PoLíSz. Lapok Petőfi Sándor Naplójából 151. Petőfi Sándor: 15-dik március, A lap ára: 600 Ft. Pest, marcius

Lapok Petőfi Sándor Naplójából

PoLíSz

Pest, marcius 15. 1848. „Szabad a sajtó!…-Ha tudnám, hogy a hazának nem lesz rám szüksége, szivembe mártanám kardomat, s ugy irnám le haldokolva, piros véremmel e szavakat, hogy itt álljanak a piros betük, mint a szabadság hajnalsugárai” […]

Politika-Líra-Széppróza szellemi-lelki „városálma” A megújuló magyar, nemzetiségi és keresztény hagyomány fóruma A Kráter Mûhely Egyesület irodalmi és kulturális lapja

Petőfi Sándor: 15-dik március, 1848

„Bölcselet és tudás, kegyelet a múlt, az ősök iránt. A megtartás szelleme, egymás közös tisztelete nemesít embert és nemzeteket.” (Pécsi L. Dániel címerművész)

„Magyar történet múzsája, Vésőd soká nyúgodott, Vedd föl azt s örök táblára Vésd föl ezt a nagy napot!

Borzsák István professzor hétkötetes életműsorozatáról, a Dragmáról – Dörömbözi János és Novák Imre beszélgetése

Nagyapáink és apáink Míg e század elhaladt, Nem tevének annyit, mint mink Huszonnégy óra alatt.

Konrad Sutarski a kettős szívvel dobogó haza fogalmáról ír A világirodalom patkánytoposzának baloldali hagyományairól, s így Wass Albert vitatott példázatának fajelméleti semlegességéről – Turcsány Péter vitairata

Egy ilyen nap vezérsége, S díjazva van az élet!… Napoleon dicsősége Teveled sem cserélek!” Összeállította: Ratzky Rita irodalomtörténész

Kráter Könyvesház 1072 Budapest, Rákóczi út 8/A – belső udvar Nyitva tartás: munkanapokon 10–17 óráig www.krater.hu

A lap ára: 600 Ft

PoLíSz 151. – 2013 MÁRCIUS–ÁPRILIS

Dring és Drong – Szakonyi Károly Gyurkovics Tiborra emlékezik ● Turcsányi János parasztköltő 1943-as verseiből

Csattogjatok, csattogjatok, Gondolatink szárnyai, Nem vagytok már többé rabok, Szét szabad már szállani.” […]

2013 március–április

151. megjelenés

A PoLíSz a Szellem városa

A MEGÚJULÓ MAGYAR ÉS KERESZTÉNY HAGYOMÁNY LAPJA László Péter Sándor

Pojánákon ispiláng pojánákon esztenákon ispiláng van: vélem még egy pipés pihés vetett ágy van Hejj villő!!!

Eccö’ korán Félháromkor!? hajnal négykor! félálomkor démon vette kedélyem ím (már) ződhímes’ lesz Egy-kettő… Hejj villő???

Kelő Napom Kellő szellőm… ződ’ bütüjén’ jól harmatol: az erdő Pástos úton Keresztúton! Hejj villő… 2012. Villő patak A PoLíSz című lap kiadását a Nemzeti Kulturális Alap és az Emberi Erőforrások Minisztériuma támogatja

Figyelmébe ajánljuk a PoLíSz jelenlétét a világhálón: a www.krater.hu/polisz elérhetőség alatt. Korábbi számaink is megvásárolhatók: Kráter Könyvesház (1072 Budapest, Rákóczi út 8/A) • [email protected]

Felelôs kiadó és alapító fôszerkesztô: Turcsány Péter [email protected] • Társfőszerkesztő és szöveggondozó (kritika) Soltész Márton [email protected] • Főszerkesztő-helyettes: Barcsa Dániel (történelem) [email protected] • Szervező titkár Salat Csilla Telefon/fax/e-mail: (26) 325-321 titkar@krater. hu • Szerkesztôk Lukáts János [email protected], Bágyoni Szabó István (vers) [email protected], Soltész Márton (kritika) , Szappanos Gábor (mûfordítás) [email protected], Konrad Sutarski (Együtt jobb) [email protected] Belső munkatárs Zsávolya Zoltán Fômunkatársak Adamik Tamás, Ferenczi László, Katona Szabó István, Madarász Imre Kiadja a Kráter Mûhely Egyesület közhasznú szervezet • www.krater.hu

Lapunk megrendelhető: telefon/fax/e-mail: 06/26/325-321, [email protected] • 10 szám ára egy évre 4500 Ft, külföldön 50 euró. Az előfizetés történhet csekken, illetve átutalással a 10200885-32611094-00000000 számlaszámra. Nyomdai kivitelezés AduPrint Kft. • Felelôs vezetô Tóth Béláné • ISSN 0865-4182

Bemutatjuk Bálint Ferenc grafikust Bánffyhunyadon, az erdélyi Kalotaszeg központjában született 1960-ban. Kolozsvárott végzett művészeti gimnáziumot, majd 1985-ben szerzett képzőművészeti főiskolai diplomát. 1985–1989 között Nagybányán dolgozott grafikus tervezőként, majd családot alapítva 1990 óta Komlón él és alkot. Főként sokszorosított grafikával, kőnyomattal, rézkarccal foglalkozik. Több, mint kétszáz EX LIBRIS-t készített, művei megtalálhatók gyűjteményekben, katalógusokban, múzeumokban, többek közt Budapesten, Keszthelyen, Bécsben, Barcelonában, Milanoban, Hong-Kongban. Alkotásaival számos EX LIBRIS F.I.S.A.E. Kongresszuson vett részt (Linz, Milánó, Pozsony, München, Weis). Az 1992-es Barcelonai Olimpia EX LIBRIS pályázatán különdíjat kapott.

A TÖRTÉNELEM FAGGATÁSA Botár Béla versei ......................................................................................................................... 2 Szakonyi Károly: Jó és nehéz is emlékezni rá (Emlékezés Gyurkovics Tiborra) ................... 3 Ferenczi László versei................................................................................................................ 7 Tóth Tamás versei ....................................................................................................................... 8 Novák Imre – Dörömbözi János: Párbeszéd a múlttal (Emlékezés Borzsák Istvánra, a magyarországi klasszika-filológia klasszikusára) ................................................................... 10 Csontos János versei .................................................................................................................. 16 EGYÜTT JOBB! MAGYARORSZÁGI NEMZETISÉGEK ETNOKULTURÁLIS ROVATA XVIII. RÉSZ Konrad Sutarski: A haza kiterjesztése (esszé) ........................................................................ 19 XX. SZÁZADI MAGYAR PRÓZAMŰVÉSZET ÚJRAFELFEDEZÉSE X. Nagy Domokos Imre: Selmecbánya Kosáryné Réz Lola műveiben (tanulmány, második, befejező rész)............................................................................................................................. 27 WASS ALBERT EMLÉKEZETE LXXIX. RÉSZ Turcsány Péter: Wass Albert antiszemitizmusának cáfolata – Adalék A patkányok föltámadása című írás félreértelmezéséhez ............................................................................. 59

VILÁGBESZÉD Marlene Reed Wetzel (USA): Tripoli térképe, 1967 (novella) ............................................... 61 Rainer Maria Rilke: A régi házban (a versciklus befejező része, Tandori Dezső fordításai) ....... 74 Hugo Steiner-Prag: Emlékek Rainer Maria Rilkéről (Tandori Dezső fordítása) .................. 78

MERÍTETT SZAVAK Turcsányi László: Bemutatjuk Turcsányi János parasztköltőt (1910–1944) ....................... Turcsányi János versei ............................................................................................................... Hodori Balázs: Mikrokozmosz (novella) ................................................................................ Gyimesi László versei ............................................................................................................... S. Parcsami Gábor versei .......................................................................................................... Simek Valéria versei .................................................................................................................. Barcsa Dániel: Brüniszkáld (beszély, 15. folytatás) .................................................................. Deák Mór: Szeress (költemény) ..................................................................................................

80 80 82 89 89 92 93 97

TÁJOLÓ Madarász Imre: Tényregény a lányról, aki gyermekeket gyilkolt (Rubin Szilárd: Aprószentek című könyvéről) ................................................................................................. 99 Soltész Márton: Fiatal(abb)kori önarckép – Megkésett utószó Potozky László első kötetéhez ....... 100 Csépke Csilla: A nőiség megélésének aspektusai (Miklya Anna: Eső című regényéről) ..... 102 Polgárdy Géza: Jékely Zoltán költészetének erdélyi gyökerei – Emlékezés a száz éve született költőre ........................................................................................................ 105 Baán Tibor: Állítmánykereső (Csernák Árpád: Két év című színésznaplójáról) .................... 107 Bemutatkozik Pécsi L. Dániel jelképművész........................................................................... 111 KRÁTER-KRÓNIKA – Eseményeinkből ................................................................................... 112 E lapszámunkat Pécsi L. Dániel címerterveivel és grafikájával (1-93. oldal), valamint Bálint Ferenc Ex-libriseivel és grafikáival (94. oldaltól) illusztráltuk. A borítókon László Péter Sándor: Pojánákon ispiláng című verse, Bálint Ferenc bemutatása és Ratzky Rita irodalomtörténész Petőfi-összeállítása található. A külső borítón Jékely Zoltán portréja látható a Parlamenten lobogó székely zászlóval.

PoLíSz

Botár Attila

És visszafejted A pont ahonnan – árnyék még – kikelt és nappal égtáj és éjjel világít az első korty tüdőre itt: e helyt az éltetőből és csak szusszanásnyit, és visszafejted a Szejkét, Csicsert, és Archimédész lejtős mondatáig visszafejted, mert felejted s felejt. A vérben száguld. Pont. De mint a gránit –

Cselédregény hősnője Napóra áll itt s Makovecz-templom. Égi borút földi fénnyel elöntve ugyanannak az álomnak szülötte vagyunk. Te óvd, Babba Mária asszony a letorkollt lányt. Kit egy vállvonás válasz helyett („Valami véd?” „Ki táplál?”) a nyers kényszer, s míg gyomra harsonáz: cselédregénybe szöktet. Nincs határzár. Ha szül: jövőtlen jövőnek reményt. És anyja nyelve elkopik a hittel. Álmában még eljárogat felénk. Hazafonál, de nincs ki… nem veszik fel.

Betérés Idriszhez Immár csak Véle tusakodsz. Ki kért? Vagy álom indul így? Kételyt legyűrve Makár, Jakab-hegy tavasza kísért. Kemény sínen még villamos. Ki ül be

velük presszóba kávézni, dicsért leányzatokkal, térdet ér a térd; s ki tér be hozzád, Tanító, a türbe nyolcszög terébe sóhajtva: megért,

mert nem árnyékol nap verte kedélyt hited ajándék: egy-egünknek üdve, holott Istennel tusakodsz hitért, ha sorsunk és az álmunk véget ért –

2

A történelem faggatása

Szakonyi Károly

Jó és nehéz is emlékezni rá (Emlékezés Gyurkovics Tiborra)*

Mindazt, amire emlékezni akarok, elmondhatnám élőszóval is, de leírtam, hogy megmaradjon. Meg aztán talán még így is szertelen. Sok mindent írtam már Gyurkovics Tiborról, írtam közös élményeinkről, barátságunkról, a könyveiről, megírtam őt magát is novellában, egyfelvonásosban, felhasználtam a figuráját az Ördöghegy című darabomban, hiszen nagyszerű karakter volt, ábrázolásra való. Összefonódott az életünk az évtizedek alatt, ismertük egymás családját, rokonságát, egymás gondját-baját, örömét, szerelmeit, sikereit. Színházi bemutatóinkat közösen ünnepeltük, az Adáshiba ősbemutatója utáni hajnalon, a bankettről hozott hangulatunkban felültünk a HÉV-re és kiutaztunk Rákosfalvára egy kis villásreggelire abba a házba, ahol öreg szülei rokoni örömmel fogadtak, s amely ház már nincs sehol, mert fölébe épült egy zord lakótelep. Siratta is Tibor a tájat, hogy elveszett gyermekkora világa. 1960-ban egy Villám utcai műteremben találkoztunk, Andrássy Kurta Jánosnál, öreg szobrász barátunknál. Kiss Dénes vitt el oda, afféle szalon volt ez, zenélés, beszélgetés a művészetről, irodalomról. Öltönyös, szolid úrnak láttam Tibort, tudtam, hogy pszichológusként dolgozik és verset ír. Akkoriban jelent meg az első kötete, a Grafit, amit elég lekezelően fogadott a kritika, benne például a Feleségemnek című versét, amely így kezdődik: „Feleségemnek arca van, meg keze is, meg lába is…” – és amihez az ÉS-ben Jovánovics Miklós ironikusan gratulált, mondván, hogy „ennek nagyon örülünk…” Tibor a kor kultúrpolitikai követelményeitől messze távol volt, akkori verseit csak jóval később értékelték. De bírta Weöres Sándor bíztatását, akinek telefonfülkéből olvasta be egyik versét, kérdezvén, hogy felkeresheti-e. Jöhet, mondta a vers hallatán Weöres. Nekem is akkoriban jelent meg az első kötetem, könyvet cseréltünk, így indult a batárságunk. Véletlenül összefutottunk a Puskin moziban, Makk Károly filmjét néztük, utána beültünk az Astoria presszójába. Ott mesélt a családjáról, már három lánya volt, beszélt a Lipótról, ahol dolgozott, és méltatta elolvasott novelláimat. Én meg nemsokára kritikát írtam a Kortásban a Kenyértörés című második kötetéről. Aztán családilag is találkoztunk, feljártunk egymáshoz, Tibor a Szilágyi Erzsébet fasoron lakott, vacsorázgattunk náluk, akkor tudtam meg, hogy novellákat is ír, ezek nem jelentek meg, felolvasta egyiket-másikat, olyanok voltak, mintha egy másik országban születtek volna. Csodáltam is szellemi függetlenségét. Már a Nemzetiben voltam dramaturg, és megírtam az első drámámat, ez nagyon érdekelte, kiderült, hogy kacérkodott a színészettel, de elutasították. Származása miatt (apja a háború alatt a Fővárosi Kenyérgyár igazgatója volt jogi dok* Elhangzott a Magyar Művészeti Akadémia rendezésében a Petőfi Irodalmi Múzeumban 2013. február 25-én tartott Gyurkovics-emlékesten.

3

PoLíSz torátussal, de akkor már, az orosz hadifogság után fizikai munkásként kereste kenyerét, ahogy az édesanyja is, a valaha tündérszép asszony, Gizi mama a Lardoline gyárban végzett valami nehéz munkát) Tibor sem orvos, sem jogász nem lehetett, végül a gyógypedagógiát végezte el, és mellette az ELTE-n a pszichológiát. Így lett klinikai pszichológus. Ismerkedésünk elején a női zárt osztályon dolgozott, majd a munkaterápián, ahová már bejártam hozzá. Szobájában mindenféle bolondság volt, utcatáblák, rajzok, a betegek készítette holmik. Szerették, hisz focizott kirándult velük – nagy empátiával foglalkozott mindenkivel. A hatvanas évek közepén már sűrűbben jelentek meg írásai, addigra már megírta első regényét, a Szeretlek, akárki vagy címűt. De még mindig kültag volt az irodalmi életben. Rá kell szánnod magad a szabadúszásra, mondtam neki, és el is határozta – nem könnyen –, hogy kenyérkereső állását felmondja. Mégis jól tette, mert teljesen az írásnak szentelhette az életét. Akkor már bővült a baráti körünk, Kiss Dénes révén Bertha Bulcsu, Bulcsu révén meg Lázár Ervin is barátságba került Tiborral. Nagy utazások Pécsre, találkozások a Nádorban, éjszakázások, ivászatok, aztán közös nyarak Szárszón, egy bérelt házban gyerekestől, feleségestől, és közben a művek, sorra… Na meg ott voltak a külföldi utak, Rómába, Assisibe, Siennába… Tibor kis pápai testőrfigurát vett a bazárban. Szeretett vásárolni, általában mütyüröket gyerekeinek, nőknek… És a végtelen vonatutak a Szovjetunióba! Moszkvában a GUM kápráztatta el, a csattogó, golyós számolótáblák a pénztáraknál, a hatalmas áruház a mihaszna árucikkeivel, Leningrádban meg a hidak, a szőke, kékszemű nők, a szláv szépségek, ittuk a vodkát, és aztán megint utaztunk a zöld vonatokon tovább. A kerekek kattogásának ritmusára írta a verset, a Moszkva felé címűt. „…nyirfa, nyirfa, platina ég, / platina fog, platina haj, / tea-barna, hosszú tél, / sár, rét, fekete föld, / mély az út, öreg kerék, / cár, a cár, a cárevics, szakonyi, gyurkovics...” – és így tovább. Hatvannyolcban a Madách Kamarában volt bemutatóm, az Ördöghegy, Tibor bejárt a színházba, megbarátkozott Pártos Gézával, akinek megmutatta a Vigiliában megjelent egyfelvonásosát, az Estére meghalsz címűt. Pártos kapott rajta, de javasolta, hogy írjon hozzá még két felvonást. Tibor megtette, a darabot bemutatták Mensárossal, Domján Edittel és a többiekkel. Ezzel került a színházi életbe. Teret hódított itt is, egymásután írta a darabokat a Madáchnak, a Vígnek, a vidéki társulatoknak. Sikeres drámaíró lett, a Nagyvizit, az Öreg, a Fekvőtámasz és sorolhatnám, magas szériákat futott. A Fekvőtámasz veszprémi előadásában ő maga is játszott. Addig már vállalt kisebb szerepeket filmrendező barátaink munkáiban, de a színpad, a nagy attrakció még hátra volt. Az Ezredest alakította. Hiába, hogy a saját szövegét kellett mondania – holott verseit fejből szavalta, adta elő – esténkét elkapta a félelem, s ahogy mesélte, a színfalak takarásában minden színre lépés előtt elmormolta a Miatyánkot. Sikere volt. Sikeres premier volt, nagy, hangos, derűs, örömteli bankett a színészklubban. Tibor ilyenkor szertelen lett, amúgy is mindig a társaság lelke volt, bár4

A történelem faggatása hol voltunk, átvette az irányítást, szellemesen, érdekesen, csak őt volt érdemes hallgatni. Nagyszerűen tudta felidézni a karaktereket, csípősen, élesen, de meg kell mondanom, hogy mindig szeretettel. Ha végsőkig karikírozott is valakit, az mégsem volt bántó, talán mert egyéniségének egyik fő vonása volt az empátia. Ezen a banketten végül vacsorázni is akart, elkért a tálalóról egy adag töltött káposztát, nagy lendülettel – ahogy enni tudott – nekilátott, egyszer csak megakadt a falat a szájában: egy jókora üvegszilánk hullhatott a pohárszékről a tányérba, és az elvágta a nyelvét. Ömlött a vér. Orvos, kórház, összevarrták. Igen, de másnap előadás, és díszvendégeket vártak. Dagadt nyelvvel hogyan beszéljen? Vállalta. Hősiesen végigjátszotta a darabot. Erről írtam egyik róla szóló novellámat, persze a Dring és Drong ciklusban. Dring és Drong a két bóhoc – ezek voltunk mi. Ezt játszottuk mindig. Reménykedni a nagy attrakcióban! Írtam néhány Dring és Drong novellát. A veszprémiben arról, hogy Drong végre színre lép, de megtörténik a baleset. Ám fellép sebzett nyelvvel is, dadogva, habogva mondja a szöveget, mégis olyan átéléssel, hogy a publikum semmit nem vesz észre belőle, hiszen a nagy alakítás mindenen átsugároz. Tibor művészetének ajánlottam ezt a novellát. Az ő szuggesztív, expresszív erejének versben, prózában, drámában – és nem utolsósorban szereplésekben, tévéelőadásokban, a Lyukasóra című és más irodalmi műsorokban. Nem vettük rossz néven, ha műveinek vagy kirobbanó sikereinek csúcspontján egyszerűen csak mágusnak vagy fenoménnak titulálták, amit valójában el is fogadott. És méltán. Zseniális volt verseit, szövegeit, előadásait, egész lényét tekintve. Kitárulkozó volt és meghökkentésekre hajló társasági viselkedésben, öltözködésben; szeretette a meglepő sapkákat, kalapokat, ironizált, fotózáskor fintorokat vágott, de csak azért, hogy feloldja azt a görcsöt, azt a feszengést, ami gyerekkorától fogva benne élt: félelmét a magánytól. A barátságban is ezt kereste. Önzetlen volt, segítőkész, másokért mindent! – ez volt az elve. Nagy empátiával fordult az elesettek felé, a szerencsétlen sorsú nők felé. A magányt akarta oldani – a másokét és a magáét. A lelke mélyén szorongó Rikikit, kicsi mesehősét, aki annyi sok csodát lát, de oly sok rémet is az életben. A Boszorkányok pedig vannak című remek verskötetéről írtam, hogy Tibor hisz bennük. Hiszen hányféle akarás, megkísértés, bűbájolás bódít naponta, évente, korszakonként? Boszorkányszombatokon döntik el sorsunkat, kényre-kedvre küldhetik ránk a rontást. „Első második világháború / lába között csúsztunk ki a világba”… – írja a kötet egyik versében. Sokáig kellett várnia a megbecsülésig. De aztán a József Attila-díj meg a Tiszti Kereszt és kilencven után a Kossuth-díj a kisebb kitüntetések mellett végre kimutatta elismertségét. Bár a színházi sikerek, a közönség szeretete sok mindenért kárpótolta. A nyolcvanas években hallott egy paptanárról, aki a diákjaival barlangászaton volt, s ott súlyos baleset érte az egyik fiút. Ráadásul egy másik kiránduláson, a Balatonnál egy diáklány került bajba, a vihar elsodorta, a pap nem tudta kimenteni, abbahagyta a keresését, de a lány átúszott a sötét éjszakában a túlsó partra. Mégis büntetőper lett belőle, a fiatal pap börtönbe került. Tibort érdekelte az 5

PoLíSz eset, felkereste a már kiszabadult papot, s akkor tudta meg, hogy az a cellájában Gyurkovics-versekkel tartotta magában a lelket. Regény lett a történetből, Isten nem szerencsejátékos címmel. Dramatizált változatában, a Madách Kamarában Mensáros és Bálint András játszott. Aztán Tibor lapot is alapított. A Lyukasóra máig él. Ő hozta létre a Magyar Írókamarával együtt. Közben tárcákat írt a Magyar Nemzetben, közszerepléseket vállalt, nyughatatlan és tartalmas életet élt, hatvannál is több könyve sorakozik a polcomon, gyermekei és révükön unokáinak száma tiszteletre méltó a mai világban. Akár verset, akár prózát vagy drámát írt, mindig a szeretet bilincsébe vert, a bilincsből szabadulni akaró, de máris újabb szeretet-bilincset kívánó, a bilincsben vagy bilincs nélkül egyaránt szenvedő emberről szólt. Műveiben az alakok önmagukkal és környezetükkel a szeretetben ütköznek meg, küzdenek egymással, egymásért, fájdalmas és groteszk csatákban. A szeretet mindenhatósága és gyarlósága, szépsége és pusztító ereje megélt élménye, éppen ezért a műveiben katartikus hatású. A Kenyértörés című versében írja: Kenyértörés veled, velem, s az emberekkel szüntelen eledelen és sebeken. Madarakkal és az egész világgal közös élet és ellenkezés és etetés Mint emberek maradék kosztjuk felét, megáldjuk, ahogy szoktuk aztán megtörjük és megosztjuk a kenyeret s a szenvedést.

Efféle volt az ars poeticája. Sok mindenről beszélhetnék még, a műveltségéről, szenvedélyes magánéletéről, a képzőművészet iránti fogékonyságáról – példák rá a festményekről írt versei –, élete vége felé bővült közéleti érdeklődéséről, a nógrádi faluban, falusias házában megélt utolsó éveiről, ahol az életben először és utoljára hallottam tőle, hogy boldog. De úgy mondta ezt is, mintha el sem hangzott volna. Fél évszázad barátság kötött, köt hozzá. Dring és Drong – elválaszthatatlanok voltunk. Jó és nehéz is emlékezni rá.

6

A történelem faggatása

Ferenczi László

[Ki tudja, ki mondja, ki érti…] Ki tudja, ki mondja, ki érti, Mi bennem az új, és mi a régi, Ki fogja sorsom megítélni?

A reménytelenség hármas ága Kikönyököl a nagyvilágra, Az eszmélet korhadt olajága

Kopott lom csak, hol Girhes macska miákol, Már nem is bújócskázik a távol. (1955)

Bernáth Aurél Szabó Lőrinc képe alá I Mit tettél aggastyán? Mit tettél magaddal? Egy sorsba ezer agyaddal, millió szíveddel nem férsz bele. Kesztyűd vágtad az időhöz, Tovább suhant. Te próbálkoztál... Nagy, szúrós szögek kopár verseid, A végtelent rajtad keresztül szögelik, Aláírtad halálodat. (1956) II. Egyszer láttalak. „Kemény kölyök vagy” – mondtad. Vagy csak álmodtam, kötelez akkor is. Az aggastyánból fiatal férfi lett. Tíz évvel vagyok már idősebb, és te naponta fiatalodsz. (1997)

7

PoLíSz

Baráti sorokra T. P.-nek köszönettel Az álmatlanságot feloldja a hajnal, sivár szorongását szárnyára veszi. „A teremtés hajnala?” Vagy csak újra érzem az éledő utcát töredék ismerettel. És büszkén, hogy még tanulhatok magamról hetvenhat évesen is.

Tóth Tamás

Énekek éneke 1. rész 1. Lejegyzed a te tolladdal, lejegyzed a te barátaidnak mondásait.

1. Elmentél a te dalolásoddal, elmentél a te dalolásoddal a te imádottadnak eleibe,

2. Majd elhallgatnak előtted, majd elhallgatnak előtted a te barátaid.

2. hogy megoldozhassad az ő ruhájának csatjait,

3. Mert hasonlatos lesz előttük a te ábrázatod és cselekedeted a jegyzetelő spiclik ábrázatához és cselekedetéhez. 4. Akikből oly sok vala a te hazádban mint a tengernek az ő cseppjei, 5. és mint az égboltnak csillagai világolnak szemeik a népek cselekedetére, 6. és mint a virágnak szirmához a szorgoskodó dongó tapadnak az ő füleikkel a kimondott szóra.

8

2. rész

3. hogy mint a medvének orra a málnásban,szuszoghass majd az ő emlői között. 4. És megoldódott a te imádottadnak szive a te dalolásod előtt, 5. és mint a medvének hűslő orra gyógyította a te éneked az ő szívének sebeit. 6. És elmondta ezt neked a te imádottad. 7. De nem oldotta meg előtted az ő ruhájának csatjait, és nem vont az ő emlőire téged.

A történelem faggatása

3. rész 1. De ne fordítsad el a te orcádat,ne fordítsad el a te orcádat a fénytől, és ne oldozd le a te lantodnak húrjait! 2. A te hangod legyen hasonlatos a zerge futásához! 3. Kopogjon a te lábad az éjszakában, 4. Kopogjon a te futásod a földnek kövein, 5. míg az Úrnak vacsorája nem leszel, 6.ami fölsebzi majd az ő ajkát 7.és az ő nyelvét összevérezi. 8.Fuss hát daloló! 9.Míg hasonlatos nem leszel a zergének húsához,ami bor és cipó közt remeg az esti lakomák tálain.

Én népem Én népem ki vagy a szivemben. Szenteltessék meg a te neved, építsd fel a te országod, legyen meg a te akaratod mint a vágyban azonképpen itt a földön is. A mindennapi kenyeredet teremtsd elő ma és jegyezd meg a bűnt és a bűnösöket 9

PoLíSz miképpen mindenki megjegyzi az ellene vétkezőket. És ne ess soha kísértésbe, de szabadítsd meg magad a gonosztól, mert tiéd az ország, a hatalom és a dicsőség mind örökkön örökké. Úgy legyen!

Novák Imre – Dörömbözi János

Párbeszéd a múlttal Emlékezés Borzsák Istvánra, a magyarországi klasszika-filológia klasszikusára Dörömbözi János az utóbbi időben tankönyvszerzőként, középiskolai és felsőoktatási tankönyvek írójaként, lektoraként, szerkesztőjeként ismert. A tanár urat kérdeztük annak kapcsán, hogy a Telosz Kiadó gondozásában napvilágot láttak – hét kötetben – Borzsák István válogatott tanulmányai. – Ön Borzsák István irodalomtörténész, ókorkutató, a budapesti egyetem egykori professzora műveinek szakavatott ismerője, összegyűjtött írásainak szerkesztője, kiadója. Kérem, mondja el, hogy mi ragadta meg a Borzsák-életműben, miért vállalta a jeles tanár életművének gondozását, és mi adja a művek időszerűségét! Kezdjük a közelképpel! Miként került kapcsolatba a klasszika-filológiával és annak legsikeresebb hazai művelőjével? – Bölcsészként, „bölcsességszeretőként” mindig érdekelt a múlttal való párbeszéd. Magam, mint outsider sokat foglalkoztam a klasszika-filológia világával, a görög–római kultúrával. Babits szerint nem a görög vagy latin nyelv grammatikai ismerete, hanem az annak talaján kibontakozott szellemiség birtoklása teszi az embert humanistává. A görög–latin közös kultúra adja az európai kultúra egységét. E hagyomány ápolása a feladatunk. Ezen európai kötelességemnek kisgyermekkorom óta eleget teszek. Borzsák professzor Vergilius, Tacitus nyomdokain halad, és igyekszik titkaikat ellesni, mondanivalójukat hüvelyezgetni, a ma embere számára is érthetővé tenni. Munkásságának egy-egy szeletkéjét – tanulmányait, fordításait – már ifjú koromban ismertem. Személyesen 1977-től – egyetemi tanulmányaim megkezdésétől, s egyben az ő budapesti bölcsészkarra történő visszatérésétől – kerültem vele kapcsolatba. – Sokan jártak egyetemre, s a mindenkori hallgatókat sokan tanították. Válaszából kiderült, hogy Ön nem is volt Borzsák-tanítvány. Egy elismert tudós életműve kiadását – ha meg nem sértem – miként bízza egy kívülállóra, egy nem szakmabelire?

10

A történelem faggatása – Egyetemistaként Kelet-Európa történelme kutatójának, Dolmányos István egyetemi tanárnak „tudományos segédmunkatársa” voltam. E megtisztelő titulust 1982-től (’87-ben történő adjunktusi kinevezésemig) hivatalosan is viselhettem. Gyakorlatot szereztem a tudományos kutatás mikéntjében, a pontosságra való törekvésben (korrektúrák, névmutatók, segédszerkesztések). A „rendszerváltást” követően a pannon földről elszármazott, tudományos munkásságát „idegenben” kiteljesítő Alföldy Géza (1935–2011) ókortörténész hazalátogatott vendégelőadásokat tartani (Pécs, Budapest). Egyik ezt követő fogadáson felkértem a Latin Tanszék akkori vezetőjét, Adamik Tamást, hogy a Seneca Kiadó részére készítsen egy hézagpótló kiadványt a római irodalom világáról. Római irodalom az archaikus korban, Római irodalom az aranykorban, Római irodalom az ezüstkorban, Római irodalom a késő császárkorban. E négy kötet (több kiadást megélt, sőt egykötetes változata is megjelent) lektora Borzsák István volt, magam láttam el a szerkesztési munkálatokat. 1994 januárjától kezdve kisebb megszakításokkal szoros együttműködés alakult ki a tudós Borzsák István és docta ignorantia-ra kárhoztatott kiadója között. Talán tanítványává váltam. – Kérem, meséljen a Dragmáról és annak megalkotójáról! Mi jellemezte a professzor úr gondolkodását? – Borzsák István az ELTE BTK Latin Tanszékének néhai professzora – megszakításokkal – 1936 őszétől (1953-tól egyetemi tanárként) közel hét évtizeden keresztül oktatta-nevelte az egyetemi ifjakat az európai civilizáció és kultúra tradicionális értékeinek tiszteletére. Munkássága az ókor egészét felöleli, különös tekintettel a római irodalomra, az antik historiográfiára és a klasszikus antikvitás utóéletére. A MTA rendes tagja, a római Latin Akadémia tagja, a göttingeni Tudományos Akadémia levelező tagja; a debreceni KLTE, a budapesti ELTE és a heidelbergi Karl Ruprecht Egyetem, valamint a KGRE (Hittudományi Kar) h. c. doktora. 1971-ben Akadémiai Díjjal, 1993-ban Széchenyi-díjjal, 1994-ben Herderdíjjal, 1996-ban Akadémiai Aranyéremmel, majd az Arany János Közalapítvány nagydíjával, továbbá Magyar Örökség Díjjal tüntették ki. Oktatói munkásságának része a debreceni bölcsészettudományi kar és Piliscsaba „ifjú” egyeteme. Szerves kötődése a Ménesi út nevezetes épülete, az Eötvös Collegium, melynek neveltje, nevelője, tanára, majd kurátora volt. Eszmélődésének – élete végéig szeretetteljes viszonyulásának – színtere még a református gimnáziumi alma mater, a „Lónyay”, továbbá a Pázmány Péter Tudományegyetem, melynek görög–latin–német szakos hallgatója, majd oktatója volt. Kutatói ténykedésének jeles időszaka az Egyetemi Könyvtárban (1957–1963) eltöltött termékeny hat esztendő. Ez utóbbira a professzor úr így emlékezett vissza: „1957 júniusában a megátalkodott előadó azonnali hatállyal elbocsáttatott, és több hónapig tartó létbizonytalanság után beosztott tudományos kuliként ülhetett hat évet az Egyetemi Könyvtárban. A szükségből úgy lett erény, hogy a ki- (ill. be-) rekesztett filológus közben szakadatlanul olvasott”. E fájdalmas sorok bepillantást engednek a sikerek, díjak, kitüntetések, külföldi meghívások, előadások, megbízatások (a latin klasszikusok kritikai kiadásai, az ókortudományi tanulmányok, a nemzetközi lexikonok szócikkeinek idegen nyelven történő elkészítése) mögött 11

PoLíSz rejtező egyéni sorsba. Az 1914 szentestéjén született Borzsák István sem vonhatta ki magát a szenvedésekkel szegélyezett közös és egyéni emberi sorsból. A magyar közösség tagjaként átélte a népünkre a XX. században rámért szenvedéseket: az I. és II. világháborút, a szovjet hadifogságot (ebből erényt kovácsolva megtanult oroszul is), az oktatói és tudományos munkától kényszerelvonta időszakokat, a szovjet megszállók és helytartóik okozta hátrányokat. – Igazán terjedelmes írásgyűjtemény. Mit jelent, miért fontos mű? – A Dragma görögül a. m. „am(enny)it össze lehet markolni” – elsősorban sarlós aratás (az Arany-féle betakaríttatás) közben –, vagyis „egy maroknyi”. Így indítja útjára a professzor úr válogatott tanulmányainak első kötetét. Kezdetben egy köszöntő könyvről volt szó, de latens módon benne volt a „maroknyi” mindenkori bővítésének lehetősége. Borzsák István Az antikvitás XVI. századi képe (Bp., 1960) című művének egyik motívumaként egy reneszánsz korabeli levélke szerepelt. A szerző kérésének eleget téve a Dragma jegyzeteit elválasztó részeket szintén ez jelölte. A kiadó választása – az esetleges további kötetek kapcsán – nem az egyes kiadványok sorszámozására, hanem e levélke darabszámainak növelésére esett. Hét levélke – hét impozáns könyv. Az I. kötet 1994 decemberében, a szerző 80. születésnapja tiszteletére bíbor alapon arany szegéllyel, a II. kötet 1996. szeptember végén, zöld alapon arany szegéllyel, a III. kötet 1997. augusztus 18-án, Ilonanapon, barna alapon arany szegéllyel, a IV. kötet 2000. október 31-én, a reformáció emléknapján (a „római református” akadémikust köszöntve), arany alapon bíbor szegéllyel jelent meg. Az időzítések mindenkor a szerzőnek oly kedves dátumokat jelentettek. A „kalászok” begyűjtése itt sem állt meg. 2002-ben az V. kötet ezüst alapon zöld szegéllyel, a VI. kötet 2003-ban fehér alapon barna szegéllyel, s végül 2006-ban a tényleges zárókötet, a VII., tengerkék alapon arany szegéllyel jelent meg. A VI. kötet 5. lapján a június hónap ábrázolása található. Benedetto Antelami kora XIII. századi reliefje a parmai keresztelőkápolnában. Illusztrálja Dragma („amennyit össze lehet markolni” – elsősorban sarlós aratás közben) című sorozatunkat is. A VII. kötet 5. lapja a szerző aláírásával ellátott arcképét ábrázolja. Búcsúzás a munkásságtól, búcsúzás az olvasótól – búcsú az élettől. Borzsák István első dolgozata (Platón Védőbeszédének történetiségéről) egyetemi hallgató kora elején, Kerényi Károly mentori közreműködésével látott napvilágot. A Dragma zárókötetének Epilógusa 2005 karácsonyán készült Budán. Az eltelt időszakban „sok víz folyt le a Tiberisen. Emberek jöttek és mentek, birodalmak tündököltek (illetőleg garázdálkodtak) és buktak meg csúfosan. Közben pedig az olykor gúnyolt »örök emberi értékek« hajója hányódott bár, de el nem süllyedt.” Visszapillantások – számvetések. Érdemes volt? Érdemes? – tépelődik, töpreng, mereng a válogatott tanulmányai második kötetének a Paenultima linea rerum talányos címet viselő, 1995. október 31-én írt záró soraiban honi klasszika-filológiánk klasszikusa. E kételyek, megválaszolatlan kérdések a negyedik kötet köszöntő soraiban – 2000 januárjában – ismét felbukkannak. Az V. kötet előszó helyett írt Epilógusa pozitív kicsengésű: „Tudományos törekvéseim mindig az antikvitás értékeinek feltárására és jobb megértésére irányultak. Mivel pedig eu12

A történelem faggatása rópai műveltségünk alapja az ókori görög–latin kultúra, s fejlődésének biztosítéka antik alapjainak és értékrendjének megőrzése, ha munkásságom annak halhatatlanságához valamicskét is hozzájárult, akkor nem írtam hiába, amit írtam.” Mulandóság és maradandóság. A hajdani híres német ókortudósok – az irodalmi Nobel-díjas Mommsen vagy Wilamowitz-Moellendorff – művének sem jósolt teljes maradandóságot a professzorunkat is okító Eduard Norden. Egy életmű sem mérhető százalékokban. Minden megfigyelés, minden értékelés mögött ott áll a mindenkori megfigyelő, a mindenkori értékelő. A mai technicizált, értékvesztett világunkban tömegek nőnek fel és élnek a kultúra örök értékeinek befogadása vagy az azok iránti legcsekélyebb érdeklődés nélkül. Így van ez hazai és nemzetközi szinten egyaránt. – Borzsák professzor írásait olvasva felmerül a kérdés, hogy él-e még az ókor. Kell-e a latin nyelv ismerete? Művei dicsőítő ódák vagy mentőiratok a klasszikus műveltség védelmében? – Borzsák István több mint hét évtizeden át gondozta a görög–római ókor hagyatékát, ébresztgette a latin Európához való tartozásunk tudatát. Nem utolsósorban életben tartotta a holt nyelvet (A latin nyelv szelleme; Kell-e a latin?). A latin nyelv melletti mindenkori kiállásánál jelentősebb a klasszikus szerzők tanulmányozásán keresztül annak ápolása, továbbhagyományozása. A római szerzők professzor úr általi tolmácsolásai, fordításai, valójában értelmezései szerencsére ma is megkerülhetetlenek a közoktatásban résztvevők számára. Egyes fordulatai szállóigévé váltak. Ki ne ismerné? „Meddig élsz még vissza, Catilina, béketűrésünkkel? Mily sokáig űz még csúfot belőlünk dühödtséged? Mely határig hányja-veti magát fékeveszett vakmerőséged?” (Cicero: Catilina ellen. Első beszéd) Nem csak a latin, a magyar nyelv mestereként is tisztelhetjük. Okkal, ok nélkül bírált „szövegkonstituálói gyakorlat”? A szövegalkotás mikéntjébe a Dragma bőséges bepillantást enged. A hét kötet tartalomjegyzéke 363 címet tartalmaz. Közel 3000 oldal. Nem kikapcsolódásra való olvasmány. Útmutató tanárnak, diáknak, a szellemi hagyaték befogadására vágyó olvasónak. Minden sora további elmélyült gondolkodásra és vizsgálódásra késztet. Utalások szövevényes rendszere. A borzsáki életmű középpontjában az I. századi római történetíró, a sine ira et studio-t író Tacitus áll. Borzsák István Tacitus műveinek fordítója és értő tolmácsolója. Pax Tacitea, Tacitus Germanicus-portréja, A tacitusi portréművészet megértéséhez, Tacitus-szöveginterpretációk, A tacitizmus kérdéséhez, Forgách Ferenc és Tacitus, Kemény Zsigmond és Tacitus?, Tacitus Magyarországon, Tacitus sírfelirata, Tacitus – az ékes szavú Cicero-tanítvány stb. – sorjáznak a Dragma köteteiben a „hallgatag” hagyatékának szemelgetései. „Tacitus magyarországi utókorának nyomozgatói […] a szabadságeszmény tudatosítására, a szabadságigény ébresztgetésére, a mindenkori zsarnokság megbélyegzésére szoktak felfigyelni. Kazinczynak vagy Batsányinak azért jelentett Tacitus (elsősorban az Agricola) oly sokat, mert a zsarnoki önkény elmarasztalása ébren tartotta olvasóikban a hazai elnyomatás keserű tudatát; Domitianus, Nero vagy Tiberius tacitusi ábrázolása erkölcsileg igazolta, meggyőződésükben szilárdította őket a reakció tombolásával szemben. A Bach13

PoLíSz korszakban talán Tacitus a legolvasottabb klasszikus: gondoljunk Az új földesúr Garanvölgyi Ádámjára, amint méhesében hátat fordít Grisák doktornak, és Tacitusába mélyed. De a Világos utáni évek »rothadását« érző és szenvedő Madách mindenkinél jobban szemlélteti Tacitus ez időbeli szerepét. Commodusról szóló első művében Tiberiusnak a meghunyászkodó senatusról tett megjegyzését idézi: »Gyáva nép, te igába születtél«!” E rövid idézet illusztrálja Borzsák professzor mindenkor alkalmazott tudósi eljárását: az akár évezredekkel korábban élt alkotók utóéletének, különös tekintettel hazai hatásának bemutatását. Livius, a történetíró, Cicero, a bölcselő és politikus, Catullus, Horatius, Vergilius, Ovidius és a római irodalom más halhatatlanjai esetében is megfigyelhető a mindenkori mába emelés, a letűnt korokkal való összevetés. „Fortleben”-kutatás Th. Zielinski munkásságára (Ciceróról írt művére, 1897) visszavezethető „műfaja”. Néhány szemléletes példa a Dragma köteteiből. „Az Aeneis alvilági seregszemléjének utókora”: Dante, Tasso, Milton, Camões összekapcsolása Vergilius motívumaival. „Horatius-interpretációk”: Propertius, Ovidius, Zrínyi Miklós (Szigeti Veszedelem), Puskin (Emlékmű), Ilylyés Gyula (Az ítéletmondóhoz) írásaiban a híres Exegi monumentum aere perennius „kép” kimutatása. „Livius magyarországi utókora”: Petrarca, Alfonso (Mátyás király feleségének nagyapja), Vitéz János, Hunyadi Mátyás, Galeotto Marzio, Bonfini, Jan Długosz, Heltai Gáspár, valamint humanista történetíróink Liviustiszteletének elemzése. „Tacitus Magyarországon”: Vitéz János, Oláh Miklós, Verancsics Antal, Forgách Ferenc, Szamosközy István, Zrínyi Miklós, Rákóczi Ferenc, Bessenyei György, Batsányi János, Kazinczy Ferenc, Kölcsey Ferenc, Bajza József, Vörösmarty Mihály, Madách Imre – Tacitus „elismerésének” felelevenítése. „Horatius Magyarországon”: a teljesség igénye nélkül – Balassi, Rimay, Bornemisza, Zrínyi, Berzsenyi, Kazinczy, Petőfi, Széchenyi, Kossuth, Deák, Gyulai, Babits, József Attila, Szabó Lőrinc, Illyés munkásságában jelentkező hatása. „Rohanó”, „felgyorsult” világunk lassításra, megállásra, elgondolkodásra késztető hajdani, mai és remélhetőleg jövőbeni értékei. Köszönet érte Borzsák István türelmes, nem sziszifuszi munkálkodásának, „búvárkodásának”. Igen figyelemreméltó, hogy a több ezer oldalon, a különböző időszakokban keletkezett írásokban nem fedezhetők fel a mindenkori politikai kurzusoknak, elvárásoknak megfelelni akaró citátumok; elvétve található direkt politikai utalás – ez csak 1956-tal, a személyes érintettséggel kapcsolatban fordul elő. Vezérfonal viszont az Urbs Aeterna, Róma hagyatéka: műveltség, művészet, tudomány, jog, nyelv, egyszóval kultúra és mindenekfelett – erkölcsiség. Religio, pietas, disciplina, dignitas, gravitas, constantia, clementia, virtus, iustitia, severitas – antik római fogalmai, megnyilvánulásai végigvonulnak a Dragma lapjain. Plutarkhosz párhuzamos életrajzai (melynek magyar kiadásához Borzsák István írt eligazító utószót) az események ábrázolásánál a moralitás szempontjait követik. Az ott felsorakoztatott hősök közül nem egy Borzsák professzor elemzéseinek is középpontjában állt – külön kiemelendő Nagy Sándor, kinek alakját számtalan tanulmányban mutatta be. Említésre méltók a hajdani tanárokról, mentorokról, pályatársakról vagy a „fájdalmasan” fiatalon eltávozott alkotókról, tár14

A történelem faggatása sakról való megemlékezések, nekrológok. A teljesség igénye nélkül: Nyusztay Antal, Klebelsberg Kunó, Ábel Jenő, Keresztury Dezső, Huszti József, Kerényi Károly, Harmatta János, Szemerényi Oszvald, Gyóni Mátyás, Gombocz Zoltán, Györkösy Alajos, Bollók János. Ezek és a Dragma IV. kötetével kezdődő ajánlásai segítik meglátni a szigorú „professzor úr” szerep mögötti élő-érző embert. – Milyennek ítéli napjainkban a klasszika-filológia helyzetét, ismertségét? – A klasszika-filológiánál időzzünk el egy pillanatra! A „klasszikus filológusok” (némelyikük ragaszkodik e megnevezéshez) ténykedésében valamit hiányolok. Nem a pontosságot, precízséget. Hiszen megadják ők sorok szerint a hivatkozott helyeket. A grammatika rejtélyei, a coniugatio (igeragozás), a declinatio (névszóragozás) módozatai, a kivételek, a hiányos ragozások számukra nem ismeretlenek. Például: vis (erő) – nincs genitivusa (birtokos esete) és dativusa (részeshatározó esete). Iustitia (igazság), vulgus (néptömeg), aurum (arany) – csak egyes számuk van (singularia tantum). Divitiae (gazdagság), exsequiae (temetés), tenebrae (sötétség), inferi (alvilág), feriae (ünnepnap), fasti (naptár), gemini (ikrek) stb. – csak többes számuk van (pluralia tantum). Van közöttük, akit nem lehet az „erdőbe vinni” oroszul sem: „erdőben” – „v leszu (в лесу)”, és nem „v lesze (в лесе)”, „kertben” – „v szadu (в саду)”, és nem v szade (в саде), vagy a „sarokban” – „v uglu”(в углу)”, és nem „v ugle (в угле)”. Предложный падеж – elöljárós eset. De… Az, hogy a hajdani görög–római bölcsek mit és miért tanítottak, miről gondolkodtak, néha a nyelvészkedési bravúrok keltette ködben maradt. Azt szeretnénk megismerni, hogy miként rejtekezett vagy vált nyilvánvalóvá az igazság, milyen összefüggésekben bukkan fel az alvilág, a sötétség, az arany és a gazdagság stb. A deus (isten) többes szám alanyesete (plur. nom.): dei, dii, dī; a többes szám részeshatározó esete és általános határozó esete (plur. dat., abl.) deis, diis, dīs. Mindhárom alak helyes. Jó, ha tudjuk. Még jobb viszont, ha fogalmat alkotunk arról, hogy a római vallásban mely isteneknek mi volt a funkciójuk, az emberek milyen áldozatokat mutattak be nekik (do ut des), miként vélekedtek róluk. Mindezt azért mondtam el, mert inkább vagyok bölcseleti megalapozottsággal rendelkező kívülálló, mint eszmetörténeti (vagy bármely történelmi) háttérrel, alapokkal nem rendelkező „bányaló”, nyomtató ló szemléletű szóelemző. Egyébként is, jut eszembe Arany János: „gondolta a fene”. – A beszélgetés végén felelevenítene a Professzorral kapcsolatban valamilyen személyes élményt? – Számtalan személyes élményem van, hosszas beszélgetések, emberi gesztusok, a kéziratok gondozása okán megejtett elmélkedések. Eszmecserék – egyenrangúként! – az emberség okán. A consolatio antik műfaját éreztette velem, a mindenhonnan kirekesztettel a díjazott, elismert professzor. Nincs tudomásom arról, hogy valaha is nyilvánosan nyilatkozott volna rólam, akár így, akár úgy – arról viszont van, hogy négyszemközt a több ezres nagyságrendű javításaimat mindig megköszönte. Nevezetes emlék: 1997 májusának egyik vasárnapján találkoztunk a Dragma III. kötetének készítése kapcsán, s ekkor az idős tudós hatalmas csokrot állított össze a budai kertjének lankáján éppen virágzó orgonabokrokból tinédzser lányom részére. 15

PoLíSz

Csontos János

Irodalom Az irodalomnak az írás vetett véget. Oly boldogok voltunk a csapongó tűz mellett, ráolvasóinkat kántálva tudatlan pattogó-tekergő lángok ütemére. Majd vágyat éreztünk megcsípni a percet, rögzíteni az elfutót, mint zsákmányt barlang falán, ugyanúgy mondani, ugyanúgy érezni, hátha urai leszünk az időnek. Agyagba, kőre, foszló papiruszra róttuk fel remélt halhatatlan voltunk. Mennél több lett a jel, annál hatalmasabb a bizonytalanság egy-igazságainkban. Bizonyítékát körmöltük hitfogyatkozásnak, tévképzeteknek, törvény-inflációnak, s kézen-közön még a költészet is elveszítette csapzott, szent őrületét. Az irodalom idővel így lényegülhetett köldökszemlélő öntörténetévé. Már nem szökhetünk vissza az ártatlan időkbe: a tűz elhamvadt, s az ó ráolvasók is értelmetlen kongnak a süket éjszakákban. Az ősbűn nem az alma volt, hanem a tinta. Mégis a könyvek, fóliánsok, fájlok dzsungelében forgatva csorbult macseténket, úgy érezhettük: az eltitkolt tudásnak esőerdejében vagdaljuk az ösvényt. Évezredeken át ringattuk magunkat túlélni segítő szép illúziónkban komor levegőjű akadémiákon, mint cifra uniformisú hadvezérek, okulárés tudósok háborút imitáltak, s hitték: mert írnak, s mert írásról írnak, befogadja őket is a Nagy Literatúra. S ahogyan foszlott szét véletlen s akarva a töretlen Egész önáltató képe, úgy lajstromozhattuk veszteségeinket. Odalett a ritmus, mindenek alapja; útközben valahol a rímről is lemondtunk, mit – nem is emlékszünk már – úgy aggatott a puritán szövegre édes vulgárnyelvek 16

A történelem faggatása slágerpoétája; idejétmúlttá vált metafora-pemzli dús ecsetvonása: tárgyiasultunk, ám elvesztve a tárgyat. Vissza a kályhához, a roppanó tűzhöz? Talán mindegy is már: újmódi varázslók új esztétikával s technológiával termelik újjá az ős-analfabéta egyensúlyt, a valaha-volt lélek-békét. Minden ötletünket, íme, kipróbáltuk: csak az égre nem róttunk kondenzcsík-verset.

Építészet A három dimenzióba bebörtönzött ember a világért be nem ismerné a vereségét a Genezissel folytatott előnytelen küzdelemben. A negyedik D pedig sosem volt az övé: az időnek csak szánalmas szakaszait kapta, ráadásul nem is délceg egyenesen, hanem íven, törvényszerű felszálló és leszálló ággal – rajta mulatott a fáradt humorú Isten. Maradt humán játéktérnek a tér, önkényes origóból szertefutó nyilakkal, mintha a naiv koordináta-geometria képes volna elhelyezni és megnevezni mindazt, ami amúgy elhelyezhetetlen és megnevezhetetlen. A Teremtő dobta kesztyűt az építész vette fel. Előbb csak mérnök volt: vonalakat húzott, gúlát szerkesztett, boltívet eszkábált, generációkon keresztül művezetett, hogy közelebb jussunk a fenséges gótikus mennyekhez. Tette a dolgát, nem filozofált. Aranymetszést ügyelt és színharmóniát, méricskélt, össze ne omoljék a híd, munkát adott a szent-komolytalan piktoroknak és szoborfaragóknak. Nem tudni, mikor ébredt öntudatra: talán amikor elfordult az Ég, s a térben rekedt csupasz Ádám-fattyak ruhákba és falakba burkolóztak: ne dideregjenek az istentelen űrben. Attól fogva az építőmester 17

PoLíSz pap lett és tanító, kevés szavú rétor, a győzedelmes anyag cinkosa, aki emlékszik még a szakrális korokra. Fekete garbóban, fekete zakóban ült a villódzó képernyők előtt, s miközben mindent módszeresen megépíttetett, amire a Gép csak módot adott, nem feledkezett meg a globális párbajról. A duellum most eldöntetlenre áll. Túl a tömegen, a mennyiség forradalmán az építésznek maradt még csöpp esélye S.O.S.-re, menteni szottyadt lelkeinket. Ő formálja át a teret hellyé, a helyet az élet templomaivá. Ő hasítja ki a sosem-voltat a mindig-voltból, kijátszva nekünk rendelt töredék-íveket. Ami volt: örök; ami lett: esetleges. Csak a ceremóniamester tudhatja, miként merevülünk ki térben és időben. Háromdimenziós lakályos börtönünket csak az ő terrorizmusa rombolhatja le.

18

A történelem faggatása

EGYÜTT JOBB! MAGYARORSZÁGI NEMZETISÉGEK ETNOKULTURÁLIS ROVATA XVIII. RÉSZ Konrad Sutarski

A haza kiterjesztése Megérkeztem a hegyeken túl elterülő országba és letelepedtem benne – mintha csak tegnap esett volna meg velem mindez. Mégis, idő múltával egyre inkább olyan benyomásom támadt, hogy ennek jóval korábban kellett megtörténnie, talán már évszázadokkal korábban. Kezdetben nem sokat tudtam az országról és lakosairól, úgy éreztem viszont, hogy – hátrahagyva régi hazámat – csak itt telepedhettem le. Az ország, ahová átköltöztem, nem esik túl messze a szülőföldemtől, de – amint azt már említettem – a hegyek láncolatán túl fekszik, és eléggé távol van ahhoz, hogy igen különlegesnek találjam. Korábban azt gondoltam: a földjein termő növények és gyümölcsök csak ott létezhetnek, ahol szinte sosem nyugszik le a nap; régi nyelvemen úgy is emlegették őket, mint valamilyen fantáziavilág mesebeli terméseit. Ráadásul az ország belsejében egy hatalmas tó fekszik, amelyet a helybéliek tengernek neveznek, lévén hatalmas a kiterjedése. Nyáron olyannyira fel tud forrósodni, hogy amikor első alkalommal indultam fürdeni (gyalogolhattam, gyalogolhattam messzire, mert a víz hol a derekamig ért, hol újból csak a térdemig, s ha végre nyakig merülhettem benne, és arccal a part felé fordulva azt már alig láttam), úgy éreztem magam, mintha egy előre elkészített, hatalmas kád fürdővízbe csobbantam volna bele. Mégis, Isten óvja azt, aki a tó vizéből nem érne ki időben a közelgő vihar elől, amely rövid időre hatalmas, tébolyodott hullámokat korbácsol föl a tükrén. Hőforrások is találhatók az egész ország területén. Nem gejzírek, hanem föld alatti források. Némelyeket már hasznosítottak, mások még felfedezésre várnak. Gyógyvizeik kiváló hatást gyakorolnak az egészségre, és számos betegség ellen nyújtanak hathatós védelmet, így szinte sajnálni kezdtem, hogy engem semmilyen kórság sem kerülget. Aztán itt voltak az emberek, akikkel az érkezésemet követően érintkezésbe kerültem. Kezdtem őket megismerni, egyesek pedig a munkatársaimmá váltak. Sok olyan tulajdonságot fedeztem fel bennük, amelyekben különböznek honfitársaimtól, de sok hasonlóságot is találtam. Az arcuk meglehetősen kerekded (még ha nem is mindenkié) – felénk a hosszúkás volt jellemző –, hajuk pedig sötét, egyenes szálú. Alacsonyabb növésűek, viszont zömökebbek, vállasabbak. Lábuk erős, kissé ívelt, mintha sose szálltak volna le a lóról. Mindannyian igen szívélyesnek és közvetlennek mutatkoztak az idegenek iránt. Ez megmelengette a lelkemet, mert régi hazámban sem lehetett panaszkodni az emberi érzéketlenségre. A helyi nyelvi szokások lehetővé teszik, hogy a magázódásból hamar tegeződésre lehessen váltani, s így csakhamar olyan bensőséges viszony alakul, amely a mi 19

PoLíSz régi magázódásunk mellett szóba sem jöhetett. Emlékszem, amikor szülőhazámban éltem és dolgoztam, még a szomszédok és a munkatársak is gyakran hosszú éveken át „uramnak”, „hölgyemnek” szólították egymást. Jól éreztem magamat ebben az újdonságokkal teli közegben, annál is inkább, mert egy leányzó kedvéért érkeztem ide: először magammal vittem őt saját hazámba, aztán a kérésére beleegyeztem, hogy hosszabb távon inkább az ő szülőföldjén telepedjünk le. Ráadásul akkor annyira fiatal is voltam még, hogy – amint az az emlékeimben felsejlik – talán a rendkívüli, életre szóló kaland átélésének a lehetősége is erőteljesen vonzott. Vagyis nem azért érkeztem ide, hogy megszabaduljak valamiféle rezsim vagy diktatúra béklyóitól. Általában amúgy is a szorításukban élünk, függetlenül attól, hogy miként hívják az országot, vagy milyen neveket –nemegyszer álneveket – használnak diktátoraink és önkényuraink (akik gyakran arra való hivatkozással parancsolgatnak nekünk, hogy ők a „mieink”). Ezek a gátlástalan uraságok általában nem is a mi országainkban élnek, hanem a gyarmatosító hatalmaknak – amelyek országainkat előbb vagy utóbb kiszolgáltatottá akarják tenni – egyik-másik birodalmi fővárosában. Nyomatékosítom tehát, nem azért érkeztem ide, hogy elmeneküljek szülőhazám titkosrendőrségének vigyázó tekintete elől, hiszen itt is hasonló besúgórendszer hálózta be a társadalmat. Ott az elbukott nemzeti felkelést követően a megszálló hatalom kegyéből dédapámként még csak hosszú évekre száműztek a birodalom mélyén levő messzi, vad vidékekre; apámként azonban már kíméletlenül, tarkólövéssel végeztek velem valahol messze keleten – kegyelmet abban az időben nem volt szokás gyakorolni – és tömegsírba temettek. Itt viszont, a másik országban, immár mintegy engem ítéltek többszörösen halálra és gyilkoltak meg a forradalomban és népfelkelésben való részvétel miatt – habár néhány esetben aztán az utolsó pillanatban megkegyelmeztek, amikor már a siralomházban vártam a véget, és az ítéletet sok éves börtönbüntetésre változtatták. Mindezt ugyanannak a birodalomnak a helyi kiszolgálói tették. Amint tehát látható, az elnyomás jellegét tekintve nem volt lényeges különbség az új és a régi hazám között. A költözésem a birodalom és a zsarnokság árnyékában, de attól függetlenül történt. Ha jól éreztem is magam itt, mindez csakis annak a bizonyos leánynak volt köszönhető. Az új, mindennapos kapcsolatok közegében megtudtam (habár nem emlékszem, mikor került erre sor, mindjárt kezdetben, vagy csak pár száz évvel később): új nemzetem, amelybe kezdtem belenőni, nagyon régi (idősebb, mint az enyém, amelyből származtam), és messziről érkezett, más vidékekről, mint az enyém. Állítólag egyike volt a világ legelső népeinek, sőt, egyes elméletek szerint magánál a világnál is idősebb lehetett. Ez a nemzet hajdanán hatalmas volt, az ősidőkben egy egész földrész reszketett tőle, de később is nagy és erős maradt. Véget ért azonban nagyságának, erejének időszaka. Nemrég még területileg is megcsonkították (ezzel is összefüggésben lehet, hogy a nyáron felforrósodó tó annyira hatalmasnak tűnik fel). Természeti kincseitől, tekintélyes hegyeitől, ércés sóbányáitól a már említett gyarmatosító hatalmak vezetői fosztották meg. * 20

A történelem faggatása A számomra még ismeretlen ország fővárosában telepedtem le, de az egész országra kíváncsi voltam. Egy alkalommal felkerekedtem hát, és a nagyvárostól messze távolodva (igaz, jelenleg már az ország sem olyan nagy), a városkákat, községeket, sőt még a kisfalvakat is a hátam mögött hagyva egy hatalmas síkság közepén találtam magam – lapály vett körbe, ameddig a szem ellátott. Körülöttem rétek, megművelt, betakarításra érett mezők. Röpködő bogarak zümmögtek, tücskök és kabócák cirpeltek, szöcskezenekar muzsikált, pacsirták énekeltek. Az alkonyat felerősítette távoli, láthatatlan kutyák ugatásának és kakasok kitartó kukorékolásának a hangját. Ezenkívül csak béke volt és csend. Emberi szó nem hallatszott. Nem volt más, csak a kozmikus tér, és minden bizonnyal ott volt benne a mindenhol jelenlevő Isten is. – És akkor bevillant egy gyermekkori emlék, amely szintén alkonyattájt esett meg velem még a régi hazámban, amely abban az időben nem a szokásos birodalmi befolyási övezethez tartozott, hanem egy ellenséges hatalom tartotta megszállás alatt a területét (bár ezt kisgyermekként még nem láttam át világosan). „Hatéves lehettem akkoriban. Szedret szedtem az erdő szélén. A szeder édes volt, lédús, egyszóval pompás. A gyümölcs sötét levétől maszatosan, boldogan ettem, csak ettem, mint akit megbabonáztak. Hirtelen felocsúdtam, mert rádöbbentem, hogy esteledni kezd. Messzire távolodtam a falutól, ahol akkoriban laktam, a legutolsó háztól is messzire. Egyedül voltam! A szederbokrok – az előbb még oly csábító szederbokrok – fölborzolták tüskéiket, az erdő homályba borult, hűvös szellő támadt, s nekem hirtelen eszembe villant az ordasokról, boszorkányokról, farkasemberekről szóló összes, korábban hallott történet… Rohanni kezdtem hazafelé lélekszakadva, rémülettől hajtva, a baljóslatú erdő meg mögöttem vágtatott, összeakasztotta a lábamat, nyakamba telepedett. Csak akkor sikerült leráznom, amikor lihegve, félig aléltan végre hazaértem, és becsaptam magam mögött a pitvarajtót… (Parancsolatok, részlet. Ford. Szenyán Erzsébet)

Felnőtt fejjel mennyire másként éltem meg ezt akkor ott, a mezőkön és réteken! Nem félelem fogott el, hanem belső béke kerített hatalmába, és éreztem, ahogy feltöltődöm. Fogható volt az örökkévalóság, melyben az ember és a természet világa jól megfért egymás mellett. Akkor – és néhány hasonló élmény révén – kezdtem tudatosítani magamban csodálatos, meghitt kapcsolatomat az országgal, amelyet korábban nem éreztem kellőképpen a magaménak, és amellyel kezdetben egyáltalán nem tudtam azonosulni. Mindez pedig nem ejtett csorbát a néhány évvel – vagy talán néhány évszázaddal? – korábban elhagyott anyaországomhoz fűződő viszonyomon. Ráadásul a zsarnokság fejünk fölött átnyúló, távolból irányított elnyomó hatalma is egybeforrasztotta bennem kettőjüket. * 21

PoLíSz Az első időszakban, amelyet a befogadó új országban töltöttem, nem voltam biztos abban, hogy nem fogok-e majd honvágyat érezni szülőhazám iránt – függetlenül a köteléktől, amely egy nőhöz kötött, s amely miatt idekerültem. Azokban az időkben papírra is vetettem a megfelelő szavakat, amelyek kifejezték erre vonatkozó aggodalmaimat. Erre az írásra találtam rá a közelmúltban, így – emlékeztetőül régmúlt aggályaimra – idézek belőle. „Már régóta nem láttam őket. Százhuszonhat éve elástam valamennyit és elutaztam délre a paprikaföldekre sütkérezni. Még nem pillantottam meg a lángoló piros kúpokat a töveken, az utakat még nem borította téglapor, melyet az ottani asszonyok lábasokba szórnak, mikor hangos cuppantással a paprikás csirkét kóstolgatják. Régóta nem láttam azokat a tárgyakat, az alakjuk is már csak halványan dereng… pedig sokáig éltem közöttük, velük munkálkodtam, egyesek a kollégáim voltak, mások a főnökeim, akiket tisztességtudóan üdvözöltem. Elutazásom előtt gondosan összeraktam valamennyit és bezsíroztam, hogy távollétemben meg ne rozsdásodjanak a földben. Emlékszem, gödröt ástam e kedves maradványoknak, s hogy mindenkor újra megleljem őket, kiléptem a gödör távolságát a háztól, melyet elhagyni készültem. Jó mélyre leástam – ha netán háború lenne –, és bár a politikában az említett utolsó százhuszonhat évben nem történt semmi különös, az efféle óvatosság mindig tökéletesen megnyugtatott. Végül a legmélyebb mélység is elérhető, ha az ember elég sokáig ás. Most mégis aggódom, hogyan mérem meg a gödör távolságát az elhagyott ház küszöbétől? Utoljára úgy tájékoztatott egykori barátom hetvenéves unokája, hogy ott, ahonnan a mérést kezdeni kell, szobrot állítanak az őshazámban uralkodó időjárás tiszteletére. E szükségszerűség elszomorító volna. Ezért nem örülhetek most az illattal és ökörnyál-fénycsíkokkal teli őszi sugárzásnak, a paprikaszüretnek. Éppen új gépet próbáltam ki, sokszorosan meggyorsítja a szedés ütemét. A kísérletek már lassan véget érnek, még pár nap, s ha az utolsó traktorkarbantartást is elvégzik, a kombájnt a levelektől megtisztítják, felszállok az autóbuszra, mikor egy percre megáll a falut az elárasztás ellen védő gáton. Majd erre vezet az út. Mégis állandóan az jár az eszemben, mi lesz azokkal a tárgyakkal, melyeket a hegyek túloldalán csupán az esőnyelő, vízáteresztő földrétegek megőrzésére bíztam. Ha nem találnám meg őket… Még jó, hogy elutazásom előtt, mintha éreztem volna, milyen hosszú lesz a búcsú, mindegyikhez legalább egy lapocskát rögzítettem, ráírva akkori nevüket” (Már régóta nem láttam őket. Ford. Marsall László)

* Ilyenfajta aggályaim bizonyos idő elteltével megszűntek gyötörni engem, ehhez azonban hosszú évtizedek – vagy talán inkább évszázadok? – kellettek, továbbá az az egyre erősödő tudat, hogy én – akárcsak régi nemzetem – mennyit 22

A történelem faggatása köszönhetek új nemzetemnek, az pedig ugyanúgy amannak a réginek. Az egymástól való függés, a régmúlt viszonyok leírása nem egyszerű feladat, hiszen az eltelt idő hatalmas távlatában ki tudja, hány fontos, a nemzeteinket egymáshoz közelítő esemény történt velünk. Nem mindről maradt fenn tudósítás, akár a krónikák tömör feljegyzéseiben, akár szájról szájra szálló, napjainkig hagyományozódó történetekben – különösen, ami a legrégebbi eseményeket illeti. Ettől függetlenül elkezdtek egymásra találni és kapcsolatok összefüggő, titkos rendszerévé egybefonódni bennem; az elmémben események és tények erős láncolatává álltak össze. Már korábban is – a régi hazámban élve – találkoznom kellett velük, még ha ez nem is tudatosodott bennem. Jelenleg pedig, amikor már jól ismerem a vonatkozó eseményeket, történéseket és tényeket, egyre jobban erősödik bennem a meggyőződés, sőt a bizonyosság, hogy nemcsak igen régről tudok róluk, hanem mindegyiküknek valamilyen módon részese is kellett legyek – ezer évvel ezelőtt ugyanúgy, mint a közelmúltban – akkor is, ha nem én jegyeztem le őket az utókor számára. A kétkedők persze mondhatják, hogy mindez lehetetlen. Hogy meggyőzzem őket, elmesélek egy esetet hosszú és megsokszorozódott életemből. Még a régi hazámban gimnazista voltam abban a városban, ahol akkor laktunk. Kiváló hírű középiskolába jártam, remek tanárok oktattak benne. Mégis, hiába volt jó az iskola és hiába igyekeztek a tanárok külön-külön és együttvéve, mert én nem voltam hajlandó tanulni: az érettségi előtti osztályban év végén két tárgyból meg is buktam. Szüleim – régóta elhunyt apám és értem aggódó anyám – szerencséjére a nyári szünidő végén pótvizsgázhattam, így aztán a vakáció végét követően égi és földi segítséggel (felkészítő tanárom egész nyáron gyötört engem, de fáradozása csak az isteni gondviselés jóvoltából bizonyulhatott eredményesnek) mindkét tárgyból hármast szereztem (a vizsgabiztosok felkerekítették a bennük megfogalmazódó hármas alá érdemjegyet, és áttuszkoltak a következő osztályba). Másfél évvel később – immár a műszaki egyetem hallgatójaként – a vizsgaidőszak elején éppen e két tantárgyból tettem le az első két vizsgámat. Nem én akartam ilyen korán vizsgázni. Az ötlet akkori egyetemi padtársamtól származott, aki – mint kiderült – 23

PoLíSz nem volt különösebben tehetséges, de felettébb szorgalmasnak bizonyult. Rögtön az egyetemi év elején felvetette, hogy tanuljunk együtt. Ehhez én nem éreztem túlzottan nagy kedvet, de végül jólelkűségből beleegyeztem. Közösen nekiláttunk a rendszeres tanulásnak, amelyhez korábban nem voltam hozzászokva, sőt, nem is sejtettem, hogy egyáltalán létezik ilyesmi a világon. Menet közben gyorsan megértettem a különféle definíciókat, összefüggéseket, feladatokat, miközben a társam még jó ideig derekasan küszködött velük, ezért aztán sokszor újra meg újra el kellett magyaráznom neki. És az első szemeszter alatt, miközben számtalan kísérletet tettem annak elmagyarázására, ami a napnál is világosabb kellett volna legyen, egyszer csak elkezdtek tudatosodni bennem azok az ismeretek, amelyeket még a középiskolában akartak a fejembe verni, és amelyek aztán valahogyan csak eljuthattak a tudatalattimba, hogy ott aztán háborítatlan nyugalomra találjanak egészen az egyetemi tanulmányaim megkezdéséig. Végeredményben mindkét vizsgámat – addigi életemben először – tökéletesen sikerült letennem. Ennek köszönhetően tudom: létrejöhet az emberben olyan konkrét tudás is, amelyről korábban fogalma sem volt, de amely kivételes körülmények között felszínre kerül, és tündökölni kezd a szivárvány minden színében. Ez megmagyarázza, miként fordulhatott elő, hogy (példának okáért) egy mindkét országot érintő, több mint ezer évvel korábban bekövetkezett eseményre emlékezem, amelyről egyik ük-ük felmenőm mesélt nekem, de amelynek én is tanúja kellett legyek, hiszen olyan pontosan látom most is magam előtt, hogy képtelenség lenne kétségbe vonni az én akkori jelenlétemet. Új hazámban a régmúltban történt eseményekről szóló elbeszélések mindig így kezdődnek: „Hol volt, hol nem volt, volt egyszer…” Ennek megfelelően én is hasonlóan kezdem a gondolatfüzéremet arról, amit annak idején az ük-ük felmenőm mesélt nekem, és aminek én magam is biztosan szemtanúja lehettem. Hol volt, hol nem volt, ez így volt egyszer... Az én két hazám írott történelmének a kezdetén – amikor még senki sem tudta a korának eseményeit papírra vetni – mindkét országban egy-egy fejedelem uralkodott. Mindketten szakállasak voltak, hiszen azokban az időkben a felnőtt férfiak mind szakállt hordtak: még nem voltak kellőképpen éles borotvák, az akkor még ismeretlen zsilettpengékről nem is beszélve. Ezen fölül a megállapodott embereknek, vitézeknek nem is illet olyan csupasz képpel mutatkozniuk, mint holmi fehérszemélyeknek (olyan szóhasználattal élek itt, amely a korabelinek felel meg, vagyis amilyet akkor beszéltünk: nem férfit, hanem embert, nem asszonyt, hanem fehérszemélyt említek). Nem a fejedelmi szakállviselet közti eltérések voltak döntőek – igaz, az egyik némileg hosszabbra nőtt, és már őszbe hajlott. Csakhogy a fejedelmek közül az egyiknek volt egy eladósorban lévő húga, a másiknak pedig nem, akinek viszont feleségre volt szüksége. Hogy ez a másik fejedelem milyen módon szerzett tudomást az én régi országom felett uralkodó fejedelemnek a húgáról? Erről különféle mendemondák terjengtek, a mendemondákat meg nem mindig kell elhinni, hiszen egyedül azért szokták őket terjeszteni, hogy hinni lehessen nekik vagy sem – tehát hogy kétkedni lehessen bennük. Mindenesetre a hercegkisasszony orcája és alakja igen szemrevaló volt, így hát hozzáadták a má24

A történelem faggatása sik ország fejedelméhez, aki tisztességgel fogadta is őt országában. Emlékszem: sokat sírt és könyörgött előtte, hogy őt sehová se küldjék, mert a szülőnemzetem – amely azokban az időkben merészkedett elő a sűrű erdőkből és a járatlan ősrengetegekből, hogy színre lépjen földrészünkön – még nem rendelkezett kiterjedt nemzetközi kapcsolatokkal, és azon a vidéken nem volt szokás dinasztiák közötti házasságokat kötni a végtelen erdőkön vagy a hegyeken túli uralkodókkal a jószomszédi viszonyok kialakítása vagy fenntartása érdekében (nem is beszélve már a határok esetleges kitolásának a lehetőségéről). Az én régi országomnak, amely – amint azt már említettem – azokban az időkben kezdte az idegen hatalmasságok (egyelőre még igen gyér) érdeklődését felkelteni, még egyáltalán nem voltak történetírói – sem saját nemzetbéliek, sem idegenek. Ennek okán jelen feljegyzésemet lehet az első hiteles forrásnak tekinteni, amely hírt ad a szóban forgó történetről. Amikor a hercegkisasszony a népes küldöttség élén haladva elhagyta saját hazáját, és átkelt a festői hegyeken, amelyek elválasztották saját országát a másik, számára új és idegen országtól – azokon a hegyeken, amelyeken a minap átköltözésem során én is átkeltem –, már hiába fordította hátra kecses, szőke fejét, a hegyek orma örökre eltakarta előle a kilátást szülőföldjére. – Régi hazám első krónikái csak párszáz évvel később keletkeztek, és habár szó esik bennük a hercegkisasszonyról, és arról, hogy a másik ország fejedelmét – aki őt feleségül vette – fiúgyermekkel ajándékozta meg; arról is megemlékeznek, hogy ez a fiú aztán nagy hadvezérré és államférfivá lett, és térített az új, gyönyörű vallás nevében, sőt, még a koronát is elnyerte, és új hazám első királya lett – csakhogy ez a történet tévedésen alapult. Helyesbítenem kell. Végül is azok a tollkoptató írnokok annyi idő elteltével ugyan honnan tudhatták volna, hogy mi történt négyszáz (vagy akár csak kétszáz) esztendővel korábban? Az én esetem egészen más. Hiszen én a már említett ük-ük felmenőmmel együtt ott voltam, és tanúja voltam az eseményeknek. Ezért most közzé teszem, hogy mi is az igazság ezzel a fiúgyermekkel kapcsolatban. Tény, hogy a fejedelem felesége fiatalon és váratlanul halt meg szülés közben. A javasemberek hiába próbálták ezt megakadályozni, hiába készítettek különféle gyógynövény-főzeteket, hiába imádkoztak mindkét vallás istenéhez – a régihez és az újhoz egyaránt –, semmi sem segített. Férje, a fejedelem egy ideig erősen szomorkodott utána – két alkalommal talán még vadászatra sem indult emiatt. Később aztán szereztek neki egy másik (szintén nem csúnya) lányt, aki ugyancsak valamilyen nagyon ősi fejedelmi családból származott. Ő lett aztán az asszony, aki az új országom nemzetének első királyát szülte a fejedelemnek. – Ennyit arról a hercegkisasszonyról. Most pedig, befejezve a regélést, szeretném felhívni a későbbi nemzedékek figyelmét, hogy – az egyéb apróbb pontatlanságokat figyelembe sem véve – milyen hatalmas baklövéseket tudtak elkövetni a különféle történetírók – és nemcsak a régi hazámban. Ettől függetlenül elkövetőik nyugodjanak békében! Sok idő telt el azóta, hogy átköltöztem az új országba, de végre kezdtem átérezni, hogy régi hazám és új hazám egy és ugyanaz: az egyik kiegészült, megnagyobbodott bennem a másik által. Kezdetben azt hittem, hogy a régi országot növeltem meg az újjal, hiszen a régi ország a szülőhazám, és így mintegy több 25

PoLíSz előjoggal rendelkezik. Később aztán nemegyszer olyan képzetem támadt, hogy mindez éppen fordítva történt. Ebből aztán nagy zűrzavar keletkezett a gondolataimban, szinte szédültem is tőle. Mindez akkor oldódott föl bennem, amikor egy harmadik – számomra korábban elképzelhetetlen – lehetőség tudatosodott bennem. Nevezetesen: hiszen ez a két ország és ez a két nemzet egy tőről fakad. Több ez kettejük uniójánál (ami csak két egyenrangú fél között jöhet létre): eleve szervesen összetartozó egységes egészet alkotnak. Olyanok, mint a forró tej és kávé: miután a csészében összekavarom őket, aranyszínű árnyalatba játszó, csodálatos, telt ízű, világosbarna itallá állnak össze, amelyet mindennap jóízűen szoktam iszogatni reggelimet fogyasztva. A rend kedvéért tudatom, hogy az említett tökéletes egység még csak bennem jött létre, nem a két ország lakosainak az elképzeléseiben és hétköznapi valóságában – e tekintetben akár őket is meg lehet kérdezni a bizonyosság kedvéért. Túlnyomó többségük valószínűleg ügyet sem vet rá, hogy akár ők is e kibővített fennhatóságú ország állampolgárai lehetnének, amely ország mások leigázására irányuló hadjáratok és megszállások nélkül, a létezésünk belső szükségletéből fakadó jó szándékra alapozva fejlődhetne. Igaz, közös királyaink alatt országaink annak idején már vagy háromszor is egyesültek, mindez azonban túlontúl rövid ideig tartott, mert hol a közös király halt meg időnap előtt (habár nagy ívű tervekkel rendelkezett), hol közös ellenségeink tették el láb alól, akarom mondani gyilkolták meg őt. Talán éppen ezeknek az egyesüléseknek a túlságos rövidsége miatt senki sem tudja elképzelni, milyen kitűnő lenne egy jóval nagyobb országban élni, mint két külön kicsiben; egy országban, amelyben a kettő egy, és egyúttal rendelkezik mindazokkal a természeti kincsekkel, amelyeket egykor idegenek raboltak el tőlük (úgy, ahogyan én azokat már rég visszaszereztem a magam számára). Befejezésül még egy gondolatot szeretnék az érdeklődők figyelmébe ajánlani. A bennem már ezer éve egybekapcsolódó területet a rajta keresztül húzódó hegyek éppen hogy nem elválasztják, hanem ellenkezőleg, összekötik, úgy, miként a gerincoszlop az emberi test két oldalát (annak ellenére, hogy az írott történelem kezdetén az említett hercegkisasszony elől mégiscsak eltakarták szülőhazáját). Ez a hegység igen maradandó és hosszú életű. Olyan, mint az emberi élet. Épp a minap néztem utána a Bibliában, mennyi ideig tartott Ádám, Ádám fia Set, Set fia Enos, és Enos fia Kenan élete. Azt találtam benne, hogy mindegyiküké 800–900 évig, vagy még több ideig. Az én megsokszorozódott életem is hány évszázada tart már! Vagyis az emberi élet eredendően hosszú, nagyon hosszú. Tovább tart, mint egy-egy állam vagy nemzet élete. Ennek okán érdemes magunkban egyesíteni azt, amit kívül elválasztottak egymástól, és elszakítva készen áll megsemmisülni; a bensőnkben így válhat egynemű egésszé, hogy velünk együtt makacsul sokáig tudjon létezni. Ezeket a megfontolásokat nemcsak a minket összekötő hegylánc két oldalán lakó honfitársaim figyelmébe ajánlom, hanem minden más jó szándékú embernek a világon is javaslom, hogy ezt a szerencsés állapotot – lehetőségeikhez mérten – ők maguk is megalkothassák saját benső énjükben. Sutarski Szabolcs fordítása 26

A történelem faggatása

XX. SZÁZADI MAGYAR PRÓZAMŰVÉSZET ÚJRAFELFEDEZÉSE X. Nagy Domokos Imre

Selmecbánya Kosáryné Réz Lola műveiben (Második, befejező rész) A Selmecen játszódó regények Ezen regények egy része önéletrajzi vagy családtörténeti ihletésű, mások pedig komoly történelmi kutatásokon alapulnak. Mintegy átvezet az előző témakörből ebbe a Laurácska meggyógyul. A történet 1880-ban játszódik. Laurácska és barátnője, a „bányagróf lánya” fellépnek egy jótékonysági esten, a zegernye időben megfáznak, tüdőgyulladást kapnak, ami akkor az egyik legsúlyosabb betegségnek számított. Ebbe a bányagróf lánya bele is hal, míg Laurácska – részben az öreg dajka házi praktikáinak, részben a falusi rokonoknál töltött időnek (mely sokkal egészségesebb és kötetlenebb volt, mint akkoriban az úri kisasszonyok városi élete) köszönhetően – végül meggyógyul. Ez így egy kicsit talán érzelgős leánytörténet, ám valóban megtörtént. Laurácska, teljes nevén Richter Laura, dédapám egyik nővére (azaz a szerző nagynénje), aki – mint arról valamennyi családtag beszámolt, ki még ismerhette – nagyon szerette és kiválóan tudta a történeteket elmesélni. „Ekkor történt aztán, hogy látogatóba mentünk egy nagynénémhez, aki rengeteg sok régi történetet tud. Évekig el lehetne hallgatni.”1

Hogy tovább pontosítsam: „a bányagróf lánya” nem más, mint Péch Izabella, dédanyám nővére, akivel ez a tragédia néhány hónappal esküvője után történt. Jó állapotban lévő sírja máig megtalálható a selmeci felső evangélikus temetőben, évtizedekkel később elhunyt férje, az idők folyamán professzorrá lett Schwartz Ottó sírja mellett.2 Időrendben az első „igazán selmeci” mű az Álom. Bár itt a város – legalábbis a megjelent változatban – inkább csak díszlet. Megjelent változatot írtam, mert az első, még Selmecen készült változatot a kiadó túl misztikusnak találta, és abban a formában nem óhajtotta kiadni. Így Nagyanyám – kelletlenül bár – a megjelenés érdekében átdolgozta a regényt. Ez a kényszerű átdolgozás – ami Nagymamának élete végéig nagyon fájt – valószínűleg a regény színvonalának sem használt. Emlékirataiban is csak utalt rá,3 és rajta kívül soha senki nem tudhatta, 27

PoLíSz hogy milyen is volt valójában, ugyanis nagyon sokáig senkinek sem engedte meg, hogy írásait megjelenése előtt elolvassa. 4 A regény végén van néhány bekezdés, melyben a régi Selmecet búcsúztatta: „Saly Ádám úgy érezte végre, hogy hazaérkezett… Megfogta az asszony kezét, és sétáltak együtt, halk, boldog beszélgetéssel sokáig. És köröskörül meghunyászkodva feküdt a kisváros. Többé nem bánthatta őt… Levette rongyos ködsüvegét, és alázatosan hallgatott. Mert nem tőle kell már kicsikarnia a kenyeret, nehéz testi-lelki rabszolgaság árán… Csak vendégül jön már ezentúl szép, selyemruhás asszonyával, és fényes, könnyen guruló pénzt, alamizsnát hoznak a szegény vén városnak mindig… És feltámadt valami a szép múltból. Mikor még gazdag és fiatal volt a város, mikor nem ő tartotta erővel magánál repülni vágyó rabszolgáit, hanem gazdag és tudó urak siettek hozzá, hogy mindig szebbé tegyék.”5

Ezek után idetartozó művei közül az Ulrik inas (1921) és A vén diák (1927) jelentek meg, azonban, mivel ezeket tartom Selmec szempontjából a legfontosabbaknak, legutoljára tárgyalom a két regényt. * Időrendben ezután A selmeci diákok következett, mely a Vén diáknál szelídebbmosolygósabb, de azért nem túlszépítő ábrázolása a selmeci diákéletnek. Először Hamupipőke volt a címe, így jelent meg a Magyar Lányok 1927–28-as évfolyamában, majd 1930-ban önálló kötetként. Második kiadása 1933-ban már a ma ismert címen jött ki, és természetesen ezt viseli az 1990-es új kiadás is.6 A regény (amely 1850 és 1853 között játszódik) témája Beaujardin márki, az apolitikus francia diák Bozsárdyvá válása. Hogy hogyan nyílik ki lassan a szeme a bécsi aulikus rokonokkal rendelkező külföldi fiúnak, és hogyan válik a regény végére magyar és „rebellis” érzelművé. No persze: „cherchez la femme”… Kell hozzá egy romantikus Hamupipőke-történet elveszett cipővel (mert ugyan kibe szeressen bele a főhős, ha nem a zsandárok által keresett fiú húgába, aki nem mellesleg a komiszárus távoli rokona…). Kell hozzá a diákok összetartása, akik a magyarul még alig pár szót gagyogó márkit kigyógyítják súlyos megfázásából, hogy végül a szívében lassan már Bozsárdyvá változó Beaujardin márki befolyásos bécsi rokonain keresztül kieszközölje a kegyelmet. Az egész azonban azzal kezdődik, hogy a kis márki „vulgója”, azaz diákneve a Petrezselyem lesz, mert ezt olyan nehéz volt kimondania. „Petrezselyem berendezkedett a szobácskában aztán kitárta az ablakot, s kikönyökölt rajra hosszúszárú pipával a fogai között – most már ő is vett magának hosszúszárú pipát. Mintha csak tegnap maradt volna abba, folytatódott a diákélet. Muzsika, nóta, vidám tréfa, néha tanulás, sok tánc, sok bolondság és igaz testvériesség.

28

A történelem faggatása Megint volt egy kis tejfelesszájú fiú az újoncok közül, aki meghűlt az első őszi napokban, akárcsak ő tavaly, s megint akadt, aki ápolja. A márki is két éjszakán keresztül ült az ágya mellett.”7

A kegyelemlevél átadását természetesen a diákok jó selmeci módra szervezik meg, megadva a módját, hogy minél nagyobb nyilvánosságot kapjon. „Felment Cincérhez, s megtanácskozta vele a dolgot. Soká tanácskoztak. – Ebből valami nagyon jó tréfát csinálunk! – ütötte Cincér térdeit jókedvében. – Össze kell a fiúkat hívni! Kiállt a ház elé, a tenyereit a szája elé görbítette, s olyan hangok keltek az ujjai közül, hogy elhallatszott a Paradicsom-hegy tetejéig. A szomszéd kutya ijedten kezdett üvölteni. Egy félóra alatt annyian voltak a diákok, hogy nem lehetett a szobában elférni. Izgatott sürgés-forgás következett, szaladgálás erre-arra. Alig múlt el egy újabb óra, amikor a város lakói különös látványra gyűltek egybe. A menet legelején török basának öltözött kikiáltó jött szamárháton, óriási dobbal. Egyre kiabálta. – Adatik tudtára mindenkinek, hogy Kukutyinország királyfia, meghallván, miszerint ebben a városban vannak a legszebb lányok, ideérkezett és itt akarna magának feleséget keresni…”8

A könyvben szerepel egy Fridolin nevű félbolond (vagy tán egészen bolond) távoli rokon, aki a maga módján néha sokkal okosabb, mint mások. Nagymama a valódi Fridolint személyesen ismerte, ott éldegélt rokonainál Selmecen, ő csupán visszatette néhány évtizeddel az időben.9 A regény így zárul: „Húsz esztendő múlva egy vidám, feketefürtös fiú állított be az öreg anyókához, aki csak bottal tudott járni már, s a háta olyan volt, mintha valamennyi esztendő, amit megélt, rajta gubbasztott volna. Egyik unokája végezte a munkát a ház körül. – Ide küldtek szobát keresni… Bozsárdy Gábor a nevem… – Bozsárdy… Bozsárdy… Volt egy ilyenféle nevű diákom valaha, fiacskám… Derék, szép fiú, Petrezselyemnek hívták… – Az apám volt az – mondta a fiú. És behurcolkodott a szobácskába, ahol még mindig a régi karosszékek billegtek roskadt, ferde lábbal, s a régi tintás íróasztal állt a sarokban, s ahonnan a meredek ösvényre, meg a messzi, erdős hegyekre lehetett látni… Megkezdte most ő az álombeli, mesével teli selmeci diákéletet…”10

Ami a névváltoztatást illeti, ilyen valóban megtörtént a családban, hiszen egyik ükapja Pierre Cheruble-ből lett Scherübl Péter. Ám ezt a tényt csak 29

PoLíSz Nagymama halála után derítettem ki kutatásaim során, de a fantázia adta névváltozást utólag igazolta a történelem. * Ezután néhány önéletrajzi és családtörténeti vonatkozású regény következett. 1935-ben jelent meg A János-utcai leánykolónia című regénye. Az eredeti változat a húszas évek első felében kellett hogy készüljön, mert még fiatalabb húgának, „Böskének” (családi névhasználatban valójában Böbe volt) ajánlotta, aki azonban fiatalon meghalt. Ezt bevallottan saját naplójának felhasználásával írta. Valószínű azonban – erről hiába kérdeztem, nem beszélt róla –, hogy mire készen lett a kézirattal, húga meghalt, és érzelmi okokból a kéziratot egy időre félretette. „Kedves lányok, mikor most könyvalakban kiadásra kerül az én leánykori naplóm egy része, úgy gondoltam, hogy változtatok rajta egyetmást, mert hiszen gyerekes kézzel és gyerekes gondolkozással van írva. De mikor elolvastam, akárhányszor mosolyogtam is a gyöngeségein és bohóságain, mégis úgy éreztem: nem tudok rajta változtatni többé. Az én kis Böském, akinek valamikor az egészet írtam, nem szűrhette le a mi kis történetünkből a tanulságot úgy, ahogyan gondoltam egyszer. Megelőzött minket okosságban, jóságban, s az élet legnagyobb művészetében: a lemondásban. Megnőtt, szép nagy leány lett belőle. Menyasszony. Aztán megbetegedett, és hosszú, hősies küzdelemmel viselt szenvedés után meghalt, olyan szépen és csöndben, mint ahogyan élt. Igazi hős volt, bizony. De a tanulságot elmondom én helyette, lányok. A tanulság az: akárki akármit mond, érdemes szépre, jóra törekedni, mert erős akarattal mindent elér az ember. S még ha az embereknél hatalmasabb törvények nem engedik is a célhoz, betöltötte a hivatását, hazaszeretetet és derűt osztott mindenkinek maga körül, drágább ajándékot minden kincsnél..”11

A „János utcai leánykolónia” valójában az MLK (Magyar Lányok Köre) nevet viselte, mely elnevezésnek semmi köze nem volt a később Nagymama által szerkesztett folyóirathoz. Tagjai valóban összetartottak, amire a könyv általam használt példányának sorsa is bizonyíték. Nagymamának ebből a könyvből sem maradt saját példánya, Azonban 1962-ben a Fehérvári úti kispiacon összetalálkozott az egyik korábbi MLK-taggal, a regény egyik szereplőjével, aki Nagymamát 70. születésnapjára megajándékozta a birtokában lévő dedikált példány fénymásolatával, melybe emlékezetből beírta azoknak a szereplőknek a valódi nevét, akikre emlékezett. Hogy Bíró Juci valójában a szerző, és Bíró Ica, a húga valójában Réz Mária nagynéném – az természetes volt számomra, ugyanis Nagymama a családtagokról mintázott női szereplőknek sokszor adta a Bíró vezetéknevet a Richter analógiájára. A többi azonosított szereplő: Visó Elzi = Hoznek Hilda (Hika, tőle kapta Nagymama a kötetet), Visó Emmi = Hoznek Erzsébet; és az egyetlen fiú: Visó Karcsi = Hoznek János. Nagymama fiútestvérei a saját keresztnevükön szerepelnek benne. 30

A történelem faggatása Itt kerül először elő a „nyamnyamok” elnevezés, akik „a leányok kedves öcsikéi”; és itt említi meg először Szutor Katalin egykori nőhonvédet. „A Kongó annak a szépirodalmi lapnak a címe, amit a fentnevezett hölgyek szerkesztenek, s kellő szerénységgel így neveztek el. Előfizetési ára: egész évre három korona. Megjelenik minden hónapban. Az egész mulatság. Mindenki nevet rajta. De fizet, és ez a fő! Mert a tiszta jövedelemből egy öreg asszony utolsó napjait teszik gondtalanokká. Egy szegény öreg asszonyét, aki hatvannégy évvel ezelőtt a szabadságharcban katonaruhában ment a csatába, és később az Újépületbe vitt titokban a foglyoknak vigasztalást.”12

A Kongót kifejezetten „szociális támogatás” céljából csinálták, Szutor Katalin elhunytával megszűnt, az utolsó számot ünnepélyesen eltemették.13 Egyébként a könyvből kiderül, hogy Nagymama és barátnői a kor vidéki úrilányainál kötetlenebb életet élhettek (sokszor nem is érezve és értékelve ezt), benne vannak leánykori vívódásai, a »valójában ki is vagyok én« kérdése. 1937-ben jelent meg az Én Újságom Könyvei sorozatban az Ellenség a hegyoldalon. Ám ennek a könyvnek hosszú története van. Először A nyam-nyamok címmel jelent meg – jóval korábban, folyóiratközlésként. Hogy melyik folyóiratban – fogalmam sincs. Ezelőtt közel 60 évvel még volt néhány kivágott oldal belőle, melyeket én is láttam, de mire elértem azt a szintet gimnazistaként, hogy érdekeltek volna a részletek, eltűnt mind. Nagymama említette, hogy a kötetben megjelentnél jóval hosszabb és részletezőbb volt, főleg ami Selmec környékének és magának a városnak a leírását illeti. Aztán amikor már befutott szerző lett, Wolfner József fia és utóda, Farkas István felajánlotta a kötetbeni közlést. Ekkor változott meg a könyv címe is, ami végül is érthető, mert az eredeti félrevezető lett volna. Megjelentetése örömteli volt, de nagyon terjedelmes a sorozatban megjelenthez viszonyítva. Nagymama fájó szívvel végezte el a rövidítést, ám még így is hosszú volt... Megmaradt egy „kutyanyelvekre” szedett csonka korrektúrapéldány, melynek elején ez olvasható idegen kézírással: „50 sorral több...” (a megjegyzés többi része leszakadt, de nyilván a rövidítésre vonatkozott). Amikor 1998-ban számítógépbe írtam a szöveget, a hiányzó részeket az OSzK-ban kimásoltattam a megjelent könyvből, és így egészítettem ki. Tehát a nálam lévő változat jóval rövidebb az elsőnél, azonban hosszabb a könyv alakban megjelentnél. A regény nagyanyám öccseinek és barátainak kamaszkori viselt dolgairól szólt – a műfajnak megfelelően némileg módosított formában. Valójában a diákok (a nyamnyamok) és a mesterlegények (a nyivákok) ellentétét dolgozta fel, amelyről jóval realistábban írt a Vén diákban. „Ezek voltak a nyam-nyamok. A nyam-nyamok törzse tudvalevően Afrikában él. A tudósok sok mindent összeírtak róluk bizonyára, laikus körökben azonban csak két kimagasló jel-

31

PoLíSz lemvonásuk ismeretes. Az egyik, hogy rettentő ordítozásukkal megrémítik még a vadállatokat is, a másik, hogy rengeteget esznek. Selmecbánya egy utcájának ifjúságát ezen az alapon nyam-nyamoknak nevezték el. Heten voltak: a három Jávor-fiú: Nagy Krko, Nyakigláb, Kis Krko, azonkívül Nagy Csipesz, Kis Csipesz, Borda és Munyók. Borda volt a legnagyobb.”14

A szereplőket, hasonlóan A János-utcai leánykolóniához, részben tudom azonosítani, a Nagymamától hallottak alapján. A három Jávor-fiú az öccsei: Géza, Ferenc és Endre (azaz Géza, Ferkó, Bandi). A két Csipeszt feltételesen tudom, ugyanis Nagymama említette volt a vezetéknevüket: Szentiványi vagy Szentistvány. Kis Csipeszből repülőtiszt lett, mint az a regényben is olvasható.15 A Magyar Királyi Honvédség repülőtisztjei között csak egyet találtam, aki megfelelt a fentieknek: Szent Istvány Dezső főhadnagy (1896–1934, Siófokon lezuhant, ahogy a szaknyelv mondta „repülőhalált halt”).16 A regény még későbbi, rövidített formájában is tele van olyan leírásokkal, amelyek megismertetik az olvasót Selmeccel. „Amint messzebb került a magas, kétemeletnyi városkaputól, túl a kocsmán, Mihálytáró felé kanyarodott fel balra egy mellékút, ami vízmosás lehetett valaha. A bányák itt elhagyatva álltak már régóta. Oldalt, rozoga korlát mögött, mély szakadék alján kis erecske szaladt lefelé a tavak felől. A másik oldalon a Hibalka emelkedett, magas, meredek hegyoldal, amelynek lombos erdeje szinte kivilágított a köröskörül sötétlő fenyvesek közül.”17

A cselekmény a „nagypuska” körül bonyolódik, melyet Nagykrko (Géza) felelőtlenül elvisz otthonról, és a nyivákok (vadorzási célból) ellopják. Amíg keresik a fegyvert, megismerkednek a környékkel, és számos verekedésbe bonyolódnak. A végén aztán csak visszaszerzik a nagypuskát, Nagykrko lelő egy támadó vadkant, és szent lesz a béke. Az események közül kétségtelenül a kamasz fiú vaddisznólövése a leghihetetlenebb, holott az biztosan megtörtént. Nagymamától számtalanszor hallottam, hogy öccsei valóban kilopták a nagypuskát a fegyverszekrényből, elmentek vaddisznót lőni, ami végül is Géza jóvoltából meg is történt. A történetet megírtam, és az Internetre is feltettem.18 A fiúk az ellopott nagypuskát keresve bejárják az egész környéket – részben egyedül, részben Virág tanár úrral, aki sokat magyaráz. Virág tanár úr szerepeltetése adta meg az ürügyet, hogy az eredeti változat tele lehessen helytörténeti és helyismereti adatokkal. „Ezen a kiránduláson beszélték meg, hogy felmennek vagy két napra a Szitnyára. Míg Nagy Krko elnyúlt a fűben, s úgy tett, mintha aludnék, de valójában a puska-ügy foglalkoztatta, Nagy Csipesz és Borda összedugták a fejüket. – Nagyon lógatja az orrát – mondta halkan Nagy Csipesz. – Ühüm – intett Borda, s megcsóválta a fejét. – Nem tetszik nekem a dolog…

32

A történelem faggatása – Kint a Szitnyán mindig jókedve van. Ott még énekel is. Két napra mennénk, magunk főznénk... Ott aludnánk a menedékházban... – Csak elengedjenek! – Na hallod!... Nevetséges lenne igazán! Bármilyen nevetségesnek tartották is azonban, mégsem akarták őket a Szitnyára két napra egyedül elengedni. – Érettségi előtt igazán csak háziállatnak nézik az embert – panaszkodott Borda egy csillagos estén a ház előtt rekedt hangján. – Mindig a ketrecben üljön, mint valami csirke!” „Jávor néni éppen kikönyökölt az ablakon, hogy behívja a fiait, és a társaság megállt vele beszélgetni. Virág a fiúkhoz fordult. – Mi baj, édes fiaim? Miért vagytok olyan csöndesek? Nagy Csipesz feltalálta magát. – Az a baj, tanár úr kérem, hogy nem akarnak egyedül két napra a Szitnyára engedni minket…A dolog vége az lett, hogy Virág tanár úr vitte fel a Szitnyára őket.”19

A család kedvenc kutyája Top volt, egy rendkívül okos állat, akit Nagyanyám több regényében is szerepeltet. Egyik sokszor mesélt teljesítménye az volt, amikor a Szitnyáról egy kirándulás alkalmával „futárszolgálatot” teljesített a kiránduló fiúk és aggódó édesanyja között. Így természetesen megörökítésre került ebben a regényben is. „Mire a fiúk felkeltek, készen volt a reggelijük. De Virág tanár úrnak feltűnt, hogy Kis Krko nem igen eszik. – Mi bajod neked? Végre kibökte nagynehezen. – Attól félek, hogy anyukáék nagyon aggódnak értünk a tegnapi vihar miatt... Virág tanár úr együttérzően bólogatott, de nem tudott mit mondani. – Arra gondoltam – folytatta Kis Krko –, hogy leküldöm Topot egy levéllel. – Messze lesz az neki – vélte a tanár úr. – Ó, Top ügyes és fürge. Estére vagy legkésőbb holnap reggelre itt lehet. Valamennyiöknek tetszett a terv. Megírták a levelet, Top nyakára kötötték, aztán megetették, megitatták, megsimogatták, s lefelé mutattak a sziklák között. – Haza menj, Top, haza! A kutya néhány pillanatig ide-oda szaladgált, aztán egyszerre nekiindult, mint e nyíl, lefelé a meredek lejtőn. A fiúk utánanéztek, amíg el nem tűnt a szemük elől.” „Este aztán leheveredtek egy takaróra a menedékház elött és énekeltek. Mindenki úgy énekelt, ahogy tudott: a tücskök is, a békák is, a fiúk is, Virág tanár úr is. És szép volt mind, mert valamennyien szívből fújták a nótájukat.

33

PoLíSz Aztán egyszerre halk, messzi kaffogás hangzott valahonnan... Kis Krko felfülelt. – Ez Top! Jön vissza Top! – Nem biztos. Hátha a tóőr kutyája csavarog erre? De a kaffogás egyre erősödött. Nemsokára már lihegés is hallatszott. S egyszerre csak a legnagyobb éneklés közben valami sötét tömeg ugrott a nyakuk közé. Top volt. Egyiknek végignyalta az arcát, másikat orronütötte kemény farkával. Aztán elnyúlt köztük ő is fáradtan és megelégedetten, hosszan lógó nyelvvel, lihegve. – Top! Top! – simogatta Kis Krko. – Hát otthon voltál? Igazán? – De hiszen visszahozta a levelet! – mondta valamelyik. – Ott van a nyakán! Világosságot gyújtottak, s levették a levelet. Válasz volt az övékre. Kedves Fiacskáim, nagyon megörültem Topnak, mert igazán aggódtam értetek. Éppen ebédhez ültünk, amikor beállított nagy lihegéssel. Meg akartam etetni, de ugatva magyarázta, hogy nagyon siet. Egy kis levest habzsol, míg én a levelet írom, de egyre felnéz rám. Vigyázzatok fiacskáim, és gyertek haza baj nélkül. Mulassatok jól, mindnyájan csókolunk. Top tehát csakugyan megtette a nagy utat, és vissza is érkezett szerencsésen. Mind megsimogatták, etették, becézték, és Kis Krko büszkén cipelte aludni: – Gyere, te kis okos, te kis ügyes gyere, te az én kutyám vagy!”20

A honismeret beépítésére (és egyúttal a fiúk fékezhetetlen kalandvágyára) hozok egy másik példát is – sajnos ez is csak a rövidített változatában van meg. „Augusztusban Jávor néni két hétre Szklenó-fürdőre ment a reumája miatt. A fiúk majd minden nap nekiindultak, s meglátogatták, pedig nem volt gyerekség. Tepla község jó másfélórai járás, s onnan Szklenó még 6 kilométer. De megesett, hogy kocsit vagy szekeret találtak, arra kapaszkodtak fel, s vígan zörögtek a fürdőhely felé… Szklenón patakban folyt az istenadta meleg víz, tót asszonyok ruhát mostak benne. Vihnyét szintén meglátogatták. Itt megnézték a Kachelman-vasgyárat is, s annyi vasreszeléket kértek és kaptak emlékül, hogy majd lehúzta a zsebüket. Fontos volt még a tópataki rákászás is ezen a nyáron. Kisiblye felé vezetett oda az út. A főiskolai kísérleti telep gyönyörű berendezésű faiskolái s halastavai fölött a hegyoldalon ott látszott az Óriási E betű, amit Erzsébet királyné emlékére ültettek világosabb fákból a sötét fenyőerdőbe a kegyeletes szívű erdészek….”21

* Anyai nagyszülei valóban regénybe kívánkozó romantikus szerelmének két regényében állított emléket. Nagyapja, Péch Antal Sugaras Antal néven szerepel, nagyanyja csak keresztnevén: Emmuska. Az Excelsior 1937-ben jelent meg. 34

A történelem faggatása Folyóiratban megjelent változatáról nem tudok, de hogy régóta foglalkoztatta őt a téma, azt a Magyar Lányokban legelsőnek megjelent írása bizonyítja. Az 1919–20-as évfolyamban olvasható A rózsaszínű rózsa című elbeszélése, amely a regény egyik alapmotívumáról szól.22 A szerelem valóban romantikus volt. Péch Antal, a szerény körülmények között élő nagyváradi ácsmester fia, majd árvája ugyanis a pénzhiány miatt minden tanév elején és végén gyalog tette meg az utat Selmecre és vissza. Továbbá – nem lévén pénze a diákok amúgy költséges szórakozásaira – gyalog többször is bejárta Selmec környékét, részben megbízásként kapott térkép-ellenőrzési céllal. Egy ilyen gyaloglása során látta meg Szájbély Emmát, a magas rangú bányatiszt (a regényben bányagróf) Szájbély István és Scherübl Erzsébet lányát. Hogy pontosan hogyan történt? Azt soha nem részletezték az érintettek, ám vagy száz évvel később unokájuk így rekonstruálta az eseményeket: „Szemben szép, tornyos udvarház állott. Nagy kert vette körül. Nyíltak benne a rózsák. Egyszerre csak úgy érezte a diák, hogy elhomályosodik a szeme. Az oszlopos tornácról virágkönnyű, virág rózsaszín ruhában szelídarcú leányka lépegetett le a rózsák közé. Simára fésült dióbarna haja a fülére simult. Vállkendőcskéje mullfodrait libegtette a könnyű szél. Köténykéje szalaggal volt megkötve vékonyka derekán. Ollót tartott a kezében, és lábujjhegyre állva a legszebbik rózsatő mellett, egy rózsaszín rózsát vágott le a levelek közül. – Itt a legszebbik leány – gondolta Antal. – Itt a tündérkisasszony. Csak várni kell... minden álom teljesül… Antal odament a kerítéshez. Ott megállt. Egyszerre feltekintett a kis tündérkisasszony. Ránézett a poros öltözetű fiúra. Szép nagy szeme fénylett. – Messziről jön? Vándorlólegény? Jöjjön beljebb, itt megpihenhet, és kap ebédet is. – Köszönöm, kisasszony – mondta Antal. Oldalt nyitva állt a rácsos kapu. Bement. De nem a konyha felé tartott, hanem odalépett a rózsatövek közé, a leányka elé. – Nem vagyok vándorlólegény, kisasszonyom. Diák vagyok. Hanem azért... – Azért úgy-e, elfogadja az ebédet? – nézett fel a leányka. – Mást kérek – mondta a diák. – Ezt a rózsaszínű rózsát, amit most a kezében tart, kis asszonyom. A leányka rátekintett a diákra. Látta magas homlokát, szép kék szemét, ami olyan szelíd volt, s mégis szinte félelmetesen erős. Látta fényes, göndör haját. Ki tudja, mit gondolt, mit érzett? Egyszerre csak kinyújtotta fehér kezecskéjét, s odatűzte a rózsát a diák kabátja hajtókájára... A nagyasszony, a kis Emma édesanyja, a padláson volt. Nem restellt felkapaszkodni a meredek létrán, hogy lássa, hogyan teregetik kötelekre a mosóaszszonyok a nagy ruhakosarakban felcipelt drága sok fehérneműt. Egyik szeme mindig a mosóasszonyokon volt. De a másikkal egyszer lepillantott a padlásablakon át a kertre.

35

PoLíSz Majd leszédült onnan, mikor látta, hogy poros felleghajtóban egy vándorlegény jön be, a leánya pedig szóba ereszkedik vele, s odaad neki egy szál rózsaszínű rózsát. Le nem repülhetett a padlásról... a létrán leérni sok időbe telt volna. Csak átkapaszkodott gyorsan a gerendákon, megállt a padlásfeljáró kis erkélyén, és szigorúan rázta feléjük a mutatóujját. De a kis Emma nem szaladt el. Csak mosolygott reá. És a diák sem ijedt meg. Mélyen megemelte a kalapját, meghajolt a padlásajtó felé. Aztán még egyszer a kis Emma előtt. És mert a kis Emma, akit nem lehetett előcsalogatni a kertből, ha vendégek érkeztek, most odanyújtotta neki búcsúzóul a kezét, megcsókolta a kis fehér kezet. Aztán kiment a diák. De nem a kerten át, nehogy azt higgye valaki, hogy fél. A ház bolthajtásos kapuja alatt lépett ki. Az őrtálló hajdúk nagyon megnézték, de a diák kék szeme olyan szúrós és éles lett, hogy meg sem mertek moccanni. Mintha nehéz csákányt fogna a kezében, úgy összeszorította az öklét. A rózsa édes illata körülfogta... és ő ezt mondta magában: – Visszajövök még ide... hintón! Az asszonyság ezalatt leért a létrán. Oda sietett suhogó szoknyájával a virágágyhoz. Kézenfogta Emmuskát. Vitte be szó nélkül magával a házba, fel a lépcsőn, el a mángorló mellett, végig a folyosón. Meg sem állt, míg a csipketerítős díványig nem ért a belső szobájában. Ott aztán lihegve ült le, és megcsóválta fejkötős fejét. – Mi jutott neked az eszedbe, kislányom? Hogyan szólhattál ahhoz az idegen emberhez? Hátha rabló? Hátha szökött katona? Hátha maga a garabonciás? Ki tudja, ki lehetett? – Ne haragudjon, édesanyám – könyörgött szépen összetett kézzel a kis Emma. – Olyan fáradt volt szegény diák, és olyan becsületes, tisztakék a szeme. Nem, dehogy volt rabló! Dehogy volt szökött katona! Dehogy volt a garabonciás... Csak egy szegény fiú volt, s még azt is mondta... hogy talán... visszahozza a rózsát... – Még csak az kellene! – ijedezett az asszonyság. – Isten ments! Ide ugyan ne jöjjön többet! ... Kár volt félni, a diák nem jött.”23

Ám minden Újév napján „… a levelek, kártyák között egy névjegyet talált Emmuska. Könnyű kézzel rózsaszín rózsa volt az egyik sarkába festve. És gyöngybetűkkel ennyi állt a név alatt: Istenáldást és boldog Újévet! Emmuska ezt az egy névjegyet tette el sok díszes üdvözlőkártya meg szép levél közül. Erősen dobogó szívvel állt az ablakánál sokáig Mégis gondol reá a diák... nem felejtette el... pedig már-már azt kezdte hinni… Volt egy aranydíszes dobozkája, tele emléklapokkal. Kiszedte mind, s legalulra, rejtekhelyre, betette a Sugaras Antal névjegyét..”24

36

A történelem faggatása A selmeci diákok (érthetően a bányászok) körében nagy jelentősége volt a grubennek, a bányászkabátnak. Ennek megfoltozása szerelmi vallomás volt mind a grubentulajdonos diák, mind az azt megfoltozó leányzó részéről. És olyan vallomás, amely ellen a szülők nem tehettek semmit. Ez történt Antal és Emmuska esetében is. „Egy napon hosszú rudat cipelt végig a városon két jókedvű diák. Előtte és utána harsonások jöttek. Hirdették, hogy erre a rúdra szedik össze minden bányászdiák grubenkabátját, s úgy viszik aztán sorra az úriházakhoz, ahol egyegy ifjú leányzó ajánlkozik majd reá, hogy megfoltozgassa a közeledő búcsúbálra való tekintettel. Nagy dobolás után hirdették ki minden utcasarkon: – A sok tanulásnak miatta minden diák grubenjének könyöke kikopott. Ugyancsak folytonossági hiányok észlelhetők a szív táján, mert minden diák szíve lánggal ég egy kislányért s így kipörkölte a szövetet. Végezetül a gruben válla is rongyos, mert a diáknak mindig ott van a gond a vállán, míg csak utolsó egzámenjét le nem teszi. Ennekokáért felhivatnak városunk válogatott honleányai, hogy a grubeneket minél csinosabban kijavítsák. Antal megint csak tanult a szobája ablakánál, mikor beállítottak hozzá, a fiúk. – Hol a grubened? – Ott lóg a szögön, – mutatott Antal a sarokba. A nagybajuszú bányász már vette is le. Antal azt hitte, kölcsönkéri valamelyik. Hagyta. Máskor is előfordult már. – De holnapra visszakérem, mert vizsgázni fogok, – szólt még utánuk. – Holnapra nem igen lesz készen, – szóltak vissza a fiúk. – Felveheted másét. Erre már feltekintett Antal meghökkenve. – Nem igen lesz készen? Mit akartok ti az én grubenemmel? –- Megfoltoztatjuk egy szép kislánnyal. Antal összeráncolt homlokkal állt fel. – Adjátok vissza. Nem akarom. A nagybajuszú bányász eléje állt a pipájával. – Itt nem az a fontos; hogy te akarod-e, vagy nem. Az a fontos, hogy egy kislány kijelentette: ő csak a te grubenedet akarja megfoltozni. Most elpirosodott Antal. – Én nem kértem meg senkit. – Ő mégis megfoltozza. – De kicsoda? – Akit most legutóbb a meghívóra lerajzoltál. Gyertek, fiúk, sietős a dolgunk. Ráakasztották a kopott grubent a rúdra a nagy énekszóval elmentek… A következő héten, egy szép, derült napon, újra nagy felvonulást rendeztek a diákok… Két diák másodszor is végigcipelte vállán a hosszú rudat, melyre most a gondosan megfoltozott grubenek voltak akasztva. Tarka foltok ékesítették valamennyit: kis piros manók, szívek, virágok, négylevelű lóherék, bányamécsek, kalapácsok, mindenféle alakok díszelegtek

37

PoLíSz rajtuk. Antal akaratlanul megállt. Vajon melyik az övé?... Nagy munka közben találták a fiúk, akik a kabátját hozták. – Itt a gruben. Antal csillogó szemmel vette át. Bal vállán kis piros szívecske volt, jobbvállán gondosan hímzett bányászkalapács, két könyökén csillag alakú zöld bársonyfolt... és a szívén... a szívén egy rózsaszínű rózsa.”25

Természetesen nem csak a regénybeli Emmuska őrizte féltően Sugaras Antal kártyáját, hanem Szájbély Emma úrleány is Péch Antalét. Mígnem az immár diplomás mérnök Péch Antal meg nem tudott jelenni a maga valóságában, hogy megkérje a kezét. És együtt mentek 1849 után az emigrációba. Közben azonban sok minden történt. Péch Antal (éppúgy, mint a regénybeli Sugaras Antal) keményen dolgozott a tanulás mellett, hogy megélhessen. Még a diákok szórakozásaiban sem vett részt. Pedig hát már akkor is ismert volt a nóta: Selmec, Selmec, te vagy az oka mindennek… Mert a város a maga elég furcsa módján megérkezte után hamarosan bemutatkozott Antalnak. „Elvitte hát a rajzolókönyvét is magával. A felhők lassan úsztak a magas hegyek fölött, köröskörül a fenyőerdők sötétzöldjében egy-egy világosabb folt látszott... ezüstlevelű nyírfák álldogáltak ott csoportban valami forrás, vagy patak mellett. Az utcán bányászok jöttek felfelé meghajlott háttal, agyagos ruhában. Kezükben a bányamécs... most jöttek az éjszakai munka után. Amint Antal elment mellettük, hallotta; hogy az egyik keserűen mondja: – Mit bánja azt a bányagróf, van-e nekünk mit enni? Tegnap hallottam, hogy valami csalás történt, nem osztották ki mind a lisztet, ami nekünk járt volna. S ha magunkforma szegény ember fel akar menni a kamaraházba, be sem engedik... Megütődve állt meg a fiú. Összeszorult a szíve. Lehetséges az, hogy ezekkel a szegény emberekkel igazságtalanság történjen? – Ha én lennék a bányagróf, mindenki megkapná a maga részét, – gondolta és az édesanyja lisztesfiókja jutott az eszébe,... Felsóhajtott. Vajon lesz-e egész télen elég liszt benne, ha neki küldik az iskolára a pénzt? Egyszerre mintha elborult volna a tájék. Mintha árnyék feküdt volna a városra. Elborult az ő arca is. Pedig vidám, tarka látványosság tárult eléje a nagy iskola előtt, ahol a bányászokat meg erdészeket tanították tudós professzorok. Hatalmas ökrösszekéren, nagy söröshordón ülve, valami diáktársaság tartotta bevonulását a városba a nyári vakáció után. Vígan énekeltek, kurjongattak. Nyomban az ökrösszekér után nyalka paripán egy turbános török jött: ez is diáknak érkezett, a szájtátók azt suttogták, hogy a török szultán fia. Majd valami francia gróf négylovas hintója állt meg a főtéren. És gyalog, lóháton, postakocsin, mindenfelől gyülekeztek a diákok. A bányászokon fekete bársonyból varrt, arany vállrojtos zubbony díszlett, furcsaalakú, tarka foltokkal. Az erdészek tölgyfalevelet viseltek a sapkájuk, meg hajtókájuk mellett.

38

A történelem faggatása Antal szerényen oldalt került. Nagybajuszú hajdú állott az iskola kapujában. Attól tudakolta meg, hová kell felmennie a professzorok elébe.”26

És a diákok igencsak mulattak. Korjellemző a következő epizód: „Sötétedett már. Szuhota, a lámpagyújtogató, ott járt nagy létrájával a Fő utcán. Néhány diák félrecsapott sapkával, összeölelkezve sétált az út közepén, nem tértek ki senkinek. Még egy nagy utazóbatár is megállt, hogy előrebocsássa őket. A kocsis ugyan kiabálni kezdett, és megmarkolta a gyeplőszárat, de a hintóban ülő öregúr kiszólt neki: – Csitt, Miska! Én is voltam valaha diák. Most ők az urak. S az előkelő öregúr türelmesen várt, míg a diákok lassú énekszóval elhaladnak a kocsija előtt.”27

A regény azzal végződik, hogy Antal elindul Debrecenbe a körmöci pénzverde gépeivel, és a nemesfémkészlettel, hogy legyen a szabadságharcnak pénze. Mint ahogy a valóságban is tette Péch Antal. A történet második része, a Távoli kék hegyek csak folytatásokban jelent meg a Magyar Lányok 1938–39-es évfolyamában, kötetbe már nem kerülhetett. (Megérdemelne a kettő egy közös kiadást!) Ebben elsősorban a házaspár emigrációs éveiről van szó, ahová Antalt – mind a regényben, mind a valóságban – Emmuska is követte. Ahogyan a regényben Emmuska édesapja megfogalmazta: „Mind felálltak, önkéntelenül. Az asszonyság az ura karjába kapaszkodott. Az öregúr egyenesen, feszesen állt az asztalnál, pipájával a kezében. Lenézett a fehér abroszra, mintha ott látna valamit. Vajon mit?… Hosszú, hosszú esztendőket… reménytelenséget… vagy hajnalpirkadást? Mélyen, nehezen felsóhajtott, aztán kezet nyújtott Antalnak. – Azt tanulta itthon, hogy a kötelesség kötelesség. Vigyázz reá, édes fiam! Én nem tartom vissza tőle. Az asszonyság egy szót sem szólt, csak magához ölelte mind a két gyermeket egyszerre.”28

Ugyan Péch Antalra, szemben a regénnyel, a valóságban nem mondtak ki halálos ítéletet – bár ott volt Világosnál, mint afféle látszólag jelentéktelen, alacsony rangú tisztviselő elkerülte a fürkésző szemeket, és nem volt senki sem, aki bemártsa – azért célszerűbbnek látta külföldre menni, mert ha kiderül a pénzverde ügye, abból nagy baj lehetett volna. Selmecre már csak bányagrófnak került vissza, évtizedekkel később, mint ahogyan természetesen a róla mintázott regényhős is. (A bányagróf elnevezést éppen Péch Antal javaslatára változtatták meg kerületi bányaigazgató elnevezésre.) „A hintók végigrobogtak a városon, s megálltak a kamaraház előtt. Ebben a hatalmas, hosszan elnyúló, régi, emeletes házban laktak a bányagrófok, a kerü-

39

PoLíSz leti igazgatók hosszú idők óta. Századok előtt építették először a vastag falakat, s újra javították, átépítették, ha kellett. Török golyó, labanc golyó, osztrák golyó maradt emlékül a vakolatban. A bolthajtásos kapu alatt két hajdú állott merev tisztelgéssel. Fehérkesztyűs kezüket homlokukhoz emelték. A lépcsőbejáratot egy harmadik hajdú nyitotta Emmuska előtt. Fenn, az emeleti előszobánál egy negyedik hajdú ugrott szolgálatkészen a kilincshez. S a piros szőnyeg közepén a tágas előcsarnokban feketébe öltözött urak álltak levett kalappal. Egyikük előrelépett, köhintett egyetkettőt, és belefogott az üdvözlőbeszédbe: – Szeretve tisztelt méltóságos igazgató urunk!”29

Ez ugyan regényrészlet, ám valóban megtörtént. Néha van ilyen… A következő idetartozó regény, A Balassi-vár kincse már 1943-ban jelent meg, kivételesen más kiadónál. Legfontosabb része azonban Szent Margit imája címmel napvilágot látott a Magyar Lányok 1937–38-as évfolyamában. Nagymama több regényének is van folyóiratbeli változata, mely alapját adja a későbbi regénynek. Látszólag hasonlóan a Sáfárházhoz, itt is az történt, hogy a témával foglalkozva egy általa jelentősnek tartott rész külön életre kelt, és korábban megjelent önállóan, hogy aztán beépüljön a regénybe. Azonban itt véleményem szerint nem ez történt, hanem először megfogalmazta önálló – más magyar irodalmi ábrázolásoktól eltérő – Szent Margit-képét. (Bár ekkoriban még Boldog Margit volt, szentté avatását ebben az időben vétette újra napirendre a magyarországi katolikus egyház és a hivatalos állami vezetés is. Maga a szentté avatás 1943-ban történt meg. E sajátos Szent Margit-ábrázolásra az 1990-es évek közepén felhívtam Dümmerth Dezső figyelmét, aki sokat foglalkozott az Árpádház történetével, és azon belül a misztikus jelenségekkel. Azonban tudtommal nem sokkal később bekövetkezett halála miatt nem tudta újra elővenni Szent Margit témáját.) Maga a könyv a Szitnya hegy és a szitnyai vár regénye, amelybe a Szerző belesűrítette mindazt, amit a témáról tudott, akár levéltári kutatásai során került elő, akár helybeliek mesélték neki a XIII–XV. századi eseményekről, s ezt a fantáziája segítségével egységbe ötvözte. De hogyan kerül ide Szent Margit, akiről köztudott, hogy a Felvidékhez soha semmi köze nem volt? A regény azzal indul hogy az önkényeskedő, kegyetlenkedő (történészi szakszóval: „hatalmaskodó”) Balassi Boldizsárnak, a szitnyai várúrnak elkényeztetett lánya, Orsika, saját önfejűsége miatt súlyos beteg lesz, s hogy nyugton maradjon, öreg dajkája, Ágnes nenő mesél neki igaz történeteket. „– Miért kívánja a Margit imáját, nénémasszony? – Csak azért, édes lelkem, mert látod, a szemem hályogos lett, pedig nagy baj ez nekem. Messze innen, nagy hegyek közt élek, Szitnya várában. És a kis unokám, aki árván maradt, és az én nevelésemre szorult, igen eleven, fürge kis jószág. Szegénykém! Mindig attól félek, legurul valahol a sziklák között, mert én nem látok, s nem figyelhetek reá. Így aztán, hogy a felcser sem tudta

40

A történelem faggatása meggyógyítani a szememet, gondoltam, eljövök ide, a Nyulak szigetére, s megpróbálom megkérni a királykisasszonyt, segítsen. Ott hagytam kis unokámat jó embereknél néhány napra... Buda váráig elkísért a legkisebbik fiam, aki a király seregében szolgál. Itt pedig a legidősebb lányom halászfia hozott át a szigetre… Mit gondolsz, leányom, előadhatom-e kérésemet a királykisasszony előtt? Nem fog haragudni? De legfőképpen azt szeretném tudni, eléje eresztenek-é? Úgy gondoltam, a templomban imádkozom kicsit, hogy bátorságom legyen bekopogtatni a zárda kapuján, mert bizony bevallom neked, nagyon félek... – Imádkozzunk hát, nénémasszony – mondta Margit szelíden. Kézen fogta az öreget, s odavezette a főoltár elé. Letérdeltek. Imádkoztak. Egyszerre csak megszólalt az öreg suttogva: – Itt vagy-e még, édes leányom? Nem mehetnénk még a klastromba? Valami fájást érzek a szememen. Margit felállt, és két hűvös tenyerével átfogta az öregasszony két szemét. Egészen egyedül voltak a templomban. – Jaj – mondta az öregasszony, – mintha szakadna valami a szememben... Mi van velem, édes leányom? Margit levette a két kezét. Az öregasszony felsikoltott. – Látok! Szentséges egek, látok! Körülnézett kábultan, szinte rémülten, s megakadt a szeme Margiton. Vékony, sovány kis teremtést látott apácaruhában, de a szemében valami különös fény égett, és a mosolygása olyan volt, mint a szenteké. – Látok – suttogta az öregasszony, aki messze Szitnya várából jött ide, s akinek a csöpp unokája is megöregedett azóta. – Látok... ki vagy te, jó testvér? – Nénémasszony – mondta az apáca csendesen, – Isten megsegítette, hogy a kis unokájára vigyázhasson. De senkinek itt a szigeten el ne mondja, mi történt. Nem akarom a szóbeszédet. Én vagyok Margit. Az öregasszony térdre hullott. – A királykisasszony? Tulajdon ő? – A klastromban nincs királykisasszony. Én csak Krisztus Urunk szolgálója vagyok, mint a többi. Jöjjön, nénémasszony, elvezetem az unokája csónakjához. Szépen kézen fogta, s végigvezette a szigeten. Tudta jól, hol vannak a halászok. A bozótban, a sziget felső végén vetették ki hálóikat. – Ott van már a halásztanya, látja-e, néném? Meg fogja találni az unokáját. Isten áldása legyen mindnyájukkal. Az öregasszony még csak azt sem mondhatta: köszönöm, már el is tűnt a halavány apáca a bokrok között. Alig hajolt meg a fű léptei nyomán. Mikor az unokája meglátta, s odament, eltátotta a száját. – Hát kend lát, öreganyám? – Látok, fiam, látok... – reszketett az öregasszony. – Mi történt kenddel? – Üljünk a csónakba, vigyél ki a partra, akkor aztán megmondom. Fogadást kellett tennem, hogy itt a szigeten senkinek sem szólok róla. A halászfiú ott hagyta a hálóját, mindent, olyan kíváncsi volt. Kivitte az öreg-

41

PoLíSz asszonyt a partra. Ott aztán elmondta a csodálatos módon meggyógyult öreg, mi hogyan történt. Levett süveggel állt előtte a legény. Másnap indult vissza az öregasszony a hegyek felé. Szerencsésen el is érkezett Szitnya várába. Felnevelte kis unokáját. Még a lakodalmát is megérte. Gyakorta elmondta, milyen csudát tett vele Margit királykisasszony. A kis unoka aztán saját fiának mondta el, aki várnagy lett Szitnya várában... Varkocs Péter a neve... Én voltam a csodálatos módon meggyógyult öregasszony unokája, úgy bizony...”30

Szent Margit történeteinek hatására Orsika megváltozik, és megváltoztatja édesapját is, úgy, hogy mire rablólovagság vádjával a király ítélőszéke elé kerül, már ártatlan, s rágalmazóját ott a tárgyaláson üti meg a guta. „– Bizony, hogy az áldott Margit királykisasszony csodája volt ez is! – bizonygatta Ágnes nenő egy szép őszi napon, Borka nenő előtt, akit áthoztak a városi házból Thurzó uram parancsolatjára, hogy segítsen a lakodalmi készülődésekben, s cserében neki majd Ágnes nenő segít a regéci várban. – Lehet, lehet – vélte Borka nenő, és szaporán sodorgatta, forgatta a finom mézes tésztát a deszkán. – Hiszen már az is csoda, hogyan érkezett meg a mi Joó Miklósunk onnan messziről, a tengeri városból, Velencéből, annyi töméntelen, gyönyörűséges ajándékkal anélkül, hogy csak a hajaszála is meggörbült volna!”31

Amikor Ágnes nenő Orsikának mesél, természetesen szóba kerül a tatárjárás, és azon belül Selmec sorsa: „De nem mindenki menekülhetett. A Szitnyahegy közelében az ősrégi bányaváros csöndes lakói már régebben hírét vették a szörnyűségnek. Pásztorok jöttek le a hegyekből, s elmondták, hogy az iszonytató tatárhorda úgy szedte szét a szorosok bejáratánál összehordott hatalmas torlaszokat, ahogyan szél fújja szét a szalmakazlat. Pedig óriási szálfákból, nagy sziklatömbökből rakatta azokat Béla király, megerősítvén a régi határvédelmet. Özönlött szét az ellenség a hágókon belül, akár a sáskaraj, s szétszóródott a sereg minden irányban. Híre jött aztán, hogy a nádor népét mindjárt ott a hágók közelében szétverték, maga a vezér is véres fejjel, utolsó pillanatban menekült, s vitte hírül a királynak, mi történt. Mikor a pásztorok beszéltek egyetmást, a városi urak csak megrázták a fejüket. Bíztak a hatalmas hegyekben, melyek a várost védték, bíztak az őrökben, és bíztak a maguk hatalmasnak vélt erejében. Hanem mikor a nádor vereségéről hozott hírt két sebesült katona, akik a város szülöttei voltak, látták, nem tréfadolog, ami következik. Nagy tanácskozásban vitatták meg a teendőket. Egyik párt azt javasolta, védjék a várost. Az asszonyok és gyermekek gyűljenek össze a hatalmas kövek-

42

A történelem faggatása ből épült Katalin-templomban, zárják be az ajtót, hogy, ha be is tudna törni az ellenség a városba, ne ölhesse le őket. Mások azt ajánlották, menjenek mind a bányákba, a föld mélyére. Vigyenek le ennivalót. Víz akadt ott bőven, inkább nagyon is bőven. Hiszen a leggazdagabb tárnákat azért kellett ott hagyni, mert elöntötte a víz. Idejekorán deszkázzanak ki egy-két jókora üreget lakásnak, ott bevárhatják, míg a tatárok elhordják az irhájukat. A harmadik párt úgy vélte, legokosabb lenne felmenni a Szitnya hegyére, ott a várban bezárkózni, s azt talán nem veszi be semmiféle ellenség. Így három részre oszlott a lakosság. A városbíró elszántan készült az ostromra. Felesége, gyermekei a Katalin-templomba mennek majd. Intézkedett, hogy elegendő meleg takaró álljon készenlétben a sekrestyésnél. Amint híre jött, hogy a tatárok átlépték a Garamot, tudták, hogy egy-két nap múltán ideérnek. Éppen csak addig késlekednek, míg felgyújtják és kirabolják az útba eső falvakat… A legtöbben… nekiindultak a Szitnya meredek lejtőjének…A nap rátűzött a meredek, hatalmas rétre a sziklák alatt. Izzadva kaptattak fel a meredek réten a tisztavizű forrásig. Aztán elérték a kővárat. Kicsi volt az annyi embernek. Hozzáfogtak még egy külső kőfalat emelni a belső vár köré. Az asszonyok, gyermekek tanyát vertek, rendezkedtek, a férfiak a bölcs, öreg Ambrus deák vezetésével követ cipeltek, falaztak, kőműveskedtek. Ötödnap hajnalban arra ébredtek, – édes madárcsicsergés töltötte be az erdőt – hogy sűrű füstfelleg gomolyog a város irányában. Estére vörös lett az ég. Tudták, mit jelent ez. Ambrus deák keresztet vetett, és letérdelt a vár udvarán. – Imádkozzunk atyánkfiai lelkéért, akik ma felmentek Isten országába – mondták, és szem nem maradt szárazon. A város kapujában a főbíró volt az első, akit szíven talált egy tatár nyíl. Utána elestek a többiek is, akik elszántan vele várták az ellenséget. Hírmondó sem maradt a csapatból. János plébános énekelt a hívekkel a templomban, mikor egyszerre olyan zúgás kerekedett, mintha hatalmas szárnyak verdesnék a levegőt… Aztán betört a templom ablaka, s nehéz kődarab repült az oltár felé… Nyomában süvítő nyílvesszők. A vasalt kapun, ami kulcsra volt zárva, erős kalapácsok döngtek. – Híveim, – mondta János pap, – ne féljetek! Hamarosan az Úr országában leszünk. Énekeljük tovább Isten dicséretét. És az asszonyok és gyermekek halálraszántan letérdeltek újra, és tovább énekeltek. Nem akartak kimenekülni, tudták, kegyelemre úgy sem számíthatnak. János pap nehéz szívvel nézte nyáját. Tudta, remény nincs sehol. Csak legalább azt a kegyelmet adja meg az Isten ezeknek a gyermekeknek, hogy ne tudjanak bejutni a templomba a tatárok. Nyilazzák le őket inkább az ablakon át, vagy fojtsa meg őket a füst, vagy adjon az Isten valami más módot a könyörületes halálnak.

43

PoLíSz S íme… abban a pillanatban, mikor a templom fateteje tüzet fogott, és a tatárok vad ordítással bedöntötték az ajtót, a hatalmas harang meglódult… még egyet csendült mély, zengő hangja, aztán megingott az egész torony, és öszszedőlt. Ráesett a templom égő tetejére. A fal beomlott. Betemetett mindenkit, aki ott alatta volt. A kaput betörő tatárok is ott pusztultak az asszonyokkal és gyerekekkel együtt. Lenn, a tárnák mélyén szívdobogva lapultak meg a bányászok családjaikkal. Néha ki-kibújt valaki közülük, hogy körülnézzen. A városból kő kövön nem maradt. A tatárok dúltak-fúltak, mert nem találtak senkit, semmit a gazdag városban. Eltűnt minden ennivaló, eltűnt minden ember. Nem lehet, hogy csak azok éltek volna itt, akiket a városkapu előtt meg a templomban megöltek. Portyák indultak a hegyekbe, erdőkbe. Megtalálták a tatárok a bányabejáratokat is. Betódultak… Sok zuhant le nem sejtett mélységekbe a sötét alagutakban, de akadtak, akik eljutottak egy-egy rejtekhelyhez a föld mélyén, és lemészárolták, akiket ott találtak. Egy napon aztán összehívta embereit a tatár vezér. Egyik kémje jelentette, hogy a rengeteg mélyén, kopárnak látszó hegyorom tetején, falak emelkednek. Kopácsolást, emberi hangokat hallott felülről. Bizonyosan odamenekült a város lakóinak nagy része. Mint a méhraj, zúdult az egész sereg arrafelé. A kém vezette őket az erdőn át. S egy napon Ambrus deák, amint a falak tetejéről lenézett a város felé, mélyen lenn, a fák között, fekete pontokat látott mozogni sűrűn, mint a hangya. Tudta, mit jelent ez. Nagyon tudta. Azonnal összehívta a népet. Megparancsolta, hogy szurkot főzzenek, parittyát készítsenek, minden élelmet, élő állatot a belső várba vigyenek. Egyetlen hang ne jusson a tatárok füléhez. Hátha nem is jönnek ide... Hátha csak elvonulnak... De jobb óvatosnak lenni. És íme, déltájban előbukkant a hegyoldali rét alsó végén, a fák között, az első kúpsüvegű tatár. Nyomában a többi. Vad, torzonborz alakok. Óriási íjaikkal a kezükben rohantak elő, s iparkodtak neki a meredeknek. Hanem Ambrus deák intésére ezernyi parittyakő repült feléjük. A váratlan támadásra ki gurult, ki rohant vissza a fák közé. A tatárvezér dühöngött. Ilyet még nem ért meg. Megvárták, míg besötétedik. Újra támadtak. Égő, szurkos golyók, nagy kövek gurultak közéjük a falakról. Minél többen indultak neki a mezőnek, annál biztosabban visszaverték őket, mert az elől kapaszkodók zuhanó teste lesodorta a többit is. A tatár vezér tombolt dühében. De Ambrus deák még harmadnap is tartotta a várat. Nem volt egyetlen halottjuk sem, míg a tatár sereg sok embert vesztett. Egyik főembere azt találta mondani a kánnak, hogy menjenek innen tovább. Nem érdemes időt vesztegetni erre a maroknyi népségre. A vezér azon nyomban lefejeztette. – Csak azért is bejutok oda! – csikorgatta a fogát. Elmúlt egy hét, két hét, Szitnya vára még mindig ellenállott.

44

A történelem faggatása A környező falvak népe hálát adott érte a jó Istennek. Volt idejük elmenekülni, mocsarak belsejében, vadon rengetegek mélyén rejtekhelyet építeni. Volt, aki nagy fák tetején font magának fészket, s odavitte a családját. Éltek, mint a madarak. Pedig… Szitnya várában is keserves volt már a világ. Elfogyott az eleség. Ennyi időre nem számítottak. A harmadik hét végén Ambrus deák is aggódni kezdett. A negyedik héten zúgolódtak a népek, hogy éhesek. S az ötödik hétre – Ambrus deák szigorúan elosztotta az ennivalót, s mind szédültek, mind árnyékká fogytak – már csak négy kerek kenyér maradt. Mi az annyi embernek? Ambrus deák soká imádkozott belső kamrácskájában, aztán összegyűjtötte az embereket. – Figyeljetek, népeim. Négy kenyérrel, hacsak a jó Isten csodát nem tesz, nem lakunk jól. A tatár türelmetlen. A kán is unja már az ostromot. Gondoltam valamit. Ma újra fel fog üzenni, hogy adjuk meg magunkat. Tudom, hogy éhesek ők is. Itt a környéken nincs mit zsákmányolni a hegyek, erdők mélyén. Gurítsuk le a vár négy oldaláról a négy kenyeret... Nagy lárma, felzúdulás kelt erre a kiéhezett tömegben. Hadonászó öklök emelkedtek. Mi jutott Ambrus deáknak az eszébe? Mit akar velük? Az utolsó négy kenyerüket odaadják? – Hallgassatok rám, és higgyetek nekem, atyámfiai – mondta Ambrus deák. – Ez az utolsó próba. Ha nem sikerül, úgyis elvesztünk. A négy kenyér holnapra már úgysem lesz sehol. Meg akartok menekülni, vagy el akartok pusztulni? Mindenki elhallgatott. Figyelték, mit akar hát... Déltájban megjelent a réten a tatár kán követe. Intett, hogy beszélni akar. Hallgatták. Elmondta, hogy az ő hatalmas urának immáron elment a türelme. Vagy megadják magukat, vagy holnapra kő kövön nem marad Szitnya várából. Ambrus deák intett. S erre az összegyűlt nép hangosan nevetni kezdett. Lehallatszott a nevetés a tatárok táborába. A kisgyermekek is kacagtak, az asszonyok is. Ambrus deák előre megparancsolta nekik... A tatár vezér dérrel-dúrral lépett ki maga is a követe mellé. Messze volt, parittya nem vitt odáig, bántatlanul kiabálhatott. – Ti még nevettek is? – kiabáltatta fel a tolmácsával. – Miért ne nevetnénk? – felelte Ambrus deák. – Ide nem tudsz feljutni. – De kiéheztetlek benneteket! Újra nevetés volt a válasz. És a meredek réten négy szép, barna, kerek kenyér gurult lefelé. Egyik éppen ott rekedt meg, a kán lába előtt. Megtapogatta. Egészen friss volt, még szinte meleg. – Nesze, tatár, egyél! – hangzott a falakról. – Ezeknek annyi az ennivalójuk, hogy még gurigáznak is a kenyereikkel? – kiáltott fel dühösen. – Menjünk! Hátat fordított, indulást fúvatott. Estére eltakarodtak. Egyetlen tatár nem volt másnapra a környéken. Azóta nevezik ezt a rétet Tatárrétnek, de némelyek Kenyérrétnek mondják.”32

45

PoLíSz Ezután született meg a Tetralógia, majd 1948-ra, a szabadságharc századik évfordulójára írta meg (mondhatni „rendelésre”) a Rege a szabadságról című regényét, A János utcai leánykolóniában már említett nőhonvéd, Szutor Katalin történetét. Nyilvánvalóan Katalin néni is mesélgetett neki ezt-azt, ha nem is összefüggéseiben, és mivel a regényben szó van a pénzverde Debrecenbe szállításáról, a Péch Antaltól hallottakat is felhasználhatta.

Selmec városának regényei: az Ulrik inas és a Vén diák. „Akkor indult egy ismerős tanár család is Sopronba, ők két vagont kaptak, én egyet, s egy negyediket közösen lakásnak… Itt rendezkedtem be, hogy lássak, mert összeszedegettem Ulrik inas-céduláimat, s úgy terveztem, ott írom meg. Akkor még nem volt írógépem.”33

A regény fogadtatása – őszintén szólva – vegyes volt. Hipf Tímea kiemeli jelentőségét, mondván: „1921-ben jelent meg az Ulrik inas című történelmi regénye, amivel Kosáryné teljesen újat alkotott, hiszen elődei között még nem volt olyan női író, aki fáradozást nem kímélve kortanulmányokra vállalkozott volna egy történelmi regény megírásának kedvéért.”34

Majd így értékeli a művet: „Harmadik regényében, az Ulrik inasban pedig szintén a szolgálók kemény és kiszolgáltatott életének mindennapjaiba enged bepillantást az író a főhős, Ulrik inas történetén keresztül.” „Második, Álom című regényét már a Nyugat munkatársaként írja, s bár a kritikusokat meglepi az első regényéhez képest merőben más írásmód és stílus, ezzel a kötettel is kitörő sikert arat. Csakúgy, mint a harmadik regényével, az Ulrik inas cíművel, amellyel még egyszer képes újat alkotni, hiszen témáját is és előadásmódját tekintve is ez a regény eltért az első két regénytől.”35

Borgos Anna számos példát hoz arra, hogy a kortársi kritika nem tudta, vagy nem akarta megérteni a regényt. Így megírja, hogy Füst Milán még összességében pozitívan értékelte a regényt, de Illés Endre A történelmi regény konjunktúrája című cikkében a műfaj egyik elrettentő példájaként említi az Ulrik inast, mely az összes női fogyatékosság, dilettantizmus jegyét magán viseli.36 Ugyanakkor a Singer és Wolfner Magyar Regények című sorozatának ismertetőjében ez áll róla: „Hatalmas, gyönyörű kompozíció. A sírontúli szerelem, a törhetetlen hit hőskölteménye ez a regény, amely a középkort eleveníti meg előttünk. Csak

46

A történelem faggatása Lagerlöf írásaiban találjuk meg azokat a mélységeket, amelyek legfőbb értékei ennek a regénynek.”37

(No, erre mondhatnám, hogy „most légy okos, Domokos”… Miután 1970-ben rendszeresen publikálni kezdtem, hamarosan ráébredtem arra, hogy a szépirodalmi művek kritikája és lektori véleményei a világ legszubjektívebb műfajai, mindenki a saját világnézeti elfogultsága szerint ítélkezik. Mert szakmunkáról még csak-csak lehet objektív jellegű kritikát írni, ám szépirodalmi műről nem. Ugyanazt a megoldást az egyik kritikus kifejezetten jónak tartja, a másik iszonytatóan rossznak. Borgos erre több példát is hoz.38 Van nekem egy mottóm egy internetes honlapon futó sporttörténeti sorozatomhoz: „Csak egy meccset játszottak, de annyi meccsemlék van, ahányan látták.” Némi változtatással nyugodtan leírhatom, hogy „Csak egy regényt írtak, de annyi vélemény van, ahányan olvasták”… Ami tulajdonképpen nem is baj, csak ne akarnák a „bölcs ítészek” egyéni véleményüket ráoktrojálni az olvasókra.) Mert a regény nem csak Ulrik regénye, aki semmirekellő, felelőtlen, álmodozó árva suhancból egy seregnyi szenvedés és kaland után eljut oda, hogy „Libetbányai Joó Ulrik a mi bíránk! Éltesse az Isten!”, hiszen azt hiszi legbizalmasabb ismerőse is róla: „hogy vagy Ysenrinkel úr, vagy Bernát atya valami módon kicserélték Ulrik lelkét az alatt, míg ő messzi országokban vándorolni járt. Mert íme, írástudó lett, diákul ért, külországi tudós mesterrel barátkozik, úgy beszél az ország dolgairól, mint más nemes urak, és mintha egy arkangyal ereje lakoznék benne: eljött, hogy felépítse a várost az elátkozott bozót közepén.”39

Igen, benne van a síron túli szerelem is, mert Ulrik, az inas reménytelenül szerelmes Rábay mester lányába, Ágnesbe, akit végül is meggyilkolnak a férjével együtt, hogy aztán vagy húsz évvel később Ulrik, a városbíró feleségül vehesse Rábay mester második lányát, akit a nővére emlékre szintén Ágnesnek kereszteltek, és úgy hasonlít reá, „mintha ő maga szállt volna le újra Isten országából.”40 A regény legalább annyira Selmec városé is. Amely a mű nyitányában az igazi »sötét középkor« megtestesítője, ahol még boszorkányt is égetnek. „Boszorkányt égettek a város piacán. A feketehajú fiatal nő sikoltozása lassan fuldokló, kínos hörgéssé lett, majd egészen elhalt. Csak a tűz pattogott és sistergett még. Néha szinte az égig felcsapott a láng. Bielik, a hórihorgas hóhérlegény hosszúnyelű vasvillával igazgatta a máglyát, nehogy túlkorán összedőljön. […] A városi elöljáróság ott ült a tanácsházból kihozott nagy karosszékeken, középen a bíró, Jeckel auf der Rinn. […] Köröskörül ott tolongott a nép, amelyet nehezen szorítottak vissza az ala-

47

PoLíSz bárdosok, mert régi hiedelem, hogy a boszorkánymáglya füstje észveszejtően széppé teszi a leánygyermeket, és aki a még égő máglya parazsából vihet haza egy keveset, azt nem fogja a gonosz lélek, csak meg kell áztatni szentelt víz cseppjével varázslatossá tett tejben. Meg aztán látni szerették volna a boszorkányt, de amint felcsapott a láng körülötte, elveszett egészen a füstben és tűzben.”41

Az emberek itt állandóan viszálykodnak, pörösködnek; zavart keltő személyek járkálnak állandóan: „A városházán fáklyafény mellett folyt a tanácskozás. A boszorkány bűntársait már kipécézték, az elfogatóparancsot kiadták. Azt hitték, ezzel vége is van a sok beszédnek, és mehet haza mindenki estebédre. De a bányamester nem hagyta őket békén. Felállt, és örökös panaszait kezdte rá megint. Mindig volt egy egész halom pörös ügy a zsebében. És Sartori Péter, aki örült az ilyesminek, kezeit dörzsölve szólt bele mindegyre, mert az ő bányrészeiről is szó esett.”42 „Hanem a kitérőnél, a sarokban, izgatott morgás, sugdolózás hallatszott. Ysenrinkelt látták ott Tholbayval foglalatoskodni, a mentéje gombját fogta, a karját simogatta. De hiába volt minden. Tholbaynak csak úgy reszketett a feje a haragtól. Egyszerre csak előugrott, és kiáltotta: – Én tudom, ki a bűnös! Sartori Péter az! Őt viszi a gyűlölet ellenünk, mindazok ellen, akik gyűlöljük az asszonyok embereit és asszonyok politikáját! Egy pillanatra meghökkent csend lett. Aztán megszólalt Jeckel auf der Rinn halk, szomorú, de szilárd hangon: – Fogjátok el az én atyámfiát, aki megsértette a mi királyi asszonyunkat, és zárjátok az Óvár pincéjébe!”43

Ekkor a rabló zsoldosok pusztítása már megállíthatatlan… „Rettenetes, hörgésbe fúló sikoltás ütött bele Ysenrinkel énekébe. Ulriknak a szíve megállt. Valakit megöltek odalent, azt tudta. Alojzia asszony volt-e, Anna, Brigitta vagy más? A következő pillanatban mintha nagy vaskerekeket gurítottak volna fel szaporán a lépcsőn… Ysenrinkel felugrott, a kardja után kapott, félkézzel Ágnest ölelte… Beszakadt az ajtó, és vad ordítással, kardvillogtatva rohantak be a zsoldosok. Elől Cseh László, hátraemelve vértől rozsdás kardját. Ysenrinkel is megemelte a magáét, és Ágnest eltakarva bátran eléjük ugrott. Ulrik dülledt szemekkel vergődött tehetetlenségében… Három-négy katona csavarta ki az ő urának a kezéből a fegyvert… Cseh László hátravetette hegyes kardját, aztán előreütötte hirtelen… – Téged szeretlek, édes uram! – sikoltotta Ágnes. – Téged szeretlek! Ysenrinkel mellére vetette magát. És Cseh László kardja, amint döfött, először őt ütötte keresztül… A gyertya leesett az asztalról… Vad dulakodásban

48

A történelem faggatása hemperegtek a sötét árnyékok egymás hegyén-hátán. Aztán néhányan feltápászkodtak, és fekve maradt a többi.”

Ulrik elveszti az eszméletét, majd amikor, ki tudja, mennyi idő után magához tér, elindul körülnézni. „Átmászott a leomlott kapun, és riadtan nézett körül. Amerre látott: üszkös rom volt minden. Mintha pusztító jég járt volna erre, és Isten tüzes haragja. És sehol egy ember. Sehol egy ember. Vigyázva ment tovább… a piactéren még füstölgött a városháza, a kövezeten halottak feküdtek szerteszét. Megismerte a bírót és Sartori Pétert. A kavicshányó oldalán pedig majdnem belebotlott Szeppl bányász levágott fejébe. – Lám, Szeppl bányász, megjött az idegen, aki neked tyúklevest ígért – mondta magában, és kikerülte a fejet, nehogy rátaposson.”44

Cseh László valóban élt, 1442-ben dúlta fel Selmecet.45 A fosztogatásán kívül a regényben még található néhány utalás arra, hogy Cseh Lászlót a szerelmi bosszú (vagy féltékenység?) is vezette, mert a regény eleje úgy is értelmezhető, hogy Ágnes a szeretője lett volna.46 Selmecet végül is földrengés dönti romba, teljes pusztulást hagyva maga után, mintha csak Szodoma vagy Gomorra támadt volna föl a múlt homályából. „Ulrik előbb a sírhoz rohant, de mintha a halottak fölébredtek volna odalenn, és szét akarnák szórni fejük fölött a rögöket, úgy gurultak szerte a kövek és göröngyök Ulrik keze alatt, amint térdrebukva kapaszkodni próbált. Egy nyírfába fogódzott a kert szélén, és ismeretlen, vak rémület töltötte be a szívét.… Hold nem sütött, de a csillagok tompán fénylettek a ködön át. Kereste a ház emeletes oldalát a félhomályban, de nem látott egyebet nagy, alaktalan sötét halomnál. És a zúgás, morajlás egyre tartott. Előrehajolt erőltetett szemmel, mert mintha mozgott volna valami árnyék a sötétben… valami óriás szörnyeteg… de most újra megingott alatta a föld. Átölelte a fát, térden maradt és eltakarta az arcát a karjaival. A föld felengedett azon a szörnyű éjszakán, mintha tavasz volna. Csermelyeket hallott Ulrik csobogni, és a szél langyosan érte… Haját felborzolta, ruhája rongyait lengette. Ulrik imádkozott, hogy haljon meg már. Hogy ne kelljen így rettegnie időtlen időkig. Kérte a halált: miért nem jön még mindig? Most talán… eget-földet megrázó robaj… mi volt ehhez a rablók ordítozása, a tűz pattogása? Aztán lassan lecsendesedett a morajlás. A föld megállt. Elnémult minden. A szél is elült. Eltűntek a csillagok. Világosodni kezdett. Ulrik lassan felemelte a fejét. Körülnézett a kékes derengésben. És összecsapta feje fölött a két kezét. Megborzongott. Odameredt a szemközti hegyoldalra. Valami óriás… vagy valami varázsló… vagy talán maga az Isten… megrázta a hegyet. Megrázta a hegyet az éjjel, és kúpos teteje levált. A völgyi tóba gurult

49

PoLíSz rettenetes robogással. A hegy csonka tetejéből füst szállt fel… a hegyoldali sima mező össze volt tiporva, gyűrve, fel volt repedezve és púposodva, ami fal pedig – gyenge emberi kezek munkája – állt valahol, az ledőlt mint a szalmazsupp, a kövek szertehullottak…”47

Ezek után természetes az olvasó számára, hogy Selmecet – ami Selmec volt valaha – még életben maradt lakói elhagyják. Ulrik „látta őket felcihelődni a völgyből. Sántítva, bénán, bekötött fejjel-lábbal, aki közülük életben maradt. Elzöldült arccal, rémült szemmel batyut cipeltek a hátukon. Úgy mentek az ország útján sírva. […] – Fejérbányára megyünk. Meg van átkozva ez a vidék… nem lesz itt város már soha. … Nem akarja az Isten”48

Az egyedül maradt Ulrik rádöbben valamire, amire korábban sem ő, de más nem gondolt, és ami a regény egyik fő gondolata. „Nem igaz, hogy átok van ezen a földön. Miért volna átok? Csakhogy Tholbay gyűlölettel kezdte az építést, azért nem engedhette az Isten, hogy álljon a háza… én pedig nem haragszom senkire, és szeretettel kezdem, és fel fogom építeni…”49

Ami meg is történik, csakhogy nem azonnal. A földrengés ugyanis 1443-ban volt,50 Ulrik pedig csak a nándorfehérvári csata utáni évben, azaz 1457-ben térhet vissza a várost „feltámasztani”. Így viszont érthető – ami a regényt folyamatában olvasva nem lesz eléggé világos az olvasó számára –, hogy Ulrik hogyan lesz olyan gyorsan tanult emberré. Elegendő, ha visszaszámolunk 1462-től, amikor is a második Rábay Ágnes 16 évesként jelenik meg, aki az „azutánvaló évben született, hogy te nálunk jártál a szerencsétlen idők után, és kerested Bernát papot”.51 Ezek szerint Ulrik 1445-ben járt Dénes várában. Tehát Bernát atyának úgy tíz éve volt, hogy Ulrikot kitanítsa, és azt mondhassa neki: „Nem kell semmit írnod, édes fiam. Tudom, hogy értesz hozzá. […] segítsen téged minden tervedben az Isten.”52 Ulrik Tomasius mesterrel előbb megjárja Nándorfehérvárat is, mielőtt a következő év tavaszán elindulnának Selmecet újjáépíteni. Ez persze évekig eltart, és először mindenki úgy véli, hogy: „Két idegen országból való mester […], akik egymás között diákul beszélnek, és jámbor fogadást tettek, hogy felépítik a várost. Erőt vettek minden gonosz hatalom fölött, varázslatokat és bűvöléseket végeztek, minekelőtte munkához fogtak volna…”53

50

A történelem faggatása A regény vége felé van egy rövid, de nagyon elgondolkodtató rész, amely túlmutat a város problémáján. Amikor Tomasius mester úgy véli, neki ott már nincsen teendője, búcsúzóul a következőket mondja Ulriknak: „Kedves testvérem, mondd csak, vajjon ilyen tiszteletben részesítettek volna téged az emberek, ha kezdettől fogva tudták volna, hogy ki vagy? Úgy-e nem? Látod, én is megtanultam már korán, hogyan kell az emberekkel bánni. Neked most íme megmondom: Jakab Tamás az én becsületes nevem, és Komáromban dajkált fel az édesanyám. Összevissza két esztendeig voltam Velencében. […] Elbúsult eltűnődött arccal nézett utána Ulrik bíró. Eszébe jutott, hogy egyszer régen Rábay gyönyörű háromkarikás aranygyűrűt csinált, s azt mondta, ha azt kívánom, hogy az emberek értéket tartsanak róla, azt kell mondanom, hogy idegen ember munkája, nem magyaré… Miért van így ez vajjon?”54

A regények közül utolsónak hagytam a Vén diákot. Ha valaki nem tudná, mikor jelent meg az első kiadása, azt hinné, hogy az idős szerző utolsó műve, melyben búcsúzóul még egyszer visszatekint szeretett városára. A regény így indul: „Minden vén diák volt valaha fiatal. Itt áll Garabonciás. Nézzétek meg. Most érkezik. Gyalog. Poros a csizmája, poros rajta a szűk, vitézkötéses fekete nadrág, poros a felleghajtó galléros köpönyege. Csokorra kötött nyakkendője libeg-lobog a szélben, a mellén diákzubbony feszül. Fekete posztóból van a diákzubbony és egészen új; nincs még rajta más dísz, csak az aranyrojt a vállán. Pedig a bányász zubbonya úgy szép, ha foltokkal van telivarrva. A veszedelmeket jelenti ez, amiken keresztülment a sötét mélységekben. A diák azonban nem jár túl sokat odalent, a föld mélységeiben. Az ő veszedelme más mélységekben rejlik: szép lányok, szép asszonyok szédítő szemében. Ezért a diák bársony foltokat varrat zubbonyára a szép lányok és asszonyok lágy, fürge ujjaival, emlékeztetőül a veszedelmes mélységekre, amikbe beleszédült. De Garabonciás kabátja új még és üres..”55

Valójában ez egy akkori fogalmak szerint középkorú, mostanában inkább fiatalnak tekintett asszony könyve. A mű 1927-ben jelent meg először, tehát a szerző ekkor 35 éves volt. Azonnal hozzáfogott, amint Selmectől végleg elbúcsúzott, hogy megörökítse a vidám és szomorú selmeci emlékeket. Mert Józsi és Cili sok szenvedésen át végül is jól végződő szerelmi története csak a „mézesmadzag” az olvasónak, hogy elolvasva a regényt, hogy a lehetőség szerint ő is megérezhessen valamit Selmec lényegéből. Az egymást követő epizódok mind megtörténtek valaki ismerőssel, melyeket ismételten elmesélt a családnak és az ismerősöknek. Ilyen saját a fiát vizsgáztató 51

PoLíSz és megbuktató professzor vagy a postási szerepét betöltő Top kutyus története. Annakidején a professzor nevét is megmondta nekem, de több mint 50 év elteltével sajnos már nem emlékszem rá. Ugyan utána lehetne bogarászni, hiszen a selmeci oktatók és diákok névsora különböző kiadványokban megjelent, de úgy vélem, ez most lényegtelen. Ám ezek a sokszor anekdotába illő epizódok annyira életszerűen vannak megírva, hogy amikor az előadásomat tartottam és felolvastam a részleteket, az (immár Sopronban végzett, de a selmeci hagyományokon nevelkedett) idős és kevésbé idős erdészek körében egyhangú elismerés volt a reakció. Minden iskolavárosban a XIX. század folyamán komoly gondot jelentett a diákok és mesterlegények ellentéte, amely nemegyszer verekedésbe torkollott. (Mindez – persze szelídített formában – az Ellenség a hegyoldalon című regényben is megtalálható). A Vén diákban már komolyabban: „Mikor hajnalban hazaindultak, gyanús mozgást hallottak a közeli vaksötét sikátor felől. Garabonciás hirtelen hátrafordult, de nem volt már ideje kiáltani sem, a kövér Szvoboda és társai előugrottak s egy botütés a fejét érte, úgyhogy megtántorodott. A következő pillanatban már állt a csata. Szuszogás, dulakodás, morgás. Sehol egy erősebb hang. Aki kiabál, az gyáva. A kiáltásra jön a rendőr és szétválasztja őket, vagy legalább is megpróbálja szétválasztani. A rendőrnek pedig semmi köze hozzá. Nem tart soká az egész. Pár perc multán nincs már ott senki. Kabátfoszlányok feküsznek csak a sárban s egy zsebből kihullott jegyzőkönyv. Jobbra-balra a sikátorban egyre tompuló lépések visszhangja hal el. Garabonciás kissé kábultan került az ágyába, maga sem tudta tulajdonképpen, hogyan. A fiúk vizes törülközővel csavarták körül a fejét.”56

Amikor az előadást tartottam, számos olyan szemelvényt olvastam fel, melyek valóban megtörténtek. De az egész regényt fel lehetett volna olvasni. Most csak a két legnagyobb sikert aratott részletet idézem. Az első a Főiskola életét nemegyszer megkeserítő bányász–erdész ellenségeskedésről szól, mely ma már nevetségesnek tűnik. „És a tanácsos felébredt. Megrázkódott, a fejéhez kapott, pislogott néhányat, aztán egészen magához térve köszöntötte a vendéget, és az ablakhoz vezette, ahol a nagy, ócska íróasztal mellett, két karosszék állott. Leültek. Csakhamar kitűnt, milyen dologban jár a vendég… – Vaslogikája van a természeti törvényeknek és az ember lelkében élő törvényeknek is. Kedves barátom, tanácsos úr, bizonyára méltóztatsz felismerni mindazokat a ténykörülményeket, melyek ilyen eseteknek szükségszerű vele-

52

A történelem faggatása járói s aszerint fogsz eljárni, miszerint ez az áldatlan incidens szerencsés és békés befejezést nyerjen. Schacht tanácsos végighallgatta a szónoklatot, megvakarta a fejét és végre, mint valami durcás gyermek, így szólt: – Hát mit csináljak? – Méltóztass elismerni előttem, hogy az erdész és bányász egyforma és egyenrangú két teremtménye az Istennek. Az öreg Vakondok nagyot fújt. Felállt. Leült. Az arca kipirult és kidudorodott. Elővette a zsebkendőjét és megtörölte vele a homlokát. A rektor várt, mint az előbb is, türelmét és méltóságát el nem veszítve, felhúzott szemöldökkel, összefont karokkal. – Elismerem, – szólt rekedt hangon a Vakondok, hosszú lelkitusa után, – hogy az erdész és bányász, amennyiben különben tisztességes és becsületes emberek, lehetnek Istennek egyenrangú teremtményei. – Nagyon helyes, – bólintott a rektor. – De, a kutyafáját, a bányász mégis százszor többet ér, amint a pólyából kidugja a lábát – kiáltotta az öreg Vakondok s megrázta a rektor vállait nagy felindultságában. – Mit csinál az erdész? Fát vág. Azt érti a favágó is. De jöjjön le a bányába, ahová komoly munka kell és igazi tudomány: ott aztán meg se mozdul.! A rektor, kémikus lévén, megőrizte higgadtságát. Visszaültette a Vakondokot a helyére és folytatta a beszédet: – Kedves barátom, tanácsos úr. Miután nálad kedvezően elintéztem az ügyet, alapos reményem van reá, hogy az erre vonatkozó tárgyalásokat teljes szerencsével fejezem be. A békéltetésre pedig azért vállalkoztam, nehogy füstbe menjen a vasárnap rendezendő háromnapos kirándulás. A Szitnyára megyünk. Az öreg Vakondok elhallgatott. Arca ellágyult. Szeme kitévedt a szűk ablakon át a hegyek felé. Kinyújtotta a kezét: – Kedves barátom, rektor úr, köszönöm a közbenjárásodat és meg fogok jelenni a kiránduláson. Felálltak és barátságosan elbúcsúztak egymástól.”57

A másik részlet egy vizsga története, melyet – valódi nevekkel – nagyanyám oly sokszor mesélt el nekünk: „A Sündisznó vizsgáztatott. Dühös volt már úgyis nagyon, mert a fiát vizsgáztatta az előbb, s a saját fia bosszantotta fel. Az öregúr nagyon vigyázott arra, hogy őt senki jogtalan kedvezéssel meg ne vádolhassa. Ezért így fogadta a fiát is: – Nos, Faludi úr, lássuk, mit tud. A fiú derék gyerek volt, de a koponyája nem lehetett túlságosan tele ésszel. Jobban is szeretett táncolni, sétálgatni, szép lányokkal beszélgetni, mint nézegetni a gyűjteményben a mindenféle dudvát, bogarat, kavicsot, faforgácsot. Az ördög ül ott egész nap köztük.

53

PoLíSz – Mi ez, Faludi úr? Különös valami volt. Csiga-e? Tapló-e? Fadarab-e? Amit az apja a kezébe nyomott. A fiú ránézett félszemmel, gondolkozott, de nem szólt. – Nos, Faludi úr? – sürgette az apja. Csönd. – Faludi úr, – szólt az öreg fenyegetően, – ön nem tanult? Beszéljen már! Mi ez? De Faludi úr nem tudott beszélni. Öt percnyi csönd. Az öregúr nem bírta tovább. Kitört: – Sanyi, te szamár! Megbuktatlak! – S kikergette a fiút. Következett Garabonciás. Neki is a kezébe nyomott valami tobozféle termést. Actinostrobus termése volt, valami különleges ausztráliai fenyőfáé, ezzel gyötörte halálra a diákokat, ha nagyon rosszkedvű kezdett lenni, mert ha valaki a nevét el is találta, következett a faj, a hasonló válfajok, az ezzel-azzal való különbségek. De Garabonciás a nevet sem tudta. Nagyon szomorú arcot vágott. Az öregúr segíteni próbált neki, – ennek segíthet, hiszen nem a saját fia. Tudta, hogy a régebbi diákok ismerték már a szokását s az actinostrobust vészjelnek tekintették. Így ismerték őt néha: az öreg actinostrobus. – Na, – szólt biztatóan, –- mi ez, Bereczky úr? Hiszen ezt tudnia kell, így hívnak maguk engem. Garabonciás, szegény, kivágta: – Sündisznó. Aznap nem is mertek többen vizsgára jelentkezni.”58

Van a regénynek egy látszólag ide nem illő gondolata is, a családon belüli összhang kérdése. A szerző Selmecen számos olyan családot ismert, amely azért volt boldogtalan, mert a férj képtelen volt valódi érzéseit kifejezni. Ilyen a regényben a Gedeon család. Amikor a Garabonciás a regény végén visszatér Selmecre, ezt így magyarázza el (és végre eredményesen) az ifjabb Gedeonnak: „– Idehallgass, fiú. Mesélek neked valamit. És mesélt neki. Az anyjáról is, Malvinkáról is. Gedeonnak egyre lejjebb csuklott a feje. A könyökére dőlt. – Az embereknek, – folytatta halkan, lágy hangon a vén diák – nemcsak tüdejük, májuk, torkuk van, de szívük is, de ezt ti sem magatokon, sem másokon nem akartátok észrevenni, mintha szégyennek tartottátok volna. Pedig a kedves szó minden más gyógyszernél jobban gyógyítja az asszonyokat. Priznicet tettetek a szívükre, mikor elepedtek egy, kis derűért, egy kis szeretetért... Bánatos lett a hangja a vén diáknak. – Nem engem szerettek ők, hanem a kedves és lágy szavakat, a virágokat, amiket nekik hoztam ebbe az elátkozott sötét házba, a bohó és érzelmes verseket és a derült szív csöndjét. Én egyedül maradtam... mindig egyedül… Koccintottak. Ivott.”59

A regény meglehetősen szomorú hangulatban végződik. Ugyanis: 54

A történelem faggatása „...Az öreg város utcái csöndesek. Most is leesik minden évben a hó. Hányszor azóta? Tízszer? Hússzor? A vén diák utolsó bolondsága is rég feledésbe ment már. Feledésbe ment minden bolondság. Csak a bánat maradt ébren… Elhagyták az öreg várost a víg diákok. Most haldoklik szegény, mintha az életerejét is magukkal vitték volna. De abban a szomorú esztendőben, mikor mindenki elment és üresen maradtak a házak, odaérkezett a vén diák, hogy el ne hagyja haláláig, s a drága öreg város kebelén nyugodhasson a csöndes temetőben. Hosszú téli estéken ott pipázgat fehér hajával a Gedeon-ház nagy ebédlőjében a kályha mellett. Most ők laknak ott. Cili a kulcsaival jár-kel a magános, hosszú folyosókon és régi dolgokról és régi emberekről emlékezik... Aztán egyszerre csak elhallgat a kulcsok zörgése. Elpihen ő is. A klopacska szól... A vén diák egyedül ballag a koporsó után a sír felé… Az ő koporsója után nem fog már menni senki. Ő az utolsó... A vén diák. Régi cimborák, Isten veletek!”60

Töredék és elbeszélések A Szerzőnek több regénye is befejezetlen maradt. Részben a kiadásra szánt művek közül azok, amelyektől kiadója 1948-ban kénytelen volt visszalépni, részben egy-két olyan, melyet a család számára írt – a megjelenés reménye nélkül. Ezek közül van egy, amely a Selmecről szóló művekhez tartozik. Számos ifjúsági regénye keletkezéséhez hozzátartozik, hogy először leszármazottainak (gyerekeinek, aztán unokáinak és végül dédunokáik) mesélte el a történetet, s csak később nyerte el végleges formáját. Ilyen a Szerencsés Náckó című ifjúsági-történelemi regény is. A regény címadó hőse egy árva bányászgyerek, akit végül egy felfedezett telér formájában ér el a szerencse. Előbb legidősebb dédunokájának, a fiamnak mesélgette, aztán az 1970-es évek elején kezdte el megírni. Először írógéppel írta, aztán az évtized közepétől, amikor már nem tudott gépelni, kézzel folytatta, de a befejezéshez nem jutott el. Írni illene még az elbeszéléseiről és a verseiről is – ám ezt a hatalmas anyagot jelenleg épp csak érinteni tudom. Mert még a regényei megjelenését sem tartotta nyilván (én állítottam össze a jegyzéket 1970-től kezdve – több évtizedes munkával –, de még mindig érnek meglepetések…), kisebb prózáit és verseit végképp nem. Így ezen művek esetében csak részeredményeim vannak, vagy a szerencse játszott közre. A folyóiratok közül csak a Magyar Lányok és Az Én Újságom 1920–1944 közötti évfolyamait tudtam tételesen átnézni, továbbá megtaláltam a Nyugat teljes, és az úgynevezett Est-lapok 1920–1930 közötti évfolyamainak bibliográfiai feldolgozását. Az biztos, hogy verseiben nagyon sokszor írt Selmecről, de ezek közül jelenleg csak a bevezetésként idézett Régi város, a megragadó, hangulatában némileg 55

PoLíSz A vén diák végére emlékeztető Vasárnap, és a Magyar Lányokban megjelent A szélaknai erdők lelőhelyét ismerem. Elbeszéléseinek témáját is sokszor merítette Selmec közelebbi vagy távolabbi múltjából. Önéletrajzi például a már hivatkozott Hriató vagy a Rákászás; régebbi időket idéz fel A fekete macska, A garabonciás vagy Az árnyék. Ám a feldolgozottság itt ugyanolyan messze van a teljességtől, mint a versek esetében. Azt mindenesetre bizton állíthatom, hogy Selmecbánya élete végéig egyik ihletője volt. A 2010. március 19-én az Országos Erdészeti Egyesület Erdészettörténeti Szakosztályában tartott előadás szerkesztett és a 2012. december 7-i Kosáryné Réz Lola-emlékkonferencián elhangzott szöveg végleges változata – A szerk. Jegyzetek: 1 Két rúd szalámi. ML 1931–32/26., 410. – „… megtaláltam a régi írások közt Laura néni levelét az édesanyjához, amelyben úti kalandjairól számol be kitűnően, szellemesen és elragadó stílussal. […] Sajnos az ostrom óta ezt a levelet sem találom sehol.” Családtörténeti töredék II. 42. 2 Bartha, Oroszi, 85. Persze, akkortájt még nem sejthette senki sem, hogy idővel Laurácska öccse és Belluska húga össze fognak házasodni. (Viszont a sírfelirat szerint Belluska 1877-ben halt meg, tehát nem egyszerre édesanyjával. Fiam fényképe Izabella üknagynénje sírjáról.) – Honnan – hová? I., 6–7.; Családtörténeti töredék II., 8–10 és 42. 3 Honnan – hová? VII., 15. 4 Uo., 1. – Aztán én lettem a kivétel, mert nekem, az akkor még kisiskolásnak megengedte, hogy beleolvassak a kézirataiba (ma már tudom, hogy eleinte csak az ifjúságiakba), és bevezetett a korrektúrázás rejtelmeibe. 1947-ben (hét évesen) már segítettem a Brimi és Brumi korrektúrázásában. 5 Álom, 189–190. 6 1990-ben ugyanazzal a szedéssel önálló Móra kiadványként, és Móra–Madách közös kiadványként is megjelent. Most vitatkozhatnak a bibliográfusok, hogy ez egy vagy két kiadás… 7 A selmeci diákok, 44–45. 8 A selmeci diákok, 79–80. 9 Családtörténeti töredék II., 30. 10 A selmeci diákok, 95. 11 A János-utcai leánykolónia. számozatlan (5. lap). Kiemelés az eredetiben. – Éppen a

56

12 13 14 15 16

17 18

19

20 21 22 23 24 25

26 27 28 29

„tizenkét-tizenöt év” kitétel bizonyítja, hogy az eredeti változat mikor készült. Ugyanis a regény 1912-ben játszódik. Uo., 11. – Szutor Katalin neve a könyvben nem szerepel. Uo., 43–45. Ellenség a hegyoldalon, 2. Uo., 10. A Farkasréti temető 2003-ban adattár: http://bfl.archivportal.hu/id-702farkasreti_temeto_2003_ban_adattar_6. html, http://www.avia-info.hu/talalat. php?KeresettSzo=HA-JAA&Keresolista=jel Ellenség a hegyoldalon, 4. Nyomtatásban először itt: Szlovákiai Vadászkalendárium 1997, 117–124. – Interneten: http://napkorong.hu/readarticle. php?article_id=1949 Ellenség a hegyoldalon. [saját „vegyes” példány], 14–15. A Nyam-nyamok változatban ez sokkal hosszabb és részletezőbb volt. Ellenség… 16, 18. Uo., 19–20. A rózsaszínű rózsa, ML 1919–20/2, 24–26. Excelsior, 42–46. Uo., 51, 74. Uo., 58–62. – A gruben jelentősége előkerül természetesen a Tetralógiában is. „A bányászdiákok közt nagy divat volt, hogy leányismerőseikkel foltot varrassanak a zubbonyukra, de ha csak egyetlen leány varrását viselték, komoly udvarlásnak számított. Por és hamu, 77. Excelsior, 24–25. Uo., 28. Távoli kék hegyek, ML 1938–39/3, 37. Uo., 181. – Kiemelés az eredetiben.

A történelem faggatása 30 A Balassi-vár kincse, 20–21. – Itt veheti a figyelmes olvasó észre, hogy a történet nincs igazán szervesen beépítve a regénybe… 31 Uo., 64. 32 Uo., 6–9. 33 Honnan – hová VII., 15–16. Nekem azt mondta volt, hogy a regény cédulaanyaga 3 cipős dobozt tett ki. 34 Hipf, 2009, 34. 35 Uo., 56–57, 79. – Kiemelés az eredetiben. 36 Borgos, 371. 37 A Magyar Regények Sorozatának 1–24. kötete: 24. kötet = Ulrik inas, 1933, 256. A szerzők között volt többek között Herczeg Ferenc, Zsigray Julianna, Csathó Kálmán, Terescsényi György, Falu Tamás, Harsányi Zsolt, Babay József, Oláh György. Beczássy Judit, Dánielné Lengyel Laura. 38 Borgos, 371. 39 Ulrik inas, 234, 230. 40 Uo., 251. 41 Uo., 5–6. 42 Uo., 13. 43 Uo., 96–97. 44 Uo., 136–137, 142. 45 Kosáry, 555. 46 Ulrik inas, 9–11. 47 Uo., 170–171. 48 Uo., 172. 49 Uo., 172–173. 50 Kosáry, 555. 51 Ulrik inas, 250. 52 Uo., 207. 53 Uo., 227–228. 54 Uo., 241. 55 A vén diák, 5. 56 Uo., 29. 57 Uo., 14–15. 58 Uo., 48–49. 59 Uo., 108. 60 Uo., 114.

Felhasznált irodalom: 1. KOSÁRYNÉ RÉZ LOLA MŰVEI (A felhasznált kiadást *-gal jelöltem) Álom. [regény] Bp. Athenaeum, 1921. *2. kiad. Bp. S&W, 1932 (két lenyomatban); 3. kiad. Bp. S&W, 1940. + Bp. Garabonciás, 1989. A Balassi-vár kincse. [történelmi (lány)regény], Bp. Ruszkabányai, 1943. A János-utcai leánykolónia [önéletrajzi (leány)regény] Bp. S&W, 1935. Százszorszép Könyvek

A két kőszobor (regény, 1931, – Bedéné Nagy Mártánál), A naspolyafa titka (Az Esti hegedűszóval egybekötve) ML 1934/35 A régi bánya titka. ÉÚ 1922/23. A sáfárház. (történelmi) ÚI 1941. A selmeci diákok [történelmi (kis)regény] *Bp. S&W, 1933. Milliók Könyve az ifjúságnak. ] Bp. Móra [– Bratislava, Madách], 1990. [Eredeti címe: Hamupipőke = A selmeci diákok első kiadása [történelmi (kis)regény Bp. S&W, 1930. ML 1927/28 A vén diák [regény] Bp. S&W, 1927., *Bp. Kráter, 2011. Asszonybeszéd. 2 kiadás [nemzedékregény 1. kötet] Bp. S&W, 1942. 2. kiad. Bp. S&W, 1943 *3. kiad Bp. Kráter, 2010. Családtörténeti töredék II (gépelt fogalmazvány, 1960-as évek második fele.) Ducfalva (történelmi) ML 1941/42. (Körmöcbányai táncszó) Egy leány a sok közül [regény] Bp. S&W, 1937 (Hodrus, Kropatáné) Ellenség a hegyoldalon [ifjúsági regény] Bp. S&W, 1937. Az Én Újságom Könyvei. [A gépemben lévő, a megjelentnél teljesebb változatot használtam.] Esti hegedűszó [+ A naspolyafa titka + A várkisasszony + Jó szerencsét]. [lányregények] Bp. S&W, 1941 Excelsior [történelmi regény] Bp. S&W, 1937. Honnan – hová. (befejezetlen, zömében gépelt visszaemlékezés, készült 1965-1975 között.) Ida néni és Samu bácsi [regény] Bp. S&W, 1935. (Lőcse) Jó szerencsét (Az Esti hegedűszóval egybekötve) ML 1934/35 ML 1934/35, Otthonunk 1933, Laurácska meggyógyul [lányregény, családi történet] Bp. S&W, 1930. Százszorszép Könyvek. Lelkek és arcok [elbeszéléskötet] Bp. S&W, 1935. Négyek szövetsége (A naspolyafa titka első változata. ML 1926/27) Perceg a szú [nemzedékregény, 2. kötet] Bp. S&W, 1943. 2. kiad. Bp. S&W, 1944. *Bp. Kráter 2010. Por és hamu [nemzedékregény 4. kötet] Bp. ÚI, 1947. *Bp. Kráter, 2010. Rege a szabadságról [történelmi (kis)regény] Bp. ÚI 1948. Szent Margit imája. (történelmi) ML 1937/38, felhasználva a Balassi vár kincséhez. Szép Kamilla macskája [történelmi (kis)regény] Bp. Athenaeum, 1928. 2. kiadás: Bp. Athenaeum, 1943.

57

PoLíSz Szerencsés Náckó (ifjúsági történelmi regény 1970-80 között, – Nagy Domokos Géza tulajdona), Távoli kék hegyek [Az Excelsior folytatása.] ML 1938/39 Ulrik inas [történelmi regény] Bp. Athenaeum, 1921. *2. kiadás: Bp. S&W, 1933. Bp. Garabonciás 1989. Vaskalitka [nemzedékregény 3. kötet] Bp. ÚI 1946. *Bp. Kráter. 2010.

Magisterarbeit. Wien, 2009. [Az interneten is fent van.] Kosáry Domokos, Bevezetés Magyarország történetének forrásaiba és irodalmába, Bp., Tankönyvkiadó, 1970, I. Nagy Domokos Imre, Tannenberg György kamarai erdőmester pályaképe = Az Országos Erdészeti Egyesület Erdészettörténeti Szakosztályának Közleményei, 1989, 101–112.

2. MÁS SZERZŐK MŰVEI

A Farkasréti temető 2003-ban (adattár #6) http://bfl.archivportal.hu/id-702farkasreti_temeto_2003_ban_adattar_6. html – http://www.avia-info.hu/talalat. php?KeresettSzo=HA-JAA&Keresolista=jel

Bartha Dénes, Oroszi Sándor, Selmec, Selmec, sáros Selmec, Erdészettörténeti Közlemények, 1991. Borgos Anna, A világ tisztogatója (Kosáryné Réz Lola) = Uő., Szilágyi Judit, Nőírók és írónők: Irodalmi és női szerepek a Nyugatban, Bp., Noran Könyvesház, 2011, 355–385. Csuti Emese, Nőírók magyar SF-ben = Metagalaktika 2009, 11. sz., 82–89. (Részlet a regényből: 90–105.) Hipf Tímea, Kosáryné Réz Lola első regényei: Kosáryné Réz Lola életművének bemutatása a Filoména és az Álom című első regények vizsgálata alapján a kortárs kritikák tükrében.

58

3. INTERNETES FORRÁSOK

4. FOLYÓIRATOK ÉS GYŰJTEMÉNYES KÖTETEK Az Én Újságom = ÉU Magyar Lányok = ML Metagalaktika 11 (2009) Otthonunk Szlovákiai Vadászkalendárium 1997 Új Idők = ÚI Egyéb rövidítés: S&W = Singer és Wolfner

A történelem faggatása

WASS ALBERT EMLÉKEZETE LXXIX. RÉSZ Turcsány Péter

Wass Albert antiszemitizmusának cáfolata Adalék A patkányok föltámadása című írás félreértelmezéséhez Az utóbbi időkben igen sokan kívánják Wass Albertet „persona non grata”-nak nyilvánítani egyik írása, a Patkányok honfoglalása című példázat miatt,1 noha a patkányok – feltehetően allegorikus – színpadra vitelétől Gerhart Hauptmann Nobeldíjas író sem viszolygott – gondoljuk csak Die Ratten (A patkányok) című, 1911-ben bemutatott darabjára –, sőt, éppen egy évvel rá kapta meg a svéd királyi elismerést. Semmi sem új a nap alatt, minden változat, felújítás – még egy Wass Albert-írás is… A téma már akkor is a könyvespolcon, illetve a színpadon hevert, csak le kellett porolni… (Ezt tette meg 2001-ben – ismét! – a budapesti Radnóti Színház is.) A patkányozás önmagában sem volt mindig negatívum még a baloldali mozgalmárok körében sem… – de lássuk Wass Albert fabulája megírásának körülményeit: az 1930-as évek közepén a Kommunista Internacionálé VII. Kongresszusa az antiimperialista népfront nemzetközi kialakítását jelölte ki céljául. Akkoriban több nyelvre lefordítva népszerűsítették az alábbi dalt (lásd Albert Camus jegyzeteit az algíri kommunista internacionalistákkal való kapcsolatáról – amely később nézeteltéréseik miatt megszakadt). E dal – meglepő módon – a proletárok önmeghatározásaként használta a patkánymotívumot. Lássuk: „Ha fegyenctelep a sorsunk Hosszú az ám Tartós az ám Ha fegyenctelep a sorsunk A hegy tövén Patkánysorban...

Idehozzák majd Tatauinból Szenegáli dúsajkúakból A bikákat Bordzstól Uináig Hol az úr a bikacsök...” (1936 körül terjesztett mozgalmi dal)

Ez a baloldal által széles körben ismert dalocska is ad(hat)ta Wass Albertnek az ötletet az 1930-as évek közepén a kolozsvári Ellenzékben megjelentetett történet megírására. Ez a lap akkoriban éppen nem antiszemitizmusáról, hanem elsősorban humanista szerzőgárdájáról volt híres transzszilván sajtókörökben. Az írás a baloldali kommunistákra éppúgy utal, mint a jobboldali lumpenek, illetve a román Vasgárda térnyerésének veszélyére! Tehát: nem a zsidókra vonatkozó allegória! Ugyanerről az időszakról ír Wass Albert később az utóbbi évtizedben már közismertté vált nagyregényében, az Átoksori kísértetekben: hasonló álláspontot alakítva ki százada e két rákfenéjének csőcselékéről. Az írót idézem koronatanúként, aki felelősen és hitellel írta le az alábbi sorokat – senkit nem sértve, de a veszélyre figyelmeztetve mindenkor, mindenkit: 59

PoLíSz „Ma már megszokott jelenség, hogy mindazért, ami Magyarországgal történt, az arisztokráciát vádoljuk, vagy a zsidókat. Kényelmes és egyszerű megoldás, ugye? Ha elég gyakran mondogatják, még el is hiszi a világ s belenyugszik. S észre se veszi, hogy ugyanaz a lassú lelki rombolás, mely a régi Magyarországot alásüllyesztette a börtönök és kínzókamrák poklába, ugyanaz a rombolás halad tovább a világ minden részén, lassan, lépésről-lépésre. Az Átok-sorok emberei terjesztik ennek a szörnyű világrothadásnak a csíráját. Nem a hercegek és nem a zsidó bankárok. Még csak nem is azok a fantasztikus álmokat kergető, nagy dolgokat tervező félbolond próféták, akik ilyen vagy amolyan színű ingeket viselve igyekeznek megmenteni a maguk nemzetét valamiféle megkergült elmélet alapján. Az emberi világ igazi férgei az Átok-sorokról indulnak el, s csak egyetlen céljuk van, hogy Isten világának minden talpalatnyi darabkáját pokollá változtassák át ezen a földön.”

A fenti gondolatok kísérő szavai lehetnek még: irigység, mohóság, telhetetlenség, gátlástalanság, amoralitás, bűnözés, rágalmazás, hatalmi éhség, kisajátítás stb. = honbitorlás, diktatúra. „A patkányok honfoglalása”. Arról már igazán senki nem tehet, hogy az utóbbi időben egyes elektronikus portálok még a Wass Albert-írás címét is megváltoztatva közlik: Patkányok lázadása címen. Antikommunizmus és antifasizmus jellemzi, jellemezte Wass Albert mindenkori megnyilvánulásait. Ezt a fontos kitételt vegyük figyelembe, mielőtt felül(het)nénk bármilyen rágalmazásnak. A példázat újbóli közlésére is sor került a II. világháború végnapjaiban. De ez sem szégyellhető módon történt… Az Ellenzék című folyóirat 1944. június 17-i újraközlésének éppen a németek, a német katonai csapatok közeli fölkerekedésére, erdélyi kitakarodására történt utalás ad(hat)ott újabb értelmet, aktualitást: „De végül is nem tehettek egyebet: fölkerekedtek és otthagyták a tönkrement birodalmat.”2 Mint tudjuk, mint bizonyítékainak nagy számban tanúsítják, Wass Albert a magyar hadsereg zászlósaként, az Erdélyi Hadtest parancsnokának bizalmi embereként sem kedvelte az SS-t, illetve magyarországi helytartóit… Visszaemlékezéséből tudjuk, ’44 őszén, egy napi általuk történt fogva tartásának emlékét eltört ujjpereceinek sajgása évtizedekig megőrizték.3 Jegyzetek: 1 Balázs Ildikó, Wass Albert: Életmű-bibliográfia 1923–2003, Pomáz, Kráter Kiadó, 2004, 1058. tétel: „Patkányok honfoglalása. = Ellenzék, (193?); Magyar Demokrata, 51. (1998) Megj. Wass Albert: Nagy novelláskönyv, Kráter 2009.” 2 Aki Wass Albert egy zsidó fakereskedőről szóló tanulságos és tragikus történetének elolvasásával akarja kiegészíteni jelen írásban tett állításainkat, az látogasson el a Kráter Műhely Egyesület honlapjára és olvassa el az írótól Az összetört esernyő című mezőségi novellát: http://www.krater.hu/krater.php?do=aloldal&action[1]=19439 3 Lásd: Dálnoki Veress Lajos vezérezredes, az Erdélyi Hadtest parancsnokának a háborúból való kiugrási kísérletét, illetve annak kudarcát: Turcsány Péter, Wass Albert, a boldog szomorúember: Kétkezes élet(mű)rajz Válaszúttól Istenszékig, Pomáz, Kráter Kiadó, 2008, 126–130.

60

Világbeszéd

Marlene Reed Wetzel (USA) 1937-ben született, és egy montanai, Mile City közelében fekvő tanyán töltötte gyermekkorát. A Tulsai Egyetem angol szakán végzett. Hosszabb időn keresztül a Közel-Keleten élt és dolgozott. Jelenleg szabadúszó író Oklahomában. 2000-ben mintegy tizenkétezer induló közül A map of Tripoli, 1967 című művével megnyerte a PEN és az Amazon. com könyveket is áruló óriás internetes áruház novellapályázatát. A nemzeti írószövetség és az online könyváruház ezt olyan írók számára hirdette meg, akik még nem publikáltak. A díj részeként az írás megjelent a Boston Book Review-ban. A történet személyes, líbiai élményén alapul, de nagyrészt az írónő képzeletének műve. Baccarat poharakat vásárolt egy Mantini nevű kereskedőtől, majd, miután elhagyta Líbiát, hallotta az elbeszélést lezáró történetet. 2012-ben Strangers and Exiles (Idegenek és száműzöttek) címmel jelent meg elbeszéléskötete.

Tripoli térképe, 1967 I. A Dzsaddat Isztiklál utcában egymásra rétegződnek a zajok: alul tülkök és rádiók, az edényárus kakasának a kukorékolása. Fölöttük a karamanli mecset müezzinje hív imára. Mantini feltolja az üzletét védő rácsot. Rágyújt az első cigarettára, és kitekint a Cristalli cégtáblát viselő kristályüzlet kirakatán: a felhőtlen égboltot kémleli. Elege van a napsütésből. Jó hideg, didergős télre vágyik. Mantini magához inti a kifutófiút, és levesz egy kis csészét a tálcáról. Döntenie kell: azzal töltse-e a napot, hogy Luciára gondol, vagy ne gondoljon rá. Néhány háztömbbel arrébb a külföldi asszony biztatgatja magát, hogy nem tévedt el. Fehér fény ragyogja be az épületeket, a napszemüvegén is áthatol. Az árnyak vastagok, tömörek. Bekötött fejű férfiak guggolnak a boltok bejáratánál, cigarettáznak. Egyikük hangosan csettint a nyelvével, amikor a nő elmegy előtte. Itt, az olajfák földjén olyan színe van neki, mint az asszonynak egy Tizianofestményen. – Il mio fiore1 – mondja majd neki nemsokára a férfi, akit még nem ismer, és vérvörös hibiszkuszt nyújt át neki. A nő a Volkswagent a Katedrális téren kikötött tevék mellett állítja le. Megpróbálja rögzíteni a visszafele vezető utat – annál az üzletnél, amelynek kirakatában egy piros bidé van, balra kell fordulni, az Air France táblánál jobbra. Feltételezése szerint a kristálybolt közel van, a Dzsaddat Isztiklálon, ahol – a kölcsönkapott inas azt ígérte – mindent megtalál majd, hogy vendégül láthasson olyan embereket, akiket még nem ismer, és akiket talán nem is lát többé. A fiút ugyanúgy hívják, mint a Prófétát, és a többi hat napban az üzlettulajdonosnak dolgozik, akit nagy tisztelettel Il Signore-nak2 hív. 61

PoLíSz A fiú megnyomta a kapucsengőt, azután begördítette új mopedjét az udvarra. – Mar’haba – mondta, felállítva a vasalóállványt. Saját rádióját hozta el, és az énekesnővel együtt énekelt, a gőzölős vasaló sistergése kísérte. A nő – térdén a terpentinnel, kezében spaklival – folytatta, amit a csengő megszólalása előtt csinált: a festéket próbálta felszedni a terasz virágmintáiról. Az asszonynak megfájdult a feje, valószínűleg azért, mert kínkeservesen próbál egy másik háztartást kialakítani. Nem akarja otthonnak hívni – kirakójáték ez inkább, amihez talált anyagokat használ. Délután már alkudott egy skandináv szófára, olasz padlólámpákra, egy fezzani kis szőnyegre, megfakult líbiai tekercsekre. Függönyanyagra van szüksége – az, amit az Államokból hozott, nem elég: az ablakok túl magasak. A helyet még nem lakták be: Ben a furnérládát sem szedte szét, ott áll a kertben, kóbor macskák lakják. Harminchárom napja van itt, beleszámítva azt is, amikor Ben kiment érte a repülőtérre. Ott állt egy zsúfolt szobában, csomagok, megtépett macskák, elhagyott kalitkák és olyan emberek között, akiket a háta közepére sem kívánt. A WC-re szeretett volna eljutni. A csíkos pizsamanadrágos vámos fenyegetően intett az ujjával, hogy nem lehet. Először Bent látta meg, az amerikai követség kis zászlaját tartotta a magasba. Bajusza volt, az az érzése támadt, hogy nem a sajátja, és ha leveszi, még egy kis ragasztó is marad az ajka felett. Beszédmodora is megváltozott, „tekintsük csak” és „különösen figyelemreméltó” beszúrásokkal fűszerezte a mondatait. Carla elvesztette tájékozódását, reményét: szédült, kézitáskáját és útlevelét szorongatta. Az egyetlen pont, amiben bízott, megváltozott. Új országba érkezett, ahol minden idegen volt. Egymaga megtalálta a hammam-ot3 és egy bő, fehér barakán-ba4 öltözött asszonyt figyelt, aki szoknyáját felhúzva a betonra guggolt: ő is ezt tette. A házukban Ben zuhanyozás előtt odaadta a követség számát, azután a csobogó vízsugár alól kikiáltott: – Mindent megmondanak, amit tudnod kell. – Ó – gondolta a nő –, ha tudnád, mennyi mindent akarok tudni! A férfi sokzsebes szafarizakót vett fel, sötétbarna nadrágot, és elindult Egyiptomba. Kémkedik, vonta le az asszony a következtetést, vagy legalábbis azt hiszi magáról. Új lakhelyük a levelekben egzotikusnak tűnt. A valóságban fehér, lapos tetős ház, magas mennyezettel. És kék szélvédő, amelyeknek célja, hogy felfogja a heves homokvihart, a gibli-t. Szekrények és egy ágy. Tálaló. De minek ide a hintaszék? Bejárta a szobákat: magas sarkú cipőjének sarka idegenül kopogott a virágmintás teraszon. Nagyon üres volt az egész. Egy táblára esik a tekintete, rajta: „Cristalli”. Szeme nehezen szokik hozzá a sötéthez: szantálfaillatot érez, és zenét hall, egy közeli rádióból jövő nyöszörgést. Amikor látása kitisztul, tükrös oszlopok között áll, visszképe egyre ismétlődik és a távolsággal arányosan egyre kisebb és kisebb lesz. Egy férfi közeledik, kecsesen, mint a macska. Olaszul beszél. Igaz, hogy Mohamed jól ismeri ezt az embert, de a követségen a nő lelkére kötötték: ha látják, hogy külföldi, becsapják. Elhatározza, hogy olaszul beszél, de csak annyit ejt ki akadozva: „Come sta?”5 A férfi a nő mindkét kezét megfogja, megnézi, és picit megrázza fejét. – Amerikai – mondja. 62

Világbeszéd A nő maga is a kezére pillant: az ujjai hosszúak, a körme repedezett, a bőrén még érezni a terpentint, amivel a padlón dolgozott. – Milyen márkájúak? – kérdezi, a csillogó üvegekkel teli polcok felé intve. Néhányat felismer, az Orrefors-t, Lalique-ot, Waterfordot. Angol feliratot lát: „Ne érintsd meg!” Mantini még mindig a nő kezét figyeli: olyan, mint egy parasztasszonyé, nem illik a tulajdonosához. A nő bizonyára az új követségi népséghez tartozik, valószínűleg egyedül kell a házimunkát végeznie. Nincs segítsége? – Milyen márkájúak? – ismétli meg a kérdést. – A legjobbak, cara6 – válaszol lágyan a férfi. – Több ezer darab kristály. Az ezret sz-szel ejti ki, és ezt a nő elbűvölőnek tartja. A férfi továbbra is fogja a kezét és csodálkozik, hogy az asszony miért ezt a kánikularuhát vette fel. Az asszony nem számított ilyen vonzó férfira: sötét és levantei, finom citromillat veszi körül, az öltönye pedig valóságos remekmű. Ezeknek a mediterrán férfiaknak fontosak a nők, és sok örömet találnak bennük: ettől olyan életteliek. – Baccarat – mondja, és egy alkóvba vezeti a nőt. A szó úgy megül Carla fejében, mint egy dekoltázsban megbújó ékszer. Karcsú nőket, partikat, drága, Baccaratban felszolgált borokat lát. – Mohamed küldött – mondja a férfinak. – Ön nem Mantini? – Cara – mondja –, annyi Mohamed van Tripoliban. – Megérinti a nő karját: arra gondol, milyen jó lenne bedörzsölni durva kezét és lábait (azok is durvák?) egy párizsi üvegből elővarázsolt illatos, drága szerrel. – Mohamed ben Masszaud – mondja a nő. A férfi karja az övén több, mint érintés. Mintha „drága életem”-nek szólítaná. Kijavítja a nő kiejtését. – Úgy. Az inasunk. Akkor maga a várva várt függönyfelrakó. Tudja, Lucia küldte Mohamedet a férjéhez, aki nagyon egyedül volt, hogy az ingeit vasalja. A nőnek eszébe jutott, hogy Lucia Mantini néhány hónapja halt meg, első gyerekük születése után. – Sajnálom – hajtja le a fejét. Mantini elengedi a füle mellett a nő részvétnyilvánítását, és manikűrözött kezével körbemutat az üzletben. – Ez – mondja – az én tulajdonom. Egyike vagyok azoknak a zsidó üzlettulajdonosoknak, akik becsaphatják magát. – Szája széle picit felhúzódik, gúnyosan elmosolyodik. – Ne izguljon. Csak kicsit vagyok zsidó. Bort is tartunk a villában, a Capelliniben. Ismeri a Három Gráciát? Vett belőle a piacon, és eszébe jutott, hogy a címkéje Botticelli Primaverajával7 többet ígért, mint amit a bor nyújtott. – Jó bor – hazudik szokásától eltérően, de érzi, hogy nem túl sikeresen. – Akar egy caffet? – kérdezi a férfi. Választ nem várva megráz egy csengőt, és gesztikulálva magyaráz az árnyékból előbukkanó fiúnak. Kis, sötét emberek vannak mindenfele, akik, úgy tűnik, segíteni akarnak. A nő megütögeti a kezében levő Baccarat talpát: – Ez tetszik nekem. – Van a hátsó részben – mondja a férfi.– Az amerikaiak nem szeretnek várni: én örömet szerezhetek magának. Nem kell várnia. 63

PoLíSz Azután ruhája elejére pillantva azt kérdezi: „Szereti il gallot?” „Il Signore” nézegeti, a nő feltételezi, hogy nem a mellét, hanem a nagytollú kakast, ami kék kánikularuhájának elejét díszíti. Ben azt mondta, nem ide illő. Anarchista módon mégis hordja. Soha nem szerette, ha előírják neki, mit tegyen. Maga sem érti, miért van zavarban. Azt kérdezi: – Mire gondol? A férfi mellkasa észrevétlenül megemelkedik. – Il gallora – mondja –, a kakasra. Az ajtó kinyílik, beengedi az utca vad fuvallatát, a kopogást: fémet munkálnak meg. Amikor becsukódik, és a fiú leteszi a tálcát eléjük, megint sötét és nyugalmas lesz minden. Mantini átnyújtja a nőnek az egyik csészét. – A szépségre – mondja, és lehajtja a sűrű fekete kávét. A Boehm-madarakra és a meisseni szobrocskákra, a Waterford-gyertyatartókra vagy a Rosenthal-tálakra gondol? A férfi a nőre néz. Udvariatlanság vagy éppen tapintatlanság lenne kortyolgatni, így a nő felhörpinti az egészet, ahogy a férfi tette az előbb. Alig teszi le a csészét, a szíve elkezd hevesen verni. Fénykonfetti-szemek kavarognak előtte. Megpróbál mélyen lélegezni. – Cara – mondja Mantini, amikor a nő az ajtóhoz siklik. Nem emlékszik rá, hogyan ért földet. Biztosan meghal, gondolatai alig megkezdett élete körül forognak, nehézkes hivatalnokokat lát, akik arról vitatkoznak majd, mi legyen a tetemével, végül egy fekete, cipzáras Alitalia-zsákban szállítják el. Ben, aki természetesen nincs a városban, az elhagyott villába fog visszatérni. A nő abban az olasz temetőben szeretne feküdni, ami mellett a repülőtérről befelé elhaladtak, de ki tud erről? Azután megvilágosodik előtte, hogy a szurokfekete kávé ütötte ki, amiben halálos mennyiségű koffein volt. Hogy tudják ezek az emberek egész nap ezt inni? Úgy tűnik, nagyon jól alszanak. – Male8 – magyarázza Mantininek. Azután – Malato9 –, bizonytalan benne, hogy melyik forma a helyes. Mantini leül melléje a padlóra: a nő fejét az ölébe fekteti. A nő homlokát dörzsöli, amíg a kifutófiú megjelenik a jeges edénnyel. – Drágám – mondja a férfi, miközben a jégkockákat zsebkendőjébe helyezi, és a hűs csomagot a nő arcára teszi –, higgye el, jól lesz. Ismerem a nőket. Itt van, ezen a helyen, de nem akar itt lenni. A nő azt gondolja, hogy felül, de a férfi keményített ingének és kölnijének illatát érezve már ott akar maradni, ahol van. A férfi beszédének titokzatossága a sok nyelv használatából ered. Hangja ismeretlen, izgató. – A családom sokat vándorolt, a Földközi-tengert medencének használta. Olaszországban kezdtük, áteveztünk Izraelbe, Libanonba, azután meg Líbiába. Volt, hogy kétszer is. Milyen unalmasak vagyunk. Azt hiszi, nem tudom, hogy érez, távol az otthonától? A váratlan együttérzés hallatán a nő sírni kezd. A férfi megtörli a szemét a nedves zsebkendővel. – Vigyáznia kell magára, bármi történjék is. Tartsa távol magát a követségi partiktól, ott nagyon sokat isznak. Ne hordjon a tengerparton kis fürdőruhát. Leég, és tönkremegy a bőre. Ha nőgyógyászra van szüksége, ne a Nácihoz menjen. Tudja, 64

Világbeszéd a háború vége óta itt rejtőzködik. – Nem mondta meg a nőnek, hogy Vollmer volt a felesége orvosa. A nő szívdobogása csitul, talán azért, mert valaki figyelt rá. Felül, jobban érzi magát. – Jusson eszébe – mondja Mantini –, ha barátra van szüksége, jöjjön hozzám. Mi a neve, cara? – Igen – válaszolja Carla. – És – mondja a férfi – a legjobb, ha délután sziesztázik. Ahogy Mantini kinyitja a nőnek az ajtót, odakint gyenge eső hull, ami rendkívüli az évnek ebben a szakában. A férfi gharrit10 rendel, nem engedi, hogy a nő vezessen. Délután a Volkswagen – benne az indítókulcs – feltűnik a nő kocsibeállójában. A Baccarat kristályt másnap szállítják, egy gyönyörű csokor kíséretében.

II. A Capellini-villa álomszerű, beolvad a tájba, piros cserépteteje mintha úszna az afrikai égen. A kertben banánfák susognak a szélben. Ahogy behajt a kocsival, a ló az istállóajtónál áll, lehajtott fejjel. Állati türelemmel Lucia visszatérését várja. Mantini leveszi a zakóját, az ágy szélére ül. Üres mózeskosár áll nem messze tőle, a fehér zsinórokat és a fodrokat még nem vették le róla. Végigsimít az állán, megállapítja, hogy borotválkoznia kellene, és áthalad az előtéren, le a konyhába. – Jó estét – mondja az inas hátának. Mohamed nem fordul meg, a mosogatónál áll, egy halom nagy réztálat tisztít, ugyanúgy, mint az előző nap. Mantini tejet önt a vörös macskának, és az edényt a földre teszi. A két férfi tekintete nem találkozik, óvatosan mozognak. Abban bíznak, hogy egyszer majd belépnek a szobába, és ismét érezni fogják Lucia parfümjét. – Uram – szólal meg Mohamed, követve Mantini visszavonulását –, ki kell cserélnünk a gázpalackot. – Mantini így válaszol: – Találkoztam az amerikai nővel. Annak a fickónak a feleségével, akihez Lucia elküldött. – A hátsó ajtóhoz megy, anélkül hogy megfordulna, enni ad a macskának, aki nagy csomó szőrt dörzsöl a nadrágszárára. – Voltál ma a házban? – kérdezi. Tavaly nyáron találkoztak vele egy partin, mi is a neve? Dan? Nem, Ben. Rájuk akaszkodott, egyre közelebb kormányozta a székét Luciához. Az asszony tökéletes füleibe sugdosott: arról, hogy a felesége csak később érkezik, valami függönyökről, ha Mantini jól értette. Mégsem lehetett így – miféle férfi az, aki ilyesmiről beszélget egy nővel? Ám úgy tűnik, a függöny a kristályboltba betérő amerikai nőnek is fontos volt. A fickó igyekezett többnek mutatni magát, mint amennyi valójában volt, helyes kis bajuszt viselt, akár egy angol. Az osztrigát barbár módra ette: vörös szószba mártogatta és túl sokat ivott. Amikor rá akarta venni Luciát: hívja meg a villába, hogy lovagolhasson, Mantini a fejét rázva jelzett az asszonynak – de már késő volt. Azután Lucia valószínűleg feltette a kérdést – bár ne tette volna fel: – Ki tartja rendben az ingeit? – Ilyen volt a természete. Mindenre figyelt. Óriási örömmel ül65

PoLíSz tetett és locsolt, díszített, végszámra vásárolt anyagot, és magától értetődően odafigyelt az asszony nélküli férfira. Az amerikai megfogta Lucia kezét, táncolni akart. Mantini tudta: mást is. Alig lehetett észrevenni a terhességét, inkább érettnek látszott: a haját szalaggal fogta össze. A ruha padlizsánszínű volt. Az egyik pántja lecsúszott. Mantini figyelte, hogyan táncol: az énekes, akinek a nadrágja nagyon szoros volt, azt zengte: – Szeretlek, szeretlek, bárhova mész, követlek. – Bárhova követte volna. Az óceán mélyére is. Amikor visszatértek az asztalhoz, Mantini szándékosan a felesége nyakszirtjére tette a kezét. Ujjaival a meleg, illatos húson levő aranylánccal játszott: meg akarta mutatni, kihez tartozik az asszony, hogy az amerikai még jobban irigyelje. Most senki nem birtokolja Luciát. Ott van, ahova a férfi nem tudja követni: egy koporsóban, a szatén szemfedőn szentképek vannak, és örökké maga elé néz. Az asszony emléke már nem olyan élő. Néha csak akkor tudja felidézni, milyen is volt, ha egy másik nő parfümjének illatát érzi. És most itt van az amerikai feleség, aki azt akarja, hogy megint virágot küldjön neki, aki megcsókolja az ujjait, mint a rossz filmekben, és akinek azt mondja: „bella”.

III. A nő áll és figyeli, hogyan próbál Ben ide-oda manőverezve beállni a Ristorante Piemontese elé. Azután hadonászva veszekszik a rongyos parkolóőrrel, aki néhány pénzdarabot akar azért, hogy vigyázzon a kocsira. Ben már egy éve él Tripoliban, akcentussal ugyan, de beszéli a nyelvet, és valaki más bőrébe bújt, de nem tanulta meg, hogy baksis nélkül nem találják épségben az autót, amikor érte mennek. Kint választottak asztalt. A hatalmas, narancssárga mediterrán nap még fent van, azután hirtelen zuhan le – rövidkék a napsütés és a sötétség közti percek. Elveszett amerikaiak: egyedül vannak, túl korán érkeztek. Carla végiggondolja: nem azért neheztel a férjére a távollétei miatt, mert hiányzik, hiszen egy évig egyedül élt, és megérkezése óta sem látta gyakran a férfit. Inkább amiatt dühös, hogy a férfi olyan könnyen engedte kicsúszni életéből – olyan elhagyatott ezen a helyen… A Francia Idegenlégióról szóló film egyik jelenetére emlékezteti. Miért akarta, hogy idejöjjön? A nő harcolni akar, véleménye szerint ez jobb, mint a csendes gyűlölködés, vagy mint a szívroham. Erős, gúnyos hangon beszél. – Pontosan miért is vagyok én itt? – Hangját alig hallani, mert három óriásgép – az egész líbiai légierő – manőverezik és ereszkedik le Málta felé az utolsó fénysugárral. – Ez a munkám – válaszolja a férfi, miközben hátradől a székén, és mereven nézi a repülőket. Sárga szvetter van a vállára vetve. A nő úgy gondolja, jobban tette volna, ha otthon hagyja, de ha már elhozta, legalább venné fel. – Mi lenne a feladatom? Bridzselni? Aludni? Ben nem akar harcolni. Inkább csapdát állítana. – Eldöntheted, mit akarsz – mondja olyan mosollyal, amiből kiderül: a nő nem a maga ura: ő van nyeregben. Valami hozzádörgölődik az asszony lábához, és ami66

Világbeszéd kor odanyúl, egy mogorva tekintetű macskát érint meg: a farkát csóválja és éhségében nyávog. Ben különösebb meggyőződés nélkül kicsit belerúg, és káromkodik egyet. – Ne bántsd ezt az állatot – sziszegi a nő, és egy darab szalámit dob a padlóra. Hirtelen egy tucat másik jön elő a környező bokrokból, mancsukat a lábára teszik. – Remélem, most boldog vagy – mondja Ben. Megjelenik a pincér, és kecsesen piruettezik, egy fehér kendővel sietve a macskatömeg közé csap. – Ne bátorítsd őket – mondja a férfi. Elmennek. Carla, közel-keleti módra, Ben mögött sétál. A kocsiról hiányzik a dísztárcsa. A villában fehér hálóingbe bújik, és átkutatja a konyhát. Majonéz, megbarnult saláta, csirkemaradék. Ben horkolva alszik. Semmi sem zavarja, sem a veszekedés, sem az egyedüllét: a malária, a rossz étel sem. Az ablaknál áll, csirkehúst rágcsál, figyeli a ládához kikötött macskákat. Két kör és egy ív, nyávognak és nyújtózkodnak. Tehát ez a munka. A kanmacska mély hangon, torokból nyög, és egy kannibál mohóságával fogaival megragadja a nőstény a nyakánál, és meghágja.

IV. Carla kerüli a követségi feleségeket. Az idejét egyedül tölti a strandon, vagy olyan üzletekben, ahova nem járnak külföldiek. Figyeli, hogyan veszik ki a lapos kenyeret a kemencéből, hogy pirítják a kávét, hogyan fejik a kecskét. Ben soha nem kérdezi, mit csinál. Hetente elmegy a Dzsaddat Isztiklálra, a bolt feletti szobába, felmászik a lépcsőkön: tudja, hogy a kifutófiú aznapra kimenőt kapott. Van egy ágy, rajta bojtos pakisztáni terítő, ami egyszerre divatos és olcsó. A hamutartók tele vannak félig szívott Dunhillekkel. A légibázis állomására állított rádió a „Holdfény Vermontban”-t játssza. Piros muskátlik és hibiszkuszok csordulnak ki az agyagedényekből. Az ágy szélén ülve a nő a haját fésüli a kezeivel, ruhadarabjait egyenként veszi le, amíg Mantinire vár. A férfi minden héten felkeresi borbélyát az Uafddan szállóban, és keleti illatokkal jön az asszonyhoz. A mosolygó núbiai kecskék, az agg király és palotája, a táj fölött úszó, fehér barakános nők iránt érzett szeretetének hullámai lépnek a korábbi dühe helyére. Mantini azt kérdezi: – Nem tudtad, hogy ez nagylelkűbbé tesz? – Végigcsókolja a nőt, röviden, sietve, mintha robbanni akarna. A nő nem tudja biztosan, hogy a férfi Carlának vagy carának szólítja. Olaszul beszél hozzá, a teste kedveskedő, szájának mandula íze van. A nő kívülről hallja magát, olyan messziről, mint a müezzin hívását. Egy másik alkalommal: – Várj egy kicsit – kéri határozottan Mantini, és átnyúlik felette a kis asztalhoz: illatos krémes üveget emel fel. Bedörzsöli az asszony ujjait és lábujjait, egyenként, erősen összpontosítva. – Úgy csinál, mintha megpróbálná levetni a bőrét és újat növeszteni – mondja Carla. Azt próbálja megérteni, miért viselkedik így Ben. – Régebben nem ilyen volt – mondja. – Hidd el nekem. Hozzámentem volna ilyen férfihoz? – Mantini egy csomó lemezt tesz a lemezjátszóra. Nagy recsegés 67

PoLíSz után a „Római fenyők” következik. – Hát, tudod, megtörténik, hogy az emberek egyszer csak valamiért elválnak. Vegyünk például engem. Lucia hazajött a kicsivel: a házat liliomokkal és rózsákkal hordtam tele. Mohamed bárányt sütött ebédre. Minden rendben volt. – Mi történt? – Carla úgy érzi, meg kell kérdeznie. Nem bánja, hogy a férfi Luciáról beszél. Valóban nem zavarja. Hiszen ő Bent hozta szóba. – Éjszaka hívott, hogy segítsek. A fürdőszobaajtóban lett rosszul. Megtámaszkodott, gránátalma színű vérrögök hulltak a padlóra. Törölközőt tettem a lábai közé és levittem. A telefon nem működött, így nem jött mentő. Carla már hallotta ezt korábban – olyan szívfájdítóan egyszerű volt: mint egy vakbélgyulladás vagy fertőzés. – A kocsiba tettem – mondja Mantini. – Vollmert nem lehetett elérni. A méhlepény egy darabja bent maradt. A nő maga előtt látja, amint a következő reggelen visszatér, dohányfüstösen és a halál illatával. – Mohamed térdelt, a lépcsőt mosta fel, amikor hazajöttem. Azt mondtam neki, hagyja abba. – Tudod, a lányom Olaszországban van. Lucia anyja eljött egyszer, amikor Mohamed volt otthon, és ellopta a kislányt. Gyűlöl engem, mert Lucia nem ment haza: a Mamma úgy gondolta, ott kell lennie a szülésnél. Mantini a cigarettájáért nyúl: – Igazából nem én ragaszkodtam hozzá, ő akart maradni. Nagyon szerettük egymást. – A te férjed meg? Ő akart idejönni. Államtitkokat megtudni, nem igaz? Valószínűleg mindent tud a líbiai kormányról, a pártoskodásról. Bizonyára mindent tud Izraelről. – A pártokra gondolsz – mondja Carla. – És nem mond nekem semmit. – Nem jutott fontos információkhoz. Sült galambot evett a Café Nationale-ban, és elment a Rózsakertbe a meztelen táncosnőket bámulni. Ezek a – mondjuk úgy – tapasztalatok választják el tőled. Ezek miatt profi. Te nem vagy az. – De – mondja Carla, a lábára nézve, amit a férfi dörzsöl –, az vagyok. – Csak kétféle férfi létezik – állapítja meg Mantini. – Vannak olyanok, akik mielőtt megnősülnek, úgy tesznek, mintha szeretnék a nőket: később aztán csak magukat szeretik. – A többiek viszont – jelenti ki – nem felejtik el, honnan jöttek. Egyik este a kis erkélyen álltak, figyelték, hogyan hull a nap a tengerbe. A férfi letépett egy virágot a hibiszkuszbokorról, és a nő kezébe adta. Azután egy csattanás hallatszott, pont alattuk. Épp az ingét vette fel: az asszony lement vele. A kristályüzlet kirakatát betörték. – Elfelejtettem leengedni a rácsot – mondja a férfi. – A gazember! Az egyik kirakat ép maradt, rajta friss felirat: ebreo és arab betűk. – Mit jelent ez? – kérdezi a nő. – Zsidó – mondja a férfi. Azután megtörli a szemét. – Az utcán mindenfélét beszélnek arról, hogy mi lesz. Mohamed mondta. Úgy gondolja, hogy el kell mennem. 68

Világbeszéd – Ez a kezdet? – kérdezi Carla. – Nem – feleli a férfi, és mosolyog. – Valószínűleg ez a vég. Meg sem próbálom kitalálni, mikor lesz. Miért kötnek bele egy olyan emberbe – kérdi –, aki a légynek sem árt? Leengedi a biztonsági rácsot. A nő lehajol, és elkezdi felszedni a porcelándarabokat. Egy Madonnának letört a feje. – Hagyd csak! – mondja kedvesen a férfi. – A fiú és én holnap eltakarítjuk –, és arrébb rúgja az üvegdarabokat. – Másról van itt szó: arról, hogy kinek mi jut. Néhányan észrevették, hogy az ország nem él jobban, az olaj ellenére sem. A pénz elfolyik, és az emberek koldusok. – Elmenekülsz? – kérdezi Carla. – Hányszor menekülhet egy ember? Fiatal voltam, amikor a fasiszták jöttek. Kidobálták a líbiaiakat a repülőgépekből. Azt hiszed, túlzok? A családom Libanonba ment, barátaink vannak ott. Néhány zsidó Fezzanba menekült, tökéletesen beilleszkedtek. Zsidó arabok –, és csak nevet és nevet. – Nem – szögezi le –, én nem megyek el. De te, cara, el fogsz. A következő héten, amikor hazafelé tart a kis zöld Volkswagenjében, az utcát felfordított autó torlaszolja el. A kárpitozása izzik: hatalmas barna füst gomolyog a nyirkos levegőben. Kisebb tömeg közeledik felé, valami jeleket mutogatnak. Amikor egy kólásüveg landol az autója tetején, Carla leállítja a motort, és bezárja az ajtókat. Tisztán lehet látni az arcukat az üvegen át. Mit akarnak tőle? Az egyik ismerősnek tűnik. Ő az a csavargó, akinek a kezébe minden héten néhány piasztert tesz, amikor reggel a kerti folyondár mellett állnak, és az időjárásról cserélnek véleményt. Kikopog neki az ablakon, megpróbálja fölhívni a figyelmet magára, miközben a kocsit egyik oldaláról a másikra görgetik. A hang elveszik: a fiú sehogyan sem akar odanézni. Mintha ott lebegne a helyszín fölött, látná a kocsit, benne saját magát – tehetetlen, mint a borsószem a hüvelyben. Visítani őrültség lenne. Amilyen gyorsan kezdődött, olyan gyorsan ér véget. Fehérruhás rendőrök futnak ki egy fasorból, sípjukat fújják és gumibotjukat lengetve haladnak a tömegben. Bennel, akiről fel sem tételezte, hogy otthon van, a lépcsőn találkozik: gin van a kezében. Hangja lágyabb, mint általában: ilyenkor dühös. – Egyébként mit kerestél a városnak abban a részében? – válaszol kérdéssel a magyarázatára, és kicsit meglöki. A nő elveszti egyensúlyát, nekiesik a terasz korlátjának. Vérzik a csuklója, ugyanolyan színe van, mint a hibiszkusznak. Az útlevele az amerikai követségen van, a férfi engedélye nélkül nem mehet el. Ha panaszkodna a követségi alkalmazottaknak, a megszokott módon vágnának vissza: azt mondanák, vegyen nyugtatót a farmaciaban.10 – El akarok menni – jelenti be. – Jól gondold meg, hogy tönkre akarod-e tenni a karrieremet – válaszolja a férfi. Ez az utolsó szava. Már felöltözött az estélyre, elegáns fehér zakót és nyakkendőt vett fel, kezében újabb pohár ital. A nő visszaemlékszik: amikor az Államokban voltak, a férfi segített neki hagymát vágni a pörkölthöz, dáliát ültetett. Jézus! 69

PoLíSz A férfi végigméri a nőt, amint khaki színű sortjában lehuppan a csíkos támlás székre egy könyvvel – Nem akarom még egyszer kérdezni! Hajlandó vagy felöltözni? – Borzasztóak azok az emberek – feleli Carla –, nem megyek. Az utolsó parti a Rózsakertben ért véget. Amint a hastáncosnő megjelent a színpadon, az egyik férfi, aki a USAID-nél dolgozott, felugrott az asztal tetejére, és kijelentette – B…ni akarok! – Azután lecsúszott a padlóra, magával rántva a terítőt, a gyertyát és az italokat. – Azt hiszem, fel tudlak öltöztetni – mondja Ben. Látja, amint a férfi belegyömöszöli egy ruhába, mint egy babát, és kifesti a száját. Lebeg, mint amikor felborították a Volkswagent. A muskátlikat mintha faragták volna, és olyan magasak, mint Ben. Egy mecsetben a müezzin mintha jajgatna: imára hív. Nem csinál semmit, csak áll. Nem megy olyan fogadásra, ahol sokat isznak. – Tudod, a dolgok rosszabbra fordulhatnak – mondja a férfi. A nő ágyban szeretne lenni, és azt a könyvet olvasni, amit Mantini adott neki. – A zsidók a Jordánból veszik a vizet. – Lehet, hogy nem is úgy van – mondja a nő. – Jelent ez valamit? – kérdezi a férfi. – Már nem is tudják, miről van szó. Talán egy férfi elszerette a másik feleségét. Odalép, ujjával a könyvre mutat: – Exodus? Sosem gondoltam volna, hogy egy ilyen kacattal kaplak rajta. A nő nem bánná, ha tudná, hogyan érti ezt. Mielőtt a nő bemenne, a férfi borítékot nyújt át neki, benne a kiürítési terv: Tripoli térképe, a légitámaszpontra vezető titkos úttal. – Arra az esetre, ha elmennék, és a sofőr nem tudna elvinni – szól utána, fogaival jégkockát ropogtatva.

V. Mantini csak egyszer jön a villába. A nő a legerősebb kávét főzi neki, amit amerikai gépével csak tud, és így szól hozzá: – Tudod, hogy akkor kezdődött, amikor szívdobogást kaptam miattad? – Che?11 – kérdezi a másik évődve. – Az a presszókávé. „Akar egy kávét?” – utánozza a férfi hangját. – Te nem tudsz kávét főzni – mondja a férfi, miközben szánakozó tekintettel vizsgálgatja a csészéjét, majd elindul, és egy csoportképet néz meg a falon. Benre mutatva így szól: – Mondtam már? Azon a partin, amikor először találkoztunk vele, mielőtt idejöttél, megkívánta az én Luciámat. – Ez volt az egyetlen alkalom, amikor találkoztam vele. – Mantini kis olaszos mozdulatot tesz, egy „mit-tehetünk?” vállrándítást. – Hagyd ott. A férjed megérdemli. Gyere hozzám. Kis család leszünk – te, én és Mohamed, ha valaha visszajön. Néha-néha eltűnik, talán a sivatagba megy, hogy felkeresse a családját. – Úgy gondolod, hogy feleségül? – kérdezi a nő. 70

Világbeszéd – Nem, cara – mondja. Megdörzsöli a vállát, azután a hátát, mintha meghatározatlan fájdalmat akarna csökkenteni. – Szükségem van a lányomra: ha megnősülök, az egy okkal több lenne Lucia anyja számára, hogy magánál tartsa. Érted? Ez bonyolultnak tűnik Carlának – gondoskodni Mantiniről és Mohamedről. Talán ki kell sikálnia azt a sok nehéz edényt, amíg ők dohányoznak a loggián. Lehet, hogy hosszú vitára kerül sor az olasz nagymamával, és ráadásul ő még Ben felesége. El kell utaznia és el kell válnia, azután vissza kell jönnie. A következő héten kocsival elmentek Sabratába, egy védett lagúnához. Mantini tudja, mi van ott, római leletek, mozaikok, még olajlámpák is. Kicsit le van sülve, leszámítva a szeme környékét, ott fehér a bőre a napszemüveg miatt. A férfi kosarat hoz, benne az ebéd, marinált tintahal, kenyér és paradicsom, egy palack vörösbor a villa pincéjéből. Esznek, utána meg kincset keresnek a parton. – Nézd csak – mondja Carla izgatottan, és színjátszó üvegdarabot vesz fel. Kicsit megolvasztotta a hőség és most kis női mellnek tűnik. Ebéd után elmennek a római romvárosba. Kihalt, leszámítva a líbiai őrt, aki a nap elől kis bódéjába bújt. Egy táblán a nyíl azt mutatja: al foro – a fórum felé. Közel a vízhez hátranéznek a város fehér csontvázára. – Ki mondta, hogy mindez hiábavalóság? – kérdezi Mantini. – Azt hiszem, a Biblia – válaszol Carla. – Kicsik az igényeim – mondja, megérintve a nő nedves haját. – Egy kis ennivaló, egy kis kávé.

VI. Amikor kitör a hatnapos háború, nincs idő tétovázásra, nincs idő sem istenhozzádra, sem csomagolásra. A tévékészülék meghalt, a légibázis a kiürítési tervben megadott frekvencián sugároz. Ahogy az előre látható volt, Bennek híre-hamva sincs. Meglepő önfenntartási ösztönnel gyorsan fehérneműt, cipőt, fájdalomcsillapítót és antibiotikumot gyömöszöl egy nagy bőr kézitáskába. Azután egy tengeri kagylókkal teli edénybe markolva kiválogat néhány sabratai rom-mozaikot. Többször kísértésbe esik. A finom ezüstkeretet akarja vinni, de végül helyette almát és banánt csomagol. Több száz dollárt és líbiai fontot rejt el a melltartójában. A térkép alapján és a gázvezeték nyomvonalát követve áthajt a városon egy olyan úton, amit korábban nem ismert, át egy nagy piacon, kecskéket és csacsi vontatta kordékat kerülgetve. Sebtében üzenetet ír, borítékba teszi egy maréknyi font kíséretében. – „Bárkinek” – Áthúzza és ezt írja: – „Akárki találja meg ezt a cédulát, kérem, értesítse Gianni Mantinit a Cristalli Boltban Isztiklálban. Mondja meg neki, Carla épségben van.” – Az ablaktörlő alá csúsztatja. A levegőtlen és zsúfolt repülőgépen a kezére pillant: félkör alakú vérfoltot lát a tenyerén, lekaparta a bőrt vezetés közben. Az ablakból odalent Dzsodzsonipolisz előváros jelenik meg. Még megpillantja a villa körvonalait, látja a kerti folyondárral borított falakat is. A városközponthoz és a Cristallihoz közel repülnek el, 71

PoLíSz elhagyják a szukot és Marcus Aurelius diadalívét, majd a tenger felé fordulnak. A felszállásnál lökést érez: el szeretne tűnni a padlón át, ki szeretne esni, pörögve szállni.

VII. Mint egy csomagot, úgy rakják ki őket a római d’Inghilterrán, a válogatott követségi alkalmazottakat, feleségeket és gyerekeket, olajtársaságnál dolgozókat, kutyákat és madarakat, még az egyik család svéd gyereklányát is. Ben, aki az evakuáció idején Szudánban volt, megjelenik, mintha mi sem történt volna. Udvariasak, jól neveltek, együtt vacsoráznak. Egy este, amikor egy kirakat előtt állnak és csodálják a kézitáskákat, Ben azt javasolja, váljanak el. A nőt még az sem lepi meg, hogy a kijelentés hirtelen jött. Már semmi sem furcsáll. – Az lesz a legjobb – jelenti ki Carla. Majd hozzáteszi: – Pedig jó velem. Legalább a markodban tarthatod a múltunkat. – Soha nem szerettem, hogy úgy fel van vágva a nyelved – mondja Ben, keze még mindig a nő karján. – Tudod – mondja végül, amikor sétálnak; szeme végigfut a járdán, leltárba veszi a köveket –, te nem szereted a kapcsolatokat. A kényelmet szereted, a szépen vasalt ingeket. A megfelelő szexet, a meleg ételt. Vagy a megfelelő ételt, meleg szexet. – Már megint itt vagyunk – mondja. Sosem szállt szembe a nővel és valószínűleg soha érdekelte igazán, hogy miért romlott el minden. Csak egy homályos megjegyzést tesz arra, hogy a nő rosszabbat érdemelt volna. A vágy elillan majd, a televízió helyettesíti.

VIII. A Capellini villa teljesen elhagyatottnak tűnik. Mivel Mohamed elment, az ablakok piszkosak, a bougainvillea hervadozik az edényekben a lodzsán. A palackozó csűr csendes. Mantini gondosan tiszta ruhát tesz egy kis táskába. Behajt a Mercedesszel a városba, ahol az utcák nyugodtak, az üzletek csaknem teljesen üresek. Egy kis nyitott boltot talál a Cristalli mellett és kávét, zsemlét, gyümölcsöt vásárol. Az üzletben a kristálymadarak és az aranyszegélyű tányérok között ülve a pörkölődő kávészemek illatát érzi. A tányérján levő briós finom barna héja zavarba ejti. Még mindig van ember, aki süt. Valaki csak néhány perce készítette ezt a péksüteményt. A fenti asztalon lefelé fordítva nyitva maradt a könyv, amit az asszony olvasott. Miért is mondta neki, hogy itt marad? Nem hitt benne igazán, de romantikus volt, a pillanatnak megfelelő. Azután mégis így történt: itt volt Lucia, az üzlet és a villa. Forgatja a rádió keresőjét, kairói híreket keres, de nem talál semmit. Zajt hall, először morajt, ami egyre erősödik, ahogy a tömeg gyülekezik a téren. Az ágyon ül, a fényt lekapcsolta, vár. 72

Világbeszéd

IX. Az asszony Rómában maradt, abban bízik, hogy innen, közelebbről könnyebben szerezhet líbiai vízumot. A papírokat egyszer már visszaküldték, rajtuk a pecsét: Elutasítva. Az ott megvívott rövid háború után öntudatlanul a Földközi-tenger déli része felé fordítja a fejét, amikor dolgozni megy a követségre. Késő nyár van. Fordítónak nevezik, ám ezzel senkit nem lehet megtéveszteni, mivel éppen hogy csak beszél olaszul. Azt a tényt sem tudja elfedni, hogy az a fajta nő, akit a kormányok mindig felhasználnak: vonzó, okosan tud ismeretséget kötni, érzéke van a véletlen információk összerakására. Vacsorákra és partikra jár, önironikusan „hivatásos”-nak mondja magát. Ma egy palazzóban gyűlnek össze, ahol sok műkincs van, köztük egy Caravaggio. Egyedül áll a kép előtt, hunyorog az alacsony fényben, egy divatbemutató után kiárusított modellben van. A sötétzöld selyem a mellére simul. Egy csoport felé fordul – a nők elmélyülten figyelik a férfiakat, akik apró mozdulatokkal gesztikulálnak, kezükben sonkás kétszersült. Egy férfi erős akcentussal angolul beszél, a hangja a nevetést is túlharsogja. Carla rámered, amint a férfi a kezét kinyújtva pezsgőt kér. – Nem mintha nem lettek volna jelzések. – Poharát a hallgatóság felé emeli.– De meglepő volt a dühkitörés.– Negyed fordulatot tesz, úgy tűnik, mintha csak őhozzá szólna. – Az a zsidó, akinek az a nagyon szép kristályüzlete volt a katedrális közelében. – Carla hátrapillant a válla fölött, mintha azt várná, hogy meglátja Mantinit és bemutatják neki. – A felső szinten volt, az üzlete felett. Először a bútorait dobálták ki az erkélyről, a könyveket, még a muskátlikat is. – Kiissza a poharát. Noha mozog a szájuk, nem hallja őket. Szíve elszorul és látja, amint a gyönyörű kakas zuhan, egyre csak zuhan. Mészáros Piroska fordítása Jegyzetek: 1 Az én virágom (olasz) 2 Az Úr (olasz) 3 török fürdő, itt mosdó 4 lepelszerű ruha 5 Hogy van? 6 Kedves (olasz) 7 Tavasz 8 Rosszul 9 beteg 10 lovas kocsit 11 Mi? (olasz)

73

PoLíSz

Rainer Maria Rilke

A régi házban (folytatás) Tandori Dezső fordításai Az Orsolyáknál Délben menj az orsolyákhoz, hol szegénynek étke jár. Fáradtságot mindje rád hoz, rád is, vagy velük sivár.

Látsz ott homlokot, a vas pánt fájdalom korai éke. Orcát, mit oly fájdalom szánt, Melynek nézhetsz-e elébe?

S hallod, köszönet szavát, Átkokon s imákon által; e kolostor kapuját lásd a világ nyomorával.

A gyermekkorból Nyári napok. Ez a „Golka”… Én, gyerek még. Csöndesen. Fogadóból szól a polka, súlyos a lég fénye fenn.

Éj-fenyők, mint őrök állnak, kincs nekik megannyi rét. Nevetések hangja szállhat, útról, járva lomb körét.

Vasárnap. Helene olvas, Kedvesen. – A fellegek: Andersen-mesék. S mi szól, az: mint onnét hattyú, lebeg.

Csalogat így a falakhoz ujjongás is, ünnepély. Párok, kit ki boldogan hoz! Víg ruhák, szív és kedély.

Öröm, legényke és Holka, Nap, derű az arcokon! Nyári dél, íme a „Golka” szellő és fény: egy-rokon.

74

Világbeszéd

Löw Rabbi (1) „Bölcs rabbi, te drága líva, segíts meg bajunkban itt! Jehova ma: gyermekáldás, holnap holtakkal terít. Beth Chaim már nem bír e néppel, túltesz rajta a halál – ez a földben, rá a többi, Rabbi, ez így nem áll!” És a rabbi: „Küldjetek hát egy bóhert, hamar, nekem.” Történik. „Beth Chaim után te lennél, árván, éjjelen?” „Te parancsod, mesterünk, bölcs!” – „Jó, halld hát, éjfél körén táncol a gyermeki lelkek hada Szürkeség Kövén. Rejtőzz ottan te imába, és ha szíved elszorul, tépd le az első gyerekről holtas ingét válaszul. Tépd le az első gyerekről holtas ingét válaszul. Megteszed, hozzám repülj hát, hozd ide. Megérte-e?” „Mester, parancsod az élet!” Síri kongás jár vele.

„….Ó, a vásznat, add, a vásznat! Szellemek csak úgy fogadnak!” És a bóher, hibannatnak jöttén már, kis inget átad: Mesterének. S jön a szellem, jajong! „Mit halnak naponta százak? Gyermek, végre mondja ajkad! Úgy mehetsz csak innen.” Így a rabbi. – „Ó igen, de törzsünkből”, szellem kiáltja, „szent házasságot gyalázva, hoztak szennyet szerelemre! Ím a nevek. – Ne keressél más okot, ennyi halálon.” Rabbi, gyermeket megáldván, inget nyújt: „Békédre… menjél…” (3) Májusifjan, éjkehelyből kél a rózsás nap, s a rabbi törvényt tesz, mentségnek annyi jog támad gyermeki mennyből. És teljes szigor, mi sújtja mind a bűnt, a homlokok bélyege rőten lobog – ám kelhet az élet újra.

(2) Éjfél – és hold árnya, fénye… És a bóher, holtra sápadt, utcákat reszketve járhat, kezében az ing fehére. Ez most… az ő lépte lenne? Máris jön, vele a halvány gyermekholttest, gyenge, halk árny, szem, könyörgés töredelme:

Hálás párok is köszönték, hogy Isten kegyelmezett, s rajtuk bölcs-áldás lehet. Arcokon öröm a vendég. Csak a sápadt bóher, ő hullt lázba, hánykódott sokáig… Ám Beth Chaim túlján ma már itt nem halt gyermek, drága, bódult.

75

PoLíSz

A régi óra Te, régi városházi óra, hamar lejárt volna időd. Ócskavas lennél mielőbb, küldtek volna így nyugovóra.

A fukar, utolszor, fejét forgatta volna, dacosan, s halál kaszája, mint suhan, még egyszer élte volna még.

S akkor a kakas, felkiáltva, mint máig, lett volna rekedtebb. Biccent a fukar, s belereszket, de övé már – saját halála.

Harcok

Győzelem

I

II

Hő eskü, bánatból fakadt, ifjú ajkak könnyű szülötte! Szőke gyermek, hogy éjre nap, irgalmas nővér lesz örökre.

Alig dereng a pirkadat még. „Higgy, oly erősen, mint soha! Istenhez vinne kötelesség; a kóreset – diftéria.”

Ifjú léte betegszobákon hullámzik, szívét erre adja, bár benne titkon ég az álom, szava s tekintete tagadja.

S e nő ápol kis beteget, csókolja; s mégis: a Halál – jön. Ő – indul haza, reszketeg, sálcban vacog, csak szíve jár hőn.

Mert már aszkéták szigorával szorítja el, ha vágyna még. Emausba megy, szent imával, csodát adjon kegyelmi kép.

Hogy a fiúcskát a kolostor mellett agyagba eltemették, a „Nővértemplom”-ablakokból az ég küldte halk rekviemjét…

Ősz Nagy pókháló: vénasszonyok nyara vonul épp a világon; a Laurenziberg arany álom, barna álom; s mit álmodik? Ahogy szelíden révedez, a Nap, arany mankóin immár, igen korán, keresve, így jár: hol lesz néki Valladolid?

76

Világbeszéd

A kis „Drátenik”

Közép-csehországi táj

Jön egy kölyök, egérfogók, sziták verik zörögve hátát, követ utcák, hidak során át: „Uram, kutyaéhes vagyok!” Egy krajcárt kér csak, egy darabka kenyérre, „milost pánku!” – mondván; de láthatom, így-úgy botolván tovább, ezután sincs nyugalma. A semmin élni – rossz merészség. Szagok közt s munkán tölt időket, foltozgatja a serpenyőket – üresen. Így – a „kutyaéhség”.

Derengő, messzi erdők árnyék hullámszegélye. Egy-egy fa itt-ott szeldeli csak a megtört földeket, hol a fénybe búza leng. Krumpli bokrok zöldje; kis árpa. Meg följebb: sötét – a fenyvesek nagy záradéka. Zsengébb erdők karéja felett arany-rőten templom keresztje. Faház: vadászlak. Fényébe metszve az égen büszke-kék alázat.

A külvárosban

Hazai dal

Meghalt az örökké torokbeteg, köhögős öreg néne. – Istenem! Fukar volt. – S csak gúnyolták szüntelen. Nevét alig tudták az emberek.

Rétek könnyű futása; boldog vagyok, kihalt? …„Gyere, te, cseh leányka, dalolj hazai dalt!” –

Jött a fekete kocsi. Csak a hitvány. A koporsó elakadt. Szitkokat szórtak. Benn volt. Az ajtószárnyakat rácsapták, még „rá” valamit, de durván.

A lány jön már sietve, Itt is van, ujju-juj! S egy kőre telepedve rákezd: „ Kde domov muj…”

A kocsis megnógatta a gebéket: irány a temető. Hogy elkaparják, őt „ezt” ahogy sorsa sem volt vigasság, de kín, talán pár álom – ez: egy élet.

Némul. A szeme könnyben. Néz rám, néz kedvesen. …S rézkrajacáromra könnyen megcsókolja kezem.

Szent Henriknél Templom oltárrács tövében, hol fakón pislog a lámpa, címerkő alatti mélyen régi lovag nyugovása. Míg élt, villogott e címer; mit érezne, hogy megérte: piszkosan, sok szürke színnel vén nők bicegnek fölébe? 77

PoLíSz

Hugo Steiner-Prag

Emlékek Rainer Maria Rilkéről Rég volt ez már, annyira rég… A város, melynek mindketten szülöttei vagyunk, a nagy időt megélt, szent, királyi Prága – egészen más, mint a mai. Fele olyan zajos, annyi se, feleakkora, de csak alig, fele annyira sietős, ha egyáltalán ez még a kék románcok városa volt, fájdalmas legendáké és sötéten derengő mondáké, melyek az ódon falakat titokzatosan körbelengték. Gyerekkorom világának távoli honából, ámuló szemem előtt úgy nőtt ez a város, mintha álmaimból sarjadna ki. Megébredtem, lassan körülvett az élet, de közben egyre valami esti bensőséggel, mégis fájdalmas mélyekig merültem terében. Vajon, kérdem, a Kisoldal régi utcáinak alvó palotái és hallgatag fejedelmi kertjei között támadhatnának-e még ma is olyan órák, mint akkor, harminc éve. Alig hihetem. Nem nő többé a kövek közül a fű, és az öreg kapuk s ablakok a mindennapi lárma előtt nyitva állnak. Szűk, álmodó udvarokban nem virágzik többé az oleander, mint egykoron, szétpattant falú ládák ölén, s az ős-öreg, groteszkül girbegurba növésű akácfák nem hullatják már illatos sziromesőjüket a glugy-glusz hangokkal bugyogó csöves kutak kis medencéire. Ennek annyi ideje már, de rég… A körút öreg terén, a szent Teyn árnyékában nem szökken immár az elúszó-kék estbe a Mária oszlop, és a hívő-jámbor imádkozók sem térdepelnek többé a széles kőfokokon. Akkoriban senki se zavarta odaadó elragadtatásukat. És a – megint csak ős-öreg – piszkos gettó is eltűnt a föld színéről. Fenyegetően fekete utcácskáinak árnyain nem lapulnak már apró imaházak, és a legendás Zsidótemető mohos-zöld kőrengetege, mint annyi más itt, látványossággá vált, sietős idegenek látogatják. Kékes-szürke egyenruhás invalidusok, mellükön hadi érdemkeresztekkel hajdani időkből, szájukban porcelánpipával: ó, ilyenek se őrizgetnek többé elhagyatott bástyákat, kis erődítményeket és sáncokat, kapuk se zárják el a várost földektől, mezőktől és erdőktől. Elnyelte ezt is így mind a nagyváros. Páratlan szépségével megragadóan, kékes ködökben, melyek a fantasztikus valóságot még mesésebbé változtatják, ezernyi hűséges szavú harang kongó éneke közepette, így állt – mit! úszott! – Prága, az ifjú Rainer Maria Rilke városa, a mi városunk. Egy városban élhettünk vele, közel is, távol egyidejűleg. Találkoztunk vele az ódon utcákon, ahogy jött ott, feketébe öltözötten, ódivatú nyakravalóval kezében ünnepélyes virággal, többnyire krizantémmal. Sosem járt a mi ifjúi köreinkbe, de éreztük őt, tudtuk, hogy ott van, jelen van. Szépségek utáni vágyakozásunknak, a város megfoghatatlan csodájának, hitünknek Prága fenséges létében – mind ő adott ennek hangot. Áhítattal ejtettük ki nevét, csendes elragadtatással 78

Világbeszéd szavalgattuk költeményeit, életünk legszebb, leggazdagabb órái voltak ezek akkor, ifjúságunk idején. Történt mindez gyakorta petróleumlámpa fényben, magányosan, a Kisoldal füstös kocsmáiban, hátsó helyiségekben, vagy miközben a vak hárfás nő régi itteni dalokat játszott vágyódó fájdalommal, netán a Hradzsin éji kertjeiben, a rózsák és az akácok bódító illatözönén, s közben a Hirschgraben vagy a Laurenziberg csalogányai zengették szerelmetes énekeiket. S az ifjú Rilke e dolognak mintegy szavakat adott, kölcsönözvén nekünk is a kifejezés lehetőségét. Ismertük korai gyűjteményeink verseit – Házioltár, Álomkoronásan, Magam ünnepélye.1 Megtanultuk e költeményeket, s úgy mondtuk, mondogattuk egymásnak mindegyiket, mint valami szépséges, szent, csoda-kincset. Ittuk e versek zsenge szépségét, kimondhatatlan édességét, a szóválasztás különlegességét, a rímek meglepetéseit, a képek váratlanságát, otthonosságát. Mindazt, amit Prágáról tudtunk, ami itt látványunk, álmunk volt, ami fogalmainkat áthatotta – íme, ott leltük e művekben. Láttuk Rilkét, bár ő maga megközelíthetetlen volt számunkra. Ismertük, holott idegen volt, szerettük őt verseinek szépségéért, fájdalmaiért, vágyakozásaiért. Akkoriban ő prágai költő volt. Hogy világméretűvé növekszik, bizonyára ő maga sem tudta még. Belemerítette lelkét az idegen nép lelkébe, mely körülvette, jobban értette a helybeliek szellemét, a hely szellemét, mint az itt honos poéták. Velük énekelte népdalaikat, merített dallamkincsükből – s ez akkor már az övé is volt. Játszott „hangszerükön”, s így lett számára a cseh hegedű a nagyvilág hatalmas hárfája. Mindez de rég volt, rég, de rég… S olyan feledhetetlen. Tandori Dezső fordítása

1 Kötetünk a Larenopfer – A ford.

79

PoLíSz

Turcsányi László

Bemutatjuk Turcsányi János parasztköltőt (1910–1944) A harmincas évek tehetségkutató mozgalma vitathatatlan sok értéket hozott a felszínre, kit országos szinten, kit szűkebb pátriájában. Ez utóbbiak közé tartozik Turcsányi János madarasi parasztköltő is. A tehetségkutató mozgalom során nyert oklevelei, díszoklevelei jelzik verseinek értékét. A hat elemivel rendelkező Turcsányi János nem akart „kiemelkedni” a paraszti világból, „csupán” humanizálni, felemelkedni velük együtt – teljes értékű parasztidentitással. A nehéz paraszti munka szerszámai, eszközei között szervesen volt jelent a könyv, a papír, a toll, az írógép; paraszti életvitelében a Múzsával való társalgás. A második világháborúban határőrként teljesített sorkatonai szolgálatot. Csurgón hadifogságba esett, megbetegedett. Nem bírta az erőltetett menetet, az útszéli árokpart mentén eldördült a fegyver. Holtteste nem került elő. Így került bele annak a természetnek az örök körforgásába, amellyel életében is elválaszthatatlanul azonosult. (1996. január)

Turcsányi János

Úgy volt s van, hogy elmegyek Mindig úgy volt s úgy van, hogy elmegyek. De a múló napok, apró láncszemek, Mindegyre jobban megkötöznek. S a percek, egy-egy tégla valahány, Ahogy múlnak, mindig nől az akadály, Nagy semmiségek visszalöknek. Pedig körülöttem a föld sík határ, Se hegy, se folyó nincs, mi utamba áll, Messze látok, tág a horizont. A dombról hat templomtorony integet, Szelek zúgásában szíves izenet, S távol vidék lobogókat bont… Megyek, megyek! – kiáltom én lelkesen – Csak a tarisznyámat, subámat felveszem, S valamicskét útravalónak. De a tarisznyám rongyos szőrtarisznya, Pogácsám sincs, és a suba… a suba… Így nem mehetek. Majd, majd hónap. 80

Merített szavak Így van ez: hónap, hónap mindig hónap, S lábára béklyót verek a vágy-lónak Erős acélból: türelemből. Tavasz köszönt, a nyár jön, ősz is, tél is, Mind hoz valamit, útra kevés mégis, Nem mozdulhatok a helyemről.

Dalolj, pajtás! Istenverte, bús magyarja, Did-dáb ember, bús parasztja, Be fancsali képet vágtál, Talán bizony szögbe hágtál? Elveszett a kostökzacskód? Összetört a boroskancsód? Vagy a pipád nem szelel jól? A citerád húrja nem szól?

– Tudod te is, édes pajtás, Van itten baj ezeregy más: Ősi vétek, régi átok. Öreg hárson varjú károg. És a többi, az is, ez is… Minek mondjak még többet is? Tudod pajtás, mit színezzem, Panaszkodás nem kenyerem.

Hallgass pajtás, a mindenit! Ezer éve birkózunk itt Régi bajjal, régi jajjal, Rátetőzött még újabbal; Hullt a csillag magyar égre, Magyar földre magyar vére. Ne keseregj, ez se nem más, Ha bús lesz is, dalolj pajtás!

1943 nyarán Itt gyönyörű, pompás a nyár, Színesen ragyog a napfény, Kábító, lomha melegben Kéjesen fürdik a növény.

Itt a tarolt táblákon Aratók keresztet raknak – De valahol most harctér van, Ott meg keresztet faragnak.

Itt béke van. Rágondolok, Ahogy ezt a képet nézem – Hogy valahol háborúznak, Valahol harcol a testvérem.

Verve a munka ütemét A szérükben traktor csattog – …És valahol halált osztva A géppuska épp így kattog.

Itt a gabonák kalászát A szél csendesen hintálja – S valahol magyar honvéd a Vártát vérviharban állja.

Csépelnek. Ömlik a zsákba A legkedvesebb munkabér – …És valahol idegenben Talán épp így folyik a vér. 81

PoLíSz

Azért ácsolják a keresztet, hogy valaki hordja Nehéz az élet? Hát Istenem, Lehet, hogy nagyon nehéz. Sebeket kapsz, s ami bekösse, Nincsen egy gondos kéz? S rád rohan baj, bánat, szenvedés, Mint valami horda? – Azért ácsolják a keresztet, hogy valaki hordja.

Ölelésre tártad karod és Mégis visszalöktek? Szeretettel közeledtél és Durván rád ütöttek? Jót akartál – félreértettek. Véred hullt a porba… – Azért ácsolják a keresztet, hogy valaki hordja.

Hideg a tél, fűtetlen a szobád És jéghideg az ágy? A kedvesed hűtlen elhagyott S lelkedben sír a vágy? Igazán hittél és megcsaltak? Ez az ember sorsa… – Azért ácsolják a keresztet, hogy valaki hordja.

Sötét hajadban idő előtt Szürkülnek a szálak? S a reményid mindig nagyobb messzeségbe szállnak? Ajkadról letörli a mosolyt Megélhetés gondja… – Azért ácsolják a keresztet, hogy valaki hordja.

Hodori Balázs

Mikrokozmosz Ezt a szobát eredetileg Nagyapó és Nagyanyó lakta, majd a nagyszülők halála után a kishúgom, és jelenleg én. A falakon lógó festményeket nem távolítottuk el, s néhány régi bútordarabot is megtartottunk. Régi a könyvespolc, a Rékaszekrény és a padlószőnyeg. Új az ágyneműtartó, a heverő és a ruhásszekrény. A lejátszó és a tévé mellett elhelyezkedő hangfalak az én érkezésemmel kerültek ebbe a helyiségbe. A jobb oldali hangfal mellett álló gipszelefánt eredeti származási helye a nappali szoba; már nem tudnám megmondani, hogyan keveredett ide, mikor és miért. Ha nincs ellene kifogása a kedves olvasónak: a szoba bemutatását a szögletes vonalak mentén haladva kezdeném el. A szoba, amelyben lakom 4x4 méteres alapterületű és körülbelül 2,5 méter magas. Velem szemben található egy 70 cm-es képátlójú Panasonic tévé, amely az ágyneműtartón foglal helyet, és két negyven wattos Orion hangfal, egymástól három méteres távolságban – (egy jogerős távoltartási végzés értelmében ugyanis ennél közelebb nem kerülhetnek egymáshoz szegény párák) –, végül a gipszelefánt. Az ágyneműtartóban húgom két kedvenc plüssállata: egy fekete párduc és egy malamut kutya heverészik. A tévé és a hangfalak hátterében elhelyezkedő ablak csaknem két méter széles. A nagyszülők valódi napimádók hírében álltak. 82

Merített szavak A barna karnisról lelógó függöny most rendszerint el van húzva, mert jóból is megárt a sok, én azt gondolom. A függöny mintázata: rózsaszín, lila és türkiz zöld arabeszkvonalak. A falakon, mint említettem, megmaradtak a képek. Egy Erdős Pál festette erdőrészlet látható a könyvespolc feletti falon. A kép 50x70 cm. A keret aranyszínű. Erdős Pál egészen jelentéktelen festő. Az ablak melletti kép halvány tusrajz. Oroszlánokat ábrázol egy sziklás hágón. A két oroszlán a távoli dűnéken közeledő lovasokat várja. A bozontos sörényű hímoroszlán egy nagyobb, talapzatszerű sziklára kapaszkodik éppen, a nőstény lentebbről nézi. Az egész olyan, mint valami Hemingway-illusztráció. Nagyapó rendkívül szerette ezt a képet. A szignóját nem tudom elolvasni, a keret aranyszínű. A kép alatt háromszintes macskaállvány. A szinteket összekötő rudakat kenderkötélből sodort borítás védi, családunk legnagyobb ékessége – Sir Fekete Pákó – ezen szokta a körmeit élesíteni... A könyvespolccal szemközti falon lóg a legnagyobb föstmény. Ez úgy 70x100 cm. A kép előterében birkák láthatók. A kép szintén tájkép. A képen a kék és a zöld színárnyalatok uralkodnak. A birkák piszkosfehérek vagy piszkosszürkék. Az öt birka elrendezése művészi szempontból a kéz öt ujjára emlékeztet. A jobb oldali birka – talán egy fiatal kos – valamit feszülten figyel, a többiek békésen legelésznek. Nagyapó szerint egy farkas lehet a bokrok mögött, csak az már nem látszódik a képen. Szerintem viszont, a szemközti falon látható oroszlánokat nézi. De előfordulhat az is, hogy hamarabb befejezte a legelészést, és most fog kérődzni. Az egész egy Aiszóposz-illusztráció – a húgom szerint. A birkák mögött széles, S-alakú folyó vezeti tekintetünket a kép hátterében húzódó, horizontként használt hídhoz. A híd mögött zöld hegyvonulatok emelkednek. A folyót mindkét oldalon bokrok határolják. A végtelen kék égen halvány bárányfellegek bandukolnak: piszkosfehérek vagy piszkosszürkék. A kép kerete rendkívül díszes és aranyszínű. A kép festője – Kőrösy Balogh – helyi képzőművészeti körökben némiképp ismert festő. A tévében nem megy semmi említésre méltó. A hangfalak Bartók Mikrokozmoszát játsszák. Próbálok pontos és tárgyilagos lenni. A könyvszekrény, mint mondottam, a nagyszülők hagyatéka. A könyvek legjavát viszont már magam vásároltam. Illetőleg eladtam néhányat a nagyszülők könyvei közül. Azok a könyvek, amelyek „megmérettek és könnyűnek találtattak”, most bezárva hevernek a könyvszekrény alsó fiókjában. A másik fiókban pedig azok a könyvek vannak, amelyek még ezen megmérettetés előtt állnak. Szerzőiket borítsa jótékony homály és a feledés örök Torinói leple. Mi nézzük inkább a könyvszekrény három beépített polcát, a három különböző „szellemi szintet”, amelyet kialakítottam. A legalsó szint az antik klasszikusoké. A polcon Ilion falaként magasodik az Oxford Kiadó gondozásában megjelent neves szerzők Az ókori görögök és rómaiak története című vaskos, monumentális alkotása. A Klasszikus görög elbeszélők panteonjában Lukiánosz igaz történeteket mesél a jellegzetes Ó-görög arccal csodálkozó Aiszóposznak – (íme, az „emlegetett szamár”) –, akinek hófehér márványszobráról, ha nem vigyáz, még leesik az álla! Vajon miféle történeteket eszelnek ki? A megfejtéseket Diogenész hordójába várom! Habár egyesek szerint ezzel 83

PoLíSz eleve diszkriminálom a gazdagokat, és a művek témáját-csattanóját a pályázó írók szájába adom. Marhaság ez! Én csak próbálok pontos és tárgyilagos lenni. Az Iliászt is állami pályázat alapján írták, és egyenlők voltak a feltételek. Az Odüsszeia például egy hatéves kislány alkotása, ezt biztos forrásból tudom. Úgy értem, ezek az eposzok állami forrásból keletkeztek. Homérosz együtt érzett a szenvedő küklopsszal, hiszen maga is gyengén látott. Írt ebből egy eléggé hatásos verset, és azt is a hatéves kislánynak adományozta a folyóparton. Hogy pontosan melyik folyó partján történt az adásvétel, az nem hiszem, hogy különösebben fontos volna. Mint ahogyan azon sem kellene fennakadni: honnan volt egy hatéves kislánynak annyi pénze, hogy megvásárolja a szerzői jogokat a világ legnagyobb költőjétől. Nyilván a zsebpénzén spórolta össze. A lényeg most az, hogy a mű nézőpontja és szemléletmódja az idők folyamán erőteljesen megváltozott. Hiszen Homérosz eredetileg Odüsszeuszt szerette volna bemutatni, mint brutális gyilkost, és részvétet kívánt ébreszteni bennünk a világtól elvonultan élő, egyszemű óriás iránt. Azt akarta ábrázolni, hogy Istennek még egy ilyen, kevésbé megnyerő külsejű teremtménye is felkeltheti a szánalmunkat a szívünk mélyén. Csakhogy... Csakhogy a pályázat kiírója a közös pályázat benyújtását is lehetővé tette! Éppen ezért szükségtelen az eposz említett részeiben kutakodni a szerzői jogok szétválasztása iránt! Aki ezt teszi, az csomót keres a kákán… Végezetül, álljon itt egy rövid kis szemelvény éppen az Odüsszeiából, abból a fejezetből, amelyben Odüsszeusz elmeséli hőstetteit a fajtalanok uralkodójának, Alkinoosznak. Királyok egymás között!... Már éppen tízedik éve rostokoltunk a trójai várnál. Ebbe az átkozott erődítménybe képtelen bevenni magát az ember. Megfogadtuk: ha végleg végzünk az öldökléssel, roppant bőséges hekatombákat rendezünk az istenek tiszteletére. A trójai állam pénzéből származó ital- és ételáldozatokat mutatunk be... Addig is, a jeles évforduló ünnepe alkalmából, nagy szorgalommal öldököltünk a csatatéren. Héliosz úgy kelt fel, mint egy őrjöngő küklopsz. Negyed-kettőkor már halomban álltak a hullák, és mindnyájan csurom véresek voltunk. (Ezt onnan tudom ilyen pontosan megmondani, mert rendszerint ebben az időpontban hirdetek „szükségállapotot”, és keresem fel a legközelebbi árnyékszéket.) Csinos kis munka volt, az biztos. Részegek voltunk az embervértől, és ők is részegek voltak. A magasságos istenek elszökdöstek az Olümposzról, és bekapcsolódtak a küzdelembe: ki ne maradjanak a jóból... Kedvenc kocsimmal átugrattam két trójai holttetemet, majd egy közepes méretű hullahegynél jobbra kormányoztam a paripákat, abba az irányba, ahol a dicső Diomédész barátomat véltem vitézkedni. Jó szokásához híven, legalább tízszeres túlerővel tusakodott. Hűséges bajtársamhoz és barátomhoz a következő szárnyas szavakat szóltam: – Egy Hemingway nevezetű fickót keresek, pajtás! Azt mondják a trószokat jött felszabadítani, és valahol errefelé kószál. – Sajnos nem találkoztam vele, haver. Van valami különös ismertetőjegye az emberednek? – Jól be van szopva, azt beszélik. Így jobban tud öldökölni. – Aha. Majd nyitva tartom a szemem. Szóval egy részeges karate-mester... Hanem hallottad-e, hogy Villon már megint végrendelkezik?

84

Merített szavak (Töredelmesen be kell valljam: irodalmi műveltség dolgában eléggé hadilábon állok. Nemhiába neveznek engem egyszerűen Odüsszeusznak, holott a környezetemben élő legtöbb embert megtiszteltek legalább egy „ész”-utótaggal a névadói. Tűdeidész Diomédész barátomat, teszem azt, mindjárt kétszer... Igencsak erőltetni kellett tehát a kobakomat, ha követni akartam barátom szárnyaló gondolatait. Szerencsére megvolt az ipse, és folytatódhatott a beszélgetés.) – Az a csavargó költő a harmadikról? – Aha. Az lesz az, haver. A madarak azt csiripelik: ez a csavargó az egész Könyvtárat elkótyavetyéli, miután feldobta a talpát! – Zeuszra, csak nem!? Még az Iliászt is? – Homéroszt, az Iliászt, az egész első és második szintet. (Egyes állami források szerint még a harmadikat is. De szerintem ez csak kacsa-mese.) Állítólag magát a „Könyv” platóni ideáját is ráhagyományozta valami újgazdagra, aki a Nagyerdő-övezet szélén lakik... – És ennek az „újgazdagnak” vannak könyvespolcai? Szereti a klasszikus irodalmat? – Viccelsz?! Legföljebb SMS-eket olvas! Azt is csak hébe-hóba. Roppantul megerőltető neki... – Ó, jaj! Hát akkor mindennek vége! Kár is volt elkezdeni... Már nem is annyira akarok harcolni Hemingway-el, azt hiszem elment a kedvem a vérontástól... – Hallgass rám, haver. Én azt mondom: vigyük végbe, aminek nekikezdtünk! Azután még eleget sopánkodhatunk. Szedjük meg magunkat, pajtás... Azután: iszkiri! Jöjjön, aminek jönnie kell, utánunk a vízözön... Éljen Homérosz! Éljen a Kiadó! Éljen Agamemnon! – Éljen, éljen.... (Ó, jaj!)

A második szinten Dante szelleme és a szigorú keresztény erkölcs és etika uralkodik. Itt találhatóak továbbá a különféle fantasztikus történeteket elbeszélő utaztató-könyvek és bonyolult költői allegóriák: a Candide, a Gulliver és a Moby Dick. Szintén itt kaptak helyet a húszadik századi alkotások: regények, elbeszélések, drámák. Hemingway erről a szintről keveredhetett a legalsó polcra. A könyvszekrény ezen szintje meglehetősen szilárd társadalmat alkot. A könyvek természetesen magánkönyvtárakban laknak. A könyvalakú könyvtárak bizonyos építészeti megoldások tekintetében a bennük lakó könyv szellemiségét közvetítik. A Moby Dick Könyvtár ennek megfelelően, egy jókora méretű, preparált bálnabendő. A látogatók unos-untalan, szünös-szüntelen áramlanak a bálna hófehér törzséből hasított, hatalmas bejárati ajtón. Képzeletbeli városunk feltérképezését folytassuk ezután a központi palotakomplexum főépületével! Ennek alakja leginkább az egyiptomi Dzsószer-fáraó híres lépcsős piramisára emlékeztet. Más szóval olyan, mintha három-négy különböző nagyságú könyvet egymásra tennénk. Ennek a piramis alakú palotának azonban – ellentétben a Dzsószerével – számos ajtaja, ablaka van, amelyek maguk is gazdagon díszített borítású albumok, könyvek. Az egyik ilyen gazdagon díszített ajtó a perzsiai szultán illatos kertecskéjébe vezet, ahol a nyájas olvasó gyönyörű hurik idegenvezetésével tanulmányozhatja a szerelem tudományát. (Nem csoda hát, ha gyakori perpatvar alakul ki a szomszédos könyvek között. 85

PoLíSz Képzeljünk el egy olyan várost, ahol egy utcában lakik a Károli-Biblia az „Illatos kerttel”!) A könyvespolc harmadik szintjét kedvenc költőim lakják. A mára már kissé kopottas padlószőnyeg szintén a nagyszülők hagyatékaként szállott reánk. A téglalapalakú szőttes 2x2.5 m lehet. A szőttes négy sarkában kör alakú ábrák vannak. A körök átmérője körülbelül 40 cm. A körökben hókristályszerű ábrák láthatók. A szőnyeg alapszíne: barna. A barna alapszín a drapp és a fehér különféle árnyalataival váltakozik. A hosszanti oldalak felénél szintén megfigyelhető a kör alakú ábra, közepében a hókristállyal. A szőnyeg mintázatában egy kisebb – 1x1.5 m-es – téglalap található. A téglalap hosszabb oldalainál kettő, a rövidebb oldalakon egy-egy kör alakú ábra. Ebben a kisebbik téglalapban hat kör alakú ábra lebeg szimmetrikusan elrendezve, egymással szemben. Ezen köröknek átmérője 15–20 cm. Valamennyiben hókristályok. A hetedik hókristály a szőnyeg közepén található. Magányos, és nem keretezi semmi. E felett a hókristály felett lóg a háromágú csillár. A kaspó, mintha a plafon köldökéből kiinduló „köldökzsinór” meghosszabbítása volna. Három U alakú ágának végén csücsülnek az energiatakarékos ISO-izzók. Ezek az U alakú csőre emlékeztető „közlekedőedények” azonban nem folyadékot, hanem elektromosságot közvetítenek... A heverő feletti ovális tükörben a tévét és a gipszelefántot látni. A fából faragott ovális ráma roppantul díszes és aranyszínű. „Tükröm-tükröm mondd meg nékem, ki a legszebb lány vidéken?” Azt hiszem, igencsak megharagudtam volna Hófehérke láttán a díszes karimájú ovális falitükörre. Talán még szögletesíteni is megpróbáltam volna szegény párát! Az én „Hófehérkémnek” ugyanis nincs pirospozsgás arca, sem elefántcsont bőre vagy éppenséggel ébenfekete hajzuhataga. Az én Királynőm hajkoronája színaranyszínű, hidrogénkezelt-gyapjúszálas, és napszéltől barnított bőrének bársonyát különféle kenceficék és piperecikkek illatosítják. Igen, az én királynőmnek arannyal dúsított hajzuhataga az argonAUták álma! Úgy látom Őt magam előtt, oly kristálytisztán, ahogy Zeusz atya annak idején legszebbik leányát, a „bagolyszemű” Pallasz Athénét kigondolta: teljes harci díszben – neszesszerével a hóna alatt –, tetőtől-talpig felfegyverkezve! Túl szép volt ahhoz, hogy igaz legyen. És saruja és mellénye ezüstből vala, és szoknyája arany. És 165 cm magas és 45 kiló vala. És lábfeje ezüst „ékszeresdobozával” megzavarja a köreimet. Teljesen összezavarja őket a padlón! A számok nyelvére lefordítva tehát: 165 cm és 45 kiló. Ezekről az információkról az apróhirdetésből értesültem, mielőtt még személyesen is megismerhettem volna. Túl szép volt ahhoz, hogy igaz legyen, túlontúl szép… A színarany szoknyában látom magam előtt: a szoknyácska alatt hófehér tanga bugyit visel, a tangán színarany cica ez a bugyi volt születésnapi ajándékom magam választottam neki csakugyan ki más választotta volna talán ő választotta volna neked az csakugyan vicces lett volna ez így teljesen értelmetlen mert akkor mert hiszen akkor bagoly mintázatú volna és talán rézfaszú bagolynak lehetne hívni hahaha mennyire nevetséges lányok hát nem nevetséges hallgassatok lányok még nem mondott el mindent folytasd folytasd 86

Merített szavak azokban az időkben sokat meséltem a cicáról neki arról amelyik olyan helyes és féltem hogy ő is bolhás lesz előbb-utóbb ó hogy ez mennyire nevetséges úgy éltetek mint szent jeromos mint szent jeromos meg a hímoroszlán szent jeromos ócska nagyfaszú-ette dolgozószobájában ülve te meg a fekete pákó szent jere most hahaha ártott volna az üzleti hírnevének mer hiszen visszajáró vendégei voltak az ám visszajárók és álmatlan órákat okozott volna neki elmenjen-e a bőrés nemibeteg-gondozó intézetbe a bajcsi zsilinszky utcán mert meg kell hogy mondjam eleinte én is efféle dolgokra gyanakodtam no de ott volt az a rengeteg testápoló piperecikk meg kencefice melyekkel sikerült elhessegetnie a szúnyogokat én legalábbis egyetlen csípésnyomot se láttam rajta de lehet hogy csak rossz volt a vére az ilyesmihez nem nagyon ízlett a bolháknak meg a szúnyogoknak a tetveknek bezzeg bejött azoknak aztán igen így hát magamban tartottam a dolgot nehogy feleslegesen felzaklassam azt hiszem ha megtudta volna kivág mint macskát szarni hogy stílusos legyek a lakása éppoly rendezett volt mint külső megjelenése a padlóról enni lehetet volna cseppet sem látszott rajta mekkora forgalmat bonyolított a vendégszobában a rózsaszín volt a meghatározó a falakon hatalmas legyezők voltak kiterítve és egy kutyákat ábrázoló falinaptár a polcokon számtalan csecse-becse ajándéktárgy meg parfümös doboz a fotelben pedig két plüssfigura tartotta szemmel az eseményeket egy rózsaszín hasú egér és egy hosszúra nyúlt nyakú zsiráf ki tudja mi mindent átéltek ezek ketten azt nem tudnám pontosan megmondani sőt hogy őszinte legyek elképzelni se tudom de amiről nem lehet beszélni arról hallgatni kell és volt ott még sok-sok virág hibátlan volt az egész teste mondom a nagylába ujjától a feje búbjáig nagyítóval se találtál volna rajta semmi kivetnivalót szexepiljei az anyajegyek voltak csak két példa az egyik nagyobbacska ott díszelgett közvetlenül a bugyi vonalánál az öle körül a másik kis apró szerényen meghúzódott a lábujja alatt lábujjat mondok de bizony nem is lábujj volt az már hanem a lábujj platóni ideája túl szép volt ahhoz hogy igaz legyen az arca volt legszebb minden szépsége közül gödrös álla volt hamvas nyaka gyöngyház füle szép homloka hát persze hogy szép volt az orra és mindene eredeti volt mondom foga helyén kész gyöngysort hordott és hamvas nyakán vastag aranyláncot na azt se férfitól kapta egyetlen szépséghibája a szája szélén lévő herpesz amely ha rossz passzban volt óriásira duzzadt és akkoriban igen sűrűn voltak rossz napjai az én szépséges királynőmnek de így is gyönyörű volt gyönyörűséges az én királynőm és én az ő szerelmes hódolója olyan volt az az aprócska herpesz mint herman melville billy budjának dadogása egy szerény látogatókártya amellyel a sátán jelezni kívánja jelenlétét az immáron tökéletesre sikeredett isteni alkotásban később vendégeinek nagy részét szélnek eresztette sokat pihent és keveset kurválkodott és a herpesz vírus okozta fertőzésnek színét se láttam többé az általam annyira csodált és istenített arcon amely már réges-rég főszereplője volt a könyveimnek sajnos később az iliásznak is miután elcsábította a nyugati vagyon abba az átkozott nyugat-európai unióba átok rátok átok rátok jobb szó híján ő volt a szerelem platóni ideája valami olyan szépség aminek megszerzésére és birtoklására szókratészt oktatta diotima a lakomában a következő módon aki a helyes úton 87

PoLíSz akar a cél felé haladni annak már kora ifjúságában a szép testek felé kell fordulnia s először ha vezetője jól irányítja egy testet szeret meg s úgy hoz világra szép gondolatokat de azután észreveszi hogy minden egyes test szépsége édestestvére a másikénak s ha az alakban keresi a szépet nagy oktalanság föl nem ismerni hogy minden testben ugyanaz a szépség lakik mikor ezt megérti minden szép test szerelmese lesz s az egy test heves szerelmével felhagy mert lenézi és kevésre becsüli ezek után a lélek szépségét becsesebbnek fogja tartani a test szépségénél úgyhogy még ha szerény is a test virága de a lélek értékes ennyi elég neki arra hogy szeresse törődjön vele s olyan gondolatokat szüljön melyek jobbá teszik az ifjakat ez viszont arra készteti hogy a törvényekben és a cselekedetekben meglássa a szépet észrevegye hogy mindez rokonságban van egymással s ezáltal belátja mily csekély értékű a test szépsége a cselekedetek után pedig a tudományokhoz kell őt vezetni hogy észrevegye a tudományok szépségét s ennyi sok szépet látva többé ne egyet dédelgessen mint a cselédek egy fiú egy ember vagy egy foglalkozás szépségét s így szolgaságba jutva silány és kicsinyes maradjon hanem a szépség roppant tengere felé fordulva s szemléletébe merülve sok szép és magasztos gondolatot szüljön dúsgazdag bölcsességből fakadó eszméket míg azután így megnövekedve és megszilárdulva meglát egyetlenegy tudományt annak a szépségnek a tudományát amelyről most beszélni fogok mert ha valakit a nevelés elvitt a szerelem tudományában eddig a fokig miután sorjában helyesen szemügyre vett mindent ami szép már a szerelmi tudomány végcélja felé haladva hirtelen csodálatos természetű szépséget pillant meg ez az amiért minden eddigi fáradozás történt először is örökké való s nem keletkező sem nem pusztuló nem növekvő és nem fogyatkozó azután meg nem szép ebben s rút abban sem néha igen máskor nem sem ebben a tekintetben szép abban rút sem pedig itt szép ott meg rút vagyis egyesek számára szép másoknak pedig rút s nem is úgy jelenik meg ez a szép mint egy arc sem mint egy kéz vagy bármi más amiben része van a testnek sem pedig mint egy tanítás vagy tudomány vagy bármi ami másban van benne egy élőlényben a földben az égben vagy valami másban hanem önmagában és önmaga által egyféle és örök s minden más szépség csupán ennek a része olyan módon hogy keletkezésük és pusztulásuk őt se nem gyarapítja se nem csökkenti egyáltalán nem érinti mikor tehát valaki a szerelem által feljutott oda ahol látni kezdi ezt a szépet akkor kezd közeledni a célhoz mert ez a helyes út a szerelem ismeretéhez akár magától megy valaki akár más vezeti oda elindulni az itteni szépségektől s annak a végső szépségnek a kedvéért egyre magasabbra emelkedni mint egy lépcső fokain egy szép testről kettőre s kettőről valamennyire s a szép testekről a szép foglalatosságokra a szép foglalatosságokról a szép tudományokra míg végül a tudományoktól feljut arra a tudományra amely nem más mint az önmagában való szépségnek a tudománya s akkor végre megismeri a szépséget a maga valójában sokszögű éles érdes mikrokozmoszaink oly csörömpöléssel karamboloztak mint ahogyan összekoccannak a molekulák a költő szerint ennyi volt aztán elment március tizenötödikén ha jól emlékszem ment mert hívta a nyugodtabb megélhetés a nyugati vagyon mattot adott a férfiaknak legalábbis nekem ja most már különben tik jártok 88

Merített szavak vadászni lányok tik kalandoztok édes szívem mi tetőtől talpig férfiak pedig itthon őrizzük a tüzet igen a tűz nemes szívű őrizői vagyunk valódi láng-lovagok és rút piszkafáinkkal kaparásszuk a parazsat meg a zsarátnokot hogy stílusos legyek és gőgünkben-szégyenünkben mamut akarom mondani hamut szórunk a fejetekre hát most már aztán benőhetne a fejed lágya végre zárójel bezárva mint mondottam elment és maga után csak fájó emlékeket hagyott és azt és azt hogyha tükörbe nézel tudod a választ hát most már tudom

Gyimesi László

Jégesős fényben Köszöntöttem az ismeretlent, Az ismeretlen köszöntött engem. Tudja, hová kell mennie, Tudom, hová kell mennem. Csillagösvény vagy kertkapu, Tocsogós rét vagy pázsit… Tornyos ég a Hold előtt Jégesős fényben ázik.

Dal A tavasz rendelésre jött, A nyár csak úgy magától, Forró szél szántja az utat, A betonerdő lángol. Kell a városnak ez a nyár? A pipacspartos aszfalt? Mentőautók kürtje szól, A jó bárdok hallgatnak. Öleljen körül zöld csalit, Ringasson tó vagy tenger. Nem lesz idén se ősz, se tél, Már mennem kéne, mennem.

Vihar lesz, esti zivatar, Angyalok gurigáznak. Köszöntött az ismeretlen, Mutatja, hova álljak.

S. Parcsami Gábor

Allegretto Tél van hegedűkön pendül egy-egy húr félig nyitott ablakon beszállingózik néha-néha egy hópehely szemközt a szoba csendtől megtelt; átnyikordul a hegedű beleremeg a pianínó 89

PoLíSz tanít-tanít egy kis darabot egy kis prelúdiumot Bachtól összejátsszák önmagukat; megjelenik a hó a süvítő szél megint csak több s több pehely beborítja a padlót beborítja a zongorát a hegedűt; a másik elhagyatott szobát zúgni kezd a billentyű kormos lesz az üszkösödő kéz mint friss lé válladon csorog a verejték s kitárul az ablak nyüszít a szél sikong a hegedű kalapálnak a billentyűk mert fáznak.

Eredendő bűn Kardélre állíthatsz, megverhetsz, De sosem mondhatod, hogy Nem tettem meg mindent, sehogy Sem élhetsz velem, velem nem keveredhetsz. Kiűzethetsz, eltakaríthatsz, mégis, Mégis veled járok tovább, Még ha nem is adod alább Mert ketten vagyunk itt is. Kinn már a mámorítóból Egy szikár elgondolás mezején, A kereszt elhanyagolt mezején, Már távol a Nagy haragjától. Jobb így? Jobb így? Jobb így? Kérded, válaszod nem várva Felelek félszegen melletted állva Jobb így. Jobb így. Jobb így. S jobb lett nekik. S nekünk nem.

90

Merített szavak

Reggel

Emelnek

Egy falatka reggeli ébredés Beburkolódzva, ráncosan fekszel, Reggeli posvány szagod elbűvöl, Hajad korpás, bőröd száraz, kopár Ruhátlan. Lassan húzom le rólad az Izzadságtól merev takarót, Alszol. Ébredések szürke álma, mikor Éjjeleken benned voltam, s mámor szakított Kéjenc udvarlások vak Dúdolását hallgatva Érzetem. Végtelen vágy vált való Köpönyeget. Szép a beteljesülés.

Békés

Emelnek

Békés csillagszaporulat oly szépen látni az eget hol kifeküdtünk egykor klisé mégis mégsem ősmetaforás mert belemárt egy-egy fáradt ásítást a fekete térbe szád szemed kerekén figyelj egy oly kerítést melyen kezed kezem nyoma ott van. 91

PoLíSz

Simek Valéria

Hegedűhúr

Érlelő csend

A szegénység és gazdagság két földrész, közben elveszett az idő. Tompán és alázatosan gyufa lángja villan arcodon. Mint a szakadt hegedűhúr, meggörbült az igazság. Szemet csípő avarfüst száll az égre. Arcodról letörlöd a port, mint az imakönyvedről. Fájdalmad földcsuszamlásai holdból ágyazott párnádon pihennek. Zöldellő bokorban sem zizzen a remény. Hamvadó tüzed még fellobban, pillád alól gyöngyök gurulnak el.

Nem alszom, rátok gondolok, ti kimondhatatlanok. Nélkületek a nap leejtett virágfej, árokba fordult szekér. A dombról sárral alázúduló szegénység. Szorongás és kétely árkaiból kapaszkodás fölfelé. Az erdők fölöttünk cserélik lombjaikat, vetkőznek és öltöznek születésnek, örömnek és elmúlásnak. Elvisznek fényt, szót, gondolatot... Érlelő csend arcomon, melyről az éjszakát le nem moshatom.

Hazataláló Emlékeid közt jársz, mint az avarban. Örülsz az ősz fénylőn hulló lomhaságának. Lassan rád köszönt a tél. Az erdőben jársz, jó szagú haraszt sziszeg utadon. Ősznek ezüst könnye kísér elhagyott utakon. Nem nézed már a lányok bimbózó tavaszát, térdüket hogyan simogatja a nap. Mindent megéltél, megértettél, hátad mögött az élet java. A hazataláló úton inged szakadozik a szélben. 92

Merített szavak

Barcsa Dániel

Brüniszkáld (beszély, 15. folytatás) – Még nem épültem föl teljesen – győzködte magát a pirospozsgás képű Brüniszkáld, miközben kettesével vette a déli bástya tetejére vivő garádics fokait –, a minap valahogy ez könynyebben ment. Beteg vagyok, igazán beteg! Nem állíthatja senki, hogy tökéletesen meggyógyultam! A kötelességtudó ifjú tisztában volt azzal, hogy amint járni, lóra ülni képes, illene megtérnie övéihez. Csak hát napról napra egyre távolabb került addigi életétől, s mi tagadás, egyre kevésbé érezte az övéit övéinek. Ezért aztán minden újabb reggel azzal a kényszerűséggel köszöntött rá, hogy maródi állapotában keressen ürügyet a továbbmaradásra. Lebeé László pedig állta a szavát, szívélyes vendéglátónak mutatkozott. Egy kósza, ártatlan megjegyzéssel sem árulta el, hogy ismerné a szólást: „Akármilyen kedves vendég, három napig untig elég”. Így esett, hogy a kővári gróf az itteni mindennapok részévé vált: lassan már jobban ismerte a várat, mint maga az erősség ura. Az első napokban még kémlelte Székelyzsombor tekintélyes falait és hatalmas bástyáit – különösen a déli erődítést szerette, mert innen páratlan kilátás nyílt a kéklő havasokra –, ám ahogy telt az idő, már csak szemlélte nagyszerűségüket: egyre nagyobb képtelenségnek tűnt számára, hogy valaha is szívélyes vendéglátóira támadjon. A legtöbb időt Lebeé Lászlóval töltötte. Megkedvelte házigazdájának fanyar, tamáskodó szellemét, amit a

könnyen hívő, a mindig valami iránt rajongó Brüniszkáld vonzóan borzongatónak talált. A zsombori nagyúr jórészt már kiábrándult mindenből, amiben valaha is hitt, s amiért valaha lelkesedett. Lebeé Lászlót nyilván ezért nem érintette mélyen az, amikor megtudta, hogy a szebeni Hermann gróf mi módon tanította ki ifjú rokonát a székely szokásokról, jogról és erkölcsökről. Nem haragudott, pusztán kacagott. S ez a szívből jövő, tiszta nevetés többet ért, mintha felháborodva méltatlankodott, tiltakozott, vitatkozott vagy magyarázkodott volna. Elegendő volt ahhoz, hogy a német ifjú szívéből szégyenkezve oldalogjanak ki a székelyekkel szembeni ostoba előítéletek. Gazda és vendége csupán egyetlen egyszer feszült egymásnak. Ekkor azonban Lebeé Lászlón látszott, hogy pusztán a vendégjog iránti tisztelet tartja féken indulatát. Ez akkor történt, amikor Brüniszkáld egy alkalom-

93

PoLíSz mal közbevetette, hogy a székely gróf jogtalanul nevezi magát unos-untalan Zsombor örökös urának, hisz törvény szerint a vár a szászok földjén áll. – Jog szerint? Törvény szerint? – csattant föl Lebeé László. – Ha ez itt a szászok földje, akkor vajon a vár alatti falu miért Székelyzsombor, s miért nem inkább Szászzsombor?… Nos?… – A név néha megtévesztő… – Mutass egyetlen olyan erdélyi szászt, kinek a nagyapja ezen a tájon született! Mutass egyetlen olyan szász temetőt, hol akárcsak egyetlen régi, elkorhadt fejfát is találsz!… Ellenben az én nagyapám, a dédapám, az ükapám, de még az üköm nagyapja is ehejt látta meg Isten szép világát, s mindegyikük tekintete e szent helyen hunyt ki! – Bocsáss meg, kedves barátom, de… – Jog? Törvény? Én már rég tudom, ezek a szavak csak arra szolgálnak, hogy a nyílt erőszakot és a nyilvánvaló igazságtalanságot igazolják! – A törvényeket Istentől rendelt uralkodóink hozzák! – Ők hozzák, valóban. De nem a gyengék védelmében. A juss azé, kinek élesebb a karma, és hegyesebb a foga. Az oroszlánt vajon ki citálja törvény elé? – Ne neheztelj, kedves barátom, de én úgy tudom, Zsombor ügyében a szebeni Hermann gróf járt őfelségénél, András királynál. S a nagyúr vitátokban a szász nemzetnek kedvezett. Szavaival erősítette meg, hogy ez a vár a szászok birtoka! – Őfelsége? És az ő felséges szavai? Ugyan! Ha értelmét látnám, s venném a fáradságot, járulhatnék én is András urunk elé kihallgatásra. Hidd el, még végig se hallgatna, máris nekem 94

adna igazat! Mert tudd meg: kegyes uralkodónk mindig annak az argumentumát érzi erősebbnek, ki utoljára jár nála! Irtózik még a gondolatától is, hogy bármelyik hívét szemtől-szembe megbántsa. Erősen tart attól, hogyha udvarát bárki is rossz szájízzel hagyná el, akkor a végén még rossz királynak tartanák. – De hát az uralkodó nem attól jó, vagy rossz, hogy mosolyog-e mindenik hívére! – Ezt tudjuk mi ketten. És még számosan e hazában. Ezt az igazságot, jóformán, csak jámbor lelkű királyunk nem ismeri. Úgyhogy, kedves barátom, amíg bírom szusszal, erővel, és a kardom emelni tudom, addig én vagyok Zsombor várának törvényes ura. Ha pedig, ne adj Isten, átszúrt tetemem belehajítják a várárokba, bátran nevezhetnek jog szerint is hitvány bitorlónak, ki elnyerte méltó sorsát! Ezt követően Brüniszkáld többé nem hozta szóba e kérdést vendéglátója előtt, de többször is elmélázott beszélgetésük minden mondatán. Először szembesült életében azzal a riasztó tanulsággal, hogy az igazságnak nem egyetlen feje van, hanem, mint a sárkánynak, akár több is lehet. Ha Lebeé László távol volt – a székely főember gyakran tűnt el egy vagy két napra, egy vagy két embere kíséretében –, ilyenkor Brüniszkáld rendszerint vendéglátója feleségét látogatta meg, egy nem túl szép, de kedves arcú teremtést, ki egy keveset tudott németül. Társalgásuk általában nem nyúlt hosszúra, hisz az asszony hamar kifogyott az általa ismert szavakból. Amikor pedig beállt köztük a kényszerű csönd, s Erzsébet úrnő – kezét a szépen gömbölyödő hasára ejtve – külö-

Merített szavak nös mosollyal a távolba révedt, akkor jött el György úrfi ideje. Lebeé László kisfia rajongott a német vendégért. Szavakra se volt szüksége, hogy megértesse magát, s az ifjút rávegye bármire. Brüniszkáld a kisfiút vállán-térdén lovagoltatta, néha a hátán is – ilyenkor a büszke gróf nem átallott négykézlábra alacsonyodni –, avagy babszemekkel és fehér kavicsokkal malomjátékot vívott vele. Egy napon pedig puha tűzifából egy hegyes süvegű, kackiás bajszú székely lovast faragott neki, meg ellenfélnek egy csúfocska, csökött lovagot. Attól fogva a kedvenc mulatságuk lett, hogy György úrfi a maga harcosával üldözőbe vette a Brüniszkáld mozgatta esetlen, páncélos vitézt, s addig ügyeskedett, míg le nem bukott a paripájáról az eleve vereségre ítélt ellenfél. Kitalálhatjuk azonban, hogy e látogatások – bár a vendég igencsak megkedvelte házigazdájának asszonyát és gyermekét – valójában nem nekik szóltak. Brüniszkáld ugyanis rendszerint ott találta Erzsébet asszonynál Lebeé Annát is, és ha érkezésekor a leány nem is volt jelen – varázsütésre – hamarost úgyis megérkezett. Tudniillik a szerelmes kisasszony egy egész kémszolgálatot állított fel Brüniszkáld lépteinek figyelésére, így valamelyik szolgálótól mindig megtudta, hogy az ifjú mikor lépte át sógornője küszöbét. Ilyenkor – mintegy véletlen – haladéktalanul megjelent ő is, és csöndben helyet foglalt egy sarokban. A leány, illően, nem mutatta, de figyelmének ezer szálával kapcsolódott sógornője és Brüniszkáld párbeszédéhez, s finoman, alig észrevehetően mosolygott az ifjú és a kisfiú bájos játékain.

„Aki egy ezer idegen gyermekével ilyen kedves – morfondírozott Lebeé Anna, titkon egy olvatag pillantást küldve lovagja felé –, az a sajátjával ezerszer ilyen lesz!” Brüniszkáld rettentően bánta, hogy állapota ilyen gyorsan javul, hisz betegen sokkal közelebb lehetett Lebeé Annához. Két útonálló is közéjük állt gyógyulásának napjaiban, a nyelvi értetlenség és az illem. Hogy egyikük sem ismerte a másik nyelvét, ezen még könnyen túltették volna magukat, hisz szívük már egy ütemre dobbant, de a székely erkölcsi parancsok – bármiként is vélekedett róluk a szebeni Hermann – nem engedték meg, hogy kettesben, egy fedél tartózkodjanak. Egy szép napon aztán Brüniszkáld – várbéli bóklászásai közben – feltévedt a déli bástyára, hol egy kis kert lett kialakítva, még Anna édesanyja számára. Nem először járt itt, de eddig még nem érte ekkora szerencse: mert most ott találta a vágyott leány, ki éppen hűséggel ápolta édes szüléje elárvult virágait. Mivel kinn voltak szabad téren, és bárki arra járván szabadon megláthatta őket, nem vétettek nagyot az illem ellen, ha kettesben maradtak. Brüniszkáld köszönt illendően, s magyarul. A leány meglepődött, kissé elpirult, majd viszonozta a köszöntést németül. Percekig álltak egymással szemben, s a szavak helyett a szemük beszélt. Aztán a leány kinyújtotta a kezét. Az egyik bokorról leszakasztott egy rózsaszálat, a legszebbet, s egy alig látható, gyors mozdulattal az ajkához emelte, majd átnyújtotta lovagjának. Az ifjú kinyúlt a virágért, föl se szisszent, pedig, bizony, lett volna rá oka. S miután ő is csókot 95

PoLíSz lehelt a bársonyos szirmokra, a drága zálogot köntöse alá, a szíve fölé rejtette. – Virág – szólt Anna –, rózsa. – Rózsa – ismételte utána Brüniszkáld. Ekkor a szép kisasszony önmagára mutatott: – Leány. Az ifjú hűségesen utána mondta ezt is. Németünk számára az első magyar nyelvlecke igen jól alakult. És a folytatásra se lehetett panasza, hiszen ugyancsak jó iskolamestert nyert Annában. A leány ugyanis merészen megragadta Brüniszkáld kezét, és a kebléhez vonta: – Szív – mondta. – Dobog. Úgy ver a szívem! Ez azért egyszerre sok volt tanítványának. Csak annyit bírt zavartan kinyögni: – Szívem?

96

Anna ekkor lábujjhegyre állt, egyik kezével átfogta Brüniszkáld vállát, másikkal magához húzta a fejét, és egy csókot cuppantott az ifjú ajkára. Mindez olyan hirtelen történt, hogy a lovagnak meglepődni se maradt ideje. Mire magához tért, faképnél is hagyták. Anna pirosló orcával már messze járt, csak fürge lépteinek zaja visszhangzott a meredek falépcsőn. Lebeé László letekintve egy ablakból mindent látott, de magát nem vetette észre. Nem szólt közbe, s nem is haragudott. Ajkán inkább valami mosolyféle játszott, olyan, mint amikor a farkas mosolyog. – Ó, barátocskám – mormogta a bajusza alatt –, immár a foglyom vagy. Innét bizony nemigen szabadulsz már! Biztosabb helyen vagy, mintha kurtavason a várbörtönben csücsülnél! (Folytatjuk)

Merített szavak

Deák Mór

Szeress I. szeress csak azért mert süt a nap mert mindig jön a pirkadat szeress azért mert a jó mindig örökkévaló szeress mert ember vagyok aki a szerelmedért dadog akinek a keze remeg s benned istent érinti meg szeress mert halandó vagyok aki a halálát hagyja ott mert veled lehet halhatatlan mert te megőrzöd mert veled van szeress mert szerethetetlen vagyok és ha visszaretten arcomtól az egész világ fordulj el és szeress tovább

II. szeress mert szeretni jó mert minden hamis ez a való s ha fáj odaadni magad szeresd a fényt a napsugarat s ha félsz hogy most mi lesz veled egyensúlyozd a fellegeket s ha marad Benned bármi kétség eloszlatom mert lenni így szép lehet hogy minden bizonytalan de a bizonyosság is benne van ha szeretsz mert az élet rövid s eltart mégis a halálodig

97

PoLíSz

III. szeress csak azért mert képes vagy rá mert így válhat ez a világ jobbá szeress és ne csak a testeddel szeress a szíved tudja, hogy kell szeress mert a Te szereteted olvasztja föl a jéghegyeket

98

és szeress ha már szeretsz mindent mindent ott kint és mindent itt bent és szeress csak azért mert szerethetsz mert ami nem volt az most megint lesz szeress ahogyan nem is szabad hogy látva lássák Te már Te vagy

Tájoló

Madarász Imre

Tényregény a lányról, aki gyermekeket gyilkolt A Vincenzo M. Mastronardi–Ruben De Luca olasz szerzőpáros a sorozatgyilkosokról szóló kriminológiai nagymonográfiájában (I serial killer, Róma, Newton, 2009) rövid, két oldalas alfejezet olvasható „a magyarországi sorozatgyilkosságokról”. Ebben, különös módon, nem szerepel Jancsó Piroska neve, melyhez pedig a kriminalisztika világtörténetének egyik legritkább előfordulású és legkegyetlenebb sorozatgyilkossága fűződik: a mindössze húsz esztendős lány 1953–54ben Törökszentmiklóson öt gyermeket gyilkolt meg, csupa kamaszkorú kislányokat, elsősorban perverz-szexuális okokból. A szexuálpatológiai szempontból párját ritkító „törökszentmiklósi vámpír”, az „első női kéjgyilkos” rémtörténetét már többen, többféleképpen megírták, ám legbővebb, könyvformátumú feldolgozása nemrég került elő Rubin Szilárd hagyatékából, s csupán most látott napvilágot Keresztesi József gondozásában a Magvető kiadónál, Aprószentek címmel. Noha a kiadványt szenzációként harangozták be, félő, hogy csalódást fog okozni Rubin olvasóinak, a Csirkejáték és a Római Egyes híveinek, és azoknak is, akiket a kivételes, horrorisztikus bűnügyi történet érdekel. Az író „több mint négy évtizeden keresztül” birkózott „az ötvenes évek legsötétebb bűnügyével”, de a téma nem adta meg magát neki. Ha egy műalkotás közel fél évszázadon át sem formálódik kerek egésszé, annak oka rendszerint nem a művészi tökéletességigény, hanem az, hogy alkotó és alkotása (tárgya) nem találnak egymásra. Az Aprószentek nem – miként a fülszövegben, igaz, kérdőjellel, olvashatjuk – „a magyar Hidegvérrel” lett, csupán – „A szerkesztő utószavá”-ból idézve – „egy befejezetlen könyv árnyéka”. Mi lehetett a kudarc oka? Talán az, hogy Rubin Szilárd komolyan gondolta, amit Kádár Jánosnak címzett, akadályokba ütköző kutatásaihoz segítséget kérő levelében megfogalmazott, hogy „szocialista szellemű,

művészileg megoldott és hiteles tényregényt szeretne írni”? A „szocialista szellemű”, realista igényű (habár nem ortodox-„szocreál”) tényregény nem bizonyult alkalmasnak a kriminálpszichológiai rejtély megfejtésére. A mozaikos, olykor „lyukacsos” ember- és társadalomábrázolás a szegényparaszti, agrárproletár származású, lumpen-bűnöző életvitelű leányanya és az ötvenes évekbeli nyomorúságos szociális közeg kapcsolatainak lényegében naturalista bemutatása nem lehetett megfelelő kalauz a Faragó Ottó Sorozatgyilkosok című könyvében (Bp., Sensus, 2003) „az évszázad bűnügyeként” aposztrofált gyermekgyilkosság-sorozat infernójába s az elkövető „gyilkos elméjének” bugyraiba. Annál is kevésbé, mivel a tényfeltáró krónikás nem tudta megállapítani Jancsó Piroska felelősségének mértékét (szemben az alig nagykorú leányt kötél általi halálra ítélő bírákkal), sem anyja valódi bűnrészességét, nem is beszélve arról, amire az utószó szerzője céloz, hogy a bűncselekményekben „egy (esetleg több) Törökszentmiklóson állomásozó szovjet katona” is tettestárs lehetett (amit a közreadott tényanyagok, bizonyítékok semmivel sem támasztanak alá). Amúgy egy ilyesfajta hipotézis aligha harmonizálhatott a „szocialista szellemmel”, ars poeticával. Keresztes József magyarázata – az Aprószentekkel egyidejűleg megjelent „pályarajzában” (Rubin Szilárd, Bp., Magvető, 2012) – miszerint „Rubin alapfeltevése, a szovjet katonákra irányuló gyanúja, önmagában is befejezhetetlenné tette a nyomozást, ennélfogva pedig művészi értelemben lezárhatatlanná a regényt”, nem kielégítő. A rendszerváltozás után Rubinnak a cenzúrától nem kellett félnie, nyugodtan lezárhatta és publikálhatta volna nyomozása, hipotézise művészi eredményét. Ilyen bizonytalan alapokra épülve, a szorgalmas kutatómunkával öszszegyűjtögetett tényelemek, részletek, információk gazdagsága gyakran fölöslegesnek, kitérőjellegűnek, fárasztónak hat, olykor ép-

99

PoLíSz penséggel a homályt fokozza. A krónika nem csak borzalmassága – zavarossága miatt is fekete. (A fiatal nő nekrofil nemi erőszaktevéseiről szinte semmit sem mond.) A kötetszerkesztő-utószóíró megemlíti Ottlik Géza nevét. Ottlik posztumusz regénytöredékének, a Budának példája is eszünkbe jut, amikor Rubin Szilárd hátrahagyott-rekonstruált könyvtorzója kapcsán elismerjük a kételyek létjogosultságát az ilyesfajta „le-

letmentést” illetően. Ha a regényíró évtizedeken át nem tudta befejezni és nem akarta közreadni opusát, tekinthetjük azt igazi könyvnek, valódi műnek, az életmű szerves részének, a korábbi Rubin-kötetek társának? Ahogy Alessandro Manzoni írta Napóleonversében: „Az utókorra vár a nehéz döntés.” (Rubin Szilárd: Aprószentek, Bp., Magvető, 2012.)

Soltész Márton

Fiatal(abb)kori önarckép Megkésett utószó Potozky László első kötetéhez „Egy valóban élő város soha nem puszta kövülete a tisztázatlan múltnak, hanem a tradíció köves medréből minduntalan kilépő és mindig újra megszilárduló, évtizedekre és évszázadokra, a múltból a jövőnkbe áthömpölygő áradás…” (Nádas Péter: Emlékiratok könyve) A történetmesélés elemi vágya fűti kolozsvári kortársamat, a 2011 telén csinos kis novellagyűjteménnyel debütáló Potozky Lászlót – s akkor máris két indokot mondtam, amiért tengernyi írni- és olvasnivalóm között feltétlenül időt kellett szakítsak könyvének üdvözlésére. Egyrészt magam korabeli, nálamnál mindössze egy évvel fiatalabb írástudóról van szó, ami, legalábbis számomra, már önmagában is figyelemreméltó tény, másrészt az Áradás tizenkilenc hosszabb-rövidebb elbeszélésének szerzője egy a magyar irodalom legújabb kori mesélőinek örömtelien gyarapodó táborából. Érdeklődésem hevét jelzi, hogy – bár ritkán teszek ilyet, hiszen se időm, se idegem nincs hozzá – ezúttal elmentem a könyv 2012. március 7-i budapesti bemutatójára, s láss csodát: nem bántam meg. Hiszen az estet vezető Darvasi Ferenc kérdései nyomán egy rokonszenves – az enyémmel sok tekintetben rokon gondolkodású – fiatalember szellemi arcképe rajzolódott ki előttem, kinek írásai ráadásul olyan poétikai folyamatok dinamizálódását ígérik, amilyenekben Hajnóczy Péter, Csalog Zsolt és Tar Sándor halála óta már alig reménykedhettünk. *

100

Vajon lehetséges, hogy Potozky írásművészete elhozza majd a (realista) nagyregény reneszánszát – s nem pusztán a szükségszerű műfajelméleti számvetés, de az esztétikai érték és az olvashatóság rehabilitációjának értelmében is? Lehet, hogy a legkülönfélébb erdélyi és anyaországi szociopoétikák ösztönzése nyomán ismét erőre kap majd a valóságábrázolás? – no nem holmi termelőviszonyok, sokkal inkább a világunkat jellemző (vagy épp fenyegető) nyelvi, szellemi és lelki valóságok ironikus/lakonikus, utópikus/disztópikus, archaikus/futurisztikus láttatásaként-értelmezéseként, meg- és újrateremtéseként. Mindezekhez Potozkynak nem csupán szövegalkotó készsége, de „szakmai” fölkészültsége is megvan: lévén az Áradás szerzője előbb pszichológiát, majd a magiszteri képzésben szociológiát tanult, végül (nyilván korábbi választásainak hátterében meghúzódó társadalmi érdeklődésének engedve) az újságírásba is belekóstolt. Mindezek fényében nem meglepő, hogy kezdettől foglalkoztatta Ady és Kosztolányi sajátos művészi-közéleti kompetenciája: az az elemi kettősség, amelyet ezek a szépírói és publicisztikai műfajokban egyaránt otthonosan mozgó írókarakterek hordoznak. Ő maga „mindössze” három éve

Tájoló ír szépprózát; ekkor közölte a Helikon egy – saját bevallása szerint – „rossz” novelláját. Műveinek általa megjelölt késztetői: Bartis Attila, Bodor Ádám, Ernest Hemingway, Franz Hodjak, Szilágyi István és Tar Sándor, mestere pedig – ki egyben a jelen kötet szerkesztője is – Fekete Vince. A kötet olvastával azután még hosszan folytatható e lista a direkt és indirekt irodalmi utalások, tudatos és tudattalan áthallásokkölcsönzések garmadájával. A bűnösségérzet kafkai–örkényi elmélyítését újrafogalmazó Halálösztön Vladimir Nabokov Invitation to a Beheading című korai remekét, az értelmetlen háborús pusztítást-kegyetlenkedést tematizáló Vendégszeretet Vári Attila velőtrázó Dísztáviratát, a dokumentumfilmek trajector–landmark játékára épülő Tájkép, táj nélkül Szilágyi István Tájkép tutajjal, valamint Mészöly Miklós Térkép, repedésekkel című elbeszélését, a téeszbeadás–feketevágás–feljelentés triászt variáló Hús(v)íz, avagy egy kényszerböjt története Bacsó Tanúját és Móricz novellisztikus „évődéseit”, A galambok őrének madárvacsorája Tar Sándor Szürke galambját, a diktatúrák arctalan karhatalmát jelölő általános többes szám s a kénfürdőben botorkáló részeg apa Bodort (Vasárnapi körút), az elhagyott víztoronyban kukorékoló magányos öreg pedig Krasznahorkait, s az ő klasszikussá olvasott Sátántangóját idéz(het)i fel (Tájkép, táj nélkül). Ám a kortárs irodalmi hagyomány csupán a kötet egyik forrása. „Nyakunkban a családi történelem terhe”, vallotta a szerző könyvének – a délszláv háborútól a nagy- és dédszülők biedermeyer-kispolgári világán át napjaink „aluljáró-kultúrájáig” terjedő, s majd minden ízében a halált exponáló – tematikájáról. A ’91-ben kezdődő fegyveres konfliktus – mint mondotta – egyik meghatározó gyermekkori élménye volt; a televíziókészülék előtt ülve attól rettegett, hogy az összecsapások akár Erdélybe is átgyűrűzhetnek. A megélt és meghallgatott múlt feldolgozásának legfőbb késztetője azonban írónk fent említett szociális érzékenysége. „Szocreál városban nőttem fel” – nyilatkozta, majd hozzátette: bár írásaiban nem kíván választ adni az életmód egyes kérdéseire, mégis úgy véli: mindenképpen gesztusértéke van, ha képes legalább észrevenni mások elesettségét. Ilyen

irányú megfigyeléseit ugyanakkor nem avatja primer témává; „az elesettek egyszerűen csak meghatnak, bennem élnek” – zárta rövidre a kérdést. És valóban: tradíció és innováció, realizmus és szimbolizmus, kifejtés és érzékeltetés, egyedítés és általánosítás, prózaiság és líraiság leheletfinom határait jelzik az alábbi sorok: „A galambok először nem tudták, mit kezdjenek a rájuk erőszakolt szabadsággal, de gazdájuk noszogatóan belerúgott a ketrecbe. Egyszerre röppentek fel, és egyszerre vágta földhöz őket a légnyomás. Marcus Vojneva is elesett, de nem vesztette el az eszméletét, nézte az aláringó tollpihéket, és csak akkor állt fel, amikor a levegő a galambok összes emlékétől megtisztult. Felszedte, és ketrecbe gyűjtötte a szárnyasok tetemeit, kettőt pedig magával vitt a bérházba. Szótlanul kopasztotta és sütötte meg, majd lökte a kisfiú elé őket. A rommá lőtt bérház belső udvarán nem hallatszott egyéb, mint a gyermek mohó csámcsogása.” (60–61. Kiemelés tőlem – S. M.)

* Első kötetét letéve úgy látom, Potozky pályájának vízválasztója, sorsdöntő kérdése az: megmarad-e a saját múlt s az irodalmi hagyomány bűvkörében, vagy képes kitermelni, felszínre hozni humán karakterének tárnáiból saját poétikai igazgyöngyeit, sikerül-e a történelmi Erdély színeit-térformáit s a kortárs elbeszélő-művészet eljárásait mediáló prózájának mottóm nádasi értelmében vett „élő várossá” érnie. Már a bemutatón megfigyelhette a két kortárs prózaíró beszélgetésének apró, ám annál lelkesebb hallgatósága, hogy öt fölolvasott szöveg közül négy nem szerepel az Áradásban. E gesztusértékű tett egyrészt nyilván az első kötet olvasására késztet, másrészt viszont máris a folytatást ígéri, s egyben meg is győz ígéretének megalapozottságáról, hitelességéről. Ami biztos: nagy bölcsességre, kiváló arányérzékre vall, ha az elesettek, az elesettség továbbra sem lép elő elsődleges témává – mint anno Csalognál vagy Tarnál –, hiszen az egyértelmű visszalépést jelentene a hetvenes évek irodalmának szociografikus hagyomá-

101

PoLíSz nyához. Az Áradás novellistájának a kortárs poétikák korszerűség-eszményét, valamint saját szociális érzékenységét kell összehangolnia lassan formálódó mondanivalójával – egyedül így szerveződhet regénnyé ez az ígéretes prózastruktúra. Persze, amint arra már utaltunk, e kis kék kötet korántsem nyújt hű képet Potozkyról, hiszen olyan sikerszövegek maradt ki belőle, mint például

a Bárka 2010/5. számában közölt Móriczpalimpszeszt, a Földalatti lélekmétely. Ez a hűtlenség, ez a megelőzöttség azonban nem árt meg, sőt, ha lehet, még tovább csigázza (amúgy is jogos) várakozásainkat. (Potozky László: Áradás. Kolozsvár, Erdélyi Híradó Kiadó, Előretolt Helyőrség Szépirodalmi Páholy, 2011.)

Csépke Csilla

A nőiség megélésének aspektusai Miklya Anna harmadik regényének főhősnője Csillag Diána, a D. fantázianevű falucskából Budapestre került fiatal nő, aki a korai kétezres évek divatos betegségében szenved – elköteleződési nehézségekkel küzd. Alapvetően meghatározza a szöveget a csonka család kérdésköre, valamint az, hogy miként alakulhat a férfi szerepek ismerete nélkül felnövő lány kapcsolatrendszere – úgy a szűk családban, mint egy férfi–nő kapcsolatban. Diána amolyan lelki szado-mazo kapcsolatban él a párjával, Gergővel, amelyben a férfi a szenvedő fél. Kapcsolatuk kezdeti stádiumában éri őket a hír, hogy közös gyermekük fog születni. Diána még nincs felkészülve erre, azonban Gergő kitörő öröme, a kötelességtudat, valamint az abortusztól való félelem közös nyomására végül úgy dönt, megtartja a gyermeket. A hátralévő hónapok a szüléstől való rettegésről és az attól való idegenkedésről szólnak. A fiatal pár egy céges rendezvényen ismerkedik meg; már az első szóváltás is jelentőségteljes, amennyiben a férfi a közvélemény által meglehetősen feminin témával rukkol elő, mégpedig a horoszkóp kérdéskörével, és azonnal elutasítással találja szemben magát. Később a Diánában fellobbanó szexuális vágy eredményezi, hogy mégis kapcsolat alakul ki köztük. Furcsa, felemás viszony ez, a privát szféra mindkét félnél megmarad, hiszen Diána nem kíván részt Gergő életéből, a magáéhoz ellenben megrögzötten ragaszkodik („néha, ha nem tudom elkerülni, hogy nálam aludjon…” stb. – 98). Élesen kirajzolódó határvonalak húzódnak köztük, amelyeket a

102

születendő közös gyermek sem képes eltörölni vagy lerombolni. Kapcsolatuk a terhességet követően sem válik szorosabbá, továbbra sem költöznek össze, vagy hoznak végleges döntést arról, hogy összekötik-e az életüket, sőt, Diána még az eddiginél is távolabbra helyezi a határt azzal, hogy a saját testképével való elégedetlenségéből kifolyólag Gergőt már fizikailag sem engedi közel magához, s ezáltal – bár talán nem szándékoltan – a gyermekhez sem. Diána minden egyes olyan cselekedetével, amely explicit vagy implicit módon tiltja, hogy Gergő mellette vagy legalább a segítségére legyen, az apaság élményétől fosztja meg a férfit – legyen az mindössze a táska cipelése –, azaz kizárja őt a férfi, s vele természetesen az apa szerepéből is. Mint egyedülálló nő egyedüli lánygyermeke, hősnőnk azzal a betáplált viselkedésmintával nőtt fel, hogy egyedül, a férfijelenlét hiányában is teljes élet élhető; nem szorul a férfiakra, sem azok segítségére. Ha netán mégis, akkor az – legalábbis így véli – bizonyára kiszolgáltatottsággal (is) jár. Nem lehet nem észrevenni a domináns anya hatására kialakult berögződéseket Diána személyiségén. („Anyám a legintelligensebb ember, akit csak ismerek, de tárgyként kezeli az embereket, és a legnagyobb jó szándékkal sem feltételezi, hogy a közelében élőknek érzelmeik is vannak.” – 67) Diána tudatosan úgy alakítja nemcsak a párkapcsolatát, de az egész életét, hogy ne szoruljon rá arra, hogy bárki megmentse. Ezért vállalkozik egyedül a hosszú útra Budapestről D.-be, majd vissza, ezért is viseli

Tájoló meg olyannyira a cukrászdában történt eset, amikor is egy gyermekkori férfiismerőse előtt rosszul lesz, és segítségére szorul. Különösen azért, mert a férfi régen az udvarlója volt, s az még reflektál is rá, hogy régen nem volt ilyen „nagy”, nem véve észre rajta, hogy valójában állapotos; mintegy nem is feltételezvén róla ezt. („Én teljesen leizzadtam, a hajam csapzottan tapad a homlokomhoz. Esztelen, de erős félelem fog el, hogy esetleg büdös is vagyok. […] Ha jól emlékszem, annak idején szerelmes volt belém, de ez már régi történet. […] Sosem gondolkoztam el Mednyánszky Pali érzésein. Ne haragudj, hogy nem ismertelek meg, de ebben a nagy testben…” – 62) Gergő szeretné Diánát minél közelebb tudni magához, és átélni azt a fajta idilli kapcsolatot, amelyet kitalált, megálmodott magában, amilyennek elképzelte, amilyennek szeretné szeretni a lányt, aki viszont távolról sem hasonlít erre az ideálképre. A férfi világképében jól illeszkedik a boldog párkapcsolat illúziójához az eszményi nő szíve alatt növekvő gyermek, aki az ő magjából fogant meg – még ha csak egy elsietett, óvatlan aktus következményeként, a tudatosság teljes hiányában, az érett, felnőtt gondolkozás, tervezés legkisebb jele nélkül is. Legbelül mindketten tudják ezt, és érzik az ambivalenciát, de egyikük sem meri bevallani sem magának, sem a másiknak – egy olyan párkapcsolatba kergetve bele magukat, amely pusztán ideálokon, elvárásokon és esztelen mércéken alapszik, nem valódi érzelmeken, és mint ilyen: egyenes út a boldogtalansághoz. („Gergő mindig, mindenhogyan, minden formában, mindörökké szeret engem. Tudom, hogy én is egyre szerelmesebb leszek belé, ahogy a vonat kifut az állomásról és távolodik tőle.” – 18; „Zavar, hogy nem tudom megértetni vele, hogy nincs szükségem ezekre a bókokra, és méh jobban zavar az, hogy nem tudom őket viszonozni. […] Többször is próbálkoztam azzal, hogy »szeretlek«, de annyira hozzám nem illő volt a szó, hogy egy darabig csak bámult rám, majd legyintett egyet, és otthagyott, hogy aztán újra visszatérjen hozzám, mint akit megbabonáztak.” – 99) Diána szeretné megélni a pillanat adta élményeket, szarkazmusa, cinizmusa azonban sosem engedi átélni azokat, örökös önreflexiójával tönkreteszi a boldogság potenciális pillanatait, s ezt

vetíti kifelé, ezt teszi másokkal is. Nem képes boldogulni a kapcsolattal járó kötöttségekkel; a születendő gyermek, a testében folyamatosan, egyre erősebben termelődő női hormonok mégis arra sarkallják, hogy belehelyezkedjen a számára teljesen idegen anya-asszony szerepkörbe. Csakhogy a családanyaság intézménye a priori ellenérzéseket szül benne, amelyek majd minden esetben a tehetetlenség érzetéből fakadó agresszióval párosulnak, és amely agresszió első számú áldozata természetszerűleg a helyzet okozójának, eredőjének tekintett férfi lesz. (Gergő egyszerre direkt és indirekt – módszeres – kínzása miatt ráadásul folytonos, gyötrő bűntudat él a nőben.) Remekül kidolgozott a jelenet, amikor Diána rájön, hogy teherbe esett – megérti ezt teste jelzéseiből már az első pillanatban. A jelenet olvastán reflexszerűen a magyar irodalom legjellegzetesebb öndiagnosztizáló gesztusára asszociálunk, arra a döbbenetes momentumra, amikor Karinthy Frigyes az elmeintézet hosszú lépcsőin lefelé haladva beleszédül a felismerésbe, hogy agydaganata van. Persze ehhez képest a terhesség tudatosulása jóval idealisztikusabb pillanat lehetne, melyet a megélés-átélés módjának ábrázolásával – az azt követő berúgás profanitásával – porig rombol a szerző. („Mivel nem végeztem tesztet, hivatalosan nem tekintem magam terhesnek, döntöttem el végül. Vagyis ha most véletlenül elvetélném a gyereket, nem hibáztathatnám magam érte, tettem hozzá egy kis idő után. Kibontottam még egy sört […] Leültem a fölre, nekivetettem az asztalnak a hátamat, és nyüszítve sírva fakadtam. Majdnem megölt a lelkifurdalás.” – 105) A paradox jelenet jól mintázza Diána kapcsolatát önmagával, a testével, Gergővel, a gyermekkel, s a világgal általában. A női test önreflexiója igen erős a regényben, talán ez az egész szöveg legjobban sikerült szegmense. Az öntudatra ébredt nőiség rajzolódik ki megejtő élességgel a szövegben, amennyiben a főhősnő minden illúziót félrelökve a puszta valóságot festi le, átható naturalizmussal ír a hősnek saját nemével, nőiségével, s a mindezt megtestesítő fizikai valósággal szemben támasztott elvárásairól. A külsőségek félretolhatatlan előrenyomakodása az a primer élmény, amelyet megragad, amikor a valaha atletikus alkatú nő testének

103

PoLíSz a terhességből fakadó változásait – mondhatni: teljes eldeformálódását – ecseteli. Ez esetben ugyanis valóban terhességről (egyfajta teher tudatosulásáról, kényszerű fölvállalásáról) van szó; egyetlen alkalommal sem merül föl a „várandós” vagy az „állapotos” jelző – a magzat minden egyes megnyilatkozásban teherként realizálódik. „Nem jó így, hogy ő férfi, én pedig nem vagyok nő. Egy lélegző és meleg inkubátor vagyok, egy olyan élőlény, aminek mindenki csak a funkciójára kíváncsi. Vegetatív feladatokkal kell megküzdenem napról napra. Táplálkoznom kell, és ürítenem, hogy a testem végezhesse a munkáját.” (23) A regény legnagyobb hibái a kidolgozatlanságából fakadnak. A legszembeszökőbb ezek közül talán pont az eső kérdésköre. A cím és a borító egyaránt középpontba helyezi az esőt, méltán várja tehát az olvasó, hogy valamiféle jelentőséget nyer majd ez az amúgy gazdag szimbolikus hagyományt akkumuláló toposz a regényben is. Ám valójában épp csak egy szűk mondat erejéig esik szó az esőzés okáról, eredetéről („Mióta kitört az a kimondhatatlan nevű vulkán Izlandon, szinte folyamatosan esik. Amikor nem esik, alacsonyan szálló hamuszürke és mély-bíbor felhők borítják D. egét, egészen a látóhatárig. Valami új átok sújtja a falut, sóhajt anyám. Pedig nem is ismerjük ezeket a dühöngő skandináv isteneket.” – 6), s így ez

az állandósuló természeti jelenség nem alkot olyan szemantikai keretet, amely közrefogná a kompozíciót. Mindenképp felírandó a negatívumok listájára, hogy az esőzés következményei, filozófiája és szimbolikája felett teljesen elsiklik a szerző, üres motívummá degradálva ezzel nemcsak a regény potenciális központi szimbólumrendszerét, de a délibábszerűen távolodó, az elérhetetlenség illúzióját keltő, majd a küzdelem árán mégis elérhetővé váló, fényben úszó almáskert képét is, amely precízebb kivitelezéssel, a részletekre történő fokozottabb odafigyeléssel akár a bibliai édenkert, a megváltás reményének motívumát is felidézhetné. Amikor izgalmassá kezd válni a történet, a családi viszonyok-viszályok kibontásánál hirtelen megbicsaklik a szöveg, vontatottá válik, s végül a lezárás is elfullad. A főhős menekülése Budapestre mintha a szerző menekülése volna a szövegből… Nem sikerült kidolgozni a sikkasztás, a hűtlen kezelés témáját, ahogyan az anyának udvarló Elek Laci szerepét sem, aki – tovább árnyalandó az édesanya jellemét – szintén ígéretes figurája lehetett volna a szövegnek. A tükörből visszanéző, a család különböző tagjait kísértő szellemalakok ajtókat nyitnak a latin irodalomból ismert mágikus realizmus felé, játékba hozva például a családfa folytonosságát, a dolgok örök folyását még a halálon túlról is szemmel tartó Magna Mater toposzát, s továbbírva a nőiségnek már eddig is jelenlévő dominanciáját. Sajnos a szöveg nem halad tovább ezen az úton, nem lép be, mintegy elsiklik a kitárt ajtók mellett, s így ez a toposz is funkciótalanul lebeg. Végezetül le kell szögezzük: Miklya Annának kétségtelenül megvan a nyelvi-stiláris eszköztára egy jó regény megírásához – hiszen egyértelműen kiolvasható szövegéből egy meglehetősen széles irodalmi kánon, valamint a kortárs prózaművészet értő ismerete –, művének gyakorlatában mégsem áll össze körvonalazható koncepció vagy kerettörténet, a szálak szertefutnak, a szöveg a(z esztétikai hiányosság értelmében vett befejezetlenség) érzetét kelti, s az utolsó oldal végére érve minden bizonnyal éhen marad az Olvasó. (Miklya Anna: Eső. Pécs, Jelenkor, 2012.)

104

Tájoló

Polgárdy Géza

Jékely Zoltán költészetének erdélyi gyökerei Emlékezés a száz éve született költőre Jékely Zoltán sokoldalú írásművész volt, aki mint költő, prózaíró és műfordító is jelentőset, maradandót alkotott. Nevét mégis elsősorban mint költő jegyezte be irodalmunk jeles alkotói közé. Adódna tehát, hogy most, születésének centenáriumán Jékely Zoltánra, a költőre emlékezzünk. E korántsem teljes körű megközelítés azonban még mindig monográfia után kiált. Így aztán tovább „szűkítünk”, s jelen írásunk költészetének is csupán egy töredékére, erdélyi gyökereire utalva tiszteleg emléke előtt. Jékely Zoltán (hozzá közel állóknak Zsoli) a Nyugat harmadik nemzedékének kiemelkedő alkotója, száz évvel ezelőtt Szent György napján, 1913. április 24-én született Erdély híres iskolavárosában, Nagyenyeden. Hogy miért itt? Mert édesapja, a szintén költő Áprily Lajos 1909-től az itteni, nagy múltú Bethlen Kollégium tanára lett, s ezért a városba költözött. A család egyébként brassói eredetű, eredendően szász família, amely városbírókat, lelkészeket és ötvösöket is adott a kultúrának. Ám ükapja városi karmester, dédapja könyvkötő, míg nagyapja mozgalmas életű gyári tisztviselő volt. Az ősöket valaha Jeckelnek hívták, ennek a latinos változata, a Jekelius változott idővel Jékelyre. Atyját Jékely Lajosként anyakönyvezték, noha ő mindvégig az Áprily Lajos költői nevet használta. A kollégiumot Bethlen Gábor alapította még Gyulafehérváron, s Apafi Mihály költöztette a törökök feldúlta városból 1662-ben Nagyenyedre. Nyugalmat azonban itt sem lelt. Mert hol a törökök, hol a császáriak, de valakik mindig feldúlták a várost és iskoláját, míg aztán Horea hordái adták meg – úgy tűnt – a végső, a kegyelemdöfést. Ám Nagyenyed és még nagyobb kollégiuma mindig és újra talpra állt, Phoenixként éledve újjá, s heverve ki az összes barbár pusztítást. Dacolva a

kegyetlen időkkel, őrizve múltját és nemes hagyományait. Jékely minderről Nagyenyed, 1850 című költeményében számolt be. Nagyenyed természetesen nem csupán történelmi múltjával elevenedik meg a költő emlékezetében, de természeti szépségekben bővelkedő környezete is időről időre felsejlik, s megelevenedik több költeményében. Miként a Nagyenyeden ősz van címűben áll: „Enyed köré a tél már építi s magasra rakja gyilkos szürke várát: hegyek közül lassan leömlenek s megülnek ott a párák.” Nos, innen, ebből a nagy múltú városból és ebből a miliőből indult Jékely Zoltán egész életműve. Itt, ebben a városban érte a családot az első világháború, ahogy Trianon borzalma is. S noha Jékely Zoltán e tragikus kimenetelű történelmi események idején még aprócska gyermek volt, pontosan érzékelte, hogy körötte az addig megszokott világ megváltozott. Még „az ólomkatonák uniformisa is” más lett. Erdélyi emlékei azonban, bármilyen meghatározóak is voltak, nem korlátozódtak Nagyenyedre. A Pisztráng-balett című költeménye például a székelyföldi Erdőfülén töltött nyarak emlékét idézi. Erről A költeményéről is faggatta a költőt Garai Gábor, amikor 1977-ben felkereste a budai, Frankel Leó utca 23. szám alatti ház negyedik emeleti lakásában, hogy interjút készítsen a Kortárs Írószobám-rovata számára. A folyóirat 6. számában megjelent beszélgetés során e versének keletkezéséről Jékely a következőket mondotta: „1922 és ’24 nyarát a Székelyföldön, Erdőfülében töltöttük. Az öreg molnárház előtt, melyben szállásunk volt, folydogált

105

PoLíSz a gátakban, malmokban, pisztrángokban gazdag Kormos-patak. A falun felül már legelők, kaszálók, aztán sűrűsödő erdők a Hargita felé, és fenyvesek. Ott, a Kuvaszónál sohasem jártam, mert ahányszor nekivágtunk, medárdusos zápor keletkezett, visszaparancsolt. Pedig a legendákba illő százéves emberről, akinek hal- és vadorzás volt a foglalkozása, sok mindent hallottam azoktól, akiknek szerencséjük volt találkozni vele. A gátak viszont ott voltak a közelünkben, és voltak holdvilágos esték, amikor a pisztrángok valamiféle rituális ugrándozásba kezdtek. Talán valami akkor frissen kikelt éjjeli lepkék után ugrándoztak magasra, ki a vízből. Ezt a csodát többször megbámulhattam, és aztán amikor ’35 nyarát Pesten kellett töltenünk, az ilyen erdélyi nyarak fájdalmasan, egyre erőteljesebben hívogattak. A vers tehát egyfajta emlékidézés, az elveszettnek visszabűvölése – az elveszett idő nyomában.” (Kortárs, 1977/6., 933.)

„Az elveszettnek visszabűvölése” – ezek tehát Jékely 1935-ben írt, de 1922 és ’24 nyarát felidéző verséhez, egy 1977-ben készült interjú során fűzött szavai. De térjünk vissza Nagyenyedre, amelyet a család 1926-ban elhagyott, és Kolozsvárra költözött. Itt, Erdély fővárosában Áprily már nem csupán tanár volt, de az oly igen jelentős Ellenzék című lap irodalmi mellékletének szerkesztője, sőt, jegyzett irodalomszervező is. Tekintélye ekkor már vitathatatlan. Kós Károllyal antológiát állítottak össze, aztán részvevője volt a marosvécsi írói közösségnek; amikor pedig 1928-ban megindult folyóiratuk, az Erdélyi Helikon, ennek szerkesztője lett. A cseperedő Jékely Zoltán itt, Kolozsvárott végezte a gimnázium 4–6. osztályait. Magyarra és filozófiára apja, franciára Jancsó Elemér, latinra Csűry Bálint tanították. Ám az őt körülvevő szellemi pezsgés nem csupán az iskolában, de a szülői házban sem hiányzott. Hiszen az atyját meglátogató kiváló elmék sorából nem hiányzott Dsida Jenő, Kemény János, Kós Károly, Kuncz Aladár, Makkai Sándor, Reményik Sándor és Tamási Áron sem. A Kolozsvárott tartózkodás azonban nem tartott tovább három évnél: 1929-ben a csa-

106

lád elhagyta Erdélyt és Budapestre települt. Itt az apa előbb a Lónyay utcai Református Gimnázium tanára, a következő évtől a Protestáns Szemle szerkesztője, majd 1934-től a Baár–Madas igazgatója lett. Jékely Zoltán 1931-ben „a Lónyay”-ban érettségizett, innen útja az Eötvös Kollégiumba vezetett. Már 1936-ban megjelent első verseskönyve, az Éjszakák, amely érett, kiforrott költőt tár olvasója elé. Nyitóverse, a mindmáig talán legtöbbet idézett, a szétszóródás tragédiáját zsoltáros hangon, biblikus erővel megéneklő A marosszentimrei templomban. Hogy valamiképpen többen legyenek, a pusztuló környezetben, az erősen megfogyatkozott létszámú gyülekezethez a költő már a papot, sőt az Urat is hozzászámolja: „Tízen vagyunk: ez a gyülekezet, A tízenegyedik maga a pap, De énekelünk mi százak helyett, Hogy hull belé a por s a vakolat, A hivban a denevér riad S egy-egy szuvas gerenda meglazul: Tizenegyedikünk az árva pap, Tizenkettedikünk maga az Úr.” 1937-ben írt Ballada című versében aztán teljes egyértelműséggel rója fel sorsának, hogy sebes forgással egyik házból a másikba veti, de azt is megfogalmazza, hogy hiába költözött át Erdélyből Budapestre – hol életét éli –, a lelke nem csupán álmában, de ébren is ott, „lent kóborog”: „Nemcsak álmomban: napvilágban, éberen, mind arra járok én, hol itt, hol ott, csak itt nem vagyok, hol életem élem, lelkem mindig ott, ott lent kóborg…” Budapesten az egyetemen magyar–francia–művészettörténet szakos lett, ahol az általa korábban megszokott színvonal nem csökkent – hiszen (mások mellett) Eckhardt Sándor, Gerevich Tibor, Gombocz Zoltán és Horváth János előadásait hallgatta. 1935ben végzett, doktori disszertációjának címe: Az erdélyi magyar irodalom kezdetei a háború után és Kuncz Aladár. Dolgozatában is abból a világból merített tehát, amelyben sokáig benne élt, arról írt, amelyet oly közelről, s

Tájoló oly mélyen ismert. A Fekete kolostor írójának neve nem csupán disszertációjában, de több versében is felbukkan. Így a Mint Kuncz Aladár címűben is: „(De én vagyok rab: nyirkosfalú börtön, tornyos évek vén kolostora vár. Karom kinyúl: cselló-húrok zokognak. Zokogok én is, mint Kuncz Aladár.)” A doktorátust hozó 1935-ös év végétől az Országos Széchényi Könyvtár munkatársa. Egészen pontosan előbb fizetés nélküli gyakornoka, majd 1938-ban megkapja könyvtárosi kinevezését. Ezután mindvégig itt dolgozott, kivéve a második bécsi döntést követő éveket, amikor Észak-Erdély rövid időre visszatért Magyarországhoz. Jékely ekkor, 1940 őszén hazatért Kolozsvárra, s amíg csak lehetett – egészen 1946 nyaráig –, előbb az Egyetemi Könyvtárban, majd a Világosság című lap munkatársaként dolgozott. Szerette ezt a munkát, s gyakran mondogatta, hogy Kuncz Aladár szervező szerepét szerette volna pótolni. Itt, Kolozsvárott született 1944. decemberében az Erdély elvesztését sirató nagy erejű vallomása, Az én országom című költemény.

1946 nyarától, Magyarországra történt – immár végleges – visszaköltözésétől 1982. március 19-i, Budapesten bekövetkezett haláláig még több mint három és fél évtized volt hátra. Ezeket az évtizedeket azonban sem élete eseményeit, sem költészetét illetően nem kívánjuk ismertetni és elemezni, mivel ez sokkal nagyobb terjedelmet igényelne a most rendelkezésre állónál. Egyetlen körülményre utalunk csupán a jelen emlékezés befejezéseként, s ez apa és fia, Áprily Lajos és Jékely Zoltán – jobb kifejezés hiányában mondjuk így – különbözősége. Közös emléktáblájukat a fentebb már említett közös budai lakásukat rejtő Frankel Leó utcai ház falán 1992-ben avatták fel. Jókai Anna ekkor „páros csillag”-nak nevezte apát és fiát. Erdélyi eredetük, erdélyi indulásuk, nyelvük ereje és még sok minden más közös bennük. Ám meglepő lett volna, ha nem adódnak különbözőségeik is. Mert utóbbiak is voltak, s ezt Áprily igen korán felismerte – így küldve versét ifjú éveiben járó fiának: „Párizst kerestem húszéves koromban, S szívem Baudelaire-re és Verlain-re vert, a te zenéd más ritmusokra dobban, Párizs mást küld neked: Apollinaire-t”

Baán Tibor

Állítmánykereső A magyar nyelvű színjátszás kezdetei óta, többek közt Déryné leveleiből is tudjuk, hogy a vidék színházi élete nem kevés áldozatot követel a színésztől, a rendezőtől s mindazoktól, akiken egy előadás sikere áll vagy bukik. A helyzet 1946-ban, a háború után sem volt éppen rózsás. Pécsi Sándor például, aki közel egy évig miskolci színész volt, a következőket írta: „Gyötrelmes, küzdelmes, halálosan fárasztó élet volt akkoriban a vidéki színészet, de minden további eredményemnek mégis ez az alapja…” Csernák Árpád, „színész és író, a hajdani budai fiú, aki 1966-ban végzett a Színház- és Filmművészeti Főiskolán a legendás Várkonyi Zoltán-osztályban” (Kaiser László) harmincas éveinek közepén jár, mikor nem

kevés élettapasztalat, színházi szerep után Kaposvárra szerződött, ahol Zsámbéki Gábor igazgató-rendező megmozdította az állóvizet. Izgalmas színházat álmodott Kaposvárra. Nem csoda, ha Csernák Árpád szívesen szerződött ide. Két év című műve (Egy kaposvári színész naplójából), mely Farkas Judit szellemi ösztönzését és szerkesztői alaposságát egyszerre dicséri, bepillantást enged életének két sorsdöntő évébe. A könyv első feljegyzésének dátuma 1977. augusztus 26. Egy olvasópróbán vagyunk. „Kaposvár, Csiky Gergely Színház. Próbaterem. Vörös és szürke drapériák, hideg és sötét lámpák, fekete asztalok, székek. Négy kicsi ablakon árad be az érett nyár fénye, melege”. A korabeli műsorfüzetből kiolvasható a szerep-

107

PoLíSz osztás. Csehov Ivanovjának címszereplője Rajhona Ádám, Anna Petrovna, a felesége: Pogány Judit, Babakina: Csákányi Eszter, Koszih Dmitrij Nyikityics (a kártyás) Csernák Árpád… és folytatható a sor. Az előadás, amely nemcsak Kaposváron került színre, hanem többek közt Nagykanizsán, Budapesten, az Operettszínházban stb., kimeríti a színészt, aki gyökértelennek érzi magát, hiszen családja, felesége, a neves szobrászművész, Gera Katalin, akivel a főiskola utolsó éve óta jóban-rosszban együtt voltak és gyermekeik (Máté és Bálint) fényévekre tűnő távolságban Hódmezővásárhelyen. Ez a körülmény a családcentrikus színészt, aki Debrecenbe szerződött, majd Szegeden és Békéscsabán is játszott, fokozottan érzékennyé tette a korszak szabadsághiányos állapotaira, ahol, mint ezt majd remek novelláiban fogja megírni, meggyötört, „mintha-lények” vergődnek a kiszolgáltatottság és tehetetlenség állapotában. Megörökít a napló egy beszélgetést

108

(október közepéről) Pauer Gyula díszlettervezővel, akinek „tizenhárom éves fiát bevitték a rendőrségre és betegre verték, mert november 7-én néhány társával fölgyújtotta a piros papírzászlókat; hogy ki akarják rúgni az iskolából… A gyerek kezd zárkózott, megkeseredett ember lenni. Gyuszi malmot akar venni valahol Baranyában. Oda vágyik és azt reméli: egyszer abbahagyja a színházi munkát és odaköltözik. Ki így, ki úgy! Ki kell bírnunk.” Az idézet fontos lélektani vonatkozásokat tár az olvasó elé. A kallódást, mely a Kádár-kor hangtalan gyilkosaként követte áldozatait, akik megpróbáltak, mint Csernák Árpád is, megfelelni valamiféle hívásnak, de erőfeszítéseikkel és reményeikkel egyedül maradtak. Az egyedüllét és a tehetetlenség, mint valami lelki keszonbetegség, kikezdi optimizmusát. „Kimerülök lassan a semmiben. Kihasználatlanul kóválygok a világban. Mindenáron átlagos figurát akarnak gyártani belőlem, s én – úgy látszik – ha-

Tájoló gyom.” A lelki jóga szerepét betöltő naplóba írt feljegyzés sokat elmond a színész állapotáról, aki – a naplófolyamból kiragadott két év tanúsága szerint – ez idő tájt válik eredeti íróvá. Mindezzel együtt lelkiállapota a „nem tudom meddig bírom” szélsőséges magánya és az embertelenül hosszú utazások („néha 14 óra utazás 12 óra együttlétért”) érezhetően kikezdik egészségét, dacára annak, hogy rendszeresen edzi magát, jógázik, megpróbál egészségesen élni, de nem menekülhet a lelkében dübörgő végszavaktól, sem az írótól, aki érteni akarja a valóságot, ezért küzdelmet folytat a hiábavalóság rémeivel. A távolságot a megvásárolt autó sem képes legyőzni, hiszen esős időben balesetet szenved. Kénytelen a szembejövő jármű elől az árokba hajtani. A kocsi alaposan összetörik, ő maga pedig a bajai kórházba kerül kivizsgálásra. (November 22.) Szerencsére nincs nagyobb baj. A kórházat saját felelősségére elhagyja. A premieren már Kaposváron van. (November 24.) Csernák szereptanulási módszere, hogy szövegét lemásolja, arra enged következtetni, hogy a figurát előbb belülről ragadja meg és csak ezután foglalkozik a szereplő külső adottságaival. Vagyis több lépésben kerül közelebb, példának okáért a Képzelt beteg Béralde-jának megformálásához. Ezzel kapcsolatban érdekes adalék a napló által idézett visszajelzés (Színház, 1978. június – Mihályi), ahol a következőket olvashatjuk: „Különös őrültként értelmezi Csernák Árpád a rezonőr Béralde szerepét. Furcsa, démoni figurát játszik, a közjátékok titokzatos szervezőjét, s így némileg előkészíti az orvossá avatás játékának váratlanul ördögivé, démonivá forduló jellegét.” A sikeresen megformált szerep bepillantást enged a korszak abszurditásába. Február 19én a színészt a siófoki tájelőadásról a helyi kórházba szállítják. „Zsámbéki azt üzente Jenővel (Kiss Jenő színművésszel), ne búsuljak, ne hagyjam el magam! Igen; erre kéne nagyon vigyáznom, nem szabad elhagynom magam. Sok a héja és a sakál és a hiéna… Akárhova nézek: elrontott, szerencsétlen, értelmetlen életek és (így) értelmetlen halálok. Egyáltalán; lehet a halál értelmes? Nem! Csak az élet… Örülni a fénynek, a melegnek, a vidám és egészséges gyermekek játékának.” Az eddigi idézetekből minden további

nélkül kiderül, hogy a színészi létezés fokozott idegi megterheléssel jár. Ugyanakkor az egészséges életösztönt felvillanyozó találkozások – a családdal, a barátokkal is (Dr. Oláh Andor orvos, természetgyógyász íróval és családjával stb.), illetve a reményt tápláló beszélgetések országosan ismert rendezőkkel, színészekkel (hitet ébresztő levelek Veress Miklós költőtől Balczó András öttusázóig), nem beszélve a lelki jóga szerepét betöltő, ugyancsak a naplóba másolt életbölcsességekről (olvasmányemlékekről Lao-ce-től Kierkegaardig, Senecától Voltaire-ig), fontos ellenmérgei a kísértő ürességnek. Felcsillan a remény (1979. január 4.), hogy sikerül a családot Kaposvárra költöztetni, s ezzel egy fájdalmasan hosszú, évtizedes vergődés érhet véget. A színész élete ugyanis csupa ideiglenesség, hiszen csak egy-egy évadra szerződik. Mire megszokna, olyan változások történnek, melyek fölégetik a korábbi reményeket. A vidéki színész nem válogathat a színházak közt, mint fővárosi társa. A vidék apróbb-nagyobb városai jó, ha egy-egy színházat el tudnak tartani. S az is igaz, hogy a vidéki színésznek mindent el kell játszania. Ez természetesen Csernák Árpádra is igaz. Akkor is, ha színészi hitvallása szerint Grotowskival ért egyet, miszerint „a színház provokáció! Gondolkodásra, érzelmekre kell provokálni.” A napló tanúsága szerint, a teljesség igénye nélkül, csak ebben a két évben számos karaktert játszott el. A Három kövér című mesejátékban, amit a Kaposvárra látogató feleség és az örvendező gyerekek is láttak, a kapitány szerepét alakítja. „Első mondat: Együtt az egész lázadó csürhe? – Utolsó mondat: Ne vitatkozzunk!” A Babarczy László rendezte Rokonokban, amiről TV-felvétel is készült, hivatalnokot alakít. A Gazdag Gyula rendezte Candide-ban (s itt előreugrok az időben) Csernák alakítja a szerzőt (Voltairet) és Pangloss mestert. Külön fejezetet képez a tanyaszínház problematikája. Ezt a kérdést sajátosan, belülről látja, s erről hírt is ad a Színház 1977/1. és a Dél-Magyarország 1976. július 27-i számában. Szendrő Iván rendező nagy terveket sző. Egy egész éves tanyaszínházat álmodik. Ebből egy forró és izgalmas előadássorozat valósul meg. A Három körösztyén leánnyal (a három leány: Fe-

109

PoLíSz hér Anna, Horváth Zsuzsa, Oravecz Marika; Szendrő Iván: török császár, Csernák Árpád: Varjú Antal vicekapitány) valóban a régi ekhós szekerek útján járó színészeket követve, messzire viszik a színházat, a magyar szót. Igaz, ami igaz, ilyesfajta önfeláldozásra manapság kevés példa akad! A tanyaszínház Kecskemétről kiindulva (miközben nyári szünet van a Kaposvári színházban) hatalmas utat tesz meg. „A művelődési központból többen nézik a főpróbát. Félelmek, hülye megjegyzések: »klerikális«… A barmok! Hit nélkül nem lehet élni! […] Az engedélyeztetés – szerencsére – már előbb megtörtént…” (Július 7.) Ezt követően sikeres toborzások és előadások: lajosmizsei Tanyaközpont, Matkópuszta (július 11.), Fischer-Bócsa (július 12.), Borbás-puszta (július 13.), Kargala (július 14.), Hajós (július 15.) – és még folytatható a felsorolás. Szarkáson „hősi előadás: közben megered az eső, tovább játszunk, a közönség nem mozdul.” Időközben nagy változások történnek a kaposvári színházban. „Zsámbéki megy a Nemzetibe. (Székely Gábor is Szolnokról.) Viszik: Vajdát, Koltait, Pogányt, Molnárt, Pauert, Aschert, Litvayt…” A színház új igazgatója Babarczy lesz. Csernák marad Kaposváron. „Zűr a lakás körül… Több ócska lakást megnéztem, végül a Honvéd utca 20/c VII. emeletén találtam egy tűrhetőt. Katával és a fiúkkal is megnéztük. Tetszett a fiúknak a nagy üresség.” (1978. augusztus 21.) A család első közös lakása Kaposváron Csernák Árpád számára a lelki megnyugvást jelenti. Szerepel nemcsak a Candide-ban, hanem a Szecsu-ániban és Bulgakov Bíborszigetében is („Varázslatosan szellemes darab. Én Rizu-Rizu [illetve Rinszkij színész leszek benne]”. (1979. március 30.) Az áprilisi bejegyzés (13-áról) Várkonyi Zoltán haláláról ad hírt. Így: „Szerettem őt. Ezt senki nem tudta. Ő sem. Két évvel ezelőtt (a Tízéves találkozó felvételei idején) azt kérdezte tőlem – Már nem haragszol rám? – Micsoda félreértés! Egy életre kiható! – Ez tévedés: én soha nem is haragudtam – feleltem. Tavaly láttam a Hosszú útban, itt Kaposvárott. Tordyval, Tahival öltözött. Bementem hozzájuk; elmondtam, hogy tetszett az előadás. »De nem csak úgy mondod?« – kérdezte Tahi Laci, hajdani barátom. »Az Árpi nem olyan mondós«, mondta ő. Ismert. Megkönnyeztem

110

a halálát. Különös, érthetetlen, hátborzongató! Hát még ő is meg tudott halni?! Soha nem döbbentem rá ekkora erővel, most tudatosult bennem igazán: mindenki meghal, ezt nem lehet kikerülni. (Jól van; tudjuk persze, de mégsem fogjuk föl igazán).” A napló drámai végszava június 27. Egy álom leírása. A színhely egy ideg- és elmeosztály. „Volt ott egy beteg, akit úgy akartak meggyógyítani, hogy keresztre feszítették.” Az álomnyelv szimbolikája sokat elmond a színészek küzdelméről. Arról az irdatlan belső harcról, idegi megterhelésről, mely oly sok áldozatot követelt. Latinovits Zoltán, vagy a szerkesztő, Farkas Judit által említett, a napló folytatásában szereplő nevek, így a 38 évesen gyomorrákban meghalt Piróth Gyula, vagy éppen a 34 évesen meghalt Kiss István – és folytatható a sor –, talán nemcsak egy álom áldozatai. Amit adtak ama világot jelentő deszkákon, bizonyára része annak a szóval éltetett világnak, amely rólunk beszél, az ember útjáról ezen a földön. Hiszen mivé lennénk hiteles szavak nélkül? A vegetáló ember, a „csirihau” (Hamvas Béla), aki fokozatosan leveti emberi alakját, mígnem keselyűvé változik, akit Csernák Árpád is megidéz egyik írásában, aligha lehet az emberi nem végkifejlete. A sötét és drámai színekkel megírt, de újra meg újra kivilágosodó napló nem is itt ér véget. Rejtélyes módon folytatódik az Isten ajándéka című, korábbi és későbbi naplódokumentumokat egyaránt felhasználó, időszembesítő technikával írt kisprózában. Tekintve, hogy a Máté név jelentése Isten ajándéka, máris értjük, érteni véljük, hogy miért került a könyv végére ez a megrendítő novella-vallomás. A régmúlt napjai (a békéscsabai albérletben, ahol Máté, a Csernák házaspár első gyermeke súlyosan megbetegedett, de csodával határos módon felépült) feleselnek a reményteli jelennel, konkrétan 1979. július 8-ával, mely időközben múlttá vált, de attól még érvényes tanulságokkal szolgál, hiszen az élet csodájáról szól: „Máté és Bálint rajzolnak. Máté egy fát rajzol, amin emberfejek teremnek. Kata alszik. Frédi – fekete-vörös kutyánk – szunyókál. Kint madarak fütyülnek, cserregnek.” (Csernák Árpád: Két év. Egy kaposvári színész naplójából, Bp., Hungarovox, 2011.)

Tájoló

Bemutatkozik Pécsi L. Dániel jelképművész „Bölcselet és tudás, kegyelet a múlt, az ősök iránt. A megtartás szelleme, egymás közös tisztelete nemesít embert és nemzeteket. Mit jelent magyarnak lenni? Hinni és bízni a jövendőben, s mindent őszintén, keresztény emberként cselekedni” „Nemcsak nyelvében, hanem jelképeiben is él a nemzet!” (P. L. D.) 1951. március 11-én születtem a KomáromEsztergom megyei Dorogon. A helyi általános iskola befejezése után középiskolai és felsőfokú tanulmányaimat Budapesten folytattam. 1973-ban villamos üzemmérnöki diplomát szereztem, majd ezt követően négy évig tervezőmérnökként tevékenykedtem. 1978 májusában kerültem a Múzeumi Restaurátor és Módszertani Központba, ahol múzeumi műtárgyvédelmi mérnökként alkalmaztak. 1980 januárjában kaptam megbízást a Magyar Nemzeti Múzeum Dísztermében felépített Korona kiállítás és ezen belül a Koronázási Palást teljes körű műtárgyvédelmi, műtárgykörnyezeti felülvizsgálatára. A természettudományos és műszaki vonatkozású vizsgálatok mellett lényegében ekkor nyílott lehetőség arra, hogy a Szent Koronát és a többi Koronázási Jelvényt tüzetesebben vizsgálják. Történészekből, művelődéstörténészekből, aranyművesekből létrejött egy olyan kutató csoport, melynek tagjai elkezdték tanulmányozni a Szent Korona és a Koronázási Jelvények jelképrendszerét. Jómagam is részt vettem ezekben a kutatásokban, s ekkor ismertem meg behatóbban a jelképek világát. A legnagyobb ösztönzést és hatást Jankovics Marcell és Pap Gábor e tárgykörben megjelent munkái, tanulmányai jelentették számomra. Az 1980-as évek közepétől irányult figyelmem a címertan/heraldika elmélyültebb tanulmányozása felé. Az áttörést az 1990es rendszerváltozás hozta magával. Ekkor ugyanis elemi erővel tört fel az igény a több évszázados nemzeti címer visszaállítására és a különböző egyházi és világi vonatkozású

közösségi jelképek megalkotására. 1991-ben kapcsolódtam ezekhez a törekvésekhez. 1996 óta készítek egyházi és világi vonatkozású jelképeket. 1996-ban és 2000-ben látvány és arculattervezője voltam a Magyar Reformátusok III. és IV. Világtalálkozójának; 2000-ben elkészítettem azon református egyháztestek jelképeit, akik még nem rendelkeztek ezzel. 2007-ben addigi munkásságom szakmai elismeréseként, mint jelképművészt, felvettek a Magyar Alkotóművészek Országos Egyesülete Grafikai Tagozatába. 2008-ban a Magyar Iparművészet szakfolyóirat 3. számában Jelek, jelképek, jelentések címmel tevékenységemet méltató írás jelent meg Fekete György akadémikus tollából, akit a közelmúltban megválasztottak a Magyar Művészeti Akadémia elnökének. 2011. február 27-én a Magyar Kultúra Alapítvány Galériájában 60. születésnapom tiszteletére életművemet és életutamat bemutató kiállítás nyílt. A megnyitóval Fekete György akadémikus és Dr. Kukorelli István alkotmányjogász tisztelt meg. 2012 januárjában a Kairosz Kiadó Magyarnak lenni könyvsorozatában Egy kései végvári vitéz címmel életutamat bemutató riportkötet jelent meg Benkei Ildikó rádiós szerkesztő-riporter közreműködésével. Nemrégen fejeztem be az elszakított országrészek címereinek tervezését, amely a címerleírásokkal A Történelmi Magyarország Ország-és Nemzetrészeinek címerei címmel – várhatóan – az idei Ünnepi Könyvhétre jelenik meg. Ez idáig több mint háromszáz címert terveztem az Anyaországban és az egész Kárpát-medencében.

111

PoLíSz

KRÁTER-KRÓNIKA

Eseményeinkből Február 17-én a magyar nemesi családok Nobilitas Carpathiae elnevezésű felvidéki civil szervezete az idén második alkalommal kapcsolódott be a 2003-ban Debrecenből induló Wass Albert-emlékestek című rendezvénysorozatba. A felvidéki Érsekújváron ők voltak az egyedüliek, akik vállalták az emlékest megszervezését – gyarapítva ezzel a város hírnevét a kultúra területén, szerte a világon. Az est főelőadója Turcsány Péter volt. A szerelemkereső férfi történetei című írását adta elő, amely a Hűség a szabadsághoz című könyvében is megjelent, és amely Wass Albert írói és költői pályafutásának egy szakaszát mutatja be. Utána elmondta saját versét, amelyhez levetítette az Erdélyben – Wass Albert kedves Marosszorosi tájain – készített Power Point munkáját. Az emlékest tartama alatt a résztvevők megtekinthették és megvásárolhatták a Kráter Műhely Egyesület kiadásában megjelent Wass Albert-kiadványokat, illetve különböző felvidéki írok műveit. Február 20-án az Erzsébetvárosi Közösségi Házban, a Művészetbarátok Egyesülete szervezésében lapunk főmunkatársa, Madarász Imre irodalomtörténész mutatta be a PoLíSzban megjelent írásaiért Gyulai Pál-díjjal kitüntetett Kaposi Márton Hagyomány és

modernség Benedetto Croce eszmevilágában című, az Eötvös József Kiadónál megjelent tanulmánykötetét, és tartott ahhoz kapcsolódó előadást Crocéról A történelem mint a szabadság története címmel. Március 4-én a Komlói Erdélyi Kör népes közössége előtt Turcsány Péter mutatta be és méltatta Kosáryné Réz Lola munkásságát. Az előadás címe: Egy tündérkastélyt álmodtunk mi régen… Az előadó példákkal, elemzésekkel hangsúlyozta, hogy a felvidéki születésű Kosáryné Réz Lola az erdélyi Wass Alberthez hasonlóan 3+1 műfajú író, míg azonban Réz Lola a regény, a novella és a vers mellett műfordítóként alkotott maradandót, Wass Albertnél inkább a publicisztika nevezhető meg negyedik műfajként. Gondolatait az írónő emlékére írott saját műve, egy Selmecbányáról készített reprezentációs költemény egészítette ki: Requiem a városért címmel. Felvidékiek is ünneplik a Kráter Aranyrög Regénytár című sorozatát. Március 6-án a Rákóczi Szövetség – budapesti, II. kerületi, Szász Károly utcai székházában – rendkívül nagy érdeklődés mellett tartotta meg Turcsány Péter a maga bevezető előadását. A prezentáció bevezető sorai a www.krater.hu honlapunkon olvasható.

A WASS ALBERT MESESOROZAT REJTVÉNYÉNEK NYERTESEI A Wass Albert Mesesorozatokban meghirdetett rejtvény helyes megfejtői közül februárban az alábbi nyerteseket sorsoltuk ki: Kőszegi Áron - Csorvás Korompai Kincső - Debrecen Bús Henriett - Tiszakécske Gratulálunk! A nyertesek könyvjutalmát postán küldjük el.

112