PoLíSz. 100 éve születe Albert Camus megjelenés. A lap ára: 600 Ft. F szerkeszt i jegyzet november december

PoLíSz

Fszerkeszti jegyzet

100 éve születe Albert Camus

Turcsány Péter

Kráter Könyvesház 1072 Budapest, Rákóczi út 8/A – bels udvar Nyitva tartás: H–Cs: 12–18, P: 12–16 óráig www.krater.hu

A lap ára: 600 Ft

Politika-Líra-Széppróza szellemi-lelki „városálma” A megújuló magyar, nemzetiségi és keresztény hagyomány fóruma A Kráter Mûhely Egyesület irodalmi és kulturális lapja

„Az igazság, természetesen az esztétikai minségekben kifejeze igazság megfogalmazása – eléggé kényelmetlen módon – gondolati mveletek eredménye, és nem is olyan könny ezt etikai megfontolások nélkül elvégezni.” Szász László

Szász László esszéje – Az irodalmár: tudós vagy értelmiségi? • Boda László esszéje – Költészet, sors, lozóa (Hölderlin és Heidegger) • Szász István Tas: A Grassalkovichok és utódaik • KRAKKÓ ARCAI – összeállítás Adam Zagajewski, Bronisaw Maj és Ewa Elbieta Nowakowska és Zsille Gábor verseibl • Bak Rita és Balázs F. Aila fordításai Christoph Hein Rafael Soler és José Eduardo Degrazia munkáiból • Lukáts János – Németh László A másik mester cím könyvérl • Aknay Tibor A macskaistenn cím regénye, 1. rész • Bozók Ferenc laudációja Lisztóczki László Szervátiusz Jen-díjának átadásakor • Madarász Imre – Németh György JAK-monográájáról

PoLíSz 154. – 2013 NOVEMBER–DECEMBER

A XX. század író-gondolkodóinak sorát Tolsztoj nyitoa meg nézeteinek világra- és világnak szóló gondolataival, amely Gandhi erszakmentességi mozgalma által vált a század húszas éveiben cselekvési mintává, az átgondolt emberi ellenállás etalonjává, mindennek sajnálatosan a két katasztrofális világháború adta ellenpontját. Albert Camus emberi magatartásokat összegz és meghatározó író,  inkább Dosztojevszk és Nietzsche fell érkeze értelmiségi világunkba, de hatása gondolkodóként is párját ritkítja. Mintha másképpen, de  is a tolsztoji kihívásra ado volna választ.  sem a bnt,  sem az igazságtalanságot akarta szaporítani a világban. A II. világháború ala Sziszüphosz mítosza cím mvével lét, történelem és személyiség feszült, drámai helyzetére világíto rá, a háború után az emberiség új talpra állásának, önszembenézésének lesz megfogalmazójává A lázadó ember cím munkájával. Ez a lozokus m a metazikai és a történelmi ember, s ugyanakkor a magát „déli civilizációnak” nevez kultúra kiútkeresése. A lázadás, az öröm, de a számvetés, a személyiség és közösség szabadságvágya is megtalálta apostolát Camus írásaiban. Születésének századik évfordulóján méltán emlékezik rá a világ, és közöttük fként mi, magyarok, hiszen  volt az, akinek ’56-os forradalmunkért és szabadságharcunkért a hangja értelmiségiként talán a legmesszebb hangzo fel a múló világban és a múló idben. Életmve kérdéseit, st kételyeit, problémafelvetéseit, probléma-felkiáltásait saját szavaival, egy lábjegyzetével jellemezhetjük maradandóan: „Ha a regény csak a sóvárgásról szól, a kétségbeesésrl, a befejezetlenrl, akkor is formát teremt és üdvösséget. Ha megnevezem a kétségbeesést, túljutok rajta. A kétségbeesés irodalma meghatározásában önellentmondásos.” Mi, huszonegyedik századi magyar írók a huszadik századból Virginia Woolf, Samuel Becke, Németh László és Wass Albert életmve melle Camus-t is azok közö tartjuk számon, akik kortársaink maradnak ebben az ismét nehéznek, ismét fájdalmasnak induló században.

2013 november–december

154.

megjelenés

A PoLíSz a Szellem városa A MEGÚJULÓ MAGYAR ÉS KERESZTÉNY HAGYOMÁNY LAPJA Ferenczi László

Hetvenhatodik tél Talán az utolsó Minden mulandó A mulandóság is mulandó Egy ember életében

X X X Egy-egy kalandor pillanatban A boldogság is lehetséges És büszkén lehetsz nevetséges Önmagad el is

A Kráter Mhely Egyesület 20 éve szolgálja a magyar kultúrát: Wass Albert és Kosáryné Réz Lola életmve melle Németh László, Gyurkovics Tibor és más kortársak munkáit jelenteti meg. Kulturális központunk, a belvárosi Wass Albert Terem. Lapunk a PoLíSz, a kárpát-medencei közügyek irodalmi fóruma, és a mai magyar irodalom önálló és nagyhatású mhelye. Alapszabályunk értelmében a magyarországi kistelepülések, és a határon túli szórványtelepülések mveldésének támogatói vagyunk. Szépirodalmi díjakkal és a Kárpát-medencei Keresztkötdések Konferenciák megrendezésével segítjük a kortárs magyar kultúrát. Prolunkká teük a gyermekirodalom, a gyerek képeskönyvek és hangoskönyvek megjelentetését, különös tekinteel az általános olvasáskultúra és a nemzeti szellem vizuális kultúra népszersítésére. A „Ki népei vagytok?” iúsági táboraink a határon túli atalok történelmi ismereteit gyarapítoák, ersítve bennük a magyar nemzethez tartozás tudatát.

A PoLíSz cím lap kiadását a Nemzeti Kulturális Alap és az Emberi Erforrások Minisztériuma támogatja

Figyelmébe ajánljuk a PoLíSz jelenlétét a világhálón: a www.krater.hu/polisz elérhetség alatt. Korábbi számaink is megvásárolhatók: Kráter Könyvesház (1072 Budapest, Rákóczi út 8/A) • [email protected]

Felelôs kiadó és alapító fôszerkesztô: Turcsány Péter [email protected] • Társfszerkeszt és szöveggondozó (kritika) Soltész Márton [email protected] • Fszerkeszt-helyettes: Barcsa Dániel (történelem) [email protected] • Segédszerkeszt Szutor Ágnes Telefon/fax/e-mail: (26) 328-491 [email protected] • Szerkesztôk Lukáts János [email protected], Soltész Márton (kritika) , Szappanos Gábor (mûfordítás) [email protected], Konrad Sutarski (Együtt jobb) [email protected] Bels munkatárs Zsávolya Zoltán Fômunkatársak Adamik Tamás, Ferenczi László, Madarász Imre Kiadja a Kráter Mûhely Egyesület közhasznú szervezet • www.krater.hu

Lapunk megrendelhet: telefon/fax/e-mail: 06/26/328-491, [email protected] • 10 szám ára 4500 Ft, külföldön 50 euró. Az elfizetés történhet csekken, illetve átutalással a 10200885-32611094-00000000 számlaszámra. Nyomdai kivitelezés AduPrint Kft. • Felelôs vezetô Tóth Béláné • ISSN 0865-4182

Részlet Alapszabályunkból: (3.5. pont) „Az egyesület céljai megfelelnek a Közhasznú szervezetekrl szóló 1997. évi CLVI. tv. 28. §. c.) pontja 4./ nevelés és oktatás, képességfejlesztés 5./ kulturális tevékenység 6./ kulturális örökség megóvása 13./ a magyarországi nemzetiségek és a határon túli magyar nemzetiség fokozo megsegítése megnevezés alpontjaiba foglaltaknak.” Köszönjük a 2012-es adóévi, 1%-os felajánlásokból kapo 83 258 Ft-os támogatást, mely összeget a PoLíSz folyóirat folyamatos megjelentetésére és könyvkiadásunk elsegítésére fordítounk.

A D Ó J A 1 %-VA L K É R J Ü K , T OVÁ B B R A I S S E G Í T S E M U N K Á N K AT !

www.krat er.hu

A TÖRTÉNELEM FAGGATÁSA Turcsány Péter: Pilisi vissza-visszatérés (vers) ....................................................................... Soltész Márton: Fészbuk-márzsinál (tárca) ............................................................................. Deák Mór versei ........................................................................................................................ Fazekas István: Balassi-strófák Úrnapján (vers) ..................................................................... Szász László: Az irodalmár: tudós vagy értelmiségi? (tanulmány) ...................................... Zsávolya Zoltán: Az admirális egyensúlya (vers) .................................................................. Boda László: Költészet, sors, lozóa – Hölderlin és Heidegger (tanulmány) ....................... Bíró József versei ....................................................................................................................... Ferenczi László: Rónay Lászlóról (esszé) ................................................................................. Reményi Tibor: A döntés (novella) ........................................................................................... Zászlós Levente: Programtalan mihez se flik (vers) ............................................................ Szász István Tas: A Grassalkovichok és utódaik – Egy kései leszármazo családi emlékeibl (visszaemlékezés) ......................................................................................... XX. SZÁZADI MAGYAR PRÓZAM VÉSZET ÚJRAFELFEDEZÉSE XII. RÉSZ Lukáts János: Mesterek közt – tanítvány (Németh László A másik mester cím könyvérl) ....... WASS ALBERT EMLÉKEZETE LXXXII. RÉSZ Turcsány Péter: A kéz, amely emberre, gazemberre emelte fegyverét – újabb havasi történet (Részlet a Wass Albert, a boldog-szomorú ember II. cím készül kötetbl) ............

2 3 5 6 6 20 22 28 29 32 36 40 51

56

VILÁGBESZÉD KRAKKÓ ARCAI Válogatás Zsille Gábor, Adam Zagajewski, Bronisaw Maj és Ewa Elbieta Nowakowska krakkói tárgyú verseibl Zsille Gábor fordításában .................................................................. Zsille Gábor versei .................................................................................................................... Adam Zagajewski versei .......................................................................................................... Bronisaw Maj versei ................................................................................................................ Ewa Elbieta Nowakowska versei ......................................................................................... Christoph Hein (Németország): Az idegen barát/Sárkányvér (regényrészlet, Bak Rita fordítása) .................................................................................................................... Rafael Soler (Spanyolország) versei (Balázs F. Aila fordításai) ......................................... José Eduardo Degrazia (Brazília) versei (Balázs F. Aila fordításai) ...................................

63 63 65 67 68 70 79 80

MERÍTETT SZAVAK Aknay Tibor: A macskaistenn (regény, folytatásokban, 1. rész) ........................................... 82 Barcsa Dániel: Brüniszkáld (beszély, 19. folytatás) ................................................................. 98

TÁJOLÓ Bozók Ferenc: Lisztóczki László irodalomtörténész laudációja a 2013. évi Szervátiusz Jen-díj átadásakor .......................................................................................... 102 Pátrovics Péter: Kereszt a vásznon – Filmekrl, Bibliáról és kereszténységrl (Bodnár Dániel Kereszténység és lmmvészet cím könyvérl) ...................................... 104 Véghelyi Balázs: „Visszatér ekképp” (Deák-Sárosi László: Libás Matyi cím könyvérl) ... 106 Deák-Sárosi László: Barátságos verseskönyv (Videcz Ferenc: Gondolatolvasó cím könyvérl) ................................................................................................................................. 108 Lukáts János: Papok, költk, focisták (Rónay László: Mesterek és legendák cím könyvérl) .. 109 Madarász Imre: Fiatal írók egy elaggo rendszerben – Németh György könyve a József Aila Körrl ................................................................................................................ 111 E lapszámunkat Csilléry Orsolya grakáival illusztráltuk. A borítókon Ferenczi László versei és Turcsány Péter jegyzete található. A küls borítón Stark Gergely Camus-Krakkó-Catwoman cím fotómontázsa látható.

PoLíSz

Turcsány Péter

Pilisi vissza-visszatérés Laszlovszky József régészprofesszornak és családomnak A hely, a föld, a lépés ideköt mind e földhöz,

tájhonos népeinknek, vért izzadt sodronyingnek;

lelken a fájó tépés, ütés a megyötörtön,

a hely, a föld, a lépés visszahoz minket hozzád,

a fölégete romok, szénporba fulladt homok,

elfoglalt, legyzö és föltámadt Magyarország,

az elhajíto kereszt, testen a nyílt sebek,

újra századok múltán téged kísért a kurgán,

pilisi tavak, huták üvegcsillám nyomai,

templom és szerzetesrend búzád s áldásod vessed,

igazságot, mi múltunk, neked kell ránk osztani,

taníts embernek lenni, múltunkhoz emelkedni;

ert a letiportnak, vissza nem tért lakóknak,

egy kis csapat szemében ma is nagy tüzek égnek,

vissza-visszatérésben példái földnek-égnek! (Pomáz, 2013. október 13.)

Soltész Márton

Fészbuk-márzsinál Levél egykor-volt iskolámba Á ma petite amoureuse, Béatrice Drága Miska bátyám! „Láam generációm legjobbjait…” – írhatnám Neked, köszönvén a „Mködés”-t érint kedves soraidat, de vajon voltak-e egyáltalán ennek a ’87-es generációnak legjobbjai? És ha voltak (vannak, lesznek), vajon valóban láam (úgy értem: észre is vettem) ket? Na de hagyjuk ezt!

2

A történelem faggatása Kérdezed: minek, s fként kinek írok-írunk „még” tanulmányt, esszét, kritikát. Fölvetésed jogos, habár én, hasonló helyzetben, inkább azt kérdezném: „Kiért írsz-tanítasz, Barátom? Mely célért fáradozol?” * A „választ” – ha ugyan létezik (létezhetik) ilyen – egy vallomással szükséges kezdenem. Jómagam nem vagyok fenn a Facebookon, amint ezt az elmúlt esztendkben több írásomban – jóllehet változatos stílusban (mert különféle mfajokhoz igazodva), de azért mindannyiszor a kell megvetéssel és felsbbrendség-tudaal (st, mondjuk ki: elitista prüdériával) – konstatáltam. Hiú vagyok? – Hát hiszen ismersz: persze, hogy az vagyok! Vagy „csak” örök-berzenked egoista? – Talán az is… Miért, miért nem – mindenesetre nem vagyok fenn. Néhány napja azonban – egy „hálózati tag” révén – reászabadultam a Rendszerre. „Beléptem” az Arckönyv (Arcos-könyv? Arcoskodó-könyv?) „lapjaira”, és haladéktalanul fölkerestem mindenkit, akivel az elmúlt 15–20 évben – ilyen vagy olyan módon – kapcsolatba kerültem. Volt szerelmek – vágyo és elhagyo hölgyek –, volt barátok – árulók és megcsalatoak –: úk és lányok (férak és asszonyok) hosszú sora. Fényképek, önvallomások, személyes információk; majd ezek alapján, immár az én fejemben: egy nemzedék – a Te volt „elitosztályod” s az én hajdani életközegem – szociológiai képlete. Hogy lehangoló? – Nem, Barátom! Nem kifejezés ez arra, ami „odafönn” fogado. (Hovatovább: már csak abban reménykedem, hogy tényleg van valahol egy Odafönn, egy igazi, ahogyan ezt gyermekkorom óta próbálom hinni – hiszegetni –, s hogy o esetleg majd más fogad…) Hiszen nem túlzok, amikor azt mondom: a menedzsertípusú önmegvalósítás lázában ég divatista konzumidióták mindenre elszánt légiója vigyorgo rám az „okos”-telefonok és webkamerák rögzítee fényképekrl. És – teszem máris hozzá – e magamutogató outt még voltaképp csak a kisebbik baj. Sokkal nagyobb, hogy úgy látom: végleg elvesze a kilencvenes évek végének, kétezres évek elejének ama természetes, laza kelleme, intelligens tisztasága, megmosolyogtatóan ódivatú pedantériája, mely oly-igen termékennyé, kiszámíthatóvá, s nem utolsósorban – nyilván mindezek folyományaként – meghié avaa emberi viszony(lat)ainkat. Mármost a kérdés az: ugyan mi a „fene” léphete e galádul elfecsérelt, gyáván megtagado (majdhogy azt nem mondtam: elárult) értékeink örökébe? – Valami nygös, deprimált, szuicid tetszelgés? Stressz-szindrómának is tekinthet, edt önfeladás? Az önállóságot és egyéniséget tápláló sforrás kiszáradása, illetve a „septem artes liberales” tápláló emlinek elvesztése nyomán eluralkodó kétségbeese modellkövetés? Esetleg a kultúrába vete hit, s a hit éltet kulturalitásába vetete életbizalom megingása? – Kétségtelenül ilyesmik… De tovább kérdezek! Miért, hogy a hajdan tehetséges, jóarcú sportolók helye ma kopaszodó, tetovált nikotinistákat, Európa-díjas kórusunk szép hangú leányai helye elvált, megtört, elhájasodo „édes”-anyákat, rekedtre rikoltozo, karrierista vénlányokat és depressziójukba húzódo outsidereket találok? Persze, lehetséges, hogy én értem túl korán: izgágaságom kezdel a sorok elejére zö, s így érthet labilitással, bár megbocsájthatatlan agresszióval villogtak hátra menetszéltl és cigareafüsl vörösl szemeim. Egyébként, ha akarom, akár epikus distanciaként is fölfogható ez az utcahossznyi kényszerelny – meg-nem-érteségem, mellzöségem és boldogtalanságom záloga. (Mert hát nem vitás, hogy az analízis készsége mindig a küls nézpont adoságához kötdik: a kényszeres ön-élveboncolás mélyén a szintézis iránti kétely, a boldog, állati szinkronitás ellentéteként megjelen történeti tudat szorongása lüktet és sugároz.) 3

PoLíSz Téged kérdezlek most, ha már magam nem válaszolhatok: lehetséges volna, hogy valóban egy szerencsétlen kimenetel, mert minden létez és elképzelhet értékrend szerint ellenkez eljel dezurbanizációs folyamat szemtanúi vagyunk? Hogy – amint azt költ barátom, Nyilasy Balázs vizionálja az áprilisi Hitel hasábjain – az etnikai és kulturális integráció végóráira a válságkultusz Patyomkin-falvaivá aprózódtunk és zsugorodtunk? Nos, szintén szeretném hinni (talán már-már megszálloan is), hogy mindez nem igaz. Ugyanakkor, ha belegondolok, milyen erkölcsi és esztétikai alapozású írások jelennek meg újabban egyes országos terjesztés periodikákban (olyanokban, amelyeket annakidején a legmértéktartóbb respektussal öveztünk), bizony a hideg futkos a hátamon, s önkéntelenül is egyre többször jutnak eszembe Balázs költi izzású sorai. Hiszen egyik irányból a mindent elárasztó, bárgyú zsurnalizmus, a didaktikus bölcselkedés és a gyomorforgató familiarizálás; másik irányból a pöffeszked, sztentori pu ogtatás (legéppuskázás), az áltudományos torkon ragadás és a deduktív kisajátítás hadmozdulatai uralták el a kulturális diszkurzust. Pedig hát, szintén szólva, nem valószín, hogy bármilyen szinten is protot – anyagi vagy szellemi többletet – termel e „szaktudományos” „párbeszéd” (értsd: perbeszéd) irányítói számára, ha rajongásunk valóban az erózióban, a szétaprózódásban, a mindent átható és uralma alá kényszerít Válságban találja meg korszernek tekinte tárgyát – a hatalom si logikája szerint. Ami azonban a legnevetségesebb: tesszük-teszik mindezt egy olyan korban, amikor – az írástudók ama szk körén kívül, amely nem csupán ír, de az alkotással párhuzamosan (ha nem is azonos erbedobással, de legalább mennyiségileg megegyez arányban) mveldik is – kritikát, esszét, tanulmányt, valljuk meg, senki embera nem olvas. Hogy miért, errl meglehetsen sokan és sokat írtak az elmúlt évtizedekben, szükségtelen hát, hogy egy újabb strófával gazdagítsam e diskurzust. Ráadásul – s nekünk talán éppen ez most a legfájóbb-fontosabb –: beletekintve kortársaim kielégítetlen, szomorú, nem egy esetben máris kiége szemébe, e „probléma” tüstént jelentéktelenné töpörödik. De messzire kalandoztam, Drága Misikém – így hát, ha befejezni nem is bírom, e percben mégis abbahagyom „válasz”-levelem körmölgetését. Amit tudtam-bírtam, lényegében elmondtam; csupa periférikus kérdés körül tántorog már bágyadt tollam. Egyedül az bánt (s késztetne írásra még), hogy – visszaolvasva levelem – azt kell lássam: e néhány oldalon alig üzentem-ígértem valami szépet, nyugtatót… * „Hogyan küldjek Néked vigaszt, / Ha nincs vigasz, amely igaz?” – szegezte mellemnek a kérdést egy krisztinavárosi serházban Gyurka bácsi, a költ – még valamikor 2006 augusztusában. Akárhogy is számolom, hét esztend telt el azóta; de bizony úgy tnik: e tragikomikusan frappáns kérdés megismétlésén túl többet, jobbat, bölcsebbet momentán magam sem írhatok… baráti öleléssel, m. Pócsmegyer–Surány, 2013. augusztus 29. A szövegben utalás történik a szerz Mködés címmel, 2013 tavaszán megjelent tanulmánykötetére, Nyilasy Balázs A válságkultusz Patyomkin-falvai cím esszéjére (Hitel, 2013/4., 12–21.), valamint Faludy György Tanuld meg ezt a versemet cím költeményére. – A szerk.

4

A történelem faggatása

Deák Mór

Nemzeti park ez i még egy véde erd ez i még egy nemzeti park én állok a kapujában ne merd! ne próbáld! ne akard!

minden út az erdbe visz s mindegyik elhagyja végül én még rzöm ezt az erdt s  megriz emberéül

egy vers védi ezt az erdt erd védi ezt a verset bejárhaad elolvastad megérteni mégse merted

míg magam is fának állok egyik hosszú éjszakámon amikor az erd alszik s engem elkerül az álom

az a tölgy o Lázár Ervin ez a feny Bella Pista mindenkinek van egy fája mindenkinek van egy bokra

teremjen más a kapuban nemzeti park riznek éneket vigyáz az erd s az erdt óvja az ének

Ez a házam ez a házam és bár nem roskatag megroskasztják a becsmérl szavak lassan mindegy ki szabja meg a sorsom ez a házam ha meggyullad eloltom ez a házam vevk is jártak már i ócsárolták bár én nem hívtam senkit föllépteek bohóc voltam porondon de ez a házam ha kigyullad eloltom ez a házam vannak sokkal szebb házak de azt fogadtam meg amnak és apámnak

hogy úrrá leszek örömön és gondon ez a házam ha fölgyullad eloltom ez a házam örököltem és büszke vagyok magamra és az seimre teem hozzá ítélni nem a dolgom de ez a házam ha meggyullad eloltom ez a házam s ha mégis összedlne az eget szakasztom darabokban a földre az én átkom lesz a villám keresztül a mennybolton de addig ez a házam s ha fölgyújtom eloltom 5

PoLíSz

Fazekas István

Balassi-strófák Úrnapján Leginkább Zsuzsánnát, ele Júliát, tiszta szívbl szereem. Vétkemnek miaa (kemény hangom mia) Zsuzsánna is elreppen. Én pedig megtörvén, csontjaimban égvén állok kínoktól verten. Szívem csúf hamuvá, fázós fájdalommá kucorodik fészkében, lehullt bennem a Nap, hvösl Hold ala élek számzetésben. Iszapba roskadok, hazátlan sorvadok: megragyog gyermekségem. Keészelt utamon isteni oltalom Máriát elém kérte. Folyók felbuzdulnak, egek megújulnak, felizzok én is érte. Kibillent hegyeket, megszédít réteket, ha villan két szép térde. Míg össze nem törnek, sírba nem gyötörnek, remélem h szerelmét! Amivé véteem, csak benne leljem, adja meg az magos Ég! Villámsújtoan is, lemészároltan is, csak hogy Vele élhetnék!

Szász László

Az irodalmár: tudós vagy értelmiségi?1 Amióta véget ért az az idilli korszak, melyben az elméleti megfontolás a társadalmat osztályok és rétegek szerint ügyes skatulyákba rendezte, a szellemi erk képviseli, különösen azok, amelyek az irodalmat és a humán mveltséget közvetítik, nem találják helyüket és funkciójukat a folyamatosan változó, amorf közegben. A modern, plurális, demokratikus berendezkedés társadalmak bonyolult rétegzeségét a szociológia úgy próbálja áekinteni, 6

A történelem faggatása hogy alrendszereket vél felismerni, magyarán professzionális cselekvk viszonylag homogén csoportjait. Bennünket most csupán az az eléggé pontosan megrajzolható közeg érdekel, amelyet Bourdieu irodalmi meznek nevez, és amelynek társadalmi rangja – mint az „irodalmárok köztársasága” – a benne résztvevk autonómiatörekvéseivel mérhet. A mez fogalma alkalmas arra, hogy a professzionális irodalmárokat a társadalom széles spektrumában, a politikai hatalom függvényeként is láassa, ugyanakkor értelmezhetvé teszi a benne érvényesül értékrendet és esztétikai, mértelmezési normákat. Az irodalmi mez ebben a felfogásban „óhatatlanul csatatér formáját ölt ertér” (nem az én szavaim: az irodalomszociológuséi!), többféle metaforikus jelentésben: esztétikai értelemben malkotások küszködnek a megjelenésért, az olvasókért és a megértésért; maguk a professzionális cselekvk viszont szerepkörük megvalósításáért.2 Valójában két résztvevnek kellene dominálnia: az írónak és az olvasónak, ez volna az eszményi szereposztás, minthogy k nem csatáznak egymással, ráadásul egyik a másik nélkül nem is létezhet. Akkor hát ez az ertér nem a két legfontosabb szerepl, az író és olvasó párbeszéde által válik csatatérré, hanem a többi résztvev mia, akiket valójában közvetítknek tekintek. Paradoxon, de irodalomszociológiai közelítésben az olvasó nem tagja az irodalom eme köztársaságának, minthogy csakis a professzionális cselekvk lehetnek részesei, az Olvasó azonban mindig laikus (de errl késbb). Kik hát a profeszszionális cselekvk? Az író, az irodalomtudomány mvelje, a kritikus és az a megkerülhetetlen résztvev, akit számtalan foglalkozásnévvel illetnek (pl.: menedzser), de mindenekel kulturális vállalkozónak tekinthet. A kulturális mez akkor mködik egészségesen, ha a küzdelem e négy szerepl, az író és a kritikus, a kritikus és az irodalomtudós közö zajlik, illetve mindannyian a kulturális vállalkozóval viaskodnak. Ez mködteti természetes módon az irodalom alrendszerét. A valóságban azonban más történik: egy-egy értékképviseleti csoport – mely szövetségbe tömöríti az írót, a tudóst, a kritikust meg a vállalkozót – valamely más értékrendet valló, hasonló szerepkörökbl szervezd csoporal áll harcban. További kérdés, hogy milyen értékek állnak egymással szemközt. (De errl is késbb.) Egyelre egy kirívó hiánymozzanat ötlik szembe: a témát lenygöz elméleti apparátussal elemz tanulmányokban sehol sem jelenik meg egy igen fontos szerepl, az értelmiségi. Következésképpen az értelmiségi nem professzionális cselekv; a mez határain kívül helyezkedik el, valahol a laikus olvasó társaságában. Csakhogy az értelmiségi (egyelre axiómaként tételezhet) mégsem laikus olvasó: nem több, de más. Akkor hát micsoda? Hagyományos felfogás szerint „a társadalom lelkiismerete”, akárcsak az író. Tehát aitd és életforma, melyet nem lehet szabatos kategóriákkal leírni. Ha legfképpen magatartás, akkor nem státuszfügg: a kulturális mez bármely szereplje lehet értelmiségi is; és hogy az író, a tudós, a kritikus, az irodalmi vállalkozó értelmiségivé válik-e, az részben alkati adoság és egyéni döntés kérdése, nagyobb részt azonban a társadalom, illetve a politikai hatalom által teremte környezel függ. 7

PoLíSz Bennünket most elssorban az irodalom értelmezjének munkássága foglalkoztat, aki felismeri, feltárja, elemzi, de közvetíti is a malkotás, az irodalom értékeit. Központi jelentségvé válhat ily módon az irodalomtudós közvetít funkciója. De az értelmiséginek is ez a legfbb dolga: értéket, s ha irodalmár, mvészi értéket közvetíteni. Dönt kérdés lehet: miben áll a különbség, hogyan teszi ezt a tudós, hogyan az értelmiségi. Természetesen túlzok és sarkítok, amikor – élesnek tetsz – különbséget teszek tudós és értelmiségi típusú értékközvetítés közö. A tudósi státusz és az értelmiségi aitd egyáltalán nem zárják ki egymást; csakhogy én szerepkörökrl, mégpedig alapveten eltér, társadalmilag prejudikált funkciókról beszélek. S minthogy magyarázatára nem találok elméleti fogódzót, fogalmi apparátust, e di erenciát megkísérlem empirikus módszerrel, személyes tapasztalaal illusztrálni. Tanárként végigjártam az oktatás csaknem teljes vertikumát, amibl – témánkat illeten – az a példázatérték, hogy két, alapveten különböz régióban tevékenykedtem: atalon Erdélyben, tipikusan nemzeti kisebbségi helyzetben, folyamatos nyomás ala, a szabadság teljes hiányában; harminckilenc éves koromtól Magyarországon. Ugyanazzal a Kolozsváron szerze szellemi poggyásszal egyetlen élet ala két, teljesen eltér irodalmár-életformát kelle fölépítenem, s e kétféle folyamatnak e helyt csupán a konklúzióit foglalom össze. Erdélyben a magyar nyelv tudományosság és kulturális intézményhálózat csaknem teljes hiánya mia még törmelékeiben sem alakulhato ki a bevezetben felvázolt irodalmi mez a maga professzionális szereplivel. A kultúra csonka alrendszerének mindahány résztvevje valamiféle értelmiségi szerepkörbe kényszerült, függetlenül aól, hogy milyen társadalmi (többnyire igen alacsony) státuszban élt, dolgozo. A hatalom által önkényesen osztogato funkcióktól független, meglehetsen homogén élet- és viselkedésforma alakult így ki a magyarság egy csoportjában, amelynek ismertetjegye egyfajta (kimondo vagy ki nem mondo) felelsségvállalás volt, az életben tartó kulturális értékek közvetítésének felelssége (avagy kényszere). A legfbb érték a könyv volt, az olvasás aktusa, és akinek megadato a mértelmezés tálentoma is, annak kötelessége volt közvetíteni a felfedeze értéket. Az olvasó pedig kötelességének érezte, hogy nemcsak a könyvet, de a róla szóló interpretációt is elolvassa. Ezért a kritikus (aki szociológiai értelemben nem volt professzionális értelmez) ide-oda ingázo a professzionális olvasó–laikus értelmez, laikus olvasó–professzionális értelmez státuszai közö, mert interpretációját úgy kelle megfogalmaznia, hogy a laikus olvasó is megértse. Az Olvasó megkövetelte a közérthetséget – ezt személyes tapasztalatokkal tanúsíthatom. Egyszóval: az írástudók jelents része (bár talán kényszerségbl) vállalta az intézményeken kívül rekedt értelmiségi szerepkörét, és széles közösséget vonzo maga köré. Ez az értelmiségi általános, lehetleg magas és széleskör mveltséget igyekeze közvetíteni, nem a maga tudománya, hanem a közönség szükségletei érdekében. Magyarországon ugyanarra a szellemi útravalóra teljesen más szerkezet ismeretanyagot és életpályamodellt kelle aztán felépíteni, olyat, amely kompati8

A történelem faggatása bilissé válik az irodalmi mez valamelyik professzionális szerepével. (S mindjárt adódik ebbl a következtetés, hogy az egyetemeken, a magyar szakon például, ma is érdemes a mély tudás, a klasszikus mveltség alapjait biztosítani, az éppen divatos elméleti irányzatokat viszont a korszak elkerülhetetlen kihívásaként kezelni, mert az egyetemen szerze tudás csak alapozás, melyre évtizedekig építkezni lehet; ezért létfontosságú, hogy milyen összetétel az útravaló.) Személyes tapasztalatom nyomán tehát a mveltség gyarapításának Erdélyben önkéntes kötelességelv célja volt: azért tanulni, hogy minél többet átadhassak a megszerze tudásból, a hatalom manipulációival szemben kialakítani magamban és környezetemben, tanítványaimban a mindent felülvizsgáló kételked és kritikai gondolkodást. Ezt a (hangsúlyozom: lehetséges, hogy kényszerbl kialakult) modellt képzelem értelmiségi szerepnek. Magyarországon a tudás gyarapítását más szándék alakítoa; kevésbé a közönség szükségletei, mint a magam önz céljai, amit eufemisztikusan önmegvalósításnak nevezünk. Mivel az irodalmi mez professzionális szerephálójához való igazodást segítee, és intézményi elvárások, egyetemi és akadémiai normák irányítoák, a megfelelés kényszerének kell neveznem. Azt hiszem, sikerült visszakanyarodnom ahhoz a professzionális szereplhöz, akit az irodalomtudomány mveljének neveztünk. S akinek tulajdonképpen csak egyetlen súlyos gondja van: maga a tudománya, melynek nyelvén meg kell szólalnia, és fogalomkészletével valamit mondania tárgyáról, az irodalomról. Pontosítok: az irodalomtudománynak több kétségbevonhatatlanul funkcionális, évszázadok ala pompásan kilombosodo ága van; az irodalomtörténet, a poétika, a retorika, a verstan, stilisztika stb. – mind a tanításban és ezáltal a nemzeti mveltség megalapozásában bizonyítoa nélkülözhetetlen mivoltát. Igazi gond metatudományával, az irodalomelméleel támadt az utóbbi évtizedekben, mely az irodalomról való gondolkodás mindent beárnyékoló védernyjévé vált. Általánosságban a tudományok azért alakítják ki saját nyelvezetüket, fogalomkészletüket, hogy nevet adjanak rejtélyes vagy korábban nem ismert tényeknek, ezáltal pontosítják annak a témának, tárgynak a jelentéseit, amelyrl szólnak. Az irodalomelmélet tárgya az irodalom, és errl „mint olyanról” beszélni ahhoz hasonló szellemi gyötrdés, mint Feyerabend monumentális kísérlete, hogy felszámolja a tudományos gondolkodásban több mint kétezer éve megalapozo racionális és logikai alapú érvelést. A tudományelmélet eme nagy provokálója soha véget nem ér magyarázatot szán az elméleti gondolkodás – szerinte – legfbb jellemzjének, amit elnevez inkommenzurábilitásnak („össze-nem-mérhetségnek”), és több száz oldal után ezt tudja megállapítani: „Láthatjuk, milyen fontos megtanulnunk rébuszokban beszélni, és milyen katasztrofális hatással kell hogy járjon az azonnali tisztázoság és megértés furora…” Feyerabend a tisztességes átlagolvasók és a publicisták számára a maga felsbbrendségét hangoztató, tipikus „köldöknéz” lozoptert testesíti meg.3 Vele ellentétben Steve Fuller az értelmiségi gondolkodás- és viselkedésmódot vizsgálja, ezért más nézpontból közelít ugyanehhez a jelenséghez, miszerint „a tudományos kutatás önmagából táplálkozik”. Tudósi alapállásból eléggé el nem ítélhet módon igen pórias magyarázaal szolgál az 9

PoLíSz utóbbi évtizedekben mutatkozó folyamatra, „amelyben az ismeretelmélet […] átengedte elsbbségét az ontológiának”: gazdasági okokkal. Társadalmi megbecsültségük fenntartása érdekében a tudás öngerjeszt tkeáramlását hozzák létre a tudósok, mégpedig „a tudományos nyelvhasználatban szunnyadó kreatív képességek hasznosításával”. Ily módon maga a metanyelv válik a lételméletinek álcázo gondolatmenet súlypontjává, nem a téma, melyrl látszólag mondanivalója van. „Amikor a felkészületlen entellektüelek […] a bölcsészek szaknyelve mia panaszkodnak, akkor erre a folyamatra utalnak. Az eredmény akár szürreálisnak is tnhet olyasvalaki számára, aki azt várja, hogy a gondolat kövesse a valóságot” – állapítja meg Fuller nem csekély iróniával, majd ugyancsak kétértelmen összegez: „ha a tudósok olyan szakzsargonhoz ragaszkodnak, amely csupán többéves megfeszíte tanulás után érthet, akkor a közélet önbecsüléssel rendelkez tagjai jogosan jutnak arra a következtetésre, hogy a tudósok ezzel vagy a tudatlanságukat, vagy pedig a mások iránti megvetésüket árulják el. […] Minden, amirl érdemes beszélni, más szavakkal is kimondható.”4 Nem elitista nagyképségbl hivatkozom rangos nyugati szakírókra; csupán azt szeretném bemutatni, hogy a világ más részein is érvényesek a bennünket foglalkoztató dilemmák, mondhatni, kölcsönözzük ket, a mi saját kelet-európai és magyar kulturális identitásunk sajátosságaival. Sajátosságunk egyebek melle abban a közismert tényben ismerszik meg, hogy a nyolcvanas években valóban indokolt volt a valóságtükröz, mondanivaló-centrikus irodalomszemlélet revíziója, illetve felszámolása, az új módszertant azonban kritikai szrés nélkül átveük, ahelye, hogy a saját hagyományainkkal összeveteük volna. Az új elméleti irányzatok nem egyszeren iskolát teremteek; nem konstruktív viták tárgyává, hanem pillanatok ala hatalmi kérdéssé váltak a radikálisan átalakuló irodalmi mezben. Segítee ezt a folyamatot, hogy az irodalmi paradigmaváltás (a korszak kedvenc kifejezése!) revelatív társadalmi-politikai változásokkal párhuzamosan, mintegy azok függvényeként következe be, s ezáltal az irodalomban egy olyan paradoxális jelenség is tartóssá vált, amelyet a nyugati kultúra kevéssé ismer. Közhely, hogy irodalmunk korábban mindig is az esztétikai értékteremtésen túlmutató közösségi, létfenntartó funkciókat vállalt magára, kemény diktatúrák és a szigorú cenzúra idszakában ezért metaforikus, több értelmezési lehetséget nyitó, olykor homályos beszédmódot alakíto ki, tehát súlyos, de kódolt etikai tartalmakat is közvetíte; a nyelv és stílus burkában rejtzköd ethosz pedig ismét csak az esztétikai értékhez tapadt – látszólag a fronézis klaszszikus harmóniáját élesztgetve a XX. században. Az ily módon összete, olykor misztikált jelentés mveket az értelmezés roppantul leegyszersíte mveletekkel ítélte el vagy dicsérte, de lényegre redukáltan „közérthetvé” tee. Majd miután a malkotás számára megsznt a cenzúra-öncenzúra, megnyílt a szabad beszéd tere, és lehullo róla a többértelmség meg a nyelvi homály kényszere is, paradox módon a mvet értelmez elmélet válto át ontológiai magaslatokban röpköd, lozóai fogalmakkal zsonglrköd, homályos és önmagát a szépirodalmi alkotással egyenérték „szövegnek” minsít nyelvhasználatra. 10

A történelem faggatása A reáliáktól eltéren az irodalomelmélet olyan diszciplína, amelynek semmiféle befolyása nincs tárgyának, az irodalomnak alakulására, minthogy annak deniálása is lehetetlen. Malkotások vannak, létez konkrét és szellemi objektumok; az irodalom megfoghatatlan, létmódjáról évezredek ala is csak annyit tudtunk megállapítani, hogy történetileg változó fogalom, és hogy életünk legnagyobb hiánycikkének, az élménynek legmagasabb fokon megvalósuló minsége. Következésképpen azokat a legfontosabb aribútumait, melyeket az elmélet nagy elszántsággal rtat, ugyancsak nem vagyunk képesek megragadni. Konkrétan tudunk vitatkozni a formáról, a jelentésrl, viszonylag megbízható szempontok alapján nyelvrl és stílusról; kció és valóságvonatkozás, malkotás és biográai szerz viszonyáról, kiváltképpen pedig az esztétikai érték kérdésérl – bármily lenygöz tudáskészlet birtokában – a tudósi igényesség lehengerl metanyelvével is csupán szubjektíven személyes vagy csoportízlést közvetít véleményt tudunk megfogalmazni. Márpedig az irodalomtudomány egyetlen konkrét és hatékony teljesítménye a kánonképzés. A kánonképzés módszere a listakészítés, a listakészítés alapja az értékítélet, az értékítélet lényege… Nos, i elakadok. Miféle tudományos objektivációk eredményeként jön létre az értékítélet, ha nincs hitelesíte mércénk az esztétikai minség megállapításához? Ismét csak egy szociológiailag megragadható mozzanat: az esztétikai értéket a hagyományok, esetünkben a magyar irodalom mélységes mélybl ered hagyományai, a szokásjog, az írástudók általános mveltségének foka, de legjellemzbb módon a közmegegyezés dönti el. Kiket tekinthetünk a közmegegyezés megtestesítinek? Valamely értelmezi közösséget, melynek tagjai értékképviseleti alapon alakítják ki a listákat. Milyen szempontok alapján állítják össze az értékelv listákat? Minthogy az esztétikai élmény szubjektív, természetesen egyéni és csoportízlés alapján. Újabb fogalomhoz, az ízléskultúrához jutounk, mely csak szociológiai szemléleel értelmezhet. Az elmélet sok ezer oldalnyit morfondírozo azon, hogy az esztétikai érték nem a malkotás tárgyi mivoltában, hanem az olvasó/befogadó szubjektumában képzdik. Tehát az exegéta is a maga szubjektív vagy csoportja kollektív ízléskultúrájának milyensége alapján szelektál. Az ízléskultúrát csak kis mértékben alakítja a bár oly alapos kutatómunka, sokkal inkább az iskola, a neveltetés, a kulturális környezet, az elolvaso mvek mennyisége, az olvasás hermeneutikai aktusának mélysége stb.; ami pedig igencsak az értelmiségi aitd felé kanyarítja a kérdéskört. Minthogy az értelmez valamely ízléskultúrát képvisel/ közvetít csoport tagja, óhatatlanul annak értékrendjét vetíti rá a malkotásra, vagy annak ízlése alapján szelektál a mvek közö. Az ízléskultúrának sokféle megközelítése lehetséges, abban azonban a különböz felfogások megegyeznek, hogy a szorosan ve kulturális formákon kívül a csoportízlés mindig hordoz politikai-ideológiai megfontolásokat is, s az a kérdés: az ideológiai vonzalmak milyen mértékben hatják át az ízléskultúra többi elemét. Ismét csak példával, ezúal olvasói tapasztalaal tudom illusztrálni, mire is gondolok. Az irodalom esztétikai minségeinek egyik kutatója két, kötetnyi terjedelm dolgozatot szentelt a téma elemzésének, azzal a nagyra becsülhet el11

PoLíSz szántsággal, hogy az érték fogalmát kizárólag a szöveg immanenciáiból vezesse le. Nagy körültekintéssel és hatalmas fogalmi apparátussal végze mveletek eredményeként mégsem tud megbízhatóbb magyarázatot adni, mint amit egy tapasztalt és mvelt laikus olvasó mondhatna: „Csak a remekmvek képesek arra, hogy az olvasó magánvagyonává, életének személyes tárgyaivá váljanak. Ezért az értékelés mércéje is ez lehet: azok a malkotások a legértékesebbek, amelyek képesek egyedi dologként viselkedni. Ennél jobban lehetetlen körülhatárolni az esztétikai értéket.” Illetve egy másik síkon mégiscsak túllép a m immanenciáin, és ontológiai szinten találja meg azt a jelentést, amely ugyancsak közismert: „az esztétikai érték, az esztétikum tartalma az az érték, mely nem vezethet le semmiféle más dologból, s mely épp ezért fogalmilag megragadhatatlan, amely fölöe áll minden más értéknek – s ez a szabadság.”5 Elvileg tehát az esztétikai értékelés mvelete mindenekfölö a malkotás egyediségének fölismerésébl, illetve a szabadságérzet szövegbl sugárzo és az olvasó által elsajátíto mértékébl adódik össze, s ez módszertanilag is alkalmazható szempont. Maga az értekezés szerzje is alkalmazza oly módon, hogy konkrét melemzéseiben az egyébként semleges töltet szabadságfogalmat ideológiai eljelekkel látja el; ha úgy tetszik: a valamitl elszakadni akaró, haszonelvségtl mentes, abszolút érték szabadság fogalmát a valamiért való, esetleg valami ellen irányuló szabadság jelentésével váltja fel. És ezzel a mozzanaal az alkotás immanenciáiból levezete esztétikai érték máris ideológiával telítdik. Miközben ez a szemlélet irodalmunknak az általa bírált vonulatát nemzeti és közösségelv elkötelezeségként szignálja, a legmagasabb esztétikai értékként jegyze szabadságot az alkotói függetlenség fokával méri: „a maga írói függetlenségét a hatalommal szemben kiharcoló Olik, Mészöly, Konrád példáját követve a nyolcvanas évek elejétl fként Nádas és Esterházy mvei révén átalakult irodalmunk egész hangneme.” A kánonteremt tudós ezzel az átkaroló gesztussal valamely eszme jegyében összetartozó csoportot hoz létre, vagyis a végtelenül általános szabadságeszme kizárólagos birtokában az írók egy csoportját önálló entitásként s egyben kollektivitásként kisajátítja, mindenki mást távol tart; következésképpen: a szabadság fogalmának érvényesítésére más közösség érdemtelen. Jelzi ezt a folytatólagos logikai érvelés, mely szerint „az erkölcs közvetlenül magával az írói munkával […] kapcsolódo össze”, magyarán esztétikai érték–szabadság–erkölcs–kánon paradigmasora jön létre, s innen már csak egyetlen logikai ugrás a magyar irodalom teljes keéosztása, a számtalanszor idéze, de soha végig nem gondolt bon mot-val: „Ezt fejezik ki Márai Sándor szavai […]: az írónak nem népben-nemzetben, hanem alanybanállítmányban kell gondolkodnia.”6 Írtam már másu, de ismét utalnom kell rá: ez a szembeállítás nem valódi ellentmondás, hanem fogalomzavar, tudniillik az egyik szemantikai, a másik grammatikai fogalom; mintha egy Tóth Árpád-elégia metaforáit egy Forma1-es Red Bull sebességével hasonlítanók össze – a Szókratészt elítél athéni demokrácia szabadságelvei alapján… Minden malkotás, ha irodalom, mindaddig ideológiailag-politikailag semleges, amíg a kánonformáló elmélet – a tudósi „ráolvasás” módszerével – ki nem sajátítja. Így válik például 12

A történelem faggatása Bojtár Endre elemzésének tárgya, a Nádas-életm a nemzetiként megbélyegze irodalom esztétikai-etikai ellenpólusává: „hinni a semmiben […] – ez az a hit, amely immunissá teszi Nádast bárminem kollektív azonosság erkölcstelen feleltlenségével szemben, ez az a hit, amellyel felvértezve […] a »nemzeti sorskérdésekben« […] is mindig igaza volt.”7 (Kiemelés tlem – Sz. L.) Így alakul át tehát az esztétikai értéket (tulajdonképpen ésszeren) minden más szempont fölé helyez monumentális elméleti okfejtés az alkalmazo melemzési eljárások során ellenségképet teremt, kizárólagos hatályú, a hit fogalmát is magába olvasztó, ideológiai megalapozású kánonná. S mivel ennek az irodalomtudósi szerepkörnek egyik alapelve a tekintélytisztelet, mindjárt ide is citálom a kanonizáció egyik nagy nevét: „Minden értelmez jelen a maga elrenyúlásában szubjektív; de egy, a maga érdekeiben kontrollálatlan és mintegy lelkesen elköteleze jelen önmagába bonyolódik, és vadon term, gyorsan cseréld »kánonokat« alakít ki, az irodalomtudományos és politikai konjunktúrák iránti divatos vonzódásokat. Mindazonáltal […] ha elfogadjuk Dilthey az irodalmi hermeneutikával kapcsolatos követelményét, tehát hogy annak gyakorlati céllal kell a történeti megértést nyújtania, akkor az irodalmi megértés nem engedheti át magát tetszleges jelenkonjunktúráknak […], szüksége van ezért egy bels kontrollinstanciára, amely megóvja t aól, hogy a holnap csdtömegéhez tartozzék.”8 (Kiemelés tlem – Sz. L.) Akkor hát mi jellemz erre az irodalomtudósi aitdre? Felismeri, hogy tudományának tárgyát, az irodalmat, és annak legfbb aribútumait az irodalomelmélet módszertanával nem lehetséges egzakt módon leírni. Szembenéz azzal a szomorú valósággal is, hogy míg a természeudományok kutatásainak elbbutóbb hasznosítható eredményei születnek (kényelmesebben utazunk, lakunk, egészségesebben élünk stb.), addig az irodalomelmélet eredményei nem járnak jótékony következményekkel az emberek hétköznapjaira. Ezért ontológiai fogalmakat állít szemléletének tengelyébe, és ennek megfelel metanyelvet hoz létre, amelynek f célja nem a mvek értelmének és értékének közvetítése lesz, hanem maga a nyelvhasználat, amellyel az értelmezi csoport megkülönbözteti önmagát másoktól. Legfbb tekintély látszólag a malkotás (s helyesen!), valójában azonban a mvekre valamely közmegegyezés alapján kialakíto csoportideológia téziseit vetítik rá (igen helytelenül!), az ideológiát pedig személyek testesítik meg, s így a tekintély átruházódik az alkotók és teoretikusok egy csoportjára. A teória középpontjában egy megvétózhatatlan fogalom, a szabadságeszme áll, annak olyan járulékos kellékeivel – mint a demokrácia, emancipáció, egyediség, az identitás szabadsága stb. Csakhogy a szabadság fura egy jelenség: tele van önellentmondásokkal, egyszerre abszolút érték és megfoghatatlanul viszonylagos, bármilyen összefüggésben adunak lehet használni. Fentebb idéze esztétikai értékteremt funkciójának ellentételezésére is alkalmas: „Vajon be kellene tiltani a szemetet és giccset? Az európai kultúra végül is a szabadságról szól, és ez a választás szabadságát is magában foglalja. Ha jobban szereted a giccset, olvass giccset” – vallja Heller Ágnes.9 Magas-irodalmat tehát csak a kiválasztoak olvasnak. A demokrácia és a szabadság nevében elitista ez az aitd; mert kisa13

PoLíSz játítja az elméleti fogalmakat, segítségükkel a szabadság szimbolikus megtestesítiként kanonizált alkotókat olyan tekintéllyel ruházza fel, amely a kulturális mezben már ideológiai-politikai hatalomként funkcionál. Így alakul át az értékképviseleti alapokon álló értelmez közösség ideológiai-politikai érdekképviseleti csoporá. Ami egyébként kollektív szereptévesztésnek is tekinthet. Onnan indultunk el, hogy az exegéta végül is a maga szubjektív ízlése alapján képes az esztétikai értékre vonatkozó véleményt megfogalmazni; és azt tapasztaltuk: ha ezt a szubjektív ítélképességét és merészségét feladja, végül hatalomorientált ideológussá válhat. Az ízléskultúra végtelen szabadsága azt jelenti, hogy mindenki bármit olvashat vagy nem olvashat, ám ha a kulturális mezben professzionális cselekvként szándékozik részt venni, el kell fogadnia a kötelez játékszabályokat, a tekintély elvét. Sarkosan fogalmazva: aki nem fogadja el a mez játékszabályait, mégis magas-irodalmat olvas, mi több, véleményt formál, az már nem is lehet professzionális irodalmár, hanem a körön kívül rekedt laikus olvasó, avagy egyszer értelmiségi. Ez volna hát az értelmiségi leegyszersíte, kézenfekv bemutatása; befogadás-esztétikai szempontból: értelmiségi=laikus olvasó. A laikus olvasó – más irodalomtudós teoretikus álláspontja szerint – igencsak korlátolt személy: „Mármost ha az irodalmihoz képest az – önmagát nem reektáló s a formaképzdés értelmezésének retrospektív horizontját nem érvényesít – laikus olvasást funkcionális mködésének másságában akarjuk megragadni, nagyon is elképzelhet, hogy ennek a befogadásnak alighanem a formai képzdés mvészi-poétikai egyedisége iránti semlegesség a legfbb jellemzje. Egy olyan elzetes beállítódás tehát, amely az olvasást nem kívánja kiszolgáltatni a formaképzdés tervezhetetlen és az önmegértést ezért épp az esztétikai tapasztalat szabályozhatatlanságán keresztül nyitoságba helyez mozgásának. […] (Bár »a ktív nem azonos az irodalmi mvel, de bizonyosan annak lehetvé tétele«, a laikus olvasásban alighanem mégis a kcionalitásra hárul az irodalmiság képviseletének legtöbb terhe. Az (ön)életrajzi horizontba helyeze olvasás ugyanis fként azzal »hallgaatja« el az esztétikai tapasztalat nyelviségét, hogy a kció „poétikáján” keresztül változtatja életszeren fölvehet tapasztalaá.)10 Ami magyarán (ha egyáltalán jól értem a fenti gondolatmenetet) azt jelenti, hogy 1) a laikus olvasónak semmiféle érzéke nincs a mvészi forma és a poétikai érték iránt, 2) mégpedig azért, mert nincsenek meg az elzetes esztétikai tapasztalatai, vagyis mveletlen; következésképpen 3) nem érzi az irodalmi nyelv (és természetszeren a fentebbi elméleti szöveg) egyedi szépségét; 4) egyetlen dolgot ért meg: a kciót, azaz a történetet, abból is csak annyit, amennyit öszszehasonlítani képes gyatra személyes éleapasztalatával. Kétségtelen: vannak ilyen olvasók, bár k valószínleg nem olvasnak bonyolult szerkezet és nyelvezet, sr és gazdag jelentésrétegekbl sz mveket. Homlokegyenest eltér véleménye van errl a jelenségrl az olvasásszociológusnak: „Kutatások bizonyítoák, hogy egy-egy mnek akár nagyságrendekkel nagyobb számú eredeti és érvényes értelmezése van a laikus olvasók körében, mint amennyi a hivatásos olvasóké […]. Egyébként a »hivatásos« és »laikus« […] merben szociológiai kategóriák”.11 Ízléskultúráról lévén szó, az irodalomtudósokat is szemügyre veszi: 14

A történelem faggatása „Ismerünk alapmveket író irodalmárt, akinek esztétikai érzékenysége olyanynyira minimális, hogy képtelen eldönteni, értékes vagy értéktelen mrl van-e szó, de ha kelölik számára, remek monográát ír róla.”12 Ha azonban mégis, esetleg valamennyi laikus olvasóra a Kulcsár Szabó Ern megállapításai érvényesek, akkor annak mi lehet az oka? Valószínleg az elmélet keletkezési helyén kell kutakodni, ugyanis a tudomány megújító törekvései, az oktatási rendszer segítségével, felülrl lefelé hatnak. Egy hierarchikus rendszer csúcsán áll az Akadémia, i srsödik a legfbb tudás, egy korszak jellegét meghatározó episztémé, régies szóval Zeitgeist, korszellem, ahol eldöntik az irodalomra vonatkozó gondolkodás- és beszédmód normáit, egyszóval a kánont; innen sugárzik lefelé az egyetemek és kulturális intézmények közvetítésével, jó esetben diszkurzusok hevében. A legsúlyosabb feladat az egyetemre hárul: a legkorszerbb tudással és szemléleel, az értékek iránti alázaal, erkölcsi érzékkel és ízléssel felruházni az új nemzedékeket, hiszen mindez az egyetem végzejei által szivárog majd szét a társadalom legkülönbözbb csoportjai közö, legjellemzbb módon a atal tanárok által az iskolákban. Csakhogy a tudás, az olvasáskultúra és az ízlés megszerzésének útja éppen fordíto irányú: a nevelési folyamat során alulról, az alapfokú oktatástól kezdve, fölfelé alakul. És ha a csúcson nem jól mködik a tudás, ha például öncéllá és monológgá válik az irodalomról szóló beszéd, ideológiai-politikai elkötelezeségvé az elmélet nyelve s a mvek kiválasztása: szakadék keletkezik a legfelsbb tudás meg a mveltség formálásának alsóbb szintjei közö, épp azon a szakaszon, a középfokú oktatásban, ahol a polgári ízlést, az olvasáskultúrát, vagyis az értelmiségi aitdöt kellene kialakítani. Minek eredményeképp nem is fog kialakulni az a társadalmat spóraszeren behálózó csoport, amelyet hagyományosan értelmiségnek nevezünk. Az iskola, mint az áthagyományozás közege,13 (egyelre még) alapveten nyelvi természet intézmény, és a kánonformáló elmélet épp a nyelvhasználata mia nem találja az utat, az értelem útját az iskolához. (Más témák felé nyitna utat, de nem lehet megjegyzés nélkül hagyni e helyt a atalabb nemzedékek teljesen megváltozo kulturális receptivitását a médiumok felpörgö világában. Az internet és az okos-telefonok oly mértékben alakítoák át az olvasási szokásokat, hogy óhatatlanul alkalmazkodnunk kell hozzájuk. Ha mindezek melle azt a cseppet sem elméleti szempontot is mérlegeljük, hogy az ország lakosságának jelents hányada funkcionális analfabéta, egy bonyolultabb újságcikk megértéséig sem n fel, akkor a közvetítés funkciója még fontosabbnak látszik. És ha még azt is gyelembe vesszük, hogy értékelhet olvasásszociológiai méréseket Magyarországon évtizedek óta nem végeztek, az általános mveltség helyzete pedig a tapasztalat szerint folyamatosan romlik, akkor – ebben az összefüggésben – az irodalom elméletérl folytato viták akár a valóságtól elszakadt elit bizarr belharcának mutatkozhatnak…) Az mindenképpen megállapítható, hogy szakadék tátong az egyetemen megkövetelt irodalomelméleti tananyag és a klasszikus értelemben felfogo általános mveltség közö. 15

PoLíSz Az általános mveltség egyik átfogó megközelítése: „Az ízléskultúrák értékekbl, az értékeket kifejez kulturális formákból (zene, képzmvészet, iparmvészet, irodalom […], kritika, hírek) és hordozóikból […], továbbá az esztétikai értékeket és funkciókat ugyancsak megjelenít közönséges fogyasztási javakból (lakberendezés, ruhák, háztartási, gépek, gépkocsi) tevdnek össze.”14 Bvíthet a kör társadalom- és természeudományi vagy bölcseleti, bizonyos mértékig politikai ismeretekkel. Mveldéstörténeti szempontból az a lényeges, hogy mindezeknek mértékadó hordozója évszázadokon keresztül a polgárság, s aki ennek a polgárságnak az ízlését teoretikusan megfogalmazza, az az értelmiség. Mifelénk a felemás polgárosodásnak gazdag irodalma van, a vele eléggé szorosan összefonódó felemás értelmiségi létformának csekélyebb. A lozófus Molnár Tamás felfogása szerint az értelmiség Európában a középosztály kialakulásával párhuzamosan, annak szinte függvényeként jelent meg a reneszánsz korában, s ennek megfelelen a XX. század közepén meg is sznt eredeti funkciójában. Sajátos, nyugati módon marxista értelmezés ez, mely szerint az értelmiség az osztálytársadalmak terméke, és az osztályjelleg fellazulásával vagy eltnésével az értelmiségi funkció is elolvad. Mivel azonban életmódként és magatartásként is felismeri, akár ez a baloldali felfogás sem zárja ki, hogy mint aitd ma is létezzen.15 Mifelénk a középosztályt a szocializmus valóban felszámolta, de – bár gyanús „társadalmi rétegként” – az értelmiség való(di) ságát nem kérdjelezte meg. Talán épp ez bizonyítja elpusztíthatatlan, olykor lappangó folyamatosságát, s ha éppen nem látható, de hiánya érzékelhet: létének szükségességét; amikor eltnt a középosztály meg a polgárság, az értelmiség egymagában alkalmasnak bizonyult arra, hogy ízléskultúrát és nemzeti, etikai, esztétikai értékeket teremtsen, képviseljen és közvetítsen. Manapság az tapasztalható: a mentalitásában polgárinak neveze társadalmi csoport kialakulása igencsak hosszadalmas folyamat, mert kizárólag gazdasági-politikai tényezk függvénye; ezzel szemben értelmiségi aitdöt képvisel közösségek minden új nemzedékkel megjelenhetnek, lévén ez elssorban etikai és mentális kérdés. (Eklatáns példa lehet az erdélyi magyarság helyzete. A XX. században kétszer is – Trianon után a húszas években, majd a minden elzményt felszámoló román szocializmus korlátai közö – képes volt, jószerint a semmibl, az anyagi érdekeltségtl és karrierlehetségektl független nemzeti értelmiséget „kitermelni”.) A magyarországi értelmiség léte a kilencvenes években, a rendszerváltás nyomán telítdö kételyekkel, s ebbéli válságának elemzését már az ideológiakritika végezte el. Minthogy a mai napig nem alakult ki új, megnevezhet értékeket hordozó középosztály, az értelmiség légüres térbe került (de nem a mannheimi „szabadon lebeg” mivoltában), és tudását, képességeit egyik vagy másik hatalmi csoport közelében politikai, majd gazdasági tkévé konvertálta. A baloldali/liberális értelmiség-kritika is elismeri, hogy „a társadalomért érze felelsség […] a legelemibb, legsibb értelmiségi funkció”; amennyiben ezt már nem vállalja, annak „az értelmiségi tevékenység lassú, szinte észrevehetetlen feladása lehet az ára”.16 Ennél is megrázóbb Hankiss Elemér látlelete a legújabb kori magyar értelmiségrl. Miután sorra veszi a szerepkörhöz kapcso16

A történelem faggatása lódó nélkülözhetetlen funkciókat, és megvizsgálja, van-e egyáltalán lehetség és a szereplkben szándék a funkciók megvalósítására, arra a megállapításra jut: tulajdonképpen igazságtalanság a nyomasztó felelsséget ráterhelni egy olyan képviseleti csoportra, amelyet a társadalmi környezet látványosan félreállít és nyomorgat; ám legalább a szükségletet tudatosítani kell: „egy eszményi értelemben ve értelmiség kritikai szellemére, elemz és világértelmez munkájára, higgadt bölcsességére és erkölcsi példájára ma legalább olyan nagy szükség volna, mint volt történelmünk korábbi szakaszaiban”. Végkonklúziója azonban jellegzetesen értelmiségi gesztus, maga a kierkegaard-i kétségbeesés: „Lehetséges volna, hogy a kelet-európai értelmiség leveszi talárját, tragikomikus álarcát, borostyánkoszorúját, és lelép a színpadról? […] Exit értelmiség.”17 Viszont ki volna hivatoabb a szerepkör betöltésére, mint az irodalmár értelmiségi? Aki az irodalom történetébl nemcsak az esztétikai szép, de annak járulékos tartalmát, az ethosz igazságának üzenetét is vallja, s például Babits világképét divatoktól független esztétikai-etikai egységként szemléli. Az értelmiségi irodalmár tudomásul veszi, hogy a literatúra mint élmény, mint szöveg, mint esztétikai tárgy bármiféle gyakorlati haszontól mentes, és amikor melemzést végez, nem az éppen divatos elméletek konkurenciáját, a kulturális mez professzionális tekintélyeinek elvárásait tartja szem el, hanem az alkotás igazságértékét, amely egyedül és éppen akkor csakis az  számára jelenik meg. A malkotás igazsága nem az egymással vetélked teóriákban, hanem magában az alkotásban rejlik, és felismeréséhez értelmiségi típusú kritikai aitd szükséges, ellentéte annak, amit Fuller entellektüelje malíciával szegez a tudósnak: „Amint megtanulnak úgy gondolkodni, mint M. Foucault vagy J. Habermas, többé már sosem kell maguktól kiokoskodniuk semmit”.18 Egyszóval az igazság, természetesen az esztétikai minségekben kifejeze igazság megfogalmazása – eléggé kényelmetlen módon – gondolati mveletek eredménye, és nem is olyan könyny ezt etikai megfontolások nélkül elvégezni. Babitsnak még viszonylag könynyebb dolga volt, egyrészt mert negatívja, fonákja fell közelíthee meg: „Ha az igazság egyetlen kritériuma a hasznossági elv – igazság az, amit föl tudunk használni –, akkor az igazság nem független többé az élel és az érdektl.”19Ez az igazságfogalom jól láthatóan az irodalmár értelmiségi gondolatvilágában fogant (hiszen kizárólag a mvészet és az irodalom „haszontalan” mai életünkben…). Könnyebb dolga volt másrészt, mert az emberek jelents részében élt még – ha nem is a megvallás, meggyzdés, de legalább a szokásjog szintjén – az egyetlen, legfelsbb isteni igazság transzcendenciaélménye, s ezt költként tudta leghitelesebben összhangba hozni bölcseletével: „Hajlik a láng jobbra, / hajlik balra de mit neki / jobb és bal: ki csak fölfelé tör?” (Jobb és bal) De mivel manapság, amikor a posztmodern dekonstrukció által jó szándékúan szétzilált világképben nem lehet ilyen egyetemes érvény, abszolút igazságot felfedezni, nem marad más, mint egy erkölcsi-logikai paradoxonból levezetni: igazság az, amit akár a saját érdekem, hasznom ellenében is köteles volnék képviselni. Talán ez volna a szerepköre a klasszikus értelemben ve humanista értelmiséginek. A társadalom alrendszerei közö (legalábbis morális értelemben) kivált17

PoLíSz ságos irodalmi mez az utóbbi évtizedekben oly módon alakult át, hogy ennek szerepli is kényszeren alkalmazkodtak a haszonelvség mindent átható normáihoz, és az alkotó, a kritikus, az irodalomtudós nemcsak szellemi, de anyagi értelemben is teljesítménymotiválá vált. Mind többféle, szélesül szakadék fut így a különféle csoportok közö. Teljesítményorientált az átlagolvasónak tekinte csoport, mert gyakorlati hasznot vár az olvasmányaitól: vagy anyagi értékké alakítható ismeretet, vagy laza kikapcsolódást – a szakadék a szerz és a haszonelv olvasó, az élményre vágyó és a haszonelv olvasó közö húzódik. Teljesítményorientált az irodalomtudós, amennyiben a haszontalan irodalom testén végze értelmezi mveletektl hasznot vár, pozíciójának, kapcsolati tkéjének ersítését – a szakadék a tudósi és az értelmiségi szerepkör közö tágul. Mindezek kellemetlen, de a globalizáció következtében csaknem törvényszer választóvonalaknak tnnek. A mi irodalmunk sajátossága, hogy az elkülönülés az értelmezi közösségeket nem pusztán szakmai riválisokként állítja szembe egymással, hanem összeférhetetlen aitdök és értékfogalmak kizárólagosságával. A konferencia hívószavában („nemzeti szempontú irodalomértés”) megfogalmazo dilemmára is gondolok. Felfogásom szerint bármely, esztétikai értéket hordozó malkotás, amelyet magyarul, magyar olvasóknak írtak, nemzeti kultúránk elidegeníthetetlen része, függetlenül aól, hogy valamely laikus olvasónak vagy értelmez közösségnek tetszik vagy nem tetszik, megfelel-e az ízlésének vagy sem. Az irodalmi mez középpontjában mégiscsak a malkotásnak és az olvasónak kell állnia, minden más szerepl a keejük közti közvetítést szolgálja, következésképpen az értelmezés semmi mást nem tehet, mint hogy az anyanyelvi és nemzeti kultúra keretei közö létrejö m értékeit vagy azzal szembeni kifogásait rtatja. Ebben az esetben fölöslegessé válik „nemzeti” vagy „nemzetietlen” szempontú irodalomértésrl beszélni. Tudniillik (talán sikerült az eddigiekben bizonyítanom) egészében maga az irodalomelmélet mint tudomány került válságba: nem képes már autentikus válaszokat adni az irodalommal kapcsolatos lényegi kérdésekre; ezért fordul egyre srbben a rokontudományok (szociológia, pszichológia, antropológia, kommunikációelmélet stb.) felé. A kulturális mez ervonalai akkor torzulnak el szélsségesen, ha szereptévesztés következik be, a különböz értelmezi csoportok az értékközvetítés feladatát elssorban pozícióharcként élik meg, bizonyos mvek vonatkozásában a kizárólagosság: a teljes kisajátítás vagy a teljes elutasítás jogát gyakorolják. Ebben az esetben valóban értelmet nyerhet a „nemzeti” vagy „nemzetietlen” jelz, csakhogy ez már nem tudományosan megalapozo (esztétikai) értékkülönbözéseket, hanem politikai-ideológiai szembenállást, öncélú hatalmi harcot jelez. És a laikus olvasónak, az értelmiséginek semmi köze a pozíciókért folytato küzdelemhez; pusztán a malkotás igazságához van köze. Mondjuk az Ábeléhez, aki fensbbséges tudatú ellenségét párbeszédre kényszerítee: – …én nem fogadom el. – Mit nem fogadsz el? – Magát ellenségnek.

18

A történelem faggatása Végül is egy ország kulturális alrendszerének színvonala, erkölcsi értékrendje azzal is mérhet, hogy melyik szerepkör válik benne meghatározóvá: a megfelelés kényszerétl irányíto tudósé, vagy az igazságot – bár válságok és kételyek közepee – rtató értelmiségié. J   : 1

2

3

4 5

6 7 8 9 10 11 12 13

14 15 16 17 18 19

Konferenciánk témája (Irodalomértésünk helyzetérl) olyannyira sokféle megközelítést tesz lehetvé, ugyanakkor bensséges, hogy aól tartoam: benne ragadhatok valamiféle belterjes panaszkodásban. Minthogy azonban kívülálló sem maradhatok, megkíséreltem „kölcsön venni” más szakterületek, elssorban az irodalomszociológia nézpontját. A témakörhöz közelrl-távolról kapcsolódó néhány tanulmány jelentsen befolyásolta felfogásom kialakítását. A legfontosabbak: Pierre B , Alapelvek a kulturális alkotások szociológiájához = A kultúra szociológiája, szerk. W   Anna, Bp., Osiris Kiadó, 2004, 174–185.; Robert E, Irodalomszociológia, Bp., Gondolat Kiadó, 1973.; Erving G, A hétköznapi élet szociálpszichológiája, Bp., Gondolat Kiadó, 1981.; Eric B  , Emberi játszmák, Bp., Gondolat Kiadó, 1984.; Herbert J. G, Népszer kultúra és magaskultúra = A kultúra szociológiája… i. m., 114–149.; Peter B, A kultúra és az elbeszélés: A kultúratudományos narratológiáért = Antropológia és irodalom, szerk. B Gábor, K Noémi, Debrecen, Csokonai Kiadó, 2003, 27–42.; P Béla, V   Ildikó, A professzionális író, Valóság, 1994, 10. sz.; Johan H , Homo ludens, Szeged, Universum Kiadó, 1990. Olyan dolgozaal is találkoztam, mely azt jelzi, hogy a különböz tudományterületek szempontjainak keveredése akár tévutakra is vezethet: S" Csilla, Az irodalom és a társadalom kapcsolata, Alkalmazo Nyelvészeti Közlemények, 2007, 1. sz. A szerz a tudományelmélet és a nyelvlozóa kérdéseit különös módon összemossa, és mivel a formális logika szabályait érvénytelennek tekinti, mondhatni szándékosan teremti az elméleti gondolkodás érthetetlenségét: „Az alapvet elméleti fordulatok újfajta világfelfogást föltételeznek, és új nyelvet, amelyen az új felfogás kifejezhet. Mármost egy új világfelfogás és a neki megfelel új nyelv felépítése fölöébb hosszadalmas ügylet, a tudományban is, a metatudományban is. Az új nyelv fogalmai csak akkor tisztázódnak, ha ez a folyamat már meglehetsen elrehaladt, és ennélfogva minden egyes szó más szavak, mondatok, gondolaöredékek, gesztusok összefüggésének a csomópontja, olyan szavaké, mondatoké stb., amelyek eleinte értelmetlennek tnnek.” Paul F  " , A módszer ellen, Bp., Atlantisz Kiadó, 2002, 418–419. Steve F , Az entellektüel: A negatív gondolkodás pozitív ereje, Bp., Napvilág Kiadó, 2005, 85. B#$ Endre, Az irodalmi m értéke és értékelése = B. E., A kelet-européer pontossága, Bp., Krónika Nova Kiadó, 2000, 202, 206. – Korábbi, azonos cím, de más felfogású tanulmánya megjelent: B. E., Egy kelet-européer az irodalomban, Bp., Szépirodalmi Kiadó, 1983. B#$ Endre, Test és lélek = Kalauz, Bp., Magvet Kiadó, 2003, 174–175. B#$ Endre, Az erkölcsi maximum = Kalauz… i. m., 204. Günther B, Irodalmi kánon és történetiség = Irodalmi kánon és kanonizáció, szerk. R& Zoltán, Bp., Osiris Kiadó, 2001, 214. H   Ágnes, Európai identitás, modernitás és történelmi emlékezet, hp://www.c3.hu/scripta/lere/ lere26/heller.htm K$ S" Ern, Laikus olvasás és esztétikai megkülönböztetés, avagy a mveltségi irodalomeszmény vége(?) = Laikus olvasók? A nem-professzionális olvasás értelmezési lehetségei, Bp., L’Harmaan Kiadó, 2006, 78. K$ István, Olvasatok, Bp., Osiris Kiadó, 1996, 330. Uo., 318. „A kánon kes értelemben is az iskolából él: szüksége van az iskolára mint a hagyományozás közegére, általa nyer csak formát és történeti stabilitást, hiszen az iskola elsdlegesen nyelvi természet intézmény. És megfordítva: az iskola is a kánonból él.” B, I. m., 203. G, I. m., 118. M$ Tamás, Az értelmiség alkonya, Bp., Akadémiai Kiadó, 1996. S Erzsébet, Az elitek átváltozása, Bp., Cserépfalvi Kiadó, 1996, 132–133. H Elemér, Írástudók árulása? = H. E., Proletár reneszánsz, Bp., Helikon Kiadó, 1999, 180. F , I. m., 70. B" Mihály, Az írástudók árulása, Bp., Magvet Kiadó, 1986, 25.

19

PoLíSz

Zsávolya Zoltán

Az admirális egyensúlya Józsefvárosi áörés. Legelbb az utca túloldalára... Máris a Franzstadt! De megoldás-e az ország bajában ez a menetelés, ez a hajnali, félálmos felködlés? Tengerig nem érnek, rájuk folyam vár, mellvédes töltés. Húszéves istenek, mögöük még az Akadémia lovas parkja: lekaszált f, bronzszobrok, pár ni név – virágzuhatagnak. Ludovika szelleme, a halvány, vézna, habsburg-csúnya, két-sasorrú csipkekollekció tereli ket erre az útra... Ferencvárosi átkelés ez tehát; arrafelé, hol amaz József oázo, Gát utcai fan; esztétikai „csak”, mégis jó lesz vigyázni vele: tizennégy múlt, majd harmincke, majd nem számlálják már, az évszázadokba vadul belehajt. Szerze csirkét is, amilyen konok, utazo vonaetn, durva párák közö futo be végül Félegyháza fell a Keletibe, de mintha inkább keletre tarto volna; vörösök üzenetét akár csak a „vörösingesekét”, máig hozza... Oly önfeledten stilizálva, s tán egyenesen Molnár Ferenctl, ki Amerikába lép volt le, miel ihon minden fal eldl. (Kivéve a geóét, mely éppen ekkor épül fel hen; elrekesztve Síp-Dobot – dobtárak zene-harsáig. Nem jó jel!) Altengernagyom! I vagy? S hallasz? Keresek én valakit, aki akkor volt, mikor Endre Lászlótól követdö el némi baky! Nyár jö akkor is, miként a monitor-lázadáskor, olyan nyár; mert június nem néz évtizedeket, nyomóprés az, mely beáll. Állong mindegyre, mézszín üvegbura, forró katlan, éget; van: el nem kezddö soha, épp ezért nem is érhet véget. Annál kínosabb, hogy pusztán nyom így, süt, lenehezül; igen súlyos feladat kitartani benne ép ésszel, emberül. Fleg arra a hírre, ami akkor jö, mikor még voltál éppen; sokban kátszo, öreg fmajom; mirl tudhaál, mirl mégsem? Nem! Ne is szólj róla! Csak baj van abból. Elegánsabb a hallgatás; az bármi lehet bármikor, vagyis valószínleg; értelme más, akárhányszor magyarázza bárki, forgatva jobbra-balra; tekereg. Vámosi lejjebb vihee tle a „zárait”, valakik ma a „zembereket” izgatják fel vele – tág a lehetség a csendes egyensúlyra... Te, Megszólalásig Értelmes... Maradj is az! Jámbor, kicsi óhaj... Ne beszélj! Némák az istenek szintén, különben aligha is volnának istenek k (rókák talán, akárhány tekintete hamis); jöek nyelvi laborból, tornacsarnokból, vívóterembl, lovardából s átszakadnak Akarayáig – Budafok akiket mozgásban nem gátol... 20

A történelem faggatása Húszéves istenek. Kigyúrtak és fessek abban az egyenruhában. Kincstári szellem és kezdeményezés az, ami mindjükre ráhat. Egyik-másik meghal közben, de hát mi az?! Hisz soká tartják épületük a támadás ellen, s dunai cirkálóik ágyúi megsorozzák i-o a rakparton a kockaköves állásokat, a vörösök ahol bújnak simléderesen, míg a Maxim-géppuska kintornája szól. Merre a népbiztosok laknak családilag, s szocialistán zár az erkölcs össze népséget (e luxuslebujban kizárólag a decit az, mit: „Elkölts!”), a Hungária Szálló árnya jelképi Hotel Hunniaként ring o, elük a vízen. Mai o shore-cégekétl eltér a monitoringjuk... Felbg a sok ágyú, tüzet okád mind, fröcskölnek golyók és kövek – a gyerekek teszik, akiknek te lész a „a” eseménytörténetileg! S te eszes vagy: hallgatsz. Ekkortájt bven Szegeden szinyelsz, a Tiszában úszol naponta; kósza levél ha eléd hull: el-szi nesz. Annak a novembernek prelúdiuma, amely majd zúg haragosan bevonultodra. (A „bnös város” felvezetútján nem áll még Auchan.) Hadügyminiszter, majd fvezér, udvariasan letojod Friedrich Pityut,  „miniszterelnök” karikatúrájaként a szakszervezetiek után a kiút néhány hónapig. Jár nálad Siófokon is, darutollasaiddal lekezel, nem tudja szegény: ha meg nem is érkeztél még, de már te érkezel. S a húszéves istenek!, kik érted s képedben cselekszenek akármit; miel átszaladnál, k átszakadnak a Dunántúlra – kicsikét okkupálni. Pedig nincs is nagyon mit, épp csak: Franzstadt, Budafok elhajtja ket, s fényoilla dobozai úsztatják le ide lelkük, halál utáni szélcsend. Kísértetként megállnak a már szi parton, elük a semmi s Füred van, a többi ilyenkor (és hát még télen!) néma mementó: a puszta redva. Siófok-, Boglár-, Keszthely- s Badacsonyról neked nem is szólok szándékosan, habár adódna, amiért ezt megtegyem, némi jó ok: Az, hogy elmúlt a június, végérvényesen (mutatja Mellékelt Ábra), s vele – és fleg benne – ezek a h úk átmúltak a túlvilágra. Nem lesz több június, avagy mindig június lesz; Tihany iker-tornya, az idtlenséget megállt óramutatókkal jelz romlás-forma. Pereg rá a csend, felhsárkány tolódik i az égre, madáreszt foszlányai a szöllhegyen esben áznak; szüretel az esztend zord évszázadot: évtizedeket, melyek lepasszoltak, „szocialistán”, és a tisztinövendékek sora is rajta a tle rkanto hiánylistán. Évek októbere ez már, nem is csak egyé, múlhatatlan mind azóta, mögöük pedig a november is: novemberek, lópatkók örökcsapódnak ... Hallgatsz, errl is, nagy csóka, így lész a néma kölyökistenek atyja, a, te, rajzlmre is került, megszólalásig Csrmester-el-reminiszcencia!

21

PoLíSz

Boda László

Költészet, sors, lozóa Hölderlin és Heidegger A költ halálának százhetven éves évfordulójára Az irodalomtörténet már megállapítoa Johann Christian Friedrich Hölderlin helyét a múlt költinek szellemi értelemben ve panoptikumában (1770–1843). Gazdag és sokoldalú lológiai kutatás foglalkozik a nagy német költ irodalmi hagyatékával, amely értékét tekintve nem egyenletes. Hatása azonban túlmutat az irodalmon – többek közö a lozófus Martin Heideggert is fogva tartja. Hölderlin a korai romantika törekvéseiben Novalissal rokon, t azonban irodalmi hatásában felülmúló alkotó. A romantikus költészet kora és szellemi közege már a goethei klasszicizmus ellenlábasa. Jellemzje a nyomaszó sorstudat és egy sajátos zsenikultusz, a kitörni kész vulkánhoz hasonló tudatalaival, mely esztétikai rangra emeli az rületet, ha az alkotói formában jelentkezik. Irodalomtörténeti megállapítás, hogy a romantika inkább a német szellemi alkat jellemzje, míg a franciák jobban kötdnek a klasszicizmushoz. A romantika legjellemzbb mvei és alkotói az ösztön és a sors drámai örvénylésében, Hölderlin jellemzésével: „a szakadék vonzásában” élnek. Az 1770-ben születe Hölderlin 1788-tól Tübingenben tanul teológiát a protestáns fakultáson, majd Jenában folytatja tanulmányait. O találkozik a klasszikusok nemzedékének ünnepelt fejedelmével, Goethével. A generációs ellentétek az irodalmi érzékenységnek ezen a magaslatán még fokozoabban jelentkeznek. A költ Jénában kapta meg els kudarcélményét, mondhatni: az els „sorscsapást”. Hiszen – bár Schiller eleinte segíti – Goethe ítélete lesújtó, amikor kimondja, hogy a klasszicizmust tartja egészségesnek, a romantikát pedig betegnek. Nem nehéz elképzelni, milyen sebet kaphato a neurotikus érzékenység Hölderlin, aki Hegellel együ Fichtét hallgaa Jenában. Heidegger szellemi szimpátiáját a költ iránt talán épp ez alapozza meg. Hiszen megállapítoák, hogy a korai romantika nemzedékének „minden útja a lozóához vezete”. Hegel a késbbiekben a történetlozóa felé fordul, Hölderlin pedig az ókori görög szellem megszálloja lesz. A német romantika azonban az idealizmussal is szövetkezik. A platóni ideavilág koránt fészket rak Hölderlin tudatában, épp a görög múlt idealizálása révén. A jenai kudarc nem csupán Goethe nyomasztó tekintélyében válik számára keser tapasztalaá, hanem – felteheten – szellemi vetélytársának, Novalisnak kivételes népszersége által is, akit Jenában rajongók köre öveze, és ez a kör idegenkede Hölderlintl. A romantikusok múltba vágyása jól ismert az irodalomban. Mindez az elérhetetlen utáni sóvárgás „Kék Virágának” nosztalgiájával társul Hölderlin korai verseiben. Átéli a természet iránti – rousseau-i ihletés – rajongást  is. A múlt felé fordulás idealizmusa azonban az önmaga bels világába való szellemi számzetéssel társul, és már az elboruló elme jeleit vetíti elre. A természet iránti rajongása pedig sajátos lozóai-vallási színezetet kap 22

A történelem faggatása és a görög szellem igézetével társul. Így áll el az a paradox helyzet, hogy a korai romantikusok – közöük különösen Hölderlin – megszálloabb nosztalgiával fordulnak a görög múlt felé, mint Goethével a klasszikusok. A lozóában, teológiában járatos, és az irodalomban alkotóként ohonos, megjelenésében pedig vonzó Hölderlin megfelel referenciával rendelkezik ahhoz, hogy 1796-ban, huszonhat évesen neveli állást kapjon Frankfurtban egy jómódú bankár családjánál. Beleszeret a ház úrnjébe, Susee von Gontardba, aki verseiben a Diotima „fednevet” kapja. A atal, mvelt nevel sajátos szituációja ez, amelynek témája visszatér betét a regényirodalomban. A romantikusan fellángoló érzelem ihlet hatása az ekkor írt mveiben nyer bizonyságot. Ez az  különösen termékeny idszaka. A költ rajongása mveiben megírt titkos vallomás. Nem történik semmi kompromiáló a ház asszonya iránti vonzalmában, a romantikus érzelmeket azonban nem lehet három éven át titokban tartani. El kell hagynia a bankár házát, mégpedig minél messzebbre költözve onnan. A jómódú polgári család intézi, hogy a költ mielbb Bordeaux-ba utazzon. Ez a második sorscsapás, akkor is, ha a Franciaországi út az id tájt divatos volt a forradalmi eszmék által hangolt német patrióták körében. A romantika fenegyereke, Kleist, 1801-ben utazik Párizsba, akkor, amikor Hölderlin Bordeaux-ba. S mindke kiábrándultan tér vissza onnan. Franciaországban akkor is gyanús volt az „idegen”. A lesújtó megjegyzést: „étranger”, olykor úgy kelle viselni, mint valami szégyenbélyeget. Hölderlin kiábrándulása a végzetesebb. A rendkívül érzékeny atal költt a jenainál is súlyosabb lelki sérülés éri. „Diotima” közelségétl való kényszer elválását betetzi az, hogy így a hazájától is elszakítják. Ez sorsának kényszere. Nyilván ennek emlékezetében írja le azokat a sorokat, melyek ers visszhangot keltenek Heideggerben is: „wir haben fast die Sprache in der Fremde verloren” „majdnem elveszteük a nyelvet az idegenek közö”

23

PoLíSz Hölderlin 1801-ben, Napóleon els konzulságának zavaros idszakában, a forradalom utórezgéseinek idején kerül Dél-Franciaországba, amely kiváltja a benne lappangó elmebetegséget. Amibe a deprimált lelk költ belecsöppent, az a gylölet és gyanakvás atmoszférája. Holo nyugalomra lenne szüksége. A nehéz lelki sebeket hordozó, idegenbe sodródo Hölderlin nem bírta elviselni a rászakadó megpróbáltatásokat. Elboruló elmével kényszerül hazatérni. Átmeneti javulása néhány évig tart csupán. Ekkor születnek a Rajna hömpölygésére emlékeztet ódái (Der Rhein). 1807-tl már eltartásra szoruló szelíd elmebeteg. Egy asztalos házának toronyszobájában él Tübingenben, a Neckar partján, „mennyei fogságában”, 1843-ban bekövetkeze haláláig. Ez a százhetven éves kisebb évforduló, 2013-ban, amely persze 2014-ben is idszer lehet. Amikor a verseket is író Heideggernek Hölderlin iránt egyre fokozódó érdekldése kérdjel számunkra, a feleletet az egzisztencialista lozófus iúságának költi periódusa adja meg. A Neckar-parti toronyszobát  is meglátogaa. Aki o járt, nehezen felejti el az elborult elméj Hölderlin tartózkodási helyét. Tübingeni konferenciánk révén magam is láthaam a szobáját, írásai gyjteményével, és sétálhaam abban a kertben, amelybl a költ a felhket és a lenyugvó Napot nézte, olykor pedig hallhaa a Neckaron csónakázó egyetemista atalok énekét. Heidegger tehát már a gimnáziumi évek során fölgyelt Hölderlinre, s különösen megragadta t a Himnusz a Rajnáról cím ódából egy mondat: „Az maradsz, aki kezdetben voltál” („Denn wie du anengst, wirst du bleiben”). Heidegger atalkori versei közt nyomozva az Ölbergstundenben megírt olajfák hegyi ihletés költemény emlékeztet leginkább a hölderlini sorshangulatra. Keletkezésének bels háere ugyan rejtélyes, mégis utal a közös lelki hullámhosszra. A szenvedés, a magány, a misztikai vonzalom nyilván megalapozta Heideggernek Hölderlin költeményei iránt egyre inkább elmélyül érdekldését. A XX. századi egzisztencializmus legnevesebb lozófusa sem kerülhee el a „sorssal” való szembesülést. Létünk sorsszersége, Heidegger fogalmazásával: „Das schicksalha'e Geschick des Daseins”. Hölderlinben mveiben pedig tragikus jelleggel jelenik meg ez a sorstényez. Versei közül ezért nem csupán költi értékeivel, hanem egzisztenciális értelemben is emlékezetes a Hyperions Schicksalslied (1794), melynek viszont 2014 a kétszázhúsz éves „kis” jubileuma. Ismétldik nála, mégpedig a létélmény hitelességével a „Schicksal” szó, melyet már mélylélektanilag is kielemeztek, túl a lozóai reexión. Ha a kor vezet irodalmi tekintélyét, Goethét megidézzük, vele kapcsolatban eszünkbe sem jut ez a szó: „sors”. Goethe ugyanis irányítja a sorsát, Hölderlin viszont elszenvedi. t már leteperi a sorsa. S ez azt jelenti, hogy nemcsak verseiben, de tragikus vég életében is benne rejlik különleges hatásának titka. Mert Heidegger lozóai gondolataiban is fölmerül a tipikus sorskérdés: „Ki tehet arról, hogy milyen vagyok?” A válasza pedig: „én magam”. A teológus az, aki számol a gondviseléssel. Hogy ki tehet a sorsunkról? A válaszok különböznek. Goethe maga kívánja irányítani a sorsát. Beethoven „torkon ragadja a sorsot” és mint valami titán, szembe száll vele. Hölderlin viszont megadja magát sorsának. A sors elleni lázadás csak drámatöredékének fhsében jelenik meg. Empedoklész teszi meg azt a tragikus 24

A történelem faggatása lépést, amelyet a végzetesen romantikus drámaíró, Kleist az öngyilkosságával meg is valósít. Empedoklész beleveti magát az Etna kráterébe, a tzhányók testvéreként, hogy egyesüljön azzal az stitokkal, amely t a létbe vetee. S vajon mi más ado volna indítást a heideggeri „létbeveteség”, a „Geworfenheit” lozóai megfogalmazásához, ha nem éppen ez? Hölderlin passzív karakter, szelíd, érzékeny, befogadó alkat, akit azonban kész tények elé állítanak a körülmények. És nem csupán a körülmények. Voltaképpen benne igazolódnak szembetnen a görög aforizma rejtelmes szavai: „ethosz anthrópú daimón”. A mondást pontosan lefordítani nem könny. Az „ethosz” szó jelentése éppolyan gazdag árnyalatú, mint a „daimón”. Szondi Lipót a maga mélylélektani rendszerében úgy fordítja, hogy az ember sorsa ösztönalkatában, irracionális lényében van megírva. A Svájcba költöz magyar pszichiáter azonban elfogadja az „irányítható sorsot”. Az ember irracionális lénye a „dajmón”. Ebbl jön a „démonikus” jelz, de már csak a szó negatív értelmében. Mert Szókratésznél a daimón a bels „jó szellem”, a lelkiismeret. A „sors” fogalma a klasszikus görög lozóában és irodalomban is fontos szerepet kap. A balsors beteljesedése pedig a Végzet (vö. Elektra). Aiszkhülosznál is a dráma lényegi eleme a sors. A „titán” szimbólummá váló alakjában a prométheuszi vakmerség fogalmazódik meg: a hs, aki szembeszáll az istenek végzésével, akik sorsunkat intézik. Számára még ismeretlen a „kegyelem” vagy a „gondviselés” teológiája. A romantika aztán a görög szellem ihletésére újra fölfedezi a sorsot, mégpedig annak legdrámaibb formáját: azt, amely szabadjára engedi a tudatalai „démonait”, amelyben túlteng a „dionüszoszi” elem a goethei értelemben ve klasszikusok „apollói” harmóniájával szemben. Hölderlinnél azonban nem az indulatok végletes elszabadulásáról van szó, hanem arról, hogy személyében a romantikus költ kifejezeen megadja magát érzelmeinek, hangulatainak – költészetén belül s azon túl is. Más szóval: rábízza magát a sorsára, illetve kiszolgáltatoja lesz a sorsnak. Ennek nyomasztó hatását maga is érzi. Így értjük meg az Olümposz iránti nosztalgiáját. A görög istenek az  jellemzésében „sorstalanok”. Dönt jelentsége van a Hyperion sorsdala cím versében ennek a szónak: „schicksalslos”. A „sorstalanság” ers visszhangot kelt szava tehát nem Kertész Imre találmánya, hanem Hölderliné. Az ember földi sorstalansága azonban a német költben azt az élményt ébresztgeti, hogy fölfelé tekintsen, az isteni valóság fénybe borult szférájába. Az olümposzi létforma az örök fény és nyugalom hazája, „in stiller ewigen Klarheit”. Nekünk pedig, „átok verte halandóknak” az a sors adato, vallja, hogy a folyó hullámaiként szirtrl szirtre zuhanjunk az Ismeretlen szakadéka felé, hányódva az órák és évek szabta idben, ahogyan a Hyperion sorsdala fogalmazza. Hölderlinnél tehát már hangsúlyt kap az emberi egzisztencia bizonytalansága, kiszolgáltato volta, ami Heideggert is megihlee. A romantika sajátos felfedezéssel gazdagítja a zseni fogalmát, s ez a sorsszerség. Arisztotelész – és vele rokonságban Goethe is – csupán „egy szemernyi rületet” engedélyez a zseniknek. Ez azonban tipikusan „apollói” megfogalmazás. A romantika fölfedezi a zseni „dionüszoszi” formáját, amelyben a ráció az irracionalitás kiszolgáltatoja lesz, bizonyos esetekben egyenesen annak áldozata. 25

PoLíSz Hölderlin is, Kleist is a romantikus zseniknek ebbe a kategóriájába tartozik. Mindket elnyeli a sors dionüszoszi „szakadéka”. Hölderlinben azonban találkozik az „apollói” a „dionüszoszival”. Az elborult elme ugyan a romantika sajátja, de a benne feltör vágy a tiszta fény és az örök harmónia után már a klasszicizmus jellemzje. Kleist extravagáns életformája szembetn ellentéte Hölderlin toronyszobai magányának. Ellentétben van továbbá a „mennyei számzöel” abban is, hogy Hölderlin szelíd és szeretetreméltó karakterét borult elméje sem változtatja meg. t nem kelle zárt intézetbe utalni, de létfenntartása érekében gondoskodásra szorult. Azok közül való, akiket már korábban védeé kelle volna nyilvánítani, mint egy nemzeti parkot. Bár kérdéses, hogy akkor eljuto volna-e az „emberi állapot” szenvedésének olyan méret megtapasztalásához, melyet Szerb Antal avatoan jellemez: „kuszált képei közt o bolyong a legnagyobb fájdalom, melyet költ valaha szavakba tudo önteni”. Miben rejlik hát, és mennyiben romantikus Hölderlin költi zsene? Az irodalomkritikus Brunetiere szellemesen fogalmazza meg, hogy a zsenialitás közös vonásait azért nehéz egyetemes érvénnyel megállapítani, mert „Shakespeare-t csakis abban hasonlíthatjuk össze Racinnal, amiben összehasonlíthatatlanok”. Goethe is abban közös Hölderlinnel, hogy annyira különbözik tle. Hölderlin zsenialitásának sajátossága Goethével szembesítve azonban megmutatja a klasszikus és romantikus alkat különbségét. Goethe minden alkotása személyi kibontakozását szolgálja. Hölderlin személyisége viszont áldozatul esik a mveinek. Goethét megmenti a szentimentalizmus érzelmi túláradásának végzetes örvényébl az, hogy kiírja magából a Wertherben. Hölderlin és Kleist viszont nem tud kimenekülni az örvény tölcsérébl a mveivel sem. Ez károsítja ugyan Hölderlin mveit, amelyek értékükben egyenetlenek, de ez nem változtat azon, hogy költeményei összetéveszthetetlenül egyediek és különleges értékeket rejtenek. S hogy Hölderlin egyéni világa legjobb mveiben nem az elborult elme extravaganciája, arról már az irodalomba is beavato teológus, Romano Guardini vall hitelesen. Guardini az, aki az „egyéni” és az „egyetemes” érvényesítésének kes kritériumát és a ke összetartozását világosan látja, amikor Hölderlin költészetét avatoan elemzi. Az egyéni módon megragado egyetemes pedig a költnél a transzcendens nyitoságban és a szent valóság általi megérinteségben fejezdik ki. Akkor is érvényes a megállapítás ez, ha a romantika jegyében, a görög mitológia nyelvén fogalmazza meg, mintegy rejtjelesen. Mert a szent valóság jelenléte az, amely költészetének vallási dimenzióját kelzi. Hölderlin – Guardini szerint – egész egzisztenciájával vallásos költ. A Örök Fény felé fordulásával annak a létszférának „napraforgója”, amely iránt a felvilágosodás irodalma és lozóája elveszítee érzékét. Ezt fejezi ki Heidegger – Hölderlinre rezonálva – úgy, hogy a felvilágosodás korára jellemz „a szent nevek hiánya” („es fehlen heilige Nahmen”). Mert a metazika mintegy negatív formában válik megtapasztalhatóvá ebben az egzisztenciális hiányérzetben. Ferge Gábor szerint Heidegger a misztikusokra jellemz paradoxonnal világítja meg a tapasztalaton túli világ megsejtését, st jelenvalóságát, ezzel a különös jellemzéssel: „Legtávolabbi táj, legközelebbi közelség” 26

A történelem faggatása („Fernste Gegend nächster Nahnis”). Úgy is mondhatnánk, hogy a transzcendencia kiiktatása voltaképpen gondolkodásunk emlékezet-kihagyása. Hölderlin zsenének egy-egy kiváltságos intuíciója viszonylag ritkán szikrázik fel, de akkor elemi hatással. Szerb Antal hitelesen jellemzi ezt: „mint valami villám megvilágítoa tájon, hirtelen megdöbbent mélységek és szépségek villannak fel, aztán megint elnyeli ket a homály”. Az egzisztencia lozófusa a „létfelejtés” ellentéteként értelmezi a transzcendencia hölderlini villámfényét. Heidegger szerint csak a költ képes „a tiszta égi látomásokra”. rült volt-e egyáltalán a hellén mitológia szókészletével az Örök Fényhez közelít Hölderlin? Szellemi megrokkantságában is kiválaszto látnoka volna annak a másik világnak, amelynek hitét sidk óta hordozza az emberiség, és amely szerves része a nagy világvallásoknak? Guardini a teológus perspektívájával ennek az „isteni szférának” megigézejét fedezi föl Hölderlinben. A lozófus Heidegger pedig – ezeket a fölfényl meglátásokat refrénszeren idézve – lozófusként is a mesterének tekinti a költt. Hozzá fordulva keresi az emberi szavak teljesítképességének határait, amikor a jelenségek mögöi létforma megérintése a tét. Hölderlini ihletés az is, amikor Heidegger az isteni és az emberi valóság egymásrautaltságát fogalmazza meg egyik költeményében (a magam fordításával): Nimmt die letzte Glut der Segnung erst von dunklen Herd des Seyns, dass sie zünde die Entgegnung: Goscha' - Menschentum in Eins. Égess porrá minden torlaszt, izzik a kohó-sötét, Istent s embert egybeolvaszt, s fényáldássá lesz a lét.

Miért éppen Hölderlin? A végs válasz – úgy tnik – abban van, hogy Heidegger Hölderlin költészetének egész atmoszférájában, s azon belül annak egy-egy fölvillámló szavában, mondatában találja meg a legigazibb Léthez való nyelvi közelítés lehetségét. Ez ad indítást számára szellemi megtérése utáni létértelmezéséhez: megtalálni azt a nyelvet, amely a tapasztalati világ határain túli transzcendencia felé kinyújtózni képes, amire a racionális metazika szerinte nem alkalmas. Számára ezt a lehetséget, s vele szellemi fordulatát Hölderlin költészete és a misztika találkozása jelentee. I B László, Heidegger: is he a poet?, Existentia, vol. VI–VII., 1996–1997. Friedrich H   Versei, Bp., Európa Kiadó, 1980. H  Eld, A német irodalom története, Bp., Gondolat Kiadó, 1987. Internationale Hölderlin-Bibliographie (IHB). Hrsg. vom Hölderlin-Archiv der Würembergischen Landesbibliothek Stugart, 1804–1983, Bearb. von Maria K& , Stugart, 1985. Martin H 

, Költemények: A gondolkodás tapasztalataiból, Bp., Societas Phil. Classica, 1995. (Ford. K   Dezs) S " Antal, A világirodalom története, Bp., Magvet Kiadó, 1941.

27

PoLíSz

Bíró József

NEMHALÁLBÓL NEMHALÁLBA ( - Cseh Tamás emlékére - )

... csupán ... annyit tudtam – tudok ... [ - ....... - ] ... : hiányosságaiddal együ ... voltál – vagy ... t ö k é l e t e s ... : e g é s z e n

AKI MINDENKIT SZERETETT ( - az ausztrál sprinter – olimpikon … Peter Norman emlékére - )

:

dolgoznidolgoznidolgoznimindentazegyrefeltenni o lenni … részt venni … nemes versengésben ad perpetuam memoriam : EM BER NEK MARADNI ( 2012 .

június 15 . )

AMARRAARRA ( - Gutai Magda emlékére - )

énekvertárva : kékégi pusztaságban : porbolyhos csillagok bágyadt éjszakája teríti RÁD : rendíthetetlen nyugalmát : feledtetni végre : kuruzslókuralmát

28

A történelem faggatása

Ferenczi László

Rónay Lászlóról Rónay László „Tudjátok-e ki vagyok?” cím könyvében idézi Tersánszky Józsi Jent: „Az ember 70–80 közö meggondolja, mit csinál”. Rónay 1988-ban 51 éves volt. Most  jár hetven és nyolcvan közö, 76 felé közeledik. Az elmúlt 5 évben, ha jól számolom, tíz könyvet ado ki, köztük a l’art d’etre grand-pere (Victor Hugo) sajátos, prózában írt, XXI. századi magyar változatát. Újabb könyvei, különböz áételekkel egy önéletrajz változatai. Innen visszatekintve, nyilvánvalónak látszik, hogy Rónay már els könyvével, az Ezüstkor nemzedékével is önéletrajzát írta, noha valószínleg akkor még  maga sem tudo róla. Van tudatosan megszerkeszte önéletrajz, és van olyan, ami az évtizedek során szinte észrevétlen áll össze. Rónay különböz könyveiben olvasható önéletrajzi jegyzeteiben természetesen átfedések is vannak, de ezek, egy-két kivétellel, nem önismétlések, hanem az írás és emlékezés folyamatának kiegészítései, gazdagításai – egy jellemz adalék vagy látószög-módosulás. Az Ezüstkor édesapja, Rónay György nemzedékének egyik sorsdönt pillanatát elemzi. Azokról az írókról szól, akiknek többségét kisúként ismerhee meg, a bácsikat, köztük keresztapját, akikhez elemz tanulmányban, esszében, irodalomtörténeti összefoglalóban, önéletrajzi interjúban, portrévázlatban, két–három lapos skiccben, naplójegyzetben állandóan visszatér, egyre több tapasztalaal és egyre több tudással. Bírálóan is, nosztalgiával is – és szereteel. Rónay felszabadultan és felszabadítóan cikázik a mfajok közö. Így áll össze önéletrajza, amelybe a szó legszkebb értelmében ve szaktanulmányai is beletartoznak, hiszen egy ember élete feladatainak története is. Az Ezüstkor nemzedéke kitn kiindulási pont volt, hogy Rónay térben és idben kiterjeszthesse érdekldési körét, és kutatási területét a XX. századi magyar irodalom jelents részére. St, Rónay egyszerre leletment és felfedez, feltárja a XIX. századi magyar katolikus irodalmat, és felgyel a XXI. században jelentkez költkre, kritikusokra. De leletment és felfedez akkor is, amikor ma, 2013-ban az ízlésváltások következtében számos, többé-kevésbé elfelejte XX. századi írónkat igyekszik megrizni, hiszen félévszázaddal els könyve megjelenése óta annyi minden változo irodalomban is, irodalomkritikában is. Törekvése felteheten sikeres lesz, mert elkerüli az irodalomtörténeti tanulmányok legnagyobb buktatóját: sohasem tolakszik szerz (m) és olvasó közé. Az Ezüstkor a Nyugat legjobb hagyományát követi, és így vált a hajdani kisúból (akirl soha nem feledkezik meg – újabb könyvei ezt meggyzen igazolják), szinte észrevétlenül, minden látványos lázadás nélkül, autentikus mesterré. Nem lehete egyszer: hiszen édesapját Rónay Györgyöt az utód nemzedéktársai „szent ember”-ként emlegeék, mert annyit tanultak tle, és annyira segítee els lépéseiket. És ráadásul Rónay László keresztapja Thurzó Gábor volt. De szellemi függetlenségét velük szemben is megrizte. Rónay gyakran visszatér egy-egy íróhoz. Egyszer az emberen, máskor a mvön van 29

PoLíSz a hangsúly, de az ember mögö mindig felsejlik a m, a m mögö pedig az ember. És mindenen túl, krónika töredék, az elmúlt háromnegyed századról. Ideje felhagynom a személytelen hangvétellel. Egy 1956. október 23-án készült fénykép tanulsága szerint Rónay László meg én egymás melle vonulunk fel az ELTE bölcsészhallgatói közö. Ki készítee a fényképet, és ki rizte meg titokban évtizedeken keresztül, amíg mindkenkre és másokra is veszélyes lehete volna, fogalmam sincs, de hála és köszönet illeti. Amikor felvonultunk, még nem ismertük egymást. Nem tudtuk, hogy elz évben egyikünket sem veék fel az egyetemre, káderlapunk rossz volt. Én nem tudtam (és még évekig nem tudtam), hogy  Rónay György a,  nem tudta, hogy nekem édesapja az informális egyetemet jelentee. Egyikünk sem tudo a másik focirajongásáról, hogy mindkenket édesapánk vi ki elször meccsre, és hogy a híres Fradiszívrl, melyrl  évtizedekkel késbb könyvet ír, én az apámtól halloam elször, valamikor 1950-ben, amikor a Fradira már rossz napok jártak. Soha nem felejtem el, egy Újpest elleni mérkzésre mentünk ki, apám közölte, nincs lefuto meccs, a Fradi-szív csodákat mvelhet. És arról sem tudhato egyikünk sem, amikor egymás melle vonultunk, hogy mindkeen láuk még Sárosi doktort játszani, hogy egyaránt kitn kapusnak tartouk Hennit, és csodáltuk Deák Bambát. Az utóbbiról a „szakértk” gyakran elmondták, hogy rossz játékos, és valóban, néha hosszú percekig nem került hozzá a labda, de aztán megrúgta a maga két–három gólját, s ezzel eldöntöe a meccset. Azt hiszem, mindkeen nagyon örülnénk, ha a mai magyar válogatoban lenne csak egy olyan rossz játékos, mint Deák Bamba volt, akinek a neve Rónay könyvében néha – a sajtó annyira ismers ördögeként – Deák Bombaként szerepel. Ha a Fradi szívvel cím könyvét, a Hit, tanítás, irodalom interjúkötetét (amit a kitnen felkészült Bucsics Katalin készíte), naplójegyzeteit vagy a Mesterek és legendák, továbbá a Szoborpark számos fejezetét olvasom, mintha saját életemrl is olvasnék. Az mellékes, hogy másodéves korunkban Pándi Pál szemináriumán egy hosszú asztal végén, az ablak felé szemközt ültünk Lacival (én o gyeltem fel rejtzköd eleganciájára), vagy hogy éveken keresztül kollégák voltunk az Irodalomtudományi Intézetben. És az is mellékes, hogy mindkeen egyetemi tanárok és akadémiai doktorok leünk. De az már nem mellékes, hogy Babits, Kassák, Illyés, Márai, Németh László nevei közé az „és” kötszót tesszük ki, és hogy mindkeen szereteel emlékszünk Bóka Lászlóra és Stér Istvánra vagy Kunszery Gyulára, Toldalagi Pálra és Parancs Jánosra, és szintén becsüljük Hajnal Anna meg Rába György költészetét. A példákat még hosszasan sorolhatnám. Mert az sem mellékes, hogy noha olvastuk könyveit, Lukács György akkor sem igéze meg minket, amikor kegyveszte volt, és akkor sem, amikor ünnepelt. Ahogyan az sem, hogy a mvészet számunkra kezdel él valami volt, ami térben és idben meghosszabbítja az ember életét, és nem valami idrl idre változó tétel illusztrációja. A Mesterek és legendák piarista tanárait felidéz portrésorozata baráti gyelmeztetés is, noha szándéktalanul az, nekem is írnom kellene a Madách 30

A történelem faggatása Gimnázium szabad légkörérl az ötvenes évek els felében, ahol én az önképzkörben 1953-ban (!) lelkes eladást tarthaam Baudelaire-rl. A Mesterek és legendák egyik legutóbbi könyvének a címe. Ahogy az Ezüstkor nemzedéke elremutat, ez visszamenleg tudatosítja a még számos meglepetést ígér szerz érdekldési körét, tájékozódásai pontjait. Három nagy egységre oszlik a kötet. Az els részben piarista tanárairól és a sorsát befolyásoló bencésekrl ír. A második rész irodalomtörténeti írásait tartalmazza: íróportrékat és kritikatörténeti dolgozatokat. A harmadik a sportról szól, zöld-fehér legendákról. Mindegyik írás több szálon kapcsolódik Rónay korábbi könyveihez, amit például Thurzó Gáborról ír, az egyenesen az Ezüstkorhoz vezet vissza. A szerkesztés provokatívan szabad: piarista tanárok, jelents írók és sportolók portréi, valamint gondos szövegelemzések kerülnek egymás mellé. Piarista tanárai többségérl most halloam elször, s bizony élnek, akár egy jó regény gurái. Amit a Kosztolányiszövegkiadásról mond, azt bárki, némi fáradtsággal, ellenrizheti. És akik még láuk Kocsist vagy Czibort játszani, örülhetünk annak, hogy Rónay írásban rögzíti emlékeinket. Nem sporörténészként, hanem az esszéista biztonságával. (Nekem külön örömet okozo, hogy Szoborpark cím könyvében, amely egyébként szorosan kapcsolódik a Mesterek és legendákhoz, Bukovi Mártonról is ír, akit személyesen is ismerheem, és akinek a ával egy gimnáziumba jártam. Bukovi, az „edz Úr”, ahogy Laci nevezi, 1954 tavaszán többször is – hatástalanul – gyelmeztete arra, hogy a nyugat-németekre nagyon oda kell gyelni, mert k is sorozatban nyerik meg mérkzéseiket. Az a néhány ember, akihez eljuto Bukovi int szava, nem lepdö meg a világbajnoki dönt eredményén, még ha nagyon el is szomorodo.) Rónay László már régen nem irodalomtörténetet ír, noha azt is, hanem egy sajátos kortörténetet. Mveiben gurák százaival találkozunk, egyesekkel ismételten, új és új nézpontból, másokkal csak egy-egy futó fénykép idejéig. Írók, mvészek, papok, orvosok, tanárok, tanítványok, adminisztrátorok, romák – akik közt vajda is lehetne –, sportolók, néven nem neveze szurkolók, elvétve politikusok. És nagyon hangsúlyosan a család, mint egység, és külön-külön annak egyes tagjai. Rónay Laci újabb – hetvenen túl írt – könyveit olvasva óhatatlanul eszembe jut, mi történt volna, ha 1956-ban egyikünket sem veszik fel az egyetemre. Volt rá „esély”, és a következ években még reménytelenebb le volna, hogy bekerüljünk. Azt hiszem, változatlanul olvastunk és írtunk volna, ha más, sokkal kedveztlenebb körülmények közö is, és ha nem is ugyanazokat a könyveket, de talán nem rosszabbakat… 31

PoLíSz

Reményi Tibor

A döntés Már hetek óta nyugtalan volt a hangulat a városban. A páncélos laktanyában a megszoko rendben folyt az élet, de a kimenkön érezték, hogy valami van a levegben. A rádió a környez országokban folyó átalakulásokról beszélt, de a hírek szkszavúak voltak. Az események valódi arculatát csak kikövetkeztetni lehete. Az utóbbi napokban már a laktanyán belül is megváltozo a légkör. A tisztek kimértebbek, mogorvábbak leek, megsznt az a leereszked bratyizás is, ami nem volt ritka az idsebb katonákkal, tisztesekkel, különösen némi alkohol benyelése után. Többször rendeltek el próbariadót, komolyabban veék a harceszközök karbantartását, st, pár nappal ezel a harckocsikat is „feltöltöék” a bevetési készültségnek megfelel ágyú- és géppuskalövedékkel. Ez utóbbi önmagában még nem számíto rendkívülinek, hiszen a „gépesíte menetgyakorlatok” (amikor a tanknak teljes felszereléssel kelle robogni a terepen), vagy az éles lgyakorlatok alkalmával ugyanígy történt. Az ünnepekre szerete volna szabadságot kapni, de ebben a helyzetben nem volt rá sok remény. Sokat gondolt a családjára. Az ohon innen több száz kilométerre volt, ennél kisebb városban, és ha hazament, annak csak úgy volt értelme, ha legalább négy–öt nap szabadságot kap, hiszen maga az oda- meg visszaút majdnem két napot ve igénybe. Pedig nagyon szerete hazamenni, ohon tölteni pár napot. Amióta bevonult, sok mindent másképp láto, másképp érzékelt a világból. Most vee észre, hogy a hazai színek élénkebbek, az ohoni ízek milyen ersek és nomak, a beszédnek dallama van, a mozdulatok lehetnek tétovák, lassúak vagy szenvedélyesek, a táj nem terep, a ház nem objektum, az emberek nem parancsra jönnek-mennek. Katonaként, a seregbl hazalátogatni annyira más volt, mint régebben az osztálykirándulásokról vagy hosszabb rokonlátogatásokról visszatérni... A felnség érzete-öntudata tee ezt, vagy az alakulatból való ideiglenes kiszabadulás öröme? – Maga sem tudta igazán. Bátyja a biztonságiaknál szolgált, bennmaradt az állományban, tetsze neki ez a „munka”,  ritkábban járt haza, pedig tehee volna, mert már százados volt, és több szabadsággal rendelkeze. Fájlalta, hogy sohasem voltak igazán közel egymáshoz. Négy évvel volt idsebb nála, és kezdel fogva lekezelte, sokszor meg is szégyenítee, amiért nagyon haragudo. Azt hie, mindez csak kamaszos vetélkedés, ertogtatás, és majd késbb elmúlik. De nem múlt el. Ahogy felnek, egyre nagyobb le közöük a távolság. A tényleges szolgálat ala bátyja egyre fennhéjázóbban viselkede, amikor hazajö,  körülötte forgo a család, anyja ellágyultan hallgaa katona a történeteit. Nagyon jól értesültnek látszo, amikor elragadtato hévvel magyarázta a nemzetközi erviszonyok alakulását és a szövetségi rendszer stratégiai elnyeit. A vacsorák közben rögtönzö politikai eladásaitól szinte libabrös le, ilyenkor arra

32

A történelem faggatása gondolt, hogy mi le és mi lesz az  testvérébl, aki ilyen komolyan képes venni ezeket a maszlagokat. Szívbl sajnálta, hogy testvére idegen le számára. Amikorra aztán t, a kisebbik út is besorozták, már kifejeze utálatot érze a fegyveres szolgálat iránt. Az érzelmi elutasítás és a gylöleel vegyes félelem teljesen eluralkodo benne. Megfordult a fejében, hogy lehetne elkerülni a katonáskodást, de nem talált járható utat. Egészséges volt, az orvosi felmentés szóba sem jöhete. Meghamisíto orvosi véleményre nem számíthato. Más törvényes mód viszont nem volt a bevonulás elkerülésére, vagy akár szolgálathalasztásra. Igen, ha elmegy az országból, ha disszidál, akkor talán… Ám ez veszélyes volt, sokakat visszahoztak a határról, vagy akik nem álltak meg felszólításra, azokat egyszeren lelék. Keveseknek sikerült. Bevalloa magának, hogy fél, nem mer neki vágni, ugyanakkor azt is érezte, hogy egy másfajta gyávaság vagy inkább gyengeség lenne mindenáron kibújni a „hazaas kötelesség” teljesítése alól, amiben egyébként egyáltalán nem hi. Sem abban, hogy a gyilkolás kitanulása kötelessége lenne egy normális és értelmes embernek, abban meg végképp nem, hogy a dolog „hazaas”. Egyáltalán a hazasággal is bajban volt, és erre csak ráte az a sok politikai eladás, amit katonáéknál végig kelle hallgatnia. A városát, a környez hegyeket és erdket nagyon szeree, homályosan azt is érezte, hogy ha ezt a tájat erszakkal el akarnák venni tle, akkor ez ellen valamiképp tiltakozna, st küzdene, de fegyverrel ismeretlen embereket meggyilkolni, erre talán soha nem lenne képes. A történelem nagy háborúival csak annyit foglalkozo, amennyit az iskolában meg kelle tanulni. Egy ideig bizonytalan volt a jövjét illeten is: vonzoa a tanítás is, a mszaki tudományok is. Tanár legyen vagy mérnök? Végül kétszer sikertelenül felvételize a mszaki egyetemre, most akart nekifutni harmadszor és utoljára. Ha ez sem sikerül, letesz a nappali továbbtanulásról, elmegy a technikusképzbe vagy kitanulja az elektronikai mszerész szakmát. Ám miel még minderre sor kerülhete volna, megjö a behívó. A technikai kiképzést bírta a legjobban. A mszaki kérdések érdekelték, ha tehee, a híradósoknak segíte, velük igyekeze barátkozni. Szívesen dolgozo a mhelyekben, javítoa és tisztítoa a gépeket, a fegyvereket, a jármveket. Az alapkiképzés utána a páncélosokhoz osztoák be. A nagy hadgyakorlatokat valahogy átvészelte, tudta, hogy nincs kibúvó, azokon részt kell venni, és csak magának árt, ha még felesleges és értelmetlen dühvel terheli meg lelkét. Már háromszor voltak ilyen nagy gyakorlaton, két alkalommal az éleslövészet is része volt a gyakorlatnak. Amikor a tankágyúból közvetlenül lek a 200 méterre lév célra, mindig pontosan találtak, de amikor az 5 kilométerre lév láthatatlan célra kelle az elektronikus lelemképzvel irányozni, akkor elfogta a szorongás, biztos-e, hogy o sem tesz kárt senkiben és semmiben, csak a célként felállíto deszkaépületben… Jó eredményeket ért el a gyakorlatokon, megtanulta noman kezelni a 70 tonnás acélmonstrumot. A technikát, a mszaki teljesítményt láa benne, nem gondolt az elsdleges célra, a rombolás és gyilkolás parancsára. 33

PoLíSz Harckocsi-parancsnok le, nem nagy rang, de izgalmas beosztás. Négyen vannak egy korszer tankban: a harci járm vezetje, az irányzó-lövész, a rádiós és a parancsnok, de a kiképzés és az elrendezés olyan, hogy szükség szerint át tudják venni egymás feladatát. Benn a laktanyában nem tudta, nem tudhaa, hogy már forrong az ország. A helyi rádió csak szakszervezeti felvonulásokról, elszigetelt bérkövetelésekrl és az önkormányzatok jogainak bvítésérl beszélt. A valódi helyzetrl fogalma sem volt. Ha hallgathaák volna a szomszéd ország azonos nyelven beszél rádióadását, akkor elég pontosan értesülheek volna az állapotokról, de erre nem volt lehetségük. A laktanya hermetikus éterzárlat ala volt, egyetlen kis rádiókészülék sem lehete a legénység birtokában, csak a központi rádió hangszóróiból bömbölt a zene vagy valamilyen szöveg. Lassan azért beszivárogtak a hírek, zavargásokról lehete hallani, a politikai foglyok elengedésének követelésérl, kormányellenes jelszavak röppentek fel, st valami csoda folytán bejuto a laktanyába egy olyan röpcédula is, amely az államvédelmi biztonsági szolgálat és az ehhez szorosan tartozó karhatalmi ezredek feloszlatását sürgee. Mindezek ellenére a laktanyában látszólagos nyugalom volt, a kimenket ugyan megvonták, de esténként mködö a mozi, a tornateremben lehete focizni vagy röplabdázni, a kantinban továbbra is mérték az alkoholmentes sört, a könyvtár sem zárt be. Amikor a békés reformmozgalom élén álló papot el akarták hurcolni a parókiáról, akkor lobbant be a láng az indulatok addig parázsló gyúanyagából. Az emberek addig bíztak a békés fordulat lehetségében, valami csodaszer demokratikus átmenetben. De amikor a papot megfenyegeék, és kísérletet teek a parókia feltörésére, akkor majdnem egységesen megmozdult a város lakossága. Családról-családra viék a friss híreket, és elször egy több tízezres tiltakozó tüntetést szerveztek a prefektúra épülete elé, a következ napon pedig megszervezték, hogy ugyancsak ezrekbl álló embergyrvel vegyék körül éjjel-nappal a templomot és a mellee álló parókiát. Megkapták a parancsot, hogy vonuljanak ki tíz harckocsival a város különböz pontjaira. Neki a fposta eli tér juto. Ekkor kerítee elször hatalmába a rémület. Miért? Ki ellen kell felvonulni? Mire ez az egész? Csak nem kell külföldi beavatkozástól tartani? A parancs csupán annyi volt: kivonulni a fposta épülete elé, o állást foglalni a bejárat el. Végig a páncéltorony felnyito ajtajában állt, nézte az utcákat. Mindenü nyugalom volt, a szokásos hétköznapi jövés-menés, a mellékutcákon gyér autóforgalom, egy-egy villamos csörömpölése a fúton. A békés utcakép láán  is kezde kissé megnyugodni, csak erdemonstráció ez az egész, biztosan hamar le is fújják. Nyilván senki nem akarja elfoglalni a postát, a telefonközpontot, a távírdát és az épületben üzemel mikrohullámú állomást. A térre érve azonban hatalmas tömeget ve észre, az egyik széles betorkolló utca közelében gyülekeztek az emberek, és jöek mindenfell egyre srbben. Diákok, atal munkások, úk

34

A történelem faggatása és lányok, középkorúak és idsek, a legkülönfélébb öltözékben, készülve és készületlenül, céltudatosan és hirtelen elhatározásból, ünnepélyes arckifejezéssel és uno bámészkodással. Pillanatok ala óriási embersokaság töltöe meg a teret, láthatóan várva valamire, talán valami jelre vagy felhívásra, amely irányt ad a tömegtüntetésnek. Mint késbb kiderült, i volt a gyülekezje annak a menetnek, amely a pap lakása felé indult, és o él fallal vee körül a templomot és a parókiát. De arra semmi jel nem mutato, hogy valaki is meg akarná támadni, és el akarná foglalni a posta épületét. Alighogy beállt a harckocsi a fbejárat elé, a magasból sorozatlöv fegyverek éles, fülsüketít kelepelése csaant fel, és a sorozatok véres árkokat vágtak a téren szorongó tömegben. Haloak és sebesültek zuhantak a földre. A pánik, mint a villámlás, úgy csapo le a térre, az emberek egymást rángatva, taszigálva rohantak volna ki a térrl, de olyan sokan voltak, hogy csak összepréseldni tudtak, egymást is fellökve, eltaposva szorítoák a széleken állókat a házak falaihoz, és a mellékutcákba. A gyilkos golyózápor ördögi pontossággal kövee ket, csak azok voltak biztonságban, akik a postaépület mögé be tudtak jutni. Megkövülten nézte a mészárlást, talán percekig is bénultan állt a tankban. Aztán parancsot ado, hogy az épület bejárata ell menjen elre a tank a tér túloldalára. A géppuskák folyvást kaogtak, a holestek és sebesültek közö alig tudtak áthaladni a téren. Amikor kiértek a tér közepére, egy pillanatra elhallgaak a fegyverek, de amint továbbmentek, újra felugaak. A tömegbl, aki csak tudo, már berohant valamelyik kapualjba vagy üzletbe, a tzvéde árkádok, kapuk ala százak szorongtak. Ahogy megfordítoa a lövegtornyot, a döntés visszavonhatatlanná vált. Tudta, hogy a döntés rossz, de azt is tudta, hogy nincs jobb. Már nem halloa a küls zajt, csak a fejében hallo valami pokoli dübörgést, és a mellkasában egy iszonyú nyomást. Szinte üvöltve adta ki a parancsot: – Ágyút tölts! Irány 10 óra, cél a géppuskaállások a tetn… Tz! És kiadta még egyszer: – Irányzék mínusz 2 fok! Tz! Két reenetes rázkódás vonaglo végig a nehéz harckocsin. A 120 mm-es ágyú csöve könny füstöt ereszte a levegbe. A posta tetején elhallgaak géppuskák. Most már végleg. Azután minden megváltozo. Megváltozo az országban és megváltozo benne is. Nem tudta eldönteni, hogy ez a változás jó-e. Egyben soha nem kételkede: o, akkor nem tehete másképp. Nagyon megkönnyebbült, amikor a forradalmi napok és a hatalomátvétel után elször találkozo ohon bátyjával. Most hallgatag volt a testvér, de a köztük való jeges viszony nem enyhült. Úgy tudta, hogy miután a régi karhatalmi alakulatokat felszámolták, beállt valamilyen újonnan alakult nagy cég rz-véd szervezetébe. Egyre ritkábban találkoztak, és soha nem tudta meg, hogy  hol volt és mit csinált a forradalom napjaiban.

35

PoLíSz

Zászlós Levente

Programtalan mihez se flik Az ötvenéves1 Balaskó Jennek abból az alkalomból, hogy második verseskötetét írók árulták az Astoria-aluljáróban, és Göncz Árpád író is közéjük állt volna, ha államelnökségében addig valaki helyeesíti. 1990 júniusában

I. Harminckét éves lennék ha éppen akkor születek – kép- hang- illatgyurma az id: Feltnt a Kisöreg2 ajtajában – tánciskola volt az iskolában – „szevasz, én meg Balaskó Jen”. „Szubsztancia” ült a Hungária Kávéházban tilto alkimizmus meg én s egy hangszerszóló alkalmasint be-bedobta a kvantummechanikát és sorsunk illetékeseként Buda Ferit. Fantasztikus orgiára hívtál egyszer: mikrobarázdás lemezkoncert ohon. Behozhatatlan hátrány emészte magasztalván a Händel-Messiást. Mondani is szokták meg úgy is van: „torokszorító”. Tízévek átellenes sarkaiba menekültünk a fulladás ell. S ahogy szoktuk volt tenni: „az élet ennyi volt”. Milyen daktiloszkópia mutatná ki a torokfogót?

36

A történelem faggatása

II. A gégemetszést követn kerestem a hangom ami persze eltnt mert a fujtató nem a hangszálaimat tüzelte hanem o hörög gallérom ala. Hála a technikának mégis sikerült egy géphangot beszereznem általa megértetem magam. — A szürkeegér is megérthet csak fütyülni nem tud na aztán! Az egérfogó kínosabb azonban: nem Görgei3 seregtestében teem le a fegyvert hanem Bem vezénylete ala estem orosz fogságba. Apám akkor már a Donnál elese. Mint nem-civil család sarját nem is az orosz, hanem a civil fenyegete4. – Messze kerültem a Gyorskocsi utcát hol nemtelen civilek hitelesíteek – akinek – nemesi leveleket. Így nem jutoam hozzá.

III. Ezerkilencszázkilencven június huszadikán került kezembe tled egy magas mív beszéd: „Ilyen éjszakát hagytatok” Ráájulás arra, ami van és hogy úgy5. Paravulgáris kiállás Ignatyenkó idején (a parafenoménre gondolj ó olvasó). Ebbl is látom most teük le a Második Világháborút minden más csak szókép: délibáb esemény távolban. Mindegy hogy elégséges de diploma ez is. Nem kis dolog volt békébl képesítzni. S most hovatovább. A dzsungel. Lehetségek oxigéngyára: ázo talaj növényi szablyák, állati ingerek. 37

PoLíSz Beveem magam a békétlenség ell kész csoda hogy elért „nyílt leveled”. Ó az egykori rohamcsapat amelyik fedezte a visszavonulást! Nem tartoztam bele. Kocsmában dulakodo az egész mikor véletlen arra vetdtem és hátamba állt egy utálat.

IV. Milyen éjszaka is maradt milyen éjszaka is maradt. Mert a tartomány maradt. A hadak vert kifoszto encsem-bencsem. Amerikába küzdi föl magát aki már végképp verhetetlen. Milyen éjszaka is maradt milyen éjszaka is maradt hogy i rizték Krisztus Koporsóját. – Sohasem hiék valaha is ingyen valaha is ingyen Krisztus Koporsóját hogy rzeék vala de ennyiért?! – Éppen 1 Krisztusba került. Az rök kezén tnt el a tetem. Kiszagolta egy koporsókeresked nem kérte ingyen a hánytató munkát hisz ilyen sziklasírt rendelnek mostanában megzetik. S ki tudná melyik a Krisztusé? Gyanútlan térít a hozzátartozó az rök megpucolnak addig vagy elvegyülnek a gyászolók közö. Ki hinné, hogy lopnak a cinteremben méghozzá szembl részvev szemmel?

38

A történelem faggatása

V. Meghiszem azt, hogy iség ha így van a szeretet csak bevezetés az öngyilkoláshoz életuntaknak ajánlo kísérlet. A szeretet úgy látszik pálma nem gyökeredzik a Városligetben hajadonf nem – legalábbis. Szerethetünk „nem visszük el a pálmát” mert a mi szeretetünk gyzni tud csak és nem ereszt gyökeret. Mert mi az a gyökér? Az amit ununk? Az ilyen olyan és mégamolyanabb gyökér? Athéna pajzsán Medúza a megköveszt? Vagy valami más? Nékem: a színrl színre látás. Ersebbet nem tudok a szemnél a gyökér: a szem megfolyása. Víz-ujjakat von a Föld magához ne hagyj el engem – kéri – szeress ne hagyj prédául nyúlkálóknak járj át egészen életem! Az ágy körül meg szerelem tökmaghéja – ujjbegy és köröm a fullasztó szemét – kiköpdnek a fölös adományok. A búza földbe lát magzat a szemefénye. Messze ringadalom az elefántfáké. Cserje fürkészik tarról tarra száll. Nvérbe hág a nyírfa-kukucska. – Egyetlen szzre milliárdok. Csak te szúrod szemét mindenkinek Tövis bogáncs.

39

PoLíSz Szeresd t kérlek marha-tekintet ’sz istállóban leend az anyaság kisded szüllik – vagy mi az a szentszar vagy aranypácban forog egy érem? — Programtalan mihez se flik mert hardverig lerágo egészen.6 J   : 1+Az a hír terjedt el, hogy 50. születésnapjára láto napvilágot a kötete. Ezt a tévedést tükrözi az ajánlásom. 2+Nem a nevén, hanem Kisöregként ismerte az akkori diákság a több iskolában hétvégi össztáncokat is szervez tánc- és illemtanárt. 3+Görgei nevét szándékoltan írtam i-vel és nem y-nal. Görgeit nem tartom megfoszthatónak saját (nem anyakönyveze) névírási döntésétl, mert életét is föltee az ypszilontól i-ig vezet útra, elutasítva az „y” Habsburg-kézbl származását. 4+Ezen azt érteem, hogy hivatásos katonának a hivatásos katonától kevésbé kelle tartania mindig, mint az emberség kritikus határait soha el nem ismer, mások életével játszó „civilek” hatalmától. 5+Utalás Balaskó eme mondataira: „Iúkorában Shelleyt annyira lenygözte egy dombvonulaal lebegtete táj, hogy elveszítee eszméletét. Ez az ájulás számomra szimbolikus jelentséggel bizonyítja az ember tehetetlenségét eszközei elégtelensége mia”. 6+A verset Balaskó Jen (1927. október 12. – 2009. február 18.) 76. születésnapjának emlékezetére ajánljuk az olvasóknak. – A szerk.

Szász István Tas

A Grassalkovichok és utódaik Egy kései leszármazo családi emlékeibl Vannak életünkben egészen váratlan pillanatok. Ilyen volt az is, amikor – számos ismert és általam még nem ismert leányági Grassalkovich-leszármazo közül – éppen engem kértek fel az sökre való emlékezésre. A múlt egyéb területein szívesen és olykor eredményesen kutakodtam, de most a köz számára fontosabb kutatások mia félbe maradt családtörténeti tanulmányomat veem ismét kézbe. Az egyszer, egy helyen és ado közönség el elhangzo eladást most rövidítve adom át a PoLíSz érdekld olvasóinak. Megpróbálom felvázolni az igen érdekes és üstökösszer Grassalkovichtörténetet és a leányág egyik legtöbb értékkel és érdekességgel szolgáló vonalának színes emlékeit is elhelyezzem benne. Ehhez áldo emlék, csodálatos nagyanyám, nikelsburgi Nikell Eleonóra – a név ellenére minden áldozatot vállaló magyar nagyasszony – kilenc és fél évtizeden át szikrázó memóriájának nekem sok szereteel és nagy igyekezeel juato, s általam féltve rzö morzsáiból is csipegetek. Természetesen a megfelel hivatkozással, néhány Fallenbüchl Zoltán és Varga Kálmán által feltárt érdekességgel is megtoldom vagy kiegészítem szerény munkámat, illetve tisztázom a családban szóban fennmaradt legendákat. 40

A történelem faggatása Különös érzéssel teszem ezt, hiszen egész gyermekkorom, st életem els öt évtizede úgy telt el, hogy minderrl kötelez volt mélyen hallgatni, s bár az utóbbi években el a szorongástól már megszabadultunk, mégis: most elször van alkalmam nagy nyilvánosság elé tárni ezzel kapcsolatos emlékeimet. A bécsi döntést követ négy magyar esztend Kolozsvárjának boldog gyermek-lakosaként volt alkalmam elször hallani a Grassalkovich nevet. A falon függ, számomra érdekes fát ábrázoló képen kívül, szüleim utazásával kapcsolatban merült fel, mert a Grassalkovich-per mia bíztak pár napra nagyanyám gondjaira. Az Astoria Szállóval szemben lév telket perelték együ a leányági örökösök, ugyanis III. Grassalkovich Antal ezt azzal a kitétellel adományozta a Székesfvárosnak – a nemzet színházának felépítésére –, hogy amennyiben azon már nem ez az intézmény áll, a telek visszaszáll a családra. A perrel foglalkozó kolozsvári újságok ma is családi levéltáramban vannak. Nos, ekkor ültete nagyanyám a fotelja mellé, és kezde elször mesélni nekem a Grassalkovichokról. Eleinte csupán érdekes történeteket, késbb, már kamasz koromban I. Antaltól származtato aforizmákat is. De kik is voltak k? A család, mint akkoriban annyi magyar nemesi família, a török idk ala elszegényede. Az els feljegyze s Grassalkovith N. még „th” végzdéssel írja nevét, s feltételezheten Horvátországból származo át Észak-Magyarországra. S i máris a Varga Kálmán dolgozatból idézem Ripka Ferencnek (1925–31 közö Budapest polgármesterének) kriptabéli tndéseibl az I. Antal koporsója melle születe gondolatot, mely szerint: „A szegény tót diák éppen olyan nyugodtan, mozdulatlanul alszik kincseket ér koporsójában, mintha sosem le volna hatalmas úr, fejedelmek barátja s földi javak mindenikének osztályrészese”. Nos, egyrészt az a bizonyos „th” mintha valóban a horvát múltra utalna, másrészt pedig a „hatalmas úr” sei már hat ismert generációval ele is magyar nemesek voltak, s csupán a név jelez idegen eredet, egyetlen valamikori st, azt, aki a nevet hozta magával, de utódai már magyar nemes családokból választhaak feleséget. Az els ismert éppen a már említe Grassalkovith N. volt. A „tót iú” titulus tehát tévesnek tnik. Igaz, a több nyelven beszél I. Antal szlovákul is tudo, de kitnen beszélt latinul és németül is, s aól még nem le római vagy német. Grassalkovith N.-t a családfán egy ismeretlen nev ú, majd Mihály, Mátyás és István követik. Ekkor érkezünk el 1656-ba, amikor is megszületik a nevét késbb már „ch”-val író Grassalkovich János. Neki, nejétl, egresdi Egresdy Zsuzsannától két él gyermeke marad. Egy ú, aki történetünk fhse, vagyis gróf. I. Grassalkovich Antal és egy leány, Zsuzsanna – családom nyolcadik se –, aki Beleznai Jánosné néven elindítja azt a leányágat, melynek néhány érdekességérl is beszélek késbb. I. Grassalkovich Antal 1694-ben láa meg a napvilágot ebben az elszegényede nemesi családban. Rendkívüli adoságokkal megáldo és szerencsés csil41

PoLíSz lagzat ala születe gyermek volt. A genetikai szerencsét megtoldoa az, hogy egyházi támogatást kapo tanulmányaihoz. Ismereteim szerint még az unokának is birtokában voltak azok az agyag edények, melyekben I. Antal a napi élelmiszeradagját hazavie, s melyeket – róla szóló írások szerint – 1751-es gödölli látogatásakor maga Mária Terézia is kezébe ve. A történet ezen kis részletében már benne leledzik a magyarázat, hsünk több tulajdonságát érinten. I. Antal ugyanis rendkívüli módon tudo bánni a pénzzel, értékelte és hasznosítoa, nem maga a pénz, hanem az általa megszerezhet mköd és átörökíthet vagyon érdekelte, s talán ebben is a mköd rendszerek felépítésének öröme. De megért pártfogója maradt egész életében a szegényeknek, határozoan törekede arra, hogy jobbágyai jól érezzék magukat, mélyen hív és egyházát támogató ember, s mint ilyen utóbb kegyúr volt. Nem tagadta, mennyire igényli, hogy mindenki szeresse és becsülje, amit legtöbbször ellenfelei, st ellenségei esetében is sikerült elérnie. I jut eszembe néhány családilag lazább formában emlegete aforizmája, melyek eredeti szövegét most kerestem meg. Ugyanis két kéziratos (felteheten diktált), nem mindenben azonos aforizmagyjteménye van a Széchényi Levéltár illetve az Egyetemi Könyvtár gyjteményében. A gyjtemények nyelve magyar, és i máris el kell mondanom, hogy I. Antal egyik élharcosa volt a magyar nyelv meghonosításának. A hozzá befutó álláskérések esetében elnyt jelente, ha a kérés magyar nyelven születe. E téren több kortársával is együmködö. De halljuk az aforizmákat: „Amit magad végbevihetsz, ne bízzad másra”. „Ellenségeidnek barátait magadévá tévén, ellenséged is tied lészen.” „Mindenki cselekedeteit ditsírd és ha nagyon betsülni kívánnak betsüld, mert ezek semmibe sem telnek és jó akarókat szereznek.” „Az emberek egymás hasznára szüleek” „A nem tetsz barátságot ne vágd el, de altassad el.”

Pályafutásának állomásait érdemes áekinteni: Mindenekel egy érdekesség. Gyermekkora egybeesik a Rákóczi-féle szabadságharccal (1703–1711). Apja maga is a kurucok mellé áll, st Vak Boyán íródeákja és postamestere lesz, s a gyermektelen Boyán ává fogadja t. Mindez nem akadálya késbb annak, hogy az  a, I. Antal, mint szegény diák, a nyitrai piarista, majd a nagyszombati jezsuita szerzetestanárok tanulója legyen és jó eredményeinek köszönheten „kuruc bélyeges származásától függetlenül” jogi tanulmányai során egy királyi táblai ülnök patvaristája lehessen. Ebben Fallenbüchl Zoltán szerint a korabeli nemesi szolidaritás is közrejátszo. Közbevetleg most említem meg, hogy a késbbiekben  maga is élére áll egy olyan kezdeményezésnek, amely a történelmi körülmények mia elszegényede nemesek felsegélyezését szolgálja, illetve tehetséges gyermekeik taníatását szándékozik megkönnyíteni. Hsünk életében ismét szerencsés véletlen jön közbe. A török kizése utáni zavaros birtokviszonyok rendezésére 1690-ben létrehozo „Neoaquistica 42

A történelem faggatása Comissio”, vagyis az „Új Szerzemény Bizoság”, most, 1715-ben kezd érdemben mködni, és a 21 éves iú tehetség ekkor már királyi ügyészként kapcsolódik be ebbe a munkába. Ha nem tévedés, hogy 19 évesen már szerepe volt a Pragmatica Sanctio elkészítésében, s ha elgondolkodunk egy pillanatra, és egynémely mai 19–21 éves – teljes szüli függségben bulizó – csemetére gondolunk, van okunk csodálkozásra. Ez az a pont, ahol elkezddik a majdani vagyon felhalmozása, mai szemmel különös módon, de akkori szokások szerint szabályosan, ugyanis az ügyek intézésénél az illetékesek a kincstár érdekei melle, megengede módon és kell önfegyelemmel a saját jól felfogo érdekeiket is képviselheék. Az információk birtoklásában hatalmas lehetségek rejtztek, és I. Grassalkovich Antal elindulhato azon az úton, melynek végére kialakult mesés birodalma. Minden lehetséget felhasznált, ami nem merítee ki a korrupció fogalmát. Emelle puritán életmódot folytato és a hivatalok halmozásával gyjtö pénzeket és elnyös kölcsönöket mind birtokvásárlásra fordítoa. A birtokokat, a jól felmért gazdaságfejldési irányokat megsejtve, a Bécs–Buda– Kassa útvonal mentén vásárolta. Mikor csak tehee, kivásárolta a nem magyar kézen lév birtokokat is, ami abban az idben szimpátiát kiváltó tényez volt, s nagyban ellensúlyozta a hirtelen növekv vagyon miai irigységet. De nem csak a maga javára tee ezt.  intézte például a Jászkun területek visszaszerzését a német lovagrendektl, ezzel is nagy népszerséget szerezvén, mert így biztosítoa a jászok és kunok számára a jobbágyságból való megváltás alapját. 1720-ban, 26 évesen már Királyi Ügyigazgató. 1722-ben megnsül. Elveszi Bajthay István alispán iú özvegyét. A házasságból utód nem születik. 1723-ban kezddik gödölli birtokossága, és 1724-ben táblai ülnök is lesz, 43

PoLíSz majd ’27-ben a Kamara tanácsosa. 1731-ben az elléptetés mia megüresede Királyi személynöki pozíciót nyeri el. 1732-ben bárói rangra emeli a király, majd a kegyúri jogot is megszerzi. Mint hív katolikus számos templomot épít, újít fel vagy támogat, s ezzel elnyeri az egyházi berkek jóindulatát. A máriabesnyi kegyhely és a kolostor nagy patrónusa, i, a kegytemplom altemplomában épíeti meg a családi kriptát. Ismét egy aforizmáját idézhetjük: „Utálatos és kárhozatos fortély úgy szolgálni az Istennek, hogy az ördögöt meg ne bántsd”. Közben 1729-ben meghal neje, és két év után újraházasodik. Elveszi Klobusiczky Krisztina bárónt. A család VI. Károlyt házasságközvetítként is emlegee, de ilyen pletykák szárnyra kaptak késbb Mária Teréziáról is. Az új feleségtl sorra születnek gyermekei: Anna-Franciska (1732); majd Antal-János (1734); Klára, a késbbi Esterházy Gáborné (1735); Anna-Mária, a majdani Haller Gáborné (1736); a korán elhalt Ignác-Lrinc (1737); Terézia-Ilona, aki felnve Forgách Jánosné le, s mindössze 29 évet élt. Az  születése azonban anyjának életébe került. Grassalkovich Antal ismét megözvegyült. Érdekesség, melyrl a kései család is tudo, hogy minden gyermekének szegényházi gondozoak voltak a keresztszülei. Ez akkoriban kegyes szokás volt. Nehézségei is akadtak. Reviczky János ellenlábasa vagyonszerzésével kapcsolatban hivatali jogán kutakodo utána, de ismét szerencséje volt. Reviczkyt elvie a sárgaság. A Habsburgok – az orosz cárnvel szövetségben – a törökkel vívtak háborút. A kezdeti sikerek után kudarcok következtek, s Grassalkovichnak még ez is kedveze, mert a hadiszállításokkal hatalmas pénzeket kerese. Fallenbüchl Zoltán felhívja gyelmünket arra, hogy ebben közrejátszo birtokai földrajzi helyzetének jó megválasztása is. 1740-ben Károly meghal, helyét a Pragmatica Sanctio (1713) alapján Mária Terézia foglalja el. Az elbb említe feljegyzés szerint a atal Grassalkovichnak már a Pragmatica Sanctio elkészítésében is szerepe volt. Maria Terézia trónra lép, de a poroszok mást gondolnak, és támadnak. A atal uralkodón nagy bajban van: a bajorok és a franciák is belépnek a háborúba – minden veszni látszik. És ekkor jön el újra Grassalkovich „ideje”. A királyn nagymértékben támaszkodik rá mint személynökére, és a nevezetes pozsonyi „moriamur” nagyjelenetnek Grassalkovich lesz az egyik f elkészítje. A kisded II. Józse el a karján, elcsukló hangon szónokló királyn megnyeri a rendeket magának. Elhangzik a „Vitam et sanguinem”, és a magyar csapatok sikereitl lesz hangos Európa. A huszárokat reegik a sorra megnyert ütközetekben. Egyébként tudjuk, hogy Márai Terézia férjét, Lotharingiai Ferencet maga mellé emeli corregensnek. Ezzel indul a Habsburg–Lotharingiai ház. A hadi sikereket követen Mária Terézia hatalma megszilárdul, és ezt soha nem felejti el személynökének. Birtokai tovább gyarapodnak, és királyi tanácsnok lesz. Ezt követen, 1743-ban a gró címet is megadja az uralkodón. Címere közepében az MT betk kapnak helyet. 44

A történelem faggatása Több szerz és a családi legenda is beszél arról, hogy Grassalkovichot soha ki nem mondo érzelmi szálak, bizonyos rajongás fzte atal, szép és okos uralkodónjéhez. Ennek valóságtartama az uralkodón szépségét és eszességét ismervén nem kizárt. Ezt ersítheti meg a Fallenbüchl Zoltán könyvében olvasható anekdota. Idézem: „A királyn az aacheni béke után hazabocsájtandó hadifogoly francia katonatiszteket fogado kihallgatáson […]. Megkérdezte az egyiket, ki elbb Poroszországban is járt, hogy ismeri-e ezt és ezt a porosz hercegnt? Az igenl válaszra így szólt: Azt mondják róla, hogy  a világ legszebb fejedelmi sarja… Ön is így gondolja? Mire a francia így válaszolt: – Asszonyom, én is ezt hiem, egészen a mai napig!”

A kegyúr már 1735-ben elkezdi a gödölli kastély terveztetését, és az építkezés 1744-ben felgyorsul. A hatalmas uradalom-együes központjának szánja ezt, bár több más helyen is vannak kastélyai, így Pozsony melle és Hatvanban, s palotát épíet Pesten és Pozsonyban. Rengeteget utazik, hiszen idközben az aradi fispánságot is megkapja, s o nehéz feladatai vannak, többek közö a Maros mentén leereszked román martalócok mia. 1748-ban lesz a Magyar Királyi Kamara elnöke s ez újabb hosszú utazásokkal jár. A királyn 1748-ban megbízza a budai királyi palota építésének ügyeivel. Mária Teréziának elvben ugyanis Magyarországon kellene laknia, ami Pozsonyban megoldhatatlan. A róla szóló írások elismerik, hogy az uralkodói bizalomnak mindenkor igyekeze megfelelni, de a haza érdekeit soha nem engedte a józan kompromisszumokon túlmenen csorbulni. Grassalkovich, bár a nemzeti érdeket a rendivel vélték akkoriban azonosnak, mégis hazaas teet követe el, amikor a Habsburg állam egységesítésekor Magyarország külön státusa melle foglalt állást. Tény, hogy a nemesség nagy többsége tsgyökeres magyar volt. Arra is gondja volt, hogy amennyire lehete, a telepítéseknél a magyar jobbágyokat részesítse elnyben. 1748-tól második koronar. 1751-ben beteljesül nagy álma, és a budai építkezéseket megtekinteni ide utazó uralkodói pár három napra Gödöllre látogat. A fogadás fejedelmi. Európa legnagyobb fényjátéka, a kor divatja szerint emberi ruhába öltöztete állatok viadalai, hatalmas vendégsereg, s mindenü huszárok sorfala. Utóbb legendák szökkentek szárba az ünnepséggel kapcsolatban. Ezek közö van az is, mely szerint a kegyúr az uralkodónt augusztusban a sóval havassá varázsolt úton szánkóztaa Máriabesnyre, ahol akkor már állt a kegytemplom és a kolostor. Fallenbüchl Zoltán ezt észérvekkel cáfolja, hiszen egy évi sótermésünk sem le volna elég ehhez. (Még a kastélykertbeli változat is túlzásnak tnik.) A családi legenda nem nevezi meg a szánkóztatót, tehát a három Antal bármelyike lehete, ugyanis abban nem Mária Terézia a fszerepl, hanem egy Habsburg fhercegn, mint valamelyik Antal reménytelen hódolatának tárgya, ki a „minden kívánságát teljesítem” ígéretre kérte volna a nyári szánkózást… 45

PoLíSz Valószínségi táblázat az egyik Grassalkovich Antal császárlány szánoztatásának történetéhez Periódus

Grassalkovich

Élt

1640–1645

Habsburg

Élt

Uralkodott

Leányai

I. LIPÓT

1640–1705

1658–1705

M. Antónia 1669–1692 M. Elisabeta 1680–1741 M. Anna 1683–1754 M. Magdolna 1689–1743

I. JÓZSEF VI. KÁROLY

1678–1711 1685–1740

1705–1711 1711–1740

M. TERÉZIA

1740–1780

1717–1780

M.Anna Jozefa 1738–89 M.Krisztina 1742–1798 M.Erzsébet 1743–1808 M.Amália 1746–1804 M.KarolinaLujza 52–14 M.Antónia 55–93 XVIL.

II. JÓZSEF

1780–1790

1741–1790

II. LIPÓT

1790–1792

1747–1792

M. Terézia és Krisztina korán elhalnak M. Terézia 1787–1827

1646–1650 1651–1655 1656–1660 1661–1665 1666–1670 1671–1675 1676–1680 1681–1685 1686–1690 1691–1695 1696–1700 1701-1705 1706–1710 1711–1715 1716–1720 1721–1725 1726–1730 1731–1735 1736–1740

I. ANTAL

II. ANTAL

1734–1794

Kastély 1749

III. ANTAL

M. Terézia 1717–1780 M. Anna 1718–1744

1694–1771

1741–1745 1746–1750 1751–1755 1756–1760 1761–1765 1766–1770 1771–1775 1776–1780 1781–1785 1786–1790 1791–1795 1796–1800

M. Jozefa 1699–1757 M. Amália 1701–1756

1771–1841

Kast. bv. 1785 II. FERENC

1792–1835

M. Lujza 1791–1847 BN M. Leopoldina 797–826 M. Klementina 798–881 M. Karolina Ferdinanda 1801–1832

Valószínségi táblázatot készíteem, a gyanúsítható hölgyeket dlt betvel jelölve, s kiderült, hogy: I. Antal esetében I. Lipót M. Magdolna nev lánya, I. József M. Jozefa vagy M. Amália nev leánya II. Antal esetében M. Teréziának: M. Anna-Jozefa; M. Krisztina; M. Elisabeta; M. Amália nev lányai vagy II. Lipót: M. Terézia nev lánya jöheek volna szóba. III. Antal esetében mindenki kizárva. Ezek melle a három Antal éleörténetét is ismerve azt feltételezhetem, hogy a Fallenbüchl-könyv verziója valósult meg, tehát legvalószínbben maga Mária Terézia lehete az imitált téli sportolás e sós változatának legendabéli hsnje. 46

A történelem faggatása A történet anekdotának is szórakoztató, de a fogadtatás valóban óriási volt. Ennél érdekesebb azonban, hogy az uralkodónt Gödölln magyar nyelv üdvözlbeszéd várta. Mária Terézia a medveszámokat nem értékelte, de annál inkább hódolt hagyományos házasítási kedvének, s Antal harmadik feleségét talán ennek is köszönhee. Külön egyházi engedély nyomán vee el özvegy sógornjét, Klobusiczky Teréziát.  aztán leánygyermekeinek kitn nevelje és a birtokok remek irányítója le. Grassalkovich Antal 1767-ben a királyntl a Szent István-rend nagykeresztjét is megkapta. A gróf haláláig eleget te hivatali kötelezeségeinek, saját érdekeit mindenkor nagyszeren tudta ötvözni a kincstári és a magyar érdekekkel, és hatalmas – bár nem egészen tehermentes – vagyont hagyo ára, II. Antalra. Az 1734-ben születe Antal a bécsi Theresiánumban nevelkede. 21 évesen  is a Királyi Kamara tanácsosa, de ez már az apa érdemeinek volt köszönhet. Nem igyekeze megfelelni az elvárásoknak, s felmentést nyert az ülések látogatása alól. Az utókor „tékozló Antal” néven is emlegee. Mint azt a Gödöll történetérl szóló kötetben olvashatjuk: „nem gyzö eleget sütkérezni a gazdagság és dicsség fényében”. Bécsben élt, az uradalmakat mostohaanyja vezee.  közben címeket gyjtö. Második koronar, majd flovászmester, végül II. Józse'l, 1784-ben (jelents hadiadományai fejében) megkapja a hercegi címet. Felesége Esterházy Mária Anna volt. Fallenbüchl Zoltán kutatása szerint egyes udvari körökben vaskos tréfái és italozása teék népszervé. Pedig apja határozoan azt tanácsolta, hogy ne lakjon Bécsben, az udvari körök könnyelm versengésének közelében. Ami a vaskos tréfák korabeli népszerségét illeti, nos, errl még szólunk. A birtokok szószerinti elkótyavetyélésében azonban atyja elrelátóan meggátolta, mert még Mária Teréziát megkérte, hogy valamennyit nyilvánítsa hitbizománnyá, így azokat adóssággal nem terhelhee, és el sem adhaa. Ám adósságai így is nön-nek. 1790-re már 117.000 forint volt az éves kamat. Az uralkodó ekkor már II. Lipót, de trónra lépése után csak két évig él. II. Antal 1794-ben bekövetkeze halála után a, III. Antal örökölte a vagyont, s természetesen az adósságot is. A családi legendákban jellemvonásaiból jótékonysága és hiszékenysége maradt fenn, a kutatók szerint ellentmondásos személyiség volt: nagyapja és apja tulajdonságainak keveréke. A vagyon hamarosan zárgondnokság alá került. A gondnok a kor egyik legkiválóbb gazdálkodója, feleségének rokona, gróf Esterházy Ferenc le. Ezt követen egy ideig az uradalom második virágkorát élte, s 1804-re adósság nélkül adato vissza a jogos örökösnek. Jö azonban a napóleoni háború. A gyri vereséget elszenved nemesi felkelésnek Grassalkovich egyik támogatója volt. Lovascsapatot állíto ki, s a Habsburg családot is támogaa. I. 47

PoLíSz Ferenc késbb ezért a Szent István-renddel jutalmazta. (Jegyezzük meg, hogy újabb kutatások szerint az a gyri vereség nem is volt annyira szégyenteljes. De ez nem ide tartozik.) III. Antal is sokat utazo, s ráadásul nagy kártyás volt. Adósságainak egy részét ezen az úton szerezte. Mindezek arra utalnak, hogy a következ – nagyanyámtól hallo – történet a három Antal közül az  személyéhez fzdhet. Egy kártyacsatát követen, bizonyos angol lorddal csevegvén, az becsmérl megjegyzést te a koldus magyarokról. Antal herceg igen felháborodo és nagy összeg fogadást ajánlo a lordnak. A fogadás tárgya az volt, „ki tud drágább vacsorát feltálalni”. Az els nap a lordé volt.  hihetetlenül ritka gyarmati árukból rendeze lakomát, és már elre tymálva beszélt Grassalkovich másnapi vacsorájáról. Eljö a következ est is, és Grassalkovich behívta inasát. Felszólítoa, hogy az arany bográcsban készítsen el fzésre paprikás krumplit. A lord elégedeen mosolygo. Aztán a herceg fontkötegeket ve el, és azon fzte meg a vacsorát. A fogadást megnyerte, de utána több ezer holdnyi erd árának megfelel adósság bánta a magyar virtus gyzedelmeskedését. De hajmeresztbb történetet is halloam nagyanyámtól. A családi verzió szerint a hercegkisasszonyt són szánkáztató Antal, minthogy nem kaphaa meg annak kezét, haragudo az udvarra. A történet szerint kegyetlen bosszút forralt hát ki. Az udvari álarcos bálra rabszolga-kereskedként érkeze. A rabszolgákat egy díszes oszlophoz láncolta, majd távozo. Ele azonban megitaa ket, és italukba krotonolajat kevert. A hatás nem maradt el, de sokkal nagyobb volt, mint a régi pajzán közmondás szerinti Fábiánné esetében. Ez természetesen történhete a fhercegntl teljesen függetlenül is, hiszen, mint már jeleztem, éppen italozása és durva tréfái mia volt kedvelt a mulatozó udvari körökben. 1792-tl az uralkodó már II. Ferenc volt. A gazdasági helyzet tovább romlo, a birodalom helyzete egyre nehezebb le. Az uradalmi jövedelmek már nem fedezték az örökös pazarló életmódját, melybe természetesen a jótékonykodás is beletartozo. Adósságai 1819-ig, a leányági juatások elmaradásával együ 1.600.000 Ft-ra nek. Az adósságok kezelje, gróf Zichy Károly nem volt olyan ráterme, mint eldje, Esterházy gróf. Ügyetlen pénzügyi manvereivel a helyzetet csak tovább rontoa, s halálával teljessé vált az összeomlás. A gróf el függetlenül tovább jótékonykodo. Telket adományozo a fvárosnak a Nemzeti Múzeum és a Pesti Egyetem botanikus kertje számára, illetve a Nemzeti Színház felépítéséhez, amelyet még további 1.000 forinal támogato. Ez utóbbi telek képezte késbb alapját az eladás elején említe pernek. De támogaa az árvíz károsultjait, s végrendeletileg a Tudományos Akadémiát is. Kapcsolatot tarto fenn Széchenyivel és Kazinczyval. III. Grassalkovich Antal, a nagy eladósodást követen feleségével, Esterházy Leopoldinával visszavonultabban élt Gödölln. Addigi életmódjával teljes mértékben szakíto. A hercegasszony a környék jótevjeként maradt fenn az emlékezetben. 48

A történelem faggatása III. Antal 1841-ben bekövetkeze halála után a szabályok szerint nem az özvegy örökölt.  elhagyta Gödöllt és utazgatással töltöe idejét, majd váratlanul még visszatért, aggmenházat alapíto és megszervezte 24 szegény sorsú leány oktatását is. Ezeknek költségeit késbb az uradalom vállalta át. De egy hálátlan rablás után, melynek során cseh kertészlegénye minden ékszerét ellopta, csalódoan és végleg távozo Gödöllrl. A Grassalkovich név tündöklése és eltnése a történelem süllyesztjében befejezést nyert. Fiú ágon nem marad utód. Az uradalom a hitelezkkel folytato perek után egy leányági rokon, gróf. Viczay Károly tulajdonába került. A csdhalmazzal nem bírván, két hónap múlva már új tulajdonosa le a kis birodalomnak – 7.300.000 forintos vételárért – báró Sina György személyében. Az adósságok javát az úrbéri terhek jelenteék, s az új tulajdonos ezzel a gonddal került szembe, de a Sina család két generáción át birtokolta a Grassalkovich uradalmakat, és egyben tartoa azokat. Híres szeszfzdét is alapítoak a birtokon. Közben a kastélyt a katonaságnak adták át, s az o nagy pusztítást hagyo maga után. Végül az addigi terveit megváltoztató Sina utód egy belga banknak adta el az uradalmat, de három év után a magyar állam váltoa meg, és ezt követen került koronázási ajándékként királyi birtokba. Így le Sissi királyn kedvenc tartózkodási helye. A Grassalkovich család leányágain azonban folytatódo a vérvonal, és azt követve több érdekes utóddal találkozhatnak a családkutatók. Ezek közül most az általam családi történetekbl is jobban ismert Majthényiakban folytatódó vonalat követném. Teszem ezt egyrészt az ág jelentsége, másrészt az általam birtokolt családi információk okán. I ugyanis érdekes személyiségek bukkannak fel f és oldalágakon egyaránt. Lássuk tehát ket: A már említe nagy adakozó, Beleznay Jánosné férjével, a kuruc ezredesbl le késbbi császári generálissal, Pilis és Bugyi vidékének urai, templom és kastélyépíti voltak. Ükapám ükapja, Majthényi Károly, a solymári kegytemplom alapítója, feleségével együ o is nyugszik Aztán az érdekes személyek közö egymást követik: az állítólag szigorú anyós, Madách Imréné Majthényi Anna, majd a, az utolérhetetlen s napjainkig – vagy talán tovább is – látó Madách Imre, s a sokat vitato, mégis múzsa-feleség, Fráter Erzsike. Érdekes családtag Irinyi János, a nem-robbanó gyufa feltalálója. Majthényi Mária, Brunsvick Teréznek, a magyar kisdedóvás megalapozójának anyja, akinek szép portrémetszete is birtokomban van. Mint hallhaák, a magyar kisdedóvás intézménye éppen ezen az szön vehee át a Magyar Örökség Díjat. Sajnos az ünnepségen sokakról megemlékeztek, de az  neve nem került szóba. Aztán élt és szenvede közöük számos nagy tragédiát igaz magyarként átvészel személy és személyiség is, mint például a nagyanyám szülésekor éle49

PoLíSz tét adó dédanyám, Majthényi Ida, s a történeteket nekem elmesél nagyanyám, nickelsburgi Nikell Eleonóra.  még ült a tiszafüredi nábob, pankotay Józsa György ának az ölében. Ahogy korában nevezték, Józsa Gyuri személyébl formálta Jókai a magyar nábob, Kárpáthy Zoltán alakját. Józsa Gyuri zabolátlan és durva tréfákkal tarkíto életét számos történet rizi, de kevesebben tudják, hogy volt egy másik, nemesebb élete is. Valójában a szegényeket támogató, vagyonát nem eltékozló ember volt, a nemesi felkelés kapitánya, Széchenyi segítje. Egyetlen a, az apa halála után honvédtisztként küzdöe végig a szabadságharcot. A Józsa Gyurival kapcsolatos történetekbl megemlítenék egy, a XIX. század magyar nemesi életét bemutató történetet. A sáros magyar világ téli magányát a vendégek teék színesebbé. Józsa, a tiszafüredi nábob udvarházába kedves vendég érkeze. Nevére már nem emlékszik a családi legenda, de igen gazdag ember volt maga is. Négylovas fogat hozta. Két hét után a házigazda még marasztalta, de neki mehetnékje támadt. Ám amikor reggel be akart fogatni, minden lovának a lábán körbe volt metszve, s le volt hajtva a br. Lám-lám, szólt a gazda, milyen kis zoknikkal indulnál lovaiddal ebben a hidegben. A vendég maradt, és új lovakat rendelt oda. Néhány nap múlva induláskor így búcsúzo. Menj be a versenyistállódba, s nézzed meg, hogy röhögnek versenylovaid a rossz tréfádon. A drága versenylovak alsó ajka be volt metszve és letyege, fogaik kilátszoak. Gyermekkoromban többször megborzongtam nagyanyámnak e történetétl.  maga is tanulságul mesélte el. Varga Kálmántól szintén tudhatjuk, hogy a Józsa udvarháznál más durva tréfa sem volt ritka, így például az, hogy a ház ura leborotváltaa a vendégek bundáját a helyi borbélymesterrel, vagy puskaport rako a bogrács alá. A korszak mulatozó urai a veszélyeket sem veék gyelembe. Józsa Gyuri másik segítkész és hazaas énjérl késbb hallhaam, s ellenpéldának o volt még a történeteket elmesél nagyanyám élete. Nagyúri könynyelmség és gyengeség okozta az  nehéz sorsát is, hiszen apja nem tudta túlélni felesége korai halált, s utána halt, de elbb mindenét eltékozolta. Nagyanyám árván és vagyon nélkül a rokonságra maradt. Gazdag környezetben nevelkede, de örökség nélkül, emelt fvel élt magyar polgári életet, s viselt el erdélyi gyógyszerész férjével nyolc – Trianont és az impériumváltozásokat követ – tönkremenést. 90 évesen a román–magyar határt turistaként átlépve, a Magyar Népköztársaság határr tisztje ámulva láa, hogy az agg matróna irodájába belépve letérdelt és megcsókolta a magyar zászlót. Ha elfeledtük volna,  volt a magyar hangzásúnak nem mondható nevet visel nickelsbergi Nikell Eleonóra. Sok más emlékem melle, szomorú idkben játszódó vidám történetem is van, a tizennégyes világháborúban volt egyik els pilótánkról, Majthényi Adámról, a nagyon kedves rokonról, akitl 1965-ben még kaptunk képet. A bátor repül, akkor még felségjel nélküli vászonfedeljével Romániában hajto végre üzemanyaghiányt követ kényszerleszállást. Az öt nyelven beszél úr franciául szólt a román katonákhoz, kik azonnal francia repülsnek hiék. Bankeet rendeztek 50

A történelem faggatása tiszteletére, elláák üzemanyaggal, s nem elhanyagolható információkkal is. Így repülhete vissza egységéhez. Magas kitüntetések egész sorát kapta. (A hetvenes években hunyt el Miskolcon.) Fráter Erzsike, Madách elvált felesége nagyváradon nagy szegénységben halt meg. Családunk Váradra származo ága a Fráterekkel is rokonságban volt, így aztán a nagyváradi olaszi temetben lév családi sírkertbe befogadták Erzsike koporsóját. Érthetetlen a sír kutatásával kapcsolatos sok felesleges találgatás. A sírra magam is jól emlékszem, nem egyszer jártam o, s halála el nem sokkal még Hubay Miklós is pontosan idézte nekem csodálatos memóriájával a sírfeliratokat. Mint gyermek, maga is sokat sétált arra. A ceau<escui rombolás azonban a temett is elérte. A sírokat felszámolták, s ekkor Tempi püspök úr, aki akkor az olaszi templom plébánosa volt, befogadta a család csontjait az altemplomba. Fráter Erzsike – bár kálvinista volt – külön helyet kapo, és az azt fed márványtáblán Madách-idézet rizi emlékét. Az utolsó családi emlék a harmincas–negyvenes években folyó, már említe per. A Grassalkovichok Máriabesny kegytemplomának kriptájában várják a feltámadást. A kripta az altemplomból nyílik. I helyezték végs nyugalomra I. Grassalkovich Antalt, majd feleségét, Klobusiczky Teréziát. Koporsóikat vörös és fekete márványból farago, családi címerekkel díszíte síremlék foglalja magába, amelyet a gróf jó barátja, Migazzi bíboros készíete 1772-ben, I. Grassalkovich halálának els évfordulóján. Alkotója Johann Georg Dorfmeister. A késbbi Grassalkovichokat utóbb hozták Máriabesnyre. A síremléktl balra található II. Grassalkovich Antalnak és feleségének, Eszterházy Anna Máriának rézkoporsója. A jobboldali koporsókban III. Grassalkovich Antal és felesége, Eszterházy Leopoldina nyugszanak. A gyönyören restaurált gödölli kastély ma nemzeti büszkeségünk, s ohont ado els uniós elnökségünknek is. Hogy egy pazarló, elbizakodo és létrehozóinak hagyományait feled, globalizált Európában lesz-e még erre alkalom, azon éppen olyan érdekes elgondolkodni, mint azon, hogy a Grassalkovichok történetének és korának milyen máig érvényes tanulságai lehetnek.

A XX. SZÁZADI PRÓZAM VÉSZET ÚJRAFELFEDEZÉSE XII. Lukáts János

Mesterek közt – tanítvány Németh László A másik mester cím könyvérl Németh László regényei soha nem o gyökereznek, ahol elkezddnek, hanem sokkal mélyebben. Mondhatnánk, hogy az emberré válás störténetében, hogy a magyar rendiség megszilárdulásának idején, de mondjuk inkább azt, hogy két nemzedékkel a megírás ideje el. 51

PoLíSz Utolsó kísérlet – ezt a baljós és gyelmeztet címet adta az író (orvos, polihisztor, „a magyar szellemi erk organizátora”) évtizedet betölt vállalkozásának, amelybe saját sorsát, osztálya és nemzedéke sorsát akarta beleírni. Kísérlet? – inkább laboratórium, amelybe minden lehetséges embertípust és társadalmi körülményt összegyjtö, regényfolyama „lombikjába” helyeze, vizsgálta (sugallta, kierszakolta és elemezte) kölcsönhatásukat, majd – magától eltartva – szemlélte a kísérlet eredményét. Utolsó? – inkább utolsóeli, mert nem görgee végig elképzelését eredeti szándéka szerint, az óriási tervezet elkészült darabjai azonban hibátlanok és befejezeek, amelyek a félbehagyo út sötétségébe is bevilágítanak. És mégis utolsó – Németh László az 1930-as években nyilvánvalóan érezte, hogy a magyar társadalom (de egész Közép-Európa) olyan visszafordíthatatlan társadalmi átalakulások felé sodródik, amelyek – ha fel nem készülünk rá – végérvényesen elmosnak egy sor értéket, hagyományt, lehetséget, valójában magát a megálmodo jövt. Az „utolsó kísérlet” hét terveze (és négy megvalósult) kötetén keresztül mutatja be a dunántúli, református középparaszt családból induló Jó Péter sorsának alakulását. Lehetséges alakulását, vágyo alakulását, amelyhez hasonlót nem maga Németh László járt be, hanem – egy nemzedékkel korábban – édesapja. Jó Péter élete minden szakaszában, minden magasabb lépcsfok eléréséért rendkívüli küzdelmet vív, lelkében, szellemében is éreen akarja meghódítani életútja következ magaslatát. Kocsik szeptemberben az els kötet címe, ezek a kocsik azonban csak egy év késéssel viszik iskolába a tanulni vágyó gyereket. Apja bizalmatlan a várossal szemben, a falu jobb erinek az elszívásától fél, a „tanult ember” – így véli Jó István – gyakran hátat fordít falun maradt családjának, és lesajnálja ket. Nehezen és nem jó szívvel, de végül mégis útjára engedi Pétert. Az Alsóvárosi búcsú a felkészülés ideje, a vajti katolikus gimnázium légköre: paptanárok, latin nyelv, polgári családból való diáktársak. A papság tudása imponál Jó Péternek, összefonódása a hatalommal egy id után taszítja a út. A háérben a város és a környék bigo paraszti népe, a diákgyerek kezdd érdekldése a kisvárosi „kulturális kínálat” és a szórakozások iránt, amelyben már megjelennek a nk (közelebbrl a kislányok, távolabbról a „nagynk”). 1918 szén Péter tizenhét éves, s amikor kitör a polgári forradalom, majd hamarosan a kommün, apja hazaviszi a út. – Ha baj van, legyen együ a család! – mondja, de inkább a rossz társaságtól meg a zavaros eszméktl védené a át. Vagyis: Péter ízelítt kap – ha nem is a világ, de az ország – történelmébl. (De hát tudjuk: A történelem az élet tanítómestere!) A kommünt azért Németh László mintha valamiféle kiszámíthatatlan és elsiete majálisnak érezné. A ú tanul a falu magányában – „addig se foglalkozik politikával”, gondolja az apja –, és Péter levizsgázik a hiányzó másfél év anyagból. Péter számára a gimnáziummal nem befejezdik a tanulás, hanem megkezddik a küzdelem az igényesebb tudásért. Tudós akar lenni, de elssorban széles látókör ember: történész, a társadalmi törvények ismerje, a mvészetek forrásvidékére akar visszanyúlni. Ami tudást Németh László a Tanú folyó52

A történelem faggatása irathoz összegyjtö, most Jó Péter számára rendszerbe foglalja. Megalkotja Barbián professzor alakját, aki az elmúlt korok fordulópontjaival, a lélekkel és a vallással, a személyiséggel és a hagyománnyal egyaránt foglalkozik. Nem eklektikus kapkodás, amire Barbián tanítja Pétert, hanem a világ nagy összefüggéseinek a fölismerése, a (némelykor rejte) hatások napvilágra hozása. Péter már gimnazistaként olvasta könyveit, az egyetemen pedig eladásait hallgatja lelkesen. Barbián szavai, de inkább logikája, összegez képessége rajongással tölti el a atalembert. Mestere szabályozo mederbe tereli Péter kutató kedvét, terveze disszertációjának témája: a magyar népi vallásosság történelmi gyökerei. Az életrajz-folyam harmadik kötetének a címe: Mester és tanítvány, de Péter nemcsak a tudományban keres (és talál) mestert, hanem – a dunántúli, falusi ú – most ismerkedik a világvárossá növekv Budapest topográájával, az egyetemi élet helyszíneivel (könyvtárak, kiskocsmák világával), a különböz társadalmi állású emberek találkozásának kalandjával, de még az albérletek sajátos „alvilágával” is. (Barbián alakja némiképp Madách Luciferére emlékeztet, aki lenygözi a tanítvánnyá szegd Jó Pétert. Tegyük hozzá: Németh László azért emlékeztet arra is: a „hséges tanítványból” ritkán válik „igazi mester”.) Barbián tudása azonban nemcsak Pétert nygözi le; az 1919 után restaurálódó, posztfeudális Magyarország régi-új hatalmi elitje kiváló segítre talál benne: az új ideológia megteremtését, igényes megfogalmazását várják tle. Barbián ezt a kétes szerepet készséggel elvállalja, Németh László pedig megfogalmazza lesújtó véleményét az írástudók árulásáról – nem elször és nem is utoljára. Jó Péter fokozatosan eltávolodik a korábban rajongásig tisztelt professzortól, emberi eltorzulása melle hirdete tanaiban (a római koriakban, a középkoriakban is) egy veszedelmes rendimádat célzatosan összefércelt alapelemeit kezdi érezni. Persze Péter nem lázad Barbián ellen, „csupán” elfordul tle, a tudományos életpálya barbiáni értelmezése kezd idegenné és ellenszenvessé válni számára (amihez azért Barbiánné tisztátalan alakja is hozzájárul). Péter ekkor huszonegyedik évében jár, de ami a fér–n kapcsolatot, a szerelem dolgát illeti, még teljesen járatlan, bizonytalan és bizalmatlan. Németh László nagyon sokat tud a ni lélek mködésérl, gazdagságáról és mélységeirl, ismeri a nemek közti érintkezés társasági, nyelvi, pszichológiai formáit, szokásait és gyakorlatát. Csak hát ez nem szerelem… Krúdy Gyula, Csáth Géza vagy Ady Endre e téren messze ele jár Némethnek. Amikor tehát A másik mester oldalait kezdi írni, valójában saját magának is végig kell járnia ezt a könnynek tn, mégis – egyesek számára – olyan keserves kurzust. Jó Péterben sem félszegség, sem testi-lelki ertlenség nem munkál, ismeri (hallomásból legalábbis) a szerelem köznapi világát, de mindennél ersebben él benne faluja paraszti szemérme, a megismert világrendben elfoglalt saját helye, a szellemi felkészültség tisztelete, amelyrl úgy gondolja, ez hozza meg számára a felemelkedést és a boldogságot. Ez komoly muníció 53

PoLíSz az életpálya sikeres megindításához, de súlyos teher egy szerelem könnyed beteljesítéséhez. Hsünk egy reggel az Erzsébet híd budai oldalánál találkozik Tusival, akit még vajti diáksága idejébl ismer (az olvasónak pedig az a gyanúja, hogy ez az aggályos atalember magától bizony nehezen le volna képes megismerkedni idegen lánnyal, különösen utcán). Természetesen a lány, Tusi a kezdeményez, az aktív ismerked és a barátságosabb kejük közül, amit Péter kezdetben persze nehezményez is. Az ismeretség feleleveníetik, Péter Tusi mellé szegdik. Ha hazakísérné, az már elismert udvarlási szándék volna, de Péter a munkahelyére kíséri Tusit, amely egyben a lány lakása, ohona, családi vagyona és birtoka – édesapja ugyanis a fváros új gyógyfürdjének bérlje. Péter tehát vagyonos és befolyásos, feltörekvben lév (újgazdag) család lányával ismerkedik meg – 1919 „tanulságai” és Barbián intelmei a mélyben tehát tovább munkálnak. A könyv 1940-ben jelent meg, a regény az 1920-as évek közepén játszódik, Németh László pedig 1901-ben születe – a mai (szerelmes, atal) olvasó számára ezek régészeti adatok, amelyek jószerével négy nemzedékkel korábbi társadalmi helyzetrl, morális felfogásról, interperszonális kapcsolatrendszerrl és nyelvhasználati szokásokról adnak látleletet. Jó Péter (alias: Németh László) azonban megy tovább a maga elé szabo úton: bels vívódások és küls sikertelenségek során halad elre, hogy a legfontosabbat, a saját személyiségét minél jobban megismerje, alkalmassá tegye céljai elérésére, értékei elfogadtatására. A szerelem – hiszi, vallja és bizonyítja Németh – több a kölcsönös rokonszenvnél, több a testi vonzódásnál, a kellemesnek tn órák számánál. A szerelem, miként az írói munka is: vállalkozás, egymás életre szóló, kölcsönös támogatása, amely testbl, lélekbl és értelembl egyaránt táplálkozik. Péter és Tusi – minden rokonszenvük ellenére – igen messzirl indulnak egymás felé, más családi és vagyoni háérrel rendelkeznek, más életformára készítették fel ket, más jövendbelit szemeltek ki számukra a szülk, vagy az életbe küld osztály közfelfogása. Tusi a családi tkés vállalat alkalmazoja, akinek eszébe se jut lázadni ez ellen, Péter nem felejti (és nem is akarja felejteni) a paraszti család bizalmatlanságát „a városi úri népekkel” szemben. A nexusok, amelyek Barbiántól eltávolítoák Pétert, a gyógyszállóban is mködnek, Péternek szerelmével és önérzetével egyszerre kell megküzdenie. Azért Péter és Tusi kapcsolata nemcsak a szerelem-idegen elvek hullámverésében hánykolódik, nemcsak a szálloda zaklato idegenforgalmi tevékenysége zavarja, s nem pusztán a kulissza-pálmafák bólogatása segíti egymás felé a atalokat. Mindkeen önállóságra születe emberek, akik ezt az önállóságot nem látványosan, de szívósan védelmezik, az elítéletek határait folyamatosan távoztatják el maguktól. A tkés vállalkozó apa ugyan lenézi a kopo kabátú diákút, de amint módos vendégeitl meghallja, hogy Péter Barbiánék napi vendége, megenyhül irányába. (Tusiban persze éppen e „napi vendégség” mia támad méretes féltékenység.) A szerelem kísér körülményei (és kísér személyei) is alkalmanként Péter és Tusi javát szolgálják: a gyógyszálló nagyüzemében senkinek nem fontos, 54

A történelem faggatása hogy a nagymamát naponta megsétáltassa. A atalok ezt magukra vállalják, a vízivárosi Duna-part és a tabáni utcácskák el kezdve a szerelmi légyo emlékezetes helyszínei lesznek, egy még két nemzedékkel idsebb szemlél szeme (de inkább szemhunyása) el szövdik a rokonszenv, a barátság és lassanként a szerelem kejük közö. Nem koniktusmentes persze ez a „szövdés”, Péter ellene szól a gyógyszállónak, a nagypolgári törleszkedésnek, a hányaveti antant-tiszteknek és mindannak, aminek egy, az  helyzetében lév, józanul gondolkodó huszonéves ellene szólhat. Tusi evidenciának fogja fel mind e körülményeket, de idvel rokonszenv ébred benne Péter nézetei iránt (leszámítva természetesen Barbiánnét). A szerelem állomásai (ha illik e névvel illetni egy emberpár legszebb pihenit!) azért az 1920-as években – legalábbis Jó Péter és Konsztantinosz Tusi közö – lassabban követik egymást, mint a legtöbb mai olvasó életében. De az állomások egymásutánja „minségi növekedést”, érzelmi többletet is hordoz magában, amit a szerelmesek pontosan és örömmel észlelnek. Németh nem engedi szabadjára a szerelem száguldását; a nagymama után egy apró gyermeket kell az egymásra vágyó párnak sétáltatni, akit ráadásul egy gyermeklány (mai szóval: bébiszier) kísér. (Ügyes megoldás: a gyermek is szakért kezekben van, a kisasszony meg ez a gyanús tudóspalánta is „szigorúan ellenrzöé” válik.) Tusi hol elreküldi a fölösleges párost, hol maguk lépnek ki Péterrel, hogy a tipegk lemaradjanak. Váratlan fordulat: az önérzetes gyermekpásztor-lány beleszeret Péterbe – igaz, szó és hang nélkül, de halálosan… A zord, tkepénzes atya idvel mégiscsak megenyhül Péter iránt, és a gyógyszálló fényéhez mért eljegyzést tart a szerelmeseknek. Nagyobbik lányát a hatalom befolyásos tagjához adta férjhez, ennek a kisebbiknek – gondolja – megfelel ez a jó esz éhenkórász is… És bár a szerelem beteljesedik, a közös élet el azért még felbukkan néhány zökken, de hagyjuk ezt: nem illik egy szerelem valamennyi intimitását kibeszélni. Németh László bízik teremtményei ers (és a szerelem során tovább ersöd) személyiségében, az összetartozás komolyságában, de nem ringatja magát illúziókban a körülmények fell. A háér is ismét eszten megelevenedik, Péter, a boldog szerelmes egészen másféle disszertációt készít, mint amit professzora támogato. Barbián sérte hiúságból (de szakmai szempontból némiképp jogosan) elutasítja a dolgozatot, ezzel Jó Péter áhíto tudományos karrierjének vége. A történet (nemcsak a Jó Péteré, hanem a „Jó Pétereké”) i abbamarad. Ami a regénytervezetben szerepelt, azt Németh László máshol, más formában „Kert-Magyarország” néven, A minség forradalma címen gondolta végig és álmodta szöveggé. A másik mester nem lányregény, nem karriertörténet, még ha számtalan bels és küls vonásában hasonlít is a francia realista és naturalista regény legjobbjaihoz. A személyiségfejldés regénye ez, amelyben a szerelem nyilvánvalóan dönt szerepet kap. Németh László azt sugallja Péter és Tusi korántsem felhtlen, viszontagságok nélküli, de az ért mégiscsak a maguk képére formált szerelmében, hogy az ekként megélt összetartozás-élmény a legnagyobb „mester”, amely az emberi sorsot, az emberi személyiséget alakíthatja. 55

PoLíSz

WASS ALBERT EMLÉKEZETE LXXXII. RÉSZ Turcsány Péter

A kéz, amely emberre, gazemberre emelte fegyverét – újabb havasi történet Részlet a Wass Albert, a boldog-szomorú ember II. cím készül kötetbl 1935 tele. Átlépés a feln korba, feln feladatok vállalása, döntések, kinevezések vártak Albi grófra. Készüldés az esküvre. Hogy ne látszódjék olyan szegénynek a mezségi família, talán éppen ezért is két hetet szánt még egy utolsó, legényes farkasvadászatra a Kelemen Kárpátok megszoko, jól ismert vadászterületén, a Ratosnyától északra terül havasokban. Kelle a farkas- és nyusztprém; a Pótmamának, apja immár köztiszteletben álló második feleségének idtálló, szép bundát kívánt varratni a Hamburgban terveze esküvre. Albi nem a lázadó, hanem a segít, a családért áldozatot vállaló útra lépe. „Kora reggel szálltam le a kis vonatról az utolsó állomáson, és indultam el a Porku-pojána felé. A reggel olyan volt, mint mindig január közepén a hegyekben: ködös és csíps. Az ember az orrában érezte a hideget. Azokban az években – 1935-öt írtak – nem volt fakitermelés odafenn, s a kis állomás körül a legtöbb kunyhó üres volt. Kis, szk völgy vége volt, zsákutca mindenfajta emberi közlekedés és civilizáció számára. A kilátást a Keleti-Kárpátok cikcakkos vonala zárta le: vad rengeteg, mely 2500 m magasan emelkede Románia és Erdély közö, s nem lakta más, csak szarvasok, medvék, vadmacskák és farkasok.” „Azért akartam kimászni a Porku-pojánára, hogy egy tucat farkasbrt szerezzek. Majd minden télen megteem ezt, s januárban mindig szerencsém volt a farkasokkal. Persze, nehéz volt kutni oda a sílécekkel, s egy álló napba telle. De volt egy egészen jó boronaház fenn a Porku-pojánán, s sszel, amikor szarvasra vadásztam, a tornácot jól megraktam tzifával, fleg száraz fenygallyakkal meg cserefával. Még egy lámpát is hagytam fenn, meg egy kanna petróleumot a hosszú téli éjszakákra, amikor az ember nem tud egyebet tenni, mint a tz el üldögélni s a szelet hallgatni.” „Amikor elértem a falu utolsó házát, fényt láam, s ez meglepe. Az öreg zsidó, Jackobson Moises háza volt, s amikor utoljára találkoztunk, úgy volt, hogy leköltözik a legközelebbi városba egy rokonához. Öreg ember volt Jackobson Moises, azt hiszem, akkor már hetven fölö járhato, és nem volt helyénvaló, hogy egy ilyen öreg egyedül éljen a vadonban. De furcsa szerzet volt ez a vén zsidó, kedveltem-forma. Jó negyven éve költözö ide, hozo egy frészmalmot, s jókora befektetéssel felhozta ide a vasutat a frészáru szállítására. Eredetileg csak a 35 km-re lev kisvárosig építeék meg. Csinos vagyont gyjtö a frészmalmával az évek során, de volt egy a, egy semmirekell selyemú, aki egyik botrányt a másik után keverte odalenn a nagyvárosokban, s az öregnek kelle kihúznia a csávából, valahányszor bajba

56

A történelem faggatása került. Aztán egy id után eltnt. Az emberek odalenn a völgyben azt mondták, hogy a atal Jackobson elhagyta az országot.”1

Az öreggel való találkozás különös nyomo hagyo az egyes szám els személy elbeszél, Wass Albert emlékezetében. A késbb német nyelvre fordíto és a német emigrációból elkerült novellában teljessé válik a megkezde téli kirándulás. Wass Albert igazságosztó novelláinak egyikérl beszélhetünk, mint a Mosulé vagy a Vaddisznós Jákob esetében, vagy egy vallomásos történetrl, amilyeneket a Titokzatos zbak kötetben jelentete meg gyermekkoráról és havasi útjairól? A kérdés felteheten ma már megválaszolhatatlan, bár korabeli szászréheni újságok megtöredeze lapjai talán vallhatnának még a történet valóságtartalmáról. A stílus nagyon közel van, s az ábrázolt idpont is a nagysiker novellafüzér feltételeze megírásának idejéhez, a személyes hang, az elhallgato tanulság, az életes narráció valószersítheti emlék-novellaként is ezt a történetet. Az események helyszínén meg-megjelen atal zsuta motívuma is az emlékez könyv írásaival rokoníthatja. A téma – a gyilkosságok – személyes érintesége viszont indokolná, hogy a szerz ezt az írást nem válogaa be az 1941-ben kiado kötetbe, illetve késbb is németül kívánta volna megjelentetni. A Farkasok a hóban stílusa könnyed, gyorslefutású, elbeszélésmódja tárcanovellaszer, ez is az író korábbi narrációstílusának alkalmazására utal. Érdemes hát gyelnünk kibomló cselekményére! A történet folytatásában a személyes beszámoló vadásza egy újsághírre lesz gyelmes Jackobson Moises háza padlójára vetve: „Lecsatoltam hótalpaimat, s kopogtam az öreg, penészes ajtón. Lépéseket halloam, melyeket berozsdásodo retesz éles nyikorgása követe. Amikor megjelent az öreg Jackobson képe – szürkésfehér, mint a régi hamu, mély ráncokkal orra két oldalán s a homlokán, hosszú, sárga szakállal körülvéve – azt hiem, egyenesen a Bibliából lépe ki. Egy röpke pillanatig tekintetem egy képre ese a címlapon: egy lány meztelen teste sötét, alig kivehet háérben. A holest nyakán volt valami, de a kép nem volt elég tiszta, hogy látszódjon, mi az. Épp csak hogy ki tudtam venni a nagy fekete betket a lap tetején: »A Titokzatos Szörnyeteg hatodik áldozata«. Aztán az ajtó felé fordultam. Sietnem kelle.”

Wass Albert i és más, illetve késbbi történeteiben is egy nagy cselekményszöv Istent feltételez, aki olykor bele-beleavatkozik az élet dolgaiba. Ezt a dramaturgiai eseményt mintha személyes hite sugalmazná. Egy, már Amerikában írt novellarészlete így vall errl a jelenségrl: „Arra is emlékeze, hogy mit mondo a lelkész Istenrl és a módszereirl. Két ember története volt, egészen jól emlékeze rá. Nagyon távol laktak egymástól és nem is ismerték egymást, míg aztán egy nap mindkeen különös késztetést éreztek arra, hogy elmenjenek ugyanabba a városba, ahol aztán csináltak valamit, már nem emlékeze, mit, de valami nagy dolog volt, és a lelkész azt mondta, isten ezzel a módszerrel szokta véghezvinni a cselekedeteit.”2

57

PoLíSz A novellaíró személyes jelenléte szinte kitapintható a leírás lírájában, bár ez éppenséggel lehet a mvészi hatás fokozására szolgáló írói eszköztár sajátsága is: „A hó keményre volt fagyva, s csikorgo a talpaim ala, amint a keskeny patakmederben kifele másztam. Halloam a vizet a hó ala, tompán és halkan, mint ahogy az alvó szív dobog az éjben. Majdnem dél volt már, amikor felkelt a nap, és megtöltöe körülöem az oldalakat szikrázó izzásával. Folyton az öreg zsidóra kelle gondolnom, s biztosra veem, hogy o áll az ablakában, felbámul a szikrázó oldalakra nyito szájjal, könnyes szemmel, s Isten hatalmán tndik.”

Míg Wass Albert novelláit, majd késbb néhány regényrészletét újra és újra olvassuk, felidézhetjük Albert Camusnak egy késbbi megállapításainak érvényességét: „Választani kell szemléldés és cselekvés közt”, „Az egyén semmit sem tud tenni, tehetetlen, mégis mindenre képes”, „Nem az örök élet a fontos, hanem az örök életrevalóság”.3 A novella drámai vonalvezetése nemcsak pozitív, nagy teek dramaturgiájára vethet fényt: embermentésre, igazságosztásra, de emberi értelemmel felfoghatatlan katartikus teekre is: Áté igazságosztó hatalmára. Legyünk hát együ Wass Albert „életrevalóságra” terme írói-emberi egojával, fhsének világával, legyünk egy botrányos gyilkossági kísérlet szemtanúi, miala egy megszokhatatlan kegyetlenséggel kitervelt sorozatgyilkosság részleteivel szembesülünk: Nagy félkört írtam le a ház körül a lejtn, de egyáltalán nem voltak nyomok. A hó mindenü lapos volt és feltöretlen. Aztán éles kanyart írtam le, és lágyan csikorgó lécekkel megálltam a ház el. Az ajtó csukva volt, az ablakok jégvirágosak. Egy pillanatig hallgatózva álltam o. De semmiféle zaj nem ütöe meg fülemet. Csend volt. Mély és haloi csend, amilyen csak a hegyekben lehet télen. Az éj hideg sötétje már belopózo a néma fenyk alá. És akkor hirtelen megéreztem a füstszagot. És tudtam, hogy van valaki a házban. Olyan volt, mintha áramütés ért volna s szívem kalapálni kezde. Szemem ide-oda ugrált, nyomokat keresgélve, de egyetlen nyom sem volt. És mégis, valaki volt a házban. Legalább hat napja o kelle lennie. Anélkül, hogy elmozdult volna. És ebben a percben rájöem, hogy bárki is legyen, bizonyára bajban van. Nagy bajban. Mert egyetlen ember sem bírja ki hat napig ezen a lakatlan vidéken anélkül, hogy kinyitná az ajtót, hacsak nem kényszerül rá, márpedig az ajtót az utolsó hó óta nem nyitoák ki: a hó vastagon állt a küszöbön. Lecsatoltam a léceimet, s térd fölöig süllyedtem a hóban, miközben a tornác felé gázoltam. Az ajtó annyira be volt fagyva, hogy a bakancsommal kelle berúgnom. Aztán megálltam az ajtónyílásban, még mindig a puskával a kezemben. Elször csak sötétséget láam. Kirajzolódtak a szoba ismers körvonalai: a faragatlan fából készült asztal, a pad, az ágy meg a tzhely. Aztán észreveem a még mindig füstölg, kihunyófélben lev parázs halvány izzását, s valami mást is észreveem. Egy hosszúkás valami körvonalait, mely a tzhely el hevert.

58

A történelem faggatása Zsebem mélyén megtaláltam a zseblámpát, s fényét a földön fekv dologra irányítoam. Földbe gyökereze a lábam aól amit láam. Egy lány feje volt, melybl nagy, reeg szemek néztek rám. Nehéz, szürke pokrócba burkolózo. – Mi van magával? – kérdeztem, és léptem egyet feléje. Ebben a pillanatban sikoltozni kezde: – Ne! Ne! Könyörgök, ne! Ne tegye többé ezt velem! Könyörgök! Könyörgök! Azt hiszem, egy fér semmitl sem rémül meg jobban, mint egy lány sikoltozásától. És ez a sikoltozás olyan volt, olyan rémült, halálos reegéssel teli, hogy életemben nem halloam még olyat. Csak álltam o, mint egy fagyo kszikla, s gondolkozni sem tudtam. Majd lassanként a sikoltozás zokogássá csöndesede. Arcát a tzhely felé fordítoa; a mozdulaól a nehéz pokróc lecsúszo a válláról, s én megláam, hogy a válla meztelen. Leteem a zsákomat, kimentem, feltörtem a fagyo havat a tornác sarka melle, s megtaláltam alaa a lámpámat és a petróleumos kannát. O volt a fejsze is, meg a frész. Amikor visszatértem a házba, a lány még mindig zokogo. A lámpát az asztalra teem, és fényt gyújtoam. A lány arca ismét felém

59

PoLíSz fordult. Fekete haja volt és fekete szeme. De azok a szemek tele voltak reenettel, s úgy néztek engem, mint a rémült állatok gyelik kínzójukat. A nyakán is láam valami furcsát, de most nem volt idm kideríteni, mi az. Jéghideg volt a házban, s tüzet kelle raknom, amilyen gyorsan csak tudtam. A lány meztelen volt a pokróc ala; csoda, hogy nem fagyo halálra. Megnéztem a falat, ami mellé tzifát raktam sszel, de mind elfogyo. Ismét kimentem, kiveem a fejszét a ház alól, és elindultam az erdbe. Hamarosan találtam egy régi, kiszáradt cserefát, melyet kidöntö a szél, s félóra múlva elég fám volt éjszakára. Miközben tüzet gyújtoam, behúzódo a sarokba. Furcsa, fémes hangot halloam, amikor mozdult, de nem foglalkoztam vele. Rövid id múlva lobogo a tz. – Már felfekhet az ágyra – mondtam a lánynak. – Két perc múlva meleg lesz. Még mindig csak bámult nagy, rémült szemeivel. – Nem fog bántani? – kérdezte halk, remeg hangon. Elször nem érteem, mire gondol. Aztán feldühödtem. – Ide gyeljen, kislány! – mondtam. – Nem randevúzni jöem ide. Vadászni jöem. És ha nem akar egy fedél ala lenni velem, menjen, ahova tetszik. De ez az én házam és kész. A hangom nem volt túl kedves, de valamelyest megnyugtaa. Észreveheten megkönnyebbült. – Bocsásson meg – mondta –, de azt hiszem, nem tudok felállni. – Beteg? – kérdeztem. – Éhes vagyok – mondta –, és a lábam valószínleg lefagyo. Nem érzem. Kinyitoam a hátizsákom, és egy poharat félig megtöltöem pálinkával. Amikor feléje nyújtoam a poharat, ismét megláam azt a valamit a nyakán. Fekete volt, olyasmi, mint egy kutya nyakörve. És aztán megláam, hogy tényleg nyakörv, nehéz vasból készült szoros nyakörv, melyen kis lakat függ. És volt egy nehéz lánc is a nyakörvre forrasztva, a lánc másik vége meg a ház egyik oszlopához volt ersítve egy újabb lakaal. Belém fagyo a vér, amikor megláam ezt. – Mi az ördög…! – mormoltam, s szegény lány sírni kezde. Miután megeteem levessel és szalonnás rántoával, elmondta a történetét. Bukaresti diáklány volt, s karácsony után barátaival sítúrára indult. Sr hóesésbe meg ködbe kerültek a hegyekben, s elszakadt a társaságtól. Kiabálni kezde, amire odament hozzá egy fér, s felajánloa, hogy elkíséri egy szállodába. Órák hosszat másztak a sötétben, s a lány egyre jobban megrémült. Kés éjjel értek ehhez a házhoz. A fér megvadult, megverte és megerszakolta, majd láncra verte: ezt a nehéz vasat lakatolta a nyakára. Eldicsekedte, hogy nem  az els lány, aki megláncolt nyakkal a vágyait szolgálja, már sok lánnyal tee ezt, de egyet sem láak többé élve. Majd hosszú, borzalmas napok kínzásai után elment, ohagyta láncra verve, hogy meghaljon.”

Az szrl a kalyibában hagyo pokróc és konzerv mentee meg a lány életét. A lányt a fhs a falu felé, Moises háza felé irányítja, majd farkasnyomok után néz a hegyen, s másnap a gerincen a tizenhatból ötöt ki is l, s a havasokban töltö két hét ala még 3 nyusztprém is gazdagítja vadásztermését. Éppen hazafelé indul már, mikor folytatódik a boronaházban kibontakozó szörny történet:

60

A történelem faggatása „Éppen vissza készültem fordulni, amikor hirtelen három sínyomot veem észre a szemközti lejtn. A nyomok felfele viek, s egy ideig azon tndtem, vajon mit keresnek o azok a vadászok. Aztán megláam ket fenn a gerincen, s távcsövemet a három lassan mozgó alak felé fordítoam. Két lány volt meg egy fér. Hirtelen különös érzés fogo el. Értelmetlennek tnt, hogy két lány ezekben a hegyekben járjon, és a lakatlan vidék közepe felé tartson. Rövidíteem, és két óra múlva találkoztam a csoporal a Valkaluca-patak fölöi nagy sziklánál. A nap már felhk mögé bújt, s a leveg enyhe volt, szél se fú. Az ember a csontjaiban érezte a havazást. Leültem egy kre, és bevártam ket. A két lány jö elöl, ersen zihálva, tántorogva a fáradtságtól. A fér szorosan a nyomukban jö. Nem leheek több mint húsz méternyire tlem, amikor az els lány, egy atal szke, megállt és hátrafordult. – Nem bírom tovább! – zihálta. – Nem bírom! – Mozogjon! – parancsolt rá a fér éles hangon, s abban a pillanatban észrevee, hogy o ülök a kövön. Arca elkomorult, s egy pillanatig rám meredt. A puskám keresztbe volt fektetve a térdemen, s ma már tudom, hogy ez volt a szerencsém. Keze rövid, gyors mozdulatot te zsebe irányába, majd meggondolta magát, félreszökö léceivel, és a következ másodpercben eltnt a meredek sziklák mögö. Amikor talpra szöktem és a gerinc pereméhez futoam, már messze lenn járt a patakvölgyben, úgy siklo lefele a meredek lejtn, mint a szárnyas ördög. A két lány rám meredt, félig rémülten, félig reménykedve. – Mi történt, hölgyeim? – Elraboltak minket – mondta a második, egy nyúlánk, barna lány. – Azt hiszem, pénzt akart kérni értünk a szüleinktl. Ma reggel óta kelle vele másznunk, és pisztoly volt a zsebében, és még meg is ütö a síbotjaival! Borzalmas volt!”

Vadászunk – mint a mesék jótékony királya – megmutatja a vasútállomáshoz vezet utat, s nem könny feladatra vállalkozik: ahol már keen lesznek csupán élk a havasban, kezdetét veszi az egyenrangú „párbaj”, a gonoszság és az igazságszolgáltatás párbaja. Visszamegy saját boronaházába. O várja be az ellenfelet, a szörnyeteg gonosztevt. „Esni kezde a hó” – ami a házhoz vezet saját nyomát is eltörölte. Várja, egész éjjel várja csapdaként a csapdába lép vadat – a hatszoros gyilkost: „Hajnal felé a felhk oszladozni kezdtek, és csíps szell kelt. Késbb megláam a kék eget az ablak egy kis foltján, ahonnan leleheltem a zúzmarát. A tisztás fehér volt és üres; egyetlen nyom sem látszo rajta. Még mindig o álltam az ablaknál, a kis tiszta folt el, amikor a nap feljö, és szörnyen hideg volt a házban, arra gondoltam, talán tévedek. De szemem hirtelen mozgást pillanto meg a halo és fehér csendben. Fenn volt, a fenyk melle. És tudtam, hogy nem tévedek. Még beletelt egy félórába, amikor meghalloam a lágy hangot, amit a sílécek vernek a friss hóban. A ház másik sarkából jö. A zaj az ajtó el megszakadt. Majd egy id után lassan megmozdult a kilincs, amint valaki lenyomta kezével.

61

PoLíSz Csak ültem o, mozdulatlanul, térdemen a puskával. A fért, aki kinyitoa az ajtót, elvakítoa a hó. Elbb a tzhely felé meredt, mint aki keres valamit. Állt a nyito ajtóban, háta mögö a tiszta téli reggel ers ragyogásával, s nem láam semmit az arcából. Majd lassan megfordítoa fejét, és amikor észreve engem, mintha villám csapo volna belé. Keze zsebébe kapo, s én kénytelen voltam lni. Késbb, amikor a halo ember arcát néztem, az a különös érzésem volt, hogy már láam valahol ezt az arcot. Nem tudtam volna megmondani, hol. Csak épp valahogyan ismersnek tnt. Aztán a holestet levonszoltam a patakhoz, és a sziklák közé hajítoam. Másnap reggel elindultam lefele a prémekkel.”

Visszamenet ismét betért Jackobson házához, a rövid találkozás, az igazságtév gyilkos és a megfáradt apa találkozása Wass prózamvészetének egyik csúcsa: „Az öreg aggodalmasnak tnt, és nagyon öregnek. Felfele bámult a fehér lejtre, s amikor tekintetem kövee az övét, magányos zsutát pillantoam meg egy atal cserefa mögö. – Minden délután eljön – mondta az öreg Jackobson –, amikor a nap arra a helyre ér. Néha eltndöm: hségbl teszi, vagy csak egyszeren nem jut eszébe más?”

„A titokzatos szörnyeteg” kilétére a novella csak azután derít fényt, hogy a vadász megjegyzi: „Ördögibb lények járnak két, mint négy lábon”, s az öreg rákérdez, hogy „megölte-e?” A novella záró sorai egyszerre ersítik a történet életes és szimbolikus vonatkozásait. Wass Albert ábrázoló, kiábrázoló mvészete – akárcsak Albert Camus-é – nem hagy kétséget a személyes mili hitelessége fell. De hát mégiscsak mvészet ez, és csak feltételes módban élet, „életrevalóság”, ahogy a francia-algíri mester fémjelezte volt. De fejezzük be Wass Albert elbeszélését! „Bólinto. Egy ideig csak ült, a padlót bámulva, majd lassan felállt, megtört öregember, s a fal melle álló ódon kis almáriumhoz ment. Kinyito egy ajtót, és kive egy képet. A képet az almárium lapjára tee, meggyújto egy gyertyát, és a kép elé állítoa. Aztán láam, hogy lassan térdre hull, s öreg vállai rázkódnak a zokogástól. Vinnyogó, öreges hangon héber siratóba kezde. A képre pillantoam. Egy atalembert ábrázolt sötét öltönyben, arcán vidám mosollyal. És az arc valahogyan igencsak ismers volt. Lassan felálltam és elhagytam a házat. A nap jéghideg villogással vakíto odakinn, s messze fenn a lejtn az zsuta még mindig ugyano állt, mint egy magányos szobor.”

JEGYZETEK: 1 Wass Albert: A szikla alatti fér – Farkasok a hóban, Gálfalvi Erzsébet fordítása, Mentor 2005. 2 Wass Albert: A szikla alatti fér –Valahol Floridában, Gálfalvi Erzsébet fordítása, Mentor 2005. 3 Albert Camus: Sziszüphosz mítosza, Magvet

62

Világbeszéd

K

  Válogatás Zsille Gábor, Adam Zagajewski, Bronisaw Maj és Ewa Elbieta Nowakowska krakkói tárgyú verseibl* Zsille Gábor Költ, mfordító, szerkeszt, Budapesten születe 1972-ben. Katolikus teológiát tanult Esztergomban és Pécse. 1998–1999 során a Magyar P.E.N. Club titkáraként dolgozo. 2000–2004 közö Krakkóban élt, jelenleg Budapesten lakik. 2010–2013 közö az Új Ember katolikus hetilap rovatvezet szerkesztje volt. 2008 óta a Magyar Írószövetség Mfordítói Szakosztályának elnöke. 2006-ban Móricz Zsigmond-ösztöndíjban, 2008ban Bella István-díjban, 2013-ban a Tokaji Írótábor Nagydíjában részesült. Négy önálló verseskönyv, illetve két tanulmánykötet szerzje. Mfordítóként tizennyolc könyve jelent meg lengyel és angol szerzk mveibl. Szerkesztként tizennyolc kötet megjelenésénél bábáskodo. Legutóbbi könyvei: Amit kerestünk (versek, Duna-part Könyvek, 2009); Evelyn Waugh: Heléna (mfordítás, Új Ember Kiadó, 2010); Wacaw Oszajca: Az öröm szenvedése (mfordítások, Kovács Istvánnal, Magyar Napló Kiadó, 2012).

Ahol élni szeretnék A városban, ahol élni szeretnék, tenyeremhez simulnak a házak, érints meg, suogják, érezd, milyen langyos a falunk a kés délutáni fénytl, milyen észrevétlen remeg tégláinkon a szemcsés vakolat. Milyen árnyéktalan az este a városban, ahol élni szeretnék, milyen zavartalan a sötét, levendulaillatú pályaudvarát a magányos vonatok elkerülik, szénaillatú aluljáróit a szavak, a magányos mondatok befonják. Milyen kéznyomok, milyen festék, miféle álmok rajzolódnak a ráncos homlokzatokra

a városban, ahol élni szeretnék. Lehet, van o egy folyó. Lehet, van o egy sziget. A felejtés behavazza a fákat és a kimért mozdulatokba kövült, futásról ábrándozó szobrokat, de a parti sétány kavicsain az emlékezet apró kígyója tekereg. A repkénnyel koszorúzo ablakokon át idegen sorsokra látni, ismers bútorokra és könyvekre, a csipkés terítn rozsdaszín körte, a falakról mosolygó öregek ala egy fotelban gubbasztó öreg, valahonnan hegedszonáta szól. Bárcsak közétek tartoznék, sóhajt a vándor a járdán,

* Krakkó arcai címmel jelenik meg jövre a Kráter Mhely Egyesület gondozásában a Költk/Városok sorozat 2. darabjaként a Zsille Gábor által összeállíto, írt és fordíto kötet. – A szerk.

63

PoLíSz elüldögélnék veletek a konyhában, hallgatnám lépcsházatok csendjét, a templomaitok mélyén susogó idt, a virágpiac kofái nekem kiáltoznának vödreik mögül a szélben.

Bárcsak közétek tartoznék, sóhajt búcsúzóul a vándor, miel eltnik az alkony futcáján a városban, ahol élni szeretnék.

Piactér 27. E házban lako 1590-ben Balassi Bálint Ennél az ablaknál állt, ezeket a tornyokat bámulta, ezt a katedrálist, képeslap-eget, árkádsort, boltívet, utcasarkot, macskakövet, ugyanezen megadóan üget lovakat a posztóház körül s a Wawelhez viv lejtn, a kofák vödreiben éppen ilyen csokrokat éppen ilyen illaal, körben a galambokat, s a padokon, a boltok el, a kutak mohás talapzatán ugyanezek a lányok idztek, a pihéze nyakú kedvesek, lenszke fejük ha vállára hajtoák, megperzseldö nyomban a szövet, a márványba nemze puók felnyögtek – ezeket a tornyokat, ezt a képeslap-eget.

Mi újság Krakkóban? Esténként hársak ala üldögélek egy középkori ház udvarán, sör és mézlikr melle szelíd verseket fordítok, a túrótortán kúpban áll a sok-sok mazsola, a pincérlány uramnak szólít, mosolya kedves, körülöem mindenki halk, egy veréb az asztalra száll, a fecskék ma is gyakorlatoztak a Mária-templom körül, a sarkon o ült rezzenetlen a két szoborember, egy lány cilinderrel a fején hegedült, a leveg langyos, a város lágy, a versek szelídek

64

Világbeszéd

Adam Zagajewski Az 1945-ben születe költ, esszéista a kortárs irodalom egyik legrangosabb alkotója, az irodalmi Nobel-díj várományosa. Filozóa szakot végze a krakkói Jagelló Egyetemen. Az úgyneveze Új Hullám, másképpen a ’68-asok költnemzedékének (lásd Ewa Lipska, Bohdan Zadura) vezéralakja volt. 1982-ben Franciaországba emigrált, és csak 2002 nyarán költözö vissza Krakkóba. Az ezredfordulótól a Houstoni Egyetem vendégprofesszora, a tavaszi szemesztereket o tölti. Mvei franciául és angolul is megjelennek, a legrangosabb könyvkiadók gondozásában. Minden további méltatásnál többet mond a tény: a szeptember 11-i terrortámadást követen a New Yorker cím hetilap Zagajewski egyik versét közölte, vastag keretben… Válogato verseinek magyar nyelv kötete, Bármi is történt címmel 2004-ben jelent meg az Orpheusz Kiadónál, Zsille Gábor fordításában.

Láz Lengyelhon mint fojtó láz az emigránsok ajkán, Lengyelhon, a térkép, mit távolsági vonatok száz súlyos kereke vasal. Ne feledd az els szamóca, a zápor ízét, s hogy miként illatoznak este a nedves hársak, jegyezd fel a szitkok fémesen cseng hangját, írd le a gylöletet, a hontalanság rövidre nyírt szrét, emlékezz, mi köt össze, s mi választ el. Egy ország, oly ártatlan emberekkel, hogy megváltani ket nem lehet. Bárány, mit egy oroszlán dicsér példás viselkedéséért, költ, ki szüntelen szenved. Egy ország, mi semmit sem követel, gyónás halálos bnök híján. Maradj egyedül, hallgasd egy megkereszteletlen rigó dalát. A tavasz nyers illata árad, kegyetlen ómen.

65

PoLíSz

A város, ahol élni szeretnék E város csendes szürkületkor, midn feleszmélnek ájulásukból a sápadt csillagok, és visszacsengenek a délidbl a keleti bársonyt visel, becsvágyó lozófusok és kereskedk szavai. Párbeszédek tüze lobog bennük, és nem máglyáké. Ódon templomok, a mohos köveken hajdani imák, mik egyszerre megtartó súlyok és csillagközi rakéták. Igazságos város ez, hol az idegeneket nem büntetik, a sebes emlékezet és a lassú feledés városa, elviseli a költket és megbocsátja a prófétáknak, hogy nincs humorérzékük. E város alapjait Chopin prelúdiumaira helyezték, a dallamokból csupán a bánatot s örömet véve. Aprócska dombok fogják körbe széles gyrben, vadkrisek nnek o és karcsú jegenyék, a fák népének bírái. Fürge folyó kanyarog a belvároson át, éjjel-nappal mormolva a források, a hegyek, az égi azúr érthetetlen köszöntjét.

Bronisaw Maj Az 1953-as születés költ, kritikus, újságíró a mai lengyel költészet legszkebb élvonalába tartozik. ód nagyvárosban születe, 1972-ben diákként költözö Krakkóba, és azóta is o él. A hetvenes évek végén színházi dramaturgként dolgozo. A nyolcvanas évektl különféle irodalmi folyóiratok (Studium, NaG>os) szerkesztje, a kilencvenes évektl a legnagyobb példányszámú lengyel napilap, a Gazeta Wyborcza állandó tárcaszerzje. A Jagelló Egyetem Polonisztika Tanszékén a kortárs irodalom professzora. Recenziói és irodalmi tanulmányai kötetbe rendezve is megjelentek. Költként csak ritkán publikál: 1980 és 1994 közö öt verseskönyvet ado ki, azóta csupán válogato verseinek

66

Világbeszéd gyjteménye láto napvilágot 2003-ban, Elegie, treny, sny (Elégiák, gyászdalok, álmok) címmel. Több rangos elismerésben részesült, közülük is kiemelkedik a Szolidaritás Kulturális Nagydíja, illetve a Nemzetközi P.E.N. Club Díja. Mveit szinte valamennyi világnyelvre lefordítoák.

*** Kitárom ablakom: júniusi nap, csillogó fények úsznak a folyón, melynek Visztula a neve, hidak is vannak, zöldkupolás tornyok, akárha fák, fák, akárha zöld tornyok, kék villamosok is vannak, tele utasokkal, a hangjukkal, minden lehetséges hang i van, minden i van, mi csak létezni képes, és egyedül ennyi a való: semmi többet ne várj, ne kérdezd, megére-e már az id, hogy olyanok legyünk, mint a gyermek a feltárult titok küszöbén.

Más nyelv A tizennegyedik szöm i. Ez id ala a városnak sikerült levetnie a színeit, s felöltenie a szenny egyhangú árnyalatát. A leveg helyén már örökké köd lesz, a ködben valaki beszél hozzám, talán lengyelül, mert felismerem a szavakat, az egészet viszont nem értem, az egész darabokra hull, nyilván valamiféle holt nyelv lehet.

Álom, hó Álom, hó: lágyan s melegen kavarognak a hamu fekete pelyhei, szabadon hullnak, 67

PoLíSz csendben. Beborítják, érzéssel, buzgón a földet, a fákat, a házakat, aludjatok. Aludjatok békén, biztonságban: városok, házak, kertek, szemek és szájak, biztonságban: semmi rossz sem történhet, minden megtörtént már.

Júniusban Salwator városrészben a temet: százados fák bolyhos szigete, vitorlázik a szélben, tündöklik, az égbolt zöld tükörképe, madarak zajongó menhelye, egyetlen árva levél sincs tled, halál.

Ewa Elbieta Nowakowska Költn, mfordító, kritikus. Krakkóban születe 1972-ben, tanulmányait a Jagelló Egyetem angol szakán végezte, jelenleg angol nyelvi lektor Krakkó második legrangosabb felsoktatási intézményében, a Bányászati-Kohászati Egyetemen. A krakkói székhely Wydawnictwo Literackie (azaz Irodalmi Kiadó, Lengyelország egyik legfontosabb szépirodalmi intézménye), valamint a Capella Cracoviensis kamarazenekar munkatársa. Mfordítóként lengyelre ültee William Blake kötetnyi versét, illetve más, angol nyelv szerzk mveit: Jim Forest és Kathy Page prózáját, Nancy Burke verseit. Mindamelle Thomas Merton, a trappista szerzetes és lelkiségi író egyik legelismertebb lengyel fordítója. Máig három verseskötete jelent meg, a legutóbbi 2010-ben. Ciklusnyi verset szentelt Krakkó templomainak.

A domonkosoknál (1) a zafír boltíven kigyúlt egy szecessziós csillag rózsálló pisztáciaszín citromsárga a Szentháromság kavarog zajlik e csillámporos kaleidoszkópban tükörképek hullnak az ablakon át

68

ametisztillat úszik szerte a Mágus a fhajót vizsgálgatja töpreng mit is kell felújítani a tavasz következ zsinatáig egy lepke meggyón a napnak

Világbeszéd

A domonkosoknál (2) cukrozo halál a fekete márványok közö

és gyülekeznek a hívek a karzat lépcsit nézem

mézszín rozea akár egy céltábla

a magasban miként gyújtanak fénykört a kandeláberek

torz békagurák a pilléreken

ragyogják be az izzók a szembemiséz oltárt

ami mögö most feltnik a pap semmivé olvadok

Az oltárok közö Beestem egy pillanatra, akár a fény egy szilánkja,

a színarany szobrokon még a csillogás is megsznt,

a Krisztus Teste-templomba; a pap felindultsággal

kagylókba szüremkede, bevarrta magát a homályba,

és rémüleel adózo a fénynek, mi másodpercenként

a félelembe, hogy az emberek szüntelen látványt akarnak,

háromszázezer kilométeres sebességgel száguld

s hogy megmutassa, mit is tud, miként száguldozik fel-alá

a millió bolygó közt; mindenki feszülten gyelt,

az oltárok közöi rben, az oltárok közöi rben. Zsille Gábor fordításai

69

PoLíSz

Christoph Hein (Németország) 1944-ben születe Heinzendoran, evangélikus lelkész aként. 1958-ban egy nyugat-berlini iskolában tanult. Két évvel késbb a család Kelet-Berlinbe települt át. 1961ben a berlini fal megépítése mia Hein nem tudo visszamenni Nyugat-Berlinbe. Alkalmi munkákból élt, valamint könyvkeresked és rendezasszisztens volt a Nemzeti Színpadon. 1967 és 1971 közö lozóai tanulmányokat folytato Lipcsében és Berlinben, 1971-tl 1973-ig a Nemzeti Színpad dramaturgja, majd házi szerzje. 1979-tl szabadfoglalkozású író. 1982-ben belépe az NDK Írószövetségébe, 1989-ben részt vesz a békés forradalomban, többek közö beszédet tart a nagy tüntetésen november 4-én a berlini Alexanderplatzon: az NDK összeomlásának fontos elhírnöke. Az idegen barát 1982-ben láto napvilágot az NDK-ban, egy évre rá pedig Sárkányvér címmel az NSZK-ban is. „Amihez kedvem támad, azt megengedhetem magamnak. Amit elérheem, azt mind elértem. Nem tudok olyat, ami hiányozna. Jól érzem magam.” – Ezekkel a mondatokkal fejezdik be a regény, a negyven év körüli elvált asszony, a sikeres berlini orvosn-rezonr önértékelése. De vajon igazán „jól van”-e a fhsn, aki egyedül maradt, miután legjobb, de örökre „idegennek” érze barátja tragikus körülmények közö meghal? Lényegében errl, a fszerepl és nem kevés hozzá hasonló ember életérzésérl szól ez a regény, amely nemegyszer Camus Közönyének „idegen”-jét juatja eszünkbe (az eredeti francia cím: L’étranger magyar megfelelje, „Az idegen”), egyben az eltéréseket is érzékeltetve. A m olvasása során a háérben maradó író állásfoglalására is fény derül – sajátosan egyéni módon, mindvégig nyugtalan várakozást-feszültséget keltve az olvasóban. Hein számos díj birtokosa, 1998 és 2000 közö  volt az össznémet PEN Szövetség elnöke, és több akadémia tagja.

Az idegen barát/Sárkányvér1 Kezdetben volt egy táj.2 A háér ciprus-zöld, a kristályos-világító üresség vékony sávja. Aztán egy híd, mely mélységen, völgyön, alacsonyan fekv patak fele ível át. Ha közelebb mész – inkább ne fuss, ne szárnyalj, mint a kamera útja – feltárul, törékeny, rom. Két gerenda az alap nélküli föld fölö. Én, vagy az a személy, aki talán én vagyok, várok. Én – fogalmazzunk így – körbenézek. Kísérm – arca álmodozó –, egy fér, biztosan ismers, barát, felemeli a kezét. Lehetetlen, hogy visszaforduljunk. Át kell érnünk a völgy másik oldalára. A mélyben sziklameredélyek, rekeyebokrok és, csak sejthet, a víz. Rálépünk a hídra. Didergek. Az els három-négy lépésnél még elkísér minket a híd korlátja, ersen megfogom. Aztán vége van, darabjaira hullik, tompán a levegbe mered, váratlan torzó. Kísérm egyik lábával rálép a gerendára, és felém nyújtja a kezét. Lassan halad elre, átlósan állva a gerendán, egyik lába néhány centiméterrel elbb, a másikat maga után húzva. Lehúzom a cipmet, megfogom a kezét, a bal láb megérinti a földet, a gerendát. 70

Világbeszéd Kísérm keze izzadságtól nedves. El kell engednie, gondolom. Mindenki maga menjen. De  elszakíthatatlanul belém kapaszkodo, nem engedte el a kezem. Átnézek az erd sávjára, hosszan, nehogy visszanézzek. Pillantás a mélybe. Tudom, ha lenézek, elesem. Elöl állunk, és úgy tnik, a gerenda végtelen. Lassan haladunk elre. Váratlanul egy mozdulat a háérben, változás a ciprus-zöldben. A leveg csillogásában felismerhetetlen még, aztán nyilvánvaló a fényl üresség el. Öt futó jön az erdbl, egyik a másik mögö. Rövid fehér nadrágot viselnek, és sporrikójukon rúnaszer jel.3 Kísérm gyelmét fel akartam hívni erre. Beszélek, üvöltök, de nem hallok semmit. Nem hallom, hogy beszélek. A futók megközelítik a hidat. A mi hidunkat. Egyenletesen futnak, elegáns, szabályos mozdulatokkal. Fiatal, izmos férak nyílt, sugárzó tekinteel, zihálva, de nem fáradtan. Meglepve fedezem fel hasonlóságukat, testvérek lehetnének. Ötös ikrek, akik az omladozó híd felé rohannak. Meg kellene állniuk, kiáltom feléjük. Némaság. Szám hangtalan mozog. Megrémít, hogy felismerem a futók arcát. Nem kísérm szétfolyó, homályos arca ez. Világosan felismerem minden arcvonásukat, kontúros, markáns férarcok. Elérték a hidat. Ugyanabban a tempóban futnak tovább. A második gerendán viharzanak felénk, lehagynak, a másik part felé futnak. Látom egyenletes mozdulataikat, ziháló, nyito szájukat, de némák. Hang nélküli fellépés. Kísérm ersen belém kapaszkodo. Körmei belefúródnak a karomba. Meredten állunk. A gerenda, amin a futók áthaladtak, még remeg, megnyugszik. Mehetünk tovább. De mégis jobb lenne visszafordulni. Számunkra azonban nincs visszatérés, át kell mennünk a túlsó oldalra. És ez kilátástalanabbá vált. Aztán eltnnek a képek. Köd vagy szürkeség vagy semmi. És most jön a hang. A futók szabályos lépései, mint egyenletesen üt óram. A himbálózó gerenda, a legnagyobb kilengés halk fütyülése. Végül egy visszhangzó, magas hang. Kép nélküli. Aszinkron. Késbb, sokkal késbb egy rekonstrukció próbája. Egy folyamat megismétlése. Remélt közeledés. Hogy megfogjuk, hogy megértsük. Elérése bizonytalan marad. Álom. Vagy távoli emlékezés. Egy kép. Számomra elérhetetlen, végül érthetetlen. Mégis létez és megnyugtató a névnélküliben, megmagyarázhatatlanban. Ez vagyok én. Végül vége a vágynak. Elmúlt. A valóságon túli realitás, a mindennapi benyomások elsuhannak, tarkán, hangosan, felejthetetlenül. Gyógyítóan. És csak a rémület, a tehetetlenség marad bennem kifejezhetetlenül, feloldhatatlanul.

I. A temetés reggelén4 még tanácstalan voltam, hogy elmenjek-e. Mivel nem tudtam, hogy fogok délig dönteni, kiveem az átmeneti kabátomat a szekrénybl. Sötétkék, nyúlgalléros kabát volt, feketének is lehete mondani. Biztosan nem volt megfelel ruhadarab egy nyári napon, de nem is akartam egész id ala sötét kosztümben lenni, és a világos ruha, ha úgy döntenék, hogy megjelenek a temetben, szintén nem tnt megfelelnek. A kabát kompromisszum volt, ha tényleg odamennék. A karomra helyeztem a kabátot, miel becsuktam a szoba ajtaját. 71

PoLíSz A li'nél várnom kelle. A tiszt Rupprecht asszony lakásából lépe ki, és a li'akna két ajtaja közö állt. Megállás nélkül nyomta a két gombot. Neki is kabát volt a karján, egyfajta katonai eskabát. Talán nem a hadsereghez, hanem a rendrséghez tartozo. Nem tudom megkülönböztetni az egyenruhákat. Az eskabát ala táska látszo, a éle diplomatabrönd. A tiszt rám biccente, majd újból némán a li' gombjai felé fordult. A csizma sarkával idegesen dobolt valami ütemet. Valahol az akna mélyén zúgást halloam, acélsodronyok vibrálását, ígéretet a kívánt változásra, reményt, mely türelmessé tesz. Aztán megjelent a fény a kis üvegablak mögö. A tiszt kinyitoa az ajtót és beszállt a li'be, amiben már voltak. Karomon a jókora kabáal utánamentem a li'be. A mozdulatlan arcok viszszautasítóak leek. Néma utazás a mélybe. Kétszer állt meg a li', de senki sem szállt ki és senki sem lépe be. Némán bámultam az arcokba, egészen közelrl, és engem ugyanolyan némán és kritikusan mustráltak. Mikor leértünk, a postaládákra néztem. Csak újságokat láam, a posta késbb jön. A hirdettáblán gyászjelentés lógo. Egy formanyomtatvány, melyre kék tollal a név, a temet és egy idpont volt ráírva. Valaki a jelentést egy rajzszöggel ersítee a hirdettáblára. Feltehetleg a házmester. Valószínleg postán kapta meg a gyászjelentést. Valamikor mindenkirl kapni fog egy gyászjelentést, mindenkirl, aki i hal meg. És ez, együ egy megjavíto csapteleppel és a becsapódo ajtóval, amit egy csavarhúzóval és a hát ers mozdulatával újra kinyitunk, az egyetlen személyes kapcsolat, amely a bérlkkel összeköti. Nem hiszem, hogy valakinek is jelent valamit ez a hirdetés. A házamban túl sok ember hal meg. I egyszeren túl sok ids ember lakik. Minden hónapban ezek a fekete keretes gyászjelentések lógnak az eltérben, három-négy napon keresztül, amíg valaki le nem szakítja ket. Nem hiszem, hogy Henry mást is ismert i rajtam kívül. Biztosan megmondta volna nekem. Kabátomat az autó hátuljába teem és a klinikára hajtoam. A fnök megkért, hogy délután menjek el vele a polgármesterhez. Meghallgatást kért, mert a klinika lakásszövetkezete két szobát törölt. A lakásokhoz való hozzáférésünket eddig még sohasem korlátozták. Szükségünk van a szobákra az új nvérek részére, akiket vidékrl hozunk ide. Csak akkor kezdenek el nálunk dolgozni, ha tudunk nekik szobát szerezni. Hogy miért kell a fnökömmel mennem, nem tudtam. Talán azt hie, még mindig én vagyok felels a szociális ügyekért a szakszervezetben. Tavaly lemondtam ezt a megbízatást. Talán a fnököm is csak szórakozni akart. A forvos arról volt ismert, hogy szívesen mutatkozo kíséreel. Azonnal fel kellene hívnom. Negyed kilenckor feltnt Karla, a nvér. Mint mindig, bejö a szobámba és mondta, hogy egy kicsit elkése, tudhatnám, a gyerekek… Karla mindennap késik egy kicsit, és mindig a gyerekekre hivatkozik. Valószínleg azzal a szándékkal említi a gyerekeket, hogy rossz legyen a lelkiismeretem. Az a típusú n, aki mindenképpen ragaszkodik az anyaszerephez. A boci-szem boldogságot nem engedjük meg magunknak, hiszen tudja az ember, miért él. A gyerekekért, akik a gyerekekért élnek, akik szintén a gyerekekért élnek. Nyilvánvaló, hogy 72

Világbeszéd az emberiség ördögi körbe került. Az ördög mint a szillogizmus mestere.5 Ez felébreszthetne bennünket. Elször is, van egyfajta életfelfogásunk. Mindenekel Karlának.  azt is pontosan tudja, hogy miért váltam el. Meg van gyzdve arról, hogy azért hagyo el a férjem, mert nem ajándékoztam meg dundi gyerekekkel, nincs nagy mellem és nem sminkelem magam. Amikor Karla kinyitoa a ruhásszekrényt és megláa a kabátom, megkérdezte, hogy temetésre megyek-e. Ideges voltam, hogy a kabátot nem hagytam-e a kocsiban. Kérdése eldöntöe, hogy délután a temetbe fogok menni. Minden elgondolásom meghiúsult e mia a trampli mia. Éreztem, hogy majd szétvet a harag. Jöek a szokásos megjegyzések, egy rokon, ó, egy barát, igen, ez rossz, még atal volt, mennyire megértem önt, egészen sápadtnak tnik. Nem foglalkoztam az iratokkal. Karla átöltözö. Mivel az eltérben álltak a szekrények és a kartoték, a ruhafogasunkat a szobámba teük. Így a nvérnek is i kelle átöltöznie, mosakodnia, fésülködnie. Karla nagyon sokat foglalkozik a testével. Rendbe hozza magát, hogy órákig elem tornázzon melltartóban, és a körmeivel vagy valamilyen testápolóval van elfoglalva. Egyszer azt mondta nekem, hogy „izzadt”, és én rosszul leem el a kifejezéstl. Miala Karla átöltözö, felhívtam az öreget. Megmondtam neki, hogy délután temetésre kell mennem. Megkönnyebbültem, hogy nem nyilváníto részvétet. Még azt is mondtam az öregnek, hogy szakszervezeti posztomat a szemészeti osztályról jö új kollégan tölti be. A kollégan annyira új volt, hogy megválasztása ellen semmiféle meggyz kifogást sem talált. Azt mondtam a forvosnak, hogy az új megbízo szebb és atalabb nálam. A forvos felháborodo és azt mondta, hogy soha nem tudo ellenállni a vonzermnek. Aztán letee a kagylót. Karla az eltérbe ment. Késbb halloam, hogy kinyitja az ajtót és behívja a beteget. Röviddel ebéd el Doyé úr jö oda hozzám. Doyé úr hetvenkét éves és hugenoa.6 Egy mozgáskorlátozo nt ve el feleségül, ez azonban nem tartja vissza aól, hogy folyamatosan szexeljen vele, mint mondja. Doyé úr szívesen beszél a szexuális életérl. Valószínleg ezért jön el hozzám minden héten. Nem beteg. Öt percig ül nálam, és arról beszél, hogy milyen ckó volt, és még most is milyen atalos. Aztán kidobom, és Karla mellé ül, vagy a váróterembe, hogy tovább meséljen. Múlt héten rúzst hozo nekem. Unszolt, hogy azonnal próbáljam ki. Amikor kibontoam, láam, hogy kis, sötétvörös manyag fallosz. Nagyon viccesnek találta. Azt mondta, mind a keen tudjuk, mirl van szó, nekünk nem kell mesélni. Visszataszító és egyben nagyon kedves ckó volt. Néha egész jól elviselem és meghallgatom. Néha undorodom tle és gyorsan kidobom. Ma csak arról a temetésrl mesélt, amelyre megyek. Karlával beszélt és elmesélte neki ezt a hülye dolgot. Meg akarta tudni, hogy mennyire voltam jóban Henryvel, és volt-e köztünk valami. Végül ismét leült Karla mellé. Karla gyakran panaszkodik, hogy Doyé úr fogdossa, de nem vagyok biztos benne, hogy ez igazán zavarja. Azt hiszem, azok közé a nk közé tartozik, akikkel szemben egy fér bármit megengedhet magának, csak azért, mert fér. Mindenesetre az öreg Doyét nem fogom rendreutasítani, ahogy Karla várja tlem. Karla feln n, és 73

PoLíSz ki tud állni magáért. Miért kellene miaa egy szomorú öreget megbetegítenem, aki nálunk szeretné elütni az idejét, amíg elkezddik a tévéprogram. Az ebédnél láam, hogy a fnök az új kollégant már az asztalához ültee. Messzirl rám kacsinto és rámutato. Leültem a helyemre és zöldséglevest kanalaztam. A kollégák tudtak a temetésrl és felteek néhány udvarias kérdést. Tulajdonképpen senkit sem érdekelt, és hamarosan a szokásos témákról kezdtünk beszélgetni. Egy kollégának a röntgenosztályról három hete lopták el a kocsát. Csak két vagy három hónapja vee az autót, kétszeres áron. A rendrség elmagyarázta neki, hogy lehetetlen megtalálni a kocsit, és biztosítót ajánloak neki. A biztosító a vételárnak csupán egy részét akarja kizetni. A kolléga három hete másról sem beszél, és a többi kolléga szintén belelovalja magát a témába. Azt hiszem, ha a kollégám elkaphatná az autótolvajt, agyonütné. A hippokratészi eskünek is van határa. Mint mindennek. Ebéd után elmentem inni Annával egy kávét. Anna három évvel idsebb nálam. Fogorvosn volt, és néhány éve fel kelle adnia a szakmáját. A csuklója gyulladásra hajlamos. Újból tanult, és most aneszteziológus. Négy gyereke és férje van, aki kéthetente megerszakolja. Rendszeresen és jól együ vannak az ágyban, mint mondja, de néha megerszakolja a férje. Erre szüksége van a férjének, mondja Anna. A gyerekek mia nem akar elválni, másrészt fél, hogy egyedül marad. Ezért eltri. Ha iszik, zokog és szidja a férjét. De marad. Távolságot tartok tle. Megerltet egy olyan n barátnjének lenni, aki beletördik abba, hogy megalázzák. A férje, aki szintén orvos, tizennégy évvel idsebb nála. A barátnm arra vár, hogy a férje végre kifeküdjön. Reménykedik, hogy a férje szenilis lesz. Vannak ostobább elvárások is. A kávézóban Anna kész hölgy. A doktorn megissza a kávéját. A szokásos ört a tulajdonossal. Ha a tulajdonos a barátnm vállára tenné a kezét, biztosan hidegrázást kapna. Anna megmutaa nekem a fekete kosztümjét lila sállal. A férje vee neki tegnap. Elmesélte, hogy borzalmasan drága volt, de a férje minden további nélkül megvee. Az ajándék az után a bizonyos után… Szegény Anna. Talán kölcsön kellene kérnem a kosztümöt. Megfelelbb lenne a temetbe, mint a vastag kabát. Másrészt: mi közöm a megerszakolásához? Tudja isten, talán megérdemelte, hogy egyedül viselje el. Egy költi estrl beszélt, mely egy templomban volt a múlt héten.7 Kényes kérdéseket teek fel a költnek, mint mesélte, és  mindezt diplomatikusan és viccesen megkerülte. Megpróbáltam nem a tortás tányérját bámulni. Már a harmadik tortaszeletet ee. Ha megemlíteném, rögtön elsírná magát. Ismerem ezt a helyzetet és elkerülöm. Nem lehet rajta segíteni. Ha tortát akar zabálni, elviseli a teste. Még egy konyakot rendeltünk, aztán elköszöntünk egymástól. A klinikáról elhoztam a kabátomat. Karla egy beteggel beszélt telefonon, és idegesen jelze nekem, hogy várjak. Én meg visszajeleztem, hogy sietek és eltntem. Délidben üresek az utcák. Gyorsan tudtam haladni. Útközben megálltam egy virágboltnál és kilenc szál fehér szegft veem. Minél közelebb kerültem a temethöz, annál inkább szorongtam. Eszembe juto, hogy egész nap nem gon74

Világbeszéd doltam Henryre. Ennek ellenére most mégis csak egy dologra tudtam gondolni: hogy emlékeznem kellene rá. Még vissza tudtam fordulni és hazamenni, hogy a fényképezgépemet magamhoz vegyem és valahol fényképezzek. Volt egy szabad délutánom, és Henry biztosan nem várja el, hogy utolsó útjára kísérjem. A temetések és az ismersöknél te beteglátogatások számára olyanok voltak, mint az ismeretlen házastársi veszekedések, melyeket meg kell hallgatnia. Kényelmetlenek és passzívvá tesznek. Eseménytelen az id. Atavisztikus halokultusz. Vagy gúnyos gyzelem: ki kit visz a sírba. Végül, vannak temetkezési intézmények, melyek professzionálisan, optimálisan elintézik a temetést. Minek a személyes jelenlét? Összetartozás egy holesel? Honnan származik a kíváncsiság a temetés iránt, miért akarnak az elégetésnél jelen lenni? A jelen-kell-lenni tudata. Henry már nem az, akit szereem. Reméltem, hogy Drezdában temetik el. Drezda messze van, könny le volna a döntés, hogy ne menjek el. A motor rángatni kezde. Üresbe teem és kétszer a gázpedálra léptem. Nem szabad elfelejteni, hogy utána tankolnom kell. Egy mellékutcában parkoltam le, holo a temet el volt egy parkoló. Néhány percig tétován, gondolatok nélkül ültem a kocsiban. Aztán fogtam a virágokat, és a kabátomat a vállamra veteem. Már a temet kapujánál láam az embereket. A ravatalozó el álltak. Két csoportra oszloak. Valószínleg kése a temetkezési vállalat, és mindkét csoport hívásra és a temetés kezdetére várt. Rögtön rájöem, hogy Henrynek egyik rokonát sem ismerem. Melyik csoporthoz tartozom? Ellenszenvem a temetések iránt nagyon kétes lenne, ha egy vadidegen holest temetésén részt vennék. De nem tudtam, kit kellene megkérdeznem. Még azt sem tudtam, hogyan. Bocsánat, ön melyik holest hozzátartozója? Reméltem, hogy felismerem Henry kollégáit, egy ismert arcot, mely feljogosít a temetésen való részvételre. Nem láam egyet sem. Mivel megálltam o, mindenki rám bámult. Kellemetlen várakozás az ünnepélyességre, zavart, halk beszélgetések a haloról, a jövrl, a sorsról, a kiállhatatlan idrl. A beszélgetés lehetségei korlátozoak, a társalgás jóindulatúan abbamarad egy új személy megjelenésekor. Megváltó esemény, ilyenkor az ember némán szemléldhet. Kiveem a cigareát a zsebembl, aztán mégis visszateem. Porból leünk, porrá leszünk, de a cigareázás biztos, hogy nem kívánatos. Még mindig bámultak rám. Nyilvánvalóan ugyanaz a kérdés izgato bennünket: Kihez, melyik holesthez tartozom. Köszönnöm kellene. Kinek? Bementem a virágüzletbe, mely a boltozat ala volt. Ajtócseng csilingelt. Nedves, csempéze, kör alakú üzlet, örökzöld növények és fehér szalagok. Gyöngyfüzérek választoák el a boltot a hátsó terektl. A kirakaton át láam a várakozó csoportokat a ravatalozó el. Jö az eladón, egy szikár, feketébe öltözö n mély ráncokkal a szája körül. Az üzletnek szüksége van erre, a halál közelségére. Mit parancsol? Szegfcsokromra néze. Meg tudja mondani, melyik temetési szertartás zajlik most? Kérdezze meg a sekrestyést! 75

PoLíSz Hangja fáradt volt. Csak azt tudta, amit már ezel is sejte, hogy semmit sem fogok vásárolni. Hol találom a sekrestyést? Valahol o. A temet irányába mutato. Aztán visszament és engem gyelt a gyöngyfüggöny el állva, amíg ki nem mentem az üzletbl. Kint megtekinteem a feliratokat és átgondoltam, mit kellene tennem. Talán rossz temetben vagyok, talán Henryt idközben egészen máshol temeék el. A kirakatban láam, hogy kinyílt a ravatalozó ajtaja. Megfordultam. Egy alacsony, görbe nyakú fér jö ki. Mondo valamit, de nem érteem, mit. Egy csoport mozgásba lendült és néhány lépéssel a ravatalozó el megállt. Odamentem hozzájuk. Amikor meg akartam szólítani az alacsony fért, megkérdezte, hogy Henry búcsúztatójára jöem-e. Bólintoam. Azt mondta, hogy néhány percen belül elkezdi a gyászszertartást. Egy körülbelül húsz ember alkoa csoportban álltam, akik most még inkább vizslaak, mint eddig. Kisimítoam a kabátomat és felváltva szemléltem a virágaimat és a cipsarkakat. Mikor a ravatalozó mindkét ajtószárnya kinyílt, oldalra kelle lépnünk. Négy fér hozo egy koporsót, mögöük három atal, egyik sem volt húsz évesnél idsebb, hosszú, bozontos hajjal közeledtek. Figyeltem ket. A atalemberek egyike észrevee a tekintetemet. Felemelte a fejét, egy pillanatra a szemembe néze és rám vigyorgo. Elfordultam. Az ajtószárnyak bezárultak, hogy ismét kinyíljanak. A halál nehéz ceremóniája. Az alacsony, görnyedt fér egy kézmozdulaal betessékelt minket. A többiek mögö mentem. Az oltár el állt a koporsó. A görnyedt fér elvee a koszorúkat és a virágokat és az emelvény köré tee ket. Intézkede, mérlegelt, válogato. A koszorúkat középre helyezte, két összenyomódo szalagot gondosan kisimíto. Szegfim eltntek valahová. Az els padban egy n ült két gyerekkel. Harmincas éveinek közepén járt. Észreveem, hogy gyel engem, és gyorsan a hátsó padok egyikéhez mentem. Egy hangszóró halkan megreccsent, aztán hallani lehete a lemezjátszó-rovátka sercegését, szabályosan visszatér emelkedést és zuhanást, a leveg surrogását. Aztán orgonaszó hallatszo. Nagyon hangos fúgazene. Az alacsony ember, talán a sekrestyés, a hangert állítoa be. Elöl ült egy széken, a lemezjátszó melle. Egy kis ajtó kinyílt az oltár magasságában, és bejö a lelkész. Az emelvényre lépe, ráte egy könyvet, és úgy tnt, imádkozik. Egy id után felemelte a fejét, és a sekrestyésre néze. Végül halkan megköszörülte a torkát. A sekrestyés felnéze, óvatosan lejjebb vee a hangot, a lemezjátszó gombját fogta. Halk reccsenés jelezte a zene végét. Aztán a lelkész Henryrl beszélt. Egy pillanatra az az ostoba gondolat juto eszembe, mintha Henry adatlapját olvasná, mert az lenne a szándéka, hogy bemutassa. Jól hangzó, válogato, barátságos szavakkal szólt hozzánk, és a hangja is barátságos volt. Megszólítoa az özvegyet. A atal n volt az, két gyerekkel az els sorban. Azt kérdeztem magamtól, hogy a n észrevee-e, milyen lágy a lelkész hangja. A lelkésznek izgalmasan kellemes hangja volt. Biztonságot és magabiztosságot sugárzo. Biztos, hogy öntelt volt. Hogy 76

Világbeszéd a pap a saját feleségét is megcsalja-e? Lapozgaam az énekeskönyvet, mely a padomon feküdt. Elírt dalok, elírt gesztusok. Minden alkalomra a megfelel viselkedés. Az évszázados tradíció elnye. Nem gond a jelmez. Ha egyszer el kell válnom, magamtól nem válok el. A halál mint hazatérés. Nem tudtam, hogy Henry hív volt. Valószínleg  sem tudta. A túlélk helyesbítenek. Ha a holttestem egy indiai szekta kezébe kerülne, valószínleg indiai módon porladna el. A sekrestyés a hanglemeztt ismét a lemezre helyezte. Sajnálom, még szívesen hallgaam volna a lelkészt. Jól beszél, mondta nagymama, ha tetsze neki egy fér. A lelkész úr jól beszél. Biztosan tetsze volna a nagymamámnak. Henry felesége lehajtoa a fejét. Csak néha súgo oda valamit a gyerekeknek. Valószínleg gyelmeztetéseket. Csak a gyerekek hátát láam. A zene véget ért, a sekrestyés kikapcsolta a lemezjátszót. Aztán a kis ajtóhoz suhant, ahonnan a lelkész jö ki. Kinyitoa az ajtót és inte. A négy zsíros cilinderes fér, akik az els koporsót már kihozták a ravatalozóból, mellé álltak. A púpos fér sietve elrakta a koszorúkat és virágokat. Miala a tiszteletes, könyvét bal hóna ala tartva Henry özvegyéhez ment, kezet nyújto neki és suogo, a férak ügyes kézmozdulatokkal felemelték a koporsót és a vállukra teék. Megteek néhány lépést, aztán a sekrestyés megállítoa ket. Nyilvánvalóan mint a szomorúság maître de plaisirje.8 A tiszteletes a feleséggel és a gyerekekkel a koporsó mellé állt. Most felemelkede a többi vendég is, felemelték koszorúikat és virágaikat, és elhelyezkedtek a koporsó körül. Kíséret. Mivel az utolsó padban ültem, már mindenki kész volt, mire hozzájutoam a szegfimhez. A fekete kendn kókadtnak látszoak. A sekrestyés kinyitoa a szárnyas ajtót és jelze a koporsóvivknek. Az út a sírig végtelennek rémle. Újra meg újra ösvények tntek fel a sírsorok közö és új irányba terelték a koporsóvivket. Melegem volt, de nem akartam levenni a kabátomat. Aztán láam a kiáso sírt. A koporsót pallódeszkákra tették, melyeket a gödör fölé helyeztek. A férak kötelet bontoak, áthúzták a koporsón és a vállukra teék. Egyikük eltávolítoa a deszkákat. Lassan leengedték a koporsót a mélybe. Úgy helyezkedtem el, hogy láthaam a feleséget. Rendületlenül beszélt a gyerekekhez. A tiszteletes egy vastálhoz vezee, mely tele volt földdel. A tiszteletes belemarkolt a földbe és a koporsóra dobta. Aztán a feleség lépe a sírhoz, majd a gyerekek. A nyito sír mellé álltak. Aki földet szórt bele, melléjük állt, kezet fogo velük, vagy átölelte ket. Csodálkoztam, milyen halkan esik a föld a fakoporsóra. Könny permetnek hangzo, pedig azt hiem, zörej lesz. Göröngyök, melyek a koporsó fedelére estek. Valahol olvastam errl. Piszkos volt a kezem. Nem tudtam, hol mossam meg. Nem tartoam a helyzethez illnek, hogy összecsapjam a kezeimet. Így csak enyhén egymáshoz dörgöltem az ujjaimat, ami nem sokat segíte. Amikor kezet nyújtoam Henry feleségének, éreztem a földet. Egymásra néztünk. Tekintete rezzenetlen, tele gyásszal és gylöleel, mintha az arcomat kitörölhetetlenül be akarta volna vésni az agyába. Egy nem szép, megkeserede asszony, aki folyamatosan azt kérdezte az élel, hogy ilyen sok banalitásért és reménytelenségért megtalálja-e a bnöst. Megüt téged, mondtam magamnak, a férje nyito 77

PoLíSz sírjánál fog pofon vágni. A gondolat mulaato. Gyors mozdulaal kihúztam a kezem kezei közül és elmentem a gyerekek melle. Aztán a tiszteletes nyújtotta nekem a kezét. Vártam, hogy mondjon valamit, egy jelentéktelen mondatot puha hangján. De csak kezet szoríto velem és rutinosan részvéeljes volt. Sajnálom, tiszteletes úr. Néhány lépésre a sír melle a gyászolók ismét összegyltek. O várták a ceremónia végét, a feleséget, a gyerekeket. Gyorsan elmentem melleük és reméltem, hogy nem fogok eltévedni. Azt hiszem, éreztem a feleség tekintetét a hátamon. Egy kanyar után végre leveem a kabátomat, a karomra teem és megfordultam. Csak sírokat és mozdulatlan, poros fákat láam. Aztán az autóval céltalanul vezeem a városban. A lakásom közelében egy kávézóban konyakot iam és megpróbáltam visszaemlékezni Henryre. Szakrális te, úgy gondolom, adós vagyok neki ezzel. Két fér jö az asztalomhoz és leültek. Beszélni akartak velem. Részegek voltak. Az egyiknek sötétvörös folt volt arca jobb oldalán. Maguknak és nekem pálinkát rendeltek. Elutasítoam. Henryre akartam gondolni, a halo Henryre, egy temetésre, a tiszteletes lágy, izgató hangjára. Aztán feladtam. Bak Rita fordítása Forrás: Christoph H : Der fremde Freund/Drachenblut, Frankfurt, Suhrkampf Verlag, 2002 (Suhrkampf Taschenbuch 3476). J   : 1 Az északi sagában és a Nibelung-énekben a Sigurd/Siegfried által leölt sárkány vére, melyben a hs megfürdik és sebezhetetlen lesz. 2 Az Ótestamentumra utal: „Kezdetben teremtee Isten az eget és a földet”. (Mózes els könyve, Genezis) És János evangéliumára: „Kezdetben volt az ige”. 3 A rúna szó jelentése: titok. Germán írásjel, mely mágikus funkcióval is rendelkezik. Sok kritikus e jel mia fasisztoid vonásokra következtete az öt futónál, akik az erdbl, tehát a kezdetbl a jövbe futnak. 4 Valószínleg, mint maga a cím is (Az idegen barát), intertextuális utalás Albert Camus mvére, a Közönyre. 5 Célzás Heinrich Heine Elszó Lutetiához cím verséhez. Az ördög logikus. 6 Feltehetleg utalás Franz von Sales Doyéra, egy híres szentekrl szóló lexikon szerzjére. 7 A valamikori NDK templomai nagy szabadságot adtak a mvészeknek, azoknak is, akiknek problémái voltak a nyilvános fellépésekkel, szereplésekkel. 8 Mulatságrendez (francia)

78

Világbeszéd

Rafael Soler (Spanyolország) Költ, író, egyetemi tanár, Valenciában születe 1947. december 2-án. A madridi Mszaki Egyetem civil mérnöki szakán szerze oklevelet, majd elvégezte a madridi Complutense Egyetem szociológia szakát is. Jelenleg a madridi Mszaki Egyetem professzora és a nemzetközi kapcsolatok igazgatója a madridi Civil Mérnöki Fiskolán. Több regényt, novellás- és verseskötetet publikált. Számtalan díjat és kitüntetést kapo. Több nyelvre fordítoák. Magyar nyelv verseskötete Visszaút címmel jelent meg a pozsonyi AB-ART kiadónál.

Örök védekezésben Egyedül maradok jeges szélnek támaszkodva egy bárka közeledik a sós hullámok közö egyetlen evez felesel a vízzel van még idm arra hogy lehajtsam fejem, egyik vállam elegend de kevel már falat emelhetek és lehetek hséges és dühös így jelennék meg a fényképeken valaki néz homályos szobám erszakosságából kilépve.

Nem várlak a klapok közö a befejezést teríte asztallal szereem volna Fellinivel és egy határfolyóval például annyit kértem volna nem többet hogy egy szélroham tépje ki karomat úgy essek el végül beleharapva a termékeny földbe amit a hangyák laknak láthatóan egy olyan véget melyet megérdemlek olyan történeel melyet suogva mesélnek A kabát gallérja feltrve a székek langyosak minden lépés a hétfi nap felé visz és John Fitzgerald Kennedy Marlyn hangja fehér-feketében.

79

PoLíSz

Ti nem tudjátok A Nagy Kaszás baltája mindig hátulról sújt és egy biztos ütéssel választja el az életet az élniakarástól az eredmény a hallgató újabb kérésében csúcsosodik a jól érthet dolgok elrejtésének egyik módja mert odaát száz szem siratja éjszakáról éjszakára miközben velünk van mindig a ribanc.

José Eduardo Degrazia (Brazília) Porto Alegre-ben születe 1951. augusztus 5-én olasz emigráns családban. Költ, regényíró, irodalomkritikus, mfordító. Portugálra fordítoa a Nobel-díjas Pablo Neruda legjelentsebb mveit, valamint olasz szerzk (Saba, Pascoli, Gaetano Longo) írásait. Verseskötete jelent meg Kubában, Spanyolországban, Máltán, Macedóniában, Argentínában és Romániában. Els magyar nyelv kötete a pozsonyi AB-ART gondozásában jelent meg. Számos nemzetközi díjat kapo. A Rio Grande de Sul Irodalmi Akadémia tagja.

Pascoli apját megölték Pascolit olvasom, miközben az es zenél szobám ablakán. Egyetlen költ sem érintee meg annyira érzékeny, csendes, melankolikus szívemet, mint a szegény gyermek, ki apja halálát végignézte. Ki ado fegyvert a gyilkos kézbe azon a sötét napon? A költ nézi a gazdája nélkül hazafelé baktató magányos lovat.

80

A lepke Szobámban egy lepke szálldos, szárnyai táncot lejtenek. Lustán lobog a halvány fény, melynek bvkörébe került. Vajon ellobban-e a lángban, és vele a mvészet szárnyalása?

Világbeszéd

Guido Gozzano pillangója

Carducci Ebben az si vízben úgy tükrözdik az ég, mint Carducci versében. Az  versével szárnyalnak most gondolataim. Olvasom a könyvét, és az éjszaka betakar bánatával.

A szürkület ködében felélénkül a fekete lepke. A lámpa körül verdesnek szárnyai. Kicsoda , az éjszaka nvére? Honnan jön, milyen lyukból bújt el? Ujjaim közt hagyja el szobámat, melyben meditálok. Aztán eltnik az éjszakában, mely átöleli és megfojtja.

Külvárosi asszony Azt álmodom, hogy él a negyedben egy asszony, kinek szemében a tenger tükrözdik. Oly soká bámult ki az ablakon, hogy lekéste a villamost, a szerelmet, az álmait. @ Az id elvesze kulcsú szekrénybe zárta @ Megöregedni is elfelejte, örökké o áll a külvárosi ablakban.

Arcod Szürke ez a nap, esik, hvös van, és félhomály... Eszembe jut a szemei fényében felvillanó éjszaka.

Sok év telt el azóta, mégis az ablakra rajzolja fényl arcát a kitartóan kopogó es.

Esik, arca könnycsepp az ablak üvegén. Balázs F. Aila fordításai 81

PoLíSz

Aknay Tibor

A macskaistenn (regény, folytatásokban, 1. rész)

Ahogy befordult a sarkon, érezte, nincs egyedül. Az egymástól pár lépésnyire magasodó tzfalak közé éppen akkor kúszo be a nap, hogy demarkációs vonalat húzzon a sikátor kövezetére. A fér felnéze, majd ösztönösen a fal mellé lépe. A sokadik emeletrl egy cserép virág hullo a lába elé. Odafent senki, lent egy keétört cserép, a virág – els látásra – nem szenvedte meg a zuhanást. A fér újból felnéze. Elször egy kitört üveg, nyito ablakra le gyelmes, amely mögé rézhengeres fürdszoba-kályhát képzelt, majd – de nem volt ideje a töprengésre, mert egy félig elfogyaszto galamb maradványai köveék az iménti virágcserép útját, néhány véres tollcsomó kíséretében. Az idegen a sikátorban úgy érezte magát, mint ellenséges területre tévedt katona a partizánok erdejében. Jobb híján várt, de újabb tárgy már nem érkeze a magasból. A fér leguggolt a cserépbl kifordult virághoz, és a földlabdából eltn hajszálgyökerek hálójában észreve valamit. Nem gondolt semmire, egyszeren csak érdekelte az ismeretlen. Óvatosan, a tövénél fogva rázogatni kezdte a virágot, melynek gyökérzetérl úgy peregtek le az apróbb-nagyobb földmorzsák, mint asszonyok kezérl a rátapadt tészta maradéka a gyúródeszkára. Egyszerre csak elfogyo a föld a gyökerek közül és a sikátor kövén fémesen koccant az idegen kíváncsiságának tárgya. A fér fölvee, ledörgölte róla a maradék földet, hogy közelebbrl szemügyre vegye. Egy kulcs volt a kezében. Látszólag semmi különöset nem árult el magáról, mégis azáltal, hogy egyáltalán o volt, ahol – felkeltee az érdekldését. Az idegen még egyszer fölnéze a félig nyito ablakra, hogy megszámolja az emeleteket. Megkerülte a házat és belépe a kapualjba. Az egykori kapura csak a fényesre koptato küszöb emlékeztete. A ház el árválkodó állvány feliratát: BONTÁSI TERÜLET, észre sem vee. A kés dualizmus kori lépcsház ersen hiányos korlátait látva, igyekeze a fal melle haladni. Végül megállt az ötödik emeleten. Sötétbarnára pácolt, nom mív ráccsal díszíte, félig nyito ajtó magasodo ele. A fér belépe a lakásba, az ajtót behúzta maga után. Tágas, magas helyiségben találta magát, a falakat borító tapétát füstös szürkére aszalta az id. A mennyezeti gipszangyalkák néhány kilógó vezetékcsonkkal szemeztek. A csillárt régen elviheék. A lakásban az alig érezhet, de állandó huzat felkapta, s a félig leereszte redny rácsán behatoló fényben megtáncoltaa a porszemeket. Az idegen szeme lassan hozzászoko a félhomályhoz. Semmi bútor, sem ágy, sem asztal, még leülni sem tudna, ha akarna, mert szék sincs. Csak egy zongora. Egy öreg, viharvert zongora, lábai ala üveg hamutartókkal, ahogyan ez valamikor szokásban volt egyes családoknál. A fér odalépe és leütöe az els hangot, azután sorban a többit, majd visszafelé tee ugyanazt. Néha megállt, gyelt, összeráncolta a homlokát, hümmögö, a fejét ingaa. Valami nem tetsze neki. Az öreg zongora valamitl nem úgy szólt, ahogyan kelle volna. Ellépe a billentyktl. Fölemelte a hangszer tetejét, kitá82

Merített szavak masztoa a rúddal és belenéze a zongorába, amelynek mélyén, a legtávolabb minden kíváncsi szemtl, egy zöld-zománcos kazea rejtzö. A fér töprengeni kezde: ha rögtön elmegy, bizonyára elkerüli az esetleges kellemetlenségeket. – Bizonyára – tee hozzá félig fennhangon, de cseppet sem meggyzen. Ám ha marad és megismerkedik a kazea tartalmával, talán az egész élete megváltozik. Mi van, ha nem véletlenül ese le az a virágcserép? Mi van, ha? No és a galamb? Az utóbbi kérdésre az egyik homályos sarokból érkeze a magyarázat, egy kecses, leopárdmintás bundájú macska formájában. Az állat, akár valamely régi ismers, teljes bizalommal közelede a látogatóhoz. Lábához dörgöldzö, kurrogo, még dorombolt is. Végtére felugro a billentykre és végignyúlt rajtuk. A fér pedig kivee rejtekhelyérl a kazeát s a virágcserépben rejtzködö kulcsot a zárjába dugta. A fémdoboz, eltekintve egy parányi, fekete bársonyból készült zsáktól, teljesen üres volt. Az idegen kezébe vee a zsákot s az anyagon keresztül próbált elször rájönni a dolog nyitjára. – Valami gyrféle, de nem szokványos. Óvatosan kiborítoa a bársony-zsákocska tartalmát egy zsebkendre. A lényeget illeten nem tévede. Egy gyémántokkal körberako pecsétgyrt rzö a zöld zománcos vasládika. A látogató ellépe a zongorától és az ablak felé indult, hogy tüzetesebben szemügyre vegye a frissen talált kincset. Gyrt tartó kezére rávetült az els fénynyaláb. A gyémántok elször éppen hogy megcsillantak a félhomályban, de csakhamar a szivárvány minden színében pompázó lángok töltöék be a helyiséget. A fér tenyerét egyre jobban égee az ismeretlen ékszer, a már-már elviselhetetlen fájdalom. Még mondo volna valamit, de elvesztee az eszméletét. Amikor magához tért, egy bordó-aranymintás szalonban találta magát. Az öreg zongora ugyanúgy állt a helyén, mint azel. A hangszernek egy atal lány támaszkodo. Brének színe a mediterrán vidékek lakóira emlékeztee az idegent. Sötét hajába vöröses szálak fonódtak, s ahogyan a két ember egymás felé fordult, a férnak feltnt, hogy a zöldes-sárga szembogarakból jöv fény szinte bilincsbe veri az érzékeit. – Ki maga? – kérdezte kissé rekedtes hangon, mint aki legalább annyira szeretné tudni a választ, mint amennyire fél tle. – Valóban tudni akarja? Ha megmondom, soha nem szabadul tlem. A látogató bólinto. – Egyiptomban szüleem. A nevem Básztet, de ha akarja, hívhat a saját ízlése szerint. – Barbara megfelel? – Igen. És a maga neve? – Tycho. – Mint a csillagász? – A szüleim augusztusban szereek egymásba. Olyankor sr a csillagjárás. Mit tegyek a gyrvel? – Húzza az ujjára és fordítsa el. 83

PoLíSz A fér engedelmeskede. A fényes szalon eltnt, újra a porlepte, törö ablakos helyiségben állt, lábánál a leopárdmintás bundájú macskával. – Mehetünk, Barbara? A megszólíto Tychora villantoa zöld-sárga szemeit, s diszkrét nyávogással jelezte, hogy részérl rendben a dolog. * A sikátortól negyedórányira, a folyóparton megálltak. A macska a fér lábához támaszkodva mosakodo. Tycho körülnéze, s hogy senkit nem láto közeledni, fordíto egyet a gyrn. A lány zavartan simítoa le ruháját. – Ez el ne forduljon többet! Jusson eszébe, ki vagyok. – Megjegyeztem, de képzelje magát a helyembe. Mit szólt volna ahhoz, ha ötezer éve, a Nílus partján találkozunk? A zöld-sárga szemek végigmérték a fért. – Akkor a rabszolgám le volna, vagy az sem. Különben minden lehetséges, érti? Minden. Tycho leült egy tömzsi vastönkre, amelyekhez a hajókat szokták kikötni. Nézte a vizet. Nemrég vonult le a tavaszi áradás, az összetorlódo uszadék fennakadt a part egy kiszögellésén. A hordalék-ágaktól közrefogva egy ajtó ringatózo az öböl vizén. – Hozza ki az ajtót! A fér egy pillanatra meghökkent. Milyen jogon parancsol neki ez a lány? Még ha úgy áll is a dolog, hogy egyelre, de csakis egyelre érthetetlen és megmagyarázhatatlan, ami vele történik, de akkor is. Barbara megérintee a karját. – Ne féljen, nem fog belefulladni. Segítek. – Ha ekkora hatalma van, hogy engem, aki nem tudok úszni, fenntartson a vízen, akkor miért nem maga megy? – Azt gondoltam, gyorsabban forog az agya. Mi, macskák – s ezt minden ki tudja – utáljuk a vizet. Na, menjen már! A fér leereszkede a part rézsjén az uszadékhoz. Visszaúton, az ajtóval a vállán úgy érezte, mintha láthatatlan er húzná felfelé. A lány a parton ismeretlen jeleket rajzolt a fövenyre. Tycho egy fához támasztoa az ajtót. – Barbara? – Kérdezzen. – Miért kelle kihoznom ezt az ócskaságot? Kopo, régi vacak. Legfeljebb a kilincse érhet valamit, feltéve, ha rézbl van. – Maga szerint mire való egy ajtó? Hogy bemenjünk rajta, nem? – Ezen? Maga a bolondját járatja velem. E mögö nincs semmi, csak a nagy üresség. – Ahogyan azt maga képzeli. De most nyomja le a kilincset, mert nem akarom egy folyóparton tölteni a legszebb évezredeimet. A fér úgy te, ahogyan a lány mondta. Az ajtó kinyílt és k beléptek rajta. Egy hosszú folyosóra érkeztek, amelyrl jobbra és balra üvegeze ajtók nyíltak. 84

Merített szavak Az egyik résnyire nyitva állt, Tycho belese a szobába. Fiatal pár ült egy ovális asztalnál, szemben velük, a hosszabbik végén, mondhatni látótávolban, egy nyolc év körüli kisú. A fér hátrafordult, a lány bólinto. – Igen, a gyermekkorában vagyunk. Azok o a maga szülei. A gyrvel a kezén megváltoztathatja az életüket, persze a sajátját is, ha akarja. – Értékelend ajánlat. De mégis, hogyan? Lehetne arról szó, hogy elbb megismerjem ezt a feltételeze életet, és azután döntsek? – Egyszer már mondtam, minden lehet. k nem látnak minket. Jöjjön az els próba! * A család befejezte a vacsorát. Az apa levee nyakából a damaszt-szalvétát. Az eveszközt tányérjára helyezte, majd mozdulatlanná vált, mint ama élszobrok, melyekkel úton-útfélen találkozhat az ember, ha olyan környéken jár. Az aszszony a gyermekre néze. – Imádkozhatsz. A kisú felállt. – Aki ételt, italt ado, annak neve legyen áldo. Ámen. – Most kezet csókolhatsz a papának – szólt az asszony, aki viszont magához vonta a út és annak feje búbját érintee meg ajkával. A gyermek eltávozo. A szülk keesben maradtak. A fér apró bronzcsengvel jelze a személyzetnek. A fehér hajpántos, kontyba fésült hajú szobalány bejö, leszedte az asztalt. – Tetszik még valamit ma estére, nagyságos úr? – Köszönöm, Teréz. Mára ennyi volt. Reggel ne feledje a szivaromat! – Igenis, kezét csókolom. A szobalány már kihátrált az üvegajtón, amikor az asszony utána szólt: – Teréz! – A megszólíto a félig nyito ajtószárnyak közé dugta a fejét. – Igen, nagyságos asszony! * A szoba elsötétült. Csak Barbara zöldes-sárga szeme világíto valamelyest. A lány egy tálalószekrény tetejérl pásztázta a berendezést. – Most azt fogja kérdezni, hol i a próbatétel. – Eltalálta. A nyolcéves Tycho vacsora után elmegy aludni. Mi ebben a próbatétel? És én még komolyan veem magát? A lány úgy néze a férra, ahogyan csak azok a nk tudnak nézni, akik egy másik valóságban istennek szüleek. Tychonak be kelle látnia, jobb le volna még a gondolatával sem játszani iménti észrevételének. – Barbara, gondoljon arra, hogy az a világ nem a maga világa. Nálunk az emberek többsége csak a saját anyagi, társadalmi elbbre jutását tartja fontosnak. Én is közéjük tartozom, illetve már nem is tudom. Lehetséges, hogy egy csoda részese vagyok? 85

PoLíSz – Emlékezzen, Tycho! Minden lehetséges. Minden. Most viszont lássuk az iménti jelenet folytatását, mondjuk, tíz év múlva. Fényt kérek! * A szobalány már kihátrált az üvegajtón, amikor az asszony utána szólt: – Teréz! A megszólíto a félig nyito ajtószárnyak közé dugta a fejét. – Igen, nagyságos asszony! – Nem tudja, hol lehet a am? – A atalúr még ebéd után eltávozo, nem mondta hova készül. Jaj, istenem! Kiment a fejembl. Meghagyta, hogy abban az esetben, ha keresné a nagyságos asszony, de csakis akkor, adjam oda ezt a levelet. A szobalány a köténye alján található zsebbl elve egy hosszúkás borítékot és átnyújtoa az asszonynak. Az anya idegesen, kapkodva olvaso. Többször a homlokához kapo, majd mintha mondo volna valamit, de csak némi hörgésre és nyöszörgésre telt az erejébl. – Ferenc, olvassa maga is! Reenetes, ugye reenetes? Ferenc, a férj átvee a levelet. – Teréz am, amíg olvasok, hozhatna a feleségemnek migrén ellen valamit a drogériából. – Máris, nagyságos úr! A fér olvaso. Alaposan, megfontoltan. Olykor hümmögö is hozzá. – Mathilde, kedvesem! Én ebben az egészben, azon kívül, hogy váratlanul ért minket, semmi kivetni valót nem találok. Tycho a saját lábára akar állni. Így adta tudtunkra, hogy nem vonzódik az üzleti pályához. Holnap le volna a meghallgatása a cégnél. Most rögtön hívom a Vezért és lemondom. – Komolyan gondolja, Ferenc, hogy ezt kell tennie? Szegény kisam, még a végén elzüllik ez a gyerek. – Tizennyolc éves, megvan a magához való esze. Viszont most kezdem érteni a sok olvasást és az örökös könyvtárjárást. A unk nem ma döntöe el, milyen irányba fordítsa az életét. – Ferenc, hol az orvosságom? Mégis csak szörny, amikor az egyetlen gyermekem rossz társaságba keveredik! – Tud valamit, kedves Mathilde, amit én még nem? Mintha bizonyos rossz társaságot említe volna. – Tudja azt, maga jól! Mindenféle költk és írók, zsurnaliszták, színészek: haszontalanok egy szálig. Mibl fog megélni? – Ne szaladjunk annyira elre! Amíg tehetjük, mi, azaz én tartom el. Utána ki tudja, mit hoz a jöv? Errl jut eszembe, mit szól ehhez? „Egy leány sétál a parton, hajában csillag, Az alkonyi fövenyre ég karcsú árnya. 86

Merített szavak Kezében egy vers. Az enyém, neki írtam, Mert nem merem csak úgy megszólítani. Félek, kinevetne. De mi van, ha mégsem, Ha tétova szemmel csak azért les be minden Cserje s fa, halom és sövény mögé, Hogy engem keressen? Fel hát, barátom, ne félj! Ha nem szólítod meg, ne remélj semmit! Igaz, el nem utasít, de nem is hív magához. Mire vársz?” – Nos, hogy tetsze? – Nem ismerem, ki írta? – Természetesen, én. Mentségemül szolgáljon, miel megismertem. Azóta nem kísérleteztem ilyenféle dologgal. – Ferenc, ki az a lány? – Miféle lány? – Ne tegyen úgy… az, aki a parton sétál, hajában egy csillaggal. Bár ezt sem értem, hogy kerül egy égitest valakinek a hajába? Biztos volt abban, Ferenc, amit láto? – Mathilde, kedves! Ez egy vers, egy költemény, ha úgy jobban tetszik. Nem a valóságot írtam le, azt üzleti jelentés formájában teem volna. Egy képet festeem az akkori érzéseimrl. Az sem biztos, hogy bármiféle lány sétált valaha is azon a parton. Az asszony jobbnak láa nem bolygatni tovább a poézis rejtelmeit. – Teréz! – Igen, nagyságos asszony! – Hozzon valami jó erset! Ma csdölt be az életem. Kiderült, hogy az apja is verslábakat farago kamaszkorában. Micsoda világ! * – Emlékszem az esetre, illetve csak részben. Abban az évben éreségiztem. Anyám minden erejével azon volt, hogy bellem cégvezet legyen – a családi tradícióra hivatkozo –, engem viszont inkább vonzoak a könyvek, a lapozható és továbbgondolható sorsok, szerelmek, a miért él s miért hal az ember örök talánya. Viszont most érteem meg igazán, miért nem támaszto apám komolyabb ellenállást választásommal szemben.  beadta a derekát, mondhatni feláldozta magát a hagyomány, a szokások oltárán. Talán azt gondolta, nekem több az esélyem, hogy kitörhetek a kasztrendszerbl. Tycho elhallgato. Barbara ohagyta a tálaló tetején elfoglalt meggyel-állását és leült a fér mellé. – Kíváncsi arra, mi le volna, ha? – Nem tagadom, elültee a bolhát a fülembe. 87

PoLíSz – Utálom a bolhákat! Beleveszik magukat a bundánkba, szívják a vérünket. Undorító! Barbara felhúzta az ínyét és szakaszto úgy fújt Tychora, hogy a fér egy szemvillanásnyi idre macskának nézte. – Ennek is maga az oka. Kelle a bolhákat emlegetnie, máris viszketek tlük. De ebben az állapotomban mégsem vakaródzhatok. – Fordítsak egyet a gyrn? – Hálás volnék érte. Egy darabig csendben ültek egymás melle. A fér – nem tudva igazán, mitév legyen – csak nézte a leopárd-mintás macskát, amint az, szinte saját negatív formájába átmenve, alaposan átmozgatja az ízületeit. Miután befejezte, az állat közelebb húzódo Tychohoz és orrával megbökte a kezét. A fér elforgaa a gyrt. – O tartounk, de visszatérve azokra a vérszívókra: hogyan juto eszébe rólam ilyen képtelenség? Még hogy a fülébe? – Barbara, ez csak egy szólás. Azt jelenti, hogy nem hagy nyugtot a kérdés, hogy nagyon is érdekel. – Köszönöm. Elször tapasztalom, hogy mi, istenek sem tudhatunk mindent. De térjünk a lényegre: mi állt abban a levélben? – Már nem emlékszem igazán. Legalább ötven éve már. Pedig szívesen belenéznék. – Ezen könny segíteni. A lány felnyúlt a levegbe és szó szerint a semmibl elhúzo egy hosszúkás borítékot. – Tessék, olvassa! Tycho elolvasta a levelet. Barbara közben az arcát, a szeme sarkától a szája szögletéig lefutó rezdülésvonalakat gyelte. A fér végül ölébe ejtee a sárgásfehér papírt és valahová nagyon messzire néze, túl az üvegajtón, túl az értelmezhet világon. A lány az ablakhoz ment, mintha az utcai jövés-menés érdekelné. Egy id után Tycho felállt. – Visszaadjam a levelet? – Nem szükséges, csak másolat. Folytathatjuk? – Részemrl nincs akadálya. – Nos, akkor vissza az origóhoz! * – Teréz! – Igen, nagyságos asszony! – Hozzon valami jó erset! Ma csdölt be az életem. Kiderült, hogy az apja is verslábakat farago kamaszkorában. Micsoda világ! Mathilde elhomályosult szemmel néze maga elé. Miért nem veri az Úr néha a másikat is? A házaspár némán ült a leszede asztalnál. Ferenc napirenden túli szivarjával bíbeldö, majd felállt és járkálni kezde a szobában. Tíz lépés az egyik, ugyanannyi a másik irányba. A vasalt cipk keményen kopogják a ritmust, csak a dobpergés hiányzik. 88

Merített szavak – Kérem, Ferenc! Hagyja abba, könyörgök magának, hagyja abba! A szobalány egy papírzacskóból fehér port szórt egy pohár vízbe. Odavie az asszonynak. – Tessék meginni, ez jót tesz ilyenkor. – Ilyenkor? Milyenkor? Amikor éppen elveszítem az egyetlen amat? Takarodjon a szemem ell! Ki van rúgva! A családf apró kézmozdulaal jelezte, másképp viszonyul a helyzethez. A közeli öreg- torony órája elütöe az éjfélt. A tizenkeedik ütés hangjában elrejtzö a lépcsházi ajtó diszkrét nyikordulása. Egy emeletnyi mulandóság és fordult a kulcs a zárban. – Kezüket csókolom. Tycho állt az ajtóban. Görnyedten, leereszte vállal, mint akinek a földgolyót kelle felgörgetnie az emeletre. – Visszajöem. Azok keen, az ovális asztalnál csak ültek, mintha mi sem történt volna. Az asszony mozdult elször: – Kicsit késn jö meg az esze a atalúrnak. Na, jöjjön közelebb, talán megismerem. Tycho odament Mathildéhoz, aki nehézkesen kászálódo fel az évek során mind szkebbé vált karosszékbl. A ú lehajolt, hogy anyja megcsókolhassa a feje búbját úgy, ahogyan kisgyermek korában. Ferenc ülve maradt, csak a kezét nyújtoa a ának. Hosszasan szorítoa, mintha kapaszkodni akart volna a hazatértben. Látszo rajta,  is mondana valamit. – Örülök, Tycho, hogy a realitások melle döntöél. De ne feledd, lehetnek olyan pillanatok az életben, amikor az álmok fontosabbak. – Úgy lesz, ígérem. – Holnap – együ – bemegyünk az irodába, és jelentkezünk a Vezérnél. – Igen. Holnap. * A szoba újból elsötétült. – Úgy vélem, mára eleget dolgoztam – szólalt meg Barbara. Ideje valamilyen nyugalmas, de leginkább kényelmes hely után néznünk. Mit szólna egy öreg zongorához? – Azt már nem! Az a lakás egy romhalmaz. Poros, a törö ablakon bejön a hideg, inkább menjünk szállodába. – Izgalmas ajánlat. Mégis, hogy képzeli? Nekem semmilyen igazolványom nincs. Se jogosítvány, se útlevél. – És ha azt mondanám, hogy a macskámmal együ? – Ezen még gondolkozom. De mi az, hogy a macskájával? Nem vagyok a magáé. Több tiszteletet kérek. Mégiscsak istenn volnék, még ha néha viszketek is a bolháktól. * 89

PoLíSz A valamikori munkásszállóból kétcsillagossá átlényegült emeletes épület egy csillapíto forgalmú mellékutcában várta a megfáradt utazókat. A holtszezoni vendégforgalommal könnyedén elbírt a szállodát mködtet házaspár: Jakab, aki – amíg egészséggel bírta – kamionsofr volt és Róza, az egykori vendéglátós, mely foglalkozás az  esetében a felszolgálótól a szakácsnn át az éjszakai bárok vendégmarasztaló és kopasztó hölgyeinek köréig terjed színes paleát jelentee. A szállodában jutányos áron kaphaak szobát az alkalmi párok ugyanúgy, mint az ohon melegét nélkülözni kénytelen kirúgo férjek és egyéb bizonytalan egzisztenciák. A recepciós pult fölöi lámpa zavartan hunyorgo, tejüvegének menetrendszeren nekiütközö egy-egy betévedt éjszakai lepke. Jakab elrakta az egyik lomtalanításkor talált olasz–német szótárt, amelyet mindezidáig nagy buzgalommal tanulmányozo. Még kamionos múltjából emlékeze a gyakran használt szavakra és beszédfordulatokra, s ha olyan kedve volt, Rózának részleteket olvaso fel a könyvbl. A bejárat fölöi falióra két mutatója éppen csak egymásra simult a XII-es szám fölö, amikor kinyílt a szálló ajtaja, és egy fér lépe be rajta. Nem volt nála semmi, sem brönd, sem válltáska, még egy reklámszatyor sem: mintha csak véletlenül tévedt volna a környékre. – Jó estét! Jakab felnéze, így a jövevény észrevehee arcán a jobb szeme alól egészen a szájszögletig húzódó rózsaszín vágásnyomot, egy régi pénzügyi vita emlékét. – Mi tetszik? – Van szabad szobájuk? Kétágyas kellene. – Ki a másik személy? – Egyedül jöem. – Akkor csak egyágyast adhatok. – Kétágyast kérek. Kizetem. Nagyon rossz alvó vagyok és mászkálok is éjszaka. Nem leszek hálátlan. Még valami: a macskám odakint vár, megengedi, hogy behívjam? Nem szeretném, ha elkóborolna. – Szobatiszta? – A legteljesebb mértékben. Különleges fajta, igazi egyiptomi. – Nem bánom, jöhet. – A jövevény kinyitoa a bejárati ajtót. – Barbara, cicicicc! A leopárdmintás, zöld-sárga szem macska bejö az eltérbe. Felszege fejjel és feltarto farokkal úgy rakta a pecsétes sznyegen a lábait egymás után, mintha a bécsi spanyol lovas-iskolában ve volna különórákat. * A szoba a másodikon volt, távol a lépcstl, a folyosó végén. A kétágyas besorolásnak annyiban felelt meg, hogy egy szélesebb fekv alkalmatosság, köznyelven rekamié és egy bizonytalan stílusú fotelágy alkoák az érdemi bútorzatot. Hozzá a múltból örökölt beépíte szekrény, a rétegelt lemezbl készült asztal és néhány szék, ez volt minden. A mellékhelyiség viszonylag tiszta és a fürdszoba is megfelelt az egyszerbb kívánalmaknak. 90

Merített szavak Tycho leült a rekamié szélére, a macska mellee a körmeit nyalogaa. – Tudod, Barbara, most jól behúztál a csbe. A leopárdmintás ránéze, azután folytaa, amit abbahagyo. – Hogy lehetek ilyen feledékeny! – kapo észbe a fér és gyorsan fordíto egyet a gyrn. – Szerencséje, hogy mi, macskák, híresek vagyunk türelmes természetünkrl. De mondja csak, mibe húztam én magát? Minden szavát értem, csak az emberek olyan korlátoltak, hogy nem tudják a nyelvünket. És mi az, hogy húztál? – Ez már két kérdés. Ha még egyet kapok, lehet, hogy összezavarodom. Behúzni valakit a csbe, azaz olyan helyzetbe hozni, amit az illet abban a hitben vállalt fel, hogy arról van szó, ami, s csak azután, azaz késn derül ki, hogy egészen másról. A „húztál” meg azért volt, mert az ember nem magázhat egy háziállatot, még akkor sem, ha az történetesen egy macska. Jelen, hogy úgy fejezzem ki magam, antropomorf alakjában, tartom magam az etikehez. Elégede a válasszal? – Fogjuk rá. Viszont mi a véleménye a csrl, a cs belsejérl? Érdekli a folytatás vagy már az elején elriasztoa a látvány? – Nehezet kérdez, Barbara. Ha jól belegondolok: tegyük fel, végigmegyünk egy feltételeze, soha meg nem valósult életúton, annak állomásain, hogy a végén megállapíthassuk: jó, avagy rossz döntés volt-e az, amely a valós életemet meghatározta. Nem válaszolhatnék erre inkább holnap reggel? Aludnék rá egyet, ha nem bánja. – Ritka bölcs javaslat egy fértól. Aludjunk rögtön ket. Nekem megfelel ez a szélesebb ágy, magának megengedem, hogy a másikat használja. – Mindjárt gondoltam. Most lezuhanyozom, ha megengedi. – Értelmes macska nem áll ki az esre, de maga azt teszi, amit jónak lát. Mire a fér visszatért a szobába, Barbara összegömbölyödve aludt a rekamié tetején. Felhúzo térde szinte az orrát érte. Tycho leoltoa a lámpát és elhelyezkede a fotelágyon. Még félálomban eszébe juto: ha történetesen könyvel lenne, hogyan írná meg ezt a képtelen helyzetet? Válaszolni már nem tudo a feltevésre, mert a következ pillanatban már az ideiglenes nemlét örvénye forgaa és szívta magába, hogy a végén, mint vízbefúltat, kivesse valami ismeretlen vidéken. * Elször a zene lopódzo a közelébe. Eleinte még hangtalanul, mint behúzo karmú ragadozó cserkészte be az érzékeit, majd kivárva a megfelel pillanatot, egyetlen jól irányzo csapással leterítee. Tycho úgy érezte, belle magából, a sejtjeibl, az izmaiból árad ez a megfoghatatlan, már-már irracionális folyam, amelynek  megpróbált a felszínén maradni. A hangok – szelídek és kegyetlenek, simogatók és erszakosak csak jöek, jöek megállíthatatlanul. A fér feladta a küzdelmet. Valahol messze még sejtee a tiszta öntudat partjait, de ereje már nem volt, hogy szembeszálljon az ismeretlennel. Üzenet nélküli palack volt egy felfedezésre váró óceánban. 91

PoLíSz Szeree volna kinyitni a szemét, ám minden igyekezete kudarcot vallo. Mintha megbénultak volna tagjai. Mindent érzékelt abból, ami vele történt és mégsem tehete semmit, hogy közbelépjen, hogy így vagy úgy, de reagáljon az eseményekre. Az idegen hangzású dallamok elszakíthatatlan hálót szek köréje. A szállodai szoba eltnt. Tycho egy hatalmas oszlopcsarnokban találta magát. Körülöe szolgák serege forgolódo, bronzbr, éjszem iak és lányok ujjongtak, pálmaágakat lengetve feléje: – Éljen soká, nagyon soká az Istenn választoja! A fér körülnéze a csarnokban, de senkit sem láto, aki az iménti üdvrivalgást fogadhaa volna. Egyedül feküdt a fotelágyon, egyedül abban a szentélyben vagy templomban, és úgy érezte magát, mint az egyszeri egér a befesüveg ala, amikor éppen rágni kezdené a csalétekül szolgáló diót. Az ösztöne azt súgta, meneküljön. Egy sóhajtásnyi id, egy pillantás a padlózatra: az ágy egy jókora ezüsálcán állt, mindenféle egzotikus fszer illata lengte be a teret. Még nem láa, csak érezte, hogy közeledik. Egy tökéletes n, zöld-arany szemekkel és úgy mozog, mintha nem is - vagy mégis? Teste felül macskafejben végzdö, s ahogyan hátrahúzta az ínyét, kivillantak hatalmas szemfogai. Tycho érezte leheletének forróságát, nyelvének érdességét az arcán. Nem bírta tovább. – Segítség! Élni akarok! Egy gyöngéden, szinte érintés nélkül simogató kéz és a hozzá tartozó feleébb kellemes hang, némileg hasonló a doromboláshoz ébresztee a rémálomból. Az oszlopcsarnok eltnt, sem iak sem lányok. Az ezüsálca helye egy eloxált alumínium hamutartó az asztalon. A fér lassan ocsúdo álmából. A rekamién megláa Barbara összegömbölyödö testének lenyomatát. De hová le a lány? A választ a résnyire nyitva hagyo ablakon túlról érkeze. Barbara az eresz szélén ült, lábait szó szerint lóbálta a levegben. Szájához emelt kezében egy fajtájához mérten nagyra n egér távolról nehezen meghatározható része volt látható. Néhány harapás múlva már az sem. A lány körbenyalta szája szélét, megindult lefelé az ereszcsatornán. Tycho visszafeküdt a fotelágyra s úgy te, mint aki csak az imént dörgölte ki az álmot a szemébl. – Az elbb kiabált álmában. Mindig ilyen nyugtalan? – Csak ha vacsorának tálalnak fel, egyébként soha. És maga merre járt? – Megkívántam egy kis desszertet, kedves Tycho. * A 213-as szoba eli folyosóról közeled léptek zaját lehete hallani. Biztos, ami biztos, Tycho elfordítoa a gyrt, s így Róza, a tulajdonos kíváncsi természet hitvese a kulcslyukon át csak egy fért láthato, aki a macskáját vakargatja a füle tövénél. Barbara az ajtó felé néze és szeme találkozo a leskeld asszonyéval. A zöld-arany szemekbl gyilkos fény vetdö az ajtóra, amely mögül elhaló sikoly és tompa pu anás hallatszo. A macska rátee a jobb mells lábát Tycho térdére és az ajtó felé néze. A fér elre engedve Barbarát, kilépe a folyosóra. Elhaladtak az önkívületi állapotban fekv Róza melle, aki még évek múlva is úgy emlegee életének ezen epizódját, hogy magával a nagy, zöldsze92

Merített szavak m szörnnyel találkozo, s csak azért maradt életben, mert a nagyanyjától örökölt aranymedálban egy szenteltvízzel meghinte fokhagymagerezdet rzö. A recepcióban szenderg Jakab még látni vélte, hogy a macska éppen emberi alakot ölt, de ezt nem veék gyelembe a helyszínre érkeze nyomozók. * A mellékutca kisvárosi térbe torkollo. A házak háromszög alakot formáltak a középen kialakíto park körül. Az ismeretlen katona szobrának letört szuronyú puskacsövén néhány varjú tollászkodo. Barbara és Tycho leültek az egyik padra. A fér szólalt meg elsnek. – O hagytuk abba… – …hogy behúztam egy csbe, ami igazából nem cs, de mégis beszélnünk kell róla. Határozo már, vagy i a vége? Ígérem, semmire sem emlékszik majd az egészbl. Esetleg folytathatjuk, amibe belekezdtünk? – Tudja, mit? Csak egy életem van, legfeljebb ke, tekinteel a körülményekre. Tudom, hogy a macskák hétéletek, így maga kevesebbet kockáztat. Folytassuk, ha már belekezdtünk. – Helyes. Akkor jöjjön a második felvonás. * – Holnap – együ – bemegyünk az irodába, és jelentkezünk a Vezérnél. – Igen. Holnap. A hazatért ú szótlanul bement a szobájába. Mathilde elégede pillantással nyugtázta a történteket. – Látja, Ferenc, még idben észre tért a ú. Még van remény… – Ki tudja, kedvesem? Most jónak mutatkozik, de ki tudja? A jövt nem mi alakítjuk. Nem látunk a fejébe. A szívébe még annyira sem. De ne beszéljünk errl többet. Jóéjszakát. Az ovális asztal közepén a karos gyertyatartóban utolsót lobbant a láng. A szoba teljesen elsötétült. Barbara és Tycho beléptek a kétszárnyas üvegajtón, amelyre egy iú és egy leány alakját domborítoa az egykori mester. Az ebédl eltnt, mint valami díszlet a forgószínpadon, s a fér azon vee észre magát, hogy majd lerágja a körmét az izgalomtól. O állt néhány méterre és évtizedre iúkori önmagától. – Csak keveseknek adatik meg egy ilyen találkozás – gondolta. De nem maradt ideje a magasabb röpt szárnyalásra, mert egy halklépt, oldalra nyalt frizurájú atalember lépe a helyiségbe, amely idközben tágas irodává alakult. – Alászolgája, méltóságos uram. Engedje meg, hogy emlékeztessem: ma reggel fogadja a fpénztárnok úr át. Állás ügyben, ha emlékezni méltóztatik. – Csak emlékezem, am, csak emlékezem. Küldje be, kérem a delikvenst és csukja be maga után az ajtót! A vezérigazgató – inas, szikár ember, szeméhez emelte aranykeretes lornyonját és úgy te, mintha gyelemmel teli érdekldéssel szemlélné a reggeli látogatót, aki illemtudóan megállt a széles perzsasznyeg ajtó felli végén, s csak a 93

PoLíSz jelre várt, hogy közelebb léphessen. A mahagóni íróasztal mögö ül diszkréten inte, és az iú Tycho elindult a jövbe. Az arany lornyonos szikár fér rövid ideig szótlanul szemlélte a út, majd hirtelen, mintha egy soha el nem hangzo elz mondatot folytatna, megszólalt: – Szóval maga az? Azt halloam, kétségei voltak, a karrierjét illeten. Vagy tévednék? – szólt a vezér, és látható élvezeel játszo a „karrier” hangjain. A rövid „á”-nak ejte „a”, az ersen hangsúlyozo, szinte tripla „r” azt a képzetet kelteék az iú Tychoban, hogy a vezérigazgató úr szerepet játszik egy maga rendezte darabban, ami nem is állt annyira távol a valóságtól. – Köszönöm, hogy fogado, vezérigazgató úr. Engedje meg, hogy kifejezzem afelei örömömet, hogy a Társaság alkalmazoainak sorába léphetek. Édesapám bizonyára említee Önnek, hogy… A mahagóni íróasztal túloldaláról jóindulatú biccentés érkeze, így a folytatás elmaradt. A vezér felemelte a jobb keze ügyében lév telefon kagylóját. – Margit kisasszony, legyen szíves! A párnázo ajtón belép n megállt valahol félúton a vezérigazgató és az iú Tycho közö. – Hívatni tetsze. Parancsoljon, vezérigazgató úr! – A atalember mostantól nálunk dolgozik. Amúgy a fpénztárnokunk, a, Tycho. A maga feladata az alapvet tudnivalókra betanítani. Mához egy hétre jelenti, mire jutoak. Addig minden egyéb munka alól felmentem. Kezdjék a postázóban. Odafelé menet mutassa be a legfontosabb munkatársaknak. – Igenis, vezérigazgató úr! Margit kisasszony és az iú Tycho távoztak. A fnöki iroda elsüllyedt a múltban, az ismeretlen katona megkövült tekinteel néze a lába el ülkre. Barbara – látva a fér gondterhelt arcát – úgy döntö, idt hagy neki, nem zavarja újabb kérdésekkel. Távolabb húzódo Tychotól és a szelíden csordogáló kora déleli napfényben lassan elaludt. A fér, aki idvel visszatért a jelenbe, láa, hogy alvás közben teste meg-megrezdül, s kezeivel hasonló mozdulatokat tesz ahhoz, mint amikor a macska az egérrel játszik, miel megölné. Tycho arra gondolt, miért történik vele mindez, de nem tudta a választ. Közelebb ült hát Barbarához és nézte, ahogyan lélegzetvétele ritmusára emelkedik és süllyed a válla, ahogyan a haja sötétjét noman behálózó vörös-arany szálakon megcsillan a napfény. Egy pillanatig arra gondolt, mi történne, ha megérintené. Bátortalanul nyúlt feléje, de végül csak kezének árnyéka vetdö a lány tarkójára. Az alvó összerezzent, a fér visszahúzódo. * Felh kúszo a város fölé. Nem túl nagy, de arra épp elegend, hogy beárnyékolja a teret, amelynek közepén az ismeretlen katona vigyázta a lányt, akit meg a fér tekintete óvo. Barbara hirtelen felébredt. Felállt a padról, nyújtózkodo, még fújt is hozzá, amúgy macskamódra. Tycho nézte, de nem szólt. A lány közelebb lépe: – Menjünk. Séta közben lehet a legjobban beszélgetni. 94

Merített szavak – Igaz. Nem akar elbb reggelizni? Üres gyomorral nehéz gondolkozni. – Nem bánom. Keressünk valamit, maga irányít. Pár sarokkal odébb, a vasútállomás tövében már kinyito a büfé. k keen beléptek a három részre oszto helyiségbe. A bejáraal szembeni pult üvegeze aljában lehete látni az aznapi választékot. Balra egy box és két négyszögletes asztal, jobbra néhány játékgép tartozo a berendezéshez. A fér Barbarához fordult. – Mit kér? Magában hozzátee: egér nincs az étlapon. A lány olvashato a gondolataiban, mert belemélyesztee körmeit Tycho csuklójába, aki kényszerede mosollyal nyugtázta a helyzetet. – Magára bízom. A fér lassan eve, közben nézte Barbarát, aki néhány harapással elintézte az egyébként kellemesen fszereze grillkolbászt. A lány, ahogy végze a reggelivel, átült Tycho mellé. – Ha elkészült, behúzhatom a csbe? – Már alig várom. * – Mire kíváncsi? – Hol voltam, kivel, milyen körülmények közö, mondjuk 10 évvel az után, hogy elküldtek a postázóba. Esetleg vázlatosan az eltelt évtizedrl is lehet szó. – Rendben. Akkor indulás! A fér most valami olyasmit tapasztalt, ami nagyon hasonlíto ahhoz a sokak által leírt jelenséghez, amit egy bizonyos irodalomban testen kívüliségnek neveznek. Továbbra is a padon ült, Barbarával az oldalán, de bizonyos értelemben mégsem volt o. Egy meghatározhatatlan, így természetszerleg pontosan nem-körülírható közegbe került, ahol sr egymásutánban képek villantak eléje, mintha a tudatalaából felszínre bukó üzenetek lennének. Láa a szüleit, a lebombázo házukat, apját, ahogyan hordárnak ajánlkozik a pályaudvaron, láa az els szerelmét a híd felé tartó villamosra szállni, arra, amelyik soha nem juto át a túlsó partra. A lm egyszerre csak megszakadt: egy közepes méret szobába érkeztek, amelynek ajtaján fekete alapú üvegtábla tájékoztato arról, hogy ezen a helyen a hivatal egyfajta kapuja, zsilipje, mondhatni szrberendezése mködik: a postázó. A fér és Barbara éppen azt láthaák, ahogyan a Margitnak neveze kisasszony bevezeti az iú Tychot az ieni munka rejtelmeibe. – Fiatalember, Ön mostantól gyakornoki státuszban van nálunk. Hogy ez meddig tart, ne kérdezze, a vezérigazgató úr dönti el. Az  elve az, hogy mindenki a legalján kezdi, és csak fokozatosan juthat fölfelé. Érthet, amit eddig mondtam? – A legteljesebb mértékben, kisasszony. Mindenki a legalján. – Pontosan. Az els, amit feltétlenül meg kell jegyeznie: a leveleket az ügyfelek fontossága szerint osztályozzuk. Minden más szempont, például az ábécé szerinti csoportosítás, a beérkezési dátum csak utána következik. I van egy dosszié, ebbl megtudhatja a lényeget. Van kérdése? 95

PoLíSz – Kisasszony, kérem! Meggyeltem, hogy az irodákban egyes telefonkészülékekhez két kagyló volt csatlakoztatva, míg másokhoz csak egy. Elmondaná, mi ennek az oka? – Jó szeme van. A duplakagylós telefonok a küls hívások bonyolítására szolgálnak. Elfordulhat, hogy beszélgetést folytató tisztvisel pontatlanul idézné az ügyfelet, ilyenkor hasznos lehet egy kolléga segít gyelme. A többi készüléken a házon belüli beszélgetéseket intézik. – Köszönöm, ez hasznos információ. Van még valami, amit feltétlenül tudnom kellene? – Ha nálunk akar karriert csinálni, az els idkben csak gyeljen. Ne a szavakra, hanem a jelekre. A munkatársak szokásaira. Sokat protálhat belle. * – Egyelre elég az üzleti életbl – jegyezte meg Barbara, majd hozzátee: – Mit szólna egy egyiptomi utazáshoz? – Köszönöm, legutóbb rémálom gyötört a szülföldjén. Ha megígéri, hogy kellemesebb lesz… – Ez magán is múlik. Mikor induljunk? – Ne szaladjunk annyira elre. Mégis, hogyan gondolja? Repülgépen, hajón, esetleg seprnyélen, mint a boszorkányok? – Az utolsóról most hallok elször. Érdekes lehet, bár a repülés nem igazán való nekem. Tudja, mi macskák… – Tudom. Nem állnak ki az esre, hogy csak ezt a szokásukat említsem. Viszont, miel magára bíznám az életemet, feltennék egy kérdést. Barbara a fér mellé lépe. Szemközt vele, egészen közelrl nézve az arcát, mintha radarral pásztázta volna, a homloka tetejétl az álla csúcsáig. Tycho úgy érezte, a lány szeme áthatol a koponyacsontján, idegsejtjei, vérkörei elviszik testének legtávolabbi zugába is a különös zöld-sárga tekintetet. – Mi volna az a kérdés, kedves Tycho? – Tulajdonképpen már nem is fontos. Van visszatérés onnan, ahová megyünk? – Mondtam már, minden lehetséges. Adja a kezét! A következ pillanatban a fér azt érezte, atomjaira esik szét, s kozmikus porként gomolyog valahol az id és a tér keresztútján. Nem érezte az utazás hoszszát, egyáltalán: semmit sem érze. Létezik-e vagy sem, már nem volt fontos a számára. Megadta magát sorsának. * O álltak éppen a csarnok közepén, amelynek oszlopai közt Tycho vacsorának álmodta magát. Köröskörül iak és lányok, mintha egy több ezer éves freskó alakjai leek volna. Minden mozdulatuk egy különleges liturgia része. A pálmaágak lengetése, a hol monoton, hol ujjongásba átcsapó zene. És amit kiáltanak, most jut el hozzá: – Éljen az isteni pár, éljen Básztet és választoja!

96

Merített szavak A fér Barbarára néze, de a macskaistenn állt mellee. Egy tökéletes, bronz br szépség, akinek macskafejét dúsabb, testének többi részét alig észrevehet vöröses arany pihe borítoa. Ezen kívül nem viselt semmit. Tycho úgy láa, a lány szeme leplezetlen kíváncsisággal kalandozik rajta, ezért egy pillantást vete magára. Ami láto, az minden volt, csak nem megnyugtató. Öltözete ugyanaz volt, mint Bászteté – hiába próbálta valamennyire takarni magát, sohasem sikerült teljesen. A feje pedig egy termetes kandúré, holdas tavaszi éjszakán. – Ha magához tért, elmondom, hová hoztam. – Köszönöm, már jártam i. Álmomban már eljö. Egyszer elég volt. – Ne féljen, kedves Tycho. Senki sem akarja megenni, Egészen másról van szó. – Ha tudná, mekkora k ese le a szívemrl! – Gondolom, ez is valami szólásféle. Netán azt jelenti, hogy könny a szíve? – Gyorsan tanul. – Igyekszem. Viszont lehet, hogy túl korán örül. Ma van a szerelem és a atalság ünnepe. Maga szerint mire várnak ezek a lányok? Azt hiszi, csak az irántam tanúsíto rajongásuk és imádatuk hozta ket ide? – Miért? Mi más? A fér annyira képtelennek tartoa a helyzetet, hogy meg sem próbált a lehetséges fejleményekre következtetni. – Az, kedves Tycho, hogy szeretkezik velem, azután hét kiválasztoal a lányok közül Ezt kívánja az si hagyomány, mely szerint a szerelmes együlét az istenek ajándéka. – És ha nemet mondok? – Még gondolatban sem! Az istenn hangja úgy csaant a férn, mint felügyelk vízilóbr korbácsa a hanyag rabszolgákon. Félelmetes szemfogait Tycho tarkójába mélyesztee, aki jobbnak láa, ha nekilát a reászabo feladat teljesítésének. (Folytatjuk)

97

PoLíSz

Barcsa Dániel

Brüniszkáld (beszély, 19. folytatás) Walter – barátja maródisága ala – még egy látogatást te Székelyzsomboron. Miután a két szemével láa, hogy a beteg milyen szépen gyógyul és ersödik, a visszaúton örömében még a maradék önállóságát is – mint fölösleges koloncot – félrehajítoa az árokban tenyész lapulevelek közé. El kezdve nemigen akadt egyetlen olyan nap se, hogy egy-két fullajtárt el ne szalajto volna Kvárról a zsombori várba, hogy Brüniszkáld adjon utasítást, parancsot vagy legalábbis tanácsot. Jórészt olyan súlyú ügyekben, minthogy csukassa-e be az ablaktáblákat, ha künn ersen fújna a szél, vagy ha megalna a sütház macskája, akkor a kölykökkel – ugyan bizony – mi legyen. Brüniszkáldnak – bár híres volt angyali türelmérl – kezde elege lenni ebbl a teszetoszaságból. Viszont-üzeneteiben – hol tréfásan, hol szigorúan – nagyobb önállóságra intee Waltert, de mindhiába: a követek továbbra is rendszeresen zaklaák az iú grófot, újra és újból kizökkentve t szerelmes ábrándjaiból, megzavarva titkosnak vélt légyojait. Miután tehát a puszta bosszankodás hiábavalónak bizonyult, Kvár urának lassan be kelle látnia, hogy várát – a hozzá tartozó uradalmakkal – lehetetlenség így, a messzeségbl igazgatnia. S ami igaz, az igaz, ment volna haza, ment volna  hetekkel korábban is az övéihez, csakhogy… Ó, szív és kötelesség! Nehéz csatájukat hány és hány poéta énekelte már meg! – El kell… el kell, hogy menjek… – szólt mélázva házigazdájához egy csöndes este – El bizony… el, már holnap reggel. Kváro immár napról-napra egyre ersebben hiányolnak! Vacsora után voltak. Az estebéd maradványait a szolgalegény már kihordta. Az asztalon csak a két karos gyertyatartó maradt, meg egy nagyobb ónedény a bornak – a Lebeék címerével –, valamint egy ezüstkupa a vendégnek, s egy fából való a gazdának. Lebeé László a hangsúlyból kihalloa, hogy vendége mily kínlódva mondja ki a csúf müssen segédigét. Várt ezért valami folytatást, de hiába, vendége mély hallgatásba burkolózo. A már-már feszélyezvé váló csöndet végül is a székely gróf törte meg. – Jól van. Ha muszáj, hát muszáj! – ado nyomatékot  is e nemszeretem kifejezésnek. – Nem tartóztathatlak, nem én! Hiszen megígértem: addig maradhatsz nálam, amíg jólesik, s akkor mész el, amikor jónak látod. Brüniszkáld továbbra se szólt, csak elgondolkodva, szórakozoan csandargaa a maga italát, igen-igencsak sokáig. Már-már fél volt, hogy e nemes és tüzes nedt – rajnai bor volt, Walter hagyta i a minapi látogatásakor – még a végén, szégyen-szemre, kilötyköli. Lebeé Lászlónak nem tetsze ez a némaság. – Csak, barátom, azt sajnálom – szólt vontato szomorúsággal –, hogy ismét ellenséggé kell legyünk! 98

Merített szavak E szavak Brüniszkáldot visszarángaák a valóságba, pedig gondolataival éppen jó messzire járt, ama bástya tövében, a boldogság kertjében, s o volt benne mosolyával Anna is. A visszatérés oly hamarjában érte, hogy testét jeges fuvallat járta át. Megrázkódo és oly ervel csapta serlegét az asztal lapjához, hogy a bor immár valóban kiloccsant. (Az aggódó gazdának meg eszébe villant, hogy nem kelle volna-e vendégének is fakupát adnia a míves ezüstnem helye.) – Hová gondolsz? – méltatlankodo az iú. – Azok után, amit értem teél? … Te, és a házad népe! … Hogyan is emelhetném kardomat akár egyetlen zsomborira is? – Lovagi szavad, esküd köt nemzetedhez, a szász egyetemhez! – gyelmeztette házigazdája a heves vendégét. – Ha megtérek az enyéimhez, minden ermmel azon leszek, hogy békét teremtsek közted s a Szász Universitas közö. – Félek, ez lehetetlenség – szólt száraz csendességgel a székely frend. Brüniszkáld mintha válasz-szavakat kerese volna, de úgy látszik, egyre sem talált. Elbbi indulatos mozdulata ellenére mégiscsak maradhato egy cseppnyi a megkínzo serleg alján, mert azt hamari mozdulaal az ajkához emelte, s a maradékot kihörpintee. Fölállt, lábával a maga karosszékét az asztalhoz tolta, s te egy bizonytalan lépést hátra. – Egy búcsúpohár? – kínálkodo a házigazda, így próbálva még marasztalni a vendéget. Abból ugyanis, amit láto húga és az iú bontakozó románcából, s ami még ezen felül a várbéli pletykaforrásokból eljuto a füléig, mégiscsak várt valami bejelentést, vallomásfélét a búcsúzótól, miel az még, elutazása el, szállására térne. Szeree volna tehát kiugrasztani a nyulat a bokorból, mert aól tarto, ha most szó nélkül nyugodni engedi az iút, anélkül, hogy Annáról egy hangot ejtenének, a Zsombor békéjérl építgete szép tervei légvárként omlanak össze. Ám Brüniszkáld – szerencsére – mégsem köszönt el. Nem indult meg az ajtó felé, hanem csak állt és állt. Aztán megkereste lassan a másik tekintetét. S amikor megtalálta, íme, végre ismét meglelte saját hangját is. @ Amit a szász egyetem akar, az egy dolog. S amit én, az ke! – szólt rekedt hangon. Az öklével hirtelen a levegbe csapo. – Hallod-e, gróf Lebeé László! Adod-e hozzám a testvérhúgodat, Annát, vagy sem? A zsombori nagyúr gyors hirtelenséggel emelte ajkához a maga kupáját. Tulajdonképpen e mozdulaal felvillanó mosolyát próbálta elfedni, nehogy vendége félreértse és megbántódjék. A mosolyt ugyanis nem a leánykérés e furcsa módja, nem is Brüniszkáld zavarodo, tébolyult arckifejezése váltoa ki, hanem az, hogy Lebeé László megérezte a gyzelem édes ízét a nyelve hegyén. Tudta, ha most jól keveri a lapokat, ügyesen forgatja a szót, akkor az ellenség egyetlen igazán veszélyes fegyverét a maga ölébe tzheti. Brüniszkáld türelmetlenül várta a választ, mint kinek testén ezer s ezer hangya masíroz. Olyan falfehér volt az orcája, mint aki melle o áll a bakó is, a pap 99

PoLíSz is, hogy feladják reá az utolsó kenetet, s azután elveszejtsék. Mikor végre szóra nyílt Anna testvérbátyjának szája, a feszültség még akkor se oldódo fel benne, hanem elrehajolva próbálta leolvasni a székely úr arckifejezésérl s ajkairól a választ, miel az még felhangzana. – Ülj, ülj le nyugodtan asztalomhoz újra, Henning Brüniszkáld gróf! – mondta Lebeé László elkomolyodva, ünnepélyesen. Az iú gépiesen engedelmeskede, s továbbra is sápadtan várta a végzést: halált vagy életet. @ Halljad hát! Én tenálad eddig jobb, bátrabb, önzetlenebb és becsületesb emberrel nem találkoztam. Királyunk udvarában éveket töltöem, s o annyit beszéltek, daloltak a lovagi erényekrl, hogy én már feleébb eluntam, hiszen üres szóa volt mindez. Bízvást állíthatom, hogy a számtalan övet és kardot visel büszke nemes közül eggyel se találkoztam, kire valóban illet volna a lovagi nevezet. Az els és egyetlen, ki e megtisztel címre valóban méltó, az te vagy, Henning Brüniszkáld gróf, a földkerekség bízvást egyetlen lovagja. Ezt nem mint barátod, hanem, mint volt ellenfeled mondom néked. Úgyhogy tudom s érzem, nálad különb férjet testvérhúgomnak nem is kívánhatnék... Lebeé László elhallgato, s kissé hosszasabb szünetet tarto. – Ámde…

100

Merített szavak – Mi ez az ámde? Odaígérted – remege meg i az iú hs hangja –, vagy odaígérted talán másnak is? Ez nem is úgy hangzo, mint egyszer kérdés, inkább háromágú, korbácsos vádként csaant. – Nem! Nem! Nyugodj meg, kérlek! Nem el kell tartanod, nemes barátom! Lebeé László megvárta, amíg Brüniszkáld megkönnyebbülten felsóhajt, s megkínzo vonásai elsimulnak. – Még egyszer mondom: ilyesmitl nem kell tartanod. Örömest adnám áldásomat frigyetekre akár e szent pillanatban is, hiszen ez által ádáz ellenségekbl szeret rokonokká válhatnánk… Ám tudod-e, mekkora fába vágtad a fejszédet? Alig keresztültörhet akadályok tornyosulnak azok el, kik székely leányt óhajtanak oltár elé vinni úgy, hogy k maguk nem Aila király népének ivadékai. – Kívánj bármit, és én megteszem. – Nos, az els dolog, hogy kérdezzük meg Annát,  vajon hajlik-e szándékodra. Brüniszkáld arca vidáman felderült, hisz nála jobban senki nem tudta, hogy Anna hajlik-e kívánságára, avagy sem. Ám e mosolyt meg Lebeé László értee félre. – Nem nevetni való dolog ez, lovag! – csaant fel. – Tudom, a te világodban, Toledótól Fehérvárig, úgy adják-veszik a leányokat, mint kisborjakat a vásáron. Brüniszkáld tiltakozni próbált, hogy nem Lebeé László szavain derült, de a székely frend, e szándékot észre se véve, a kioktatást rendületlen folytaa. – Tudd meg, a székely fehérszemélyek csöppet sem alábbvalóbbak a féraknál. Kiveszik részüket a férak dolgából, s ha úgy hozza a szükség, hát akár a férjeik vagy véreik melle, vagy, akár helyeük is csatáznak, kardot rántanak az ádáz ellenségre! Így hát nálunk, a székelyek közö, ha fontos döntésre kerül sor, s különösen, ha az az  brükre menne, hát az asszonyok, leányok véleményét is kikérjük. Az  szavuk pont annyit nyom a latba, mintha fér szólna. – Nincs kifogásom ellene, st magam is óhajtom, hogy kérdezzük meg testvérhúgodat, Annát, akar-e hozzám jönni, hites feleségemül. – Úgy? Hát jól van! De vésd eszedbe, a húgom beleegyezése csak egy dolog! Van egy sokkal nehezebb, másik feltétel is. – Akármi légyen az, én állok elébe! @ Nos, tán beszéltem róla, ha netán, ezt ne adja Isten, a magvam szakadna, úgy ú-leányként Anna állna a helyembe.  vinné tovább az si Lebeé nevet s a véle járó székely örökséget, mely nem szállhat semmiképp se idegenre. Te pedig, bocsáss meg, idegen vagy, jaj, százszorosan is idegen! Brüniszkáld tekintetét fölemelte a magasba, mintha ez alacsony szobában az eget keresné, aztán a fejét lehorgasztoa, mintha a csizmája orrán nézne valamit. – Ha jól értem – szólt vontatoan –, ahhoz hogy Annát elvehessem, székellyé kell válnom. – Azzá bizony, a fejed búbjától a lábujjkád hegyéig! (Folytatjuk) 101

PoLíSz

Bozók Ferenc

Lisztóczki László irodalomtörténész laudációja A 2013. évi Szervátiusz Jen-díj átadásakor* Tisztelt Díjazoak és Díjátadók! Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Az ünnepell pedig azt kérem: engedd meg, hogy most is úgy szólítsalak, ahogyan szoktalak: Kedves Laci bátyám! Zavarba ejt megtiszteltetés és mérhetetlen büszkeség számomra Lisztóczky László irodalomtörténész Szervátiusz Jen-díjának átadásán laudációt mondani. Teszem ezt mégis remeg hanggal, de eufórikus örömmel – egyrészt mert felkértek engem erre a felemel feladatra,. másrészt mert meggyzdésem, hogy az idei Szervátiusz Jen-díjakat a lehet legméltóbb személyek kapták. Jómagam az egri tanárképz fiskolán tanítványa és csodálója leheem annak az alázatnak és „szelíd megszálloságnak”, amellyel szívügyének élte meg a magyar irodalom ügyét. Kiváló intelligenciával és páratlan eladói kvalitásokkal beszélt klaszszikusainkról, ám köztudo volt róla, hogy mutatóujját folyamatosan a határon túli, fként az erdélyi kortárs irodalom üterén is rajta tartja. Diákkoromban napokig büszkén újságoltam fiskolai diáktársaimnak, hogy Lisztóczky László felfedezte egyik versemet a Líceumi Palea nev fiskolai diákújságban, egyszer pedig még meg is szólíto a folyosón és igen megdicsérte a költeményemet. El a pillanaól kezdve folyamatos diskurzus, lelkes tanár–diák viszony, késbb barátság alakult ki közöünk. Azóta verseimet és egyéb irodalmi munkáimat, könyveimet folyamatosan gyelemmel kíséri, önzetlen szereteel és érdekldéssel követi pályámat. Két ok van még, amiért én vagyok a „laudátor”. Egy bensséges lírai pillanatban Lisztóczky László megosztoa velem, hogy bennem látja kiteljesedni atalkori önmagát, lévén, hogy neki is kamaszkori dédelgete vágya volt, hogy piarista szerzetestanár legyen. Ráadásul földik is volnánk: két szomszédos mátraaljai faluból származunk.  Markazról, én Domoszlóról. Legels kötetemtl fogva

folyamatosan komolyan veszi, amelle értékes és tudós recenzióival meg is támogatja a könyveimet. Régóta hálás vagyok mindezért, és rég várom már a pillanatot, hogy mikor írhatok végre én is valamit róla. A Gondviselés most adta meg ezt a pillanatot számomra. Mint említeem, Lisztóczky László a Heves megyei Markazon születe, 1941. február 26-án. Esztétikai érzékét a Mátra titokzatos szépsége formálta. Igen sokat köszönhet a fölnevel falusi világ egyszerségének, bölcsességének és mély vallásosságának. Az általános iskola nyolc osztályát Markazon végezte, majd az egri Dobó István Gimnázium tanulója le. Korábban a szülfalujától mindössze tizenhárom kilométerre fekv Gyöngyös, a Mátra-vidék szellemi, gazdasági és egészségügyi központja jelentee számára a nagybets Várost. 1959-ben éreségize. Ezt követen két évig az egri Tanárképz Fiskola magyar–történelem–testnevelés, majd különbözeti vizsgával négy esztendn át a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetem magyar–történelem szakos hallgatója volt. Szívesen megnéztem volna testnevelésórán is, amint éppen kosárlabdázik vagy gólt rúg a füves pályán. Ennek ellenére azt hiszem, mégis jó döntés volt, hogy a testnevelés helye az irodalom melle kötelezdö el. Az irodalomtörténeti búvárkodáshoz kiváló debreceni professzoraitól, mindenekel Bán Imrétl és Barta Jánostól kapo ösztönzést és mércét. 1965-ben szerezte meg középiskolai tanári diplomáját. 1978 nyarán az egri Tanárképz Fiskola Irodalomtudományi Tanszékének adjunktusi állására kapo meghívást, ahonnan huszonhét év után docensként ment nyugdíjba, 2005-ben. Kereken négy évtizedet töltö tehát a katedrán. 1981-ben, summa cum laude minsítéssel egyetemi doktori címet szerze a debreceni egyetemen A Kalevala fogadtatásának els szakasza Magyarországon (1841–1871) cím ér-

* Elhangzo Budapesten, a Budavári Hilton Hotelben, 2013. október 31-én.

102

Tájoló tekezésével. Irodalomkutatóként a Kalevala hazai recepciójával, a nyugati (elssorban a svájci) és erdélyi magyar irodalommal, Benedek Elek erdélyi irodalomszervez munkásságával, Pájer Antal, Gulyás Pál és Dsida Jen költészetével, Eger és Gyöngyös irodalmi hagyományaival foglalkozo és teszi ezt ma is, szellemi üdeséggel és magas kutatói színvonalon. Negyvenhat könyve jelent meg eddig – ezek többségében odaadó és alapos szerkesztként szerepelt. Az általa szerkeszte, válogato kötetek közül külön is kiemelném a Versekben tündökl Erdély cím tematikus versantológia-sorozatot. Ennek a sorozatnak a kötetei nagy témakörök (hazaszeretet, természetszeretet, vallási élmény, szerelmi költészet, sorsfordulók) szerint szemlézte és láa el elszóval a romániai magyar irodalom legjavát, értékment és értékfelmutató szándékkal. Termékeny kapcsolatokat építe ki határon túli magyar szellemi mhelyekkel. Az 1980-as évek elejétl részt ve a Svájci Magyar Irodalmi és Képzmvészeti Kör (SMIKK) munkájában, melynek tevékenységét szintén  mutaa be elször a hazai olvasóknak. Eladásokat tarto a kulturális egyesület tudományos tanácskozásain, a Lugánói Tanulmányi Napokon. 1991-es konferenciájukat Egerben rendezték meg, melyet szervezi közremködésével, helyismeretével, erdélyi és kárpátaljai eladók meghívásával segítee. A nyugati magyar irodalommal ápolt kapcsolatokon kívül a szomszédos országok – elssorban Erdély – néhány magyar irodalmi intézményével és alkotójával is együmködést alakíto ki. Az 1970-es és 1980-as években srn, évente három–négy alkalommal Erdélybe utazo, s rendszeresen fölkereste kolozsvári, korondi, gyergyóditrói, szatmári, székelyudvarhelyi, sepsiszentgyörgyi és csernátoni barátait. I kell megemlítenem azt a kedves, de nem veszélytelen teét, amely diákkorom óta oly emlékezetes számomra. Nekünk, hallgatóinak kamaszos dervel mesélt arról, hogy a magyar–román határon Pilótakekszes dobozokba rejtve vagy szalonnának álcázva csempészte át a legtitkosabb csempészárut, a magyar nyelv szépirodalmi könyveket erdélyi nemzeársainknak. A kolozsvári Mveldés szerkesztségével, a Kriterion

Könyvkiadóval, a Babe<–Bolyai Egyetem magyar tanszékének néhány oktatójával, a szatmárnémeti Kölcsey Körrel, a sepsiszentgyörgyi Háromszék cím napilap és a csernátoni Haszmann Pál Múzeum munkatársaival szakmai viszonyt létesíte. Az utóbbi két évtizedben elssorban helyismereti kutatásokat végez. Fölismerte, hogy ez a tevékenység számíthat a legnagyobb anyagi és erkölcsi támogatásra, ennek legmérhetbb a visszhangja, eredménye és haszna. Kiemelkeden fontosnak tekinti a helyi irodalmi hagyományok föltárását és ápolását, s ezáltal a szülföldszeretet, a lokálpatrióta öntudat, a világban való ohonosságélmény gazdagítását. Az egyetemes magyar irodalomtörténet szempontjából is jelents például az a – Fülöp Lajossal együ elkezde – vállalkozás, amely a gyöngyösi kötdés Vacho család író tagjainak nevérl és mveirl fújja le a feledés porát. Ez irányú törekvéseiket a közelmúltban elhunyt Kerényi Ferenc így méltaa: „Ami a Mátra alján történik könyvkiadás dolgában, arra érdemes odagyelnünk. Eger és Gyöngyös, a tájegység két irodalmi és mveldési központja nem a jó magyar szokás szerint járt el. Nem a vetélked, egymás ellenében fejleszt városok számát gyarapítoák, hanem tudva, hogy az utcák sorából, a házak halmazából az o élk hagyománytudata formál várost, közösen fogtak neki a tradíciók feltárásának és közreadásának. Ennek irodalomtörténetre váltásához két kitn lológus és pedagógus állt és áll rendelkezésre: a gyöngyösi Fülöp Lajos és az egri Lisztóczky László.” Elmondása szerint kitüntetései közül Eger Irodalmi Nívódíja és a Gyöngyös Város Kultúrájáért a két legkedvesebb a számára. Hetvenedik születésnapjára emlékkönyvvel köszöntöék tanítványai, tiszteli és barátai. Megtisztel számomra, hogy méltatlanságom ellenére jómagam is bekerülheem ebbe a válogatásba. Lelkes Dsida Jen-rajongókkal 1997. július 24-én Egerben megalapítoa a Dsida Jen Baráti Kör nev közhasznú irodalmi egyesületet. Hármas célt tztek maguk elé: a Dsida-kultusz ápolását, a határon túli magyar kultúra népszersítését és a helyi irodalmi hagyományok ápolását és gazdagítását. A Dsida Jen Baráti Kör számos remek könyvvel és

103

PoLíSz rendezvénnyel gazdagítoa a hazai kultúrát. Érdemes meglátogatni értékes internetes oldalukat is. Rendezvényeiken vendégül láák többek közö Beke Györgyöt, a XX. századi Erdély Orbán Balázsát; Benk Samut, a kiváló kolozsvári mveldéstörténészt; a Mveldés cím folyóirat és a Kriterion Könyvkiadó szerkeszti gárdáját; Eperjes Károly színmvészt; Jelenits István piarista szerzetest, irodalomtörténészt; Medvigy Endrét, a magyar népi irodalom jeles kutatóját; Jankovics Marcell lmrendezt, mveldéstörténészt és könyvillusztrátort; Sas Péter Kolozsvárkutatót; Turcsány Péter költt, folyóirat-szerkesztt és könyvkiadót; Láng Gusztávot, Mózes Hubát és Kabán Annamáriát, Dsida Jen életmvének kiváló kutatóit; Füzesi Magdát, a kárpátaljai költnt; Szervátiusz Tibort, Közép-Európa szobrász-szószólóját; Dsida Oót, névadójuk Gyrben él rokonát; Cseke Péter mveldéstörténészt és Szabó Zsolt irodalomtörténészt Kolozsvárról; Czeg Zoltán költt és Hervai Katalin képzmvészt Sepsiszentgyörgyrl; Haszmann Pál fafaragó mvészt és múzeumigazgatót Csernátonból; Gömöri

György költt, mfordítót és irodalomkutatót Cambridge-bl és még számos más kiváló értelmiségit. Irodalmi mellékleteket teek közzé a PoLíSz cím folyóiratban többek közö Dsida Jen Nagycsütörtök és Psalmus Hungaricus cím versérl. Jeles hazai és határon túl él irodalomtörténészek tanulmányait jelenteék meg 2003-ban Poeta angelicus címmel Dsida Jen életérl és költészetérl. Aki valaha részt vehete a Dsida Jen Baráti Kör valamelyik varázslatos és meghi hangulatú karácsonyi vagy nyári rendezvényén, az szerencsésnek és megajándékozonak mondhatja magát, köztük jómagam is. Nyilván velünk együ mosolyog most odafenn Lisztóczky László felesége, Margó néni is, aki igazi ohont teremte Laci bátyám szellemi munkájához, s aki ohonossá tee a Dsida Jen Baráti Kör rendezvényeit is. Végezetül nincs más hátra, mint hogy gratuláljak Lisztóczky Lászlónak a Szervátiusz Jen-díjhoz és egész eddigi munkásságához, továbbá szívbl kívánjak jó egészséget és töretlen munkakedvet a soron következ feladataihoz. Köszönöm, hogy meghallgaak!

Pátrovics Péter

Kereszt a vásznon Filmekrl, Bibliáról és kereszténységrl Bodnár Dániel neve már nem ismeretlen a PoLíSz olvasói el, hiszen róla és elz mvérl (Káintól Krisztusig. Bibliai személyek és témák a XX. század regényirodalmában, Bp., Kairosz, 2009) épp e folyóirat lapjain szóltam részletesebben 2010 szén (PoLíSz 129., 85– 87). A most megjelent kötet módszer, témaválasztás és cél tekintetében is nagyban hasonlít az elzhöz, azzal a különbséggel, hogy a szerz ezúal a bibliai, illetve a kereszténységhez köthet történelmi személyeket és témákat nem a XX. század regényirodalmában, hanem a lmmvészetben vizsgálja. Mindjárt felvetdhet a kérdés, hogy lehet-e, egyáltalán szükséges-e az alapveten vizuális élményre épít lmeket írásban ismertetni-értelmezni, s ha igen, akkor hogyan lehet ezt a feladatot jól megoldani. Miel azonban elsietnénk a választ, nem árt emlékeztetni arra, hogy a szerz mögö van már egy, az Evangélium

104

és lmmvészet kapcsolatát elemz, egészen kiváló tanulmánykötet (Evangélium és lmmvészet, Törökbálint, Zarándok Kiadó, 2007), így korántsem nevezhet járatlannak a témában. Az i ismertetend m felfogható akár úgy is, mint ennek a korábbi témának a kibontása, továbbvitele. A jelen kötet – az elzekhez hasonlóan – szintén enciklopédikus jelleg: igen nagy név- és mgazdagság jellemzi (38 rendez több mint 50 lmje szerepel a válogatásban), és hangsúlyozoan megjelenik benne a rendszerezés igénye. A hagyományos kereteken most is túlmutató Elszóban (5–18) a kötetbe felve alkotók lmjeiben megjelen Isten-, Jézus- és Sátánképek áekint, rendszereze összefoglalását kapjuk. Ez valójában az egyes lmeknek a szerz által dekódolt üzenetét, a kötet tanulságait néhány oldalon összegz rész. A szerz ebben azzal az izgalmas kér-

Tájoló déssel indít, hogy: „létezik-e az a fogalom, hogy keresztény lm és keresztény irodalom, költészet, mvészet stb.” – ami talán a kötetet ihlet egyik alapgondolat volt. Késbb aztán ki is fejti, hogy  maga milyen alkotókat és lmeket gondol kereszténynek, vagy legalábbis ilyen szellemiségnek, és miért. Gondolatmenete logikus, jóllehet válogatása el még szubjektív marad, st néhány megállapítása kétségeket is ébreszthet az olvasóban (vajon egyes alkotók – pl. David Lynch vagy Woody Allen – mennyire értenének egyet azzal, hogy – még ha lato sensu is, de – keresztény szellemnek neveztetnek?), ahhoz azonban mégsem fér kétség, hogy a szerz kiváló ízléssel és érzékkel kalauzolja olvasóit a témában. A kötet lapjain többek közö olyan rendezkkel és címekkel találkozunk, mint Krzysztof Zanussi (A mi Urunk testvére, Életet az életért, Egy távoli országból – II. János Pál pápa); Ingmar Bergman (Szzforrás, A hetedik pecsét, Tükör által homályosan, Úrvacsora, szi szonáta); Pier Paolo Pasolini (Mamma Róma); Federico Fellini (Cabiria éjszakái, Az édes élet); Luchino Visconti (Rocco és vérei), Franco ZeQrelli (Napvér, Holdnvér); Andrej Tarkovszk (Andrej Rubljov), Francis Ford Coppola (Keresztapa I–III); Jerzy Kawalerowicz (Mater Johanna) – hogy a számos kiemelked alkotó és lm közül csupán a legismertebbeket említsük. I hívom fel a gyelmet arra, hogy az elemzések végén, a lmek adatait röviden tartalmazó résznél (vagy akár az elemzés kezdetén) a magyar címek melle jó/hasznos le volna a lmek eredeti címeit is közölni. Nem is annyira az egyszerbb beazonosítás vége (ahhoz bségesen elég a megado információ), mint inkább azért, mert a lmcímek magyar és eredeti változatai közö olykor lehetnek bizonyos (st, néha elég nagy) eltérések, amelyek akár a lmek értelmezésére is kihat(hat)nak. Más esetekben az eredeti cím – kulturális beágyazosága okán – valamilyen többletjelentést hordoz, ami azonban a más nyelvi-kulturális háérrel bírók el rejtve marad. Ilyenkor az értk számára segítséget jelent, ha fel van tüntetve az eredeti lmcím is. Ugyanakkor meg kell jegyezni, hogy a szerz például Krzysztof Zanussi II. János Pálról szóló lmje (Egy távoli országból / Da un paese lontano / Z dalekiego kraju) részletesen kitér a lmcím eredetére (369).

Az külön kiemelend, hogy az „igazi nagy nevek” melle Bodnár olyan – talán kevésbé ismert – lengyel alkotók mveivel is foglalkozik, mint Agnieszka Holland, Teresa Kotlarczyk vagy épp Jerzy Kawalerowicz. – Persze ha már a lengyelekrl van szó, és amennyiben a szerznek esetleg szándékában áll folytatni a lmek elemzését, még további ötleteim is lennének... A magam részérl szívesen olvasnék egy újabb kötet lapjain például Krzysztof Kie\lowski Tízparancsolat (Dekalog) cím lmjérl, Andrzej Wajda Ördögök (Biesy) cím Dosztojevszk-adaptációjáról vagy a szintén Wajda nevével fémjelze, 1990-es Korczak cím lmrl, amely az árvaházban nevelt gyermekeket a treblinkai haláltábor poklába is követ, önfeláldozó orvosnak, írónak és híres gyógypedagógusnak, a mélyen hív Janusz Korczaknak állít emléket. Ugyanígy szívesen látnám egy folytatásban a már ebben a könyvben is szerepl orosz rendez, A. A. Tarkovszk utolsó nagy lmjének, az Áldozathozatalnak (Zsertvoprinosénye) az értelmezését. A szerz által elemze mvek természetesen nem önkényesen következnek a kötetben, és nem is a legegyszerbb, mélyebb koncepciót nemigen tükröz ábécérendet követik. Bodnár Dániel – fentebb már hivatkozo, bibliai-irodalmi alakokkal foglalkozó mvéhez némileg hasonlóan – most is tematikus elrendezésben közli az elemzéseket. Míg azonban elz kötetében a rendezési elvet a Biblia (pontosabban az Ószövetség és az Újszövetség könyveinek a sorrendje) szabta meg, a jelen kötet lmelemzései egyegy tanulságként is felfogható fbb gondolat, ha úgy tetszik leitmotív köré csoportosulnak – például I. A világ Megváltója; II. Az Ige hirdeti; III. Élni Krisztus szeretetében; IV. Másokat Szolgálni; V. Életáldozat; VI. A mvészet mint vigasztalás; VII. A Gonosz hatalmában; VIII. Hitetlenség, Istentl elhagyatoság; IX. Bizalom Istenben, hség a hithez; X. Bnbánat, lelki megtisztulás; XI. A kereszténység már csak díszlet; XII. A békesség, a szeretet és a remény hirdeti. Ami a módszert illeti, abban a szerz következetes: az elemze lmekben elbeszélt történetek, az ezekben megjelen szereplk megítélésének zsinórmértéke most is a Szentírás. Ennek tükrében elemzi a szerz a válasz-

105

PoLíSz to lmeket és azok mondanivalóját. Azzal, hogy Bodnár Dániel a Bibliát (az abból ve idézeteket) alkalmazza a lmek értelmezési kereteként, úgy tnik, jó eszközt választo: szinte minden esetben érvényesek azok a tanulságok, amelyeket egy-egy lm kapcsán megfogalmaz. Ezeket legföljebb csak árnyalhatja az a néhány információ, amelyet például a Kawalerowicz-lm alapjául szolgáló Iwaszkiewicz-regénnyel, a Máter Johannával (Matka Joanna od Anioów) kapcsolatban szoktak megemlíteni. Nevezetesen, hogy az író a XVII. századi francia apácák történetének helyszínét nem véletlenül tee át Lengyelország (ma is) talán legelmaradoabbnak számító keleti végeire, oda, ahol az egykori pogány hitvilág elemei és babonái egyes falvakban – legalább nyomokban – máig élnek és hatnak. (A lengyel néphitnek, a folklórnak és a naiv mvészeknek egyébként napjainkig kedvelt és gyakori gurái a különféle rend és rangú ördögök (diabli), akiket a néprajz a régi pogány istenségek kereszténység által degradált megfelelinek tart.) Meg kell jegyezni még, hogy a kíméletlen ellenreformáció légkörét árasztó, 1943-ban keletkeze kisregénynek van egy általánosabb olvasata/ üzenete is, amely szerint a totális ideológiák eltorzítják az emberi lelket. Kiegészítésként odakívánkozik Tarkovszk Andrej Rubljov cím alkotásához, hogy bár a lm az úgyneveze mongol-tatár iga testvérharcokkal és viszályokkal teli idszakába vezeti el a nézt, az orosz közfelfogásban igen hangsúlyosan él a mnek egy a könyvben leíról némileg eltér értelmezése. E szerint Tarkovszk lmjében valójában a ’60-as évek „másképp-gondolkodó” orosz értelmiségének Oroszországról, a történelem minden vi-

harát és szörnységét túlél orosz néprl és a mvészi alkotás értelmérl szóló töprengése jelenik meg. A lm ilyen irányú üzeneteit jól értheék a kor szovjet cenzorai is, hiszen aligha véletlen, hogy a 1969-ben Cannes-ban nagydíjat nyert lmet csak 1971-ben mutatták be a szovjet mozik, akkor is csak vágo verzióban. A félkegyelm lány alakja és szerepe is érthetbbé válik a lmben, ha arra gondolunk, hogy az orosz nép és az egyház a félkegyelmt, az eszelst és a nyavalyatörst (akiknek a neve oroszul összefoglalóan csak jurogyivyj) hagyományosan igazlátónak, st szentnek tekintee. (A Vörös tér kilenckupolás gyönyör nagytemploma is tulajdonképpen egy eszelsrl, Balga Vaszilról [Vaszil Blazsennyj] kapta a nevét.) Összegzésképpen elmondható, hogy Bodnár Dániel igen komoly és hiánypótló munkát végze el azzal, hogy a lmtörténet vagy félszáz értékes alkotását keresztény szempontból elemezte, és ennek eredményét közreadta. Mve – melynek folytatásában e sorok írója föltétlenül reménykedik – hasznos kalauza lehet a lmmvészet iránt általánosan érdekldknek, nagyszer segédkönyv vagy épp vitaindító lehet lmklubokban, egyetemi szemináriumokon. Végezetül: az i ismertete kitn kötet arra is bizonyság, hogy a ma egyre inkább háérbe szoríto keresztény vallás és annak alapveten fontos fogalmai nemcsak Európa múltjához tartoznak hozzá szervesen, de egy olyan mai, „modern” mvészeti ág alkotóit is képesek megihletni, reexióra késztetni, mint amilyen a lm. (Bodnár Dániel: Kereszténység és lmmvészet, Bp., Szent István Társulat, 2012.)

Véghelyi Balázs

„Visszatér ekképp” Deák-Sárosi László sokoldalú alkotó és sokoldalú ember. Szülföldjén, Erdélyben tanult villanyszerelést és matematikát, Luxemburg konzervatóriumában klasszikus gitározást, Budapesten pedig magyar- és lmszakon diplomázo. Jelenleg a Magyar Nemzeti Digitális Archívum és Filmintézet munkatársa.

106

Els verseskötete 1992-ben jelent meg, amit két újabb követe négy, illetve hat évvel késbb. Ezekben többnyire rövid, szürrealista szabad verseket olvashatunk. Megjelent egy lemeze is, amelyen újlatin gitártanulmányokat ad el, továbbá kiado egy könyvet, amelyben egy lehetséges új zeneoktatási

Tájoló módszer elveit vázolja fel. Az ígéretes pályakezdés után szépirodalmi mveket az elmúlt másfél évtizedben csak elszórtan publikált folyóiratokban és antológiákban, önálló könyve nem jelent meg. Leginkább internetes felületeken közzéte lmkritikáit és lmtörténeti elemzéseit ismerheük. 2013 derekán két új köteel is jelentkeze. A ke szoros szimbiózisban van egymással, több okból is. Az idbeli egyezésen túl a hasonló kivitelezés, az azonos kiadó, az újraíró-újraértelmez gesztus rokonítja ket, illetve az, hogy mindke egyetlen nagy ív költeményt foglal magába: az egyik egy elbeszél költeményt, a másik egy szonekoszorút. A fent leírtak fényében beszélhetnénk akár „nagy visszatérésrl” is, de valójában csak arról van szó, hogy egy folyamatosan alkotó költ mhelyébl – az Üveghegy Kiadó közremködésével – most napvilágra került két füzetnyi alkotás. A Libás Matyi alcíme szerint Egy igaz magyar rege négy levonásban. Tömörebben fogalmazva: szatirikus elbeszél költemény. A PoLíSz 2012. októberi számában is közzéte „rege” humorral fszereze újraértelmezése és aktualizálása Fazekas Mihály klasszikus remekmvének, a Lúdas Matyinak. A szerkezet és a versforma hasonló, a szituáció azonban más, i ugyanis nem Matyi tesz háromszor igazságot, hanem Matyi, Döbrögi úr elkényeztete, bajkever a fölö ítélkezik háromszor a nép. Hogy miért és hogyan, az legyen a szerz és az olvasók közös titka. Sokat elárul már a cselekményrl Kormány Verának a borítón látható grakája is, amelyen a fhs éppen egy rémült liba nyakára lép, miközben fogához veri a garast. XXI. századi történetet olvashatunk négyszáz klasszikus hexameterben, két rövid ajánlással és egy hosszabb prózai utószóval. Utóbbiban a szerz tudományos alapossággal szól mve elzményeirl A nippuri szegény ember sumér-akkád meséjétl a Fazekas Mihály-i Lúdas Matyin és annak lmes feldolgozásain át egészen Novák Valentin Csípes M@tyijáig, valamint különös hangsúllyal ír a ma már kevesek által ismert si székely szokásjogról, amely végül Döbrögi uraság és Libás Matyi sorsát is megpecsételi.

A Libás Matyi esztétikai és verstani értékét jelzi, hogy borítójára a neves klasszika-lológus professzor, Adamik Tamás írt ajánlást, méltatva a formai igényességet és az eredeti történetszövést. Jó szívvel ajánlható olvasmány ez mindenkinek, aki szomjúhozza a jókedvet és az igazságot. S kívánjuk – a szerzvel együ –, hogy: „Védjen mégis minket meg hagyomány s az igazság / És fogadalmunk, hogy ki mirl tud – félve ne rejtse.” A Keresztút cím szonekoszorú híven követi a Bibliában leírt eseményeket és a katolikus liturgia stációit, Jézus halálra ítélésétl egészen a sírba tételig. A költeményt B. Tóth Klára grakái teszik teljessé, melyek nemcsak illusztrálják, hanem értelmezik is az egyes stációkat. Szép ökumenikus gesztus, hogy a mhöz Fabiny Tibor, a Károli Gáspár Református Egyetem professzora írt ajánlást, melyben így fogalmaz: „A m Krisztus szenvedése kapcsán egyetemes emberivé tágul: az elbukás és a felállás, a jóvátétel és feloldozás örök drámáját jeleníti meg. A szöveg meditatív olvasást igényel: a keresztút két évezredes drámájában minden ember ráismerhet önmagára, környezetére és Megváltójára.” A tizennégy szone egy bels monológot visz végig. A beszél látszólag maga Jézus Krisztus, Deák-Sárosi László azonban leszögezi, hogy „ez még nem jelenti azt, hogy a szerz azonosulni kíván az Isten ával. A szemléldés módja az emberek azonos távolságról való meggyelésének igényébl következik.” Megjegyzi továbbá, hogy „Mindenki cipeli a maga keresztjét, és bárki részt vállalhat a maga lehetségei szerint önmaga és mások hibáinak jóvátételében, feloldásában.” Az elsdleges olvasat azonban Jézushoz, az  érzelmi-gondolati hullámzásához, mégis szilárd kötelességtudatához köti a mvet. Ahhoz a Jézushoz, aki i egyszerre Isten megváltó a és egy szenved, megalázo, ruháitól megfoszto ember. Ez a kesség adja, hogy a költeményt egyszerre olvashatjuk egy szent és kanonizált történetként, valamint ezzel párhuzamosan egy felejthetetlen és mindig újraélhet emberi dráma feldolgozásaként, ahol a bnt nem bnhdés, hanem megváltás követi. A Jézus sírba

107

PoLíSz tételét megidéz mesterszone utolsó sorai az egész m esszenciáját adják: „Elveszik mindenem, a szél is tép, / Halo testem is faggatják, mert nem zárt. / Tapad kételyük: visszatér ekképp?” A dráma i véget ér, a válasz már hit kérdése.

Mindkét kiadvány jó szívvel ajánlható a klasszikus verselés kedvelinek, DeákSárosi László régi és új olvasóinak. (Deák-Sárosi László: Libás Matyi, Százhalombaa, Üveghegy Kiadó, 2013.)

Deák-Sárosi László

Barátságos verseskönyv Leginkább a barátságos szóval jellemezhetném Videcz Ferenc harmadik verseskötetét. Barátságos küllemében, hangulatában és tematikailag is. Épp olyan könyv, amilyet jó érzés kézbe venni, izgalmas és egyben megnyugtató fellapozni, és aminek szívesen szorítok helyet a könyvespolcomon. Csak az a szomorú, hogy posztumusz kötet. A vadásztörténeteket közreadó könyveirl is ismert író, költ, tanár 2011-ben hunyt el, és a Gondolatolvasó 2012-ben láto napvilágot. Videcz Ferenc versei nagyon frissek élményanyag, szemléletmód és tematika tekintetében egyaránt. Nem mintha mentesek lennének a kritikai megnyilatkozásoktól. Épp ellenkezleg, a lírai én gyakran pöröl a középszerséggel, a kulturálatlansággal, a politikával, a fogyasztói társadalommal, st még az irodalmi kánonnal is. Néha akár kedves barátjával is, akit egyik opusában épp eltanácsol egy felszínesnek ígérkez házasságtól. (Jótanács (Egy házasulandónak)) Ez a hangnem kicsit zsörtöld, kicsit gunyoros vagy épp indulatos, mégis a meghi baráti beszélgetések légkörét idézi. A költ, ebben a hayúdalának számító gyjteményben nemcsak ismerseivel, pályatársaival barátságos, de az egész világgal is. Nem akar olyanon változtatni, amin nem lehet, és bírálata nem lépi át az erszakosság és a cinizmus határát. A pályatársakat paródiák révén is megidéz tollforgató szilárd értékrenddel, de kíméletes iróniával inti (vagy épp vicceli meg) a következetleneket (lásd: Klapancia, Paródiák cím ciklusát). Keménységét, ahol él vele, oldja a humor és az önirónia. A szerz ismersei, barátai szerint méltósággal viselte élete végén a betegséget, és ez tükrözdik a verseiben is. Több versében szembenéz az elmúlással, és a test gyengesé-

108

gét, bajait is kell humorral képes szemlélni (Széplélek). Videcz Ferenc barátságossága a legnyilvánvalóbb jelek által is megragadható. Számos versét barátainak, pályatársainak, általa nagyra becsült eldöknek ajánloa. Megszólítja ket, értékel, vitázik, ironizál, és ért módon emlékezik rájuk. Szellemidéz címmel külön kis ciklust szentel a nekrológjelleg verseknek. Ugyanolyan tiszteleel és szereteel emlékezik meg a hozzá közel álló egyszer embertársairól, mint a baráti pályatársakról. Tüskés Tibortól hexameterekben köszönt el, Pákolicz Istvántól szoneben. Kisbalázs Györgytl szintén szoneben, amelynek utolsó sora: „Nem sztár voltál, csak talpig igaz ember.” (Kihaló fogalmak – kiemelés: V. F.) A Gondolatolvasó verseit humor, mveltség, könnyedség, elegancia jellemzi, ahogyan az arányosság is. Szerzje nem írt se túl sokat, se túl keveset, se túl bonyolultat, se közönségesen egyszert. Bizonyára szerepe van ebben alkatának is. Tanár volt, vadász, író és ember – minden jel szerint egyszerre és azonos arányban. Akinek nem az volt a fontos, hogy általa írt könyvek tucatjai és százai sorakozzanak a polcon. Videcz Ferencnek néhány könyve, de akár ez a harmadik verseskötete is teljes érték éleapasztalatot ad át az olvasónak, aki szintén a barátjának érezheti magát. Ezeket a verseket áthatja a kultúra, az irodalom, a természet és az ember szeretete. Videcz Ferenc úgy társalog bennük Csokonaival, Radnótival, József Ailával, mintha kortársai leek volna. Megszólítoa ket a közelmúlt aktuális jelenébl. A sorokban szerves egységet alkotnak az antik mveltégbeli utalások, az irodalmi-stilisztikai idéze-

Tájoló tek és az érzékletes tárgyi leírások. A szerz vadászként, a természet barátjaként ismerte a növényeket, állatokat – elssorban Pécs, Hidas környékén és az Ormánságon. Az o gyjtö élményeit tágítoa egyetemessé. Legszebb versei közé tartozik a Mozaikcserepek, Jéki László barátom emlékére cím opusa, amelyben közös gyerekkori emlékeinek képeit idézte meg tömör, de gördülékeny hexameterben. A természet szépsége és emberi arcának visszatükrözése a Natúra jegyese cím ciklus. Dal jelleg négysoros strófák (Németkéri erd), szoneek (Decemberi rózsák), hexameterek (Nyárutó, Télel) rendezik egységbe a képeket, hangulatokat. Az olvasó tehát nem csak gondolatokat olvas. A kötet szerkezetileg tizenkét ciklusból áll. Az én-versektl (Cogito ergo sum) tágul a perspektíva a barátok, a pályatársak, a közösségek felé, s az utolsó elinél összeér a hazához való viszonyt értelmez darabokkal: Eretnek patrióta. A sorozatot egy egytagú ciklus, egy mfordítás zárja (Jules de Marthold: Ballada az exlibrishez). Tizenkét ciklus, a teljesség jelképe, akárcsak a tizenkét hónap. Két kivétellel mindegyiket disztichonban írt saját moó vezeti be. Egyik kivétel a mfordítás, a másik a Parlamenti rövidhírek cím ciklus. Ez utóbbiban a versek maguk a moók: kétnégysoros epés epigrammák. A Gondolatolvasóban formailag a disztichonok és a hexameterek dominálnak. Más klasszikus idmértékes verset nem találni a kötetben, de ezt a két formát a szerz magabiztosan alkalmazta. A kólonok rögzíte ritmusa ellenére a szövegekben nincsenek nyakatekert nyelvtani megoldások. A ritmus egy-két sor kivételével hibátlan.

Négysoros strófából és szonebl is található szép számmal ebben a gyjteményben. A szoneek nem követnek jambust vagy más, használatos verslábat. A tagolást a sorés strófaszerkezet, illetve a rímelés biztosítja. Videcz rímei nem ersek, nem is hivalkodóak. Ritka a tiszta rím, különösen szótagnyi mélységben. Ugyanakkor nem gyakori a ragrím, és a ritmus sem kényszeríti az összecsengést. Szinte fel sem tnik, hogy egyes sorok rímelnek. Hangzás szempontjából a rímes és elvileg hangsúlyos tagolású versek közel állnak az idmértékesek világához. Nem lógnak ki a gyjteménybl a szabad versek sem (pl. Dae (Gyorshírek a tzvonalból)), amelyek a szuggesztív képalkotás révén ragadják meg az olvasó gyelmét. A rímelésben kivételt képeznek a formai játékok, így a Dili-buli ciklus címén összegyjtö kétsoros, rímel epigrammák is. A könnyed humor ellenére ezek a tiszta rímek hatásosak, és helyenként többrl csengenek, mint amit a mfaj elrevetít: „Erre se lejt, arra se lejt, / Ez a lejt tehát selejt.” (Felismerés); „Megia a borát-sörét, / S ebét találta a sörét.” (Ias vadász). Videcz Ferenc verseskötete üde színfolt a napjainkban megjelen szépirodalmi mvek közö. Komoly, de játékos; elgondolkodtató, de áekinthet; változatos és arányos. A szerz távoztában is olyan emberi és mvészi felfogást mente át az esztétikum révén – barátságot, mvészbarátságot –, amilyennel jó lenne gyakrabban találkozni a könyvek lapjain. (Videcz Ferenc: Gondolatolvasó. Bp., Pro Pannónia Kiadó, 2012.)

Lukáts János

Papok, költk, focisták Hogy egy gazdag életmvet létrehozó alkotó emlékei és élményei milyen szellemi „vízgyjt területrl” származnak, ez a kérdés gyakran foglalkoztatja a kortársakat, s még inkább az utókort. Különösen olyan emlékezésekvallomások esetében, ahol „nagy árnyak”, nevezetes személyek játszanak hétköznapi szerepet. Rónay László majd három emberöl-

t távolából tekint vissza szellemi forrásvidékére, de valójában még távolabbra: édesapja (Rónay György, a kiváló író, kritikus, a Vigilia folyóirat volt fszerkesztje) emlékeit a sajátjai elé csatolva Adyig, Móriczig tekint vissza, vagy rzi meg az emlékeket. A „mesterek” legelsit a gyermekember számára általában a tanárai jelentik, az

109

PoLíSz 1930–40-es években a Rónay Lászlót tanító piaristák, akik közö kiváló tanár, jeles tudós, fantáziát megmozgató költ és egész életen át h „atyai barát” egyaránt akadt. A „hálátlan utókor” közülük talán csak Schütz Antal és Sík Sándor nevét rizte meg, de életmvüket bizony már nekik is kevéssé. Vagy inkább: neveli tevékenységük és emberi példájuk beépült a tanítványok jellemébe, életmvébe. Lehet-e egy tanárnak, egy lozófusnak, egy papnak ennél nagyobb eredménye, elégtétele? Az iskolai mestereket a szakma mesterei követik, azok a kortársak, akik a kezd írónak, lológusnak példát jelenteek. Rónay árnyalt és objektív értékeléssel tiszteleg emlékük el: Hajnal Anna, Thurzó Gábor, Rába György – néhány csupán név a századközép polgári íróinak igényes választékából. Illyés Gyulával három tanulmányban is foglalkozik, a vállalt politikai-világnézeti megszólalásban Pet eszmei utódját érzi személyében, az új klaszszicizmus megteremtjét, aki azonban harmonikusan képes az európai szellemi áramlatokhoz is illeszkedni. De szól Illyés humoráról is, mondván: a humor a XX. századi magyar irodalomban mintha fogyatkozóban volna. Különös kitér következik: a XIX. század magyarhoni katolikus költi, egy sajátosan értelmeze „alkalmazo irodalom” folyamata, helykeresése, kisebb s néhány nagyobb alakja: Virág Benedektl Tárkányi Bélán át a mára bizony jócskán megfakult emlék Rudnyánszky Gyuláig vagy Czuczor Gergelyig. Ez a költészet azért részlet-szépségekben nem szegény, szemléletében a természet- és tájszeretet határozoan jelen van, néhol pedig Pet st (késbb) Ady ihletése is érezhet. A kötet gerincét XX. századi költeldökrl készült elemzések, reexiók adják. Rónay László nagy költi és emberi beleérz-képességgel fordul választo személyei felé, de még inkább a lenygöz lológusi háérismeret ragadja meg az olvasót. Babits életmvének kritikai kiadássorozatából a korai tanulmányokat és kísérleteket veszi szemügyre, elssorban az Arany János személyiségéhez és a Toldihoz kapcsolódókat. Babits Arany szellemi követjének tartoa magát (joggal!), de érdemben foglalkozik Horatiussal (illetve az  nyomdokait követ Berzsenyivel), a Horatiust alexandrinusban fordító Rédey Tiva-

110

dar kísérletét viszont elutasítja. Babits ismeri (felhasználja vagy bírálja) Nietzsche, Lukács György vagy Zalai Béla lozóáját, a költészetben vagy a mvek megszerkesztésében mutatkozó hatásukat, st Babits a katedrán is tantárggyá emeli a „retorika lozóáját”. Korai és igényes kitekintéssel bír az európai irodalomra, például Meredith modernségére, amely hasznára válhato volna a korai Nyugat színvonalának, irodalomszemléletének (igaz – Babits sajnálatára –: nem vált). Hasonlóképpen elismeréssel ír Kosztolányi kritikai kiadásának megindulásáról, jelesül az Édes Annáról és a hozzá kapcsolódó korabeli bírálatokról. Ez utóbbiak jól érzékeltetik a kevéssel korábban lezajlo 1919-es eseményeket, a zaklato hazai szellemi és politikai (vagy inkább indulati) légkört. Rónay hitelt érdemlen bizonyítja, hogy mindaz a szempont és érv, amely a következ fél évszázadban az Édes Anna kapcsán hangot kapo, kezdel jelen volt a m értelmezésében és kritikájában. A Beszélget-lapok Kosztolányi utolsó létperiódusának szövegemlékei, orvosi, etikai, irodalmi szempontból egyaránt döbbenetes erej dokumentumok – amint a kondoleálások bizony alkalmanként nem többek gyarló közhelyeknél! Thienemann Tivadar a szellemtörténet egyik legigényesebb képviselje a két háború közö, francia és fként német tudománytörténeti tanulmányainak reprint megjelentetése a magyar könyvkiadás régi adóssága, amely most érkeze meg „az utókor címére”. Cseke Ákos és Tverdota György József Ailáról készült „mélyfúrásos tanulmánykötetük” vezéreszméjévé a tisztaságot teék, mind a szó etikai-teológiai, mind poétikai értelmében. A „nagy versek” vonulata (Tiszta szívvel, Óda, Elégia, A város peremén) újra és újra nekilendül a tisztaság megtalálásának és (hiszen költrl van szó) megfogalmazásának. A poétikai tisztaság fogalmát József Attila Valéry költészetében érezte meg a maga számára is hasznosíthatóan, de már Poe és Baudelaire is törekede a tisztaságot célzó tökéletességre (gyaníthatóan Kant Az ítéler kritikája cím mve nyomán). József Aila a Medáliákban tesz kísérletet a politikai és morális tartalmak eltávolítására, a reális környezeti elemek kiszrésére, és kizárólag a nyelv

Tájoló (mint anyag, és nem mint eszköz) használatára. Miközben eltávoztatja magától mind a szürrealizmus, mind az avantgárd irodalmat, ezek árnyéka azért o kísért „tiszta” (poésie pure) verseiben is. Amikor Sík Sándor háromkötetes Esztétikája megjelent (1942–43), a lozóának és az irodalomnak egyszerre kívánt elméleti alapozással szolgálni, megtartva meghaladni Nietzsche hatását és perlekedni Lukács Györgynek a realizmusról vallo nézeteivel. Az elsötéted politikai légkör következtében alig le a könyvnek értékel visszhangja. Pedig a m az ontológia és a teológia segítségül hívásával egységbe foglalta a mveldéstörténet elmúlt évszázadait és jelenét: Szent Ágostontól, Dantétól és Michelangelótól Liszt muzsikájáig, Pascal lozóáján és Claudel írásain keresztül Petig és a Sixtusi kápolnáig. A tanulmányok sorát Takács Gyula naplórészlete, valamint Valachi Anna pályaképe folytatja Rákos Sándorról, majd Csoóri Sándor ért elemzése végzi. Három különböz mfaj, de közös szándék: a XX. század szellemi áramlatainak értelmezése, az értékrzés és -teremtés különböz formáinak számbavétele, illetve buzdítás megtartásukra. A „vízgyjt terület” egyik patakja – sajátos dolog egy költnél – az Ülli út felé kanyarog. A sport, a labdarúgás, de legalábbis

a szurkolás nem volt idegen a fszerkeszt úr, a és barátai számára sem (amiként a Karinthy család Cine vízipólózo, Szabó Lóci pedig röplabdázo). A sport az 1930-as években azért némiképp mást jelente, mint napjainkban. A meccsre járás olcsó szórakozás volt, ízelít a versenyszellembl, s végül a csapaal való azonosulás örömét adta (természetesen a Fradiról van szó!). A „furcsa évek” politikája – szurkolók és ohonülk ezt egyformán jól tudják – a sportba, az egyesületek létébe/nem-létébe is könyörtelenül beleszólt, politikai támogatókat és ellenségképet egyaránt kívánt teremteni. Rónay László legendái és focista arcképei emlékezetesek, egy életen át tartó hatásuk nyilvánvaló. De… ennek az idszaknak a labdarúgói hséggel tartoak ki egy életen át klubjuk melle, s aól csak kényszer hatására váltak meg. Nem a nemzetközi gladiátorcirkusz milliárdokkal dédelgete sztárjai voltak, akik nyelvet, klubot, hazát nem ismernek, csak a magas és még magasabb gázsit. Akkoriban játékos és szurkoló hie és valloa, hogy „nem a gyzelem, hanem a részvétel a fontos”, s talán még a sportbáró versét is, amely így kezddik: „A béke vagy te, sport…” (Rónay László: Mesterek és legendák. Bp., Hungarovox Kiadó, 1912.)

Madarász Imre

Fiatal írók egy elaggo rendszerben Németh György könyve a József Aila Körrl Németh György A József Aila Kör története. FAK/JAK 1973–1981–1989–2009 cím könyve a JAK-füzetek 176. köteteként láto napvilágot: egyrészt „stílszer” és szellemes a téma és a fórum ilyetén összehozása, másrészt viszont kételyeket ébreszthet a teljes tárgyilagosságot és elfogulatlanságot illeten. A fülszöveg a szerz egy elz (általunk a PoLíSz 78. számában recenzeált) mve, a 2002-ben publikált A Mozgó Világ története „ikertörténetének” nevezi a mostanit, bár ilyen alapon minden író hasonló vagy közeli tematikájú alkotása egytestvér. El kell ugyanakkor ismerni, hogy mindkét monográa a

hetvenes–nyolcvanas éveknek legalább anynyira politikai, mint irodalmi életérl szól. És ennek következményei mind a „jellemzés”, mind az „értékelés” szempontjából fontosak. A József Aila Kör története egy írónemzedék autonómiatörekvésének, patetikusabb kifejezéssel „függetlenségi harcának” históriája. Kulin Ferenc 1987-es drámakötetének címét juatja eszünkbe: „A bukásunk lesz a vesztetek”. A JAK sorsa szembesítee a hatalmat s az írókat – st, az egész honi értelmiséget – azzal, hogy diktatórikus rendszerben (ha mégoly „puha diktatúrában” is) valódi autonómia, igazi függetlenség, az önszerve-

111

PoLíSz zdés és a publikálás szabadsága nem valósítható meg. A sajtószabadság kivívásához be kelle következnie a rendszerváltozásnak. A fenti okokból a JAK sem a politikában, sem az irodalomban nem játszhato meghatározó szerepet. Elindítoa karrierjét több majdan híressé vált személyiségnek, de egynémelyikük szerepét, jelentségét, értékét leginkább az „ellentmondásos” jelz foglalja össze, légyen bár szó tudományos megalapozoságot nélkülöz ideológusról, az irodalomtudományi hierarchia feudális nagyuráról vagy világnézetét-politikaelméletét lustrumokként cserélget, ámde mindig ugyanolyan hiteltelenül álradikális politikusról. A kör-krónika néhány mai celebritást vélheten igen kínosan szembesít majd egykori önmagával, kaméleonszer színeváltozásaival: sikerét eme pikantériája is elsegítheti. Nagyobb érdeme, hogy a közelmúlt „kis kör” történéseit történelmi dimenzióba és kontextusba állítja. Csakhogy f hiányossága is ezzel függ össze. A dominánsan politikatörténeti el-

beszélés és elemzés feltnen és gyanút ébreszten hallgat magáról a mvészetrl, az esztétikumról, arról, aminek pedig egy irodalomtörténeti vizsgálódásban mégiscsak fszereplnek kéne lennie: hogy mennyit is ért a „körös” mozgalmár költk-irodalmárok munkássága, életmve, „termése” esztétikailag, mvészileg, netán tudományosan. A JAK-füzetek sorozatban megjelent lassan kétszáz kiadvány közül hány bizonyult maradandónak, becsesnek a magyar irodalomban? A „kötet eliek”, amikor a JAK jóvoltából „kötetesek” leek, milyen érték opusokat teek le az asztalra, illetve fel a könyvespolcra? „Kereágító”, bátor erfeszítéseik a kultúrpolitikán túl kultúrtörténetimvészetesztétikai-tudománytörténeti téren mekkora jelentségnek bizonyultak? Ezek a kérdések nyitoak maradnak akkor is, amikor az olvasó már becsukta a könyvet. (Németh György: A József Aila Kör története. F^AK/JAK 1973–1981–1989–2009, Bp., JAK+PRAE.HU, 2012).

Számunk illusztrátora

Csilléry Orsolya grakus – önmagáról „Aki forrásvidéken jár, mindig ugyane virágokból szedi csokrát” W. S. 1976-ban szüleem Budapesten. Tanulmányaimat a Képzmvészeti Egyetem képgraka szakán végeztem. Mestereim Gaál József és Baranyai András. A velencei Sculola Internazionale di Graca mvészkönyv szakán szereztem további képesítést, majd ugyani tanársegédként dolgoztam és tanítoam a grakai mhelyben. Készíteem kis példányszámú mvészkönyveket, dolgoztam kiadóknak ihon és külföldön. Képeim világának ihlet forrása a magyar népi kultúra mindenkor aktuális üzenete; festészetben, színhasználatban Csontváry, Gauguin, Pavlisin inspirálnak. Grakáim, festményeim szerepeltek egyéni és csoportos kiállításokon Budapesten, Zebegényben, Velencében, Milánóban és New Yorkban.

112