatlanul „bepókhálósodtak” a rengeteg hajszálrepedéstől. Időközben hatalmas zökkenéssel földet ért a kocsi, az első féltengelyek kiszakadtak a túlzott megterheléstől, de még így is csúszott néhány métert az autó, míg egy fa meg nem állította. A két utasba mélyen belevájt a biztonsági öv, hiszen a landolásnál és megállásnál még vitte volna tovább őket a lendület. Szerencséjükre néhány zúzódáson és üveg általi vágáson, valamint az ijedtségen kívül nem esett bajuk. Rebeka kiparancsolta a kocsiból fiát, maga is kipattant, és sietve futni kezdtek, minél messzebb az autópályától. Szerencséjük volt, hogy egy jó fedezéket nyújtó, erdős-bozótos térségben értek földet. Hátrapillantva még látták, hogy a két megmaradt limuzin csikorogva fékez, aztán megáll az úton, kivágódnak az ajtók, és a kiszálló feketeöltönyösök futólépésben megindulnak az összetört kocsi felé. Rebekáék teljes erejükből rohantak, az életükről volt szó. - Arra menekülnek! - Kapjátok el őket, és végezzetek velük! – hallatszottak hátuk mögül a kiáltások. Mihelyst lövések dördültek, a két menekülő megadóan a földre vetette magát. Ha nem próbálnak elszökni, talán életben hagyják őket, gondolták. A lövöldözés azonban intenzíven folyt tovább, csak néhány perc múlva halt el az utolsó dörrenés visszhangja is, a halálsikolyokkal és hörgésekkel egyetemben. Csönd lett, még a tücskök sem mertek ciripelni. Rebeka nem értett semmit, fájdalmasan bár, de lélekben lemondott már életéről, ez az apatikus érzés még jobban erőt vett rajta, amikor egy súlyos bakancs zúzott szét néhány letört gallyat úgy fél méterrel az orra előtt, majd tulajdonosa mozdulatlanul ottmaradt föléje magasodva. Nem mert felnézni. Végül a bakancsos szólította meg őt: - Asszonyom! Jól van? – kérdezte, és amint a nő óvatos mozdulataiból megállapíthatta, hogy annak a félelmen kívül semmi baja sincs, a társaihoz intézett egy parancsot. – Fiúk, segítsétek fel a hölgyet és a társát! Egy-egy terepszínű katonaruhás, fiatal férfi lépett oda a magas fűben fekvő emberekhez, óvatosan segítettek nekik felállni. Rebeka nem tudta eldönteni, hogy most jó kezekbe került-e,

13

I




vagy a csöbörből vödörbe jelenség áldozata lett. Ennek kiderítése érdekében kérdést intézett a parancsnokhoz: - Megtudhatnám, hogy kik maguk, és mit akarnak? - Igen, csak nem most. Gyorsan el kell tűnnünk innen, mielőtt ideér a feketeöltönyös barátaik erősítése. Hajlandóak velünk jönni? Rebeka csak most figyelte meg jobban a csoportparancsnokot. Ő volt az egyetlen idősebb férfi a 20-30 éves katonák között. Úgy ötvenegynéhány évesnek látszott, de még nem szaporodtak el rajta az öregség jelei. 175 centijével nem számított túl magasnak, de elég izmos volt. A nő szeme a férfi fegyvert tartó jobb kézfejére tévedt, és észrevette, hogy csak négy ujj található rajta, az utolsó kettő ráadásul összenőve. Biztos valami születési rendellenesség lehetett. Ez azonban még nem rontott a szimpatikusság összbenyomásán, mely a rejtélyesen mosolygó arcról áradt. Végül a jobb karján a könyök fölötti ingujjra varrt emblémát vette szemügyre. Egy térhatású címer volt két dimenzióban leképezve, mely egy képzeletbeli négyzet négy csúcsából kiinduló, egy csúcsban találkozó „A” betűket ábrázolt, melyeknél minden szár két betű része egyben, így négy egymásba folyó „A” betű keletkezik, egy piramishoz hasonló alakzat. Mivel a négyzet egyik csúcsa a szemlélő felé néz, csak a két elől található „A” betű látszott, a hátsók takarásban voltak, csak sejthető volt jelenlétük az ábra összhangjához szükséges voltuk miatt. A betűk alkotta gúla csúcsából egy fehér sugár tört függőlegesen felfelé, mely az ábrát keretező gyűrű belső szélein megtörve egy csúcsára állított négyzet ragyogásába vonta a sötétkék háttéren büszkélkedő „A” betűket. Rebeka megörült a látványnak, ez csakis az AKTA címere lehetett, legalábbis ilyennek írta le a néhány szemtanú, aki látott igazi AKTA-harcosokat. Még nyomoznia sem kellett, és máris megtalálta, amit keresett. Ezért sietve válaszolt a feltett kérdésre: - Igen! És köszönjük, hogy megmentettek minket, illetve hajlandóak továbbra is segíteni nekünk! – hálálkodott az újságírónő. - Csak a munkánkat végezzük! – hárította el a túlzott mértékű köszönetet a csoportparancsnok. – Kérem, kövessenek minket, a mi kocsinkkal megyünk, hacsak nem akarják helyben rendbe hozni a sajátjukat… Mivel senki sem tiltakozott, egy keskeny ösvényen elindultak az erdő belseje felé. Mindössze egy percet gyalogoltak, és egy tisztásra értek, ahol egy kenyérszállító teherautó várt rájuk, melybe egy szempillantás alatt beugráltak a katonák. A parancsnok felsegítette az újságírónőt és fiát a platóra, majd maga is beszállt, és becsukta az ajtókat maguk mögött. - Tudja, álcáznunk kell magunkat, nagyon megnehezítené a munkánkat az ellenség, az állam és a társadalom egyaránt, ha nyíltan lépnénk színre – utalt a teherautó festésére a parancsnok. Mivel a gépkocsi raktere teljesen zárt volt, Rebeka nem figyelhette meg, hogy hová is viszik őket, csak a fékezéseket, gyorsításokat és a kanyarokat észlelhette. Egy óra sem telt bele, és a jármű motorja leállt. 7. Aznap reggel Végh Béla is időben kelt, idegborzoló hangú ébresztőórájának első felvisítására kiugrott az ágyból, átszaladt a fürdőszobába megmosdani, utána a ruhásszekrénye elé toppant. Tiszta zoknit, gatyát húzott, rá frissen vasalt nadrág és ing került. Végül a konyhában a bőségesen megpakolt hűtőből előhúzott egy előre odakészített szalámis szendvicset, és jóízűen elmajszolta. Végre nem áradt rohadásszag a mosogató felől sem, ugyanis az összes edény, tányér, evőeszköz tisztán csillogott a szárítóban. Béla elégedetten elmosolyodott. Nem mintha ő rakott volna rendet az egész lakásban, de legalább kezdeményezte azt. Amint hozzájutott a nagyobb összegű előleghez, megkérte szomszédasszonyát, akiről tudta, bejárónőként dolgozik, hogy hozza rendbe lakását.

14

I




Látatlanban a nő szíves örömest vállalta a feladatot, de mihelyst belépett Béla lakásába, a markába nyomott 1000 FEE ellenére is komolyan fontolóra vette, hogy visszafordul. A mindent vastagon ellepő kosz és az átható bűz még a sokat látott-tapasztalt bejárónőnek is durva volt. Béla kénytelen-kelletlen könyörgött egy sort, mire mégis elvállalták a munkát. Kíváncsi volt, mennyi ideig marad látszatja a takarításnak, hiszen ő maga még rémálmaiban sem tudta volna elképzelni, hogy seprőt vagy mosogatószivacsot ragadjon… Mire mindez átfutott agyán, el is fogyott szendvicse. Az elmaradhatatlan, jóízű böfögés után lesétált kocsijához, a zsebében lapuló chipkártya jelezte az autónak, hogy gazdája közeleg, így az ajtó automatikusan kinyílt, és az elektromos motor is készenléti állapotba helyezte magát. Béla beült a tíz évesnél is idősebb, meglehetősen elavult és elhanyagolt járgányba, gázt adott, majd elindult. Miközben az áramkút felé haladt, átgondolta, hogy az igencsak magas villany- és benzinárak mellett ugyan meglehetősen nagy luxus a privát személyautó fenntartása, nem is látott túl sokat közlekedni belőlük Budapest utcáin, ő mégis ragaszkodott sajátjához. Másoknak ezt azzal indokolta, hogy a munkájához van szüksége rá, a valóságban azonban inkább végtelen lustasága volt a fő ok. Megérkezett a töltőállomásra. Az egy ezresért tankolt villamossággal körülbelül 500 kilométer megtételére volt lehetősége. A műszerfalba épített kijelző folyamatosan tájékoztatta a pillanatnyi hatótávolságról. Következő úticélja egy bizonyos külvárosi kertes ház volt. A Teregető legutóbbi adása után ugyanis felkereste a tévécsatorna székházát, és sikerült is találnia egy adminisztratív alkalmazottat, aki 2000 Földi Elszámolási Egységért cserébe hajlandó volt beletekinteni a műsor vendégeinek adatait tartalmazó archívumba, és kijegyzetelni a kért információkat. Béla egyből odatalált Rékassy Rebeka házához, kocsiját viszont néhány épülettel arrébb állította csak le. Megfigyelőállásba helyezkedett. Még reggel 7 óra sem volt. A magánnyomozó egy órán keresztül felváltva malmozott, vagy az áramkúton vásárolt csokoládészeleteket tömte magába. Végre kinyílt a szemmel tartott ház bejárati ajtaja. A tévéből jól ismert csinos, barna újságírónő egy fiatal srác társaságában elhagyta az épületet, hogy autóba szálljanak, és útnak induljanak. - Lássuk, merre repülnek a kis madárkák… – dünnyögte Béla, miközben megfelelő távolságot tartva a nyomukba eredt. – Nem semmi, hogy az állam által rendelkezésükre bocsátott bérautóval furikáznak… – állapította meg a jellegzetes rendszám alapján. – Én vajon mikor fogok állami erőforrásokat kapni a szintén fontos munkámhoz? – tette fel a költői kérdést. Két óra múlva Béla, aki a korán keléshez egyáltalán nem volt hozzászokva, már szinte elaludt a kormány mögött. Hiábavalóan bömböltette a heavy metal zenét. Éppen elhagyott egy információs táblát, mely arról tudósított, hogy Miskolc még 30 kilométerre van. - Ez a nő nagyon szem előtt tartja a környezetvédelmet és a takarékosságot – morogta a privátdetektív. – Egész úton nem ment kilencven fölé, pedig tök üres az autópálya. Mikor érünk már oda, akárhová mennek is?! Elmélkedését félbeszakította egy merőben szokatlan jelenség. Három egyforma, sötétített üvegű, fekete limuzin húzott el mellette legalább 120 kilométer/órás sebességgel. Béla megcsodálta a gyönyörű gépeket, boldog lett volna, ha a tulajdonába kerülhetett volna egy hasonló, bár azzal is tisztában volt, hogy egy olyan benzinfalót hajtva elég hamar elverné maradék közel százezer „forintját”. Mindenesetre a látványosság legalább kissé felébresztette. Amint azonban a három limuzin beérte, majd közrefogta az újságírónő autóját, és megkezdődött a küzdelem az autópályán, Béla végképp magához tért. Megeresztett egy cifra káromkodást, közben erősebben a gázra lépett. „Mit akarhatnak tőle? – kérdezte gondolatban. – Nem hagyhatom, hogy bántódása essen Rékassynak, hiszen meglehet, ő a kulcs az ügyemhez! – határozta el magát, de rögtön

15

I




kétségek is rátörtek. – Bár, elég nagy a túlerő, és az sem volna jó, ha elintéztetném magam azokkal a maffiózókkal…” – Béla nem igazán volt önfeláldozó hősalkat… Lemaradni viszont semmiképp sem akart, szorgalmasan taposta a gázt, végignézte, hogyan csinálja ki az újságírónő az egyik merénylőt, kikerülte az autópálya közepén füstölgő roncsot, szemtanúja volt, ahogy tüzet nyitnak a nő kocsijára, mely ezek után a szalagkorlátot átszakítva az út menti bozótosba zuhant. A két maradék limuzin fékezett, nyolc géppisztolyokkal felszerelkezett, öltönyös utasa kiugrott, és a bozótosba vetette magát. Végh tisztes távolságban az út szélére húzódott, és megállt. Mobilján értesítette a rendőrséget, majd kibiztosította pisztolyát, és kiszállt. Lábfején a lőtt seb még mindig nyilallt kissé, így bicegve közelítette meg a tetthelyet. A heves lövöldözés kitörésekor célravezetőbbnek ítélte az óvatosságot, és inkább a szalagkorlát mögé guggolt, várt. „Jobb, ha nem öletem meg magam” – vélte. Mihelyst a fegyverropogás elült, két terepszínű ruhás férfit látott felkaptatni a töltésen, akik beültek a két megmaradt limuzinba, és elhajtottak velük. Béla kissé gyanúsnak találta a műveletet, de nem ért rá ezzel foglalkozni, inkább óvatosan lemerészkedett az autópálya töltése melletti bozótba, és felderítette a terepet. Meglepetéssel vette tudomásul, hogy az öltönyösök vérbe fagyva hevernek szerteszét a földön. Mind a nyolcat megtalálta. Pisztolyával idegesen pásztázta a környezetét. „Ki a fene vihette véghez ezt a mészárlást? – töprengett. – És hova tűnhetett a nő?” Miután Rebekát és útitársát hiába kereste, odament tropára tört állami bérkocsijukhoz, és benézett az utastérbe. Egy nagyobbfajta női válltáskát vett észre az ülés alá csúszva. Kivette, kinyitotta, és átnézte tartalmát. Benne volt az újságírónő pénztárcája, mobiltelefonja, valamint egy vaskos mappa, melybe épp csak belelapozott, de máris látta, hogy a diákrablásokkal kapcsolatos információkat tartalmazza. Úgy döntött, személyesen juttatja majd vissza tulajdonosának a táskát, persze miután lemásolta a dosszié tartalmát… Béla visszasétált saját kocsijához, és a táskát az öblös kesztyűtartóba zárta. Amint mindezzel végzett, megérkeztek az első rendőrautók is, nyomukban az állami tévé embereivel. Ahogy számított rá, nyomban faggatni is kezdték a merénylet részleteiről. Hiúsága csábításának engedve éppen csak egy kicsit színezte ki az eseményeket… 8. A kenyérszállító teherautó egy hatalmas csarnok egyik sarkában parkolt le. Kinyitották a raktér ajtaját, leugráltak, és elvonultak az akcióban résztvevő harcosok, a katonák közül utolsónak a bevetésvezető szállt le, majd udvariasan lesegítette a hölgyvendéget a platóról. - Itt már semmi veszélye sincs a lehallgatásnak, sem kívülről, sem beépülés útján. Elnézését kell kérnünk, de a kocsiban és a hangárban is elhelyeztünk biztonsági rendszereket, melyek önöket is letapogatták esetleges poloskák és nyomkövetők után kutatva, de tisztának találtuk magukat. Eddig óvatosságból nem közöltünk semmit magunkról, de most szeretném pótolni ezt a mulasztást. Nevem Hernádi Tibor, és az AKTA századosa, illetve fő kiképzőtisztje vagyok. Az igazgató úr személyesen bízott meg azzal, hogy biztonságban idekísérjük önt. Persze nem voltak tervbe véve a maga üldözői, de szerencsére nem történt semmi komoly baj. Ha megengedi, az igazgató úr már biztosan várja! – magyarázott lelkesen a százados, akinek felkeltette érdeklődését a nőről sugárzó szépség, báj és intelligencia. - Köszönöm a kedvességét, akkor most már én is bemutatkoznék, a nevem Rékassy Rebeka, újságíró vagyok, ő pedig a fiam, Ádám. - Örvendek a szerencsének! Már nagyon sokat hallottam magáról, és sok cikkét is olvastam. Igazán nagyszerűek! A kölcsönös bemutatkozást követően mindhárman elindultak a terem túlsó oldalán nyíló folyosó felé. Menet közben az újságírónőnek ideje nyílt egy kis szemlélődésre.

16

I




Foglalkozásához híven mindent alaposan megfigyelt, és elraktározott emlékezetében. Körülbelül 100x200 méter alapterületű volt a csarnok, belmagassága 10 méter körül lehetett. A mennyezetet szabályos rendben elhelyezett betonoszlopok tartották, itt minden a hasznosságnak volt alárendelve, így a csupasz betonfalak, vagy a padlót borító aszfalt is. A falak mentén katonás rendben különféle járművek sorakoztak: személy- és teherautók különböző festéssel álcázva, de voltak rendes terepszínű katonai teherautók és tankok is szép számmal. Hirtelen beszáguldott két összevissza csikart fekete limuzin is. Sofőrjeik nagymenőző módon befaroltak két egymás mellett lévő üres parkolóhelyre. Rebeka bizalma egy kis időre megrendült, hisz az őt üldöző kocsik érkeztek meg. De újra lehiggadt, amint a sofőrök kiugrottak, és örömteli hangon kiáltották a teremben lézengő szerelőruhásoknak: - Ide nézzetek! Nem minden nap zsákmányol az ember ilyen modern és luxuskivitelű gépeket. Csodálatos volt vezetni őket, lágyan ringanak az úton, mint egy hajó! Csak majd a nyomkövető és kommunikációs rendszereiket át kell programoznotok. - Meglesz, skacok! – válaszolt az egyik technikus. Rebeka most látott hosszú pályafutása során először katonai jellegű létesítményt belülről, ezért információéhesen figyelt. Fia pedig az elragadtatástól szinte elkábulva bámészkodott, hatalmas vagyont képviselt ez a járműpark. És mekkora hangár! Amint beértek a folyosóba, már kevesebb látnivaló akadt, mindössze számozott útirányjelző nyilak a falakon, melyek értelmét azonban laikus fel nem foghatta. Ezenkívül csupasz beton mindenütt, falba süllyesztett neoncsövek világították be a teret. A kacskaringós folyosókon való néhány perces bolyongás után egy ajtó előtt megtorpant Tibor százados, majd benyitott. - Helló, Robi, megérkeztek a vendégeid! – szólt be a helyiségbe. - Köszönöm! Már hallottam róla, milyen remek munkát végeztél! Elismerésem! - Áh, csak rutinbevetés volt – hárította el főnöke gratulációját. – Akkor mára visszavonulok. Ezzel Tibor betessékelte a vendégeket, becsukta mögöttük az ajtót, és szálláshelyére távozott. Bent Rebeka és a fia szembetalálkozott az AKTA igazgatójával. A férfi – Tibor századoshoz hasonlóan – az ötvenes évei közepe felé közeledhetett, csak valamivel magasabb volt, 180 centi körül. Haja már csupán elszórt sávokban őrizte meg eredeti sötétbarna színét, másutt ezüstös-szürkére őszült, de még dús volt, nem teljesen középen elválasztva két oldalra fésülve. Arcán furcsa, várakozásteljes, sejtelmes mosoly játszadozott. Öltözéke félelegáns volt: vékony testalkatán jól állt a drapp vászonnadrág, barna bőrcipő, felül egy kék pólóra vett világos zakó. „Miért nem szólal már meg? Mire várhat? – töprengett Rebeka, majd tekintete ismét az igazgató arcát kezdte fürkészni. – Olyan ismerős, de hol láthattam?” - Robi bácsi! – szaladt ki a nő száján a meglepetéstől harsány felkiáltás. – Gerey Róbert gyakorló tanár úr, még általános iskolai földrajzóráimról! Jó napot kívánok! - Isten hozott titeket, azaz önöket! De ha nem gond, tegeződhetnénk, itt a bázison mindenki tegeződik. Az az idő pedig már rég elmúlt, amikor még bácsinak kellett szólítanotok. Ezt egyébként már akkor sem szerettem, hisz alig voltam, vagyok idősebb nálad… - Jó, persze, nyugodtan tegeződhetünk. - Köszönöm! És bocsánatot kérek a várakoztatós teszt miatt, de kíváncsi voltam, hogy felismersz-e még. A fiatalúr a te fiad? - Igen, ő a legnagyobb fiam, Ádám. A két férfi kezet rázott, aztán folytatódott a beszélgetés. - Ugyanolyan elragadó vagy, mint hajdanán, mintha nem is telne az idő! – bókolt az igazgató.

17

I




- Ó, köszi! – pirult el Rebeka, zavarában igyekezett más irányba terelni a beszélgetést. – Kérdeznék valamit, de légy szíves, őszintén válaszolj! Nem okoz gondot nektek, hogy itt vagyok „kémkedni” a titkos bázisotokon? - Ha nem rólad lenne szó, nagyon meggondoltuk volna, hogy bárki kívülállót is behozzunk, de benned megbízom. Ezenkívül úgyis hamarosan nyilvánosan színre kellett volna lépnünk, pontosan az általad is említett eltűnési esetek miatt. Kezd felháborítóvá válni a helyzet. Még akart volna valamit mondani, de félbeszakította az íróasztalán megcsörrenő telefon. Felvette. - Igen? – kérdezte, majd miután meghallgatta, amit mondtak neki, elbúcsúzott. – Köszi, hogy szóltál, Tibi! További jó pihenést! – ezután vendégeihez fordult. – Tibor százados figyelmeztetett, hogy rólatok lesz szó a tévében. Nem baj, ha belenézünk? - Dehogy baj! – nyugtatta meg Rebeka. – Sőt, meglehetősen kíváncsi leszek rá! Róbert lenyomott egy billentyűt íróasztalán, ekkor szemmagasságban kivilágosodott az egyik oldalsó fal nagyobb területe. Korábban semmi sem utalt arra, hogy nem csak egy sima fehér falfelületről van szó. A rejtett elektronika lenyűgöző megnyilvánulása volt ez. Nemsokára valóban elkezdődött a Híradó különkiadása. A bemondó arca töltötte be a kijelzőt. - Kedves nézőink! Elnézést kérünk a műsorváltozás miatt, de nemrég elképesztő híreket kaptunk a rendőrségtől. Az ismert újságírónő, Rékassy Rebeka gépjárművét megtalálták Miskolctól mindössze két kilométerre, az autópálya töltése melletti bozótosban. A rendőrség vizsgálatai szerint a totálkárosra tört járművet először megpróbálták megállásra kényszeríteni, ezt követően leszorítani az útról, legvégül lőfegyvereket is bevetettek ellene. Az újságírónő eltűnt, a nyomozás még folyik. Addig is, míg újabb hivatalos hírek érkeznek, bemutatjuk az egyetlen szemtanúval készült interjút. Egy 40 évesnek látszó, borostás, táskás szemű fickó jelent meg a képernyőn, a felirat szerint Végh Béla magánnyomozó. - El tudná mondani a nézőknek, hogy mi történt itt, mit látott, tapasztalt? – kérdezte a riporter. - Természetesen. Munkaügyben igyekeztem Miskolcra, amikor azt észleltem, hogy öt fekete limuzin megelőz, majd közrefogják Rékassy Rebeka asszony nem sokkal előttem haladó járművét. Akkor még természetesen nem tudtam, hogy ki ül abban az autóban. A limuzinok sorozatos ütközésekkel megkísérelték leszorítani az útról az újságírónő kocsiját, de egyikük balesetet szenvedett. – Ekkor a kép a felborult, ripityára tört fekete roncsot mutatta. – A maradék négyből viszont tüzet nyitottak az üldözöttre. Rékassy asszony ekkor elvesztette uralmát autója fölött, és a bozótosba rohant. A merénylők azonban nem elégedtek meg ennyivel, megálltak, és géppisztolyaikkal indultak megkeresni áldozatukat. Elhatároztam, hogy közbelépek. Fogtam a pisztolyom, elvégre, mint magándetektív, hivatalosan rendelkezem fegyverrel, és a bozótosba vetettem magam. Amikor láttam, hogy a leginkább maffiózókra emlékeztető öltönyös bűnözők ki akarják végezni az újságírónőt, tüzet nyitottam. Hatalmas lövöldözés kerekedett, többször is csupán hajszálon múlt, hogy nem találtak el. Végül nyolc mocskot sikerült is leszednem, de a többiek visszavonultak limuzinjaikba, és az újságírónőt, valamint útitársát inkább túszul ejtették, aztán elmenekültek. Ennyi tellett tőlem – mondta szerényen Végh úr. - Köszönöm, hogy mindezt megosztotta nézőinkkel! Elismerésem a hősiességéért! – zárta le a beszélgetést a riporter. Róbert fejét csóválva, de mosolyogva kapcsolta ki a televíziót. - Ez a pojáca a mi tetteinkkel hősködik. De, végül is, nem baj, legalább az AKTA a háttérben maradhat, egyelőre… – vont vállat, majd Rebeka felé fordult. – Nincs kedved

18

I




inkább a parkunkban sétálgatva folytatni a beszélgetést? Ott kellemesebb. Gondolom, hivatalos újságírói minőségedben indultál keresésünkre. Mesélek az AKTÁ-ról! - Szívesen kimennék, úgyis minden és mindenki érdekel itt! Csak ekkor tudatosult Rebekában, hogy az irodának nincs is ablaka, rejtett fény világította be azt. Robi az ajtóhoz lépett, kinyitotta, maga előtt kiengedte vendégeit, végül ő is elhagyta az irodát. A bioreceptor utasítására – mely már nem észlelt a helyiségben neuronális tevékenységet – automatikusan kialudtak a fények az energiatakarékosság jegyében. 9. - U…u…uram! – szólította meg vezérét félelemtől reszkető hangon az alattvaló. - Az Eliminátor-akcióról hozta a jelentéseket? Adja ide! - I…i…igenis, Uram! - Mi a fene?! Hogy értsem azt, hogy meghalt az akciócsoport mind a tizenkét tagja, eltűnt két kocsink és a fegyverek? Ezek merték magukat profiknak nevezni, miközben hagyták, hogy egy szál nő lemészárolja őket? Ez nem lehet igaz, ilyen barmok miatt veszélybe kerül a küldetés! – fortyant fel a Vezér a jelentés elolvasása után. - A nő nem egyedül volt, Uram! – lépett be egy magas rangú tiszt a műszerekkel telezsúfolt központi irányító helyiségbe. - Jelentsen! - A tévéhíradó verziója szerint egy magánnyomozó is a helyszínen tartózkodott. De ez szerintem csak figyelemelterelés. Mert bár a támadóink, aztán persze zsernyákok is, az árulkodó nyomokat gondosan eltüntették, de azért így is sikerült a tetthelyen „ottfelejtett” lábnyomokat, töltényhüvelyeket találnunk. A lőszer-maradványok más-más típusú fegyverekhez illenek, tehát társaink lemészárolói többen is voltak, valószínűleg csapdába csaltak minket. Semmiképpen sem csinálhatta mindezt egyedül az az önelégült hazudozó a tévében. Talán a kormány titkosügynökei voltak. - Lehetséges… – hagyta jóvá a Vezér tisztjének véleményét. De gondolatban hozzátette –, „hogy az AKTA áll az ügy hátterében. A kormány nem képes észlelni a mi járműveinket, hiszen műholdas- és radarletapogatással szemben is árnyékoltak. Elmenekülhettek volna az embereink, ha látják, hogy csapda. Bár az is igaz, hogy az AKTÁ-ról sem hallottam semmit már vagy egy jó évtizede. Persze ettől függetlenül még ugyanúgy fennmaradhattak titokban, mint mi. Valószínű, egyre valószínűbb…” 10. Gerey Róbert AKTA-igazgató vezetésével ismét néhány percnyi bóklászás következett a labirintusszerű folyosórendszerben. A házigazda először egy üzemi étkezdére emlékeztető csarnokba irányította vendégeit: Rebekát és fiát, Ádámot. Úgy vélte, biztos megéhezhettek a sok izgalomtól. Ebben nem tévedett. Miután elfogyasztották a menzaihoz képest meglepően finom ebédet, tovább indultak. Ádi útközben az egyik szárnyas ajtó mögött megpillantott egy szerelőcsarnokot, és megkérte édesanyját, majd a bázis igazgatóját, hogy ő hadd maradjon itt addig, amíg a két idősebb felnőtt a parkban beszélget. Megengedték neki, így ő boldogan bement másik nagy szenvedélyének, az autóknak hódolni. Rebeka és Róbert kettesben folytatták útjukat. Nemsokára egy nyitott liftajtón léptek be. Robi benyomta a legfelső alatti harmadik gombot. A tolóajtók ekkor szinte hangtalanul bezárultak, majd enyhe rándulással megindult fölfelé a szerkezet. A kijelzőn először a -10-es szám villant fel, aztán egyesével elkezdett a pozitív számtartomány felé közelítve váltogatni. 0-nál abbamaradt a számolás, a felvonó apró zökkenése jelezte, hogy megérkeztek. A liftajtók szétcsúsztak, és kilépett a két bent tartózkodó személy.

19

I




- Miért mínusszal kezdődik itt az emeletek számozása? – érdeklődött Rebeka. - Azért, mert a bázis nagy része mélyen a talajszint alá épült, atombiztos óvóhelyként. Húsz méter mélyen van a mínusz 1-es emelet, a mínusz 15-ös pont kétszáz méteres mélységben helyezkedik el. - A nullás szint akkor a tényleges földszint? - Igen, most már a talajszint felett vagyunk néhány méterrel. Mindketten körbehordozták tekintetüket a termen, amelybe kiléptek. Rebeka elragadtatását fokozta az újdonság, a meglepetés ereje, de azért Róbert is a meghatottságtól elhomályosuló szemekkel pillantott körbe a hatalmas helyiségben. A négyzet alapú terem minden oldala ötven méter körüli hosszúságú lehetett, a padlót fehér-szürke márványlapok borították, mértani közepén ugyanaz a fénysugarat kibocsátó, aranyozott szegélyű sötétkék lapokból kirakott háromdimenziós „A”-betű-kompozíció volt látható, mint a katonák egyenruháin is lent. A falakat szabályos térközönként magasba szökő kannelúrázott pillérek támasztották, közöttük kazettázott, mívesen faragott, mogyorószínű faborítás díszítette a falat. Felfelé pillantva egy meredek hajlású gúla-kupola fedte a termet, melyet szintén gondosan kidolgozott pillérek osztottak szabályos szeletekké, itt az emberiség nagy alkotásait ábrázoló freskók pompáztak. A függőleges falrész legfelső traktusán, úgy 20 méterrel a fejük fölött, a pillérek között tíz méter magas, öt méter széles üvegtáblákon keresztül sütött be a délutáni napfény. „Ez gyönyörű, elegáns, hatalmas, csak kissé elhanyagolt – gondolta Rebeka. – Koszosak az üvegek, minden lépésünknél por kavarodik fel a padlóról!” Robi, mintha kitalálta volna a nő gondolatait, magyarázatba fogott: - Ez az AKTA-Palota kupolacsarnoka. Az épületet 2020-ban emeltük túlzott elbizakodottságunkban a Miskolci Egyetem felszabadításának tiszteletére. Amíg fennállt a kegyetlentanár-veszély, bőséges anyagi források fölött rendelkeztünk, hetente forintok milliárdjai folytak be adomány gyanánt a diákoktól számláinkra, azt hittük, örökké fennmaradunk. De miután 2020-ban eltűntek a gonosz tanárok, ránk sem volt már szükség, egy-két év alatt elfeledtek minket is. Azóta elapadtak a forrásaink, kevés tartalékunk kamataiból élünk, de ez majdhogynem semmi. A fejlesztés lelassult, létszámunk csökkent, gépeink enyésznek, ezt az épületet, mint legfeleslegesebb létesítményt, már tíz éve nem áll módunkban rendben tartani. Ez a többi részén jobban meg is látszik. Ekkor kiléptek egy faragott fa szárnyas ajtón a szabadba. Egy kőlapokkal burkolt emelvényen állt az épület, a fal tövében elhelyezkedve nem is lehetett felbecsülni méreteit. Előttük korinthoszi oszlopsor állt, mely a föléjük magasodó, az épülettel összekapcsolódó timpanont tartotta. Húsz métert hátrahagyva egy széles, öt méter magas, lefelé vezető lépcsősorhoz értek. Itt a szemük elé tárult a park látványa. A távolba vesző, kikövezett gyalogutak füves részeket fogtak közre, melyeket elszórtan álló hatalmas, különleges fákkal és virágzó bokorcsoportokkal ültettek be. Az enyészet jelei itt is szemet szúrtak: az utak mellett széttört, korhadó padok, rozsdás lámpaoszlopok, a gyepet sem ápolhatták rendesen, ugyanis sok gazféleség éktelenkedett benne. Azért lementek, és elindultak az egyik ösvényen. - Tulajdonképpen honnan ered, és mit jelent az AKTA név? – zökkentette ki Rebeka kérdése Robit lepusztult parkjáról való merengéséből. - Az AKTA egy egyszerű rövidítés, betűszó. Teljes nevünk: Anti Kegyetlenkedő Tanár Alakulat. Viszont szándékosan választottunk olyan megnevezést, amelyből betűszót képezve szintén értelmes kifejezést kapunk. - Értem, mesélnél valamit erről a birtokról is? - Szívesen, csak előbb kérnék valamit. Mivel minden, amit itt látsz és hallasz, szigorúan titkos, maradj a vendégünk addig, amíg nem léphetünk a nyilvánosság színe elé. - Tehát ne hagyjam el a bázist, előre meg nem határozott ideig. - Kissé szókimondóbban, valóban ezt szeretnénk kérni.

20

I




- Gondolom, nem tehetek mást a beleegyezésen kívül. Azért majd értesíthetem a családom? - Persze, majd megtaláljuk a módját. És ne érezd magad fogolynak, sok érdekes látnivalóval fogunk kárpótolni! - Köszönöm! - Szóval a birtok. Egy négyzetkilométeres földdarab a Bükk-hegység egyik völgyében. Errefelé kicsi a forgalom, és a palota is egy külföldi milliárdos rezidenciájaként épült ide, a bunkert messziről idevezető földalatti alagutakon lehet megközelíteni, semmi nyom nem utal bázisunk pontos helyére. Fentről nézve nagyon kihalt minden, mert az érdemi tevékenység már a föld alatt folyik. Mióta a diákság elfeledkezett rólunk, kerülnünk kell a feltűnést, mert könnyű célpont lennénk. Ekkorra már eléggé eltávolodtak az épülettől, Rebeka éppen ezért fordult hátra, hogy szemügyre vehesse az egész létesítményt. Innen már teljes egészében belefért látómezejébe. A talpazat minden oldalon tíz-tíz méterrel nyúlhatott túl az épület tényleges kiterjedésén. Egy klasszicizáló kastélyt láthattak. A főhomlokzat timpanonja volt a legszélesebb és legmagasabb, mögötte volt a kb. 50 méteres magasságig felnyúló gúla-kupola, melynek tetején még egy kis kilátótorony emelkedett. Két ablaksor volt az épületen, a szomszédos nyílászárók mindegyikét falba süllyesztett féloszlopok választották el egymástól, ezek a jelképes oszlopok a tetőnél kő virágtartó edényekben végződtek. Az ablakok fölötti teret is kis timpanonok vagy boltívek díszítették. A kastélynak volt még két oldalszárnya is, melyek szintén timpanont tartó oszlopsorokban végződtek. Rebekának a budapesti Szépművészeti Múzeumot juttatták eszébe a látottak. Új korában az AKTA-Palota is lehetett olyan szép. Mostanra azonban renoválás híján már eléggé lepusztult. A falakat, timpanonokat ékesítő domborművek itt-ott letöredeztek, minden ablak szürke volt a mocsoktól, helyenként hullott a vakolat, megroggyant a tetőszerkezet. A valaha gyönyörű park is elvadult, a gyalogutak kövei közt kisarjadtak a szívós gyomnövények, helyenként kopasz, kiszáradt fák, bokrok emelkedtek ki a félméteres fű közül. „Legalább 10-12 millió Földi Elszámolási Egység szükségeltetne a helyreállításhoz” – sajnálkozott magában Rebeka a pusztuló épület sorsán. Róbert eközben a közelben még néhány virágot hajtó rózsabokorról leszakított egyet a természet mestermunkái közül, odalépett a neki háttal álló, nézelődő Rebeka mellé, és feléje nyújtotta a rózsát. - Hadd üdvözöljem egy kicsit kevésbé hivatalosan is, gyönyörű hölgyem! Szépségének egyedül egy nemes rózsaszál lehet méltó párja! – Robi csupán eme mondat erejéig tért vissza a magázódáshoz. Rebeka elpirult a bóktól, és lesütött szemmel elvette a virágot, már elszokott az ilyen dicsérő szavaktól. Hiszen évek óta özvegy volt, férje repülőbalesetben halt meg, azóta nem is engedett közel magához senkit. Róbert lelkén is érzelemhullámok csaptak át, hirtelen elkomorodott, mert egy régi emléke hatolt tudatába. Ugyanerről a bokorról tört le egy virágszálat, amikor a tizenkét évvel ezelőtti nyáron először mutatta meg imádott feleségének a birtokot. Milyen boldogok voltak akkor, még 19 évnyi házasság után is. Kár, hogy úgy alakult, ahogyan. De nem akarta elrontani Rebeka kedvét, ezért visszaszáműzte tudata mélyebb rétegeibe a fájdalmasan kellemes emléket, mosolyt erőltetett arcára, és megszólalt: - Nem akartalak kellemetlen helyzetbe hozni, gyere, sétáljunk tovább, inkább elmesélem az AKTA megszületésének történetét. - Nem tettél semmi rosszat, csak rég nem bókolt nekem már senki, ezért lepődtem meg. Köszönöm a virágot! Ezzel cseppet sem sietős léptekkel továbbindultak a kikövezett sétálóúton, és ismét az AKTA ügye került a beszélgetés középpontjába. - Használhatom a diktafonomat? – kérdezte Rebeka, az újságírószellem visszatért belé.

21

I




- Csak tessék. Szóval a történet 1998-ig nyúlik vissza, amikor a második évemet kezdtem a Miskolci Egyetemen. Akkoriban igazából még nem találkoztam annyira kegyetlen tanárokkal, mint amilyenek ellen 2020-ban küzdöttünk, még nem alkalmaztak fizikai terrort, csupán pszichikait. Amint később kiderült, annak is csak az enyhébb fajtáját. Viccből találtam ki az AKTÁ-t, képregény formájában megrajzoltam egy elképzelt történetet az általunk legkevésbé kedvelt tanárok kiküszöböléséről. Utána el is felejtettem az egészet. Megházasodtam, megszületett a legnagyobb fiam, magam is tanárként kezdtem dolgozni. A mindenkit egyformán sújtó gazdasági nehézségeken kívül nem is volt semmi gondom, boldogan éltem kis családommal. Az AKTA szempontjából döntő változás 2018-őszén következett be, pontosan legnagyobb fiam, Balázs révén. Ő akkor lett első évfolyamos, szintén a Miskolci Egyetemen. Egy, a többitől semmiben sem különböző napon összefutott egykori gimnáziumi osztálytársával, aki ugyanarra az egyetemre járt, csak egy másik szakra. Végül is, több mint tízezren jártak oda tanulni, így nem volt kizárt egy ilyen véletlen találkozás régi ismerősökkel. Elbeszélgettek a régi szép időkről, a közösen eltöltött 4 év szenvedéseiről, bulijairól, amikről ilyen esetekben szokás. Aztán szóba került a jelen állapot, kinek hogy megy a tanulás, mit csinál és hasonlók. Végül Balázs haverjának eszébe jutott, hogy osztálytalálkozót szerveznek néhányan, egykori gimnáziumuk falusi üdülőjébe, az egyik hamarosan elkövetkező hétvégére. Balázs is úgy döntött, hogy elmegy. Rendben meg is érkeztek, bepakolták a csomagjaikat, de a hangulat nyomott volt, szinte mindenki nyúzottnak, megtörtnek látszott, aki nem volt az, azt is magával rántotta a mélybe a többiek nyomorúságos kedélyállapota. A fiam végigkérdezte majdnem mindegyiküket, mindenki kiállt a csoport elé, és elmesélte történetét. Feltűnő egybeesés volt, hogy mindnyájan arra a helyre panaszkodtak, ahol tanultak, a brutális, szadista, túl sokat követelő, tettlegességre hajlamos tanárokra. Néhány példára is emlékszem még Balázs beszámolója alapján. Hiszen mindig is nagyon jó volt a kapcsolatunk a fiammal, mindent megbeszéltünk – szúrta közbe Róbert. – Szóval az egyik srác kezdte a mesélést, az informatikatanárára panaszkodott. Rendszeresen olyan otthoni feladatokat adott egyhetes határidővel, amelyek az ő tudásszintjükön még egy hónapnyi kemény, kizárólag ezzel töltött munkával sem lettek volna megoldhatók. Az órákon mindenkit kigúnyolt, aki bármilyen apró hibát is elkövetett, a dolgozatokon csupán úgy lehetett akár csak egy kettest is szerezni, ha a beadott feladatlapok között egy jó vastag, pénzzel kibélelt boríték is duzzadt. Egy napon különösen rossz hangulatban volt a tanár, hatalmas erővel vágta ki az ajtót, amikor be akart lépni a számtech terembe, a nyílászáró erőteljesen egy éppen előtte elhaladni kívánó diáknak csapódott, akinek betört az orra, valamint elrepedtek áll- és arccsontjai. Feje átvette az ajtó lendületét, és a háta mögött lévő falnak ütközött. Ez a srác egy nyikkanás nélkül ájult el. Az ajtó és a fal a vér fröccsenésének friss nyomait hordozta, a padlón is gyorsan terjedt a diákból kiáramló vöröses testnedv által képzett tócsa. A tanár egy pillanatra elvigyorodott a számára kellemes látványtól, majd újra szigorúvá váltak arcvonásai, és elkezdte a házi feladatokat ellenőrizni. A számítógépteremben kellett az elkészített programokat bemutatni. A tanár feje egyre vörösebb lett a dühtől, hogy senki sem tudta befejezni határidőre. Az, hogy a legjobb diákja sem csinálta végig a feladatot, már teljesen kihozta a sodrából. Üvöltözni kezdett, hogy minek tépi itt feleslegesen a száját, ha senki sem tud még egy óvodás szintű programot sem megírni, itt mindenki szellemi fogyatékos és hasonlók. Végül az egyik gyereknek egy akkora pofont kevert le, hogy a feje beszakította a monitor képcsövét, majd a zárlatossá vált szerkezet halálra rázta a szerencsétlenül járt fiút… Beismerem, kicsit anakronisztikus dolog hagyományos katódsugárcsöves monitorokról mesélni, amikor már három évtizede is az LCD- és plazmakijelző volt a divat, de a tízes évek végén tapasztalható súlyos gazdasági helyzetben az egyetemnek csak a legolcsóbb, elavult technológiákra voltak anyagi forrásai. Tudom, hisz én is ott tanítottam – magyarázott az AKTA-igazgató, ezt követően folytatta a hajdanán fiától hallott beszámolót. – Holnapig kaptok haladékot erre a feladatra, fenyegette meg a többieket

22

I




az oktató, végül kiviharzott a teremből. A történet hallatán a többiek is beszédesebbekké váltak, és elkezdték hasonló jellegű tanár-problematikáikat mesélni. Volt ott korrupció, szexuális zaklatás, zsarolás, fegyveres fenyegetés, minden, ami ellenkezik a tanári hivatás eredetileg meghatározott oly magasztos eszményével, miszerint a tanuló legnagyobb szabadsága mellett irányítsuk annak szellemi kibontakozását. Egész éjjel egymás történeteit hallgatták. Reggelre már Balázst is teljesen elkábította a sok horrorisztikus történet, de még hitetlenkedett, akármennyi beszámolót is hallott, elképzelhetetlennek tartotta, hogy mindez tényleg igaz lehet. A közvetett élmény még nem volt elég ahhoz, hogy teljesen átitatódjon a gonosz tanárok iránti ellenszenvvel. Bár náluk is volt egy-két kellemetlenebb tanár, de azok nem tettek semmi túlzottan elítélhetőt. De azért így is megdöbbentette, hogy a sok-sok különböző felsőoktatási intézmény hallgatóiként összetalálkozottak majd’ mindegyike hasonló élményekről számolt be. Végül eltelt a hétvége, és Balázs hazaérkezett – fejezte be a gondolatsort Róbert. - És mi történt azután? – érdeklődött kíváncsian Rebeka. - Nos, a fiam először meg se említette a témát, csak általánosságban mesélte, hogy jó volt az összejövetel satöbbi, satöbbi. Ugyebár a hitetlenkedés folyománya volt ez is. Utána hétfőn nyolcra bement az órájára, és egy korábban sosem látott helyettesítő tanárral találta szembe magát, aki vigyorogva lépett be a terembe, jó reggelt kívánt, majd feleltetést rendezett egy villámkérdés, egy érdemjegy alapon az egész éves anyagból, noha Balázsék még csupán a könyv elején jártak az eredeti tanárukkal. Fél kilencig mindenki összegyűjtött jó pár egyest. Ezután a fickó elhatározta, hogy írat egy röpdolgozatot is. A fiam amúgy, anyja nyomdokaiba lépve, pszichológia szakra iratkozott be. A helyettesítő tanár pedig háromnegyed órán keresztül diktálta vegyesen a bonyolult matematikai, fizikai, kémiai feladatokat, melyeknek semmi közük sem volt a pszichológiához, végül tizenöt perccel a tanóra vége előtt gúnyosan mosolyogva kijelentette, hogy „kezdhettek dolgozni”. Nem csoda, hogy szinte senki sem tudott hozzáfogni. Az egyik lány oldalra sandítva megpróbálta lenézni szomszédja erőtlen próbálkozásait, de a tanár kiszúrta a lesési kísérletet. Fogta magát, szó nélkül odalépett, megragadta a lány hosszú haját, és copfjánál fogva teljes erejéből az asztal lapjába verte a fejét. A régi pad megadta magát, középen kettéhasadt. De ahhoz azért elég kemény volt, hogy előtte szilánkosra törje a lány arccsontjait, aki a földre zuhant, többé nem mozdult meg, azonnal meghalhatott, óra végére hatalmas tócsába gyűlt a feje körül a vér. Iszonyú látvány, szörnyű érzés volt, mondta a fiam. És senki sem mert segíteni, ugyanis amikor a helyettesítő „tanár”, művével módfelett megelégedve, a csípőjére tette kezeit, zakója alól előkandikált övébe tűzött maroklőfegyvere. Így inkább mindenki nyugton maradt, igyekeztek túlélni az órát. A kegyetlen tanár vigyorogva ült vissza székére, hogy valami szexújság olvasgatásával üsse el az időt, még a nyálát is csorgatta hozzá. Végül pontban fél tízkor elszedte a dolgozatokat, kiviharzott a teremből, és úgy bevágta maga mögött az ajtót, hogy még a kilincs is lerepült róla. A túlélők percekig moccanni sem tudtak a döbbent rémülettől. - Úristen, ez borzasztó! – szörnyülködött Rebeka. – Hogyhogy sose hallottunk ezekről az eseményekről? - A Kegyetlen Tanárok mindig megfenyegették a túlélő diákokat, hogyha beszélnek, főleg a rendőrségnek, akkor rájuk is sor kerül… Akik mégis megpróbáltak segítséget kérni, ha nem is haltak meg, de eléggé rosszul jártak. A megvádolt szadista tanárok kétségbe vonták szavahihetőségüket, és elmeorvosi szakvéleményt kértek a diákokról. Mint utólag kiderült, a pszichiátriára is beépültek a Kegyetlen Tanárok emberei, így a diákokat rendszerint beszámíthatatlannak nyilvánították, és kezelésre ott tartották őket. Sőt, a rendőrségen és a politikai hatalom szintjén is voltak kapcsolataik… - Hihetetlen… – sóhajtott Rebeka, majd tovább kérdezősködött, érdekelte a téma. – És mi történt az említett tanóra után a fiadékkal?

23

I




- Miután Balázs hazaért, immár mindent elmesélt, és kikérte a véleményem. Én csak döbbenten hallgattam, nem akartam elhinni, hogy megtörténik az, amit poénból elképzeltem, papírra vetettem. A szekrényemben lefolytatott néminemű kotorászás után szótlanul átnyújtottam fiamnak az AKTA-képregényt. Láttam az arcán, hogy ő is meglepődött. Fogta a rajzaim, és elment megmutatni egyetemi csoporttársainak. Együtt jöttek vissza. Balázs, noha akkoriban meglehetősen visszahúzódó volt, erélyes beszédet tartott. Valami olyasmit mondott, hogy: „Ebből elég volt! Nem hagyhatjuk, hogy a Kegyetlen Tanárok kényük-kedvük szerint szórakozhassanak velünk! Ha a hivatalos szervek nem tesznek semmit, akkor magunknak kell kézbe vennünk az ügyet. Mi lenne, ha alapítanánk egy, a tanári kegyetlenséget megtorló, titkos gerillacsapatot? Ki lenne benne?” A többiek is meglepődtek a tőle szokatlan kitörésen, de tetszett nekik. Megtapsolták, és éljeneztek. Az ötletet heves vita kísérte, melyet kisebb csoportokban folytattak. Mindenkinek eszébe jutott egy-két idevágó gondolat. Az egyik srác azonban túlkiabálta az általános hangzavart, mert egy igazán gyakorlatias megjegyzést akart tenni: „Az ötlet jó, de kevesen vagyunk. Összes megbízható ismerősünk között kell tagokat toborozni, hogy tényleg legyen elegendő támogatottságunk az egész diákság érdekeit képviselni!” Ezt az ötletet is egyetértés fogadta. Ott helyben kidolgoztunk néhány alapelvet, stratégiát, a fiatalok egyhangúlag elfogadták csapatnévként az AKTÁ-t. Mint ötletadót, ekkor neveztek ki az AKTA tiszteletbeli igazgatójává, ettől persze még nem lettem egyeduralkodó, mert minden fontos döntést az AKTA-Tanács hoz, mely még most is nagyrészt a hajdani alapító tagokból áll. Végigjártuk az ismerőseinket, én magam is felkerestem korábbi iskolatársaim, és két hét után mindenki, aki érdeklődött, közös alakuló gyűlésen találkozott. Több ezren voltunk. Hozzám hasonló korúak és a fiatalabb generáció képviselői egyaránt. Ennek a jelentős létszámú gyűlésnek a résztvevői lettek az alapító tagok. - Ó, ez érdekes! Kézenfekvő, hogy diákoknak, és hozzád hasonló, szülővé vált egykori diákoknak fűződhetett leginkább érdekük egy kegyetlentanár-ellenes szervezet létrehozásához, de erről senki kívülálló nem tudott eddig. - Ezek szerint nem „szivárog” a cég – utalt Róbert a nemkívánatos titokelfecsegők hiányára. – Ebből is látszik, hogy jól működünk, még így szegényen is. Amúgy az idősebb „egykori diákok” között számos tanár is volt, többek között jómagam, de természetesen csak etikus, humánus, jó pedagógusok válhattak az AKTA tagjaivá. Erről szigorú, hazugságvizsgálós megbízhatósági tesztek gondoskodtak. A másik fontos dolog, amit az AKTÁ-ról tudni kell, hogy az indokolatlanul erőszakos diákok ellen is fellépett, ha ez az erőszak ártatlan diáktársak, vagy a jó oldalon álló tanárok ellen irányult, mert ugyebár lehetett hallani nem egyszer tanárverésekről is, ahol a sértett pedagógus egyáltalán nem érdemelte ki a durva bánásmódot. Ilyen „kegyetlen diák”-ból természetesen nem lehetett AKTA-tag sem – fejezte be hosszúra nyúlt cégismertetőjét az igazgató. - Ezt örömmel hallom. Így senki sem vádolhat titeket részrehajlással – mosolygott rá az újságírónő. Időközben megtettek egy kört a parkban, és ismét ott álltak a Palotához vezető lépcsősor alján. Megindultak fölfelé, beléptek a porlepte kupolaterembe, tisztán látszottak kifelé jövetelük árulkodó jelei, a felvonóhoz vezető lábnyomok a padló porában. Ugyanoda tartottak, ahonnan jöttek. A liftben Rebeka még egy kéréssel állt elő: - Lehetséges lenne interjúkat készítenem a bázis dolgozóival? - Igen… tulajdonképpen mindez még előnyünkre is válhat – elmélkedett hangosan Róbert. – Végezd csak nyugodtan a munkád. - Mi válhat előnyünkre? - Még nem gondoltam át teljesen a lehetőséget, de majd időben megbeszéljük – hangzott a titokzatos válasz. Ekkor már a folyosón sétáltak, ahol egy számzárral nyíló tolóajtó elé értek. Megtorpantak.

24

I




- Ez itt az egyik, személyzeti lakosztályokat befogadó folyosó, ez lesz a ti szobátok – jelentette ki Robi, miközben egy számkombinációt ütött be a billentyűkön. Az ajtó a falba siklott, és amint beléptek, automatikusan fény gyúlt. - Itt mindenkinek ilyen lakosztálya van? – érdeklődött csodálkozva Rebeka a katonai létesítményhez képest szokatlanul igényesnek számító szállás láttán. Egy modern bútorokkal ízlésesen berendezett nappaliba léptek be, melyből saját háló- és fürdőszoba nyílt. Egyáltalán nem a „csak a legszükségesebbeket” militarista személyzetpolitika alapján bútorozták a helyiségeket. Többek között kényelmes franciaágy, kanapé, fotelok, szekrények, szőnyegek, íróasztal, tévé, Hi-Fi torony, számítógép kaptak helyet a szobában. Mindezeken felül csillogó tisztaság fogadta a vendéget. - Minden lakosztály hasonló színvonalú. Demokratikus közösség a miénk, nem sajnálunk egymástól semmit, ennyi kényelem minden embernek alapvető joga kellene, hogy legyen. Érezzétek jól magatokat! Ja, a személyzeti étkezde a folyosó végén van, és a telefonon keresztül bárkit elérhetsz a bázison, vagy választ kaphatsz kérdéseidre – tudatta a vendéggel Róbert. - Mindent köszönök! – búcsúzott el hálás tekintettel az igazgatóra, majd a maga előtt összekulcsolt kezeiben tartott rózsaszálra pillantva Rebeka. - Kellemes pihenést! Hamarosan találkozunk! – vett búcsút az igazgató is, aztán sarkon fordult, és katonás léptekkel elindult a folyosó vége felé. A tolóajtó elfedte Rebeka szobájának bemeneti nyílását. A nő leült a kanapéra, szemét becsukva hátrahajtotta fejét, és átgondolta a közelmúlt eseményeit. „Hihetetlenül mozgalmas nap volt. Régóta nem történt már velem ennyi meglepő! – hirtelen megborzongott. – És veszélyes is volt. Nem hiszem, hogyha a Kegyetlen Tanárok fogságába esem, ők is ilyen vendégszerető módon bánnának velem.” Ekkor ültében elnyomta az álom, teste megkövetelte a pihenőt az átélt megerőltető órákat követően. 11. Ádám sem töltötte tétlenül a délutánt. Amennyire idejéből és erejéből tellett, bejárta a föld alatti komplexum néhány szintjét. Megállapította, hogy egy körülbelül 200 méter oldalhosszúságú hatalmas betonkocka jelenti jelenlegi tartózkodási helyüket. Sikerült néhány AKTA-munkatárssal is megismerkednie, most épp a tőle 7-8 évvel idősebb Gerey Balázs – az igazgató fia – kísérte helyiségről helyiségre, és mutatta be a bázison folyó sokrétű tevékenységet. Látták a kényelmes, nagyvonalúan berendezett személyzeti szálláshelyet, a kultúra iránti igény kielégítésére szolgáló színháztermet, a könyvtárrészleget, néhány üzemelő és rengeteg porlepte laboratóriumot, fegyverraktárakat, a számítógépközpontot, de ami a legjobban felkeltette Ádám érdeklődését, az a járműpark volt. Éppen egy hangárba léptek be, talán pont abba, ahol a vendégeket fogadták néhány órája. A falak mentén szárazföldi harci járművek: terepjárók, tankok, rakétavetős teherautók sorakoztak, a térség középső részén pedig néhány régebbi típusú vadászgép parkírozott. - Ó, ez hihetetlen! Igazi harci röpcsik! – lelkendezett Ádi, a nagydarab, testes, szinte kopaszra nyírt fejű srác, aki kinézetével ellentétben igencsak szerény és barátságos volt. - Igen, bár már öregek, a tízes években gyártott amerikai F-22-esek. Amikor vettük őket, igen modernnek számítottak, bár az is igaz, hogy azóta nem sokat fejlődött a technika, tudod, az energiaválság miatt – fűzte hozzá Balázs, aki saját apja magas, vékony alkatát, barna haját, keskeny arcát örökölte. - Értem… de hogy juttatjátok fel őket ilyen mélységekből a felszínre? - Tudod, mi az az anyahajó?

25

I




- A repülőgép-hordozó hajókról beszélsz, melyeket már úgy tíz éve az utolsó darabig kivontak a forgalomból túlzott energiaigényességük miatt? - Pontosan. Nálunk is ugyanúgy lehet a felszínre jutni, mint azoknál a hajóknál a belső térből a kifutóra: méghozzá hidraulikus liftek segítségével. A kocsik pedig egy spirálisan felfele csavarodó úton juthatnak fel. - És ha itt ez a rengeteg fegyver, és ti is tudtatok a Kegyetlen Tanárok újbóli megerősödéséről, miért nem indultatok már régen az elpusztításukra? - Ennek több oka is van. Először is a gépeink nagy része üzemképtelen, a diákságtól befolyó támogatás megszűntével 2020-tól kezdve folyamatosan romlik a helyzetünk, nem tudunk alkatrészt szerezni és hasonlók. Másodsorban bizonyos jelekből arra következtetünk, hogy a kegyetlen tanári erők sokkal ütőképesebbek, mint ahogy mutatni kívánják magukról. - Értem, de azért mégiscsak nagyszerű ez a ti bázisotok! Még így is sokan megirigyelhetnék! – ekkor töprengővé vált Ádám arca, majd rövid hallgatás után újra megszólalt. – Valami szöget ütött a fejembe. Ha a világhálózatról kapnátok a bázis ellátásához szükséges áramot, akkor nem nagyon tarthatnátok titokban létezéseteket, egy 100 kilovoltos távvezeték ugyanis elég feltűnő látványt nyújt. Saját erőművetek van? - Jók a meglátásaid, ha úgy tetszik, a logikád! Tényleg van saját erőművünk, és a titkosságunk megőrzése végett fűtőanyagimport-mentes megoldást választottunk, egy nagyteljesítményű geotermikus erőművet telepítettünk a bázis legalsó szintjére. - Geotermikus? Sokat hallottam már róluk, de azért elmagyaráznád, hogy pontosan hogyan is működnek? – kérte Ádám. - A Föld belsőbb rétegeinek hőenergiáját használja fel. Több hosszú lyukat fúrtunk függőlegesen a földkéregbe, melyekbe vízzel töltött csöveket vezettünk. Talpunk alatt átlagosan két és fél fokot melegszik százméterenként a hőmérséklet a Föld belseje felé haladva, így a 14 kilométer mélyre fúrt üregek alján már több mint 350 fokos hőmérséklet uralkodik. Itt nagyfelületű hőfelvevő fémlemezeket szereltünk a csövekre, a levezetett hideg víz hamar felforr, gőzzé válik, és jelentős nyomással feltör a gázturbinához vezető külön csövekben. A gőz által pörgetett turbina meghajtja a generátort, és kész is a váltóáram. A lehűlt, vízzé vált gőzt ezután a bázis melegítésére bevezetjük a fűtési rendszerbe, itt a folyadék még jobban lehűl, és mehet vissza a föld mélyébe. Semmi sem vész kárba ebben a zárt rendszerben – világosította fel készségesen új barátját Balázs. - Ez nagyszerű! Ha a múlt században is ekkora gondot fordítottak volna a környezetbarát energiatermelési lehetőségek kiaknázására, ki sem alakult volna az energiaválság! - Így igaz, de az emberek sajnos csak olyasmibe fektettek pénzt, ami gyorsan megtérülő profitot hozott, és egy ilyen erőmű felépítése iszonyú drága és bonyolult, tehát a beruházó esetleg nem is élvezhette volna saját életében vállalkozása profitját, és ez azokban a vadkapitalista időkben egyszerűen elképzelhetetlen volt. Maradt tehát a szén és olaj gyors eltüzelése, fittyet hányva minden környezetvédelmi megfontolásra. - Igen, sajnos így volt. De talán még nem túl későn kapott észbe az emberiség, a Világállam jó utat kezdett meg. - Most már én is hiszek az emberiség túlélésében, de még sokat kellene az emberek mentalitásán is változtatni. Megszüntetni azt a beteges vágyat, hogy egyesek csupán szórakozásból, vagy önző anyagi érdekből képesek legyenek gátlástalanul átgázolni másokon, megsérteni a szabadság, egyenlőség, testvériség régi, de örök érvényű elvét. Mint ahogyan azt a Kegyetlen Tanárok is teszik… 12. Másnap:

26

I




Végh Béla reggel a miskolci rendőrkapitányságon töltötte idejét, mivel jegyzőkönyvbe kellett diktálnia vallomását. Néhány nyomozó ugyan kételkedett abban, hogy egyetlen ember képes lehet arra, hogy sikeresen szembeszálljon egy minimum 16 főből álló, felfegyverzett gengszterbandával, és a bűnözők felét lemészárolva sértetlenül megússza az esetet, de mivel jobb verzióval pillanatnyilag ők sem tudtak előállni, valósnak fogadták el a vallomást. Hősiességéért még megdicsérni is kénytelenek voltak a látványra nem különösebben rátermettnek tetsző privátdetektívet. Bélát hamar útjára bocsátották, mivel a zsaruknak számtalan egyéb teendőjük volt még az üggyel kapcsolatban, jóformán sötétben tapogatóztak, hiszen a lelőtt maffiózók közül egyiknél sem találtak például személyazonosságra utaló okmányokat, így nem tudták, mely érdekcsoportnak milyen indítéka lehetett az újságírónő elrablására. Főhetett is rendesen a fejük… A magánnyomozó viszont elégedetten fütyörészve sétált ki a rendőrök irodájából. Amióta szerepelt a tévében, többen is megállították az utcán, hogy gratulálhassanak neki. Béla pedig hamar megkedvelte a népszerűséget, amelyben addig sosem volt része. Azon töprengett, milyen újabb ügyes húzással mozdíthatná elő további sikereit. Egy hirtelen ötlettől vezérelve benyitott a „Felszerelés-raktár – Idegeneknek tilos a belépés” feliratú ajtón. A helyiségben szolgáló rendőr meglepetten kapta fel a fejét. - Elnézést, de ide nem jöhetett volna be! – próbálta udvariasan figyelmeztetni a férfit, majd felcsillant a szeme. – Ön az a magánnyomozó, aki hősies önfeláldozással majdnem megmentette Rékassy Rebekát? Kérhetnék egy autogramot? - Persze, örömmel adok! – mosolyodott el Béla, miközben az orra alá tolt jegyzettömbre firkált pár kedves szót. – De én is szeretnék megkérdezni valamit… - Csak nyugodtan, mi lenne az? – reagált a rendőr is immár barátságosan. - Lenne rá esetleg mód, hogy hozzájuthassak egy rendőrségi rádió-adóvevőhöz? – mivel a zsaru erre gyanakvóan összevonta a szemöldökét, magyarázatként hozzáfűzte. – Azért kellene, mert feltett célom megtalálni a hölgy elrablóit, és kiszabadítani őt, hiszen én is ugyanúgy a diákok elhurcolói és fogva tartói után nyomozok. Fontos lenne, hogy a friss bejelentésekről azonnal értesüljek. Én csak segítenék a rendőrségnek! És persze… hálátlan se lennék… – vett elő néhány nagycímletű bankjegyet. A zsarunak meglágyult a szíve az elkötelezett szavak hallatán, no és persze a ropogós bankók láttán. Így levett a polcról egy originál dobozt, és átnyújtotta Bélának, ügybuzgóságában még használati utasítást is mellékelt hozzá. Számítógépes leltárjába pedig selejtként jegyezte be az adott téltelt. A magánnyomozó mosolyogva, hálálkodva köszönt el, kabátja alá rejtette szerzeményét, utána sietősen távozott a rendőrség épületéből. Viszont épphogy csak beült kocsijába, már bontotta is ki a dobozt, hajtotta a kíváncsiság. A rádió adapterét bedugta a szivargyújtóba, majd a használati utasítás alapján a megfelelő pozíciókba állította a kapcsolókat. Szinte azonnal be is fogta a rendőrségi csevelyt. Diadalittas örömujjongásban tört ki. 13. Tornatanárára várt egy 8. osztályos fiúcsapat. Már beengedték őket a tornaterembe, a tanár várható érkeztéig hátralévő néhány percet szokott módon hülyéskedéssel töltötték. Viccelődtek, ugratták egymást, néhányan kosárra dobáltak, Pisti pedig a mobiltelefonját bütykölte. - Minek hoztad be a telót? – kérdezte barátja, Géza. – Nem félsz, hogy valami baja lesz? - Legfeljebb vetetek újat faterommal – vont vállat Pisti. – Ezt viszont nem hagyhattam ki… – kerekedtek el szemei, amikor meglátta a hatalmas terem másik felére beérkező lánycsapatot.

27

I




A srác azonnal videofelvételre állította mobilját, és rázoomolt a csajokra, akik amúgy saját osztálytársnői voltak, de most testhez simuló tornadresszben vehette őket szemügyre, ami már egyáltalán nem mindennapi látványban részesítette. Gézával egyetemben, nyálukat csorgatva bámulták a formás idomokat. Ekkor valaki úgy bevágta maga mögött az ajtót, hogy másodpercekig visszhangzott a dördülés a nagy térben. Pisti ijedtében majdnem elejtette mobilját, de szerencsére idejében elkapta, és a belépő személy irányába fordult vele. Egy kopasz, vastag nyakú, tetovált vállú, izompólós, susogós nadrágos izomagy volt, kezében korbácsot és géppisztolyt tartott. - Kuss legyen, nyámnyila népség! – ordította el magát, egyből megszűnt a vidám zsivaj, néma csönd telepedett a tornacsarnokra. – Ma én tartom a tesiórát, a tanárotok sajnos… – ezt a szót különös, cinikus hangsúllyal ejtette ki – megbetegedett… Tornasorba beállni! – parancsolta immár. Pisti nagyot nyelt félelmében, de annyi lélekjelenlét maradt azért benne, hogy mobilján elindította a videó-adatátvitelt, jobb híján a rendőrség segélykérő számára továbbítva az élő felvételt. A mobilt a fal mellett álló padon hagyott melegítőfelsője zsebébe rejtette úgy, hogy csak a kamera parányi objektívje maradt szabadon. Ezután azonnal a tornasorba állt, nehogy ő legyen az utolsó. Nem gondolta volna, hogy milyen hihetetlen szerencséje volt ezzel a néhány gyors mozdulattal. Ugyanis a helyettesítő „tanár” egy erőteljes korbácssuhintással megcsapta azt a srácot, aki a terem távolabbi sarkából érkezett, utolsóként. A fiú hátán az ütés erejétől szétszakadt az atlétatrikó, véres nyom vált láthatóvá. Amint fájdalmasan felkiáltott, azonnal kapott még egyet. Ekkor már nem merte kinyitni száját, összepréselt ajkakkal a sor végére kullogott. - Ezt már szeretem. Rend és fegyelem a lelke mindennek – jelentette ki a kopasz helyettesítő „tanár”. – Kezdjük bemelegítésként egy kis futással. Legyen, mondjuk negyven kör… – nyomatékosításként a levegőben csattintott egyet korbácsával. A diákok nekilódultak, úgy 10 kört gond nélkül le is futottak, de utána kezdtek gyorsan fáradni, eddig soha sem kényszerítették őket egyhuzamban ilyen sok futásra. Egyre jobban izzadtak, lihegtek, lassultak. A kegyetlen tanár ezt nem nézhette tétlenül, aki gyaloglásba váltott, annak teljes erejéből odacsapott a korbáccsal. És ezt nem átallott többször is megismételni, motiváció gyanánt. Nem telt el sok idő, néhányan már a parkettán hevertek, eszméletlenül, hurkásra vert háttal. Amint a kitartóbbak lefutották a 40 kört, az izomagyú hajcsár felkiáltott: - Most pedig következzék egy kis kötélmászás… – adta ki a parancsot, miközben arra gondolt, hogy azokat a nebulókat, akik elég szívósak ahhoz, hogy túléljék a kiképzést, a tornaóra végeztével, a bejáratot őrző társai segítségével elhurcolják rabszolgának. 14. - Minden egységnek figyelem! Egy tornaórán folyik szadista ámokfutás. Azonnali beavatkozás szükséges! Helyszín: Miskolc, Vörösmarty utcai általános iskola – recsegte az utasításokat Béla vadiúj rendőrségi adóvevője. A privátdetektív nem késlekedett, azonnal a gázba taposott, csikorgó kerekekkel lőtt ki a miskolci rendőrség központi épülete előtti parkolóból. 15. Gerey Róbert AKTA-igazgató az irodájában töprengett, kikopott kárpitozású, de kényelmes forgószékében hátradőlve. Arcizmainak rángatózása nagyfokú feszültségről tanúskodott. A férfi fejében a legutóbbi Teregetőben hallott mondatok visszhangzottak:

28

I




„2024 júliusában egy, a Lengyel Világtartomány területén haladó magyar iskolabuszt támadtak meg, mely nyári táborozásra vitt főként középiskolás diákokat Miskolcról. Ez volt az első új típusú eset. A változás abban állt, hogy már nagyobb csoportokat is fogságba ejtettek, a nyomokat addig ismeretlen gondossággal tüntették el, valamint az emberrablók nem támasztottak követeléseket. Ezt az első buszos ügyet is „egyszerű”, „hagyományos” terrortámadásnak tüntették fel, a járművet apró darabokra robbantották, így nem vált nyilvánvalóvá az emberi maradványok hiánya. Nekem is csak a titkos kormányjelentések átolvasása után jutott tudomásomra, hogy tulajdonképpen az utasok nem haltak meg, legalábbis nem a helyszínen, hanem elhurcolták őket. De ezen kívül semmit sem tudunk az elraboltak további sorsáról.” Róbert kidörzsölte a könnycseppeket szemeiből. Tekintete a semmibe révedt. Visszaidézte régmúlt emlékeit. 2024-ben az AKTA már – eufemisztikusan fogalmazva is – rég túljutott csúcspontján, reálisan szemlélve rohamosan hanyatló tendenciát mutatott. A ’20-as egyetem-felszabadítás után eltűntek a Kegyetlen Tanárok, ezzel együtt az ellenük vívott harcra a diákoktól befolyó AKTA-támogatások is. Takarék-üzemmódra váltott hát a szervezet, igyekezett tartalékait leghatékonyabban felhasználni. Nemcsak az új tagok felvétele szűnt meg, de a régiek közül is sokan elhagyták az AKTÁ-t, hogy rendes, jobban fizető, polgári állás után nézzenek. Róbert szomorú rezignáltsággal engedte útjukra őket. Ő maga azonban szilárdan elhatározta, hogy sosem engedi végleg megszűnni a diákvédelmi szervezetet, még akkor sem, ha esetleg egyedüli tagja marad. Hisz ki tudja, mikor lesz rá újból szükség? Szerencséjére azonban többen is sorsközösséget vállaltak vele, így a legmegbízhatóbb, legjobb néhány száz fő végig mellette maradt. Ezekben a nehéz időkben boldogsága legnagyobb, sőt szinte egyetlen forrása a családja volt. Legnagyobb fia, Balázs, elvégezve az egyetemet, sikeres pszichológusi praxissal rendelkezett. Kisebbik gyermeke, a középiskolás Csilla, szintén ígéretes tehetség volt, művészi pályára készült, és roppant humánus, segítőkész, emberbarát beállítottságú volt. Róbert büszke volt mindkettőjükre, imádta őket. Mint ahogy feleségét, Ágit is. A tőle fél évvel idősebb, a pszichológia tanszéken oktató nő csinos, karcsú alakja, hosszú, napfényben enyhén vörösben játszadozó gesztenyebarna haja, nagy, igéző barna szemei, állandó mosolya minden nap eszébe jutottak. Ahogyan a kis Csilla anyjára hasonlító vonásai is. Ilyenkor keserűség járta át a férfi szívét. Ugyanis 2024 júliusában Csilla gimnáziumi osztálya buszos kirándulásra indult, melyen szülők is részt vehettek, így Ági is elkísérte lányát. A két férfi, Robi és Balázs, otthon maradtak. Végül is csupán egyetlen hétről volt szó. Az osztálykirándulás során a Lengyel Világtartományban tettek volna egy szép körutat, megismerkedve a tartomány építészeti és kulturális emlékeivel. Róbert az iskola udvarán számtalan csókkal búcsúzott szíve hölgyétől, számtalan puszival szépséges kis hercegnőjétől. Aztán hazament. Minden olyan üresnek tűnt családja egyik fele nélkül. Pedig mindössze néhány óra telt el a búcsú óta. A férfi azt találta ki, hogy figyelemelterelésként tévézik egy kicsit. Be is kapcsolta a készüléket, egy kellemes kvízműsor futott, de váratlanul megszakították az adást. - Kedves nézőink! Elnézésüket kérjük a soron kívüli híradó miatt, de szomorú tragédiát kell bejelentenünk. Egy magyar busz balesetet szenvedett a Lengyel Világtartományban. Róbert hirtelen nem kapcsolt, csupán megilletődötten meredt a helyszíni tudósítás képeire, melyekből nem derült ki, hogy mi történhetett, hiszen az út közepét éktelenítő kráteren és néhány fémdarabon kívül semmi sem maradt az állítólagos buszból. A riporter odalépett a nyomozást vezető rendőrtiszthez. - Tudna már részünkre bővebb információkkal szolgálni? - Nos, a nyomozás érdekére való tekintettel nem sokat mondhatok. Az biztos, hogy az okok közül kizárhatjuk az egyszerű balesetet. A robbanás erejéből ítélve, mely öt méter mély

29

I




krátert vágott az autópálya aszfaltjába, valamint öt-tízcentis fémcafatokra tépte a buszt, ez csakis egy jól megtervezett terroristatámadás lehetett. A robbanás erejére jellemző továbbá, hogy egyetlen holttest sem maradt azonosítható állapotban, igazság szerint meg sem találtuk az utasokat… Az egyetlen épségben megmaradt eszköz a busz egyik rendszámtáblája – mutatta meg a kamerának a nejlonzacskóba csomagolt, deformálódott fémlemezt. – Természetesen mindent elkövetünk, hogy a lehető leghamarabb pontot tegyünk az ügy végére, és elfogjuk a feltételezett terroristákat. Róbert gyanúja mondatról mondatra erősödött, és amint a rendszámtáblát megpillantotta, bizonyossággá vált. Észre sem vette, hogy jobb kezében egyszerűen összeroppantotta a tévé távirányítóját. Fájdalmasan üvöltve ugrott fel a fotelből. Az ordításra Balázs is előjött szobájából, döbbenten meredt őrjöngő apjára. - Mi történt, apu? – kérdezte szelíden. - Azon a buszon… – a férfi hangja sírósba ment át, el-elcsuklott – utazott… anyu és Csilluka… – mutatott a tévében még mindig pergő, megdöbbentő képsorokra. A fiú is teljesen ledermedt, apjával sírva borultak egymás vállára. Így telt el jó néhány perc. - Odamegyünk – jelentette ki hirtelen felindulásból Róbert, és a telefonhoz lépett. Az AKTA-bázist hívta. Életében először használta magáncélra a Cég erőforrásait. Rendelt egy gyors helikoptert, mely néhány percen belül le is szállt kertjükben. Az igazgató és fia bepattantak, majd megadták az útirányt. Hamarosan oda is értek a baleset helyszínére. Pusztán az a tény, hogy helikopterrel érkeztek, egyből fontos ember benyomását kölcsönözte nekik, így a rendőrök meglepetésükben meg sem kérdezték, hogy kik ők, és mit akarnak. Róbert nyugodtan kifaggathatta a nyomozásvezető tisztet, a helikopter pilótájának pedig megengedték, hogy mindent lefotózhasson. Használható nyomra azonban ők sem bukkantak. Csak miután mindennel végeztek, és visszarepültek Magyarországra az AKTA emberei, kezdtek el azon tanakodni a lengyel rendőrök, hogy vajon kik is lehettek a prominens vendégek, de senki sem tudott válasszal szolgálni. Úgy döntöttek, hogy főnökeiknek nem említik meg ezt a kisebbfajta malőrt. A Gerey család maradékát az esetet követően teljesen leteperte a depresszió. Balázs a trauma hatására otthagyta praxisát, életét az AKTÁ-nak, ezen keresztül testvére és anyja utáni nyomozásnak szentelte. Róbert sem bírt többé bemenni korábbi közös otthonukba, ahol minden apróság a családjára emlékeztette. Így lezárták-elhagyták kis házikójukat, és mindketten beköltöztek az AKTA-központba. Évekig vizsgálták a baleset helyszínén rögzített nyomokat, de nem jutottak előrébb, csupán reménykedtek abban, hogy a holttestek hiánya esetleg azt jelenti, még bizakodhatnak. A két férfi csak lassan bírta úgy-ahogy feldolgozni a veszteséget, de sose váltak újra olyan vidámmá, energikussá, mint amilyenek korábban voltak. Róbert még most, 8 évvel a tragédia után sem bírta visszafojtani könnyeit. Ekkor kopogás zavarta meg a búslakodásban, önmarcangolásban. - Tessék! – kiáltott a sírástól kissé berekedt hangon, majd gyorsan megtörölte szemeit. Nem akart gyengének látszani senki előtt sem. - Szia! Nem zavarlak? – lépett be Rebeka. - Nem, nem. Gyere csak beljebb! Mi járatban vagy? – erőltetett magára nyugalmat Robi. - Semmi különös, csak szerettem volna beszélgetni veled. Elvégre te vagy itt az egyetlen ismerősöm. Ádám összehaverkodott a fiaddal, úgyhogy folyton a bázist járják, beszélgetnek. - Örülök, hogy meglátogattál! Neked nem volna kedved jobban körülnézni idelenn? – ajánlotta fel az igazgató. Ekkor azonban megszólalt a riadójelzés. Vörös fény villogott a szobában, és a folyosóról a sziréna hangja is beszűrődött. A hangosbemondó sürgős hírt kürtölt szét:

30

I




- A rendőrségi frekvenciák letapogatása során fogtuk el a következő üzenetet: Minden egységnek figyelem! Egy tornaórán folyik szadista ámokfutás. Azonnali beavatkozás szükséges! Helyszín: Miskolc, Vörösmarty utcai általános iskola. - A Kegyetlen Tanárok! – kiáltotta Rebeka és Róbert egyszerre. - Miskolc közel van, odamegyünk! – döntötte el az igazgató, és telefonján ki is adta a megfelelő utasításokat. - Én is veletek tarthatok? – kérdezte meg bátortalanul az újságírónő. – Kíváncsi lennék rátok munka közben is. - Rendben, gyere. De előtte kapsz védőfelszerelést, golyóálló mellényt, sisakot, satöbbi. Nem szeretném, ha bajod esne. Miután ezt megbeszélték, további késlekedés nélkül, futólépésben indultak a járműhangár felé. 16. Néhány percen belül egy civil teherautónak látszó AKTA-jármű robbant elő egy Lillafüredhez közeli barlangból, amely Miskolc belvárosa felé vette az irányt. Maga a barlang amúgy mesterséges létesítmény volt, az AKTA földalatti bázisához vezető alagutat rejtette, melyet hidraulikus emelővel mozgatott sziklatömb zárt el a kíváncsiskodó tekintetek elől. A diákvédő szervezet katonái fekete overallban, fekete maszkban ültek a raktérben, csak az öltözékükre hímzett térhatású „A”-betű különböztette meg őket a rendőrség kommandósaitól. Kezeikben géppisztolyt szorongattak, úgy hallgatták a bevetésben személyesen is részt vevő főnökük eligazítását, tanulmányozták az iskola tervrajzát. Eközben a sofőr Forma-1-es versenyző módjára előzgette az utakon közlekedő civileket, meglepően gyorsan eljuttatta csapatát a rendeltetési helyére. Amint csikorgó kerekekkel megálltak, azonnal leugrált a húsz fegyveres a platóról. Gyorsan körbepillantottak. - Úgy tűnik, mi értünk ide elsőként – jegyezte meg Hernádi Tibor százados. – Nem tudom, mit tökölődnek folyton a rendőrségnél… Hiszen még az állomáshelyük is sokkal közelebb van… - Biztos úgy gondolják, hogy hátha időközben mások megoldják helyettük a problémát, és akkor minek kockáztassák az életüket – vetette oda Gerey Róbert igazgató, immár az épület felé rohanva, előreszegezett géppisztollyal. – Hajrá skacok! – eresztett meg egy csatakiáltást. Az előre megbeszélt terv alapján a csapat egyik fele a tantermeket rejtő főépület felé vette az irányt, ahol őrséget állítottak mind a 3 bejárathoz, ezután a különítmény fennmaradó része átvizsgálta az összes tantermet és a tanári szobát is. Mindent helyénvalónak találtak, az órák rendben folytak normális, diákkedvelő tanerők vezetésével. Akik a főépületben tartózkodtak, még csak nem is sejtettek semmit arról, hogy mi folyik tőszomszédságukban, a külön épületben elhelyezkedő tornacsarnokban. Márpedig kétségtelenül folyt valami, méghozzá vér. Sok-sok vér… Erről az AKTA kommandós csapatának másik fele azonnal meggyőződhetett személyesen is. A tornateremnek helyt adó épületbe berontva egy folyosón találták magukat, melyről jobb kézre nyílt az ominózus csarnok. Bejáratát azonban négy fegyveres terrorista őrizte, akiket ugyan váratlanul ért a támadás, de gyorsan reagáltak, és szó nélkül tüzet nyitottak az AKTA embereire. Nem volt idő mérlegelésre, a diákvédők azonnal visszalőttek. Néhány másodperc alatt szitává lyuggatták a terroristákat, szétfröccsenő vérük és agyvelejük bepermetezte mind a falat, mind a tornaterem fehér ajtaját. A fasírttá lőtt testeken áthatoló és a célt tévesztett lövedékek ezen kívül csúnyán leverték a vakolatot, és megrongálták az ajtót. De ez most a legkevésbé sem érdekelt senkit. Rebeka tisztes távolból követte a csapatot, a folyosóra belépve szörnyülködve meredt a holttestekre, majd az egyetlen megsérült AKTA-katona mellé guggolt. Látta, hogy a felkarját

31

I




találta el a lövedék, mely artériát is érhetett, ez nyilvánvalóvá vált az ütemesen, szökőkútként előtörő, élénkpiros vér alapján. A nő úgy igyekezett hasznossá tenni magát, hogy elvállalta a sérült ápolását, felhelyezett egy szorítókötést a kar seb fölötti szakaszára. A katonák így késlekedés nélkül folytathatták a felszabadító hadműveletet. Eközben a tornateremben teljes gőzzel folyt a szelekció. A „tesitanár” századmásodpercre pontosan lemérte, hogy ki milyen gyorsan mászik fel a plafonra függesztett kötelek tetejére, a legrosszabbaknak speciális büntetést eszelt ki. Hurkot vetett át nyakukon, melyet a plafonra rögzített csigarendszer segítségével a magasba húzott. Mivel a diákok kezei szabadon maradtak, tudtak kapaszkodni, de a hurkot meglazítani, és kibújni belőle lehetetlenség lett volna. Természetesen egyikük sem volt képes sokáig megtartani teljes testsúlyát. Izmaik előbb remegésbe jöttek az erőlködéstől, és amikor már végképp nem bírták tovább, egyszerűen elernyedtek. Az áldozatok elliluló fejjel sorra fulladtak meg. A szadista tanár kieszelt néhány további „érdekes” játékot is. Elsőként kötélhúzás következett. Két csapatra osztotta a maradék osztályt, mivel páratlanul voltak, egyikük ismét pórul járt. A szerencsétlen srácnak hátrakötözte a kezeit, majd letérdeltette. Egy hosszú, vastag kötél közepére hurkot készített, ezt ráhúzta a térdeplő fiú nyakára. Ezután krétával rajzolt a sráctól két-két méterre, jobbra és balra is, egy-egy vonalat. Ráparancsolt a két csapatra, hogy fogják meg a kötél két végét, és húzzák, ahogy csak bírják, mert kizárólag a győztesek élhetik túl a versenyt. Ez a fenyegetés kellően motiválta szerencsétlen tanulókat, hogy ne törődjenek a kötél közepén, elszoruló nyakkal vergődő társukkal. Mire az erősebb csapat két méterrel arrébb bírta húzni a jelzőbábuként funkcionáló srácot, addigra el is roppant a nyakcsigolyája, élettelen ingaként söpörte a parkettát, a két versengő csapat erőhatásainak engedelmeskedve. - Jól van! – vigyorgott az izomagyú kegyetlen tanár. – Most a győztesek kikötözik a veszteseket a bordásfalhoz… – adta ki következő parancsát. Miután ez megtörtént, a győzteseket sorba állította 5 méterre a bordásfaltól, és mindegyiküknek adott egy-egy 5 kilós medicinlabdát. - Aki nem találja el a saját célpontját… – mutatott a kikötözöttekre –, az helyet cserél vele. Ha három helycsere sem hoz eredményt, akkor a páros mindkét tagját fejbe lövöm… Csak a halott diák a jó diák! – osztotta meg átszellemülten ars poetica-ját is a suhancokkal, végül hangja újra parancsolóvá vált. – Kezdhetitek! A diákok haboztak, lassan, tétován vették kezeikbe a medicinlabdákat, és emelték dobásra őket. - Na mi lesz már? – csattintott egy hangosat korbácsával a terrorista. Az egyik srác elszánta magát, és erősen meglendítette a súlyos labdát. A röppályát is jól számolta, mivel a lövedék pontosan a „céltárgy” hasának csapódott. Az eltalált diák kigúvadó szemmel kiokádta mindazt, amit addig aznap elfogyasztott, utána elernyedve elájult a fájdalomtól. - Szép dobás, ki a következő? – fürkészte a kopasz „tanár” az arcokat. Valaki ismét rászánta magát, és eldobta a labdát. Ekkor történt, hogy kintről hirtelen mozdulattal berúgták a tornaterem duplaszárnyú ajtaját, és előreszegezett gépfegyverekkel berontottak az AKTA-harcosok. A szemeik elé táruló látvány még a sokat tapasztalt diákvédő katonákat is sokkolta. A parkettán félholtra korbácsolt, vérző gyerekek feküdtek, a plafonról megfulladt, ellilult fejű holttestek lógtak, a bordásfalhoz kötözve rettegő arcú srácok és lányok készültek a halálra. A villámgyors terepszemlét követően az AKTA emberei késlekedés nélkül cselekedtek. Egyiküknél kábító lövedékes puska is volt, ő a meglepett „tesitanárt” vette célba, egy másik katona pedig a repülő medicinlabdára adott le egy sorozatot gépfegyveréből. A labda így még a levegőben cafatokra szakadt, nem érte el célpontját.

32

I




- Mi a fasz folyik itt? – hördült fel a terrorista, de ekkor már testébe fúródott a kábító folyadékot tartalmazó injekció, mely pillanatok alatt hatott, nem bírta már felemelni gépfegyverét, hogy védekezzen, egyszerűen összecsuklott, és a padlóra zuhant. Az AKTA emberei kiszabadították a fogoly diákokat, megvizsgáltak minden sebesültet, és akin még lehetett, segítettek is. Természetesen a holttesteknek is megadták a végső tisztességet, leemelték őket a kötelekről, és egymás mellé sorba fektették őket. Eztán fordult figyelmük az elkábított szadista tanár felé. Méltó büntetést eszeltek ki számára. Hátára fordították, négy végtagjához két-két tízkilós súlyzót rögzítettek, majd nemi szerve köré hurkot csomóztak, a kötelet pedig átvetették a plafonhoz rögzített csigarendszeren. Beadták a kábító lövedék ellenszerét a kopasznak. Az hamarosan magához is tért. Meg is lepődött furcsa testhelyzetén. De még mielőtt bármit tehetett volna, az AKTAkatonák felhúzták egészen a plafonig. A kegyetlen tanárnak szörnyű fájdalom hasított nemi szervébe, de nem tudott odanyúlni, a súlyzók hátrafelé lehúzták karjait. Végül a lágy szövetek nem bírták tovább a megterhelést, megnyúltak, szétszakadtak. A péniszét vesztett kopasz fickó vért fröcsögve zuhant vissza a padlóra. Szerencséje volt, mert szétloccsant az agya, így nem szenvedett sokat. A diákok kaján vigyorral az arcukon nézték végig a megtorlást, utána hálásan megköszönték a segítséget. - Igazán nincs mit! – hárította el a túlzott köszönetet Róbert. – Végül is ez a hivatásunk. És amúgy is, a szüleitek pénzéből jött létre egykor az AKTA. De, ha lehet, még senkinek se szóljatok rólunk! – kacsintott az AKTA-parancsnok a diákokra. – Tudjátok, szigorúan titkosak vagyunk… - De akkor mit mondjunk? – kérdezték tanácstalanul. - A fantáziátokra bízom – mosolygott Robi. – Vigyázzatok magatokra, és ha bármi hasonló gond adódna, hívjátok ezt a számot! – nyújtott át néhány névjegyet. – Sziasztok! - Sziasztok! És még egyszer köszi! – búcsúztak el a diákok is. Az AKTA harcosai a főépületben lévőket is ugyanígy megkérték, hogy ne ejtsenek szót róluk, végezetül visszamásztak teherautójukba, és immár normál sebességgel, a közlekedési szabályokat betartva indultak vissza a bázis titkos bejáratához. Kiérkező rendőrökkel továbbra sem találkoztak. 17. Végh Béla padlógázzal igyekezett a tetthelyre. Egy idő után gyanússá vált számára, hogy még mindig nem ért oda… Mivel pesti volt, nem tudott jól tájékozódni a vidéki nagyvárosban, kissé eltévesztette az utcákat. Végül jókora időveszteséggel, térkép és kérdezősködés segítségével csak megérkezett. „Kurva életbe! – káromkodott gondolatban. – Nehogy már a rendőrség érjen oda elsőként, én akarom learatni a babérokat!” Amint beért az üres iskolaudvarra, megnyugodott kissé, hogy még nem késett el. Előkapta stukkerét, és határozott léptekkel abba az irányba indult, amerre a tornatermet sejtette. Betoppant a kapun keresztül a folyosóra. Négy hullát számolt össze egy egybefüggő vértócsa közepén. Elkezdett gyanakodni, hogy mégsem ő ért oda leghamarabb. A tornaterembe belépve szintén jó néhány holttestet talált, de a szadista-terrorista tanár is köztük volt. A túlélő diákok csendben vigasztalták egymást. Béla nem igazán értette a helyzetet. - Mi történt itt? – kérdezte elbizonytalanodva. – Kik intézték el a kegyetlen tanárt? - Ha tudnánk, se mondhatnánk el – vont vállat az egyik srác. A magándetektív átgondolta a helyzetet. Hiúsága ismét győzedelmeskedett becsületessége fölött. Ennek szellemében reagált:

33

I




- Figyeljetek ide egy kicsit, gyerekek! Mit szólnátok, ha adnék nektek fejenként egy százast, ha majd az én mesémet mondanátok tovább a zsaruknak? Mivel 100 FEE sok pénz volt, 30-szor 100 még több, így a fiatalok belementek az üzletbe. Néhány percen belül végre befutottak a rendőrök is. Mint utólag kiderült, azért értek olyan későn oda, mert egy oktatási intézmény elleni terrortámadás gyanúja esetén profin kiképzett, jelentős erőkkel akartak kivonulni, és időbe tellett, mire összeszedték a város különböző pontjairól az egységeket. A zsaruk émelygő gyomorral kutatták át a tornaterem épületét, de már ők sem találtak élő célpontot. Megkezdődött a nyomok rögzítése és a jegyzőkönyvek felvétele. Béla akart az első lenni, az időközben a helyszínre érkező tévések kamerái előtt kérdés nélkül elmesélte saját verzióját. - Egy ismerősöm rendőr, ő szólt a riasztásról – lódított már rögtön az elején. – Azonnal kocsiba vágtam magam, és idesiettem, hiszen régóta nyomozok a Kegyetlen Tanárok után, így tudom, hogy minden percnyi késlekedés diákok életébe kerülhet. Amint a tetthelyre értem, gyorsan felderítettem a környezetet. Az udvaron nem észleltem semmiféle aktivitást. Így behatoltam a tornaterem előterébe. Azonnal tüzet nyitottak rám. De nem hátráltam meg, a fémkapu fedezékéből leszedtem a négy őrt, majd betörtem a tornaterem ajtaját. A terrorista tanár néhány pillanatnyi döbbenetét kihasználva leütöttem, aztán a látható módon megbosszultam rajta, amit szerencsétlen gyerekekkel tett. - Igen, így volt! – bólogattak a háttérben a diákok is. - Köszönöm, hogy mindezt megosztotta nézőinkkel! – mosolygott kedvesen a riporter. – Ön egy igazi hős, ismét közbelépett egy borzasztó bűntény megakadályozása érdekében! Köszönöm, minden aggódó szülő nevében is! - Igazán nincs mit – mosolygott vissza Béla is, a tőle telhető legszerényebb arckifejezést magára öltve. A rendőrök töprengtek egy sort, hogy letartóztassák-e a magándetektívet, hiszen a kegyetlen tanár szadista kivégzését nem lehetett olyan egyszerűen önvédelemnek minősíteni, mint a 4 ajtónálló lelövését. Végül azonban úgy döntöttek, hogy engedik szabadon távozni a férfit. Sejtették, hogy a hősként tisztelt privátdetektív letartóztatásával népharagot zúdítanának magukra. A bázisukra időközben visszaérkezett AKTA-harcosok a televízióban futó riportot látva mindössze elnézően mosolyogtak… 18. Ismét eltelt néhány nap: Az AKTA igazgatója, szokásához híven, épp az irodájában ülve merengett. Az utóbbi napokban mindig, amikor egyedül maradt, előtörtek tudata mélyéről a családja felének elvesztéséhez kapcsolódó fájdalmas emlékei. Szomorúan csóválta fejét. Hiszen azóta sem bizonyosodhatott meg róla, hogy mi is történt ott és akkor azon az ominózus buszon. Kopogtattak az ajtaján. - Gyere be! – kiáltott az ajtó felé. Kitárult az ajtó, és belépett a bázis vendége, Rékassy Rebeka újságírónő. - Szia Rebeka! Gyere beljebb, és foglalj helyet! – üdvözölte Róbert a nőt, jókedvet erőltetve magára. - Szia! Tulajdonképpen azért jöttem, mert kész vagyok a riportjaimmal, és a családom is nagyon aggódhat értem. Fogalmam sincs, mit gondolhatott a két kisebbik gyermekem, amikor arra értek haza, hogy sehol sem találnak. Még szerencse, hogy a szüleim a szomszédban laknak, bár biztosan ők is kétségbe estek… Egyszóval jó volna, ha kapcsolatba léphetnénk a külvilággal. Megoldható lenne a kérésem?

34

I




- Igen – vágta rá Robi. – Én is sokat gondolkodtam a dolgon, és biztos vagyok benne, hogy az ellened megkísérelt merénylet történetének elmesélésével, az AKTA-riportok közlésével rengeteget segíthetnél nekünk újra, igazán talpra állni, hogy a győzelem reményével vehessük fel a harcot a Kegyetlen Tanárokkal szemben. Csakhogy ehhez pénz kell, sok pénz… Valahogy a mondókádba kellene szőnöd a számlaszámunkat is… - Számlaszám? Mi van ha lenyomozzák, és rátok találnak? – rettent meg Rebeka. - Ugyan, ez eddig se sikerült senkinek. Fiktív cégek és bankok egész sora közvetítené a pénzt a mi szétszórt számláinkra, folyamatosan változó csatornákon keresztül, ráadásul az informatikusunk írt néhány vírust is, amelyek képesek még ennél is jobban megtéveszteni a pénzmozgások után nyomozó keresőprogramokat – nyugtatgatta Róbert a nőt. - Ügyes! Szóval beleegyeztek a nyilvánosság előtti leleplezésetekbe is? - Igen, ahogy mondod. - És hogy fogok biztonságban eljutni az Egyes Magyar Világcsatorna stúdiójába? - Nincs okod aggodalomra, ugyanis ki sem kell mozdulnod innen. Gyere, bemutatlak valakinek! Felálltak, elhagyták az irodát, rövid bolyongás után egy félhomályos terembe léptek be, melyet a falak mentén körben elhelyezett számítógépek LCD képernyői világítottak meg. Egy szintén ötven körüli férfi indult feléjük – korából megállapíthatóan ő is alapító tag. Valamivel alacsonyabb volt az igazgatónál, ruháját hosszú fehér technikusi köpeny takarta, szemüveget viselt, itt-ott őszülő haját hosszúra növesztette, és állán szakállt hordott. - Ő Beregszászi Laci, a főtudósunk, ezen kívül hírközlési felelős és informatikus-zseni, ő felügyeli többek között az összes kommunikációs csatornánk megfelelő működését és működtetését. Ő pedig Rékassy Rebeka újságírónő, segítőnk a Kegyetlen Tanárok elleni küzdelemben – mutatta be egymásnak két barátját Róbert. Miután üdvözölték egymást, és kezet fogtak, az AKTA-igazgató a tárgyra tért: - Volna egy kis feladat, ami a te szakterületedbe vág – fordult a tudós-informatikushoz. – Holnap este vizuálisan is kapcsolatot kellene létesíteni az Egyes Magyar Világcsatornával, hogy Rebeka innen szerepelhessen a Teregetőben. - Ezzel nem lesz gond. Berendezzük a stúdiót, a többi rendszer pedig még működőképes. Minden hónapban személyesen ellenőrzöm őket – felelt Laci. - És nem tudják bemérni az adást, mondjuk a Kegyetlen Tanárok? – érdeklődött Rebeka. - Ha nem rendelkeznek még a Világállam titkosrendőrségénél is sokkal fejlettebb célkövető-érzékelő rendszerekkel, akkor nem. - Valamilyen különleges eljárással kódoljátok az üzenetet? - Valahogy úgy, bár nem a kódolás a különleges, inkább a leadás módja. - Hogyan csináljátok? - A bázisunkhoz képest minden irányban 10-től 100 kilométerig terjedő távolságokban, rendszertelenül elszórva helyezkednek el a különféleképpen álcázott leadóink, melyeknél szabályozható a kilépő hullámok szórási szélessége is. Ez azt jelenti, hogyha mi csak annyit akarunk, hogy egy állami tulajdonú műsorszóró műholdon keresztül kapcsolatba lépjünk valamely TV-adóval, akkor egyetlen, keskeny mikrohullám-nyalábbal célozzuk meg a műholdat, így csak akkor mérhető be, sőt csak akkor észlelhető egyáltalán a mi adásunk, ha a felderítőegység pont a hullámnyalábunk útjába kerül, de ennek kicsi a valószínűsége. Hogy még ez se történhessen meg, másodpercenként más-más leadóból, esetleg folyamatosan mozgó közvetítőkocsikból célozzuk meg a kiszemelt műholdat. És hogy még az állami műhold bemérő tevékenységétől se kelljen tartanunk, küldhetjük először a saját műholdunkra is az adást, az pedig szétosztja a kívánt irányokba – adta meg a felvilágosítást Laci. - Tehát ez olyasmi, mint a fény esetében a lézer? Oldalról nem feltűnő, mert alig szóródik, viszont éppen ezért nagyon pontosan kell célozni, hogy a kívánt helyre érjen. - Nagyon találó hasonlat!

35

I




- Egyre inkább meggyőződöm róla, hogy az AKTA tudatosan mindig is teljesen megközelíthetetlenné, elszigeteltté akarta tenni magát, és ez jól is sikerült. Az ellenfél sérthetetlenségének gondolata pedig a ténylegesen reálisnál nagyobb félelmet ébreszthet a Kegyetlen Tanárokban. - Meglehet, de ennek a fordítottja is igaz. Mi sem tudunk semmit róluk, és mindkettőnket törvénytelenül gyilkolászó bandának tart a rendőrség, ezért egymás közötti harcunk folyamán még a belügyiek elől is bujkálnunk kell. - Persze azért van különbség. A Kegyetlen Tanárok gondolkodás nélkül megölnek mindenkit, aki ellenük fordul, mi azonban – még akkor is, ha az állam minket szintén szeretne felszámolni – a rendőrség segítőinek tartjuk magunkat, ezért mindig kitérünk az útjukból. Így, még ha a rendőrség hivatalosan üldöz is minket, maguk a rendőrök általában segítőkészek, nem gátolják munkánkat. Ebből látszik, hogy azért elismerik, mi állunk a jó oldalon. Azt persze hozzá kell tenni mindehhez, hogy már sok-sok év eltelt anélkül, hogy egyetlen akciót is magunkra vállaltunk volna, nem is nagyon lett volna mit… Viszont most, hogy nyíltan színre kívánunk lépni, ki fog derülni, milyen hozzáállást választanak velünk kapcsolatban a kormányerők – kapcsolódott be a beszélgetésbe Robi is. - Igen, valóban így fest az árnyaltabb kép – ismerte be Laci is. – Akkor holnap estére felkészülünk az adás sugárzására. Sziasztok! – ezzel a beszélgetést befejezettnek tekintette, és elindult vissza kedvenc számítógépei közé. - Köszönjük! – kiáltott még utána Rebeka, majd Robival együtt elhagyták a kommunikációs központot. - Eszembe jutott egy további fontos dolog – szólalt meg séta közben az igazgató. – Mielőtt még tovább bőszítenéd a Kegyetlen Tanárokat, biztonságos helyre kellene juttatnunk a családodat, mondjuk ide… Hozzájárulsz? - Hát persze! És köszönöm, hogy mindenre gondolsz! – nézett hálásan egykori tanárára a nő. - Akkor induljunk is! – javasolta Robi. A szavakat tettek követték, nemsokára kigördült egy környezetbarát, elektromos meghajtású mikrobusz a Budapest felé vezető autópályához legközelebb eső álcázott alagútból. Utasaik között volt maga Rebeka és Róbert, egy nem kizárható vészhelyzet esetére pedig velük tartott négy fegyveres kommandós is. Az üres utakon haladva két óra alatt meg is érkeztek Budapestre, leparkoltak az újságírónő háza előtt. Mindannyian kiszálltak a járműből, és Rebeka vezetésével gyalogosan indultak a szülei háza irányába. Érkeztükre az épületből kirontott egy idős, ősz hajú férfi, vadászpuskát szorongatva. - Azonnal engedjék szabadon a lányomat, gaz emberrablók! – kiáltotta, célra tartva puskáját. - Várjál apu! – Rebeka a többiek elé állt, igyekezett saját testével fedezni barátait. – Ők sokkal inkább megmentettek. - Akkor… elnézést! – eresztette le a fegyvert néhány másodpercnyi tétovázást követően az öreg, majd könnyes szemmel lánya nyakába borult. – Úgy féltettünk! Már a legrosszabbra gondoltunk! De… ne ácsorogjatok itt kint, gyertek be, meséljetek el mindent! – invitálta beljebb a csapatot. Az AKTA katonái a nappaliban is tanúi lehettek egy megható viszontlátási jelenetnek, mosolyogva nézték, ahogy Rebeka átölelte fiát és kislányát, anyját, puszikkal halmozták el egymást. Nemsokára sor került a diákságvédők bemutatására, a család alig győzött hálálkodni nekik, amiért megmentették Rebeka életét. Róberték, szokásukhoz híven, természetesen szerényen fogadták a köszönetet. Ezután következett az utóbbi napok élményeinek elmesélése, végül rátértek a látogatás céljára. A család is hamar belátta, hogy Rebeka munkája révén valóban veszélybe kerülhetnek, így nem szálltak vitába az AKTA-igazgató ajánlásával,

36

I




hanem megköszönték a lehetőséget, gyorsan összecsomagolták legszükségesebb holmijaikat, helyet foglaltak a kisbuszban, végül útnak indultak a Bükk-hegység irányába. Vacsoraidőre megérkeztek, találkozhattak Ádámmal, valamint a monumentális bázis is kellően lenyűgözte a látogatókat… 19. Másnap este: - Műsorváltozást szeretnénk bejelenteni: A meghirdetettel ellentétben ma mégsem a 2034es labdarúgó-világbajnokság megrendezése körüli vitákat, valamint a Fradi-Újpest fedettpályás mérkőzést tűztük műsorunkra, hanem egy, az emberiséget sokkal közvetlenebbül és fenyegetőbben érintő témát. Hogy mi az? Megtudják, ha velünk maradnak! Következzék a Teregető, Verebes Léna kérdezz-felelek interjúműsora az Egyes Magyar Világcsatornán – konferálta be a műsort a narrátor. 20. Eközben egy miskolci lakásban: - Húzzanak el ezek a genyók a picsába! Mi lehet fontosabb a focinál? – ordított fel dühében Balikó Péter, és a várt műsor élvezetéhez szükséges, előre odakészített teli sörösüveget teljes erejéből a nagyméretű plazmatévé kijelzőjéhez vágta. Az ezt követő durranásra és üvegcsörömpölésre már felesége is bejött a konyhából, aki mérgesen szidni kezdte férjét: - Nem vagy te normális! Jó, hogy van pénzünk új tévékre, de azért mégse kéne tönkretenned őket, ha veszít a kedvenc csapatod, vagy elmarad a meccs! – méltatlankodott. – Tudod milyen nehéz kiszedni a szilánkokat a szőnyegből? És majdnem minden héten megcsinálod ezt velem! Inkább a gyerekekkel foglalkoznál annyit, mint a hülye focival! Eleg… - Csönd legyen! 21. Léna belépett a stúdióba, odament az egyetlen odakészített fotelhoz, és helyet foglalt. Késlekedés nélkül megkezdte műsorát: - Köszöntöm a kedves közönséget és nézőinket! Elnézésüket kérjük a műsorváltozásért, de mi is csupán egy órával ezelőtt szereztünk tudomást fontos adatokról, egy nemrégiben történt felkavaró esettel összefüggésben. De nem csigázom tovább a kíváncsiságukat. Műholdas kapcsolatban állunk az eltűntnek nyilvánított Rékassy Rebeka újságírónővel! Amint a Léna melletti kivetítőn megjelent Rebeka képe, és köszöntötte a jelenlévőket, döbbent morajlás futott végig a közönség sorain. - Négy nappal ezelőtt ronccsá törve, szétlőve találtak rá Miskolc határában az ön üres kocsijára. Önt hivatalosan eltűntnek nyilvánították, de mindenki valószínűnek tartotta, hogy már nincs az élők sorában. Felvilágosítana minket a történtekről? – vezette be a beszélgetést Léna. - Nos, mint tudják, az AKTA nyomait indultam felkutatni Miskolcra, de még mielőtt odaérhettem volna, három kocsi a nyomomba szegődött, megpróbáltak leszorítani az útról, de miután ez nem sikerült, tüzet nyitottak. Ekkor sodródott le a kocsim az útról. A merénylők gyalogosan üldözni kezdtek a bokrok között, de már várták őket. Tíz perc éleslövészet után megmentőim vendégségébe kerültem. Így jutottam el az AKTA központjába, ahonnan most is beszélek. Immár azt is tudom, mit jelent ez a betűszó: Anti Kegyetlenkedő Tanár Alakulat.

37

I




- Ezek szerint ön megtalálta, amit keresett, az AKTÁ-t? – hitetlenkedett Léna, viszont egyéb dolgok is szöget ütöttek a fejébe. – Ön három üldözőről beszélt, és az AKTÁ-ról, mint megmentőiről? Akkor vajon mennyi az igazság abból, amit az a magánnyomozó nyilatkozott, aki állítása szerint megkísérelte megmenteni önt? Nem tudom, hallott-e az esetről? - Igen, én is láttam a helyszíni riportot. Nos, be kell vallanom, hogy őt sem tudom megcáfolni, hiszen miután lecsúsztunk az útról, és menekülés közben elestem, már semmit sem láttam. Az biztos, hogy engem az AKTA néhány tagja hozott biztonságos helyre, és ők azt állították, hogy leszámoltak az üldözőimmel. Lehetséges, hogy a magánnyomozó úr szintén likvidálta néhány támadómat, de az AKTA járműveit és embereit összetévesztette a merénylőimmel, így láthatott öt gépkocsit – Rebeka, az AKTA-igazgatósággal egyetemben, szándékosan nem akarta leleplezni a privátdetektívet, ha már egyszer korábban a maguk részéről belementek a játékba. – Visszatérve első kérdésére: igen, ahogy mondja, megtaláltam az AKTÁ-t. Vagy talán mégis fordítva, ők találtak meg engem. Az ellenem irányuló támadás pillanatában, be kell valljam, még nem tudtam biztosan, hogy az AKTA, vagy a Kegyetlen Tanárok akarnak félreállítani, hisz mindkét szervezetnek érdekében áll titokban tartani létezését. Mivel azonban az AKTA mentett meg, felfedték előttem titkaikat, interjúkat adtak, melyek a holnapi napilapokban fognak megjeleni, immár biztos lehetek benne, hogy az AKTA sose követne el ilyen aljas merényleteket, maximum azok ellen, akik megérdemlik, és ezek a Kegyetlen Tanárok! - Szerzett újabb információkat a Kegyetlen Tanárokra vonatkozóan? - Igen, az AKTA irattárában is rengeteg rejtélyes eltűnési esetről találtam feljegyzéseket, valamint az egyik élve elfogott merénylőm bevallotta kapcsolatát a kérdéses szervezettel – azt már nem tette hozzá, hogy ehhez a beismerő vallomáshoz kínzások során át vezetett az út, melybe az érintett végül bele is halt. Túl konok volt. Pedig, ha beszédesebb lett volna, megúszhatta volna. Elvégre az AKTA emberei sem finomkodnak, ha bizonyíthatóan a rossz oldalon állók kerülnek a kezeik közé… - És mit kíván tenni az AKTA? – tette fel következő kérdését Léna. - Újra a diákság szolgálatába állni, hasonlóan, mint másfél évtizeddel ezelőtt. Három napja már vállalt némi szerepet a miskolci tornatermi vérengzés elhárításában, de mostantól fogva újra a leghatékonyabb diákvédelmi erővé szeretne válni. Ezért a mai nappal üzembe állított egy Európát átfogó hatósugarú segélykérő rádióállomást, mely 82,82 MHz-en fogadja a bajba jutottak hívását, és gyors reagálású csapatot küld a helyszínre. Kérjük, sőt minden felelősségteljes illetékesnek ajánljuk, hogy a tömegközlekedési eszközöket és oktatási intézményeket kivétel nélkül lássák el segélykérő rádióval! Javasoljuk továbbá, hogy minden diák táplálja be mobiltelefonjába egy gyorsbillentyűhöz társítva az AKTA telefonos elérhetőségét is, melyet a képernyő alján olvashatnak. Az AKTA az egyetlen szervezet, mely megmenthetne minket, melynek tapasztalata, adatbázisa, képzett katonaállománya és fejlett technikája lehetővé tenné a Kegyetlen Tanárokkal való szembeszállást, de a világ már hosszú idővel ezelőtt hátat fordított neki. Minden egyes nappal pótolhatatlan értékek enyésznek el a pénzhiány fojtogató szorításában, ezért ezúttal, mint független szakértő, és mint szülő is kérném, hogy aki tudja, segítse adományaival az AKTÁ-t! A számlaszám szintén a képernyő alján olvasható. Mint említettem, a holnapi lapokban újabb bizonyítékokat tárok fel, melyek szívbemarkoló módon tanúskodnak arról, hogy szükséges az össztársadalmi összefogás a Kegyetlen Tanárok hatalmi ambícióinak megtöréséhez. Köszönöm, hogy meghallgattak! - Mi köszönjük, hogy megosztotta velünk megdöbbentő és mélyen elgondolkodtató észrevételeit! Kérem, jelentkezzen, ha új hírei vannak számunkra! – búcsúzott el Léna eddigi leghíresebbé vált riportalanyától. 22.

38

I




Balikóéknál a családfő bosszúsan kikapcsolta a tartalék kistévét, majd a szőnyegből még mindig üvegszilánkokat szedegető felesége felé fordult. - Felháborító, mit meg nem engednek maguknak ezek, ott az AKTÁ-nál! Még semmit se csináltak, és máris pénzt kunyerálnak. Az is lehet, hogy ők hurcolnak el diákokat, hogy így vegyék rá a közvéleményt cégük finanszírozására. Sőt, talán a diákrablási ügy nem is létezik, a mi gyerekeinket sose rabolták még el. Igen, csak kitalált mese az egész! – nyugtatgatta magát. Természetesen azokban a családokban, amelyekben tűnt már el hozzátartozó, másként gondolkodtak, fontolgatták támogatás folyósítását. A Vörösmarty utcai általános iskola tanulói pedig már tapasztalatból tudták, hogy milyen rengeteget jelent „némi szerep” vállalása, így tőlük kiindulva rohamosan terjedni kezdett a diákság körében az AKTA híre. A Kegyetlen Tanárok minden egyes színre lépésével nőtt a befolyó támogatások mértéke is. 23. - Uram, már megint a TV! - Tudom, láttam én is! - Mi lesz így velünk? - Elegem volt! Ezek a szemetek ellenünk hangolják a közvéleményt. Nem várhatunk tovább! - Mi a parancs, Uram? - Bár még nem állunk teljesen készen, de kénytelenek vagyunk azonnali hatállyal, párhuzamosan beindítani az összes későbbre tervezett munkafázist. - Egyszerre, Uram? - Igen. - De ezzel pánikot kelthet világszerte! És olyankor nem lehet tárgyalni velük. A kormányzat széthullik, anarchia uralkodik el, és akkor szinte egyesével kell minden embert behódolásra felszólítani! - Tudom, hogy nem így terveztük, de így is jó. Higgye el, szórakoztató lesz látni, ahogy az emberek szívét satuként szorítja össze a kétségbeesés, tehetetlenségükben egyre zavartabbak lesznek, végül őrjöngő állatokként egymásnak esnek az utolsó megmaradt kenyérmorzsákért. Csak az a kár, hogy alig kell majd lövöldöznünk… Sebaj, találunk arra is módot… Úgyis túl sok ez a nyolcmilliárd ember erre a kis bolygóra. Mi csak szelektálunk kicsit… hehehe… – merengett el a Vezér teljesen megfeledkezve a környezetéről, szemében a lelkesedés fényei csillogtak. Aztán észbe kapott, hogy nem szabad elérzékenyülnie az alattvalói előtt, ezért megkeményítette arcvonásait és hangját. – Dologra! Azonnal! – parancsolta szűkszavúan. 24. Eltelt egy további nap: Üdvözöljük tisztelt olvasóinkat! Mai extrakiadásunkat teljes egészében a szenzációs témának szenteljük: AKTA-hírességekkel készült riportokat közlünk, és alapos okunk van feltételezni, hogy áttanulmányozásuk után már senki sem fog oly közönnyel viseltetni jelen korunk szaporodó emberrablási esetei iránt, mint ahogy ezt esetleg ezidáig még megtehette. Szerkesztőségünk tagjai is döbbenten fogadták az itt olvasható történeteket, és ezek alapján úgy érezzük, történelmi jelentőségű események elébe nézünk. Gondolkodjanak el! (És csak erős idegzetűek vágjanak bele az alant következő sorok olvasásába!) A szerkesztő

39

I




- Úgy hallottam, hogy az AKTÁ-n belül mindenki tegeződik egymással. Tehát szia! Nevem Rékassy Rebeka, újságíró vagyok, és a „munkahelyeddel” kapcsolatban szeretnék beszélgetni veled. - Szia! Engem Teleki Bálintnak hívnak, és én vagyok az AKTA Beszerzési Osztályának vezetője. - Pontosan mit takar ez a beosztás? - Kezdetben nekem voltak befolyásos ismerőseim, többek között a rendőrségen, így kissé hmm… illegális módon, de hozzájuthattam az új cégünk számára oly létfontosságú fegyverekhez. És azután rajtam ragadt ez a beosztás. Én koordinálom a különböző külső forrásokból származó szállítmányok rendelését, finanszírozását, szállítását, elosztását és hasonlók. Bár mostanában nem sok dolgom volt, azon profán oknál fogva, hogy már nem vagyunk elég tőkeerősek. - Ez sajnálatos! Említetted, hogy kezdetben lettél beszerzési megbízott. Ez azt jelenti, hogy az alapító tagok közé tartozol? - Igen, és erre máig büszke vagyok! - Elmesélnéd, hogy miként kerültél kapcsolatba az AKTÁ-val? - Örömmel! 2018 szeptemberének vége felé, egy hétfői napon történt, hogy Gerey Robi felhívott. - Ha jól tudom, őt nevezik az AKTA tiszteletbeli igazgatójának. - Igen, hiszen ő volt az egésznek az ötletadója, mintha a viccnek szánt képregényeivel előre látta volna a jövőt… Amúgy ugyanoda jártunk egyetemre, régóta ismertük egymást, bár hosszú évekig nem beszéltünk. Hogy lebontsa az idő által közénk emelt falat, régi nagyzolós szokásunk szerint, viccelődve Intergalaktikus Nagyúrnak szólított, majd néhány kölcsönös udvariaskodó kérdés-felelet után a tárgyra tért. Elmesélt egy hihetetlennek hangzó sztorit a fiát és tanulótársait az egyetemen pszichikailag és fizikailag bántalmazó kegyetlen tanárról. A fickó állítólag olyasmiből íratott dolgozatot, amit nem tanultak, ezáltal nem is tudhattak, ráadásul még távolról sem vágott a szakterületükbe. Mondjuk, ebben még nem is lett volna semmi szokatlan. Viszont amikor egyikük megpróbált puskázni, úgy az asztal lapjához vágta szerencsétlen lány fejét, hogy betört az arca, jóformán a padra loccsant az agya. Ezt követően Robi megosztott velem még néhány kegyetlen tanáros történetet, amelyeket a fiától hallott, ezt követően felkért, hogy vállaljak tisztséget a haladéktalanul létrehozandó, titkos Anti Kegyetlenkedő Tanár Alakulatban. Amint rádöbbentem, hogy komolyan beszél, régi barátságunkra, valamint a fiatalabb generációra való tekintettel igent mondtam, bár még hitetlenkedtem. - Értem. Elmesélnéd olvasóimnak azt az esetet, amely végleg az AKTÁ-hoz kapcsolt? - Szívesen, bár maga a történet egyáltalán nem volt szívderítő. Néhány hónapja már üzemelt az AKTA, némi felszereléssel is rendelkeztünk, amikor egy általános iskolából kaptunk panaszt a szülőktől, hogy a kémiai labormunka során jelentős számban hunynak el a diákok sajnálatos balesetek következtében. Felkértek minket az ügy kivizsgálására. A diákok végigkérdezése során nem jutottunk előbbre. Mindegyikük azt vallotta, hogy a szerencsétlenül jártak nem tartották be a balesetvédelmi előírásokat. A diákok vallomás alatti ideges rángásaiból azonban arra következtettünk, hogy megfélemlítésük áll szűkszavúságuk hátterében. Ezért további bizonyítékgyűjtést tartottunk szükségszerűnek. Egy éjszaka elektronikai szakértőink segítségével hatástalanítottuk az iskola riasztóberendezését, a termekbe miniatűr audiovizuális poloskákat telepítettünk. Miután végeztünk, a riasztót is újra üzembe helyeztük, hogy semmi nyoma ne maradjon ténykedésünknek. Másnap az utcán parkoló furgonban, mobil kommunikációs egységünkben figyeltük monitorainkon a bent folyó eseményeket. Mire a kémiatanár beért a laborba, a diákok már pisszenés nélkül ültek padjaikban. A tanár elkezdte az órát: „Ma a klór különböző vegyületeiről és reakcióiról fogunk tanulni. Most felírok egy reakcióegyenletet, a klórgáz laboratóriumi előállításának ez a

40

I




legegyszerűbb módja. Sósavhoz kálium-permanganátot adunk.” Felírta az egyenletet, 2 KMnO4 + 16 HCl → 2 MnCl2 + 2 KCl + 8 H2O + 5 Cl2, majd folytatta az előadást: „Most még nem az a lényeg, hogy miért így zajlik le a folyamat, előbb nézzük meg, hogy tényleg működik-e a dolog!” Ekkor a gyerekek szinte besüllyedtek a pad alá. A tanár találomra kiválasztott egy tanulót, és felszólította őt: „Kérném az önként jelentkezőt, igen, te ott, hogy gyere segíteni a kísérletezésben!” A gyerek falfehérré sápadt arccal kibotorkált oktatója mellé. A tanári utasításra megtöltött egy jókora üvegkádat a mögötte álló sósavas hordókból átvezetett slaggal, aztán egy doboznyi kálium-permanganátot szórt bele. A szemcsés anyag gyorsan oldódott a savban. Mivel a kád pereme magasabban volt a benne lévő folyadék szintjénél, a folyadékfelszín fölött sárgás pára kezdett felgyülemleni. Ekkor a tanár ismét megszólalt: „Mint tudjuk, a klór nehezebb a levegőnél, ezért nem keveredik olyan gyorsan vele, hanem ott marad a folyadék fölött. Sárgás, szúrós szagú gáz, hajolj oda, a kád pereme alá, és tüdőzd le nyugodtan, mint ahogy a cigifüstöt szoktad, ellenőrizd, igaz-e, hogy szúrós szagú gáz, amely…” Félbeszakította gondolatsorát, de hanghordozása parancsoló volt. A gyerek így kénytelen-kelletlen odahajolt, mélyet lélegzett, majd felegyenesedett volna, de a tanerő odaszorította a fejét a kádhoz, bele a gázrétegbe. A diák köhögve fulladozott, végül szervezete feladta a küzdelmet, elernyedtek izmai, a tanár ekkor engedte el a testet, mely élettelenül puffant a padlón. „…erősen mérgező hatású.” Így fejezte be némi késleltetéssel előbbi mondatát, egyből rá is térve következő tervére: „Most pedig szerves anyagok sósavban való oldhatóságát fogjuk megvizsgálni. Egy újabb önként jelentkezőt kérnék, mondjuk te ott…” Ezt azonban már nem néztük tovább, fürgén kiugráltunk a kocsiból, berohantunk az iskolába, fel az emeleti laborba, melynek ajtaját az egyik jó erőben lévő kollégám nyitotta ki a lábával. Az önkéntes gyerek sikoltozva ellenkezett oktatójával, aki épp bele akarta nyomni fejét a savfürdőbe. A tanár valószínűleg nem várt minket, mivel elengedte a gyereket, illetve bambán bámult ránk. Mi azonban nem tétováztunk, példát kellett statuálnunk. Fene tudja minek, de volt a laborban egy kábé nyolc köbméteres, törhetetlen üvegből készült tartály is. Annyi sósav, kénsav volt ott felhalmozva, hogy háromnegyedig tölthettük vele a tartályt. A tanárt megkötöztük, és belöktük a savba. Elég szánalmas látványt nyújtott, ahogy fájdalomtól eltorzuló arccal próbált szabadulni a kötelek fogságából, de mire azokat lemarta róla a sav, már ő sem mozgott. Jól megfigyelhettük, ahogy először a ruháit, bőrét, majd haját, izmait, belső szerveit fokozatosan eltüntették az agresszív ionok. Ekkor megszólalt az egyik diák: „Megoldódott, helyesebben mondva feloldódott a probléma.” Mindenki nevetni kezdett. A tanár ekkor már csak a savfürdő alján fekvő, nehezebben oldódó csontváz formájában emlékeztetett egykori emberi mivoltára. Nagyobb része a kád aljára süllyedt iszapszerű üledékben, vagy a felszabadult gázokban „élt” tovább. Orvosunk eközben megállapította, hogy a klórmérgezéses diák nem halt meg, csak eszméletét vesztette, és az időben érkező segítségünk megmentette. Diadalmasan vonultunk el. Kafa volt! - Ennyire élvezted az elmúlás ijesztő látványát? - Azt nem, de kezdtem hinni abban az eszményben, hogy a gonosz mindig el fogja nyerni méltó büntetését, ez töltött el elégedettséggel. És miután saját szememmel is meggyőződtem a tanári kegyetlenségnek eme határokat nem ismerő voltáról, az AKTA-béli munkámat is kezdtem küldetéstudatként, életcélként felfogni. - Igen, a saját tapasztalat jobban ösztönzi az embert, mint másoké. Nem haragszol meg, ha azt mondom, szörnyű, hogy szükség volt, és újra szükség van az AKTÁ-ra? - Nem haragszom. Én is az emberiség szégyenének tartom, hogy léteznek olyan emberszabású egyedek, akik örömüket lelik a szadizmusban, erőszakban, gyilkolásban, és ráadásul oly nagy számban képviseltetik magukat, hogy egy külön céget kellett létrehozni a kiirtásukra. - Ez egy tökéletes zárógondolat, köszönöm, hogy felidézted a világ számára okulásként ezt a szomorú esetet! Remélem, még találkozunk!

41

I




- Én is! Szia! - Üdv, Maróthy Júlia vagyok, az AKTA egyik Közönségkapcsolati Főilletékese. Robi meghívása révén én is az alapító tagok közé tartozom. Az igazgatót onnan ismerem, hogy Bálinttal mindhárman ugyanoda, ugyanarra a szakra jártunk az egyetemen. Amúgy szerencsémnek tartom, hogy itt dolgozom, mert a munkatársaim egyben legjobb barátaim is, ennél kellemesebb atmoszférájú helyet nem is álmodhatnék magamnak, csak a „munkaadóink”, a Kegyetlen Tanárok azok, akik árnyékot vetnek minderre. - Egy ember, aki szereti a munkahelyét! Pontosan milyen feladatokat látsz el? Tudod, érdekel az AKTA teljes szerkezeti felépítése, ezért érdeklődöm mindenkinél a speciális szakirányai iránt. - Azért választottam ezt a munkakört, mert jó kommunikációs készséggel rendelkezem, szeretek ismerkedni, könnyen szerzek új barátokat, szinte nekem találták ki, hogy az ügyfeleinkkel tartsam a kapcsolatot. A húszas évek környékén a mi osztályunk tervezte az internetes és egyéb népszerűsítő akcióinkat, reklámjainkat, fogadtuk a személyes panasztevőket, és tárgyaltunk az esetleges szponzorainkkal. Azóta, mint mindenki másnak, megfogyatkoztak a teendőim. - Lehet, hogy ez már nem sokáig marad így! - Igen, de ennek azért annyira nem örülünk. Újra lesz munkánk, de ezt sokaknak a szenvedése biztosítja csak számunkra. Inkább lézengenék itt tovább tétlenül, mintsem hogy akár egyetlen diák is szadista tanárok keze által haljon meg. - Ez nemes gondolkodásra vall! Léteznek olyan emberek is, akik a nagyobb vagyon érdekében – amihez jelen esetben a több munkával lehetne hozzájutni – képesek lennének szemet hunyni afölött, hogy minden egyes megszerzett FEE mások elnyomorodását okozza, vagy hogy a bankjegyekhez vér tapad… Mesélnél te is egy történetet, már AKTA-tag korodból? - Persze. Az az eset, amit az előbb Bálint mondott el, lelkileg erősen megviselt, ugyanis én is ott voltam. Így néhány hónapig nem vettem részt éles bevetéseken. Tizenkilenc januárjának végén azonban egy „érdekes” motivációs módszert alkalmazó testneveléstanárról érkezett beszámoló. Szükség volt edzettségemre az ügy megoldásához, ugyanis nem vetem meg a futást, mint sportot. Egy hideg szombat reggelen indult a bevetés. Az a bizonyos tesitanár bérelt busszal szállított gyerekeket „osztálykirándulásra” a Bükk-hegységbe. A mi kommandónk egy lerobbant, öreg teherautónak álcázott, páncélozott csapatszállítóban követte a célpontot. Két okunk is volt arra, hogy ne csapjunk le azonnal. Az első, hogy a tanár könnyűszerrel túszként használhatta volna a buszon utazó iskolásokat. Másrészt csak akkor hajtunk végre tanárellenes bevetést, ha személyesen is meggyőződtünk, és bizonyítékot szereztünk a tanár kegyetlenségéről, illetve annak egy bizonyos küszöböt meghaladó voltáról. Így akarjuk elkerülni azt, hogy egyes erkölcstelen diákok ártatlan tanárokat juttassanak életveszélybe. Folytatva a történetet, egy benzinkútnál megállt a diákcsoport pihenőt tartani, eközben mi nyomjelzőt helyeztünk el a buszukon. Így már feltűnésmentesen, távolról követhettük őket. Mihelyst a jármű mozgása megszűnt a Bükk sűrűjében, néhány kilométerrel arrébb mi is leparkoltunk, és futólépésben tettük meg a hátralévő távolságot. Mivel a fák, bokrok csupaszon meredeztek, de hó nem volt, őszi használatra szánt, vörös-barna-sárga színű terepruhában lopakodtunk a busznak parkolóhelyet nyújtó tisztás széléhez. A tanár és csapata a busz körül gyülekezett. Minden békésnek tűnt. De ez csak rövid ideig tévesztett meg minket, mert hamarosan kiderült, hogy a tanár elleni bejelentés nem volt alaptalan. Felsorakoztatták a melegítőben is didergő gyerekeket, ezután a tesitanár és négy másik kísérőtanár szembeállt velük. Az oktatók gyakorlott mozdulatokkal előhúzták pisztolyaikat ruhájuk alá rejtett tokjaikból, és kibiztosították azokat. A vezető tanár beszélni kezdett: „Ma tájékozódási terepfutás gyakorlatot fogunk tartani, különleges teljesítménynövelő ösztönzési

42

I




módszerekkel. Két perc egérutat kaptok, a legközelebbi emberlakta hely körülbelül 20 kilométerre van innen. Ha eljuttok úgy, hogy nem sikerül valamelyikünknek a játékból való „kiesésre” késztetni titeket – ekkor meglóbálta pisztolyát, hogy nyomatékosítsa az elmondottakat, közben boldogan vigyorgó tanártársaira pillantott, akik már alig bírták türtőztetni magukat –, akkor a jutalmatok az lesz, hogy legközelebb újra versenybe állhattok! A többiek meg, hát sajnos… Óra indul, két percetek van!” A diákok rémült grimasszal arcukon a szélrózsa minden irányába, teljes erejükből rohanni kezdtek. Egy másik tanerő csodálkozva meg is jegyezte: „Igaza volt, hagyományos, engedékeny nevelési módszerekkel tényleg lehetetlen ilyen teljesítményt kihozni belőlük!” Két perc eltelte után ők is elindultak a diákok nyomát követve. Ekkor már tudtam, miért sportkedvelőkből állították össze a mi tízfős osztagunkat, akár 20 kilométer erőltetett futásról is szó lehetett. Kiosztottam az utasításokat: „Ketten-ketten követünk egy-egy tanárt. Ha tényleg megteszik…, az első emberre leadott lövésük feljogosít minket arra, hogy elintézzük őket. Rádión tartjuk a kapcsolatot. Mozgás!” Elindultunk a tanárok nyomában, a távolban még láthatóak voltak, de vigyáznunk kellett, hogy lehetőleg feltűnés nélkül érjük be őket. Néhány perc után eldördült az első lövés, ezt követően pedig több válaszlövés. A lövésgyakoriságból és a dördülések minőségi eltéréseiből rájöhettünk, hogy párbaj bontakozott ki valamelyik tanár és társaink közt. Ez feltűnhetett a mi célpontunknak is, mert hirtelen megtorpant, megpördült, hátha meglátja a hangforrásokat. Azokat nem, de minket észrevett, mert nem volt időnk elég gyorsan egy-egy vaskos fatörzs mögé ugranunk. Már száguldottak is felém a gyilkos fémkúpok, oldalra vetődtem, de karomat így is súrolta egy lövedék, fájdalom hasított bele, de szerencsére nem látszott túl vészesnek. A társamról pedig mintha megfeledkezett volna, mivel az engem védő fa felé lövöldözött az a rohadék. Intettem a barátomnak, hogy rejtekhelye mögül előhajolva gyorsan lőjön egy párat. Amíg az ellenfél máshova figyelt, én a fa mögül előbújva, gondosan megcéloztam őt, majd, mint a lőgyakorlaton, beleeresztettem egy sorozatot. A lövedékek ereje fellökte, és az avarba dobta a testet. Társammal lassan közelítettünk felé. Én értem oda előbb, észrevételeztem, hogy pont a vezetőjüket vettük üldözőbe. A meglőtt terrorista tanár viszont váratlanul felnyitotta szemét, egy villámgyors mozdulattal rám emelte fegyverét, ledermedtem a rémülettől, a halál gondolata elszorította torkom, ekkor azonban szétrobbant a feje. Mindez a másodperc törtrésze alatt. A társam lépett oda füstölgő pisztollyal, megrugdosta a hullát, aztán, látva értetlenkedésem, hozzám fordult: „Golyóálló mellény volt a rohadékon, azért tudott megtéveszteni. A lövéseid pontosak voltak. Megnyugodhatsz, ez már nem fog senkinek sem ártani – azzal nagymenőzve a még mindig füstölgő pisztolyának csövébe fújt, mint a filmekben. – Ja, és bocs, hogy tönkretettem a ruhád, ezt a csávót tényleg agyon-lőttem…!” – tette még hozzá. Amint végignéztem magamon, még rosszabbul lettem, mint a fej nélküli test látványától. Ruhám vérben úszott, és néhol vöröses-szürkés, takonyszerű agyfoszlányok, hajcsomók csurogtak le a sűrűn folyó vér társaságában. Istenem, milyen nehéz volt megszokni a háborús körülményeket, az erőszakot! Viszont mindezért kárpótolt az akció után felkutatott menekülő diákok hálás tekintete, ők is, mi is megúsztuk a kalandot egy-két apróbb sérüléssel. A halott tanárok értékeit elszedtük, felpakoltuk a holttesteket a buszra, melléjük helyeztük a rendőrség számára készített bizonyító erejű videofelvételt, végül saját járművünkkel elhagytuk a helyszínt a diákok társaságában. - Mihez kezdtetek a tanárok holmijaival? - Meglepődnél, ha tudnád, mennyi pénzük volt a szadista tanároknak! Kiderült, hogy rendszeresen szedtek „védelmi díjat” diákjaiktól, hogy vérszomjukat így lecsillapítva megvédjék őket önnön kegyetlenségüktől… Számítástechnikai szakembereink kifejlesztettek egy kódfeltörő automatát is, ezáltal az elrabolt bankkártyák tartalmát is saját számláinkra utaltattuk át. Ez általában fedezte a kiszállási költségeinket. - És mi lett az otthagyott bizonyítékokkal?

43

I




- A rendőrség eltemette őket, aztán az egészet úgy állították be, hogy az AKTA nevű terroristaszervezet válogatás nélkül öli a tanárokat. - Igen, erről én is hallottam, és későbbi hasonló ügyekkel kiegészülve ez igen rossz fényt vetett az AKTÁ-ra. De te azt állítod, hogy ez szándékos félreinformálás volt? - Pontosan. Később, 2020-ban, az Egyetemi Háború után talált iratokból derült fény a Kegyetlen Tanárok összefonódására a politikai hatalommal. A diákoktól zsákmányolható hatalmas összegekből futhatta nekik, mondjuk, a belügyminisztérium és a rendőrség vezetőinek megvásárlására. - A rendőrség létrehozott egy külön AKTA-ellenes csoportot, állandó tagokkal. - Erre szükségük volt, mert így nem kellett az egész rendőrség állományát megvesztegetni, csak az AKTA-csoport tagjait. Ha valaki diákokkal kapcsolatos bűntényt jelentett be telefonon, már azonnal az AKTA-csoport ment a helyszínre, hogy elkerüljék a felesleges magyarázkodást a rendőrkollégák előtt. A szülőket és diákokat pedig meggyőzték arról, hogy az AKTA kényszerítette a tanárokat kegyetlenkedésre, és azért ölték meg végül őket, mert nem akartak engedelmeskedni. Szerencsére nem minden diákot lehetett megetetni ezzel a maszlaggal, így zökkenőmentes maradt működésünk. - Köszönöm a beszélgetést! - Nincs mit! - Szia, Miskolczi Cecília vagyok. - Szia! Hallottad a társaiddal folytatott beszélgetéseket, te mit tudnál mesélni magadról, és az AKTÁ-hoz fűződő viszonyodról? - Én úgy kerültem kapcsolatba az AKTÁ-val, hogy Gerey Balázs, az igazgató fia, középiskolai évfolyamtársam volt. A Miskolci Egyetemen is, noha más-más szakra jártunk, időnként összefutottunk, beszélgettünk. Az egyik ilyen alkalommal mesélte, hogy miket hallott a kegyetlen tanárokról, és mit élt át személyesen. Mivel sajnos nekem is voltak hasonló tapasztalataim, és hajlandó lettem volna sok mindent megtenni a kegyetlenség felszámolása érdekében, így csatlakoztam a szervezethez. Az AKTA egyik ideológusa lettem, az én vezetésemmel tervezzük meg a szervezet politikai irányvonalait, nézeteit, és kidolgozunk egy általános jövőképet az emberiség ideális állapotáról, melyet célunk lesz fokozatosan megközelíteni. Ez a program még most is eléggé kezdeti stádiumban van, de a kegyetlenség megszüntetése mindenképpen egyik fő célkitűzésünk. Kicsiben már sikerült megvalósítanunk a tökéletest megközelítő társadalom modelljét, az AKTÁ-n belül ismeretlen a konkurenciaharc, a saját érdek érvényesítése a közösség érdekeivel szemben, inkább úgy tekintünk egymásra, mint nélkülözhetetlen társakra, jó barátokra, akikkel élvezet együtt dolgozni, élni. - Ezt megerősíthetem, én is tapasztaltam mindezt itteni vendégeskedésem során. Kíváncsi lennék továbbá egy érdekes kalandodra is! - A mi kalandjaink mindig szörnyűek. Egyszer még 2019-ben egy fizika-biológia szakos tanárt kellett „meglátogatnunk”. Azzal kísérletezett a diákjain, hogy különböző kényelmetlen fizikai ingerek mennyire csökkentik a koncentráció képességét. Ebből a célból a tábla elé egy vasketrecet épített, melynek padlóját és oldalfalait tetszés szerint lehetett hevíteni vagy áram alá helyezni. Eközben a mezítláb bezárt diákoknak fizikapéldákat kellett megoldaniuk. Amíg nem prezentálták a helyes végeredményeket, nem jöhettek ki. Amikor belopóztunk az iskola épületébe, épp óra volt, ezért nem tűnt fel senkinek sem jelenlétünk. Első problémánk a fizikaterem ajtajánál adódott. Ugyanis a nyílászárót több, keresztben felszerelt hevederzárral erősítették meg, így simán lábbal beszakítani nem lehetett. Robbanóanyagot helyeztettem el körbe a falon, így a robbantás után az ajtó magától kidőlt, keretestül. Szörnyű volt, amit bent láttunk. Az osztály a padokhoz volt bilincselve, a tábla elé helyezett ketrec alján pedig valami fekete, hosszúkás dolog füstölgött, elektromos szikrák csapkodtak bele a padló és az oldalfal

44

I




rácsaiból. Időbe telt felismerni, hogy az a bizonyos füstölgő dolog egy szénné égetett holttest volt. Nagyon gyorsan dolgoztunk, úgyhogy a kegyetlen tanárra már fegyverek sora szegeződött, mielőtt még felfoghatta volna, hogy mi az a dörgés az ajtó felől, így nem volt a keze ügyében gyilkolóeszköz. Megkérdeztük, hogy mit csinál. Erre ő azt válaszolta, hogy: „Én mindig mondom, hogy tanulják meg a leckét. Az ott… – mutatott az elszenesedett hullára – figyelmen kívül hagyta ezt. A feladat megoldásához, ha tanult volna, elegendő lett volna öt perc, pontosan öt percig nem volt áram a ketrecben. Utána percenként 50 volttal emeltem a feszültséget, de ez sem növelte kellően a feladat megoldásához szükséges motivációs szintet” – elemezte tárgyilagosan a helyzetet. Felháborodottan kérdeztem: „És ön még nyíltan be is vallja a gyilkosságot?” Értetlenkedve bámult rám: „Hogy mit? Ez csupán egy szimpla élettani kísérlet volt!” – válaszolta. Ilyen nem létezik, gondoltam. Mindenesetre elfogtuk, a diákokat pedig eloldoztuk. Utána következett egy igen gusztustalan szükségszerűség. Pedagógiai okokból ugyanis, hogy visszatartsuk a kegyetlenkedésre hajlamos tanárokat a heteroagressziótól, a gyilkosságot elkövetett tanárokat meg kell ölnünk, lassú, tanulságos halállal. - Ez egyfajta elrettentés, figyelmeztetés a szadista tanárok számára? - Úgy, ahogy mondod! Szóval bezártuk a ketrecbe, és feltettem neki egy egyszerű kérdést: „Soroljon fel három humánus tulajdonságot!” „Már maga az alapfogalom is hiányzik a szótáramból, fiatal barátom!” – jegyezte meg gúnyosan. „Öt perc elég a feladat megoldására.” – válaszoltam, majd az idő letelte után percenként 50 volttal növeltem a ketrec feszültségét. Ekkor már megpróbált valamit mondani, de hihetetlen módon egyetlen jó választ sem tudott adni, annyira a gonoszság uralta. Ő is egy széndarabként végezte diákja társaságában. - Értem, de elbeszélésed közben felmerült bennem egy kérdés. Ha egy tanár ily módon kísérletezik diákjaival, az egy hosszú folyamat, hiszen egy kísérletsorozat akár hónapokig is eltarthat. Hogyhogy a szülők nem tettek semmit? A gyerekek biztos meséltek otthon iskolai megaláztatásaikról. Miért nem íratták át őket más iskolába? - Nos, Júlia már beszámolt a Kegyetlen Tanárok és a rendőrség hajdani kapcsolatáról. A kérdésre én is ugyanezzel a magyarázattal tudok szolgálni. Első lépésként kétségbe vonták a diákok szavahihetőségét, de ha a szülők továbbra is tenni akartak valamit, szembesülniük kellett vele, hogy egyszerűen nem vehették ki gyermekeiket az iskolákból, mert ha megpróbálták, az AKTA-ellenes csoport ügynökei megjelentek náluk, és pénzbírsággal, szabadságvesztéssel fenyegetőztek arra az esetre, ha nem változtatnák meg szándékukat. Annyira meggyőzőek voltak, hogy szinte alig szivárogtak ki hírek a tanári kegyetlenkedésekről, szülő és diák is meg lettek félemlítve. Jól működött az összeesküvés. A politika, rendőrség csak az Egyetemi Háború után nyerte vissza függetlenségét. - Egyre több érdekes részletet tudunk meg az ügy hátteréről! Köszönöm az információkat! - Szívesen! Helló! - Szia! Engem Gerey Balázsnak hívnak. Abban a megtisztelő szerencsében lehet részem, hogy az AKTA igazgatójának fia vagyok. Tulajdonképpen ketten találtuk ki nagy vonalakban, hogy mit lehetne tenni a diákság védelmében. Elmeséltem apunak az iskolatársaimtól hallott borzalmas történeteket, akkor ő megmutatta a régi kegyetlentanár-ellenes képregényeit. Ekkor már éreztük, hogy meg fogjuk valósítani az AKTA ötletét. Igyekeztünk minél több támogatót szerezni ügyünknek. Minél több lett a kegyetlen tanár, annál gyorsabban terjedt az AKTA híre, sokan tudomást szereztek róla az egyetem mind alsóbb, mind felsőbb évfolyamaiban, de még középiskolákban is. És mindenkit szívesen láttunk azok közül, akik magukévá tudták tenni az AKTA alapeszméit, életkortól függetlenül. Igazán szép, dolgos idők voltak azok! - Még most is látom rajtad a lelkesedést, elszántságot. Van még valami, amit szívesen megosztanál magadról az olvasókkal?

45

I




- Nos, elsőként be kell vallanom azt is, hogy vannak hibáim. Például gimis koromban egyáltalán nem éreztem magam jól a suliban, egyszer az egyik hasonló beállítottságú haverom költött ezzel kapcsolatban egy kétsoros versikét is: „Amikor az iskolában ülök, / Az unalomtól majd’ megőrülök!” Azonnal hitvallásommá tettem eme sorokat. Persze az unalmasság még nem jogosítja fel az AKTÁ-t egy tanár eltávolítására, úgyhogy a diákvédő szervezet tagjaként már szigorúan csakis erőszakos, embertelen oktatók megbüntetésével igyekeztem tenni valamit a jó ügy érdekében. Most én is az ideológiák témakörében dolgozom Cecíliával, a párommal együtt, irányelveket készítünk a földi élet számára. Gondolom, meséljek én is egyik küldetésemről… - Ha lehetne! - Már nem volt egészen új a cégünk, amikor én és egyik tankör-társam, Tamás, aki szintén AKTA-tag lett, együtt nyomoztunk egy tanár ügyében, aki az iskolája pincéjében szadista gyermekpornóra kényszerítette diákjait, az aktusokról videofelvételeket készített, és jó pénzért árulta őket. Már volt bizonyítékunk a hivatására méltatlan tanerő ellen, meggyőződtünk a vádak valódiságáról. Megfigyeltük, hogy a fickó minden reggel pontban fél nyolckor kocsiba száll, és azzal hajt az iskolához. Az akció tervezett napján azonban hiába vártunk rá, még 7:40-kor sem láttuk kijönni a házból. Mivel garázsban tartotta a kocsiját, nem tudhattuk, hogy elment-e már. Idegesen elindultunk a suli felé, fogalmunk sem lehetett, hogy felfigyelt-e ránk, és ezért hamarabb távozott-e otthonról. Egy kereszteződésnél, nem sokkal az iskola előtt, pirosat kaptunk. Én vezettem a kocsit, megálltam. Türelmetlenül bámészkodtam, amikor Tomi rám kiáltott: „Nézd, ott van!” Előretekintettem, és láttam, hogy a célpont kegyetlen tanárunk ott sétál át a zebrán. „Ezek szerint ma nem autóval jött, azért indult el hamarabb – gondoltam. – Mára terveztük a likvidálását…, nem a konkrét megvalósítási mód a fontos, hanem az eredmény!” – határoztam el magam, azzal a gázra tapostam. Speciális fejlesztésű AKTA-autónk néhány méter alatt meglehetősen felgyorsult, mivel az alvázába beépítettek egy kicsinyített sugárhajtóművet is, így a kiengedhető szárnyakkal akár fel is emelkedhettünk volna a levegőbe. Mivel a szárnyak a kocsi alá voltak visszahúzva, a talajon maradtunk, de a gyorsulástól belepréselődtünk az ülésbe. Még láttuk a tanár rémült fejét, ahogy a felé száguldó járműre – ránk – mered, aztán elértük… Felsőteste a motorháztetőre csapódott, akkora lendülettel, hogy feje szinte teljesen rálapult a megerősített páncéllemezekre. Egy pillanatig nem láttunk semmit, mert valami vöröses folyadék teljesen beterítette a szélvédőt… Bekapcsoltam az ablaktörlőt, hogy megtisztítsuk az üveget annak a rohadéknak a vérétől. Ekkor nézhettük meg jobban a szétlapult fejű csávót. Egymásra pillantottunk Tomival, majd hangosan felröhögtünk. - Annyira élveztétek? - Nem egészen. A nevetés egy mentális védekezési reakció a gyilkosság nyomasztó terhének feloldására. Ilyen esetben tudatunk úgy tesz, mintha csupán egy akciófilmet nézne a tévében, ahol csak röhögni lehet az eltúlzottan, valószerűtlenül brutális jeleneteken. A terrorista tanárokkal ellentétben mi nem élvezzük a gyilkosságot, csupán a munkánk része, mint a katonák esetében. Az utóbbi évtizedben alig volt dolgunk kegyetlen tanárral, és sokkal boldogabbak lennénk, ha a most készülődő újabb összecsapást sem kellene átélni. - Ezt meg tudom érteni. - Szóval az akció úgy fejeződött be, hogy sebesen a város legközelebb eső forgalmatlan kijárata felé vettük utunkat, ahol az erdőbe érve egy földútra kanyarodtunk. Egy hosszabb egyenes szakaszon újra felgyorsítottunk, aztán hirtelen a fékbe tapostam. Ettől a kocsink elejére tapadt fasírthús előrerepült, és egy útszéli fának ütközött. Kiszálltunk, megnéztük a hullát. Arca felismerhetetlenségig roncsolódott, lábai a térdénél a járgányunk alá törtek, így itt, a fa tövében is elég furcsán álltak végtagjai. Megtisztítottuk a kocsit, a bűnös oktató elleni bizonyítékok másolatát otthagytuk a holttest mellett, aztán dolgunkat végezve hazatértünk. „Jó elrettentés lesz a tanár látványa a többiek számára!” – gondoltuk.

46

I




- És miért hagytatok ott bizonyítékmásolatokat, amikor tudtátok, hogy a rendőrség korrupt tagjai úgyis eltüntetik őket? - Csak a rend kedvéért. Az eredetiket az első esetek után magunknak tartottuk meg, hogy egy becsületes, korrumpálhatatlan kormányzat és igazságszolgáltatás hatalomra kerülése esetén tisztázhassuk magunkat, a másolatot pedig azért hagytuk ott, hogy az akkoriak is láthassák tetteink jogosságát, még akkor is, ha ezen igyekezetünk csupán felesleges energiapocséklás volt. - Örülök, hogy megosztottad velünk gondolataidat! - Én is, hogy megoszthattam! Bocsánat! Eszembe jutott még egy humoros történetecske a Kegyetlen Tanárokkal kapcsolatban, ha megengeded, hogy elmondjam! - Csak nyugodtan! - Munkánk során egyszer találkoztunk egy tanár-párossal, akik közösen tartották óráikat, és a bizonyítékok alapján verték, szexuálisan zaklatták, megfélemlítették diákjaikat. Ezek a „tanárok” óráik után is szívesen töltötték együtt az időt, méghozzá kedvenc vendéglátóhelyükön. Egyikük folyton zabált, másikuk pedig elképesztő mennyiségű tömény szeszt volt képes elnyelni. Azon a napon, amikor le akartunk velük számolni, szintén itt múlatták az időt. Ahogy a kisvendéglő felé tartottunk, észrevettem, hogy a cégéren milyen felirat szerepel: „Egyél, míg szét nem robbansz!” Ezzel arra akartak utalni, hogy egy bizonyos összeg leszurkolása után annyit fogyaszthatott a vendég, amennyit csak bírt. Én pedig arra asszociáltam, hogy a dagadt, folyton csak zabáló tanár esetében tényleg nem ártana, ha felrobbanna, nem csak képletesen értve… Így az étterem előtt parkoló autójába bombát szereltünk. Távolabbról, távcsövekkel figyeltünk rejtekünkből, hogy mi fog történni. Az italozós terrorista már úgy beszívott, hogy a székről is csak csodával határos módon nem zuhant le. Legalább húsz féldecis pohár állt üresen előtte. Ekkor elővett egy doboz cigarettát, rá akart gyújtani, de valószínűleg olyan töménységben tartalmazhatott alkoholgőzt a lehelete, hogy az belobbant az öngyújtó lángjától. A tűz egészen a tüdejéig, gyomráig hatolt, a belső szerveiben keletkező nyomás felszakította a hasfalát, ahonnét szintén láng csapott ki. Ez a fickó élettelenül fordult le székéről. Ilyet még életünkben nem láttunk! Meglepetten, de egyben elégedetten-vidáman követtük nyomon az eseményeket kollégáimmal. Eggyel kevesebb ellenség, aki ráadásul saját magával végzett… Tiszta haszon. Társa viszont annyira el volt merülve a kulináris élvezetekben, hogy abba sem hagyta az evést, csak amikor a harmadik főmenüt is maradéktalanul letakarította tányérjáról. Szuszogva állt fel az asztaltól, nehézkesen mozgott, viszont társát kivonszolta a kocsihoz, valószínűleg azt hitte, még segíthetnek rajta kegyetlen tanár kollégáik. Amint azonban be akarta indítani autójának motorját, a gépkocsi hatalmas tűzgömbbé válva felrobbant. A hájas fickó sem élhette túl a dolgot. Valóban addig evett, míg szét nem robbant… Csak azért meséltem el ezt a történetet, hogy az olvasók is láthassák, mi igyekszünk a szituációhoz és a célszemélyhez igazítani a büntetés módját. - Még egyszer köszönöm a riportot! - Helló, Beregszászi László a becsületes nevem. Kezdetben nem jósoltam túl nagy jövőt az AKTÁ-nak, tudod, Robi mindig csupa olyasmit talált ki, amit maximum az álomvilágban lehet megvalósítani, ezért is voltam hitetlen, de aztán az első sikeres akciók után, amikor megjelentek a pénzbeli támogatások is számláinkon, módosítanom kellett álláspontomon. Sőt, nagyon hamar megszerettem az új életmódomat, és teljes szívvel kezdtem dolgozni a cégnek. Most a Kutatás-fejlesztési Osztály vezető tudósa vagyok, igyekszünk modern technológiákat kiötölni, ezáltal hatékonyabbá téve az AKTA munkáját. Ezen kívül részt veszek a Társadalomkutatási Osztály munkájában is, mivel a szociológiához, pszichológiához is konyítok kicsit. Ennek az osztálynak a feladata az AKTA tevékenységének kihatásait, a gyakorlatba átültetett irányelveinek következményeit vizsgálni a különböző társadalmi

47

I




csoportokban, illetve az egyes egyénekben. A reputációnk esetleges megváltozásának irányáról és mértékéről tájékoztatjuk a Közönségkapcsolati és az Ideológiai Osztályokat, hogy szükség esetén módosítsák stratégiánkat. Mint a vezetőségi tagok nagy része, én is a kezdetektől fogva részt veszek a buliban, én szintén a Miskolci Egyetem hallgatója voltam a 2000-es években, és személyesen ismertem Robit, aki tizennyolcban hívott meg az alapítandó szervezetbe. - Azt hiszem, ennyiből nagy vonalakban meg is ismerhettük szakmai irányultságodat, még arra kérnélek, hogy te is beszélj egyik éles bevetésedről, amit AKTA-tagként éltél át! - Bár nem vagyok az erőszak híve, az a tudat, hogy a gonosz hatalmak vétlen és védtelen gyermekeket kínoznak, esetenként halálra, azt a meggyőződést hagyta felülkerekedni bennem, hogy kötelességem akár erőszakot is alkalmaznom az erőszak ellen. Így győztem le ellenszenvem a néha sok vérrel járó munkámmal kapcsolatban… Szóval a történet… Most inkább csak egy rövidebbet mondanék el. Megtudtuk, hogy van egy irodalomtanár, aki saját szavaival „motivációs segédeszközként” használta lőfegyverét. A diákokra fogott pisztollyal szólított felelőt, és ha fél percen belül nem hallotta a folyékonyan visszamondott anyagot, a végtagokra leadott célzott lövésekkel motivált. Minél kevesebb nem életveszélyes, de annál inkább fájdalmas sérülést akart szerezni a tanuló, annál gyorsabban és jobban kellett felelnie. Mivel ez a bűnöző mindig keze ügyében tartotta fegyverét, nem ronthattunk csak úgy be az órájára, mert esetleg több diákot is agyonlőhetett volna dühében. Ezért otthonában készítettünk neki meglepetést. Feltörtük a lakását, és először is szétnéztünk. Mindenhol könyvespolcokat találtunk. Minél belsőbb, védettebb szobába hatoltunk be, melyek mind külön is le voltak zárva, annál értékesebb, ritkább, híresebb személyek által dedikált könyveket találtunk. Egy halálraítéltnek minek ilyen értékes holmi, gondoltuk. Az AKTAkönyvtárba szállítottuk az egészet, és a tanár idegronccsá tétele érdekében a MÉH-telepről hozattunk egytonnányi hulladékpapírt, melyet széttépdesve szétdobáltuk a lakásában, mintha a könyveit tettük volna tönkre, és a legutolsó szobában egy külön csapdát is elrejtettünk. Felszereltük a titkos kamerákat, és úgy hagytuk hátra a lakást, mintha alaposan felforgatták volna, pénz után kutatva. A monitoron néztük, ahogy este megérkezik otthonába az az állat. Amint a bejárati ajtó lökésre nyílt, egyből kifutott a vér az arcából, egyúttal a mosoly is lehervadt róla. Bent letaglózva pillantott végig az üres könyvespolcokon és a padlón szerteszét heverő papírfecniken. Már itt eltekintett minden további óvatoskodástól, olyannyira kétségbeesett értékei elvesztése miatt. Pont ez volt a célunk. Sorban rohant végig a szobákon, de mindenhol ugyanaz a látvány fogadta: feltúrt szekrények, üres könyvespolcok, széttépett papír a földön. Felüvöltött kínjában. Utolsó reménysége a leghátsó szoba volt, melynek vastag páncélajtajával mi is nehezen birkóztunk meg. Megadta a zárkombinációt, az automata ajtó félrehúzódott. Ekkor lépett működésbe a mi, sokkal kevesebb modern gép irányításával működő csapdánk. Egy másfél méter hosszú, vastag, egyik végén kihegyezett farúd, melyet a plafonhoz erősítettünk kötelekkel, az ajtó nyílásának jelzésére elkezdett ívesen lefelé száguldani, és hegyes végével átszúrta a tanárt, annak gyomránál. Ezután még sokáig ingázott a rúd, rajta a felnyársalt hullával, melyből mind az öt liter vér lassan elszivárgott a testben lévő élettel együtt, beszennyezve az alatta elhelyezkedő szerencsétlen padlószőnyeget. Néhány nap múlva jelentkeztek az ismerősei. Három vigyorgó, a hóna alatt pisztolytáskát hordó férfi nézett be, és olyasmiket kiáltoztak, hogy: „Hol vagy, öreg cimbora? Várnak az ölnivaló diákok az iskolában!” Látnotok kellett volna a döbbenetet az arcukon, amikor felfedezték a már bomlásnak indult biomasszát a rúdra nyársalva. Miközben hánytak, embereink elkapták őket is, elvittük kivallatni a szemeteket, hogy mely diákok élete szárad a lelkükön. - Láttam az ellenszenvet az arcodon, miközben beszéltél, ez a Kegyetlen Tanároknak, a munkádnak, vagy az erőszaknak szólt?

48

I




- A munkámat szeretem, és bele kellett törődnöm, hogy bizonyos kellemetlenségekkel jár, ellenszenvem viszont a két szétválaszthatatlan okra: a Kegyetlen Tanárokra és a velük együtt járó erőszakra vezethető vissza. - Köszönöm a nyilatkozatod, és hogy ennyit felfedtél lelkivilágodból! - Igazán nincs mit! Helló, Hernádi Tibor vagyok, de mindenki csak Tibinek szokott szólítani. Funkciómat tekintve az AKTA katonai szárnyának, a Hadműveleti-Stratégiainak az egyik vezetője vagyok, a konkrét bevetéseken kívül stratégiaelemzéssel, fegyvertervezéssel is foglalkozunk. Meglehetősen kalandvágyó vagyok, és ez a munka tökéletes abból a szempontból, hogy fegyverek iránti érdeklődésemet és kisebb elfojtott szadista hajlamaimat is kielégíthetem. Ráadásul tökéletesen nemes célok érdekében. Végeredményben elégedett vagyok az életemmel, munkámmal. - Ennek szívből örülök! Lenne kedved mesélni valamelyik munkahelyi élményedről? - Hát hogyne! Bár nem is tudom hirtelen, melyiket mondjam el, melyik is a legvéresebb… Egyszer, még 2019-ben összefutottam egyik rég nem látott haverommal, aki egy orvosi egyetemen tanult, amelyet itt nem kívánok megnevezni. Elég rossz hangulatban volt, de hiába is vallattam, semmit sem mondott. Mindenképp segíteni akartam neki, így beültünk egy kocsmába, és amikor már eléggé ittasak voltunk, mégis kipakolt a srác. Mesélt egy professzorról, aki az egyetemükön esetenként élveboncolást hajtott végre a diákokon, sőt néha a hallgatókat kényszerítette arra, hogy boncolják fel társaikat, vagy műtsék meg őket érzéstelenítés nélkül. Következő emlékem az volt, hogy reggel egy játszótéri padon felébredek. Nem tudom, hogyan kerültem oda, de lassan visszatértek az előző estére vonatkozó emlékeim, velük együtt a tanárról hallott történet. Felhívtam a haverom, és megkérdeztem, hogy jól emlékszem-e a részletekre, de ő letagadta az egészet. Roppant izgatott és dühös lett a hangja. Ebből arra következtettem, hogy nagyon megfélemlítették, éppen ezért elintéztem, hogy bepoloskázzák az egyetemet. Ezután már csak figyelni kellett a monitorokat, hogy mi történik következő hétfőn, a tanítás kezdete után. Több óráig unatkozva-undorodva szemléltük a hagyományos boncolási gyakorlatokat, ahol is már régebben elhunytak tetemeit belezték ki, semmi rendellenesre se lettünk figyelmesek. Már kezdtük azt hinni, hogy a barátom csak paranoiás kényszerképzetként találta ki történetét, hogy elherdáltunk egy csomó erőforrásunkat és időnket. Már készülődtünk az induláshoz, amikor egy ismerős stílusú felszólítást közvetített a poloska a műtőből: „Kérnék egy önként jelentkezőt, aki kipróbálná, milyen a fekvés ezen az asztalon!” Egyből a képernyőre tapadtak pillantásaink. Egy fehérköpenyes orvos állt egy műtőasztal mögött, mellette két gorillakinézetű testőr, kezeikben hatalmas stukkerekkel. A távolban álldogáló diákcsoport előrelökött valakit, akit „önkéntesnek” jelöltek ki. Ez a fiú viaszfehérre sápadt arccal, remegő lábakkal botorkált az asztalhoz. Vonakodva ráfeküdt. A prof ekkor odaerősítette a srác végtagjait az asztal sarkaihoz, majd odaparancsolta a többi hallgatót. A gorillák fenyegető vigyora motiválta sietős mozgásra a diákokat. Ekkor a fehérköpenyes belevágta a szikét a lekötözött srác hasfalába, és hosszan felhasította. A hallgatók öklendezésének hangja vegyült az agonizáló sikolyba és a prof röhögésébe. Ekkor természetesen már a műtő felé rohantunk, és egy kicsiny, hordozható monitoron követtük figyelemmel az eseményeket. Viszont túl nagy volt az egyetem, nem tudtuk, mi történhet még, mire odaérünk. De legalább már a barátom szavában nem kételkedtem. Elborzasztó látvány volt a monitorra pillantani. A prof éppen a fájdalomtól vonagló diák beleit húzta ki, és vigyorogva az okádó hallgatók felé hajította a hosszú tömlőt. Néhány diák ájultan terült el a földön, nem bírták a lelki megrázkódtatást. A kegyetlen orvos-tanár kézzel kitépte a már ájult fiú belső szerveit, hogy friss állapotukban demonstrálhassa őket hallgatóinak. Már alig volt olyan diák, aki nem a földön hevert ájultan, vagy nem egy hányástócsában fetrengett. Mihelyst azonban a szadista

49

I




doki előkapta a láncfűrészt egy dobozból, berántotta, és a kísérleti diák koponyatetejét egyetlen suhintással eltávolította, már a legkitartóbbak sem bírták, és eszméletlenül omlottak a padlóra. A prof egyre csak röhögött, össze-vissza kaszabolta a szerencsétlen „önkéntest”. Ekkor értük el a műtő ajtaját. Természetes, hogy megerősített páncélajtóról volt szó. Mi viszont előrelátóak voltunk, ugyanis vittünk magunkkal vállról indítható páncéltörő rakétavetőt. De még így sem volt könnyű dolgunk, hiszen amint kirobbant az ajtó, bentről tűz alá vettek minket, a testőrök állatok módjára lövöldöztek. Nem akartunk kockáztatni, ezért néhány könnygáz- és füstbombát gurítottunk be. Ez megtette hatását, hamarosan megszűnt a lövöldözés hangja, ezt köhögés és káromkodás váltotta fel. Gázálarcban rohantunk be, a két gorilla testsúlyát valószínűleg megdupláztuk, annyi golyót kaptak. A professzor bamba kifejezéssel arcán, könnyező szemmel állt, kezében még mindig berregett a láncfűrész. Lehet, hogy még nem hallott rólunk? De kihasználtuk határozatlanságát, elvettük fegyverét, és ő került sorra, hogy „önként” kipróbálja a műtőasztalt. Most tértek magukhoz az összecsapást ájultan átvészelő orvostanhallgatók is. Hamar felmérték a helyzetet, és látták, hogy fordult a kocka. Egyikük, aki már hallott az AKTA szemléletes megtorló módozatairól, azonnal felajánlotta, hogy megműti professzorát. Ezt a többiek is vidám éljenzéssel fogadták. A lekötözött szadista doki már a szike láttán is sírógörcsöt kapott, és felajánlotta összes diákoktól zsákmányolt vagyonát szabadon engedéséért cserébe. Nem egyeztünk bele. Aki ennyit kegyetlenkedett, már nem teheti jóvá a világ összes pénzével sem. Mellékesen megjegyzem, hogy a kivégzett tanárok vagyontárgyait amúgy is meg szoktuk kaparintani. Tehát a diákcsávó élvezettel vágta szikéjét gyűlölt tanárába, csak úgy spriccelt szerteszét a vér, mint egy szökőkútból. Nem állhattam meg, hogy ne tegyek egy megjegyzést: „Tudom, hogy élvezed az első műtéted, de egy kicsit bánj óvatosabban a késeddel, mert túl hamar tönkremegy a műtőasztal, és az drága.” Ezzel arra is utalni akartam, hogy nem kell azonnal megölni a pácienst. Ezt ő is megértette, és utána hihetetlen műgonddal távolította el apró darabokban a belső szerveit. „Jó orvos lesz belőled!” – dicsértem meg, látva precízióját, kezét, mely egyszer sem remegett meg a beavatkozás folyamán. Hamarosan a profból sem maradt más, mint a szétválasztott belső szervek, a bőr az izmokkal, és a kiemelt csontváz. Az egyetem hallgatóinak éljenzése kísérte utunkat a kocsikhoz. Diadalmasan vonultunk el bázisunk rejtekébe. - Igazán… élethű, naturalisztikus, ahogy az eseményeket ecsetelted… - Én sem élveztem ám mindig a szadizmust, de ha a világ ilyen velünk, akkor mi is visszaadhatjuk néha, nem? Persze azért tudom, hogy nem élhetem ki bárkin dühömet, de az nem is lenne jó. Mindenki érdeme szerint kapja a jutalmat és a büntetést is! - Igazságos gondolat, köszönöm, hogy vállaltad a riportszereplést! - Nincs mit, szia! - Üdvözöllek, Erdei Szilvia vagyok, az AKTA Oktatási Felelőse. - Milyen feladatokat takar ez a poszt? Kit kell oktatni? - Tudod, mi itt szinte kis társadalomként élünk, és a bázison születő gyermekek oktatásáról, erkölcsi neveléséről gondoskodni kell. Ennek megszervezése és irányítása az én feladatom. - Értem, de nem szigetelődtök el így túlságosan a külvilágtól? - A világ lakosságát alkotó népcsoportokhoz képest valóban jelentős az elszigeteltségünk, de a „beltenyészet” kóros hatásaitól mégsem tartunk, mert azért nálunk is van ki- és beáramlás egyaránt. Nem minden itt születő gyermek fog az AKTÁ-nál dolgozni, és rendszeresen érkeznek hozzánk új tagok is a külvilágból, bár az utóbbi évtizedben egyre kevesebben. - Ez lehet, hogy hamarosan meg fog változni, de most térjünk át a te élménybeszámolódra. Azt kérném, hogy mostantól a 2020-as Miskolci Egyetemi Háború körülményeit ismertessétek, hiszen ennek részletei annyira titokzatosak, a múlt homályába

50

I




vesznek, és a nagyközönség biztosan szívesen megtudná az igazságot. Főleg, akiknek a rokonaik odavesztek a küzdelem során. - Igen, megértem kíváncsiságotokat. Elmondom, amit tudok. Ugyebár a tízes évek vége felé kezdett a tanári erőszak fokozatosan terjedni, erre volt válasz az AKTA 2018-as megalapítása. Az ezt követő években mindkét fél aktivitása hatványozottan fokozódott, majd 2020. április 29-én, szerdán, elérte a csúcspontot. Ezen a napon zajlott le az a bizonyos Egyetemi Háború. De ennek voltak előzményei is. Tudomásunk volt róla, hogy a tanárok már 2018-tól önvédelmi-érdekvédő egyesületet szerveztek, ez volt a TÉESZ, a Tanári Érdekvédelmi Egyesület Szervezete, mely egyre hatékonyabban koordinálta a csoportos akcióikat, és védelmet biztosított tagjai számára. 2020 elején egyik tagjuk kínvallatás közben véletlenül egy fontos titkot is elárult, de ezt úgy megbánta, hogy utána már hiába kínoztuk halálra, semmi továbbit nem tudtunk kiszedni belőle. Azt mondta gúnyosan-fensőbbségesen: „Majd meglátjuk, milyen az, ha a szadista tanárok komoly akciót csinálnak! Úgy könnyű nagyfiúknak lennetek, hogy tízen vagytok ellenem! Még megfizettek mindenért, ti kis…” Ez a figyelmeztetés elgondolkodtatott minket. „Mit tervezhetnek a Kegyetlen Tanárok? Valószínűleg semmi humánusat” – véltük. Ezért döntöttünk úgy, hogy sürgősen be kell építenünk egy titkosügynököt a TÉESZ-be. Kezdetben jól is haladt minden, megtudtuk, hol van a TÉESZ székhelye, de aztán váratlanul megszakadt kapcsolatunk az ügynökünkkel. Ekkor a vezérkar úgy döntött, hogy ideje megsemmisítő csapást mérnünk a Kegyetlen Tanárok szervezetének központjára, és egyúttal kimenteni az ügynökünket, ha netán leleplezték volna. Nyilvánvalóan nem vonulhattunk tankhadosztállyal a budapesti létesítmény ellen, ezért civileknek álcázott, könnyű fegyverzettel ellátott gyalogságot küldtünk ki, melynek én is tagja voltam. Busszal és vonattal utaztunk, hogy kerüljük a feltűnést, ugyanis addig az időpontig ez volt a legnagyobb akciónk, április 1-én reggel ezer emberünk lézengett a bevetés helyszínének környékén a támadási parancsra várva. A megbeszélt módon egyszerre több irányból hatoltunk be a lepusztult gyárépületbe, mely azonban megtévesztő módon csak kívülről látszott elhagyatottnak, bent minden tiszta, rendezett, jól karbantartott volt. Csak egy gond volt: teljesen kiürítették az egészet. Azért alaposan körbenéztünk, és nem kerülte el figyelmünket a gondosan álcázott pincelejárat. Óvatosan kommandózva, egymást fedezve haladtunk előre. Órákig kutattunk, de nem találtunk senkit, semmit, gondosan eltüntettek minden bizonyítékot és nyomot maguk után. Számítottak ránk. Ezt megerősítette egy további tény. Egy kisebb szobában két, bomlásnak indult emberi kar és egy fej lógott ki a falból. Felismertük benne saját néhai ügynökünket. Itt találtuk az egyetlen írásos feljegyzést is: „Igen nem tisztelt AKTA-illetékes! Rajtunk nem foghatnak ki, és mi ráadásul befejeztük az önök által elkezdett munkát. Küldtek hozzánk egy kémet, akiből – az önök szándékával összhangban – valódi beépített embert csináltunk. Hehe. Sose győzhetnek le minket!” Sikertelen volt az akciónk, és ezután hosszú hetekig semmit nem hallottunk a Kegyetlen Tanárokról, egyetlen iskolában sem történt semmi kirívó, majdnem egy hónapon át tétlenül, tehetetlenül ültünk, semmit sem sikerült kideríteni arról, hogy hová tűntek, hol bujkálnak a TÉESZ-tagok, és hogy mik a pontos terveik. Április 29-én jelentették utcai járőreink, hogy szokatlanul erősen megnövekedett a Miskolci Egyetem területére irányuló teherforgalom. Odaküldtünk egy kocsit négy fegyveresünkkel, ők megerősítették, hogy százával állnak a teherautók és harci járművek az Egyetem területén. Mielőtt megszakadt a kapcsolatunk velük, gépfegyverropogást és sikolyokat hallottunk a rádióból. Ekkor érkezett el az a pillanat, hogy erőink totális mozgósítása mellett döntve mi is az Egyetem felé vettük az irányt, és immár nem csupán gyalogosokkal. Ezek voltak tehát az Egyetemi Háború előzményei. - Köszönöm a nyilatkozatot, igazán megdöbbentő tényeket tudhattunk meg a múltunkról! - Örülök, hogy segíthettem! - Szia! Megkérhetlek, hogy te is oszd meg velünk élményeid?

51

I




- Természetesen, állok rendelkezésedre! - Mondj először magadról valamit! - Nos, a nevem Sudár Pál. Szinte természetes, hogy én is a Miskolci Egyetemre jártam, a többi, az ifjabb generációhoz tartozó alapító taggal egy időben, és már a kezdetektől segítettem az AKTA munkáját. 2020-ban az AKTA szervezeti struktúrája már igen fejlett volt, megvoltak a különböző osztályok, én azóta is a Hadműveleti-Stratégiai csoport élén állok – persze nem egyedül, mert minden osztálynak több vezetője is van, hogy az önkényeskedést kiküszöbölhessük. Ez a csoport tulajdonképpen a katonai vezérkarnak felel meg. - Értem. Szilvi már megosztotta velünk az Egyetemi Háborúhoz vezető eseményeket, így már csak arra lennék nagyon kíváncsi, hogy pontosan mi is történt azon a 2020. április 29-i napon! - Megpróbálom tömören összefoglalni, hogy ne terheljem túl a tisztelt olvasókat. Szóval, az áprilisi nagy nyugalom után eléggé megijesztett az AKTA-bázis csendjét hirtelen szétrobbantó vészjelző sziréna zaja. Egyből a telefonhoz ugrottam, és tájékozódtam az eseményekről, hogy a Miskolci Egyetemen gyanús mozgósítást figyelt meg az utóbb kilőtt felderítő egységünk. Mint katonai főparancsnok, a hangosbemondón keresztül azonnal fegyverbe szólítottam mindenkit, aki valamennyire is értett a harchoz. Negyed órán belül kétezer ember sorakozott golyóálló mellényben, géppisztollyal kezében a pincegarázsban parkoló teherautók előtt. Akkoriban rengeteg pénz folyt be számláinkra a tanári kegyetlenség által megfélemlített diákoktól, így a bázisunk földalatti részei már közel készen álltak, valamint számos harci- és szállítójárművel, kézi- és nehézfegyverzettel is rendelkeztünk. Aznap mindent bevetettünk, amink csak volt. Hiszen fogalmunk sem lehetett róla, mekkora ellenállásra számíthatunk. A konvoj az egyik titkos kijáraton át hagyta el a bázist, hogy Miskolc-Egyetemváros felé vegye az irányt. Igazán nem késlekedtünk, de így sem tudtuk megakadályozni, hogy megkezdődjön a diákok lemészárlása. Közeledve a célponthoz ugyanis távcsövön keresztül láttuk, hogy a területet védő terrorista tanárok gyűrűjén belül önfeledt „szórakozás” folyik. Volt például egy hosszabb egyenes útszakasz, mely a legvégén élesen elkanyarodott egy épület előtt. Nos, az épület falához épp egy hasztalan ellenkező srácot láncoltak, majd az út végéről két kocsi indult egyszerre, bőgő motorral. Gyorsulási versenyt rendeztek a szadista állatok! Az egyik autó el is tudott húzni néhány méterrel, végül fékezés nélkül a falnak, és persze a hozzábilincselt srácnak csapódott. A járműben kinyíltak a légzsákok, így a kegyetlenkedő tanár épségben, diadalmámorban úszva szállt ki, noha azért láthatóan szédelgett kicsit. Vigyorogva vette szemügyre a deréktól lefelé fasírthússá lapított hullát, valamint a falon, kocsija motorháztetején, szélvédőjén csordogáló vérpermetet. A versenybíró azon nyomban készített is egy fotót a győztesről, természetesen háttérben a trófeával, a halott sráccal. Ezután eltakarították a hullát, az autóroncsot, és már hozták is a következő áldozatot, aki nem volt más, mint Miskolczi Cecília, aki ugyan AKTA-tag volt, de mellette az egyetem hallgatója is. Aznap pont voltak órái, viszont egyedül nem szállhatott szembe a Kegyetlen Tanárok seregével. A szerencsétlen lányt a vérpermetes falhoz láncolták. Gerey Balázs, a főnök fia, nekem jó barátom, fájdalmasan üvöltött fel, hiszen Cecília a párja, barátnője volt, és – teszem hozzá – szerencsére mindmáig az is. Balázs gyors és koncentrált rohamot kért tőlem, egyrészt azért, hogy a támadásunk mielőbb elvonja a szadista tanárok figyelmét a „szórakozásról”, és inkább a védelemre koncentráljanak, másrészt azért, hogyha egy bizonyos ponton át tudnánk törni a védelmüket, akkor kiszabadíthatnánk néhány diákot, köztük persze imádott szerelmét. Parancsot adtam a megvalósításra. Az egyetemi sportpálya melletti fő bekötőutat vettük célba, a nyitott teherautók platóin megjelentek vállról indítható rakétavetős embereink, és bármiféle figyelmeztetés nélkül tüzet nyitottak az utat eltorlaszoló TÉESZ-es teherautókra. Némelyik rakéta célt tévesztett, és krátert robbantott az út menti park füvébe, vagy a földdel tette egyenlővé a buszmegállót, de a többség célt ért, és a teherautók is

52

I




égő fáklyákként emelkedtek a magasba, majd zuhantak vissza néhány méterrel odébb. Csapatunk felvezető teherautóján szerencsére vastag, erős rács védte a motorteret, így ez a jármű fékezés nélkül a roncsoknak hajtott, félrelökve azokat. Sikerült a meglepetésszerű támadás, a behatolás. Szerintem maguk a Kegyetlen Tanárok sem gondolták volna, hogy az AKTA is ennyire megerősödött a megelőző években. Ugyanis kapkodás vette kezdetét, noha nem fejvesztett, hanem szisztematikus. Gyorsan reagáltak. Megkötözött diákokat hoztak elő az épületekből, és járműveikhez bilincselték őket. Mindezek után a rakétavetők már szóba sem jöhettek. Néhány gépüket azért sikerült még azelőtt szétlőnünk, hogy odaérhettek volna a túszokkal. De ez már nem volt számottevő pusztítás. Úgyhogy rádión parancsot adtam minden emberemnek a teherautók elhagyására és a gyalogos támadásra. Brutális tűzharc vette kezdetét. Mi a park fáinak, épületek sarkainak, kilőtt járműveknek a fedezékét kihasználva, lépésről lépésre nyomultunk előre. A Kegyetlen Tanárok gépfegyverekkel, kézigránátokkal támadtak ránk, sajnos nem egy társamat kellett meghalni látnom, némelyikük igencsak csúnyán végezte. Egyiküket például cafatokra tépte egy kézigránát, egy másik társamnak a fejét loccsantotta szét egy puskagolyó… Mindent beterített a vér, lőporfüstből álló köd telepedett a környékre. A társaim elvesztése azonban csak tovább forralta bennem a bosszúvágyat, erősítette elszántságomat. Azok ellen a szadista tanárok ellen, akik nem rendelkeztek diák tússzal a közelükben, mi sem átallottunk bevetni nagyobb szórású géppuskát, gránátot, páncélöklöt. Ahol túszok voltak, ott a távolabb elhelyezkedő mesterlövészeink arattak. Képesek voltak akár úgy szíven vagy homlokon lőni a célpontokat, hogy azok mozogtak, és egy-egy diákot szorítottak maguk elé fedezékként. Egyszer-egyszer azonban mindegyik szadista tanár hibázott… Utólag visszatekintve az esetre, a TÉESZ elszámolhatta magát, mivel alábecsülte az AKTA erejét. Noha jobb fegyvereik és járműveik voltak, mint nekünk, de mi többen voltunk, és talán elszántabban, önfeláldozóbban is küzdöttünk diáktársaink életéért. A „tanárok” folyamatosan hátráltak, végül néhány százan kocsikba pattantak, és sivító kerekekkel elmenekültek. Még szerencse, hogy nem azokat a járműveket választották, amelyekhez előzőleg diákokat bilincseltek. Egyelőre nem foglalkoztunk az üldözésükkel, hiszen az épületek még kegyetlen tanári megszállás alatt álltak, az üvegből emelt előcsarnok tetejéről például lőttek is ránk. Egyik társam nem akarta megvárni, míg egyesével leszednek minket, így páncélököllel odapörkölt az objektumnak. A robbanástól az egész üvegfelület szilánkokra tört, a fémszerkezet is megsérült, a létesítmény instabillá vált, megingott, majd összedőlt. A tetején elhelyezkedő merénylők sikítva zuhantak a mélybe, de amint leértek, elhallgattak, a fém- és üvegtörmelék halálra sebezte őket. Végre bejutottunk az épületekbe. Kisebb csapatokat alkotva kutattuk át szisztematikusan az összes folyosót, termet. Legtöbb helyiségben sorsukra váró, megkötözött diákokat, valamint szintén mozgásképtelenné tett, rendes, emberséges tanárok hírében álló személyeket találtunk. Őket kiszabadítottuk, és biztonságos helyre vittük. Néhol persze terrorista tanárok tartottak órát. Nekem is „volt szerencsém” az egyikbe belekukkantani. Ahogy vasalt bakancsommal beszakítottam a terem ajtaját, a következő jelenetnek lehettem tanúja: a diák a tábla előtt állt, bele sem tudott kezdeni valami nehéz matematikai feladatba. Közölte is a tanárral, hogy: „Ma nem fog az agyam.” A tanár erre mögé pördült, megragadta a diák haját, és azzal a lendülettel a táblának csapta a szerencsétlen áldozat arcát. Ami természetesen be is tört. A szadista oktató húzott is néhány vonalat a véres agyvelővel, miközben szóban hozzátette: „Most már igen…” Nekem se kellett több, a roncsoló-lövedékes puskámmal fejbelőttem. A fickónak millió darabban fröccsent szét az agya. Szerényen mosolyogva jómagam is megeresztettem egy viccesnek szánt beszólást: „Úgy látszik, nem csak rakétáknak lehet robbanó-fejük…” A megmentett diákok végre fellélegezhettek, noha nevetni nem volt kedvük, halott társuk iránti tiszteletből. Így szabadult fel lassú, szívós harcok eredményeként az egész épületkomplexum. Amint elhalt a fegyverropogás, alaposabban körülnéztünk. Megállapítottuk, hogy a tanulói holttestek és életben maradt diákok száma kevesebb volt, mint ahány főnek jelen kellett volna

53

I




lennie. Utólagos szemtanúi beszámolók alapján megtudtuk, hogy néhány teherautó még a mi megérkeztünk előtt elhagyta az Egyetemváros területét, megbilincselt-elkábított diákrabszolgákat szállítva. A szellemileg illetve fizikailag legjobbakat vitték magukkal a Kegyetlen Tanárok, nem tudni hová. Amint végeztünk, összeszedtük összes sebesült vagy életét vesztett társunkat, minden használható felszerelést, amit a Kegyetlen Tanárok hagytak hátra, majd sietősen távoztunk. A túlélő diákoktól titoktartást kértünk, méghozzá azért, mert a rendőrségi fejesek és a politikai vezetőréteg eleve nem szívlelt minket, hiszen egy részük a Kegyetlen Tanárok markában volt, a többiek pedig saját tehetetlenségük miatt érzett dühüket, irigységüket vetítették ki ránk. Mindezt megerősítette, hogy a rendőrség valóban hihetetlen késéssel érkezett ki, jóval a távozásunk után. Ugyanis nem akarták a Kegyetlen Tanárok „szórakozását” megzavarni, nem számítottak viszont arra, hogy mi leszünk az erősebbek… Gyanakodtunk továbbá arra is, hogy a TÉESZ-be tömörült Kegyetlen Tanároknak talán külföldi társaik, segítőik, támogatóik is lehetnek, hiszen kizárólag hazai forrásból, a diákok kifosztásából nem teremthettek volna elő annyi fegyverre, felszerelésre, járműre, ingatlanra pénzt, mint amennyivel rendelkeztek, valamint az Egyetemi Háborút túlélő szadista tanárok visszavonulása is olyannyira sikeres volt, hogy mindmáig nem bukkantunk a nyomukra. Most újra kezdik aktivizálni magukat, természetesen mi is megtesszük a szükséges válaszlépéseket. Reméljük, hogy ez a mostani, második felívelésük egyben az utolsó is lesz! Igyekszünk gondoskodni a megnyugtató megoldásról, a Kegyetlen Tanár-dosszié végleges lezárásáról… - Azt hiszem, a teljes lakossággal egyetértésben, nagyon drukkolok az AKTA sikeréért! - Köszönjük! Mi mindent meg fogunk tenni! Ennyi fért lapunk mai különkiadásába, köszönjük megtisztelő figyelmüket! Mindenki ítélje meg, mérlegelje belátása szerint az itt olvasható információkat, és meggyőződése szerint döntsön további lépéseiről, az AKTA esetleges támogatásáról. 25. - Hah, micsoda arrogancia… – vágta a szemétkosárba a napilapot a Vezér. – Ezek a nyomorult AKTÁ-sok tényleg azt hiszik, hogy szembeszállhatnak velem, összemérhetik erejüket az én nagyszerű, szerteágazó, hatalmas, titkos birodalmammal? Szánalmas… 26. Végh Béla igencsak leizzadt, amikor a Teregető riportműsorában meglátta szerepelni Rékassy Rebekát, illetve akkor is, amikor másnap hozzáfogott az újságcikkek böngészéséhez. Amint azonban befejezte az olvasást, felsóhajtott. „Vajon miért nem buktattak le? Miért nem leplezték le, hogy valójában semmit sem tudtam, mertem tenni sem Rebeka elrablói ellen, sem a vérengző tesitanár ellen? Pedig simán megtehették volna, valószínűleg rendelkeznek bizonyítékkal a saját igazuk alátámasztásához. Nem értem a dolgot. Viszont hatalmas szerencse, és kegy a részükről, hogy nem zúdítottak népharagot rám, hencegőre. Most már tényleg ideje lenne egy olyan húzásnak, ami valóban az én érdemem és dicsőségem. Vajon merrefelé induljak el…” – töprengett. Órákon keresztül üldögélt irodájában, tollával agyonfirkálva egy korábban tiszta, fehér papírlapot. Végül beugrott neki egy filmsorozat, amit a nosztalgiacsatornán nézett hébe-hóba. Abban szerepelt egy jól képzett, hűséges rendőrkutya, aki képes volt szükség esetén támadni, védeni, nyomot követni. - Nekem is kell egy ilyen kutya! – határozta el. – Biztos sokat segíthetne. Szagmintát vennék a Kegyetlen Tanárok következő támadási helyszínén, és talán sikerülne visszakövetni

54

I




a nyomot, aztán megtalálni a rejtekhelyüket – Béla meglehetősen felvillanyozódott kreatívnak és egyszerűen kivitelezhetőnek tartott ötletétől. Nyomban távozott irodájából, kocsijába pattant. Elfintorodott, mivel orrfacsaró bűz csapta meg, de nem volt kedve a padlót vastag rétegben elborító sörösdobozok és papírzacskók között megkeresni a szag forrását. Inkább letekerte az ablakot, kibontott egy új, fenyőfa alakú illatosítót, és a legközelebbi kutyakiképző telep felé vette az irányt. Egyből a főnököt kérette, akit rávett, hogy négyszemközt beszélgethessenek. Egy irodahelyiségbe tértek be. - Miben segíthetek, uram? – kérdezte a kiképzőtelep vezetője. - Nos, magánnyomozó vagyok, és a munkámhoz szükségem lenne egy jól felkészített nyomkövető kutyára. - Értem. Rendelkezett már korábban ilyen képzést kapott jószággal? - Persze – vágta rá Béla habozás nélkül. - És milyen fajtát szeretne? – jött a következő kérdés. - Hát, izé… – a privátdetektív kezdett zavarba jönni. – Legyen először is jó nagy, erős, macsós. Értse a dolgát, és legyen engedelmes. - Biztos, hogy volt már egyáltalán bármiféle kutyája? – fogott gyanút a telep főnöke. Végh kénytelen volt bevetni következő aduját. Elővett 5000 Földi Elszámolási Egységet, és az asztalra helyezte, a főnök orra elé. - Persze, hogy volt már kutyám, és most is nagyon nagy szükségem lenne egyre… – válaszolta tagoltan, nyomatékosan. Kijelentésének csupán első fele volt színtiszta hazugság, hiszen alapvetően nem kedvelte az állatokat, túl lusta volt ahhoz, hogy gondoskodjon róluk, törődjön velük. Valószínűleg tartós párkapcsolata is ezen tulajdonságai miatt nem igazán akadt. Tárgyalópartnerét viszont meggyőzték „érvei”. - Rendben! Akkor, gondolom, nem kell részletesen ecsetelnem, hogy milyen feladatokkal, kötelezettségekkel jár a kutyatartás, illetve hogyan kell bánni egy ilyen érző lénnyel… - Nem lesz gond! – ígérte meg Béla. - Nos, akkor válasszunk önnek egy megfelelő társat… – állt fel a kiképzőtelep vezetője az íróasztala mögül, a pénzt kabátja belső zsebébe süllyesztve. Elhagyták az irodát, és a kennelek felé indultak. A főnök céltudatosan vezette ügyfelét. Megálltak az egyik rács előtt. A csupasz beton padlójú és falazatú helyiség egyik sarkában egy jól megtermett, izmos németjuhász feküdt. Ránézésre legalább 50 kiló volt. Világosbarna szőrzete néhol feketébe hajlott, szemeiben értelem csillogott. Gyanakvóan méregette a privátdetektívet. Eközben a telep vezetője kinyitotta a kennel ajtaját. A kutya nem mozdult. - Ő Rex. A régi sorozat rendőrkutyája után kapta a nevét. Ő is a rendőrségnél dolgozott, magasan kvalifikált nyomkövető kutya, de egy tűzpárbajban a gazdája életét vesztette, azóta Rex azonnal sztrájkba kezd, ha rendőrök próbálnak szóba állni vele. Érzékeny lelkivilága van, szerintem nem akar még egy gazdit elveszíteni. Kicsit nehezen barátkozik, de némi kitartással a leghűségesebb társsá válik – győzködte Bélát. – Meglehetősen macsós, erős is, ahogy kérte. Elhúz akár egy mázsát is. - És engedelmes? – kérdezett rá a magánnyomozó. - Persze, ezt nézze! Rex, gyere! – fordult a kutya felé. A németjuhász méltóságteljesen felállt, majd a telepvezető elé sétált. - Ül! – érkezett a következő utasítás. Rex azonnal szót fogadott. A kutyakiképző sorra vette a parancsszavakat, a jószág pedig futott, ugrott, támadott, lefegyverezte a bűnözőnek kinevezett munkatársat, visszajött, nyomot követett, keresett, és számtalan további trükköt bemutatott. Sőt, a telepvezető képes volt kézés füttyjelekkel is irányítani Rexet. A jól megtermett kutyus a műsor végeztével leült a lábuk elé, és csillogó tekintettel nézte a főnököt. Az mosolyogva megsimogatta Rex fejét, aztán adott neki néhány jutalomfalatot. Béla még mindig meredten álldogált, sose gondolta volna,

55

I




hogy ennyi mindenre meg lehet tanítani egy kutyát. Nagyon tetszett neki, amit látott, csak az volt a baj, hogy mire a bemutató véget ért, a parancsszavak és kézutasítások negyedére sem emlékezett már. De nem akart laikusnak tűnni a telep munkatársai előtt, így ezt nem tette szóvá. - Tökéletes lesz, köszönöm! – mondta ehelyett a főnöknek. - Akkor Rex mostantól az öné! Kérem, viselje gondját! – a telepvezető remélte, hogy a kutya képes lesz beidomítani új gazdiját, és így nem esik semmi baja az okos jószágnak. - Meglesz! Viszontlátásra! – köszönt el a magánnyomozó. – Gyere, Rex! – fordult újdonsült társa felé. A megszólított eb bizalmatlanul méregette az idegent, nem tudta, mit akar tőle, kérdőn pillantott korábbi gondozójára. A telepvezető bólintott. Rex ekkor Béla nyomába szegődött, bár nem látszott túlzottan lelkesnek. Amint a kocsihoz értek, és az új gazdi kinyitotta az ajtót, a kutya érzékeny szaglóreceptorai berzenkedni kezdtek a kíméletlen letámadás, a szinte elviselhetetlen bűz ellen. Lecövekelt. - Szállj be légyszi! – kérlelte Béla, de Rex nem akart engedelmeskedni. – Mi bajod van? Szállj már be! – szólt rá kissé erélyesebben. Az okos kutya mogorván közelebb lépett, mellső két lábával beugrott, és szimatolni kezdett. Betúrt néhányszor a zörgő sörösdobozok és zizegő papírok közé, aztán szájával kiemelt valamit, amit óvatosan lépkedve távolabb vitt, mellső lábaival rátámaszkodott egy utcai szemetesre, így felérte nyílását, melybe belepottyantotta a dolgot. Béla álmélkodva szemlélte az esetet, ő is a kukához lépett, belepislantott. Egy félig megevett hamburger tárult szemei elé. Jó régi lehetett, hiszen a hús már erőteljesen bezöldült, és apró fehér lárvák is mászkáltak a felszínén. A férfi nem emlékezett rá, mikorról maradhatott meg az időközben megromlott csemege. Vállat vont. Visszasétált a kocsihoz, mely időközben nagyjából kiszellőzött. Rex már az anyósülésen düllesztette mellét. Béla becsukta az ajtót, beszállt a kormány mögé, végül útnak indult hazafelé. - Nem semmi csávó vagy, haver… – mormolt a kutya irányába valami elismerés-félét, de többre egyelőre nem futotta, nem gondolta volna, hogy valaha is eljöhet az a pillanat, amikor bármiféle pozitív érzelmet is táplálhatna egy állat iránt. Célja per pillanat mindössze annyi volt, hogy kihasználja a kutya speciális képességeit, majd amint sikerül megtalálnia a Kegyetlen Tanárok bázisát, Rexet egyszerűen visszaviszi a telepre. 27. Egy nyolcévesforma kisfiú összecsavart újságpapírt lóbálva üldözött egy legyet keresztülkasul a lakáson át. A légy egy idő után megunhatta a dolgot, figyelme lankadt, mivel leszállt az ablakpárkányra megpihenni. A kissrác azonnal kihasználta a kínálkozó lehetőséget. Lassan, óvatosan közelebb lopózott, majd egy hirtelen mozdulattal lesújtott. A néhai szárnyas rovarból csupán nyálkás massza maradt. A fiút ez nem különösebben irritálta. Elrohant egy vékony üveglapért, melyet lapátként használt, rásöpörte a maradványokat. Az üveglapot mikroszkópja alá helyezte. Élvezettel, elmélyülten tanulmányozta a légytetemet, alaposan szemügyre vette ízelt lábainak, összetett szemeinek struktúráját. Megfigyeléseit feljegyezte naplójába is, melynek fedőlapjára nagy halálfejet rajzolt, alatta a felirattal: Szigorúan titkos. Ugyanez a kisfiú körülbelül tizenegy éves korában a kertben játszott. Váratlanul mozgásra lett figyelmes a sövénykerítés tövénél. Közelebb lopakodott. Egy középtermetű, zöld levelibéka volt a tettes. A fiú óvatosan elhátrált, de hamarosan egy kartondobozzal tért vissza. Jól időzített, hirtelen mozdulattal letakarta vele a békát, majd alulról egy vékony fémlemezt tolt a doboz alá. Így foglyul is ejtette a kétéltűt. Azonnal rohant be szobájába, ahol asztalára helyezte szerzeményét. Ezután a pince felé vette az irányt. Ellenőrizte az összes egérfogót,

56

I




melyeket szülei helyeztek ki. Egyikben talált is egy pici, szürke egeret, melynek csak a farkát kapta el a csapda, így még élt. A srác markába zárta az állatot, és felvitte szobájába. Bezárkózott. Rendelkezett egy fehér, nedvességálló bútorlappal, amelybe négyzet alakban csavarokat hajtott. Fogta az egeret, és annak minden ellenirányú igyekezetét figyelmen kívül hagyva, négy lábánál fogva kifeszítette négy csavar közé, háttal lefelé. Ezután ugyanígy tett a békával. Mindkét jószág magatehetetlenül, rémült tekintettel várta sorsát. A kisfiú elővett íróasztala fiókjából egy éles orvosi szikét. Korához képest meglepő szakszerűséggel nyitotta fel mindkét áldozata hasfalát, ignorálva az állatok fájdalmas hangját. Kisebbfajta ruhacsipeszekkel két oldalra szétfeszítette a bőrréteget, hogy nagyítóval megvizsgálhassa, összehasonlíthassa belső szerveik elhelyezkedésének, alakjának különbségeit és hasonlóságait. Végül a még jobb megfigyelhetőség kedvéért ki is operálta ezeket. Természetesen minden észrevételét lejegyezte sokadik halálfejes naplójába. Az egykori kisfiú immár magas, erős testalkatú fiatal felnőtté vált, haját rövidre nyírva hordta, krómozott fémkeretes szemüveget és hegyes kecskeszakállat viselt, 23 évesen az egyik neves orvosi egyetem végzős hallgatója volt, éppen záróvizsgájára készült. Tökéletes nyugalommal és magabiztossággal várakozott az oktatási intézmény egyik folyosóján, többi, sokkal kevésbé magabiztos évfolyamtársával egyetemben. Egyszer csak kilépett az egyik terem ajtaján a professzoruk, gondterhelt arcvonásokkal. - Maga, kérem, fáradjon velem! – intett a kecskeszakállas felé. Amint mindketten a teremben voltak, a prof a tárgyra tért. - Hihetetlen, de az agysebészeink többsége éppen külföldi nyaralását tölti, aki pedig mára be lett volna osztva, balesetet szenvedett az autópályán. Most hozták be súlyos koponyasérülésekkel. Minden perc késlekedés visszafordíthatatlan elváltozásokhoz vezethet az agy struktúrájában. - Értem. De mindezt miért nekem mondja? – firtatta a végzős hallgató. - Mivel ön agysebészetre specializálódott a tanulmányai során, és nincs senki más, akit felkérhetnék a műtétre, felajánlok egy lehetőséget: ha megoperálja a kollégát, kiállítom a diplomáját. - Rendben, vállalom – terült szét elégedett mosoly a diák arcán. - Akkor lássunk is hozzá! Itt vannak az MR felvételei. Ezen a néhány köbcentinyi térfogaton belül kell megszüntetni a vérömlenyeket, és eltávolítani a sérült szöveteket. - Szerencséje volt a kollégának. Az agy azon területének elvesztése nincs kihatással a fontosabb funkciókra, ha megállítjuk a vérömleny további terjedését, jó eséllyel felépülhet, súlyosabb maradandó károsodások nélkül – állította fel a diagnózist a fiatal orvostanonc, miközben szakállát simogatva a mágneses rezonanciás képalkotó berendezés felvételeit böngészte. - Én is így vélekedem – bólintott az idősebb professzor, elégedett volt tanítványával. – Lásson is hozzá! A kecskeszakállas férfi bemosakodott, felvette a steril műtősruhát és gumikesztyűt, és bevonult a műtőbe operálni. Fél órán belül kijött, orvosi köpenyét több helyütt vörös színű tenyérlenyomatok éktelenítették, és egy nagy, átlátszó folyadékkal színültig töltött befőttes üveg volt kezében, melyben valami rózsaszín, kocsonyás állagú anyag úszkált. A kint várakozó prof gyanakodva méregette a végzős diákot, aki letette az üveget az asztalra, az MR felvételek tőszomszédságába, majd összevetette az eredményt. - Hoppá, azt hiszem, kicsit nagyobb darabot vettem ki… – vigyorodott el lazán. - De hát maga… maga kivette az egész agyát, mind az 1400 köbcentit! – sápadt el a professzor. – Nem ezt vártam öntől, ki van rúgv… - Elnézést professzor úr, de ön csak annyit kért tőlem, hogy operáljam meg a kollégát, de azt nem mondta, hogy legyen sikeres is a műtét… – szakította félbe tanárát, továbbra is

57

I




vigyorogva. – Amúgy, jut eszembe, apám ezt küldi a professzor úrnak – nyújtott át egy diplomatatáskát oktatójának –, valamint reméli, hogy ön továbbra is az egyetem munkatársa lehet… Az idősebb férfi belepillantott a húszezres forintkötegekkel kitömött táskába, és a burkolt fenyegetést is megértette. Mivel tisztában volt vele, hogy diákja szülei mennyire befolyásosak, és hatalmukat mennyire nem átallják bevetni szükség esetén, gyorsan helyesbített korábbi megnyilvánulásán: - Akarom mondani, kitöltöm a diplomáját, természetesen summa cum laude, kitűnő eredménnyel végezte el egyetemünk orvosi képzését. - Köszönöm! De ennyire azért igazán nem voltam, vagyok jó… – a fiatalember szándékosan gúnyolódott álszerény hangvételével. Hamarosan megkapta diplomáját, melyet professzora még aranyozott képkeretbe is belehelyezett, hogy tanítványa egyből kiakaszthassa majdani rendelője falára. A frissen diplomázott orvos vigyorogva vette át az okmányt, fütyörészve sétált haza. Épp szobája falán igazgatta új szerzeményét, amikor egy cetli csúszott ki a keretből. Lehajolt érte, felvette, megnézte. Egy árcédula volt, melyen egyetlen tétel szerepelt. Diploma: 50 millió forint. Az ifjú doktor nem sértődött meg professzora gyermeteg, erőtlen visszavágási kísérletén, vállat vonva hajította ki a cetlit, diplomájára viszont büszke volt, mellkasa előtt keresztbefont karral gyönyörködött benne. A fiatal, kecskeszakállas férfi néhány év elteltével immár gyakorló orvosként a miskolci Semmelweis Kórház és Rendelőintézet munkatársa lett. Egy szép, tavaszias hétfői napon fütyörészve sétált a Rendelőintézet irányába. Mint mindig, megcsodálta a homlokzatot díszítő kígyómotívumos domborművet, mielőtt belépett az ódon, vastag falú épületbe. Saját rendelőjéhez ballagott. Az ajtón szikrázva tündökölt a „Dr. Hentes Henrik” felirat a polírozott sárgaréz táblán. Aznap éppen általános ügyeletet látott el. Épphogy csak leült bőrfoteljébe, máris kopogtak az ajtaján, egy férfi lépett be, kétszeresére dagadt, vörös tenyérrel. - Magának meg mi történt a kezével? – kérdezte Hentes előzékenyen. - Tudja, doktor úr, itt dolgozom a sarki pékségben, és véletlenül, figyelmetlenségből beletenyereltem egy forró tepsibe. - No, hadd nézzem… – állt fel, és lépett közelebb Hentes a pácienshez, megnézte a sérült testrészt. – Hmm… Kedves Eutanázia, azaz Anesztézia, vagyis Anasztázia nővér… – fordult csinos, szőke asszisztensnője felé. – Kérem, készítse elő a fűrészt! - Minek az? – kérdezte elfehéredő arccal a sérülést szenvedett pék. - Semmi különös. Egy pillanat, és leamputálom a kezét… Ígérem, nem lesz vele több gondja… – mosolygott Hentes megnyerően. - Izé, már nem is fáj! – rántotta el jóformán szénné égett tenyerét a páciens, majd sietősen távozott. - Nem értem az embereket – csóválta fejét a doktor. – Vajon miért nem hagyják, hogy segítsek rajtuk? - Szólítsam a következőt? – vont vállat Anasztázia. - Jó gondolat, kedves Eutanázia – mosolygott a csinos nőre. Nemsokára belépett a következő páciens. Látszólag semmi baja sem volt. A doktor elővigyázatosan az ajtó elé állt, hogy ez a beteg lehetőleg ne tudjon már – a kezelést elutasítva – elszökni. - Mi a panasza? – érdeklődött készségesen. - Szívritmus-zavaraim vannak. A recepciós szerint maga a legjobb ezen a szakterületen is. Kérem, segítsen! - Megnézzük… – jelentette ki Hentes, miközben arra gondolt, jó ötlet volt lefizetni a recepcióst, hogy minden baleknak tűnő beteget hozzá küldjön.

58

I




A doktor előhúzott egyet a belső zsebében katonás rendben sorakozó szikék közül, és villámgyors mozdulattal a páciens mellkasába döfte. Némi körkörös mozgatás után egy határozott rántással a még dobogó szívvel együtt kitépte a szikét. - Nem is csoda, hogy rosszul működik, hisz lyukas, és egy hegyes fémtárgy áll ki belőle… – állította fel a diagnózist, de ezt már csak a földön élettelenül heverő holttesttel tudta közölni. – Jöhet a következő! – kiáltott ki az ajtón. A beszólított beteg vastag, sokdioptriás szemüveget viselt, de még így is szinte tapogatózva közlekedett. Belelépett a lyukas szívű férfit körülölelő vértócsába, majdnem elcsúszott a kő burkolólapot igencsak síkossá tévő folyadékon. - Doktor úr! Azt hiszem, kiömölhetett valami víz a földön, nagyon csúszik! – közölte, miután visszanyerte egyensúlyát, majd hunyorogva meresztgette szemét a padló irányába. - Hamarosan feltöröljük – nyugtatta meg Hentes. – Miben segíthetünk önnek? - Egyre rosszabbul látok – jelentette ki rezignáltan a páciens. A vérengző doktor egy hirtelen mozdulattal letépte a beteg szemüvegét, rögtön utána a megelőző szívműtéthez használt szikét beledöfte a páciens szemébe. Az felüvöltött a fájdalomtól. Hentes kitépte a szikére tűzött szemgolyót a helyéről, és elmélyülten nézegette, forgatta. - Doktor úr! Nem kellett volna előtte fertőtleníteni a szikét? – kérdezte meg ártatlanul Anasztázia nővér. - Igaza van! – látta be tévedését Henrik. – Legközelebb jobban fogok figyelni – ígérte, utána betege felé fordult. – Uram, nem tudom, mit akar. Mitől látna jól, ha egyszer sérült a látóideg? – mutatta ujjával az elszakított neuronköteget. – Viszont azt garantálhatom, hogy ez a szeme nem fog tovább romlani… – emelte diadalmasan a magasba a szikére tűzött szemgolyót. A páciens nem bírta tovább, újfent felüvöltött, sarkon fordult, és kirohant volna a helyiségből, de elcsúszott a vértócsán, és olyan szerencsétlenül esett el, hogy feje szétloccsant a kemény kövön, agyveleje szanaszét permetezett, beterítette az ajtót, falakat. - Na végre! – sóhajtott dr. Hentes. – Már nagyon untam az indokolatlan nyavalygását. Anyámasszony katonája… Kilépett az előtérbe. Egy mankóra támaszkodó férfi várakozott már csupán. - Mi a panasza? – kérdezte a doktor megnyerő mosolya kíséretében. Az összhatást azonban jelentősen lerontotta vértől vörössé vált köpenye, valamint a rendelőből korábban kiszűrődő halálsikolyok. - Ööö, én már meggyógyultam… - Ugyan, nem kell félni tőlem! Látom ám, hogy mozgásszervi gondjai vannak. Kezdjük is egy térdreflex-vizsgálattal… Dr. Hentes besegítette betegét a rendelőbe, leültette egy székre. Asztalához sétált, az egyik fiókból előrántott egy kisbaltát, és mielőtt még a páciens észbe kaphatott volna, teljes erejéből a térdkalácsa alá suhintott vele. A lábszár elvált a testtől, és nagyot lendülve elrepült. Egykori tulajdonosa hatalmasat ordított fájdalmában. - Működött a reflex… – motyogta eközben az orvos, majd az áldozat másik lábán is „megvizsgálta” a térdreflexet. Miután a férfi úrrá lett üvöltésén, mindenáron szabadulni akart. Gondolkodott, mit tegyen, végül remegő hangon, udvariasan megkérdezte: - Doktor úr! Most már elmehetek? - Hát persze… Csak azt nem tudom, hogyan jutott el idáig ilyen súlyos állapotban. Egy apró érintéstől leestek a lábai… – mélázott el Hentes. A páciens ekkorra már magától is rájött, hogy láb nélkül nem tud kijutni innen, de már nem is volt ereje, a borzasztó vérveszteségtől hamarosan elájult, távozott az élők sorából.

59

I




Dr. Hentes Henriknek kellemesen telt a napja, családja befolyása és vagyona itteni munkája során is mentesítette a szórakozásból elkövetett műhibák bárminemű kellemetlen következményei alól. Mindig el tudta érni, hogy sose induljon nyomozás ellene, hogy sose kerüljenek nyilvánosságra tettei, vagy ha mégis kiszivárgott valami, akkor azzal másokat gyanúsítsanak, vagy balesetként tüntessék fel… Felberregett a telefon. Az éppen ötvenéves, rövid, enyhén őszülő hajú, kecskeszakállas férfi tapogatózva kereste meg szögletes fémkeretek közé szorított szemüvegét, és feltette orrára a látássegítő eszközt. Felkapcsolta a villanyt, végül felemelte a telefonkagylót. - Igen, tessék? – szólt bele álmatagon. - Sürgősen jöjjön a vezérlőbe! – hangzott a kurta utasítás, majd a vonalat bontották. A férfi kissé bosszúsan bár, de feltápászkodott ágyából. Tudta, hogy csak létfontosságú ügyben zavarnák meg pihenését, így nem tétovázott tovább, gyorsan felöltözött, és útnak indult. „Imádok ifjúkorom gyönyörű emlékeiről álmodni – gondolta menet közben. – Mennyi embert és állatot megöltem, halálra kínoztam már… Persze, remélem, hátralévő életemben még ennél is több vért onthatok…” – vigyorgott boldogan. Megérkezett a vezérlőbe. Odalépett Heinrich von Höllenburg grófhoz, egy egyenes tartású, magas, szőke hajú, felsőbbrendűséget sugalló arcvonású, kemény tekintetű, negyvenes éveiben járó férfihoz. - Mit óhajt, Vezérem? – kérdezte udvariasan, alázattal a kecskeszakállas. - Üdvözlöm, doktor Hentes! Volna egy feladatom a maga számára. - Miben állhatok szolgálatára? – készségeskedett a doktor. - A Magyar Világtartományba kellene utaznia. - Mit kell tennem? – csillant fel Hentes szeme. - Elég sokrétű a feladat, de úgy gondolom, magának nem okozhat gondot. A lakosságot megfélemlítő szadista tanáros, és esetleg a maga profiljába vágó szadista orvosos terrorakciók végrehajtása mellett az AKTA felszámolásáról is szó volna… - Milyen régóta várok már erre a pillanatra! – terült szét mosoly a doktor arcán. – Mindmáig ég bennem a bosszúvágy, hogy megtoroljam a 2020-as Egyetemi Háborúban elszenvedett vereséget! Tanári állásomat, valamint az igazán szórakoztató kórházi praxisomat hátrahagyva kellett menekülnöm néhány mocskos, önjelölt diákvédő, hősnek kikiáltott senkiházi elől! Ezer örömmel visszaadnám nekik, amit tőlük kaptam! Kicsinálom az AKTÁ-t, és mindenkit, aki az utamba áll! - Tetszik a lelkesedése – mosolyodott el Höllenburg is. – Az apja büszke lenne magára! – Tudta, hogy Hentes szülei az Egyetemi Háború során haltak hősi halált a Kegyetlen Tanárok oldalán. – Valósítsa meg az álmait, álljon bosszút érte is! És amíg ön a magyarokat tanítja meg kesztyűbe dudálni, addig én is rendezek némi zűrzavart a világban… Amúgy szabad kezet adok magának a segítői és a felszerelés kiválasztásában. - Köszönöm, Vezérem! – hálálkodott dr. Hentes párásodó szemekkel, ezt követően nyomban indult is a fegyverraktárak felé, ahol a lehető legmodernebb, saját fejlesztésű kütyüket tárolták. Összeírta az igénylistát, azután szobájába vonult csomagolni. 28. 2032. október: Néhány napnyi „vihar előtti csendet” követően minden eddiginél keményebb kihívással kellett szembenéznie a világ lakosságának. A Vezér, von Höllenburg gróf, tervei kezdtek valós formát ölteni.

60

I




Sisakos bányamunkások kézi erővel, csákányok segítségével törtek maguknak utat a laza, homokos falú üregben. Az omlásveszély jelentős volt, így amint elhordták a kifejtett kőzetet, a vájat mennyezetét azonnal alá is dúcolták masszív cölöpök által tartott vaskos deszkákkal. A bányászok rezzenéstelen arccal, kifejezéstelen tekintettel, szótlanul végezték munkájukat. Egyedül a munkálatokat irányító mérnökök és technikusok váltottak néhány szót egymással, de ők eleve kevesen voltak. - Marha jó ez a pszi-erősítő! – mutatott a művezető saját különleges sisakjára. A fejvédő – balesetvédelmi feladatain túl – ugyanis speciális funkciókkal is rendelkezett. Felületén a szabályosan elosztott dudorszerű kiemelkedések érzékeny-összetett műszereket, antennákat rejtettek. A sisak alól kábelkötegek kígyóztak elő, melyek a művezető hátizsákjában tűntek el. Az eszköz jelentékeny energiafelhasználását és számítástechnikai kapacitásigényét csak a jól megtömött hátizsáknyi méretű akkumulátorok és komputer tudta biztosítani. Az egész szerkezet nyomott vagy 30 kilót, de így is megérte cipelni. Ezen kívül a kutatási részleg ígérete szerint hamarosan elkészülhet a kompaktabb, továbbfejlesztett változat. - Én is szívesen kipróbálnám egyszer – reagált technikus beosztottja. – Nagyon látványos, amit művelsz vele. Szeretném átélni a mások fölötti hatalomnak ezt az egészen új perspektíváját – vágyakozott. - Egyszer majd, ha nem lesz ennyi munkánk, megmutatom, hogyan kell használni, és te is kipróbálhatod – ajánlotta fel a művezető. – Kell ugyan némi gyakorlás ahhoz, hogy az erősítőt ráhangoljuk az agyunkra, illetve meg kell tanulni megfelelően célozni és manipulálni megsokszorozott pszichikai erőnkkel. De megéri a fáradság. Nézd meg azokat a rabszolgákat! – mutatott a vájatot mélyítő, koszos, elcsigázott, de mégis érzelemmentes fiatalokra. – Mind elrabolt diákok, akik alapesetben izgágák, lázongó hajlamúak, lusták a fizikai munkához. Némi hipnózissal és narkotikumokkal kombinált agymosás befogadóbbá teszi tudatukat a pszi-manipulálás számára, így immár én irányítom őket, akár a legbizarrabb dolgokra is utasíthatnám őket, pusztán a gondolataim erejével. Nagyszerű érzés! – vigyorgott. – Ráadásul, ha sokat gyakorlok, akkor idővel olyan emberek gondolatai fölött is átvehetem az irányítást, akiken nem végeztek előkészítő agymosást. - Állati klassz! – hüledeztek többen is a művezető köré csoportosult alkalmazottai közül. Ekkor azonban a szabad akaratuktól megfosztott rabszolgák csákányai függőleges fémcsőbe ütközve szikráztak fel. A művezető gondolatban kiadta az utasítást, hogy hagyják abba a munkát, és húzódjanak hátrébb. A marionettbábok serege szó nélkül félrevonult. Itt már a mérnökök és technikusok kvalifikáltabb munkájára volt szükség. Először is elfűrészelték a csövet, melyből azonnal ömleni kezdett a kőolaj. Gyors és határozott mozdulatokkal csapot szereltek a csonk tetejére, el lehetett zárni a feltörő kőolaj útját. Végül a csaphoz ideiglenes tömlőt csatlakoztattak, mely a rabszolgákkal ásatott földalatti alagút mélyén tekergett titkos célpontja irányába. A csapot újra megnyitották, így immár ebbe az irányba folyt a fekete arany. A felfelé vezető csőbe pedig megtévesztés gyanánt vizet vezettek egy vastag slagon keresztül. - Ezzel megvolnánk – foglalta össze a művezető. – Jöhet a következő! – Ekkor gondolatban utasította a diák-rabszolgákat, akik rezzenéstelen arccal átvonultak a vájat oldalfalának egy bizonyos pontjához, ott csákányaikkal nekiestek a laza kőzetnek, új leágazás építése kezdődött. „Számtalan hozzánk hasonló csapat dolgozik a környéken – összegezte magában a művezető a távlati célokat. – Hamarosan zseniális Vezérünk kezében fog összpontosulni a világ maradék kőolaj-készletének jelentős része. A felszínen meg azt fogják hinni, hogy sorra apadnak el a mezők. Egy idő után bizonyosan leállítják majd azokat a gépeket, melyek a felszínen nagynyomású vizet sajtolnak a mélybe, hogy ezzel préseljék ki a föld alól a kisebb fajsúlyú, ezért a víz tetején úszó kőolajat. De ha ez bekövetkezik, majd telepítünk saját

61

I




gépeket. Semmi gond nem adódhat! Főként, hogy nekünk igazából nincs is szükségünk olajra, a cél mindössze annyi, hogy elvegyük azt az emberiségtől.” 29. A világnak egy távoli pontján szintén bányászok dolgoztak a mélyben. De ők legalább szabad akaratukból, fizetés fejében tették ezt. Tonnaszámra fejtették az uránércet tartalmazó kőzeteket. Ekkor robbanás rázta meg a tárnákat. A bányászok rémülten dobálták el szerszámaikat, és tömörültek egy csoportba. Vezetőjük a kijárat felé irányította őket, egy darabig nem is volt gond az előrehaladással, nemsokára viszont megtorpanásra kényszerültek. A több száz méterrel a felszín alatt elhelyezkedő járatot teljes keresztmetszetében elborította az omladék. A lent rekedtek tudták, hogy mindez mit jelent. Ha a mentőalakulatok nem dolgoznak elég gyorsan, néhány napon belül elfogy az oxigén, és mindnyájan meghalnak. Csüggedten ültek le a folyosó falai mellé. Ekkor a járat távolabbi pontja irányából kopácsolás hangjai érkeztek feléjük. Többen felálltak, közelebb mentek. Furcsállták a dolgot, hiszen a tárnabővítési tervek alapján ott semmilyen munkálatnak sem kellett volna folynia. Nemsokára egy csákány hegye jelent meg a kiomló kődarabokat követően. A falban lévő lyuk gyorsan tágult. Kifejezéstelen tekintetű, szótlan fiatalok hordták el a törmeléket, majd hátrébb vonultak. Ekkor gépfegyveres katonák tűntek fel a nyílásban. Őket követte egy idősebb, főnöknek tűnő fickó, aki furcsa, bekábelezett sisakot viselt. - Kik maguk? – kérdezte a bányászok döbbent vezetője. - Nem tartozik magukra – mordult rá a fegyveresek parancsnoka. – De ha már így megkérdezte, mi vagyunk az új főnökeik. - Mi van? – értetlenkedtek a bányászok. - Annyit kell tudniuk, hogy egy igencsak hatalmas titkos csoportosulás tagjai vagyunk. Mi robbantottuk be a bánya összes ismert kijáratát, méghozzá oly módon, hogy hetek alatt se tudják kiásni a mentőosztagok. De ha mégis megtennék, újra és újra be fogjuk robbantani – ecsetelte a furcsa sisakos élvezettel. – Egyszóval ne is reménykedjenek benne, hogy bárki is magukra találna. Mármint rajtunk kívül. A mi titkos lejáratunkról ugyanis semmiféle hatóság nem tud. Végül a feltételeink: Életben hagyjuk önöket, kielégítjük élelmiszer-szükségleteiket, de soha többé nem hagyhatják el a bányát, és mostantól fogva nekünk dolgoznak, folytatják az uránérc kitermelését – szögezte le a parancsnok. – Megértették? A foglyok bólogattak, és a fegyveresek ösztökélésére visszamentek a tárnákba, tovább fejteni az uránércet. Eközben persze elgondolkodtak azon, hogy mi lett volna a jobb: néhány napnyi szenvedés után megfulladni, vagy életük végéig rabszolgaként robotolni. Sokan az előbbit választották volna… 30. Fort Knox, a hely, ahol az USA Világtartománynak, korábbi nevén az Amerikai Egyesült Államoknak az aranytartalékait őrzik. Az épületkomplexumot mindenki bevehetetlen erődnek tartja. A környezetet a falaira rögzített kamerák, reflektorok fürtjei pásztázzák; több sávban, koncentrikusan telepített falak, villanyáram alá helyezett kerítésrendszerek határolják; jól képzett fegyveres katonák és titkosügynökök őrzik. Nem is nagyon kísérelte meg senki a behatolást. Egészen ezidáig. Már besötétedett. A katonák az automata reflektorok fényében járőröztek, kézi elemlámpáikkal is ki-kivilágítva a kerítésen túlra. Semmi szokatlant nem tapasztaltak. Az egyik járőr-páros az egyik fal takarásába húzódott. - Kérsz? – nyújtotta az izmos testalkatú, kopasz katona társa felé a cigisdobozt.

62

I




- Nem lenne szabad meló közben, de azért köszi! – vett ki egy szálat a másik. Rágyújtottak, váltottak pár szót egymással. - Igaz, már évek óta itt dolgozom, de még mindig nem tudom elképzelni, hogy mekkora értékre vigyázunk… Minimum négyezer tonnányi színarany… Megér úgy nyolcvanmilliárd Földi Elszámolási Egységet… - Én annak is örülnék, ha legalább már egyetlen aranytéglát hazavihetnék… – ábrándozott társa. - Én is. Ilyen unalmas munka mellett igazán megérdemelnénk. Soha sem történik semmi, mindig ugyanaz a napi rutin – sóhajtott a kopasz, eközben a csillagos égre pillantott. – Mi a franc?! – tátva maradt a szája, a félig elszívott cigaretta a betonjárdára hullott. Társa követte pillantását. A már teljesen fekete, felhőmentes éjszakai égboltot bepöttyöző csillagok szabályos ék alakban hiányoztak. Kicsit tovább figyelve azt tapasztalták, hogy a hangtalan jelenség az ék csúcsa irányába mozog, méghozzá gyorsan. Hamarosan a fejük fölé került a csillagmentes folt középpontja. Ekkor mintha nőni kezdett volna. Amint a fél égboltot eltakarta, teljesen váratlanul erős reflektorok gyúltak az ék peremein és alján is. Mindenkit elvakított a ragyogás, még azokat is, akik nem néztek egyenesen beléje. Megszólalt a riadó. Az épületben lévő irányító helyiségből előrohant az őrség parancsnoka is. - Hogy került ide ez az izé? – ordított a nyomában loholó helyettesére. - Fogalmam sincs, uram! A radar nem jelezte. - Nyissanak rá tüzet! – érkezett a parancs. Az őrség az égi jármű felé emelte fegyvereit, majd megeresztettek egy sorozatot. Nem sokat értek vele, a lövedékek szétlapultak a masszív páncélborításon, aztán visszaperegtek a földre. Ekkor a katonák egytől egyig felordítottak. Bőrüket ugyanis elviselhetetlen forróság járta át, úgy érezték, meggyulladtak. Ez nem is állt távol a valóságtól, ugyanis a légi járműből mikrohullámú fegyvert irányítottak rájuk, mely a nevéből is adódóan hasonló elven működött, mint a mikrohullámú sütők. Erősen melegítettek, égettek. És a fegyvert nem figyelmeztetőtömegoszlató üzemmódra állították, hanem maximális teljesítményre… Az áldozatok bőre hamar bevörösödött, felhólyagosodott, belső szerveik szétrobbantak. Egy percen belül mindannyian meghaltak, szénné égtek. Ekkor a hangtalanul lebegő jármű alján kinyílt egy rakodóajtó, onnan láncok, csörlők segítségével egy legalább 20 négyzetméteres vaslapot engedtek le, melyen száz fegyveres tartózkodott. A támadók azonnal szétszéledtek, átkutatták a területet, de csak magában az épületben találtak néhány túlélőt, akiket a vastagabb falak megvédtek a mikrohullámú sugárzástól. Néhány lövéssel őket is átsegítették a túlvilágra. Ezután kezdődött az érdemi munka. A behatolók az épületekben talált targoncák segítségével megkezdték a raklapokon tárolt aranytömbök feltornyozását a csörlős emelőre. Többször is felhúzták, és kiürítették az emelő lapját, nem bírt volna el egyszerre 4000 tonnányi súlyt. Miután az utolsó unciányi aranyat is kisöpörték a raktárakból, a katonák is felszálltak az emelőre, felvontatták őket, majd a légi jármű ugyanolyan halkan és észrevétlenül távozott, ahogy érkezett. A kormányzati rendfenntartó erők meglehetős késéssel érkeztek. 31. Végh Béla becsukta maga mögött kocsijának ajtaját, utána kiengedte az anyósülésről új társát, Rexet is. Kinyújtózkodott, megropogtatta csontjait a kétórányi vezetést követően. Felpillantott az épület homlokzatára, mely előtt leparkolt. Egy hangulatos szálloda volt. „Megint Miskolc – gondolta. – Kénytelen voltam visszajönni, miután otthon összeszedtem a szükséges cuccaim. Itt futnak össze a szálak. Ha meg akarom találni a Kegyetlen Tanárokat, netán az AKTÁ-t, akkor erre a helyre kell koncentrálnom, hiszen innen indult ki minden a

63

I




tízes évek végén. Még szerencse, hogy találtam olyan hotelt, ahol háziállatokat is szívesen látnak” – pillantott a hatalmas németjuhászra. A kutya türelmesen megvárta, míg új gazdája kipakol a csomagtartóból, és elindul a szálloda felé. Ekkor ő is a nyomába eredt. Bejelentkeztek a recepciónál, Béla előre kifizetett néhány napnyi ott-tartózkodást teljes ellátással, ezt követően elfoglalták szobájukat. Rex leheveredett a kifejezetten számára odakészített kutyaágyra, a privátdetektív pedig ledobta saját ágyára csomagjait, majd az ablakhoz lépett. Mivel a szálloda az Avasnak keresztelt domb oldalán állt, gyönyörű panoráma nyílt a városra, szinte az ablakkal szemben helyezkedett el Miskolc egyik legnagyobb parkja, a Népkert, melyben pillanatnyilag ugyan csupán a fenyők zöldelltek, de azért így is szép, békés látványt nyújtott. Néhány perc elteltével Béla megfordult, leült az ágyára, és elkezdett kicsomagolni. Elsőként egy karton sör akadt a kezébe, talán nem véletlenül, hiszen egy dobozzal azonnal fel is bontott, a nedűt nyelés nélkül legurította torkán. Böfögött, összegyűrte a félliteres alumíniumtartályt, megcélozta a szemétkosarat, és elhajította a dobozt. Ezt a mozdulatsort már annyira begyakorolta, hogy nem tévesztette el a célt. Ezután fegyvereit halászta elő ruhái alól. Immár rendelkezett forgótáras és félautomata pisztollyal is, valamint egy gyorstüzelő kisgéppisztollyal. Mindhármat szétszedte, megtisztította, megolajozta, végül összeszerelte őket, és teletöltötte táraikat. Tartalék lőszert is bekészített övtáskájába. Előkerült rendőrségi rádió-adóvevője is, amit szintén maga mellé helyezett az ágyra, be is kapcsolta a műszert, de pillanatnyilag nem csípett el semmiféle érdekesebb riasztást. Miután mindezzel elkészült, a ruháit tartalmazó táskákat lelökte a földre, lerúgta cipőit, elterült az ágyon, és a tévé távirányítója után nyúlt. Eltelt néhány óra, Béla lustán feküdt, és az őt nem különösebben érdeklő sorozatok között kapcsolgatott. Időközben be is sötétedett, a megélénkülő hideg szél remegtette az ablaküveget. Rex egy darabig nyugodtan pihent fekhelyén, később azonban erőt vett rajta az unalom, illetve a szükség is kínozta. Szerette volna rávenni gazdáját, hogy vigye le sétálni. A cél érdekében először odaült Béla ágya mellé, de a férfi rá se hederített. Ekkor elszaladt a pórázáért, de ezzel a célozgatással sem ért el eredményt. Végül nyüszíteni, morogni kezdett, és óvatosan meghúzogatta fogaival gazdája ingujját. Béla visszamorgott, az ablakokat remegtető fagyos szélre gondolva igazán nem volt kedve elhagyni jó meleg szobáját. Tett is néhány keresetlen megjegyzést kutyájára. Mivel azonban Rex továbbra sem tágított, végül jobbnak látta beadni a derekát. - Kellett nekem kutyát venni… – sóhajtott fel. Felhúzta jobb cipőjét, bekötötte, majd felegyenesedett szusszanni egyet. A tévében éppen kezdődött a híradó, az előzetes képek és címszavak olyannyira megdöbbentették, hogy mind a cipőhúzásról, mind Rexről megfeledkezett, a tévén kívül megszűnt számára a külvilág. - Jó estét kívánunk minden kedves nézőnknek! – jelent meg a műsorvezető arca a képernyőn. – A mai napon a Magyar Világtartományban nem történt fejlemény a közvéleményt leginkább érdeklő Kegyetlen Tanár-AKTA párviadal ügyében, bolygónk több pontjáról azonban merőben szokatlan és kétségbeejtő eseményekről kaptunk híreket. A Szaúdi Világtartomány olajügyi minisztere bejelentette, hogy váratlanul kimerült több, eddig stabil kitermelést lehetővé tévő olajkútjuk. – Eközben felvételeket mutattak az olaj helyett sima vizet a felszínre hozó kutakról, melyeket hamarosan végleg le is zártak. – Így a mai napon kitermelt olajmennyiség százezer hordóval lett kevesebb, mint a tegnapi érték. Azonnali vizsgálatokat rendeltek el, hiszen nyilvánvalóvá vált, hogy tévesen becsülték meg a föld gyomrában lévő tartalék készleteket. Ha további kutak is erre a sorsa jutnának, az már fennakadást okozhatna a világ közlekedésében, energiaellátásában, hiszen az olaj a megújuló energiaforrások folyamatosan emelkedő részaránya, valamint az atomenergia növekvő felhasználása ellenére is még mindig számottevő tényező a világ energiatermelésében. – Váltott a kép, az emberek szorgalmasan, de kétségbeesetten dolgoztak valamiféle törmelék

64

I




eltakarításán. – Következő tudósításunk egy észak-ausztráliai bányaszerencsétlenség helyszínére kalauzolja nézőinket. Néhány órával ezelőtt, egyelőre ismeretlen okból berobbant a Föld egyik legproduktívabb uránérc-bányájának bejárata. A mentőalakulatok folyamatosan dolgoznak, de az akna hosszú szakaszon vált járhatatlanná, egyelőre egyetlen túlélőt sem találtak. A bánya méreteire jellemző, hogy több tucat atomerőmű teljes fűtőelem-igényét az innen származó érc dúsításával elégítették ki, a tartalékforrások és -kapacitások mennyisége pedig meglehetősen szűkös. Ha nem sikerül a kitermelést hamarosan újraindítani, akkor fennakadás várható a világ hasadóanyag-ellátásában, mely áramkimaradásokhoz, esetleg megelőző áramkorlátozásokhoz vezethet. További megdöbbentő hír, hogy az USA Világtartományban helyi idő szerint tegnap este ismeretlen tettesek rajtaütöttek az aranytartalékaik jelentős részét őrző bázison, Fort Knox-on. – Eközben a képernyőn fekete zsákokat hordágyon cipelő mentősök dolgoztak, FBI-ügynökök kerestek nyomokat. – A helyi rendőrség és titkosszolgálatok szűkszavúan nyilatkoztak, de annyit biztosan tudni lehet, hogy eltűnt 4000 tonna színarany, illetve életét vesztette a készleteket őrző összes fegyveres. A rajtaütésnek nem voltak túlélő tanúi. Béla fejét csóválva meredt a tévére. Ekkor megreccsent rendőrségi adóvevője is: - Lakossági bejelentés érkezett szokatlan repülő tárgyakról. Északkelet irányából tartanak Miskolc belvárosa felé. A repülőtéri radar nem érzékeli őket. Minden egység kövesse figyelemmel az objektumokat, bármilyen fejleményről jelentést kérek! A magánnyomozó az ablakhoz lépett. A jelzett irányba fordította tekintetét, és valóban feltűnt neki a szokatlan jelenségek egyike. Ék alakban feketén kitakarta a csillagokat az égboltról, és pont szobája felé közeledett. Egyre nagyobbnak látszott. Aztán észrevette, hogy távolabb további két hasonló jármű is közeledik. Hirtelen mindhárom vakítóan felvillant. Béla szemei elé kapta kezét, de elkésett, hiszen amint a fények kihunytak, a hirtelen beállt sötétségben csak lüktető világos foltokat látott szemei előtt. Hamarosan füstszagot érzett, majd amint szemei előtt sem táncoltak már karikák, észlelte, hogy szobájában sötét van, az ablakon kinézve szintén. Egyetlen házból sem látott fényt kiszűrődni, egyetlen utcai lámpa sem üzemelt, csupán a Hold derengett halványan. Ez a kevéske fény viszont arra elegendőnek bizonyult, hogy megállapíthassa, a tévéje és a rádió-adóvevője is füstöt okád magából, kellemetlen égett szag kíséretében. Béla táskájához botorkált, elővette elemlámpáját, de hiába kattintgatta, az sem működött. - A rohadt életbe! – káromkodta el magát. – Mitől olyan különleges ez a mai nap, hogy ennyi megmagyarázhatatlan jelenség történik szerte a világban és itthon is? – dohogott. Rex is megrémülhetett, ugyanis behúzódott a legeldugottabb sarokba, egy hang nem hagyta el torkát, megfeledkezett arról, hogy néhány perccel korábban még sétálni szeretett volna. Béla annál kevésbé. Kitapogatta másik fél cipőjét, felhúzta, melegen felöltözött, különböző zsebeibe elhelyezte fegyvereit, végül kutyáját is pórázra kötötte. - Gyere Rex! Szétnézünk. Itt nekem valami nagyon bűzlik. A kutya eleinte vonakodott, de végül nekilódult, és örömmel pisilte le az udvaron álló fát. Immár jókedvűebben követte újdonsült gazdáját. 32. Az AKTA titkos, földalatti bázisán éppen vacsoraidő volt. Az ügyeleteseken kívül a teljes társaság a nagy ebédlőben gyűlt össze, vacsorájukat szótlanul, fejüket csóválva, elgondolkodva fogyasztották, miközben a tévéhíradó nyomasztó műsorát nézték. Az adás váratlanul megszakadt, a nagy kivetítő elsötétült. Néhány percig türelmesen vártak, hátha visszajön a műsor. De nem jött. - Vajon mi történt? – állt fel végül Gerey Róbert igazgató, a falba épített belső telefonhálózat végkészülékéhez sietett, és a tudományos-technikai részleg számát tárcsázta.

65

I




- Igen, tessék? – vette fel Beregszászi László szinte azonnal. - Szia Laci! Itt Robi. Nem tudod, miért szakadt meg a tévéadás? - Szia! Az embereim dolgoznak a kérdésen. Egy biztos: három hatalmas erejű elektromágneses kisülést érzékeltek a műszereink Miskolc irányából. Ezek annyira erősek voltak, hogy a városhoz közelebb telepített antennáink, érzékelőink egyszerűen kiégtek. Az elektromos indukció olyan jelentős volt, hogy a műszerekben keltett áram elolvasztotta a vékonyabb vezetékeket. Ha a bázisunk nem a föld alatt lenne, valószínűleg itt is minden elektromos műszer tönkrement volna… - Értem… – vakargatta állát Róbert, majd következtetéseket is levont. – Tehát feltételezhetően azért nincs tévéadás, mert azok a bizonyos ismeretlen eredetű kisülések elégették az avasi tévétorony műszereit is. - Több, mint valószínű! – erősítette meg László. - És azt elképzelhetőnek tartanád, mindebből következően, hogy egész Miskolcon semmilyen elektromos készülék sem működik? - Határozottan igen… - Mi kelthetett ilyen masszív indukcióra képes elektromágneses hullámokat? - Fingom sincs… – vallotta be őszintén a technikai szakember. – Erősebbek voltak, mint a legnagyobb villámok… Várj csak! Most szóltak, hogy a rendőrségi adásokat figyelő csoport néhány perccel a kisülések előtt ismeretlen eredetű, radar számára érzékelhetetlen repülő tárgyakról tett említést. Talán összefügg a két eset, és valamiféle titkos fegyverről van szó… - Könnyen meglehet… – ráncolta homlokát Robi. – De kinek lehetnek ilyen elképesztő fegyverei, és mit akarhatnak Miskolctól? - Vagy a földönkívülieknek, vagy a Kegyetlen Tanároknak. Más csoportosulások nem lennének képesek ilyesmire, beleértve minket és a Világállam katonaságát is… - Hihetőbb a Kegyetlen Tanárokra gyanakodni. Azt eddig is sejtettük, hogy jóval előttünk járnak technikailag, de ez azért kicsit sokkoló… Szerinted mit csináljunk? - Menjünk oda! – szólalt meg a háta mögül szinte egyszerre Sudár Pál és Hernádi Tibor, a két katonai fővezér, akik az elhúzódó beszélgetés, valamint főnökük aggodalmas arckifejezése miatt jöttek közelebb. - Menjünk oda! – hagyta jóvá Róbert. – Laci, légyszi add le a riadójelzést! És mert nem tudjuk, mivel állunk szemben, egy csekély számú bázisőrségen kívül mindenki jön, a lehető legmodernebb, leghatékonyabb felszerelésekkel, fegyverekkel egyetemben – fűzte hozzá. A szirénák megszólaltak, az AKTA-tagok félbehagyták vacsorájukat, felugráltak, az ebédlő kijárata felé rohantak. Rékassy Rebeka, Ádám fiával egyetemben, eközben odalépett Róbert mellé. - Mehetünk mi is? – kérdezte a srác. - Nem tanácsolnám – válaszolt őszintén az AKTA igazgatója. – Szerintem ez minden eddiginél veszélyesebb lesz. - Szeretnénk tudósítást készíteni – ellenkezett Rebeka. – Viszek kamerát is. - Hát jó! De ígérjétek meg, nagyon fogtok vigyázni magatokra! Valószínűleg úgyis a tiétek lesz az egyetlen működő kamera az egész városban… - Hogyhogy? – döbbent meg egyszerre anya és fia. - Útközben elmesélem. 33. Heinrich von Höllenburg vezérhajójának hídján álldogált. Mellkasa előtt keresztbefont karokkal merengett az alant elterülő város esti sötétségben hunyorgó fényeit csodálva. „Szép, szép… De az odalenn vergődő emberek már visszataszítóak. Azért is szeretek repülővel közlekedni, mert innen még egyszerűbben lenézhetem az aljanépet…” – gondolta.

66

I




Eközben a tévéhíradó tudósításának foszlányai is eljutottak tudatáig: - … a helyi rendőrség és titkosszolgálatok szűkszavúan nyilatkoztak, de annyit biztosan tudni lehet, hogy eltűnt 4000 tonna színarany, illetve életét vesztette a készleteket őrző összes fegyveres. A rajtaütésnek nem voltak túlélő tanúi… - És ez még csak a kezdet, barátaim… – jelentette ki Höllenburg, majd sátáni kacaj hagyta el torkát. – Akció indul – vakkantotta elsőtisztje irányába. Ekkor három éles, hideg fényű villanás vonta csaknem nappali világosságba Miskolc városát. A televízió elnémult. Doktor Hentes pártfogója mellé lépett, megszólította: - Uram! - Igen, Henrik barátom? – nézett a szadista orvosra Höllenburg. - Csak szerettem volna biztosítani önt, uram, hogy a magam részéről mindent meg fogok tenni annak érdekében, hogy a végletekig fokozzam a lakosság pánikállapotát – bizonygatta. - Ebben nem kételkedem! – mosolyodott el a gróf, ezután a hajó kapitányához fordult. – Megérkeztünk. Az Egyetemváros. Itt leszállunk. Küldje ki a katonáit! Gyűjtsék be az előirányzott mennyiségű emberanyagot! De most élve, sértetlenül. Kell az utánpótlás. Végezzenek, mielőtt az AKTA esetleg ideérne. No nem mintha lenne esélyük ellenünk, de biztosra akarok menni. Most a két kísérőhajónk legénysége szórakozhat, legközelebb cserélünk… – mosolygott sejtelmesen Höllenburg. - Én is indulnék készülődni, uram. Minden jót! – köszönt el Hentes. A magas, szőke gróf csak biccentett, de kimértségétől függetlenül igencsak kedvelte pártfogoltját. Tudta, mire képes. A hangtalanul lebegő repülőgép leereszkedett az egyetem futballpályájának gyepére, a jármű méreteire jellemző, hogy alig fért el a hatalmas szabad felületen. Több rámpa is lenyílt, mindegyikről éjjellátó szemüveggel felszerelt, gépfegyveres, golyóálló mellényes, fekete ruhás kommandósok özönlöttek le. Több százan voltak. Az előzetesen kidolgozott stratégia szerint kisebb csapatokká bomlottak szét, melyek közül egyesek az Egyetemváros külső behatolás elleni védelmét kapták feladatul, mások a kollégiumok megszállását, biztosítását, megint mások a mit sem sejtő diákok elhurcolását. A hadigépezet olajozottan működött. Néhány percen belül minden kommandós elhelyezkedett. A kollégiumok minden folyosójának összes ajtaja előtt hármasával csoportosultak a gépfegyveresek. Rádión kapták a jelzést. Egyszerre szakították be vasalt bakancsaikkal a gyenge szobaajtókat. A lefekvéshez készülődő, vacsorázó, tanuló egyetemisták meglepetten kapták fejüket szobájuk ajtaja felé, dermedten meredtek a vigyorogva behatoló fegyveresekre. - Itt vannak a Kegyetlen Tanárok! – sikoltott fel elhalóan az egyik diáklány, miközben igyekezett gyorsan magára kapni pizsamáját. - Ahogy mondod! – kacsintott a fehérneműt viselő csajra még szélesebb, elmeteg mosollyal az egyik támadó. – Csinos vagy, szivi, jössz egy menetre? – érdeklődött. - Erre most nem érünk rá! – förmedt rá társa, de még mielőtt a lány megkönnyebbülhetett volna, gyorsan hozzátette. – Majd a hajón lerendezzük a luvnyát… Most pedig mindenki velünk jön, aki nem akar meghalni! – intézte parancsoló szavait immár a kollégiumi szoba minden lakójához. Mivel a diákok tisztában voltak az ellenkezés, ellenállás hiábavalóságával, a túlerő nagyságával, szófogadóan, feltartott kézzel megindultak arra, amerre a fegyveresek terelték őket, a focipálya felé. Negyedórán belül hosszú sorokban kígyóztak a foglyok a rámpák előtt. A legénység sorra megbilincselte, és a raktérbe zárta az elhurcolandókat. Eközben doktor Hentes és 7 segítője, köztük asszisztense, Anasztázia, előkészítették a két speciálisan átalakított mentőautót. A járművek külsőleg megszólalásig hasonlítottak a Magyar Világtartományban használtakhoz, de a beltartalom erős eltéréseket mutatott. Hentes mentőit

67

I




páncéllemezekből, golyóálló üvegekből építették fel, raktereikben a rengeteg fegyveren kívül komplett mobil műtő kapott helyet. A két jármű legördült az egyik rámpán. - Most már ide is hozhattok foglyokat! – mutatott a doktor a háta mögé, a kiürült raktárrekeszre. Höllenburg terroristái nem hagyták figyelmen kívül a lehetőséget, azonnal bezsúfoltak 50 megbilincselt diákot a két mentőautó helyére, majd lezárták a raktárhelyiség erős páncélajtaját. A támadás megkezdése utáni harmincadik percre minden börtönként használható termet, szobát feltöltöttek a Miskolci Egyetem kollégiumaiból elhurcolt közel kétezer diákkal. A rámpák felhúzódtak, a száz méter hosszú, ék alakú légi jármű hangtalanul felemelkedett, és északi irányba fordult. Azoknak a kollégistáknak, akik már nem fértek fel a hajóra, ezúttal szerencséjük volt… Dr. Hentes kicsit távolabb hajtott, teljesen letekerte kocsija ablakát, úgy nézte végig a berakodást és Höllenburg vezérhajójának felszállását. A doktor mélyeket szippantott a hűvös, de friss levegőből. - Miskolc… De régóta várok már erre a pillanatra! Visszatértünk – kacsintott Anasztáziára. – Vérszagot érzek! – mosolyodott el elégedetten. Nem is tévedett, hiszen a két másik óriás-repülőgép terrorista legénysége már megkezdte véres aratását a belvárosban. Höllenburg gróf az ablakokon kitekintve követte nyomon a berakodást, azt követően a felszállást. - Uram! – lépett mellé a kapitány. – Vadászrepülők északnyugati irányból. - Intézkedjen – vont vállat a gróf, és ismét az ablakokon túli táj megfigyelésébe fogott. - Igenis, uram! – tisztelgett a kapitány. 34. - Vizuális kontaktus a célobjektummal. A radar nem jelez – jelentette rádióján keresztül az AKTA vadászrepülő-rajának parancsnoka. – Száz méter hosszú, ék alakú. A Miskolci Egyetem területéről száll fel. Várom a további parancsot! - Indítson rakétatámadást a célpont ellen! – adta ki az utasítást Sudár Pál parancsnok, aki az AKTA vezérkarának többi tagjával együtt a parancsnoki teherautó rakterében zötykölődött Miskolc belvárosa irányába. A 180 centinél is magasabb, vékony alkatú, de izmos, barna tüskehajú, általában sejtelmesen mosolygó 32 éves férfi arcán most inkább feszültség tükröződött. Nem is sejthette, milyen meglepetésekkel szolgálhat még a lopakodó-burkolattal ellátott, szokatlan alakú, hatalmas repülőalkalmatosság. Abból viszont, ahonnan felszállt, már biztosan tudta, hogy csakis a Kegyetlen Tanárok újabb mesterkedéséről lehet szó. A teherautó rakterének egyik oldalára szerelt kijelzőn nyomon követhették a vadászgépek külső kamerái által közvetített képeket. Amint az AKTA-gépek lőtávolba értek, sorra süvítettek el szárnyaik alól a levegő-levegő rakéták. Néhány másodperc alatt a célpont közelébe értek. Ekkor váratlan dolog történt. Az ék testétől néhány tízméteres távolságban domború kék derengés fénylett fel, melyben mintha apró villámok, elektromos kisülések cikáztak volna. A rakéták sorra robbantak fel a derengésen, maga a fémtest láthatóan nem sérült meg. - Valamiféle energiapajzsa van! – állapította meg a vadászrepülők parancsnoka. – A fegyvereink hatástalanok a célpont ellen. Ilyet eddig csak sci-fi filmekben láttam… - Azonnal forduljanak meg, és vonuljanak vissza! – ordított a mikrofonba Hernádi Tibor rosszat sejtve. A repülők igyekeztek eleget tenni a parancsnak, de elkéstek. Höllenburg gróf ék alakú légi járművéből vékony, éles kontúrú, villámhoz hasonló fényességű, kék fénycsóvák csaptak elő,

68

I




melyek sorra célba vették az AKTA gépeit. Az utolsónak maradó vadászrepülő kamerája robbanások sorát közvetítette. - Energiasugárral, talán lézerrel támadtak ránk! Eddigi veszteség: kilenc baráti gép – hadarta a pilóta. – Katapultálok. A repülő vezetője jól döntött, ugyanis egy pillanattal később a kép összekuszálódott, majd elsötétült. Néma csönd telepedett a parancsnoki teherautó rakterére. Szinte mindenki a könnyeivel küszködött. - Öt másodperc alatt… kilenc társunk… halt hősi halált… – foglalta össze el-elcsukló hangon Miskolczi Cecília. A magas, karcsú, hosszú, egyenes szálú, mogyoróbarna hajú, nagy barna szemű, határozott szemöldökű, finom metszésű arccal bíró, királykisasszonyra hasonlító 31 éves nő ajkai most a megszokott mosoly helyett sokkal inkább sírásra görbültek. - Istenem… – sóhajtott fel Gerey Róbert is, de azért megpróbált úrrá lenni kétségbeesésén, bánatán, megkísérelt gondolkodni. – Fel kell készülnünk az új kihívásokra, kellemetlen meglepetések sorára… Úgy tűnik, a levegőben nem vehetjük fel a harcot azok ellen a micsodák ellen. Meg kell nézni, mi történik, ha akkor ütünk rajtuk, amíg a földön vannak… - Jó gondolat! – értett egyet Sudár Pál parancsnok. – Nyomás! Keressük meg a mocskokat! – utasította a sofőrt. 35. Végh Béla füle mellett süvített a szél, kalapját kis híján letépte fejéről a légmozgás, de még ez az erős zaj sem tudta teljesen elnyomni a távolabbról hallatszó fegyverropogást. A privátdetektív ugyan kifejezetten gyűlölte az ehhez hasonló hideg, nyálkás őszi időt, most azonban mégis erőt vett magán, és elindult a dombról lefelé, a város nagy közparkjának irányába. Ahogy erősödött a lövöldözés zaja, úgy érezte magát egyre kellemetlenebbül, hiszen alapvetően nem volt hős-típus, legfeljebb szájhős… Azonban azzal is tisztában volt, hogy egyetlen esélye van az anyagi gondoktól mentes időskorra: meg kell találnia Szentkirályi Emesét, és akkor a százezer előleg mellé további milliókat zsebelhet be. Az egyetlen nyom pedig a Kegyetlen Tanárok irányába vezetett. Béla azt természetesen nem tudhatta, hogy a már szinte földönkívüli technológiát használó repülő szerkezetek tényleg ehhez a szadista hajlamú csoportosuláshoz tartoznak-e, de nem tartotta kizártnak, a Világállam rendfenntartó erői ugyanis még csak megközelítőleg sem rendelkeztek hasonlóval. És a magánnyomozó mindezt meglehetősen aggasztónak értékelte. Eközben, kutyáját pórázon vezetve, le is ért a Népkertnek nevezett parkba. Mivel csupán a tiszta égbolton ragyogó Hold világította meg halványan az áram nélkül maradt várost, nagyon a lába elé kellett néznie. A park csupasz fa-csontvázai fenyegetően borultak össze feje felett, és az erős szélben vészjóslóan recsegtek, kopogtak egymáson. Béla megtorpant néhány másodpercre. Fülelt, hogy merről érkeznek a félreismerhetetlen pisztoly- és puskadörrenések. Megállapította, hogy a park közepén elhelyezkedő Vigadó Étterem irányából. Elindult arrafelé. „Akárkik is ezek a terroristák, nem hülyék annyira, hogy kint a hideg szélben mészároljanak, inkább elfoglaltak egy kellemesnek tűnő vendéglőt. Na, nézzük…” – gondolta, miközben meggörnyedve közelebb lopakodott. Már az épület homlokzati oldalának fala mellett lopózott, amikor megbotlott valamiben. Elfojtott egy káromkodást, miközben hunyorogva alaposabban is szemügyre vette az úttorlaszt. Egy falnak dőlt, fej nélküli hulla volt az. Mivel a közel másfél évszázados épület jellemző építészeti motívuma a szabadon hagyott téglafelületek sokasága volt, így még nagyobb világosság mellett sem lett volna feltűnő, hogy a falat a néhai biztonsági őr szétlőtt agyának véres darabjai borítják…

69

I




Béla azonban még így is émelygő gyomorral haladt tovább a vendéglő másik oldala irányába. A „T” alakú épület beugrójában elhelyezkedő, ősszel-télen nem használt, fedett teraszon találta magát. Rexet pórázánál fogva a tetőt alátámasztó oszlopok egyikéhez kötözte, csak ezután osont közelebb az ablakokhoz. Kutyája ugyan morgolódott a számára megalázó bánásmód miatt, de Béla mégsem merte közelebb vinni a gyanús objektumhoz, hiszen fogalma sem volt, hogyan reagálna a kutya, és nem akart lelepleződni. Odaért a falhoz, be is tudott pillantani a hatalmas ablakokon. Erős fény vetült ki az épületből, a magánnyomozó megállapította, hogy a terroristák üzembe helyeztek egy benzines aggregátort, ehhez csatlakoztatták a mobil reflektorokat. A díszes, elegáns, hatalmas terem fényárban fürdött. A látvány mégis sokkal inkább borzalmas volt. A terroristák egy csoportja gépfegyverekkel sakkban tartotta a vacsoravendégeket. Számukra még az áramszünet beköszöntével gyújtottak gyertyákat a pincérek, noha jobban jártak volna, hogyha inkább hazaküldik őket. Hiszen így mindannyian túszokká váltak, arcukról leolvasható volt a rettegés. A fegyveresek ezzel szemben láthatóan kitűnően érezték magukat. Akik nem a túszokra vigyáztak, azok jókedvűen falatoztak, mértéktelenül döntötték magukba a márkásabbnál márkásabb tömény szeszesitalokat, néhányan pedig társaik szórakoztatásáról gondoskodtak. A kintről figyelő Béla számára ez a bizonyos „szórakoztató” műsor volt a leggyomorforgatóbb. Az előadók különféle kegyetlen kivégzési módozatokat mutattak be jóízűen falatozó, kedélyesen cseverésző társaiknak, valamint a halottsápadt, rettegő túszoknak. Elvégre ez utóbbiak tisztában voltak vele, hogy hamarosan bármelyikük sorra kerülhet, mint a bemutató tárgya… - Most nézzünk valami egyszerűbb, de annál látványosabb halálmódot – konferálta fel következő műsorszámát az egyik terrorista. – Kérném az alanyt! Mialatt az egyik erőtlenül védekező, viszont erélyesen sikítozó foglyot eléje vonszolták, folytatta monológját: - Ez a trükk akkor alkalmazható, ha előtte valahogy elérjük, hogy az alany a földre kerüljön. A fekete kommandósruhát viselő, izmos bűnöző mindezt szemléltette is. Váratlanul gyomorszájon vágta áldozatát, ezt követően a görnyedező fickó alól kirúgta a lábait. Amint a szerencsétlen férfi a földre zuhant, a terrorista lendületesen felugrott, úgy célozva, hogy masszív, vasalt bakancsainak röppályája pontosan áldozata fején érjen véget. A hirtelen hatalmas erőhatás következtében a koponya érett dinnyeként robbant szét. Mindenfelé fröcsögött a véres agyvelő. A gyilkos azonban nem mozdult, a hulla fejének helyén maradt, bakancsait lassan körülölelte a tócsába gyűlő vér. A közönség is lélegzetvisszafojtva várt. Végül az „előadóművész” előrukkolt a csattanóval: - Így néz ki a valódi fejen-állás… A díszes csarnokot szűnni nem akaró hahotázás töltötte be. No persze Béla és a túszok kevésbé voltak vidámak. A gyilkos terrorista láthatóan élvezte a sikert, és nem óhajtotta befejezni a szereplést. - Most pedig bemutatok önöknek egy valódi, szakszerű élveboncolást… – jelentette be kaján vigyorral arcán. – Kérem a következő alanyt! Segítői változatosságképpen egy nőt ráncigáltak oda, akit egy asztal tetejére löktek, négy végtagját a bútordarab négy sarkához kötözték. Miután végeztek az előkészítéssel, közelebb lépett leendő áldozatához a vigyorgó izompacsirta. Egyetlen mozdulattal letépte a nő blúzát, de nem hagyott időt a nézőseregnek, hogy a hölgy fedetlen kebleiben gyönyörködhessen, ugyanis villámgyorsan előkapott zsebéből egy kis fekete tokot, melyből szikét húzott elő, csak úgy csillogott-villogott a reflektorok fényében. A magasba tartotta a vágóeszközt.

70

I




- Látják, hölgyeim és uraim? Recés a nyele, hogy véresen se csússzon… Ezt, és amit most mutatni fogok, mind példaképemtől, Hentes Henrik doktortól tanultam – népszerűsítette mentorát. – Távollétében is köszönöm neki! Ekkor a szavakat tettek követték. A szike villámgyorsan lesújtott, hiába sikított a nő, hiába próbált szabadulni, a szadista gyilkos Y-alakban mély bemetszést ejtett áldozata mellkasán, ahol is az Y felső szárai a mellek fölé hajlottak ki, majd a bőrt szétnyitotta, mint valami inggallért. Láthatóvá váltak a bordák. És a szerencsétlen „alany” még mindig tudatánál volt. Akkor viszont már végleg elveszítette eszméletét, amikor az önjelölt boncmester egy nagyméretű kézi erővágót vett elő, és egyesével elroppantotta a bordacsontokat. Az előadást tartó fickó félresöpörte a felesleges csontokat és belsőségeket, aztán egy határozott mozdulattal benyúlt a mellkasba, és kitépett egy vörös húscsomót. A nézősereg csak néhány másodperc késéssel jött rá, hogy a nagyszerű mutatványos a nő még dobogó szívét tartja kezében. A boncmester szikéjével elvágta a kérdéses szervből távozó ereket, ezt követően ujjait erősen behajlítva összepréselte a szívet. Arcára vér permetezett, de ez nem zavarta, elégedetten vigyorgott. - Ez aztán szívbemarkoló! – jegyezte meg egyik segítője szintén mosolyogva. - Igazán szívhez szóló voltál, barátom – válaszolt szintén egy szóviccel a Hentes-tanítvány. Ezt a bemutatót is jókedvű hahotázás követte. Ekkor az egyik terroristának megszólalt a telefonja. Amint elővette, látszott a készüléken, hogy műholdas kapcsolattartásra tervezték. A férfi felvette, meghallgatta a vonal túlsó végéről érkező utasításokat, bólogatott. Amint befejezte a beszélgetést, felállt, és fennhangon megszólalt: - Vége a bulinak! A Vezér értesített, hogy elkészültek azzal, amiért idejöttünk, ráadásul az AKTA emberei is megjelentek a városban. Ideje visszatérni az űrhajóba. Persze közben nyugodtan megölhettek bárkit, aki az utatokba kerül… – mosolygott sejtelmesen a népkerti terroristacsapat vezetője. A kegyetlen tanárok, akik ezúttal elterelő hadműveletként nem diákokat terrorizáltak, engedelmesen felálltak asztalaiktól, kezükbe kapták gépfegyvereiket, és az egyelőre még életben lévő túszok felé fordultak. Minden kétséget kizáróan meg akartak szabadulni az összes szemtanútól. Rettegő tekintetek meredtek a rájuk szegezett fegyverek torkolataira. A kint figyelő, kétségek által gyötört privátdetektív ekkor döntött úgy, hogy itt az idő akcióba lépni. Tulajdonképpen nem az ártatlan civilek megmentése ösztönözte, inkább dicsőségének és hírnevének növelése, valamint a megbízatása teljesítése esetén a markát ütő pénzkötegek. Mindezt megfontolva elővette és kibiztosította kompakt méretű gyorstüzelő géppisztolyát. A terroristák vigyorogva élveztek ki minden másodpercet, a leendő áldozataik arcán egyre inkább eluralkodó rémületet. - Ne húzzátok már tovább az időt, mennünk kell! – dörrent rájuk a terrorkommandó vezetője. A kivégzendő civilek tudták, ez az utasítás számukra az azonnali halált jelenti. Becsukták szemeiket, összeszorították fogaikat, így vártak sorsukra. Fegyverropogás, üvegcsörömpölés, rémült kiáltozás, fájdalmas sikolyok szaggatták dobhártyáikat. - Mi a fasz?! – ordított fel a terroristák vezetője, amikor rájött, hogy a fegyverropogást nem is saját embereinek géppisztolyai keltették. Villámgyorsan felmérte a terepet. Észlelte, hogy az egyik ablaktábla csörömpölve beszakadt, mögötte egy magas, átfagyott, ballonkabátos férfi állt, kezében a halált osztó fegyverrel. Saját emberei úgy hullottak, mint a legyek. Akik még időben észbe kaptak, igyekeztek félreugrani, fedezéket keresni, de sokuk számára már késő volt. A Kegyetlen Tanárok különítményének vezetője is az asztalok alá vetette magát, éppen időben, hiszen egy

71

I




golyósorozat szilánkokká robbantotta a díszes porcelánterítéket, melyből egy perccel korábban még jóízűen falatozott. - Hagyjátok a fenébe a civileket, visszavonulás! – ordította az asztalok alatt négykézláb menekülő emberei felé. – A hátsó kijáraton menjetek! – mutatta az irányt. – Én kicsinálom azt a mocskot! A terroristák óvatosan kikúsztak a jelzett irányban, vezetőjük is velük tartott, de ő nem a közeli sportpályán várakozó, ék alakú űrhajó felé indult, hanem futólépésben megkerülte az épületet, és a még mindig eszeveszetten lövöldöző ballonkabátos háta mögé került. Elkapta Béla nyakát, és fojtogatni kezdte. A magánnyomozó a váratlan és meglehetősen kellemetlen meglepetés következtében elejtette fegyverét. Immár meghallotta kissé távolabb megkötözött kutyája eszeveszett ugatását is, csakhogy későn… Igyekezett küzdeni, dulakodni, de nem tudott szabadulni az érezhetően jól képzett terrorista szorító karjaiból. Az oxigénhiány következtében hamarosan fekete karikák kezdtek táncolni szemei előtt, tudta, nem húzza már sokáig. Térdre rogyott. - Abbahagyni! – érkezett valahonnan távolabbról az erélyes felszólítás. A terroristavezér felkapta a fejét, elvakította a szemébe világító számtalan elemlámpa. „Az AKTA” – futott át agyán a riadójelzés. Mivel semmiképpen sem kívánt a főellenség kezére kerülni, elengedte a ballonkabátos nyakát, és futásnak eredt. Béla ugyan nem érezte túl jól magát, viszont nem akarta ilyen könnyen elengedni támadóját. Utánakapott, de csak fekete kommandós ruhájának ujját tudta megragadni, mely azonban elszakadt, és kezében maradt. A terrorista a sötétségbe vetette magát. A privátdetektív lihegve tápászkodott fel. - Köszönöm! – eresztett meg egy bágyadt mosolyt az időközben odaérkező elemlámpás, fegyveres AKTA-katonák felé. Az AKTA emberei bizalmatlanul méregették, hiszen nem tudhatták, hogy ki is ő, és melyik oldalon áll. Amikor azonban előmerészkedtek a megmentett túszok, és sorra lerótták hálájukat a magánnyomozó előtt, leeresztették puskáikat. - Végh Béla, ha nem tévedek – lépett közelebb Gerey Róbert. – Láttuk a tévében szerepelni. Eszméletlen, amit véghezvitt! – vegyített némi kétértelműséget és gúnyos élt mondandójába az AKTA-igazgató. - Sajnálom! – mondta bűnbánóan Béla. – Nem akartam a maguk tollaival ékeskedni, de… olyan jól kiadta magát a szitu… - Nem haragszunk – legyintett elnézően Róbert. – És ezt most – mutatott a megmentett civilekre – igazán nagyszerűen csinálta! – hangja teljesen őszintén csengett. - Köszönöm! De még nem végeztünk… – meredt a kezében tartott ruhafoszlányra, és egy ötlet villant agyába. A még mindig haragosan ugató kutyájához rohant, eloldozta, csuklóját átdugta a póráz szárán, majd Rex orra alá nyomta a szövetdarabot. - Szimat! Kövesd a mocskot! – biztatta a jószágot. A kutya nem kérette magát, nekilódult, és gazdáját elrántva a szökésben lévő terrorista szagnyoma után iramodott. A nagytestű, izmos eb még a koloncként maga után húzott Béla ellenére is nagyon gyors tempót diktált. - Kövessétek a kutyát! – utasította társait Robi, miközben maga is futásnak eredt. - Lassíts! Állj meg! – üvöltözött a magánnyomozó, de a kutya füle botját se mozdította. Béla nem tudott se felállni, se csuklóját kiszabadítani a rátekeredett-rászorult pórázból. – Pont most akarsz bosszút állni, amiért nem foglalkoztam veled rendesen? – morogta a szájába csapódó föld- és sárdarabokat köpködve. Végh igyekezett becsukni szemét-száját, és szüneteltetni légzését, amikor kutyája átgázolt egy-egy pocsolyán, sártócsán, de ez még csak a bosszú enyhébbik része volt. Ugyanis Rex

72

I




útvonala keresztülvezetett néhány tüskés bokron, és a gazdik által össze nem szedett kutyagumin is… A nyomkövető németjuhász kevesebb, mint két perc alatt kirohant a Népkertből, átszaladt a működőképes autók hiányában teljesen üres főúton, és a parktól keletre fekvő sportpálya bejáratát vette célba. Béla a döbbenettől még a testét borító horzsolásokról és a szája köré kenődött kutyaürülékről is megfeledkezett, amint megpillantotta a futballpályán pihenő hatalmas, ék alakú, jelzőfényekkel kivilágított fémmonstrumot. Az AKTA emberei is hasonlóképp éreztek. Egyben nagyra értékelték a nyomkövető kutya teljesítményét is, hiszen a sporttelepet körülölelő magas kerítés eltakarta a terroristák járművét, Rex segítsége nélkül nem kizárt, hogy meg se találják. Immár biztosak voltak benne, hogy a Kegyetlen Tanárok állnak a terrorakció hátterében, hiszen a jármű oldalán ott díszelgett a címerük, a véres villámot fogó kéz. De az ügyes eb még nem végzett. Berohant a pályára, és az űrhajótól még legalább 20 méterre lévő főterroristára vetette magát. Ott harapta, ahol csak érte. Béla eközben kiszabadította csuklóját a pórázból, előszedte tartalék pisztolyát, és a földön fekve célba vette a hatalmas légi jármű rámpáin álldogáló bűnözőket. Most jobban célzott, mint legutóbb a lőtéren, ugyanis a terroristák sorra estek össze, már csupán halálsikoly hagyta el torkukat. Persze az is lehet, hogy a futballpályát elözönlő AKTA katonák voltak azok, akik jól céloztak, de jelen helyzetben ez mellékes volt. Csak az számított, hogy minél gyorsabban minél több ellenséget ártalmatlanítsanak. Az AKTA emberei nagy számban ellepték a rámpákat, még mielőtt a hajó irányítói észbe kaptak volna, és megkezdték volna a vészfelszállást. A rámpák a rajtuk kapaszkodó diákvédőkkel együtt felhúzódtak, ezután a fémtest lassan felemelkedett. Úgy húszméteres magasságban megállt az emelkedés, a lent maradottak gyanakodva méregették a hangtalanul lebegő objektumot. Erős reflektorok gyúltak a légi járművön, melyek a sportpályát pásztázták. - Nem tetszik ez nekem – morogta Hernádi Tibor százados, majd hangosan elkiáltotta magát. – Mindenki fedezékbe! – maga is a lelátók fémszerkezete alá rohant. Intuíciója nem csapta be, az űrhajóból villámszerű energianyalábok süvítettek elő, jókora krátereket vágtak a focipálya füvébe, és a lelátó fémvázát is könnyűszerrel megolvasztották. Az AKTA katonáira forró fémolvadék-csöppek záporoztak, de a fájdalommal mit sem törődve, kúszva igyekeztek biztonságosabb fedezék után nézni. Jobb híján Béla is követte őket, kutyájával együtt. Meglepetésében még halálfélelméről is megfeledkezett, amikor megpillantotta az AKTA egyenruhásai között Rékassy Rebeka újságírónőt, és fiát, aki még ebben a vészterhes szituációban sem eresztette el kamerája felvevőgombját. Azok az AKTA-katonák, akik még időben feljutottak a hajóra, egy pillanatnyit sem tétlenkedtek. Hiszen logikusan gondolkodva rájöhettek, hogy a kint rekedt társaikat lőni fogják a terroristák, és ha mindegyikükkel végeztek, akkor elhurcolják a bent lévőket a saját titkos bázisukra, ahol valószínűleg semmi esélyük se lenne a jelentős Kegyetlen Tanár-túlerő ellen. Éppen ezért az AKTA-tagok előreszegezett gépfegyverekkel indultak el a fémborítású folyosókon, egymást fedezve nyomultak előre, benyitottak minden helyiségbe, és ha bármilyen mozgást észleltek, azonnal tüzet nyitottak. Igyekeztek elkerülni, hogy bárki is beindíthasson bármiféle vészjelzőt. A magánnyomozó a Vigadó Étteremben, illetve az AKTA katonái a focipályán azonban jó munkát végeztek, alig találtak valakit a hatalmas jármű termeiben, akit ártalmatlanítaniuk kellett volna. Az űrhajó vezetői nem sejtették, hogy az ellenség is feljutott a járműre, így személyes biztonságuk tudatában szórakoztak a felszínen ragadt AKTA-katonákkal. A plazmaágyúkkal szándékosan úgy céloztak, hogy ne haljanak meg. Egyelőre… Azonban elszámították magukat. Váratlanul kinyílt az irányító központ ajtaja, és a helyiséget elözönlötték az AKTA katonái.

73

I




- Abbahagyni! – ismételte magát Gerey Róbert. A pilóták hátrafordultak, dühös pillantásokkal és veszélyes fegyverek rideg csöveivel találták szembe magukat. Megszeppenve emelték fel kezeiket az irányítókonzolokról. Egyikük azonban elvigyorodott. - Mindannyian meghalunk – jelentette ki fensőbbségesen, ezt követően habzó szájjal lefordult a székről. Néhány másodpercig hörgött, aztán kidülledő szemekkel mozdulatlanná merevedett. Társai is azonos tüneteket produkálva távoztak az élők sorából. Mindez része volt parancsuknak efféle vészhelyzet esetére. - Megmérgezték magukat – ismerte fel a helyzetet Erdei Szilvia, a 165 centis, átlagos magasságú, karcsú, barna, egyenes szálú hajú, általában vidáman mosolygó, most azonban rémült arcú, harmincas éveiben járó nő. Az ijedelem csak fokozódott, amikor az űrhajó megbillent, többen majdnem elvesztették egyensúlyukat. - Tudja valaki vezetni ezt? – meredt Robi tanácstalanul a vezérlőpult számára ismeretlen műszereinek sokaságára. Sudár Pali lépett mellé, aki, mielőtt katonai parancsnok lett volna, maga is vadászpilótaként szolgált. Szemügyre vette a műszereket, hatalmasat sóhajtott. - Sose láttam még ilyesmit. Teljesen új technológia. Ekkor az űrhajó ismét megbillent, és emelkedni kezdett. Pali az öngyilkos főpilóta székébe kapaszkodott, a többiek a vezérlőterem hátsó falának zuhantak. - Csinálj valamit! – sikoltott Szilvia, aki civilben Pál felesége volt. – Képes vagy rá! – próbált bátorságot önteni párjába. Sudár Pál jobb híján felkapaszkodott a székbe, becsatolta magát, majd óvatosan az érintőképernyős műszerfalra helyezte ujjait. A repülő ék még jobban megzavarodott. Dugóhúzó-szerű mozgásba kezdett, a sebesség is fokozódott. A gyengébb gyomrúak hamar elszédültek, és elhányták magukat. Pali már a világűr feketeségét látta a széles páncélablakokon túl, eléggé berezelt. Nem tudta, hogy mit bír ki a hajó, és fogalma sem volt, mit kellene tennie. Feljebb csúsztatta kezeit az érintőpaneleken. Az űrhajó ekkor éles fordulattal irányt váltott, és egyre gyorsulva a föld felé zuhant. De legalább a hossztengely körüli pörgése megszűnt. Nagyon gyorsan kibontakoztak szemei előtt Miskolc körvonalai a kezdődő hajnali derengésben. - Lezuhanunk! – ordított valaki halálfélelemmel hangjában. Pál is épp erre gondolt, de ezt az eshetőséget mindenképp szerette volna elkerülni. Így ismét megmozdította ujjait. A jármű ekkor vízszintbe állt, de élesen elkanyarodott balra. Az utasok tehetetlenül csapódtak a jobb oldali falnak. Pali viszont kezdett ráérezni, hogy mely apró mozdulatokra miként reagál a hajó. Lassítani ugyan még nem tudott, de már sikerült nagyjából abba az irányba repülnie, amerre szeretett volna. Óvatosan tapogatta a műszerfal különböző pontjait, így kísérletezte ki, hogy a panel melyik színének, melyik jelzésének, melyik pontjának megérintésére miként reagál az űrhajó. Jó néhány akaratlan, nyaktörő és egyben veszélyes mutatvány után leereszkedett ugyanarra a focipályára, ahonnét nem sokkal korábban felszálltak. Igaz, a sporttelep irodaépületét szétlapította, de ez ott és akkor nem zavart senkit. Örültek, hogy épségben földet értek. - Gratulálok! Isten vagy! – lépett Pali mellé főnöke, a megtépázott, véraláfutásokkal tarkított Robi. Megveregette barátja vállát. - Köszi! – vigyorgott rá Pál, aztán hozzátette. – Fantasztikus ez a szerkentyű. Beleszerettem. - Nono! – toppant mellé felesége, Szilvi, mutatóujját fenyegetően felemelve. - Téged természetesen sokkal jobban szeretlek! – kapcsolt Pali, eközben felállt, átölelte párját, és szenvedélyesen megcsókolta.

74

I




Immár mindenki felocsúdott a megrázkódtatások után, és vidáman mosolyogtak a közjátékon. Az igazgató akkor szólalt meg, amikor a pár kibontakozott egymás karjaiból: - Pali, haza tudnád hozni a hajót? – kérdezte. – Lenne mit tanulnunk a Kegyetlen Tanárok technikai tudását illetően… - Persze, elrepítem a kicsikét a bázisra – bólintott azonnal a fiatalabb férfi, látszott rajta, hogy tényleg élvezi az űrhajó vezetését. - Mi inkább kocsival megyünk… – jegyezte meg valaki hátulról, és az egész csapat, Palin és feleségén kívül, elindult a kijárat irányába. Akik kint rekedtek, egyszer csak arra figyeltek fel, hogy abbamarad a brutális villámlövedékek sorozata. Óvatosan kikémleltek fedezékeik alól, és tanácstalanul bámulták a 100 méteres óriáséket, ahogy elkezd billegni, majd követhetetlenül gyors, őrült manőverekbe kezd, hogy egy órán belül visszaereszkedjen a focipályára, romhalmazzá változtatva a terület sarkán álló téglaépületet. Nemsokára lenyílt az egyik rámpa, mögötte megjelent az AKTAigazgató több helyütt megduzzadt-belilult feje. - Hát veletek meg mi történt? – érdeklődött Hernádi Tibi, közelebb lépve a megviselt csapathoz. - Elfoglaltuk a hajót. Vezetni viszont nem volt túl egyszerű… – foglalta össze tömören, de mosolyogva Robi. - Hála nektek! Ha nem jártok sikerrel, mostanra már mindannyian pernyévé égtünk volna – mutatott a krátereivel holdbéli tájra emlékeztető futballpálya irányába Tibor. - Szerencsénk volt. Most már a miénk a hajó – bólintott Robi. – Ideje lenne visszatérni a bázisra. Elég volt ennyi kaland egy napra – fűzte hozzá. Mivel mindenki egyetértett, összeszedték a harcok során elveszített felszereléseiket, utána elindultak a városközpontban parkoló teherautóik felé. - Veletek tarthatok? – kérdezte Béla, aki a kutyás kalandja ellenére sem nézett ki ramatyabbul, mint társai. - Persze – bólintott az igazgató. Béla bevetette legcsábosabb mosolyát, és a szintén megtépázott Rebekára kacsintott. Megbeszélték a találkozási pontot, ezután a magánnyomozó, kutyája kíséretében, elrohant a hotelba, elhozni a csomagjaikat és a kocsit. Igaz, ez utóbbit az elektromágneses fegyver pusztítása következtében vontatni kellett. Béla már nem haragudott Rexre sem, hiszen belátta, nem volt túl rendes hozzá, és még így is neki köszönhette sikereit. 36. Dr. Hentes Henrik, miután társaival elhagyta az őket Miskolcra szállító parancsnoki hajót, egy közeli, a személyautók üzemeltetésének költséges volta miatt majdnem üres parkolóba vezette két speciális mentőautóból és vele együtt nyolc főből álló kis csapatát. Mivel még sötét éjszaka volt, és a városban egyetlen elektromos berendezés sem működött, úgy gondolta, inkább reggel fognak hozzá a megfelelő szállás felkutatásához. Így járműveikben aludtak. A doktor várakozással teli izgalommal ébredt. Szemeit kinyitva gyönyör töltötte el. A Nap hétágról sütött, és a fűtött kocsiban a kint uralkodó hideget sem érezte. A parkoló előtt elvezető főúton egyetlen mozgó járművet sem látott, csupán néhány veszteglő személyautót és valamivel több lerobbant buszt, melyeket az előző esti elektromos indukciós támadás tett üzemképtelenné. Tökéletes csönd volt, még az ablakot lehúzva is. A lakosok se nagyon merészkedtek ki otthonaik vélt biztonságából. - Keressünk magunknak hajlékot! – utasította szintén ébredező alkalmazottait Hentes. Beindította a motort, és komótosan útnak indult. Vigyorogva nézte a működőképes mentőautókat megrökönyödötten bámuló járókelőket. Tettek egy jókora kört a városban.

75

I




Menet közben szemügyre vehették az esti terrortámadás nyomait is. A Népkert melletti, néhai sportpályát és környékét ellepő, a hőhatástól megüvegesedett falú krátereket, a kettes számú űrhajó alkotását, valamint a belvárosi sétálóutcát szegélyező régi épületek romjait, és a törmelék között fekvő holttesteket, a hármas számú űrhajó tevékenységének eredményét. A bevetési helyszínek környékén kétségbeesett polgárok igyekeztek menteni a túlélőket, megkeresni eltűnt hozzátartozóikat. A rendőrök, tűzoltók, mentősök is csak gyalogosan, kézi erővel tudtak segíteni, működőképes járművek, gépek hiányában. A doktor kifejezetten elégedett volt a műalkotásszámba menő pusztítással, és még véletlenül sem állt volna meg segíteni szerencsétlen miskolciaknak. Felkanyarodott az Avas elitebb részére. Hamarosan lefékezett, megállt egy igazán lenyűgöző szépségű és méretű villa előtt. - Ez tetszik. Ide beköltözünk – jelentette ki a lehető legteljesebb természetességgel Hentes doktor. Kiszállt a mentőautóból, magára öltötte fehér köpenyét, kezébe kapta elmaradhatatlan orvosi táskáját, s a hófehér, klasszicizáló stílusban megépített, timpanonos-oszlopos, kisebbfajta kastély bejárata felé vette az irányt. Bekopogott. Hamarosan egy gyanakvó tekintetű, elegáns házikabátot viselő, idősebb, szakállas férfi nyitott ajtót. - Mit óhajtanak az urak? – kérdezte meg udvariasan. - Önök hívtak mentőt, nem? – kérdezett vissza Hentes. - Nem. Itt valami tévedés lesz. Mindenki jól van nálunk – szögezte le a ház ura. - Ha már itt vagyunk… – vakargatta meg kecskeszakállát Hentes –, akkor ne vizsgáljuk meg önöket? Életünk a gyógyítás! – túlzott erőteljesen a doktor. - Sajnálom, de nem kívánunk élni a lehetőséggel – zárkózott el a férfi, és már csukta is volna be az ajtót. Hentes doktor azonban lábának a résbe illesztésével megállította a mozdulatot, utána belökte az ajtót. - Mit képzel maga? – háborodott fel a ház ura. - Maga mit képzel? – kontrázott Hentes. – Nekem senki sem mondhat nemet! Azzal bal kezével megragadta a házikabátos fickót, úgy pördítette meg, hogy vállal merőlegesen álljon a doktor előtt, majd a jobb kezével sebtében előkapott szikét egy határozott mozdulattal a villa tulajdonosának tarkójába vágta. A férfi nyögi sem tudott, úgy esett össze, mint egy rongycsomó. Hentes egyik társa lehajolt az áldozathoz, megvizsgálta. - Halott. Valamiféle hegyes, éles fémtárgy elvághatta az agytörzsből kilépő, a testfunkciókat vezérlő idegkötegeket – állított fel egy gyors diagnózist. - Még hogy mindenki jól van náluk… – csóválta fejét Hentes. – Hiába akart megtéveszteni. Bár az is igaz, hogy segíteni már nem tudunk rajta… – gúnyolódott. Ekkor megjelent egy fiatal, igen csinos, hosszú szőke hajú nő az emeletre vezető lépcső tetején. Rémülten sikoltott fel: - Úristen! Mi történt a férjemmel? – rohant le a hulla mellé. Hentes a körülbelül 60 éves korában elhunyt férfira nézett, ezután alaposan szemügyre vette a maximum 25 éves cicababát, az állítólagos feleséget. Úgy gondolta, csakis érdekházasságról lehetett szó. Ő maga is 50 éves volt már, és megtetszett neki ez a fiatal csajos felállás. A nő elbőgte magát, felállt, és ököllel ütni kezdte Hentes mellkasát. - Mit csináltak vele? Mit? – sikoltozott kétségbeesetten. - Semmit. Így találtuk. Biztos baleset volt – vont vállat a doktor, miközben társai lefogták a csajszit. Hentes Henrik eközben fürgén kiszaladt az autókhoz, és az egyik rakteréből előkapott egy hátizsákot, melyet drótkötegek kapcsoltak egy kitüremkedésekkel tarkított sisakhoz. Fejére helyezte a szerkezetet, így sétált vissza a házba.

76

I




„A főnök behozta a pszi-erősítőt. Vajon mit tervez a gondolatkontrollálás mestere?” – kérdezte magától a doktor egyik beosztottja. Hamarosan választ kapott kimondatlan kérdésére. Hentes először hunyorogva, arcát, homlokát ráncolva koncentrált. Amint sikerült ráhangolódnia a fiatal nő agyhullámaira, kisimultak vonásai. A szőkeség is váratlanul abbahagyta a sírást és a hiábavaló küzdelmet a doktor segítőivel. Elkerekedő tekintettel bámult a sisakos orvosra. Még az álla is leesett. Ekkor a doki emberei elengedték. - Micsoda sármos pasi… – nyögte ki a csaj nagy nehezen. – Teljesen beindultam rád, szivi, nem próbáljuk ki fent a nagy franciaágyat? – ajánlotta, miközben közelebb lépett Henrikhez, és átölelte, szinte hozzá tapadt, meg is csókolta. - Ezer örömmel, kedvesem! – vigyorgott Henrik önelégülten, és már indult is, közben visszafordulva emberei felé. – Ti addig parkoljatok be, és cuccoljatok ki, válasszatok magatoknak szobát! – adta ki az utasítást. A beosztottak irigykedve bámultak az újdonsült párocska után, aztán kimentek a kocsikhoz. Mire visszatértek az első forduló csomaggal, már a szőkeség kéjes nyögdécselésesikongatása töltötte be a villát… 37. Néhány nappal később: - Teregető. Verebes Léna kérdezz-felelek interjúműsora az Egyes Magyar Világcsatornán. Mai vendég, igaz, hogy csupán videokonferencia-kapcsolaton keresztül: Rékassy Rebeka, a Magyar Világtartomány első számú sztárriportere – szólalt meg a narrátor behízelgő hangja világszerte nemcsak a magyar anyanyelvű családok háztartásainak zömében, hiszen a várható téma jelentőssége globális érdeklődésre tarthatott számot, így az adást számos nyelvre szinkronizálták is. Hamarosan megjelent a képernyőn Léna mogyoróbarna hajától ölelt mosolygós arca. A nő helyet foglalt foteljában, vele szemben egy nagyméretű, egyelőre sötét plazmakijelző függött a falon. - Szép napot kívánok kedves nézőinknek szerte a világban! – üdvözölte közönségét, majd a kivilágosodó plazmaképernyő felé fordult. – Köszöntsék szeretettel Rékassy Rebekát, aki immár egy hónapja az AKTA, Anti Kegyetlenkedő Tanár Alakulat, titkos bázisán végzi oknyomozó munkáját a drasztikusan elszaporodó terrorista és diákrablási esetekkel kapcsolatban. Mit hozott nekünk ezúttal? – tért egyből a lényegre. Rebeka egy fehér, mindenféle díszítés vagy jelzés nélküli falfelület előtt állt, ő maga azonban csinosan felöltözött, ruházata kiemelte vékony, vonzó alakját, hosszú, hullámos fürtjei játékosan tekeregtek a nő fejmozdulatait követve. - Szeretném én is üdvözölni a nézőközönséget, valamint megköszönni önnek, hogy ismét helyet biztosít nekem műsorában! - Ez csak természetes! Hiszen mindannyian kíváncsian várjuk, milyen érdekes, izgalmas, új tényekkel tudja megvilágítani az ügy nagyközönség számára egyelőre meglehetősen homályos hátterét. Nem hivatalosan azt rebesgetik, hogy a Miskolcon néhány napja történt váratlan, mindmáig magyarázat nélküli és szélsőségen agresszív terroristatámadás kapcsolatban áll a Kegyetlen Tanárok és az AKTA harcával. Meg tudná erősíteni ezt az értesülést? - Alapvetően igen. Így volt, de a részletek ismeretében jóval árnyaltabb kép bontakozik ki, ezért egy összefoglalóval készültem, videó-melléklettel. - Kérem, ismertesse meg velünk! – Léna egyre izgatottabbá vált. - Azonnal – bólintott Rebeka. – Szóval a támadás estéjén az AKTA titkos bázisán tartózkodtam, és a nagyvilágból érkező, aggodalomra okot adó híreket figyeltük, amikor

77

I




elsötétült a képernyő. A technikai személyzet hamar kiderítette, hogy a közvetítésben van a hiba, valamint az AKTA Miskolcot figyelő, kiégett szenzorjainak gyorsvizsgálatából azt is megállapították, hogy valami ismeretlen jelenség elképesztő erejű elektromágneses pulzációval erős áramot gerjesztett az összes környékbeli, fém vezetékeket tartalmazó eszközben, a huzalok egyszerűen elpárologtak a túlterheléstől, ezért vált működésképtelenné minden elektromosságot használó szerkezet Miskolcon és környezetében. Az AKTA eszközeit is csak a bázis vastag, elektromosan árnyékolt falai óvták meg a pusztulástól. - Igen, a Világállam másnap a helyszínre érkező hatóságai által felkért szakértők is ezt állapították meg, de a forrásra, az okra nem találtak magyarázatot – szúrta közbe Léna. - Akkor még mi sem tudtunk semmit. Viszont nem sokkal az elsötétülés előtt érkezett egy bejelentés, miszerint szokatlan légi járműveket észleltek a város légterében – Réka szándékosan nem árult el konkrétumokat sem az információforrásról, sem az AKTA búvóhelyéről. – Az AKTA vezetősége úgy döntött, hogy utánanéznek a dolognak. Bemutatnék egy videofelvételt arról, ahogy az AKTA tíz öreg vadászgépe megkísérelt támadást intézni az egyik azonosítatlan objektum ellen. - Az AKTÁ-nak vannak vadászrepülői? – kérdezte hitetlenkedve a műsorvezető. - Csak voltak… – pontosított Rebeka, ekkor a képernyőn megjelent az utolsónak a levegőben maradt gép kültéri kamerájának felvétele. A nézők döbbenten figyelhették meg az energiapajzson hatástalanul felrobbanó rakéták felvillanásait, majd a lézersugár által sorra lekaszabolt AKTA-gépek megsemmisülését. Eközben az újságírónő kommentálta a látottakat. – Pártfogóim és egyben barátaim annak ellenére megkísérelték megállítani az azonosítatlan légi járművet, hogy még nem lehettek biztosak benne, miszerint a Kegyetlen Tanárok állnának a terrorakció hátterében. Amint utólag tudomást szereztünk az Egyetem kétezer diákjának elhurcolásáról, természetesen egyből nyilvánvalóvá vált ez a kapcsolat – a filmecske véget ért, újra Rebeka arca jelent meg a plazmakijelzőn. Verebes Léna néhány másodpercig meg sem tudott szólalni, annyira a sokkoló felvételek hatása alá került. Végül összeszedte magát: - Ez borzasztó! Részvétem az áldozatok miatt! – sóhajtott. – És… mi történt ezután? Remélem, sikerekről is be tud számolni! – bizakodott. - Ezek után a szárazföldi csapatok eredményességében maradt csak remény. Én is velük tartottam, fiam és kamerám társaságában, hogy dokumentálhassam az eseményeket, bizonyítékot szolgáltatva a későbbi nyomozáshoz a Világállam részére. - És mit tapasztalt megfigyelései során? - Rengeteg értelmetlen erőszakot – összegezte tömören a lényeget Rebeka, eközben a kijelzőn megjelent a népkerti Vigadó Étterem előtti teraszon verekedő terroristavezér és magánnyomozó jelenete, mely végül a terrorista megfutamodásával végződött, ezt követte a megmentett civilek hálálkodása, végül néhány képkocka erejéig az étterem belső tereiben végrehajtott mészárlásba is betekintést kaphattak a nézők. - Jól láttam, hogy a verekedők egyike Végh Béla, aki az elmúlt hetekben hősiessége folytán többször is televíziós szereplést harcolt ki magának? - Valóban így van. Tőlünk függetlenül érkezett a helyszínre, és megmentett rengeteg ártatlan emberéletet. Nyomkövető kutyájával közösen pedig felbecsülhetetlen segítséget nyújtottak a három repülő objektum egyikének fellelésében, méghozzá annak felszállása előtt. A kijelzőn futó felvételből jótékonyan kivágták a kompromittáló részleteket, így azután, hogy Végh a kutyája orra alá dugja a terrorista karjáról letépett ruhadarabot, rögtön az következett, amikor Rex már a sporttelep focipályáján marcangolja az egyik bűnözőt, Béla pedig az AKTA embereivel karöltve a rámpán védekező merénylőkre lő. A felvétel megszakítás nélkül bemutatta a rámpára felnyomuló AKTA-harcosok küzdelmét, utána a hajó felemelkedését, a földön ragadtakra zúdított villámzáporral egyetemben. A hangtalanul lebegő

78

I




objektum billegése, ámokfutása után a leszállás következett, illetve a sikerrel járt harcosok beszámolója. Eközben Rebeka is kommentált: - Soha nem gondoltam volna, hogy a Világállam és világbéke korában ilyen súlyos harcokkal kísért, szörnyű áldozatokkal járó eseménynek leszek nemcsak egy tévé előtt ülve, hanem tevékeny résztvevőként tanúja. Sok harcostársammal egyetemben a halállal dacoltam azért, hogy ezeket a felvételeket eljuttathassam Földünk békeszerető népének. - Megdöbbentő! – motyogta az újra sokkolt műsorvezető. - Valóban – folytatta az újságírónő a beszámolóját. – Sajnos az AKTA, anyagi lehetőségek híján, az utóbbi években képtelen volt bővíteni létszámát, eszközállományát, technológiai fejlesztéseket levezényelni, így a három terrorista különítményből csak az egyiket sikerült ártalmatlanítania. – Ekkor Rebeka néhány lépést tett előre, az operatőr pedig a fal felé közelítve balra fordította kameráját, így egy hatalmas csarnok képe bontakozott ki, melyet szinte teljes egészében betöltött egy gigantikus, ék alakú fémtest. – Mint láthatják, a terroristák egyik repülőjét sikerült sértetlenül elfoglalni, és az AKTA bázisára szállítani. A gép orrán jól kivehető a Kegyetlen Tanárok véres villámot fogó kezes címere. Mellettem áll Beregszászi László, az AKTA tudóscsapatának vezetője – mutatta be a fehérköpenyes, hosszú, őszülő hajú, szemüveges férfit. – Meg tudtak már állapítani valamit a repülő működésével, felépítésével kapcsolatban az utóbbi napokban? – kérdezte tőle Rebeka. - Üdvözlöm, kedves Léna, tisztelt nézők! – bólintott a kamera felé László. – Természetesen komplex feladat egy ilyen hatalmas, száz méter hosszú, igencsak összetett technikai megoldásokat tartalmazó gépezet átvizsgálása, működésének megértése, de néhány alapvető dologra már rájöttünk. - Elárulhatja mindezt a nézőinknek is? – kérdezett rá izgatottan Léna. - Természetesen. Tehát először is, a repülőgép valójában űrhajó, mely a gép kezelését felderítő pilótánk saját tapasztalatai alapján képes gond nélkül elhagyni bolygónk atmoszféráját. Még vizsgáljuk, hogyan működik, de az már biztos, hogy szilárd lövedékek és hullámtermészetű fegyverek, mint mondjuk a lézer vagy mikrohullám ellen is hatékonyan véd áthatolhatatlan energiapajzsa, melyet a gép törzsében elhelyezett magfúziós reaktor táplál. Számításaink szerint egyetlen ilyen, a Nap működését utánzó reaktor képes lenne tízmillió földlakó számára a szükséges villamosságot szolgáltatni, méghozzá környezetbarát módon. Éppen ezért prioritásaink közé tartozik a reaktor megismerése, lemásolása, és a Világkormány rendelkezésére bocsátása. Az űrhajó különlegessége mindezeken túl a hangtalan, hihetetlen manővereket lehetővé tévő, kívülről is látható hajtóműveket nem igénylő antigravitációs meghajtás. Többféle fegyverrel is fel van szerelve, mint a lézerágyúk, mikrohullámú sugárvetők, a villámszerű lövedékeket kibocsátó elektromos sugárvetők, valamint a Miskolcot sötétségbe borító indukciós generátor. Rossz kezekben félelmetes, pusztító fegyver ez az amúgy mesteri technikai megoldásokon alapuló űrhajó. - Köszönöm! – mosolygott a tudósra Rebeka, miután a fehérköpenyes befejezte a gép nagy vonalakban történő ismertetését. – Amúgy a tapasztalatok azt mutatják, hogy amíg az űrhajó a földön tartózkodik, sebezhetőbb, elfoglalható, így egyetlen esélyünk a Kegyetlen Tanárok elleni harc sikerére, hogy az AKTÁ-nak még gyorsabban kell reagálnia a riasztásokra, és ehhez indukciós támadástól védett vészjelző-vonalak kiépítésére, valamint jelentős beruházásokra van szüksége – nem mondta ki, de mindezzel arra utalt, hogy pénzt és embereket igényel a diákvédő szervezet. - Nos, akkor arra kérem a Föld minden polgárát, hogyha tud, segítsen az Anti Kegyetlenkedő Tanár Alakulatnak a Kegyetlen Tanárok immár nem csak diákokat veszélyeztető ámokfutásának megállításában. Köszönjük a riportot! További jó munkát kívánok! – búcsúzott el Verebes Léna a híres újságírónőtől. - Én köszönöm, hogy megoszthattam mindezt a tisztelt nézőkkel! Viszontlátásra! Reklám következett. Többen a bankkártyájuk után nyúltak.

79

I




- Fantasztikusak voltatok! – gratulált Gerey Róbert AKTA-igazgató a riportban szereplő Rebekának és Lászlónak, két jó barátjának. - Köszönjük! – válaszoltak szinte egyszerre. - Viszont valóban sürgős fejlesztésekre van szükség! – fűzte hozzá azonnal a főtudós. – Ha a Kegyetlen Tanároknak még sok hasonló űrhajójuk van, mint ez, ami alig fért be a legnagyobb hangárunkba, és ennyire modern technológia birtokában vannak, fel fognak morzsolni minket és az egész világot! – aggodalmaskodott. – A tévében nem is mertem elmondani a tudatmanipuláló sisakot, nehogy még nagyobb pánikot keltsek… – sóhajtott. - Szerintem eléggé meggyőző volt a riport, remélem, ez a befolyó támogatásokban is meg fog mutatkozni! – bizakodott Robi. - Kicsináljuk őket! – lépett magabiztosan a csoport mellé az eddig a hangár távolabbi sarkából Rebekában gyönyörködő Végh Béla, majd egy dossziét és egy női táskát nyújtott az újságírónő felé. – Ezt a megtámadott kocsijából menekítettem ki – fűzte hozzá. – Elnézést, de kicsit beleolvastam a dokumentumokba, hogy én is előrébb jussak kutakodásaimmal. Nem volna kedve egy vacsora keretében tapasztalatot cserélni a nyomozásunk eredményeiről? – vetette be legmeggyőzőbb mosolyát, ráadásul erre az alkalomra még borostájától is megszabadult. - Nem mondok ellent – válaszolt Rebeka, bár az eddigiek alapján meglehetősen felemás kép élt benne a privátdetektívről. Pont ezért volt kíváncsi, hogy mi az igazság a férfival kapcsolatban. 38. Heinrich von Höllenburg gróf máskor rezzenéstelen arcvonásait most a düh érzelemhullámai kuszálták össze. Kikapcsolta a televíziókészüléket, vezérkara felé fordult, és újfent megdorgálta őket: - Még mindig nem értem, hogyan hagyhatták, hogy az egyik űrhajónkat megszerezze az AKTA! Amint láthattuk, még a kezelése sem okozott gondot nekik. Viszont elárulták magukat. Bevallották, hogy nem állnak jól sem pénzügyileg, sem emberanyagban. Akárhogyan is, de semmisítsék meg az AKTÁ-t, és szerezzék vissza azt a hajót! Hiszen ha lemásolják, vége a technológiai fölényünknek, és a győzelem reménye is jóval távolabbivá válik. - Igenis, Nagyúr! – vették tudomásul a parancsot szinte egyszerre a vezérkari tisztek. 39. Másnap délelőtt Gerey Róbert íróasztala mögött ült, számítógépén vizsgálgatta az AKTA könyvelését, pénzügyi helyzetét, amikor kopogás zökkentette ki elmélyült koncentrációjából. - Gyere! – kiáltott ki, és a nyíló ajtó felé nézett. Maróthy Júlia, a Közönségkapcsolati Osztály vezetője lépett be. Róbertben emlékek sorát ébresztette föl a nő megjelenése, hiszen már jó harmincöt éve, még egyetemista éveiből ismerte, azóta voltak jó barátok is, sok vidám kalandot, bulit éltek meg együtt, na és persze sok kevésbé vidám bevetést hajtottak végre közösen, már az AKTA keretein belül. Az ötvenes éveiben járó nő nem nézett ki annyinak, vékony, törékeny termete, vidám-huncutkás mosolya, arcvonásai, középhosszú, hullámos, vörös fürtjei jóval fiatalabbnak láttatták valódi koránál. - Szia Juli! – köszöntötte az igazgató. – Örülök, hogy látlak! Mi járatban vagy? - Szia Robi! Látom, megzavartalak – biccentett a monitor felé. – Viszont érdekes híreim vannak. - Kíváncsivá tettél! – mosolygott Róbert a nőre.

80

I




- Az éjszaka folyamán több száz e-mail üzenet érkezett önéletrajz-mellékletekkel olyan fiataloktól és középkorúaktól, akik csatlakozni szeretnének az AKTÁ-hoz, részt akarnak venni a Kegyetlen Tanárok által gerjesztett terrorizmus elleni harcban. Reggel óta pedig a titkosított telefonvonalak is izzanak, annyi a vállalkozó kedvű jelentkező. - De hisz ez nagyszerű! – füttyentett meglepetten a férfi. - Tényleg az, már régóta minimális létszámmal dolgoztunk – helyeselt Júlia. – Viszont mielőtt lelepleznénk a jelentkezők előtt a bázisunk helyét, ki kell mennünk a városba, és tartani közöttük egy többfordulós előzetes szűrést, megbízhatósági és állóképességi próbát. - Igen-igen. Nehogy véletlenül felvegyük tagjaink közé mondjuk a Kegyetlen Tanárok kémét, vagy valami gyengébb idegzetűt, aki nem bírná a kemény kiképzést, aztán a brutális harcot az ellenségeink ellen… – most Róbert értett egyet. - Én is így gondoltam. Ennyi ember megrostálásához azonban rengeteg segítőre van szükségem. - Vidd magaddal, akit csak jónak látsz! – Az igazgató, meg sem várva a konkrét kérést, már meg is adta az engedélyt. – De legyen nálatok adóvevő, hogyha baj van, tudjunk értesíteni titeket, és persze fordítva is. - Ez természetes. Köszi a segítséget! - Nincs mit! Amúgy nekem is vannak ám jó híreim… – sejtelmeskedett Robi. - Ki velük! – vált Juli is kíváncsivá. - Mielőtt jöttél, pont a szervezetünk könyvelését, költségvetését, bankszámlaegyenlegeit tanulmányoztam, és meglepetten vettem észre, hogy ma reggel több tízezernyi apróbb tételből álló, de sokmillió elszámolási egységnyi összeget kitevő bejövő átutalás érkezett titkos számláinkra. És azóta is szinte folyamatosan ömlik a támogatásunkra felajánlott pénz. - Hűha, ez tényleg nem semmi! Fantasztikus! Végre vége a szegénységnek! Úgy tűnik, a tegnap esti műsorunk a tévében sokat lendített a hírnevünkön. - Gondolom, Rebeka ismertsége és a bemutatott, zsákmányolt űrhajó együttesen kellően meggyőzőnek bizonyultak. - Igen. Mostantól újra normálisan, teljes erőbedobással dolgozhatunk az emberiség megmentésén! – jelentette ki Róbert patetikusan. – Tudod mit, veletek tartok. Kíváncsi vagyok, kik akarnak az AKTA tagjaivá válni. És legalább beszélgethetünk is egy jót útközben – kacsintott régi jó barátjára. Vidám hangulatban hagyták el az igazgatói irodát, miután Júlia a hangosbemondó közvetítésével felkért néhány tucatnyi AKTA-alkalmazottat, hogy jelenjenek meg a teherautóhangárban, segíteni a jelentkezők rostálásában. Ők maguk is arrafelé tartottak. Menet közben Robi megpillantotta egy másik régi barátját. - Szia Bálint! – kiáltott oda a minimum 185 centi magas, nagydarabnak ugyan még nem nevezhető, de azért keménykötésű, rövidre nyírt, őszülő barna hajú, vastag szemöldökű férfinak. – Válthatnék veled néhány szót? – kérdezte az igazgató. - Persze, miben segíthetek? – készségeskedett Teleki Bálint. - Nos, biztos hallottad a hangosbemondóban, hogy tagfelvétel miatt megy egy csapat a városba előválogatni, olyan sokan jelentkeztek tegnap óta. A támogatási hajlandóság is megélénkült, több millió érkezett a számláinkra reggel óta. - Ejha! – füttyentett Bálint. – Ez jó, nem? - Persze, hogy jó! Éppen ezért szeretnélek megkérni, hogy újítsd fel a kapcsolataid mindazokkal, akik segíthetnek modern fegyverzetet, laborfelszerelést, nyersanyagokat, alkatrészeket, valamint tudósokat, mérnököket kiközvetíteni részünkre. Mától újra magasabb fordulatszámra kapcsolunk! – jelentette be Róbert felvillanyozva. - Máris intézkedem. Elvégre én volnék a Beszerzési Osztály vezetője – Bálint arcán egészen kisimultak a tehetetlenség és tétlenség által mélyített ráncok, vidáman indult munkához látni.

81

I




40. 2032. december: Dr. Hentes Henrik – kiváló minőségű hamisított ajánlóleveleinek és diplomáinak köszönhetően – Miskolcra érkezését követően szinte azonnal felvételt nyert a Semmelweis Kórházba. Sőt, azt is kiharcolta, hogy 7 társa szintén ugyanott kapjon állást. Az első hetekben szándékosan komolyan vette munkáját, nem élvezte ki szadista hajlamait, így több tucat beteget meg is mentett a biztos haláltól. Minderre azért volt szüksége, hogy kórházbéli főnökei komolyabb munkákat is rábízzanak. Amint ez megtörtént, a doktor érzete, eljött az ő ideje. A műtőben Hentes doktor, és segítői közül még hárman tartózkodtak. Az éles fényű reflektorok alatt egy zöld lepellel letakart test feküdt a műtőasztalon. - Az altatás sikeres volt – jelentette Anasztázia, a doktor szépséges, szőke asszisztense. - Köszönöm, kedves Anesztézia! – mosolygott a nőre Henrik. – Akkor kezdjünk is hozzá… Mi is a páciens gondja-baja? - Vastagbélrák. El kell távolítani – vágta rá készségesen egyik embere. - Igazán szép napunk lesz! – füttyentett Hentes, miközben elvett egy alkalmasnak tűnő szikét a fémtálcáról. A kést a hasfal fertőtlenítővel bepamacsolt területe fölé vezette, majd belevágott a szövetekbe. Óvatosan, rétegről rétegre haladt lefelé. Már egy jó tíz centis szakaszon láthatóvá váltak a beteg belső szervei, amikor idegesítő csipogás hasított a műtétet végzők fülébe. - Doktor úr! A páciensnek szívritmus-zavarai vannak! – mutatott segédje a monitoron szaladgáló, meglehetősen kusza EKG-görbére. - Ugyan, csak a mobilom okozza az interferenciát – vette elő farzsebéből a rezgő üzemmódra állított maroktelefont. A helyiségben tartózkodók elnézően mosolyogtak főnökükre, noha pont az ilyen veszélyhelyzetek elkerülése érdekében volt elvileg tilos mobiltelefont vinni a műtőbe. A doktor csak nehezen tudta kinyitni az összecsukható telefont, mivel gumikesztyűi meglehetősen csúsztak a vértől. Eközben a páciens felnyitott hasüregében lassan elmerült az ottfelejtett szike. - Tessék, Hentes doktor – szólt a telefonba gazdája. - Uram, a kettes számú különítmény vezetője vagyok. Engedélyt szeretnénk kérni arra, hogy a Budapesti Műszaki Egyetemen végrehajtsuk fizikai kísérletsorozatunkat. A diákság biztosan jobban megjegyzi a fizikai törvényeket hatásos szemléltetés segítségével… - Igen, én is híve vagyok a szemléltetésnek… – vigyorodott el Hentes. – Csinálják csak! De rögzítsék a kísérleteket, és nekem is küldjenek egy példányt a felvételekből! - Úgy lesz, uram! Viszonthallásra! – búcsúzott el a fizikatanár. Hentes doktor már előre élvezettel gondolt arra, hogy milyen kellemeset fog videózni. Az pedig külön elégtétellel töltötte el, hogy Höllenburg gróf őt bízta meg a Magyar Világtartomány összes kegyetlen tanáros bevetésének koordinálásával, így tőle kértek engedélyt minden nagyobb szabású akcióra. - Törlést! – kérte, miután mindezt végiggondolta. A kapott vattacsomóval felitatta telefonjáról a vérfoltokat, utána eltette az eszközt. Újfent a felnyitott páciens felé fordult. Tanácstalanul pislantott néhányat. – Nem látták véletlenül a szikémet? – érdeklődött. Mivel mindenki csak a vállát vonogatta, Hentes elvett egy másik szikét az odakészített garnitúrából, azután kezei eltűntek a beteg belső szervei között. A doktor, homlokát ráncolva, kiemelte a páciens beleinek egy hosszabb szakaszát. - Nem találom a daganatot… – morogta eközben, majd egyre dühösebben húzta ki a beleket áldozatából. Amikor már egyik irányból sem jött tovább, elvágta az emésztőcsatorna

82

I




mindkét végét. Csak azért nem ömlött salakanyag a csonkokból, mivel a betegek ilyen jellegű műtétek előtt nem ehetnek, és beöntést is kapnak. – Keressék meg! – utasította beosztottjait, eléjük dobva a hosszú óriáskígyóra emlékeztető szervet, melyből néhol duzzanatok, mirigyek is kilógtak. Amíg társai dolgoztak, rágyújtott egy kubai szivarra, az sem zavarta, hogy a hamu egy része a beteg hasüregébe pereg. - Megvan! – kiáltott fel Anasztázia. Henrik odapillantott, rögtön ezután két határozott mozdulattal kivágta a vastagbél 15 centi hosszú szakaszát. A maradékot összevarrta, utána az egészet belegyömöszölte a hasüregbe, és visszavarrta, ahogy tudta. Végül összefércelte a hasfalat. - Kész vagyunk. Vigyék a lábadozóba! Mára ennyi. Hentes elhagyta a műtőt, a folyosókon várakozó betegek és hozzátartozóik közül többen is rosszul lettek, elájultak, amint rájöttek, mi okozhatta a doktor zöld köpenyét számos helyen díszítő vörös tenyérlenyomatokat, illetve a padló csempéin éktelenkedő, szintén vörös cipőtalp-nyomokat… 41. Eközben a Budapesti Műszaki Egyetem ódon falai között gőzerővel folyt a készülődés. A Kegyetlen Tanárok különítménye az egyik nagyobb sporthelyiséget szemelte ki magának a fizikai kísérletek helyszínéül. Beállították a felszereléseket, elhelyezték a műsort rögzítő kamerákat, majd a lelátóra beterelték a tanároknál lévő géppuskák hatására igencsak magas együttműködési hajlandóságot mutató egyetemistákat. A diákokat a lelátóra ültették, egyesével oda is bilincselték őket, nehogy elmenekülhessenek, vagy segítséget hívhassanak. Elővigyázatosságból minden mobiltelefont is begyűjtöttek. Miután mindez megtörtént, a tanárcsoport vezetője, egy idősödő, ősz hajú, szemüveges, borotvált arcú férfi, a pulpitusra lépett. - Egyetemünk tisztelt hallgatói! – köszöntötte a leláncolt diákokat. – Ma felzárkóztató órát tartunk a középiskolai tananyagból. Azért van erre szükség, mert a mai diákok már nem olyan fegyelmezettek, szorgalmasak, mint a mi időnkben voltak. Persze, amióta az évezred elején betiltották a testi fenyítés lehetőségét, egyre jobban elkanászodtak a tanulók. Határozott célunk, hogy itt és most változtassunk ezen a szomorú tendencián. Garantálom, hogy aki túléli ezt a mai napot, az egy életre megjegyzi, amit meg kell jegyeznie… – Sejtelmes vigyort követően bevezette az első kísérletet. – Bemelegítésként kísérletileg fogjuk igazolni, hogy a függőlegesen felfüggesztett, megfeszített, majd elengedett rugó mozgása szinuszos lefutású – az interaktív táblán ezzel egyidőben megjelent a kísérlet sematikus elrendezése, a szinuszgörbe, és néhány képlet. – Tehát a rugóra egy testet fogunk akasztani, az ebből kilövellő festékanyag fogja kirajzolni a szinusz-görbét a test előtt egyenletes sebességgel mozgatott vászonra. Kezdjük is! – intett segítői felé. Társai eloldoztak egy diákot a lelátón megszeppenten figyelők közül. A „szerencsés” kiválasztott hiába is ellenkezett, a sokszoros túlerő lefogta, utána olyan szorosan összekötözték kezeit-lábait, hogy moccanni sem tudott. Ezután egy nagyobb méretű rugóra akasztották. A diák előtt egyenletes sebességgel mozgatni kezdték a függőleges rudakra tekercselt vászonanyagot, eközben két segítő rácsimpaszkodott a rugón függő diákra, harmadik társuk pedig hasba szúrta őt. Az asszisztensek elengedték áldozatukat, akit felrántott a rugó, rögvest beállt az egyenletes fel-le mozgás, melyet a diák hasából sebesen előspriccelő vér szépen fel is rajzolt a mozgó vászonra, a szinusz-görbe hullámszerű vonala bontakozott ki az ábrából. Egy perc elteltével megszakadt a vörös hullámvonal, noha a felfüggesztett test továbbra is fel-le rángatózott a rugón. - Sajnos kifogyott a festék… – mentegetőzött széttárt karokkal az ősz fizikaprofesszor, majd hozzátette. – A színezőanyag ugyan elmosódott kicsit, de a tendencia azért világosan

83

I




kivehető. Amit láthatunk a vásznon, az valóban egy szinusz-görbe. Remélem, minden világos és érthető volt! Van valakinek kérdése? – fordult hallgatósága felé. A megbilincselt diákok levegőt venni sem mertek. A tanárnak igaza volt, amit láttak, örökre beleégett tudatukba. A prof elégedetten vigyorgott. - Jól van, helyes. Akkor nézzük következő rugós kísérletünket. Tehát, egy lendkerék oldalának külső ívére szabad elmozdulásra képes rugót szerelünk, melyre testet akasztunk, így a rugó a lendkerék állásától függetlenül, a gravitációs hatásoknak engedelmeskedve mindig lefelé fog mutatni. A kerék villanymotor általi pörgetésével ebbe a rendszerbe külső forrásból folyamatosan energiát táplálunk be, ami rezonanciakatasztrófához fog vezetni – az interaktív táblán ismét megjelentek a következő kísérlethez tartozó ábrák, képletek. A szemüveges fizikus segítői kérdés nélkül eloldoztak a lelátóról egy újabb diákot, akinek most csak a kezeit kötötték össze háta mögött, illetve összecsomózott csuklóit hátulról derekához kötözték. Ezután vállait a rugó alsó végéhez erősítették. A teljes szerkezetet a magasba emelték, hogy a diák lábai jó két méterre legyenek a talajtól. A professzor egy gombnyomással beindította a villanymotort, mely egyre nagyobb fordulatszámon kezdte el hajtani a hozzákapcsolt lendkereket. A kerék külső ívéhez erősített rugó felső szára így hol magasabbra, hol alacsonyabbra került, olyan hatást kiváltva ezzel, mint amikor fel-le rángatunk egy lesúlyozott rugót. Az erőhatások hol megnyújtották, hol hagyták összeugrani a rugót, a lendkerék sebességének fokozódásával egyre nagyobb mértékű lett a rugó kilengése, megnyúlása. A ráakasztott diák eleinte úgy érezte magát, mintha hullámvasúton lenne, hiszen testét fel-le dobálta a berendezés. Ahogy azonban nőtt a sebesség, egyre nagyobbakká, gyorsabbakká váltak a rándulások, rosszul lett, elszédült, el is hányta magát, az okádék szanaszét fröcsögött a teremben. De a kísérlet még nem ért véget. Egy bizonyos ponton az emberi test már nem bírta tovább az erős rezgést. A srác gerincoszlopa deréktájt eltört, ezt követően a lágy szövetek is megnyúltak, szétszakadtak, a lábak a földre zuhantak, a felsőtest továbbra is a rugón táncolt, immár a vér permetezett szét mindenfelé. Amint elérte a következő határértéket a rendszer sebessége, az áldozat vállai is eltörtek, szétszakadt a bőr, az izom, a kötél kirepült, a felsőtest pedig a lábakat követve a padlóra zuhant. A nézőtéren is többen elhányták magukat. - Látom, tetszett a kísérlet! – mosolygott a szemüveges kegyetlen tanár a diákokra. – Azért örülök, hogy nem a rugó tört el hamarabb… Ez volt tehát a rezonanciakatasztrófa. Most már tudjátok, hogy mi történik egy testtel, ha túl erős, hosszan ismétlődő rezgésnek tesszük ki… A rugóra amúgy azért volt szükség, mert a lendkerék megfelelő frekvenciaválasztása esetén képes összeadni, felhalmozni a kerék egyes fordulatai során beletáplált energiát. Így nem kell olyan gyorsan pörgetni a kereket, és látványosabb az egész művelet – vigyorgott immár. 42. Kata magas, karcsú, törékeny lány volt, rosszulléttel küzdve nézte végig az első kísérletet a lelátó egyik hátsó sorából. A második közben immár elhatározta, hogy cselekednie kell. Minden lelki és fizikai erejét összeszedve megkísérelte a tanárok figyelmét elkerülve kiráncigálni egyik kezét a bilincsből. Ez a művelet igencsak fájdalmas volt, végig lenyúzta a bőrt vékony kézfejéről, ömlött belőle a vér, és úgy érezte, egy-két csontját is eltörhette. Szörnyű látvány volt, iszonyúan fájt, de végül sikerült jobb kezével kiszabadulnia. Közel állt az ájuláshoz, nem igazán bírta a vér látványát, valamint a fájdalmat sem, de azt még kevésbé akarta megvárni, amíg esetleg ő maga is sorra kerül valamelyik kísérlet szenvedő alanyaként. Amikor a gépfegyveres tanárok beterelték őket a tornaterembe, a táskáját csak felületesen vizsgálták át. A kegyetlen tanár sokkal inkább azzal volt elfoglalva, hogy Kata fenekét és pici, formás melleit fogdossa, úgymond ruházatban elrejtett tárgyak után kutatva. Így a lány

84

I




mobilja a hátizsákja alján maradt. Nem törődve vele, hogy mindent összevérez, előkotorta a telefont, óvatosan készített egy fotót a kísérletek eddigi eredményeiről, amit MMS-ben haladéktalanul elküldött az AKTA segélykérő számára, a helyszín pontos megadásával egyetemben. A jól végzett munka tudatában immár semmi sem tartotta vissza attól, hogy a vérveszteség és a fájdalom együttes hatására eszméletét veszítse. 43. Végh Béla magánnyomozó továbbra is az AKTA-bázis vendégszeretetét élvezte. Az eltelt időszakban alaposan körülnézett, lenyűgözte a létesítmény kiterjedése, komplexitása, felszereltsége, valamint megismerkedett a teljes személyzettel is. Néminemű irigységgel töltötte el az AKTA munkatársainak kitűnő fizikai kondíciója, képzettsége, magabiztossága, humánussága, eltökéltsége. Az egész életében csak vegetáló, szerencsétlenkedő privátdetektív pont olyan napját élte, amikor erélyesen tudatába tört önbizalomhiánya, kisebbrendűségi komplexusa, noha senki sem éreztette vele, hogy lebecsülné, sőt számos elismerésben részesítették a népkerti akció során tanúsított hősiessége okán. Béla azonban a tudatalattijának mégse parancsolhatott. Így bezárkózott szobájába, bőröndjéből elővett egy adatlemezt. Behelyezte a lejátszóba, mely minden lakosztályban szériatartozék volt. A férfi megállt a nagyméretű, lapos kijelző előtt, melyet pont szemmagasságban rögzítettek a falra. A távirányítón megnyomta a lejátszás gombot. A képernyő kivilágosodott, megjelent rajta Végh Béla, összefont karokkal. A valódi magánnyomozó is összefűzte mellkasa előtt karjait, majd megszólalt: - Tükröm, tükröm, mondd meg nékem, ki a legjóképűbb a vidéken? - Te vagy az, barátom! – válaszolt mosolyogva a felvétel. - És ki a legokosabb a környéken? - Az is te vagy, haver! - Ki a legmacsóbb? - Ki más lehetne, mint te… Béla leállította a lejátszót. Ennyi elég volt a házi készítésű önbizalom-erősítő tréningjéből. Máris jobban érezte magát a virtuális vállon veregetéstől. Mosolyogva futott át agyán, hogyha meglátná valaki, miközben ilyesmit művel, biztos értesítené a fehér köpenyes bácsikat az elmeosztályról… Mivel azonban most nem lepleződött le, valamivel vidámabban lépett az ajtó felé. Ekkor megszólalt szobájában a hangosbemondó: - Minden harci alakulatnak riadó! Gyülekező a kettes számú hangárban. Kegyetlen Tanár bejelentés érkezett a Budapesti Műszaki Egyetemről. Béla ugyan nem volt hivatalosan az AKTA tagja, de úgy gondolta, nem hagyhat ki egyetlen lehetőséget sem a bizonyításra. Így futólépésben tette meg a kettes hangárhoz vezető néhány száz méteres utat. Elégtétellel töltötte el, hogy egyáltalán nem ő lett az utolsó. Sok új arcot is látott, tudta, hogy a frissen beszervezett, kiképzés alatt álló újoncokról van szó. Gerey Róbert AKTA-igazgató személyesen jött eligazítást tartani. - Barátaim! Mivel Budapest messze van, nem szaporítom a szót. A két leggyorsabb teherautóval fogtok menni, én ma sajnos nem tudok részt venni az akcióban, mivel sok a munka az új felszerelések beszerzése és a kiképzések ügyében. Azért két jármű, hogy egy esetleges baleset vagy üzemzavar esetén legalább egy oda is érjen. A csapatot három veterán, igazi profi fogja vezetni. Hernádi Tibor, Gerey Balázs, Miskolczi Cecília. Ők majd kiválasztják azt a körülbelül húsz főt, akik bevetésre indulhatnak. Sok sikert mindenkinek! Siessetek, szabadítsátok fel a szenvedő diákokat! És persze vigyázzatok magatokra! – mosolygott az egybegyűlt társaságra. Végh Béla szemügyre vette a három kijelölt csapatvezetőt. Hernádi Tibor jó ötvenéves volt, férfiként nem számított magasnak, viszont dagadó izmokkal rendelkezett, és mestere volt

85

I




minden létező fegyvernek, valódi katona. Hamiskás mosolya és hajviselete a Csillagok Háborújának Han Solo-jához tette hasonlatossá, csupán egy kissé idősebb kivitelben. Miskolczi Cecília jó húsz évvel fiatalabb volt, de nem látszott még harmincnak sem. Karcsú, magas alakja, selymes fényű, hosszú, egyenes szálú, barna haja, finom metszésű szája, arca, valamint csillogó tekintete által a régi korok hercegkisasszonyaihoz vált hasonlatossá. Nem tűnt kemény katonatípusnak, de ha Robi őt is ajánlotta, az már jelentetett valamit. Vőlegénye, Gerey Balázs szintén harmincegynéhány évesnek tűnt, sötétbarna haját középhosszúra növesztve, oldalra fésülve hordta, magas, vékony volt, de a szívósság látszatát keltette, meglehetősen hasonlított apjára. A magánnyomozó szintén odafurakodott a három parancsnokhoz, akiket már az önkéntesnek ajánlkozók gyűrűje vett körül. Bélának is sikerült beküzdenie magát a csapatba. 44. Mindeközben természetesen a Kegyetlen Tanárok kísérletező kedve sem lankadt. Eloldoztak egy újabb diákot a lelátó vasszerkezetétől, akit két karjánál fogva lelógattak a plafonról, a kötelet több méter hosszúságúra hagyva. A fizikus magyarázatba fogott: - Ha egy fonálra függesztett testbe, melynek ismerjük a tömegét, egy szintén ismert tömegű golyóval belelövünk, akkor a test kilendülésének szögéből meghatározhatjuk a golyó sebességét. A kísérleti test tömege nyolcvan kilogramm, ennek a roncsolólövedéknek pedig ötven deka – mutatott először a rémülten kapálózó egyetemi hallgatóra, ezt követően egy méretes puskatöltényre. A kegyetlen tanár betöltötte fegyverébe a lőszert, majd célzott, és elsütötte azt. A lövedék simán behatolt a diák testébe, hátul viszont már jókora véres húscafatokat és csontdarabokat kitépve távozott, a vér beterítette a felfüggesztett áldozat mögötti falszakaszt, a kilépő lövedék viszont már nem verte le a vakolatot, energiája nagy részét a céltárgynak adta át. - Nos, a mérés szerint öt foknyit lendült ki a nyolcvankilós test. Egy percet kapnak, hogy kiszámítsák a töltény bemeneti sebességét… Mivel a hallgatók az eddig látottak sokkoló hatása alatt ájuldoztak, ráadásul kezeik is összebilincselve öleltek körül egy-egy vascsövet, így senkinek sem sikerült még csak megközelítően pontos becslést sem adnia a kérdezett sebességadatról. A szemüveges, őszülő „tanár” felháborodott. - Mi a fenének tépem itt a szám, ha semmit sem vagytok képesek megjegyezni? Pedig a lelkem is kiteszem, hogy szemléltető eszközök segítségével a fejetekbe verjek némi tudást… – hőzöngött. – De ne higgyétek, hogy feladom! Addig kísérletezünk, amíg meg nem tanultok mindent! Vagy éppen el nem fogytok… Csak a halott diák a jó diák… – tette hozzá utolsó két mondatát halkan, ami pont ettől vált meglehetősen fenyegetővé. Segítői máris leráncigáltak egy hasztalanul ellenálló, sikongató lányt a nézőtérről. Belökték egy sűrűn szőtt fémhálóból álló ketrecbe. A kegyetlen tanárok főnöke megnyomott egy gombot. A ketrec belsejében fény gyúlt, így a rács lyukainak kicsinysége ellenére is jól megfigyelhetővé vált a belül lezajló történések sora. A lány egyelőre tanácstalanul meredt kifelé. A szemüveges „fizikus” pedig elárulta a kísérlet lényegét: - Most megnézzük, mi történik az élő szövetekkel, ha erős mikrohullámú sugárzásnak tesszük ki őket. Mindjárt megláthatjátok, milyen érzés belülről egy mikrohullámú sütőbe szorulni – vigyorodott el. A lány is megérezte eközben, hogy kelepcébe került, és igen nagy a baj. Bőrén egyre erősebb égető érzés hatalmasodott el, de hiába kapkodott hol ide, hol oda, hiába ugrált, hiába sikoltozott, semmi nem enyhítette fájdalmát. Hamarosan már belülről is érezte a kínzó nyilallásokat, tüdeje égett, köhögött, alig kapott levegőt. Nemsokára elájult, de a szerkezet nem kapcsolt ki. Az áldozat bőre bevörösödött, felhólyagosodott, aztán szenesedni, égni

86

I




kezdett. Legvégül az egész test némiképp megduzzadt, majd a külső szénkéreg szétnyílt, a test szétrobbant, sercegő zsírral keveredő vér permetezte be jó ötméteres sugárban a tornatermet. Aki eddig nem hányta el magát, már az sem bírta tovább. A diákok soraiból többen sírógörcsöt kaptak, netán őrjöngeni kezdtek. - Igazán látványos volt, nemdebár? – kérdezte a tanárcsapat vezetője, gúnyos vigyorral pofáján. – Nézzük csak, melyik kísérletet is végezzük el következőként… 45. Heinrich von Höllenburg gróf jóízűen nevetve nézte a Budapesti Műszaki Egyetem területéről érkező televíziós közvetítést. Igazán elmésnek találta a fizikus kollégák kísérleteit. A tudományos tényeken kívül sok mindent megtudott az emberi szervezet tűrőképességének határairól is. - Vezérem! – szólította meg egyik alattvalója. - Igen? – vetette oda Höllenburg, le sem véve szemét a plazmaképernyőről. - A műholdas megfigyelés adatai szerint két gyanús teherautó közeledik nagy sebességgel az egyetem felé – mutatott egy másik kijelzőre, melyen Budapest XI. kerületének felülnézeti képét szemlélhették meg valós időben. – Nem kizárt, hogy az AKTA egységei – tette hozzá az alkalmazott. - Valóban így lehet… – dünnyögött a szőke gróf. – Hívja fel a fizikus kollégákat, figyelmeztesse őket! – adta ki az utasítást, majd elmeditált azon a nagyszerű ötletén, hogy a népkerti kudarc óta műholdas távmegfigyeléssel biztosítják terrorista akcióik színhelyeit, így kisebb veszteségekkel kell számolniuk az AKTA esetleges közbelépése során. - Nagyúr, nem veszik fel a telefont – jelentette az alattvaló. Höllenburg alaposan szemügyre vette a közvetítést. - Fogadjunk, hogy az az elmebeteg vénember a levetett kabátja zsebében felejtette a mobilját, amit még néma üzemmódra is állított… – immár korántsem volt annyira elégedett a műszaki egyetemi kommandó vezetőjével, mint néhány perccel korábban. – Túlzottan beleélte magát a tanításba… - Odaért a két teherautó. Fegyveresek hagyják el a raktereket. Már késő – hadarta a beosztott. - Vajon hogyan tudhatta meg az AKTA? – morfondírozott a gróf, de eközben már arra figyelt, hogy mi fog történni embereivel a következő percekben a tornacsarnokban. Szemei a plazmaképernyőre tapadtak. 46. Miskolczi Cecília, Hernádi Tibor és Gerey Balázs egy duplaszárnyú ajtó előtt torpantak meg. Hét fekete kommandósruhás AKTA-harcos követte őket, a többiek kint maradtak a menekülési útvonalakat ellenőrizni. A három parancsnok kézjelekkel kommunikálva villámgyorsan eldöntötte, hogyan tovább. Cecília és Tibi oldalt álltak, Balázs pedig egy határozott mozdulattal berúgta az ajtót. Társai előreszegezett gépfegyverekkel rontottak be. A Műszaki Egyetem sportrészlegében éppen eloldoztak egy újabb diákot a lelátó vasszerkezetétől, és a következő kísérlet helyszíne felé vonszolták, amikor váratlanul beszakadt az ajtó. Minden bent tartózkodó a zaj irányába kapta a fejét. A diákok fellélegeztek, amint megpillantották a behatolók öltözékének felkarjára hímzett AKTA-címereket, a szadista tanárok pedig elfehéredő arccal meglehetősen berezeltek. Az ősz hajú, szemüveges fizikus rémülten tapogatta zsebeit, majd dermedten meredt az egyik padra ledobott kabátjára. Rádöbbent, mekkora hibát követett el. De már nem volt mit tennie. Szerencsére egyik

87

I




társának, aki a legújabb kísérlethez hozta az alanyt, nem volt gond a lélekjelenlétével. Azonnal pisztolyt szegezett a diák halántékához, és elkiáltotta magát: - Egy rossz mozdulat, és a srác halott! Az AKTA katonái megtorpantak. Viszont a kint őrködők ekkorra módot találtak arra, hogy felmásszanak a tornacsarnok résnyire nyitott ablakaihoz, és észrevétlenül megfigyelőállásba helyezkedjenek. Végh Béla is köztük volt. Azonnal a pisztolya után kapott, és célba vette a túszejtőt. - Mit akarsz csinálni? – kérdezte tőle egyik társa. - Ránk nem figyelnek a terroristák. Kilövöm a fickó kezéből a pisztolyt, és a keletkező zűrzavarban Tibiék végezhetnek a többiekkel – súgta a választ a privátdetektív, miközben pontosított a célzáson. Lövés dördült, és ugyanabban a pillanatban eltűnt a túszejtő kegyetlen tanár feje, nyakának csonkjából fröcsögött a vér, háta mögött mindent beterített a vörösre színeződött agyvelő. A fickó azonnal élettelenül esett össze. - Hoppá… – jegyezte meg Béla. – Nem baj, így is jó… A célzás néminemű pontatlanságán kívül azonban minden úgy történt, ahogy megjósolta. A szadista tanárok maradéka néhány pillanat erejéig dermedten figyelte a fej nélküli holttestet, aztán igyekeztek fegyvereik után kapni. De ez a rövid ideig tartó figyelemelterelés is elég volt ahhoz, hogy az AKTA kerüljön előnyösebb helyzetbe. Gépfegyvereik sorozattüzével kivégezték egy híján az összes terrorista tanárt. Néhány másodpercen belül, a fegyverropogás elültével már csak a görcsösen rángatózó, terjedő vértócsákban vergődő, agonizáló testek hörgése hallatszott. Senki sem mert még csak pisszenni sem. A szemüveges, ősz hajú fizikus megszeppenten, felemelt kezekkel álldogált a holttestek gyűrűjében. - Mit akarnak tőlem? – kérdezte meg végül, rekedt-remegő hangon. Gerey Balázs szemügyre vette a mészárszéket, észrevételezte, hogy az egyik installációt még nem használták. - Mi lenne, ha maga lenne az utolsó kísérleti alany? – vetette fel az ötletet. Társai és a túlélő diákok helyeslően bólogattak. Amíg néhány AKTA-katona előkészítette a kísérletet, addig a többiek kiszabadították az összes foglyul ejtett diákot, és ellátták Kata kézfejének sérüléseit is. Őt hősként ünnepelték társai. Végül minden szempár a várható látványosságra szegeződött. Balázs előcsalta az interaktív táblára az m1 v1+m2 v2=mv képletet és egy sematikus rajzot, majd magyarázni kezdett: - Utolsóként a tökéletesen rugalmatlan ütközés törvényszerűségét fogjuk kísérletileg is bizonyítani. Mit is jelent ez a fogalom? Azt, hogy két egymással szembe haladó test az ütközés során nem pattan vissza egymásról, hanem az ütközés után közös irányba, közös sebességgel fognak tovább haladni. Azt, hogy mi lesz ez a közös irány és sebesség, úgy kaphatjuk meg, hogy a táblán látható képlet alapján összeadjuk a két kiinduló test sebességének és tömegének szorzatát. Az egyes számú test hetvenöt kiló, a kettes négyszáz. Ütközéskor várható sebességük megközelítőleg óránként nyolcvan kilométer lesz. Számoljátok ki a végeredményt! – vigyorgott az AKTA egyik vezetője, és kezének mozdulatával jelzést adott a kísérlet megkezdésére. A terem közepén egy vaskos kampó lógott ki a plafonból. Két karvastagságú kötelet erősítettek rá. Az egyik kötélhez a szemüveges, fizikus kegyetlen tanárt kötözték, a másikhoz egy jókora betonhasábot. Méretére 400 kilós tömegéből lehetett következtetni. A két testet a terem átellenes oldalai felé szét-, illetve felhúzták, aztán Balázs jelére azonos időben elengedték a két objektumot a falakhoz rögzítő feszítőköteleket. Az ősz hajú, szemüveges fickó tudta, mi vár rá, artikulátlanul üvöltött, de mivel alaposan megkötözték, szabadulni nem volt esélye. Mind a „tanár”, mind a betontömb tempós gyorsulásba fogott, hogy a terem közepén, a padló fölött úgy egyméteres magasságban szemből összetalálkozzanak. Mivel a

88

I




két test sebessége azonos volt, tömegük viszont eltérő, a jóval nehezebb betontömb folytathatta útját eredeti irányába, noha az ütközéstől kissé veszített sebességéből. A néhai fizikus kevésbé járt jól. A becsapódáskor keletkező erőhatások egyszerűen rálapították testét a sima felületű betonhasábra, belső szervei szétrobbantak, szerteszét fröccsentek, feje szétloccsant a masszív építőanyag-tömbön, és hogy mindez ne legyen elég, lábai túllógtak a betonlap alján, így a lendület hatására folytatták volna útjukat előrefelé, a térdek viszont szerették volna ezt megakadályozni, de gyengébbnek bizonyultak, így a lábszárak hangos reccsenéssel előretörtek, az egyik le is szakadt, és a szemközti falnak csapódott, majd lezuhant. A közös sebességgel továbbhaladó testek egy darabig még himbálóztak, végül középen, a kampó alatt megállapodtak. Az ingamozgás vonalában nem kevés vér folyt szét a sportterem parkettáján. - Nekünk most mennünk kell – jelentette ki Tibor, az AKTA egyik katonai parancsnoka. - Szóljatok csak bátran, ha netán legközelebb is szükségetek lenne ránk! – fűzte hozzá Cecília immár mosolyogva, párját, Balázst átkarolva. - Köszönjük szépen a segítséget! – hálálkodtak a megmentett diákok. – Az AKTA a király! – tették hozzá. - Azért vagyunk, hogy segítsünk – szerénykedett ifjabb Gerey. Ezután az AKTA-katonák immár tényleg búcsút vettek, és teherautóikkal visszavonultak Miskolchoz közeli főbázisukra, sikeres küldetésük tudatában büszkén önmagukra. 47. Doktor Hentes Henrik a véres műtétekkel teli műszakja után fáradtan, de vidáman huppant bele kórházi rendelő-helyiségének foteljébe. Mivel aznap az éjszakai ügyelet is rá várt, bekapcsolta számítógépét, hogy így üsse el a nyugalmasnak ígérkező órákat. Egyből felkeltette figyelmét egy sürgős besorolású e-mail, nagyméretű fájlmelléklettel. Heinrich von Höllenburg uraságtól érkezett. A rövid kísérőlevélből megtudta, hogy a csatolmány a fizikai kísérletek videofelvételét tartalmazza, valamint a Vezér jó munkát kívánt neki. Hentes elindította a médialejátszót, hátradőlt fotelében, és őszülő kecskeszakállát simogatva a kreatív, progresszív oktatási módszerek élvezetének szentelte magát. Számtalanszor felnevetett, amint egy-egy halálra rémült diák feje került a kamera látómezejébe, vagy amikor egy-egy „sajnálatos” haláleset történt. „Mennyivel jobb így szórakozva tanulni. Ha az én időmben is ilyenek lettek volna a fizikaórák, talán nem is orvosnak megyek, hanem fizikusnak…” – futott át agyán a cinikus gondolat. Egy idő után furcsa, oda nem illő zaj hasított a felvételbe. Az egyik kamera befogta a hangforrást. A duplaajtó beszakadt, és AKTA-katonák özönlötték el a tornacsarnokot. - Mi a fasz?! – káromkodott Hentes. – Hát ezek a kis gecik meg hogy kerültek oda? – hőzöngött. A doktor idegessé vált, de egyben kíváncsisága is fokozódott, hogy miként rendeződött a kellemetlen incidens. Ezt egyelőre nem sikerült megtudnia, ugyanis kopogtak az ajtaján. Henrik leállította a felvételt, és kikiáltott: - Tessék? - Jó estét kívánok! – lépett be egy feldagadt arcú férfi, meglehetősen szánalmasan festett. - Miben segíthetek? – tettetett udvariasságot Hentes doktor. - Szörnyen fáj az egyik fogam – motyogta a páciens. – Nem bírnám ki reggelig… - Értem – bólintott Hentes. – Szerencséje van, ugyanis én a fogászmesterség doktora is vagyok egyben. Jöjjön, menjünk a fogászati részlegre! A doktor előreindult, a félhomályos folyosókon energiatakarékosságból csak minden negyedik fényforrás világított, kísérteties jelleget kölcsönözve az amúgy is félelmet ébresztő

89

I




kórházi környezetnek. Henrik belépett az egyik ajtón, felkapcsolta a villanyt, egy modern fogászati műszer-együttes vált láthatóvá. - Foglaljon helyet! – mosolygott Hentes bizalomgerjesztőn, már amennyire tőle kitelt. A felduzzadt arcú fickó felkászálódott az elektromosan állítható székbe. A doktor beállította a háttámla dőlésszögét, az ülés magasságát, majd felkapcsolta a reflektort. Belevilágított a férfi szájába. Megcsóválta fejét. - Jókora lyuk van a jobb alsó hatoson, körülötte az íny is gyulladt. Csoda, hogy csak most kezdett fájni – jelentette ki. – De ne aggódjon, helyretesszük a dolgot! – ígérte a doki. Egy gyanúsan nagyméretű fecskendőt teleszívott valami áttetsző folyadékkal, ezt a pasas ínyébe döfte, belepumpálva a teljes adagot, aztán várt. Eltelt néhány perc. - Hem tu’ok moszokni… – nyöszörgött kétségbeesetten a páciens. - Még szép! Egy speciális szert adtam ugyanis be önnek, ami kifejezetten a mozgatóizmokra hat bénítólag. Nehogy elszökjön nekem… A tudat viszont tiszta marad, és a fájdalmat sem csillapítja… Hehe… – Vigyora immár nem volt bizalomgerjesztő, sokkal inkább fenyegető. – Így jár, aki megzavar tévézés közben… – tette hozzá vészjóslóan. A doktor sorra kezébe vette a fúrókat, a levegőben lóbálva felzúgatta őket, hosszasan válogatott. A páciens rettegéssel teli szemeibe nézett, kéjesen elmosolyodott, arcvédő maszkot és szemüveget tett fel, aztán áldozata szájába dugta a fúrót. - Lássunk hozzá… – mondta a szadista orvos, utána jókedvű fütyörészésbe fogott. A kezelés alatt álló férfi már korántsem élvezte ennyire a dolgot. A túlzottan nagyméretű, durva fúró pillanatok alatt szétrobbantotta a lyukas fogat, és a gyulladt ínybe mart. Gennyel kevert vér fröccsent a „fogorvos” fehér köpenyére és szemüvegére. Az áldozat eközben hol vért nyelve fuldoklott, hol a fájdalomtól üvöltött artikulátlanul. Hentes egy kicsit erősebben megnyomta a fúrót, mely – talán nem is véletlenül – megugrott, és leszaladt a páciens torkán. - A fenébe! Ez lecsúszott! – morgolódott a doktor, de nem volt kedve a vastag kábelnél fogva kihúzni a valószínűleg nyálkássá és véressé vált eszközt a páciens gyomrából. – No mindegy, van másik… A szadista fehérköpenyes valóban elkezdett válogatni a fúrók között, de eközben elfelejtette leállítani az elveszett szerszámot. A kezelés alatt álló személy hirtelen levegőt sem kapott az eszméletlen kínnal kísért rémülettől, szemei elkerekedtek, pupillái kitágultak, hogy aztán hamarosan újult erővel üvöltsön fel. Eközben a férfi hastájékán vörösre színeződött a korábban fehér ing. Ezt Hentes doktor is észrevette. - Jé, kijött a hasfalán át! – konstatálta meglepetten. Mivel viselt gumikesztyűt, vállat vont, és mégis odanyúlt, felhajtotta betege ingjét, aztán egy határozott mozdulattal benyúlt a fickó belei közé, és kihúzta a még mindig hevesen zümmögő fúrót. Vissza akarta dugni a férfi szájába, de rövidnek bizonyult a páciens torkában eltűnő, majd hasából előbukkanó kábel, így Hentes határozottan megrántotta, súlyosan károsítva ezzel néhány létfontosságú belső szervet. A beteg elájult, és többé már nem is tért magához. A doktor nem zavartatta magát, szépen ledarálta tövig az összes fogat, ezt követően kihúzta pácienséből a fúró kábelét, megtisztította a bepiszkolódott műszereket. Végül levitte a hullát a pincébe, és a biológiailag veszélyes hulladékok égetésére használt kemencébe hajította. Visszatért a fogászati részlegbe, fütyörészve felmosta a vért, kitakarított, legvégül pedig saját szobája felé vette az irányt, és végignézte az utolsó fizikai kísérletet is, melyet immár az AKTA hajtott végre. Csak azért nem verte szét a számítógépet, mert a fogfájós betegen már előre levezette feszültségét… 48. Másnap:

90

I




Balikó Péter bekapcsolta vadonatúj, a nappali egyik falát teljes egészében elfoglaló plazmatévéjét. Gyönyörködve nézte a csodálatos színeket, a pengeéles kontrasztokat, végül figyelme a műsorra terelődött. Éppen az esti híradó kezdődött. - Már csak fél óra van hátra a kedvenc sportműsoromig! – osztotta meg feleségével az információt. – Addigra itt legyen a kezem ügyében néhány üveg sör és pár zacskó chips! – fűzte hozzá a parancsoló felhívást, miközben jókora sörhasát simogatta. Ágnes asszony a fejét csóválva indult a konyhába, hogy mielőbb kiszolgálhassa az esküvőjük óta túlzottan basáskodóvá vált férjurát. A híradó, mint általában, a nap legfontosabb eseményével indult. A mindig csinos bemondónő komor arcáról leolvasható volt, hogy nem fog jó hírekkel szolgálni. - Jó estét kívánok kedves nézőinknek! A Világállam Energiahivatala aggodalomra okot szolgáltató bejelentést tett a mai napon. Mint már beszámoltunk róla, két héttel ezelőtt kezdődött el az arab olajmezők váratlanul gyors kimerülése. A folyamat azóta sem lassult, sőt, átterjedt a venezuelai, orosz, kanadai és közép-ázsiai mezőkre is. Immár mindössze napi kéthárommillió hordónyi a globális kitermelés mennyisége, ami a gazdaság és a lakosság igényeinek tizedét sem fedezi. Az Energiahivatal közlése szerint végleg véget ért az emberiség olajkorszaka. Ez azonban sajnos csupán a rossz hírek egyik fele. Ugyanis a Föld energiatermelésének kétharmadát adó atomerőművek fűtőanyag-ellátásában is fennakadások jelentkeztek. Szintén két hete robbantak be a világ egyik legnagyobb uránbányájának aknái, tárnái. Akkor a szakemberek balesetre gyanakodtak, de azóta szinte naponta válik használhatatlanná egy-egy nagyobb hasadóanyag-bánya, szintén végzetes méretű robbanás következtében. Csak a törmelék eltakarítása, és a tárnák megerősítése helyszínenként hónapokat vehet igénybe. Mindez súlyos ellátási gondokat vetít előre, mivel a tartalékkészletek szintje minimális. A hasadóanyag-bányák sorozatos katasztrófái esetében a Világállam Biztonsági Tanácsa összehangolt terrorcselekményekre gyanakszik, de egyelőre semmilyen csoportosulás nem vállalta magára a tetteket, és nem sikerült fényt deríteni az esetleges indítékokra sem. Nem kizárt, hogy áramkorlátozásokat kell bevezetni, megakadályozandó a még működő erőművek túlterhelését, illetve a létfontosságú intézmények, üzemek kényszerű leállását. A maradék olajkutak elapadásán kívül rossz hír a benzinüzemű gépeket, autókat használók számára, hogy az elektromos energia hiánya miatt máris le kellett állítani közel az összes, szénből hidrogénezéssel olajat, benzint előállító üzemet is, mivel ez az eljárás pazarlóan energiaigényes. További fontos híreink: Tegnap terroristamerénylet áldozata lett a Budapesti… Balikó Péter lakásában elsötétült a plazmatévé, az összes fényforrással egyetemben. A férfi nagy nehezen feltápászkodott, szuszogva odatapogatózott az ablakhoz. Nem látott semmit, az egész környéken egyetlen ablakban sem pislákolt világosság, sőt az utcai villanyoszlopok is sötéten meredeztek. - Mi a picsa?! – káromkodott a férfi. – Nehogy már megint lemaradjak a kedvenc műsoromról! – háborgott. – Asszony, azonnal menj le a hipermarketbe, és vegyél nekem egy áramfejlesztőt! - Minek, ha úgysem lehet hozzájutni benzinhez sem? Most mondták, hogy nincs olaj… – kotnyeleskedett a vörösesszőke, göndör hajú asszony. - Most az egyszer igazad van – látta be Péter hatalmas sóhajtás kíséretében. Visszahuppant foteljébe, és reménykedve várta, hogy talán időben visszajön az áram. 49. - Sejthető, hogy a Kegyetlen Tanárok állnak a bányarobbantások hátterében… – kommentálta a híreket Gerey Róbert AKTA-igazgató. – Mások nem lennének képesek ilyen nagyszabású merényletekre.

91

I




- De mi a céljuk mindezzel? – kérdezett rá Rékassy Rebeka újságírónő. - Nem tudom… – sóhajtott fejcsóválva Robi. – De gyorsan ki kell derítenünk, mert ha ezek a szemetek energiaválságba taszítják a Világállamot, akkor összeomolhat a termelés, az emberek pánikba esnek, anarchiába süllyed a világ… Sajnos minden igyekezet ellenére a megújuló források csak húsz százalékkal részesednek bolygónk áramtermeléséből, ami nagyon-nagyon kevés… 50. Heinrich von Höllenburg elégedetten nézte a híradót, majd a műholdképekre vetült pillantása. Az éjszakai Európa több pontján fekete foltok voltak kivehetők, ami arra utalt, hogy máris energiaszűke van. - Nagyszerű eredmények! – jelentette ki az uraság, alattvalói helyeslőn bólogattak. – De természetesen ez még kevés. Folytatni kell a lakosság terrorizálását, és a bányák használhatatlanná tételét. Nekünk ugyan nem igazán kellenek ezek az elavult energiahordozók, így a legtöbb bányába nem vezényeltünk saját munkásokat és katonákat, pusztán berobbantottuk őket. Viszont nagyon jó nézni, ahogy a Világállam lassan összeomlik ezek hiányában… – vigyorodott el. – És hogy áll az új katonák kiképzése? – fordult egyik alkalmazottjához. - Ha a miskolci kollégiumokból elhurcolt kétezer diák zombihadsereggé képzésére gondol, akkor jól – jött a villámgyors válasz. – Az agymosás és a hipnotikus tudatmódosítás folyamata már lezárult, a pszí-erősítős gondolatvezérlés rájuk kényszerítése a végéhez közeledik, csupán a fegyverhasználat betanítása van hátra. - Remek! Elégedett vagyok! – mosolygott továbbra is a Vezér. – Csak így tovább! Hamarosan átvehetjük a világ és az egész emberiség fölött az uralmat… 51. Doktor Hentes Henrik további néhány nap elteltével ismét a Miskolci Semmelweis Kórházban rendelt. „Otthon – utalt gondolatban az erőszakkal elorzott villára – be kellett ugyan állítani egy fúziós energiatermelő bőröndöt a pincébe, hogy ne legyen folyton sötét a városra rendszeresen le-lecsapó áramkimaradások miatt, de szerencsére a kórháznak van saját aggregátora és elsőbbségi benzinutalványa, így itt zavartalanul folytathatom a munkám…” – elmosolyodott. Épp vizitet tartott. Betért abba a kórterembe, ahol a néhány nappal korábban vastagbélrákkal műtött betege feküdt. - Jó napot! – köszönt az orvos. – Nem néz ki valami jól… – nem takargatta az igazságot. – Talán van valami panasza? - Doktor úr! De jó, hogy jön! – nyöszörgött a páciens. – Két nagy bajom is van. Szúró fájdalmat érzek a hátamban, és enni sem tudok. Alig hogy lenyelem, visszajön… - Megnézzük. Járni tud? – kérdezte Hentes felvont szemöldökkel. - Azt hiszem, igen. - Akkor menjünk el szépen egy röntgenre, és néhány egyéb vizsgálatra! – javasolta. A beteg nagy nehezen felült, oldalt fordult, lábait lelógatta az ágy szélén, ezt követően lehajolt, hogy a papucsait kézzel lábaira segíthesse. Ekkor alig hallható, surrogó-cuppanó hang kíséretében elvörösödött a pizsama a páciens hátán, aki eközben fájdalmasat nyögött. A kecskeszakállas orvos kíváncsian figyelt fel a jelenségre, majd felhajtotta a pizsamafelsőt. - Hoppá! – kiáltott fel. – Napok óta hiába kerestem a kedvenc szikém. Most megtaláltam – nyúlt a beteg hátából néhány centinyire kiálló eszköz után, végül egy határozott mozdulattal kirántotta az egészet.

92

I




A páciens felordított a kíntól. Miután sikerült kissé összeszednie magát, szemrehányóan a doktorra nézett. - Ezért kártérítést fogok követelni, beperelem gondatlanságért, orvosi műhiba okozásáért! – jelentette ki keményen. - Ugyan, hogyan? – legyintett Hentes vigyorogva. – Ki hinne magának? Hiszen itt van nálam a bizonyíték! – tette zsebébe a véres fémeszközt. A beteg ezután csak magában fortyogott, de orvosa látszólagosan barátságos maradt. - Nézze a dolog jó oldalát! Így már röntgenre sem kell menni, és nem fog többé hasogatni a háta – mondta a doktor elmélázva, kecskeszakállát simogatva. – Akkor nézzük az étkezési problémáját. Kérem, nyissa ki a száját! A páciens eleget tett a kérésnek, Hentes közelebb hajolt, és belevilágított a torkába. Egy pillanat múlva öklendezve visszahőkölt. - De büdös szarszaga van a leheletének! – fintorgott az orvos. – Mit evett legutoljára? - Reggelire próbálkoztam az előírt pépesített zöldségfőzelékkel, de amint lenyeltem egy falatot, azonnal visszaöklendeztem – panaszkodott a pizsamás férfi. Hentes erősen elgondolkodott, megpróbált pontosan visszaemlékezni a műtét menetére, végül hirtelen agyába villant a megoldás. - Kipróbálunk valamit – jelentette ki, miközben gumikesztyűt húzott. A doktor megfogta a pépet tartalmazó tálat, kanalazott belőle egy kisebb adagot, ezután egy határozott mozdulattal a páciens végbélnyílásába tömte. A műveletet többször is megismételte, miközben áldozata a döbbenettől moccanni sem tudott. Gyomra viszont elégedett morgással fogadta a végre-valahára megérkező élelmiszer-adagot. - Mi a franc volt ez? – kérdezte végül a beteg. - Úgy látom, maga egy nagyon ritka genetikai betegségben szenved. Rendszertanilag az ősszájúakhoz lehetne besorolni. Ez azt jelenti, hogy az embrionálódási folyamatban a bélcsíra kialakulási szakaszában létrejövő legelső testnyílás, az ősszáj e csoportban a kifejlett élőlény szájnyílásává alakul, a test ellenkező pólusán pedig, kevés kivételtől eltekintve, megjelenik egy új nyílás, mint a kifejlődő élőlény leendő végbélnyílása. Magyarul: önnek a megszokotthoz képest fordított az emésztőtraktusa. Nekem is gyanús volt, amikor a műtét során visszapakoltam a szerveit, hogy nem pont úgy állnak, mint másoknál szoktak… - Mi a fenét akar ezzel mondani? – meredt a páciens értetlenül orvosára. - Azt, hogy maga a seggén eszik, és a száján szarik! – fejezte ki magát Hentes meglehetősen vulgárisan, viszont roppant érthetően. - Mi-micsoda? – hebegett a pizsamás. – Ezért is be fogom perelni! Elintézem, hogy rámenjen a gatyája is a kártérítésekre, és hogy soha többé ne dolgozhasson orvosként! – üvöltözött magából kikelve. - Nono! Csak lassan a testtel! – csillapította a kecskeszakállas. – Be tudná bizonyítani, hogy a műtét előtt nem a seggén keresztül evett? – vigyorgott. – Na, megyek, vár a többi betegem – búcsúzott, és elhagyta a kórtermet. A tönkretett testű beteg magába roskadva borult vissza ágyába, sírógörcsöt kapott. A legjobban viszont akkor lepődött meg, amikor néhány órával később a száján át hagyta el testét a főzelék megemésztése után visszamaradó salakanyag… 52. 2033. január: Budapest egyik, még az évszázad elejéről származó hipermarketjében az igazgató és helyettese tartottak szemlét. Szomorúan és elkeseredetten méregették a gyertyák halovány, pislákoló fénye által megvilágított, szinte üres polcsorokat.

93

I




- Ha nem történik valami csoda, napokon belül be kell zárnunk – sóhajtott hatalmasat az igazgató. – Lassan egy hónapja hiánycikk az áram, és ez az egész gazdaságot a tönk szélére sodorta. - Igen – helyeselt a cég második embere. – Ráadásul ezeket a régi bevásárlóközpontokat még ablakok nélkül építették, kizárólag mesterséges fényforrásokra támaszkodtak, és most, hogy nincs áram, eléggé komikusan mutatnak a polcokra ragasztott gyertyák… - És ez még csak a gondok legkisebbike – csóválta fejét a nagyfőnök. – Amikor egyáltalán lehetséges, és van áram, szoktam nézni a híreket. Onnan tudom, hogy az utóbbi egy hónapban is sorozatosan folytatódtak a terroristamerényletek a Föld minden nagyobb, energiahordozót rejtő bányája ellen, a legtöbbet nem is sikerült megvédeni. Fűtőanyag hiányában leállt az atom-, az olaj- és a szénerőművek kilencven százaléka, így a maradék termelés négyötödét a korábbi érték húsz százalékát kitevő megújuló források adják. Magyarul az áramtermelés a két hónappal ezelőtti szinthez képest hozzávetőleg a negyedére zuhant, pedig korábban is épphogy csak elegendő villamosságot tudtak produkálni… - Igen, bevezették a szisztematikus áramkorlátozást, minden időzónában este hattól nyolcig kapcsolják be az áramszolgáltatást, hogy legalább este befűthessenek és világíthassanak kicsit a családok. A nap jelentős részét mi is nagykabátban dideregve töltjük otthon. De például az iskolákban, vagy itt sincs fűtés, hiszen áram, olaj, gáz hiányában semmilyen formában nem tudnak hőt előállítani… - A legkeményebb tél idején… – tette hozzá az igazgató. – Borzasztó, nem tudom, meddig fogják bírni az emberek a fagyoskodást. Az éhezésről nem is beszélve! – pillantott ismét a majdnem üres polcokra. - No igen, szintén az elektromosság hiányára vezethető vissza, hogy az élelmiszeripari üzemek, az összes egyéb iparvállalattal egyetemben, egyszerűen képtelenek termelni, de már az alapanyagokhoz sem lehetne hozzájutni, hiszen energia nélkül azokat is képtelenség előállítani… Nem is tudom, mikor ettem utoljára friss kenyeret. Konzerveket zabálunk már hetek óta… - Ahogy mi is – fintorgott a jobbhoz szokott igazgató. – De vajon a konzervek meddig tartanak ki, ha a konzervgyárak is bezárnak? És az emberek miből fizetik ki az egyre dráguló maradék készleteket, ha szinte mindenkit elbocsátottak, hiszen termelés híján bevétel sem keletkezett, amiből fizetést adhattak volna a cégvezetők… Nekem is utcára kellett tennem az alkalmazottaim jó háromnegyedét. Pedig milyen jól ment a bolt még két hónappal ezelőtt is… A két üzletvezető bőven tudta volna még folytatni a panaszkodást, de ebben megzavarta őket valami durva zaj, csörömpölés, puffanások, ordibálás egyvelege. 53. Az Országház Duna felőli és Kossuth tér felőli oldalán úgyszintén hatalmas tömeg fagyoskodott kitartóan. A Parlamentben ülésezett ugyanis a Világállam Magyar Tartományának kormányzósága. Hiába adtak némi fényt az ülésteremben elhelyezett gyertyák, a honatyák elméjében nem tudtak világosságot gyújtani. Egyetlen épkézláb ötlet sem született a krízis kezelését, netán felszámolását illetően, noha tisztában voltak a lakosság válságos helyzetével. Kint fémkordont húztak az épület köré, melyet rohamrendőrök sorfala őrzött. A demonstrálók egyelőre viszonylag békésen álldogáltak, jókora transzparenseket tartva a magasba. A feliratok kapcsolatban álltak a kritikus helyzettel: „A Világkormány nem tudja biztosítani a lakosság számára az energiát, az élelemellátást. Éhezünk, megfagyunk! Kompetens kormányt követelünk!”, „A Biztonsági Tanács képtelen megfékezni a terrorizmust, az emberrablásokat, a tömeges gyilkosságokat! Ütőképes rendőrséget

94

I




követelünk a bűnözés visszaszorítására!”. Voltak olyanok is, akik egyszerűbben fogalmazták feliratukat: „A Világkormány és helyi kirendeltségeik mondjanak le!” Mivel a tüntetők, munkahelyük nem lévén, már hetek óta az Országház körül fagyoskodtak, egyre türelmetlenebbé váltak. Néhányan ordibálásba fogtak: - Legalább már tolnák elő a pofájukat, és mondanának valamit! Úgy gondolták, hogy a képviselők a fűtött, kivilágított ülésteremben jókat zabálva röhögnek a markukba, pedig nem így volt. A Magyar Világtartomány vezetői szintén nagykabátban fagyoskodtak, gyertyákkal világítottak, és minimális konzervadagokon éltek, de ez az önmegtartóztatás azok számára, akik már figyelték a politikai életet az ezredforduló elején is, a korábbi rossz emlékek hatására elképzelhetetlen volt, hihetetlennek tűnt. A képviselőket alaptalanul gyanúsították, egyedül az volt felróható nekik, hogy nem nyilatkoztak, de egyszerűen nem mertek kiállni a lakosság elé, hiszen fogalmuk sem volt, mit mondhatnának. Tehetetlenek voltak az elhatalmasodó terrorizmussal szemben. A szótlanság azonban rosszabb volt, mintha beismerték volna kudarcukat. A tömeg ugyanis radikalizálódni kezdett. A nagyobb hangú, erőszakosabb demonstrálók nekiestek a fémkordonoknak, és igyekeztek kidönteni azokat, vagy ha ez nem jött össze, átmászni rajtuk. Erre a rendőrök is aktivizálták magukat, és gumibotjaikkal püfölni kezdték a kordonon belülre kerülőket. A kerítésen kívül maradottakat felháborította az, hogy a rendőrség nem a nép oldalán áll, így egyre többen másztak át segíteni ütlegelést elszenvedő társaikon. Végül úgy elhatalmasodott a tömeges őrület, hogy már mindenki a kordont cibálta, hamar lebontották az egészet, és fenyegetően közeledtek a Parlament felé. A rendfenntartók hirtelen komoly túlerővel kerültek szembe, de lőfegyvert bevetni nem mertek. Tudták, hogyha bárki is meghal, akkor a nép még jobban begőzöl, és mindenkit felkoncol, aki a Magyar Világtartomány vezetőinek parancsait hajtja végre. És természetesen a rendőrök is közéjük tartoztak volna. Az egyenruhások végül a falakhoz szorultak. Parancsnokuk térde úgy remegett a félelemtől, mint a kocsonya. Ekkor döntésre szánta magát, felkiáltott: - Én ezt nem csinálom tovább! Én is éhezek, fagyoskodom, a fizetésem semmit sem ér. Minek áldozzam fel az életem a kormánytagokért? Inkább a népért harcolok! Akik hallották mindezt, megtorpantak. Az információ futótűzként terjedt. Végül az összes rendőr átállt a demonstrálók oldalára, így együtt rohamozták meg, és foglalták el az Országházat. Szerencsére sikerült elkerülni azt, hogy vér is folyjék, a Magyar Világtartomány vezetői az ülésterembe betörő lázadókat meglátva azonnali hatállyal lemondtak. Senki sem akadt viszont, aki vállalta volna, hogy a helyükre üljön, még a demonstrálók legerélyesebb hangadói sem… A tüntetők a Parlament sikeres ostroma után kisebb csapatokra bomolva szétszéledtek a városban, továbbra is igazukat keresve. 54. A hipermarket igazgatója és helyettese földbe gyökerezett lábakkal, döbbenten meredtek a főbejárat irányába. Az üvegajtókat utcakövekkel zúzták be, majd egy legalább százfős feldühödött horda hatolt be az üzletbe. Mindent, ami ehetőnek tűnt, válogatás nélkül hátizsákokba, szatyrokba tömködtek, egymás kezéből cibálva ki a kívánatosabb falatokat. - Hé, mit képzelnek maguk? – szólt rájuk az igazgató meglehetősen erőtlenül. Tudta ugyanis, hogy rég fel kellett már mondania a biztonsági őreinek, akik egyébként is kevesen lettek volna a fosztogatókkal szemben, így semmilyen segítségre nem számíthatott. - Ennyi volt, barátom… – sóhajtott végül helyettese felé. – Addig vegyünk mi is magunkhoz némi élelmet, amíg van mit, aztán menjünk haza. Ennek így már nincs értelme… – legyintett a majdnem üres, megtámadott bolt felé.

95

I




Amint a hipermarket vezetői is a polcoknak estek, a maradék kis számú alkalmazott minimális morálja is összeomlott, ők is elkezdték szatyrokba tömködni a konzerveket, hogy az ő családjaik se maradjanak éhen. Mivel az energiaínség miatti termelésleállás, munkanélküliség, élelmiszerhiány nem csak a Magyar Világtartományt jellemezte, hanem globális jelenség volt, ezért hasonló események világszerte lejátszódtak. 55. Helyszíni megfigyelők közvetítésével és a tévéhírek alapján, amennyire lehetett, az AKTA tagjai is nyomon követték az eseményeket. Elborzadva figyelték, ahogy a zűrzavar, a nélkülözés, a terrorizmus hatására lassan összeomlik az emberiség minden erkölcsi tartása, és ebbe fokozatosan belerokkan a Világállam teljes struktúrája. Tudták, hogy nagyon gyorsan kell cselekedniük ahhoz, hogy a végleges pusztulást megakadályozhassák. De erre még nem álltak készen. A Kegyetlen Tanárok szervezetének vezetője, Heinrich von Höllenburg viszont egyenesen elégedett volt. Vigyorogva fogadta az emberiség hanyatlásáról tudósító újabb és újabb híreket. - Nem is gondoltam volna, hogy ilyen egyszerű lesz őskori szintű, egymással acsarkodó hordákká züllesztenem az egész emberiséget! – jelentette ki. – Ha így haladunk, hamarosan átvehetjük a Világállam összes tartományának vezetését. Csak gondolatban fűzte mindehhez hozzá: „És kialakíthatjuk az én szájam íze szerinti diktatúrát, ahol rajtam és néhány barátomon kívül mindenki rabszolga lesz…” 56. Az Egyenlítő és a 0. hosszúsági fok metszéspontjában emelt mesterséges sziget adott helyt a Világállam adminisztratív központjának, fővárosának, melyet minden népcsoport saját nyelvére lefordítva Föld-városnak nevezett. A Világállam Elnöki Tanácsa – több tartományi kormány lemondásának hírére – az esti órákban végre rászánta magát, hogy előbújjon a Világparlament gótikus elemeket, csipkés kőfaragványokat hordozó, historizáló stílusban megépített, kecses felhőkarcolójából, és a Föld lakóihoz szóljon. A helyszínen is több milliós demonstráló tömeg gyűlt össze, de a bolygó minden, még működő tévécsatornája is közvetítette az eseményt. Az adás ideje alatt világszerte számottevően csökkent a fosztogatás, az anarchia, az önbíráskodás mértéke, mindenki kíváncsi volt rá, hogy milyen bejelentést fognak tenni az emberiség megválasztott, de egyre gyengülő tekintélyű vezetői. Néma csend telepedett a Világparlament előtti, több hektáros, parkosított, az energiahiány miatt gyéren megvilágított térre, minden szempár az épület első emeletének teraszán ünnepélyes némaságban álldogáló-várakozó tanácstagokra tapadt, csak a helyszínt biztosító helikopterek és vadászrepülők zaja hallatszott le a magasból. - Tisztelt világpolgárok! – kezdte szónoklatát az Elnöki Tanács legtekintélyesebb tagja. – Válságos idők járnak a sokat szenvedett emberiségre, nem tagadom. De pont ezek a szörnyű kihívások kellenek, hogy erőt adjanak az összefogáshoz, hiszen csak közös erőfeszítéssel, fegyelmezett összetartással lehet esélyünk helyrehozni a károkat, és felszámolni a bolygó békés lakosságát rettegésben tartó terrorista szervezeteket. Igaz, továbbra sem tudjuk, hogy mi ezeknek az aljas bűnözőknek a céljuk az energiaínség előidézésével és világpolgárok elhurcolásával, valamint egyelőre búvóhelyeik is ismeretlenek, de a Biztonsági Tanács legképzettebb, legtapasztaltabb szakértői dolgoznak éjt nappallá téve az ügy felgöngyölítésén. Arra szeretnék kérni mindenkit, hogy amíg sikerrel nem járnak, addig is próbáljunk dolgozni,

96

I




amennyire lehet, fenntartani a termelést, és segítsünk nálunknál kevésbé szerencsés polgártársainkon, hogy mindenki átvészelhesse ezeket a kritikus időket! Ne engedjünk az anarchia csábításának, hiszen mindenki csak és kizárólag saját magára utalva, mindenki mással harcban állva a szűkülő erőforrásokért, semmiképp sem boldogulhat hosszú távon! Köszönöm! – hajolt meg az idős hölgy. Úgy tűnt, hogy a hallgatóság, illetve a tévénézők szeretnének bízni vezetőik szavaiban, mivel nem kezdtek azonnal fujjogni, illetve kritikus megjegyzéseket skandálni, inkább elgondolkodtak azon, hogy tényleg előnyösebb lehet az összefogás, mint a mindenki más ellen vívott kilátástalan küzdelem a túlélésért. Ekkor azonban erős fény vetült a Világparlament teraszára, valamint az épület előtt elterülő parkra is. A helyszínen mindenki a szeme elé kapta kezét, hunyorgott. Amint kicsit hozzászoktak a világossághoz, igyekeztek megkeresni a fény forrását. Nem volt nehéz. Az égbolton egy vakítóan fehér, ék alakú jelenséget fedeztek fel, mely gyorsan nőtt, ebből helyesen arra következtettek, hogy folyamatosan közeledik. A helikopterek és vadászrepülők pilótái hiábavalóan intézték sorra figyelmeztető felhívásaikat rádión keresztül az ismeretlen objektum irányába, az nem válaszolt. Végül támadási szándékként értékelték a felszólítások figyelmen kívül hagyását, és egyszerre tüzet nyitottak a fénylő jelenségre. Számos rakéta süvített el a célpont irányába, és gépágyúkkal is megszórták a főváros légterének megsértőjét. A pilóták azonban valószínűleg nem látták, vagy már elfeledték az AKTA bázisán Rékassy Rebeka által készített riportot, hiszen majd’ megállt a szívük a döbbenettől, amikor a lövedékeik a célhoz közeledvén egy kékesen felfénylő, áttetsző burkolaton egyszerűen felrobbantak, elégtek, de magának az ék alakú testnek semmi baja sem esett. Ez sem volt semmi tűzijáték, de ami ez után következett, igazán látványos és egyben szívbemarkoló volt. Az idegen objektumból sorra csaptak ki a fényes, villámszerű sugarak. Ezek kíméletlen pontossággal eltalálták a repülőket, helikoptereket, melyek hatalmas, szirmaikat bontogató tűzvirágokká váltak, hogy aztán égő roncsokként a pánikszerűen menekülő bámészkodók közé zuhanjanak. Sok százan vesztették életüket az első csapásban is, de még korántsem volt vége. A nézősereg minden tagja felordított a fájdalomtól, égő-bizsergő érzést tapasztaltak teljes testfelületükön, mely ellen semmit sem tudtak tenni. Legtöbben a földre vetették magukat, fetrengtek. Akiknek maradt annyi erejük, hogy a Világparlament terasza felé figyeljenek, azoknak még sokkolóbb élményben lehetett részük. Az Elnöki Tanács tagjainak ugyanis még felkiáltaniuk sem volt idejük, olyan hirtelen lángra kapott ruházatuk, testük. Jóformán egyetlen másodperc alatt el is lobbantak, a testükből megmaradt szénpor lepergett földre hulló csontvázaikról. Ekkor megszűnt a nézők bőrén az égető érzés, kialudtak a terrorista légi jármű fényei, és az eszköz olyan hangtalanul, mint ahogy érkezett, eltűnt az esti sötétségben. A kitörő pánik leírhatatlan volt. Az emberek eleinte szóhoz sem jutottak, aztán sikongatva össze-vissza elrohantak, és a Tanácselnök korábbi szavait elfeledve többen is úgy érezték, csak úgy van esélyük a túlélésre, ha embertársaik rovására minél több tartalékot tudnak maguk számára felhalmozni. Így sokan egymásnak estek, és addig nem nyugodtak, míg ájulásig nem verték áldozataikat, hogy aztán elvehessék náluk lévő értékeiket, leginkább élelmiszereket. Akiknek volt fegyverük, azt sem átallták bevetni… Mindezt a világ tévécsatornái élőben közvetítették. Az emberiség eddig megmaradt minimális morálja végképp darabjaira hullott, már nem bíztak abban, hogy bárki meg tudná védeni őket, az anarchia eluralkodott. Világszerte véres polgárháború tört ki, ahol a szűkülő erőforrásokért való küzdelemben egymásnak estek a népek, a vallások, az egykori országok, sőt még az egyes emberek is. Senki sem bízhatott senkiben, csakis önmagában. 57.

97

I




A Vezér, von Höllenburg gróf, parancsnoki hajójáról személyesen irányította Föld-város elleni bevetését. Embereivel együtt röhögve figyelte a hiábavalóan próbálkozó vadászgépek és helikopterek vergődését, ezt követően kiadta a tűzparancsot, és mindet tűzgömbbé változtatta. Tetszetős látványt nyújtottak a földön hangyákként menekülő, majd a lezuhanó roncsok által széttrancsírozott emberek is. Utána utasítást adott a mikrohullámú fegyverek bevetésére. A tömeget pusztán megijeszteni kívánta, így ellenük a leggyengébb hullámokat alkalmazta, a Világállam vezetőivel szemben azonban példát akart statuálni. - Nehogy már a nyálas békítő beszédükkel lecsillapítsák az őrjöngő lakosságot, és ismét távolabb kerüljek célomtól, a totális polgárháborútól, majd a hatalomátvételtől… – morogta, miközben személyesen célozta be a teraszt, és állította legerősebb fokozatúra az egyik mikrohullámú sugárvetőt. Miután az Elnöki Tanács tagjai pernyévé hamvadtak, megparancsolta, hogy kapcsolják ki a fegyvereket és az űrhajó külső világítását is. A Világparlament előtti téren fetrengő emberek így megszabadultak kínjaiktól, és immár az egyébként zajtalan antigravitációs párnákon lebegő parancsnoki hajót sem láthatták. Höllenburg féloldalas, gunyoros mosollyal figyelte a külső kamerák képeit, melyek az állatiassá alacsonyodó, összeverekedő tömeget közvetítették. Hazafelé kormányoztatta az űrhajót, de nem sietett, az útjukba kerülő nagyobb városokban szintén szétnéztek a sötétben is látó infrakamerák segítségével, és elégedetten konstatálták, hogy mindenhol ugyanaz a kép fogadja őket: az emberek egymást ölik, és még azt is tönkreteszik, lerombolják, amit a Vezér nagylelkűen épségben hagyott nekik. - Ez a merénylet az Elnöki Tanács ellen igazán jó ötlet volt – fejtette ki Höllenburg. – Most már senki sem akad, aki kellő tekintéllyel és hatalommal rendelkezne, hogy összefogásra, békére szólíthassa fel az emberiséget. A polgárháború végérvényesen kitört, elszabadult az anarchia. Várunk egy keveset, amíg az emberek belefásulnak a harcba, és újra feléled igényük a rend iránt. Akkor nyíltan színre lépünk, és átvesszük a Világállam vezetését. Mivel a bázisunk nagy fúziós erőművével a fél bolygót elláthatnánk energiával, ez kellő tekintélyt fog biztosítani számunkra – meditált a Vezér hangosan. – Addig is vissza lehet fogni a kegyetlen-tanár és egyéb terrorista missziókat, most már elintézik egymást is az emberek – kacagott fel már-már sátánian. 58. 2033. február: Az AKTA vezetősége a titkos földalatti bázis ebédlőjében tartott megbeszélést. Szándékosan nyilvános helyre szervezték az eseményt, hogy a szervezet minden tagja, már aki kíváncsi rá, meghallgathassa, beleszólhasson. - Ti is észrevettétek, hogy az elmúlt hónap során alig akadt riasztásunk? – kérdezett rá Sudár Pál, a fiatal, magas, vékony, de izmos katonai parancsnok. - Ja, nekem is hiányoznak a jó kis „szaftos” bevetések! Se kegyetlen tanári akciók, se egyéb terroristamerényletek… – vágta rá Hernádi Tibor, az alacsonyabb, idősebb, de szintén kidolgozott testű, szintén hadászattal foglalkozó férfi. - Lehetséges, hogy eleve is az volt a Kegyetlen Tanárok terve, hogy polgárháborús körülmények közé taszítják a világ lakosságát, hiszen így nem szorulnak saját erőik feláldozására-bevetésére, mivel az emberek önállóan is meglehetősen hatékonyan irtják egymást. Úgy vélhették, kár volna beleavatkozniuk – vetette fel Rékassy Rebeka, a hosszú, hullámos hajú, karcsú, tapasztalt újságírónő, akit fiával, Ádámmal egyetemben már régóta az AKTA teljes jogú tagjának tekintettek. - Nem rossz gondolat – morfondírozott Gerey Róbert, az AKTA 55 éves, magas, őszülő hajú, de fiatalos, mosolygós igazgatója. – Sőt! Kifejezetten logikus. Viszont az egyenesen borzasztó és félelmetes, hogy a Kegyetlen Tanárok ilyen könnyedén elérték, hogy a

98

I




Világállam teljes irányítási struktúrája összeomoljon, és az emberek kíméletlenül egymásnak essenek. - Hát igen… – sóhajtott hangosan Gerey Balázs, aki nagyon hasonlított apjára, csupán huszonegynéhány évvel fiatalabb kivitelben. – Ráadásul az egymás ellen harcoló polgárok még azt is tönkretették, elpusztították, amit a Kegyetlen Tanárok meghagytak nekik… A pilóta nélküli felderítő repülőink borzasztó képeket közvetítettek a külvilágból. Mindenhol halottak, leégett, kifosztott épületek, összetört járművek. És mi nem tehettünk semmit… – hajtotta le fejét elszomorodva. - Egy ilyen elképesztő méreteket öltő őrület megállításához kevesen vagyunk – erősítette meg Erdei Szilvia, a harmincas éveiben járó, egyenes szálú, barna hajkoronával, karcsú alakkal és szelíd arccal bíró oktatásügyi felelős. – Annyi előnyünk viszont származik ebből a globális tragédiából, hogy legalább volt időnk kiképezni a polgárháború előtt hozzánk csatlakozott fiatalokat, így mi is erősebbé váltunk – miután befejezte a gondolatsort, biztatólag férjére, Palira mosolygott, aki viszonozta a gesztust. - Azért nem ez az egyetlen előny! – vette át a szót Beregszászi László, a szemüveges, hosszú, őszülő hajú, állán szakállt viselő főtudós. – Ugyanis az elmúlt időszak viszonylagos nyugalmában sikerült teljesen átvizsgálnunk a Kegyetlen Tanároktól elkobzott űrhajót, valamint jelentős fejlesztéseket végrehajtanunk. - És mire jutottatok? – kérdezte izgatottan Végh Béla, a pocakosodó égimeszelő privátdetektív. - Mivel az űrhajó több különálló új technológia üzemképes prototípusának tekinthető, az alkatrészek alapos megvizsgálásával felderítettük az egyes technológiák működési elveit, kidolgoztuk hozzájuk az elméleti fizikát, végül a szerkezeti elemek pontos lemásolásával hamar reprodukálni tudtuk a fúziós reaktort, az antigravitációs meghajtást, az energiapajzsot, a különféle fegyverrendszereket, és az összes további hipermodern technológiát. Büszkén jelentem, az AKTA-bázist immár saját előállítású fúziós erőmű látja el bőséges energiamennyiséggel úgy, hogy maximális kapacitásának csupán egytized százalékán „pörög”, valamint bármikor képesek lennénk felépíteni olyan száz méteres, ék alakú űrhajókat, mint amilyet tavaly szereztünk. - Ejha! Ez valóban nem semmi! – füttyentett meglepetten Teleki Bálint, a Beszerzési Osztály rövidre nyírt, őszülő hajú, nagydarab, erős szemöldökű vezetője. – Megnézném a szadista tanárok pofáját, amikor eléjük állunk néhány tucatnyi, ennyire halálos fegyverrel! – vigyorodott el, de aztán legörbült szája. – Csak azt nem tudom, hogy honnan szerezhetnénk annyi nyersanyagot, amennyiből akár csak egyetlen darabot felépíthetnénk… - És mi lenne, ha inkább megpróbálnánk kisebb, néhány személyes űrhajókat tervezni, és abból többet gyártani? – vetette fel a magas, karcsú, hosszú mogyoróbarna hajú, nagy, barna szemű, finoman metszett arcvonású Miskolczi Cecília, az egyik főideológus. - Szerintem ez egy nagyon jó ötlet, pedig nem is a hadügyi tervezés a fő irányvonalad! – méltányolta barátnője javaslatát Gerey Balázs. - Egyetértek – bólintott Hernádi Tibor, aki viszont már vérbeli katona volt. – Igaz, pontosan ki kellene számolni, de egyetlen nagy űrhajó anyagából becsléseim szerint lehetne építeni legalább negyven-ötven egyszemélyes vadászgépet, vagy tizenöt-húsz darab kisebb csapatszállítót, egyenként egy-két tucat főnyi befogadóképességgel. Természetesen mindegyikhez arányosan kisebb kapacitású fúziós reaktort, antigravitációs hajtóművet, pajzsot, fegyvereket kellene tervezni. Így egyszerre több helyszínre küldhetnénk gyorsreagálású erőket. Mozgékonyabbá, hatékonyabbá válhatnánk… – lelkendezett. - Laci, megoldható a kisebb repülők tervezése? – kérdezett rá Robi. - Természetesen! – vágta rá a főtudós habozás nélkül. – Persze némi időbe fog telni. - Akkor, légy szíves, kezdjetek hozzá! – kérte az igazgató. – És ha már tudunk fúziós reaktorokat is gyártani, akkor eszembe jutott még valami… – mosolyodott el sejtelmesen.

99

I




59. 2033. március: Géza, Budapest egyik elembertelenedett polgára, fényes nappal éppen az utcákat rótta. Foltos, szakadozott ballonkabátot viselt, haja zsírosan, kócosan lógott véraláfutással keretezett szemeibe, szája felrepedve, feldagadva sajgott. Ruhái, ahogyan teste is, a szűkös élelemforrásokért folytatott harcokban tépázódtak meg. A város utcáin ugyanis farkastörvények uralkodtak. Ha két ember szembetalálkozott, két lehetőség adódott. Amennyiben az egyik fél láthatóan gyengébb volt, igyekezett azonnal elmenekülni, de így is gyakran elkapták, és miután jól megverték, mindenét elvették. Ha pedig a két fél közel azonos testi adottságokkal rendelkezett, egymásnak mentek, és addig csépelték a másikat, míg valamelyikük vagy fel nem adta, vagy magatehetetlenné nem vált. Az áldozat kifosztása ebben az esetben sem maradt el. A hajléktalan külsejű férfi óvatosan közlekedett, igyekezett kihasználni a házfalak, kapualjak nyújtotta fedezékeket, hiszen hatalmas előnyben volt az, aki meglepetésszerűen támadhatta hátba kiszemelt áldozatát. Így ugyanis kisebb erőbefektetéssel, kevesebb kockázattal lehetett eredményt elérni. Ezt is mindenki gyorsan megtanulta. Géza hamarosan elvigyorodott. Megpillantott ugyanis egy másik, hozzá hasonlóan ágrólszakadt külsejű férfit, aki viszont nem vette észre őt. Igyekezett óvatosan a háta mögé lopózni, de véletlenül belerúgott egy kavicsba, mely a kihalt utcán túlontúl hangosan pattogva repült arrébb. A célpont is megpördült, odalett a meglepetés kínálta fölény. Egy darabig méregették egymást, majd Géza nekilendült. Öklével akarta eltalálni a másik fickó állkapcsát, de az félreugrott, és jól gyomorszájon ütötte támadóját. A ballonkabátos összegörnyedt a fájdalomtól, és a fölénybe került ellenfele immár a végső csapás megadására készült, amikor mozdulata megdermedt. Hirtelen éles peremű árnyék suhant föléjük, eltakarva a tavaszias meleget adó Napot. Odanézett ő is, Géza is. Egy hatalmas, ék alakú fémtárgy úszott lassan, hangtalanul, szorosan a házak fölött. Természetesen mindkét férfi tudta, hogy a terroristák használnak ilyen gépeket, és ahol ezek feltűnnek, onnan a legtöbben nem távoznak élve. - Tűnjünk innen! – ordítottak fel egyszerre, és elfeledve korábbi összetűzésüket, igyekeztek elrohanni. - Álljanak meg! – harsant az űrhajó külső kihangosítóiból. – Higgyék el, békés szándékkal érkeztünk. Hiszen ha akartuk volna, már simán végezhettünk volna önökkel… A két, teljes egyetértésben menekülő férfi megtorpant, visszafordult, és az ég felé tekintett. Valami szokatlant figyelhettek meg a lebegő objektumon. - Nézd már! – szólította meg Géza korábbi vetélytársát. – Az AKTA címere van rajta. - Tényleg! Pár hónapja volt a tévében, hogy elfoglaltak egy ilyen gépet. - És ők sose bántanák az ártatlan, fegyvertelen lakosságot. Miután mindezt megállapították, kíváncsian várták, hogy mi fog történni. Az űrhajó valóban nem mutatott támadó szándékot, hanem a közeli Hősök tere fölé lebegett, aztán leereszkedett. Lenyílt egy rámpa, katonai ruhába öltözött, vállaikon AKTA feliratú hímzést viselő fegyveresek özönlöttek elő. Miután biztosították a környéket, megszólították a két férfit, akik még mindig földbe gyökerezett lábbal meredtek a szokatlan látvány irányába. - Maguk meg mi a fenét csináltak? – torkolta le őket Gerey Róbert AKTA-igazgató. – Hogy akarhatja egymást agyonverni két, állítólag civilizáltnak mondható lény? - Hát, izé… Nincs kaja, és… valahogy meg kell szerezni… – hebegett Géza. - Ja, valahogy túl kell élni… – bizonygatta a ballonkabátos korábbi ellenfele. - És arra nem gondoltak még, hogyha nem hagyják megfélemlíteni magukat a terroristáktól, és igyekeznek együttműködni, segíteni egymáson, akkor sokkal nagyobbak

100

I




lennének a túlélési esélyeik? Két-háromszáz éve még nem is tudták, hogy létezik elektromosság, és mégis meg tudták termelni az élelemnek, tüzelőnek valót az emberi társadalmak, akár háborúk közepette is. Egy kis kényelmetlenség árán ezt most is megtehetnék! – prédikált az AKTA vezetője. – És akkor a terroristák jól pofára esnének, mert kudarcot vallana a tervük, hogy a lakosság saját magát irtsa ki. Ráadásul összefogva nagyobb eséllyel szállhatnának szembe a bűnöző elemekkel, hiszen időnként ők is elhagyják az űrhajóikat, olyankor pedig ugyanolyan sebezhetőek, mint bármelyikünk – magyarázta. Mire Robi mindezt elmondta, már egész sok csapzott, elcsigázott budapesti lakos gyűlt köréjük, akik a környező házakból, utcákból érkeztek, kíváncsivá tette őket a szokatlan látvány, érdekes esemény. Többen is egyetértően bólogattak az AKTA főnökének szavait hallva. - Mindez nagyon szép és jó… – lépett elő a tömegből egy véraláfutásos arcú, de büszke, egyenes tartású férfi. – De sajnos januárban világszerte eluralkodott a káosz, és hiába volt néhány ember, aki összefogást sürgetett, magányosan nem tudtak szembeszállni az árral. A terroristák borzasztó dolgokat műveltek, nem csoda, hogy az emberek pánikba estek. Aztán ahogy züllöttünk lefele, úgy csökkent az esélye az anarchiából való kilábalásnak. - Ez mondjuk igaz – látta be Gerey. – Viszont maga olyan ismerős nekem… Nem láthattam már valahol? – kérdezett rá. - Tavaly még elég gyakran szerepeltem a tévében, mint a Magyar Világtartomány parlamentjének elnöke. Bernáth Tibor – mutatkozott be. - Tényleg! – kapcsolt Róbert, aki a véraláfutások miatt nem ismerte fel a korábbi tartományi elnököt. – Csak a lázadók miatt le kényszerült mondani. Gerey Róbert, az AKTA vezetőségi tagja – nyújtotta kezét a tartomány korábbi irányítójának. - Én is sokat hallottam már önről, de a titkolózásuk miatt sose tudtam eldönteni, hogy tényleg a jó oldalon állnak-e. - Miért, hallott valaha olyat, hogy ártatlan embereket bántottunk, vagy bármi olyat tettünk, ami hátrányára vált volna a társadalomnak? - Nos… nem… - No látja! Most is azért jöttünk, hogy segítsünk. - Segíteni? Hogyan? – tárta szét karjait lemondóan Bernáth úr. - Próbálták ma már felkapcsolni a villanyt? – kérdezte Gerey sejtelmesen. - Minek próbáltuk volna? – legyintettek többen. – Hónapok óta nincs áram, milyen jó is volt, amikor még legalább napi két órára bekapcsolták! - Nekem valami azt súgja, hogy mostantól újra lesz… – mosolygott az AKTA igazgatója. Néhányan kétkedve elsomfordáltak a legközelebbi házakig, eltűntek a sötéten ásítozó kapualjakban, aztán hamarosan boldog arckifejezéssel, teljes erejükből rohanva érkeztek vissza. - Van áram! – lihegték gyermeki örömmel arcukon. - Hogy csinálták ezt? – kérdezte Bernáth Tibor, a volt tartományelnök csodálkozva. - Semmi extra – legyintett kissé fellengzősen Beregszászi László, az AKTA tudóscsapatának szintén jelen lévő feje. – Miután megszereztük ezt az űrhajót, lemásoltuk a benne működő fúziós reaktort. Legyártottunk egyet, tegnap éjjel pedig ellátogattunk Pest keleti határára, Újpalotára, ahová számtalan elektromos távvezeték érkezik be. Az ottani elosztó központ mellett összeállítottuk az erőművet, és rákapcsoltuk a hálózatra. Ezen kívül az AKTA-bázist ellátó, hasonló fúziós reaktort is rákötöttük a külső hálózatra. Ha takarékosan használják az áramot, akár egész Közép-Európa számára elegendő lehet ennyi kapacitás. - Lenyűgöző! – hüledezett Bernáth. – Igazán hálásan köszönjük! De… nem tartanak tőle, hogy a terroristák tönkreteszik az erőművüket? - Tartani tartunk – vette át a szót Hernádi Tibi, a katonai főfelelős. – Éppen ezért az amúgy mindössze egy nagyobb lakásnyi területet elfoglaló, de annál produktívabb reaktort

101

I




kiegészítettük egy olyan energiapajzzsal, mint ami ezeket az űrhajókat is védi, valamint automata fegyverrendszerekkel. Ezen kívül egy-két vadászgépünk is folyamatosan járőrözni fog az összes kihelyezett erőmű környékén. - Miért, több is lesz? - Persze! Mindjárt indulunk is tovább, egyelőre minden kontinensre egy-egy fúziós reaktort telepítünk, aztán a gyártókapacitás függvényében folyamatosan bővítjük az erőműveket – válaszolt a főtudós. - Önök igazán nagylelkűek! – méltányolta a volt tartományelnök. – És mit kérnek cserébe? – kockáztatta meg a kérdést. – Esetleg helyben megválaszthatjuk tartományelnöknek… – nézett az AKTA igazgatójára. – Szerintem méltó lenne rá! - Igazán köszönöm! Kedves ajánlat – mosolygott Gerey Róbert. – De nem fogadhatom el. Mi azért dolgozunk, hogy segíthessünk az embereknek, de ezt jobban szeretjük a háttérből tenni, látványos külsőségektől mentesen. Tényleg nem kívánunk magunknak nyilvános hatalmat… – szerénykedett. Az AKTA tagjaival való beszélgetés során megtapasztalt önzetlen segíteni akarás annyira erős szimpátiát váltott ki az összegyűlt budapesti lakosokból, hogy egyenesen megéljenezték őket, elfeledve az utóbbi hónapok nyomorúságos életét. - Ahogy gondolja – reagált a sérüléseitől lila arcú, az AKTA embereinek szerénységétől meglepett Bernáth. – De sajnos szükségünk lenne legalább annyiban a további segítségükre is, hogy meg tudnák-e mondani, mihez fogjunk most, hogy van áram? - Szerintem… – simogatta állát Gerey – elég sok mindent rendbe kell tenni. Először is nagyobb csoportokban járják körbe a várost, és meséljék el mindenkinek, hogy mit láttakhallottak ma. Győzzék meg az embereket, hogy hajlandóak legyenek újra a közösség tagjaivá válni, és együtt dolgozni az elpusztult javak helyrehozása érdekében. A megfelelő szakemberek biztos meg tudják majd oldani, hogy üzembe helyezzenek elektromos járműveket, ipari üzemeket. Indítsák újra a termelést. Látogassanak vidékre, és lássák el a falvak, kisebb városok lakosságát iparcikkekkel, cserébe kérjenek élelmet. Ott jóval több van belőle tartalékban, szívesen fognak adni. Hozzanak létre fegyveres biztonsági szolgálatot, és védjék meg a lakosságot, ha a terroristák megpróbálnák megakadályozni az újjáépítést – sorolta. – Természetesen mi is segítünk, ha valami nagyobb akadályba ütköznének, vagy súlyos támadás érné önöket! – ígérte, miközben átnyújtott egy műholdas kapcsolaton keresztül üzemelő mobiltelefont. - Mindent megteszünk, hogy teljesítsük a kéréseit! – bizonygatta a volt tartományelnök. – Köszönjük szépen a segítséget! – hálálkodott. - Igazán nincs mit! Viszont ne a mi kedvünkért hajtsák végre a javaslatainkat, hiszen ez sokkal inkább az önök, a nép, az emberiség érdeke… Ja, és még annyit, hogy legközelebb azért legyenek óvatosak, ha AKTA-címeres űrhajókat látnak, mert tartok tőle, hogy a terroristák megpróbálnak majd trükközni a jelvényeinkkel, hogy becsapják a lakosságot. Mi mindig előre szólni fogunk, ha látogatást tervezünk – mutatott a telefonra. Miután a termékeny eszmecsere véget ért, az AKTA emberei elbúcsúztak Budapest összecsődült lakosságától, majd indultak tovább, hiszen aznap még 5 fúziós erőművet kellett világszerte telepíteniük. A megsegített, elektromossággal ellátott magyarok körében még hosszú ideig népszerű téma volt az AKTA nagyszerűsége, tagjainak önzetlensége, szerénysége, segítőkészsége. A környező tartományok lakói is örömteli meglepetéssel vették tudomásul, hogy újra működnek az elektromos készülékek, lehetőség adódik fűteni, noha egyelőre nem tudták, ezt minek köszönhetik. De már ennyi is elég volt ahhoz, hogy az anarchia, a káosz csökkenjen, az emberek újra közeledjenek egymás felé, és beinduljon valamiféle együttműködés a károk enyhítése érdekében.

102

I




Néhány napnyi folyamatos munka után az AKTA egyetlen nagy űrhajója visszatért a bázisára, de a világszerte létrehozott erőműtelepeket mégsem kellett félteniük, hiszen az elmúlt hónap során sikerült néhány tucat fúziós meghajtású, energiapajzzsal védett, egyszemélyes vadászűrhajót előállítaniuk, melyek hármasával folyamatos járőrszolgálatot tartottak a reaktorok környezetében, de szükség esetén az újfent társadalommá szerveződő lakosság megsegítésére is siethettek. Miután leszállt a megérkező űrhajóról, Gerey Róbert egyből összefutott egyik legjobb barátjával, Maróthy Júliával. - Milyen volt az utatok? – kérdezte egyből a csinos, vöröses hajú nő, szokásos huncutkás mosolyával. - Hihetetlen élmény volt, és kicsit azért mulatságos is… – mosolygott vissza az AKTA igazgatója. - Na, mesélj már, furdal a kíváncsiság! – kérlelte Júlia. - Képzeld, több helyen is ki akartak nevezni elnökké… - Hogyhogy? - Nem tudom. Azt hiszem, annyira örültek a tanácsainknak és az áramnak, amit tőlünk kaptak, hogy bármit megadtak volna cserébe, hálájuk jeléül. Amikor például a Világparlament mellé is beállítottuk a fúziós erőművet, sokan szinte követelték, hogy legyünk mi a Föld vezetői, foglaljuk el az elhamvasztott Elnöki Tanács megüresedett székeit… Pedig ott annyira nem is ismerhettek bennünket, mint Magyarhonban… - De hiszen ez fantasztikus! Ez azt jelenti, hogy az emberek megbíznak bennünk, és látják a jó szándékot rajtunk. Így sokkal könnyebb lesz az újjáépítést is megszervezni. - Én is így gondolom. Sikeres volt az utunk, hiszen ahogy visszafele jövet még egyszer szétnéztünk a megsegített térségekben, máris szemmel látható volt az erőszak csillapodása, és a társadalom önszerveződése. - Ezek tényleg jó hírek! És… végül elvállaltad a Világállam elnöki tisztségét? – kacsintott a vörös nő hamiskásan régi barátjára. - Ugyan, hova gondolsz! – nevetett fel Robi. – Nem akarok én kirakatbaba lenni, minden nap a tévében pózolni, politikát csinálni… Jobban szeretem a háttérből segíteni az emberiséget, ahogy eddig is tettük. És persze titeket is sokkal jobban szeretlek annál, semhogy itthagyjam az AKTÁ-t… 60. 2033. május: Heinrich von Höllenburg bosszúsan csapta az asztalra a legújabb jelentést. Idegesen túrt szőke hajába, felpattant párnázott bőrfoteléből, majd tett egy kört titkos bázisának vezérlőtermében. Végül felemelte a telefont, tárcsázott. - Itt Hentes Henrik – mutatkoztak be a vonal túloldalán. - Höllenburg – vakkantotta mogorván a Vezér. - Tiszteletem, Nagyúr! Miben állhatok szolgálatára? - Most olvastam el a legújabb helyzetjelentést, és meg kell mondjam, egyáltalán nem repesek az örömtől és elégedettségtől. Világszerte kezd helyreállni az áramszolgáltatás, és, noha még korlátozásokkal, de már újfent mindenki hozzáférhet az elektromos energiához. - Ezt én is tapasztaltam, uram. A legnagyobb hiány idején be se mentem dolgozni a kórházba, hiszen sötétben, gépek nélkül nem lehet műteni. Inkább otthon maradtam, és két jó szex között az ablakból bámultam, ahogy az emberek egymást gyilkolják. Élvezetes időtöltés volt mindkettő… - Azt meghiszem. Viszont amióta újra van áram, ellaposodott az anarchia, hamar kibékültek az emberek, meglepően gyorsan helyreállt a termelés, az élet fokozatosan visszatér

103

I




a korábbi megszokott kerékvágásba. És ami a legbosszantóbb, hogy a kisebb terroristacsapataink ellen szervezetten fellépnek, néha sikerrel. - És azt már tudja, uram, hogy kik állnak az emberiség újbóli fellendülésének hátterében? – kérdezett rá Hentes doktor. - Közvetett bizonyítékaink az AKTA ellen szólnak. Ilyen gyorsan csak a magfúziós technológia segítségével lehetett helyreállítani az áramszolgáltatást. Mivel a mi csapatunkban nincs áruló, ehhez a technológiához csakis az AKTA férhetett hozzá az eltulajdonított űrhajónkból. - Szóval az AKTA megint keresztbe tett nekünk… - Úgy tűnik. Pedig abban bíztam, hogy az energiaválság, illetve az azt követő polgárháború és káosz őket is el fogja söpörni. Sajnos tévedtem. - Tehetek valamit az ügyünk érdekében, Nagyúr? - Aktivizálja magát ismét! Küldök pár embert segíteni. Újra a végletekig kell fokozni a lakosság körében a pánikhangulatot! - Ezt a feladatot igazán örömmel vállalom – a doktornak még hangján is hallatszott, hogy módfelett elégedett mosoly ült ki arcára. Höllenburg gróf bontotta a vonalat, ezt követően azonnal intézkedett, hogy Hentes doktor mielőbb megkapja az ígért utánpótlást, valamint elkezdte szervezni a világ többi részére küldendő terroristakülönítményeket is… 61. Hentes Henrik aznap este ismét ügyeletes volt munkahelyén, a Miskolci Semmelweis Kórházban. Már elmúlt este kilenc, de még egyetlen beteget se hozott be a mentő. A doktor nagyon unatkozott, végül egy zseniális ötlet villant tudatába. - Kedves Anesztézia! – fordult csinos, szőke asszisztensnője felé. - Igen, Hentikém? – mosolygott vissza Anasztázia, felpillantva a bulvársajtó lapjai közül. - Mit szólnál egy jó kis véres műtéthez? - Élvezném. Mostanában alig dolgoztunk, tudod, a polgárháború miatt. - Én is ugyanígy érzek. Mindjárt visszajövök – állt fel asztala mögül. Mielőtt távozott volna, szekrényéből előhúzott egy nagyobb aktatáskát. Henrik jókedvűen fütyörészve sétált ki az épületből, és úgy öt percnyit gyalogolt északi irányban a főút mentén, hogy elérje a Népkertet. A parkot szegélyező bokrok gyönyörűen virágoztak, de a doktort ez hidegen hagyta. Körülkémlelt, egyetlen járókelőt sem tudott felfedezni a közelben. Ez elégedettséggel töltötte el, csak az zavarta kissé, hogy erőteljesen zuhogott az eső, így már akkor eláztak ruhái, amint kilépett a kórház kapuján. Igyekezett azonban legyűrni bosszúságát, hiszen küldetése volt. Az egyik virágzó cserjét fedezékként használva leguggolt, letette a járdára aktatáskáját, felnyitotta fedelét. Egy fegyver volt benne. Hentes egyetlen, 5 centiméter átmérőjű lőszert helyezett a tömzsi robbanótöltetes puskába, utána az úttestet szemlélve várakozó álláspontra helyezkedett. A régi korokból fennmaradt kétszer két sávos főút szinte kihalt volt. Néha elhajtott egyegy személyautó és ebben a kései időpontban szinte teljesen üres városi busz. Egyik sem tudta megmozgatni a doktor fantáziáját. Végül a távolban feltűnt egy emeletes turistabusz. Henrik szeméhez kapta kompakt távcsövét. A jármű zsúfolásig tele volt, valószínűleg valami külföldi kirándulásról érkezhettek haza. Hentes felkapta puskáját, erősen megszorította a markolatot, majd amint a turistabusz elsuhant mellette, a jobb első kereket célba véve elsütötte a fegyvert. A töltet tompa pukkanással hagyta el a puskacsövet, és kérlelhetetlenül telibe kapta a kiszemelt kereket. Nem csak a gumiabroncsból lett roncs… Ugyanis a lövedék, rendeltetésének megfelelően, felrobbant, leszakította az egész futóművet, így a busz orra bukott, szikrákat hányt az aszfalton súrlódó fém, a jármű hátulja kisodródott, ezt követően a

104

I




tömegközlekedési eszköz az oldalára borult, az ablaküvegek berobbantak. A busz további néhány tucat métert az úttesten csúszva gyönyörű szikraesőt gerjesztett, végül megállapodott. Mindezt Hentes doktor meg sem várta, hiszen amint kilőtte a robbanótöltetet, egyből elcsomagolta fegyverét, felkapta a táskát, és komótosan visszaballagott a kórházba. Megérkezett rendelőjébe, Anasztázia elmosolyodva pillantott föl rá újságjából. - Mit sikerült intézned, Hentikém? – kérdezte főnökét becézgetve, meglehetősen bizalmas viszonyban voltak. - Hamarosan meglátod, kedves Eutanáziám… – adott a doktor meglehetősen homályos választ, miközben visszatette szekrényébe az aktatáskát, és száraz ruhákat vett elő. Ebben a pillanatban szólalt meg a hangosbemondó: - Az ügyeletes orvos azonnal jelentkezzen a vizsgálóban! Egy buszbaleset sérültjei már úton vannak a mentőkkel. - Mit szólsz? – kérdezte Hentes doktor elégedetten vigyorogva. - Nagyon klassz! – vágta rá azonnal Anasztázia, és már fel is ugrott székéből. – Isten vagy! - Ugyan már, drágám, nem kell túlozni! Egyezzünk ki abban, hogy félisten… – szerénykedett a szadista hajlamú orvos. – Induljunk, várnak a rászoruló páciensek! – tette hozzá. Egy percen belül már a vizsgáló előterében tartózkodtak. Ekkorra megérkezett Henrik 6 további segédje is, akiket a villából rángatott ide főnökük. Doktor Hentes egyetlen körbepillantással felmérte a helyzetet. Látta, hogy a helyiség ugyan zsúfolásig van tömve a baleset áldozataival, viszont maguk a sérülések igencsak felszíneseknek, apróknak tűntek. Semmi fröcsögő vér, nyílt törés, habzó száj, kiloccsant agyvelő, csupán egyszerű horzsolások, zúzódások. - Picsába! – káromkodott alig hallhatóan. – „Hogy lehetett ekkora szerencséjük, hogy ilyen könnyen megúszták a balesetet?” – tette hozzá gondolatban. Természetesen az „orvos” nem törődött bele ebbe a kellemetlen szituációba. - Tisztelt hölgyeim, uraim! – szólalt meg fennhangon. – Doktor Hentes vagyok. Roppantul sajnálom, hogy baleset érte önöket, de higgyék el, jó kezekben vannak. Most sorban megvizsgálom mindannyiukat, hiszen annak ellenére, hogy látszólag csak könnyebben sérültek meg, előfordulhat, hogy valami alattomosabbra is fény derül, mondjuk belső vérzésre. Csak akkor engedhetem haza önöket, ha meggyőződtem róla, hogy ezzel nem veszélyeztetem az egészségüket – mosolygott bizalomgerjesztőn a vizsgálóban várakozókra. – Legyen mondjuk maga az első! – mutatott találomra az egyik férfire. A könnyű sérült felállt, és bizakodóan lépett be a vizsgálóba. A doktor becsukta maguk mögött az ajtót, és utasította a pácienst, hogy vetkőzzön le. Eközben, mintegy mellékesen, megkérdezte: - Uram, milyen tapasztalatok érték mostanáig az egészségügyi rendszerrel kapcsolatosan? - Igazából a Világállam megalakulása óta sokat fejlődött a színvonal, korábban nem szerettem a lepusztult, elszegényedett orvosi intézményekbe járni, de újabban már nagyon kultúrált és színvonalas lett minden – összegezte véleményét a beteg. – Egyetlen, lelki eredetű gondom van csupán: Akármennyire is megbízom az orvosokban, folyton attól rettegek, hogy élve temetnek el… - Ettől ne tartson, ha én kezelem… – jegyezte meg Hentes kétértelműen. – Feküdjön fel az asztalra! – mutatott az orvosi bútordarabra. Amint a páciens eleget tett a kérésnek, a doktor a mellkasára könyökölt, hogy ne tudjon felállni, Anasztázia pedig az arcára nyomta az altatómaszkot. Az áldozat vergődött kicsit, majd elbódult, mély kábulatba zuhant.

105

I




- Meg kell műteni – jelentette be Hentes Henrik. – Eutanázia, maga nekem asszisztál, ti pedig – nézett további 6 segítőjére – hívjátok be egyesével az összes balesetest, altassátok el, és készítsétek elő őket műtéthez… - Igenis! – vágták rá boldogan vigyorogva társai, és indultak is teljesíteni a feladatot. Hentes ekkor asztalostól áttolta a műtőbe elaltatott betegét, átlökte a műtőasztalra, cseppet sem törődve a páciens kényelmével. - Lássunk hozzá! – gyújtott rá egy szivarra Hentes. – Már nagyon vágytam egy jó kis invazív műtétre… Fertőtlenítőt! Anasztázia körülnézett, de nem talált. Rájött, hogy az anarchia korszaka után még biztos nem volt idő feltölteni a készleteket, észlelte, hogy más eszközök is hiányoznak még, de valamit mindenképp ki kellett találnia, hogy teljesítse főnöke kérését. Henrik kezébe nyomott egy flakon hipót, amit a takarítószerek között talált. Az orvos ráöntött egy deciliternyit az enyhén maró hatású anyagból az alvó páciens hasfalára. - Szikét! – érkezett a következő igény. Az asszisztensnő ebből az eszközből sem talált, így gyorsan elrohant, és a közös étkezőből hozott le egy konyhakést. Hentes érdeklődve forgatta kezében a szerszámot, majd élvezettel belemélyesztette a páciens hasfalába, és készített vele egy jó húszcentis hasítékot. A sebből azonnal ömleni kezdett a vér. - Törlést! – kérte. Rögvest kezébe kapta a szintén hipóban kiáztatott felmosórongyot. A hosszú nyél és a szerteszét lógó pamutcsíkok miatt kicsit nehéz volt dolgozni vele, de végül is megfelelt a célnak. A doktor tovább folytatta a belső szervek feltárását. - Úgy látom, hogy a vesék és a máj olyannyira súlyosan károsodtak, hogy el kell távolítani őket. Szegény fickó, mostantól járhat rendszeresen dialízisre és vértisztításra… – csóválta fejét Henrik látszólag az együttérzés szomorúságával. – Kérnék egy hűtőtáskát. Miután a kiemelt, természetesen teljesen egészséges szerveket óvatosan elhelyezte az őket a bomlási folyamatok megindulásától megóvó eszközben, folytatta a műtéti beavatkozást. - Hopsz… – mordult fel, amikor szivarjának csonkjáról egy jókora adag hamu belepergett a nyílt sebbe. – No mindegy. Steril hamu az… – mosolyodott el újra. – Anesztézia, kérlek! - Igen, Hentikém? - Átázott a törlés, és még mindig nagyon vérzik. Valami hatékonyabb megoldásra van szükség. Van kauterizáló berendezés? Anasztázia ismét szétnézett, de úgy vette észre, hogy a vérzést elektromos égetéssel csillapító berendezésnek is lába kélt a megelőző kaotikus hónapokban, azt viszont elképzelni sem tudta, kinek és miért lehetett rá szüksége. - Nincs – válaszolta végül. – De van egy ötletem… – derült fel arca, és újfent a konyhába rohant. A tartalék gázpalackkal tért vissza, melyet szükség szerint fűtésre, ételmelegítésre használtak, amikor éppen nem volt villany. A palack szelepéhez egy fémcső volt hozzácsatlakoztatva. Hentes doktor is egyből ráérzett a dolog lényegére. Először csak enyhén nyitotta meg a gázcsapot, a cső végéhez pedig odatartotta öngyújtóját. A kiáramló gáz azonnal lángra lobbant. A doki erősebbre állította a tűzcsóvát, és a műtét alatt álló férfi hasfalára irányította. Hamarosan az égett hús bűze töltötte be a helyiséget. - Igazán jól funkcionál ez a disznóperzselő. Ég a kezem alatt a munka… – vigyorgott. – El is állt egyből a vérzés – jelentette ki diadalittasan. – Varrjuk össze! Mivel Anasztázia csak egy rozsdás zsákvarró tűt és némi háztartási spárgát talált, ezeket az eszközöket alkalmazva öltögették össze a beteg hasfalán a jókora sebet. - Jó erős kötél… Ez legalább valóban tartani fog! – dünnyögte Henrik. – Fejen állok, és leszarom magam, ha szétszakad a seb… – állította rendkívül magabiztosan. Anasztázia csak mosolygott főnöke humoros megjegyzésein, majd megszólalt:

106

I




- Az esetleges koponyasérüléseket nem vizsgáljuk meg? - Zseniális ötlet, kedves Eutanázia! – derült fel a doktor még inkább. – Nézzük is… Hentes alaposan megvizsgálta a páciens fejét, de sajnos semmiféle sérülést nem talált rajta. Felnyitotta az alvó beteg szemhéjait, és belevilágított szemeibe. - Nincs pupillareflex! – szörnyülködött az orvos. Mivel Henrik még egy EKG-ra sem kötötte rá áldozatát, eddig nem vette észre, hogy már rég távozott az élők sorából. A doktor nem gondolta volna, hogy ilyen könnyen megadja magát az „orvoslás” alatt álló szervezet, kicsit el is szomorodott, hogy már kár tovább szórakoznia vele. De azért még tett egy utolsó kísérletet. - Megnézem, hogy nem a látóideg sérült-e – közölte asszisztensnőjével. Fogta magát, és egy speciális, kanálszerű szerszámmal kipattintotta helyéről mindkét szemgolyót. Kezeivel alájuk nyúlt úgy, hogy a látóideg-kötegek a középső és a gyűrűsujjai közé csúsztak. A doktor óvatosan feljebb emelte kezeit, a látóidegek megnyúltak, de még nem szakadtak el, viszont a mozdulattól megemelkedett az áldozat feje is. - Nézd már, szemmel tartja saját magát… – eresztett el egy újabb szóviccet, és Anasztáziával egyetemben jót röhögött saját poénján. A műtét immár véget ért. Hentes doktor utasította egyik emberét, hogy az összefércelt holttestet vigyék a fagyasztókamrába, és hozzák a következő elaltatott, gyógyításra váró beteget. Mialatt mindez megtörtént, előkapta mobilját, és telefonált egy gyorsat: - Vezérem! Holnap reggelre megszerzem az átültetésre váró kollégáink számára a szükséges szerveket. Már van egy májam és két vesém, valamint folyamatosan érkezik az utánpótlás. - Nagyszerű, Hentes barátom! – örvendezett a telefonon keresztül Höllenburg gróf. – Már nagyon vártuk a megfelelő szerveket. Nem szeretném, ha nagyszerű tanácsadóim idő előtt távoznának az élők sorából, néhány pitiáner betegség miatt… Amúgy hogyan sikerült hirtelen ennyi belsőséghez jutnia? - Tudja, esik az eső, szervdonor időjárás van, ilyenkor sok a közlekedési baleset… - Értem. További jó munkát! És köszönöm a segítséget! - Igazán örömmel szolgálom önt, Vezérem! A doktor mosolyogva tette le a telefont. Nekikezdett soron következő áldozatának. Igazán vidáman telt a szadista orvosokból álló társaság estéje. Reggel megérkezett a kórház igazgatója, az éjszakai műszakról készített jelentéseket kezében tartva lépett be Hentes doktor saját szobájába. - Mi történt itt az éjjel? – kérdezte szörnyülködve. – Ötven halott! Hogyan lehetséges ez? - Megmutatom, igazgató úr! – állt fel Henrik, és indult a holttestek számára fenntartott hűtőház irányába. Amint odaértek, kihúzott néhány fiókot, és hevesen gesztikulálva, mutogatva, magyarázni kezdett: - Képzelje, igazgató úr, szörnyű baleset történt nem messze, egy teli turistabusz, borzasztó! Mindenkiből fröcsögött a vér, sokan megégtek, többen már eszméletüknél sem voltak, amikor behozták őket a mentősök, és ekkora hatalmas vágások éktelenkedtek rajtuk! – mutatta első áldozata hasán a húszcentis, összeöltött sebet. – Én mindent megtettem, de már nem tudtam megmenteni őket… - Valóban szörnyű! És roppant sajnálatos! Viszont gratulálok, hogy a helyzet kilátástalansága ellenére is ilyen szépen helytállt! - Köszönöm, igazgató úr! Miután a helyszíni szemle véget ért, doktor Hentes visszatért irodájába. Anasztázia éppen a napi postát szortírozta. - Hentikém, ez a Szegedi Orvostudományi Egyetemről érkezett – nyújtott át egy hivatalosnak tűnő borítékot.

107

I




- Köszönöm, Eutanázia! – mosolygott imádott asszisztensnőjére, miközben kibontotta a levelet. – Tisztelt Doktor Hentes! Tudomásunkra jutott, milyen mesteri fokon űzi orvossebészi szakmáját, ezért ezúton szeretnénk felkérni vendégoktatónak Egyetemünk sebészkarához. Bízunk benne, hogy a jövendő orvosgeneráció kiművelése érdekében gyümölcsöző együttműködés jöhet létre Egyetemünk és Ön között. Tisztelettel várjuk mielőbbi válaszát! Üdvözlettel… bla…bla – olvasta fel a rövid írást felcsillanó szemekkel. – Ez állati jó! Milyen régóta vágytam már arra, hogy újra taníthassak! Még annál is jobb buli, mint amit itt műveltünk! – vigyorgott. – Velem tartana, kedves Anesztézia? - Még szép! – egyezett bele azonnal a nő. – Mikor indulunk? - Kezdhetnénk is csomagolni. Már most bizsereg minden tagom az izgatottságtól… 62. Tóth Bertalan tettre készen ébredt. Felkelt két méter széles franciaágyából, amihez csupán előző este jutott hozzá, ahogyan a lakáshoz is, melyben éppen tartózkodott, illetve a nőhöz, aki az ágy háttámlájához bilincselve feküdt ájultan. Berci elvigyorodott, ahogy gondolatban átfutott az előző nap eseményein. Miután Heinrich von Höllenburg gróf Miskolcra vezényelte, hogy újrakezdjék a diákság terrorizálását, ezáltal is megfélemlítve a lakosságot, szállás után kellett néznie. Kézenfekvő módszert választott. A város egyik legismertebb gimnáziuma előtt – négy testőre kíséretében – leült egy padra, majd várakozó álláspontra helyezkedett. Figyelte a tanítás végeztével az oktatási intézményt elhagyó tanerőket. Amint megpillantott egy csinos, ízlésének megfelelő tanárnőt, azonnal a nyomába szegődött. A nő gyanútlanul elvezette otthonához. Bertalan néhány perc késleltetést követően bekopogott a tanárnőhöz, aki óvatlanul ajtót nyitott. A férfi belökte az ajtót, és elfogta a nőt, hátracsavarva annak karját. Nem zavarta a rémült sikoltozás. Fejével biccentve utasította négy alattvalóját, hogy kutassák át a lakást. Mivel nem találtak senki mást, így Bertalan megparancsolta nekik, hogy foglalják el az egyik szomszédos otthont is, és szállásolják el magukat ott. Azt is nagylelkűen megengedte nekik, hogy bárkit, akit a lakásban találnak, nyugodtan halálra kínozhatnak. A testőrök elégedett vigyorral vonultak át a szomszédba. Tóth Bertalan fogta magát, bezárta az ajtót, megkereste a hálószobát, az ágyra lökte áldozatát, ezután a fejtámlához bilincselte a karcsú, formás, fiatalos, hosszú szőke hajú nőt, aki mukkanni sem mert, csupán összegubózott, és rémült tekintettel meredt támadójára. A terrorista néhány pillantással felmérte a lakást. Látta a rengeteg könyvet a polcokon, és a nő táskájának átkutatása során azt is megállapította, hogy áldozata magyart tanít. - Még be sem mutatkoztam. Tóth Bertalan. Örvendek a szerencsének, hogy önben is egy irodalomtanárt ismerhettem meg, hölgyem! – udvariaskodott a támadó. – Úgy érzem, jól meg fogjuk érteni egymást… – kacsintott, és vetkőzni kezdett. A nő aggodalommal figyelte ezt a műveletet, nem is alaptalanul. Hamarosan előkerült ugyanis a férfi merev hímtagja. Bertalan az ágyra vetette magát, letépte a nő ruháit, hogy azután magáévá tehesse kiszolgáltatott áldozatát. Miután végzett, leemelte a polcról Sütő András egyik kötetét, és önfeledten a tanulmányozásába fogott, abba se hagyta, míg el nem nyomta az álom. - Jól érzem magam itt… – jelentette ki elégedetten az irodalmár terrorista, miközben ébredés után a fürdőszoba felé vette az irányt. Megmosdott, utána a tükörbe nézett. Tetszett neki, amit látott. Közel 180 centis magasságához masszív testalkat társult, némi pocakkal. Noha nem volt különösebben izmos, azért volt erő vastag karjaiban. Széles arcát szigorú vonások uralták, melyek lekezelő mosollyal társultak. Ezt az összhatást a jobb szeme alatt éktelenkedő szemölcs tette még félelmetesebbé. Ősz, nem hosszú, halántékánál már lassan visszahúzódó hajába csak néhol vegyült néhány, még sötétebb szál. Berci bólintott, majd visszatért a hálószobába.

108

I




Kinyitotta bőröndjét, tiszta ruhát keresett. Számos vászonnadrág, atlétatrikó, ing, cipő tűnt elő. Kiválasztotta a megfelelőnek tűnő kompozíciót, magára húzta a ruhadarabokat, végül riasztotta testőreit. Egyiküket otthon hagyta, hogy vigyázzon lakására, ágyasára, három másik emberével pedig útnak indult leendő munkahelye irányába. Hogy ne keltsenek feltűnést az utcán, a testőrök puskái a vállukra akasztott sporttáskákban voltak elrejtve, de ezek a táskák eleve úgy lettek kiképezve, hogy a fegyver előkotrása nélkül, kényelmesen lehetett tüzet nyitni az esetleges ellenségre. Hamarosan megérkeztek egy kétemeletes, vörös téglából felhúzott épületegyütteshez. A főbejárat kő boltívén a Földes Ferenc Gimnázium felirat tündökölt. Bertalan egy laza mozdulattal belökte a vaskos, régies, faragott fa kaput. A portásra ügyet sem vetve felkaptatott a tanári és igazgatói irodákat rejtő folyosóhoz vezető lépcsősoron. Céltudatosan, kopogás nélkül nyitott be az igazgatóhoz. - Ki maga, és mit akar? – nézett fel munkájából a meglepett iskolavezető. - Tóth Bertalan, irodalomtanár – mutatkozott be a jövevény. – Mezey tanárnő jó barátja vagyok, sajnos ő váratlanul súlyosan megbetegedett, én pedig arra gondoltam, hogy szívesen helyettesíteném, amíg fel nem épül – eközben az igazgató asztalára terítette diplomáit. - De hát tegnap még semmi baja sem volt a tanárnőnek… – értetlenkedett az igazgató. - Mondtam, hogy váratlanul kapta el a kórság – ismételte magát enyhén bosszús hanghordozással Tóth tanár úr. – Nos, helyettesíthetem, vagy sem? - Persze, menjen csak! Most az első emeleten, a folyosó végén lenne órája a tanárnőnek, a 9. B osztályban. - Köszönöm a bizalmat! – eresztett meg egy mosoly-szerűséget a terrorista, utána elhagyta az igazgató irodáját. Mivel a Vezér számítógépes adatbázisából már előző nap le tudta hívni az épület alaprajzát, így nem okozott neki gondot megtalálni az említett osztályt. Belépett a terembe. Az órák előtti zsivaj azonnal elült. A gyerekek némán meredtek az ötvenes éveiben járó idegenre, aki ráadásul öltözéke révén meglehetősen szokatlan látványt nyújtott. A tanárok számára kötelező, kigombolt fehér köpenye alatt ugyanis halványrózsaszín inget viselt, amin átsejlett sötétzöld atlétatrikója. Sötétbarna vászonnadrágját kényelmi okokból méretes hasa alatt gombolta össze, viszont nadrágszíját a slicc jobb és bal oldalán egy-egy bújtatón nem vezette át, így elegendő mozgástere maradt az övnek, hogy a hasát felülről átfogva meg is tartsa a nadrágot. Ezt a kompozíciót fehér sportcipő egészítette ki. A diákok nem is nagyon tudták türtőztetni magukat, megmosolyogták a furcsa jelenséget. Bertalan azonban nem törődött a gúnyos sutyorgással, egyből a lényegre tért: - Tóth Bertalan vagyok, magyartanár. Mivel a tanárnőtök súlyosan megbetegedett, így én fogom helyettesíteni, valószínűleg huzamos ideig… Kezdhetjük az órát? - Tanár úr! – nyújtotta föl kezét az egyik iskolás srác. - Igen? - Mezey tanárnő a kedvencünk, olyan kedves, megértő, érdekesen magyaráz, nagyon szeretjük. Megkérdezhetnénk, hogy mi a baja? - Elkapott valami ritka betegséget. - Meg lehet látogatni a tanárnőt? - Nem – szögezte le Tóth tanár úr határozottan. – Erősen fertőző, halálos is lehet… – fűzte hozzá fenyegetően. – Kezdhetjük végre az érdemi munkát? A diákok kellően megszeppentek a kemény hangnemtől és ijesztő mondanivalótól, így csöndben ültek, lehetőleg minél mélyebbre húzódva padjaikban. Jól is tették, ugyanis a tanár úr nem ismert tréfát. Elnyűtt bőr irattáskájából előhúzott tíz régi könyvet. - Ezek mind Sütő András alkotásai. Az erdélyi magyar irodalom fejedelme volt, ehhez mért tisztelettel adózzatok örökségének! Kicsit megfordítva az óra menetét, először feladnám a házi feladatot. Holnapra olvassátok el az említett író következő műveit: Anyám könnyű

109

I




álmot ígér, Egy lócsiszár virágvasárnapja, A szuzai mennyegző, Advent a Hargitán, Az álomkommandó és az Engedjétek hozzám jönni a szavakat. Mindegyikről vezessetek részletes olvasónaplót, mert be fogom szedni, és osztályozom. Ami pedig az „Engedjétek hozzám jönni a szavakat” illeti, az a kedvencem, úgyhogy azt tanuljátok meg kívülről, szó szerint, mert holnap kikérdezem. Akkora feleltetés lesz, hogy eleve gumicsizmában fogok jönni, mivel térdig fogok gázolni a kiontott vérben és belekben… – mosolygott tőle telhetően barátságosan, mintha csak vicc lett volna mindaz, amit eddig mondott. Ettől a megszeppent tanulók is megnyugodtak kissé, majd végighallgatták Tóth tanár úr áradozását Sütő nagyszerűségéről. Mire kicsöngettek, már a stréberebbek is unalomtól eltorzult arccal, bambán meredtek ki a fejükből. A helyettesítő tanár kicsit morcos volt, hogy ilyen rövid egy tanóra, hiszen ahhoz képest, amennyit szeretett volna, még az 1 százalékát sem közölhette diákjaival az erdélyi magyar irodalomról. - No, majd holnap folytatjuk! – vont vállat, miközben összepakolta kincseit. – Aztán tanuljatok rendesen, emlékezzetek, feleltetés lesz! Sziasztok! – köszönt el, és viharzott ki a teremből. - Mekkora egy köcsög ez a tanár! Először van itt, és akármennyire is tisztelem az erdélyi magyar irodalmat, máris halálra szopatott minket a dögunalmas előadásával és a házikkal! – káromkodott az egyik diáksrác, aki nem zárta szívébe helyettesítő tanárát. - Ja, holnapra kiolvasni hat könyvet, és egyet még kívülről meg is tanulni… Ha nem csak viccelt, és tényleg számon kéri mindezt, akkor leszopom magam… – reagált a másik. - Kifundáltam neki egy találó nevet – jelentette be a harmadik. – A Tóth Berciből kiindulva lehetne TBC… Harsány nevetés kísérte az ötletet. 63. - Szia Robi! – nyitott be Beregszászi László főtudós az AKTA igazgatójának irodájába. - Szia! Mi járatban vagy? – kérdezte az igazgató barátságosan. - Jöttem megmutatni egy új kütyüt, aminek most lettünk kész a fejlesztésével. - No, hadd lássam! Kíváncsivá tettél! Szeretem az érdekes újdonságokat! Laci egy vékony, elegáns, fekete fémborítású, kényelmes fogantyúval ellátott, diplomatatáskának kinéző tárgyat helyezett az asztalra. - Próbáld ki! – ajánlotta főnökének. Róbert a fogantyú két oldalán található, könnyen mozgó tológombok segítségével kinyitotta a táskát, felhajtotta a fedelet. Egy LCD-monitor és billentyűzet tárult szemei elé. - Mi ez, egy laptop? – kérdezte értetlenkedve, nem tudta, ebben mi az újdonság. - Csak részben! – mosolygott Laci sejtelmesen, közelebb lépett, bekapcsolta a szerkezetet, és mindent megmutatva magyarázatba fogott. – Valóban a hordozható számítógép a leglátványosabb alkotóeleme ennek a kompozíciónak. Persze már maga a komputer sem semmi, a legújabb, legnagyobb teljesítményű, saját fejlesztésű hardverekből áll, képes a bekapcsolástól számított két másodpercen belül betölteni az operációs rendszert, és üzemkész állapotba kerülni, valamint a legigényesebb programok is elfutnak rajta. De, ahogy mondtam, ez tényleg csak egyetlen eleme a táskának. Beleintegráltunk egy műholdas navigációs rendszert, teljes kommunikációs összeállítást kamerával, mikrofonnal, mely képes kapcsolódni a műholdas, illetve a mobiltelefonos hálózatokhoz. És ez még mindig nem minden. Sikerült beleépítenünk egy kis hologramos kivetítőt és szintén hologramos billentyűzetet, melyek csak a felhasználó szemszögéből láthatók, így akkor is használhatja számítógépét, ha az látszólag ki van kapcsolva, fedele le van zárva. Ezáltal könnyűszerrel leadható például egy riasztás, ha a tulajdonosa bajba kerülne, mondjuk a Kegyetlen Tanárok megtámadnák az iskolát, ahová jár. Végül a szerkezet oldalába beépítettünk egy automata

110

I




célkövetős, némi saját mozgásképességgel rendelkező, miniatűr lézerfegyvert is, mely vagy számítógépes szoftverrel, vagy összecsukott állapotban a táska fogantyújával vezérelhető. A lézer erejére jellemző, hogy akár száz méter távolságból is képes eltalálni mondjuk egy ember szívét, egyetlen másodperc alatt átégetni a test szöveteit, és így végezni az ellenféllel. Ha nagyobb szórásúra állítjuk a fegyvert, akkor nem öl, csak fájdalmas, égető érzést okoz. Az akkumulátor teljes feltöltéssel, extrém használat mellett, akár egy napos folyamatos üzemidőt is lehetővé tesz. A cucc elnevezésére ötletpályázatot hirdettem, az egyszerű, de találó AKTAtáska lett a győztes ötlet – fejezte be kiselőadását a főtudós. - Nagyon klassz szerkentyű! – füttyentett elismerően Robi, miközben érdeklődve próbálgatta a hologramos klaviatúrát és a lézer célzórendszerét. – Mire szándékozod használni? - Úgy gondoltam, hogyha sikerül kellő mennyiséget legyártani belőle, szétoszthatnánk a diákok körében, hogy először legalább minden suliba jusson egy, később minden osztályba, és így tovább. Ezzel gyorsan értesíthetnének minket, és amíg ki nem érkezünk a helyszínre, addig is könnyebben megvédhetnék magukat egy esetleges Kegyetlen Tanár támadás esetén. - Jó ötlet, valósítsátok meg! – bólintott Gerey Róbert egyetértőn. - Köszi, intézkedem! Addig is ezt a prototípust odaadom az egyik munkatársunknak, aki mellesleg egyetemre is jár. Hátha, ne adj’ isten, szüksége lesz rá. - Rendben. Majd számolj be a fejleményekről! És köszönöm, hogy megmutattad ezt az AKTA-táskát! Nagyon tetszik! Elismerésem a kreativitásotokért! – mosolygott az igazgató. Beregszászi László a bemutató végeztével elbúcsúzott főnökétől, aki egyben régi barátja és iskolatársa is volt, aztán visszatért kedvenc laboratóriumába, folytatni a fejlesztői munkát. 64. Amint Hentes Henrik doktor úr megérkezett Szegedre, első útja a város egyeteméhez vitte. Megkereste az intézmény vezetőjének irodáját. - Jó napot kívánok, rektor úr! – köszönt. - Üdvözletem! Maga Hentes úr, ha nem tévedek – nyújtotta kezét az egyetem vezetője. - Én volnék – biccentett, miközben letett az íróasztalra egy nagyméretű fém diplomatatáskát, felnyitotta fedelét, tele volt nagycímletű Földi Elszámolási Egységekkel. – Ahogy ígértem, nem vagyok hálátlan, amiért meghívott ide oktatónak – mosolygott megnyerően. A rektor nem győzött álmélkodni a rengeteg pénz láttán. Megbabonázva nyúlt a táskába, kivett egy köteget, átpörgette ujjai között. - Rendben, akár állandóra is felveszem! – jelentette ki. - Köszönöm! – vigyorodott el Hentes. A rektor aláírta a szerződéseket, a doktor eltette saját példányát. Az oktatási intézmény irányítója még mindig kezében tartotta a pénzköteget, gyönyörködött benne, végül visszatette a fémtáskába. - Akkor ezzel megvolnánk – vélte az egyetem vezetője. Hentes ekkor egy váratlan mozdulattal, teljes erejéből lecsapta a táska fedelét, mielőtt még a rektor kihúzhatta volna kezeit. Az éles fémperem úgy amputálta az izmokat, csontot, mintha csak egy papírlapot vágna ketté. Az áldozat üvöltve kapta szemei elé karjainak csonkjait, melyekből szakaszosan pulzálva spriccelt az élénkvörös testnedv. Ideje sem volt felfogni, hogy mi történt, a rohamos vérveszteségtől másodperceken belül összeesett, elájult, majd némi rángatózás után végleg kimúlt. - Most volnánk meg… – helyesbített a szadista doktor. – Ez a köcsög azt gondolta, hogy tényleg fizetni fogok a mocskos aláírásáért? – morgolódott. – Tévedett. A szignót

111

I




megszereztem, arról pedig nem tehetek, hogy a rektor egy sajnálatos balesetben életét vesztette… Henrik kivette táskájából a két kézfejet, és a földre hajította őket, tompán puffantak a szőnyegen. Szerencsére alig néhány bankjegy lett véres. A doki elégedetten fütyörészve hagyta el a rektori irodát, hogy 7 társa által követve azonnal elindulhasson gyakorlati oktatást tartani. Az egyik műtőbe benyitva meg is pillantott egy fiatal, valószínűleg elsőéves diákokból álló csoportot. Azonnal tudta, hogy ott a helye. Társaival együtt belépett a helyiségbe, bereteszelték maguk mögött az ajtót. A doktor bemutatkozott, nem sokat teketóriázva egyből a lényegre tért: - Kérnék egy önként jelentkezőt, aki ráfekszik a műtőasztalra! Mivel ez a művelet nem tűnt túlzottan veszélyesnek, egyikük eleget tett a kérésnek, és felfeküdt a fémtálcára. Henrik négy embere azonnal odaszíjazta a srác négy végtagját. A szadista doki eközben áldozata szemébe nézett: - Tudsz latinul? – kérdezte. - Miért? - Csak mert ahová mész, ott szükséged lesz egy holt nyelv ismeretére… – vigyorgott kajánul. A kikötözött áldozat még nem kapcsolt. Akkor viszont már rémülten felsikoltott, amikor a kecskeszakállas orvos előrántott egy szikét, és vészesen közelítette azt teste felé. - Mit akar velem csinálni? – ordibált a rémült srác. - Megmutatom a többieknek élőben a belső szervek elhelyezkedését… – kacsintott vidáman Henrik, majd a legtávolabbi sarokban félősen összetömörült diákok felé pillantott. – Maguk ott, jöjjenek csak közelebb! Először nem akartak engedelmeskedni, de miután Hentes egyik társa előkapta puskáját, meggondolták magukat. Amikor már minden medikus a műtőasztalon tehetetlenül vergődő társukra koncentrált, az orvos újfent közelíteni kezdte a szikét az önkéntes felé. - Akkor most felnyitjuk a pácienst… - Professzor úr! – szakította félbe mozdulatát az egyik egyetemista bátortalan felszólalása. - Igen? - Nem kéne előbb… izé… elaltatni, vagy legalább érzésteleníteni? - Hova gondol! – legyintett Hentes. – Nem pazarolhatjuk feleslegesen az Egyetem szűkös erőforrásait… Most már folytathatjuk? – körülnézett, de mivel senki sem mert már megmukkanni sem, belemélyesztette szikéjét a hasfalba. Irtózatosan borzalmas operáció vette kezdetét, Hentes doktor nem finomkodott, csak úgy fröcsögött a vér mindenfelé. - Milyen jó ez a recés nyelű szike, még véresen sem csúszik… – jegyezte meg teljesen komoly hangnemben. Az áldozat néhány percen belül fennakadt szemekkel távozott az élők sorából, szakszóval exitált. - Mostantól már nem műtét, hanem boncolás – jelentette be Hentes szarkasztikusanlakonikusan. Fél órán belül tálcákon hevert a szerencsétlen áldozat minden belső szerve, de akadt olyan is, amelyik a vértől túlzottan sikamlóssá vált, így kicsúszott a doktor kezéből, hogy a padlócsempén placcsanjon szét, valamint a kifordított belek is mindenfelé tekeregtek. A megfigyelő medikusok közül többen rosszul lettek, és öklendezve fetrengtek saját hányadékuk tócsáiban. Hentes Henrik befejezte a műtétnek indult boncolást. Végignézett vörössé színeződött műtősruháján, vértől csöpögő kezein, a padlón terjengő testnedvtócsákon, de őt és kollégáit egyáltalán nem zavarta annyira a gyors úton létrehozott

112

I




mészárszék, mint a félájult egyetemistákat. Henrik, hogy oldja a feszültséget, igyekezett bevetni egy jónak vélt poént: - A barátotok kissé szétszórt lett mostanában. Igazán összeszedhetné magát… – mivel beszólása nem vált be, kissé keményebb hangot ütött meg. – Most őszintén, minek jártok az orvosi szakra, ha rosszul lesztek egy kis vér látványától? Ha holnap is ilyen anyámasszony katonája módjára fogtok viselkedni, mindnyájatokat kirúglak innen, hogy a lábatok sem éri a földet. Na tünés innen! Miután a medikusok elkotródtak, Hentes doktor hűtőtáskába helyezte a még felhasználható szerveket, végül a maradékot embereivel feltakaríttatta, és elégettette a klinika veszélyeshulladék-megsemmisítőjében. Lábbelije viszont átázott a műtőasztalról lecsöpögő vértől, így vörös lábnyomokat maga mögött hagyva, cuppogó cipővel tért be irodájába, ahol ruházatot váltott. Teljes mértékben elégedett volt első oktató jellegű előadásán nyújtott teljesítményével. 65. Tóth Bertalan következő napja ismét jókedvűen indult. Eltöltött egy kellemes éjszakát Mezey tanárnő társaságában, és várakozásteli izgatottsággal készült irodalomórájára a 9. B osztállyal. A megszokott rend szerint egyik testőrét otthon hagyta vigyázni szerzett javaira, három másik védelmezőjével pedig útnak indult a Földes Gimnázium irányába. Bertalan nem szeretett nagyzolni, valamint az iskolától sem lakott messze, így gyalog közlekedtek a városban. A sétálóutcán vezetett útja, ahol az egyik villamosvonal is helyet kapott. A tanár úr egyből kiszúrta a megállóban várakozók közül egyik 9. B-s tanítványát. Jó arcmemóriája volt. Azonnal odasietett hozzá, megszólította: - Szia Ákos! Hogy tetszettek az olvasmányok? Ugye te is egyetértesz azzal, hogy Sütő András egy isten volt? Megtanultad kívülről a feladott művet? – sorjáztak kínosabbnál kínosabb kérdései. - Izé, tanár úr, szóval sajnos csak… az egyik könyvet volt időm elolvasni. Tetszik tudni, sok más tantárgyból is adtak fel házit, nem is keveset… - És hol ér fel egy száraz matek-, vagy fizikapélda az irodalom nagyszerűségével? – kezdett dühbe gurulni a TBC-nek gúnyolt tanerő. - Tanár úr, én tényleg szeretek olvasni, még jobban is, mint mondjuk matekozni, de azért más tantárgyakból se bukhatok meg… – magyarázkodott a nebuló. – És persze, Sütőnek is elég furcsa stílusa van… Talán, ha nem teszi ezt az utolsó, Tóth tanár úr példaképére nézve igencsak degradáló megjegyzését, még nem is lett volna baj. Így azonban a kegyetlen tanár pofája elvörösödött a haragtól, szája széle meg-megremegett, kezei ökölbe szorultak. - Hogy mondhatsz ilyet az istenre? – sziszegte vészjóslón. A diák megszeppenve hallgatott, eközben tanára észlelte, hogy hamarosan beérkezik a villamos a megállóba. Szélsebesen döntött, Ákos háta mögé került, és egy határozott rúgással elérte, hogy a srác a sínekre essen. Mivel a megálló hátsó traktusában tartózkodtak, a villamos még meglehetősen nagy sebességgel haladt, a vezetője hiába taposott a fékbe, megállni már nem tudott, a fémkerekek keresztülrobogtak a fiú testén. Az utazóközönség rémülten sikoltozott, Ákos csonkokban végződő combjaiból pedig sugárban fröcsögött a vér, eközben fájdalmasan üvöltözött: - Jaj a lábam, jaj a lábam! - Mit ordibálsz, hiszen már nincs is lábad… – vetette oda foghegyről Tóth Bertalan, azután sietősen távozott a tetthelyről, mielőtt még valaki észbe kapott volna, hogy felelősségre vonja, mint a baleset előidézőjét.

113

I




Hamarosan megérkezett a gimibe. Energikusan rohant be a kedvencévé vált 9. B osztályába. Ezt megelőzően az ajtó előtt várakozó néhány diák épphogy csak be tudott szólni a többieknek, figyelmeztetésként: - Vigyázzatok, megjött TBC! Erre mindenki elcsendesedett, meghúzta magát a padokban. A kegyetlen tanár megállt a pulpitus közepén, majd vigyorogva belekezdett mondandójába: - Sziasztok pöcsök! Hogy tetszik a gumicsizmám? A tanulók végigmérték a visszataszító férfit, megállapították, hogy a megelőző napi szedett-vedett öltözékéhez képest valóban csupán annyi a változás, hogy fehér sportcipőjét lecserélte egy zöld, térdig érő, vízhatlan gumicsizmára. Néhány nebulót baljós előérzet kerítette hatalmába, mely csak fokozódott, amikor TBC három testőre is belépett a terembe. Ők szintén gumicsizmát viseltek, valamint úgy helyezkedtek el, hogy a helyiség sarkaiból szemmel tarthassanak mindenkit, és még a legapróbb mozdulatra is reagálhassanak. A nebulók természetesen moccanni sem mertek, amint előkerültek a gorillák nagyméretű, különös alakú, tekergő csövekből és különféle tartályokból összeállított puskái. Nem ellenkeztek akkor sem, amikor a testőrök mindegyiküket felszólították mobiltelefonjaik beszolgáltatására. Amint az előkészületek megtörténtek, Tóth Bertalan folytatta a tanórát: - Nos, úgy látom, kezdhetjük is az ígért feleltetést. Ki legyen az első? Mondjuk… – az ajtó felöl érkező kopogás zaja szakította félbe töprengését. – Igen? – kiabált ki. Egy srác rémült arca jelent meg az ajtóban. - Elnézést a késésért, de nem jött a villamos, állítólag valami baleset történt az egyik megállóban. - Úgy látszik, te egy későn érő típus vagy… – jegyezte meg a tanár. - Nem vagyok elég komoly? – kérdezett rá az értetlenkedő diák. - Azt nem tudom. De az biztos, hogy most is későn értél ide… – játszott a szavakkal TBC. – Így te leszel az első felelő. Remélem, vissza tudod mondani fejből az egész, Engedjétek hozzám jönni a szavakat című műremeket! Folytasd onnan, hogy: Szemközt az állomás… A nebuló megfeszített idegsejtekkel összpontosítva igyekezett felidézni a könyv ominózus szakaszát: - Szemközt az állomás. Vonat. Mi minden! A vonat fekete zsákjából az indóház elé ömlik az ingázók roppant csutkahalma. Hő, mennyi csutka! Nagyapa lehetőleg tartózkodjék a szamárságoktól. Emberek azok, nem a szürrealizmus példázatai. Hát jó. Mennyi néni… - Állj! Elrontottad! Nem úgy van, hogy „hát jó”, hanem „hát jól van”. Súlyos tévedés! Ezért ugyanilyen súlyos büntetés jár, hogy legközelebb még szorgalmasabban memorizálj! Miközben a tanár elgondolkodott a retorzió mibenlétéről, a srác remegő, szinte sírós hangon elpanaszolta bánatát: - Tanár úr! Én képtelen vagyok ilyen hosszú szövegeket megjegyezni, főleg egyetlen délután alatt… - No várj csak, majd én segítek neked! – derült fel Berci arca. – Kérem az egyes számú oktatási segédeszközt! – fordult testőrei felé. Azok rögvest átnyújtottak neki egy hátizsákot, melyhez egy cső csatlakozott. TBC hátára vette az eszközt, és a cső végén lévő szerelvényen megnyomott egy gombot. Megjelent az őrláng. A diákok némelyikében ekkor tudatosult, hogy tanáruk egy katonai lángszórót készül bevetni. Így is történt. Bertalan a hibázó srác feje felé irányította a csövet, hogy egy kar meghúzásával háromméteres lángcsóvát bocsásson rá. A fiú hiába kapta védekezőn maga elé karjait, a tűz körülölelte felsőtestét, arca, kezei megperzselődtek, ruhája, haja lángra lobbant. Üvöltő, élő fáklyaként rohant körbe a teremben, de senki sem tudott segíteni rajta. - Remélem, sikerült lángészt csinálnom belőled… – jegyezte meg Tóth tanár úr. Csak testőrei nevettek a morbid viccen. A srác viszont hamarosan ájultan rogyott össze. Lassan az őt emésztő tűz is kialudt, jól láthatóvá vált az áldozat elszenesedett arca.

114

I




- Nem csoda, hogy leégett a pofájáról a bőr… – folytatta a gúnyolódást TBC. – Én is szégyellném magam, ha nem tudnám fejből, szó szerint felidézni a világ egyik legcsodálatosabb irodalmi alkotását… - Mindez valóban arcpirító… – fűzte hozzá az egyik testőr hasonló szellemben, igyekezett főnöke kedvére valót mondani. Tóth úrnak tetszett is a megjegyzés, de úgy vélte, ideje tovább lépni. - Te vagy a következő! – mutatott találomra egy vékony, törékeny lányra. – Gyere ki, és folytasd onnan, hogy: Mennyi néni, mi rengeteg bácsi! - Mennyi néni, mi rengeteg bácsi! Szétrebbentették mind a verebeket. Óriási füstöt vet a mozdony, és elindul… - Elég volt! – hördült fel TBC, és fenyegetően közelebb lépett a szerencsétlen diáklányhoz. – Tudod mi az óriási? Az a pofon, amit egy ekkora bődületes hibáért le fogok keverni neked! – mialatt mondta, keze már cselekedett is. A kegyetlen tanár teljes erejéből, ököllel arcon vágta. A vékony csontú lány állkapcsa azon nyomban szilánkokra tört, de az ütés ereje még arra is elegendő volt, hogy a falnak csapja szerencsétlen teremtést. A diáklány alsó állkapcsa ernyedten, megnyúlva lógott, az ömlő vérhez kitört fogak keveredtek. Ha valaki vette volna a fáradságot, 28 darabot számolhatott volna össze, mivel a nebuló bölcsességfogai még ki sem nőttek… Az áldozat hamarosan elájult, majd elvérzett. - Szinte szó szerint letépte az arcát! – vigyorgott az egyik testőr. – Ezt a közvetlenséget imádom a főnökben… Tóth Bertalan azonban még mindig nem végzett. Sőt, vérszemet kapott. Ezért azon nyomban ki is szólította a következő felelőt. - Folytasd ugyanonnan, ahonnan ő kezdte! – biccentett a leszakított állkapcsú hulla irányába. - Mennyi néni, mi rengeteg bácsi! – kezdett bele remegő hangon a srác. Semmi jót nem remélt. – Szétrebbentették mind a verebeket. Hatalmas füstöt vet a mozdony, és elindul. Lobogó fekete hajával egy lány szalad a vonat után. Füst, mondja László, ujjával a lányra mutatva. Nem füst az. Lány. Füst, erősködik a gyermek. Nagyapa azonnal hagyja abba a nevelést. Imént a csutkázás, most meg azt a szerencsétlen leányt vonják ki a forgalomból… - Micsoda? – forgatta szemeit a tanerő. – Hogy lett a szegényből szerencsétlen?! Mindjárt bebizonyítom neked, hogy te vagy a szerencsétlen… – körülnézett, de hirtelen nem látott meg semmilyen fenyítésre alkalmas eszközt. Bosszúsan kirobogott a teremből, hogy kicsit kifújja magát. Ekkor észrevette a szemközti falon az üvegvitrinben feltekercselt tűzoltóslagot. Elméjébe villant az isteni szikra. Betörte az üveget, és kirántotta a slagot. El is indult a terem felé, de látómezeje sarkában mozgást észlelt. Megtorpant, odafordult. Mint aki nem hisz a szemének, ment közelebb a büféhez. Egyik diákja ugyanis kényelmesen falatozott, noha bent kellett volna lennie a többiekkel az aktuális irodalomórán. - Csak nem lógunk? – toppant mellé fenyegetően. A nyurga srác összerezzent, elsápadt, meg sem próbált magyarázkodni, hiszen tetten érték, lebukott. Tanára megragadta a grabancát, gallérjánál fogva felrántotta a székről, és bevonszolta a terembe. - Nézzétek, Tamás lógni akart! – szégyenítette meg a srácot az egész osztály előtt. – De most jószívű leszek. Ha egyszer lógni szeretne, akkor lógni is fog! – jelentette ki. TBC ezt követően kinyitotta az ablakot, mely mellett egy zászlórúd volt a külső téglafalba rögzítve, a nemzetiszínű lobogót vidáman lengette a tavaszi szellő. A szadista tanár pont alkalmasnak találta az eszközt. Először behúzták a rudat, majd a srác két lábát egymáshoz kötözték, utána pedig a zászlórúd legvégéhez. Az áldozat kezeit is a háta mögé kötözték, nehogy kiszabadíthassa magát. Ezután Berci a testőrök segítségével visszaillesztette a

115

I




zászlórudat a tartójába. Az eredmény önmagáért beszélt. A tanórát elkerülni szándékozó srác fejjel lefele, összekötözött végtagokkal lógott az iskolából… Helyesebben az iskoláról. De TBC ezúttal nem törődött ilyen apró ragozási eltérésekkel. Bezárta az ablakot. Jól tudta, hogy a kifüggesztett srácnak annyi, egy idő alatt agyvérzést fog kapni a fejébe toluló rengeteg vértől… Mosolyogva ment vissza a folyosóra a tűzoltótömlőért. Igazán nem kellett kapkodnia, vagy aggódnia, hogy a diákok elszöknek, hiszen testőrei figyelmesen őrizték a rendet. Tóth tanár úr odalépett a még mindig remegve a tábla előtt álló, szerencsétlenező szerencsétlenhez. Odaintette gorilláit. Azok közül kettő lefogta a hasztalan ellenálló diákot, a harmadik pedig lenyomta a srác torkán a slag végét. TBC ekkor megnyitotta a csapot. A tömlő megfeszült a beléje áramló víztől. A diák szemei is még inkább kimeredtek, amint elérte torkát a víz. Tehetetlenül vergődött, fulladozott. Orrain sugárban spriccelt ki a folyadék, de természetesen ezen a szűk keresztmetszeten nem távozhatott annyi, mint amennyit a szervezetébe pumpáltak a szadista tanárok. Így a hasa is gyorsan felfúvódott, lepattogtak a gombok nadrágjáról, ingjéről, végül amint az amúgy igencsak rugalmas bőre sem bírta tovább a feszítő erőhatást, szétrepedt, valósággal szétrobbant a hasa. A belső szervek szerteszét repültek, és a padlót elborító vízben kezdtek úszkálni. Bertalan ekkor elzárta a csapot. A testőrök pedig elengedték az áldozatot, kinek teteme élettelenül csobbant a termet küszöbmagasságig elborító véres vízbe. TBC hamarosan visszatért a folyosóról tanítványai közé, bezárta maga mögött az ajtót, és lankadatlanul folytatta a feleltetést. A változatosság kedvéért most egy nőnemű áldozatot választott. - Vonjuk le ennek a szakasznak a tanulságait! – javasolta a kegyetlen tanár. – Folytasd az idézetet! Mindenek felett nagy dolog metaforázónak lenni… - … mert egyedül ez az, amit mástól átvenni nem lehet; a tehetség legbiztosabb jele; mivel találóan metaforázni annyi, mint a hasonlót meglátni. És ugyanúgy a filozófiában: Megismerni a hasonlót még az egymástól távol állókban is… – hadarta a csinos szőke lány. Tóth tanár úr elégedetten bólogatott, majd a befejező tagmondat erejéig átvette a szót: - … az éles látású ember sajátja. - … az éles látású ember tulajdonsága – helyesbített a szőke diáklány. TBC feje aznap immár sokadszor elvörösödött a dühtől. Egyrészt roppantul bosszantotta, hogy eltévesztette kedvenc idézetét, másrészt még ennél is jobban gyűlölte, ha valaki figyelmeztetni merte esetleges hibáira. Szó nélkül egyik testőréhez ballagott, a földön heverő, erős, strapabíró sporttáskából előkapott egy láncfűrészt, berántotta, és még mielőtt a lány észbe kaphatott volna, mellette termett, s egy határozott suhintással tőből lemetszette áldozata lábait. Csak ekkor szólalt meg: - Utálom, ha valaki többet tud nálam… – morogta. A lány erre nem tudott reagálni, hiszen a beléhasító fájdalomtól csak egy éles sikoly hagyta el torkát, miközben fenékkel a padlóra huppant. Fel sem fogta, hogy saját lábait látja eldőlni, és a parkettát borító, vérrel kevert vízbe toccsanni. „Így könnyebb lesz megerőszakolni is… – gondolta TBC a csaj kivillanó alsóneműjén begerjedve. – Csak nehogy idő előtt elvérezzen! A kiszolgáltatott, ellenállásra képtelen nők fájdalmas sikolyai még inkább felizgatnak szex közben” – összegezte álláspontját. Valami orvosi filmben azt hallotta, hogy műtétek közben is égetéssel szokták a vérzést csillapítani. Gondolta, vesztenivalója nincs, kipróbálja az eljárást. Feltette a tanári asztalra a lábak nélkül alig 30 kilót nyomó, szörnyen vérző testet, aztán a lángszóróval óvatosan, oldalról megperzselte a combok csonkjait, vigyázva rá, hogy a lány egyéb részei ne sérüljenek meg. A fegyvert leállítva észlelte, hogy a módszer működni látszik. Azonnal akcióba lendült, elővette legszemélyesebb „fegyverét”, és dolgozni küldte. A roppant élvezetesnek talált menet lezárásaként sűrű fehér folyadékkal hintette meg áldozata szőke hajkoronáját. Eltette

116

I




szerszámát, végül a számára immár érdektelenné vált, borzasztóan szenvedő diáklányra meredt. - Te meg mit lábatlankodsz még itt? – kérdezte kárörvendőn. – Most mi a bajod? Még fodrászhoz sem kell menned, mert ondóláltam a hajad… – húzódott széles vigyorra TBC arca. Testőrein kívül ismét nem nevetett senki sem kegyetlen poénjain. A „tanár” úgy gondolta, elég volt a feleltetésből, így kinyitotta az egyik Sütő-könyvet, és elkezdett felolvasni belőle, bizonyítandó a mű kétségtelen nagyszerűségét. - Ezt nem hiszem el! – súgta az egyik diák padtársának. – Ez a köcsög lazán megöl négyöt embert, utána teljes nyugalommal leül felolvasni. Pszichopata. - A tanárok példaképek, és a képeket fel szokták akasztani… – idézte fel padszomszédja a régebben hallott szólást. – Vele is ezt kellene tenni… Valahogy szólni kéne az AKTÁ-nak, csakhogy az összes telefont elvették… – sóhajtott lemondóan. TBC nem tűrte sokáig, hogy akad, aki nem rá figyel odaadóan, így felkapta a tanári asztal sarkán heverő vaskos kulcscsomóját, és a diskuráló srácok egyike felé hajította. - Belegázoltatok a műbe! – üvöltötte eközben sértődötten. Repült a nehéz kulcscsomó, senki sem tudta, hol áll meg, de a röppályája alapján sejthető volt. A sutyorgást kezdeményező diák arca volt a célpont. Az áldozatnak ideje sem volt reagálni, és félrehúznia fejét. A lövedék elképesztő erővel és sebességgel csapódott be. Senki sem nézett volna ki az idősödő tanárból ennyi erőt, hiszen a srác arccsontjai a felismerhetetlenségig roncsolódtak, a kulcsok pedig elsüllyedtek az áldozat agyában. A lövedék maradék mozgási energiája hátralendítette a szétzúzott fejet, és ostorszerűen az áldozat háta mögötti padra csapta. A vér és agyvelő bepermetezte a mögötte ülő nebulókat, akik sorra hányták el magukat. Tóth tanár úr csak most gurult igazán dühbe, hogy nem tud nyugodtan felolvasni. Felkapta láncfűrészét, és őrült ámokfutásba kezdett. Gorillái besegítettek neki. Aki netán elhaladt a terem előtti folyosószakaszon, kétségbeesett sikoltásokat, halálhörgést észlelhetett. Benyitni azonban senki sem merészelt. Amint kicsöngettek, kinyílt az ajtó. Mivel jó volt a szigetelése, csak ekkor ömlött ki a teremből legalább egy hektoliter vér. Elvégre nagy létszámú osztályról volt szó. És valóban csak múlt időben… TBC fütyörészve hagyta el a termet, három gorillája követte. - Remek ötlet volt ez a gumicsizma – vetette oda testőreinek. – Igaz, térdig sajnos nem ért a vér, de bokáig igen, a sportcipőm csúnyán elázott volna – magyarázta, miközben az épület kijárata felé tartottak. Néhány perc késéssel egy szőke hajú, csonkolt lábú lány kúszott elő nehézkesen a teremből, könyökeire támaszkodva küszködte magát előre. Ugyan már alig élt, de emberfeletti erővel átküzdte magát a szomszédos terembe, és az állapota által sokkolt diákok egyikétől kölcsönkért telefonba beütötte az AKTA számát. Azonnal felvették. A lány rögtön a lényegre tért, pár szóban elmondta mi történt és hol, majd hozzáfűzte: - Kérem, öljék meg TBC-t, a fehérköpenyes halált! Ekkor már teljesen ereje végén járt, de mégis megnyugodott lelke, hogy meg tudta tenni, amit még meg kellett tennie. A 9. B utolsónak maradt tagja is távozott az élők sorából. Tóth Bertalan véres aratása a Kegyetlen Tanárok szemszögéből nézve teljes sikerrel zárult. 66. Aznap reggel Végh Béla korán ébredt. Mióta bekerült a sok rendes, igényes ember közé, ő is magára szedett némi illemet és kulturáltságot, így megborotválkozott, felöltözött, és csak ezután hagyta el az AKTA-bázis földalatti részlegeiben elhelyezkedő vendégszobáját. Mivel Rex is vele lakott, és nagyon nem akart egyedül otthon maradni, farkát csóválva, esdeklőn

117

I




nézett gazdájára, aki megszánta a jószágot, és magával vitte, noha Béla még maga sem tudta, hová is indul. Így az étkező felé vette az irányt. Éhes volt. Félúton azonban szembetalálkozott Rékassy Rebekával, a fiatalos, csinosan karcsú, igéző tekintetű, hosszú, hullámos, sötétbarna fürtökkel bíró újságírónővel, valamint annak fiával, a huszonéves, nagydarab, tüskehajú Ádámmal. - Sziasztok, jó reggelt! – köszöntötte őket, és mivel már régóta nagyon tetszett neki a nő, egyből módosított tervein, más ötlete támadt. – Reggeliztetek már? – érdeklődött. - Még nem – adott választ Rebeka. - És nem volna kedvetek bemenni Miskolcra? – kérdezte a privátdetektív. – Szép tavaszias idő van odafönn, úgy hallottam. Sétálhatnánk egy kicsit, illetve meghívnálak titeket egy reggeli menüre is. Anya és fia egymásra néztek, bólintottak. - Rendben, szívesen elkísérünk – mosolygott Rebeka az utóbbi időben egyre igényesebbé váló, toronymagas, fekete hajú férfira. - Köszönöm! Felajánlhatom a kocsim az odaút erejéig? – udvariaskodott Béla. Noha jobban örült volna, ha az újságírónővel kettesben mehetett volna sétálgatni, de úgy gondolta, kezdetnek így is megteszi. Leballagtak abba a hangárba, ahol a magánnyomozó az elektromos meghajtású autóját parkoltatta. Amióta Béla is kezdte magát az AKTA tagjának érezni, kocsijának is nagyobb figyelmet szentelt. Megjavította, felújította, kitakarította és lemosta ugyanis. Így a jármű, hiába volt idős, jól festett. A bázis saját fúziós erőművének köszönhetően ingyen üzemanyaggal is csordultig volt töltve. A férfi kinyitotta az anyósülés ajtaját Rebekának, megvárta, míg a hölgy beül, majd finoman becsukta az ajtót. Ádámot és Rexet a hátsó üléseken helyezte el, végül a kormány mögé vetette magát, és útnak indult. Bekapcsolta a Róberttől kapott, új rádió-adóvevőt, hogy azért szükség esetére kapcsolatban maradhasson a bázissal, aztán engedélyt kért a létesítmény elhagyására. A diszpécser jóváhagyta a kérést, és a lillafüredi erdei kijárathoz vezető alagútba irányította a járművet. Végh kocsija hamarosan Miskolc útjait koptatta. Béla a belváros felé tartott, ahol leparkolta járgányát. Innen gyalogosan folytatták útjukat, a hordozható adóvevőt magukkal cipelve. A sétálóutcára fordultak. Egy villamos ácsorgott a megállóban, körülötte nagy tömeg. Mivel nem voltak hívei a katasztrófa-turizmusnak, nem mentek közelebb bámészkodni, hiszen sejtették, hogy sajnálatos baleset történhetett. - Mit ennétek? – kérdezte meg rövid gyaloglás után a magánnyomozó. - Én már úgy benyomnék néhány hamburgert! – mutatott Ádám egy közeli gyorsétterem cégérére. - Az nekem is tökéletesen megfelelne – bólintott Rebeka is. Mivel Béla is szerette a gyorséttermi kosztot, nem tiltakozott, betértek, bőségesen rendeltek, a férfi fizetett, még bőven volt a Szentkirályi Miklóstól kapott pénzből. Leültek, és jóízűen falatozni kezdtek. Rex az asztal mellé telepedett, és odaadó figyelemmel követte, ahogy gazdája és annak társai kicsomagolják a még párolgó szendvicseket. Érzékeny szaglószervét felajzotta az őrjítően finom illat. Nem türelmetlenül, de azért topogott kicsit, nehogy gazdája megfeledkezzen róla. Béla, aki már több hónap óta gyakorolta az állattartás művészetét, megértette a célzást. - Jól van, Rex komám, ne aggódj, ami a tálcámon van, annak a fele a tiéd! – jelentette ki mosolyogva, miközben egy hamburgert kisebb darabokra tépett, és egy külön tálcán a földre helyezte. Rex örömmel vetette magát az ínycsiklandozó táplálékra. Rég elfelejtette már, hogy gazdája kezdetben korántsem volt ilyen rendes hozzá. A kis csapat jóízűen falatozott, hamar elfogyasztották adagjaikat. Béla igencsak megszomjazott, ezért egy hajtásra kiitta pohara tartalmát, nem vesződött a szívószállal.

118

I




- Te, Béla, van valami felirat a poharad alján – jegyezte meg Ádi. A férfi maga felé fordította a papírpohár talpát. Viszontlátta saját monogramját, óvodai jelét, valamint egy feliratot: „Ebből ittam 2032. szeptemberében. Fertőző beteg vagyok.” - A kis mocskok! – káromkodta el magát a privátdetektív. - Mi a baj? – kérdezte Rebeka. - Itt van ez a felirat a pohár alján – mutatta meg társainak, akik már ettől elborzadtak, fintorogva tolták távolabb maguktól saját üdítőiket. – Én írtam rá ezt a szöveget, valóban tavaly ősszel. Beteg persze nem voltam, csak kíváncsi, hogy milyen módon hasznosítják újra a papírpoharakat. Most választ kaptam – dobolt ujjaival kiürült poharán. – Azért remélem, legalább kiöblítik őket újratöltés előtt… Tudnám, hogy került ide Budapestről? - Neked aztán vannak érdekes ötleteid! – vigyorgott rá Ádám. Béla csak szerényen mosolygott. - Kértek még valamit? Egy kis desszertet? – kérdezte meg. - Én még szívesen megennék egy kis… – Ádám kívánságát félbeszakította az adóvevőből előtörő hang. - Itt a Bázis. Minden külső egységnek figyelem! Kegyetlen Tanár riasztás a miskolci Földes Ferenc Gimnáziumból! – hadarta a diszpécser, valamint megadott minden további adatot, személyleírást a célpontokról. - Azt a gimit láttuk útban idefelé, egy nagy téglaépület nem messze innen… – rémlett fel az egyetemista srácban. - Akkor odamegyünk? – kérdezte Béla. - Igen! – döntött Rebeka mindnyájuk helyett. - Rendben. A desszertet majd máskor bepótoljuk. Nyomás! – ugrott fel a magánnyomozó az asztaltól. Két kétlábú és egy négylábú társa haladéktalanul követte őt. Futólépésben tették meg az utat Béla kocsijáig. Most nem volt idő az udvariaskodásra, mindenki magától foglalta el helyét. A privátdetektív elővett a kesztyűtartóból három pisztolyt, egyet övébe tűzött, a másik kettőt szétosztotta útitársai között. Hiszen tisztában volt vele, hogy az eltelt hónapok során a nő és fia, mialatt az AKTA vendégszeretetét élvezték, egyben profi katonai kiképzést is kaptak. Béla is sokat járt a bázis lőterére, mostanában már általában azt találta el, amire valóban célzott… Csikorgó kerekekkel lőtt ki a parkolóból. A fogyasztás-optimalitást mérő műszer mutatója a piros sávba lendült, de ez most nem izgatta a sofőrt. Padlógázzal kanyarodott rá a gimi felé vezető útra. Az útszéli közlekedési tábla 50-es sebességhatárt engedélyezett. Rebeka átpillantott a műszerfalra, melynek tanúsága szerint pillanatnyilag 150-el repesztettek. - Nem kéne lassítani kicsit? – tette szóvá a nő. Ekkor Béla is rásandított a KRESZ-táblára, majd kocsijának kijelzőire. 50, 150. Vállat vont. - Miért, mi a gond? Hiszen csak egy a különbség… – viccelődött. - Nézzétek! Most jött ki a suliból négy gyanús fickó gumicsizmákban – mutatott irányt a szemfüles Ádám. – Illik rájuk a személyleírás. - Akkor kapjuk el őket! – vágta rá Béla, miközben csikorgó kerekekkel bevett egy kanyart. A zajra felfigyelt TBC és kis csapata is. Megtorpantak, hátrafordultak. Meglátták a gyanúsan feléjük közelítő járművet. Nem maradt sok idejük gondolkodni azon, hogy véletlenről van-e csupán szó, netán titkosrendőrökről, vagy az AKTA embereiről. Jobbnak látták mielőbb védekezni. A gorillák előkapták fura kinézetű, csövekkel összekapcsolt tartályokból álló puskáikat, és célba vették a közeledő autót. - Vigyázz! Lőni akarnak! – sikított fel Rebeka

119

I




- Nyugi! Igaz, hogy öreg masina – utalt kocsijára Béla –, de a biztonságra mindig is adtam. Golyóálló a verda – mosolygott. Ekkor a terrorista tanár testőrei elsütötték fegyvereiket. Fényes, zöld, teniszlabda méretű gömbök törtek elő a torkolatokból, és sebesen megindultak a magánnyomozó autója felé. Egy szempillantás alatt el is érték. Az egyik gömb a szélvédő közepének csapódott, bejutott a kocsi belső terébe, majd a hátsó szélvédőn keresztül távozott. A vastag páncélüvegeken éles peremű, tíz centi átmérőjű lyukak maradtak. A másik lövedék a motorháztetőn hagyott lyukat, és valószínűleg a padlólemezen keresztül távozott. Ebben a pillanatban a műszerfal fényei is kialudtak, a motor leállt, immár csak a lendület vitte előre a kasztnit. A harmadik gömb a jobb első kereket találta el, pont ott, ahol fel volt fogatva a féltengelyre. A fém elpárolgott, a kerék kiesett, és oldalra elgurult, a kocsi eleje a földnek csapódott, szikrákat hányt, az egész jármű megpördült tengelye körül, hogy végül egy vaskos fa állítsa meg. Erősen az utasok mellkasába vágott a biztonsági öv. A diákmészároló banda tagjai elégedetten vigyorogtak, épp le akartak adni még egy sorozatot az üzemképtelenné tett járműre, de ekkor újabb gyors autók kanyarodtak be a gimnázium előtti kis utcába. - Kezdenek túlerőben lenni. Húzzunk innen! – javasolta Tóth Beró, eközben kevés mozgáshoz szokott, kissé elhízott testével nehézkesen bár, de futólépésre váltott. Társai követték. Béla szédelegve markolta a kormányt, arca elsápadt, halálfélelem sugárzott róla. Oldalra nézett. Rebeka is hasonlóan festett, de szerencsére úgy tűnt, nem esett komolyabb baja. - Jól vagytok? – kérdezte a magándetektív. Rex vakkantott egyet. - Megvagyok – nyögte az újságírónő. - Én is – sóhajtott fia. – Már megbocsáss, Béla, de a golyóálló a te szóhasználatodban azt jelenti, hogy golyót kap, és megáll? – gúnyolódott a srác. Az idősebb férfi értette a viccet és az alig burkolt kritikát is, de nem rágott be. Megfontoltan válaszolt: - Ezek nem hagyományos golyók voltak. Azok nem ilyen szabályos peremű lyukakat ütnek. - De akkor mégis mik voltak? - Nem tudom. Kapjuk el őket, és akkor megnézzük! Bélában forrt a düh, iszonyatosan sajnálta eddig hűségesen szolgáló, de most tropára ment kocsiját, és remegett az idegtől, hiszen magát tartotta volna felelősnek, ha társai közül bárki is komolyabban megsérül. Csak a véletlenen múlott, hogy azok a zöld izék nem valamelyiküket találták el. Így kiugrott a roncsból, és a menekülő szadista tanárok után vetette magát. Az üldözöttek egy kisebb parkon szaladtak éppen keresztül, nem voltak túl gyorsak, hiszen fehérköpenyes vezetőjük már lihegett, társai pedig a nehéznek tűnő táskákon kívül még nagyméretű puskáikat is cipelték. A magánnyomozó futás közben kilőtt néhány golyót pisztolyából. Csak a menekülők körül verte fel a sétány kavicsát. Két testőr ekkor megfordult, és spéci puskáikból megeresztettek egy sorozatot. Béla a földre vetette magát, amit nagyon jól tett, hiszen a zöld lövedékek a háta mögött lévő öreg fát egyetlen szempillantás alatt derékba törték, a lombkorona pedig már zuhanás közben lángra lobbant. Végh viszont fekvő helyzetéből stabilabban tudott célozni, egy-egy fejlövéssel leterítette mindkét gorillát. A két maradék terrorista eközben egérutat nyert. Béla a fej nélküli hullákhoz rohant. A szétfröccsent agyvelő beterítette a hátuk mögött lévő szökőkutat, de a férfi nem foglalkozott ezzel az apró, de gyomorforgató mellékkörülménnyel. Inkább felemelt egyet a halálosztó puskák közül. Nem volt könnyű, de ő is ki akarta próbálni. Eközben Ádám melléért, szintén felkapta a másik puskát, végignézett a hullákon, majd megjegyezte:

120

I




- Micsoda fejetlenség uralkodik itt… Amúgy szép lövések voltak! - Köszi! – mosolyodott el Béla a szóviccen, aztán újra futásnak eredt. – Kapjuk el a többi mocskot is! A nehéz puskákkal már lassabban haladtak, de még mindig előnyben voltak a dagadt tanárral és megpakolt testőrével szemben. Amint újra lőtávolságba kerültek, Ádám megállt, célzott, és meghúzta a puska ravaszát. Ahogy számított rá, elősüvített egy zöld, fénylő, áttetsző gömb, amely villámgyorsan a célpont irányába száguldott. A szaladó testőrt találta el a háta közepénél. A hatás igencsak meggyőző volt. A fickó medencecsontja egyszerűen elpárolgott, két lába és felsőteste külön-külön röppályát leírva indultak zuhanásnak, de már ebben a pillanatban lángra lobbantak a vélhetően hatalmas hőhatástól, földet már csupán megszenesedett csontokként értek… - Hű vazze! – füttyentett Ádám. – Kafa cucc! - Az! És már csak egy geciláda van hátra, kapjuk el! A két férfi ismét futásnak eredt, de eközben a Fehérköpenyes Halál egérutat nyert, és eltűnt a házak közötti kisebb utcákban. Ekkor már mindenfelé AKTA-járművek cirkáltak, de nem akadtak a célpont nyomára. Az egyik teherautó felszedte Bélát és Ádit, Rebeka és Rex is ott voltak már, valamint Hernádi Tibor, az egyik katonai főparancsnok. - Szép munka volt! – dicsérte a két férfit Tibor. – Négyből hármat kicsináltatok! - Köszi! De jobb lett volna, ha az utolsót sem hagyjuk megszökni. Főleg, hogy ő lehetett a főnök – legyintett szerénykedve Béla. – Viszont ezeket a fegyvereket azonnal a laborba kell adni! – nyújtotta át a nála lévő, zsákmányolt puskát. – Úgy vitte át a kocsim páncélozását, mint kés a vajat. Egy pillanat alatt pernyévé hamvasztotta a harmadik fickót is. Nagyon brutális. Ha sok kegyetlen tanár jönne ilyesmivel ellenünk, végünk lenne! – aggodalmaskodott. - Meg fogjuk vizsgálni a kérdést! – ígérte a főparancsnok, miközben érdeklődve nézegette a sosem látott fegyvert. Visszatértek a Földes Gimnáziumhoz. Szemügyre vették a tetthelyet, még a sokat látott AKTA-katonák közül is többen rosszulléttel küszködve hagyták el a néhai 9. B osztály vérben és emberi szervekben tocsogó, hullákkal borított termét. - Rengeteg a civil áldozat – sóhajtott Rebeka. – Kár, hogy nem sikerült hamarabb értesíteniük minket. Mit tudunk az elkövetőről? - Nos, néhány diák hagyott nekünk üzenetet a füzetébe firkálva, amikor már látták, hogy senki sem menekülhet. Azt írták, a tanárnőjük gyanús módon lett állítólag beteg, utána mutatkozott be a találóan TBC-nek becézett „tanár”, aki első órán még csupán pszichikai terrort alkalmazott, a második alkalommal viszont már valódi mészárszéket rendezett – nézett körbe a nyomrögzítő kolléga. – Ezen kívül találtunk egy vérfoltos könyvet Sütő Andrástól. Azt is említette a feljegyzés írója, hogy ő volt TBC kedvenc szerzője. - Lehet, hogy az a könyv is azé a bizonyos TBC-jé volt? – szólt közbe Béla. - Lehet, miért kérdi? - Mert történetesen velem van nagyszerű nyomkövető kutyám, aki egyszer már bizonyította rátermettségét a Kegyetlen Tanárok ellen. - Megpróbálhatjuk… A magánnyomozó elvette a nejlonzacskóba csomagolt irodalmi művet, Rex kíséretében elhagyták az iskolát, ahol túl sok szagnyom keveredhetett össze, és a kapu előtti friss levegőn beleszagoltatta kutyusát a csomagba. Rex egy ideig töprengett, tájolgatta magát, szimatolta az aszfaltot, végül rátalált a keresett nyomra, és elindult. Ezúttal nem rántotta el gazdáját, most nem volt oka megbüntetni… Rex elvezette a csapatot egészen odáig, ahol korábban elvesztették TBC nyomát, sőt tovább is. Hamarosan egy társasház bejáratához értek. A kutya az ajtót bökdösve nézett gazdijára.

121

I




- Megérkeztünk – vélte Béla. - Egy baj van csak – mondta Hernádi főparancsnok gondterhelt arccal. – Nem tudjuk, maradtak-e még segítői, és hogy hány mit sem sejtő civil lehet az épületben. Egyáltalán melyik lakásban keressük? - Az adatbázis szerint a harmadik emelet tízes szám alatt lakik Mezey tanárnő, a lemészárolt osztály eredeti irodalomtanára – jelentette ki Beregszászi Laci, felpillantva kézi számítógépéből. A férfinak is hiányzott már egy kis akció, így ő is előtolta orrát a bázis katakombáiból. - Ez nem lehet véletlen… – vakargatta állát Tibor. – Óvatosnak kell lennünk, talán túszként tartja fogva a nőt. Ki kell találnunk valami meglepetést. - Nekem van egy ötletem – vigyorgott Ádám, aki maga is diák lévén, még könnyebben bele tudta képzelni magát szerencsétlen társai helyzetébe, így a megoldásra is hamarabb rájöhetett. Hamarosan becsöngettek az ominózus lakásba. TBC gyanútlanul ajtót nyitott. Szemei majdnem kiugrottak helyükről, amikor meglátta, hogy a folyosón egy nagyméretű ipari iratmegsemmisítőt helyeztek el, mely komótosan darálta be Sütő András: Engedjétek hozzám jönni a szavakat című művét. Pont ezt a könyvet felejtette a gimiben élvezetes tanórája végeztével. És hogy ez ne legyen elég, a könyvet maga a szerző dedikálta még anno, amikor Bertalan fiatal irodalmárként a hódolója lett. A terrorista elvesztette minden józan mérlegelési képességét, gondolkodás nélkül felüvöltött, és az iratmegsemmisítőre vetette magát. Hiába nyomkodta a gombokat, nem állt le. Ekkor megfogta a könyv még kikandikáló felét, és erélyesen húzni kezdte, de a gép erősebbnek bizonyult. Hamarosan eltűnt nyílásában a könyv maradéka is, TBC kezeivel egyetemben. A „tanár úr” még hangosabban felüvöltött a fájdalomtól, ahogy mellső végtagjaiba belehasított a számtalan éles fémkés. Immár kezeit próbálta kirángatni, de nem volt egyszerű. Mire sikerült, kézfejeit már teljesen ledarálta a gép, csak csuklójának csonkjai maradtak, melyekből erőteljesen, sugárban fröcskölt a vér. Bertalan összeesett, elájult, saját gyengeségét kihasználva győzték le. A furcsa zajokra előjött utolsó testőre is, aki döbbenten ugrott gazdája mellé. Leguggolt, megtapogatta pulzusát, viszont amíg nem figyelt a lépcsőházra, elővetődött négy AKTA-katona, és szitává lőtték a gorillát. A felszabadító sereg tagjai egymást fedezve berontottak a lakásba, de már csak a félholt, agyonkínzott, éheztetett tanárnőt találták az ágyhoz bilincselve. Azonnal kiszabadították, és mentőt hívtak számára. A folyosón agonizáló terroristákat természetesen nem részesítették ilyesfajta figyelmességben. Az AKTA ismét sikert aratott, bár örömük nem volt felhőtlen, hiszen a kései riasztás okán túlontúl sok lett az ártatlan áldozat. Elhatározták hát, hogy felgyorsítják az AKTA-táskák gyártását, melyeket ellátnak automatikus kegyetlen-tevékenység érzékelő rendszerrel is, hogy akkor is jelezzenek, ha gazdáik esetleg nem tudják leadni a vészjelzést. 67. Hentes Henrik doktor előadást tartott a Szegedi Orvostudományi Egyetem egyik nagytermében. Igaz, a mit sem sejtő diákok kissé megszeppentek, hiszen amikor megtöltötték a lelátószerűen, lépcsőzetesen elhelyezett padsorokat, a doktor hat segítője fegyvereket rántott elő, valamint lelakatolták az összes kijáratot, nehogy bárki megszökhessen… Anasztázia, a nővérke és asszisztens, kihívó ruhában pózolt főnöke mellett, sok hímnemű diák figyelmét elterelve a várható veszélyekről. Hentes két segítője letette fegyverét, begyalogoltak a padsorok közé, és minden egyetemi hallgató mellkasára elektromos érzékelős tappancsokat ragasztottak, melyek rádiókapcsolat révén EKG-berendezéshez csatlakoztak. Eközben természetesen magukhoz vették a diákok mobiltelefonjait is. Miután ezzel végeztek, egy száz apró monitorral felszerelt, mobil vizsgálópulthoz léptek, és bekapcsolták a berendezést.

122

I




Megjelent az összes diák EKG-képe, a vonalak egyelőre viszonylag nyugodt, szabályos lefutásúak voltak. A doktor megnyerő mosolyt öltve szólalt fel: - Tisztelt hallgatóság! Bizonyára nem mindenki ismer még. A nevem Hentes Henrik, summa cum laude, kitűnő eredménnyel diplomáztam, több évtizedes sikeres kórházi praxist tudhatok hátam mögött – nagymenőzött. – Itt áll mellettem nélkülözhetetlen asszisztensnőm, Eutanázia – a padsorokon derültség futott végig a valószínű elszólás hatására, de Henrik nem zökkent ki gondolatmenetéből. – Ma számtalan érdekes kísérletnek lehetnek tanúi a megjelentek, vizsgálni fogjuk az emberi szervezet tűrőképességének határait, egészen extrém szituációkban is. Hogy mindez még gördülékenyebben menjen, meghívtam mai előadásunkra két régi kollégámat. Fogadják szeretettel külföldi vendégelőadóinkat, Ross doktort és Toomore doktort! Ekkor a színfalak mögül bevonult két középkorú férfi, Ross doktor magas, jó kiállású, sármos volt, Toomore pont az ellentéte, alacsony, elhízott, lógó tokájú, szemüvegének lencséje olyan vastag volt, mint egy szódásüveg alja. Miután a két vendég meghajolt a közönség előtt, Henrik újra megragadta a szót: - Akkor következzék az első emetikus kísérlet. Kérem a tízes számú hallgatót önként jelentkezőnek! A sorszámot az EKG tappancsról lehetett leolvasni. A 10-es számú srác elsápadva állt fel helyéről, eközben a monitorokat figyelők azt tapasztalták, hogy a kérdéses személy EKGgörbéje meglehetősen összesűrűsödött, fokozódó szívverésre utalva. Az „önkéntes” remegő térdekkel baktatott ki a pulpitushoz. Hentes barátságosan megkérdezte tőle: - Megmondaná nekünk, kérem, hogy mit jelent az emetikus kifejezés? - Izé… nem… nem tudom… – nyögte ki nehézkesen az alany. - Micsoda? – horkant fel Henrik. – Hogy lehet már az első, legkönnyebb kérdésnél elvérezni? – csóválta fejét. – Nos, a játékszabály a következő: aki tudja a kérdésemre a helyes választ, az visszaülhet a helyére. Aki nem, azon végrehajtjuk a soron következő kísérletet… A két vendégorvos, akik Hentes régi ismerősei voltak, és viszonylag jól beszélték a magyar nyelvet, csak erre vártak. Arcukról eltűnt a közömbös unalom, melyet valamiféle kéjes élvezetre utaló torz vigyor váltott fel. Két oldalról megragadták a 10-est, egy székre lökték, melyhez alaposan odakötözték. Alig várták, hogy belekezdhessenek a kísérletbe. Hentes nem is tétovázott sokat. - Harmincnyolcas! – szólította fel következő „önkéntesét”. A monitorozó brigád megállapította, hogy az újonnan kiszólítottnak is gyorsabbá, szabálytalanabbá vált szívritmusa. 38-as, egy szőke leányzó szintén bizalmatlanul lépett a tanárok elé. - Hány csont alkotja az emberi koponyát? – kérdezte Hentes doktor. - Ööö, azt hiszem, huszonhat… vagy huszonkilenc… – válaszolt bizonytalanul a szőkeség. - Mindkét válasz helytelen – vigyorodott el a kecskeszakállas doktor. – Ugyanis a dolog relatív. Attól függ, hogy mekkorát, hányszor és hogyan ütünk rá a kisbaltával… Ross doktor ekkor elő is kapott egy fejszét a tanári asztal mögül, és a tompa végével hatalmasat csapott a lekötözött srác fejére. Egyetlen ütés is elég volt ahhoz, hogy a szerszám körülbelül a fülek vonaláig elmerüljön az agyvelőben. A diák kimeredő szemekkel távozott az élők sorából. - Leállt a tízes szíve! – kiáltott fel az egyik monitoros segítő. – Újraélesztés? - Nem szükséges… – legyintett Hentes, miközben mosolyogva körülnézett a padsorokon, többen is elhányták magukat a bemutató hatására, sápadt, elkínzott arccal, üveges tekintettel meredtek elhalálozott társuk irányába. – Látják, az emetikus pontosan ezt jelenti: hányingert, hányást okozó…

123

I




Eközben Toomore doktor szuszogva egy mobil röntgent tolt a széken lógó fasírthús mellé, és felvételt készített a koponya maradékáról. Miután kielemezte az adatokat, diadalmasan felkiáltott: - A helyes válasz ötvenhét lett volna! Hentes Henrik úgy tett, mint aki sajnálkozva néz a helytelenül válaszoló lányra, miközben őt is elvonszolta a két vendégorvos, hogy egy mobil műtőasztalhoz rögzíthessék. - Ötvenhetes, gyere felelni! – pillantott az egyik srácra a szadista doki. Az EKG-görbéket figyelő csoport érdeklődve szemlélte, hogy immár, a 10-es monitoron futó egyenes vízszintes vonal kivételével, mindegyik görbe igencsak összesűrűsödött, és szálkássá vált, ami nagyfokú stresszre utalt. Amint pedig kiszólították 57-est, EKG-ja némi extrém szabálytalanság után kiegyenesedett. A srác az előzmények láttán szívrohamot kapott, mielőtt még leért volna a pulpitus elé. - Újraélesztést! – vakkantott Henrik A monitorosok felkapták a felszerelést, odarohantak a sráchoz, a defibrillátor néhány kisütés után helyreállította a szívműködést. A diák nehézkesen kinyitotta szemeit, bamba arckifejezésén látszott, hogy azt sem tudja, hol van éppen. Az újraélesztést végző két személy eközben már ki is zsebelte a srácot, elvettek tőle 100 Földi Elszámolási Egységet, az életmentő beavatkozás díját. „Jó üzlet Hentes előadásaira bevinni egy defibrillátort… – vigyorgott egyik alattvalója. – Amikor jól megy a biznisz, egyetlen óra alatt akár több ezret is meg lehet keresni…” De 57-es nem úszta meg ennyivel. Attól még, hogy ideiglenesen „kissé elszédült”, nem bújhatott ki a felelés alól. Ross doktor saját kezűleg cipelte le a pódium elé, és egy székre ültette. Hentes pedig kérdezett: - Szerinted hány liter vért veszíthet az évfolyamtársnőd, mielőtt meghalna? – biccentett a műtőasztalra kötözött szőkeség felé. - Négyet? – kérdezte bizonytalanul 57-es, igazából még nem is volt magánál. - Nem tudtok ti semmit, még azt is csak bizonytalanul… – emelte fel hangját Henrik rosszallóan. – Négy liter szinte az összes vére! Már a felének az elvesztése is bőven elég ahhoz, hogy összeomoljon a keringés, és sürgős beavatkozás híján elveszítsük… Lássuk… Ross doktor csak erre a jelre várt. Feje fölé lódította baltáját, készen arra, hogy lesújtson. - Harmincnyolcasnak szívritmus-zavarai vannak! Igencsak kuszák az EKG-vonalai – konstatálta a monitoros a szőke lány görbéit szemlélve. - Ne aggódjon, mindjárt kisimulnak… – vágta rá Toomore doktor. – Jobb kéz – utasította kollégáját, Ross dokit. A sármos fickó suhintott egyet baltájával. - Mondom jobb! – mordult rá elhízott társa. Újabb suhintás. - Mondom kéz! – kiabált immár (látszólag) dühösen Toomore. Ross ismét korrigált, lesújtott. Az eredmény önmagáért beszélt. A szőke lány három határozott baltacsapást követően elveszítette bal kezén kívül az összes végtagját. Az első beavatkozásnál még üvöltött a fájdalomtól, a másodiknál már elájult, a harmadiknál pedig exitált. Mindeközben fröcsögött a vér mindenfelé. - Nővér! – szólította Hentes az asszisztensnőjét. – Nő-vér! – viccelődött, miközben a műtőasztal körüli területre mutatott. - Ez a csaj immár törzsvendég lett ebben az előadó-helyiségben… – kapcsolódott be a poéngyártásba Ross doktor is. Anasztázia egy felmosóronggyal felitatta a szétfolyt testnedvet, majd belefacsarta a felmosóvödörbe. Abból átöntötték üveg mérőpoharakba. Kb. 4 liter lett az eredmény.

124

I




- Ugye megmondtam, hogy négy liter vér elvesztését nem lehet túlélni! – dörgölte 57-es orra alá diadalmasan Hentes Henrik. A megszólított azonban nem hallotta, ismét elájult. – Nyámnyila népség… – kommentálta a kecskeszakállas kegyetlen tanár. Az egyik diák csak ekkorra tért annyira magához sorozatos rosszullétéből és mélységes döbbenetéből, hogy eszébe jusson, igaz, még nem régóta, de azért az AKTA kötelékébe tartozik, így tennie kellene valamit. Egyedül nem mert szembeszállni az összesen 10 ellenféllel, viszont tudatába villant, hogy van nála egy AKTA-táska, mellyel mobiltelefon híján is leadhat vészjelzést. A táska külső kameráját a pódium felé fordította, és a fogantyúján elhelyezett gombokkal vezérelve elindította az adatátvitelt az AKTA-bázis irányába. Immár elkezdhetett csöndben imádkozni, hogy társai időben a segítségükre siessenek. Nézzük a hatvankettest – választott eközben találomra újabb áldozatot Hentes doktor. – Kérem, fáradjon közelebb! – színlelt udvariasságot. A falfehér arcú, erős szívritmus-zavarral küszködő srác remegő térdekkel botorkált a kegyetlen tanárok színe elé. - Magából kinézem, hogy egy kicsit nehezebb kérdésre is képes válaszolni – mosolygott rá a kecskeszakállas halálosztó. – Felsorolná nekünk az összes vázizmot, természetesen latin neveikkel együtt! - El… elnézést, de nem jut eszembe semmi, nagyon ideges vagyok… – vallotta be a diák. - Nem tudom, dohányzik? – kérdezte Henrik barátságosan. - Igen – lepődött meg a kérdésen a srác. – Miért kérdi? - Talán megnyugtatná, ha elszívna egy szálat… – vélte Hentes, eközben átnyújtott egy doboz cigit, és egy öngyújtót. – Vegyen belőle! A diák lankadó éberséggel, hálásan vette át az eszközöket. Szájába helyezett egy cigarettaszálat, aztán a tanárától kapott tűzszerszámmal kezdett babrálni. A szerkezetből váratlanul egy jó méteres lángcsóva csapott ki, egyenesen a diák feje irányába. A srác üvöltve dobta el az apró, de annál veszélyesebb tárgyat, aztán megperzselődött arccal, lobogó hajjal körbe-körbe rohangálásba fogott, mígnem megbotlott, és olyan szerencsétlenül esett, hogy fejét – pont a szeménél – belevágta a tanári asztal sarkába, végül ájultan zuhant a padlóra. A kocsonyás szerv lassan, komótosan folyt szét, amit némi vér követett. - Hatvankettes diszkvalifikálta magát, pedig jó úton haladt, hogy lángésszé váljék – jegyezte meg Hentes, ez a szóvicc népszerű volt a szadista tanárok köreiben. – Igazából magára vethet! Minek játszadozott egy öngyújtóval? Hiszen még a nevében is benne van, hogy milyen célt szolgál… De azt hiszem, hogy a végére csak szemet szúrt neki a dolog… – gúnyolódott-viccelődött morbid modorban. – Hatvanhármas, jöjjön! A kérdés ugyanaz – vakkantotta. Mivel a kiválasztott felelő teljesen ledermedt, mind testileg, mind agyilag, meg sem tudott nyikkanni. Hentes doktorban ismét felbuzgott a jó szándék. Ross és Toomore doktorok segítségével lefektették a megtisztított mobil műtőasztalra, és jó erősen lekötözték végtagjait, felsőtestét. Henrik maga is műteni akart, így elővett egy fúrókészüléket, belehelyezett egy 10es fúrószálat, ezt követően szép lassan, érzéstelenítés nélkül a hölgyemény koponyájába fúrt. Nem törődött az áldozat fájdalmas sikításával, rángatózásával. Miután a csont átlyukadt, nem rántotta vissza időben kezét, így a hosszú fúrószál ütközésig elmerült a lány agyában, kinek ekkor szemei fennakadtak, teste görcsös remegésbe fogott. Hentes minderre ügyet sem vetett. - Te aztán agyafúrt vagy… – dünnyögte a kecskeszakállas. – Mégsem tűnik úgy, mintha válaszolni akarnál a kérdésre. Sőt, meg sem próbáltad! Pedig én nem tűröm a sztrájkot! – kezdett felháborodni Henrik. – Legalább szólalj meg! – üvöltött a beszédképtelenné tett diáklányra. – Te, én agyonütlek! – fenyegetőzött a doktor, de ez sem segített. – Hát jól van, te akartad… Hentes elővett egy körfűrészt, mellyel körbevágta a koponyatetőt. A lány nem reagált, akaratlan remegése viszont nem akart szűnni. Miután leemelték a koponyacsontot, Henrik

125

I




ököllel, teljes erejéből beleütött a feltárt központi idegrendszerbe. Keze elmerült a kocsonyás anyagban, és áldozata remegése is végleg megszűnt. - Tényleg agyon ütötte! – kuncogott Ross doktor. - Hatvannégyes, maga jön! – kiáltott fel Hentes doktor, miközben lerázta csuklójáról a rátapadt agyvelőt. A soron következő srác is sík ideg volt, csak hebegett-habogott, homlokán izzadtságcseppek jelentek meg, igyekezett ingjének fölső gombjait kinyitni. - Csak nem meleged van? – lépett mellé Toomore doktor. – Kérsz esetleg egy kis hűsítő folyadékot? A hallgató hálásan bólogatott. A hájas fickó elslattyogott, és egy kézikocsira állított tartállyal tért vissza, melyből egy cső vezetett ki. Társai tettek néhány lépést hátra. Ekkor már a diák is megsejtette, hogy nem feltétlenül fog előnyére válni a hűsítés, de elmenekülni már nem maradt ideje. Toomore ugyanis megnyitotta a csapot, a tömlőből elképesztően hideg, mínusz 200 fok alatti hőmérsékletű folyékony nitrogén szökött elő, telibe kapva a srácot. Az még megmoccanni sem tudott, de már jéggé fagyott. Gőzölögve párolgott testéről a nitrogén. De ezzel még nem volt vége. A hájas doki ráfolyatta a teljes készletet áldozata testére, mígnem az valóban, a legbelsőbb szervekig meg nem fagyott. Ekkor kölcsönkérte barátja, Ross doki fejszéjét, majd a tompa felével egyetlen, de jókora ütést mért a jégszoborrá merevedett diákra. A csapás erejétől a test egyszerűen szilánkokra robbant, az apró, szögletes darabok hangosan kopogva pattogtak a padlón. Csak amikor elkezdtek újra felolvadni, folyt szét belőlük némi vér és egyéb testnedv. Hentes Henrik elégedetten figyelte a bemutatót. - Legalább azt is megtudhatták a többiek, hogy milyen veszélyekkel járhat a hipotermia, a test végzetes mértékű kihűlése… – magyarázta hallgatóságának. A kecskeszakállas eközben körbesétált a pódiumon, egyszer csak lába elé került a szétrobbantott diák egyik, épségben maradt szemgolyója. Érdeklődve emelte fel a szervet. - Eszembe jutott egy új, ízléses lakberendezési kiegészítő – derült fel arca. Fogta a szemgolyót, átnyomott rajta egy legalább 10 centi hosszú szöget, majd az egészet bekalapálta a falba. - Ez itt a szemszög – mutatott az eszközre, utána ráakasztotta az emberi test anatómiai térképét. – Úgy látszik, a vázizmok kérdése mindenkin kifogott – legyintett. – De nem baj, az én szemszögemből nézve ez mindössze azt a tényt igazolja, hogy a mai diákok hiányos tudással kerülnek az egyetemekre. Nem mintha ez zavarna… – mosolyodott el. – A feleltetéseim során úgyis kihullik a férgese… Hatvanötös! – szólította következő áldozatát. Miközben a kihívott lány holtsápadtan lejött a padsorok közül, megcsörrent Henrik mobilja. - Tessék? – vette fel. - Itt Heinrich. - Vezérem! Mit óhajt? – alázatoskodott a magát egyébként felsőbbrendűnek képzelő doktor. - Jöjjön el onnan azonnal! A műholdas megfigyelés szerint egy repülőgép készül leszállni az egyetem mellett. Csak az AKTA lehet. - Köszönöm! – tette le Henrik a telefont. – Anesztézia, jöjjön velem egy kicsit! Maguk meg folytassák! – mosolygott kollégáira, tanítványaira. Hentes és asszisztensnője távoztak a helyiségből, még több tucat méteren keresztül véres lábnyomokat hagytak maguk mögött, de ez nem zavarta őket, jóformán ez volt a védjegyük. A távolból még hallották a hamarosan kibontakozó heves tűzpárbaj zaját, de ezzel sem törődtek. Elvégre a kecskeszakállas szadista doktor határozottan egyes szám harmadik személyben kapta az utasítást, Anasztáziát viszont sokkal jobban szerette annál, semhogy magára hagyja.

126

I




A diákvédő szervezet katonái az AKTA-táska által sugárzott GPS-jelek segítségével bemérték a terrorakció helyszínét. Úgy döntöttek, hogy mégis inkább a tető felől támadnak. Az újonnan kifejlesztett, legyártott, tízszemélyes csapatszállító űrhajó erős lézerimpulzussal átszakította az előadóterem mennyezetét. A bent tartózkodók döbbenten meredtek a zajforrás irányába, ahol a nyíláson át azonnal kötelek csévélődtek le, és fekete ruhás kommandósok siklottak le a padló felé. Ross és Toomore doktor egyáltalán nem számított ilyesmire, valamint fegyvereik sem voltak, így ők földbe gyökerezett lábbal várták a folytatást. Hentes doktor hat alattvalója viszont fel volt fegyverezve, és gyorsan reagáltak is. Puskáikat a behatolókra emelték. Ekkor lépett közbe az a srác, aki a segítséget hívta. Felkapta AKTA-táskáját, és az egyik fegyveres terroristára irányította, akit a lézer legerősebb fokozatával szénné égetett. Hentes embereit megzavarta ez a hátbatámadás jellegű akció, és a megnyert rövid idő is elég volt ahhoz, hogy a kommandósok leérjenek, fedezéket keressenek, aztán tüzet nyissanak a terroristákra. A lövöldözésben mindkét fél elszenvedett veszteségeket. A Kegyetlen Tanárok csapata az idejekorán elmenekült Hentes és Anasztázia kivételével totálisan megsemmisült, annyi golyót kaptak, hogy a fasírthús jellegű masszává torzult testek tömege legalább megduplázódott a beléjük csapódó fémkúpoktól, viszont az AKTA három katonája is porrá hamvadt, mivel Hentes emberei szintén rendelkeztek a zöld gömböket kibocsátó, a fedezéket is átlyukasztófelgyújtó szuperfegyverrel, amit nem átallottak be is vetni esküdt ellenségeikkel szemben. Az akció ettől eltekintve sikerrel zárult, az életben maradott diákok kinyilvánították hálás köszönetüket, valamint mindegyikük szeretett volna hozzájutni egy-egy AKTA-táskához. Ünnepi hangulat persze korántsem alakult ki, mély gyásszal emlékeztek meg a lemészárolt diákokról és a harcokban elesett bajtársakról. 68. Az AKTA bázisán gyászszertartás szemtanúi lehettek az ott-tartózkodók. Már a szervezet megalapításakor létesítettek egy külön csarnokot az AKTA saját halottainak méltó elhelyezésére, ahol emléktáblák mögé befalazott urnákban helyzeték örök nyugalomra elhunyt bajtársaikat. Most a fekete öltönyt viselő Gerey Róbert igazgató mondott beszédet: - Három társunk mély fájdalmunkra immár nem lehet közöttünk. Hősi halált haltak a Kegyetlen Tanárok ellen vívott ádáz küzdelemben, életüket áldozták a nemes célért, ártatlan polgárok megmentéséért. Mindazok a diákok, akik ott voltak az összecsapás helyszínén, valószínűleg soha nem fogják elfeledni azokat a hősöket, akik felszabadították őket a terror rémuralma alól, és külön emlékezni fognak arra a háromra, aki feláldozta magát értük. Mi is emlékezni fogunk, hiszen nemcsak harcostársaink voltak, hanem egyben jó barátaink is. Köszönjük meg nekik, amit értünk és az emberiségért tettek! Nevük örök életet fog nyerni történelemkönyveink lapjain. A szavakat néhány percnyi néma csend követte, mindenki magába fordulva meredt a három friss márványtáblára. Átgondolták, hogy mit veszítettek, és tudatosították magukban, hogy bármelyikük lehet a következő. De egyben elszántságukat is erősítették, hogy nem adják fel az erőszakos elnyomás elleni küzdelmet, valamint megbosszulják társaik halálát. Lassan szétszállingózott a szótlan társaság. Mindenki a dolgára igyekezett, hiszen az élet ment tovább, az újabbnál újabb feladatok sorra adták magukat. Némi töprengés után Róbert a laboratórium felé vette az irányt. Amint belépett, több ismerős arcot is megpillantott. - Sziasztok! – köszönt rájuk, majd a főtudóshoz intézte szavait. – Laci, szükségem volna némi információra.

127

I




- Igen, miben segíthetek? – kérdezte a hosszú ősz haját lófarokba kötve hordó, szemüveges tudós. - Úgy tűnik, hogy a Világállam közigazgatási struktúrájának újraindításával a Kegyetlen Tanárok elszántsága is fokozódott, hogy újra megdöntse azt, és anarchiába süllyessze az emberiséget. Számos terrorista nagyágyút küldtek világszerte az iskolákba, kórházakba, akiknek sikerült is jelentős pánikot, félelmet kelteniük. A céljaikat csak sejthetjük: talán ők maguk akarják átvenni az uralmat Földünk felett. – Róbert a helyzet tömör összefoglalásával vezette be kérdését. – Ezt persze nem fogjuk hagyni, elképzelni is rossz, milyen szadista diktatúrát kényszeríthetnének ránk! Viszont ha mostantól kizárólag olyan fegyverekkel fognak ellenünk jönni, amelyekkel szemben nem véd a golyóálló mellény, a járművek páncélozása, akkor kevés esélyünk marad. Ki tudtátok már deríteni, hogy mik azok a halálos zöld gömbök, amelyek képesek egy pillanat alatt hamukupacot csinálni bárkiből és bármiből? - Erre mi is kíváncsiak lennénk… – kapcsolódott be a beszélgetésbe Sudár Pál katonai parancsnok, több társa nevében is. - Nos… – kezdett Beregszászi László megfontoltan beszélni –, az említett fegyver meglehetősen bonyolult szerkezet, még alaposabb vizsgálatoknak kell alávetnünk a zsákmányolt példányokat, de az eddigi szemrevételezések alapján plazmapuskáknak tűnnek. A plazma egyfajta ionizált, elektromosan töltötté tett, extrém magas hőmérsékletű gáz, az anyag negyedik halmazállapota. A puska tartályai elektromos térrel tartják kordában a töltetet, és szintén elektromágneses mezőkkel irányítják a lövedéket. Egy-egy plazmagömbbe elegendő energia fér ahhoz, hogy akár egy méter vastag vaslemezt is átlyukasszon. - Tapasztaltuk… – morogta a katonai parancsnok, szomorúan emlékezve a legutóbbi bevetés során elvesztett társaira. - És mit tudunk tenni? – kérdezte lényegre törően Gerey igazgató. – Le tudjuk koppintani? Tudunk védekezni ellene? - Szóval… – a főtudós most sem siette el a válaszadást –, a plazmapuska, mint említettem, kissé komplikált. Szét kell szednünk párat, és alaposan tanulmányozni a szerkezetüket. Csak akkor tudjuk megmondani, hogy mennyi idő alatt reprodukálhatjuk őket. Talán néhány hónap… Viszont tesztelni fogjuk az erejüket és viselkedésüket különböző elektromágneses terekben. Esetleg egy eltérítésre alkalmas személyi pajzsot hamarabb össze tudunk dobni – bizakodott. - Köszönöm az őszinte tájékoztatást! – bólintott Róbert. – Lássatok munkához! Amíg nem érünk el látványos eredményeket, addig az eddigieknél sokkal óvatosabban kell tevékenykednünk… 69. Hentes Henrik doktor kezet rázott Heinrich von Höllenburg gróffal. Ismét a Vezér főbázisán tartózkodott. - Köszönöm, hogy értesítettél, Vezérem, és így időben leléphettem a Szegedi Egyetemről! Ezek a mocskos AKTÁ-sok megzavartak az élvezetes munkámban! – háborgott a kecskeszakállas orvos. - Téged nem hagyhattalak veszni, barátom – mosolygott az uraság. – A többieket sajnos fel kellett áldoznunk, hogy egérutat nyerhess, de rád még szükségem van – ekkor az ő arcvonásai is megkeményedtek. – Elegem van belőle, hogy az AKTA folyton beleüti az orrát a dolgainkba. Ráadásul elkezdték a mi antigravitációs és fúziós technológiánkat is felhasználni. Árammal látják el a világot, és az űrhajóink kicsinyített változataival furikáznak! – dühöngött. – Azt tervezem, hogy egy koncentrált, igazán nagyszabású bevetés során végleg leszámolunk velük, miközben szórakozunk is egy jót.

128

I




- Mik a részletek, uram? Mi a feladatom? – Henrik bármit örömmel elvállalt volna a visszavágás érdekében. - Nos, rövid felkészülést követően megtámadjuk a Miskolci Egyetemet. Már csak nosztalgiából is, hiszen egyszer már próbálkoztunk ott, még kettőezer-húszban. Akkor kudarcot vallottunk, de most nem fogunk. A tervem a következő: Odavezénylem a hadra fogható embereim nagy részét, katonákat, kegyetlen tanárokat, sőt még az új, gondolattávirányítású egyetemistákból álló zombihadsereget is. Mindenki plazmapuskát kap. Úgy vettem észre, attól eléggé rettegnek az AKTA-patkányok… – vigyorodott el. – Ezen kívül odaküldöm a két maradék űrhajónkat, valamint néhány mobil pajzsgenerátort, hogy az egyetem területe bevehetetlenné váljon. Az AKTA minden bizonnyal meg fog jelenni a helyszínen, de vissza fogjuk verni hiábavaló próbálkozásaikat, fokozatosan felőröljük erőiket. Amint végük, már senki sem állhat az utunkba, hiszen a Világállam gyenge, csak az AKTA kegyének köszönhetik, hogy újra talpra álltak némiképp. De ha az AKTA után megsemmisítjük az általa szétosztogatott fúziós erőműveket is, az emberiség azonnal ismét anarchiába zuhan. Mi maradunk az egyetlen számottevő hatalmi tényező ezen a bolygón, mi fogjuk a feltételeket diktálni. Mindenki nekünk engedelmeskedik majd, azt és úgy kínozzuk halálra, akit és ahogy csak akarunk… – mondanivalója lezárásaként Höllenburg gróf eleresztett egy hátborzongatóan sátáni kacajt. - Nagyszerűen hangzik! – bólintott Hentes doktor elégedetten. – És az én szerepem mi lesz mindebben? - Te fogod előkészíteni és levezényelni a teljes küldetést. - Köszönöm, Vezérem! Megtiszteltetésnek veszem! – vigyorgott immár Henrik is. 70. 2033. június: Kellemesen enyhe, napsütéses, kora nyárias nap virradt Miskolc lakosaira. A madarak vidáman csicseregtek, dolgos méhek röpködtek a fákat, bokrokat borító színpompás virágok körül. Békés, nyugodt, csöndes volt minden. Az Egyetemváros területére zsúfolt, de tiszta, környezetbarát, elektromos meghajtású buszokkal érkezett a tanulósereg. Megkezdődtek az első órák. Semmi sem utalt arra, hogy aznap bármi szokatlan is történni fog. Néhány főiskolás, akiknek nem volt első órájuk, viszont fel kellett készülniük egy-egy vizsgára, vagy házidolgozat leadására, a könyvtár felé baktattak az Egyetemváros parkosított sétányain keresztül. Váratlanul éles peremű árnyék suhant át fölöttük, feltűnően sötétebb lett. A diákok az égre pillantottak, felhőre számítottak, de a látványtól földbe gyökerezett a lábuk. Két hatalmas, egyenként száz méter hosszú, ék alakú fémtest lebegett hangtalanul fölöttük, melyek egyre csak ereszkedtek. Oldalukon jól kivehetősen a véres villámot fogó kéz díszelgett felségjelzésként. - A Kegyetlen Tanárok! – sikoltott fel rémülten egy lány, teljesen bepánikolt, eldobta a kezében cipelt könyveket, és berohant a könyvtár közeli épületébe, ahol bebújt a lépcsősor alá, magzattartást felvéve összekuporodott, moccanni sem mert. A közelben tartózkodók szintén megrettentek, olyannyira, hogy még a menekülésre sem tudtak gondolni, olybá tűnt, mintha transzba estek volna, tehetetlenül várták végzetüket. Az űrhajók egyelőre nem támadtak, de tovább ereszkedtek, mintha le akartak volna szállni. Gerey Balázs, mint diplomás pszichológus, AKTA-béli munkája mellett időnként az egyetem pszichológia tanszékén is vállalt egy-egy vendégelőadást. Most is a bölcsészépület egyik, tanárok számára fenntartott irodájában rendezgette jegyzeteit, nemsokára kezdődő tanórájára készülve. Ő is észlelte, hogy váratlanul elbújt a Nap, sötétebb lett, de ennek csak akkor kezdett komolyabb jelentőséget tulajdonítani, amikor meghallott egy női sikolyt. Azonnal az ablakhoz ugrott, és kinézett. Jó rálátása nyílt az egyetem parkjára, és az annak

129

I




közepén magasodó könyvtárépületre. Nem kellett sokkal feljebb pillantania, hogy meglássa a két, leszálláshoz készülődő terrorista-űrhajó hasát. Alig 100 méter magasan lehettek már. Az AKTA-tag pszichológus szélsebesen visszarohant íróasztalához, és bekapcsolta AKTA-táskájába rejtett számítógépét. Újra az ablakhoz lépett, a gép kameráját a légi járművekre fókuszálta, eközben megpróbált kapcsolatot teremteni a bázissal. A számítógép egy darabig kísérletezett, majd a következő hibaüzenetet adta: A műholdas hálózat nem elérhető. A mobiltelefonos hálózat nem elérhető. Balázs egyre idegesebbé vált, tudta, hogy már nincs sok ideje hátra. Megpróbálkozott az irodában található vezetékes telefonnal, de süket volt, ahogy saját mobilja sem talált térerőt. A vezetékes internettel is tett egy utolsó kísérletet, de az sem vezetett eredményre. - Árnyékolják, vagy zavarják a jeleket! – döbbent rá a fiatal férfi. Felkapta AKTA-táskáját, és a lépcsőket hármasával szedve lerobogott a földszintre. Mindenkit figyelmeztetett a veszélyre, akivel csak összefutott útközben, menekülésre szólítva fel őket. Mire a kijárathoz ért, a két űrhajó éppen a park fáit derékba törve landolt a gyepen. Számtalan rámpa nyílt le, melyekről gyalogos fegyveresek, teherautók, harci járművek özönlöttek le. Balázs meg sem kísérelte felmérni az ellenség létszámát, inkább folytatta a futást a könyvtár másik oldala mellett a sportcsarnok felé, az Egyetemvárosról kivezető út irányába. - Azonnal megállni, fel a kezekkel! – szólítottak fel minden menekülőt a villámgyorsan szétszóródó terroristák. Aki engedelmeskedett a parancsnak, azokat egyelőre nem bántották, csupán összeterelték őket, mindenki másra további figyelmeztetés nélkül tüzet nyitottak. Hagyományos, golyós pisztolyok, gépfegyverek, valamint modern plazmapuskák kezdték ontani gyilkos lövedékeiket, a fegyverropogás zaját messzire vitte a nyári szellő. Balázs döbbenetében majdnem orra bukott, amikor a közvetlenül előtte menekülő kollégáját eltalálta egy zöld gömböcske, ettől a fickó lángra lobbant, még ordítani sem volt ideje, olyan gyorsan hamukupaccá omlott teste, már csak csontváza fehérlett a szürke porban. De ifjabb Gerey még a fenyegető jelek ellenére sem volt hajlandó feladni szökési tervét, hiszen akár az élete árán is mielőbb értesíteni akarta az AKTÁ-t, elvégre minden perc késlekedés diákéletekbe kerülhet. A férfi bal karjába fájdalom hasított, felszisszent. Odasandított. Csuklójából ömlött a vér, de még így is szerencséje volt, hogy „csak” hagyományos fémtölténnyel találták el. Az űrhajókat szélsebesen kirakodták. Immár a főépület előtti parkolóban várakozott több tucat teherautó és egyéb, ismeretlen rendeltetésű gépezet. Terroristák ezrei hemzsegtek mindenfelé. Egy ősz hajú, szemüveges, kecskeszakállas fickó utasításokat osztogatott: - Az egyes számú űrhajó a talajon marad, erőművével biztosítani az energiaellátást. A kettes hajó felszáll járőrözni. A mobil pajzsgenerátorokat azonnal beindítani! Nem szökhet meg senki! Az egyik űrhajó valóban hangtalanul felemelkedett, eközben a Kegyetlen Tanárok technikusai odarohantak a parkolóban állomásozó, tetejükön nagyméretű parabolaantennát hordozó teherautókhoz, beállítottak bizonyos értékeket a kültéri kezelőfelületen, majd sorra megnyomták a start gombokat. A rakterekben elhelyezett gépmonstrumok életre keltek, fülsértő dübörgéssel pörögtek fel szép lassan. A teherautók saját, maghasadásos áramfejlesztői is képesek lettek volna napokig energiával ellátni a pajzsgenerátorokat, de az űrhajó fúziós reaktorára rákapcsolva korlátlanná vált az árambevitel. Gerey Balázs még mindig futott, noha már karikák táncoltak szemei előtt, látása fokozatosan elsötétült a fájdalomtól, vérveszteségtől, fáradtságtól. Szerencsére azt még észrevette, hogy gyanús kékes derengésből álló foltok kezdenek feltűnni nagyjából az egyetemi sporttelep külső kerítésének vonalában, ami egyben az Egyetemváros határát is jelentette. Balázs rosszat sejtve még jobban nekiiramodott, és előrenyúló testtel átugrott az

130

I




erősödő, egyre inkább összefüggővé váló derengés egyik, szüntelenül szűkülő folytonossági hiányán. Bukfencezve ért földet, tenyereiről az aszfalt lehorzsolta a bőrt, lőtt sebébe minden eddiginél erősebb fájdalom nyilallt a hirtelen megterheléstől. Az ájulás határán járt, kénytelen volt leülni az útpadkára, szusszanni kicsit. Miután látása valamelyest kitisztult, füstölgő cipőjére irányult figyelme. Maga felé fordította a talpát. A cipő járófelülete egy éles vágás mentén hiányzott, valószínűleg elpárolgott. Balázs talpa kilátszott, de csupán enyhén perzselődött meg. „Ha egy másodperccel később érek ide, vagy késve ugrom, akkor most valószínűleg lábam se lenne, és nem csak a cipőm talpa ment volna tönkre… – meredt az Egyetemvárost alig látható energiakupola formájában beburkoló pajzsra. Ekkor újabb zajra lett figyelmes. A másik irányból menetrendszerűen érkezett a busz. – Úristen! A Kegyetlen Tanárok energiapajzsa szinte tökéletesen átlátszó! Mi lesz, ha a sofőr nem veszi észre? Figyelmeztetnem kell!” – futott át agyán a gondolatsor. Fel is pattant, és kiállt az út közepére, vadul integetett, üvöltözött. A sofőr azonban nem fékezett a szakadt ruhájú, vérző, tébolyodott huligán kinézetű fickónak, inkább erőszakosan dudált. Balázs kénytelen-kelletlen félreugrott az utolsó pillanatban. A busz belehajtott az energiakupola falába. A sofőr, ha a másodperc törtrésze alatt egyáltalán képes volt felfogni, mi történt vele, azt láthatta, hogy először elpárolog az ablaktörlő, a szélvédő, majd a műszerfal, a kormány, de eközben már karja is eltűnt csuklóig, és lábfejei is atomokká porladtak. Ahogy a buszt vitte előre tehetetlensége, úgy párolgott el a sofőr felkarja, combja is, még átfutott agyán a gondolat, hogy mégiscsak meg kellett volna állnia a szakadt huligán előtt, végül amikor a feje is sorra került, immár nem gondolt semmire, nyomtalanul szűnt meg létezni. A buszban hátrébb ülő, álldogáló diákok sikítva figyelték, ahogy társaik egy éles vonal mentén eltűnnek. Végül a roncs megállt. Az utolsó áldozat egy álló utas volt, akit csak félig emésztett el a szinte láthatatlan energiamező. Jobb keze beleakadt a műanyaghurok-kapaszkodóba, a tiszta vágással a mellkas középvonalában kettémetszett teste kissé hátrébb lendülve himbálózott, jól megfigyelhetővé vált a megfelezett agy, a kettévágott csontok, belső szervek, belek. Ez utóbbiak szép komótosan ki is fordultak a test maradékából, és a busz padlóján placcsantak szét. Akik élve maradtak, borzongva figyelték a horrorisztikus jelenetet, némelyek öklendeztek, hánytak. Ifjabb Gerey a hátsó ajtóhoz rohant, ütni kezdte az üveget: - A vésznyitót! – mutogatott a bent rekedteknek. Néhányan kissé magukhoz tértek a sokkból, és Balázs utasításait követve belülről kinyitották az ajtót. - Azonnal el kell tűnnünk! – kiáltott rájuk a szakadt ruhás férfi. – Az egyetemet elfoglalták a Kegyetlen Tanárok! – világosította fel a busz túlélő utasait. A figyelmeztető szavak hallatán mindenki az ajtóhoz tódult, leszállva az Avasi Lakótelep felé rohantak menedéket keresni. Jól is tették, ugyanis föléjük lebegett a járőröző terrorista űrhajó, és elektromos lövedékekkel igyekezett eltalálni a sikítozó diákokat. Balázs nem szaladt, inkább az egyik terebélyes fa lombkoronája alá húzódott, így a repülő szerkezet irányítói egyelőre nem fedezték fel. Óvatosan, fedezékről fedezékre haladva indult el az AKTA bázis legközelebbi bejárata felé. Amint megérkezett, egyből az étkezőbe rontott, tudta, hogy társai aznap tartanak értekezletet. A kivágódó ajtó zajára mindenki odakapta tekintetét. A döbbenettől sokan szóhoz sem jutottak. A férfi menyasszonya, Cecília felsikoltott. - Úristen! Fiam, mi történt veled? – kérdezte végül Róbert aggodalmasan. – Hívj azonnal orvost! – kérte meg a mellette ülő Cecíliát. A fiatal nő kérés nélkül is ezen volt, felpattant, és a belső telefonrendszeren keresztül hívta a kórházrészleget, utána párjához rohant, és a legközelebbi székhez támogatta a láthatóan szenvedő, halálosan kimerült férfit.

131

I




- A Kegyetlen Tanárok elfoglalták az Egyetemet… – nyögte ki Balázs, eközben az asztalra csúsztatta kissé megviselt AKTA-táskáját. – A felvételeket… - Most már pihenj! – kérte barátnője, és megpuszilta. Megérkeztek az orvosok is, akik azonnal kezelésbe vették a sérültet. Átfektették egy kerekes hordágyra, átvizsgálták testét, fertőtlenítették, bekötözték sebeit, kapott fájdalomcsillapító injekciót, és még infúzióra is rákötötték. Balázs végre kissé jobban érezte magát, ellazulva nyúlt el a fertőtlenítőszagú fekhelyen. Társai eközben megnézték a számítógép által rögzített felvételeket, az űrhajók leszállásától kezdve az előözönlő katonákon és a lövöldözésen át egészen az erőtér által kettévágott buszig minden rajta volt. Néma csönd telepedett a helyiségre. - Most mi legyen? – kérdezte meg végül Rékassy Rebeka gyakorlatiasan. – Tudunk tenni valamit? - Hát… – bizonytalankodott Sudár Pál, a katonai vezető. – Abból, amennyit láthattunk, bizonyossá vált, hogy hatalmas erőkkel vonultak fel, két nagy űrhajó, teherautók, valószínűleg tele harci felszereléssel, több ezer ember… Nem tudjuk azt sem, milyen erős a pajzsfejlesztő rendszerük. Talán, ha mindent bevetünk, akkor sikerülhet áttörni rajta, és legyőzni őket… Ekkora Kegyetlen Tanári mozgósításra még soha nem volt példa… És hogy mit tehetünk? Mindenekelőtt azonnal le kell gyártanunk néhány mobil pajzstörő generátort, saját fúziós energiaforrással, amiknek a terveit pont az előbb mutatta be Laci kollégánk. Ezek nélkül esélyünk sincs. Amíg elkészülnek, hadrendbe állítunk mindent, amink csak van. Mindenkinek jönnie kell, noha életveszélyes küldetés lesz – fejezte be a lehetőségek ismertetését. - Van valaki, aki nem vállalja a bevetést? – kérdezett rá Róbert. Mivel senki nem jelentkezett, elmosolyodott. – Tudtam. Mind bátor és elkötelezett bajtársaim vagytok. Köszönöm a sok-sok áldozatot, amit az AKTÁ-ért és az emberiségért hoztok! Nyomás munkára, készítsétek fel harcosainkat mind lelkileg, mind testileg a bevetésre! Az AKTA hadigépezete is mozgásba lendült. 71. A gyanús légiforgalomról, valamint a lövöldözésről a helyi rendőrségi és katonai erők is hamarosan tudomást szereztek, teljes állományukat mozgósítva jelentek meg a helyszínen. Mivel a busz maradványai figyelmeztető mementóként még mindig az egyetemi bekötőút elején füstölögtek, a rendfenntartók óvatosabban közelítették meg a halványan derengő energiapajzsot. A rendőrautók, harckocsik, tankok gyűrűt alkotva sorakoztak fel, a gyalogos egységek a páncélozott járműveket fedezékként használva helyezkedtek el. Amint mindenki elfoglalta a számára kijelölt lőállást, a parancsnok utasítására egyazon pillanatban nyitott tüzet az összes rendelkezésre álló fegyverzet. A pisztoly- és puskagolyók egyszerűen elpárologtak az erőtéren, ha egyáltalán gyakoroltak rá bármilyen hatást, az észrevehetetlen volt. A tankok robbanótöltetei, illetve a vállról indítható rakéták hatalmas fény- és hanghatást kiváltva legalább már felrobbantak a pajzson, de áthatolni rajta képtelenek voltak. A fegyvereket újratöltötték, hogy ismét tüzelhessenek. Az eredmény hasonlóan siralmas volt. Ekkor azonban a Kegyetlen Tanárok megunhatták a számukra ártalmatlan tűzijátékot, mivel a légtérben járőröző 100 méteres űrhajó komótosan föléjük lebegett, majd néhány tucat célzott lézerimpulzussal, valamint a plazmapuskákéhoz hasonló, csak jóval nagyobb és erősebb lövedékekkel hozzávetőleg 5 másodperc alatt megsemmisítette a teljes támadó sereget, a helyszínen csupán kráterek, gőzölgő fémolvadék-tócsák és emberi testrészek, csontvázak maradtak. A rendőrség és katonaság egyetlen tagja sem élte túl a villámgyors és elképesztően kíméletlen ellencsapást.

132

I




Immár senki sem merte háborgatni az energiakupolát. Aki csak tehette, nagy ívben elkerülte a Miskolci Egyetem területét. Úgy egy héttel később azonban egy személyautó mégis arrafelé vette az irányt. Sofőrje vagy nem tudott a veszélyről, vagy nagyon bátor volt. A jármű óvatosan kikerülgette a felszakított aszfaltburkolatot éktelenítő krátereket, végül néhány méterrel a pajzs előtt megállt. Két személy tartózkodott benne, akik kiszálltak, leültek a motorháztetőre, és türelmesen várakoztak. Erre a kegyetlen tanárok is felfigyeltek, hamarosan egy húszfős, állig felfegyverzett különítményük vonult ki a hívatlan vendégek átvizsgálására. Az energiapajzs csupán egy néhány négyzetméteres felületen deaktiválódott, a fegyveres csapat épphogy csak kifért a nyíláson. A kint várakozó megfigyelők ebből megtudták, hogy az erőtér nagyon rugalmasan szabályozható, így az övékéhez hasonló trükk leple alatt nem lehet hátbatámadást előkészíteni. De nem is ez volt a céljuk. - Kik maguk, és mit akarnak? – mérte végig a szakaszparancsnok a két középkorú férfit. - Én is tanár vagyok, és szeretnék találkozni a példaképeimmel – válaszolt egyikük, egy 180 centi magas, vékony testalkatú, oldalra fésült, ősz hajú, sportos öltönyt viselő, középkorú férfi. – Ő pedig az asszisztensem és testőröm – mutatott társára, aki még nála is magasabb volt, ezen kívül testesebb, pocakosabb, némiképp fiatalabb is, haja egyelőre megőrizte eredeti, fekete színét. - Hm… – vakargatta állát a plazmapuskás fogadóbizottság parancsnoka. – Nem vártunk ugyan vendégeket, de ha tudja a jelszót, és megosztja velem egy igazán kegyetlen tettét, akkor csatlakozhat hozzánk. - Nos, a jelszó… Csak a halott diák a jó diák. És egyszer, amikor osztálykirándulásra vittem a gyerekeket az erdőbe, az egyikük igencsak virgonc volt, mindig vagy lemaradt, vagy előreszaladt, néhány társával botokat törtek, és azzal kardoztak, nem voltak hajlandóak fegyelmezett katonákként néma csöndben utánam jönni, ahogy azt egy jó diáknak illendő volna. És hogy mindez ne legyen elég, amikor letelepedtünk szalonnát sütni, nem kezdett egyetlen szavamra gallyakat gyűjteni, tüzet rakni, és elkészíteni a sült szalonnámat. Gondolhatja, mennyire felháborodtam! A plazmapuskás terrorista együttérzéssel bólogatott. Az ősz hajú fickó folytatta az élménybeszámolót: - Ekkor betelt nálam a pohár. Mivel pont egy sziklaszirt szélén táboroztunk le, igazán kellemes ötletem támadt. Elővettem egy vastag kötelet, mely elég erős volt ahhoz, hogy simán elbírjon egy tanulót. Az egyik végét egy fa törzséhez rögzítettem, a másik végére hurkot készítettem, melyet átvetettem a renitens diákom fején, és nyakán enyhén megszorítottam. Előtte persze kezeit hátrakötöztem, nehogy kiszabadulhasson. Mindezek után a szakadék széléhez állítottam, ahol egy jól irányzott rúgással a mélybe taszítottam. Rémült üvöltése máig fenséges zeneként visszhangzik füleimben… Természetesen a zsinór hosszát úgy választottam meg, hogy ne érjen le a szakadék aljáig, így amint elfogyott a lecsévélődő kötél, a gyerek nyakán is megrándult a hurok, de a testet még vitte volna lefelé lendülete, mely kellően jelentős volt ahhoz, hogy a nyaknál szétszakítsa a drágalátos lurkót. A feje a visszaránduló kötéllel együtt ívelt pályát leírva, vért fröcsögve az egyik irányba elrepült, a teste pedig egyszerűen lezuhant, és szétfröccsent a sziklákon, jókora vérfoltot hagyva. Innentől kezdve a többi tanuló azt csinálta, amit parancsoltam, igazán élveztem a kényeztetést egészen estig, amikor is hazaindultunk… – vigyorgott az ősz férfi önelégülten. - Valóban így volt! – bólogatott hevesen pocakos, feketehajú gorillája. – Én tartottam sakkban egy kalasnyikovval a kis mitugrászokat, amíg a góré intézkedett. Igazán élveztem minden percet a főnökkel, jó sok vért kiontottunk már együtt… - Jól van, meggyőztek. Bemehetnek – eresztette le plazmapuskáját a Kegyetlen Tanárok kapuőrségének parancsnoka. - Köszönjük! – bólintott az idősebb jövevény, ezt követően mindketten beszálltak kocsijukba.

133

I




A feketehajú ült a kormány mögé, gázt adott, és szép lassan, nyugodtan behajtott az erőtéren lévő nyílásba, mely utánuk azonnal összezárult. A férfi ekkor idősebb társa felé fordult. - Figyu, Robi! Te már tényleg öltél diákokat? – kérdezte Végh Béla, a privátdetektív. - Ugyan, hova gondolsz! – legyintett Gerey Róbert, az AKTA igazgatója. - Pedig nagyon meggyőzően adtad elő a sztorit… - Persze, mert egyszer részt vettem egy kegyetlen tanár utáni hajszán, aki pont így gyilkolta meg áldozatát. Meglehetősen borzasztó látvány volt, mélyen a tudatomba vésődött, soha nem fogom elfelejteni. Talán ezért sikerült most olyan élethűen előadnom magam. Sajnos akkor nem tudtuk megakadályozni a gyilkosságot, de utána elkaptuk a mészáros tanárt, és mi is kipróbáltuk rajta az általa kiötölt kivégzést… - Értem… És a jelszót honnan tudtad? - Egyszerű. Több diákellenes terrortámadás túlélője is említette, hogy a szadista tanárok ezzel a csatakiáltással kezdenek gyilkolni. Erről néhányszor én magam is saját fülemmel győződtem meg. Az persze már csak véletlen szerencse volt, hogy most is ezt választották jelszónak – magyarázta Róbert. - Aha… – Béla még mindig hitetlenkedett kicsit, jobban mondva csodálta új barátja intuícióit, profizmusát, bátorságát, hogy egyáltalán ide mert jönni az oroszlán barlangjába. Ő maga meg volt olyan hülye, hogy elkísérte, így akarván imponálni Rebekának… Eközben megérkeztek a főépület előtti parkolóhoz. Béla keresett egy üres helyet, leállította a kocsit, aztán mindketten kiszálltak. Róbert komótosan nyújtózkodott egyet, zakójának belső zsebéből elővett egy doboz cigarettát, egy szálat szájába helyezett, megkínálta társát is, aki szintén elvett egyet. Rágyújtottak. Eközben az AKTA igazgatója úgy tett, mintha kiürült volna a cigisdoboz, így azt egy hanyag mozdulattal a fűre hajította. Senki sem szentelt a zacskónak további figyelmet. Pedig ha bárki megtette volna, érdekes jelenségnek lehetett volna szemtanúja. Ugyanis vékony, körülbelül cigarettányi méretű, rózsaszínű gyűrűsférgek kúsztak elő belőle egyesével, és sugárirányban eltávolodtak a kiindulási ponttól. Némelyek befúrták magukat a földbe, mások a felszínen közlekedtek hullámzó mozgásukkal. Nyár lévén senkiben sem keltettek gyanakvást a gilisztáknak látszó tárgyak. Ugyanis valóban nem élőlényekről volt szó, hanem úgynevezett AKTA-kukacokról, amelyek a diákvédő szervezet újonnan kifejlesztett, speciális kémberendezései voltak. Mindegyik rendelkezett saját kamerával, mikrofonnal, illetve számítógéppel, melyek néhány száz méteres sugarú körben képesek voltak egymással kommunikálni, adatokat megosztani, hálózatba szerveződni. Mindehhez, valamint mozgásukhoz az energiát változatos módokon szerezhették. Hasznosíthatták a napsugárzást, légnyomás-ingadozást, bármilyen hőforrást, légmozgást. Feladatuk pedig az Egyetemváros minden zugának alapos átkutatása, felmérése volt, hogy az AKTA előkészületben lévő nagy hadművelete számára megszerezzék a szükséges információkat az ellenség pontos létszámáról, elhelyezkedéséről, felszereléséről. Ugyanezt a célt szolgálta az AKTA-tagok által elfüstölt két szál cigaretta is. Hiszen természetesen egyik férfi sem dohányzott, az eszközök elektromos fűtés hatására kezdtek izzani, füstölni, a levegőbe kibocsátott mikroszemcsék pedig a legmodernebb nanotechnológia felhasználásával készültek. Igaz, jóval kisebb kapacitással, de ezekben is helyt kapott egy-egy mikrochip, valamint energiatermelő és megfigyelő egységek. A finom, aprószemcsés „kémpor” a légmozgásoknak köszönhetően néhány óra elteltével egyenletesen szétoszlott az energiakupola alatti térben. Mindkét rendszer megkezdte adatgyűjtő munkáját. - No, ez jól esett! – jelentette ki Gerey Róbert, eldobva a cigarettacsikket. – Javaslom, nézzünk körül kicsit. Ez egyelőre némi akadályba ütközött, ugyanis eléjük toppant egy szemüveges, kecskeszakállas, körülbelül Róberttal egykorú férfi.

134

I




- Én Hentes Henrik doktor vagyok, a Miskolci Egyetem új rektora – mutatkozott be. – És önökben kiket tisztelhetek? – kérdezett rá. A némiképp elmaszkírozott AKTA-igazgató bemutatkozott álnevén, elővette hamisított személyi igazolványát, valamint eredeti, meggyilkolt diákokat ábrázoló fotókat, és eldicsekedett vele, hogy mindazt a sok aranyos kivégzést ő követte el hűséges asszisztensével. Jókat röhögve sztorizgattak, végül Hentes elengedte őket. - Érezzétek jól magatokat, barátaim! Hamarosan elkészül a Kegyetlen Tanár Vidámpark. Nagy durranás lesz! – ajánlotta vendégei figyelmébe. - Köszönjük a kedvességét rektor úr! – hajoltak meg a kecskeszakállas előtt az AKTA beépített emberei. Miután magukra maradtak, vigyorba rándult arcvonásaik elkomolyodtak. - Milyen egy undorító szadista állat ez a fickó… – jegyezte meg a szintén valamelyest elváltoztatott külsejű Béla halkan, nehogy bárki illetéktelen meghallja. – Majd kifordult a gyomrom a kegyetlen vérengzésekről szóló „vidám” történetek hallatán. - Nekem úgyszintén. És muszáj volt jó képet vágni hozzá, nehogy lebukjunk… – csóválta a fejét Robi. - Remélem, túléljük ezt a bevetést, és mielőbb eltűnhetünk innen, hogy utána az AKTA seregeinek élén zúzzuk porrá a Kegyetlen Tanárok hadigépezetét! – a privátdetektív hanghordozása nem volt mentes némi pátosztól. - Ennek én is örülnék. De most már menjünk mi is terepszemlét tartani. Végezzük el a feladatot, amiért idejöttünk… 72. Róbert és Béla gyalogosan bejárták a Miskolci Egyetem területét. Gyanakvásra okot adónak találták, hogy noha az oktatási intézmény elfoglalása után vártak egy bő hetet, mielőtt idejöttek, de ezalatt az idő alatt a Kegyetlen Tanárok vagy visszafogták magukat, és nem igazán gyilkoltak diákokat, vagy nagyon jól elrejtették a holttesteket, mivel azon a néhány hullán kívül, akik még rögtön a megszállás elején, a felszólítás ellenére is igyekeztek elhagyni az Egyetem területét, egyetlen újabbat sem találtak. A két férfi biztos volt benne, hogy a szadista terroristák készülnek valamire. Ez a nagyszabású építkezéseket szemlélve is nyilvánvalóvá vált. Hatalmas sátrakat húztak fel a parkban, olyanokat, mint amilyeneket a vándorcirkuszok szoktak használni, gigantikus munkagépeket szereltek össze, valamint az Egyetem főépülete, illetve a gépészeti gyakorlócsarnok és a bölcsészépület előtt elvezető nyílegyenes út mentén szabályos rendben oszlopokat állítottak fel, melyek tetejére az utat keresztező áthidalásokat hegesztettek. Láthatóan a végükhöz közeledtek a munkálatok. - Szerencsénk van – jegyezte meg Robi. – A mocskok még nem durvultak el, kevés az ártatlan áldozat. Nálunk a bázison viszont minden ember éjt nappallá téve azon dolgozik, hogy mielőbb elkészüljenek az offenzívához szükséges eszközök. Remekül haladnak. Amikor eljöttünk, már rendelkezésre állt több erőtér-romboló tank a terroristák védőernyője ellen, elkészült a plazmapuska lövedékeit eltérítő személyi erőtér-generátor néhány prototípusa, amelyekből mi is hoztunk magunkkal, valamint befejeződött a kombinálható lézereselektromos puska fejlesztése is. Az AKTA-kukacok kijuttatott információi alapján a mieink pontosan tudni fogják, mikor állnak készen arra, hogy sikerrel idejöhessenek felszabadítani az Egyetemet. - Te mire tippelsz, mennyi idő kell még nekik? Nekem ugyanis valami azt súgja, hogy itt már ma el fog mérgesedni a helyzet – mutatott Béla a felállított óriássátrakra. – Szerinted mégis milyen cirkuszi előadásokat tartanának Kegyetlen Tanárok? Nekem van egy tippem…

135

I




- Biztos kellene még néhány hét, amíg tökéletesen felkészülünk – ráncolta gondterhelten homlokát az AKTA igazgatója. – De ha tényleg elkezdődik a mészárlás, azonnal közbe kell avatkoznunk, bármilyen áron! - Én is így gondoltam – bólintott a magánnyomozó. – Persze te vagy a főnök, ha másként láttad volna a helyzetet, abba is belenyugodtam volna. - Örülök, hogy egyetértünk! – mosolyodott el halványan Róbert, többre nem tellett, meglehetősen ideges volt a jövőt illetően. Hirtelen nyüzsgésre figyeltek fel a főépület előtt elvezető egyenes út mentén. A terroristák vezérei és az őket védő katonák egyaránt előszállingóztak az űrhajójukból, az egyetem épületeiből, jelentős tömeget alkotva. Úgy zsibongtak, tülekedtek a jobb helyekért, mint amikor valami ünnepségen a fő attrakciót várja a nézőközönség. Több ezren voltak. A két kém is elindult abba az irányba, nehogy feltűnést keltsenek tartózkodó viselkedésükkel. Menet közben észrevették, hogy nem minden katonát izgat a várható látványosság, csupán a park sétányai és az általuk pillanatnyilag belátható épületek sarkai mentén több száz érzelemmentes arcú fegyverest figyelhettek meg, ezek a fiatalabb korosztályhoz tartoztak, egyikük sem lehetett több huszonegynéhány évesnél. A fülük botját se mozdították a zsivajra, szemük se rezdült a nyüzsgésre. Gépfegyvereikkel robotszerű monotonitással pásztázták a területet. - Gyanúsak nekem – biccentett irányukba Róbert. – Ha igaz, amire gondolok, akkor mind pszichikus távirányítás alatt állnak. És ha ez így van, akkor ők alaphelyzetben nem lennének ellenségeink. Ki kell derítenünk, hogy hol van a sisakos ember, mielőtt elkezdődne a mi támadásunk. Hiszen amíg őket ott pszichikai befolyás tartja uralma alatt, veszélyesek ránk, az AKTÁ-ra nézve. Viszont ha megszűnne a pszí-erősítő által kivetített gondolatirányításuk, valószínűleg mellénk állnának, komoly segítséget jelenthetnének, belső lázadásukkal megzavarhatnák a Kegyetlen Tanárok hadigépezetét – morfondírozott. Béla csak bólogatott. Hiszen ott volt, amikor a zsákmányolt űrhajóban talált furcsa sisakokat kipróbálták, és valóban hasonló transzszerű állapotba kerültek a kísérleti alanyok. Egyáltalán nem zárhatta ki, hogy az igazgató ismét rátapintott egy fontos mozzanatra. Eközben odaértek az út mellé. Már nem nagyon jutott nekik hely az első sorban, így nem láthattak minden részletet, de még így is elborzadtak a terroristák felszínre törő szadista hajlamainak megnyilvánulásaitól. Viszont egyelőre még nem tehettek semmit, feltűnésmentesen kussolniuk kellett, jó képet vágva számos ártatlan diák kegyetlen kivégzéséhez. A következő történt ugyanis: Az úttest fölött tízméterenként átvezetett vascsövek alá beállítottak két-két diákot. Egyiket az úttest jobb, másikat a bal oldalára. Kezeiket felemelt helyzetben a vascsövekhez kötözték. Innentől nem menekülhettek. De a szadista tanárok számára ennyi még nem számított elegendő biztosítéknak. Megjelent egy fickó ipari szögbelövővel a kezében. Letérdelt az első diákhoz, megfogta lábát a bokájánál, másik kezével a lábfejére helyezte a szögbelövőt, majd lenyomta az elsütőszerkezetet. A tízcentis fémszög úgy siklott át a lábfej szövetein, erein, izmain, csontjain, mint kés a vajon. Még az sem okozott neki problémát, hogy tövig behatoljon a jóval keményebb aszfaltba. A láb szorosan rögzítésre került. Rögtön ezt követően az áldozat másik lábfeje is hasonlóképpen járt. Ezután a szögbelövős fickó sorra vette az összes többi diákot. A nézők arcára már a fájdalmas sikolyok hallatán bárgyú vigyor ült ki, láthatóan élvezték az előkészületeket is. Az áldozatok komfortérzete viszont fordított arányban állt a Kegyetlen Tanárokéval. Minél vidámabbak voltak utóbbiak, előbbieknek annál több szenvedés jutott osztályrészül. A diákok sikítoztak, üvöltöztek, kigúvadó szemmel meredtek vértócsát kibocsátó lábfejeikre, többen már azelőtt elájultak, hogy egyáltalán sorra kerültek volna szögbelövés-ügyileg. Amint minden áldozatot megfelelően rögzítettek, kiderült mindennek a célja is. Az út egyenes szakaszának elején két gépkocsi állt föl, a parkolóból tulajdonította el azokat egy-egy

136

I




szadista tanár. Üresben túráztatták a motorokat. Köztük, a felezővonalon egy zászlót lengető fazon tartózkodott. Az egyetem kihangosító rendszerén keresztül mindenki hallotta hangját: - Kezdődjék gyorsulási versenyünk első fordulója. Amelyik versenyző hamarabb célba ér kettejük közül, jogot szerez magának vidámparkunk különböző attrakcióinak kipróbálásához. De a lassúbbnak sem kell elkeserednie, szakértő zsűrink értékelni fogja az elgázolt „céltárgyak” alakváltozásának mértékét, különdíjakat osztunk a legtöbb darabbá, a legvéresebben, illetve a leglátványosabban szétroncsolt bábok kategóriájában is. A fordulók száma előzetes terveink szerint tíz lesz, de igény szerint szívesen bővítjük, meghosszabbítjuk a játékot. Kedves versenyzők! Felkészülni, vigyázz, rajt! – suhintotta a föld felé a zászlót. A két jármű bőgő motorral lódult előre, az első „ellenőrző pontot” fej-fej mellett érték el. A bal oldali diáknak a csuklója szakadt ki, majd az őt elgázoló kocsi motorháztetőjére csapódott, de mivel lábait megfelelően rögzítették, bokái hátratörtek, ezután térdei is, így egész teste becsúszott az előrehaladó autó alá. Mire a járgány elhaladt fölötte, a srác már halott volt, számtalan helyen eltörtek csontjai, szétroncsolódtak belső szervei, de jelentősebben csak csonkolt csuklóinál vérzett. Látványos volt, de a zsűri úgy vélte, vetélytársa szebbet alkotott. A másik kikötözött srácnak ugyanis erősebbek voltak a karizmai, így a test nem ott szakadt el, hanem a gerincoszlopnál, ahová a vadráccsal felszerelt terepjáró becsapódott. A kellő sebesség és lendület hatására az áldozat lábai hurkapálcákként törtek szét, és repültek el, felsőteste pedig átpördült az acélrúdon, majd döngve a kocsi tetejére zuhant, ekkor kocsonyás belső szervek is előkerültek, szétkenődve a tetőn. A felsőtest függve maradt, széles véres sávot hagyott az alatta elsuhanó autón. Ez utóbbi jármű előnyben volt, mivel erősebb motorja nagyobb sebességre gyorsította vetélytársánál, masszív tömege pedig a kikötözött céltáblák megsemmisítésében vált hasznára. Persze a másik autós se panaszkodhatott, a második-harmadik találat után már be kellett kapcsolnia az ablaktörlőt, mert semmit sem látott a szélvédőn szétkenődött rengeteg vértől és belsőségtől. A terepjárós egyik további áldozata is csúnyán pórul járt. Amint a jármű nagy sebességgel becsapódott, kéz- és lábfejei egyaránt leszakadtak, teste egy része átpasszírozódott a vadrácson, másik része a motorháztetőn kenődött szét, lábának maradványai pedig az autó alá törtek, és az aszfalton súrlódva le is reszelődtek az út végéig. A két kocsi szinte egyszerre ért be a célba. Amint fékezni kezdtek, a motorháztetőkről egy csomó odatapadt belsőség repült előre felhalmozott tehetetlenségüknek köszönhetően, ezek az úttest távolabbi szakaszán placcsantak szét, valamint vér is fröccsent, nem kis mennyiségben. Persze ez már alig fokozta az addig véghezvitt gusztustalanságot. Döntetlent ítéltek a két autósnak, ami azt jelentette, mindketten jutalomban és elismerésben részesültek. Sofőrjeik vigyorogva szálltak ki járműveikből, és nagymenő módon pózoltak a nagyszerű eseményt fényképezőgépeikkel megörökíteni szándékozó nézőseregnek. Eközben néhány alacsonyabb rangfokozatú Kegyetlen Tanár alattvaló el is kezdte letakarítani a pályát, és felállítani a friss, hiábavalóan ellenkező „céltáblákat”. Béla és Róbert falfehér arccal, erőltetett vigyorral, földbe gyökerezett lábakkal meredtek a kegyetlenség efféle tetőfokára. Legszívesebben kocsijukhoz rohantak volna, és a csomagtartóban szállított fegyvereket előkapva lelőtték volna, akit csak tudnak. Ezt csupán azért nem tették meg, mert azzal elárulták volna magukat, ezáltal nem sikerülhetett volna az AKTA összehangolt, egyidejű külső és belső támadása. Kénytelenek voltak végignézni több tucat ártatlan, védtelen diák halálát azért, hogy a későbbiekben több tízezer életét megmenthessék. 73. Miután a horrorisztikus gyorsulási verseny véget ért, valamint kihirdették az összes győztest és különdíjast, a nézősereg szép lassan szétoszlott, hogy kisebb csoportokba verődve

137

I




elinduljanak a nagyméretű cirkuszi sátrak felé. A felépített attrakciók kezelőszerveit hamar elfoglalták az autós verseny győztesei, a nézőterek is gyorsan benépesültek. A két beszivárgott AKTA-tag is bekukkantott mindegyik létesítménybe, hogy ezáltal egyre gyomorforgatóbb „élményekben” lehessen részük. Az első sátorban rögtön többféle izgalmas mutatvány végrehajtóinak szurkoltak a szadista tanárok és talpnyalóik. A pódium közepén egy jókora medencét mélyítettek a talajba, úgy 5x5 méteres oldalhosszúsággal és másfél méteres mélységgel. Csordultig volt töltve valamiféle halványzöld, szúrós szagú folyadékkal. A medence mellett egy tábla figyelmeztetett a veszélyre: különböző maró hatású savak tömény keveréke alkotta a „koktélt”. A medence alján egy saválló műanyagból készült tárcsa forgott talajba rögzített tengelyén. A tárcsa párja a sátor mennyezetéről lógott le, villanymotor hajtotta. A két kerék között végtelenített, szintén saválló kötél volt kifeszítve, mely a tárcsák sebességével együtt mozgott. Mindez persze csak a körítés volt. Ugyanis a kötél lefelé haladó szárán egy diák küzdött az életéért. Ha ugyanis nem mászott kellően gyorsan felfelé, akkor a kötél, melybe kapaszkodhatott, futószalagszerűen a mélybe rántotta, ahol – egyáltalán nem bizalomgerjesztőn – a savfürdő habzott, áldozatára várva. Szerencsétlen egyetemista erejét megfeszítve vonszolta testét egyre csak fölfelé. De látszott rajta, hogy már nem bírja sokáig az iramot. Ekkor a tárcsák sebességét irányító szadista tanár kicsit lassított a gépezeten. Áldozata fellélegzett kissé. De nem sokáig tartott ez az idilli állapot, ugyanis a terrorista szép fokozatosan ismét felgyorsította a szerkezetet. A diák egy darabig még el tudta érni, hogy folyamatos, megfeszített izommunkája mellett legalább egyhelyben maradhasson, de ahogy fáradt szervezete, úgy lassult, úgy vitte egyre lejjebb a kötél-futószalag. Másodjára már nem kegyelmeztek neki. Először csak a srác cipője csobbant a savfürdőbe, a lábbeli füstölögve csöpögött le a diák lábfejéről. A következő csobbanás már szabad bőrfelületet ért. A tömény sav szinte azonnal lemarta a bőrt és az izmok felső rétegét a lábszárról, a kimerült fiú felordított fájdalmában, egyúttal teste görcsbe rándult, elfelejtett mászni, így egy pillanat alatt teljesen elmerült a savban. Néhány másodpercig kapálózott, de a medence szélét képtelen volt elérni. Eközben a nézőtérről jól megfigyelhetővé vált, ahogy először leoldódik a srác bőre, felfedve izmait, majd ez utóbbiak is az enyészeté lesznek. Ezalatt eltűnt a haja, kifolytak szemei is, fehérlő koponyája belsejéből pezsgőtabletta-szerűen gyorsan oldódó agy-darabkák úsztak elő. Utána következtek a belső szervek, végül az immár mozgásképtelenné vált csontváz szép lassan leülepedett a medence aljára. A csontok feloldásához már több időre volt szüksége a savnak, de ez már nem is váltott ki további érdeklődést. Úgyhogy egy targonca segítségével újabb diákot kényszerítettek a kötél tetejére, ismét fokozva a nézősereg figyelmét, izgalmi állapotát. A medence bal oldalán eközben szintén kegyetlen kivégzések zajlottak. Még előzőleg felállítottak egy másfél méter széles, 20 méter hosszú futószalagot, melyet széltében homorúan képeztek ki, tehát egy vályú, mélyedés volt a szalag hosszanti középvonalában. A futószalag végén egy folyamatosan bekapcsolt szalagfűrész kapott helyet, elején pedig gúzsba kötött egyetemistákat dobtak a szállítórendszerre, mely komótosan vitte áldozatait a fűrész felé. A diákok eközben csupán vonagló féregmozgásra voltak képesek. Az ügyesebbeknek sikerült úgy hemperegniük, hogy a szalag megemelt peremén átbucskázva a földre zuhantak. Ők megmenekültek – egy időre… Akik nem voltak ennyire ügyesek, azok végül a fűrész színe elé járultak, mely nem kegyelmezett, válogatás nélkül mindent kettészelt, ami csak útjába került. Mivel a diákok lábbal közeledtek a fűrész felé, mindent láttak, így már jó előre vonyítottak a félelemtől, amikor pedig testükbe hasított az éles, recés, gyorsan mozgó fémszalag, sikolyuk minden más zajt elnyomott, még a Kegyetlen Tanárok seregének vidám röhögését is. Gyorsan szaporodtak a fűrész melletti talajon a hosszában kettévágott testek, a kiomló belső szervek csak úgy csúszkáltak a hatalmas tócsába gyűlő vérben. Akiknek sikerült

138

I




lejutniuk a futószalagról, jutalomban részesültek: újból esélyt kaptak a bravúr végrehajtására. Idővel mindannyiukat szétmarcangolta a fűrész… - Imádom a disznóvágást… – kommentálta az egyik terrorista. – Mennyi gyönyörű féldisznó… – merengett a felezett hullákból álló kupacra. A medence jobb oldalán egyszerűbb, de szintén halálos bemutató kapott helyet. Egy jókora, emberi erővel elmozdíthatatlan betontömbhöz láncolták egy diák lábát. A kötelékek úgy ötméteres sugárban tettek lehetővé számára szabad mozgást. Eközben a nézőtérről, fentről srégen lefelé célozva, nehogy társait sebesítse meg, egy szadista tanár ipari lézer tűhegynyi sugarával igyekezett eltalálni áldozatát. A megláncolt lány nem láthatta a sugarat, csak amikor becsapódott a talajba, egy pici, fényes pont formájában. Ekkor a homok is felizzott, és üveggé olvadt. Az egyetemista igyekezett minél távolabb kerülni az épp aktuális becsapódási ponttól – már amennyire kötelékei engedték. A lézert kezelő terrorista eleinte csak szórakozott, ijesztgette a rémült csajt, aki riadt, ide-oda cikázó tekintettel, űzött vadként próbált menekülni. Aztán, amikor a közönség már kezdte unni a macska-egér játékot, a fegyver kezelője folyamatos sugárkibocsátással húzott egy vonalat a küzdőtéren keresztül. A lézer deréktájt kapta el a csajt. A hatás felülmúlhatatlan volt. A fiatal nő halkan felsikoltott, igazán jelentős fájdalmat nem is érzett, csak egy futó égető érintést. Ami azért jóval több volt ennyinél. Ugyanis a lány lábai megbicsaklottak, vért fröcsögve a földre puffantak. Az áldozat felsőteste eközben egy másik irányba hullott, jól láthatóvá vált a csípő vonalában ejtett vágás, feltárult a gerincoszlop, a belek, belső szervek. A borzasztó fájdalom csak ekkor hatolt el a kettévágott, még mindig eszméleténél lévő lány tudatába. Kimeredő szemmel, görcsbe ránduló kezekkel fetrengett, mígnem elvérzett. Az ő helyére is hoztak egy újabb céltárgyat, a hullát viszont ijesztésként a pódiumon hagyták… Róbert és Béla eleget láttak, igyekeztek úrrá lenni hányingerükön, miközben elindultak a következő sátor felé. Sajnos a két fedett pódiumot elválasztó százméteres szakaszon is borzalmak tömkelegével kellett szembesülniük. A Kegyetlen Tanárok ugyanis felépítettek egy első ránézésre ártalmatlannak tűnő dodgem-pályát is. Azonban jobban megfigyelve a helyszínt, hamar nyilvánvalóvá vált a turpisság. Hiszen a terroristák diákokat kötöztek a dodgemek első és hátsó lökhárítóira is, majd ebben a formában indultak el a járművek. A szadista bűnözők pedig szándékosan igyekeztek egymásnak ütközni, lehetőleg minél nagyobb sebességgel. Ebben az esetben a lökhárítóként szolgáló diákok artikulátlanul felüvöltöttek a fájdalomtól. Volt, akinek kezelába tört el, másnak a bordái, némelyeknek a gyomor- és béltartalma ürült ki az ütközés hatására. Nem kellett öt perc, és a pálya talaját már több centis rétegben borította a vér és a belső szervek. Ekkor kezdték igazán élvezni a dolgot a terroristák. Ugyanis a vértől iszamós padlón ekkor már úgy csúszkáltak a dodgemek, mint télen jeges úton az autók, össze-vissza kifaroltak, de a szadista tanárok csak röhögtek, ahogy az egymásnak csapódó járművek oldalaira kötözött diákok csontjai recsegtek, vérük fröcsögött. A következő „érdekes” helyszín egy nagyméretű, lefektetett gumimatrac volt. Két átellenes végén két kegyetlen tanár állt, teniszütővel kezükben. A pálya mellett egy lefejezett hulla hevert egy vértócsa közepén. Maga a kobak labdaként szolgált a szadista férfiak számára. Egyikük szervált, enyhén felfelé hajította a levágott fejet, rögtön ezután ütőjével erősen megsuhintotta. Némi maradék vér és a szemek kocsonyás anyaga a fickó ruhájára fröccsent, de őt ez nem zavarta. A néhai diák koponyája nagyot pattant a gumimatracon, aztán a másik terrorista visszaütötte a „labdát”. Egész jól elszórakoztak eme morbid tenisz feltalálói… Hasonló módon baseball-meccset is szerveztek a szomszédos pályán, bár egy-egy erősebb csapás a kemény faütővel nemritkán darabokra zúzta a „labdát”, melyet ilyenkor természetesen azonnal pótolni kellett. A szöges cipő is jól jött, mivel a füvön szétkenődő agyvelő meglehetősen csúszósnak bizonyult…

139

I




A két AKTA-tag ekkor speciális mobil WC-k mellett haladt el. Ezeknek törhetetlen üvegből volt az aljuk, úgy egyméteres magasságig. Jól látszott, hogy mindegyiknek diákokat kötöztek az aljára, akik igyekeztek fejüket minél magasabbra dugni, hogy ne fulladjanak meg az őket ellepő ürülékben és vizeletben. - Igazán nem mondhatjátok, hogy le se szarunk titeket… – jegyezte meg tréfásan az egyik terrorista, amint nagydolga végeztével kijött a mobil WC-ből. A céllövölde következett. Itt egy téglalap alakú, vastag fémlemezekből épített falú létesítményt állítottak fel, melynek egyik lapja hiányzott. Mögötte masszív fémrudakhoz kötözött egyetemisták kaptak helyet. A céllövölde előtt jó húsz méterrel homokzsákok voltak felhalmozva, ezek mögött térdeltek a szadista tanárok. Egyikük fogta magát, betöltött egy rakétát a páncélöklébe, célzott, aztán megnyomta az elsütőbillentyűt. A vállról indítható rakétavetőből füst és lángcsóva lövellt elő, a rakéta szélsebesen távozott a céllövölde irányába. Telibe kapta az egyik diákot. A robbanást igyekezett tompítani a céltárgyak mögött és mellett elhelyezett fémfal, de a dörrenés és a bódéból kicsapó lángcsóva még így is hatalmas volt. Egy könyökénél leszakadt, véres karcsonk csapódott a páncélöklös terrorista homokzsák-mellvédjének. A fickó elégedetten vigyorgott. Miután a lángok csillapodtak, szemügyre vette, mi maradt áldozatából. Tulajdonképpen nem sok minden. A felsőtest egyszerűen darabokra robbant, némi korom formájában a falakra rakódva, egyedül a lábak elszenesedett csonkjai meredeztek a vascsőhöz kötözve. Mialatt a szadista tanár újratöltött, társai is elhelyeztek egy új célpontot a fémkalitkába… Róbert immár úgy gondolta, hogy inkább mégsem kíváncsi arra, ami a másik sátorban folyik, jobban szeretett volna mielőbb bejutni az egyik épületbe, hogy kicsit kiűzhesse tudatából a sok borzalmat, és egy normális WC-t keresve hányhasson végre egy jót. Béla szintén hasonló gondokkal küszködött. De a megvalósítás nem bizonyult akadálymentesnek. Ugyanis az egyik kollégium felé tartva egy további attrakcióba botlottak. Egy hatalmas, lánctalpas munkagép volt, daruszerűen a magasba nyúló karral, melyre egy jó méteres átmérőjű vasgolyót függesztettek. A golyóra pedig egy fiatal srácot kötöztek. A fémkolonc ekkor meglódult, és a házfalnak csapódott. Mindenfelé téglák és vakolatdarabok hullottak. Az épületbontás csak akkor fejeződött be, amikor már egy jókora felületen beszakították a falat. Ekkor a lánctalpas daru a talajig eresztette vasgolyóját. Akik köréje sereglettek, azt láthatták, hogy a golyót tartó láncon két véres kézcsonk lóg, a fémtömb alján lévő kampón két lábcsonk, de az áldozat teste valahogy eltűnt. Ekkor az egyik terrorista tanár felfedezett valamit, elkiáltotta magát: - Hát ebből csak zsírpapír maradt! – mutatta a néhai diák halványan kivehető véres kontúrját a nagyméretű fémgolyón. Róbert azonnal egy másik épület felé vette az irányt, igyekezett semerre se pillantani, nehogy újabb szörnyűségeknek legyen szemtanúja. Végre bejutottak egy nyugodt folyosóra. Megkeresték a mosdót, magukra zárták az ajtót. Az AKTA sokat látott, harcedzett igazgatója az egyik WC-kagyló fölé borult, és teleokádta azt. Privátdetektív társa hasonlóképp cselekedett a szomszédos fülkében. Miután kissé megkönnyebbültek, megmosták arcukat hideg vízzel, így is frissítve magukat. A tükörbe nézve megállapíthatták, hogy ez nem is ártott, ugyanis mindketten holtsápadtak voltak. - Még szerencse, hogy nem szúrtak ki minket. Nem igazán az látszik rajtunk, hogy élveztük az úgynevezett „vidámparkjukat”… – morogta Robi. - Ja, ja… – bólogatott Béla. – Most mit fogunk csinálni? - Felhívom a bázist – vett elő zsebéből egy távirányítót az AKTA igazgatója. Ráhangolódott az AKTA-kukacok által kiépített vezeték nélküli internetes hálózatra, melyen keresztül kódolt adás formájában eljuttatta üzenetét a magát az energiapajzs alatt átfúró egyik kémszerkezethez. Kívül már nem érvényesült a pajzs általi rádiófrekvenciaárnyékolás, így kollégái vették a segélyhívást.

140

I




- Azt mondják, holnap idejönnek – osztotta meg társával az apró képernyőre érkezett szöveges üzenet tartalmát Robi. – Addig valahogy ki kell bírnunk! - És közben meg kell találnunk, ki kell iktatnunk a pszichikusan távirányított katonák vezérlőszemélyzetét – fűzte hozzá Béla. - Lássunk is hozzá! 74. Doktor Hentes Henrik, a Miskolci Egyetem elfoglalását vezető terroristaparancsnok eközben igencsak kellemesen szórakozott, a rosszullétnek, undornak még csak nyomai sem mutatkoztak rajta. Széles vigyorral, csillogó szemekkel próbálta ki az újabb és újabb szórakoztató játékokat a Kegyetlen Tanárok vidámparkjában. Mivel tetszettek neki a gépesített mészárlás lehetőségei, több ilyet személyesen is kipróbált. Elsőként egy olyan helyszínre érkezett, ahol két traktor állt egymásnak háttal. A két mezőgazdasági jármű között egy egyetemista állt, oly módon megláncolva, hogy a derekához erősített acélsodrony az egyik traktor vonóhorgához volt csatlakoztatva, a kezei és lábai mozgását korlátozó bilincseket pedig a másik traktorhoz erősítették vastag kötelek segítségével. Henriket társai előzékenyen engedték beszállni az egyik munkagépbe, egy további szadista tanár ült a másik jármű volánja mögé. A két terrorista indítózott, és a gázra léptek, de csak igen finoman, így a traktorok csupán másodpercenként egy-két centit haladtak. A kikötözött diáknak természetesen még ennyi is bőven sok volt. Hamarosan megfeszültek a vontatókötelek, melyek ellentétes irányba kezdték húzni testének különböző pontjait. Dereka előrerándult, karjai és lábai hátrafeszültek. A két munkagép közötti távolság növekedésével egyenes arányban fokozódtak az áldozat fájdalmai, valamint testének deformálódása is. Dermesztően üvöltött, ahogy a testében lévő csontok hangos roppanásokkal szilánkokká robbantak, majd az izmok recsegve elszakadtak. Ezek a zajok a közeli halál előhírnökei voltak, hangerejük pedig még a traktorok motorjainak bőgését is túlszárnyalta. Amint a test kettétört, és a bőr sem bírt már tovább nyúlni, a diák a derekánál fogva egyszerűen kettészakadt. Ekkor már nem ordított, halott volt. A közönség viszont lelkesen tapsolt az előfröccsenő vér és kiomló belek látványától. Hentes doktor leszállt a traktor nyergéből, elégedetten megszemlélte művét, végül átadta helyét a következő jelentkezőnek. A járművek visszaálltak eredeti helyzetükbe, előkerült egy újabb feláldozandó egyetemista is. De Henrik mindezt nem várta meg. Hiszen a közelben meglátott egy újabb figyelemfelkeltő autós attrakciót. Odasétált, alattvalói egyből utat nyitottak neki, és felkínálták a következő menet lehetőségét, amit a doktor örömmel fogadott el. A közeli épületből előráncigáltak egy hátrabilincselt kezű, összekötözött lábú lányt, akit Hentes elé állítottak. A kecskeszakállas terrorista nem kérette magát. Egy határozott mozdulattal kibökte áldozatának mindkét szemét, mire a lány velőtrázón felsikoltott. A doki tisztában volt a látószerv ellenálló-képességével, így megfelelő erőt alkalmazott. Ujjain végigfolyt a vérrel keveredő kocsonyás anyag. - A kurva anyád, te büdös geci! – az áldozat képes volt kinyögni néhány, a doktorra nézve sértő megjegyzést. - Velem aztán igazán nem kellene szemtelenkedned! – fenyegette meg Henrik humorosan. De ennyivel nem elégedett meg. Áttörte a két szem közötti csontrétegeket, és egy kötelet fűzött át az orr- és homlokcsont alatt keletkezett üregen, majd a kötél végeit a készenlétben várakozó személyautó vonóhorgához rögzítette. A diáklány ekkor már elájult a sokktól. - Azért kár érte… – biccentett Henrik az amúgy igencsak csinos fiatal nő felé, aztán beszállt az autóba. Beindította a motort, gázt adott, és nagy sebességgel kilőtt. Az első kanyarban sem fékezett, a néhány méter hosszú kötél végén vonszolt test kisodródott, és egy

141

I




villanyoszlopnak csapódott, az áldozat egyik lába természetellenes irányba fordulva tört ketté. Hasonló esetek többször is megismétlődtek. Hentes addig meg sem állt, amíg azt nem látta a visszapillantó tükörben, hogy a csaj egyszerűen elfogyott, fasírthússá darálta az érdes aszfalt. Mosolyogva szállt ki a kocsiból, átadva helyét következő játékos kedvű társának. Ahogy sétálgatott az egyetem parkjában, hamar felfedezett egy igencsak egyszerű, de annál látványosabb, brutálisabb kivégzési módozatot. Ő maga is ki kívánta próbálni. Emberei alázatosan eleget tettek kérésének. Kiásták az előző menet során elhunyt diákot, ezt követően egy élőt temettek a helyébe. Az áldozatjelöltnek csak a feje, annak is csupán az orra fölötti része látszott ki a földből. Hentes doktor egy szakszerű mozdulattal berántotta a benzines fűnyírót, és tétovázás nélkül rátolta az egyetemista fejére. A gyorsan pörgő, éles kések kérlelhetetlenül megskalpolták a srácot. Minden irányba vér permetezett, hajcsomók szálldostak, nem sokkal ezután a koponyacsontok is megadták magukat, és agyvelő kíséretében, apró darabokban a szélrózsa minden irányába szétrepültek. Henriknek tetszett a dolog, csupán azt sajnálta, hogy túl rövid ideig tartott… Miközben tovább vonult, egy gyors oldalpillantással szemügyre vette, hogy emberei milyen jól elszórakoznak egy egyszerű, munkaasztalhoz rögzített satuval. Először egy srác nemi szervét fogták be jó szorosan. A fiú már ettől artikulátlanul felvonyított. Ekkor az egyik szadista tanár erőteljesen meglökte a hátrabilincselt kezű egyetemistát, aki természetszerűleg elesett. Pénisze viszont a satuban maradt. Az áldozat ágyékából sugárban spriccelt a vörös testnedv, nem kellett egy perc, hogy a csávó elvérezzen. A következő páciensnek a fejét szorították be a szerszámba, egyre szorosabbra csavarva az eszközt. A diáklány kigúvadó szemekkel nyöszörgött, végül az egyik csavarintásnál beroppant koponyája, agya pedig kitüremkedett a repedések között. Csúnyán végezte. Henrik mosolyogva sétált tovább. Ekkor megbotlott, nem a lába elé figyelt. Maga elé nézett. Egy holttest volt az, még az egyetem elfoglalásának első napján lőtték le menekülés közben. Az eltelt idő alatt meglehetősen rossz állapotba került, kissé megzöldült, legyek raja lakmározott testéből, lárváikat is az oszladozó húsban kikeltetve. - Ne bomolj, vazze! – mormolt el egy újabb szóviccet, eközben átlépte a hullát, és tovább igyekezett a kettes számú sátor irányába. Amint beért a fedett helyiségbe, azonnal szeme elé tárult egy monumentális berendezés, melyet személyesen ő maga fejlesztett ki az utóbbi években. A kísérleti műtő- és boncoló gépsorról volt szó. A gép felső fémkeretéről csipeszeket, fogókat, szikéket, fűrészeket, fúrókat, tűket és egyéb orvosi kellékeket fogó robotkarok lógtak le, bevetésre készen várakozva. Hentes doktor már alig várta, hogy valódi pácienseken próbálhassa ki életművét. Amint elkezdte a gépsor melletti vezérlő számítógépet bütykölni, egyből megtelt a nézőtér, a többi szadista tanár kíváncsivá vált, hogy mi fog kisülni a berendezés próbaüzeméből. A doktor segítői azonnal behoztak egy megkötözött, de így is meglehetősen mozgékony egyetemistát, aki ficánkolt, igyekezett szabadulni. Hentes Henrik fogta magát, előkapott egy sima, átlátszó nejlonszatyrot, és a srác fejére húzta. Az áldozat hamarosan fulladozni kezdett, szemei kidülledtek, szája elkékült. Egy rövid ideig még erőteljesebben rángatózott, aztán fennakadt szemmel „lehiggadt”. A kecskeszakállas orvos felfektette az első kísérleti alanyt a gépsor futószalagjára. A számítógépen a „szívtranszplantáció” ikonra kattintott. A futószalag megindult, a gép dolgozni kezdett. A jelen esetben felesleges altatás és érzéstelenítés után két cső fúródott a testbe, megindult a vér mesterséges keringetése. Eközben egy szike felnyitotta a mellkast, a fűrész elvágta a bordákat, a fogók kiemelték a felesleges csontokat, majd elszorították a szívhez vezető ereket. Maga a szív néhány gyors bemetszést követően kikerült a testből. Ezután a gép – cseredarab híján – visszarakta a szervet eredeti helyére, összevarrta az ereket, a bordákat a helyükre visszacsavarozta, a mellkast is összeöltötte. Kb. 10 perc alatt elkészült a bonyolult műtéttel, melyet a páciens valószínűleg túl

142

I




is élt volna, ha előzőleg nem fojtják meg… Hentes doktor elérzékenyülten simogatta végig tekintetével a berendezést. Még annál is jobban működött, mint amire számított. Ekkor kerekes hordágyon egy letakart testet gurítottak be vicces kedvű segítői. Csak a beteg feje látszott ki a zöld lepedő alól. - Sürgős orvosi segítségre van szüksége! – magyarázták az alattvalók. - Nem lélegzik, és a pulzusát sem érzem – lépett a páciens mellé Anasztázia nővér, megtapogatva a nyaki artériát. Hentes felhajtotta a lepedőt, de a meztelen test sértetlennek látszott. - Hozzátok a defibrillátort! – adta ki az utasítást. Azonnal kezébe adták a kért eszközt. Henrik többször is kisütötte a gépet a páciens mellkasán, de nem történt semmi. Viszont ahogy a művelet közben valamelyikük véletlenül belerúgott a mobil hordágyba, a páciens feje elmozdult, és nagyot koppanva a földre zuhant. Hentes értette a viccet, maga is nevetett. Végül a hullát feltették a gépsorra, a doktor most boncolást kért, méghozzá alaposat. A szerkezet összes kése és fűrésze egyszerre lépett működésbe, a testet szinte két perc alatt meghámozta, kicsontozta, a legapróbb darabjaira szedte, miközben természetesen mindenfelé fröcsögött a vér, melynek még nem volt ideje megalvadnia a friss holttestben. Végül a monitoron megjelent a boncolás eredménye: „A halál oka a súlyosan roncsolódott nyaki artériák és a nyaki gerincvelő folytonossági hiánya.” A nézőközönség elismerően füttyentett a lenyűgöző produkció láttán. Hentes doktor is messzemenőkig elégedett volt szellemi termékével. Ekkor újabb diákot hurcoltak eléje. - Szökni próbált – jelentette alattvalója. - Megnézem, mit tehetek – simogatta kecskeszakállát a doki. – Fektessétek a gépre. Miközben a terroristák a futószalagra szorították a keményen ellenkező srácot, Henrik beprogramozott egy érzéstelenítés nélküli végtagamputációt. A műtőgép engedelmesen végrehajtotta az utasításokat. Lefogta a pácienst, majd az áldozat fájdalmas üvöltésével mit sem törődve egyesével lefűrészelte annak mind a négy végtagját. Gondosan ügyelt viszont arra, hogy a beteg életben maradjon, a csonkokból kilógó nagyobb ereket elvarrta-elégette, minden lehetséges módon csillapította a vérzést, bekötözte a sebeket. Csak a rengeteg szenvedést követően kaphatott a páciens egy jó adag fájdalomcsillapítót és serkentőt, hogy magához térjen az ájulásból. A srác bánatosan nézett végig új önmagán, megszólalni nem volt ereje. - Ne légy letört! – biztatta mosolyogva Hentes doktor, akiből látszólag előtört a jó szándékú pszichológus. – Tudom, hogy egy ilyen súlyos műtét mindenkit megvisel, de hát a végtagjaid menthetetlenek voltak. Így jobban jártál, mert életben maradhatsz. Ne aggódj, segíteni fogok, majd én talpra állítalak… – gúnyolódott immár kárörvendőn. Henrik jót nevetett saját viccén, de eközben konstatálta, hogy megéhezett, így befejezte – legalábbis egyelőre – a vérengzést, és – mint aki jól végezte dolgát – az étkező felé indult vacsorázni. 75. Mivel immár esteledett, a szadista terroristák kegyetlenkedésben megfáradt serege a számukra vidám nap után lassan nyugovóra tért. Jelentősen lecsökkent a mozgolódás mind az Egyetem épületeiben, mind a parkjában. Csupán néhány katona maradt őrségben, azok is főként a kollégiumokat vigyázták, ahol a foglyul ejtett diákokat szállásolták el. Elérkezett a két AKTA-tag ideje. Az étkezőből visszatérőben kivettek autójukból egy-egy kisebb bőröndöt, és a főépületbe vonultak, ahol leginkább az egyetem oktatóinak irodái kaptak helyet. Hentes Henrik, az önjelölt új rektor itt bocsátott rendelkezésükre egy helységet, mely egy olyan tanáré volt, aki nem kívánt együttműködni a terroristákkal, így a diákokhoz hasonlóan halál várt rá. Mivel világszerte a tanárok nagy része természetesen jól felkészült,

143

I




emberséges, diákbarát volt, így a Miskolci Egyetem eredeti oktatógárdája is jelentős veszteséget könyvelhetett el a Kegyetlen Tanárok részéről, amikor megkísérelték megvédeni tanítványaik életét. Hentes doktor ugyanis az ilyesmit egyáltalán nem díjazta… Gerey Róbert és Végh Béla elfoglalták közös szobájukat. Azonnal kinyitották bőröndjeiket, a csomag tetején található pizsamát, váltás ruhát, fehérneműt félretolták, és a koffer titkos rekeszéből előhúztak némi katonai felszerelést. Többek között a plazmapuskák lövedékeit eltéríteni képes erőtér-generátorokat, hangtompítós pisztolyokat, lőszert, száloptikás mikrokamerát. Ez utóbbi szerkezetet kidugták a kulcslyukon, és körbepásztázták vele a folyosót. Szerencséjük volt, ugyanis a Kegyetlen Tanárok számára fenntartott épületszárnyban nem volt külön őrség, csak a bejárati kapuknál. Nem számítottak belső támadásra. Ez nagyon jól jött az AKTA munkatársainak. Kiosontak a sötét folyosóra, és munkához láttak. Végigjárták az egész épületet, minden ajtónál bedugták a kulcslyukon vagy a küszöb alatti résen az apró, hajlékony vezetékre szerelt kamerát, és körülnéztek. Legtöbb helyiségben semmiféle mozgolódás nem volt megfigyelhető, a terroristák jóízűen aludtak. Végül Robiék megtalálták, akit kerestek. Az egyik helyiségben égett a villany. Az asztalnál egy férfi ült, jókora bögre kávéval a kezében. Fején kitüremkedésekkel borított sisakot viselt, melyből drótkötegek kígyóztak elő, és tűntek el egy hátizsákban. Egy másik fickó a kanapén aludt, neki is volt sisakja, de pillanatnyilag nem viselte, egy széken pihent. Vélhetően váltótársak lehettek. Az AKTA igazgatója immár teljesen biztos lehetett abban, hogy az üveges tekintetű katonákat, akiket napközben megfigyeltek a parkban, valóban pszichikus távirányítás segítségével tartották uralmuk alatt. Mivel a sisakos pasas eléggé elmélyült munkájában, Béla megkockáztatta, hogy óvatosan lenyomja a kilincset. A zár engedett. Néma kézjelekkel megbeszélte társával, hogyan tovább. Egy adott jelre a magánnyomozó hirtelen lenyomta a kilincset, és belökte az ajtót, Róbert pedig a pisztolyt előreszegezve beugrott a helyiségbe. Béla követte, és kulccsal magukra zárta az ajtót. A tudatkontrollt művelő terrorista ijedten ugrott fel székéről. - Ne mozdulj! – sziszegte az AKTA igazgatója halkan, de fenyegetően. Nem akart felébreszteni senkit. De a szadista bűnöző nem hallgatott a szép szóra. A tőle néhány méterre lévő, bekapcsolt laptop felé indult, azzal a feltett szándékkal, hogy lenyom rajta egy bizonyos billentyűt. Róbert sejtette, hogy vészjelzést akar adni. Ezt nem várta meg. Célzott, lőtt. A hangtompító alig hallható surrogássá finomította a fegyver hangját. A kilőtt töltény viszont ereje teljében száguldott a terrorista karja irányába. El is találta azt. A fickó csuklója egyszerűen kettészakadt a lövés erejétől, a kézfej a sarokba repült, vérpermet borította be a falat. A számítógép felé irányuló mozdulat lendülete megtört. Talán ennyi is elegendő lett volna a vészjelzés leadásának megakadályozásához, de Béla se volt rest, társával egy időben tüzelt. Az ő lövedéke a bűnöző mellkasába fúródott, a test átvette a golyó mozgási energiáját, és hátravetődött, belezuhant egy fotelba. A fickó alig hallhatóan hörgött néhány másodpercig, utána eltávozott az élők sorából. Társa mindeközben olyan mélyen aludt, hogy nem ébredt fel a környezetében zajló események hatására sem. - Szép lövés volt! – szinte egyszerre dicsérték meg egymást suttogva az AKTA tagjai. Béla ezután a kanapén alvó terroristához lépett, és erősen egy párnát szorított az arcára, ebbe belefúrta pisztolyát, és elsütötte a fegyvert. Így még tompább volt a zaj, a hatás azonban nem maradt el. Hamarosan vörös folt kezdett terjengeni a kanapén, és a párnát is átitatta lassan ugyanaz a folyadék. Ezt követően a privátdetektív nekilátott a bútorokból barikádot emelni az ajtó mögött, lehetőleg minél masszívabbat, minél halkabban. Eközben Róbert lekapta a másik hulla fejéről a pszí-erősítőt, a földre lökte az élettelen testet, leült, és felhelyezte magának a sisakot. Mivel az AKTA-bázison rendszeresen

144

I




gyakorolt a korábban zsákmányolt példánnyal, most is sejtette, mire és hogyan kell gondolnia. A pszichikus gondolatátvivő és távirányító berendezés segítségével sorra kapcsolatba lépett az őrt álló katonákkal, a végére már kétezer ember gondolatai zsongtak a fejében, ami nagyon gyorsan fárasztotta, összekuszálta tudatát, de nem adhatta fel a harcot. Érezte, hogy a sisakcsere ideje alatt a távvezérelt katonák eredeti énje még nem tudott felülkerekedni, hanem irányítás híján még inkább elbambultak. Ez jó is volt így, mert legalább nem csináltak semmi őrültséget. Robi telepatikusan beszédbe elegyedett velük. Megtudta, hogy nagy részük pontosan akkor került a Kegyetlen Tanárok fogságába, amikor az AKTA is el tudta foglalni az egyik nagy űrhajót. Az elhurcolt diákokat ezek után agymosásnak, majd tudatmanipulálásnak vetették alá, ennek eszköze a pszí-erősítő is. Az igazgató pedig elmondta, hogy ő kicsoda, és mi a terve. Arra kérte az immár nem zombikatonákat, hogy várják meg a jelet, ami elég feltűnő lesz, és harcoljanak az AKTA oldalán, a Kegyetlen Tanárok ellen. Egyikük sem ellenkezett, örömmel álltak volna bosszút elrablóikon-megkínzóikon akár azonnal is. Róbert azonban türelemre intette őket, ezt követően megszüntette a pszichikus távirányítást, hagyta, hogy a felszabadított diákok magukhoz térjenek. Miniatűr számítógépén még üzent a bázisnak, hogy közölje az újabb fejleményeket. Ezután már csak a reggelt kellett megvárniuk… 76. Másnap reggel az AKTA főbázisán hangyabolyszerű nyüzsgés lett úrrá. Gerey Balázs helyettesítette apját az igazgatói székben. Előző este megkérte társait, hogy igyekezzenek aludni, kipihenni magukat, hiszen idő előtt kell belevágniuk az igencsak veszélyes bevetésbe. Az AKTA-kukacok által közvetített képek és apja üzenetei alapján tisztában volt vele, hogy nem késlekedhetnek tovább, hiszen minden egyes nappal diákok százai veszthetik értelmetlenül, feleslegesen életüket. Ahogy társai, úgy ő sem tudott igazán pihenni, folyton felriadt, az akció körül forogtak gondolatai. Reggel 6-kor már mindenki talpon volt. Gyorsan bekaptak pár falatot, és haladéktalanul a hangárokba sietettek. Mielőtt ki-ki beszállt volna a számára kijelölt harci járműbe, Balázs egy kis figyelmet kért, szándékában állt egy rövid lelkesítő beszédet tartania: - Kedves barátaim, bajtársaim! – kezdett bele, ekkor mindenki elcsendesedett, odafigyelt. – Másfél évtizeddel ezelőtt együtt alapítottuk meg az Anti Kegyetlenkedő Tanár Alakulatot, és felvettük a harcot a szadista hajlamaikat a védtelen diákságon kiélő, magukat tanároknak aposztrofáló emberi söpredék ellen. Önzetlenül küzdöttünk, kitartottunk akkor is, amikor elfeledtek minket, de a társadalom végül mindig nekünk adott igazat, megérkezett a munkánk által kiérdemelt elismerés. A világnak most minden eddiginél nagyobb szüksége van ránk. A terroristák a mindannyiatok által ismert, elképesztően kegyetlen módokon anarchiába akarták és akarják süllyeszteni az emberiséget, hogy örökké korlátlan uralmat nyerjenek fölöttünk. Mi maradtunk az egyetlen szervezet a világon, mely képes lehet ellenállni a Kegyetlen Tanárok által képviselt fenyegetésnek. Ha elbukunk, sanyarú rabszolgaság vár ránk és embertársainkra az idők végezetéig. Ezért kell ma legjobb tudásunk szerint, minden erőnket bevetve harcolnunk. Hiszen ha diadalmaskodunk, a birtokunkban lévő modern technológiák segítségével aranykort hozhatunk a söpredékétől megtisztított emberiségre, és ahogy a mesékben: boldogan élhetünk, amíg meg nem halunk. Ez a nemes cél lelkesítsen titeket! Befejezésként hadd idézzem George S. Patton amerikai tábornokot, II. világháborús hőst, aki a következőt találta mondani: „Nem az nyeri meg a háborút, aki meghal a hazájáért, hanem az, aki eléri, hogy az ellensége haljon meg az ő hazájáért!” Némiképp módosítva, jelen helyzetünkre alkalmazva ezt a mottót, így hangzik az én w’ars poeticám, háborús filozófiám: Nem az nyeri meg a háborút, aki meghal az elveiért, hanem az, aki eléri, hogy az ellensége haljon meg az ő elveiért! Igyekezzünk ennek szellemében sikerre vinni mai bevetésünket!

145

I




Gerey Balázs befejezte szónoklatát, az AKTA összes tagja hangos éljenzésben tört ki, tettre készen, telve harci lelkesedéssel ragadtak fegyvert, másztak be a tankokba, teherautókba, űrhajókba. A konvoj útra kelt. 77. Eközben a Miskolci Egyetem területén is megélénkült a mozgolódás, felébredtek a terroristák. Megreggeliztek – ki a menzán, ki a talajon maradt nagy űrhajó fedélzetén – majd annak tervezgetésébe fogtak, hogy aznapra milyen mókás játékokat találjanak ki maguknak szórakoztatásként. Ötletekben természetesen nem volt hiány, azonnal neki is láttak a megvalósításuknak. Mire Hentes Henrik lefejtette magáról Anasztázia nővér ölelő karjait, akivel az éjszakát töltötte, az egyetem parkjában már teljes gőzzel folyt a vigasság. A doktor is felöltözött, körsétára indult. Szinte azonnal felajzott kollégáiba botlott. - Főnök, nincs kedved részt venni a grillpartinkon? - Miért, mit fogtok sütni? – a kaja gondolatára gyomra éhes morgást hallatott. - Hamarosan meglátod, igazi látványkonyha lesz! – vigyorgott sejtelmesen az alattvaló. Henrik nem tudott ellenállni a szívélyes invitálásnak, úgy gondolta, hogyha már későn ébredt, és nem reggelizett, ebédre megfelelne a várható kínálat, így egyelőre ezzel a társasággal maradt. Az előkészületek valóban jó benyomást tettek benne. Felállítottak számos grilltűzhelyt, begyújtották a faszenet, ezt követően a rácsokon különböző bepácolt húsok, zöldségek pirításába fogtak. Hagyományos tüzet is raktak, többet is. Némelyik fölött nyársra húzott szalonnát, kolbászt, hagymát sütöttek. Az igazi hangulatkeltéshez azonban elengedhetetlen volt a valóban látványos ökörsütés… Ez a következőképpen történt: Jól megrakták az egyik tüzet, mellé kétoldalt állványt helyeztek, melyekre majd a vaskos nyársat lehet fektetni. Az egyik alattvaló szorgalmasan reszelte a három centiméter átmérőjű, tömör acélból készült rúd végét, hogy az jó hegyes legyen, és simán hatoljon át a húson. Miután ez elkészült, elővezettek egy nagydarab, hátul a derekához kötözött kezű diákot, akit a földre löktek. - Végre megérkezett az ökrünk! – örvendeztek vigyorogva a grillparti résztvevői. A srác sejtette, hogy valami kellemetlen „élmény” vár rá, de hamarosan nyilvánvalóvá vált számára, hogy mennyire alábecsülte a Kegyetlen Tanárok kreativitását. Hiába fetrengett, hiába kapálózott lábaival, a terroristák lefogták, beadtak neki egy nyugtató injekciót, ettől hamar lehiggadt, de tudatánál maradt. Eközben lábait is összekötözték, és a kihegyezett vasrudat belenyomták a végbélnyílásába. A srác a nyugtató ellenére is felordított. Hangereje csak fokozódott, ahogy a rudat egyre feljebb és feljebb tolták testében. Csak akkor hallgatott el, amikor a nyárs hegye elérte a torkát, végül a száján át távozott testéből. A rúd mindkét kimeneti nyílásán vér szivárgott elő, de a szadista tanárok arra azért vigyáztak, hogy az áldozat életben maradjon, legalábbis egyelőre… Ezután a nyársat a tűz fölé helyezték. Ahogy a gyorsan elbomló nyugtató hatása szűnt, úgy hörgött egyre inkább kigúvadó szemekkel a dagi srác. Ruhája lángra kapott, hamar a tűz martalékává lett. A diák teljes testfelületén súlyos égési sérüléseket szenvedett, és a jól megrakott tűz lángcsóvái még mindig szorgalmasan nyaldosták. Bőre először csak vörösre perzselődött, felhólyagosodott, majd hamar megfeketedett, elszenesedett. Az áldozat iszonyú fájdalmakat élt át, és csak úgy egy óra elteltével lehelte ki végre a lelkét, ami már valódi megváltás volt számára. A terroristák eközben jókat röhögtek a srác szenvedésein, házi pálinkával koccintottak, ezt követően jóízűen falatozni kezdtek, természetesen nem az elhunyt diák testéből, kannibálok azért nem voltak. Időközben megsültek a hagyományos grillhúsok is. Miután Hentes doktor jóllakott, úgy döntött, hogy tovább indul, szétnéz, mit csinál többi kollégája. Nem kellett messzire mennie, hogy újabb érdekes látványosságra bukkanjon. Két fa

146

I




közé ki volt feszítve egy lepedő, ráfestett felirattal: „Középkori játékok”. Egy történelemtanári végzettségű terrorista tartott bemutatót. - Kedves érdeklődők! Segítőimmel korhű módon felépítettünk egy várostromokhoz használt hajítógépet – mutatott a farudakból és kifeszített kötelekből álló szerkezetre. – Közkívánatra ki is próbáljuk! – jelentette be. Csettintett egyet ujjaival, erre a jelre elővezettek egy megkötözött diáklányt. Feldobták a hajítógép kanalába, ahonnan nem volt már ideje lehemperegni, mivel a katapultot azonnal kioldották, a kanál előrelendült, hatalmas sebességgel kivetve a lövedékként használt egyetemistát. A fegyvert úgy állították be, hogy az egyik kollégiumi épület kőfala felé lőjön. A lány sikítva közeledett a ház homlokzata felé, aztán becsapódott, azonnal elnémulva. Teste jelentős alakváltozáson ment keresztül, vastagsága csökkent, szélessége minden irányban megnőtt, ahogy szétkenődött a kőtömbökön. A vér vastagon bepermetezte környezetét, a hulla lassan, cuppogó hangot hallatva vált le a falról, végül lezuhant. - Természetesen egy diák túl puha. Egy valódi várostrom során, lövedékként nem képviselt volna kellő rombolóerőt, akkoriban kőtömböket használtak. De bemutatónk céljára természetesen tökéletesen megfelelt az alkalmazott „vaktöltény”… Evezzünk más vizekre! A középkori inkvizítorok nagy mesterei voltak a különféle kínzásoknak, kivégzéseknek. Ezek közül is csokorba szedtem önöknek néhányat, és ha gondolják, szívesen bemutatom élőben is az eljárásokat. Mivel a szadista tanárok tömege lelkesen ordibálva követelte az előadás folytatását, a töritanár mosolyogva intett segédeinek, hogy állítsák fel a kellékeket. Előre tudta ugyanis, hogy milyen reakcióra számíthat a közönség részéről. Elsőként egy egyszerű akasztás következett. Egy magasabb faágra hurkot rögzítettek, alá egy sámlit állítottak, melyre egy diák volt kénytelen fellépni. Amint nyakába akasztották a hurkot, az egyik terrorista kirúgta alóla a kisszéket. Az áldozat nyakán megszorult a hurok, szeme kigúvadt, torkát hörgés hagyta el. Kezei hátra voltak kötözve, lábaival is hiába kapálózott, nem érték el a talajt. Néhány percen belül feje elvörösödött, szája elkékült, megszűnt mozgása, megfulladt. - Lehetett volna magasabb alkalmatosságról is lelökni, akkor eltörik a nyakcsigolyája, és azonnal meghal, de így, hogy tovább szenvedett, élvezetesebb látvány volt, legalábbis szerintem… – kommentálta a történelem szakos kegyetlen tanár. A közönség egyetértően bólogatott, miközben már várta a következő attrakciót. A segédek azonnal elő is varázsoltak egy fából ácsolt, nagyméretű keresztet, egyelőre a földre fektették. Néhány katona odavonszolt egy hasztalan ellenálló egyetemistát, háttal a keresztre lökték, karjait szétfeszítették. A magukkal hozott, 10 centi hosszú, vastag szögekkel a kereszthez rögzítették a srác tenyereit, lábfejeit. Amikor a szerencsétlen áldozat testét több helyütt átütötték a szögekkel úgy visított, mint akit nyúznak. A segítők az előre a talajba mélyített gödörbe állították a keresztet, és betemették a faszerkezet szárát, hogy függőlegesen megálljon. A diák a testén átütött szögeken lógva szuszogott, igyekezett nem tudomást venni a kínzó fájdalomról. - Így patkolt el Jézus is – magyarázta a töritanár –, aki semmit nem ért el azzal, hogy kereszthalálával magára vállalta az egész emberiség bűneit, hiszen azóta a Föld népességének aljassága csak fokozódott. Nem mintha ez baj lenne… – fűzte hozzá vigyorogva, saját – önmaga számára élvezetes – gaztetteire utalva. – Természetesen ennek a fickónak is ugyanúgy értelmetlen volt mind az élete, mind a halála. Semmit nem vesztett vele a világ, az emberek puszta fogyóeszközök, humán erőforrások – mutatott a keresztre feszített dagi egyetemistára. Eközben segédei egy nagyjából 5 centi átmérőjű rudat állítottak függőlegesen egy másik gödörbe, majd földdel stabilan rögzítették az eszközt. A rúd felfelé meredő, legömbölyített vége két méterrel volt a talajszint felett. Egy emelőkosaras autó segítségével a rúd tetejéhez

147

I




szállítottak egy meztelen diáklányt, és neki is a végbelébe dugták a rúd síkosítóval bekent felső végét. Erősen rányomták az áldozat testét a rúdra, aztán magára hagyták. A csajszi nem tudott lejönni, hiszen kezei, lábai szorosan meg voltak kötözve, szervezetében pedig egyre inkább elmélyült a vastag rúd, ahogy a gravitáció lefelé húzta a diáklány testét. - Ő szintén eléldegélhet még akár napokig is – ismertette a tényállást a szadista terrorista. – A rúd vége azért volt legömbölyítve, mert így nem roncsolja olyan könnyen szét a létfontosságú szerveket, mintha ki lett volna hegyezve. Ez utóbbi a gyorsabb halál módja, de mi most, ugyebár, nem sietünk sehová… – mosolygott továbbra is. A történelemtanár alattvalói időközben már felállították a következő szerkezetet. Egy guillotine volt az. Ezt a kivégzőgépet minden néző jól ismerte hallomásból. Beleszorították egy srác fejét, de még nem engedték lezuhanni a nehéz és éles pengét. Először az agyhullámok mérésére szolgáló EEG-berendezés tappancsait ragasztották a leendő áldozat fejére. A guillotine mellé állított elektroenkefalográf lázas agytevékenységre utaló jeleket mért. Ekkor lezuhant a nyaktiló, a penge jóformán ellenállás nélkül szelte ketté a nyakat, a srác feje fennakadt szemmel zuhant a kivégzőgép előtt elhelyezett vesszőkosárba. Az EEG még percekig fokozatosan gyengülő jeleket mért. - Jó lenne tudni, mit és meddig érzékel egy olyan személy, akinek hirtelen elválasztják a fejét a testétől. Elvégre tudományosan bizonyított tény, hogy az agy oxigénhiány esetén csak körülbelül 7 másodperc múlva ájul el, és további percekig életben marad, noha folyamatosan roncsolódik. 4-5 percen belül azonban még sikeres lehet az újraélesztés. No persze a mi áldozatunknak jókora sokkban is része lehetett, ami módosítja a túlélési esélyeket. De érzéstelenítéssel, sebészi módszerek alkalmazásával nem tartom kizártnak, hogy hosszú távon elkülöníthető a fej a testtől, mindkettő mesterséges életben tartásával. – Mindezt Hentes doktor szúrta közbe, aki érdeklődve figyelte a kivégzett diák agyhullámainak alakulását. - Köszönjük szakértő kollégánknak a magyarázatot! – bólintott feléje a történelemtanár. – Voltak persze az eddigieknél sokkal durvább kivégzési módszerek is… – jegyezte meg sejtelmesen. Mindezt bizonyítandó, a segédek a nézők serege elé gurítottak egy hagyományos hintókereket, mely jó másfél méter átmérőjű volt, vastag faküllők kapcsolták össze a kerékagyat a futófelülettel. Erre kötöztek rá egy újabb egyetemistát. Ezután botokat, kalapácsokat ragadtak, és eszeveszetten püfölni kezdték a fájdalomtól üvöltő fickót. A szerszámok puffogását a ropogva törő csontok recsegése kísérte. A srác nem sokáig bírta, körülbelül egy perc alatt távozott az élők sorából. - Ez volt a kerékbe törés. Elég kegyetlen, nem? – vigyorgott az előadás vezetője. – De ez még mindig nem minden. Ezt alátámasztandó, szolgálói egy sima asztalt hoztak be, melynek tetejére egy meztelen lányt kötöztek. A ruha nélküli jelenetekhez azért választottak főként nőket, mivel a terroristák zömében férfiak voltak, és így az áldozatok esztétikai élményt is nyújtottak számukra, mielőtt beteljesült volna sorsuk… A lány minden porcikáját bekenték aranyló mézzel, aztán magára hagyták. A közönség nem értette, mire megy ki a játék. Ekkor a segítők egy üvegterráriumot hoztak elő, melyben hangyák lakoztak. A terráriumot a talajra helyezték, és levették fedelét. Egy ideig nem történt semmi, de az apró ízeltlábúak hamar felfedezték, hogy szabadon közlekedhetnek, így kimasíroztak, táplálék után kutatva átfésülték környezetüket. Tíz percen belül meg is jelentek az asztalhoz kötözött fiatal nő teste körül az első felderítők. Észlelték a finom falatokat, elrohantak értesíteni társaikat. Hamarosan vastag folyamként másztak fel az asztal lábain a szorgos jószágok, ellepték a rémülten sikoltozó csajt, lakmározni kezdtek a mézből, majd amint az elfogyott, beérték az áldozat testével is. Csipkedték, tépdesték apró csáprágóikkal, lassú, kínszenvedéssel teli halált biztosítva szerencsétlen lánynak.

148

I




- Ugye milyen találékonyak voltak az őseink? – kacsintott a nézők tömegére a történelemtanár. Vigyora azonban arcára fagyott, ugyanis felharsant a riadójelzés az egyetem kihangosítóiból, valamint az űrhajó külső hangszóróiból is. 78. Az emberveszteségek minimalizálása érdekében az AKTA légi járműveit távirányítással vezérelték a műveleti terület fölé, ugyanígy a szárazföldi pajzstörő tankokban sem ültek sofőrök. A gyalogság eközben kisebb csoportokra bomolva körbevette az elfoglalt Egyetemvárost oltalmazó energiabúrát, felkészülve rá, hogy a pajzs áttörése után azonnal támadhassanak. Az egyetem légterében, precíz időzítéssel, szinte egyszerre jelent meg a diákvédő szervezet egyetlen nagy és több tucat közepes, valamint kisméretű űrjárműve. A terroristák járőröző nagy űrhajója azonnal tüzet nyitott a támadókra. A fürge, antigravitációs meghajtással felszerelt gépek eszméletlen, nyaktörő légi mutatványokat hajtottak végre a hirtelen irányváltásoktól kezdve az emberi szemmel követhetetlen gyorsulásokig. Igyekeztek elkerülni egymás lézerlövedékeit. A hajókat védő pajzsoknak hála az sem okozott gondot, ha egy-két nyaláb célt ért, de mivel hatalmas energiákról volt szó – egyetlen lézerimpulzus energiatartalmával egész városokat lehetett volna napokig árammal ellátni – sorozatos találatok esetén átszakadt a láthatatlan pajzs, és feltárult az adott űrhajó immár védtelen fémteste. A Kegyetlen Tanárok cirkálója jelentős túlerővel találta szembe magát. Parancsnoka úgy döntött, hogy inkább az AKTA kisebb vadászgépeire koncentrál, a nagy űrhajójukat úgysem lett volna képes lelőni, hiszen azonos technológiát képviselt a két óriásgép. A célzókomputerek szinte izzadtak a megterheléstől, hogy a fürge vadászgépeket befogják, és eltalálják, de idővel természetesen leszedtek egyet-egyet. Amint egy repülő energiapajzsa túlterhelődött, és felmondta a szolgálatot, a következő találat általában már megsemmisítő csapást mért rá. Hiszen a brutális lézerimpulzus jóformán keresztben átlyukasztotta a célpontot, megsemmisítve számtalan létfontosságú vezérlő elektronikát. Az így kivégzett gépek törött szárnyú óriásmadarakként zuhantak a talaj felé. Mivel azonban az Egyetemváros körül feszülő energiabúra útjukat állta, egyszerűen felizzottak, és elpárologtak rajta. Ilyenkor az energiapajzs is vesztett intenzitásából, de a talajon pihenő űrhajó és a parkolókban álló generátorok igyekeztek gyorsan újratölteni azt. A terroristák nagy űrhajója természetszerűleg nem bírta túl sokáig a pajzsára záporozó lézersugarakat. Leszedték ugyan az AKTA kisebb gépeinek jó kétharmadát – a robbanásokkal látványos tűzijátékot varázsolva Miskolc égboltjára – de a maradék egyharmad még mindig intenzív sortüzet zúdított a szadista tanárok járművére, a diákvédők nagy űrhajójáról nem is beszélve. - Leégett a pajzsgenerátor! – üvöltött fel az egyik felszikrázó számítógép előtt ülő terrorista katona. A kapitány tudta, hogy ez mit jelent, lehajtotta fejét, becsukta szemeit, így várta az elkerülhetetlen halált. Egy másodperccel később meg is érezte, hogy megremeg a lábai alatt a padló, és az egész űrhajó imbolyogni kezd. Nagyot sóhajtott. Az AKTA-tagok, vele szemben, igencsak megörültek, amikor a lelőtt kis vadászgépeik szomorú látványa után azt észlelték, hogy a Kegyetlen Tanárok nagy űrhajójának felületét hatalmas robbanások szakítják fel. Az óriási fémtestnek természetesen nem volt elegendő egyetlen találat, mint a kisűrhajók esetén, de az AKTA vezérhajója, megtámogatva a maradék vadászgépekkel, megsemmisítő sortűzzel szórta meg a célpontot. Nem egészen 10 másodperc múltán a terroristák légi járműve teljesen irányíthatatlanná, harc- és mozgásképtelenné vált, megbillent, majd egyre gyorsabban

149

I




süllyedni kezdett. Az AKTA űrhajói távolabb húzódtak, és immár az Egyetemváros körül feszülő pajzsra irányították fegyvereiket. A hatalmas roncs eközben elejtett kőként zuhanva becsapódott az egyetemet oltalmazó energiabúrába. Mivel az AKTA pajzstörő generátorral felszerelt tankjai egész idő alatt folyamatosan lőtték a búrát, majd az űrhajók maradéka is bekapcsolódott a pajzs gyengítésébe, a benti terroristák már nem tudták 100%-on tartani a folyamatosan csökkenő energiaszintet. Ezt csak tetézte a búra tetejébe csapódó százméteres fémtest, melynek elpárologtatásához szintén óriási energiamennyiség szükségeltetett volna. De ennyi már nem állt rendelkezésre. A zuhanó űrhajó fele olvadt csupán el, amikor a pajzs váratlanul szertefoszlott, a roncs maradéka pedig egyenesen az egyetem főépülete előtt elhelyezkedő parkolóba csapódott. Felrobbant az összes ott dolgozó pajzsgeneráló teherautó is. A hatalmas tűzgömb és detonáció lángra lobbantotta a park összes növényét, a környező épületek minden üvegablaka beszakadt, szilánkok milliárdjai süvítettek szerteszét, az útjukba eső emberek közül nem keveset halálra sebezve. Ekkor – Gerey Balázzsal az élen – az AKTA gyalogosai is behatoltak az Egyetemváros területére. Hentes Henriket, a Kegyetlen Tanárok miskolci különítményének kecskeszakállú főparancsnokát ekkor már korántsem érdekelték a védtelen diákok látványos kivégzései. Dühöngve ordibálta parancsait: - A maradék nagy űrhajó azonnal felszáll, és támad! Mindenki sürgősen fegyverkezzen fel, és keressen fedezéket! Utasítsák ellentámadásra a zombihadsereget! Miután mindenki eliszkolt fegyvert keresni, ő maga is a főépület felé rohant, közben ekképpen morgolódott: „Nem hittem volna, hogy ez a kibaszott AKTA ennyire erős, hogy szembeszállhat, szembe mer szállni, sőt sikerrel szembe is száll a legmodernebb technikánkkal, több ezer fős hadseregünkkel!” Gerey Róbert AKTA-igazgató a főépület egyik ablakából figyelte az eseményeket. Elégedetten vette tudomásul, hogy amint megjelentek az energiapajzs körül a jó oldalon álló űrhajók, felharsant a riadójelzés, és végre félbeszakították az ártatlan diákok jókedvű mészárlását. Öröm volt látni, ahogy a terroristák arcára fagyott a bárgyú vigyor, és egyre inkább kétségbe estek, főként akkor, amikor zuhanni látták egyik űrhajójukat. Amint a pajzs is átszakadt, már fejvesztve menekültek, pánikba estek. Ettől az eseménytől persze maga Róbert is megrémült, ugyanis észlelte a feléjük zuhanó fémtömeg maradékát. - A folyosóra! – kiáltott fel. Végh Béla sem kérette magát, ő maga is jól látta, hogy az űrhajó roncsa hamarosan becsapódik, így mindketten az ajtó elé emelt barikádhoz rohantak, félredobálták a bútorokat, feltépték az ajtót, és sietősen elhagyták a helyiséget. Ezt meglehetősen jól tették, mivel ekkor bekövetkezett a robbanás a parkolóban, beszakadtak az üvegtáblák, ezt olvadt-lángoló fémtörmelék követte, kigyulladt a berendezés is. A légnyomás a földre taszította a menekülőket, de szerencsére egyéb bántódásuk nem esett. - Ezt megúsztuk! – tápászkodott fel Béla, majd lesöpörte magáról a port és üvegszilánkot. – Ha bennmaradunk, biztos megdöglünk. Robi egyetértően bólogatott, ekkor azonban megpillantotta Hentes doktort meglehetősen durcás arckifejezéssel az egyik irodába trappolni. - Kapjuk el a mocskot! – javasolta az AKTA igazgatója. A szavakat tettek követték. Bekapcsolták az öveikbe épített erőtér-generátort, pisztolyt rántottak, ezt követően az ominózus irodához rohantak, ajtaja előtt megtorpanva. Béla lendületesen belerúgott a nyílászáróba, mely a jelentős erőhatástól tokkal együtt kiszakadt, és az irodába dőlt. Robi előreszegezett fegyverrel lépett be, társa is azonnal követte.

150

I




Hentes Henrik egyedül tartózkodott a rektori irodában. Éppen egy nagyméretű, különféle csövekkel összekötött tartályokból álló puskába helyezte be a tárat. A robajra az ajtó felé pördült, kezében a halálos plazmapuskával. Nem volt nehéz értelmeznie a szituációt. - Mocskos árulók! – sziszegte, miközben többször is elsütötte fegyverét. A zöld gömbvillámok sebesen a két AKTA-ügynök irányába száguldottak. Nem lett volna idejük félreugrani. De erre nem is volt szükségük. A tudós barátaik által kifejlesztett személyi erőtér-generátor remekül bevált az ionizált, tehát elektromosan töltött, így elektromágnesesen irányítható plazmagömbök ellen. A gömbvillámok ugyanis körülbelül egy méterrel a célpontok előtt hirtelen irányt váltottak, oldalra kitértek, hogy végül a falakba csapódjanak. Sisteregve égettek lyukat a betonba, de ezzel le is adták energiájukat. A kecskeszakállas terrorista értetlenül meredt az életben maradt kémekre, majd a kezében tartott fegyverre. - Adja meg magát! – mosolygott rá barátságosan az AKTA igazgatója. - Ezt… hogy csinálták? – hápogott a szadista doktor, miközben a fegyvert a földre ejtve felemelte kezeit. Eközben odakinn is beindult az invázió. Az AKTA páncélozott járművei dübörögtek elől, ezek fedezékében – legörnyedve, hogy minél kisebb célfelületet nyújtsanak – törtek előre a gyalogos katonák. Gépfegyvereik szakadatlanul kelepeltek, halálos lövedékeket köpködve a terroristák irányába. A mulatozásban megzavart szadista tanárok viselkedése meglehetősen kaotikus volt a jól szervezett, fegyelmezett AKTA-katonákéhoz képest. Fejvesztve rohangáltak ide-oda, igyekeztek fegyverhez jutni, ami nem ment egyszerűen, hiszen a megmaradt nagy űrhajójuk már felszállt, hogy csatába induljon a diákvédők repülő eszközeivel szemben, a parkolóra zuhant roncs pedig megsemmisítette a teherautók raktereiben felhalmozott készleteket. Az egyetem épületeiben pedig alig volt fegyver, hiszen a reggeltől estig folyó dínomdánom mellett nem sok kedvük volt a behurcolkodással törődni. Egyetlen reménysugárként a tudatmanipulált, pszichikailag távirányított katonáikra számíthattak. - Miért nem támad már a zombihadsereg? – kiáltotta bosszúsan Hentes doktor egyik helyettese. Ekkor az eddig megtévesztésből pléhpofát vágó, közönyös viselkedésű, agymosott diákok arcán kárörvendő vigyor terült szét, hogy végre bosszút állhatnak az őket ért sérelmekért, amiért elrabolták, megkínozták, és olyasmikre kényszerítették őket, amiket egyáltalán nem kívántak megtenni. Élvezettel fordították a szadista tanárok által kezeikbe adott gépfegyvereket korábbi zsarnokaik ellen. Ennek következtében a terroristák arcára még a korábbinál is kétségbeesettebb döbbenet ült ki. Meredten bámultak a fegyverek torkolataiba, két tűz közé kerültek. De ez volt az utolsó, amit láttak, ugyanis a gépkarabélyokat rögvest el is sütötték, méghozzá sorozatosan. Eközben természetesen a kívülről érkező tankok és katonák is folyamatosan tüzeltek az ellenségre. A kegyetlen tanárok úgy hullottak, mint a legyek. A testüket átfúró golyók zápora nyomán mindenfelé vér permetezett, amely lassan beborította, megfestette a környező épületek falait, az utcákat, járdákat, lépcsőket. A lövések erejétől leszakadó végtagok, kettévágott torzók, kiomló belek, belső szervek röpdöstek minden irányba, a mázsaszám szétloccsantott agyvelő sikamlóssá tette a talajt. A terroristáknak a jelentős túlerő ellen, kétfrontos küzdelemben semmi esélyük sem volt, főleg, hogy plazmapuskáik is használhatatlannak bizonyultak. Hamarosan – vért fröcsögő fasírthússá válva, tompa puffanással, élettelenül az aszfaltra zuhanva – elfogytak, miközben az Egyetem felszabadítására siető AKTA alig szenvedett el veszteségeket. A lövöldözés előbb szórványossá vált, majd csend borult a campus területére.

151

I




A légiháború eközben még mindig folyt. A két fél közel egyenlő esélyekkel szállt harcba egymással, hiszen az AKTA már alig rendelkezett kis vadászgépekkel, a Kegyetlen Tanárok nagy űrhajója pedig valamivel méretesebb, erősebb, fejlettebb volt, mint az AKTÁ-é, ugyanis az volt a terroristák parancsnoki hajója. Mindkét fél minden erejét bevetette. A védőpajzsokon csak úgy villogtak a sorra becsapódó lézernyalábok. Noha ennek kicsi volt a valószínűsége, de mindkét nagy űrhajó energiaburka szinte ugyanabban a pillanatban szakadt át, mondta fel a szolgálatot. Innentől kezdve már nem volt menekvés, az újabb lövedékek immár a külső fémborításba csapódtak, felszakítva a hajók testét. Robbanások sora rázta meg mindkét légi járművet, vörös lángcsóvák lövelltek elő a hajótestekből, fémszilánkokat és gépalkatrészeket a távolba röpítve. A hatalmas repülő szerkezetek megremegtek, megdőltek, végül irányíthatatlanul zuhanni kezdtek. Az AKTA emberei nem győztek menekülni, hogy a becsapódás várható helyétől minél messzebb kerüljenek. Amint a roncsok a talajra hullottak, a több ezer tonnányi anyag kisebb földrengést keltett, amit még Budapesten is mértek a Földtani Intézet szeizmográfjai. A becsapódást követő robbanás lökéshulláma pedig az Egyetem eddig épségben maradt épületein is beszakította az összes ablaküveget, sőt az egyik kollégium kártyavárként össze is omlott. Sudár Pál bánatosan követte tekintetével a zuhanó AKTA-űrhajó útját, hiszen neki sikerült először vezetnie, és az eltelt hónapok során nagyon a szívéhez nőtt a szerkezet. Most persze csak távirányítással navigálta, ezidáig. - Majd építünk neked másikat! – veregette vállon biztatólag barátja, Gerey Balázs. – De most kutassuk át bujkáló terroristák után az épületeket, és szabadítsuk ki a diákokat! 79. Az utómunkálatok elkezdődtek. Az AKTA katonái kisebb csoportokat alkotva átfésülték az Egyetemváros parkját és összes épületének minden helyiségét, de terroristát már csak elvétve találtak, legtöbben előjöttek ugyanis a korábbi lövöldözés és robbanások zajára, segíteni társaiknak a védekezésben. Az egyik irodába azonban vastag vörös csík vezetett, vérnyom. A diákvédők egy hirtelen mozdulattal beszakították az ajtót, és behatoltak. Érdekes látványban lehetett részük. Az egyik szadista tanár még élt. De már épphogy csak. Lábai térde fölött vérző csonkokban végződtek, bal kezével fogta leszakadt jobb karját. Mivel nem érte fel az íróasztalt, ezzel a toldalékkal igyekezett megnyomni a vészjelző gombot. A felszabadítók azonnal tüzet nyitottak rá, de már késő volt. A lehulló leszakadt végtag pont a billentyűre zuhant. A diákvédők még nem tudták, hogy ez milyen következményekkel fog járni, mindenesetre jelentették az esetet a vezetőségnek. Eközben egy másik csapat megtalálta a keresztre feszített srácot és a karóba húzott lányt. Mindkettőt óvatosan kiszabadították, az AKTA mobilkórházába vitték, ahol szakszerűen ellátták sérüléseiket, bízva abban, hogy az áldozatok életben maradnak. Ez így is történt, bár életük végéig pszichiáter segítségére szorultak az átélt trauma feldolgozásához. Természetesen az AKTA és a diákság összes sebesült túlélőjét ugyanilyen gondossággal látták el. A terroristákra már korántsem fordítottak ekkora figyelmet, amelyikük netán túlélte a golyózáport, és még vonaglott, hörgött, azt is otthagyták a földön fetrengeni, senkit sem zavart, ha kilehelték igencsak mocskos, sötét lelküket. A pszichikus kontroll alól felszabadult, elhurcolt egyetemisták az AKTA vezetői köré csoportosultak, és hálásan megköszönték a tudatuk, valamint testük fölött visszakapott irányítást. - Igazán nincs mit! – hárított mosolyogva a főépületből előlépő Róbert, az igazgató, miközben Bélával közösen Hentes doktort lökdösték maguk előtt. – Elvégre az a dolgunk, azért kapjuk a támogatásokat, hogy minden diákot és civilt kimentsünk a Kegyetlen Tanárok, illetve bármiféle terroristák markából.

152

I




- Mi ettől függetlenül azért nagyon hálásak vagyunk! – bizonygatta az egyik, zombi állapotából felszabadított diák. – Beállhatnék hozzátok? – érdeklődött - Mindenkit szívesen látunk – bólintott Robi. – Elvégre még meg kell keresnünk a Kegyetlen Tanárok főbázisát, amiről még mindig semmit sem tudunk. Ehhez minden segítség jól jön. Ti ráadásul most bizonyítottatok is. Így adódott, hogy a terroristák kétezer fős zombihadserege egy az egyben beállt az AKTA zászlaja alá, immár nem külső kényszer hatására, hanem önként és lelkesen. - És vele mi lesz? – kérdezte meg az egyik csapattag Hentes doktorra mutatva. - Szerintem ki kellene próbáltatnunk vele, hogy mekkora szenvedést okozott az ártatlan és védtelen diákoknak! – javasolta Hernádi Tibor parancsnok bosszúszomjas hanghordozással. Az AKTA-tagok és megmentettjeik néhány néma pillanat erejéig végighordozták tekintetüket az Egyetemváros maradványain. Infernális táj tárult szemeik elé. A park fái óriási lángoló fáklyákként meredtek az ég felé, kormos füstöt a magasba okádva. Roncsok, holttestek hevertek mindenfelé, a még egyáltalán álló épületek falain golyó ütötte kráterek, az ablakok helyén sötéten ásítozó üregek. Körülbelül úgy festett a terület, mint amilyennek a pokol képzelhető… És mindez Hentes Henrik műve volt. Éppen ezért senki sem ellenkezett Tibi büntetés-ötletét meghallva. A szadista doktor elsápadt az ítélettől. Megpróbálta kirántani karját Béla szorításából, de nem jött össze, a nagydarab magánnyomozó acélosan fogta. - Na gyere szépen! – rántotta meg Béla, és az egyik épségben maradt vidámparki sátor felé vonszolta. A műtő és boncoló gépsort találták benne. Úgy vélték, a szerkezet megfelelő lesz az ítélet végrehajtásához. Odaszíjazták Hentest, a számítógépet érzéstelenítés nélküli élveboncolásra állították be, de nagyon lassú üzemmódra. A robotkarok fürgén az alájuk helyezett testhez értek, de ettől kezdve már csupán másodpercenként kétmilliméteres sebességgel dolgoztak. Három percbe telt nyaktól hasig hosszában felnyitni a terrorista mellkasát. Eközben a doki velőtrázóan üvöltött, de senki sem kegyelmezett. Amikor a gép egy csípőfogóval elroppantotta első bordacsontját, el is ájult. Ekkor megvárták, míg magához tér, majd kértek a géptől egy kis érzéstelenítés nélküli lábamputációt is. Mindezt további operációk sora követte. Vigyáztak rá, hogy az elítélt legalább két-három órán keresztül szenvedjen, meglakoljon mindazért, amit tett. Hentes Henrik számára megváltás volt a halál. A kínzás hatására talán még az életében elkövetett rettentő bűnöket is megbánta. De számára már késő volt. - Főnök! – lépett oda az egyik kommunikációs tiszt Róberthez. - Igen? - Pár órával ezelőtt sikerült elfognunk a Kegyetlen Tanárok leadott vészjelzését, majd nem sokkal később az erre érkező választ. Idáig dolgoztunk az ügyön, és kiszámítottuk, hova szánták az üzenetet, honnan jött a reakció. - Ez érdekes! Igazán jó hír! – lelkesült föl az AKTA igazgatója. – És hol van a terroristafészek? - A Lengyel Világtartományban, azon a helyen, amelyet a II. világháború idejéből Auschwitzként ismerhetünk… - Oda kell mennünk, mielőbb! – adta ki az utasítást idősebb Gerey. – Gyorsan össze kell rántani a csapatot, feltölteni a fegyverkészleteket, és lecsapni rájuk! Mielőtt még erőt gyűjthetnek az itteni kudarcuk után, és újabb terrorakcióba fognak. A szavakat tettek követték. Az új tagokkal kibővült AKTA visszavonult bázisára, rendezni sorait; a Miskolci Egyetem romjait, valamint a Kegyetlen Tanárok holttesteit érintetlenül otthagyták a tartományi rendőrség nyomozói számára; a harcokban elesett AKTA-katonáknak, illetve a megölt diákoknak viszont megadták a végtisztességet, a testeket elszállították, saját halottjaikként eltemetve őket. Az elesetteket és sérülteket hősökhöz méltón kitüntették, nevüket feljegyezték a történelemkönyvekbe.

153

I




80. 2033. július: Az AKTA bázisán lankadatlanul folyt a munka, igyekeztek a sebesülteket mielőbb talpra állítani, az újonnan csatlakozottakat kiképezni, valamint a II. egyetemi háborúban megsemmisült fegyverek, tankok, teherautók, űrhajók pótlása érdekében a gyártósorok is szakadatlanul ontották friss termékeiket. Az erőfeszítéseknek hamarosan meg is lett az eredménye. A Miskolci Egyetem felszabadítása után néhány héttel már bevetésre készen állt a diákvédő szervezet serege. A csapat ötezer főt számlált, mindegyikük felszerelésébe tartozott egy-egy személyi pajzsgenerátor, mely az űrhajókéhoz hasonlóan működött, tehát immár nemcsak a plazmagömböket volt képes eltéríteni, hanem a hagyományos, szilárd lövedékek elpárologtatására is alkalmas volt. Igaz, az akkumulátorokat így jelentősen meg kellett növelni, hátizsák méretűre, de legalább néhány órán keresztül, akár száz puskagolyóbecsapódás erejéig is biztonságban voltak viselői. A tudóscsapat persze folyamatosan dolgozott az eszköz miniatürizálásán. A tankokba és teherautókba szerelhető változatnál szerencsére nem volt gond a nagy méret. Ezen kívül minden AKTA-katona fel volt szerelve egy-egy kombinált elektromos és lézerpuskával, mely az energia-szabályzójának köszönhetően a sokkolástól-kábítástól kezdve egészen a célpont hamuvá égetéséig bármire alkalmas volt. Ez a fegyver is Beregszászi Laci és tudóstársai szakértelmét dicsérte. Mivel az AKTA nem tudta, mi vár rájuk Auschwitzban, így kellő mennyiségű pajzsromboló tankot, hagyományos tankot, csapatszállító teherautót is előállított, ezen kívül igyekeztek az antigravitációs meghajtású kis vadászűrhajókból szintén legyártani néhány tucatnyit. Szerencsére pénzből, nyersanyagból, gépekből, munkaerőből nem volt hiány, a Kegyetlen Tanárok tevékenységének megélénkülésével egy időben az AKTA számláira befolyó lakossági támogatások mértéke is az égbe szökött. Amint minden szükséges felszerelés elkészült, az ötezer fős sereg a főhangárba gyűlt össze, szépen meg is töltötték a több ezer négyzetméteres helyiséget. Hogy mindenki elférjen, a nagyobb járműveket eleve a többi, kisebb hangárban helyezték készenlétbe. Mivel Gerey Balázs az előző nagy akciót is sikerre vitte, apja most is őt bízta meg az új küldetés levezénylésével, ő maga pedig alparancsnokként vett részt a misszióban. Balázs ismét kiállhatott az emelvényre lelkesítő beszédet tartani indulás előtt. - Barátaim, bajtársaim! Köszönöm a megtisztelő bizalmat, hogy ismét én állhatok itt, noha nem érdemlem meg jobban, mint akármelyiketek, hiszen mindnyájan igazán hősiesen harcoltatok, a Miskolci Egyetem felszabadítása közös sikerünk. De ha már rám esett a választás, akkor igyekezni fogok, hogy a mostani, talán a legvégső, legfontosabb összecsapás sikeréhez is hozzájárulhassak. Mint tudjátok, bemértük, hogy honnan érkezett az egyetemet elfoglaló terroristák vészjelzésére adott válasz, amit ugyan már senki sem fogadhatott közülük – mosolyodott el –, de arra jó volt, hogy technikusaink megállapítsák a Kegyetlen Tanárok titkos bázisának valószínű lokációját. Másfél évtizednyi sikertelen keresgélés után végre felcsillant a lehetőség, hogy megtaláljuk a terroristafészket, és végleg leszámoljunk velük! Ahogy múltkoriban mondottam, ha legyőzzük a Kegyetlen Tanárokat, akik bolygónk lakosságát anarchiába, félelembe akarják taszítani, akkor egy szebb, boldogabb jövő következhet az emberiségre. Ezért igazán érdemes harcolnunk! Hadd idézzem még egyszer Patton tábornok szavait, kissé módosítva: Nem az nyeri meg a háborút, aki meghal az elveiért, hanem az, aki eléri, hogy az ellensége haljon meg az ő elveiért! Irtsuk ki végleg a terrorista Kegyetlen Tanárokat, de úgy, hogy eközben mi magunk lehetőleg ne szenvedjünk veszteségeket. Vigyázzunk egymásra! Harcra fel! – kiáltotta.

154

I




Az emberek lelkes ovációban törtek ki, majd mindenki magához vette felszerelését, elfoglalta helyét a számára kijelölt szállítójárművön, végül a konvoj útnak indult. Noha a csapat délelőtt hagyta el a Miskolchoz közeli főbázist, sötét este lett, mire az 1000 kilométernél is hosszabb utat megtették. A teherautók, tankok nem száguldozásra lettek tervezve. A menetoszlopok számára a fölöttük cirkáló vadászűrhajók biztosítottak légi oltalmat, fedezetet. Ezen kívül a repülők végeztek felderítő manővereket is, amelyek keretében előrementek megnézni, nem vár-e valamiféle csapda, vagy ellenérdekelt haderő a konvojra. De mindent rendben találtak, bármiféle ellenállás nélkül érkeztek meg céljukhoz, az auschwitzi emlékhelyhez, ahol a II. világháborús koncentrációs tábor nagyjából eredeti állapotában fogadta a látogatókat. Persze most már nem volt ott senki, hiszen délután bezárt a létesítmény, a személyzet is hazament. Gyanús volt a csend és nyugalom. Semmi sem utalt arra, hogy bármiféle titkos bázis is rejtőzne a környéken. Úgy tűnt, a pajzsromboló tankokra sem lesz szükség. - Úgy látszik, annyira súlyos veszteségeket okoztunk nekik Miskolcon, hogy vagy észre sem vették a közeledésünket, érkezésünket, vagy igyekeznek elhitetni velünk, hogy nem is léteznek már – vélte Sudár Pál, az AKTA egyik katonai parancsnoka. - Jó, de hol a bázisuk? Itt semmi sem utal arra, hogy bármilyen katonai jellegű tevékenységet is folytattak volna a közelmúltban! – mutatott körbe a kihalt épületeken az egyik közlegény. - Az emlékhely csak álca! – vágta rá Hernádi Tibor. – Itt, ahol naponta turisták ezrei fordulnak meg, nem készíthették volna elő akcióikat feltűnésmentesen. Ugyanúgy a föld alatt van a lényeg, ahogy a mi főbázisunk esetében is. - De akkor hol a lejárat? – okvetetlenkedett tovább a sorkatona. - Ez már egy jó kérdés… Keressük meg! A sereg kisebb csoportokra bomolva a terület átvizsgálásába fogott. Fél óra múlva érkezett az első pozitív visszajelzés. Mindenki a megjelölt helyre sereglett. Egy, a barakkok közé ékelődő, száz méter hosszú, feleolyan széles, kavicsos homokkal borított térről volt szó. Ennek sarkában állt egy rozsdás elektromos kapcsolószekrénynek álcázott vezérlőpanel. Ugyanis az ütött-kopott burkolat kinyitása után a legmodernebb kódoló-berendezésekkel védett irányítópult tárult szemeik elé. Beregszászi Laci azonnal utat tört magának, kézi számítógépét rákötötte a vezérlőpanelre, és beindította kódfejtő programjait. Eltelt némi idő, mire mindez eredményre vezetett. Addig viszont a többiek újabb érdekes felfedezést tettek. Vizuálisan és műszeresen is átvizsgálták a félhektáros teret, amelyen tartózkodtak, és kiderült, hogy egy hatalmas fémlapról van szó, melynek peremeit is megkeresték. Rájöttek, hogy egy óriási teherliften álldogálnak. - Ha nem csalnak a megérzéseim, ez a plató ugyanúgy képes a föld mélyébe süllyedni, mint otthon minálunk – vélekedett Tibor százados. – Ha ez megtörténik, valószínűleg egy földalatti hangárba kerülünk, ahol biztosan várni fognak ránk. Mert ha eddig nem is vettek minket észre, a lift beindítása már mindenképp fel fog tűnni nekik. Úgyhogy a plató széleihez igazítva állítsátok körbe a tankokat úgy, hogy fegyvereik körbe kifelé nézzenek, a pajzsgenerátorokat is kapcsoljátok be! A gyalogosok pedig helyezkedjenek el a páncélos járművek mögött, hogy fedezékben legyenek! – adta ki az utasításokat. A katonák hallgattak rá, gyorsan megvalósították, amit kért, tank-koszorút állítottak az ötvenszer száz méteres fémlap peremeihez, utána mögéjük bújtak. Pont időben lettek készen mindezzel, ugyanis a főtudósnak eközben sikerült feltörnie a kódot, és beindítania a teherfelvonót. A lift süllyedni kezdett, meglehetősen mélyre vezetett az útjuk, a szürke betonfalak által határolt akna nyomasztó hatással volt az AKTA-tagokra, még a kevésbé klausztrofóbiásokra is. A vége felé már csak egy apró téglalapnyi területen látszott valami a csillagos égboltból, minden mást a sötétben feketének tűnő betonfalak töltöttek ki. Legalább 50 méter mélyen jártak már.

155

I




Ekkor a fémplató peremeinél világos fénycsík vakította el a sötéthez szokott szemű katonákat. Ebből kiderült, hogy hamarosan megérkeznek. A lift immár alacsonyabbra került, mint a földalatti hangár mennyezete, láthatóvá vált a fogadóbizottság. Több száz, talán ezer terrorista is tartózkodhatott a tágas, magas helyiségben. Amint az ellenség feltűnt, azonnal tüzet nyitottak rájuk. 81. Heinrich von Höllenburg gróf gondterhelt ábrázattal sétált föl s alá gazdagon berendezett irodájában. Most nem érdekelte a helyiségben felhalmozott bámulatos vagyona. Pedig az egyik falat a Fort Knox-ból elrabolt aranytéglák egy részével csempézték fel egészen a plafonig, a többi falat mahagóniból készült, díszesen faragott könyvespolcok borították, mindegyik roskadásig megrakva ősi, felbecsülhetetlen értékű kiadványokkal, kódexekkel. A polcok sorát néhol egy-egy világhírű festmény szakította meg, a padlót kézi csomózású szőnyeg borította, kovácsoltvas állványokon értékes antik fegyverek pihentek, a faberakásos mennyezetről pedig kristálycsillár lógott, ahol a szivárványosan csillogó kristályokat valódi briliánsok képezték. De Heinrichet mindez a szépség most valóban nem tudta felvidítani. „Még mindig nem bírok napirendre térni a miskolci kudarc fölött! – morgolódott. – Hogyan lehetséges, hogy az a mocskos AKTA, mert ugyan ki más lehetett volna, sikerrel legyőzte az odavezényelt seregemet?! Pedig több ezren voltunk kegyetlen tanárok, ráadásul a legmodernebb fegyverekkel, illetve erőtér-pajzsokkal ellátva. És mi lett a vége? Megsemmisült az összes űrhajónk, szárazföldi járművünk, egyetlen katonánk sem élte túl az esetet. Pedig azt hittem, hogy egy ekkora haderővel semmi és senki sem szállhat eredményesen szembe. Tévedtem. És ez a tévedés igencsak költségesnek bizonyult: az embereim, gépeim legalább kétharmada odaveszett. Amint megtudtam, hogy a miskolci különítmény elesett, el kellett rendelnem a teljes visszavonulást, izolációt. Azóta egyetlen bevetést sem hajtottunk végre sehol a világon, ki se dugtuk az orrunkat a föld alól. Ennek a bázisnak az elhelyezkedését még mindig nem ismerhetik azok a köcsög AKTA-paraziták, így ha itt meghúzzuk magunkat pár hónapig-évig, közben folyamatosan fejlesztve a haditechnikát, fegyvereket gyártva, az AKTA pedig munkanélkülivé válva elsorvad, akkor újra lesz esélyünk. De akkor már nem fogjuk hagyni, hogy ismét elbánhassanak velünk! Akkor majd végre szolgasorba taszítjuk az emberiséget!” – a kellemesen diktatórikus gondolatok hatására kissé megnyugodott, még egy erőtlen mosolyra is futotta tőle. Elhatározta, hogy ennek szellemében megnézi a kutatóállomásokat, és gyorsabb, hatékonyabb munkára ösztökéli a tudósokat. Benyitott a laboratóriumba, azon nyomban tudósok hada vette körül. - Üdvözöljük, Nagyúr! Miben lehetünk szolgálatára? – készségeskedtek. - Csak kíváncsi vagyok, milyen fejlesztéseken ügyködnek mostanság. Körbevezetnének? - Természetesen, jöjjön csak! – hajbókoltak a tudósok. – Amúgy főként az emberi test tűrőképességének határait feszegetjük… – kezdtek magyarázatba. Szemléltetésképpen egy kórházi ágyhoz vezették feljebbvalójukat. Azon egy csonka emberi test feküdt. Kezeit-lábait tőből amputálták, szemei helyén csupán sötét üreg tátongott, füleit forró ólommal töltötték ki. Ezen kívül fejét két oldalról egy satuval összeszorították, de csak annyira, hogy még ne érje károsodás az agyat, de a testrész mozogni se tudjon. A felsőtest maradékát is szíjakkal kárhoztatták mozgásképtelenségre. - És ez mire volt jó? – érdeklődött Höllenburg gróf. - Uram, az alanyon azt teszteljük, hogy mi történik az agyfunkciókkal abban az esetben, ha megfosztjuk a külső ingerek legjavától, a testet pedig a cselekvés, netán az esetleges öngyilkosság lehetőségétől. A fejet szorító satuba beleépítettük a pszí-erősítő módosított változatát, mely képes kiolvasni az alany gondolatait, és ezt egy számítógép rögzíti. Azt

156

I




tapasztaltuk, hogy miután az agy nagyjából lehiggadt a test csonkolását kísérő traumából, hamarosan rémálomszerű téboly lett úrrá rajta, hiszen mindazok a lehetőségek, melyeket addig megszokott, elvesztek számára. Az agy végül kómába zuhant. Úgyhogy ezt a testet hamarosan le is kapcsoljuk a létfenntartó rendszerekről, már semmi újdonságra nem számítunk. A Nagyúr ugyan nem látta át, hogy mire is jó ez a kísérlet, mindenesetre a szadizmus minden megnyilvánulása tetszést aratott nála, így ez is. - Majd küldjék át a számítógépemre a páciens rögzített rémálmait. Biztos jó muri lesz megnézni. - Így van, uram! Olyan, mint egy igazán szaftos horrorfilm – mosolygott a tudóscsapat vezetője. Eközben már odaértek a következő látványossághoz. Egy nagy üvegtartályban egy kocsonyás agy lebegett. Az agytörzshöz műanyagcsövek és vékony fémhuzalok csatlakoztak. A kutató ismét magyarázatba fogott: - Ez itten, kérem, egy élő agy. A csövekben tápoldatot juttatunk az idegrendszernek, a drótokkal pedig a kétoldalú kommunikációt tettük lehetővé. Miután az agy kiheverte a testének elvesztését kísérő traumát, egy számítógép segítségével olyan idegimpulzusokat juttattunk a szervbe, amellyel elhitettük vele, hogy a műtét csak egy rossz álom volt. Az idegrendszert most abban a hiszemben tartjuk, hogy éli mindennapi megszokott életét a saját szülővárosában. A komputer különböző szituációkat kreál, eközben feljegyzi az agy reakcióit. Ezek teljesen normálisnak mutatkoznak, az idegrendszert tökéletesen átejtettük a virtuális valóság segítségével, nem is sejti, hogy valójában már csupán egy tartályban lebegő kocsonyás massza. Ez a kísérlet rengeteg tudományos haszonnal járt. A számítógépet és az agyat összekötő interfész segítségével megalkothatók a tökéletes gondolatirányítású művégtagok, vagy akár az élő aggyal felszerelt robottest, a kiborg. Amúgy egy másik eltávolított agyról egy idő után lekapcsoltuk a virtuális valóságot, az az idegrendszer is hamar megtébolyodott, majd kómába zuhant, mint az előzőleg látott csonkolt testé is. Természetesen egyelőre nem hagyjuk meghalni ezeket az agyakat, hadd szenvedjenek csak! – vigyorgott a szadista főtudós. A Nagyúr is megeresztett egy mosolyt. Eközben egy következő terembe jutottak sétájuk során. Itt ketrecekben különféle lények éltek, vagy inkább vegetáltak. Voltak embertestű, de rövidebbre műtött kezű szerzetek, melyek nem érték el a saját szájukat, így kénytelenek voltak a földön csúszva étkezni, szemükben a megaláztatás és szomorúság könnyei csillogtak. A tudósok készítettek olyan kifacsart embereket is, amelyeknek a végbelükön keresztül kellett feldugdosniuk maguknak az élelmiszert, és a szájukon keresztül ürítettek, természetesen ők is tökéletes tudatában voltak szerencsétlenségüknek, hiszen az erre a célra felhasznált diákfoglyok agya érintetlen maradt. Némely diákok agyát egyszerűen különféle állatokba ültették át, így szintén szokatlan, megalázó életmód elsajátítására kényszerültek. Az egyik áldozatnak ujjak nélküli, kígyószerűen mozgatható kezeket adtak, egy másiknak az egész testét kicserélték valami csigaszerű, nyálkás váladékot kibocsátó csúszómászó tömlőre. - Ezekkel a kísérletekkel az irányított szervnövesztést és a transzplantációk megkönnyítését, az immunreakciók kiküszöbölését igyekszünk hatékonyabbá tenni. Természetesen vannak már olyan implantátumok is a tarsolyunkban, amiket nem az alávaló foglyokba szánunk, hanem saját magunknak. Műizmok, melyek erősebbek az acélsodronynál, agyba ültethető memóriachip-ek, melyek fokozzák a gondolkodás sebességét, hatékonyságát, atommeghajtású műszív, mellyel sokkal tovább biztosítható a test energiaellátása nagyfokú megterhelés esetén is, és így tovább. Úgy gondoltuk, hogy néhány vállalkozó kedvű társunkba beültethetnénk ezeket próbaként. - Tegyék ezt – hagyta jóvá Höllenburg gróf a javaslatot, miközben vidáman szemlélte a diákokból kreált torzszülöttek megalázó helyzetét. – Van még valami?

157

I




- Már csak egy újdonságról számolhatok be! – hajolt meg alázatosan a főtudós, miközben egy következő helyiségbe vezette urát és parancsolóját. Itt egy hermetikusan lezárt, vastag páncélüveg fallal elválasztott helyiségbe nyerhettek bepillantást. A terem közepén valami áttetsző kocsonya remegett a padlón. Semmi egyéb nem történt. A kutató mosolyogva kacsintott az értetlenül bámuló grófra, aztán lenyomott egy gombot az irányítópulton. A jelzésre feltárult egy nyílás a falon, amin keresztül egy diákfogoly csúszdázott be a szobába. A nyílás ezután nyomtalanul lezárult. A srác felállt, fájdalmasan masszírozta a földet érés során megütött hátsóját, eközben tanácstalanul nézett körbe. Ekkor azonban a kocsonyás lény megmozdult, egy nyúlványt bocsátott ki a fogoly irányába, majd teljes testét áttöltötte ebbe a kitüremkedésbe, aztán újra és újra megismételte ezt a folyamatot, amőbamozgással haladt előre célja felé. A diák óvatosan hátrált, és amikor az egyik falhoz szorult, gyorsan oldalirányba átszaladt a másik falhoz. De az óriásamőba nem hagyta magát lerázni, ahogy hergelték, úgy vált egyre gyorsabbá mozgása, végül már a srác nem tudta kicselezni, az élő kocsonya utolérte. Ekkor az üvegfal túloldalán álldogáló megfigyelők érdekes jelenségnek lehettek tanúi. Az amőba teljesen saját testébe vonta áldozatát, a diák hiába igyekezett kapálózni, szabadulni, a sűrű, kocsonyás folyadékban alig tudott mozogni, végül megfulladt. Miután a teste mozdulatlanná dermedt, az amőba megkezdte az emésztését. A srácnak először leoldódott a bőre, ezt követően fokozatosan az izmai, belső szervei, agya. Csak a csontváza maradt. Ezt a mozgó kocsonya „kiköpte”, aztán visszaült a szoba közepére pihenni, ismét mozdulatlanná merevedett. Mérete azonban jelentősen megnövekedett, körülbelül annyival, mint amennyi szövetet táplálékként felvett. - Ez egy géntechnológiai eljárások segítségével kifejlesztett emberevő óriásamőba. Más élőlényt vagy tárgyat nem fogyaszt el. Két-három ember megemésztése után annyira megnő, hogy képessé válik kettéosztódni, így utána duplázott hatékonysággal irthatja célpontjait. Élelemhiány esetén képes betokozódni, kissé kiszárad teste, de ha víz éri, újraéled és újfent elkezd táplálék után kutatni. Ez a fejlesztés kiválóan hasznosítható lesz ellenséges területek terrorizálására, hiszen a lénynek nem ártanak a hagyományos lövedékek, de a lézer sem. Egyszerűen áthatolnak testén. Az éles bevetésük előtt azonban még meg kell oldanunk egykét problémát. Ugyanis egyelőre nem tudjuk se irányítani, se elpusztítani őket, úgyhogy minket is ugyanúgy veszélyeztetnének elszabadulásuk esetén, mint a többi embert. - Ez valóban ígéretes fejlesztés! – füttyentett elismerően Heinrich von Höllenburg. – Ezen a vonalon haladjanak tovább! Függesszenek fel minden olyan kutatást, ami ugyan látványos és mókás, de pillanatnyilag értelmetlen, gondolok itt a mutáns diákok létrehozására. Inkább koncentráljanak a fegyverekre, valamint egyéb, háborúban bevethető eszközökre! Vissza kell vágnunk az AKTÁ-nak, és végre uralmunk alá kell hajtanunk az emberiséget! Ehhez tartsák magukat! – adta ki az új parancsot. - Igenis, Nagyúr! – hajolt meg alázatosan a főtudós, és azonnal a dolgára sietett. Höllenburg gróf egyedül maradt. A gyilkos kocsonyát bámulva elmélázott, egész ígéretes koponyák a tudósai, gondolta. Töprengését azonban megzavarta a riadójelzés felharsanása. Azonnal futásnak eredt, hogy a vezérlőterembe siessen, utánanézni a riasztás okának. 82. A terroristák vezére a központi irányítóban állt, figyelte a monitorok képét. A felszínre vezető teherliftet szegélyező betonfalban ugyanis néhol rejtett kamerák pásztázták környezetüket. Ezek a készülékek éjjellátó üzemmódban is működtek, kiváló képet adva a támadásra készülő AKTA-seregről. A behatoló katonák arcát tanulmányozta. - Szinte az egész vezérkaruk itt van, beleértve a főnöküket! – fedezte fel Gerey Róbertet is a tömegben.

158

I




Höllenburg gróf részletes archívumot vezettetett mindenről, ami az AKTÁ-val kapcsolatos volt, így rendelkezésére állt számtalan fotó és videofelvétel még a diákvédő szervezet vezetőiről is, ezáltal nem volt nehéz felismernie főellenségeit. - Ha most lefejezzük az AKTÁ-t, akkor bizonyosan összeomlik az egész kóceráj, és a jövőben immár semmi sem állhat világuralmi törekvéseink elé! – látta meg a Vezér a felcsillanó lehetőséget az egyébként aggodalomra okot szolgáltató támadásban. – Ehhez tartsák magukat! Minden bevethető embert irányítsanak a teherlift fogadóhangárjába! - Igenis, Nagyúr! – tisztelgett helyettese. – Azonnal intézkedem. Néhány másodpercen belül a bázis hangosbemondó-rendszere közölte a friss utasításokat. 83. Amikor a teherlift megállapodott, már mindkét fél javában tüzelt önnön ellenfelére. Az AKTA tankjainak gépágyúi, lövegei, sugárvetői sorozatban lőttek, a páncélos járművek fedezéke mögül a gyalogos katonák szintén igyekeztek kézifegyvereikkel minél több terroristát leszedni. Az őket védő energiapajzsok számítógépes vezérlése úgy volt beállítva, hogy kifelé természetesen utat engedett a lövedékeknek, az ellenséges töltényeket, lézersugarakat, plazmagömböket viszont igyekezett kapacitásához mérten eltéríteni, vagy semlegesíteni. A Kegyetlen Tanárok térfelén fröcsögött a vér, mindenfelé repültek a szétkaszabolt testrészek, agyvelő-darabok. A mindenre elszánt terroristák ezeket a veszteségeket bele is kalkulálták az összecsapásba, de cserébe elvárták volna, hogy ugyanilyen eredményességgel az ellenség sorait is megritkítsák. Ez utóbbi viszont nem akart összejönni. A legmodernebbnek, legpusztítóbbnak hitt plazmapuskákkal felszerelkezve várták az AKTAsereget. Amint az ellenség megjelent a teherliften, egyből eszeveszett tüzelésbe fogtak, de a plazmagömbök egyszerűen nem akarták eltalálni a célpontokat. Mind kitért oldalra, és a betonfalba csapódott. A terroristák hamar rájöttek, hogy a plazmapuskák hatástalanok a támadókkal szemben, így a raktárakból az utánpótlást szállító segédek fokozatosan ellátták hagyományos golyós fegyverekkel és robbanótöltetes páncélöklökkel is a bázis védőit. Fülsértő dörgéssel szólaltak meg a gépkarabélyok, de ezek töltényei is csupán felvillantak, majd elpárologtak, még a célpontba való becsapódás előtt. A technikai kérdésekben járatosabb terroristák ekkor már rájöttek, hogy az AKTA tudósainak, mérnökeinek sikerülhetett az olyasfajta energiapajzsot miniatürizálniuk, mint amilyeneket a Kegyetlen Tanárok is használtak az űrhajóikban, persze sokkal nagyobb méretekben. Ez a felismerés meglehetősen megrémítette őket. Hiszen nem tudták, mennyit bírnak ki a személyre szabott energiapajzsok, de megfutamodni sem mertek, mert tudták, hogy ez utóbbi esetben Höllenburg gróf személyesen végezne ki minden egyes gyáva árulót. Természetesen az AKTA katonáit és járműveit védő energiamezők sem tartottak ki a végtelenségig. Energia szükségeltetett mind a plazmagömbök eltérítéséhez, mind a lézersugarak semlegesítéséhez, valamint a szilárd lövedékek elgőzölögtetéséhez is. Méghozzá nem is kevés. Igaz, hogy már alig maradt néhány tucat terrorista a hangárban, amikor az első tank pajzsgenerátora túlterhelődött, és felmondta a szolgálatot, de az ezt követően egy páncélököl rakétájától felrobbanó AKTA-jármű látványa igencsak lelkesítően hatott a megtépázott harci morállal bíró kegyetlen tanárokra. Fokozták a lövöldözés intenzitását, sőt a siker hírére újabb terroristák is beszálltak a küzdelembe, olyanok is, akik eddig csupán a fegyver- és lőszerutánpótlást biztosították. Mire minden védőt leszedtek az AKTA fegyveresei, addigra már páncélos járműveik számottevő része olvadt fémkupacként gőzölgött a teherlift platóján, sok gyalogos is életét vesztette a felrobbanó tankok keltette detonációkban, személyi energiapajzsuk ennél jóval kisebb energiaadagok elnyelésére volt méretezve. Úgyhogy a teherliftről is folyt a vér,

159

I




halálhörgés váltotta fel az elnémuló fegyverek zaját. A félórás küzdelemben életét vesztette több mint ezer terrorista és több száz AKTA-katona. A csatán mindenesetre meglátszott, hogy technikai fölény tekintetében újabban az AKTA oldalára billent a mérleg serpenyője, hiszen ők a valóban lényeges fejlesztésekre fektették a fő hangsúlyt, miközben a Kegyetlen Tanárok – biztos fölényük hamis tudatában – inkább csak szórakoztak a szadista orvosi-genetikai beavatkozásaikkal. - Az orvosi különítmény maradjon itt a lift közelében, lássa el a sebesülteket, rájuk vigyázzon egy kisebb csapat, a többiek pedig velem jönnek! Felderítjük az ellenséges bázist. Ha megadja magát egy terrorista, elfogjuk, ha nem, megöljük. Az esetleges fogoly diákokat kiszabadítjuk – pattogtak a bevetést vezető Gerey Balázs parancsai. 84. Mivel a Kegyetlen Tanárok főbázisa igencsak kiterjedtnek, idegen szem számára labirintusszerűnek bizonyult, hamarosan szükségessé vált, hogy az AKTA serege is kisebb csoportokra oszoljon, minden útelágazásnál egyre kisebbekké. Ezek a különítmények – folyamatos tűzharcot vívva – szorgalmasan nyomultak előre, fokozatosan visszaszorítva a terroristák egyre gyengülő védelmi erőit. Útjuk nyomát kráterszerűvé rombolt falak és fasírthússá lőtt tetemek jelezték. Eme „bulldózercsapatokat” magányos katonák követték távolról, az ő feladatuk volt ellenőrizni, hogy tényleg minden szadista tanár meghalt-e, érdeklődésre számot tartó információk után átkutatták a holttestek zsebeit, és összegyűjtötték a jobb fegyvereket, ismeretlen, modern technológiával készült berendezéseket, műszereket. Miskolczi Cecília is ezt a feladatot kapta. Most igencsak harcias királykisasszonyra emlékeztetett, hiszen a karcsú, magas, fiatal nő pillanatnyilag fekete, testhezálló overallt, golyóálló mellényt, fém védősisakot viselt, mely alól előomlott ápolt, selymes, derékig érő barna haja. Ezen kívül kezében géppisztolyt fogott, de tekintetével még így is képes lett volna bárkit elvarázsolni, ha úgy tartotta volna kedve. Egy emberi test feküdt a padlón, a nő mellé toppant. Lábfejével enyhén belerugdosva ellenőrizte, hogy a terrorista reagál-e. A több sebből vérző férfi még valóban élt. Az érintés nyomán összerezdült, majd gyorsan feleszmélt, igyekezett elkapni a fölötte álló AKTAkatona lábát. Cecília ezt természetesen nem várta meg, azonnal fejbe lőtte a fickót. Vér és agyvelő fröccsent a falra. A nő immár biztonsága tudatában guggolt le a holttest mellé. Átkutatta zsebeit, de semmi érdemleges feljegyzést nem talált nála, vélhetően mindössze közkatona lehetett. Viszont plazmapuska hevert mellette. A csinos diákvédő aktivista még sosem használt ilyen fegyvert, így kíváncsivá vált, ki szerette volna próbálni egy terroristán, hiszen tudta, nekik nincs személyi energiapajzsuk. Éppen azon volt, hogy a meglehetősen nehéznek bizonyuló szerkezetet felemelje, amikor észrevette, hogy a plazmatartály mellett megsérült a fegyver, néhány vezeték elszakadt, ezek éppen aprókat szikrázva zizegtek. Cecíliát váratlanul félrelökte egy erős férfikéz. Az AKTA által rendszeresített személyi energiapajzs ugyanis biológiai lények támadásainak kivédésére nem volt alkalmas, hiszen meglehetősen balesetveszélyes lett volna, hogyha egy ilyen pajzsot viselő személy barátai, társai is elégnek, ha mindössze kezet akarnak fogni vele, vagy megveregetni a vállát, netán egy akció során túl közel kerül egymáshoz két harcostárs. A nő így néhány métert repült, mielőtt földet ért volna. Támadója irányába fordult, még a földön fekve. Egy drabális izomkolosszus volt, aki mindössze azért nem lőtte agyon hamarabb, mivel nem volt fegyvere. Az AKTA-katona elképzelni nem tudta, hogyan kerülhetett a háta mögé az óriás, hiszen elméletileg társai már minden helyiséget át kellett, hogy kutassanak. Mindenesetre nem sok ideje volt ezen töprengeni. Szerencséjére a vállára akasztott géppisztoly még nála volt. Célra tartotta, meghúzta a ravaszt, de a szerkezet csupán fémesen kattant, semmi más nem történt. - A fenébe, pont most fogyott ki a lőszer! – káromkodott alig hallhatóan a nő.

160

I




Ez a kínos közjáték mosolyra derítette a nagydarab terroristát. Immár nem sietett annyira. - Na mi van, kislány? Kifogyott a tárad, és a plazmapuska is túl nehéznek bizonyult? – vigyorgott a fickó. - Tényleg nehéz – ismerte el Cecília. – Talán még maga sem bírná felemelni! – cukkolta az izompacsirtát. - Na ne szórakozz velem! – A terrorista mogorva lett ettől a lealacsonyító megjegyzéstől, és egy laza, gyors mozdulattal felkapta a fegyvert, mint valami tollpihét. – És most meghalsz! – sziszegte a nő irányába. Cecíliának pont ez volt a terve. Azzal, hogy felidegesítette a fickót, elérte, hogy az figyelmetlenné váljon, így meg sem nézte az ominózus plazmapuskát, csupán megnyomta az elsütőbillentyűt. A zárlatos fegyver ekkor felrobbant a kezében. A terrorista apró cafatokra szakadt az erős detonációtól, mindent beterített a vér, testrészeinek elszenesedett maradványai záporesőként hullottak vissza a talajra, egyedül a feje maradt egyben, ez rémületet tükröző nyitott szemekkel zuhant a nő ölébe. - Te akartad így… – rándította meg vállait Cecília, majd lesöpörte magáról a néhai szadista tanár földi maradványait, és felállt. Kissé sajgott hátsója, de komolyabb baja nem esett, hiszen a szétrobbanó fegyverből származó repeszdarabokat a pajzsa semlegesítette. Zsebéből új tárat vett elő, gépfegyverébe töltötte, és immár sokkal óvatosabban folytatta útját, mint addig. 85. Gerey Róbert, a korosodó AKTA-igazgató is egyedül maradt egy idő után. A Kegyetlen Tanárok bázisa valóban óriási volt, kénytelenek voltak szétszóródni, hogy minden helyiséget átkutathassanak. Időközben lemerült lézerpuskájának akkumulátora is. De a férfi így sem hátrált meg, az egyre ritkuló ellenség után kutatva járta a folyosókat, abban bízva, hogy személyi energiapajzsa megvédi annyi időre az esetleges fegyvertűztől, amíg az ellenfél közelébe kerül, és közelharcban ártalmatlanítja. Ekkor valaki hátulról váratlanul megragadta a vállát. Robi megpördült, egy terroristával találta szemközt magát. Az ellenfél eléggé csapzott volt, ruhája több helyütt elszakadt, véres sebek bukkantak elő a foszlányok alól, de ennek ellenére egész jól tartotta magát. Még szerencse, hogy fegyver legalább nála sem volt, így emiatt nem csökkent tovább az AKTA-igazgató pajzsának energiaszintje. A fickó egy egyszerű jobb egyenessel támadott, minden erejét beleadva az ütésbe. Róbert sem ijedt meg, hiszen az AKTA-bázison már legalább egy évtizede a rendszeres edzések része volt többféle hatékony küzdősport és harcművészet fokozatos elsajátítása is. Az igazgató időközben meglehetősen magas szintre jutott eme közelharcmodorokban. Így mindössze annyit csinált, hogy felemelt bal tenyerével jobbra lökte a támadó öklöt, eközben enyhén balra-előre lépett, még inkább kikerülve a támadást, és jobb ökle már suhant is ellenfele arca irányába. A terrorista így célt tévesztett, Róbert viszont bepancsolt neki egy hatalmasat. A fickó egyensúlyát vesztve előrebukott, de fel akart kelni, tovább harcolni. Az AKTA-igazgató úgy vélte, hogyha ellenfele eddig nem adta meg magát, akkor azzal eljátszotta az esélyét a küzdelem békés lezárására. Mivel azt tanulta küzdősportokból, hogy nem érdemes megvárni az ellenfél újabb és újabb támadásait, hiszen ezek növekvő számával egyenes arányban nő az esélye annak is, hogy az egyiket már nem tudja kivédeni, így – noha olyat sehol nem hallott, hogy a földre került, de még le nem győzött ellenfelet feltétlenül ki kell végezni – fogta magát, vasalt bakancsával fejbe rúgta a durva bánásmódot igencsak kiérdemlő terroristát. Kihúzta lábbelijét a fickó szájából, lerázta róla a rátapadt agyvelőt, csak ezután folytatta útját. Sorra benyitott az éppen bejárás alatt álló folyosóról nyíló összes helyiségbe, a legtöbb azonban már teljesen üres volt. Már csak egy ajtó volt hátra, az, amely a folyosó végét lezárta.

161

I




Egy széles, kétszárnyú, értékes fából díszesen kifaragott ajtó, mely minden eddig látott példánynál elegánsabb volt. Róbert benyitott. A hatalmas terem belső berendezése lenyűgözte. A falak mellett rengeteg könyvespolc, ránézésre is értékes kötetekkel csordultig töltve, a polcok közeit híres festmények díszítették, kovácsoltvas állványokon antik fegyverek pompáztak, a hátsó fal pedig mintha a fényben szikrázó aranytéglákból lett volna kirakva. Előtte egy széles, elegáns íróasztal állt. Az AKTA igazgatója halkan becsukta maga mögött az ajtót, gondolta, körülnéz kicsit. Ekkor azonban az egyik széles polc takarásából előlépett egy egyenes tartású, magas, szőke hajú, határozott, erélyes arcvonásokkal bíró, kemény tekintetű, negyvenes éveiben járó férfi. Villámgyors helyzetfelismerése eredményeképpen megállapította, hogy irodájának megszentségtelenítője fegyvertelen. Féloldalas, gúnyos mosolyra húzta ajkát, miközben pisztolyát a behatolóra emelte. - Gerey Róbert, az AKTA nagyhatalmú igazgatója személyesen, ha nem tévedek… – indított udvarias beszélgetést a szőke fickó, de hanglejtéséből kiérződött a kissé lekezelő modor. – Régóta vártam már erre a pillanatra, hogy szemtől szemben leszámolhassak önnel! Igaz, terveimben mindez úgy szerepelt, hogy mi foglaljuk el az önök bázisát, de ez most részletkérdés… - Így alakult – vont vállat lezseren Róbert, igyekezett palástolni aggodalmát, nem tudta ugyanis, mennyi és milyen erős lőszer lehet ellenfele pisztolyában, de bízott benne, hogy pajzsa szükség esetén kitartana. – És én kit tisztelhetek önben? – váltott szintén udvariastávolságtartó hangnembe. - Heinrich von Höllenburg gróf vagyok, de jobban szeretem, ha nemes egyszerűséggel Vezérnek, netán Nagyúrnak szólítanak… – nagymenőzött. - Maga a Kegyetlen Tanárok terroristaszervezet titokzatos vezetője, ha én sem tévedek… – nézett kérdőn beszélgetőpartnerére Gerey. - Így is lehetne mondani, bár nem szeretem azt a szót, hogy „terrorista”. Sokkal inkább úgy fogalmaznék, hogy a felsőbbrendű emberfaj képviseletében eljárva igyekszem megtisztítani a bolygót az emberi söpredéktől. Amint pedig teljhatalmúlag én fogom irányítani a megmaradó kiválasztottakat, új aranykor köszönt civilizációnkra, fajunkra! - Értem… – Róbertet nem győzte meg túlságosan ez a fellengzős szöveg. – Bár abban kételkedem, hogy valaha is az emberiség vezetőjévé válhatna. Társaimmal karöltve ugyanis hamarosan kisöprünk innen minden emberi hulladékot, önt is beleértve… – az igazgató igyekezett udvariasan sértegetni, tudta, hogy így hatásosabb. – De előtte szeretném megkérdezni, pusztán az eljövendő történelemkönyvek számára, a minket követő generációk okulására, hogy honnan ered a Kegyetlen Tanárok szervezete, hogyan maradhattak ilyen sokáig észrevétlenek, hogyan jutottak szinte földönkívüli technológiák birtokába, és végül, miért pont diákokat raboltak, terrorizáltak főként? A gróf nem vette magára beszélgetőpartnere sértését, és úgy döntött, mielőtt lelövi főellenségét, mint egy kutyát, elmondja neki, amit tudni akar. Nem hitte, hogy az AKTA katonái tényleg legyőzhetik az ő alattvalóit. - Nos, ez a történet elég régre nyúlik vissza, de az ön kedvéért összefoglalom tömören – mosolygott előzékenyen von Höllenburg. – A II. világháború idején nagyapám Hitler jobbkeze volt – látva Gerey értetlenkedő arckifejezését, részletesebb magyarázatba fogott. – Azért nem hallhatott róla történelmi tanulmányai során, mert Hitler őt bízta meg a náci birodalom legtitkosabb kutatóállomásának létrehozásával és üzemeltetésével. A projekt olyannyira bizalmas volt, hogy a Führeren kívül senki sem tudhatott róla, ő pedig a háború elvesztésekor magával vitte titkát a sírba. Nagyapám kezdte kiépíteni ezt a földalatti bázist, később álcázásként telepítették föléje a felszínre a koncentrációs tábort. Már a háború során számos praktikus felfedezéssel segítette kutatóállomásunk a Führer hadjáratait. Mivel azonban nagyapám tisztában volt vele, hogy Hitler túl sokat akart markolni, az ellenséges

162

I




frontvonalak közeledtével lezáratta és tökéletesen álcáztatta a kutatóállomás minden bejáratát, majd visszavonult ide leghűségesebb embereivel, tudósaival, illetve azok családtagjaival. A Harmadik Birodalmat megszálló erők soha nem találtak ránk. Esetleg értetlenkedhettek kicsit, hogy sokkal kevesebb komoly kvalitású tudóst találtak a legyőzött náci Németország területén, mint amennyi a technikai fölényünk végett indokolt lehetett volna. De az évek multával ez is feledésbe merült. Egyszóval őseim itt a föld alatt önellátásra rendezkedtek be, és azt a célt tűzték maguk elé, hogy a megfelelő időben újra színre lépnek, és befejezik azt, amit Hitler elkezdett, a világuralom megszerzését. A nemes cél érdekében mindenki éjt nappallá téve dolgozott, nyolc évtized pedig számos tudományos felfedezés kidolgozására bizonyult elegendőnek. Többek között az antigravitáció, az irányított magfúzió, a mesterséges telepátia is vívmányaink közé tartozik. Joggal gondoltuk azt, hogy eljött a mi időnk. - Mindössze velünk nem számoltak – szúrt közbe egy megjegyzést Gerey Róbert. – Amúgy köszönjük, hogy ingyen és bérmentve átadták nekünk mindezeket a technológiákat! – utalt a korábbi harcok során megszerzett, majd lemásolt nagy űrhajóra. - Igazán nincs mit… – morogta Höllenburg, ez utóbbi kijelentés egy pillanatra kizökkentette nyugalmából és felsőbbrendűségének tudatából, de hamar visszanyerte önuralmát. – Az AKTA… – legyintett fitymálva – mindössze egy apró porszem nagyszerű gépezetünk fogaskerekei között. Felőröljük, lesöpörjük, aztán elérjük célunkat – jelentette ki magabiztosan. – Válaszolva további kérdéseire, azért kezdtünk diákok rablásával foglalkozni, mert rájöttünk, hogy a II. világháború idején használt rabszolgákhoz képest a diákok sokkal jobban hasznosíthatóak. Fiatalabbak, erősebbek, ifjú agyuk még egyszerűbben manipulálható, befolyásolható, könnyebb felettük a gondolatkontroll gyakorlása a pszi-erősítő segítségével. Keményebben is lehet dolgoztatni őket, az oktatási intézmények megszállásával egyszerre nagy számban beszerezhetőek, valamint ha unatkozunk, az iskola egyben kiváló környezetet biztosít szórakoztató megalázásukra, kivégzésükre, illetve egyúttal a kínzások tényének eltitkolására is… Nos, azt hiszem, most már mindent tud rólunk. Csakhogy ezt a tudását nem adhatja tovább senkinek – vigyorgott Höllenburg az AKTA igazgatójára. – Egy élmény volt önnel beszélgetni. Most még végignézheti, ahogy a családja meghal, utána ön is követi őket… - Hogyan? – Róbertnek fogalma sem volt, mire céloz a főterrorista a családja emlegetésével, de hamarosan ezt is megtudhatta. Höllenburg gróf lenyomott ugyanis egy billentyűt íróasztalán, ekkor az egyik könyvespolc befordult a falba, helyette egy gigantikus méretű plazmaképernyő jelent meg. A kijelzőn egy laboratóriumra emlékeztető csarnok tűnt fel, ahol futószalagok szállították sorra az elkábított embereket egy bonyolult gépezet alá, mely leginkább a néhai Hentes doktor műtő- és boncoló gépsorára emlékeztetett. - Azok a berendezések ott – mutatott a gróf a képernyőre – azt a célt szolgálják, hogy besugározzák a páciensek agyát, ettől kezelhetőbbekké, szófogadóbbakká válnak. Így sikerült a Miskolci Egyetem elfoglalásában segédkező kétezer diákot is megtörni, bejárást biztosítani tudatukba a külső gondolatkontroll számára. De, ahogy hallottam, önök trükkösen elintézték a pszí-erősítőt kezelő alkalmazottakat, így – külső irányítás hiányában – a zombihadsereg átállt a maguk oldalára. Ekkor, tudósaimmal egyetértésben, úgy döntöttünk, hogy hatékonyabbá tesszük a besugárzást. Hiszen ha megnöveljük a berendezés teljesítményét, képessé válik véglegesen, visszavonhatatlanul elpusztítani az agy szabad akaratért felelős területeit. Amikor a rejtett kamerákon keresztül felismertem magát is a támadók között, elhatároztam, hogy előkészítek önnek egy csekélyke meglepetést. Remélem, örülni fog… – mosolygott sejtelmesen, de egyben gúnyosan a főterrorista. Beállított néhány értéket az asztalán heverő billentyűzet segítségével, ekkor a kamera elmozdult, és ráközelített egy bizonyos pontra. Egy nő arca volt, aki ránézésre a negyvenes évei közepén járhatott. Róbert pillantása végigsiklott az enyhén vörösben játszadozó, gesztenyebarna hajkoronán, a szelíd, békés arcvonásokon, és azonnal tudatába villant, hogy

163

I




kit is lát. A bájos arcú nő nem volt más, mint saját, 9 évvel korábban nyomtalanul eltűnt felesége, Ági. - Szóval te raboltad el a családom felét, miközben megpróbáltad elhitetni velem, hogy felrobbantak a buszbalesetben! Ezért meghalsz, te szemét! – hördült fel Gerey, immár képtelen volt türtőztetni magát, és eddigi látszatudvariassága is semmivé foszlott. – Állítsd le a futószalagot! – parancsolta. Höllenburg gróf azonban csak mosolygott, de nem csinált semmit. - Nem fogom hagyni, hogy akarat nélküli bábbá, élőhalottá alakítsd életem értelmét! – fenyegetőzött burkoltan az AKTA igazgatója. Időközben azonban határozott léptekkel már meg is indult főellensége felé. A náci vezetők leszármazottja elképedve szemlélte ezt az önfeláldozást, hiszen Róbert fegyvertelennek látszott, az ő kezébe pedig nagy kaliberű pisztoly simult. Természetesen a gróf nem várta meg, amíg a másik odaér, elsütötte fegyverét. A nagy dörrenést követően a golyó sebesen száguldott az AKTA vezetője felé, akinek esélye sem lett volna félreugrani. A lövedék azonban tíz centire testétől felizzott, elpárolgott. Eközben a férfi karórájába épített kijelzőn megjelent az adat, hogy a személyi pajzs ilyen erejű behatásokból még 5 darabot bír ki. Heinrich még inkább megdöbbent. Ő még nem is szerzett tudomást arról, amit emberei közvetlenül a haláluk előtt, a bázis védelmezése közben már megtapasztaltak: az AKTA katonáit láthatatlan erőtér védi. A rémült „nagyúr” beleeresztette a teljes tárat ellenfelébe, de mindegyik golyó elakadt a védőernyőn. 5 töltény hagyta el a pisztolyt, utána már csak üresen kattogott. A negyedik lövést követően Róbert karórája vészjóslón felsípolt, jelezve, hogy a pajzs töltöttsége kritikus szint alá csökkent. Az ötödik töltényt már nem is tudta teljesen légneművé alakítani, egy kisebb darabja áthatolt az átszakadó energiamezőn, és a bal vállán eltalálta a férfit. Az AKTA igazgatója fájdalmasan felszisszent, odakapott, vért tapintott, de a seb szerencsére nem tűnt túl súlyosnak, hiszen a pajzs a golyó 90%-át azért még atomjaira porlasztotta. A családjáért harcba szálló férfi lendülete nem tört meg, feltett szándéka volt kinyírni a végletekig aljas grófot. Ezzel Höllenburg is tisztában volt, így ellenfeléhez vágta a használhatatlanná vált pisztolyt, hátrébb szökkent, és az egyik állványról felkapott egy antik kardot. Gerey félrehajolva kikerülte a feléje repülő maroklőfegyvert, majd a hozzá legközelebb eső állványról szintén elvett egy igencsak élesnek tűnő szamurájkardot. A pengék szikrázva csaptak össze. Mindkét férfi – előéletükből adódóan – járatos volt a harcművészetek számos ágában, így a vívásban is. Eleinte nem is jutottak dűlőre egymással. A suhintásokat vagy kivédték, vagy félretáncoltak előle, a lendületes mozdulatoknak eközben áldozatul esett néhány bútordarab, műkincs és könyvkötet, szerteszét röpködtek a papírlapok, cserépdarabok és a faforgács. Mindketten fáradtak, de nem adták fel. Ekkor Róbert a képernyőre sandított, mely ismét távolabbról mutatta a laborcsarnokot. Elaltatott felesége már nem járt messzire a besugárzást végző géptől, mindössze három másik áldozat volt előtte a futószalagon. A közelgő veszély tudata, no és persze a remény szikrája, hogy újra visszakaphatja örökre elvesztettnek hitt egyetlen szerelmét, emberfeletti erővel ruházta fel. Az AKTA igazgatója hatalmasat lódított kardján, megpróbálta felülről kettémetszeni a szadista gróf koponyáját, de ő se volt rest, a két kézzel fogott pallosát feje fölé emelte. Róbert kardja szikrákat hányt a kemény ütéstől, de nem ért célt. A férfi azonban továbbra sem adta fel, a tőle telhető legfürgébb mozdulattal oldalra lendítette a szúró-vágó fegyvert, kicsit lejjebb eresztette, rögtön ezután ismét a grófra célzott, ezúttal vízszintesen, a nyak vonalában. Höllenburg reflexei ezúttal nem voltak elég gyorsak. Gerey szamurájkardja tőből lemetszette az ellenség fejét, sőt, a suhintás olyan brutális erővel érkezett, hogy a pallost még mindig a feje fölött tartó terroristának a két csuklóját is csonkolta. A szőke fej pörögve zuhant a padlóra, a centrifugális erő hatására körbe vért permetezve. A súlyos pallos zörögve esett a

164

I




földre, a két kézfej még mindig szorította. A gróf teste pár pillanatig még megállt a saját lábán. Eközben néhány további szívdobbanás erejéig, lüktetve, sugárban spriccelt a vér a nyaki artériákból, aztán a test térdre borult, végül jókora puffanás kíséretében a padlóra dőlt. Róbertnek nem volt ideje kiélvezni a diadalt, azonnal az övén függő adóvevőhöz kapott. - Balázs, jelentkezz! – hívta fiát. – Anyu itt van valahol egy orvosi laboratóriumban! Sürgősen meg kell találni, mert perceken belül kiégetik az agyát! - Ráállunk az ügyre! – érkezett meg azonnal a válasz. - Én is megyek! – szólt még a rádióba Robi, és a vértől csöpögő karddal a kezében azonnal kirohant a néhai „nagyúr” luxusirodájából, hogy hozzájárulhasson imádott felesége megkereséséhez-megmentéséhez. 86. Gerey Balázs a figyelmeztető üzenet fogadását követően azonnal futólépésre váltott, igyekezett rájönni, hogy melyik irányban nem járt még, és arrafelé folytatni a Kegyetlen Tanárok hatalmas földalatti létesítményének felderítését. Útközben összetalálkozott több magányosan kutakodó társával-barátjával is. - A mocskoknak van valahol egy orvosi részlegük is, ahol most éppen – vesztüket érezvén – a túszaikat igyekeznek kinyiffantani! – adott nekik rövid magyarázatot sietségének okáról. További szószaporításra nem is volt szükség, mindnyájan azonnal csatlakoztak a rohamtempóban végzett felderítéshez. Gyors helyzetismertetést adtak egymásnak, hogy ki melyik irányból érkezett, merre ellenőriztek le minden helyiséget, így kizárva azokat az irányokat, amerre már nem érdemes újra szétnézni. Végül arra jutottak, hogy a megszállásuk alatt álló bázisnak csupán a leghátsó traktusait nem vizsgálták át eddig, így arrafelé indultak tovább. A keresési helyszínek folyamatos módosulásáról, az új fejleményekről rádión tájékoztatták a távolabb lévő egységeket. Hamarosan Balázs különítményéhez csapódott Végh Béla, az AKTA köreiben eltöltött idő alatt kikupálódott magánnyomozó; Rékassy Rebeka, a jó harcossá edződött újságírónő; fia, Ádám, aki szintén élvezettel vettette bele magát a világ elnyomói ellen vívott küzdelembe; Miskolczi Cecília, Balázs menyasszonya, aki szerelme segítségére akart lenni édesanyjának és húgának felkutatásában, hiszen tudta, mennyire bántotta párját családja felének elvesztése; valamint hamarosan lihegve megjelent személyesen Gerey Róbert is, aki vissza kívánta kapni rég elveszített feleségét és lányát. Amint az AKTA igazgatója is feltűnt, csodálkozó pillantások vetültek felé, furcsállták a kezében tartott véres kardot, de egyben meg is ijedtek a bal vállát éktelenítő, sebesülésre utaló vérfolttól. - Hát veled mi történt? – kérdezték tőle többen is, persze eközben nem hagyták abba a futást. - Meghalt a Vezér. Viszont kifogyott a lőszerem és lemerült a pajzsom is – foglalta össze tömören Robi. – Amúgy semmi bajom. Dicsekedni nem szeretett, viszont mindenki sejtette, mire használhatta előzőleg a kezében szorongatott szamurájkardot. Ahogy a csapat előrehatolt, minden útjukba eső ajtót betörtek, benéztek a helyiségekbe, és elfogták, vagy ha a szükség úgy hozta, lekaszabolták az immár bujkáló-menekülő terroristákat. De már alig-alig ütköztek ellenállásba. Ez persze nem is volt baj, mert így lendületesebben törhettek előre. Végre azon az ajtón hatoltak be, amelyiket keresték. Egy hatalmas csarnok tárult szemeik elé, több ezer négyzetméteres lehetett. Több besugárzó-berendezés is üzemelt, a feléjük vezető futószalagokon öntudatlan emberek feküdtek. Azonnal meg kellett állítani a gépsorokat. A laboratóriumban dolgozó terrorista-tudósok rémülettel az arcukon meredtek a behatolókra. Ugyan tudták, hogy a bázis támadás alatt áll, de abban a hiszemben voltak, hogy

165

I




a védelmi erők könnyedén fel fogják tartóztatni az offenzívát. Ebben tévedtek. A fegyveres AKTA-katonák látványától kifutott a vér az arcukból, majd sikoltozva-jajveszékelve fordultak sarkon, igyekeztek a lehető legtávolabbi gépsorok fedezékébe rohanni, aztán onnan tüzet nyitni. Ezt természetesen a felszabadító sereg sem hagyta annyiban. A katonák céloztak, lőttek mindenre, ami mozgott. Végh is így cselekedett. Alapos AKTA-kiképzésének köszönhetően nagy kaliberű pisztolyának minden lövése talált. Mivel végérvényes munkát kívánt végezni, fejre célzott, szétloccsanó koponyák, szökőkútként permetező nyaki artériák, vérfelhők, záporozó nyálkás agyvelődarabok kísérték ténykedését. - Fejvesztve menekülnek… – jegyezte meg vidám iróniával hangjában a privátdetektív. Eközben Róbert sem tétlenkedett. Mivel a Vezér irodájában lévő kivetítő képsorai alapján be tudta tájolni, hogy melyik futószalagon fekszik felesége, így csatakiáltást hallatva előrerohant, meglóbálta kardját, és az agy-kiégető berendezés sugárzáskibocsátó-fejébe hasított vele. A készülék szikrázott néhányat, és az általa gerjesztett kékes derengés is rögvest megszűnt. Az AKTA-igazgató csak ezután kereste meg a futószalag leállító-gombját, amit haladéktalanul le is nyomott. Időközben társai is megállították a többi futószalagot, igyekeztek felébreszteni a rajtuk fekvő, megmentett túszokat-foglyokat. Róbert is felesége mellé lépett. Egy hajszálon múlott, hogy az agysejt-pusztító sugárzás nem érte a nő gyönyörűséges homlokát. Amíg az AKTA orvosa egy injekció segítségével eszméletéhez térítette Ágnest, férje megcsodálta a nő lágy vonású arcát, a neonfényben is enyhén vörösben játszadozó, enyhén őszülő, de még mindig nagyrészt gesztenyebarna hajkoronáját, kecses alakját. - Nincs még egy oly csodás nő, mint ő… – sóhajtotta meghatottan Robi. Rögtön felesége után lánya feküdt a futószalagon, aki roppantul hasonlított édesanyjára, ugyanolyan gyönyörű volt, csupán fiatalabb kivitelben. Az AKTA igazgatójának könny szökött szemeibe, de ezúttal a boldogságtól, hogy 9 év elteltével újra viszontláthatja családja elveszettnek hitt felét, és hogy időben odaértek megmenteni őket. Ági lassan magához tért az injekciótól. Kinyitotta igéző barna szemeit, bár az első pillanatokban még kissé zavart volt tekintete, nem tudta pontosan, mi történhetett. Róbert pedig csak szótlanul nézte, csodálta imádott feleségét. Végül a nő tudata is kitisztult, rájött, hogy ki is áll meghatott arckifejezéssel vele szemben, ő maga is elmosolyodott, felállt, és rég nem látott férje nyakába ugrott, a boldogságtól ő is elsírta magát. A 25 éves, gyönyörű ifjú hölggyé serdült Csilla hamarosan szintén magához tért, Balázs is odament hozzájuk, így az újra egymásra talált család könnyes-boldog hangulatban ölelkezett, megszólalni egyelőre nem tudtak, nem is akartak. Béla eközben társaival egyetemben végigjárta az összes gépsort, futószalagot, elfogták az utolsó menekülő szadista tudóst is. A magánnyomozó ezután segített az orvos injekcióinak hatására magukhoz térő foglyoknak lábra állni, és néhány biztató szóval megnyugtatni őket, hogy immár jó kezekbe kerültek. Eme tevékenysége közepette észrevett egy ismerős arcot is a frissen szabadultak között. Egy körülbelül 24-25 éves korban lévő, karcsú, magas, fiatal hölgyről volt szó, apró, finom metszésű ajkai, nagy barna szemei, határozott szemöldöke, lágy arcvonásai, hosszú hullámos barna haja volt, mindez a mesékből ismert királykisasszonyokhoz tette őt hasonlatossá, és még frissen ébredve is szinte tündökölt, sugárzott róla a szépség. A privátdetektív odalépett hozzá. - Szentkirályi Emese, ha nem tévedek – állította-kérdezte. - Igen, valóban az vagyok. És maga kicsoda? – kérdezett vissza az ifjú hölgy. - Elnézést, Végh Béla, magánnyomozó. Az apja bízott meg, hogy kutassam fel, és szabadítsam ki önt az emberrablók fogságából. Társaimmal összedolgozva ez sikerült is. Jöjjön, hazaviszem Budapestre! – mosolygott megnyerően a lányra.

166

I




Emese szétnézett a csarnokban, észlelte a halottakat, akikben felismerte egykori fogva tartóit, látta a felébresztett emberek boldog megkönnyebbülését, így ő is felsóhajtott: - Köszönöm, hogy kiszabadítottak minket erről a szörnyű helyről! El sem tudja képzelni, mennyi borzalmat láttam, éltem át az elmúlt hónapokban. - Sajnos el tudom… – mondta komoran Béla, visszaemlékezve az eltelt időszak szörnyűségeire, viszont igyekezett optimistább hangnemre váltani. – De mindennek immár örökké vége, az AKTA diadalt aratott, a Kegyetlen Tanárok halottak. Kérem, hadd segítsek! – nyújtotta karját a hölgynek. Emese elfogadta az udvarias gesztust, leszállt a futószalagról, és megmentője kíséretében az ajtó felé indult. Útközben Béla észrevette Rebekát és fiát is, tett egy kitérőt feléjük. Bemutatta egymásnak a társaságot, majd az újságírónő felé fordult. - Hazavihetlek esetleg titeket is? – kacsintott titkos szerelmére némi hátsó szándékkal. – A kocsim a felszínen maradt, sértetlenül – utalt a TBC becenevű szadista tanár üldözése közben tönkretett, de azóta helyrehozott öreg, hűséges járművére. - Köszönjük, örömmel veled tartunk! – mosolygott rá Rebeka. A kis csoport ezzel elköszönt a többiektől – hiszen a munka, amiért idejöttek már el lett végezve – és elindultak a felfelé vezető lift irányába. Az AKTA katonái eközben összegyűjtötték saját halottaikat, a sebesülteket ellátták, valamint a Kegyetlen Tanárok bunkerében fellelhető összes dokumentumot, adathordozót, számítógépet, technikai eszközt összeszedték azzal a céllal, hogy az AKTA bázisára szállítják ezeket, hogy a tudósok további fejlesztéseihez alapul szolgálhassanak. A kiszabadított foglyokat, a megmenthető kísérleti alanyokat is a felszínre vitték, hogy az AKTA bázisára szállítsák, illetve a szanatóriumrészlegen rehabilitálják őket. Sokan évtizedek óta először látták a Nap aranyló sugarait, halvány neonfényhez szokott szemeikkel hunyorogva gyönyörködtek éltető csillagunk pompájában. Róbert is karját nyújtotta feleségének, Balázs pedig húgának, így indultak el a kijárat felé. Tömören elmesélték egymásnak, hogy miken mentek keresztül az eltelt évek során. Robi felháborodhatott volna azon, hogy feleségét – elhurcolása után – szakácsnőként, lányát pedig takarítónőként kényszerítették rabszolgamunkára, de mégis inkább örült, hogy ennyivel megúszták, hiszen az elrabolt áldozatok nagy része zombikatonaként, kísérleti alanyként végezte, netán szórakozásból egyszerűen lemészárolták őket. - Bepótoljuk az elveszett kilenc évet! – ígérte Robi feleségének, lányának, miközben mindkettőjüket csókokkal-puszikkal halmozta el. – Meglátjátok, milyen gyönyörű világban fogunk élni, miután a Kegyetlen Tanárok végre a múlté lettek! Az AKTA csapatai diadalmasan vonultak vissza magyarországi főbázisukra. 87. Végh Béla ugyan már legalább 30 órája talpon volt – előző napon elvezette kocsiját a Lengyel Világtartományig, utána egész este-éjjel a harcokban vett részt, majd a kiszabadított foglyok egyikével, Szentkirályi Emesével, illetve titkos szerelmével és annak fiával azonnal útnak indult visszafelé, Budapest irányába – de mégsem érezte magát fáradtnak, sokkal inkább feldobott volt, hogy ilyen rövid idő alatt ennyi sikerélmény érte. Kora délután, Emese navigálása alapján, meg is érkeztek a Szentkirályi-rezidenciához. Buda dombjainak oldalában állt a szolid, nem túl hivalkodó villa, melyhez kisebb, de annál ápoltabb park tartozott, mindezt kovácsoltvas kerítés vette körül. Ahhoz képest, amit a család anyagi helyzete lehetővé tett volna, igencsak szerény hajlékról volt szó. Persze ezen nem volt mit csodálkozni, hiszen Szentkirályi Miklósról mindenki tudta, hogy cége profitját nem felesleges luxuskiadásokra fordította, hanem kutatásokba, termékfejlesztésekbe fektette.

167

I




Béla megállt a kapu előtt. Kocsija ablakán kinyúlva megnyomta a kaputelefon gombját. Némi búgás után beleszóltak a készülékbe. - Miben segíthetek, uram? - Végh Béla magánnyomozó vagyok, Szentkirályi úrhoz jöttem. A komornyikot minden bizonnyal tájékoztatták róla, hogy ki is a látogatóba érkező illető, hiszen a kapu azonnal feltárult. - Kérem, jöjjön beljebb! – tolmácsolta a kaputelefon a bentiek hangját. A privátdetektív beljebb hajtott, és leállította autóját a villa bejárata előtt. A ház ura eközben szintén kilépett a timpanonos kapualjon. - Remélem, jó híreket hozott! – bizakodott Miklós, miközben az elsőként kiszálló Béla mellé sietett. - Úgy vélem, igen… – mosolygott a nyomozó sejtelmesen megbízójára, miközben kezet rázott vele. A magyarázkodást viszont nem kellett folytatnia, mert ekkor maga Emese is kipattant a járműből, apjához szaladt, és a nyakába ugrott. Meghatottan ölelték át egymást. A sürgésforgásra a ház úrnője is kijött megnézni, hogy mi történik, azonnal elsírta magát örömében, amint meglátta megkerült lányát. Mihelyst kissé lecsillapodtak a kedélyek, Miklós behívta hajlékába vendégeit, megkínálta őket minden földi jóval, és elmeséltette velük Emese kiszabadításának történetét, töviről hegyire. - Köszönöm, hogy ennyi áldozatot hozott, ennyit kockáztatott a lányunkért! Hogyan hálálhatnám meg mindezt önnek, Végh úr? – így Szentkirályi Miklós. – Tudom, a pénz nem minden, de azonnal átutalok a számlájára tízmilliót – ajánlotta föl. – Még ha az üzlet nem is megy túl jól azóta, hogy fúziós erőműveket állítottak üzembe világszerte… – fűzte hozzá. Az említett összeg hatalmas vagyonnak számított, hozzávetőleg 800 évnyi bruttó átlagkeresetnek, így meglehetősen csábítóan hatott Bélára. De az AKTA bázisán töltött hónapok során rengeteget változott. Látva az ottaniak önzetlenségét, önfeláldozását, szerénységét, szégyellni kezdte magát, hogy korábban mennyire anyagias, feltűnési viszketegségben szenvedő fickó volt. Erőfeszítéseket tett annak érdekében, hogy megváltozzon. Sikerrel járt. Most is ennek szellemében válaszolt a nagylelkű felajánlásra. - Igazán köszönöm, Szentkirályi úr! De én nem érdemlek ennyit. Még tán a huszadát sem… Úgyhogy többet rám igazán ne szánjon! – hárított Béla. – Ha viszont ön úgy érzi, hogy ez túl kis összeg lenne, akkor a maradékot utalja át az AKTA számlájára. Ők sokkal inkább rászolgáltak. - Nemes gesztus! – jegyezte meg Rebeka mosolyogva, aki annál jobban megkedvelte a magánnyomozót, minél többet levetkőzött nagyzoló stílusából. - Ahogy gondolja – egyezett bele Miklós. – Ha ön úgy ítéli meg, juttatok az AKTÁ-nak is a pénzből. - Megérdemlik. Elvégre nélkülük sose juthattam volna a lánya közelébe – vallotta be a privátdetektív, majd visszatért a beszélgetés egy másik fonalára. – Ami pedig a fúziós technológiát illeti, személyesen az AKTA igazgatója említette nekem, hogy szívesen megosztanák a gyártási jogokat egy megbízható céggel, hiszen az ő kapacitásaik elégtelenek ahhoz, hogy az egész világot ellássák erőművekkel. Szerintem a Szentkirályi Művek tökéletes partner lehetne a fúziós technológia további terjesztésében, hiszen önök eddig is a környezetbarát energiatermelési rendszereikről voltak híresek. Fogok is szólni az ügy előmozdítása érdekében! – ígérte Béla segítőkészen. - Köszönöm! Igazán hálás vagyok! – Miklós valóban az volt, ezenkívül meglepett is, hiszen eddig kevés olyan emberrel találkozott, aki önként visszautasítja a fizetsége nagy részét, és mindezek mellett még megállapodáson kívüli segítséget is nyújt. – Úgyhogy, ha már a felkínált jutalmat nem is fogadta el, ahhoz mindenképp ragaszkodom, hogy keressen fel, hogyha a jövőben bármiben is segítségére lehetnék!

168

I




- Én is köszönöm a kedvességét! – mosolygott barátságosan a magánnyomozó. Gyorsan elröpült az idő a beszélgetéssel, beesteledett. Béla és Rebeka felálltak búcsúzkodni. Eközben Ádám, az újságírónő nagydarab, tüskehajú, de barátságos fia Emese körül legyeskedett. A hazafelé vezető hosszú autóút során a két egyetemista fiatalnak volt ideje órákat beszélgetni, eközben rájöttek, hogy nagyon jól megértik egymást, hasonló az érdeklődési körük, így komoly és vidám dolgokról is jól el tudnak cseverészni. Szinte percről percre nőtt a vonzalom közöttük. Ezt a jelenséget szokták úgy nevezni: szerelem első látásra. Ádám így meglehetősen szomorú volt, hogy eljött a búcsú ideje. - Találkozhatunk még máskor is? – érdeklődött félénken a lányra mosolyogva. - Hát persze! Már vártam, mikor kérdezed meg! – kacsintott rá Emese. – Meg is haragudtam volna rád, ha csak úgy szó nélkül elmész! - Arra képtelen lettem volna! – vigyorodott el Ádi. – Köszönöm a lehetőséget! Szerintem már holnap jelentkezni fogok! – ígérte. Erre válaszként kapott egy búcsúpuszit a lánytól, a kedvezményezettel pedig madarat lehetett volna fogatni. A szülők eközben mosolyogva szemlélték a kibontakozó románcot, egyiküknek sem volt oka ellenezni a dolgot. Inkább kölcsönösen örültek, hogy ilyen értékes, rendes emberekkel ismerkedhettek meg. 88. Róbert kivételesen nem az AKTA főbázisára irányította a családját szállító járművet, hanem egy olyan helyre, ahol már közel 9 éve egyetlen lélek sem járt. Miskolc egyik kertvárosában álldogált egy házikó, mely ugyan nem volt kicsi, de azt se lehetett ráfogni, hogy nagy. Inkább pont kényelmes méretű egy négyfős család részére. A kerítés lécei megkoptak, korhadásnak indultak, az udvart felverte a gaz, a stukkókkal szolidan díszített homlokzatról helyenként hiányzott a vakolat, az ablakok sötéten, koszosan ásítoztak. Az egész Gerey család szótlanul, ünnepélyesen meredt az épületre. Mindnyájan 9 évvel korábban látták utoljára ezt a házikót, hiszen anya és lánya elrablása után a férfiak is az AKTA-bázisra költöztek, képtelenek voltak itt maradni, a helyszín, a személyes tárgyak és közös emlékek sokasága nap mint nap felszakította volna lelkükben a fájdalmas sebeket. Viszont így, hogy újra mindnyájan együtt voltak, már más érzéseket keltett bennük a látvány. Ugyan mindannyian siratták magukban az elveszett éveket, de ezt a kellemetlenséget jócskán felülmúlta az újra egymásra találás határtalan öröme. A családfő előhalászta táskájából a ház kulcsait, melyeket reménykedve őrzött a hosszú évek során át, abból a megfontolásból, hogy egyszer talán újra szükség lesz rájuk. Kinyitotta a kertkaput, mely hangosan-rozsdásan nyikorgott, majd az időjárás viszontagságaitól megrepedezett járólapokon lépdelve megközelítették a házat. Hamarosan a hallban találták magukat. A hely hangulatához méltóan csöndben néztek körül. Olybá tűnt, mintha egy kísértetkastélyban járnának. A bútorok ugyan lepedőkkel le voltak takarva, de mindent vastag rétegben borított a kosz. Lépteik nyoma is jól kivehetően megmaradt a parkettán, hiszen lábukkal felverték az évtizedes port, mely a levegőbe lendült, a finom szemcsék élesen kirajzolták az ablakon betűző napsugarak vonalát. A sarkokban pókok hálói feszültek, ahogyan a letakart bútorok tetején álló apróbb dísztárgyakat, régi fotókat is beszőtték ezek az apró jószágok. Ágnes döbbenten vette tudomásul, hogy minden berendezési tárgy pontosan ugyanúgy, ugyanott van, ahogy és ahol emlékezete szerint akkor is volt, amikor arra a balszerencsés osztálykirándulásra indult lányával. Kezébe vette az egyik fényképtartó keretet, lefújta róla a port, a vastag üledékréteg alól előtűnt saját családja, egy évtizeddel korábbi állapotában, a felvételen mindenki mosolygott, boldog volt. A nő szemeibe könny szökött, egyrészt fájlalta az elveszített hosszú időt, másrészt határtalanul boldog is volt, hogy legalább nem kellett élete

169

I




végéig a Kegyetlen Tanárok pincerendszerében raboskodnia, és visszakaphatta családját. Róbert sejtette, mi megy végbe felesége lelkében, így mellélépett, átkarolta, és halkan, de határozottan a fülébe súgott: - Folytassunk mindent ott, ahol annak idején abbahagytuk! Pótoljuk be az elveszett időt! Szeretlek! Ági elmosolyodott, megcsókolta párját, hosszú percekig abba se akarták hagyni. Gyermekeik boldogan szemlélték a családi idillt. Az újra egymásra találás öröme elegendő erőt adott mindnyájuknak ahhoz, hogy nekilássanak lelkesen takarítani, rendbe tenni a házat és kertjét egyaránt, így az estét már saját korábbi otthonukban tölthették, részletesen beszámolva egymásnak az utóbbi évek eseményeiről-élményeiről. Jócskán volt miről mesélniük. 89. 2033. augusztus: Az Egyenlítő és a 0. hosszúsági fok metszéspontjában emelt mesterséges sziget, a Világállam adminisztratív központja, fővárosa – melyet minden népcsoport saját nyelvére lefordítva Föld-városnak nevezett – hatalmas ünnepségnek adott helyet. Az össznépi mulatság apropója a Kegyetlen Tanárok fölött aratott győzelem, ezáltal az emberiség terrorista elnyomás alóli felszabadulása volt. A Világállam nemrégiben megválasztott, új Elnöki Tanácsa invitálására az AKTA minden tagja meghívást kapott a Világparlament gótikus elemeket, csipkés kőfaragványokat hordozó, historizáló stílusban megépített, kecses felhőkarcolójába. A helyszínen ezen kívül több milliós ünneplő tömeg gyűlt össze, de a bolygó minden tévécsatornája is közvetítette az eseményt. Az adás világszerte szinte mindenkit a televíziókészülékek elé szegezett, kíváncsian várták, hogy milyen bejelentést fognak tenni az emberiség újra erősödő tekintélyű, választott vezetői. Amint az Elnöki Tanács tagjai, az AKTA vezetőinek társaságában, kiléptek a fenséges épület első emeletén található hatalmas teraszra, néma csend telepedett a Világparlament előtti, több hektáros, parkosított, fényesen megvilágított térre, minden szempár a prominens személyiségekre tapadt. Csak a tenger távoli morajlása és a fák susogása keltett némi zajt, a helyszínt biztosító antigravitációs meghajtású AKTA-vadászrepülők némán cirkáltak a magasban. - Tisztelt látogatók, tisztelt tévénézők! – szólalt meg az Elnöki Tanács legidősebb, ősz hajú, fehér szakállú, elegáns öltönyt viselő tagja. – Nem is olyan régen, pontosan ugyanezen a helyen az aljas vérvágy netovábbjaként a Kegyetlen Tanárok lemészárolták a Tanács korábbi tagjait, ártatlan civilek ezreivel egyetemben, hatalmas pánikot keltve ezáltal a világ békeszerető polgárai körében. Ráadásul ennyivel meg sem elégedtek, fokozták a terrort világszerte. A Föld Békefenntartó Erők pillanatok alatt összeroppantak az ellenség hatalmas technikai fölényének és túlerejének nyomása alatt. Ha nincs a méltánytalanul mellőzött Anti Kegyetlenkedő Tanár Alakulat – pillantott végig hálával telve a teraszon felsorakozott AKTA-vezetőkre –, akkor mi már mindannyian vagy halottak lennénk, vagy a Kegyetlen Tanárok rabszolgái… De ezek a hősök önzetlenül kockára tették életüket az emberiség szabadságáért. Tisztában vagyok vele, hogy amit véghezvittek, az felbecsülhetetlen értékű, de Elnöki Tanácsunk mégis úgy döntött, hogy jelképes köszönetként az AKTA minden tagját kitüntetésben részesíti, méghozzá a Föld Gyémánt Nagykeresztje érdemrenddel, valamint az újonnan alapított Nemzetközi Diákvédelmi Díjjal! Amint az ősz tanácstag kiejtette száján a „kitüntetés” szót, azonnal megjelentek elegáns öltönyt viselő segítői, akik vörös bársonypárnákon hozták a szóban forgó medálokat. Az Elnöki Tanács minden tagja részt vett a kitüntetések szétosztásában, hiszen az AKTÁ-nak több ezer tagja volt. Mindegyiküknek személyesen gratulálva, kézfogással kísérve adták át a

170

I




plaketteket. A Tanács korelnöke annyira lekötelezve érezte magát, hogy név szerint bemutatta a nagyközönségnek az AKTA felsővezetőit, mielőtt átadta volna az érdemrendeket. - Tisztelt emberiség! Íme, akiknek mindnyájan kiemelt hálával tartozunk a minket megmentő AKTA létrehozásáért, küldetései megszervezéséért, lebonyolításáért: Gerey Róbert igazgató; felesége, Gerey Ágnes; fia és helyettese, Gerey Balázs; lánya, Gerey Csilla; Miskolczi Cecília ideológus és jövőkutató, egyben ifjabb Gerey úr menyasszonya; Hernádi Tibor és Sudár Pál katonai vezetők; Erdei Szilvia oktatási főfelelős, egyben Sudár úr felesége; Maróthy Júlia közönségkapcsolati igazgató; Teleki Bálint beszerzési igazgató; Beregszászi László tudományos vezető; Rékassy Rebeka újságíró; fia, Rékassy Ádám; végül, de nem utolsósorban Végh Béla, a nagyszerű privátdetektív. Említett tisztségeiken kívül természetesen mindnyájan részt vettek a tényleges harcokban is. Tapsoljuk meg őket! A tömeg szinte fülsértő tapsviharban és ovációban tört ki, miközben az Elnöki Tanács ősz hajú vezetője személyesen kezet fogott az AKTA vezérkarával, és átadta nekik kitüntetéseiket. A név szerint is megemlítettek pedig büszkén feszítettek a teraszon, mert ugyan önzetlenül, az emberiség iránti szeretetből tették mindazt, amit tettek, de azért jól esett nekik az elismerés. Róbert mosolyogva, boldogan fogta meg mellette álló, gyönyörű felesége kezét. Miután a tapsorkán kissé elcsendesedett, az ősz hajú úriember folytatta beszédét. - Be kell vallanom, hozzájuk viszonyítva egyáltalán nem érzem magam méltónak, hogy a Világparlament Elnöki Tanácsának tagja lehessek, hiszen századannyit sem tettem az emberiségért, mint az AKTA bármely tagja. Fel is ajánlottam nekik, hogy vegyék át a Föld bolygó kormányzásának teendőit… – Sejtelmesen félbeszakította a mondatot, a tömeg is csendben, kíváncsian várt, a feszültség fokozódott. - Ezt persze mi nem fogadhattuk el – törte meg a csendet hamarosan Gerey Róbert. – Elvégre mi nem vagyunk politikusok, ehhez önök bizonyára jobban értenek. Mindössze annyit kértünk, hogy a jövőben ne érjék igazságtalan vádak az AKTÁ-t, és engedjék meg nekünk, hogy továbbra is elvonultan dolgozhassunk, fejlesztgethessünk, hogyha ne adj’ isten bármiféle veszély leselkedne civilizációnkra, csakis a leküzdendő kihívásra összpontosítva munkálkodhassunk – fejtette ki a mindig szerény AKTA-igazgató. Felesége büszkén mosolygott nagyszerű párjára. - A Világtanács tudomásul vette az AKTA vezetőinek döntését – folytatta az ősz hajú tanácstag. – Viszont hálánk jeléül felkértük az AKTÁ-t, hogy váljék a Világállam hivatalos titkosügynökségévé, rendes költségvetési támogatással a fejlesztések finanszírozására, a szükséges emberállomány szolgálatban tartására. Ezzel elismernénk azt, hogy a szervezet eddigi tevékenysége hasznára volt az emberiségnek, valamint arról sem feledkeznénk el, hogy a jövőt senki sem ismerheti, és bármikor kerülhetünk olyan szituációba, amikor csak egy ilyen elszánt és önfeláldozó csapat menthet meg minket! - Ezt az ajánlatot viszont már mi is örömest elfogadtuk – bólintott Róbert. – Így mi is azzal foglalkozhatunk, amihez értünk, mindezt a Világtanács felhatalmazásával, az emberiség egészének szolgálatában. Igyekszünk megfelelni ennek a nemes és hatalmas feladatnak. Köszönjük a lehetőséget! Mivel a Kegyetlen Tanárok csoportosulását, jelenlegi tudomásunk szerint, sikerült maradéktalanul felszámolnunk, így szervezetünk rövidítése ugyan továbbra is AKTA marad, de teljes megnevezésünk általánosítóbban Anti Kegyetlenkedő Terrorista Alakulattá válik. Az Elnöki Tanács vezetője valamint az AKTA igazgatója újfent kézfogásukkal pecsételték meg jövendő szövetségüket. Mindezt színpompás tűzijáték és a nézősereg ovációja, tapsorkánja kísérte. Egy átlagos magasságú, középkorú, egyenes tartású, elegáns hölgy, akinek vidám arcát középhosszú, egyenes szálú, mogyoróbarna haj keretezte, és akinek szemeiben a töretlen életerő fényei játszadoztak, mikrofont tartott kezében. A kamerába mosolygott.

171

I




- Magasztos pillanatok ezek. Végre-valahára talán sínre kerül az emberiség, hogy az eljövendő nemzedékek már elfelejthessék azokat a borzalmas fogalmakat, melyek ezidáig árnyékot vetettek civilizációnkra, és nem lesz több háború, gyilkosság, kizsákmányolás! – Néhány pillanatnyi hatásszünetet tartott. – Ezennel búcsúzom kedves nézőimtől, akik az Egyes Magyar Világcsatornán a Teregető helyszíni tudósítását láthatták a VilágkormányAKTA-csúcstalálkozóról. Föld-városból tudósított: Verebes Léna. 90. Mi történt főhőseinkkel az elkövetkező években: Szentkirályi Miklós – Végh Béla ajánlásának köszönhetően – sikeresen leszerződött az AKTÁ-val, ezáltal megkapta a fúziós technológiák hasznosítási jogait, így cége újfent prosperálni kezdett. Sorozatban gyártotta a fúziós erőműveket a világ energiaínségben szenvedő régiói számára. Tevékenységének köszönhetően néhány év alatt sikerült pótolni a Kegyetlen Tanárok által korábban megsemmisített összes erőművi kapacitást, sőt virágzásnak indultak az energiaigényes iparágak, kutatási irányzatok. Neve továbbra is a tiszta energiával fonódott össze. Szentkirályi Emese és Rékassy Ádám barátságából, egymás iránt érzett kezdődő vonzalmukból hamarosan szerelem, majd házasság lett. Emese az egyetem elvégzése után közgazdasági pályára állt, és tökéletesítette a Világállam politikusai által megkezdett, egyenlőbb esélyekre, kis vagyoni különbségekre épülő társadalomelméleti kutatásokat, illetve ezek gyakorlatba való átültetéséért is sokat tett. Mindezért többek között közgazdasági Nobel-díjjal jutalmazták. Ádám – érdeklődésének megfelelően – történész lett, megírta számos könyve egyikeként az AKTA és a Kegyetlen Tanárok között lezajlott háborúk hiteles történetét, saját tapasztalataira valamint az AKTA archívumára támaszkodva. Műve bestsellerré vált. Végh Béla egy szép nyári estén a Margitszigetre hívta sétálni szíve hölgyét, Rékassy Rebekát. A gyaloglásban megfáradva leültek a parti sétány egyik padjára szusszanni kicsit, és a felülmúlhatatlan látványban gyönyörködni. A Duna fekete víztömegén fogócskázó aranycsillagocskákként játszadoztak a budai oldal fényei. Arcukat az enyhe esti szellő cirógatta, a fák lombjai barátságosan susogtak. Minden olyan romantikus, hangulatos volt. Béla nem is tudott volna alkalmasabb pillanatot választani, hogy megkérje Rebeka kezét. A nő ugyan meglepődött a hirtelen kérésen, de habozás nélkül igent mondott, hiszen amióta a férfi levetkőzte negatív tulajdonságait, igencsak szerethetővé vált. Rebeka pedig meg is szerette… Házasságuk hosszú és boldog lett. Béla a küldetése teljesítéséért kapott sikerdíjból számos profi alkalmazottat felvéve igazán magas színvonalúvá alakította magánnyomozói irodáját, világhírűvé vált a sikeresen lezárt ügyeivel, de ettől függetlenül élete végéig jó barátságban marad az AKTA tagjaival, szükség esetén együtt is működött velük. Rebeka folytatta újságírói munkáját, nemegyszer férjével összefogva végzeték az oknyomozói-tényfeltárói munkákat, a világ még fellelhető visszásságairól lerántva a leplet. Rex, a jól képzett rendőrkutya, hosszú élete végéig Bélával és Rebekával maradt, a gazdik annyira megszerették a jószágot, hogy semmi pénzért nem váltak volna meg tőle. Verebes Léna „Teregető” című televíziós beszélgetős műsorának képtelenség volt konkurenciát támasztani, a világ egyik legnézettebb produkciójává vált, immár nem csupán a magyar anyanyelvűek kedvence lett, hanem számos további nyelvre is szinkronizálták. Régi

172

I




barátai – például Rékassy Rebeka, Végh Béla, valamint az AKTA tagjai – gyakori vendégek voltak műsorában. Az AKTA – célkitűzéseinek megfelelően – a Világállam egyik fontos szervezeti egységévé vált, felügyeletük alá tartozott a fejlett technológiák kutatása, és annak megakadályozása, hogy ezek rossz kezekbe kerüljenek. Az AKTA kutatóinak – Beregszászi Lászlóval az élen – munkáját dicsérte a néhány éven belül elkészülő első, csillagközi utazásra is alkalmas űrjármű. Ennek segítségével megkezdődött a környező csillagrendszerek felderítése, és a nagy meglepetésre fellelt intelligens fajokkal való kapcsolatfelvétel. Ezt a komplex küldetést – kalandvágyukból kifolyólag – Hernádi Tibor és Sudár Pál katonai szakértők irányították. Szerencsére sikerült elkerülniük a fegyverek bevetésének szükségességét. Pál felesége, Erdei Szilvia is az űrhajóval utazott, hiszen oktatásügyi felelősként gyűjtött szerteágazó tapasztalatai segítségére voltak abban, hogy milyen tudást milyen időzítéssel adhat át a megismert idegen fajoknak. Maróthy Júlia szintén velük tartott. Mint a kommunikáció nagymesterének, az ő feladata volt kidolgozni a kapcsolatfelvételek módjait, megfejteni az idegenek nyelveit. Teleki Bálint pedig mindennek a logisztikai részét intézte. Együttműködő, jó barátságban dolgozó csapatot alkottak. Gerey Róbert lemondott az igazgatói székről, de az AKTÁ-nak természetesen nem fordított hátat, szakértelmét, felhalmozott tapasztalatait szükség esetén bármikor a szervezet rendelkezésre bocsátotta. De immár beérte egy kevesebb elfoglaltsággal járó tisztséggel is, hogy minél több időt tölthessen imádott feleségével, igyekezvén bepótolni a 9 évnyi kényszerszünetet. Felesége, Ágnes – képzett pszichológus lévén – életét a Kegyetlen Tanárok által lélekben megnyomorított diákok kezelésének szentelte. Örömmel töltötte el, ha sikerült egy-egy páciensében feloldani a rengeteg komplexust, fóbiát, paranoiát, melyeket a fogság és a durva kínzások véstek az egykori áldozatok tudatalattijaiba. Emellett természetesen ő is boldog volt minden percben, melyet szeretett férjével tölthetett. Az AKTA vezetését Gerey Balázs vette át, aki hamarosan feleségül kérte menyasszonyát, Miskolczi Cecíliát. Ettől fogva közösen, egyenrangú partnerekként, igazságosan, demokratikusan vezették a szervezetet. Soha nem érkezett munkájukra panasz. Néhány év elteltével gyönyörű unokákkal ajándékozták meg szüleiket. Gerey Csilla felelevenítette művészeti tanulmányait, tehetsége a 9 év fogság során sem hagyta cserben, szabadulása után szépen fejlődött zenei tudása, néhány év elteltével világhírű hegedűművésszé vált. Az AKTA szanatóriumában sikerült újjáéleszteni a Kegyetlen Tanárok laboratóriumában talált, kómába esett agyakat. Nehéz volt elhitetni velük, hogy csak számítógép teremti a valóságot számukra. De az AKTA tudósai megoldást találtak problémájukra, sikerült DNSmintáik alapján klónozni egykori testeiket, melyekbe visszaültették a korábban eltávolított agyakat. A mutációkkal, transzplantációkkal megnyomorítottakon is segítettek különféle műtétekkel, végszükség esetén klónozással. A kísérleti alanyok ettől kezdve újra teljes életet élhettek. Az Auschwitz alatt található Kegyetlen Tanár bázist történeti emlékhellyé alakították, az ide látogató érdeklődök mindent megtudhattak eme terrorszervezet életéről, munkamódszereiről, rémtetteiről, valamint az AKTA ellenük végzett tevékenységéről. Az itt talált értékeket, az évtizedek során összerabolt műkincseket visszajuttatták jogos tulajdonosaiknak, ahogy a Fort Knox-ból eltulajdonított több ezer tonnányi aranytömb is visszakerült eredeti helyére.

173

I




Szerencsére Léna jóslata valóra vált, és az emberiség végre jó útra tért, elhanyagolható szintre süllyedt az emberek közötti irigység, ellenségeskedés, konkurenciaharc, kizsákmányolás. És ez talán részben az AKTA elhivatott, becsületes, önzetlen munkatársainak volt köszönhető.

Regőczi Gergely v2.00 : Budapest, 2009. 03. 25. v2.05 : Budapest, 2009. 04. 04. v2.10 : Budapest, 2009. 10. 26. v2.11 : Budapest, 2011. 06. 07.

174

Regőczi Gergely AKTA. Horror-thriller paródia és sci-fi akció regény BUDAPEST 2011

Recommend Documents