Popper Péter Az Írás. Az ÚJSZÖVETSÉG Máté evangéliumától a Jelenések könyvéig. Popper Péter. Az Írás

Popper Péter

Az Írás Az ÚJSZÖVETSÉG – Máté evangéliumától a Jelenések könyvéig

Popper Péter

Az Írás Az ÚJSZÖVETSÉG – Máté evangéliumától a Jelenések könyvéig – Sorozatszerkesztő: Popper Péter TARTALOMJEGYZÉK Popper Péter © 2004 Borítóterv: Szabó Árpád Kiadja a Saxum Kiadó Felelős vezető: Jenei Tamás Felelős szerkesztő: Z. Laczkó Katalin és Zsolnai Margit Műszaki szerkesztő: FeZo Bt. Nyomdai előkészítés: Stúdió 23. Bt, Felelős vezető: Jäckl Norbertné TARTALOMJEGYZÉK BEVEZETÉS HELYETT......................................... 9 ELŐHANG ÉS TÁJÉKOZTATÁS AZ ÚJSZÖVETSÉGHEZ 13 ELSŐ RÉSZ: “Kiáltó szó a pusztában” ...................... 21 A szent evangéliumokról – Mozgalmas események Jézus születése körül – A történelmi szkepticizmus álláspontja – Egy nazír előjön a sivatagból – Jézus Keresztelő János helyére lép, és mérhetetlenül túlnő rajta – Júdás – Jézus árulója vagy szövetségese? – Messiás vagy

csaló? MÁSODIK RÉSZ: “Micsoda az igazság?” ....................... 79 Törvényszék és halál – “ Te vagy-e Isten fia ?” – A zsidók királya – A Messiás feltámadása – Hogyan lesz a rajongóból kételkedő? HARMADIK RÉSZ: Jézus csodái ............................... 101 1. Különböző kultúrák viszonya a csodához – A csodák az intelligencia és a műveltség fényében – Jézus gyógyító ereje, az Istenhit és

a feltámadás – Jézus helye a zsidóságban NEGYEDIK RÉSZ: Jézus nagy egyházának születése........ 119 A Szent Szellem leszáll az apostolokra – Saulból Pál lesz – Apostolok cselekedetei ÖTÖDIK RÉSZ: Az apostolok levelei..................................... 145 Pál levelei – Cáfolat kétezer év távolából: A feltámadás tagadása – Részletek a többi apostol leveleiből HATODIK RÉSZ: János apostol mennyei jelenésekről való könyve............................................................ 161 A Bárány trónra száll – Az Alfa és az Omega – A 7-es szám misztikája HETEDIK RÉSZ: A Jézus utáni második nemzedék...... 169 A hívő ember az abszurditások világában – Apokrif evangéliumok – A gnosztikusok – A titokzatos El Kazai és a még titokzatosabb Mithra – Az egyház üldözöttből üldöző lesz BEFEJEZÉS: A kezdet és a vég: ................................... 209 A pap és a hittudós – A világteremtő Isten és egy teremteni vágyó Eloha – Búcsú az olvasótól FÜGGELÉK................................................................. 231 UTÓSZÓ HELYETT................................................... 235

A téma súlya miatt szorongva ajánlom ezt a könyvemet MANDEL SÁMUEL nagyapámnak, az Aréna úti zsi nagóga egykori főrabbijának, VÁRSZEGI ASZTRIK katolikus püspöknek, pannonhalmi főapátnak, DONÁTH LÁSZLÓNAK, a Csillaghegyi templom evangélikus tiszteletesének A HÁROM IGAZI PAPNAK, akikkel a sors ajándékaként életem során találkoztam. Popper Péter BEVEZETÉS HELYETT Szellemében és húsában egyként részesül az isteni természetből minden ember. Ez az oka annak, hogy Krisztus rejtélye nem pusztán egy rendkívüli hitvallás titka, hanem egyetemes. A küzdelem Isten és ember között a megbékülés iránti vággyal párhuzamosan támad fel mindenkiben. Legtöbbször tudattalan és kérész életű ez a tusa. A gyönge lélekben nincsen meg a tűrőképesség, hogy a testnek hosszan ellenszegüljön. Elnehezül, hússá lesz maga is, és befejeződik a harc. Ellenben a felelősségteljes emberek között, azon emberek sorában, akik nappal és éjjel a legfelső kötelességre vetik szemüket, a hús és a szellem konfliktusa irgalmatlanul pattan ki, és előfordulhat, hogy egyedül csak a halál vet véget neki.

A hús és a szellem viadala lázadás és ellenállás, kibékülés és behódolás, majd a küzdelem legfelsőbb célja, végezetül az egyesülés Istennel, ez volt az a magasba vezető út, amit Krisztus bejárt, az a meredély, mely leküzdésére bennünket is felhív, hogy kövessük az ő véres csatáját. Ám a vívódó embernek nem kell mindenképpen félnie a fájdalmat, a kísértést vagy a halált, mert mind a három legyőzhető, immár legyőzetett mindegyik. Krisztus kínokat szenvedett, és attól fogva a fájdalom szent. A Kísértő a legvégső percig mesterkedett, hogy tévútra vezesse, és kudarcot vallott. Krisztus elpusztult a kereszten, és abban a percben a halál örök időkre legyőzetett.

Kazantzakisz: Krisztus utolsó megkísértése Életprogramnak, szellemi célnak gyönyörű. Igenis, törekednünk kell e cél felé. Ám közben tudnunk kell, hogy ehhez nagyon is gyarlók vagyunk. Félünk a fájdalmaktól, beugrunk a kísértéseknek, és iszonyodunk a haláltól. Ami az emberré vált Istennek vagy az istenivé vált embernek az útja, az vajon a mi utunk-e? Tudjuk-e hitelesen követni álszentség, a követés mímelése nélkül? S azon is eltöprenghet az ember, hogy a hús és a szellem egyaránt nem Isten teremtéséből származik-e? Abból a teremtésből, amelyről Isten mondotta, hogy ,Jó”. A hús netán a Sátán ajándéka? Íme, Pál szavai: Mert nem vér és test ellen van nékünk tusakodásunk, hanem a fejedelemségek ellen, a hatalmasságok ellen, ez élet sötétségének világbírói ellen, a gonoszság lelkei ellen, melyek a magasságban vannak. (Eféz 6:12)

Vajon kell-e az emberre olyan terheket rakni, olyan bűntudatokat kelteni benne, amelyek leginkább arra alkalmasak, hogy behelyettesítsék a valódi gonoszságok miatt indokolt lelkiismereti kínokat? Mindez nem változtat azon, hogy előítéletek nélkül, alázattal közelítsünk ahhoz a szegény, csak egy köpenyt és egy sarut birtokló fiatal zsidó rabbihoz, aki megcsinálta a világtörténelem legnagyobb szellemi forradalmát, akinek az alakja máig sugárzik, bármilyen messze is sodródtak tőle a nevében alkotott intézmények. Talán ez a vallások tragédiája. Már nagyon messze került a zsidóság Mózestől, a buddhizmus Buddhától, a kereszténység Jézustól, az iszlám Mohamedtől. Talán ebből fakadnak a meg-meg újuló reformtörekvések, a visszavágyás az ősi kezdetekhez, vagy a reménykedés különböző keleti vallásbölcseletek és modern szekták megváltó erejében. Az ember biztonságra és bizonyosságra vágyik. Egy napon rájön, hogy úgysem kapja meg. S ha ki tudja kerülni a cinizmus, a fanatizmus és a közöny csapdáit, akkor ugyan nagyon magányos lesz, de nagyon erős.

ELŐHANG ÉS TÁJÉKOZTATÁS AZ ÚJSZÖVETSÉGHEZ Ti pedig így imádkozzatok, mondta Jézus a Hegyi Beszédben:

Avinu sebasamájim Jitkades simchá Vejamlich malkuté Jehi racon Aszé raconchá basamájim Mimáál vehatov beéjnéchá aszé Hátriféni lechem choki Száláeh lánu Avinu ki chátánu Al táviénu lidéj niszajon Ki hamalchut selchá hi Baruch sem kvod malchutchá leolám vaed Lechá Adonáj hágdolá vehágvurá vehatiferet. Atyánk a Mennyben, jöjjön az Ő uralma Tedd meg akaratodat a mennyben, és ami jónak tetszik szemeidben, hajtsd végre A mindennapi kenyerünket add meg nekünk. Bocsásd meg felebarátodnak a sérelmet S a te vétkeid is megbocsáttatnak Ne vígy minket kísértésbe, Ments meg minket a rontó Sátántól, Tied Uram a nagyság, a hatalom és a dicsőség.

A héber szöveg nem hiteles. Utólag állították öszsze különböző biblikus szövegekből és ősi imákból. Jézus vitathatatlan zsidóságát, kiváló vallási felkészültségét kívánták vele bizonyítani, azt, hogy minden jel arra mutat, hogy eredetileg farizeus rabbi volt, aki az esszénusoknál is tanult. A későbbiekben már jobban érthető lesz, hogy a farizeusokat gyakran ostorozó beszédei, a mozgalom elfajulása miatt történtek, az “érted harag szom, nem ellened” jegyében. Jézus ugyanúgy szemben állt a másik nagy vallási irányzattal, a főpapi hatalmat kézben tartó szaducceusokkal is. A Második Templom idején – amikor Jézus élt – Júdeában arameusul beszéltek, ezt a héberhez nagyon hasonló sémi nyelvet használták a mindennapi életben. Természetesen tökéletesen tudtak héberül is, de a hébert szent nyelvnek tartották, és főként vallási rítusokban használták. Az istentiszteletek tehát héber nyelven folytak, kivéve, amikor Isten áldásait és a jövő nagyszerű ígéreteit olvasták fel a Tórából. Ezt arameus nyelven tették, egyszerűen azért, hogy az angyalok, akik csak héberül értenek, ne legyenek féltékenyek az emberre. Vagy ez már csak az újabb kori szertartásokra jellemző? A jelentős rabbiknak, mestereknek akkoriban az volt a szokásuk, hogy a “hivatalos” imák mellett elmondták “saját imájukat” is. Ebben tanítvá nyaik követték őket. A Miatyánk mai szövegében a jöjjön el a te országod a Második Templom idején élt zsidóság felfo kozott Messiás-várására utal. Isten nevének meg szentelése a halottakért mondott ősi kaddis imában hangzik el: Szenteltessék meg az Ő nagy Neve e világon, melyet Ő teremtett az Ő akarata szerint, s vajha megalapítaná az Ő királyságát gyorsan és a közeli időben.

Az ima záró szavai – amit a katolikusok nem mondanak, mert nem szerepel Lukács evangéliumában, de a protestánsok igen, mert Máté evan géliumában benne van – a Dávidtól származó ősi szövegben így hangzik: Oh Uram, tied a nagyság, hatalom, dicsőség, örökkévalóság és méltóság, sőt minden, valami a mennyben és a földön van, tiéd! (1Krón 29:11)

Egyes vallástörténészek szerint az ima legősibb arameus formája így hangzott: Atya, Szenteltessék meg a te neved, jöjjön el a te uralmad, Add meg nekünk ma a mindennapi kenyerünket, És engedd el az adósságunkat, Amint mi is elengedtük adósainknak tartozásukat. És ne vígy minket kísértésbe, Hogy legyőzhessük a rontó Sátán hatalmát.

Máté és Lukács evangéliumában is egymást helyettesítik a vétek és az adósság fogalmak. De hát a bűn az Isten iránti adósságnak is felfogható, adósságnak a jócselekedetekkel. S talán az elüzletiesedett világban szíven ütőbb az adósság, az Istennek való tartozás fogalma, mint a bűnösség. Az Isten megszólítása sem lényegtelen. Az Apa arameus eredetiben, sőt a modern ivritben is: Abba. Az eredeti zsidó liturgia nem merte az Urat ilyen családias közvetlenséggel megszólítani. Ezt egyedül Jézus tette meg, és tőle vették át a tanítványok. A gnosztikus változat Mennyei Atyák, elétek borulunk. Kiszakadtunk a Ti birodalmatokból. Elvált a Föld a Mennytől. A külön létező lények akarata már nem a Tiéteket követi. Segítsétek a mi visszatérésünket, hogy az Egy megint Egy legyen. A holnap gondja ne nyomasszon minket, mert a gond a kísértések bölcsője. Adjatok erőt, hogy a Ti világosságotokkal legyőzzük a külső Sötétség hatalmait, és a lelkünkbe befészkelteket is.

Ámen.

Ismétlem: ezek nem hiteles imaszövegek. Különböző iratokból, különböző értelmezésekből sokszor mondatonként állították össze őket. De hát bármelyik szöveggel hasonlítjuk össze, a Miatyánk mai letisztult egyszerűségű formájával egyikük sem veheti fel a versenyt: Mi Atyánk, ki vagy a mennyekben, szenteltessék meg a Te neved. jöjjön el a te országod, Legyen meg a Te akaratod Ahogy a mennyben, úgy a Földön is. A mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma. És bocsásd meg a mi vétkeinket, Ahogy mi is megbocsátunk azoknak, Akik ellenünk vétkeztek. És ne vígy minket kísértésbe, De szabadíts meg minket a gonosztól. ... Mert tied az ország, és a hatalom, És a dicsőség. Ámen.

Három kérés az Istenre, négy pedig az emberre vonatkozik. Szimbólumokkal foglalkozó tudósok azt állítják, hogy a keresztény templom szerkezeti sémája is a Miatyánkot követi. Felül egy háromszög, ami amúgy is isteni szimbólum, s a három kérést jelképezi, alatta a négyszög, az anyagi világ jelképe s egyben a négy emberre vonatkozó kérés.

Meg kell jegyeznünk, hogy Hieronymus Máté evangéliumához írt kommentárjában azt állítja, hogy az eredeti szövegben ez áll: Holnapi kenyerünket - Mt 6:11) Szimbolikusan értelmezve: azt a kenyeret, amelyet majd a te országodban kapunk tőled, már ma add oda nekünk. Az Újszövetség elnevezés tulajdonképpen Jeremiás prófétától származik, jóval Jézus megjelenése előtt, még a babilóniai fogság idejéből. add meg nekünk ma. (Apokrifek: A héberek szerinti evangélium 21. Jeromos comm.

Íme, eljönnek a napok, azt mondja az Úr, és új szövetséget kötök az Izrael házával és a Júda házával. Nem ama szövetség szerint, a melyet az ő atyáikkal kötöttem az napon, amelyen kézen fogtam őket, hogy kihozzam őket Egyiptom földjéről, de a kik megrontották az én szövetségemet, noha én férjük maradtam, azt mondja az Úr. (Jer 31:31-32)

Az Újszövetség kanonizált könyvei az alábbiak: Máté evangéliuma Márk evangéliuma Lukács evangéliuma János evangéliuma Apostolok cselekedetei Pál apostol levelei a Rómabeliekhez első levele a Korinthusbeliekhez második levele a Korinthusbeliekhez a Galátziabeliekhez az Efézusbeliekhez a Filippibeliekhez a Kolossébeliekhez első levele a Thesssalonikabeliekhez második levele a Thessalonikabeliekhez első levele Timótheushoz második levele Timótheushoz Titushoz Filemonhoz A Zsidókhoz Az apostolok közönséges levelei: Jakab levele Péter első levele Péter második levele János első levele János második levele János harmadik levele Júdás levele János apostol könyve a mennyei jelenésekről A kanonizáltakon kívül ismerünk apokrif – tehát nem kanonizált, az Újszövetséghez nem tartozó – evangéliumokat is: Péter apostol evangéliuma Nikodémus evangéliuma A héberek szerinti evangélium Az ebioniták szerinti evangélium Az egyiptomiak szerinti evangélium Tamás apostol evangéliuma

Az Igazság evangéliuma Jakab apostol ősevangéliuma Egyéb, a kereszténységhez tartozó apokrif iratok: A Tamás-akta Gyöngyhimnusza A János-akta Krisztus-himnusza Poimandrész Apokrif apokalipszisek Hénokh könyve Az angyalokról szóló könyv A messiási könyv Az asztronómiai könyv A történelem könyve Az intelmek könyve Mózes (Ádám) apokalipszise Ezdrás apokalipszise A Tizenkét Pátriárka végrendelete

Ruben Simeon Lévi Júda Isszakhár Zebulon Dán Naftali Gád Áser József Benjámin Mária mennybeviteléről I-II. ELSŐ RÉSZ

“Kiáltó szó a pusztában” A szent evangéliumokról– Mozgalmas események Jézus születése körül – A történelmi szkepticizmus álláspontja – Egy nazír előjön a sivatagból – Jézus Keresztelő János helyére lép, és mérhetetlenül túlnő rajta – Júdás – Jézus árulója vagy szövetségese? – Messiás vagy csaló?

A szent evangéliumokról Kik voltak az evangélisták? Máté (Mattanja). Zsidó vámszedő és adószedő Kfar Nahumban (Kapernaum). E tisztviselőket – mint Róma ki szolgálóit – a zsidók mélyen megvetették, és kizárták a közös vallási életből. Máté nem volt közvetlenül római alkalmazott, de vagy a várostól, vagy Heródes negyedes királytól (tetrarcha) vette bérbe a vámot. Eredeti neve Lévi volt. Jézus – a bigott ortodoxia nagy megbotránkozására – egyik tanítványául választotta. Sőt, amikor Máté vacsorára hívta Jézust, a Mester egy asztalnál evett vele. Máténak már foglalkozása miatt is írástudónak kellett lennie. Nyilván arameus volt az anyanyelve, de tudott héberül és görögül is. Epiphaniosz az ebioniták apokrif evangéliumáról ezt írja: Máté készítette el egyedül az Újszövetségben az evangéliumot és igehirdetését héber nyelven és héber írással. (Apokrif Haer 30:3)

Máté evangéliumában feltétlenül hatni akart a Jézusban nem hívő zsidóságra. Ennek érdekében könyvének elejére illeszt egy származási táblázatot, amelyből az derül ki, hogy Jézus őse Ábrahám volt, s ő maga Dávid királyi házából származott. Háromszor 14 nemzetséget sorol fel: Ábrahámtól Dávidig, Dávidtól a babiloni fogságig, és a babiloni fogságtól Jézusig. (Csak érdekességként jegyezzük meg, hogy a Bibliában Ádámot, az első embert Noétól 10 nemzetség választja el, és Noét Ábrahámtól megint 10 nemzetség. Tehát az ember teremtése és Jézus között 62 nemzetség számlálható össze.) Máténak az a törekvése, hogy a zsidókkal elfogadtassa Jézus Messiásságát, arra utal, hogy az evangélium később került leírásra, sőt többszöri átszerkesztésre, mint ahogy a hagyomány feltételezi. Akkor írhatták, amikor a Jézus-követőket már nem lehetett zsidó szektának tartani, hanem önálló vallásként kezdtek létezni. Ennek legkorábbi ideje, amikor a végzetesen elszegényedett jeruzsálemi egyháztól, a többségében pogányokból verbuválódott antiochiai egyház vette át az irányítást. Ezért keletkezését a vallástörténészek többsége a Kr. u. 70-80-as évekre teszi. Mások viszont – abból a nyilvánvaló tényből kiindulva, hogy Máté a zsidó-keresztényeknek írt – azt vallják, hogy az evangélium keletkezési ideje Kr. u. 41-42-re tehető, mielőtt Máté elhagyta Júdeát. Az apostolok többsége is külföldre ment, mert Júdeában olyan erős volt az új szekta üldözése a papság által, hogy minden térítés majdnem lehetetlenné vált. Máté későbbi sorsáról olyan bizonytalan hírek keringtek, hogy Etiópiába, Arábiába, Perzsiába vagy talán Macedóniába ment. Az evangéliumból annyi kitűnik, hogy olyan közönségnek írta, amelyik igen jól ismerte az Ószövetséget – vagyis valószínűleg Palesztinában élő zsidóknak. A könyv héber-arameus eredetije elveszett, de szövegéből az derül ki, hogy a Jeruzsálemi Templom pusztulása előtt készült. Szóltunk a jeruzsálemi és az antiochiai egyházról. Egyház? Akkoriban ez a szó mást jelentett. Minden Jézust követő kis gyülekezetet külön-külön is egyháznak neveztek. Az egyházak törekedtek arra, hogy legyen le írásuk Jézus életéről, ezért keletkezett a sok – nagyrészt ma már apokrifnak nevezett – evangélium. Szinte minden egyháznak volt valamilyen leírása Jézus életéről. Papias püspök és egyházatya – aki még valószínűleg ismerte az eredetit – azt írja, hogy tolmácsolta pedig azokat mindenki, ahogy tudta. *

Márk János-Márknak is nevezték zsidó és római neve szerint. Első térítő útján Pál kísérője volt, de útját megszakítva visszatért Jeruzsálembe, ahol élt. Ezért Pál már nem vitte magával, második térítő útjára Barnabással ment. Később Péter apostol tolmácsa lett. Nagy szerepe volt az alexandriai gyülekezet megalapításában. A hagyomány sze rint evangéliumát Rómában írta Péter visszaemlékezései szerint. Márk evangéliuma elsősorban Jézus cselekedeteiről szól, kevesebbet mond szóbeli megnyilvánulásairól, mint Máté. Más felfogás szerint Márk evangéliuma a legrégibb. Feltételezik, hogy ő ismerte az elveszett “Q”-nak nevezett ősevangéliumot, és merített belőle. Valószínű, hogy ez az evangélium Rómában készült, Kr. u. 50-66 között. Nem követi a hagyo mányos időrendet, hanem inkább Péter vissza emlékezései szerint beszél az eseményekről. * Euszebiosz: Egyháztörténet III. 39:16. Caesareai Euszebiosz (265 k.- 339) görög egyházi író.

Márk – mint Péter római tolmácsa – biztosan jól tudott héberül, arameusul, görögül és latinul. A vallástörténészek szerint a birtokunkban lévő Márk evangélium eredetije nem veszett el, tehát hiteles.

Lukács Ő az egyetlen nem zsidó a kanonizált evangéliumok szerzői között. Pál apostol állandó kísérője és orvosa volt. Jézust személyesen nem ismerte, de hallatlan szorgalommal gyűjtötte össze a róla szóló anyagokat, emlékezéseket, és ezekből megpróbált egy szintetizált esemény történetet alkotni. Talán az ő evangéliuma a legérzelmesebb, a leglíraibb. Ugyancsak Lukács írta az Apostolok cselekedeteit is. Biztosan tudjuk, hogy orvos volt, nemcsak Páltól, hanem abból is, hogy egy Hobart nevű tudománytörténész Lukács 400 orvosi szavát és kifeje zését összevetette híres ókori orvosok: Hippokratész, Diuszkuridész és Galénosz szakkifejezéseivel, és azok megegyeztek. Sőt az orvosi szakirodalom azt a sok kétséget létrehozó jelenséget is igazolta, hogy hatalmas stressz és a nyálkahártya gyenge véredényeinek esetén igenis lehetséges vért vagy véres izzadtságot verítékezni, ahogy ez Krisztussal történt a Getsemáné-kertjében. Keletkezésének ideje vitatott. Biztosra vehető, hogy az Apostolok cselekedetei előtt írta az evangéliumát, különböző számítgatások alapján talán Kr. u. 58-60-ban. Az Apostolok cselekedeteit ugyanis Pál első római fogsága végén fejezhette be (63 körül), mert Pál további sorsáról hallgat. Máté, Márk, Lukács evangéliumát a közöttük lévő egyezések, és keletkezésük körülbelüli egyidejűsége miatt szinoptikus evangéliumoknak nevezik. Ám a szinoptikus elnevezés nem jelent egyformaságot. Ma Márk evangéliumát részben Máté és Lukács forrásának tekintik. Renan* szerint a hagyomány kollektív munka. Máté az ún. Jézuslogionokból – Jézus összegyűjtött vagy közszájon forgó mondásaiból, beszédeiből – egészítette ki Márk tényszerű, “száraz” anyagát, Lukács viszont gyűjtő munkája során a teljességre törekedett. Máté és Lukács célja nem a megbízható történetiség, hanem Jézus eszméinek, erkölcsi felfogásának, később dogmatikai jelentőségűvé vált fontos kijelentéseinek a lehető legvilágosabb összefoglalása. Ennek érdekében szinte korlátlan szerzői szabadsággal ajándékozták meg magukat: átdolgoztak, kihagytak, kiegészítettek, áthelyeztek, kombináltak eseményeket, a szerintük leghelyesebb elrendezés céljából. Renan szerint Máté evangéliuma a kereszténység legkiemelkedőbb irata, esztétikailag pedig Lukácsé a pálma. Felülmúlhatatlan az ügyesség, mellyel a régebbi gyűjteményeket szétbontja, az ekképp szétválasztott logia-t keretekkel látja el, mint kis gyémántokat illeszti és erősíti be elbájoló történetekbe... Az elrendező művészete sohasem hágott magasabbra. (Az apostolok. 180.)

De történelmi hitelesség szempontjából természetesen Márk evangéliumáé az elsőbbség. * Könyvemben többször is hivatkozni fogok Joseph Ernest Renan (1823-1892), kiváló francia író, filológus és vallástörténész munkáira.

János János evangéliuma külön teológiai és történelmi problémát jelent. Zebedeus és Salome fia, Jakab apostol testvére. A galileai Betsaidában élő halászok voltak először Keresztelő János tanítványai. Péter, János és Jakab voltak a Jézushoz legközelebb álló apostolok, akik ott voltak Jézus színeváltozásakor is Tabor-hegyén, amikor Mózessel és Illéssel találkozott. Az Utolsó Vacsorán János Jézus “kebelén” feküdt, s az apostolok közül – saját állítása szerint – egyedül ő állt ott a keresztfa alatt. János evangéliuma azonban különbözik a szinoptikusokétól. Feltételezik, hogy később keletkezett azoknál, Kis-Ázsiában. Határozott krisz tológiát tanít, ötvözni igyekszik Jézus tanítását a görög filozófiával, a Logosz-tannal. Ismert héber kifejezéseket görögre fordít, és magyarázza őket.

Ezért felteszik, hogy görög-keresztényeknek írt, sőt talán ő maga is egy Júdeát és a héber szokásokat kitűnően ismerő görög volt. János hangvétele a legellenségesebb általában a “zsidókkal” szemben. Viszont Jézus életének számos olyan epizódjáról számol be, amiről csak ő tud. (Például a házasságtörő asszony története, vagy az éjszakai beszélgetéséről Nikodémus farizeus rabbival.) Tagadhatatlan, hogy János sokszor igyekszik saját személyét – “a tanítvány, akit az Úr szeretett” – előtérbe helyezni Péterrel szemben. Külön probléma, hogy azonosítható-e Patmoszi Jánossal. Erre a kérdésre a János jelenéseknél még visszatérünk. Végezetül szemügyre kell vennünk az akkori Júdea vallási – ami egyben politikait is jelent –legfontosabb mozgalmait.

Szadduceusok (Igazak) Csak a Törvényt fogadták el. Minden más hagyományt elvetettek. Nem hittek a halottak feltámadásában, a lélek halhatatlanságában, a mennyei birodalom létezésében. Legjobban tisztelték Sammáj tanításait. Abban az időben erősen kezükben tartották a főpapi-papi hatalmat. Miután a törvényhozó és ítélkező testületekben is többségben voltak, híresek lettek szigorúságukról. Ez Jézus perében is érvényesült. Politikailag a Rómával való kiegyezést képviselték, reménytelennek látva Róma igájának lerázását, és kihasználva a Pax Románát, vagyis Róma Békéjét. Ez azt jelen tette, hogy Róma sohasem szólt bele a meghódított népek vallási ügyeibe. A szadduceusok – ellentétben a minden pogányságtól elzárkózó farizeusokkal – szívesen orientálódtak a hellenizmus felé. Jason főpap például szorgalmazta, hogy Jeruzsálemben legyen görög sportpalota (gymnasium) az ifjúság részére. Sőt, ajándékot küldött a Tyrusban megnyitott Hérak lész-templom ünnepi áldozatához. Farizeusok (Perusim – Elkülönültek) Hittek a hagyományokban, a test feltámadásában, a szellemi világban, a lélek halhatatlanságában, az eleve elrendelésben és az isteni Ítéletben. Jézus tanításából az derül ki, hogy hozzájuk állt közel, bár sokat ostorozta őket álszentségükért, és túlzott vallási szigorukért, ami miatt az egy szerű emberek többségét kiszorították a vallásos életből. Általában közülük kerültek ki a zsinagógákban tevékenykedő, törvénymagyarázó, vallás tanító rabbik. Legnagyobb tekintélye Hillél tanításának volt előttük. A Templom lerombolása után ők vették át a zsidóság vallási irányítását, a szadduceusok szinte nyomtalanul eltűntek. Esszénusok (Hásóim – Hallgatagok) Zárt, a világi örömökről lemondásban élő, mindig fehérben járó, szinte szerzetesi közösség (nazírok), akik a Gonosz Főpap és az Igazság Papja küzdelmében hittek. Egyiptomban terapeutáknak nevezték őket. Elszánt ellenfelei voltak a szadducceus papságnak. Tanításaik inkább a farizeusokéval egyeztek meg. Nem hoztak áldozatokat, nem esküdtek. Qumránban, a Holt-tenger partján volt a központi kolostoruk. Az újoncnak ki kellett állnia két év próbaidőt. Vagyonközösségben és szüzességben éltek. Földműveléssel és iparral foglalkoztak. A rabszolgaságot elvetették. Kereskedő és fegyverkovács nem lehetett esszénus. Hittek a személyes Istenben, Mózes törvényeit betartották, de a véres áldozatokat, az olajjal való felkenést és mindenféle esküt tiltották. Hittek abban is, hogy a halál után a lélekre örök élet vár. Napkeltétől délelőtt 11 óráig dolgoztak. Mosdás és ruhaváltás után közösen fogyasztották el egyetlen fogásból álló ebédjüket. Aztán napszáll táig újra munka következett. Az ünnepeket és a szombatot szigorúan betartották. J. Flavius létszámukat kb. 4000 főre becsüli. * Elrejtett szent irataikat csak a 20. században találták meg (Qumráni tekercsek). Egyes feltételezések szerint Jézus hosszabb időt töltött közöttük, sőt már Keresztelő János is esszénus volt. * Josephus Flavius (37/38?-100) arám és görög nyelven alkotó zsidó történetíró, teológus.

Szerzetesszerű közösségeik mellett voltak laikus esszénus testvérek is, akik a városokban és a falvakban szétszórtan éltek. Házasodhattak, polgári foglalkozást űztek, nem tettek nazirátusi fogadalmat, de szellemileg és vallásilag az esszénus közösséghez tartoztak. Valószínűleg számos rejtett kapcsolatuk működött a zelótákkal (Lásd a Háborús Tekercsnek nevezett korszerű hadviselési útmutatót rejtett irataik között.) A zsidó háború idején szinte vala mennyien a Maszada (Maccáda) védői közé mentek, és velük együtt – mikor a helyzet reményte lenné vált – megölték magukat. Zelóták (Kánnáim – Túlbuzgók) Latinul sicariusoknak is nevezték őket, mert mindig tőrt viseltek, és ha találkoztak valamilyen szentségtörővel, azonnal leszúrták. Tiltották a ve gyes házasságot, a szobrokat, a festményeket. Illegalitásban élő szabadságharcosok, akik állandó zavargásokkal, merényletekkel harcoltak Róma ellen. Döntő szerepük volt a Zsidó Háború (Kr. u. 66-70.) és a Bar Kochba-felkelés (Kr. u. 150.) szervezésében. Nyílt céljuk volt a független júdeai Királyság visszaállítása. Jézus apostolai között is volt egy valamikori tagjuk: Simon, a zelóta. Egyes vallástörténeti kutatók szerint tevőleges szerepet játszottak Jézus történetében is.

Mozgalmas események Jézus születése körül Egy József nevű ácsnak Mária volt a jegyese. Ám, mielőtt a lakodalomra sor került volna, kiderült, hogy Mária terhes. József – tapintatos ember lévén – el akarta kerülni a botrányt, és titokban el akarta küldeni a megesett menyasszonyt. Akkor álmodott egy álmot, amelyben egy angyal megmondta neki, hogy nyugodtan vegye feleségül Máriát, mert nem férfi ejtette teherbe, hanem a Szent Lélek. Így hát mégis megvolt az esküvő, s Mária megszülte gyermekét, aki Jesuának (később latinosan Jézusnak) neveztek el. Vagyis beteljesedett Ézsajás jövendölése: Íme, a szűz fogan méhében, és szül fiat... (Ézs 7:14)

A héberek szerinti apokrif evangélium még valamit elmond az emberiséget megváltó Krisztus földre szállásáról: A jó Atya mennyei erőt ad neki, melynek neve Michael, kire rábízta Krisztus vezetését ebben a vállalkozásban. És ez a világra jövő erő Máriában volt, s Krisztus az ő méhében helyezkedett el. (HébEv 41)

Vagyis Mária Michael főangyal inkarnációjának tekinthető, de legalább is az ő erejével volt átitatva. Máté hangsúlyozza, hogy amíg a gyermek meg nem született, József nem nyúlt a feleségéhez. A keresztény hagyomány szerint, egész házasságuk folyamán szűzen éltek. Miért esik szó mégis Jézus testvéreiről? (Jakab, József, Júdás, és Simon, valamint megnevezés nélkül megemlítik nővéreit is.) Kevéssé elfogadott feltételezés, hogy Mária előtt már volt Józsefnek egy házassága, tehát a valóságban Jézus féltestvéreiről lehet szó. Általánosan az a magyarázat teljedt el, hogy régi zsidó családokban a nagyon közeli, intim kapcsolatban lévő rokonokat gyakran nevezték “testvérem”- nek. Valószínűbb tehát, hogy a testvér szó Jézus unokatestvéreit jelenti. (Annál is inkább, mert az arameus nyelvben ismeretlen az “unokatestvér” szó. – Tudjuk, hogy Jakab nevű “testvére”, aki Jézust csak feltámadása után ismerte el Messiásnak, vezető szerepet játszott a Jézus-követők között, és Kr. u. 62-ben, II. Ananosz főpap utasítására megkövezték. ) Jézus születésekor napkeletről “bölcsek” érkeztek Jeruzsálembe. Nyilván már jóval a születése előtt útra kellett kelniük. (Ezek a bölcsek más evangéliumokban mint “három királyok” szerepelnek, a Jakab ősevangéliumban pedig mint mágusok.) Máté nem ír a pásztorok érkezéséről. Máté szerint a bölcsek ugyan a zsidók királyának megszületéséről beszélnek, de nem valószínű, hogy egy idegen nép trónutódló csecsemőjének világrajövetele ekkora vándorútra, tisztelgő látogatásra indította volna őket. Nyilván az ezoterikus tanításokban járatos asztrológusok voltak, mert a csillagok állására hivatkoztak, ahonnét megtudták, hogy egy nagy isteni inkarnáció következik. Azt a hibát elkövették, hogy tanácstalanságukban Heródeshez fordultak eligazításért. Heródes pedig felismerte a dinasztiájára leselkedő ve szélyt, és tanácskozást hívott egybe, ahol megjelentek az írástudók és a főpap is. Mikeás próféta jövendöléséből kikövetkeztették, hogy az isteni

gyermek születésének helye: Betlehem. De te, Efratának Bethleheme, bár kicsiny vagy a Júda ezrei között: belőled származik nékem, a ki uralkodó az Izraelben; a kinek származása eleitől fogva, öröktől fogva van. (Mik 5:2)

Heródes féltékenységét látva, megint csak egy angyal Egyiptomba emigráltatja Józsefet és családját. El is menekültek, méghozzá idejében, mert Heródes tehetetlen dühében elrendelte Betlehem környékén a két éven aluli gyerekek megölését. Beteljesedtek hát Jeremiás szavai is: Szó hallatszott Rámában, sírás és keserves jajgatás; Rákhel siratta az ő fiait, nem akart megvigasztaltatni az ő fiai felől, mert nincsenek. (Jer 31:15)

Ám Heródes halála után ismét egy angyal küldte vissza őket hazájukba. S ők Galilea Názáret (Nócer) nevű városában telepedtek le. Ezért Jé zust a saját korában rabbi Jesua HáNocrinak, a Nócerből származó Jesuának nevezték.

A történelmi szkepticizmus álláspontja Eddig Máté evangéliumának 1. és 2. fejezete. Azonban történelmi szempontból már ennél több kérdés merülhet fel. Elsősorban Graves* nyomán szorongva teszem fel ezeket a kérdéseket, amelyeknek csak akkor van értelme, ha a sorozatos angyali beavatkozás nélkül próbáljuk az eseményeket ok-okozati viszonyba állítani. Semmiképpen sem akarok szentségtörő lenni, ezért kérem az olvasót, hogy angyaltalan próbálkozásomat tekintsék ártatlan logikai játéknak, az emberiség legnagyobb szellemi forradalmának jobb megértési lehetőségének érdekében. Tehát a kérdések: Miért veszi el az áldott állapotban lévő Máriát * Robert Graves (1895-1958) angol költő, regényíró. Jézus Király című munkájáról van szó.

József, az akkori igen szigorú erkölcsök és a mózesi törvények ellenére? Mi indokolja Heródes eszelős haragját, ami olyan gyilkosságsorozat elrendelésébe kergeti, amihez talán csak a Mózes születése idején hozott fáraói utasítás hasonlítható? A történelemből tudjuk, hogy ugyanazon időben Heródes kivégezteti saját középső fiát. Miért? Ki vagy kik és miért fedezik a szegény ács szent családja egyiptomi emigrációjának, lakóház-vásárlásának, ottani életüknek, a gyermek iskoláztatásának stb. költségeit? (Egy új élet kezdése ma sem egyszerű, s főként nem olcsó vállalkozás egy háromtagú család számára.) Az esetleges válaszokat semmiképpen sem kell elfogadni, talán csak kissé latolgatni érdemes őket. Abban az időben egyre erősödött a zelóta-mozgalom, amiről már szólottunk. Róma elleni háborúra és a Júdeai Királyság visszaállítására törekedtek. Ez a célkitűzésük nem volt fantazmagória. Ezt bizonyítja a Zsidó Háború és II. Agrippa király rövid uralma, valamint a Bar Kochba felkelés. A zelóták szempontjából döntő kérdés volt a királyság visszaállítása idejére az uralkodó személye. Egyrészt a hagyomány szerint Dávid házából kellett származnia. Másrészt fontosnak tartották, hogy a trónutódlásban a Heródes-ház is érdekelve legyen. Ezért – Graves regényes elképzelését idézve* – létrehoztak egy titkos házasságot Heródes második fia és a Dávid-házból származó Mária között. Ebből a frigyből származott Jézus, * Lásd: Jézus Király.

aki tehát mind a Dávid-ház, mind a Heródes-ház oldaláról jogos trónkövetelő lett volna. József be volt avatva ebbe a titokba, és azért vette el a terhes Máriát, hogy a születendő gyermeket vallási szempontból legalizálja, nehogy “mamzer” legyen belőle. (A mamzernek nevezett törtvénytelen gyerek ki volt zárva a nép vallásos életéből, és csak törvénytelenül született nőt, “mamzerát” vehetett feleségül.) Ezt a sorsot ki kellett kerülnie a zsidók eljövendő királyának! Heródesnek megsúgták a történteket, s ezért igyekezett annak továbbgördülését megakadályozni – a gyermekgyilkosságok és áruló fia felál dozásának árán. Az egyiptomi emigrációt és Jézus királlyá neveltetésének költségeit a zelóta-mozgalom fedezte, akiknek Jézus jelentette a legfőbb remény séget, a jövő zálogát. Íme a válaszok az első kérdésekre, amelyeket majd még több követ. Természetesen nincs olyan egyház, amelyik e válaszokban nem a profán eretnekséget, a történeti logika illetéktelen beavatkozását látná a vallás ügyeibe. A saját szempontjuk ból igazuk van! Ismétlem: mindez csupán egy világi megközelítés lehetőségének felvetése.

Egy nazír előjön a sivatagból Merítő Jánosnak, később Keresztelő Jánosnak nevezték azt az aszkétát, aki teveszőr köpenyét bőrövvel kötötte össze, s nem evett mást csak sáskát és erdei mézet. S prédikálni kezdte a mennyek országának közeli eljövetelét. ... Mert ez az, akiről Ézsajás próféta szólott, ezt mondván: Kiáltó szó a pusztában: Készítsétek az Úrnak útját és egyengessétek meg az ő ösvényeit. ... A fejsze pedig immár a fák gyökerére vettetett. Azért minden fa, a mely jó gyümölcsöt nem terem, kivágattatik, és tűzre vettetik. Én ugyan vízzel keresztellek titeket megtérésre, de aki utánam jő, erősebb nálamnál, akinek saruját hordozni sem vagyok méltó; ő Szent Lélekkel és tűzzel keresztel majd titeket. (Mt 3:10-11)

S az emberek kérdezgették: – Vajon Illés vagy-e te? Mert emlékeztek Malakiás próféta szavaira: Íme, én elküldöm nektek Illést, a prófétát, mielőtt eljön az Úrnak nagy és félelmetes napja. (Mal 4:5)

Hosszú idő elteltével, a Tabor-hegyi “színeváltozáskor” Jézus felelt erre a kérdésre, amikor tanítványaival beszélt. Illés immár eljött, és nem ismerék meg őt, hanem azt művelték vele, amit akartak... Ekkor megértették a tanítványok, hogy Keresztelő Jánosról szólt nekik. (Mt 17:12-13)

Jánoshoz sok ember jött el, közöttük Jézus is. János felismerte őt, és vonakodott megkeresztelni, mondván: Neked kell engem megmerítened. S amikor Jézus rábeszélésére mégis megkeresztelte, leszállt a Szent Lélek Jézusra, és egy Hang hallatszott: Ez az én szeretett fiam, akiben gyönyörködöm. Egyes – az egyház által elítélt – eretnek iskolák szerint Jézus, aki eddig a pillanatig ember volt, ettől kezdve lett Isten fia, egészen a keresztre feszítéséig. Akkor elhagyta őt a Szent Lélek, mert Istent nem lehet megölni, s ő, mint kínlódó ember halt meg. Talán ezért kiáltotta: Éli, Éli, lama sabaktani? Én Istenem, én istenem! miért hagytál el engem? (Mt 27-46)

De valóban csak ennyit mondott? Renan erről hasonlóan beszél: Kis-Ázsia akkoriban a syncretista philosophia sajátos mozgalmának volt helyszíne; a gnosticismus összes csírájái már megvoltak. Cerinthos, János kortársa, azt mondta, hogy egy Krisztus nevű eon a kereszténység folytán egyesült egy Jézus nevű emberrel, akit aztán a keresztfán ismét otthagyott. (Jézus élete. 58-59)

Keresztelő Jánosról – ugyancsak Renan – így ír: János gyermekkorától nazír volt, vagyis fogadalom folytán bizonyos önmegtartóztatásoknak volt alávetve. A sivatag, mely úgyszólván körülvette, már korán magával vonzotta. Indiai jogi módjára élt ott, állatbőrbe vagy teveszőrruhába öltözve és csak sáskával és vadmézzel táplálkozott. Bizonyos számú tanítvány gyűlt köréje, osztozva életmódjában és elmélkedve szigorú szavain. Az ember a Gangesz partjain vélhette volna magát, ha a sajátos vonások nem tanúsították volna, hogy e remete Izrael nagy prófétáinak végső ivadéka. ...Akik a fiatalokat tanították, néha afféle anachoréták voltak, akik meglehetősen hasonlítottak a brahmanismus gourou-jaihoz. Aminthogy csakugyan nem volt-e mindebben valami távoli befolyásuk az indiai mouni-knak? Vajon azok közül a vándorló buddhista-barátok közül, akik, mint később a franciscanusok, a világot járták, és épületes külsejükkel beszéltek

távoli befolyásuk az indiai mouni-knak? Vajon azok közül a vándorló buddhista-barátok közül, akik, mint később a franciscanusok, a világot járták, és épületes külsejükkel beszéltek és térítettek meg embereket, kik nem értettek a nyelvükön, nem vetődött-e el néhány Júdea tájára, mint ahogy bizonyos, hogy jártak Syriában és Babylonban? Nem tudjuk. Babylonban bizonyos idő óta valóságos tűzhelyévé vált a buddhismusnak; Boudasp (Bodhisatva) úgy szerepelt, hogy chaldeus bölcs volt és a sabismus alapítója. (Jézus élete. 67-69)

A sabizmust a “sokszoros megkeresztelés” vallásának nevezik, amit az arabok el-mogtasilának (keresztelőknek) neveztek, és egy, a különböző vallások – a judaizmus, kereszténység, bapizmus – között lebegő szekta volt. Az a feltételezés, hogy a Második Templom idejében Júdeába is beszivárogtak brahmanista hatások, az nem kizárható, de lényegüket, világszemléletüket tekintve Izrael szellemétől idegenek voltak. Keresztelése után Jézus elvonult a sivatagba, ahol negyven napig böjtölt. Akkor odament hozzá a Sátán, és többszörösen kísértette, csodatevésre, majd öngyilkosságra biztatta, sőt világuralmat is ígért neki, de Jézus ellenállt. Ezután visszatért Kfar Nahumba, és tanítani kezdett. 30 éves volt. A már említett misztikus Graves-regényben a Jézus királyban a sivatagi meditáció és a sátáni kísértés az alábbiak szerint történt. Jézus egy hatalmas kört húzott maga köré, átlókkal négy részre osztotta, s ő maga beült az egyik körszeletbe. Tíz napig meditált. A tizedik napon a felkelő Napból egy sárkány ugrott le a kör egyik cikkelyébe, és őrjöngve nekitámadt Jézusnak. De nem férhetett hozzá, mert az átlók beszorították. Jézus felismerte, hogy ez a Hatalomvágy sárkánya és tíz napig szembenézett vele, míg a sárkány megszelidülve le nem heveredett. A huszadik napon egy oroszlán ugrott le a felkelő Napból egy másik körcikkelybe és ugyancsak Jézusra támadt. Jézus elismerte, hogy ez a Harag Oroszlánja, és szembenézett vele, amíg meg nem szelídült. A harmincadik napon egy kecskebak ugrott le a harmadik körcikkelybe, s szembefordult Jézussal, aki felismerte, hogy ez a Kéjvágy Kecskebakja. Rászegezte a szemét, és tíz nap elmúltával ez az állat is szelíd lett. A negyvenedik napon Jézus kilépett a körbő1, és a három állat engedelmesen követte. De amikor Jézus visszanézett, döbbenten látta, hogy egész idő alatt egy hófehér bika hevert az ő körcikkelyében, közvetlenül a lábainál, s ő nem vette észre. Szólította, de a fehér bika nem törődött vele, és elment másfelé. Jézus szívét valami nagyon rossz érzés, szorongás szorította össze. Amikor már a Golgotára vitte a keresztjét, a bámészkodók közül rásütött egy égő szem. Legnagyobb ellenfelének, a Nősténynek a szeme volt. S amikor összeakadt a tekintetük, a boszorkány suttogva megszólalt: – Nem ismerted fel a fehér bikát, a Siettetés Fehér Bikáját. Siettetted a Megváltást. Ezért mész most meghalni a Golgotára.

De hát ez csak mese, regényírói fantázia – vagy intuíció. Felejtsük el. Máté a hangsúlyt Jézus beszédeire teszi. Márk a cselekedeteire. Lukács a teljességre törekszik, a mindenfelől gondosan összegyűjtött Jézustörténetek alapján, és János már krisztológiát próbál teremteni. Az antropozófus Rudolf Steiner a négy evangéliumról írt könyveiben azt bizonyítja, hogy a négy evangélista az embert alkotó fizikai test, étertest, asztráltest, és az Én szempontjából írta meg a golgotai misztériumot. Jézus tanításai között központi helyet foglal el a Hegyi Beszéd, amelyben elmondja az Istennek tetsző élet feltételeit. Ez az a híres beszéd, amelynek kezdő mondatait szinte mindenki ismeri: Boldogok a lelki szegények: mert övék a mennyeknek országa. Boldogok, akik sírnak: mert ők megvigasztaltatnak. Boldogok a szelídek: mert ők örökségül bírják a földet. Boldogok, akik éhezik és szomjazzák az igazságot: mert ők megelégíttetnek. Boldogok az irgalmasok: mert ők irgalmasságot nyernek. Boldogok, akiknek a szívük tiszta: mert ők az Istent meglátják. (Mt 5:3-8)

és így tovább... Talán a legfontosabb két mondata, amikor a földi javak helyett szellemi-lelki kincsek gyűjtésére bíztatta az őt hallgató tömeget: Mert a hol van a ti kincsetek, ott van a ti szívetek is. (Mt 6:21)

S a nagy figyelmeztetés: Ti vagytok a földnek sója; ha pedig a só megízetlenül, mivel sózzák meg? nem jó azután semmire, hanem kidobják és eltapossák az emberek. (Mt 5:13)

Ebben a beszédben tanítja meg az embereket imádkozni a Miatyánk már idézett szavai szerint. Milyen messzire kerültünk azóta a Hegyi Beszédtől! Borges apokrif evangéliumából idézek néhány mondatot.* Szerencsétlenek a lelki szegények, mert a föld alatt is ugyanazok lesznek, akik most a földön. Szerencsétlenek a sírók, mert nyomorult szokássá vált bennük a sírás. Szerencsések azok, akik tudják, hogy a szenvedés nem mennyei dicsőség. *Jorge Luis Borges (1899-1969) argentin író, költő: Töredékek egy apokrif evangéliumból. 155. Nem elég utolsónak lenni ahhoz, hogy egyszer elsők legyünk. Boldog, aki másoknak megbocsát, és az is, aki megbocsát magának. Senki se a föld sója, senki, élete egyetlen pillanatában sem az. Az emberek cselekedetei nem érdemelnek se poklot, se eget. Ellenségeiddel jót tenni igazság műve is lehet és nem is nehéz; de szeretni őt, az angyalok dolga, nem az emberé. Adj szentséget a kutyáknak, szórd gyöngyeid a disznók közé; fontos, hogy adj. Boldogok a boldogok.

Nagyjából itt tartunk most. Jézus erkölcsi tanítása megegyezik a hagyományos zsidó törvényekkel és erkölccsel. Ettől eltér a leprások negyedének meglátogatásával, ami zsidóknak tiltva volt a tisztasági törvények miatt. A mózesi engedélyt a váló-levél kiadására nem is merte el. Szerinte Mózes csak az emberek ke ményszívűsége miatt tett engedményt. A házasságkötés érvényessége az egész életidőre szól. Nem olvastátok-é, hogy a Teremtő kezdettől fogva férfivé és asszonnyá teremté őket. És ezt mondta: Annak okáért elhagyja a férfi atyját és anyját; és ragaszkodik feleségéhez, és lesznek ketten egy testté. úgy hogy többé nemkettő, hanem egy test. A mit azért az Isten egybeszerkesztett, ember el ne válassza. (Mt 19:4-6)

Ezért nem felbontható a házassági kötés szentsége. Amikor a feltámadott Jézus a Kineret (Genezáret-tó) partján, Tabgában Péterre bízta “juhainak őrzését és bárányainak legeltetését”, elsőnek tette meg őt az egyenlők között. Péterre – akit kősziklának nevez – építette egyházát, amelyen a pokol kapui sem vehetnek diadalt. Belőle lett Róma püspöke, s utódai, a pápák, avatáskor mind meghallották Jézus egykori szavait: És néked adom a mennyek országának kulcsait; és amit megkötsz a földön, a mennyekben is kötve lészen; és amit megoldasz a földön, a mennyekben is oldva lészen. (Mt 16:19)

E kőszikla az, akiről Jézus jól tudta, hogy mielőtt háromszor megszólal a kakas, megtagadja őt a Mester letartóztatását követő pánikban. Ám ugyanez a Péter, amikor Rómában halálra ítélték, azt kérte, hogy fejjel lefelé feszítsék keresztre, mert nem méltó arra, hogy úgy haljon meg, mint Jézus. Ecce homo! – Íme, ilyen az ember, ennyiféle ellentmondásból van összegyúrva. A Talmud arról is tud; hogy Jézus a fiúk és lá nyok örökösödési jogát egyenlővé akarta tenni. Szemére hányták, hogy szombaton nem halálos betegeket is gyógyított, s megengedte éhes tanítványainak a kalásztépést. A mai vallásosságban is a természeti törvény mindig megelőzi az isteni törvényt. Jézus pedig többször hangsúlyozta, hogy küldetése nem a Törvény eltörlése, hanem beteljesítése. Az ebioniták apokrif evangéliuma is tesz erről egy megjegyzést: Nem lerontani jöttem a Törvényt – azt mondja –, s úgy tűnik, lerombolta, úgy látszik, amit lerombolt, nem tartozott a Törvényhez. (Apokrifek: Pseudoclementinák, Hom 3:51)

Jézus egyik legfontosabb mondata: Legyen néktek a ti hitetek szerint. (Mt 9:29)

Komoly késztetést érzek arra, hogy Jézus e mondatával kapcsolatban röviden elmondjam egyik beszélgetésemet, amely Indiában történt egy mahajana buddhista lámával. A halál utáni élmé nyekről volt szó: barátságos Buddhák és fenyegető vérivó istenségek felderengéséről. Megkérdeztem, hogy egy keresztény embernek milyen víziói vannak? Azt felelte, hogy a saját tudatállapotának megfelelőek: például angyalokkal, ördögökkel találkozik. Hiszen ezek nem objektíve létező lények, hanem a saját érzelmeit, indulatait látja. Minden, amit a világba küldött, kivetített magából – szeretet, vagy gyűlölet – most felé közeledik víziók formájában, tehát önmagát látja. – S mivel találkozik az, aki semmiben sem hisz? – kérdeztem. – A semmivel – felelte. – Ő éli át a megsemmisülést. És hozzátette: – Nem a maguk Krisztusa mondotta, hogy legyen mindenkinek az ő hite szerint? Úgy lesz! Jézus hatalmat ad tizenkét tanítványának, hogy az ő nevében tanítsanak, gyógyítsanak, és elűzhessék az embereket megszálló tisztátalan lelkeket, démonokat. A tizenkét tanítvány nagyrészt egyszerű, tanulatlan zsidó halászember volt. Simon (Péter) és testvére, András, a Zebedeus fiai: Jakab és János. Fülöp, Bertalan, a kételkedő Tamás és Máté, az egykori vámszedő. Jakab, Alfeus fia, Taddeus, Simon, a zelóta, és Iskariótai Júdás, aki Mátéval együtt volt közülük írástudó ember. És Jézus többek között azt mondja apostolainak: Ne gondoljátok, hogy azért jöttem, hogy békességet bocsássak e földre; nem azért jöttem, hogy békességet bocsássak, hanem fegyvert. Mert azért jöttem, hogy meghasonlást támasszak az ember és az ő atyja, a leány és az ő anyja, a meny és az ő napa közt; És hogy az embernek ellensége legyen az ő házanépe. Aki inkább szereti atyját és anyját, hogynem engemet, nem méltó én hozzám; és a ki inkább szereti fiát és leányát, hogynem engemet, nem méltó én hozzám. (Mt 10:34-37)

Az apokrif Tamás evangélium (10) szerint: Tüzet dobtam a világra; és íme, megőrzöm azt, míg fel nem lobban.

Ugyanebben az evangéliumban: Az emberek talán azt gondolják, hogy én azért jöttem, hogy békét dobjak a földre. Nem tudják, hogy én azért jöttem, hogy ellenségeskedést vessek a földre, tüzet, kardot és háborút. Mert öten lesznek majd egy házban, három kettő ellen, és kettő három ellen lesz, az apa fia ellen, a fiú apja ellen. S egymagukban állnak majd ott. (16)

Ámde Jézus felhívja a figyelmet arra a veszélyre is, amelyet az ő követése hordoz, aki meghasonlásra bírja az embereket. Minden ország, amely magával meghasonlik, elpusztul; és egy város vagy háznép sem állhat meg, a mely meghasonlik magával. (Mt 12:25)

S valóban: Jézus rövid hazatérése Názáretbe botrányba fulladt. Sem a városka lakói, sem a rokonai nem kívánták a jelenlétét. Mi ez? Ellentmondások, vagy éppen Jézus működésének teljessége? Mert tüzet hoz, háborút és viszályt, mert az igazságnak végül is meg kell küzdenie a hazugsággal. De a viszály pusztulásba taszítja a viszálykodókat. S akkor Jézus kinyújtja a kezét az elesettek felé: Jöjjetek énhozzám mindnyájan, a kik megfáradtatok és megterheltettetek, és én megnyugosztlak titeket. Vegyétek fel magatokra az én igámat, és tanuljátok meg tőlem, hogy én szelíd és alázatos szívű vagyok: és nyugalmat találtok a ti lelkeiteknek. Mert az én igám gyönyörűséges, és az én terhem könnyű. (Mt 11:28-30)

Ebben az időben történt, hogy Heródes kivégeztette a fogságában lévő Keresztelő Jánost, aki támadta Heródest, mert testvére korábbi felesé gével, Heródiással élt együtt. Letartóztatta ugyan, de egyben félt is tőle, mert a prófétának igen nagy hatása volt a népre. Ezért nem ölette meg, bár Heródiás lángolóan gyűlölte a nazírt. Ekkor került sor a tetrarcha születésnapi lakomájára, amin Heródiás első házasságából származó lánya, Salome is részt vett. Az ittas Heródes nyilván szerelmes volt a lányba, s eszelősen kívánta, hogy lássa táncolni. – Mindent megadok neked, amit kívánsz! – mondta. Salome sustorgott az anyjával, majd elkezdte híres fátyoltáncát, amit később annyi festő örökített meg. A tánc után Heródes megkérdezte: – És most mit adjak neked? – Add nekem a Keresztelő fejét! S a király szava királyi szó!...

Jézus Keresztelő János helyére lép, és mérhetetlenül túlnő rajta Keresztelő János halálának hírére Jézus hajón egy elhagyott helyre vitette magát, és ott maradt egyedül. Nyilván imádkozott Jánosért. Hiszen Jézus mondta: Bizony mondom néktek: az asszonyoktól szülöttek között nem támadott nagyobb keresztelő Jánosnál; de aki legkisebb a mennyeknek országában, nagyobb nálánál. (Mt 1:11)

Jézus és János viszonya sok megoldatlan kérdést hagyott maga után. Egyrészt a kereszteléskor János felismerte Jézusban a Megváltót, akinek ő készítette elő a megérkezését. Másrészt mégis maradhatott benne némi bizonytalanság, mert hozzá küldte két tanítványát néhány számára fontos kérdés tisztázására. Ezek a tanítványok később Jézushoz csatlakoztak. János akkor már börtönben volt, de ott szabadon érintkezhetett bárkivel. Nem tudjuk, végül megkapta-e Jézus válaszát, és mit szólt hozzá. Azonban elgondolkoztató, hogy János halála után is külön maradt a két szellemi iskola, bár jó viszonyban voltak. A Jézus tanítványok Jánost Illés próféta visszatérésének tartották, a Malakiás próféciának megfelelően János tanítványai ennek ellenére tovább kereszteltek János nevében. Térítő útjain Pál is sokszor találkozott a János keresztségével élő hívőkkel. Ki tudja, miért nem olvadtak be a Jézust követők közé? Amíg Jézus magában volt, a tanítványok vízre szálltak, hiszen halászemberek voltak. Akkor hatalmas vihar támadt a tavon, és dobálta a hajót. Jézus pedig a vízen ment feléjük. S a tanítványok kísértetnek vélték a vízen közeledő alakot, és félelmükben ordítoztak. De Jézus azonnal szólt hozzájuk: – Bízzatok; én vagyok, ne féljetek! Péter pedig felelt neki: – Uram, ha te vagy, parancsolj, hogy hozzád mehessek a vizeken. Ő pedig mondta: – Gyere! És Péter kiszállt a hajóból, és járt a vízen, hogy Jézushoz menjen. De látva a nagy szelet, megrémült; és amikor merülni kezdett kiáltott: – Uram, tarts meg engem! Jézus pedig azonnal kinyújtotta a kezét, megragadta őt, és azt mondta néki: – Kicsinyhitű, miért kételkedsz? (Mt 14:27-31)

Amíg hitt Jézusnak, Péter tudott a vízen járni. De amikor kétség és félelem fogta el, azonnal süllyedni kezdett. S itt van elrejtve a modem ember tragédiája: már nincs benne annyi önátadás, ami az igazi hithez kell, csak szép szavak telnek tőle. Így süllyed el egy kultúra is. Nehéz kérdéshez érkeztünk – Mammon isten uralma idején –, világi és vallási szempontból talán a legnehezebbhez. És íme hozzá jött egy ember, és mondta: ... – Jó mester, mi jót cselekedjem, hogy örök életet nyerjek?

... – Tartsd meg a parancsolatokat. .:. Ne ölj; ne paráználkodjál; ne lopj; hamis tanúbizonyságot ne tegyél; tiszteld atyádat és anyádat; és: Szeresd felebarátodat, mint magadat. ... – Mindezeket megtartottam ifjúságom óta; Milyen fogyatkozás van még bennem? – Ha tökéletes akarsz lenni, add el vagyonodat, és oszd ki a szegények között; és kincsed lesz a mennyekben; és gyere, kövess engem.

Az ifjú pedig hallva ezt a beszédet szomorúan elment, mert nagy vagyona volt. Jézus pedig azt mondta tanítványainak: Bizony mondom néktek, hogy a gazdag nehezen megy be a mennyek országába. ... Könnyebb a tevének a tű fokán átmenni, mint a gazdagnak az Isten országába bejutni. (Mt 19:16-24)

Hát miféle keresztény világ lett mára, amit a multimilliárdosok uralnak? Egyáltalán: lehet-e egy sokszoros milliárdos Jézus követője? Miféle méltatlan és elvtelen kompromisszum született itt az egyház és a világ pénzügyi hatalmai között Jézus nevében? Aki azt hirdette: Mert mit használ az embernek, ha az egész világot megnyeri is, de az ő lelkében kárt vall? Avagy micsoda váltságot adhat az ember az ő lelkéért? (Mt 16:26)

Egy mélységesen hívő szerzetes mondta egyszer nekem: – Tudja uram, valamikor az idők kezdetén, az Édenben az Úristen megharagudott az emberekre. Ezt hívják bűnbeesésnek, eredendő bűn nek. Azután sok ezer év múlva jött egy isteni megtestesülés egy zsidó rabbi képében, és rendbe tette az Isten és az emberek dolgát. Magára vette a világ bűneit. Azóta a kereszténységet mímelők azt hiszik, hogy minden bűnt elkövethetnek, lophatnak, csalhatnak, gyilkolhatnak, mindez úgyis Jézus Krisztus számlájára megy. Az ilyen kereszténységhez nekem semmi közöm nincsen. A legenda szerint Jézus öt kenyérből és két halból, majd hét kenyérből és néhány halból sok ezer embert lakatott jól. Az elkerülhetetlen glo balizáció milliárdnyi kenyeret, halat, dollárt, eurót önt a multik elé, akik gyónnak és föloldozást kapnak, miközben a Földön mégis ezrek és tízezrek halnak éhen. Visszájára fordult a hitélet? Könnyebb a tevének átjutni a tű fokán, mint a szegénynek megkapni azt a mindennapi kenyeret, amiért a papság naponta imádkozik? Egy képzeletbeli modern Hamlettel szólva: Kizökkent a világ Óh kárhozat, Hogy senki sincsen helyretolni azt.

Olvassuk az evangéliumokat: tanítások, gyógyítások, csodatételek, ördögűzések, példabeszédek. Jézus szívesen elkerülte a túlságosan elvont megfogalmazásokat, fontos volt számára, hogy az egyszerű emberek értsék őt, ezért szívesen mondta el erkölcsi tanítását példabeszédekben. E közben nagyon fontos dolgok történtek. Például a Tabor-hegyen, ahová Jézust elkísérte három tanítványa: Péter, Jakab és János. És a hegycsúcson megváltozott Jézus arca, és ragyogott, mint a Nap, fehér ruhája fénylett. És egyszerre két ember volt mellette, Mózes és Illés. Beszélgettek, majd fényes felhő borította el őket, s mikorra eloszlott, Jézus már egyedül volt. És megtiltotta a tanítványoknak, hogy elmeséljék, amit láttak. A farizeusok többször is ki akarták próbálni Jézus hitelességét. Egy alkalommal ezt a kérdést tették fel: – Mester, melyik a nagy parancsolat a törvényben? Jézus pedig mondta: – Szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes elmédből. Ez az első és nagy parancsolat. A második pedig hasonlatos ehhez: Szeresd felebarátodat, mint magadat. E két parancsolattól függ az egész törvény és a próféták. (Mt 22:36-40)

Ugyanezt a kérdést egy pogány feltette Hillélnek, a farizeusok szellemi vezérének is. Ő azt felelte: Ami gyűlöletes neked, azt ne tedd ember társadnak. Ez az egész Törvény, a többi csak magyarázat. Vagyis Mózes III. könyve 19. fejezet, 18. versére hivatkozott, amelyik így szól: Bosszúálló ne légy, és haragot ne tarts a te néped fiai ellen, hanem szeressed felebarátodat, mint magadat. Én vagyok az Úr.

Ezt hangsúlyozza Jézus is, mint a második legfontosabb parancsolatot. Első parancsolatként pedig Mózes V. könyve, 6. fejezet 5. versét idézi, amely egyébként a zsidó fő ima, a Halljad Izrael második mondata: Szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, tehát lelkedből és teljes erődből.

A farizeusok meg lehettek a válasszal elégedve. S amikor arról kérdezték, hogy miről lehet majd felismerni az Ítélet napjának közeledését, milyenek lesznek az apokaliptikus idők, ezt felelte: Sokan jönnek majd az én nevemben, akik ezt mondják: Én vagyok a Krisztus; és sokakat elhitetnek. Hallanotok kell majd háborúkról, és háborúk híreiról... Mert nemzet támad nemzet ellen, és ország ország ellen; és lesznek éhségek és döghalálok, és földindulások mindenfelé. Mindez pedig a sok nyomorúságnak kezdete. Akkor nyomorúságra adnak majd benneteket, és megölnek titeket; és gyűlöletesek lesztek minden nép előtt az én nevemért. És akkor sokan megbotránkoznak, és elárulják egymást, és gyűlölik egymást. És sok hamis próféta támad, a kik sokakat elhitetnek. És mivelhogy a gonoszság megsokasodik, a szeretet sokakban meghidegül. (Mt 24:5-12)

(Teremtő Isten! Jézus csak nem rólunk jövendöl? Az utána következő harmadik évezredről?) S mindehhez még ráadásként: a próféták jóslatai szerint bevonulás egy szamár vemhén Jeruzsálembe, az üdvrivalgó tömeg sorfala között, majd az áldozati állatok árusainak és a pénzváltóknak kiverése a Templom udvaráról... A történetnek ennél a részénél mégis meg kell állnunk, és elgondolkoznunk néhány pillanatra. Tagadhatatlan, hogy a hatalom birtokosai – a szadduceus főpapság, a Heródes-ház tagjai, a farizeus rabbik sokáig meghökkentően türelmesek és toleránsak voltak Jézussal. Hagyták tanítani a zsinagógákban, prédikálni sok ezer fős hallgatóság előtt, magyarázni Mózes törvényeit, értelmezni a hagyományt, ördögöt űzni, együtt enni a szegényekkel, tisztátalanokkal, a megvetettekkel, szombaton kalászt tépni és gyógyítani, bűnöket megbocsátani, egyszóval úgy viselkedni, mint akinek isteni hatalom adatott ahhoz, hogy sok tekintetben a zsidó hagyomány ellenére éljen és cselekedjen. S legutoljára a korbáccsal felszerelt papsegédek, a leviták és a jelenlevő papok is némán nézték, ahogy tönkreteszi a nagy áldozati üzletet, kikergeti a Templom udvaráról az árusokat és a pénzváltókat, felborítja asztalaikat... Sőt végighallgatták a szavait is: Meg van írva: Az én házam imádság házának mondatik Ti pedig azt latroknak barlangjává tettétek. (Mt 21:13)

Mást ennél százszor kisebb rendbontásért letartóztattak, megkorbácsoltak, törvényszék elé állítottak volna. Jézus szabadon távozhatott tanítvá nyaival. Sokszor tették fel neki a kérdést, hogy milyen hatalommal cselekszik, de Jézus erre soha nem adott egyértelmű választ. Számosan hirdetik, hogy ő a Messiás, és hatalmas várakozással remélik tőle Júdea felszabadítását a római iga alól. Egyedül a zelóták azok, akik nagyot csalódhattak benne, hiszen az ő királyjelöltjük volt, s lassan rá kellett jönniük, hogy Jézus nem földi, hanem szellemi értelemben beszél az Atya birodalmáról, nem világi hatalomra tör, hanem az Úr küldöttének tartja magát. Mindez nyilvánvalóvá válik az egyik legutolsó nagy kérdés felvetésekor. Felkeresték őt a farizeusok tanítványai és néhány Heródes-párti, és így szóltak hozzá: – Mester, tudjuk, hogy igaz vagy és az Isten útját igazán tanítod, és nem törődsz senkivel, mert embereknek személyére nem nézel. Mondd meg ezért nékünk, mit gondolsz: Szabad-é a császárnak adót fizetnünk, vagy nem? Jézus pedig ismervén az ő álnokságukat, mondta: – Mit kísértgettek engem, képmutatók? Mutassátok nekem az adópénzt.

Azok pedig oda vittek neki egy dénárt. És mondta nékik: – Kié ez a kép és felírás? – A császáré. – Adjátok meg azért ami a császáré a császárnak; és ami az Istené, az Istennek. (Mt 22:16-21)

Vagyis a nép vezetői sokáig nagyon óvatosak voltak Jézus ügyében, lehetségesnek tartották, hogy a Messiás jött el az ő személyében, hiszen ezt még az ellene folyó per során is megkérdezték tőle, hogy kicsoda ő a valóságban. Mégis, abban az esztendőben – Jézus kb. három évig tanított, és ha elfogadjuk Jézus születését időszámításunk kezdetének –, kb. 33-ban, hirtelen megváltozott a hangulat Jézus körül. Az evangéliumoknak az a beállítása, hogy az egymással ellenséges viszonyban lévő szadduceusok és a farizeusok kezdettől fogva egységesen szervezkedtek Jézus ellen – az első két és fél év történetének fényében – tendenciózusnak tűnik. Azzal kezdték gyanúsítani, hogy az ördögök fejedelmének, Belzebúbnak a segítségével gyógyít és űz ördögöt, s főként azt a vádat fogalmazták meg ellene, hogy fel akarja bontani Isten és Izrael szövetségét, amit az Úr még Ábrahámmal kötött, és Mózes idején megerősített. Erre a kér désre még visszatérünk, ámbár a mai napig sem derült ki, hogy mi történhetett? Az időpontok meghatározásával is problémák vannak. Lukács evangéliuma szerint Jézus mai időszámításunk előtt 2-ben született, és időszámításunk után 29-ben végezték ki. Növeli a bizonytalanságot, hogy életéről – az utolsó két-három év kivételével – alig tudunk valamit. Az utolsó konkrét hír, hogy a zsidó fiúk felnőtté avatási ünnepére (bar micva) – 12 vagy 13 éves korában – a Jeruzsálemi Templomba zarándokoltak vele. Útközben hazafelé elveszett. A szülők visszafordultak, és megtalálták a Templom udvarán, ahol tudósokkal vitatko zott, akik elámultak a fiú okosságán és tehetségén. S ezután 17-18 évig hatalmas csend van Jézus körül. Ezek Jézus életének “sötét évei”. Nem tudjuk, hol volt, merre járt, kikkel találkozott. Van, aki úgy véli, hogy József műhelyében dolgozott Názáretben, van, aki azt feltételezi, hogy az eszszénusoknál tanult, mások azt a legendát terjesztik róla, hogy Indiában járt. Ki tudja? Ezek a “sötét évek” nem ritkák a nagy vallásalapítók életében. Csak példaként említem, hogy Buddháról házasságkötése után 29 éves koráig alig tudunk valamit. Annyit megőrzött róla a történet, hogy felesége 13 éven át meddő maradt, majd teherbe esett, és vajúdása éjszakáján Buddha – akkor még Gautáma királyfi – elhagyta, és beállt a sankhija szerzetesek közé. Az ő esetében a “sötét évek” száma ugyancsak 17. Végül is az ókor szokásai és szemlélete szerint a gyerek, majd ifjú nevelése 30 éves kora körül fejeződött be. Buddha is, Jézus is nagyjából ebben az élet korban kezdte meg vallásos működését. Kung Fu-ce, a nagy kínai bölcs így határozza meg életének főbb szakaszait: Mikor húsz éves voltam, sokat tanultam. Mikor harminc éves lettem, már tudtam, mit akarok. Negyven éves koromban már szilárdan álltam. Ötven éves koromban már tudtam hallgatni. S mikor hatvan éves lettem, már követhettem a szívemet, s a törvényt nem léptem át.

30 éves korában Buddha is, Jézus is már tudta, hogy mit akar! Mégis van egy nagy különbség közöttük: Buddha megvilágosodásától kezdve 40 éven keresztül tanított, egészen 80 éves korában bekövetkezett haláláig. Ez idő alatt tanítványok ezrei csatlakoztak hozzá, számos kolostort alapított. Jézus egész működése két-három évig tartott, tizenkét tanítványa volt. Mégis, nagyjából háromszáz év alatt Jézus legyőzte Rómát: a keresztény ség római államvallássá lett, s a niceai zsinat 325ben hivatalosan elkülöníti egymástól a zsinagógát és a templomot, tehát már két különálló vallásról van szó. Mi történt? Renan szerint: A kereszténység, miután igen népes Egyházzá vált, teljesen felejti millenaris álmait, elszakítja a judaismussal való végső kapcsolatait és egészen átvált a görög és latin világba. ...Constantin alatt, megfordítja a szerepeket és a legszabadabb és a leginkább bensőből fakadón vallási mozgalmat hivatalos kultusszá alakítja, mely az állam szolgálatában áll, és maga is üldözővé válik. (Jézus élete. 35.)

Júdás – Jézus árulója vagy szövetségese? A golgotai történésekkel kapcsolatosan két átok terjedt el a világon. Átkozott Iskarótiai Júdás, aki 30 ezüstért elárulta Mesterét, sőt csókjával mutatta meg őt üldözőinek. Talán ő az egyetlen ember, aki öngyilkossága után véglegesen elkárhozott. És átkozottak a zsidók, akik halálát akarták, sőt megölték őt, amikor – a pészach ünnep előtt szokásos prokurátori kegyelemként – Pontius Pilátustól a zelóta Bar Abbas szabadon bocsátását kérték Jézus helyett. Sőt, Jézus haláláért a zsidók kollektív felelősséget vállaltak a vonakodó Pilátus előtt: Pilátus pedig látván, hogy semmi sem használ, hanem még nagyobb háborúság támad, vizet vévén, megmosta kezeit a sokaság előtt, és azt mondta: – Ártatlan vagyok ez az igaz embernek a vérétől; ti lássátok! És az egész nép azt felelte: Az ő vére mirajtunk és magzatainkon. (Mt 27:24-25)

Ez az utolsó mondat nagyon fontos. Ez lett az alapja az egyház kétezer évig tartó antijudaista propagandájának, amit csak XXIII. János és II. János Pál pápák oldottak fel. Felmentették a zsidóságot az istengyilkosság (teocídium) vádja alól. Az evangéliumokban sokszor elhangzik: “a zsidók”, “az egész nép” stb. No de Júdea zsidó ország volt, tehát lakosságának túlnyomó része zsi dókból állt. A Jézus-istenség problémája a zsidó ságon, a zsidó valláson belüli konfliktus volt. A zsidók egy része követte őt, a zsidók más része ellene fordult, a zsidók nagy része közömbös volt. Az antiszemitizmus vádaskodásának cinkelt ütőkártyája a hamis általánosítás: minden ma élő zsidó felelős Jézus kétezer évvel ezelőtti haláláért. Elnézést a profán összehasonlításért, de ez a vád olyan, mintha minden mai magyart felelőssé tennénk a tatárok ellen behívott Kuten kun vezér megöléséért. Különösen János evangélista kedveli az olyan megfogalmazásokat, ahol a “zsidók” és Jézus beszélgetnek vagy vitatkoznak. S például egy alka lommal nem kevesebbet mondat Jézussal, mint azt, hogy a zsidók atyja maga az ördög. (Jn 8:44) Álmodozzunk: Mindez nem történik meg. Júdás nem lesz áruló, Jézust nem fogják el, a Kis Szinhedrion nem kér rá halálbüntetést, nem adják át a rómaiaknak, nem ostorozzák meg, töviskoronát sem tesznek rá, nem feszítik keresztre, hanem szabadon téríthet tovább, késő vénségéig, majd Istennek ajánlva lelkét visszatér a Mennyei Birodalomba. Akkor bizony elmarad a Feltámadás, elmarad a Megváltás, aminek legfontosabb történése Jézus mártírhalála. Amit keresett, amit vállalt, ami felé tudatosan haladt. Vagy elképzelhető egy “lehettem volna” Megváltójelölt, aki később polgárosodik, és öreg korában Istennek ajánlva lelkét meghal? Az egyház nem ezért tiltakozott a Krisztus utolsó megkísértése című film bemutatása ellen? Ahol Isten angyala leveszi a keresztről, sebeit begyógyít ják, családot alapít. Vén korában meglátogatják a különböző polgári foglalkozásokat űző tanítványai, akikből apostolok lehettek volna... S ő ré mülten és iszonyodva e polgári jelentől, vágyik vissza a keresztfára, amíg nagy megkönnyebbülésére és boldogságára ki nem derül, hogy a szaba dító angyal maga a Sátán, s ő változatlanul ott függ a kereszten. Az egész szabadulás vízió, ördögi incselkedés volt... “Uram, a te kezedbe ajánlom lelkemet.”

Júdás árulása nélkül, a Kis Szinhedrionnak nevezett ítélő tanács nélkül, a zsidók követelése nélkül, Pontius Pilátus nélkül, a golgotai út nélkül, a Koponyák hegyén felállított keresztfa nélkül nincs Krisztus, nincs kereszténység, nincs egyház, nincs üdvözülés és kárhozat, nincs európai kultúra, semmi sincs! Átok és pusztulás tehát mindenkire, akik ezt a misztériumot lehetővé tették? Végül is hogyan rekonstruálható, ami történt? Abban az évben, a tavaszi Niszán hónap 13-ik napján, csütörtökön tartották a zsidók a széder estét. Az egyiptomi kivonulásra emlékezés ünnepének, pészachnak az első napja ugyanis szombatra esett. Zsidó szokás szerint az ünnep – adott esetben a pészach és a szombat – mindig estétől estéig tartott. Így a csütörtöki szertartással kerülték el a két ünnep teljes egybeesését. Ezen a csütörtökön Jézus is széder estét tartott, ahol az egyiptomi kivonulás történetének elmondásán túl, a vacsora fő fogása a pészach áldozati bárány volt. Az estét a tanítványok készítették elő. Ennek az együttlétnek lett később Utolsó Vacsora a neve. A vacsora során Jézus zsidó szokás szerint áldást mondott a kovásztalan kenyérre (ebből lett később az ostya) és a borra. A hagyomány szerint az áldáshoz hozzátette: – Vegyétek és egyétek ez az én testem, ... igyatok ebből mindnyájan, mert ez az én vérem, az újszövetségnek vére, mely sokakért kionttatik bűnöknek bocsánatára. (Mt 26:28)

Egyedül Lukács evangéliuma teszi ehhez még hozzá: – Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre. (Lk 22:19)

Ezen az éjszakán Jézus kijelentette, hogy az egyik tanítvány el fogja őt árulni. És mindegyik megkérdezte, hogy vajon ő lesz-e az? Köztük Júdás is: –Én vagyok-é az, Mester? – Te mondád. (Mt 26:25)

Vagyis Jézus megnevezte árulóját. És a tanítványok ezt némán tudomásul veszik, semmit sem tesznek ellene. Következik a Getsemáne-ligetben lezajlott jelenet: Jézus virrasztásra kéri Pétert és a Zebedeus két fiát, amíg ő imádkozik, és Istenhez könyörög: Atyám! ha lehetséges, múljék el tőlem e pohár; mindazáltal ne úgy legyen amint én akarom, hanem amint te. (Mt 26:39)

Ám a tanítványokhoz visszatérve, látja, hogy alszanak. És ez másodszor, harmadszor is megismétlődik. Hiába mondja nekik: Így nem bírtatok vigyázni velem egy óráig sem!? Vigyázzatok és imádkozzatok, hogy kísértésbe ne essetek; mert jóllehet a lélek kész, de a test erőtlen. (Mt 26:39-41) S

akkor –

Júdással együtt – megérkeznek a fegyveresek, hogy Jézust elfogják. Aki pedig őt elárulja, jelt adott nékik: – Akit én majd megcsókolok, ő az, fogjátok meg őt. És mindjárt Jézushoz lépett: – Üdvözlégy Mester! és megcsókolta őt. (Mt 26:48-49)

Vagyis Júdás eltávozott a vacsoráról, s a többiek ezt sem akadályozták meg. Már a Getsemáneligetben történt, amikor Simon Péter kirántotta a kardját, hogy megvédje Jézust, és lecsapta a főpap egyik szolgájának a fülét. De Jézus megtiltotta a vérengzést, és megkérdezte: Azt gondolod-é, hogy nem kérhetném most az én Atyámat, hogy adjon ide mellém többet tizenkét sereg angyalnál? De mi módon teljesednének be az írások, hogy így kell lenni? (Mt 26:53-54)

Ez olyan fontos rész, hogy idéznünk kell a többi evangéliumot is. Márk elbeszélése szinte szó szerint megegyezik Máté evangéliumával. Lukács evangéliuma: Ímé sokaság jött és az ment előttük, akit Júdásnak neveztek, egy a tizenkettő közül; és közeledett Jézushoz, hogy őt megcsókolja. Jézus pedig mondta: – Júdás, csókkal árulod el az embernek Fiát?

Majd később: – Mikor minden nap veletek voltam a templomban, nem vetettétek a kezeiteket én rám: De ez a ti órátok, és a sötétségnek hatalma. (Lk 22:47-48)

János evangéliuma: Mondta neki Jézus: – Amit cselekszel, hamar cselekedjed. Ezt pedig senki sem értette a leültek közül, miért mondta néki. (Jn 13:27-28)

Szóval csak Jézus és Júdás tudták, hogy miről van szó. Júdás volt egyedül beavatva Jézus közeli mártírhalálába? Ő volt Jézus vére kiontásának és a földdel való misztikus egyesülésének utolsó segítője? Távol-keleti misztikusok azt állítják, hogy a görög-római korban már az ember olyan mélyre süllyedt az anyag fogságába, hogy elakadtak az újratestesülési folyamatok, megállt az emberiség fejlődése. S ebből a rabságból Jézus vére szabadította ki, amikor elvegyült a föld anyagával. Nem kell elhinni ezt a mítoszt, de nem árt tudni róla. Júdás magához véve a katonai csapatot, és a papi fejedelmektől és farizeusoktól szolgákat, oda ment fáklyákkal, lámpásokkal és fegyverekkel. Jézus azért tudván mindazt, ami rá következik, előre ment és mondta: – Kit kerestek? – A názáreti Jézust. – Én vagyok. Ott állt pedig velük Júdás is, aki elárulta őt. Mikor ezért azt mondta, hogy: Én vagyok; hátra vonultak és a földre estek. Ezért ismét megkérdezte őket: – Kit kerestek? – A názáreti Jézust. – Mondtam néktek, hogy én vagyok az. (Jn 18:3-8)

A Júdás csókja elmaradt. Ki volt tehát Júdás? Keriáthból származott, apját Simonnak hívták. Jézus az apostolai közé választotta. Ő volt a pénztáros. Írástudó volt, és a vallás dolgaiban képzett. Egyesek azt a gyanújukat hangoztatják, hogy a főpapok ügynökeként állt be Jézus tanítványai közé, hogy közelről meg figyelje és jelentse tanításait, viselkedését. Azonban eközben igazi híve lett Jézusnak. Mások azt gondolják, hogy csalódott Jézusban, mint Messiásban, mert ő a Megváltást mégis csak földi értelemben, Júdea felszabadításaként értelmezte. Csak akkor derengett fel neki a Megváltás szellemi értelme, amikor Jézust már megfeszítették. Ezért állítólag lerohant a Golgotáról, azt kiáltozva: – Mester, most értelek! A templom-téren szétszórta a papoktól kapott 30 ezüstöt, és öngyilkos lett. Ezt az evangéliumok szinte kedvtelve és különböző módokon részletezik: felakasztotta magát, a bele kiomlott, elevenen elrothadt, egyszóval megkapta méltó büntetését. Megint mások szerint Jézus legközelebbi bizalmasa volt, ő értette meg egyedül ennek az Istenmegtestesülésnek az értelmét, és a Mester megbízásából áldozatként vállalta, hogy árulóként közreműködik mártíriumában. Ezt bizonyítja, hogy az Utolsó Vacsorán a tanítványok semmit sem értettek (vagy túl sokat is értettek) Jézus és Júdás párbeszédéből, és passzívak maradtak, holott Jézus megnevezte őt, mint elárulóját. Jézus – mint maga is mondja – naponta megfordult és prédikált a Templomban, kiűzte a kufárokat, tehát nagyon is jól ismerték, nem kellett “megmutatni” őt, sem csókkal, sem másképpen. Kétszer is felel a hozzá intézett kérdésre: “Én vagyok.” A csók – ha valóban megtörtént – csak

őszinte búcsúcsók lehetett. Walter Jens A Júdás ügy című művében köszönetet mond Júdásnak, mert ő volt, aki megtette, amit meg kellett tenni! Ő volt, aki akarta azt, ami Isten akarata volt. Valakinek meg kellett tennie – és erre Júdás vállalkozott. Ő volt, aki tudta, hogy embernek kell kiszolgáltatnia Jézust: ember szükségeltetett hozzá, nem Isten! Ember, aki kész volt merénylővé válni – tettestárssá a gyilkosságban és árulóvá, hogy egyszer s mindenkorra bebizonyítsa, milyen mélyre képes alászállni az ember, aki – hogy teljességgel önmaga legyen, semmi merénylettől vissza nem riad – legkevésbé az Isten elleni merénylettől. ... Az árulás Isten parancsára történt. Jézusért – a Nap, a nappal, a fény szolgálatában – kellett Júdásnak árnyékká, sötétséggé és éjszakává lennie. A halottak birodalmából gyújtott fényt az életnek, a pokolban mutatta meg az ég tisztaságát, és sátánként tett tanúságot Isten mellett. ... Az ölelés a Getsemánéban, a Júdás-csók ez az utolsó fény, amit Jézus látott. Utána az éjszaka jött. ... A jövendölésnek be kellett teljesülnie: valakinek magára kellett vállalnia, hogy az isteni akarat elemévé legyen, valakinek tennie kellett róla, hogy az incarnatus után bekövetkezzék a resurrexit, valakit meg kellett bíznia Istennek, hogy tegyen róla, a kilengő inga járja be a teljes ívet: az égből a Földre, a Földről az égbe – és ez a valaki, Júdás volt. ... Ő tőle várták el, hogy tanúskodjon a gonosz s ugyanakkor annak legyőzhetősége mellett. Fel kellett mutatnia, hogy mire képes a sátán, és hol vannak a korlátai.

Iskariótai Júdás árulása valójában egy apostol szeretetszolgálata volt, akinek Isten segedelmével az a gondolata támadt, hogy nemcsak az Atyának a Fiúban, hanem az ördögnek az emberben is hússá kell lennie: nincs ítélet napja kettős inkarnáció nélkül – mint ahogy az ítélet napja nélkül nem jön el az ország. Ez azt jelenti: Júdás nélkül nem menekülhet meg az ember. Az ő árulása feltétele üdvösségünknek.

Messiás vagy csaló? Abban a Jézusi korban egész Közel-Keleten rendkívüli mértékben megerősödött valamilyen Megváltó várása, vagy legalább is annak a sejtése, hogy valamilyen nagy isteni megtestesülés közeledik. Ennek illusztrálására említem az ún. gimnaszofisztika megteremtőjének, Tyanai Apolloniusznak a mozgalmát. A gimnaszofisztika ügyes ötvözete volt a szofista görög filozófiának és az indiai jógának. Hogyan került a jóga Görögországba? Úgy, hogy Nagy Sándor hadai eljutottak Indiába, s onnét visszatérve nagyon sok szellemi hatást is ma gukkal hoztak. A gimnaszofisztika, mint a tűzvész terjedt szét a Közel-Keleten és Kis-Ázsiában. Néhány évtizedig úgy látszott, mintha Tyanai Apolloniusz Messiássá nőné ki magát. Nem kizárható, hogy ez be is következett volna, ha – mint az örökké csúfolódó Lukianosz írja – váratlanul, a gimnaszofisták komor sorfala között áthaladva, Tyanai Apolloniusz nem lép fel a saját maga által készített máglyára, és elevenen el nem égeti magát. Öngyilkossága után a mozgalom igen rövid idő alatt lehanyatlott és eltűnt. Érdekes összehasonlítás kínálkozik a kereszténységgel. Jézusnak életében alig-alig akadt követője, de halála után néhány évtizeddel már Ró mában is volt közösségük. Júdea is a megváltásra várt. Nem tudjuk, hogy Jézus miért ment el Jánoshoz megkeresztelkedni. Egyes apokrif hagyományok szerint kezdetben vonakodott, amikor családja, főként anyja biztatta. Ő megkérdezte: – Vajon miféle bűnt követtem el, hogy meg kellene tisztulnom? Ám, végül mégis felkereste a Jordán mellett Jánost, aki benne ismerte fel Isten Küldöttét, akinek közeli eljövetelét hirdette. János azonban visszatartotta őt: – Nékem kell általad megkeresztelkednem, és te jössz én hozzám? – Engedj most, mert így illik nékünk minden igazságot betöltenünk. Ekkor engedett neki. És Jézus megkeresztelkedvén azonnal kijött a vízből; és az egek megnyíltak néki, és ő látta az Istennek Lelkét alájönni, mint egy galambot, és rá szállani. És imé egy égi hang azt mondta: – Ez az én szerelmes fiam, akiben én gyönyörködöm. (Mt 3:14-17)

Vagyis Jézus a próféciák betöltésére érkezett, s már akkor tudatában volt küldetésének. Az apokrif iratok e kérdésben – Jézus vonakodásáról – valószínűleg tévednek. Keresztelésekor Jézusnak látomása volt Isten Lelkének reá szállásáról és szózatáról. Ezt csak ő látta és hallotta vagy a körülötte lévők is – ez a kérdés látomások esetében mindig felmerül. Például a damaszkuszi úton Pál csak hangokat hall (Jézusét?), de nem lát semmit. Mindennek ellenére Jézus csak akkor kezdett prédikálni, amikor híre jött János letartóztatásának. Ekkor Jézus visszatért Galileába, de elhagyta Názáretet, és Kapernaumban (Kfar Náhum), Zebulon és Naftali törzsének határán kezdett élni és tanítani. Máté szerint ezt azért tette, hogy be teljesítse Ézsajás jövendölését: Zebulonnak földje és Naftalinak földje, a tenger felé, a Jordánon túl, a pogányok Galileája, A nép, amely sötétségben ült, nagy világosságot látott, és akik a halálnak földjében és árnyékában ültek, azoknak világosság támadt. Ettől fogva kezdett Jézus prédikálni, és azt mondta: Térjetek meg, mert elközelgett a mennyeknek országa. (Mt 4:15-17)

Ézsajásnál ez így hangzik: De nem lesz mindig sötét ott, ahol most szorongatás van; először megalázta Zebulon és Naftali földjét, de azután megdicsőíti a tenger útját, a Jordán túlsó partját és a pogányok határát. A nép, a mely sötétségben járt, lát nagy világosságot; akik a halál árnyékának földjében lakoznak, fény ragyog fel fölöttük. (Ézs 9:1-2)

Később: Mert egy gyermek születik nékünk, fiú adatik nékünk, és az uralom az ő vállán lesz, és hívják nevét: csodálatosnak, tanácsosnak, erős Istennek, örökkévalóság atvjának, békesség fejedelmének! (Ézs 9:6)

Hát... Mindenesetre Ézsajás nem nevezi Galileát – ahonnét Jézus származott – a pogányok földjének, minthogy nem is volt az. De az tagad hatatlan, hogy Jézus már a keresztelés után tudatosan munkálkodott azon, hogy életével és halálával beteljesítse a Messiásról szóló próféciák – fő ként Ézsajás és Zakariás – jövendöléseit. További elgondolkodtató érdekesség, hogy Keresztelő János, Jézus érkezésének előkészítője és legalázatosabb fogadója, nem egyesíti híveit Jézus követőivel, hanem mint tőlük elkülönült szekta működnek tovább. Maga a megmerítkezés ősi zsidó megtisztulási szokás volt, különösen az esszénusok alkalmazták. Ezékiel próféta is azt mondta: És hintek reátok tiszta vizet, hogy megtisztuljatok, minden tisztátalanságtoktól, és minden bálványaitoktól megtisztítlak titeket. És adok néktek új szívet és új lelket adok belétek, és elveszem a kő-szívet testetekből, és adok néktek hús-szívet. És az én lelkemet adom belétek, és azt cselekszem, hogy az én parancsolataimban járjatok, és az én törvényeimet megőrizzétek és betöltsétek. (Ez 36:25-27)

Pál idejében – tehát már Jézus kereszthalála után – történt, hogy: Efézusba érkezett egy Apollós nevű zsidó, alexandriai származású, ékesszóló, az írásokban tudós férfiú. Ez meg volt tanítva az Úrnak útjára; és lélekben buzgó lévén, szólja és tanítja nagy szorgalmasan az Úrra tartozó dolgokat, jóllehet csak a János keresztségét tudta. (ApCsel 18:24-25)

Más alkalommal Pál is talált Efézusban tanítványokra. Megkérdezte tőlük: – Vajon vettetek-é Szent Lelket, minekutána hívőkké lettetek? – Sőt inkább azt sem hallottuk, hogy létezik Szent Lélek.

– Mire keresztelkedtetek meg tehát? – A János keresztségére. (ApCsel 19:2-3)

Tehát János tanítványai Mesterük halála után is külön maradtak Jézus követőitől. Vajon miért? A megváltásról és a Megváltóról szóló próféciák buzgó követése arról tanúskodik, hogy bár Jézus soha nem nevezte magát egyértelműen Izrael Messiásának, de valószínűsíthető, hogy titokban, vagy félig titokban, mégis annak tartotta magát. Néhány evangéliumi szöveg is erről tanúskodik. Lukács (4:16-19) arról szól, hogy Jézus megkísértése után visszamegy Názáretbe, és tanít a zsinagógában. Először Ézsajás könyvéből olvassa fel az alábbi részt: Az Úrnak Lelke van én rajtam, mivelhogy felkent engem, hogy a szegényeknek az evangéliumot hirdessem, elküldött, hogy a töredelmes szívűeket meggyógyítsam, hogy a foglyoknak szabadulást hirdessek és a vakok szemeinek megnyilását, hogy szabadon bocsássam a lesújtottakat,

majd hozzáteszi: Ma teljesedett be ez az Írás a ti hallástokra. (Lk 4:17-21)

S az Apostolok cselekedeteiben olvashatjuk:

Ti ismeritek, azt a dolgot, ami egész Júdeában, Galileától kezdve történt, a keresztség után, melyet János prédikált, A názáreti Jézust, mint kente fel az Úr Szent Lélekkel és hatalommal... (ApCsel 10:37-38) Máténál, feltámadása után: Nékem adatott minden hatalom mennyen és földön. (Mt 28:18)

Márk evangéliumában a vers: Megkérdezte a tanítványait: – Kinek mondanak engem az emberek? – Keresztelő Jánosnak; és némelyek Illésnek, némelyek pedig egynek a próféták közül. – Ti pedig kinek mondotok engem? Péter felelt: – Te vagy a Krisztus. És rájuk parancsolt, hogy senkinek se szóljanak felőle. (Mk 8:27-30)

Álljunk meg egy pillanatra. Jézus neve héberül Jésua, Jehósua, Józsua – vagyis: üdvöt hozó, szabadító. Ennek görög megfelelője: Jessous. Mint felkent Megváltónak a neve héberül: ha-Mossiach. Görögül a Felkentet Christosnak hívták. János Messiásnak nevezi. Valószínűtlen, hogy az eredetileg halász Péter apostol Jézust görögül és nem héberül vagy arámi nyelven nevezte Felkentnek? A vallástörténeti kutatók azt feltételezik, hogy volt egy ősevangélium, amelyik elveszett. A tudo mányban ezt az evangéliumot “Q”-nak nevezik. Mégis, az az általános vélemény, hogy a három, nagyjából egybehangzó (szinoptikus) evangélium közül Márké a legidősebb. Ő talán még a Q-ból is merített, a többiek pedig őtőle. De vizsgálódjunk tovább: És a zsinagógában volt egy tisztátalan ördögi lélektől megszállt ember, aki fennhangon kiáltotta: Ah, mi közünk hozzád názáreti Jézus? jöttél, hogy elveszíts minket? Ismerlek téged ki vagy: az Istennek ama szentje!

Másutt pedig: Sokakból pedig ördögök is mentek ki, kiáltozva: – Te vagy ama Krisztus, az Isten Fia! De ő megdorgálva őket, nem engedte őket szólni, mivelhogy tudták, hogy ő a Krisztus. (Lk 4:33-34;41)

Igen, az ördögök jól informáltak voltak Jézus kilététét illetően. Egy ördög tudhat görögül is. Ugyanígy a sírboltokban lakó, ruhátlan megszállottban lévő ördög is felismerte őt: Mi közöm van nékem te veled, Jézus, felséges Istennek Fia? kérlek téged, ne gyötörj engem. (Lk 8:28)

Mikor pedig az Olajfák hegyéhez közeledett, a tanítványok és a követők sokasága énekelni kezdett: – Áldott a Király, ki jön az Úrnak nevében! Békesség a mennyben, és dicsőség a magasságban! És némelyek a farizeusok közül a sokaságból mondák néki: – Mester, dorgáld meg a te tanítványaidat! – Mondom néktek, hogyha ezek elhallgatnak, a kövek fognak kiáltani. (Lk 19:38-40)

János evangélista már az első mondataiban szemmel látható erőfeszítéseket tesz a görög Logosz-tan és a kereszténység egyesítésére: Kezdetben volt az Ige, és az Ige Istennél volt, és Isten volt az Ige. Ez kezdetben az Istennél volt. Minden ő általa lett és nála nélkül semmi sem lett, ami lett. Ő benne volt az élet, és az élet volt azt emberek világossága; És a világosság a sötétségben fénylik, de a sötétség nem fogadta be azt. (Jn 1:1-5)

Ezért sokan evangéliumát jóval későbbi keletkezésűnek gondolják a három, ún. szinoptikus (egybehangzó) evangéliumnál. Sőt, többen ta gadják, hogy János apostol írta volna; hanem a szerzőséget egy Júdeát kitűnően ismerő görögnek tulajdonítják, aki több olyan adat birtokában volt, amiről Máté, Márk és Lukács nem tudott. Miután Keresztelő János két tanítványa – András és Simon, testvérek – csatlakozott hozzá, következik két magyarázó mondat. A János tanítványok rabbinak szólítják Jézust, amihez János hozzáteszi, hogy ez azt jelenti: Mester. Ugyanígy amikor a tanítványok Messiást mondanak, János görögre fordítja: azt jelenti, hogy Krisztus. Ezekre a magyarázatokra csak a görög olvasóknak lehet szükségük, a zsidók pontosan tudják, hogy e szavak mit jelentenek. Tehát több oldalról felmerült a kérdés, hogy János evangélista valójában zsidó volt-e, és azo nos-e János apostollal, Jézus tanítványával? A ne vekkel sok baj van. Az Apostolok cselekedetei tudnak egy János-Márkról, aki rövid ideig Pál és Barnabás társa volt első térítő útjukon a pogá nyok között, majd hamarosan visszatért Jeruzsálembe, A második térítő úton Barnabás azt tanácsolta, hogy vegyék maguk mellé Jánost, ki Márknak hivatik. Pál azonban azt tartotta méltónak, hogy aki elszakadt tőlük Pamfiliától fogva, és nem ment velük a munkára, ne vegyék maguk mellé azt. Meghasonlás támadt azért, úgy hogy elszakadtak egymástól, és Barnabás maga mellé véve Márkot, elhajózott Ciprusba. Pál pedig Silást választván maga mellé: elment, az Isten kegyelmére bízatva az atyafiaktól. És bejárta Szíriát és Kilikiát, erősítve a gyülekezeteket. (ApCsel 15:37-41)

Ez a János-Márk tehát inkább Márk volt, és ma már egyértelműen Márk evangélistával, Péter apostol római tolmácsával azonosítják. János evangélista persze mindent megtesz, hogy őt a Jézus-tanítvány apostollal azonosítsák: előszeretettel nevezi magát a kedvenc tanítvány nak, akit az Úr szeret, az Utolsó Vacsorán ő nyugodott az Úr kebelén, az apostolok közül egyedül önmagát nevezi meg, aki ott állt a kereszt alatt, és Jézus rábízta az anyját, Máriát... Ugyanakkor ő az, aki a “zsidókat” egyszerűen a sátán fiainak nevezte? (Jn 8:44) Az is tagadhatatlan, hogy János apostol rivalizált Péterrel, ámbár amikor együtt futottak Jézus üres sírjához, és János előbb ért oda, a belépéssel megvárta, sőt előre engedte Pétert. Mégis így fejezi be evangéliumát: Péter pedig megfordulva, látja, hogy követi az a tanítvány, akit szeret Jézus, aki nyugodott is ama vacsora közben az ő kebelén és mondta: Uram! ki az, aki elárul téged? Ezt látván Péter mondta Jézusnak: – Uram, ez pedig mint lészen? Mondta néki Jézus:

– Ha akarom, hogy ő megmaradjon, amíg eljövök, mi közöd hozzá? Te kövess engem! Kiment azért e beszéd az atyafiak közé, hogy az a tanítvány nem hal meg: pedig Jézus nem mondta néki, hogy nem hal meg; hanem: Ha akarom, hogy ez megmaradjon, amíg eljövök, mi közöd hozzá? Ez az a tanítvány, aki bizonyságot tesz ezekről, és aki megírta ezeket; és tudjuk, hogy az ő bizonyságtétele igaz. (Jn 21:20-24)

Igen ám, de Patmosz szigetén is volt egy szentéletű János. Arról volt nevezetes, hogy nagyon hosszú életet élt, ezért egyesek azonosították János apostollal, az evangélistával. Patmoszi Jánost vén korában – minden tiszteletük mellett – a tanítványok már kicsit szenilisnek tartották, mert mindenkinek mindig ugyanazt ismételgette. Fiacskáim, szeressétek egymást! Ám egyszer egy fiatal pár kereste fel, akik megkérdezték tőle: – Mester, miért mondod mindig ugyanazt? – Mert ez elég. Fiacskáim, szeressétek egymást.

Talán nem is volt olyan szenilis. S akkor még nem is beszéltünk az Újszövetség záró könyvéről, a János Jelenéseiről és annak szerzőjéről. Majd rákerül a sor, csak érzékeltetni akartam, hogy mennyire nem egyszerű a Jánosprobléma. Mindemellett egy fantasztikusan érdekes történettel kezdi az evangéliumát: Találkozott Fülöp Nátánaellel, és mondta néki: – Aki felől Mózes és a próféták a törvényben írtak, megtaláltuk a názáreti Jézust, József fiát. Nátánael ezt felelte: – Názáretből támadhat-é valami jó? – Gyere, és lásd meg! Látta Jézus, hogy Nátánael ő hozzá megy, és azt mondta róla: – Íme, egy igazán izraelita, akiben nincs hamisság. – Honnan ismersz engem? – Mielőtt még Fülöp hívott téged, láttalak a fügefa alatt. Mire Nátánael ezt felelte: – Rabbi, te vagy az IstenFia, te vagy az Izrael Királya! – Amiért azt mondtam neked: láttalak a fügefa alatt, hiszel? Nagyobbakat látsz majd ezeknél. (Jn 1:46-51)

Ugye nem túlságosan érthető ez a párbeszéd? Távol-keleti bölcselők ezt így magyarázzák: Jézus megszületése, tevékenysége, megváltó kínhalála olyan fontos világesemény volt, hogy oda inkarnálódtak, jelen voltak az emberiség nagy szellemei. Mint tudott, a fügefa alatt Buddha világosodott meg! (Az indiaiak ugyan píppala fának nevezték, de fügefaként ment át a köztudatba.) Jézus felismerte, hogy Nátánael Buddha újratestesülése. A történet Jézus és az egykori Buddha találkozását mondja el. További kérdés, hogy miért nevezi Jézus Nátá naelt “igazi izraelitának”? Az ezoterikus felfogás szerint igen magas szellemi rang, ha valaki hor dozhatja népe nevét. Azt jelenti, hogy azonosult a nép sorsirányító Szellemével. Így lett például Jákobból Izrael, Széchényiből a “legnagyobb ma gyar” stb. Jézus látja, hogy milyen magas szellemet hordoz Nátánael-Buddha. A kétkedő Nátánaelt ez győzi meg, és ezért hajt fejet előtte. Ennél is jelentősebb egy másik beszélgetés Jézus és Nikodémus rabbi között. Nikodémus az ún. kyréneiek zsinagógájának rabbija volt. A ky réneiek főként görög földről hazatért, meggazdagodott zsidók voltak, és Jeruzsálemben külön zsinagógát építettek maguknak. Közülük származott Kyrénei Simon, aki az összeroskadó Jézus helyett felvitte a keresztet a Golgotára. Nikodémus kezdettől figyelte Jézus működését, sőt ő volt az, aki a Kis Szinhedrion ülésén, amely Jézus perét tárgyalta, felszólalt Jézus mellett, és szembeszállt a szadduceus főpapokkal. És amikor Jézus már meghalt, száz font aloéból és mirhából készített kenetet hozott a holttest megkenésére. Nikodémus egy napon felkerekedett, és meglátogatta Jézust. Talán – mint közismert rabbi – nem akarta, hogy tanúi legyenek kapcsolatának Jézussal, ezért éjszaka ment (hacsak az éjszakának nincs valami titkos ezoterikus jelentése is). Ezt a beszélgetést egyedül János említi. – Mester, tudjuk, hogy Istentől jöttél tanítóul; mert senki sem teheti e jeleket, amelyeket te teszel, csak ha az Isten van vele. Jézus ezt felelte: . – Bizony, bizony mondom néked: ha valaki újra meg nem születik, nem láthatja az Isten országát. – Hogyan születhetik az ember, ha vén? Vajon másodszor is bemehet anyjának a méhébe, hogy megszülethessen ? – Ha valaki nem születik víztől és Lélektől, nem mehet be az Isten országába. Ami testtől született, test az; és ami Lélektől született, lélek az. Ne csodáld, hogy azt mondtam néked: Szükséges néktek, hogy újra szülessetek. A szél fúj, ahová akar, és hallod annak zúgását, de nem tudod, hogy honnan jön és hová megy: így van mindenki, aki Lélektől született. Nikodémus megkérdezte: – Mi módon lehetnek ezek? – Te Izrael tanítója vagy és nem tudod ezeket? Amit tudunk, azt mondjuk, és amit látunk, arról teszünk bizonyságot; és a mi bizonyságtételünket nem fogadjátok el. Ha a földiekről szóltam néktek, és nem hisztek, mi módon hisztek, ha a mennyeiekről szólok néktek? És senki sem ment fel a mennybe, csak az, aki a mennyből szállt alá, az ember Fia, aki a mennyben van. (Jn3:2-13)

Tehát Jézus elengedhetetlennek tartja az ember szellemi újjászületését. Amikor Jézus a szamáriai asszonytól inni kér, az asszony meglepődik, mert a zsidók közismerten utálták és megvetették a szamaritánusokat. S miközben a testi és a lelki szomjúzásról beszélgetnek, a nő azt mondja: – Tudom, hogy jön a Messiás (akit Krisztusnak hívnak); Amikor eljön, megjelent nékünk mindent. – Én vagyok az, aki veled beszélek. (Jn 4:25-26)

Talán eleget idéztünk a bizonyságtételekből. S a mai köznapian gondolkodó ember két gonosz kérdést tehet fel? A Biblia tele van látomásokkal, elhívásokkal. Vajon nem őrültek hallucinációiról van szó? Nem elmebetegségen alapul az egész vallásos kul túránk? Vajon a Föld nevű bolygó történelme, nem azt bizonyítja, hogy a kozmosz elmegyógyintézete? Hogy más égitestek intelligens lakói közül ide inkarnálódnak a lököttek? Hát nem árt, ha az ember alaposan szemügyre veszi a vallások nagy alakjainak életvezetését. Ám, ha azt látja, hogy életútjuk rendezett, célratörő, cselekvéseik logikusan következnek egymásból, szavaik és mondataik értelmesek és mély tartalmúak – akkor bátran elvethetjük a téboly feltételezését. A másik gonosz kérdés: Vajon nem szélhámosok-e? Akik kitalált élményekkel akarják érdekessé tenni magukat, híveket szerezni? Ám, ha azt látjuk, hogy döbbenetesen magas morális szintet képviselnek, és nem csak másoktól követelnek erkölcsöt, hanem önmaguk felé is a legnagyobb szigorúsággal fordulnak, akkor ez a feltevés is kizárható. Marad tehát az a feltételezés, hogy saját élményükből tudnak valamit az emberen túliról, az emberfelettiről, amiről az átlagos ember csak má soktól hallott. S ebben a vonatkozásban nem érdekes a közvélemény. A vallásban, az ezoteriában nincs demokrácia, mint ahogy nincs a tudományban vagy a művészetben sem. A demokrácia poli tikai fogalom. A szellemi, a tudományos igazságot, a művészi értéket nem szótöbbséggel döntik el. Volt idő, amikor egyes-egyedül Kopernikusz tudta az igazságot a Földön, a hivatalos tudomány leszavazta, későbbi hívei

alá máglyát is gyújtott, de igaza mégis Kopernikusznak volt. Így hát ajánlatos némi alázat, ha például Jézus életéhez közeledik az ember, akár a maga kritikai álláspontjával, kételyeivel.

MÁSODIK RÉSZ

“Micsoda az igazság Törvényszék és halál – “Te vagy-e Isten fia?” – A zsidók királya – A Messiás feltámadása – Hogyan lesz a rajongóból kételkedő?

Micsoda az igazság? Állítólag ez volt Pilátus végső kérdése Jézushoz, aki az igazságra hivatkozott. Ha ehhez a kérdéshez akarunk eljutni, végig kell mennünk a fontosabb eseményeken, amelyeket úgy hívnak, hogy “szenvedéstörténet”. Előbb azonban megint tisztázni szeretnék néhány fogalmat és az akkori időkre jellemző helyzetet.

Törvényszék és halál Szinhedrion (Szanhedrin) A görög-római korban, Júdeában a Legfelsőbb Bíróság a Szanhedrin. Nem szabad összetéveszteni sem a Mózes által létrehozott “Vének Ta nácsával”, sem az Ezdrás által szervezett “Nagy Gyülekezettel”. A Szanhedrin a Krisztus előtti évszázad közepén, Antiochus Epiphanes idején keletkezett. Létrejötte a ptolemeusok gesztusa volt, amivel részleges önkormányzatot adtak a zsidóságnak. Tulajdonképpen az eredeti “Bet Din” – ahol egyedül a főpap hatalma érvényesült – alakult át Szanhedrinné, ahol a hatalmat megosztották a testület és a főpap között. Hyrcanus uralkodása alatt már működött – s némileg korlátozva jogkörét –, a rómaiak is meghagyták, de csak Jeruzsálem elfoglalásáig létezett. Utána Jabnében próbálkoztak ugyan újraszervezésével, de korábbi befolyását, hatalmát távolról sem érte el. Az eredeti Nagy Szanhedrinnek nemcsak a júdeai, de a külföldön élő, ún. szórványokra is erős befolyása volt – minden vallási kérdésben. 71 tagja volt a főpap elnökletével (“Naszi” = fejedelem) együtt. Tagjai között többségben voltak a szadduceusok, papok, neves írástudók, közöttük kisebbségben híres farizeus rabbik is, meg világi főemberek. Saját rendőrséggel is rendelkezett, letartóztathatott embereket, de Jézus idejében halálos ítéletet nem hozhatott, csak a római helytartó hozzájárulásával, és kivégzést nem hajthatott végre, a bűnöst át kellett adni a rómaiaknak. Ebben az esetben is a szavazás rendje a következő volt: amikor a többség halálos ítélet végrehajtását javasolta, ha volt ellenszavazat – akár csak egy is –, az eljárás megindult. Ám, ha a szavazás egyhangúlag a vádlott halálát kívánta, azonnal szabadon kellett engedni. Az akkori zsidó jogalkotás gyanúsnak tartotta az ellenszavazat nélküli ítélethozatalt, manipuláltságra gyanakodott. Egyébként az Ószövetség alapján halálbüntetést csak az alábbi esetekben lehetett hozni: gyilkosság, bálványimádás, istenkáromlás, a szombat megszegése, varázslás, halottidézés, súlyos vétség a szülői tisztelet ellen, házasságtörés, vérfertőzés, férfiak templomi prostitúciója, állatokkal való közösülés, emberrablás. Feltűnő, hogy halálos ítéletet – a legtöbb korabeli törvénykönyvtől eltérően – csak isteni vagy az emberi kapcsolatok ellen elkövetett legsúlyosabb bűncselekményekre szabtak ki, tulajdon védelmére sohasem! A végrehajtás módja a legtöbb esetben a megkövezés volt. Tehát az egész nép közösen ölt, senki sem volt egyénileg gyilkos, nem volt hóhér. Bosszúálláskor néha a bosszúálló saját fegyverét használhatta, ritka esetekben alkalmazták a tűzhalált, például pap lányának paráznasága vagy az anyóssal való szexuális viszony esetében. Általában azonban a holttestet végül is tökéletesen befedték a kövek. Az első köveket mindig a vád ta núinak kellett hajítani. Ám bármilyen módon is történt a kivégzés, a halottat még aznap, napnyugta előtt el kellett temetni. A keresztre feszítést a zsidók soha nem alkalmazták – “átkozott, aki a fán függ” –, tipikusan római kivégzési mód volt. Erre is illik gondolni, ha az a kérdés merül fel, kik is ölték meg Jézust. A Nagy Szanhedrinen kívül működött az ún. Kis Szinhedrion, 23 taggal. Ők foglalkoztak Jézus ügyével is. A zsidó források hangsúlyozzák, hogy a Szinhedrion nem ítélkezésre, csak Jézus működésének megvizsgálására ült össze. Ezt igazolja, hogy az ülésre éjjel került sor, minden előzetes előkészítés nélkül, tehát több vonatkozásban a törvénybe ütközött volna, ha ítéletre készülnek. Például nem volt szabad éjszaka tárgyalni. Egy tárgyalási nap után még nem volt szabad ítélni. Ha vallás elleni főbenjáró bűnről volt szó, akkor hírvivőket kellett szétküldeni az országba, akik kihirdették, hogy X. Y.-t ezzel meg ezzel vádolják, jelentkezzen, aki tud valamit a mentségére stb. Minderről szó sem volt Jézus esetében.

“Te vagy-e Isten fia?” Jézust Kr. u. 30-ban vagy 33-ban fogták el a főpap fegyveresei, némi római segédlettel, a Getsemáne-ligetben, Niszán hó 13-án, csütörtök éjszakáján, a pészach áldozati vacsora, mai nevén az Utolsó Vacsora után. Ezt a dátumot úgy következtetik ki, hogy Jézus halálának napja, Niszán 14. péntek volt, és ebben a két évben esett péntekre. A sebtiben összehívott tanácsülést a főpap házában tartották. Tanúkat vonultattak fel Jézus ellen, de nem sikerült két egybehangzó tanúvallo mást összehozniuk. E nélkül pedig szó sem lehetett semmiféle ítéletről, vagy ítélkezési javaslatról. Jézus majdnem végig hallgatott. S akkor a főpap felállt – és bár bűnnek számított Isten nevére hivatkozni – ő mégis megtette, s az Apokrifek szerint sápadtan és remegő szájjal megkérdezte Jézust: . – Az élő Istenre kényszerítelek téged, hogy mondd meg nékünk, ha te vagy-é a Krisztus, az Istennek fia? (Mt 26:63)

Márk nagyjából ugyanígy tudja: – Te vagy-é a Krisztus az áldott Isten Fia? (Mk 14:61)

Lukács és János nem tudnak erről a jelenetről. Ám valószínűleg akkor is megtörtént, csak azon a furcsaságon lehetne elgondolkozni, hogy ez a héberül és arameusul beszélő főpap – aki nyilván tudott görögül és latinul is – egy vallási szempontból igen jelentős helyzetben Krisztust mond, és nem Messiást? Jézus válasza Máté szerint: – Te mondtad. Mostantól fogva meglátjátok az embernek Fiát ülni az Istennek hatalmas jobbján, és eljönni az égnek felhőiben. (26:64)

Márk szerint: – Én vagyok. És meglátjátok majd az embernek Fiát ülni a hatalomnak jobbján, és eljönni az ég felhőivel. (14:62)

A két idézet majdnem ugyanaz. De csak majdnem. Máté szerint nem mondta ki az “Én vagyok”-ot. Márk szerint nem mondta ki az “Isten” szót, hanem a hatalomról beszélt. A fordításból eredő eltérés? De hát a fordító azonos személy. Vagy vallási szempontból ez csak jelentéktelen el térés? A “te mondtad” azt jelentené, hogy “én vagyok”? A “hatalom” azt jelentené, hogy “Isten”? Amit te mondtál, azt én mondtam? Aki a hatalmat káromolja, Istent káromolja? Ki tudja mindezt kétezer év távolából? Mindenesetre halálos ítéletet javasolva átadták Jézust Pilátus helytartónak. Igen ám, csakhogy a prokurátor – éppen a Pax Romana miatt – nem szólt, és nem is szólhatott bele vallási kérdésekbe. Egyetlen megoldás jöhetett szóba: Jézus vallási perét politikai perré kellett alakítani!

A zsidók királya Kapóra jött tehát a zelóták mesterkedése és csalódása Jézusban, amiről már írtam. Pilátusnak Jézust mint olyan veszélyes embert adták át, aki mind a Dávid-házból, mind a Heródes-házból jogos trónköveteló lenne egy zsidó háború esetén Róma ellen. Tehát Júdea királyságára tör. S e vád elől a prokurátor nem hunyhatta be a szemét, saját életének kockáztatása nélkül, s nyilván meggyőződésből sem. Mégis megpróbálkozott, hogy távol maradjon a zsidók vallási villongásától. Azt mondta főpap küldötteinek: Vigyétek el őt ti, és ítéljétek meg őt a ti törvényeitek szerint. Mondták neki azért a zsidók: Nekünk senkit sem szabad megölnünk (Jn 18:31) Pilátus megkérdezte: – Te vagy-é a zsidók királya? – Te mondod.

És erősen vádolják őt a főpapok. Pilátus pedig ismét megkérdezte: – Semmit sem felelsz? Ímé, ennyi tanúbizonyságot szólnak ellened. Jézus pedig nem felelt semmit, úgy hogy Pilátus elcsodálkozott. (Mk 15:2-5)

Jézusnak erről a hallgatásáról írja J. D. Salinger, 20. századi amerikai író a Franny és Zooey című kisregényében, hogy Jézus messze a legin telligensebb a Biblia szent alakjai között. Mózes, Illés vagy bármelyik próféta micsoda nagy beszédet mondott volna. De Jézus hallgat, egyrészt, mert ebben a helyzetben belátja a beszéd hiábavalóságát, másrészt, mert vállalja a sorsát, és végig akalja járni küldetésének útját. Renan így tudja: Alig hogy tájékoztatták a vádról [ti. Pilátust], boszszankodásának adott kifejezést, hogy az ügybe belekeverték. Azután Jézussal bezárkózott a praetoriumba. A beszélgetésről, mely itt történt, mi részletet se tudunk, miután semmiféle tanú se közölhette azokat a tanítványokkal, de az egésznek, úgy látszik, a negyedik evangelista jól sejti a jellegét. (Jézus élete. 279.)

Később: A “Zsidók Királya” cím, melyet Jézus sohasem igényelt, de amelyet ellenfelei szereplésének és törekvéseinek végcélja gyanánt tüntettek fel, volt természetesen a legjobb ürügy a római hatóság haragjának a felindítására. Ezen a ponton, mint lázadó és államcsíny-tervező ellen támasztották meg a vádat. Mi sem lehetett igazságtalanabb, mert Jézus a római uralmat mindig érvényes hatalomnak ismerte el. (I. m. 281.)

Pilátus pedig azt mondta a papoknak és a sokaságnak: – Semmi bűnt nem találok ez emberben. De azok erősködtek: – A népet felzendíti, mert tanít egész Júdeában, Galileától kezdve idáig. Pilátus pedig Galileát hallván, megkérdezte, hogy ő vajon galileai ember-é? És mikor megtudta, hogy ő Heródes fennhatósága alá tartozik, elküldte Heródeshez, aki azokban a napokban ugyancsak Jeruzsálemben volt. (Lk 23:4-7)

Heródes pedig nagyon kíváncsi volt Jézusra, mert már sokat hallott róla. Remélte, hogy valami csodát láthat tőle. És sokáig kérdezgette őt, de Jézus nem felelt sem neki, sem a jelenlévő főpapok és írástudók vádjaira. Így hát Heródes visszaküldte Pilátushoz. Pilátus pedig kihirdette a palotája előtt összegyűlt népnek és a főembereknek, hogy sem ő, sem Heródes nem találta igaznak a Jézus ellen felhozott vádakat. S ezért felajánlotta, hogy szabadon bocsátja. Az emberek azonban tudták, hogy ezen az ünnepen szokás egy foglyot elengedni, s a tekintélyek által felbiztatva, Jézus helyett Bar Abbas szabadulását kérték. Ki volt Bar Abbas? “Abba” héber és arámi nyelven atyát jelent. A “bar” ugyanaz arameusul, mint a héberben a “ben”. Vagyis a fia valakinek. Vagyis Bar Abbas is azt jelentette, hogy az Atya Fia. Csakhogy Bar Abbas küldetését világi értelemben fogták fel. Az evangéliumok szerzői tévednek vagy “csúsztatnak”, amikor őt tolvajnak és bűnözőnek nevezik. Bar Abbas a zelóta-mozgalom egyik vezére volt, aki – lerázva Róma igáját – vissza akarta állítani a független Júdeai királyságot. Róma szemében tehát valódi lázadó, a nép között azonban nagyon népszerű szabadságharcos. Jézus – a zelóták egykor kiszemelt zsidó királya – hűtlen lett ehhez a szabadságharchoz, amikor a szellemilelki megváltás hirdetője lett. Róma számára mindketten veszélyesek voltak, de míg Bar Abbas valóban támadó akciókat szervezett római katonák ellen, addig Jézus királysága legfeljebb távoli fenyegetés volt. Ezért Jézust akarta szabadon engedni, jól látva, hogy Róma hatalmát a főpapság, cselesen, vallási küzdelmek elintézésére akarja felhasználni. De a hagyomány szerint mégis engednie kellett a felheccelt nép követelésének. Így hát Bar Abbas szabadult, és Jézus kivégzését rendelte el péntek délben. Délután 3 óra körül keresztre feszítették, és kb. három órás kínlódás után, este 6 óra felé meghalt. A zsidók még aznap ideiglenesen eltemették egy sírbarlangban. Siettek, mert közel volt a pészach ünnep bejövetelének órája. A pészach abban az évben Niszán hó 15-re, méghozzá szombatra esett. Ekkor senkit sem adhattak át a rómaiaknak. A keresztre feszítés a rómaiaknál főként a rabszolgáknak szánt legkegyetlenebb és legmegalázóbb kivégzési mód volt. Római polgárt nem fe szítettek keresztre. Az elítéltet ágyékkendőig levetkőztették, megkorbácsolták, és neki kellett vinni a kereszt harántfáját a kivégzés színhelyére. Az oszlopfa és a harántfa együtt túlságosan nehéz lett volna. A hagyomány azt tartja, hogy Jézus így is többször összeroskadt a kereszt súlya alatt. Az evangéliumok szerint a római katonák kényszerítették a földjéről két fiával – Rufussal és Alexanderrel hazafelé tartó Kyrénei Simont, hogy Jézus helyett vigye a keresztet. Valószínűtlen, hogy az akkori helyzetben a római katonák egy szabad és gazdag jeruzsálemi polgárt bármire is kényszeríteni mertek volna. Elfogadhatóbb az az apokrif változat, amely szerint Simon, látva a názáreti rabbi kínlódását, áttört a bámészkodók sorfalán, és hátára vette Jézus keresztjét. Állítólag a nagyobbik fia, Rufus megijedt, hogy most majd az apját fogják felfeszíteni, és utána kiáltott. Ám Simon azt felelte neki: – Fiam, egy zsidó mindig legyen készen arra, hogy egy másik zsidó helyett a keresztet vigye. (Shalom Ash: A názáreti. )

1941-ben, a Kidron völgyében feltártak egy első századból való sírt, ezzel a felirattal: Alexander, Simon fia. Valószínű, hogy a kereszt felvitele után Kyrénei Simon és családja Jézus követőjévé vált. Vannak egyéb meghökkentő események is. Jézus letartóztatása után a tanítványok eltűntek. Senki sem maradt a Mester mellett nehéz óráiban. Egyedül János állítja, hogy egyedül ő az apostolok közül, ott volt a keresztfa alatt. Golgotai útján egyikük sem kísérte Jézust. Így érthetőbb, miért hangsúlyozzák, hogy Simont “kényszerítették” a kereszt vitelére. Máté hallgat az apostolok meneküléséről. Márk szerint Jézus letartóztatásakor a tanítványok elhagyva őt, mindnyájan elfutottak (14:50) Kivéve Pétert, aki messziről követte őt, de Jézus jövendölése szerint, mielőtt a kakas kétszer megszólalt volna, háromszor megtagadta azok előtt, akik azzal gyanúsították, hogy Jézus tanítványa volt. Lukács drámaibban írja le ezt az eseményt. Péter háromszor megtagadta. Ekkor megszólalt a kakas, Jézus hátrafordult, és Péterre nézett. És Péter elment előle, és keservesen sírt. Ám a többi apostolnak nyoma sem volt. Az evangéliumok tanúsítják, hogy Jézust a római katonák a megkorbácsolás során gúnyolták és ütötték is, bíborpalástot adtak rá, és töviskoronát tettek a fejére. A teljes keresztet általában a földre fektetve szerelték össze, és ekkor szögezték, vagy kötözték rá az áldozatot, majd annak testével együtt állították fel. A szögezés fájdalmasabb volt, de az elítélt hamarabb meghalt. A keresztre kötözött sokszor napokig szenvedett, különösen akkor, ha a keresztre kis ülőpadot is szereltek. Júdeában szokás volt, hogy a megfeszítettet megpróbálták elkábítani, ezért mirhával kevert bort itattak vele. A kereszt magassága egy-másfél méterrel haladta meg egy átlagos ember nagyságát. A felfeszített lába körülbelül egy méterre volt a földtől. Többféle típusú keresztet használtak. Jézus esetében felső résszel rendelkező keresztet alkalmazhattak, mert a feje fölé helyezték a kivégzés okát ismertető feliratot. A feliratot fehér gipsztáblára fekete betűkkel írták héber, latin és görög nyelven. A vallástörténészek általában a János evangé liumában leírt feliratot tartják hitelesnek: NÁZÁRETI JÉZUS A ZSIDÓK KIRÁLYA S bár a zsidók tiltakoztak, Pilátus ragaszkodott ehhez a szöveghez. Gondolkozzunk el ismét. Kizárt dolog, hogy egy római helytartó humorizál a saját maga által hozott halálos ítéleten. Ez nem egyeztethető össze a római jog méltóságával és Róma képviselőjének tekintélyével. Ha ő Jézust a zsidók királyának írja, és ezt nevezi meg a halálbüntetés okának, akkor Jézus valóban a zsidók királya lehetett volna, ha a világi utat választja. Jogos volt tehát a zelóták csalódása Jézusban. S ez a királyi származás adta a főpapok kezébe a lehetőséget, hogy Jézusból politikai vádlottat

csináljanak. Vajon tanúságot tettek-e Jézus mellett a tanítványok, a főpapok, Pilátus vagy Heródes? Ott sem voltak. Jézus egyedül maradt.

A Messiás feltámadása Az emberiség Megváltója magára maradt a kereszten. Vajon számít-e annak, aki távozni készül a világból, hogy jobb- és baloldalán is a halálba indul valaki, és a kereszt lábánál többen bámulják haldoklását. Nők, köztük anyja, meg a szűz tanítvány, aki nem ismert nőt, János. Jézus nem csak Isten volt, hanem ember is. Megtestesülésének lényege éppen az, hogy átéli az ember, a teremtmény sorsát. A haldoklás és a halál minden gyötrelmét emberi módon. Csak egy embert lehet megölni, Isten Fiát nem. És Jézus – nem mint Isten, hanem Mária fia – megren dítő módon, még az utolsó pillanatban gondoskodik anyjáról, amikor Jánosra bízza. Asszony, ímhol a te fiad! Ímhol a te anyád! (Jn 19: 26-27)

A golgotai misztérium szempontjából rendkívül fontos Jézus búcsúja a földi világtól, vagyis legutolsó szavai. Ebben eltérés van az evangélisták között. János szerint azt mondta: – Elvégeztetett! (19:30)

Lukács így tudja: – Atyám, a te kezeidbe teszem le az én lelkemet. (23:46)

Máté és Márk egyformán idézik Jézus utolsó szavait: – Elói, Elói! Lamma Sabaktáni?

Illetve: – Eli, Eli! LAMA SABAKTÁNI?

Mindkettő azt jelenti arameus, vagy héber változatban: Én Istenem, én Istenem! Miért hagytál el engem?(Mt 27:46)

E szavakat többen félreértették: az Éli szóból Élijáhura, azaz Illés prófétára következtettek, és úgy vélték, hogy Jézus Illést hívja. A valószínűség az, hogy Jézus nem csak kiáltott, hanem imádkozott, és imaként a 22. Dávid zsoltárt kezdte mondani: Én Istenem, én Istenem miért hagytál el engemet? Távol van megtartásomtól jajgatásomnak szava. Én Istenem, kiáltok nappal, de nem hallgatsz meg; éjjel is és nincs nyugodalmam. Pedig te szent vagy, aki Izrael dicséretei között lakozol. Benned bíztak atyáink; bíztak és te megszabadítottad őket. Hozzád kiáltottak és megmenekültek; benned bíztak és nem szégyenültek meg...

Valószínűleg már nem volt ereje végigmondani a zsoltárt. Arimatiai József, egy gazdag jeruzsálemi polgár, aki titokban szimpatizált Jézussal, elkérte Pilátustól Jézus holttestét, és a keresztről levéve, ideiglenesen a saját részére előkészített sírbarlangban helyezte el. Nikodémus farizeus rabbi pedig száz font drága kenetet hozott aloéból és mirhából. Jézus testét – zsidó szokás szerint – megkenték, és begöngyölték az illatosított lepedőkbe. Sietniük kellett, mert a szombat péntek esti bejövetele már a küszöbön volt. Az evangéliumok Jézus szenvedéstörténetében a testi kínokra teszik a hangsúlyt. De hát még manapság is például minden rákos beteg többet szenved, mint Jézus! Vajon nem volt-e számára nagyobb kín a szellemi magány, hogy három évig élt együtt a tanítványaival, s azok alig értettek meg valamit szavaiból? Még a feltámadásáról szóló jövendölését – amit három alkalommal is megismételt – sem hitték el. Becsvágyaikból, civódásaikból itt-ott kiderül, hogy mégiscsak valami fizikai megváltás-félét vártak. (Mt 20:20-28 és Jn 14:6-10;17) S vajon e szellemi magány mögül nem bontakozik-e ki még nagyobb szenvedés? Amikor a zsoltár szavait mondja: “Én Istenem, Én Istenem miért hagytál el engem?” Mert akkor körülvette az Isten csendje. S az Isten hallgatásánál nincs nagyobb nyomorúság. A Messiásnak egyedül kellett végigélnie a kínhalál szenvedéseit, nem jöhettek a segítségére Izrael szekerei és lovagjai! (2Kir 2:12) Mert ő volt az ál dozat, Isten áldozata az emberiségért. Egyetlen nyugtalanító kérdés maradt. Ha Jézus halálával fejeződne be az evangéliumi történés, tíz-húsz év múlva emlékezne-e még valaki a megfeszített názáreti rabbira? Nem a feltámadással kezdődik-e el igazán a kereszténység története? Nem a feltámadott Krisztusnak kellene-e az egyházak jelképének lennie, a keresztre feszített Jézus helyett? Mielőtt még a nevekkel való játszadozásért szemrehányást kapnék, hadd szögezzem le, hogy e kétezer évvel ezelőtt lejátszódott golgotai történet – ami egyszerre tragédia és örömhír – főszereplőjének a neve Jesuá, vagyis latinosan Jézus volt, szellemi rangja pedig a Felkent, héberül Messiás, görögül Christos, latinul Krisztus. Feltámadásának nem volt szemtanúja! Ámbár ellenfelei kezdettől arra gyanakodtak, hogy hívei majd ellopják holttestét, és ehhez legendákat fűz nek, de megfelelő ellenintézkedéseket tettek. Először Pilátushoz fordultak, hogy rendeljen ki katonai őrséget a sírhoz, de Pilátus lerázta őket magáról. – Uram, emlékezünk, hogy az a hitető még életében azt mondta: “Harmadnapra föltámadok. “ – Parancsold meg azért, hogy őrizzék a sírt harmadnapig, nehogy a tanítványai éjjel odamenjenek, ellopják őt és azt mondják a népnek: Feltámadt a halálból; és az utolsó hitetés gonoszabb legyen az elsőnél. Pilátus pedig ezt felelte nekik: – Van őrségetek; menjetek, őriztessétek, amint tudjátok. Ők pedig elmentek, a sírt őrizet alá helyezték, lepecsételve a követ, az őrséggel. (Mt 27:63-6)

Az ünnepek elmúltával Mária Magdaléna és a másik Mária kimentek a sírhoz, hogy véglegesen rendbe tegyék. De akkor nagy földindulás lett. S egy angyal leszállt az égből, és elhengerítette a követ a sír szája elől. Az őrzők pedig megrémültek az angyaltól, akinek a tekintete olyan volt, mint a villámlás, és a ruhája, mint a hó. Az angyal pedig azt mondta a nőknek: Ti ne féljetek, a megfeszített Jézus nincsen itt, mert feltámadt, ahogy megmondta... íme, előttetek megy Galileába, ott meglátjátok őt. Így tudja Máté. Márk arról számol be, hogy három nő: Mária Magdaléna, Mária, Jakab anyja, valamint Salome a szombat elmúltával drága kenetekkel mentek a sírhoz. És döbbenten látták, hogy a zárókő el van hengerítve. És amikor bementek a sírba, ott ült egy ifjú fehér ruhában, és megijedtek tőle. S az ifjú mondta: ne féljetek. A Názáreti Jézust keresitek, aki megfeszíttetett. Föltámadott, nincsen itt... De előttetek megy Galileába, ott meglátjátok őt. A nők elszaladtak a hírrel az apostolokhoz, akik nem hitték el, amit elmondtak. Lukács is úgy tudja, hogy a zárókő el volt hengerítve a sírtól, és amikor az asszonyok bementek a sírba, nem találták Jézus testét. És visszatérve a sírtól, mindezt elmondták az apostoloknak, de az ő szavuk csak üres beszédnek látszott előttük, és nem hittek nekik. János szerint: A hétnek első napján pedig jó reggel, amikor még sötétes volt, Mária Magdaléna a sírhoz ment, és látta, hogy a követ elvették a sírról. Futott ezért Simon Péterhez, és a másik tanítványhoz, akit Jézus szeretett és elmondta nekik:

– Elvitték az Urat a sírból, és nem tudjuk hová tették őt. Ezért Péter és a másik tanítvány a sírhoz futottak. Együtt futottak; de a másik tanítvány hamar megelőzte Pétert, és előbb jutott a sírhoz; És lehajolva látta, hogy ott vannak a lepedők; de nem ment be. Nyomban utána megjött Simon Péter is, és bement a sírba; és látta, hogy a lepedők ott vannak. És a kendő, amelyik a fején volt, nem együtt van a lepedőkkel, hanem összegöngyölítve külön egy helyen ... De nem tudták még az írást, hogy fel kell támadnia a halálból. ... Mária pedig sírva kint állt a sírnál. De egy idő után hehajolt. És két angyalt látott fehér ruhában ülni, egyiket fejtől, a másikat lábtól, ahol a Jézus teste feküdt. És ők mondták neki: – Asszony, miért sírsz? – Mert elvitték az én Uramat, és nem tudom, hová tették őt. És mikor ezeket mondta, hátra fordult, és látta ott állni Jézust, és nem ismerte meg, hogy Jézus az. S Jézus szólt: – Asszony miért sírsz? Kit keresel? Ő pedig azt gondolta, hogy a kertész az, és mondta: – Uram, ha te vitted el őt, mond meg nékem, hová tetted, és én elviszem őt. Jézus pedig mondta: – Mária! Ő pedig megfordult és mondta néki: – Rabbóni. [Mester.] Jézus pedig mondta: – Ne érints meg engem; mert nem mentem még fel az én Atyámhoz: de menj az én atyámfiaihoz és mondd nékik: Felmegyek az én Atyámhoz és a ti Atyátokhoz, és az én Istenemhez és a ti Istenetekhez. És Mária Magdaléna elment a tanítványokhoz, és hirdette, hogy látta az Urat, és hogy ezeket mondta néki. (Jn 20:1-17)

A ne érints meg engem figyelmeztetés a feltámadás szempontjából jelentős. A zsidó hagyományok szerint a holttest tisztátalan. Jézus feltámadt ugyan, de a teste még magán viseli a halál bélyegét. Még nem ment fel az Atya birodalmába, még nem szenteltetett meg. Két asszony, három asszony, egy asszony, egy angyal, két angyal, Jézus kétszer megjelenik saját sírjánál, és nem ismerik fel, a férfi tanítványok pedig csak hitetlenkednek. Vagyis hiába beszélt Jézus többször a saját feltámadásáról, az apostolok nem hittek neki, és amikor bekövetkezett, kezdetben nem akarták tudomásul venni. Jézus feltámadása meglepetés volt a számukra. Pünkösd még nem jött el, s úgy látszik, egy kicsi még hiányzott mustármag nagyságú hitükből. De ez csak múló epizód volt. Amikor Jézus az apostolok csoportja előtt jelent meg, először akkor sem ismerték fel, de azután – az egy Tamás kivételével – azonnal, és mint rendíthetetlen hívők borultak a lábához, és a mártíromságot is vállalva hirdették a Krisztust. Az első sorban az őt háromszor megtagadó Péter, aki mégiscsak kősziklának bizonyult, és Róma első püspöke lett. Vállalta a kínhalált. Furcsa szerkezet az emberi lélek! Ehhez talán kissé profán illusztráció, de amikor egy filozófus-főorvos asszisztense voltam, megjelent nála egy ember, két bottal, nyikorgó lábakkal, szinte vonszolva magát. Amikor elment, a főorvos így fordult hozzám: – Elmondom a történetét. Huszonhat éves korában, szerelmi bánatában a vonat elé vetette magát. Az ugrása rosszul sikerült, nem halt meg, de a vonat mindkét lábát tőből levágta. Most – ahogy észrevehetted – műlába van, lektor egy könyvkiadónál, megnősült, két gyereke van, boldog családapa. Két lábbal nem kellett neki az élet. Lábak nélkül szeret élni. Ezt magyarázd meg nekem, te pszichológus! Hát igen. Ecce homo! Ilyen az ember. Péter megtagadja a Mesterét. Ennyire gyáva. S vállalja érte a kereszthalált is. Ennyire bátor. Az ember lelke varázslatokkal van tele.

Hogyan lesz a rajongóból kételkedő? Tamást (akit héberül és görögül “Iker”-nek hívtak), a szinoptikus evangéliumok éppen csak megemlítik az apostolok között. János evangéliuma azonban többet foglalkozik vele. A II. rész 16. versében Jézus közli az aposto lokkal Lázár halálát, és azt, hogy hozzá indul. Akkor Tamás azt mondja: – Menjünk el mi is, hogy meghaljunk vele.

Egy alkalommal Jézus így szól a tanítványaihoz: – És hogy hová megyek én, tudjátok: az utat is tudjátok. És egyedül Tamás meri bevallani, hogy menynyire nem értik Mesterüket: – Uram, nem tudjuk hová mégy; mi módon tudhatjuk akkor az utat? (Jn 14:4-5)

Annak a napnak az estéjén, amikor Mária Magdolna a sírnál volt, Jézus eljött a tanítványokhoz. Tamás pedig éppen akkor nem volt velük. S ami kor elmesélték neki, hogy ott volt Jézus közöttük, Tamás kijelentette: – Ha nem látom az ő kezein a szegek helyeit, és be nem bocsátom ujjaimat a szegek helyébe, és a kezemet be nem bocsátom az ő oldalába, semmiképpen el nem hiszem. (Jn 20:25)

Nyolc nap múlva Jézus a – bezárt ajtó ellenére – ismét megjelent közöttük. És azt mondta Tamásnak: – Hozd ide a te ujjadat, és nézd meg az én kezeimet; és hozd ide a te kezedet, és bocsássad az én oldalamba: és ne légy hitetlen, hanem hívő. És Tamás azt felelte neki: Én Uram és én Istenem! Jézus pedig mondta: Mivelhogy láttál engem, Tamás, hittél: boldogok, a kik nem látnak és hisznek. (Jn 20:27-29)

Jézus mennybemenetele után Tamásról sokféle legenda terjedt el: egyesek szerint Szíriában tanított, mások szerint Indiába ment, és ott már tírhalált halt. Madras mellett ma is látható Tamás apostol állítólagos sírja. 1945-46-ban ásatások voltak Nag-Hammadiban. Ott találtak rá Tamás apokrif evangéliumára: “Jézusnak, az Élőnek titkos szavai, amelyeket az Iker Júdás Tamás följegyzett.” Ebben a tulajdonképpen gnosztikus evangéliumban nincs szó Jézus életéről, hanem az Úr 114 mondását tartalmazza. Közöttük van egy, amelyik a Jézusért rajongó Tamás életében döntő változást hozott. Amikor Tamás Mesternek szólította, Jézus így felelt: – Én nem vagyok a Mestered, mert megittasodtál és megmámorosodtál a szökellő forrásból, amit én mértem. (13)

Jézusnak tehát nem kellettek a tanításától mámoros és szédült, fanatikus emberek. És Tamás ettől kezdve kritikus és kételkedő. Jézus nyilván látja a Tamás lelkében végbemenő földindulást, a változást, és beavatottjává teszi. Akkor fogta, odébb vitte őt és három szót mondott neki. Amikor Tamás visszatért társaihoz, azok megkérdezték: Mit mondott neked Jézus? Ha abból, amit mondott, megmondok nektek egy szót is, köveket ragadtok és megköveztek engem. A kövekből azonban tűz csap ki, és titeket éget meg. (13)

HARMADIK RÉSZ

Jézus csodái Különböző kultúrák viszonya a csodához – A csodák az intelligencia és a műveltség fényében – Jézus gyógyító ereje, az Istenhit és a feltámadás – Jézus helye a zsidóságban

Különböző kultúrák viszonya a csodához Vajon mennyire nyitott egy kultúra a csodákra? Kétezer évvel ezelőtt, ha híre ment, hogy egy farizeus rabbi a Genezáret-tó partján az igazságról, Istenről és a Mennyek országáról prédikál, a kézművesek letették a szerszámaikat, a vízhordók a korsóikat, a szamárhajcsárok megkötötték a sza maraikat, és oda tódultak: hátha mond valami fontosat? Még néhány írástudó is közéjük keveredett. Ma? Csak a mentőautó és néhány kíváncsiskodó közeledne a Velencei-tó partján szónokolóhoz, s nemsokára az elmeosztályon találná magát, igaz? Bizony, részben igaz. De csak részben. Mert a modern csodatevőnek először is hitelesíttetnie kell magát a médiával. A televízión keresztül kell behunyt szemmel megszüntetnie valamely ismeretlen néző köszvényét, mások ízületi fájdalmait, migrénjét, impotenciáját. Akkor aztán megy a magánpraxis is. Hasznos néhány fényképes interjú is arról, hogy a Fülöp-szigeteken a kézsebész úgy szedi ki a rákos daganatot a betegek hasából, mint névnapra készülő szerelmes lovag a virágokat a közterekről vagy a temetői sírokról. Az Isten mágikus ereje megállítja az órákat, meghajlítja a kanalakat, ráragasztja a tányért apostolainak homlokára. S a nép leborul előttük, és a bámulattól kiguvadt szemét visszaigazítja a helyére. De mint gyermekded legendát megmosolyogja Lázár feltámasztását és – mint óvodásoknak való mesét – a víz borrá változtatását. Nyitott-e hát a mi kultúránk a csodára, vagy elzárkózik előle? Nekem úgy tűnik, hogy zárt minden csodával szemben, amihez hit kell, és nyitott azok felé, amelyekhez a hiszékenység is elég. Úgy látszik, nem lehet élni a csoda reménye nélkül. Várjuk a szerelem csodáját, az igazi barátság csodáját, a meggazdagodás csodáját, a gyó gyulás csodáját, a megvilágosodás csodáját, a feltétel nélküli elfogadás csodáját, úgy, hogy lehetőleg semmit se kelljen adni érte... Ám, az emberekben élő örök csodavárást ma inkább tudományos és társadalmi mítoszok elégítik ki. Fantasztikus hatású tablettácskák, amelyek helyettesítik a vágyat, a megkívánást, megállítják az öregedést, megjavítják a roskadozó memóriát, elmulasztják a rosszkedvet és a félelmeket... És fantasztikusan önérzetjavító politikai mítoszok arról, hogy mi vagyunk a legkülönb nép, csak nehogy összemérjenek minket másokkal Európában, hogy népirtások szórvány maradványai darálják le lehetőségeinket a sikerre, hogy politikusok és papok kézfogása nyomán röppen fel majd tenyerükből a boldogság kék madara. .. Így lesznek szélhámosokból apostolok, csalókból szentek, közepes képességű karrieristákból megváltók. Ez kell nekünk, ezt érdemeljük! S azok a régiek, azok különbek voltak? Örökösörökké ”Jeleket” kértek Istentől, hogy elfogadják valakinek a szentségét, kiválasztottságát. E jelek kétfélék lehettek: csodák, vagy a próféciák beteljesítése. Ám, ha megtörténtek a csodák, a közhangulat és saját személyes indulataik alapján értelmezték őket. Volt idő, amikor Jézus csodálatos gyógyításait és ördögűzéseit messiási küldetése bizonyítékának fogták fel. Ám rövid idő múlva már azt állították, hogy Belzebub sátánfejedelem erejével űzi ki az emberekből a kisebb ördögöket. Erre mondta Jézus: – Minden ország, amely magával meghasonlik, elpusztul; és ház a házzal ha meghasonlik, leomlik. És a sátán is ha ő magával meghasonlik, mi módon állhat meg az ő országa? mert azt mondjátok, hogy én a Belzebub által űzöm ki az ördögöket. És ha én a Belzebub által űzöm ki az ördögöket, a ti fiaitok ki által űzik ki? Annakokáért ők maguk lesznek a ti bíráitok. Ha pedig Isten ujjával űzöm ki az ördögöket, kétség nélkül elérkezett hozzátok az Isten országa. (Lk 11:17-20)

A csodák az intelligencia és a műveltség fényében Vannak, akik rendíthetetlenül hiszik, hogy a csoda elfogadása vagy elutasítása intelligencia és műveltség kérdése. Csak a buta és primitív emberek “szednek csodát” az élet reménytelensége, depresszióval fertőző abszurditása, hivatalosan jóváhagyott embertelensége ellen. A művelt és intelligens kultúraőrzők lelket védő háziebe a kiábrándult cinizmus, vagy éppen ellenkezőleg, a fanatikus eszme-hit. Az egyik nyüszítéssel és csaholással akarja elijeszteni, a másik a torok átharapásával próbálja legyőzni ellenfelét, a fenyegetően szaporodó rémet, a lélek nélküli, robottá váló embert. Ám a robotnak nincs veszély tudata, mert a robot időlegesen kikapcsolható ugyan, de halhatatlan, ha lelkiismeretesen olajozzák, és nem hagyják megrozsdásodni. Csakhogy az intelligencia és a műveltség fogalma megváltozott szülőanyjuk, a francia enciklopédisták óta. E régi franciák – hogy ne mondjam, európaiak – szelíd humanista racionalizmusa az idők során dühös agresszív racionalizmussá változott. A racionális gondolkozás erőszakos papjai felhördülnek minden porszemen, ami “az ész szemét zavarja”, számukra már csak az ész létezik, s az értelem régen elveszett a modern idők intellektuális zűrzavarában. A műveltség nem az, hogy valaki pontos tervek alapján megépít egy repülőgépmotort vagy egy földalatti illemhelyet. A műveltség: hogy valaki a lelkében hordozza mindannak öntudatát, amit a keresztény világot megelőző évezredekben a görögök és a latinok, s amit a keresztény világ két évezredében az occidentális világ emberei alkottak, gondoltak, amire vágytak, amiben hittek – mindez sűrítve, néha ködösen, mint az élet értelme él lelkében. Ez a műveltség. (Márai Sándor: A sértődöttek. I. 173.)

Ezekben az ezer években kiderült, hogy a kételkedő hit emberibb és intelligensebb út a fölényes tagadásnál és a túlbuzgó elvakultságnál. Úgy tűnik, az ember lelke megbetegszik, ha kiürül belőle minden titokzatosság, talány, bátortalan feltételezés, a “hátha mégis”, és az alázat a teremtett, vagy keletkezett világ végső kifürkészhetetlensége előtt. “Uram, legyen meg a te akaratod!” És ha nincsen Úr? Akkor is! Az evangéliumoknak van egy története a csodáról, amelyik mélyen bevilágít abba a szakadékba, amely Isten népét a pogányoktól elválasztotta. És a mikor eljutott a túlsó partra, a Gadarénusok tartományába, két ördöngös ment eléje, a sírboltokból kijővén, igen kegyetlenek, annyira hogy senki nem mert elmenni azon az úton. És ímé kiáltottak: – Mi közünk te veled Jézus, Istennek fia? Azért jöttél ide, hogy idő előtt meggyötörj minket? Tőlük távol pedig egy nagy disznónyáj legelészett. Az ördögök pedig kérték őt: – Ha kiűzöl minket, engedd meg nekünk, hogy abba a disznónyájba mehessünk! És mondta nekik: – Menjetek. Azok pedig mentek a disznónyájba: és ímé az egész disznónyáj a tengerbe rohant és odaveszett a vízben. A pásztorok pedig elfutottak, és bementek a városba és hírül adtak mindent, azt is ami az ördögökkel történt. És íme, az egész város kiment Jézus elébe; és mihelyt meglátták, kérték őt, hogy távozzék az ő határukból. (Mt 8:28-34)

A gadarénusok pogányok voltak. A zsidók nem tartottak disznónyájat. Az ördögök felismerték Jé zusban az Isten Fiát, a pogányok nem. A zsidó Jézus az ördögöktől megszállott embereket sajnálta, a pogányok a disznókat. És nem örömmel fogadták, hogy csodatevő-ördögűző érkezett hoz zájuk, hanem távozásra bíztatták.

Ezt a szakadékot csak Pál bírta átlépni. S aki ilyen nagy lépésre képes, az joggal hivatkozik arra, hogy nem a saját erejéből tette meg, hanem Krisztus elhívása által. Akkoriban a keresztségnek még lélek-átalakító ereje volt. Valaki vagy keresztény volt, vagy zsidó, vagy pogány. Megigazulhatott Mózes törvénye által, a Krisztusban való hit által, s azáltal, hogy nem tudta, mit cselekszik. A korszak még nem ismerte a megkeresztelt zsidó és a megkeresztelt pogány műfaját. Azért atyámfiai, ti is meghaltatok a törvénynek a Krisztus teste által, hogy legyetek máséi, azéi, aki a halálból feltámasztatott, hogy gyümölcsöt teremjünk Istennek. (Róm 7:4)

Jézus gyógyító ereje, az Istenhit és a Feltámadás Jézus gyógyító erejének s a beteg hitének leghitelesebb megnyilvánulása a tizenkét éve vérfolyásos asszony története. Mikor Jézusról hallott, a sokaságban hátulról kerülve, megérintette a ruháját. Mert ezt mondta: – Ha csak ruháját érinthetem is, meggyógyulok. És vérének forrása azonnal elállt és megérezte, hogy kigyógyult bajából. Jézus pedig azonnal észrevette magán, hogy isteni erő áradt ki belőle, megfordult a sokaságban, és azt mondta: – Ki érintette meg az én ruháimat? A tanítványok mondták néki: – Látod, hogy sokaság szorít össze téged, és azt kérdezed: Ki érintett meg engem? És körülnézett, hogy lássa azt, aki ezt cselekedte. Az asszony pedig tudva, hogy mi történt vele, félve és remegve odament, eléje borult, és elmondott neki mindent igazán. Ő pedig mondta néki: – Leányom, a te hited megtartott téged. Eredj el békével, és gyógyúlj meg a te bajodból. (Mk 5:27-34)

Ismételten állítom, hogy van néhány komoly dolog, amit nem lehet “kicsit csinálni”. Nem lehet kicsit terhesnek vagy vérbajosnak lenni, kicsit meghalni, kicsit hívőnek lenni. Lehet hinni Istenben, vagy nem. De kicsit hinni?... Isten létezését elfogadni, de a csodákét nem. Ugyanis, ha Isten létezik, akkor ő a teljesség, a mindentudó és mindenható. Kis darab Isten nincsen. S ha az övé az ország, a hatalom és a dicsőség, miért ne lenne úr a lélek, a szellem és az anyag felett? Mi akadályozhatná meg, hogy lehetővé tegye azt, ami emberi értelmünk számára lehetetlen, hogy megva lósítsa a megvalósíthatatlant? Számolni kell azzal is, hogy az akkori Júdeában még nem igen ismerték a görög és arab orvostudományt, egyáltalán a természettudományos világkép szinte teljesen ismeretlen volt a számukra. A betegséget elsősorban démoni megszállottságnak vagy Isten büntetésének tulajdonították. A mai pszichoterápiát és pszichiátriát helyettesítő ördögűzés rutinszerű foglalkozás volt, és hisztériás megbetegedéseknél – beleértve a testi tünetekben megnyilvánuló konverzív hisztériát – sokszor eredményesnek bizonyult. Persze az exorcisták (ördögűzők) és másfajta gyógyítók között voltak nevesebbek és kevésbé híresek. Jézusnak, mint hatalmas gyógyítónak a híre hamar szétterjedt az országban, főként azért, mert feljogosítva érezte magát a bűnök megbocsátására. Jézus rendíthetetlenül hitt abban, hogy ha az Istentől kapott ereje a bűnbocsánatra összetalálkozik a beteg hitével, a gyógyulás nem maradhat el. A szadduceus papság és a farizeus rabbik szemében ez szentség törésnek számított, mert a bűnöket csak Isten bocsáthatta meg. Napok múlva pedig ismét bement Kapernaumba (Kfar Nahumba), és meghallották, hogy otthon van. És azonnal össze gyülekeztek, annyira, hogy még az ajtó elébe sem fértek; és hirdette nékik az igét. És eljöttek hozzá egy gutaütöttet hozva, akit négyen cipeltek. És mivel a sokaság miatt nem férhettek a közelébe, megbontották a háznak a fedelét, és rést törve rajta leeresztették a nyoszolyát, amelyben a gutaütött feküdt. Jézus pedig látva azoknak a hitét, mondta a gutaütöttnek: – Fiam, megbocsátottak néked a te bűneid. Voltak ott pedig írástudók, akik szívükben így okoskodtak: Micsoda dolog az, hogy ilyen káromlásokat szól? a bűnöket egyedül csak Isten bocsáthatja meg. És Jézus azonnal észrevette, hogy magukban így okoskodnak, és mondta nékik: – Miért gondoljátok ezeket a ti szívetekben? Mi könynyebb, azt mondanom-é a gutaütöttnek: Megbocsáttattak néked a te bűneid, vagy ezt mondanom: Kelj fel és járj? Hogy pedig megtudjátok, hogy az ember Fiának van hatalma a földön a bűnöket megbocsátani, mondta a gutaütöttnek: – Kelj fel, vedd fel a te nyoszolyádat, és eredj haza. Ő pedig azonnal fölkelt, és felvette a nyoszolváját, kiment mindenki szeme láttára; úgy hogy mindenki elálmélkodott és dicsőítette az Istent: – Soha nem láttunk ilyet! (Mk 2:1-12)

Az evangéliumok szövegéből egyértelműen kiderül, hogy Jézus vonakodott csodatevő hírébe kerülni, csak nagy rábeszélésre, könyörgésre gyó gyított, és mindig megtiltotta, hogy erről beszéljenek. Jött hozzá egy bélpoklos, és leborulva előtte, kérte őt: – Ha akarod, megtisztíthatsz engem. Jézus pedig megkönyörült rajta, megérintette őt, és mondta neki: – Akarom, tisztulj meg. És azonnal eltávozott tőle a bélpoklosság és megtisztult. És erősen megfenyegetve, azonnal elküldte őt: – Senkinek semmit se szólj hanem eredj el, mutasd meg magadat a papnak bizonyságul, és vidd fel a te tisztulásodért, amit Mózes parancsolt. De ő, kimenve tőle, elkezdett sokat beszélni és terjesztette a dolgot... (Mk 1:40-45)

A világ legnagyobb csodája a halottak feltámadása. De hát titokban nem erre vágyunk valamennyien? Nem ezért hiszünk Istenben? Nem ezért vagyunk vallásosak? Nem ezért izgat minket minden ezotéria? A soha meg nem öregedő lelkünk nem az örökkévalóságra van-e berendezkedve, és nem tud mit kezdeni a megsemmisüléssel? Ha örökké élnénk testi valóságunkban, mire kellene nekünk bármilyen legenda, bármilyen okkultizmus, bármiféle csoda? De hát halandók vagyunk. S ki bír nyitott szemmel szembenézni a halállal? Jézus, a megölt Bárány, aki háromszor jövendölte meg saját testi fel támadását. Lázár bír nyitott szemmel visszanézni rá, aki Jézus parancsára, negyednapos hullaként elővánszorgott a sírbarlangból. Illés, akit a mennybe ragadtak, és nem ízlelte meg a halált. A kislány, akit Elízeus a saját leheletével visszale helt az életbe. A 12 éves lány, aki Jézus szavára: Talitha kúmi! (Kelj fel leányka!), engedelmesen felkelt a halálból, hiszen csak aludt. Ők a mi reménységünk forrásai. Nem hisszük el? Beérjük az elmúlás perspektívájával? Elhisszük? Egy illúzióval csapjuk be magunkat? A görögök a végzetet, az anankét tanították nekünk, a latinok a sorsot, a fátumot, a zsidók azt, hogy Isten örökké megőriz bennünket emlékezetében, a keresztények és az iszlám a feltámadást. Íme, a négy lehetőség arra, hogy felemeljük a fejünket, és a halál szemébe nézzünk. Négy lehetőség, négy mondatt: Ő megharcolta a harcot, s elhullt a végzet alatt. Vezeti a sors a beleegyezőt, a tiltakozót vonszolja. Mert porból vagy te, s visszatérsz a porhoz. Halál, hol a te fullánkod, pokol, hol a te hatalmad?

Hát higgyünk-e a Feltámadásban? Higgyünk-e Síva pusztító és megújító hatalmában? Higgyünk-e Efézusi Homályos Hérakleitosznak: A halhatatlan halandó, a halandó halhatatlan, ez annak halálát éli, az ennek életét halja.

Jézus helye a zsidóságban A Második Templom idején, amikor Jézus élt, va lószínűleg már együttesen jelen volt a zsidóság szellemi atmoszférájában a racionalitás és a

misztika, vagyis a hajlam a paradoxonokra. Egyrészt az a meggyőződés, hogy minden írás, tekercs, könyv – beleértve a szentnek tartott iratokat is – kizárólag és csakis emberek műve. Másrészt a hit és a bizalom abban, hogy vannak megszenteltek és kiválasztottak, akik az Isten szavát közvetítik, írják az emberek számára. Vagyis azért, mert valamit leírtak, még nem tekinthető feltétlenül igaznak, lehet hamis is. A választóvíz az, hogy ki mondta, ki írta? Számukra a Tóra azért volt hiteles, mert Mózes írta. A szadduceus irányzathoz tartozó akkori fő papok ezzel be is fejezték az isteni kinyilatkozta tás elismerését. Ami nem volt a Tórában, az nem létezett számukra. A farizeus rabbik, a törvény ta nítók és törvénymagyarázók szellemi horizontja ennél tágabb volt. Hittek a prófétáknak, ha az Úr nevében szóltak, hittek az angyalokban, a lélek halhatatlanságában, a Feltámadásban, a sötétség és a világosság erőiben, a Messiásban, az Ítéletben, és az örök életben a mennyei birodalomban. Minderről a Tóra hallgat. Nyilvánvaló, hogy Jézus tanítása farizeus alapokon nyugodott. Közismert ellentéte, számos vitája a farizeusokkal nem a vallási szemlélet miatt volt, hanem egyrészt a farizeusok hitükkel hivalkodó életvitele, másrészt bigott és eltúlzott szigorúságuk a tisztasági törvények betartásának követelésében. Ennek eredményeképpen Júdea egyszerű embereinek, földműveseinek, kézműveseinek többségét kizárták a vallásos életből, lehetetlenné tették számukra a templomi áldozatok bemutatását. A zsidó gondolkodás – ami a hit és vallás alapkérdéseit illeti – más népek kultúrájához viszonyítva szokatlanul szabad volt. Amiből nem en gedtek: az egyistenhit és Isten szövetsége Izrael népével. Az Ábrahámmal kötött és a Mózessel megújított szövetség. Minden más kérdésben megengedték a különböző értelmezéseket, magyarázatokat, vitákat, vagyis nem alakult ki zsidó dogmatika. Nem voltak megmerevített, mozdíthatatlan hittételeik. Így alakulhatott ki a Babilóniai és a Jeruzsálemi Talmud, (a Misna és a Gemara együttes neve, a Törvény szóbeli magyarázatainak gyűjteménye), illetve a Midrás (neves rabbik tananyagként használható szentírás-magyarázatai, értelmezései, és a magyarázatok magyarázatának a gyűjteményei a 2-6. század között, a Babilóniai Talmud lezárásáig.) Többféle vallási irányzat ala kulhatott ki, például Sammáj és Hillél iskolája, az esszénus és terapeuta gyülekezet, a nazirátus stb. A Hillélt követő farizeus rabbinak tekintett Jézus – Jesua Hánocri – is szabadon értelmezhette a Szentírást, köztük a próféciákat is, megszeghetett vallási előírásokat, ha indokolni tudta a hagyomány- és előírás-sértést, mindebből nem származhatott baja, és nem is származott. Legfeljebb többen ellenszenvvel figyelték működését, mások viszont, épp annyira vallásos zsidók rokonszenveztek vele, például rabbi Nikodémus, Arimatiai József, Kyrénei Simon és számosan mások. A baj akkor kezdődött, amikor Jézust azzal kezdték rágalmazni, hogy fel akarja bontani Isten és Ábrahám, vagyis Izrael közötti szövetséget, és el akarja törölni a mózesi törvényt. Az igazság az, hogy minderről szó sem esett Jézus tanításában. Ellenkezőleg: hangsúlyozta hogy a törvényből egy “jotta” (a legkisebb héber betű) sem múlhat el, s a zsidóságot a világ sójának nevezte, hozzátéve, hogy ha a só elveszíti ízét, vajon mivel sóz– zák meg? Tovább egy rövid tyrusi és szidóni láto–gatást leszámítva, soha nem hagyta el Izrael föld–jét, és apostolait is a zsidók közötti igehirdetésre bíztatta, szinte megtiltva a pogányok közötti tevékenységet. Ezt a határt – Jézus kereszthalála után – elsőként Pál lépte át, a Jakab és Péter által vezetett jeruzsálemi egyház jóváhagyásával. Jézus ellen tehát koncepciós per folyt, aminek valódi motívuma a szadduceus főpapok félelme egy vallásos indíttatású népi mozgalom kialakulásától. S amikor Jézust vallási kérdésekben nem sikerült sarokba szorítani a Kis Szanhedrin éjszakai ülésén, akkor álltak elő a rómaiakat is érdeklő politikai vádakkal, s próbálták Jézust Róma szempontjából “veszélyes embernek” nyilvánítani. Mindemellett Renan felvet egy érdekes gondolatot, ami a Jézushoz való viszony érzelmi hátterét motiválja. Arról elmélkedik, hogy Jézus tevékenységének lényege az erkölcsi tanítás, és csak akkor vitázik, ha erre provokálják. Viszont nagyon jó debattőr, s visszavágásaiban mindig lappang némi humor, irónia. Elbájoló gúnyolódásai, ingerkedő tőrvetései mindig elevenbe vágtak. Örök stigmák, melyek belerögződve maradtak a sebben. A nevetség e Nessus-ingét, melyet a zsidó, a farizeusok fia, rongyokra repedezve tizennyolc évszázad óta visel, Jézus szőtte, isteni művészettel. Re–meklései a magasrendű gúnyolódásnak, e bélyegek tűz–vonásokkal vannak beleégetve a képmutató és az álszen–teskedő húsába. Páratlan bélyegek, méltók Isten fiához! Csak egy Isten tud így ölni. Sokrates és Moliére csak a bőrt karcolják. Ő azonban csontig éget és mar. (Jézus élete. 233.)

Mindennek a korabeli zsidóság szempontjából csak igen behatárolt jelentősége volt. Több mint kétszáz évnek kellett eltelnie, míg a Talmud megemlíti Jézust és öt tanítványát. A zsidóságból fokozatosan kivált kereszténység a pogányok között járta diadalútját. A zsidóságban később fellobbant ellenséges indulat – ami ahhoz is elvezetett, hogy Jézus nevét nem ejtették ki, hanem csak körülírták –”az a valaki”, “az ember, aki elrepült” stb. – részben Pál apostol krisztológiájának, részben a római államvallássá vált kereszténység egyházának kétezer évig – a II. vatikáni zsinatig, valamint XXIII. János és II. János Pál pápák fellépéséig – tartó antijudaista propagandájának köszönhető. Ám a legsúlyosabb sérelem zsidó szempontból az inkvizíció, a kereszténység politikai befolyása, amely egyes országokból való kiűzetésüket, pogromokat idézett elő, és végül a Holokausztba, hatmillió zsidó meggyilkolásához vezetett. A köznapi zsidó kisember ebből annyit értett meg, hogy őt Jézus nevében üldözik. A zsidó-keresztény viszonyt – Izrael állam megalakulása óta – számos tisztességes ember mindkét oldalról megpróbálja átalakítani. A zsidóságot az istengyilkosság vádja alól felmentő enciklika, a pápa megjelenése Auschwitzban, ahol a zsidóságot a kereszténység idősebb testvérének nyilvánította, a jeruzsálemi főrabbi látogatása a Vatikánban stb. ennek a változásnak nemcsak külső jelei. A zsidóság is meg-megpróbálja Jézust elhelyezni saját vallásos rendszerében. Az ultraortodoxia természetesen fenntartja gyűlöletét Jézus felé, akit a zsidóság árulójának tart. Mérsékeltebben vallásos vagy csak hagyománytisztelő rétegek besorolják a zsidóságot mindig korholó próféták közé. Mások azt hangoztatják, hogy Jézus talán a legnagyobbak közé tartozik Izrael prófétái között, aki a pogányokhoz küldetett, és nem a zsi dókhoz, akik amúgy is egyistenhívők voltak. Bizonyos akadályokat jelent teológiai szempontból a Szentháromság, az Atya, az Istenfiúság, és a Szentlélek azonossága, és mégis külön egzisztenciája, ami az isteni egység megértése ellenére, a zsidóságban a politeizmustól való borzongást idézi elő, valamint Pál teológiájának az a része, mely a keresztséggel feleslegessé teszi a törvényt, az üdvözülés egyetlen feltételeként a hitet fogadja el, és a megkeresztelteket Krisztus testének részévé avatja. Ezt a judaizmus soha nem fogadta, s nem is fogadhatja el. A zsidóság racionalitása többek között abban is megnyilvánult, hogy jobbára a cselekvéseken, a magatartáson keresztül ítélte meg erkölcsileg az embert. Ha a te ellenséged éhes, adj neki enni, ha szomjas, adj neki inni. De arról szó sincsen, hogy az ellenséget szeretni kell. A gondolatban és érzel mekben való bűnözés lehetősége a kereszténységben bontakozik ki, míg a zsidóság megmarad a cselekvés konkrétságánál. Ezért, ha a kenyérre Jézus azt mondja, hogy: “egyétek és vegyétek, mert ez az én testem”, s a borra: “igyátok, mert ez az én vérem”, a zsidóság számára ezek kannibalisztikus borzalmak és nem szimbólumok. Mindennek ellenére kialakult és fennáll a reformzsidóság liberalizmusa, a Krisztus-hívő (ma: Messiás-hívő) zsidók gyülekezete, akik hidat pró bálnak verni a két testvérvallás között. Izraelben az ultravallásosság létszámban kicsi, bár hatásában jelentős. A többség a vallásosságot hagyomány tisztelettel helyettesíti. Ebben Jézusnak már nincs szerepe. A szétszóratásban (galut, diaszpóra) élő modern asszimiláns zsidóság – aki nek nem annyira az asszimilációval, hanem az integrálódás lehetőségével van baja – mind a zsidó, mind a keresztény vallásosságot a régmúlt irracionális maradványának tartja, s benne Jézus személyét legendás mesealaknak.

Amikor gondolatban és időben eltávolodunk azoktól a magasrendű alakoktól, akikhez a vallások létrejötte – jogosan vagy jogtalanul – kötődik, érdekes különbségeket vehetünk észre abban, hogy a Kozmikus Intelligencia, azaz Isten nevében az egyes vallások hová teszik a hangsúlyt az emberi cselekedetek erkölcsi megítélésében. A zsidóság a cselekedetekre figyel, a kereszténység elsősorban a hitre és az érzelmekre, az iszlám a szándékokra, a hinduizmus és a buddhiz mus – ahol nincs ítélkezés – az ok-okozati, viselkedés-következmény összefüggésekre. Végzet, sors, az Istenség vagy az istenek akarata, a karma, az ember szabad választása és felelőssége önmagáért, a belső daimonion hangja a véletlenek játéka – mint életmagyarázat – mind ezekből a szellemi alapokból bontakozik ki. És végül mind ugyanoda jut el: a félig-meddig titkolt agnoszticizmusig, az ember örök kielégíthetetlen kíváncsiságához a lét alapkérdéseit illetően. ...A dolgok olyan bonyolultak És végül mégis mindenek Elhalkulnak és kisimulnak És lábaidhoz együtt hullnak. Mi olyan együgyűn ítélünk S a dolgok olyan bonyolultak. (Reményi Sándor: Ne ítélj)

NEGYEDIK RÉSZ

Jézus nagy egyházának születése A Szent Szellem leszáll az apostolokra – Saulból Pál lesz – Apostolok cselekedetei A Szent Szellem leszáll az apostolokra Volt egy régi zsidó ünnep – a “Hetek Ünnepe” (Sevuot), avagy az aratás ünnepe, illetve az első zsengék ünnepe –, ami mindig pészach után az 50. napra esett. Ugyanezen a napon történt a Szent Szellem leszállása az apostolokra. Mindig húsvét után hat héttel emlékeznek erre a nagyon fontos eseményre, amitől kezdve Jézus tanítványai már gyülekezetként működtek. Az ünnep keresztény neve: pünkösd. Ezen a napon a tanítványok mind együtt voltak, amikor hatalmas zúgás támadt, mintha vihar kezdődne, és a Szent Lélek kettős tüzes nyelvek formájában leszállt mindegyikükre. És az odacsődült külföldiek ámulva hallották, hogy minden apostol a saját anyanyelvükön szól hozzájuk: partusok, médek, elamiták, rómaiak, egyiptomiak, mezopotámiaiak, frígiaiak, líbiaiak, krétaiak és arabok. S ámbár ez a korszak nyitott volt a csodákra, mégis többen, akárcsak a mai szokás szerint, az alkalomhoz illő legnagyobb szamárságot mondták, nevezetesen azt, hogy leitták magukat. Mintha a részegségből nyelvtudás fakadhatna. Mindazonáltal oda kell figyelnünk Pál Korinthusbeliekhez írt első levelének alábbi részletére: ... mert, ha lélekkel mondasz áldást, az ott lévő avatatlan miképpen fog a te hálaadásodra Áment mondani, mikor nem tudja, mit beszélsz? Mert jóllehet, te szépen mondasz áldást, de más nem épül abból. Hálát adok az én Istenemnek, hogy mindnyájatoknál inkább tudok nyelveken szólni; De a gyülekezetben inkább akarok öt szót szólani értelemmel, hogy egyebeket is tanítsak, hogy nem mint tízezer szót nyelveken. ... Azért ha az egész gyülekezet egybegyűl és mindnyájan nyelveken szólnak, bemenvén az idegenek vagy hitetlenek, nem azt mondják-é, hogy örjöngtök? (1Kor 14:16-19; 23)

Péter, aki sokkal naivabb Pálnál, Joél és Ézsajás prófétát idézte nekik: ... és lészen azután, hogy kiöntöm lelkemet minden testre, és prófétálnak a ti fiaitok és leányaitok; véneitek álmokat álmodnak; ifjaitok pedig látomásokat látnak. (Joél 2:28) ... mert vízet öntök a szomjuhozóra, és folyóvízeket a szárazra; kiöntöm lelkemet a te magodra, és áldásomat a te csemetéidre. (Ézs 44:3)

Mint bármelyik csodát, ezt sem érdemes racionálisan firtatni. Végül is a Biblia szövegét három szempontból lehet megközelíteni:

Kinyilatkoztatott közlés Aminek minden részletéből Isten szava szól. Ez előtt a hívő embernek csak fejet lehet hajtani, és nincs joga egy jottányit sem változtatni rajta. A hitetlen vonogathatja a vállát, és legfeljebb szellemtörténeti dokumentumnak tekintheti.

Titkos ezoterikus szöveg Ha így van, akkor minden szava tulajdonképpen egy szimbólum értékű kódjel, aminek igazi jelentését csak a beavatottak ismerik. Például egyes misztikusok azt állítják, hogy ahol a Biblia vízről beszél (A Teremtés előtt: Isten lelke lebegett a vi zek felett, vagy: Jézus járt a vízen stb.) ott mindig szellemet kell érteni, vagyis, hogy a dolog nem anyagi, hanem szellemi síkon történt.

Történelmi beszámoló A zsidóság korai történetéről és Jézus nagy vallási forradalmáról. Ebben az esetben van csak helye bármiféle történettudományi, vallástörténeti kritikának, próbálkozásoknak, hogy az eseményeket logikus, racionális és oksági összefüggésekbe helyezzék. Az Apostolok cselekedeteit a hagyomány szerint Lukács írta. Az evangélisták között Lukács volt az egyetlen nem zsidó, Pál apostol orvosa, aki ugyancsak nem ismerte a földi Jézust. Viszont lelkiismeretesen és hangyaszorgalommal gyűjtött minden adatot, ami Jézus életére és a kereszténység eredetére vonatkozott. A korszak egyik legfontosabb kérdése a paruszia, Jézus második visszatérése a legutolsó, apokaliptikus időkben. Ezen a sűrűsödő hatal mas természeti katasztrófákat értik, a mindenki háborÚját mindenki ellen, a világ és a földi élet tönkremenését. Péter is – a prófétákat idézve – ebben az értelemben beszél az utolsó napokról. A paruszia keresztény felfogásban össze van kötve a halottak feltámadásával és az Utolsó Ítélettel. Más értelmezésben a paruszia ennek a világkorszaknak (eonnak) a végét is jelenti, és egyben egy új, boldog eon kezdetét. A későbbi legendakörben a parusziát megelőzi az Antikrisztus eljövetele. Ez lesz az emberiség legnagyobb megkísértése. Az Antikrisztus sátáni lény, aki Krisztusként lép fel, megismétli Krisztus csodáit, és bűvkörébe vonja az embereket. Ugyancsak példaként említem, hogy a modern; okkult iskolák szerint az Antikrisztus a Jézus utáni harmadik évezredben – tehát a mi korunkban – fog megjelenni. Azt is állítják, hogy csodáinak egy része tudományos formában ragadja magával az embereket, például e század közepére a biológia már képes lesz élet, élőlények létrehozására, ami a legmeggyőzőbb sátáni érv lesz Isten tagadására és az ember teremtő erejének bizonyítására.

Saulból Pál lesz Saul önbemutatása így szól: Körülmetéltettem nyolcadnapon, Izrael nemzetségéből, Benjámin törzséből való vagyok, zsidókból való zsidó, törvény tekintetében farizeus. (Fil 3:5-6)

Pál a kilikiai Tarsusban született. Ez a város a görög kultúra egyik központja volt. Feltehetően az időszámításunk utáni első években született,

tehát körülbelül egyidős volt Jézussal, noha vele soha nem találkozott, sőt nem is látta. A családja gazdag lehetett. Miután apja – mint tekintélyes tarsusi ember – római polgárjogot vásárolt, Pál is római polgárnak számított. Héber neve Saul (Saulus) volt, s ehhez vette fel a latin Paulus (Pál) nevet. Anyanyelve az arameus volt, de jól beszélt héberül és görögül is. Ötéves korától a kisgyerekek iskolájába, “chéderbe” járt, ahol főként a hé ber írást-olvasást és az Ószövetséget tanították. Felnőtté avatása (bar micva) után egy-két évvel Jeruzsálembe küldték, a híres rabbi Gamaliel jesí vájába (rabbiképző). Miután Gamaliel farizeus volt, őt követte. Az akkori zsidó szokások előírták, hogy senki sem lehetett csak törvény tanító rabbi, kellett, hogy egy reális foglalkozást is űzzön. Pál sátorkészítő lett, mint ahogy például rabbi Nikodémus sarukat gyártott. Ez biztosította anyagi függetlenségét. Pál fanatikusan üldözte a Jézust követő zsidókat. Részese volt István vértanú megkövezésének is. Ekkor kb. harmincéves lehetett. E gyűlölet belső okáról keveset tudunk, valószínűleg az ősi zsidó tanításokat, törvényeket védte, egy általa eretneknek tartott szekta ellen. E vonatkozásban önmagát is “vakbuzgónak” nevezte. S ekkor következett a híres damaszkuszi út. Saulus pedig még fenyegetéstől és öldökléstől lihegve az Úrnak tanítványai ellen, elment a főpaphoz, és leveleket kért tőle a damaszkuszi zsinagógákhoz, hogy ha talál némelyeket, a kik ennek az útnak a követői, akár férfiak,at, akár asszonyokat, fogva vigye Jeruzsálembe. És ahogy ment, és közeledett Damaszkuszhoz, hirtelen fény sugározta körül a mennyből. És leesett a földre, s szózatot hallott: – Saul, Saul, mit kergetsz engem? – Kicsoda vagy, Uram? – Én vagyok Jézus, akit te kergetsz: nehéz néked az ösztön ellen rugódoznod. – Uram, mit akarsz, hogy cselekedjem? – kérdezte remegve és ámulva. – Kelj fel és menj be a városba, és majd megmondják néked, hogy mit kell cselekedned. A vele utazó férfiak pedig némán álltak, mert hallották ugyan a hangot, de senkit sem láttak. Saulus felkelt a földről, de hiába nyitotta ki a szemét, senkit sem látott, ezért kézen fogva vezették be őt Damaszkuszba. (ApCsel 9:1-8)

Damaszkuszban pedig élt egy Ananiás nevű Jézus-követő, akinek látomásban azt parancsolta az Úr, hogy vegye le a vakságot Saulról. Ananiás először vonakodott engedelmeskedni, mert félt Saul vad zsidó-keresztény üldözésétől. De az Úr leintette: – Eredj el mert ő nékem választott edényem, hogy hordozza az én nevemet a pogányok és királyok, és Izrael fiai előtt. Mert én megmutatom néki, mennyit kell az én nevemért szenvednie. (ApCse19:15-16)

És Saul azonnal tanítani kezdett a Krisztus hitére. A damaszkuszi zsidók pedig elhatározták, hogy mint árulót megölik. Ezért a tanítványok éjjel egy kosárban eresztették le a városfalon, hogy visszatérhessen Jeruzsálembe. Ott pedig minden tanítvány félt tőle, mert nem hitték el, hogy hoz zájuk csatlakozott. Egyedül Barnabás hitt neki, és bevezette az apostolokhoz. Pál azonban némileg másképp meséli el a történetét, mint Lukács az Apostolok cselekedeteiben. – Tudtotokra adom atyámfiai, hogy az az evangélium, melyet én hirdettem nem ember szerint való. Mert én sem embertől vettem azt, se nem tanítottak arra, hanem a Jézus Krisztus kijelentése által. Mert hallottátok, mint forgolódtam én egykor a zsidóságban, hogy énfelette igen háborgattam az isten anyaszentegyházát, és pusztítottam azt. És felülmúltam a zsidóságban nemzetembeli sok kortársamat, szerfelett rajongván atyai hagyományaimért. De mikor az Istennek tetszett, ki elválasztott engem az anyám méhétől fogva és elhívott az ő kegyelme által. Hogy kijelentse az ő Fiát én bennem, hogy hirdessem őt a pogányok között: azonnal nem tanácskoztam testtel és vérrel. Sem nem mentem Jeruzsálembe az előttem való apostolokhoz, hanem elmentem Arábiába, és ismét visszatértem Damaszkuszba. Azután három esztendő múlva fölmentem Jeruzsálembe, hogy Pétert meglátogassam, és nála maradtam tizenöt napig. Az apostolok közül pedig mást nem láttam, hanem csak Jakabot, az Úr atyjafiát. Azután mentem Síriának és Ciliciának tartományaiba. És ismeretlen voltam a Júdeában lévő keresztyény gyülekezetek előtt. Csak hallották, hogy aki üldözött minket egykor most hirdeti azt a hitet, melyet egykor pusztított. (Gal 1:l1-23)

Pál látomása a damaszkuszi úton annyira szuggesztív erejű “kategorikus imperatívusz”, hogy azonnal semmivé foszlatja Pál ellenérzését Jézus sal szemben, sőt rajongó hívévé teszi. Csakhogy történnie kellett még valaminek, amiről Pál hallgat. Pál Krisztus által szellemi beavatásban része sült. Ezért képes azonnal az evangéliumot hirdetni, holott Jézust nem ismerte, senki nem tanította Jézus útjára, apostolokkal nem találkozott. Sőt az evangélium hirdetésén kívül önállóan lerakja a keresztény teológia alapjait, nehéz vallási kérdésekben és vitákban dönt, félreértéseket oszlat el. Honnét ered Pálnak ez az elképesztő tudása? Az apostolok közül Pál az egyetlen, aki soha nem találkozott feltámadása előtt Jézussal, s akit mégis Jézus választott ki, és avatott be a keresz ténység titkaiba. Pál imponáló biztonsága, magabiztossága a hit kérdéseiben, igazolják az ő szellemi beavatottságát. Erre még pecsétet tesz a damaszkuszi Ananiás elhívása, akinek azt mondja az Úr Pálról: majd én megmutatom neki, hogy mennyit kell az én nevemért szenvednie. A szenvedés és a kiválasztottság összekapcsolódása örök tény, akár egyénről legyen szó, akár egy népről, akár az egyház rengeteg szent mártírjáról, akár Pálról, akár a zsidóságról. Azonban Pál elhívásában van Jézusnak egy nagyon fontos mondata. Még egyszer idézem. Pál kérdésére, hogy: – Kicsoda vagy, Uram?

így felel: – Én vagyok Jézus, akit te kergetsz. Nehéz néked az ösztön ellen rugódoznod. (ApCsel 9:5)

Ha nem tűnne profánnak, azt mondhatnám, hogy ezzel a mondatával Jézus mindent elmond, amit a pszichológiából tudni érdemes, megalapítja a pszichoanalízist. Igaz, Hubai Péter (Utószó Jézus rejtett arcai a diadalmas egyházban) szerint: Történetileg kicsiny annak az agraphonnak a hitelessége is, miszerint a damaszkuszi úton Saulnak a Föltámasztott, héber nyelven (!) egy Euripidész-idézetet mondott volna: “Nehéz néked az ösztön ellen rugódoznod.” (Apcsel 26:14)

Műveltségbeli hiányaim nem teszik lehetővé, hogy rájöjjek, Euripidész melyik művéről van szó. De talán nem is lényeges. Így vagy úgy, az a magyarázat, hogy Pál vad dühe a kereszténység ellen, Jézus eszméihez való ösztönös és ellenállhatatlan vonzódásának a túl kompenzálása a pszichoanalitikus eszmerendszer lényegét ragadja meg. Nem érezném túlzásnak, ha valaki azzal állna elő, hogy a patriarchális hajlamú, ateista, ám szintén zsidó Sigmund Freud ebből a mondatból merítette elméletének indító gondolatát. Pál misztikus apostoli beavatását a jeruzsálemi egyház tekintélyei is elismerték. – Azután tizennégy esztendő múlva ismét fölmentem Jeruzsálembe Barnabással együtt, s magunkkal vittük Tituszt is. Fölmentem pedig kijelentés következtében és eléjük adtam az evangéliumot, melyet hirdetek a pogányok között, de külön a tekintélyeseknek, hogy valami módon hiába ne menjek. De még a velem lévő Tituszt sem kényszerítették a körülmetélkedésre, noha görög volt. (Gal 2:1-3)

Nehéz elképzelni ezt a jelenetet. A buzgó, vallásos zsidó Jézus-tanítványok között megjelenik Pál, egykor farizeus rabbi, a keresztények réme, ám most Jézus elhívott apostola, magával hozva egy pogány görögöt meg Barnabást, és szeretne megegyezni velük. S a tanítványok nagyvonalúságát és valódi, Jézus szerint való viselkedését jelenti, hogy elfogadják ennek a kopasz, kemény kis embernek az ajánlatát, megrendülve elhivatottságának hitelességétől. ... – velem a tekintélyesek semmit sem közöltek. Sőt ellenkezőleg, mikor látták, hogy én reám van bízva a körülmetéletlenség evangéliuma, mint Péterre a körülmetélésé; ... elismervén a nékem adatott kegyelmet, Jakab és Kéfás [Péter] meg János, kik oszlopokul tekintetnek, bajtársi jobbjukat nyújtották nékem és Barnabásnak, hogy mi a pogányok között, ők pedig a körülmetéltek között prédikáljunk. (Gal 2:6-9)

Pál kőkemény. S ha kell, Péterrel is szembeszáll, azzal a Péterrel, akire Jézus az egyházát bízta. Hogyan is történt ez a dolog? A feltámadott Jézus a Kineret (Genezáret-tó) partján, egy Tabga nevű faluban – ahol most kolostor áll – találkozott tanítványaival. Mondta Jézus Simon Péternek: – Simon, Jónának fia: jobban szeretsz-é engem ezeknél? – Igen, Uram; te tudod, hogy szeretlek téged! – Legeltesd az én bárányaimat. Mondta néki ismét másodszor is: – Simon, Jónának fia, szeretsz-é engem? – Igen, Uram; te tudod, hogy én szeretlek téged. – Őrizd az én juhaimat! Harmadszor is mondta néki: – Simon, Jónának fia, szeretsz-é engem? Elszomorodott Péter, hogy harmadszor is megkérdezte tőle. – Uram, te mindent tudsz; te tudod, hogy én szeretlek téged. – Legeltesd az én juhaimat! (Jn 21:15-17)

Furcsa beszélgetés, de csak a magyar fordításban, ahol csak egy szó van a szeretetre. A héberben és a görögben több szóval lehet kifejezni a szeretet tartalmát. A fordítás alapjául vett Sep tuaginta görög szövegében Jézus az agapeo szóval kérdezi Pétert, ami az “ismerve szeretést” jelenti, vagyis azt, hogy szeretlek, mert tudom, hogy ki vagy. S Péter a fileo igével felel, ami az “érzelmekkel szeretést”, a rajongást fejezi ki. S ez még egyszer megismétlődik. Harmadszor Jézus alázatosan alkalmazkodik Péter szeretni tudásához, és a fileo igét használja, s ez Péter szomorúságának oka. Térjünk vissza Pálhoz. Mikor pedig Péter Antiochiába jött, szemtől szembe ellene állottam, mivel panasz volt rá. Mert mielőtt némelyek oda jöttek Jakabtól, együtt evett a pogányokkal; mikor pedig oda jöttek, félrevonult és elkülönítette magát, mert félt a körülmetéltektől. És vele képmutatóskodtak a többi zsidók is, és Barnabást szintén elcsábította az ő tettetésük. De mikor láttam, hogy nem egyenesen járnak az evangélium igazságához képest, mindnyájuk előtt mondtam Péternek: – Ha te zsidó létedre, pogány módra élsz és nem zsidó módra; miként kényszerited a pogányokat, hogy zsidó módra éljenek? (Gal 2:11-14) – Mert az ígéretek Ábrahámnak adattak és az ő magvának... aki a Krisztus. (Gal 3:16) – Mert akik Krisztusba keresztelkedtetek meg, Krisztust öltöztétek fel. Nincs zsidó, sem görög: nincs szolga sem szabad; nincs szolga, sem szabad; nincs férfi sem nő: mert ti mindnyájan egyek vagytok a Krisztus Jézusban. Ha pedig Krisztuséi vagytok, tehát az Ábrahám magva vagytok, és ígéret szerint örökösök. (Gal 3:27-29)

Ezt tanítja Pál. De hát nem kell követnie Pál tanítását annak, aki maga sem keresztény, csak megkeresztelt pogány, netán még az Úr méltatlan, de hivatalos szolgája is: nyugodtan beszélhet galíciai jöttmentekről, Isten-gyilkos zsidókról, és elfordíthatja a fejét, amikor a pápa leborul Auschwitz földjére, és megcsókolja azt. Mert Pál keménysége egyrészt önmagának is szól. A hit alapján az Istentől való igazságra törekedve, így szól: – Atyámfiai, én önmagamról nem gondolom, hogy már elértem volna: De egyet cselekszem, azokat, amelyek hátam mögött vannak, elfelejtem, azoknak pedig, melyek előttem vannak, nékik dőlvén, célegyenest igyekszem az Istennek a Krisztus Jézusban onnét felülről való elhívása jutalmára. (Fil 3:13-14)

És Pál keménysége emberfeletti lágysággal és alázatos elfogadással van átszőve és elborítva: Ha embereknek vagy angyaloknak nyelvén szólok is, szeretet pedig nincs én bennem, olyanná lettem, mint a zengő érc vagy a pengő cimbalom. És ha jövendőt tudok is mondani, és minden titkot és minden tudományt ismerek is; és ha egész hitem van is, úgyannyira, hogy hegyeket mozdíthatok ki a helyükről, szeretet pedig nincsen én bennem, semmi vagyok. És ha vagyonomat mind felétetem is, és ha testemet tűzre adom is, szeretet pedig nincsen én bennem, semmi hasznom abból. A szeretet hosszútűrő, kegyes; a szeretet nem irigykedik, a szeretet nem kérkedik, nem fuvalkodik fel. Nem cselekszik éktelenül, nem keresi a maga hasznát, nem gerjed haragra nem rója fel a gonoszt. Nem örül a hamisságnak, de együtt örül az igazsággal; Mindent elfedez, mindent hisz, mindent remél, mindent eltűr. A szeretet soha el nem fogy: de legyenek bár jövendőmondások, eltöröltetnek; vagy akár nyelvek, megszűnnek; vagy akár ismeret, eltöröltetik. Mert rész szerint van bennünk az ismeret, rész szerint a prófétálás: De mikor eljő a teljesség, a rész szerint való eltöröltetik. Mikor gyermek voltam, úgy szóltam, mint gyermek, úgy gondolkoztam, mint gyermek. Minekutána pedig férfi lettem, elhagytam a gyermekhez illő dolgokat. Mert most tükör által homályosan látunk, akkor pedig színről-színre; most rész szerint van bennem az ismeret, akkor pedig úgy ismerek majd, amint én is megismertettem. Most azért megmarad a hit, remény, szeretet, e három; ezek között pedig legnagyobb a szeretet. (1 Kor 13:1-13)

Apostolok cselekedetei Az Apostolok cselekedetei az első keresztény gyülekezetek történetét mondja el, addig, amíg Pál római házi őrizetben várja tárgyalását. Valószínűleg a Pál halála körüli időkben keletkezett, 62-64 táján, ámbár vannak, akik későbbre teszik megalkotását, a 80-85 közötti évekre. Ennek viszont ellene szól, hogy nem számol be Pál peréről. Egységes a vélemény abban, hogy szerzőjének Lukács evangélistát, Pál orvosát és állandó kísérőjét tekintik. Ezzel a címmel kb. 180 táján válik ismertté. Az olvasóban azt a reményt kelti, hogy az apostolok Krisztus halála utáni történetét, beszédeit és tetteit ismerheti meg belőle. Azonban csak az apostolok nevét írja meg, ezen kívül csak Zebedeus fiait szerepelteti a vezető szerepet játszó Péter és Pál mellett. Az Apostolok cselekedeteinek fő témája az, hogy a zsidó-kereszténységből hogyan szakad ki, terjed el Közel-Keleten, sőt egészen Rómáig a kereszténység, mint önálló vallás. A hangsúlyt a ke reszténység elé tornyosuló akadályokra teszi (üldözések, feljelentések stb.) s arra, hogy mindezeket a nehézségeket hogyan győzi le a megdicsőült Krisztus egyháza. Péternek és Pálnak 10-10 beszédét közli. Amint már tudjuk, Péter inkább a zsidók között hirdeti az evangéliumot, Pál pedig a pogányok felé forduló apostol. Első hírként arról számol be, hogy az apostolok Júdás helyére Mátyást választják meg. Epizódként illeszkedik a történetbe Anániásnak és fele ségének sajnálatos esete, akik eladták a földjüket, de a vételárnak csak egy részét “tették az apostolok lábai elé”, a többit megtartották maguknak. Ezért az Úr halálra sújtotta őket. Úgy látszik pénzügyekben a Jóisten sem ismert tréfát – mondhatnák a cinikusok – de nem erről volt szó, hanem arról, hogy Anániásék hazudtak Istennek. És nagy félelem támadt az egész gyülekezetben, és mindazokban, akik ezeket hallották. “ Egyebek közül pedig senki sem mert közéjük elegyedni: hanem a nép magasztalta őket. Hívők pedig mindinkább csatlakoztak az Úrhoz, úgy férfiaknak, mint asszonyoknak sokasága. Úgyannyira, hogy az utcákra hozták ki a betegeket, és letették az ágyakon és nyoszolyákon, hogy az arra menő Péternek csak árnyéka is érje valamelyiket közülük és a szomszéd városok sokasága is Jeruzsálembe gyűlt, hozva a betegeket és tisztátalan lelkektől gyötörteket: kik mind meggyógyultak. (ApCsel 5:1l-16)

Ezt látva a főpap és a szadduceusok egyszerűen bebörtönözték őket. De az Úr angyala éjszaka kinyitotta a tömlöc ajtaját és kiszabadította a két apostolt.

Az Apostolok cselekedeteinek jelentős része Pál térítő útjaival foglalkozik. Pál és Barnabás együtt kezdték meg utazásaikat, sőt egy rövid ideig János-Márk is velük volt. Útvonaluk: Szeleukia, Ciprus, Szalamisz, Páfus. Páfusban történt, hogy Sergius Paulus helytartó magához hivatta az apostolokat, hogy megismerkedjen tanításukkal. De odament egy ördögtől megszállott ember, akit BárJézusnak hívtak, és ellenük szólt. Pál azonban ideiglenes vakságot átkozott rá, s a helytartó elámult Pál erején. Innét Pergába mentek, ahol János-Márk elköszönt tőlük, és visszatért Jeruzsálembe. Azután Antiochiába érkeztek. Pál szombaton a zsinagó gában prédikált, összefoglalva Izrael történetét Jézus eljöveteléig. Ám a következő szombaton nagy tömeg gyűlt egybe, s a vallásos zsidók Pál el len fordultak. Ekkor történt, hogy Pál a pogányok prófétájának nyilvánította magát és Barnabást, és Ikóniumba távoztak. Ám itt is megkövezés várt volna rájuk, ezért Lisztra és Derbe városok környékén prédikáltak. Pál pedig meggyógyított egy béna lábakkal született embert. E csoda hírére földre szállt isteneknek vélték őket – Barnabást Jupiternek, Pált Mercuriusnak emberformában –, és megkoszorúzott bikákat akartak nekik áldozni. Az apostolok futásnak eredtek, és a tömeg közé furakodva kiáltozták, hogy ők is hozzájuk hasonló emberek, akik örömhírt hirdetnek. Utazásukban Pisidia és Pámfilia következett, majd visszatértek Antiochiába, az ottani gyülekezethez. Fontosak ezek a városok? Csak akkor, ha valaki meg akar győződni Pál elképesztő energiájáról, mozgékonyságáról és bátorságáról, holott még csak az első térítő útról van szó. Ámde éppen Antiochiában nézeteltérés támadt a Júdeából érkezett zsidó-keresztények és Pál meg Barnabás nézetei között. A zsidó-keresz tények azt állították, hogy azok, akik nem metéltették körül magukat Mózes törvénye szerint, hiába tértek meg, nem üdvözülhetnek. Ezért visszamentek Jeruzsálembe, hogy eldöntsék ezt a kérdést. S amikor Pál meg Barnabás elmondták, hogy térítő útjuk során mennyi isteni kegyelemben részesültek, Jakab a pártjukra állt, mondván, hogy nem kell fölöslegesen háborgatni azokat a pogányokat, akik megértek Istenhez. Elég, ha tartózkodnak a paráznaságtól, a bálványimádástól, a vértől és a fulladva elhalt állat fogyasztásától. És ebben egyeztek meg. A második térítő út főbb állomásai: Derbe, Lisztra, Frígia, Galácia, Misia, Troás, Macedónia, Számothracia, Neápolis, Filippi, Ámfipolis, Thesz szalonika, Athén, Korinthus, Efézus voltak. Filippiben pedig egy jövendőmondó lány kezdte követni őket, aki urai hasznára jósolt. A lány folyton kiáltozott Pál mögött, hogy: – Ezek az emberek a magasságos Istennek szolgái, kik néktek az üdvösség útját hirdetik. (ApCsel 16:16-17)

De amikor már napok óta üvöltözött mögöttük, Pál megharagudott rá, és hátrafordulva, Jézus Krisztus nevében megparancsolta a lányban lakozó léleknek, hogy távozzon el belőle. És a jövendőmondás lelke nyomban meg is szűnt. A lány gazdái viszont feldühödtek, hogy vége a jó jövedelemnek, és bíróság elé állították Pált és Barnabást, azzal a váddal, hogy tanításaikkal megháborítják a város békéjét. A bírák pedig megvesszőztették őket, és becsukták a karcerbe. Éjféltában azonban az apostolok imájára és énekszavára földrengés támadt, majd felpattantak a tömlöc ajtói, és lepattantak róluk a bilincsek. A börtönparancsnok pedig fegyverével meg akarta ölni magát, mert azt hitte, hogy megszöktek a foglyok. De Pál kiáltott, hogy valamennyien ott vannak. Erre a parancsnok megtért, és vendégül látta őket a saját házában. És másnapra megjött a parancs a bíráktól, hogy engedje szabadon őket. De Pál nem élt ezzel a lehetőséggel. Követelte, hogy a bírák nyilvánosan kérjenek bocsánatot a nyilvános verésért, mert ők római polgárok, akiket nem szabad csak úgy megvesszőzni. És a bírák eljöttek bocsánatot kérni. Athénbe érve pedig felfedeztek egy oltárt, amire ez volt írva: Az Ismeretlen Istennek. S Pál ezt az Istent kezdte hirdetni nekik. Efézusban pedig – Jézus nevével– sikeresen ördögöt űzött, megszállott lelkekből. Vagyis elszedte a zsidó ördögűzők kuncsaftjait. Elkezdték pedig némelyek a lézengő zsidó ördögűzők közül az Úr Jézus nevét hívni azokra, akikben gonosz lelkek voltak, mondván: – Kényszerítünk titeket a Jézusra, kit Pál prédikál. ... A gonosz lélek pedig felelt nekik: – A Jézust ismerem, Pálról is tudok; de ti kicsodák vagytok? És rájuk ugorva, az az ember, akiben a gonosz lélek volt, legyőzte őket, hatalma lett felettük annyira, hogy meztelenül és megsebesülve szaladtak ki abból a házból. (ApCsel 19:13-16)

Mennyi humor és bölcsesség nyilvánul meg ebben a történetben is. Hiszen nem az a kérdés, hogy mit mond valaki, hanem az, hogy ki mondja. A Bibliában kétszer hangzik el, hogy legyetek az Istenhez hasonlók, egyszer Jézus mondja, egyszer a sátán. A történet különben örök. Elméletileg és módszertanilag nagyszerűen képzett lelki gyógyítóknak – a mai ördögűzőknek – feleli a neurózis sátánja: – A Freudot ismerem, Jungról is tudok, de te kicsoda vagy? És marad. Efézusban azután nagy zavargás támadt Pál szavai miatt, aki azt mondta, hogy nem istenek azok, amelyeket kézzel csinálnak. Egy Demeter nevű ötvös vezette a lázadozókat, mert veszélyeztetve érezte a bálványgyártók hatalmas jövedelmét. Pált a tanítványok nem engedték a nép közé a színházba, sőt az ázsiai főpapok is lebeszélték róla. A zsidó Alexander pedig meg akarta magya rázni Pál álláspontját, de a tömeg felismerte, hogy Izrael fiai közül való, nem engedte szóhoz jutni, és két óra hosszat ordította, hogy “nagy az efézusi Diána!” Ütemes tapsról Lukács nem számol be. Végül a jegyző megnyugtatta a tömeget, hogy senki nem szólt Diána és Jupiter ellen. Demeteréknek tehát semmi okuk a fölháborodásra, de ha mégis lenne, forduljanak a törvényszékhez. Így hát szétoszlott a tömeg. Efézust elhagyva pedig elindult, hogy Macedónián át térjen vissza Jeruzsálembe. Útközben egy hetet azonban Troásban időzött. Az első napon sok zsidó gyűlt össze a maceszos napok (pészach) elmúltával, az újra ehető kenyér megszegésére. Pál pedig belemelegedett a beszédbe, és éjfélig prédikált. Egy Eutikhus nevű ifjú pedig az ablakban ült, mély álomba merülve: és mivelhogy Pál sok ideig prédikált, elnyomva az álomtól, leesett a ház harmadik emeletéről, és halva emelték fel. Pál pedig lement, reá borult, és magához ölelve mondta: – Ne háborogjatok; mert a lelke benne van. Azután felment, és megszegte a kenyeret és evett, és sokáig, egészen virradatig beszélgetett, elindulás előtt. Felhozták pedig az ifjút elevenen, és felette igen megvigasztalódtak. (ApCsel 20:9-12)

Milétoszból azonban elküldött Efézus véneihez, és elbúcsúzott tőlük, mondván, hogy többet nem látják őt. S azután váltott hajókkal Tyrusig utaztak. S az ottani tanítványok látomásuk alapján óvták Pált, hogy Jeruzsálembe menjen. Pál azonban folytatta az útját Cézáreáig. Ott felkereste őt egy Agabus nevű próféta, elkérte Pál övét, és saját kezét és lábát azzal megkötözve, szólt: Ezt mondja a Szent Lélek: A férfiút, akié ez az öv, ekképpen kötözik meg a zsidók Jeruzsálemben, és adják a pogányoknak kezébe. (ApCsel 21:11)

Pál azonban így szólt: – Én nem csak megkötöztetni, hanem meghalni is kész vagyok Jeruzsálemben az Úr Jézusnak nevéért. (ApCsel 21:13)

Így hát felment Jeruzsálembe az apostolokhoz, akik a régi barátsággal fogadták, és emlékeztek megállapodásukra, hogy mit követelnek a megtért pogányoktól. A nép azonban Pál ellen fordult, és mint a Törvény és a Templom meggyalá zóját, meg akarta őt lincselni. A római ezredes pedig odarohant a katonáival, megmentette Pált, és megkötözve a várba vitette. Pál engedélyt kért, hogy a vár lépcsőiről szóljon a néphez. És héberül elmondta nekik megtérése történetét, és a pogányok között végzett munkáját. A nép azonban továbbra is a halálát követelte. Az ezredes nem egészen értette a népharag okát, és meg akarta korbácsoltatni Pált, hogy kivallassa, tulajdonképpen miért haragszanak any

nyira rá? Akkor Pál megkérdezte: – Szabad-é nektek római embert, kit el nem ítéltek, megostorozni?

Erre riadalom támadt, és az ezredes megkérdezte: – Mondd meg nékem, te római vagy-é? – Az. – Én nagy összegért vettem meg ezt a polgárjogot –mondta az ezredes. – Én pedig benne is születtem – felelte Pál. (ApCsel 22:25-28)

Ebben az epizódban az a csodálatos, hogy a rómaiak Pál egyszerű “bemondására” elhiszik neki, hogy római polgár. Nem kérnek igazoló iratokat, nem gyanakszanak arra, hogy hazudik. Ez a mi hazugságokkal és csalásokkal átszőtt mai világunkban szinte hihetetlen naivitásnak tűnik. Másnap az ezredes magához hívatta a főpapokat és tanácsosaikat, és eléjük állította Pált. Pál pedig így vallott: – Atyámfiai, férfiak, én teljes jó lelkiismerettel szolgáltam az Istennek mind e mai napig. Anániás főpap pedig megparancsolta, hogy üssék őt szájon. Akkor Pál azt mondta neki: – Megver az Isten téged, te kimeszelt fal! És te leülsz engem a törvény szerint megítélni, és törvényellenesen parancsolod, hogy engem verjenek? Az ott állók pedig mondták: – Az Istennek főpapját szidalmazod-é? – Nem tudtam atyámfiai, hogy főpap. Mert meg van írva: A te néped fejedelmét ne átkozd! ... És felkiáltott a tanács előtt: – Atyámfiai, férfiak, én farizeus vagyok, farizeus fia: a halottak reménysége és feltámadása miatt vádolnak. ... Erre nagy meghasonlás támadt a farizeusok és a szadduceusok között. ... Mert a szadduceusok azt mondják, hogy nincs feltámadás, sem angyal, sem lélek; a farizeusok pedig mind a kettőt vallják. S ők mondták: Semmi rosszat nem találunk ebben az emberben; ha pedig lélek szólt néki, vagy angyal, ne tusakodjunk az Isten ellen. (ApCsel 23:1-9)

Az ezredes, aggódva Pál életéért, visszavitette őt a várba. De megsúgták neki, hogy negyvenen, akik a szadduceusokkal értettek egyet, megesküdtek, hogy addig nem esznek és nem isznak, amíg Pált meg nem ölik. Ezért éjszaka, erős katonai kísérettel Cézáreába vitette Pált, Félix tiszttartóhoz. S levélben értesítette Félixet a történtekről. Félix pedig Pál kihallgatását elhalasztotta addig, amíg vádlói is megérkeznek. De nem tudott minden fél számára elfogadható igazságot tenni közöttük – különösen azért, mert felesége zsidó volt –, folyton halasztotta a döntést, miközben sokat beszélgetett a fogságában lévő Pállal. Így telt el két év. Két év elteltével Félixet Festus váltotta fel. Festus végre tárgyalást tartott Pál ügyében, s Pál, aki nem akart a jeruzsálemi törvényszék elé kerülni, mert mint római polgár nem bízott elfogulatlanságukban, végül kimondott egy fontos mondatot: – A császárra apellálok! Akkor Festus megbeszélte a dolgot tanácsosaival, s így döntött: – A császárra apelláltál, a császár elé fogsz menni! (ApCsel 25:11-12)

Néhány nap múlva, Agrippa zsidó negyedes király és felesége, Berenice Festus köszöntésére Cézáreába érkezett. Festus előadta nekik a Pál ügyet, s Agrippa azt kívánta, hogy ő is hallhassa Pált. Az apostol pedig elmondta a zsidó királynak egész életét, elhívását, és a pogányok közötti munkáját, hitvallását a Megváltóról és a halottak feltámadásáról. Festus pedig azt mondta: – Bolond vagy te, Pál! A sok tudomány téged őrültségbe visz. – Nem vagyok bolond, nemes Festus, hanem igaz és józan beszédeket szólok. Agrippa pedig azt mondta Pálnak: – Majdnem ráveszel engem, hogy kereszténnyé legyek. S amikor visszavonultak, beszélgettek egymással: – Semmi halálra, vagy fogságra méltó dolgot nem cselekszik ez az ember. ... Agrippa így szólt Festushoz: – Ezt az embert szabadon lehetett volna bocsátani, ha a császárra nem apellált volna. (ApCsel 26:24-32)

Pál tehát egy Julius nevű római százados kíséretében hajóra szállt, és elindult Itália felé. Sok kikötőben megálltak, az időjárás egyre komorabbá vált, s Pál javasolta az utazás megszakítását. De a tengerészek nem hallgattak rá, s rövidesen rettenetes viharba kerültek, s hiába hányták a vízbe minden terhüket, még a felszerelésüket is, végül minden reményüket elvesztették, hogy életben maradhatnak. S akkor Pál vigasztalni kezdte őket, mondván, hogy bár nem hallgattak rá, de most megjövendöli, hogy egyetlen lélek sem vész el a hajóról, csak maga a hajó fog elpusztulni. A vi harban a hajósok már két hete alig ettek valamit. Pál evésre bíztatta őket, kenyeret szegett, és maga is enni kezdett. Erre a többiek – kétszázhetvenhatan voltak a hajón – felbátorodtak, és szintén enni kezdtek. A hajó pedig Málta szigetének a kö zelébe ért, s ott széttörött a zátonyokon. S ki úszva, ki pedig a hajó roncsaiba kapaszkodva, de valamennyien kimenekültek a szárazföldre. A máltaiak jól fogadták a hajótörötteket. A me legítő tüzet rakva Pált megmarta egy vipera. Mindenki az apostol halálát várta, de ő lerázta a kezéről a belecsimpaszkodó kígyót a tűzbe, s nem lett semmi baja. Ezután Pál kézrátevéssel meggyógyította a sziget urának, Publiusnak vérhasban szenvedő apját, s amikor az időjárás megjavult, továbbutaztak. Rómába érve Pálnak megengedték, hogy saját lakást béreljen, kvázi házi őrizetben tartották, ahol szabadon fogadhatott látogatókat. Össze hívta a látókörébe került zsidókat, akik semmit sem hallottak róla, és beszélt nekik Jézus tanításáról, de a zsidók hittek is neki, meg nem is, és ezért vitatkozva, veszekedve szétszéledtek. Pál pedig újra leszögezte, hogy ő a pogányokhoz küldetett, nekik tanítja az Isten üdvözítését, s a pogányok meg is hallgatták őt. Feltűnő, hogy bár a hagyomány szerint akkortájt Péter is már Rómában tartózkodott – az Apostolok cselekedetei, nem tud találkozásukról. Így telt el két esztendő Rómában, tanítással, prédikálással, amit senki sem tiltott meg az apostolnak. Ezzel ér véget az Apostolok cselekedetei. Nem követi Pál további sorsát. Valószínűnek tartják, hogy 67 körül, Néró uralkodása és keresztényül dözése idején lefejezték. Az Apostolok cselekedeteiben egyre nyilvánvalóbbá válik a korai kereszténység vakmerősége, kalandossága, Jézusi erkölcse és rendíthetetlen hite, mind szellemi, mind materiális értelemben. Nem szabadna elfeledkezni arról, hogy a történelem legnagyobb szellemi forradalmát fiatalok csinálták, hiszen maga Jézus is csak harmincéves volt, amikor a nyilvánosság elé lépett. Úgy képzeljük, hogy ezek a huszonéves apostolok szegények voltak, mint a templom egere, volt ugyan egy köpenyük meg egy sarujuk, de egyebük aztán semmi. Adományokból éltek, barátoknál, rokonoknál, híveknél húzódtak meg. Nem voltak templomaik, sem arany kultikus eszközeik, sem birtokuk, sem vagyonuk, még egy tevéjük, szamaruk vagy szekerük sem. Nem gomolygott körülöttük tömjénfüst, nem akartak a lelkek felett uralkodni, nem voltak papok, hanem csak egy megvetett és üldözött szekta. Ebből a szektából nőtt ki a világ legnagyobb vallása, a ma már milliárdnál több hívőt számláló kereszténység. Vajon ennek a hierarchizált, papi arisztokráciával, felső és alsó papsággal rendelkező, némi gőgtől, előítéletektől, agresszivitástól sem mentes egyház nak van-e még igazán köze az egykori júdeai fiatal forradalmárokhoz, a vagyonközösségekben élő első keresztény gyülekezetekhez – és természetesen a zsidósághoz, amiből származott? Rendelkezik-e elegendő toleranciával a mai kisvallásokkal, szektákkal szemben, vagy régen elfelejtkezett már arról, hogy egykor ő is csak

szekta volt, a zsidó-keresztények, a Jézust követő zsidók szektája? ÖTÖDIK RÉSZ

Az apostolok levelei Pál levelei – Cáfolat kétezer év távolából: A feltámadás tagadása – Részletek a többi apostol leveleiből

Pál levelei Az apostolok levelei valódi levelek voltak. Először is tudni kell, hogy a római birodalomban még nem volt posta. Az apostolok – különösen Pál – gyakran vittek magukkal térítő útjaikra kísérőket, akiket futárnak használtak. E levelekkel támogatták az újonnan megalakult egyházakat, hozzászól tak vitáikhoz, igyekeztek elsimítani belső ellentéteiket, leleplezték a hamisan prófétálókat, és újra meg újra hirdették a keresztény hit alapvető téte leit. Az apostoli leveleket felolvasták az egyház összegyűlt tagjai előtt, sőt voltak közöttük körlevelek is, amelyet több egyház megkapott. Pál nem szeretett írni, a leveleit diktálta, elolvasás után javítgatta, nem törődve azzal, hogy megbontja a gondolatmenetek egységét. A levelek mindig valamilyen adott alkalomból születtek, aktualitásuk miatt senki sem sejtette, hogy valamikor majd szent és kanonizált könyvek részeivé válnak. A levelezésnek ez a módja azonban bő lehetőséget nyútott ügyes vagy ügyetlen hamisítóknak is. Már Pál is szól a nevében készült hamisítvá nyokról: Ne tántoríttassatok el, ne háboríttassatok el ... nékünk tulajdonított levél által... (2Thessz 2:2)

Több levele végén hangsúlyozza, hogy azt sajátkezűleg írta alá. Renan szerint a vallástörténet álláspontját Pál leveleiről az alábbiakban lehet összefoglalni. Kétségbevonhatatlanul, mindenki által hitelesnek elismert levelek: a Galátziabeliekhez, a Korinthusbeliekhez írott két levél, a Rómabeliekhez írott levél. Biztosan hiteles levelek, bár némely tudósoknak ebben némi kétségeik vannak: a Thessalonikabeliekhezhez írott két levél, a Filippibeliekhez írott levél. Valószínűleg hiteles levelek, bár ebben nyomós kétségek is felmerültek: a Kolossébeliekhez írt levél, a Filemonhoz írott levél.

Kétséges az Efézusbeliekhez írt levél.

Hamisítottak: a Timótheushoz írt két levél, a Titusznak írt levél. Pál térítő munkája hatalmasnak tűnik. Mégis, a megtértek számát Renan nem becsüli többre ezernél. Sok egyháznak csak tíz-tizenöt tagja volt. Ám éppen a kezdeti kevés hívő adta meg a korai kereszténység intimitását, szellemi erejét. Végül is Pál érdeme: elsőként hirdette, hogy a keresz ténység nem a judaizmus reformálása, hanem önálló vallás. Pál csak olyan országokban térített, ahol más apostolok még nem jártak, tehát az egy házak az ő műveként jöttek létre. Pál levelei közül a legfontosabb a rómaiakhoz írt levél. E levél tulajdonképpen a keresztény teológia alapjait foglalja össze. Pál alapgondolata az, hogy az üdvösség csak Jézustól jöhet, aki Isten fia, és feltámadt a halálból. Különböző leveleiben is többször leírja, hogy ha Jézus testileg nem támadt fel, akkor nincs kereszténység. Az ebben való hit a lényeg, a Törvény betartása, a cselekedetek jelen tősége csekély. A Törvény ugyanis nem tudta létrehozni az Igazság Birodalmát. Szerepe annyi volt, hogy a Törvény nélkül senki sem tudhatta, bűnös-e vagy sem? Ám a zsidóság ismerte a Törvényt, mégsem tartotta be. Vagyis a pogányokhoz hasonlóan bűnösként éltek. A megváltást a bűntől, a megigazulást Jézus hozza. Ő az engesztelő áldozat Isten előtt a világ, emberfajták, népek különbségére való tekintet nélkül az összemberiség bűneiért. A megváltás ingyenes, kegyelmi állapot, nem emberi erőfeszítés, hanem az isteni irgalom következménye. A bűnt és a halált egyetlen ember hozta a világba: a földi, a testi Ádám. És a kegyelmet, az üdvösséget is egyetlen ember hozta a világba: az égi, a szellemi Ádám – vagyis Krisztus. A rómaiaknak írt levél talán legfontosabb gondolata, hogy az Isten és ember viszonyához nem kellenek közvetítők. Amikor Jézus halálakor a Szentek Szentjének kárpitja végig hasadt, minden hittitok nyilvánossá vált. Ezért írja Pál: Mert közülünk senki sem él önmagának, és senki sem hal önmagának: Mert ha élünk az Úrnak élünk; ha meghalunk az Úrnak halunk meg. Azért akár éljünk, akár haljunk, az Úréi vagyunk. Azért hát mindegyikünk maga ad számot magáról az Istennek. (Róm 14:7-8;12)

Ismét hivatkozunk Pál mélyre látó kijelentésére, hogy ha Jézus nem támad fel a szó szoros értelmében vett testi valóságában, akkor ma nincs kereszténység! A kereszténység alapzata Jézus feltámadása. Ha azért Krisztusról hirdettetik, hogy a halottak közül feltámadott, mi módon mondják némelyek ti köztetek, hogy nincsen halottak feltámadása? Mert ha nincsen halottak feltámadása, akkor Krisztus sem támadott fel. Ha pedig Krisztus fel nem támadott, akkor hiábavaló a mi prédikálásunk, de hiábavaló a ti hitetek is. (1Kor 15:12-14)

A Korinthusbeliekhez írt első levelében olvasható Pál híres mondata: Minden szabad nékem, de nem minden használ; minden szabad nékem, de én nem adom magam valakinek a hatalma alá. (6:12)

Ugyancsak ebben a levélben érdekesen nyilatkozik a bálványimádásról: Mert ha vannak is úgynevezett istenek akár az égben, akár a földön, a minthogy van sok isten és sok Úr; Mindazonáltal nekünk egy Istenünk van, az Atya, akitől van a mindenség, mi is őbenne; és egy Urunk a Jézus Krisztus, aki által van a mindenség, mi is ő általa. (8:5-6)

Jellemzőek Pál elszántságára és felülmúlhatatlan missziós tudatára az alábbi szavak: Mert én, noha mindenkivel szemben szabad vagyok, magamat mindenkinek szolgájává tettem, hogy a többséget megnyerjem. És a zsidóknak zsidóvá lettem, hogy zsidókat nyerjek meg; a törvény alatt valóknak törvény alatt valóvá, hogy a törvény alatt valókat megnyerjem; A törvény nélkül valóknak törvény nélkülivé, noha nem vagyok Isten törvénye nélkül, hanem Krisztus törvényében való, hogy törvény nélkül valókat nyerjek meg. Az erőtleneknek erőtlenné lettem, hogy az erőtleneket megnyerjem. Mindenkinek mindenné lettem, hogy minden módon megtartsak némelyeket. (9:19-22)

Mi ez? Szent játéka Isten komédiásának? A cél, aminek “egyenesen nekidőlt”, és minden eszköz megengedett az eléréséhez, még egy kis kaméleon-alkalmazkodás is? Mindenesetre tiszteletre méltó, hogy ez a látomásos ember minden fontolgatás nélkül egész életét a kereszténység porondjára dobta, és Krisztus gladiátora lett. Kemény és feddő, szerető és simogató egyszerre – és nagyon okos. Az efézusbelieket – amikor ott tartózkodott nyilván korholta nemi szabadosságaikért. Ám amikor hallotta, hogy szavai az aszkézis felé taszítják a híveket, ezt írja nekik, mint már az Előhangban idéztem: Öltözzétek föl az Isten minden fegyverét, hogy megállhassatok az ördögnek minden ravaszságával szemben. Mert nem vér és test ellen van nékünk tusakodásunk, hanem a fejedelemségek ellen, a hatalmasságok ellen, ez élet sötétségének világbírói ellen, a gonoszság lelkei ellen, melyek a magasságban vannak. (Eféz 6:11-12)

Nem ártana, ha ezt megjegyeznék a lelkeknek azok az erénycsősz pásztorai, akik Istenből folyton az emberek lába közé kukkoló aggastyánt csináltak, akik az erkölcstelenség fogalmát kizárólag szexuális jelentésűre szűkítették. Igen, a szerelmet, a szexust valóban lehet hatalmi játékká alakítani egy ember testével és lelkével, tönkre lehet tenni a partnert, és akkor a dolog valóban sátáni jelleget ölt. De lehet szeretettel, felelősséggel nyúlni hozzá, és akkor semmi köze sincs a gonoszhoz. A Timótheushoz írt levél egyes részei mintha csak a mának szólnának:

Akik pedig meg akarnak gazdagodni, kísértetbe meg tőrbe és sok esztelen és káros kívánságba esnek, melyek az embereket veszedelembe és romlásba merítik. Mert minden rossznak gyökere a pénz szerelme: mely után sóvárogván némelyek eltévelyedtek a hittől, és magukat általszegezték sok fájdalommal. (1Tim 6:9-10)

Cáfolat kétezer év távolából: a feltámadás tagadása Mindezek után nem szabad átsiklanunk Holger Kersten Jézus Indiában élt című, 1986-ban megjelent, szerte a világon olvasott komolytalan könyve felett. Kersten – természetesen mindenféle általa elfogadott “bizonyítékok” alapján – először is azt állítja, hogy: Orissai Ravanna India királyi hercege találkozott a tizenkét éves fiúval a templomban, ahol hallotta őt vitatkozni, és elvitte magával Indiába, hogy fölajánlja neki a lehetőséget tanulmányai elmélyítésére. Jézust befogadták Jagannath templomába tanítványnak, és ő fáradhatatlanul tanulta Manu törvényeit és a Védákat. ... A Vízöntő evangéliumának hetedik része egy leírást tartalmaz Jézus útjáról a hatalmas Himaláján át Tibetbe, ahol a lhasai templomban a mesterek ősi kéziratait tanulmányozta. Ezután visszatért Lahorén át Sindh vidékére, és végül onnan tért vissza a Közel-Keletre. (Id. mű. 26.)

Íme a “megoldása” Jézus sötét tizennyolc évének. Védikus hinduizmust, jógát és buddhizmust tanult. Sajnos a zsidó szent iratokat nem volt ideje és módja tanulmányozni, ezért rejtély, hogy honnan ismerte őket, s miért idézett mindig belőlük, és sohasem a távol-keleti bölcsességekből, sőt ottani tartózkodásáról soha említést sem tett. Ám legyen! De Indiába kerülése már maga egy furcsa krimi. Hogyan került egy indiai herceg a jeruzsálemi Templomba? Hiszen halálnak halálával halt, aki egy pogányt bevitt a szent helyre. Az indiai herceg netán körülmetélt zsidó volt? Jézus sem a Pogányok Udvarán beszélgetett a rabbikkal. Pált is azért akarták megkövezni utolsó jeruzsálemi tartózkodásakor, mert azzal vádolták – hamisan –, hogy a körülmetéletlen efézusi görög Trophimust bevitte a Templomba. Jézus tehát – Holger Kersten szerint – nem az esszénusok eszméihez közelálló farizeus rabbi volt, Isten küldötte, a zsidó hit megújítója, a ke reszténység megteremtője, hanem brahmanista guru, beavatott jógi és tibeti láma egyszerre. Kersten azt jól ítéli meg, hogy a kereszténység szempontjából a feltámadás a mindent eldöntő kérdés. Tehát feltámadás nem volt. Jézus a ke reszten kómába esett, a buta rómaiak és zsidók halottnak hitték, eszméletlenül, de élve vették le a keresztről. Ezt azzal bizonyítja, hogy a híres-ne vezetes torinói lepelbe burkolva a test tovább vérzett, holott a hulla nem vérzik. Avagy az is elképzelhető, hogy az orvoslásban jártas esszénusok és nazarénusok egy három napra tetszhalált előidéző főzettel itatták meg ecet helyett, egy jóindulatú római tiszt közreműködésével. Summa summarum, Jézust meggyógyították, és egy darabig illegalitásban élt Damaszkuszban. Pál látomása a damaszkuszi úton nem volt Látomás, valóban találkozott és beszélt Jézussal. Damaszkuszból Jézus Tamás apostollal – aki az ikertestvére volt – Niszibisz királyához ment, majd váratlanul megjelentek Andrapa király lá nyának esküvőjén, Andrapolisban, Anatólia legészakibb részén, amelyet ma Iskilipnek hívnak. Miután Jézus és Tamás ikertestvérek voltak, nagyon hasonlítottak egymásra. Így esett meg, hogy: A fent említett menyegző éjjelén Andrapa király bevezette Tamást a nászszobába, hogy megtérítse az újdonsült házaspárt. Miután Tamás imádkozott az ifjú párral, minden jelenlévő elhagyta a szobát. Ám amikor mindenki elment és az ajtókat becsukták, a vőlegény leengedte a nászszoba függönyeit, hogy menyasszonyához térjen. Akkor meglátta, hogy a menyasszony beszélget az Úr Jézussal, ki Júdás Tamáshoz hasonlított, s az imént áldotta meg őket és elment. A vőlegény azt mondta Jézusnak: – Nem éppen most mentél el? Hogyan jöttél vissza? De az Úr ezt válaszolta neki: – Én nem Júdás vagyok, akit Tamásnak neveznek, hanem a testvére. Az Úr pedig leült az ágyra, őket a székekre ültette és így folytatta a beszédet: – Emlékezzetek gyermekeim arra, amit testvérem mondott nektek és hogy kinek ajánlott benneteket... (Id. mű 204-205.)

Ezután Jézus Indiába akarta küldeni Tamást térítő útra, de Tamás mindenhová hajlandó volt elmenni, de Indiába nem! Ezért Jézus Tamást áruba bocsátotta, és eladta egy Abban nevű indiai kereskedőnek, akit királya azért küldött, hogy keressen egy ácsot. Sőt, három font pecsét nélküli ezüstöt is vesztett az alku során, csak hogy a kereskedő biztosan elvigye Tamást Indiába. Ám a későbbiek során a tudós szerző szerint Jézus – először Nyugaton, majd Keleten – végigment az úgynevezett Selyemúton, és a mai Fran ciaország és Anglia területén működő gyülekezeteket is tanáccsal látta el. Végül is valószínűleg több mint hatvan év telt el Jézus keresztre feszítése után, mire megérkezett Kasmírba kíséretével. Abban az időben Jézust “Yuz Asaf” néven ismerték... jelentése a “gyógyultak vezetője.” (Id. mű 206.)

Pakisztánban is jártak, ahol a király megbízta Tamást, hogy építsen neki egy varázslatos palotát. De Tamás az építkezésre szánt pénzt szétosztotta a szegények között. Tamás e szavakkal köszönte meg Jézusnak az ilyen jótettekre kapott lehetőséget: Köszönöm neked mindenképpen, ó Uram, hogy meghaltál egy kis időre (!) azért, hogy örökké benned élhessek; és hogy eladtál engem, hogy sok más embert megszabadíts általam. (Id. mű 207.)

Ezután egy Mari nevű kies üdülőhelyre érkeztek. Itt halt meg Mária, Jézus anyja, aki ekkor már hetven éven felül volt és elfáradt. Sírja is itt látható. Rá van írva: “Mai Mari da Asthan”, vagyis “Mária anya végső nyughelye”. Az öreg Jézust pe dig Srinagarban, Kasmír fővárosában temették el, sírja ma is megtekinthető. Ha helyesen számoltunk, már jóval a kilencvenedik éve felett járhatott. Miért foglalkoztam ennyit Holger Kersten könyvével, ezzel a tömény szamársággal? Mert ízelítőt akartam adni azokból a lényegében ostoba és színvonaltalan materialista fantáziákból, amelyek kezdetben Jézus történelmi létét is tagadták, majd mikor a történeti Jézus valósága bizonyítottá vált, hogyan próbálták megfosztani történetét minden misztikától, spiritualitástól, vallásos hittől; A fő kérdés az írás színvonala. A valódi keresz ténység és minden más igazi vallásosság jóindulattal elviseli a hitetlenséget is. Ugyanis lehet hit nélkül is ragyogó színvonalú, objektivitásra törekvő könyvsorozatot írni például a kereszténység eredetének történetéről, ahogy a polgári val láskritikus – a soha semmiféle csodát el nem hívő – Renan teszi. Ő jegyzi meg, hogy: A fanatizmus mindig őszinte a tantétel tekintetében és csaló a bizonyítás eszközeinek kiválasztásában. (Jézus élete. 353.)

Mindegy, hogy fanatikus hívőről vagy fanatikus istentagadóról van-e szó. A hitetlen Renan így búcsúzik Jézustól: De bármilyenek legyenek a jövő váratlan jelenségei, Jézust nem fogják meghaladni. Kultusza szüntelen meg fog újulni; legendája végeszakadatlanul könnyeket fog fakasztani; szenvedései megfogják hatni a legjobb szíveket; az összes századok hirdetni fogják, hogy az emberek fiai között nem született nagyobb, mint Jézus. (Id. mű 320.)

Részletek a többi apostol leveleiből A többi apostoli levél nem ilyen jelentős, leginkább a gyülekezetek ügyes-bajos dolgaival foglalkoznak. Péter közönséges második levelében mégis fel kell figyelnünk a következőkre: ... az utolsó időben csúfolkodók támadnak, ... és ezt mondják: Hol van az ő eljövetelének ígérete? Mert a mióta az atyák elhunytak, minden azonképpen marad a teremtés kezdetétől fogva. Mert készakarva nem tudják azt, hogy egek régtől fogva voltak, és föld, mely vízből és víz által állott elő az Isten szavára; A melyek által az akkori világ vízzel elborítva elveszett: A mostani egek pedig és föld, ugyanazon szó által megkíméltettek, tűznek tartva fenn az ítéletnek és az istentelen emberek romlásának napjára. Ez az egy azonban ne legyen elrejtve előttetek, szeretteim, hogy egy nap az Úrnál olyan, mint ezer esztendő, és ezer esztendő, mint egy nap. (1Pét 3:5-8)

Jakab apostolnak van egy érdekes figyelmeztetése, amivel nyilván félreértéseket akar eloszlatni: Senki se mondja, mikor kísértetik: az Istentől kísértetem: mert az Isten gonoszsággal nem kísérthető, ő maga pedig senkit sem kísért. Hanem mindenki kísértetik, a mikor vonja és édesgeti a tulajdon kívánsága. Azután a kívánság megfoganván bűnt szül; a bűn pedig teljességre jutván halált nemz. (Jak 1:13-15)

Rokonszenves álláspont. Csak az a “ne vígy minket kísértésbe” ne lenne a Miatyánkban... Igencsak meggondolandó az is, amit Jakab a beszéd fegyelméről ír. Mert mindnyájan sokféleképpen vétkezünk. Ha valaki beszédben nem vétkezik, az tökéletes ember, képes az egész testét is megzabolázni. ... Ímé a hajók is, noha mily nagyok... igen kis kormánytól oda fordíttatnak, a hová a kormányos szándéka akarja... A nyelv is kicsiny tag, és nagy dolgokkal hányja magát. Ímé, csekély tűz, milyen nagy erdőt felgyújt! A nyelv is tűz... és lángba borítja életünk folyását, maga is lángba borítva a gyehennától... Mert minden természet, vadállatoké.”. megszelídíthető. .. de a nyelvet az emberek közül senki sem szelídítheti meg;... Ezzel áldjuk az Istent és Atyát, és ezzel átkozzuk az embereket, akik a z Isten hasonlatosságára teremtettek: Ugyanabból a szájból jő ki áldás és átok. ... Vajon a forrás ugyanabból a nyílásból csörgedezhet-e édest és keserűt? ... Azonképpen egy forrás sem adhat sós és édes vizet. (Jak 3:2-12)

Valószínűnek tartják hogy a János-levelek hitelesek, János apostoltól származnak. Olvassunk belőle egy kicsit: Fiacskáim, ne szóval szeressünk, se nyelvvel; hanem cselekedettel és valósággal. (Jn 3:18)

De szeretet-ügyben még a szavaink is elkoptak, nyelvünk elszegényedett. A legszebb szerelmes filmben is így szól egy párbeszéd: – Szeretsz? – Szeretlek. – Nagyon szeretsz? – Nagyon szeretlek, és még annál is jobban. – És ha csúnya és buta lennék, akkor is szeretnél? – Bárhogy megváltoznál, akkor is szeretnélek. – Hát ennyire szeretsz? – Ennyire szeretjük egymást. – És meddig fogsz szeretni? – Örökké szeretni foglak. – Milyen nagyszerű, hogy ennyire szeretjük egymást! – Bizony. Én még soha senkit nem szerettem ennyire. És még nem is szóltunk a papokról és a politikusokról, akiknek a szájából úgy bugyog elő a szeretet, mint a bő vizű frázispatak vagy a mérgező forrás. Szeretteim, ne higgyetek minden léleknek, hanem próbáljátok meg a lelkeket, hogy Istentől vannak-é, mert sok hamis próféta jött ki a világba. ... Azok a világból valók; azért a világ szerint beszélnek, és a világ hallgat rájuk. Mi az Istentől vagyunk: aki ismeri az Istent, hallgat ránk, aki nincsen az Istentől, nem hallgat reánk. Erről ismerjük meg az igazságnak lelkét és a tévelygésnek lelkét. (1Ján 4:1-6) A szeretetben nincsen félelem; Sőt a teljes szeretet kiűzi a félelmet, mert a félelem gyötrelemmel jár; a ki pedig fél, nem lett teljessé a szeretetben. (1Ján 4:18)

Júdás apostol óv még ellenségeink káromlásától is! Különösen tiltja az embernél magasabb mennyei hierarchiák – legyenek azok jók, vagy gonoszak – szidalmazását. Mihály arkangyal mikor az ördöggel vitatkozván Mózes teste felett vetélkedett, nem mert arra káromló ítéletet mondani, hanem azt mondta: “Dorgáljon meg téged az Úr!” (Júd 1:9)

HATODIK RÉSZ

János apostolnak mennyei jelenésekről szóló könyve A Bárány trónra száll– Az Alfa és az Omega – A 7-es szám misztikája

A Bárány trónra száll Ez a különös írás Jézus Krisztus kijelentése, amit adott neki az Isten, hogy megmutassa az ő szolgáinak... Jézus Krisztustól, aki a hű tanúbizonyság, a halottak közül az elsőszülött, és a föld királyainak fejedelme. Annak, a ki minket szeretett, és megmosott bennünket a mi bűneikből az ő vére által. (Jel 1:5)

Ki írta? Fontos? Nem olyan fontos, de hát kíváncsi az ember. János. János tanítvány, akit az Úr szeretett, az apostol? János evangélista? És kettő ez a kettő, vagy egy? Patmoszi János, aki vénséges vén koráig mindig csak azt mondta: “Fiacskáim, szeressétek egymást.” És miről szól? Hét gyülekezetet – efézusi, szmirnai, pergamuni, thiathirai, sárdisi, filadelfiai, és laudiceai – feddő levelekkel kezdődik. Azután egy látomás “Valakiről”, aki a királyi trónuson ül, tekintete “mint a jáspis és sárdiusz kő” és a királyi széket smaragdhoz hasonló szivárvány veszi körül. Huszonnégy fehérruhás vén ül körülötte, fejükön arany koronával. Előttük üvegtenger terül el. S a trónus körül négy hatszárnyú állatot lát, akiknek oroszlán, borjú, ember és sas arcuk van. S a trónuson ülő kezében hét pecséttel lepecsételt könyv van, amit senki sem mer felnyitni, még egy angyal hívó szavára sem. S a vének és állatok között áll a megölt Bárány. Íme Pilinszky János verse, az Introitusz:

Ki nyitja meg a betett könyvet? Ki szegi meg a töretlen időt? Lapozza fel hajnaltól-hajnalig emelve és ledöntve lapjait? Az ismeretlen tűzvészébe nyúlni ki merészel közülünk? S ki merészel a csukott könyv leveles sűrűjében, ki mer kutatni? S hogy mer puszta kézzel? És ki nem fél közülünk? Ki ne félne, midőn szemét az Isten is lehúnyja, és leborúlnak minden angyalok, és elsötétűl minden kreatúra ? A bárány az, ki nem fél közülünk, egyedül Ő, a bárány, kit megöltek. Végig korog az üvegtengeren és trónra száll. És megnyitja a könyvet. Az Alfa és az Omega A Jelenések végül is Jézus Krisztus kinyilatkoztatásáról szól. A pogányság bukásáról, nagy harcok után a sátáni erők pusztulásáról, Krisztus újbóli eljöveteléről, az új Ég és Föld teremtéséről, s az új Jeruzsálemről. Tartalma szerint apokaliptikus iratnak tekinthető. Sajátságos benne, hogy amíg a legtöbb apokaliptikus jövendölés a végső napokat a jövőbe helyezi, a János apostol mennyei jelenései visszatekint a már végbement világvégére, az ítéletre, az üdvösség elérkezésére. Egyik legfontosabb gondolata, hogy nincs megalkuvás, nincs semlegesség Isten és a Gonosz (a Sárkány) között. Tudom a te dolgaidat, hogy te sem hideg nem vagy, sem hév; Vajha hideg volnál, vagy hév. Így mivel lágy meleg vagy, sem hideg, sem hév, kivetlek téged az én számból. (Jel 3:15-16)

Számos látomás és vízió után Jézus angyala megmutatja Jánosnak az “élet vizének tiszta folyóját”, s az élet fáját. S akkor már mindent az Úr tiszta fénye világít meg, és semmi sem lesz átkozott többé. S János leborult az angyal lábához. Ő pedig mondta nékem: – Ne tedd; mert szolgatársad vagyok néked, és a te atyádfiainak a prófétáknak, és azoknak akik megtartják e könyv beszédeit. Az Istent imádd. Azután mondta nékem: be ne pecsételd e könyv prófétálásának beszédeit, mert az idő közel van. Aki igazságtalan, legyen igazságtalan ezután is; és aki fertelmes, legyen fertelmes ezután is; és aki igaz, legyen igaz ezután is; és aki szent, szenteltessék meg ezután is. És ímé hamar eljövök; és az én jutalmam velem van, hogy megfizessek mindenkinek, a mint az ő cselekedete lesz. Én vagyok az Alfa és az Omega, a kezdet és a vég, az első és utolsó. (Jel 22:8-13)

A 7-es szám misztikája A Jelenésekben egymásra zsúfolódnak a látomások, és különös számmisztika érvényesül. Főként a hetes szám tér sokszor vissza: hét gyülekezet, hét csillag, hét arany gyertyatartó, hét angyal, hét trombita, hét tűzlámpa, az Isten hét lelke, a hétpecsétes könyv, a Báránynak hét szeme és hét szarva van, hét mennydörgés, a tengerből feljövő Antikrisztus hétfejű fenevad (sárkány formájában), a hét utolsó csapással telt hét pohár. És amikor a Bárány felnyitotta a hét pecsétet a Könyvön, először egy fehér ló jelent meg, aki a győzelmet hordta a hátán, majd másodikként egy veres ló, akinek a lovasa elvette a békességet a Földről, majd megjelent egy fekete ló, lovasa kezében mérleg, negyediknek egy sárga ló jött, és a Halál ült rajta. Az ötödik pecsét megnyitásakor János a Krisztusért megölt mártírok lelkét látta, s amikor a Bárány feltörte a hatodik pecsétet, a Nap elsötétült, a Hold vérszínű lett, s mind lehulltak a csillagok. S a hetedik pecsét felnyitása után nagy csendesség lett. Majd sorban trombitált a hét angyal, és mindegyik trombitaszó halált és pusztulást hozott az élők harmadára, és sáskák özöne öntötte el a földet. János különböző sátáni fenevadakat lát előbukkanni, hol a tengerből, hol a föld alól, s a sátánok bélyeget tesznek híveik homlokára és jobb kezére. És csak az cselekedhet az ördög nevében, akin rajta van a jel. Itt van a bölcsesség. A kinek értelme van, számlálja meg a fenevad számát; mert emberi szám: 666. (Jel 13:18)

És az igazak is jelet kapnak a homlokukra, az Atya nevét. Ők pedig 144 ezren vannak. S az utolsó hét csapástól elpusztul Babilon és minden gonoszság és paráznaság. A Sátánt pedig az Úr megkötözi ezer esztendőre. És akkor feltámadnak azok, akiket Krisztusért öltek meg. Ez az első feltámadás. De a többi halottak maradnak, amíg le nem telik az ezer év. Ezer év múlva pedig kiszabadul a Sátán, és garázdálkodik, amíg ő meg a halál a tűz tavába vettetik, és bekövetkezik a második feltámadás. De csak azok az igazak támadnak fel, akiket beírtak az Élet Könyvébe. A többiek ugyancsak a tűz-tóban lelik megsemmisülésüket. S végül látja János az új Jeruzsálemet, drágakövekből rakott alapjait, a benne fénylő örök világosságot és örök tisztaságot. HETEDIK RÉSZ

A Jézus utáni második nemzedék A hívő ember az abszurditások világában – Apokrif evangéliumok – A gnosztikusok – A titokzatos El Kazai és a még titokzatosabb Mithra – Az egyház üldözöttből üldöző lesz

A hívő ember az abszurditások világában Tegyük fel a legkegyetlenebb kérdést, és feleljünk rá a tőlünk telhető legegyszerűbben, akár legprimitívebben: mire kell az embernek a transzcendenciában való hit, a vallás, a Tanítás? Mert nyilván kell valamire, ha ennyi ezer éven át fennmaradt, s az emberiség nem hessegette el, mint gyermekded mesét. Miről van szó? Egyszerűen jó hinni, megnyugtató? Vigasztalás az élet keserűségei és a halál reménytelensége ellen? Valami örök szikra, ami megmozdul az emberben szellemi hívásokra? Az emberi gonoszságtól való félelem, az önféltés csökkentése? A vég telen magányosság enyhítése? A kozmosz, a természet teljes közönye az egyén sorsával szemben? Meghátrálás az élet abszurditása elől? Pilinszky János Ars poetica helyett című írásából álljon itt egy idézet: Albert Camus a “Sziszifusz mítosza” (Le mythe de Sisyphe) című könyvében szemére veti Dosztojevszkijnek, hogy fölismerve a világ abszurditását, mégse írt abszurd regényt, hanem a hit vigaszába menekült. Csakhogy a világ abszurditásának fölismerésén túl – és épp a menekvés irányában – van egy még következetesebb, ha úgy tetszik, még egy abszurdabb lépés, s ez a világ képtelenségének a vállalása. Ilyen értelemben igaz, hogy “Dosztojevszkij válasza az alázat” (La réponse de Dostojevski est l’humiliation), csakhogy ez az alázat – magunkra venni a világ képtelenségének súlyát, mintegy beöltözve a lét és tulajdon ellenmondásaink terhébe minden, csak nem meghátrálás.

Apokaliptikus figyelmeztetés-e tehát a János mennyei jelenései? Múltba vetített jövendölés? A végső napok története? Kozma Andrásnak, Ravi Sankar tanítványának, az ősi indiai zenei kultusz szakértőjének olyan sejtése van, hogy a Jelenések egy emberi lélek halál utáni bolyongásáról, vízióiról szólnak, az úgynevezett köztes létben. Értelmezik – valószínűleg hamisan – az 1. század szellemi történetének megjelenítéseként, különböző egyháztörténeti korszakok teológiai ma gyarázatának is. A valóságban talán az emberiség egész történetéről szól a keresztény kinyilatkoztatás megvilágításában. Ám a Jelenésekkel is úgy vagyunk, mint az egész Újszövetséggel és Ószövetséggel. Elsősorban hitről van szó. De a hit mögött lappang egy fajta tudás is, talán nem a szó racionális értelmében. Nevezzük inkább ismeretnek, felismerésnek, meggyőződésnek. Van a léleknek olyan mélysége, ahol mindaz, ami az agy számára ellentmondás, kétely, abszurditás – egyszerűen evidencia, magától értetődő élmény, vitathatatlan tény. Van, aki így nevezi ezt az állapotot: kegyelem. E sorok írója, amikor először életében végighallgatott egy protestáns istentiszteletet, elképedt a tiszteletes búcsúszavain: “Én az Úr méltatlan, de hivatalos szolgája, hirdetem nektek a bűnök bocsánatát, mit megáld az Úr ingyen kegyelemmel. Eredjetek békével.” Rohant a lelkész után. – Mit tetszett mondani a végén? – Hát, amit szoktunk... – De a kegyelemről... – Hogy “megáld az Úr ingyen kegyelemmel”? – Igen! Igen... Hát a kegyelem ingyen van? – Ingyen van, fiam. – Nem kell érte jónak lenni? Nem kell megbánni a bűneinket? – Nem kell, fiam. A kegyelem az Úr ajándéka. Kinn az utcán ragyogott a nyári nap. Ingyen ragyogott. No de hűsítő szél is fújdogált. Ingyen. Éltem, fiatal voltam, és boldog, teljesen ingyen. In gyen voltam egészséges, szerelmes, és ingyen szólt hozzám Buddha, Mózes, Lao-Ce, Kung mester, Jézus és Zarathusztra... Megértettem, hogy csak a Sátán az, aki semmit sem ad ingyen, sőt mindennel nagyon is drágán kufárkodik, akinek végül mindenért fizetni kell, és nem is keveset – a betegségért, a karrierért, a hatalomért, mindennemű elismerésért és sikerekért, a diktatúrákért, a háborúkért, a lágerekért, a hazugságokért, a csalásokért és az elzüllésért, az életben maradásért és a halálért egyaránt ki kell fizetni a legmagasabb árat. A Sátán fizetőeszköze nem a pénz. Idővel kell fizetned neki az életedből, nagyon sok idővel, lélekkel kell fizetned a lelkedből, gondolatokkal és álmokkal kell fizetned a szellemedből, míg kifogysz az évekből, és ott állsz megcsonkított lélekkel, eltorzult szellemmel a Semmibe vezető kapu előtt.

Apokrif evangéliumok Az apokrif szó görögül azt jelenti, hogy rejtett, titkos. Azokat a zsidó és keresztény iratokat nevezik így, amelyeket valamilyen okból soha nem kanonizáltak, tehát nem tekintették Isten által kinyilatkoztatott szövegnek. A gnosztikus hagyomány szerint egy részük úgy keletkezett, hogy a feltá madt Krisztus némely apostolnak ezoterikus szöveget adott át, küldetésének titkos értelméről. Az egyház – éppen a krisztológia egységének megőrzése érdekében – általában elutasítja az ezoterikus tanításokat, és eretnekségeknek minősíti őket.

Tamás evangéliuma Amint már említettük, 1945-46-ban a NagHammadiban végzett ásatások során több ősi kéziratra bukkantak, közöttük Tamás apostol evan géliumának teljes szövegére, amelynek címe:

Jézusnak, az Élőnek titkos szavai, amelyeket az Iker Júdás Tamás följegyzett Ez az evangélium semmit sem mond Jézus élettörténetéről, hanem csak Jézus 114 mondását tartalmazza. A vallási hagyomány szerint Jézus halála után állította össze Tamás apostol, míg a vallástörténet későbbre, a l40-150-es évekre teszi keletkezését. Ki volt Tamás? Egyike a tizenkét apostolnak. A szinoptikus evangéliumok éppen csak megem lítik a nevét. János evangéliuma többet foglalko zik vele. Az előzőekben már megírtuk, hogyan vált rajongóból kételkedővé. Euszebiosz Egyháztörténete szerint Jézus Szíriába küldte, Edesszában működött, ott kvázi a kereszténység megalapítójaként tisztelték. Origenész egyházatya úgy tudja, hogy a partusok között térített, más hagyomány Indiába vándoroltatja, ahol mártírhalált halt. Az egyház által el nem ismert hagyomány szerint Jézus ikertetvére, ezért kapta az “Iker” (Dydimos) kiegészítő nevet. Evangéliumát már csak azért sem kanonizálták, mert túlságosan későn került elő, amikor a kanonizált művek listáját már réges régen lezárták. Ezért itt emlékezünk meg róla, holott Tamás nyilván a Jézust személyesen ismerő első apostoli nemzedékhez tartozik. Luther, aki először fordította le a Bibliát nemzeti nyelvre (németre), az apokrif iratokat is lefordította, állítólag úgy jellemezve őket, hogy “nem egyenlő értékűek a Szentírás könyveivel, de hasznos és jó olvasmányok”. Lapozgassunk egy kicsit Tamás evangéliumában. Jézus mondta: Aki keres, ne hagyja abba a keresését, míg csak nem talál, és ha találni fog, zavarba jön majd, csodálkozni fog és a mindenségen uralkodni. (2) Jézus mondta: Ismerd meg, ami a szemed előtt van, és ami elrejtett, ki lesz nyilatkoztatva neked. Mert nincs semmi elrejtett, ami majd ki ne lenne nyilatkoztatva. (5) A tanítványok azt mondták Jézusnak: – Mondd meg nekünk, milyen lesz a végünk? – A kezdetet már felfedeztétek, hogy a vég után kutattok? Ahol ugyanis a kezdet van, ott lesz a vég is. ... (18) Jézus mondta: A világ közepén álltam és kinyilatkoztattam magam nekik testben. Mind részegen találtam ott. Nem találtam egyet sem köztük, aki szomjas lett volna, és lelkem elszomorodott az

A világ közepén álltam és kinyilatkoztattam magam nekik testben. Mind részegen találtam ott. Nem találtam egyet sem köztük, aki szomjas lett volna, és lelkem elszomorodott az embernek fiain, mert vakok voltak szívükben, és látták, hogy üresen jöttek a világra, és azt is keresik, hogy üresen menjenek ki a világból. (28) – Jaj nektek farizeusok! Ahhoz a kutyához hasonlítotok, amely odafekszik a barmok jászolára. Nem eszik, de a barmokat sem engedi, hogy egyenek. (102) – Jaj a testnek, mely a lélekhez ragaszkodik. Jaj a léleknek, mely a testhez ragaszkodik. (112) – Legyetek átmenők (vándorok)! (42) – Mi a fényből jöttünk, onnan, arról a helyről, ahol a fény önmagától létrejön... Ha azt kérdik: Micsoda Atyátok jele bennetek? Mondjátok nekik: A mozgás és a nyugalom. (50) – Ha ezt létrehozzátok magatokban, amit akartok, megvált titeket az. Ha ez nincs meg nektek, akkor az, amitek nincsen, meg fog ölni titeket. (70) – Miért mossátok a serleg külső oldalát? Nem értitek, aki a külsejét teremtette, az teremtette a belsejét is? (89) – Az ég és a föld arculatát megvizsgáljátok, de azt, ami szemetek előtt van, nem ismeritek fel. Ezt a Pillanatot vizsgálni nem tudjátok. (91) – Keressetek és találtok. Azt azonban, amiről ama napokban kérdeztetek engem, nem mondtam meg nektek, most el akartam mondani nektek, és ti nem kérdeztetek utána. (92) – Uram, sokan vannak a kút körül, de a kútban nincs semmi. (74)

Ez Jézus legfélelmetesebb mondata Tamás evangéliumában.

Nikodémus evangéliuma Nikodémus farizeus rabbi neve már többször előfordult ebben a könyvben is. A kyrénei zsidók zsi nagógájának volt a rabbija, a Nagy Szanhedrin tagja. János evangéliuma beszámol egy éjszakai látogatása során beszélgetéséről Jézussal. Jézus perében védte őt, temetésére pedig 100 font mirhát és áloét hozott. Nikodémus evangéliuma csak töredékesen maradt fenn. Első része Pilátusról szól. A második rész Krisztus leszállásával foglalkozik az alvilágba. Az evangéliumban Arimatiai József azt állítja, hogy nem csak Jézus támadt fel, hanem másokat is feltámasztott, akik Arimatiában tanítanak. Ak kor számos szadduceus főpap és farizeus rabbi felkerekedett, hogy lássa e feltámasztottakat. Közöttük volt Annás, egykori főpap, Kajafás főpap, Arimatiai józsef, rabbi Nikodémus és rabbi Gamaliel. A feltámasztott embereket Jeruzsá lembe vitték, és eskü alatt leíratták velük feltámadásuk történetét. Mi az alvilágban voltunk, együtt azokkal, akik a világ kezdetétől fogva elhunytak. Éjféli órában ama sötét helyen fény kelt, mint a Nap fénye, és megvilágított mindenkit, és megláttuk egymást. És tüstént Ábrahám atyánk a Pátriárkákkal és prófétákkal egyesülve, és örömtől eltelten ezt mondták egymásnak: “Ez a fény a nagy megvilágosodástól ered.” Izaiás próféta, aki jelen volt, mondta: “Ez az Atyától, a Fiútól és a Szentlélektől való fény, melyről profétáltam életemben mikor mondtam: Zebulon földje és Neftalin földje, a nép, mely sötétségben ül, nagy fényt lát. “ Azután a puszta egy másik aszkétája jött középre, s a patriárkák így szóltak hozzá: “Ki vagy Te?” Ő azt mondta: “Én vagyok János, az utolsó próféta, aki egyenessé tettem Isten Fiának útját, és megtérést hirdettem a népnek a bűnök bocsánatára. “ ... Ezért mondom mindannyiotoknak, ... mind boruljatok le előtte, mert csak most van számotokra itt a megtérés ideje, ... Más időpontban ez már lehetetlen lesz. (Apokrifek. Nikodémus evangéliuma 275-276)

Az evangélium további részében megjelenik a Sátán, és Hádészt ellenállásra bíztatja a közeledő Jézussal szemben. Hádész tartott Jézustól, de mégis megpróbálta bezárni a pokol kapujának szárnyait, ám a bronzkapuk Jézus szavára összetörtek, Hádész sötétsége eloszlott, s a halottak fel szabadultak. A Sátánt megkötözték, s Jézus Hádész kezére adta. S azután minden halottat kivezetett a pokolból. Ám útközben találkoztak egy alázatos emberrel, aki keresztet hordott a vállán. A szentatyák megkérdezték: ,,–Te ki vagy, aki gonosztevőnek látszol, és miért hordod a keresztet válladon?” Így felelt: ,,– Én, mint mondottátok, gonosztevő voltam a világban és tolvaj, s ezért ítéltek halálra a zsidók Urunkkal, Jézus Krisztussal együtt. Mikor ő keresztre volt feszítve,... hittem benne, segítségül hívtam őt... “ És tüstént ezt mondta nekem: ,,– Bizony, bizony mondom neked, ma velem leszel a paradicsomban.” ... találkoztam Mihály főangyallal, ... aki azt mondta: ,,– Várj egy kicsit, mert jön az ősatya, Ádám együtt az igazakkal” (281-282)

És mindezt leírták, egy az egyik könyvet a főpapoknak, a másikat Józsefnek, és Nikodémusnak adták, és ők azonnal láthatatlanokká váltak, a mi urunk, Jézus Krisztus dicsőségére. Ámen.

A Héberek szerinti evangélium A Héberek szerinti evangélium eredetije, vagy annak fordítása még töredékekben sem maradt fenn. Egyesek szerint héberül, mások szerint szír vagy kaldeus nyelven írták, de héber betűkkel. Egyedül csak különböző egyházi szerzők (Ireneusz, Origenész, Euszebiosz, Epiphaniosz, Jero mos, Ignatius stb.) idézeteire, hivatkozásaira támaszkodhatunk. Például: A Héberek szerinti evangéliumban van írva: ...”aki keres, nem nyugszik meg mindaddig, amíg nem talál, megtalálván csodálkozni fog; csodálkozván uralkodni, és uralkodván megpihen”.

Maga a Megváltó mondja: Imént megragadott engem anyám, a Szentlélek, egyetlen hajszálamnál fogva, s elvitt engem a nagy hegyre, a Táborra. (Apokrifek. A Héberek szerinti evangélium 284)

Ignatius Polycarpnak írott, ún. szmirnaiakhoz szóló leveléből idézzük: ... az evangélium, melyet nemrég fordítottam le, tanúságot tesz Krisztus személyével kapcsolatban, ezt mondván: “Én valóban láttam őt feltámadása után testben, és hiszem, hogy él”; és amikor Péterhez eljött meg azokhoz, akik Péterrel voltak, így szólt hozzájuk: “Íme tapintsatok meg, és lássátok, nem vagyok testetlen démon. S tüstént megtapintották őt és hittek.” (287)

A héber betűkkel írt evangéliumban nem az áll, hogy Jézus halálakor a Szentek Szentjének kárpitja szétszakadt, hanem hogy: a csodálatos nagyságú templom felső gerendája öszszeomlott. (288)

Már szóltunk a kárpit széthasadásának nagyon fontos szimbolikus jelentőségéről, tudniillik arról, hogy a hit-titkok megszűntek, már nincs szük ség közvetítőkre – beavatókra, gurukra, ezoterikus mesterekre, lelki tanácsadókra, csakravezetőkre stb. –, hanem a transzcendenciával, az Istennel való kapcsolat mindenkinek a legegyénibb, legzártabb személyes ügye. A Mester és a tanítványa viszony egyre gyakrabban hatalmi és üzleti kérdéssé változik. Az értékrend is megfordult: a tanítványtól követelnek hűséget, függésben tartják a lelki vezetőtől, megfosztják a szellemi kalandozás, másfajta iskolák megismerésének szabadságától. Holott éppen fordítva: a Mesternek kell hűségesnek lenni tanítványához, meg kell hagyni szellemi-lelki szabadságát, s ha kalandozásából visszatér, szeretettel kell fogadni. Jeromos kommentárjaiban például ez áll: Az Úr ugyanis Lélek, és ahol az Úr Lelke, ott van a szabadság... (288)

A régi hit temploma tartógerendájának összeomlása is jelentős szimbóluma lehet az új szövetségnek Isten és az emberek között. Krisztus földre szállásának misztikus történetéről is a Héberek evangéliuma számol be: A jó Atya mennyei erőt ad neki, melynek neve Michael, kire rábízta Krisztus vezetését... [tudniillik a földi világban.] És ez a világra jövő erő Máriában volt, s Krisztus az ő méhében helyezkedett el. (291)

A pravoszláv-ortodoxia egyik szent megalapítója Cirill, ezért nevezi Szűz Máriát, Isten Anyját “Erőnek”.

Az ebioniták evangéliuma Az ebioniták szó azt jelenti: szegények. A szegé nyek sokan voltak, Jézushoz közel álltak, ezért az ő egyházuk evangéliuma nagyon elterjedt volt. Azt állították, hogy evangéliumuk Mátéra támaszkodik, mert Máté evangéliuma volt az egyetlen, amelyik héber nyelven és héber írással készült. Az ebioniták evangéliuma Keresztelő Jánossal kezdődik. Történt pedig, hogy Heródes, Júdea királyának idejében jött János keresztelni a megtérés keresztségével a Jordán folyóban, ő Áronnak, a papnak családjából való volt, Zakariás és Erzsébet gyermeke; és kijöttek hozzá mindnyájan. (Apokrifek. Az ebioniták evangéliuma 293)

Az ebioniták evangéliumának a mai kereszténység szempontjából legproblematikusabb fejtegetése így szól: Azt mondják, nem az Atyaistentől született ő, hanem teremtetett, mint a főangyalok bármelyike, csak hatalmasabb náluk, uralkodik az angyalokon és mindenen, amit a Mindenható alkotott, és eljött és hirdette, “... az áldozat lerombolására jöttem, s ha nem szűntök meg áldozatot bemutatni, nem távozik el tőletek a harag”. (294)

S ugyancsak Jézustól hangzik el az általunk egyszer már idézett mondat, amelyet fontossága miatt megismétlünk: Nem lerontani jöttem a törvényt – azt mondja –, s úgy tűnik, lerombolta, úgy látszik, amit lerombolt, nem tartozott a törvényhez. (294) Ők azonban eltérnek az igazság követésétől, kiforgatják a szavakat, melyek mindenkinek világosak összefüggéseikből, s úgy tesznek, hogy a tanítványok mondják: ,,– Hol akarod, hogy elkészítsük neked a húsvétot?” Ő pedig azt mondja: ,,– Hát vágyva vágytam ennek a húsvétnak húsát megenni veletek?” (294)

Az Egyiptomiak szerinti evangélium Salome azt kérdezte az Úrtól: ,,– Meddig uralkodik a halál?”, nem mintha az élet rossz volna, és a teremtés gyatra. ,,– A míg, ti asszonyok, szültök” ... a születéshez ugyanis hozzátartozik az elmúlás. (Apokrifek. Az Egyiptomiak szerinti evangélium 295)

Ugyanebben az evangéliumban: Maga a Megváltó mondja: ,,– Azért jöttem, hogy lerontsam a nő művét a nő művét”, a nő művét, vagyis a vágyét. Ez a mű ugyanis a születés és a pusztulás. (295)

Talán az egyiptomi evangélium kerül a legkö zelebb Buddha híres benaresi beszédéhez, ahol először forgatta meg a Tan Kerekét. Ámbár már jóval Buddha előtt azt mondja a Rigvéda Teremtés Himnusza (Szabó Lőrinc fordításában):

nemlétig érő gyökerét a létnek ma is a vágyban keresik a bölcsek. Buddha a benaresi beszédben foglalja össze megvilágosodásának lényegét: Minden lét – szenvedés. Minden szenvedés oka az életvágy. Aki nem vágyik élni, nem szenved. A vágyak kioltásának útja a nemes nyolctagú ösvény. Vagyis megtalálta a létezés lényegét: hogy végül minden (ifjúság, szerelem, egészség stb.) szenvedésbe fordul. Megtalálta a szenvedés okát: a létezés utáni vágyat. És tanította a vágyaktól való megszabadulás útját. Vajon a “Nő Műve” nem ennek az életfilozófiának a megfogalmazása Jézus szavaival? A biblikus látásmód szerint az ember kettős lény: érzékelhető és érzékelő materiális test és lélek. A lel kek egy része meg van váltva, más részük nincsen. Salome ugyanis ezt válaszolja az Úrnak: “Jól tettem, hogy nem szültem, “ ... amire az Úr eképpen válaszol: “Minden növényt egyél meg, de amelyik keserű, azt ne egyed. “ (296)

Egyedül az Egyiptomi evangéliumban olvasható a nő műve lerombolásának idejéről: Amikor a szégyen öltözékét eltapossák, és amikor a kettő egy lesz, és a férfi a nővel egy, sem férfi, sem nő. (296)

Ezzel az isteni kétneműséggel vagy angyali nemtelenséggel kezdődik a Teremtés, a szégyen nélküli élet az Édenben, amit az öntudatra ébredés (a bűnbeesés) tönkretesz. Az Egyiptomi evangélium szerint: ... a lélek nehezen megtalálható valóság, és nehéz elképzelni; nem marad formában és alakban mindig egyformának, nem is érzés az, hogy bárki akár lenyomatban (tüpos), akár lényegében foghatná fel. (296)

Milyen messze járunk már az ősi emberfelfogástól, amelyik az embert négy egységből összeépült lénynek tartja: fizikai test életerők lélek szellem S ebben az evangéliumban nyilatkoztatja ki Krisztus, hogy Ő az Atya, ugyanő a Fiú, és a Szentlélek is. (296)

Péter apostol töredékei Simon, Jóna fia – másképpen Péter, a Kőszikla – volt az apostolok feje, Róma első püspöke mártírhaláláig. Ennek ellenére csak nagyon kevés szövegemlék maradt meg utána. Tudjuk, hogy volt egy Péter evangélium, amiből cézáreai Euszebiosz idéz egy rövid töredéket. 1886-ban Akhmimban (Felső-Egyiptom), egy sír megnyitásakor előkerült egy hosszabb szöveg. Ez Jézus perét, halálát és feltámadását ismerteti, de az eddig általunk idézettekhez képest nem tartalmaz új anyagot. Végül ismert egy apokalipszis töredék is a Paradicsom és a Pokol rövid leírásával. A vallástörténészek szerint a 2. századból származik. Azt tartják, hogy ebből Dante is merített. Volt ott egy nagy tó, lángoló piszokkal teli, melyben azok az emberek voltak, akik elferdítették az igazságosságot, Voltak azonban mások is; éspedig asszonyok, akik láncon lógtak, ama szennyes tó fölött, mely időnként felfellángolt. Ők voltak azok, akik a házasságtörésre díszítkeztek. Akik a házasságtörés szennyében velük egyek voltak, azok lábuknál fogva lefelé lógtak, és fejük ért a szennybe. . . ... És másfajta férfiak és asszonyok is égtek, féltestig sötét helyre bedobva, és belüket soha el nem pusztuló férgek rágták; ezek voltak azok, akik üldözték és elárulták az igazakat. ... A másik tűzzel, vérrel és szennyben teli nagy tóban, mely fel-felbugyborékolt, férfiak és asszonyok álltak térdig. Ők voltak az uzsorások, akik a kamat kamatjára adtak kölcsönt és követelték vissza. ... Láttam egy másik, túlzsúfolt helyet, ahová genny és bűnhődők bűze áradt el, és mintegy tóvá lett; és ott ültek asszonyok, akiknek nyakáig ért a genny, és velük szemben sok gyermek, akiket idő előtt meggyilkoltak, és ültek és sírtak, és lángok csaptak elő belőlük, és az asszonyok szemét perzselték. Ők voltak azok az asszonyok, akik a házasságon kívüli gyermekeket megölték, elhajtották. ... Más asszonyok és emberek jöttek le, nagy szakadék széléről lefordultan, de az ott lévők lentről, a szakadékból újra felfelé hajszolták őket, és onnan lefordították őket ismét, és ebben a büntetésben nem volt nyugalmuk. Ezek voltak azok a férfiak, akik saját testüket beszenynyezték, asszony módra viselkedtek, az asszonyok pedig, akik együtt voltak,

ebben a büntetésben nem volt nyugalmuk. Ezek voltak azok a férfiak, akik saját testüket beszenynyezték, asszony módra viselkedtek, az asszonyok pedig, akik együtt voltak, egymással háltak, mint asszonya férfival. (Apokrifek. Péter Apokalipszis, 272-274)

Péter ismerte volna Sziszifusz mítoszát? Talán a görög honból Jeruzsálembe visszatért zsidók mitológiát is hoztak magukkal. A másik érdekes ség, hogy a pokolban csak a házasságon kívül elhajtott gyermekek gyilkosai szenvednek. Az a lehetőség, hogy egy nő a házasságán belül is meg akar szabadulni a terhességétől, abban az időben talán fel sem merült.

Mátyás evangéliuma Erről az apostolról alig tudunk többet, mint azt, hogy létezett. Csak öt töredéke maradt fenn. Közöttük Mátyás figyelmeztetése: Csodáld meg a jelenlevőket, ez a tudáson túlihoz vezető első lépcsőfok. (Apokrifek. Mátyás evangéliuma, 283)

A hagyomány szerint Mátyás azt tanította, hogy ... küzdeni kell a test ellen, és rosszul kell bánni vele, nem szabad engedni, hogy bármiféle zabolátlanság tessen neki, a lelket pedig a hittel és a tudással kell növelni! (283)

Állítólag sokszor elmondta, hogy ha egy a kiválasztottak szomszédja közül vétkezett, vétkezett a kiválasztott, mert ha úgy viselkedett volna, ahogyan az Ige parancsolja, életformájával olyan tekintélyre tett volna szert szomszédja előtt, hogy a szomszéd nem vétkezett volna! (283)

Ádám apokalipszise. Az ariánus eretnekség Ebben a szír és arab nyelven fennmaradt könyvben Ádám saját édeni emlékei és Uriel arkangyal útmutatásai segítségével elmondja Széthnek a nappal és az éjszaka misztikus eseményeit. Minden órában más lények borulnak le az Úr előtt. Az éjszaka első órájában a démonok jönnek. Ez idő alatt nem ártanak az embereknek. A második óra a halaké, a harmadik a mélységeké. Utánuk következnek a szeráfok, az Édenben még hallani lehetett szárnyaik suhogását. Az éjszaka ötödik órájában a vizek imádják Istent, nagy hullámveréssei, ami az ő imájuk. Az éjszaka közepén összetornyosulnak a felhők, és nagy rettegés borítja el a Földet. Ezután a természet álomba merül és megpihen. Az elpihenő természet vizével és olajával gyógyítani lehet. Harmathulláskor van a füvek és magvak órája. A tizedik órában megnyílik a menny kapuja az emberek imái előtt. Az imák is leborulnak. Hajnalkor a Nap elindul Isten paradicsomából a teremtett világ fölé. A nappal órái is el vannak osztva az imádók között. A teremtmények váltakozva imádják Istent. Ezt az eretnek legendát – minden szépsége ellenére – az erősödő egyház gyanakodva és elutasítóan szemléli. Akkoriban az egyház álláspontját ortodoxiának nevezték, amely szemben áll az eretnekségekkel. Csak az lehetett ortodox, aki elfogadta a világ teremtésére és az ember erkölcsi szabadságára vonatkozó mózesi tanítást, vagyis hűséget az Ótestamentumhoz. E szerint a történelem arra ad alkalmat az embernek, hogy megtanuljon élni a szabadságával, és lassan szentté váljon, megszentelődjön Istenben, ahogy Isten is megszentelődik az emberben. A teremtés célja a megszente lődött, tehát istenné vált emberiség. Az ortodox kereszténység fellegvára Róma volt. Róma győzött az eretnekségek felett. Mit jelentett ez a győzelem? Hűség az Ótestamentumhoz és a hiteles apostoli hagyományokhoz. Elutasítása a túlzott és elfogadhatatlan mítoszoknak. A latin jogi gondolkodás beépítése az egyházi bölcseletbe. Vagyis amit lehetett, a kereszténység előtti vallásfilozó fiából asszimiláltak a kereszténységbe. Jézust a világ közepén feszítették keresztre, ott, ahol Ádám nyugodott. Jézus az Ádám fejére hullott vérével keresztelte meg az első embert, és megváltotta az eredendő bűntől. Ireneusz szerint a megváltás tulajdonképpen Ádámmal kezdődött, de bukása miatt megrekedt. Ádám engedetlen, eszik a tiltott gyümölcsből, Jézus engedelmes, mikor elfogadja a kereszthalált. Ebben az értelemben Jézus a második Ádám. Éppen ezt a felfogást támadja meg az ariánus eretnekség. Arius szerint Isten az, aki egyetlen és nem teremtett, a Fiú és a Szentlélek a teremtés során jöttek létre, tehát az Atya alatt állnak. Jézus másodlagossága alkalmas volt arra, hogy az emberek hitét megingassa Jézus megváltói hatalmában. 325-ben a niceai zsinat elveti az arianizmus tanítását, amit később Szent Ágoston az “una substantia – tres personae” vagyis: három személy egy szubsztancia (Isten) tömör mondatban foglalt össze. Nyilvánvaló, hogy ezek után a legfőbb eretnekségnek a gnoszticizmust tekintették.

Az Igazság evangéliuma A Nag-Hammadiban feltárt leletek között került elő ez a gnosztikus irat. Felelősséggel lehet állítani, hogy aki nem mélyedt el a gnosztikus tanításokban, annak számára az Igazság evangéliuma szinte olvashatatlan és érthetetlen, sem a gnózis, sem Jézus történetének megismerése szempontjából használhatatlan szöveg. Ennek enyhítésére az Apokrifek című kiadvány (nálunk 1988-ban jelent meg) – amelyet én is alapvető műként olvastam és idéztem – szerkesztője, Vanyó László egyes gnosztikus alapfogalmak görög jelentését is feltünteti. Mindazonáltal ennek a könyvnek az írása során, attól a céltól vezettetve, hogy a biblikus szövegeket közelebb hozzam a mai olvasóhoz, megengedhetőnek tartottam, hogy ebből a gnosztikus iratból csak ízelítőt adjak. Az Igazság evangéliuma öröm azok számára, akik elfogadták a kegyelmet az Igazság Atyjától, hogy őt megismerjék az Ige ereje által, aki eljött a Teljességből (Pléróma), aki az Atya gondolatában és értelmében (Nusz) van; ő az, akit úgy neveznek: Megváltó (Szótér). Műve miatt ez a neve, amelyet őneki kell véghez vinnie azoknak a megmeneküléséhez, akik az Atyáról való Tudás (Gnászisz) nélkül voltak, noha van ez a Név. Az evangélium a remény kinyilatkoztatása, s egyben célba jutás azok számára, kik őutána kutatnak; mert a Mindenség azután kutat, akiből előjött. A Mindenség őbenne volt, az elképzelhetetlen felfoghatatlanságban, mely minden gondolatnál fönségesebb; miközben az Atyáról való tudatlanság létrehozta a rémületet és a félelmet. A rémület pedig megszilárdult a ködnek alakjában, ezáltal senki sem tudta felismerni. Ezért volt ereje az Eltévelyedésnek (Plané). Munkálkodott az anyagukon (Hülé) ürességben, mert nem tudta mi az Igazság. Ő (Plané) volt ott a formánál, amelyben erőteljes szépségben készítette el az Igazság pótlását a teremtésben. Ez nem volt megaláztatás számára, az elképzelhetetlen felfoghatatlanság számára. Mert semmi volt a rémület, a felejtés és a hazugság alakja, míg az Igazság szilárdan áll, változhatatlan, megingathatatlan, és tökéletesítésre nem szoruló szépség. Ezért vetette meg az Eltévelyedés (Plané)! Ilyenképpen nem volt tartás benne. Az Atya ködletében [ti. tudatlanságban] keletkezett. Miután már létezett, elkészítette műveit, a feledést és az ijedtséget, hogy ezek által a közép lényegét lehúzza és bezárva. Az Eltévelyedés (Plané) feledése [ti. a róla megalkotott feledés] nem lett kinyilatkoztatva, ez nem gondolat az Atyánál. A feledés nem az Atyánál jött a létbe, ámbár reá vonatkozóan jött a létbe. Ami benne jön a létbe, az a Tudás (Gnószisz), amely kinyilatkoztatott, általa a feledés megsemmisül, és általa ismerik meg ők [ti. az aionok] az Atyát. Azért jött létre a feledés, mert ők az Atyát nem ismerték; – ezután az lesz, hogy ők megismerik az Atyát, ettől a pillanattól fogva többé nem lesznek feledésben. (Apokrifek. Az Igazság evangéliuma, 312-313)

Hát igen! Ez már valódi gnosztikus szöveg, az értőknek és beavatottaknak szól.

A gnosztikusok Jézus tanítsa nyomán kialakult a régi gnosztikusoknak egy keresztény gnózisnak nevezett iskolája. Az egyházatyák mindig is tagadták, hogy Jézusnak lettek volna – a nyilvánosság kizárásával – titkos ezoterikus tanításai. Ámbár Origenész azt mondta, hogy a tanítványok nem hozták nyilvánosságra Jézus magyarázatait, amelyeket a Példabeszédekhez fűzött. Olyan hír is járta, hogy feltámadása után Jézus Péternek, Jánosnak és Jakabnak adott át titkos tanításokat. Ha igaz, ezek valószínűleg visszatérésére és a lélek halál utáni sorsára vonatkoztak. A gnózis célja az volt, hogy az embernek pontosan tudnia kell, hogy honnét és miért jött a Földre, itt mi lett belőle, és mi felé kell törekednie. A gnózis szerint az ember lelke eredetileg szellemi lény volt, aki bukása során az anyag világába hullott. Ez a bukás, sőt maga az anyagi világ, a Sötétség támadásának

eredménye a Fény ellen. Az úgynevezett Teremtés tehát távolról sem szent történet, nem Isten alkotása, hanem valamilyen sötét erőé, egy mennyei katasztrófa következménye. A Lélek tehát az Anyag fogságába jutott, és ott jól érezte magát. A formátlan anyag az emberi lé lekkel átitatva formákat öltött, megadva az embernek az alkotás, a teremtés mámorát. Ám az ember csak mulandó formákat tud létrehozni, sőt az anyaggal egyesülve, testi mivoltában maga is mulandó formává vált. Így hát az anyagi világba bukott emberi lélek hozta létre a halált. A Megváltás – Isten Fia, Jézus által – azt jelenti, hogy az ember kiszabadul az anyag fogságából, legyőzi a halált, és a lélek visszatér szellemi otthonába Istenhez. A rendkívül zűrzavaros, egymást átfedő és keresztező gnosztikus eretnekségek főként Szíriában keletkeztek. Jórészükről ma már nem tudjuk kik voltak és mit tanítottak, csak a nevük maradt fenn. Például Masbotheusok, Genistusok, Meristák stb. Eredeti irataiknak – amelyek általában szír nyelven íródtak – esetlegesen létezett fordításai elvesztek. Mégis, a legnagyobb hatású eretnekség a manicheus gnózis volt, amellyel az egy ház hosszú ideig tartó, nehéz küzdelmet vívott. Megalapítójáról, Maniról, meglehetősen sokat tudunk. Mani apjának, Pateknek, három napig visszatérő látomása volt, pontosabban elhívása egy Hang által, amelyik megtiltotta neki a húsevést, a borivást és a szexuális életet. Ennek hatására csatlakozott egy önmagát kereszténynek be állító gnosztikus mozgalomhoz, az elkesáitákhoz. Fia, a születésétől kezdve egyik lábára béna vagy sánta Mani, 4 éves korától húsz éven át ebben a zsidó-keresztény hagyományokat ápoló közösségben nevelkedett. 12 és 24 éves korában kinyilatkoztatást kapott. Egy angyal közvetítette neki Istennek, “A Világosság Paradicsoma Királyának” akaratát. Isten arra kérte, hogy hagyja el az elkesáiták közösségét, majd arra utasította, hogy tanuljon és tanítson. Mani Indiába ment, ahol három évig élt. Miután 216-ban született, indiai tartózkodása 240-től 243-ig tartott. Akkorra már annyira elterjedt a híre, hogy Iránba, a szaszanídák királyához, I. Sahpúr hoz kap meghívást. Sahpúr új vallásnak ismeri el Mani tanítását, és maga is megtér. Mani Iránban tanít, de hittérítőket küld Egyiptomba és más környező országokba is. Sahpúr halála után fia, Hórmizd került hatalomra. Az új király is segítette Manit, aki prófétai tevékenységét ekkor Ba bilonra is kiterjesztette. Hórmizd azonban egy év múlva meghal, és Manit visszahívják Babilonból a trónra került I. Bahrám királyhoz. Bahrám sérel mezi, hogy miért nem az ő népének fiai kapták az isteni megbízatást, s amikor Mani vállát vonva Isten akaratára hivatkozik, letartóztatja, húszkilós lánccal megbilincselteti, amitől Mani mozdulni sem tud, és 26 napos kínlódás után meghal. Feldarabolt testét a kutyák elé vetették, levágott fejét kitűzték a város kapuja fölé. Mani tanítása nagy vonalakban a gnózist követi, de bizonyos részletekben eltér tőle. Valószínűleg indiai bölcseleti hatások nyomán ő is azt ta nítja, hogy földi életében az ember a Gonosz zsákmánya ez az oka szenvedéseinek. A kínokkal teli Világmindenség nem lehet az Isteni Jóság műve, csakis Sötét Erőké. A világ mai létezése feltételez egy megelőző ősi boldog világállapotot. A szabadulás a világ valódi történetének megismerésével kezdődik (gnózis). Kezdetben a Fény és a Sötétség egymástól elhatárolva léte zett. De amikor a Sötétség meglátta a Fény ragyogását, meg akarta hódítani, birtokolni akarta. Az Atya a Sötétség ellen teremti, és küldi az Első Embert (Ormuzdot), aki vereséget szenved, és a Sötétség démonai felfalják. Ez a tény azonban már előkészíti a Fény végső győzelmét, mert hiszen a démonok már magukba ettek egy kis fényt, az isteni lélek szikráját, ami ettől kezdve bennük dolgozik önmaguk gonoszsága ellen. Isten második küldötte a Szellem elmegy az Első Emberért, és állandóan vonzza az Atya birodalma felé. Sőt ő hozza létre a fizikai fényt, a Na pot, a Holdat és a csillagokat. Ez a Fény első kiszabadítása a Sötétségből. A Harmadik szabadító Hírnök ellen a Sötétség megteremti Ádámot és Évát, létrehozza bennük a vágyat, hogy párosodjanak és szaporodjanak, s ezáltal végestelen végig az anyag rabságában tartsák a lelket, amit a nemzéssel “továbbadnak”. Ám a Harmadik Hírnök maga Jézus, a Megváltó, Isten Fia, aki felébreszti kábulatából az embert, rábírja, hogy vizsgálja meg önmagát, tudja meg, hogy kicsoda a valóságban, és telítődve isteni értelemmel, feltámadjon a lelke, és térjen vissza Istenhez.

A titokzatos El Kazai és a még titokzatosabb Mithra Az eretnek szektáknak másik bölcsője a szamaritánusok földje volt. Közéjük tartozott Gittoni Simon a Nagy Magyarázat című könyvével. Azután színre lépett Capharetai Menander (menanderisták), aki egy mágikus angyali világot tételezett fel az Isten és a teremtés között. Őt Dositheus (Dosthai) követte, aki magát jelen tette ki Isten Fiának, s Jézust egy nagy hatalmú főangyallá (eon) degradálta. Ezekben az időkben feltűnik egy El Kazai nevű igehirdető, aki Keresztelő János nyomán újra népszerűvé teszi a keresztelést, sok embert vonz a hatása alá, és Jézus követőjének mondja magát. Sokan az eltűnőben lévő esszénusok közé valónak tartották. Hosszabb ideig élhetett Babilonban. Azt állította, küldetése Istentől származik, s a tőle kapott keresztség minden bűnt eltöröl. Erről egy égből származó szír nyelvű apokalipszisből értesült, amelyet két harminckét méter magas angyal hullatott alá az ő számára. Az angyali irat megmaradt töredékei – Renan szerint – egy varázskönyvre utalnak, amiben mágikus szövegek, asztrológiai szempontból szeren csés és szerencsétlen napok felsorolása, misztikus gyógyítási lehetőségek, démonok és kutyák elijesztésére alkalmas mondások találhatók. A neves vallástörténész fel is teszi a kérdést, hogy El Kazai vajon keresztény volt-e? Talán ebionita zsidó-keresztény volt. Jézust is teni személynek vallotta. Sok mindent megtartott a mózesi Törvényből, a körülmetélést, a szombat megünneplését, nem evett húst, imádkozáskor Jeruzsálem felé fordult. Pál apostolt hitehagyottként utálta. Ugyanakkor ő is tiltotta a véres áldozatokat, viszont elítélte a szűzi életet. Híveit mindenáron meg akarta védeni a mártíriumtól, ezért megen gedhetőnek tartotta, hogy üldözések esetén színleljék a bálványimádást és az igaz hit megtagadását szavakban is. Viszont más vonatkozásokban mintha Visnuról, Krisnáról, Buddháról szóló tanítás is hatott volna rá. Több Krisztust tételezett fel, vagy talán egyet, aki újra meg újra megtestesült (inkarnálódott). Szerinte ilyen Krisztus inkarnáció volt Ádám, legutoljára pedig Jézus. Kereszteléskor és gyógyításkor hét misztikus tanút idéztek meg: az eget, a vizet, a sót, az olajat, a földet, a szent szellemeket, és az angyalokat. A görög és latin kereszténység nem törődött vele, azonban a Jordánon túli népek között egy ideig hatalmas volt a népszerűsége. Két leszárma zottja, Marthús és Marthana szinte szentnek számítottak. Végül az El Kazaisták beolvadtak a muzulmán egyházba, Mohamed talán tőlük vett át Isairól (Jézusról) vallott felfogását. A még formálódó kereszténység számára a legnagyobb veszélyt a Mithra-kultusz jelentette. Titokzatosnak azért neveztem, mert mitológiájáról, teológiájáról, egyszóval vallási tanításairól alig tudunk valamit, noha sohasem voltak titkosak. Gyökereit valószínűleg az iráni Mazda-kultuszig nyúl nak vissza. Eliade szerint Mihr jast isten alakult át Mithrává, a partus birodalom védelmezőjévé. Misztériumai a Mithrakánák nagy nyilvános szer

tartások voltak. A Mithra-misztériumok tartalmáról elsősorban a megmaradt képzőművészeti alkotások adnak információt. Mithra sziklából született, és csecse mőkorát egy barlangban töltötte, ahol azok, akik értesültek születéséről, felkeresték, hogy tisztelegjenek előtte. A Kozmosz Urának csodálatos születése – akárcsak a kereszténységben – itt s megjelenik. Az ábrázolások leggyakoribb motívuma az a jelenet, amikor a Nap parancsára Mithra bikát áldoz. Láthatóan ezt nem szívesen teszi meg, arcát általában elfordítja, miközben az állatba döfi a kést. A halálba tartó állat véréből sarjadtak a füvek és a növények, a gerincvelőből lett a kenyeret adó búza, véréből a szőlőtő, amiből a misztériumokban fontos szerepet játszó bort préselik. Mithra áldozata tehát “teremtő gyilkosság”. Az áldozat húsát a Nap és Mithra ünnepi lakomán költik el, majd mindketten az Égbe emelkednek. A vallástörténészek jelentőséget tulado nítanak annak, hogy az istenek között Mithra az egyedüli, akit nem érint meg semmilyen tragikus sors. A mithrai beavatásban nem tudunk halált és feltámadást szimbolizáló próbatételekről, csak a szigorú titoktartási kötelezettségről. Sajnos, máig sejtelmünk sincs a beavatási rítusok tartalmáról, csak a hét beavatási fokozat elnevezését ismerjük, és az őket védő bolygókat és a hozzájuk tartozó fémeket, amelyekből a szent tárgyak készültek. Holló Merkúr Ólom Hitves Vénusz Ón Katona Mars Bronz Oroszlán Jupiter Vas Perzsa Hold Ötvözet Naphírnök Nap Ezüst Atya Szaturnusz Arany A beavatások hét éves kortól kezdődtek. Az “Oroszlán” fokozat alatt lévőket “szolgáknak” ne vezték, fölötte már “résztvevők” lettek. Ez a hie rarchia akaratlanul is a szabadkőművesek mozgalmát juttatja eszünkbe. Néhány bizonytalan részlet mégis fennmaradt a beavatási szertartásokból. Például a jelöltnek felajánlottak egy koronát, amit visszautasított, az zal az indokolással, hogy “Mithra az ő egyetlen koronája”. Tudunk arról is, hogy a “Katonát”, aki a Sátán ellen harcolt és védte Mithra vallását, tü zes fáklyával égették megtisztulása érdekében, és homlokára izzó vassal bélyeget égettek. Az “Oroszlánnak” mézet csurgattak a nyelvére és a kezére. A beavatási rítusnak volt olyan része, ahol csirkebéllel összekötözött kézzel, bekötött szemmel, vizes árkon kellett átugrania, azután valaki kard dal szétvágta a beleket, és a beavatott “felszabadult”. Végül gyilkosságot kellett színlelnie, azaz küzdelmet a Gonosszal, majd az elpusztítását. A Mithra-kultusz hatalmas területen terjedt el; Dacia, Pannónia, Germánia, Skócia, Mezopotámia, Észak-Afrika, Spanyolország, és Balkán bő velkedett Mithra-szentélyekkel. A Római Birodalomban inkább a katonák között volt népszerű, arra terjedt, amerre a légiók mozogtak. Elterjedésének ugyanakkor két jelentős akadálya is volt: egy-egy szentély köré csoportosult hívők száma nem haladhatta meg a 100 főt. Ezen kívül a Mithra-kultusz nem fogadott be nőket. A keresztény közösségek mégis tartottak a Mithra-kultusz rivalizációjától, mert jelen volt benne a bika feláldozása utáni szent lakoma, a kenyér és víz megszentelése, keresztelés a beavatáskor, az, hogy ugyanazon a napon (december 25-én) ünnepelték Jézus és Mithra születését, s ta nításuk is megegyezett az Utolsó Ítéletről és a testek feltámadásáról. A Mithra-kultusz elhatott a római császári palatáig is. Julianus császár Mithra-hívő volt. Azonban 382-ben Gratianus császár betiltotta a Mithrakultuszt az államvallássá lett kereszténység védelmében. Mindennek ellenére, Renan, aki a Kereszténység eredetének története című hatkötetes munkájával világhírű lett, kijelentette: Ha a kereszténységet valami halálos betegség megakasztotta volna növekedésében, a világ mithraista lett volna. *

Egy modern, rejtett evangélium Nem szeretnék profán lenni, de a kivégzett Mi*Lásd Ernest Renan idézett művét. In: Marcus Aurelius. 413.

hail Bulgakov világhírű regényében (A Mester és Margarita) van egy fejezet részekre bontott evangélium, amit a terjengő hírek szerint VI. Pál pápa is elolvasott, és zseniális írásnak tartott. Teljesen szokatlan Jézus-kép, aki mint nagy gyógyító, sze retetet é s jóindulatot hirdető vándorfilozófusként jelenik meg. Talán még a tanítványainál, a személyesen is szereplő Lévi Máténál is jobban érti Jézust a római helytartó, Pontius Pilátus, aki vonakodva, a fő papokkal vitatkozva és csakis Tiberius császár felségsértési törvényétől való félelmében ítéli halálra. A regény főszereplője, Woland, a Sátán-fejedelem megmutatja a Pilátusról regényt író Mesternek és szerelmének, Margaritának főhőse sorsát és felszabadulását. Woland sivár, lapos, köves fennsíkra ereszkedett le, nyomában a többiek is, és lépésben megindultak; hallatszott, amint a lovak patkója csattog a köveken. A hold zöldes fénye elárasztotta a fennsíkot, és Margarita hamarosan karosszéket pillantott meg a kősivatag közepén, s a karosszékben egy ülő férfi fehér alakját. Talán süket volt, vagy túlságosan elmerült gondolataiba – nem hallotta, hogy a köves föld megremeg a lovak lépte alatt, s a lovasok így közvetlen közelébe értek, anélkül, hogy felriasztották volna. ... Margarita jól láthatta, hogy az ülő férfi egymáshoz dörzsöli két kezét, és vaknak tetsző szeme a hold korongjára mered. ... A márvány karosszék mellett, melyből mintha szikrát csiholna a holdfény, hatalmas hegyes fülű fekete kutya hever, és akárcsak gazdája nyugtalanul kémleli a holdat. ... Woland a Mesterhez fordult. – Kétezer éve ül itt a kősivatagban, és alszik, de teliholdkor, amint látja, álmatlanság gyötri. Nemcsak őt, hanem hűséges testőrét is, az ebet. Ha igaz, hogy a gyávaság a legrútabb bűn, ez a kutya nem vétkes benne. Az egyetlen, amitől félt a bátor állat, a zivatar. Hiába, aki szeret, annak osztoznia kell a szeretett lény sorsában. – Mit beszél ez az ember? – kérdezte Margarita... – Mindig ugyanazt – felelte Woland. – Azt mormolja, hogy a holdfényben nincs nyugta, meg hogy utálja a hivatalát. Mindig ezt mondja, amikor nem tud aludni, és amikor alszik, mindig ugyanazt látja: a holdsugárösvényt, szeretne végigmenni rajta, és HaNocrival, a rabbal beszélgetni, mert azt állítja, valamit elfelejtett vele megvitatni akkor régen, a tavaszi Niszán hónap tizennegyedik napján. De jaj, sohasem sikerül elindulnia a holdsugárösvényen, és senki sem lép oda hozzá. Ezért mit tehet egyebet: magában beszél... Néha még azt is elmondja, hogy mindennél jobban gyűlöli a halhatatlanságot és érdemtelen hírnevét. Váltig bizonygatja, hogy szívesen elcserélné sorsát Lévi Mátéval, a toprongyos csavargóéval. A Mester... mozdulatlanul állt és merően nézte a prokurátort. Azután... harsogva kiáltotta: – Szabad vagy! Szabad vagy! Ő vár reád! ... Ledőltek az átkozott sziklafalak. Csak a kis fennsík maradt, rajta a márvány karosszék. És a tátongó fekete mélységből, hatalmas nagyváros bukkant elő, és a sok-sokezer holdhónap során dúsan elburjánzó kert felett aranyszobrok villogtak. A kerthez pedig az oly rég várt holdsugárösvény vezetett, melyen elsőnek a hegyes fülű kutya indult el. A vörös bélésű fehér palástot viselő ember felállt a karosszékből, és valamit kiáltott rekedt, elfúló hangon. Nem lehetett tudni, sír-e vagy nevet, sem azt, hogy mit kiált. Csak annyit lehetett látni, hogy hűséges őrzője nyomán ő maga is futva megindult a holdsugárösvényen. *

Az egyház üldözöttből üldöző lesz Természetesen arról az időről, pontosabb annak az időnek a kezdetéről van szó, amikor a kereszténység római államvallássá lett. Előtte már erősen ingott a túl nagyra terjeszkedett római birodalom. Diocletianus császár – nem tudva arról, hogy családja számos tagja már keresztény –

rendelte el az utolsó keresztényüldözést. Ám legfontosabb tevékenysége mégis az volt, hogy a lassan kormányozhatatlanná vált birodalmat két részre osztotta. Így alakult ki a nyugat-római és a kelet-római birodalom, az előbbi Róma, az utóbbi Alexandria fővárossal. Fő császári hatalmának megtartása mellett maga mellé vette társuralkodónak Maximianust, s a két Augustus alá egy-egy Caesart rendelt. Diocletianus helyettese Contantius volt, Maximianusé Galerius. Ez némileg áttekinthetővé tette az uralkodást a túlságosan hatalmas állam felett. Diocletianus – szinte komikus módon – rendezte a birodalom hivatalnokainak címeit és rangjait, amivel sok torzsalkodásnak vette elejét. Voltak, akiket a méltóságod, másokat a bölcsességed, okosságod stb. rang és megszólítás illetett meg. Mindennek ellenére Diocletianus – akit nyilván megrázott, hogy néhány család tagja áldozatul esett a keresztényüldözéseknek – váratlanul le kö*Mihail Bulgakov (1891-1940): A Mester és Margarita. 515-517.

szönt a császárságról, és élete hátralévő részét a tengerparton, dalmáciai palotájában töltötte. Hosszas trónviszályok után Contantius fia, Constantinus – a későbbi Nagy Constantin – került a birodalom élére (306-337). Maxentiussal kellett csatáznia a hatalomért, s a csatában riválisa elesett. A hagyomány szerint Constantinus álmában parancsot kapott, hogy kereszttel lássa el katonáinak pajzsait, és írassa fel rájuk Krisztus nevét. Délután pedig az égen megjelent egy napnál ragyogóbb kereszt, ezekkel a szavakkal: “E jelben győzni fogsz!” Constantinus a csata után megtért, s vele az egész római birodalom kereszténnyé lett. Később az egyház kiváltságos jogi helyzetbe kerül, püs pöki bíróságok kezdenek működni, a pogányságot először szigorító intézkedésekkel sújtják, majd betiltják. A kialakuló szerzetesség hajtja végre a legkegyetlenebb pogány üldözéseket. Ugyanakkor járványok idején ápolják a betegeket, reményt adnak a haldoklóknak, értelmet az életnek, Isten előtti egyenlőséget, irgalmat, testvéri szeretetet hirdetnek. Ez hatalmas tömegbázist teremt a számukra. Mindezt nem túlságosan tépázta meg időnkénti brutális fellépésük, például Serapion templomának, és Serapeum városának megtisztítása a pogányoktól, vagy Hüpathia filozófus asszony meggyilkolása, akit Szünésziosz keresztény püspök a legnagyobb tisztelettel és szeretettel vett körül. Mindez már előre veti árnyékát annak, hogy Jézus szeretetvallásából kőkemény agresszivitás, inkvizíció is előbukkanhat. Mindenesetre a nagy váltás megtörtént, a szelíd Jézus legyőzte Rómát, és semmiképpen sem felel a méltatlan tanítványokért. Dosztojevszkijnek a Karamazov-testvérek című regényében van egy nagyon elgondolkodtató rész. Nem idézem, nem néztem utána, úgy írom meg, ahogy bennem megmaradt. Iván és Aljosa találkozásáról van szó. Már egy évtizede nem látták egymást. Iván tudja, hogy Aljosa időközben megtért, és nagyon szeretne va lami igazi ajándékot adni neki. Elmesél Aljosának egy legendát. A Nagy Inkvizítor az autodafére összegyűjtött foglyok között felismeri Jézust. Négyszemközt akar beszélni vele. Ez a beszélgetés valahogy így szól: – Uram, ne tedd tönkre a mi művünket. Amióta a Földről eltávoztál, évszázadok teltek el. S mi rengeteg erőfeszítéssel, vérrel és verejtékkel felépítettük egyházadat, és megvédtük az eretnekektől, mindenkitől, aki meghamisította tanításaidat. És most mindenki számára észrevétlenül visszajöttél a Földre. Ne rombold össze, amit létrehoztunk. Jézus mosolyog és hallgat. – Különben szabad vagy! – teszi hozzá a Nagy Inkvizítor. – Menj, ahová akarsz. Jézus áthajol a közöttük lévő asztalon, megcsókolja az Inkvizítort, és csendben elmegy. Aljosa mosolyogva, némán hallgatja Ivánt. Aztán áthajol az asztalon, szájon csókolja testvérét, és ő is csendben elmegy. Eddig a legenda. Ezt írta meg Dosztojevszkij? Vagy valami hasonlót? Nem tudom. Lehet, hogy egy régi élményből konfabuláltam, mert azt nem hiszem, hogy én találtam volna ki az egészet. Nem követem tovább az egyház történetét. Én Jézus történetéről akartam írni. Legfeljebb még megemlítem a Jézus-ábrázolások kérdését. Tudomásom szerint a rómaiak valóban majdnem meztelenül, csak egy ágyékkötőt hagyva rajtuk feszítették meg áldozataikat. Krisztust is így ábrázolják képen vagy szobron. Ezért nem hiszek azoknak a rosszindulatú értelmezéseknek, amelyek azt állítják, hogy az ő esetében az ágyékkötőnek volt egy titkos funkciója is: leplezte azt, hogy Jézus körülmetélt zsidó volt. Mindazonáltal a korai egyháztörténetben dúltak viharok a Jézust ábrázoló festmények, ikonok körül. Az 1. és 2. században még komolyan vették a Tízparancsolat tilalmát, a “ne csinálj magadnak faragott képeket...” stb. A Jézus-képek a 4-5. szá zadban terjedtek el, a vallásos kultuszban. A képtisztelet a 6. és 7. században tetőzött, akkor amikor már leborultak előttük, csókolták, körmenetekben hordozták őket. Gyógyító, segítő erőt tulajdonítottak nekik. A helyzet közeledett ahhoz, mintha maguk a képi ábrázolások az Isten, a Fiú ki terjedt jelenvalósága lennének. Ebben az időben – egyházi nyomásra – V. Konstantin császár 726-ban betiltotta a képek kultuszát, és 28 évvel később (egy álzsinaton), mint bálványimádást, kiátkozással büntette. 815-ben az egyház megerősítette álláspontját. Amikor ugyanis Krisztust lefestik, materiálisan ábrázolják az isteni természetet, ami szentséggyalázás. Ha viszont csak a testi valóságot mutatják be, akkor elválasztották Krisztusban az emberi megtestesülést és az isteni lényeget, ami eretnekségnek számított. Ezzel szemben Krisztus Szentlélektől áthatott igazi megjelenítése az Oltáriszentség, aminek egyszerre van anyagi és szellemi megnyilatkozása. Elkezdődtek a képrombolások. Igen ám, de az idők változnak, és mi velük változunk – tempora mutantur et nos mutamur in illis mondták a régi latinok. Az egyházi átokkal szembeni tiltakozásul felléptek tekintélyes egyházi férfiak. Szerintük az isteni megtestesülést a lehető legkomolyabban kell venni, tehát Krisztus teste nem égi, hanem nagyon is földi valóság volt. Vagyis az Isten láthatóvá lett a fizikai síkon is. Ezzel pedig érvényét vesztette a mózesi törvény ábrázolási tilalma. Az ereklyék, az ikonok, a szentképek, mert ezek átitatottak isteni energiával, az Oltáriszentség pedig nem Krisztus képmása, hanem maga Krisztus. Amint látjuk, az egyháznak már a kezdetek kezdetétől szüksége volt a Gonoszra, ellenségekre, akikkel szemben hatalmát érvényesítheti. Pogányok, zsidók, eretnekek, képimádók, később meg a képrombolók... S még el sem jött a keresztes háborúk és az inkvizíció kora. Sajnos, itt bicsaklik ki elkerülhetetlenül minden vallás, amelyik nárcisztikus tekintélyelven épül fel, tehát glorifikálja önmagát, mint az üdvösséghez vezető egyetlen igaz utat. Minden más út rossz, azért rossz mert más, talán nem is csak rossz, hanem gonosz is, pusztító szándékú, talán nem csak go nosz, hanem sátáni, s ezért ellene a harc minden formája megengedett. Végső soron mindig a Fény fiai mérkőznek meg a Sötétség szellemeivel! S mi lett a pogánysággal? Az Olimpusz immár üres. Az istenek elmentek ember- és földközelből. Istenek alkonyáról, káli júgáról, sötét korról beszélnek a vallások. Heidegger erre az időre az “ínséges” jelzőt használja. A műalkotás eredete című művében kifejtett meggyőződése szerint nemcsak az Isten, az istenek menekültek el, hanem az istenség fénye i s kialudt a világtörténelemben. A világéj ideje ínséges idő, és egyre ínségesebb lesz. Már olyan üres lett, hogy Isten hiányát sem vagyunk képesek hiányként érzékelni. Ínséges az idő, mert hiányzik belőle a fájdalom, a halál és a szeretet el nem rejtőző nyíltsága. Az embernek meg kell tanulnia “egyedül járni” a sötétben. Hiába kiált az égre – mint például Hamlet –, senki sem felel. Buddha figyelmeztet erre: Ezért tehát legyetek, Ánanda, önmagatoknak fénye, a menedéket leljétek fel önmagatokban, idegen menedék nélkül. (Téchy Olivér: Buddha. 348.)

Azonban néha egy rakoncátlan régi isten mégis galibát csinál. Eliade mesél el – korabeli sajtódokumentumokra támaszkodva – egy eleusziszi történetet Demeter istennőről. A meghökkentő nem is annyira a történet, hanem az időpontja: 1940. február eleje. Az Athén-Korinthosz menetrendszerű autóbuszjárat egyik megállójánál felszállt egy öreg néni. Nagyon sovány és aszott volt, de a szemei elevenen csillogtak. Nem volt pénze jegyre, ezért a kalauz a következő eleusziszi megállónál leszállította. Ám a vezető hiába próbálkozott, a busz nem indult el. Végül az utasok összeadták a jegyre valót, az öregasszony visszaszállt, s a busz most már elindult. De az öregasszony akkor már dühös volt: – Hamarabb meg kellett volna tennetek! –mondta. – De önzők vagytok! És bűnhődni fogtok azért, ahogy éltek. Még füvetek, vizetek se lesz. Ezek után az öreg néni szőrén-szálán eltűnt. Leszállni senki sem látta. A vezető és az utasok ta nácstalanul bámulták a jegytömböt, ami bizonyí totta, hogy csakugyan letéptek róla egy jegyet... A sötét kor egyszer majd véget ér. Talán vissza térnek az istenek. Legalább a buszjegyüket váltsuk meg, ha már önmagunkat nem tudjuk meg váltani.

BEFEJEZÉS

A kezdet és a vég A pap és a hittudós – A világteremtő Isten és egy teremteni vágyó Eloha – Búcsú az olvasótól A pap és a hittudós A hellenizmusból rengeteg eszmét átvevő gnosztikus és apokaliptikus gondolkodás megjelenése – meglepetésre – nem a Tóra háttérbe szorulását eredményezte, hanem serkentőleg hatott a Tóra tiszteletére. A hászid rabbik ugyan egyre elszántabban harcoltak a hellén kulturális hatások ellen, abban a meggyőződésben, hogy a Tóra révén magasabb rendű tudás birtokában vannak. Azonban a hellenisztikus hatás “megzsidóulva” mégis érvényesült. Ennek a jelenségnek a rendkívüli fontosságát a vallástörténet szempontjából Eliade kiemelten hangsúlyozza. Szerinte a vallási szinkretizmus megtermékenyítő hatása által egyre intenzívebbé váló vallási alkotókészséget láthatjuk. A zsidóságba átvett apokaliptikus eszmék – miután sajátos módon az aranykort az idők végére teszik – ébren tartották a reményt éppen a legválságosabb időszakokban. A Tóra pedig a Teremtés szimbólumává, és az örökkévalóság rangjára emelkedett. Simon ben Lakis rabbi a 3. században kijelentette, hogy a Tóra nélkül a világ visszatérne az őskáoszba. Tehát az emberiséget a zsidó nép mentette meg azáltal, hogy elfogadta és meg őrizte a Tórát. Ebből a szempontból a Tóra az élet forrása. E nyomot követi Hillél is, mondván: Ahol sok a Tóra, sok az élet.

Csakhogy mindennek komoly következményei lettek a zsidóság szempontjából. Az isteni Kinyilatkoztatás fokozatosan elvesztette egyetemes érvényét, és kizárólag a zsidóké lett. Ezzel pedig bezárult az a lehetőség, hogy a zsidóság egyetemes vallássá váljék. A Törvény a zsidó nemzeti azonosságtudat védelmezője lett. A Tóra helyét a krisztológia, az apokaliptikus látomások helyét a misztika vette át. Magyarán szólva, Isten kiválasztott népének pozíciójáért, a zsidó történelem folyamatosságáért, az izraelita népi közösség megtartásáért az egyetemes vallási küldetés feladásával kellett Jahve népének fizetnie. A zsidóság elha gyása szentségtöréssé vált. Még Philon is elfogadott minden vallási törvényt és tilalmat, amelyeknek száma több százra rúgott. Bár ezeknek jó része a Templom megsemmisülése miatt nem tartható be, még mindig maradt elég parancs és tilalom, hogy a vallásos zsidónak a nap szinte minden órájában Istennel kell foglalkoznia. Azonban e változásoknak a zsidó vallásos életben nem csak szellemtörténeti okai vannak. Sőt az okok nagyon is reálisak, materiálisak, ame lyekre a lelki reakciók következményesen jelentkeznek, A Templomból “nem maradt kő kövön!” Jézus nak a jövendölése, röviddel halála után, 70-ben beteljesedett. Titusz katonái a Zsidó Háború vé gén felgyújtották a Templomot, amely a tűzvészben összeomlott. Ennél nagyobb trauma, végzetes megrázkódtatás nem érhette volna a zsidósá got. A pogányság győzött Jahve népe felett! Az Úr megszakította volna az Ábrahámmal és Mózessel kötött szövetséget? A zelóták csaknem mind elpusztultak, a szadduceusok szétforgácsolódtak és eltűntek, csak a farizeusok középrétege élte túl a tragédiát. Innét kezdve ők a zsidó nép képviselői. Nem lehetett bemutatni többé áldozatot az Úrnak, a vallási előírások, szertartások lehetősége, velük együtt a papság funkciója megszűnt. A zsidó szellemi élet vezetését a rabbiság vette át. Vallási szempontból egyedül a Tóra maradt meg. Az élet egyetlen céljának tekintették a Tóra ismeretét és a Törvény betartását. Renan úgy nevezi ezt a helyzetet, mint a hittudós végleges győzelmét a papság felett. Ekkor vette kezdetét – elsősorban a Jabnében kialakult rabbinikus központban – a tanítások és a nehéz részek magyarázatának írásba foglalása. Vagyis a zsidóságban és a kereszténységben éppen ellentétes folyamatok zajlottak: a kereszténység egyre jobban elszakadt az Ószövetség törvényeitől, a zsidóság egyre merevebben és aprólékosabban ragaszkodott hozzá. A templom és a zsinagóga egyre inkább elkülönült, a kereszténység és a zsidóság véglegesen szétvált. Ha Josephus Flavius néhány sorát Jézusról késői betoldásnak tekintjük, akkor Suetonius az első latin történész, aki említést tesz a kereszténységről, azt jegyezve fel, hogy Claudius császár kiűzte a zsidókat Rómából, mert Chrestusra hivatkozva tüntetéseket és zavargásokat szerveztek. Pál – aki utoljára látta a feltámadt Krisztust – még büszkén vállalja, hogy ő farizeus, sőt farizeus fia. Azonban az a két szó, hogy “farizeus” és “zsidó” – elsősorban az evangéliumok és főként János evangéliumának hatására – fokozatosan azzal a jelentéstartalommal telítődik, hogy “Jézus ellensége”. A zsidóság egyre inkább magába zárkózott, a Törvényt igyekeztek áthághatatlanná tenni. A zsidó állam megszűnt. Bar Kochba (azt jelenti: A Csillag Fia) felkelésének leverése után beolvasztották, a szíriai protektorátusba. Akkor már a véglegesen eltűnt vezért Bar Kozibának (a Hazugság Fiának) nevezték. Mindez arra indította a rabbikat, hogy egyre szigorítsák a törvényeket, amelyek védik az idegen népek közé szétszóródott zsidóságot az asszimilációtól. Nem térítettek, sőt gyanakodva fogadták a minden általuk támasztott nehézség ellenére betérteket. A farizeus rabbik liberálisabb szárnya – rabbi Gamaliel és rabbi Jochanán ben Zakkai – időlegesen háttérbe szorult. Történelmileg mégis alapjává vált a kegyetlenül szigorú ultraortodoxia és egy szelídebb, elfogadóbb vallásosság szétválásának. Később elterjedt az a hit, hogy Mózes a Tórán kívül más parancsokat is kapott Istentől. Ezeket sokáig nem írták le, szóban adták tovább, s meg kellett őket jegyezni. Kezdetben ezek titkos, ezoterikus közléseknek tűntek. Amikor végül leírták, Misnának (Ismétlésnek) nevezték, és ismerőit rendkívül nagy tisztelet övezte. A Törvény erejét – még ezerszeres hígításban is – elmeséli egy haszid legenda. Egy napon rémült zsidók állítottak be Bál Sém Tovhoz (1700-1776), a modern haszidizmus megalapítójához. – Rabbi kialudt az örökmécsesünk a zsinagógában. – Megpróbálok rajtatok segíteni. Van itt az erdőben egy szent tisztás. Odamegyünk. Én ismerek bizonyos imákat és szertartásos mozdulatokat, amelyek ilyen alkalomra valók. Felkeresik a szent tisztást, Bál Sém megteszi, amit a szertartás előír, és az örökmécses felgyullad. Nyolcvan évig újra ég az örökmécses, azután kialszik. Bál Sém Tav már nem él, de utódját felkeresik újabb rémült zsidók, segítségért. A rabbi azt mondja: – Tudom, hol van a szent tisztás, de ezeket az imákat és szertartásokat nem ismerem. Mégis menjünk oda, majd imádkozni fogok értetek. Odamennek, a rabbi imádkozik, s az örökmécses megint fellobban. Nyolcvan év múlva kialszik. Újabb zsidók érkeznek az új rabbihoz. Előadják keservüket. A rabbi szomorúan csóválja a fejét. – Híveim, sajnos én nem tudom, hol van a szent tisztás, nem hallottam a szükséges imákról és szertartásokról. De a történetet ismerem. És felgyulladt az örökmécses. . .

Elhagyva a gnosztikus és apokaliptikus eszméket, valamint a Zsidó Háború kudarca utáni helyzet vizsgálatát és a haszid legendákat, visszatérünk a Bibliához. Ha elfogultság és előítéletek nélkül próbálnánk röviden összefoglalni az Ószövetség leglényegesebb mondanivalóját, talán azt mondhatnánk, hogy egész könyv az emberiség eljövendő Megváltója fogadásának előkészületeiről szól. Az ősatyák, ősanyák és gyermekeik, Izrael tizenkét törzsének fejei hozzák az egyistenhitet. Mózes adja az erkölcsi törvényt és a testi-lelki tisztasági szabályokat. A többi könyv – a szent iratok és a próféták – arról a szívós küzdelemről számolnak be, amit Isten emberei az újra meg újra feltámadó belső pogányság ellen vívtak. E harc során

Izrael egyre jobban önmagába zárkózott, az elpiszkolódástól való félelmében feladta törekvését, hogy a zsidó spiritualizmus egyetemes vallássá váljon. Helyette Isten kiválasztott népének vallása lett, amelyik egyedül magáénak vallotta Isten kinyilatkoztatását, amelynek elterjesztését a világon a Messiásra, a messiási korra bízta. Az Újszövetség folytatja a szent történetet. Legfontosabb híradása, hogy az évezredek óta várt Megváltó eljött, elfogadta az erkölcsileg legtisz tultabb nép által felkínált testi megszületést, de a zsidó főpapság nem ismerte fel őt, megrémült vallási forradalmától, hamis Messiásnak minősí tette, és Rómától kierőszakolta megfeszítését. Legközelebbi hívei, az első mártírok, akik Jézusért áldozták életüket, kizárólag zsidók voltak. Maga Jézus is Júdeában élt, soha nem térített po gányok között, s apostolait sem küldte hozzájuk. Felmerül a kérdés, hogy Jézus akart-e új vallást alapítani? Az Újtestamentum ismeretében erre a leghatározottabb nemmel kell felelni. Jézus megváltói tevékenysége arra irányult, hogy lebontsa az Isten és ember közé épített rituális falakat, mindenfajta hierarchikus közvetítők rendjeit, s az Úr és az ember viszonyát a legközvetlenebb és legintimebb kapcsolattá tegye. Ez adta volna meg az igazi lehetőséget arra, hogy az ember megszentelődjék Istenben, s Isten megszentelődjék az emberben. A zsidóságtól eltérő teológiát és krisztológiát János és Pál alkották meg. János azonosította a zsidó Messiást a görög Logosszal, és az Atya által kisugárzott Szent Szellemmel (Szent Lélekkel), s hozta létre a Szent Háromság = egy Isten misztikájának alapjait. Pál pedig lebontotta a mózesi törvényekbe zárkózott zsidóság határait, amikor a Tóra betartását, mint egyedül üdvözítő lehetőséget, a hittel helyettesítette. Ezzel megnyitotta a megtérés útját a pogányok felé, megszabadítva őket a zsidóvá válás lelki terheitől. S ettől kezdve formálódik a Jézus-követők zsidó szektája először zsidó-ókeresztényekké, majd a zsidóságról leszakadt keresztény vallássá. Mindennek ismeretében meghökkentő az a gyűlölet Pál és egyházai ellen, amely a johannita iratokban – különösen a Jelenésekben – megfo galmazódik. Ám akkor egyre nyomatékosabban kell feltenni a kérdést, hogy ki a János Jelenéseinek a szerzője, illetve lehet-e ugyanaz a személy, aki az ugyancsak Jánosról elnevezett evangéliumot írta? Másképpen fogalmazva: Jézus szeretett tanítványa, János apostol írta-e az egész evangéliumot – feltehetően Jeruzsálemben vagy Efézusban, mint a Jelenéseket Patmosz szigetén? Több vallástörténész érthetetlennek tartja János apostol rejtőzködő névtelenségét. Illetve meghökkentő szerénytelenségnek, hogy önmagáról úgy beszél, mint arról a tanítványról, akit Jézus szeretett (kedvelt), s önmaga tesz tanúságot önmaga mellett. Mások azt tartják, hogy a rendkívül hosszú életű apostol tanítványai írták az evangéliumot, az apostol jóváhagyása mellett. A viták során az a lehetőség is felmerült, hogy János apostolt összetévesztették az ugyancsak János nevű presbiterrel, aki Efézusban Traianus császár idején élt. Ennek az érvelésnek hívei valószínűtlennek tartják, hogy egyszerű Genezáret-tavi halászember olyan görög teológiai ismeretekre tehetett szert, ami a János evangéliumból kitűnik. Summa summarum, az egyház elfogadja János apostolt az evangélium szerzőjének, és kanonizálja azt. Érdekes módon – minden érvet és ellenérvet megforgatva – a vallástalan Renan is ugyanerre az eredményre jut az evangélium és a Jelenések szerzői hitelességének kérdésében.

A világteremtő Isten és egy teremteni vágyó Eloha Soha nem titkoltam azt a meggyőződésemet, hogy nincsen hit kétségek nélkül! Illetve, hogy a kétségek nélküli hitet fanatizmusnak nevezik. Most, hogy Az Írás második kötetének is a vége felé tartok, hadd tekintsek vissza az “Egészre”, mindkét testamentumra, a Régire és az Újra, egészen a Teremtés történetéig. Mert a két Testa mentum – Istennek a zsidósággal és az emberiséggel kötött szövetsége – szétválaszthatatlan, egymásból következnek, és egymásra utalnak viszsza. Mindig viszolyogva veszem a kezembe a külön kiadású Ó- és Újszövetségek példányait. Ki jogosult erre a csonkításra? A Biblia egyik legfontosabb kérdése a két teremtéstörténetben rejtőzik. Ezt a kérdést az Ószövetségről szóló kötetben egyszer már – igaz, nagyon félénken – feltettem. Felhasználtam azt az általában elutasított legendát, hogy Isten hét Teremtő Erőt (Elohát) sugárzott ki magából a világ létrehozására, s közülük egy különvált a többitől, és önálló teremtésbe kezdett. Erről szólna a Biblia két teremtéstörténete.

Első teremtés

Második teremtés

Őskáosz Égés Föld Világosság Megtörténtnek tekinti A vizek szétválasztása A víz és a száraz szétválasztása *********************************** Növények Pára, eső Világító testek Ember (férfi) Vízi állatok és szárnyasok Édenkert Csúszómászók és emlős vadak Folyók Ember (férfi és nő) Állatok és madarak Ember (nő) Elnézést kérek: ez a kettő ugyanaz a Teremtés? És ugyanaz a Teremtő? Az Első Teremtő férfi és nő egy személyben, és a saját képére teremt. Erről szó sincs a Második Teremtésben. A Második Teremtésből eltűnik a kozmikus jelleg: nincs Káosz, nincs Világosság, nincs Ég és Föld, nincs Nap és Hold, nincs tenger és száraz... A Második Terem tés csak a Földön zajlik. A Teremtő nem két nemű, semmit sem tud az ember érzelmi igényeiről, szexualitásáról, állatokkal akarja kielégíteni, s csak végső tanácstalanságában, műtéti úton hozza létre a nőt. Hadd kérdezzek bátrabban: ez a Második Te remtő azonos lenne azzal az Istennel, aki a világot létrehozta? S ha nem, talán erről sejt valamit a gnózis? Arról, hogy egy becsvágyó Demiurgosz vagy Eloha istenné akart válni, és saját erejéből teremteni kezdett? Ezért kell hisztériás agresszivi tással fellépni a gnosztikusok ellen? Igen, álljunk meg egy percre. Az ősatyák – Ábrahám, Izsák, Jákob – szelíd Istene, a kánaáni Elóhim valóban azonos lenne a kimondhatatlan nevű, edomita J.H.V.H.-val? A vad, kegyetlen, bosszúálló és féltékeny sínai Istennel? A félig zsidó, félig egyiptomi Mózes Istenével? Akinek ez a Második Teremtő így magyarázkodik: Ábrahámnak, Izsáknak és Jákobnak úgy jelentem meg mint mindenható Isten, de az én Jehova nevemen nem voltam előttük ismeretes... És népemmé fogadlak titeket s Istenetekké lészek néktek... (2Móz 6:3-7)

Mintha ez már megtörtént volna annakidején, Istennek az Ábrámmal kötött szövetségekor, a körülmetélés jelével megpecsételve, sőt már az is elhangzott, hogy csak a “negyedik nemzedék” megy majd be Kánaánba, az Ígéret Földjére. Elóhim, vagy Jehova jön szembe Mózessel, és akarja megölni saját kiválasztottját? (lásd: 2Móz 4:24) Elóhim, vagy Jehova keményíti meg szándékosan a Fáraó szívét, hogy büntethessen és gyilkolhasson? A tíz csapás nem az emberen túli hatalom bizonyítására kellett? Nem lehetséges, hogy eme spirituális beavatkozás nélkül a zsidók simán kivándorolhattak volna? Menjünk vissza még ősibb időkbe!

Az Első Teremtő a növényeket rendeli ember és állat táplálékául. A Második Teremtő engedélyezi a húsevést, csak a lelket hordozó vért tartja meg magának a véres áldozatokban. Nem lehetséges-e, hogy az Első Teremtés az Első Emberiségre és minden teremtményre vo natkozott, akiket az Úr az Özönvízzel elpusztított? S nem ekkor csúszhatott be a Teremtésbe az a bizonyos Demiurgosz vagy Eloha? Javára szóljon, hogy talán megsajnálta az özönvíz által elpusztított teremtményeket. Ám mégis ő az, aki az embert bosszúra biztatja a tálió elve alapján (vért vérért, életet életért...), míg az igazi Úr kitart amellett, hogy “a bosszú az enyém!” Elóhim vagy Jahve parancsolja, hogy féljen és rettegjen tőletek a földnek minden állatja és az égnek minden madara: minden a mi nyüzsög a földön, és a tengernek minden hala kezetekbe adatott; (1Móz 9:2)

Melyikük korlátozza az ember életének idejét, mondván: Ne maradjon az én lelkem örökké az emberben... (1Móz 6:3) – vagyis odaveti a korai halálnak? Elóhim vagy Jahve gyötri a mai napig minden kiválasztottját, népet vagy egyént? Nem lehetséges-e hogy Mózes szuggesztív hatására és hatalmasan nyomasztó isteni erejének engedelmeskedve a nép elfogadta e két Isten azonosságát? S mint ahogy később nem vette észre a várva várt Messiás megjelenését sem (ki tudja, igazuk volt-e, vagy tévedtek?), és elfogadta, hogy akár a babiloni fogságban, akár az egyiptomi rabszolgaságban, akár a római pusztításban, akár a koncentrációs lágerekben mégis ő Jahve kiválasztott népe? Ebben az isteni hierarchiában a legmagasabban álló személyben nincs rosszindulat, csak éppen nem Isten, és ezért folyton bizonyítania kell hatalmát, vagyis isten-voltát. Nem Ő varázsolta elő a kígyó segítségével a bűnbeesést, hogy megint büntethessen? S nem ettől kezdve romlott meg évezredekre Isten és az ember viszonya? Nem őt nem akarták szolgálni az úgynevezett “bukott angyalok”? Nem ő fogadott a Sátánnal a hívő és tisztességes Jób bőrére? S mindennek a fényében nem Krisztus volt-e az, aki visszatérve az igazi Világalkotó Istenhez, s megpróbált békét teremteni az Atya és fiai kö zött? Magára vállalta az eredendő bűnt és az emberiség összes bűneit. Ez a keresztfán végződő áldozatos élet, nem az emberiségért, az egész jövőért, az üdvözülésért hozott önfeláldozás volt? És az eredmény? Ma a magát kereszténynek valló társadalom, valamint a Messiás-tagadók, a zsidóság, az iszlám, a hinduizmus – egész modern történelmével nem a krisztusi törekvés teljes kudarcáról tanúskodik? Freud rájött, hogy két Mózes volt, vagy az egyetlen Mózes két vallást, Elóhim hitét és Jahve kultuszát próbálta egyesíteni. Mózest a Mória hegyén Jahve vagy Józsué megölte, sírját elrejtette, ünnepe ma sincs, csak a szegény naiv mozaisták – akik közé én is tartozom – olvassák szombaton ként könyveit. Pál megpróbálta eltörölni Mózes törvényeit, semmisnek nyilvánítva azokat a hittel szemben. Azt állította, hogy aki nem ismerte a Törvényt, soha nem tudhatta, hogy bűnös-e vagy sem. Ezért az üdvösség nem a Törvénytől, hanem a hittől és a kegyelemtől jön. Aki csak a Törvény alatt él, átok alatt él. Akkor hát melyik az igazi kérdés? Miben hiszel, milyen hitvallásokat teszel? Istennek tetsző életet élsz-e? Melyik a fontosabb? Szembe kell néznünk azzal a ténnyel, hogy a korai kereszténységben két felfogás uralkodott. Az egyik – Pál teológiájának a gnosztikus Marcion által történt túlhajtásaként – arról volt meggyőződve, hogy Jézus vallásának semmi köze sincs a mózesi tanításokhoz és törvényekhez. A másik – a zsidó-keresztények álláspontja – a kereszténységet egyszerűen a zsidó vallás folytatásának tekintette. A “két Isten” elmélete gnosztikus találmány. E kettősség megnyilvánulásai: egy Jó Isten és egy Igazságos Isten, Isten és egy teremtő Demiurgosz vagy Eloha, a Zsidók Istene és a Keresztények Istene. Minden Rossz megtestesülése az Anyag. Jehova törvénye anyagias, érdekvezérelt, szigorú, kegyetlen és szeretet nélküli, és egyetlen célja, hogy a zsidókat a többi nép a világ uraivá tegye. Ilyen régi ez a vád, amely a Cion bölcseinek jegyzőkönyve című hamisításban tér vissza a modern időkben. Ámde Jehova még a zsidóság jólétét sem tudta biztosítani, folyton ígérget nekik, fenyegeti őket, hogy a “kiválasztott népet” maga mellett tartsa. Isten Jézust küldi Jehova minden műve, prófétái ellen, Jézusnak kellett érvénytelenítenie Mózes törvényeit. Az apostolok nem értették meg őt. Egyedül Pál fogta fel Jézus igazi küldetését. Jehova és papjai tehetetlenek voltak a Gonosszal szemben, mert csak az Igazságos Istent képviselte, de nem a Jóságosat. Jézus hozza el az emberiségnek a “teljes Istent”, aki igazságos is és egyúttal jóságos is. Maga Pál sohasem állította az Ó- és Újszövetség ellentétét. Elfogadta Jézusnak az evangéliumok által hirdetett életét és nézeteit, s főként azt, hogy Jézusban a Fiú emberré testesült, s nem csatlakozott a tagadókhoz, akik szerint Jézusnak nem voltak rokonai, apja, anyja, nem született, nem szenvedett a keresztfán, és nem is halt meg, tehát fel sem támadhatott, mert nem volt ember, hanem, egy eon, isteni teremtő kisugárzás. Ezért természetesen nem volt zsidó sem, mert Istennek nincsen vallása, mint ahogy egy eonnak vagy angyalnak sincsen. A gnosztikus tanításokat már régen kiátkozta az egyház. Természetesen átok arra is, aki e kér déseket ismét felteszi. Átok alatt élek én is, és átok alatt fogok meghalni. Nem mintha gnosztikus lennék, de mert nem hiszem el, hogy a világ “jó”. Mert nem hiszem el, hogy aki ezt létrehozta – halállal, betegséggel, öregséggel, kínokkal, nyomorúsággal együtt – az a Jóisten. Tehát marad számomra a reménység, az igazi Isten ingyen ke gyelmében.

Búcsú az olvasótól Lassan e könyv végére érünk. Töröm a fejem, hogy mivel fejezzem be? Végül a legegyszerűbbet választom. A Teremtés könyvében az Ószövetség úgy kezdődik, mint a világ, mint az emberi élet, ezzel a szóval: Kezdetben... Kezdetben teremté Isten az eget és a földet. És utolsó szava az átok. Ímé, én elküldöm néktek Illést a prófétát, mielőtt eljön az Úrnak nagy és félelmetes napja. És az atyák szívét a fiakhoz fordítja, a fiak szívét pedig az atyákhoz, hogy el ne jöjjek, és meg ne verjem a földet átokkal. Az Újszövetség első szava: Jézus. Jézus Krisztusnak, Dávid fiának, Ábrahám fiának nemzetségéről való könyv. Utolsó szava pedig: Ámen. A mi Urunk Jézus Krisztusnak kegyelme legyen mindnyájan ti veletek. Ámen:.

“Kezdetben” és “Átok”, “Jézus” és “Ámen”. E négy szó között terül el mindaz, amit Bibliának nevezünk, amiből a mi kultúránk kisarjadt, és amiről – hittel, vagy tagadással – de tudni kell mindenkinek, aki európai embernek nevezi magát. S akinek minderről sejtelme sincs? Az a nö vekvő tömegű, lélek nélküli robotok egyike, egészen ember formájú, csak a legfontosabb hiányzik belőle. Beszéljünk néhány szót az áldásról és az átokról. Az áldás valami jónak, isteni erőnek, szellemilelki ajándéknak az átadását jelenti. Mindig az Isten az, aki áld, az ember csak közvetíti az áldást. Ezért az áldás érvényes és visszavonhatatlan, még akkor is, ha valaki csellel, vagy félreértésből fakadóan szerzi meg. Tulajdonképpen két formája van: “áldott leszel” és “áldás leszel”. Jákobot áldja meg úgy Izsák, hogy “magad is áldás leszel”, s így is történik.

Ahol Jákob megfordul, ott áldás fakad a nyomában, Lábánnál vízre talál, a nyájai szaporodnak, áldott lesz egész Izrael, s közöttük különösen Júda, József, Efráim és Manasse, s még a megátkozott fiúk is az áldáson belül átkozottak. Ezért bírják elviselni az apai átkot ebben a patriarchális társadalomban. Talán ez az alapvető titka minden emberi vi szonynak. Legyen szó szerelemről, barátságról, szülő-gyerek kapcsolatról: az áldáson, az elfoga dáson belül minden rosszat, indulatot, fenyítést ártalom nélkül kibírnak, de ha megérzik a kirekesztettséget, a szeretettől való megfosztást, akkor egy félmosoly, egy elhúzott száj, grimasz, egy rossz hangsúly is súlyos lelki károkat okozhat. Áronnak, az első zsidó főpapnak az áldása így hangzott: Áldjon meg tégedet az Úr, és őrizzen meg tégedet. Világosítsa meg az Úr az ő orcáját te rajtad, és könyörüljön te rajtad. Fordítsa az Úr az ő orcáját te reád, és adjon békességet néked. (4Móz 6:24-26)

Tulajdonképpen istentiszteletet záró áldás egész Izraelre. Ez héberül egy 3-5-7 szóból álló ritmikus szöveg. Ma hárman mondják, akik Áron törzséből származnak (kohaniták), kézmosás után, papucsban, imaköpenyükkel betakart fejjel, hogy ne kü lönböztethessék meg azokat, akiket megáldanak. Az áldás az egész közösségnek szól, aki erre az időre az áldó kohaniták elé megy. Közben kar jukat váltva a közösség, az ég és a föld, s megint a közösség felé nyújtják, sajátos ujjtartásban (a kisujj és a gyűrűsujj, meg a középső ujj és a mu tatóujj egymáshoz szorítva, villaszerűen szétválik), hogy egyesítsék a magasság és a mélység áldásait. Az átok gonosz, sátáni erőket felidéző, bajt, rosszat, betegséget, romlást okozó mágikus szöveg. Ugyanúgy megváltoztathatatlan és visszavon hatatlan, mint az áldás. Csak Isten áldása hatástalaníthatja. A zsidó vallási előírások tiltották Isten nevét átokba foglalni, azaz nem volt szabad Isten nevében átkozni, Isten átkát kérni valakire vagy valakikre. Aki ilyet tett, azt megkövezték, tehát halálbüntetés járt érte. Ugyanígy tilos volt a királyt megátkozni, mert a király Isten képviselője. Bálám története tanúskodik minderről. Bálám híres próféta volt Mezopotámiában, s Balak moabita király arra kérte, hogy átkozza meg Izraelt. Bálám ezt háromszor is megtagadta, és az átok helyett áldást mondott: Mily szépek a te sátoraid oh Jákob! a hajlékaid oh Izrael!. .. (4Móz 24:5) A Tóra tiltja a megsüketültek és süketnémák megátkozását, mert nem hallhatták az átkot, és ezért nem tudtak ellene védekezni. Ám az élet terheit, a bajt, a bánatot, a betegséget, a szenvedést általában nem szabad átokként felfogni. Ezek legtöbbször nem kívülről jönnek, hanem az ember csinálja saját magának. Egy másik legenda dereng fel. Valaki, mélyen hívő lélek Jézushoz fordul: – Uram, nagyon nehéz a keresztem. Szeretnék egy könnyebbet kapni. – Biztosan ezt akarod? – Biztosan. Akkor Jézus kinyitotta neki a mennyei keresztek raktárát, ami telis tele volt különböző nagyságú keresztekkel és azt mondta: – Tessék. Válassz magadnak másik keresztet. Bement a hívő válogatni. Teltek-múltak az órák, már beesteledett, csak nem került elő. Gondolta Jé zus: Utána nézek, hogy miért marad el ilyen soká. Hát amint a raktárhoz ért, éppen jött ki az ember, a hátán a saját kereszgéveI. – Mi van veled? – kérdezte Jézus. – Uram, nagyon sok keresztet felpróbáltam már, de mindegyikjobban nyomta a vállam, mint a sajátom. 1927-ben – tehát jóval a nácizmus, az ezer évre tervezett, de csak 12 évig élt – Harmadik Birodalom megsemmisülése előtt a hitről és vallásról beszélgetett néhány világhírű fizikus: Wolfgang Pauli, Werner Heisenberg, Paul Dirac. Pauli azt mondta: “Hinni” ugyanis nem annyit tesz, mint “magától értetődőnek venni”; inkább az elfogadott értékek be vetett “bizodalmat” jelenti. Ezért a társadalom valóban veszélybe kerül, ha frissen szerzett tudása megsemmisüléssel fenyegeti az ősi szellemi formákat. Hit és tudás merev szétválasztása a legjobb esetben is csak szükségintézkedésnek tekinthető; nem hozhat egyebet, mint egy bizonyos átmeneti megkönnyebbülést. Könnyen megeshetik, hogy a nyugati kultúra – a nem is nagyon távoli jövőben – eléri azt a pontot, ahol az ősi vallások példabeszédei és hasonlatai még az átlagember szemében is elvesztik meggyőző erejüket; márpedig ha ez megtörténik, félek, hogy kártyavárként omlik össze a régi etika és akkor bizony elképzelhetetlen, iszonyatos dolgok történhetnek. (Werner Heisenberg: A rész és az egész)

És meg is történtek, mert ezt a mementót senki sem hallotta meg, vagy nem akarta meghallani, sem az államférfiak, sem az egyház, sem a társadalomtudósok, sem a közvélemény. “Katasztrófavakság” torzította el látásukat. Még Magyarországon is, amikor az Anschluss menekültjei elárasztották az országot, és beszámoltak a Gestapo, az SS rémtetteiről, az emberek többsége így szólt – Nálunk ez nem fordulhat elő. És ebbe a struccpolitikába száz- és százezren belepusztultak. Mint ahogy a “katasztrófavakság” miatt be lehet csapni hamis leletekkel a nagy tudású orvosprofesszort, akinek különben szembe kellene néznie saját, közeledő halálával. Mi marad hát nekünk? A mélyen hívő katolikus Pilinszky János üzenete Németh Lászlóhoz Ama kései című négysorosában:

Ama kései, tékozló remény, az utolsó, már nem a földet lakja, mint viharokra emelt nyárderű, felköltözik a halálos magasba.

FÜGGELÉK

1. Római császárok Krisztus életében és az apostoli időkben Augustus Tibérius Caligula Claudius Néró Galba Otho Vitellius Vespasianus Titus Domitianus Nerva Traianus Hadrianus Antonius Pius Marcus Aurelius

Kr.e.23-Kr.u.14 14-37 37-41 41-54 54-68 68-69 69 69 69-79 79-81 81-96 96-98 98-117 117-138 138-161 161-180

2. A Szíriai Tartomány helytartói Sulpicius Quirinius Sentius Saturninus Quintilius Varus Caesar Volusius Saturninus Sulpicius Quirinius Caecilius Acticus Silanus Calpurnius Piso Aelius Lamia Pomponius Flaccus Vitellius Petronius Vibius Marsus Cassius Longinus Ummidius Quadratus Domitius Corbulo Cestius Gallus Licinius Mucianus

Kr. e. 10-9 Kr. e.9-6 Kr. e.6-1 Kr.e.1-Kr.u.4 4-5 5-16 17 17-19 21-32 32-35 35-39 39-42 42-44 45-50 50-60 61-63 63-66 67-69

3. A Júdeai Provincia prokurátorai Coponius Marcus Ambivius Annius Rufus Valerius Gratus Pontius Pilátus Marcellus Marullus Cuspius Fadus és Tiberius Alexander Ventidius Cumanus Felix Portius Festus Albinus Gessius Florus Antonius Julianus

Kr.u.6-9 9-12 12-15 15-26 26-36 36-37 37-41 44-48 48-52 52-60 60-62 62-64 64-66 70

4. A Jeruzsálemi Templom főpapjai Hanan 6-15 Ismael 15-16 Eliezer 16-17 Simeon 17-18 Kajafás 18-36 Jonathan 36-37 Theofil 37-41 Simeon Kantheras 41-42 Matthias 42-43 Élijahú 43 Joseph Kantheras Hanan 47-59 Ismael 59-60 Joseph Kabi 60-61 Hanan 61-62

Jesua Matthias Phanias

62-65 65-67 67-70

UTÓSZÓ HELYETT Bemutattuk a történelem nagy színpadának szereplőit és drámáit Jézus idején. Pontosabban: Jézus fellépésétől a keresztény forradalom világméretű győzelméig. 315-től kezdve már keresztény jelképeket fedezhetünk fel a korabeli pénzérméken, s 323 táján tűnnek el az utolsó pogány szimbólumok. Gya kori egy félreértés: a kereszténység végleges győzelmét sokan Nagy Constantinus császár (306-337) látomásához és megtéréséhez kötik. Holott a kereszténység csak később, Nagy Theodosius (379395) alatt lesz a birodalom államvallása, és hivatalosan ekkor tiltják be a pogányságot is. Ekkor már az egykor üldözött egyház a pogányság üldözőjévé válik. A politeista pogányság végső hanyatlását egy történelmi határkő jelzi: Alarik gót király 396-ban felgyújtotta az eleusziszi Demeter-szentélyt, az eleusziszi misztériumok színhelyét. Ez volt a Mithra-kultusz legősibb vallásos központja. Eliade felsorolja, hogy szerinte mi volt az oka a kereszténység győzelmének. A keresztény közösség volt a legnagyobb és legjobban szervezett vallási csoportosulás. S keresztények többségének rendíthetetlen hite, és erkölcsi ereje, bátorsága a kínzásokkal és a halállal szemben. A keresztények összetartása. A keresztények törődése az elesettekkel: a szegényekkel, a betegekkel, az árvákkal, az özvegyekkel. A hozzájuk tartozás lehetőségét nyújtották a magányosoknak. Értelmet adtak az életnek. Valódi közösséget teremtettek rangkülönbségek nélkül. Igen, ilyen volt valamikor a kereszténység. De Borges, a filozófus-költő arról ír, hogy: Ki ne érezte volna már egyszer – egy alkonyi sétán vagy egy múltbeli pillanat felidézésekor –, hogy valami végtelen örökre elveszett ? Az ember elveszítette egyik arcát, visszaszerezhetetlen arcát, s mindenki az a ... zarándok szeretne lenni, aki Rómában meglátja Veronika-kendőjét, és áhítattal ezt suttogja: “Szent Uram Jézus! ... ilyen volt hát az arcod, én Teremtőm! ... ha valóban tudnánk, hogy milyen volt, megvolna a kulcsunk a parabolákhoz, és tudnánk, hogy az ács fia Isten Fia volt-e. Pál fénynek látta az arcot, s az a földre döntötte; János teljes erővel tündöklő napnak; Ávilai Szent Teréz sokszor látta, békés fényben fürdött, de sosem sikerült kifürkésznie a szeme színét. Elfelejtjük ezeket a vonásokat, ... ahogy a kaleidoszkópban látott kép is örökre eltűnik. ... A földalattin látott zsidó arcél talán Krisztusé; a pénztárnál kinyúló kéz. ... talán azoknak a katonakezeknek a mása, amelyek egykor szeget vertek a keresztbe.

Talán a keresztre feszített arc valamely vonása les ránk minden tükörből; talán meghalt, eltűnt az az arc, hogy Isten mindenkiben ott lehessen. Ki tudja, lehet, hogy ma éjszaka meglátjuk majd az álmok útvesztőiben, de holnap már nem tudunk róla. (Paradiso. XXXI, 108.)

A tisztesség azt kívánja, hogy ha általánosságban írok a kereszténységről, írjak a zsidóságról is, amelyből Jézus vallása kisarjadt. Úgy vélem, legokosabb, ha az úgynevezett zsidókérdésben egy mindig objektivitásra törekvő, nem zsidó polgári történész, mellesleg francia úriember, a már többször idézett Renan véleményére támaszkodom. Azzal kezdi vizsgálódását, hogy a Pax Romana (Róma békéje) elnevezésű vallási toleran cia éppen a zsidók esetében miért nem tudta betölteni szerepét. Hangsúlyozza, hogy a vallási okokból való öldöklést a rómaiak egyszerűen nem tudták megérteni, mert gondolkodásuktól idegen volt minden teológia, szekta, s az a lehetőség, hogy valamilyen spekulatív tétel miatt pártokra szakadhatnak az emberek. Az ókori antiszemitizmusról azt írja, hogy: A zsidók iránt való ellenszenv egyébiránt oly általános érzés volt az antik világban, hogy semmi szükség se volt a biztatásra. Ez ellenszenv egyike azoknak az elválasztó árkoknak, melyeket az emberi nemnek talán sohasem fog sikerülni betemetni. Olyasvalaminek a következménye, ami nyomósabb a fajnál; az emberiség különböző ténykedéseinek gyűlölete ez egymás ellen, a béke benső örömökkel beérő emberének gyűlölete a harc embere ellen, a bolt és iroda emberének gyűlölete a paraszt és a nemes ellen. Nem lehet ok nélkül, hogy a szegény Izrael, mint nép, mészároltatásban töltötte légyen az életét.

Ez után azt fejtegeti, hogy a zsidók egyenlő helyet kérnek a nemzet asztalánál, de úgyszólván semmit sem tettek a nemzet létrehozásáért. A zsidó oly sok jó és oly sok rossz szolgálatot tett a világnak, hogy sohasem lehet majd igazságosnak lenni iránta. Nagyon is sokkal tartozunk neki, és ugyanekkor nagyon is látjuk hibáit, semhogy el ne kedvetlenítene a látása. Ez az örökös Jeremiás, ez a “fájdalom embere”, ki folyton panaszkodik, és oly türelmesen tartja hátát az ütéseknek, hogy az embert kihozza a sodrából; ez a különös lény, ... és akinek mégis vallásunkat köszönhetjük, annyira, hogy a zsidónak joga van azt mondani a kereszténynek: “te csak egy kisebbfajta zsidó vagy”; ez az ember mintegy csomózása az ellentmondásnak és ellenszenvnek, termékeny ellenszenvnek, mely egyik feltétele volt az emberiség haladásának! “ A zsidó család, melyet bevilágított a reménység, a zsinagóga, melyben a közös életnek annyi sok volt a bája, irigységet keltett. Ez az alázatosság, az üldöztetésbe és megzsarolásba való békés belenyugvás, a megadás, mellyel az előkelő világból való kizáratás vigasztalást lelt a családban és az Egyházban, az a szelíd derű, amely... boldogságát abban a kis világban találtatja meg vele, melyben annál boldogabb, mert kívül rajta üldözés és gyalázat az osztályrésze – mindez mélyen felkavarta az aristokrata ó-kor rosszkedvét és néha gonosz brutalitásokra vezetett. ... A zsidó nép a végleteket foglalja magában, ... a jó és a rossz harcát mutatja. Gonoszságban semmi sem éri utol a zsidó gonoszságot, és mégis, a zsidóság a saját kebeléből tudta felmutatni a jóság, az áldozatkészség, a szeretet eszményét. Akik a legjobbak voltak az emberek között, zsidók voltak; a legrosszindulatúbbak szintén. ... igazán Istentől meg jegyzett, mely egymás mellett és mint ugyanannak az ágnak két rügyét tudta produkálni: a megszülemlő Egyházat és a jeruzsálemi forradalmárok vérengző fanatizmusát, Jézust és Gischalai Jánost, az apostolokat és a szicarius zelótákat, az evangéliumot és a talmudot. (Az Antikritsztus. 171-175.)

Miért idézek ilyen hosszan Renantól? Mert hála istennek, kereszténykérdés már régen nincs, de a zsidókérdés újra meg újra felbukkan a gyűlö let verbális és ténylegesen öldöklő formájában. Talán nem vehető tőlem rossznéven az a meg győződés, hogy a Biblia azt tanúsítja számomra, hogy világon csak egyetlen transzcendencia léte zik. Mindegy, hogy különböző kultúrák milyen névvel illetik – Zeusznak, Jupiternek, Elóhimnak, Jehovának, Ahura Mazdának vagy Allahnak neve zik – mindig ugyanarról van szó, más idők másfajta fogalmait használva, máshová téve a hangsúlyokat. A Talmud szerint:

Zebaoth sok tükörben nézi magát, s minden tükörben egy másik arcát látja. S aki nem szereti a Talmudot, sem a zsidó dolgokat, azoknak befejezésül hadd idézzem Lao Ce híres könyvéből, a Tao Te Kingből a nevezetes sorokat:

Van valami! Nevét nem ismerem. Elnevezem Taónak. Tulajdonképpen a Szentírásnak is ez a lényege. Tanúság arról, hogy “van valami”. S ha ezt hiszi és tudja a mai ember, talán ez elég is az üdvösséghez. ISBN 963 7168 06 0 ISSN 1587 7493 Nyomás: Kaposvári Nyomda Kft. – 250195 Felelős vezető: Pogány Zoltán igazgató