PoLíSz. Nyelvelés megjelenés. A f munkatárs jegyzete. A lap ára: 500 Ft november. PoLíSz NOVEMBER

PoLíSz

A fmunkatárs jegyzete

Nyelvelés

Madarász Imre

Kráter Könyvesház 1072 Budapest, Rákóczi út 8/A – bels udvar Nyitva tartás: munkanapokon 10–17 óráig www.krater.hu

A lap ára: 500 Ft

Politika-Líra-Széppróza szellemi-lelki „városálma” A megújuló magyar, nemzetiségi és keresztény hagyomány fóruma A Kráter Mûhely Egyesület irodalmi és kulturális lapja

„Ezt a dalt énekelte, amely nagy divat volt emeletes házakban és kunyhókban egyaránt, s amely egymaga eléggé bizonyítja, micsoda testvériségben éltek a Felvidéken a magyarok és a szlovákok, hiszen még a daluk is közös volt: „Sárga uborkának zeleni liszt mát, / Ennek a kislánynak frájera nye má. / Ha nincs néki, ale bude mat, / Jó az Isten, bude pomahat!” (Nagy Domokos Kosáryné Réz Lolára emlékez írásából)

Kosáryné Réz Lola versei Selmecbányáról és Nagy Domokos Imre jubileumi írása  Szappanos Gábor modern Szindbád-novellája  Pál Ferenc nyelvészeti tanulmánya a magyar „Hadúr” szó fogalomkörérl  a magyarországi ukrán irodalom panorámája  Dino Buzzati és Stefano Benni karácsonyi és más novelláiból  Rab Gusztáv Belvedere és Asztalos Miklós Alibi cím regényérl  Ébert István, Kiss Irén, Novák Imre és Szlaa Zsóa verseibl

PoLíSz 149. – 2012 NOVEMBER

Riasztó diagnózisok látnak napvilágot a hazai idegennyelv-tudásról, helyesebben -nem tudásról. Fölöébb sajnálatos, hogy a közölt adatok olyan mértékben mondanak ellent a tapasztalatoknak és egymásnak is, hogy, önmagukat hiteltelenítve, sokak szemében kérdésessé teszik a látlelet lényegét is, miszerint nyelvtudásban az Európai Unióban sereghajtók vagyunk. Pár éve még húsz-huszonöt, legújabban huszonkilenc-harmincöt százalékra becsülték a „külföldiül” beszél magyarok számát. Az utóbbi – hihetetlenül gyors javulást feltételez – becslést a pesszimistábbak majd’ háromszorosan eltúlzonak tartják, a visszafogoabbak szerint körülbelül a fele lehet a valóság. Ilyen kérdéseknél statisztikailag az önbevallás még annyira sem mérvadó, mint a vizsgapapír. A helyzet tagadhatatlanul súlyos. Azonban a pánik, a kétségbeesés olyan lépéseket eredményezhet, melyek a kátyúból a szakadékba vezetnek. Bajban kell leginkább az ész. Semmi értelme abban bízni, hogy a lemaradás egyetlen huszáros rohammal behozható. Az iskolás gyerekekkel egyszerre több nyelvet taníatni, a nyelvtanárok szerint, rendszerint azzal jár, hogy egyiket sem fogják tudni. A maximalizmus kártékony. Csakhogy a tanárok ezt nem merik kimondani, mert aól félnek, ha egyetlenegy idegen nyelv maradna a tantárgylistán az csakis az angol lenne, melynek hegemóniája máris nyomasztó, elnyomja az összes többi nyelvet, még a Magyarországon hagyományosan fontos németet is. Nem beszélve a latinról, amelyet a atalok olyan mértékben vélnek haszontalannak, fölöslegesnek, hogy a felsoktatásban a latin (klasszikalológia) tanszékek jelentkezk, hallgatók híján egymás után sznnek meg, olvadnak be, halnak el, a humán kultúra felmérhetetlen kárára. Alapvet lenne annak tisztázása is, mit akar és tud a hontárs a külföldiekkel közölni. Akinek nincs mondanivalója embertársai számára, aki magát anyanyelvén sem képes megfelelen kifejezni, minek annak az idegen nyelv?

2012 november

149.

megjelenés

A PoLíSz a Szellem városa

Gy. Kamarás Kata kerámiamvészete

A MEGÚJULÓ MAGYAR ÉS KERESZTÉNY HAGYOMÁNY LAPJA Balázs Tibor

A poéta epilógusa az  Imperátorához Légy üdvözölve, Caesar, a szavad óva int: a létigéktl távol ne császkáljak megint,

vivát Caesar, ha mondom, te vagy az Idea, melyet a végtelenség vetít té és tova,

hogy örökláng és máglya füstjébl jel legyen: ahová fel is szállna, Isten áll a hegyen...

platóni ideákat ne gratizzek át, árnyakra ne vetítsem létem barlangfalát,

s bár lebegsz, s meglebegtetsz vizek fölö, már kell az Ararát s a bárka, mely magához emel,

Így üdvözöllek, Caesar, aquincumi reteszt pörös számra bár teél, alea iacta est.

matéria le légyen ien lét és id, hisz a lélek csak kelme, (s kelmed kelmefest!),

Verecke kell, a pannon messzeség és az Ég, Holdkráterek pompeji tüze lehet elég,

(A „Megérkezés Aquincumba” cím ciklusból – 2009)

A PoLíSz cím lap megjelentetését a Nemzeti Kulturális Alap Folyóirat-kiadási Kollégiuma és a Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium Nemzetiségi és Civil Társadalmi Kapcsolatokért Felels Helyettes Államtitkársága támogatja. Figyelmébe ajánljuk a PoLíSz jelenlétét a világhálón: a www.krater.hu/polisz elérhetség alatt. Korábbi számaink is megvásárolhatók: Kráter Könyvesház (1072 Budapest, Rákóczi út 8/A) • [email protected]

Felelôs kiadó és alapító fôszerkesztô: Turcsány Péter [email protected] • Fszerkeszt-helyettes: Barcsa Dániel (történelem) [email protected] • Társfszerkeszt és szöveggondozó Soltész Márton • Szervez titkár Máté Zsuzsa Enik Telefon/fax/e-mail: (26) 325-321 [email protected] • Szerkesztôk Lukáts János [email protected], Bágyoni Szabó István (vers) [email protected], Soltész Márton (kritika) [email protected], Szappanos Gábor (mûfordítás) [email protected], Konrad Sutarski (Együtt jobb) [email protected] Fômunkatársak Ferenczi László, Katona Szabó István, Madarász Imre, Zsávolya Zoltán Kiadja a Kráter Mûhely Egyesület közhasznú szervezet • www.krater.hu

Lapunk megrendelhet: telefon/fax/e-mail: 06/26/325-321, [email protected] • 10 szám ára egy évre 4500 Ft, külföldön 50 euró. Az elfizetés történhet csekken, illetve átutalással a 10200885-32611094-00000000 számlaszámra. Nyomdai kivitelezés AduPrint Kft. • Felelôs vezetô Tóth Béláné • ISSN 0865-4182

Gy. Kamarás Kata a fazekas társadalom ntagjai közül azon kevesek közé tartozik, aki a Népmvészet Mestere címmel rendelkezik, melyet 1993-ban kapo meg. A hagyományos magyar fazekas eljárással új tárgyi világ létrehozásán fáradozik, hogy „sem szellemiekben, sem a formák tekintetében ne távolodjunk el a gyökereinktl. A népi tárgyak arányrendszere eszmélkedésem óta f ihletforrásom – írja egy helyü –, motívumrendszere, díszítményei anyanyelvi szint üzenethordozóim. A zárt magból szület, terebélyesed Életfa, mely az elmúlás felé hanyatlik, hogy végül diadalmas újjászületéssel az örök Élet hordozójává váljon – egyik legfontosabb misztériuma világomnak.” – vallja. 1978-ban nyerte el a Népmvészet Iú Mestere címet, 1984-ben le Népi Iparmvész. Számos pályázat díjazoja. A hazai nagyvárosokon kívül Olaszországban, Belgiumban, Németországban, Svédországban, Franciaországban rendeze kiállítást. Apostolok cím sorozata és Madonna szobra a Mveldési Minisztérium ajándékaként a Vatikánba került – egyenesen II. János Pál pápához. Stáció sorozata Pompeiben egyházmvészeti kiállításon ve részt. Számos közintézmény és magángyjt rzi munkáit. Fehér Madonna

Égigér mesefa

A TÖRTÉNELEM FAGGATÁSA Kosáryné Réz Lola: „Egy tündérkastélyt álmodtunk mi régen…” (Válogatás selmecbányai és Szentimrevárosi versekbl) ........................................................... 2 Szappanos Gábor: Szindbád, a léghajós (novella) .................................................................. 5 Kiss Irén versei ........................................................................................................................... 14 Szlaa Zsóa versei ................................................................................................................. 15 Pál Ferenc: „Hadúr” szavunk nyomában (nyelvészeti esszé)................................................. 16 XX. SZÁZADI MAGYAR PRÓZAM VÉSZET ÚJRAFELFEDEZÉSE VIII. Nagy Domokos Imre: Selmecbánya Kosáryné Réz Lola mveiben (tanulmány) .............. 22 EGYÜTT JOBB! MAGYARORSZÁGI NEMZETISÉGEK ETNOKULTURÁLIS ROVATA XVI. RÉSZ Konrad Sutarski: Történelmi bevezet a magyarországi ukrán irodalomba (Sutarski Szabolcs fordítása) .................................................................................................... Jaroslava Hartyányi: Magyarországi ukrán irodalom (novella) ........................................... Grigássy Éva versei ................................................................................................................... Smorgun Okszana versei és novellája .................................................................................. Valentina Zincsenko versei (Grigássi Éva és Kótyuk István fordításai) ................................ Ukrán szerzk életrajzai ...........................................................................................................

34 35 38 39 42 44

VILÁGBESZÉD Dino Buzzati (Olaszország) novellái (Pál Judit fordítása) .................................................... 45 Stefano Benni (Olaszország) novellái (Pál Judit fordítása) .................................................. 48

MERÍTETT SZAVAK Ébert Tibor versei ...................................................................................................................... Barcsa Dániel Brüniszkáld (beszély 14. folytatás) .................................................................... Lrincz P. Gabriella versei........................................................................................................ Radnai István: Vissza az anyaölbe – küldenek (vers) ............................................................ Botz Domonkos: „Nehéz idk” (novella) ................................................................................ Novák Imre: Mesék és szellemek (Haiku-füzér) ..................................................................... Budaházi István: Négy nyári haiku ......................................................................................... Aknay Tibor: A bosszú (novella) ...............................................................................................

61 63 68 69 70 71 74 74

TÁJOLÓ Deák-Sárosi László: Aki próféta volt saját szülfalujában – Páll Lajos (1938–2012) ........ Major Zoltán: Belvedere – Malvedere (Szép kilátás – rossz kilátás) – Az egyéni és nemzeti sors kegyetlen útjai (tanulmány) ............................................................................ Bágyoni Szabó István Toronygombi feljegyzések (emlékirat 14–15. rész) .......................... Soltész Márton: Alibi – A szerkeszt „elszava”....................................................................... Szász István Tas: Kolozsvár neveltje, Budapest kedvence, Körösladány remetéje – Asztalos Miklós történész-író bemutatása (tanulmány) ....................................... Lukáts János: A számon kért évtizedek (Aknay Tibor ... novelláskötetének) .........................

81 81 88 90 90 95

E lapszámunkat Gy. Kamarás Kata kerámiatárgyai illusztrálják. A borítókon Balázs Tibor verse, Madarász Imre jegyzete és Gy. Kamarás Kata keramikusmvész bemutatása található.

PoLíSz

Kosáryné Réz Lola

„Egy tündérkastélyt álmodtunk mi régen…” (Válogatás selmecbányai és Szentimrevárosi versekbl) Ki tehet róla?

Hol keressem?

Mikor a szél a kályhában morog, S fénylenek fázó fán a gyöngysorok, A tél a könnyét egyre-egyre szórja, Vajon miért sír? Ki tehet róla? Csuko szájjal hallgatnak a kapuk. Ameddig látok, nincs elem út. Sáros lábnyomok fúlnak be a hóba, De újak jönnek. Ki tehet róla? Ilyenkor álmodok sok bús mesét, Királyt… Sóváran néz szerteszét…

is, én is beleszédülünk a hóba, S nem látjuk egymást. Ki tehet róla?

Keresem az igazi dalt, Keresem az örökszent eszmét, S keresem a fért, a nagyot, A szívem-lelkem legszentebbjét. Keresem az ers hatalmast, Aki mellet sohase féljek, Aki rám ismerjen, s nevezzen Örök lelke másik felének. Ki mondja meg, hogy hol találom? (1910)

(1909)

Egy tündérkastélyt álmodtunk Egy tündérkastélyt álmodtunk mi régen. Emlékeztek rá még, gyerekek? Egy tündérkastélyt nyírfaerdszélen. Atyánk lenne o a tündérkirály, Drága jó anyánk a tündérkirályné, S mi ülünk hatan a lábainál. Szakácshad fzzön pompás lakomát, És anyánknak más dolga ne legyen: Sétálni velünk szép szobákon át, Ruhája o majd ne legyen sötét, Hozunk ezüstös, lágy selymet neki, S száz varrón varrja új köntösét. Szerelmespár

2

Megnünk. Hatan hatfelé megyünk, De egyikünk sem feledi soha:

A történelem faggatása Azt a kastélyt fel kell építenünk! Halk rímeket sz sóhajos szívem, Most összegyjtve könnyes áhítaal Épül tündérvárunkhoz viszem. (1912)

Az öreg város Messze csatáznak a nehéz hadak, Tzfény csap fel körül a szemhatárrul, A szél halálsóhajt cipel magával. De i álmos szemekkel, hallgatag Az öreg város maga elé bámul. Régi gáláns kalandokon nevetnek Álmukban a soklépcss régi házak. Elüt, mint fényes gyr vén kezen, Fehér fala néhány új épületnek. Azok i búsak. Unatkoznak. Fáznak. Tud-e valamit róla, hogy mi történt? Sírva járnak most utcáin sokan. Fényes bádogtetit mind leszedték, Harangjait letépték, összetörték, – I gubbaszt megkopoan, rongyosan. De agg fején örökiú feny! Nézd, hogy virul! Mily bátor!… Mily kevély… Mint régi elvek makacs harcosa, Ki nem érzi, hogy múlik az id… Jöhet új jelszó… Örökegy a cél. Oh, i csönd van. I megpihenhetel, Te fáradt vándor, ki oly messzire vágysz. Nagyapáink mind boldogan nyugosznak, I minden régi álmokat lehel, S az alvókra a vén Szitnya vigyáz. S jöhetne bár új villámok esje, Minek tüze a vén hegyekre ráhull, Akkor is álmos szemmel, hallgatag, Régi s jövend gondjain tndve Az öreg város maga elé bámul. (1916) 3

PoLíSz

A vén város

Templomba megyek

A régi város már csak álom, de mindig látom. Egyre látom. A szívem hozzá visszadobban Mindegyre jobban. Egyre jobban. Évek telnek: csak jobban fájhat, Gyógyíthatatlan ez a bánat. A föld üzenget értem, látom, Túl éveken és túl határon. Várnak reám az agg hegyek S az erdk a város fele. Testemet: ohon megnyugodni, Lelkemet: ohon kóborolni. Gallyszed gyermeket vezetni, Szegény bányásznak aranyat lelni.

A templom mellet az üres telket A hó belepte már. A Gellérthegy lejtire Sipkás gyerekhad kedvire Vígan szánkózni jár. Vígan szánkózni jár. Egyedül megyek a templomba, Bizony, magamba’ már. A másvilág felhire Az édesanyám kedvire Tán sétálgatni jár? Tán imádkozni jár? De én nem vagyok szomorú. Meg kell nyugodnom már. Egy hópihe, száz hópihe, Édesanyám drága szíve, Mennybéli csókja száll.

Apáim mécse o világít, – Kis bányamécse, – mindhalálig.

Nem, igazán, mért könnyezem? Jobb így neki már. Fáradt volt, most pihenhet , Szíve fájt, most örvendhet , S mindünket hazavár. Mindünket hazavár.

(Budapest, 1933)

(Budapest, 1943. január)

Istenem, engedj o pihennem, Máshol lidérc a láng szívemben.

A csont o nyugszik –Édesapám sírjára – A csont o nyugszik, ahová leteék, Akár ohon van, vagy akár csak vendég. A léleknek minden határ szabad, – O jár a selmeci hegyek ala. (Budapest, 1936)

4

A történelem faggatása

Még egészen sötét van Még egészen sötét van, A fváros aléltan Fekszik hideg helyén. Aranyport szór a lámpa Az utca híg sarába, S egy árnyék jön felém.

Fekete halk sereggel Indul el minden reggel A hívk bánata, Porig alázva bujdos, Millió szív az Úrhoz, S enyhülve tér haza.

Az árnyék n és elmegy, De i is, o is egy, Velük fut az enyém. Utunk közös és néma, Távolról int felénk a Templomból sárga fény.

Világos már a nappal, És si gonddal, bajjal A munkanap van i, És átok és hazugság Harsogja át az utcát, De bennünk csönd lakik. (Budapest, 1955)

_______

Az írón verseivel emlékezünk születésének 120. évfordulójára, s egyben közhírré tesszük, hogy december 7-én Emlékkonferenciát rendez a Kráter Mhely Egyesület a Magyar Mvészeti Akadémia támogatásával. A terveze Konferencia anyagából e számunkban még közöljük egyik unokája visszaemlékez írását. – A szerk.

Szappanos Gábor

Szindbád, a léghajós Szindbád elmélyülten tanulmányozta a díszes régi pesti ház kapualjának szenved arcú Atlaszát. Meg is érintee a titán dagadó karizmát, mellyel a fölöe lév erkélyt tartoa a másik oldali sorstársával együ. Míg Szindbád a karon repedez vakolatot szemlélte, amely épp úgy darabokban perge le róla, mint a mai nk testérl az olcsó barnító krém, az utcán elhaladók Szindbádot szemlélték épp ily elmélyülten. Szindbád ugyanis nem kmves volt, és nem állványról vizsgálta Atlaszt, hanem a levegben lebegve. S ami még különösebbé tee a látványt, az egy pórázféle volt, amely Szindbádot a derekánál tartoa, mint tetn dolgozó munkást a biztonsági kötél. –Maga mit csinál i, uram? – szólt fel hozzá egy középkorú n. Szindbád már a kérdés elhangzása el kezde visszaereszkedni a földre, de utána ereszkedése felgyorsult, mintha a gravitáció egyszeriben sokkal ersebben hato volna rá, vagy a titokzatos felhajtóer hagyo volna alább. Az a veszély azonban szemlátomást nem fenyegee, hogy lezuhan a földre – valami láthatatlan kéz a földet érés el lelassítoa mozgását, mintha a kéz gazdájának felte szándéka volna, hogy Szindbádnak semmi bántódása ne essék.

5

PoLíSz A n meggyelte, hogy a póráz másik végét a szépséges virágokat, többek közt feketére feste rózsákat, valamint a mindenféle mintázatú leveleket és szlfürtöket formázó kovácsoltvas kapu oldalsó vasrúdjához rögzíteék, mégpedig lakaal. Miután Szindbád leereszkede, a nvel szemközt, látszo, hogy az „úron” a brpóráz egyszersmind nadrágszíjként is funkcionál, mert nadrágja szíjtartó lyukain volt átbújtatva, a slicc fölö viszont, az övcsat helyén szintén lakat tyege, nem is akármilyen, hanem kódzáras, mint fontos ügyvédek, üzletemberek, kémek aktatáskáinak zárszerkezetén meggyelhet. –Erényöve van, uram, vagy mi? – kérdezte a n. –Igen, hölgyem, így is mondhatjuk. Kikötö a feleségem, mint egy kutyát, hogy amíg  a melleünk lev áruházban göncöket nézeget magának, én ne szökhessek el inni a szemközti kocsmába. –De akkor miért nem ment be vele inkább az áruházba? – érdekldö az asszonyság, aki – ahogy a hajós végigmérte – meglehetsen csinos darab volt, az a fajta, aki noman sminkeli magát, aki tudja, mit kell kiemelnie vagy épp eltakarnia. Szindbád az ilyennel régebben bármikor elment volna egy fordulóra. –Azért, mert utálok göncöket nézni az asszonnyal, rendkívüli módon fáraszt az e éle tevékenység. Hihetetlenül kimerít, és ürességérzeel tölt el. A férak általában így vannak ezzel… –És ezért inkább megvárja idekint… –Inkább. –Értem… Jaj, ugye nem tartom föl?! És nem vagyok indiszkrét a kérdezsködésemmel? –De, indiszkrét, mert semmi köze hozzá, de szívesen beszélgetek idegenekkel, kell egy kis változatosság. Unalmas állandóan csak a feleségemmel beszélgetni… Tudja, nemrég házasodtam, életemben elször, ötvenéves fejjel, mert az életben egyszer mindent ki kell próbálni. Mit szeretne még kérdezni? –Ugye megérti a kíváncsiságomat, ne haragudjon rám. Fleg azt szeretném tudni, hogy miért és hogyan volt képes o a magasban lebegni, mint egy lu. –Persze, megértem, hogyne! Tudja, én a nkkel mindig nagyon türelmes vagyok, mert világ életemben nagyon szereem ket. És akit szeretünk, azzal türelmesek vagyunk, ráadásul igyekszem jó keresztény is lenni, márpedig szerintem a legfbb keresztény erény a türelem. Sokkal fontosabb, mint – mondjuk – a Szentháromságban való hit. A n ekkor mintha elvesztee volna a fonalat, láa ezt jól Szindbád, és mosolygo magában. Azért nem nyíltan, mert nemcsak türelmes, de udvarias is volt, és nem óhajtoa megsérteni a hölgyeményt titokzatos mosolyával, amelynek az okát amaz valószínleg nem érti. Tisztában volt vele, keserves tapasztalatok árán megtanulta, hogy a nk nem értik az iróniát, összezavarodnak tle, és megsértdnek. Rájö, hogy csak az egyszer beszédformákat értik, a bonyolultabbakat csupán a tudós nk. –No, de visszatérve a kérdésére: az utóbbi idben nagyon sokat foglalkoztaak magasröpt gondolatok, mint például hogy van-e Isten vagy nincs, hogy 6

A történelem faggatása Jézus Urunknak mennyiben isteni és mennyiben emberi a természete, hogy példabeszédeit miért érteék nehezen a kortársai, valamint hogy az újszövetségi iratokban minden szent igaz, de nem szó szerint, hanem metaforikusan… – lendült bele a magyarázatba, de rájö, hogy bár most nem ironizál, a nt valószínleg ez nem nagyon érdekli, úgyhogy végül válaszolt: – Tehát amikor ilyesmiken gondolkodom, azt veszem észre, hogy elkezdek emelkedni a földrl, mint egy lu, ahogy fogalmazni méltóztato, és csak emelkednék, emelkednék, ha meg nem állít valami, vagy vissza nem húz a földre. Megállítani például egy ilyen póráz tud, vagy ha zárt helyiségben vagyok, a plafon, a földre pedig legfképp az húz vissza, ha elhagyom a magasröpt gondolatokat, és ismét földi dolgok járnak a fejemben. Abban az esetben, ha – mondjuk – elkezdek a csülkös pacalra gondolni, szinte azonnal zuhanórepülésbe kezdek, tehát nagyon kell vigyáznom, hogy legyen némi átmenet az égi és a földi dolgok közö, hogy elkerüljem a szerencsétlenséget. Sosem szereem hullámvasutazni, vagyis csak iúkoromban, amikor még bohó voltam, és jó volt a gyomrom… A n tágra nyílt szemében Szindbád azt láa, hogy most már egyenesen bolondnak tartja, de nem érdekelte. –Miért, mi a gond a csülkös pacallal? Ha jól készítik, egyenesen mennyei… „Na, jól van, humora legalább van” – gondolta a hajós, de aztán az is megfordult a fejében, hogy hátha csak önkéntelenül szaladt ki a n száján, és nem szójátéknak szánta… Aztán így felelt: –A csülkös pacal ízével semmi gond, drága hölgyem, ellenben a szellemre gyakorolt hatásával annál több. Oly nehéz étel, hogy a puszta gondolata is valósággal lerántja a szellememet a földre. Ha, példának okáért, bécsi szeletre gondolok, akkor zuhanásom már nem oly sebes, mint a pacal esetében, és ha, mondjuk, paprikás csirke tekergzik agytekervényeimben, akkor már „csak” esem… De ha f rizs felé poroszkálnak a gondolataim, esésem szinte észrevehetetlen, akár egy puha tollpihéé. És az ételek sorát a brokkoli zárja, mert ha ez merül fel bennem, lebegek tovább. Ez egyébként érdekes meggyelés volt, mert a brokkolit amúgy nem szeretem, de tudom, hogy kiváló éleani hatású zöldség, rákmegelz, antioxidáns, satöbbi. És ha összevetem az étkek két végpontját, a brokkolit és a csülkös pacalt, a különbség ég és föld. Ha megeszem egy tányérnyit ebbl a kelfélébl, a szellemem szárnyal – és én magam is! –, szinte röpül a papíron a tollam (íróféle volnék, ha még nem mondtam volna), csülkös pacalos ebéd után viszont alig jut eszembe valami… És ekkor a n felte egy olyan kérdést, amelyen Szindbád egészen meglepdö, oly elmélyült gyelemrl tanúskodo. –Ha a szelleme szárnyal, a tolla meg röpül a papíron, egyszersmind ön is szárnyal, de legalábbis fölemelkedik a teste, a ket hogy képes csinálni egyszerre? Úgy értem, hogyan tud írni a levegben lebegve? Miközben beszélgeek, mindenféle emberek jöek-mentek körülöük: pincsiket vagy görényeket sétáltató, platinaszke hajú, szolibarna dámák magas sarkú cipben, magasra tolt fenékkel, amelynek vágásába olykor becsípdö az alaa lév tangát is sejtet, leheletvékony anyag; lecsuklyázo kerecsen7

PoLíSz sólymot vállon sétáltató smagyar férú talpig nemzeti díszben; forradásos kép, tetovált brazil úk márkás atlétában vagy selyemsuhogású szabadidruhában két autófeltörési kísérlet közö; öltönyös, fontoskodó arcú, kopaszra nyírt, ma születe malac bréhez hasonló fejbr, szemüveges urak, a globális pénzhatalom képviseli; pisi- és öregségszagú elhanyagolt kisnyugdíjasok, az emelked árak mia szüntelen sopánkodva; egészséges fejbr, nyakra gyúrt atalok két jóles zsidózás közö; és bohém mvészek, akik már délután egyik kocsmából a másikig vándoroltak… most épp a Wichmannba tartoak, mert éppen nyito. Történetünk színhelye ugyanis a Király utca. Miközben a hölgy feltee kérdését Szindbádnak, még egy aprót lépe feléje: a hajós most vee csak észre, hogy lassan annyira megközelítee az ismeretlen érdekld, hogy már a személyes szférájába is behatolt, szinte a képébe suogo. Minél közelebb jö, annál halkabban beszélt, mintha hétpecsétes titkokat mondana neki. –Nos, kérdésére válaszolva, drága hölgyem… De, úristen, hiszen még be sem mutatkoztam! Szindbád vagyok, a hajós. Önben kit tisztelhetek, s ezúal én esedezem a bocsánatáért, ha netalán túlságosan tolakodó lenne a kérdésem! – Játékból, vagy tán spontánul alkalmazkodva beszélgetpartneréhez, Szindbád e szavakat szintén suogva ejtee ki. –Koch Vilma, egyedülálló n vagyok. Nomen est omen, Szindbád, nagyon jól fzök, és révült élvezeel hallgaam eszmefuatását az étkek fajtái és a szellem emelkedesége közti összefüggésrl. De tényleg, térjünk már vissza egy pillanatra az eredeti kérdéshez: hogyan tud írni, ha közben lebeg? – Az utolsó szavakat Vilma már szinte lehelte, nem is suogta. –Tudja, Vilma, mindenre van megoldás: írás közben az íróasztal két lábához szíjazom magam, s mivel az íróasztalom igen nehéz bútordarab, nem emelkedem föl. –Nem kellemetlen állandóan leszíjazva lenni, Szindbád? – suogta fátyolos hangon és fátyolos tekinteel Vilma. – Szíjak tartják ülve, ha ír, póráz tartja, hogy el ne szálljon, vagy el ne menjen kocsmázni… Nem érzi magát rabnak ebben a házasságban? – faggaa tovább a n, és gyengéden rátee kezét a hajós alkarjára. – És akkor mi történik, ha a nkre gondol?... Úgy értem, a lebegéssel. Tényleg, játsszunk egy kicsit, a kedvemért! Naaa… – csábítoa Vilma a hajóst, aki arra gondolt, hogy a felesége bármikor kiléphet az áruházból. Szerencse, hogy szilárd talaj volt a lába ala. –Mit játsszunk, Vilma? –Azt, hogy most fölemelkedik egy kicsit, majd énrám gondol – állt kacér kisterpeszbe, csípjére téve mindkét kezét –, és meglátjuk, mi történik: sülylyed-e vagy emelkedik. Aztán gondoljon a feleségére, és akkor is gyeljük, mi lesz. Na? –Rendben, de csak a maga kedvéért, Vilma kedves, ha más n állna el ilyen szeszélyes ötleel, nem mennék bele. Ha más akarná kipuhatolni az érzéseimet, nyomban elutasítanám. Tudja, a mai világban már minden adatot tudnak 8

A történelem faggatása rólunk, még azt is, hogy milyen gyakran, hol és mikor végezzük a nagydolgunkat, egyedül a legbensbb gondolatainkat és legmélyebb érzéseinket nem képesek még kiolvasni semmiféle mszerrel. Ezért mindig óvakodom aól, hogy ezeket bárkivel is megosszam, de magácska, Vilma drága, olyan kedves és közvetlen, hogy úgy érzem, bízhatom magában. Egyébként is, bármerre mozdulok el a játék közben, abból – szigorúan véve – még nem következik… –Ne is folytassa, drága Szindbádom, én mindent tudok magáról, mert olvastam az összes könyvét, és betéve tudom mindegyiket, nem volt nehéz rájönnöm, hogy mvei szinte mind önéletrajzi ihletések, és hogy majdnem mindig önmagáról ír. –Persze, de azért néha ügyesen leplezem, mert az összes szerepl kap bellem valamit… –Na, egy szó mint száz, Szindbádom, ismerem magát, mint a tenyeremet, nincs elem titkolnivalója… Akkor tessék, emelkedjen fel, aztán méltóztasson elször rám gondolni. „Hm – gondolta a hajós, vagy ezúal inkább léghajós –, már egészen kisajátít ez a Vilma, a teljesen személytelen »uram«-tól lassan eljuto a »Szindbádom«-ig… Egészen összezavart a rajongásával… Na, mire gondoljunk a emelkedéshez? Legyen mondjuk… mondjuk… Szent Pál korintusiakhoz írt els levelének »Szeretet-himnusza«. El garantáltan emelkedem… »Szólhatok az emberek vagy az angyalok nyelvén, ha szeretet nincs bennem, csak zeng érc vagyok vagy peng cimbalom. Lehet prófétáló tehetségem, ismerhetem az öszszes titkokat és mind a tudományokat, hitemmel elmozdíthatom a hegyeket, ha szeretet nincs bennem, mit sem érek…«” Amikor idáig juto, abba is hagyta, mert már jó másfél méterre elszakadt a földtl, de nem akart egészen Atlaszig emelkedni. –Na, most akkor magára gondolok, Vilmácska! –Jó, gyelek! A hajós rövid id ala tényleg megkedvelte Vilmát, és éppen ezért úgy vélte, ildomtalan volna becsapni azzal, hogy gondolatban a „Szeretet-himnuszt” folytatja, hogy biztosan emelkedjen, s ezzel nyilvánvalóan Vilma kedvére tegyen. Ezért inkább – ígéretéhez híven – újdonsült nismersére gondolt, ami egyébként nem volt veszélytelen vállalkozás, tekinteel arra, hogy amikor nk jártak a fejében, legfeljebb lebege, de inkább süllyedni szoko vagy éppenséggel zuhanni… Ám amikor nekikezde, mégsem volt nehéz dolga: „Ó, Koch Vilma, te drága n, magad mondtad, hogy »révült élvezeel« hallgaad eszmefuatásomat az ételekrl és a szellem emelkedeségérl! S láam szép kék szemedben, és halloam selymes, suogó hangodban az égi tz izzítoa igaz, tiszta szeretetet irántam. Te azt mondtad, ismersz, mint a tenyeredet, de én is ismerlek, mert egy pillantásodból kiolvastam, milyen szinte, szepltelen szerelemmel viseltetsz irántam. Ahogy kedves, meleg tekinteted fátyolossá vált, mikor rabságomról beszéltél, tudtam, hogy szereteted – ahogy Szent Pálnál olvassuk – »türelmes, jóságos, nem féltékeny, nem kérkedik, nem is kevély. Nem tapintatlan, nem 9

PoLíSz keresi a maga javát, nem gerjed haragra, a rosszat sem rója fel.« Ez utóbbira ékes példa, hogy nem róad fel nekem, hogy legszívesebben átugroam volna a kocsmába, míg az asszony göncöket nézeget… Elször – dre módon – azt feltételeztem, hogy te is hasonló vagy a többi balga nhöz, nem érted az iróniámat, de ha mindent olvastál tlem – ráadásul, a magad szabad akaratából, minden kényszer nélkül –, akkor óhatatlanul értened és élvezned kell… Isten áldjon meg, Koch Vilma, ezer n közül egy vagy, aki értesz…” Tovább is dicsérte volna magában Vilmát, ha meg nem riad aól, hogy a válla valami keménybe ütközik: annyira felemelkede ismét, hogy nekiment Atlasz izmos karjának… Szeme felpaant – tudniillik mindeme szépet és jót csuko szemmel gondolta Koch kisasszonyról –, talán hogy elmélyültebben összpontosíthasson. Amint lenéze Vilmára a magasból, sugárzó és biztató mosoly fogadta, és a következ szavak: – Nagyon meggyz volt, Szindbádom, most már leereszkedhet, nehogy elszálljon i nekem, mint a gyzelmi zászló! –Tudja mit, Vilmácska? – mosolygo vissza a hajós. – Hogy ne emelkedjeksüllyedjek i föl-le, mint egy megkergült léghajó, s hogy ne okozzunk csdületet a forgalmas utcán, i és most elkezdek a feleségemre gondolni. –Rendben, léghajóskapitány úr! – Ahogy Szindbád lepillanto Vilmára, miel ismét lehunyta volna a szemét, mélyen beláto kétfelé tekinget dús körtemellei közé. Ezúal a vágytól nyalta meg a szája szélét – máskor az idegfeszültség mia szokta. „Kornélia, te álnok kígyó! Hazudtál nekem, te is olyan vagy, mint az összes többi! Azért veteed el magad velem, mert azt hied, olyan híres leszek, hogy dlni fog hozzám a pénz, s dologtalanul plázázhatsz meg vásárolgathatsz meg illegetheted magad! Csak arra kelleem volna neked, hogy a remélt rengeteg lében és a dicsségem fényében fürödhess. A dicsség megvolt, de a lé csak bokáig ért a medence alján, egy ideig tapicskoltál benne, aztán eluntad, és rabszolgamunkára kényszeríteél. Odaláncoltál, mint egy fegyencet, a gályapadhoz napi tizennégy órán át, az íróasztalhoz ersít szíjazat eleinte erre készült. Aztán amikor teljesen elapadt az ihletem, lélektelen favágómunkára fogtál: fordítsak ócska, igénytelen regényeket… ami mia aztán kezde teljesen kiszikkadni a tehetségem. Amikor a szíjakat javíaad, rám zártad az ajtót, mint Laborfalvi Róza Jókaira, de az a nagy különbség Jókai felesége és teközöed, hogy neked nem a színészethez, hanem csak a színészkedéshez van tehetséged…” A hajósnak ismét felpaant a szeme, amikor idáig juto, de most azért, mert ismét szilárd talajt érze a lába ala. Legnagyobb meglepetésére Vilma egy gyors csókot nyomo a szájára. –Jaj, vigyázzon, Vilmácska, nehogy meglásson a feleségem! –Magát ezek után még érdekli, hogy mit lát a felesége és mit nem?! Hagyjuk a feleségét! Mit szólna hozzá, ha megszöktetném, hajóskapitány úr? – meredt rá Vilma nagy szemekkel, de huncut mosollyal. –A világtörténelemben a férak szokták a nket megszöktetni, de ne okvetetlenkedjek, ugye, Vilma, fordítva is történhet, ha a helyzet úgy hozza? 10

A történelem faggatása –Hát, persze, Szindbád, de hiszen maga már annyit élt és annyi írt, hogy tudhatná magától is… –Hogyne, Vilmácska, de azért mégis meglep ez a fordulat… Gyzzön meg egy kicsit, hogy érdemes elszöktetnem magam magával, kérem… –Hajóskapitány úr, ezen akár meg is bántódhatnék, ha nem ismerném eléggé az írásaiból, ha nem tudnám, hogy milyen gyermeki lélek, hogy mennyire vágyik a biztonságra. Úgyhogy a következket tudom mondani: nekem nem kell a lé, mert van éppen elég. Ügyvéd vagyok, úgyhogy jó szakmai tanácsadója is lenne, ha válni akarna a feleségétl… Egyik specialitásom a bontóper, a másik az ingatlanügyek. Magának nem kellene pénzt keresnie, mert a pénz már megvan és meglesz, hanem csak írhatná azt, amihez kedve van. Soha többé nem lennének anyagi gondjai. A hivatásának és a pihenésnek számos helyen tudna hódolni… –Én elssorban magácskának hódolnék, drága Vilma… –Maga kis kotnyeles, ne szóljon közbe, még nem fejeztem be! Van téliesíte nyaralóm Balatonföldváron, a Mátrában, van egy Szantorinin… –A kedvenc görög szigetem. –Tudom, Szindbádom, azért említeem. És van egy Marokkóban, ha eltörne magából a keleti múltja, bár ha jól meggondolom, Marokkó igencsak nyugatra van tlünk, de mindegy, a kultúrája mégiscsak iszlám, tehát o beleringathatná magát az ezeregyéjszakás hangulatba. –Mmmmmm… – kéjelge Szindbád lehunyt szemmel, elképzelve az izgalmas utazások, a változatos élet, a sok pihenés és a gondtalan alkotás gyönyörségét, s mindezt egy szerete n oldalán. –Ismerem a vágyait, Szindbádom, az írásai mindent elárulnak. Nem kellene elvennie feleségül, nem is kellene állandóam együ élnünk, találkozhatnánk, amikor mindkenknek jólesik. Annak azért örülnék, ha meg tudna szeretni, mert én a szellemébe már most szerelmes vagyok, és érzem, hogy ez a szerelem a fönti régiókból máris vándorol lefelé, a lelkemen át az altestembe… Tudja, mindig csodáltam az igazi mvészeket, tiszteltem ket, amiért képesek mindent feláldozni, hogy az égbl kapo tehetségüket kibontakoztassák… Tetszem azért magának egy kicsit, léghajóskapitány úr, így els látásra? –Jaj, Vilmácska, hogyne tetszene! – S szavainak nyomatékaképpen enyhén elemelkede a talajtól. –Ó, köszönöm, Szindbádom, bizonyságot kaptam! Látom, igazat szólt! –Szívesen részletezném, hogy mi tetszik magában mint nben, nehogy azt higgye, hogy csupán a gondtalan élet, amit ígért, de már elég régóta beszélünk, Kornélia bármikor kiléphet vérpiros ruhájában és rózsaszín, strasszköves strandpapucsában, egy halom vásárolt holmit nyalábolva, úgyhogy szerintem lépjünk a teek mezejére, és kezdje el a szöktetésemet. De máris i az els akadály: ide vagyok kötve. –Jaj, Szindbádom, ugye ezt nem mondja komolyan?! Kit érdekel a köldöke ala tyeg hülye kis lakat, meg a másik?! Na, mibl van a maga póráza? –Brbl… – válaszolt engedelmesen a hajós. 11

PoLíSz –Na látja. A brt szépen elvágjuk, lakatostul i hagyjuk Kornéliának emlékbe, legyen vele boldog, mi pedig szépen lelépünk. – Azzal Vilma a válltáskájából elve egy kis körömvágó ollót, és elnyiszálta Szindbád köldöke ala a pórázt. A három-négyméteres brcsíkot gondosan föltekerte a bal csuklójára, mint békeidben háziasszonyok a fonalgombolyagot, majd az egészet a kovácsoltvas kapu egyik levelére akasztoa, az oda felhelyeze lakat mellé. Nehogy egy járókel megbotoljon Szindbád egykori rabságának bizonyítékában. Két hónap és tizenhárom nap múlva Szindbád már Szantorini fvároskájának, Fírának a legszélén, egy lakályos, vakítóan fehér kicsi házikóban pihente ki a válás fáradalmait, és próbálta elfelejteni a depressziós magyarországi közhangulatot. Szeree a hazáját, sosem le volna képes örökre elszakadni tle, de most nagyon elege le belle, és ezúal Vilmácska jóvoltából meg is tehee, hogy huzamosabb idre elszakadjon ohonról. A válóper viszonylag simán zajlo, nem Kornélia jö ki nyertesként belle, hiszen bizonyíték is le rá, hogy kétévi házasságuk ala rendszeresen csalta Szindbádot, amit a hajós mindvégig sejte is. Úgyhogy különválásuk után még azt a szemernyi sajnálatot sem érezte iránta, amit – perverz módon – azok iránt a nk iránt is mindig érze, akik fájdalmat okoztak neki, vagy a szeszélyeikkel valósággal az rületbe kergeék. Vilmácskával minden meglepen zökkenmentesen alakult, úgy, ahogy ígérte, bár Szindbád hosszú-hosszú hónapokig éberen gyelt, nincs-e valami turpisság a dologban: nem csúszik-e lassan és szinte észrevétlen a kapcsolatuk valami nem jó irányba – akár szándékosan, akár csak úgy magától. A félelme leginkább az volt, hogy nem lesz-e valami nem várt ára Vilmácska nagyvonalú ajánlatának, hogy gyakorlatilag eltartja, annak fejében, hogy  is megszereti… Vilma még abban is elrelátó volt, és jó emberismernek bizonyult, hogy javasolta: Szindbád tartsa fenn az eredeti, saját tulajdonú lakását, hogy véletlenül se érezze úgy, hogy nincs hátországa, hogy nem lenne hova mennie, ha – ne adj’ isten – különválnának útjaik. Szindbád nem mondta, de nagyon értékelte Vilma eme gyelmességét: pontosan dekódolta az értelmét. Az értelme az volt, hogy Vilma szereti. Korábbi ni mindig inkább elvágni próbálták a szálakat, amik elz életéhez fzték, azt hiék, ezzel tarthatják meg maguknak – de épp ellenkez hatást értek el vele. A görög sziget nyugalmában, miután már legapróbb izmai egyike sem rángatózo (mint a galvanizált békacomb) az ohonról hozo idegességtl, Szindbád egyre gyakrabban fordult ismét az égi dolgok felé, következésképp egyre gyakrabban szakadt el a földtl, s emelkede a magasba. E gyönyörséges szigeten a magasba emelkedés nyújtoa pazar látvány mintegy természetes jutalma volt Szindbád magasztos gondolatainak. Vilma rusztikus egyszerséggel, de kellemesen berendeze házikója teraszán „leszállópályát” alakítoak ki Szindbád számára, és mosolyogva arra a következtetésre jutoak, hogy mégiscsak szükség lenne egy új „pórázra”, nehogy a léghajóskapitány túlságosan magasra találjon emelkedni, ahol esetleg már zavarja a helikopterek vagy akár 12

A történelem faggatása a katonai, akár a személyszállító repülgépek pályáját. Bonyodalmak adódhattak volna, ha a radarok képernyjén azonosítatlan repül objektumként jelent volna meg, mert ha nyomoztak volna utána, kiderül, hogy egyrészt nagyon is azonosítható, másrészt nem repül, hanem lebeg, harmadrészt pedig nem objektum, hanem szubjektum. Úgyhogy Szindbád nem akarta kockáztatni, hogy megzavarják, netán zaklassák elmélkedés közben, ami egyébként a hellén estében azért is kellemes volt, mert komolyabb magasságban már hvösebb fuvallatok legyezgeék a léghajósnak a borszín tengerbe bukó nap felé fordíto ábrázatát; és persze azt sem szeree volna, ha a drága Vilmácskát mint tulajdonost zaklaák volna a helyzet tisztázása érdekében. Ezért kedvesével azt eszelték ki, abban állapodtak meg, hogy készítenek egy olyan kötelet, amely legfeljebb húsz méternyire engedi emelkedni Szindbádot, mert az a magasság nem haladja meg a sarló alakú sziget legmagasabb pontját: a városka templomának tornyán az aranyozo kereszt csúcsát. Szindbád legszívesebben hajnalban, napkeltekor, illetve napnyugtakor választoa az elmélkedés eme szabadtéri – mondhatni: nyilvános – módját, hiszen természetesen lakószobájában is lozofálhato, csak akkor a gyantaszagú fenygerendák bírták rá szelíden arra, hogy maradjon a fedél ala. De hogy visszatérjünk még a kötélhez – hogy történetünkbl ki ne maradjon ez a fontos momentum –, megjegyezzük, hogy a léghajóskapitány és Vilma egyezményes jelrendszert alakíto ki arra az esetre, ha közölni akarnak valamit egymással, miközben Szindbád a háromezerötszáz éve felrobbant tzhányó krátere fölö lebeg. A kötél megrántása volt a jel, és a rántások számából lehete tudni, hogy mit óhajt közölni a másik. A kötelet egy jól megersíte acélkampóra csomózták. A jelrendszert többnyire Vilma használta. Ha egyet ránto a kötélen, akkor azt üzente párjának: „Gyere le, kész a reggeli vagy a vacsora!”; ha ket ránto: „Gyere le, valamiért szükség van rád!”; ha gyorsan háromszor megrántoa, az azt jelentee, hogy „Szeretlek!”, amit ha többször egymás után, rövid szünetekkel, megismételt, akkor az volt az üzenet: „Nagyon szeretlek, kívánlak, bújjunk gyorsan ágyba!” Vilmácska persze ez utóbbi jellel viszonylag ritkán élt, mert nyilvánvaló, hogy ha Szindbád elmélkedni óhajt, akkor nem célszer a földi szerelem iránti vágy kifejezésével kizökkenteni belle, úgyhogy az asszony lehetleg odalent kapta le tíz körmérl a hajóst, aki nem nagyon állt ellen ilyenkor, hiszen – mint kiderült – Koch kisasszony kiváló szeret is volt, s gyakori szeretkezéseik, amelyek lelki-szellemi harmóniájukra is igen kedvez hatással voltak, még üdítbbé teék a görög szigetek e gyöngyszemén való hosszas tartózkodásokat. És még ma is élnek, ha meg nem haltak, vagy ha Szindbádban fel nem támadt örök vándorösztöne, hogy továbbálljon, vagy ha egyszeren el nem szakadt a sok rángatástól a kötél, és Szindbád valami mély meditációban vagy misztikus elragadtatásban föl nem szállt az égbe, netán közben meg nem fagyo és fulladt a jéghideg és ritkás légkörben, aztán bele nem zuhant a borszín tenger habjaiba, mint Ikarosz…

13

PoLíSz

Kiss Irén

Oszlop crikvenicai emlék A terasz az üvegkék tengerrel nem emlékeztet semmire.

A mézeskalács háztet nem emlékeztet semmire.

A birkafelhket terel szél nem emlékeztet semmire.

A zöld gömböket rázó narancsfa nem emlékeztet semmire.

Az üveghangon sípoló fecske nem emlékeztet semmire.

A napvirágot csókoló méh nem emlékeztet semmire

A templom világítótornya nem emlékeztet semmire.

Az oszlopok közt hallgató pálosok emlékeztetnek valamire.

Virág sínek közt Isten könnyelm mosolyából szakadtak ki ezek a virágmagok, s rossz helyre estek: pályaudvarra, sínpár kizsarolt talajára. Még így is meggyökeresedtek: korom trágyázta, kátrány áztaa él bokorrá leek.

A salakban elnyomoan virít perzsel pirosuk, kíváncsi sárgájuk, csíps lilájuk, vágyódó kékjük. Eltévedt utas-tekintet ritkán pásztázza ket, de eljön a Szép Csavargón, ki a vágányok közt megpihenvén betakarja velük sajgó bokáit.

Teremtés-történet A Napisten könnye a Földre alászállt, hegyikristállyá szilárdult. A k szétporladt, égi mag sarjadt benne dús növénnyé, leveleit egy szarvas lelegelte.

14

A szarvast egy földi vadász leterítee, húsát fölfalta, a vadász húsát a pokol fölemésztee. A poklot a Napisten föltámasztoa könnyével, mely a Földre alászállt, s hegyikristállyá szilárdult.

A történelem faggatása

Magyar gratik Emberszem nem látja a mvészeket, akik éjszaka szellem-ujjaikkal pingálnak kerítésekre, tzfalakra. Minden ákombákomjuk tökéletes névjegy: elmondja a szellem eredetét, rangját, balsorsát, helyét a pokolban. Minden rkálmányuk remény, hogy miel a szorgos átmázolók eltüntetnék lázas sürgönyüket, arra sétál a Föld angyala, névjegyüket kisilabizálja, a poklokra alászáll, s tarthatatlan helyzetükbl kimenti ket.

Szent István

Szlaa Zsóa

Önvallás

Oldódás

Három falból építenék Estl véd várat, Egy félgömbbl gyúrnék Embereknek házat.

Tiéd lenni, Mint Holdé az ezüst, Mint nyáré a pipacs, Mint éjé a homály, Tiéd lenni.

Sárkányé a bröm, A testem az söké, Hiába kérek tlük, Minden a magamé. Haj nélkül élek, Fedél nélkül vagyok, Ha megölnek is érte, Mindent üresen hagyok.

Tiéd lenni, Mint versben a szó, Mint képben a szín, Mint hangban a csend, Tiéd lenni. Tiéd lenni, Mint létben a kéj, Mint testben a vér, Mint érben a hit, Tiéd lenni. 15

PoLíSz

Megállás Ha az igeidk egybefutnak, Ha jelen s jöv egybeér, Ha ösvény vet véget az útnak, Ha egybeolvad minden ér.

Ha az igeidk egybefutnak, Ha a mosoly is törni kész, Ha nincs több vétke a múltnak, Ha a lélek már merész.

Ha az igeidk egybefutnak, Ha csak a könnycsepp kiált, Ha csak szerelmek dúlnak, Ha a lélek hazává vált.

Legyintés Meglegyint valami, libeg, illan, Suhog, ámul, megáll elem. „Messzirl jöél?” – halkan, Szemébe nézve kérdem.

Mint aki tudja a titkot, De szépségbe fojtja, Szke ajkakkal mosolyog: „A mindenki másik arca vagyok.”

Nem válaszol, liliomot szór, Ibolyát hint szomorún elém. „Honnan? Melyik álomból Fújt ide egy kóbor szél?”

Meglegyint valami, illan, libeg, Kicsi lelke arcom pirítja, Gylölném, ha nem lenne gyermek, Ha nem könyörögne értem sírva.

Árnyéka nincsen, árnyékom fagy, Meglegyint valami, talán lelke sincsen, Élni csak álmomban hagy, Mégis talán  az egyetlen kincsem.

Pál Ferenc

„Hadúr” szavunk nyomában Nemcsak a korabeli cenzúra, de nem egy késbbi bírálója is szemére vetee Camõensnak, hogy A lusiadák cím eposzában a keresztény Jóisten melle szerepet kaptak az antikvitás istenei is. Pedig az inkvizíció egyre növekv hatalmával számot vet portugál költ egy ügyes fordulaal, a m Tizedik énekének 82. versszakában csupán „képzeményeknek” nevezte az elbeszél költeményében megjelen isteneket, akik ezáltal mintegy bels tartalom nélküli díszít elemként jelentek meg: „…mert emberek regéi Vagyunk mi, Jupiter, Junó s a mások:

16

A történelem faggatása Agyrémek, a botorság képzeményi; Hogy lengje át varázs, báj versírástok, Azért, halandók, kell nekünk csak élni…”1

Az eposz els magyar fordításában azonban, amelyet 1865-ben ado ki a Kisfaludy Társaság, a Camões által szerepeltete antik istenségek némelyikét a fordító, Greguss Gyula megmagyarosítja, így többek közö az Els ének 3. versszakában a luzitán szív el meghajló Neptun és Mars helye „Hab- s Hadúr”-ról ír („Mert, Hab- s Hadúr, melynek meghódolának...”). Greguss fordítása, amelyet talán tudatos magyarításnak is tekinthetünk, annál meglepbb, mert elszavában  maga így korholja a portugál költt: „A pogány mythológia belé keverése kétségkívül zavarja az összhangot. Viszszásnak kell találnunk, hogy e buzgó keresztyén hsöket, kik nagy érdemökül vallják, hogy a pogányok közö isten országát terjesztik, épen pogány istenek gyámolítsák…”2

Ilyenképpen a fordítás felvet néhány kérdést lehetséges szándékaival és befogadásával kapcsolatban, mert – ahogyan erre már korábbi tanulmányainkban utaltunk – Greguss Gyula a portugál költ elbeszél költeményét olyan sajátosan magyar hangütéssel ültee át, amely ugyan közelebb hozhaa „A messze délnyugoti partnak e dísznövényét”3 a szabadságharc leverése utáni korszak magyar olvasójához, de a portugál költ eredeti szándéka és a lológiai pontosság ellen is véte, mert az eredetileg díszítménynek tekinthet elemeknek, azaz némely antik isten nevének jóval fajsúlyosabb jelentést ado. Az eredeti szövegben megjelen Mars helyét a fordításban elfoglaló „Hadúr” Greguss Gyula engedménye a korszellemnek és -fölfogásnak. A keresztnévként is regisztrált, s az Osztrák Magyar Monarchia 1867-es XII. törvénycikkelyének meghatározása nyomán4 az ország vezetjét megillet elnevezésként, illetve manapság a sajtónyelvben leginkább a „nem reguláris katonai szervezet (politikai hatalmat is gyakorló) vezetje”5 -ként megjelen „hadúr”6 ugyanis a magyar nemzeti romantika korában (újra)formálódó si magyar hitvilág legfbb isteneként jelent meg. Irodalmi alakként elször Aranyosrákosi Székely Sándor A székelyek Erdélyben cím, 1823-ban megjelent négyénekes eposzában szerepel, ahol a szerz ugyan „Haddúr”-nak írja a nevét7 – talán hogy a hexameter ritmikáját jobban érvényesíthesse.8 A „Hadúr” – mint a magyarok legfbb istene – ezután a Zalán futását megversel Vörösmarty,9 az Augsburgi ütközet és a Botond cím elbeszél költeményeket megjelentet Czuczor Gergely,10 majd utóbb a Buda halálát megíró Arany János11 nyomán terjed el a magyar irodalomban és köztudatban. Az smagyar hitvilágot képvisel istenség értelmezése és késbbi fogadtatása nem volt egyértelm – eredetével és kialakulásával kapcsolatban a legkülönbözbb vélekedések láak és látnak mindmáig napvilágot. Vörösmarty által a Zalán futásában megjelen, a perzsa dualizmus szellemét tükröz „Hadúr” és Ármány ellentétének megrajzolása vezethee el Jókait a perzsa eredet feltételezéséhez, 17

PoLíSz amint A magyar nemzet története regényes rajzokban cím mvében írja: „a zend hit Adurja volt-e azon Hadur, kinek képében – seink – napot, tüzet vagy háborút imádtak?”12 Más vélemények szerint a mítoszteremt Macpherson nyomán járó Aranyosrákosi Székely Sándor a német gót Hödúr vagy Hdúr isten nevébl magyarosítoa a Hadúrt. Ebbl kiindulva Gragger Róbert – 1920-ban megjelent értekezésében – azt állítja, hogy „Székely Sándor egy ó-skandináv isten, Hödúr alakjára mintázta”13 a születben lév magyar mitológia fistenét. Waldapfel Imre azonban – Jegyzetek a Zalán futásához cím tanulmányában14 – képtelenségnek tartja ezt a felvetést, leginkább azért, mert kétségbe vonja azt a (Gyulai Pál Vörösmarty-életrajza nyomán elterjedt) feltevést, mely szerint a „Hadúr” Aranyosrákosi Székely Sándor elbeszél költeményébl került át a Zalán futásába. Kutatásai nyomán ugyanis bizonyítonak látja, hogy a Hadúr neve és isteni személyisége már a Zalán futásának 1819–20-ból származó els fogalmazványaiban benne volt, ennélfogva nehezen elképzelhet, hogy „Aranyosrákosi Székely Sándor és Vörösmarty Mihály egymástól teljesen függetlenül megtalálhatták volna a magyar értelmezésre kínálkozó germán mitológiai nevet”.15 Idegen eredetet tulajdonít a „magyarok istenének” Réthei Prikkel Marián, aki szerint a „Hadúr” nem a magyar „szellemország”-ból, hanem a Bibliából szórja ránk haragos „isten-nyilai”-t, és sémi vér folyik az ereiben.16 Hasonlóképpen a „Hadúr” szó bibliai, a régi zsidókig visszavezethet eredetérl gondolkodik Vyda Imre is 1926-os, a Magyar Nyelvr hasábjain közzéte írásában.17 Jeremiás, és Jezsajás könyvének, a Törvények és a Krónikák könyvének, valamint Máté és Lukács evangéliumának azon verseire hivatkozva, ahol a Dominus exercitus, illetve a Jehova exercitus szerepel, vitába száll a hagyományos „seregek ura” fordítással, s az általa helyesnek vélt „hadak ura” formából vezeti le az Aranyosrákosi Székely Sándor által használt „Hadúr”, illetve „Haddúr” szóalakokat.18 Hegedüs Lóránt egy, a Pesti Hírlapban megjelent cikkében19 ugyanezt állítja, k elentve, hogy Aranyosrákosi Székely, mint unitárius püspök, az ószövetség „adonáj cebaoth”-jából (ami héberül a „hadak ura”) gyárto magyar istent. A korban egyedül Szerb Antal tart ki a „Hadúr” eredeti értelmezése melle, amikor Arany Jánosról szólva felhívja a gyelmet arra, hogy mvészetében „Még a mitikus alakok is a magyar valóságból fakadnak, és Hadúr a legmagyarabb isten az öszszes isten közö”.20 A „Hadúr”-ral kapcsolatban a Horvát Istvánra visszavezethet, ingoványos talajon járó nyelvészkedés is folyamatosan hallatja hangját. Vasváry-Tóth Tibor 2007-es Magyar störténeti etimológiai szótárában21 kapcsolatot lát a honfoglaló magyarokat vezet Árpád neve és a „Hadúr” közö – olyanképpen, hogy az els szótag („Ár”) az „úr”-nak, a második szótag els két betje („pa”) a „f”nek, a szó végi „d” pedig a „had”-nak felel meg. De még képtelenebb felvetésekkel is találkozni, Zolnai Béla 1929-es Turáni kótyag cím írásában – amelyre Szcs István egy jegyzete22 hívta fel a gyelmünket – azon az smagyarkodó esetlenségen élceldik, amely a „Hadúr” szavunkat a német „Hadr”-ból mesterséges magyarosítással hozta létre, ami nonszensz, ha a német szó jelentését („rongy”, „civakodás”) nézzük. Nem kevésbé elképeszt az az interneten megjelent ma18

A történelem faggatása gyarázat, amely a „Hadúr” névnek „pompa”, „dicsség”, „citrus gyümölcs” jelentést tulajdonít, és a héber eredet Hadar név egy változatának tartja.23 Valószínbb föltételezés, hogy a Hadúr a korábban fogalomként is létez Hadak istene vagy Hadisten kifejezéssel áll rokonságban, hiszen a XIX. század elejére már k egecesede a „Hadak Istenét” a pogány magyarság vezérl istenének tartó irodalmi hagyomány, amely felteheten Antonio Bonni (az 1490-es években írt) A magyarok történetének tizedei (Rerum Ungaricum decades) cím munkájából táplálkozik. Ebben a mvében az olasz történetíró „Mars pater” nevét említi, amikor Árpád az új hazából hozo földet, füvet és vizet népének bemutatja.24 Mivel a „pater” szó az apán, sapán stb. kívül – bizonyos szókapcsolatokban – istenre, istenségre is vonatkozhato (vö. Jupiter pater altitonans nevével), elfogadhatjuk azt a feltételezést, hogy Mars hadisten a pogány magyarok legfbb isteneként jelenik meg (ami különös egybecsengés Greguss fordításával). Magyar Adorján A csodaszarvas cím munkájában ugyanakkor annak a lehetségét is fölveti, hogy amikor Bonni történetírásának egy másik helyén „Marti ac Herculi progenitori”-ról ír, akkor valójában „Hunor és Magor satyák”-ra utal. Ezzel persze megint a délibábos nyelvészkedés ingatag talaján járunk, különösen, ha elfogadjuk a szerz további állításait, miszerint „ snyelvünkben a fistenség nevei rendesen csak két hangból álló szavak voltak, például : s, Is, Ég stb., amelyekhez azután egy szóvégi magánhangzó vagy valamely hozzáte más szó is járulhato, például így : Is-ten, At-a. […] hasonló módon képeztete a kunoknál a fistenség At, Ata, Atya nevébl a Napisten Hat, Had vagy a »Hadúr« neve. Régi költink tehát tulajdonképen csak annyiban tévedtek, hogy e név ala seink fistenségét érteék, holo ez csupán a Napisten egyik kun neve volt, akit a tulajdonképeni magyarok »Magyarok Istenének« is neveztek.”25 Más forrásokból kiindulva elmondhatjuk,26 hogy Mars nevének említése magyar irodalmi szövegekben soha nem antikos díszít elem (vö. ezt Camões szándékával), hanem a szkíta–hun–magyar azonosságot állító meggyzdés, amely Herodotosig megy vissza; Mars pedig a hunok, illetleg a magyarok si isteneként magyar nyelven mindig a „Hadak Istene” szókapcsolatot veszi maga mellé. Így fordítja le Bél Mátyás is 1745-ben a Priskos Rhetor tudósításában szerepl Deus bellorum praeses kifejezést. Ezt az istenképet veszi át Dugonics András Etelka cím regényében, ahol azonban még nem szerepel a „Hadak Istene” elnevezés, az író csak annyit ad Etelka szájába, hogy a Magyarok Istenének hívják ezt az istenséget27. A Mars istenrl történ végérvényes leszakadás Édes Gergelynél történik meg, aki 1803-ban kiado Egy feste Széphez cím versében szerepl „Mumu” szóhoz illeszte jegyzetében utal a magyar hadistenre.28 A vers érdekessége egyébként, hogy a költ egy gyermeki aitdöt magára véve, „Mumu”-t szembeállítja „Manó”-val, s ezzel már elre bocsátja a Vörösmartynál megjelen perzsa-iráni eredet dualizmust. A „Hadak Istene” elnevezés ez id tájban már szerepelt Csokonai Árpádiász-töredékében,29 majd általánossá válik a honfoglalás kori nemzeti eposz megteremtésén munkálkodó költknél. Ezt az elnevezést alakítja át azután patetikusabbá az a romantikus szenvedély, amely a lazább Sándor-vers hazai hagyományával szemben a hexametert tartoa a hon19

PoLíSz foglalás kori eposz legteljesebb formájának – miként azt Aranyosrákosi Székely Sándornál láthauk.30 A Hadúr Hadak istenére visszavezethet eredete egyébként azzal is bizonyítható, hogy még Vörösmarty is többféle névváltozatot használ, a „Hadúr” váltakozik a „Hadak istene” és a „Hadisten” elnevezéssel. A Zalán futása második énekének közepe táján a hadak istenérl olvashatunk, néhány sorral alább pedig megjelenik a Hadisten.31 A Hadúrnak mint pártfogó nemzeti fistennek a szerepe idvel megkérdjelezdik, Debreczeni Márton a Kióvi csata cím elbeszél költeményében32 már csak egyszer istenségként jelenik meg (megjegyeznénk ugyan, hogy Debreczeni felfogása szerint a perzsa vallást isteneivel együ az smagyarság vallásának veszi, a perzsa világnézetet pedig egyszeren si magyar világnézetnek tartja).33 Késbb Vörösmarty is eltávolodik a „Hadúr” alakjának eredeti megformálásától, mert 1837-ben írt Árpád ébredése cím darabjában Árpád már egy önz, nem népére, csupán önmagára gondoló istent szólít meg „Hadúr” személyében.34 A romantikus nemzeti irodalom múltba forduló, smagyar hitvilágot teremt korszakával együ a XIX. század derekán tehát látszólag lezárult a „Hadur”-at az si magyarság vezérl és védelmez istenének tekint felfogás korszaka, s az idközben a köznyelvben is polgárjogot nyert szó ilyenképpen csak reminiszcenciaként, a nemzeti ellenállás manifesztációjaként jelenik meg Greguss 1865ös Camões-fordításában. A huszadik század elején azonban alakja újra feltnik az irodalomban. Ady 1914-es A szétszóródás el cím versében35 idézi meg t, a népeket szétszóró bibliai Istent helyeesítve a Magyar Istennel.36 József Aila pedig 1922-ben három versében is szerepelteti (Pogányos hitvallás magyarul, A Szent Jobb ünnepén, sapám) – így kapcsolódva az utóbbi évtizedekben megújuló, smagyar gyökereket keres törekvések jegyében születe „Hadúr”-t szerepeltet mvekhez. „Leszáll lovárul – tán Hadúr maga! – Bronzajka mozdul s nem hallik szava, Rám néz, szemembe, kezet fog velem, Bús apa bús ával, csendesen.”37 J: 1 Luiz de C, A luziáda, Bp., Kisfaludy-Társaság, 1865. – Tizedik ének, 82. versszak (G Gyula fordítása). 2 C, Bevezetés = Uo., 28. 3 Uo., 4. 4 „A H. közjogi értelemben a király, mint a hader vezére, legfbb parancsnoka. A H.-i jog a királynak nem valami különös természet jogköre, hanem az 1867: XII t. c. értelmében a királyt megillet alkotmányos fejedelmi jogkörnek az a része, amely a hadsereg vezérletére, vezényletére és belszervezetére vonatkozik.” R Nagy lexikona, Bp., Révai Testvérek Irodalmi Intézet Részvénytársaság, 1913, IX, 290. 5 Magyar értelmez kéziszótár, Bp., Akadémiai Kiadó, 2003, 474. 6 Vö. „…közölte, hogy Szalman Radujev hadúr 10–15 fs diverzáns egységeket alakít”. 7 H Gyula, A magyar irodalom arcképcsarnoka (hp://www.mek.oszk.hu/01100/01149/html/ aranyosr.htm – Letöltés idpontja: 2008. június 5.)

20

A történelem faggatása 8 Erre a vergiliusi hagyomány jogosíthaa fel, hiszen Vergilius és Ovidius is Juppiternek írta Jupiter nevét, hogy jobban lehessen skandálni a hexametert. Vö. „Et iam nis erat, cum Iuppiter aethere summo”. Publius Vergilius Maro: Liber primus, 223. sor (Bibliotheca Augustana: hp:// www.hs-augsburg.de/~harsch/Chronologia/Lsante01/Vergilius/ver_ae01.html – Letöltés idpontja: 2008. június 5.) 9 „Adta Hadúr a szép földet, s magas égi világot” – Vörösmarty Mihály: Zalán futása – Els ének. 10 „S fegyvereinkre Hadúr áldást ada” – Czuczor Gergely: Botond – Els ének, 3. versszak. 11 „Maga Hadur-Isten sok csuda jelével / Hírl Buda végét adja Etelével” – Arany János: Buda halála – Tizenegyedik ének. 12 J" Mór, Az si vallás = J. M., A magyar nemzet története regényes rajzokban (hp://mek.oszk. hu/00800/00840/html/jokai11.htm – Letöltés idpontja: 2012. november 7.) 13 Király György Hadúr nevében cím cikke (Nyugat, 1921, 19. sz. – Figyel) utal erre az Egyetemes Philologiai Közlöny 1920-ban megjelent egyetlen füzetének 40. lapján megjelent írásra. 14 W#$%# Imre, Jegyzetek a Zalán futásához, ItK, 1939, 3. sz., 262–276. (hp://epa.oszk. hu/00000/00001/00172/pdf/ITK_EPA00001_1939_03_262-276.pdf 2011. – Letöltés idpontja: június 18.) 15 Uo., 266. 16 R& P# Marián, Magyarok istene; Isten nyila, Századok, 1906, 10. sz., 876. 17 V Imre, A Hadúr szó eredetérl, Magyar Nyelvr, 1926, 152–153. 18 A Hadúrnak a Hadak urából történ levezetésében, mint látni fogjuk, igaza van. 19 H' Lóránt, „Hadúr, Csongor, Tünde és Társaik”, Pesti Hírlap, 1926. szeptember 30. 20 S* Antal, Arany János = S. A., Magyar irodalomtörténet, Bp., Magvet Kiadó, 19786, 408. 21 V+-T"& Tibor, Magyar störténeti etimológiai szótár (hp://magyarnyelv.network.hu/ blog/magyar-nyelv-hirei/vasvary-toth-tibor-magyar-ostorteneti-etimologiai-szotar – Letöltés idpontja: 2011. június 12.) 22 S<> István, Jegyzet, Helikon, 2008, 20. sz. (október 25.) (hp://www.helikon.ro/index.php?m_ r=1448 – Letöltés idpontja: 2012. november 7.) 23 h t t p : / / w w w. g y a k o r i k e r d e s e k . h u / c s a l a d i kapcsolatok__csaladfa__902374-milyen-eredetu-nevÁdám és Éva lehet-az-hogy-hodur-es-a-hadur-esetleg-mi-lehetea-jelent – Letöltés idpontja: 2011. június 18. 24 „Arpadus inspecta terra, herbis et aqua advocata contione omnia e sententia evenisse profatur, ex telluris et herbarum indicio regionis clementiam et ubertatem auspicatur. Mox cornu aquam infudit altaque voce, Mars pater, inquit, tuque, parens Hercules, quorum auspiciis maiorum exemplo, almas tam procul Pannonias petivimus, perpetuas has nobis sedes concedite.” Antonio B%, Rerum Ungaricum Decades = Régi magyar irodalmi szöveggyjtemény I. (hp://www.tankonyvtar.hu/ szepirodalom/regi-magyar-irodalmi-080905-528 – Letöltés idpontja: 2011. június 18.) 25 M Adorján, A Csodaszarvas, Bp., Magyar Adorján Baráti Kör, 19972. 26 S@*# Mihály, „Délsziget északi fényben”, Tiszatáj, 2000, 12. sz., 66–79. 27 Vö. P Olga, A regény mfaja Dugonics Etelkájában, ItK, 2001, 5–6. sz., 565. 28 Óh csudák’ els különös csudája / Föld körül rémz leveg’ Királyja / Nagy pohos! nagy Szent! kinek a’ hazája / Hóld karikája. // Óh nagy! óh szörnü MUMU! pártfogója / A’ vitéz népnek ’s ügye’ forgatója! / Táborunknak légy igaz oktatója / ’S helyre hozója. //

21

PoLíSz

29

30 31

32

33 34

35 36 37

A MANÓT kérünk hogy elzd mitlünk / Hogy gonosz szerrel ne tegyen bellünk / Rút csudát szóllvánn gonoszul fellünk: / Veszszen ellünk ’s a’ t. „Reent hadakat, vért és egy nemzeti szörny / Bajnokot énekelek s a bús Hadak Istene bátor / Hét f hadnagyait.” P+# József, Ú@+ Edit, Szimbólumtár (hp://www.balassikiado.hu/BB/ netre/Net_szimbolum/szimbolumszotar.htm – Letöltés idpontja: 2008. május 4.) Waldapfel Imre (ItK, 1939, 3. sz.) nyomán. „Akkor jj te is el hadak istene, rontsd el az átkot / És a hiagadó Rémmel slyeszd el örökre”, illetve: „ezen eskü hatalmát / rözzék az atyák suhogó árnyékai, födje / Karja Hadistennek, s örök ínség nyomja szegését.” K"% György, A magyar mythologia Classicus eposzainkban II., Erdélyi Múzeum, 1904, 5. sz., 255–274. (hp://epa.oszk.hu/00900/00979/00153/pdf/1904_021_05_255.pdf – Letöltés idpontja: 2012. november 7.) Uo., 270–271. Oh a’ ki fenn uralkodol, Hadúr! / Te nem vagy ollyan isten, a’ kinek / Térdem hajoljon: munkáid hiúk, / ‘S játékok inkább, mint istenmüvek. / Te nemzetet ragadsz ki a’ homályból, / ‘S elbb, mint a’ nagy pályát végzené, / Lebuktatod tündökl csillagát” – vö. G Zsolt, Nemzeörténet és mitológia határpontjain = Villanyspenót (hp://www.villanyspenot.hu/?p=szoveg&n=12232 – Letöltés idpontja: 2012. május 7.) „Hát népét Hadur is szétszórja: / Szigoruabb istenek ezt így szokták, / Miként egy régi, bánatos, erdélyi / Prédikátor írásba róa / Keresvén zsidókkal atyaságunk.” Vö. K**" Lóránt, Szöveg épül, omlik, Tiszatáj, 1998, 1. sz., 54. (hp://www.lib.jgytf.u-szeged. hu/folyoiratok/tiszataj/98-01/kabdebo.pdf – Letöltés idpontja: 2012. november 7.) József Aila: sapám – 1922. október.

XX. SZÁZADI MAGYAR PRÓZAM VÉSZET ÚJRAFELFEDEZÉSE VIII. Nagy Domokos Imre

Selmecbánya Kosáryné Réz Lola mveiben „A régi város már csak álom, de mindig látom. Egyre látom.” (Kosáryné Réz Lola: A vén város)

A moómban idéze verssel kezdtem az eladást, és ezzel kezdem dolgozatomat is.1 Bár egy unokának nem illik nagyanyja érzelmi életérl nyilatkoznia, de a család jó néhány más tagjával együ nyugodt lélekkel állítom, hogy Réz Lola valójában Selmecbe volt egyedül szerelmes. De abba is elkésve. Mert amikor még o élt – bár igen jól érezte o magát –, mégis úgy volt vele, mint sok mvelt atal a XIX–XX. század fordulóján: azt hie, Budapest a világ közepe. Csak amikor már nem mehete vissza, akkor jö rá, hogy „Gyötört a honvágy is. Gyászoltam Selmecet, a szülvárosomat; pedig hányszor vágyakoztam onnan el ostobául! Azt hiem, korlátolt és kicsinyes vidéki

22

A történelem faggatása hely, pedig késbb rájöem, hogy határozoan magas kultúrájú volt, és egyáltalán nem kelle volna lenéznem. Semmivel sem találtam magasabb lelki szintet sem Sopronban, sem pedig késbb Pesten; ezt hamar meg kelle látnom. De most kés volt már.”2

Selmec számára a felekezeti és nemzetiségi béke szigetét jelentee, amelyre az alábbiakban néhány példát hozok fel – részben családi emlékekbl, részben írásaiból. Hogy a „Rektor úr” és ai evangélikusok, felesége és lányai pedig katolikusok voltak, azon nem ütközö meg senki sem, mint ahogy nagyanyám házassága is ugyanilyen vegyes házasság volt. (Ez amúgy önmagában még nem különlegesség, hiszen édesapám erdélyi szülei is vegyes házasságban éltek, csak o nagyapám volt a katolikus, és nagyanyám az evangélikus.) Az már sokkal érdekesebb, hogy amikor édesanyám 1917 januárjában megszülete, a kegyetlen idjárás mia nem lehete elvinni a templomba megkeresztelni, és a plébános sem tudo eljönni. (Abban az idben a korai keresztel volt a természetes.) De átmentek a szomszédba Zsámbor nagytisztelet úrhoz, akinek Ern a a középs Réz ú, Ferenc osztálytársa volt. az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében megkeresztelte Kosáry Judit Eleonórát, majd az igazolást átadta késbb a plébános úrnak, hogy jegyezze be az anyakönyvbe.3 Zsámbor Ern késbb erdmérnök le, és az OEF4 vadászati osztályán dolgozo. ismertete össze többek közö Szederjei Ákossal és a Zsindely testvérekkel. Amikor 1962ben elször felmentem hozzájuk, Ern bácsi bemutato még él édesanyjának, akinek els megjegyzése az volt, hogy „tudja, hogy a Papa keresztelte meg a mamáját?” Ami pedig a nemzetiségi békét illeti, nagyanyám sokszor mesélte: sohasem csodálkozo azon, hogy Selmecen mindenki a saját anyanyelvén beszél, és a többi ezt megérti. Érdekes emléke volt, amikor a piacon három asszony beszélgete, elmondván egymásnak uk viselt dolgait, a Janoét, a Hanziét és a Jancsiét. De ennek a többnyelvségnek érdekes emléket állít írásaiban is. Pani Hudácska, a mosón ugyanis „Ezt a dalt énekelte, amely nagy divat volt emeletes házakban és kunyhókban egyaránt, s amely egymaga eléggé bizonyítja, micsoda testvériségben éltek a Felvidéken a magyarok és a szlovákok, hiszen még a daluk is közös volt: Sárga uborkának zeleni liszt mát, Ennek a kislánynak frájera nye má. Ha nincs néki, ale bude mat, Jó az Isten, bude pomahat!”5

Kosáryné Réz Lola életében mintegy 120 regényt és kisregényt írt, melyek közül 88 jelent meg önálló kötetben. Azokat, melyek csak folyóiratban vagy napilapban, folytatásokban jelentek meg, nem mind ismerjük, mert soha sem tartoa 23

PoLíSz nyilván. Kiadatlan kéziratai közül – ezek zömét 1950 után családi használatra írta – szintén nem egy elvesze. Amit tudunk: mintegy 15 regénye szól Selmecrl, némelyik kizárólag o játszódik, ezek közül 10 jelent meg önálló kötetként. Legalább további 5 regénye részben játszódik o, de ezek nagyon fontos részletei a mveknek. Ezenkívül legalább fél tucat olyan regénye van, melyekben egyértelm utalás van Selmecre. Emlékei Selmecrl részletekbe menen pontosak. Amikor húgomék az 1990es évek közepén o jártak, nem veek útikönyvet. Húgom elolvasta újra a családnak meglév összes selmeci vonatkozású regényt, és könnyedén elkalauzolta családját egy olyan városban, ahol még soha egyikük sem járt. De a am is – egy évtizeddel késbb – az Ellenség a hegyoldalon és egy régi selmeci térkép segítségével segítségkérés nélkül eligazodo a családjával. (És i említsük meg zárójelben, hogy az elmúlt évtizedek selmeci városvezetése érintetlenül hagyta, mint történelmi emléket, az Óvárost, tehát 2000-ben ez a városrész ugyanolyan volt, mint 1900-ban, csak a házak vannak felújítva.)6 Mégis, mi hozta létre ezt a mély vonzalmat Selmec iránt? Hogy a szülvárosa volt? Igen, ez igaz. Ám dédapámat az 1890-es években még össze-vissza helyezgeék az országban, oda, ahol éppen szükség volt egy nagy tudású, de a gorombaságig energikus szakemberre. Így nagyanyám idsebbik húga szinte napra pontosan egy évvel nvére után már Körmöcbányán születe, és nagyanyám elemibe részben Budán, a Várban járt. (Érdekesség: dédunokái közül ke és egyik ükunokája jóval késbb ugyanabba az iskolába – illetve az ostrom ala elpusztult épület helyén épült újba – járt.) Nagyon nem jól érezte magát ebben az iskolában, erre több regényében is utal.7 Megváltás volt a számára, hogy visszakerültek Selmecre. De ez önmagában nem elég.

sei sírja? Talán. Mert igaz, hogy mind a négy nagyszülje o van eltemetve (Richter György, Tannenberg Mária, Péch Antal, Szájbély Emma), de rajtuk kívül alig valaki, hiszen a család csak a XIX. század utolsó harmadában le állandó selmeci lakos. Sokkal fontosabbnak tartom azonban azt, hogy számos se selmeci diák volt! Édesapja Réz (Richter) Géza (1865–1931, az utolsó selmeci rektor); mindkét nagyapja: Richter György (1812–1900) és Péch Antal (1822–1895); egyik dédapja, Szájbély István (1777–1855); és két ükapja: Szájbély Mihály (1755–1830) és Scherüble Péter (1749–1823). A történetek pedig szálltak szájról-szájra, nemzedékrl nemzedékre, mint ahogyan nekünk is rengeteget mesélt Selmecrl, s ezen belül természetesen az t ugyan csak másodlagosan érint, de a város megértéséhez nélkülözhetetlen diákéletrl. És bár – mint láuk – benne volt a jobb híján „urbánusnak” nevezhet ellenérzés a korabeli divat szerint elmaradonak tekinte vidékkel szemben, mégis elkezde foglalkozni a város történetével. Hogy pontosan mikor, nem tudni, valószínleg úgy 14–15 éves kora óta érdekelte. Elször nagyapja, Péch Antal bányászaörténeti könyveit olvasta (beleértve a kiadatlanul maradt részeket is, melyeket csak az 1960-as években rendeze sajtó alá nagybátyám, Kosáry Domokos), aztán 17–18 éves kora körül elkezdte a levéltári kutatásokat a városi 24

A történelem faggatása levéltárban. Erre a hivatalos engedélyt Vörös Ferenc városi fjegyz adta meg, de a levéltári kutatómunkához módszertani segítséget nagybátyja, Richter Ede városi levéltárnok nyújto. (Ede bácsi ezen kívül a városi múzeum alapítója, s a könyvtár vezetje volt; jó néhány helytörténeti témájú dolgozata is megjelent.)8 I gyjtöe össze nagyanyám azokat az adatokat, melyek számos történelmi regényének az alapját jelentik. És – talán eleinte nem is egészen tudatosan – megjegyze mindent, amit szülvárosáról hallo. Azon mvei, melyekben Selmecrl valamilyen módon szó van, a következ csoportokba oszthatók, s a csoportokat egyenként vizsgálom meg. 1/ Kizárólag Selmecen (és közvetlen környékén) játszódó mvek; 2/ Nem csak Selmecen játszódó mvek, azonban a legfontosabb helyszín Selmec; 3/ Nem selmeci témájú mvek, azonban a város az események egyik fontos helyszíne. 4/ Olyan mvek, melyeknek látszólag semmi köze Selmechez, azonban egészen váratlanul utalás történik valamilyen formában a városra. A bemutatást célszer „fordíto irányból” elkezdeni, mintha messzirl érkeznénk a helyszínre.

Selmec – látszólag Selmec nélkül Ebbe a kategóriába azokat a mveket sorolom, melyekben csak (sokszor szinte a „kódolásig” rejte) utalások vannak a városra. Bár nem elsnek írta, legelször A két kszobor9 cím, az 1930-as évek elején írt, ám kéziratban maradt regényét említem, melyet csak néhány családtag ismer. Hogy (valószínleg) Selmecen játszódik, az csupán a bevezet és befejez részekbl derül ki, melyekben a címadó két régi kszobor sajnálkozva nézi az embereket. Maga a regény igen kemény és keser társadalombírálaal van tele a XIX–XX. század fordulójának idejérl. A „politikai palea” valamennyi résztvevjérl – beleértve a vörös- és a fehérterrort – az a véleménye, hogy egyik sem szolgálta az ország érdekeit. Így nem csodálható, hogy kiadót nem találta rá, magam is olvastam néhány nagyon udvarias visszautasító levelet. De szerintünk jó is, hogy nem jelent meg. Egyrészt, mert nem tartjuk sikerült regénynek, másrészt pedig még sokkal több politikai kellemetlensége le volna a szerznek és a családjának. Ez után a kudarc után kezde bele a Kampa Daria naplója cím tudományosfantasztikus regény írásába, mely szintén kéziratban maradt.10 De ez csak kitérés volt, a fontosak a megjelent mvek. A legels „bányászati” regénye A régi bánya titka cím iúsági regény, mely egy kezd, a mfajok tekintetében még bizonytalan szerz kirándulása az ifjúsági kalandregény területére. Magán viseli a »kezdség« minden jelét, nem véletlen, hogy késbb önálló kötetben nem jelent meg. Selmecre valójában csak maga a bánya utal, és idben sem lehet pontosan elhelyezni. 25

PoLíSz A szép Kamilla macskája11 Bakabányán játszódik a Bach-korszakban. A kissé „rózsaszín” történet lényege, hogy a hatalom képviselje a végén kétségbeese megoldásként a fhsnt macskája sanyargatásával akarja kollaborációra kényszeríteni, de ennek eredményeként csak az odalátogató külföldi(ek) ellenszenvét vívja ki. Ha valaki némi „áthallást” érez a XX. századi viszonyokra az idegen hatalom képviseljével kapcsolatban, az nem sokat téved. Bakabánya Selmectl kétórányira van délnyugatra. Egykor virágzó bányaváros volt, ám a XIX. század végén már csak nagyközség. Igazán sokat szenvede, a törökök valóban felperzselték, újra kelle telepíteni. Bányái kimerültek, a XIX– XX. század fordulóján mindössze háromezer-néhányszáz fnyi volt a lakossága.12 A Tetralógiában többször is említésre kerül (néha helyszínként, néha csak utalásként) – mindig aktuális jelentségének megfelelen. Az Asszonybeszédben hatszor, a Perceg a szúban háromszor, a Vaskalitkában már csak egyszer, és a Por és hamuban egyszer sem fordul el a neve. A címe alapján ide lenne sorolható a Rejtelmes kohó is, azonban i a kohó nem valóságos, hanem valahol az érzelmek világában létezik. „A titokzatos kohó ütemes, messzi moraja egyre hallik. Figyeljetek csak, mikor egyedül vagytok és a szoba csöndes. Azt mondják: zúg a csend… A titokzatos kohó zúg ilyenkor, lobog a kemencék lángja és az üllkön emberi szívek feküsznek. Alaktalan, durva, fénytelen húsdarabokból edzenek, vernek, égetnek, olvasztanak csodálatos fény kristálykelyheket, tiszta aranyból való ereklyetartókat a láthatatlan kovácsok.”13

Szintén bányában játszódik a Jó szerencsét!14 Ezen már látszik, hogy a szerz kell tapasztalatot szerze a kalandregények területén. (Ebben az idben hetenként fordíto a Palladis számára egy-egy kalandregényt vagy krimit.) A színhely egy „modern” kisváros, mégpedig bányaváros. Már autóbuszról, leánygimnáziumról van szó benne, és a ú fszerepl szigorlatra készül, tehát felsoktatási intézmény is van. (Függetlenül ennek jellegétl, ez utóbbi csak Selmecre volt jellemz.) A történet: a két fszereplt, az egyetemista (történész?) út és a gimnazista lányt egy hegyomlás bezárja egy rég felhagyo bányába, és úgy találnak vissza a városba, hogy az egykori bányamesternek az ácsolatba vése feliratait követik, „IO ZERETSETH, GEORGIVS SVABA” (azaz: Jó szerencsét, Georgius Suba). Az már a történet dramaturgiájához tartozik, hogy éppen egyik ismersük pincéjében lyukadnak ki. De tudtommal Selmecen kívül nem volt olyan város, amelynél a régi bányavágatok és a késbbi épületek pincéi összeköetésben leek volna. Vagy ha voltak is, nem volt felsoktatási intézményük. Más a helyzet A naspolyafa titka cím kisregényénél.15 Ez is „modern” kisvárosban játszódik, ess idben már taxival viszik haza a lányokat a tánciskolából. A füvészkertben szoktak találkozni (ez még elmegy), ám a Blahut-sziklákhoz mennek kirándulni, és Balassa Menyhártról, Hont vármegye hírhede XVI. századi rablólovag váruráról fantáziálnak. 26

A történelem faggatása Máshogy, észrevehetbben van jelen Selmec az Egy leány a sok közül cím regényben.16 Maga a regény – leszámítva a témánk szempontjából másodlagos vidéki tartózkodást – pontosan körülhatárolható helyen játszódik: Budapest XI. kerületének Szentimreváros nev részén, az akkor éppen Horthy Miklós nevét visel Körtér, az azóta vásárcsarnokká „elléptete” Fehérvári úti kispiac, s az akkor még Lenke tér nevet visel, mai Kosztolányi Dezs tér által jelze háromszögben. Az sem utal a kívülállók számára semmire, hogy az ids házaspár Vasas Gábor erdmérnök, ny. miniszteri tanácsos (Lelkem) és felesége Belluska (Szívecském). De az ismersök számára világos, hogy a házaspár mintái a szerz szülei. A férj mintája édesapja, Réz Géza bányamérnök, miniszteri tanácsos. Belluska pedig az édesanyja, Péch Eleonóra, bár a nevét atalon elhunyt nvérétl, Péch Izabellától kapta. Meghalt lányuk „menyasszonykorában repült el a felhk titokzatos világába”.17 „Hosszú esztendk óta hséges bejárónjüket” viszont Kropatánénak hívják, aki „valaha távoli hegyek alján, csendes, alacsony falusi házak közö töltöe az esztendket, o szüleek a gyermekei, onnan indult el özvegyen szerencseútra”.18 Ám hogy senkinek se legyen kétsége a selmeci reminiszcenciákat illeten, idézzük fel Lelkem álmát, amikor lázasan feküdt: „Az öregúr azt álmodta, hogy a hodrusi erdket járja, és az egyik hanyag erdvédje nem néze a favágók után. Megjelöletlen bükköt vágtak ki! Egy gyönyrszép szál atal bükköt! O feküdt hatalmas zöld lombkoronájával az irtás közepén. Már fonnyadni kezdtek a levelei… és mintha ez a fa az  a le volna, szép Gábor a, aki a rokitnói mocsaraknál ese el…”19

Az Ida néni és Samu bácsi kötdik az idesorolható mvek közül a legáételesebben a helyszínhez. Felvidéki utalások vannak benne, de Selmec nevével nem találkoztam. A Ducfalva cím történelmi regénye 1941–42-ben jelent meg a Magyar Lányok hasábjain. Érdekessége, hogy az általam az egyetemen nyelvtörténetbl is tanult körmöcbányai táncszó „regénye”.

A Tetralógia A közel négy évszázadot (1586–1965) átfogó regényfolyam célját így fogalmazta meg az írón a Por és hamu bevezetjében: „…oda akartam vetíteni a fehér papírra a magyar asszonyt, régen és most. A magyar asszony lelkét kerestem. Virrasztó éjszakákon hangot véltem hallani a múltból. Mintha valami vízbefúlónak a hangja le volna, aki szakadékos part szélébe kapaszkodik: –Ments meg a haláltól! Ments meg a feledéstl! Alaam a semmi, mögöem sötét örvény, elem a süket világ. Sírkövet állíts legalább a nevemmel, néhány

27

PoLíSz fekete bett adj virág helye, valamit, ami az enyém, amirl rám ismernek még i, Európa közepén, a Duna viharoktól tépe völgyében. Szenvedtem és vergdtem, meghaltam és életet adtam, de mi az, amit rólam tudnak? Csak amit a hatalmasok láak vagy látni véltek, s amit a férak tudni kívántak, semmi más.”20

Ugyanakkor ez a magyar polgárosodás regénye is, és nem véletlen, hogy Selmec elször akkor jelenik meg a regénysorozatban, amikor a harmadik nemzedék a Munerek révén a városba kerül. „nem akarta megbántani sem Dávidot, sem az urát. De inkább kis Kristófot szánta volna Krisztinkának, bár tudta, hogy Muner Fülöp bevie magával néhányszor Selmeczre a bányagró\oz, s o a kis Herminkával játszaa a úcskát.”21

Természetesen megjelennek már ebben a regényben Selmec problémái is. Így megírja azt is, amikor a hodrusiak a sok nélkülözés mia fellázadtak. „Mit csináltak volna a szegény hodrusiak? Mikor már nagyon sokat éheztek, megdöngeék a bányabíró házának kapuját, elviék a bányász zászlót, a testvérládát meg bányászjelvényeket a hivatalos helyiségbl, s kiáltozva vonultak vele végig a városon. Ez azonban nem sokat használt. Mikor még éhesebbek leek, kiviék a veszthelyre a bányabíró kalapját, s o felakasztoák. El sem laktak jól. Végre is felkerekedtek hát, mégpedig feleségestl, s elindultak Zsarnóca felé, hogy meg se álljanak a király udvaráig. – O tesznek panaszt – mondták –, lássa meg felsége, milyen soványak k, a bordájuk látszik a rongyos ruha ala. Ezt már nagyon szégyellte a bányabíró is, a város is. Nosza, utánuk meneszteek két városi drabantot meg két írnokot, beszéljék rá a hodrusiakat, jöjjenek vissza, s ne tegyék csú á a várost ország-világ el… Végül felhatalmazták a két írnokot, tegyenek ígéretet, hogy háromheti zetését mindenki megkapja. Az egyik írnok Chalubka Márton volt, a másik Tarkha László. Tudták a selmeczi polgárok, miért küldték éppen ket. Simanyelv, jóbeszéd ember volt mind a ke, érteék a tréfát is, ami a hodrusiaknál sokat ér.”22 „– Kapo pénzt kegyelmed? – kérdezte a bányabíró fojto hangon. –Kaptam – inte. Számításokat ve el a zsebébl. –Mennyit? –Ezerkétszáz forintot. Mind felugráltak. Csak a bányabíró maradt a helyén,  nem bírt olyan könynyen mozogni. –Hol van hát? –Körmöczön – mondta Dóczy Sebestyén, s összefonta mellén két izmos, kurta karját. – Amint kiléptem a kamarából, már o vártak négyen, a selmeczi bányák hitelezi… Úgy szétszedték a pénzt, mint a Krisztus köntösét.

28

A történelem faggatása –Miért adta oda kegyelmed? Sebestyén körülnéze megint a társaságon. Sorra gyelte az arcokat. Majd a bányabíróhoz fordult. –Mert szégyelltem magam – mondta. – Hogy ennyire jutounk. Selmecz kérjen Körmöcztl? S akkor is o acsarkodjanak a küszöbnél az adósságok mia a hitelezk? A képemrl jö le a br! Én ilyen utat többé nem vállalok.”23

Ám beleszólt Selmec sorsába az országos politika is. Jö Bethlen Gábor hada, s maga a fejedelem. És i igencsak okosan kelle lavírozni, hogy a város ne lássa nagy kárát az állandó uralomváltásnak. „A fejedelem szeptember 10-én Debrecennél ütö tábort. Ekkor már az egész felvidék teljes lázadásban volt. Zavargások, gyújtogatások, minden féle törvénytelenségek napirenden voltak, s a bányavárosok alig várták, hogy Bethlen seregei bevonuljanak. A kincstári tisztviselk úgy hirdeék, nem óhajtják az önkormányzását, de semmit meg nem változtathatnak… Lelkük mélyére pedig ki sem láto. Így szeptember 20-án reverzálist írtak alá, melyben kötelezték magukat, hogy a hadsereg mveleteit zavarni nem fogják, hanem egyedül a kincstári bányászat érdekeinek élnek. Valójában pedig tárt kapukkal fogadták Bethlen hadait, s valóban nem is volt bántódásuk... Még a túlságos beszállásolástól is megkímélteek. Selmecz városa a Beszterczebányán lev fejedelemnek egy ezüstkannát és poharat küldö, Körmöcz városa pedig megvendégelte Bethlen Gábort. Ugyanebben az idben történt, hogy Selmeczen az öreg bányabíró leköszönt a hivataláról, s utóda ugyanazokkal a szavakkal tee le az esküt, mint valaha az öreg. Tehát hséget esküdö a királynak és engedelmességet a király által kineveze vagy kinevezend elöljáróknak. Pedig ekkor Bethlen hatalmában volt az egész felvidék. Amennyire lehete, csönd le és békesség.” „Május vége felé már Ferdinánd hadai közeledtek a bányavárosokhoz. Valami nagy csetepaté Selmecznél nem történt. Június kilencedikén a selmeczi, körmöczi és beszterczebányai kamara ftisztviseli… újabb reverzálist állítottak ki, melyben ersítik, hogy mint régebben megírták, mindig csak a bányamvek fenntartására törekedtek, és az uralkodóháznak fogado hségüket meg nem változtaák… A hadak jó ideig meglakták a környéket…Végre úgy látszo, egy kis békesség lesz megint, a seregek elvonultak más tájakra, a városi bíró meg a bányabíró fellélegzeek.”24

Aztán a szereplk idvel elkerülnek Selmecrl, hogy jó idvel (vagy három nemzedékkel) késbb Pfutsch Leopoldina térjen oda vissza. El kezdve aztán Selmec a menedékhely, ahova a fszeplk szükség esetén mindig vissza tudnak térni. Lcseiné a XIX. század közepén megveszi a Muner-

29

PoLíSz házat (ki tudja azt, hogy valamikor az övék volt?), és így szól az unokájához, Körmötzy Rózához: „A ház a te neveden álljon. S mindig csak a mi kezünkön maradjon, asszonyok kezén. Ha Kata feln, neki adod át halálod el vagy olyankor, ha szükségesnek véled. Ha elhalna, akkor is leányági rokoné legyen.”25

Ide tér meg házassága összedlésekor 1886-ban Kissné Krammer Katalin, majd 1918-ban magára maradva, állapotosan unokája, Szalay Krisztina orvosn megszülni leányát, hogy aztán mint nélkülöz özvegy, innen induljon vagonlakóként az ismeretlenbe.26 Nagyanyám legkedveltebb selmeci vezetékneve, a Kropata elször a Vaskalitkában jelenik meg, az (idsebb) Kropata Jankó személyében, ám rögtön visszautalva régebbre: „Valaha, úgy tudta Jankó, nagy kiterjedés bányákat bírtak az sei, különösen anyai részrl. Onnanfell a Thurzókkal, Dóczyakkal, Munerekkel tarto rokonságot.”27

És ezt még inkább hangsúlyozza a Por és hamuban, némi fájdalmas politikai felhanggal: „Kiss Ida nem tudta, hogy az öreg Hutman vére egy az övével: Dóczyak, Munerek si örökségét viselik mind a keen. Csak mondhatatlan terhet és bánatot érze a szívén. Hiszen, ha minden szlovák és minden magyar tudná, kitl, hogyan származo, ha tenyerükrl le lehetne olvasni a vérkeveredést, talán nem bántanák egymást, és talán nem is bántoák volna. Talán.”28

És i kell megjegyeznem, hogy a Tetralógiában néhány sét is megemlíti, ámbár ez csak a családtagok számára nyilvánvaló. A Perceg a szúban többször említi elismeren Szájbély Istvánt.29 Mint a bevezetésben említeem, dédapja, Szájbély István valóban selmeci diák volt, tehát szerepelhet a XVIII. században „praktikáns” (gyakornok) minségben. Csakhogy István 1777-ben születe, így sehogyan sem lehete o a kezdeteknél. Az elz generációt képvisel Szájbély Mihályhoz jobban illik a helyzet, ám  is 1755ben születe. Ugyanakkor emlegetik ebben a részben Mikoviny Sámuelt is, aki viszont 1698–1750 közö élt. Így Szájbély Istvánnal nem is találkozhato. Említését csak azzal tudom megmagyarázni, hogy a családi hagyomány – mint nagyon sokszor – eltorzítoa az idt. (Ezzel a problémával egyébként Tannenberg György szépapámról íro tanulmányomban foglalkoztam.30) A Por és hamuban néhányszor utal nagyapjára, Péch Antalra is, aki Selmec XIX. század végi történetének megkerülhetetlen (és máig is tisztelt) szereplje. 30

A történelem faggatása Selmecet nemegyszer idealizálja – és ugyanakkor reálisan ábrázolja. „A tüdbaj még ide, a hegyek közé is befészkelte magát, s ha a zsellérviskókat nem kímélte, a bányászok nemzedékek óta rossz levegj, nyirkos odúkban él családjait, a büszke polgárházakat sem. Nemrég történt, hogy a bányagróf feleségét, szép asszonylányát és atalabb át temeék egyetlen esztend ala”31 – írta egy helyü a selmeci egészségügyi viszonyokról.

Ez azonban így nem igaz, mert nagyanyja agyérszkületben halt meg, nagynénje, Péch Izabella pedig megfázás után kialakult tüdgyulladásban. Másu – általánosabb kitekintést adva – ezek olvashatóak: „A bányagróf o ült az ódon kamaraház bolthajtásos szobájában. Ferdén tzö be a nap a vastag falba vágo ablakon a függönyök közö, s hidat varázsolt a fényes-barna íróasztalig. Porszemek táncoltak a hídon, vagy régi emlékek kísértetei? Játékos, apró tündérek? Elmosolyodo fájdalmasan. Nem lehet már mesét mondania, legkisebb gyermeke is menyasszony. S mire unokák jönnek… ki tudja?... Fog-e tudni mesélni nekik még? A szél megmozdíto egy papírdarabot ele – a másnapi színlap volt az. Miklóssy társulata játszo a városban, s ha senki más nem ült o,  elment a leányaival, vagy, ha nem mehete, legalább kiváltoa a szoko jegyeket. Vajon ki fogja pártját a magyar színészeknek, ha  nem lesz már i?32 És ki fogja pártját a szegény, öreg városnak? Mi jövend vár reá, ha teljesen kimerülnek a bányák? Évszázadok és évszázadok óta fúrták és ölték a bányászok a vén hegyeket, a város ala útvesztvé leek a régi járatok. S ha néhol abba kelle hagyni a reményteljes mívelést, mert víz öntöe el az aknát, csak a múlt szorgalmas kutatója tudhato róla. Mint Pala Mihálynak a fváros, neki a bányászat volt örökösen a gondjában. Az ország kincstárának alapja. Fiatalabb korában, mint a szorgos méh, járt ideoda az országban, új lelhelyeket kutatni. Délen széntelepeket talált, s amikor kézdörzsölgetve kínálták, vegyen magának is valami kis darab földet, kéz kezet mos, felháborodva dobta ki ajtaján a tanácsadót. A kincstári liszteszsákokat összegyjtöe, de húsz esztend ala zárdaiskola épült abból Szélaknán, s neki egy llér haszna nem volt belle. A munkások nás otecnek, apánknak nevezték, és  ának tartoa az utolsó toprongyos hevért is. Fájt neki is, ami azoknak fájt. Származását soha nem feledte. A nagyváradi szerény ács árva a nem szédült el a magasban. Nem kívánta a felkínált báróságot. Ha tisztjei vagy a praktikánsok közül valaki bajba juto, s hozzá fordult, egy lélek, egy élet megmentése elbbre való volt nála a maga pihenésénél, vagy hasznánál. Mikor meghalt, egy krajcár sem maradt utána.”33

Egyébként a regényben megtalálható az egykori selmeci hangulat (szolidan visszafogo) idealizálása is. 31

PoLíSz „S míg k keen a múltat idézték, Emmácska és Idácska a második négyessel elindultak a jövend felé. Ó, tündéri tánc! Ide és oda lejteek, elfordultak a párjuktól, és újra visszatértek hozzá. A zene szólt, a rendez kiáltozo, s közben Retek és Kahanec suogva vallo szerelmérl, félénken és tisztán, mint a tündérlányhoz és tündérlovaghoz illik. Akár valaha Kender y Miklós. A selmeci vén hegyek közö mesebeli lovaggá változo a legrakoncátlanabb diák is.”34

De hát a regény írásakor már b húsz éve távol élt a szülföldjétl. A Por és hamuban sajátos ikrezdés van: Selmec szerepel benne Selmecként is, Andrásaknaként is. Ez utóbbi nem kitalált név, a város egyik Hodruson lév részét nevezték így. És a saját magáról mintázo Tini melle Flóra (Flórika) néven verseket író – és késbb publikáló – saját magát is szerepelteti. Az Új Idk 1941-es évfolyamában megjelent Sáfárház, bár önálló regényként is megállja a helyét, valójában nem más, mint elkészület a Tetralógiához. Gyakorlatilag teljes egészében beépítee a Vaskalitkába. *** A közölt tanulmány a 2010. március 19-én az Országos Erdészeti Egyesület Erdészeörténeti Szakosztályában tarto eladás utólag szerkeszte, s a 2012. december 7-i emlékkonferenciára terveze eladás elzetes szövegváltozata. Következ számunkban a tanulmányt folytatjuk – immár a konferencia teljes anyagával kiegészítve. – A szerk. J: 1 Új Idk, 1933, 4. sz., 114. A vers teljes szövege lapunk 4. oldalán olvasható. 2 K+ Réz Lola (innentl: KRL): Honnan – hová. VII. fejezet (Neki a világnak), 8. 3 Egyébként teológiailag és kánonjogilag semmi kifogásolható nem volt az eljárásban, mert a keresztelést a katolikus, az evangélikus és a református egyház egyaránt szentségnek tekinti, és gyakorlatilag ugyanazzal a szertartási szöveggel keresztelnek. Anyám keresztlevele a húgomnál van. 4 Országos Erdészeti Figazgatóság (Az erdészeti ügyek kiemelt kezelésére 1954-ben az FM Erdészeti Figazgatóság jogutódaként Országos Erdészeti Figazgatóságot állítoak fel. A Földmvelésügyi Minisztériumból vált ki és oda tagolódo be újra.) 5 KRL, A hriató = Marinka három gavallérja (2. kiadás), 233–240, az idézet 234–235. (Az új kiadás Marinka három udvarlója címmel jelent meg. I az idézet: 246.) 6 2012 májusában, a dolgozat írása közben, amikor bizonyos részletek ügyében a húgommal egyezteem, újra felhívta a gyelmem nagyanyánk helyrajzi adatainak pontosságára. 7 KRL, Por és hamu, 151–152. 8 K+ Domokos, Bevezetés Magyarország történetének forrásaiba és irodalmába I., 554–555. hp:// mek.niif.hu/03600/03630/html/r/r21707.htm 9 A kéziratot húgom rzi. 10 Ez az utóbbi években valamelyest belekerült az irodalmi köztudatba. C Emese, Nírók magyar SF-ben, Metagalaktika, 2009, 11. sz., 82–89. Részlet a regénybl: 90–105. A regény kézirata nálam van. 11 (A) szép Kamilla macskája. [Csak a második kiadás címében van határozo nével.] 12 R Nagy lexikona, 1911, II, 456. 13 KRL, A rejtelmes kohó, 194–195. 14 U<., Esti hegedszó. Folyóiratban ele kétszer is megjelent: Ohonunk, 1933, ML, 1934–35.

32

A történelem faggatása 15 Uo., Els változata: A négyek szövetsége, ML, 1926–27. 16 U<., Egy leány a sok közül. Az Új Idkben is megjelent korábban. 17 Uo., 6. 18 U<., Egy leány, 4, 56. 19 Uo., 22. 20 U<., Por és hamu, 5. 21 U<., Asszonybeszéd, 98. 22 Uo., 132. – Ezt a bányászlázadást említi A fekete macska cím elbeszélés is. Ám ebben emberhalálról is szó van. U<., Lelkek és arcok, 38–46. 23 U<., Asszonybeszéd, 160–161. 24 U<., Asszonybeszéd, 190, 197. 25 U<., Vaskalitka, 2. kiadás, 460. 26 U<., Por és hamu, 2. kiadás, 18, 307–310. 27 U<., Vaskalitka, 510. 28 U<., Por és hamu, 385. Életfa mécsestartó 29 U<., Perceg a szú, 369–379, 475–476. 30 N Domokos Imre, Tannenberg György kamarai erdmester pályaképe, Az Országos Erdészeti Egyesület Erdészeörténeti Szakosztályának Közleményei, 1989, 17. sz., 101–112. 31 KRL, Por és hamu, 73–74. (A szerz i téved, mert nagynénje és nagyanyja nem egyazon évben haltak meg. De ezen családtörténeti adatokat csak az 1980-as évektl tudtuk pontosítani.) 32 „Asszonykoromban találkoztam (és igazán nagyon megszereem t) a régi magyar vándorszínház-igazgató leányával, Miklóssy Ilonával (férje Gombos F. Albin, nagytudású, nagyszer ember, és a amnak igen kedves tanára volt). Miklóssy Ilona is elmondta ugyanazt, amit édesanyámtól már tudtam…” Családtörténeti töredék II., 7. 33 KRL, Por és hamu. 78-79. old. – Kiemelés az eredetiben. 34 Uo., 73.

Turcsány Vill szobrászmvész: Kompozíció-vázlat Kosáryné Réz Lola emléktáblájához Technika: mintázott forma, vésett betk Anyag: bronzöntvény Móricz Zsigmond körtér 10 kapu melletti oszlophoz formailag illeszkedve

33

PoLíSz

EGYÜTT JOBB! MAGYARORSZÁGI NEMZETISÉGEK ETNOKULTURÁLIS ROVATA XVI. RÉSZ Konrad Sutarski

Történelmi bevezet a magyarországi ukrán irodalomba A magyarországi ukrán irodalom gyökereinek az áekintéséhez nélkülözhetetlen a legfontosabb történelmi összefüggések felvázolása az „ukrán” és a „ruszin” kifejezés rokon jelentése mia, az esetleges elnevezésbeli félreértések elkerülése vége. A keleti szláv törzsek a kora középkorban (a IX–X. században) megközelítleg a mai Ukrajna, Fehéroroszország területén, illetve Oroszország délnyugati vidékein megalapítoák a k evi nagyfejedelemséget, másként a K evi Ruszt (melynek lakói ruszinoknak nevezték magukat). Az így létrejö államalakulat a késbbiekben a bels ellentétek és kifelé viselt háborúk hatására meggyengült, végül a függetlenségét is elvesztee: a XIII. század els felében meghódítoák a krími tatárok. A XIV. század közepén a litvánok legyzték a tatár Arany Hordát, és ennek eredményeként – 1362-t követen – a ruszin területek túlnyomó többsége litván uralom alá került, illetve dél-nyugati részük a Lengyel Királyság fennhatósága alá. Utóbbinak a Litván Nagyfejedelemséggel történt 1385ös unióját követen az egykori Rusz területei mind beleolvadtak az ily módon újonnan létrejö államba. Az ország három része fokozatosan hasonulni kezde egymáshoz mind adminisztratív, mind kulturális szempontból, ami a ruszin vidékeknek a nyugat-európai kultúrához való közelítését eredményezték. Az 1569-es Lublini Unió értelmében mindhárom nemzet nemessége, illetve a római katolikus és a pravoszláv vallásfelekezet egyenl jogokat nyert, melyek eredményeként a ruszin területek közigazgatásilag kikerültek a litván fennhatóság alól és egyesültek a Lengyel Királysággal. El kezdve a hatalmas ország dél-keleti – ruszin – részeit „Ukrajná”-nak kezdték nevezni. Ez a kifejezés az „u kraja” fogalomból eredeztethet, ami a magyar „vég” fogalmának felel meg – mivel Ukrajna a nyugat-európai civilizáció vége, határa volt. Ennek következtében elterjedt e területek lakóinak „ukrán” elnevezése. A lengyel kulturális és közigazgatási befolyás ersebben érvényesült az egykori Rusz nyugati részein. Ez a vallási befolyás tekintetében is megnyilvánult. A K evi Nagyfejedelemség 988-ban a pravoszláv kereszténységet vee fel. A ruszin területek lengyel-litván államalakulathoz történ csatolását követen az o megjelen nyugati egyház a ruszinok körében is szélesítee befolyását. Az 1439es renzei uniós megállapodás eredményeként egyesülnie kelle volna a nyuga34

A történelem faggatása ti és a keleti (pravoszláv) egyháznak. Bár az egyesítés akkor nem történt meg, a szándékot 150 évvel késbb újfent feleleveníteék a Lengyel-litván Királyi Köztársaságban és az 1595-ös Brzeski Szinóduson részlegesen meg is valósítoák. E megállapodás eredményeként Ruszban (Ukrajnában) létrejö a görög-katolikus egyház, amely megrizte a pravoszláv rítust és liturgiát, de a nyugati keresztény egyházhoz és a pápa fennhatósága alá. Az Uniónak összességében nem sikerült egységet teremtenie a három nemzetiség országon belül, st, a Ruszt (Ukrajnát) vallásilag megosztoa, mert a pravoszláv papságnak és népnek csak kisebb hányada tért át a görög-katolikus vallásra. 1667-ben a Királyi Köztársaság elvesztee a Dnyeperen túli területét, mely a cári Oroszországhoz került, a következ század végén (1795-ben) pedig Oroszország, Poroszország és Ausztria megszállta és három részre szakítoa az országot. Az ukrán területek java részét Oroszország szerezte meg, a nyugati rész viszont Lwów-val együ osztrák fennhatóság alá került. A szület nemzetiségi mozgalmak idszakában – a XIX. század második felében és a XX. század els felében – az ukrán nemzet erteljesen kezde törekedni függetlensége visszanyerésére, amire – az 1919–20-as sikertelen kísérletet követen – csak 1991-ben, a Szovjetunió szétesése után kerülhete sor. Az idközben eltelt egy évszázadban jelentsen átrétegzdö az ukrán nemzet, és lakosságának görög-katolikus vallású része – különösen a délnyugati, kárpátaljai vidék lakossága (a Kárpátok észak-keleti vonulatának mindkét oldalán), melynek nyelve átmenetet képeze a keleti és nyugati szláv nyelvek közö – önálló nemzetként kezde magára tekinteni, egyúal pedig sajátjaként kezdte használni a teljes keleti szlávság egykori elnevezését, a ruszint. A jelenlegi ukrán állam a ruszin nemzet létezését nem ismerte el, a ruszinokat az ukrán nemzet részének tekinti és a „ruszin” kifejezés mai használatát tagadja. Ezzel szemben Magyarországon a ruszinok hasonló jogokat nyertek, mint a másik 12 kisebbség, közöük az ukrán is. Sutarski Szabolcs fordítása

Jaroslava Hartyányi

Magyarországi ukrán irodalom* A történeti visszatekintést az 1837. évvel kell kezdeni, melyhez az ukrán irodalom történetének kiemelked – a Magyarországhoz fzd kapcsolódáson is túlmutató – eseménye kötdik. Ebben az évben jelent meg – és éppen Magyarországon – az új galíciai ukrán irodalom els kiadványa, a Ruszalka dnyisztrovaja (Dnyeszteri sell) cím verseskötet. E kiadvány egy egész korszak számára meghatározó jelentséggel bír, bizonyítva azt, hogy az ukrán nép nyelve él nyelv, a népköltészet nyelvezete meghatározó alapja az ukrán irodalmi nyelvnek. * A szerz Ukrán irodalom Magyarországon cím tanulmányának felhasználásával. – A szerk.

35

PoLíSz A kis formátumú könyvben fontos helyet foglalnak el az ukrán népdalok és históriás énekek, melyeken kívül megtalálhatóak a szerkesztk eredeti mvei, továbbá az ukrán fordításban közreado szerb népdalok is. A kötet szerkeszti ismert galíciai ukrán költk, Mark an Saskevics, Jakiv Holovack és Ivan Vagilevics, akik a híres Ruszka Troica irodalmi csoport (1833–1837) alapító tagjai. Egyikük, Jakiv Holovack egy ideig a Pesti Egyetemen tanult, ahol megismerkede szlovák és szerb származású atal irodalmárokkal. k ígérték meg, hogy segítenek a Ruszalka dnyisztrovaja kiadásában. „Ha nem tudjuk Lvivban megjelentetni az ukrán könyvet – írta Saskevics –, elvisszük Bécsbe, és ha o se láthat napvilágot, marad még a szabad Magyarország.” Így is történt. Végül a magyar cenzor engedélyezte a könyv kiadását – 1836-ban. A Királyi Egyetemi Nyomdában készült el 1000 példányban ez a nagyjelentség kötet. Sajnos a megjelentetést követen az Osztrák hatóságok elkobozták, s csak mintegy 200 példányt sikerült megmenteni, melynek egy részét a magyar olvasók kapkodták el. A XIX. század közepétl a kilencvenes évekig szünet következe, mely elssorban annak tudható be, hogy a magyar forradalom és szabadságharc megtorlásától a kiegyezésig álmos csend honolt az irodalmi mvek kiadása területén is. A század vége felé megváltozik a helyzet, és Magyarországon fként a jelents ukrán költk mvei iránt tapasztalható érdekldés. Leginkább Tarasz Sevcsenko és Ivan Franko mvei kerülnek fordításra. Ukrán költk önálló verseskötetei ennek ellenére csak a II. világháború után jelentek meg magyarul, ezzel némileg elkészítve a magyarországi ukrán írók irodalmi jelentkezését. A Sevcsenko-költemények magyar nyelv fordítását tartalmazó els önálló kötet Kobzár címen, 1951-ben jelent meg Ungváron. Ezt követen ’89-ben a budapesti Európa Kiadó gondozásában, az Apácahimnusz cím kötetben kerültek kiadásra Sevcsenko válogato versei, a legjobb magyar költmfordítók tolmácsolásában. Az Európa Kiadó 1971-ben jelentee meg az Út a tengerhez cím verseskötetet, mely a költészet másik nagy ukrán egyénisége, Leszja Ukrajinka válogato költeményeinek magyar nyelv fordítását tartalmazz. Ugyanebben az évben, a Magvet Kiadó gondozásában megjelent az Ukrán költk cím antológia, amely a tizenkeediktl a huszadik századig mutatja be a 100 legismertebb ukrán költ verseit. Egyes, a kötetben tolmácsolt költk verseibl egyértelmen kitnik a közös múlt, az Osztrák–Magyar Monarchiára visszavezethet hagyományokon alapuló hasonlóság, melyek közös indíatást eredményeztek az ukrán és magyar költészet terén. Azok az írók-költk, akik a magyarokkal közös államhatárokon belül éltek és alkoak, örömmel veék mveik magyarra fordítását. Közülük is a legismertebbeket emelném ki: Jur Fegykovics (1834–1888) az osztrák hadseregben szolgált, s els verseit német nyelven, a továbbiakat anyanyelvén, ukránul írta. Magyar nyelven elsként a Vadász cím verse jelent meg 1898-ban, a Képes Családi Lapokban. Az ukrán irodalom magyarországi megjelenítésének mai helyzetét értékelve leginkább a bátortalan els lépésekrl lehet beszámolni. Tizenöt év telt el a Ma36

A történelem faggatása gyarországi Ukrán Kulturális Egyesület megalakulása óta, mely egyre bvül vonzáskörzetében, erejéhez és lehetségeihez képest igyekszik tenni valamit az ukrán irodalom (régi és mai) megismertetésért is. Az ukrán kultúra verbális terjesztése (a kiemelked személyiségekre emlékez zenés-irodalmi estek) melle 1996-ban kiadta Leszja Ukrajinka legismertebb verseit tartalmazó kétnyelv verseskötetét. A Magyarországi Nemzeti és Etnikai Kisebbségekért Közalapítvány támogatásával megjelen Hromada cím folyóiratban helyet kapnak a magyarországi ukrán költk, írók. Közülük hármat kell kiemelni: Grigássy Évát, Smorgun Okszanát és Paraszka Zincsenko Valentinát. * Ivan Franko (1856–1916) egyetemi tanulmányait Lvivben folytaa, majd Bécsben szerze bölcsészdoktori címet. Els versei 1874-ben láak napvilágot. Elbeszélései, kisregényei 1899 óta magyar nyelven is számtalanszor megjelentek. Legismertebbek a Ktörk és a Zahar berkut cím regénye. Vaszil Pacsovszk (1878–1942) Bécsben tanult, majd Kárpátalján élt és taníto. Els versei 1900-ban jelentek meg. Jur Hojda (1919–1955) tanulmányait egyrészt Debrecenben, másrészt a Munkácsi Pedagógiai Fiskolán folytaa. Els írásai 1939-ben jelentek meg. Magyarbarátságáról ismert, közvetlen hangú lírikus, a kárpátaljai táj népszer költje. Grigássy Éva kárpátaljai származású költ és – elssorban mfordító – volt. Fleg ukrán és orosz irodalomból fordíto, de a nyugati líra is foglalkoztaa. Egyetlen saját verseskötete jelent meg, nem sokkal a II. világháború után. Smorgun Okszana Ukrajnában születe, házasságkötése óta él Magyarországon. Korai versei lírai és politikai, a késbbi idszakból keltezeek inkább lozóai töltések. Istenhez való fordulása, a Vele történt beszélgetésbl leszrt következtetés szerint, saját – drámai fordulatot ve – életének következménye. Kapaszkodót kerese, és ezt találta meg az Istenbe vete hitben. Elbeszélései és meséi olyan világba kalauzolják az olvasót, melyet mi gyakran észre sem veszünk, bár ez a világ körülöünk létezik, és részesei vagyunk, csak nincs elég ernk kitörni belle, nincs elég akaratunk megváltoztatni és szebbé tenni. Smorgun Okszana két verseskötet és egy elbeszéléseket tartalmazó könyv szerzje. Írásai – Magyarországon kívül – fként Ukrajnában, valamint Németországban és Kanadában jelentek meg. Valentina Zincsenko (Parászka) is bels Ukrajnában születe, 1991-ben szerze ukrán lológiai képesítést Kárpátalján, s még ugyanebben az évben Magyarországra költözö. Költi pályát választo; eddig három verseskötete láto napvilágot. 2000-ben Budapesten a Költészet Világnapján  képviselte az ukrán költészetet öt világrész poétái közö. Vaszil Kuhta, lelki világát jellemezve, 2005-ben írta róla: „az ellentétes – nemzeti és egyetemes, egyéni és közösségi – érzéseket a költn nem mindennapi érzékenységgel vetíti ki a szülföld iránti olthatatlan szeretetre és a hazán túli világra”; majd kiemelte: „stílusát leginkább a felfokozo érzelemvilág, a képi palea telítesége jellemzi”. 37

PoLíSz

Grigássy Éva

Asszony a tükörrel Rembrandt festményein dereng a fény így, ahogy az alkonyat megtörik tág szemében. Karcsúnyel tükrét kezében tartja. Arca: porlepte alabástrom, haja: ében. Elsimult homlokán kíváncsi kérdés, félig nyílt ajka megrebben. Fésjével langy mozdulaal szántja dús haját, aztán szeszélyesen kuszálja szerte-széjjel. Vállán a darócing cédán elcsúszo, s  bénult érzékkel, dideregve bámul, míg a sötétség lassan fel nem issza lényének bús titkát, amint eléje tárul.

Vándorlegény dala Régi emlék, régi `óta, elfelejte, régi nóta. Régi nóta, új a mása, új emléknek más a társa. Vén `ótám elvesztegeem, régi vágyam eltemeem. Vándorutam magam járom, messzi elmaradt a párom, könnyes szemmel alig látom, hol vesze a boldogságom. Hej, ha régi szép emlékem néha-néha felidézem, elszorul a szívem tle, vigaszom sincs már belle. Hanyatlik a nap az égen, sötét fátyol leng a kéken.

38

Ledlök egy fa tövébe. Jó lenne anyám ölébe belebújni, jót kacagni, mindig gyermeknek maradni... Keresem a régi `ótát, elfújnám a régi nótát. Sóhajtok a mohaágyon, kerülget a csendes álom. Utoljára visszanézek: ködbe vesztek már a rétek. Régi emlék, régi `óta, elfelejte, régi nóta. Régi nóta, új a mása, új emléknek más a társa. Régi párom,hogy tehee: szeretjét elfeledte.

A történelem faggatása

Mélység és magasság Kékes ködök melengetik a völgyet, a bágyadt csöndben bús madár sikolt. Körülöem az árnyak egyre nnek, s a némaságtól kong az égibolt. Majd harang kondul, és sok öreg asszony a Bibliára csuklik, reszketn. De mindez messzi, elmaradt az élet, egymagam állok fenn, a hegytetn. Tekintetem a messzeségbe mélyed, mintha sóvárogna egy új hazát, s iszom magamba szomjas áhítaal a Végtelen hozzám szálló dalát.

Smorgun Okszana

Advent 2008 Ingyen a nap, a világosság, a fény. Ingyen a hit, szeretet, remény. Ingyen gyógyító level fák. Ingyen évszakonként változó világ. Ingyen az életvíz, a megbocsátás, örökélet, kegyelem, megváltás. Ingyen minden, ami szép, ami igaz érték, ami – elég. Ingyen a Tested és a Véred. Ingyen, mert – Megzethetetlen.

39

PoLíSz

Húsvét 2011 Színvak azt mondja, hogy szürke ez a világ. Süket azt mondja, csend van mindenhol. Kegyetlen mondja: a szeretet semmivé vált. Hitetlen – hogy nincs se mennyország, se pokol. A Nagy Vezér mondja: csak a széles út a helyes! Zsarnok azt mondja: ha nem tartasz velem, magadra vess! Mondja a bolond: Én osztom a mércéket! Mondják a holtak: miénk az igaz élet!

De messze túl a meghaltak világán, Színen, és hangon, és érzelmen át Mindig virágzik a Szeretet Ága, Hirdetve Ember örök ohonát.

Szél A Fér állt, széllel szemben, a buszmegállóban. Az utcán alig szállingózo egy-két járókel, azok is mintha összeolvadtak volna a háztömbök szürke betonfalaival. –Gyere ide, i nem fúj annyira – szólalt meg a háta mögül a Lány. A Fér megfordult. A Lány o állt, mosolyogva – magabiztosan, elegánsan felöltözve, és – mint mindig – szinte fájdalmasan szép. A szél, mely alig bolygaa meg hoszszú, bronz haját, nem igen zavarta t. A fér engedelmesen ment utána, ahogy egy hséges kutya megy a gazdája hívására. I, ahol a Lány állt, tényleg jobb volt: egy háztömb sarka védte ket a széltl. 40

A történelem faggatása –Ölelj át – mondta hirtelen a Fér, és megpróbálta átölelni a Lány vállát, de az félrehúzódo: –Megbolondultál? I? Az utcán? A Fér elengedte a vállát és odébb lépe. Egyszer csak felelevenede benne a múlt éjszaka emléke, annyira világosan és tisztán, hogy egy pillanatra el is felejtkeze a szélrl. Újra o feküdt a Lánnyal az ágyban, és a kezük felfedezte testük-lelkük minden rejtelmes zugát, amikor a Lány felugro – „munkába kell mennem!” –, és eltnt a fürdszoba ajtaja mögö. A Fér nézte karcsú alakját, ahogy újra megjelenik ele: pillanatok ala felöltözö, becsomagolt: nyakig begombolt tökéletesség. Az újabb széllökés visszazökkentee a Fért a jelenbe. Megtántorodo, és közben észrevee, hogy a Lány vidáman beszél valakivel – talán valami ismerssel –, és egyáltalán nem tördik a széllel. A Fér kétségbeeseen megfogta a buszmegállót jelz oszlopot, mert a szél nagyon ersen fújt, és aól félt, hogy nem tud megállni a lábán. Szerete volna szólni a Lánynak, hogy ölelje át, de a szél fújt, egyenesen az arcába, s a Fér nem bírta kinyitni a száját. A Lány pedig, akit lefoglalt a beszélgetés, nem is gyelt rá. Egyszer csak a Fér úgy érezte, nincs ereje tovább kapaszkodni. A szél még ersebb le, a Fér segítségért akart kiáltani, de nem bírt. Senki se volt a közelében, az ujjai pedig mind gyengébben és gyengébben fogták az oszlopot. „Hogy-hogy nem vesz észre senki? Senki nem segít? És a Lány...” – gondolta a Fér, és eközben azt vee észre, hogy repül. Hirtelen olyan könny le minden. A szél fújta fel a kabátját, és  repült a város fele – mint az álomban. Fentrl láa, hogy a buszmegállóban az emberek mozgolódni kezdtek. Nem értee, miért, mert a buszt nem láa sehol. De igazából már nem is érdekelte, mi történik odalent – az új, idáig soha nem tapasztalt öröm és boldogság érzése arra kényszerítee, hogy a tekintetét felfelé emelje, ahonnan áradt hozzá valami földöntúli tiszta és felfoghatatlan melegség. És minél tovább repült, annál inkább úgy érezte, mintha egy nagy, ers és gyöngéd kéz átölelné és megtartaná t... A Fér gyermeki bizalommal, teljesen feloldódo ebben az ölelésben, s amikor tekintete véletlenül megint lefelé tévedt, megláto, teljesen közel, egy zöld szempárt. A Lány szeme volt. „Érdekes, milyen szomorú a tekintete – gondolta magában a Fér –, hogy én ezt eddig soha sem veem észre...” * –Olyan hirtelen történt minden... I állt melleem... Egy pillanatra megfordultam, köszöntem egy ismersnek, és amikor visszafordultam,  már... –Kihívtam a mentket. I marad mellee? –Persze... persze... –Most jön a busz – elnézést, de munkába kell mennem... Az emberek beszálltak a buszba, és a megálló hamarosan üres le. 41

PoLíSz A Lány leült a földre a Fér mellé, és kezébe vee hideg, vékony tenyerét. Nem mozdult, s a világ mintha megsznt volna számára. A széllökés ert ado a cselekvéshez. A Lány lehajolt és átölelte a Fér elnehezede, még meleg testét. Úgy tnt, alakjaik teljesen egybeolvadnak, és a szél összefonja rendetlenül hever hajtincseiket. Egy pillanatra a Lány úgy érezte, még vissza lehet fordítani mindent – azt a reggelt, a melegséget, az ölelést. De a Fér kezei ertlenül feküdtek a járdán, és akkor a Lány megértee, hogy most befejezdö valami – valami, ami nem tér vissza soha többé. Messzirl a mentautó szirénája hallatszo, a hangja hirtelen abbamaradt, ahogy a kocsi megállt. A Lány pedig még mindig o ült a járdán, nem tördve a hideg széllel, és a karjaiban tartoa a Fér mozdulatlan testét.

Valentina Zincsenko Az ég ledlt. Lábom elé Roskadt az égbolt… Nem gyzted erddel hitét… Vége. Elég volt. Elsüllyedt. Dermedten pihen Egy tócsa-mélyben… Még fel-felsajdul a szívem, De már nem érzem. Csillag sincs. Elvesze a hold Az shomályban… Mélység-magasság –, csend honol A sikolyában. Közöünk falak, ködmezk És messzeségek. Egy perc – s lábam el kihunyt Kékje az égnek. * Fehér a nappal. Fekete az éj. Szemtl-szembe lelkünk S az ismeretlen. Senkinek sem rabja a lét. 42

Fekete az éj. Fehér a nappal. Csillag-titkát az ég kioltja. Fekete-fehér a földi világ… Fehér az éj. Fekete a nappal. * Az éj-királyn bvöl-bájol, Az utat patkóvá tekerve, S az idk mezsgyéjén bolyongva Összefutounk. Szemtl-szembe. A Mindörök határán szótlan Egymásra ráismerve álltunk, S úsztunk az egyszervolt folyóban Együ, keen… S lubickolásunk Hátunk mögül rosszallva nézték Megbuko birkaként az évek, És ajkunk emlékektl ége, És tzvészt oltoak a könnyek, És az iúság szárnyát verdesve görnyedt Markunk bezárult börtönében És a túlére szotyolát Ropogtauk dacos-kevélyen.

A történelem faggatása Fölöünk csillagpeyes ég, Az éj-királyn bvölt-bájolt, S lelkünk kebe tépve szét A sors kakukkszava kiálto.

* „Mostan annyi sebbl vérz jobbom Forró dróton nyújtom ím feléd.” (Vasyil Kuhta)

* A fzfát és a nyírt Hadd érintsem megint, A szél mit idelop, Csak maroknyi határt Kalásznyi aratást, Ezer színbl – a bánatot… Lonc melegével, A közelséggel S mit már dér lepe, Gyámolod sajgásában, Az élni akarásban, Nyújtsd felém kezed. Hadd hogy ráboruljak, Hadd hogy imádkozzak Hozzád, fzfa, hanga… Az árvult messzeség Szzhava bn-setét… Bocsáss, meg, Ukrajna… (Grigássi Éva fordításai)

Ha tavasz jön, mint folyóvíz árja Medrembl kilépve áradok, Vad özönnel… Utamat nem állja Szögesdrót sem – rajta is átcsapok, S túloldalán, a Tiszához érve, Léket olvasztok havas jegén, S egy cseppemig esküszöm az égre – Tág medrébe beleömlök én. S megöntözlek, sok szegényes ágyás, Nedvem, mint jó lélek, átitat, Mint termékenyíté… Istenáldás. Imádság voltam talán, áhítat?! Sírkeresztek alá elszivárgok! Krizantének búja lesz díszem. S ha ki éveimmel vet tán számot, Felidéz majd egy témát, hiszem, Mely az élet volt… Amelyben minden Engem álmodik: új jöömet. Tudom: ár ellen esélyem nincsen! De reményt veszítni: reenet! Ki mondja meg – ó, kihez kiáltsak? – Hogy a Tiszát ki szabdalta fel? Partok, hidak, drótok… Mint a rácsok! S záporok… Sok nyári zápor kel, Hogy kimosson annyi régi titkot, S rétek szomját oltsa nyár delén… Meggyógyítom sebbl vérz jobbod Esvízzel – nyújtsd ki hát felém!

Téli napforduló

(Kótyuk István fordítása) 43

PoLíSz

Ukrán szerzk életrajzai J# H+ Nyugat Ukrajnában születe. 1979 óta él Magyarországon. Férje magyar. Tanulmányait a Budapesti Eötvös Loránd Tudományegyetem történelem szakán végezte. A Magyarország Ukrán Kulturális Egyesület alapítója és elnöke. 1999 óta az Ukrán Országos Önkormányzat elnöke. 2005-töl az Európai Ukrán Kongresszus elnöke, 2008-tól az Ukrán Világkongresszus els számú alelnöke. Több Magyarországon megjelent ukrán irodalmi könyv szerkesztje, számos publikációja jelent meg a Hromada cím ukrán folyóiratban. 2004-ben szerzként jelentkeze Az elrejte igazság cím könyvével, ami az 1932–1933-as nagy ukrán éhínségrl szól. G+ É költ, mfordító, újságíró. Beregszászon születe 1925-ben, meghalt Budapesten 2002-ben. Írásai az 1990-es évektl jelennek meg. Verseskötete: Asszony a tükörrel (1947). Az ukrán népköltészet, klasszikus és modern irodalom (Sevcsenko, Franko, Leszja Ukrajinka, Sztefanik, Janovszk ) egyik legkorábbi fordítója. Puskin, Dosztojevszk , Blok, Paszternak, Bulgakov, Kaverin mveit, a Szovjetunió népeinek költészetét, Horatius, Aragon, Gautier, Shelley verseit fordítoa. Elsként vállalkozo az óegyiptomi himnuszköltészet megszólaltatására, majd lefordítoa a magyar egyiptomi ásatás irodalmi leleteit is. 1953-tl a Falurádió krónikása, a Rádiólexikon és a Rádió Szabadegyetem szerkeszt-riportere, irodalmi újságíró, hangjátékokat és tanulmányok ír. 1985-tl a Zoltán Aila Irodalmi Díj alapítója és védnöke. Díjai: Leszja Ukrajinka-emlékérem (1997), a Salvatore Quasimodo költverseny díja (1998). O S költ, író. 1956-ban Ukrajnában, Drohobics városában születe. Életének els részét Lvivben (magyarul: Ilyvóban) töltöe, ahol a Mszaki Egyetemen villamosmérnök-programozó szakképesítést szerze. Már az egyetemen megismerkede leend férjével, és a diploma megszerzése után, 1978-ban Magyarországra, Szolnokra költözö. Több évig tudományos kutatással foglalkozo. Mellee mindig vonzalmat érze a mvészetek és ezen belül az irodalom iránt. Versei és elbeszélései elször fleg ukrán folyóiratokban jelentek meg, els verseskötetét mégis Németországban adtak ki 1992-ben. 2004-ben Fény a végén címmel elbeszélésgyjteményt jelentete meg Ukrajnában, 2007-ben – szintén Ukrajnában – Tegnap eljövök hozzád címmel újabb verseskötetet. A címadó költemény alapján komponált dal 1989ben Ukrajnában az év dala le. A Mese az arany almafáról cím elbeszélése 1987-ben megnyerte a Független Magyar Alkotók Szövetségének próza kategóriában kiírt pályázatát. Smorgun Okszana versei az Ukrán költk arany antológiájában is megtalálhatók. V# Z> (P+) költ. Ukrajnában, a Csernyihiv megyei Martinivkában születe 1960-ban. 1979-ben Priluki városában elvégezte tanulmányait az oani pedagógiai intézetben, 1987-ben az Ungvári állami egyetem lológiai karán Ukrán nyelv és irodalom szakos képesítést szerze. 1991-ig tanárként dolgozo Kárpátalján. Ugyanabban az évben Magyarországra költözö. A Gyermekkor kányafája (1993) és A melegség csokra (1999) cím verseskötetek Kárpátalján jelentek meg, a Mályvák a vásznon (2005) Budapesten. Ezenkívül – Aleksz Jamkovenkó zeneszerzvel közösen – megjelentee a Fzfákhoz és nyárfákhoz cím kompaktlemezt (Budapest, 2008), illetve az Éveim koszorújában, mint a dalban cím dalgyjteményt (Ukrajna, 2010). 2000-ben Budapesten, a Költészet Világnapján  képviselte az ukrán költészetet.

44

Világbeszéd

Dino Buzzati (Olaszország) Író, újságíró, forgatókönyvíró, dramaturg, fest, grakus (1906–1972). Nagypolgári családból származo. Apja a nemzetközi jog elismert szaktekintélye volt, taníto a Milánói, majd a Paviai Egyetemen. Anyja állatorvos, a korszak egyik ismert írójának testvére. Milánói gimnáziumi évei után Buzzati jogi diplomát szerze, majd katonaévei leteltével, 1928-tól a Corriere della Sera napilap munkatársa le, s maradt is, egészen élete utolsó napjaiig. Els regénye 1933-ban jelent meg. 1939-ben a lap Etiópiába küldte tudósítónak. Legismertebb regénye, A Tatárpuszta, amelyet munkássága csúcspontjának tartanak, rá egy évre jelent meg. Öt regényt, számos novelláskötet publikált, írt színdarabokat, rádiójátékokat, verseket, több díjat is ítéltek neki, de írói tevékenysége melle képzmvészeel is foglalkozo: grakákat készíte, feste. Nem hobbiként; a rajzolást, festést is komoly „mesterségnek” tartoa. Orpheusz történetét képregényszeren feldolgozó mvében összekötöe két „mesterségét”: maga írta és illusztrálta a könyvet. (Magyarul elször 1981ben jelent meg Képes poéma, majd 2005-ben az újrafordíto változat Szerelem utolsó látásra címmel.) Nálunk is ismertebb mvei még a gyerekeknek készült Medvevilág Szicíliában, az Egy szerelem története, illetve elbeszéléseibl a Hajtóvadászat öregekre cím válogatás.

Elvesze napok Néhány nappal azután, hogy a fényz villa a tulajdonába került, Ernest Kazirra hazafelé bandukolva messzirl észreve egy fért, aki egy dobozzal a vállán kifele tarto kerítése oldalkapuján, és felrakta a dobozt egy kamionra. Nem ért oda idben, miel elindult, így hát autóval kövee. A kamion hosszú utat te meg, ki a külváros pereméig, és egy szurdok szélénél állt meg. Kazirra kiszállt az autóból, és közelebb ment. Az ismeretlen leemelte a dobozt a kamionról, és néhány lépés után lehajítoa a sziklameredélybe, amely ezernyi hasonló dobozzal volt tele. Odalépe a férhoz, és megkérdezte: – Láam, hogy kihozod azt a dobozt a kertembl. Mi volt benne? És mi ez a rengeteg doboz? Az ránéze, és elmosolyodo. – Van még bellük a kamionban is. Kidobnivalók. Nem tudod? Ezek a napok. – Milyen napok? – A te napjaid. – Az én napjaim? – A te elvesze napjaid. A napok, amelyeket elvesztegeél. Vártad ket, igaz? Eljöek. Mit kezdtél velük? Nézd meg ket, érintetlenek, még tele vannak mindennel. És most? Kazirra odanéze. Mérhetetlen halmot formáztak. Lemászo a meredek töltésoldalon, és kinyito egyet. Egy szi út volt benne, a végén Graziella, a menyasszonya, aki örökre elment. És  még csak fel sem hívta. 45

PoLíSz Kinyito egy másikat. Egy kórházi szoba, az ágyon beteg vére, Giosuè, aki t várta. De  üzleti úton volt valamerre. Kinyito egy harmadikat. Nyomorúságos régi házuk kerítésénél o állt Duk, a hséges maszti , aki két éve várt rá, csoná-brré aszva. És  még álmában sem tért vissza. Érezte, hogy valami megragadja a gyomorszájánál. A rakodómunkás egyenesen állt a szurdok szélénél, mozdulatlanul, akár egy hóhér. – Uram! – kiáltoa Kazirra. – Hallgasson ide. Hagyja, hogy legalább ezt a három napot elvigyem. Könyörgöm. Legalább ezt a hármat. Gazdag vagyok. Bármit megadok, amit kér. A rakodómunkás inte a jobbjával, mintha egy elérhetetlen pontra mutatna, mintha azt mondaná, túl kés, nincs gyógymód. Aztán eltnt a levegben, és abban a pillanatban eltnt a rejtélyes dobozok gigászi tömege is. És leszállt az éjszaka árnya.

Karácsonyi mese Komor, csúcsíves épület a hajdani püspöki palota, nyirkos falaiból salétromszag árad, kész gyötrelem benne egy téli éjszaka. A szomszédos székesegyház viszont hatalmas, az egészet körbejárni egy élet is kevés; benne kápolnák és sekrestyék kuszasága – miután több évszázadot állt elhagyatoan, még mindig akadnak köztük szinte felderítetlenek. Mit csinálhat karácsony estéjén – kérdezgeék egymástól a népek – az ösztövér érsek egyes egymagában, míg a város boldogan ünnepel? Hogyan lehet úrrá a búskomorságon? Hisz mindenkinek van valami vigasza: a úcskának o a kisvonat meg a fenymagocskák, nvérének a rongybaba, az anyának gyermekei a szoknyája körül, a betegnek egy új reménység, az agglegénynek az ivócimborája, a börtönlakónak a szomszédos cellából átszrd hangok. Mit csinálhat az érsek ezen az estén? Mosolygo az odaadó don Valentino, méltósága titkára, e éle beszédek hallatán. Az érsek úrnak o van Isten, karácsony 46

estéjén. Els látásra talán szánalmat kelt, ahogy egyes-egyedül térdel a kihalt, fagyos székesegyházban, pedig ha tudnák! Nincs  egyedül, nem fázik, és elhagyatonak sem érzi magát. Karácsony estéjén Isten szétárad a templomban az érsek úrnak, a templomhajók szó szerint megtelnek vele, olyannyira, hogy az ajtókat már alig lehet becsukni; és habár kályha nincs sehol, olyan meleg van, hogy az antik fehér kkígyók életre kelnek az egykori apátok síremlékein, felmásznak a földalai kamrák szellznyílásain, és kedvesen kidugdossák fejüket a gyóntatófülkék könyöklin. Azon az estén ilyenformán a székesegyház csordultig telik Istennel. És bár tudta, hogy nem az  dolga, don Valentino túlságosan is szívesen foglalatoskodo az érsek úr térdepljének rendezgetésével. Még hogy fenyfák, pulykák, pezsgpukkanások. Ez most karácsonynak szent estéje. Miközben gondolataiba merült, kopogást hallo az egyik ajtón. „Ki kopoghat a Székes-

Világbeszéd egyház ajtaján – kérdezte magában don Valentino – karácsony estéjén? Nem imádkoztak még eleget? Milyen rögeszme rabjai?” Magában pöfögve kinyitoa az ajtót. Egy enyhe széllökés egy rongyos koldust sodort be. – Micsoda istenáradat! – kiáltoa az mosolyogva, miközben körbefordította a fejét. – Micsoda gyönyörség! Még kívülrl is érezni lehet. Monsignore, nem adna belle egy keveset? Gondolja csak meg, karácsony este van. – Ez i méltóságáé, az érsek úré – felelte a tisztelend. – Néhány óra múlva szüksége lesz rá. méltósága már így is szent életet él, nem várhatja el tle, hogy most még Istenrl is lemondjon! És egyébként is, én soha nem voltam monsignore. – Egy kevéskét sem adna, tisztelend atyám? Annyi van i az Úrból!

méltósága észre sem venné! – Megmondtam, hogy nem… Most elmehetsz… A Székesegyház zárva van a látogatók el. – És egy ötlírás bankjeggyel elbocsátoa a rongyosát. De amint a szerencsétlen kilépe a templomból, úgy tnt el abban a pillanatban Isten is. Don Valentino megreenve néze körbe-körbe, fürkészte a sejtelmes boltíveket: Isten o fent sem volt. Az oszlopok, szobrok, baldachinok, oltárok, ravatalok, fáklyatartók, gyertyaállványok, ékes kelmék általában oly titokzatos és pompás, rendkívüli rendszere most hirtelen barátságtalanná és baljóssá sivárodo. És néhány óra múlva az érsek úr ide fog lejönni. Don Valentino halálra váltan résnyire nyitoa a templom ajtaját, és kinéze a térre. Semmi. Bár karácsony volt, o kint sem volt nyoma Istennek. Fényes ablakok ezreibl nevetés szállt,

koccanó poharak hangjai, muzsika, st, még átkozódások is. Nem harangok, nem énekek. Don Valentino kilépe az éjszakába, elindult a profán utcákon, fékeveszte ünnepi vacsorák zajában. Tudta, hova kell mennie. Amikor belépe a házba, a baráti család az asztalnál ült. Szereteeljes tekinteel néztek egymásra, és körülöük volt egy kevés Istenbl. – Áldo karácsonyt, tisztelend atyám! – köszöntöe a családf. – Parancsoljon közöünk! – Siets a dolgom, barátaim – felelte . – Egy balfogásom mia Isten elhagyta a székesegyházat, és méltósága hamarosan oda megy imádkozni. Nem adnák nekem a magukét? Végül is maguk már társaságban vannak, nincs rá feltétlenül szükségük. – Drága don Valentino, tisztelend atyám – szólt a családf –, azt hihetném, maga megfeledkezik róla, hogy ma karácsony napja van. A gyerekeimnek éppen ma kellene Isten nélkül maradniuk? Meglep, atyám. És abban a szent pillanatban, hogy a fér így szólt, Isten kisuhant a szobából, az örömteli mosolyok kihunytak, s a sült kappant homoknak érezték a foguk közö. Útra kelt akkor ismét az éjszakában, a kihalt utcákon át. Talpalt, talpalt sokat don Valentino, mígnem újra megláa. Elért már a város kapujához, szeme el a sötétben felsejleek a szántóföldek hólepte foltjai. A mezk és eperfák sora fölö o hullámzo Isten, mintha várna valakire. Don Valentino térdre rogyo. – Mit mvel i, tisztelend atyám? – lépe hozzá egy paraszt. – Össze akar szedni valami nyavalyát ebben a hidegben? 47

PoLíSz – Nézd, o arra, am! Nem látod? A paraszt nem lepdö meg. – A mienk – mondta. – Minden karácsonykor eljön, hogy megáldja a földjeinket. – Hallgass ide – mondta a pap. – Nem adnál belle egy keveset? A városban Isten nélkül maradtunk, még a templomok is üresek. Adj belle egy keveset, hogy legalább az érsek úr illenden tölthesse a karácsonyt. – Szó se lehet róla, drága tisztelend atyám! Ki tudja, milyen rusnya vétkeket köveek el maguk o a városban. A maguk bne. Oldják meg maguk. – Vétkeztünk bizonyosan. Ki nem vétkezik? De sok lelket megmenthetsz most, am, ha igent mondasz nekem. – Éppen elég nekem a magamét megmenteni! – vigyorgo a paraszt –, és abban a pillanatban Isten fellibbent a földjeirl, és eltnt a sötétben. Akkor még messzebbre ment, kereste, kereste. Úgy tnt, Isten mind ritkább le, és akinek volt is belle egy kevés, nem akarta odaadni (de abban a pillanatban, hogy valaki nemet mondo, Isten elszivárgo, egyre távolabb). Így vándorolt hát don Valentino, míg elért egy széles, kopár síkság széléhez, és a távolban, éppen a horizont határán, o tündökölt Isten, mint egy megnyúlt felh. A papocska térdre

vetee magát a hóban. – Várj meg, ó, Uram – rimánkodo –, az érsek úr az én hibámból egyedül maradt, és ma karácsony éjjele van! Fagyo lábbal poroszkált a ködben, térdig is belesüllyedt, olykor elterült benne, ahogy a földre zuhant. Meddig bírja vajon? Végül elnyújto, megindító hangokat hallo, angyalok kórusát, s egy fénysugár szrdö át a ködön. Kinyito egy faajtót: óriási templomban találta magát, amelynek közepén a gyér világításban egy pap imádkozo. És a templom szinte maga volt a mennyország. – Testvérem – nyöszörögte don Valentino a végét járva, jégcsapokkal tzdelve –, könyörülj meg rajtam! Az érsekem miaam egyedül maradt, és szüksége van Istenre. Adj belle egy keveset, szépen kérlek. Lassan fordítoa oda fejét az imádkozó. És amikor don Valentino felismerte, ha lehetséges, még jobban elsápadt. – Áldo karácsonyt neked, don Valentino – kiáltoa az érsek üdvözlésképpen, körülöe mindenfelé Istennel. – Ebugaa teremtménye, hát hol jártál? Megtudhatnám, mit kerestél odakint ebben a kutya hideg éjszakában?

Stefano Benni (Olaszország) Író, újságíró, dramaturg, forgatókönyvíró, humorista (1947–). Számos napilapnak (L’Espresso, Panorama, Il Manifesto, La repubblica), folyóiratnak (Il Mago, Linus, Cuore, Tango) dolgozo, humoristaként fellépe a tévében, dramatizált és rendeze lmeket (saját regényébl is), írt darabokat színházaknak. 1999-tl évente nemzetközi jazz-fesztivált is szervez. Újságíróként, még a lapokban kezde publikálni a ’80-as években, és már a kezdetektl a kortárs olasz próza legjobbjai közö tartoák számon. Eddig tizenhárom regénye és tizenhárom novelláskötete

48

Világbeszéd jelent meg. Ers szatirikus látásmód és az emberi természet reális, lemezteleníte ábrázolása jellemzi, egyes elbeszélései és regényei az utóbbi évtizedek olasz társadalmának kíméletlen korrajzát adják. Gyakoriak a szójátékok, neologizmusok, különféle irodalmi stílusok paródiái. Képzelt helyzeteiben, világaiban a szatírák melle többször megjelennek a tudományos-fantasztikus stílus elemei is. Rajongói létrehoztak egy online enciklopédiát, a Bennilogiát, amelyet kizárólag neki és világainak szenteltek, és teljes egészében az olvasói szerkesztik.

Az él jászol Vannak helyek, amelyeknek a neve egy nagy csatához kötdik, másoké a szarvasgomba minségéhez. Egyes helyek azért válnak híressé, mert o születe egy költ, egy színész vagy egy maózó. Vannak helyek, amelyek egy remeteségrl ismertek, vagy a karneválról, egy borról, esetleg épp a vérbosszúról. Vannak helyek, amelyekre azért emlékszünk, mert rádobták az atombombát, vagy egy kegyetlen bntény mia, vagy egy jellegzetes torta mia, vagy mert o van az autópálya k árata. Az én kis falum, még ha istenkáromlók és jámbor hívk egyformán lakják is, emberemlékezet óta az él jászláról híres. Az én emlékezetemben megmaradtak közül a húsz évvel ezeli karácsony volt a legbizarrabb. Pontosan egy évvel a földindulás el történt, amikor egy hétig havazo, méteres hó állt mindenhol, és a kamionsofr, Morgante megcsúszo a jég borítoa úton, s a szakadék szélén állt meg, amint azt a mveldési házban kifüggeszte fogadalmi felajánlása plakátján is láthatjuk. Ahogy már említeem, mindig is a mi megtiszteltetésünk és nagy erényünk volt Jézus születését színpadra állítani, elssorban a völgy többi jászlas falujával való rivalizálás mia. A jászolbizoság akkoriban több tagot számlált: Carambola tiszteletes az eladás vallási és történelmi hitelességéért felelt, Penna polgármester kivitelezési és biztonsági felels volt, Luciana, a varrón pedig díszlet-, jelmez- és látványmesteri minségben szerepelt. Sajnos azóta mindhárman elmentek, és soha nem pótolhatja ket semmi a szívünkben. Abban az évben nagyban akartuk csinálni a dolgokat, mert a szomszédos Castelchiaro falu bejelentee, hogy szenzációs jászlat állít a lámpaszaküzlet szponzorálásával, rengeteg állandó fénnyel meg egy villogó angyallal. Nekik volt a legjobb Madonnájuk is: az a n órákig tudo mozdulatlanul állni egy helyben, hogy a szeme sem rebbent közben, szerintünk nyugtatózták. Montevello, a másik irányban fekv falu is nagy színházi látványossággal bírt: kétszáz igazi báránya volt a betlehem körül. Az eladás után a tér mer szarsznyeggé vált, de a hatás garantált volt. Ca’ di Basso-nak volt a legjobb Jézuskája: egy törpe, aki lágy hangon énekelt; és a legjobb ökre is, egy fehér kolosszus, aki olyan párafelhket eregete, mint egy kémény. Nekünk meg ilyen riválisokkal kelle felvenni a versenyt, és minden évben új ötleteket kieszelnünk. 49

PoLíSz Morgante azt javasolta: – Csináljuk a jászlat egy kamionra, a Szent Családot a kabinba tesszük, az ökröt meg a szamarat a raktérbe. – Ja, Isten meg közlekedési rendr lesz – kommentálta Carambola tiszteletes türelmét vesztve. De Ato, a falu bolondja felkiálto: – Szerintem jó lenne! És minthogy Carambola tiszteletes sokat ado Ato szavára, kompromisszumot kötö: Vízkeresztkor a Három Királyok teve helye kamionon fognak érkezni. Megkezddtek az elkészületek. De abban az évben minden nehezen ment, különösen a fszereplk megtalálása. Az él jászol, ahogy mondani szokás, felemészti csillagait. Maria Carmela, aki három évig testesítee meg a Madonnát, teherbe ese. Nem a Szentlélektl, hanem egy kléruson kívüli kocsmárostól. Meg kelle választanunk Miss Madonnát, de nem volt könny, mert az enyém a vénemberek meg vénasszonyok falva volt. Valaki rögtön bedobta Ludmilla nevét. – De hát az külföldi! – kifogásolták a bigoabbak. – És azt beszélik, a hazájában állig felfegyverkezve mászkált. – Mindig eljár a misékre, dolgos kisasszony és szépséges leány – felelte Carambola tiszteletes. Amikor a „szépséges leányt” lehelte ki a száján, olyan volt, mintha reverendája elején felirat futna végig: „baromi dögös csaj”. Így aztán, hagyományrzk és xenofóbok dacára akkor elször szke és külföldi Madonnát választounk. Józse el évrl évre nehezebb dolgunk le. A néhány évvel azeli szentünk például rendesen felöntö a garatra, és jóízen elaludt a jászolban, maga melle a felpaprikázo Madonnával. A következ évi József derék gyerek volt, de mindig leese az álszakálla, kicsit faros volt, és folyton kacsintgato az angyalra. Aztán végre megtaláltuk a tökéletes Józsefet, vörösesszke szakállal, világos szemekkel, egy katolikus fafaragó munkás személyében. De megnsült, és felszede húsz kilót, s egy évre rá elment volna az ökör szerepében. Akkor szerzdtettek egy Józsefet egy másik faluból, egy fekete szakállas, rült tekintet alakot. Sajnos allergiás volt a szalmára. Két perc után tüsszögés-sorozatba kezde a taracktól, és eléggé jól látható takonyáradatot bocsáto a Kisded fejére. Végül asztmaroham ragadta el, és kezde felfújódni. Hordágyon kelle elvinni. Így hát abban az évben Morgante Donato kollégáját ajánloa. Bár délrl származo, magas volt és szke, ápolatlan szakállú. – Nem – mondta pap –, az az ember minden reggel káromkodik, és kapucínerbe mártogatja a szakramentumokat. – Derék gyerek az, dolgos is, a szabályokat is tiszteli – mondta a polgármester. – Ha megígéri, hogy nem szentségel i nekem, rendben – egyeze bele Carambola tiszteletes. – Szó sem lehet róla – felelte Donato, amikor elé terjeszteék a kérést. – Tudjátok, milyen gáz mozdulatlanul a hidegben, kezedben egy boal meg egy tejfelesszájúval, aki egyfolytában nyüszít a szalmában? Na meg ki tudja, milyen szikkadt nvérke játssza majd a Madonnát… 50

Világbeszéd – Ludmilla kisasszony játssza – mondta Luciana, a varrón villámló és kerít tekinteel. – Az a szke Ludmilla, amelyik a pékségben dolgozik? – . – Na jól van, hát ha nincs senki másotok… – mondta Donato. És ezzel elment karburátort szerelni, mert semmi nem szabadítoa fel anynyira, mint amikor megérinthee a motort, és összekalapálta három ujját, nyakig kente magát olajjal, eltört egy csavarhúzót, és ily módon kimerítve az egész hónapra szóló káromkodási keretét, megnyugodva jelent meg Luciana varrón el. Felszerelték gyapjúmellénnyel, bocskorral meg boal. A mellény egy rovarszálló volt, a bocskor szorítoa a vádl át, a botnak szarszaga volt. De Donato megfeledkeze minden szagról és kellemetlenségrl, amikor Ludmilla megjelent a színen. A kékes fátyol fél arcát eltakarta, de a másik fele is elég volt, hogy Donato szívében beindítsa a dugayúkat. Egymás mellé állítoák ket az istállóban, Jézuskával együ, akit abban az évben egy bizonyos Luigino alakíto, aki aztán késbb benzinkutakat rabolt ki. Megkezddö a nagy, koreografált havazás, de a jegyespár nem vee észre, csak egymást bámulták elveszve. Az ökörnek kakálási rohama támadt, és letojta az egész koát, de azok keen nem veék észre. Luigino Kisded, aki proli kovács volt, így meglehetsen robusztus is, de hálló nem, kezde kékes színt ölteni, de azt sem veék észre. Végül az angyal volt, vagyis Augusto, földi életében pizzású, aki noman jelezte, hogy a Kisdednek némi melegítésre volna szüksége. Beteek egy elektromos takarót a szalmába, már majdnem minden meggyulladt, de a két szerelmes természetesen ezt sem vee észre. Ezért Józsefet és Máriát Carambola tiszteletes koncentráltabb gyelemre intee, és a huszonhárom órai harangkondulásra minden készen állt. A jászol el, Morgante kamionjának fényében úszva számos mellékszereplt helyeztek el, köztük tizenkét pásztort birkával a vállukon. Mint mindig, most is Ato volt a legpechesebb; az övé folyamatosan belekakált a nyakába. Volt o még egy vízhordón, egy hétalvó és két parasztasszony tojásokkal. Morgantét, aki a favágó szerepében az Unità
hasábjait olvasta várakozás közben, megfeddték. Az angyal hintázo, az üstökös, amelyet Luciana varrón `ierekkel hímze ki, csillogo-villogo. Az ökröt meg a szamarat némi civakodás után megbékíteék. Az ökröt lencse-túladagolással, a szamarat az állatorvos rejtélyes injekciójával. Az eredmény az le, hogy az ökör böfögö, a szamár horkolt. A két fszerepl engedélyt kért, hogy elmenjen inni valami meleget. Éjfélkor, amikor a nézk körmenete megérkeze a jászolhoz, valaki észrevee, hogy Józsefnek rúzsnyomok vannak a nyakán, a Madonnának meg számos szalmaszál a fátylán, ami egyértelmen a hentergés biztos jele. De karácsony volt és megbocsátoak nekik. Szilveszterkor már együ éltek. Vízkeresztkor a Három Királyok megteék diadalmas belépjüket a kamionnal. Csak Gáspár és Boldizsár volt o, Menyhért részegségében kiese a fülkébl. De így is ugyanakkora siker volt. Ahogy Morgante mondta, másnaposan és gyzedelmesen: – Tökéletes jászol volt. Csak Lenin hiányzo. Carambola tiszteletes meg úgy te, mintha meg sem halloa volna. 51

PoLíSz

Alíz „See how they smile like pigs in a sty, see how they snied. I’m crying.” (John Lennon – Paul McCartney: I am the walrus)

– Mennyit szívsz, kislány? – Két dobozzal naponta, ha van pénzem. – Nem sok az? Csend. – Úgy értem, minek szívsz annyit? – Elüti az idt. – És honnan van rá pénzed? Csend. – És mit csinálsz i egyedül a lépcsn, mint egy hajléktalan? Hány éves vagy? – Tizenhat. – És tizenhat évesen csak lopod i a napot? – Hát te mennyi vagy? – Ötven. – És ötvenévesen egyedül mászkálsz, hogy kislányokkal dumálj? – Jársz templomba? Alíz horkant egyet, és feláll. Nagyon is jól volt o, ahol volt, a falnak dlve, a szellzrácsból áramló leveg melegítee a hátát, de a hülye barmok mindig utolérnek, mint a felhk, akkor is, ha nem várod ket. És most forró a háta, az arca meg lefagy. Mindig is hasadt személyiség voltam, gondolja, félig nyers, félig f. Alíz cigareára gyújt, és elindul a karácsonyi fények ala. Kereskedk kínálta neongalaxisok és vibráló üstökösök. Az  környékükön csak néhány karácsonyfa áll az udvarokon, elkurvult fenyk, amik színes díszeket mutogatnak az utcának. A városközpont ki van világítva, a periféria szinte sötét. Az üzleteknek látszaniuk kell, az emberek el is tnhetnek. Megáll egy 52

kirakat el. Táskák, táskák. Mennyi táska – mennyi holminak. Cipk, cipk. Mennyi láb, mennyi megteend lépés. És telefonok, mennyi telefon. Egyszer volt egy telefonja, a nvérétl kapta, különösen nagy bntudata lehete aznap. Aztán egy reggel nem találta. Luca eladta, hogy cuccokat vegyen magának. Aztán a cédék tntek el, azok, amelyeket egyesével írtak ki a számítógéprl, a kedvenc számaikkal. Csak egy komolyzenei maradt. Aztán a számítógép tnt el. Aztán Luca tnt el. Aztán kidobták a lakásból, elz reggel. A földszinten várta a holm a, két bröndben. Meg egy papírdarab. Ha visszajön, megmutatom a rendröknek az összes tt, amit a lakásban találtam. A fbérl ügyvéd volt, aki valamikor házfoglalókat véde. Megesik. Így Alíz nem tudja, ma este melyik csodálatos országban alhat majd. Nem megyek vissza anyámhoz, nem akarok több sírást látni, és nem akarok Adrianónál aludni, az egy disznó, akkor is megkefél, ha hulla vagy. És ha Fekete Füsthöz megyek, talán lenne helyem éjszakára, de aól tartok, o lesz a Rozmár is, az öreg narkós, fogatlan díler, félek, hogy leokád a porral, mint legutóbb. Bazmeg, hogy beszélsz, beszélj rendesen. Félek, hogy ingyen ad heroint. Aztán én meg átgyalogolok a tükrön, és a sürgsségin találom magam, és a Szívkirályn egy kikent doktorn, mint legutóbb, és azt mondja, gyelj csak, te kis lökö, miért akarsz most meghalni? Én meg nem

Világbeszéd tudtam válaszolni. A Fehér NyuSzltündér szi viszont egy pápaszemes ú biciklivel, mindig menekül, neki van egy nagy, kiadó háza, múlt hónapban voltam o. – Mel! – kiabálok, csak anynyit tudok, hogy o születe. – Mel, állj meg! Olyan a képe, mint aki mindent láto, és semmit nem tanult. – Ismerjük egymást? – Igen, voltam nálad Lucával, emlékszel? – A csaja voltál? – Hát, mondjuk, ja. – És most nem? – Most nem. – És mit tehetek érted? – Találhatnál egy helyet, ahol záját meg a sörét, böfög, és megereszt alhatok. – Ha találok, hagyod, hogy megke- egy foghíjas mosolyt. – Helló, tündérke. féljelek? Csend. – Azt hiszem, nem. – Eljössz velem egy koncertre? – Akkor hagyod, hogy megkeféljen – Kiére? egy nálam jóképbb haverom? – Hát a barátaiméra, nagyon ke– Na, akkor van helyed vagy nincs? mény srácok, a Sátán teremtményei, – Nincs. És elhajt a biciklivel. Alíz a vásárló csak hát a külvárosban játszanak, egy tömeg meg a táskacipvel teli, himbá- garázsban vagy mi a faszban, és nelózó szatyrok közö sétál, kinyitja meg kem nincs kocsim. – Nekem se. behunyja a szemét, így a karácsonyi – Kár, jól szórakoztunk volna. Pont fényekbl remegés, káprázat, színes csíkok lesznek, és  arra gondol, hogy az esetem vagy. – Hogy érted? valami mágikus helyen van, távol at– Hogy olyan elkeseredenek tnsz, tól a várostól. O egy Pizza Snack Bár rózsaszín meg sárga cégérrel, bemegy, hogy tudom, jobban vagyok nálad, és rendel egy pizzaszeletet krumplival, el nevetni támad kedvem. – Köszi. leül, és megérkezik mellé a Vigyor – Ugyan. Bocsi, tündérke. Segítenék, Kandúr. Magas, dagadt, csíkos pólót hord, haja a nemzeti válogato kék- de találnom kell egy fuvart. Feláll, már részeg, nagy teste imbojére festve. Egyik karjára egy kígyót tetováltato, a másikra egy focicsapat lyog, gatyája lecsúszik, fél segge kint emblémáját. Leteszi három szelet piz- van, dülöngél, feldönt egy széket. 53

PoLíSz – Van i valakinek egy kocs a, amit kölcsönadna? Egy kék kocsi esetleg? – Tágulj innen – rivall rá az egyik pizzású –, vagy hívom a rendrséget! – A pizzádnak olyan a szaga, mint a farkamnak – röhögcsél a Vigyor Kandúr. A pizzású felmutat egy kést. Miel elmegy, a Vigyor Kandúr ohagyja fél pohár sörét Alíz asztalán, és csókot dob neki. – Imádlak, bébi – mondja. – Köszi – feleli Alíz. Nézi, amint kimegy, majd az utasok felét odébb lökve és megtaposva felfurakodik egy buszra. Alíz felhajtja a maradék sört, és cigareára gyújt. – I nem lehet dohányozni. – Elnézést. Kimegy, és lekucorodik egy kirakat elé. – I nem lehet leülni. Akkor Alíz felhajtja a kapucn át, kicsit szitál a hó, az emberek versengenek a taxikért. Bemegy a könyvtárba. Jó meleg van. Képernyk mindenü. Hírek és képek a széles nagyvilágból. Leül a földre, hogy megnézzen egy dokumentumlmet a pingvinekrl. – Nem lehet a földön üldögélni – mondja egy biztonsági r. – Állni? – Ha nem zavarsz senkit. – Egy lábon? – Ne gúnyolódj velem, vagy kiváglak… Csend. Alíz nézi kicsit a pingvineket, ahogy ugrálnak a vízbe, meg szerelmeskednek, nevet, aztán beljebb megy, lézeng, bemegy a büfébe, felfedezi, hogy van pénze egy teára, a pultnál issza, nem ül le. – Nem ülhetsz le – mondja a pincér54

lány –, ha leülsz, ki kell zetned a különbözetet. – A különbözetet… Akkor a könyvekhez megy. Rögtön jobban érzi magát. Sok könyv volt már a társa ezen a ronda télen. Az övéit Luca elhordta, szinte mindet, hogy eladja. Luca csak vámpíros könyveket olvas. Nem azért, mert hülye, csak mániákus. Milyen egyértelm, milyen kegyetlen a tény, hogy Luca nem hiányzik neki. Jobban szeretnéd, ha hiányozna, Alíz? Talán igen. Ki hiányzik neked? Lát egy plakátot, egy nemrég elhunyt író fotójával. Szeree azt az írót. Hiteles irtózással és szánalommal beszélt a háborúról, rült tudósokat talált ki, és megneveee. Igen,  például hiányzik. És a barátaim is, Elsa és Faber. És az öreg Marion. A könyvbarátaim. Olvasni kezd, olvas, olvas, olvas. – Nem lehet – mondja egy könyvtáros. – Bele lehet nézni, de nem olvashatod i ki az egészet. Hogyne, van különbség. Könny drog meg kemény drog. Az én farmerom, meg azé a lányé, aki elsétált. Pizza krumplival, vagy sima pizza, és kész. Mindenkinek odaadni magát, vagy valakinek adni. Még tizenhat év, vagy ennyi volt. Kezdek megbolondulni. Egy szke, kék szem srác bámulja, egy hétköznapi Kurt Cobain, akinek jóval több esélye van megöregedni. Imádom, gondolja a ú, szeretem a slampos lányokat, akik aztán gyönyörek lesznek, ez i, ha leporolod, megmosod és kényezteted kicsit, maga a csoda. Hülyének látszik, de édes, gondolja a lány. Közben megszólal egy hang: „Megkérjük kedves látogatóinkat, hagyják el a könyvtárat, zárunk.” Kihunynak a fények, kimegy. Kívül a

Világbeszéd város szürke, a tér üres, a templomot rácsos kapu védi, nem ülhetsz a lépcsre, Isten talán golyóálló mellényben köröz, gondolja Alíz. És arra gondol, ma este talán az állomáson kell aludnia, nem fogja sokáig bírni abban a hidegben, nem fogja bírni, de mi a fasznak beszéltek nekem bátorságról meg lendületrl meg méltóságról, csak egy méter hatvanke vagyok negyvenhét kilóra, hogyan bírnám elviselni a világ csikorgását meg a holtak üvöltését, és a rock végét, és a fagyot, és az éhséget, az osztrigazabáló rozmárokat meg az irgalmas dílereket… Nem csináltam végig Hatvannyolcat, Hatvanhetet, és talán Kétezer-nyolcat sem csinálom végig. Szükségem van egy angyalra. Ha nem, nem tudom, mit csináljak. Nem adom magam senkinek, nem lopok, nem kiabálok az út közepén, egyszeren csak kimegyek az állomásra, és megvárok egy vonatot. Vagy felszállok rá, vagy aláfekszem. Miket beszélsz, Alíz. Egyél egy gombát, amitl megnsz, vagy egy olyant, amitl öszszemész. Nézz be a fészer alá, o van Szajkóhukk, egy divatos kis bár neve is ez, o, ahol valamikor a könyvesbolt volt, az, amelyiket a legjobban szeretted, a vaksi eladóval meg a nvel, aki fejbl tudta Sylvia Plath-t meg Majakovszk t, ahonnan el lehete lopni a kicsi könyveket és tömjénillat volt mindenhol. A szke idejön. Nincs szárnya, de úgy tnik, meg akar menteni. Még vacillál. Határozd el magad, hülyegyerek, már kétszer rád néztem, mintha te zenélnél a színpadon. Mit kéne csinálnom, letolni a nadrágom? Akarod látni a hasamat? A fenekemet? Szép fenekem

van, tudod? Mozgasd meg a szárnyadat, kiskakas. Csak néz, csak néz, gondolja a ú, tényleg nagyon helyes és egészen biztosan rült, de szeretem az rült csajokat. A lány kivesz egy cigareát, rágyújt. Köhögnie kell. Egy zenekar köhög így, vagy egy bolgár kamionsofr, a Vigyor Kandúr, vagy egy metálénekes. A ú meghatódik. Megmentelek, ó, tüdvészes Mimi, lázas szem lány, én leszek a te angyalod, a te alternatív tüzes angyalod. Nem alszol egyedül ma éjjel. – Mennyit szívsz? – Két dobozzal naponta, ha van pénzem. – Nem sok az? Csend. – Úgy értem, minek szívsz annyit? – Elüti az idt. – És honnan van rá pénzed? Csend. – És mit csinálsz i egyedül a lépcsn, mint egy hajléktalan? Hány éves vagy? – Tizenhat. – És tizenhat évesen egyedül vagy? – Hát te mennyi vagy? – Huszonegy. – És huszonegy évesen nem tudsz mást mondani egy lánynak? – Mire vágsz fel? Azt hiszed, tetszel? Alíz sír, de olyan halkan, olyan diszkréten, kezébe rejtve arcát, hogy a ú észre sem veszi, és bosszúsan odébbáll. A lány kinyitja a szemét. Egyedül van, a karácsonyi fények boltíve ala, vörös csillagok szivárványa, a Plutó madarainak röpte ala. Kilép, ersen havazik, felgyorsítja lépteit. Csak lesz egy hely, ahol alhat, Csodaországban.

55

PoLíSz

Vörös rózsa A tárgyalóteremben közel húsz ember ült. Akkora csend volt, hogy hallani lehete a buborékok pezsgését az ásványvizes palackokban. A komoly arcok a pillanat jelentségérl árulkodtak. Az asztalfn egy ids úr foglalt helyet, vonásai kemények. Hegyes álla és sr fehér szemöldöke ragadozó madárhoz tee hasonlatossá, egy szirti sashoz, például, aki tekintélye magasából mindenkin uralkodik. Még ha keze enyhe remegése jelezte is az évek fáradalmát,  volt a fnök, minden gesztus és tekintet ezt tanúsítoa. – Tizenhat éves voltam – kezde bele az öreg –, diadalmas és aljas, csodálatos és nagyon szomorú kor. És mindennél jobban akartam egy lányt, akit szerethetek. De tizenhat évesen, abban a jóravaló városban, abban az elkel gimnáziumban két tulajdonság kelle ahhoz, hogy párt találjon az ember: nagyon gazdagnak kelle lenni, vagy nagyon szépnek. Én nem voltam gazdag, nem engedheem meg magamnak egy motort, vagy szép, rombuszmintás pulóvereket, vagy divatos pólókat. Szinte egész évben kézzel kötö, vastag fonalból készült, enyhén na|alinszagú pulóvereket hordtam. Szép sem voltam. Arcomon paanások virítoak, hajam rendszerint fésületlen maradt. Ajkaim alá keser ránc vésdö, az, amelyik most is o van. Magas voltam, de görnyedt a tanulástól, és mindig koszosak voltak a körmeim, akármennyire igyekeztem is ápolni ket. Így hát, akár valósak voltak hiányosságaim, akár nem, én szenvedtem tlük, és sokat voltam egyedül. Vasárnap délutánonként órákat sétálgaam a központból a legtávolabbi külvárosig, és irigykedve néztem a párokat. Elalvás el csókokról álmodtam, túláradó érzelmekrl, mindent elsöpr szerelmekrl. Jeleneteket és párbeszédeket játszoam le képzeletben, komédiákat és drámákat, amelyekben hódítok, vagy engem hódítanak meg. De a valóságban egyedül voltam. Igazságtalanul, elviselhetetlenül egyedül, ahogy abban a korban van egyedül az ember. Tényleg, kérdezhetik önök, tényleg nem volt semmim, ami egy lánynak tetszhet? De igen, sok verset tudtam kívülrl, szép hangom volt, és borzalmasan viselkedtem. Olykor berúgtam, és az iskolában azt mondtam, az utcán aludtam, vagy hogy egy éjszakai bárban verekedésbe keveredtem. Néhány lány érdekldö, elhie, de aztán olyannal járt inkább, aki normálisabb hazugságokat mesélt. Amíg meg nem ismertem Fiorenzát. Második félévben került az osztályunkba, egy másik városból költöztek oda. Mindenki, diákok és tanárok, mindannyian els látásra beleszereünk. Magas volt, karcsú, mogyorószín szeme volt és rakoncátlan frufruja. Amikor igazgatta, keze egy mozdulatával szabaddá téve homlokát, egy partitúra lapozására emlékeztete. Volt egy bájos anyajegy az arcán. Hangja vékony, édes, bár nem beszélt sokat. Az iskolában jól szerepelt, mindenkivel udvarias volt, de tartózkodó. Éppen ez volt a vonzereje, hogy mindig bájosan elérhetetlen maradt. A úk el mindig megjátszoa magát. A lányokkal vagy nagykép volt, vagy félénk. A tanárokkal kicsit beképzelt. De csak azért beszéltek így róla, mert 56

Világbeszéd visszautasítoa a szerelmüket. Csak én érteem t. Fiorenza különleges volt, egyedi. Egy ritka virág, amelyet nem a számára megfelel talajba ülteek. Elkezdtem hát beszélgetni vele. Azért mertem ilyen bátor lenni, mert semmi reményem nem volt. A gimnázium összes idsebb tanára, akit megigéze a szépsége, udvarolt neki, és a lába elé vetee magát. Játszoák a kihívó, a kiismerhetetlen, a pojáca, a világ szerepét, hogy felkeltsék érdekldését. Nem volt mit tenni. Távol tartoa ket magától, egy édes mosollyal, amelybe cseppnyi pikírt kegyetlenség is vegyült. Velem viszont szívesen beszélgete. Irodalomról, a gyerekkoráról. Vidéken születe, mint én,  gazdagnak, én szegénynek. Fára mászo, mint én, és ismerte a csillagos eget, a kútba merül vödör hangját és a kandalló varázslatos tüzét. Én is beleszereem hát, mint mindenki, de mindenkitl eltér módon. És együgy, rült álmodozásomban azt gondoltam, én vagyok a kedvence. De sajnos az egyetemrl megérkeze legyzhetetlen riválisom. Egy gyönyör, félig német, szke ú, aki mindennap más inget és pulóvert ve fel, és volt egy olyan szke Vespája, mint  maga. Minden nap jö, udvarolt Fiorenzának az iskola bejáratánál, míg egy nap  felszállt az aranyszín Vespára. Karja a ú nyakát ölelte, szélfúa frufruja ala mosoly játszo. Megéreztem, hogy ez az udvarló elrabolhatja tlem. Így a reményveszteség merszet öntö belém, és olyan tere ösztönzö, amely megváltoztaa az életemet. Tudtam, hogy Fiorenza egyik vágya az, hogy eljusson Velencébe. Egy reggel, nem is gondoltam ki elre, mit fogok mondani (belerültem volna a megfelel szavak keresésébe), megállítoam a folyosón: „Eljönnél velem vasárnap Velencébe? Egész napra? Mindent én állok.” „Szívesen – felelte –, rendben van.” Képzelhetik azt az örömöt, a lázat, az aggodalmat, amit azok a szavak kelteek bennem. Mindössze három napom volt, hogy elkészítsem a kirándulást. És a hangulatom percenként változo. Egyik pillanatban boldog voltam, és elképzeltem, amint már a karjaimban tartom, és mindenkinek elmesélhetem hódításomat. A következben a pokol tornácán éreztem magam, reegtem, hogy valami elre nem látható dolog mindent tönkre fog tenni, hogy nem elégszik meg egy olyannal, mint én, hogy csak szánalomból fogadta el a meghívásomat, vagy hogy elhenceghessen a barátninek, és jót nevessenek rajtam. De a f problémám az volt, hogy alig néhány lírám volt. El kellet teremtenem a pénzt a vonatra, az ebédre, és tartalékot is képezni az esetleges kisebb kiadásokra. Úgy számoltam, legalább ötezer lírára lesz szükségem, és összesen háromezrem volt. Dolgoztam. Autókat mostam, éermek konyháin mosogaam, ládákat rakodtam a piacon. De atal voltam, kicsit sem dörzsölt, és átvertek. Fizetségként ezernyolcszáz lírát kapartam össze. A két retúrjegy kétezer négyszázba került. Maradt ezerhatszáz ennivalóra, és nyolcszáz az elre nem látható kiadásokra. Egy hideg, ködös, csodálatos reggelen érkeztünk Velencébe. Narancssárga kapucni és fekete svájcisapkája volt rajta, színésznnek tnt. Rajtam egy kölcsönkapo, tengerészkék télikabát, meg egy kevés brillantin, igazán csak kevés, a szemöldökömön is. Egyszóval, se szépnek, se csúnyának nem éreztem magam. Különben is, mellee mindenki más57

PoLíSz hogy néze rám. Sétálgaunk a Három királyok hidakon, a sikátorokban. A szkebbekben súroltuk egymást, el remegni kezdtem. A millió kis üzlet egyikében megláto egy apró üvegállatkát. Egy rózsaszín, átlátszó hayút. Kockáztaam, hatszázötven lírába került, megajándékoztam vele. Egymás melle sétálgaunk. Nevetése, tekintete barátinak tnt. Talán szimpatikus voltam neki, de ártalmatlan, tetsze neki, hogy nem kell védekeznie, vagy hódítós jelenetektl tartania. Miközben  fényképeket készíte egy kis Leicával (csak jóval késbb tudtam meg, hogy csúcskategóriás gép volt), én csendben odébbálltam, és kitanulmányoztam a kiüls éermek kifüggeszte étlapjait, számolgatva, melyiket engedhetem meg magamnak. Így amikor azt mondta, „Éhes vagyok”, már tudtam, hova kell menni. Sem túl drága, sem túl nyomorúságos. Egy kis traoria a San Giacomo tér szélén, kinti asztalokkal. Gyakorlatilag kívülrl tudtam mindennek az árát. ezer líráért rendelt. Beleszámolva a kiszolgálás díját, tudtam, én hétszázért választhatok. Csak polentát kértem. „Paraszt tál”, mondtam nevetve. És akkor elször furcsán néze rám, igazán kedvesen. Sebészi pontossággal zeem ki a számlát. Ötven líra maradt a zsebemben. Kimentünk a lagúna partjára, leültünk egy padra. Gyenge napfény melengete, a galambok morzsákat koldultak. Sokáig o maradtunk, elgémberedve, fecsegve. Mesélt a vidéki gyerekkoráról egy nagy, hideg villában, a szigorú apjáról, és távol lév anyjáról. Kiöntöe a lelkét. Azt mondta, a gimnáziumunk meg a városunk túl sokat ad a látszatra. Azért jö oda, hogy megismerje a világot, mert mindig is hercegnként bántak vele, de  nem hercegn. A családja lecsúszo. Dolgoznia kell majd. Szerete volna mezgazdaságot tanulni, palántákkal, virágokkal, növénytermesztéssel foglalkozni. Én is meséltem neki a gyerekkoromról, némi igazsággal, némi hazugsággal fszerezve. Természetesen nem beszéltem neki a jelenrl, a vasárnap délutánjaimról és a magányról. „És te hogy érzed magad a városban?”, kérdezte, lapozva egyet a partitúrában. „Hát – feleltem –, sok barátom van.” „Tényleg? – csodálkozo . – Nekem olyan magányosnak tnsz…” „Nem vagyok magányos”, mondtam. És hozzá akartam tenni, egyedül vagyok, az más. De abban a pillanatban egy régi bárka haladt el melleünk, az az aranyozo orrú a piros felss evezsökkel. Hangosan kiabáltak, úgy 58

Világbeszéd edzeek, és mi köveük ket tekintetünkkel a fényes párafelhbe, míg el nem tntek. Az elünk tornyosuló homlokzatok nagy akvarellképe belemosódo a napnyugtába. „Ideje indulni”, mondta, és kirázta a hideg. Mintha akkor ébredtem volna hirtelen, az éjszaka közepén. A zajok, a fények, az arca úgy öntöek el, mint egy megáradt folyó. És megérteem, hogy szeretem, hogy  o áll elem és tennem kellene valamit, elmondani mindazt, amit érzek, vagy örök életemben visszasírom azt a pillanatot. De néma maradtam, megbénultam, csak bólintani bírtam, a szívem vadul vert. Ám amikor a sikátorok pókhálóit szeltük, és testünk ismét súrolta egymást, visszatért a bátorságom. Éppen valami szenvedélyest, visszavonhatatlant, megkérdjelezhetetlent, megfellebbezhetetlent készültem mondani, amikor megláa egy virágárus standját. Vörös és sárga rózsák paleáját, ahogy a víz szürkéjében tükrözdnek. „Jaj, rózsák! – kiálto fel. – Annyira szeretem ket…” Elsápadtam. Gyötört, hogy csak az a nyomorúságos érme van a zsebemben. Egy másodpercre utáltam Fiorenzát. Hogyhogy nem tudja, hogy szegény vagyok, hogy nem elégíthetem ki minden szeszélyét? Direkt csinálja, tudja, mit fogok mondani? Nagyon hosszú másodpercek voltak. Aztán megértee zavaromat. „Csak úgy mondtam, nem akarom, hogy vegyél nekem, már így is nagyon kedves voltál.” A vonatút visszafele csendekkel volt terhes. nagyon édes volt, idnként a vállamra hajtoa a fejét. Én kicsit merev maradtam, féltem, túlságosan szaglok a brillantintól. Talán megcsókolhaam volna. De a lelkem máglya volt, egyszerre ége benne szerelem, büszkeség és harag. Nem tudtam megfeledkezni arról a pillanatról. A lehetetlen rózsa, a megtagado rózsa. Talán egyetlen szál elég le volna. El is lophaam volna. Kitalálhaam volna valamit. Nem teem. majdnem álomba merült. Nem érdekelte, nem érthee a fájdalmamat, talán el is felejtee az egészet. De én nem felejteem. Míg a vagon zakatolt, egyszerre éreztem teste melegét, és annak a gyógyíthatatlan sebnek az égését. És a vonat befuto az állomásra. Az öreg meglehetsen teátrálisan elhallgato, egyik kezét a szeme elé emelte, mintha meséje minden képét el akarná törölni. – Hát ez a történetem – fejezte be egy sóhajjal. – Akarják tudni, hogyan végzdö? Úgy végzdö, hogy szépséges útitársam eljegyezte magát a német úval. És az iskola után soha nem láam viszont. De nem felejteem el. Zavart, tiszteleeljes csend ült a teremre. Valaki köhinte. – Talán most, uraim – mondta az öreg, egyenként végignézve rajtuk –, talán most értik már, miért leem a világ legnagyobb virágkertésze, gazdag és fontos ember. Talán megértik, miért kezddik minden általam nemesíte új rózsafaj neve F-fel: Francine, Federica, Fanny... és Fiorenza. Természetesen megtanultam nket hódítani, olykor venni is, és volt bellük bven az életemben. De soha nem voltam olyan hsiesen szenvedélyes és soha nem gyztek le annyira, soha nem kívántam egy nt olyan mardosó kínnal. Semmi sem drágább és kegyetlenebb nekem annál az emléknél. Ezért ma átadom vállalatomat önöknek, kedves barátaim, eladom önöknek. Váratlan és érthetetlen, 59

PoLíSz hogy eladom, mondta valaki. De van oka a sietségemnek és a vágyamnak, hogy ma lezárjak mindent. Az öreg lehunyta a szemét, és egy pillanatra úgy tnt, felülkerekednek rajta az érzelmei. De aztán folytaa: – Csaknem ötven éve, az év minden napján küldtem egy rózsát Fiorenzának. Nem próbáltam viszontlátni, nem küldtem kísérkártyát, csak egy névtelen és csodálatos rózsát, minden alkalommal másfélét. De nem küldök többet. Három nappal ezel megtudtam, hogy meghalt. Semmi nem érdekel már ezen a világon. A virágok, amelyeket alkoam, a cégem, a szerencsém mind abból születe és n ki, hogy be akartam gyógyítani az aznap szerze sebet. Tudom, hogy önök közül sokan cinikus kupecnek tartanak. Talán az vagyok, vagy az voltam. De az én tüskéim közt is n egy virág. Egy emlék virága. Most már tudják az igazságot. Bocsássák meg, ha egy öregember szomorú meséjével untaam önöket. Pillanatnyi csend. Aztán a brszékek megnyikordultak, zsibongás támadt, és a jelenlevk egyike felállt. Egy sz oroszlánsörény fér volt, magas rangú lehete, tekintve, hogy éppen az öreggel szemközt foglalt helyet. Beszélni kezde, és nem szégyellte, hogy szeme megtelt könnyekkel. – Csodálatos történet, nagyságos uram. Megtiszteltetés számunkra, hogy megvásárolhatjuk a cégét, és tovább folytathatjuk a munkáját, amely ilyen szerencsétlen és nemes körülmények közö születe. Még ma aláírjuk a szerzdést. – Köszönöm – mondta az öreg –, és sok szerencsét. Botjára támaszkodva kiballago, titkára kíséretében. Érezte magán a meghato, csodáló tekinteteket. Bezárkózo az irodájába. A titkára egy csésze teát hozo. Ivo egy kortyot, aztán elnevee magát. – Beveék... – Azt hiszem, igen – mondta a titkár. – Amikor felfedezik a könyvelésben a lyukakat, meg a vagyoni helyzetet, akkor fognak csak igazán sírni – mondta az öreg gúnyos ntorral. – Igen, nagyságos uram. Bocsássa meg bizalmaskodásomat, én számtalanszor láam önt embereket átverni, de ez volt a fmve… – Vörös rózsák… Velence… a szép osztálytársn – mondta az öreg az ablakot bámulva. – Hogy lehet valaki ennyire hiszékeny? A titkár válaszként egy zsebkendt nyújto neki. – Kérem, uram – mondta –, önnek könnyek ülnek a szemében. – A nevetéstl – mondta az öreg elhaló hangon. – Természetesen – mondta a titkár. Lassan kiment az irodából, és becsukta az ajtót, magára hagyva az öreget. Pál Judit fordításai

60

Merített szavak

Ébert Tibor

A gall háború Tanultam. Latin szavakat jegyzeteltem épp, amikor érte jöek. A hordágyon kéksávos pizsamában szinte testetlenül feküdt. Parázslo még a láztól a két csontos üregbl tüze ötvenegy évnek. És abbahagyva a De belle Galicót néztem apám. Fonnyadt brárkai közö bágyadt mosoly vánszorgo. Inte nekem. S az ujja úgy maradt, mint szemafor: mintha szabad utat jelze volna magának... másnak… Néztem, amint elviszi a két egyenruhás, halloam, hogy csapódik be az ajtó. Tanultam tovább…

Barangolás a csévi utcából áérek a damaszkuszi útra paogato kukoricát eszem és paulusból saulusszá leszek mikorra felérek a dombra petrus a nevem vagyis kszikla a kukoricáimat mind megeem a zacskót eldobtam s onnan fentrl tágra nyito szemmel lenézek a tájra vakságomat eldobva

megyek tovább jézussá júdássá pontius pilátussá változom néróvá angyalokká s a cirkuszi bohóccá zebulonná… és folytatom barangolásom

61

PoLíSz

Álarcosok Ki állítja meg a völgyi vonatokat? Az éj. A csillagok. Ki halkítja el a sínek futamait? A rád-emlékezés. Ki seenkedik az állomások el csukódó visszhangokba kívánkozón? Én. Amo a folyó partra löki sustorgásait. A titkok széöredezve egymásra torlódnak. (Az éj. A csillagok. Hangfogók. Én. A várakozások árnyékaival. Egy messzi város megvilágíto arca, ezernyi százezernyi arc: elreteszelt jöv.)

Egy cinke rekviemje elbúcsúztam a varjaktól és elbúcsúztam a rigóktól elbúcsúztam a magasságoktól ahol cikáztam önfeledten amelyekbl csrömmel kihasítoam darabkákat és elbúcsúztam a mélységektl ahova belehulloam hallgatózva ezerféle kíváncsiságoktól zve titkokat remélve és elbúcsúztam a mókustól akié akrobata mutatványaival az egész mint az enyém és elbúcsúztam az embertl akinek jól ismerem az arcát a tekintetét, aki mindig olyan akar lenni mint a többi és elbúcsúztam magamtól akinek emlékezetében moccan még a táj az egykori bizonyosság fényessége bepólyálva árnyaival...

62

Merített szavak

Barcsa Dániel

Brüniszkáld (beszély 14. folytatás) Megérezte a fényt. Brüniszkáld elmosolyodo. – Ez, nyilvánvalóan a Menny! – gondolta. Friss leveg áradt valahonnan, és majdhogynem hvös volt: nem észlelt kénszagot, s a lelkét sem égee kínzó, emészt tz. Elkerült tehát – a józan ész következtetése volt ez – Poklot és Purgatóriumot. (Hogy túlélte volna a medvekalandot, azt eleve kizárta az eshetségek közül.) Brüniszkáld – ez hatalmas erfeszítésébe került } szemét nyitoa. Felülrl igéz, türkiz csillagpár néze vissza rá. Valahonnan ismers volt ez a magas homlok, a kissé tos orr, és a gesztenyeszín haj. „Szz Mária!” – suogta. Hsünk atyja sokáig dédelgee azt a háborodo álmot, hogy kisebbik át az egyháznak szánja. Így a még gyermek gróf egy kolostori iskolában irigylésre méltóan széles, és igen hasznos mveltségre te szert. Tanítója, Pelbárt barát egy nap például hosszasan beszélt nebulóinak Szz Mária küls jegyeirl. „Megváltónk anyjának – taglalta többek közt – nem lehete rtszín haja, mivelhogy a vörös vászoncselédek valamennyien buja természetek. Az is kizárt, hogy a Boldogasszony lenhajú le volna, mert a szkék ingatagok és gyönge szívek. Miasszonyunkhoz azonban fekete tincsek sem illenének, hiszen a sötét br és üstök fehérszemélyek mind feleébb házsártosak. Mindebbl pediglen más nem következhet, mint-

hogy Szz Mária haja színe csakis barna, gesztenyebarna lehete…” A Szz Máriának vélt leány tekintetében öröm lobbant, amint észrevee, hogy Brüniszkáld porhüvelyébe – habár csak botladozva –, de visszatér a kóborló lélek. – Megjö, Fruzsina, megjö! – kiáltoa lelkendezve, ama székely kifejezést kétszer is kimondva, amely úgy értelmezend, hogy a beteg jobban le, magához tért. A kimvelt emberf kissé elcsodálkozo azon, hogy a Mennyben nem a latin beszéd járja. Ám nemigen hagyták tndni sokáig ezen a furcsaságon, mert az égi jelenés helyébe váratlanul betolakodo egy igazi csúfság, olyasféle, mint a Sátán öreganyja. A megtéveszte iú igencsak elszontyolodo, mert fölébredt benne a gyanú, hogy mégsem születe meg a döntés üdvözülésérl: Menny és Pokol – Miaszszonyunk és egy nstény ördög – még csak most fog fölöe sorsáról huzakodni-vitázni. Az ördöngös szüle – Brüniszkáld örömére – eltnt hirtelen. Ám – Brüniszkáld bánatára – nem tért vissza Szz Mária sem. Egész lényével gyelt. Körülöe suogva ejte szavak keltek-kavarogtak, gyors kérdések és válaszok váltották egymást. A német lovag reménytelen próbált e beszédáradatból kihalászni akárcsak egyetlen ige-halacskát is, aminek alakját fölismerheti. Úgy tnt, a pokolbéli utálatosság kerekede felül. Száraz és hvös te63

PoLíSz nyerét Brüniszkáld homlokához szorítoa: ebbl az iú sejteni kezdte, hogy halhatatlan lelkén kívül kell lennie még él testének is. Aztán egy mondat, ami úgy hangzo, mint egy parancs, vagy utasítás: ajtó nyílt és csukódo – a Mennyország kapuja nyilván most zárult be végzetes véglegességgel a vesztes égi küldö mögö –, s a bnös magára maradt az alvilági vénséggel. „Pokolra jutok tehát…” – sóhajtoa a kárhozatra ítélt, s próbálta maga elé idézni fbenjáró s meggyónatlan vétkeit. Mindeközben a sátáni vénség körülöe sertepertélt, s ugyancsak készüldö valamire. Kétség sem férhete hozzá, hogy Brüniszkáld ellen forral valamit. És valóban, hamarost a rusnya öregasszony ismét elfoglalta kiszolgáltatoja látóterét, majd a tehetetlen testet átnyalábolta, s hihetetlenül ügyesen, egyetlen ers rántással felültee. Megragadta a beteg hosszú ingének alsó szárnyát, s a fejen áthúzva lecibálta a verejtéktl csatakos ruhadarabot. Az iú – lovagi fogadalmához híven, igazi athleta Christiként – Krisztus bajnokaként – próbálta óvni jó hírét s erényét. Tiltakozo, st – akármennyire is ertlenek érezte magát – megkísérelte az ellenállást is, ám egy méretes pofon más belátásra térítee. „Vajon mikor hagytam megtorlatlan utoljára, hogy felképeljenek?” – merenge vörösl orcával a prén lúdbrz Brüniszkáld. – „Mióta lovaggá ütöek, egyszer sem.” Lehetségeit latolgaa, ám végül is arra juto, hogy becsülete védelmében párviadalra hívni az öregasszonyt képtelenség, eltángálni – egyelre – lehetetlenség. Így hát kénytelen-kelletlen trte mindazt, amit rossz sorsa reá mért. 64

Ül helyzete viszont új távlatokat nyito számára – már ha egy szoba látványa távlatnak számít –, és végre segíte felismerni valós helyzetét. Szemben vele egy durván ró deszkaajtó látszo, rajta – zár és kilincs helye – valamiféle fából készült kallantyú, vagy retesz, amelyet egy lelógó zsinórral lehete nyitni-csukni. Balra ikerablak – mi, egy kései kor gyermekei, román stílusúnak mondanánk –; nem éppen nagyméret, de elegend fény és leveg áramlo be rajta. Jobbra pedig fehér, meszelt, dísztelen fal, melynek egyetlen éke egy feszület volt. A kereszten – ó, Uram bocsáss! – egy tacskólábú, kaszáspók karú Krisztus függeszkede, ki jóindulatúan, de meglehets bárgyúsággal mosolygo az alant lévkre, s a szoba közepén álló kamarás asztalra. Az asztalon pedig edények és kosárkák a gyógynövények, meg szelencék és tégelyek holmi titokzatos porok és kencsök számára. Volt még a szobában, balra tle, egy, a Lebeék kcímerével díszíte kandalló is, amit Brüniszkáld nem láthato, mivel a feje mélyen belesüppedt a párnába. Benn, a kéménynyílás alai térben a mohó lángok jó étvágygyal emészteek egynéhány kövér fahasábot. A tz fölö, a kolláton – azaz szolgafán – füles üstféle lógo, benne zubogva forrt a víz. Brüniszkáld testét a medve több helyt is alapost megcsúfolta. Fruzsina néne nem volt híve a kötözésnek. Sokszor hajtogaa: „a kötés a fert bölcsje”, ezért inkább hagyta, hogy a sebhelyek hadd érintkezzenek a szabad levegvel. Persze a sérüléseket elláa gondosan: gyakran mosogaa, s hol egyféle, degenyegnek látszó balzsam-

Merített szavak mal kenegee, hol valami ers illatú, veres szín porral hintegee. Volt azonban egy igen nehezen gyógyuló seb is, ami kivételes bánásmódot igényelt. Hogy a támadó kórságot megakassza, a vénasszony maga talpalt le nagy nyögdécselések közepee a várudvarra, hogy a ganyédombról kiválogathassa a frissen kikelt nyüvek közül a legélénkebbeket, kiket aztán a megindult üszkösödés fészkébe telepíte. – Meglássa a gróf úr – magyarázta az elképedt Lebeé Lászlónak –, a bárenkák se legelik le a füvet különbül, mint ahogy majd ezek az áldo kicsi jószágok fognak elbánni evvel a rusnya fertelmességgel! Brüniszkáld sebláza könny volt és rövid. Ám utána az elgyengült beteg oly aléltsággal határos, hosszú és mély álomba merült, hogy csak az odaadó meggyel láthaa: egyáltalán lélegzik-e. Amikor a sebek már szépen kezdtek pörkösödni, s úgy tnt, a halál – immár nem elször – ismét vesztésre áll Fruzsina fortélyaival szemben, a javasasszony végre inget adhato a pre porhüvelyre, hogy az iú illend állapotba kerülhessen a megmentjét minden áron türelmetlenül látni akaró Lebeé Anna els látogatására. A leány, miután betee a lábát a betegszobába, többé már nem is akart onnan távozni. A vénasszony – ki úgy remélte, e vizitáció csak tisztelg lesz, és így igen rövid – ugyancsak feldühödö ezen, mert a két kezével szede burjánjaival, a maga kotyvasztoa titkos szereivel nagyon is szerete egyesegyedül lenni. Ámde ura húgát mégse penderíthee ki csak úgy: ezért a beteg javát emlegetve próbálta t több-

szöri kérleléssel is rávenni a távozásra. Mindhiába. A gróisasszony süketet játszo. Ártatlan, türkiz pillantásokat vete Fruzsinára – de mosolya, mint a penge –, és maradt, maradt, továbbra is maradt, eltökélten. A javasasszony nem szoko hozzá, hogy bárki is szembeszálljon akaratával, hiszen mindenki tarto tle egy kicsit. Mert hát senki se tudta biztosan: a vénasszony tényleg csupán kivételes tudású vajákos-e, avagy mégis inkább boszorkány, ki képes szemmel verni, átokkal bvölni. Ám, ezúal, Lebeé Annában, emberére akadt. Mivel a szép szó nem használt, bevetee sötét praktikáit. Elkezde a kandalló tüze fölö – csúf, és reenetes képeket vágva – valamiféle gyanús és inkább ártónak tn fzetet kavarni, s hogy még elriasztóbb legyen, mellé félelmetes varázsigéket is mormolni. Aztán, amikor ez hatástalannak bizonyult, hát vérfagyasztóan hörgö és kajabált is hozzá. Végül olyan iszonyú bzt kelte, amitl maga is fulladozo, és fél volt, hogy a már szépen épül beteget maga a gyógyító nyuvasztja meg. Annának azonban egy új, bimbóból tüzes virágba boruló érzés akkora ert ado, hogy legyzte minden kélt undorát és félelmét, s a javasasszony tehete bármit, valamennyi ügyeskedése megtört a szerelmetes elszántságon. Már csak az maradt, mi a természet fölö áll. Tehetetlen mérgében a banya átváltoztaa a leányt varasbékává – ezt Bogyó, „Isten úgy segéljen!”, a maga szemével láa, amikor belese a betegszobába –, ám a vénasszony a kis varanggyal se bírt, mert az ügyesen elugrált elle. S amikor végre mégis valahogy sarokba szorítoa, 65

PoLíSz és csontos ujjaival megcsípte, hát úgy szemen le köpve, hogy majdnem megvakult. Fruzsinának így bele kellet nyugodnia vereségébe, és – Bogyó erre is kész volt letenni az esküt – egy ujjcseintéssel kénytelen-kelletlen visszaadni Annának az emberi formát. „Nem bánom, küsasszon” – játszotta el a konyhán borzongó hallgatóságának igen élethen az esetet a szolgáló –, „ha annyira maradni akar, hát maradjék! De osztán azt teszi, amit én mondok, me’t nem békává, hanem csórécsigává bvölöm!” Annát végül is a javasasszony bevonta az ápolásba, leginkább el-elszalajtoa ezért vagy azért. Így legalább nem vén tagjai fáradtak, s ráadásul mégiscsak nyert egy-két egyedüli, nyugodt percet betegével és titkos medicináival. Persze mindebbl az alélt álomba rejteze Brüniszkáld nem láto és nem hallo semmit se, pedig igencsak tanulságos és hasznos, ha az ember – valamilyen csoda folytán – megpillanthatja jövendbel ét valamely megcsúnyult formájában is. (És persze az sem árto volna, ha Bogyó beszámolóját Fruzsina sötét bbájairól megersíti egy hihet szavú tanú.) Nos, tudjuk immár, az öregasszony – miután betege végre eszméletre tért – hamar talált ürügyet arra, hogy a vonakodó Lebeé Annát kiküldje a szobából. S tudjuk még, hogy miután ápoltjával végre magára maradt, legyrte annak ertlen védekezését, és pucérra vetkztee. Elkerült egy nagyobbacska cseréptál. Fruzsina egy hosszú nyel merkanállal a tzön zubogó vízbl megtöltöe az edényt, s aztán azt az 66

asztalra tee. A tálba illatos füveket, leveleket szórt, majd megvárta, amíg a lassan langyossá hl folyadék sárgára színezdik általuk.

Brüniszkáld, bár láa a cserépedény jókora méretét, még jól emlékeze az iménti pofonra, s így késznek mutatkozo annak tartalmát önként fenékig üríteni. Szerencséjére a vénség nem tartogato számára ilyen megpróbáltatást, hanem egy gyolcsdarabot a tálba mártogatva alapos csutakolásba kezde. A mosdatás után elkerült a már igen sokszor használt balzsamosdegenyeges tégely, s a szépen gyógyuló sebeket a javasasszony – ekkor utoljára – gondosan bekencecélte, majd az iú zavarával mit se tördve hosszasan megszemlélte mvét: nem hagyo-e ki akár egyet is közülük. Ekkor hirtelen kallantyú csaant, ajtó tárult, s leveg után kapkodva betoppant Lebeé Anna. (Ugyancsak siete teljesíteni a legutóbbi megbízatását: minél elbb szerete volna ugyanis visszatérni az öntudatát immár teljesen visszanyer lovagjához.) – Ehejt van,… Fruzsina néni,… a kért… jó bz… bergburján! – A rövidecske mondat semmiképpen se ment egy szuszra. – Reáleltem könynyen, me’t… A gróisasszony nem fejezte be a mondatot, pedig Fruzsinát érdekelte volna, miként lehet az, hogy nem jó órányit volt távol a leány – ahogy azt számítoa –, hanem csak alig tízminutányi idt. Azok nem olyan idk voltak, hogy a fehérszemélyek gyakran találkoztak volna pre fértesel. Lebeé Anna az elé táruló látványtól megdermedt, s

Merített szavak szavát felejtve csak állt, állt szájtátva, némán. Kikerekede szemmel nézte, amit nem ille volna néznie. Brüniszkáldra igencsak ille az általunk imént használt „Krisztus bajnoka” jelz. S nemcsak tiszta, istenfél jellemének, hanem atlétikus termetének okán is. Ha akkoriban leek volna „meleg” megrendelknek készül kódexek – min ínséges századok voltak azok! –, a miniátorok versengtek volna az iú gróf kegyeiért, hogy csakis nekik álljon modellt. Ámbár az utóbbi napok során hsünk némileg lesoványodo, s testét sebek borítoák, általa mégis igazolva látszo az egyház azon tanítása, hogy a férember a teremtés koronája. Brüniszkáld csak némi késéssel döbbent rá, hogy Anna megjelenésével milyen kényes helyzetbe került. Elveresede. Minden erejét összekapva felült, s próbált keresni és találni valamit fekhelyén, amivel szemérmét eltakarhatja. Fruzsina néne azonban ervel visszanyomta: – Nyugudjék a gróf úr, me’t esment megjárhatja! Brüniszkáld a szavakat most se értee, de a közelít fenyegetést a hangsúlyból, s a mozdulatból azonnal. Az öregasszony ekkor ezer ráncát Anna felé fordítoa. – Hallja-e, küsasszon! – kacago fel szárazon. – Ha mán bételt a látványnyal, letehetné az asztalra azt, ami a kezibe’ van. Osztán vaj menjen ki, vaj forduljon el, amíg a gróf urat fel nem öltöztetem! Anna a feje búbjáig elpirult. A ránézésre haszontalan gyomnak tn növénycsokrot sebbel, a többi csodaszer közé, az asztalra dobta, s hátra arcot vezényelt magának. Még egyszer

azonban, lopva, a válla fölö egy újabb pillantást vete az iúra. A két atal tekintete találkozo. Brüniszkáld – furcsamód – most már nem érze semmi szégyent mezítelen állapotán, inkább valami különös remegés cikázo át zsigerein. E pillanatban úgy érezte, ismét visszanyerte régi erejét, s készen állt azonnal megküzdeni akár ezer medvével is eme ismeretlen-ismers lány egyetlen újabb pillantásáért. A javasasszony éppen végze a betegágy körüli munkálataival – az iú most már illend állapotba került –, amikor koppantás hallatszo, s az ajtón Bogyó dugta be aggodalmaskodó képét. Nyilván megkönnyebbült, hogy szerete „küsasszonyát” emberi formájában látja, mert megvidámodva fordult az öregasszony felé. – László úr azt szeretné tudni, hogy a beteg valóban „megjö”-e… – Amint látod, magánál van, teljességvel. – S képes-e a beszédre… – Azt kétlem. Német az istenadta, emberi szót még nem halloam kelmétl… Ámbár, ki tudja, László úr, afféle járt-kt emberként, tán megérti a vartyogását. – S mind ezeké’t magához kéreti Fruzsina nénémet. – Jaj, te, leánka, te! Mejé’t nem evvel kezdted? Izenem, menyek azonnal! Bogyó visszahúzta fejét az ajtóból. A javasasszony kezét a kötényébe törülte, megigazítoa nem túl dús haját, aztán megrántoa a nyitó kallantyú zsinórját. Visszafordult. Szeme Anna felé vágo. – Hiszem, hogy a küsasszon nem fogja nagyon bánni, ha lovagjával ehejt egy kicsinyég magára hagyom! 67

PoLíSz

Lrincz P. Gabriella

Ablakok Te talán megérted s ha te sem, hát majd valaki más, hogy minden folytonos. A szappanoperákkal csak annyi baj van, hogy semmi közük a valósághoz. A jóért nem jár semmi jó és a gonoszok nem bnhdnek. Azt reméltem, hogy megérted, hogy értem volt és teérted ez az egész. Nem csak láunk hegyeket, de jártunk rajtuk, ültünk lovon, feszíteünk íjat… mikor elárultak, magunk feszültünk. De igazán csak a cet gyomrában leem Tamás, o már senki nem hi senkinek. Az ujjaim sebekre tapadnak. Megint Patmosz. Nincs internet, tévé, sem térer. Jeleket várok furcsa növények közö. Szobaajtó. Valaki zörget. Nyitom már! Lesz, akit beengedek, de valaki mindig kívül marad. 68

Hetedik nap Ha szorosan az asztallába mögé bújok, majd Hozzád simulok, Istenem. Vagy a lábtörl alá, még nem tudom. Csak azt, hogy átlátsz minden apró kulcslyukon. Látod az epében, vesében a követ, a meszet az érfalon, látod, ahogyan n a rák az agyban, vagy asszonyméhben a gyermek. Hát nincs miért Elled bújni, csak Veled. De ha elfáradnál a nagy munkában, majd karomban ringatlak, pihenj meg, Istenem.

Áruló kakas

Merített szavak

Radnai István

Vissza az anyaölbe – küldenek már elhagy a test omlik mködése a fájdalom nem jelez öncélú lesz csak jelzi létezésem még rovom a sorokat talán a sorsomat de ne hidd önéletrajz már csak nevetek rajt’ s rajtad olvasó a kecske és a só lézengek nem zengek a megadás lepedt lenget még tárul ni barlang de lehet hogy csak a szauna izzadok hát minden éjjel hség váltakozik fagyos téllel életben tartanak a gyógyszerek a szerveim csak kegyszerek már csak egy vad liturgia

a bölcs doktor rájö hogy megszüleem ha már szüleem a korhadt gerinc benne egyetlen ép csigolya sincs hát hogy is élheem eddig s fejemtl a hegig hogyan terjedt el a hiba rögönyöztek dögönyöztök villanyoztak masszíroztak passzírozták pénztárcámat most az államkincstár támad a pénzemen ülnek vasalják a fene kéjvágyó hasa alját a fájdalom nem jelez öncélú lesz kifordíto üres zsebet mutathat a cété marad nekem lehúzni magam a vécé

várhat-e még kirurgia minek a seb és minek az ész az élet nélküle amúgy nehéz a fájdalom nem jelez öncélú lesz anyókák mondták érzem a lábam s míg utamat lábujjhegyen jártam rúgtam a brt a labda is manyag már medicin ma s benne a szr csúz és gerincsérv vár

így leem agg és nincs harag ezek a tények ellenem a békét véded a magad békéjét vagy az eszmét a ringatsz hátad mögö egy pille böszmét jaj hová jutoam jaj a méhser táltos indulat bennem székel és székelek én ha felkelek felkel vagyok e globális világban hogy élek jelzi elhagyom az ágyam 69

PoLíSz

Botz Domonkos

„Nehéz idk” Azoknak, akik rendszeres újságolvasók, bizonyára feltnt már, hogy nem múlik el nap, hogy ne derülni ki valakirl az ügynökmúltja. Lassan már sikk lesz a sárdobálás, az úgyneveze idzíte lejáratás, vájkálás mások múltjában. Na, nem mintha a bnösöket pártolni, vagy bújtatni kellene! De biztos, hogy az igazi bnösökrl beszélünk? Mert a valódi bnösök, az egykori vallatók, vérbírák, akik több száz ártatlant kínoztak, küldtek a halálba, ma is jólétben, háborítatlanul élnek közöünk. Jó lenne, ha egyszer minden érinte megtenné a maga vallomását, és akkor végérvényesen lezárhatnánk a múltat. Miel még bárki is a cipfzjét kezdené babrálni, hogy utánajárjon viselt dolgaimnak, jelzem, ne tegye. Ezennel önként tárom fel mindazt, amit „elkövettem”, és teszem ezt abban a reményben, hogy talán mások is követni fognak. Tudom, hogy már az els sor is mosakodásnak fog tnni, de kérem, olvassák végig! Nem véletlenül nevezték ezeket az éveket nehéz idknek. Természetesen engem is megpróbáltak rábírni olyan cselekmények elkövetésének beismerésére, melyeket soha nem köveem el. Hogy bátor voltam? Nem, dehogy, nagyon is féltem. Akkoriban minden érdekldésemet a természeudományok felé fordítoam – na, ez sem volt veszélytelen vállalkozás –, melynek fókuszában a hártyáslábúak, ezen belül is a békafélék álltak. Miel még bárki tymálódva félrehúzná a száját, szeretném emlékeztetni arra, hogy nem véletlenül nevezték, amint mondtam, nehéz idknek ezeket az idket… Könnyen megeshete ugyanis, hogy az emberát megvádolták a kommunista államhatalom megdöntésére irányuló szervezkedéssel, a fasiszta restauráció vádjával, és ehhez olykor elég volt akár egy ilyen rút kis béka is. Na jó, ezt a rút szót visszavonom. És errl a kis békáról – ha nagyon akarták –, hamar bebizonyíthaák, hogy angol titkos ügynökök dobták le, st még az is megtörténhete, hogy a monarchia visszaállítására irányuló cselekedetek tárgyi bizonyítékát láák benne. Mert ugye elég egy nyálas, cuppanós puszi, és máris aktivizáltuk a békát, amely rögvest átváltozik trónkövetelvé, s akkor még nem beszéltünk a fekete mágiáról, mert bizony a reakció mindenre képes! Mi van, ha ennek a titkon génkezelt békának a felhasználásával akarnak olyan fzetet készíteni, mely alkalmas pártunk és kormányunk tagjai, szerete vezéreink életének kioltására? Szóval, veszélyes korban éltünk. Talán ebbl érezheem meg valamit, amikor egy árnyékban lapuló békát gyeltem. Amikor a béka úgy érezte, hogy látókörömön kívülre került, ugrálni kezde. Ugrált a béka! Értik ezt? 1957-et írtunk, és a béka ugrált! Nem volt semmi veszélyérzete. Ekkor elköveem valamit, amit ma már nem tennék meg. Néhány feléje hajíto kaviccsal megpróbáltam jelenlétemre gyelmeztetni, és ez azonnal hato. Rögtön meglapult, ami arra engede következtetni, hogy ez a parányi jószág kiváló meggyelképességgel rendelkezik. Pont úgy reagált, mint az emberek. Szóval éreztem én, hogy i valami nem gömböly, csak azt nem tudtam még biztosan, hogy mi az. Ez a látszólag jelentéktelen, a béka ellen irányuló 70

Merített szavak cselekedetem azért még nem jelentee a diktatúra mellei kiállásomat. Ami a beszervezésemre vonatkozó körülményeket illeti, nos, a dolog egészen ártatlannak indult. Úgy kezddö, hogy udvarunk egyik lakója, K. Eszter, aki bejáratos volt az öreg grófn kényszerlakhelyéül k elölt szobakonyhás lakásba, egy ízben magával csábíto. Nem kelle sok hozzá! Én valami nagy kaland reményében szívdobogva köveem, mit sem sejtve a következményekrl. Az öreg grófn süteménnyel és igazi kakaóval (!) kínált minket, ami nagy szó volt akkoriban – ma sem tudom, hogy honnan szerezte –, s pár percre magunkra hagyo a szobában. Eszter ekkor élte ki kutatószenvedélyét, és nem feltételezem, hogy kompromiáló anyagokat kerese, vagy kívánt volna elhelyezni, ami egyébként mindennapos gyakorlat volt a rendszer kiszolgálói részérl, mindenesetre nagy igyekezetében összetört egy muzeális érték vázát, mely túlélte a világháborúkat és az azt követ zabrálásokat is. Ekkor környékeze meg azzal a gondolaal, hogy jobb lenne, ha magamra vállalnám a váza összetörésével járó hercehurcát, miután büntetlen eléletem és atal korom mia enyhébben bírálnák el cselekedeteimet. „Cselekedeteimet” – fogalmazo –, amit el sem köveem. Igazságérzetem háborgo, és hevesen csapo össze érzelmeimmel, melyek viszont Eszter pártjára próbáltak állítani. Egyszeren nem vi rá a lélek, hogy átvállaljam. Nem akartam elveszíteni a grófn szeretetét, ugyanakkor tudtam, hogy ezek után Eszternek végleg búcsút mondhatok. Hiába vetee be minden ni báját, hajthatatlan maradtam. Soha nem felejtem el, ahogy o állt elem hosszú, szke hajával, csenevész, alultáplált teste szinte reszkete. A váza összetört, Esztert elveszíteem, az öreg grófn már nem hívo be többet. Teljesen magamra maradtam. Visszahúzódtam és meglapultam, ahogy akkor mindenki, és reggelente csak lopva gyeltem a függöny mögül, ahogy Eszter kis táskájával elindul, és irigyeltem, hogy már iskolás.

Novák Imre

Mesék és szellemek Haikufüzér Száradt fák, csontok, Madártojások héja, Mesék, szellemek.

Képen árnyék ül, Lehet az felhé vagy Nagy lombú fáé.

Virág, lomb, z, ház, Termés, szépség, szeretet – Utunk vége föld.

Megére a virág A kedves ösvényünkön. Vízen fzfalomb.

Fürge lábakkal Szaladt volna öledbe, Sejtünk hordozva.

Elföldelt öröm Hegyek világa mélyén. Szívünk drágak. 71

PoLíSz

72

Sáros virágról Hó vize föld alá bújt. Langyosabb szél jö.

Szirom halálát Mosollyal szánja a Nap Örök vigasszal.

Álmodónak Út és tévút egyre megy. Zene az ajkán.

Halat, nektárt fogsz, Zamatukat élvezed, Hegy, tó a tiéd.

Hosszan tekintve, Kémlelve a magas tért, Az ég visszanéz.

Levélen vércsepp, Hímze gobelinvásznon Szárnyai nyílnak.

Le a sejtekig: Virágban vagy rovarban Mi az emberi?

Sziklába víz csap, Hol ég és föld összebújt, Riadt szarvas fut.

Az ár és apály Törvénye szerint mozgó Fekete árnyék.

Hegyrl ér indul, A tisztást fák nék be, Felisszák vizét.

Pitymallat táján Szenvedélyek hajósa Erejét veszti.

Az út mondható, Ami nehéz és könny, Megfoghatatlan.

Hajszálér paan. Tzkoszorúban szikrázik A kert szelleme.

Éget szélben Gally, szirom, madártoll száll Száraz gyepfre.

Életünk nem más, Mint egy hosszú ébrenlét Az álmainkban.

Csöpp kertben éltem, Vagy csak álmodtam sorsom Napnyugta után.

Háborog a táj, Szél sodorja a hangod, Vele téged is.

Életünk boga: Szerencse és éjszaka Kéz a kézben jár.

Hegy dísze hullik, Levélcsontvázak törnek. A tél kegyetlen.

Bezúg a tájba Hús, piszkos víz, jég, hólé. Vihar nyöggeti.

Csermely melle

szi harmat illata Sóhaj az égre.

Szavakkal futo, Tn szerencse és vágy Bajban szétpaan.

Merített szavak Hullám fon körül, A szél véremig hatol, Só nyúzza bröm.

Szélesed kör Gyrzik a tó vizén. Nyomot így hagyunk.

Patak folyóba, Folyam tengerbe ömlik, Tükre sehova.

Rügyez tölgyfa Cseresznyefa-virágját Irigyen nézi.

Röppen madár, Orgyilkos agg nyest lesi. Irigység, kín, bú.

Elhagytam. Elment. Félve kutauk egymást, Hol a Hold és Nap.

Török öklébe Fut a nápolyi öböl Kanyargós útja.

Mindig messze van. Utat sosem követe, Fokföldre vágyik.

Menád csókol, Amazonok ölelnek Nimfák földjén.

Hó köntösében, Halo levelek ala Fagyo földben él.

Állaetemek És oszló levélhullák Víz füves partján.

Reng csónakban Álmomban útra kelek Tenger mélyére.

Verfény síron. Pillangó miért nem száll Fonnyadt sziromra?

Alkonyat után Erdk odvas fáiba Bújik a halál.

A tenger melle Indákkal ben kövek. Halász kerüli.

Tavasz lidérce Csak szellemként jár köztünk, Még marad a tél.

Fonnyadó virág Kelyheit zápor tölti. Virág-szomjúság.

Hallgató erdn Taposatlan vízfenék. Tegnapi patak.

Tarlo földön Hol nap, hol nyers szél kél fel. Hernyó menekül.

Hhullám, álomtest, Párnámon nyugszik a hold, Árnyék kíséri.

Felht hegycsúcs döf, Majd szél összefoltozza Természet rendjén.

Ne mástól hallgasd, Milyen a zúzmarás ág, Járj utána magad.

73

PoLíSz K ö, visszament, Galamb fészket kerese. Még késik a hó.

Este a jégen Se repedés, se törés. Reggel tz a nap.

Tengerre vágyo, De nem hagyta el soha Szárazföld szaga.

Tényleg eltnök, Madarat emlegetek, Végre szeress meg!

Nem kell nappal, éj, Valami másra gondolt, Bre mára zöld.

Úton tördöm, Az élet sóhajjal fut, Nincs cél, csak nyughely.

Sosem volt múltat, Ölelést, simogatást Idéz a táncuk.

Álmunk szélbe hajt, Oly meztelen, mint a víz, Sorsunk zuhanás.

Kezedbl földbe, Csírából fa tetejére, Utasa szélben.

Szél zúzta fatörzs Fröccsent sárban fekszik. Nincs dolgom vele.

Budaházi István

Négy nyári haiku Mert volt i nyár is. Gyümölcsöket érlel, gabonát nyújtó.

A nyárvég pedig a madarak torkára forrasztja a Dalt.

Mert nyár volt, i nyár. Bódult szénaillatú, tücsökmuzsikás.

Most már nyáron is megvacogva készülünk a Téli Rendre.

Aknay Tibor

A bosszú A temetés másnapja eseménytelenül indult. Júlia megfzte a kávét, barackdzsemes pirítóst eve utána, és egy nagy pohár alacsony nátriumtartalmú ásványvizet ivo rá. Miután ily módon beindítoa a napját, sorra vee a teendket. A konyhaajtó mellei falon lév parafa táblán megnézte, melyek azok a dolgok, amiket feltétlenül el kell intéznie. Azoknak céduláit piros fej gombostvel tzte fel. A kevésbé sürgseket sárga, a ráérseket zöld színnel jelölte. Idegen szemmel nézve a tábla leginkább közlekedési lámpák sajátos rendjéhez hasonlíto. Júlia idrl 74

Merített szavak idre átnézte a feljegyzéseket, egyes cédulákat leve onnan, újabbakat tzö fel, de akadt olyan is, amelyiken gombostt cserélt, elre vagy hátrább sorolva a tennivalót a fontosság tekintetében. Éppen a reggeli gyógyszereket szortírozta, amikor a nagyszoba ablaka fell halk, ám kitartó kaparászást hallo. Vilmos, az öreged kandúr toporgo a bádogpárkányon. Fekete csíkos sötétszürke bundájával olyan volt, mint egy tizenkilencedik századi gavallér, aki sokadik párbajának sikeres megvívása után hazatérve leginkább arra vágyik, hogy gyöngéd ni kezek kimasszírozzák a görcsöket és csomókat a végtelen hosszú kártyapartiktól elmerevede izmokból és ízületekbl. Júlia beengedte a macskát, visszament a konyhába, hogy befejezze a gyógyszerekkel való foglalkozást. Az állat a nagyszobában maradva elbb körbejárta a haloi tornál fszerepet játszó, tizenkét személyesre bvíthet kerekasztalt, majd hirtelen a sarokban álló kanapé felé indult, hogy néhány pillanat múlva már az egyik díszpárnát dagasztva vackolja el magát a déleli szunyókáláshoz. A kés augusztusi nap kéretlenül világíto rá a legutóbbi ablakmosás hiányosságaira, pedig Júlia külön is szólt a takarító asszonynak, hogy különösen ügyeljen a sarkokban megbúvó piszokra. De most ez egyáltalán nem játszo szerepet. Nem volt fontos, mint ahogyan semmi sem, ami ezel (azel?) történt. Az asszony egy hétre elre bekészítee a szükséges pirulákat a megfelel rekeszekbe, majd nekiláto, hogy Ferencnek is kiadagolja, ami az övé. Éppen kezébe vee a tableafelezt, hogy a túl méretes darabokat könnyebb legyen majd lenyelni, amikor megállt a célszerszámért nyúló keze a levegben,  maga pedig, mint akinek minden ereje kiszaladt a lábából, egész testében remegve leült. Ujjai közül kihullo a gyógyszeres doboz, a szemek szanaszét gurultak az asztalon. Júlia elször szembesült azzal, hogy Ferencnek többé nem kell kiadagolnia a gyógyszereit, vasalnia az ingeit, visszavinni a könyvtári könyveit és álló nap hallgatni a krákogását, amit semmilyen gyógycukorka, toroköblöget szer sem volt képes megszüntetni. Ferenc, akivel az élete nagyobbik felét leélte, tegnap óta a felsvárosi temet XIII/2-es parcellájában alussza örök, negyedszázadonként újra megváltandó álmát. Júlia lassan visszatért a valós idbe. Még nem fogta fel igazán a helyzetet. A haloi tor után – a férje féltucatnyi rokona jö csak el, az asszony intézetben nevelkede – bekapcsolta a tévét, majd annak hangjánál aludt el. Valamikor az éjszaka közepén a készülék zúgására ébredt fel, és csak reggel felé sikerült valamit pótolnia az elvesze nyugalomból. Ahogyan a nagy asztal sarkánál ült, jó rálátással a diófa karosszékre, amely Ferenc kizárólagos használatára állt mozdíthatatlanul, éppen megfelel távolságra a cserépkályhától, eszébe juto utolsó, meglehetsen egyoldalú beszélgetésük. A férjének már egyáltalán nem volt hangja, csak a mind nehezebb levegvételt kísér kín ült ki az arcára, amit valamiféle torz mosollyá próbált alakítani, mintha azért kérne bocsánatot valakitl, hogy akarata ellenére ilyen helyzetbe hozta. A haldokló fér szemei szinte belefúródtak az asszonyéba, aki akárhogyan is igyekeze, képtelen volt megfejteni ezt az utolsó üzenetet. 75

PoLíSz Mindez azonban elmúlt, nincs, nem létezik többé. A friss illatú gyász betöltöe a lelkét, munkát is ado valamelyest – ruhanem, könyvek rendezése, de nem sürgs semmi. Így csak ült a nagy asztal sarkánál, és nézte az üres karosszéket. Lassan összeszedte magát, kinyitoa az ablakokat, s a szemetes vödörrel a kezében elindult a bejárati ajtó felé, amikor megszólalt a telefon. Tárgyilagosan, kíméletlenül. Júlia lerakta a vödröt az ajtó elé, visszalépe a telefonos asztalkához, felemelte a kagylót. – Igen, tessék. A vonal túlsó végén egy behízelg, vanília illatú hang Ferencet vagy a kedves párját kereste, rendkívüli, kedvezményes árú üdülési lehetséget kínálva. Az asszony hallgaa egy darabig a paralan csicsergést, majd letee a telefont. Visszament a bejárathoz, felvee a szemetesvödröt, kilépe a lépcsházba. A harmadik emeletrl, számtalanszor megszámolta már, hatvanhat lépcsfok vezete az utca felli kapuhoz, ahol egy töredeze lakkbevonatú faajtó takarta a kukát rejt mélyedést. Délel tíz óra volt. Minden fontos esemény, ami Ferenchez kötöe, délel tízkor történt vele: a megismerkedésük, az esküvjük, a fér halála, még a temetés is. Eszébe juto, hogy a szemetet is ilyenkor szokta levinni, mert a kukásautó féltizenegyre ér csak a ház elé. Nagy úr az állandóság. A lakásba visszaérve megia a reggeli kávé maradékát, elvee a telefonos noteszt, és gondosan kihúzta belle a fölösleges számokat, azaz mindent, amit Ferenc betegsége, halála és a temetés körüli teendk okán beleírt. Júlia, anélkül, hogy tudta volna, új életet kezde. A férjével töltö id, akár valami megkövült csigaház lenyomata egy történelem eli korból, jelent meg emlékeiben. Nem tolakodo, nem követelte az asszony minden pillanatát, nem sajátítoa ki a gondolatait. Egyszeren csak jelen volt, mint ahogyan az elmúlt harmincnyolc év minden napján. A fér halálával lezárult házasság az asszony lelkében látszólag változatlanul folytatódo. A kapucseng kéretlenül megszólalt. A postás hozo valamit, alá kelle írnia. Júlia kérdn néze a kopaszodó, kövérkés, ötvenes éveiben járó emberre, aki nem értee, miért késlekedik. – Valami baj van, csókolom? – Semmi, csak nem tudom. Nem tudom, hogyan írjam alá a nevemet. – Ahogyan eddig, asszonyom. – Látja, ezért vagyok bizonytalan. Most kellene elször leírnom, hogy özvegy Boros Ferencné, de képtelen vagyok rá. Csak tegnap temeem az uramat. – Csak ahogyan eddig, de tessék igyekezni. A postás elment, Júlia felnyitoa a borítékot. Az anyakönyvi hivatal küldte el Ferenc haloi bizonyítványát. Az asszony csöndben nézte egy darabig, majd kiszakadt belle a hetek óta lefojto sírás. A teste meg-megrázkódo, ahogyan hullámaival elborítoa az elemi erej fájdalom, amelyben egymásnak feszültek régi és új kínok, a gyógyíthatatlan beteg ápolásának reményt adó és veszt pillanatai. Nagy sokára nyugodo csak meg. A fürdszobában rendbe szedve magát, utoljára a maradék festéket törölte ki a szeme sarkából. Belenéze a helyenként 76

Merített szavak vakfoltos tükörbe, amelybl egy másik Júlia különös, zöldes árnyalatú szeme tekinte vissza rá. – Ilyen volnék? – kérdezte félig némán, félig hangosan az asszony, miközben – gondosan szemügyre véve a tükörképet – ujjaival végigsimítoa a tükör-Júlia arcát. A másik n összerezzent, és egy töredék pillanatra úgy tetsze, valóban keen vannak a fürdszobában. Az igazi Júlia, hetek óta elször, elmosolyodo. – Ne légy buta, ez mind csak látszat. Közelede a dél, s az asszony arra gondolt, milyen jó, hogy köznapi dolgok is vannak az életben. Most példának okáért ebédet kell készítenie, egyetlen személynek, önmagának. A htben volt némi elz napi maradék – a rokonok nem jöek üres kézzel –, még egy fél üvegre való édes fehérbor is állt az ajtóban. Júlia megteríte, elbb Ferencnek, azután magának. Talán megszokásból, talán kegyeletbl, de az is lehet, hogy a fér még mindig vele volt, megbújva a lelke egy zugában, ahogyan a macska a kemence sarkánál. Még gyertya is került a fehér abroszra. Az asszony, az alig két hete özvegy Boros Ferencné megszemlélte a terítéket, úgy érezte, valami hiányzik az asztalról. Némi töprengés után eszébe juto az a két pohár, amelyet harmincnyolc éve, az esküvi vacsoráról hoztak el, és amelyekkel azóta is minden évfordulón koccintoak, hogy azután gondosan becsomagolva visszakerüljenek a tálalószekrény megfelel ókjába. Az említe bútordarabot Ferenc hozta a házhoz. Tekintélyt parancsoló darab volt, fényes fekete testét gazdagon burjánzó szlindák fonták körbe, ajtajának üvegére romantikus vadászjelenetet csiszolt az egykori mester. Júlia elkereste a tálaló kulcsát, majd kinyitoa a szekrényt. Az esküvi poharakat a polcos rész alai ókban tartoák, amelynek elejére egy vörösréz fogantyút ersíteek. Az asszony elkezdte kihúzni a ókot, de pár centi után elakadt a mvelet. Visszatolta, még egyszer próbálkozo, de egy tapodtat sem juto elrébb. Ekkor kihúzta az alaa levt – gond nélkül – és ujjaival megpróbált rátalálni az elakadás okára. Az esküvi poharakat rejt ók legmélyénél valamitl elengede a hátlap, és fél volt, ha rángatja, csak rosszabb lesz. Így csak óvatosan, egyik ujjával visszatartva a kilazult darabot, sikerült célját elérnie. Ahogyan két kezében tartva a kanapéhoz vie, a hátlapot helyén tartó ujja egy pillanatra elengede, és Júlia csak azt láa, hogy a ókból mindenféle papírok, borítékok, apróbb-nagyobb tárgyak esnek a földre, de az említe bútortartozék el eltekintve egyben marad. Özvegy Boros Ferencné leült a kanapé elé és teljesen tanácstalan volt. Aztán felállt, megnézte a takarón hever ókot, amelyet elször láto így szabadon, dupla hátfalával, nyilvánosságra került titkaival. A váratlanul kitárulkozó ók látványa Júliában egy régi, még kamaszlány-kori emlékét hozta felszínre. Utolsó évét töltöe az intézetben, éppen az évzáróra gyakorolt az énekkar. Próba közben váratlanul telefonhoz hívták a tanárnt, akirl az a hír járta, hogy egy szerelmi csalódás mia eredetileg apácának készült, végül teljesen aszexuális le, és egyedül a zene oldoa fel valamelyest a lelkére nehezül nyomást. Egyesek tudni vélték, hogy nem tudo dönteni a férak és saját neme közö, ezért a páncélszer öltözet, a vastag szemüveg, a szinte alig fésülhet, 77

PoLíSz rövid, festetlen haj, de mindez csak találgatás volt. Valójában senki nem tudo semmit. Ebben a nagy bizonytalanságban lépe be a hivatalsegéd az üzeneel. – A próbát azonnal folytatjuk, Júlia addig skálázzon a szopránnal. Mindjárt jövök. Alighogy a tanárn kitee a lábát a terembl, valaki megszólalt. – I felejtee a táskáját. Még sohasem ment nélküle sehova, még pisilni sem. Júlia sohasem tudta meg, ki tee a megjegyzést. Megpróbált ugyan – a tanárni utasításnak megfelelen – skálázni a szólamával, de senki nem gyelt rá. Az egyik lány már az asztalnál volt, egy másik a résnyire nyito ajtónál gyelt, hogy kell idben gyelmeztesse a táskában kotorászó társat, aki ujjaival, mint tengeralajáró a radarjával, tapogaa ki a tárgyakat. Már-már érdektelenségbe fulladt a mvelet, amikor a lány arca hirtelen megváltozo. Látszo rajta, hogy talált valamit, de bizonytalan a meghatározásában. – Csajok, ez i, nem is tudom. Mit csináljak? – Vedd ki, vedd ki – harsogo a kórus, még Júlia is, aki pedig – általában – a visszahúzódók táborát ersítee. A lány az asztalnál lassan, mint aki elre belekoreografálta a hatást a jelenetbe, húzta ki a kezét a táskából, amelyben egy lapos, négyszögletes papírborítású tárgy volt. Feliratát nem lehete pontosan olvasni, de a rajta lev ábra egyértelmvé tee, hogy a tanárn táskájából egy csomag óvszer került el. A kórus egy pillanatig dermedten nézte az elkerült tárgyat, majd éktelen vihogás tört ki, amelynek az rt álló kórustag gyelmeztetése vete csak véget. Többen úgy emlékeztek erre a próbára, mint amikor a valaha volt legjobb formájukat hozták, mert megbizonyosodtak arról, hogy a megközelíthetetlen tanárn is olyan ember, min a többi, csak ügyesen titkolja. Júlia, emlékei és a jelen valóság közt lavírozva próbálta eldönteni, mit kellene tennie. Azt biztosan tudta, hogy  semmit nem helyeze el az imént feltárult titkos rekeszben, viszont az is kizárta, hogy Ferencnek bármi köze le volna hozzá. Bizonyára valamelyik déd- vagy üknagymama levendula illatú emlékei kerültek ily módon napvilágra. Majd ebéd után szépen visszarak mindent a helyére, hogy az évszázados bútordarab következ gazdája is meglepdhessen egyszer, és jót mulathasson, vagy éppen szomorkodhasson a többségében mályvaszín borítékok tartalmán. Ezért csak a két poharat csomagolta ki. Gyöngéden megtörölgee, majd egymással szemben, a két terítékhez letee ket az abroszra. Töltö a haloi torról maradt édes fehér borból, felemelte a poharakat s mintha valóban keen lennének a szobában, koccinto. Már várta az ismers, tiszta csengést, amelynek még némi utóhangja is szoko rezegni a gyertyával díszes asztal fele, de helyee valami bántóan karcos hang ütöe meg a fülét, s a következ pillanatban a bal kezében tarto borospohár öblösöd része levált a száráról és az egész ital, anélkül, hogy  bármit is tehete volna ellene, ráömlö a titkos rekeszbl kihullo levelekre. Az italt a maga útján köveék a pohár darabjai is, számtalan szilánkra szóródva a kopo, torontáli mintás sznyegen. Júliában, talán ez rá a megfelel kifejezés, egy percre megállt az üt. Az események ezen alakulására nem készült fel. Elször a titkos rekesz a levendula illatú borítékokkal, a széört pohár, a kiömlö bor, 78

Merített szavak mindez csak arra irányulna, hogy  megtudja, mi áll azokban a levelekben? Hogy ki és kinek írta ket? Az asszony azon vee észre magát, hogy fél. Mi van, ha mégis Ferenchez köthet a titok, ha a férnak volt egy általa nem ismert, másik élete is? Ezen az érzésén hamarosan túltee magát. – Ne várj sokat a féraktól, Júliám – juto eszébe egyetlen intézeti barátnje, aki három házasságban kísérelte meg átvészelni az élet viharait, s minduntalan arra a tapasztalatára hivatkozo, hogy mindegyik szemét, de van, akin nem vesszük észre az els pillantásra. Özvegy Boros Ferencné, aki alig huszonnégy órája temee el a férjét, letérdelt a sznyegre, felvee az els borítékot. Egy szalvétával felitaa róla a bort, azután visszaült az asztalhoz. A címzés nem hagyo kétséget a fell, hogy a levelet valaki Ferencnek írta, lakáscím helye egy postaókot jelölve a kézbesítés helyeként, de Júlia még reménykede. A boríték túlsó felén, ahová a feladót szokás írni, egyetlen bet, egy nagy M jelezte a szorosabb kapcsolatot feladó és címze közö. Az asszony kihúzta a háromrét hajto papírlapot. „Kedves Feri! Már a harmadik levelemet hagyod válasz nélkül. Pedig sürgs lenne, hogy tudjam a véleményedet, mert hamarosan kifutok az idbl. A nyolcadik hétben vagyok, el kellene döntenem, megtartsam-e vagy elvetessem? Könyörgök, írj, nem hagyhatsz pont most magamra! Remélem, Júlia nem tud semmit a kenk dolgáról, nem tudnék a szemébe nézni. Mégiscsak az úgyneveze legjobb barátnm. Milyen tanácsokat adhatnék ezután neki…?”

Özvegy Boros Ferencné el elhomályosult a világ. Az  egyetlen, drága Ference és Margit, a legjobb barátnje? De mikor? Ennyire vak le volna? Ennyire, állapítoa meg, miután felocsúdo az els sokkból. De akkor a Margó, a Margit egyetlen a, a Karcsi az ura gyereke, a Ferencé?! Aki, úgy látszo, a barátnjét tudta csak teherbe ejteni, t nem. Júliát egy csapásra nagyon is kezdték érdekelni a levelek. Egyiket a másik után olvasta, mind a negyvenet. Az elst harmincnyolc éve, az esküvjük másnapján keltezték, az utolsót tavalyel. Rá három héel Margit meghalt és  még sírt is, szintén, szívbl a temetésén. Ha tudta volna… de ez értelmetlen kérdés. Nem tudta. Csak most, a temetés másnapján nyílt ki ele a múlt eme titkos ajtaja, s Júlia csak fokozatosan eszmélt rá, hogy az egészbl semmi sem volt igaz, hogy Ferenc harmincnyolc éven át hazudo, hogy elhazudta az életét, pedig … de már ez is mindegy. Úgy érezte magát, mint az a mesebeli királylány, aki egy reggelen arra ébred, hogy éjszaka rút varanggyá változo a szerelme, s els, tehetetlen dühében eltapossa a minap még daliás herceget. Most  is valami hasonlót érze, csak éppen fogalma sem volt arról, mit kellene tennie. Most kire haragudjon? Arra a másikra-e, vagy Ferencre, aki elárulta, becsapta, megcsalta? Mégiscsak a fér a nagyobb bnös, ehhez kétség sem férhet! Az özvegy idrl idre ivo egy kortyot az édes fehérborból és gondolkozo. Megmondja-e a Karcsi gyereknek, mit tudo meg éppen az imént az anyjáról? Nem, ez teljességgel lehetetlen. A ú, aki már rég 79

PoLíSz családos ember, nem tehet semmirl. Maradjon csak meg abban a hitében, hogy nincs semmi hiba a kréta körül. Ferencnek bnhdnie kell, ez tiszta sor. De hogyan? Észre sem vee, de ahogyan az történni szoko, elnyomta az álom. Az átélt izgalmak, a fáradtság, az édes fehérbor karjukra veék, s  egy csodálatos, zöldell ligetben sétált, kezében egy mályvaszín borítékkal, melyen a Boros Ferenc név olvasható. – Az uram sírját keresem, mondta minden szembejövnek, egyre kétségbeeseebben mutatva nekik a borítékot, de senki sem tudo segíteni neki. Végül egy központi helyre, egy irodaházféléhez juto el, amelyen a „Nyilvántartás” felirat jelezte, mivel foglalkoznak o. Júlia megmutaa a borítékot egy alkalmazonak, aki hosszasan keresgélt egy vaskos könyvben, majd sajnálkozó mozdulaal széárta a kezét: – Asszonyom, bele kell nyugodnia. Nem teheünk semmit. Az Ön férjének sírja egyszeren eltnt. Tegnap még megvolt, ma már nincs sehol. Nagyon sajnáljuk, igazán nagyon sajnáljuk. – Igazán nagyon sajnáljuk – visszhangzo özvegy Boros Ferencné fülében az utolsó álombeli mondat, s az asszony már tudta, mit kell tennie. Másnap els dolga volt elmenni a temetkezési vállalat irodájába, ahol azt hiék, valami reklamálnivalója van, de megnyugtaa ket, hogy minden a legteljesebb rendben ment végbe. A hivatal alkalmazoja csak nagy sokára fogta fel, mit akar. Júlia makacsul ismételgee a kívánságát, hogy a frissen felhantolt sírt gereblyézzék el, tegyék egyenlvé a környez gyeppel. A fejfát semmisítsék meg, a virágokat tegyék valaki másnak a sírjára, úgysincs rajtuk, akinek a temetésére hozták ket. A temetkezési vállalat tisztviselje úgy néze az özvegyre, mintha az a Holdról szállt volna alá. Olyan kéréssel már fordultak hozzá, hogy díszesebb, nagyobb nyughelyet szeretnének az elhunytnak, de hogy valaki azért zessen, hogy semmi látható ne maradjon, errl még sohasem hallo. Próbálta lebeszélni az asszonyt, de az hajthatatlan volt. – Kizeem a sírhelyet, maga is így látja, nem? – Igen, asszonyom. Huszonöt évre elre. – Van arra nézve valamilyen rendelkezés, milyennek kell lennie egy sírnak? Kiemelkedjen- e a földbl, kbl legyen-e vagy fából, netán kerek legyen vagy szögletes? – Semmi ilyesmirl nem tudok, asszonyom. – Ezek szerint nincs törvényes akadálya annak, hogy én elgereblyéztessem a sírt, és levendulával vetessem be a helyét? Az alkalmazo meghökkent. – Minden rendben, asszonyom. De miért éppen levendulával? – Nem is tudom, talán a molyok mia. Özvegy Boros Ferencné még aznap elégee a titkos rekeszben talált leveleket. Az évszázados tálalószekrényt pedig Karcsinak, a majdnem saját gyermekének ajándékozta, aki nem tudta mire vélni a nagylelkséget. – Tudja, Karcsikám, ez a szekrény fontos szerepet játszo az életünkben, de ne kérdezze, hogyan, mert nem mondhatom meg. Elégedjen meg ennyivel, és ha akar, jöv vasárnap eljöhet hozzám ebédre. 80

Tájoló

Deák-Sárosi László

Aki próféta volt saját szülfalujában – Páll Lajos (1938–2012) „Világom kerekül / s nem érti mivégre, / didereg jókedvén / ellenében, érte.” (Magamnak) Páll Lajos ilyen egyszer szavakkal is érzékletesen versbe tudta tömöríteni éleapasztalatát, mvészi felfogását. „Diderg jókedv” és „táncba tört lét” (Ez se tánc?) – e kiegészít ellentétek ellentétei alkotják azt a termékeny feszültséget, amelyen poétikája alapszik. Stílusában egyaránt megfértek a népköltészet elemei, a klasszikus formakultúra és az avantgárd jelleg invenciózusság. Festként is szülföldje táját és népét örökítee meg sajátos stilizálás révén, de ers érzületi azonosulással. Korond, a székelység, a magyarság és európai régiónk jeles festje, költje 2012. november 9-én, 75. életévében távozo közülünk. Odahaza, szülfalujában élt és alkoto, ahol 1938-ban egy helyi fazekas család gyermekeként láa meg a napvilágot. A nagy kört megtee, hiszen Kolozsváron tanult képzmvészetet, irodalmi pályafutását pedig olyan mentorok segíteék induláPáll Lajos: Önarckép sa idején, mint Süt András és báró Kemény János. Élete végéig rendszeresen publikált, s  volt a tiszteletbeli elnöke annak a Firtos Mveldési Egyletnek, amelyik 1990 óta folyamatosan megjelenteti a Sóvidék irodalmi folyóiratát, a Hazanézt. Felsfokú tanulmányait nem fejezhee be, mert az 1956-os magyarországi forradalommal rokonszenvez nézetei mia, koholt vádak alapján 1958-tól négy évre börtönbe zárták. Helytállása elismeréseként 2006-ban Budapesten átvehee az ’56-os aranykeresztet. Fontosabb mvészeti díjai és kitüntetései: Aranka György Irodalmi Díj (1995); Pro Cultura Hungarica Díj (1998); a Magyar Köztársaság Érdemes Mvésze (2002), a Magyar Köztársaság Kiváló Mvésze (2011) elismerések és a Szervátiusz-díj (2011). Mondják, senki se lehet próféta a saját szkebb hazájában, Páll Lajos azonban bizonyos értelemben az volt, hiszen o élt, o alkoto. Nem volt könny életforma, hiszen a következket írta egyik könyvének ajánlójában: „Vidékünkön az ezeregy íratlan törvény közepee úgy él a költ, mint galamb a tövis közö.” Kevesen érteék t a hétköznapokban, talán azért is, mert zárkózo, kevésszavú ember volt, aki gondolatait és érzéseit inkább beleírta verseibe, belefestee képeibe, mintsem közvetlenül kimutaa volna. Mi azonban, a pályatársai életkortól függetlenül tiszteltük t, és sajnáljuk, hogy id el, teli tarisznyával ment el.

Major Zoltán

Belvedere – Malvedere (Szép kilátás – rossz kilátás) Az egyéni és nemzeti sors kegyetlen útjai Habent sua fata libelli... A könyveknek – tegyük hozzá, íróiknak is – megvan a maguk sorsa... A Tisztelt olvasó a regényben ábrázolt események után 74 évvel olyan könyvet tart a kezében, amely indexre tétele mia (állítólagos irredenta részletei okán) nagy mértékben

81

PoLíSz „felels” szerzje további ígéretes pályaívének megtöréséért, az író nevének feledésbe merüléséért. A Németh Lászlóval, Halász Gáborral, Szerb Antallal, Ignotus Pállal egyids Rab Gusztáv 1901. május 14-én, a kulturális életérl méltán híres, sokak által Bodrog-parti Athénnak neveze Sárospatakon születe Rohoska Józseént, régi református értelmiségi családból. Apja egy 1919 tavaszán elmondo beszédéért a kommün bukása után nem sokkal elvesztee teológiatanári állását. A ú hamarosan kénytelen jogi tanulmányait abbahagyni, elbb 1923tól a Világ, majd annak megsznte után az Est-lapok újságírója lesz. Végigjárja az alkalmazoi lét lépcsfokait, a bnügyi riporter hamarosan a költk álombeli városában, Párizsban tudósítóként szerez hírnevet és világlátást. Írói pályakezdésénél Osvát Ern bábáskodo, Mocsárláz cím regénye 1923-ban a Nyugatban jelenik meg folytatásokban. Egy szerencsétlen nemzedék azon tagjairól szól, akiknek nemcsak iúkora, hanem élete is a háború mia ért véget. A Nyugaton a helyzet változatlan cím regénnyel ellentétben az író nem elssorban a küls történéseket, inkább a háború megrázkódtatásai következtében széthulló személyiség lelki folyamatait ábrázolja. Az expresszionista stílusban, ers, st túlzó kifejezeszközökkel írt regényben, témaválasztását tekintve Zilahy Lajos Két fogoly cím késbbi regényének irodalomtörténeti elképét láthatjuk. A meglehetsen visszhangtalan A hvösvölgyi máglya után már egyértelm sikert jelez számára a Krúdy világát idéz Mentont ajánlanám. A nom és érzékeny lelkület Zsigray Julianna szerint egy nagy szenvedély regénye ez a könyv. A lélektani elemzésekben, a nagy lozóai és erkölcsi kérdések boncolgatásában, az embernek a világban és a társadalomban elfoglalt helyét leíró részletekben bvelked, a maga sajátos szerelmi háromszögének mozaikszer, majd visszatekint életértékelésével az eseményeket lezáró, azokra pontot tev regény Márai Sándor A gyertyák csonkig égnek cím könyvének szolgál irodalmi mintául. Rab Gusztáv jól ismerte a modern életet. Tudósítóként a múlt század 20-as, 30-as éveiben Európa szinte minden országában megfordult. Útirajzaiban, pillanatnyi benyomásainak leírásán túl, lényeges ismereteket és összegz megállapításokat tesz. Méltó párja e téren Kosztolányi útleíró mvészetének. Hatalomra jutása el bemerészkede Münchenben a nagy kísért, Hitler környezetébe, élményeit, ma is érvényes gondolataival, riportsorozatban teszi közzé. Orwellhez hasonlóan bemerészkedik a ’30-as évek polgárháborús Spanyolországába, bár lapja, Az Est utasítására kimenekül onnan. Mvészeket és mveket, közéleti és tudós nagyságokat ismer meg – Bródy Sándortól Stein Aurélig. A Diana társadalma az els igazán ére, önálló stílusú modern lélektani regény Rab Gusztáv írásmvészetében. A XX. század emberének lelki szétesésérl, irányvesztésérl, bels kiüresedésérl szól a regény. A kiindulópont látszólag a fér úgyneveze életközépi válsága. (Gondoljunk i csak Jean Guehenno A negyvenéves fér cím regényére!) A fszerepl, az els generációs értelmiségi, jól men középosztálybeli ügyvéd idegrendszerét, lelki ellenállását felrli a kicsinyes robot, a napi taposómalom; ügyvédi munkáját már nem képes megélni hivatásként, csak pénzkeres foglalkozásként. Egy viharos nyári délután elszökik Budapestrl, szívbajos felesége ell. Egy talált kinccsel, amit eltulajdonít, hamarosan a vadregényes Korzikán találja magát. I aztán fölbukkannak a korabeli Európa összes jellegzetes különc gurái. Egy krimi kells közepén találjuk magunkat. Mint a modern regényekben általában, nem oldódik meg semmi; nem tudjuk meg, ki a gyilkos, azután sem, hogy mindenki, aki él, gyanús lesz. St az sem biztos, gyilkosság történt-e? Közben megismerjük a szépséges szigetet – történelmének alapvonásaival együ. Az olvasó elgondolkodhat azon, ha az ember kiesik természetes közegébl – szülföld, család, haza –, akkor ember marad-e még, vagy csak tengd vegetatív lény? A regény óhatatlanul eszünkbe juatja Alexandre Dumas-t és Albert Camus-t. A Diana társadalmán megedzdö író – maga is hónapokat élt Korzikán – hamarosan a magyar történelem súlyos következményekkel járó eseményeinek közelébe sodródik. Nem lesz alakítója az eseményeknek, csupán a szemlélje az úgyneveze nagy emberek környezetének. Tudósítóként, íróként már levonta a következtetést: aki arra vállalkozik, hogy Európát megmentse, hogy Európa sorsára hatással legyen, csak akkor képes ezt megtenni, ha egyénileg is

82

Tájoló bátor. Novellájának fszereplje, az európai nagyság tud ugyan úszni, mégis cserbenhagyja a gen tóban fuldokló fért. Hiába várjuk tehát tle Európa megmentését. A metaforikus történet tanulsága: nincs külön egyéni és közösségi erkölcs, erkölcs kis- és nagyembereknek – írja Egy történelmi éjszaka cím novellájában, amely a Diana társadalma egy önállóan is megjelent betétje. Illyés Gyula vee papírra az 1918 szétl 1919 tavaszáig terjed idszakot feldolgozó Kora tavasz cím írásában: „Mint minden történelmet ábrázoló mben, ebben is két korszak van bezárva: az, amelyrl, és az, amelyben íródo”. Illyés mvével ellentétben Rab Gusztáv Belvedere cím regényében ez a két korszak majdnem egybeesik. 1918–19 után a magyar történelem legsrbb évei 1938–41 voltak. 1938 tavaszán eltnt egy ország a térképrl: Ausztria. Az Anschluss után továbbra is Magyarország határait „cirógaa” az európai válság szele: Csehszlovákia, a Versailles környéki békerendszer dédelgete kedvence következe. Hitler, a „nagy kísért” igyekeze Horthy kormányzót csapdába csalni: Csehszlovákia megtámadására biztaa a kieli `oaparádén. A rosszindulatúan „lovas-tengerésznek” csúfolt kormányzó nem hallgato a szirénhangokra. A status quo-t véd gyztes nyugati hatalmak azonban egy katonát sem akartak feláldozni a demokrácia mintaállamának tarto, Beneš által fémjelze „respublicáért”. St Münchenben a további viták elrendezését az érdekeltek tárgyalásaira bízták. Így jöek el a magyarság számára a Peth Sándor által „csillagos órák”-nak neveze sorsdönt idk, melynek köszönheten a Magyar Nemzet máig legnagyobb formátumú szerkesztje így kezdhee vezércikkét: „Lábunk már a kengyelben van…” Az els bécsi döntés körülményeit Márai Sándortól Szitnyai Zoltánon át Szvatkó Pálig már sokan leírták a korabeli irodalmár-szemtanúk közül. Miel rátérnénk annak a kérdésnek a megválaszolására, miben áll Rab Gusztáv mvének különlegessége, egyedi volta, néhány sorban történészként is értékelnünk kell az els bécsi döntést. Amikor 1918 novemberében az agresszióra még fel nem készült cseh – és nem csehszlovák! – „hadsereg” kénytelen volt megtorpanni Fels-Magyarország katonai megszállásának erejét meghaladó feladata el, Hodzsa és Jászi szlovák és magyar küldöek megállapodtak egy ideiglenes demarkációs vonal kitzésében. Ez az ideiglenes vonal, amit éppen az agresszor, betolakodó cseh fél-reguláris erk sértettek meg, aztán 1938 szén a komáromi tárgyalásokon kisebb-nagyobb eltérésekkel visszaköszön. A két fél sajátos alkupozícióban volt. Igazán egyik sem diktálhato a másiknak, a (cseh) szlovák fél túlzoan gyenge volt ahhoz, hogy képes le volna megvédeni az 1918–19-ben a csehek által birtokukba juato területet. A németek sem támogaák ket egyértelmen. A gyri Darányi program által újra felfegyverze magyar hadsereg sem volt még olyan pozícióban, hogy túlfeszíte követeléseknek érvényt tudjon szerezni. Olyan néprajzi határ születe tehát, amelyben a két fél akkor talán még meg is nyugodhato volna. A történelem azonban nem ismeri a „mi le volna, ha” típusú felvetéseket, ezért fogalmazzunk inkább úgy: a két nép nagy lehetséget mulaszto el, amikor nem ragadta meg két kézzel egy történelmi modus vivendi irányába történ politizálás eshetségét… (Az okok taglalása túlfeszítené a jelen írás kereteit.) A Belvedere cím regény nem színtiszta történelemtankönyv – a történelem lehelete, melege azonban ersen érzdik rajta. Az író, aki o volt Komáromban, Bécsben, a bevonuláson, közvetlenül az események után vetee papírra. A következ, második bécsi döntés évében jelent meg, az akkori, Supka Géza által kigondolt könyvnapokra. Néhány hét ala két kiadása is elfogyo. Önkéntelen a párhuzam a témaválasztás tekintetében Wass Albert Jönnek! cím kisregényével. Míg az erdélyi író az élmény közvetlen, forró hatása ala fogalmaz, Rab Gusztáv sorain a meggyel pozíciója süt át. Wass Albert, az ösztönös tehetség hetven oldalon kifejezte aggódó örömét Észak-Erdély visszatérése fele, Rab Gusztáv az összetevket, az okok láncolatát fejtee fel, amelyek törvényszeren vezeek a Felvidék déli sávjának visszatéréséhez. Ez bizony egy hétszáz oldalas nagyregényt kívánt. Míg Wass Albert egy olyan tiszta forrás, amelybl ösztönösen tör fel a szó, addig Rab Gusztáv egy olyan tehetség, aki tudatosan csiszolta, alakítoa tehetségét. Az írásmvészet professzoraként nála mindennek megvan a

83

PoLíSz rendelt helye, tudatosan szerkeszt, szövi a szálakat, soraiban o lüktet a világirodalom napi szint ismerete. Úgy használja a nagyokat, hogy csak a gyel és tájékozo szem veszi észre. De mindent átformáz saját képére és hasonlatosságára… Írása közben elmesél nem egy, de sok szerelmi történetet, bemutatja a kor atmoszféráját, lelkületét, közben rövid esszéisztikus betétekben lozofál, erkölcsi kérdéseken töpreng, megfszerezve apró bon mot-kkal… 1938, az említe sr év a cselekmény ideje. A történelem több puszta kulisszánál, több még egy keretnél is: közeg. Az író azt mutatja meg, hogy a társadalom, annak különböz rétegei hétköznapi emberként hogyan élik meg a történelmi idk mindennapjait. A történelem síkja és a magánélet síkja sokszor egymásba gabalyodik, a történelem betolakszik a „kisember” életébe, nem egyszer annak pusztulását okozza, tragédiákat hoz. A cselekmény maga 1938 januárjában kezddik a nagyvilágban, egy párizsi hotelszobában. Jellegzetes Rab Gusztáv-i fordulaal a szerepl vagy fszerepl levelet, tudósítást kap valakitl. Senki sincs a helyén, akiknek van valami közük egymáshoz, netán családtagok, távol vannak egymástól. Aztán mint a vadnyugati lmekben, megjelenik a színen a vonat. Csak amíg a westernekben a bosszú utazik a vonaton, Rab Gusztávnál a hst, a fhst viszi – rendszerint szereéhez, vagy új találkozás felé, mint a Belvederében. Idnként persze a vonat el is viszi az egyik embert a másik közelébl, mint a Dianában. A Belvederében a király nem fehér lovon, hanem vonaton érkezik, pontosabban poyan le… Nem is lesz szerencsés ez a találkozás. Rab Gusztáv ebben a regényben – ellentétben a Diana „femme fatale” hölgyével, a hagyományos típusú nt ábrázolja, akinek f jellemvonása a részvét, a szánalom, a segíteni akarás a másik, a bajba juto emberen. Ez a tulajdonság persze még kevés a szerelemhez, a párválasztáshoz. Ehhez a regény olvasata szerint összeteebb tulajdonságok kellenek: a férnak ers meggyzdéssel és szívós, kitartó küzdeni tudással kell rendelkeznie. Elssorban azért, mert csak így épül fel a közösség, a család, a haza, a nemzet, amelyekben az egyedi személyiség, az individuum megtalálja óvó, véd közegét. Sokágú, polifonikus nagyregény a Belvedere. A f cselekményszál, amire a gyöngyök, az egyes történetek felfzdnek, Szép Klára alakjához kötdik. Szép Gedeon a vidéki gyökerekkel rendelkez keresztyén magyar középosztály jellegzetes alakja. A m másik családja már a fels tízezer közé emelkede, mostani megjelenésükben a Valterek, ezek a „bankherkulesek” már a Buddenbrookokhoz hasonló hanyatló gurák. A színen már feltnik a parasztságból kiváló els generációs értelmiségi, Nagyfalvi Pongrácz, a népi konzervatív reformer ideáltípusa, aki óv a túlzásoktól, forradalmi hevülel, de már tudja, hogy a nép életével nem törd, „sírva vigadó”, cigányozó úri világnak vége, elkerülhetetlen a földreform és a szociális kérdések komolyan vétele. Pongrácz bízik Teleki Pálban. Figurájában az író egy kicsit saját magát is megrajzolta. De csak kicsit. A legilletékesebb, Kovács Anikó közlése után (megjelent a Magyar Szemle 2011. júniusi számában) már tudjuk, Pongrácz alakját K. Kovács Péterrl mintázta az író, aki a Polgár község mellei Örvényesrl származo, els generációs értelmiségi, Teleki Pál-tanítvány, a Táj- és Népkutató Intézet munkatársa volt a regény cselekményének idején. Rab Gusztáv ugyan értelmiségi, de ersen szociális érzés családból származo. Említeük: a könyv cselekménye szorosan véve 1938-ban játszódik. Az író azonban visszautal a tragikus 1918-as év szére, amikor kizökkent az id, amikor a történelem kereke súlyos sebet ejte a nemzet testén-lelkén, az emberek és a regény szereplinek sorsában is súlyos „bonyodalmak” sorát indítoa el… A passzus több tucatszor olvasható a regényben – az olvasó kíváncsiságát fokozandó, ébren tartandó. Egy id után persze sejthet, ha az olvasó gyel: a végén „csavar” lesz! Szerelmek szövdnek, nexusok, viszonyok alakulnak, bonyolódnak, tragédiák készüldnek. Az ártatlan áldozat szenved, meghal. Igazi görög sorstragédiák peregnek le az olvasó szemei el. A titokra fény és feledés derül, illetve terül. Az élet megy tovább. Egyszer, legalább egyszer végül a magánéleti boldogság és a nemzeti öröm együ valósul meg. Az író tisztelete a tragikus hsöké, mégsem kíván többet a „kisembertl”, csak annyit: mindenki a maga helyén, a legjobb tudása szerint teljesítse, belülrl jöv elhívatással köteles-

84

Tájoló ségét az ország, az egész közösség érdekében. A szerz összegz gondolatait Pongrác szájába adja, aki egyben az író szócsöve: „Tudta, hogy a döntbírák, az etnikai elv nevében fognak ítélkezni és nem lehet szó arról, hogy az egész Felvidéket visszacsatolják Magyarországhoz. Megint belekerült az eleven történelem fullasztó és nyugtalanító levegjébe. Nem mert nagyon bizakodni. Már láa Komáromban, hogy a tiszta és megdönthetetlennek látszó érveket miképpen homályosítják el taktikai fogások, gazdaságpolitikai kibúvók és közlekedési szempontok. Nem volt tisztában azzal, mit jelent egy ilyen arbitrázs. Sejtelme sem volt, hogyan folynak majd a tárgyalások. Csak azt tudta, hogy a döntés ellen nincs fellebbezés és mind a két fél már elre belenyugodo az ítéletbe. Megint érezte a levegben azokat a rejtélyes erket, amelyek láthatatlanul irányítják a történelem folyását, s részvéel gondolt Ambrusra és szerencsétlen társaira, akik elszántan és hsiesen feláldozták életüket anélkül, hogy sejtelmük le volna ezeknek az erknek roppant feszít erejérl. Kár volt értük. Porszemnyi életük elmúlása nem változtato a sors és a történelem iszonyú erinek felfejldésén, s erre a napra akkor is sor került volna, ha nem dobják oda atal életüket a cseh martalócoknak. De amit teek, talán mégse történt hiába. Vannak örök erkölcsi erk és elmúlhatatlan eszmék, melyek túlélik a történelem változásait.” (315.)

Az utolsó mondat minden bizonnyal Rab Gusztáv emberi és mvészi hitvallása lehete. A magyarok lakta területek visszatérése az országhoz Rab Gusztáv értelmezése szerint az egységes, természetes, tiszta nemzeti akarat eredménye. Több mint siker… Persze a XXI. század embere, ha bölcsebb nem is le, többet tud. Így tudja: a gyztesek, az ersek, a világhatalmak lehetnek sikeresek, de eredményt elérni csak a kisemberek, a lelkek megbékélésével lehet. Nem utolsósorban oly módon, ha megértik Rab Gusztáv intését: „Nem szabad a múltat eltitkolni azok el, akiket szeretünk, mert akkor hazudunk nekik”. Tegyük hozzá: a jelent sem, mert a jövben minden jelen múlt lesz egyszer… Rab Gusztáv közvetlenül a Belvedere megjelenését követ évben újabb nagyregénnyel jelentkezik Rokonok és ismersök címmel. Szinte bizonyos, hogy a két mvet bels kapcsolat, rokonság fzi egybe. Mindkét m az egész magyar társadalomról ado látleletet. A Belvedere inkább az Érzelmek iskolája cím Flaubert-regényt, míg a Rokonok és ismersök a Bovarynét juatja eszünkbe. Az iú Walter Erik alakja persze csak ellenszenves kiadása Frederic Moreau-nak. Rab Gusztáv írásmvészetét dicséri, hogy ellenszenves szerepl iránt mindvégig fenn tudja tartani az érdekldést. A Belvedere igazi sokszerepls regény, a fszerepl azonban egyértelmen Szép Klára. Az  alakja köré, mint egy aranyszálra a gyöngyök, fzdnek fel a mellékszereplk. Szép Klára anyjának becéz neve Fecske – a történet Krúdys vonásaival együ – világos utalás Bovarynéra, hiszen az azonos nev ló viszi a találkára Flaubert hsnjét. A regény egyik legfontosabb és leggyönyörbb epizódja a vak muzsikus esete. Rab Gusztáv i egyértelmen Tolsztoj Luzern cím novellájára utal. A mvészet alapvet célja az orosz és a magyar író értelmezésében azonos: a szépség felmutatásán keresztül a humánum, ha úgy tetszik, a szeretet felköltése a másik ember iránt. Rab Gusztáv úgy láa, az író feladata, „hogy ne csak író legyen, aki leírja gondolatait és érzéseit, hanem költ is legyen, aki lelkiismereti kötelességének tartja, hogy javítson, önismeretre döbbentsen még akkor is, ha ez az önismeret fájdalmas és a tükör, melyet az író a közönsége elé mutat, megdöbbent és komor képet tár fel. Ez a lelkiismeret kérdése” – írta Kazinczy apropóján az Új Idk 1941. május 18-i számában… Visszatérve a regényre, Szép Klára épp akkor döbben rá, hogy neki semmi köze férjéhez, amikor Erik kimutatja teljes érzéketlenségét a szegény utcai muzsikus és zenéje iránt… A Rokonok és ismersök már címében is Móricz Zsigmondra utal. Rab Gusztáv nagy tisztelje volt Móricz írásmvészetének, bár stílusának sokszor naturalista és bizonyos társadalmi rétegeket verbálisan is elítél, parodizáló útvesztibe nem kövee… Említsük azért meg: az igaztalan támadásokkal szemben kulturált hangon megvédte, még akkor is, ha ezek a táma-

85

PoLíSz dások szerete szülvárosából, Sárospatakról (Hegyaljai Kiss Géza) indultak ki… Nincs még egy város kis és nagy hazánkban – talán fvárosunkat leszámítva –, ahol olyan sok írónak, közéleti nagyságnak szobrot, emlékmvet állítoak volna, mint Sárospatakon. Rab Gusztáv viszont úgy látszik, eddig nem lehete próféta saját hazájában. Pedig a kollégiumkertet kevesen – talán Komáromi János – írták le olyan szépen, mint éppen Rab Gusztáv a Rokonok és ismersök lapjain, Rozgonyi-kert néven. A m értékeire nem kisebb ember, mint a sír felé ballagó Hunyadi Sándor hívta fel a gyelmet: „Ennek a könyvnek van egy végtelenül rokonszenves hiánya. Az, hogy nem tudom meg belle, mi az írójának az ideológiája? Melyik oldalon áll? Kikkel érez együ és kiket akarna megégeetni? […] nem uszít senki ellen” – írja 1941. november 2-án az Új Idkben. Bizony: a Belvederében felrajzolt kép, ha nem is volt idill, de mindenesetre eszmény. A Rokonok és ismersök arra a kérdésre kereste a választ, hogy az egységes magyar középosztály kialakulásának mennyiben vannak meg a feltételei Magyarországon. Az író életmvének ismeretében tegyük hozzá: Rab Gusztáv érdekldésének homlokterében elejétl végig a magyar középosztály állt. Említe mvének véleményünk szerint két fhsnje van – a férak i szinte mellékszereplk. S a nk fokozoabb szerepe nemcsak modern jelenség Rab Gusztávnál, de a XIX. századi orosz irodalom hatása is. A m vidéki színhelye Csengervár. Könny ráismerni Patakra. Zsóa nemcsak Hunyadi Sándor éles szemének, hanem kései olvasójának véleménye szerint is „Valami halványabb érzékiség Bovaryné”. Zsóa megbékél sorsával, Annát – aki valójában Julika, csak Annának hívatja magát, ami talán nem is olyan rejte utalás Kosztolányi Édes Annájára –, a cselédlányt pedig a társadalmi hierarchiában magasabban lévk nem fogadják be, végképp kitaszítják… A Belvedere eszményével szemben létezik tehát egy keser, fájdalmas valóság… A lelkeknek még változni kell. A demokratikus együélésre még nem ére meg a magyar társadalom. Ennyit mond a regény: szenvedélyes szenvtelenséggel, szótlan, szívszorító keserséggel, osztályharcos túlzások, ítéletek nélkül. Már csak azt szeretnénk tudni: melyik lehete a regénybeli Colmitius-ház. Balzac gazdag, sokkötetes életmvét Emberi színjáték címen rendezte sorba. Rab Gusztáv 1939-tl 1944-ig, a háború ala írt mveit egy trilógiába lehet kötni. A trilógia els és második része egyaránt két könyvbl áll. Az általunk Magyar színjátéknak neveze sorozat els részének címe: I. Egyéni utak. Ide tartozik a Diana társadalma és a Miért, Dániel? Az utóbbi az elbbire ado válasz: Dániel a munkába vész bele, a munka mákonyává válik, ugyanúgy kiesik a közösségbl, elmagányosodik mint Szerencsi, akinek elege le a munkából. Dániel azért szenved, mert képtelen szeretni… Rab Gusztáv a könyv moójául nem véletlenül választoa Dantét: „Csüggedtem volna, lankadt képzeleel, de folyton-gyors kerékként forgato vágyat és célt bennem a szeretet, mely mozgat napot és minden csillagot.” (Babits Mihály fordítása)

II. A közösségi, nemzeti út. Regénye, a Belvedere az eszményi cél, a revízió az emberek nagy részébl felszínre hozza a legjobbat… Ám a lelki összetartozás még messze van, ez a Rokonok és ismersök üzenete. Mindkét könyv közel teljes tablót rajzol a magyar társadalomról. III. Az ember örök útja. Rab Gusztávnak a háborúra ado válasza az Éji lepke cím (1944) regényében fogalmazódik meg a legplasztikusabban: a megalázoakon és megszomorítottakon minden körülmények közt segíteni kell az örök erkölcsi értékek, a keresztyén szeretet segítségével. A fhs, az atyai jó barát, Jámborka Donát, a veszélyben lév atal áldozat, Krúz Johanna (utalás Petre, másrészt az ártatlanságra…). Irodalmi minták: Dosztojevszk , Dickens. Stílusirányzat: varázslatos etikai realizmus keverve sr csipetekben adagolt romantikával…

86

Tájoló Külön elemzés tárgya lehetne a Bn és bnhdés és az Éji lepke gyilkos alakjának írói ábrázolása közti hasonlóságok számbavétele. Röviden: Dosztojevszk még hi valamiféle földi igazságszolgáltatásban, Rab Gusztáv már inkább „csak” a lelkiismeret ki nem alvó fényében bízik… 1945 után publikálásra nem volt lehetsége. Földmérként dolgozo, sorsa hasonló más nagy tehetségekéhez, mint például Hamvas Béláéhoz. Méltatlan hányódás. Az újra feléled megtorláskor 1958-ban emigrált Franciaországba – a dreux-i redemptoristák fogadták be. A nyugati nyelveken több új regénye jelent meg (Utazás kék tájak felé, Savaria stb.) Régebbi regényeit már magyar megjelenésével közel egyidejleg kiadták olasz és német nyelven. A párizsi Irodalmi Újságban – Fejt Ferenccel, Ignotus Pállal együ – rendszeresen publikált: Proustról, Flaubert-rl, a francia történelem és irodalom más nagyságairól… Munkatársa volt a Szabad Európa Rádiónak. Kéziratban maradt a sárospataki születés Árpád-házi Szent Erzsébetrl írt könyve… 1963. január 4-én szívinfarktusban halt meg Dreux-ben. Két év után kövee feleségét a halálba… Mveinek fordítója, Berki Erzsébet írt róla nekrológot megindító hangon az Irodalmi Újság 1963 jan. 15-i számában: „Keresztény lelk ember volt, és humanista: nem kelleek neki sem a nácik (akik a háború vége felé le is tartóztaák), sem a kommunisták.” (A kor ntora: 1945ben mégis felkerült a háborús bnösök listájára…) Rab Gusztávhoz igazságtalan és méltánytalan volt a történelem, a sors és az irodalmi kánon. Csak a rosszindulatú irigységgel párosult tudatlanság mondhato olyat, miszerint Rab Gusztáv „írásainak többsége […] a korában divatos szerelmi lélektani lektr körébe tartozik”. (Magyar életrajzi lexikon) Flaubert, Maupassant, Stendhal vajon hova tartozik? Meglátásunk szerint az irodalom, a költészet valódi társadalmi szerepét kevesen láák olyan tisztán, mint épp Rab Gusztáv. Háborúban hallgatnak a múzsák. Az Új Idk 1941. május 18-i számában – Rommel tankjainak elrenyomulásakor – írta le örökbecs szavait Az író lelkiismerete cím esszéjében: „Könny megismerni a költ hangját és mégsem mindig sikerül, vagy csak késn ismerik meg. Pet igazi felkölt volt és szavai izzásba hoztak néhány rövid esztend ala egy egész nemzetet. De épp ilyen nagy felkölt volt Ady is, akinek igazi költvoltát hosszú viták után csak halála után ismerték el igazán, véglegesen és megfellebezhetetlenül, amikor sok komor próféciája valósággá vált. A közönség nagy része, sajnos, még mindig nem tudja, hogy a költ hangját meghallani nem olyan nehéz, ha noman gyelünk abban a lármában, amely körülöünk tombol. Igazán nem kell hozzá sok, csak egy kis gyelem és egy kis csend, amitl a mai ember még akkor is irtózik, ha képmutatóan egy kis csendért fohászkodik az ellentétes eszmék zrzavarában. Pedig a csendet könny megtalálnia annak, aki keresi. Nem kell hozzá egyéb, csak egy kis visszavonulás néhány órára lakásunk valamelyik békés zugába egy könyvvel és olvasni… Olvasni és lesni, vajon a könyv lapjairól költ szól-e hozzánk, olyan író, aki az emberi és magyar lelkiismeret bvös erejével a mvész hangján beszél… Aki akar tlünk valamit, nem csupán szórakoztat… aki akarja, hogy vele együ egy tisztultabb erkölcs és világosabb látás kitapinthatatlan síkjain tekintsünk körül az életben… aki nem árulja el, hogy felkölt és felrázó szándékai vannak velünk, de azzal, amit mond, jobbá tesz és megmozgat bennünk valamit, egy rejtelmes, érzékeny pontot lelkünk valamelyik titkos redjén vagy szívünk kamrájában és észrevétlenül vezet bennünket egy magasabb rend értelem felé, ahol új tájak nyílnak meg elünk, mint a turista el, akit ellenállhatatlanul vonz a természet ezer csodája.”

Reményünk: az író, Rab Gusztáv az elysiumi mezkrl hséges olvasói révén várja a felejtésbl a feltámadást… (Rab Gusztáv: Belvedere, Pomáz, Kráter Kiadó, 2012)

87

PoLíSz

Bágyoni Szabó István

Toronygombi feljegyzések (Emlékirat) „Templomtornyaink környékét fel-felperzselték, el-elorozták. De az Isten házában égre emelt kézzel üzen Idt toronygombok világegyetemet sejtet gömbjei rzik mind a mai napig. Anyanyelvünkön. Képzeljük el, vajon mirl is szólhatnak… hozzánk, isteni magasságokból.” Kós Károly

14. Foggal… és anélkül Úgy kezddö, hogy visszaütöek. Ütnek nappal, ütnek éjjel! A nyelvemért és hangomért! Nem az én nyelvemrl van szó, uram – vágta ki magát a szerkeszt kolléga, amikor a szolgálatos „csupafül-ember”, a söntésen hagyva seritalát, mellénk lépe –, hanem a bágyoni nagyharangról! A történetben van valami igazság. Ha így nem, hát úgy. A Kolozs megyei pártlapban, az Igazságban (kilencvenben Szabadságra keresztelték át) csakugyan hírt adtak szülfalum templomának a renoválásáról, arról viszont nem, hogy e mia a napos szerkeszttl íziben búcsút kelle venniük a szerkeszt kollégáknak. A baj mindig csstül érkezik. A lap egyik karácsony közeli száma mia aztán a fszerkesztt is lapátra teék. Történt ugyanis, hogy a munkáspárt egyik központi bizosági tagja Kolozs megyébe látogato, és nem a régió leghíresebb intézményét kereste fel, mármint nem a szamosújvári börtönt – ahol egykoron Rózsa Sándor raboskodo, majd 1957–58-tól Páskándi Géza, Bartis Ferenc, Veress Zoltán, Palocsay Zsigmond, s talán Páll Lajos is, majd Bodor Ádám (akkor még atal költk és társaik) süvegelték a porkolábot –, hanem a szocialista munkaversenyben kitnt egyik Dés környéki disznófarmot „tisztelte meg” jelenlétével. A „munkalátogatásról” természetesen kolumnás riportot közölt a megyei lap, két veretes fotóval színezve. Hadd lásson is a Tisztelt Olvasó, ne csak a sorokat böngéssze! Lássa, ugyebár, a kíváncsi kíséret övezte illusztris vendéget, és csodálja meg a maga valóságában az összeterelt, jó zsíros sonkákat sejtet „állatállományt”… Egyik fotó ala a „Gheorghiu-Dej elvtárs a megyei pártapparátus körében...” kezdet szöveg

88

éktelenkede, a másik ala viszont az „Újévi vágásra éreek már a drágák...” Csakhogy a kolozsvári nyomdász – véletlenül, avagy szándékosan (?) – fölcserélte a képaláírásokat. B. Z. barátunk, az egykori riporter (tollas embernek szokta magát nevezni) öt év múlva szabadult – igaz, nem Szamosújvárról, nem is Zsilaváról, hanem a Nádországból, a Duna-delta Periprava nevezet tanyájáról, onnan is egy félig-meddig elsüllyedt komphajóról. Karácsonykor érkeze Kolozsvárra, és rossz szájak szerint a szerkesztség kapujában „ismételten megveree magát”, hogy sziszeg-feg fogú ünnepi köszöntjét, úgymond, a maga képmásával „illusztrálja”… B. Z. barátunk orcájának színe ugyanis kékben, vörösben játszo, a foltok friss, nagyon friss „kezelésre” utaltak... Nyílt tehát a redakció ajtaja, B. Z. pedig szövegelt, mondta a magáét, akárha karácsonyi köszöntt gyakorolna, a kocsmázók emlékezete szerint valahogy így: „Egy kif veréf fenkinek fem árt, / (f) éljen a román munkáfpárt!” Isten bizony, igazat mondo. Akár úgy is fogalmazhatunk: fogatlanul és köröm nélkül is ragaszkodo megszenvede igazához. Mert félheek ám odafönn a székekben ülk. Szerencsére a söntés poharaiba, virágcsokraiba bújtato mikrofonok a pöszeségre „nem adtak”. Persze, ami lent pösze – harang- és anyanyelv nélküli –, az a KB magasában maga volt az ékes nyelvhasználat. Nemrég a bágyoni templomot restaurálták, nagyharangunk visszakapta nyelvét. B. Z. barátom azonban még mindig fogatlan, és a külkolozsvári kocsmák közismert (vagy inkább közsajnált) vendége. Mesélik, hazaútban idnként bele-belekurjant az erdélyi éjszakába, aminek valami olyasmi az értelme, hogy „Velem kelle volna kiáltanotok akkor

Tájoló az éljent! Akkor le volna szép a Kolozsvári Karácsony. Mert megújultak a pösze diktátorok, bizony mondom: meg!” Uraim, hát nem a tollas embernek van igaza?

15. Idnk ketyeg mánusai Christopher Galloway, a Kreml angol órásmesterének az emlékére, aki sosem járt Erdélyországban, s így meg sem ismerhee eldeink toronygombokba rejte üzeneteit.

Könny „kis tyriyre” kérték föl szegény „megkomolyodo”, a hetedik X-ig juto fejünket tiszteletreméltó naputazó kollégáink. Könnyre? Semmi az egész, sugallták nem kis ravaszkodással, mindössze anynyi, kérem tiszteleel, hogy… mondjuk, egy kalapemelésnyi vagy zsoltármormolásnyi pillanat ala (már amennyi ebbl a XXI. századra megmaradt; de maximum 70 mánus-ketyegésben) csak úgy, soroljuk fel a minket hét évtizede követ templomtornyok csudaságait. De úgy ám, hogy abban élményvilágunk lehetleg minden, de minden moccanata benne foglaltassék – az els gyermeki fantáziánkat röptet fogaskerékcammogástól, sejtelmes toronyóralánctól el egészen a vénharangok hatalmasan döbbenetes idkondulásáig. Ámulás és áhítozás együ. A hangos, legtöbbször zajosan zrzavaros történelmi idnkbe-nézés és a lélek emlékez csöndjébe feledkezve-tisztulás, a pillanat mánusai és az örökkévalóság harangnyelvei egyetlen fedél ala. Ennyi! Fityriy az egész! Nemde? Végtére… De hiszen ez maga az Id bennünk felejte darabkáinak a tarkón ragadása, felmutatása – mondom én, 69-en túl –, akár ketyeg toronyóra-szerkentyk, akár beolvasztásoktól megmenekült harangburáink segítségével kíséreljük is meg. S tennénk mindezt (mármint az id nyakon csípését) azért a valamiért, ami talán csak mibellünk, szülföldközelben bóklászókból halványodo ki, mibennünk vált részben fölöslegessé, de amit – szerencsénkre – sem toronyóráink ketyegéseibl, sem vénharangjaink vészkongásaiból

nem tudo kilúgozni még a továbbélés igenigen maró hatású törvénye sem. És mi volna ez a valami? Fityriy az egész! A kell! Mert kell ám mindég is ketyegni, a múlás suhanó lépteit jelezni kell; mert a magasság szépséges fortissimóit és a mélység fagyos némaságait zengeni-zúgni-érzékelni kell; a feledékenység embereit ébreszteni, hívni, talpra állítani kell! Hogy élhessünk, és méltón, annak a szülföldnek a közelében, amely útra indíto valamikor, s még manapság is követni képes világba röptet útjainkat. Követni, miként toronyóráink ketyegései a magasságok határmezsgyéin átgyalogoló napkorongot – napkeltétl napszentültig. De úgy, hogy belerezdüljön a lélek szépségekre hangolt hajszálrugója. De hiszen ez a valami maga a csodatevés, a lehetetlen megkísértése: visszajátszani, a magunk eszközeivel és lehetségeivel ismételten élvé, jelenvalóvá varázsolni azt a vacakolást (megálmodo vagy históriás kalamajkázásokat, elillant szépségeket, elképeszt rútságokat), idt vagy idtlenséget, amely az els szívdobbanástól a „nagyharang” ama utolsó kondulásával kezdd örökkévalóságig terpeszkedik. Magának az illanó Életnek a feledhetetlenné tétele! Ami, mondjuk ki, a vérbeli mvészemberek (órásmesterek, lelkes harangozók) ténykedései nélkül bizony csak egyetlen mozgásirányt ismerne: az elmúlásét! Bálint Tibor írja egyik kisesszéjében: „A szülföld az a város, ahol egyszer én is harangoztam… csimpaszkodva a súlyos kötélbe, miközben a diadaltól kiáltozni, a félelemtl pedig jajgatni szereem volna, hiszen néha úgy éreztem, hogy a harang fölkap…” Szerencsénkre nem sorolható az Olvasók elleni bnök közé, ha egy 70. éve közelében lév íróember visszakap valamit ama gyermekkori igazsághitbl (még ha mákonyba márto is), mely szerint egyedül az  „harangkötele” képes a végtelenbe lendítésre… Lendüljünk hát! De vajon kíváncsi-e manapság valaki e zsugoríto „idtöltésre”, e végteleníte ábrázolásra, emlékezésre, a lehetetlen rekonstruálására, amely életeknek, netán életmveknek keresztelt véges iddarabkákban szoko testet ölteni? Prózában, versben, festményekben, rajzokban, netán mozgóképekben, színpadi produkciókban… És amit, Csontváry

89

PoLíSz piktornak hála, csodálatos naputazásként is felfoghatunk. Kell-é ez manapság valakinek? „Képzeld el azt a toronyórát, am – mondta Édesapánk egy istentiszteletrl hazatértünkben –, amelyik nemcsak az elmúlt perceket, hanem az eljövend idt is képes mutatni!” Hááát, azóta sem teszek mást… Azóta másként nézek fel a tornyokra, és naponta elképzelem azt az Idt, amely volt is, lesz is, és a mienk lesz – annál inkább, mivel szülfalum „toronyóráit” bizony virgonc kötélmászó mázolóinasok szokták a négy égtáj felé néz falakra pingálni… Az már külön élmény volt,

hogy a nap minden szakában a Székely Katonaság rétje felli számlap 6 órát, a Tordai Hasadék felé néz 3-at, a Torockó felé tekint 12-t, a mi udvarunk irányába pillantó pedig esti 9-et mutato – a következ meszelésig. Úgy emlékszem, valamikor aztán azzal a szándékkal fogtam tollat a kezembe, hogy ennek a históriás idzavarnak a háta mögé nézzek, és – a magam „percmutatóival” – tapasztalásaimról némi hírt adjak mindazoknak, akik már-már egyfajta „idn-kívüliségben” élnek idtlen idk óta. Fityriy ez, kedves barátaim. Nemde?!

Soltész Márton

Alibi A szerkeszt „elszava” „Sorsjáték” – e sokértelm, metaforikus kifejezés uralja az 1940-es megjelenés Alibi értelmi terét, a fhs, Takács Máté sorseseményének tragikus sodrású narratíváját. A már nem is olyan atal tanár szökése-lázadása – „a polgár nagy kalandja” – az Utas és holdvilág Mihályát, s a nagy eld, Thomas Mann karaktereit, a megélt és a vágyo kon`iktusából szület skizofrénia a modernséget megtermékenyít romantika Doppelgänger-e ektusát (s vele Jósika Két életét, Babits Gólyakalifáját), a poros-sáros alföldi városka Mikszáth, Móricz és Kosztolányi mvilágait, zsidókérdés és fasizmus, betegség és gyógyulás Hesse Pusztai farkasát idézik. Egyéni és közösségi érdek, siker és bukás, bosszú és szégyen, jóság és rosszaság, jogszerség és jogtalanság, megélt álom és hazugság, sorsszerség és rabszolgaság, vakmerség és bátorság, akarathiány és éleévesztés – ezek a regény kulcsszavai; ám a szöveg mégsem a neveldési regény, az európai Bildungsroman hagyományához kapcsolódik, hisz Takács tanár úr – ördögi alibi ide vagy oda – végül rútul elbukik az Élet iskolájában. Miközben kín és kéj határain mozgó bravúros szökését gyelve életvágyunk szárnyra kap, hsünk perspektívája folyvást komorodik; míg aztán – egyetlen pokoli percben – a játék megszakad, s a fenyeget fátum fényes automobilként hasít bele a párizsi éjszakába. Magyarázat? Nincs – és mégis van. Mert „mi volt minden idben a szökö rabszolga sorsa? Halál…”

Szász István Tas

Kolozsvár neveltje, Budapest kedvence, Körösladány remetéje Asztalos Miklós történész-író bemutatása Már gyermekkoromban is sokat halloam ohon Asztalos Miklós és Kócsi Böske nevét. A gyermekfül számára is világos volt, hogy

90

igen kedvelt és szerete emberekrl van szó. Aztán, felcseperedvén, megismerkedheem Asztalos Miklós éleörténetével és munkás-

Tájoló ságával is. Amikor Magyarországra kerültem, apám – Miklós bácsi tán legjobb barátja – már nem élt, de személyemben és velünk visszahonosíto édesanyámon át is folyamatos kapcsolatban voltunk az akkor már Körösladányban él Asztalos házaspárral. Asztalosról az Araktor Kiadó és vezetje, Grób László munkássága kapcsán idnként hallani lehet, st születésének 110. évfordulója alkalmából is olvastam róla megemlékezést, de néhány újabb megemlékez és tisztázó szót feltétlenül megérdemel. Most az általánosságokat összefoglalva, két nem kellen tisztázo kérdés kapcsán is szólnék a kitn történészrl és íróemberrl. A családi iraárat rendezve gyjtöem ki legjobb barátjának tarto kortársára, az 1899. július 23-án születe Asztalos Miklósra vonatkozó anyagokat is. Örök lelkifurdalást okoz számomra, hogy az anyaországban újrakezddö életem rohanásában nem teheem mindenkor eleget hívó szavának, s ezért nem találkozhaam Vele újra halála el. Most így próbálom leróni tartozásomat. Az említe külön dossziéból, az apám régi iratainak gyjteményében találhatókból, apám 1915-tl vezete pontos naplójából, illetve emlékirataiból valóságos kis tanulmányt lehetne k egyzetelni Asztalos atalkoráról, fejldésérl, indulásáról, de vannak emlékek (fként levelek) „befutásáról”, s a második világháborút követ „szenvedéstörténetérl” is. Néhány bensséges emléktöredék bemutatására is támaszkodván ezt próbálom öszszefoglalni. * Már apám naplójának els, kamaszkori oldalain felbukkan a majdnem napi rendszerességgel hozzájuk látogató és korai irodalmi érdekldéssel megáldo iskolatárs: Asztalos Miklós. A napló a maga aprólékossága melle hihetetlenül pontos képet fest az els világháborút megelz évek erdélyi tanuló iúságának gondolkodás és (ennek megfelel) életmódjáról. A barátság, a becsület és szolidaritás, a vidámság és a különféle kópéságok melle a gyermekien naiv szerelmek és sóvárgások szövevénye közepee is mindenekfele uralkodik a ha-

zaszeretet, folyamatosan érzékelhet Isten és a család közelsége. A dossziéban található az Asztalos Miklós által 17 évesen szerkeszte és kézzel íro „NE VICOGJ – Tudákos Heti Lap” néhány megszülete és kézzel íro száma melle az a füzet is, melyben els kis irományait gyjtöe össze. A füzet címe: Szép volt. Az apámról és 12 tagú társaságukról, a „Telepi Heliconról” szóló, 1917-es Pista cím cikkében így ír 11 éves koruk óta tartó barátságukról: „Életem minden korában boldogan fogok visszaemlékezni azon napjaira gyermekkoromnak, mit keen Pistával tanultunk, játszounk és álmodtunk át”. Akkor egy baráti kör így mködö. Saját kezdeményezésre szerveztek apámnál, nagyapám kolozsvári, Vörösmarty utca 1. szám (ma: str. Brasov nr. 1.) alai családi házában önképzkört, naponta összegyl vidám együléteket, rendeztek hónapok munkáját jelent városi szépségversenyeket (100 résztvev, 15.700 számtani mveletet kívánó kérdívek összesítése stb.), tánciskolát, közös tanulást. Aztán gyakorta, mikor már mindenki más hazament, Miklós els írásait apámmal keesben bírálták el és javítgaák. Nem mellékes, hogy mindkeen Csry Bálint-tanítványok voltak. Asztalos azonban az érettségit már Székelyudvarhelyen tette le. Ezért a lexikonok következetesen azt jegyzik fel, hogy ott végezte tanulmányait, noha ifjúsága szellemi gyökereinek, érdekldési körének kialakulása valójában Kolozsvárhoz és a Vörösmarty utcához kötdik. (Ez az egyik olyan adalék, amiért fontosnak tartottam e sorok leírását. Az eddig általam ismert címhelyeken a kolozsvári évekrl szó sem esik.) Aztán jö a háború, a frontra történ önkéntes jelentkezés, s a baráti kör több tagja hsi haloként végezte. Asztalos 1918 októberébl származó katonaképét is rzöm, ám az sajnos közölhetetlenül halvány. És persze jö Trianon. A barátságok azonban – mint azt néhány megmenekült késbbi levél és természetesen saját (hét évtizedes) emlékezetem is igazolja – örökké éltek. Egyetemi tanulmányait még Kolozsváron kezdte el, ahol fél évig a Ferenc József Tudományegyetem jogászhallgatója volt, de

91

PoLíSz 1920-ban, családjával együ, Magyarországra távozo. A Pozsonyból Pécsre települt Erzsébet Tudományegyetemen mint bölcsész doktorált, s minthogy már korán elkezdte tudományos munkásságát, az egyetem könyvtárának munkatársa le. Egy berlini ösztöndíj után aztán Budapestre került, és az Országos Széchényi Könyvtárban dolgozo tovább. 1925-tl már a Bartha Miklós Társaság els elnöke, 1938-tól a miniszterelnökség kisebbségi szakértje. Történészként Erdély és a kisebbségtudomány érdekli, de átfogó mveket is ír, illetve szerkeszt. Mint azt munkásságának egyik kiváló ismerje, Grób László írja róla,  a tudományos körök által kevéssé értékelt, de annál fontosabb, szintetizálni képes, a történelmet a közönség elé tárni képes történeudósok közé tartozo. Nem apró részletek megkutatását, hanem a nagy egész áekintését tartotta szükségesnek az ado történelmi korszakban. Ez máig is fontos feladat. 1927-ben írta Wesselényirl, az els nemzetiségpolitikusról szóló munkáját. 1928-ban Kossuth Lajos koráról és az erdélyi kérdésrl, 1929-ben az erdélyi állam iskolapolitikájáról értekeze. 1932-ben jelent meg A székelyek störténete letelepülésükig cím könyve Kolozsváron. 1933-ban adja ki a Korszer nemzeti eszme – A revízió alapvetése cím tanulmányát. Ugyancsak 1933-ban jelent meg nevezetes mve a Magyar nemzet története sidktl napjainkig, melynek 1848 utáni részét Pet Sándor írta. A m Asztalos–Pet néven a Hóman–Szekfvel vetekede, s még olaszra is lefordítoák. Ezekben az években több munkát szentelt a nemzetiségek történetének is. 1934-ben jelent meg Rákóczi Ferenc és kora cím fontos könyve, de  szerkesztee a Jancsó Benedekemlékkönyvet (1931) és a Történeti Erdély cím összefoglaló kötetet (1936) is. Ez utóbbi kapcsán írnám le (ez jelen soraim második és legfontosabb indítéka) azt az élete további menetét dönten befolyásoló történetet, melyrl korabeli dokumentumaim is vannak. A kötet anyagát még a harmincas évek legelején kezdte gyjteni, hogy tárgyilagos és tudományos képet kaphasson az olvasó a történeti Erdélyrl. A kiadást az Erdélyi Férak Egyesületének Jancsó Benedek Társasága vállalta.

92

Asztalos a kéziratokat 16 társszerztl gyjtöe össze, hogy minél szélesebb keresztmetszetét adhassa annak, amit a cím jelez. Az öt év ala összeállt könyv azután valóban elérte célját. Id közben azonban fontos diplomáciai változások következtek be a magyar–román politikai egymásnak feszülések mia. A gyjtemény, megjelenése pillanatában, (bár, meglátásom szerint, gróf Teleki Pál elszava sem tartalmaz semmi kivetnivalót) már más értelmezést kaphato. Romániában egyszeren az irredenta propaganda eszközeként, s nem tudományos kísérletként fogták fel, melynek célja a két nép – az szinte kibeszélés és a tudományos tárgyilagosság módszereit latba vet – közelítése, amint azt a szerkesztk eredetileg tervezték. Ismers módszerekre lelünk, ha utánajárunk az akkori következményeknek, lévén a könyv megjelenését követen – Daicoviciu professzor ösztönzésére – egy bizonyos Pintea Gherasim nev asszisztens feljelentést te a román állami szolgálatban lév régészprofesszor, Roska Márton ellen. A Történeti Erdély cím kötetben ugyanis  írta az Erdély skora fejezetet. Roska professzort hadbíróság elé állították, ahol a jog és a tudomány minden logikáját mellzve, a meghamisíto tanúvallomási jegyzkönyv módszerét is felhasználva ítélték el. Mint azt a Magyarország 1936. november 17-i számából megtudhatjuk, az ítélet így szólt: „A hadbíróság Roska Márton régészprofesszort államellenes izgatás mia háromhavi elzárásra, 5000 lei pénzbüntetésre és politikai jogainak három évre való felfüggesztésére ítélte”. Roska melle tanúskodo Emil Racovita, a Sorbonne volt professzora, Sian Traian, Roska asszisztense, és Stoica Aurel nyugalmazo ezredes – mint katonatárs. Hiába! A dönt bizonyíték nem is a könyv volt, melyet senki sem olvaso, hanem egy meghamisíto vallomás, éspedig az Asztalos Miklósé. Ennek története egymagában is tanulságos, és – akárcsak az ítélet szövege – újabb párhuzamokat élesztget emlékezetünkben. Asztalos Miklós, ki felesége révén is erdélyi érdekeltség volt, 1936 nyarát, a román követségen te tapogatózó látogatás és az

Tájoló o elhangzo megnyugtatás után, Kolozsváron töltöe. Július folyamán a kolozsvári román hadbíróság a strandról állítoa el és hallgaa ki. Munteanu hadbíró százados az általunk azóta már jól megismert ál(ságos) udvariassággal kérdezgee. „Doktor úr, Ön bizonyára tudja, hogy Roska professzor ellen eljárás folyik. Én ezt tökéletesen alaptalannak tartom, és igazságtalannak látom az eljárást. Nem szeretnénk természetesen mártírokat csinálni, éppen ezért mondja el, mit tud Roskáról!” – vezee fel a témát. A vallatás több mint két óra hosszat tarto. Asztalos elmondta, hogy Roska teljes jóhiszemséggel járt el, munkája nem is kifogásolható, hiszen tisztán tudományos jelleg. A közben változó külpolitikai helyzetrl nem tehet, azt elre nem tudhaa. Majd így folytaa: „Mivel tudom, hogy Roskának több kellemetlensége volt, és az az érzése, hogy az  mködését fokozoabban gyelik, ez óvatossá teszi, és ezen óvatosságnál fogva, ha  tudja, hogy irredenta könyvben jelenik meg a tanulmánya,  semmi esetre sem adja át nekem öt év el a cikket… Ha az urak Roskát el fogják ítélni, és ezúal állását is elveszíti, ok és alap nélkül csinálnak belle mártírt, mert teljes tudományos objektivitással megírt cikkeknek közreadása nem tekinthet olyan irredenta tenek, amelyért Magyarországból teljes magától értetdöséggel külön elismerés járhatna.” Magyar nyelv vallomását Munteanu o helyben fordítoa, románul diktálta, majd aláíraa a románul vajmi keveset tudó Asztalossal. Ezt követen megígérte, hogy Roska ügyvédjén keresztül a tárgyalásra személyesen is meghívja tanúskodni. A tárgyalásról azonban senki sem értesítee, s o – Roska professzort ezzel megdöbbentve – következ vallomását olvasták fel: „Roska Márton úr személyére nézve k elentem, hogy üldözési mániában szenved, s t beszámíthatatlannak vélem, mert másképp nem tudom megmagyarázni azt a tényt, hogy bár ismerte a Történeti Erdély cím munka jellegét, mégis átadta nekem a három cikket… Ha akkor nem is tudta, utólag megtudhaa volna az említe munka karakterét és visszavonhaa volna cikkeit. Könnyelmség volt Roska úr részérl, hogy elküldte nekem a három cikket, holo tudta, hogy a munkát az

Erdélyi Férak Egyesülete fogja kiadni. Ha Romániában elveszti állását, Magyarországon nem rehabilitálhatják…” A történtekrl Asztalos Miklós így ír apámnak 1936. december 23-án kelt, s ma is birtokomban lév kézírásos levelében: „A kolozsvári »társadalom« a szenny és a gylölködés árját zúdítoa rám: alaptalanul s anélkül, hogy meghallgato volna. Méltóságomnak ártanék vele, ha ezzel a csúnya áradaal szembeszállnék. Örömmel halloam többször is, hogy Te sziklaszilárdan hiél bennem. Engedd meg, hogy ezt a bizalmat bizalommal viszonozzam…” stb. Több mint másfél évtized tapasztalat és szenvedés még nem bizonyult elégnek ahhoz, hogy Erdély magyar értelmisége a bizantín gondolkodás szülte mesterkedésekkel tisztába jöjjön? A jelek szerint ugyanis nem kételkedtek a hamisan fordíto vallomás hitelességében. Érdekes és tanulságosan példa ez az ortodox törésvonal innens oldalának a túlsó térféllel szemben annyiszor megtapasztalt „naivitására”. Úgy a magyar, mint az európai külpolitika bicskája ezért is törhete bele sokszor a túloldallal folytato vitákba, s ez a jelenség bizony mind a mai napig meggyelhet. Témánkhoz visszatérvén megállapítható, hogy Asztalos életmvében i következe be egy nagy változás (törés?), mert a csalódás véget vete történészi munkásságának, s teljesen visszatért atalkori szerelméhez, az irodalomhoz. I azután hatalmas sikereket arato. A Farkaskaland megmaradt plakátját nézegetem. A Nemzeti Színház is msorára tzte. A szereposztásban Lukács Margit és Jávor Pál. Másik plakátot veszek el emléktárgyaim közül: a Vidám Szüret Nemzetibeli eladásairól. Aztán Alterego cím erdélyi történelmi vígjátékát Budapest és Lipcse után Kolozsváron és Nagyváradon is bemutatják. Budapesten Tkés Annával és Uray Tivadarral. Ennek lmváltozata le ez Egy éjszaka Erdélyben cím lm, melynek els – német – változatát az UFA Tanz mit dem Kaiser címen lmesítee meg. Magyarország a kor egyik lmhatalma ekkor, s ennek forgatagában nagyszeren érzi magát az író. Sorra készíti a sikeres for-

93

PoLíSz gatókönyveket. Grób László szerint ezekben az években európai hír színpadi szerzvé válik. Közben Alibi címmel regényt is ír, de az idk folyamán megjelennek versei és novellái is. A mellékelt kép dedikálva van szüleimnek, s rajta 1940. október 12-i dátum olvasható. Ez azt jelenti, hogy a Vidám szüret cím darab szeptember 28-i, budapesti bemutatójáról származhat, s a mellee álló magas színész nagy valószínséggel a magyar köznemes szerepét játszó Lehotay Árpád lehet. A kor szellemét nem megtagadó negatív élménye is volt Asztalosnak; ez azonban csak fokozta az érdekldést iránta. A színházi világ egyik eseménye volt a Báthori Gábor gáláns kalandjainak, a bvér fejedelem noteszébe történt feljegyzései nyomán írt Asszonylázadás cím darabjának betiltása öt eladás után. A tilalmat egyes körök tiltakozására rendelték el. Az indok: történelmi nagyasszonyaink jó hírének védelme. Ezek az évek jelentik élete csúcspontját. A Nemzeti Színház házi szerzje lesz, a magyar fváros színházi életének egyik kedvencévé válik. Aztán közbeszól a háború, a bombázások ell meghívást kapnak szüleimtl, hogy a kevésbé veszélyeztete Kolozsvárra jöjjenek át. Asztalos Miklósnénak, az erdélyi születés Kócsi Böskének, anyám jó barátnjének hálás levelét olvasom. A pasaréti házat nem hagyják, édesanyja is ragaszkodik ehhez; mint írja:  a legbátrabb. De a háború törvényei kegyetlenek, és történetünk hsét elválasztják szerete feleségétl. 1945-ben a minisztériumi hivatallal, ahol a III/2-es ügyosztály (zene, színház, lm) tisztségviselje, Salzburgba kell mennie. Innen azonban még ebben az évben hazatér feleségéhez a megszállt Magyarországra. Ezzel kezddik el életének utolsó szomorú, de bölcs belenyugvással fogado szakasza. Már 1946-ban B-listázzák, és elbocsátják állásából. Felesége pasaréti villájukban zeneiskolát mködtet – ebbl élnek. Aztán 1951ben elérkezik a kitelepítés pillanata is. Kis csomagjukkal 48 óra ala kell elhagyniuk sikereik egykori színhelyét. A végállomás Körösladány. A település lakossága nem fogadja ellenségesen a kitelepíteeket; Asztalosék lassanként beilleszkednek a vidéki közösség életébe. Közben 1953 után – az enyhülés bekövetkeztével – visszatérhetnének Buda-

94

pestre, de o házukat már elveék, és k már belenyugodtak az új világ által nekik megengede életformába. Az író ekkor emlékiratait írogatja, levelezget. Közel húsz mkedvel eladást rendez a helyi mveldési házban, darabokat adaptál, mesejátékokat ír, felesége zeneórákat ad. Másodszor vált hát életformát és szellemi célkitzést. 1970 nagy esemény az életükben, Papp András helyi lakos és neje, az új házuk mellei kis vályogházba fogadja ket. Vagyis a kisközösség szeretete veszi körül a máig is Böske néni és Miklós bácsiként emlegete egykori kitelepíteeket. St: a mveldési ház ma Asztalos Miklós nevét viseli. A szakmai utókor viszont a „körösladányi remete” névvel ruházta fel t. Egy 1982-es levéllel már Miklós bácsi gépelt sorait hozta a posta. Böske néni ekkor már nem élt, özvegy édesanyám is Magyarországra költözö. Ebben a május 14-én kelt levélben arról ír, hogy az Országos Széchényi Könyvtár (egykori munkahelye) emberei o jártak felmérni hagyatékát, és nemsokára elviszik. Leírja, hogy az anyag értékes dokumentumokat tartalmaz történészi és írói munkásságából, s az 1918–1946-os idszakról szóló 1678 oldalas, most befejeze emlékiratát. Aztán a következ, július 9-én kelt levélben már arról számol be, hogy a közel másfél mázsa anyagot nemrég elviék. Gyermekkorától napjainkig terjed, 80–85%-ban érintetlen adaárat említ. Mint azt az újonnan kiado Révai-lexikonból megtudhatjuk, még kéziratos könyvek is szerepeltek benne. Asztalos Miklós sorsába belenyugodva, közelebbi közösségének és befogadóinak szeretetét élvezve, 1986. február 23-án halt meg. * A körösladányiak, születésének 110 éves évfordulóján, kiállítással emlékeztek szerete és magukénak érze halojukra. A Történelmi Erdély címen említete tanulmánykötet új kiadásának utószavában Szász Zoltán hívja fel a gyelmet Asztalos 1936-ban leírt, tehát már az els trauma utáni ocsúdást követ szavaira: „Erdély múltjából ma más események esnek közelebb hozzánk, mint az elz generációhoz. És más szemszögbl

Tájoló is nézzük az erdélyi múltat, mint k nézték, […] inkább publicisztikai szempontok vezetnek, mint a historikusé.” Vajon mi a helyzet a mai szemszöggel? Errl 2004. december 5-e is mondo valamit! Teleki azt írta elszavában, hogy „a történelmi Erdély lezárt fogalom, rajta az id tartalmilag már nem változtathat, de a történelmi Erdély nem lezárt múlt, mégis ez id szerint nem folytatódik”. És részben errl is az a bizonyos december 5-e gondoskodo. Most, Asztalos Miklós születésének 110 éves évfordulója után, az t követ – inkább már második-harmadik – generációra marad az elégtétel szolgáltatás feladata, az

a kötelesség, hogy megemlékezzen róla, s gondolatait elérhetvé tegye. Ha kolozsvári utazó jár arra, az alföldi sírra helyezzen el egy szál virágot annak a városnak a nevében, amely megszomorítoa t, de mégis felejthetetlen maradt számára, hiszen a kincses város tarisznyázta fel legelször szellemileg, s i szüleek els írásai, álmai, tervei, szerelmei, i ébredeztek ambíciói a késbb befuto pályához, s ide kötöék a legrégibb barátságok. Könyveit pedig próbáljuk megszeretni, mert aktuálisabbak, mint valaha! (Asztalos Miklós: Alibi, Pomáz, Kráter Kiadó, 2012.)

Lukáts János

A számon kért évtizedek Aknay Tibor novellái olyanok, mint a gránitkockák, amelyekbl az utat építjük magunk el: tömörek, kemények, fegyelmezeek. Minden írása önálló világ, szigorú törvényekkel, áekintheten, kiszámíthatóan. Ezek küls jegyek, amelyeket olvasás közben alig érzünk, de amikor a könyvet befejezzük, és letesszük kezünkbl, bennünk marad az érzés, hogy egy bölcsen kormányzo, sajátos országba kaptunk betekintést. Az elbeszélések nem kapcsolódnak egymáshoz, hseik, helyszíneik nem bukkannak fel újra, mégis valamiféle közös fonál húzódik végig a novellásköteten. Sötét színek (lilák, feketék), az emberi szenvedés és az emberi jóság színei. A novellák legnagyobbrészt a jelenben játszódnak, de gyakran gyökereznek a múltban, ez a múlt azonban nem régebbi egy nemzedéknyi idnél – esetleg a gyermekkort idézi. És a múlt történései szívósan továbbélnek, máig hatnak, a jellemeket és a sorsokat befolyásolják, akár meg is változtatják. Aknay – elöljáróban – felvázolja a világot, vagy ami egy személy számára a világot jelenti: a családját, a családfát, ezt az elképeszten szövevényes bokrot, amelybl bizonyosan ezer másik is növekede és gyarapodo a Kárpát-medencében. Nagyszer arcélek és emlékezetes jellemek rzdnek meg a családi legendáriumban. ennek az emberpiramisnak a tetején (a pillanatnyi végpontján) áll, és arra buzdítja olvasóit: mindenki tartsa számon életének ezt a pótolhatatlan és megismételhetetlen kincsét (sök kertje). Az ötvenes évek sötét bugyraiba vezet az Osztálytársak cím írás, amely az intézményesíte besúgás módszereire, résztvevire és következményeire emlékeztet, hogy „el ne felejtse, aki él”. Ezúal a legjobb barátok közö szövdik ez a mérgeze háló, amely csak egy félszázad elmúltával kerül napvilágra, miközben az aljasság, illetve a félelem mindkét ember életét és jellemét deformálja. A beszervezk – érdekes, róluk sosem esik szó! – mindeközben emelt fvel élik tovább életüket, lelkük nem sérül, hiszen k „csak a munkájukat végezték”! Az s gonosz: az ember lelkének leigázása és testének megalázása, a ke bizony gyakran jár együ. Rózsika nénit még kamaszlány korában rontoák meg a megszállók, akiket felszabadítónak kelle nevezni évtizedeken át. És amit  sorscsapásként vonszolt magával egy életen át, azt az alkalmi vasúti leányismers mellékes napi epizódként élte át. Idk változása,

95

PoLíSz erkölcsök morzsolódása, értékek és önbecsülés mint fogyóeszköz? – Rózsika néni azután idvel leszáll a vonatról (A galamb szárnyverése). A felpanaszolt gonoszságnak mintha az ellenkezje is jelen volna, persze tragédia formájában, de hát Aknay a megrendítés mestere. A német megszállást követen (1944 áprilisában) az ids házaspár – egyikük üldözö, a másik, mivel életének társát halálra szánják, maga is üldözöé válik – elhatározza, hogy együ halnak meg, egy kellemes este után, tiszta értelemmel, félelem nélkül és emelt fvel. Ez az este néhol megmosolyogtató, néhol megkönnyeztet, s csak lassan vezet el a hátborzongatásig. A jellemek – keen is vallanak róla – képesek nagyra, óriásira nni, ha a jó vagy a gonosz kényszeríti ket. Íme, mintha a gonosz még megrendítbbre emelné, akiket pedig elemészteni kívánt (Ruth könyve). De olvashatunk viszolyogtató történetet a gazdag negyed kukázó hajléktalanjáról, akit szórakozó atalok vernek meg és rugdosnak össze (A töröorrú), és a vak muzsikuslányról, aki halálig tartó, szereteeljes barátságot köt egy gyámoltalan öreggel, miközben nagyapjaként bánik vele (Ilhana). Aknay Tibor minden novelláját a morális tudatosság irányítja, akár a történelem szólal meg a jelenben, akár nemzedékek állnak egymás melle, vagy egymással szemben. Kon`iktus, halálos tragédia ugyanúgy logikus szükségszerséggel következik be, mint az életen át húzódó sérülés, vagy éppen a vágyódás az elvesze szülföld után. Nehezen nyílnak meg, nehezen lépnek kapcsolatra egymással a vívódó vagy vergd szereplk, szavaik némelykor hiábavalónak vagy fölöslegesnek tnnek, valójában lelki különbözségük mia ütköznek öszsze végzetesen. Az író szívesen vezeti szembe egymással novelláiban két nemzedék képviselit, különböz társadalmi osztályok tagjait, ellentétes politikai pártállásúakat. A szembenállás mindig morális indíatású és (bár ez elre sejthet!) nemigen végzdik kiegyezéssel. Aknay szívesen teszi magáévá egyes ni szereplk gondolkodásmódját, ids asszonyai ugyanolyan hitelesek, mint fruskái, egyetérteni egyikkel se kell feltétlenül, de szavaik, gesztusaik mindvégig meghökkentk és elgondolkoztatók. A novellaíró nemcsak a leírt szónak a tudója, hanem a megragado pillanatnak is, a fotómvész sikerrel hasznosítja írásaiban a látvány gazdagságát. Aknay feltnen sok jelzt használ, rengeteg színt „ismer”, az árnyék és árnyalat tucatnyi kifejezését. A rövid ideig tartó napszakokban érzi ohonosan magát, szereplit is szívesen helyezi hajnalokba, naplementékbe. Az ember nélküli természet színei és hangjai közt örömmel idz – ezek hitelesen szólnak a szereplkhöz, és vallomásra biztatják-késztetik a töprengket. Hiszi és vallja, st egyetlen vidám hangvétel novellájában (Találkozás) le is írja, amit egész könyve sugall: „nem múlhat el nyomtalanul az a számon kérhet pár évtized, amit az ember életének hívnak”. (Aknay Tibor: A galamb szárnyverése. Bp., szerzi magánkiadás, 2012.)

A WASS ALBERT MESESOROZAT REJTVÉNYÉNEK NYERTESEI A Wass Albert Mesesorozatokban meghirdete rejtvény helyes megfejti közül februárban az alábbi nyerteseket sorsoltuk ki: Török Reg, Taksony Nagy András, Érd Kincses Péter, Várpalota Gratulálunk! A nyertesek könyvjutalmát postán küldjük el.

96