PoLíSz. Csöndes-társ az örökkévalóságban 153. A lap ára: 600 Ft. Főszerkesztői jegyzet szeptember október. PoLíSz SZEPTEMBER OKTÓBER

Főszerkesztői jegyzet

PoLíSz

Csöndes-társ az örökkévalóságban (A jubileumi Jékely Zoltán-konferencia résztvevőihez) Jékely Zoltán, te csöndben alkotó, te háttérben is örök éllovas, Kincsemhez hasonló ember, az örök befutó. A gyászlovakra is emlékező. Műfajok, himnuszok, ódák fényes petárdái helyett az elmeél, az álmélkodás Csillagtornyában is otthon, a városszéli focipályák rongylabdasurrogásai között is otthon, a Duna-part, Leányfalu, Szentgyörgypuszta horgászai és a Kolozsvár fölötti hegyek, Árpád-kori templomok, vízmosások környékén is örök otthonos. Költők szívében is örök újjászülető, sárkányt legyőző Szent György vitéz. Nagy Gáspár csöndes példaképe, nagy költőnemzedék – Nagy László, Pilinszky – előfutára és társa. Csöndes-társ az örökkévalóságban. Hadész vándora, Buda polgára, novellák ékszerésze, elégiák örök metrumú tilinkósa:

„Elmondható, hogy Herczeg Ferenc újraértékelésére immáron elérkezett az idő!” Polgárdy Géza

Japán kolonializmusáról − Farkas György. Áprily Lajos lengyel kapcsolatairól − Konrad Sutarski. Szent Ferenc hatása Dsida Jenőre − Lisztóczky László. Wass Albert asztrológiai személyiségképletéről − Forgács Katalin. Meghitt versek-novellák történelemről és családról − Bogdán József, Magyari Barna, Marczinka Csaba, Matyikó Sebestyén József, illetve Csontos Márta, Elmer István, Cseke Gábor, Gyüre Lajos, Orgoványi Anikó, B. Horváth István. Az itáliai irodalom erőforrásairól − Madarász Imre és Szappanos Gábor összeállítása. Tanulmányok: Polgárdy Géza Herczeg Ferencről és Novák Imre Giorgio Pressburgerről. Recenziók Albert Gábor, Boda László, Bozók Ferenc, Lukáts János és Zsávolya Zoltán könyveiről.

Emlékeink ködkék körökben távolodnak az anyaföldtől, s habár nyers ízük néha feltör, meg nem találjuk többet őket, sem itt, sem messzi csillagokon.” /Eső a Hűvösvölgyben/

Mintha Provánsz dobta volna őt erre a borús-hegyes-vizenyős-vízsodrásos kárpáti tájra. Dallamai a vágánsoké, a minnesängereké, a trubadúroké; Zsigmond korából toppant közénk, de a vándorköszörűs mestereké is, az ajtócsikordulásoké is, a selyemharisnyás női kacagásoké is, a sejtelemé, de az örök otthonlété is ebben a nagy-nagy otthontalanságban, a fájdalmas hiányok örök számbavételében – no és a mindenkori magyar Hamleteké: „Sötét sarokban egy kapu kitárul, a lámpafény az utcákra dől. Egy árnyalak a fényszőnyegre libben, aztán kilibben s leng a hegyre föl…” Mintha ma lépnél az estében, pedig jaj, hiszen 18 éves voltál, mikor a már akkor Régi utca nosztalgiájával szóltál. A Lónyayban, pályázatra, nyertes pályázati darabok egyikeként… Édesapád gimnáziumában, édesapám gimnáziumában. Látod: Hamletünk maradtál mindörökké. Csak most már Te kísértesz minket. Turcsány Péter

Kráter Könyvesház 1072 Budapest, Rákóczi út 8/A – belső udvar Nyitva tartás: H–Cs: 12–18, P: 12–16 óráig www.krater.hu

A lap ára: 600 Ft

PoLíSz 153. – 2013 SZEPTEMBER–OKTÓBER

„De minden, minden elhalóban, szerelmem holdja is fogyóban. Élete derekán az ember már kiadósan sírni sem bír.

Politika-Líra-Széppróza szellemi-lelki „városálma” A megújuló magyar, nemzetiségi és keresztény hagyomány fóruma A Kráter Mûhely Egyesület irodalmi és kulturális lapja

2013 szeptember–október

153. megjelenés

A PoLíSz a Szellem városa

A MEGÚJULÓ MAGYAR ÉS KERESZTÉNY HAGYOMÁNY LAPJA Marczinka Csaba

Az Alreál Ottlik Géza emlékének „A töröknek tar a koponyája...” – ez a trendi sláger a modern alreál-janicsáriskolában, melyben furcsamód a fegyelem nyomasztó drillje művészeket is nevelt, harcos katonák helyett: akik papírral és vászonnal (meg önmagukkal) birkóztak a különféle ellenségek helyett... (Beléjük verték – lázadásként – a tiszttanárok a művészetet!) (Talán ez volt a küldetésük?) A PoLíSz című lap kiadását a Nemzeti Kulturális Alap támogatja

Figyelmébe ajánljuk a PoLíSz jelenlétét a világhálón: a www.krater.hu/polisz elérhetőség alatt. Korábbi számaink is megvásárolhatók: Kráter Könyvesház (1072 Budapest, Rákóczi út 8/A) • [email protected]

Felelôs kiadó és alapító fôszerkesztô: Turcsány Péter [email protected] • Társfőszerkesztő és szöveggondozó (kritika) Soltész Márton [email protected] • Főszerkesztő-helyettes: Barcsa Dániel (történelem) [email protected] • Segédszerkesztő Szutor Ágnes [email protected] Telefon/fax/e-mail: (26) 328-491 szutor@ krater.hu • Szerkesztôk Lukáts János [email protected], Bágyoni Szabó István (vers) bagyonisz@gmail. com, Soltész Márton (kritika), Szappanos Gábor (mûfordítás) [email protected], Konrad Sutarski (Együtt jobb) [email protected] Belső munkatárs Zsávolya Zoltán Fômunkatársak Adamik Tamás, Ferenczi László, Madarász Imre Kiadja a Kráter Mûhely Egyesület közhasznú szervezet • www.krater.hu

Lapunk megrendelhető: telefon/fax/e-mail: 06/26/328-491, [email protected] • 5 szám ára 2500 Ft, külföldön 25 euró. Az előfizetés történhet csekken, illetve átutalással a 10200885-32611094-00000000 számlaszámra. Nyomdai kivitelezés AduPrint Kft. • Felelôs vezetô Tóth Béláné • ISSN 0865-4182

A szerző évtizedeken keresztül kutatta a 48-as szabadságharc emlékhelyeit. Autóstoppal vagy lovas kocsin, de többnyire gyalogosan járta faluról falura a Kárpátmedence tájait Székelyföldtől Burgenlandig. Idővel a kutatás tovább bővült a Trianon után határainkon túl elpusztított emlékműveinkkel. Ezekről szerzőtársával, Balogh Lászlóval ötrészes filmsorozatot készített, amit 2011-ben kiegészítettek a Budapest szobrainak háború utáni sorsát bemutató alkotással. A sorozatot először a Duna Televízió, majd több adó is sugározta. Csallóközi Zoltán nyomába eredt a megsemmisítésre ítélt szobrok egyéni történetének. E kötetben kiváló munkát állított össze, fölhasználva korabeli képeslapokat, újságkivágásokat és magánalbumok lapjain fennmaradt fényképfelvételeket. Kiadványunk mintegy imakönyvként (méretében is ahhoz hasonlóan) kívánja érzékeltetni nemzetünk megőrzött tiszteletét a történelmünk jeles alakjaira és eseményeire emlékeztető alkotások elpusztítása után is! Turcsány Péter

Keresse újdonságainkat! Kráter Könyvesház az Astoriánál (Rákóczi út 8/a belső udvar) Nyitva: H-Cs: 12-18 P: 12-16 Telefon: (1) 266-31-53 Mob.: (30) 490-64-58 [email protected]

Könyvrendelés:

2013 Pomáz, Búzavirág u. 2 (26) 328-491 [email protected]

www.krat er.hu

A TÖRTÉNELEM FAGGATÁSA Csontos Márta versei ................................................................................................................ Bogdán József versei ................................................................................................................. Konrad Sutarski: Áprily Lajos lengyel kapcsolatai .............................................................. Lisztóczky László: A Nap és a Hold szerelmesei – Assisi Szent Ferenc hatása Dsida Jenő világképére ............................................................... Cseke Gábor versei ................................................................................................................... Farkas György: Japán koloniál – A (poszt)kolonialista nézőpont haszna és használhatósága Japán esetében ..................................................................................... Marczinka Csaba: Székely-zászló (vers) ................................................................................. Magyari Barna versei ................................................................................................................ Matyikó Sebestyén József versei ........................................................................................... Polgárdy Géza: Herczeg Ferenc-redivivus – Avagy töprengések az író születésének 150. évfordulóján........................................................................................ WASS ALBERT EMLÉKEZETE LXXXI. RÉSZ Turcsány Péter: Egy lány – egy asszony? – és a havasok – Részlet a Wass Albert, a boldog-szomorú ember II. című készülő kötetből ................................................................... Forgács Katalin: Wass Albert, a megosztó személyiség (tanulmány) .................................

2 3 5 13 18 20 30 31 32 34 38 44

VILÁGBESZÉD OLASZ ÉVAD, OLASZ ÉVSZÁZADOK Elősorok egy „rovatantológiához” ........................................................................................... Francesco Petrarca: VII. szonett (Aszalós Imre fordítása) ........................................................ Vittorio Alfieri: Mirra (Drámarészlet) (Juhos Lóránt fordítása)................................................ Madarász Imre: Rómaiság mint Olaszország alapító mítosza ............................................ Bognár Anna: Leopardi halálára (vers) ................................................................................... Giuseppe Ungaretti: Az anya (Tusnády László fordítása) ....................................................... Salvatore Quasimodo versei (Tusnády László fordítása) ........................................................ Cesare Pavese versei (Tusnády László fordítása) ...................................................................... Angelo Roberto Campiselli versei (Tusnády László fordítása) .............................................. Novák Imre: Egy meditatív mitteleurópai (Giorgio Pressburgerről) .................................... Tomaso Kemeny: Azúrkék máglya a tenger (vers, Aszalós Imre fordítása) .......................... Stefano Benni: A kemence szelleme (novella) (Pál Judit fordítása)........................................

49 50 50 56 60 60 61 61 62 63 67 68

MERÍTETT SZAVAK Bíró József: ZÁRVÁNYBAN37 (vers) ...................................................................................... 74 T. Ágoston László: A kutyasétáltató (novella) ......................................................................... 75 Orgoványi Anikó: Nagymamám (vers) .................................................................................. 81 Boda László: Várakozók (vers) .................................................................................................. 82 Elmer István: Nagyapa vágya (novella) ................................................................................... 83 Gyüre Lajos: Harmónia (vers) .................................................................................................. 86 Lukáts János: Az ülésszak hosszú szünetében … (novella) ................................................. 87 B. Horváth István versei ........................................................................................................... 92 Boda Magdolna versei .............................................................................................................. 93 Barcsa Dániel: Brüniszkáld – Beszély, 18. folytatás ................................................................ 95 Balázs F. Attila versei ................................................................................................................ 99 Simek Valéria versei ................................................................................................................. 101

TÁJOLÓ Lukáts János: Gondok, társak, remények… (Albert Gábor esszéköteteiről) .......................... 102 Kántás Balázs: Nosztalgikus novellahármasság – Zsávolya Zoltán Égi Rozi ideje című elbeszéléskötetéről ..................................................................................................................... 104 Szilágyi Márton: Bozók Ferenc két új könyvéről ................................................................. 108 Naszlady Attila: Mai kérdések – mai válaszok – Boda László hitvédelmi könyve ................ 109 Ferenczi László: Párbeszédre ösztönző… (Lukáts János: Könyvkrül című kötetéről) ........... 110 E lapszámunkat Vincze László grafikáival illusztráltuk. A borítókon Marczinka Csaba verse és Turcsány Péter jegyzete található. A külső borítón Herczeg Ferenc és a verseci táj képe látható.

PoLíSz

Csontos Márta

Repülésképtelen Atyám, ha nekem teremtetted A földet, miért nem lett méltó Tehozzád lakóhelyem? Miért nem tudok trónodhoz utat törni az eukarisztia üvegén, s magamba zárni szent anyagod, melyből kilökted lelkem; mint felesleget? A távolság azúrkék mozgólépcsőjére miért nincs mennybéli útlevelem? Csak kóválygok céltalan, s meg nem fogalmazott imámat az űrbe karcolom. Mindhiába. Hisz tudom, kérésem repülésképtelen. Nem tudom, végül is hol bontsam meg A zárójelet az általad felállított Két ismeretlenes egyenleten.

Apám Apám, a gyermekkori kisbiciklit már nem támaszthatom házad oldalához, pedig ez volt az utolsó költözésed, elnyerted Hádész otthonában helyed. Apám, túl kicsire méretezték föld alatti szobád, nem kaptál házszámot, kapubejáród sincs, valami dilettáns építész rosszul értelmezte a terveket.

Falaidból nyílik a semmi vakablaka. Csak szemfényvesztés az egész alvilági játék? Lakásod kifosztott Édenkerti replika. Tudom, csak megtévesztésként húztad magadra a betonpaplant, szégyelled, hogy hétköznapi csatában kellett hirtelen átköltöznöd Gólem udvarába. Felcédulázott agyagfigura lettél, elfekvő készlet Isten raktárába’

Mégis várod, hogy egy szőke angyal megfogja a kezed, s átadja neked a felparcellázott eget örökös használatra.

2

A történelem faggatása

Manipuláció „ Ha olyan Istenem lenne, akit fel tudnék fogni, nem tartanám Istennek.” (Eckhart mester)

Nem tudok a valóságból átlépni az önmagában semmibe, nem tudok behódolni a Szuperisten trónusa előtt. Valaki tartja lelkem erős madzagon, s én mégis könnyelmű léggömbként török az égbe, hogy parancsolhassak a csillagoknak, azt akarom. Lepaktálok az angyalokkal, s ujjammal festem a sötétet fehérre.

Embrióként manipulálom az anyagot, s a távolság áttetsző spalettáin belopakodok a metamorfózis kristályszerkezetébe. Már közeledik az idő, hogy a fény arcába nézzek, s bátorító mosollyal magamba fogadjam az összebékíthetetlen sugárnyalábokat. Testem óriás cseppekre bomlik, s Isten magához vesz az ostyában, hogy megpecsételje velem önnön sorsát.

Bogdán József

Legbelül Hiába fakadsz sírva mint a meggondolatlan nyári ég ha a földdel szeretkezik ez a mező ezek a házak a reszkető fákhoz dőlt emberek újból elvesztették szüzességüket ezen már nem segíthet semmilyen nemzeti megmentési front.

Így van ez A felötlő mellékgondolat suhogó palástját mint a szentképeken Szűz Mária ráborítja a mocorgó már-már szót kérő vezérgondolatra.

Mi, ketten Bükköny zászlaja előtt harmattól ázva gólyahír remeg. Hallgatja, hogy a kétajkú tátogató vég nélkül hebeg. Nagy politikus! Két torokból bömböl, míg fáknak háncsa hull. Szegény gólyahír, csak mi ketten tudjuk azt, jobb, ha hallgatunk.

3

PoLíSz

Versbefőtt I. Itt mindegy, Buddha, Visnu, Jézus, Csontváryt lefesti a cédrus, költő fogja a rosszullétet, naponta versköpetbe lépek. Itt ágában sincs már az eszem, és nem szerel le a szerelem. Itt a költők kilúgozottak, elmúlatott jövőhöz szoktak. Itt egybeírják: taripista, itt mindenki volt kommunista. Cs. Simonba ütközik a fal. Koponyánkról felszárnyal a haj. Itt seregszemlét tart a Múzsa: „Bozsik! Verse mért oly kurta?” Unom, unom, hogy kisebbségi... Csak az Isten maradt a régi. Kilincstelen ajtaja előtt celofán nélkül egy versbefőtt – erjed, kotyog a bűzös cefre. – Most mondjam azt, hogy végünk? Ende.

II. Csiccsed, csiccsed a magyar betű, „Beszélj szerbül!” – lett itt a menü. Tükör mondja: „Te egy rongy alak!” Állandóan néznek a falak. Rám öklend a kékesszürke ég, – én vagyok hát a kis semmiség... Rendőr sziszeg: „No csak ne pofázz!” Ha csak rám néz, talpig megaláz. Bordacsontba ütközik a láb, tovább baktat itt a netovább. Szemem zöldjén Isten hempereg. Mért ne lennék én is rossz gyerek? Iszom a bort – tokaji aszú, minden napom olyan halk szavú, mint éjfél után szegény teremőr. Egyszer végleg bezárul a kör. Névjegykártyám itt az asztalon. Hogy itt mi lesz, magam sem tudom. 4

Emlékezetes nyár Ilyen nyarunk még nem volt soha: lobog a bükköny zöld zászlaja. Cincogó cickány most meglapul, szelíd akácok háncsa lehull. Tört vázú lepkék bársonyain fémes gyászbogár felém kacsint. És nézi, nézi a kisfiú. Apu, mondd, mi az, hogy háború?

Cím nélkül Kiköp mint langyost a szent Hivatal, pofán vág jobbról, balról meg a fal. Vérzik az orrom, vérzik az ország. Én kinek kellek... kis papi kórság. Cserépedényben őrzöm a kincsem. Vitrinben ragyog kézi bilincsem. Ha eltéved kissé tekintetem, már magától kattan két kezemen.

Örökös árulás Tisztes nyugdíjjal egy csillagágon, mint aki épp templomból tért haza – lábát lógatja Júdás barátom. – Azt hinnéd, a légynek sem ártana. Hóna alatt udvarlási kódex. „Jaj, le ne ejtsem, ne, az Istenért! Gesztikulál – No ez így már jó lesz” …és abbahagyja, csak a kedvemért. Hogy csücsörít az áruló csókra... Ezt csak ő tudja, és nem tudja más. Tévtanát lassan bőrünkbe oltja. Csillag már sehol, űr hidege ráz.

A történelem faggatása

Konrad Sutarski

Áprily Lajos lengyel kapcsolatai 2012 novemberében múlt Áprily Lajos (1887–1967) erdélyi költő születésének 125. évfordulója, aki életének második felét (1929-től) Budapesten és környékén élte le. A magyar sajtóban ebből az alkalomból számos megemlékezés jelent meg. Többek között a PoLíSz 148. számában is megjelent egy évfordulós cikk. Én szintén meg akartam jelentetni itt egy tanulmányt Áprily lengyel kapcsolatairól, azonban olyasmi történt velem, amit a legjobban egy anekdotával tudok érzékeltetni. Egyik alkalommal Napóleon elfoglalt egy várost, amelynek elöljárója az alábbi szavakkal köszöntötte a hadvezért: „Felséges császárunkat ágyúsortűzzel akartuk fogadni, de ez húsz okból nem volt lehetséges. Először is, nincs ágyúnk... Ne folytassa, polgármester úr, a felsorolást – szakította félbe Napóleon. Ezzel az egy okkal is megelégszem.” Nos, valami hasonló történt velem Áprilyval összefüggésben. Át akartam nézni a második világháború során lengyel fordításban kiadott – időközben feledésbe merült – Wybór poezji (Válogatott költemények) című kötetét, hiszen ez a könyv tekinthető Áprily lengyel kapcsolatai megkoronázásának. El is mentem a Széchényi Könyvtárba. Ennek a könyvtárnak a katalógusa tartalmazta a könyvet, a gyakorlatban azonban nyoma veszett. A Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár katalógusában még csak nem is szerepelt. Elmentem néhány további könyvtárba, beleértve az ELTE Egyetemi Könyvtárát is. Körbekérdeztem néhány szakértő filológust. Kutakodásom mindenhol kudarcot vallott. Ráadásul a Wybór poezji a költő családi hagyatékában, saját könyvtári gyűjteményében sem szerepelt. Vajon ennek a kötetnek egyetlen példánya sem lelhető fel Magyarországon? (Ha mégis, akkor kérem, értesítsenek engem erről a PoLíSz szerkesztőségébe küldött üzenetben, vagy a folyóiratban közölt saját e-mailcímemen.) Ezt követően Lengyelország területén kezdtem nyomozni. Végre fellélegezhettem, még ha nem Cantata profana is azonnal, hiszen egy sor telefonhívást és e-mailváltást követően kiderült: még olyan kitűnő intézményekben sincs meg a kötet, mint a krakkói Jagelló Egyetem Könyvtárában. Végül a Varsói Egyetem Hungarisztika Tanszékének könyvtárában találtam rá, ott viszont rögtön két példányban. A Tanszék szívességének köszönhetően hozzájutottam a számomra szükséges másolathoz, azonban időközben 5

PoLíSz elmúlt az évforduló. Ennek következtében csak a következő naptári évben csatlakozom az Áprily Lajosra vonatkozó megemlékezésekhez. Ugyanakkor – véleményem szerint – a költő lengyel kapcsolatainak kevéssé ismert és csak kis mértékben feldolgozott témája még így, az évfordulón túl is felkeltheti nemcsak a szakemberek, hanem az Áprily költészetét kedvelő vagy a lengyel–magyar kapcsolatok iránt érdeklődő szélesebb közönség érdeklődését. Lengyelország német és szovjet katonai lerohanásával – amely 1939. szeptember 1-jén illetve 17-én vette kezdetét – a két totalitárius hatalom kirobbantotta a második világháborút. Ezt követően mintegy 100.000 lengyel menekült érkezett Magyarországra, és mintegy 80.000 Romániába, akiknek egy része a Magyarország által 1940 szeptemberében visszanyert Erdély északi részén tartózkodott. A menekültek között képzőművészek, zenészek és írók is voltak. Irodalmi téren Kazimiera Iłłakowiczówna volt a leghíresebb közöttük, aki a háború teljes időszaka alatt Kolozsváron lakott. 1892-ben született, első könyvét még az első világháború előtt adták ki. Egyéni stílusa okán a két világháború között vált ismertté és elismertté – díjakat is nyert Lengyelországban. A másik, Iłłakowiczównanál idősebb, 1888-as születésű, de saját hazájában csak a ’30-as években ismertté vált kiváló regényíró, Stanislaw Vincenz volt (aki 1940-től kezdve élt hazánkban). A második világháború időszakában Magyarországon tartózkodó többi lengyel író és költő még fiatalnak számított. Ők Magyarországon kezdték bontogatni szárnyaikat, és itt jelentették meg első köteteiket. Közéjük tartozott mindenek előtt Kaltenbergh Leó (*1910), Tadeusz Fangrat (*1912-ben) és Adam Bahdaj (aki 1918-ban született, és Magyarországon Jan Kot írói álnéven publikált). Áprily Lajos közismert volt lengyelbarát hozzáállásáról, amit egyébként fia, Jékely Zoltán is magába szívott mellette. (Ő írta az Ott fenn északon című verset 1939-ben, röviddel Lengyelország bukását követően, benne az ország feltámadását hirdetve.) Áprily nem maradt meg csupán a lengyelbarát érzelmeknél. A vészterhes időszakban, amikor Magyarország fölé német fenyegetés tornyosult a magyar kormány és társadalom Lengyelországot és a lengyeleket támogató magatartásáért, Áprily lengyelül kezdett tanulni, és felvette a kapcsolatot néhány Magyarországon tartózkodó lengyel íróval. Több ezzel kapcsolatos levél fennmaradt az 1942–44-es háborús évekből, sőt, még későbbről is – ezeket a Jékely család a budapesti Petőfi Irodalmi Múzeumnak adományozta. Áprilyt az akkor Kolozsváron lakó lengyel menekült, Piątkiewicz Leonard tanította lengyel nyelvre. Három Áprilyhoz írott leveléhez jutottam hozzá, amelyek 1943. április 7-én, május 2-án és november 18-án keltek. Ezekből kitűnik, hogy Piątkiewicz nem volt filológus, polonista, hanem csak egy könyvelő. Mégis rendelkeznie kellett bizonyos pedagógiai tehetséggel és késztetéssel, mert nem csupán nyelvleckéket adott a költőnek, hanem – amint az az említett levelek közül az utolsóból kiderül – az év végén Kolozsvárról Keszthelyre kellett utaznia, hogy ott a Lengyel Állampolgári Bizottság – a polgári menekültek legfőbb képviselő intézménye – szervezésében három hónapos könyvelési tanfolyamot vezessen a szerte Magyarországról érkező lengyelek részére. Áprilynak 45 nyelvleckét adott, amint az májusi levelében olvasható. Ez nem is olyan kevés. 6

A történelem faggatása Nem tudni, mikor vette kezdetét az óraadás, de a novemberi levélből kiderül, hogy erre Kolozsváron, télen került sor. Piątkiewicz így ír: „nagyon elszomorított, hogy Ön ezen a télen nem fog Kolozsváron tartózkodni. Biztos vagyok benne, hogy ezekben a téli hónapokban befejezte volna a lengyel nyelv tanulását, legalábbis a tekintetben, hogy a lengyel nyelvtan nem rejtene többé titkokat az Ön számára.” Tekintve, hogy 45 tanóra 45 napot, vagyis másfél hónapot jelent, és az egyes alkalmak valószínűleg nem voltak mindennaposak, hanem inkább heti 2–3 alkalommal kerülhetett rájuk sor, összességében mintegy 3–5 hónapos időtartamról lehet szó. Ebből arra lehet következtetni, hogy a tanulás kezdete – intenzív haladást feltételezve – 1942 végére tehető, de valószínűbb, hogy – ritkább találkozásokkal számolva – 1941–1942 fordulójának téli hónapjaihoz köthető, amikor (Erdély Magyarországhoz csatolását követően) Áprily fia és lánya – Jékely Zoltán és Márta – már Kolozsváron élt és dolgozott. Az érintkezés nyelve kettejük között eleinte a német volt, de azt a későbbiekben – ahogy Áprily egyre jobban kezdte elsajátítani a lengyelt – már csak kiegészítő jelleggel vették igénybe. (Úgy látszik, Piątkiewicz nem tudott elég jól magyarul.) Végül 1943ban – a már említett 45 foglalkozást követően – megállapodás született köztük a levelezés lengyel nyelven történő folytatásáról. Piątkiewicz fent említett mindhárom levele már lengyel nyelven íródott. Az elsőben így ír: „Megállapodásunk értelmében lengyel nyelven írok, és világosan fogalmazok, hogy legalább az olvasással […] ne legyen gondja. Javaslom, hogy Ön is lengyelül írjon nekem, én pedig minden levelét nyelvtanilag kijavítva és észrevételekkel ellátva vissza fogom küldeni.” Áprily első válaszára tanítójának nem kellett sokat várnia. Kisoroszin adták postára (pontosabban a postailag hozzá tartozó falucskában, Szentgyörgypusztán – K. S.), még ugyanabban a hónapban, április 28-i keltezéssel. A magyar költő, aki (mint ahogy oly sokszor magánlevelezésében) születési nevével írta alá levelét (Jékely Lajos), a lengyel nyelvet némileg törve, így ír: „Nem jelent könnyű feladást [„feladat” helyett – K. S.], lengyel nyelven válaszolni Önnek. Nem voltam elég szorgalmas, ezért sok szavat elfelejtettem. Ezen felül nem tudom elég jó a ragozás.” A levél további részeiből érzékelni lehet, hogy Áprily ízig-vérig író, aki szakmai téren is vágyik felhasználni újonnan szerzett ismereteit: „A vejem hozta nekem új lengyel nyelvkönyvecsket Berlinból. (Toussaint-Langenscheidt Method, dr. Hans Orschel.) A könyv végen találtam egy gyönyörű Baliński költészetet »Berezyna« címmel. Színtiszta zene volt számomra: azonmód lefordítottam. Ez volt az első önlétű [helyesen: „önálló” – K. S.] próbálkozásam a lengyel irodalom peremén [helyesen: „területén” – K. S.]. Köszönök Önnek ezt az örömet.” (Ignacy Baliński [1862–1952] idézett verse a Híd 1943. májusi számában jelent meg Áprily fordításában). Piątkiewicz szinte azonnal – május 2-án – küldte a válaszlevelet a költőnek Kolozsvárról: „A legnagyobb örömmel találtam meg a tegnapi postámban az Ön levelét. Örömöm annál nagyobb volt [...], hogy a levelet lengyelül írta. [...] a benne található hibákat kijavítva küldöm vissza Önnek. Kérem, ne rémüljön meg, és ne veszítse el a humorát, amiért a külalakja így elvörösödött. Nincsenek benne olyan hibák, amelyeket a korábban átvett tananyag alapján tudnia kellett 7

PoLíSz volna, kivéve egy esetet [...]. Minden egyéb hiba elsősorban az ismeretlen szavak szótárból történő fordításának és helyes nyelvtani alkalmazásának nehézségeiből fakad. [...] Mivel a köztünk folyó levelezést úgy kezelem, mint tanulmányai folytatását, kérem, írjon gyakran és küldjön hosszú leveleket.” Ezeket az észrevételeket követően Piątkiewicz részletekbe menő magyarázatokban fejtette ki, hogy Áprily mely kifejezést miért használta helytelenül. Hogy a „tanuló” lelkesedését ne törje le, a végén hozzátette: „És ez minden. Sok lenne? A feleségem nem akarta elhinni, hogy ilyen szépen tudott levelet írni lengyelül, önállóan, segítség nélkül...” A lengyel nyelv tanulásának kezdeti lángoló heve később alábbhagyott – részben a költőt és tanárát elválasztó távolság okán, részben a kedvezőtlenül alakuló körülmények miatt. Már novemberi levelében Piątkiewicz így fogalmaz: „Nagyon boldog vagyok, hogy végre levelet kaptam Öntől hosszú hallgatása után. [...] Megértem, hogy nagyon elfoglalt volt, különösen a pesti lakás felszámolása végett [az 1943-as nyugdíjazása és nyáron a Baár–Madas kollégium igazgatói állásának a betöltését befejezve, Áprily kiköltözött ottani szolgálati lakásából – KS]”. Az 1943–44 telén Kolozsváron történő találkozás akadályairól már korábban említést tettem, 1944-ben pedig a háborús front elérte a Kárpát-medencét, Erdélyt és Magyarországot – minden összeköttetésük megszakadt. Tanulmányai során – amikor Magyarországon még nyugodt állapotok voltak – Áprily felvette a kapcsolatot három lengyel menekült íróval, köztük Kazimiera Iłłakowiczównával. Tekintve, hogy a költőnő a háború alatt végig Kolozsváron élt, személyes megismerkedésük 1941–42 fordulójának telére eshetett (Áprily fia, Zoltán ekkor már Kolozsváron lakott, és az első megmaradt levél – amelyet láttam, és amelyet Iłłakowiczówna 1942. május 15-én küldött Áprilynak – arról tanúskodik, hogy már korábban kapcsolatba kerültek egymással, a költőnő ugyanis megköszönte Áprilynak versei magyarra fordítását. Az Iłłakowiczówna által Áprilynak küldött – a Petőfi Irodalmi Múzeumban hozzáférhető – tizennyolc levelet és képeslapot alapul véve elég jól nyomon követhető ismeretségük és irodalmi kapcsolatuk jellege. A köztük lévő érintkezés fő formája a levelezés volt. Ezt egész idő alatt németül folytatták, melyet mindketten jól beszéltek (és amely a második világháborúig egyike volt a nemzetközi érintkezés három fő nyelvének). 1942-ben (a nyári hónapokig bezárólag) Iłłakowiczównát főként Ady Endre versei kötötték le, az általa kiválasztott verseket fordította lengyelre (a válogatást a budapesti Lengyel Intézet mellett működő Biblioteka Polska – Lengyel Könyvtár – adta ki 1943-ban). Ady költészete magával ragadta Iłłakowiczównát; egyúttal megismerte a költő szenvedélyes életét, a hagyományos társadalmi viselkedésformák ellen forduló, kitörő lázadásait; különösen Ady forrongó lelke s anyja iránt érzett bűnbánatának versbéli leírásai érintették mélyen a költőnőt. Ennek kapcsán verset is írt Matce Adyego (Ady anyjának) címmel. Ezt a verset adta oda Áprilynak, és a már említett májusi képeslapon Iłłakowiczówna köszönő szavai minden bizonnyal ennek a versnek a lefordítására vonatkoznak. Iłłakowiczówna később is említi ezt a tényt. 1943ban beszédet mondott Budapesten, a Foederatio Stephanea (a Magyar Férfiak 8

A történelem faggatása Szentkorona Szövetségének diákszervezete) ülésén, ahol is magyarul felolvasták a szóban forgó versét. Ehhez kapcsolódva Iłłakowiczówna így beszélt: „Ha Önök, kedves Hallgatóság, megkérdeznek engem, miért Áprily Lajosnak adtam ezt a fordítást, akkor elárulok Önöknek egy titkot. Ő nemcsak ezt az egy lengyel verset fordította le. Áprily elég jól ismeri a lengyel nyelvet, jelenleg is tanulja annak használatát, és rövidesen jobban fog lengyelül beszélni, mint én magyarul.” Néhány évvel a háború után – már Lengyelországban, Poznańban, abban a városban, ahol élete hátralevő részét töltötte – Iłłakowiczówna ismételten felidézte ezt a számára fontos mozzanatot egy irodalmi találkozón, melynek témája magyarországi irodalmi emlékei voltak: „Verset írtam akkor róla [ti. Adyról – K. S.], amelyet a kiváló kortárs költő, Áprily Lajos fordított le magyarra, és meg is jelentette.” (Kazimiera Iłłakowiczówna, Niewczesne wynurzenia, Varsó, 1958, 151.). Még ugyanebben az évben (tehát 1942-ben) Iłłakowiczówna – aki már az Ady-versek fordításának a befejezéséhez közeledett – egy május 27-én kelt levelében felvetette Áprilynak, hogy küldje meg neki a verseit lengyel fordításra, majd hozzáfűzte: „Ehhez szükségem lenne a versek német fordítására is, akkor már boldogulnék velük.” Zárójelben érdemes megjegyezni, hogy a Kolozsváron (vagyis Erdély területén) élő Iłłakowiczówna kizárólag az onnan származó magyar írók írásait fordította le. Ilyenek voltak Ady és Áprily versei, és ilyen volt Tamási Áron Ábel a rengetegben című regénye (Abel w puszczy), amelyet a költőnő fordított lengyelre. Egy 1942. december végi levelében Iłłakowiczówna megkérdezte Áprilyt, hogy időről időre megkeresheti-e őt kérdéseivel, „feltéve ha van rá ideje és kedve”. Ezek témája valószínűleg az Iłłakowiczówna által már fordított Áprily-versekkel lehetett összefüggésben. Nem tudjuk, milyen nehézségekkel küszködhetett, miként azt sem tudjuk, hogy mit válaszolt rá a magyar költő, az viszont tény, hogy – az Iłłakowiczówna által egyedül kiválasztott és lefordított Ady versekkel ellentétben – Áprily Lajos válogatott versei lengyel kiadásának az ötlete 1943 első felében három személy közös együttműködése nyomán kezdett körvonalazódni. Ezt az ebben az időszakban Áprilynak küldött levelek tanúsítják. Az egyiket a korábban már említett Stanisław Vincenz írta 1943. február 18án, ebből valók a következő idézetek: „Nagyon köszönöm Önnek a levelet, Iłłakowicz asszonynak pedig a kezdeményezést”, illetve később: „Mellékelten küldöm a Tetőn [lengyelül Na wierchu – K.S.] című versének a fordítását.” Iłłakowiczówna 1943. április 25-én kelt levelében a Jan Kotot, a fiatal költőt is ajánlja Áprily figyelmébe, „aki levélben fogja megkeresni Önt”. Ezt a támogatást Iłłakowiczówna május 20-án kelt levelében megerősítette: „Értesítem Önt, hogy Jan Kot nagy rajongója az Ön költészetének”, és „vele együtt fogom végezni az Ön verseinek a válogatását”. A fentiek alapján úgy tűnik, hogy Iłłakowiczówna – az új verseskötet önálló elkészítésének a lehetőségéről lemondva – bemutatott Áprilynak két alkalmas társfordítót; e feltételezésnek azonban ellentmond Jan Kot levelezőlapja, amely 1943. január 27-én kelt, vagyis három hónappal korábban, mint ahogy a költőnő be akarta őt mutatni. Kot levelezőlapja annyiban meglepő, hogy egyrészt az Áprilyval már bizonyos ideje meglévő ismeretségéről 9

PoLíSz tanúskodik (amire nem volt nehéz sort keríteni, lévén Kot Budapesten lakott), másrészt kiderül belőle, hogy ő már korábban nagyszabású terveket dédelgetett egy kötet kiadására, melynek a megvalósításával éppen foglalkozott. A írás az alábbi szavakkal kezdődik: „Köszönöm a levelezőlapot. Az Ön által végzett javításokat figyelembe veszem. A könyvének nyomtatása befejeződött; egyedül a borító hiányzik, melynek a tervezete már elkészült.” Áprily Lajos Wybór poezji (Válogatott költemények) című kötete tehát 1944ben jelent meg három műfordító – Kazimiera Iłłakowiczówna, Jan Kot és Stanislaw Vincenz – tolmácsolásában. Az előszó szerzője („Biblioteka Polska w Budapeszcie” vagyis a „Budapesti Lengyel Könyvtár” aláírással) terjedelmesen idézi mindegyiküket. Ez a tény arra utal, hogy mindhárman egyetértésre jutottak egymással. Ennek különösen Iłłakowicz és Kot esetében lehetett jelentősége, hiszen a költőnő – Ady-kötetének megjelenése után – joggal követelhette volna magának egy önálló Áprily-kötet kiadásának jogát, annál is inkább, mert már a háború előtt termékeny és elismert íróvá vált mind a költészet, mind a műfordítás terén. Kot ezzel szemben – amint az levelezőlapjából kitűnik – már elkészített egy kötetet Áprily verseinek fordításával, csakhogy ő kezdő, fiatal költő volt. Nem tudni, ki kezdeményezte a megállapodást, miután Iłłakowiczówna a költőtárs műfordításai révén megjelenő konkurenciáról tudomást szerzett (1943 áprilisa, májusa tájékán?). Csak sejteni lehet, hogy inkább a kiadó léphetett fel ezen a téren, amely éppen ekkor egy másik, hasonlóan kényes üggyel vesződött. (A Lengyel Könyvtár 1943-ban adta ki Ady Endre már említett Wybór poezji című kötetét Kazimiera Iłłakowicz fordításában, és ezzel szinte egy időben a budapesti Lengyel Intézet – amely egyúttal a Lengyel Könyvtár Kiadó tulajdonosa is volt – kötetet jelentetett meg Popiołem i płomieniem [Hamuval és lánggal] címen, amely szintén Ady-műveket tartalmazott Tadeusz Fangrat összeállításában és fordításában. A forráshiányos háborús időszakban, amikor nélkülözték a megfelelő anyagi eszközöket az irodalmi művek kiadására, mindez hallatlan pazarlás volt, és összehangolatlanságról tanúskodott az Intézet életében.) Áprily Wybór poezji című kötete 37 verset tartalmaz. A legtöbbet Iłłakowiczówna fordította, de Kot is majdnem ugyanennyit jegyez. Csupán Vincenznek van jóval kevesebb fordítása. Az előszóban Iłłakowiczówna így ír: „Áprily költészete oly kiegyensúlyozottan tiszta, nyugodt, derűs a hangvételét tekintve, oly tökéletes, hogy a verseivel való foglalatosság szinte pihenést jelentett számomra. A vele való személyes ismeretségem tovább mélyítette bennem a vágyat, hogy Lengyelországot megismertessem a művészetével, mellyel kapcsolatban egyébként a szerző meglehetősen szerényen vélekedik. Hány magyar költő nevét sorolta föl nekem a rábeszélés szándékával, csakhogy az ő verseiket fordítsam, ne pedig az övét… A következő válogatást az ő ajánlásának köszönhetően Reményik [Sándor – K. S.] verseiből fogom összeállítani. ]Ez, sajnos, már nem történthetett meg a háború viharai miatt – K. S.] Egyúttal megtudtam, hogy S. Vincenz és J. Kot szintén Áprily-verseket fordít; mindez megerősített korábbi véleményem helytállóságában, miszerint Áprily korának egyik legkiválóbb élő magyar költője. 10

A történelem faggatása Áprily Lajos válogatott költeményei 1944 elején jelentek meg. Jan Kot január 17-i levelében így tudósítja őt: „az Ön kötete Iłłakowiczówna, Vincenz és az én fordításomban már majdnem készen van, és amint megjelenik, rögvest küldeni fogunk Önnek néhány példányt.” Iłłakowiczówna egy március 18-i bélyegzésű (tehát Magyarország német megszállása előtt egy nappal, Kolozsváron feladott) képeslapon már arról számol be Áprilynak, hogy elkészült a kötet, és „összességében véve színvonalas lett”. A Wybór poezji végül is közvetlenül azelőtt jelent meg, hogy Magyarországon elkezdődött volna a hitleri terror, amely a magyarországi közéletből meg akart semmisíteni minden ellenfelet, aki keresztbe tett a németbarát politikának. A Lengyel Könyvtár Kiadónak be kellett fejeznie működését, megszűntek a lengyel nyelvű újságok, a budapesti Lengyel Intézetet bezárták, a lengyel közéleti személyiségeknek pedig rejtőzködniük kellett, máskülönben a német rendőrség elfogta és németországi koncentrációs táborokba küldte őket, ahol aztán odavesztek. E politikailag tragikus helyzetben a kötetet – amely éppen csak kikerült a nyomdából – már nem lehetett oly módon terjeszteni, mint ahogy ez a szokványos körülmények között történt volna (és amint az méltó lett volna). Talán még a magyar költő sem kapta kezéhez a neki járó szerzői példányokat, arról nem is beszélve, hogy a kötet bizonyosan nem jutott el a jelentősebb könyvtárakba és az arra érdemes magánszemélyekhez. (Ennek következtében lehetett 2012-es kutakodásom is eredménytelen.) A Wybór poezji filológiai elemzése nem képezi e tanulmány részét. Ettől függetlenül érdemes megjegyezni, hogy a fordítások szépen hangzanak a lengyel fül számára, függetlenül néhány pontatlanságtól és tartalmi félreértéstől, ami annak tudható be, hogy a három műfordító közül egy sem értett annyira magyarul, hogy önállóan tudja ellenőrizni a fordítások helytállóságát. A lengyel szövegek jók, és érdekes példákat szolgáltatnak. Ezt néhány, a kötetben szereplő versen vizsgáltam meg, mint például Złote wrota (Aranykapu), Niewidzialne pismo (A láthatatlan írás) és az Iriszoryjski jeleń (Az irisórai szarvas), amelyek – sorrendben – Kazimiera Iłłakowiczówna, Jan Kot és Stanisław Vincenz fordításai. Mindegyikük képes volt megfelelő tartalmi párhuzamokat és művészi megoldásokat találni, amelyeknek köszönhetően alkalmasan tudták közvetíteni Áprily költészetének értékeit. Ez az észrevétel nemcsak a két tapasztalt író – Iłłakowiczówna és Vincenz – esetében állja meg a helyét (utóbbi, bár prózaíróként működött, mégis természetes módon tudott bánni a költői eszközökkel), hanem ugyanúgy vonatkozik a költői szárnyait még csupán bontogató Kotra is. Ennek okán talán még ennyi év után is érdemes lenne – valamilyen apropóból – újra kiadni ezt a lengyel nyelvű válogatást. Amikor nekiláttam kidolgozni e tanulmányt, elsősorban Áprily szóban forgó kötetére akartam felhívni a figyelmet, amely a II. világháború fontos irodalmi, költészeti vállalkozása volt – a lengyelek háborús odüsszeiájának részét képezte, létrejöttében pedig fontos szerepet játszott a lengyelek magyarok iránti és a magyarok lengyelek iránti kölcsönös szimpátiája. Befejezésül még egy kérdést járok körbe: vajon a magyar költő tett-e valamilyen gesztust, nem is elsősorban köszönetképpen, hanem a verseit lengyelre 11

PoLíSz fordító írók művészetének értékeit elismerendő? Stanisław Vincenzről itt most nem beszélek, mert ő elsősorban nem a költészet, hanem a nagyobb lélegzetű epikai művek (Na wysokiej połoninie) területén fejtette ki munkásságát. Ami a másik két költőt illeti: a háború alatt folytatott levelezésből kiderül, hogy Áprily lefordította Iłłakowiczówna (már említett) Ady anyjának című versét, továbbá Jan Kot néhány versét is. 1943 január 27-én kelt levelében Kot így ír: „Köszönöm Önnek a Cienie (Árnyak) című versem gyönyörű fordítását. Szeretném valamelyik budapesti napilapban vagy folyóiratban megjelentetni a két verset, amelyet idáig lefordított.” Ugyanezen év december 18-án kelt levelében Kot az alábbi kérést vetette papírra: „Bátorkodom levelet írni Önnek és arra kérem, hogy fordítsa le három versemet, melyek a Lengyel Könyvtár magyar nyelvű kalendáriumában jelennének meg. Amiről Ön is tud, számos versét én fordítottam lengyelre, és csakis e cím ad nekem késztetést ekkora bátorságra.” Végül még egy idézet Kot következő, 1944. január 17-i leveléből: „Nagyon köszönöm […] a megküldött verset […]. Néhány további verset küldök, az Ön tetszésére bízom, melyiket választja közülük.” Milyen hatalmas különbség mutatkozik meg Jan Kot ifjonti magabiztossága és Iłłakowiczówna szerénysége és visszafogottsága között, aki csak egyszer kérte Áprilyt verse lefordítására, azt is csak a témaválasztás sajátosságára és Ady művészete iránti közös csodálatukra való tekintettel. A híres költőnő amúgy egy szóval sem említette saját addigi életművét, pedig igen kiterjedt levelezést folytatott Áprilyval. Valószínűleg a magyar költő nem volt kellőképpen tájékozott Iłłakowiczówna lírájának értékeit illetően, és emiatt nem fordított tőle más verseket, a költőnő pedig nem akarta magát ráerőltetni. (A szerénységet, mint fontos emberi tulajdonságot, Iłłakowiczówna a Wybór poezji előszavában is kiemeli.) Ezt a megállapítást támasztják alá Áprily háború utáni fordításainak válogatási szempontjai. Az aranyszarvas című kötetben (Budapest, 1964) a lengyel költészetet csupán Ignacy Baliński Berezina című verse képviseli (amelyet Áprily 1942-ben fedezett fel magának), továbbá Maria Konopnicka (1846–1910) – a XIX. és XX. század fordulóján működő kitűnő költőnő – egy verse. A műfordítást végző költő az előszóban leszögezte: „Ennek a kötetnek a verseit több mint félévszázadra visszatekintő műfordítói termésemből válogattam. Nem kiszabott keret szorított rá az elhagyásokra. Sok olyan verset hullattam el, mely visszatértekor ingadozva állt meg mai ítéletem előtt.” Nincs csodálkoznivalónk a tekintetben, hogy Jan Kot (Adam Bahdaj) egyetlen versét sem találhatjuk meg a válogatásban; ő a háború után és a szülőföldjére történő hazatérést követően leginkább ifjúsági és ponyvaregények szerzőjeként vált ismertté. Ezzel szemben Iłłakowiczówna költészetének kimaradása a válogatásból egyértelmű veszteséget jelent mind a lengyel, mind a magyar irodalom számára. Vajon jóvá lehet-e tenni még majd valamikor ezt? Szerencsére Lengyelország és Magyarország napjainkban is számos kitűnő költővel és műfordítóval rendelkezik. Sutarski Szabolcs fordítása

12

A történelem faggatása

Lisztóczky László

A Nap és a Hold szerelmesei Assisi Szent Ferenc hatása Dsida Jenő világképére Az l960-as évek első felében, amikor egyetemista voltam Debrecenben, Dsida Jenő nevét a magyar szakos tanárjelöltek többsége egyáltalán nem vagy csak igen felületesen ismerte. A tájékozottabbak is az akkori irodalompolitika szólamait szajkózták: kismesternek, az öncélú szépség és az absztrakt humánum költőjének bélyegezték, aki miniatürizálta, az izolált én feneketlen kútjába sülylyesztette a világot. Azóta nagyot fordult a kerék: a „poeta angelicus” ma már legnépszerűbb költőink közé tartozik, köteteit szinte napok alatt elkapkodják a könyvesboltokban. Mi a magyarázata folyton növekvő népszerűségének? Bizonyára az, hogy lírája olyan értékeket szólaltat meg párját ritkító formaművészettel, amelyek napjainkban egyre inkább elsekélyesednek. Érzelemgazdagsága pöröl napjaink érzelmi elsivárosodásával. Mámoros élet- és természetszeretete válasz korunk kiábrándultságára és dekadenciájára. Amikor a tömegkommunikációs eszközöket a nagy, látványos méretek, távolságok, teljesítmények nyűgözik, ő fölmutatja az apró, egyszerű, hétköznapi örömök, szépségek, a „csendes csodák” varázsát. A szakrális, spirituális értékek iránti fogékonysága a létezés kozmikus távlatait villantja föl az elidegenedés útvesztőiben tévelygő modern ember számára, aki ebben a végletekig racionalizált, a kellemességi és a hasznossági értékek kizárólagosságát, mindenhatóságát hirdető világban egyre árvább és nyugtalanabb. Amikor – Tamási Áron szavaival – a hegyeket egyenlővé akarják tenni a sík földdel, hogy magunknak zugot sehol ne találhassunk, amikor a kozmopolitizmus, az önfeladás lelki sivárságába, az elvontságok lakhatatlan pusztaságába próbálnak taszítani minket a disznófejű Nagyúr vigécei, zsoldosai és lakájai, az „angyali költő” Erdély és az anyaország iránti szeretete, hűsége is szálka sokak szemében. Dsida Jenő a magyar költészet Assisi Szent Ference. Talán ez a mondat nyújtja a legkézenfekvőbb és a legszabatosabb magyarázatot a Dsida-titokra. Hívei is olyan látványosan szaporodnak, mint a nagy középkori szenté. Édesanyja példáját követve, Sas Péter kutatásai szerint feltehetően még szülővárosában, Szatmárnémetiben belépett a ferencesek harmadik, világi rendjébe. Vallási kötelezettségeinek – családjával együtt – a szatmárnémeti, majd – Márton Áron tanúskodott róla – a kolozsvári ferences templomban tett eleget. 1929. március 4-én Abafáján kelt levelében arról tudósította szüleit, hogy az előző „két szép napot” Marosvásárhelyen töltötte, s a vasárnapi szentmisét ott is a barátok templomában hallgatta meg, mely „mintha csak a kolozsvári ferences rendi templom lenne miniatűrben”. Kocsis László Szent Ferenc miséje című verseskötetéről recenziót közölt a Pásztortűz 1928-as évfolyamában. Az erdélyi ferences rend tagjai között számos barátja volt, például P. Trefán Leonárd, aki 1927-től 13

PoLíSz 1931-ig a kolozsvári ferences kolostor házfőnöki tisztét is betöltötte, s akinek a Táborhegyi fényben című művét a Pásztortűz 1931-es évfolyamában méltatta. Krenner Miklós, a Spectator álnéven híressé vált erdélyi újságíró visszaemlékezése szerint halotti inge alatt ferences skapuláréval temették el. Minden egyébnél beszédesebben bizonyítja Assisi Szent Ferenc iránt érzett szeretetét, hogy Naphimnuszát – melyet vallomása szerint 1923-ban olvasott el először – 1934-ben magyarra ültette. A világirodalom talán legszebb, legmegindítóbb versének, mely megszemélyesíti, testvérének nevezi, szerelmes szavakkal becézi és magához öleli az egész mindenséget, ez az egyik legsikerültebb magyar fordítása, csupán Sík Sándoré és Szedő Dénesé vetekszik vele. Cantico di Frate Sole című vallomásában ezt olvashatjuk: „A természet rajongó szeretete nem magától lobbant lángra bennem, és nem is a természet maga volt az, ami felgyújtotta. Egy vers volt. Assisi Szent Ferenc híres naphimnusza… Drága Szent Ferenc! Napos, virágos olasz tájak éneklő vándora, akinek szívéből el nem fogyott az ujjongás és arcáról még az omló könnyek közt sem tűnt el a mosolygás fénye. Aki számára meleg esőként hullott az isteni jóság a kegyelmek magasából…” Dsida Jenő is Assisi Szent Ferenc eksztatikus látásmódjával szemlélte a természetet, melynek szépségében és tökéletességében Isten képmását fedezte föl. Szenvedélyesen hitt az egyszerű, nemes és tiszta érzelmek boldogító erejében, a lét mítoszi fényt sugárzó méltóságában. Csoóri Sándor az öt érzék költőjének nevezte őt. Az életöröm képességét is Isten ajándékának, a Hozzá vezető út lépcsőfokának, a Vele való találkozás egyik formájának tekintette. Kereszténység és életöröm című előadásában így vallott: „Azt tanítja nekünk Szent Ferenc, hogy örvendjünk a színeknek, melyek a szemünkbe lobognak. Örvendezzünk az ízeknek, a hangoknak és az illatoknak. Örvendezzünk mindenkor minden tiszta örömnek, legyünk feltárt szívű, égő szemű, vidám, örök gyermekek, mert az igazi kereszténynek nincsen mitől félnie és rettegnie.” Dsida egész pályája ezt a gondolatot illusztrálja. „Tedd a világot orvossággá / és add be az emberfiának!” – fogalmazta meg egyik legfontosabb üzenetét Tóparti könyörgés című versében. Kevés olyan örömtudó, napragyogású életművet ismerünk, amilyen az övé. Első verseskötete, az 1928-ban megjelent Leselkedő magány Zarándokút című versének eredeti fogalmazványában szerepelt egy mondat, melyet a végleges változatból kihagyott: „És eszembe jut Assisi Szent Ferenc”. Láng Gusztáv szerint azért, hogy „a kölcsönzés gyanúját” elhárítsa. 1929-ben az Erdélyi Helikon hasábjain jelent meg Kóbor énekek című versciklusa, mely a Naphimnusz szerzőjének mámoros természetszeretetét és életörömét visszhangozza. Egyik részletében a ferences köszöntés szavai csendülnek föl, a Pax et Bonum, a Béke és Jóság. A maga teremtette, idillikus álomvilágban minden olyan utánozhatatlanul egyszerű és természetes: A jóságról, békéről nemcsak beszélni lehet, meg lehet őket fogni, símogatni, a tengernek 14

A történelem faggatása nincs neve, semminek sincs neve, mindennek könnyűség a lelke, a lábam, a kezem könnyű, egyszerű a szívem. Az 1932-ben keletkezett Kóborló délután kedves kutyámmal egyik részletében, melyben „őszintén” megdicséri „az egész világot”, kivételes szakértelemmel taglalja és tények végeláthatatlan sorával illusztrálja az öt érzék, a színek, az illatok, a tapintás, az ízek és a hangok gyönyöreit, majd így összegzi tapasztalatait: Szép dolog élni, kutyuskám. Szembe haladni a széllel, ázni, ha bús zivatar vág, megszáradni, ha nap süt, szánon siklani, míg a pihék csillogva csapongnak s vattacsomóként ülnek vállamon és a fenyőkön. Nagyszerü elcsavarogni, bolyongani, menni örökké, így lézengeni, mint most, gondtalanul fütyörészve, így ballagni, kutyástul, erős nagy örömmel a szívben, s mondani himnikusan: Csodaszép, csodaszép ez az élet, semmi se múlja felül… Időközben bealkonyul, s valahonnan, a megfoghatatlan örökkévalóságból előlép Szent Ferenc, hogy parttalan, szelíd szeretetével ismét megzabolázza a rossz jelképévé avatott gubbiói farkast: Francesco testvér most indul el esteli útra, most megy a szörnyű farkas elé, – a te ősöd elébe, Tinti barátom, – hogy szeliden parolázzon a torkos bősz fenevaddal, a vértlihegő fogas emberevővel. Fekszik a farkas a jó Szent lábainál, mialatt ő barna kezével a bundás oldalakat simogatja. Szent Ferenc víziószerű megjelenése békességet teremt az elsötétülő világban, az éjszaka nyugalmát immár semmi sem zavarhatja meg: Alszik a farkas, amarra derűsen füstöl a kémény, nézd csak, a csillagok is felnyitnak imitt is, amott is… Sas Péter mutatott rá, hogy az 1933-ban írt Sainte Thérèse de Lisieux című versét a kolozsvári ferences templom Szent Teréz oltára ihlette, mely az ifjú apácát rendi öltözetben, rózsák között ábrázolja. A rózsahintő szent iránti rajongását bizonyára táplálta, hogy a kolozsvári Szent Bonaventura nyomda négy kiadásban is megjelentette P. Trefán Leonárd munkáját, a Liziői Kis Szent Teréz Imakönyvét. Szent Ferenc a Naphimnuszban a testi halált is testvérének nevezte. Élete végén, amikor egy orvos megvizsgálta őt, s közölte vele, hogy gyógyíthatatlan beteg, 15

PoLíSz így kiáltott föl: „Isten hozott, halál testvér!” Dsida e téren is a szent tanítványa és követője. Súlyos szívbetegségben szenvedett, tudta, hogy fiatalon fog meghalni. Az elmúlás fenyegető közelsége mitikus méretűvé fokozta életszeretetét, észrevette és fölragyogtatta a hétköznapok legparányibb és legtünékenyebb, mások által észre sem vett szépségeit is. A rövidre szabott lét gyötrelmét, a mennyiségi veszteséget a minőséggel, az élmények intenzitásával és gazdagságával próbálta ellensúlyozni. A világ felé szélesre tárt karjaiban egyesült s hatványozódott az első és az utolsó ölelés gesztusa. Költészetének egyik legfeltűnőbb sajátossága a halál megszelídítése, a haláleufemizmusok kimeríthetetlen gazdagsága és sokszínűsége. Nemes Nagy Ágnes mutatott rá, hogy milyen párját ritkító tudatossággal és következetességgel foglalta harmóniába szépségeszményét és haláltudatát. Széppé varázsolta a szörnyűt, hogy könnyebben tudjon szembenézni vele. Megkötötte a maga különbékéjét az elmúlással, melynek csíráit törékeny testében hordozta. Lényét áthatotta a lélek halhatatlanságában, az isteni igazságszolgáltatás irgalmában hívő keresztény sírig tartó reménysége, békéje és derűje. A halált többnyire ideális díszletek közé helyezi, az erdélyi hegyek misztikus világa és a szerelmi mámor szolgál fedezékéül. Szökevények a fák közt című „révedező utópiá”-jában az elképzelhető legszebb halálnemet álmodja meg magának. A szerelmi együttlét legintimebb pillanataiban, az álomszép környezetben a mennyország követei is jelen vannak: Pislogó, piros rőzsetűznél, végtelen erdőn, halk dalok közt, lassan lépkedő angyalok közt simulok hozzád a lágy mohára… Zsongó gallyak közt, angyalok közt készülünk a kedves halálra. Így dudolok az uccán… című versében is az erdő idillikus, nyugtató és feledtető birodalmába menekül a modern civilizáció, a nagyvárosi élet sivár és nyomasztó közegéből. Ott még a halál is tapintatos és gyöngéd hozzá, a természet szépsége és varázsa, örökös körforgása, folytonos újjászületése enyhíti a gyászt is: Nem bújt el senki jobban, nem hal meg senki szebben. Úgy hull rám az örök csend, úgy száll, keringve lebben, ahogyan – míg a lombot lágy szél fuvalma rázza, – kis ájult gyík fölé hull a levelek száza.

Szívemből kék virágot sarjasztok kedvesen: hadd bukkanjon reá sétáló kedvesem, ki két napig pirosra dörzsölte szép szemét, mivelhogy béke lettem, boldog por és szemét.

Dsida Jenő Mária-kultuszában is tetten érhető Szent Ferenc hatása. A Máriatiszteletnek a ferences rend történetében igen gazdag hagyományai vannak. Dsida is versek sorában köszöntötte a Szűzanyát. Közülük a legszebb az Arany és 16

A történelem faggatása kék szavakkal. Intonációja egy kódexmásoló, miniatúrafestő idős középkori barát alakját kelti életre, aki maradék földi életét Mária felmagasztalására áldozza: az előtte tornyosuló könyvhalom nagybetűibe „Madonnát fest örökké / arannyal s égi kékkel”. A legfőbb franciskánus értékeket testesíti meg: az egyszerűséget, a szegénységet és az alázatos szívű engedelmességet. „A földi vágy sarát” már rég lemosdotta magáról, tekintetét nem a földre, hanem az égre szegezi. A vers további részében a költő azt a csillapíthatatlan vágyát fogalmazza meg, hogy ő is mindhalálig a régi mester áhítatával és alázatával, „arany és kék szavakkal” akarja dicsőíteni és megörökíteni égi Szerelmét. A vers befejezése az egyik legszebbel, legemlékezetesebbel gyarapítja a halál-eufemizmusok számát: Dsida – és persze minden keresztény – számára a halál a „béke isteni öle”, ahová a föld megfáradt vándora lehajthatja a fejét. Dsida Jenő egyik utolsó, befejezetlenül maradt verse a Tíz parancsolat. A tizedikben még egyszer összefoglalja Szent Ferenc által inspirált életeszményét: Felebarátod ökre, háza után kivánságod ne légyen: ilyen szegénységekre vágyni nagy szegénység és csúnya szégyen. Orrodba édes illatot gyüjts, szivedbe békét és mosolygást, szemedbe fényt, hogy az utolsó napon is tudj örülni folyvást s eképpen szólj csak és ne mondj mást: köszönöm, hogy tápláltatok, hús, alma, búza, lencse, borsó! Amint jó volt hozzám a bölcső, tudom, hogy jó lesz a koporsó. Ki most lefekszik, nem kivánta, hogy földje legyen, háza, ökre, de amit látott, gyönyörű volt és véle marad mindörökre. És övé marad mindörökre.

Viterbo (linómetszet)

Szabatosan és félreérthetetlenül veszi számba ez a gyönyörű, szívsimogató hattyúdal a legfőbb franciskánus értékeket: a szegénységet, az egyszerűséget, az alázatot, a mámoros életszeretetet és a keresztény ember szelíd búcsúját a földi léttől, végső megnyugvását a „béke isteni ölé”-ben. (Elhangzott 2013. május 4-én a Miskolci Akadémiai Bizottság székházában a Dsida Jenő halálának 75. évfordulója alkalmából megrendezett konferencián) 17

PoLíSz

Cseke Gábor

A halászinas reggeli panasza hálót szőttem az éjszaka mindenféle fogáshoz gazdám hajnalban jött haza ittasan gajdol és átkoz semmirekellő így nevez jó hogy nem hasít szíjat a hátamból míg felnyerít s úton útfélen szívat elmond mindennek leszedi a keresztvizet is rólam s míg munkám fölé görnyedek kirúgja a széket alólam mellét veri azon dobol lépten-nyomon elátkoz miért is volt oly ostoba, hogy odavett magához mit ér így árva életem mind csak ez jár fejemben s egy villogó kést forgatok fagyos sebes kezemben... (mellékdal:) annyira béna nem vagyok hogy mindezt mellre szívjam köszönöm hogy meghallgatott míg magamat kisírtam...

A bárka árnyékában Delelő. Egyetlen jó az életemben: Teli a bendő. A gazda hanyatt vágta magát a sutban. Vodkára szomjas muslincák rajzanak kását fújó szája körül. Kérlek, fennvaló: add, hogy minél tovább aludjon! A parton száradó bárka árnyékába bújok. Kutya már ott van. Odébb kotródik, morog. A felfordított bárka feneke - fekete égbolt. A ráragadt pikkelyek - a csillagok. A világ ringatózik. Mintha csak tengeren. Életemből minden odakint rekedt. Kutya szuszogva bújik. Együtt utazunk. Valahol locsog-fecseg a víz: „Senkibe se bízz!” Fekszünk és hallgatunk.

Belezőkésem a balban... Jobb kezem turkál a halban, belező késem a balban.

Szaggatok epét, hólyagot, májat, mit bánom a tengeri tájat!

Kötényben, vasasztal hosszán halat belezek: ez a formám.

A kés vagyok: fürdök a vérben, nem bűn ez; nem is érdem.

Elrontom mit isten teremtett: a halat könnyebben ehesd meg.

Inkább csak helyzet, állapot: vizes gatyám, mi rám fagyott.

18

A történelem faggatása

Szárított halak a szélben Vajon, megtudom-e valaha, miként kerültem a halásztanyára? Hogy itt születtem volna, nem hiszem. Azt megérzi az ember. Én meg csak arra tudok gondolni: nekem innen meg kell szabadulnom! A gazdához, azon kívül, hogy a gazdám, semmiféle kapocs nem fűz. A tanyán pedig, rajta kívül, csak egy töpörödött banya él. Hangját még nem hallottam. De megállás nélkül sürgölődik: tesz-vesz ide-oda. Minden értelem nélkül. Él még a tanyán: egy szamár, egy kakas és három vedlett tyúk. Ja, és a kutya... Az alacsony, lapuló ház előtt egy sor fűzfa. A fűzfák tövében elnyúló vesszőkerítés. A kerítés tetején, kiteregetett rongyokra emlékeztető haltetemek száradnak a napon. Kibelezetten zörögnek a szélben. Heves szélben erős, vijjogó hangot bocsát ki, csöndesen fújdogáló szellőben halkan muzsikál. De ha egyszer istentelenül nagy vihar támad? Ha jön a vízözön?!! A tanyáról vajon minden felférne a gazda ütött-kopott bárkájára? Nem maradna le semmi? Rá se merek gondolni, mi történne, ha éppen én... Hogy ez kiderüljön, legalább egy vízözönnek kell a földre rontania. Mihez kezd majd vajon a gazda? Aki csak akkor nem dülöngél s áll biztosan a lábán, amikor gumicsizmája a bárka agyonszurkozott fenekét tapodja. Ilyenkor viszont minden inog, ringatózik alattunk... A gazda vajon merre venné az irányt? Jó kicsire összehúznám magam, a tyúkok között is elférnék, csak vinne magával... Ez lehetne az első Őz (linómetszet) igazi tengeri kalandom... Öszszeszorul a szívem: és ha rám parancsol, maradjak én házőrzőnek a tanya helyén? Könyörögnék neki, szép szóval, de sírva-rimánkodva is... De már hallom is a szárított szavak üzenetét a szélben: „Mindig kell lennie egy helynek, ahová a bárka visszatér...” (A Halászinas c. ciklusból) 19

PoLíSz

Farkas György

Japán koloniál A (poszt)kolonialista nézőpont haszna és használhatósága Japán esetében „Vannak olyan könyvek, mint az enyéim, melyek azt mondják, hogy egy kultúra vagy civilizáció képét bizonyos célok szempontjai szerint alkották meg, tehát ha akarunk kreálni egy Keletet, amely leromlott, érzéki és avíttas, akkor éppenséggel meg tudjuk csinálni, de ennek semmi köze sem lesz a valódi Kelethez.” (Edward W. Said)1

Édentől Keletre Said Orientalizmus2 címen megjelent korszakalkotó munkája óta tudjuk, hogy a Kelet, amit itt Nyugaton3 Keletnek nevezünk, valójában nem más, mint a Nyugat kreációja, sőt, projekciója. Nem tagadhatjuk, nem kerülhetjük meg, nem tehetünk úgy, mintha ez kínai lenne a számunkra. De mit is foglal magában ez a Kelet, hol keressük? Ahogy feltesszük a kérdést, máris azzal szembesülünk, nem elég, hogy a Keletről alkotott képünk nem tükrözi a valóságot, de még csak meghatározni sem tudjuk pontosan, mi a Kelet. Hiszen számunkra létezik Közel-Kelet, Távol-Kelet, India – mint a „mesés Kelet” –, valamint az a Kelet, ami földrajzilag Észak-Afrika és tőlünk – vagyis a Nyugattól – délre található. Persze földrajzi és kulturális fogalmaink nem mindig vágnak egybe, viszont már a kezdetek kezdetén, vagyis a Bibliában azt találjuk, hogy a Kelet az Istentől való távollétet szimbolizálja, nem véletlenül telepedik le Káin Édentől keletre. Ahogy azt Said leszögezi: „a Másságról kialakított egyik legmélyebben gyökeredző, leggyakrabban felbukkanó elgondolást is a Kelet jeleníti meg”.4 Ezáltal a Kelet fennhatósága alá utalja mindazon tulajdonságokat, melyek egyszerre keltenek vágyat és félelmet az Énben. A koloniális diskurzusanalízis triumvirátusaként emlegetett Said, Bhabha és Spivak műveit, valamint magukat a szerzőket vizsgálva azt találjuk, hogy témájukat a Keletnek általában az a része teszi ki, amellyel kapcsolatban maguk is érintettek. Így az elméleteikkel szembeni legfőbb kritika alapja is az, hogy azok megalkotásával csak saját elemzésüknek biztosítottak megfelelő tárgyat, illetve a kolonializáló ideológiákkal szembeni ellenállásuk kifejtésének szolgáltattak teret.5 Az mindenesetre megállapítható, hogy a koloniális diskurzusanalízis és a posztkoloniális kritika látókörébe leginkább az észak-afrikai országok, a hajdanvolt francia gyarmati területek, a brit birodalom részeként számon tartott India, 20

A történelem faggatása esetenként Kína, valamint fekete Afrika elhurcolt, áttelepített és rabszolgasorsba taszított népessége tartozik.

Japán és a posztkolonializmus De mi a helyzet a Távol-Kelet azon országával, amely a nyugati kultúra számára nem kevésbé telített a fantáziát felkavaró rejtélyes, mégis vonzó témákkal? Miért nem vizsgáltuk meg Japánt a posztkoloniális gondolkodás szemüvegén keresztül? Said éppen csak annyiban említi Japánt, hogy megindokolja, miért nem foglalkozik vele, annak ellenére, hogy érdemes lenne. Az Orientalizmusban Japánról tett kijelentései alapján pedig csupán az bizonyos, hogy Japánt a Kelet országai közé sorolja. Ahhoz, hogy megértsük, miért bánt a posztkoloniális kritika enynyire mostohán Japánnal, röviden meg kell vizsgálnunk Japán történelmének vonatkozó fejezeteit.6 A Nyugat és Japán találkozásának éve 1543, amikor elsőként portugál kereskedők szállnak partra és kapnak lehetőséget egy rögtönzött fegyverbemutatóra. 1549-ben érkezik meg Xavéri Szent Ferenc, a Jézus Társaság egyik alapítója, hogy megismertesse Japánnal a kereszténységet. A következő száz év a nyitottság és a másik iránti kölcsönös érdeklődés jegyében telik. Már amennyiben fogalmazhatunk így, amikor Japán éppen történelmének egyik legzavarosabb – polgárháborús – időszakát éli: az 1467-ben kirobbant Ónin háborúval ugyanis kezdetét vette az úgynevezett „Hadakozó fejedelemségek korszaka”. Ez egészen 1568-ig tart, majd a két legnagyobb hatalommal rendelkező hadúr, Nobunaga Oda és Hidejosi Tojotomi kísérletet tesznek arra, hogy nemzeti összefogás révén egyesítsék a daimjókat7. Az évszázad végére ennek valóban lesz is eredménye, azonban ez már egy másik névhez kapcsolódik. 1600-ban nem azért köszönt új korszak Japánra, mert belép a XVII. századba – hiszen Japánban ekkor még egy teljesen másfajta időszámítás van érvényben –, hanem mert ekkor alapítja meg Tokugava Iejaszú edoi székhellyel új sógunátusát, mellyel kezdetét veszi a Tokugava-korszak, a „Nagy Béke”-ként is elkönyvelt történelmi időszak.8 Míg a hadurak az ország egyesítésével vannak elfoglalva, a kereszténység szép csendben terjed. Egészen addig, míg maguk a hadurak is észreveszik, hogy a kereszténység eszméi nem járulnak hozzá az amúgy is megosztott ország egyesítéséhez. A felismerés első következményeként még 1587-ben Hidejosi betiltja a krisztusi vallás terjesztését, majd tíz évvel később kerül sor az első csoportos kivégzésre, melynek során 26 keresztényt végeznek ki Nagaszakiban. A Tokugava sógunátus tovább folytatja a keresztényekkel szembeni küzdelmet. 1614-ben 148 keresztényt kitelepítenek Japánból, és betiltják a kereszténység gyakorlását az egész országban. A sógunátus éles szemmel felismeri, hogy milyen következményei lehetnek annak, ha a nyugati ideológiákat és kereskedelmet továbbra is ellenőrzés nélkül engedik be az országba, ezért Tokugava Iejaszú halálát követően 1616-ban minden külföldi hajót kitiltanak Nagaszaki és Hirado kikötőiből.9 21

PoLíSz Ugyanebben az időszakban alakul ki a szakoku (zárt nemzet) politikája, melynek sarokpontjait egy-egy törvény megalkotása jelenti: 1613 – a kereszténység betiltása 1616 – a külföldi hajók kitiltása Nagaszaki és Hirado kikötőiből 1621 – a tengerentúli utazás tilalma japánok számára, a tengerentúli utazásra alkalmas hajók építésének felügyelete, fegyverek exportjának tilalma 1635 – a tengerentúli japánok hazatérésének tilalma 1636 – határőrség felállítása Hakonéban, Edo védelmére a nyugattal szemben 1639 – a portugál hajók kitiltása minden japán kikötőből 1640 – keresztényüldözéssel foglalkozó hivatal felállítása A keresztényellenesség egyik különösen fontos állomása az 1637–38-as Simabara-lázadás. Ennek elsődleges kiváltó oka ugyan az adók felemelése, de a lázadásban elsősorban a helyi keresztények, illetve róninok10 vesznek részt. Mikor a Tokugava sógunátus által odaküldött ötszörös túlerő sem bír elbánni a lázadókkal, a hollandok segítségét kérik, akik ágyúkkal felszerelt hajóval ostromolják meg, és veszik be a Hara várat. Talán nem is az a meglepő, hogy 1640 környékén egy az inkvizícióhoz11 hasonló, keresztényellenes hivatal kezdi meg működését, inkább az, hogy a keresztényellenesség, keresztényüldözés egészen az 1870-es évekig megmarad, s végül csupán a külkereskedelmi hátrányok miatt szüntetik be teljesen. Az ország kapuinak bezárása közben mégis marad egy kapocs Japán és Európa között, a kivételezett helyzetben lévő új protestáns hatalom, Hollandia. A szakoku megszilárdulása után továbbra is fennmarad a holland kereskedelmi pont. 1680 és 1715 között a Japánba beengedett kínai kereskedelmi hajók éves számát 70-ről 30-ra csökkentik, ekkor Hollandia még évente kétszer küldhet hajókat. De ez a két alkalom is elegendő ahhoz, hogy sok fontos tudományos eredmény és újdonság eljusson Japánba. Összegezve: Japán felismeri, mennyi veszéllyel járhat, ha korlátozás nélkül beengedi az országba a nyugati kultúrát, gondolkodásmódot, ezért a bezárkózást választja. Most még sikerül elzárkóznia a nyugati érdeklődés elől, még abban a helyzetben van, hogy ő diktálja a feltételeket. Alig száz év telik el és a helyzet a visszájára fordul. A változásban elsősorban Oroszországnak, majd a Brit Birodalomnak van fontos szerepe, azonban a végső szó az Egyesült Államoké. Az 1700-as évek során biztosított minimális kereskedelmi lehetőségekkel szemben újra és újra előkerülnek azok az igények – például Oroszország részéről –, amelyek teret engedtek az országon belül is a változást, vagyis a kaikoku12 politikáját szorgalmazó törekvéseknek. A hatalomféltéstől indíttatva az 1800-as évek elején a japán kormány ismét keményebben lép fel ezekkel az igényekkel szemben. Aki támogatja a kaikoku politikáját, azt egyszerűen kivégzik. A térség történelmének egy kétségtelenül fontos eseménye következtében azonban a kormány kénytelen fontolóra venni a nyitás lehetőségét. Az 184222

A történelem faggatása ben véget érő ópiumháborúban ugyanis a Brit Birodalom győzelmet arat Kína fölött. Ez a tény megerősíti Japánt abban, hogy szüksége van a nyugati technológiára, mert a szamurájokból álló hadsereg nem veheti fel a versenyt a nyugattal. A végleges döntéshez az utolsó lökést az Egyesült Államok hajói adják meg, amikor 1853-ban Commodore Matthew Perry megfelelően felfegyverzett hajóhaddal13 eléri a kereskedelmi tilalom feloldását. A kérésnek kénytelen eleget tenni a kormány, aminek következtében először az Egyesült Államokkal köt kereskedelmi egyezményt, majd ezt további hasonló megállapodások követik Hollandiával, Oroszországgal, Franciaországgal és Angliával. A nyitás természetesen az országon belül sem marad hatás nélkül. A Tokugava sógunátust ellenző hangok felerősödnek, majd a Meidzsirestauráció során a sógunátust megszüntetik, a császárt visszahelyezik hatalmába,14 és egy új politikai irányt hirdetnek meg Japán számára, melynek lényege: a nyugat előnyeinek ötvözése a kelet értékeivel. A kereskedelmi egyezmények következtében a kijelölt kikötővárosokban (Kanagawa [később Jokohama], Nagaszaki, Kobe, Niigata) olyan kolóniák jönnek létre, ahol az egyezményekhez tartozó külföldiek szabadon mozoghatnak. A kolóniák területén kívül továbbra is korlátozzák a nem japánok utazását, illetve a japánokkal való kapcsolatfelvételüket. Azonban egy fontos előny is társul ehhez az állapothoz, ez pedig az a tény, hogy a kolónia területén belül nem vonatkoznak rájuk a japán törvények. A külföldi állampolgárok felett csak a saját országuk kihelyezett tiszteletbeli konzulátusának van hatalma. Annak ellenére, hogy a külföldiek kivételezett státusza az idegengyűlöletet erősíti a lakosságban, melynek következtében erőszakos cselekmények is történnek, a kormány mégis külföldi tanácsadókat hív, hogy a nyugati módszereket kellő sikerrel tudják adaptálni az államigazgatási rendszerben. Ha visszagondolunk a Japán és a Nyugat kapcsolatfelvételének eddigi történetére, akkor azt látjuk, hogy az első találkozástól kezdve az 1800-as évek végéig valójában Japán többször is sikerrel folytatott olyan politikát, amellyel meg tudta akadályozni, hogy valamelyik gyarmatosító nagyhatalom bekebelezze az országot. Ennek alapján azt állíthatnánk, hogy nem érvényesíthető a kolonialista elmélet Japán esetében. Azonban a XIX. század végének eseményeit figyelve, másként látjuk Japán szerepét. Miután Japán már kellőképpen felzárkózott a Nyugathoz, ismét napirendre tűzhette birodalmi törekvéseit a térségben. Ennek eredményeképpen 1895-ben a japán-kínai háború, majd 1905-ben az Oroszországgal folytatott háború ér véget japán győzelemmel. A sikereknek köszönhetően Japán számos terület felett átveszi a hatalmat, vagyis belép a gyarmatosítók sorába. Japán ettől fogva kettős szerepben jelenik meg. Egyrészt, mint KeletÁzsia meghatározó hatalma, gyarmatosító szerepben, másrészt saját magát az ázsiai térség megmentőjének feltüntetve, aki a gonosz nyugati gyarmatosítástól szeretné megvédeni a szomszédos országokat. (lásd: csendes-óceáni háború). 23

PoLíSz Erről a kettősségről ír Imazava Noriko, Said Orientalizmusának japán fordítója, a könyv utószavában. Az orientalizmus struktúrájában a Nyugat, mint szubjektum, vagyis mint megfigyelő, a Kelet pedig mint objektum, vagyis mint megfigyelt áll szemben egymással. Ezt a struktúrát vizsgálva azt találjuk, hogy a modern Japán egy rendkívül különleges helyzetben van. Földrajzi és kulturális szempontok szerint Japán egyértelműen a nem-nyugati világ része, így nem kétséges, hogy szerepe a megfigyeltéhez, az objektuméhoz kapcsolódik. Azonban a modern Japán törekedett arra, hogy az imperialista hatalmak egyikévé váljon, eltanulva a nyugati gondolkodást, abból a célból, hogy ezzel megalapítsa saját gyarmatait.15

A Japán gyarmatosítás történetének következő és egyben utolsó állomása (amely, mint tudjuk, egyben a II. világháború záró aktusa is) a Japán ellen irányuló amerikai atomtámadás,16 amely egyértelművé tette az Egyesült Államok amúgy is várható győzelmét. Az amerikai megszállás végül beteljesíti azt az állapotot, amelyet 400 éven keresztül nem sikerült egyik nyugati gyarmatosító hatalomnak sem elérnie. Egy rövid bekezdés erejéig még érdemes megemlíteni Japán gazdasági stratégiáját az 1950-es éveket követően.17 Ekkor ismét kénytelen volt az ország radikálisan új irányba elindulni, hogy megteremthesse azt a fajta meghatározó hatalmi szerepet, amit a történelem során annyiszor magáénak tudhatott. Ez esetben ezt a tudásalapú társadalom hozta meg számára. A történelmi események alakulását áttekintve tehát arra az álláspontra juthatunk, hogy Japán háromféle pozíciót foglalt el a koloniális viszonyrendszerben. Jelen volt: 1. gyarmatosítottként 2. öngyarmatosítóként 3. gyarmatosítóként. A legkevésbé a „gyarmatosított” címke érvényes Japánra, hiszen a nyugati kolonizáció, amely a nagy földrajzi felfedezések korában indul el, és az ipari forradalom idején eléri szinte a csúcspontját, nem érvényesül Japánban. Elsősorban azért, mert Japán beveti azt a különleges fegyverét, amit itt „öngyarmatosításnak”18 neveztem. Nem engedi hatalomhoz jutni a gyarmatosító nyugati hatalmat, nagyrészt inkább maga végzi el azt, amit a gyarmatosító számon kérne rajta. Ezzel megakadályozza a konkrét területi és hatalmi kolonizálást. Ennek dinamikáját felhasználva pedig saját maga is továbbviszi a gyarmatosítás politikáját, és a Csendes-óceániai térségben próbál vezető szerephez jutni. Mint gyarmatosított egyszer kerül csak alárendelt szerepbe, azonban itt mintha a nyugat megfizetne mindazért a kudarcért, amit már évszázadok alatt elszenvedett a sikertelen kolonizáció során Japántól. A II. Világháború lezárásaként az Egyesült Államok annak ellenére hajtja végre végzetes atomtámadá24

A történelem faggatása sát Japán ellen, hogy már egyértelművé vált, Japán ebben a háborúban csak a vesztesek oldalán végezheti. Ennek az eseménynek a szükségtelensége talán ma már kevéssé kétséges. Ahogy közel száz évvel korábban elegendő volt csupán a fegyverkészlet bemutatása Perry részéről, úgy ebben az esetben ennyivel már nem elégedett meg az Egyesült Államok hadvezetése. Ha eszünkbe is jutna ezek után Samuel Huntingtonnak a civilizációk konfliktusáról19 szóló elmélete, rögtön vegyük figyelembe Said javaslatát. Said ugyanis élesen kritizálja Huntingtont, és azt javasolja: „Próbáljuk a kultúrát nem úgy érteni, ahogy Huntington, aki konfliktusként szeretné látni, sőt civilizációk konfliktusaként, próbáljuk úgy érteni, mint a különböző kultúrák közötti csere lassú folyamatát.”20

Japán esetében ez a feltevés több szempontból is hasznunkra válhat. Egyrészt ez a kulturális cserefolyamat volt Japán öngyarmatosításának eszköze, például a XX. század eleji nyugatosodásban, de a II. világháború utáni gazdasági fellendülést is felfoghatjuk ennek a koncepciónak a konkrét gazdasági eredményekre való átfordításaként.

A japán filmművészet értelmezésének kolonizálása A kulturális csere lassú folyamatának egyik igencsak érdekes területe a japán film értelmezésének kérdésköre nyugaton. A diskurzus egyik első összegző megfogalmazását Peter Lehman21 nyújtja számunkra. „Talán túlzott cinizmussal, a következőképpen foglalhatnánk össze a helyzetet: nyugati filmtudósok azzal vádolják egymást, hogy nyugati filmtudósok. Vagy pontosabban: nyugati filmtudósok azzal vádolják egymást, hogy nyugati módon közelítik meg a japán filmet.”22

A probléma fölvetésében nem is az a furcsa, hogy a nyugati filmtudósok mivel vádolják egymást, inkább az, hogy miért pont a japán filmalkotásokkal kapcsolatban alakult ki ez a vita. Semmilyen más filmművészet értelmezése során nem vetődött még fel a kérdés, hogy nem kellene-e megszokott nyugati megközelítésmódunkat feladni egy nem-nyugati, nem-európai kultúra alkotásának értelmezése során. Ahogy Lehman továbbfűzi gondolatmenetét, természetesen Saidhoz érkezik meg, és a Nyugat által kialakított Kelet-képre, vagyis az orientálisra vonatkozó megállapításait idézi.23 Majd mindezek fényében osztályozza a vitában résztvevő filmtudósokat.24 A „rejtélyes kelet” csoportjához Donald Richie-t25 és Paul Schradert26 sorolja, mivel számukra a japán film minden eleme rejtett jelentést hordoz, minden elem az orientális karakterre – vagy keleti vallásra – tartalmaz utalást.27 Hozzájuk képest a Bordwell–Thompson28 házaspár álláspontja a „kris25

PoLíSz tálytiszta kelet” fogalmát hordozza, hiszen számukra a japán film jelentése a klasszikus hollywoodi film paradigmájának összefüggésében értelmezhető. Az alapvető nézeteltérést az a kérdés váltotta ki, hogy Ozu filmművészete vajon hová sorolható. Ha kívülállóként tekintünk erre a problémára, máris érezhetjük benne az orientalista felhangot. Így nem is csoda, hogy a Bordwell által modern rendezőnek tekintett Ozu (modern rendező, mert a domináns hollywoodi film narratív stílusától eltérő módon alkalmazott elemeket29) védelmére kelt Joseph L. Anderson.30 Cikkében31 azt veti Bordwell szemére, hogy Ozu filmjeinek szerkezetét és a hatáselemek használatát nem a japán művészet tradicionalitásához méri, hiszen ha így tenne, rögtön kiderülne, hogy Ozu egyáltalán nem modern, sőt, a japán rendezők között is tradicionálisnak, konzervatívnak számít.32 Paul Willemen33 úgy fogalmaz: „Nem nevezhetjük modernnek Ozu filmjeit, ha figyelembe vesszük, hogy egész pontosan az a modern, ami egyben kritikája is lehet, nem csupán semleges alternatívája az éppen fennálló esztétikai gyakorlatnak.”34

A kijelentéssel kapcsolatos kritikát a diskurzus második meghatározó összefoglalása fejti ki. Josimoto Micuhiro írásában35 elképedten reagál arra, hogy a modernség fogalmát feszegető Willemen és Lehman odáig már nem jutnak el gondolatmenetükben, hogy megfogalmaznák, vagy egyáltalán feltennék a kérdést, mit jelent a modernség fogalma egy nem-nyugati kultúra számára. A kultúraközi elemzés lehetőségeit meglehetős kétségekkel kezelő Josimoto példaként a japán filmművészet nyugati irányú megközelítésének további fontos állomásait mutatja be. Elsőként Scott Nygren tanulmányát36 elemzi, melyben a szerző kísérletet tesz arra, hogy posztmodern szempontból fogalmazza meg a Japán és a Nyugat közötti kulturális cserefolyamat alapjait. Nygren koncepciója szerint, amíg a nyugati modernség kialakulására jelentős hatással volt a hagyományos japán kultúra, addig a japán „modern” nem a nyugati modern hatására, hanem a nyugati hagyománynak köszönhetően indult fejlődésnek.37 Természetesen ezt a tételt – amely ugyan kontextusából kiragadva érdekes posztmodern fejtegetésekre adna lehetőséget – Josimoto ismét kritikával illeti, hiszen a két kultúra közötti eszmecsere meghatározó problémája éppen az, hogy viszonyuk csak a Nyugat politikai, gazdasági és kulturális hatalmi helyzetének szemszögéből közelíthető meg.38 Nincs jobb helyzetben Noël Burch sem, akinek megkerülhetetlen könyve39 szintén megkapja a maga kritikáját. Annak ellenére, hogy Josimoto elismeri, Burch japán filmművészeti írásainak jelentőségét az adja, hogy Richie-vel, Bordwellel, Andersonnal szemben nem szakértője a japán diskurzusnak, így a kívülállás helyzetéből elvégzett elemzése kiszakítja a japán filmművészetet addigi kontextusából, végül mégiscsak az alábbi megállapításra jut: „Burch megalkot egy „Japán”-nak nevezett utópiát, amelyben a nyugati kritikai elméletek konkrét művészeti tevékenységekben jelenítik meg kritikai látás-

26

A történelem faggatása módjukat. Tehát Japán – mint Másik– így csupán kiegészítésként érzékelhető, mely biztonságosan megmaradhat a Nyugat ismeretelméleti határain belül.”40

Az sem javít Burch helyzetén, hogy megalkotja a „reprezentáció intézményes módját” mint fogalmat, ami a klasszikus hollywoodi reprezentációt jelenti számára, s ezzel szemben, mintegy alternatívaként, állítja be a japán filmművészet reprezentációját.41 Ebben, a két reprezentációs mód által alkotott rendszerben ugyanis nem más jut érvényre, mint az elfeledni vágyott én/Másik, Nyugat/Kelet dichotómiája.42 Burch rendszerének kritikáját fogalmazza meg Kirihara is,43 továbbá példaként hozza fel Mizogucsi filmművészetét. Mizogucsit úgy mutatja be, mint aki a ’30-as évektől kezdve évtizedeken keresztül maga volt a „dinamikus egyensúly” a japán filmművészetben, mégpedig azáltal, hogy nem csak az adaptálás lehetősége miatt nyúlt vissza a japán művészet tradícióihoz, hanem magáért a tradíció látásmódjáért is.44 Ennek kapcsán nem szabad megfeledkeznünk arról a szembeállításról Mizogucsi és Kuroszava között, amely a francia filmteoretikusok révén kezdődik az ’50-es évek közepén. A francia új hullám teoretikusai, Godard és Rivette, továbbá Bazin írásaiban találunk erre vonatkozó kijelentéseket. „Mizogucsi túlmegy az egzotikum jelentéktelen, bár vonzó állomásán, egy mélyebb szintre, ahol már nem kell aggódnunk amiatt, hogy egyedi értéke valamiféle tévedés lenne.” – fogalmazza meg Godard.45 Rivette ennél is tovább megy: „Csak azt lehet összehasonlítani, ami összehasonlítható. Mizogucsi az egyetlen japán rendező, aki teljes mértékben japán, és mostanáig az egyetlen, aki képes volt igazi univerzalizmust elérni filmművészetében.”46 Bazin sem fogalmaz kevésbé egyértelműen: „Mizogucsi képviseli azt, ami sokkal inkább autentikusan japán, míg Kuroszavára meglehetősen nyilvánvaló hatással volt a nyugat.”47 Ezekkel az egyértelmű kijelentésekkel szemben sem lehet más ellenvetésünk, mint az, hogy vajon mennyire és mi alapján állapítható meg innen, Nyugatról, hogy két japán rendező közül melyik a japánabb? Vajon az dönti el a kérdést, hogy melyikük filmművészete teljesíti be jobban azt a képet, amit mi alakítottunk ki arról, hogy mi az igazán japán? Hogy tisztán lássunk a kérdésben, érdemes alaposabban elmélyednünk Eika Tai tanulmányában.48 Tai arra hívja fel a figyelmünket, hogy a nemzeti kultúra, miként a japán kultúra is, távolról sem természetes képződmény, hanem a nemzet kialakításának folyamata során mesterségesen konstruált fogalom. Írásában először a kultúra fogalmának általános értelmezését, a nemzeti kultúrára vonatkozó tudnivalókat, majd pedig a japán kultúra fogalmának kialakítását és a japán nacionalizmus időszakának fontos elméleti hozadékait mutatja be. Végül fontos kiemelni, hogy a „japán emberek”49 kifejezés a nemzeti karakter értelmében már az 1800-as évek végén megjelenik – a japán–kínai fegyveres konfliktus kialakulásával párhuzamosan –, míg a „japán kultúra”50 összetétel csupán az 1930-as évektől kezdődően található meg, ekkor még szinte kizárólag a tudományos diskurzusban.51 27

PoLíSz

Konklúzió Végigtekintve vizsgálódásunk menetén, arra a következtetésre juthatunk, hogy annak ellenére, hogy a nem-nyugati filmművészetek vizsgálatában különösen kedvelt, kiemelt helyen szerepel a japán filmművészet, magának Japánnak a vizsgálata, a posztkoloniális elmélet erőterében történő elhelyezése kifejezetten csak, mint hiány érhető tetten. Mindennek legfőbb oka Japán sajátságos helyzetében rejlik. Ez vonatkozik egyrészt arra, hogy amíg földrajzilag és kulturálisan mindenképpen a Nyugat által konstruált Kelet részének tekintjük, addig az imperialista hatalmi törekvések és szereplők tekintetében kétség kívül a nyugatinak nevezett hatalmak közé kell sorolnunk. Másrészt konkrétan a gyarmatosítással kapcsolatos változatos szerepkörök okozhatták, hogy a teoretikusok inkább fordultak akár Észak-Afrika országaihoz, akár Indiához, melyek esetében teljesen egyértelmű és átlátható a képlet – legalábbis a nyugati teoretikusok szerint. Ahogyan Kirihara52is javasolja, egy, a Nyugat–Kelet szembeállítás elméleteitől mentes vizsgálat alapjához először is a japán történelmi és szociokulturális folyamatokat és sajátosságokat kell feltérképeznünk, majd ezek után – a vizsgálati eredmények fényében – következhetnek a további értelmezési kísérletek. Javaslatom szerint ehhez alkalmanként azt a kockázatot is vállalnunk kell, hogy úgy értelmezünk egy-egy japán műalkotást, filmet vagy éppen szellemi irányzatot, hogy nyíltan kijelentjük: nem azzal zárul vizsgálódásunk, hogy ezeknek milyen japán jelentése van, csupán azzal, hogy számunkra milyen jelentésekkel bír egy másik kultúra, egy másik gondolkodásmód eredménye, megjelenése.53 De tekinthetünk úgy is erre a kérdésre, hogy nem feltétlenül kell megtalálnunk minden esetben a tényleges japán jelentést, inkább azokat a területeket kellene felfedeznünk, amelyek vizsgálata közelebb vihet ahhoz a ponthoz, ahol az én/ Másik, Nyugat/Kelet Josimoto által is emlegetett dichotomikus megkülönböztetéstől és egymás elleni kijátszásától mentes lehet a tudományos munka. Jegyzetek 1 Christoph Burgmer, Edward W. Said, Bevezetés a posztkoloniális diszkurzusba = A posztmodern irodalomtudomány kialakulása: A posztstrukturalizmustól a posztkolonialitásig, szerk. Bókay Antal, Vilcsek Béla, Szamosi Gertrud, Sári László, Bp., Osiris Kiadó, 2002, 605. (Ford. Farkas Zsolt) 2 Edward W. Said, Orientalism, London, Penguin Books, 1977. Magyarul: Orientalizmus, Bp., Európa, 2000 (ford. Péri Benedek). 3 Felülemelkedve azon az egyébként nem elhanyagolható tényen, hogy Magyarország, eddigi történelmét tekintve, nem feltétlenül tartozott a Nyugatnak definiált geográfiai vagy kulturális térhez, még ha eszméinket tekintve egy ideje, úgy tűnik, közös

28

4 5

6

7 8

platformon is állunk. Kiindulásként fogadjuk el, hogy a napnyugati kultúrvilág részesei vagyunk mi is, és feledkezzünk meg a saját Keletre utaltságunkról! Said, Orientalizmus… i. m., 10. Vö. Robert C. Young, A gyarmatosítás és a vágy gépezete = A posztmodern irodalomtudomány kialakulása… i. m., 647–48. (ford. Rezes Andrea) A The Cambridge History of Japan – Volume 4, Early Modern Japan (ed. John Whitney Hall, Cambridge, Cambridge University Press, 2008) alapján. Nagyjából az európai feudális földesuraknak megfelelő hatalmi szint. 1600-ban Tokugava sorsdöntő csatát nyer Szekigaharában, innentől kezdve már

A történelem faggatása

9

10

11 12 13 14

15

16 17

18

19 20 21

egyértelmű a sikere, de csak 1603-ban kapja meg ténylegesen a sóguni kinevezését. Sóguni címét már 1605-ben átadja a fiainak a hatalom átöröklődése miatt, azonban a hatalmat továbbra is a saját kezében összpontosítja. A Tokugava-, vagy Edokorszak 1868-ig tart. A nyugattal kapcsolatos események jelentős része sokáig Kjúsú szigetére koncentrálódik. Kagosimában lép partra Xavéri Szent Ferenc, és alapítja meg az első keresztény közösséget. Az első angol kereskedők Hiradóban kötnek ki, majd Nagaszaki lesz a nemzetközi kereskedelem kitüntetett helyszíne. Olyan szamurájok, akiknek már nincs mesterük, uruk. Eredetileg, ha egy szamurájnak meghalt az ura, akkor ő is rituális öngyilkosságot követett el. Amennyiben ezt nem tette meg, az nemcsak nagy szégyent jelentett a számára, de egyfajta kiközösítést is. sumon aratame jaku – a kereszténység üldözésével foglalkozó hivatal. Nyitott ország: az ország nyitott a tengerentúli kereskedelem előtt. Ezek voltak az úgynevezett „fekete hajók”. Persze a császár tényleges hatalma nagyon rövid ideig tartott, aztán ismét csak „kirakatként” szerepelt.(Meidzsi jelentése: „felvilágosult szabályok”.) Idézi: Nishihara Daisuke, Said, Orientalism and Japan, Alif: Journal of Comparative Poetics, 2005/25. (Edward Said and Critical Decolonization). (Saját fordítás) További furcsa egybeesés, hogy az egyik célpont pontosan az a Nagaszaki, ahol elkezdődött Japán kapcsolata a nyugattal. 1952-ben hivatalosan véget ér az amerikai megszállás, ami az amerikai cenzúra megszűnését és némely további könnyítés bekövetkezését jelenti, hiszen az amerikai katonai jelenlét egészen a mai napig nem szűnt meg, és aktuálpolitikai kérdéseket vet fel újra és újra. Az öngyarmatosító (önkolonializáló) kifejezéshez, bár az én értelmezésemtől eltérő gondolatmenetben, vesd össze: Alekszandr Kjosszev, Megjegyzések az önkolonializáló kultúrákról, Magyar Lettre International, 2000/37. Samuel P. Huntington, A civilizációk összecsapása és a világrend átalakulása, Bp. Európa Kiadó, 2008. Burgmer, Said, Bevezetés… i. m., 609. Peter Lehman, The Mysterious Orient, The Crystal Clear Orient, The Non-Existent Orient:

22 23 24

25

26

27 28

29 30 31 32 33

34 35

Dillemas of Western Scholars of Japan Film, Journal of Film and Video, 1987/1. (Japanese Cinema) Uo., 5. (Saját fordítás) Uo., 5, 6. Annyit mindenesetre érdemes megjegyeznünk, hogy ezek a filmtudósok elsősorban amerikai, illetve angol nyelven diskurzust folytató filmtudósok. Donald Richie (1924–) amerikai író, újságíró, kísérleti filmes. A II. világháború utáni amerikai megszállás révén kerül először Japánba. Beleszeret a japán kultúrába, és mint újságíró tér vissza. A XX. század második felét szinte kizárólag Japánban tölti, megtanul japánul (bár csak beszélni!), a The Japan Times filmkritikusa lesz, több könyvet is ír a japán emberekről, japán kultúráról, japán filmről. Személyes kapcsolatba kerül Ozu Jaszudzsiróval és Misima Jukióval is. Paul Schrader (1946–) amerikai forgatókönyvíró, rendező, filmkritikus. A japán filmmel kapcsolatban leginkább az 1972-ben megjelent Transzcendentális stílus a filmben: Ozu, Bresson, Dreyer című könyvét fontos megemlíteni. Lehman, I. m., 6. David Bordwell (1947–) és Kristin Thompson (1950–) mindketten filmteoretikusok, filmkritikusok, közösen és önállóan is számos filmtudományi munkát készítettek. Vö. David Bordwell, Visual Style in Japanese Cinema 1925–1945, Film History 1995/1. (Asian Cinema) Joseph L. Anderson Donald Richie-vel közösen alapvető könyvet írt a japán filmgyártás történetéről. Joseph L. Anderson, The Space Between: American Criticism of Japanese Films, Wide Angle, 1977, 4. (Idézi: Lehman, I. m.) Természetesen az már egy másik témakör, hogy ezen a tradicionalitáson belül egy teljesen sajátos stílust alakít ki. Az edinburgh-i egyetem professzora, a ’80-as években a Framework című filmes folyóirat szerkesztője, számos filmtudományi könyv szerzője, hosszú ideje foglalkozik a nemzeti filmtörténet kérdéseivel, kultúraelmélettel és más kultúrák (például India) filmművészetével. Paul Willemen, Notes on Subjectivity: On Reading „Subjectivity Under Siege”, Screen, 1978/1. (Saját fordítás) Mitsuhiro Yoshimoto, The Difficulty of Being Radical: The Discipline of Film Studies and the

29

PoLíSz

36

37 38 39 40 41

42 43 44 45 46

Postcolonial World Order, Boundary 1991/3. (Japan in the World) Magyarul: Metropolis 2001/1., 41–49. (ford. Simon Vanda) Scott Nygren, Reconsidering Modernism: Japanese Film and the Postmodern Context, Wide Angle, 1989/3. Yoshimoto, I. m., 246. (A magyar változatban: 43.) Vö. Nygren, I. m., 8. Yoshimoto, I. m., 247. (A magyar változatban: 44.) Noël Burch, To the Distant Observer: Form and Meaning in the Japanese Cinema, Berkeley, University of California Press, 1979. Yoshimoto, I. m., 248. (Saját fordítás) Erről részletesebben ír: Donald Kirihara, Critical Polarities and the Study of Japanese Film Style, Journal of Film and Video, 1987/1. (Japanese Cinema) Vö. Yoshimoto, I. m., 256–267. Kirihara, I. m. Uo., 23. Cahiers du Cinema, 1954/40. (Saját fordítás) Idézi: Rustin Thompson, Beauty Beneath the Brutality: Japanese Masters Mizoguchi and Ozu, Movie Maker 1998. http://

47 48 49 50 51

52 53

www.moviemaker.com/directing/article/ beauty_beneath_the_brutality_japanese_ masters_mizoguchi_and_ozu_3225 (utolsó megtekintés ideje: 2012. 01. 22.) Idézi: Audie Bock, Japanese Film Directors, Tokyo, New York, Kodansha International, 1978. Eika Tai, Rethinking Culture, National Culture and Japanese Culture, Japanese Language and Literature, 2003/1. nihondzsin nihon-bunka. Ez utóbbi kifejezés pedig erőteljesen összefügg a II. világháború előtti időszakban kialakuló japán nacionalizmussal. Kirihara, I. m., 24–25. Ehhez érdemes végiggondolni Japán és a napnyugati kultúra különböző naptári rendszereit, valamint azok összefüggéseit, vagy inkább széttartását, például olyan kifejezések mentén, mint „századvég”, a „hidegháború kora”, „felvilágosodás” stb. Vö. Kojin Karatani, Seiji M. Lippit, The Discursive Space of Modern Japan, Boundary, 1991/3.

Marczinka Csaba

Székely-zászló Székely Mózes fejedelem emlékére

30

Ez is: vesztes csatához kötődik!... (a brassói ütközetben lobogott először Székely Mózes fejedelem serege felett, 1603 júliusában)

Futottak is vissza a „biztosba”, szekerek mögé, tábor oltalmába – de (akár a mohi pusztán) éppen a szekérvár lett végzetes csapda!

Radu Serban és Giorgio Basta, az oláh vajda s zsoldosok hada ellen egy zászló nagyon kevésnek, nagyon sebezhetőnek bizonyult!

(ránk omlott a „betonvédelem”, sajna) A gyűrű bezárult és a katonák rémülten összevissza futkározva gyakran egymást is halálra taposták.

A bég a török segédhaddal hamar olajra lépett, a tatárok meg követték a „jó példát” – így aztán a sereg harapófogóba került...

(„Halálbiztos csapda ez a szekérvár! Felaprít itt minket az oláh vajda!... Csupán a kitörés maradt immár – legalább a mezőn feküdjek halva!”)

A történelem faggatása

Magyari Barna

Az ész kezében szike

Trianon

nyári eső után a tájat langyos merengés öblíti át a vers velem bármit láttat betűcsipeszen csüng a világ

sokadik éjünk álmatlan kit vernek Árpád népe ez érkanóc ég a bánatban míg bennünk a jaj révedez

ez az ambivalens pillanat nem tudom hogy került most ide az ész kezében steril szike mellyel birizgál a rím alatt

pár nép papírt lebegtet és egy-egy magyar földet átfog minden újabb egyeztetés hazánk testén égő tályog

végleg eltűnni még nincs okom bár sajtolt szóvá már sok pokol minden ráncom egy-egy mikrofon ahol az öregség szónokol

ősi vérünk a gyász foglya oda Pozsony Huszt Kolozsvár pár álbölcs a törvényt osztja s lelkünk a hírek botozzák

mindenkit eltakar valami s ha több tonna kétség betemet jóságos csoda nyújtsd kezedet mert tettekkel kell itt szavalni

levágva Székelyföld Zilah Nagyvárad Szalonta Arad nem mered bevallni mi vagy némává kövül a garat

a lelkem most felső szinten ég hiába gyártok ideákat részekből épül a mindenség a gond ott nevet s ide árad

a nemzet gyöngye elgurult győztesek tépik a magyart fájdalom játszik háborút nekünk a verség maradt

A Fekete bojtár népe itt egykor a bút s a nyájat Sinkáék lesték ha írok ingertelkeimre betűrét nő s bár most estébe burkolja az egész testét hajnalban már fénybikiniben pózol Vésztő Arany Ady Sinka… édes ízek a számban az irodalom a legszebb földi maradék gyönyört szedni a hangsúlyparcellákba jártam bennem a jót ma is a verspedál hajtja még

31

PoLíSz amott a bájtos legelőn fényes fű terem ahol nem juh legel hanem emberi alak s ha gép ellen a végtelent csokorba szedem barátok kérdezik minek hergeled magad ma is bút termel a Fekete bojtár népe velünk itt naponta a válság kel birokra de Sinka István szava szíve szenvedése lelkem virágait szorgosan átporozza

Matyikó Sebestyén József

Takarónk a csillagos ég In memoriam Jékely Zoltán Vízbefúlt kiterített kereszt, Akár a kenyérjárta kés – Úton a fél-kéz int, a félKorpusz szálkás lábaira. Bámész csapat, a lakók Bár-ívű habokon, Amíg eledelünk szeder, Takarónk a csillagos ég. Vetünk pányvát üres Olajos partokon, Kezünk a jegyet adja át Szúrja a szőrös kalauz – Rángatott láncok – szétszóratás!? Hitem a hitük!... Míg ránkszakad az ellenőr – Utánunk fújja sípjait. De hol a rajt-szemű part És hol a víz?!

32

A történelem faggatása

Angyal érinti vállam

A Hetyei rom-templomra

Buba és Ede

Ádánd határában

tánc lesz és repülés fénnyé vált bennünk a föld a sorsod inge rámtapad hogy újraszülessen a zöld

Korhadó gyökerek, házak, hazák. Ki Istent keresi: önmagát találja. Ments meg Uram minket! Átlépünk metsző árnyékokon hidak korlátjára dőlve, tarlós búzamező, sárga palást, lélek-törmelék, kihullt mag. az elveszített szárnycsapások Csipdesnek az ég árva madarai. A templom üres, tető nélkül. Kalandok atyja a pillanat: tizennégy kéve búza a keresztúton. a szentek hallgatása A hetedik napon a mindenségből sarjadó fűszál, mint gazdag szőttes: pipacs, búzavirág néma árban kövek-kopoltyúi példázatok. Találj magadra Uram benned mint azok a régi képek ha rámnéznek könyörülj Ments meg Uram minket Amen

a világ a házak tűzfalán az árnyék a forró semmiben szemmel tartasz, oly vakitó – s a tiéd virágzó szivem

Árnyékfoltok emlékeim hamuszin levegőben ezer év jobb ha hallgatok csengetnek beengedsz teszem szótlan kőszivemre égnek a csillagok.

Amikor elhagytok árvaországod megtaláltam függőónján a gyásznak

Fölélitek a szabadságot a térképen nincs haza harmadnapra föltámadva megvirradva nagykendőbe elbújtatva szerelem fenyvesében sirt ásnak épül a rettenetes jövő

33

PoLíSz

XX. SZÁZADI MAGYAR PRÓZAMŰVÉSZET ÚJRAFELFEDEZÉSE XI. Polgárdy Géza

Herczeg Ferenc-redivivus Avagy töprengések az író születésének 150. évfordulóján Fogalmazhatnánk persze úgy is, hogy a kényszeresen feledésre ítélt, ám újra felfedezett Herczeg Ferenc emlékezete. Mert az 1945 és 1990 közötti évtizedek nem csupán a történelem kificamodását jelentették, de az ezzel járó ízlés – vagy inkább ízléstelen! – terror uralmát is. Amikor mások mellett Hamvas Béla, Nyírő József, Márai Sándor, Tormay Cécile, Kosáryné Réz Lola, Somogyváry Rudolf – és persze Herczeg Ferenc – neve és műveik is indexre kerültek. Róluk és az összes többi, hasonló (mert nemzetben) gondolkodó alkotókról ezek alatt az évtizedek alatt vagy rosszat, vagy semmit sem (de az inkább utóbbit) lehetett írni, műveiket pedig szigorúan tilos (és „veszélyes”) lett volna! kiadni. Így aztán Herczeg Ferenc egyetlen műve sem jelent meg évtizedeken át. „A kényszeres feledés sötét mélységeiből kell ma alakját megidézni” – állapította meg nemrég, s joggal Mák Ferenc –, „a kommunizmus ízlésterrorja a polgári világgal együtt őt is száműzte a számon tartott (nemzeti) értékeink sorából.” Ami viszont megtörtént, az – jelen esetben sajnos! – nem tehető soha meg nem történtté! Még változtatni, az elkövetett bűnöket helyrehozni sem lehet olyan gyorsan, ahogyan az kívánatos lenne. Ahogy a diktatúra évtizedei után sem lehet varázsütésre mindent normálisra változtatni, s ahogyan például a fővárosi Kossuth teret sem lehetséges pillanatok alatt a második világháborút megelőző képére visszaalakítani, úgy az igazi művek olvasásának elmaradását sem lehet nagy hirtelen pótolni! Megszakítani az idők normális futását – ez akárhány forradalomnak is bámulatosan gyorsan sikerült! Ám ismét normális mederbe terelni a ki ficamított időt? Helyrehozni a történelmi bűnöket? Ismerjük el, ez bizony szívós, hosszú és kitartó munkát igényel! Annakidején az akár merényletnek is nevezhető „agyonhallgatásos” eljárás igen hamar megindult Herczeg Ferenc ellen. A szocializmus rosszemlékű évei idején a magyar irodalom „Herczeg-telenítésére” nem kellett sokáig várni. Barta János már az író halála utáni évben, 1955-ben úgy látta az Alföld című folyóiratban megjelent, Herczeg Ferenc mai szemmel című tanulmányában, hogy „Herczeggel a maga egészében ma nincs mit kezdenünk. Az a világ, amelynek az írója volt, elsüllyedt visszahozhatatlanul – a fiatalabbak már meg se fogják érteni…” (Érdekes álláspont. Mert például Homérosz világa még a Herczegénél is jóval régebben „elsüllyedt”, mégis megértjük ma is. Vagy lehetséges lenne, hogy minden irodalmi mű csak a saját kora számára volna érthető, s ha egy bizonyos kor elmúlik, az utána következőnek már semmit sem jelent?) 34

A történelem faggatása Ám Herczeggel valójában nem az volt a baj, hogy elsüllyedt a világ, amelyben élt és amelyet – többek között – ábrázolt, hanem az, hogy a polgárság írója volt! Egy olyan társadalmi rétegé (nehogy véletlenül „osztály”-ra gondoljunk!) amelyre a kommunisták nehezteltek, haragudtak, de mindenekelőtt irigykedtek, mert tagjai különbek voltak náluk, a minőség nélküli embereknél! A Benedek Marcell – mint főszerkesztő – által jegyzett Magyar irodalmi lexikon a hatvanas években nem kertelt, amikor Herczeget így minősítette: „író, a századelejei és a két háború közti kor irodalmában az irodalmi konzervativizmus vezéralakja, az úri osztály ideológiájának, szellemiségének irodalmi képviselője…” Persze hogy képtelenség volt ebben az időben elszakadni a politikától, persze hogy mondani kellett valamit Herczegről is osztályharcos alapon! S ez most éppen az „úri osztály” emlegetésével valósult meg. Ráadásul még – hogy ismét Mák Ferencet idézzük – „a verseci sváb gyógyszerész fia annak a kornak volt a gyermeke, amikor a Bácskában és a Bánságban legszebb teremtő korszakát élte a nemzeti géniusz.” Na, már csak ez kellett! Még hogy nemzeti! Az ördög nem iszonyodik úgy a tömjénfüsttől, mint a magyarországi kommunisták a nemzeti szótól! Hát még annak tartalmától! A hazai internacionalista önkívület nem engedhette meg, hogy valaki Magyarországon nemzeti lehessen! (Más, egykori szocialista országokban, például Romániában persze bátran lehettek valakik nemzetiek, itt, nálunk azonban kizárt volt! Emlékezzünk csak: nemzetinek lenni szigorúan tilos volt, sőt életveszélyesnek minősült!) Aztán adódott itt még egyéb is. Herczeg Ferenc barátja volt Horthynak, ha pedig az volt, csak rossz író lehetett! Nem is beszélve Szabó Dezsőről, akit igazán nem lehet baloldalinak minősíteni, s aki nem a kommunista gőg, hanem egészen más indíttatás kapcsán használt csípős megjegyzéseket az „etelközi sváb”-bal kapcsolatban. Miért? Talán mert Herczeg kapott Corvin-láncot, Szabó Dezső nem. De lehet, hogy még ennél is prózaibb volt az ok. Szükséges tehát Herczeg Ferenc írói újra értékelése, szükséges műveinek újrakiadása, szükséges, hogy mindaz, amit írt, amit alkotott, ismét része legyen a kificamodott kommunista évtizedek időszaka alatt az irodalomból száműzött és feledésre ítélt nemzeti géniusznak! Szerencsére most, 2013-ban, amikor a múló időben elérkeztünk az író születésének (1863. szeptember 22.) 150. évfordulójához, az említett területeken nem nulláról kell indulnunk. Hiszen a közelmúltban a legtöbb művét már újra kiadták! Amikor 1993-ban végre megjelent emlékezéseinek harmadik, utolsó kötete a Hűvösvölgy – A Várhegy (1933), és A gótikus ház (1939) már korábban eljutottak az olvasókhoz –, a kötethez előszót író és Herczeggel egyébként is sokat foglalkozó Németh G. Béla megállapította:

35

PoLíSz „…Aligha kétséges, jó néhány nemzedéknek kell felnőnie, hogy saját elmével, saját ízléssel, saját tapasztalattal tudjon és merjen gondolkodni, ítélni, befogadni vagy elutasítani…”

S ekkor, ebben az időben már újra megjelentek, ismét nyomdafestéket kaptak Herczeg olyan olvasmányos, magyar tárgyú történelmi regényei, mint a Pogányok, Az élet kapuja, A fogyó hold és A hét sváb. (Noha mindegyik több helyet érdemelne, terjedelmi okok miatt mindegyikre csak pár szó erejéig térhetünk most ki.) Az először 1902-ben kiadott Pogányok a Vata-féle pogánylázadás idején játszódik. Hőse, Alpár, Thonozuba besenyő vezér papnak állott fia, aki két világ határán próbálja megtalálni önmagát. Sokak szerint ez Herczeg legjobb regénye! Az élet kapuja már II. Gyula és X. Leo pápaságának Rómáját mutatja be, s azt: hogyan és miként próbálta a magyar jobbágyivadék, Bakócz Tamás a pápai trónt megszerezni, hogy ez által a Magyarországot fenyegető török veszélyt elháríthassa. A sorban következő, A fogyó hold című történelmi kisregény már a török hódítás következményeit tárja olvasója elé, egy végvári vitéz kalandos történetével példázva a nemzet életben maradásának korabeli alternatíváit. Végül az 1916-ban napvilágot látott A hét svábban szülővárosa, Versec németgyökerű, de magyar lelkű lakosságának állított maradandó emléket. Története arról szól, hogy hét derék verseci legény miként tett tanúságot – vére hullatásával – 1848 magyar eszméi mellett. Tegyük hozzá: akik mégsem a Pogányokat tartják Herczeg legjobb regényének, többnyire A Hét svábot tekintik a legsikerültebbnek.) Aztán az említett négy, magyar tárgyú történelmi mellett az újabb időkben megjelentek olyan szórakoztató, olvasmányos regényei is, mint a Huszti Huszt, a Férfiszív és Az aranyhegedű. Az először 1906-ban megjelent Huszti Huszt vérbeli kalandregény. Egy mindenre elszánt fiatal szélhámos csalássorozatának izgalmas, fordulatos krónikája. Amerikában, egy magyar származású milliomos titkáraként jegyzi le a főhős annak emlékiratait, mégpedig Magyarországon élő családjának ellene folytatott üzelmeiről. Majd a titkár a kézirattal Magyarországra indul, hogy itt – a milliomos végakaratának megfelelően – kiadja azt. Ám nevezett a könyv kiadása helyett a milliomos fiának adja ki magát, s így csapja be az embereket. A két évvel később, 1908-ban kiadott Férfiszív szélhámos nője azzal tart uralma alatt egy férfit, hogy hasonlít annak elveszett szerelmére. Az aranyhegedű (1916) az első világháború idején játszódik, és egy sokarcú fiatalasszony érzelmi ingatagságáról, szerelmi válságairól, kudarcairól szól. Hogy nem világrengetően nagy történetek? Igaz. Kétségtelenül oka van annak, hogy Németh G. Béla „a lektűr magyar mesterének” nevezte Herczeget. Talán nem is akart mást, mint szórakoztatni. Ezt azonban magas színvonalon tette: írásművészete valóban lenyűgöző! 36

A történelem faggatása S akkor még nem említettük Rákóczi-regényét, a Pro Libertate! címűt, amelynek szerzője nagy mesterségbeli tudással, szentesített emlékidézéssel, jól szcenírozott tablókkal dolgozott. Ezekkel az eszközökkel sejtetve meg egy kivételesen nagy ember, illetve történelmi örökségének jelenlétét. Noha – ismerjük el – Rákóczi roppant bonyolult személyiségének elemzéséig Herczeg nem jutott el. Nem is állítjuk, hogy keze alól hibátlan remekmű került ki, de bizony az elhallgatására sincsen semmi ok. Aránytalan és leszűkítő volna, ha csupán a regényírót látnánk meg személyében. Végtére – a maga korában – sikeres színpadi szerző és novellista is volt. Rejtély, hogy legjobb, legsikerültebb darabjai közül némelyek, például az Ocskay brigadéros (1901), a Bizánc (1904) vagy A kék róka (1917) miért nem szerepelnek ma színpadjainkon? Legkevésbé a Bizánc iránti közöny érthető, hiszen benne a szerző egy ország végzetét látta meg előre, vagy mondhatnánk úgy is: ráérzett a közelgő tragédiára. Ez ma valóban nem érdekes? Üde hangvételű, csattanóra kihegyezett, ironikus és érzelmes korai novellái, amelyeket 1892-ben megjelent Mutamur című kötetében tett közzé összegyűjtve, ugyancsak sikeresek voltak. Egyik legszebb, az emlékezés mélabújával átitatott írása A lószőrvitéz, amelyben a halállal eljegyzett beteg kistestvér hiába kéri folyton a nagyobbiktól kedvenc játékát. Anélkül megy el, hogy egyszer is megkaphatta volna a lószőrvitézt, hogy egyszer is teljesült volna apró szívének nem is túlzottan nagy vágya. Aki ezt a melankólia telt hangján, a lélektani ráérzés mélységeit megrezdítve leírta, bizony írásművész volt a javából. Aztán említsük meg – bármilyen röviden is emlékezünk Hercegre születése évfordulóján –, hogy 1894 és 1944 között szerkesztője volt a Új Idők című szépirodalmi hetilapnak. Kerek fél évszázadon keresztül! Talán ez a lap sem maradhatott volna életben ilyen temérdek időn át, ha nem hozzáértő kezek alól kerül ki… Összegezve elmondható, hogy Herczeg Ferenc újraértékelésére immáron elérkezett az idő! Műveit ismét megjelentetik, színdarabjait pedig – remélhetően – nem mellőzik végleg. Ugyancsak remélhető, hogy nem marad egyedi és egyszeri az a kiállítás sem, amelyet a két világháború közötti időszak írófejedelmének emlékére rendeztek Badacsonytördemic községben, s amelyet 2009. május 31-én nyitottak meg. Mint a sajtó akkor hírt adott róla: „A badacsonyi községben 1929-ben vásárolt szőlőskertet és présházat a népszerű író, kiadó és közéleti ember, ahol 1945-ig pihent, alkotott, szőlészkedett-borászkodott. A helybeliek összegyűjtötték Herczeg Ferenc megmaradt, kallódó tárgyait, bútorait, gazdasági eszközeit, és ezek, illetve sok dokumentum, fénykép, könyv, újság segítségével igyekeznek rávilágítani e méltatlanul elhallgatott és elfeledett, kimagasló személyiség életére és munkásságára.”

37

PoLíSz

WASS ALBERT EMLÉKEZETE LXXXI. RÉSZ Turcsány Péter

Egy lány – egy asszony? – és a havasok Részlet a Wass Albert, a boldog-szomorú ember II. című készülő kötetből A psziché sallangtalan ábrázolásával emelkedik ki a szintén 1934-ben közreadott Anuca című novella is.1 Mélyen elrejtett személyes érintettséget vélhetünk ebben a munkában: a Füleki urasággal boldog szerelemben élő havasi nő, mikor megtudja szerelme csalárdságát, aki úgymond a gazdag birtokos, Bandi uraság lányát tervezi feleségül venni, életre szólóan válik sértetté. (Fileki uraság, Fileki Ferkó utóbb a Csaba főhőseként nyilvánvalóan a szerző alteregójává lesz, éppen ezért feltehető, hogy ebben az írásban is hasonló szerepet játszik a névadás.) Nem zárható ki, hogy valós szerelmi kapcsolat jeleneteit szövi munkájába az író, sőt – nem először munkássága során – művészi igazságszolgáltatással elveszejti a szerelemben csalárdnak ítélt férfihőst. Ez a novella szimbolikusan megöli írója hasonmását. Az írói dramaturgia remeklése, hogy a „történteket” havasi anekdotaként Kiss bácsival, a vadásztárssal mesélteti el… és nem másnak, mint a hallgatónak álcázott írónak… Így a havasi szerelmi négyszög valós szereplőit az olvasó számára teljes homály fedi. Noha még oda-oda is kacsint az elbeszélő ahhoz a néhány beavatotthoz, aki nevesíteni tudhatta volna a személyeket: „Hát, aztán tudja-e, hogy milyen ember volt az a Fileki úrfi? Éppen olyan volt, mint maga, csak egy kicsit derekabb. De az is csak az erdőket bújta folyvást.” (…) „S az úrfi vékony, inas legény. Helyben is hagyta őkelme úgy a pakurárt, hogy mire leért a Holtyerágból a bácshoz, száján, orrán, fülén jött a vér még mindig.”

A történet hová is vezethetné el az olvasót, ha nem a korábbi kedves helyre, a paradicsomi együttléteket megidéző Andrenyásza környékére: „– Na, aztán tudhassa maga is, hogy semmi sem tart örökkétig. Biza, szeptembertájban kezdett az úrfi ritkábban járni a Holtyerág felé, s kezdték beszélni, hogy a némai Bandi úr lányához szegődött volna. Na, sírt is szegény Anuca eleget. Hát még, amikor meghallotta, hogy fehérnép is van a dologban. De átkozódott keservesen, hogy így meg úgy, kerüljön csak a szeme elé az a másik leány. – Aztán, hogy ősz lett egészen, csak elcsöndesedett, s nem lehetett szavát se venni. Csak kiült a Nádaskút fölötti dombra, s elnézett naphosszat a Holtyerág felé, hallgatta az erdőt. Hogy nem szól-e valahol az úrfi kopója.

38

A történelem faggatása – Szólt az, ahogy eljött az ideje. De másfelé. A Bandi úr erdejében. Ott szólt. Kiveri a pipát csöndesen, körülményesen. – Hát egyszer csak jön a bácshoz egy gyerek a bálmosért, s az beszéli, hogy látta az úrfit amott a Csongorádon, jár valami nagy disznó után. S hogy ezt mondja, ott van Anuca is éppen. Hát csak felszökik a földről, s megindul futni. De futott is végig a Holtyerágon át, neki egyenest a Csongorádnak. Akár hiszi, akár nem: attól a naptól kezdve nem látta senki az úrfit. A gróf pásztora mondta, hogy még másnap hallott ugatni egy kutyát itt a Belovár alján, sokáig tartott egy nagy disznót, de aztán hazament. Keresték az úrfit, hetekig keresték. Csendőrök, urak, mindenféle népek. De azt már meg nem találhatták sehunt.”

És jaj, hogy még az a fránya szeptemberi időzítés is benne van a novellában… Albi grófnak későbbi feleségével, a Siemers unokahúggal való ismerkedésének idejére esik még a megjelenés dátuma is: 1934. november. Mi ez? Előérzet? Egy szakítás előszele? Egy szakítás záróköve. A magánemberi habozás időszaka.2 S ami a legtárgyilagosabb filológus számára is elgondolkodtató: ebben a novellában történik meg az oláh havasokban oly gyakori Anuca név első előfordulása Wass Albert életművében; a későbbi előfordulások erősebb nyomatékot és irodalomtörténeti jelentőséget adnak majd e névnek: találkozunk vele a Csaba román tanítónőjeként – mint a főhős első komoly szerelmével –, és a háromrészes remekmű, A funtineli boszorkány hősnője is Anuca… Nuca… S ha ehhez hozzásoroljuk még az ifjonti szerelem magyarrá tett hegyi lányát, Anikót a Tavaszi szél című színműből és az 1944-es búcsúnovellaként közzé tett Napsugár című írás3 mókus-könnyű emlékfutamait, illetve a hasonlóan Napsugár címen megkerült színmű névadó alakját, ahol gyermekét maga fölnevelő anyaként áll előttünk a görgényi havasok angyaltulajdonságú tündére,4 akkor nem lehet kétséges, hogy életre szóló emlék lappang a vissza-visszatérő leány majd asszonynév hívószava mögött. Ugyancsak Anikót nevezi meg az Altatódal a szerelemhez című posztumusz önéletrajzi regény5 főhősének havasi szerelmeként… Az életrajzi emlékezésekben kiíratlan kapcsolat (?!) újból és újból működteti az író lelkiismeretét, s ugyanakkor a tudattalanjából ellenállhatatlanul feltörő történetek páratlan empátiájú leírására ösztönzi: az érzések kiapadhatatlan monológokban és látomásokban történő megvallására. S mint az álmokban: akár a gyötrő és akár a lélekemelő jelenetekkel szemben is egyaránt tehetetlen a lélek. Könnyű szerelmi epizód? Romantika? Vagy inkább páratlanul keserű önkontroll éppen a házasság megtörténte, egy életre szóló lépés megtétele előtt?! Ismételjük: az író az Anuca című novellájában megölte saját hasonmását! Mindenesetre: igen szokatlan szerzői eljárás. Amiben bizonyosak lehetünk: ezen a balladás hangon, e szomorú és önemésztő prózafutamokban valakitől búcsúzott az író. Valakitől, még házassága előtt, véglegesen elbúcsúzott. 39

PoLíSz

Wass Albert és a valóságos Anuta (?) „Anuta Wass Albert nagy szerelme volt. Szegény leányként Ratosnya környékén élt. A regénybeli szerelem igaz történet.6 Albert nem vehette el a leányt román származása miatt, édesapja NEM ENGEDTE romángyűlöletből. A regénybeli gyermek Wass Alberttől származik, Bandi, az Andrei. Ma is él, szerzetes lett. Anuta nagyon-nagyon szép román leányka volt. Újból férjhez ment és négy gyönyörű gyermeke született román férjétől. A Zalárd patak közelében, Takán élte le életét.7 Leányát Nucának keresztelték, nagyon szép nő lett, még ma is él. Taka igen érdekes falu. Benne az Ural tájáról kivándorolt tündérhitű keresztények élnek, számukra Szűz Mária természet- és föld-istennő egy személyben. Jézus Krisztus az ő gyermeke. Istentiszteletükön tánccal dicsérik Szűz Máriát és Jézus Krisztust.” Rege Anna látóasszony leveléből8 Rege Anna (filozófia szakot végzett tanárnő, ma a Csíki havasokban tanít magyar és román gyerekeket) Nuca gyermekének születési körülményeit is leírja:9 „ANUTA-nak fia született Wass Alberttől: BANDI… a szülést az öreg remete vezette le… 10 napig Nuta mellett volt… gondozta a csecsemőt… ANUTA feküdt… vékony, nagyon finom alkatú lány volt…”

Látomásának egy másik részében a túlvilágról visszaemlékező Wass Albert hasonlóan számol be fia (?!) születéséről és Rege Anna egyik ősével történt találkozásáról: „Az öreg szakállas javasemberrrel… az öreg remeteivel, aki a barlangban őrizte… őrzi az ŐSTUDÁST – kétszer találkoztam – 13 évesen és 21 évesen, amikor Bandi (Andrei) megszületett… a Szalárd völgyéhez tartozó Oldal-ág kis házában… ő segített Nuta-nak a szülésben – én három nap után mentem fel a völgyön… az öreg ott volt Nuta mellett… Bandit pelenkázta… Nuta több napig feküdt… én akkor egy hétig ott voltam… beszélgettem a Javasemberrel… fehér szakálla volt… égszínkék szeme… faragott botja… az öreg hegyről jött le… egyedül élt egy barlangban… most is él… látom az égből… még élni fog sokáig, mert az Igazság Törvényét tartja.”10

Wass Albertnek egy kéziratból előkerült befejezetlen kisregénye11 rejtőzvefeltárva egyszerre araszol az önéletrajz és a személyes önelemzés kanyargós ösvényein. Az író kompozíciós eljárását az önfeltárulkozás igénye és a saját személyiségével való szembenézés szigora egyszerre artikulálja. Írói nézőpontok, külső és belső nézőpontok, megidézési idősíkok összetett rendszerét hozta létre ebben a művében (is). 40

A történelem faggatása Mindezt – sajátos lelki többlettel – a vallomásosság itatja át, ahogy ezt már a 20-as évek második felére visszatekintő, a kezdő költő kudarccal végződő házassági kísérletét lezáró jelenet is megmutatja: „– Te? Senkifia koldus? Hát azt hiszed, az én lányom hozzád menne? Azt hiszed, az én lányom főzne rád, mosna reád, foltozná a rongyaidat, mint valami cigányné? Úri dámának neveltem a leányomat, te taknyos, nem koldus-feleségnek! Egy napig nem maradna veled, mit gondolsz, bolond! Tudod-e egyáltalán, mennyi pénzbe kerül egy úri feleség, mi? De mit beszélek itt neked, ki kíváncsi arra, hogy mit gondolsz, mit nem! Ha nem jössz velem magadtól, rendőrökkel hozatlak el, érted? Ereszd el a kezemet! Ereszd el rögtön! A Weér Botond szeme zöld volt már és veszedelmes, mesélték később a lélegzetvisszafojtva leselkedő kisfiúk, de még mindig csak állt, mozdulatlanul, fél kézzel fogva a bankigazgató12 rángatózó kezét. – Istenit a koldus anyádnak! – káromkodott föl a bankigazgató tehetetlen dühében, s ebben a pillanatban a fiú arca rettenetes vörösre gyúlt, zöld szeméből pedig mintha szikrák pattantak volna. Eleresztette a kis kövér ember karját, s öklével belevágott az eltorzult, káromkodó arcba. Rettenetes ütés volt. Kótay úgy tántorodott hátra, mintha fának szaladt volna. Aztán elvesztette az egyensúlyát, s hanyatt esett az iskolafolyosó kőpadlóján. A fiú pedig megfordult, s szó nélkül visszament a tanterembe.”

Az író szegénységére, partiképtelenségére utaló indulatos szavak valós életrajzi háttérrel bírnak, mint ahogy a hétköznapi értelemben használt „anyázás” is mélylélektani sebeket ejt – úgy a hasonmás hős lelkében, mint feltehetően az íróéban. A nem mindennapi és szenvedélyes válasz a szerző hirtelenharagúságát őrzi meg az utókornak, annak valós indokával. S nem először, hanem, mondhatjuk, ismétlődően is, ebben a kisregényben. Különös (a Camus-éval rokon) írói bravúrral éppen az egyes szám első személytől megfosztott narrációval tudja a szerző a legárnyaltabb, legpasztellebb lelkiség-ábrázolást biztosítani. Wass Albert életének egészére kiható nagy havasi szerelmének: az Anuta/ Anikó/Nuca-történeteknek is valóságos élményköre tárulkozik fel a második szerelmi történet megkettőzött (neveket elrejtő!) narratívájában: „– Ez Enikő – mondta halkan a hajdani diák, s hangjában volt valami furcsa, mély zöngés, amire felfigyeltem –, királykisasszony álruhában.”

A havasok világában, a szabadság és Isten otthont adó világában ismét kudarc várja a szerelemkereső férfit. A hozzá nem illő pár választása miatti kudarc, csak éppen ellenkező társadalmi elvárások alapján: „– Az úrfi tanult ember – mondta csöndesen –, úri ember, nem közénk való, hiszen tudja az úrfi. A mi leányunk soha nem lehet úriember asszonya, csupán

41

PoLíSz szeretője, ezt meg mi tudjuk. Ez a leány pedig nem való szeretőnek, urak rongyának, ezt meg ő tudja. Így hát ez volt a legjobb, higgye el, uram. – Én nem vagyok úriember! – csattant föl a legény. – Én maguk közül való akarok lenni, tudják ezt maguk! Együtt döntöttem a fát magukkal, kaszáltam a szénát, tereltem a juhot! Juhot akarok venni magamnak, s úgy élni itt fönt, mint maguk, Enikővel! Az öreg pásztor sóhajtott, s csöndesen, fejcsóválva mondta: – Attól, hogy most itt járja a bolondját a hegyen, még mindig úrfi az úrfi, s az is marad. A mi fajtánk nem ír könyveket, nem farag naphosszat kicsi szobrokon, hogy aztán a tűzbe vesse őket. S a mi fajtánknak nem küldözgetnek tízezer lejeket csak úgy a városból, mink egy évig is dolgozunk érte.”

Nemcsak a szerelmi kudarcok, de az írói pályakezdés bátorító sikerei is hitelt érdemlően fogalmazódnak meg a félbehagyottan is teljesség érzetét keltő posztumusz műben. Az írói alteregó szegénységének hangsúlyozása és karrierjének elindulása valósághű részletekben gazdag. Tudjuk, hogy a trianoni döntéssel nagybirtokait vesztő Wass család a korabeli úri társasághoz képest szegényebb sorban élt. Maga Wass Albert is csak tanultsággal és rátermettséggel tudott kiemelkedni saját nemzedékéből. A kisregényben említett erdélyi és magyarországi könyvsiker – novelláinak elismertsége is – dokumentált tény. Az íróra utaló főhős, Weér Botond szerelmi kudarcai viszont azt mutatják meg, amiről minden valamirevaló ifjú hallgatna az ő helyében, hogy sem a kolozsvári úri társaság, sem a havasi pásztorvilág nem fogadta be őt… A hétköznapi élet sodrában nem egyszerűen Weér Botond részvétteljes magatartása tűnik ki, de – a Hanky tanár úr Amerikában című regény későbbi történeteihez hasonlóan – a főhős meg is meri változtatatni azok életét, akikhez a sors kihívásai révén közel került, és akik meg tudják érteni jobbító törekvéseit. Ugyanakkor Isten pörölyeként viselkedik a morális értelemben megátalkodottakkal szemben. E kettős tulajdonsága feltehetően magának az írónak az alkati jegyeit viseli magán, de egyben saját élete cselekményszálainak meghatározó mozgatójaként is rátekinthetünk. A budapesti-bécsi leírások, a képző- és zeneművészettel való kacérkodás leírásai egyszerre lehetnek valóságok és valóságkáprázatok, akár a nagy dél-amerikai írók úgynevezett fikciós világaiban, de emberi jeleneteik ekkor is életrajzi, illetve ars poétikus vonásokkal teljesek. Korábrázoló és önjellemző a kortárs modernektől való távolságtartása is: „– S neked mi a véleményed az expresszionizmus vonalhűségének tudatalatti értékmérőiről? – tette föl orrhangon, közönyösen a kérdést. Az asztalnál hirtelen csönd lett. Mindenki kíváncsi volt, hogy mit felel erre a medvebocs. Az pedig barátságosan elmosolyodott, és úgy mondta, gondolkozás nélkül:

42

A történelem faggatása – Ha netalán egyszer majd én is eljutok oda, hogy nem tudom, mit kezdjek magammal, akkor talán ráérek arra is, hogy ezen gondolkozzam. De mindenesetre megpróbálom előbb lefordítani a kérdésedet magyarra.”

Miért is tarthatjuk töredékességében is teljességnek ezt a munkát? Éppen az írói magatartás és hitvallás körkörös kimondása, a Mester és Tanítvány viszony Áprilyhoz és Kunczhoz kapcsolható egymáshoz rendelése teszi egységessé Wass Albert e különös, számunkra nagy becsben tartott kisregényét. A Kuncz Aladár szájába adott igényesség, a termékeny bizonytalanság és teremtő küzdés elvének egysége végigvonul Wass Albert életművének minden darabján: „– Nincs tehetségem semmire. Nem érek egy fabatkát sem – felelte a fiatalember ugyanúgy. Kuncz Aladár elmosolyodott. – Ha érezni tudod ezt, az már magában véve is elárulja, hogy tehetséges vagy. Csak a tehetségtelen embernek nincsenek kétségei önmagát illetően.”

A kisregényben olvasható szerény ars poétika szinte eposzi távlatokba helyezi írói életművét: „Az egész irodalom ebből áll – mondtam csöndesen –, papírra tesszük mások szavait”. Egész életútját meghatározó világlátását is a főhős látószögéből ismerhetjük meg, egyértelműsítve a hasonmás-azonosság meglétét: „– Van egy másik mondat is a Bibliában – mondta halkan, különös zengő hanggal –, mely ezt tanítja: ismerjétek meg az igazságot, s az igazság szabadokká tészen. Az igazság pedig az, hogy ezt az emberi világot, melybe mi beleszületünk, nem Isten teremtette, hanem az emberek maguk. Mégpedig az olyan emberek, mint maga is: akik méltatlanul viselik Isten képmását. Isten teremtette a hegyeket, erdőket, tavakat, folyókat, mezőket és embereket. De az emberek építették a városokat, és csinálták ezt a társadalmi rendszert, amelyikben élünk. Ez az igazság, amit tudni kell. S ez, hogy ezen csak úgy lehet segíteni, ha mindenki, maga is, és főképpen maga ebben az esetben, visszatér ahhoz az életformához, amit Isten tervezett az embernek. Ami méltósággal jár, Isten képének kijáró méltósággal.”

Életre szóló tanítás és vallomás ez a nagyszerű kisregény. A magára hagyottság és magány ellen, mely mindegyikünkre mindenkor leselkedhet, felel és válaszol – írónak és olvasónak egyaránt – a havasi álom magával ragadó emléke: „Esetten állt ott, és nagyon egyedül a gyorsan kiürülő pályaudvar üvegteteje alatt. A kedveseiket búcsúztatók sietve léptek tova, ásító vasutasok, álmos hordárok elcammogtak, s ő egyedül állt, és bámult a fekete semmibe, melynek nyirkos füstszaga volt, idegenség- és magányosságszaga. Megrázkódott és körülnézett. S mintha csak akkor döbbent volna rá, hogy egy idegen város éjszakájában áll egyedül: egyszerre rettenetes vágyakozás fogta el a gyergyói hegyek után, a csiribóki legelők és a megszokott barlang után, annyira, hogy a könnyei is kicsordultak tőle.”

43

PoLíSz Oly jó ezeken a fennmaradt papírlapokon egységben látni Kolozsvárt és a Kelemen havasokat, Budapest és Bécs külvárosait, az író fiatalkorát, első szerelmeit és írói tanulóéveit, a kudarcokkal szembesülő szerelemkeresés, a szerelemkereső férfi pontos történeteit, nem éppen „megszépítő távolságban”, hanem megvilágító pontossággal, az önfeltárás és önfeltárulkozás lázas tüzeivel és szomorúságaival… Jegyzetek 1 WA-MÖ, ek. Erdélyi Helikon, VII/10. 1934. 2 Siemers Évával. Unokatestvérével bekövetkező házassága ekkor már eldöntött tény volt. 3 Em. Ellenzék 1944 október. 4 WA-JHN, Napsugár, színpadi regény. 5 WA-N-ASZ 6 Utalás A funtineli bioszorkány történetére. 7 A Görgényi havasok lejtőin található község, az Andrenyásza déli oldalán. 8 RA-LTP 9 Rege Anna, Wass Albert első fiának születése – a funtineli boszorkány ihletőjének titka, PoLíSz, 152. sz. 10 Uo. 11 Altatódal a szerelemhez, ld. N-ASZ. 12 A lánya udvarlóját kiutasító bankigazgatóban egyes kutatók Kolozsvár román megszállása előtti utolsó polgármesterét vélik felfedezni, a szerk.

Forgács Katalin

Wass Albert, a megosztó személyiség Aligha akad még egy olyan író, költő, akiről ennyire ellentétesen vélekednek mind a szakmabeliek, mind az olvasók, illetve a nem-olvasók. Wass Albert személyiségéről, egyéni életútjáról ugyanúgy szélsőségesek a vélemények, mint irodalmi alkotásairól: a versekről, novellákról, regényekről. Szeretik vagy gyűlölik őt, akik ismerik, vagy akik nem ismerik – középúttal eddig nem találkoztam. Jaj annak, aki dicséri ott, ahol a földbe tiporják, vagy szidja azok előtt, akik istenítik. Mondanom sem kell, hogy ezt a különös helyzetet kihívásnak tekintettem, és írásra ösztönzött, mint a szélsőségeket kedvelő Skorpió szülöttet.

Így kezdődött Egyik karácsonyra megkaptam az Elvész a nyom című Wass Albert regényt. Ismeretlen volt a szerző, de a könyve tetszett. Bölcsész barátnőm alaposan lehordott kificamodott ízlésemért, mit is lehet várni – gondolhatta – egy grafológustól, asztrológustól, aki – eredeti foglalkozását tekintve – ráadásul közgazdász. A kritika nem használt: elolvastam még a Csaba, a Jönnek!, a Hagyaték és A funtineli boszorkány című regényeket, majd elkezdett foglalkoztatni maga a szerző is. Kovács Attila Zoltán – jelenleg a Helikon Könyvkiadó irodalmi vezetője – sokat mesélt a hányatott sorsú íróról, és ajánlotta a Wass Albert, a boldog-szomorú em44

A történelem faggatása ber című „élet/mű/rajz” elolvasását, ami a Kráter Kiadónál jelent meg 2008-ban Turcsány Péter tollából. Az elmúlt időszakban sokat olvastam erről a rendkívül tevékeny, sokszínű és tehetséges emberről. Az ajánlott album alkotója – több mint hatszáz oldalon – objektivitásra és teljességre törekedett. (A második kötet megjelenése a jövő évben várható.) Wass Albert személyiségének jobb megismerése végett elemeztem a születési képletét és a kézírását, amelyek az említett könyvben megtalálhatók a huszonharmadik és az ötvenedik oldalakon. Meghallgattam és elolvastam az egymásnak ellentmondó véleményeket, és egyre kevésbé értettem, hogy miért feszülnek egymásnak az indulatok az egyébként halk szavú, jó modorú, szelíd lelkű magyar gróf megítélésében? A születési képlet:

45

PoLíSz

Miért a szélsőség? Feltételezem, hogy szükséges volt valakit találni, aki tükrözheti korunk ellentmondásosságát. Az ellenfelek nemcsak nálunk ássák az árkot. Elemzőktől hallottam, hogy Amerikában a polgárháború óta nem voltak ennyire mélyek az ellentétek, mint napjainkban. Úgy látszik, hogy a két világrendszer megszűnése után az egyes országokon belül éleződik ki a helyzet. Az erdélyi születésű Wass Albert e kortünet prezentálására kiválóan alkalmas személy volt, hiszen ide-oda sodorta a történelem. 1908-ban, az Osztrák–Magyar Monarchiában született. Majd tízévesen a Román Királyságban találta magát. Megélte a román fasizmus magyar- és zsidóellenes túlkapásait, vagyis a két kisebbség közös sorsát. 1940ben Hitler kettészakította Erdélyt, és az északi részeket, köztük a Wass család birtokait, Magyarországnak adta, délen maradt a román fennhatóság. 1944 augusztusában Románia átállt a Szovjetunióhoz, ám Wass Albert továbbra is a Vörös Hadsereg ellen harcolt, jóllehet Dálnoky Veress Lajossal a német háborúból való kiugrást próbálták – sikertelenül – előkészíteni, továbbá a gróf nem esküdött fel a Szálasi kormányra sem. Mint magyar katonatisztnek és földbirtokos arisztokratának menekülnie kellett az országból. 1945. március 31-én egy katonavonattal hagyta el véglegesen a hőn szeretett magyar földet. A háború után egy bajorországi faluban talált menedéket négy fiával és feleségével együtt. Dohányt termesztett, vadászott, és itt írta meg élete talán legjobb regényét, A funtineli boszorkányt. Az erdélyi havasokban játszódó történet gyönyörű természeti képeit nagyon erős honvágya segítségével tudta olyan élethűen elénk varázsolni. Majd rövid ideig Hamburgban éltek, ahol gazdag német sógorának építkezésén éjjeliőrként dolgozott. 1951-ben fiaival és egy Erdélyből magukkal vitt dadussal kivándorolt Amerikába – végleg maga mögött hagyva most már Európát is.

Máshol, de ugyanúgy Wass Albertnek többször kellett új létfeltételeket teremtenie saját maga és családja számára. A grófi vagyon elvesztése után megéltek Németországban is. Az USA-ban először a befogadó család farmján, majd a Floridai Egyetem Idegen Nyelvi Tanszékén német- és franciatanárként, egy második, boldog házasságban építette fel új életét. Közben folyton írt és szerteágazó közéleti tevékenységet folytatott. Körülötte minden átalakult, de szülőföldje, Erdély és a magyarság iránti töretlen hűsége változatlanul megmaradt. Magyarországon és Romániában többen nacionalistának, sőt irredentának tartják, mivel egész hosszú életében szívén viselte az erdélyi magyarság sorsát. A kérdés megválaszolása a történészek dolga, én a makacsságig menő állhatatosságot látom a személyiségében. Itt kell szóvá tennem Wass Albert születési képletének pontatlanságát. A már említett Boldog szomorúember című könyv huszonharmadik oldalán közölt ábra felrajzolásakor figyelmen kívül hagyták, hogy a születési hely – akár Válaszút, akár Kolozsvár – nem a Magyarországra és Erdély dél-nyugati csücskére, Arad, Temes46

A történelem faggatása vár vidékére érvényes zónaidőbe tartozik (!). A pontos zónaidő-használat esetén az Ascendens nem az Ikrek, hanem a Bika csillagjegyébe kerül. Ez a jegyhelyzet jól mutatja az elveihez minden körülmények között ragaszkodó magatartást. Az Ikrek jegyűek inkább változtatnak a véleményükön, mint a Bika jegyűek. A Nap jegye, a Bak ugyancsak jelzi, hogy személyiségének lényege a nagy munkabírás és minden körülmények között a kötelesség teljesítése. A születési képletben a kilencedik és a tizenkettedik házak telítettsége jelzi, hogy a külföld, a tengeren túli ország nagy szerepet játszottak az életében. A két sorsbolygó: a Jupiter és a Szaturnusz, továbbá a saját magát jelző Nap összekapcsolódása – szaknyelven: hármas uralomcseréje – mutatja, hogy akaratának szabad érvényesítését erősen korlátozták az adott körülmények. Például érdekházasságot kellett kötnie 1935-ben a bírtok megmentése miatt. Romániába nem térhetett vissza, hiszen távollétében vagyonelkobzásra és halálra ítélték. Németországban nem maradhatott a végképpen megromlott házassága következtében. Amerikában ugyan új egzisztenciát teremtett magának, de a gyermekei felfogását nem tudta a saját meggyőződése szerint formálni.

Mennyei ló

47

PoLíSz

A saját út igaza A húszévesen papírra vetett kézírásban az önállóságra való törekvés mégis megjelenik. Az érett személyiséget mutató verssorokban feltűnően magasan helyezkednek el a „t” betűk áthúzásai. Ez a grafológiailag értelmezhető jel arra az igényre utal, hogy mindenkor saját maga akarta irányítani az életét az adott feltételek mellett. Láthattuk, hogy a nagy világfelfordulás idején, vagy egyéni sorsfordulatokban mindig megtalálta a helyét és uralta a helyzetet. Bizonyára nemcsak saját életvitelét akarta kézben tartani, hanem a hozzátartozókét is. Erre mutatnak az alsó zónán is túlnyúló szárak, hurkok. Keményen beavatkozott mások intim szférájába, ha meg volt győződve az igazáról. Azt szerette volna, ha a fiai ugyanolyan mély hittel vallják magukat magyarnak, mint ő. A más környezetben felnőtt gyerekek azonban eltérő értékrendet követtek, mint az édesapjuk. Harmadik felesége sem értette az erdélyi magyarság iránti elkötelezettségét. Wass Albert pedig nem tudta elfogadni a családtagok között dúló anyagi vitákat. Egészen más volt számára a fontos, mint a szerzői jogdíjak elosztása. 1998. február 17. éjjelén felkelt a házaspár és átmentek a másik szobába televíziót nézni. Rövid idő múlva Wass Albert visszavonult a hálószobába, és három óra húsz perckor főbe lőtte magát. Korábban már emlegette az öngyilkosságot, készült rá, akárcsak Márai. Halálát a horoszkóp – ugyanúgy, mint az életét – sorsszerűnek mutatja. A kilencvenéves író, költő, tanár, családapa, közéleti személyiség belefáradt abba az állandó küzdelembe, amihez két élet is kevés lett volna. 48

Világbeszéd

Olasz Évad, olasz évszázadok Elősorok egy „rovatantológiához” A PoLíSz ezzel a kis összeállítással járul hozzá az Olasz Évadhoz. Tegyük hozzá: számos olasz tárgyú publikáció után, hiszen kevés magyar folyóirat foglalkozott annyit Itália kultúrájával, irodalmával, mint éppen a miénk. 2011-ben megemlékeztünk az egységes Olaszország születésének 150. évfordulójáról is, melynek közelsége itt is figyelmet érdemel. Válogatásunk ugyancsak hűen tükrözi a Hagyománynak azt az „örök megújhodását”, nem szűnő elevenségét, amely az olasz irodalom meghatározó sajátossága. Francesco Petrarca (1304–1374), a humanizmus atyja, az antikvitás utáni európai líra legnagyobb hatású mestere egy szonettjét Aszalós Imre, nagyreményű fiatal költő-műfordító magyarította. A Petrarcát költői példaképeként tisztelte Vittorio Alfieri (1749–1803), a felvilágosodás korában az olasz nemzeti feltámadás, a Risorgimento előfutára, vátesze: az ő egyik főművét, a Mirra című tragédiát Juhos Lóránt ültette át magyarra, aki korábban már két Alfieridráma (a Saul és a Második Brutus) fordításával bizonyította tehetségét. Az olasz nemzetállam megteremtői hazájuk költőitől-íróitól kaptak ihletet és lelkesítést, s forradalmukban nemcsak előre néztek, de a dicső múltba is, egészen az ókori Rómáig – erről szól e sorok írójának tanulmánya. A hazafias poéták közül kimagaslott a romantikus Giacomo Leopardi (1798–1837): tragikusan korai halálát idézi fel a PoLíSz által felfedezett kiváló tehetségű ifjú költőnő, Bognár Anna verse. Tusnády László, a PoLíSz-olvasók által jól ismert jeles italianista – tudós monográfus, Tasso-fordító, szépíró – ezúttal az egyesült Olaszország XX. századi költői-írói alkotásaiból kínál csokrot: Giuseppe Ungaretti (1888–1970) és Salvatore Quasimodo (1901–1968) a hermetizmus nevű költői irányzat világhírű képviselői voltak, az utóbbinak, a Nobel-díj kitüntetettjének Magyarországon ma valóságos kultusza van, köszönhetően elsősorban a róla elnevezett balatonfüredi költőversenynek. Cesare Pavesét (1908–1950) eddig inkább regényíróként-elbeszélőként ismerte a magyar publikum, Sas (linómetszet) Angelo Roberto Campisellivel (1926–2008) viszont most találkozhat először. Majd az olasz–magyar irodalmi kapcsolatok két élő főszereplője következik: Giorgio Pressburgerről (1937–) Novák Imre írt esszéportrét, Tomaso Kemény (1939–) verse ismét Aszalós Imre „magyar szinkronhangján” szólal meg. Stefano Benni (1947–) újfent egy régi nagy tradíció, az idén 700 esztendős Giovanni Boccaccio nevével fémjelzett novellisztika örökzöld üdeségét példázza Európa legklasszikusabb nemzeti irodalmában. M−I− 49

PoLíSz

Francesco Petrarca

VII. szonett (La gola, e ’l sonno et l’otïose piume…) A torkosság, a restség s a puha vánkos Minden erényt száműztek a világból, Miért is majd’ eltért az iránytól Természetünk, a rossz szokástól káros; És úgy kihunyt mind a fény, mi jóságos Az égben, mitől az ember élte alakul, világol, Hogy oly dolog, mi nem ment’ a csodától, Ha van, ki Helikonból folyót fakasztni vágy most. Mily vágy, mely a babér s a mirtusz után ébred? „Ó, Filozófia, hisz’ csupaszon jársz s szegényen”, Szól a tömeg, kit a silány haszon elragad. Társ csak kevés lesz a másik ösvényen, Ezért jobban kérlek, ó nemes lélek, Nagyra törő terved így fel ne add. Aszalós Imre fordítása

Vittorio Alfieri

Mirra (Drámarészlet) A nemes hölgynek, Luisa Stolberg grófnőnek Gyakorta érzem, hölgyem, mily’ gyalázat: tragédiám, bár túl sok van belőle, mind mélyen hallgat oly’ jó ismerője nemes nevéről. Hogy bánom hibámat! Ha van köztük, mit nem tartasz silánynak, igaz, te voltál mindnek ihletője, neked szánom, hisz’ egy szem éltetőm te, te vagy, mióta életem csodálhat.

50

Világbeszéd Lám, Ciniro leányának szerelme, mely bús, szörnyű, de ártatlan, neked még mindig könnyet csalt két csodás szemedbe. E jel elűzte minden kétkedését szívemnek, és megsúgta, azt üzente, szenteljem néked MIRRA szenvedését.

ELSŐ FELVONÁS Első szín (CECRI, EURICLEA) Játszódik a ciprusi királyi palotában

CECRI Óh, jó Euriclea jöjj, a hajnal épp csak hasad. A hitvesem ez órán még nem szokott keresni. Most beszélhetsz. Mondj el nekem mindent bús gyermekünkről. Dúlt arcod és a sóhajok, mik ellen hiába küzdesz, már beszélnek. EURICLEA Úrnőm! Oly élet terhe nyomja Mirra vállát, mely rosszabb, mint bármily halál. A kínját királyunknak leírni félek. Érti egy ifjú lány könnyét a lánynak atyja? Te értesz. Hozzád jöttem én, anyához, Kérlek, hallgass meg! CECRI Régtől látom én is szépségének kivételes virága mint hervad; mily makacs, mily néma bánat, milyen halálos bú homályosítja e víg tekintetet. Bár sírna inkább! De néma énelőttem. Ott a sírás mindig szemében, ám pillája száraz. S ölelni, kérni, újra kérni – mindig 51

PoLíSz hiába, hogy fájdalmáról beszéljen! Tagadja fájdalmát, s a fájdalomtól Szemem láttára roppan össze. EURICLEA Nektek ő vér a véretekből. Lelki gyermek nekem. Hiszen neveltem. Én tovább csak őbenne élek. Már elmúlt tizenhét esztendős, mégis nap mint nap karomban tartom. S megérem most, hogy énelőttem – kinek szívére kisgyerekkorától rábízta minden gondját – ily’ dacosnak mutatkozik? Ha próbálnék beszélni arról, mi bántja, váltig csak tagadja, és megharagszik rám, de könnye mégis előttem gátját gyakran átszakítja.

CECRI Ily ifjú szívben ennyi bú, először úgy hittem én, a kétségnek szülötte, mit életének párja elközelgő kiválasztása ébreszt. Ázsiából, Göröghonból a szépségére vágyva a legvitézebb hercegek futottak Ciprusra, és mi hagytuk őt egészen, hogy döntsön úgy, amint a kedve tartja. E zsenge lelket biztos felkavarta a más és más, megannyi ismeretlen érzés. Ennek sok értékét dicsérte, kedvességét amannak. Vagy hatalma ennek volt több, de szebb, fenségesebb volt amaz. S ki legjobban tetszett szemének, talán attól félt, azt meg majd az atyja nem helyeselné. Én mint anyja s asszony tudom, mily harc tombolhatott e hamvas, tapasztalatlan ifjú szűzi szívben efféle kétségek közt. Ám a verseny lezárult, jött Epíroszból Pereo, a herceg. Nála több nagyság, nemesség, erény, ifjúi szépség, hősiesség egyben sem volt. S Mirrát mi támogattuk a döntésében, mely bölcs volt, magasztos. 52

Világbeszéd S bár boldogságot kellett volna látnunk őrajta, csak lelkének zord viharja dúl százszor úgy, s egy még szörnyebb, halálos bánat tépázza napra nap!... S a látvány, hogy így szenved, szaggatja, tépi szívem. EURICLEA Inkább ne döntött volna senki mellett! Attól a naptól búja nő csak egyre. A nász előtti éjek közt e végső nehogy számára – óh, ég, hogy remegtem – utolsó éj legyen. Én mozdulatlan, némán feküdtem ágyamon, mely ott áll az ágyához közel. Tettetve alvást végig figyeltem minden moccanását. De hónap hónapot követ, mióta így szenved, és mióta ágyam enyhet nekem sem ad. Hívtam, kérlelve némán az áldott Álmot, jöjjön és segítsen, e lányon, hisz nem terjesztette szárnyát enyhet hozón óh mennyi, mennyi éjjel fölé. – Kevés, halk sóhaját először a keble szinte eltemette. Aztán (nem hallván, hogy nem alszom) annyi hévvel törtek fel, hogy végül hiába küzdött, könnyekbe csaptak át, később zokogva, fennhangon elsírt fájó jajszavakba. S míg könnyezett, egyetlen szó, mi ajkát elhagyta, egy szó csak: „halál… halál” és ezt ismételte újra, s újra sűrűn. Én talpra ugrok, és lélekszakadva futok hozzá. Meglát, és mintha minden sóhajt, panaszt, sírást kettéharapna, megint uralkodói büszkeséggel, keményen, szinte feldühödve mondja: „Minek jöttél? Mit óhajtsz? Elbocsátlak.” Én nem tudtam rá válaszolni, sírtam, csak sírtam és öleltem. Végül aztán, hogy szóhoz és lélegzethez jutottam, mint kértem esdekelve, szenvedését előttem tárja fel, mert így bezárva szívébe engem pusztít el!... Te, anyja, tudom, nem szólíthattad volna forróbb szívvel, gyöngédebben. De tudja ő jól, 53

PoLíSz hogy féltem, és beszédem hallva újból könnyek szöktek szemébe. Átölelve felelt kedves szavakkal, ám szilárdan tagadva végig. Némi bút szerinte minden menyasszony elvisel közelgő nászára várva. Nékem oly parancsot adott, hogy hallgassak, de szenvedése oly mély gyökért eresztett, s oly nagy immár, hogy reszketőn futok hozzád, könyörgöm, halaszd el ezt a menyegzőt, halála lesz lányodnak, tudom. – Neked, ki szülted több szó nem is kell. CECRI Óh, a könny beszélni alig hagy engem. – Hogy lehet, miképpen?... Az ő ifjú korában még a lelket egy bánat gyötri csak, szerelmi bánat. S ha tűz Pereóért lobog lángolva benne, kit ő választott, most hogy egybekelnek miért a bús panasz? S ha lelke mélyén másért lángol, mért választotta akkor a sok közül Pereót? EURICLEA Esküszöm, hidd, e fájdalom szülője nem szerelme. Óvón vigyáztam mindig őt; a szívét úgy senki nem gyújthatná szenvedélyre, hogy én ne tudjam. Mondaná nekem, kit korom szerint úgy tisztel, mint az anyját, s mint nővérét szeret. S azt mondja minden – ahogy sóhajtozik, rám néz, cselekszik, hallgat –, Pereót ő sosem szerette. Hogy döntött, békével, már-már örömmel töltötte el. Tudod, mit tépelődött odáig; ám nem volt kedvére kérő, Pereo míg meg nem jelent. S talán csak azért nevezte meg, mert hitte, egyet kell, hogy kiválasszon, bár nem szerelmes, én úgy találom, ámde más ki volna, Pereóhóz ki mérhető, a hőshöz? Nemes szívet rejtő kebelben oly láng, mely nem nemes, lobogni nem loboghat. 54

Világbeszéd Bizton tudom, királyi vér lehetne csupán a férfi, kit szeretne, nem más. Kezét elnyerve, hogyha így akarná, ezek közül melyik ne lenne boldog? Ez nem szerelmi bánat. Hisz szerelmet ha táplál is sóhaj, meg könny, marad még egy nem tudom, milyen remény, amelynek a szív mélyén dereng a fénye, ám itt reménysugárnak híre sincs: e mély seb gyógyíthatatlan, sajnos! Óh, halálért eseng folyton. Bár érte jönne inkább! Ne látnám azt, hogy ég el, mint emészti e lassú tűz… CECRI Megrémisztesz… E nászt, jaj, mi nem kívánjuk, hogyha elveszejti egyetlen lányunk… Menj, térj vissza hozzá, és hallgass arról, mit nekem beszéltél. Én is megyek, ha pillám újra száraz, és visszatért az arcomnak nyugalma. EURICLEA Hamar jöjj!... Indulok. Hogy újra lássam, alig várom. Nagy ég! Ki tudja addig, amíg hozzád ily hosszasan beszéltem, ki tudja, mily kínok közé hanyatlik a fájdalomtól újra? Mily kegyes vagy hozzám, gyötrelmek anyja!... Késlekednünk most nem szabad, minél előbb cselekszel, annál többet teszel… CECRI Hogy késlekednem fáj, tudhatod, de ily szokatlan órán hívatni, felkeresni nem szeretném. Ne lásson ily ziláltan, nem kívánnám, hogy megrettenjen vagy szenvedjen attól. Oly érzékeny, félénk, olyan szerény ő, hogy túl gyengéd sosem lehetsz e zsenge, nemes lélekkel. És most rajta, indulj, s bízz bennem úgy, mint én bízom tebenned! Juhos Lóránt fordítása 55

PoLíSz

Madarász Imre

Rómaiság mint Olaszország alapító mítosza Forradalom az Örök Városban, az Örök Városért. Forradalom és szabadságharc, zászlaján olyan város nevével – „Róma vagy halál!” (O Roma o morte!) –, mely nem „egy” város, hanem „a” város, vagy ha úgy tetszik, a „Város”, állandó jelzőjével („örök”) maga a megtestesült állandóság, „a Maradandóság városa”, az európai hagyomány, az egyetlen „nagybetűs” Tradíció jelképes helyszíne, koncentrált foglalata, patinás kerete. Nemzeti forradalom annak a városnak az égisze alatt, amelyik, a fentiek értelmében, maga volt az egyetemesség szimbóluma, két világtörténelmi korban is univerzális központ lévén: az ókorban a róla elnevezett világbirodalom, az akkori világ nagy részét magában foglaló Római Birodalom, a keresztény középkorban pedig a világegyház, a („római”) katolikus (katholikhósz = egyetemes) egyház centrumaként. Nemzeti forradalom a nemzeti, a „harmadik” Rómáért, mely egyszerre lenne antitézise, szintézise és „Aufhebung”-ja az előző kettőnek, mert a velük való folyamatosságot és szakítást egyszerre képviseli. Olyan fontos kérdéskör ez, oly összetett problematika, annyira termékeny ellentmondások hordozója, hogy jogosan, sőt szükségszerűen tekinthetjük az egységes Olaszország, az olasz nemzetállam alapító mítoszairól szóló könyv kiindulópontjának.1 Maga a Risorgimento szó a „ri” prefixummal a múltra utal, „visszacsatolást” fejez ki az egykori dicső időkhöz.2 Nem pusztán felébredést jelent, hanem feltámadást, újjászületést, aligha véletlenül emlékeztet a korábbi olasz „aranyszázadot” jelölő Rinascita (eredetileg, Giorgio Vasarinál, „Rinascità”), Rinascimento (a magyarban – franciásan – reneszánsz) kifejezésekre. Itt érdemes emlékeztetni arra a nyelvi tényezőre, hogy az olaszok a maguk, népük nevét (Italiani) hazájukból (Italia) képezik (itáliaiak, Itália szülöttei, lakói), míg mi, magyarok megfordítva: az olaszokról neveztük el hazájukat Olaszországnak (az olaszok országának már akkor, amikor egységes olasz nemzetállam még nem létezett, lásd, mint talán legismertebb példát, Petőfi Sándor Olaszország című 1848 januárjában írott költeményét, az első magyar verset a Risorgimentóról). Az olaszok ezért is inkább láttak bizonyos folyamatosságot Itália történetében – melyet tehát itáliai történelmüknek éreztek – az ókori kezdetektől jelenkorukig. A „bizonyos folyamatosság” meg-megszakított állandóságra utal: a „régi dicsőség” olykor elhalványul, odavész, olykor feltámad, újjászületik („risorge”). De a dicsőség, a nemzeti identitás alapja, „támasza, talpköve”, a legrégibb múlt, amelyre büszkén visszatekinthettek, a legősibb hagyomány, mely új életre kelt: mindig és mindenképpen az antik Róma volt.3 Ilyen eredetmítosszal egyetlen más nép sem büszkélkedhetett (a görögöket leszámítva). És vissza sem sírhatott hasonlót. A dicsőséges múlt és a silány jelen szembeállítása az olasz romantikus líra egyik – a korabeli magyar hazafias 56

Világbeszéd költészethez részben hasonlító – vezérmotívuma.4 A letűnt dicsőség emlékéből egyszerre fakadt büszkeség és szégyen, elégedetlenség és remény – pontosan olyan módon és arányban, ami a leginkább elősegítette a forradalmi indulatot és lendületet. Egy egészen különös forradalom elszántságát. Olyanét, mely a „revolutio” szó etimológiájának megfelelően inkább visszafordulni (revolvere), semmint előreugrani szándékozott, a múltat „feltámasztani”, nem pedig „végképp eltörölni” akarta, s mint megannyiszor az olasz kultúrtörténetben, a múltban keresett ihletet, útmutatást, erőt, a jövőbe vezető úthoz.5 Giovanni Spadolini Akik megteremtették Olaszországot (Gli uomini che fecero l’Italia) című monumentális életrajz-füzére aligha véletlenül kezdődik a Vittorio Alfieriről szóló fejezettel, esszével.6 Alfieri, a Settecento legnagyobb költője írta le először, a tizennyolcadik század végén – Misogallo című könyvében – a Risorgimento, pontosabban a „risorgere” szót abban az értelemben, amelyben a következő évszázad patriótái használják majd („erényes, bátor, szabad és egységes” Olaszországot teremteni), s adott olyan meghatározást a nemzetről általában („olyan emberek sokasága, akik éghajlat, terület, szokások és nyelv tekintetében nem különböznek”) és a nemzeti Olaszországról konkrétan („a Természet által Európa többi részétől oly biztos határokkal elválasztott Itália egységéről”), hogy az már teljesen egybevág a Manzoniéval („közös a fegyver, a nyelv és az oltár, / az emlékezet, a vér és a szív”) és a Mazziniéval („nektek, Itáliában született emberek, Isten, mintegy kivételes szeretettel, a legjobban körülhatárolt hazát adta Európában”).7 Alfieri a rómaiakat tartotta „a legfenségesebb népnek, amely valaha is feltűnt a világon”,8 római tárgyú „szabadságtragédiái” (Virginia, Ottavia, Sofonisba, Bruto Primo, Bruto Secondo) „példázatok és intelmek” a szabadságszeretetre és a zsarnokság gyűlöletére „az eljövendő olasz népnek” a „nemes és szabad olaszoknak”, akiknek a „zsarnokölő” vátesz végső, „legalfieriánusabb” tragédiáját, a Julius Caesar megöléséről szóló Második Brutust dedikálta – nem mellesleg 1789-ben, Párizsban, a francia forradalom kirobbanásának évében és helyszínén.9 Sok szempontból a „másik oldalról” Bonaparte Napóleon, 1796-ban, hadseregével áthatolva az Alpokon, szintén a „Brutusok és Scipiók” példájával buzdította „felébredésre” az „ókor nagy hőseinek ivadékait”, akiket „az évszázados rabság álomba merített”, s akiket a francia „köztársasági hadsereg felszabadított a zsarnokság alól”.10 A Restauráció alatt Giacomo Leopardi, az olasz romantika legkiválóbb lírikusa nem Napóleon, hanem a francia uralmat (is) szenvedélyesen elutasító Alfieri hatására és példáját követve kérdezte: „A múlt fensége hol van?”, s a kortársai által „új Danteként” tisztelt (és Dante kultuszát elindító) Alfierivel együtt az Isteni Színjáték költőjének (Purgatórium, VI.) és Petrarcának (Italia mia) szellemében és stílusában állította szembe Itáliához (All’Italia, 1818) írott dalában a „régi babért”, az ókori „ívek, szobrok… ódon falak, oszlopok” magasságát az „iszonyú mélyre” süllyedt jelenkor nyomorúságával.11 Az Angelo Maihoz (Ad Angelo Mai) 1820-ban címzett óda egyenesen a hősi halottakat ébresztené-élesztené föl: „Ha 57

PoLíSz aluszunk mi, akik élünk, / Hivj holtakat a viadalra” – s mivel azok föl nem ébredhetnek, az ókor tudományos ébresztésének-feltámasztásának eredményeit tiszteli meg a „Risorgimenti” elnevezéssel.12 A Risorgimento patriótái, „prófétái”13 a „két Róma” – az antik-pogány és a középkori-keresztény – egyetemessége után egy olyan „harmadik Rómáért” harcoltak, mely nemzeti voltában is egyetemes értékek képviselője. Vincenzo Gioberti Az olaszok erkölcsi és polgári elsőségét (Del primato morale e civile degli Italiani, 1843) a nemzetek között azzal indokolta, hogy „Itália Európa fővárosa”, Róma pedig, mely „a félsziget polgári és föderatív székhelye is lehetne”, egyszersmind „a világ vallási metropolisza”, ahonnan „minden jobbulás nemes magja terjed” évezredek óta folyamatosan, mind kulturális, mind morális téren. Ahogyan az első Róma művét a második vitte tovább, úgy kell folytatnia a másodikét a harmadiknak – ekként alapozta meg Gioberti a „neoguelfizmust”.14 S amikor neoguelfből „piemontista” lett, „a piemonti hegemónia” megvalósítását elválaszthatatlannak ítélte az „új Róma” létrejöttétől, a „római megújhodástól”.15 A „piemontizmus” legnagyobb képviselője, Camillo Benso di Cavour az immár egyesült Olaszországban 1861. március 25-én mondott parlamenti beszédében így érvelt amellett, hogy „Rómának, és csakis Rómának, kell lennie Olaszország fővárosának”: „Róma az egyedüli város Itáliában, amelynek nem csupán helyi hagyományai vannak.”16 Ám Giuseppe Mazzini volt az, aki híres jelszava („Pensiero e Azione”) szellemében mind a „gondolkodás”, mind a „cselekvés” terén a legmagasabb szinten képviselte a „harmadik Róma” egyetemes örökségének és nemzeti-forradalmi megújhodásának szintézisét. A Risorgimento „Apostola” az 1849-es Római Köztársaság vezetőjeként a császárok és a pápák Rómája után az Örök várost visszavezette – „revolutio” útján – legdicsőbb republikánus hagyományaihoz. Giobertivel összhangban Mazzini úgy látta – Az ember kötelességeiről (Dei doveri dell’uomo, 1860) című könyvében –, hogy „Róma kétszer volt a világ Metropolisza”; majd így folytatta: „Most virrad Itáliánk harmadik küldetésének napja: annál nagyobb, amennyivel nagyobb és hatalmasabb lesz a Caesaroknál és a pápáknál az Olasz Nép, az Egy és Szabad Haza.”17 Mazzini a három Róma kapcsolatára, Róma megújított örökségére, új egyetemességére csodálatosan költői képet talált: „Rómában a két elmúlt világ, a pogány világ és a pápák világa, úgy épülnek egymásra, mint diadémban kettős ékszer: vonjatok fölébe egy harmadik, nagyobb világot. Rómából, a Szent Városból, a Szeretet (Amor) Városából a legtisztábbak, a legbölcsebbek köztetek, akiket egy nép szavazata választ és vágyai erősítenek meg, sugallják a Szerződést, melynek egybefűznie és képviselnie kell minket a népek leendő szövetségében.” A „harmadik Róma” tehát nemcsak az előző kettő „zárókoronája” lesz, hanem a „Népek Szent Szövetsége”, a „nemzetek Európája” kiindulópontja és jelképe is.18 Mazzini – s az egész Risorgimento – Róma-mítoszától teljességgel idegen maradt a hódító Róma aktualizálása. Birodalomépítés, más népek leigázása helyett Rómának éppúgy a szabad népeket szabadon egyesítő Európa jelképes 58

Világbeszéd „metropolisza” szerepét szánta, mint a „szabad és egyenlő” honfiakat szabad döntéssel választott nemzeti „egyesülésbe” vezető nemzetállam fővárosáét.19 Egy nemzeti forradalom révén, mely egyetemesség-igénnyel volt nemzeti és hagyománytisztelően forradalmi. Jegyzetek 1. Madarász Imre, „Titus íve alatt”: Az antik Róma öröksége az olasz felvilágosodás és romantika irodalmában, Bp., Eötvös József Könyvkiadó, 1998, 9–76. 2. Vö. Giovanni Spadolini, Gli uomini che fecero l’Italia, Milano, Longanesi, 1993, XV., illetve: Luigi Salvatorelli, Pensiero e azione del Risorgimento, Torino, Einaudi, 1963, 13. 3. Madarász Imre, Az olasz Risorgimento eszmeisége antik hagyományok és modern forradalom között = Tradíció és modernizáció a XVIII–XIX. században, szerk. Bodnár Erzsébet, Demeter Gábor , Bp., Hungarovox Kiadó, 2008, 358– 361. 4. Madarász Imre, „Risveglia i morti, poi che dormono i vivi”: I canti patriottici di Leopardi e la poesia del Risorgimento ungherese = Imre Madarász, Romanitas alfieriana e altri saggi sulla letteratura italiana e sui rapporti letterari italoungheresi, Roma, DelleCarte, 2006, 40–50. 5. Madarász Imre, „Örök megújhodások”: Születés, újjászületés, feltámadás az olasz irodalomban, Bp., Hungarovox Kiadó, 2003, 7–9. 6. Spadolini, I. m., 3–7.

Aase (részlet)

7. Vittorio Alfieri, Gli Epigrammi, le Satire, il Misogallo, Torino, Paravia, 1903, 123–124.; Alessandro Manzoni, Tutte le poesie, Milano, Rizzoli, 1951, 94.; Giuseppe Mazzini, Dei doveri dell’uomo – Fede e avvenire, Milano, Mursia, 1984, 60.; Madarász Imre, Vittorio Alfieri életműve felvilágosodás és Risorgimento, klasszicizmus és romantika között, Bp., Hungarovox Kiadó, 2004, 402. 8. Vittorio Alfieri, Le Tragedie, Milano, Garzanti, 1957, 1023. 9. Vittorio Alfieri, Saul – Második Brutus, Bp., Eötvös József Kiadó, 2002, 121. (Juhos Lóránt fordítása.); Madarász, „Titus íve alatt”… i. m., 29–39. 10. Merezskovszkij, Napóleon élete, Bp., Aqua Kiadó, 1993, 71.; Madarász Imre, Az Alpokon innen és túl…: A francia forradalom hatása az olasz irodalomra, Bp., Nemzeti Tankönyvkiadó, 1995, 15–23. 11. Giacomo Leopardi, Magános élet, Bp., Magvető Kiadó, 1958, 5–9. (Rába György fordítása.); Madarász, „Titus íve alatt”… i. m., 41–45. 12. Giacomo Leopardi Összes lyrai versei, Bp., Lampel, é. n. [1890], 75–81. (Radó Antal fordítása.); Vö. Giacomo Leopardi, Canti, Milano, Rizzoli, 1974, 54–60. 13. Giovanni Gentile, I profeti del Risorgimento italiano, Firenze, Sansoni, 1944. 14. Vincenzo Gioberti, Del primato morale e civile degli Italiani, Milano, Fratelli Bocca, 1938, I, 47.; Madarász, „Titus íve alatt”… i. m., 47–48. 15. Vincenzo Gioberti, Del rinnovamento civile d’Italia, Istituto Editoriale Italiano, Milano, é. n., III, 103–244.; Madarász Imre, Elsőség vagy megújhodás?: Gioberti hazatérése Rómából Torinóba = M. I., „Kik hallgatjátok szerteszórt dalokban…”: Olasz klasszikusok – mai olvasók, Bp., Hungarovox Kiadó, 2000, 57–67. 16. Il libro della Patria, szerk. Fernanda Gentili, Roma, Unione Editrice, 1917, 946–948.; Gli ideali del Risorgimento e dell’Unità, szerk. Giuseppe Talamo, Roma, Ente Nazionale Biblioteche Popolari e Scolastiche, 1961, 168– 177.; Madarász, „Titus íve alatt”… i. m., 49–50. 17. Mazzini, Dei doveri dell’uomo… i. m., 65–66.; Madarász Imre, Mazzini, az Apostol, Bp., Nemzeti Tankönyvkiadó, 1992, 52–55.; Madarász Imre, Olasz váteszek: Alfieri, Manzoni, Mazzini, Bp., Eötvös József Kiadó, 1996, 215–216. 18. Gentili, I. m., 837.; Mazzini, Dei doveri dell’uomo… i. m., 158. 19. Mazzini, Dei doveri dell’uomo… i. m., 64.

59

PoLíSz

Bognár Anna

Leopardi halálára Eljött a pillanat, a perc, amelyre vágytam. véget ér a szenvedés, enyhül forró lázam. Azt hittem, könnyebb lesz elengedni mindent, most mégis rettegek, maradnék még itt lent. Hinni volna jó, de lelkem rég elsorvadt, nem remélem már, hogy felvirrad a holnap. Megsemmisülés a gyötrő élet után, ó, bár érne véget szörnyű haláltusám! Miért kapaszkodom a létbe, ami megcsalt? Mi marad a költő után, mi marad, ha meghalt…?

Giuseppe Ungaretti

Az anya Amikor végsőt ver a szívem, akkor az árnyak fala hirtelen leomlik, Anyám, hogy engem elvezess az Úrhoz, kezedet nyújtod, mint a volt-időben. Térdelsz majd rendületlen az Örökkévaló előtt – szoborként, mint láttalak korábban, mikor a földön éltél. Öreg karodat széttárod remegve, miként elszenderültél. „Ím, itt vagyok, Uram” – szólsz. Csak akkor, hogyha ő már megbocsátott, ébred a vágyad, hogy reám tekintsél. Eszedbe jut majd, hogy mennyire vártál, s egy sóhaj hirtelen szemedbe rebben.

60

Világbeszéd

Salvatore Quasimodo

Reggeli ének Aranytollú, zengő madarak, a magányos Erdő szabadjai a fenyőágak csúcsán Zavartan panaszkodnak; van, ki kezdi, A másik kivárja, egy újabb hívó hangot küld a hegynek: A visszhang se hallgat, szereti a magány-csöndhelyet, S a völgy mély öléből visszazendít.

Nekünk már az eső neszez… Nekünk már az eső neszez, Csendben lebbenti a leget. Fecskék surrannak holt vízen, Lombard tavak körül; Sirályok csapnak le a kis halakra, A kerteken túl szállong szénaillat. Még egy év hullt a hamujába, Panasz- s öröm-hang se zeng azért, Hogy egy nap győzelme felfakadjon.

Cesare Pavese

És mi akkor…

The night you slept

És mi akkor, a gyávák, akik a susogó est, a folyóra futó út, e helyek piszok-, rőt fényének s a negédes néma gyötrelemnek a szeretői lehettünk – a kezünk szakítottuk már a lét-köteléktől, szavakat ki se ejtve, buzdult a szív a vértől, s nem volt több semmi édes, nem várta már a tovatérőt a folyóra futó út: szolgák már soha, tudtuk, magunk vagyunk és élünk.

Az éjszaka is rád hasonlít, a néma és távoli éjjel, mely zokog, sír benn a szívemben, a csillagok tovatűnnek. Egyik arc a másikat éri – hideg borzongás egyre árad, valaki vergődik, és kérve kér téged, eltévedve benned, a te lázadban. Hajnalt az éj gyötörve áhít, szegény szívem, örömre buzdulsz. Ó lezárt arc, sötét szorongás, láztól a csillag búsra válik; van, aki hajnalt vár, miként te, kutatva arcodat a csendben. Az éj alatt elheverészel, mint egy lezárt halotti égbolt. Szegény szívem, mely egyre buzdulsz, egy régi nap te voltál a hajnal. 61

PoLíSz

Angelo Roberto Campiselli

Erőszak Lehull az áttetsző fátyol… mint amikor csöndet vernek a fény-énekekre és meghal a szabadság.

Vízcseppek Hogyha két vízcsepp lennénk, tenger fakadna belőlünk. Ha két csillag lennénk az égen, tejútrendszert hoznánk létre. Ha a föld magvai lennénk, egy világot építenénk. Két élet-morzsa vagyunk, az örököt hozzuk létre.

Félig zárd be … Félig zárd be az ablakot, hadd hatoljon be a hang. Félig zárd be a szemedet, hadd hatoljon be a nap. félig zárd be az ajkadat, hadd derüljön a mosolyod.

Átlényegülés Látom, ha fátyol lebben a szemedre, szomorú tükre lesz az enyémnek. Ha enyhén biggyed az ajkad, és eltűnik a mosolyod, szívemet szorongás hatja át. Mosolyogj! Kérlek.

62

A végtelen egy pontján

(anyámnak) A végtelen egy pontján őrködsz, ahol ez a virrasztás nem fáraszt. Kézen fogsz a napok forgatagában és az éjszakai nyugalomban. Ott, ahová testedet lehelyezték, erdei szamóca cirógatja a fagyos márványt, de te már nem ott pihensz. A szereteted ereje, az a sors, mely megjelöl minket, egy biztos pontot adott neked a végtelenben.

Eloltod a napot Eloltod a napot. Fellobog mosolyod Tusnády László fordításai

Világbeszéd

Novák Imre

Egy meditatív mitteleurópai (Giorgio Pressburgerről) Mindent befogadsz, mindent kifürkészel. (Pavese) Az irodalom korok életrajza, illúzióinak, eszméinek és az emberek ízlésvilágának is a bemutatója. Ez pedig változatos tartalmakat és eltérő világlátásokat jelent. Hol él az isten, hol nem, hol fontos minden ember, hol nem. Ez is közrejátszik abban, hogy történelmünk során a magyar irodalom is gyakran fordul a társadalom felé, korrajzot ad, bár időnként megelőzi időben a valóságot, és inkább egy elképzelt jövőt vázol, mutat be, vagy gondolatserkentő jó példákat, eseteket ábrázol, vagy borzalmakat fest. De akad arra is példa, hogy a múltat írja át: kitalál hőstetteket várfalakon és népbarát cselekedeteket királyokról meg nem létező felszabadító katonákról. Valóságelemekből, vágyakból, politikai felkérésekből összeállított részeket is találunk a múltban a pontos leírások, elmélkedések mellett. Még a kései győzők is gyakran hozzátesznek a történelemhez. A történelem sorsokat fordító gyakorlata vitte előre az embereket nem várt vidékekre vagy helyzetekbe. Ez alól a kelet-európai népek sem képeznek kivételt. Ezt a térséget mindig a legerősebb viharok tépázták. Errefelé gyakran nyertek teret a blődségek vagy hamis állítások. A legendák tényként éltek, és vezették gyakorta tévútra az emberek gondolkodását. Nálunk egy-egy uniformizáló hatalom sok embert késztetett új hazába. A világ minden tájékára vetődtek festők, írók, tudósok, és igazi hatást új hazájuk filmművészetére, irodalmára, tudományára, gazdaságára gyakoroltak. Közéjük sorolható Giorgio Pressburger is, aki Budapesten született. Apja előbb futballista, majd adminisztrátor, aztán kiskereskedő és nagy keresztrejtvény készítő lett. Az alsó középosztály szintje alatt éltek. A Vörösmarty Gimnáziumban végzett, és érettségi után felvették a Színművészeti Főiskolára, majd az egyetem német szakára, de ő 1956-ban, a forradalom után, tizenkilenc évesen, ikertestvérével elhagyta Magyarországot. Mivel ikertestvérével, Nicolával rajongtak Itáliáért, Olaszországba mentek. A római Drámai Művészetek Akadémiáján diplomázott rendező szakon, majd 1967 és 1971 között biológiát tanult Bolognában. Közben rádiós és televíziós rendező lett, több száz művet alkalmazott filmre, illetve rádióra. Számtalan díjban, elismerésben részesült, de az az igazi megtiszteltetés számára, amikor felkérik valamilyen munkára, szervezésre. Szakmabéli író. Különféle műfajokban dolgozott a művészet minden területén. Író, színházrendező, politikus, diplomata, programigazgató, hogy csak a legfontosabbakat említsük. Számtalan helyen fogadták örömmel, és életműve sokféle tevékenységből áll össze. Mind közül kiemelkedik a MITTELFEST rendezvény, amelynek egyik kitalálója és rendezője lett. Ezek a nagyszabású kulturális események évente zajlanak 63

PoLíSz Cividale de Friuliban 17 közép-európai és balkáni ország részvételével. Ő teremtett belőle európai eseményt. Kafka, Magris, Dante, Esterházy műveit állította ott színpadra. Sokat tett, hogy ne az idegenség, hanem a közös élet lehetősége legyen világunk vezérlő és szervező elve. Fontos kulturális feladatokat is kapott, mikor a magyarországi Olasz Kultúrintézet igazgatója lett a kilencvenes évek végén szülőhelyén, Budapesten, a Józsefvárosban. Szívesen dolgozott itt, mert a nyolcadik kerület egy életre meghatározó élmény volt számára, Számtalan történetét merítette a nyolcadik kerületből. Abból a Józsefvárosból, ami a végletek ötvözete. Itt párhuzamosan épült a szerény hajlékok mellett a mágnások negyede. A kávéházak írók, színészek otthona volt, és a kispénzű, a napi megélhetés után loholó kereskedők, mesteremberek világát is jelentette. „Jó lelkű, tékozló emberek lakják”, ahogy Fejes Endre, Józsefváros szerelmese fogalmaz róluk. Itt nyomon követhető a szegénység méltósága. Errefelé többször előfordult már, hogy a magyar lelket egységes uniformisba akarták öltöztetni, hogy egységes közgondolkodásra késztessék. Itt jelennek meg a termékeiket a városba hozó parasztok, kocsisok, a megélhetés különféle útjait választók, a kalandorok, a kereskedők, a vásározók és a századforduló vándorlásra ítélt zsidó kispolgára is. Ez az asszimiláció vidéke. Itt épült a Rabbiképző Intézet is, bizonyítva, hogy sokféle nemzetiség gyűjtőhelye ez a városrész, és jól megférnek egymás mellett magyarok, cigányok, szlovákok, németek. Budapest után ő is Trieszthez kötődik, mint oly sokan e kelet-európai soknemzetiségű térségben, hiszen ez a sajátos hangulatú olasz (és magyar, német, osztrák, szláv) város külön területe, kikötője az irodalomnak is. Az Svevo, Magris és Joyce által megírt világ sajátos színe az európai kultúrának. Különleges története és nemzetiségi sokszínűsége adja szellemi izgalmát. Az ő gondolkodásába is beépül ez az etnográfiailag gazdag tér. Külön kötődést jelent még Pressburger számára, hogy felesége trieszti. Trieszt kétszáz éve még kicsi volt, nincsenek is évszázados emlékhelyei. A bóra városa, ahol a kegyetlen szél olyan erővel száguld végig az utcákon, tereken, hogy szinte belesepri az embereket a tengerbe. Pressburger negyvenöt évesen kezdett el szépprózát írni, olaszul. Témája a létezés diszharmóniája. Számára is létforma az írás, bizonyítéka annak, hogy él. Az individuum szemszögéből vizsgálódik, de nem a szemnek való játékosság mallarméi elgondolását követi. Úgy gondolja, hogy „minden valamirevaló dolog az életben ellentmondásra épül”. Mindig a túlélés foglalkoztatja, hiszen az ő írásaiban is mindig válság van, háborút háború követ. Pressburger egészen olasz és egészen magyar, de lelkében Petőfi és Ady versei élnek, ezek adják „lelke cementjét”. Mindkét gondolkodás, érzésvilág ismerős számára. A zsidó irodalom a XIX. század vége óta – Kiss József megjelenésével – épült be a magyar szellemi életbe. Azt tudjuk, hogy számtalan zsidó származású magyar tudós, művész, gazdasági szakember, tőkés alapozta meg a modern Magyarországot. Azonosultak a magyar kultúrával, magyarokká akartak válni, nem úgy, mint a szomszédos országokban. Az évszázadok alatt kulturálisan kivérzett magyarságnak jót tett, vagy tehetett volna a zsidó kultúra, de a II. világháború után szin64

Világbeszéd te eltűntek a zsidók Európából, így nálunk is. Gazdag, virágzó mezők helyett csupán néhány szobanövény maradt fenn elvétve. Nyolcadik kerületi történetek címmel – testvérével – írt kötete Józsefváros „lelkük mélyébe” temetett világát idézi. „Laza elbeszélésfüzér”, ahogy Mariarosaria Sciglitano olasz műfordító és irodalmár fogalmaz róla. Olaszul támadt fel bennük ez a városrész. Fájdalmakat okozó korszakról szólnak, mert tudjuk, nem úszhatjuk meg a nehéz pillanatokat. Érzések, emlékek gyűjteménye a kötet. Felidézik benne a józsefvárosi kispolgárság életét. Fojtott hangú próza a Teleki téri piac bódéiban áruló libás asszonyokról, a különféle mesteremberekről, suszterekről, fuvarosokról, kereskedőkről. Bár nem önéletrajzi írás, a helyszínek és a szereplők ehhez a vidékhez köthetők. Az „ezerszer áldott” Józsefváros jelenik meg a műben, ahol a testi érintkezések az életet jelentették. A zsidó folklór miliőjét ábrázolja. Sokáig nem adták ki Magyarországon, csak a rendszerváltás után, mikor a zsidó kultúra a reneszánszát élte. A kötetben felidézi a Nagyfuvaros utcai zsinagógát, „ahol a gonosz szónak nincs hazája”. A Zöld elefánt című alkotás az 1980-as évek elején született, magyarra 2004-ben fordították le. Egy családi krónika. Négykezes mű, az ikertestvérével írták közösen. Abból indultak ki, hogy az ember úgy küzdheti le legfőbb bűnét, a kapzsiságot, ha eltörli saját énjét, ahogy Pascal fogalmaz. A történetben Jom Tov, józsefvárosi kereskedő álmot lát egy zöld elefántról, amelyik felágaskodik és a földszintről az emeletre támaszkodik a lábaival. Lelkét sejtelem tartja fogva, hogy ezzel az álommal az Örökkévaló üzent neki, küldetést bízott rá. Sorsát a kelet-európai történelem csapásai szabdalják, tépázzák, de a remény örökké él benne, hogy beteljesedik az üzenet, ám ez nem történhet meg a történelem zaklatott világában. Elmarad a rendkívüli tett. Így az álma fiára, Izsákra száll. Ő is mindent megpróbál, hogy valóra váltsa a próféciát, csakhogy előbb a gazdasági válság, majd a zsidótörvények áldozata lesz. Munkaszolgálatra viszik, hogy „meghálálhassa, hogy befogadták a népét évszázadok óta”. Aztán koncentrációs táborba kerül, majd a felszabadulás után a sztálini diktatúra őt sem kíméli. Hiába éled fel benne a remény, azt a valóság rögtön lerombolja. Ikergyerekeire marad a prófécia. Ők 1956-ban elhagyják Magyarországot, és valóra váltják az álmot. (A többit tudjuk a két Pressburger fiú életéből.) Az egyik a pénz világában, a másik a művészetben lett sikeres, beváltva a zöld elefánt jóslatát. Az önérzet, az elhivatottság könyve ez, megerősít bennünket abban, hogy ha hiszünk magunkban, mindent elérhetünk. Ugyanebben az évtizedben jelenik meg A fehér közök törvénye című könyve, melyben öt kórtörténetet mutat be, amikben a szereplők fokozatosan vesztik el kapcsolatukat a világgal, elvesztik az emlékezőtehetségüket, vagy a beszédkészségüket. Az elvesztett testvér iránti emlékezés, főhajtás a kötet. Szomorú könyv. Az 1990-es években kerül nyomdába és az olvasókhoz A Nagy Hang suttogása és Az érzékeny tudat című könyv. Összetartoznak. Témájuk a kamaszkor nehéz időszaka, az útkeresés, a valóság és az elképzelt, teremtett (színházi) világ kapcsolata, különbsége. A főhős a hétköznapokat sivárnak találja, a hazugságok megviselik a lelkét, és inkább a színház világát választja, mert ott más a sírás és más az öröm, pedig olyan valósághű. 65

PoLíSz Visszatérő témája az ikertestvérek kapcsolata: érzéseik vizsgálata, ami összetartozást jelent, de ezen belül bujkálhat a harc is. A két iker, e levelek alapján öszszeállított regény az ikertestvérek véget nem érő harcát ábrázolja az anyai szeretetért. Néhány évvel később született A hó és bűn című elbeszéléskötet, amely az ezredvéghez közeledő emberiség létkérdéseit boncolgatja. A veszélyek és lehetőségek, a túlélés és pusztulás gondolatkörében vizsgálódik. Maszatolás nélkül reagál a világra és fogalmazza meg tapasztalatait. A sötétség birodalmában című művét 2008-ban írta. Egy magára maradt férfi története, aki tenyérjóshoz fordul, hogy találkozhasson halott apjával és ikertestvérével, „a jobbik énjével”. De a jósnő becsapja, kifosztja, mindene elvész. Öt évébe kerül, hogy újra egyenesbe jöjjön az élete, 1999-ben, az évezred utolsó napfogyatkozása idején újra rátör a magány, ekkor újra pszichológushoz fordul, ahol újra végigéli, ami a gyötrelmeihez vezetett. „A főhős belép lelke mélyébe”. Tudatában a dantei pokol jelenik meg, felélednek a század jelentős alakjai is. Megismerheti szenvedélyeik, fájdalmaik titkát, aztán az utolsó pszichoanalitikusi kezelésen viszontlátja apját, fivérét is. A felkelő nap fényében jelennek meg. „Sikerült felkapaszkodnia abban a durva, könyörtelen kompániában, melyet világszerte társadalomnak neveznek”. A Hetedik Palotában című írás levélregény. Hét nap története. A főhős Sara, ő a központi alak, hozzá érkeznek az üzenetek. Hét nap múlva születik gyermeke, és az anyja levelekben meséli el neki, hogyan csöppent a világra, mert joga van hozzá. Sara, aki huszonnyolc éves, alig ismeri az apját. A lány szülés előtt áll, az anya meghalni készül. Aztán a titokzatos származású és életű apa szeretői is leveket küldenek Sarának. A négy nő sorsában az ő rejtélyes életű apja a közös. Életük fenekestül felfordult a férfi miatt, ezzel szembesül Sara. Szívszorító könyv ez is. Mondanivalójának eredetisége a budapesti zsidó–magyar humuszból származik. Ez életművének meghatározó témája, alapélménye, fő motívuma. Számára „a hit és a kétely ugyanaz, mert a modern ember nem tesz fel kérdéseket a létezésről, csak a pillanatnak él a jelen sivatagában, megfeledkezve a szolidaritásról” – ahogy egy interjúban fogalmazott. Igyekszik szabadulni az egoizmus fogságából, bár a „társadalom azt sugallja, hogy a darwinizmus törvényei érvényesülnek – miszerint aki erősebb, az győz, és mi elfogadjuk, hogy így van rendjén – holott az ember nem azért ember, hogy a vadállatok törvényei szerint éljen, hanem hogy kiépítse, kiszélesítse kapcsolatait másokkal, a civilizációval”. Igazi lélekelemző. Pressburger írásai egy rendezői útmutatás mélységeivel is felérnek, olyan aprólékosan festi, rendezi a karaktereket, olyan mélyen belelát és beleláttat hősei lelkébe. Sok apró részletet mond el szereplőiről, szinte személyes ismerőseinkké teszi őket. A figurák megformálásának nagy mestere, mint egy színésznek, nekünk is úgy mutatja be, úgy elemzi az alakok külső és legbensőbb jellemzőit. Igazán komoly mesterségnek tekinti az írást, ami tele van kockázattal, s bizony veszélyekkel is jár. Az elismerés és a siker kiszámíthatatlansága miatt írja, hogy „mindenki a pokol tornácán van, aki ír, mert kilép az időből és a térből”. 66

Világbeszéd A történet minden ágát-bogát nehéz követni, hiszen a szereplők élete különkülön szálakon fut. A kulcsfigura az apa, akinek az életét megismeri a lánya, akivel addig nem éltek együtt. A könyv az apa életéről szól, aki annak idején eltűnt, azokról a kibogozhatatlanul bonyolult keveredésekről, melyek során eljut a Hetedik Palotába. Ide a Lángoló Könyvön át vezet az út, amelyben „minden cselekedetünkről olvashatunk, amiben benne van minden élőlény, amely létezik, létezett vagy létezni fog”. Hősei többségében hétköznapi alakok, álmodozók, hívők vagy hitetlenek. A kor lelkét mutatja nekünk, a szabályok szerint élőket és a körülményeik által behatárolt térben téblábolókat, akik szerencse és balszerencse között keresik az útjukat, helyüket, közben életvonalaik egymásba gabalyodnak, aztán keserűen vagy megkönnyebbüléssel gondolnak történetükre. Eszükbe juthatnak a múlt idők történetei, de végül csak a semmiben gyönyörködhetnek. Elmúlik minden hódítás és lódítás eredménye, megfonnyadt bőrük felejti a csókokat, senki nem kapott öröklétet, jön az orrfeketedés vagy az égetőkemence. Szerelemsóvár ifjak, kacér lányok, testi örömöt kergető legények, múltjukban kéjérzettel, könnyel – csak emlékképek maradnak. Mindnyájunknak vannak rögeszméi, ezek közé tartozik a Fogról fogra című regény, amely arra épül, hogy az ember sorsa nem génjeibe, nem a csillagokba, hanem a fogsorába van írva. Fogunkból olvasható az életünk, az egészségünk. Ha valamelyik foga fáj, akkor a regény főhőse tudja, váratlan fordulat előtt áll. A sorsvonalak a fogban futnak. Ezt a játékos elemet, állítást használja a regény szervező elveként. Aztán a könyvben előkerül a főhős apjának fogolynaplója, és máris itthon vagyunk, Budapesten, 1944-ben, és jönnek a véres, verítékes és könnyes évek. Háború, szerelem, s végül a kérdések kérdése: mi történik, ha egy állam etnikai alapon szétesik. Megmenthető-e a fogak élete? És az embereké? Pressburger kétféle írót különböztet meg. Az egyik az apa-típusú, olyan, aki bölcsen elmondja, mi történt, elemez, tanulságokat von és vonat le, aztán van a fiú-alkatú, aki reácsodálkozik a világra: azt mondja el, milyen tapasztalatokat szerzett, és mit váltottak ki belőle az események. Ő az utóbbihoz tartozik.

Tomaso Kemeny

Azúrkék máglya a tenger Azúrkék máglya a tenger, szívemet emésztő máglya, egy gyászszín felhőben fellobogó lángja sötétül, az élet-fájástól felfakad az égető szomj oltott rózsája, melyet egy mennydörgés szavára porrá tör egyetlen pillanat.

Izzó dér koptatja fehérre kövét a sírnak, az enyészetet fedve el. Minden szótagnak jáspishangja kel, mi az árny bensőjébe mélyed, és tündököl. Aszalós Imre fordítása 67

PoLíSz

Stefano Benni

A kemence szelleme Esszé a fiammorgallus létezéséről. A. Molnár Sok-sok évvel ezelőtt élt egy fiammorgallus a falunkban, egy kemencében. Azokban az időkben bőven akadt belőlük, különösen a vidéki kemencékben. Néhányan úgy tartották, ezek a lények jó szellemek, mások pimasz ördögfiókáknak gondolták őket. És persze a természetükről és a külsejükről is számos legenda keringett. Lángból vannak, mondták egyesek, abból a nyughatatlan, reszkető lángból, amely az égő fahasábokból serken; virágok, függőleges indák, amelyek a fa természete és az égés intenzitása szerint változtatják színüket és formájukat. Nem, mondták mások, szikrából és ragyogásból képződnek, csillámló szellemképek, amelyek akkor táncolnak, amikor az ember megpiszkálja a tüzet; nem virágok, hanem tengeri teremtmények, csápokkal meg farokúszóval. Az alkimisták a tömör parázs szülötteinek tekintették őket, teknősbékáknak vagy izzó pikkelyű hüllőknek, akik visszaűzettek az otthonos magmába. A költők számára éteri lények voltak, füst és lég fuvallata, amelyek csak a tűz kihunytának pillanatában váltak láthatóvá. Pirosius, a tudós úgy tartotta, hogy soha nem lehet közvetlenül megpillantani egy fiammorgallust, csak a tükröződése látható a falon, és olyankor a láng árnyéka vagy egy madár, vagy egy pej ló, vagy trópusi esőerdő sziluettjét mintázza. Valaki megesküdött, hogy látta és érintette is őket, és hogy az emberi vagy a mesebeli lényekhez hasonlatosak. Vöröses szemű kis erdei manók, akik nyársakon egyensúlyoznak és bármikor készek elemelni egy darabka kolbászt vagy egy fogolyszárnyat. Avagy icipici, pöfékelő sárkányok, akik megpiszkálják a tüzet, amikor az ember megfeledkezik róla. Rubinként a hamuba zárt szalamandrák, vérvörös lábú pókok, korallszkarabeuszok. Végül a legfélősebbeknek: kicsiny, kárörvendő sátánfiókák, akik alig várják, hogy lávaköveket hajigáljanak, és felgyújtsák a házat, vagy hogy megijesszék a gyerekeket, ahogy hirtelen megjelennek a kürtő sötétjében. Én, aki ismerem valódi megjelenési formájukat, elárulhatom, hogy a fentiek közül egyik feltételezés sem igaz. Azt is elárulhatom, mi volt a valódi feladatuk és sorsuk. A kemencéből őrködve vigyázták a házat, igyekeztek segíteni és felvidítani annak lakóit. Nem volt nagy hatalmuk, de szolgálatkészek, figyelmesek, türelmesek voltak. A forróság szellemeiként melegen tartották a tüzet, amikor az kialudni készült, és zajokkal és pattogással felhívták az emberek figyelmét, amikor újra kellett éleszteni a lángokat. Avagy felfele kígyóztak, és végigdörgölőzve a kürtőn megtisztították azt a szennyeződéstől. Néha, amikor a tűzifa túl nagy füstöt eresztett, elnyeltek egy nagy harapásnyi átható szagot, és az éjszaka sötétjébe köpték. Néha kicseréltek egy nedves hasábot szárazra. Megjavították a 68

Világbeszéd nyársakat és a bogrács rácsát. Megkeverték a kását, amikor a szakácsnő elaludt. Ha az alvó háziasszony, mint Pinocchio, túl közel lógatta a lábát a tűzhöz, egy morzsányi parazsat köptek rá és felébresztették. Aztán amikor a kemence kialudt, visszatekergőztek a kürtőbe, felültek a tetőre, és a csillagos eget, a ködöt meg a havat csodálták. Távol tartották a gólyákat, hogy ne rakjanak fészket a kéményen, kijavították az apró repedéseket, száraz tűzifa után néztek, és a ház közelébe gyűjtötték. Egyszóval a tűzhely őrzői voltak, a melegéé, a szagáé, a meséké és az imáké. Az a fiammorgallus, amelyről most mesélek, sok-sok éve élt egy tanyasi kunyhóban, amelyet Gesztenyelaknak neveztek. Nagy család lakta, és a családtagok esténként a tűz körül gyűltek össze. A házat gyertyák és petróleumlámpák világították gyéren, a kemence volt a napja, tündöklő oltára. A kürtő fölött sárgaréz edények, üstök, fakanalak és nyársak lógtak: a lángok fényében pajzsoknak és kardoknak tetszettek, fegyvereknek, amelyek készek megvédeni azt az értékes birodalmat. Elsőként az idősebb nők gyűltek a tűz köré, hipnotikus állapotban rózsafüzért morzsoltak, már a fiammorgallus is kívülről fújta, és a tuskók pattogásával adta hozzá a ritmust. Aztán Lisa érkezett, az anyuka, és főzni kezdett. És a fiammorgallus, lelkiismeretes segítőtársként vigyázta az üstöt, a nyársat és a hamuba szórt krumplit. Fújt és legyezett. Néha (de csakis az ellenőrzés miatt!) kóstolt. Vacsora után a tűz mellé ült az apa, egy kevésszavú paraszt. Szájában a kemence kishúga, a pipa. De a legszebb pillanat az volt, amikor megjöttek a gyerekek, hogy meghallgassák a meséket. Hárman voltak: Giuseppe, Giacomo és Teresa. Az öreg nagyapa és a nagynéni sok mesét tudott fejből. A fiammorgallus bekucorodott az egyik tűzbak mögé, és nem egyszerűen csak hallgatta, de résztvevővé vált. Mint egy bábos, mozgatta a lángokat. Ha az öreg egy ünnepről mesélt, megtáncoltatta a lángnyelveket; ha félelmetes történetet írt le, beeresztett egy széllökést, hogy süvöltést és sziszegést keltsen; ha egy csatáról beszélt, pattogtatta a hasábok göcseit, és szikradárdákat vetett. Ha szerelmi történet volt… Hát, akkor hallgatott, azok voltak a kedvencei. A kemence volt a megfigyelőállása. Onnan látta a ház boldog pillanatait. De nem csak azokat. Látta a munka fáradságát, az álmot, amely mindenkit hirtelen elragadott, tudta, hogy a tűz mágikus körétől távol hideg van, és nincs mindig hús a nyársra. És látta köhögni és megbetegedni az öreg nagyapát, és nem látta többé Giuseppét, a sápadt, csámpás kisherceget, aki olyan szívesen bámulta órákon át a zsarátnokot. Giacomónak el kellett mennie a városba, dolgozni, és Teresa ottmaradt egyedül és szomorúan, a kürtő sötétjébe meredve. A fiammorgallus nem szívesen kelt útra. De a fiammorgallusok két-három évet laknak egy házban, aztán tízet vagy még többet is eltöltenek a világban keringve, mert nincs belőlük elég az összes kemencére. Néhány évvel később a fiammorgallus visszatért a Gesztenyelakba. Tele volt mindenféle országok és távoli tüzek meséivel, és alig várta, hogy tengerillatot, 69

PoLíSz furcsa szavakat, kalandokat, hajótöréseket, dalokat áraszthasson szét a házban. Amikor a tűzbe néznek, mindannyian ezeket fogják álmodni. A házikót nagyon másnak találta. Valaha egyedül álldogált egy nagy réten. Most több ház is állt a közelében, néhány gesztenyefát kivágtak, hogy helyet adjanak egy útnak, és a réten nem tyúkok voltak már, hanem egy traktor meg egy nagy tartály. Azért csak bebújt a kémény kürtőjébe, és azonnal megismerte a szobát, még ha nagyon megváltozott is: a régi kályha helyén gáztűzhely állt, hiányzott a kenyérdagasztó láda, a kicsi, fával bélelt jégverem és a vízpumpa. Egy telefon trillázott, egy rádió énekelt, volt elektromos áram, és minden szín és árnyék idegennek tűnt. A falra akasztva meglátta Lisa fényképét, gyászkeretben. Valami azt súgta neki, egy havas éjszakán halt meg. Szükség van itt még rám? – töprengett a fiammorgallus. De azonnal észrevette azt is, hogy valaki még szereti a kemencét. Teresa, a kislány, aki most már szép nagylány volt, minden este begyújtotta, néha főzött is. A tyúkokat fogoly és erdei szalonka váltotta fel. A nyárs elektromos lett, és a serpenyők helyére a kürtő felett porcelántányérok kerültek, pénzérmékként sorba rakva. Az öreg nagynéni még roskatagabb lett, ráncosabb volt, mint egy összeaszott gesztenye, és mozdulatlanul uralkodott kerekes trónján, egyedül imádkozva, halkan. Az apa meghízott, arca vöröslött, bamba tekintettel kolbászt sütögetett. Új felesége, egy pökhendi menyecske mogorván forgatta a nyársakat, és folyamatosan panaszkodott, hogy a kemence nem melegít, a gázláng kicsi, egyébként is ideje már bevezetni a központi fűtést. A nagypapa sem volt már ott. Teresának volt egy kicsi fia, neki még mondott meséket a kemence előtt, de nem tudta őket kívülről, egy könyvből olvasta fel őket. Mások voltak, mint az öreg nagypapa meséi, de a fiammorgallus még táncra tudta perdíteni a lángokat, és süvítésre tudta bírni a kürtőt, és a kisfiú kacagott, és éppen akkor rémült meg, amikor kellett. De gyakran elaludtak már a közepénél. A fiammorgallus megértette, hogy a kemencének már nincs akkora jelentősége, mint egykor. A tűz gyakran kialudt, a tűzifát úgy vásárolták, nedves volt és rossz minőségű. Hogy gyorsabban meggyulladjon, olykor valami bűzös folyadékot használtak, amelytől a fiammorgallusnak köhögnie kellett. Este, a kevéske parázs előtt az apa bort iszogatott két zsémbes barátjával, az egyiknek az volt az egyetlen szórakozása, hogy héjakat dobált meg köpködött a kályhába, éppen a fiammorgallus fejére. A feleség egyfolytában panaszkodott, hogy a városba akar költözni. A szép Teresa veszekedett a férjével, egy sötét, gonosz férfival, aki folyvást azt ismételgette, nem akar többet a földeken dolgozni, mert egy vasat sem tud kicsikarni belőlük. Aszottgesztenye nagynéninek folyamatosan asztmarohamai voltak, de senki sem törődött vele. A fiammorgalluson volt a sor, hogy felszaladjon a kürtőben, nagyon magasan, az égben szippantson egy kis tiszta levegőt, és belefújja a szá70

Világbeszéd jába. A tető felett nem gólyák jártak már, hanem repülőgépek. Éjszaka kevesebb volt a tücsök, és autók fényszórói hasították a sötétet, sőt, sötét sem volt már, kicsit sötétebb nappal volt csupán. A házban is minden kicsit szomorúbbnak tűnt. Pedig a fiammorgallus úgy látta, mindenkinek több mindene van, hogy nincs már éhség és hideg, és a torz és sápadt Giuseppe betegsége sincs már, fény van és rádió, amelyben zene szól, és kékes láng a tűzhelyen, és nem értette, miért olyan nyugtalan és kevésbé vidám mindenki. Aznap, amikor újra elment, általános civakodás uralta a házat, lábosok és tányérok repültek a falnak és a kemencébe, és a fiammorgallusnak az volt az érzése, hogy nem fog már visszamenni oda. Néhány év múlva azonban visszatért. Sokáig kereste, míg a magasból felismerte a házat. Egy nagy hodály takarta, és az egész be volt kerítve. A traktor már nem volt ott, a gázolaj-tartály sem, volt viszont négy autó, és kiterjedt kavicsos terület a fű helyén. Reméljük, a kemence még megvan, gondolta a fiammorgallus. Leszállt a kürtőben, és meglátta a vörös parazsat és a vibráló tüzet, de nagy meglepetéssel vette észre, hogy a tűz hideg. Mindennek vége! Mű volt a fahasáb, a parázs fénylő üvegszilánk, a lángok ruhadarabok, amelyeket egy ventilátor emelt a magasba. A kürtőre újból serpenyőket és fakanalakat aggattak, de látszott, hogy csak a szépségük miatt, illusztris és haszontalan dísznek, nem használták már őket. Meglátta Teresát. Nagyon megváltozott. Férje meghalt, és most másik társa volt, egy sokbeszédű alak, aki ott ült a kályha előtt és azt mondta: „Milyen szép is volt a régi tűzhely”, de hangjából érezni lehetett, hogy soha egyetlen egyet sem látott. Az apa egyre részegebb lett, második felesége elment, és magával vitte a tűzbakokat is, mint antik darabokat. A konyhai tűzhely új volt, modern, és volt ott egy hatalmas hűtőszekrény, amelybe a kemence is befért volna. A szomszédos szobákból folyamatosan zenék és tévéhíradók koncertje hallatszott. Esténként az asztalt mindig ünnepélyesen megterítették, úgy tűnt, a családnak felvitte az isten a dolgát. Teresa mindig ideges volt, cigaretta lógott a szájából, csikkekkel töltötte meg a kemencét, a kisfiú magas és dús hajú legénnyé cseperedett: ő volt Cristiano, de jobban szerette, ha Chrisnek szólítják. Gitározott a műkandalló előtt Jessicával, a menyasszonyával. Aszottgesztenye nagynéni kitartott, bebalzsamozva a kerekes székben, megrögzötten bámulta a szintetikus lángot. Halottnak is nézhették volna, de fogatlan szájából hörgés hallatszott, és amikor enni adtak neki, kitárta a száját, mint egy nagy gyík. Most már volt egy védőszelleme, egy kicsi és sötét bőrű nő, aki gondját viselte. És minden este, hirtelen, vékonyka hangján a nagynéni megismételte: – Rendesek vagytok, hogy begyújtottátok a tüzet! Szerencsére nem igazi tűz volt, mert a ház szinte izzott. A radiátorok éjjelnappal forrtak, és a fiammorgallusnak, aki pedig szintén tüzes teremtmény volt, olykor fel kellett szállnia a kürtőn, hogy levegőt kapjon. Levegőt kapni nehéz volt, még egy olyan szellemnek is, mint ő. A házat gyá71

PoLíSz rak és utak vették körül, a levegő ólmos volt és piszkos, minden kéményből és kipufogóból gázok és mérgek szálltak. A fiammorgallus tudta, hogy a tűzifa füstje is mérgezheti a levegőt, de most olyan volt, mintha a pokol minden üstjének egyszerre gyújtottak volna alá. Így hát éjszaka nem ment már fel a tetőre, minek is, hiszen csillagok sem voltak már, amiket nézhetett volna. Az utolsó megmaradt gesztenyefán aludt, amelynek biléta jelezte a számát, és éppen gondozás alatt állt, mert beteg volt. És napközben a fiammorgallus unatkozott. Mihez kezdhetett volna egy műkandallóval? Arra korlátozta tevékenységét, hogy a távolból köpködve meggyújtsa az apuka pipáját – ő úgyis annyira részeg volt, hogy észre sem vette –, és hogy kifényesítette a sárgaréz edényeket meg a haszontalan nyársat. Mígnem egy este egy csapat fiatal érkezett, Chris és Jessica barátai, és egyikük meglátott a falra akasztva egy régi, lyukas serpenyőt, és felkiáltott: – Figyeljetek, csináljunk sült gesztenyét, gyújtsuk be a kemencét! – Dehát már nem működik – mondta Teresa. – De nem, de nem – súgta a fiammorgallus annak a fülébe, aki a javaslatot felvetette –, vágjunk fát és tüntessük el ezt a műcsúfságot, meglátod, milyen jól fogunk szórakozni! Kimentek a garázsba, feldarabolták a régi székeket, szereztek papírt, újságokat, és különböző anyagokból kis máglyát raktak, és a fiammorgallus hiába mondta: nem így kell csinálni, higgadjatok le. Végül a papírral, alkohollal, bizarr fákkal rakott máglyát meggyújtották, az fellángolt, és azonnal ki is hunyt, míg végül a fiammorgallus kiszaladt, elemelt egy hasábot és lerakta az ajtó elé. Amikorra egy lány győzedelmesen odaért egy zacskó gesztenyével, amely száz kilométerrel odébb termett, a fiammorgallusnak fújtatva, fahasábokat hordozva, rakást felforgatva sikerült egy tisztes tüzet gyújtania. De jaj! Az egyik fiatalember elfojtotta, ahogy újabb tuskókat dobott rá, egy másik mindenfele szétterítette a parazsat, egy másik rátette a serpenyőt az élő tűzre, egy másik úgy sütötte a gesztenyét, hogy nem metszette be a héját, és azok úgy robbantak egymás után, mint a bombák. Jessica bedugott egy nyers krumplit a hamu alá, és az megégett, Chris megpróbált egy kolbászt sütni a tűzön, de elszenesítette. A kürtő piszkos volt és rosszul húzott, és minden megtelt füsttel, amíg meg nem érkezett az apa, részegen és dühösen, és azt mondta: – Honnan a francból vettétek ezt az ötletet, oltsátok már el azt a tüzet! De addigra már szinte mindenki részeg volt, leitatták az öreg, halálra vált nagynénit is, félig sült gesztenyét ettek, meg kolbászcsonkot, és a tűz kialudt. A fiammorgallus próbálta újraéleszteni, aztán kimerülten felment a tetőre pihenni. Nézte a házakat körös-körül, és azt gondolta: milyen furcsák az emberek. Mennyi mindenük van most, amijük régebben nem volt. Nem tudnak ellenállni a dolgoknak, de úgy látszik, mintha nem szeretnék őket. Visszasírják a régi dolgokat, de nem tudnak mit kezdeni velük, nem ismerik sem a történetüket, sem a fájdalmukat. 72

Világbeszéd Nehéz segíteni az embereket. És sok-sok évre elment, egy olyan távoli és magányos helyre, hogy azt le sem lehet írni: egy kőkandallóba egy viharvert szigetre. Tíz év múlva visszatért. A ház szinte láthatatlan volt, sok más épület közé szorítva. Teljesen körbevette egy kovácsoltvas kerítés, és belül két fekete, ádáz kutya védte, akik megérezték közeledtét, és ugatni kezdtek. Felmászott a tetőre, ahol egy nagy, kerek antenna állt, mint egy hatalmas serpenyő. A kéményt lezárták, a kürtőt befalazták. Bemászott egy ablakon. A konyhát felújították, két kis szobára osztották. Neonfény világított meg egy hamuszín szőnyeget. Ott, ahol egykor a kemence ragyogott, most egy képernyő volt, és a képernyőn egy nagy tűz, egy egész lángoló hegy. A fiammorgallus tudta, hogy azt a valamit televíziónak hívják, de soha nem látott még ekkorát, ilyen színekkel. A lángok egészen valóságosnak látszottak. Kedve támadt egy vödör vizet fogni és eloltani őket. A fiammorgallus megértette, hogy azt a tüzet emberek gyújtották, de nem azért, hogy melegedjenek. Aztán a kép megváltozott, és egy kandalló tüze jelent meg, és néhány személy, amint arról beszélgetnek, mennyire szép is volt az egykori családi tűzhely. A fiammorgallus észrevette, hogy a televízió be van kapcsolva, de a ház jéghideg, mintha már jó ideje nem fűtötték volna. És a gyér világításban három embert látott a képernyő tüze előtt ülni. Az őskori nagynénit, aki már szinte teljesen múmiának tetszett, vagy egy papírmasé bábunak, a megöregedett Teresát és a hordónyira hízott apát, csálé szájjal. Mivel nem tudott mást tenni, a fiammorgallus verseket kezdett faragni, fújtatott és sivított, és meleg hullámokat meg szikrákat dobált. Ébredjetek, akarta mondani, visszajöttem. De közelebb érve látta, hogy azok hárman mozdulatlanok, kifejezéstelenek. És olyanok azok ott a képernyőn is, a kályha tüzéről beszélnek, de látszik rajtuk, hogy tettetik, hogy nem ismerik sem a történetet, sem a fájdalmat, és valóban, a végén az egyikük egy olyan likőrt reklámoz, amelyet abszolút egy öreg kemence tüze előtt kell inni, még ha nincs is kemencétek. Akkor a fiammorgallus, aki szellem volt, és érezte más szellemek jelenlétét, megértette, hogy mind kihunytak. A házban lakók és a képernyőn lévők jó ideje kihunytak. Felmászott az antenna vezetékén, mint egy elektromos borzongás, árral szemben, keresztülutazva rengeteg országon. Aztán a tetőről lenézett a városra. Minden megváltozott. De nem érezte öregnek magát: a szellemek, akár a fák, átalakulnak, nem öregszenek. Nagy lángcsóvát vetett az ég felé, mintha kiáltana. Messziről egy lángcsóva válaszolt neki. És a fiammorgallus elrepült az éjszakába, égő lelkeket keresve. Az volt az utolsó alkalom, hogy láttam egyet. Pál Judit fordítása 73

PoLíSz

Bíró József

ZÁRVÁNYBAN37 37íromHitvesemnek Hitvesemnekírom37

nem bocsátottam meg mindenkinek mindenkor nem szerettem mindenkit mindenkor nem segítettem mindenkit mindenkor nem leltem meg hívőhitem mindenkor Hitvesemnekírom37 37íromHitvesemnek

nem lelem meg hívőhitem mindenkor nem segítek mindenkit mindenkor nem szeretek mindenkit mindenkor nem bocsátok meg mindenkinek mindenkor elkószáltakesztendőkesendő’ k37

hithű voltam mindenkor hithű vagyok mindenkor immár’ hithű mindenkor 37esendő’ kesztendőkelkószáltak

méltatlan voltam mindenkor méltatlan vagyok mindenkor immár’ méltatlan mindenkor esendő’ kesendő’ kesendő’ kmindörökké37 37mindörökkéesendő’ kesendő’ kesendő’ k

(

2013 . március 20 .

)

Szakrális tér

74

Merített szavak

T. Ágoston László

A kutyasétáltató Zsengellér, a költő, író, újságíró, keresztrejtvény-szerkesztő és esszéista ott állt a lépcső alján, és vállát söprő ősz haját lengetve motyogta: – Nem hiszem el. Nem hiszem el, doktor Kovács Alfréd, közös képviselő úr, hogy te, akit a mai napig a barátomnak hittelek, rongyos kétszázezer forintos közösköltség-tartozásért képes vagy rám uszítani a végrehajtókat. – No, de… – lépett lejjebb a lépcsőn a másik. – Tudod, hogy nem én… a lakótársak megszavazták, nekem muszáj… – Megszavazták? Leszarom a szavazatukat, meg a te muszájodat is! Megmondtam, hogy kifizetem, mihelyt megkapom a honoráriumomat. A gázt, meg a villanyt is kifizettem, nem? – Kifizetted, kifizetted, de mikor? Itt állt a szerelő az ajtó előtt a franciakulccsal, hogy elzárja a főcsapot. Harminchat lakónak se fűtése, se főzési lehetősége… – Tudom, és sajnálom, de az én munkám nem olyan, hogy hoci-nesze, vagy leülöm a nyolc órámat, aztán fizetnek. Tehetek én arról, hogy megvonták a laptól az állami támogatást, és hónapok óta nem fizetik ki a pénzemet? Az én bűnöm, hogy becsődölt az újságom, és szabadúszóként kell tengetnem a napjaimat? Hajtok mint a güzü, aztán vagy kifizetik a honoromat, vagy nem. A Tóthné négyszázezerrel tartozik. Őt miért nem jelentetted föl? – Hát ez az, látod, mert neki van állása, és megígérte, hogy havi húszezres részletekben törleszt. – Én is törlesztek. Lehet, hogy nem is húsz-, hanem harmincezret fizetek egyszerre. – Igen? És mikor? A tököm tele van már az ígéreteiddel, meg a művészi tehetségeddel. A tavasszal is megnyerted azt az országos pályázatot. Azt mondod, még meg is zenésítik a versedet. Aztán mit kaptál érte? Egy nagy szart. Aranyozott díszoklevelet, meg egy meleg kézszorítást a minisztertől. A lakók azóta is rajtad röhögnek. A művész úr… Egy vekni kenyeret se ér a te nagy művészeted. Ebből akarsz törleszteni? Egy kutyasétáltató is többet ér nálad… – Egy ku… ku… tyasétáltató? – hebegte a költő, és szó nélkül elsomfordált. Ilyet még nem mondtak neki. Még hogy kutyasétáltató! Sok minden volt már, mire lisztfehérre fakult a koromfekete haja, de kutyasétáltató… Amikor annyira felcseperedett, hogy fel tudott kapaszkodni a kis kerek székre, az anyja elvitte a zeneiskolába és bemutatta a zongoratanárnőnek. Ő maga is szépen, egyesek szerint már-már művészi szinten játszott ezen a hangszeren, de jöttek a háborús évek, meg az a göndör, fekete hajú, snájdig tüzér százados. Egy koncert szünetében találkoztak a büfében. Kiderült, hogy ő is szereti, sőt, amint mondta, püfölgeti is ezt a hangszert. Aztán mielőtt kiment a frontra, összeházasodtak. A fiuk akkor fogant, amikor a százados úr rőfös szakállal, a vállán egy szakadt kenyérzsákkal hazakullogott a fogságból. Raktáros lett egy államosított fatelepen. A felesége meg pénztáros a sarki közértben. 75

PoLíSz Olykor-olykor visszahúzódtak a kis szobába és négykezest játszottak a véletlenül ottfelejtett zongorán. A fiú hamar ráérzett a zene ízére. A fiatal, szőke zongoratanárnő nem győzte dicsérni a tehetségét. Már a második év végén felléptették a záróvizsga-előadáson. Az anyja abban reménykedett, hogy ami neki nem sikerült, talán majd a fia valóra váltja. Az évek során meg is nyert jó néhány területi versenyt. Egyszer valami nemzetközi seregszemlére is benevezték, de ott csak ötödik lett. Tizenhét éves kamasz volt, amikor motorbalesetben meghalt az apja. Egy teherautóval ütközött frontálisan. Ez volt a rendőrségi jegyzőkönyvben. A szomszédok meg azt suttogták, hogy a politikai rendőrség tette el láb alól. Nem értette, és soha nem is tudta feldolgozni, hogyan lehet egy teherautóval frontálisan ütközni. Az idő tájt kezdett el verseket írni és hanyagolni a zongoragyakorlást. Dalokat is szerzett gitárkísérettel. Úgy érezte, ezek jobban kifejezik felbolydult lelke rezdüléseit. Az anyja unszolására még elment felvételizni a Zeneakadémiára, de nem erőltette a dolgot. Persze hogy nem vették föl. A pótfelvételije viszont sikerült a bölcsészkaron. Népművelő–könyvtáros lett. Elmehetett volna kultúrház-igazgatónak egy dunántúli kis faluba, de akkor már versei jelentek meg a megyei lapok hétvégi mellékleteiben, és két antológiába is beválogatták őket. Az egyetemi klubban költővé avatták. Így aztán inkább könyvtáros lett egy külvárosi műintézményben, és szabadidejében riportokat írt a szomszéd utcában székelő üzemi lapnak. Már majdnem fölvették munkatársnak, amikor egy vasárnap délelőtt összefutott a gyári párttitkárral a templomajtó előtt. Ő kifelé jött volna, a másik meg véletlenül épp arra sétált. A pártbizottsági meghallgatáson azt is a képébe vágták, hogy az anyja az angolkisasszonyok intézetében érettségizett. Ki mondta meg nekik…? De aztán minden jóra fordult. Megnyerte a környezetvédelmi verspályázatot, pertut ivott a minisztériumi osztályvezetővel, és hamarosan kinevezték az Ifjúság című hetilap versrovatának vezetőjévé. Sínre került. Úgy nézett ki, hogy ha nem csinál valami nagy baromságot, nyugdíjas koráig kitart ez az állás, és azon túl is megkapja az éppen soron következő irodalmi díjakat. Csakhogy a dolgok másképp alakultak. Megszűnt a mindenható Párt, és sok másik alakult helyette. Megszűnt az Ifjúság, és nem alakult helyette semmi. A művészeti díjakat odaítélő bizottság is megszűnt, és nem lehetett tudni, kinek, mikor és milyen díjakat ítélnek oda. Ekkor tanult meg keresztrejtvényt szerkeszteni, mert biztos, ami biztos… Azt mondták az okosok, hogy a költészet kiment a divatból, a kutya se olvas manapság verseket. Prózát se nagyon, mert nincs rá idő. Felgyorsult a kor. No meg amúgy se ildomos ilyen baromságokkal elfoglalni a sokkal jobban fizető reklámszövegek elől a drága helyet. Egy jó keresztrejtvény, az igen. Szórakoztat, meg praktikus ismeretanyagot is hordoz egyszerre. Ez a modern művészet. No, persze csak a politológia után. Mert lehet-e nagyobb és fennköltebb művészet annál, mint megnyerni egy helyhatósági, vagy ne adj’ Isten országgyűlési választást? A „jobbak” rögtön fel is fogták ezt, és azonnal váltottak. A barátai közül nem egy festette át a párttagkönyvét más színűre és beállt valamelyik mamutcég 76

Merített szavak hazai leányvállalatához szóvivőnek, választási kampányfőnöknek, vagy csak egyszerűen reklámszervező manager lett valamelyik külhoni sajtómulti magyar nyelvű leánylapjánál. Oknyomozó riportokat, verset írni vagy novellát? Erre csak az ilyen Zsengellér-féle megszállottak voltak hajlandók. Aztán csodálkoztak, hogy senki se közli az írásaikat. Az irodalminak nevezett folyóiratoknál friss diplomás ifjú titánok fitymálgatták a beérkezett, többnyire korszerűtlen szellemiségű írásokat, és a negyven év fölötti korosztályt eleve őskövületként kezelték. A politikusok meg úgy gondolták, hogy ítéljen a mindenható piac. Ha a privatizált gyárak új tulajdonosai támogatni kívánják a kultúrát, ám tessék, lelkük rajta. Ha úgy döntenek, hogy mégis inkább a bankszámlájukat hizlalják, az övék a felelősség, kérjék számon rajtuk a lánglelkű, lobogó üstökű művészek az állami támogatásból megspórolt milliárdokat. Fura dolog, hogy a pártok kasszája mindig megtelt, csak a kultúráé apadt csont-soványra. Lehet, hogy nincs is rá szükség? Végtére is külhonból, másodkézből, fél áron pótolható… Ha valaki, hát egy politikussá vedlett egykori kolléga, az ifjan lánglelkű költő, Bártfalvi Pista biztosan tud segíteni. Akár úgy, hogy elküldi neki azt a rongyos kétszázezret, akár úgy, hogy odaszól egyik-másik főszerkesztőnek, hogy ugyan fizessék már ki ennek a szerencsétlen Zsengellér Józsinak a hónapok óta viszszatartott honoráriumát. Végtére is megdolgozott érte. Ha kölcsönt adna, azt természetesen visszafizetné neki. Igen, mihelyt meghozza a postás a régen aktuális bérét. Egy Zsengellér büszkébb annál, mint hogy néhány rongyos forinttal korrumpálják. Még akkor se, ha régi barát az illető. A másik lehetőség talán még előnyösebb lenne, mert ha látja a főszerkesztő, hogy neki befolyásos politikus barátja van, nem győzné teljesíteni a megbízásokat. No és fizetne, mint a köles. Itt is a telefonszám a kis fekete noteszban. No lássuk! Ki is csörög a készülék. A titkárnő kapcsol, fáradt bariton hallózik. – Csak én vagyok, Zsengellér… – Józsi? Drága barátom, mennyit gondolok rád mostanában… Egy boldog ember, aki azt teheti, amit szeret; verseket ír. Tudod, hogy két éve egy rohadt sort se írtam? Még egy nyúlfarknyi kétsorost se. Állandóan csak ez a fránya politika… Egyik ülés a másik után. Véget nem érő tanácskozások, beszédek, viták… Jól vagy, Józsikám, drága barátom? – Igen… – mondta kissé elhúzva a szót a költő. – Azaz hogy mégsem. Följelentett a közös képviselő, mert kétszázezer forint közös költséggel tartozom. Rám küldi a végrehajtókat. – Ez baj, Józsikám, tényleg baj. Törvény van rá, azt ki kell fizetni. Ne légy kicsinyes, add oda neki, hadd fusson! Majd megspórolod máson. – Hát… ami azt illeti, már nem nagyon van min spórolni. Állásom évek óta nincs, a telefonosok havonta megfenyegetnek, hogy kikapcsolják a vonalat. A gázművektől már ki is jött egy szerelő franciakulccsal… – Te még vonalas telefont használsz? Botorság, drága barátom, botorság. Sokkal gazdaságosabb a mobil. Én már csak itt, a hivatalban… – Teljesen mindegy, mire nincs pénze az embernek. 77

PoLíSz – Ja, hogy… szóval nincs pénzed. Miért nem ezzel kezdted? Van egy bank… pontosabban van ott egy barátom. Szóval el tudom intézni, hogy alacsony kamatra adnak neked személyi kölcsönt. – Tudom. Aztán ráterhelik a lakásomra a jelzálogot, vagy jön a végrehajtó. Nem mindegy, hogy ők küldik, vagy a közös képviselő? – Belátom, hogy kínos a szituáció, drága barátom. Felettébb kínos. Nos, tudod, hogy én elvből nem adok kölcsön. Pontosabban: betartom az iparosok elvét, miszerint asszonyt, szerszámot és pénzt nem adunk kölcsön. Egy politikus legyen feddhetetlen. – Nekem az is elég lenne, ha a Pozsonyiéknak meg a Kapitányéknak kiutalnátok a tavaly megígért állami támogatást. Ők kifizetnék a honoromat, én kifizetném a közös képviselőt, aki engem kutyasétáltatónak nevezett. És miután letenném a markába a pénzt, ezért a megjegyzésért szétrúgnám a hátsó felét. – Téged mert kutyasétáltatónak nevezni? Drága barátom, ki ez az ember? Ezt azonnal föl kell jelenteni becsületsértésért! Van is egy kiváló ügyvéd barátom, aki az efféle perekre szakosodott. Várj, megadom a címét! – Rendben van. Még egy kis támogatás, és jut belőle a perköltségre is. – Olyan furcsa hangsúllyal mondtad ezt a támogatást, mintha mi ígértük volna. Még meg se melegedett a fenekünk alatt a szék, de ti máris elvárjátok, hogy egyetlen csiribí-csiribá varázslattal helyrehozzunk mindent, amit az elődeink elcsesztek. Hát ez azért nem megy ilyen gyorsan, drága barátom! Mindennek eljön a maga ideje. Először rendbe kell rakni a gazdaságot, hogy legyen mit ennie a népnek. Aztán jön majd az oktatás. Tudsz követni? – Nem könnyű, de megpróbálom, Pista. – Igen. No meg itt van a közbiztonság. Az se piskóta. A külügyek, meg… No persze a kultúra is nagyon fontos, de hát előttünk mindenki csak elvett belőle. Ti meg elvárnátok, hogy mi most egy csapásra helyrehozzunk mindent? És te, mondjuk te, személyesen mit teszel ezért? – Én, drága barátom, szeretném kifizetni a közös képviselőnek azt a kétszázezer forintot a hónapok óta visszatartott honoráriumomból. Sőt, talán még arra is futná belőle, hogy az együtt töltött régi szép szerkesztőségi éveket felidézve meghívjalak egy pofa sörre. – Ugyan, kedves barátom, kinek van arra ideje ilyen sorsfordító időkben? Aztán Piroskát hívta a munkaközvetítőből. Csak a keresztnevét tudta, meg azt, hogy szereti a verseket. A legutóbbi kötetéből is vitt neki egy dedikált tiszteletpéldányt. Nagyon csinos, nagyon fiatal, és mindig mosolyog, ha meglátja. Ha nem lenne fiúja, akkor se merne közeledni hozzá. Ő az elérhetetlen, a szentség. A titkos, nagy szerelem. Hozzá írja a legszebb szerelmes verseit. Szonetteket, ódákat, valóságos zsoltárokat. Ő meg csak ül ott a munkaközvetítő nyikorgó székén, és halvány dunsztja sincs róla, hogy királynői trónuson lebeg. Vajon ha tudná, felvállalná-e a Múzsa szerepét? Vagy gyorsan kerítene neki egy éjjeliőri állást, hogy ne zavarja többé… – Piroska drága, tud nekem valami bíztatót mondani? – kérdezte átszellemült mosollyal. 78

Merített szavak – Feri bácsi, sajnos üres a bolt. Mosogatólányt keresnek, harminc év alatt. – Ez jó, mert ennek duplán is megfelelnék korban. Csak az a baj, hogy éjszakai műszakot nem vállalhatok. – Ez az, látja, mindig csak az a kicsi hiányzik… Eszébe jutott a polgármester. Egyszer valami ünnepségen mellé került. Egészen jól elbeszélgettek. Kiutalhatna némi segélyt, vagy adhatna támogatást a következő kötetéhez. A fenét érdekli a jogcím, csak valahogy kikerülhessen ebből a csávából. Az utcán találkozott vele, a városháza előtt. Éppen kiszállt a kocsiból, ő meg véletlenül arra járt. Ráköszönt. Fogadta. Ezek szerint még emlékszik rá. – Hozzám jött, szerkesztő úr? – Hát… lényegében igen. – Tudja, hogy örülök magának? – mondta a kezét nyújtva. – Végre egy ember, aki nem segélyt kunyerál. Én nem is tudom, honnét termett nálunk ennyi szegény ember. Mindenki sír, mindenki elégedetlen. De nemcsak a választók, a képviselők is. Az egyik azzal nyaggat, hogy bővíttessem ki a hajléktalanszállót. A másik azért nyüstöl, hogy szervezzünk közmunkát a munkanélkülieknek. Hát mi vagyok én, Krőzus, hogy minden óhajt teljesíteni tudjak? Maga miről akar írni? Remélem, valami pozitív hangvételű cikkre készül. – Természetesen – mosolyodott el a költő. – A kultúra támogatásáról, az önkormányzat új elképzeléseiről számolnék be. – Itt megállt egy pillanatra, aztán mondott egy nagyot: – Mondjuk a Magyar Nemzetben. – Nagyon szép gondolat, szerkesztő úr – tette a kezét a vállára a polgármester. – Vannak elképzeléseink ez ügyben régiek meg újak is. Csak az a baj, hogy pénz nélkül egyiket se tudjuk megvalósítani. Krétát kell venni az iskolának, meg ki kell fizetni a könyvtár múlt havi villanyszámláját. A tavalyra tervezett útkarbantartást viszont az idén feltétlenül elvégezzük. Annál is inkább, mert többen perelnek bennünket a tengelytörés szervizszámlájával. – Sajnos én kulturális témákkal foglalkozom – biggyesztette le az ajkát a lobogó hajú költő –, nem értek az útépítéshez. – Sajnos azok sem, akik csinálják – bólintott rá a polgármester. – Más téma nem érdekli? – Vegyenek tőlem keresztrejtvényt, polgármester úr! Olcsón adom. A kerületi lapban hónapok óta nem láttam olyat. – Ha így megy tovább, hamarosan lapot se fog látni, mert kimerül a keret. Ki a fenéhez fordulhatna még? – töprengett magában a férfi. – Van-e olyan ember széles e világban, aki hozomra kölcsönözne neki? Hacsak Zsuzsa nem, a százszor megsértett, ezerszer megbocsátó, halálig hű, csapodár szerető. Már több mint húsz éve imádják-marják egymást. Úgy élnek, mint a galambok. Hol egyik repül, hol a másik. Amikor az anyja meghalt, hozzá is költözött. Úgy volt, hogy összeházasodnak. Igen ám, csak közbejött az a kis szőke angyal, aki titkárnő volt a színházi lapnál. Akkoriban színikritikákat írt. Elment vele egy bemutatóra, aztán hazakísérte. Csak egy kávéra ugrott föl hozzá és egy hétig ott maradt. Zsuzsa olyannyira a szívére vette a dolgot, hogy összepakolt és elköltözött. 79

PoLíSz Szerencsére nem adta föl a lakását, volt hová mennie. Hetekig próbálta hívni, de a lány föl se vette a telefont. Egy hónap múlva találkozott vele a körúton. Karon fogva sétált egy pocakos, kopasz pasassal a kirakatok előtt. Úgy megsértődött, hogy nem is köszönt neki. Nincs mese, bármennyire tiltakozik is a büszkesége, föl kell hívni Zsuzsát. Ő az utolsó mentsvára. Különben is, mikor volt már az a kis szőke? Azóta volt két barna, meg egy fekete hajú is. Zsuzsa se vonult kolostorba. Mindketten belátták, hogy nem nekik való a házasság nevű intézmény, de azért imádják egymást. Oly jólesik időnként összebújni. – Csak nem hagyott el megint a legutóbbi szeretőd? –érdeklődött negédes hangon a nő. – De drága Zsú… – búgta a telefonba. – Tudod, hogy jöhet bárki, mehet bárki, a szívem királynője csak te vagy. Ezt a szerelmet már nem lehet kinőni. Ez holtomiglan, holtodiglan tart. – Persze, amíg nem jön egy újabb szőke, barna, éjfekete, vagy vörös Maca. – Belátom, hogy egy szörnyeteg, egy Casanova voltam, de ennek vége, örökre vége. Mostantól csak te vagy. – Hehe… Most mire esküszöl? – Bármire, ami kedves neked. Ha akarod, én magam vágom le a… – Jó ötlet, de mit kezdjek egy eunuchhal? – Most élvezed, hogy kínzol? – Nagy szarban lehetsz, Józsi, ha ennyire pitizel. Rákot diagnosztizált a doki? – Rosszabb. Följelentett a közös képviselő. Már kétszáz ezer forint a közösköltség-tartozásom. De ott egye meg a fene a lakást, nekem te hiányzol. Nélküled szart se ér az életem. – Lehet, hogy az enyém meg veled együtt ér annyit. De mondd, ez az a Kovács, aki fél áron szerzett neked használhatatlan számítógépes programot? – Ez hát. Ő Alfréd, a közös képviselő, akinél minden kapható a hamis zárjegytől a hamis adóigazolásig. Ez a mindenki barátja… – És nem küldted el melegebb éghajlatra? – De igen, csakhogy ettől még jön a végrehajtó, Zsú! Zsú, egyetlenem – zokogta a telefonba. – Zsú, én öngyilkos leszek, ha nem jössz vissza hozzám! A te lelkeden szárad századunk egyik legjelentősebb lírikusának halála. Ne tedd ezt velem, Zsú! Én tényleg szeretlek. – Színésznek se vagy te rosszabb, Józsi. Tudom, hogy úton-útfélen átversz, mégis mindig megbocsátok neked. Tényleg komolyan gondolod? – Hát persze. Csomagold össze a legfontosabb cuccaidat, és máris gyere! Már ma együtt akarok vacsorázni veled. – Ez azt jelenti, hogy vigyek magammal vacsorát is? – Hát… elég, ha útközben megveszed a neki valót, aztán majd együtt megfőzzük itt. Meglásd, milyen jól megleszünk kettesben! A te lakásodat eladjuk. Mi a fenének fizetnénk két rezsit? – No, ácsi! Ez nem érzelmi kérdés, praktikum. Rendben van, hozzád költözöm, és kifizetem az adósságodat, de átveszem a pénzügyek irányítását. Eladjuk 80

Merített szavak mindkét lakást, és vidékre költözünk. Én nyitok egy szatócsboltot, és te leszel az árubeszerzőm. Vége a kurvázásnak meg a csavargásoknak. Esténként velem nézed az ágyból a tévét. – Jó, jó, de hát mit kezdhet magával egy lírai költő vidéken? – Nézze a bárányfelhőket az égen, szedje csokorba a mező ezer színben pompázó virágait, és próbáljon meg valamit kezdeni velem. Verset írni vidéken is lehet. Ezen túl én leszek a Múzsád. – Aludjunk még rá egyet, egyetlen Zsuzsikám! Végtére is van még időnk…– mondta, majd gondolatban hozzátette: legalább két hét, mire kijön a végrehajtó. És valóban két hétbe telt, mire két kigyúrt fickó kopogott az ajtaján. A közös képviselő engedte be őket a kapun, s néhány lépésnyire követte őket. Csak akkor lépett közelebb, amikor Zsengellér a nevén szólította. – Te vagy az, doktor Kovács Alfréd, közös képviselő úr? – Én is itt vagyok, mint hatósági tanú – felelte az ügyvéd. – Te neveztél engem kutyasétáltatónak? Aki még arra se jó, hogy… – Ugyan, Józsi, ne csináld már a cirkuszt! Kifizeted a tartozásodat, és békével távoznak az urak. – Ha tudnád, mekkorát tévedtél barátom! Egy kutyasétáltatónak ugyanis bármikor kölcsönözne kétszázezret a gazdája. Velem a kutya se áll szóba.

Orgoványi Anikó

Nagymamám Garajszki Józsefné, sz. Sztupovszki Mária emlékének Fonott-kalács haját kendővel takarta, kagylóhéjba zárt, nemes lélekgyöngyeit tekintete árulta csak el. Szemében a szelíd szomorúság fátyla, S a félárvaság hegesedő sebeit, szelíd mosolya leplezte el. Öt felhőtlen év, s búcsúzásként megcsókolta apja, majd a fronton őt csókolta a halálos kolera. Majd a felnőttkor gúzsba kötő béklyója, koránkelés, vége nincs tevékenykedés, megélhetés gyötrelme, kínja.

81

PoLíSz Mert bármikor jöhetnek, s visznek embert és állatot, – jajszót pergetnek üres falak – torzó állapot. És mégis, és mégis jó tudott maradni, hinni, bizakodni, tűzként parázslani, melegíteni hűlt lelkeket. Ó azok, a bársonyba bugyolált esték, mesékbe ringató, rejtélyes éjjelek ringott velünk álom óceán. Patakvízben áztatott gyolcsok, Napsütötte kelmék, Szoknyasuhogású dallamok, Kitisztított elmék. Asszony jelmezébe bújt, álruhás angyal. Földi lélek képes-e a sors-keresztjét átigazítani szeretetté? Látom szép arcát ma is a Hold fényében, Hallom a hangját patak csobogásában, Vére lüktet az ereimben.

Boda László

Várakozók „Még nem tudjuk, mivé leszünk” (1 Jn 3,2) Várakozók vagyunk. Várjuk a reggelt, ha már lehanyatlik az éjszaka. Várunk a villamosra, a vonatra, hogyha késik. S ha a találkozóra nem érkezik meg, aki megígérte. Várunk az ölelésre, a szeretet minden apró jelére. Várunk a születendő gyermekre, a halálra, a naplemente végén.

82

Merített szavak S a feltámadásra is várakozunk, veled, Urunk. Advent a létünk, amíg a hitben élünk. Várjuk az örök békét, a létsötétség végelgyengülését, s hogy mindent megold majd a dráma utolsó felvonása. A legvégsőkhöz elfogy a szavunk. Várakozók vagyunk.

Elmer István

Nagyapa vágya Hogyan kezdjem? Nagyapát utolérte Mozart és Verdi oroszlánszája. Nem a zeneszerzők félelmes harapása, hanem az a nagyzenekari egyszerűség, amellyel Mozart és Verdi Requiemje egyként zeng föl, kiált föl, reménykedik föl: az eltávozottat mentsd meg, Uram, az oroszlán szájától! Nagyapa ekkor még nem halt meg, de az oroszlánszáj, a halál, amely születésétől kezdve ott járt vele – mint bárki mással –, most mindennél közelebb került hozzá. Magas, faragott támlája volt az ágynak, amolyan ófelnémet stílus, a lábánál is szélesen emelkedett az ágyfa, és ez jelentett már számára mindent. Nem tudott vagy nem akart ennél tovább látni. Illetve... beziehungsweise, az ő száját nyilván így hagyta el. Én akkor valahol messze jártam – nem emlékszem vagy nem akarok emlékezni, mi volt ez a messzeség? Földrajzi távolság, vagy az elszakadás vágya, a másutt, másfelé törő életerő? Hány éves lehettem? Huszonhat, talán huszonhat. Istenem! Mennyi idő előttem – akkor, s mennyi idő mögöttem – azóta. Nagyapa egyszerűen sorvadt bele az ágyba. Minden különösebb megrázkódtatás és dráma nélkül. Előbb a verandára vezető két-három lépcsőhöz fogta meg a korlátot, majd bottal segítette magát – „ez még az apámé volt!”, emelgette, lengette a támasztékot, mintha csak hetykén kézbe kapná. Aztán két bot, „ó, azt a herkópáterét”, nyögte, miközben a konyhából kivonszolta magát a verandára, „végre egy kis levegő, ez majd jót tesz”, de maga sem hitte, hogy az időjárás bármit változtathat nehézkes járásán. Hilda, a felesége, szívós kis asszony, amolyan madárcsontú – Vogelbein, mondogatta olykor, ha túl könnyen szállt vele az élet; s ezzel a kis madárcsont-lélekkel mordult oda: „Na, de Johann! Micsoda hang ez! Ne bántsd az Istent!” 83

PoLíSz Johann, a nagyapa elérte a fonott karosszéket, lehuppant, eleresztette őt a két bot, s bármennyire kiszolgáltatottnak érezte is magát, az asszony előtt mégsem mutathatta. Az Isten előtt meg? Hát persze, szégyellte magát, de úgy volt vele, a káromkodást vagy félkáromlást nem az Istennek gondolta, hanem csak úgy kijött a száján, olyan módon, hogy az már majdnem dicséretnek számított. És összeszorította a fogát, az állát. Jó lenne rendelkeznem, gondolta. A házat, szólalt meg az egyik délelőtt, amikor a hosszú tél után megérkezett a tavasz, de ő tudta, ez a nyár már nem viszi el a hátán, „a házat unokámra hagyom”. Hilda a konyhaajtóban állt, egyszerű, vékony, rendelésszerű sorssal: neki kell eltemetnie a férjét. „A házat...” – emelte föl Johann a hangját – „no, nem ezt, hanem a miénket, a miénket!”, és odacsapott a botjával, „Edmund unokámra hagyom”. „De hiszen ő messze jár, ki tudja...” Johann leintette feleségét. „Messze jár! De visszajön. Egyszer majd visszajön!” És elnézett arra, ahol a ház állt, az ő házuk, apja és nagyapja, annak apja és nagyapja élettégláiból összerakva, „ugyan, hagyd már, Johann”, de ő csak lengette a fejét: „Nem hagyom! Ha gyűlölnek, ha kinevetnek, akkor sem hagyom! Az a ház az enyém!” Sváb ház nincs jó fehér bor és vállas üveg nélkül. Töltött magának belőle, a szódát már az asszony segítette a poharába, „az a ház a miénk”, és néhány korty után meglengette a botját, azzal mutatta az irányt: „Edmund unokámra hagyom”. Májusban meghalni majdhogynem szégyen. Lépcsőkapaszkodó, egy bot, aztán kettő, majd naphosszat a verandára állított székben, végül az ágy. Szelíden meghalni, ez kell – ez kellene. Elkopnak a szavak, mint a bejártatnál a téglapadló, kiöblösödik az életjárás természete szerint, a halál is így öblösödik ki – az élet természete szerint. Kell-e mondani valamit? Kell-e még mondani valamit? – feküdt az arc, az a fej, és vele a vékonyra egyszerűsödött test. Feküdt minden boldogság és minden gyötrelem. Feküdt az álom, közhellyé csupaszodott minden. Májusban meghalni majdhogynem szégyen – s ő mégis... Járt az óra, járt a reggel, járt az este, hogy utána korán megvirradjon. Csak ne éjszaka, csak fényben meghalni. Fényben, csupa fényben, a délelőtt derűs egyszerűségében. Magas a sváb ágy, két támlája közé szorult az élet. Már napok óta nem volt mondandója, elfogyott alóla a föld, a hajtás, a termés, az állatok édes gőze – Hilda meg tudta, majdnem szép ez így, el kell temetni, hogy aztán ő is elmehessen. Egyszerűen, madárcsontúan. Nem lemondással – föloldozással. A halál szépségébe emelkedett a ház, amikor Johann megszólalt: „Vigyetek haza! Vigyetek haza! Otthon akarok meghalni! Edmund házában!” Hilda megtörölte a férfi homlokát. Nem mondta, hogy az unoka messze, másfelé jár, a ház pedig... „Igen, Johann!” – s azt hitte, a szavak megnyugtatják férjét. 84

Merített szavak De nem! A szavak nem nyugtatnak, csak az érzés, a tapintás, a szaglás, a hallás, ahogy a szú perceg az ajtófélfában, csak a látás, ahogyan csak abból a házból lehet látni a világot – csak abból a házból. „Vigyetek haza! Vigyetek haza!” Az oroszlánszáj egyre közeledett. – Uram, elkerüli-e, vagy most elnyeli? Nagyanyám, amikor már nem bírta tovább ezt a „vigyetek hazá”-t minden délelőttön, nagy erőt vett, s átküldte apámat az elvett házba: „Beszélj velük...” Ő átment gyerekkora házába, amelyre aztán már csak a tekintetük mutatott: minden ott történt, minden, ami múlt, s ami lehet. Ami ők maguk voltak. Most mégis mennyire különösen csuklott le a kapukilincs, mennyire fájt a hajlása. „Nem bír meghalni másutt, csak itt.” Ideges rángás, sajnálkozás, évtizedek óta éltek már ebben a szomszédság-szótlanságban, s mint ahogyan a dió roppan, mert héjának roppannia kell: „Lássa be, lehetetlen kérés.” Kilökte a nagykapu apámat az utcára; úgy érezte, kilöki minden, ami ott van a háta mögött, és mély volt az ő elkeseredése. Nem kellett semmit mondania. Nagyanyám összehúzta magát a széken, mintha elfogyna rajta, de aztán kihúzta magát, és megkövesedett hangon azt mondta: „Gyere!” A másik szobát rendezték be. A padlásról lehozták egy régi ágy darabjait. „Menj el Hefnerékhez, mondd el nekik, mi van, biztosan adnak néhány ágat a bokorról.” „Vágjon, amennyit akar... Szegény Johann!” Apám vállán vitte a labdarózsabokor ágait, ebben az évben későn tavaszodott, még ott lógtak a fehér gömbvirágok, nem nyíltak el, pedig ilyenkor már a pünkösdirózsa szokott kibomlani. De ekkor nem. Talán azért, hogy Johann láthassa őket. Apám odaszúrta az ágakat a másik szoba ablaka elé, egy hatalmas edénybe, nehogy földöntse a szél. Aztán összerakta az ágyat, lemosta, letörölte, rajta maradt kezének simítása. Még átvitt a szobába egy-két tárgyat. „Jó lesz?” „Jó”, bólintott nagyanyám. Hefnerék fia segített. A széles tróglira matracot helyeztek, arra emelték az öreget. „Hazamegyünk, Johann, hazamegyünk!” Betakarták, nagyanyám azt mondta, hideg még kint a levegő, nehogy megfázzon a feje, azt is befödi. És elindultak. A konyhán át ki a verandára, aztán le a néhány lépcsőn az udvarra. Elmentek egészen az istállóig, ott megfordultak, s jöttek vissza. Lassan, többet lépkedve, mint amennyi utat megtettek. Beértek a másik szobába, nagyanyám akkor vette le férje fejéről a takarót. A Hefner fiú és apám áttette nagyapát az új fekhelyre. S ő úgy érezte, ez az az ágy. Hiába olyan az egyik, mint a másik, mégis ez az ő ágya, ez az ő magas támlájú ágya. És szú percegett az ajtófélfában, „azóta is eszi a fát”, mondta nagyanyám, félig szidva, félig dicsérve a láthatatlan jószágot. Johann 85

PoLíSz nagyapa az ablakon át kilátott a labdarózsára. S úgy esett a fény, ahogyan akkor, ahogyan egykor, ahogyan az ő apjának párnán összekócolódott hajára hullott... ahogyan a világra hullik a fény, hogy rendben legyen. És én most, hogy nyugdíjba mentem, elindulok ehhez a házhoz, hogy a világ rendje rendben legyen.

Gyüre Lajos

Harmónia Összeborulva mázsás terhek alatt míg a szív a tüdő bírja erővel tartja a váll a lélek az agy így egymásba fonódva éveken által ikrek módján összeborulva benned s bennem újra meg újra várni a percet a szem bogarában égő tűzcsóvák lobogását test melegét ha kigyullad napra kiszabva tölgyek lángja se tartja jobban a tűz parazsát éltetve alkonyi fénnyel nappal is el-beborítva él a csoda ó hány számolatlan bősz zivatarban állt a tűzhely ám ki ügyelte te vagy kedvesem így hát téged illet minden érdem és a babér. Minden tetted őrzi a ház melegét hadd fonjak most szép koszorút és tenni fejedre míg élek, s lássam hogy viseled majd néhai voltom után

86

majd ha mondod hej pedig mennyit téptük egymást semmi kis apró dolgok vágyak után mondod élhettünk volna talán szebb életet bízvást hogy ha konok kőkemény fejeddel falnak ütődve mindig hagytál volna fel a gőggel a büszke férfias ágálással és a kovács inasság nem verődne vissza benned újra- meg újra most hogy áldozóban a nap felettünk most látom csak tékozoltuk a drága időnket ó mondd hány koszorút kén fonni zöld olajágból s tenni fejedre megszámolva a béke napjait és sokszorozni míg időnkből még kitelik és várni az órát a végsőt megbékélve a sorssal s hallani halk neszezését hűs temetői ciprusoknak.

Merített szavak

Lukáts János

Az ülésszak hosszú szünetében… A konferencia első napja azért csak véget ért! A résztvevők ádáz ellenfelekből estére megértő barátokká szelídültek. A könyvtár igazgatónője, aki „épített ékszerdobozának” egész esztendőben rettegett zsarnoka volt, ma estére mosolygós nagyasszonnyá változott, kezeit széttárva ekképp fejezte be a délutáni ülésszakot: – Most hosszabb szünet következik holnap reggelig, legyen ez a nyugalom és a vidámság ideje, és egy pohár pezsgőé! A konferencia résztvevői – szájtátók és szájtépők – kifelé csoszogtak a teremből, az ajtónyílásban várták be egymást, élő falat képezve a mögöttük tolakodók előtt, így aztán a szakma legkiválóbbjai egymás tarkójába lihegtek, letaposták a hölgykollégák ruháját, az alacsonyabbakat pedig maguk mögé taszigálták. Lőrinc lába a földbe gyökerezett, szeme valahová a múltba révedt, és meghökkentette a körülötte állókat, amint váratlanul felkiáltott: – De hiszen én már jártam ebben a városban! Ez a nagy felismerés már egész délután ott motoszkált a zsigereiben, időnként eszébe villant egy-egy kép a régmúltból, időnként pedig letörlődtek elméje táblájáról a halvány krétarajzok. – Itt voltam, ebben a városban? – és elkerített magának egy lazacos szendvicset. – Hát persze, hogy itt voltam! – Olyan természetesen felelt saját kérdésére, mintha tegnap történt volna, hogy itt volt. Ő, Lőrinc, ebben a városban. Megfontoltan elkortyolt egy pohár pezsgőt, de mintha a pezsgő is betolakodott volna a múlt molyrágta emlékei közé. – Gyere, Lőrinc, hagyjuk itt ezt a kultúróvodát! – ragadta meg Lőrinc pezsgős és lazacos kezét egy félig ismerős férfiember és két teljesen ismeretlen asszonyszemély. – Menjünk inkább valami diszkóba! – szégyenkezett saját ötletén a lila estélyis hölgy, és lekapta Lőrinc szendvicséről a lazacot. – Mintha egy kicsit túlkoros volnál a diszkóhoz, drágám! – fuvolázott társnőjére farmereske, és belehörpintett Lőrinc pezsgőjébe. – A hölgyek mulatni akarnak! – hárította el magától a kezdeményezést a félig ismerős férfiember. Reménykedett, hogy Lőrincet megnyerheti az eretnek ötletnek, és akkor két nő társaságában ihat egész éjszaka. – De hiszen én már negyven is elmúltam… – morgolódott Lőrinc, bár nem volt ez több kormeghatározásnál, miközben visszapörgette agya kerekét, hogy mikor is járt ő legutóbb diszkóban. Aztán belátta, nincs akadálya a renegát programváltoztatásnak, szendvicse-pezsgője ebek fogára jutott (nőstény ebekére!), mint előadó, számíthatott némi honoráriumra, ezért aztán az állófogadás forgatagát diszkréten maguk mögött hagyták. Odakint tavaszest lebegett, hársillat, kisvárosi fények és zajok. Lőrinc a két társnő nevét se tudta, de nem is tartotta szükségesnek érdeklődni felőle. Egymásba karoltak, mármint Lőrincbe két oldalról ketten csimpaszkodtak, a félig ismerős férfiút pedig koloncként hurcolták magukkal. Az első presszó láttán megörültek, és négytagú falanxként azonnal bevágtattak. 87

PoLíSz Lőrincben tomboló erővel támadt fel a múlt. De hiszen én már negyven vagyok… – alig tíz perce mondta ezt, és amint negyvenből visszafelé kezdte pergetni az éveket, életfonalán hamarosan a kezébe akadt ez a mai kisváros. Vagy inkább az a hajdani… Lőrinc fölállt és a kijárat felé mutatott, a hármak azt gondolták, valami tréfára készül. És valóban! Szó nélkül csörtetett ki a füstzajos presszóból, talán ha egy szemvillanásig topogott tanácstalanul, aztán elindult a sötétben a húsz éve nem járt cél felé. Hogy jó úton jár, már egy sarokkal előbb megérezte, fülét mozsártörőként ostromolta a közeledő diszkó gépzenéje. – Őrült vagy, Lőrinc! – állapította meg értelme utolsó szilánkjait összerakva. – Ezek akartak diszkózni, vagy talán ők is inkább csak rémülettel emlegették. Aztán velük, aztán nélkülük – magad indultál erre a számodra egyre idegenebb kalandra. De mire az „agyalágyult negyvenes vén szamár” állandó jelzőt elsziszegte volna magára alkalmazva, egy mozdulattal kirántotta nyakkendőjét a gallérja alól, és a zsebébe gyűrte, egyúttal a kezét is ugyanabban a zsebben felejtette. Falkák szédelegtek, párok ölelkeztek a bejárat körül, Lőrinc reménykedett, hogy – mint túlkorost – a tin- és tventinédzserek kiutasítják a helyiségből. Aztán azt várta, legalább belépődíjat szednek, ő sokallni fogja és elmenekülhet a kasszától. Ám a kutya se szólt hozzá, beleszédelgett a pulzáló zajba és a vibráló fénybe. Ácsorgott egy darabig, aztán elhelyezte magát egy asztalnál, ahol ketten már csókolóztak, és nem zavartatták magukat. Se ismeretlennek, se rémületesnek nem érezte a világot maga körül a negyvenes Lőrinc, csak mintha ez a világ mozdulatlanul állt volna itt húsz év óta, de mintha akkor ő csókolózott volna az asztal túloldalán. Vibráló fény rohant körbe pillanatonként a mennyezeten, a zenészek szájához és melléhez nőtt hangszereket kísérteties színnel világította meg, az arcokat megannyi halálfejnek mutatta. – Ez jó – gondolta –, annál később veszik észre túlkorosságomat. – Pincér közeledett, de Lőrincnek fogalma sem volt, mit ihatnak manapság egy diszkó lakói, kezével a szemközt ölelkezők magas poharára mutatott, a pincér némán „vette az adást”, s ő hamarosan is szürcsölhette szalmaszálon – a ki tudja, mit. Csak hát azon a hajdani estén olyan társ volt mellette, akit ma fájdalmasan hiányolt. Ritka és egészen hétköznapi neveket sorolt fel magában, ki is mondta őket a falrengető zajban, de egyik név se válaszolt neki. – Nem szégyelled magad, Lőrinc? Hát hogy lehet ezt elfelejteni? – Így – válaszolt Lőrinc, és befejezte a hasztalan névkeresgélést. Aztán egy hosszúdad arc – madonnának mondják az ilyet – mégiscsak visszanézett a múltból, mézszínű haj keretezte, elrejtett és előbukkanó apró fülek, ezekre különösképpen emlékezett. – Rika, Mika… valami hasonló, aki néha táncolt, néha ráborult, egyszer földig hajolt, miközben a haja, az a mézszínű… És utána az este éjszakába fordult, és már csak ketten voltak, együtt és egymásért. Húsz éve volt éppen, Lőrinc a diákéveit gyűrte, a véletlen sodorta a városba is, erre a zajos Robinson-szigetre is. Hogy Cika hogy került ide, és ők egymáshoz… ki tudja már. Sok véletlenen és választáson keresztül, de lehet, hogy egyszerűen háttal álltak, és egyazon pillanatban fordultak egymás felé. Azt mondják, nincsenek véletlenek. Lőrinc bízott a véletlenekben, szerette szabados törvényeiket. 88

Merített szavak Azon az estén fekete kendő volt Tita nyakán, fehér pettyekkel, a tánc szünetében Lőrinc leoldotta a kendőt a lány nyakáról, felitatta vele a verejtéket a felforrósodott vállakról, és bizony be is hajtotta jótette díját egy nyakcsók formájában. A váll illata, a csók íze, igen, húsz év után is az emlékeiben élt. Most azonban hirtelen felrezzent, belebotlott a jelenbe, elfordult a mind hangosabban csókolózók pároktól, a táncolók felé indult, miközben tudta, ott ugyanolyan magányos lesz és idegen, mintha a szívószál végénél maradt volna. Valójában nem akart táncolni, valami személynélküli elkeveredésre vágyott, tömeggel, valakivel, akárkivel. – Én senkit… – mormolta maradék ellenállása, de ha valaki engem… – ezt már a megalkuvó anti-Lőrinc sóhajtotta. Lökdösték, taszigálták, magánya áldozatának érezte magát. Másképpen volt ez akkor, amikor Zitát… bizony, másképp! Akkor, hajjaj… Lőrinc a mennyezet csillagözönébe nézett és elvakult. – Ne taposs le… – kérte valaki, megérintette és el is tolta magától Lőrincet, a negyvenes vén szamár riadtan kapta szemét a csillagok közül a megszólaló arcába. Kéken vibráló arc volt a megszólaló, Lőrinc mégis meglátta rajta a hosszúdad madonnaarcot és a mézszínű hajkoszorút, bár ez inkább hétköznapi csutak-koszorú volt. Mivel el nem léphettek egymás mellől, közös ritmust „választottak maguknak”. – Ugye, ezt akartad, Lőrinc? – Most elszégyellte volna magát, ha nem vesz részt kellő lelkesedéssel az együttmozgásban, ha nem mosolyog vissza saját vibráló lárvaarcával. – Ez a lány… ez a lány hasonlít arra az egykori Cicára… egészen olyan… hogy lehet ez? – Lőrinc szeme megakadt a semmiből támadt lányon, és egyszerre fürkészni kezdte arca tájait. És nemcsak gondolta, amit gondolt, hanem mondhatta is, mert a lány (legyen Mica!) közelhajolt hozzá, úgy kérdezte tőle – úgy harsogta felé – a tömegben: – Szóltál? Lőrinc biccentett vibráló fejével, hogy szólt, a csutak-koszorús ránevetett, fogai kivillantak a szuperfényben. Végül a mozgó zenemalomból kiszakították magukat és az asztalhoz vergődtek – a kitartó csókpáros néma megvetésétől kísérve. – Te húsz év alatt semmit se öregedtél! – ez már mégse volt lovaghoz illő mondat, de még egy agyalágyult negyvenes vén szamárhoz sem. Hiszen Mica még innen lehetett a húszon. – Ez csak egy módon lehet – hökkent meg Lőrinc, és feje mintha valóban verőfényes koponyává változott volna egy pillanat alatt –, ha ez a lány az én lányom! – És Lőrinc egyszerre maga jött vibrálásba és tombolásba, szeme villogni kezdett, a szíve pedig kiugrani készült a neki rendelt helyről. A zenekar – talán varázsigére – elhallgatott, a villanólámpák kihunytak, a teremben emberhez mért fények gyulladtak. – Te hogy kerülsz ide? – kérdezte Mica, és a kérdést nyilván Lőrinc korával akarta szembeszegezni. – Baj, hogy eljöttem… – majdnem azt mondta: „érted”, de aztán így folytatta: – … hozzád? – Nem, nem… – a lány mosolyogva tiltakozott, miközben felhúzta két szemöldökét, úgy fürkészte Lőrincet. Mint aki váratlanul különös élőlény társaságába került. – Tudod, én már jártam ebben a városban! – Lőrincnek ahhoz is bátorság kellett, hogy ennyit megvalljon. 89

PoLíSz – Nagy dolog, én minden nap járok. – A foga is szép volt, bár most nem hullott rá a röppentyűk reflektorfénye. – De, én… – foga közt szűrte a szót Lőrinc – nagyon régen jártam egyszer itt, egy forró estén és egy lobbanékony éjszakán. – És te… te valahogy… – Azt akarta bevallani magának (vagy a lánynak?), hogy ez a lány itt nagyon hasonlít arra a húsz évvel korábbira. És Lőrincnek csak a keze, a kétszer két bizonytalan ujja mutatta ezt a nagy titkot, reménytelenül, de a lány mintha mindent megértett volna. Vagy valamit a mindenből. – Szóval hasonlítok arra a lányra? – Mica zavart büszkeséggel nevetett, aztán némi izgalommal a hangjában, hogy ilyen különös időkaland résztvevőjévé vált. – Olyan vagyok, mint ő volt? Az a titokzatos? De hát mikor is volt ez? – Azért ez már a növekvő érdeklődés kérdése volt. – Száz éve – nyögte ki Lőrinc. – Annyi azért még nem vagyok… és még, ugye, te sem? – Vagy, mondjuk, húsz. A lány gondolkozni kezdett: – Te már olyan… te akkor jártál itt? – Lőrinc egyszerre űrlénynek érezte magát, idegen föld és kor gyermekének, aki évezredek után tért vissza tetteinek színhelyére. – Énvelem biztosan nem találkoztál! – Mica szeme elkerekedett, és mintha bánta volna, hogy húsz éve ekkora lehetőséget szalasztott el. – Nem veled, de éppen ilyennel, mint te vagy most. Ő akkor volt ilyen. – Húsz éve? – Mica olyan patakzóan nevetett fel, hogy még a csókolózók is felrezzentek egymásból. – Húsz éve még valószínűleg anyám járt ide diszkózni! – Aztán vissza is vonogatta szépen, amit a világba nevetett. – Húsz éve se járt, mert hogy én akkor még meg se születtem, meg ha járt is, mit tudom én… – zavarában forgatni kezdte ujjai között Lőrinc poharát. – Nehogy azt mondd már… – jutott valami eszébe, és el is dobta magától rögtön a szívószálat. – Nem mondtam én semmi rosszat, csak azt, hogy hasonlítasz valakire, akinek már a nevét se tudom. Vagyis, hogy a nevét már nem tudom, de azt igen, hogy akkor nagyon jó volt vele. – Talán, hogy Lőrinc zavarát eloszlassa, felbőgött a zene, felvibrált a mennyezet mennyei fénye, ők ketten pedig némi vonakodással visszaindultak a terem táncoló közepe felé. Szótlanul forogtak a tömegben, arcuk összeösszeért, Lőrinc csak belélegezni akarta a csutak-hajkoronát, aztán mégis inkább megcsókolta. Érezte, hogy a lány is érzi és nem bánja ezt a csókot. Huszonhárom percig tartott a következő hangorkán. – Gyere, menjünk ki ebből az őrületből! – fogta meg Lőrinc kezét a lény, és indultak ki a tavaszi éjszakába. A bejárat körül most is falkák szédelegtek, párok ölelkeztek. Mica úgy fogta Lőrinc csuklóját, mintha attól félne, elszökik, mielőtt vallana neki. A nagy titkáról, amiről ki tudja, létezik-e valójában. – Ugye, nem gondolod, hogy az apám vagy? – A mázsás mondat röpke madárként repült elő a szájából. – De igen… talán… akár az is… De mit tudom én, ő olyan volt akkor éppen, mint te most, vagy hát olyanféle. A fülére emlékszem… – Ezt nyomatékkal tette hozzá Lőrinc.

90

Merített szavak – Fülem nekem is van. – Mica most odaemelte Lőrinc kezét a saját füléhez, de ez inkább a barátság mozdulata volt. – És mikor… és meddig tartott ez a… ez a dolog? – Húsz éve, én akkor éppen húsz éves voltam, huszonegy… – pontosított. – És egészen másnap reggelig tartott, nem tovább. És nem tudom, hogy az a sötét ház és sötét szoba melyik részén van a városnak… Tudod, nem az utcatáblát figyeltem. – Mica gyengéden mellbe bokszolta Lőrincet. – Az anyám nagyon derék asszony, és az volt húsz éve is, egyébként ő is húsz éves volt akkor. – Amint ezt kimondta, maga is meghökkent, és bele is zavarodott. – Mint én most, és mint te is akkor, na mindegy. – Hát persze, derék lány volt, bizonyosan. De én nem is mondtam, hogy ne lett volna. Csak hogy te emlékeztetsz ebben a sötétben arra a húsz évvel korábban, egy lázas éjszakán megismert lányra. Nem több, amit gondolok. És most… valójában nem tudom, minek örülnék jobban, ha a lányom lennél, vagy ha nem volnál az. – Én azt hiszem, nem vagyok a lányod. Nem tudom, ki vagy, ugyanúgy nem tudom a nevedet, mint te az enyémet. És nem is akarok a lányod lenni. Nekem megvannak a magam szülei, bár, igaz, apám… – Mondjad, ha rám tartozik. – Miért nem inkább rólam kérdezel? – Rólad beszélek egész este, veled vagyok csöndben-zsivajban, és te idézted fel életem legszebb éjszakáját. – Te most rám akarod beszélni, hogy az apám vagy, hogy a lányod vagyok, pedig én csak táncolni akartam ma este. – Nem akarok rád beszélni semmit, csak nézlek és kiáltoznak az emlékeim, hogy ne szalasszam el őket újra. De, látod, most már a kezedet se merem megfogni. Mica előrenyújtotta mind a két kezét: – Egy apa is megfoghatja a lánya kezét. Apám egyébként nem él velünk, de találkozom vele időnként, és azt mondják, hasonlítok rá. Terád meg nem. – Kihúzta két kezét a Lőrincéiből és elfordult. A háttérben zsivajgott a falka, volt köztük, aki ismerte Micát, ez most zavarta a lányt. – A hajad rövidebb, mint az övé volt, de ez is szép, ez a csutak-korona. – A csutak megnő… – De a madonnaarcot te is hordozod. – Azt igen… Tudod, iparművésznek tanultam egy évig, de most már nem. – Miért nem? – Lőrinc bánta, hogy nem. – Nem vagyok elég ügyes, meg minek, ebben a városban nem kell ilyesmi. Ami meg kell, az nekem nem kell. – Befejezte, nem volt mit beszélni erről többet. Lassan mentek egymás mellett. Felnézett Lőrincre, aztán nehezen mégis megszólalt: – Azon gondolkozom, valahogy anyától… talán mégis meg lehet kérdezni… persze, csak ha ilyet egyáltalán meg lehet kérdezni. – Szerintem nem lehet, neked nem. Nekem talán, de minek ilyet megkérdezni? Már biztos rá se ismernék, rám se ismerne. – Gyere, menjünk vissza. Ismernek itt engem, még a végén valaki… Tudod, milyenek az emberek.

91

PoLíSz – Még azt mondják, egy negyvenévessel látták elmenni, aki az apja lehetne – Lőrinc a torkát köszörülte. Mica nevetett egy kicsit. Visszaindultak, a lány odaszólt a falkának, úgy mindnek együtt: – Helló! – Azok visszahellóztak, megnyugodtak, hogy Mica visszatért. Még táncoltak egyet hallgatagon a tombolásban. Most már csak nézték egymást. – Aztán ne felejts el – akarta mondani Mica könnyedén, de a mondat nagyon nehézre sikerült. – Majd visszajövök húsz év múlva – mosolygott Lőrinc, és az arca vibrálni kezdett a fényözönben. – Akkor majd táncolok a lányoddal. Másnap délelőtt a konferencia elnökasszonya harsány hangon köszöntötte vendégeit: – Hát itt vagyunk ismét, együtt, remélem, békésen és nyugalmasan telt az éjszaka! – A résztvevők helyeslően morogtak. Lőrinc a könyökével a márványpadlóra taszított egy üveghamutartót.

B. Horváth István

Időt vesz el - Hildebrandt Erzsébetnek 85. születésnapjára Az Újvárosi Templomnál Siet egy asszony. Dolga van. Lohol az időben, hosszát Nem méri. Büszke, kortalan. Minden nap ugyanazt, úton, Ugyanúgy, de mindig másként. Megy. Házak itt is, és túl, ott. Zárt ablakok nyelnek tárt fényt. Törékeny nő, de töretlen. Áll, ahol a kerítés kidől. Úgy többül, ahogy fogy... reszket, S időt vesz el a semmitől. Szekszárd, 2013.09.07.

92

Méltósággal ment el - Apám halálára /60 éves koromra lettem árva/ Egy horkantásra, néma szóra Megállt a biológiai óra: Szíve, tüdeje, csontja, füle... Már úgy élek Vele, hogy nélküle. Előző nap tisztába tettem... Bár vitték, de méltósággal ment el. Testéből az ember kiégett. Hamuvá és lélekké vált élet. Végleg megszűnt gyermek mivoltom, Nem élősködhetek így egy holton. Hiányzó otthon, üres határ. A csend csőrében hallgat egy madár.

Merített szavak

Boda Magdolna

esti játék szeretnék könnyű lenni mint mosás előtt a zsebeket kiürítem magam aztán kiválogatom a lényeget a fontosat és flitteres szütyőmbe átrakom az összegyűjtött gesztenyék mellé de túlélni az időt nem lehet mikor nem várnád vihar támad szél lesz elviszi amit hozott a nyárfákról az összes aranylevelet most arcokat keresek a sok lim-lom között mozdulatokat kezeket csíkos trikókat kockás ingeket régi melódia csöpög a plafonról a Hold nagy szemével könyörög hogy hagyjam abba mert bajom lehet és távolról érzem a bozóttűz illatát visszarakok mindent megint mint egy ólomzsák

hajnalig hajnalig ülök itt a járdaszegélyen várlak közben tanulmányozom az éjszakát meddig ér a hideg kés kihipózható-e a sötét hogyan üti ki a kék neont a sárga lámpafény alszik bennem minden a várakozást kivéve a tévétorony átfúrja a eget mint egy tőr a holdat takarni készül egy felhő dél felől távolról diszkózene eldobott sörösdobozok táncolnak a betonon egymásba fuló nevetések várok csak lassan fakad fel az éj mint elhanyagolt tályog a láthatatlan égő sebet csillapítja egy selyemfátyol selyemblúzom szövete várok

bizonytalan, mint a helyzet az álmok kérdezgetnek hol voltam én akkor mikor beteljesedek nem látták a zászlóm a hegy tetején

nem mert ültem mint üregi nyúl a sötétség rejtekén féltem hogy átüt odúmon a fény és átfütyül rajtam az üresség elkezdtem lehordani 93

PoLíSz a hegyről a köveket a barlangba nem tudom van-e hely ajtónak ablaknak a bejárat lehet e kijárat ha mégis mennék vagy maradjak és ne csináljak semmit nézem a folyót hordja a hordalékot mintha kedvét lelné dalol vagy ez csak a déli szél nem is tudom

galambok a fodros homokon a fény hálót alkot a vízen a közepükbe lépdelek egyik csapda a másik után bokámon hurkok tömege mint az egymást követő napok is ilyenek: bilincsek beláthatatlanul osztható az idő gránátalmamagok halmaza az ízük is édesből fanyarba minden délután megvesznek itt a galambok repülnek körbe csapatban a házak fölött vagy ezerszer a fáradhatatlan banda értelmetlenül köröz mint az eltéved ember gondolatai között. megkarcolják szárnyukkal a csendet egyre lejjebb szállnak lehet értem jöttek de rajtam bilincsek 94

Borkóstoló

félelmeim megrémít valami hogy elmúlik ez a nap és nem lesz másik vagy elősündörög rejtekéről az őrült csend kétségeim vannak se kis se nagy dolgokban nem tudom mit tegyek egyek? szeressek? járjam végig a labirintust hogy idejében rögzüljenek a sarkok és az élek készítsek róluk térképet legyek újra rebellis a zászlóval mit tegyek égessem vagy lengessem? nincs mögöttem senki csak félelmeim csak én látom őket arcuk ráncos naná! velem születtek nincs sebész aki szétválassza e sziámi létet így egymást öleljük ebben a nyomorúságos rettentő szabadságban

Merített szavak

Barcsa Dániel

Brüniszkáld Beszély, 18. folytatás Lebeé László asszonya mellett, hanyatt feküdt. Kicsi fia lovagló ülésben Lebeé László mellén. – Sűrű erdő… – mordult fel baljóslatú hangon a székelyek grófja. Ámde a gyermek félelem nélkül cibálta meg a dús, fésűvel dacoló üstököt. – Kopac mező… A fiúcska puha tenyerével végigsimította a gondoktól ráncolt homlokot. – Pillogtató… Az apa hirtelen összezárta pilláit, mielőtt még a pici ujjak valamelyike kibökte volna a szemét. – Szimmogtató… Amikor belecsimpaszkodtak az orrába, Lebeé László úgy tett, mintha tüszszentene. Fia ijedten összerezzent, de aztán fölnevetett. – Tátogtató! A gyermek óvatosan nyúlt a száj felé, készen arra, hogy a kezét bármelyik pillanatban visszaránthassa, ha hirtelen tárulna az éles fogakkal szegélyezett félelmetes nyílás! Ám az ajkak olyan szorosan zárultak, mintha soha ebben az életben már nem is akarnának szétnyílni. György úrfi kezdett fölbátorodni, s a végére már két kézzel kezdte apja száját tépni-gyúrni. – Hamm! – horkant fel hirtelen Lebeé László, s az ügyetlenebb bal kezecske fogak csapdájába került. A fiúcska sivalkodva kacagott. – Esment! Esment! – könyörgött, ami székely-magyarul annyit tesz: megint. – Sűrű erdő! – kezdte újra komor komolyságot mímelve az apa, hiszen ezt a komédiát csakis életre-halálra érdemes játszani. A „kopac mezőt” már a gyermek mondta, s érintésére a mély redők kisimultak. Ám hiába is állt készen a „szimmogtató” az újabb tortúrára, az ajtó hirtelen úgy megverődött, hogy a vastag deszka szinte kettéhasadt. – Uram, Uram! Egy kicsike baj van! – ordította valaki kívülről. Köztudott vagy nem, de ha a székely „kicsike bajt” emleget, az bizony legkevesebb sáskajárást vagy dögvészt, esetleg égszakadást-földindulást jelez. Lebeé László a gyermeket hamar leemelte a melléről, s könnyedén maga mellé rakta a földre. Aztán fölkélt maga is. Szemével az elhagyott ágy felé vágott: idegen számára is illendő állapotban van-e az asszony? – Búj bé! – kiáltotta végül. Sebő volt az, a főlegény, ki a kapu őrségének parancsnokolt. A besiető vitéz lekapta a süvegét, meghajolt a nemzetes asszony felé, rávillantott egy mosolyfélét a gyermekre, de a tekintete igen borús maradt. Lebeé László jobb szemöldöke felfutott a homlokára, s ott kérdőjellé görbült. 95

PoLíSz – Nos? – Uram! Mint nyüvek a dögöt, úgy lepte el a sátán hada a vár alatti térséget! – Németek? – Annak látszanak, uram. – Most meg mi a Durumót akarhatnak? – ártotta bele magát az úrnő a férfiak dolgába. – Erőst úgy vélem, asszonyom, hogy jót nemigen. Ám György úrfinak egy csöppet se volt ínyére, hogy a mulatsága félbeszakadt. Átfogta apja lábát s rángatni kezdte rajta a posztót: reá figyelmezzen. – Esment, apa! Esment! Lebeé László lefejtette magáról a rózsás karokat, s gyöngéden fia fenekére paskolt. – Eredj, Györi, anyádhoz. A mécses éppen eltörni készült, amikor az apja megszánta, s mást gondolt. – Akarsz-e, fiam, ellenséget látni? Ez jó mókának ígérkezett. A gyermek legörbülő szája hirtelen kiegyenesedett, s a két széle felfutott a füléig. – Akarok! – rikkantotta. – Üsd, vágd, nem apád! Nem lehetett kacagás nélkül megállni. Nevetett Lebeé László, a főlegény, de maga a gyermek is. Egyedül az asszony nem mutatta ki apró fogait: két ajka öszszetapadt, mintha méz helyett ragacsos, keserű fenyőszurkot ízlelt volna. A várúr hamarjában, csak úgy, kapca nélkül, meztéllábra rántotta fel puhaszárú csizmáját. Aztán szemével fiát kereste, készül-e a kis vitéz az ellen ellen? – Ejnye, Györi – erőltette magára az összevont szemöldökű szigorúságot –, meddig várjak? Mire elkészülsz, a vár alól elszökdös mind a német! György úrfi a kardja után kutatott. Nélküle hadra – ezt beláthatta bárki – semmiképp se mehetett. A fegyvere ugyan fából, de – mint egy igazi szablyának – a pengéje szépen ívelt ennek is. (Ráadásul készült ám hozzáillő hüvely is egy mihaszna bikabornyacska bőréből: ó, Lebeé Anna hányszor vérezte föl miatta az ujja begyét az ehhez a munkához alig alkalmas, vastag zsákvarró tűvel!) Végre, pont mielőtt még Lebeé László a türelem utolsó morzsáját is lenyeldekelte volna, kardját a gyermek az iratos nagyláda mögött föltalálta. Beeshetett oda, de szerencsére a markolat kikandikált. Hamar felövezte magát, s reá kérőn föltekintve, az apja elé toppantott. Akkor aztán, mint akit szélvész ragad el, máris repülhetett föl a magosba, Lebeé László nyakába. – Gyí, Villám! – parancsolt a kis vitéz. A Villám alkalmasint a zsombori gróf neve volt, amikor paripaként szolgálta György úrfi kénye-kedvét. A jeles Mike házban úgy oktatták a leányokat, hogyha eljön az idő, hűséges, csöndes és engedelmes hitveseik legyenek leendő uraiknak. A nagyasszony – született Mike Erzsébet – mindeddig ennek megfelelően, illendő némasággal, bár egyre növekvő ellenszenvvel követte e harci készülődést. Ám az utolsó pillanatban csak sikerült megbirkóznia a jólneveltség torkát fojtogató gombócával, s szándékoltan visszafogott csendességgel, kissé rekedten kezdte kérlelni az urát. 96

Merített szavak – László! Az istenért!... Ne vidd Györit a vészbe!… Az embere meg se hallotta. Sebő azonban – pedig nem is volt házas – megérezte a kitörni készülő vihart. Kezdett sompolyogni az ajtó felé, mert nemigen akart tanúja lenni az ura és nagyasszonya közötti összeszikrázásnak. Ám amint a főlegény kámforrá vált, a nagyasszonynak rögvest megjött a valóságos hangja. – Legyen eszed, László! – rikoltotta. – Ne légy bolond! Íjászaik vadnak!... Számszeríjak… Megöleted a saját gyermeked! Lebeé László hang nélkül, Villámként vágtázott ki a szobából, ügyesen maga mögött hagyva az égzengést. Amikor aztán a folyosó menedékébe ért, megfordult. Fejét bedugta az ajtónyíláson, reákacsintott áldott állapotban lévő asszonyára, s pajzán hangon visszaszólt. – Sose bánd, lelkem! Ne sajnáld Györit! Por a seggibe, más a helyibe! Ahogy látom, szépen kerekedik a pótlás! Az asszony orcája bíborrá vált a haragtól. Készen állt olyat mondani, mit grófnak grófné nemigen szokott. Ám a vasalt, nehéz ajtó közéjük vágódott, s Lebeé László hitvese hirtelen magára maradt. A bennragadt indulatos válasz azután jó sokáig csípte is az ádáz amazon nyelve hegyét. * „Franciaország és India határos, / De köztük az út nem nagyon mulatságos” – írja a költő. Csigalépcsőn le, meredek garádicson fel. Aztán újfent. Közben szeszélyesen kanyargó, setét folyosók. Ha a zsombori ember madár, csak egy szemvillanás az ágyasházból a kaputoronyba jutni. De hát nem madár. Így a főlegénynek a végeláthatatlannak tűnő úton jó bőven volt ideje részletes jelentést tenni. – Pillamodáskor – kezdte kissé szuszogva Sebő, hiszen éppen fölfelé lépcsőztek – szokás szerint leeresztettük a hidat, hogy a lovászok lemehessenek a patakhoz itatni. A lovak ittak. Se lelkes, se lelketlen nem látott, nem tapasztalt semmi különöst. Ám elig csattogtak újfent végig a paták a kapubolt alatt, Balog Mojzi, az a nagyorrú legény, elsőbbszer szimatolta ki a bajt: a hegy alatti gyanús mozgást. Magam lenn vótam az udvaron, eppeg az egyik lovászt teremtettem le, amikor Mojzi lekajabált hezzám, hogy jöjjek hamar! Mire felértem, mán úgy elárasztotta az ellen a falut s a környéket, hogy onnat felfelé egy lélek se mozdulhatott, még a harangot se vót üdeje félreverni senkinek. – Erre te? – vizsgáztatta emberét Lebeé László. – A hidat azonmód felhúzattam, de riadót nem fúvattam, nehogy a német azt higgye, megrettentünk. Inkább elküldtem két katonát, hogy csöndességgel ugrasszon fel minden épkézlábat a falakra! Azután, amikor úgy láttam, hogy az ellen még csak gyűlik, gyűlik, de támadni nemigen fog egyhamar, a toronyőrséget reabíztam Mojzira, ki igen rátermett legény, s jómagam indultam el kelmedet riasztani a közelgő vész hírével… – Ügyibe való legény vagy! – dicsérte meg katonáját a gróf. – Bár a kürtöt jó nyugodtan megfúvathattad vóna. Hallja meg, s tudja mindenki, ehejt nem alszanak a strázsák! 97

PoLíSz Lebé Lászlónak biztosan felkopik az álla, ha pusztán az anyai örökségéből akart volna megélni. Rá a normann-francia ősök csupán az acélkék színű szemet – bár ezzel a sötétben is úgy látott, mint a macska –, s egy pár erős, kitartó, hosszú lábat hagytak. Ám ezt a szerény hagyatékot csöppet se fitymálta: mindig is nagy hasznát vette a homályos, lépcsőkkel nehezített zsombori labirintusban. Most is, bár terhet vitt, édeset, mégis vitézét jócskán hátrahagyva, elsőként ért fel a kaputorony ormára. Fenn széjjeltekintve látta, hogy Sebő csöppet se túlzott, mikor a nyűlepte dögöt hozta fel hasonlatképpen: valóban tekintélyes sereg fogta karéjba a zsombori várhegyet. – Lecsapunk rájuk? – kérdezte izgatottan Györi vitéz. – Meglehet… – válaszolta a gróf. – Ám addig es, ülj csak által egy vezeték lóra! Lebeé László odaintette a hozzá legközelebb álló katonáját, s a kis lovagot átemelte a másik nyeregbe. – Uram – szólt ekkor a főlegény a messzit bökdösve mutatóujjával –, nezze meg alapost kelmed es! … Jól látom-e? Vélem, ez a had nem falakat víni jött, csupán ijeszteni… Nincsenek ostromgépeik. Lajtorjákot se látok… még mutatóba se! – Mondasz valamit… s az nem es tiszta bolondság! – Seregnek se igen mondanám az alantiakat… – folytatta a vitéz, ajkát lebigygyesztve, némi megvetéssel a hangjában. – Harcra való katonák közülük ejsze csak azok, ahajt, kik Kővár s Brüniszkáld úr zászlai alatt, külön gyűlnek a deréktól. A zömhöz tartozók, kik vezető, s látható cél nélkül bóklásznak, a szebeni gróf anyámasszony-katonái lehetnek, kiket úgy, erővel hajtottak e helyré, szüléjük, avagy feleségük szoknyája mellől. Lebeé László nem szólt, nem válaszolt, csak jól megnézte magának a legényt. S kivillantva farkas-mosolyát, elismerően bólintott. * Van úgy, hogy beköszönt a „nagyüdő” sötét fellegekkel, villámlással, dérreldúrral, mennydörgéssel, aztán – valamilyen isteni kegyelem folytán – mégis oldalba kapja egy jótét fuvallat, s így a vihar elkerüli a tájat. Amilyen gyorsan támadt a vész, olyan hamar el is ült: Székelyzsombor alá a németség kora reggel érkezett, ám nyugaton még jóformán le sem szentült az áldott Nap, a vár alatti térség máris úgy kiürült, mintha az ellen lába sose tapodta volna. Miután Lebeé László örömmel nyugtázta magában, hogy Félpufa immár méltó utódra lelt – hisz új főlegénye nemcsak vitéz, de jó szemű, eszes katona is –, a hadi készülődés helyett inkább a lentiek lecsendesítését célozta meg, Györi úrficska mérhetetlen bánatára. Mivel Sebastian, Brüniszkáld fegyvernök-apródja már majdhogynem teljesen felépült, békeüzenetével haladéktalan leküldte őt az ellen táborába. A fiút személyesen segítette föl a legszelídebb kabala hátára, a legkényelmesebb nyeregbe, s támogatásul még egyik lovászát is véle küldte, ha netán e rövidtávon is, mégiscsak rosszul találna lenni. Ám Sebastian minden baj nélkül ért le a kanyargós úton. Pedig a lovász nem is tartott véle véges-végig: ami biztos, biztos: csak két-három nyíllövésnyire köze98

Merített szavak lítette meg az ellenséget, aztán lovát megfordítva iszkolt is visszafelé, védencét csúful magára hagyva. Nem telt belé sok idő, s a zsombori gróf a lovagterembe invitálhatta vendégeit: a kőváriak közül Waltert – ki mindenkinél jobban vágyott barátja, Brüniszkád látására –, s a szebeni Hermann gróf képviseletében egy riadt tekintetű városi tanácsnokot. De tartozott még e küldöttséghez egy rókaképű kereskedő is, kinek a tolmács szerepét szánták, mivelhogy a barbár, vadállatias ellenségnek vélt Lebeé Lászlóról a németek még csak elképzelni se tudták, hogy képes megszólalni a székelyek bakkecske-mekegésén túl valamely emberi nyelven is. Így aztán leesett az álluk a csodálkozástól, amikor házigazdájuk érthető, bár kissé idegenes németséggel köszöntötte őket. A látogatók döbbenete tán csak akkor lett volna nagyobb, ha az udvaron terpeszkedő trágyadomb árnyékában lustán hűsölő ártány hirtelen fölállott volna, elejbük siet, s elzengi nekik assisi szent Ferenc Naphimnuszát. A kölcsönös bemutatkozást és udvariaskodást követően a székely gróf jobbnak látta nem visszaélni a még mindig cseltől, kelepcétől tartó látogató türelmével, s haladéktalanul és személyesen vezette át őket a még mindig eszméletlen Brüniszkáld betegszobájába. (Folytatjuk)

Balázs F. Attila

Álmában mosolyog a templomban angyalok által festett emberek merednek rád komoran kint utcák terek aluljárok arcvesztett gazdái egykedvűen majszolják megsavanyodott kiflijüket a szemfüles pék beléjük rótta: rajtad múlik milyen lesz a jövő minden harapással eltűnik néhány betű a fekete macska körüljárja a szemeteskukát aztán amikor mellé érsz átsétál előtted

99

PoLíSz megállsz tanácstalanul teszel néhány bizonytalan lépést körülnézel elpirulva legszívesebben visszatérnél a sarokra és kerülővel folytatnád utadat de erőt veszel magadon és tovább indulsz legyen ami lesz erősnek érzed magad a jövő teleplakátozta a kísértetvárost mint vasreszelék mágnesen kasztrált fogalmak tülekednek a póluson Isten behunyja szemét a paradicsomról álmodik álmában mosolyog és gügyög

Megugatnának a kutyák

100

mindenki alszik te nem alszol Berger verseket olvasol a macska néha kinyitja félszemét és rád sandít

egyedül vagy valahol vagy nem egyedül én rád gondolok te nem gondolsz semmire

szokatlan hangokat ad időnként a komputered vagy a telefonod, épp sms érkezik tőled mástól valakitől

csak érintésre mozdul meg benned valami mint amikor áramot kap egy szerkezet tanulok felejteni nem megyek a világodba megugatnának a kutyák

Merített szavak

Simek Valéria

Lepkeszárnyon

Lassuló ütemben

A fa lombja, levele lassan, lepkeszárnyon, lustán leszáll. Szél fúj bele fátyolos fuvolán. Zizegő fénnyel rakódik meg az avar. Szelíd sugárzás tér be az erdő esendőn vetkőző völgyei közé.

Karjaink ölelésre nyílnak, de nem hisszük el egymást. Melletted nyugszom el, tanulgatom szavaid igazát. Szitakötők szárnyán száll időnk. Zümmögő méh gyűjti a végtelenség kaptáraiba életünk virágzó létét. Az ébredő fény átnyúl a hegyen, és lassuló ütemben üzen már az ősz, aprókat kortyolva lehulló napjainkból.

Lerakja köveit Elvesztett idő hömpölyög velünk, mint egy folyó, lerakja köveit lelkünk partjain. Az érvek, az évek felsorakoznak ellenünk. Visszapillantunk, ahol a körforgást még sejtjük. A múlt morzsái után kotorászunk mozdulataink fél zárójelében. Számot vetünk, keresgéljük az elhagyott mérföldköveket, vissza-visszanézve, ha már előre nem láthatunk.

Fejfák (részlet)

Érlelő Leültem a földre, illatozó bokrok álltak körém. Mellettem szakadékba hullt az erdő árnya, zsongó fények jártak lábujjhegyen a sűrű méz-melegben. Napfényt gyűjtöttem bőrömre, üzenetként Neked.

101

PoLíSz

Lukáts János

Gondok, társak, remények… Újabb esszéit két kötetbe osztotta Albert Gábor; a két kötetet Ikerkönyveknek nevezte el, és mindkettőben azonos szemlélet szerint osztotta fel írásait. A hármas felosztás (a címben jelzett gondok, társak, remények) érezteti, hogy múlt és jövő, alkotó egyén és segítő közösség egyaránt szerepet kap, vagy inkább: segítségül hívatik ezekben az írásokban. A gondolkodó, gondolatait végleges alakra formázó Albert Gábor az esszé legjobb európai és magyar hagyományait követi: pontos tájékoztatást, értelemhez és érzelemhez szóló, míves szöveget kínál olvasóinak. Sodró lendületű írásaiban évszázadok (de leginkább a XX. század) történelmi, hit- és nyelvbéli tapasztalata sűrűsödik, emberi sorsok villannak fel, kudarcok és remények vázoltatnak. A két esszé- (már szinte töprengés-)kötet letehetetlen és felzaklató olvasmány. A húsznál több tanulmány írójuk tiszteletreméltóan széles látóköréről tanúskodik, a töprengések, az emlékezések és a megfogalmazások mégis egyazon irányba mutatnak: „hogy végre megértsem, s könyvemen keresztül másokkal is megértessem, mi történt velünk, magyarokkal az elmúlt száz évben”. Albert Gábor – szíve ősi sugallatát tekintve – szépíró: regények és atmoszférás novellák szerzője. A felelősségérzet útmutatását követve lett szociográfus: a XX. századi magyarhoni ki-, be- és áttelepítések krónikása és ezek következményeinek nyomon követője. Amikor pedig a történelmi szükség úgy hozta, 1990 után, az Új Magyarország napilap főszerkesztője. Nem egymást kizáró, de egymást erősítő tevékenységek és nézőpontok ezek, erről Albert Gábor bőven áradó műveinek sokszínűsége, számtalan kapcsolódási pontja tanúskodik. A bukovinai székelyek Dunántúlra telepítéséről (az 1930-as években) az Emelt fővel című, két kiadást megért kötetben az író már beszámolt, ma erről a viszontagságos hazakeresésről-menekülésről mint sikerrel megvívott küzdelemről beszélhet. A bukovinaiak megőrizték szokásaikat, nyelvüket, zenéjüket, összetartásukkal pedig példát ad-

102

nak a hasonló sorsot megélt-megszenvedett nemzetrészeknek. (Mit kaptam a bukovinai székelyektől?) A magyarországi német kisebbség históriájához kötődik, de gyökeresen más történeti-politikai akarat műve volt a Volksbund magyarországi tevékenysége, és a II. világháborút követő német kitelepítések ügye, ami a nagyhatalmak Potsdami Egyezményében végrehajtandó utasításként (és nem lehetőségként!) foglaltatott benn, és amit a szovjet irányítású Szövetséges Ellenőrző Bizottság ellentmondást nem tűrően hajtatott végre (hasonlóképpen Csehszlovákiában és Lengyelországban is). Albert Gábor zárómondata szerint: „Az elvesztett német nemzetiséget és a magyarság sorsában osztozó ittmaradtakat egyaránt a korszak áldozatai közt kell számon tartanunk.” (Magyar felelősség – német szolidaritás?) A gondok sora szűnni nem akaró láncként kíséri a régmúlt korok magyar történelmét is, Albert Gábor Szemere Bertalan alakjában egy, a história méltatlanul elfelejtett, jelentős alakjának kíván elégtételt nyújtani, amikor felidézi eszméit, tevékenységét a szabadságharc alatt és az emigrációban, erőfeszítéseit a magyar közösség együtt tartásáért és a hazai kultúra külföldi elismertetéséért. Tanulságos példa Erkel Ferenc Hunyadi László című operájának vesszőfutása a mű párizsi bemutatása körül, amit Szemere, sőt Richard Wagner, Liszt Ferenc és a kiváló énekesnő, La Grange asszony is támogatott, míg maga az opera „hevenyészett prózafordításban” került Párizsba, és elsüllyedt az ismeretlenségben. (Sok itt a baj, Uram, mindenben, nagyon is sok…) Albert Gábor, az író-szociográfus 1986. novemberében, az Írószövetség közgyűlésén „történelemformáló szerepre” szánta el magát (vállalkozott, kényszerült?). Hónapok gondolatérlelő munkájával szövegbe állította a magyar értelmiségiek, írók, de minden, a nemzet sorsáért felelősséget érző alkotó gondolatait, és felolvasta a közgyűlésen. A legfőbb pártvezetők és miniszterek szeme láttára – füle hallatára – végrehajtott tett példátlan

Tájoló és elképzelhetetlen volt a maga korában, írótársai némán, a pulpituson ülő káderek döbbenten hallgatták a felszólalást, amely Albert Gábor számára a szabadság elvesztésének kockázatát rejtette. Többoldalas beszédében pontokba szedve közölte, mi nem tetszik az országban, a társadalomban és a kultúrában, hol, milyen hibák követték egymást 1948 és ’56 után, milyen hazugságok élnek a gazdaságról, és hová süllyedt az erkölcs, a szellem Magyarországon. A felszólalás teljes szövege olvasható a kötetben, tartalma és szelleme folytán a magyarországi szocializmus korával foglalkozó minden iskolában és felsőfokú tanintézményben kötelező olvasmányként kellene tanítani. (Írók szövetségben – irodalom a politika ölelő szorításában.) A társak között Albert Gábor elsősorban íróknak, festőknek nyújt kezet, akikkel együtt gondolkodni jó, akiknek az alkotói világába beletekinteni mindenkor szellemi kalandozást jelent (Illés Árpád, Ébert Tibor, Ágh István). De olyan társakat is felidéz, akik inkább életük-művük példájával voltak elődök-társak (mint Teleki Pál, Illyés Gyula vagy Babits Mihály). Megkülönböztetett szerepet kap Albert életében, szellemi és erkölcsi útválasztásában Ravasz László és Bibó István. Ravasz püspök a magyarországi református egyház emblematikus alakja volt évtizedeken át, aki igehirdető tevékenysége szerves részének tekintette, hogy felhívja hívei (hallgatói, olvasói) figyelmét a magyarságot – kiváltképp a bolsevizmus és a szabadkőművesség irányából – fenyegető veszedelemre. 1919 riasztó példáján csak megrettent, de nem tanult belőle kellőképpen a hazai politikacsináló, kultúra- és szellemformáló réteg, az értelmiség. „Az angol-szász demokráciának a bolsevizmusról nem lehet tiszta képe” – írja Ravasz László –, „amikor a Canterbury-i érsek elrendeli, hogy imádkozzanak az orosz fegyverek győzelméért”. Sem amikor felelős európai egyháztudós (K. Barth) úgy nyilatkozik, „hogy az orosz szuronyok viszik az evangéliumot Nyugat felé”. Ravasz László hirdette igéit a szószékről; amikor onnan leparancsolták (saját hittársai fejbólintása közepette), akkor megírta, kötetbe rendezte gondolatait – a magyar nemzeti és politikai tudat mérhetetlen kárára ezek az írások azonban csak az 1990-es években jelenhettek meg (részben

akkor is külföldön), napi szellemi iránytű helyett csak (bár igényes!) történelmi dokumentumként. (A nemzeti lét kérdése erkölcsi kérdés. Ravasz László a szabadkőművességről és a második Trianonról.) Bibó István kapcsán azokról a szellemi erőfeszítésekről olvashatunk, amelyeket a magyar kultúra legjobbjai (Németh László, Bibó, Ravasz és mások) az 1930–40-es években (például a szárszói értekezlet során) kifejtettek, és amely vitákban gyakran szembekerültek a szervezkedő baloldallal, a népi írókkal, akik alkotói (és politikai) pályája is hamarosan más irányba fordult. A remények ugyan a múltban gyökereznek, a jelenben bontakoznak, de a jövőben válnak valóra – ha felelősen és értő kézzel óvjuk és növeljük őket. Egy nemzet számára a remény legfőbb hordozója a kultúra, „a közösség életében nincs olyan jelenség, amely ne viselné magán a kultúra jegyeit”. A kultúrába a család, az iskola, a jog, a történelem tartozik, értelemszerűen a művészetek és a tudományok, hasonlóképpen a politika és a gazdaság. Albert Gábor megfogalmazásában: a „meghitt otthon, önismeretre késztető erő, a megmaradás hite és reménye.” (A kultúra a nemzet alkotmánya.) Trianon ügyében, 1990 után, mintha olvadt volna az elhallgatás jege, de az emlékezetkiesés máig sem szűnt meg, s a visszatért demokrácia alig tett érte, hogy valódi értelmében és méreteiben ismerjük meg és érzékelhessük a Trianon okozta károkat (pusztítást), a nyomán keletkezett új helyzetet és következményeket. Hogy Trianon a helyére kerüljön a magyar közgondolkodásban, ahhoz – hangsúlyozza Albert Gábor – „könyörtelen önrevízió és leleplezés, önbecsülésünk helyreállítása és az elmulasztott gesztusok önérzetes megtétele szükséges”. (Remény a vállalkozáshoz. Történelmi tudat – nemzeti önismeret.) A második esszékötet végén egy történelmi páros arcképkötetéről találhatunk továbbgondolandó kritikát (Török Bálint Farkas esz meg, medve esz meg…) Az Adytól vett cím mögött a II. világháború végén az ország megmentésén és a béke révébe kormányzásán munkálkodó két kiváló hazánkfiáról, az életükről, működésükről és az ellenük irányuló ember- és nemzetellenes erőkről olvashatunk tanulságos és – az elmúlt félszázad ismereté-

103

PoLíSz ben – sajnos törvényszerűnek mondható eseményeket. Szent-Iványi Domokos a Magyar Függetlenségi Mozgalom, a hazai németellenes szervezkedés és a tervezett „kiugrás” vezéralakja, a Moszkvában tárgyaló békedelegáció tagja, aki Bajcsy-Zsilinszkyvel, Wallenberggel működött együtt. Személye és tevékenysége 1945 után nemkívánatos lett, nevét egyetlen magyar lexikon sem őrzi, emlékét „farkas ette meg” (a hazai ordasok). Hasonló sors várt Mikó Zoltán vezérkari századosra, aki ellenzékieket, írókat (Illyést, Tamásit, Veres Pétert) és zsidókat bújtatott, vagy látott el a túlélést segítő papírokkal. A szovjetek – mint magyar katonatisztet – elfogták, elhurcolták és kivégezték. Nevét hasonlóképen kitörölték a nemzet emlékezetéből, csak éppen őt (az orosz) „medve ette meg”. Albert Gábor a róluk írott könyv kapcsán figyelmeztet: „itt az idő a nemzetet önmagával megismertet-

ni”. (Magyarságismereti kalauz. Török Bálint emlékének ajánlom.) Az esszékötetet egy interjú zárja: Bodnár Dániel kérdezi életéről, műveiről, elveiről Albertet. Akármilyen feladatot vállalt magára az író, a szociográfus, a főszerkesztő, célja mindig ugyanaz volt, ha más eszközökkel is: az eszmék tisztasága, a történelem felejtésre ítélt, letagadott lapjainak megismertetése a túlélőkkel. A nemzet, a közösség érdekében cselekedni és ezzel mintát adni másoknak, elsősorban az értelmiség tagjainak, akiknek a szava messze és sokakhoz eljut. Így lehet esély ama homályos tükrök tisztábbá tételére, amelyről Pál apostol szól levelében. (Albert Gábor: Sok itt a baj, Uram, mindenben, nagyon is sok! Bp., Pont Kiadó, 2012.; Albert Gábor: Homályos tükör tisztítása, Bp., Pont Kiadó, 2013.)

Kántás Balázs

Nosztalgikus novellahármasság Zsávolya Zoltán Égi Rozi ideje című elbeszéléskötetéről Zsávolya Zoltán rövid elbeszéléskötete három, szorosan összekapcsolódó nézőpontból – a látszólag mindentudó narrátor mellett egy szereplő-elbeszélő is megjelenik – meséli el ugyanazt a történetet. A történet – bár erősen fragmentált, nevezzük így – első olvasásra annyira nem is hat érdekesnek, sokkal érdekesebb és invenciózusabb az a technika, ahogyan Zsávolya elbeszélésfüzére a töredékekből szép fokozatosan összeáll egyetlen szerves egésszé. A ’90-es évek Magyarországán járunk, valahol Nyugat-Magyarországon, nem sokkal a rendszerváltás után. Jamnitz Géza, a megözvegyült, ugyanakkor világéletében nagy nőfaló hírében álló, a nyugdíjazás előtti utolsó éveit taposó köztisztviselő látszólag megszokott, egyhangú életét éli baráti italozások, nőkergetés és a kisvárosi élet egyéb szokványos tevékenységei közepette. A főhős életébe legjobb barátja és ivócimborája, az elsődleges narrátori szólam mellett Géniusz Laci becenévre hallgató, immár ugyancsak meglett jogász kissé csapongó leírásain

104

és visszaemlékezésein keresztül nyerünk betekintést. A történet fonala a három elbeszélésen belül meglehetősen lassan bontakozik ki, annyit azonban megtudunk, hogy a cím – Égi Rozi ideje – nem másra utal, mint hogy a kapuzárási pániktól szenvedő Jamnitz Géza – voltaképpen számára is megmagyarázhatatlan módon – szenvedélyes viszonyba kezd a szomszédságában lakó, még huszadik évét sem betöltött, ám kissé abszurd módon máris elvált Majnald Rozáliával. Látszólag még abban sem lenne semmi különös, hogy egy ötvenes évei végén járó özvegyember második virágkorát éri és fiatal barátnője van – ez sem számít extremitásnak a megyeszékhely külvárosában található Góré-dűlő lakói között; habár Jamnitz Géza eme kései „becsajozása” kétségtelenül pletyka tárgyát képezi barátai és szomszédjai körében. Szerelmi históriája Rozival kétségtelen színfolt a kisváros unalmas, egyhangú, mármár kilátástalannak és hermetikusan zártnak mondható világában. Jóllehet a helyszín deklaráltan az ország nyugati része, azaz nem

Tájoló esik messze a „boldog nyugat”-tól, Ausztriától, s még nem olyan régen ment végbe a rendszerváltás, tehát az alapatmoszféra akár derűs, optimista is lehetne, mégis valamiféle fásultság és gépiesség hatja át a szerző által „novellahármasság”-nak titulált elbeszélésfüzér belső világát. Olybá tűnik, a szereplők, köztük Jamnitz Géza és/vagy a szereplő-elbeszélő Géniusz Laci sem annyira hús-vér, jól kidolgozott és komplex eszközökkel körülírható figurák, sokkal inkább típusok, archetípusok. Olyan személyek, akik ifjúságukat, virágkorukat jóval a rendszerváltás előtt élték, s egész életüket áthatják a szocialista korszak beidegződései, valamiféle tökéletesen érthető és a kortárs magyar társadalom jelentős részében még mindig élő (hamis?) nosztalgia a Kádárkorszak iránt. Vitán felül beszűkült, kiégett figurák, akik már csak zárt mikrokörnyezetükben mozognak otthonosan – Géniusz Laci beceneve éppen a genius loci, a hely szelleme kifejezésből fabrikált frappáns alias, mely éppen arra utal, hogy nagyon ritkán hagyja el szűkebb pátriáját, a megyeszékhelyet, lévén ez az egyetlen hely, ahol otthon érzi magát, s ahol képes otthonosan mozogni. Nem volt ez másként egészen fiatal korában sem. Olyannyira nem, hogy miként az elbeszélésből kiderül, már a jogi egyetemet is a városban végezte. Jamnitz és Laci korántsem a rendszerváltás nyertesei, annak sokkal inkább vesztesei közé tartoznak. Bár egzisztenciális összeomlásukról nem beszélhetünk – még tartják magukat, sőt gondoskodnak gyermekeikről is (a munka mellett egyre gyakoribbá váló italozásaik közepette) –, valójában kiégett, boldogtalan emberek, akikben – nem csupán életkoruk okán – valamiféle visszafordíthatatlan belső törés játszódott le. Rozi, a maga féktelenségével, érzékiségével és szemtelen fiatalságával éppen e két idősödő férfi ellentéte – lehet: direkt módon, afféle kötelező ellentpontként – ő (is) szimbolizálja az immár rendszerváltás után felnövő fiatal nemzedék gátlástalanságát és életszeretetét, ugyanakkor egyúttal az országra egyik percről a másikra rászakadó kapitalista társadalom farkastörvényeit, értékvesztettségét, anyagiasságát és nihilizmusát is. Bár az elbeszélésfüzér 1995 körül játszódik, a szerző azt jóval később, a 2010-es évek elején írta,

akarva-akaratlanul rávilágítva arra, hogy hamis nosztalgiákat táplálunk a „boldog ’90-es évek” iránt. Talán már az elején voltak vészjósló jelek azt illetően, hogy az úgynevezett rendszerváltozás az egyik pillanatról a másikra ránk zúduló demokrácia ellenére nem sok jóval kecsegtet, hogy valami a kezdet kezdetén elromlott a folyamatban, s a lendület így hamarabb kifulladt, mint azt utólag hajlamosak vagyunk felételezni. Ugyanilyen – minden bizonnyal hamis, a korszakot leegyszerűsítő és idealizáló – nosztalgia élt a ’90-es évek emberének fejében a Kádár-korszak iránt, sőt, él sokunkban mind a mai napig. Olvasatomban tehát – egyéb interpretációs lehetőségek mellett – a novellahármasság nem más, mint az első (vissza)pillantásra boldog és reményteli ’90-es évek, a rendszerváltás és az azt követő időszak erősen ironikus-szatirikus, helyenként abszurdba hajló, ugyanakkor végső soron a realitásokra rávilágító kritikája, pontosabban az ezen időszak iránt táplált tévhitek és hamis nosztalgiák utólagos bírálata a 2010-es évek elejéről. Zsávolya Zoltán mesterien játszik a korrajzzal, a kulturális és történelmi emlékezettel, azokkal a sztereotípiákkal, melyeket sokan hisznek vagy hinni akarnak mind a Kádár-korszak igencsak ellentmondásos és hazugságokra épülő politikai rendszerét, mind pedig a ’90es évek meglehetősen zavaros átmeneti időszakát illetően még évtizedek távlatában is. Lényegében Jamnitz Géza maga is ezeknek a sztereotípiáknak, a hamis nosztalgiában való hitnek a megtestesítője, s miként a Kádárkorszakból itt maradt afféle élő kordokumentum, aki nem tud és nem is akar haladni a történelem sodrásával, esetleg kimondottan nemkívánatos személy. Erre utalhat először idő előtti kényszernyugdíjazása, majd egyszerre tragikus és ironikus halála is. A főszereplő nem sokkal éli túl az úgynevezett rendszerváltást, s imádatának tárgya, Égi Rozi – aki egyúttal megtestesíti az idősödő férfi görcsös, ám úgy látszik, jogosulatlan és ezáltal beteljesíthetetlen vágyát a továbbélés, a második ifjúság, az elrontott élet újrakezdésének lehetősége iránt – ugyancsak eltűnik vele együtt, talán szerencsétlen baleset, talán egy féltékenységi dráma végpontjaként kibontakozó gyilkosság következményeként.

105

PoLíSz Rozi látszólag megelőzi a fizikai halálban Jamnitz Gézát, ám a lány elvesztésével a férfi gyakorlatilag megszűnik emberként tovább létezni, gyors hanyatlásnak indul, s hamarosan követi is Égi Rozit odaátra. Égi Rozi ideje, a címben megjelölt másfél év nem más Jamnitz életében, mint egy kezdetben látszólag boldog és extatikus időszak, egy végéhez közeledő élet utolsó nagy szerelme, amely akár az újrakezdés lehetőségét is implikálhatná. Ám a kezdeti idillből végül féltékenységgel és irracionális, kóros szorongásokkal teli, sőt – amennyiben hihetünk a rossz nyelveknek, s persze nem utolsósorban magának az elbeszélőnek – szerelmi gyilkosságba torkolló hattyúdal lesz belőle. Nem csupán egy kisember személyes végjátéka, hanem egy történelmi korszak végérvényes lezárása is. Égi Rozi, a jóval fiatalabb nemzedék megtestesítőjének halála pedig egyúttal arra is utalhat, hogy hiába állt be „gyökeres” változás a történelemben (ha ugyan…!?), az új időszak, melyhez ő tartozik, valamilyen értelemben kezdettől halálra van ítélve – ha tehát a személyes sorsokon túl a magyar történelem alakulásának távlataiban gondolkodunk: bizony semmi okunk az optimizmusra. A szerző úgy jelöli meg elbeszélésfüzérét, mint novellahármasságot az Időről. Az Időről, nagy I-vel. Ez az Idő pedig, úgy tűnik, az igencsak véges egyéni emberi élet idején túl a történelem kollektív, senkit és semmit nem kímélő idejét is jelenti, mely gyökeres fordulatokat hoz magával, mely fordulatok nem föltétlenül pozitívak sem az egyén, sem a társadalom szintjén. Bár az elbeszélésfüzér vége valóban tragikusnak hat, az elsődleges narrátor, majd a Géniusz Laci által felvetett alternatívák nyomán – ama szándékoltan ironikus körülményeskedés révén, mellyel ez utóbbi azt találgatja: voltaképpen véletlen baleset volt-e Rozi halála –, mindössze annyit tudunk meg, hogy kigyulladt a ház, a lány pedig bennégett; esetleg – miként azt a környéken híresztelni kezdik – Géza először szerelemféltésből brutálisan megölte, majd reágyújtotta a házat. A zárlat mindenesetre nem kevés humort kölcsönöz – mondhatni: komikus atmoszférát ad az egész befejezésnek. Az olvasó végül az elbeszélői eszmefuttatásból azt a korábban elhallgatott, s az események értelmezése szempontjából korántsem mellékes

106

tényt is megtudhatja, hogy a lány első férje nem más volt, mint Jamnitz Géza idősebbik fia, aki húszéves kora ellenére oly súlyos alkoholista volt, hogy ifjú felesége kiadni kényszerült az útját, s kissé csélcsap módon rögvest az idősebb Jamnitz karjaiban keresett vigaszt. A helyzetet tovább bonyolítja, hogy – ha és amennyiben hihetünk Géniusz Laci körmönfont eszmefuttatásainak – a végén állítólag Géza kisebbik fia is viszonyt kezdett a lánnyal, de legalábbis megkísérelte azt. Nyilván ez volt az utolsó csepp az addigra már nyugdíjazott, s szerény nyugdíja kiegészítése végett a zugkocsmárosságig züllött köztisztviselő poharában, aki – tovább árnyalandó a történet tragikus/tragikomikus/abszurd regiszterét – pár hónapon belül súlyos betegségben maga is jobblétre szenderült. A tragédiát és annak abszurditását tovább fokozza még egy, Géniusz Laci által csak az utolsó oldalakon felfedett váratlan fordulat, az elbeszélés afféle pofonszerűen csattanó slusszpoénja. Tegyük hozzá: az egészen addig nyomon követhető ellentmondások tükrében megkérdőjeleződik az elbeszélő megbízhatósága is. Az anekdotázó hangnemben megszólaló szereplő-elbeszélő helyenként mintha nem lenne bizonyos abban, hogyan is zajlottak az események, helyenként pedig mintha szándékosan félrebeszélne. Úgy csűricsavarja az események kronologikus rendjét s a látszólagos ok-okozati összefüggéseket, hogy végül maga sem biztos abban, mi hogyan is történt, mi miből következett. Ebből pedig akár ahhoz a következtetéshez is vezethet, hogy az egész könyv nem más, mint egy rafináltan kitervelt irodalmi játék. Zsávolya mesteri mindentudó, majd szereplő-elbeszélői alteregót kreált magának, s már-már Mikszáth Kálmán-i szinten űzi az anekdotázás nemes hagyományát – miként azt Soltész Márton a szöveghez teljesen más szempontok alapján közelítő, ám alapos elemzésében (Égi Zoli ideje, Vár, 2012/4.) megjegyzi –: kavargó elbeszélői nyelvezetével „a hosszú mondatok poétikáját” valósítva meg. S mindeközben, a túlzott információmennyiséggel (tudálékossággal?), az ellentmondásokkal, az anekdotázás közepette megteremtődő, már-már balladai homállyal kétségek között hagyja az olvasót, reábízva annak eldöntését, miként is történtek az események „valójában”...

Tájoló Így nézve valódi posztmodern elbeszélés ez, melyben nem csupán a cselekménynek, de az írói stílusnak is alapvető jelentésképző szerep jut. Zsávolya – miként az a szerző korábbi regényeire is jellemző – iszonyúan szeret (a szó jó értelmében) játszani a nyelvvel. Váltogatja a regisztereket és hangulatokat, az alapvetően szecessziós hangütés mellett végig ott van a gyilkos irónia és az abszurditás, vagy még inkább valamiféle egészen szélsőséges cinizmus. A sokszor filozofikusmeditatív-szakrális regiszter (legjobb példa erre a Soltész által kiemelt, komplex jelentésű, bár a maga szakralitásával együtt egyszerre játékosan és már-már botrányosan erotikus konnotációkat hordozó, a Rozi nőiségére, szexuális étvágyára és nevére egyaránt utaló rózsaablak motívum) kéz a kézben jár, elegyet alkot a legalpáribb profanitással. A lélek választhatatlanul egy a maga már-már állati szinten esendő testével. Mondhatnánk – Nietzschével szólva –: túlságosan is emberi az egész világ, amely a maga egyszerűségében csakúgy, mint a maga komplexitásában elénk tárul az elbeszélésben. Zsávolya Zoltán novellahármasságának egységei nem mentesek az önismétlésektől, a csapongó idősíkváltásoktól, oda- és visszautalásoktól sem, és bár mindhárom fejezetSzépség

ben (fejezetek-e ezek egyáltalán, vagy inkább egyetlen elbeszélés variációi egyazon tollból?) ugyanaz az eseménysor íródik újra, s a történetdarabok olykor szemtelenül töredékesnek hatnak, már-már túl sokat bízva a befogadóra, a maguk töredékességében mégis szép lassan kiegészítik egymást, „összeolvasódnak”, szerves egésszé állnak össze. Ugyan sok minden afféle balladai homályban marad az elbeszélő hatékony narratológiai csavarjainak köszönhetően, s nem lehetünk egészen bizonyosak abban, valóban úgy zajlottak-e az események, ahogyan azt a mindentudó és a szereplő-elbeszélő – akik talán (az újabb csavar kedvéért) maguk is bizonytalannak hatnak egyes állításaik valóságtartalmát illetően – tálalják nekünk, a narratíva lényeges elemeit azért (kellően érzékeny olvasás esetén) össze tudjuk illeszteni. Az Égi Rozi ideje szellemes, frappáns, értelmezési lehetőségekben és stílusbravúrokban gazdag prózamű, mely játszik ugyan az irodalmi hagyománnyal, nyelvvel, a szereplők sorsával és a történelmi emlékezet kérdésével a maga módján, e játék azonban a jelenlévő fanyar humor és gyilkos irónia ellenére nagyon is komoly, hiszen olyan kulcsproblémákra mutat rá, mint például a ma élő embernek a rendszerváltozás előtti és utáni időszakhoz fűződő ellentmondásos, feldolgozatlan viszonya. Úgy vélem, az elbeszélésfüzért olvasva, visszapillantva az egészen közeli múltba, nem csupán a ’90-es évek Magyarországának társadalmipolitikai-emberi sajátosságait érthetjük meg jobban, de e közelmúltba való visszapillantás által közelebb juthatunk mostani, 2010-es évekbeli önmagunkhoz is. (Zsávolya Zoltán: Égi Rozi ideje. Novellahármasság az Időről. Pomáz, Kráter, 2012.)

107

PoLíSz

Szilágyi Márton

Bozók Ferenc két új könyvéről* Bozók Ferenc két könyve látott napvilágot az idei Ünnepi Könyvhéten. Az egyik a Költői Budapest, Budapest költői című versantológia, amely 57 mai magyar költő Budapestről szóló verseit tartalmazza és amelynek Hol dobog Budapest szíve? című előszavát Bozók Ferenc írta. A kötet verseit is ő válogatta, szerkesztette. A másik a Kortársalgó című beszélgetőkönyv, melyben a szerző 26 mai magyar költővel készített interjúit közli. Mindkét könyv egyaránt szól a szerző személyes, baráti, valamint szakmai vonzódásairól és választásairól. Czigány György, a ma esti könyvbemutató moderátora már szólt róla, hogy az egyik könyv versantológia, a másik interjúkötet, mégis összekapcsolja őket Bozók Ferenc személye. A két könyv szereplői közt jelentős az átfedés és Bozók ízlését és szubjektív vonzalmait tükrözik. Először a Költői Budapest, Budapest költői című antológiáról szólok. Mit is jelent az, ha egy város, jelen esetben Budapest benne van az irodalomban, a költészetben, és mit lehet kezdeni a virtuálisan, szövegben megvalósuló térnek az érzékelésével, felmutatásával? A kötet egy várost szeretne bemutatni lírai szövegek révén. Virtuális térképzetekkel dolgozik. Kiemel elemeket, pontokat, mozzanatokat egy földrajzi térből, és ezeket alakítja valamiképp versek tárgyává. Van olyan megközelítése az irodalomnak, amit térpoétikának neveznek. Ez a megközelítés a költői szövegekben megjelenő térképzeteket vizsgálja. Budapest ebből a szempontból unikális terepet kínál. Bozók előszavának első idézete egy Kuczka Péter-idézet, amely rögtön említi Petőfi nevét is. Ez talán nem is véletlen, hisz tudjuk, hogy Petőfi költészetében jelenik meg először valamiféle „Pest-kép”. Ekkor még nem Budapest, hanem csak Pest. Petőfi költészetében ugyan Pest a vidék viszonylatában képződik meg, mégis otthonos közeg. Olyan sorok leírásához jut el a költő, mint: „Pest az Pest, tagadhatatlan, s én Pestnek mindig jó barátja voltam.” Irodalomtörténeti érdekesség, hogy Petőfi az Alföld című versét is Pesten írta, tehát nem közvetlen látvány hatására, hanem

utólagos reflexióként. Pestnek az az irodalmi képe, amely a 19. század negyvenes éveiben alapozódott meg és épült tovább a 19. század második felében, dinamikus, változó, mindig újdonságot jelentő térként mutatkozik meg. Olyan költők tollán is, mint Arany János, akinek egészen újszerű Budapest-képe fogalmazódott meg a Kapcsos könyvben. Vajda János, Kiss József, Rudnyánszky Gyula és Szalai Fruzsina építik tovább ezt a Pest-képet. Az a városkép, amely általuk megmutatkozik, alkalmas arra, hogy megjelenítse tömeg egyén viszonyát, képes felmutatni a város dinamizmusát. Persze, a 19. század végén a város tempóját már mindenki sodrónak érzi. Úgy jelenik meg a versekben Pest, mint aminek a nyüzsgését már szinte nem lehet bírni. A 19. századi versekben mutatkozó Budapest újdonságnak, izgalmas erjedés helyszínének mutatkozik. Bozók Ferenc antológiája azonban mintha másról beszélne. Amíg a 19. századi Budapestről szóló versekben még nem figyelhető meg a történelmi hívószóként megjelenő helyszínek felmutatása, itt ez már megmutatkozik. Számos olyan helyszín kerül be utalásszerűen ezekbe a versekbe, melyek korábban nem. Kevésbé játszik szerepet az újdonság. Inkább a már eleve adott, hagyományként tételeződő tér mutatkozik meg. Unikális, hogy ezt a Budapestről szóló versantológiát olyasvalaki szerkesztette, aki nem Budapesten született, és élete is viszonylag későn kapcsolódott hozzá a városhoz. Ez érvényes a kötetben szereplő költők életére is. Persze, mindez talán nem is véletlen, hiszen egy közeg újdonságát vagy varázsát az érzi igazán meg, aki idegenként kerül bele, aki számára ez felfedezendő vagy megfejtendő titokzatosság. A kötet, a szerkesztő által is elismerten szubjektív válogatás eredménye, tehát nem törekszik a Budapest-verstér teljes igényű feltérképezésére, és maradtak ki a kötetből jelentős Budapesthez köthető költők. Jómagam például egyebek közt Csukás Istvánt hiányolom, aki Óbudáról írt remek verseket. Csukás sem budapesti születésű, de az egyik leginkább Budapestivé váló költő.

* Elhangzott Budapesten, a Magyar Írószövetség dísztermében, 2013. június 12-én.

108

Tájoló Bozók másik könyve a Kortársalgó interjúkötet, vagy, ahogyan a szerző fogalmaz, beszélgetőkönyv. A szerző hivatkozik Bertha Bulcsura, aki kortársaival számos interjút készített. Korábban többen igyekeztek, hogy akár nemzedéki szempontból, akár baráti vagy szakmai érdeklődésből interjúkötetekben térképezzék fel a számukra fontos írókat. Simon Istvántól kezdve Kabdebó Lóránton, Domokos Mátyáson, Hornyik Miklóson át Keresztury Tiborig vagy Kőrösi Zoltánig terjed a névsor. Az interjúkötet igénye időről időre felbukkan. Az így létrejött kötetek mindig rendelkeznek is valamiféle sajátos izgalommal. Mindenesetre többféleképp lehet olvasni őket. Egyfelől olvashatjuk úgy, hogy egyes írók privát megnyilvánulásaira vagyunk kíváncsiak. Ahogyan azonban én olvastam a kötetet, az egy irodalomtörténészi olvasás volt. Dokumentumként és forrásként is olvashatók az interjúk, hisz folyamatosan írói önértelmezésekkel is szembesülünk. A kérdések is segítenek ebben az olvasatban. Minden beszélgetőtársnak fel van kínálva, hogy fogalmazza meg saját írói szocializációjának, irodalomba épülésének útját, történetét. Szinte mindenki említi referenciaként azokat az embereket, írókat, idősebb ba-

rátokat, akik segítettek a pályára kerülni vagy ott megállapodni. Ezekben a kérdésekben az interjúk készítője, Bozók Ferenc következetes volt. Az írói szocializációk folyamata igen változatos a kötetben, mert különböző korú és különböző írói alkatú költők kerültek egymás mellé. Minden interjú esetében megvan jelölve a beszélgetés helyszíne is, ami arra utal, hogy itt a szóbeli kommunikáció állapota is hangsúlyos, tehát nem levélinterjúkkal állunk szemben. Természetesen az interjúk nem az elhangzás szövegállapotát mutatják, hisz korrektúrán és stilizáláson estek át, mégis megőrzik a személyes kapcsolat jellegét. Miután elolvastam a kötetet, leginkább az lepett meg, hogy Bozók Ferenc nem a hozzá közel álló katolikus költőket, például Varga Mátyást vagy Hegyi Balázst kereste meg. Sőt, ezek látványosan hiányoznak a kötetből. Szerintem izgalmas lenne egy ilyen kötet is, amely arra kérdez rá: mit jelent egy életformaként vállalt papi hivatás és a költészet együttes vállalása. (Költői Budapest, Budapest költői, szerk. Bozók Ferenc, Lakitelek, Antológia Kiadó, 2013.; Bozók Ferenc: Kortársalgó. Beszélgetések 21. századi magyar költőkkel, Bp., Hét Krajcár Kiadó, 2013.)

Naszlady Attila

Mai kérdések – mai válaszok Boda László hitvédelmi könyve Ami az alcímet illeti, Isten léte vagy a vallás értelme jelenünkben sem veszítette el időszerűségét, mi több, nagy szükség van arra, hogy korszerűen, hitelesen gondolkodjunk és beszéljünk róla. Különösen az eszmei támadások pergőtüzében jogos tehát annak védelmezése. A hitvédelem – latin nyelven: apologetika – a kereszténységen belül egészen Pál apostol leveleihez vezethető vissza. Olyan világirodalmi szintű képviselői is vannak, mint Szent Ágoston vagy Pascal, akik szintén saját koruk szellemében adtak választ a kételkedőknek. A jó hitvédőnek értenie kell a teológiához, a filozófiához, aztán szükséges mértékben a természettudományok illetékes részeihez (vö. evolúció). Fontos, hogy a hit védelmezője kellő írói képességgel rendelkezzék, hogy a bizony-

talankodók kérdéseire is pontos, világos és hatásos feleleteket tudjon adni. Ezeknek a szerző birtokában van. Boda László professzor megfogalmazásaiból az olvasó beláthatja, hogy az érvelések az alapvető kérdésekben nemcsak a Katolikus Egyház hitét védelmezik, hanem mindazt, amiben a keresztények-keresztyének hite közös, ami a „nem-hívők” leggyakoribb támadásainak van kitéve. Pál apostolt idézi: „A hit állapotában élünk”. Tehát az állítás: „Én nem hiszek Istenben”, voltaképpen azt jelenti: én akkor sem hiszek benne, ha Isten létezik. A szerző szerint logikusan ezt kellene mondania: „Én hiszem azt, hogy nincs Isten”. Ezzel a kételkedő nem Isten léte ellen érvel, hanem saját „hitéről” tesz tanúságot. Vagyis az úgynevezett

109

PoLíSz „nem-hívő” is hívő, csak ő másban hisz. Van, aki azt mondja: „Én nem vagyok vallásos, de imádom ezt, imádom azt”. Az imádás azonban a vallás megnyilatkozása. Legfeljebb az így gondolkodó a teremtményeket teszi meg istenévé, vagyis bálványimádó. A válaszokat öt fő kérdéskörbe csoportosítva találhatjuk meg: Isten valósága és a teremtés, Istenhitünk és a vallás, Jézus Krisztus a Megváltó, főleg mai támadások kereszttűzében. Ezekhez csatlakoznak erkölcsi életünk válaszra váró problémái. Az első főleg filozófiai, a második teológiai, a harmadik történelmi, a negyedik természettudományos, az ötödik társadalomtudományi megalapozású. A kérdéskörök tartalmának részletes kifejtése jeles személyek megnyilatkozásainak idézésével, továbbá gyakorlati példákkal válik színesebbé, s ezáltal még meggyőzőbbé. A stílus irodalmi rangú, a szerző szellemesen és találóan fogalmaz. Műve ezáltal válik megragadó és élvezetes olvasmánnyá. Nyoma sincs benne a kenetességnek. Közvetlen stílusban ír, ami a hitben bizonytalanok szimpátiáját is megnyerheti. Ugyanakkor őszinte hitéből jottányit sem enged. Az, hogy nem minden mai hitproblémára válaszol, érthető. Hiszen maga is hivatkozik arra, hogy számos kérdés megválaszolása még külön kis kötetre vár. Ez a mű eltér a szokványos okfejtés formáitól. A tájékozatlan érdeklődőnek meggyőző tájékoztatást nyújt, a témakörökben otthonosaknak pedig új ismeretekkel szolgál. A keresztény hitben járatosak számára azért is érdekfeszítő, mert mind az öt kérdéskörben megerősítheti a hitüket, másrészt a hitproblémák elmélyedő és egyéni továbbgondolására

ad indítást. Ezzel mintegy „társszerzőjévé” teszi olvasóját. Időszerűségét bizonyítja, hogy a jelenünkben lépten-nyomon felhozott hamis vádakat, téves hiedelmeket hatásos logikával cáfolja. A címlapot idézve: a keresztény hit elleni hangoskodó és rosszindulatú, olykor gátlástalanul szabados, becsmérlő kődobálás tehetetlenül hull vissza a biztos védelmet nyújtó „Angyalvár” falairól. Csak néhány példa. Az első kérdéskörben meggyőzően bizonyítja, hogyan cáfolja meg az anyag örök atomokból való felépítésére alapozott materializmust a modern atomfizika. Igazolja, hogy az evolúció nem ellenkezik a teremtéssel. A „kozmikus véletlen” pedig a matematikai valószínűségszámítás által válik tarthatatlanná (vö. Neumann János tanúskodása). A második részben a manapság liberális követelményként hangoztatott szekularizáció, a tudatos elvallástalanítás alól húzza ki a szőnyeget, főleg a hiteles vallásosság és a „szent” humánértékének igazolásával. A harmadik kérdéskörben a tudomány és a Biblia közötti számos megfelelést hitelesíti. A negyedik kérdéskörben a Jézus Krisztus valóságát és megváltói mivoltát kikezdő támadásokat ellenpontozza a Torinói Lepel avatott elemzésével. Boda László – Bárdos Lajost idézve – hittel vallja Jézus Krisztus 2000 évvel ezelőtt elhangzott szavait: „Én vagyok az út, az igazság és az élet”. Továbbá: „Senki sem jut az Atyához, csak énáltalam” (Jn 14,6). A keresztény hit védelme a szerző kötetében tehát a keresztény-keresztyén hívők védelmét is jelenti. (Boda László: Hitünk önvédelme. Bp., Szent István Társulat, 2013.)

Ferenczi László

Párbeszédre ösztönző… Lukáts János újabb könyvei meggyőztek arról, hogy rangos prózaíró. A túlsó partról néhány novellája, így a Szemben a halállal vagy a Szeptember újra lát címűeket korunk legjobb, legkegyetlenebb darabjai közé tartoznak, legalábbis az öregember szerint, aki én vagyok. Az életkort szükségesnek tartom hangsúlyozni, mert tanári és egyéb tapasztalataim alapján tudom, hogy minden nemzedék másra érzékeny. Nem

110

beszélve arról, hogy szerencsére nincs egységes ízlésű nemzedék, és az életkorok változásával az érzékenység is változik. Lukáts János Mikes-könyve vakmerő kísérlet, a rodostói száműzött nénjének válaszleveleit írja meg nagy beleérzéssel, sikeresen, az újabban elhanyagolt levélregény megújításával. Olyan vállalkozás ez, amelyre vagy csak egy erőit fitogtató kamasz, vagy csak egy érett,

Tájoló a történelmet, társadalmat és embert sokszoros próbán keresztül folyamatosan megismerni kívánó alkotó kísérel meg. Kíváncsi voltam tehát Lukáts legújabb művére, a Könyvekrül címűre, amely alcíme szerint A magyar próza magánolvasatban. Lukáts nem prózatörténetet ír, hanem 21 alkotó 26 művéről mondja el véleményét. Személyes örömöm, hogy a sokszor méltatlanul elfelejtett Eötvös Károly Balaton-könyvével kezdi beszámolóját. Ebben is, mint legtöbb írásában, miniatűr kultúr- vagy (és) társadalomtörténeti vázlatot ad. Általában mindenki egy könyvvel (Kosztolányi két, Németh László öt művel) szerepel. Az író és nem a kritikus vagy irodalomtörténész szemével olvas. Magánolvasó? „Alkalmanként maga a megírt mű érdekel… máskor a szerző… és van, amikor a megírt téma…” Örömmel olvastam ezeket a ritka őszinte szavakat. Mert az ember nem egyféle meggondolásból nyúl a könyvekhez, nem egyféle igénynyel és nem egyfajta érdeklődéssel. Az ember szeretné megismerni önmagát, amit átélt, és amit átélettek vele. Ha jól értem Lukátsot, az olvasás az önmegismerés eszköze. Nem a mélylélektané, hanem a társadalomban és történelemben élő esendő emberé, anélkül, hogy a pszichológiai tényezőket mellőzné. A könyveket (ma vagy száz éve) élő emberek írják élő embereknek. (Egy író tanulhat más íróktól, de az irodalom nem szül irodalmat.) Lukáts nem szövegeket olvas, hanem emberi-társadalmi dokumentumokat, amelyeket szinte mindig szembesít saját, művön kívüli élményeivel, ismereteivel. A regény számára nem zárt világ, hanem olyan valami, ami egyaránt nyit múltra és mindenkori olvasója jelenére. Lukáts elbeszéli a regényeket, érdekesen, találékonyan, sokszor szinte novellaszerűen, és közben értékel is. Határozottan megkülönbözteti a jelentős, vagy jelentéktelennek ítélt műveket. De valami miatt mind érdekes volt számára, sokszor csak a kellően ki nem aknázott téma miatt, mint például Bálint Tibor Zokogó majom című regénye. Lukáts saját gyakorlati – írástechnikai és történeti – ismereteit, tapasztalatait remekművek esetében sem hallgatja el. A Bűnt elbeszélve-elemezve írja: „A képzetlen munkaerejét mindenáron eladni akaró parasztfiúnak a szervezett munkások közé bekerülni valószínűleg ugyanolyan ne-

héz, mint bármelyik más társadalmi osztálycsoport falait áttörni. Lajosnak erre a keserű tapasztalatára (kudarcára?) mintha Németh László nem fordítana kellő figyelmet.” (79.) Rendkívül időszerűnek érzem, amit Lukáts a Szibériai garnizonról, erről az első világháborút tárgyazó regényről ír, talán nemcsak azért, mert – csaknem kortársakként – évtizedeken keresztül többé-kevésbé azonos történelmet éltünk át. Lukáts a hadifoglyok legénységi táborában a gulág előképét látja. Jogosan gondolja, de okvetetlenkedve megkérdezem: gulágok más néven nem léteztek már korábban is? Markovits az 1849-ben Szibériába hurcolt magyar hadifoglyok leszármazottjairól beszél. Lukáts ebből kiindulva azon elmélkedik, hogy hány magyar hadifogoly maradhatott azóta is Oroszországban, akiket senki sem keresett. Kegyetlen, igaz kérdés! Persze, a hadifoglyok dolga soha nem volt egyszerű. Kazinczy Fogságom naplójából tudjuk, hogy a Habsburgok a vesztett háborút követő békeszerződés után sem engedtek haza minden francia hadifoglyot. Bánffyt én többre becsülöm, mint ő, és érvelése sem győz meg, miszerint erdélyi története már a maga korában is elavult volt. Abban egyetértünk, hogy a magyar parlamenti képviselők nagyon silányan szerepeltek, de ez jórészt az ellenzék hibája volt. Tisza, akit híve, Bródy Sándor már 1905-ben tragikus hősnek nevezett, széles látókörű politikus volt. De hogy a legjobb, legfelkészültebb politikai és katonai vezetők is mennyire alapvetően tévesen ítélnek meg egy-egy helyzetet, arra csak két példa. A francia titkosszolgálat, a német titkosszolgálat, Churchill, az admiralitás első lordja és Kitshener brit hadügyminiszter egyaránt meg voltak győződve arról, hogy német támadás esetén a belga becsületük igazolására néhány golyót elsütnek, aztán átengedik a német hadsereget. A belga ellenállás 1914-ben mindenkit meglepett, és – ezt már én teszem hozzá – a marne-i csata eldöntéséhez jelentős mértékben hozzájárult. Azután mindketten – Lukáts is meg én is – felnőttként tapasztalhattuk, hogy a Szovjetunió összeomlása a leghíresebb és legjobban felkészült politikusokat és politikai szakértőket is meglepte. Lukáts független szellem. A már több évtizedes Kosztolányi-kultusz idején a Nero, a véres költőt rossz regénynek tartja, (a Pacsirtát ki-

111

PoLíSz tűnőnek), s a kezdődő Tormay Cécile-kultusz napjaiban A régi házat elmarasztalja. A Nero valóban Kosztolányi első regénye. De Kosztolányi már nem kezdő író, húsz év munkássága van ekkor mögötte, s nem egy regényt is lefordított. Lukátsnál én még határozottabban fogalmaznám meg azonos véleményünket. Épp úgy nem érdekel, hogy ki a Nero modellje, mint az, hogy kiről mintázta Flaubert Homais patikus alakját a Madame Bovaryban. Féja Géza Visegrádi esték című művének bemutatása talán a Könyvekrül legizgalmasabb darabja. Lukáts könyörtelen élességgel utasítja el a „Széchenyi vagy Kossuth”, a „Kossuth vagy Görgey” típusú választási kényszereket. Ugyancsak könyörtelen következetességgel kérdezi végig, hogy mikor bukott meg 1848. Talán már március 15-én? De a szerző sugallatára azt is megkérdezném, hogy a Szemere (és már előzőleg a Batthyány) kormánynak, honnan lettek volna képzett köztisztviselői? A megyei politizálás és egyáltalán a megye szervezete erre nem készített elő. Az áprilisi törvényekkel bekövetkezett változás után szinte

mindent csaknem a semmiből kellett megteremteni. A hadseregnek voltak jól kiképzett tisztjei, Görgeyt is beleértve, előzőleg legtöbben az osztrák hadseregben szolgáltak. És végül még egy kérdés. A szabadságharc kétségtelenül elbukott, de a forradalom is? A Könyvekrül a magyar irodalom gazdagságának bizonyítéka. Mert hasonló célzattal, a történelem faggatásáról, még egyszer, sőt talán háromszor 25 regényről is lehetne beszélni. És a 21 szerző helyett is lehetne – valószínűleg – más 21 szerzőt találni. Lukáts ezt nyílván éppen úgy tudja, mint én, és remélhetőleg folytatja sorozatát, a 20. századi magyar próza olvasásra és párbeszédre ösztönző újraolvasását. Mert Lukátsnál valóban újraolvasásról van szó, még az agyonelemzett mesterek – például Móricz és Krúdy – esetében is meglepően találót mond, azaz – tapasztalatom szerint – még a műveket jól ismerőket is arra készteti, hogy újra kezükbe vegyék azokat. (Lukáts János: Könyvekrül. A magyar próza magánolvasatban. Pomáz, Kráter Kiadó, 2012.)

Bemutatjuk Vincze Lászlót Medgidián született, 1957. január 31.-én. Tanulmányait a marosvásárhelyi Képzőművészeti Gimnáziumban, grafika szakon végezte. Egyéni és közös képzőművészeti kiállításokon vett részt Belgiumban, Spanyolországban, Olaszországban, Franciaországban, Csehországban és Lengyelországban, Dél-Koreában, Japánban és Kínában, rendszeresen szerepel Magyarországon és Romániában. Több, mint 250 könyvborító-terv, tipográfia, illusztráció, szerkesztés fűződik nevéhez. Plakátokat, katalógusokat, cégjeleket is tervez. Szakmai díjakat nyert Romániában, Magyarországon, Lengyelországban és Spanyolországban.

A város és a művész