Popper Péter: Az írás Az Ószövetség Az Újszövetség Előszó helyett
Miért sír a malac? (részlet) Gyerekkoromban nagyon vallásos életet éltünk. Minden péntek este igazi ünnep volt „a szombat menyasszony érkezése”, amikor az egész család összegyűlt a rabbi nagypapánál. A péntek esti áldásmondás (kiddus) rendszeres volt, a borral telt pohár fölött pedig – a vacsora és ima után – mindig énekeltünk. Befejezésül hagyományosan a 120–134. zsoltárokból, amelyek a szabadulásról, az egyetértésről és a békességről szólnak. A zsoltáréneklést ezekkel a héber szavakkal kezdtük: S í r h á m a l a u s z… Ez a „grádicsok éneke”, a „lépcsődal”, vagyis a fokozatosság éneke. Az egyik alkalommal beszélgettünk éneklés helyett. Volt egy háztartási alkalmazottunk – akkoriban cselédnek hívták –, aki akkor este nem szedte le az asztalt, pedig már jócskán vacsora után voltunk. Megkérdeztük, mire azt mondta: – Hát még nem énekelték el a sír a malacot… Én még ma is hallom a malac sírását. A malac azt siratja, hogy milyen messze került a megtalált vagy megtalálni vélt Isten élő szava a mindennapi életünktől. Szigorú rabbik és papok szellemi múmiává göngyölték az Írás mondatait. Én megpróbálom kiszabadítani őket szoros burkolatukból, azt remélve, hogy felviláglik mögülük Isten mosolya, szigorúsága és vigasztalása. Azt is remélem, hogy akadnak majd emberek, akik este az ágyban szórakozásképpen ezt a könyvet olvasgatják majd. A történetek többsége érdekes, és si non e vero, bon trovato: ha nem is igaz, jól van kitalálva! … Ezt az ószövetségi könyvet folytatni szeretném majd az Újszövetséggel, vagyis Jézus Krisztus történetével, a golgotai misztériummal. Mégis: Honnan származnak az elnevezések? Az Ószövetség (Ótestamentum) azért vonult be a „zsidók Bibliájának” elnevezéseként, mert Pál (Saul) a damaszkuszi úton bekövetkezett látomása után elkezdte használni az Újszövetség (Újtestamentum) megjelölést. Ezzel azt akarta kifejezni, hogy a szigorú zsidó vallási előírások (például a körülmetélés, az étkezésre vonatkozó tilalmak stb.) akadályai a Krisztus követésére való térítésnek. Ha Isten egyetlen Fiát engesztelő áldozatul küldte az emberiség bűneiért, akkor már nincs szükség a Tóra
törvényeire. A Krisztusban való hit, a jócselekedetek és a kegyelem elegendőek az üdvözüléshez. Persze Pál, aki eredetileg rabbi Gamaliel tanítványaként farizeus rabbi volt, nyilván késztetést érzett arra, hogy a zsidók által elfogadott Szentírásban találjon támaszt álláspontjának igazolására. S ezt meg is találta Jeremiás könyvében. Íme napok jönnek, amikor új szövetséget kötök Izrael házával, és Júda házával: nem ama szövetség mintájára, melyet atyáikkal kötöttem … amely szövetséget ők felbontottak … hanem törvényemet az ő belsejükbe adom és az ő szívükbe írom. (Jer 31:31–33) Miért éppen most? Miért az új évszázad (évezred) kezdetén érzem szükségét, hogy a mai ember számára szinte elolvashatatlan, unalmat árasztó Szentírást – amibe csak nagy néha van kedvünk belelapozgatni – óvatosan megszabadítsam ezer évek vallási ellentétei által keletkezett és valláspolitikai indíttatású rárakódásaitól? A Sixtus-kápolna jár az eszemben, amelyet a restaurátorok megszabadítottak attól a misztikus, kékes derengéstől, ami ugyan áhítatra indított, de kiderült, hogy öt évszázad pora hozta létre. És amikor attól megtisztították, egyszerre felragyogtak Michelangelo káprázatos színei. Eliade, a világhírű vallástörténész írja: „Az emberi szellem megragadta a különbséget, a között ami valóságosnak, hatékonynak, gazdagnak és jelentéssel bírónak mutatkozik, és a között, ami e minőségekkel nem rendelkezik, vagyis a dolgok zűrzavaros és veszedelmes áradata, véletlenszerű és értelmetlen felbukkanása és eltűnése.” Magyarán: felfedezte a szentséget, megértette a szent és a profán közötti különbséget. Azért is sír a malac, mert e vonatkozásban szinte áttekinthetetlen az a romlás, ami a történelem évezredei során – „Isten méltatlan, de hivatalos szolgáinak” közreműködésével – az egyre inkább formálissá vált tételes vallás, a racionális tudomány, az agnosztikus bölcselet és a filléres misztika hatására végbement. Ezt a folyamatot nagyképűen deszakralizációnak nevezik. Arról a világszemléletről van szó, amelyik egyre inkább kiiktatja a kultúrából a szentséget, s helyébe valamiféle sivár anyagelvűséget, vagy kárpótlásul szellemi serdületlenek számára készült mesebeli ezotériát csempész. A kultúra legősibb korszakaiban az ember élete, élni akarása és mindaz, amit ennek érdekében tett, vallásos cselekedet volt. Maga az emberré válás, az emberként létezés egyben azt is jelentette: vallásosnak lenni. Kezdetben az „ember” fogalma magába foglalta a „szentség” fogalmát is. És hogy ez az azonosság vagy egység mára eltűnt a világból, azért nagymértékben felelős a kultúra folyamatosságának megszakadása az emberi tudatban. Mi közünk van a régmúlthoz nekünk,
felvilágosodott, modern embereknek? S ha mégis lenne közünk, akkor a pszichológia, a pszichoanalízis, a filozófia, a kulturális antropológia készségesen szolgálnak a saját csőlátásukon keresztül felbukkanó, a valóságot mindig redukáló magyarázatokkal. S ha netán megérintenénk a legvégső kérdéseket, például az emberré válás folyamatát, akkor már a malac hangos zokogásra fakadna. Mert mit is mond a tudomány annak a fejlődésnek a sarkalatos pontjairól, amelyet feltételezhetően megtettünk? Vegyük sorra őket. 1. Lejöttünk a fáról. Sokan, sokféle okból, néha vagy gyakran, de lejönnek a fákról. Csakhogy aztán visszamásznak rá. Mi pedig lent maradtunk a földön. Miért? A tudomány válaszol: vagy egy szerencsés véletlen, vagy egy szerencsés mutáció következtében. 2. Két lábra álltunk. Sokan, sokféle okból állnak két lábra – majmok is, medvék is –, de azután visszaereszkednek mind a négyre. De mi két lábon maradtunk. S ilyenformán látóterünkbe került a világ, egész a horizontig, a két mellsőnk pedig felszabadult, kézzé vált, amivel fantasztikusan lehet manipulálni. Miért? S a tudomány válaszol: vagy egy szerencsés véletlen vagy egy szerencsés mutáció. 3. Megbarátkoztunk a tűzzel. A növényevő állatnak egész nap legelnie és kérődznie kell, hogy elegendő kalóriát vigyen be a szervezetébe. Nem ér rá verset írni – elnézést, kultúrát teremteni. A húsevők egyszerre jutnak nagy mennyiségű kalóriához, ott meg az a baj a kultúrateremtés szempontjából, hogy napokig kell emészteni. A tűz nemcsak meleget adott, világított, de a főzéssel-sütéssel lehetővé tette, hogy könnyen emészthető, nagy mennyiségű kalóriához jussunk. Sok mindenre használható szabadidőnk lett. Csakhogy minden emlősállat retteg a tűztől. Egy fáklyával még az állatok királyát is el lehet kergetni, ha támad. Mi miért nem féltünk? Valószínűleg egy szerencsés véletlenről vagy szerencsés mutációról lehet szó. 4. Eltűnt a bundánk, a testszőrzetünk, lecsupaszodtunk. Miért? Hát, ha ez nem egy szerencsés véletlen vagy mutáció, akkor semmi sem az. 5. Fejlődéstanilag igen rövid idő alatt – nem több 100 000 évnél – majdnem kétszeresre nőtt az agyunk. Szerencsés véletlen? Szerencsés mutáció? De ez az agy szükségeltetett ahhoz, hogy felismerjük, majd elfelejtsük a szentséget. Helyette nagyképűséget tanultunk, meg tartalom nélküli áhítatos pofavágást. Visszaérkeztünk oda, ahonnét elindultunk: a világ, az emberi élet szentségtelenítéséhez. A probléma lényege az, hogy míg a technológia egyre rohamosabb, már-már szédítő iramú fejlődését éljük meg, addig az emberi intelligencia nem mutat hasonló fejlődést. Az olló két ága egyre jobban szétnyílik: a hipertechnológiához képest az átlagos ember, s mindenki, akinek a szakmája független a technológiától, relatíve egyre „butábbá”, unintelligensebbé
válik – még a világ gazdasági és politikai vezetői sem kivételek. S ehhez hozzátehetjük, hogy sem az érzelmi kultúra, sem az erkölcs területén nem vehetünk észre jelentős pozitív elmozdulást… Sőt… Egyre fenyegetőbben érzékelhető e folyamat veszélyessége az emberiség életminősége, végső soron létezése szempontjából. A gondolkodó ember felteheti a kérdést, hogy mi okozza ezt a veszélyt? Pontosabban: azon is eltöprenghet, hogy az ősi, ősemberi társadalmak miért maradtak akár egy-két millió évig változatlanok – ami egyben fennmaradásukat is jelentette –, míg manapság már néhány évtized alapvető társadalmi változásokat hoz, birodalmak pusztulását idézi elő? Elképzelhető, hogy az ősi társadalmak fennmaradását a technológiai mozdulatlanság, a stagnálás biztosította, míg az egyre gyorsuló tudományos és technológiai fejlődés, sőt biológiai érés (akceleráció) egyben a kollektív pusztulás felé sodorja az emberiséget. Az evolúcióban hívők ezt a felfogást ostoba konzervativizmusként értékelik, a vallásos embereknek apokaliptikus asszociációik támadnak, s csak kevesen merik követni Kosztolányi Marcus Aureliusát: „Ez van”, „Ez nincsen”, „Ez itt az igazság”, „ez itt a hamisság” s végül odadobja férgeknek a testét. Az előbbiekben némi iróniával felsorolt alapvető változások – amelyeknek magyarázatául a véletlen és a mutáció legalább annyit hoz a konyhára, mint a Teremtés – további nagy történéseket eredményeztek. Ezek közül legalább ízelítőként felvillantunk néhányat. A két lábra emelkedés először is feltételezi a figyelem állandó készültségi állapotát (vigilancia). Két lábon állva szunyókálásról nemigen lehet szó. Megváltozik a tér érzékelhető struktúrája: a felálló lény szempontjából ő maga a középpont egy függőleges tengelyen, ahonnét a jobb és bal, elöl-hátul, fent és lent szétágaznak. A személyes kozmosz teljessé lesz. A kéz. Eszközt néhány magasrendű emlős is használ, de nemigen készít. Az eszközkészítésre alkalmas szerszámok feltalálása pedig csakis emberi produktum. A megfelelő eszközök segítségével az ember legyőzheti a távolságot, dobni, hajítani tud, aztán nyilat kiröppenteni, tehát tevékenységének hatósugara kitágul. Készíthet olyan eszközöket, amelyek testi hiányosságait pótolják: már nem kell harapni, körömmel tépni, hanem vágni, csiszolni stb. lehet velük. A tűz eszköze lett a magasrendű táplálkozásnak, amelyben a húsevés központi szerepet kapott. A gyűjtögetés mellett kialakult a vadászat, a vadászatból a férfi-női munkamegosztás, és még valami: a legalizált vérontás, az ölés, s az ölésből az áldozás. A vallástörténészek ezt a nagy történést „ölni az életért” döntésnek nevezik. S ez mindmáig így maradt.
E bibliás könyv írásakor egy törvényt szigorúan betartottam. Nem szabad hamisítani! A Biblia bármely mondatán szabad elgondolkozni, töprengeni, kételkedni, értelmezni, magyarázni, hinni benne vagy tagadni – de megváltoztatni nem szabad! Nem azért, mert kanonizált, kinyilatkoztatott szöveg, hanem tisztességből. Különben azonnal sírni kezd a malac.
© Popper Péter, Saxum Kiadó Kft.
