Popper Péter. Az Írás. Az ÓSZÖVETSÉG. a Teremtés könyvétől Malakiás prófétáig

1

Popper Péter

Az Írás Az ÓSZÖVETSÉG – a Teremtés könyvétől Malakiás prófétáig –

2

3

Popper Péter

Az Írás Az ÓSZÖVETSÉG – a Teremtés könyvétől Malakiás prófétáig

4 Sorozatszerkesztő: Popper Péter

Popper Péter © 2004

Borítóterv: Szabó Árpád

ISBN 963 9308 96 X ISSN 1587 7493

Kiadja a Saxum Kiadó Felelős vezető:Jenei Tamás Felelős szerkesztő: Z. Laczkó Katalin és Zsolnai Margit Műszaki szerkesztés: FeZo Bt. Nyomdai előkészítés: Stúdió 23. Bt. Felelős vezető: Jäckl Norbertné Nyomtatta és kötötte a Kaposvári Nyomda Kft. –240545 Felelős vezető: Pogány Zoltán igazgató

5

TARTALOMJEGYZÉK

ELŐSZÓ HELYETT – Miért sír a malac?................

7

BEVEZETÉS – Miről szól az Ótestamentum......................

19

(átlapozásra) INVOKÁCIÓ – Az egek urához, ha van, és valami magamról, ha én vagyok ..........................................................

29

ELSŐ RÉSZ: A kezdet .................................................. Teremtés és szétválasztás – A bűnbeesés. Sátán-e a Kígyó? Isten és Káin vitája – A pusztító Isten – az Özönvíz. Bábel tornya MÁSODIK RÉSZ: Az egyetlen Isten eszméjének földerengése.........................................................................

53

Egy nagy bálvány összetöri a kisebbeket – A nomád élet formálni kezdi Istent – Az egységes Izrael három első királya – A kiválasztottság valódi értelme – Az egyistenhit legmélyebb gyökerei HARMADIK RÉSZ: A kőbe vésett törvény.......................

79

Hol kezdődik a zsidóság története? – Mózes – Elohim és J.H.V.H. – Visszatekintés a Tízparancsolatra NEGYEDIK RÉSZ: Az ősök jelleme és cselekedetei...........

99

Ábrahám – Izsák – Jákob története látomásától a sikemi oltár felállításáig – Jákob és József története a sikemi vérengzéstől Jákob haláláig – Támár – Illés ÖTÖDIK RÉSZ: Érdekes emberek és események.............. Rúth könyve – Bálám – Sámson – Gedeon – Jefte – Judit könyve – Eszter könyve

133

6 HATODIK RÉSZ: A pogányság kanonizált visszfénye

149

Isten és a Sátán szövetsége egy ember ellen – Bölcs Salamon példabeszédei – Minden hiábavalóság! – És azután csak egy marad. . . HETEDIK RÉSZ: A zsoltárok és az Énekek Éneke...........

177

Zsoltárok – Énekek éneke NYOLCADIK RÉSZ: “Halljátok az igét!” .....................

187

Töprengés a prófétákról – Ézsajás (Jesája, Izajás) – Jeremiás (Jirmijahú) – Ezékiel – Dániel – Hóseás – Jóel – Ámós – Abdiás – Jónás (Jóna) – Mikeás (Micha, Mikajehú) – Habakuk – Sofóniás (Szefanja) – Aggeus (Chaggaj) – Zakariás (Zacharja) – Malakiás (Malachi) UTÓSZÓ.......................................................................

235

FÜGGELÉK..................................................................

237

AZ ŐSI ÉS A MODERN, A SZENT ÉS A PROFÁN A VALLÁS SZEMPONTJÁBÓL....................................

243

Kiegészítő töprengések Simon Róbert Eliadéről szóló tanulmánya nyomán

7

ELŐSZÓ HELYETT

Miért sír a malac?

Gyerekkoromban nagyon vallásos életet éltünk. Minden péntek este igazi Ünnep volt “a szombat menyasszony érkezése”, amikor az egész család összegyűlt a rabbi nagypapánál. A péntek esti áldásmondás (kiddus) rendszeres volt, a borral telt pohár fölött pedig – a vacsora és ima után – mindig énekeltünk. Befejezésül hagyományosan a 120134. zsoltárokból, amelyek a szabadulásról, az egyetértésről és a békességről szólnak. A zsoltáréneklést ezekkel a héber szavakkal kezdtük: S í r h á m a l a u s z... Ez a “grádicsok éneke”, a “lépcsődal”, vagyis a fokozatosság éneke. Az egyik alkalommal beszélgettünk éneklés helyett. Volt egy háztartási alkalmazottunk – akkoriban cselédnek hívták –, aki akkor este nem szedte le az asztalt, pedig már jócskán vacsora után voltunk. Megkérdeztük, mire azt mondta: – Hát még nem énekelték el a sír a malacot... Én még ma is hallom a malac sírását. A malac azt siratja, hogy milyen messze került a megtalált vagy megtalálni vélt Isten élő szava a mindennapi életünktől. Szigorú rabbik és papok szellemi múmiává göngyölték az Írás mondatait.

8

Én megpróbálom kiszabadítani őket szoros burkolatukból, azt remélve, hogy felviláglik mögülük Isten mosolya, szigorúsága és vigasztalása. Azt is remélem, hogy akadnak majd emberek, akik este az ágyban szórakozásképpen ezt a könyvet olvasgatják majd. A történetek többsége érdekes, és si non e vero, bon trovato: ha nem is igaz, jól van kitalálva! Ezt az ószövetségi könyvet folytatni szeretném majd az Újszövetséggel, vagyis Jézus Krisztus történetével, a golgotai misztériummal. Mégis: Honnan származnak az elnevezések? Az Ószövetség (Ótestamentum) azért vonult be a “zsidók Bibliájának” elnevezéseként, mert Pál (Saul) a damaszkuszi úton bekövetkezett látomása után elkezdte használni az “ Újszövetség (Újtestamentum) megjelölést. Ezzel azt akarta kifejezni, hogy a szigorú zsidó vallási előírások (például a körülmetélés, az étkezésre vonatkozó tilalmak stb.) akadályai a Krisztus követésére való térítésnek. Ha Isten egyetlen Fiát engesztelő áldozatul küldte az emberiség bűneiért, akkor már nincs szükség a Tóra törvényeire. A Krisztusban való hit, a jócselekedetek és a kegyelem elegendőek az üdvözüléshez. Persze Pál, aki eredetileg rabbi Gamaliel tanítványaként farizeus rabbi volt, nyilván késztetést érzett arra, hogy a zsidók által elfogadott Szentírásban találjon támaszt álláspontjának igazolására. S ezt meg is találta Jeremiás könyvében. Íme napok jönnek, amikor új szövetséget kötök Izrael házával, és Júda házával: nem ama szövetség mintájára, melyet atyáikkal kötöttem . .. amely szövetséget ők felbontottak...

9

hanem törvényemet az ő belsejükbe adom és az ő szívükbe írom. (Jer 31:31-33)

Miért éppen most? Miért az új évszázad (évezred) kezdetén érzem szükségét, hogy a mai ember számára szinte elolvashatatlan, unalmat árasztó Szentírást – amibe csak nagy néha van kedvünk belelapozgatni – óvatosan megszabadítsam ezer évek vallási ellentétei által keletkezett és valláspolitikai indíttatású rárakódásaitól? A Sixtus-kápolna jár az eszemben, amelyet a restaurátorok megszabadítottak attól a misztikus, kékes derengéstől, ami ugyan áhítatra indított, de kiderült, hogy öt évszázad pora hozta létre. És amikor attól megtisztították, egyszerre felragyogtak Michelangelo káprázatos színei. Eliade, a világhírű vallástörténész írja: “Az emberi szellem megragadta a különbséget, a között ami valóságosnak, hatékonynak, gazdagnak és jelentéssel bírónak mutatkozik, és a között, ami e minőségekkel nem rendelkezik, vagyis a dolgok zűrzavaros és veszedelmes áradata, véletlenszerű és értelmetlen felbukkanása és eltűnése.” Magyarán: felfedezte a szentséget, megértette a szent és a profán közötti különbséget. Azért is sír a malac, mert e vonatkozásban szinte áttekinthetetlen az a romlás, ami a történelem évezredei során – “Isten méltatlan, de hivatalos szolgáinak” közreműködésével – az egyre inkább formálissá vált tételes vallás, a racionális tudomány, az agnosztikus bölcselet és a filléres misztika hatására végbement. Ezt a folyamatot nagyképűen deszakralizációnak nevezik. Arról a világszemléletről van szó, amelyik egyre inkább kiiktatja a kultúrából a szentséget, s helyébe valamiféle sivár anyagelvűséget, vagy kárpótlásul szel-

10

lemi serdületlenek számára készült mesebeli ezotériát csempész. A kultúra legősibb korszakaiban az ember élete, élni akarása és mindaz, amit ennek érdekében tett, vallásos cselekedet volt. Maga az emberré válás, az emberként létezés egyben azt is jelentette: vallásosnak lenni. Kezdetben az “ember” fogalma magába foglalta a “szentség” fogalmát is. És hogy ez az azonosság vagy egység mára eltűnt a világból, azért nagymértékben felelős a kultúra folyamatosságának megszakadása az emberi tudatban. Mi közünk van a régmúlthoz nekünk, felvilágosodott, modern embereknek? S ha mégis lenne közünk, akkor a pszichológia, a pszichoanalízis, a filozófia, a kulturális antropológia készségesen szolgálnak a saját csőlátásukon keresztül felbukkanó, a valóságot mindig redukáló magyarázatokkal. S ha netán megérintenénk a legvégső kérdéseket, például az emberré válás folyamatát, akkor már a malac hangos zokogásra fakadna. Mert mit is mond a tudomány annak a fejlődésnek a sarkalatos pontjairól, amelyet feltételezhetően megtettünk? Vegyük sorra őket. 1. Lejöttünk a fáról. Sokan, sokféle okból, néha vagy gyakran, de lejönnek a fákról. Csakhogy aztán visszamásznak rá. Mi pedig lent maradtunk a földön. Miért? A tudomány válaszol: vagy egy szerencsés véletlen, vagy egy szerencsés mutáció következtében. 2. Két lábra álltunk. Sokan, sokféle okból állnak két lábra – majmok is, medvék is –, de azután visz-

11

szaereszkednek mind a négyre. De mi két lábon maradtunk. S ilyenformán látóterünkbe került a világ, egész a horizontig, a két mellsőnk pedig felszabadult, kézzé vált, amivel fantasztikusan lehet manipulálni. Miért? S a tudomány válaszol: vagy egy szerencsés véletlen vagy egy szerencsés mutáció. 3. Megbarátkoztunk a tűzzel. A növényevő állatnak egész nap legelnie és kérődznie kell, hogy elegendő kalóriát vigyen be a szervezetébe. Nem ér rá verset írni – elnézést, kultúrát teremteni. A húsevők egyszerre jutnak nagy mennyiségű kalóriához, ott meg az a baj a kultúrateremtés szempontjából, hogy napokig kell emészteni. A tűz nemcsak meleget adott, világított, de a főzésselsütéssel lehetővé tette, hogy könnyen emészthető, nagy mennyiségű kalóriához jussunk. Sok mindenre használható szabadidőnk lett. Csakhogy minden emlősállat retteg a tűztől. Egy fáklyával még az állatok királyát is el lehet kergetni, ha támad. Mi miért nem féltünk? Valószínűleg egy szerencsés véletlenről vagy szerencsés mutációról lehet szó. 4. Eltűnt a bundánk, a testszőrzetünk, lecsupaszodtunk. Miért? Hát, ha ez nem egy szerencsés

véletlen vagy mutáció, akkor semmi sem az. 5. Fejlődéstanilag igen rövid idő alatt – nem több 100000 évnél – majdnem kétszeresre nőtt az agyunk. Szerencsés véletlen? Szerencsés mutáció? De ez az agy szükségeltetett ahhoz, hogy felismerjük, majd elfelejtsük a szentséget. Helyette

12

nagyképűséget tanultunk, meg tartalom nélküli áhítatos pofavágást. Visszaérkeztünk oda, ahonnét elindultunk: a világ, az emberi élet szentségtelenítéséhez. A probléma lényege az, hogy míg a technológia egyre rohamosabb, már-már szédítő iramú fejlődését éljük meg, addig az emberi intelligencia nem mutat hasonló fejlődést. Az olló két ága egyre jobban szétnyílik: a hipertechnológiához képest az átlagos ember, s mindenki, akinek a szakmája független a technológiától, relatíve egyre “butábbá”, unintelligensebbé válik – még a világ gazdasági és politikai vezetői sem kivételek. S ehhez hozzátehetjük, hogy sem az érzelmi kultúra, sem az erkölcs területén nem vehetünk észre jelentős pozitív elmozdulást... Sőt... Egyre fenyegetőbben érzékelhető e folyamat veszélyessége az emberiség életminősége, végső soron létezése szempontjából. A gondolkodó ember felteheti a kérdést, hogy mi okozza ezt a veszélyt? Pontosabban: azon is eltöprenghet, hogy az ősi, ősemberi társadalmak miért maradtak akár egy-két millió évig változatlanok – ami egyben fennmaradásukat is jelentette –, míg manapság már néhány évtized alapvető társadalmi változásokat hoz, birodalmak pusztulását idézi elő? Elképzelhető, hogy az ősi társadalmak fennmaradását a technológiai mozdulatlanság, a stagnálás biztosította, míg az egyre gyorsuló tudományos és technológiai fejlődés, sőt biológiai érés (akceleráció) egyben a kollektív pusztulás felé sodorja az emberiséget. Az evolúcióban hívők ezt a felfogást ostoba konzervativizmusként értékelik, a vallásos embereknek apokaliptikus

13

asszociációik támadnak, s csak kevesen merik követni Kosztolányi Marcus Aureliusát: “Ez van”, “Ez nincsen”, “Ez itt az igazság”, ez itt a hamisság” s végül odadobja férgeknek a testét. Az előbbiekben némi iróniával felsorolt alapvető változások – amelyeknek magyarázatául a véletlen és a mutáció legalább annyit hoz a konyhára, mint a Teremtés – további nagy történéseket eredményeztek. Ezek közül legalább ízelítőként felvillan tunk néhányat. A két lábra emelkedés először is feltételezi a figyelem állandó készültségi állapotát (vigilancia). Két lábon állva szunyókálásról nemigen lehet szó. Megváltozik a tér érzékelhető struktúrája: a felálló lény szempontjából ő maga a középpont egy függőleges tengelyen, ahonnét a jobb és bal, elölhátul, fent és lent szétágaznak. A személyes kozmosz teljessé lesz. A kéz. Eszközt néhány magasrendű emlős is használ, de nemigen készít. Az eszközkészítésre alkalmas szerszámok feltalálása pedig csakis emberi produktum. A megfelelő eszközök segítségével az ember legyőzheti a távolságot, dobni, hajítani tud, aztán nyilat kiröppenteni, tehát tevékenységének hatósugara kitágul. Készíthet olyan eszközöket, amelyek testi hiányosságait pótolják: már nem kell harapni, körömmel tépni, hanem vágni, csiszolni stb. lehet velük. A tűz eszköze lett a magasrendű táplálkozásnak, amelyben a húsevés központi szerepet kapott. A gyűjtögetés mellett kialakult a vadászat, a

14

vadászatból a férfi-női munkamegosztás, és még valami: a legalizált vérontás, az ölés, s az ölésből az áldozás. A vallástörténészek ezt a nagy történést “ölni az életért” döntésnek nevezik. S ez mindmáig így maradt. E bibliás könyv írásakor egy törvényt szigorúan betartottam. Nem szabad hamisítani! A Biblia bármely mondatán szabad elgondolkozni, töprengeni, kételkedni, értelmezni, magyarázni, hinni benne vagy tagadni – de megváltoztatni nem szabad! Nem azért, mert kanonizált, kinyilatkoztatott szöveg, hanem tisztességből. Különben azonnal sírni kezd a malac.

15

Anyámnak, akitől először hallottam az Istenre találókról, és a mágikus rongymacskának a messzi múltból és a távoli jövőből.

16

17

BEVEZETÉS

Miről szól az Ótestamentum (ÁTLAPOZÁSRA)

1. A szöveg A Biblia eredeti szövege nem maradt fenn. Nagy részét valószínűleg héber és arameus nyelven írták. Az i. e. 250 körül készült görög fordítás – Septuaginta, a Hetvenek fordítása – természetesen csak az ószövetségi iratokat tartalmazta, az i. e. 150 után keletkezett írások nem kerültek bele. Közben készültek arameus nyelvű fordítások is – a Targumok –, annak babilóniai, jeruzsálemi változata, majd az arab- és kopt-fordítások. Ezek általában részletek, nem ölelik fel a teljes anyagot. Őket követte az Ó- és Újszövetség latin fordítása, a Vulgata. A Biblia lefordítását nemzeti nyelvekre a reformáció kezdeményezte. Elsőként Luther készítette el a teljes német fordítást. Az első magyar fordító Károli Gáspár (Vizsolyi Biblia) és kortársa, Káldy Márk volt. Azóta sok modern fordítás készült, de a protestánsok és a zsidók ma is Károli javított szövegét használják.

18

A Qumráni tekercsek között előkerült Ezékiel próféta héber nyelvű eredeti könyve. A gondos vizsgálatok azt bizonyították, hogy a görög és latin fordítások rendkívül pontosak: a hosszú szövegben talán összesen 5 szót találtak, amelyeknek értelmezése vitatható. 2. Néhány fontos fogalom és kifejezés tisztázása Biblia = könyvtekercsek Biblion (görög) = könyvtekercs Kanech (héber) = nád, sás, vessző, mérővessző Kánon (görög) = (1.) vessző, vonalzó, bot, mérővessző, (2.) 66 Szent Szellem által ihletett bibliai könyv Kanonikus = kinyilatkoztatott Kanonizált = az Egyház által kinyilatkoztatottnak elismert kánonba sorolt Ószövetség = Isten szövetsége a zsidósággal (Ábrahám, Mózes) Újszövetség = Isten szövetsége az emberiséggel (Krisztus) 3. Az Ószövetség könyveinek megoszlása a kanonizáltság szempontjából Homologeo (görög) = egyetérteni Homologumena iratok = olyan könyvek, amelyeket kezdettől fogva mindenki kanonikusnak tart. (Mózes I-V. könyve [a Tóra], Józsué könyve, Bírák könyve, Rúth könyve, Sámuel I-II. könyve, Ézsajás könyve, Jeremiás könyve, Ezékiel könyve, Dániel könyve és az ún. 12 “kis próféta” – Hóseás, Jóel, Ámós, Abdiás, Jónás, Mikeás, Náhum, Habakuk, Sofóniás, Aggeus, Zakariás, Malakiás – könyvei)

19

Antilego (görög) = ellentmondani Antilegomena iratok = kezdetben elismertek kanonikusnak, később vitatták kinyilatkoztatott voltukat (Krónika I-II. könyve, Énekek Éneke, Eszter könyve, Példabeszédek, A prédikátor könyve, Ezsdrás könyve, Nehémiás könyve, Jób könyve, Zsoltárok Pszeudographo (görög) = ál-írás, hamisítvány Pszeudoepigráph iratok = általában hamisítványnak tartják őket (Jubileumok könyve, Aristeiás levele, Ádám és Éva könyve, Ézsajás mártíriuma, Énokh könyve, a 12 pátriárka testamentuma, Mózes mennybemenetele, A szibillai jóslat, Báruk apokalipszise) Apokripha (görög) = elrejtett Apokrif iratok = némelyek elfogadják kinyilatkoztatottnak, mások nem (A bölcsesség könyve, Tóbiás könyve, Judit könyve, Makkabeusok III. könyve) 4. Miről szól az Ószövetség? A TÓRA (A TÖRVÉNY) Keletkezés és szerző Hagyomány: Az i. e. 15. században keletkezett. Öt könyvből áll. Mind az öt könyvet Mózes írta az V. könyv záradéka és a 34. fejezet kivételével, amit Józsuénak tulajdonítanak. 1. könyv: A Kezdet (Börésit; Genezis) Tartalom: A világ teremtése. A zsidóság őstörténete. Az ősatyák és az ősanyák – Ábrahám, Izsák, Jákob, Sára, Rebeka, Lea és Ráhel – története. Isten szövetségkötése Ábrahámmal. József eladása és felemelkedése Egyiptomban. Izrael 12 törzsének bevonulása Egyiptomba.

20

II. könyv: A kivonulás (Sömot; Exodus) Mózes látomása és küldetése. Harc a fáraóval. A tíz csapás. Vándorlás a sivatagokban. A tízparancsolat. Isten második szövetségkötése Izraellel. A Sátortemplom. III. könyv: A leviták törvényei. (Vallikrá; Leviticus) Vallási törvények. Ünnepek. Az áldozás és a papi szolgálat rendje. IV. könyv: A számok (Bömidbár; Numeri) A sivatagi népszámlálás adatai, törzsek szerint. A vándorlás negyven éve. Mózes elleni lázadások. V. könyv: Második törvénykönyv (Döbarim; Deuteronómium) A Törvény ismételt összefoglalása. Elérkezés az Ígéret Földjének határához. Mózes próféciái, búcsúbeszéde és halála. JÓZSUÉ KÖNYVE Keletkezés és szerző Hagyomány: Az i. e. 14. században keletkezett. Józsué írta (kivéve a záradékot). Vallástudomány: I. e. 600 körül. Szerzője ismeretlen. Tartalom: Kánaán elfoglalása. A törzsek elhelyezkedése. BÍRÁK KÖNYVE Keletkezés és szerző Hagyomány: I. e. 1010-1000 körül, Dávid királyságának elején, szerzője ismeretlen. Vallástudomány: I. e. 600 körül. Szerzője ismeretlen. Tartalom: A 12 izraeli törzs szövetsége. A tör-

21

zseket Bírák vezetik. Az egész nép királya az Úr. Ennek a kb. 400 évig tartó korszaknak a története. RÚTH KÖNYVE Keletkezés és szerző Hagyomány: Az i. e. 11-10. században keletkezett, Dávid királysága idején. Szerzője ismeretlen. Vallástudomány: I. e. 5-4. század. Szerzője ismeretlen. Tartalom: Egy pogány nő hűsége és ragaszkodása zsidó férje és anyósa iránt. SÁMUEL I-II. KÖNYVE Keletkezés és szerző Hagyomány: Az i. e. 11-10. században keletkezett. Szerzője Sámuel, esetleg még a Sámuel próféta irányzatához tartozó Náthán, vagy Gád. Vallástudomány: I. e. 550 körül. A Sámuel bíráskodásától Salamon uralkodásáig terjedő korszakot öleli fel. Szerzője ismeretlen, az ún. deuteronomista prófétaiskola köréből. Tartalom: I. könyv: Harcok a filiszteusokkal. Éli főpapsága. Sámuel elhívása. Izrael vereségei. Dávid és Góliát története. Saul felkenése királlyá. Saul üldözi Dávidot. II. könyv: Dávid királysága. KIRÁLYOK KÖNYVE I-II. Keletkezés és szerző Hagyomány: I. e. 620-580. Szerzője Jeremiás próféta, kivéve a II. könyv záradékát (25:27-30). Vallástudomány: I. e. 500 körül keletkezett deuteronomista irat.

22

Tartalom: Izrael és Júdea királyságának története Salamon királyságától a babilóniai fogságig. Az ország kettészakadása: Benjámin és Júda törzse, valamint Áron utódai (papok), Lévi utódai (papsegédek) alkották. Júdeát, a többi tíz törzs Izraelt. KRÓNIKA KÖNYVE I-II. Keletkezés és szerző Hagyomány: Az i. e. 5. században keletkezett, a babiloni fogságból való visszatérés után, Kyrosz perzsa király idején. Szerzője Ezsdrás főpap. Vallástudomány: I. e. 3. század. Szerzője ismeretlen. Tartalom: 1. könyv: Dávid uralkodása. II. könyv: Salamon uralkodása. Júdea királyainak története. EZSDRÁS KÖNYVE Keletkezés és szerző Hagyomány: Az i. e. 5. század végén keletkezett. Szerzője: Ezsdrás főpap. Vallás tudomány: 1. e. 3. század. Szerzője ismeretlen. Tartalom: A babiloni fogságból való hazatérés kezdetei. A Második Templom építése. Kyrosz rendeleteit megerősíti Artaxerxes. Ezsdrás elkezdi a zsidó vallás megreformálását. NEHÉMIÁS KÖNYVE Keletkezés és szerző Hagyomány: Az i. e. 5. században keletkezett. Szerzője Nehémiás. Vallástudomány: I.e. 3. század. Szerzője ismeretlen.

23

Tartalom: Nehémiás Júdea helytartója lesz. Jeruzsálem újjáépítése. ESZTER KÖNYVE Keletkezés és szerző Hagyomány: Az i. e. 5. században keletkezett, szerzője ismeretlen (esetleg Ezsdrás) . Vallástudomány: 1. e. 5-4. század, szerzője ismeretlen. Tartalom: A Perzsiában maradt zsidóságot Hámán miniszter el akarja pusztítani. Mordecháj gyönyörű lányát Ahasvérus (Artaxerxes?) király udvarába juttata. Eszter a király felesége lesz, és megmenti népét, a zsidóságot. JÓB KÖNYVE Keletkezés és szerző Hagyomány: Az i. e. 15. században keletkezett. Szerzője ismeretlen. A legrégibb iratok egyike, a Tórával egyidősnek tarták, sőt az a hiedelem is él, hogy Mózes írta. Mások viszont keletkezését a babilóniai fogság utánra teszik. Úgy vélik, hogy gondolatmenete hasonló A prédikátor könyvéhez: a nagy istenítélet után fel-felmerül Isten eltávolodása az emberiségtől, közönye és kiszámíthatatlansága. Vallástudomány: I. e. 5. század. Egyes kutatók azt a véleményt képviselik, hogy a könyvben rekonstruálható életmód és kultúra adatai szerint Jób az i. e. 20. században (!) élhetett. Tartalom: Isten és a Sátán fogadnak Jób hűségére Isten iránt, és próbára teszik. A Sátán iszonyú csapásokat, szenvedéseket zúdít rá. Végül Jób megátkozza születését. Három barátja istenféle-

24

lemre inti, Isten igazságosságát, jóságát, emberszeretetét bizonygatva, amiben akkor is hinni kell, ha nem értjük Isten cselekedeteit. Végül Isten is beleszól a vitába. Jób megtér hozzá. Isten halállal fenyegeti meg Jób barátait, mert nem igazat szóltak róla. A könyv tiltakozás Isten antropomorf szemlélete és cselekedeteinek emberi megítélése ellen. ZSOLTÁROK Keletkezés és szerző Hagyomány: Az i. e. 11-5. században keletkeztek. 150 zsoltár van. 73 zsoltár szerzője Dávid király, további zsoltárszerzők: Mózes, Salamon, Aszáf, Etán, Hemán, Jedutun, Korach és fiai: Eman és Eszan. Az ismeretlen szerzőjű zsoltárokat “árva zsoltároknak” nevezik. Vallástudomány: Megegyezik a hagyománnyal. Tartalom: Imádságok, könyörgések szabadulásért, gyógyulásért, az igazak megjutalmazásáért, a gonoszok megbüntetéséért, énekek, istendicsérő himnuszok, áldások, néha egy-egy vallásbölcseleti gondolatsor. PÉLDABESZÉDEK (BÖLCS SALAMON PÉLDABESZÉDEI) Keletkezés és szerző Hagyomány: Az i. e. 10. században keletkezett. Szerzői Salamon király, valamint a “bölcsek”: Agur és Lemuel. Vallástudomány: Végső formáját az i. e.5. században nyerte el. Számos évszázad bölcsességeinek gyűjteménye. Tartalom: Erkölcsi és életvezetési tanítások.

25

A PRÉDIKÁTOR KÖNYVE (A PRÉDIKÁTOR SALAMON KÖNYVE) Keletkezés és szerző Hagyomány: Az i. e. 10. században keletkezett, szerzője Salamon király. Vallástudomány: 1. e. 3. század. Szerzője ismeretlen. Tartalom: A világi élet hiábavalóságai. Mégis, biztatás az élet szeretetére, abban a tudatban, hogy tetteinkkel el kell számolnunk a Teremtőnek. Az “örök visszatérés mítoszának” megjelenése a zsidó vallásbölcseletben. ÉNEKEK ÉNEKE Keletkezés és szerző Hagyomány: Salamon királysága idején. Szerzője maga a király. Vallástudomány: A babilóniai fogság után, az i. e. 400-as években. Tehát Salamon szerzőségét kizártnak tartják. Ismeretlenek által összeállított szerelmi-lakodalmi dalgyűjtemény. Tartalom: A dalok Szulamit és a Pásztor szerelméről szólnak. Salamon király sikertelenül próbálja Szulamitot elcsábítani, a lány hű marad szerelméhez. A kanonizálás oka az a felfogás volt, hogy a mű allegória, Jehova és Izrael kölcsönös szeretetéről és megingathatatlan összetartozásáról szól (Rabbi Akíba). Némely keresztény szerzők Krisztus és a hívők allegorikus képét láták benne. ÉZSAJÁS KÖNYVE Keletkezés és szerző Hagyomány: Az i. e. 700-as években keletkezett. Szerzője Ézsajás próféta.

26

Vallástudomány: Megegyezik a hagyománnyal. Szerzőjének Ézsajás elfogadható, kivéve a 40-66ig terjedő fejezeteket, amelyeket egy Babilonban élő ismeretlen prófétának tulajdonítanak, akit Deutero-Ézsajásnak neveznek. Egyesek Ézsajás tanítványai által szerkesztett gyűjteménynek tekintik. Tartalom: Az ítélet, a megváltás és a Messiás eljövetele. Ézsajás vezeti be a “maradék” fogalmát, Izrael népének azon részét értve ezen, akik hűségesek maradtak Istenhez, és üdvözülnek. A Deutero-Ézsajás által írott részek az egyistenhit leghatásosabb és legköltőibb bizonyítékai. JEREMIÁS KÖNYVE Keletkezés és szerző Hagyomány: Nagy része Cidkijáhú, az utolsó Júdeai király alatt keletkezett, Jeruzsálem elfoglalása és a babilóniai fogság idején. Vallástudomány: Megegyezik a hagyománnyal. Tartalom: A hatalom ellen keserűen lázadó ember. Jeremiás a Babilonnal való megegyezés híve. Reálisan ebben látja a Júdeai Királyság megmaradásának lehetőségét. Jeruzsálem és a Templom lerombolása, valamint a fogság idején – amelyet hetven évre jövendöl – hangneme megváltozik, a népet vigasztalja, beilleszkedésre biztatja. A Júdeai egyházi és világi vezetők által üldözött, rengeteg szenvedést átélt próféta, aki szigorúan fellép a hamis próféták, az ál-próféták ellen. EZÉKIEL KÖNYVE Keletkezés és szerző Hagyomány: a babiloni fogság idején keletkezett. Szerzője Ezékiel, Jeremiás kortársa.

27

Vallás tudomány: Keletkezése i. e. 593-tól 572ig terjed. Szerzője Ezékiel. Tartalom: Isten nem hagyta el végleg Izraelt, csak megbüntette bűnei miatt. Jövendöli a zsidó állam feltámadását és ellenségeinek pusztulását. Rendkívül fontos gondolata, hogy amíg az állam létezett, a próféta mindig a nép egészéhez szólt. A szétszóratás idején az egyénekhez kell szólni, felébreszteni bennük az önmagukért való felelősség tudatát. DÁNIEL KÖNYVE Keletkezés és szerző Hagyomány: Dániel próféta írta (aki a Babilonba deportált zsidók közül udvari tanácsossá emelkedett) Baltazár néven, Nabukadonozor, Belsazár, Dárius és Círus királyok alatt. Vallástudomány: Szerzője ismeretlen, valószínűleg a Makkabeusok korában élt. A könyv főszereplője, Dániel próféta jóval az írás keletkezése előtt, a babiloni fogság idején működhetett. Tartalom: A könyv első része (1-6) Dániel és barátai életének csodálatos eseményeit írja le. A második rész (71-12) apokaliptikus látomásokat és jövendöléseket tartalmaz. Nyelvezete héber és arámi. Ezután következnek az úgynevezett tizenkét “kis próféta” könyvei: Hóseás, Jóel, Ámós, Abdiás, Jónás, Mikeás, Náhum, Habakuk, Sofóniás, Aggeus, Zakariás, Malakiás. A “kis próféták” megnevezés távolról sem arra vonatkozik, mintha hatásukban jelentéktelenek

28

lennének a négy nagyhoz (tulajdonképpen “korainak”, vagy “nézőknek”, néha “írás-prófétáknak” nevezettekhez) képest. Ők tuladonképpen csak hárman vannak – Ézsajás, Jeremiás és Ezékiel – mert Dánielt a héber kánon nem a próféták között, hanem az Iratok (Ketubim) gyűjteményében tartja számon. A “kis prófétákat” műveik terjedelmének rövidsége miatt nevezik így, tehát semmiképpen nem értékítélet! Sőt éppen közülük többen váltak világszerte ismertté, irodalmi alakká, például Jónás, aki az isteni elhívatás elől menekült, Náhum a paráznaság, a vegyes házasságok, a hűtlenségek és a válások ellen folytatott küzdelme miatt. Habakukot Pál apostol is többször idézi: hit által él az ember! Zakariás a Messiás eljövetelére jövendöl, Malakiás szerint lehetséges a földi életbe való újbóli visszatérés: Íme én elküldöm hozzátok Illést,

a prófétát, mielőtt eljön az Úr nagy és félelmetes napja.

Ezekről a prófétáknak az életéről és műveikről a maguk helyén részletesen írok.

29

INVOKÁCIÓ

Az egek urához, ha van, és valami magamról, ha én vagyok Kiáltok hozzád, de te nem felelsz. Megállok, és csak nézel reám! Kegyetlenné változtál irántam, kezed erejével harcolsz ellenem. Felemelsz, szélnek eresztesz engem, és széttépsz engem a viharban. Hiszen tudtam, hogy visszatérítesz engem a halálba, és a minden élő gyülekező házába. De a roskadóban lévő ne nyújtsa ki a kezét? Avagy ha veszendőben van, ne kiáltson-e segítségért? Avagy nem sírtam-e azon, akinek kemény napja volt, a szűkölködő miatt nem volt-e lelkem szomorú? Bizony jót reméltem, és rossz következett, világosságot vártam és homály jött. (Jób 30:20-26)

Miért e keserűség? Magam számára is váratlanul, Halottak Napja éjszakáján kezdtem írni ezt a régóta tervezett könyvet. Mécsest gyújtottunk a szívünkhöz legközelebbi

30

halottaink fényképe előtt. Világított nekik, azoknak is, akik már messze járnak, azoknak is, akik még itt lebegnek körülöttünk. Egész éjszaka világos volt a szobában, a mécses kérlelhetetlenül égett, mozdulatlan lánggal. Évente egyszer felragyognak a temetők, pedig a halottaknak már nincs szükségük földi fényre. Mi ez? Üzenet, hogy valaha ide tartoztatok, és nem felejtettünk el titeket? Üzenet, hogy egyszer majd visszataláljatok hozzánk? Bíztatás magunknak, hogy nem vesztünk még el a “mindörökre sűrűsödő éjben”? Néhány pillanatig elnéztem szüleim fényképét. Magamban jobb fotókat hordozok róluk. A halálért nem haragszom az Istenre. A haldoklásért igen. A létezés megteremtése, a “Legyen!” isteni jóindulatot sugároz. A létezés befejezése, a “Ne legyen!” istentelenül gonosz. Valóban? Laikus bibliaolvasó vagyok, mindenféle nyájtól elkóborolt juh, minden, amit mondok szubjektív és csapongó gondolat, ami átrepült felettem, mint madárraj a ház felett. Csak kevesüknek engedtem meg, hogy fészket rakjanak az ereszem alatt. A megtestesült és megfeszített Isten – maga az ember. Én vagyok Jézus, akit valaki kerget bennem, mert “nehéz neki az ösztön ellen rugódoznia”. Az a valaki is én vagyok, aki kergeti őt. Hadd nézzek hát szembe velük, amikor az élet már csaknem véget ér. Még akkor is, ha kiderül, hogy az ürességbe bámulok.

31

ELSŐ RÉSZ

A kezdet Teremtés és szétválasztás – A bűnbeesés. Sátán-e a Kígyó? Isten és Káin vitája – A pusztító Isten – Az Özönvíz. Bábel tornya

32

33

Teremtés és szétválasztás

El ne felejtsük: a Biblia két teremtéstörténetet mond el egymás után. Az elsőt Mózes első könyvének 1. (1-31) és 2. fejezetében (1-3). A másodikat a 2. fejezet 4-25-ig terjedő bekezdéseiben. Lássuk hát az Első Teremtést. Kezdetben teremtette Isten az eget és a földet. Miféle kezdetről van itt szó? Minden létezés kezdetéről? A Galaktika, a Naprendszer, a Föld teremtéséről? Vagy egy Világkorszak kezdetéről? A megteremtett Föld puszta volt és kietlen. És mindenütt sötét volt az ismeretlen mélységek felett. De vizek már voltak, és Isten lelke lebegett felettük. Ekkor hangzik el a megrázó, borzongató, lelkesítő és legmisztikusabb mondat: Legyen világosság! És világosság lett! Az Isten szerelmére: miféle világosság? Mert a “világító testeket”, a Napot és a Holdat jóval később, csak a teremtés negyedik napján hozta létre az Úr. Nem marad más hátra, mint hogy valamilyen ezoterikus világosságra, szellemi fényre gondoljunk. És Isten már az első napon elválasztja a világosságot a sötétségtől, a szellem nappalát a szellemi éjszakától. Világ-napok keletkeznek és világ-éjszakák, ahogy ezt a Védák is tanítják.

34

Minek a kezdetéről van tehát szó? Talán egy új világnap felvirradásáról? Ebben a világnapban a teremtés sorrendje a következő: 1. A szellem világossága és sötétsége. 2. Ég és Föld. 3. Növények. 4. Nap és Hold. 5. Vízi állatok és madarak. 6. Szárazföldi állatok. És az ember – Isten képére –, a férfi és nő. Mit lehet még megtudni ebből a teremtésmítoszból? Először is azt, hogy az Isten kétnemű, egyszerre férfi és nő. Ám ez félreérthető. A földi lények közül például a csigának vannak egyszerre férfi és női nemi szervei, amelyekkel parallel vesz részt az aktusban. Az Istennél viszont arról van szó, hogy spirituális síkon nem váltak szét a nemek, tehát még nincs külön maszkulin és feminin létminőség. Isten lelkében csak ember van jelen, mint nemileg homogén jelenség. (Vessük csak össze Madáchcsal: “Én végtelen időtől tervezem, S már bennem élt, mi mostan létesült”.) Megtudhatjuk, hogy Isten az embert és valamennyi állatot növényevőnek tervezte. Íme, néktek adok minden maghozó füvet az egész föld színén, és minden fát, amelyen maghozó gyümölcs van; az legyen nektek eledelül. A föld minden vadainak pedig, és az ég minden madarainak, és a földön csúszó-mászó mindenféle állatoknak, amelyekben élő lélek van, a zöld füveket adom eledelül. (1Móz 1:29-30)

35

Isten előre felel a később sokat vitatott kérdésre: igenis, az állatokban élő lélek van. És ne faljuk fel egymást – sem emberek, sem állatok – akikben élő lélek lakozik. S végül Isten hatalmat ad az embernek: ... hogy uralkodjék a tenger halain, az ég madarain, a barmokon mind az egész földön, és a földön csúszó-mászó mindenféle állatokon. (1Móz 1:26)

De emberek felett nem ad hatalmat neki. Az emberek feletti hatalmat Isten magának tartja fenn. Ezért – még csak elöljáróban – annyit mondunk, hogy mindenfele testi, anyagi, politikai, lelki-érzelmi birtoklás, emberi hatalom gyakorlása ember felett, tiltott és istenkáromló. S most lássuk a Második Teremtést, ami semmiképpen sem megismétlése az Elsőnek. Az a bizonyos sorrend: 1. A Föld már létezett! 2. Nedvesség (pára) borítja be a földet. 3. Isten embert formál a nedves porból, és életet (lelket) lehel belé. 4. Megteremti az Édenkertet, és abba helyezi el az embert. 5. Gyümölcshozó fákat teremt az ember táplálékául. Létrehozza Éden közepén az Élet Fáját és a Jó és Gonosz Tudásának Fáját. 6. Isten megtiltja, hogy az ember egyen a Jó és Gonosz Tudásának Fájáról. Halállal fenyegeti. 7. Isten társat akar adni az embernek: állatokat teremt. Az ember nevet ad nekik. De társként egyiket sem fogadja el. 8. Elaltatja az embert, kiveszi egyik bordáját, és nővé formálja. Őt társául fogadja az ember. A sorrend tehát az éppen fordítottja az Első

36

Teremtésnek. Különösen fontosnak tartom, hogy a már létező Földre teremt, s míg az elsőben az ember utolsó teremtményként jelenik meg a Földön, a másodikban elsőnek érkező teremtmény lesz belőle. Nehéz kikerülni azt az értelmezést, hogy míg az első teremtésmítosz magának a világnak a teremtését beszéli el, a másodikban a Föld legutolsó világkorszakának a kialakulásáról van szó. A második teremtésmítoszban különösen fontosnak tartom a következőket: Kezdetben a tilalom nem vonatkozott az Élet Fájára. Tehát az erkölcsileg tudatlan és ártatlan ember halhatatlan lehetetett. A halál az ún. bűnbeeséssel, tehát a jó és rossz tudása, az önkonstatálás és az önreflexió képességének megszerzésével vonul be a világba. 1. Az idők kezdetén az ember valóban az állati létből emelkedett ki, akár a szfinx emberi arca az oroszlántestből. Ám a második teremtéskor az ember előzi az állatot. Mintha kivetné magából mindazt, amin fejlődése során túlhaladt. Az állat tehát áldozati lény, aki az ember már levetett tulajdonságait hordozza, éppen az ember további fejlődésének biztosítása érdekében. Továbbra sem szabad fölfalni őket. 2. A férfi az amorf és öntudatlan földből keletkezett, a nő a lélekkel rendelkező emberi testből. A maszkulin és feminin karakter keletkezésének ide nyúlnak vissza a gyökerei. A Biblia ezzel végzi a második teremtéstörténetet: És monda az ember: ez már csontomból való csont, és testemből való test: ez asszonyembernek neveztessék, mert emberből vétetett. Annakokáért elhagyja a férfiú az ő atyját és az ő

37

anyját, és ragaszkodik feleségéhez: és lesznek egy testté. (1Móz 2:23-24)

Az isteni teremtés legfontosabb sajátossága az örökös elválasztás (vagy szétválasztás). Elválaszatja a világosságot a sötétségtől, a nappalt az éjszakától, a mennyezet alatt levő vizeket a mennyezet feletti vizektől, s földet a tengertől a tenger állatait, az égi állatoktól, a csúszómászóktól, és a szárazföldi vadaktól, az embert az állattól, s férfit az asszonytól, a jót a gonosztól. Az Isten tiszta minőségeket akar. Később megtiltja az állati és növényi fonalak egybeszövését, s az étkezési szabályokban a tejes és a húsos ételek együttes fogyasztását. Előírja a tiszta és a tisztátalan állatok, a belőlük készült tiszta és tisztátalan ételek megkülönböztetését. A mélyebb tartalom megértése érdekében hozzáálmodom a Teremtéshez, amit Karel Ĉapek ír Foltyn zeneszerző élete és munkássága című könyvében – talán egy kicsit Alexandriai Philo ihletésére: “Mivelhogy úgy mondatott, hogy kezdetben teremtette Isten a mennyet és a földet, ez kifejezi, hogy korántsem maga a keletkezés, hanem csak ez az elválasztás és elrendezés jelenti Isten teremtő munkájának a voltaképpeni kezdetét. Nem vagyok írástudó, csak zeneszerző, és ezt így értelmezem: kezdetben magad vagy, kietlen és puszta

38

anyag vagy. Te magad, a te éned, a te életed, a te tehetséged, mindez csak anyag, nem alkotás, csupán puszta szülemény. És ha bárhogyan is kibontanád énedet, és bármilyen tartalommal töltenéd meg az életedet, nem vagy egyéb, mint puszta és kaotikus anyag, amely felett az Úrnak Lelke lebeg kétségbeesetten, mert nincs hova leszállnia. El kell választanod a világosságot a sötétségtől, hogy az anyag forma legyen; el kell választanod, és el kell határolnod, hogy a dolgok éles körvonalat kapjanak, és teljes fényükben álljanak előtted, ékesen, mint teremtésük napján. Csak akkor alkotsz, ha az anyagnak formát adsz; alkotni annyi, mint széttagolni és szakadatlanul, szakadatlanul végleges és szilárd határokat kialakítani az anyagban, mely végtelen és puszta. Válassz el, válassz el! Különben világod formátlan anyaggá bomlik szét, amelyre még nem szállt Isten kegyelme. Hiszen amikor nézel, vagy füledet hegyezed, amikor megértesz és megismersz valamit, már akkor elválasztod a tárgyakat és hangokat egymástól, hát még milyen tisztán és pontosan, milyen szigorúan és ragyogóan kell elhatárolnod, ha művész vagy, aki megkísérli, hogy az Isten nyomdokában haladjon! Válassz el, válassz el! És még ha műved belőled származik is, önmagában kell kezdődnie és végződnie; formájának olyan tökéletesen zártnak kell lennie, hogy már semmi másra ne legyen benne hely, még a te számodra sem; az egyéniséged számára sem, becsvágyad számára sem, semmi számára abból, amiben éned önmagát megtalálja, és kedvét leli. A megalkotott műnek nem benned, hanem saját magában kell megtalálnia tengelyét.

39

Minden silány és tisztátlan műalkotás arra vezethető vissza, hogy valami személyi, egyéni maradt benne, ami nem vált formává és különválasztott tárggyá, az ilyen műalkotás se nem száraz hely, amelyet Isten földnek nevezett, se nem öszszegyűlt víz, amelyet tengernek nevezett, hanem sár, külön nem választott és puszta anyag. ... Válassz el, válassz el! Sohasem veszti érvényét, és nem szűnik meg rémíteni ez a szigorú törvény, az első nap törvénye.” Ezek a szétválasztások határozták meg a nyugateurópai gondolkodás legfontosabb sajátosságát, a logikailag tiszta kategóriákra való törekvést. Ez viszont megszülte a kritikai szellemet, az ítélkező attitűdöt tudományban, művészetben és a köz- és magánéletben is. A szétválasztás kulcsszava a vagy(lagosság), a döntési kényszer, az egyértelműségre törekvés, az ellentmondások és konfliktusok kiküszöbölése – elsősorban elfojtások és meg nem történtté tevő mágiák segítségével – népbetegsége pedig a neurózis. A távoli Keleten a “vagy” helyett az “és” uralkodik, másfajta szellemi atmoszféra, hitélet, és lelki bajok létrehozójaként. Minderről részletesebben írtam Az önmagába térő ösvény és Az Istennel sakkozás kockázata című könyveimben. A bűnbeesés. Sátán-e a Kígyó? Isten és Káin vitája Visszatérve a Kezdetekhez, a bűnbeesés tragédiája fedi el a látóhatárt. A főszereplő a Kígyó, aki az

40

isteni tilalom áthágására buzdítja az embereket. A Kígyó ellent mer mondani Istennek, kétségbevonja szavahihetőségét is. Amikor Éva Isten szavait idézi: de a jó és gonosz tudásának fájáról ne egyél: mert amely napon eszel arról, bizony meghalsz –

a Kígyó rálegyint (akkor még nem volt csúszómászó) Isten fenyegetésére: bizony nem haltok meg, és elárulja a titkot: az Úr attól tart, hogy az ember istenné válik, ha jónak és gonosznak tudójává lesz. Bonyolult helyzet. Ki a Kígyó? A Biblia egyedül ravaszságát hangsúlyozza. Viselkedéséből gyanítható, hogy Isten ellenlábasa, de az sem kizárható, hogy csak az ember ellensége, szeretné vesztét okozni, hogy véget vessen Isten furcsa kísérletének, amikor egy ilyen angyalból és állatból összegyúrt, rendhagyó lényt akar létrehozni. Angyal és állat keveréke, az isteni szellem és a testiség lelkének az összefonódása? “A titok azonban és Isten szótlan reménye talán egyesülésükben van, tehát a szellem igazi behatolásában a lélek világába, a két princípium kölcsönös egymásba ivódásában s egymás megszentelésében olyan emberiség életre hívására, amely áldással lenne áldott a mennyből fenn és áldással a mélyből alant. ... Különös lények nézték akkor csodálva és csodálkozva a teremtőt: Isten fiai, csillagangyalok... meg gonosz démonok. Egy elmúlt világkorszakból származtak ezek, amely aggkori pusztulásakor a tohuvabohu nyersanyaga lett – és ez vajon a legelső volt-e?” – írja Thomas Mann. Mindenesetre a Genezis sehol és soha nem azonosítja a Kígyót a Sátánnal! Sőt a Biblia könyvei közül először csak a János apostolnak Meny-

41

nyei Jelenésekről Való Könyve (12:9) céloz arra, hogy “ama régi kígyó” a Sátán volt. A legkorábbi irat, amiből értesülhetünk, hogy Isten fiai között egyikük a Sátán – Jób könyve, Ézsajás próféta könyve (14:12-20) és Ezékiel próféta könyve (28:1219) utalnak rá, hogy eredetileg nem gonosznak teremtetett. Az angyalbukásról az apostoli levelek tesznek említést. Talán inkább figyelemre méltó az a hagyomány, hogy az angyalok sem értettek egyet – az egy Michael főangyal kivételével – az ember teremtésével. Egy részük meghajolni sem volt hajlandó Isten új remekműve, az emberi teremtmény előtt, s ez a konokságuk szerepet játszott eltaszításukban Isten közeléből. Mindenesetre a Kígyónak igaza lett: Sem Éva, sem Ádám nem haltak meg az erkölcsi tudat megszerzésétől, ám istenek sem lettek. Büntetésül Isten eltörölte a férfi és nő egyenjogúságát: fájdalommal szülsz magzatokat; és epekedel a te férjed után, ő pedig uralkodik te rajtad. A férfi bűne miatt

pedig a földet átkozza meg, és munkakényszerrel sújtja teremtményét, legfőképpen pedig a halállal: orcád verítékével egyed a te kenyeredet, míglen viszsza térsz a földbe, amiből vétettél: mert por vagy te s ismét porrá leszel. (1Móz 3:16;19)

Ezzel az emberpárt kiűzi az Édenből, és az Élet fájának őrzését lángoló pallosú kerubokra bízza. (Az Éden szó értelme eredetileg “gyönyörűség” volt. A Paradicsomnak pedig semmi köze a jól ismert növényhez, hanem a perzsa “pairi-daéza” – életfa – kifejezésből származtatják.) , Vajon később is ennyire haragszik az Úr az emberekre, mint Ádám és Éva kiűzetésekor? Miért

42

köt szövetséget Ábrahámmal, majd Mózessel? Miért adja feladatul az embernek, hogy: szentek legyetek, mert én is szent vagyok? Hogyan kerülhet szóba,

hogy az ember megszentelődik Istenben és Isten az emberben?

Gonosz eretnekek nyilván azt is gondolhatják, hogy elhamarkodott volt a Teremtés, és elhamarkodott volt az Ítélet. Ne törődjünk velük. Mi az Írást követjük, a szent szöveget próbáljuk megérteni. Isten többek között az élet mulandóságával bünteti Ádámot, vagyis a halál talán a bűnbeeséssel vonul be a világba. Az Édenben még halhatatlan volt az ember? Nagyon óvatosnak kell lennünk a bibliai szövegek értelmezésével. Hiszen Isten kerubokat állít az Élet Fájának őrzésére, méghozzá kezükben lángoló pallossal. Mitől tart? Hogy a Paradicsomból kiűzött, s immár halandó ember cselesen viszszalopózik a kertbe, és lopva mégiscsak halhatatlanná teszi magát? Ámde mihez kezdjünk egy valamivel későbbi, de még az Özönvíz előtti időből hangzó isteni szavakkal: Ne maradjon az én lelkem örökké az emberben, mivelhogy ő test; Legyen életének ideje százhúsz esztendő. (1Móz 6:3) Ha e szavakig az Úr lelke örök-

ké az emberben maradt, akkor az ember földi életében – tehát még az Édenből való kiűzése után is – halhatatlan volt. A halált éppen a testből eltávozó lélek jelenti. A Szentírásban mondásokat. Az zonyítéka. Egy hagyta volna az

sokszor fedezhetünk fel ellentén álmaimban ez a hitelesség bihamisító épphogy gondosan kiegymásnak ellentmondó, proble-

43

matikus mondatokat, vagy azokat a részeket, amelyek mai erkölcsi felfogásunk szerint rossz fényben tüntetik fel például az ősatyákat, Ábrahámot, Izsákot vagy Jákobot. Az emberiség története jellemző módon egy testvérgyilkossággal kezdődik. Ábel áldozatát elfogadja az Úr, Káinét elutasítja. Nem derül ki, miért? Ez Isten titka maradt. Mindenesetre Káin az isteni igazságtalanság feletti dühében agyonüti Ábelt. Talán Istent szeretné agyonütni. Figyeljetek! A Bibliából derül ki, hogy az életben nincs nagyobb sérelem az elutasításnál! Amikor valakinek azt mondják: Nem kellesz! Se a szerelemben, se a rokoni kapcsolatokban, se a munkában, se a közéletben. Se te nem kellesz, se a műved, se a szereteted, se az alázatod. Elviselhetetlen! És szól az Úr: Mit cselekedtél? A te atyádfiának vére hozzám kiált a Földről, mely megnyitotta száját, hogy befogadja a te atyádfiának vérét a kezedből.

A Biblia szövegében ezután némi pontatlanságot lehet sejteni. Mintha egy beszélgetés kimaradt volna, amit Thomas Mann valahogy így álmodott meg: Káin szólt: “Testvéremet, bármilyen szomorú, kétségtelenül agyonütöttem. De hát ki alkotott olyannak, amilyen vagyok, olyan mértéktelenül féltékenynek, hogy adott esetben mozdulataimért nem felelhetek, és nem tudom többé, mit cselekszem? Nem vagy magad is féltékeny Isten, és nem a magad képére teremtettél? A gonosz indulatot ki helyezte belém, a tetthez, amelyet tagadhatatlanul elkövettem? Azt mondod, hogy te magad viseled az egész világ terhét, és bűneinek terhét nem akarod viselni?”

44

Az Úr mélyen elgondolkodott. Azután: Fuss! – mondta Káinnak –, szabad vagy. Tűnj el a szemem elől! Ám Káin ebbe nem törődött bele: Nagyobb az én büntetésem, hogysem elhordozhatnám. Íme, elűzöl engem ma a földnek színéről, és a Te színed elől el kell rejtőznöm; Bujdosó és vándorló leszek e földön, és akkor akárki talál reám, megöl engemet. És monda néki az Úr: Sőt inkább, aki megöli Káint hétszerte megbüntettetik. És megbélyegzé az Úr Káint, hogy senki meg ne ölje, aki rátalál. (1Móz 4:10;13-15)

A Káin-bélyeg tehát nem büntetés, hanem védelem, azt bizonyítja, hogy Káin az Úré! Ezzel a történettel a Biblia megérinti az istenhívő vallások legkényesebb etikai kérdését: Egyrészről Isten mindentudása és mindenhatósága, másrészről az ember akaratának és cselekvésének a szabadsága. A transzcendens determináltság egyik oldalról, az önmagáért való felelősség a másikról. Te vocamus, quod sic plasmavisti hominem et hominem itidem vocamus, qui tamen debet praestare seipsum... – imádkozták a középkori szerzetesek: “Téged fennen szólítunk, hogy ilyennek teremtetted az embert, s az embert szintúgy szólítjuk, hogy önmagáért mégis ő felelős...” Egyszer meg kellene álmodni, hogyan is van ez? Elég magyarázat, hogy a Mindenható Isten szabadságot adott az embernek? Miféle szabadsá-

45

got? Akarat-szabadságot? A cselekvés szabadságát? Az ember akarata, cselekvése szabad, tehát indeterminált lenne? Akkor elmehetünk a pszichológia temetésére – ami ugyan nem lenne nagy tragédia –, mert a tudomány nem tud kutatni olyan jelenségeket, amelyekre nem vonatkozik az okság, amelyek nem determináltak. Vagy legyen kétfajta lélek: egy szabad, amihez a tudománynak semmi köze nincs, annál inkább az ezoteriának, amikor feltételezi az agy nélküli tudat létezését; s egy másik, nevezzük pszichikumnak, amelynek létezése a központi idegrendszer és a percepciós (érzékelési) folyamatok működéséhez kötött? Káin mintha győztesen került volna ki az Úrral folytatott vitájából. Még földönfutásról sem volt a továbbiakban szó, hanem családjával letelepedett a Nód földjén, Édentől keletre. Családjával? A Midras szerint a testvérgyilkosság akkor történt, amikor Ádámnak már több lánya volt. Sőt volt egy harmadik fia is: Szét. Később látni fogjuk, Jób polémiája is azzal végződött, az Úr tagadja, hogy őt emberi tulajdonságok jellemeznék – szeretet, igazságosság, bölcsesség stb. –, és elveti Isten antropomorf – jóságos nagyapóként való – szemléletét. Egyes vallástörténészek a két testvér konfliktusát abból vezetik le, hogy a papságért küzdöttek egymással. Az őshagyomány szerint mindig az elsőszülöttet illette meg a papi méltóság. Áldozatot bemutatni csak a papnak volt joga. Összecsapásuk éppen a régi hagyománnyal való szembefordulást jelenti. “Ábel halálát követően találkozott egyszer Ábel és Káin. A pusztaságban gyalogoltak, s messziről

46

felismerték egymást, mert mind a ketten roppant magas termetűek voltak. A testvérpár leült a földre, tüzet rakott és evett. Hallgattak, ahogy a nap vége felé hallgatni szokott a fáradt ember. Előbújt az égen egy csillag, még nem volt neve. A lángok fényénél Káin észrevette Ábel homlokán a kő nyomát, leejtette a kenyeret, amelyet épp a szájába készült venni, és bocsánatot kért a bűnéért. Ábel ezt felelte: – Te öltél meg engem, vagy én öltelek meg téged? Már nem emlékszem; együtt vagyunk, mint hajdan. – Most már tudom, hogy valóban megbocsátottál – mondta Káin –, mert a felejtés megbocsátás. Én is megpróbálok majd felejteni. Ábel lassan felelte: “Így igaz. Míg tart a lelkiismeret-furdalás, tart a bűn is.” (J. L. Borges: Legenda.)

A pusztító Isten –Az Özönvíz. Bábel tornya A teremtés utáni Első Emberiséget az Úr elpusztította. Mózes szerint ki is mondja, hogy megbánta a teremtést: És látta az Úr, hogy megsokasult az ember gonoszsága a földön, és hogy szíve gondolatának minden alkotása szüntelenül csak gonosz. Megbánta ezért az Úr, hogy teremtette az embert a földön, és bánkódott az ő szívében. És monda az Úr: Eltörlöm az embert, akit teremtettem, a földnek színéről; az embert, a barmot, a csúszómászó állatokat, és az ég madarait; mert bánom, hogy azokat teremtettem. (1Móz 6:5-7)

47

Mit tettek a szerencsétlenek? A föld pedig romlott volt Isten előtt és megtelt a föld erőszakoskodással. Isten azt mondta: Minden testnek vége elérkezett előttem, mivelhogy a föld erőszakoskodással telt meg általuk. (1Móz 6:11;13)

Szóval az erőszakról volt szó! Már akkor? Ég ereje, és velünk mi lesz? Milyen sorsot szán nekünk az Úr, világháborúk, totális diktatúrák, lágerek, az emberölés nagyüzemi módjainak kitalálói, embermészárszékek újbóli és újbóli létrehozói, politikai, gazdasági, és ideológiai erőszaktevések flegma kis gonoszai számára? Mi már csak egy Tűzözönt érdemelnénk. Vagy egy szétrohadást a Külső Sötétségben. De hát Isten megígérte, hogy többé nem rendez ilyen tömegpusztítást. Viszont számunkra a Dante által bejárt Pokol bármelyik bugyra meg nem érdemelt jutalom lenne. Szinte muszáj a hitetlenségbe menekülnünk e borzalmak elől. Diderot véleménye szerint csak tisztességes embereknek szabadna megengedni, hogy ateisták legyenek. Mert ők az üdvözülés jutalmáról mondanak le! A gazember mindig szívesen istentagadó, mert ő a pokol tüze elől menekül. Az Özönvízről szinte minden nép történelmi emlékezése tud. Vajon mire emlékeznek? Atlantisz pusztulására? Valamilyen más világkataklizmára? Platón szerint ez a tragédia az ő kora előtt 13.000 évvel következett be, tehát mitőlünk számítva kb. tizenöt és félezer évvel ezelőtt. A részletek közismertek. Isten mentőakciója, Noé és családja, a bárka, minden tiszta szárazföldi állat-párból hetet-hetet, a tisztátalanokból kettőt-kettőt menthet meg stb. Ámbár akkor még nem voltak

48

ismeretesek Mózes étkezési törvényei. Ez is bizonyítja, hogy a történetet utólag jegyezte le – talán maga Mózes, vagy valaki Mózes kora után. Az Özönvíz negyven napig áradt, a legmagasabb hegyek csúcsát is elborítva 50 napig tartott, három hónapig apadt, s körülbelül ugyanennyi idő alatt száradt meg. Csak érdekességként említem, hogy a Gilgameseposz is tud az Özönvízről. Az indiai mítosz pedig a bibliai történethez hasonlóan mondja el: a bárka, az állatok páros mentése. Ott Noét Manunak hívják. További különbség, hogy Krisna istenség aggódott a bárka sorsáért, s ezért egy hatalmas aranyhal formájában megtestesült. Ez az aranyhal egyben a misztikus Unicornis is volt, s egyetlen szarvával hátulról irányította a bárka útját, amíg az, a veszély elmúltával, meg nem feneklett, ezúttal nem az Araráton, hanem a Himaláján. Ám az Özönvíz indiai változatánál más ősi emlékezések is ismertek. A sumér mitológiában az ottani Noét Ziuszudrának nevezik, az akkád változatban Utnapistimnek. A vallástörténészek megegyeznek abban, hogy az Özönvíz mítosza elterjedt az egész világon, érdekes módon legkevésbé az afrikai kultúrákban. Könnyű lenne keletkezése okaként sokszoros diluviális katasztrófákat megjelölni, azonban ezeknek geológiai nyomai nem igen találhatók. Ezért a vallásokban előtérbe kerülnek a szellemi okok, a bűn, a teremtett emberiség bűnössé válása, aminek következtében a Kozmosz – mondjuk egyszerűbben: a természeti környezet – tönkremegy, “végelgyengülésben” kezd szenved-

49

ni, s végül elpusztul. Nem e folyamat kezdetének, sőt előrehaladásának vagyunk tanúi már a mi életünkben is? Persze a vallásos gondolkodásból nem zárható ki a teremtő Istenség pusztító akarata, ami válasz az erkölcsileg tönkrement emberiség vétkeire, vagyis a világ újrateremtésének igénye. A valláspszichológia szempontjából izgalmas kérdés, hogy a mindent tudó Istent meglepheti-e teremtésének kudarca, megbánhatja-e a teremtést, s elpusztíthatja-e a saját lelkéből a saját képére formált emberiséget? Nem olyan ez, mint egy végtelen csalódás és szomorúság, amely végül – Isten szempontjából – egy részleges öngyilkosságba fordul? Hiszen minden emberben ott van az isteni szikra, minden ember része az istenségnek. Mindenesetre az első emberiséggel Isten kudarcot vallott. Isten? Nem az ősök bűnei és tévedései? Nem ezek változtatták meg az ember életkörülményeit? Istent semmiféle felelősség nem terheli a teremtés művének elromlása miatt. Mégis érdemesnek látta, hogy kegyelmet is gyakoroljon, és Noén keresztül lehetőséget adjon számunkra – a második emberiség számára –, hadd bizonyítsuk be, hogy mennyit érünk az isteni terv, az áldottá és szentté válás, az egymásban való kölcsönös megszentelődés szempontjából? Mindenestre imáinkban nem önmagunkra, hanem isten segítségére apellálunk. Nem azt mondjuk, hogy mi majd elutasítjuk a kísértéseket, és megszabadítjuk magunkat a Gonosztól, hanem ezt – Auschwitzra és a Gulágokra, s egyéb, még megvalósításra váró népirtási terveinkre gondolva – Istenre bízzuk.

50

Talán most már jobban értjük József Attilát: Én istent nem hiszek, s ha van, ne fáradjon velem; majd én föloldozom magam; ki él, segít nekem. Az Özönvíz túlélése feletti örömében Noé berúgott, és meztelenül feküdt a sátrában. Három fia közül az egyik, Khám bement, majd röhögve elhíresztelte, hogy mit látott. Másik két fia, Sém és Jáfet erre háttal ment be a sátorba, hogy ne lássák az atya pucérságát, és betakarták őt. Noé, mikor felébredt, megátkozta Khámot és ivadékait, a kánaánitákat, örök szolgaságra ítélte őket. Ebben az időszakban az Úr megenyhíti a húsevés teljes tilalmát: Csak a húst az őt elevenítő vérrel meg ne egyétek. De a ti véreteket, amelyben van a ti éltetek, számon kérem; számon kérem minden állattól, azonképpen az embertől, kinek-kinek az atyjafiától számon kérem az ember életét. (1Móz 9:4-5)

Ám a második emberiség is romlásnak indult. Először is rettenetesen gőgösek lettek. Elhatározták, hogy egy várost építenek égig érő toronnyal. Nem derül ki, hogy a toronynak miért kellett az égig érnie. Fel akartak mászni a mennyországba? A Biblia szerint “nevet” akartak szerezni maguknak, hogy “szét ne széledjenek az egész föld színén”. Mindenesetre az Úr túlzottnak találta becsvágyukat, és az addig egy közös nyelven megszólaló nép beszédét összezavarta, s attól kezdve nem értették meg egymást. A nagy torony – Bábel tornya – építése abbamaradt.

51

Az Úr rosszallásának valódi oka valószínűleg az emberek égig érő becsvágya volt. Meg akarták szüntetni az ég és a föld elválasztottságát, anyaggal akartak betörni a szellem birodalmába. Ez a vágy ma is fel-fellobban: Újra szeretnének közös nyelvet, közös vallást, a torinói lepel elektromikroszkópos vizsgálatával akarják bizonyítani a feltámadás misztikus tényét, az Araráton ásnak Noé bárkájának maradványai után, és regressziós mélyhipnózissal szeretnék elfogadottá tenni az előző életek, a lélekvándorlás valóságát. A különböző, komoly ezoterikus iskoláknak van egy közös álláspontjuk: három nagy lépést kell előre tennie az erkölcsi fejlődésben ahhoz, hogy a szellemi megismerésben egy kis lépéssel előbbre jusson az ember. S miközben szorgosan építgetjük szellemi Bábel tornyainkat, éppen ez az erkölcsi alap lesz egyre vékonyabb és lukasabb.

52

53

MÁSODIK RÉSZ

Az egyetlen Isten eszméjének földerengése Egy nagy bálvány összetöri a kisebbeket – A nomád élet formálni kezdi Istent – Az egységes Izrael három első királya – A kiválasztottság valódi értelme – Az egyistenhit legmélyebb gyökerei

54

55

Egy nagy bálvány összetöri a kisebbeket Ez a történet Babilonban, a Hárán nevű város előtt kezdődik. Arrafelé táborozott egy Úr-Kaszdimból érkezett nomád sémi törzs. Leginkább habiriknak, hébereknek nevezték magukat. Baromtartó emberek voltak, főként juh- és tevepásztorok. A városok közelében felverték sátraikat, és cserekereskedelmet folytattak a városlakókkal, az iparosokkal. Aztán továbbvándoroltak. A törzs atyja-főnöke bálványimádó volt, Thárénak nevezték. (Hárán városa nem tévesztendő össze Tháré Hárán nevű, fiatalon elhunyt egyik fiával, aki a később nevezetessé vált Lót apukája volt. Lót tehát Tháré unokája. Thárénak volt még két fia: Ábrám és Nákhor.) Egy alkalommal, amikor Tháré a városban járt, Ábrámot megszólította egy Láthatatlan Szellemi Erő. Szövetséget ajánlott Ábrámnak, és megígérte, hogy népek atyjává teszi. És neki ajándékozta Kánaán egész földjét. Ám elrendelte, hogy a szövetség jeleként minden fiú csecsemőt nyolc napos korában körül kell metélni. A körülmetéletlen férfi pedig, aki körül nem metélteti az ő férfitestének bőrét, az ilyen lélek kivágattatik az ő népe közül, mert felbontotta az én szövetségemet. (1Móz 17:14) Ezt a szövetséget nevezik Ószövetségnek, amit Isten és Mózes később megerősített. Ábrám elfogadta az Istenül ajánlkozó Láthatat-

56

lan Erő ajánlatát. Isten pedig megtiszteltetésül megnyújtotta a nevét, és Ábrahámnak nevezte el, feleségét, Szárait pedig Sárának. A régi időkben – még a középkorban is – mindenki legfőbb urának a vallásához tartozott. Amilyen vallású volt a törzs- vagy nemzetségfő, azt a vallást követte az egész család, a szolgák és a rabszolgák is. Tháréval tehát el kellett fogadtatni Ábrahám szövetségkötését. Ábrahám – Tháré távollétében – belopózott atyja sátrába, és ott összetörte valamennyi agyagbálványát, a legnagyobb kivételével. Amikor Tháré hazaérkezett, és imádkozni akart, felfedezte a pusztítást. Magánkívül felelősségre vonta Ábrahámot. – Mit tettél, te elvetemült? – Én semmit – vonogatta a vállát Ábrahám. – De itt voltam, és láttam mi történt. Ez a nagy bálvány törte össze valamennyi kisebbet. – Ne beszélj ostobaságokat! – így Tháré. – Ez egy agyagszobor, se beszélni, se cselekedni nem tud. – Ha így van, miért borulsz le előtte? – kérdezte Ábrahám, és atyja szemébe nézett. S elmondta neki látomását a Láthatatlannal. És Tháré egész háznépével megtért az Úrhoz. Így tudja a Talmud. Nagyjelentőségű változás ez. Az egyszemélyes Isten – akinek létezéséről csak Ábrahám tudott – egy család illetve egy törzs Istenévé vált. A nomád élet formálni kezdi Istent Szentségtörés-e ez a cím? Távolról sem. Persze, egy pillanatra előre kell tekintenünk Mózesig, az

57

égő csipkebokorig, a megbízásig, hogy vezesse ki a zsidókat Egyiptomból. Mózes pedig monda az Istennek: Íme én elmegyek az Izrael fiaihoz, és ezt mondom nekik: A ti atyáitok Istene küldött engem tihozzátok; ha azt mondják nekem: Mi a neve? Mit mondjak nekik? És monda Isten Mózesnek: “JEHJE, ÁSER JEHJE.

Károli és legtöbben ezt úgy fordítják: VAGYOK, AKI VAGYOK. És monda: Így szólj Izrael fiaihoz: A VAGYOK küldött engem ti hozzátok. (2Móz 3:13-14)

Ám Rasi – Izrael egyik legtekintélyesebb bibliamagyarázója – arra hivatkozik, hogy a héberben perfektummal a múlt időt fejezzük ki, de az imperfektum jelent és jövőt egyaránt jelenthet. (Akár a magyarban: “Hová mész? Templomba megyek.” Ez jelen, most történik. Ám: “Mit fogsz csinálni holnap reggel? Templomba megyek.” Ugyanaz a “megyek” most jövőt fejez ki, még csak meg fog történni a templomlátogatás.) Vagyis a JEHJE, ÁSER JEHJE azt is jelentheti, hogy LESZEK, AKI LESZEK. SZÁMOTOKRA AZ LESZEK, AKIT FORMÁLTOK BELŐLEM. Mózes engedelmesen elindul feleségével, Cippórával és fiával, Gersommal együtt vissza Egyiptomba. S ekkor történik valami megdöbbentő, szinte hihetetlen, amit bármelyik valamirevaló hamisító nyilvánvalóan elsikkasztott volna a Bibliából: Isten el akarja pusztítani kiválasztottját!

És lőn az úton, egy szálláson, eleibe álla az Úr és meg akarja őt ölni. De Czippora egy éles követ veve és lemetszé az ő fiának előbőrét és lába elé veté mondván: Bizony, vérjegyesem vagy te nékem! És békét hagya néki. Akkor monda: Vérjegyes a körülmetélkedésért. (2Móz 4:24-26)

58

Szorongást keltő történet. Valószínűleg azt akarja elmondani, hogy Mózes – s talán a 400 éve Egyiptomban élő zsidók nagy része – annyira eltávolodott már az ősatyák vallásától, hogy nem metéltette körül a fiát, vagyis nem vétette fel az Úr és Ábrahám között köttetett szövetségbe. De térjünk vissza a kezdetekhez! A nomád törzs első tevékenysége a frigyláda megépítése. Akik folyton továbbvándorolnak, azok nemigen tudnak mit kezdeni egy tájhoz, vidékhez kötött helyi istenséggel. Olyan Istenre van szükségük, aki velük vándorol. Tulajdonképpen ezért készítik el a frigyládát, a szövetség jelképét bizonyítékát. Pontos előírások szerint készül, oldalát rézlemezek borítják, fedelét két kerub borítja be a szárnyaival. Belsejében – egyelőre, hiszen a kőtáblák még Sínai füstfelhőjében rejtőznek – jövendölésre, az Úr akaratának kifürkészésére szolgáló kultikus eszközöket tartanak. Mindkét oldalán 3-3 karika, amibe a hordozó rudakat lehet bedugni. S ha a nép vándorol, a frigyláda, amelyen az Úr szelleme nyugszik – velük tart. Érdekes, hogy még mindig mennyire hat a pogányság istenképe. Bár a héberek Istene láthatatlan, semmiféle helyhez nem kötött, tehát mindig együtt van a néppel, mégis van egy topográfiailag meghatározható pont – adott esetben a frigyláda –, ahol kvázi esszenciálisan, sűrítetten jelen van Isten Szelleme. A frigyláda elvesztését – mint látni fogjuk – még mindig úgy élik meg, hogy az Isten veszett el. Ezért rendkívül fontos a szövetség ládájának hordozhatósága. Sőt, amikor már régen letelepedtek, és az Első Templomot is felépítették, a Szentek Szentjében őrzik a frigyládát, s

59

aki arra vetemedne, hogy eltávolítja a hordozó rudakat – amelyekre reálisan már semmi szükség nincs –, az halállal lakol. Aki jogtalanul megérinti a frigyládát, azt az Úr halálra sújtja. Bár az előzőekben kikeltem a misztikus élmények és történések materiális bizonyítása ellen, a tisztesség kedvéért el kell mondanom, hogy egy amerikai vallástörténész – a Szentírás utasításait pontosan betartva – elkészítette a frigyláda tökéletes mását. S az új frigyládával – akár annak idején a zsidók – a nevadai sivatagban vándoroltak. S amikor valaki megérintette a frigyládát, holtan rogyott össze. Ezt a halált azzal magyarázták, hogy a mozgás, a szél homokot dörzsölt a láda oldalát borító aranylemezekhez, és olyan nagyfeszültségű statikus elektromosság halmozódott fel, amelynek kisülése halálos volt. Hát... Lehet választani. Ám a tanulság mindenképpen ugyanaz: Szent tárgyak megérintésekor ajánlatos az óvatosság. Viszonylag kevesen tudják, hogy a nomád sivatagi népek – így a héberek is – éjszaka vándoroltak. A nappali forróságban sátraik, netán egy oázis védelmében aludtak. Este kerekedtek fel a továbbinduláshoz. Ezért számukra a nap estétől estéig tartott. S ez a mai zsidó vallásban is megmaradt. Az Ünnepek mindig este, a csillagok feljövetelekor kezdődnek – például a szombat péntek este “jön be” –, és addig tartanak, amíg a következő nap sötétedő égboltján meg nem jelenik az első csillag. Az éjszakai nomádok számára a Hold fontosabb “világító test”, mint a Nap. Ezért időszámításuk is a holdhónapokhoz igazodik. Újholdkor,

60

amikor nincs holdfény, nem vándorolnak, akkor ünnep van. A nomád nép számára legfontosabb vezéri és isteni funkció a vezetés. Hiszen el lehet tévedni az úttalan utakon. A láthatatlan Isten is mindig vezeti az ő népét, még az sem kizárt, hogy néha poroszlop, éjszaka meg tűzoszlop segítségével. Elvezeti az Ígéret Földjére, onnét Egyiptomba. Az egyiptomi szolgaságból erős karral és kinyújtott kézzel vezeti őket 40 éven át a sivatagon a tejjel mézzel folyó Kánaánba, Kánaánból a szétszóratásba, a szétszóratásból a megsemmisítő táborokba, a halállágerekből Izrael államba... Ne haragudjanak, elragadott a történelem lendülete. Elvégre Martin Buber szerint a félrevezetés is vezetés. De mi még csak Kánaánnál tartunk. Mindeközben pusztul a rabszolganemzedék, szaporodik a nép, sokan csatlakoznak is hozzájuk, immár 12 törzs van, az Úr már Népistenné növekedett. Hatalmas jelentőségű események mellet siklottunk el némán a fel idézett tengernyi időben. Nem szóltunk Ábrahám és Sára vándorlásairól, Sára bekerüléséről a királyok háremébe, a pusztába űzött Hágárról és Izmaelről. Meg sem említettük a Mamré-ligeti látomást, az Izsák feláldozása körüli történéseket, nem beszéltünk Rebekáról, Jákobról és Ézsaúról, Jákob Lábánnál töltött éveiről, a nászéjszakán elcserélt testvérekről, Leáról és Ráhelról, az Egyiptom alkirályának méltóságába emelkedett József, az eladott testvér életének sorsfordulóiról, Mózesről, az egyiptomi kivonulásról, Sínai-hegyéről és a Tízparancsolatról, Mózes haláláról és Józsuéról... Minderről majd

61

szólunk, ha eljött az ideje. Most Isten történetét mondjuk el. A honfoglalás idején Isten a zsidók királya. Megszólítása: Ovínú Malkénú, vagyis: Urunk Királyunk. Ez azonban még nem zsidó királyság, hanem éppen akadálya egy valós központi hatalom létrejöttének. Izrael egy közös Istent-királyt tisztelő törzsszövetség marad. A törzsek élén bírák állnak, ők irányítják a törzs életét. Az asszonyok akkori politikai (nem vallási!) emancipáltságát mutatja, hogy nő is betöltheti a bíró funkcióját (Debóra). Azonban Izraelt centralizált királyságok veszik körül, amelyeknek katonai és gazdasági lehetőségei felülmúlják a zsidókét. Az “Isten a mi királyunk!” elv tehát ekkor már gyengíti Izraelt. Sámuel próféta idején történt, hogy Izrael egy csatában vereséget szenvedett a filiszteusoktól. Izrael vénei pedig elhatározták, hogy a táborba hozzák a Silóban őrzött frigyládát. És mikor az Úr frigyládája a táborba érkezett, rivalgott az egész Izrael nagy rivalgással, hogy megrendült a föld. ... Mikor pedig meghallották a Filiszteusok a rivalgás hangját... Megfélemlének: ... Jaj nékünk! Kicsoda szabadít meg minket ennek a hatalmas Istennek a kezéből? Ez az az Isten, aki Egyiptomot mindenféle csapással sújtotta a pusztában. Legyetek bátrak és legyetek férfiak, Filiszteusok! hogy ne kelljen szolgálnotok a zsidóknak... Azért legyetek férfiak, és harcoljatok! Megütköztek... és megveretett Izrael... A vereség oly nagy volt, hogy harmincezer ember hullott el. És az Isten ládája is elvétetett... (1Sám 4: 5-11)

62

A filiszteusok a frigyládát Asdódba vitték, és Dágon isten templomába helyezték el. Ám Dágon szobra másnap reggelre arcra bukott a frigyláda előtt. Visszahelyezték talapzatára, de a következő napon ismét lezuhant, és összetört. A nép között pedig ismeretlen fekélyes betegség kezdett pusztítani, és egerek ezrei lepték el őket. Hét hónapig cipelték a frigyládát városról városra, Gázába, Askelonba, Gátba és Ekronba. Ám a fekélyes kór mindenütt kitört, és az egerek is megjelentek. Ezért a filiszteus papok azt javasolták, hogy hajcsár nélkül indítsanak el egy ökrös szekeret, rajta a frigyládával. Készítsenek az ötvösök öt arany egeret és öt arany fekélyt, s azt helyezzék áldozatul az öt városért a frigyládára. Ha az állatok viszszaviszik a ládát Izrael táborába, akkor Izrael istene hozta rájuk a veszedelmet. De ha nem, akkor csak véletlen volt, ami történt. S a szekér visszatért az Izraeliekhez Beth-Semesbe. De a frigyládát a Kirjáth Jeárimbelieknél helyezték el, és ott maradt húsz évig. S amikor Sámuel megöregedett, felkeresték Izrael vénei: Íme te megvénhedtél, és fiaid nem járnak útaidon. Most azért válassz nékünk királyt, aki ítéljen felettünk, mint minden népnél szokás.

Sámuel felháborodik: hiszen az Úr a ti királyotok, aki kihozott titeket az egyiptomi rabszolgaságból, és veletek volt mind a mai napig! s megjósolja az eljövendő ember-királyok miatti szenvedéseiket. Ám a nép nem hallgatott rá: Nem! ... és mi is úgy legyünk, mint a többi népek, hogy királyunk ítéljen minket is, és előttünk járjon, és vezesse a mi harcainkat. (1Sám 8:5;19-20)

63

S az Úr azt parancsolja Sámuelnek: Adj nekik királyt!

Sámuel pedig – ámbár számos isteni előjel hatására – de felháborodásában mégis felkeni királlyá az első embert, aki szembejön vele. Ő a Benjámin törzséből való Saul, akinek az volt a legnevezetesebb tulajdonsága, hogy egy fejjel magasabb volt mindenkinél. Egyébként eredetileg atyja elveszett szamarainak felkutatására indult. Állítólag tőle származik a mondás: “Szamarakat kerestem, és egy királyságot találtam”. Kezdetben sikereket ért el a filiszteusok elleni küzdelemben, de végső soron gyenge uralkodó volt, élete második felében sok vereség érte, s a tekintélyét féltve, Jonathán fiának barátjával, a hatalmas termetű, Góliátot legyőző Dáviddal rivalizált. Egy csata előtt annyira megrémült a filiszteus seregtől, hogy a mózesi tilalom ellenére felkeresett egy halottlátó asszonyt Endorban. Egyébként érdekes ez a tilalom. Nem azt mondja, hogy jósok, szellemidézők, halottlátók nincsenek, mert mind szélhámos, hanem elismeri létezésüket, csak azt tiltja meg, hogy szolgálataikat igénybe vegyék. Ennek ellenére Saul megidézteti Sámuel próféta szellemét, hogy tanácsot kérjen tőle. S az idézésre valaki megjelenik: Az asszony pedig mondta Saulnak: istenfélét látok feljönni a földből. És ő monda néki: Milyen ábrázata van? Ő pedig mondta: Egy vén ember jön fel, és palást van rajta. És megismerte Saul, hogy az Sámuel, és meghajtotta magát arccal a föld felé, és tisztességet tett neki. (1Sám 28:13-14)

A mai napig tart a vita, hogy vajon ki jelent meg az endori asszony hívására. Ha a Biblia szavai

64

azt jelentik, hogy Saul leborult, akkor a megjelent szellem nem lehetett Sámuel. Izrael felkent királya nem borul le ember előtt. Talán valami isteni emanációról lehetett szó... Egyébként Saul volt Izrael királyai közül az egyik, aki öngyilkos lett a kardjába dőlt, hogy ne kerüljön a filiszteusok fogságába. A Biblia rajta kívül csak két királyi öngyilkosságról tud: Achitófel megfojtotta magát, Zimri pedig magára gyújtotta palotáját. Az ősi zsidó hagyomány szerint Isten az életet a saját képmására adta az embernek. Az emberi élet tehát szentség. Gyakran idézett mondat volt, hogy: “Aki magát szándékosan elveszíti, annak nincs része a jövendő világban”. Ezért az öngyilkosnak nem adják meg a szokásos végtisztességet, és azokat a temető egy elkülönített hátsó részében temették el. Ám a modern zsidó felfogás szerint senki hátramaradottnak nem lehet biztos tudása az önpusztítás szándékosságáról. Ezért mindig fel kell tételezni, hogy valami rejtett kényszer vagy lelki zavar állott fenn. Az öngyilkosság csak akkor állapítható meg, ha az öngyilkos előzőleg egyértelműen kifejezte, hogy meg akar halni, és tettét azonnal végre is hajtotta. Lényegében minden vallás tiltja az öngyilkosságot, legfeljebb a következményeinek elmondásakor máshová teszik a hangsúlyt. A hinduizmus különböző ágazatai például azt tanítják, hogy az öngyilkosság tulajdonképpen elköteleződés, azáltal hogy az egyén szembefordult saját karmájával, életellenes hatalmak szolgálatába szegődött, ahonnét hosszú ideig nincs szabadulás. Abban is egyetértenek, hogy a dolgokon változ-

65

tatni csak a földi életben lehetséges. A halál után csak szemlélet van. Ezért is kell újra megtestesülni, hogy minden elrontott élethelyzet, kapcsolat, érzelem, ami a halállal megmerevedett, újra élhetővé váljon, javítani lehessen rajtuk, de további rontás sem kizárható. A fejlődés és a visszafejlődés lehetősége egyaránt nyitott. Saul után az erős Izraeli Királyságot Dávid és Salamon teremtették meg. Igen ám, de mi lett az Úrral? Istent a földi királyra vágyakozó zsidók még magasabbra emelték – ahogyan ma mondani szokás: “fölfelé buktatták” –, s míg ők Saul királyi uralma alatt éltek, Istent az egész világ királyává kiáltották ki. Az ember töpreng és álmodik. Az a tény, hogy a frigyláda elfogható volt, úgy látszik, kiheverhetetlen és feldolgozhatatlan megrázkódtatása, lelki traumája lett a zsidóságnak. A zsidóság felmondja kiválasztottságát: olyan akarunk lenni, mint a többi nép! Ám ezt Isten mintha nem fogadná el. Mert ez a kiáltás még egyszer felhangzik a zsidóság történetében: a holokauszt után. A zsidóság nem akar Istennek szentelt egészen elégő áldozattá válni. Politikailag létező befogadó államot akar, parlamenttel, pártokkal, rendőrséggel, katonasággal. Olyan államot, ahol a vallás, az Isten tisztelete a nép többségénél lassan hagyományőrzéssé változik. Vagyis újra kifejezi vágyát: olyan akar lenni, mint a többi nép. És már majdnem olyan. Az egységes Izrael három első királya Láttuk Saul öngyilkossággal végződő gyenge ural-

66

kodását. Saul hatalmának vége felé már Dávid csillaga emelkedett fel, aki parittyájával megölte az állig felfegyverzett óriási termetű Góliátot, és számos katonai sikert aratott. Saul egye inkább riválisának tekintette őt, bár Dávid többször bebizonyította neki jóindulatát, például belopózott Saul sátrába, levágta az alvó király köpenyének csücskét, s másnap megmutatta neki: Látod, megölhettelek volna álmodban... Lehet, hogy Sault az is bántotta, hogy fia, Jonathán és Dávid örök barátokká lettek. De Saul és Jonathán halálakor Dávid mindkettőjüket siratta. Siratóénekét ,,Íj-dalnak” nevezték: . Izrael! a te ékességed elesett halmaidon: miként hullottak el a hősök! ... Sault és Jonathánt, akik egymást szerették és kedvelték míg éltek, a halál sem szakította el; a saskeselyűknél gyorsabbak és az oroszlánoknál erősebbek voltak. Izrael leányai! Sirassátok Sault, ki karmazsinba öltöztetett gyönyörűn, és arannyal ékesítette fel ruhátokat. Óh, hogy elhullottak a hősök a harcban! Jonathán halmaidon esett el! Sajnállak testvérem Jonathán, kedves voltál nekem nagyon, hozzám való szereteted csodálatra méltóbb volt az asszonyok szerelménél. Óh, hogy elhullottak a hősök! És elvesztek a hadi szerszámok! (2Sám 1:19; 23-27)

Mindenesetre Dávid alatt alakult Izrael erős központosított monarchiává. S már benne felvetődött a templomépítés nagy terve. Csakhogy a nők!... Az átkozott vágy, ami éppen az ammoniták elleni háborúban hatalmasodott el a királyon, aki Jeruzsálemben maradt, míg vezére, Joáb vívta a csatákat. Dávid palotája tetejéről meglátott egy gyönyö-

67

rű nőt fürdeni. Palotájába rendelte, és magáévá tette. Csakhogy hamar kiderült, hogy a nő férjes asszony, felesége a hettita Úriásnak, aki Dávid hűséges katonája, és aki a harctéren tartózkodott. Eddig még el lehetett volna tusolni, hogy a király a paráznaság bűnébe esett, de az elcsábított nő – név szerint Bethsabé –, megüzente, hogy gyermeke lesz Dávidtól. Dávid akkor hazarendelte a frontról a férjet, abban a reményben, hogy Úriás majd lefekszik a feleségével, és magáénak hiszi a gyermeket. De Úriás betartotta a törvényt, hogy hadban nem szabad szeretkezni, nem ment haza, hanem a királyi palota előtt aludt, akkor is, amikor Dávid megpróbálta leitatni. Ezért drasztikusabb eszközökkel kellett próbálkozni. Dávid parancsot adott Joábnak, hogy hívja vissza Úriást, állítsa a harctér legveszélyesebb pontjára, és támadáskor húzódjanak vissza mögüle. Így lett Úriásból hősi halott, a királyból meg gyilkosságra felbujtó. Dávid ezután feleségül vette Bethsabét, de a bűnben fogant gyereket megölte az Úr. Dávid a gyerek betegsége alatt hét napig böjtölt a földre borulva. De amikor a gyerek meghalt, felkelt, megtisztálkodott, átöltözött, imádkozott és evett.

Akkor mondták az ő szolgái néki: Mi dolog ez, amit műveltél? Míg a gyermek élt, böjtöltél és sírtál; Most pedig, hogy meghalt a gyermek, felkeltél, és kenyeret ettél. Mondta ő: Míg a gyermek élt, addig böjtöltem és sírtam; mert ezt mondottam: Ki tudja, talán az Úr könyörül rajtam, és megél a gyermek. De most, hogy meghalt, vajon miért böjtölnék? Vajon visszahozhatom-e azzal? Én megyek ő hozzá, de ő nem jön vissza hozzám.

68

És megvigasztalta Dávid az ő feleségét, Bethsabét, és bement hozzá és vele hált. És ő szült fiút, és nevezte annak nevét Salamonnak, és az Úr szerette azt. (2Sám 12:21-24)

Vajon érdemes-e Dávid államszervezése, katonai győzelmei helyett egy szexuális kalandjával ilyen részletesen foglalkozni? Ha történelmet írnék, súlyos hiba lenne. De én a Biblia hőseinek jellemét, valamint Istenhez való viszonyát szeretném bemutatni. S ez talán a szerelemben mutatkozik meg legélesebben. Megvan tehát az utód, a trónörökös: Salamon. S amikor trónra lépett, megjelent az Gibeonban az Úr Salamonnak, azon éjjel álmában, és mondta az Isten: Kérj, amit akarsz, hogy adjak neked. És mondta Salamon: ... Adj a te szolgádnak értelmes szívet, hogy tudja ítélni a te népedet, és tudjon választani a jó és a gonosz között ... És tetszett e beszéd az Úrnak, hogy Salamon ilyen dolgot kért. Mondta az Isten: Mivelhogy ezt kérted tőlem, és nem kértél magadnak hosszú életet, s nem kértél gazdagságot, sem pedig nem kérted ellenségeid lelkét; hanem bölcsességet kértél az ítélettételre: Íme a te beszéded szerint cselekszem; íme adok neked bölcs és értelmes szívet, úgy hogy hozzád hasonló nem volt te előtted, és utánad sem támad olyan, mint te. Sőt, még amit nem kértél, azt is megadom neked, gazdagságot és dicsőséget: úgy hogy a királyok között nem lesz hozzád hasonló senki minden te idődben. És ha az én utaimon jársz, megőrizve az én végzéseimet és parancsolataimat, a miképpen járt a te atyád Dávid: meghosszabbítom életed idejét. (1Kir 3:5-6; 9-14)

69

El ne feledjük a híres történetet, a két asszony vitáját egy gyermek felett. Mert az egyik asszony éjszaka ráfeküdt a csecsemőjére, aki meghalt. És akkor kicserélte a halott gyereket a vele egy házban élő másik asszony újszülött csecsemőjével. S mindketten azt bizonygatták, hogy sajátjuké az élő gyerek, a másiké a halott. És mondta a király: Hozzatok nekem kardot! És amikor odahozták a kardot a király elé, Mondta a király: Vágjátok két részre az eleven gyereket, és adjátok az egyik részt az egyiknek, a másikat pedig a másiknak. Ekkor mondta az asszony, akié az élő gyerek volt, mert megindult a szíve gyermekén: Kérlek uram, adjátok neki az élő gyermeket, és ne öljétek meg őt. A másik pedig azt mondta: Se enyém, se tied ne legyen, vágjátok ketté. Akkor felelte a király: Adjátok amannak az élő gyereket, és meg ne öljétek azt, mert az az ő anyja. (1Kir 3:24-27)

Salamon építette meg a szent sátor helyett az Úr első Templomát. És a Templomban volt a szentek szentje, és abban a frigyláda, a frigyládában pedig Mózes két törvény táblája. És köd töltötte be az Úrnak házát, amikor Isten szelleme leszállt rá. És az egész gyülekezet felállt, Salamon pedig megáldotta a népet. És Salamon – a föníciaiak segítségével – megépítette a vörös-tengeri flottát, hogy Izrael úr legyen a vizek felett is. A hajók pedig aranyat, ezüstöt és idegen országok kincseit hozták el Salamonnak: elefántcsontot, majmokat, pávákat, fűszereket, öltözeteket, hadi szerszámokat, szekereket, öszvéreket és lovakat. Salamon pedig építtetett tárházakat és városokat a pusztában. És mi-

70

kor Salamon gazdagságáról és dicsőségéről hallott, Sába királynője eljött hozzá, hogy a saját szemével lássa mindezt. És Salamon halála után következett be az ország kettészakadása Izraelre és Júdeára. Izraelt tíz törzs alkotta Jeroboám uralma alatt, Júdeát pedig Júda és Benjámin törzse lakta, meg a leviták, akik a honfoglaláskor nem kaptak földet, mert papsegédek voltak a Templomban, és a kohanita – vagyis Árontól származó – papok Roboám királysága alatt. Mert Júdea jelentősége abból fakadt, hogy a területén feküdt Jeruzsálem, a szent város, és ott volt az Úr egyetlen temploma, ahol áldozni lehetett.

A kiválasztottság valódi értelme A nép kiválasztottsága a legdühítőbb jelző a kívül rekedtek számára. Fölényt éreznek benne, felsőbbrendűséget, mindenki lenézését, megvetését, aki nem tartozik közéjük. Holott nyilvánvaló: Isten fiának lenni, Isten prófétájának lenni, a világot megtartó harminchat igazak közé tartozni, Isten kiválasztott népének lenni – a legszörnyűbb sorsot ígéri. Hiszen amikor Saulus-Pál a damaszkuszi látomás és elhívás után megvakul, az Úr a “látásban” azt mondja Ananiásnak, a vonakodó gyógyítónak: Eredj el, mert ő nekem választott edényem, hogy hordozza az én nevemet a pogányok és királyok, és Izrael fiai előtt. Mert én megmutatom neki, mennyit kell neki az én nevemért szenvednie. (ApCsel 9:15-16)

71

Az első, aki halállal lakol kiválasztottságáért: Ábel. S utána a sorstársak véget nem érő menete. De most nem a kiválasztottak, hanem az elutasítottak kínjára kell egy szempillantást vetnünk. Mert Isten választásának “igene” és “neme” egyaránt szenvedést szül. Mert az életben nincs nagyobb sérelem az elutasításnál. A földi vagy égi atya által visszautasítottak gyötrelmét csak az elfogadottak vére csillapíthatja. Izrael kiválasztottsága a többi nép számára igazságtalan, és érthetetlen elutasítást jelent. Werfel szerint: “Ábrahám magvából eredt Izráel, hogy ő legyen a nép, amely kibontja a világ sodrának kuszaságát, hogy belőle váljék Isten örömének népe. Ettől fogva megrakták ezt a népet a büszkeség terhével és a szenvedés terhével, aminőt még soha ember nemzetsége nem viselt. Hatalmas és fenyegető nemzetek között nem volt egyebe, mint Ábrahám érdemének kamatozó kincse s csodálatosan finom hallása Adonáj hangjának felfogására. De a nemzetek gyűlöletük legkeserűbb keserűségével gyűlölték Izráelt.” Mire választotta ki az Örökkévaló Izraelt? Egyik missziója az egyistenhit megőrzése volt. Ezt a feladatot Izrael hűségesen teljesítette. A másik feladat az egyistenhit elterjesztése volt. Ám ennek teljesítésébe belebukott. Azáltal, hogy népvallásként definiálta önmagát, azt vallva, hogy zsidónak születni kell – eleve lemondott minden térítésről. Az egyistenhit elterjesztését a zsidóságtól – sok kompromisszum árán – a kereszténység vette át. Végül is a fogságból való visszatérés, a tíz törzs eltűnése, majd az uralkodó Szíria részéről történt

72

törekvések a zsidó vallás felszámolására (a Templom bezárása, a Tóra betiltása stb.) kétségbeesést szült. Ez a kétségbeesés vezetett el a makkabeusok felkeléséhez, és válaszút elé állította a zsidóságot, különösen az idegen népek között élő “szórvány zsidóságot”. Egyik részről a zsidóság népi és vallási fennmaradása, másik részről a judaizmus általános világvallássá válása, mint cél, került szembe egymással. S a zsidóság a többi néptől elkülönült fennmaradást választotta. A zsidóság szigorú monoteizmusa nem tagadta más istenek létezését, csak imádásukat tiltotta, legelőször a Tízparancsolatban. Ne legyenek neked idegen isteneid én előttem. ... , Mert nem szabad imádnod más istent; Mert az Úr, kinek neve féltőn szerető, féltőn szerető Isten Ő. (2Móz

20:3; 34:14)

Maga Mózes, amikor a Vörös-tenger elnyelte az egyiptomi hadat, ujjongani kezd: Kicsoda az istenek közt olyan, mint te, Uram? (2Móz 15:11)

Csak lassan vált a zsidó vallás alapgondolatává Jeremiás és az úgynevezett Deutero-Ézsajás igehirdetése, hogy egyetlen Isten van, nincs más Isten rajta kívül. (Deutero-Ézsajás művének nevezik Ézsajás könyvének a 40-től az 55-ig tartó fejezetét, amelyet valószínűleg a babilóniai fogság utolsó éveiben írt egy ismeretlen szerző.) Tiszteletre méltó és megrendítő a következetes és mártírok tömegének vérével megszentelt küzdelem, amit Izrael a bálványimádás ellen vív. És mégis.. . ,,– Uram, meg kellene tanítanunk az embereket, hogy rosszul teszik, ha képeket és szobrokat imádnak a templomban. ...

73

– Azt hiszed, Isten nem tudja, hogy őt imádják azokban a képekben és szobrokban? S hogy ha az imádkozó hibát követne is el, nem gondolod, hogy Isten belát szándékaiba?” (Sri Ramakrisna Evangéliuma) A másik szigorúan egyistenhívő vallás, az iszlám szempontjából viszont Ábrahám elsőszülöttje az arab mamájával, Hágárral együtt a pusztába űzött Izmael volt, az arab nép ősatyja. Ábrahám – Ibrahim atya – tehát másodszülött, de Sárától, a zsidó anyától származó Izsák fia számára ellopta az elsőszülöttséget Izmaeltől, ellopta a kiválasztottságot az arab néptől. A további megbocsáthatatlan bűn: A kiválasztott nép – Mózes révén – erkölcsileg is gúzsba kötötte a világot. Elvette tőle a politeizmus pogány életörömét, az élményvilág korlátlan szabadságát. Az egyistenhit – a vallási totalizmus – egyszerűen kriminalizálta a szélsőséges emberi reakciókat. Ezt az erkölcsi szigorúságot még továbbfejlesztette a kereszténység. Ettől kezdve az európai kultúra központi kérdésévé válik a bűn, a bűntudat, a kísértés, a vezeklés, a megtisztulás, az üdvözülés és a kárhozat. Thomas Mann szerint is így van ez, ha Isten, mint Ábrahám esetében történt: “a természetfölötti bánat nyugtalanságát fölébreszti egyetlenegynek a szívében, az örömest egyetértők között, kiűzi őt a meglévőnek, és a megadottnak kapuiból, a kalandos bizonytalanságba, és hasonlóvá teszi a kőhöz, mely elszakadván és elgördülvén, beláthatatlan görgetegeket és történéseket indít meg.”

74

Lappang azonban a két nyilvánvaló kiválasztottsági megbízatás mögött egy harmadik, misztikus küldetés. Az évszázadokon át betartott szigorú testi és lelki tisztasági törvények arra voltak hivatottak, hogy Izrael képes legyen kialakítani magában egy olyan testet, amelyben egy isteni emanáció, vagy a Messiás emberi alakban megjelenik. Akár a Fiú, akár Dávid fia, vagy József fia Messiás nem testesülhet meg pogány bűnökkel fertőzött kultúrában, nem foglalhat el étellel-itallal, vérfertőzéssel vagy szodómiával meggyalázott testet, még ha csak az ősök között előfordult is a megbocsáthatatlan bűn. Ez tehát a testi és lelki tisztaság missziója, amire az egész zsidóság felesküdött, és konokul szenvedett tőle, inkább, mint bármelyik sumér hercegi család.

Az egyistenhit legmélyebb gyökerei A vallások történetében néha furcsa egybeesésekre bukkanhatunk. Egymástól elképesztő messzeségben, egymásról semmit sem tudva Indiában a Buddha fellép az állatáldozatok, a szarvasmarhák tízezreinek lemészárlása ellen. A Közel-Keleten Melkisédek pap-király is tagadja a véres áldozatok szükségességét. A katolikus pap-avatási zsoltárszöveg (Zsolt 110:4) így szól: Megesküdött az Úr, és meg nem másítja: Pap vagy te örökké, Melkhisedek rendje szerint.

75

A Melkisédek rendje szerinti papok nem hoznak véres áldozatot. Az avatási szöveg egyben azt is leszögezi, hogy a papság letehetetlen és megszakíthatatlan. Bármit tesz is a felszentelt pap – elhagyhatja hivatását, vallását, kiközösíthetik –, akkor is pap marad, és az általa kiszolgáltatott szentségek, oldások és kötések érvényesek. Azután, hogy Ábrámmal az egyetlen és láthatatlan Isten szövetséget kötött, Egyiptomban a középső dinasztia egyik fáraója hatalmas vallási forradalomba kezdett, amelynek lényege ugyancsak az egyetlen és láthatatlan isten, Aton kultusza volt. Szimbóluma a sugárzó napkorong, minden sugár végén egy kézzel. Ám nem a Nap volt maga az isten, hanem csak a láthatatlan isten manifesztációja. Az isten, akihez imádkoztak, nem az égen, hanem az égben volt. A fiatalon meghalt fáraó, a IV. Amenhotep név helyett Echnatonnnak hívatta magát. Szellemi közössége az egyiptomi Gósen földjén nyájaikat legeltető, egyistenhívő zsidókkal, s a közülük alkirállyá emelkedett Józseffel, Jákob ősatya fiával, tagadhatatlan, sőt szembetűnő. Kézenfekvő lenne annak a feltételezése, hogy a hikszosz fáraók közül, akik i. e. 1700 körül hódították meg Egyiptomot, egyikük, Echnaton magához emelt egy – álomértelmező képessége révén a látókörébe került – egyistenhívő, zseniális zsidót, aki szellemi szövetségesként támogatta a fáraó vallási forradalmát. Továbbá József gazdasági koncepciója nemcsak megmentette Egyiptomot az éhínségtől, hanem háború nélkül befolyása alá vonta a környező államokat is. A József és testvérei tetralógiában Thomas Mann

76

magától értetődő és teljesen hitelesnek tűnő természetességgel ábrázolja Echnaton és József együttműködését, s ez által erre az időre teszi a zsidók bevonulását Egyiptomba, és letelepedését Gósen földjén. Thomas Mann a nagyívű művében mindehhez rengeteg kutatási anyagot dolgozott fel. Mindenesetre József erősen egyiptomivá vált, a fáraótól egyiptomi nevet kapott, Czaphenat Phaneakhnak nevezték. Aszenátot, az egyiptomi On isten papjának leányát vette feleségül. Ezért Jákob – mint a szellem fejedelme – megfosztotta törzsfői rangjától, áldottságát világi áldásnak minősítette, s helyette két gyermekét, Efráimot és Manassét kérte el tőle, hogy törzsek atyjai lehessenek Izraelben. Pontosabban: Manasse volt az elsőszülött, de Jákob keresztbe tett kezekkel áldotta meg őket. S így Efráim kapta az elsőszülöttnek járó áldást. Áldáskor ma is Efráim nevét említik” először: “Tegyen az Úr áldottá, mint Efráimot és Manassét”. Nem lehetetlen, hogy mindez így történt. Azonban a vallástörténészek jó része jelentős időbeli eltolódást tételez fel Echnaton uralkodása, József helytartósága és Izrael Egyiptomba költözése között. Egyes számítások szerint Izrael (Jákob) i. e. 1870 körül érkezhetett Egyiptomba, ahol a zsidók kb. 400-450 évet töltöttek. Mózes i. e. 1525 körül születhetett, az Egyiptomból való kivonulásra i. e. 1445 táján kerülhetett sor. Ekkor Mózes már 80 év körül járt. 40 évig vezette a zsidókat a sivatagban, s 120 éves korában halt meg, Móriavagy Nébó-hegyéről éppen csak megpillantva Ká-

77

naánt. Viszont Echnaton (IV. Amenhotep vagy Amenophisz) i. e. 1364-1347 (vagy 1345) között uralkodott. Olvasóm, nyugodtan tedd félre a papírt és a ceruzát, az összes számításaiddal együtt. Nem kell megrémülnöd a bibliai időszámítás bizonytalanságaitól. A Biblia nem történelmi monográfia. A tudósok pedig sokféleképpen gondolkodó, számítgató, gyarló emberek. A történetre kell figyelnünk, mert a történetek és a példabeszédek mondják el a vallás spirituális és erkölcsi lényegét. A többistenhit és az egyistenhit problémáját nézegetve, letagadhatatlan az a komisz analógia, amelyik ebben a modern utókor politikai rendszereinek ősképére utal. Demokrácia, vagy totális rendszer. Többpártrendszer, vagy tekintélyelvű pártdiktatúra. Meghökkentő, sőt megdöbbentő az emberi társadalom hierarchia-igénye. Mindig kell egy végső hatalom, egy vezér, kell az engedelmesség, a retorzióktól való félelem. A többi utópia. Ez az igény már legkisebb műhelyben, vállalkozásban is jelentkezik, sőt a családban, az iskolában is. Úgy látszik, hogy az ember vágyik a szabadságra, de nem bírja elviselni. S ha így van, akkor egy évezredek alatt kimunkált emberfölötti hatalom, az Isten létezése a világ legzseniálisabb találmánya. Vajon Voltaire különböző megnyilatkozásai élete folyamán: “Tiporjátok el az átkozottat!”, aztán: “Ha Isten nem lenne, ki kellene találni!”, és végül a halála előtti utolsó kenet felvétele – Voltaire szellemi veresége, vagy győzelme-e önmaga felett?

78

Az embernek Isten hatalma kell, hogy meg tudjon maradni a fenekén. Ennél gyengébb hatásfokú az Istentől örökölt királyi hatalom. De még mindig egész jól működött, különösen a vérségi átöröklődés a kiválasztott család esetében. De ez a mai, elpiszkolódott demokrácia? Amikor néhány éves periódusonként más-más érdek, és más-más báb kerül ideiglenes hatalomra. A “többség akarata” az alkoholista házmesterek és a bornírt futballdrukkerek kedvence, a végre pozícióba került “lehettem volna” tehetségtelenek, akiket a háttérből kegyetlen pénzes hatalmak mozgatnak. Csoda-e ha az emberek a demokrácia áttekinthetetlen rendetlenségéből és lezülléséből időnként vissza-visszavágynak egy kis – egyértelműségében üdítő, sorsukat irányító – diktatúrába, amelynek Vezérét isteníteni lehet, lázadni is lehet ellene, szobrát felállítani és döntögetni, és ezt nem konzervativizmusnak nevezik, hanem forradalomnak... Aztán megint jöhet a nagy rezervátum, ahol a szabadon rohangáló állatok egy idő után gyalázni, majd irtani kezdik egymást. A rókát azért, mert róka, a nyulat azért mert nem róka. De ehhez az “ellenfeleinket megsemmisítjük”-politikához erő és szabad erőszak kell. S a vágy újra fellobban a minden totális törekvést igazoló vallás és egy abszolút monarchia iránt – és egy erős uralkodóban és Isten atyai fensőségében való hit mellett. S ha a diktatúra már eleget ölt és rombolt, jöhet a demokratikus megújulás. Hölgyeim és Uraim! S. O. S! – vagyis Save Our Souls: mentsd meg lelkeinket az ilyen sátáni gondolatoktól!

79

HARMADIK RÉSZ

A kőbe vésett törvény Hol kezdődik a zsidóság története? – Mózes – Elohim és J.H.V.H. – Visszatekintés a Tízparancsolatra

80

81

Hol kezdődik a zsidóság története? Milyen eseménytől kezdve beszélhetünk a zsidóságról, mint népről és vallásról? A szigorú ortodoxia ezt az időpontot Mózeshez, még pontosabban a Tízparancsolathoz köti. Az Ábrahám és Mózes közötti időszakot valamiféle előtörténetnek tekinti, a sémita törzsek közül kiválasztott héberek és Isten – vallásnál lazább – szövetségének. (Láttuk például, hogy a Thébában nevelkedett és a Sínai területén emigránsként élő Mózes már nem is metéltette körül a fiait.) Mindaz pedig, ami a Teremtés és Ábrahám között történt – az Édenből való kiűzetés, az Özönvíz, a Bábel tornya stb. – az egész emberiségre vonatkozik. A liberálisabb neológ felfogás Ábrahámmal – az Isten által megnyújtott nevűvel– kezdi a zsidóság történetét. Így azután néha – a fordítás hitelességének bizonyítékaként – bele is bonyolódik némely teológiai problémába. Csak példaként említjük a Mamré-ligetében történt eseményeket

Megjelenék pedig őnéki az Úr a Mamré tölgyesében, és ő ül vala a sátor ajtajában, a hő napon. És látta, hogy három férfi áll ő előtte. És látván eléjük, sietett a sátor ajtajából, és földig meghajtá magát. És monda: Jó Uram, ha kedves vagyok te előtted, kérlek, ne kerüld el a te szolgádat. (1Móz 18:1-3)

82

Ettől kezdve a bibliai szöveg állandóan váltogatja az egyes számot a többes számmal. Az Úr felháborodása Sára nevetésén, amikor a vénasszony megtudja, hogy gyermeket fog szülni, Ábrahám alkudozása a Szodomát elpusztítani készülő Úrral a városban élő igazakért, csakis egyes számban történik, holott még mindig három férfiről van szó, akik jelen vannak Izsák születésének megjósolásakor, s akik később Szodoma felé indulnak Ábrahám kíséretével. Ám, miután – a közismert lefelé licitálás során – megegyeztek a tíz igazakban, akikért Isten nem pusztítja el Szodomát – elméne az Úr, Ábrahám is hazatér, és csak ketten érkeznek Szodomába. A 19. részben váratlanul kiderül róluk, hogy angyalok. E párbeszédek persze úgy is felfoghatók, hogy Ábrahám felismeri az Urat az angyalok között, s az utóbbiakkal nem törődik. A keresztény teológusok egy része viszont itt egy finom utalást észlel a Szentháromság egy Istenként való felfogására.

Mózes Rabbénu Móse – Mózes tanítónk – körül a bibliai idők óta mind a mai napig – Freud izgalmas lélektani elemzésétől a két Mózesről, Szondi Lipót: Mózes a törvényhozó, Káin a törvényszegő című művén át a nemrég megjelent Mózes Egyiptom fáraója című szamárságig – időnként meg-megpezsdülő izgalom korbácsolja fel a kedélyek és a történelmi tudat nyugalmát: Ki volt Mózes? Talán időleges megnyugvást hoz – valami újabb felfedezésig vagy elméletig –, ha Mózes sze-

83

mélyét irgalmatlanul megfosztjuk minden legendától és lélektani mélyelemzéstől, és csak a “száraz” – de még így is elég kalandos – tényeket veszszük figyelembe. Mózes sorsát – újszülött kora óta felnőttségéig – állandó figyelemmel kísérte a fáraó egyik lánya. Egy véletlenül megtalált zsidó csecsemő nem indokol ennyi figyelő gondoskodást: nevelőszülőket szerez neki, serdülőkorában a legelőkelőbb thébai iskolában nevelteti. Felnőtt rebellisként védi a fáraó bosszújától. Mózesre – a thébai intézetből való megszökése és a zsidókhoz való visszatérése után – nem vonatkoznak a munkakényszer-rendelkezések. Mózes szabadon jár kel Gósen földjén, nincs adat arra, hogy ő is – társaihoz hasonlóan – téglákat készített volna. Inkább határozott tekintély veszi körül a zsidók között, időnként igazságot tesz közöttük, és később természetesnek tartják, hogy ügyükben megpróbál eljárni a fáraónál, még ha időnként szemrehányással is illetik sikertelensége miatt. Mózes, ahányszor csak akar, megjelenik az isten-király fáraó előtt. Egyrészt mindig beengedik, másrészt, némi fenyegetéstől eltekintve, retorziók nélkül pimaszkodhat az uralkodóval, követelőzhet a zsidók érdekében. Ilyen felségsértésekért mást már régen a krokodilnak adtak volna, vagy egy ajtó zsanérja forogna a szemgödrében. Vállalja, hogy miatta érik súlyos csapások Egyiptomot. S amikor a legvégsőkig elmegy, akkor is csak azt üvölti a fáraó: Menj el előlem, vigyázz magadra, hogy többé az én orcámat ne lásd; mert amely napon az én orcámat látod, meghalsz.

84

Mózes pedig mondta: Helyesen szóltál. Nem látom többet a te orcádat. (2Móz 10:28-29)

Mindebből biztosan lehet tudni, hogy Mózes zsidó és egyiptomi nevelést kapott. A fáraó lánya valószínűleg azért adta zsidó nevelőszülőkhöz, mert éppen az ő közelükben tartózkodott, és mert az – ismeretlen sorsú – apa zsidó volt. Nem többet és nem kevesebbet akarunk ezzel mondani, mint azt, hogy Mózes a királylány törvénytelen gyermeke volt. S a fáraó is jól tudta, hogy végeredményben unokája követelőzik, akit mégsem ölethet meg, ha el akarja kerülni a mindenről jól értesült udvari nép és főként leánya tragikus megbotránkozását. Zsidó volt-e tehát Mózes? Valószínűleg egyiptomi műveltségű félzsidó, egyértelmű és egyre erősödő zsidó identitással, ami végül népvezérré avatta. Ez a népvezér, Isten embere félelmetes testi és erkölcsi tisztasági terheket rakott a népre. Lázadoztak is ellene eleget. Mégis, a zsidó vallást Mózes formálta – történelmileg rövid idő alatt –, s ha a nép az elkövetkező évszázadok alatt többször is megpróbált szabadulni a kiválasztottság alig elviselhető terheitől, ezt már nem tudta bűntudat nélkül véghezvinni, és végül mindig visszatért – ahogy régen nevezték – “Mózes-vallású”-nak.

Elohim és J.H.V.H. Köztudott, hogy egy vita hevében Mózes megölt egy egyiptomi munkafelügyelőt, aki megütötte. Ez még a fáraó unokájától is tűrhetetlen volt, Mózes tehát Sínai területére emigrált. Ott feleségül

85

vette Cippórát, Jetró pap-király lányát, akit nyilván nem adtak volna hozzá egy juhpásztorhoz, ha nem sejtik származását. S itt támadt híres látomása, itt kapta megbízását a zsidók kivezetésére az egyiptomi szolgaságból a szabadság felé, s itt hallotta meg Isten “bemutatkozását” – “Jehje áser jehje”, aminek kétértelműségéről az egyik előző fejezetben már írtunk. Ugyancsak említettük, hogy útban Egyiptom felé kiderült, hogy Isten kiválasztottja nem metéltette körül a fiát, ami majdnem az életébe került. Ennek legfontosabb tanulsága az, hogy az Egyiptomban töltött 400 esztendő alatt a zsidók egyrészt sokat magukba szívtak az egyiptomi vallásos műveltségből, másrészt eltávolodtak őseik vallásától. Ezt nevezi Thomas Mann “az imádásban összezavart népnek”, amelynek identitást kellett adni, és a tisztaság és szentség népévé kellett kovácsolni őket. Az ősatyák Isten szent nevét soha nem mondták ki, hanem helyettesítő Isten-neveket használtak. Élnek (Hatalmas? Fenséges?), Él-Roinak (Megjelenő Isten? Isten, aki lát engem?) ÉlBételnek (A Bételben megnyilatkozó Isten? – lásd Jákob álmát), Ábrahám Istene, Izsák vagy Jákob Istene, vagy egyszerűen Elohimnak szólították. Így, többes számban. Ma már nem lehet tudni, hogy miért: talán tiszteletből említették királyi többesben a nevét. Ám nem kizárt, hogy a gnosztikus szekta hatása sugárzott, akik szerint Isten nem “saját kezűleg” teremtett, hanem hét Elohát (Teremtő Erőt) árasztott ki magából a világ létrehozására. De nevezték El Saddájnak (Mindenhatónak), Ovínú Malkénunak (Urunk Királyunknak), Izrael Istenének, Teremtőnek is.

86

Mózes is valószínűleg ezeken a neveken szólította ősei Istenét. Annak nincs nyoma a Bibliában, hogy egyiptomi istenneveket használt volna, tehát szellemi-vallásos identitása egyértelműen zsidó volt. Azonban a sínai száműzetésben Jetró (Reuel), midjanita pap-apósa révén megismerhetett egy ugyancsak láthatatlan hegyi Istent, akit a J.H.V.H. betűkkel jelöltek. Mit jelentenek ezek a betűk? J: Az Úr teremtő keze. H: A Kezdet fénye, minden ebből árad. V: Ez köt össze mindent, ez a tér és az idő. H: A Vég fénye, amelybe megint minden visszaömlik. A midjaniták ennek az Istennek a nevét Jahvénak ejtették. Azonban a zsidó hagyomány tiltotta Isten nevének kimondását. Amikor a maszorétáknak nevezett írásreformerek, akik kitalálták a magánhangzók pontozással való jelölését, a szent betűket Jehovának ejtették, a zsidók ezt sem fogadták el. Ezért ahol a J.H.V.H.-t meglátták, Adonájt (Úr) olvastak helyette. Mózes életműve megítélésében itt némi bizonytalanság lappang. A zsidó vallástudomány szempontjából elfogadhatatlan az a feltételezés, hogy a mai zsidó hitvilág két vallás – nevezetesen az Elohim és a J.H.V.H. istenhit – egyesítéséből jött volna létre. Ennek a gyanúnak a felkeltése éppen a Biblia, pontosabban Isten szokatlan magyarázkodásából fakad. Ez annak a jele, hogy a zsidó vallás eredeti egységének kérdésében már akkor kétségek merültek fel. Az Isten pedig szólt Mózeshez és mondta neki: Én vagyok az Úr. Ábrahámnak, Izsáknak és Jákobnak úgy jelentem meg mint mindenható Isten, de az én Jehova nevemen nem voltam előttük ismeretes. (2Móz 6:2-3)

87

Most már megnyugodhatunk. Elohim és Jehova egy és ugyanaz a Szellemi Erő, egyetlen létező Isten. Ez Mózes nagy szellemi teljesítménye, hogy a két név, az ősi és a sínai mögött felismerte az Egyet, az Ugyanazt. “Unus est Deus!” “Egyedül te vagy az Isten!” – mint Móra Ferenc elbeszélésében az ablak alatt leselkedő fiúcska rájött a nyelvtani helyességre. Nincs két egyesített Isten, mint ahogy valószínűleg soha nem volt két Mózes, egy szellemi és egy világi vezér. Transzcendencia csak egyetlenegy van, csak egyetlen kiválasztottját szólítja meg, minden egyéb elképzelés csak a kultúrák, súlypontok, fogalmak különbségéből fakad. A Talmud mondja: “Zebaoth sok tükörben nézi magát, s minden tükörben egy másik arcát látja.” (Zebaoth ugyancsak helyettesítő istennév.) Mindenesetre a Kivonulástól Józsué könyvének végéig kb. 700 alkalommal említtetik meg Mózes neve, a többi, ún. történeti könyvben 51-szer: a próféták 5 alkalommal nevezik néven, a Zsoltárok és Dániel egyszer-egyszer, Ezékiel egyszer sem. Nyilvánvalónak tűnik, hogy nem Mózes személyének, hanem Isten és a nép közötti közvetítőszerepének tulajdonítanak elsősorban jelentőséget. Mégis sötét sejtések következnek. Egyértelmű, hogy Mózes volt a nép szellemi vezére, Józsué pedig a világi-katonai legfőbb parancsnok. A honfoglaláshoz közel kerülve, vajon nem támadt-e némi rivalizáció a két vezető egyéniség között? Tehát egyidejűleg működtek, és csak a szerkesztés eredménye, hogy elődként és utódként vannak feltüntetve. Mózes érdemeinek előtérbe hozása Józsuéval szemben esetleg szintén történet-

88

írási ügyeskedés, az igazi népvezér Józsué volt? Az Úr, vagy Józsué tiltotta-e meg a 120 éves Isten emberének, hogy Kánaán területére lépjen, és csak távolról szemlélhette az Ígéret Földjét? Az Úr, vagy Józsué küldte-e a halálba Mózest a Nébó-hegyén? Szélsőséges értelmezésben az a mondat, hogy “Mózes Isten keze által halt meg” szélsőséges tagadása annak, hogy “Mózes Józsué keze által halt meg”. Mi történhetett? Az ősi misztikus áldozat a hazára találásért? “A királynak meg kell halnia” – ahogy Mary Renault írja? Vagy Józsué egyeduralomra törése? Mózes halála éppen olyan titokzatos, mint a születése. Ennél erőteljesebb gyanúra a Biblia sem ad okot. És monda néki [Mózesnek] az Úr: Ez a föld az, amely felől megesküdtem Ábrahámnak, Izsáknak, Jákobnak, mondván: a te magodnak adom azt. Megengedtem néked, hogy szemeiddel lásd, de oda nem mégy át. És meghalt ott Mózes, az Úrnak szolgája a Moáb földjén, az Úr szava szerint. És eltemette őt a völgyben, a Moáb földjén, BéthPeorral átellenben; és senki sem tudja az ő temetésének helyét a mai napig. Mózes pedig száz és húsz esztendős volt,. mikor meghalt; nem homályosodott meg az ő szeme, sem el nem fogyatkozott az ő ereje. (5Móz 34:4-7)

Majd Józsuéhoz szól az Úr:

Meg nem áll senki előtted életednek minden idejében; amiképpen Mózessel vele voltam, teveled is veled leszek; el nem hagylak téged, sem el nem maradok tőled. Légy bátor és erős, mert te teszed majd e népet annak a földnek örökösévé, amely felől megesküdtem atyáiknak, hogy nékik adom azt. (Józs 2:5-6)

A nép pedig mondta Józsuénak:

89

Mindent megcselekszünk amit parancsoltál nekünk, és ahová küldesz minket, oda megyünk. Amint Mózesre hallgattunk, éppen úgy hallgatunk majd te reád csak legyen veled az Úr, a te Istened, amiképpen vele volt Mózessel. Mindenki aki ellene szegül a te szódnak, és nem hallgat a te beszédedre mindabban amit parancsolsz néki, megölettessék. Csak bátor légy és erős! (Józs 1:16-18)

Az Ígéret Földjét tehát Józsué vezetésével foglalta el és osztotta fel a törzsek között Izrael.

Visszatekintés a Tízparancsolatra Kánaán elfoglalásával jócskán elhaladt fölöttünk a történeti idő. De hát nem történelmi krónikát írunk, hanem a Biblia szellemtörténeti vonulatát próbáljuk rekonstruálni. Mindenesetre mire a zsidók Kánaán határához érkeztek, már rég birtokában voltak a “nagy” és “kisebb jelentőségű” isteni törvényeknek, amelyek gyökeresen átformálták a zsidók életmódját, értékrendjét, egész életvezetését. Mózes műve durva alapjaiban már készen volt. Józsuénak volt mire hivatkoznia, amikor következetesen meg akarta őrizni Isten kiválasztott népének szentségét. Olyasféle lehetett az a zsidóság, amelyik hazát foglalt magának, mint Babits Mihály szobrai a Psychoanalysis Christiana című versben: Mint a bókos szentek állnak a fülkében kívülről a szemnek kifaragva szépen, de befelé, hol a falnak fordul hátok, csak darabos szikla s durva törés tátog: ilyen szentek vagyunk mi!

90

Ám a Sínai-hegyen – darabos törés ide, vagy oda – mégis valami nagyon fontos eseménynek kellett lejátszódnia: Akkor és ott kapta meg az egész emberiség Isten erkölcsi törvényét, az erkölcsi világrendet, az emberi viselkedés alfáját és ómegáját, amelynek érvényessége nem évült el mind a mai napig. Az eredeti Tízparancsolatot maga Isten írta a kőtáblákra, Mózes hozta el a zsidóknak, és a zsidóságtól kapta meg a világ (lásd Mózes V. könyvének 4. részében). Ezt a tényt akkor sem lehet megbocsátani, ha tudjuk, hogy a zsidó nép Mózes visszatérésének késlekedésétől megvadulva legott egy bálvány – aranyborjú – készítésébe és imádatába fogott. Az Isten tábláit Mózes fölháborodásában földhöz vágta, és az darabokra tört. A Ne ölj! parancsának fittyet hányva kivégeztetett háromezer embert, s azután ő maga volt kénytelen emlékezetből rekonstruálni és újravésni az eredeti Törvényt. Mi volt az Isten által írt táblákon? Isten mindenhatósága lehetővé tette, hogy Ég és Föld valamennyi erkölcsi törvényét odaírja. Az avatatlan úgy látta volna, hogy a táblák üresek, semmi sincs rajtuk. De Mózes és Izrael bölcsei el tudták olvasni az összes törvényt. A két pót-kőtábla, amit már Mózes készített, emberi alkotás volt, az isteni akarat visszfényei, a legfontosabb tíz parancsolat: 1. Én, az Úr vagyok a te Istened, aki kivezettelek Egyiptom földjéről. Ne legyenek neked idegen isteneid énelőttem. 2. Ne csinálj magadnak faragott képet, ne imádd, és ne tiszteld azokat. 3. Isten nevét hiába ne mondd ki.

91

4. Szenteld Istennek a szombatot, a hét hetedik napját. Ezen a napon házad népéből senki – se ember, se állat – ne dolgozzon. 5. Tiszteld apádat és anyádat, hogy hosszú életű legyél a földön. 6. Ne ölj. 7. Ne paráználkodjál. 8. Ne lopj. 9. Ne tanúskodj hamisan felebarátod ellen. 10. Ne kívánd meg másnak a feleségét, sem a vagyonát. Ezekben a parancsolatokban vannak furcsaságok. Az első parancsolathoz hozzákapcsolódik az Egyiptomból való kivezetés. Ez indokolná a többi isten feletti prioritást? Egyáltalán, Istennek szüksége van akaratának bármilyen indokolására? A többi parancsolatban erről szó sincsen. Miért tilos Istent faragott képekben ábrázolni? Lehetséges-e, hogy azért, mert Isten ezt már megtette, amikor “saját képére” teremtette az embert. Ember ne utánozza Isten teremtését! Vagy mindennek mélyebb jelentése van? Isten célja, hogy az embert kiszabadítsa az anyag fogságából, és visszaemelje szellemi síkra. Ezt jelenti a: Legyetek szentek, mert én is szent vagyok – felszólítás. Tehát nem azt akarja, hogy valamilyen anyagi megformálásban imádják őt, hanem a valódi, anyagilag érzékelhetetlen szellemi szentségében. Ezért beszél az Írás Ábrahám látomásától mindvégig a láthatatlan Istenről. Ha akarja, még egy angyal is láthatóvá tudja tenni magát, hát még az Isten. S ezt a láthatóvá tételt hívják megtestesülésnek, nevezzék a megtestesült Istent Krisnának,

92

Rámának, vagy Jézus Krisztusnak. De ember ezzel ne kísérletezzen! Az ötödik parancsolat az egyetlen, aminek teljesítéséért Isten jutalmat ígér, a hosszú életet. Ez az ígéret minden szempontból rejtélyes. Milyen összefüggés van a szülők tisztelete és az élettartam között? Az ifjúkorban meghaltak Isten büntetését szenvedik a tiszteletlenségért? Szemben a görögökkel: “Fiatalon halnak meg, akiket az istenek szeretnek!” A tizedik parancsolat pedig abban különbözik a többitől, hogy nem tettekre, hanem szándékokra vonatkozik. Általában a zsidó erkölcstan a cselekedetekre figyel. Például: “Ha a te ellenséged éhes, adj neki enni, ha szomjas, adj neki inni.” Szeretnie nem kell. Talán ez lélektani képtelenséget is rejt magában: ha szereti, nem érzi ellenségének. Ám Jézus mégis azt a szinte emberfeletti követelményt állítja fel, hogy: szeresd ellenségedet. Egyáltalán, a keresztény erkölcs hirdeti a gondolatbap és érzésekben való bűnelkövetés lehetőségét. Ám az ember átsuhanó gondolatai, felvillanó érzései vajon akaratlagosan szabályozhatók-e? S ha nem, akkor honnét a felelősség értük? Vagy nem ezekről van szó, hanem a tudatosan táplált gondolatokról és érzésekről? Ahogy egy okos pap mondotta: Arról nem tehetsz, ha egy madárraj átrepül a házad felett. De ha fészket raknak az ereszed alatt, és költeni kezdenek, az már a te beleegyezésed és felelősséged is. Vajon hogyan kell értelmezni Jézus szavait: “Aki asszonyra tekint gonosz kívánságnak okából, már paráználkodott az ő szívében “?

93

Ez azt jelenti, hogy valaki megpillant egy neki tetsző nőt, megkívánja, s máris bűnös? Vagy csak arra az emberre vonatkozik, akinek a lelkében előbb keletkezett a vágy, a megkívánása a szexnek, és ez indította arra, hogy a kabin oldalába lukat fúrva leselkedjék egy vetkőző nő után? Összehasonlításul a Buddha életszabályai: 1. Ne ölj. 2. Ne lopj. 3. Ne engedj a testi vágyaknak. 4. Ne hazudj. 5. Tartózkodj a mámort okozó szerektől. 6. Ne rágalmazz. 7. Őrizkedj a durva beszédtől. 8. Kerüld a léha társalgást. 9. Fékezd meg a birtoklási vágyadat. 10. Ne táplálj téves nézeteket. E tíz szabályhoz társul még öt szerzetesi életszabály: 1. Ne egyél az előírt időn kívül. 2. Kerüld a zenei és színházi előadásokat. 3. Ne használj illatszereket, ne viselj ékszereket. 4. Ne aludj fényűző körülmények között. 5. Ne fogadj el senkitől sem aranyat, sem ezüstöt. Az erkölcsi törvény minden vallásban ugyanaz! A buddhista életszabályoknak a “téves tanok” kerülésére vonatkozó része magyarázatra szorul. Ilyen téves tan a lélek létezésében való hit, az a nézet, hogy a dolgok oksági meghatározottsága eltörli az ember önmagáért való erkölcsi felelősségét, hogy nem létezik szellemi világ, az, hogy a

94

Buddha új tant hozott, hogy a Buddha csak a szenvedés megszüntetését tanítja, semmi mást. A zsidóságnak nincs teológiája. Minden kanonizált tanítást is szabadon lehet vitatni, magyarázni, értelmezni. Így keletkezett a Talmud és a Midrás. A zsidóság is ismeri a szerzetességet, amit nazirátusnak nevez. A különbség csak annyi – mind a buddhista bikkhúságtól, mind a keresztény szerzetességtől –, hogy a nazír tehet időleges fogadalmat is: például egy évre, vagy három évre vállalja az aszkétikus életformát. A lényeg, hogy amíg a keresztény, vagy buddhista szerzetesség az emberek közötti viszonyra, a társadalmi elvárásokhoz való alkalmazkodás vagy különállás kérdéseire vonatkozik, Mózes törvényének első négy parancsa az Isten és Ember kapcsolatát szabályozza, s csak ezt követi hat parancs az interperszonális kapcsolatokra vonatkoztatva. Különös, hogy a Tízparancsolatnak eredetileg nincsen semmi szociális vagy erkölcsi indokolása, azon túl, hogy: Én vagyok az Úr! “Ez aztán a pont, a mondat után!” – jegyzi meg Füst Milán. Továbbá feltűnik, hogy a Tízparancsolat mindig egyes szám második személyt használ. (Például Te ne ölj!, Te ne lopj! – és sohasem mondja, hogy ti ne öljetek, lopjatok.) Ezért némely bibliamagyarázók tagadják, hogy a Törvény eredetileg erkölcsi jellegű lenne, sehol sem minősíti erkölcstelennek a parancsolatok megszegőit. Szerintük arról van szó, hogy Isten felsorolja annak a feltételeit, ha valaki vele jóban akar lenni. Ezt később erkölcsi törvényként értelmezték, és így is vonult be a köztudatba. Ez a lehetőség sem kizárt. Thomas Mann A tör-

95

vényben mégis azt írja, hogy Isten mindig is tudta, hogy parancsait majd megszegik. De aki ezt megteszi, titokban rémüljön el önmagától, és váljon a szíve hideggé, mert kilépett Isten korlátai közül, és jól tudja, hogy a szavak érvényesek. De átok az emberre, aki így szól: Nem érvényesek. Vessétek el! Hazudjatok és gyilkoljatok, raboljatok, bujálkodjatok, mert én szabadságot hirdetek nektek. Vér folyik majd patakokban az ő fekete ostobaságáért, de nem is lehet másképp, míg csak el nem pusztul a gaz. Hogy a Föld ismét Föld legyen, a szepvedés helye, de mégsem a gonoszság tanyája. És a zsidók mondták: Amen! Úgy legyen! Két kőtábla... Miért nem pergament, vagy bőrtekercs? Hiszen abban az időben a zsidók tekercsekre írtak, a könyvformát nem ismerték. A kőtáblára vésés a keletkezés idejének elképesztő messzeségére utal, vagy talán a törvény felismert fontossága és a maradandóság igénye adta kezükbe a vésőt és a kalapácsot? Persze lappanganak még itt egyéb titkok is, amelyeket csak felszínesen érintünk, lévén, hogy e munka nem vallástörténeti mű, nem támaszkodik eredeti forrásművekre, csak jóval későbbi bibliamagyarázatokra és bibliakritikákra. Így például egyesek Mózes V. könyvét önálló, ősibb Tórának tartják, míg Józsué könyve szerintük mind stílusában, mind a tartalmi megközelítésekben annyira egyező a Tóráéval, hogy az öt könyv folytatásaként fogták fel, és ezért Pentateuchos helyett Hexateuchos névvel illették a Tórát (Öt könyv helyett hat könyv). Ugyanígy eltérő felfogásokkal találkozhatunk a Szövetségkötés és a Törvényadás vonatkozásában.

96

A Sínai-hegy mellett tudnak egy Garizim-hegyi (sőt Moáb földjén is megtörtént) törvényadásról is, tehát összesen háromról. A Garizim-hegy Sikem városának közelében van. Ábrahám és Jákob is itt építenek oltárt. Sikemben adják el Józsefet testvérei, sőt József sírja is itt van. Garizim-hegyén kötik meg a zsidók – Mózes rendeletére – Józsué idejében az újabb szövetséget az Úrral, később itt történik meg az ország kettészakadása Izraelre és Júdeára. Garizim-hegyén építenek a szamaritánusok templomot szentéllyel. Garizim-hegyén mondják el Mózes áldását, a Jordánon való átkelés után. Sikemben tartja Józsué az utolsó népgyűlést, ahol a nép még egyszer megfogadja az Úr szolgálatát. Mindez Garizim szentségét bizonyítja. Az átkokat pedig Ebál-hegyén mondja Isten: Átkozott legyen, aki bálványt készít, aki megszégyeníti a szüleit, aki megsérti az ő felebarátjának határait, aki félrevezeti a vakot, aki az idegen, az árva, az özvegy jogát megsérti, aki vérfertőzést és fajtalankodást követ el, aki embert öl, aki megvesztegetést fogad el, aki megszegi e törvény bármelyik igéjét. És bár Mózes V. könyvének 28. részében találjuk az Átkok szövegét, a bibliakritikusok közül többen úgy tartják, hogy az Átok ősibb a Tíz Igénél, mint ahogy a nem teleírt kőtáblák ősibbek a teleírtaknál. Mit tegyünk? Talán mégis maradjunk a hagyománynál, ahogy azt a zsidóság ezeréveken át megőrizte. Áldás? A zsidó vallásban áldást mondtak az új

97

napért, a jótevőkért, a vallásos szertartások előtt, evés előtt és után, valaminek az élvezetéért, az éjszakai holdfényért. Ám a legfontosabb áldás a papi áldás volt. Ezt a mai napig csak az Árontól származó kohaniták mondhatják el. Különösen nagy jelentősége van ennek az áldásnak az Engesztelés Napján. Az áldás szövege Mózes V. könyvének 6. részében (22-27) olvasható. És szólt az Úr Mózesnek: Szólj Áronnak és az ő fiainak: Így áldjátok meg Izrael fiait: Áldjon meg téged az Úr, és őrizzen meg téged. Világosítsa meg az Úr az ő orcáját te rajtad, és könyörüljön te rajtad. Fordítsa az Úr az ő orcáját te reád, és adjon békességet neked. Így tegyék az én nevemet Izrael fiaira, hogy én megáldjam őket.

Áldás alatt, kézmosás után és papucsban három kohanita megy fel az emelvényre. Mögöttük nem marad senki, mindenki eléjük jön. Ők megállnak szemben a gyülekezettel, és imaköpenyükbe burkolják a fejüket, hogy ne tehessenek különbséget a megáldottak között. Kis- és gyűrűsujjukat meg középső- és mutató ujjukat egymáshoz értetik mind a két kezükön, úgy hogy kétágú villa alakot alkotnak, s az egyik karjukat az ég felé, a másikat a föld felé nyújtják, majd a két áldó kezet egymáshoz érintik. Áldás alatt a gyülekezet nem nézhet az áldásosztók kezére. Szokás, hogy a gyülekezet az áldás alatt a rossz álmok be nem teljesüléséért imádkozik. Meg kell különböztetni, hogy valaki áldott, vagy ő maga lesz áldássá, mint Ábrahám és Jákob. Aki maga áldás, az áldást hoz környezetére, bárhová megy is. Ezt ismeri fel Lábán, és ezért nem akarja elengedni maga mellől Jákobot.

98

99

NEGYEDIK RÉSZ

Az ősök jelleme és cselekedetei Ábrahám – Izsák – Jákob története látomásától a sikemi oltár felállításáig – Jákob és József története a sikemi vérengzéstől Jákob haláláig – Támár – Illés

100

101

Kedves Hölgy és Úr, aki jónak ítéled magad, mert hetente templomba jársz, és ilyenkor a koldusoknak is adsz egy húszast, és ha netán hamisságok vagy gonosz indulatok sarjadnának a lelkedben, meggyónod, levezekled, vagy hosszúnapkor leimádkozod, téged arra kérlek, lapozd át ezt a fejezetet. A bibliai ősök csalafintaságáról, számító ravaszságáról és egyéb erkölcstelenségeikről lesz benne szó. Olyan cselekedetekről, amilyeneket a mi korunk értékrendje mélységesen elítél, és soha nem engedne végrehajtani. E történetek elolvasásának az a veszélye, hogy elkezd rossz véleményed támadni a jóistenről, aki továbbra sem vette le áldó kezét e sivatagban érlelt zsenik alázatos fejéről. De Isten nem emberi mértékek szerint ítél, így hát – a hagyomány szerint már keresztség nélkül is üdvözült ősszüleinket – most a mi magas ítélőszékeink elé szólítjuk. Ítélőszékeinknek igen magasaknak kell lenniük, valóságos bírói bárszékeknek, hogy legalább addig lehessenek rólunk illúzióik, amíg rajtuk terpeszkedünk. Illyés Gyula egyik versének néhány sora jut az eszünkbe: Csak állj fel, s rögtön kiviláglik, nem ér neked csak bokádig e kis haza. . .

102

Attól tartok, hogy amint lecsúszunk magas ítélőszékeinkről, s teljes termetünkben felegyenesedünk, lelepleződik törpeségünk hozzájuk képest. Ábrahám Érdekes neve van. Az Úr is játszott vele, amikor Ábrámról Ábrahámra hosszabbította. Én meg azzal a gondolattal játszottam, hogyha elhagyjuk a kezdő Á betűt, angolosan Braham lesz belőle, a magyar holokauszt nagy történetírójának a neve. Véletlen? Ábrahámmal indul a nagy történet. Werfel szerint a zsidóság tőle örökölte rendkívül finom fülét, Isten leghalkabb szavának meghallására. Ő rendelte el a fiúk körülmetélését nyolcnapos korukban, jeléül annak, hogy felvétettek az Úr és Izrael szövetségébe. Felesége – Szárai, majd Isten akaratának megfelelően Sára – rendkívüli szépség lehetett. Ezért azután két ízben a húgának hazudta őt – egyszer Egyiptom fáraójának, egyszer pedig Abiméleknek, Gérár királyának. Attól tartott ugyanis, hogy ha az uralkodók megtudják, hogy a felesége, őt legott megölik, hogy az asszonyt a királyi hárembe vigyék. Ám mindkét esetben lebukott, a fáraó az őt ért csapásokból rájött a turpisságra, amelynek következtében majdnem a bűn útjára lépett, Abiméleknek meg az Úr hívta föl látomásban a figyelmét, és halállal fenyegette meg, ha Sárával hál. Abimélek rémületében még dús ajándékokkal is ellátta, úgy adta vissza, és bocsátotta útjára Sárát és Ábrahámot. Hát Istenem... Az ember, ugye, félti az életét.

103

Annyi bizonyosnak látszik, hogy ezt Sára is belátta, és egyszer sem tiltakozott háremhölggyé válása ellen. Végül is mindig királyi háremről volt szó. Akkoriban a nőnek engedelmeskednie kellett a férfiak akaratának. Ábrahám ágyasáról, Hágárról és elsőszülött fiáról, Izmaelről már szólottunk. Ám a Mamré-tölgyesében lejátszódott események után Sára valóban fiúnak adott életet, akit Izsáknak (Jichoknak) neveztek. Sára a félvér elsőszülött ellen heccelte Ábrahámot. A Biblia szerint is Sára mondta az alábbiakat Ábrahámnak: Kergesd el ezt a szolgálót a fiával egybe, mert nem lesz örökös e szolgáló fia az én fiammal, Izsákkal. Ábrahámnak pedig igen nehéznek látszott e dolog, az ő fiáért. (1Móz 21:10-11)

Ez már kemény követelés. Mégis úrrá lett e nehézségeken, s egy tömlő vízzel elzavarta őket a sivatagba, ahol kis híján elpusztultak. Ám Isten angyala a segítségükre sietett – hiszen mégiscsak Ábrahám magváról volt szó – hogy ő is nagy néppé lehessen. S ezután következett be Ábrahám nagy megkísértése, ami már messze vezető filozófiai töprengésekre ad alkalmat. Vedd a te fiadat, ama te egyetlenegyedet, akit szeretsz, Izsákot, és menj el Mórijának földjére, és áldozd meg ott égő áldozatul a hegyek közül egyen, amit mondani fogok neked. (1Móz 22:2) Hogy pedig eljutottak arra a helyre, melyet Isten neki mondott, megépítette ott Ábrahám az oltárt, és rárakta a fát, és megkötözte Izsákot az ő fiát, és feltette az oltárra, a fa-rakás tetejére. És kinyújtotta Ábrahám az ő kezét és vette a kést, hogy levágja az ő fiát.

104

Akkor kiáltott neki az Úr angyala az égből. . . És Ábrahám látta, hogy íme a háta mögött egy kos akadt meg szarvánál fogva a szövevényben. Odament tehát Ábrahám, és elhozta a kost, és azt áldozta meg égőáldozatul az ő fia helyett. (1Móz 22:9-11; 13)

Ennek már fele sem tréfa! Persze el lehetne anynyival intézni a dolgot, hogy a zsidóságnál ekkor szűnt meg az emberáldozat. Erről ad hírt a Biblia. De hát mégiscsak meghökkentő Ábrahám minden határon túli bizalma és engedelmessége az Örökkévaló iránt. Ezt nevezik a modern pszichológusok Ábrahám-komplexusnak. Ez jellemezte Noét, Lótót, Józsefet, Mózest, Illés prófétát, Sámuelt, Jeremiást... Talán ez jellemzi általában a zsidókat: minden rossznak az alázatos elfogadása Isten akarataként, legyen szó finoman cizellált családi pokolról, zsidóüldöző kormányok rendelkezésein át a deportálásig és a gázkamrákig. Ez az Ábrahámtól rájuk hagyományozott örökség! Ábrahám életében történik még valami, aminek értelme csak később dereng fel.

Mondta azért Ábrahám az ő háza öregebb szolgájának, aki őneki mindenében gazda volt: Tedd a kezed tomporom alá! Hogy megeskesselek téged az Úrra, a mennynek Istenére, és a földnek Istenére, hogy nem veszel feleséget az én fiamnak a Kananeusok leányai közül, akik között lakom. Hanem elmész az én hazámba, és az én rokonságom közé és onnan veszel feleséget az én fiamnak Izsáknak. (1Móz 24:24)

Hogy is van ez? Az ősi zsidóságban apajog szerinti leszármazás volt. Zsidó volt az, akinek az apja zsidó. Zsidó férfiak nyugodtan házasodtak más

105

népek – edomiták, amalekiták, filiszteusok stb. – lányaival, gyermekeik zsidónak számítottak. Hiszen – mint említettük – József felesége is egyiptomi volt, és két gyermekéből, Efráimból és Manasséból mégis zsidó törzsek feje lett. Csak az idegen népek közötti szétszóratás után váltottak, amikor származás szempontjából a biztos pont az anya zsidósága lett. Miért volt hát fontos Ábrahámnak, hogy a menye is zsidó legyen? Gyanítjuk, hogy az áldásról, a népek üdvösségéhez vezető útról van szó. Zsidó mindenki lehetett apajogon. De az egyetlennek, aki a nagy áldást kapja, aki nem csak áldott, hanem maga is áldás, és akinek az utódai végigvezetik a zsidóságot a messiási korhoz, valamennyi nép üdvösségéhez, annak teljesen zsidónak kellett lennie. És zsidó nő volt Rebeka. És ezek Ábrahám élete esztendeinek napjai, melyeket élt: száz hetvenöt esztendő. És meghalt Ábrahám, jó vénségben, öregen és betelve az élettel, és takaríttaték az ő népéhez. És eltemette őt Izsák és Izmael az ő fiai a Makpela barlangjában, Efronnak, a Khitteus Czóhár fiának mezejében, mely Mamré átellenében van. Abban a mezőben, melyet Ábrahám a Khéth fiaitól vett: ott temettetett el Ábrahám és az ő felesége Sára.

(1Móz 25:7-10)

Izsák A dolog úgy kezdődött, hogy már Rebeka méhében tusakodtak az ikrek. S amikor az első kijött,

106

vörös volt és szőrös. Ezért Ézsaúnak nevezték. Azután Ézsaú sarkába fogódzva megjelent a második: Jákob. Ézsaúból vadász lett, erőszakos, merész ember, Izsák kedvence, Jákob pedig Rebeka hőn szeretett fiacskája, békés, sátoros állattenyésztő. Egy alkalommal Ézsaú hullafáradtan érkezett haza eredménytelen vadászásból. Jákob pedig éppen főzőcskézett. Ézsaú kért egy kis ennivalót tőle, de Jákob csak akkor adott neki, ha az ételért megvehette Ézsaútól az elsőszülöttséget. Ézsaú azt mondta: Íme én halni járok, mire való hát nekem az én elsőszülöttségem? (1 Móz 25:32)

Amivel azt akarta kifejezni, hogy állandó életveszélyben él. Így hát megkötötték az üzletet: Ézsaú kapott főtt vörös lencsét és kenyeret, Jákob pedig hozzájutott az elsőszülöttségi joghoz. De mivel mindez a szülők tudta nélkül történt, Ézsaú nem vette komolyan a szerződést, inkább évődésfélének érezte. Jákob viszont annál inkább számon tartotta. A Biblia ebben a megállapodásban az elsőszülöttség megvetését látja Ézsaú részéről. A család Gerárban lakott, és Rebeka szépségére való tekintettel Izsák az ősi módszerhez folyamodott: húgának hazudta Rebekát, nehogy őt magát megöljék feleségéért. Hiába, egy “emlékező társadalomban “, ahol a cselekvés mintája mindig a hagyomány, az ősök viselkedése, az atyai példa útmutató. Ám Abimélek király (Egy másik Abimélek? Vagy ugyanaz, ami valószínűtlen) rosszkor nézett ki az ablakon, és látta Izsákot enyelegni Rebekával. Szóval rájött, hogy becsapták, és heves szemrehányásokat tett Izsáknak, hogy majdnem bűnbe vitte a nép valamelyik fér-

107

fiját. De megmenekülésük örömére ajándékokkal gazdaggá tette, és elküldte Gerárból. Amikor pedig Izsák nagyon megöregedett, elhomályosult a szeme. Hívatta hát Ézsaút, az elsőszülöttjét, mondván: ... Menj ki a mezőre és vadássz énnekem vadat. És csinálj nekem kedvem szerint való ételt, és hozd el nékem, hogy egyem, hogy megáldjon téged az én lelkem, minekelőtte meghalok. (1Móz 27:34)

Amikor ezt Rebeka meghallotta, rettentő sürgésbe-forgásba kezdett. – Jákob, azonnal vágj le a nyájból két kecskegidát, én pedig elkészítem a húst atyátok ízlése szerint. És vedd fel Ézsaú ünneplőjét, amit én őrzök, és kend be magad az ő vadvirágos illatszerével. Rebeka pedig beborította Jákob sima karjait, kezeit és nyakát a kecskegidák szőrével. S így adta kezébe az ételt, kenyérrel, hogy vigye Izsákhoz: – Siess! Nehogy még valami szerencsétlenség történjen. S ha olyan leszek előtte, mint valami csaló, és akkor átkot és nem áldást hozok magamra. Reám szálljon a te átkod fiam, csak hallgass az én szavamra... (1Móz 27:12-13)

Nem véletlen Rebeka sietsége. A vad Ézsaú – aki szívesen ontotta ki állatok vérét, erőszakosságával, önző akarnokságával, a testi erőfeszítésekre és az élvezetekre való beállítottságával messze állt Istentől – nem kaphatta meg az áldást, mert nem alkalmas az üdvösséghez vezető útra. Ha ez mégis megtörténne, ezt nevezi Rebeka szerencsétlenségnek. Ez az a pillanat, amikor egy nő fordítja helyes irányba a zsidóság és az emberiség történetét.

108

És Izsák? És ekkor elkezdődik egy furcsa beszélgetés Izsák és Jákob között. És bement az ő atyjához és mondta: Atyám! ... Ímhol vagyok. Ki vagy te fiam? . . . Én vagyok Ézsaú, a te elsőszülötted... ülj le és egyél vadászatomból, hogy megáldjon engem a te lelked. Hogy van az, hogy ily hamar találtál, fiam? ... Mert az Úr, a te Istened hozta elém... Jer közelebb kérlek, hadd tapogassalak meg fiam: hogy vajon te vagy-e az én fiam Ézsaú vagy nem? Oda ment tehát Jákob Izsákhoz az ő atyjához, aki megtapogatván őt, monda: A szó Jákob szava, de a kezek Ézsaú kezei. És nem ismerte meg őt, mivelhogy a kezei szőrösek voltak, mint Ézsaúnak az ő bátyjának a kezei; Annakokáért megáldotta őt. És mondta: Te vagy fiam Ézsaú? Felelt: Én vagyok. Az pedig mondta: Hozd ide, hadd egyem az én fiam vadászatából, hogy megáldjon téged az én lelkem; És oda vitte, és evett; bort is vitt neki és ivott. Akkor mondta neki Izsák az ő atyja: Jer közelebb fiam, és csókolj meg engem. Oda ment azért és megcsókolta őt. S megérezvén ruháinak szagát megáldotta őt és mondta: Lám az én fiannak az illatja olyan, mint a mezőnek az illatja, amit megáldott az Úr. Adjon az Isten tenéked az ég harmatából, és a föld kövérségéből, és gabonának és bornak bőségét. Népek szolgáljanak neked és nemzetségek hajoljanak meg előtted; Légy úr a te atyádfiain, és hajoljanak meg előtted a te anyádnak fiai. Átkozott, aki téged átkoz, és aki téged áld, legyen áldott. (1Móz 27:18-21; 25-29)

Gyanakodott-e Izsák, vagy nem? Továbbmegyek: beszélgetésükből nem az világlik-e ki, hogy

109

Izsák tudta, hogy valójában kit áld meg, és egyetértett vele. De alapos vizsgálatot kellett színlelnie, mert az atya nem engedheti meg, hogy könnyedén félrevezessék, ha a törzs sorsa és az áldás komolysága forog kockán. Bizonyítania kellett jóhiszeműségét. Különben is, az áldás, amit mondott, inkább földművelő és állattenyésztő embernek szól, semmint vadásznak. Az áldás megtörtént, Ézsaú utólag hiába reklamált. És megesküdött, hogy Izsák halála után megöli Jákobot. Rebeka pedig testvéréhez, a Háránban élő és gazdálkodó Lábánhoz menekítette Jákobot, méghozzá Izsák beleegyezésével és megismételt áldásával: – A mindenható Isten pedig áldjon meg, szaporítson és sokasítson meg téged, hogy népek sokaságává légy; És adja néked az Ábrahám áldását, tenéked, és a te magodnak te veled egybe; hogy örökség szerint bírjad a földet, melyen jövevény voltál, melyet az Isten adott Ábrahámnak. (1Móz 28:34)

Jákob története látomásától a sikemi oltár felállításáig A létra lélegzetelállítóan hatalmas volt. A teteje az eget érintette, és Isten angyalai fel-és alájártak rajta. És a létra az Úr lábáig ért. És szólt az Úr: Én vagyok az Úr, Ábrahámnak a te atyádnak Istene, és Izsáknak Istene; ezt a földet, amelyen fekszel néked adom és a te magodnak. ... És íme én veled vagyok, hogy megőrizzelek téged valahova mész, és visszahozzalak e földre; mert el nem hagylak téged, míg be nem teljesítem amit néked mondtam.

110

Jákob pedig fölébredvén álmából, mondta: Bizonyára az Úr van e helyen, és én nem tudtam. Megrémült annakokáért és mondta: Mily rettenetes ez a hely; nem egyéb ez, hanem Istennek háza, és az égnek kapuja. És felkelt Jákob reggel, és vette azt a követ, melyet a feje alá tett és oszlopul állította fel azt, és olajat öntött annak tetejére; És nevezte annak a helynek a nevét Béthelnek, azelőtt pedig Lúz volt annak a városnak neve. (1Móz 28:13-19)

Ne felejtsük el Jákob rémületét. Minden találkozás a transzcendenciával megrendíti a földi ember biztonságát. S Jákob jól érezte a szentség lényegét: az átjárhatóságot föld és ég között. Jákob az itatókútnál megismerkedik Ráhellel, akinek híradására Lábán elébe futott, megölelte és megcsókolta. S meghallva Jákob történetét, így szólt: – Bizony én csontom és testem vagy te!

S egy hónap elteltével azt mondta neki: Avagy ingyen szolgálj e engem azért, hogy az atyámfia vagy? Mondd meg nékem mi legyen a béred? . . . Szolgállak téged hét esztendeig Ráhelért, a te kisebbik lányodért. Jobb néked adnom őt, hogysem másnak adjam őt, maradj én nálam. Szolgált tehát Jákob Ráhelért hét esztendeig, s csak néhány napnak tetszék az neki, annyira szereti őt. (1Móz 29:14-15; 18-20)

Eresszük ölünkbe a könyvet, és tartsunk néhány perc szünetet, áhítatos csendben. A Teremtés kezdetétől évezredek teltek el, mióta a Biblia ösvényeit járjuk. Ám ez az első szerelem, ami felragyogott a Szentírás világában. Jákob és Ráhel. Hozzánk is elér a fénye.

111

Jákob hét évig “tartogatta magát” Ráhel számára. Az éjsötét nászszobában a monda szerint kilencszer lettek egymáséi. Ám reggel iszonyodva látta, hogy Lea alszik mellette. Felverve őt álmából, Lábánra kiáltott: – Mit tettél velem? Miért csaltál meg engem? Hiszen én Ráhelért szolgáltalak téged!

És Lábán így felelt neki: – Az egyik lányomért szolgáltál. Nem szokás nálunk, hogy a kisebbiket férjhez adják a nagyobbik előtt. Ezért tölts egy hetet Leával, azután csendben megkapod Ráhelt is, akiért majd újabb hét évig kell szolgálnod. De én nagylelkű vagyok, ezért Leával Zilpát, Ráhellel Bilhát adom neked ágyasul. Mindjárt négy tagú háremed lesz. És így történt, hogy Jákob legnagyobb boldogsága, amire hét évig készült, végül is hamisnak bizonyult. De ő akkor még nem tudhatta, hogy ez része az Istennel való játszmájának. Parancsra nem lehet szeretni, csak szeretkezni. Ám Ráhel nagyon sokáig nem esett teherbe, míg Isten – kárpótlásul érzelmi megfosztottságáért – gyermekeket adott Leának: először Rúbent, a toronymagas embert, aki olyan lett, mint a zúduló vízár, de olyan is lett, mint a víz, ami kifolyik az ember ujjai közül. Aztán Simeont, majd Lévit, a vérengző harcosokat; és Júdát, a saját szenvedélyei által sújtott, kínlódó embert. Ráhel elkeseredése pedig nőttön nőtt magtalansága miatt. És szolgálóját, Bilhát elküldte Jákobhoz, hogy ejtse teherbe, hadd szüljön majd az ő térdén. Bilha gyermekei pedig: Dán, az okos és ravasz kígyó és a nyugtalan, gyorslábú Nafthali.

112

Erre Lea is nekibuzdult, és Zilpát lefektette Jákob nyoszolyájára. Zilpa megszülte Gádot, a szerencsést, és Ásert, az élvezetek gyermekét. A növekvő Rúben pedig a mezőn barangolva mandragórát talált. Akkoriban azt tartották, hogy a mandragóra elősegíti a gyermekáldást. Ráhel könyörgött érte, de az elhanyagolt Lea feltételt szabott: a következő éjszakát Jákobnak vele kell töltenie. És megint teherbe esett, és megszülte Izsakhárt, az erős szamárcsontút, majd hatodik fiúként Zebulont, az ajándékot. Ezután már csak egy lánynak adott életet, Dinának, aki később háborúba sodorta Izraelt. Azonban úgy tűnik, hogy a mandragórába vetett hit nem volt alaptalan. Ráhel is terhes lett, és világra hozta Józsefet, és ezzel elvette Isten az ő meddőségének gyalázatát. József születése után pedig Jákob kinyilvánította akaratát, hogy vissza akar térni a hazájába. Lábán ekkor nagyon elkedvetlenedett, mert jól láttatapasztalta, hogy Jákob áldáshordozó, aki felvirágoztatta az ő gazdaságát. Végül abban egyeztek meg, hogy a nyájakból minden tarka és pettyes bárány és fekete kecske Jákobé, a többi Lábáné. Színük szerint szétválasztották tehát a juhokat és a kecskéket. És a nyájakat háromnapi járóföldre terelték egymástól. Jákob pedig csíkosra hántott mogyoróvesszőket, és felállította őket az itatóvályúknál. És a fehér juhok ivás után párosodtak, és csupa csíkos született. Jákob pedig nagyon meggazdagodott, Lábán pedig egyre rosszkedvűbb lett. Akkor Jákob kihívta a mezőre Leát és Ráhelt tanácskozni a továbbiakról. A két nő a távozás mel-

113

lett szavazott. S amikor Lábán napokra elment juhokat nyírni, felkerekedtek, és Jákob minden nyájával és vagyonával elindultak Mezopotámiából vissza Kánaán földjére. Ráhel pedig titokban ellopta apja házi bálványait. Lábán üldözte, és Gileád-hegyén utolérte őket. De az utolsó éjszakán álmában megjelent neki Isten, és figyelmeztette: . Vigyázz magadra, Jákobnak se jót, se rosszat ne szólj”. (1Móz 31:24)

Végül kölcsönös szemrehányások után megbékéltek, csak Lábán hiányolta a házi isteneit. Jákob nagyvonalú akart lenni, s mert semmit sem tudott Ráhel csínyéről, azt mondta, hogy akinél Lábán megtalálja az isteneit, haljon meg az. Lábán pedig váltig kutakodott az összes sátorban. Ráhel pedig ráült a bálványokra, és szólt az apjának: – Ne haragudjék az én uram, hogy fel nem kelhetek előtted, mert asszonyok baja van rajtam. (1Móz 31:35)

S az istenek nem kerültek elő. Ám hátra volt még a legkeserűbb falat: húszévnyi távollét után találkozás Ézsaúval. Jákob hírvivőket küldött Ézsaúnak érkezéséről, s azok jelentették, hogy Ézsaú elindult elé négyszáz férfival. Jákob megijedt, és hatalmas ajándékot, nyájakat indított el maga előtt Ézsaúnak. Ő pedig átküldte háznépét a Jabbók folyó túlsó padjára, maga pedig egyedül maradt az innensőn. Mire kellett neki ebben a nehéz órában a magány? S ezen az éjszakán történt valami.

... tusakodott ővele egy férfi, egész a hajnal feljöveteléig. Aki mikor látta, hogy nem vehet rajta erőt, megilleté

114

csípőjének forgócsontját, és kiment helyéből Jákob csípőjének forgócsontja a vele való tusakodás közben. És mondta: Bocsáss el engem, mert feljött a hajnal. És mondta Jákob: Nem bocsátlak el téged, míg meg nem áldasz engem. És mondta neki: Mi a te neved? És ő mondta: Jákob. Amaz pedig mondta: Nem Jákobnak mondatik ezután a te neved, hanem Izráelnek; mert küzdöttél Istennel és emberekkel, és győztél. És megkérdezte Jákob: Mondd meg kérlek a te nevedet. Az pedig mondta: Ugyan miért kérded az én nevemet? És megáldotta őt ott. (1Móz 32:24-29)

Mindmáig kérdés: Kivel tusakodott Jákob a Jabbók partján? A zsidó talmudisták hajlamosak arra, hogy amikor nem tudnak néven nevezni egy szellemi erőt, angyalnak mondják. De hát hogy is volt ez? Az ismeretlen férfi nem tudott erőt venni Jákobon. De a csípőcsontját ki tudta ficamítani, s ezzel egész további életére a szent sántaság adományában részesítette. Mégis Jákob győzött? Miben állt a győzelme? A nevét titokban tartotta, ha egyáltalán volt neve. Az volt a győzelem, hogy kívánságára megáldotta Jákobot, és Izraelnek nevezte? Van, aki úgy véli, hogy Jákob a saját magában lévő sötétséggel birkózott ezen a magányos éjszakán. Ki tudja? Ez a Biblia egyik legtitokzatosabb része. De valamiért fontosnak tartották megőrizni a később kanonizált anyagok között. És találkozott Ézsaúval. aki fölényesnek, nagyvonalúnak és ártalmatlannak bizonyult. És nagyon hamar szétváltak útjaik, mert Jákob minden barátságos hívás ellenére sem követte Ézsaút, hanem Sikem városához ment, s megvette a város előtt lévő mező egy részét Khámornak, Sikem aty-

115

jának fiaitól száz pénzért. És felállított ott egy új oltárt, az újonnan kapott névvel: Izrael Istene!

Jákob és József története a sikemi vérengzéstől Jákob haláláig Dina – Jákob és Lea lánya – megtetszett Sekhemnek, aki a Khivveus Khámornak, az ország fejedelmének a fia volt. Elrabolta és megerőszakolta. Ám megdöbbenve vette észre, hogy beleszeretett. És kérte apját, hogy szerezze meg neki feleségül. És a fejedelem meg a fia is elmentek Izraelhez és fiaihoz, bocsánatukat kérték a történtekért, testvériséget ajánlottak nekik, csakhogy Sekhem elvehesse Dinát, a férfiak pedig bármelyik lányt mindkét népből. Jákob ezt az ajánlatot őszintén és szívesen elfogadta, de fiai csak színleg. És ragaszkodtak ahhoz, hogy Sikem népének férfijai legyenek körülmetéltek, mint ők, s a város férfiai ebbe beleegyeztek. Ám amikor seblázban feküdtek, Simeon és Lévi fegyveresen a városra törtek, minden férfit megöltek, feleségeiket, gyermekeiket és minden javukat elrabolták. Jákob elszörnyedt. Félt, hogy összegyűlnek majd ellenük is, s eltörlik Izraelt a Föld színéről. S ezért elhatározta, hogy továbbvándorolnak Béthelbe, ahol annak idején a lajtorjás álma volt. Majd onnét is tovább indultak Efrata, a mai Betlehem felé. Ráhel pedig megint terhes volt, és az úton szülési fájdalmak lepték el. És megszülte Benjámint, de a szülésbe belehalt. A hagyomány szerint ekkor történt, hogy Jákob, aki látta a közelgő véget, felkiáltott a csillagos világéjszakába:

116

Uram, mit teszel velem!? De az éjszaka hallgatott. Jákob nem engedte, hogy Ráhel holttestét magukkal vigyék, és a Makpéla barlangjában temessék el, hanem ott ásták meg a sírját Efratától egy dűlőútra, s ma is ott van a Jákob által állított emlékoszlop. Ezekben a napokban történt az is, hogy Rúbent, a zúduló vízárt elragadta a vére, és elcsábította Bilhát, apja ágyasát. Végül Izrael Hebronba ért – amelyet KirjátArbának is neveztek – azaz Mamré-ligetéhez, ahol annak idején Ábrahám is élt, és Izsák is ott tartózkodott akkor. Izsák pedig száznyolcvan esztendőt ért meg, amikor meghalt, betelve az élettel; az ő két fia, Jákob és Ézsaú együtt temették el őt. Jákob családjával Kánaánban maradt. És tizenkét fia közül Józsefet, Ráhel elsőszülöttét szerette a legjobban, mert Benjámint halálgyermeknek tartotta, Rúbent paráznasága, Simeont és Lévit pedig vérszomjuk miatt ítélte el. Ám a József iránti szereteten átcsillogott, hogy neki szeretné juttatni az elsőszülöttséget. Neki adta Ráhel menyasszonyi köntösét, és ketten sokat beszélgettek Isten titkairól. József álmodott. Azt álmodta, hogy testvéreivel kévéket kötnek, és a testvérek kévéi meghajoltak az övé előtt. Aztán azt is álmodta, hogy a Nap, a Hold és tizenegy csillag meghajolt előtte. És végtelen hiúságában mindezt elmesélte testvéreinek is, akik egyre dühödtebben úgy értelmezték vágyát, hogy föléjük akar kerekedni. Jákob aggódva látta a testvérek gyűlöletét. De ezt József álmainak és viselkedésének tuladonította. Nem vette észre, hogy saját szeretetének el-

117

burjánzása hozza a fiúra a romlást. Ezért, amikor a testvérek távol legeltettek, engesztelésül utánuk küldte Józsefet, hogy érdeklődjön hogylétükről. József pedig a cifra köntösben érkezett meg, és úgy kezdett viselkedni, mint egy számon kérő és ellenőrző, nem pedig, mint egy testvér. Ha Jákob vak volt saját szeretetének pusztító hatását illetően, József bűne az volt, hogy a testvérek gyűlöletét hagyta túlságosan eluralkodni. Egyáltalán: vajon nem a túlburjánzásból származik-e minden egyéni és kollektív rossz a világon? S a testvérek rárohantak, és összeverték. Rúben nem hagyta, hogy testvérvért ontsanak, és megöljék, hanem rábeszélte őket, hogy pucéron vessék egy kiszáradt pusztai kútba, ahol magától is elpusztul. Titokban arra számított, hogy onnét majd kimenti őt, visszaviszi az atyához, aki ezért örökre eltörli a Bilhával való kaland gyalázatát. József tehát három napig a kútban kuksolt. S akkor a testvérek észrevették, hogy egy izmaelita kereskedőkaraván közeledik. S szóltak: – Mi hasznunk abból, ha elpusztul a kútban, s mi a testvérünk gyilkosai leszünk? Nosza adjuk el őt a kereskedőknek. S el is adták húsz ezüstért, éppen akkor, amikor Rúben távol volt tőlük. És leöltek egy kecskebakot, és a vérében megforgatták József díszes köntösét. S a visszatérő Rúbennek azt mondták, amiről az atyának is hírt szándékoztak vinni: Józsefet nyilván megölte és felfalta valami vadállat, íme a bizonyíték: véres ruhája. És e hírre Jákob lélekben összeomlott, és úgy maradt dermedten. Nem derengett fel benne egy halovány sejtés sem, hogy miképpen legna-

118

gyobb boldogsága csalókának bizonyult, kiegyenlítésképpen legnagyobb bánata is csalóka lehet. Vigyázzon, aki Istennel életet, halált vagy szerelmet játszik! Józsefet pedig az izmaeliták levitték Egyiptomba, s ott eladták egy Potifár nevű főúrnak. A tehetséges József hamarosan Potifár háznagya lett. Ám a főúr felesége beleszeretett. József őrizte a szüzességét, s egy alkalommal, amikor kettesben maradt az asszonnyal, és az megragadta, kiugrott a ruhájából, és elmenekült. A nő ezt használta fel, hogy a ház népénél bepanaszolja: Lássátok, héber embert hozott hozzánk, hogy megcsúfoljon bennünket. Bejött hozzám, hogy velem háljon, s én fennszóval kiáltottam. És amint hallja, hogy fennszóval kezdtem kiáltani, ruháját nálam hagyta és elfutott és kiment. (1Móz 39: 1415)

József a fáraó foglyaként a királyi tömlöcbe került. Három évig élt ott. Három nap a kútban, s utána felemelkedés a főúr háznagyává, három év a börtönben, s utána felemelkedés Egyiptom alkirályává – a sors sokszor furcsán cselekszik. Ez pedig a következőképpen történt: börtönbe vetették árulás gyanúja miatt a fáraó két főemberét, a pohárnokot és a sütőmestert. Mindketten álmot láttak, amit nem tudtak értelmezni. A pohárnok ezt álmodta: Álmomban, íme egy szőlőtő volt előttem; És a szőlőtőn három szál vessző volt, s alighogy bimbózott, virágzott és gerezdjei megérlelték a szőlőszemeket. A Fáraó pohara pedig az én kezemben volt, és én vettem a szőlőszemeket és a Fáraó poharába facsartam, és a poharat a Fáraó kezébe adtam.

119

És mondta neki József: három vesszőszál, három nap. Harmadnap múlva a Fáraó felmagasztalja a fejedet és visszahelyez téged hivatalodba.. . És látta a fősütőmester, hogy jól magyaráz és mondta Józsefnek: Álmodtam én is, hogy három kosár kalács van a fejemen. A felső kosárban pedig a Fáraónak mindenféle süteményei voltak és a madarak ették azokat a kosárból, az én fejemről. És felelt József és mondta: A három kosár három nap. Harmadnap múlva a fejedet véteti a Fáraó, és fára akasztat fel téged, és a madarak leeszik rólad húsodat. (1Móz 40:9-19)

És mindez beteljesedett. És két esztendő telt el, amikor a Fáraó is álmot látott: Hét szép és kövér tehén jött ki a folyóból és a nádasban legelt. S íme azokután más hét tehén jött ki a folyóból, rútak és ösztövérek... És elnyelték a hét szép kövér tehenet; És felserkent a Fáraó. És elaludt és másodszor is álmot látott. Íme, hét szép gabonafej növekedett egy száron, mind teljes és szép. És íme azok után hét vékony s keleti széltől kiszáradt gabonafej növekedett. És elnyelték a vékony gabonafejek a hét kövér és teljes gabonafejet. (1Móz 41:2-7)

Ám a fáraó jövendőmondói és bölcsei nem tudták megfejteni ezeket az álmokat. És akkor előlépett a pohárnok, aki addig megfeledkezett Józsefről, és elmesélte a börtönbeli álmok történetét. A fáraó pedig azonnal kihozatta Józsefet a börtönből, és elmesélte neki álmait. József pedig megfejtette azokat: Hét esztendő jön és nagy bőség lesz egész Egyiptomban.

120

Azok után pedig következik az éhség hét esztendeje... és takarítsák be a következő jó esztendő minden termését ... és legyen az élelem tartalék az ország számára az éhség hét esztendejére... hogy el ne vesszen a föld az éhség miatt. (1Móz 41:29-30; 35-36)

S a fáraó Józsefet tette meg főgondviselőnek, mondván: csak a királyi szék tesz engem nálad nagyobbá. És Józsefet körül hordozták a fáraó második szekerén, és futárok kiáltoztak előtte: Térdet hajtsatok! Így tette őt fejedelemmé egész Egyiptom földjén. És a bőség okosan megvámolt korszaka után eljött az éhség, ahogy József előre látta. És akkor József megnyitotta a gabonás raktárakat, élelmet árult a népnek és az Egyiptomot körülvevő országok lakóinak is, akiket ezzel a fáraó vazallusaivá tett. És elfogyott az élelem Kánaánban is. Jákob pedig leküldte tíz fiát Egyiptomba gabonáért. Csak Benjámint nem engedte el, mert hiszen már csak ő maradt neki Ráheltől. S a tíz testvér – immár húsz évvel öregebben – leborult József előtt, de nem ismerték meg őt az egyiptomi fejedelem díszében. Ám József felismerte őket, és az álmai jutottak eszébe, és a vadságuk őellene, amit már régen megbocsátott, mert jól tudta, hogy csak az Isten akaratát teljesítették be, aki előreküldte őt Egyiptomba, hogy utat teremtsen Izraelnek. És szent játékba kezdett velük. Kémek vagytok ti, kik azért jöttetek, hogy az ország védetlen részeit meglássátok. És mondának néki: Nem uram, hanem mi a te szolgáid tizenketten va-

121

gyunk testvérek, egy embernek fiai, Kánaán földén; és íme legkisebbikünk most atyánknál van, egyikünk pedig nincsen meg. Úgy éljen Fáraó, hogy ti kémek vagytok! Annakokáért fogságban tartotta őket harmadnapig. Harmadnap pedig mondta nekik József Ezt cselekedjétek, hogy éljetek; az Istent én is félem. Ha igaz emberek vagytok, maradjon fogva egyik testvéretek... ti pedig menjetek el, vigyetek gabonát házaitok szükségére. Legkisebbik atyátokfiát pedig hozzátok én hozzám, akkor igazolva lesznek beszédeitek és nem haltok meg. És a testvérek mondták egymásnak: Bizony vétkeztünk mi a mi atyánkfia ellen, akinek láttuk lelki szorongását, amikor nekünk könyörgött, de nem hallgattunk reá; azért következett reánk ez a nyomorúság. ... És nem tudták, hogy József érti őket, mert tolmács volt közöttük. És visszatartotta közülük Simeont, és szemük láttára megkötöztette őt. És parancsolta József, hogy töltsék meg edényeiket gabonával, és tegyék vissza pénzüket mindegyiknek a zsákjába. (1Móz 42:9-10; 13; 15-25)

S amikor útban hazafelé felfedezték a pénzüket, megrettent a szívük, hogy mit cselekszik velük az Isten. És Jákob heves szemrehányásokat tett nekik: Megfosztotok engem gyermekeimtól; József nincsen, Simeon sincsen. Benjámint is elviszitek? ... Ha veszedelem érné őt az úton, amelyen elmentek, ősz fejemet búba borítva bocsátanátok le a koporsóba. (1Móz 42:36; 38)

De az éhség egyre hatalmasabb lett, és Jákob

122

végül megtört, és beleegyezett elutazásukba Benjáminnal. És Júda azt mondta Izraelnek, az ő atyjának: Bocsásd el az a fiút én velem... Én leszek kezes érette, az én kezemből kérd elő. Ha vissza nem hozom őt hozzád, és elődbe nem állítom őt, mind éltig bűnös legyek előtted. (1Móz 43:8-9) Jákob pedig megáldotta őket, mondván: A mindenható Isten pedig engedje, hogy kedvet találjatok annál a férfiúnál, és bocsássa vissza ti veletek a másik atyátok fiát, és Benjámint. Én pedig, ha megfosztottnak kell lennem, hadd legyek megfosztva. (1Móz 43:14)

És Simeon épségben várta őket, József nagy ebédet adott a tiszteletükre, és ültetésük életkoruk szerint történt: Benjámin ült József mellett, majd sorban a többi. És nagyon megdöbbentek ettől. Benjámin érdeklődésére megmutatta neki ezüst varázsserlegét, amiben látja a múltat és a jövőt. Majd titokban megparancsolta, hogy a serleget rejtsék Benjámin zsákjába. S amikor József emberei, már útban hazafelé utolérték őket, dühödten tiltakoztak a lopás vádja ellen, mondván: haljon meg az, akinél megtalálod a fejedelem eltűnt serlegét! És íme, előkerült Benjámin zsákjából! És Benjámint valamennyien visszakísérték Józsefhez, akinek nagyon fontos volt, hogy lássa: cserbenhagyják-e? Júda pedig hatalmas beszédben önmagát ajánlotta fel Benjámin helyett, örökös rabszolgaságra. És akkor József – elsírva magát – felfedte kilétét. Én vagyok József; a ti testvéretek, kit eladtatok Egyiptomba. . .

123

Isten küldött el engem ti előttetek, hogy míveljem a ti megmaradásotokat e földön, és hogy megmenthesselek titeket nagy szabadítással. (1Móz 45:4; 7)

Derék József, Istennek az a kiválasztottja, aki rendületlenül hisz saját küldetésében, a kút fenekén, a börtönben is, és az a legfőbb gondja, hogy ostobaságával el ne rontsa Isten szép terveit. Csak ez a húszéves hallgatás... Élete legnagyobb kapcsolatát, az atyát, Jákobot, két évtizedig meghagyja abban a gyötrelemben, hogy legszeretettebb fia halott. S erre, Thomas Mann minden erőlködése ellenére is – művének a Halottak hallgatásáról című fejezetében –, nincs más magyarázat, mint az, hogy József – a testvérek brutalitásának megélése után – valóban meg akarta ölni magát, mint Izrael gyermekét. Ez a korszak nyilván a gyűlölettel kezdődött, ami netán az atyára is kiterjedt, mint romlásának egyik okozójára, aki a szeretet, a kivételezettség csapdájába csalta. Hadd bűnhődjön, a testvérekkel együtt. Azután az évtizedek és felemeltetése persze elmosták a gyűlöletet, és szebb szerepet kínáltak neki: a Megmentőét. Ám nyilvánvaló, hogy József egyiptomivá lett, vagyis nem számított többé zsidónak, sem önmaga, sem Jákob szemében. És hívta József egész Izraelt, hogy költözzenek le Egyiptomba. És szólt Isten Izraelnek éjjeli látomásban: . . . Én vagyok az Isten, a te atyádnak Istene: Ne félj lemenni Egyiptomba: mert nagy néppé teszlek ott téged. Én lemegyek veled Egyiptomba, és én bizonnyal fel is hozlak; és József fogja be a te szemeidet. (1Móz 46:24)

Így kerültek a zsidók Egyiptomba, Gósen föld-

124

jére, és éltek ott kb. négyszázharminc esztendeig. De a fáraók kerültek hatalomra, akik már nem ismerték Józsefet, és megriadtak a zsidók szaporaságától. És egyre inkább rabszolgamunkára szorították őket, sőt – valószínűleg II. Ramszesz – elrendelték a zsidó fiú-újszülöttek megölését. Ebben a kétségbeejtő helyzetben tűnt fel Mózes, aki Isten útmutatása szerint kivezette a zsidókat Egyiptomból, törvényt adott nekik, és egységes néppé kovácsolta őket. Támár Júdának – Jákob negyedik fiának, aki később az elsőszülöttnek járó nagy áldást kapta – három fia született: Hér, Onán és Séla. S amikor Hér házasodási korba érkezett, egy Támár nevű lányt vett feleségül. De Hér meghalt a nászéjszakán. Akkor már Izraelben törvény volt a levirátus, vagyis a sógor-házasság, aminek az volt az értelme, hogy a gyermektelenül meghalt testvér ne maradjon utód nélkül, ne “vesszen el a neve”. Ezért apai utasításra Onánnak kellett feleségül vennie Támárt. Ám Onánnak nem volt kedve ehhez a házassághoz, sem ahhoz, hogy egy olyan újszülött világra hozatalában működjék közre, aki nem lesz az övé, nem az ő nevét viseli. Ezért engedelmeskedett ugyan apjának, de a nászéjszakán a földre vesztegeti el a magot. (1Móz 38:9) Ezt a bűnt az Úr annyira rossznéven vette tőle, hogy megölte. Igen ám, de miért kellett meghalnia Hérnek az első éjszakán? Ezt Mózes könyve feleslegesnek tartja elmondani? Vagy nem is tudja? Lehetséges, hogy kétféle halál van: az egyik, amikor az Isten

125

vagy öldöklő angyala öl büntetésként, a másik pedig... Sors? Végzet? Titok? Most már az is tudja, aki eddig nem tudta, hogy honnét származik az onanizálás szó, és hogy onanizálni bűn. Ez a bűntudat keserítette meg gyerek- és kamaszkorunkat. Azonban számos keleti vallásnak – például a hinduizmusnak is – is problémája van az önkielégítéssel, mert felfogásuk szerint az ondó koncentrált életerőt tartalmaz. Ezért például a fiatal jógi brahmacsáriknak, ha meg is engedik az onanizálást, amíg át nem szellemített szexuális vágyaik vannak, kötelező a kilövellt spermiumot visszaenniük. Onán halála után Júda azt ajánlotta Támárnak, hogy özvegyi sorban várja meg Séla felnövekedését és megérését a nősülésre. Azonban csak időt akart nyerni, mert megmaradt egyetlen fiát félteni kezdte a Támárral kötendő házasságtól. Egy idő múltán Támár rájött Júda hamisságára, és elhatározta, hogy semmiképpen sem hagyja lelökni magát Izrael útjáról, amely a világ népeit az üdvösséghez vezeti, Ő is az Ősanyák közé akar tartozni. Kihasználta, hogy Júda felesége időközben meghalt, s azt a közismert tényt, hogy Júda – vallásos zsidósága ellenére – soha nem tudott ellenállni ösztönei csábításának. Egy napon Júda elment a nyájaihoz, hogy a juhok nyírásában segédkezzen. Támár felöltözött kultikus prostituáltnak, és leült a Júda útjába eső Enájim falu kapujához. Júda valóban megkívánta őt, és egy bakkecskét ígért neki fizetségül, mert nem ismerte meg, hogy a menye az. Támár azonban zálogot kért tőle arra az időre, amíg a kecskét

126

megküldi: Júda gyűrűjét, a gyűrű zsinórját és a botját. És aztán szerelmeskedtek. Másnap Júda elküldte a bakkecskét, de a faluban senki sem ismert semmiféle felavatott, parázna nőt. Így hát a kecskét visszacsapta a nyájhoz, rendkívül bosszúsan, hogy a záloga elveszett. Ám néhány hónap múlva jelentették Júdának, hogy a menye terhes. Tehát özvegyen paráználkodott!

És mondta Júda: Vigyétek ki őt és égettessék meg. Mikor pedig kivitték, elkülde az ő ipához, mondván: Attól a férfiútól vagyok terhes, akiéi ezek. És mondta: Ismerd meg kérlek, kié ez a gyűrű, e zsinór, és e Pálca. És megismerte Júda és mondta: Igazabb ő nálamnál, mert bizony nem adtam őt az én fiamnak Sélának. (1Móz 38:24-26)

És amikor eljött az ideje, Támár szült két ikerfiút, Pérecet és Zerákhot. És ők besorakoztak Júda törzsének ősei közé, és Támár – mint a meghaltak helyett Júdának két fiút szülő anya – rákerült Izrael küldetésének útjára.

Illés Élijáhú Hátishbi, vagyis Thesbites Illés, a próféták prófétája. Már a neve is sokatmondó: Él a legősibb istennév, Jahú Jehova Jahve, J.H.V.H.) kiejtett neve, és a kettő összevonva: Élijáhú. Illés akkor lépett színre, amikor Jezabel és Akháb király egytől egyig kiírtotta az Úr papjait és prófétáit, egyedül Illés maradt életben, mert őt nem találták. De Abdiás, a király házának gondviselője istenfélő volt. És parancsot kapott, hogy állítsa a

127

király elé Illést. És találkoztak az úton, és Abdiás arca borult a szőrköpenyes, torzonborz nazír előtt, mondván: Nem te vagy-é az, uram, Illés? Én vagyok,: Mondd meg a te uradnak: Íme, itt van Illés. ... Ő pedig mondta: Mit vétettem ellened, hogy Akháb kezébe akarsz adni, hogy megöljön engem? Azt mondtuk neki: Nincs itt! Az országot és a népet megesküdtette, hogy téged csakugyan nem találtak meg... Ha most elmegyek tőled, téged pedig olyan helyre ragad el az Úrnak Lelke amelyet én nem tudok... engem öl meg. ... És te mégis azt mondod: Menj el és mondd meg a te uradnak: Íme, itt van Illés; hogy megöljön engem. És felelt Illés: Él a Seregeknek Ura, aki előtt állok, hogy a mai napon megmutatom magam neki. ... És mikor meglátta Akháb Illést, mondta neki: Te vagy-e az Izrael megháboritója? Ő pedig mondta: Nem én háboritottam meg az Izraelt, hanem te és a te atyád háza, azzal, hogy elhagytátok az Úr parancsolatait, és Baál után jártatok. (1Kir 18:7-18)

Illés pedig azt javasolta a királynak, hogy gyűjtse össze Izrael népét a Kármel-hegyére, és ugyanoda Baál négyszázötven prófétáját meg őt, és tegyenek próbát: ki az Isten embere? S a király beleegyezett. És odamenvén Illés az egész sokasághoz, mondta: Meddig sántikáltok kétfelé? Ha az Úr az Isten, kövessétek őt; ha pedig Baál, kövessétek azt. És nem felelt neki a nép csak egy szót sem. Akkor mondta Illés a népnek:

128

Én maradtam csak meg egyedül az Úr prófétái közül; míg a Baál prófétái négyszázötvenen vannak; Adjatok azért nekünk két tulkot, és ők válasszák maguknak az egyik tulkot, amelyet vagdaljanak darabokra és rakják a fákra; de tüzet ne tegyenek alá; én pedig a másikat készítem el, amelyet a fákra rakok, de tüzet én sem teszek alá. Akkor hívjátok segítségül a ti isteneteknek nevét, és én is segítségül hívom az Úrnak nevét; és amely isten tűz által felel, az az Isten. És felelvén az egész sokaság, mondta: Jó lesz! ... És segítségül hívták a Baálnak nevét reggeltől fogva délig, mondván: Baál! hallgass meg minket! De nem jött szó, sem felelet. És ott sántikáltak az oltár körül, amelyet készítettek. Mikor pedig már dél lett, elkezdte gúnyolni őket Illés: Talán elmélkedik, vagy félrement, vagy úton van, vagy talán alszik és felserken. És elkezdtek hangosan kiabálni és szokásuk szerint késekkel és borotvákkal metélték magukat, míg csak ki nem csordult a vérük. Mikor pedig a dél elmúlt prófétálni kezdtek egész az esteli áldozatig; de akkor sem lett se szó,– se felelet, se meghallgattatás. ... És vett Illés tizenkét követ, a Jákob fiai nemzetségeinek száma szerint, akiknek az Isten azt mondta: Izrael legyen a te neved; És oltárt épített a kövekből az Úr nevében, és egy árkot húzott az oltár körül. . . És oda készítette a fát, és felvagdalta a tulkot és felrakta a fára. És mondta: töltsetek meg négy vedret vízzel és öntsétek az égőáldozatra és a fára. Mondta ismét: Tegyétek ezt még egyszer! És másodszor is azt tették. Mondta még is: Harmadszor is tegyétek meg! És harmadszor is azt művelték. Úgy, hogy a víz

129

lecsurgott az oltárról, és még az árok is tele lett vízzel. És amikor eljött az esteli áldozás ideje, oda lépett Illés próféta és mondta: Óh Uram, Ábrahámnak, Izsáknak és Izraelnek Istene, hadd ismerjék meg e mai napon, hogy te vagy Isten az Izraelben, és hogy én a te szolgád vagyok, és hogy mindezeket parancsolatodból cselekedtem. Hallgass meg engem Uram, hallgass meg engem, hogy tudja meg e nép, hogy te, az Úr vagy az Isten, és te fordítod vissza az ő szívüket. Akkor alászállott az Úr tüze, és megemésztette az égő-áldozatot, a fát, a köveket és a port, és felnyalta a vizet, amely az árokban volt. Mikor ezt látta a sokaság, arcra borult és mondta: Az Úr az Isten! Az Úr az Isten! És mondta Illés nekik: Fogjátok meg a Baál prófétáit; senki el ne szaladjon közülük! És megfogták őket, és alá vitte őket Illés a Kison patakja mellé, és megölte ott őket. (1Kir 18:21-40)

Hát igen! A szelídség és a csendesség Istenéért ölni kell; Mózes három ezret, Illés négyszázötvenet... Mert más Istenben akartak hinni. És amikor Akháb elmesélte feleségének, Jezabelnek a történteket, Jezabel üzent Illésnek, hogy úgy bánik majd el vele, mint ő a Baál prófétákkal. S Illés Jezabel elől menekülve a magas hegyek között bujdosott, és meg akart halni, de egy angyal táplálta őt. És mondta neki: Jöjj ki és állj meg ezen a hegyen, az Úr előtt. És íme, ott az Úr volt elmenendő. És az Úr előtt ment nagy erős szél, amely a hegyeket megszaggatta és meghasogatta a kősziklákat az Úr előtt; De az Úr nem volt abban a szélben. És a szél után földindulás lett; de az Úr nem volt a

130

földindulásban sem. És a földindulás után tűz jött, de nem volt az Úr a tűzben sem. És a tűz után egy halk és szelíd hang hallatsszék. (1Kir 19:11-12)

És ott volt az Úr! Illés és tanítványa, Elizeus (Elisa) több hadjáratban vezették győzelemre Izraelt, betegeket gyógyítottak, és megjósolták Akházia király halálát, aki betegségében Ekron istenéhez, Baálzebúbhoz fohászkodott, mintha Izraelben nem lenne Isten. És Illés, tudván, hogy elragadtatik, kérdezte Elizeust, hogy mit kér tőle. És Elizeus Illés lelki erejének kettős mértékét kérte. És Illés mondta neki: Nehéz dolgot kérsz tőlem. De ha látsz engem, amikor elragadnak, teljesül a kívánságod, ha pedig nem látsz, akkor nem teljesül. És lőn, amikor menének és menvén beszélgetének, íme egy tüzes szekér tüzes lovakkal elválasztá őket egymástól. És felméne Illés a szélvészben az égbe. Elizeus pedig ezt látván, kiált vala: Édes atyám, édes atyám! Izrael szekerei és lovagjai! És nem látta őt többé. ... És felemelte az Illés palástját amely róla leesett... (2Kir 2:11-13)

Igen, Elizeus látta Izrael seregeit, akiket annyira vártak a Jézus-tanítványok, amikor Mesterük a kereszten függött. És innét már Elizeus próféta története kezdődik, akibe beleszállott az Illés lelkének ereje. Furcsa dolog ez Thesbites Illéssel. Nagyon bátor és vakmerő, de hát a próféták valamennyien bátrak és vakmerők voltak. Nem sokat törődtek a saját biztonságukkal, óriási kockázatokat vállaltak. Csakhogy Illésből néha riasztó vadság és ke-

131

gyetlenség árad. Számomra van benne valami emberen túli, sőt embertelen, mintha nem földi lény lenne. Nyoma sincs benne a részvétnek és a szeretetnek. Nemcsak az Úrhoz hűtlen zsidókkal türelmetlen, hanem mindennel és mindenkivel szemben, aki nem borul Izrael Istenének lába elé. Mintha egy eljövendő inkvizítor lelke bujkálna benne. És mégis... Izrael mégis a próféták első helyére emeli, legendák szólnak róla, és Illés neve fogalommá vált: azt jelenti, hogy Isten embere. Magyarországon Illésért hangzik fel a szédereste befejezésekor a Szól a kakas már... Hogyan is szól a legenda? A nagykállai csodarabbi széderestére készült. S amikor a templomból hazatért, a széder-asztalt régimódi ruhába öltözött urak és hölgyek ülték körül. S a rabbi látta, hogy ezek halottak, az ő ősei. Tanácstalanul állt, hiszen a halottak tisztátalanok. És ekkor valaki halkan megkocogtatta az ablakot. Egy csikós hajolt be a szobába, és furulyáján játszani kezdett egy dallamot. A Szól a kakast. A rabbi a csikósban Illés prófétát ismerte fel. S ahogy szólt a dal, úgy tűntek el sorban a halottak. S mire véget ért, már senki sem ült az asztal körül, el lehetett kezdeni a szédert. S a széderre terített asztal közepén ma is ott áll Illés serlege, s a zsidók lélegzet fojtva lesik, hogy megrezzen-e a bor színe, ivott-e belőle Illés. Malakiás próféciáinak utolsó mondata: Íme, én elküldöm néktek Illést a prófétát, mielőtt eljön az Úrnak nagy és félelmetes napja. És az atyák szívét a fiakhoz fordítja, a fiúk szívét az atyákhoz, hogy el ne jöjjek és meg ne verjem-e a földet

132

átokkal. (Mal 4:5-6)

Illés tehát a Messiás megjelenése előtt ismét itt lesz a Földön, és békességet teremt az emberi szívekben. Ezért kérdezik az emberek minduntalan a sivatagból előkerült, ugyancsak szőrcsuhás és torzonborz Keresztelő Jánost, amikor hirdetni kezdi Krisztus eljövetelét: Vajon Illés vagy-e te? János ugyan azt feleli: Nem vagyok... Ő János volt. De ki tudja, hogy ki volt a régi időkben?

133

ÖTÖDIK RÉSZ

Érdekes emberek és események Rúth könyve – Bálám – Sámson – Gedeon – Jefte – Judit könyve – Eszter könyve

134

135

Rúth könyve Pihenjünk egy kicsit. Isten kiválasztottjainak lenyűgöző története ilyen töménységben egy idő után fárasztóvá válhat. Üdítsük magunkat a Biblia néhány mesés és szép, egyszerű történetével. A bírák idején történt: A moábita Rúth egy Ebimélek nevű Júdeai férfi menye volt. Anyósát Naominak hívták. És meghalt Ebimélek, és tíz év múlva két fia is. Ott maradt egyedül az özvegy két menyével, Orpával és Rúthtal. Naomi haza akarta küldeni őket, mondván, hogy menjenek férjhez, hiszen ő már öreg, nem hiszi, hogy elveszi valaki, és ha így is lenne, és újabb gyerekeket szülne, a lányok már megöregednének, mire ők felnőnek. Orpa haza is ment, Rúth azonban maradt, mondván: Ahova te mégy, oda megyek, és ahol te megszállsz, ott szállok meg; néped az én népem, és Istened az én Istenem. Ahol te meghalsz, ott halok meg, ott temessenek el engem is. Úgy tegyen velem az Úr akármit, hogy csak a halál választ el engem tőled. (Rúth 1:16-17)

Így hát együtt visszatértek Betlehembe. A moabita Rúth ott elment kalászt szedegetni. És megtetszett egy Boáz nevű zsidó férfinek, aki ismerte történetét, és szolgáit előre küldte, hogy kalászt tépjenek neki.

136

És Boáz másnap megvette Naomitól Ebimélek földjét. És hogy nevet támasszon a holtnak, feleségül vette Rúthot, aki fiút szült neki. Az újszülöttet Obednek nevezték, és ő lett Isai apja, vagyis Dávid király nagyapja.

Bálám Történt, hogy a moabiták nagyon megrémültek az Egyiptomból kivonult Izraeltől, akik Jerikó mellett táboroztak. A királyuk pedig hivatta Bálámot, az Eufrátesz folyó mellett élő híres jövendőmondót, és kérte: átkozza meg Izraelt. De Isten azt mondta neki:

Ne menj el ő velük, és ne átkozd meg azt a népet, mert áldott az. (4Móz 22:12)

De amikor újra, meg újra érte jöttek, Isten megengedte, hogy elmenjen Moáb királyához, azzal a kikötéssel, hogy azt fogja mondani, amit Isten sugall neki. Ki tudja miért, Isten mégis megharagudott rá, hogy elfogadta a hívást. Fel is ült a szamarára, de a szamár észrevette Isten angyalát, amint meztelen karddal a kezében szembeáll vele. Ezért a szamár letért az útról, Bálám pedig elverte, hogy visszatérítse. Azután a szőlők között vezető szűk ösvényen állt meg az angyal, a szamár pedig a falhoz szorult ijedtében, és gazdája lábát is odaszorította, aki ezért ismét megverte. Akkor az angyal olyan helyen állt meg, hogy sem jobbra, sem balra nem lehetett kitérni előle. A szamár pedig azonnal lefeküdt, amint meglátta. Bálám pedig bottal ütötte a szamarat.

137

Akkor az Úr megnyitotta a szamár száját, aki azt mondta: Mit vétettem néked, hogy immár háromszor vertél meg engem? Mert megcsúfoltál engem! Vajha volna fegyver a kezemben, nyilván megölnélek most téged. És mondta a szamár Bálámnak: Avagy nem a te szamarad vagyok-e amelyen járni szoktál amióta megvagy, mind a mai napig? Avagy szoktam-e veled eképen cselekedni? .,. És megnyitotta az Úr Bálám szemeit, és látta az Úr angyalát, amint áll az útban, és meztelen fegyverét az ő kezében; Akkor meghajtotta magát és arcra borult. Az Úrnak angyala pedig mondta neki:Miért verted meg a te szamaradat immár három ízben? Íme én jöttem ki, hogy ellenkezzem veled, mert veszedelmes ez az út ... És meglátott engem a szamár, és kitért én előlem már három ízben; Ha ki nem tért volna előlem, most meg is öltelek volna téged, őt pedig életben hagytam volna. Mondta ezért Bálám az Úr angyalának: Vétkeztem, mert nem tudtam, hogy te állsz előttem az útban. (4Móz 22:28-34)

Bálám figyelmezteti Moáb királyát, hogy ő csak azokat a szavakat fogja mondani, amit Isten a szájába ad. S átok helyett háromszor megáldja Izraelt, mert a király mindig más és más helyre viszi, hátha onnét meglátja Izrael gonoszságát. Végül Bálám ezeket a híres szavakat mondja:

Mit átkozzam azt, akit Isten nem átkoz, és mit szidalmazzam azt, akit az Úr nem szidalmaz? ... Ímé egy nép, amely maga fog lakni, és nem számláltatik a nemzetek közé. ... Haljon meg az én lelkem az igazak halálával, és legyen az én utolsó napom, mint az övé! ...

138

Nem vett észre Jákobban hamisságot, és nem látott gonoszságot Izraelben. Mily szépek a te sátraid óh Jákob! a te hajlékaid óh Izrael! Mint kiterjesztett völgyek, mint kertek a folyóvíz mellett, mint az Úr plántálta áloék, mint cédrusfák a vizek mellett! Csillag származik Jákobból, és királyi pálca támad Izraelből; Áldott, aki téged áld és átkozott, aki téged átkoz! (4Móz 23: 8-10; 21; 24:5-6; 17; 9)

Mit lehet mondani Bálám áldása után? A zsidók megkönnyezik, és azt mormogják: Bár így lenne! A jóindulatú kívülállók talán elgondolkoznak rajta. A zsidókat gyűlölők pedig a pokolba kívánják. Mindenesetre a szamártól is bocsánatot kérhetett volna...

Sámson A régi időkben élt egy férfi, Manoah, akinek a felesége meddő volt. De egy napon elmesélte férjének: Istennek egy embere jött hozzám, akinek a tekintete olyan volt, mint az Isten angyalának tekintete, igen rettenetes, úgy hogy meg sem mertem kérdezni, hogy honnan való, és ő sem mondta meg nékem nevét. És mondta nekem: Íme terhes leszel és fiat fogsz szülni; azért most se bort, se más részegítő italt ne igyál, és semmi tisztátalant ne egyél, mert Istennek szentelt lesz az a gyermek, anyja méhétől fogva halála napjáig. (Bír 13:6-7)

Megint felbukkant a “rettenetes” szó, amit Jákob is mondott látomásakor, s gyakran megismét-

139

lődik az ember és a transzcendencia találkozásakor. Manoah pedig kérte, hogy ő is találkozhasson “Isten emberével”. Ő pedig megint eljött, és megismételte, amit az asszonynak mondott. Manoah pedig meghívta, mondván, hogy levág tiszteletére egy kecskegidát. Ám furcsa választ kapott:

Ha megmarasztasz is, nem eszem kenyeredből, és ha áldozatot készítesz, az Úrnak áldozd azt. . .

Manoah pedig megkérdezte: Kicsoda a te neved, hogy ha majd beteljesedik a te beszéded, tisztességgel illethessünk téged. . .

S a válasz: Miért kérdezősködöl nevem után, amely olyan csodálatos? Mikor aztán Manoah a kecskegidát és ételáldozatot vette, és megáldozta azt egy sziklán az Úrnak: csoda dolgot cselekedett Manoahnak és feleségének szeme láttára: Tudniillik, mikor a láng felcsapott az oltárról az ég felé, az oltár lángjában felszállott az Úrnak angyala. Mikor pedig ezt meglátták Manoah és az ő felesége, arccal a földre borultak. ... Ekkor tudta meg Manoah, hogy az Úrnak angyala volt az. És mondta Manoah az ő feleségének: Meghalván meghalunk, mert az Istent láttuk. (Bír 13:16-22)

A felesége megnyugtatta a rémüldöző férjet, hogy akkor nem fogadta volna el tőlük az áldozatot. S valóban terhes lett, és fiút szült, akit Sámsonnak neveztek el. Az angyal felszállását az áldozati tűzben Istenlátásnak hitték. S aki a láthatatlan Istent látható alakban meglátta, annak meg kell halnia. Vagy éppen ellenkezőleg: a köznapi embernek csak

140

halálakor jelenik meg valamilyen égi lény? Hiszen a zsidó hagyományban Mózes volt az egyetlen, aki színről színre látta az Istent emberi formában, de neki is csak hátulról mutatta meg magát, az arcát nem pillanthatta meg. Sámson nagyon erős férfi lett, akinek ereje abból eredt, hogy – az Úr tilalmát betartva – soha nem vágatta le a haját. Volt sok szeretője a filiszteus nők közül, akik mind ki akarták szedni belőlük erejének titkát, ám ő nem árulta el. Egyszer egy szamár álkapcsával agyonvert ezer filiszteust. Akkor egy Delila nevű, igen erotikus filiszteus nő lett a szeretője, akivel egy gyenge pillanatában megosztotta titkát. Delila álmában kopaszra nyírta Sámsont, aki elvesztette erejét. A nő kiszolgáltatta ellenségeinek, akik megvakították, és hosszú ideig fogságban tartották. Közben azonban újra megnőtt Sámson haja, ereje visszatért. Egyszer elvitték a királyi udvarba, hogy a lakomázó nép röhöghessen rajta. Ő azonban megállt az oszlopok között, és karjának erejével szétnyomott két oszlopot. A palota rádőlt a lakomázókra, s bár Sámson is meghalt, halálával több filiszteust pusztított el, mint életében.

Gedeon Igazi népi hős, akit Isten arra választ ki, hogy vereséget mérjen a midjanitákra. Bizalmatlan, ravasz zsidó paraszt – a bírák kora idején –, aki háromszor is jelet kér az Istentől, hogy kiválasztottságát elhiggye.

141

Először egy áldozati gödölyét és kovásztalan kenyeret rak egy kősziklára. Ekkor kinyújtotta az Úr angyala pálcájának végét, megérintette a húst és a kovásztalan kenyeret; és tűz jött ki a kősziklából, és megemésztette a húst és a kovásztalan kenyereket. Az Úr angyala pedig eltűnt az ő szemei elől. Látva pedig Gedeon, hogy az Úr angyala volt az, mondta: Jaj nekem Uram, Istenem! mert az Úrnak angyalát láttam színről színre! És mondta neki az Úr: Békesség neked! ne félj, nem halsz meg! (Bír 6:21-23)

Ám Gedeonnak ez nem elég. Második jelként azt kéri, hogy ha egy csomag gyapjút éjszakára kitesz a földre, a gyapjúcsomó nedves legyen, a föld pedig száraz. Harmadszor pedig a fordítottját kéri: nedves földön száraz gyapjút. Hát... Ha valaki kételkedik Isten mindenhatóságában, akkor ezek elég gyöngécske jelek, de az egyszerű ember gondolkodásának – úgy látszik – elég. Gedeon végül is hadsereget toborzott, s a Tóra rendelkezéseinek megfelelően kikiáltotta: – Aki fél, menjen haza! – Akinek menyasszonya van, de még nem vette el, menjen haza! – Aki egy házat épített, és még nem avatta fel, menjen haza! – Aki szőlőt ültetett, és még nem szüretelt, menjen haza. Haza is mentek a seregből huszonkét ezren. Tízezer katonája maradt. Ezeket leküldte a folyóhoz, hogy igyanak. És figyelte őket. Aki két tenyerét összetette, és annak öbléből ivott, azokat is hazaküldte. Maradt háromszáz embere, aki ebként lefetyelte a vizet. Ennek az értelme Gedeon számára

142

az volt, hogy aki mindkét tenyerét használta iváshoz, az addig letette a fegyverét. Hát milyen katona az ilyen? S a háromszáz “lefetyelővel” ronggyá verte a midjanitákat.

Jefte Jefte (Jiftah) törvénytelen gyerek volt, tulajdonképpen “mamzer”, ahogy például a házasságon kívül születetteket nevezték. Ez a helyzet számos vallási és közéleti korlátozottsággal járt. A mamája egy felavatott parázna asszony volt. Apja magához vette ugyan a kisfiút, de megnősült. S amikor a feleségétől származó fiúk felnőttek, elkergették otthonról Jeftét, mondván: Nem fogsz örökösödni atyánknak házában, mert más asszonynak vagy a fia. És elfutott Jefte az ő atyjafiai elől, és Tób földén telepedett meg, és henyélő emberek gyűltek össze Jefte körül, és együtt portyáztak. (Bír 11: 2-3) ,

Egyszóval betyár lett belőle. Ám félelmetes híre elterjedhetett, mert amikor háború tört ki Izrael és az ammoniták között, a vének a sereg vezérévé akarták kinevezni Jeftét. De Jefte csak úgy vállalta a hadvezérséget, ha megesküsznek, hogy ha legyőzi az ammonitákat, fejedelemmé teszik. Jefte pedig megfogadta Istennek: ... Ha mindenestől kezembe adod Ammon fiait: akkor valami kijövend az én házamnak ajtaján előmbe, ... mikor békével visszatérek az Ammon fiaitól, legyen az Úré, és megáldozom azt egészen égő áldozatul. (Bír 11:30-31)

143

Jefte győzött. És amikor hazatérőben a házához ért: ... íme az ő leánya jött ki elébe dobokkal és táncoló sereggel; ez volt az ő egyetlenegyje, mert nem volt neki kívüle sem fia, sem leánya. (Bír 11 :34)

S a lány, amikor megtudta apja fogadalmát, csak azt kérte: Eressz el engem két hónapra, hadd menjek el és vonulhassak félre a hegyekre, hogy sírjak szüzességemen leánybarátaimmal. ... És a két hónap elteltével visszatért atyjához, és betöltötte az ő felőle való fogadást, amelyet tett, és ő soha nem ismert férfiút. És szokássá lett Izraelben, hogy esztendőnként elmentek az Izrael leányai, hogy dicsőítsék a gileádbeli Jefte leányát, esztendőnként négy napon át. (Bír 11:37; 39-40)

Judit könyve Asszíria királya döntő győzelmet aratott a médek felett. Akkor kelt életre benne a nagy hódítás terve: a világ ura akart lenni. Hatalmas sereget indított el, legnagyobb hadvezére, Holofernesz vezérletével. Az asszír sereg leigázta az akkor ismert egész kis-ázsiai világot. Elérte Júdeát is. A júdeai zsidók nem régen tértek vissza a babilóniai fogságból, és elkeseredetten védték határvárosukat, Betuliát. Az ostrom visszaverésére, az asszír sereg legyőzésére semmi esélyük nem volt. Ekkor egy gyönyörű asszony – a fiatalon megözvegyült Judit – éjjel kilopózott Betuliából, s az asszír táborban Holoferneszhez vezettette magát. Azt hitték róla, hogy elárulja a város gyenge pont-

144

jait. Judit azonban felajánlkozott az asszír vezérnek. Holoferneszt elkábította a nő szépsége, és egy szerelmes éjszakát töltöttek együtt. Hajnalban – amikor a férfi mélyen aludt – Judit a vezér kardjával levágta Holofernesz fejét! Az asszír sereget megrendítette vezérük váratlan halála, és visszavonult. Judit megmentette Júdeát. A történet – amely kedvelt képzőművészeti téma lett – hitelesség szempontjából némileg bizonytalan, időszámítási ellentmondásokat is tartalmaz. Azonban mondanivalója egyértelmű: Isten ellenségei nemcsak a végső, apokaliptikus időkben támadnak, hanem az egész történelem folyamán újra meg újra összefognak az Úr és az ő népe ellen. Ám Isten mindig megmenti az ő népét, vagy annak egy részét. Őket nevezik maradéknak. A “maradéknak” különös jelentősége van a zsidó vallástudományban. Ők őrzik meg és viszik tovább az Örökkévaló törvényeit a messiási korig. A kumráni esszénusok misztikája szerint a maradékot Isten válogatja össze az elzüllött zsidóság hozzá hűséges egyéneiből. Ők elkerülik Isten Ítéletét, s az idők végén ő értük megkegyelmez egész Izraelnek. A keresztény hagyomány Juditban Mária előképét véli felfedezni, aki Istentől kiválasztva fontos szereplője az üdvtörténetnek. Eszter könyve Babilonban – Ahasvérus (Artaxerxes) – királysága idején konfliktus támadt Vásti királyné és férje

145

között. Vásti megtagadta férje parancsát, hogy mutassa meg szépségét egy fejedelmek számára adott nagy lakomán. Ez nem csak felségsértés, hanem gonosz példamutatás is volt a többi asszonynak arra nézvést, hogy ne adják meg a tiszteletet férjüknek. És Ahasvérus megtiltotta, hogy Vásti a jövőben megjelenjék a színe előtt. Így hát az udvar népei elkezdtek méltóbb feleséget keresni a királynak. Eszter (Hadassa) – Mordecháj (Márdokeus) örökbe fogadott unokahúga – a Babilonban maradt zsidók közé tartozott. Őt is bevitték a királyi udvarra, a többi válogatásra kiszemelt lány közé. Tündöklő szépségébe Ahasvérus beleszeretett, feleségül vette, és ő lett Vásti királyné utóda. Ám Eszter nem mondta meg senkinek sem, hogy ő zsidó. Mordecháj, aki szeretett a királyi palota kapujában üldögélni, nyomára bukkant egy Ahasvérus elleni összeesküvésnek. Szólt Eszternek, aki figyelmeztette a királyt, és az árulók akasztófára kerültek. A király parancsot adott mindenkinek, hogy aki Hámán főminisztert meglátja, térdet kell hajtania, és leborulni előtte. Ám a zsidó vallás tiltja, hogy ember előtt leboruljanak. Leborulni csak Isten előtt szabad. Ezért a királyi palota kapujában üldögélő Márdokeus sem borult le Hámán előtt. S Hámán, megtudva, hogy Márdokeus zsidó, az egész zsidóságot meggyűlölte, és kiirtásukra biztatta a királyt, mondván: Él egy nép a birodalmadban, amelyik nem engedelmeskedik neked.

A király átadta pecsétgyűrűjét Hámánnak, aki a király nevében lepecsételt leveleket küldött szét az

146

országba, a zsidók kiirtása ügyében. Ennek az országos pogromnak a végrehajtását sorsvetéssel (sors = púr) Adár hó 13. napjára jelölték ki. És mondta Márdokeus Eszternek: Ne gondold magadban, hogy te a király házában megmenekülhetsz a többi zsidó közül. Mert ha e mostani időben te hallgatsz, máshonnan lesz könnyebbségük és szabadulásuk a zsidóknak; te pedig és atyád háza elvesztek. És ki tudja, talán e mostani időért jutottál királyságra? (Eszt 4:13-14)

A birodalomban pedig az volt a törvény, hogy aki hívatlanul lép a király elé, az meghal, kivéve, ha a király feléje nyújtja aranypálcáját. Eszter háromnapi böjtölés után a király elé lépett, aki feléje nyútotta aranypálcáját, mondván: Mi kell neked Eszter királyné? És mi a kérésed? Ha az ország fele is, megadatik neked. És felelt Eszter: Ha a királynak tetszik, Jöjjön a király és Hámán ma a lakomára, melyet neki készítettem. (Eszt 5:34)

Közben Hámán akasztófát ácsoltatott Márdokeus számára. Ám aznap éjjel a király nem tudott aludni, és felolvastatott magának a régi krónikákból. S felolvasták neki, mint mentette meg az életét Márdokeus az összeesküvőktől. S a király megkérdezte: Milyen jutalmat kapott ez az ember? Felelték: Semmit. Erre hivatta Hámánt, hogy milyen jutalmat javasol annak, akinek a király tisztességet kíván adni. Hámán az hitte, hogy róla van szó, és pompás kitüntetéseket, főnemesi ruhát, paripát javasolt, és azt, hogy fullajtárok fussanak előtte kiáltozván: Így cselekszik a király azzal a férfivel, akinek tisztességet kíván. S mindebben Márdokeus részesült.

147

A lakomán pedig Eszter – Hámán jelenlétében – elmesélte a királynak a zsidók kiirtásának tervét. S Ahasvérus azt kérdezte: Ki az és hol van az, akit az ő szíve erre vitt, hogy azt cselekedné? s mondta Eszter: Az ellenség és gyűlölő ez a gonosz Hámán! Akkor Hámán megrettent a király és királyné előtt. A király haragjában felkelt a borivástól és a palota kertbe ment; ... És mikor a király visszatért a palota kertjéből... Hámán a kerevetre esett, amelyen Eszter volt. Akkor mondta a király: Erőszakot is akar elkövetni a királynén én nálam a házban?! Amint ez a szó kijött a király száján, Hámán arcát befedték. (Eszt 7:5-8)

A király pedig felakasztatta őt a Márdokeusnak szánt fára. És Eszter kérésére visszavonta a zsidóüldöző rendeleteket. És a bosszúálló zsidók százával ölték meg ellenségeiket, és felakasztották Hámán tíz fiát is. A bosszú az enyém! – mondta egykor az Úr. Talán jobban tették volna a zsidók, ha békén maradnak. És azóta Ádár 14. és 15. napja a “sorsok” örömünnepe: Púrim – mindmáig. Vajon mit üzen ez a történet a ma emberének? Végül is azokkal a zsidókkal történt a baj, akik nem tértek vissza hazájukba, hanem a diaszpórában (szétszóratásban) maradtak. Nekik mindig számolniuk kell antiszemita mozgalmakkal, amelyek különösen vérszomjasnak tűnnek a holokauszt után. És néha megmenti Isten a népét, néha pedig nem.

148

149

HATODIK RÉSZ

A pogányság kanonizált visszfénye Isten és a Sátán szövetsége egy ember ellen – Bölcs Salamon példabeszédei – Minden hiábavalóság! – És azután csak egy marad. . .

150

151

Isten és a Sátán szövetsége egy ember ellen Eljöttek az Istennek fiai, hogy udvaroljanak az Úr előtt; És eljött a Sátán is közöttük. (Jób 1:6)

Jób könyvét egyesek a Tórával egyidősnek tartják. Mások Salamon király korából származtatják. Megint mások a babilóniai fogság utánra teszik az eredetét. A könyv idézett mondatából meg lehet tudni, hogy a Sátán létezik, és hogy ő is az Isten fia! Az Isten fia több mint az Isten teremtménye. Azt jelenti, hogy az Isten által elfogadott, tagja az Istent körülvevő szellemi hierarchiáknak, nem idegen, nem kívülről betörő elem az Úr Kozmoszában. És mondta az Úr a Sátánnak: Honnét jössz? És felelt a Sátán az Úrnak és mondta: Körülkerültem és át meg átjártam a földet. És mondta az Úr a Sátánnak: Észrevetted-e az én szolgámat, Jóbot? Bizony nincs hozzá hasonló a földön: feddhetetlen, igaz, istenfélő, és bűngyűlölő. Felelt pedig az Úrnak a Sátán, és mondta: Avagy ok nélkül féli-e Jób az Istent? Nem te vetted-e körül őt magát, házát és mindenét, amije van? Keze munkáját megáldottad, marhája igen elszaporodott a földön. De bocsásd csak rá a te kezedet, verd meg mindazt, ami az övé, avagy nem átkoz-e meg szemtől szembe téged?! Az Úr pedig mondta a Sátánnak: Íme, mindazt,

152

amije van kezedbe adom; csak ő magára ne nyújtsd ki kezedet. (Jób 1:7-12)

A Sátán pedig működni kezd. Jóbnak mindenét elrabolják a Sabeusok és a Káldeusok, nyájait égi tűz emészti meg, a ház rászakad gyermekeire és unokáira, valamennyien ott halnak meg a romok alatt. A nincstelenné és magányossá lett Jób pedig a földre borulva így szólt: Mezítelen jöttem ki az én anyámnak méhéból, és mezítelen térek oda vissza. Az Úr adta, az Úr vette el. Áldott legyen az Úrnak a neve! (Jób 1:21)

Történt pedig, hogy megint eljöttek az Isten fiai, hogy udvaroljanak az Úr előtt, és közöttük eljött a Sátán is. Az Úr dicséri Jóbot: Még erősen áll az ő feddhetetlenségében, noha ellene ingereltél, hogy ok nélkül rontsam meg őt. És felelt a Sátán az Úrnak, és mondta: Bőrt bőrért; de mindent amije van, odaad az ember az életéért. Azért bocsásd ki csak a te kezedet, s verd meg őt csontjában és testében: avagy nem átkoz-e meg szemtől szembe téged? Mondta pedig az Úr a Sátánnak: Íme kezedben van Ő, csak életét kíméld. (Jób 2:3-6)

És a Sátán intézkedésére undok fekélyek borították el Jób testét. Jób pedig egy rakás hamu közepén ült, és egy cserépdarabbal vakarta magát. Felesége pedig, aki a Sátán ötletessége miatt életben maradt, hű társaként bíztatta: Átkozd meg az Istent és halj meg! Ő pedig mondta neki: Úgy szólsz, mint szól egy a bolondok közül. Ha már a jót elvettük Istentől, a rosszat nem vennénk-e el? (Jób 2:9-10)

Ám – mint Ádámtól kezdve minden férfire – Jóbra is hatott a szerető hitves befolyása, aki szorgosan kövezte férjének pokolra vezető útját. Jób

153

végül átokra nyitotta a száját. De akkor sem Istent átkozta meg, hanem a saját születését. Magasságos Ég! Miféle történet ez? A mindentudó Isten – aki nyilván tudja a Sátánnal való fogadása végét, sőt attól tarthatunk, hogy ezt még a Sátán is tudja – odadobja leghűségesebb hívét a lelki és testi kínok kínjának, tudva és kimondva, hogy igaztalanul – semmiért. Mi ez? Az Úr és a Sátán labdázik egy kicsit Jóbbal? Már megint és még mindig labdáznak az emberrel, mint a hatalomba beleszédültek? Ahogy a költő, Benjámin László írja haldokló szerelmeséről: ...félelmében sírva száll az ágyba, s mondják, hogy a testét is dobálja, dobódott mint a könnyű gumilabda, mely játék közben kézről kézre száll, szép könnyű testét ide-oda dobta, játszott vele az Élet s a Halál. Jóbbal az Isten és az Ördög vívott tét nélküli meccset. Hát... Legény a talpán az az ártatlan ember, aki nem átkozza meg mindkettőjüket! S Jób nyomorúságának hallatára, természetesen megjöttek a jó barátok is: a témáni Elifáz, a sukhi Bildád és a naamai Czófár, hogy vele együtt bánkódjanak, és vigasztalják őt. Elifáz azonban vigaszképpen képmutatónak nevezi Jóbot, mondván: Másokat mindig megerősített, vigasztalt bajukban, de most, hogy rá jött a sor, elretten. Vajon lehet-e ember hibátlan Isten előtt, aki még az angyalaiban is talál hibát? Sőt:

154

Íme, boldog ember az, akit Isten megdorgál; azért a Mindenhatónak büntetését meg ne utáljad! Mert megsebez, de be is kötöz, összezúz, de kezei meg is gyógyítanak. . . Íme, ezt kutattuk mi ki, így van ez. Hallgass erre, jegyezd meg magadnak. (Jób 5:17-18; 27)

De Jób hangsúlyozza, hogy erejének végén jár. Mégsem kért semmi segítséget a barátoktól, akik látják az ő nyomorát és félnek. A szerencsétlent barátjától részvét illeti meg. Bildád azt hangsúlyozza, hogy Isten mindig igazságos, még akkor is, ha az ember nem érti cselekedeteit. De Jób a helyzete reménytelenségét ecseteli Istennel szemben. Ha hóvízzel mosakodom is meg, ha szappannal mosom is meg kezeimet: Akkor is a posványba mártanál engem és az én ruháim is utálnának engem. Mert nem ember ő, mint én, hogy neki megfelelhetnék, és együtt körbe állanánk. Nincs is közöttünk igazlátó, aki kezét közbe vethesse kettőnk között! (Jób 9:30-33)

Czófár Jób semmiségét emelj ki Istennel szemben. Ám Jób arról beszél, hogy Isten teljesen szabad, és ha akarja, az igaz embert is sanyargathatja. A tanácsadókat fogságra viszi, és a bírákat megbolondítja. ... Nemzeteket nevel fel, aztán elveszíti őket; nemzeteket terjeszt ki messzire, azután elűzi őket. Elveszi eszüket a föld népe vezetőinek... és világtalan setétben tapogatóznak és tántorognak, mint a részeg. (Jób 12: 17; 23-25)

155

És így tovább a végtelenségig. Mígnem Elihú is szóra nyitja a száját. Elmondja, hogy ő, mint legfiatalabb, eddig hallgatott, mert az idősebbektől várta a bölcsességet. de ők eddig kizárólag badarságokat beszéltek. Ám lényegében megismétli, bővebben kifejti az előtte elhangzottakat, elmarasztalja Jób lázadását. Végül Isten beleszól a véget érni nem akaró szóváltásba. Először Jóbot utasítja rendre: Ki az, aki elhomályosítja az örök rendet tudatlan beszéddel? Nosza övezd fel, mint férfiú derekadat, én majd kérdezlek, te meg taníts engem! Hol voltál, amikor a földnek alapot vetettem? Mondd meg, ha tudsz valami okosat! Ki határozta meg mértékeit, ugyan tudod-e; avagy ki húzta el fölötte a mérőzsinórt? Mire bocsátották le oszlopait, avagy ki vetette fel szegletkövét; Mikor együtt örvendeztek a hajnalcsillagok, és Istennek minden fiai vigadoztak? És kicsoda zárta el ajtókkal a tengert, amikor előtűnt, az anyaméhből kijött; ... Mikor reávontam törvényemet, zárat és ajtókat vetettem eléje: És azt mondtam: Eddig jöjj és ne tovább; ... Eljutottál-e a tenger forrásáig, bejártad-e a mélységnek fenekét? Megnyíltak-e neked s halálnak kapui; a halál árnyékának kapuit láttad-e? ... Melyik út visz oda, ahol világosság lakik, és a sötétségnek hol van a helye? (Jób 38:2-10; 6-17; 19)

És így tovább! De már Jungnak feltűnt, hogy Isten kizárólag erejére, teremtő hatalmára hivatkozik. Felsorolja a hatalmas és veszélyes állatokat,

156

amelyeket ő teremtett, többek között az oroszlánt, a sast, a behemótot (vízilovat)... Ki hát az, aki velem szállna szembe? Ki adott nekem előbb, hogy azt visszafizessem? Ami az ég alatt van, mind enyém! (Jób 41:10-11)

Jób megrendül, és nyilván félelem fogja el, amikor világossá válik előtte, hogy Isten végtelen hatalmával került szembe. S szólt: Tudom, hogy te mindent megtehetsz, és senki téged el nem fordíthat attól, amit elgondoltál. Ki az – mondod – aki gáncsolja az örök rendet tudatlanul? Megvallom azért, hogy nem értettem; csodadolgok ezek nekem, és fel nem foghatom. Hallgass hát kérlek, én hadd beszéljek; én kérdezlek, te pedig taníts meg engem! Az én fülemnek hallásával hallottam felőled, most pedig szemeimmel látlak téged. Ezért hibáztatom magam, és bánkodom a porban és hamuban. Miután pedig e szavakat mondta az Úr Jóbnak, szólt a Témánból való Elifáznak: Haragom felgerjedt ellened és két barátod ellen, mert nem szóltatok felőlem igazán, mint az én szolgám, Jób. Most azért... áldozzatok magatokért égőáldozatot; Jób pedig az én szolgám, imádkozzék ti érettetek; mert csak az ő személyére tekintek, hogy retteneteset ne cselekedjem veletek, mivelhogy nem szóltatok felőlem igazán, mint az én szolgám Jób. ... Azután eltávolította Isten Jóbról a csapást, miután imádkozott az ő barátaiért, és kétszeresen visszaadta az Úr Jóbnak mindazt, amije volt. ... Jób pedig élt ezután száznegyven esztendeig, és látta az ő fiait és unokáit negyedízig. És meghalt Jób jó vénségben és betelve az élettel. (Jób 42:2-10; 16-17)

157

Feltűnt, hogy hiányzik egy mondat, eltérően a szokásostól? (“És takaríttaték atyáihoz.”) Ugyanis Jób nem volt zsidó, hanem Úr városából származó arab. Három barátja – akik három különböző országból származtak – szintén nem volt zsidó! Jób könyve túlnő a zsidó valláson, és az általános vallásbölcseletet, a halandó ember racionális látását képviseli. A barátok beszédei a formális vallásosságot tükrözik, míg Jóbot, a kritika tüzében megedződött vallásosság képviselőjét, mindvégig vállalt kételyek gyötrik, de elszántan védi a saját igazát és becsületét Istennel szemben. A könyv végső mondanivalója: vádbeszéd Isten cselekedeteinek, igazságosságának emberi mértékek szerint való megítélése, az antropocentrikus világkép ellen, amelynek teocentrikus világképpé kell átalakulnia. Van itt még egy nehéz kérdés, amit nem kerülhetünk ki. És ez az áldozás. Isten valóban áldozatok bemutatását igényelte? Vagy ezt a papok szertartásrendje tukmálta rá? Isten mindent tud! Mindent tud a szellemről és a lélekről. De mindent tud-e az anyagról? Tud-e az anyag fájdalmáról, az anyag érző képességéről? Vagy ilyesmivel csak a lélekkel átitatott anyag rendelkezik? Például az állat, akiknek hekatombáit ölték le Isten tiszteletére a Templom oltárán. Tud-e Isten az állat halálfélelméről? És igényli azt? S mióta nincsen Templom, azóta is folyton meghozzuk vértelen, de sokszor még fájdalmasabb áldozatainkat? Vagy mindez csak emberi okoskodás? Mózesig bárki, bárhol, bármit áldozhatott. A mózesi törvények az áldozat bemutatását a papok kizárólagos jogává tették, de csakis egyetlen he-

158

lyen: a jeruzsálemi Templomban. Ettől kezdve jelentkeznek a “tiszta” áldozati állatokat áruló kufárok és pénzváltók a Templom előcsarnokában, (az ún. pogányok udvarán), ahonnét majd Jézus veri ki őket, látva, hogy az áldozás a sadduceus papság és a leviták üzletévé vált. A próféták némelyike is kikelt az áldozatok bemutatása ellen. Szeretetet kívánok én és nem áldozatot: az Istennek ismeretét inkább, mintsem égő áldozatokat. (Hós 6:6) Amós azt írja, hogy: Megvetem a ti ünnepeiteket... mégha égő áldozatokkal áldoztok is nékem. Sőt ételáldozataitokat sem kedvelem; kövér hálaáldozataitokra rá se tekintek. (Ámós 5,21-22)

Jeremiás szerint: igazságosnak lenni és az igazságot gyakorolni, sokkal kedvesebb az Örökkévalónak, mint áldozni. Annak idején a következő áldozatokat tartották számon: Tűzáldozat Lisztáldozat Bűnáldozat Vétekáldozat Békeáldozat Hálaáldozat Fogadalomáldozat Izraelnek a pogányokkal való türelmetlensége mellett Szukkóth ünnepén megmutatkozott a tolerancia is, akkor a jeruzsálemi Templomban 70 áldozatot mutattak be a pogány népekért. A Templom lerombolása után az áldozás helyébe az őszinte megbánáson alapuló és nem a formálisrituális jó cselekedetek léptek. Így vagy úgy, de Isten – Jób könyvében – tagad-

159

ja, hogy ő az ember erkölcsi világrendje szerint szerető, jóságos, igazságos lenne. Erre máskor is figyelmeztet: adok, akinek adok, elveszek, akitől elveszek! Vagy: akinek van, annak adatik, akinek nincs, attól az is elvétetik, amije van!

De hát ennek belátása nem zsidó specialitás. Az iszlám legendakörében is találhatunk hasonló történetet. Három arab felkereste az igazságosságáról híres Harun Al Rasid kalifát: – Mi hárman kókuszdiót termelünk. Idén nagyszerű volt a termés. Ám félünk, hogy összerúgjuk a patkót az osztozkodásnál. Ezért kérünk, hogy te osszad szét közöttünk a termést, de olyan igazságosan, ahogy Allah osztaná. Erre a kalifa az egyiknek nem ad semmit, másiknak két diót ad, a harmadiknak pedig az összes többit. Erre vonítani kezdenek: – Nem így gondoltuk! Hanem egyformán! – Egyformán is lehet – mondta a kalifa. – De az nem Allah igazsága, hanem a szolgáké. Tényleg: Isten egyformán oszt? Szépséget, egészséget, okosságot, tehetséget, szerencsét, gazdagságot? Jób könyvének első figyelmeztetése, hogy Isten nem ember. Megalkotta ugyan az ember számára az erkölcsi világrendet, de ő maga ezen kívül maradt. “Isten a világ tere, de a világ nem az ő tere” – mondja az ősi bölcsesség. Ám ebből az is következik, hogy míg az ember erkölcsi fejlődésében jelentős utat jár be, Isten marad, aki volt, Kozmikus Intelligencia, Teremtő és Pusztító Erő. Jung ki meri mondani, hogy Isten és Jób vitájában Isten vesztesként marad a porondon. Jób nagyon intelligensen kikerüli a csak erejét fitogtató

160

szörnyeteg-Istennel való megküzdést, ahol ő csak legyőzött lehet. Ám éppen az isteni-erkölcsi világrend szempontjából nyilvánvalóan neki van igaza. Isten igazságtalan vele, mert megteheti, hogy igazságtalan legyen. Ami Isten javára szól: hogy ezt felismeri. Belátja, hogy az erő nem elég, saját teremtménye morálisan túlnőtt rajta. S ezért nem tehet mást, mint hogy elindul az emberi úton, hogy erkölcsi gondolkodásának elmaradását behozza. Jung szerint tehát a megtestesülés eszméje ekkor fogalmazódik meg Istenben, ekkor kezdődik el az a misztikus folyamat, amelynek következménye, valóra válása: Krisztus megszületése. A golgotai misztérium gyökerei tehát Jób könyvéhez nyúlnak vissza!

Bölcs Salamon példabeszédei Hangulatában és szellemi tartalmában semmiképpen sem illik a Jób és a Prédikátor könyve közé. De hát ott van, talán enyhítésül. Salamon nevét viseli, de valószínűleg több szerzőtől merít. Olyan fontos és ugyanakkor mindennapi bölcsességek vannak benne, hogy több vallástörténész az iskolákban használatos erkölcsi tankönyvnek tartja. Ezt a feltevést erősíti a versek elején gyakori fiam megszólítás és a mindig optimista végkicsengés. Nagy néha kivillan belőle némi humor és szellemesség, főként, amikor számokkal játszik, de akkor is átlátszik a didaktikus cél: a könnyebben tanulhatóság.

161

Kettőt kérek tőled; ... a hiábavalóságot és a hazugságot messze távoztasd tőlem; ... három nem elégszik meg; négyen nem mondják: elég; ... a sír és a meddő asszony, a föld meg nem elégszik a vízzel, és a tűz nem mondja: elég! ... Három dolog alatt indul meg a föld, és négyet nem szenvedhet el. A szolga alatt, mikor uralkodik, és a bolond alatt, mikor elég kenyere van; A gyűlölt asszony alatt, ha mégis férjhez megy; és a szolgáló alatt, ha örököse lesz az ő asszonyának. (Péld 30:7-8; 15-16; 21-23)

A Példabeszédek igencsak mértékletességre intik az embert. Ne légy azok közül való, akik borral dőzsölnek; azok közül, akik hússal dobzódnak. Mert a részeges és a dobzódó szegény lesz... (Péld 23:20-21) Kinek jaj? Kinek óh jaj? Kinek versengések? Kinek panasz? Kinek ok nélkül való sebek? Kinek szemeknek veresége? A bornál mulatóknak, akik mennek a jó bor kutatására. Ne nézd a bort, mily veres színt játszik, mint mutatja a pohárban az ő csillogását; könnyen alácsuszamlik, Végre, mint a kígyó, megmar, és mint a mérges kígyó, megcsíp. A te szemeid nézik az idegen asszonyt, és a te elméd gondol gonoszságot. (Péld 23: 29-33)

Ugyanakkor néha nagyon okos is ez a tankönyv, mert különbséget tesz az uralkodók és a nyomorultak alkoholizmusa között, vagyis részvét is van benne. Távol legyen a királyoktól, oh Lemuel, távol legyen a királyoktól a bornak itala;

162

Hogy mikor iszik, el ne felejtkezzék a törvényről, és el ne fordítsa valamely nyomorultnak igazságát, Adjátok a részegítő italt az elveszendőnek, és a bort a keseredett szívűeknek. Igyék, hogy felejtkezzék az ő szegénységéről, és az ő nyavalyájáról ne emlékezzék meg többé, (Péld 31:4-7)

Ez szép. A szóbeszéd szerint egyszer megkérdezték Freudtól: – Az ön pacientúrája a középosztály legfelsőbb rétegeiből kerül ki. De mit tehet a szegény nyomorult a neurózisával? – Kiissza magából! – felelte a nagy lélekgyógyász. A valláskutatóknak feltűnt, hogy a 31 fejezetből álló könyvben egyetlen szó sincs a vallásról, a bálványimádásról, a Tóráról– egyedül az isten félelemről. Talán olyan korban keletkezett, amikor pogány hatások nem fenyegették Izraelt. Tekintsük mi is unalmasra sikerült erkölcstannak.

Minden hiábavalóság! Micsoda haszna van az embernek minden munkájában, mellyel munkálkodik a nap alatt? Egyik nemzetség elmegy, és a másik eljő; a föld pedig mindörökké megmarad. És a nap feltámad, és elnyugszik a nap; és az ő helyére siet, ahol ő ismét feltámad, Siet délre, és átmegy észak felé; körbe-körbe siet a szél, és a maga keringéséhez visszatér a szél. Minden folyóvíz siet a tengerbe; mindazáltal a tenger mégis meg nem telik: akármi csoda helyre a folyóvizek siessenek, ugyanazon helyre térnek vissza.

163

Minden dolgok mint fáradoznak, senki ki nem mondhatja; nem elégednék meg a szem látván, sem be nem teljesednék hallásával a fül. Ami volt, ugyanaz, ami ezután is lesz, és ami történt, ugyanaz, ami ezután is történik; és semmi nincs új dolog a nap alatt. Van valami, amiről mondják: nézd ezt, új ez; régen volt már száz esztendőkön át, melyek mi előttünk voltak. Nincs emlékezet az előbbiekről; azonképpen az utolsó dolgokról is, melyek jövendők, nem lesz emlékezet azoknál, akik azután lesznek. (Préd 1:3-11)

Ugye, gyönyörű szöveg!? A Prédikátor könyvének héber neve Kohelet; a Septuagintában: Ecclesiasztész. A hagyomány szerint Salamon király írta az élet értelmetlen dolgairól, azt a kérdést firtatva, hogy tulajdonképpen miért érdemes élni? A vallástörténelem jóval későbbi eredetűnek tartja. A Biblia könyveit többféle szempont alapján csoportosították. Az egyik legismertebb, a Vulgata szerint: I. A Tóra (Chamiso chumse Tóra, Pentateuchus) II. Próféták (Neviim risonim, Prophetae priores) III. Szent iratok (Keszubim, Hagiographa

A Prédikátor könyve a harmadik csoportba tartozik. Gyönyörű nyelvezete irodalmi-költői szempontból, az Énekek Éneke mellett a Szent Iratok első helyére teszi. A kérdések kérdése ott van, hogy a Prédikátor mennyire jellegzetesen zsidó irat, illetve mennyit vesz fel magába elsősorban távol-keleti (indiai) bölcseletekből: Például a körkörös idő feltétele-

164

zését, vagyis az örök visszatérés mítoszát, a világi értékek mulandóságát, “maja” (káprázat) jellegét, vagy a lélek és az élet azonosságát embernél és állatnál. Az emberek fiainak vége hasonló az oktalan állatnak végéhez, és egyenlő végük van azoknak; amint meghal egyik, úgy meghal a másik is, és ugyanazon egy lélek van mindenikben; és az embernek nagyobb méltósága nincs az oktalan állatoknál, mert minden hiábavalóság. Mindenik ugyanazon egy helyre megy; mindenik a porból való, és mindenik porrá lesz. Vajon kicsoda vette eszébe az ember lelkét, hogy felmegy-e; és az oktalan állat lelkét, hogy a föld alá megy-e? Azért úgy láttam, hogy semmi sincs jobb, mint hogy az ember örvendezzen az ő dolgaiban, mivelhogy ez az ő része e világban: mert ki hozhatja őt vissza, hogy lássa, mi lesz őutána? (Préd 3:19-22)

Kissé pogány ízű ez a szöveg. Az Isten képére teremtett, halhatatlan lelkű ember szomorú szembesítése a valósággal. Vagy csak mai fogalmaink zavarják meg e szöveg pontos megértését? Az a bizonyos zsinati határozat, amely megszüntette a test-lélek-szellem hármas emberképet, és tanáros szigorúsággal szólt: az ember két részből áll: testből és lélekből. Még a Szent Szellemet is Szentlélekre javították. Puff neki! Csak medicinára és pszichológiára van szükség. A lélektan először lenyelte, aztán megemésztette, végül kiürítette magából a szellem fogalmát. Persze, szellem nélküli lelke az állatnak is van. Legalább is a központi idegrendszerrel felruházott állatnak. Vannak vágyai, félelme, öröme, sze-

165

retete, gyűlölete... S e lélek sorsa minden valószínűség szerint közös az emberével. A többi apróhirdetés kérdése: “Elveszett a Szellem! Megtalálója örökké tartó üdvösségben, vagy kárhozatban részesül, választás szerint.” Ennyit a “Legyen világosság! “-ról. A szellemi fényről, némely egyházi tévedhetetlenség álláspontja szerint. És láttam, hogy hasznosabb a bölcsesség a bolondságnál, miképpen hasznosabb a világosság a sötétségnél. A bölcsnek szemei vannak a fejében; a bolond pedig sötétben jár; De ugyan én megismerem, hogy ugyanazon egy végük lesz mindezeknek. ... Mert nem lesz emlékezete sem a bölcsnek, sem a bolondnak mindörökké; mivelhogy az a következendő időkben már mind elfelejtetnek: és miképpen meghal a bölcs, azonképen meghal a bolond is. Azért gyűlöltem az életet; mert gonosznak látszott nekem a dolog, ami történik a nap alatt; mert mindez hiábavalóság, és a léleknek gyötrelme! (Préd 2:14-15; 17-18)

Minden vallásbölcselet egyik legfogasabb kérdése az eleve elrendelés, a végzet, a Mindenható Isten akaratának beteljesülése. Másképpen: az ember szabadsága, felelőssége önmagáért, vagy szigorú determináltsága, ahogy ez Isten zsinórján lógó és az isteni ujjak által mozgatott marionettfigurához illik. Mindennek rendelt ideje van, és ideje van az ég alatt minden akaratnak. Ideje van a születésnek és ideje a meghalásnak; ideje az ültetésnek, ideje annak kiszaggatásának, ami ültettetett. Ideje van a megölésnek és ideje a meggyógyításnak; ideje a rontásnak és ideje az építésnek.

166

Ideje van a sírásnak és ideje a nevetésnek; ideje a jajgatásnak és ideje a szökdelésnek. Ideje van a kövek elhányásának és ideje a kövek egybegyüjtésének; ideje az ölelgetésnek és ideje az ölelgetéstől való eltávozásnak. Ideje van a keresésnek és ideje a vesztésnek; ideje a megőrzésnek és ideje az eldobásnak. Ideje van a szaggatásnak, és ideje a megvarrásnak; ideje a hallgatásnak és ideje a szólásnak Ideje van a szeretésnek és ideje a gyűlölésnek; ideje a hadakozásnak és ideje a békességnek. Tudom, hogy valamit Isten cselekszik, az lesz örökké, ahhoz nincs mit adni, és abból nincs mit elvenni; Ami most történik, régen megvan, és ami következik, immár megvolt, és az Isten visszahozza, ami elmúlt. (Préd 3:1-8; 14-15)

A Prédikátor idejében talán még nem enyhült az ananké – a végzet – fátummá, vagyis sorssá. A Prédikátornak ezek a sorai emlékeztetnek Karinthy Mennyei riportjának arra a jelenetére, amikor egy kozmikus robbanás fellöki a kilencedik szférába, ahol már az Atya birodalma kezdődik. Érzi, hogy csak egy másodperc tört részéig maradhat ebben a magasságban, vissza kell zuhannia. És akkor egyetlen kérdés szakad ki belőle: – Ki vagyok én? S felel neki egy csendes, nyugodt Hang: – Végtelen számú álmaim közül az egyik. Vagyis az Isten egyszer ilyet is álmodott, mint ő... mint én... mint te... Eh; mit tehetünk önmagunkkal, mint Isten álmával? Álmodjon ennél jobbat, Uram! Igen. Lehet, hogy Isten álmaiban élünk valamennyien. Hogy is mondja Shakespeare:

167

Mi oly anyagból vagyunk, mint álmaink, s törékeny életünk álmok veszik körül. Mi marad hát az embernek? Sokkal jobban van dolga a kettőnek, hogynem az egynek... Mert ha elesnek is, az egyik felemeli a társát. Jaj pedig az egyedül valónak, ha elesik, és nincsen, aki őt felemelje. Hogyha együtt feküsznek is ketten, megmelegszenek az egyedülvaló pedig mimódon melegedhetik meg? Ha az egyiket megtámadja is valaki, ketten ellene állhatnak annak; és a hármas kötél nem hamar szakad el. (Préd 4:9-12)

Ez a Prédikátor, ez az egyistenhívő pogány humanista, ez a szomorú bölcs figyelmeztet is néhány dologra: Ne légy felettébb igaz, és felettébb ne bölcselkedjél; miért keresnél magadnak veszedelmet? Ne légy felettébb gonosz, és ne légy balgatag; miért halnál meg időd előtt? ... És találtam egy dolgot, mely keservesb a halálnál; tudniillik az olyan asszonyt, akinek a szíve olyan, mint a tőr és a háló, kezei pedig olyanok, mint a kötelek. Aki Isten előtt kedves, megszabadul attól; a bűnös pedig megfogattatik attól. Lásd, ezt találtam, azt mondja a Prédikátor; mikor gyakorta nagy szorgalmassággal kerestem a megfejtést. Amit az én lelkem folyton keresett, és nem találtam. Ezer közül egy embert találtam; de asszonyt mindezekben nem találtam. [Nono!] Hanem lásd, ezt találtam, hogy az Isten teremtette az embert igaznak; ők pedig kerestek sok kigondolást. (Préd 7:16-17; 26-29)

Miket gondoltunk ki a halálról? A létezés foly-

168

tatása? Újratestesülés? Lélekvándorlás? Utolsó Ítélet? Túlvilág, mennyország, pokol, Üdvösség és kárhozat? Pál szerint a hit a remélt dolgok bizonyossága. Legyünk őszinték: Hát nem ezért van minden? Hitünk, vallásosságunk, varázslataink, misztikánk, ezoterikus bölcsességeink és szamárságaink, hiszékenységünk, csodavárásunk?... Lenne vallásunk, ha örökéletűek lennénk? Van vallása egy angyalnak, az égi hierarchiák – arkangyalok, kerubok, trónok, szeráfok – bármelyikének, az ördögnek és az őt szolgáló démonoknak? Nem a halállal szállunk szembe, mikor azt kiáltjuk, hogy “csak azért is!”, vagy “csak azért sem!?” Mi túllépünk a semmi iszonyatán! Csak a halálról lenne szó? És a tudatról? Arról, hogy észrevesszük létezésünket a világban? És ítélkezni tudunk önmagunk felett? Az állatnak mindez nem adatott meg, tehát vallása sincs! Vallása csak az embernek van. Aki nemcsak meghal, de az a nyomorúság is sújtja, hogy tudomásul is kell vennie saját eljövendő pusztulását. Ám a Prédikátor mégis így szól: Mert akárkinek, valaki minden élők közé csatlakozik, van reménysége; mert jobb az élő eb, hogynem a megholt oroszlán. Mert az élők tudják, hogy meghalnak; de a halottak semmit nem tudnak, és azoknak semmi jutalmuk nincs többé; mivelhogy emlékezetük elfelejtetett. Mind szeretetük, mind gyűlöletük, mind gerjedezésük immár elveszett; és többé semmi részük nincs semmi dologban, amely a nap alatt történik. ... Éld életedet a te feleségeddel, akit szeretsz, a te hiábavaló életednek minden napjaiban, amelyeket Isten adott

169

neked a nap alatt, a te hiábavalóságodnak minden napjaiban; mert ez a te részed a te életedben és a te munkádban, mellyel munkálódol a nap alatt. (Préd 9:6-8; 11)

Mi ez a kiábrándultság, mi ez a keserűség bölcs Salamonnak, Izrael legnagyobb királyának a szívében? – kérdezzük újból. Az ember érzi, hogy ennek a bölcselőnek igaza van. Valódi életismeret szól belőle. És mégis... Ezen a homályon végül is áttör az életöröm, az Isten előtti alázat, az ember méltósága. Mi ez? Hit? Hazugság? Vigasztalás? Nyilvánvaló, hogy a Prédikátor távolról sem istentagadó, csak istentávolító. Isten végtelenül messzire távolodott az emberek világától, nem foglalkozik dolgaikkal, csak időt, életidőt ad nekik, s ezt az ő nevében jól kellene felhasználni. Egy himnusznak is beillő résszel zárul a könyv. Ennél szebben talán soha nem mondták el a fiatalság ujjongó örömét és az öregség tragikumát. Örvendezz a te ifjúságodban, és vidámítson meg téged a te szíved a te ifjúságodnak idejében, és járj a te szívednek útaiban, és szemeidnek látásiban; de megtudd, hogy mindezekért az Isten tégedet ítéletre von! Vesd el a haragot a te szívedből, és vesd el a gonoszt a te testedtől; mert az ifjúság és a hajnal hiábavalóság. És emlékezzél meg a te Teremtődről a te ifjúságodnak idejében, míg a veszedelemnek napjai el nem jőnek, és míg el nem jőnek az esztendők, melyekről azt mondod: nem szeretem ezeket! Amíg a nap meg nem sötétedik, a világossággal, a holddal és csillagokkal egybe; és a sűrű felhők ismét vissza térnek az eső után. Az időben, mikor megremegnek a háznak őrizői, és megrogynak az erős férfiak, és megállanak az őrlő leá-

170

nyak, mert megkevesbedtek, és meghomályosodnak az ablakon kinézők. És az ajtók kívül bezáratnak, amikor is a malom zúgása halkabbá lesz; és felkelnek a madár szóra, és halkabbakká lesznek minden éneklő leányok. Minden halmocskától is félnek, és mindenféle ijedelmek vannak az úton, és a mandolafa megvirágzik, és a sáska nehezen vonszolja magát, és kipattan a kapor; mert elmegy az ember az ő örökös házába, és az utcán körül járnak a sírók. Minekelőtte elszakadna az ezüst kötél, és megromlana az arany palackocska, és a veder eltörnék a forrásnál, és beletörnék a kerék a kútba. És a por földdé lenne, mint azelőtt volt; a lélek pedig megtérne Istenhez, aki adta volt azt. A dolognak summája, mindezeket hallván, ez: az Istent féljed, és az ő parancsolatit megtartsad; mert ez az embernek fő dolga! Mert minden cselekedetet az Isten ítéletre előhoz, minden titkos dologgal, akár jó, akár gonosz legyen az. (Préd 12:1-9; 15-16)

Királyom, életem-halálom kezedbe ajánlom: valóban ide vezet a te kételkedő hited? Vagy csak búcsúzóul megsimogatod a kis buksinkat: legyetek jók és kellemesebb lesz az élet, azután pedig már minden mindegy. Király, felelj! Mindegy? Mind Egy? Isten? A Semmi? Én?

És azután csak egy marad... Befejezésül vissza kell térnünk a történelemhez. Saul gyenge uralkodása után Dávid és Salamon

171

felvirágoztatják a zsidó királyságot. Még mindig időszámításunk előtt vagyunk kb. 1000 évvel. Salamon fiai azonban mindketten uralkodásra törnek. Salamon halála után Jeroboám kerül trónra, de testvére, Roboám (Rechabeám) felkelést szervez ellene. Ennek gazdasági alapja a Salamon által kivetett adórendszer, amely nagy súllyal nehezedik a népre. Az északi tíz törzs mégis Jeroboám mellé áll, és megalakítja az Izraeli Királyságot. A déliek: Júda és Benjámin törzse, a levita papsegédek és a kohanita papok a Júdeai Királyságot hozzák létre. Júdea jelentőségét az adja meg, hogy területén van Jeruzsálem és a Templom. A két zsidó királyság sokáig hadban áll egymással. Ebben az időben kétségtelen Izrael fölénye, Júdeát vazallusává teszi. Ám közbelép az asszír birodalom, és meghódítja Szíriát és Izraelt. Szalmanasszár és Szargon asszír királyok felszámolják az izraeli királyságot kb. i. e. 722-ben. Júdeának sikerül megőriznie formális függetlenségét, de csak azon az áron, hogy erős függésbe kerül Asszíriától, nem csak politikailag, hanem vallásilag is. Manasse király 40 évig tartó uralkodása alatt erősen elterjed a csillagimádás. Azonban fia, Ámon királysága idején már gyengül Asszíria és Babilon csillaga van emelkedőben. Az őt követő Jósiás király (Manasse unokája, aki i. e. 640-től 609-ig van hatalmon) 620-ban döntő vallási forradalmat hajt végre. Kiderült, hogy a régóta elveszettnek hitt mózesi törvénykönyveket a papok rejtegették. Az eltelt hosszú időszak alatt a nép jórészt elfelejtette saját vallását, a zsidó életet szabályozó törvényeket alig ismerte. Jósiás vissza-

172

állítja a monoteizmust, a Tórát nyilvánosan felolvastatja a nép előtt, és kötelező törvénykönyvvé nyilvánítja. Körülbelül 20 évvel később Babilon véglegesen legyőzi Asszíriát. Jojákim király jó taktikai érzékkel elismeri Babilon hatalmát, és ezzel időleges nyugalmat teremt az országban. Később mégis hisz Egyiptom erejében, és a velük való szövetséget választja Babilon ellen. Nabukodonozor, babilóniai király megszállja Júdeát, és a nép jelentős részét – elsősorban a kézműveseket és az értelmiségi elitet – Babilonba deportálja. Ezt nevezik a babilóniai fogságnak. Az ennek ellenére, még mindig létező Júdeai Királyság élére Sedékiást (Cidkijáhút) teszi meg Babilon ura. Cidkijáhú – Jeremiás próféta óvása ellenére – szövetséget köt más, Babilónia által leigázott kisebb népek királyaival – és Nabukodonozor ellen lázad. A zsidó király hitszegésén felbőszült babilóniai uralkodó megostromolja, és lerombolja Jeruzsálemet, Sedékiást elfogja, gyerekeit a szeme láttára megöleti, és a királyt megvakítva, Babilonba viszi. Különös epizód, hogy Jeremiás, aki a király mellett marad, szemtől szembe félredobott szegletkőnek nevezi Nabukodonozort, aki ennek ellenére teljes szabadságot biztosít neki, “tetszése szerint maradhat, és szabadon járhat-kelhet. Mondja és hirdesse azt, amit hirdetnie kell... Mert nagyon erős benne az ő Istene...” – ahogyan Werfel írja. A történet legtragikusabb eleme az, hogy a babilóniai katonák a Templomot is lerombolják, behatolnak a Szentek Szentjébe, forgácsokra hasítják a frigyládát, és darabokra törik Mózes kő-

173

tábláit. Majd látni fogjuk, hogy a zsidók – Babilonból való visszatérésük után – megépítik a Második Templomot, de abban a Szentek Szentje már üres. Nincs frigyláda, megsemmisültek a kőtáblák. Vagy a legendák szellemében lappanganak egy rejtekhelyen, ahová a papok tüntették el őket. Olyan legenda is van, hogy az utolsó pillanatban az égből lenyúlt egy kéz (Istené? Mózesé? Valamelyik angyalé?), és visszavette a törvény tábláit. Mondjuk el őszintén: Az ötven esztendeig tartó babilóniai fogságban a zsidóknak nem volt rossz dolguk. Házakat kaptak, folytathatták a mesterségüket (ipart és mezőgazdaságot, szőlőtermelést), pénzt kerestek, intenzív vallásos életet élhettek, hiszen akkor keletkezett a babilóniai Talmud. Ezért, amikor Kyrosz uralkodásának első évében hazaengedték őket, nagy részük – tíz törzs – nem ment vissza Izraelbe, hanem Babilonban maradt, és később eltűnt a népvándorlás forgatagában. Ettől kezdve a Júdeába visszatértekből alakul meg újra Júdea Királysága, a pap Jósua és a királyi herceg, Zerubábel alatt. Júdea benépesedésének második hulláma és Jeruzsálem meg a Templom újjáépítése Ezsdrás és Nehémia vezetésével és vallási reformjával megy végbe. Izrael állama csak 1948-ban jelenik meg újra a világ térképén... Visszatérve az újjászülető Júdeára, Círus (Kyrosz) perzsa király, amint leverte a babilóniai birodalmat, már uralkodásának első évében hazaengedte a zsidókat a Szentföldre, visszaadta nekik templomi kincseiket (leltár szerint 5400 aranyedényt

174

és medencét), sőt a Templom újjáépítésére bíztatta őket. Magukkal vihették minden vagyonukat is. A visszatérők száma 42 360 + 7337 nem zsidó szolga és 200 énekes. Állatállományuk: 736 ló, 245 öszvér, 435 teve, 6720 szamár. (Mindig a szamarak vannak a legtöbben!) No de hol maradt a többi fogságba hurcolt? Egy darabig Babilonban, azután a népvándorlás szétszórta őket a világ minden tája felé, és ma már alig azonosíthatók. Talán az egy Kabar törzs kivételével, amelyik Közép-Ázsiába sodródott, és zsidó vallását megőrizve a magyarokhoz csatlakozott a Duna-Tisza tájára. Legyünk pontosak: A Júdeai Királyság – Jeruzsálem és a Templom – területére csak Júda és Benjámin törzse tért vissza, a papsegéd levitákkal és a kohanita papokkal együtt. Ma már minden zsidó csak tőlük származtatható. A többi tíz törzs felszívódott a népvándorlás során, még Afrikába, Japánba, Kínába és Indiába is jutott belőlük. Nyilván térítettek is, ezért nem meglepő, ha fekete, sárga, barna zsidókkal is találkozhatunk. A környező népek természetesen felháborodtak a zsidók visszatérésén, mert a babilóniai deportálást ők is “endlősungnak”, vagyis a zsidókérdés végleges megoldásának tartották. Nem szerették a félmunkát. Ezért panaszos levelet írtak a királynak, aki ennek hatására letiltotta a város és a Templom újjáépítését. Azonban Dárius király ezt a tilalmat feloldotta, később Artaxerxes is támogatta, sőt egy Ezsdrás nevű írástudó papot, aki addig Babilonban élt, Jeruzsálembe küldött helytartónak. És Ezsdrással újabb zsidó csoportok érkeztek vissza. Azonban sokan a zsidók közül elha-

175

nyagolták a vallást, pogány nőket vettek feleségül, sőt már gyerekeik is voltak tőlük. Ám Ezsdrás azt követelte, hogy bocsássák el a nem zsidó feleségeket, és áldozzanak kost az Úrnak bűnbocsánatért. Nem volt népszerű intézkedés. Júdeában zűrzavar lett úrrá, amivel Ezsdrás nem tudott megbirkózni. Megnőtt a nyomor, az elégedetlenség, a dacos semmittevés a hatalom intézkedései ellen mutatott tiltakozásként. Történt pedig, hogy az Artaxerxes udvarában szolgáló Nehémiás arra kérte királyt, hogy bocsássa őt vissza Júdeába, hogy rendet csináljon. És Nehémiás alatt újjáépítették a Jeruzsálemet védő kőfalakat, az ellenük dolgozó idegen ügynökök ármánykodása ellenére. A falak javításában és újjáépítésében pedig részt vettek a legelőkelőbbek és a papok is. Hét hónap múltán Ezsdrás és Nehémiás felújítják a Mózes által előírt vallási szertartásokat. A piacon felállított emelvényről olvassák fel a népnek a Tórát. És a nép újra kötelezi magát az Istennel kötött szövetség megtartására. És a vallás megerősödésével az idegeneket kitiltják a gyülekezetből. És mindenki számára kötelezővé tették a héber nyelv használatát – amit már sokan elfelejtettek. És megtiltották a szombati munkát és a nemzetközi kereskedelmet szombaton. És a biztonság kedvéért a szombat bejövetelekor bezárták a város kapuit, s azok zárva maradtak addig, amíg elmúlt a szombat. Nehéz és kemény idők, de vajon lehet-e másképp? Az újkori Izrael kezdeti évei azt bizonyítják, hogy elszántság nélkül nincsen csoda! Mert csoda a halott nyelvként kezelt héber feltámadá-

176

sa, egy modern állam kialakítása Közel-Keleten, ellenséges gyűrűben, állandó háborúban, egymás között is ellenérzéseket táplálva, az ultravallásos ortodoxia nyomása alatt, megküzdve a vallástalansággal, oly módon, hogy a vallásos előírásokat népi hagyománnyá változtatták. Vajon mit gondol most magában az Úr, az ő népének maradékáról?

177

HETEDIK RÉSZ

A zsoltárok és az Énekek Éneke Zsoltárok – Énekek Éneke

178

179

Zsoltárok Boldog az, akinek hamissága megbocsátatott, vétke elfedeztetett. (Zsolt 32:1)

Talán ez a sor minden zsoltár lényegét mondja el. Fennmaradt, hogy Avilai Szent Teréz is ezt a zsoltár sort idézze leggyakrabban. 150 zsoltár van. A zsoltár: zenei kísérettel előadott vallásos ének. A legtöbb zsoltárt Dávid királynak tulajdonítják, de számos zsoltár szerzője: Mózes, Aszáf, Salamon, Korach és fiai, Eman és Eszan. A legtöbb zsoltár – a szakértők szerint – kéttagú és gondolatritmusú. A vers két tagja lehet párhuzamos, ellentétes, vagy fokozódó. A Krónikák könyve szerintr Dávid király énekkarszervezéséről az Isten dicséretére, és karvezetői tevékenységéről is. A zsoltárok tartalmaznak: Isten dicséretét, hálaadást, könyörgést, természet-leírást, Messiás-várást, eszkatalógikus gondolatokat, történeti visszaemlékezést, erkölcsi tanítást, bűnbánatot, átkot. Most idézetek következnek a zsoltárokból, főleg olyan részek, amelyeknek üzenetük van a ma embere számára is. Boldog ember az, aki nem jár gonoszok tanácsán, bűnösök útján meg nem áll, és csúfolódók székében nem ül. (Zsolt 1:1)

A baj csak az, hogy érdekeink, hiúságunk által hajtva, sokszor nem is vesszük észre, hogy miféle

180

tanácsban ülünk, milyen útra kerültünk, milyen székben foglalunk helyet nagy kényelmesen. Utólag kell átírnunk az életrajzunkat, magyaráznunk múltunkat, abban a hamis hitben, hogy Istent ez érdekli, és odafigyel ránk. Uram, ne feddj meg engem haragodban, és ne ostorozz engem búsulásodban. Könyörülj rajtam Uram, mert ellankadtam: gyógyíts meg engem Uram, mert megháborodtak csontjaim! Lelkem is igen megháborodott, és te, oh Uram, mikor jössz segítségemre? Térj vissza Uram, mentsd ki lelkemet, segíts meg engem kegyelmedért; Mert nincs emlékezés rólad a halálban, a seolban kicsoda dicsőit téged? (Zsolt 6:2-6)

Ez Dávid könyörgő imája gyógyulásért. Amiért idéztem az utolsó két sor. Arról beszél, hogy az Úr kizárólag az élőké, a halottak nem is emlékeznek Istenre. Ezt az iszonyatot vallja az ősi zsidóvallásbölcselet. És másutt is: Hozzád kiáltok, Uram! Az én Uramnak irgalmáért könyörgök! Mit használ vérem, ha sírba szállok? Dicsér-e téged a por; hirdeti-e igazságodat? (Zsolt 30:9-10)

És másutt: A holtak közt van az én helyem, mint a megölteknek, akik koporsóban feküsznek, akikről többé nem emlékezel, mert elszalasztattak a te kezedtől. ... Avagy a holtakkal teszel-e csodát? Felkelnek-e vajon az árnyak, hogy dícsérjenek téged? Szela. Beszélik-e a koporsóban a te kegyelmedet, hűségedet a pusztulás helyén? Megtudhatják-e a sötétségben a te csodáidat, és igazságodat a feledékenység földén? (Zsolt 88:6;11-13)

181

Vagyis az ősi zsidó hitvilágban még nincs szó mennyországról, pokolról, purgatóriumról, sem a lelkek halál utáni Isten-látásáról, vagy a “külső sötétségre vettetésről”, jutalmakról, büntetésekről – mindarról, amiről olyan éles vita dúlt később a szadduceusok, farizeusok és esszénusok között. Sőt, mintha Isten birodalma csak az élők világának határáig terjedne. Tudjuk, hogy a vér a lélek hordozója. S a lélek tehetetlenné válik a halálban. A vér áramlásának megszűnésével, megalvadásával a lélek a görög mitológia alvilágához hasonló seol ba, a lét és nemlét határmezsgyéjén valóban “köztes” helyzetbe kerül. Ennek megzavarása bűn, a Tóra tiltja a halottlátók és szellemidézők varázslatainak igénybevételét, éppen azért, mert ezt lehetségesnek tartja, mint ahogy ez Sámuel szellemének felidézésekor történt. Ám a zsoltárok átkozni is képesek. Lássunk egy átkot a kárörvendők ellen: Ne örüljenek rajtam az én hazug ellenségeim, méltatlan gyűlölőim se hunyorgassanak rám. Mert nem beszélnek békességet, hanem akik békességesek e földön, azok ellen álnok dolgokat koholnak. Föltátották rám szájukat, azt mondták: Haha! Haha! Látta a szemünk. Láttad, oh Uram – ne hallgass, oh Uram; ne légy távol tőlem! Serkenj föl, ébredj ítéletemre, oh Uram, Istenem, az én ügyemért. Ítélj meg engem a te igazságod szerint, oh Uram, istenem, hogy ne örüljenek rajtam! Ne mondhassák szívükben: Örül mi lelkünk! Ne mondhassák: Elnyeltük őt!

182

Szégyenüljenek meg, Piruljanak együttesen, akik bajomnak örülnek; szégyen és gyalázat boritsa be őket, akik felfuvalkodtak ellenem. (Zsolt 35:19-26)

A bosszúvágy is megjelenhet egy zsoltárban; Átkozni szabad, gyilkolni nem! A büntetést az Úrra kell bízni. Dicsérjük Istent mindennap, és mindörökké magasztaljuk nevedet. Szela. Mégis megvetettél, meggyaláztál minket, és nem vonulsz ki seregeinkkel. Megfutamítottál minket szorongatóink előtt, és akik gyűlölnek minket, fosztogattak maguknak. Oda dobtál minket vágó-juhok gyanánt, és szétszórtál minket a nemzetek között. Eladtad a te népedet nagy olcsón, és nem becsülted az árát magasra. Csúfságul vetettél oda minket szomszédainknak, gúnyra és nevetségre a körülöttünk levőknek. Példabeszédül vetettél oda a pogányoknak, fejcsóválásra a népeknek. Gyalázatom naponta előttem van, és orcám szégyene elborit engem. A csúfolók és káromlók szaváért, az ellenség és a bosszúálló miatt. Mindez utolért minket, mégsem feledtünk el téged, és nem szegtük meg a te frigyedet. Nem pártolt eltőled a mi szívünk, sem lépésünk nem tért le a te ösvényedről: Noha kiűztél minket a sakálok helyére, és reánk boritottad a halál árnyékát. Ha elfeledtük volna Istenünk nevét, és kiterjesztettük volna kezünket idegen istenhez: Nemde kifürkészte volna ezt Isten? Mert ő jól ismeri a szívnek titkait.

183

Bizony te éretted gyilkoltak minket mindennapon; tekintettek bennünket, mint vágó-juhokat. Serkenj fel! Miért alszol Uram? Kelj fel, ne vess el minket örökké! (Zsolt 44:9-24)

A múltról, a folyamatos jelenről, vagy a jövőről is szól ez a zsoltár? Megsejtették volna a holokausztot? ... Vagy ez az Istenhez hol hűséges, hol hűtlen nép valóban szenvedésre választatott ki? És Izrael vérét ontók?

Este megjelennek, ordítanak, mint az eb; körüljárják a várost. Íme, szájukkal csácsognak, ajkaikon szablyák vannak: hisz, úgy mond, kicsoda hallja meg? Te pedig Uram, neveted őket, és megcsúfolod mind e pogány népet. Hatalmával szemben te reád vigyázok; mert isten az én váram. Elém jön az én kegyelmes Istenem; látnom engedi Isten az én ellenségeim romlását. Ne öld meg őket, hogy népem meg ne felejtkezzék; bujdosókká tedd őket a te hatalmaddal, és alázd meg őket Uram, mi pajzsunk! Szájuknak vétke az ő ajkaiknak beszéde, fogattassanak meg kevélységükben; mert csak átkot és hazugságot szólnak. Veszítsd el őket busulásodban, veszítsd el őket, hogy ne legyenek; és tudják meg, hogy Isten uralkodik a Jákob fölött, mind a földnek határáig. Szela. Este megjelennek, ordítanak, mint az eb, körüljárják a várost. (Zsolt 59:7-15)

Érdekes, ez a szokásuk mindmáig megmaradt. Most antiszemita tüntetésnek hívják. Az emberéletről ezt olvassuk: Te visszatéríted a halandót a porba, és ezt mondod:

184

Térjetek vissza embernek fiai! Mert ezer esztendő annyi előtted, mint a tegnapi nap, amely elmúlt, és mint egy őrjárási idő éjjel. Elragadod őket; olyanokká lesznek, mint az álom; mint a fű, amely reggel sarjad; Reggel virágzik és sarjad, és estére elhervad és megszárad. A mi esztendeinknek napjai hetven esztendő, vagy ha feljebb nyolcvan esztendő, és nagyobb részük nyomorúság és fáradság, amely gyorsan tova tűnik, mintha repülnénk. (Zsolt 90:3-6; 10)

Ez a halhatatlan Isten halandó – méghozzá rövid, kínokkal dúsított idő után, sokszor hirtelen és váratlanul halandó – lényeket teremtett. A Teremtés néha kegyetlen aktusnak tűnik. Nem ezért kell Istennek néha megtestesülnie? Bűntudatból? Hogy ő is végigélje teremtményeinek sorsát? Igen, a bánattal és a kétségbeeséssel telített élet. Akkor még nem lehetett lágerekre emlékezni, “csak” a babilóniai fogságra. Babilon folyóvizeinél ott ültünk és sírtunk, mikor a Sionról megemlékeztünk. A fűzfákra, közepette, oda függesztettük hárfáinkat, Mert énekszóra nógattak ott elfogóink, kínzóink pedig víg dalra, mondván: Énekeljetek nekünk a Sion énekei közül! Hogyan énekelnénk az Úrnak énekét idegen földön?! Ha elfelejtkezem rólad Jeruzsálem, felejtkezzék el rólam az én jobb kezem! Nyelvem ragadjon az ínyemhez, ha meg nem emlékezem rólad... (Zsolt 137:1-6)

S bár a Prédikátor szerint nincs új a nap alatt, lágerzenekar akkor még nem volt.

185

Énekek éneke Szerelmi és nászdalok egybeszerkesztett gyűjteménye. Egy Szulamit nevű fekete lányról és szerelmeséről, a Pásztorról szól. Salamon király megpróbálja elcsábítani Szulamitot, de királyi fensége megtörik Szulamit pásztorához való hűségén. Egyes vallástörténészek drámának tartják. A dalok szenvedélyesek, erotikusak és egyértelműen világi ihletésűek. Hogyan került be mégis a kanonizált iratok közé? Egyike az öt Megillának (kis tekercsnek). A hagyomány szerint annak idején rabbi Akíba ragaszkodott az Énekek Éneke kanonizálásához, mert értelmezése szerint allegóriáról van szó. Szulamit Izrael, a Pásztor Isten szimbóluma, s a szerelem Istent és Izraelt egymás felé sodró misztikus vonzást ábrázolja. A keresztény értelmezés e szimbólumokat Krisztusra és az Egyházra vonatkoztatja. Meddig tart ez a szerelem? Míg meghűsül a nap, és elmúlnak az árnyékok (Én 4:6) Én Sáronnak rózsája vagyok, és a völgyek lilioma. Mint a liliom a tövisek közt, olyan az én mátkám a leányok közt. Mint az almafa az erdőnek fái közt, olyan az én szerelmesem az ifjak közt.

186

Az én szerelmesemnek szavát hallom, ímé ő jő, ugrálva a hegyeken, szökellve a halmokon! ... Kelj fel én mátkám, én szépem, és jöszte. Mert ímé a tél elmúlt, az eső elmúlt, elment. Virágok láttatnak a földön, az éneklésnek ideje eljött, és a gerlicének szava hallatik a mi földünkön. A fügefa érleli első gyümölcsét, és a szőlők virágzásban vannak, jó illatot adnak; kelj fel én mátkám, én szépem, és jöjj hozzám! (Én 2:1-3; 8; 10-13) Tégy engem mintegy pecsétet a te szívedre, mintegy pecsétet a te karodra; mert erős a szeretet, mint a halál, kemény, mint a sír a buzgó szerelem; lángjai tűznek lángjai, az Úrnak lángjai. (Én 8:6)

187

NYOLCADIK RÉSZ

“Halljátok az igét!” Töprengés a prófétákról– Ézsajás (Jesája, Izajás) – Jeremiás (Jirmijahú) – Ezékiel– Dániel– Hóseás – Jóel– Ámós – Abdiás – Jónás (Jóna) – Mikeás (Micha, Mikajehú) – Habakuk – Sofóniás (Szefanja) – Aggeus (Chaggaj) – Zakariás (Zacharja) – Malakiás (Malachi)

188

189

Töprengés a prófétákról Ki a próféta? A próféta (novi) közvetítő Isten és a világi hatalom, Isten és a nép között. Isteni sugallatra jövőbe látó képességgel rendelkezik. A próféta kőkemény bírálója a jelennek, az Istenhez való hűtlenségnek, a törvény megszegésének, a transzcendenciától, a nép küldetésétől való eltávolodásnak. A próféta a Szövetség őrzője. A próféta mindig szigorúan elválasztja a saját véleményét, attól, amit az Úr sugall neki. Isten üzenetét általában ezekkel a szavakkal vezeti be: Így szól az Úr, a Seregeknek Ura... S ettől a pillanattól ő csak Isten hangjának a közvetítője. Ha ez nem hangzik el, akkor a próféta saját hangját halljuk. Asszíria és Babilon Izrael fölötti uralmának idején történt valami nagyon fontos: Megszakadt a közvetlen kapcsolat Izrael királyai és az Úr között. S ettől kezdve emelkedik jelentőssé a közvetítő próféták szerepe. A zsidó vallástudomány elválasztja az első (korai) prófétákat (neviim risonim), a késői (utolsó) prófétáktól (neviim acharonim). Talán nem szentségtörés, ha azokat a kiemelkedő vezetőket, akiknek közvetlen kapcsolatuk volt Istennel – tehát nem volt szükségük semmiféle szellemi tolmácsra – a hagyomány ellenére nem tekintjük prófétáknak.

190

Mózes sokkal magasabb szellemi rangú lény volt, mint a próféták. És nem támadott többé Izraelben olyan próféta, mint Mózes, akit ismert volna az Úr színről színre: Mindazokban a jelekben és csudákban, amelyekért küldötte őt az Úr, hogy véghez vigye azokat Egyiptom földén, a Fáraón, minden szolgáján és az ő egész földén; És mindama hatalmas erőben, és mindama nagy rettenetességben, amelyeket véghez vitt Mózes az egész Izrael szemei előtt. (5Móz 34:10-12)

Ez a közvetlen meghallása Isten hangjának jellemezte Józsuét és Dávidot, meg Salamon királyt is. S bár Dávid mellett tevékenykedett egy Isten embere: Nátán, de őrá nem volt igazán szüksége. Mégis az első próféták közé sorolhatjuk Nátánt és a Saulnak segítő Sámuelt, valamint Illést, aki Akháb királyt és Jezabel királynét állandóan bögölyként csípő-zavaró jelenség volt, a Baállal való kacérkodásuk miatt. Az utolsó próféták közé tartozik a három “nagy”: Ézsajás, Jeremiás és Ezékiél, valamint a tizenkét “kis próféta”: Hóseás, Jóel, Ámós, Abdiás, Jónás, Mikeás, Náhum, Habakuk, Sofóniás, Aggeus, Zakariás és Malakiás. Külön problémát jelent Dániel, akinek prófétaságát nem lehet kétségbe vonni. Az Írás – ki tudja miért? – mégsem a prófétákhoz sorolja, hanem az egyéb Szent Iratok között tartja számon, és nem kapott helyet a zsidó liturgiában sem. Szólni kell még a hamis prófétákról is. A hiteles próféták többségének – mint általában a kiválasztottaknak – kétségbeejtő sors jutott osztályrészül. A királyok nagy része nem kedvelte az őket ostorozókat. Ám a próféták tekintélye mindig je-

191

lentős volt. Nyilván ez indított némely hiú, egocentrikus és befolyásra vágyó embert, hogy prófétának adja ki magát. Ők azonban – tanulva az igaz próféták sorsából – mindig jót, örömöt, győzelmet jósoltak, a küszöbön álló aranykorról beszéltek. Időleges népszerűségük, jólétük vitathatatlan volt, azután mikor megbuktak jóslataikkal, elenyésztek a nép történetében. Mint ahogy Jézus után is garmadával jelentkeztek hamis Messiások. Az igazi és a hamis. Hadd mondjak erre példát a művészetekből – különösen muzsikusokról és költőkről – akikről Kosztolányi így írt Vers című költeményében: Sár és virág, kavargó semmiség, de hirtelen, mint villám, hogyha lobban – két sor között – kinyíl nekünk az Ég. Beethoven köztudottan nagyon szelíd, csendes, kedves ember volt. Második felesége – aki egyébként jóval fiatalabb volt nála – a muzsikus halála után depresszióba esett. Barátai azt tanácsolták, hogy öngyógyításként írja meg házasságának történetét. Könyvéből kiderül, hogy ez a fiatal nő szinte vallásos áhítattal tekintett zseniális férjére, s igen nehezen szánta el magát, hogy egyszer félénken megkérdezze tőle: – Mondd, hogy lehet az, hogy te, a legszelídebb ember, akivel életemben találkoztam, néha durva szavak kíséretében, a szó szoros értelmében lerugdalod egy-egy tanítványodat az orgona mellől a templom elé? Beethoven válaszából kiderül, hogya maestró-

192

nak eddig eszébe sem jutott, hogy a zenét ő szerzi. A zenét Isten küldi, s az ő tehetsége abban áll, hogy meghallja Isten üzenetét, és lekottázza. Aki pedig Isten zenéjét lustaságból nem gyakorolja alaposan, és hamisan játssza a templomban, az az ő szemében istenkáromlást követ el. Az istenkáromlót pedig igenis, lerugdalja a lépcsőn. Persze, tudja, hogy vannak zeneszerzők, akik semmit sem hallanak az égiek Üzenetéből, azok “csinálják a zenét”. . Íme, küldött és csinált zene: Berlioz naplójából kiderül, hogy egyszer családjával együtt rettenetes nyomorba került, ennivalóra is alig tellett. Az egyik éjszakán arra ébredt, hogy hall egy szimfóniát! Álomszép szimfóniát. Reggel neki akart fogni, hogy lekottázza, de akkor beállított egy úr, és rekviemet rendelt tőle valamelyik hozzátartozójának a temetésére. Bőséges előleget fizetett. Végre pénz állt a házhoz. Ám Berlioz nem tudott hozzákezdeni, mert a szimfónia szólt belső hallásában. Sok luminált vett be – ez volt a korszak kedvelt altatója –, és egy napot átaludt. Reggel ismét hallotta a szimfóniát. Luminál! A második napon már csak töredékesen hallotta, Luminál! S a harmadik napon már beállt a belső csend. S akkor megírta a rekviemet. A történet arról szól, hogyan ölt meg magában Berlioz egy transzcendens Üzenetet, hogy pénzt kereshessen nyomorgó családjának. Megint: Küldött és csinált zene. Prófétáknál: küldött és kitalált égi Üzenet!

193

Ézsajás (Jesája, Izajás) Az Ószövetségnek egyik legjelentősebb prófétája. Négy király uralma alatt működött: Uzziás, Jótám, Aház és Ezékiás (Hizkija). Apját Ámósnak hívták – aki nem tévesztendő össze a prófétával –, valószínűleg a király közvetlen környezetéhez tartozott, esetleg rokona volt. Ifjúságában jólét és nyugalom vehette körül, megnősült, már két fia volt, amikor Uzziás király halálának évében – i. e. 740-ben –, látomás hatására lett próféta. Hirdette Izrael romlásának eljövetelét, s a “maradék” megmenekülését. A babilóniai fogságból való szabadulást “második kivonulásnak” értékeli. Istent gyakran “Izrael Szentjének” nevezi, aki egyben király, de a nép szolgája is. Legjelentősebb jövendölése mégis a Dávid házából való Messiás eljövetele, s a halottak feltámadása. A nép, amely sötétségben jár, lát nagy világosságot; akik lakoznak a halál árnyékának földében, fény ragyog fel felettük! Mert egy gyermek születik nékünk, fiú adatik nékünk, és az uralom az ő vállán lesz... Uralma növekedésének és békéjének nem lesz vége a Dávid trónján és királysága felett, hogy felemelje és megerősítse azt jogosság és igazság által mostantól mindörökké. (Ézs 9:2; 6-7)

Ézsajás megjövendölte saját mártíriumát is. A babilóniai Talmud hagyománya szerint Manasse király idején kettéfűrészelték. A bevezetésben már említettük, hogy a vallástörténészek Ézsajás könyvének 40-55. fejezetét nem neki, hanem egy ismeretlen, Babilóniában élt prófétának tulajdonítják, akit jobb híján

194

Deutero-Ézsajásnak neveznek. Stílusa költőibb, patetikusabb, mint Ézsajásé. Ő az Egyetlen Isten leghatározottabb hirdetője, és ezért egyik legfontosabb alakítója a zsidó hitvilágnak. Én vagyok az első, én az utolsó, és rajtam kívül nincsen Isten. (Ézs 44:6) Én vagyok Isten és nincsen több; Isten vagyok, és nincs hozzám hasonlatos. (Ézs 46:9)

Ézsajás Isten nevében fellép a véres áldozatok ellen: Mire való nékem véres áldozataitoknak sokasága? Megelégeltem a kosok egészen égő áldozatait, és a hizlalt barmok kövérét; s tulkok, bárányok és bakok vérében nem gyönyörködöm. . . Tanuljatok jót tenni; törekedjetek igazságra, vezessétek jóra az erőszakoskodót, pártoljátok az árvák és özvegyek ügyét. (Ézs 1:11; 17)

Megjövendölte Babilon pusztulását, Izrael szabadulását a fogságból. Az eljövendő Megváltó szenvedéseit hirdetve így ír: Ő megsebesíttetett bűneinkért, megrontatott a mi vétkeinkért, békességeinknek büntetése rajta van, és az ő sebeivel gyógyulunk meg. Mindnyájan, mint juhok eltévelyedtünk, kiki a saját Útjára tért; de az Úr mindnyájunk vétkét ő reá veté. Kínoztatott, pedig alázatos volt, és száját nem nyitotta meg, mint bárány, melyet a mészárszékre visznek, és mint juh, mely megnémul az őt nyírók előlt... (Ézs 53: 47)

Ézsajás könyve és a rá vonatkozó apokrif iratok (Ézsajás vértanúsága, Ézsajás mennybemenetele, Ézsajás látomása) élénken foglalkoztatta a keresztény egyházatyákat is – Origenészt, Epiphanioszt, Szt. Jeromost, Jusztinost, Tertullianuszt – éppen az

195

Isten ítéletére és a Messiásra vonatkozó részek miatt, amit ők természetesen Krisztusra vonatkoztattak. Istenek, isteneim! – mondanám, ha pogány volnék. Rabbik és egyházatyák, zsidók és keresztények, buddhisták, a Trimurti előtt leborulók, muzulmánok, hívők és ateisták, mind, mindenkor és mindenütt a bizonyosságot keresik. És csak néha akad néhány bölcs, akik halkan azt mondják: a létezés lényege a bizonytalanság. Bizonyosság csak a nemlétben van. De ők észrevétlenül enyésznek el, a tanításukkal együtt.

Jeremiás (Jirmijahú) Lásd, én e mai napon népek fölé és országok fölé rendellek téged, hogy gyomlálj, irts, pusztíts, rombolj, építs és plántálj! (Jer 1:10)

Ezt mondja az Úr az anatotbeli Hilkijah pap fiának, Jeremiásnak, aki maga is a papi pályára készült. Ámde Jósiás király uralkodásának tizenharmadik évében, kb. i. e. 627-ben látomása támadt. Hallotta Isten hangját: Mielőtt az anyaméhben megalkottalak, már ismertelek, és mielőtt az anyaméhből kijöttél megszenteltelek; prófétának rendeltelek a népek közé. (Jer 1 :5) És másodszor is szólt hozzám az Úr: Mit látsz te? És feleltem: Forró fazekat látok én, és pedig a szája észak felől van. S mondta nékem az Úr: Észak felől támad a veszedelem... (Jer 1:13-14) Halljátok csak, te bolond és esztelen nép, akiknek szemeik vannak, de nem látnak; füleik vannak, de nem hallanak! (Jer 5:21)

196

Mint a madárral teli kalitka, úgy vannak teli az ő házaik álnoksággal; ezért lettek nagyokká és gazdagokká! Meghíztak, megfényesedtek; eláradtak a gonosz beszédben; az árváknak ügyét nem ítélik igaz ítélettel, hogy boldoguljanak; sem a szegényeknek nem szolgáltatnak igazságot. Hát ezeket ne büntessem-e meg, ezt mondja az Úr; az ilyen nemzeten, mint ez, ne álljon-e bosszút az én lelkem? Borzalmas és rettenetes dolgok történnek e földön: A próféták hamisan prófétálnak, és a papok tetszésük szerint hatalmaskodnak, és az én népem így szereti! De mit cseleszenek majd utoljára?! (Jer 5:27-31)

Jósiás király idején a papok megtalálják az elveszettnek hitt Tórát, és a király felolvastatja a nép előtt, és megesküszik annak betartására. De Jeremiás ennek garanciáját csak a nép megújulásában látja. Ennek híján megállíthatatlannak tartja a Babilonból kiáradó katonai erőt. Jeremiásnak van egy fiatal társa: Baruch, aki mindenhová elkíséri, és feljegyzi a vele történt eseményeket és próféciáit. Az ő érdeme, hogy ezek jórészt megmaradtak. Jeremiás működése Júdea utolsó öt királyának az uralmára terjed ki. Ezek: Jósiás, Joaház, Jojákim, Joákin és Cidkijáhú (Sedékiás). A királyok többsége és a zsidó arisztokrácia utálta és üldözte őt. Sorsa néha rettenetesen alakult: pöcegödörbe dobták, börtönbe csukták, megkorbácsolták. Amikor már látta a vég közeledését, ökörigát vett magára, s azt hordozta annak jeléül, hogy nemsokára Júdea is a babilóniai iga alatt fog görnyedezni.

197

Cidkijáhút Jeremiás megpróbálta rávenni, hogy egyezzen ki Nabukodonozorral, de a zsidó főnemesség a királyt az Egyiptommal való szövetségre beszélte rá. Így következett be Júdea megszállása, lakosainak deportálása Babilonba, Jeruzsálem falainak és a Templomnak a lerombolása, a frigyláda és Mózes kőtábláinak összetörése. Júdea utolsó királyát elkísérte a babilóniai fogságba, gyermekeinek meggyilkolása és megvakítása után ápolta. Később visszatért Jeruzsálembe, de az ott maradt csőcselék nép őt támadta a beteljesült jóslatokért, ezért Egyiptomba menekült, és ott is halt meg. i. e. 650 körül született, halála időpontjáról nincs megbízható adat. Prófétai működésének kezdetén kb. 23 éves volt, Jeruzsálem elestekor 60 éves lehetett. Jeremiás, a haragvó próféta, Júdea összeomlása után a vigasztalás prófétája lett. Arra biztatta a népet, hogy próbáljon beilleszkedni a babilóniai körülmények közé. A fogság idejét hatvan esztendőre becsülte, s majdnem igaza lett: hetven évig tartott. Jó az Úr azoknak, akik várják őt; a léleknek, amely keresi őt. Jó várni és megadással lenni az Úr szabadításáig. Jó a férfiúnak, ha igát visel ifjúságában. Egyedül ül és hallgat, mert felvette magára. Porba teszi száját, mondván: Talán van meg reménység. Orcáját tartja az őt verőnek, megelégszik gyalázattal. Mert nem zár ki örökre az Úr. Sőt ha megszomorít, meg is vígasztal... Mert nem szíve szerint veri és szomorítja meg az embernek fiát. (JSir 3:25-33)

198

Azt hiszem, hogy a “nagy” próféták közül Jeremiás volt a legérdekesebb jellem, a legzaklatottabb életű és érzelmileg a legszívhezszólóbb. Életét Franz Werfel írta meg Halljátok az igét című nagyszerű regényében, ahonnét e fejezet címét is kölcsönöztem. Ebből most felidézem Jeremiás és az Úr beszélgetését a nagy katasztrófa után. “Ezen az éjszakán Jirmijahot álomlátás – vagy talán inkább látó álom – szállotta meg, amelyben megjelent előtte az Úr... Ez nem azt jelenti, mintha valamely határozott jelenséget látott volna... Megmagyarázhatatlan módon minden érzékével egy férfias, erős, egyáltalán nem aggastyánszerű, inkább fiatalosan fénylő alakot érzett valahol a közelben. Nem még ez a meghatározás sem egészen pontos, hanem Jirmijahban élt az érző tudat, hogy valahol körülötte egy sugárzó férfialak lebeg... amely most a sugallat hangján beszélni kezdett: – Akaratod vágya Bábel felé vonz... De ezzel a vággyal szembefordul az én akaratom... Fordulj vissza! – Uram, a te irgalmad végtelen időkig tart, de az enyém bizony csak rövid ideig... Engedd meg hát szolgádnak, hogy Bábelba kísérje a magányos, megvakított embert... – Ne menj Bábelba, mert vissza akarlak küldeni téged azokhoz, akik megmaradtak... Az álmodó próféta minden erejével védekezett: – De ugyan micsoda is a maradék?... Az árulók, a szökevények, az óvatosak, az okosak, az öregek és az alacsony nép... Ezeknek nincs rám szükségük...

199

– Ne perlekedj velem, hanem engedelmeskedj és fordulj vissza! – Uram, nem voltam-e mindig engedelmes szolgád? A térben imbolygó világító alak elgondolkozva hallgatott. – De most Uram, erősebb bennem az akarat vágyódása, mint az engedelmesség. Szívem nem tud elszakadni Cion foglyaitól... Vajon nem nekik ígérted-e meg a jövendő megváltást? – Nekik ígértem meg. – Engem meg el akarsz űzni tőlük?.. Az álmodó érezte, hogy háta mögött üszkös lánggal lobognak a városok és falvak... A láthatatlan, de érezhető jelen és hangja mintha már unta volna az akadékoskodást: – Ne perlekedj, hanem engedelmeskedj és fordulj vissza! – És mi lesz, ha szolgád nem fordul vissza? – Akkor az én szolgám engedetlen. – És ha engedetlen. – Akkor az utolsó is épp úgy megszegte a hozzám való hűséget, mint a többiek. ... – Hát akkor legyen olyan, mint a többiek! – kiáltotta hetykén Isten harcosa. ... Határozatlanul csengett a válasz: – De én nem akarom, hogy az utolsó hűséges is hűtlen legyen... – Mit tehetnél ellene, Uram? Túlontúl erős a te szolgád vágyódó akarata. ... – Ha te nem változtatod meg vágyódó akaratodat, akkor nekem kell megváltoztatnom a magam akaratát. Jirmijah csontja velejéig megrémült.

200

– Az Úr megváltoztatja akaratát – hebegte. – Ha te nem fordulsz vissza, akkor visszafordulok én... mert az volt az akaratom, hogy a megvakított emberrel és Cion foglyaival magam is Bábelba vándorlok, s ott lakozom majd közöttük... Most hát te vándorolsz velük, és én fordulok vissza... – Nem, nem Uram, ne tedd! – kiáltott fel kétségbeesetten az álmodó, akit megint legyőztek – vonulj velük, én meg engedelmeskedem és visszafordulok... És amikor felébredt, még akkor is tisztán érezte, amint erősen tartja két erős, meleg férfi kar ölelése.”

Ezékiel Jeremiás és Dániel próféta kortársa, de nincs adat arról, hogy találkoztak volna, vagy arról, hogy legalább ismerték volna egymást. Valószínűleg papi nemzetségből származott. Nabukodonozor Joákin királlyal egyidejűleg őt is Babilonba vitette. Tudjuk, hogy Babilonban a Kébár folyó mellet telepedett le. Prófétasága kezdetén Izrael bűneit ostorozta, egészen Jeruzsálem elpusztításáig. Ezt az időszakot i. e. 593-tól 587-ig becsülik. Ez után a próféta hangja megváltozott. A következő 15 évben már nem a néphez szól, hanem az idegenben élő zsidók lelkét egyénileg akarja megmenteni. Központi gondolata az ember személyes felelőssége önmagáért, de másokért is. És az Úr így szólt hozzám: Embernek fia! ... Ha ezt mondom a hitetlennek: Halálnak halálával halsz meg, és te őt meg nem inted, hogy visszatéritsd a

201

hitét az Ő gonosz útjáról, hogy éljen: az a gonosztevő az ő vétke miatt hal meg, de vérét a te kezedtől kéri számon. De ha te megintetted a hitetlent, és ő meg nem tért hitetlenségéből és gonosz útjáról: ő az ő vétke miatt meghal, de te megmentetted a lelkedet. (Ez 3:16-19)

A prófétálás hangsúlyának egyénivé válása új hang Isten embereinél. Ezen kívül Ezékiel működésének fontos része a remény fenntartása, a bizakodás a jövőben. Isten elvezetett egy völgybe, amely tele volt kiszáradt csontokkal. És azt mondta nekem: Embernek fia! fölélednek-e ezek a tetemek? Uram Isten, te tudod! Prófétálj e csontoknak: Ti megszáradt tetemek! Az Úr lelket ad belétek, hogy feléledjetek... És láttam, hogy inak lettek rajtuk, és húsuk növekedett és bőr borította be őket. De lélek nem volt még bennük És mondta az Úr: Prófétálj, embernek fia és mondjad a léleknek: A négy szelek felől jőjj elő lélek, és lehelj ezekbe a megöltekbe, hogy feléledjenek! És beléjük ment a lélek és lábaikra álltak. És mondta nekem Isten: Ezek a tetemek az Izrael egész háza. Prófétáld: Így szól hozzátok az Úr: Íme, én megnyitom a ti sírjaitokat és kihozlak onnét titeket, én népem! s beviszlek titehet Izrael földjére. (Ez 37:1-12)

Ezékiel rendíthetetlenül hisz Izrael kiválasztottságában. Számára ez azt jelenti, hogy a Szövetséghez hűtlenné vált népet Isten megbünteti, templomát lerombolja, őket magukat szétszórja.

202

De ez nem végleges, Isten hű marad választott népéhez, és eljön a szabadulás, a megtisztulás, a megváltás ideje. A megváltás fő alakja a Jó Pásztor. Számos teológiai vitát gerjesztelt, hogy a Jó Pásztor vonatkozatható-e az eljövendő Jézusra. Személyes életéről, haláláról alig tudunk valamit. Ez a próféta – szemben például Jeremiással – erről hallgat. Egy alkalommal azonban fájdalmában beszél felesége váratlan haláláról. És mondta nekem az Úr: Embernekfia! Imé, én elveszem tőled szemeidnek gyönyörűségét hirtelen halállal, és ne sírj és ne jajgass, se könnyed ne hulljon. Fohászkodjál csöndesen, halottakért való sirást ne tégy, fejékességedet kösd .fel, és saruidat vedd lábaidra s ne fedezd be bajuszodat, és az emberek kenyerét ne egyed. És szóltam reggel a néphez, és estére meghalt a feleségem, és úgy cselekedtem, ahogy az Úr meghagyta nekem. (Ez 24:15-18)

Isten tehát azt mondja: csendesen kell gyászolni. és el kell fogadni az ő akaratát, pontosan úgy, ahogy később Jézus szájából elhangzik: Uram, ha lehet, távozzék el tőlem ez a pohár. Mégis a te akaratod legyen meg, ne az enyém!

Ezékiel talán a legegyénibb hangvételű a próféták közölt. Ő az egyetlen, akit az Úr következetesen Ember fiának szólít. Vajon ez mit jelenthet? Dániel A babilóniai fogság idején Nabukodonozor azt a parancsot adta Aspenáznak, az udvarmesterek fejedelmének, hogy hozzon udvarába előkelő, kel-

203

lemes megjelenésű, művelt zsidó fiatalembereket. Nevelje őket három évig – miközben részesüljenek a király ételéből és italából –, azután kezdjék el a káldeus nyelv és írás tanítását a királyi udvar tisztviselőinek. Közöttük volt négy fiatalember: Dániel, Ananiás, Misael és Azariás. Ám Aspenáz babilóniai neveket adott nekik: Dánielből Baltazár lett, AnaniásbóI Sidrák, Misaelből Misák, Azariásból pedig Abednego. De Dániel (Baltazár) javaslatára a fiúk nem akartak enni a király kosztjából, lévén, hogy az nem volt kóser. Az udvarmesterek fejedelme pedig megijedt, hogy majd leromlanak testileg, és a király megharagszik rá. De Dániel próbát javasolt: kapjanak tíz napig vegetáriánus ételeket és vizet, aztán lássák az eredményt. És tíz nap múlva kövérebbek és szebbek voltak a többi fiúnál. És attól kezdve csak zöldségféléket és gyümölcsöket ettek, és vizet ittak. Három év múlva pedig beszélgetésre a király elé álltak, aki értelmesebbnek, műveltebbnek találta őket saját írástudóinál és varázslóinál. És Nabukodonozor – mint már annyi uralkodó a Bibliában – álmot látott. Hívatta a bölcseket, akik kérdezték: mit álmodott? De a király bizalmatlan volt: – Ti mondjátok meg nekem, hogy mit álmodtam, és akkor elhiszem, hogy értelmezni is tudjátok. Különben, mint ostobák, halálfiai vagytok! Dániel megsajnálta őket, és saját magukat is, mert ők is, mint kiképzett tanítók, a kivégzendők közé tartoztak. És könyörgött Istenhez, hogy segítse meg az álmok megismerésében és értelme-

204

zésében. Másnap pedig megkérte kérte Ariókot, a kivégzésekkel megbízott testőrök kapitányát, hogy vezesse őt a király elé. És szólt:

Te láttad Ó király, hogy előtted áll egy nagy kép; amely hatalmas volt és ragyogóan fényes, és az ábrázata rettenetes volt. Annak az állóképnek a feje tiszta aranyból, melle és karjai ezüstből, hasa és oldalai rézből, lábszárai vasból, lábai pedig részint vasból, részint cserépből voltak. Nézted ezt a képet, amíg egy kő, kéz érintése nélkül, leszakadt, és letörte az állóképet, vas- és cseréplábairól, és darabokra zúzta azokat. Akkor eggyé zúzódott a vas, cserép, réz, ezüst és arany, és olyanok lettek, mint nyári szérűn a pelyva, és felkapta azokat a szél, és nyomtalanul eltűntek. Az a kő pedig, amely ledöntötte az állóképet, nagy heggyé lett, és betöltötte az egész földet. Ez az álom, és értelmét is megmondjuk a királynak. Te ó király!. .. Te vagy az aranyfej. És utánad más birodalom támad, alábbvaló mint te; és egy harmadik birodalom, rézből való, amely az egész földön uralkodik. A negyedik birodalom pedig erős lesz, mint a vas... Mint a vas pusztít és szétzúz mindent. És hogy lába ujjai részint cserép, részint vas: az a birodalom részint erős, részint törékeny lesz. És a kő... amelyik leszakad és szétzúzza a vasat ... és heggyé nő... azt jelenti, hogy Isten olyan birodalmat támaszt, amely soha meg nem romol, más népre nem száll át, szétzúz minden birodalmat, maga pedig megáll örökké. (Dán 2:31-33; 35-37; 40-44)

És Nabukadonozor megajándékozta, és szes bölcsek elöljárójává tette Dánielt. A solt négy világbirodalom azonosításáról eltértek a vélemények. Például egyesek

az öszmegjómindig szerint

205

Babilonról, Médiáról, a hellén birodalomról és Perzsia felemelkedéséről van szó. Mások Babilóniára, a méd-perzsa országlásra, a görögökre és a rómaiakra gondoltak. A király pedig csináltatott egy állóképet színaranyból, és megparancsolta, hogy a dudák és más hangszerek megszólalásakor mindenkinek le kell az istenszobor előtt borulnia. Aki pedig nem engedelmeskedik, azt tüzes kemencébe kell vetni. Rövidesen bevádolták Sidrákot, Misákot és Abednegót, hogy nem borulnak le a szobor előtt. Megkötözve a kemencébe dobták őket, ám a felcsapó lángok megölték kísérőiket. Azonban Nabukodonozor, aki végignézte a kivégzésüket, egyszer csak megrémült: Négy férfit látok szabadon járni a tűz közepében, és semmi sérelem sincs bennük, és a negyediknek ábrázata olyan, mint valami istenekfiáé. Nabukodonozor ekkor az égő, tüzes kemence szájához járult és azt mondta: Sidrák, Misák és Abednego, a felséges Istennek szolgái, jertek ide! És ők azonnal kijöttek a tűz közepéből. . . . Nabukodonozor pedig azt mondta: Áldott ezeknek Istene, aki elküldte az angyalát, és kiszabadította az ő szolgáit, akik őbenne bíztak. ... és halálbüntetéssel fenyegetett mindenkit, aki Sidrák, Misák és Abednego Istenét gyalázza. (Dán 3:25-29)

Nabukadonozor újabb álomlátásában egy égig érő, gyönyörű fát látott. És egy Vigyázó szállt le az égből, és kivágatta a fát, úgy, hogy gyökere és törzsöke a földben maradjon, és hét idő múljék el felette. Dániel megfejtette, hogy az álom Nabukado-

206

nozor eljövendő sorsáról szól. És Nabukadonozor rövid idővel ezután megtébolyodott, és elvétetett tőle a birodalom. És csak hét év elmúltával gyógyult meg a király értelme visszatért, és királyságát is visszakapta. És megértette, hogy minden hatalom Istentől ered, és annak adja, akinek akarja. Dániel fontos tisztséget töltött be, nemcsak Nabukadonozor, hanem Belsazár, Dárius és Círus királyok alatt. Nabukadonozor fia, Belsazár lakomáján történt, hogy a király előhozatta az apja idején a jeruzsálemi Templomból elrabolt edényeket és serlegeket, s azokból ettek, ittak. Abban az órában emberi kéz ujjai tűntek fel, és írtak a gyertyatartóval szemben a király palotájának meszelt falára. És a király nézte azt a kézfejet, amely írt. ... Erősen kiáltozott a király, hogy hozzák elő a varázslókat, a Káldeusokat, és jövendőmondókat. Akárki legyen az az ember, aki elolvassa ezt az írást, és annak értelmét megjelenti nekem, bíborba öltöztetik és aranylánc lesz a nyakában, és mint harmadik parancsol az országban. De nem tudták elolvasni az írást, sem annak értelmét megfejteni a királynak. Akkor Belsazár király igen megrettent, és az ő ábrázata megváltozott. És a királyrasszony bement a lakoma házába és mondta ... Van egy férfi a te országodban, akiben a szent isteneknek lelke van, és a te atyád idejében értelem, tudomány, és az istenek bölcsességéhez hasonló bölcsesség találtatott benne... Erre Dánielt a király elé vitték. És Dániel mondta: A felséges Isten birodalmat és méltóságot, dicsőséget és tiszteletet adott Nabukadonozornak, a te atyádnak. ...

207

De mikor a szíve felfuvalkodott és a lelke megkeményedett megátalkodottan: levetteték az ő birodalmának királyi székéből, és dicsőségét elvették tőle; És kivetették az emberek közül, és az ő szíve olyanná lett, mint a barmoké... És te Belsazár, az ő fia, nem aláztad meg a szívedet, noha mindezt tudtad. Sőt felemelkedtél az egek Ura ellen, és az ő házának edényeit eléd hozták, és bort ittak azokból. Azért küldetett ő általa ez a kéz. . . és jegyeztetett fel ez az írás. MENE, MENE, TEKEL, UFARSZIN! MENE, azaz számba vette Isten a te országlásodat, és véget vet annak. TEKEL, azaz megmérettél a mérlegen, és hijjával találtattál. UFARSZIN, azaz elosztatott a te országod és adatott a médeknek és perzsáknak Akkor Dánielt bíborba öltöztették, és aranyláncot tettek a nyakába, és kikiáltották, hogy mint harmadik parancsol az országban. Ugyanazon az éjszakán megölték Belsazárt a Káldeusok királyát. És a méd Dárius foglalta el az országot, mintegy hatvankét esztendős korában. (Dán 5:5-31)

Dániel könyve – amely félig héber, félig arameus nyelven íródott – még számos csodás eseményről számol be, például a hamisan megvádolt Dániel megmeneküléséről az oroszlánok verméből. Ám a 6. résztől kezdve a próféta átvált az apokaliptikus jövendölésekre. A világ egyre züllöttebb, istentelenebb lesz, míg elérkezik Jehova napja (vö. a Harag napjával), amikor kozmikus katasztrófák megsemmisítik Isten népének ellen-

208

ségeit. Az új világot nem Izrael építi fel, nem is a Makkabeusok harca teremti meg, hanem Isten ajándékaként valósul meg. Elérkezését az Ember Fiának megjelenése és uralkodása jelzi. Isten országa nem földi birodalom, nem erről a világról való, hanem szellemi hatalom. És abban az időben megszabadul a te néped. . . És sokan azok közül, akik alusznak a föld porában, felserkennek, némelyek örök életre, némelyek pedig gyalázatra és örökkévaló utálatosságra. Az értelmesek pedig fénylenek, mint az égnek fényessége; és akik sokakat igazságra visznek, miként a csillagok örökkön örökké. ... Én pedig hallottam ezt, de nem értettem, és mondtam: – Uram, mi lesz ezeknek vége? És mondta: – Menj el Dániel, mert be vannak zárva és pecsételve e beszédek a vég idejéig. ... Te pedig menj el a vég felé; és majd nyugszol, és felkelsz a te sorsodra a napoknak végén. (Dán 12:9-13)

Vajon a kereszténység jogtalanul látja mindebben Jézus, majd az Utolsó Itélet eljövetelét? Vagy ezek az átemelések a hidak a zsidóság és a kereszténység között? Ám az átívelő hidak mellett nagy eltérések is vannak a zsidó és a keresztény eszkatológia (a végső napok története) között. A legfontosabb különbség talán az, hogy az ószövetségi zsidó Messiás nem isteni lény, aki alászáll az Atya birodalmából a világ megváltására. A megváltás egyedül az Isten műve lehet. A Messiás halandó ember, Dávid nemzetségéből származik – Dávid fia Messiás–, és igazságos királyként uralkodik a világ népei felett.

209

Hóseás Mert szeretetet kívánok én és nem áldozatot; az Istennek ismeretét inkább, mintsem égő-áldozatokat. (Hós 6:6)

A prófétának ettől a mondatától már föllobbanhatott a papság gyűlölete ellene, és megremeghettek az oltárok. Mintha előfutára lenne Pál jövendölésének: “Eljön az idő, amikor lélekben és igazságban fogják imádni az Urat.” Hóseás (Ozeás) – Beéri fia – az Izraeli királyságban élt, valószínűleg i. e. 750 és 735 között volt tevékenységének csúcsán. Erre abból következtetnek, hogy nem mond semmit sem Samaria pusztulásáról (i. e. 721-ben) – holott a zsidók gyűlölték a szamaritánusokat –, sem az efraimiták háborújáról a szírek ellen (i. e. 735-734). Ő maga II. Jeroboám (Joás fia) uralkodásának idejére teszi prófétai működését, mialatt Júdeában Uzziás, Jótám, Akház és Ezékiás királyok váltották a trónt. Hóseás talán a leginkább érzelmektől és szenvedélyességtől vezérelt próféta. Tömör, indulattól túlfűtött nyelvezete miatt sokszor elég nehezen érthetően fejti ki gondolatait és Isten üzeneteit. Néha meglepőek az Istennek tulajdonított bizarr parancsok és hasonlatok. Mondta az Úr Hóseásnak: – Menj, végy magadnak parázna feleséget és parázna gyermekeket; mert paráználkodván paráználkodik e föld, nem követve az Urat.

Érdekes utasítás. Ha a világ elkurvult, akkor Isten emberének kurvát kell feleségül vennie. Van benne valami hetykeség: Túlteszek én rajtatok! Persze nem olyan nehéz egy könnyűvérű nőt keríteni, no de parázna gyerekeket? Vagy azok a

210

gyerekek számítanak paráznának, akiket prostituált asszony szült? Hóseás engedelmesen feleségül veszi Gómert, Diblajim lányát, aki, úgy látszik, megfelelt a feltételeknek. Bagóhiten pedig mégsem élhetnek Isten előtt, akármennyire könnyűvérű a nő, éppen az a lényeg, hogy teljesen vállalnia kell őt. Gómer hamarosan teherbe esett, és fiút szült. Az Úr pedig ismét szólt hozzá: Nevezd őt Jezréelnek, mert még egy kis idő, és megbüntetem a Jehu házát, a Jezréel vére miatt, és eltörlöm Izrael házának királyságát. És azon a napon lesz, hogy eltöröm Izrael ívét a Jezréel völgyében.

Hogy? Hogy? Hogy? Így nem érthetők az Úr mondatai. Próbáljunk utána vizsgálódni. Jezréel, mint név azt is jelenti, hogy “akit Isten szétszór”. A hagyomány ismer ilyen nevű várost Júdeában, és egy ugyancsak Jezréelnek nevezett síkságot Galilea és Samaria között, ahol több döntő jelentőségű csatát vívtak. De Jezréel völgyéről ma már nem tudunk. Olvassuk tovább a történetet:

Ismét teherbe esett és leányt szült. És mondta neki az Úr: Nevezd őt Ló-Rukhámáhnak; mert nem kegyelmezek többé az Izrael házának, hogy akármiképpen könyörülnék rajtuk. De a Júda házának megkegyelmezek, és megtartom őket az Úr, az ő Istenük által; de nem tartom meg őket ív, vagy kard, vagy háború által, sem lovak és lovasok által.

Ez a furcsa név aztjelenti: “Akinek nem kegyelmeznek.” Azután, amikor Gómer ezt a lányt elválasztotta, ismét teherbe esett, és fiút szült. És mondta az Úr: – Nevezd őt Ló-Amminak [annyi, mint: nem népem]; mert ti nem vagytok az én népem, s én sem leszek a tiétek.

211

De mégis annyi lesz az Izrael fiainak száma, mint a tenger fövénye, amely meg nem mérettethetik és meg nem számláltathatik; és lészen, hol az mondatott nekik: Nem vagytok az én népem, ez mondatik nekik: Élő Istennek fiai! És összegyűlnek Júda Jiai és Izrael fiai eggyüvé, és egy fejedelmet választanak, és feljönnek az országból, mert nagy lesz a Jezréel napja! Mondjátok atyátok fiainak: Ammi! és a ti húgaitoknak: Rukhámáh! (Hós 1:2-12)

Ők lennének a parázna gyermekek? Jezréel, Ló-Rukhámáh és Ló-Ammi? A megbocsátás napján lemarad nevük elől a fosztóképző, a “ló” (héberül azt jelenti, hogy: nem). Immár kegyelmet kaptak, Izrael újra Isten népe. S a jövendölés is ugyanezt mondja: Júda és Izrael egy fejedelem alatt egyesül, és Isten akkor megbocsát nekik, és viszszafogadja őket! Próféciáinak további részében Hóseás erősen dorgálja Izraelt, a papokat, a főurakat. Fő bűnük a hűtlenség az Úrral szemben és a szövetségkötés idegen, pogány népekkel. Ám közben visszatekint a múltra: Mikor még gyermek volt Izrael, megszerettem őt, és Egyiptomból hívtam ki az én fiamat. Amint hívták őket, úgy mentek el előlük: a Baáloknak áldoztak és a bálványoknak füstöltek. ... Emberi kötelékekkel vontam őket, szeretetnek köteleivel, és olyan voltam hozzájuk, mint akik leemelik szájukról az igát, és ételt adtam nyájasan eleikbe. (Hós 11:1-2; 4)

Térj vissza hát Izrael az Úrhoz, a te Istenedhez, mert elbuktál álnokságod miatt! ... Olyanná leszek Izraelnek, mint a harmat. Virágozni fog, mint a liliom és gyö-

212

keret ver, mint a Libánon. Kiterjednek az ő ágai, és olyan lesz az ő ékessége, mint az olajfáé, illata pedig, mint a Libánoné. ... Kicsoda a bölcs, hogy értse ezeket? Kicsoda az értelmes, hogy eszébe vegye ezeket?! Bizony igazak az Úrnak Útjai, és az igazak járnak azokon, az istentelenek pedig elesnek rajtuk (Hós 14:2; 6-7; 10)

Isten tudja, ez a Hóseás próféta parázna feleségével, szörnyű nevű gyerekeivel, az Istennek való feltétlen engedelmességével, sokszor nehezen értelmezhető jövendöléseivel mégis szeretetre méltó. Talán azért, mert annyira közösséget vállal népével, ha kell társa lesz a bűnben is, és még legnagyobb haragjában sem lesz gyűlölködő, hanem átsüt rajta a szeretet.

Jóel Ő az a próféta, akiről senki sem tudja biztosan, hogy ki is volt valójában, mikor élt, Izraelben, vagy Júdeában működött, illetve meg volt-e még a két királyság, amikor színre lépett, egyedül írta-e a könyvét, vagy mások is beleszerkesztettek stb. Van, aki a legősibb próféták közé sorolja, van, aki a legutolsók között tartja számon. Egy bizonyos: nagy nyomorúság idején lépett fel, s ennek oka egy addig soha nem látott óriási sáskajárás volt. Vének! halljátok meg ezt, és hallgassátok meg, e földnek minden lakói! Történt-e még ilyen a ti időtökben, vagy a ti atyáitok idejében? Beszéljétek el azt a ti fiaitoknak, és a ti fiaitok az ő fiaiknak, és azoknak a fiai a következő nemzetségnek. (Jóel 1:2-3)

213

Jóel fölháborodása rettenetes. Végül is egyedül az egyiptomi kivonulás ünnepén – ami Izrael és Isten viszonyában máig a legfontosabb esemény hangzik el, hogy: Beszéld el fiadnak! Amit a sáska meghagyott, megette a szöcskő; és amit a szöcskő meghagyott, megette a cserebogár; és amit a cserebogár meghagyott megette a hernyó. ... Pusztává tette szőlőmet; összetörte fügefáimat, mezítelenre hántotta és széjjelhányta; fehérlenek annak ágai. ... Kifogyott az étel- és italáldozat az Úrnak házából; gyászolnak a papok, az Úrnak szolgái. ... Jaj ez a nap! Bizony közel van az Úrnak napja, és mint a pusztítás, Úgy jön el a Mindenhatótól. ... Mint nyög a barom! Megháborodtak a marha-csordák, mert nincs legelőjük; bűnhődnek még a juh-nyájak is! (Jóel 1:4; 7; 9;15;18)

Vagyis Jóel idejében még állhatott Salamon temploma, tehát a katasztrófa a babilóniai fogság előtt történt, és a zsidó hitvilágban már jelen volt a Messiás-várás. Egyes vallástörténészek pedig annak tulajdonítanak jelentőséget, hogy nem említi meg a 10 törzset, azaz talán mégis a babilóniai deportálás és visszatérés után keletkezett. Jóel szuggesztíven mutatja be a sáskákat, és megtérés esetén Isten vigasztalását. Sötétségnek és homálynak napja; Felhőnek és borulatnak napja; Mint a hegyekre ráterülő alkonyat! ... Amilyen a lovak alakja, olyan annak alakja, és száguldoznak, mint a lovasok. Rohannak a hegyek tetején, mintha hadi szekerek robognának; ... Száguldoznak, mint a hősök, felhágnak a kőfalakon, mint a bajnokok; mindenik a maga útján halad. ... Betörnek a városba, futkároznak a kőfalon, felhágnak a házakra, betörnek az ablakokon, mint a tolvaj. ...

214

De még most is így szól az Úr: Térjetek meg hozzám teljes szívetek szerint; böjtöléssel is, sírással is, kesergéssel is. És szíveteket szaggassátok meg, ne ruháitokat. ... És kipótolom nektek az esztendőket, amelyeket tönkretett a szöcskő, a cserebogár és a hernyó és a sáska; az én nagy seregem, amelyet reátok küldöttem. (Jóel 2:2; 413; 25)

A további jövendölések Izrael és Júdea vereségéről, majd ellenségeiknek megbüntetéséről, Isten népének újbóli felemelkedéséről szólnak. Vitatható az is, hogy a sáskajárás a romlás szimbóluma-e, vagy valódi rovarokról lenne szó? Egyesek szerint Jóel próféta rövid könyve – összesen 3 fejezetből áll – a legősibb zsidó apokaliptika.

Ámós Neve: A megterhelt, a terheket viselő. Mások szerint az Amaza név eltorzult alakja, ami azt jelenti: “Jahve a karjában hordoz.” II. Jeroboám uralkodása alatt működött, valamikor i. e. 782-753 között. Lakóhelye Tékoában volt, Jeruzsálem közelében. Eredetileg állattenyésztéssel és füge termesztéssel foglalkozott. De Júdeából átment Izraelbe, és Bételben, valamint Samariában kezdett tanítani. Ennek eredményeként egy Amacja nevű főpap kiutasította a Templomból, sőt egész Izraelből. Ámós tanításának lényege, hogy Izrael népe félreérti kiválasztottságát. Pogányok módjára élnek, mégis arra számítanak, hogy ha veszedelem közelít feléjük, Isten megvédi őket. Ámós az ön-

215

ámítást ostorozza: Az Isten fokozott szigorral fogja megtorolni Izrael bűneit, éppen azért, mert minden nép közül a saját népének tette meg. S Isten haragja elől nincs menekülés: Sötétség az és nem világosság. Mintha valaki oroszlán elől szaladna, és medve bukkanna rá; vagy pedig bemenne a házba és kezét a falhoz támasztaná, és kígyó marná meg. (Ám 5:18-19)

Ámós szerint a népeknek és az egyéneknek is a nekik jutott tudás szerint kell élniük. A vallásosságnak Isten előtt semmi értéke sincsen, ha nem párosul erkölcsös magatartással. A próféta gondolatai erősen hatottak az utána következő igehirdetőkre, akik megpróbálták kibontani mélyebb értelmüket. Én hoztalak fel Egyiptom földéről, és negyven esztendeig én hordoztalak a pusztában titeket. ... És prófétákat támasztottam a ti fiaitok közül és nazírokat ifjaitok közül. Nem így van-é vajjon, Izrael fiai? – ezt mondja az Úr. De a nazírokat borral itattátok, és a prófétákra ráparancsoltatok: Ne prófétáljatok! Íme én is lenyomlak titeket, ott ahol vagytok, mint cséplő szekér lenyomja a kévékkel telt szérűt. ... És a bátor szívű is a hősök között meztelenül fut el azon a napon, – ezt mondja az Úr. (Ám 2:10-16) Mindazonáltal mégsem pusztítom el egészen a Jákobnak házát. Mert íme, én parancsolok és szétrázom Izrael házát minden népek között, amint a rostával rázogatnak, de nem esik a földre egy szemecske sem. Fegyver által halnak meg az én népemnek minden bűnösei, akik azt mondják: Nem ér el minket és nem jő reánk a veszedelem. Azon a napon felemelem a Dávid leomlott sátrát és

216

kijavítom repedezéseit, és felemelem omladékait, és megépítem azt, mint volt hajdanán. (Ám 9:8-11)

Ó, minden idők zsidófalói, az archaikus időktől mind a mai napig, ha ezt tudtátok volna, vagy tudnátok. Hová tűntek az amfiteátrumok, a vadállatok, a keresztek, a lágerek, a krematóriumok, a légionáriusok, az inkvizítorok, a keresztes lovagok, a Waffen SS hősei, a nyilaskeresztesek, és hová lesznek rövidesen a dilettáns gyilkosok mai, késő zsurnaliszta utódai?.. De a maradék, a zsidók maradéka most is itt van, hatezer év pusztításai után. Ne nyúlj az én népem javához! – mondja az Úr, “és sárrá taposom őt, a föld mélyébe taposom a szentségtörőt száztizenkét öl mélynyire... És aki az ő nevét kiejti, az köpjön a világ négy tája felé, és mossa ki a száját, és mondja: 'Isten Óvjon!' Hogy a föld ismét föld legyen, az ínségesség helye, de mégsem a gonoszság mezeje.” – írta Thomas Mann.

Abdiás Talán a legjelentéktelenebb a próféták közül. Könyve elfér egy apró betűs fél oldalon. Júdeában élt, talán Abház király alatt, az i. e. 8. század végén. Akkoriban szövetség jött létre az edomiták és a filiszteusok között, Izrael ellen. A helyzet fenyegető volt. Abdiás nem a zsidókat teszi felelőssé a pogányok hatalmáért, nem akar bűntudatot kelteni népében, hanem a támadó katonai szövetséget ostorozza, és próbálja istentelen múltjukkal megszégyeníteni. Hiszen Jákob testvérének, Ézsaúnak a népéről van szó.

217

Ne gyönyörködjél öcsédnek napján, az ő szerencsétlenségének napján; és ne örvendj a Júda fiain az ő veszedelmük napján, és ne kérkedjél a szorongattatás napján. Ne törj be népem kapuján nyomorúságuk napján; ne gyönyörködjél te is a baján, ne nyúlj az ő jószágához nyomorúsága napján; A résre se állj fel menekülőit elveszíteni; és ne áruld el az ő megmaradottait a szorongattatás napján! Mert közel van az Úrnak napja minden népek ellen. Amint cselekedtél, úgy cselekszenek veled; amit te fizettél, visszaszáll a fejedre. ... A Sion hegyén szabadulás lesz, és szentté lesz az, és a Jákob háza birtokba veszi az ő örökségét. (Abd 12-15; 17)

Ha valaki némileg ismeri több nép történetét, nem talál még egy Izraelhez hasonlót, aki annyit és annyiszor szidalmaztak volna saját prófétáló fiai. És mégis: nem ez az önostorozás tartotta meg a zsidóságot akkor is, amikor az ellene támadó népek emlékének pora is elszállt, Babilon, Asszíria, Róma és a többi félelmetes hatalom már csak a történelemkönyvekben létezik?

Jónás (Jóna) Igen, a cethalas. Amittai fia, Jónás, a Galamb, aki “rühellé a prófétaságot” (Babits), és megpróbált meglógni az Úr elhívása elől. II. Jeroboám alattvalója, az i. e. 700-as évek első felében. Zebulon törzséből származott, Gát-Heferben élt. Valószínűleg nem ő írta a róla elnevezett prófétai könyvet, ő csak a történet főszereplője, a legendát más állította össze. A babiloni fogság után keletkezhetett, kb. i. e. 400 körül.

218

Isten megbízta őt, hogy menjen el Asszíria fővárosába, a züllött Ninivébe, és térítse lakóit bűnbánatra, mert az Úr különben elpusztítja a várost. Jónásnak azonban semmi kedve sem volt a végzet prófétájává válni, ezért szökni próbált az Úr elől: felszállt egy Tarsisba induló hajóra. Hatalmas vihar tört ki. Miután mindent, amit szállítottak, beledobtak a viharzó tengerbe, a tengerészek sorsot vetettek, hogy ki hozta rájuk ezt a veszedelmet. És a sorsvetés Jónásra jött ki. Mondták azért neki. . . Mi a te foglalkozásod és honnan jössz? Melyik a te hazád és miféle népből való vagy te? És mondta nekik: Héber vagyok én, és az Urat, az egek Istenét félem én, aki a tengert és a szárazat teremtette. ... Mit cselekedjünk veled, hogy a tenger megcsendesedjék ellenünk? Ő pedig mondta nekik: Fogjatok meg és vessetek engem a tengerbe... mert tudom én, hogy miattam van ez a nagy vihar rajtatok. Kiáltottak azért az Úrhoz: Kérünk Uram, kérünk, ne vesszünk el ez ember lelkéért, és ne háríts ránk ártatlan vért. . . Ők felragadták Jónást és bevetették őt a tengerbe, és megszűnt a tenger háborgása. (Jón 1:8-15)

Álljunk meg egy percre! Jónás – az igazságnak megfelelően – megvádolja magát azért a bajért, amit ő okozott. Nincs csűrés-csavarás, hazudozás, vagy ahogy mostanában a mi nyelvi kozmetikánk nevezi: csúsztatás. S a pogány tengerészek – akiknek pogánysága nálunk hitnek számítana – felmentést kérnek a számukra ismeretlen Istentől az ártatlan vér kiontásának esetleges vádjától.

219

Ma a tudósok azt állítják, hogy a közeledő világkatasztrófának az az oka, hogy az emberiség intelligenciájának a fejlődése teljesen elmaradt a technológia rohamos előrehaladásától. Hozzátehetjük: Az olló szétnyílt. Nem csak az intelligencia, hanem az erkölcsi érzék is ma már a béka feneke alatt tartózkodik a technológiai csúcshoz képest. Lassan olyan a helyzet, mintha egy gorilla kapna kezébe egy kézigránátot. Vagy önmagát pusztítja el vele, vagy másokat is. A történet közismert: Jónást bekapja egy hatalmas cethal, amelynek a gyomrában három napot tölt imával és megbánással engedetlenségéért. Három nap elteltével a cet kihányja őt a partra, s az Úristen másodszor is elküldi Ninivébe. Jónás most már elmegy a bűnös városba, és prédikál. Csodák csodájára feddő szavai nem maradnak hatástalanok, Ninivében egyre több lesz a bűnbánó, egyre többen öltöznek zsákba, és szórnak hamut a fejükre. (Nálunk Jónás már régen a zárt elmeosztály lakója lenne. Ennyit jelent egy kultúra nyitottsága vagy zártsága az ég felé.) És látta Isten az ő cselekedeteiket, hogy megtértek az Ő gonosz útjukról. És megbánta Isten azt a gonoszt, a melyről azt mondta, hogy végrehajtja rajtuk, és nem hajtotta végre. (Jón 3:10)

Mert látá az Úr, hogy ott egyik-másik szívben még Jónás szava kicsírázik mint a jó mag ha termőföldre hullott, s pislog mint a tűz mely titkon kigyulladt. S gondolta: – Van időm, én várhatok. Előttem szolgáim, a századok,

220

fújják szikrámat, míg láng lesz belőle; bár Jónás ezt már nem látja, a dőre. Jónás majd elmegy, de helyette jő más, – így gondolá az Úr; csak ezt nem tudta Jónás. (Babits Mihály: Jónás könyve) Kiment Jónás a városból, és csinált ott magának hajlékot, és az alatt ült az árnyékban, amíg megláthatja, hogy mi lesz a városból? Az Úr Isten pedig egy tököt rendelt, és felnőtt az Jónás fölé... és megoltalmazta őt a hévség bántásától. És nagy örömmel örvendezett Jónás a tök miatt. De másnapra férget rendelt az Isten, és az megszúrta a tököt, amely elszáradt... és a nap rátűzött a Jónás fejére... és mondta: Jobb halnom, mint élnem! És mondta az Úr Jónásnak: Avagy méltán haragszol-e a tök miatt? És mondta: Méltán haragszom, mind halálig! Az Úr pedig mondta: Te szánod a tököt, amelyért nem fáradtál és amelyet nem neveltél, amely egy éjjel támadt és más éjjel elveszett: Én pedig ne szánjam Ninivét, a nagy várost, amelyben több van tizenkétszer tízezer embernél, akik nem tudnak különbséget tenni jobb és balkezük között... (Jón 4:5-11)

Isten valami nagyon fontosat mond. Arról beszél, amit a Buddha legtöbbre értékelt az ember érzelmei közül: a szánalomról. Szánalom nélkül nincs emberi együttélés. Egy társadalom viselkedéskultúráját éppen az határozza meg, hogy tagjaiban mennyi a szánalom egymás nyomorúságai iránt. Hogyan bánnak a nekik kiszolgáltatott em-

221

berrel? A gyerekkel, a beteggel, az öreggel, a tönkrementtel, a vesztessel, a valamit kérővel, a nyomorgóval? Buddha szánalom-tanításától is ezer fényévnyi távolságban élünk. Mit akarunk kezdeni Jézus szeretet-ideáljával, aminek lényegéből a jelek szerint egy jottányit sem értünk, s mindennapos életünkben, no meg a méltatlan szolgák megnyilvánulásaiban agresszív frázisokká, és erőszakos tettekké torzulnak a szeretet igéi. S mit szól az Úr? Te csak prédikálj, Jónás, én cselekszem. Ninive nem él örökké. A tök sem, s Jónás sem. Eljön az ideje még, születni fognak újabb Ninivék és jönnek új Jónások, mint e töknek magvaiból új indák cseperednek, s negyven nap, negyven év, vagy ezer-annyi az én szájamban ugyanazt jelenti. (Babits Mihály: Jónás könyve)

Mikeás (Micha, Mikajehú) Moreset-Gátből származó egyszerű vidéki ember, akit származása miatt a főrendek mindig megvetettek. Jotam, Akház és Hizkija királysága idejében működött, Ézsajás kortársa. Amíg Ézsajás bízik abban, hogy Isten végül megvédi Ciont, és a nép hisz neki, Míkeás – nem kis bátorsággal– azt prófétálja, hogy: ... mezővé szántatik a Sion, és kőhalommá lesz Jeruzsálem, a templom hegye pedig erdős heggyé. (Mik 3:12)

222

Mikeás – aki legalább annyira erkölcstanító, mint próféta – a “kisember” elszántságával lázad a nagyurak és a hamis próféták ellen. És mondtam én: Halljátok, kérlek, Jákob fejedelmei és Izrael házának vezérei: nem a ti tisztetek-é tudni az ítéletet?! Ti, akik gyűlölitek a jót és kedvelitek a gonoszt! Akik levonjátok róluk bőrüket és csontjaikról az ő húsukat! Akik megeszik az én népemnek húsát, és lenyúzzák róluk bőrüket, és összetörik csontjaikat, és feldarabolják, akár csak a fazékba, és mint húst a tálba. Kiáltanak majd az Úrhoz, de nem hallgatja meg őket; sőt elrejti akkor orcáját előlük, mivelhogy gonoszokká lettek cselekedeteik. Így szól az Úr a próféták ellen, akik elámítják az én népemet, akik, ha van mit rágniuk békességet hirdetnek, az ellen pedig, aki nem vet valamit a szájukba, hadat indítanak. Azért éjszaka száll rátok, hogy ne lássatok, és sötétség jő rátok, hogy ne jövendölhessetek, és a nap lemegy a próféták felett, és elsötétül rajtuk a nappal. És megszégyenülnek a látók, és elpirulnak a jövendőmondók, és elfedik szájukat mindnyájan, mert nem lesz felelet Istentől. (Mik 3:1-7)

Mikeás legizgalmasabb és legkonkrétebb belelátása a jövőbe, a messiási korról szól: De te, Efratának Bethleheme, bár kicsiny vagy a Júda ezrei között: belőled származik nékem, aki uralkodó az Izraelen; akinek származása eleitől fogva, öröktől fogva van. Azért odaadja őket, míg a szülő szül, de az ő atyjafiainak maradékai visszatérnek Izrael fiaihoz. És megáll, és legeltet az Úrnak az erejével, az Úrnak, az ő Istenének fenséges nevével; és bátorsággal

223

lakoznak, mert íme felmagasztaltatik a földnek határáig. És ő a mi békességünk. ... És a Jákobnak maradéka olyan lesz a sok nép között, mint az Úrtól való harmat, mint a zápor a fűnek, mely nem emberben reménykedik, és nem bízik embernek fiaiban. (Mik 5:1-3; 5; 7)

A Messiás eljövetelét megelőző apokaliptikus időkről pedig ezt jósolja: Elveszett e földről a kegyes, és igaz sincs az emberek között. Mindnyájan vér után ólálkodnak, kiki hálóval vadássza atyjafiát. ... Ne higgyetek a barátnak; ne bízzatok a tanácsadóban; az öledben ülő előtt is zárd be szádnak ajtaját. Mert a fiú bolondnak tartja atyját, a leány anyja ellen támad, a meny az ő napára; az embernek saját háznépe az ellensége. De én az Úrra nézek, várom az én szabadításom Istenét; meghallgat engem az én Istenem. (Mik 7:2; 5-7)

Micha, Izrael prófétája! Hát kiben bízhat meg az ember? Se barátban, se családtagban, senki emberfiában? Csak az Úrban? De hát Jób könyvéből tudjuk, hogy Isten hagyta magát a Sátántól megkísérteni. Rejtély és titok, hogy miért, ember nem értheti meg. Akkor mi marad a számunkra Micha, Izrael prófétája?

Náhum Ez a “Vigasztaló”, Elkosból való férfi, tulajdonképpen Jónás utóda, mert rövidke könyvében Asszíriának és fővárosának, Ninivének pusztulását jövendöli. Prófétai működését az i. e. 664-612 kö-

224

zötti évekre teszik. A könyv kezdete úgynevezett ábécé-ének (akrosztichon), vagyis minden sora az ábécé következő hangjával kezdődik. Ám nála ez a sorrend csak az a-tól k-ig tart (héberben aleftől kafig). Vannak vallástörténészek, akik éppen ezért a verses megoldásért liturgikus, pontosabban kultikus prófétának tartják Náhumot, aki esetleg egy ünnepi istentiszteleten mondta el jövendölését. Szunnyadoznak pásztoraid, Asszíria királya, feküsznek vitézlő hőseid; néped a hegyeken széledez, és nincsen, aki összegyűjtse. Nincs enyhítés a te sebedre, gyógyíthatatlan a te nyavalyád. Akik híredet hallják, mind tapsolnak feletted, mert kire nem hatott volna ki a te gonoszságod soha? (Náh 3:18-19)

Íme a hegyeken örömhírhozónak lábai! Békességet hirdet. Ünnepeld Júda ünnepeidet, fizesd le fogadásaidat; mert nem vonul át rajtad többé a semmirekellő; mindenestől kiirtatott. (Náh 1:15)

Náhum könyvének érdekessége, hogy ő talán az egyetlen a próféták között, aki nem ostorozza népét, a zsidókat. Ő Asszíriát gyalázza, és diadalt jósol Júdea népének. Jeremiás idején beszéltek 'Üdv-prófétákról' és 'jaj-prófétákról'. Az egyik mindig boldogságot és győzelmet jósolt, és dicsérte a királyt a népével együtt. A másik ostorozta mindkettőt az Úr védelmében s az eljövendő büntetést és szenvedést jövendölte. De Náhum mégsem tartozik a hamis Üdv-próféták közé, akiket Jeremiás annyit szidalmazott. Náhumnak Isten látni engedi Asszíria közeli bukását, és általa lehetővé tesz egy pillanatnyi fellélegzést a sokat szenvedett népnek.

225

Habakuk A neve bazsalikomot, esetleg “átölelőt” jelent. Könyvét valószínűleg még a Templom lerombolása előtt írta. Júdeában élt, Jeremiás kortársa. Műve első részében a káldeusok bűnei ellen emel vádat, és szemrehányást tesz az Úrnak: Meddig kiáltok még oh Uram, és nem hallgatsz meg! Kiáltozom hozzád az erőszak miatt, és nem szabadítasz meg! Miért láttatsz velem hamisságot, és szemléltetsz nyomorgatást? Pusztítás és erőszak van előttem, per keletkezik és versengés támad! Azért inog a törvény, és nem érvényesül az igaz ítélet; mert gonosz hálózza be az igazat, azért származik hamis ítélet! (Hab 1:24)

Habakuk könyvéből Pál apostol is idézi a hit által való életet. Íme, felfuvalkodott, nem igaz benne az ő lelke; az igaz pedig az ő hite által él. (Hab 2:4) Mert Istennek igazsága jelentetik ki abban hitből hitbe, miképpen meg van írva: Az igaz ember pedig hitből él. (Róm 1:17) és: Hogy pedig a törvény által senki sem igazul meg Isten előtt, nyilvánvaló, mert az igaz ember hitből él. (Gal 3:11)

Habakuk könyvének második részében öt “Jaj” hangzik el, mint Isten válasza a káldeusok bűnelre. Jaj annak, aki rakásra gyűjti, ami nem övé! De meddig? És aki adóssággal terheli magát!. ... Jaj annak, aki bűnös szerzeményt szerez házának, hogy magasra rakhassa fészkét, hogy megszabadulhasson a gonosz hatalma alól. ...

226

Mert a kő is ellened kiált a falból, és a gerenda a faalkotmányból visszhangoz neki. Jaj annak, aki várost épít vérengzéssel, és aki várat emel álnoksággal. Jaj annak, aki megitatja felebarátját, epédet keverve belé, hogy megrészegítsed őt, hogy láthassad az ő szemérmüket! Jaj annak, aki fának mondja: Serkenj fel! Néma kőnek: Ébredj fel! Taníthat-e ez? Íme, borítva van aranynyal és ezüsttel, lélek pedig nincs benne semmi! (Hab 2:6; 9; 11-12; 15; 19)

A harmadik részben többször előforduló “Szela” (Selah) valószínűsíti, hogy himnuszról van szó, amit Habakuktól vett át a liturgia. Ezt erősíti a befejező mondat is: Az éneklő mesternek, az én hangszereimmel. (Hab

3:19)

A Qumráni tekeresek között találtak egy gazdag Habakuk-kommentárt, amely további vitákat váltott ki arra vonatkozóan, hogy a próféta i. e. 600 körül keletkezett szövege a Szeleukidákra, a Ptolemaioszokra vagy a rómaiakra vonatkozik-e. A qumráni kommentár éppen Habakuk könyvére vonatkoztatva beszél a “gonosz papról”, a “hazugság emberéről” és az “igazság tanítójáról”. Ám egyiküket sem nevezi meg név szerint. Ezért azt sem lehet tudni, hogy két vagy három emberről van-e szó. Mindenesetre a barlangokban elrejtett tekercseket az esszénusoknak tulajdonítják, akik ugyan a hivatalos zsidóságtól elkülönülve éltek, de a Maszada eleste után már nem hallani róluk. Feltételezhető – s ezt az ún. “háborús tekercs” is valószínűsíti –, hogy a köztudottnál szorosabb kapcsolatban álltak a zelóta mozgalommal, és a

227

tekercsek elrejtése után elhagyták Qumránt, és részt vettek a Maszada védelmében, ahol a harcosok – látván a vár elkerülhetetlen elestét – valamennyien öngyilkosok lettek.

Sofóniás (Szefanja) A babilóniai fogság előtt – Josiás uralkodása alatt – utolsóként fellépő próféta. “Akit Jahve oltalmaz”. Egyesek szerint Hizkija király ük-ükunokája. Hizkija fia Ezékiás, Ezékiás fia Amariás, Amariás fia Gedálija, akinek a fia Kusi, Sofóniás apja. A próféta Júdeában működött, Náhum és Jeremiás kortársaként, az i. e. 600-as évek közepén. A messiási kort nem csak Izrael ügyének, hanem az egész emberiség megváltásának tartja. Ennek feltétele azonban minden nép megtérése az Úrhoz. Akkor változtatom majd a népek ajkát tisztává, hogy mind segítségül hívják az Úr nevét, hogy egy akarattal szolgálják őt. (Sof 3:9)

Fellépését egyes vallástörténészek az eluralkodó szinkretizmus elleni állásfoglalásnak tulajdonítják. Tanítása szerint Isten nem csak Izraelt bünteti és jutalmazza, hanem a világ összes népeit. Keressétek az Urat mindnyájan e föld alázatosai, akik az ő ítélete szerint cselekesztek; keressétek az igazságot, keressétek az alázatosságot: talán megoltalmaztattok az Úr haragjának napján! (Sof 2:3) Haragnak napja az a nap, szorongatásnak és nyomorúságnak napja; pusztításnak és pusztulásnak napja; sötétségnek és homálynak napja; felhőnek és borúnak napja. (Sof 1:15)

228

Azért várjatok rám, azt mondja az Úr, míg prédára kelek; mert elvégeztem, hogy egybegyűjtöm a népeket, hogy összeszedem az országokat, hogy kiöntsem rájuk búsulásomat, haragomnak egész hevét, mert gerjedezésem tűzében emésztetik meg az egész föld! (Sof 3:8)

Ismerős? “Dies írae, dies illa, tacet mundi in favilla... – Ama végső harag napja, a világot lángba dobja... “ A próféták jóslatait olvasva, már ekkor feltűnik, hogy egyre több olyan eszmét hirdetnek, amit a kereszténység hirdetői is átvesznek tőlük. (Pál idézetei Habakuktól, a messianisztikus várakozások erősödése, az alázat hirdetése, a törvény és áldozat helyett a szív megtisztulása az igazságtalanságoktól stb.) Valami rettenetes és nagyszerű közeledik. Egy kataklizma, apokalipszis, és utána a világ megújhodás.

Aggeus (Chaggaj) Alig tudunk róla valamit, az “Ünnepeltről”. Már a babilóniai fogság után lépett fel, i. e. 520 körül, Dárius király idején, talán Zakariás kortársa volt. Öt pontosan keltezett próféciát mond: Az elsőt Dárius uralkodásának 2. évében, a 6. hó l-én, A másodikat 6. hó 24-én, A harmadikat 7. hó 21-én, A negyediket 9. hó 24-én, Az ötödiket 9. hó 24-én, vagyis ugyanazon a napon mondta el. Rejtély, hogy mi indokolta ezt a szokatlan

229

könyvelői precizitást. Mindenesetre a próféciák elkülönülnek egymástól. Az első a Jeruzsálembe visszatérők nemtörődömségéért tesz szemrehányást. A másodikban a Templom újjáépítésének megkezdésén lelkesedik, és megáldja az építőket. A harmadikban vigaszt nyújt a templom szegénysége miatt bánkódóknak, és előre vetíti a jövendő dicső gazdagságát. A negyedikben viszont már az épülő templom iránti közönyösséget ostorozza. Az ötödikben Zorobábelt magasztalja. Mindenesetre könyve híven tükrözi a fogságból visszatértek hangulati labilitását, a helyzetükkel való elégedetlenség és elégedettség gyors váltakozását.

Zakariás (Zacharja) Iddó próféta unokája, Berékiás fia, aki szintén Dárius uralkodásának második esztendejében (i. e. 520-ban), a nyolcadik hónapban kezdett prédikálni. Ezek szerint Aggeus kortársa, és azok közé tartozott, akik Babilónból Zorobábellel tértek vissza Jeruzsálembe. Dárius uralmának negyedik évéig működött. Zakariás a zsidóság és a kereszténység szempontjából talán a legfontosabb próféta. Számos vallástörténész és teológus meggyőződése, hogy Jézus tudatosan munkálkodott azon, hogy Zakariás próféciáit a saját életével valóra váltsa.

Zakariás könyve misztikus látomásokkal kezdődik. E látomások értelmét egy angyal magyarázza meg neki. Lovasokat lát, akik körbejárják a földet. Négy szarvat lát, amelyek szétszórják a zsidó-

230

ságot. Mesterembereket lát és egy férfit mérőzsinórral a kezében, akik újjáépítik Jeruzsálemet és a Templomot. Majd látja a főpapot, szennyes ruhába öltözötten állni. És mellette áll a Sátán, és vádolja őt. És hallja az Úr szavát: Dorgáljon meg téged az Úr, te Sátán; dorgáljon meg az Úr, aki magáévá fogadja Jeruzsálemet. (Zak 3:2)

Majd így szól az Úr: Vegyétek le róla a szennyes ruhákat! És monda néki: Lásd! Levettem rólad a te álnokságodat, és ünnepi ruhákba öltöztetlek téged! ... Halld meg Jósua, te főpap; te és barátaid, akik előtted ülnek, mert jelképes férfiak ezek: Íme, bizony előhozom az én szolgámat, Csemetét! (Zak 3:4; 8)

További látomásaiban hétágú gyertyatartót lát s mellette két olajfát. S az angyal azt mondja: Ez azt jelenti, hogy nem erővel, nem hatalommal, hanem az én lelkemmel fogsz győzni. S a két olajfa az Úr két felkentjét jelképezi. Ekkor jelenik meg a zsidó vallásban a két Messiás gondolata – később Dávid fia Messiásnak, és József fia Messiásnak nevezték őket –, egy szellemi és egy világi Megváltó.

Zakariás ezután egy könyvet, majd egy mérőedényt lát repülni, amelyiknek asszony ül a közepében. Ezek a megmérettetés és Isten átkainak szimbólumai. Azután lát négy szekeret, amelyeket fekete, fehér vörös és tarka lovak húznak. Ők a négy világtáj felé tartanak a lelkek lecsendesítésére. Majd az Úr arany- és ezüstkoronát tétet a főpap fejére, mondván: Íme, egy férfiú, a neve Csemete, mert csemete támad belőle, és megépíti az Úrnak templomát!

231

Mert ő fogja megépíteni az Úrnak templomát, és nagy lesz az ő dicsősége, és ülni és uralkodni fog az ő székében, és pap is lesz az ő székében, és békesség tanácsa lesz kettőjük között. (Zak 6:12-13)

Zakariás annyira fontosnak targa a lelki megtisztulást, hogy a böjtöt is elengedi, amelyet a Templom lerombolásának gyászáért tartottak. A böjtölésnél lényegesebb, hogy: Igaz ítélettel ítéljetek, és irgalmasságot és könyörületességet gyakoroljon kiki az ő felebarátjával! Özvegyet és árvát, jövevényt és szegényt meg ne sarcoljatok, és egymás ellen még a szívetekben se gondoljatok gonoszt. (Zak 7:9-10)

Ezek is fontos mondatok. Jézus ellen azt is vádnak hozták fel, hogy a rítus megtartásánál fontosabbnak tartja a szív tisztaságát és az élet által megtiportak felemelését. Örülj nagyon, Sionnak leánya, örvendezz, Jeruzsálem leánya! Íme, jön neked a te királyod; igaz és szabadító ő; szegény és szamárháton ülő, azaz nőstényszamárnak vemhén. ... És békességet hirdet a pogányoknak; és uralkodik tengertől tengerig, és a folyamtól a föld határáig. (Zak 9:9-10)

És: Azon a napon kútfő fakad a Dávid házának és Jeruzsálem lakosainak a bűn és tisztátalanság ellen. ... És ha mondja neki valaki: Micsoda ütések ezek a kezeiden? azt mondja: Amiket az én barátaim házában ütöttek rajtam. (Zak 13:1-6)

Izrael fiairól: És széthintem őket a népek között, hogy a messze földeken is emlegessenek engem, és fiakat neveljenek és visszatérjenek. ... És átvonulnak a nyomor tengerén. ... (Zak 10: 9-11)

232

És valóban: Jézus életében sok esemény bekövetkezik Zakariás jövendöléseiből. Malakiás (Malachi) “Isten követe”. Az utolsó próféta az Ószövetségben, aki i. e. 450-400 körül működött Júdeában. Már utaltam arra a folyamatra, hogy kezdetben Izrael vezetői és királyai közvetlen kapcsolatban álltak Istennel. Azután a közvetítők kerületek előtérbe, megkezdődött a próféták időszaka. Ám attól kezdve, hogy a nazír Keresztelő János jövendőlni kezdi a Messiás közeli eljövetelét, nem tűnik fel több próféta. Malakiás már láthatta a Második Templomot, de ezzel együtt feltűnt neki Júdea népének – a papságot is beleértve – erkölcsi fellazulása. Vádolja a papságot a nem tiszta áldozatokért. A nép között pedig különösen a vegyes házasságok, a házasságtörések és válások elszaporodása aggasztja. Nem egy atyánk van-e mindnyájunknak? Nem egy Isten teremtett-e minket? Miért csalja hát kiki az ő felebarátját, megrontván a mi atyáink szövetségét? Hűtlenné lett Júda, és utálatosság támadt Izraelben és Jeruzsálemben, mert megfertőztette Júda az Úrnak szentségét, amelyet ő szeret, és idegen istenek leányát vette el. Elveszt az Úr mindenkit, aki ezt cselekszi, a vigyázót és a felelőt, a Jákob sátraiból, még ha áldozatot visz is a Seregek Urának. ... És azt mondjátok: Miért? Azért, mert az Úr tett bizonyságot közted és a te ifjúságod felesége közt, akit te megcsaltál, holott társad és szövetségesed a feleséged! Nem tett ilyet egy sem, akinek még volt lelke. ...

233

Őrizzétek meg azért a ti lelketeket, és a ti ifjúságotok feleségét meg ne csaljátok! Mert gyűlölöm az elbocsátást, ezt mondja az Úr, Izraelnek Istene, és azt, aki ruhájára kegyetlenséget borít, azt mondja a Seregeknek Ura. Őrizzétek meg azért lelketeket, és ne csalárdkodjatok! (Mal 2:10-16)

És a legfontosabb talán Malakiás jövendölése a messiási korról: Íme, elküldöm az én követemet, és megtisztítja előttem az utat, és mindjárt eljön az ő templomába az Úr, akit ti kerestek, és a szövetségnek követe, akit ti kívántok; ime, eljön, azt mondja a Seregeknek Ura. De kicsoda szenvedheti el az ő eljövetelének napját? És kicsoda áll meg az ő megjelenésekor? Hiszen olyan ő, mint az ötvösnek tüze, és a ruhamosóknak lúgja. ... És megtértek és meglátjátok, hogy különbség van az igaz és a gonosz között, az Isten szolgája között és a között, ki nem szolgálja őt. (Mal 3:1-2;18) Emlékezzetek meg Mózesnek, az én szolgámnak törvényéről, amelyet rendeltem ő általa a Hóreben, az egész Izraelnek rendelésekül és ítéletekül. Íme, én elküldöm nektek Illést, a prófétát, mielőtt eljön az Úrnak nagy és félelmetes napja. És az atyák szívét a fiakhoz fordítja, a fiak szívét pedig az atyákhoz, hogy el ne jöjjek és meg ne verjem e földet átokkal. (Mal 4:4-6)

Igen. Az Ószövetség első szava a Kezdetben, az utolsó pedig az Átok. Malakiás próféciáiban először is az a szokatlan, hogy Mózesre hivatkozik. Mint erről már írtam, a próféták általában nem mondják ki Mózes nevét. Ám ennél is megdöbbentőbb annak a lehetőségnek az elmondása, hogy az eltávozott, az égbe

234

ragadtatott visszatérhet a Földre. Ez az oka annak, hogy Keresztelő Jánostól folyton azt kérdezik a zsidók: Vajon, Illés vagy-e te? Mintha a korabeli népi vallásosság és hitvilág nem zárta volna ki az újratestesülés lehetőségét. *****

235

UTÓSZÓ Ezzel végére értem mindannak, amit az Ószövetségről el akartam mondani. Nyíltan vállalt célom az volt, hogy a Bibliát a tájékozatlanok számára is olvashatóvá, érthetővé, ne adj isten, még szórakoztatóvá is tegyem, miközben teljes hűséggel követem az Írás legfontosabb történeteit és gondolatait. Vallom, hogy a Biblia kultúránk alapkönyve, amelynek ismerete nélkül szellemi életünk, erkölcsi érzékünk lassan elrongyolódik. Természetesen tudom, hogy személyiségemet és teológiai, vallástudományi felkészültségemet figyelembe véve, szánalmasan méltatlan vagyok erre a munkára, amelybe mégis belekezdtem. Örülnék, ha a nálam is méltatlanabbak és a hivatalosak sem táplálnának ezért haragot irántam. Az a szándékom, hogy mire a könyv az olvasók kezébe kerül, már elkészülök a második kötettel, amely az Újszövetségről szól. Továbbra sem tudom, hogy üres-e az ég felettünk, vagy isteni-szellemi lények letekintenek-e ránk, ezért igyekszem megőrizni elfogulatlanságomat és szabadságomat mindenféle előítélettől. Mindazonáltal azt várom, hogy a bigottan vallásosak, vagy bezárkózott lelkű papok ítéletet mondanak felettem.

236

Csak az vigasztal, hogy ha mégis létezik Isten, lehet, hogy fejcsóválva, de feltétlenül mosolyogva lapozza végig könyvemet. Olvasóm, ismétlem: nem vallástörténeti kronológia került a kezedbe, hanem egy szubjektív vallomás a Biblia szellemtörténetéről, kvázi: az én Bibliámról. Semmi sincsen pontosan úgy, ahogy leírtam, de minden úgy is történhetett volna. Ami számomra a legfontosabb: hogy sem az objektivitás, amire törekedtem, sem a szubjektivitás, amit megengedtem magamnak, ne ingasson meg se hitedben, se szkepticizmusodban. Maradj, aki voltál, higgy, amiben hinni tudsz. Az én célom egyedül az volt, hogy köznapibb közelségbe hozzam hozzád a Bibliát, a zsidó-keresztény, vagyis az európai kultúra alapkönyvét. Persze valamennyien keresők vagyunk, és mégsem találjuk meg, amit keresünk. Valahogy úgy vagyunk, ahogy Babits Mihály Ádáz kutyám című versének befejező strófájában olvassuk: Óh, bár ahogy te pihensz lábamnál, bizalommal tudnék én is Annál megpihenni, aki velem játszik, hol apámnak, hol kínzómnak látszik, Égi gazda, bosszú, megbocsátás, s úgy nem értem, mint te engem, Ádáz!

237

FÜGGELÉK

Kik voltak azok a királyok, akik néha hűtlenek voltak Mózes tanításához és az egyistenhithez, néha pedig visszatértek hozzá? Az időbeli tájékozódás kedvéért felsoroljuk őket.

238

Az egységes zsidó birodalom királyai időszámításunk előtt

Saul Dávid

1020 körüli években 1000 körüli években

Salamon Az Izraeli Királyságban Jerobeám 933-912

950 körüli években A Júdeai Királyságban Rechabeám 933-931

Nádáb 912-911

Abia 916-914

Baésa 911-888

Ásza 913-873

Éla 887

Josafát 873-849

Zimri 887

Acháb 876-854

Jehorám 849-842 Achazja és Athalja 842 Joás 836-797

Achazja 854-853

Amacja 797-779

Jórám 853-842

Azarja 779-740

Jéhu 842-815

Jothám 740-736

Joácház 814-898

Ácház 736-728

Jóás 798-683

Hizkia 727-699

II. Jerobeám 783-743

Manasse 698-643

Zacharja 743

Ámon 643-641

Omri 887-877

239

Menáchem 743-37

Jósia 640-609

Pekachja 737-736

Joácház 609

Pekach 736-730

Jojákim 608-597

Hósea 730-722

Jojáchin 597 Cidkijahú 597-587

A Zsidó Lexikon (Bp., 1929.) adatai

240

Mikor mi történt?

(Időszámításunk előtt) Izraelben

Babilonban

Egyiptomban

Kb. 1990-1815

2050-1700

Ábrahám

Középső Birodalom

Kb.1890-1810 Izsák Kb. 1830-1629

Hammurabi

1700-1570

Jákob és József vagy talán 2-300 évvel később.

1700 körül

Hikszosz fáraók uralma. Echnaton fáraó vallási forradalma 1380-1360

Kb.1485-1444, vagy 1270-1224 körül (?) Mózes. Kivonulás Egyiptomból Pusztai vándorlás. Tízparancsolat: talán 1269 körül.

Tutankamon, Eje, Horemheb: talán 1340-1314 körül. 1. Ramszesz 1314-1301 II. Ramszesz 1301- 1234

241

Izraelben

Babilonban

Kb.1406-1399,

Az Asszír

vagy 1230-1224 körül Kánaán meghódítása. Józsué. A Bírák kora.

birodalom kiterjeszti uralmát Babilonra

Egyiptomban

Kb. 1050-1012 Saul királysága Kb. 1012-972 Dávid Kb. 972-931: Salamon Kb. 931-930: Az ország kettészakadása Izraelre és Júdeára Királyok: Izraelben Jeroboám 931-910 Júdeában: Roboám 931-913

I

242

AZ ŐSI ÉS A MODERN, A SZENT ÉS A PROFÁN A VALLÁS SZEMPONTJÁBÓL

(Kiegészítő töprengések Simon Róbert Eliadéról szóló tanulmánya nyomán)

Felületes történelmi ismereteink arra biztatnak, hogy az európai gondolkodás fordulópontját a felvilágosodás, a humanizmus, pontosabban a francia enciklopédisták hatásához kössük. Descartes-ot szoktuk idézni, aki szerint a tudomány azzal foglalkozik, hogy milyen a világ, a vallás és az erkölcs pedig azzal, hogy milyennek kellene lennie a világnak. Ezt a határvonalat az európai értelmiség fogadalmaként fogjuk fel, vagyis, hogy ezen túl racionálisan próbálja megérteni a világot. A racionalitás képviselője pedig a tudomány. Ez az elhatározás önmaga paradoxaként létrehozott egy mítoszt: nevezetesen a tudományt messianisztikus szereppel ruházta fel: ő fogja a világot megváltani minden kollektív és egyéni bújától és bajától. Ez a mítosz az első világháború után repedezni kezdett, majd összeomlott. A tudomány legalább annyira a halál és pusztítás szolgájának is bizonyult, mint az élet segítőjének. Az egykori mítosz helyére a “horror vacui”, az ürességtől való eliszonyodás miatt vallási reformtörekvések,

243

egzotikusnak tűnő bölcseletek a távoli Keletről, és nem utolsó sorban a hiszékenység vámszedői, az ezotéria üzletemberei tódultak. Holott – alaposabb elmélyedés után – bizonyossá válhat, hogy a racionális gondolkodás kifejlődése és terjeszkedése már az antik görögség idején elkezdődött. Ami persze csak nagyon lassan és fokozatosan eredményezte a mítoszok hanyatlását. Ezt a folyamatot találóan “a világ varázstalanításának” nevezték, amikor is a Mítoszt mégiscsak felváltotta a Logosz! A világmindenség középpontjából száműzték a transzcendenciát, és helyébe az ember került, a “gnoti se auton!”, vagyis az önmegismerés feladatával. Az ember önmagáról való tudását a harmonikus, boldog élet garanciájának tartották. (Ezt a félreértést csak a modern pszichoterápia oszlatta el, természetesen vonakodva és kelletlenül, és sokszorosan dokumentálva, hogy egy önmagáról keveset tudó neurotikus az önismeret megnövelésévei egy önmagáról sokat tudó neurotikussá alakul.) Mindez nem változtatott azon, hogy e szemléletváltás hatására az antropológia, az etológia és a pszichológia nem várt virágzásnak indult. Végül is valamiben hinni kell. A vallás szempontjából a racionális tudat megszerzése egy almához kapcsolódik, amelynek származási helye egy tiltott fa, birtoklása a tilalom megszegéséhez kötött, amiben egy asszony (cherchez la famme) és egy hüllő működött közre. A lényeg, hogy az öntudatra ébredés az erkölcsi világrend észrevevését, a jó és a rossz megkülönböztetését jelentette. Freud Egy illúzió jövője című könyvében ír a

244

természet közönyéről az ember sorsa iránt, ami ellen a természeti erők megszemélyesítésével védekezik. Ezért egyetlen vallás sem tud megszabadulni a gyermekkorból projiciált családmodelltől. (Valamennyien egy Nagy Atya vagy Anya gyermekei vagyunk, időnként rosszak és haszontalanok, amiért büntetést érdemlünk, de kegyelemért is rimánkodhatunk. ) Ádám és Éva az Édenkertben nem ismerték a bűnt, sem a bűntudatot, tehát vallásuk sem volt. A vallást a bűntudat teremti meg. Ezt a – görögség által indukált – folyamatot, hogy először magamat kell megismernem, azután a világot, a hagyomány szerint egykoron kinevette néhány indiai, akik az athéni agorán Szókratésszel találkoztak. Szókratész úgy jellemezte saját filozófiáját, hogy az emberi élettel kapcsolatos dolgokkal foglalkozik, mire az indiaiak kajánul azt felelték: hogyan ismerhetné meg az emberi dolgokat az, aki semmit sem tud az isteni dolgokról? Ebben a beszélgetésben két szemlélet nyilvánul meg. Az indiai: az isteni dolgok elsőbbségében és öntörvényűségében való hit, és a görög: az emberi élet önmagában létező valóságát hirdető. A modern időkben is létezik mind a kettő. A egyiket egy francia vallástörténész (P. Ricoeur: A gonosz szimbolizmusa) a “gyanakvás iskolájának” nevezte el. Ez a szemlélet minden vallási jelenség demisztifikálására, kritikájára és történelmi redukciójára törekszik, a másikat a “hemeneutikus megértés” névvel illette. Ez a vallási jelenségek és fogalmak ősi és eredeti értelmének visszaállítását tűzte ki céljául, és nem a “gyanúra”, hanem a “hit-

245

re” apellál. Konkréten ez annyit jelent, hogy a vallás öntörvényű, nem redukálható semmi másra, és csak akkor ismerhető meg, ha saját magából a vallásból – mint szellemtörténetből – vezetjük le következtetéseinket. Amint a pszichológiához, szociológiához, gazdaságtanhoz, vagy akár a művészetekhez fordulunk magyarázatért, elveszítjük a vallásos szempontból legfontosabbat: a szentséget. Ezért a vallástudományok ingatag talajon állnak. Ugyanis szembetalálkoznak a modern ember nosztalgiájával az édeni állapot boldogsága iránt – azzal, hogy újra a szentségek és a mítoszok átélésére vágyik. S ha az úgynevezett történelmi vallásoktól ezt nem kapja meg, akkor távoli kultúrák egzotikusnak tűnő bölcsességéhez fordul, vagy szélhámosok hálójába kerül. Persze ez nem mond ellent a vallások történetiségének. Minden vallás magán hordozza a kor jellegzetességeit, amelyben létrejött. Csakhogy, ez elégséges magyarázat-e a vallás megértéséhez? Ugyanis a felszíntől távolodva már nem racionális tudásról, hanem átélésről van szó. Nevezhetjük ezt vallásos tapasztalatnak vagy misztikus élménynek. E nélkül nem lehet a szentségnek még csak a közelébe sem jutni. A vallásos élmény és a szentség nélkül a vallástudományok csak egy üres csigaházat vizsgálhatnak. Mindennek két következménye lehetséges. Az egyik, hogy a vallástudomány szempontjából dilettáns honfiak saját mítoszokat, pontosabban nemzeti őstörténetet találnak ki, soha nem létezett kultúrákról és vallásokról értekeznek, s képzeletük termékeit igyekeznek a szomszéd népek

246

rovására politikailag hasznosítani. A másik, hogy a tudományos vallástörténészek kialakítanak egy igen bonyolult és nehezen érthető nyelvezetet, rébuszokban fejezik ki magukat, s mindazokat, akik egyszerű stílusban, érthetően írnak, ostobának, felületesnek, dilettánsnak és műveletlennek bélyegzik.