PoLíSz. Valóság-amalgám megjelenés. A szerkeszt jegyzete. Soltész Márton május. A lap ára: 500 Ft PoLíSz 144

PoLíSz

A szerkeszt jegyzete Soltész Márton

Valóság-amalgám

(Pécs, 2012. május 8.)

Kráter Könyvesház 1072 Budapest, Rákóczi út 8/A – bels udvar Nyitva tartás: munkanapokon 10–17 óráig www.krater.hu

A lap ára: 500 Ft

Politika-Líra-Széppróza szellemi-lelki „városálma” A megújuló magyar, nemzetiségi és keresztény hagyomány fóruma A Kráter Mûhely Egyesület irodalmi és kulturális lapja

„Nem törekede uralmát igaként vetni más nemzetek nyakába és országában sem nyomta el a népeket. Nacionalizmusát magasrend, az egész emberiséget szolgálni vágyó hivatástudat alakítoa ki. Állama nem türelmetlen nemzetállam volt, nem tört más államok önállóságára, és határain belül az ország-lakó népek fölö helyezkede el, valamennyit egyforma atyai gondoskodással védve.” Jó Tibor Major Zoltán elemzése a Magyar Trianon következményeirl  Bujdosóné Dani Erzsébet Szabédi László költre, tanárra és múzeumigazgatóra emlékezik  Lisztóczky László és Turcsány Péter írásai a Tormay Cécile-évforduló alkalmából  „MÁSFAJTA ÉRTELEM FELÉ…” – mai román költk versei  Lukáts János memoárja, Elmer István és Novák Imre novellája, Urbán Gyula, Fazekas István, P. Papp Zoltán, Szarka István és Bíró József versei  Feleky Feer Frigyes képzmvészeti munkái

PoLíSz 144. – 2012 MÁJUS

Csalog Zsolt hagyatékának feltérképezése közben érdekes levelezlapra bukkantam az Országos Széchényi Könyvtár kéziraárában. Dátum nincs, a postai bélyegz tintája rég elfakult, de a görcsös betkkel ró szöveg önmagáért beszél: „Kedves Zsolt! / Köszönöm szépen a könyvedet, örülök neki (és önz mód tanulni remélek belle – valóság-regény-amalgám-készítést – vagy minek nevezzük hasonló igyekezetünket). / Igaz barátsággal: Olik Géza.” Milyen jó világ lehete az – töprengek így, a könyvhét közeledtével –, amikor Olik még személyesen válaszolt a „atal” író regényküldeményére! Egyáltalán: amikor még volt egy Olikunk… (…) Valamelyik nap jövök haza a könyvtárból – útközben Zsávolyát olvasok –, egyszer csak érzem: áll a busz. Föltekintek: körülöem dugó, tömeg, szirénák, villogók. Mi ez? – I van a Brúszvilísz – fordul hozzám vigyorogva a melleem ül (tizenöt körüli) kislány. – A Dájhárcket forgatják! Nem tetszik tudni? – Zavartan kapok hetes borostámhoz – beismerem: nem tudtam. Tévém nincs, a Fészbukon sem lájkolok = abszolút lehetetlen, kkorszaki lény vagyok. Kicsit szégyellem is magam persze (a lelepleze értelmiségi ggje ez). (…) Közben Olik most lenne száz éves. Hallom, 24 órás felolvasás lesz az Iskolából. Önkéntelenül eszembe ötlik: mi lenne, ha ez alkalomból mi zárnánk le a Teréz körutat, és o olvastatnánk fel – esetleg (rátermeebb) celebjeinkkel – az Író mveit? Akkor vajon Olik nevét vágnák ki büszkén a tinik? Nem tudom... (…) Azért mégis szép ünnep a könyvhét – nekünk, könyves embereknek biztosan. A kérdés csak az: eljut-e még (vagy egyszer valaha) a könyv (egy könyv, bármelyik könyv) a szájbervilágba végleg „átmente” atal életekig? Drága Géza bácsi, Te, aki „valóság-regény-amalgám-készítést” akartál-tudtál tanulni még az elsregényes Csalog Zsolól is, kérlek, segítsd meg onnan föntrl a kortárs irodalmat, ezt a múltját-célját feled, jelenét szélesre táró iúságot, s legvégül minket is, hogy mihaszna szószaporítók helye ismét egy alternatív, versenyképes valóság apostolai legyünk!

2012 május

144.

megjelenés

Vágta

A PoLíSz a Szellem városa A MEGÚJULÓ MAGYAR ÉS KERESZTÉNY HAGYOMÁNY LAPJA Oláh András

a Székelyk kacéran hívogat a csúcs karunk présébl megszökik a hség a tüd összeszorul kapkodva zihál cipnk nyomán kavics-pikkelyeit vedli az ösvény kergetzik köztünk a csönd de a gerincrl már egy másik nyár üzen laboratóriumának sötétkamráiból új titkokat hív el vége a szemfényvesztésnek megbicsaklik a teremt indulat pöszén suttog az álmából felriadó szél homlokát ráncolja a nyár s fohászát felissza a gyáva alkonyat

A PoLíSz cím lap megjelentetését a Nemzeti Kulturális Alap Folyóirat-kiadási Kollégiuma és a Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium Nemzetiségi és Civil Társadalmi Kapcsolatokért Felels Helyettes Államtitkársága támogatja. Figyelmébe ajánljuk a PoLíSz jelenlétét a világhálón: a www.krater.hu/polisz elérhetség alatt. Korábbi számaink is megvásárolhatók: Kráter Könyvesház (1072 Budapest, Rákóczi út 8/A) • [email protected]

Felelôs kiadó és alapító fôszerkesztô: Turcsány Péter [email protected] • Fszerkeszt-helyettes: Barcsa Dániel (történelem) [email protected] • Szervez titkár Máté Zsuzsa Enikó Telefon/fax/email: (26) 325-321 [email protected] • Szerkesztôk Lukáts János és Zsávolya Zoltán (próza) lukatsjanos@ freemail.hu, Bágyoni Szabó István (vers) [email protected], Madarász Imre (irodalomtörténet), Soltész Márton (kritika) [email protected], Szappanos Gábor (mûfordítás) [email protected], Konrad Sutarski (Együtt jobb) [email protected] Fômunkatársak Ferenczi László, Kaiser László, Tóth Éva, V. Tóth László és Bay Ágota Kiadja a Kráter Mûhely Egyesület közhasznú szervezet • www.krater.hu

Lapunk megrendelhet: telefon/fax/e-mail: 06/26/325-321, [email protected] • 10 szám ára egy évre 4500 Ft, külföldön 50 euró. Az elfizetés történhet csekken, illetve átutalással a 10200885-32611094-00000000 számlaszámra. Nyomdai kivitelezés AduPrint Kft. • Felelôs vezetô Tóth Béláné • ISSN 0865-4182

KÉPZM VÉSZEK A POLÍSZBAN Szücs György

Feleky Feer Frigyes Feleky Feer Frigyes (1899-1977) pályakezdését számos, nemzedékére jellemz élmény határozta meg. Kolozsváron születe, az els világháborúban súlyosan megsebesült, majd a világháború után Szegedre költöz egyetem nyomában családjával a Tisza parti városban talált ohonra. A mvészt a környékbeli falvak világa, tipikus alakjai, a vidéki élet ritmusa egy életre elkötelezték a falusi témák melle, ebben a döntésben mentora, Koszta József is szerepet játszhato. 1927-ben atal mvészként már részt ve Szentesen, a Tiszavidéki kiálításon, ahol olyan mesterekkel állíthato ki, mint Koszta József, Nyilasy Sándor és Révész Imre. Számára azonban nem voltak elégségesek az eldeitl készen kapo ábrázolási sémák: a korszerbb mvészeti szemlélet alapjait Párizsban, a Julian és a Colarossi akadémiákon sajátítoa el az 1920-as években. Hazatérve rendszeres kiállítója le az Alföldi Mvészek Egyesületének, de a budapesti Nemzeti Szalon közönsége is lassan hozzászoko a nevéhez. Korai munkáin még érzdik els mestere, Ács Ferenc, vagy a szintén Nagybányán tanult Nyilasy Sándor könnyed, impresszionisztikus szemlélete, de már ekkor kiütközö a stilizálásra, formai egyszersítésre törekv hajlama, amelyet talán a párizsi élmények ersíteek

fel benne. Budapesti bemutatkozásait többek közö Elek Artúr, Kárpáti Aurél és Ger Ödön biztató szavai kísérték. Mveinek címei – Szajnapart a Notre Dame-mal, Szegedi strand, Tabán Hadnagy utca – jelzik azokat a helyszíneket, amelyek az életpályának a legfontosabb alkotói közegét adják. Talán Párizsban szoko hozzá ahhoz, hogy a város a magasból tekinthet át a legjobban (Háztetk a Quartier Latinben), ezért a szélesen elnyújtózkodó Alföld motívumait is gyakran szk kivágatban, felülnézetes kompozíciókon dolgozta fel. A mvész hol lendületes vonalhálókkal, rajzosabban, hol harsány síkokra és erteljes kontúrokra bonto, dekoratív felfogásban alkoto, máskor sötét drámai hatásokkal és színes, vidám jelenetekkel egyaránt kísérleteze. Utolsó korszakának álomszer, szürreális hatású képein az emberi alakok mozgása, a kompozíción belül a csoportfzés lehetséges megoldásai izgaák. A közgyjtemények is felgyeltek munkáira: a Fvárosi Képtár 1936 után négy falusi témájú mvet vásárolt tle (jelenleg a Magyar Nemzeti Galéria gyjteményében). Feleky-Feer Frigyes mveivel szintézisbe hozta a nagybányai, az alföldi és a francia festészeti hagyományokat, életével pedig összekötöe Kolozsvárt, Szegedet, Párizst és Budapestet.

A TÖRTÉNELEM FAGGATÁSA Urbán Gyula versei ................................................................................................................... Lukáts János: Óbudai emberpróba (visszaemlékezés) ............................................................ Major Zoltán: Délibáb vagy világos cél: Visszanyerjük-e még régi hazánkat? (ünnepi beszéd) ......................................................................................................................... Bujdosóné Dani Erzsébet: Szabédi László a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum élén (tanulmány) ...................................................................... Tóth Tamás: Nélkülük (vers) ..................................................................................................... EGYÜTT JOBB! MAGYARORSZÁGI NEMZETISÉGEK ETNOKULTURÁLIS ROVATA XI. RÉSZ Elmer István: Ruha (novella) ...................................................................................................... Szil-Vay Ingrid versei ............................................................................................................... Barcsa Dániel: Brüniszkáld (beszély, 9. folytatás) .................................................................... XX. SZÁZADI MAGYAR PRÓZAM VÉSZET ÚJRAFELFEDEZÉSE VI. Lisztóczky László: Az si küldö – Tormay Cécile Mátraházán (megemlékezés) .............. Tormay Cécile: Az idegen (novella) .......................................................................................... Turcsány Péter: Óda Calliopéhez: A Trianon-trauma mint fordulat a magyar prózairodalomban – Tormay Cécile Az idegen cím novellájáról (esszé) ......................

2 3 14 20 22 31 35 36 39 56 58

VILÁGBESZÉD Nagib Mahfúz (Egyiptom): A hosszú távú terv (novella) (Boda Magdolna fordítása) ........ „…MÁSFAJTA ÉRTELEM FELÉ…” – KORTÁRS ROMÁN KÖLTK Ioan Es. Pop (Balázs F. Aila fordítása) ..................................................................................... Ion Murean (Balázs Boróka fordítása) ...................................................................................... Caius Dobrescu és Emilian Galaicu-Pun (Kosztándi Tímea-Ildikó fordításai) ..................

65 70 72 73

MERÍTETT SZAVAK Fazekas István versei ................................................................................................................ P. Papp Zoltán két verse ........................................................................................................... Szarka István versei .................................................................................................................. Novák Imre: Jonatán (novella) .................................................................................................. Bíró József: In dis est (vers) ......................................................................................................

84 85 86 86 93

TÁJOLÓ Bágyoni Szabó István: Toronygombi feljegyzések (emlékirat 9, 10. rész) ........................... 94 KÉPZM VÉSZEK A POLÍSZBAN Feleky-Feer Frigyes festmvész ........................................................................................ 96 E lapszámunkat Feleky-Feer Frigyes alkotásaival illusztráltuk. A borítókon Oláh András: a Székelyk cím verse és Soltész Márton: Valóság-amalgám cím jegyzete található.

PoLíSz

Urbán Gyula

Képeslapok Erdélybl 1. Foly a bor és foly a víz is. Túlcsordul a Hargitán. Poharunkban pezsg borvíz; szomjuságunknak míán.

2. Amit látunk,nem látható. Rejti láp és k-szivárvány. Térképen túl forr egy kén-tó; o billeg egy szarka farkán.

3. – Egy régi rímen csüng e kis világ. Minek a méh, ha nincsen már virág?

Pannon pillanat In memoriam Egri József Pilleg a perc pille szárnya. Zsindelyezi tavi-fény. Must csöpög a nyers lapátra. Irizál egy bordaél.

orvosol a csónak alján. Elold minden kötelet. Szundikál a zászló, sárkány. Ég a nád a víz fele.

Kinyit, s lezár a sugárzás. Levendulát mutogat. Gyantát gyújt a dél és pudvás kátrányszél lyukakat

Béke regnál: benti, kinti. Nyugszom forró falakban. – Tojásait menekíti, sír a hangya alaam.

Elkése altató

2

Vizimanó ül a nádban. Gyjt eltévedt lelkeket. Szorongatja moha-lázban a befes üveget.

Kemencében ég a mese. A boszorkány orra süt. Nyálas ordas gyapjas keze zárat piszkál mindenü.

Hasán a hal holtan úszik. Sápad rajta az ezüst. Véres vidra ront az útig. A bundája szürke füst.

Aludj, am, nyito szemmel, aludj lent a föld ala! Elfújja a nap, ha felkel, a szentjánosbogarat.

A történelem faggatása

Zsoltár Hangok erdejében bolyongó csönd: éjszakáimat megnyitó árny, hallgatag am! Ablakom ala felzokog, s elhallgat a fülemüle. Lélegzetet vesz a kórus – a hangvilla rég elhalt a magasban – s Dávid, mint egy hívatlan mellékszerepl felsír a sarokban. A szünetek fínom résein egy kegyetlen fa ágai nyomulnak a terembe. Levelekkel vegyes izzadt hajfürtök, s a nyílvessz véredtl összeragadt tolla. Ó,Absolon: csönd és lázadás! Minden katedrálisokban szorongó, lekoázhatatlan hallgatás! Minek ez a hangokból vakolt város, Absolon, ha te nem könyökölsz ki az ablakain? Minek ez a basszusból ered erd, ha te kidöltél, kicsi fácskám? Minek ez a fuga, am, ha csak a csönd veri fel elvadult, szimatoló szívemet, s nekihajt keserszagú torkolatoknak, halálodat örökre tükröz, hamisan rezg rezeknek? Minek, am? Minek, acskám?

Lukáts János

Óbudai emberpróba A Terézvárosban éltünk, a Duna pesti oldalán, a Belváros közelében. Az emeletes házak sorát forgalmas és zajos utcák szegdelték. Óbuda olyan távol volt tlünk, akár a csillagos ég. Vagy még annál is távolabb, a csillagos égre esténként fölnéz az ember, Óbuda neve, mint elsüllyedt Atlantisz élt a család tudatában. Ha hétvégeken néha kirándultunk Pomázra, vagy a Dunakanyarba, akkor zörömbölt keresztül a HÉV Óbudán. Riadtan, némi viszolygással néztük, milyen öreg, 3

PoLíSz

Olvasó n

milyen megrokkant városrész árválkodik vonatunk két oldalán. 1961-ben éreségiztem, nemcsak az útnak indító bejegyzést jelentee ez a bizonyítvány utolsó oldalán egy kerek pecsét és két olvashatatlan tanári alárkantás formájában, hanem az engedélyt és a lehetséget, hogy most már mehetek Isten hírével, amerre akarok. Vagy majdnem arra… Nagy összeköetések árán értem el, hogy a lehet legalacsonyabb állampolgári besorolásba kerülhessek, hogy a segédmunkás címet (s. m. formában) a személyazonossági igazolványomba írják, ami szinte minden jogtól és minden kötelességtl megóvta-megfosztoa az embert. Szeptember 6-án, hajnalban indultam el Óbuda felé. A tömö autóbuszon – Megyek munkába! – mondogaam magamnak, valami büszkeséggel, valami szorongással, miközben csak az ingatag busz görgete egy ismeretlen célpont felé. Hogy a gyár mit is jelent a valóságban, fogalmam se volt róla, családomból senki gyárban soha nem dolgozo. Gyárat a lmhíradóban láam csak (hol volt akkor még tévé!), de az „olyan volt, mint a moziban”, tele virágcsokros, mosolygós asszonynéppel és megszelídíte gépóriásokkal. A gyárat hajdanán úgy hívták: Vörös Szikra Gyár, 1956 után a Szikra elhamvadt, a Vörösbl pedig Rádiótechnika le… Leszálltam a Flórián téren, innen a második, eldugo utca volt a Bolgár utca, o van a gyár – mondták. Az els a Kórház utca volt, mit tudtam én akkor, hogy évszázados katonakórház helytörténeti emlékét rzi a név, bennem rossz képzetet kelte, még ha nem is láam kórházra utaló nyomokat. Aztán keresni kezdtem a Bolgár utcát, amit persze nem találtam, mivel a gyár a Polgár utcában volt. A nagyfnök, akinek a nevét ismertem és magamban görcsösen mondogaam a buszúton és a Kórház utca hosszán, nem volt elérhet, a helyeeséhez utasítoak, aki nem tudo érkezésemrl, úgy kezelt, mint egy utcáról érkeze senkiházit (utcáról érkeze senkiházi voltam), a felvételi lapomon az 5 forintos órabért 4.50-re javítoa és elzavart magától. Valójában sírni szereem volna. Én az iskolában latin verseket fordítoam hexameterben és orosz verset keresztrí4

A történelem faggatása mes ötös jambusban, tudtam név szerint a magyar királyokat és a tizenhárom aradi vértanút, és most, tessék… most a dagadt Unger kidob az irodájából. – A fnöke nagyon rendes asszony lesz! – mondta a kikent-kifent, zavaróan szépséges titkárn, hamarosan azonban kiderült, „nagyon rendes asszony” fnökömet élhetetlen vén bolondnak tartoák a háta mögö. A nagyon rendes asszony a központi raktárban fogado, ahol egy apró kamrácskája volt a maga és egy másik korombeli segéder számára. A mennyezetet mi, segéderk könynyedén elértük, csak a nagyon rendes asszony nem, akit Teri néninek hívtak, távol állt a két szeme egymástól, és aki valóban nagyon rendes asszony volt, még ha nem is egészen a titkárságiak értelmezése szerint. Teri néni magázo engem, ami ismét lelki gyötrelmeket okozo, és csak nehezen barátkozhaam meg a „Te már feln ember vagy!” gondolatával. Raktári ellenr leem, még csak nem is raktáros. (Szerencsére! – bár ezt akkor még nem tudhaam.) Az ellenr a másik embert, a más munkáját ellenrzi. Gylöltem minden ellenrzést, akár ellenem irányult, akár nekem kelle valakit ellenriznem, az emberi méltóságba gázolást éreztem az ellenrzés folyamán. Nemcsak akkor, amikor a társadalom alján és a raktár mélyén ellenrködtem, hanem életem további során is. Teri néni a másik segéderre bízo, aki bennfentes volt, már három napja dolgozo a kamrácskában, nem tudo latinul, oroszul annyit, hogy: nyicsevó, és esze ágában sem volt, hogy bárhol továbbtanuljon. Sanyi boldog ember volt, és végigvezete a gyáron. Rohamléptekben haladtunk mhelyrl mhelyre, köszönt mindenkinek, és már neki is köszöntek néhányan. Megmondta, mit igen és mit soha, kivel érdemes beszélni, kivel szóba se álljak. Megmutaa a jobbik büfét, kitaníto az irodások természetrajzából, elárulta, melyik fnöknek ki a kedvese, ki a kedvence. Ezek fontos tudnivalók egy latinul-oroszul jól tudó, amúgy teljesen gyakorlatlan segéder számára. A raktárban – és persze az egész gyárban – nagyrészt óbudaiak dolgoztak. Fként svábok, vagy svábok olyan elmagyarosodó utódai, akik maguk se mindig tudták pontosan, hol is tartanak ebben a folyamatban. Miltz bácsi apró volt és hangos, örökmozgó fontoskodó, aki fejbl ismerte raktára teljes állományát, s a bizonylatok iránt állampolgári tiszteleel viseltete. Szürke zsávolyruhát hordo télen-nyáron, a szíve fölö tolómérce himbálózo. Megtaníto a használatára, ami nagy kitüntetésszámba ment: aki gyári ember volt és nem tudta kezelni, nem volt ember Miltz bácsi szemében. Bellem kinézte, hogy képes vagyok megtanulni. Megtanultam, a tolómércével körülbelül el is értem mszaki ismereteim fels határát. Miltz bácsi is magázo, nála azért ezt valamiképp a tisztelet jelének veem, a hagyományos falusi-kisvárosi életforma részének. Miltz bácsi hétvégeken és az estéin „templomgazda” volt, e klerikális megbízatását egyszerre titkolta és egyúal mindenkinek elbüszkélkede vele. Haszmann bácsi kedélyes ember volt, mintha fölülrl néze volna gyárra, raktárra, Miltzre. Az állomány nem foglalkoztaa a szükségesnél jobban, egyetlen anyagnak vagy árucikknek se tudta a nevét, úgy mutogato feléjük az ujjával, a megnevezéshez belesandíto a kartonhalmazba. Haszmann bácsi tegeze, mint 5

PoLíSz minden férembert. Esténként, de legalább is szombaton egy sváb vendéglben harmonikázo, o kinn, a Vörösvári út végén. Jobban állt kezében a gyöngyházbillentys, mellére boruló, nagy hangszer, mint a százezer gumiláb, vagy a bitumenes kábelkígyók. Egyszer meghívta az egész raktárt a Vörösvári útra, a sört persze ki-ki maga zee, de a harmonikaszót Haszmann bácsi szolgáltaa, sváb nagylelkséggel. De o volt ám Gyuri bácsi is, akit csak így, körösztnéven hívo ország-világ, raktár, Óbuda. Gyuri bácsi hajdan szállítómunkás volt, német néven tróger, kedélyes gyári nyelven hórukk-ember. Miután megütöe a guta (ami azért hórukkos betegség!), irgalomból megtartoák a házban mint raktárfelügyelt. A felügyelet egész napos ténfergést és pletykálkodást jelente, évtizedes tréfák (vagy inkább trufák) ismételgetését, cifra káromkodásokat, amelyekbe azért mindig szorult valami „népi íz”. Tolnai sváb „gyerek” volt Gyuri bácsi, de hát  mondta magát gyereknek, félvak-félsánta voltában legtöbben nem is tartoák igazán feln embernek. Pedig Gyuri bácsi ritka madár volt, idnként (napjában úgy ötször-tízszer) elordítoa magát a raktár legváratlanabb pontján: – Szervusz, Ste, Sti! – mire Miltz bácsi ekképp válaszolt rá: – Szervusz, Sta, Stu ! – hogy ez pontosan mit jelente, talán maguk se tudták, nyilván valami sváb csúfolkodó párbeszéd, amelyben a Ste, Sti – Istvánka, Csizmáska jelentés. Amikor Gyuri bácsi észrevee, hogy fogékony volnék az effajta rigmusok iránt, naponta traktált hasonlókkal. Tle tanultam például az „Egy kutya a konyhában a kolbászt ellopta, / A szakácsn haragjában a kést belé vágta” kezdet, mély értelm zöngeményt, amelyet – de hiszen tudják! – vég nélkül lehet gajdolni. Rám nem ille, de Gyuri bácsira a sokadik ismétléskor azért rárö entek. E kultúrkincsbl azonban kilógo valami, ami okán megbocsátoam Gyuri bácsinak ócska és gyakran ízléstelen vicceit: lelkes ismerje volt A helység kalapácsának, kívülrl tudta az egészet. Miközben idézgete belle – szinte hibátlanul – hatalmasakat nevete és a térdét csapkodta. Délután aztán, amikor négy órakor megszólalt a „fájrontot” jelz gyári dudaszó, Gyuri bácsi felordíto: „Fújnak!” – és a fújás befejeztekor már nyoma se volt a raktár környékén. A raktár vezetsége egy nagyobb kamrában állomásozo, egy szinel feljebb, o temeti hangulat uralkodo, a raktárfnök Brévi elvtársnak hívaa magát, és elképzelhetetlen le volna, hogy bárki Brévi bácsinak vagy pláne Pista bácsinak szólítsa. A helyeese az a Nagysóki úr volt, aki 1956 végéig a raktár fnöke volt, majd némi „hsölés” után visszaveék, és a saját korábbi helyeese le Brévi elvtárs szigorú szeme és fegyri stílusa ala. I dolgozo még a valamilyen Marika, aki iszonyatosan útszéli istenellenes kirohanásokkal lepte meg a raktár összes helyiségét, amelyre a munkatársak legtöbbje kínos hallgatással és elfordulással válaszolt, csak Miltz bácsi próbálta idnként csitítani, teljesen eredménytelenül. E különös seregletbe kerültem be ezen az szön, de volt o már tavalyról is ke-három, és elszórva, a gyár mhelyeiben, raktáraiban számos további iú. A legkülönbözbb célok és tervek melengeti lézengtek, számoltak, cipeltek és sóhajtoztak naponta fél 8-tól a 4-es fújásig. Csaba az indián néprajzi szokások 6

A történelem faggatása búvárlója kívánt lenni, Pista villamosmérnök, a szétlapíto orrú Laci régészpalántának tekintee magát. A jogászok inkább a mhelyekben targoncáztak buzgalommal, egyikük ördögi szerencsével a ritkán látogato üzemi könyvtárba került. Géza neve késbb tévérendezként le ismert. A lányok helyzete azért i is más volt egy kicsit, csak ritkán kerültek raktári körülmények közé, irodával és íróasztallal vendégelték ket, akár közgazdászok akartak lenni, akár tanárnk, földrajzból, biológiából. Vagyis marasztalták ket, csábítoák, míg minket inkább a Polgár utcán tudtak volna már. Hogy a munkánk mi is volt valójában? Nagyon sokféle – és nagyon egyféle. Egy rádiótechnikai gyár raktárában mérhetetlen mennyiség és fajtájú anyag, szerszám, szerelvény, kész- és félkész áru található – és némelykor nem található! Ami található, azt meg kell számolni, ami nem található, azt meg kell keresni. Csak hát a számolásban darabok tízezreit kell némelykor összevadászni, vagy lemezek négyzetkilométereit összeeszkábálni, akár szétapríto darabkákból. Ember legyen a talpán, aki a huzalok (hivatalosan: zománchuzalok, magyarul: drótok) ezer métereit pontosítani képes, ha azok a huzalok föltekercselten porosodnak egy-egy fels polcon. S még inkább, ha a 0,6 millimétereseket szét kell választani a közéjük keverede 0,7-esektl, de szét kell, mert az egyik az egyik gépezetbe való, a másik meg a másikba, az egyik szorul a másikban, a másik lötyög az egyikben. Az egyik ára a tízszerese a másiknak (a fene tudja, miért!), szóval rendbe kell ket tenni, rendben kell ket tartani. Az egyikbl öt éve egy darabot le nem metsze senki, a másikból naponta nyolcszor is vágnak, hol 70 centit, hol 17 dekát. Na, most aztán tegyél rendet köztük! Ez persze a raktáros dolga volna, de ilyenkor jobb velük együmködni, mintsem okosabbnak mutatkozni náluk. A méret? Hát o a csavarmikrométer, mérd meg vele, te vagy az ellenr! Ha megszorítom, hajszál vékony huzalt mutat a mér, ha lazán hagyom, a dupláját. A nagyfnökök azt lihegik állandóan, hogy a raktárosok csalnak és lopnak, szerintünk viszont a raktáros csak akkor csal, ha szüksége van rá, ha hiányt szimatol, satöbbi. Ha elkezd az ellenr piszmogni ezzel-azzal, és okosabb akar lenni az ügyesnél (vagy ügyesebb az okosnál), úgyis  jár rosszul (mármint az ellenr), vagy újévig se készül el a leltárral, de határidig bizonyosan nem. Aztán o vannak a lemezek, amelyekbl a 0,2 milliméteresek, akár a borotvapenge, olyan élesek. St, a szélei cafrangosak (szakszóval: sorjásak), aki akár csak rámutat, a kezét-lábát összevágja. Az anyagok aljasak tudnak lenni! A nevük meg millióféle, de legalább egy tucat, ki tudja (a raktároson kívül, de talán még  se!), hogy melyik viseli ezt vagy azt a nevet. És a szerelvények, az ilyenolyan méterek, fejek, lejátszók, átjátszók, kapcsolók és hasonlók. Én, kérem, a bolygók égi járását meg a négy évszakot tanultam meg, a fbb tengeráramlatokat, hogy jövök ezekhez a direkt az ellenrök bosszantására kifundált és kiformált, csipetnyi szörnyecskék szétválogatásához és rendbe állításához?! Hát ha az van a papírra írva, és azt mondja a raktáros is, egyszerbb, ha elfogadom. S ha valamelyik ellenrzési fellenr utánaszámol a harminchétezer negyvenkét darabnak, és nem stimmel, még mindig mondhatom, hogy pardon, tévedtem. Ilyenkor leszámol az ember száz darabot, megméri, a nagy halmot pedig ehhez 7

PoLíSz viszonyítja. Ennyit a pontosságról! Csak el ne mondja senki az örökösen gyanakvó és fenyegetz kereskedelmi fnöknek, aki mindig a megbízókkal hozakodik el, meg a személyzetisnek, aki állandóan kémek és szabotrök után szimatolt – mert azok aztán 1961-ben, a Polgár utcában számosan hemzsegtek. De valójában a nap nem munkával indult, nekem legalábbis nem. Még annál is rosszabbal, mert a munka ugyan érdektelen volt, a végét, célját nem láuk, mégis csinálta az ember, a „rendes asszony” is, a segéderk is. De a reggeli bevásárlás, az valóságos lelki gyötrelem: a büfében, az egész osztály részére, a raktár két emelete és földszintje kívánsága szerint. A rendelés, amit papírcsíkra fölír az ember. Fölír, a fenét! Ilyenek: „De mondja meg annak a lompos büfésnnek, nehogy olyan májast adjon, mint legutóbb, mert akkor a fejéhez vágom, vagy a magáéhoz. Írja fel és mondja meg neki!” Vagy: „Máma rendes zsömlét hozzon, ne prézlit, hallja! Lehet, hogy magának jó, de én nem tejbe akarom mártogatni!” Aztán a viccesek: „Hozhat, ha arra jár egy kiló százast!” A humor még a kioktatásnál is rémesebb, naponta fölröppenti valaki, nekem naponta kötelez kacagni rajta! Aztán van, aki százast ad (akkor az volt a „nagy pénz”), volt, aki llérre kiszámolta – „Az is van olyan pénz!” – és a markomba ürítee, amit a pénztárcája aljáról kisepert. „A tíz deka, az tíz deka, nem tizenegy meg tizenke. Kiszámolom, ha többet hoz, maga zeti!” Nem folytatom, a kisszer dölyf, a krajcároskodás meg a naponta kiélveze komiszkodás gazdag példatára volt a raktár. A bevásárlók hasonló történeteket meséltek a mhelyekbl, az irodákból. – És te mit csinálsz ilyenkor? – kérdeztem óvatosan a meséltl. – Mit? Elküldöm a francba! Fejéhez vágom! Holnaptól maga megy vásárolni, mondom neki! – nem hiem el, hogy ezek a bevásárló, segédmunkás úk ilyeneket válaszoltak volna a fnökeiknek, inkább a dac és a keserség szólt bellük, amely bennem hallgato. Álltunk sorba reggelente, ugyanaz a húsz-harminc ember, mindenhonnan a legkisebbek, a legújabbak, a legma ábbak. Voltak közöük szánalmas gurák, nyulak, akik örültek, hogy legalább egy sorbaállás idejére egérutat nyertek a mhelybl, ahol céltáblái voltak az ugratásnak, a piszkálódásnak. Voltak fölemelt fej lógósok, akik a napi alibi tevékenységet egyezteék a hasonszrekkel. Voltak ám szép lányok is, akik vonultak és libegtek, kegyként vásároltak kegyeltjeiknek, divatosíto köpenyükben forgolódtak, és árasztoák a kölni illatot. Mások még inast is szereztek maguknak: – Gyere utánam tíz perc múlva, majd cipeled a kosarat! S hogy a kép teljes legyen… Ha valami nem volt, és helyee mást hozo a bevásárló, abból le csak cifra cirkusz. Hát még, ha nem hozo semmit, nehogy rosszat hozzon. Vagy, ha többet-kevesebbet a megrendelt tíz dekánál, a kiszámolt maroknyi llérnél. Talán mégis jó iskola volt a gyár, olyan tantárgyból, amit „rendes iskolában” nem tanítanak: emberismeretbl. A sorban állás azért másra is jó volt. O jöünk össze, akik fontosnak éreztük, hogy naponta – legalább öt percre – találkozzunk. Az egyetem után sóvárgók és az el-felveek (voltak ilyenek is), mindezek küllemre persze alig különböztek a többi sorállótól. Ugyanolyan foltos, szürke köpenyt hordtak, klumpát a cipelsebbek, a kéz, némelykor az arc is magán viselte a reggel már elhordo 8

A történelem faggatása vagy fölhalmozo anyaghalmok színét, szagát. Mégis, ahogy megláuk egymást, azonnal elz esti színházi eladások, elkészít beszélgetések, megírandó dolgozatok kerültek szóba. A tanárok és a diáktársak furcsaságai, aranyköpések, amiken hatalmasakat lehete nevetni vagy bosszankodni, fölkészülni rájuk jó elre (ha ugyan az életben bármire is föl lehet készülni!). Ezekben az években tört be Magyarországra a modern nyugati dráma, ekkor hallouk elször Arthur Miller, Tennesse Williams nevét, az öreg földrész alkotói közül Dürrenmattét, Sartre-ét, Camus-ét, Osborne-ét, meg még egy sor más íróét. St, szovjetekét is, fleg költket: Jevtusenkóét, Rozsgyesztvenszkét, az én kedvencemét, Voznyeszenszkét. Ámultunk az új hangokon, a kimondás bátorságán. Az ügynök halála-eladás után szabályosan összeverekedtünk parizer- és disznósajtvásárlás közben. A többi sorálló ilyenkor gyelt és hallgato, volt, aki növekv érdekldéssel, volt, aki növekv ingerültséggel. Furcsa dolog is volt ez, valamiképp kerekre záródtunk, mint az olajcsepp, mi mind megérteük egymást, a többi nem. A viták is a bennfentességünket hirdeék. Ha akartuk, ha nem, különböztünk a valódi gyáriaktól. Igen, különbözni akartunk, érdekldésünkkel, beszédmodorunkkal is el akartunk térni tlük, de ha nem akartunk, akkor is eltértünk. Ugyanakkor meg akartuk mutatni, hogy meg tudjuk csinálni ugyanazt, ugyanúgy, mint k. Vagy jobban, vagy nem sokkal rosszabbul. k káromkodtak, mi is, de a mi szánkból egy „érdes szó” sokkal keményebb volt, vagy éppen jópofaság számba ment, nem tudom, hogy volt ez. Gyakran elfordult (dehogy gyakran, inkább nagyon is ritkán!), hogy a „melósgyerekek” közül valaki megkérdezte, miért vagyunk ilyenek, miért vagyunk mások. Nem vagyunk mások – válaszoltuk, miközben tudtuk, bizony mások vagyunk. Nem akarás kérdése volt ez, néha különbözni akartunk, néha azonosulni. Nem ment egyik sem. A kérdésben (mármint, hogy „Miért vagyunk mi mások?”) mindig volt szemrehányás, st némelykor több is ennél: ingerültség, már szinte gylölet. Volt persze, aki okot ado rá, hencege a maga okosságával, a családja gazdagságával, az idegen nyelvtudásával. Ezt a melósgyerekek nagyon utálták. Nem szeretem a „melósgyerekek” szót, valami mérhetetlenül helyretev és helybenhagyó van a szóban és a szándékban, s még inkább abban, hogy nem akartuk (mi magunk nem akartuk!) kiérezni, kihallani belle. A legjobb válasz persze az volt, amikor megosztouk, vagy megosztani próbáltuk az élményt: a színházat, a könyvet, az elkészít dolgozat kínját-örömét. Hiszen jártak mások is színházba, nem csak mi, koncertre is, olvastak is. Ha olyan könyvekre tereltük a szót, amit k is olvastak, úgy-ahogy találtunk hangot, de addigra kézhez kaptuk az olasz felvágoat (amit én utáltam), a Tibi csokit, a kakaót, satöbbi. Az egyik legszebb lány volt a gyárban Bohringer Ági, tizennyolc éves, hibátlan termet, ligrán. Kondor fekete haj, behízelg szemek… minek folytassam! Olvaso is – mondta. Egyik reggel büszkén újságolta, hogy elz este egy drámát olvaso. Mondta a címét, valóban dráma volt, a korabeli nagy sikerek egyike, hogy mi – mára elfelejteem, Ágnes vonalait soha! – Csak, tudod, az a baj – mondta összeráncolva fölséges szemöldökét –, hogy a darab nem volt rendesen megírva! 9

PoLíSz – Hogy-hogy? – hüledeztem. – Kihagyták belle a leírást, csak a párbeszédek maradtak meg. De így is egész jól meg lehete érteni. – Ági gondján persze lehet mosolyogni, de valami meghökkent azért van az észrevételben. Ágnes Óbuda lánya volt, Óbuda gyöngyszeme és büszkesége. Meg a gyáré, ahol mindenki hangot válto, ha Bohringer Ági végiglejte álmatagon, akár a vaslépcsn, akár a kókuszsznyeges folyosón. Az aktakötegeket úgy ölelte a keblére, hogy minden fér aktaköteg akart lenni. Mindenkivel szóba állt, de senki kedvéért meg nem állt, a lépéseit se lassítoa le – „Gyere velem, ha szólni akarsz hozzám!”-féle magatartás volt ez. Ha gyárlátogatásra támadt kedvem – volt ilyen! –, az igazgatóságiak felé indultam, végig a legfnökibb folyosón. Az ablakok innen a Polgár utcára nyíltak, még véletlenül sem a gyárudvarra. A folyosón kókuszsznyeg futo végig, kopo és sárfoltos, a sárfoltot néhol hypo-folt fakítoa ki, valódi eleganciának nyoma se volt, odabenn, az igazgatói irodában, életemben nem jártam. Az irodista hölgyek hatan ültek egyetlen, óriás asztalnál, szemben egymással: gépkönyvel, anyagkönyvel, kontírozó könyvel – pedig mintha mind ugyanazt csinálta volna. Amikor beléptem nstényoroszlán-barlangjukba, lecsapták kartonjaikat, öles vonalzóikat, bármüket, amit a kezükben tartoak. Pajkos, pajzán, egyértelm vagy körülírt viccek röppentek föl, leginkább a legkisebbek (legma ábbak, legcsúnyábbak) rovására. k (a legek) örültek, hogy foglalkoznak velük. Ha én voltam éppen a „leg” (bizony voltam!), sietve kisomfordáltam. És vártam az alkalmat, hogy bármikor, bármelyikükkel egyedül találkozzam a gyár egy elhagyo folyosószakaszán, Óbuda egy elhagyo sikátorán, vagy bárhol, ahol a szemébe nézhetek, és azt mondhatom neki… Az alkalom sose jö el! A tervezk kevesen voltak, látszat szerint a gyár dédelgete kedvencei; hogy így legyen, bizonyosan sokat kelle nyelniük és megalkudniuk megrendelvel, nyugati bojkoal, keleti minséggel. Hajjaj! Csak a legfels emeletszinten közlekedtek, járás helye vonultak, és pipáztak, amerikai dohányt, akár a kapitalisták! A megszólításuk mérnök úr volt (nem személynév, nem elvtárs!), de erre is csak ritkán hallgaak. Már csapóajtón kelle át- és egy zuglépcsn lefelé menni a kalkulátorokhoz, akiket el- és utófajtákba soroltak, szánalmas részletekbe veszés elidézi és elszenvedi voltak, akik naponta rohantak mosolyogva a mérnök urakhoz, és mord pofával a mhelyekbe, soha sem fordítva. A mhelyek – nos, a mhelyek voltak maga a gyár. Az esztergák, a köszörk, a marógépek leginkább, és a hozzájuk tartozó szelídítk és mágusok: a munkások. Nem szereék, nem is volt szabad, de én mégis gyakran megálltam mögöttük vagy a közelükben, ameddig elhatolt a htolaj szaga, ameddig elsziszege az esztergakés éles hangú pengése, ameddig elröpült a megmunkált anyagról a fémforgács, az olajcsepp, a kicsapódó szikra. Ahol a veszélybl még valami kevés érezhet volt. Meg fleg, ahol látni lehete a gépéhez hajló munkás mozdulatát, a kéznek az apró billentését, amellyel azt a hangot, azt a szikrát, azt a forgácsot elidézte. És milyen lemondóan léptem tovább, ha a kész darabot, pél10

A történelem faggatása dául a ragyogó metálfény tengelyt készítje bedobta a gépe mellé, a papírdobozba, amelyben már negyvenhárom tengely gylt össze reggel óta, és vee el a szögletes fémtömböt, hogy kikényszerítse belle a negyvennegyedik tengelyt, és a következt, és sokat még estig. Vissza nem, soha nem választoam visszafelé ezt az utat. A mhelybl már a gyárudvar satnya virágágyásai közé kerültem, ahol sütö a nap, vagy játszo a szél, elvie az olajszagot, de ahová elhallatszo az esztergák szüntelen sziszegése, és a marógép ordító anyagszaggatása. Iskola- és sorstársam dolgozo a Margit Kórházban, a Bécsi út túloldalán, messze volt a kórház a gyártól, óbudai mércével mérve igen messze. Több csöndes és lombos utca is kanyargo e két helyszín közö, de még több vendégl és sörmérés volt az útban, nagy önmegtartóztatásra volt szükség, hogy a gyalogló baj nélkül elérjen az egyik végponól a másikig. Egy szi délutánon elhatároztam, hogy fölkeresem mtsségre juto Gábor barátomat. A gyárkapun kilépve, a Polgár utcán jobbra fordultam, a sarkon túl utolértem Bohringer Ágit. Ágnes vonult, fölszege fvel, ezúal aktaköteg nélkül, e hiány láatni engedte elnyeit. Mámorító volt az út a Flórián térig, Ágnes o balra fordult, keresztül zebrán, piroson. Az én utam egyenesen vezete – volna. A tépeldés hamar eltépdö, Ágnes nem várt, Gábor várhat. Aljasság az ilyen. Ágnes tipege az indázó Szl utcán, a huzatos Szél utcán és a nyirkos Es utcán, az Óbuda viharos múltjára utaló, szerény nev kis közökön, lombok ala, macskakövek fölö. Az szi nap i-o elpiroslo a házak mögül. Ági hallgato, én pedig nem tudtam megszólalni. Néha mosolyogtunk, csak úgy, magunk elé, véletlenül se egymásra. Aztán  fecsegni kezde, talán ugyanaól a zavartól hajtva, amitl én nyöszörögni se tudtam. A Szomolnok utca sarkán szembefordult velem, iszonyú büszkeség szállt meg: soha nem fordult ahhoz, akivel beszélt. Most hozzám igen. – Ne gyere tovább! – mosolygo, egy kicsit mórikálta magát. Nem is tudom, hogyan, sose láam tle többet. A mórikálás után már úgy ment hazafelé, hogy keble közé szorítoa a táskáját. Én inkább fordítva szereem emlékezni rá: amíg vele voltam, nem takarta keblét se iratköteg, se táska. Fogd fel ajándéknak! Annak fogtam fel, és rohantam a Bécsi útra. Mire hazaértem, készen volt… Na, nem a csábítás vagy a bosszú forgatókönyve, nem egy ábrándos este körvonalai, dehogy. Egy vers… A vers arról, hogy hogyan is volt az egész dolog Ágnessel. Vagyis… hogy hogyan kelle volna lenni, ha  érzbb szív, és ha én iratköteg vagyok. A verset megírtam, letisztáztam, eldugtam, elveszteem és újra megtaláltam. Közben eltelt harminc év! Ugye, Ágnes, nem fogsz megharagudni ezért a kis indiszkrécióért, amibl valójában egyetlen szó se igaz?! „Az alkony szürke rostáján keresztül estet szitált a barna naplement, a langyos széltl még a lomb se rezdül, lustán nyújtózo a porcement. Egy bodza tört csak rajta zölden át, 11

PoLíSz mely bólogatva nézte az eget, két szálfa nyújtóztaa oldalát s a fák görcsében halk szú percege. Vállán pihentem,  hajammal játszo, míg tenyerem két melléhez tapadt, az est ében hajára ülni látszo, és nem számláltuk már a csókokat. A Duna-part egy elhagyo helyén ültünk. Szép Ágnes és mellee én.” Hogy ebben a gyárban (vagy ebbl a gyárból) „a munkásosztály a paradicsomba ment-e”, nem tudom. Ha igen, a normarendezés évrl-évre gondoskodo róla, hogy ez a menet ne legyen zavartalan. De voltak furcsa dolgok, amik nekem akkor végképp nem mentek a fejembe. Például az újítási mozgalom, aminek élnie és virágoznia kelle. Ezért aztán a tervezk eleve úgy tervezték a konstrukciókat, hogy azokon sok újítanivaló legyen. Ha valaki sanda szándékkal van, ezt a szemléletet akár szabotázsnak is minsítheti, de éppen ez szolgálta az újítómozgalmat. A 8-as lemezbl 6-osra újíto az egyik, fémlemez helye bakelitet javasolt a másik – mindez teljesen nyilvánvaló dolog volt. Alig akadt olyan alkatrész, amelyet ne lehete volna könnyebbre, olcsóbbra, egyszerbbre cserélni, hazai anyaggal „kiváltani”. Volt gyártmány, amelyen több tucat újítást vezeek be az évek során, az újítási felels a dolgozók nyakára járt, ha valaki már régen nem újíto, buzdítoák újításra. A munkások (fként a forgácsolók, vagyis az esztergályosok, köszörsök, marósok) jól kerestek ezzel, újításonként szép pénzeket kaptak az ötletért is, a megtakarításból is. Akik a raktárban leltároskodtunk, nekünk nem sok kapcsolatunk volt a gépeken dolgozókkal. Az iúsági mozgalom csoportjait azonban úgy szervezték, hogy irodaiak, raktáriak és mhelybeliek egyaránt legyenek mindegyik alapszervezetben. Középiskolás pályám során többmenetes huzavona és büntet hadjárat folyt ellenem, amikor jelentkeztem a KISZ-be. Behívtak taggylésre, de csak azért, hogy elutasítsanak és „megbélyegezzenek”. Most a forgácsolók meg a közgazdászok els szóra fölveek, st azonnal szerveznek választoak, le tehát személyemben egy „jó bolond”, aki hetenként körbeszaladta a gyárat, vetélkedre, kirándulásra mozgósíto. Sok politika nem volt a dologban – nekem valahogy mégis elégtételt jelente, bár az elégtétel érzése valahol középhelyen van a kellemes és a lehangoló közö. Két rendezvény azért emlékezetes maradt! Egy szombat délelre a gyár megnyitoa egyik mhelyét a atalok el, ami bölcs dolog. Az érdekldk közül sokan egyetlen mhelyt, gépet vagy kék köpenyest nem láak gyári pályájuk során, most o vonultunk Emil, az esztergályos ú körül, aki bemutaa „legjobb barátját” és „legújabb kedvesét”: a csúcsesztergagépet. Ilyet talán ket ve a gyár abban az évben – keményvalutáért, ahogy a dollárt akkoriban nevezték –, nagy becsben tartoák, megnézték, kire bízzák. Emil aztán bemutato a gépen néhány mesterfogást, hallhauk a kés kemény hangját, láthauk a fölkígyózó fémforgácsot. A bemutató érdekes volt és hasz12

A történelem faggatása nos, bár volt lány, aki befogta a fülét és kiszaladt a mhelybl – de hát mindenki a saját fülét fogja be. A bemutató után mindenkit leülteek egy gép mellé – na ez már kockázatos dolog volt. Persze nem a csúcsesztergához, hanem inkább a fúró- és marógépekhez, egy-egy köszörhöz. Volt persze védkeszty meg védszemüveg, de a dolog akkor is csupa veszedelem volt. Hamarosan megindultak a masinák a vendégkezekben, és iszonyú recsegést, nyivákolást kelteek, lefulladtak, hörögtek és elakadtak, a rosszul befogo fúrófejek röppentek ki a tokmányokból, a fúrószálak feszültek, félrefúrtak és darabokra törtek. A baleset- és az életveszély olyan mérték volt, hogy „Emil és a detektívek” azonnal leállítoák a veszedelmesre fordult szombati bemutatót, és véget ért a KISZ-taggylés. Hétfn nemigen emlegeék föl az eltörö fúrófejeket meg a többi kárt, a mhelylátogatás ötlete a gyárvezetés agyából paant ki. 1963 februárjában jeges árhullám fenyegee Óbudát, a Római-partot, a környék alacsonyabban fekv részeit. Parti telkek, csónakházak már vízben álltak, a Nánási út tengerparti határvidékre hasonlíto. Csizma, bekecs, keszty, füles sapka volt rajtunk, mit sem ért a zúzmara és a dér ellen. Vagy nyolcvanan gyltünk össze gyáriak, többen, mint akik tegnap délután ígérkeztek. És más csoportok, helybeliek, a kerület dolgozói, iskolások, katonák a közeli építkezésekrl. A veszély – aki o volt, láthaa a maga szemével – egymáshoz gyjti az embereket, megsokszorozza az ert, és valamiképpen átformálja azokat, akik szembeszállnak vele. Az egyik teherautóról lapátot osztogaak, a másikról homokzsákokat dobáltak le, a dömperekrl puhán omlo le egy-egy földkupac. A vas- és betonoszlopokat már elz nap leverték, most közéjük és két oldalukra kelle a föld, a homok. Jég volt és hó, aztán sár és latyak, lapátoltuk és toltuk a homokot, a zúzo követ. Gzölgö rajtunk a ruha, hol volt már a füles sapka, a prémkeszty! Teát osztoak, zsíros kenyeret. Akik nemrég még „rakásra törték” a fúrószálat az idegen környezetben, mind választoak maguknak egy méteres szakaszt a betonoszlopok közö, és lapátolták a homokot, tömöríteék, ráugráltak, hogy keményebb legyen. Vidám játék és komoly munka egyszerre volt ez a délel, de hát a veszéllyel játszani is jó, meg elhárítani is. Hétfn mindenki csillogó szem volt, összeneveek olyanok a folyosón, akik korábban meg se láák egymást. Odahaza el-elmeséltem Óbudát, a gyárról csak a keserves élményeket halloák ki szüleim. Engem hibáztaak, amiért „ilyen sorsra jutoam”. Valóban, idegenül mozogtam egy tlem távol álló szervezet jelentéktelen csavarjaként, miközben csak távolodtam a magam remélt világától. Ha megkockáztaam kijelenteni, hogy valami érdekes történt a gyárban, valaki különös, akár komikus személlyel találkoztam, netán egy gyári lány szép is lehet, haraggal ripakodtak rám, napokig kínos hallgatás és becsmérl megjegyzések kísérték és kommentálták szavaimat. Két év után ohagytam Óbudát, közelebb találtam munkát magamnak, a belvárosban, tisztábbat, csendesebbet, a családban évekig nem ejteük ki a gyár szót és Óbuda nevét (meg az Ágnes nevet sem). Bántam, nem bántam, nem kell egy nevet, egy szót hangoztatni ahhoz, hogy csengjen-zengjen emlékben, hallgatásban. (2009. május) 13

PoLíSz

Major Zoltán

Délibáb vagy világos cél: Visszanyerjük-e még régi hazánkat? Reményik Sándor (Végvári)

Nébó hegyén Népem, hanyatló, hulló nemzedék, Nébó hegyére vezet föl az Úr És megmutatja nekünk Kánaánt: Az ígéret és a szabadság földjét, Az si földet csorbítatlanul, A visszanyert hazát. Képet varázsol elénk, ködvilágot, Mely egykor valósággá tömörül, Melyért harcolni üdv És vérezni gyönyör És üldöztetni kéj És ellobogni ég áldozat! Nébó hegyére vezet föl az Úr És megmutatja nekünk Kánaánt. S azután elfödi A boldog földet bús szemünk ell, S szól: unokáitoknak szántam ezt. A szenvedések sziklakapuin, S a puszták tüzes homokján keresztül k bemennek oda. De ti nem mentek be. (Kolozsvár 1920. május 4.)

Boldogult úr koromban, valamikor az 1970-es évek közepén fvárosunk egyik ma is meglehetsen elhanyagolt külsej, kimondhatatlan nev utcájának egy lerobbant házán – akkor még legalább nem építeünk világvárost – a következ játékos rigmus díszelge: „Ne örülj annyira, Iván, Az élet nem mindig vidám. Semmi sem tart örökké, Mi sem leünk törökké.” Hirdee ez az si grati – lám-lám akkor még primitívségükben is értelmes, st üzenetérték szavakat írtak a falakra és nem kriksz-krakszokat, mint ma – az istenadta nép örök optimizmusát, megingathatatlan hitét a megszálló szovjet 14

A történelem faggatása hadsereg eljövend kivonulásában. Eladásomra készülve a régi emlék melle, mintha csak rímelne rá, néhány hete egy általam is nagyra becsült külpolitikai újságírónk arról biztosíto, hogy 2020-ra Trianon összeomlik, és elsként a Felvidék tér vissza. Gyönyör perspektíva, rá is mondom: úgy legyen! Történészként azonban a két szöveget összevetve legalább két alapvet különbséget gyelheem meg a népi bölcsesség javára: A régi jámbor grati nem mondo semmiféle dátumot, de a jövt illeten benne volt egy garancia: magyarok maradtunk! Kétes dolog a jóslás, fleg az ilyen rövid távú. Higgyék el nekem, én is nagyon szeretném, ha 10 év múlva ezen a helyen nem változatlan körülmények, széagolt és a világerknek továbbra is kiszolgáltato, hanem az i él népek sokszín, ám békés, boldog, egységes és ers hazájaként létez Kárpát-medence szolgálna akkori eladásom geopolitikai keretéül. Történészként azonban túl sokat láam, és tudom, ha száz évvel ezel, 1910-ben valaki megmondja a valóságot, mi vár rá(nk) 1920-ban, azonmód megkövezik. si vágyunk tudni a jövt, persze csak akkor, ha jóval kecsegtet. Ne is gondoljunk tehát a jövre? Távol legyen! De a jövért meg kell küzdeni, a küzdelem két elembl áll, egy racionális és egy irracionális összetevbl. A kettnek párhuzamos síneken kell futni, a vonat is úgy jut el valahová. Szükséges a vezetk átgondolt, következetes cselekvése, ezt hívjuk nemzeti politikának. Bármily átgondolt, következetes is azonban egy politika, ha nincs meg benne a hit ügyének igazságossága, semmire sem jut. Engedjék meg, hogy túlontúl racionális és száraz soraimat lefordítsam egy páratlan stílusmvész, Ravasz László megvilágosító szavaira: „Meg vagyok gyzdve, hogy abban a percben megsznik nyomorúságunk, amelyikben megérik rá a szívünk. Azonnal visszakapjuk régi országunkat, mihelyt képesek leszünk megtartani.” Miel megvizsgálnánk szívünket, lássuk néhány villanás erejéig, hogy jutounk ebbe a szétszaggato állapotba, lássuk történelmünket! Történészek könyvtárnyi irodalmat összeírtak már a régi Magyarországot nyomorúságba, a megoszto Európát pedig világhatalmi vezet szerepét elveszít pozícióba taszító 1910-es gyászévtizedrl, st ma már amerikai tudós elmék is a két világháború szükségtelen voltáról siránkoznak. Ez a szükségtelen háború valahogy mégis kiváló alkalomnak bizonyult arra, hogy országunk és népünk nagy részét elragadják, illetve az utóbbit megpróbálják asszimilálni. A „mi le volna, ha”típusú kérdéseket értelmetlen feltenni. Arra azonban – szigorúan Magyarország és a Kárpát-medence történetére összpontosítva – válaszolhatunk, hogy mi is történt valójában. Háborúban hallgatnak a múzsák, tartja a régi mondás. Tegyük hozzá, hallgat és meghal az erkölcs, az emberiesség, a méltányosság és a sokat dicsért, (jobb híján) mindent megoldó csodaszernek beállíto demokrácia is. Így történt ez az I. – és késbb az abból kinöv II. – világháborúban is. A nyugati, demokráciájukra oly büszke hatalmak olyan sárkányfog-vetemények kifejldését segíteék el, amelyeket inkább fáradságos munkával ki kelle volna gyomlálni. A távlatos gondolkodás nem volt elvárható a Mammon azonnali sikert ígér és 15

PoLíSz csak azt értékel önzésvezérelt politikusaitól. Az USA rohant a pénze, a háborús hitelei után, Anglia és Franciaország háborús anyagi veszteségeit pedig a vesztes államok kárára akarta minél elbb a jóvátételek útján pótolni. A gyzelem és annexió nélküli béke helye ertlenségbl és rövidlátó, téves politikai számításból szabad utat adtak a nekik együmködést ígér „kis sakálok”, a csehek, szerbek, románok ókimperializmusának, erszakos hódításainak. Ostobán azt hiék, hogy az újonnan létrehozandó gyökértelen kis államok féken tudják tartani a két nagy ellenséget, a német és a bolsevik-orosz veszélyt. Régóta ismert, Hamvas Béla szépen írt errl, hogy a hazugság létrontás, teremtés elleni bn. Az úgyneveze gyzelem hiénái jó elre felkészültek a pillanatra, az általános békevágy közepee gyalázatos hazugok – Benes és társai – pedig kiforgaák a szavak értelmét: népek, nemzetek szabadságáról és önrendelkezésérl beszéltek, majd – szelektíve – csak saját népvezéreik rendelkezéseit, népeik hódító célra történ felfegyverzését engedték meg. A magyaroknak pedig meghagyták a wilsoni önrendelkezési elv üres mogyoróját. A magyar nép szava i nem számíto. A békekonferencia egyszeren lesöpörte a tárgyalóasztalról Apponyi népszavazási kezdeményezését; nélkülünk döntöek rólunk – nem elször és nem utoljára. Ennek a „békekonferenciának” és a késbbinek sem volt a magyar néphez egyetlen jó szava – sem akkor, sem késbb, még a Churchill által megígért üres szék erejéig sem. St, amikor megpróbálta felhívni a gyelmet helyzetének igazságtalanságára, békebontónak bélyegezték. Nem az elkövet, az áldozat a bnös. Ismert képlet. A helyzet azóta csak rosszabbodo. A világ láthatóan nem érti a magyarkérdést, ahogy nem értee fbb vezeti részérl 1956-ban sem. Igaz, „magyar” értelmiségiek, írók – a nemzet lelkiismeretének képviseli – nyilatkoztak úgy, hogy nem létezik, nincs mit napirendre tzni. Nem létezik magyar-kérdés, ahogy nem létezik Kárpát-medencei kérdés sem. St Közép-Európa ügyét olyan politikusok képviselik, mint a magyarság iránt enyhén szólva nem barátságos, a régi, beolvasztó Habsburg-politikához személyesen kötd, a mai cseh politikai elit emblematikus gurájaként ismert Schwarzenberg herceg, aki nem mellesleg Václav Havel elnök tanácsadója volt. Ha körülnézünk saját portánkon, azt látjuk, hogy a magyarországi történeudomány ma valójában az antant és a kisantant gondolatkörében mozog. A gyztes nyugati hatalmak ugyanis a békediktátum indoklásául az általuk sokszor nem léteznek tekinte Magyarországot – rendszerint Ausztriáról beszéltek – megvádolták a nemzetiségek elnyomásának és a háború felidézésének bnével. Ez a felfogás kísért a mai magyarországi fáramú, hivatalos történetírásban, amikor a történelmi Magyarország szükségszer, örök idkre szóló felbomlásáról, visszaállításának lehetetlenségérl, az elképzelés anakronizmusáról, délibábos jellegérl beszélnek. Teszik ezt annak ellenére, hogy a történelmi Magyarország felbontásáról tanúskodó tények sora ma már nyilvánvaló és közismert. A boldog emlék, az Amerikai Egyesült Államokat is ohonának tekint Vecsekly József a felbontás teóriája melle érvelve Trianonról írt munkája címéül egyenesen a Nemzetgyilkossági kísérlet címet adta. Miel megvádolnának: nem gyártunk semmiféle 16

Mit tud a rajkó?

A történelem faggatása

összeesküvési elméleteket, egyszeren maradjunk annyiban: nagy erk dolgoztak és dolgoznak ellenünk. Szeretnénk hinni abban, hogy Vecsekly egy végletes álláspontot fogalmaz meg, a tények sorával azonban nem lehet vitatkozni. Szomorúságunkat fokozza, hogy nem kevés honi munkát olvasva olyan érzésünk támad, hogy megérdemeltük sorsunkat, a felbomlást. Lassanként Trianon is egy legenda lesz: pecsét egy felbomlási folyamat végén. Felbontoák vagy felbomlo? Magyarország, rajta kívül álló világokokból, a háborús vereség és a környez nemzetek céltudatos, a történeti Magyarország nemzetiségeit a magyarokkal szembeállító birodalomépít politikája következtében a szakadék szélére sodródo, és elrelátó kezek tudatosan próbálták szakadékba lökni. Jó, ha tudjuk: ha valamit felbontanak, azt még egyszer újra össze lehet rakni, kedvez csillagállás esetén, ami felbomlo, aligha… A felbomlási teória hívei, harcosai nem véletlenül beszélnek folyton a nemzetiségi kérdésben elkövete hibáinkról, mulasztásainkról st bneinkrl, mintha nem is olvasták volna Joó Tibor – 1945-ben tragikus körülmények közö elhunyt történészünk – örökbecs mondatait a magyar nemzeti érzés és a környez népek nacionalizmusa közti alapvet különbségekrl, mely szerint a magyar nemzet: „Nem törekede uralmát igaként vetni más nemzetek nyakába, és országában sem nyomta el a népeket. Nacionalizmusát magasrend, az egész emberiséget szolgálni vágyó hivatástudat alakítoa ki. Állama nem türelmetlen nemzetállam volt, nem tört más államok önállóságára, és határain belül az országlakó népek fölö helyezkede el, valamennyit egyforma atyai gondoskodással védve. si hagyományait követi, atyáitól örökölt hivatását teljesíti tehát a magyar, ha ilyen 17

PoLíSz gondolatokkal tekint a világ forrongó tengerére, és ezt a nemes, humanista nacionalizmust várja a jöv bús ködeibl. Addig pedig tápláljuk magunkban a hitet, hogy van a nacionalizmusnak ilyen más, emberséges formája is.” Hogyan is mondta ezt tömörebben és egyszeren egy nem hibátlan, ám ízigvérig magyar író, Illyés Gyula? A patrióta jogot véd, a nacionalista jogot sért. A magyar a saját jogát, a saját hazáját védte, védi, amikor nem akart, nem akar idegenné válni a saját hazájában. Azok pedig, akik úgy akartak jogot szerezni, hogy más, esetünkben a magyar jogát akarták elvenni, és szívós „munkával” el is veék, megpróbálva helyére lépni, helyét betölteni, múltját elragadni, az isteni él igazság ellen véteek, vétenek. Nem is le jobb nekik sem, az  – világhatalmaknak, természeti erknek való – kiszolgáltatoságuk is csak növekede. Mi azért csüggedés ellen, szívünket ersítend, olvassuk Ravasz Lászlót: „Isten által vagyunk magyarok. Magyar voltunk Isten kikutathatatlan teremt ténye… a magyarság egy olyan tény, amelyet engedelmesen el kell fogadnom, mert sorshatározás foglaltatik benne. Túl van azon, hogy felülvizsgáljam, javítgassam, pöröljek vele; hordoznom kell, mert létem egyetlen formája, mint a folyamnak a meder… Jaj annak, aki magyarságát elfelejti vagy megtagadja; ezerszer jaj annak, aki eladja vagy elárulja… Isten ellen lázad, aki magyar voltát szégyelli. Isten gondolatát hamisítja meg, aki magyar jellemébl kivetkzik.” A jöv feladatainak elvégzéséhez pedig ismét merítsünk ert Ravasz László egy másik passzusából: „Isten, akit nagyon meg akar tisztelni, nagy feladatok elé állítja; ha egy nemzetet nagyon szeret, lehetetlen feladatok elé állítja. Azért, ha szerelme ala roskadozunk, segít rajtunk. Segít, mert tud segíteni rajtunk.” Bizony lehetetlennek tn feladat el állunk. Ha mi nem végezzük el, soha senki nem fogja elvégezni. A Kárpát-medence megmarad szétszaggato, nyomorúságos, kiszolgáltato helyzetében. Egyedül mi vagyunk, lehetünk még most is – talán az utolsó órában – egy olyan kiváltságos, mondhatni kegyelmi helyzetben, hogy az egész Kárpát-medence, az i él összes nép sorsát át tudjuk érezni. Nekünk még most is az egész Kárpát-medence a hazánk. E tény predesztinál bennünket a lehetetlennek tn feladat, a „Restitutio in integrum”, az „Épségben történ visszaállítás” felelsségteljes feladatának vállalására is. Egyedül a magyar nemzet érezheti át teljesen: egy nép, egy nemzet joga, szabadsága sem épülhet a másik nemzet joga, szabadsága, léte romjain, ezért lehet a magyar az ellenállás nemzete – natio contradictionis –, mint ahogy az volt léte során oly sokszor, amikor ellenállt bárhonnan jöv jogfosztásnak, rabságnak, létrontásnak. Jogtisztelete és szabadságszeretete, amely talán ma sem vesze ki belle egészen, még most is egy sajátos, népeket integráló szerepre rendeli. Hogyan is várhatnánk bármilyen kis integráló szerepet azoktól, akik hálálkodó emléktáblát állítanak az egyik legsibb magyar városban, Komáromban a trianoni diktátum felelseinek, és azt próbálják elhitetni a világgal, hogy önként, szabad akaratból írtuk alá? 18

A történelem faggatása Legnagyobb ellenségünk önz, korlátolt kishitségünk. A magyar történettudománynak ezért a tények talaján maradva – mert a tények igenis melleünk tanúskodnak –, nem árt megszívlelnie egy másik tudós püspök, Fraknói Vilmos szavait is: „… kötelessége a történetírónak, hogy ébren tartsa a magyar nemzet önbizalmát, a feltámadás reményét”. Valahogy úgy, mint a török kor jeles történetírója, a komáromi születés piarista Takáts Sándor tee, amikor a legmagyarabb századnak nevezte a XVI. századot. Akkor is szétszakíto, reménytelennek tn helyzetben volt hazánk, mégsem sznt meg érte a harc egy percig sem „két pogány közt”. Három részre szakítoságunk állapotáról senki sem gondolta, hogy ez a fejldés útja, és mindörökre így is fog maradni. Valahogy senki sem akart törökké, de még némeé sem lenni. Szlovákká végképp nem, mivel kissé problematikus le volna. Ha igen, kiírta magát a nemzet egyetemébl. Takáts Sándor gyelmeztete a cél és irány nélküli sodródás veszedelmeire is: „A tehetetlenség szélcsönd az élet tengerén, mely nem hajtja ugyan sziklára a hajót, de ha sokáig tart, pusztulás vár a hajóra”. Mintha mostanság megmozdult volna valami, a disszonáns hangok és a káros belpolitikai zsákmányszerzés durva akkordjai lecsendesülhetnek talán, s a nemzeti öntudat megtalálja végre tiszta hangját… Addig azonban még egyszer magába kell szállnia mindenkinek, és mélyen elgondolkodnia azon, hogy önzetlenül, a közösség javát, a nemzet egyetemes érdekeit akarja-e szolgálni, vagy önös rész-, azaz pártérdekeit. Ebben a lelkiismeretvizsgálatban ismét segít nekünk a régi tudós dalia, Takáts Sándor: „Kis nemzet volt a magyarság s ma is az. Mégis volt id, mikor az egyetértés és a kölcsönös megértés hatalmassá tee nemzetünket. Sajnos ez az egyetértés csak ritka vendégképen [sic!] mutatkozo nálunk. Ellenben állandó lakóink voltak: a pártoskodás, a gylölködés, a gyanúsítás. Nemzeti bneink ezek, miket egyesek túlzó hiúsága, nagyravágyása és önzése állandóan táplálgato. Az illetk igazában a maguk érdekét fúrták, faragták, de palástul mindig a közjót veék. Tudták jól, hogy a titkos szándéknak nem jó cégért kötni. Tehát szép szóval álltak el s a haza érdekét hangoztaák. Ez kedvet talált az embereknél. Könny volt üszköt vetniök; mert azzal nem tördtek, ki oltja meg a támadt tüzet. Igaz, hogy mikor a veszedelem a nyakukba szakadt, k is szívesen megfordítoák a zsákot – de már kés volt. Így ment ez századról századra. S fogytunk, pusztultunk, mert egymást martuk…” Lesz-e i valaha jobb világ, szebb jöv? Lesz-e válogatás nélküli becsülete a nemzeti színeknek, szimbólumoknak, turulnak, hétszer vágo meznek, minden magyarnak? Boldog lesz-e a magyar? Bár dátumot én ugyan nem mondanék, csak egyszeren ennyit: reméljük és meg fogjuk látni! Amikor megérik rá a szívünk! (Elhangzo Galgamácsán, a templomdombon, 2010. június 20-án.) 19

PoLíSz

Bujdosóné Dani Erzsébet

Szabédi László a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum élén (Tisztelgés a 105 éve születe erdélyi költ és közéleti személyiség, baloldali nemzeti mártírunk emléke el)* Szabédi Lászlóról, a romániai magyar költrl és irodalomtörténészrl kevesen tudják, hogy tragikusan rövid életébl két évet (1945–1947) Sepsiszentgyörgyön töltö a Székely Nemzeti Múzeum igazgatójaként, valamint a helyi napilap, a Népi Egység szerkesztjeként. A városban való tartózkodása és munkálkodása rövid, de tartalmas volt, hiszen egy olyan eseményekben gazdag korszakban állt e székelyföldi jelentség múzeum élén, amikor a közösségéért felels romániai magyar elit úgy hie – elhie –, hogy képes tenni és alkotni a magyarság, benne a székelység fennmaradása és gyarapodása érdekében. Szabédi több területen is tevékenykede. Volt irodalmi lapszerkeszt és szociológus. Mindezek melle a kolozsvári Egyetemi Könyvtárban könyvtárosi feladatokat láto el, és a Józsa Béla által vezete Athenaeum Könyvkiadó szakosztályát is vezee. Az utókor – a kommunista ideológiához való kötdése ellenére – a kolozsvári magyar tudományegyetem egyik legtudósabb professzoraként tartja számon. Tehetségét, széleskör ismereteit – több európai nyelven is beszélt – mindenki elismerte és tisztelte.

Szabédi László személye és munkássága ma is megosztja a történészeket, irodalomtörténészeket. Kezdetben a magyar népi írók társaságához tartozó költ és irodalomszervez volt, és e minségében a kolozsvári Termés – erdélyi népi folyóirat – köréhez tartozo. A atal erdélyi népiek e csoportja úgy vélte, hogy a második világháború utáni Romániában csak egyetlen út maradt a magyar nemzeti érdekek védelmére és érvényesítésére, éspedig a kommunistákkal való megegyezés és együmködés. Baloldaliságát Szabédi büszkén valloa, kollektivista eszméit valóban át- és megélte. A demokráciát komolyan vee, nála – szinte páratlan módon – a baloldali nézetek és a magyarság szolgálata szorosan és elválaszthatatlanul összetartoztak. A háborút követ években a demokratikus átalakításért küzdk egyike volt,1 annak ellenére, hogy a kiépül román kommunista hatalommal együmköd Magyar Népi Szövetség tagjaként politizált. Mint a Magyar Népi Szövetség meghatározó személyisége mindent megte annak érdekében, hogy az erdélyi magyarság kultúrája megmaradhasson. Az „ahogy lehet” életparancsát követ-

* Szabédi László, (Székely László) születe 1907-ben Sáromberkén, meghalt 1959-ben Kolozsváron) költ, író, nyelvész. A két háború közö tnik föl, a negyvenes években vidéki tanár, majd a kolozsvári egyetemi könyvtár, majd a színház munkatársa. 1945-ben a Romániai Magyar Írók Szövetségének alelnöke, egyetemi tanár a Bolyai egyetemen. A Bolyai egyetem megszüntetésekor tiltakozo a jogsértés ellen, amit rendri zaklatás kövee. Lelki összeomlása következtében vonat elé vetee magát. Kevés, rendkívüli mgonddal megírt verse maradt hátra, illetve egy kisregénye és nyelvészeti tanulmányai.

20

A történelem faggatása ve újabb és újabb kompromisszumokra kényszerült az egyre durvább román kommunista-nacionalista kurzussal szemben, míg végül rádöbbent: nincs hová hátrálnia többé. Eszméiben, törekvéseiben csalódnia kelle. Talán ezzel is magyarázható, hogy 1959-ben, a kolozsvári magyar tudományegyetem erszakos felszámolásakor öngyilkos le. Szabédi László1945 szén került „igazgató-ri” címmel – az anyaországba távozo és o letelepede Herepei Jánost váltva – a Székely Nemzeti Múzeum élére. Az új intézményvezet igen nehéz körülmények közepee vee át a kormányrudat; gondoljunk csak a rendszer- és impériumváltás zökkenire, a nagy világégés sebeire és pusztításaira, a mindennapi megélhetési gondokra és az általános pénztelenségre! Ebben az idszakban a múzeum és a kolozsvári tudományos körök közö kifejezeen jó volt a viszony, mely nagyban segítee az általa irányíto intézmény munkáját, jó hírét és országos elismertségét. Szabédi vitathatatlan érdeme, hogy objektív hozzáállásával, a megoldások keresésével, a problémák feltárásával és a tiszta helyzet megteremtésével olyan pályára állítoa a múzeumot, amely a továbbiakban is gyümölcsöznek bizonyult. A Magyar Népi Szövetség 1946. július 3-án tee közzé azt a nemzetiségi törvénytervezetet, amelyik sokkal szélesebb körben határozta volna meg a kisebbségek jogait, mint ahogyan azt az érvényben lév Nemzetiségi Statútum korábban, 1945-ben lefektee. Ez a tervezet azonban az ado politikai viszonyok közö nem válhato a román jogrendszer részévé. Ennek ellenére – az 1945–46-ban létrejö jogi alapoknak köszönheten – mégis fellendülés következe be a romániai magyar kisebb-

ségek kulturális és szervezeti életében.2 Szabédi ezt az – egyébként rövid ideig fennálló – kedvez helyzetet rendkívül ügyesen használta ki a Székely Nemzeti Múzeum érdekében: bátran élt minden törvény adta joggal és lehetséggel. A múzeumvezet igen fontosnak tartoa a jó személyzeti munkát. A földrengésszer politikai változások következtében az intézmény munkatársakat veszte, kiknek minségi pótlása elsrend feladatnak bizonyult. Az új ügyvezet igazgatói tisztségre például a kiváló régészt, László Gyula egyetemi tanárt terjesztee fel. Rövidesen olyan munkatársak veék körül Szabédit, akik szakemberként és székely múlal rendelkezként mindent megteek a regionális nemzeti múzeum sikeres mködése érdekében. Árvay József nyelvész, Cs. Bogáts Dénes levéltáros, Sándor Gábor néprajzos és Székely Zoltán régész személyében olyan segíttársakra lelt, akik a múzeum szakmai háerét úgy tudták biztosítani, hogy rájuk támaszkodva a vezetés más elemeivel is tudo foglalkozni. A Népi Egység szerkesztjeként pedig minden alkalmat megragado arra, hogy a nyilvánosságot kihasználva felhívja a gyelmet a múzeumra, az o folyó munkára, a gondokra és az eredményekre is. Szabédi elvitathatatlan erénye, hogy a múzeumi anyagban oly nagy pusztítást okozó 1944-es szi menekítés dolgában nem bnöst kerese, hanem objektív ténymegállapításokat te. Nem a megváltoztathatatlan múlton rágódo, hanem megoldásokat kerese, hisz a múzeum életében visszaálltak a dolgos hétköznapok, és e hétköznapokat megkeserít súlyos anyagi gondok. Nagy feladat és komoly teher volt például a Háromszéki Székely Tanalap ingatlan21

PoLíSz jainak visszaszerzése, majd azok elnyös bérbeadása. Ráadásul az egyre növekv in áció elvie az ezekbl befolyó – csordogáló –, nehezen összeszede jövedelmet is. Szabédinak állandó problémát jelente a csendrséggel való küzdelem is, k az ingatlanok egy részét úgy foglalták el, hogy nem zettek érte bérleti díjat. Az anyagi támogatás megszerzése érdekében személyesen tárgyalt a három érdekelt megye, Háromszék, Csík és Udvarhely vezetivel, akik ígéretekkel halmozták el, de a megvalósulásra csekély volt az esély.3 Ugyancsak Szabédi érdeme volt Árvay József purikálása is. Az  nyomására hallgaa meg az igazgatóválasztmány Árvay jelentését a múzeum becsomagolt anyagának elszállítására vonatkozóan. A beszámoló önmagáért beszél: „1944. szept. 1-jén kora reggel Herepei János múzeumi igazgató közölte velem, hogy a háborús események mia elrendelték a város kiürítését, s az utolsó vonat reggel 9 órakor indul. Elz nap, amikor szóba került, hogy a közeli napokban sor kerülhet a város kiürítésére, bejelenteem igazgatómnak, hogy ez esetben is a Múzeumban maradok.  azonban arra hivatkozva, hogy én Brassóból jö katonaszökevénynek számítok, és így a román csapatok bevonulásakor történ igazoltatások során veszélybe kerülhetek, erre való tekinteel azt tanácsolta, hogy a várost én is hagyjam el. Szept. 1-jén reggel azért magam is vonatra szálltam. A vonat indítása azonban egyre kése, s másnap, szept. 2-án délel elhatároztam, hogy mégis Sepsiszentgyörgyön maradok. A vonatról leszállva Herepei János igazgatóval találkoztam, aki közölte velem, hogy a Múzeum ládákba csomagolt anyaga elszállítására vasúti kocsit szerze. Ugyancsak kö22

zölte velem, hogy  maga beteg volta mia családjával együ a délben induló vonaal elutazik, és elrendelte, hogy a Múzeum részére kiutalt és aznap éjfélkor indítandó vasúti kocsiba a múzeumi ládákat rakassam be, és az elszállítást elrendel minisztériumból kelölt helyre, a Tolna megyei Lengyel községbe kísérjem el. Herepei János igazgató családjával együ szept. 2-án délben elutazo, magam pedig a kiutalt vasúti kocsiba kezdtem berakatni a múzeumi ládákat, melyeket Barabás Jen altiszt szekéren szállíto a Múzeumból az állomásra. Este 6 órakor váratlanul elindítoák vonatunkat. A vasúti kocsiba akkor 48 láda volt berakva, s a kocsiban utazo rajtam kívül Barabás Jen altiszt is a családjával. Másnap Csíkszentkirályon utolérte vonatunkat, s beszállt feleségével együ a vasúti kocsinkba dr. Székely Zoltán is, aki katonai behívóját megkapva állomáshelyére indult. Állandó légitámadások közepee szept. 9-én Kolozsvárra érkeztünk, ahol az állomásfnök közölte velünk, hogy vasúti kocsinkat a légitámadásoktól elpusztíto vasúti pályatest rendbehozatala után körülbelül 6-7 nap múlva indíthatja csak tovább. Minthogy a kolozsvári vasúti állomást is állandóan légitámadás fenyegee, s különben is az állomásfnök közlése szerint az egy hét múlva indítandó múzeumi szállítmány a legkedvezbb körülmények közö is csak egy heti út után érkezhetik meg Budapestre, belátva azt, hogy a múzeumi szállítmánynak egy hétig az állomáson tartása és egy másik heti továbbszállítása az állandó légitámadások mia a szállítmány biztos elpusztulását jelentené, dr. Székely Zoltánnal Kolozsváron elbb az illetékes felees hatóságunkkal, a Közgyjtemények Országos Ffelügyelségével akartunk telefonon beszél-

A történelem faggatása való bevonulását, és azután a SZNMhoz visszatérjek. Az orosz csapatok ok. 11-én bevonultak Kolozsvárra, de magam okt. 13-án hadifogságra jutoam, s az Oroszországban az Ural-hegységben fekv Assa város környékén fekv hadifogoly-táborban eltöltö hadifogságom után 1945. aug. 30-án érkeztem vissza Sepsiszentgyörgyre.”4 Árvay Józsefet az idéze beszámoló alapján, valamint Szabédi hathatós fellépése következtében az igazgatótanács nem tartoa vétkesnek, így egy igen értékes és jól felkészült szakembert sikerült megmenteni a múzeum számára. A hagyományokhoz visszatérve Szabédi felvee a kapcsolatot a Székely Mikó-kollégiummal, és annak vezetségével. Jól átgondolt politikával, a múltra és fleg a Csutak-korszak gyakorlatára támaszkodva a kollégiumból tagokat hívo az igazgatóválasztmányba, akik

Párizsi virágárus

ni, majd a szándékunk sikertelensége után felkerestük az Erdélyi MúzeumEgyesület vezetségét, és tanácsot kértünk a múzeumi szállítmány ügyében. Az Erdélyi Múzeum-Egyesület vezetsége tanácsára és kérésére a múzeumi szállítmány megmentése érdekében a ládákat még aznap az Egyesület bombabiztos óvóhelyére szállítouk. A Egyesület vezetsége a ládákat tlünk átvette, hogy azokat óvóhelyén megrizze és a háborús veszélyek megsznése után Sepsiszentgyörgyre visszaszállíassa. Az átadásról, illetleg az átvételrl részletes jegyzkönyv készült, melynek egyik példányát vagy annak másolatát csak utólag mellékelhetem majd a jelentésemhez. Kolozsvárra érkezésünk után néhány napra a Kolozsvárra érkeze miniszteri kiürítési biztos a múzeumi anyagot Budapestre akarta szállíatni, de a vasúti forgalom megbénulása mia e szándéka meghiúsult. Késbb, ha jól emlékszem, szept. 24-én a minisztérium a múzeumi anyagot tartalmazó ládákat két teherautón Budapestre szállíaa, az Erdélyi MúzeumEgyesület vezeti, valamint dr. Székely Zoltán és a magam minden tiltakozása ellenére. A szállítmánnyal eltávozo Barabás Jen altiszt is a családjával. Néhány nap múlva dr. Székely Zoltán újabb katonai behívásra bevonult csapattestéhez. Én Kolozsvárt maradtam, hogy megvárjam a közeled orosz hadsereg Kolozsvárra

23

PoLíSz mint teljes jogú tanácsi tagok veek részt a múzeum irányításában, szakmai életében. Mindezek melle kelentee azt is, hogy „az SZNM nem zárkózik el egyetlenegy bel- vagy külföldi közmveldési jelleg intézménnyel való olyan együmködéstl sem, mellyel – a napi politikai vagy hatósági szervezetek és azok részei beavatkozásától mentes saját megítélése szerint – az egyetemes kultúrának, a székely népnek és a vele együ él vagy vele szomszédos népeknek fejldését és békés együ haladását munkálhatja és elsegítheti”.5 Minden tervezési és szervezési munkájában arra törekede, hogy a lehet legjobb viszonyt alakítsa ki a helyi hatóságokkal, az országos feleesekkel, a kolozsvári vonallal, a román és magyar politikai eliel, azaz mindenkivel, akinek segítségére szükség volt az intézmény újraszervezésében. A súlyos anyagi nehézségek, a nehezen elinduló szakmai irányítás, a szervezési és tervezési gondok ellenére a múzeumban folytatódo a szakmai munka. Bevezee az általános munkaprogram intézményét. A múzeum régészeti, néprajzi, szépmvészeti, természetrajzi, szociológiai munkaprogramjának elkészítésével az azon a munkaterületeken mköd igazgatóröket és múzeumröket bízta meg. Székely Zoltán ásatásokat végze, dolgozatokat jelentete meg, és egyre jobb kapcsolatokat építe ki a román régészet szakembereivel. Árvay József nyelvészeti kutatómunkája is tanulmányok formájában érhet teen. Szabédi a levéltári és könyvtári (minden intézményre vonatkozó könyvtárosi képesítése volt, a Mikó-kollégium is megválasztoa kollégiumi könyvtárossá), a szociális és adminisztrációs ügyeket vezee. Eze24

ken kívül ismereerjeszt eladásokat szerveze, melyek a helyi erk bevonásával, msoros estekkel bvültek. Nagyon fontos mozzanata ennek az idszaknak, hogy a második világháború után ezekben az években indult újra a múzeumban a kiemelked minség tudományos munka. Az intézmény ez irányú hagyományait a nagy eldök teremteék meg, és Szabédi kifejezeen ragaszkodo ezen szakmai irányvonal és színvonal felelevenítéséhez, újraindításához, folytatásához. E folyamat Szabédi melle nagyrészt Székely Zoltánnak volt köszönhet, aki ásatásaival, a román szakmai életbe való sikeres bekapcsolódásával, a gyjtterületek, a kutatási jog tisztázásával, ismereerjeszt tevékenységével és nem utolsósorban kivételesen jó szakmai és politikai kapcsolatrendszerével sokat lendíte a tudományos mködésen. A múzeumi munkatársak igyekeztek megmenteni a kallódástól és a pusztulástól a háborús események mia feldúlt vidéki udvarházakból a szétszóródo levéltári és muzeális érték tárgyakat. Ez a munka is bizonyítja, hogy a múzeum vezetsége mindent megte a magyar múlt emlékeinek megmentéséért. Így menekíteék be Árkosról a Szentkereszty-féle levéltári és könyvtári anyagot is. Az iratokat a múzeum átvee megrzésre, melyeket aztán az intézmény munkatársai kötegekbe szedtek és megszámláltak. A levéltár anyaga összesen 2619 darabot foglalt magába, amelyeknek nagy része a 19–20. századból való volt. A levéltári rész legértékesebb része 41 kéziratot tartalmazo, amelyekbl 6 irat tizenhetedik, 13 tizennyolcadik, 22 pedig tizenkilencedik századi keltezés volt. A könyvtári anyag 1046 darab könyv-

A történelem faggatása bl és folyóiratból állt.6 Szabédi felvee a kapcsolatot Kelemen Lajossal, hogy a székelyföldi levéltár és régi könyvanyag ügyében segítségét kérje. Szabédi mentakciói azonban nem mindig voltak sikeresek. Nem sikerült például megmentenie a zabolai Mikeskastély képeit és mtárgyait. Azokat a hadsereg elszállíaa, megfenyegetve Szabédit, hogy letartóztatják, ha a „katonai akciót” megpróbálja megakadályozni.7 Ám 1945 után nemcsak a múzeumon kívüli értékek voltak veszélyben. A hatóságok igen élénk gyelmet tanúsítoak az intézményben található bizonyos folyóiratanyagok iránt. Például a Székely Nép 1940–43 közöi számai igen nagy érdekldést váltoak ki Háromszék megye megyefnökségébl, st a kolozsvári néptörvényszék is követelte a múzeumtól a fent említe folyóirat példányainak beszolgáltatását. Szabédi ezt úgy kerülte ki, hogy az els megkeresésre néhány számot elküldö, a többi kérést meg visszautasítoa azzal az indokkal, hogy a múzeum alapszabályának megfelelen semmiféle múzeumi tárgyat használatra kiadni nem szabad.8 Szabédit mint könyvszeret embert – könyvtárost – érzékenyen érinthee, hogy 1945. október 15-én felszólítás érkeze a román hatóságoktól, melyben az érvényben lév törvényekre hivatkozva felsorolták azokat a könyveket és kiadványokat, amelyeket a múzeum köteles volt kivenni az állományból. Még nem volt szó – egyelre – e köteteknek az intézménybl való eltávolításáról, bezúzásáról, hanem azokat egy külön szekrényben lezárva, elkülönítve kelle tárolni. Az indoklásban az szerepelt, hogy az összeállíto

lista tételei egytl-egyig fasiszta, hitlerista, soviniszta és rasszista mvek. A szándék talán nem vitatható, de a 403 könyvet tartalmazó különös jegyzék olyan mveket is felsorolt, amelyek még a „legjobb indulaal” sem minsíthetek „káros” tartalmúnak. Csak példaként: mennyire lehet raszszistának tekinteni Finánczy Ern Az újkori nevelés története, sovinisztának Mályusz Elemér: A magyar történeudomány, fasisztának Makkai Sándor: Ördögszekér vagy hitleristának Arany János: Toldi cím mvét, s az 1941-es Magyar sport évkönyvét?11 A kiragado tételek önmagukért beszélnek. Ha végigolvassuk az egész listát, az a gyanú támad, hogy összeállítója csakis Ionesco, vagy legalábbis egy hasonló kaliber szürrealista alkotó személyiség lehete. Ám ha a tréfát félretéve a valós szándékok mélyére nézünk, a cél egyértelm és világos: minden eszközt meg kell ragadni arra, hogy az egységes román nemzet és állam ideáját tagadó, megkérdjelez történelmi, politikai, szépirodalmi vagy bármilyen mfajú mvek ne foroghassanak közkézen. Szabédi László heroikus küzdelmet folytato a múzeum háborús veszteségeinek számbavételéért, és az elvesze-elpusztult mtárgyak, könyvek és levéltári anyagok pótlásáért. Lépéseket te a Sepsiszentgyörgyrl 1944 szén elszállíto múzeumi anyag ügyének tisztázására, valamint hollétének földerítésére. Összeköetésbe lépe a magyar kultuszminisztériummal, ahonnan megersíteék értesülését, hogy az anyaországba menekíte értékes szállítmány elpusztult. Ennek fényében kárpótlási kérvénnyel fordult a magyar államhoz, melytl a demokratikus ma25

PoLíSz gyar kormány nem zárkózo el. A kárpótlás egyik módjaként a bécsi Burgba került székelyföldi emlékek és egyéb, Magyarországra került székelyföldi tárgyak át-, illetve visszakerülheek volna a Székely Nemzeti Múzeumba. A másik mód szerint pedig a magyar állam, saját költségén a Magyar Nemzeti Múzeumból és más anyaországi múzeumokból szakembereket bocsáto volna a múzeum rendelkezésére. A Magyar Nemzeti Múzeumból dr. Balassa Ivánt és dr. Kovács Ágnest kérték fel arra, hogy a Magyarországon, illetve külföldön lév székelyföldi tárgyakról leltárt készítsenek, mely leltárak a bérszerzdések alapjául szolgáltak volna. Dr. Balassa a felkérésnek eleget is te. Dr. László Gyula, Kolozsvár híres régésze a népvándorlás kori leletek rendezését ajánloa fel. Ugyancsak László elképzelése volt, hogy a szakkönyvtár gyarapítására úgy szerezzenek anyagi eszközöket, hogy a könyvtárban lév mintegy 300 kötetet kitev nyugati szépirodalmi munkát adják el, és a befolyt összeget szakkönyvtári gyarapításra fordítsák. A javaslatot elfogadták, de nem került kivitelezésre. 1945 novemberében számba veék a helyszínen maradt, felbonto és kicsomagolt 30 láda tartalmát. Bogáts Dénes a ládák átvizsgálása után jelentee, hogy a levéltár nagyobb része megmaradt. Árvay a könyvtárban folyó munkákról számolt be. Lassan beindultak az adományozások, de ezek a tételek már nem számoevek a gyjtemények gyarapodása szempontjából. Szabédi régi kapcsolatait is megkereste, a Józsa Béla-féle Athenaeum Könyvkiadó meg is küldte kiadványait. A könyvtárban új könyvtári cédulákon tárták fel az új 26

anyagot, s a régit is rendezték. Látványos munka azonban inkább a régészet területén folyt.10 Szabédi elterjesztése volt, hogy levélben keressék meg Herepei Jánost, tudassák vele, hogy a múzeumnak új vezetsége van, és hivatalosan kérjék fel arra, hogy küldjön jelentést az elvi múzeumi anyagról, a leltárakat pedig küldje vissza.9 A kapcsolatfelvétel ugyan megtörtént, ám Herepei közel se mutatkozo készségesnek. A múzeum munkatársai 1947 februárjában egy rádióadásból értesültek arról, hogy Bonyhádon a környéken él elvándorolt székelyek és csángók egy csángó–székely múzeumot akarnak alapítani a birtokukban lév tárgyak összeadásából. Az ötlet Herepei Jánosé volt, aki akkor már Bonyhádon élt. Szabédi azonnal a Közgyjtemények Országos Ffelügyelségéhez fordult, arra kérvén ket, hogy szólítsák fel Herepei volt igazgatót, hogy akár közvetlenül, akár a magyarországi Közgyjtemények Országos Ffelügyelségén keresztül tegyen jelentést a Székely Nemzeti Múzeum vezetésének, a múzeum pénzével számoljon el, és a menekíte, valamint az esetlegesen azóta keletkeze múzeumi és egyéni vagyontárgyakat letétként a Magyar Nemzeti Múzeum Országos Történeti Múzeum Néprajzi Osztályán helyezze el. Herepei válasza egyszer, gyors és cinikus volt: egy levelezlapon cáfolta a múzeum számára elkezde gyjtést és mindenkit megnyugtato, hogy az alig maroknyi roncsot kitev múzeumi maradványt becsüleel megrzi.12 1947-ben a pengt felváltja a lej. A múzeum is évente készít jelentéseket a pénztári forgalomról – ezt akár költségvetésnek is nevezhetnénk (termé-

A történelem faggatása szetesen nem a szó mai értelmében). Az 1946–47-es év mérlege azért fontos, mert tudósít arról, hogy a nehéz és sokszor kilátástalan helyzetben a múzeum milyen anyagi forrásokkal rendelkeze, hogyan építee fel pénzügyi koncepcióját. Bevétel összesen: 4 960 947 lej, melybl a pénztári maradvány az elz évrl 11 372 393 lej, községi segélyek Csík, Udvarhely és Háromszék megye községeibl 26 594 937 lej, adományok 4 000 000 lej, látogatási díjak 281 660 lej, eladások 406 457 lej, haszonbér 500 000 lej, rendkívüli és átfutó bevételek 6 461 500 lej. A kiadások összesen 40 674 519 lej volt, melybl a személyi járandóságok 22 539 000 lej, dologi kiadások 929 685 lej, elhelyezési költségek 2 403 050 lej, épület-fenntartási költségek 3 799 621 lej, gyjtemények anyagának fenntartási és rendezési költségei 936 964 lej, tudományos munkálatok költsége 3 498 677 lej. A rendkívüli kiadások keretében a Tanalappal kapcsolatos kiadások 98 670 lej, elre nem láto és átfutó kiadások 5 798 000 lej.13 Az 1946–47-es romániai magyar közgyjteményi törvénytervezet és Szabédi László sepsiszentgyörgyi tartózkodása nagyon fontos tényez volt a múzeum életében. 1946-ban az új román múzeumi törvény olyan egységes intézményi szervezetet hozo volna létre, amely gyelmen kívül hagyta volna a nemzetiségi múzeumok és gyjtemények sajátos jellegét. Az 1946. szeptember 20-i 803-as múzeumi törvény szerint az újonnan létesítend Nemzeti Múzeum Bukarestben székelne, két alközpontja Kolozsvár és Iai lenne. A Nemzeti Múzeum vezee egységes szervezetbe kerülne az összes múzeum – fenntartótól függetlenül. Megsznne önállóságuk,

és érdekeiket csak az alközpontokon keresztül érvényesíthetnék. Ennek következményeit a kisebbségi múzeumok vezeti – köztük Szabédi – világosan átláák, meg is fogalmazták, a kell döntési joggal rendelkez testület elé jutaák, és a Magyar Nemzeti Szövetség tagjaiként tenni is próbáltak ellene. Nem rajtuk múlt, hogy a folyamatot (melynek céljai világosan látszoak) nem sikerült megakadályozni. Az elz, 1932-es múzeumi törvény szólt a kisebbségi múzeumokról is, st az államsegély lehetségét is megadta. A közkönyvtárakra vonatkozóan pedig elírta, hogy ahol a kisebbségi lakosság meghaladja a 30 %-ot, o kötelez elkülöníte alosztályt szervezni az ado kisebbség könyveibl. Az új törvénytervezetben szó sem ese ilyen kitételekrl, határozo visszalépés volt ez az elzvel szemben. Szabédi az igazgatótanácsi ülésen megfogalmazta, hogy a nagy múlal rendelkez magyar múzeumoknak nincs szükségük ilyen jelleg központosításra, és hogy a romániai magyarságnak feltétlenül joga van ahhoz, hogy a maga igényei és szükségletei szerint fejlessze saját intézményeit. Az akkori politikai helyzet kiválóan megfelelt arra, hogy Szabédi azt maximálisan kihasználhassa. Szakmai szövetségest a kolozsvári Erdélyi Nemzeti Múzeumnál, politikait a Magyar Nemzeti Szövetségnél (MNSZ) kerese. Meglátása szerint a helyzet megoldásának egyedüli letéteményese egy önálló magyar múzeumszervezet lehetne, mégpedig olyan állami ellenrzéssel, melyet a törvényes magyar szervek gyakorolnak, és ennek fejében az állam nyújtja a megfelel anyagi támogatást. Kérte a kolozsvári szakembereket, hogy állítsanak 27

PoLíSz össze katasztert a magyar múzeumokról, és gyjtsék össze a vonatkozó román törvényeket. Megnyerte a magyar szociáldemokrata képviselket, akik hajlandók voltak az ügy mellé állni. A MNSZ jogügyi bizosága elfogadta az egységes magyar múzeumhálózat tervét. Elhatározták a Romániai Magyar Múzeumok, Könyvtárak és Levéltárak Szövetségének megalapítását, minden közgyjteményre kiterjesztve a felügyeletet. Múzeumi értekezlet összehívását szavazták meg 1947-re, ahová valamennyi romániai magyar múzeum és könyvtár képviseljét meghívták. Az Erdélyi Múzeum Egyesület (EME) feladata volt a törvénytervezet kidolgozása. Szabédi a Székelyföld intézményeit levélben kereste meg, szervezkede, beszámolt, értekeze. A következ gylésen elfogado, lényegesen módosíto változat általános tudományos közgyjteményi jelleget öltö, st megjelent benne a népkönyvtárak kérdése is, ily módon e tervezet általános közgyjteményügyi, azaz a könyvtári és levéltári felvetések irányába is nyito le. Az eredetileg elképzelt szövetség ötlete elbuko. A törvénytervezetet többször átírták; a harmadikat, amely 14 paragrafusból állt, Szabédi is elfogadta, bár nem találta teljesen kielégítnek. Fontos momentum, hogy ebben a változatban már benne volt a magyar múzeumi szakemberképzés, a humán és természeudományi muzeológia, a könyv- és levéltári szakok terve, valamint az, hogy az alakuló szövetség keretébe tartozó múzeumok és gyjtemények támogatására az állami költségvetésbe állandó összeg veend fel. A Székely Nemzeti Múzeum a maga részérl megfogalmazta, hogy számára az állami támogatás elfogadása ne 28

legyen kötelez. Sajnos a célzo törvényes rendezés nem valósulhato meg, a tervezet nem került a parlament elé. A párizsi békeszerzdések februári magyar és román aláírását követen a román vezetésnek már nem volt szüksége arra, hogy a magyar kisebbség irányába engedményeket tegyen, így leállítoák az MNSZ-t, és ezzel az ügy politikai képviselet nélkül maradt. Ezek a fejlemények már nem Szabédin, nem a szakmán, nem a hozzáálláson múltak. Az viszont egyértelm, hogy a romániai magyar múzeumok ügyét rendez törvény szükségességének felvetésében, szakmai kidolgozásában Szabédi Lászlónak és a Székely Nemzeti Múzeumnak elengedhetetlen érdeme volt.15 A következ évek nehéz periódust jelenteek a romániai magyarság és intézményei számára. 1947–48 folyamán a történelmi pártok kiszorultak a hatalomból, a király lemondo, és egy bizonyos „népi” demokrácia hangos emlegetése közben megkezddö a demokratikus intézmények felszámolása, formálissá tétele. A támadások nem kerülték el az MNSZ-t sem, gyakorlatilag alkalmatlanná teék a hatékony érdekvédelmi tevékenység folytatására. Ebben az idszakban számolták fel az Erdélyi Tudományos Intézetet, az Erdélyi Múzeum Egyesületet, Az Erdélyi Magyar Közmveldési Egyesületet is.16 A Székely Nemzeti Múzeum magyar jellege és közgyjteményi önállóságának megmaradása annak volt köszönhet, hogy az 1950-ben kezdd területi közigazgatási reformok létrehozták a Magyar Autonóm Tartományt, amelyben a Székely Nemzeti Múzeum tartományi rangot kapo. Így – 1949 után néhány évvel – számos nagy múltú erdélyi magyar tudományos intézmény közül

A történelem faggatása csak a sepsiszentgyörgyi múzeum rizhee meg székely-magyar identitását. Ám ez valójában már egy másik történet. Szabédi László 1947-ben kapta a megtisztel felkérést, hogy foglalja el a kolozsvári Bolyai Tudományegyetemen az irodalomtörténeti tanszéken számára felkínált katedrát. Szabédi ezt a meghívást nem tudta, nem akarta viszszautasítani. Bár rengeteg terve, elképzelése volt a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeummal kapcsolatosan, mégis a számára kedvesebb feladatot választoa, a romániai magyar szellemi elit új nemzedékeinek felnevelését. Politizáló magyarként a sepsiszentgyörgyi évek meghatározták késbbi pályáját, hatást gyakoroltak politikai

gondolataira is. Két évig élt a tömbmagyarság körében, így más rálátása nyílt a romániai magyarság problémáira. Szabédi vissza-visszatér gondolata volt a magyarság népi- és nemzeti egysége. Ennek szellemében vezee a múzeumot, ennek szellemében taníto a Bolyai egyetemen, ennek szellemében élte és fejezte be életét is. Büszkén valloa: „Én Kossuthtól, Pettl – és Lenintl tanultam politikát”.14 Ez a vallomás csak a jelen értelmisége számára hangzik disszonánsan, mert ma már világosan látjuk, ki volt Lenin valójában, mint ahogy tisztán látjuk a magyar nemzet egésze és az úgyneveze magyarországi „baloldal” kibékíthetetlen szembenállását is.

J: 1 T Zoltán, B Hunor, Szabédi László és az önálló romániai magyar múzeumi hálózat ügye = Emlékkönyv a Székely Nemzeti Múzeum százhuszonöt éves jubileumára, Sepsiszentgyörgy, T3 Kiadó, 2002, III, 133–134. 2 B" Béla, D#" László, E$ Sándor, Hetven év: A romániai magyarság története 1919– 1989, Bp., Magyarságkutató Intézet, 1990, 63. 3 B Hunor, A Székely Nemzeti Múzeum vezetségi jegyzkönyvei 1945–1955 = T, B, I. m., 204–205. 4 Uo., 175–176. 5 Uo., 165. 6 Uo., 194. 7 Uo., 189. 8 Uo., 178. 9 Uo., 166–167. 10 Uo., 181–182. 11 Csonkítási kísérletek 1945–1952 [iraári anyag], SZNM It., 1945. évi doboz, 140–1945. 12 B, I. m., 207. 13 Uo., 207–208. 14 K$ Lajos, Erdélyi sorskerék: Szabédi László és a történelem, Bp., Balassi Kiadó, 1999, 109. 15 T, B, Szabédi László… i. m., 137–140. 16 S& Andrea, A romániai magyar kisebbség helyzete az ország politikai és jogi rendszerében = Hetven év: A romániai magyarság története 1919–1989, Bp., Naplemente Magyarságkutató Intézet, 1990, 65.

29

PoLíSz

Tóth Tamás

Nélkülük nélkülük nincs hang, víz és nincs én és nincs te szerelmes szó a vizek fele és nélkülük nincs reggel és nincsen éjszaka nincs fény és nincs sötét puha párnádon álmok helye és nélkülük nincs ma, holnap és hetek és a Himnusz ala mellkason kéz a szíved fele és nélkülük nincs gond és nincsen fájdalom nincs sírás se nevetés és nincsen enyhület és nélkülük nincs asztal, kert, kapu és kenyér nincs búcsú, gond asztalra kite tányér és nincsen érkezés és nélkülük nincs jó és rossz nincsen átlépe határ, nincsen szégyen, és nincs újra, nincs újra már és nélkülük nincsenek csillagok, se Nap, nincsen gyümölcs se nappal se éjszaka, nincsen hajnal, se dél, és nincsen ég és nincs föld anyaföld 30

Vázlatok

A történelem faggatása

EGYÜTT JOBB! MAGYARORSZÁGI NEMZETISÉGEK ETNOKULTURÁLIS ROVATA XI. RÉSZ ~ SZÉPIRODALMI PANORÁMA ~

Elmer István

Ruha Papa, emlékszel még a régi házra? Emlékezni annyi, mint birtokba venni. Nem tudom, neked mennyi juto a birtoklás szép örömébl, juto-e egyáltalán. Nekem se túl sok; negyvenéves voltam, amikor egyszer csak kiderült, az a ház, amelyrl beszélek, s amelynek a közelében kiástad diákkorodban az avar kori eldök csontjait – ahogyan a fakult fényképen látlak a régészek melle, vagy inkább belelátlak –, elkerülte az államosítást. Miután a családunkat kitelepíteék, valahonnét a Hajdúságból érkeze emberek költöztek be, nem tudok másra gondolni, mint a hatalom ostobaságára, amely azt gondolta, a pillanatnyi er örökre szól, s a hatalom, bármenynyire diktátori legyen is, kissé mindig slampos marad, így aztán valami hanyagság következményeként nem írták át a ház tulajdonjogát a földhivatalban. Azt gondolták, ó, a balgák, a világnak örökre elég a jelen erszakossága, hogy minden megváltozzék. Elfeledkeztek arról – vagy nem is voltak birtokában ennek a tudásnak –, hogy a gonoszság egy határon túl már képtelen tovább növekedni és fennmaradni, mert ezzel az ember elveszítené a természetét. Úgy szoktam mondani, bármilyen gonosz legyen

is valaki, elérkezik oda, amikor már képtelen gonoszabbá válni. Nem történt más, minthogy néhány évtized múltán elernyedt a gonoszság. Mint a papírgura, amelyet vízbe ejtenek, megszívja magát és összeroskad, s már csak valami ertlen, pépes-gonosz mocskos folyadék úszkált körülöünk – s mi benne. De errl te semmit nem tudhatsz. Harmincöt évvel korábban meghaltál, s csak most gondolok erre a számtani megfelelésre: éppen harmincöt esztendt éltél. Olykor azt álmodtam, számon kérlek ezért a hiányzó harmincöt esztendért, a rövidségért, az árvaságért. Butaság, a fájdalom álmai voltak ezek; mégis, ahogyan öregszem, egyre inkább szelídül, mélyül bennem a hiányod. A házat – romosan, de visszavásároltam. A lakók nem tördtek vele, az öregek meghaltak, a atalok elköltöztek, félig elpusztult, mit számíto, nem nekik kelle megdolgozniuk érte… én meg kinyitoam az ajtót, megálltam a gangon – ugye, te is így nevezted az ereszalját, a mi bácskai német-sváb hangunkon? –, az utca felé es kfal megingo, kifelé dlt, újra kell rakatnom, gondoltam, aztán helyesbíteem: újra kell raknom, mert 31

PoLíSz erre már nem volt pénzem, mint ahogyan másféle munkákra sem. De bent voltam, az ajtón belül! Életemben elször éreztem ennek a bódító örömét: a sajátomban lehetek. A tet íve megroggyant, legkésbb egy-két éven belül ki kell javíatnom azt is (ki kell javítanom), addig még kibírja; felmentem a padlásra, a gerendák jól bírták, talán elegend a léceket cserélni. Az els udvaron – mert a ház mögö következik a hátsó udvar, s utána a veteményes kert, a régi rend szerint –, az els udvaron bársonyos-vörös virágfürtök ereszkedtek, embermagasságú növények ringatóztak, istenem, milyen szép volt... az els udvaron, s amint leírom neked, apám, a házat, melyet diákkorodban te is ismertél, hiszen o töltöed a nyarakat, egyszerségre vágyom ebben a szolid-vékony létezés-résben, már nem akarok semmi rendkívülit, csak néhány csöndes délutánt, s ha lehet, egyszerségbe hajló délelöt, aminek a végén jól esik a leves és a fzelék. De lásd, apám, hová kanyarodtam! Hiszen nem ezt akartam ma elmondani neked. Talán majd késbb, talán majd egyszer a házról is tudok beszélni neked, hiszen most tanulom vele kapcsolatban a szavakat, hogy elérjenek hozzád. Most tanulom, öregségemre, a hozzád szóló mondatokat. Most kiáltok hozzád (csak csöndesen, csöndesen): papa, ugye halljuk egymást? Közben arra a úra gondolok. Kissé ringó volt a járása, feje kopaszra nyírva, mint az én amnak, s azok az szinte mozdulatok. Néha hogy kacago! Papa, úgy kacago, ha valami hirtelen öröm érte. De ritka volt az ilyen alkalom. 32

Katonaruhát viselt. Nekem föl se tnt, ám a falubeliek tudták, milyen vezeték húzódik az elektromos póznákon. Amikor a ú megjelent, s elkezdte leszerelni a drótokat, csak akkor veem észre. A katona homokszín ruhát viselt, szép arcú atalember volt, mint az én am, fogta a szerszámot, és egyszeren elvágta a vezetéket. Aztán a másikat, lecsupaszítoa az els póznát. Éppen a szomszédos ház el. Délidre járt, s halloam, amint az öregasszony azt mondja az orosz katonának (a szovjet hadsereg katonájának, de nekünk, papa, a szovjet nem áll a szánkra, oroszok voltak ezek, oroszok bizony): gyere be, am, biztosan megéheztél. Kézzel-lábbal magyarázo, a katonaú megértee az öregasszony kézmozdulatát. Bement a házba, nem tudom, papa, ez az öregasszony a te iddben is o élt-e már, akkoriban atal n lehete, mindenki volt egyszer atal, és bizonyára volt férje és a is; de van-e még, vagy elviék ket a háborúba és meghaltak, vagy a forradalom után ölték meg a gyereket, amibe aztán az apja belepusztult? – ó, hogy mindig erre gondolok! Pedig nem szeretném, de mintha nem tudnék másra, életemet körbeabroncsolta, s húsomba n ez a tudás. Biztosan nom volt a leves, utána a katona sült húst kapo vagy ránto csirkét, s hozzá pohár bort. Igyál am, mondta neki nyilván az öregasszony. Egyszer megkérdeztem tle: mit fzö? Mire rám néze lehulló tekintetével: Semmit. Nincs kire. De most volt kire fznie. A atal orosz katonának, a negyvenöt éve megszálló hadsereg katonájának; volt kinek, és nomat fzö. Amikor

A történelem faggatása láa, hogy ez a szinte még gyerekarcú kölyök – talán tizennyolc-tizenkilenc éves lehete – egyszer csak fölmászik a póznára, s bár nem tudta, mit csinál o, de izzad, erlködik – csak le ne essen onnan abban a nyakatekert pózban –, kisiete a konyhába. S még marasztalta: Ne siess, am, ebéd után ülj még egy kicsit. Ízle? Na, jól van. Tudod, am, s úgy beszélt hozzá, mintha orosz nyelven szólna, vagy az orosz tudna magyarul, tudod, am, nekem is volt ugyanilyen atal… aztán az öregasszony hirtelen abbahagyta. S csak nézte az egyszer csöndben, egyszer csöndesen a am-katonát.

Az orosz délután kidöntöe a megszálló szovjet csapatok laktanyájába vezet távbeszél rendszer póznáját, olajjal átitato, száraz gömb-gerendát, s behúzta az öregasszony udvarára. Valamit mondo még, hogy holnap, majd másnap. Így ment ez papa, hosszú napokon át. Az öregasszony már korán nekiállt elkészíteni mindent a fzéshez. Nem siete egyetlen mozdulatával sem, mindegyik ki volt mérve az idben. S hiába távolodo a katona munkájával a háztól, a leszerelt és kidöntö újabb telefonpóznát akkor is behúzta az öregasszony udvarára. Elmegyünk, mama, hadonászo a szavakkal az egyik ebéd közben, nem-

Férhalál

33

PoLíSz sokára elmegyünk a ti országotokból. Az öregasszony meg csak bólogato, értve is meg nem is, azt sem tudva, ki akarta, mikor és miért, hogy ezek a katonák o legyenek a falu melle, félig a hegyoldalba bújva, mert mindenféle hír járta, hogy a föld ala mi mindent rejtegetnek, miféle fegyvereket… Jól van, am, egyél csak, most csak egyél… és állva nézte, ahogyan amaz az asztalnál ült. Aztán az egyik nap nem érkeze a katona. Az öregasszony kilépe a ház elé, körülnéze, de nem láa. Pedig a falu távolabbi részén maradt még egy-kép csupaszon mered pózna. A tzhelyen félrehúzta az ételt, hogy meleg maradjon, de véletlenül se kapjon oda, néha megkeverte, s csak állt, várakozo, az öregasszonyok türelmével, amely minden reménytelenségben képes reményt találni. A következ napon is fzö még, aztán abbahagyta. S amikor a katona benyito a kapun, zavartan, szégyenlsen azt akarta neki mondani, hogy nincs… de hiszen ha mondja, hogy jön… A katona megragadta az öregaszszony karját: mamuska, ruha, ruha, civil ruha! És egyre csak ezt hajtogatta, közben a rajta lév zubbonyt rángaa. Jaj, istenem, mit tegyek? Honnak vegyek én férruhát? Ha a férjem vagy a am, de egyik sem...! Így került át hozzám a katona. Leviem ebbe a vidéki házba a régi holmimat, gondoltam, valamire jó lesz talán, munkásruhának. Hát nem annak. Hanem álruhának a szökéshez.

34

Nem kérdeztem a katonát, hová, merre indul, i bújik-e meg, vagy Európa más tája felé menekül? Dezertr! Katonaszökevény! A hadseregben sosincs béke! Fbelövés! Riadt volt az arca. Papa, úgy félt, de úgy…! Remege a keze, amikor begombolta az ingemet. Közben beszélt. Nem érteem. Az egyetemen szigorlatoznom kelle orosz nyelvbl, de semmit nem segíte. Az öregasszony egyszer csak megint o volt. Ételt hozo, f ételt. Kopo, homok-sárga szín nadrágomban, bolyhosodásnak indult pulóveremben a ú állva, kapkodva kanalazta a levest, de mintha közben már futo volna. Öljem meg az átkozoat? Most már megtehetem, pucolnak kifelé az országból! Nem bírtam elviselni a jelenet fájdalmát, papa. És senki másnak, csak neked mondhatom el ezt. O állt, kopaszra nyírt fejjel, mint mostanában a am, s ha elkeseredik valami mia, lekonyul a szája szeglete. S neki is, ennek a katonának, aki megszökö, hogy ne kelljen hazamennie az egységével, ugyanúgy lekonyult a szája szeglete. Nem kért semmit, semmi mást. Eliszkolt a házak mentén, mint egy oldalba rúgo kutya. Láam rajta a félelmet. (Novella a Levelek apámhoz cím ciklusból)

A történelem faggatása

Szil-Vay Ingrid

Szent kétségbeesés! Medrek alján sebze madarak, leszálló holdsugár-lajtorján kileng kapaszkodás. Sötét, burjánzó kavargásod szüli felszínek kristályos ragyogását, megfogható lendületeket, virágillaal várandós nk emlékezéseit a jövrl!

Ungvár, gyalogos-híd Lámpafényes havas város Bábszínháznál próféta ül Jobbján-balján öregember.

Hátranézünk utoljára Ölelésünk hidat épít Hidat terít lábunk el.

Hóra es sárga fényben Éva anyánk almájával Keresgéljük menedékünk.

Újjászületés Bomlik, feslik, szakad, reped, Hajnali szél odébbrepít – Vörös hajnal mutatkozik: Nofretete, i a Napod!

Hányadszorra mutatkozol Gyönyören néped el? Babérjait megtapodva Hányszor gyztél Kronosz fölö?

Szólj most végre, nyisd ki lelked! Koromvonal szemed körül, Pillád reszket, nyakad hajlik, Ajkad méze csurran-cseppen.

Most hát mutasd való orcád Örömére sokaságnak! Idöreg legyzete, Vége az  országának!

35

PoLíSz

Barcsa Dániel

Brüniszkáld (beszély 9. folytatás) A kalmárokon – amikor körülveék ket a zsomboriak – ugyancsak látszo, hogy komolyan megedtek. Talán túlságosan is. Olyan futkosás, kárálás, rikácsolás kezddö, akárha görény szabadul a majorság közé. S nem csak a kereskedk óbégaak – nekik valóban volt veszíteni valójuk, hiszen egy társzekér volt rakva rogyásig méretes, vasalt ládákkal –, de még a kísérik is: úgy tnt, tán mindeniknek dupla bért ígértek a mennél fülrepesztbb ordítozásért. Félpufa – mintha csak a fejét szeretné kiemelni az átok- és panaszáradatból – lassan fölállt a kengyelben. Gyanakvó gyelmességgel néze körül. Bal fell az erd elrsei – bokrok és cserjék – megszálltak minden talpalatnyi helyet egészen az út menti árokig. Ez az oldal nem sok jóval bíztato, hiszen a leveles ágak takarásában akár több tucatnyi cselvet is elrejtzhete. Jobbról azonban – ezt elégedeen nyugtázta – egy széles, jól belátható mezség nyílt: régóta használt legel, s nem olyan friss irtás, hol a lovak szilaj-szabados futásának álnok facsutakok vethetnek gáncsot. „Kötve hiszem – morfondírozo a vén harcos a nyeregbe visszahuppanva –, hogy Brüniszkáld gróf pont ehejt állítana kelepcét nekünk. Arrafelé, ezt még egy vak is látja, egérutat nyerhetünk, s ha mán széllel járunk, nincs az a vasas, aki akár lovon is béfoghatná a legényeimet…” Ugyanakkor a harcos évek során Félpufa már jól kiismerte a szerencse 36

természetét. Tudta, olyan az, mint a falu árvájának az orra: nyúlik, nyúlik az a valami belle végtelen, kitart, de aztán csak elcseppen, s annyi. Eleddig székelyeink bízvást tekintheék volna magukat Fortuna kegyeltjeinek, ha bármelyikük hallo volna valaha is e szeszélyes természet istenasszonyról. Hiszen alig hagyták el Zsombor határát, máris összeakadtak egy új gazdára váró marhacsordával, s a pásztorokat se volt nehéz rávenni, hogy némi fáradságot vállalva hajtsák oda a lábasjószágot, hol új billogot süthetnek rájuk. (Ehhez elegend volt kísérnek négy lovas.) Aztán meg, amikor éppen kezdtek volna megéhezni, hát két szász falu közö nem összefutoak egy menyegzi meneel? Régi tapasztalás: hol esküv, o lakodalom. A székelyek jelezték, hogy szívesen csatlakoznának a processzióhoz, hogy jelenlétükkel emeljék annak fényét. Az iú pár ez ellen egy szó kifogást sem emelt, st a vlegény – nyílván meghatódva a megtiszteltetéstl – az egész utat végigpityeregte. A lagzi helyszínén az örömszülk – örömmel vagy ürömmel? – felállíaak egy külön hoszszú asztalt a váratlan vendégeknek, kik nemcsak a lakodalmas húsos káposztából kaptak, de még jófajta sert és testes bort is hordtak eléjük kancsószám, olyannyira, hogy Félpufa nem gyzö résen lenni, nehogy a legényei harcképtelenné egyék-igyák magukat.

A történelem faggatása Már-már azt hihetnénk, hogy pusztán hazug rágalmakat terjesztenek Erdély harmadik nemzetének rosszakarói – ilyenek bven akadnak, mert hát a szászokra voltaképp mindig is irigykede mindenik náció –, amikor fölemlegetik a szászok állítólagos rút fösvénységét. Hisz a vendéglátókon nem is látszo, hogy kényszer ala cselekednének. Ámde Félpufa – kit nem a mi korunk másságra nyito szabadelvsége nevelt – átláto a szitán, t nem tévesztee meg a látszólagos szívélyesség. Ha nem is tudta, de megsejtee: vendéglátói kedvessége mögö nemcsak a félelem lapult – a székelyeknek eszten élesre fent szablyájuk, és félelmetesen hegyesre pödrö bajuszuk volt –, hanem némi sanda-csalfa, balos szándék is. Aól tarto – s a vén róka nem is járt meszszire az igazságtól –, hogy, még a lagzi elején, biztos elszalasztoak valakit Kvárra, hogy riassza fel Brüniszkáld grófot: igyekezzék, ha székelyt akar fogni! Ezért aztán, hogy ne kísértse tovább a szerencsét – két tészta kép szász asszonyság éppen frissen sült, gzölg kalácsot kínált körbe: „Vegyenek a vitéz urak!” –, Félpufa hirtelen, ült helyébl fölpaant. – Lóra, zsomboriak! Volt legénye, kinek cigányútra ment a váratlan parancstól a forró falat. Kevés híján megnyuvadt, ami feleébb dicstelen halál le volna egy „vitéz úr” számára. Rajtaütésszeren távoztak, pont úgy, ahogy érkeztek. Az éjszakát egy, az úól távolabb es helyen töltöék. Csíps hajnalra ébredtek, harmatban mosdódtak, ködbe törülköztek. Mire az áldo Nap fölhágo trónusára, már

jó utat megteek. S ahogy melegede az id, úgy engede föl a zsomboriak kedélye is. Áldoák addigi szerencséjüket, s új kalandra készen, kíváncsian lesték, jó sorsuk e napon mit is hoz eléjük. Nem kelle sokáig várniuk. Az elrs – más szóval a martalék – viszszarúgtato a derék lovasaihoz, s jelentee: gazdag zsákmány ígérkezik. Kalmárok, sok áruval, kik tengelytörés mia elakadtak. A kereskedk szekere fél oldalára rokkant. Egy láda át is büklent az oldaldeszkán, s az árokba fordult. Értékes tartalma kiborult s szétszóródo: ezüst kancsókon, tálakon és tányérokon csillant meg a csalóka napfény. A vaskos, hidegvér lovak a szekér ell kifogva, egykedven harapdálták az árok partjáról a füvet. Míg az els székely lovas föl nem tnt, nem látszo izgalom az elakadtakon sem. Úgy álldogáltak tétlenül az út szélén, mintha valami csodára várnának. Nem készült senki megjavítani a törö tengelyt, de még megkeresni se a messzire elgurult kereket. A zsomboriak körbeveék az immár kétszeresen is bajba jutoakat, s parancsra vártak. Félpufa azonban nem siee el. Ösztönei azt súgták, valami hibádzik. Se a rémült ordibálás, se a rémült ordibálók nem tntek számára valóságosnak. Nem tudta volna pontosan leírni, hogy miként kellene kinéznie és viselkednie egy megtámado kereskednek, vagy a megtámado keresked szolgájának, de úgy láa, hogy ezek i nemigen „kalmárszerek”, és nem is „szolgaszerek”. „Csengeyüs varasbéka legyek – gondolta a zsombori vén hadnagy ', 37

PoLíSz ha ezek azok, aminek mutatni akarják magukat!” Odainte magához egy hórihorgas legényt, ki nem mokány lovon ült, mint a többiek, hanem egy, a termetéhez jobban ill, a kvári kaland forgatagában zsákmányolt, lovagnak való almásderesen. – Emre, am! – szólt ', vedd magad mellé Györit s még valakit… Mózsit! Gázoljatok bé ahajt, bal fell a ciheresbe, s zargassátok meg ersen! Nézzetek bé még a legküsebb lapi alá es, nem búvik-e meg alaa egy-két vasbordájú tekenysbéka! Félpufa tekintetével kövee az embereit. Csörtetésüket nem hallhaa, mert a méltatlankodó kiáltozás egy pillanatra se maradt abba, de szerencsére a magas lovon ül Emre feje felfeltnt a zöld levelek közö, jelezvén, merre tart a kutatás. – Úgy látszik, rémeket látok… Nincs semmi ahajt! – gondolta a vén székely magában, amikor hirtelen Emre lebuko, s egy valós halálsikoly hasítoa keé az eddigi álságos hangzavart. Kürt harsant, számszeríj húrja pattant, a srbl lovon s gyalog Brüniszkáld vasba öltözö harcosai törtek el. Az egyik „kalmár” a megdlt szekér saroglyájából kétkezes pallost ránto el, s Félpufára támadt. Az öreg fürgén elhajolt, s visszavágo. A penge kobakot ért, de az embere éppen csak megtántorodo. A fejrl a kámzsa félrecsúszo: alaa sisak. Félpufa újabb csapásra emelte kardját, de a súlyán érezte, valami nincs rendben. Egy pillanatra rámeredt a kezében maradt markolatra s megmaradt arasznyi pengére, aztán a használhatatlan csonkot ellenfele ké38

pébe vágta. Elégtételt érze, mikor a hamis kalmár képét vérbe borulni láa. – A mezre! Mezre! Kerüljetek! – kiabálta túl a harci zajt. Félpufa maga is jó példát mutato. Elsként ugrato át az árkon. Viszszanéze: emberei közül, talán ha nyolcan köveék. Aztán még három legény: csak nekik sikerült a vasasokat lerázva egérutat nyerni. A vágtát visszafogva bevárta a késlekedket, de még így, velük együ is a csapat létszáma alig érte el a tucatot. – Hogyan állok így László úr elébe? – hasíto Félpufába a rémület – Nem kerülhetek a szeme elé… Jobb lenne tán elbujdosni messzire… Ámde nyomában az üldözkkel nem maradt ideje sötét gondolataiba merülni. Hisz igyekeznie kelle megmaradt embereit egybe terelni-tartani, s elérni velük a szemközti erdt. Tudta, ha bevetik magukat a srbe, o már a nehézlovasságnak nincs semmi esélye elfogni ket. Ekkor azonban lovasok törtek el fák közül. – Huíí! Huíí! Huííí! – süvöltöék. Félpufa elébb azt hie, székelyek – hegyes süveg, tarsoly, íj-nyíl, szablya, s az ismers harci kiáltás. Ám ekkor a közeledk kezében megpendültek az íjak. Ütés érte a mellét. Odakapo. Keze iszamós le a vértl. Ujjaival megragadta a tollat, s megpróbálta a nyilat kihúzni. Megfordult véle a világ. A füle zúgo. – Ezek kunok! – halloa legénye hangját valami iszonyú távolból – Hogy az Isten csudájába kerültek ide? *

A történelem faggatása Fruzsina néne félig nyitoa az ajtót, s csak a fejét dugta be. A mosoly még újabb ezernyi ráncot gyrt orcájára, pedig ha komoly volt, akkor se úgy néze ki, mint aki frissen vasaltak. – Örvendezz uram! Fiad van, s egészséges! – Asszonyom? – Igencsak elnye a vajúdás. De megél, uram. Lebeé László felugro. Boldogan vetee volna magát az öregasszony

után. Ám ekkor a másik ajtón a kapus lépe be, s megköszörülte a torkát. – Várj még, uram! Tudnod kell, most, még ha rossz is! – Mit kell tudnom, vészmadár? – Ó, uram. A portya visszatért. – Vissza? Ilyen hamar? – Hamar, s igen megfogyatkozva… Öten… Öt lovas tért meg csak. – Félpufa? –  is odavan… Elese  is… Bocsáss meg, jó uram.

XX. SZÁZADI MAGYAR PRÓZAM VÉSZET ÚJRAFELFEDEZÉSE VI. Lisztóczky László

Az si küldö Tormay Cécile Mátraházán Író nem halhat meg szebben és példázatosabban, mint Tormay Cécile: 1937. április 2-án éjjel, munka közben, íróasztala melll indult el Kharón ladikján a végtelenség, a léten túli lét birodalmába. Az orvosi látlelet szerint elhunytát a szív elmeszesede koszorúereinek görcsös összehúzódása (latinul: angina pectoris) okozta. Azon az éjszakán is régi álma valóra váltásán, Az si küldö cím regényén dolgozo, amely epikai életmvének egyik remeke, önmagában is érvényes és jelents nagyregény-központja. Élete utolsó hat esztendejét nagyrészt Mátraházán töltöe, o várt rá a halál is. Nagy Gyula kutatásai szerint a maradék Magyarország egyik legszebb pontján, a Mátra egyik legismertebb klimatikus üdülhelyén – „a gondviselésszer véletlen ajándéka”-ként – vásárolta meg az 1930-as évek elején azt a Meseházat, ahonnan utolsó útjára indult. Az épület a régi Turista (új nevén: Sport) Szálló mögö mintegy nyolcvan méterre északnyugati irányban található, ma már lakatlanul, elhanyagolt állapotban. Csonka László, a neves mérnökdinasztia tagja (Csonka Jánosnak, a karburátor feltalálójának unokaöccse), az Els Magas- és Mélyépít Rt. tulajdonosa és vezetje, a Mátraházai Állami Gyógyintézet kivitelezje építee 1927–28-ban. Az  ohona Budapesten volt, de a gyógyintézet építése közben srn tartózkodo Mátraházán. A szanatórium 1931-ben készült el. Ezt követen Csonka László a saját vállalkozásában kezde hozzá Kékeste39

PoLíSz tn a Kékes Gyógyszálló építéséhez, amelyben kényelmes, korszer családi lakosztályokat alakíto ki. Mátraházi villáját ekkor adta el Tormay Cécile-nek, aki 1932-ben már hosszabb idt töltö új ohonában. Közel volt szanatóriumhoz, orvoshoz: szívburokgyulladása óta erre is gondolnia kelle. Felerészben tulajdonostársa volt a Magyar Asszony cím lap szerkesztje, özvegy gróf Ambrózy Migazzi Lajosné, akit Hankiss János „a mátrai remete Mikesé”-nek neveze: az írón legfbb támasza és segítje, barátja, személyi titkára és ápolója az utolsó esztendkben. Késbb  rendezte sajtó alá hátrahagyo mveit is. Mátraházán, melynek idillikus szépsége és nyugalma kedvez feltételeket teremte az alkotáshoz, ózondús levegjével pedig beteg szívét szeree volna kímélni, a legtöbb idejét és energiáját Az si küldö cím regény befejezésére fordítoa. A korszak magyar irodalmának a történelmi regény volt az egyik legnépszerbb mfaja, s ez a megállapítás nemcsak a konzervatív irányzatra érvényes. A vesztes világháború, az idegenbl importált, félresiklo, elbuko forradalmak és Trianon sokkja után sok felelsen gondolkodó magyarban föltámadt a „valahol utat veszteünk” kínzó tudata; éget szüksége merült föl a múltunkkal, önmagunkkal való nyílt, eligazodási pontokat, távlatokat keres, a jelen gondjaira megoldást kínáló szembenézésnek. Irodalmunkban olyan nevek jelzik ezt a törekvést, mint Móricz Zsigmondé, Herczeg Ferencé, Kodolányi Jánosé és Gulácsy Iréné, vagy az erdélyi Makkai Sándoré, Kós Károlyé, Szántó Györgyé és Tabéry Gézáé. Ebben az idszakban, 1922 és 1935 közö keletkeze a mfaj els számú remeke, Móricz Zsigmond Erdély cím trilógiája, amely Báthory Gábor és Bethlen Gábor alakjában a tökélyt álmodó, délibábkerget, életet, ert tékozló forradalmiság és a lehetségeket is mérlegel, nyugodt, békés építmunka alternatíváit idézi, melyeknek történelmünkben Kossuth Lajos és Széchenyi István voltak legrelevánsabb és legszimbolikusabb példái. Történelmi regénytrilógia Tormay Cécile Az si küldö cím mve is. Megírásának ötlete még 1924-ben fogant meg az írónben, de csak 1929-ben láto hozzá a munkához, s dolgozo rajta szíve megálltáig. A munka megkezdése el, 1926-ban fordítoa magyarra Assisi Szent Ferenc Fioreijét, majd Szent István, Szent Imre, Szent Gellért legendáját és az Intelmeket, melyeket Magyar legendárium címen te közzé 1930-ban. Ezek a mvek indítják el Tormay Cécile alkotói pályájának úgyneveze középkori korszakát. Fordítás közben elmerülhete a középkor világában, gondolkodásmódjában és hitében. E mhelymunkák – mutato rá Kollarits Krisztina – fölfoghatók a nagy szintézisregény eltanulmányaiként is. Móriczhoz hasonlóan Tormay is a jelen nagy kérdéseire és saját dilemmáira keres válaszokat a magyar múltban. A regény IV. Béla korában, a tatárjárás idején játszódik, amikor a feldúlt, elpusztíto ország új életlehetségeit, az újrakezdés, a megmaradás módozatait kutatja. Tisztáznunk kelle a kelethez és a nyugathoz fzd viszonyunkat, ami abban az idszakban a pogányság és kereszténység közöi választás alternatíváit jelentee. Ez a határhelyzet párhuzamba állítható Tormay Cécile korával is: a világháború értelmetlen pusz40

A történelem faggatása tításaiban elvérze, legyzö és Trianon kegyetlen következményeivel sújto Magyarország szintén a lét és nemlét kérdéseit involváló döntési kényszerek el, új korszak küszöbén állt. Szellemi megosztoságunkat és választási lehetségeinket két korabeli irodalmi folyóirat már a puszta létével is szemléltee: az egyiknek Nyugat, a másiknak – melynek 1923 januárjától Tormay Cécile volt alapító-fszerkesztje – Napkelet volt a címe. Trianon kiábrándító tanulságainak és a bolsevista fenyegetés mérlegén újra kelle értékelnünk a két égtájhoz és kultúrkörhöz való kötdésünket. Szakítanunk kelle azzal a hagyománnyal, amelyet Ady oly éles szavakkal ostorozo: Európa és Ázsia kultúrája közö ne ide-oda hányódó komp legyünk, hanem – Kodály Zoltán Magyarság a zenében cím, az id tájt írt tanulmányának záró gondolatait idézve – híd vagy talán mindkevel összefügg szárazföld. E választási lehetségek, alternatívák közö tévelyeg, botladozik Az si küldö fhse, Ung vitéz is, akiben szerelmének elvesztése (pestisjárvány áldozata le Komáromban) és a tatár pusztítás fölébreszti a hazájáért érze felelsségtudatot. Kiábrándul a kereszténységbl, s hogy csüggedt népébe hitet és ert öntsön, megpróbálja föltámasztani az elsüllyedt magyar svallást; ám kísérlete kudarcba fullad. Rádöbben tévedésére, fölismeri a szenvedésben rejl isteni értelmet és szándékot is. Ismét visszatalál Istenhez, s hosszas vívódás, golgotajárás után belép az egyetlen magyar alapítású szerzetesi közösségbe, a pálosok rendjébe. Nem húzódik vissza a kolostor magányába, elvegyül hívei közö, hogy – a rosszindulaal és az üldöztetéssel is dacolva – vigasztalást vigyen szenved népének, segítse eltiport, feldúlt hazája újjászületését. A regénytrilógia Ung vitéz sorspéldájában a keresztény Európa melle tesz hitet, a krisztusi szeretet eszméjével azonosul, melynek törvényeit és értékeit – ezt jelképezi a fhs pálos rendbe történ belépése is – magyarrá formálja, egybeötvözi a nemzeti hagyományokkal. Az eseményteremtést elsdlegesen nem a történelem menete szabja meg, hanem Ung vitéz jelleme és útkeresése. Az  bensjében lejátszódó, gondolataiban, monológjaiban teen érhet lelki, tudati folyamatok saját korán is túlmutatnak, egy modern magyar értelmiségi tudatosságát, Tormay Cécile töprengéseit és vívódásait fejezik ki. Okkal teszi föl tehát a kérdést Kollarits Krisztina, hogy valóban történelmi regény-e Az si küldö? Tormay Cécile-nek ugyanis nem a középkor rekonstruálása, autentikus bemutatása volt a célja, hanem Ung vitéz meggyz erej életre keltése, megformálása. Az alak megszövése közben azonban meg kelle sznie annak környezetét is, el kelle t helyezni térben és idben. Elssorban tehát nem is a történelmi hséget, hanem a jellemrajz mélységét, gazdagságát és árnyalatosságát, pszichológiai és esztétikai hitelességét szükséges számon kérnünk az írótól. Az irodalmi alkotásokban fölidéze történelmi kor többé-kevésbé mindig csak díszlete, nélkülözhetetlen közege és kelléke a mvészi emberábrázolásnak, egy általánosabb érvény mondanivaló kifejezésének. Senki sem léphet ki a saját árnyékából, látásmódja mindig konkrét, közvetlenül átélt élményekbl és tapasztalatokból táplálkozik. Babits kifejezeen nem szeree, ha az író túlságosan közel hajol a valósághoz, a mindennapokhoz, azt akarta, hogy ne a „fecseg” felszínen, hanem a „hallgató” mélyben, 41

PoLíSz gyökereiben, lényegszer vonásaiban és összefüggéseiben ragadja meg a kort, amelyet tükröz. Tormay Cécile esetében is ennek lehetünk tanúi. Az si küldö atmoszférája, „levegje” jellegzetesen középkori. Ezt ersíti az írón választékos, mértéktartóan archaikus, a középkor hangulatát idéz stílusa is. Történeti, nyelvtörténeti kérdésekben Jakubovits Emillel, a kitn paleográfussal és nyelvtörténésszel, korának egyik legismertebb középkorkutatójával, vallási kérdésekben Brisits Frigyes ciszterci szerzetessel, a jeles irodalomtörténésszel folytato eszmecserét. Ha Flaubert megfogalmazhaa azt a paradox vallomást, hogy „Madame Bováry én vagyok”, Tormay Cécile is elmondhaa volna: „Ung vitéz én vagyok”. Fhse alakjába ugyanis sok mindent belevetíte önmagából. A nevével is a magyar sors jelképévé avato szerzetesben ölt testet az az ideális magatartás, amely t is vezérelte: a minden csalódással, keserséggel és szenvedéssel dacoló, az önös érdekeken felülemelked, cselekv hazaszeretet eszméje szabo irányt az  munkásságának is. Hankiss János így hasonlítja össze a regényhst és annak megálmodóját: „Ung küldetése – szerencsére – nagyon általános marad. Sehol sem válik »tanná«, sehol sem ad pontosan fogalmazo leckét. Aki szorosan markol, keveset tud átölelni, és Ung tanítása olyan, mint az evangélium, és nem olyan, mint a törvénykönyv. Egészen éles körvonalakat csak az író életével párhuzamosan tartva kap, mert így mindenü egyezést mutat. Tormay Cécile az az ers lélek, akit az új tatárjárás és a sok egyéni szenvedés egészen a nemzet szolgálatába állít; társtalanul él, mint egy a világba küldete magyar szerzetes; bátran megáll gonosz pártosokkal és kicsinyes kártevkkel szemben; politikája nem egy párt programja, amit néhány hangzatos bekezdésbe lehet foglalni, hanem egy nemzeté; benne lebeg az osztályok és a vallások fölö egy si közösség isteni elhivaatása szenvedésre és dicsségre.” A m befejezetlenül maradt. Utolsó négy fejezetét Tormay Cécile elképzelései és jegyzetei alapján Kállay Miklós formálta meg, aki maga is jeles elbeszél volt, s néhány történelmi regényt is írt. Munkáját kell empátiával, gyelemre méltó tehetséggel és rutinnal végezte. Az általa megírt részletek a regénynek sem cselekményében, sem stílusában nem okoznak törést. Kállay személye újabb adatokkal gazdagítja a Tormay-életm Heves megyei vonatkozásait. Egerben születe 1885. október 7-én. Szülvárosában éreségize 1903-ban, majd a szabadelv Egri Újság munkatársa, 1914-tl 1917-ig szerkesztje. Egerben jelentek meg els könyvei is. 1907-ben láto napvilágot Dobó kora (Képek Egervár 1552. évi ostromából) cím szoneciklusa, melyet „Gárdonyi Gézának, az Egri csillagok költjének” ajánlo. Ebben a mvében Eger múltja, az 1552-es várvédelem hsei iránt érze háláját és tiszteletét róa le. 1917-tl 1955ben bekövetkeze haláláig Budapesten élt, a neokatolikus irányzathoz, a Vigilia írói köréhez csatlakozo. Nemcsak Az si küldö befejezése révén vált folytatójává Tormay Cécile szellemi örökségének: 1937 júniusától megsznéséig, 1940 augusztusáig  szerkesztee a Napkelet cím folyóiratot is. Nevéhez még egy irodalomtörténeti érdekesség fzdik: anyai nagybátyja volt az ugyancsak egri születés kiváló költnek, Kálnoky Lászlónak. 42

A történelem faggatása Tormay Cécile élete utolsó éveiben, a Mátraházán eltöltö idszakban ért pályája, hazai és külföldi népszersége csúcsára. Ezt jelzi, hogy 1936-ban és 1937ben is fölterjeszteék Nobel-díjra, s talán csak korai halála akadályozta meg, hogy az elismerést megkapja. Nemzetközi hírnevét igazolja az a tevékenység is, amelyet a Népszövetség egyik állandó bizoságában végze. 1935. május 22én Pierre Laval francia külügyminiszter javaslatára választoák be a Szellemi Együmködés Nemzetközi Bizoságába Madame Curie helyére. A tizenöt fbl álló, tudományos és mvészeti kérdésekkel foglalkozó testületnek  volt az egyetlen ni tagja. A tisztséget súlyos szívbetegsége ellenére is elvállalta, mert írói hírnevével, mveltségével, nyelvtudásával, szónoki képességével és diplomáciai érzékével népének szószólója, a magyar kultúra nagykövete kívánt lenni Nyugat-Európában. Orvosi segítséggel 1935-ben és 1936-ban is Gen+e utazo, hogy részt vegyen a bizoság munkájában. Az els utat úgy tee meg, hogy minden vasútállomáson hideg vizes zacskót cseréltek a szívén. Nem csupán a hivatalos ügyintézés folyamataiba kapcsolódo be aktívan, hatékonyan képviselte a magyar ügyet a hétköznapi diplomáciában is. Megismerkede és együmködö például Herriot-val, a többszörös francia miniszterelnökkel, a képviselház elnökével, aki a bizoság egyik ülésszaka alkalmával vacsorát ado tiszteletére. I zajlo le közöük az a kötetlen beszélgetés, amelyet Hankiss János is megörökíte Tormay Cécile-rl írt monográájában. „Mondja, Madame – fordult felé Herriot –, mi az oka annak, hogy a háborúban legyzö összes nemzetek […] beletördtek már a békeszerzdésekbe, csak éppen maguk magyarok nem akarnak megnyugodni sorsukban?” Tormay Cécile nem bocsátkozo politikai vitába, hanem ezekkel a szavakkal fordult vendéglátójához: „Mondja, kérem, hol beszélnek Franciaországban a legszebben franciául? – A Touraine-ben – válaszolta Herriot. – Tegyük fel – vee vissza a szót Tormay Cécile –, hogy a németek, legyzve a franciákat, elfoglalták volna Touraine-t. S o megbotozták volna a francia asszonyokat azért, mert franciául mertek beszélni. Belenyugodo volna ebbe bárki is a franciák közül? – Nem! Soha! Senki! – tört ki Herriot-ból. – Látja, pedig ezt cselekedték a románok abban a városkában, ahol a mi egyik legnagyobb költnk, Arany János születe, o, ahol a legszebben beszélnek magyarul.” Herriot egy percig tndve maga elé néze, majd így zárta a párbeszédet: „Madame, ígérem magának, hogy a magyar ügyet e perctl fogva behatóbban fogom tanulmányozni…” Ambrózy Migazzi Lajosné a Napkelet 1939. évi áprilisi számában fölidézte Tormay Cécile akkor elmondo szavait, amikor a magyar asszonyok vezetjükké választoák: „Az rtoronyban, ahova engem küldö fel a magyar asszonyok bizalma, o fogok állni életem utolsó leheletéig”. Fogadalmához – olvashatjuk Ambrózy Migazzi Lajosné említe visszaemlékezésében – mindhalálig h maradt: „Az rtorony élete utolsó éveiben Magyarország legmagasabb hegyén állt, ahonnan ellátni a Kárpátok felé. Nagy zimankós telek, ami körülveszi a házat. »Jó ez, beburkol és véd, elzárja a küls világot«, mondja csendesen, és csend van benne is. A hó neszel az ablakon, a jégbe dermedt hegyeken át eljön a zene. Itália meleg, kék ege alól jönnek a hang hullámai a Meseház fehér falai közé. A pos43

PoLíSz ta kész, a napi kötelesség lezárult. Mert ha valami elmaradna, nem dolgozhatik a regényén. És fáradtan, kihagyó, majd rohanó szívveréssel is ír, csak egyre ír még akkor is, mikor Isten megfogja a kezét és elviszi t magához.” (Elhangzo 2012. április 15-én Mátraházán, a Tormay Cécile emlékére rendeze konferencián) F<"$ >: A># M Lajosné, Tormay Cécile mint ember, Napkelet, 1939. április. H$"" János, Tormay Cécile. Bp., 1939. H@< Béla, Kékestet és els fejlesztje, Csonka László, Miskolc, 2002. K" Krisztina, Az si küldö – egy élet(m) lezárul: Tanulmány Tormay Cécile regényérl, PoLíSz, 2011, 137–138. megjelenések. K" Krisztina, Egy bujdosó írón – Tormay Cécile, Vasszilvágy, 2010. M"#Q Lajos, Az idegenforgalmi és turisztikai élet Gyöngyösön és a Mátrában 1919–1944-ig: Egri történelmi évkönyv, Eger, 1994. N Gyula, A Meseház lakója: Tormay Cécile Mátraházán [Kézirat]. P" József, A Mátra, Bp., 1929.

Tormay Cécile

Az idegen A vonagló, csörömpöl robajból iszonyú csend le, mintha valamilyen félelmes készüldés venne lélegzetet. Aztán jajgatni kezde a föld, a leveg. Köröskörül minden jajgato és nyögö. És talán soha se le volna másként, ha egy hang bele nem kiált: – Ide, hozzám, aki él! Ekkor gondolt elször arra, hogy talán nem halt meg. Pedig egy konok mozdulatlan súly nagyon nyomta a mellét. Olyan nehezen lélegze, mint mikor a háborúban betemee a gránátrobbanás... Két könyökét hirtelen a földnek feszítee, és felrántoa a vállát. Az idegen teher lebillent róla. Ebben a felszabadulásban megint meghalloa, ami rajta kívül történt. Még mindig jajgatnak... Befogta a fülét, aztán lassú, irtózó mozdulat44

tal az arcához nyúlt. Közben olyasmi rémle fel benne, mintha mindez nem elször történnék. Valamikor, jóval ezel, az olasz fronton, ha gránát csapo a kavernák közé... Akkor is ilyen óvatosan tapogaa magát, akkor is így félt megtudni, nem szakadt-e le a testébl valami? És... de az késbb volt. A forradalomkor, az Országház pincéjében... Egész éjjel kikötve tartoák a terrorlegények. Feje körül a falba lövöldöztek. Mikor elereszteék és mehete, a keze furcsa rángatódzást szoko meg. Azóta elmúlt. Miért kell most megint a fejéhez kapkodnia? Halálhideg verejték csurgo a szemébe. Egy pillanatig nem tudta, vajon ugyanazok a dolgok kezddtek-e újra... Reszket keze a leszakadt pogygyászhálóban akadozo. Nem, nem,

A történelem faggatása ami i történt, az más volt. Hiszen az elbb még egész kényelmesen ringatta a vonat a vasúti kocsi párnáin és a távíró oszlopok, a fák... Minden nyugalmas volt.  pedig ingatni kezdte a lábát, hogy múljék az id. Ekkor történhete a szerencsétlenség, éppen mikor  a lábát ingaa. A combjához kapo. Semmi... semmi baja se történt! Milyen jó volt ezt mondani. Csak odaát ne jajgatnának úgy. Hirtelen felugro. Egy nyíláson leveg áramlo be hozzá. Odatartoa az arcát. Tekintete kapkodni kezde a félhomályban. Innen is, onnan is kiemelt valamit. Iszonyodva ejtee vissza... Egyszerre megrögzdö a szeme. Mi az o?... A leszakadt töltés ala tótágast állt egy földbe fúródo fekete rém. Még füstölt. Feltépe hasában fedetlenül sziszege az él parázs és amint fel-fellihege, kísértetiesen véreztek a kövek, a fszálak. A pályaomlásban lehemperede sötétségek hevertek, a roncsok közt szétdobált karok, táto szájak, csizmák, hátak és fejek. Feleük, mint szörny üzekedésben megdermedt óriásállatok ágaskodtak a beborult égnek az egymásra futo kocsik. És minden alól szüntelenül bugyborékolt az emberi jajgatás. Nyakában remegni kezdtek az inak. Egészen úgy remegtek, mint mikor gránát robbant a Karszton, és az országház pincéjében a feje körül kopogtak a golyók. Most is olyan hirtelen jö, mint akkor. Senki se gondolta volna, hogy lehetséges. Elzleg nyugalmasan ingatták az emberek a lábukat, hogy múljék az id, és aztán jö... a háború, a forradalom, minden úgy jö, mint a vasúti szerencsétlenség.

Egészen kitolta fejét a résen. A pálya mélyen alaa látszo, a lépcsk a levegben lógtak. Elugro feleük. Zökkenve ese talpra. Csak most látta, hogy az utolsó kocsi a töltésen maradt. Az  kocsa. A többi a mozdony után zuhant. Megrázta magát, és futni kezde. Ekkor már mások is futoak. Kis lámpák himbálództak, üveg csörömpölt, pléhtetkön vad lépések kopogtak. A füvön már elvonszolt sebesültek és haloak feküdtek egymás melle sorban. Mennyi id telt? Mióta elkezdte, nem állt meg. Olykor elkapta egy-egy kéz a lábát, és húzta, és nem engedte. Olykor rohanó alakok ütdtek hozzá, és azoknak is zihált a mellük. De senki sem szólt, csak a jajgatás beszélt. A keze ragadós volt valami furcsa nedvességtl, a karja könyökig lucskos. Haja arcába lógo. Nem tördö vele. Még, még... És emelte, tépte, taszítoa a romokat. Bírkózo velük. Sietni, sietni! Nyögések hívták a roncsok alól. Egyre halkulóbb nyögések. Közben egészen besötétede. Túl, valamelyik kanyarodónál vonat fütyült. Hosszú edtségben fütyült, és mintha tapogatóznék, lassan, nehézkesen tolta magát elre a pályán. Segélyvonat! Honnan jö, ki hívta, ki küldte? Nem kérdezte senki. Az elcsigázo mentkben elpaant az erfeszítés. A segélyvonat egy szakasz utászt is hozo. A katonák sebesen ömlöek ki a kocsikból, és felsorakoztak a töltésen. I-o fehérkabátosok szállingóztak bele a sötétbe. Már szurkos fáklyák iramodtak utánuk. Egyszerre borzasztóan látszo minden. A fáklyák füstös lángjától inogni kezde az egész romhalmaz. A haloak is inogtak a füvön. Egy szekerce sivíto. Csákányok dön45

PoLíSz gése zuhogo. A vonatroncsok közö emberi alakok mozogtak. Hajlongtak, ágaskodtak, terheket cipeltek, és egyre jöek-mentek.  pedig csak állt és nézte... – Kicsoda maga? – Egy karszalagos ember rivallt rá, és gyanakodva mérte végig. – A szerencsétlenül járt vonaton volt? Mi a neve? Furcsának találta, hogy most ilyeneket kérdeznek tle. Semmi értelme... – A haloak névsora mia – dörmögte a másik szelídebben, mintha megsajnálta volna. Hirtelen eszébe juto, hogy ez t most bizonyosan rültnek tartja. Tetette magát, és nyugodtan felelte: – Donátnak hívnak. Negyvenegyéves, ntlen... – Hagyja abba! Ez már felesleges. A segélyvonaton jelentkezzék. O majd felveszik az adatait. Siessen! Az ember odébb ment, és  nem néze utána. Fáradt volt. A fejét hátraeresztee, és a két kezét messzetartoa magától, mintha iszonyodnék tlük. Lassanként kemények, merevek lettek az ujjai, megszáradt rajtuk, ami az elbb még lucskos és ragadós volt. Émelygést érze, és többször egymásután kiköpö a sinek fele. De a füle azért közben szüntelenül valamilyen neszelésre gyelt. Eleinte nem tudta, csak utóbb juto az eszébe, hogy ezt a neszelést már azel is halloa, egyre halloa, ha a jajgatás egy kis rést hagyo. És  felüdült tle, és meg-megnyugodo, mert olyan friss volt és jó volt. Már egész teste arrafelé hallgatódzo. Úr Isten! Odalenn, túl a topolyák ala patak csorgo. Víz, hideg, szabad víz! Kiáltani akart volna, és ellenállhatatlanul futni kezde. A ned46

ves homályból, a füzek közül hvös, tiszta áramlás jö eléje. Az arcához ért, kiszikkadt tüdejébe tódult. És  letérdelt a parton, mintha imádkoznék, és két véres kezét a patakba mártoa. A víz ugrálva futo el a keze fele, átlubickolt az ujjain, trillázo a kiálló köveken, buggyant, csobbant az alámoso öreg gyökerek közö. Nem bírt magával, zokogó nevetéssel felnevete. Még többet akart. Beletenyerelt a harmatos mohába. Föld és víz szaga, a vér szaga után... Így volt a háborúkor is. Emberek, országok rabolták egymástól, tépték, viék, akarták a földet, azok is, akiknek nem volt, azok is, akiknek sok volt. Föld és víz szaga. A vértl csak a föld és a víz gyógyítja meg az embert... Lehasalt a parton, most már az arcát is odatartotta a pataknak. Felnyíló ajkát hvösen verdesték a freccsen habok. Semmi sem háborgaa. Csak egyszer tetsze úgy neki, mintha a víz fele a fák levelein valamilyen futó fény vakítaná. De ez is abbamaradt, és  azonnal elfeledte. Fenn a pályán sietve himbálódzo odébb egy viharlámpás fénye. Kisvártatva, mint gonosz emlék, elnyújto fütyülés gabalyodo bele a víz csobogásába. Valahol dohogó sustorgás szakadt fel, kocsiütközk verdtek, kapcsok csörömpöltek. Donát felkapta a fejét. Mi ez?... Minden az eszébe juto és eszeveszeen futni kezde a töltés felé. A szája kinyílt, rekedten ordíto: – Várjanak! Várjanak! – De a segélyvonat zárólámpáját felszippantoa az éjtszaka. – I hagytak – dadogta idegen hanggal, és magányos nyomorúságában irtózva néze körül. Nem tudta, hol van. A szerencsétlenség szabad pályán

A történelem faggatása történt, ismeretlen tájon. Nincs kitl kérdezzen. A fekete hegy pedig hallgat, még csak nem is jajgat többé. Öszszeverdö, zavaros, néma tömegnek rémlik, amelytl félni lehetne. A deszkák, a felszakadt sinek, égnek görbült hosszú ujjak, a felkunkorodo kocsitetk, rimánkodó nagy pléhtenyerek, olyanok, mint a haloak keze. Pedig k már nem rimánkodnak. Vajon azokat is ihagyták-e? Tágratépte a szemét. Túl, odakinn a földeken történni kezde valami. Lopakodó sötétségek közeledtek a sötétben. Farkasok vagy fosztogatók? És a patak mentén, az úton is jö valami. Zörögve jö... Keze megint a fejéhez kapo. A két lába csak úgy magától elindult, és vie vesze iramodásban. A zörgés pedig nyargalt mögöe, és mindenü a nyomában volt. Aztán nem bírta tovább. Egyszerre megállt. Miért futo az elbb? Zavaros örvénylésbl vetdö vissza a valóságba. Hiszen csak szekér zörög. Egy közönséges szekér. – Hahó! Megállj... A fuvarosember nem ellenkeze. Hagyta, hogy felkapaszkodjék a saraglyába, és közben nyugtalanul visszanéze az elhagyato vonatroncsok felé. Sebesen keresztet vete magára, aztán edez lovai közé suhinto, mintha menekülni akart volna errl az istenverte tájról. A lcsök nyekkentek, a saraglya vinnyogo, és minden rázódo és ugrált. De még ez is jó volt, mert a fekete hegy és a lopakodó árnyékok nem látszoak többé. A rozsföldek fell szél kerekede. Kifújta Donát homlokából a haját. Ekkor vee észre, hogy nincs kalapja. Az is odavesze, a poggyásza is, a felskabátja is. Semme sincs, csak ami a testén

van. Mindegy! Az élete megmaradt, és minden tagja ép... Hányszor gondolta ezt a háborúban és a proletárdiktatúra ala, és egészen természetesnek találta, hogy ilyesmit gondoljon. Az atyja, a nagyatyja még csodálkozo volna. Pedig a szegénységben is van hatalom, a nincstelenség is er. Nem kell félteni, nem lehet belle elvenni. Láthatatlan, messze vihar el rohanó szél süvöltö fel a fülledt éjtszakában. A fák sebesen hullámzoak el az út mentén. A vetések felborzolódtak. A fuvarosember összehúzta magát. Már nem  fogta a gyeplt, a gyepl fogta t, és ragadta magával a szekeret. Aztán az úr kezdte: – Szörny volt... – Ersen mondta, hogy feleletül emberi hangot halljon. De a paraszt nem válaszolt, konokul hallgató holmi volt a bakon. A szél pedig egyre növekede. Jegenyék látszoak ki egy domb mögül. Nagy fekete ecsetek. Inogva dolgoztak, mintha az eget festenék. Oldalrahajloan feszültek az alacsony boltozatnak, és sebesen mázoltak ide-oda. Maguk fele már egészen megfesteék az eget. Az es esni kezde. De azért nem hagyták abba. A nagy lucskos ecsetek dühösen csapkodtak, a festék lecsurgo, alauk is minden fekete le. – Hol vagyunk? A kocsis valamit hátrakiálto. A kanyarodónál magányos ház ugro el a sötétbl. A háznak egyetlen szeme volt, és ez a szem, a föggöny alól, gyulladtan lese az útra. – Megálljunk! I emberek laknak! Ébren vannak! – De a szekér veszeül dobálta magát a lovak után. Csak mikor már túl voltak, jó messze, néze vissza a paraszt. 47

PoLíSz – Rosszhír hely. Nem uraknak való! Ide bújnak a muszka agitátorok, mikor a határon beszöknek... – Födél alá vigyen! – kiálto rá Donát. – Valami faluba, vagy akárhová! – Amarra falu van. De oda nem lehet... Elvie a hidat az ár... Ekkorra már minden megbomlo a viharban. A szél sikoltozo, köröskörül morajlo az egész sötétség, és öszszekuszálódo a táj, a föld, az ég, a fák, a felhk. A kocsis hirtelen hátravetee a felstestét. Visszarántoa a gyeplszárat. A lovak horkolva ágaskodtak. – Nincs út, eltévedtünk! – Hangját szétzilálta a szél. Donát tölcsért csinált kezével a szája elé. – Mindegy! Elre... – Nincs elre, nincs hátra... – Az ördögbe is, hajtson! – Hiába rivallt rá. Az ember nem mozdult többé. Megtorpanva, némán gubbaszto a bakon és a fejét két válla közé húzta, mintha ütéstl félne. Donát leugro a szekérrl. Tapogatódzva haladt a sötétben. Az es rohamokban pakolta a földet, az ég zenge, a fák közö, mint a tüzes vizek folytak le a villámok. Visszahkölt. Csak ekkor láa, hogy a lovak el mély erdei árokba zuhant a part. Megmarkolta az egyik állat pofaszíját, és nagyot ránto rajta. A szekér egyhelyben fordult. Most már a fuvarosember is lekászálódo a bakról: – Rokkant vagyok – dünnyögte, mintha szégyenkeznék. – Olykor rám jön ez így. Isten tudja... aztán nincs tovább. – Én is oda voltam a háborúban – felelte Donát. Halkan beszéltek mind a keen, mégis megértee mindegyik, 48

amit a másik mondo, és hirtelen nagy közösség támadt a két ember közö, aki sohase láa egymás arcát. Ezután nem szóltak többet, csak vezeék a lovakat kétoldalt. Egyszerre csapásba zökkent a kerék. – I szekér járt. Nem is olyan régen. – Megint fölkapaszkodtak, és a lcsök megint kínlódtak, a saraglya ide-oda lódult, de hangja többé semminek sem volt. Az égzengésben csak a szél hallatszo és az es. Állatról, emberrl már patakokban folyt a víz. A csapásban locsogo a kerék, és a sötétbl nagy, vizes fák tántorogtak el. Aztán hátrálni kezdtek a fák, és középü szabad térség támadt. A dolgok összemosódo körvonalai eltávolodtak egymástól. A tisztáson mogorva sötét tömeg rémle fel az esben. Öreg várfalak, melyekre utóbb nehézkes zsindelytett raktak. Az egész homlokzat kihalt és sötét volt. Csak lenn a kapu melle látszo világosság, csak egy furcsa ablak tüzelt, mint kivése lrés a mély falban, s a torkában rács szorongo. A fuvaros pocsolyába loccsant, mikor a bakról leugro. Karja feketén ágaskodo bele a világosságba. De zörgetésébl megedt odabent a lámpafény. Az éjtszaka egészen sötét le. – Kaput! – kiáltoa a paraszt. – Ha Istent ismernek! Ne féljenek! Igaz emberek vagyunk! A fal mélyében megzörrent az ablak. De csak annyira nyilt, hogy a hang kiférjen rajta. – Mi járatban vannak ilyen idben? – Eltévedtünk! Kaput! Kaput! – ordítoák mind a keen, mintha egyetlen torkuk le volna. Odabenn soká tanakodtak. A két ember a falhoz lapult. Az állatok bre

A történelem faggatása meg-megrázkódo a zuhogó esben. Végre akadozva, lassan, mintha régen elszoko volna az ilyesmitl, nyílni kezde a félköríves nagy kapu. Nyílásában mély alagút tátoa fel magát, és a lovak patkói idegenül visszhangzottak a boltozat ala. Már jóideje álltak a lovak, a visszhang még mindig folytaa. Ide-odaütdö a vedle falak közö, mintha nem tudo volna betelni, hogy valahára megint dolga akadt. A kaputól ekkor alacsony, görnyedt öreg jö visszafelé a kocsihoz. Kopo laternát tarto a kezében. Az arca is, a ruhája is kopo volt. – Hajtson odébb, arra be, az udvarba – mondoa a fuvarosnak, és közben összehúzo szemmel ersen megnézte. – Majd csak akad még valami állatnak, embernek. – Aztán hirtelen felemelte a lámpát, és belevilágíto a Donát arcába. Gyanakvó tekintete azonnal megnyugodo. Öreg cselédember volt, és a jövevényben még ázoan, gyröen is felismerte az urat. – Vasúti szerencsétlenség ért, mindenem odavesze. Az a jó ember szede fel. Szállást kérek neki is, magamnak is. Az öreg tiszteletadóan meghajolt elny libériájában. – Méltóztassék parancsolni. Fenn az emeleten... Tüstént kinyitom a zöld vendégszobát. A lépcsrl még visszaszólt egy kíváncsi kis ajtó nyílása felé: – Rosalie, mosdóvizet, száraz ruhát, vacsorát, hamar, hamar. – Aztán a falhoz húzódo, és lámpáját himbálva ment felfelé a lépcsn. A fokok szélesek és alacsonyak voltak. A korlát kis oszlopain lassan bukdácsolt a fény. Folyosóra értek. A folyosó földje nagy szürke klapokkal volt kirakva. Vala-

mikor téglákkal foltozták ki a gödreit. A vége nem látszo, valahol nagyon messze lehete. Donát egy falüregben széles, zömök ajtót ve észre. Az öreg a földre tee a lámpát, és nagy kulcsos karikát tarto a fényébe. Soká keresgélt a kulcsok közö. Árnyéka, mint egy teknsbéka mozgo a falon. Aztán kinyilt az ajtó. A szemöldökfa alacsony volt, a küszöb magas. A szobában fulladt porszag érze. Régi bútorok és függönyök szaga. A laterna fénye ekkor már az asztal felé tarto. Nagy, elfeketült ezüstkandelláber állt a közepén. Az ember kiemelte az egyik poros gyertyaszálat, és a lámpa lángjába tartoa. Mikor a gyertya meggyulladt, megint visszatee a helyére. – Mindjárt tüzet rakatok. Hozom, ami kell. Tessék kis türelemmel lenni... Lépései már távolodtak a folyosón. És közben Donát olyasmit érze, mintha körülöe támasztó állványt bontoak volna le, amely eddig fenntartoa a testét. Nem kell többé egyenesen állnia. Elrehajlo, megfogódzo az asztal szélében, aztán hirtelen beleese egy karosszékbe. A szék nagy és öblös volt. Elnyújtoa a két lábát, és fáradtan lehunyta a szemét. Milyen jó volt ez. Az es nem csapkodja, a szél nem tépázza, és semmi rossz sem történhet, és a kályhában mindjárt égni fog a tz... Ekkor eszmélt rá, hogy fázik. Ázo ruhája hidegen tapadt a testéhez. A foga összeösszekoccant. Különös szédülés lepte meg. Úgy tetsze neki, mintha fekete fák rohantak volna körbe-körbe, nagy árkokon, sötét kocsiromokon át. Megrázkódo. Nem akart erre gondolni. Nem akart... Hirtelen felnyitoa a szemét. 49

PoLíSz A szoba nagy és mély volt. A karostartó egyetlen meggyújto gyertyájának a lángja nem bírt vele. Sötétben hagyta a szegleteket. A pohos öreg szekrények csak ormótlan foltok voltak a fehér falon. A mennyezetes ágy négy oszlopa fele elfeketült templomi baldachinnak rémle a ráncba rako drapériaszövet. Megint érezni kezdte a szellzetlen, fulladt porszagot. Az ablakhoz ment, és felnyitoa. Odakinn még mindig zajlo a kert a viharban. A szél bedlt az ablakon, és a nehéz függönyök szárnyai, mint sötét, öreg zászlók lobogtak be a szobába. Por kavarodo fel. Donát becsapta az ablakot. A folyosó fell csoszogó lépéseket hallo. Csontos arcú, hajlo ember fát cipelt be a hátán. Kék köténye a csizmája közt lefetyelt. Az udvaros szolga lehete. Ez is öreg volt már. Leguggolt a cserépkályha elé, és miala a rzse lángjába fújt, egyre köhögö. Donát szórakozo mozdulaal a kályhának támasztoa gémberede kezét: – Hideg van... Az udvaros gyors oldalpillantással néze le sáros cipjére. – Az ám, az asszonyság már hozza is az úrnak a száraz gúnyát. A kulcsár mögö magas frizura tnt fel ekkor az ajtó nyílásában. Az öreg, sárga hajón, a három emeletbe fodorinto frou-frouk fele, egy kolmizóvas hirtelen nyomai látszottak. Az asszonyság fekete ruhát viselt. Nyaka körül és a csuklóján sokszor moso csipke fehérle. Felfzö, terebélyes keblén nagy mozaik bross fészkelt. Karjára vetve, frissen vasalt féringet és egy paszomántos bársonyka50

bátot hozo. Mintha valami régimódi, elkel dámát utánozna, ünnepélyesen, lebegve mozgo, és az orrcimpáit kissé felfelé vonta. Donát akaratlanul elmosolyodo, mikor meghajolt ele. Az asszonyság hajdanában komorna lehete, öreg párja meg komornyik. Bizonyosan így maradtak i házörzknek. És most boldogan élték vissza magukat egykori szerepükbe. Mintha furcsán megatalodtak volna, valamilyen öntudatlan színházat játszoak egymásnak, és közben keresték a vendég kedvét. Port töröltek, asztalt teríteek, gyertyákat gyújtoak. Ceremóniáztak, nem tudtak hová lenni sok, régies mókájukkal. Ma már nem ilyenek a cselédek – gondolta Donát, miala a hirtelen feltálalt vacsorához ült. Ezek még a gazdáikat utánozták. Különben... talán a maiak is. Amilyen az úr, olyan a szolga... Egyszerre szinte látni vélte Rosalie asszonyság úrnjét. Halkan beszélt, a keze fehér volt, tornyos frizurát viselt és fekete selyemruhát és gyémánt násfát a keblén. Az ura pedig... – Kik ennek a várkastélynak a gazdái? – kérdezte szórakozoan. A kulcsár mozdulatlanul állt a széke mögö, és nem felelt. A csend soká tarto. Donát önkéntelenül visszanéze. A vén cseléd öreg szeme olyan éleelen volt a gyertyavilágban, mintha leolvadt volna róla minden fény, és odacsordult volna ráncos arcára. – Sajnálom, nem akartam... Az öreg összeszedte magát: – Meghaltak már – mondoa egészen halkan – a forradalomkor... És az új gazdánk még nem jö el azóta... Egy darabig hallgato, aztán valamilyen furcsa rekedtség volt a hangjában: – Ez a kastély, ahogy i Boldogkn mondja

A történelem faggatása a nép, emberemlékezet óta a boldogki Márton y uraké volt. De az én gazdám még életében lefelé fordítatta odalenn az oroszlános címert. Az a kmíveslegény csinálta, aki aztán a kommünben minálunk parancsolt. A népbiztos küldte ki a városból. És ilyen istenítéletes id volt akkor is, mikor az urat levezetee az udvarra. Donát kissé megcsúszo a székén. Állát a mellének szegte, homlokán felfelé ráncolódo a br. Mereven néze a gyertyalángba. Többet nem szóltak errl egymásnak. Rosalie asszonyság felvetee az ágyat, és virágos kancsóban meleg vizet te le a mosdó mellé. Az udvaros szolga mégegyszer megrakta a tüzet. A kulcsár volt az utolsó, aki elment. Kopo laternájával még a küszöbön is hajlongo. Aztán óvatosan becsukta maga mögö az ajtót. Donát arra felé fordult. Nem értee... Az öreg magányosan ment el, mégis úgy hangzo, mintha sok lépés kopogna lefelé a lépcsn, mintha sokan mennének el tle. Jóideig tarto ez így. Aztán csend le a házban, csak a szél fütyült a kályhában, és rázta az ablakot, mint akkor éjjel, mikor a kmíveslegény az udvarfalhoz állítaa az utolsó boldogki urat és idefenn, valamelyik függöny mögö, két fehér kezét tördelte egy magasfrizurás, nom öreg dáma. Senki se gondolta, hogy ilyesmi történhessék. Elzleg a kmíveslegények mélyen megemelték a sapkájukat, a népbiztosok pedig még csak szatócsok voltak. Maguk szaladtak ki a csomagokkal a parádés hintókhoz, és alázatosan hajlongtak a magyar urak el. Semmi sem látszo, és az egész ország lóbálta a lábát, hogy gyorsab-

ban múljék az id. Aztán... lezuhant a vonat a töltésrl... Olyan rossz ez, hogy minden öszszekuszálódik a fejében. Gépiesen a zsebéhez nyúlt. A cigareatárcája... de a keze megakadt az idegen bársonykabát zsinórjai közö. Csodálkozva pillanto oda. Vajon kié lehete?... Félszeg sietséggel dobta le magáról. Hiszen amúgy is le akar feküdni. A meleg mosdóvíz jólese elcsigázo testének. Többször abbahagyta, de aztán mégis mindig újra mosni kezdte a kezét. Utóbb már nem is mosta, csak tartoa mozdulatlanul a régi kék üveglavórban. Úgy tartoa, mint a patakban o a fzek ala. Miért jutnak ezek a dolgok minduntalan az eszébe? Másra akart gondolni. Ekkor vee észre cigareáit a háromókos szekrényen. A pénztárcája is o volt, az órája is. Bizonyosan Rosalie asszonyság tee oda, mikor száradni vie a kabátját. Kimerülten ásíto. Nem, még a cigarea se kelle. Aludni szerete volna. De mikor az ágy felé fordult, elmúlt a kedve. A fekete oszlopok, a drapériás mennyezet... Amint a takarót felcsapta, dohos szag szele érte. Csak úgy, ruhástól vetee magát az ágyra. Nyakánál felgombolta az inget, eloltoa a gyertyát. Valamilyen fáradt zuhanásban azonnal elaludt. Nem alhato soká. Egyszerre, mintha felrántoák volna, mereven ült az ágyban, és tágranyitoa a szemét. Mi történt? Hol van?... A dohos ágynem szaga jutaa az eszébe. Feszülten gyelt egy darabig. Csak a szél fütyült a kályhakürtben... Megint visszaeresztee a fejét a párnára, és mintha megint zuhanni kezde volna, ólmos, zsibbadt álomba szédült. 51

PoLíSz Most sem tarto sokáig. Erszakosan, kínzón ismét felverte valami. Felkönyökölve hallgatódzo, és közben lassan, bizonytalanul emlékezni kezde. Az elbb is így volt. Valahol ajtót csaptak be, aztán még egyet és még egyet, mintha valaki jönne, egyenesen errefelé jönne. Ingerülten ütö a párnába. Ekkor már a közelben hallatszo a megfoghatatlan zaj. Nem bírta tovább elviselni. Világot gyújto. A nagy szekrény melle, a fehér falban kis ajtón akadt meg a szeme, és olyan újnak tetsze ele, hogy o van, mintha csak most keletkeze volna. Alig ért hozzá, hirtelen kinyílt. A kilincs kisiklo a kezébl, és az ajtó szárnya furcsa sóhajtással belendült a szomszéd helyiségbe. Érte ment, hogy visszahozza az ismeretlen térbl. Nagy, hideg teremben állt. I magasabb volt a mennyezet, mint a másik szobában, az ablakok hosszúak és keskenyek voltak. Középü, a megvakult, poros parkeán valami sötétség emelkede. A gyertyafény nem ért el odáig, és  félni kezde, hogy végig találja gondolni a gondolatát. Jobban oda néze. Egyszerre nem értee többé, miért jutnak ilyen képtelen dolgok az eszébe. Hiszen ez nem ravatal... Letakarva, egymásra rakva, csak a terem összehordo bútorai álltak o. Aztán még meg se mozdítoa a fejét, oda se néze, mikor csodálatosan tudni kezdte, hogy a fal fell sok szem néz rá. Ez is csak egy pillanatig tarto. A magas, keskeny ablakokkal szemben, véges-végig, arcképek függtek a falon. Amint halkan, gyorsan elhaladt alauk, egymásután arcok hajoltak ki, és húzódtak vissza a sötétbe. Fehér nyakfodrok fele hosszú állú, merev, 52

régi arcok, nagyszakállas, kemény fejek, sok anyaságtól fáradt, elmúlt aszszonyok. És mind úgy teek, mintha mondani szeretnének valamit. De Donát nem gyelt rájuk. A terem túlsó végében kétszárnyú, magas fehér üveges ajtóba csillant bele a gyertyák lángja. Arról az ajtóról akarta megtudni a valóságot. Az ajtó zárva volt! Arcát az üveghez szorítoa. Odaát semmi sem mozdult. Aztán lassan megint visszafordult a terem, és  egyszerre, nem tudta hogyan, a szobájában volt. Be akarta zárni maga mögö a kis ajtót. De a zárból hiányzo a kulcs. Bár csak már reggel lenne... Felve a háromókos szekrényrl egy cigareát. Mindenáron tudni szeree volna az igazat és hirtelen a gyertyafénybe fújta a füstöt. Ez az elhagyo ház, ez a megfoghatatlan éjtszaka? Csak álmodja-e mindezt, vagy tényleg így van?... Kiválaszto egy füstkarikát, s mintegy kínzó szükségszerségben követni kezdte a mozgását. Szó sincs róla, nem álmodik, egészen ébren van és mindent meggyel: a füst gyrje csendesen karikázik, mintha láthatatlan sróf körül forogna felfelé, aztán kitágul, és most, most már szét is foszlo a háromókos fele, a tükör üvegjén. A tükör nagyon régi lehete. Lapját kikezdte a nedvesség, és o benn, o benn... Egyszerre úgy láa, mintha szemközt valamilyen hínáros zöld vízbl egy arc merülne fel. Alig ismert magára. Hogy elhasználódtak ma reggel óta a vonásai. Milyen aggastyánszeren bágyadt a szeme. Megcsóválta a fejét önmaga fele. Manó vigye, lefekszik, és aludni fog. De a gondolata keétörö. Nagy ro-

A történelem faggatása bajjal megint becsapódo egy ajtó. Aztán, mintha hosszú szobasoron át jö volna valaki, egyenletes idközökben csapódtak az ajtók, mind közelebb, közelebb. – Ki jár i? – ordítoa magából kikelten. Senki sem felelt. Donát nem várt tovább. Akármi történjék is, véget vet ennek. Felrántoa a bársony kabátot, és kezében a karos gyertyatartóval kiugro a folyosóra. Miala ment, olyan sajátságosan kongo a lépése, mintha sokan jönnének utána. Szemközt, hosszú uszályban, osonva jö a szél. A gyertyalángok szüntelen lobogtak, és a folyosó bolthajtásai, mint mély fasor összeborult ágai, nyugtalanul himbálódtak a feje fele. Egy falüregben Szz Mária-szobrocska állt. A szögeléseknél fekete karok nyúltak ki a vakolatból. Kovácsolt, régi fáklyatartók. Aztán váratlanul vasrácsos, kerek ablakok nyitoák ki fülüket a falban. Io, titokzatos oldallépcsk szakadtak le valamerre, a sötétbe; kicsiny, hallgatag ajtók bukkantak el, melyekben a falak lezárva tartoák az ajkukat. És semmirl se lehete tudni, hová vezet, és merre néz.  pedig nem fordult oda, hogy megtudja. Kínzoan, sebesen ment. Csak az ajtókra gondolt, amelyeknek a csapódása valamerre, odabenn, ismeretlen szobákban szaladgált. Még egy pillanat és... nem volt tovább. A folyosó megállt, s éppen o a legvégén, egy szkül kis lépcs fordult be a falba. Kanyarodo egyet, és csigázva osont fel, talán egy toronyba. Már a lépcsn állt, mikor nem meszsze, amarra feljebb, döngve csapódo egy ajtó. Aztán ismét tárult, ismét csapódo. A torony visszaverte a hangját,

legurítoa a folyosóra, és a folyosó szétdobálta az egész házban. Donát most értee meg. Szédülve is valamilyen elégtételt érze. Fel fog menni, becsukja azt az átkozo ajtót, és azonnal végét veti a boszorkányságnak. Fellélegze. Reggelig van id. Még jól kialhatja magát. Álmosan emelgee a lábát a lépcskön, közben lehunyta a szemét, vállával a falat súrolta, és fordult, egyre fordult, mint a füstkarika, a láthatatlan sróf körül, feljebb, mindig feljebb. Az utolsó fordulóhoz ért, mikor felülrl hirtelen, vad szélroham vetette rá magát. Megrohanta a gyertyák lángját, és visszavágta Donát torkába a hangot. Egyszerre minden sötét le. Talpa ala süppedni érezte a lépcst. Most hát i marad reggelig. Nem talál vissza a sötétben... De a karostartó egyik gyertyája még ége. Az ájult láng eszméletre tért. Fénye megint táncolni kezde a vakolatlan kfalon és az ajtón odafenn a lépcstorokban. Donát kezével óvta a hséges kis lángot, mikor átlépte a küszöböt. Elhagyato, régi kápolnában volt. Túl a padokon, mezítelen klépcsk fele, levetkezeen, még állt az oltár. Mögöe tárva volt az ablak. Huhogva kiáltozo be rajta a szél. Hirtelen körülnéze. Emeletes, fekete sekrestyeszekrényen akadt meg a tekintete. Valamikor miseruhákat rizheek benne. Kiugró lapjára tee a karostartót, és az életben maradt lángon meggyújtoa a többit. Aztán erszakosan odavonszolta magát az ablakhoz. Akaraal lépe úgy, hogy hangos legyen a járása, és mintha bosszút akart volna állni, keményen markolta meg az ablakot. Egy darabig viaskodnia kelle. Hol a szél volt ersebb, hol 53

PoLíSz meg . Végre is utolsót zörrentek az ólomkarikás üvegek, és a kapcsos retesz befogta az ablak száját. A huhogás azonnal elhalt a toronyban. Csak a gyertyalángok lobogtak egy ideig, csak a felzavart árnyékok tántorogtak a falak közö. Aztán ennek is vége le. A nagy nyugalomban minden a maga helyére húzódo, minden elrendezdö. Csupán a legels padban maradt vissza valamilyen indokolatlan árnyék. Összehúzta a szemét. Ezt semmi sem vetee, mégis o volt. Elkapta róla a tekintetét. Egy pillanatra megfordult a fejében, hogy elmegy, és nem néz oda többet. De ettl még izgatoabb le. Nem trheti! Semmi sem maradhat ma bizonytalanságban, mert különben... Zavarodoan nyúlt a homlokához. Furcsa billenést érze. Valami lassan, eszten ferdült el odabenn. Pedig  békeséggel akart visszamenni. Aludni akart, végre kinyújtózni egy nyugalmas sarokban, elfeledni a napot, az éjtszakát. Elre lépe. A padban egy fér ült. – Nem igaz, – suogta Donát, – csak árnyék. – És kétségbeesésében felemelte az öklét, hogy odaüssön. Az alak körvonalai szemeláára szilárdultak meg, az arc természetes állandóságot nyert. Borzadva kérdezte önmagától: Lehetséges-e, hogy már i le volna, mikor bejöem? Amaz, o a padban, kissé oldalt hajlítoa a fejét, és összekulcsolt keze fele egyenesen ránéze. Donát szeme megrebbent. Alig bírta elviselni. – I voltam... A falak mélyen, sötéten ismételték meg a két szót. És a viaszszer ujjak közö, halkan zörögni kezdtek a rózsafüzér gyöngyei. 54

Donát egyszerre inogni láa saját árnyékát a kápolna kövezetén. Már nem tudta letagadni a másikat, és irtózó reménytelenségben megadta magát. Elgyötört teste lezuhant a padra, két tenyerébe ejtee a homlokát. De miközben így ült, és még mindig csak a rózsafüzér szelíd neszelését halloa, megint helyretolódo valami az agyában: Nem lehet rossz szándékú, hiszen imádkozik... Biztatni kezdte magát. Talán még mindennek fölébe kerekedhet. Most rögtön fel fog állni, mélyen meghajlik, és megy. Egészen nyugodtan kimegy, még azt sem kérdi tle, kicsoda, mit keres i? – Márton a, Kelemen mester vagyok – hangzo mellee, mintha válaszolna. – Ezt a tornyot úr atyám hordaa vagy ötszáz egynéhány esztendeje. Ide szoktam azóta. Donát kínzoan vonta félre a száját: – Ötszáz esztendeje? És éppen ilyen éjjeli órában? – Már megint szabadabban lélegze. Hiszen ez az ember tréfál... De a másik egészen komoly volt. – Ilyenkor békével társalkodhat, a jámbor lélek az Úr Jézussal. Milyen sajátságosan beszél – gondolta Donát, és hirtelen észrevee, hogy minden egyéb is sajátságos a rejtélyes ájtatoskodón. A ruhája, az arca... Megnöveszte haja kerekre nyíroan takarta a fülét, hosszú, borostás álla ala fehér gyolcsfodor világíto sovány nyaka körül. Szokatlan szabású violaszín zekét viselt. Horpadt ajka keskeny és vértelen volt. Barna szeme csodálatosan fáradt, félig lehunyt madártekinteel néze, mégis távolabbra látón, mint az emberi szemek. Donát úgy érezte, mintha jéghideg lehelet ért volna a szívéhez. Egyszer-

A történelem faggatása re minden id elmúlt a kápolnából. Ez az ember messzirl jö, végtelen, régi messzibl. – Istenem – suogta kimerülten –, Istenem, mit tegyek? És ekkor egészen közelrl halloa: – Ora mi frater!... Imádkozzál én testvérem, ameddig minden óra a tied. Egy darabig csend volt, aztán megint mondoa: – Mi Urunk Jézus Krisztus próbát tészen vélünk, hogy a boldogság révén tanítson meg minket imádkozni, de mi a boldogságban nem tanuljuk meg. Ennekutána próbát tészen, hogy a szenvedés révén tanítson, és akkor van, aki közülünk megtanulja. Ora mi frater!... Az imádság megsegít a vándorlásban, a szenvedés is segít, a szorongaatás is. És minden csak azért van, hogy megleljük az utat... Gúnyos nevetés csaant fel ebben a percben az oltár fell. Úgy csaant, mint egy káromlás. Riadtan fordult oda. A padok el egy ember állt. Szétvete lábbal állt, és kezét a nadrágzsebébe dugta. – Hogyan beszélhetnek feln emberek ilyen badarságokat! – vetee oda, miközben felstestét kihívóan hintálta szétvete lába fele. Alakja nyúlánk és izmos volt a sok elhasználatlan ertl, mégis olyan hajlo tartású, mintha az öregeket utánozná. Mellénye fölö monokli csillant, melytl nem láto, ha feltee. Rövidre nyíro angol bajuszt viselt, és az ujján különös pecsétgyrt. Donát észrevee... Egészen olyan volt a gyr, mint az, amelyet  tizenhárom évvel ezel, a háború elején elveszte. – Ostobaság, ostobaság – mondogaa megveten az idegen, és fölényesen csak egyre hintálta magát.

Kelemen mester mogorván néze reá: – Az Isten... Az idegen a szavába vágo: – Mondjuk, hogy: a Természeudomány. – Unoan ásíto. – Hagyják abba a meséket! Istennek már csak annyi helye van a világon, amennyit a tudás hagy neki. – Nagyszer és fennhéjázó akarsz lenni, uram – szólo Kelemen mester halkan –, pedig milyen kicsiny és szánalmas vagy. Az Úr minden magasságok magasában és minden mélységek mélyén rejlik, és aki t a tudásban nem találja meg, az el sem indult még a tudás felé. – Nem érdemes t túlságosan keresnünk – gúnyolódo amaz o a padok el. – Mindig költözködik. A repülgép el az égben volt, a búvárhajó el a vizek mélyén. – Az Úr a szeretetben van! – Ez aztán igazán középkori beszéd – nevete az idegen. – Egyházi mese, épületes erkölcsi tanítás. Elég volt. Elég volt belle! Az erkölcsi tanítás unalmasan csak önmagát ismétli a világtörténeten át. A tudás tanítása mindig izgatóan új. A mikroszkóp egyetlen pillanat ala többet taníto, mint kétezer éven át az egyházak minden prédikátora. – Nem tudom, miféle gyorsan tanító mesterrl beszélsz, uram, légy elnézéssel gyarlóságomért, az én idmben mondo tanítód még nem jeleskede. De ha igaz a tanítása, úgy  is csak Istentl nyerte erejét, és Istenhez vezet. Ha pedig netán eltávolítaná tle a teremte lelkeket, zzétek el, testvérek, mert akkor  a gonosz cselédje, a gylölet szolgája. – Szeretet, gylölet!... Milyen penészszagú a szótárad. 55

PoLíSz – Pedig ez örök kenek a harca az egész világ. Az isteni és a démoni hatalmak harca... Ennyibl áll az emberi nemzetség története. – Tévedsz, öreg – mondoa az idegen végtelen megvetéssel. – A kenk harcában: a tudás és a tudatlanság ütközésében van benne az emberiség története. – Az emberi nemzetség földi életében temérdek sokat tanult, uram – felelte Kelemen mester rejtélyes mosolylyal –, de még sokkal többet felejte, mire hozzád elérkeze és testet ve tebenned. Amit én a magam idejében tudtam, és tudo a teremte lélek ötszáz év el, azt te már nem tudod. Tebenned már elfeljetee az ember, hogy a dolgok mögö még vannak láthatatlan dolgok, és a mívelkedések mögö vannak láthatatlan mívelkedések, és a szavak mögö vannak ki nem mondo szavak. És ezért tebenned már nem tudja a halandó ember, hogy a láthatatlan és a ki nem mondo a legvalóbb valóság. – Még magamról is mesélni akarsz nekem? – kiabálta hahotázva az idegen. – Túl hangosan beszélsz, uram, mindenrl hangosan és ezért nem hallottad meg soha az ellenségeid suogását. – Ostobaság... – Ismételd magadat, uram. Már mondtam egyszer, és megérteem belle, hogy ki vagy. Vakságodba és süketségedbe fogsz belehalni. Vagy talán már bele is haltál, és pusztulásba rántoad egész korodat. – Magad vagy süket és vak, te elbutíto, sötét, középkori öreg! – rivallt rá nyersen az idegen. – És nekem mered mondani! Nekem, akit a tudás, a felvi56

lágosodoság, a haladás, a liberalizmus, a demokrácia te szabaddá, és messzebb látok, és messzebb haladok, mint bármelyik kornak az embere. Míg te elcammogsz a templomodig, azala én lerepülök villásreggelire Rómába. Lásd be, hogy a te imádságodnál többet ado az én civilizációm. Szárnyra emelte az embert, o szedi össze, és oda viszi a hangot, ahová akarja, a mszereivel olyan messzire néz, mint amilyen messzire te még a hegy tetejérl se láál. Az ördögbe is, az én korom legyzte a vizet, a levegt, a földet, az eget, a tért, az idt. Érted! Legyzte a maradi Istent. Miala beszélt, Donát ingerült szánalommal néze reá, és olyasmit érze, mintha éles ollókkal nyúlnának a bre alá, s egymásután keévagdosnák az idegeit. Nem lehet rajta segíteni – suogta keseren. Aztán felnéze a mellee elgondolkozva hallgató másikra, és öntudatlanul közelebb húzódo hozzá. Kelemen mester ekkor egészen halkan mondo valamit, olyan halkan, hogy csak neki szóljon: –  elfeledte, amire tebenned újból emlékezni kezd az ember.  nem érti meg, amit te már sejtesz. Te tudod, mi a láthatatlanban mívelked ellenség. Tudod, mint én, mi a háborúság és az éhinség. Tudod, mi a félelem, a bizonytalanság, a viszontagság, a szenvedés. t csupán csak a boldogsággal akarta tanítani az Isten... – Ugye, most nem tudsz felelni, te mohos fej – rikácsolta ekkor diadalmasan az idegen. Kelemen mester nyugalmasan csavarta keze köré az olvasóját: – Amire olyan kevély vagy, uram, a te civilizációd, az az embernek csak

A történelem faggatása a testét toldja meg, a szeme látását, a füle hallását és a kezét, a lábát hoszszabbítja meg. Én a lelked látásáról és hallásáról beszéltem. A te civilizációd a tested kiegészítje, de vajon mivel egészítee ki a lelkedet? Mit teetek a lelketekért az én idm óta, ti emberek, kik ma hirtelenebbül eljuok Rómába, mint én a magam korában a szomszéd várispánságba, de mennyivel lassabban juok el Istenhez, ha eljuok hozzá egyáltalán. Pedig minden csak azért van, hogy megleljük az utat. Megleljük t, aki mondoa: Én vagyok az út, az igazság és az élet. Az oltár mögö, az ablak ólomkarikás üvegjeit, odakintrl, halvány világosságok kezdték átfesteni. Valahol egy kakas kukorékolt. Kelemen mester nem beszélt többé. Szeme lassan kialudt a derengésben, szemgödrei szinte kiürültek, az arca elmúlt. Már alig volt o belle valami. Osonó lépések hallatszoak a kápolna kövezetén, lefelé a lépcsn, mindig mélyebbrl, mélyebbrl... Donát álomszer félöntudatban hallgatódzo a rejtélyes távolodás után. A távolodás túl ment a folyosón is, régen túl ment, és még sem áll meg, még mindig mindig lefelé megy. Összerázkódo. Fázo és fáradt volt. Nem értee többé, miért jö ide, miért van i? Ert ve magán és felállt. Kezébe fogta a karosgyertyatartót. De mikor a lépcshöz ért, egyszerre nyugtalan le. Mintha parazsat dobtak volna a hátára, két ég szem tekintetét érezte magán. Nem bírta elviselni. Hirtelen visszafordult.

Az idegen még mindig o állt az oltár el. Szétvete lábbal állt, nadrágzsebébe süllyeszte kézzel, és meren nézte t. Donát elkínzoan hördült fel. Magasra emelte a kandelábert, és vadul belevilágíto a mozdulatlan arcba. – Ki vagy te? – kiáltoa kétségbeese dühvel. – Ki vagy, aki megtagadod, amit nem látsz, és azt hiszed, hogy amit megtagadsz, az nincsen. Ki vagy te, aki ily közel állsz hozzám, és mégis oly megfoghatatlanul messze vagy? Ismers, olyan ismers és mégis idegen... Ki vagy Te? És a másik eszten vigyorgo, aztán felé hajolt, és titkolódzva súgta: – Én Tenmagad vagyok, aki voltál a háború el.

Parasztnk kecskével

57

PoLíSz

Turcsány Péter

Óda Calliopéhez A Trianon-trauma mint fordulat a magyar prózairodalomban – Tormay Cécile Az idegen cím novellájáról „S a bolsevizmus rémképei készítik el Az idegen Donátját, hogy a kommunisták egy áldozatának kastélyában találkozzék annak istenfél, tisztes sével s a cinikus modern emberrel, akirl kiderül, hogy  maga, az, »aki a háború el más volt.« Más szóval: az, aki minden pusztulásért felels. A magyar társadalom felelsségét ez a látomás állapítja meg legélesebben: mintha a Bujdosó könyv utórezgése volna. Tormay Cécile nyugalmát végletesen izgatja az, hogy körülöe a világ nem akart tanulni, hogy minden erejével el akarja feledni a szörny leckét. Cavallier Józsefnek írja: »Vajjon olvasta-e a „Napkelet” okt. 15-iki számában Az idegen c. novellámat? Igaz, hogy nincs rá szüksége, mert érzi és cselekszi, ami az írásom mélyén rejlik, de mvészi szempontból olvassa el mégis. Aztán, ha a végére ért, jusson eszébe, hogy miala én ezt írtam, a háború eli lelkek tovább folytaák azt, ami az országot is, bennünket is a sír szélére juato. Van azonban vigasztaló is. Sokan megérteék, amit odakiáltoam, és sokan összehangzóan írják nekem, hogy a Régi ház óta nem írtam szépirodalmi írást, mely ilyen eleven húsba vágo. Mindenesetre négy esztend óta nem írtam ilyet, mert mióta négy év el gaz rágalmazóm felvonult ellenem, – soha sem írtam semmit, ami a képzelet világából való«.” (Hankiss János: Tormay Cécile)

Elzetes tételek a novella irodalomtörténeti térbe helyezésérl 1. Nagy a kihívás, hogy elverjük azokon az esztétákon, politikusokon és azon a hatalomszolga kulturális hivatalnokseregen a port, amely több mint fél évszázadnyi idre a föld alá nyomta a két világháború közöi nemzeti és polgári irodalom TELJES értékrendszerét, legkiválóbbjaitól – közöük Tormay Céciletl vagy Wass Alberl, sokáig Herczeg Ferenctl és Szabó Dezstl, Kosáryné Réz Lolától, Márai Sándortól még olvashatóságuk jogát is megvonva. 2. TELJES értékrendszerrl kell szólnunk, mert a Nyugat körének legkiválóbbjai: Babits, Kosztolányi, Karinthy, Móricz, s nyomukban az utódnemzedék nézetrendszere 1919-tl 1945 tavaszáig nemzeti és polgári értékek vonatkozásában többnyire egységesen reagált sorskérdéseinkre, legföljebb osztály-preferenciákban illetve régió-öntudatosságukban leheek és voltak eltérések. 3. Babitsot ugyanaz a nemzeti és társadalmi azonosulás és identitás-megmutatás jellemezte a teljes magyarsággal való szolidaritásában, mint Tormayt, de 58

A történelem faggatása említhetném akár az erdélyi írók és költk kiválóságait Reményik Sándorral, Kuncz Aladárral, Berde Máriával és Gulácsy Irénnel folytatva a sort. (Irodalmi idézetként ajánlom gyelmükbe: A könnytelenek könnyei cím Babits-vers, a Végvári-versek és a Bujdosókönyv világot és magyarságot egyként megrázó Csabamotívumának beszédes párhuzamait.) 4. A magyar kultúra, ahogy ezt éppen elször a trianoni diktátumra történt döbbenésteli válasza, majd másodszor a Nyugat 1930-ban megindíto, csonka országhatárainkon túlra is kiterjedt mozgalma hangsúlyozta: nem tr népi és urbánus, egzisztencialista és közösségi, anyaországi és elcsatolt területi, partikuláris és nembeli megkülönböztetéseket, megbélyegzéseket, még regionális és összenemzeti különválasztást sem. „Hol volt, hol nem volt, túl, túl a trianoni határokon, volt egyszer egy banke. Írók, mvészek s kultúremberek voltak jelen. Egyszer csak felállo egy nyolcvannyolc éves öregúr és gyönyörséges példázatot mondo a Nagy Fáról, amelyet kerítéssel daraboltak körül az osztozkodók. A Fa gyökerei azonban továbbra is túl maradtak a kerítés ala s ágai túlnyúltak a kerítés fölö. És a Fa oly távolról szívta az éltet föld savait s oly messzire szórta virágai illatát, sorsának gyümölcseit, amennyire a természet parancsa terjesztee ki arányait...”1 „...ers szándékunk, hogy mi az igazi magas irodalomnak ezt az orgánumát intenzívebben kapcsoljuk a magyar életbe, hogy a zilált s még az utódállamokba is szétszóródo magyar szellemiségnek benne eleven tengelyt és centrumot adjunk.”2 5. Legóhajtoabb célunk ennek az egységes magyar kultúrának és kultúraszemléletnek a visszametszése nemcsak a irodalom, de a világirodalom él fájára, ahol keletkezése pillanatában is volt, s amirl legjobbjaink életmvét csak önkényes kezek távolíthaák el, s kívánják még ma is önkényük tébolyában távol tartani.

Lássuk a dolgot magát – Az idegen cím novelláról Sokat beszélhetnénk, értekezhetnénk e nyitókérdések fölvetee feladatainkról, de most Tormay Cécile-t, egykor volt irodalmi nagyasszonyunkat, ébreszteni jöünk össze, szellemi feltámadásának nagyszer megünneplése alkalmából. E helyt magam is „csupán” egyik kiemelked novellájának értékelésére, bemutatására és újrafelfedezésére teszek kísérletet. Milyen volt Európa, a „nagyvilág”, s benne Magyarország a m megírásának idején? S milyen lehet írónnk sorsanalízisében e novella helyszíne? Vannak-e úgyneveze társnovellái az életmben, s ha igen, milyen esztétikai és/vagy írásdramaturgiai, netán személyiségfejldés-horizontú vonatkozásban? A malkotásnak milyen üzenetei hatnak a legmesszebbmen frissességgel ma, a XX. század második évtizedének kezd éveiben? 59

PoLíSz In medias res a történet els színe: egy vasúti katasztrófa már-már világvégi eseménye. Fejest az els világháború utáni általános katasztrófák egyedíte mélyvizébe. A szimbolikus tér: a civilizáció nagy vívmánya, a VASÚT-élmény heroikus megéneklésének visszavonása… (Emlékezzünk az Emberek a kövek közö cím regény vihar-jeleneel kiegészíte acélparipájának zabolázatlan, de MÉG életers, dinamizmussal teli dübörgésére az els világháborút megelz évekbl, vagy Blaise Cendrars Transzszibériai expressz cím költeményének korszakos élményére!) I idzzünk el kissé a VASÚT-szimbólum negatívba fordulásának eseményénél, illetve az 1. világháború tömegszállítmányainak és katasztrófáinak írói-költi párhuzamainál. Magam Velimir Hlebnyikov kifejez, 1915-ös Vonatkígyók – menekülés cím versében már katasztrófaélményként aposztrofálhaam a – különös módon – tercina rímekben megénekelt – azaz leénekelt – eseményt.3 S 1917-ben Darkó Istvánnak, egy szintén újrafelfedezésre érdemes felvidéki írónak a Legnagyobb úr cím novellájában a vasúti katasztrófa végs soron már a háborúba sodort magyar katonák közönyét megpecsétel végkifejletet szimbolizálta. Írónnk nagyhatású kezdjelenetének mi is adja egyedi értékét? A narráció személyiséghez közelítesége? Vagy az idkorszak-felidézések aktualizálása? Szinte a fhssel együ vesszük számba a mindenétl megfoszto ember széekintésének „eredményét”: a semmi maradt neki, de legalább ez is élet… S mindez 1927-es idzítésben. Hiába az objektivált világ leírása, narrációjával Tormay – életmvében nem elször és nem is utoljára! – a tle idegen fér legbensbb személyiségköreivel azonosul, azaz a vele való azonosultságba helyez minket, olvasókat is. (Pedig még nem is jutounk el Az idegen, az idegenség összeteebb vonatkozású és átfogóbban értelmezend szemantikai köreihez!) Az írói tehetség tudatos vonalvezetése irányítja a kompozíciót már az elejétl fogva. Három idsík közö villódzik-vibrál a fhs tudata: az els világháború olaszországi frontélménye, a forradalmi terrorlegények parlamenti pincéjében töltö rabsága és a kiszámíthatatlan, váratlan katasztrófa jelene közö. A nagyszer és világhír angol kortárs, Virgina Woolf 1923-ban jegyezte fel elször a Tormay Cécile mvészi eladásmódját is meghatározó írástechnikai eljárást: „Egy esztendei tapogatózásba telle, míg sikerült magamban felfedeznem azt, amit az utántöltés technikájának hívok: ennek segítségével részletekben mondom el a múltat, ahogy éppen szükségem van rá…”4 Valóban, már a novella els részében az embert az idteljességben egyszerre láttató alkotásmódról van szó, hangsúlyozoan személyiségközeli narrációval, de ohonosan és közvetlenül jelenítve meg az objektivált személyeket, jelenségeket is. Az írón megejten egyszer, nagy összegz ervel mondja ki a nemzedékeket ért kes trauma tartós jelenlétét a jelenben élk életében: 60

A történelem faggatása „Most is olyan hirtelen jö, mint akkor. Senki se gondolta volna, hogy lehetséges. Elzleg nyugalmasan ingaák az emberek a lábukat, hogy múljék az id, és aztán jö... a háború, a forradalom, minden úgy jö, mint a vasúti szerencsétlenség.” „A szerencsétlenség szabad pályán történt, ismeretlen tájon”. A narrátor e bejelentése szinte azonmód szimbolikus térré, st parabolisztikus kiterjedésvé teszi a novella cselekményét. Donát ugyan magára maradt, hiszen a forráscsobogástól megmámorosodo ember lemaradt a katasztrófához küldö segélyvonat indulásáról, de ugyanekkor már i, e nyitó jelenetsor végén a gyógyulás forrásának mitológiai terében találjuk t, ahogy azt egy korábbi bekezdésben az írón már ki is mondaa titokzatos és mindenkor részvéeljes narrátorával: „A vértl csak a föld és a víz gyógyítja meg az embert.” A fhs magányának szürreális vízióiból egy közönséges szekér és kocsisának szófukar tájékoztatásai vezetik tovább szó – a szoros értelemben – a fhst és a fabulát. E jelenetsor nagysága éppen abban áll, hogy az ebben a kietlen tájban ohonos fuvaros ember – maga is háborús rokkant! – „egy mély árokba” vezee a szekeret, s éppen i érzi meg egymásrautaltságát a két úton lev: „Halkan beszéltek mind a keen, mégis megértee mindegyik, amit a másik mondo, és hirtelen nagy közösség támadt a két ember közö, aki sohase láa egymás arcát. Ezután nem szóltak többet, csak vezeék a lovakat kétoldalt. Egyszerre csapásba zökkent a kerék.”5 A harmadik színt kifejez lírai megszemélyesítésekkel, a jelenlét, a tájban benne-lét emberi azonosulásával vezeti fel a novella: „A csapásban locsogo a kerék, és a sötétbl nagy, vizes fák tántorogtak el. Aztán hátrálni kezdtek a fák, és középü szabad térség támadt.” S máris i vagyunk a titokzatos esemény mögö és fölö rköd magyar múlt emblematikus „védmvében”: az eltévedtek el megnyílik a vár, megnyílik a vörös terror ala kivégze gró tulajdonos tragikus sugallatoktól nyomasztó várkastélya. A kulcsár és neje fogadja az ismeretlent. Minden olyan i, mint ahol semmi sem a múlt már, de semmi sem a jöv. Ismét kivetíthet, általánosítható és parabolisztikus az esemény vonalvezetése. De a jól ismert visszatölts elbeszélésmód kegyetlen pontossággal vázolja fel a közelmúlt tragédiáját, s ennek mocskos emberi háerét: „Ez a kastély, ahogy i Boldogkn mondja a nép, emberemlékezet óta a boldogki Mártony uraké volt. De az én gazdám még életében lefelé fordítaa odalenn az oroszlános címert. Az a kmíveslegény csinálta, aki aztán a kommünben minálunk parancsolt. A népbiztos küldte ki a városból. És ilyen istenítéletes id volt akkor is, mikor az urat levezetee az udvarra.” 61

PoLíSz A helyhez kötés nem csökkenti az eseménytér további általánosíthatóságát. Ahogy a magyar történelmi sorsidhöz való lehorgonyzoság sem kicsinyítheti az általánosíto emberkép jelentségét: ahogy a novella folytatásában az általam személyiség-osztódásnak neveze civilizatorikus öneszmélés nagyságát sem! Miel a vendégszobában maradt fhs újfent különös élményeivel szembesítené az olvasót a narrátor, még egyszer visszatekint, hogy nyomatékosítsa a történelmi kataklizma 1920-as évekbeli alázuhanását: „Elzleg a kmíveslegények mélyen megemelték a sapkájukat, a népbiztosok pedig még csak szatócsok voltak. Maguk szaladtak ki a csomagokkal a parádés hintókhoz, és alázatosan hajlongtak a magyar urak el. Semmi sem látszo, és az egész ország lóbálta a lábát, hogy gyorsabban múljék az id. Aztán... lezuhant a vonat a töltésrl...” Talán szükségtelen ez a olvasóra tekint magyarázat? Ki-ki eldöntheti maga. Mindenesetre szükséges ahhoz, hogy még egyszer aláhúzza az írón: nem egyedi látomássorozat vár a következkben a fhsre. Gyorsul a próza ritmusa, Donát szíve is mintha izgatoabban verne, a narratíva már-már teljesen azonos a hs nézpontjával. „Valahol ajtót csaptak be, aztán még egyet és még egyet, mintha valaki jönne, egyenesen errefelé jönne. Ingerülten ütö a párnába. Ekkor már a közelben hallatszo a megfoghatatlan zaj. Nem bírta tovább elviselni. Világot gyújto. A nagy szekrény melle, a fehér falban kis ajtón akadt meg a szeme, és olyan újnak tetsze ele, hogy o van, mintha csak most keletkeze volna. Alig ért hozzá, hirtelen kinyílt.” Üveges ajtó, gyertyák, az örök tükör. A szembenézés. Az elhasználtság érzése. S mindez ismétldve. Karos gyertyatartó. Egy korábbi itáliai témájú novellából jól ismert Mária-szobrocska a falfülkében. Lépcsk fölfelé, és végre a toronyszoba. Íme: a novella utolsó színe. Tormay Cecília zseniális írói higgadtsága és elrejelzése, ahogy megnyitja a nagyszabású zárójelenetet: „A nagy nyugalomban minden a maga helyére húzódo, minden elrendezdö. Csupán a legels padban maradt vissza valamilyen indokolatlan árnyék. Összehúzta a szemét. Ezt semmi sem vetee, mégis o volt. Elkapta róla a tekintetét. Egy pillanatra megfordult a fejében, hogy elmegy, és nem néz oda többet. De el még izgatoabb le. Nem trheti! Semmi sem maradhat ma bizonytalanságban, mert különben...” A pszichikai tér megnyílása ez. És a személyiség bels hármasságának, az örök ember személyiségosztódásának nagy tényeire vetülnek i a karos gyertyák lángos fényei. A világirodalom nagy bels ajtóinak megnyitásához hasonló jelenetsor ez, olyan, mint Karamazov és Aljosa beszélgetése után egy másfajta – talán éppen ellentétes 62

A történelem faggatása – megnyitásé, amely a Nagy inkvizítor és a Néma Jézus találkozását volt hivatva bemutatni… I, a toronyszoba látomásos terében ismét – Virginia Woolf szép kifejezésével –utántöltdik a történet. Márton a, Kelemen mester, az ötszáz évvel ezeli toronyépít a fordul szavaival Donáthoz. Az írón a dosztojevszki semleges narrációval ellentétben továbbra is lélegzet-, lélek- és látványközelben közli fhsének érzéseit és gondolatait. De…! Éppen i fog megtörténni a hármas nézpontváltás perg és drámai módszerének megvalósítása. Kelemen mester a szenvedés és az ima tanító, megtisztító erejérl szól. S a váratlan harmadik, az Idegen éppen az oltár fell csap le az elbbiek édes keesben történt beszélgetésére: fölcsaanása mint káromlás csap le közéjük. Az idegen Istent kacagta ki, helyére egmán és cinikusan a Természettudományt állítva. Vita bontakozik ki a középkori szerzetes és a modern kor embere közö. Az Idegent és korszakának emberét felejt embernek tartja a bölcs pilises fej, s tovább folytatja ítéletét, amikor dialógustársa „a tudás”6 szószólójaként tüsténkedik: „Ismétled magadat, uram. Már mondtam egyszer, és megérteem belle, hogy ki vagy. Vakságodba és süketségedbe fogsz belehalni. Vagy talán már bele is haltál, és pusztulásba rántoad egész korodat.” Ebben a nagy párbeszédben Kelemen mesternek arra is telik gyelmébl, hogy Donátához szólva, t, a jelen emberét, a novella idszámítása szerint az 1927-es esztend emberét is biztassa, ersítse: „ elfeledte, amire tebenned újból emlékezni kezd az ember.  nem érti meg, amit te már sejtesz. Te tudod, mi a láthatatlanban mívelked ellenség. Tudod, mint én, mi a háborúság és az éhinség. Tudod, mi a félelem, a bizonytalanság, a viszontagság, a szenvedés. t csupán csak a boldogsággal akarta tanítani az Isten...” A m zárómondatát már nem a narrátor és nem a középkori ember, a mindenkori emberek lelki irányítója és lelkiismerete, s nem is a novella történetét és kifejldését hordozó fhs szájából halljuk. Éppen a címadó: az idegen mondja ki végérvényesen lezárva a történést – szembesítve akkori és mai önmagunkkal: „– Én Tenmagad vagyok, aki voltál a háború el.” Tormay novellájának nagy újdonsága, hogy a tudaalan látomás folyamatban, a „képzelet” kibontakozó világában – miként maga az írón írta barátjának – nemcsak a magunk el gyakran letagado árnyék-énünk nyer markáns, hangos és erszakos életet, hanem a csöndjeinknek, lelki ernknek és imáinknak is hellyel szolgáló fölöes és fényes énünk is: a múltból jelenünkbe átlép és irányt adó személyiségmetszetünk. Így teljesítve be személyiségünk bels hármasságának Jung által is elismert nagyszer egymásra találását. 63

PoLíSz

Visszatérés a dolgozat címéhez és mfajához Lehetséges, hogy ez alkalommal nem adtam választ dolgozatom kezdetén felte kérdéseim mindegyikére. Id szke, mondhatnám, de inkább a hallgatóságra bízom az „édes munkát”. Nem kevesebbre buzdítom, mint hogy gondolatkísérletem után maga próbálja megadni kérdéseimre a válaszokat! Biztatom, mert sikerülni fog. Egy dologgal mégis adós maradtam, jelesül, hogy miért is lehet e novellabemutatásom címének mfaja éppen az óda? S miért is tisztelhetem írónnket a kilenc múzsák egyikének – a legidsebbnek és legelkelbbnek – a nevével? Mondjuk hát magyarra fordítva a szót, Tormay Cecília – a Szép szavú. Az eposz, de egyáltalában az elbeszél mvészet múzsája… A féras, ers Zeusz és a lelki források emlékét rz, asszonyi Mnémoszüné leánya. Az Emlékezet szép szavú leánya! S a királyi er távolba dörg leánya is. Hát nem az Emlékezet és az Idegen találkozásáról szólt ebben a novellában minden, ahol a lélekfájdalmat és a történelmi végzetet éppen a szép szavúság oldhatja fel emberfölöi gúzsaiból? De kik is a múzsák: „a költészet világtényének” megvilágítói , „a nimfák rokonai, kiknek ni mivoltát a természeel való mély kapcsolatot juatja kifejezésre”. Nietzsche szerint mi volna más a költészet, „mint a mészkbl fakadó tisztaviz forrás külön világa…” Calliopé köztudoan a mindent beteljesít, legfbb múzsa: „Szállj alá az égbl és fujj fuvoládon, Kalliopé, Királynm, hosszú éneket” – így verselt róla minden idk költje, a nagy Horatius. S mi, Barátaim, Barátnim, tisztelt Urak és Hölgyek, hallhatjuk újra a magyarság Szép szavú Leányának elbeszéléseit, olvashatjuk újra poémákkal és eposszal felér regényeit. Közénk érkeze, s nagyon reméljük, meg is tartjuk t és szépséges életmvét irodalmunk legnagyobb értékei sorában, s fként mindannyiunk és az utánunk jövk kedves Emlékezetében. (Elhangzo a Magyar Írószövetség Tormay Cécile halálának 75. évfordulója alkalmából megrendeze konferenciáján, 2012. április 14-én.) J: 1 2 3 4

5 6

64

M#Q Zsigmond: Nemzeti koncentráció, Nyugat, 1930/1. B" Mihály: A Nyugat és az akadémizmus, Nyugat, 1930/3. Velimir H$@: Tükrök kacagása, Pomáz, Kráter Mhely Egyesület, 1998, 20–25. Malcolm B\: Virginia Woolf. Magyarul: Rimbaud Abesszíniában, szerk. D Péter, Bp., Nagyvilág Kiadó, 1998. Tágabb összefüggéseiben is fontos lehet e két írón közöi íráslélektani és írásdramaturgia párhuzamok feltárása, különösen a Woolf által 1929-ben megjelentete Women and ction (A nk és az epika) cím írása alapján. Szó sincs szokványos feminista nézpont propagálásáról, de inkább egy mélylélektani megalapozoságú esztétikai szemléletmódról. De errl máskor... Az idézetekben alkalmazo kiemelések i és a továbbiakban is tlem – T. P. Az idegen: „Istennek már csak annyi helye van a világon, amennyit a tudás hagy neki.”

Világbeszéd

Nagib Mahfúz (Egyiptom) Nagib Mahfúz (1911–2006) egyiptomi író, novellista, drámaíró, forgatókönyv- és újságíró, a modern Egyiptom vezet irodalmi alakja, aki 1988-ban – eddig egyetlen arab íróként – nyerte el a világ legrangosabb irodalmi elismerését, az irodalmi Nobel-díjat. Kairó középkori részében, a Gamalja negyedben születe egy sokgyermekes középosztálybeli muzulmán család hetedik gyermekeként. Viszonylag boldog gyerekkora volt. A középiskola után a Kairói Egyetem lozóai szakán tanult, ekkor került kapcsolatba az európai irodalommal, de a klasszikus arab irodalom is intenzív hatással volt rá, s e kes örökség segítee abban, hogy önálló, modern egyiptomi regényt teremtsen, és egyetemes irodalmi nyelvének elbeszél stílusát kialakítsa. 1938 és ’55 közö minisztériumi tisztségviselként dolgozo, elbb a vallásügyi minisztériumban, késbb a Mvészetek Hivatalában mint fcenzor(!), de tevékenykede az Egyiptomi Mozgóképért Alapítvány elnökeként és végül a kultuszminisztérium tanácsadójaként is. Munkája melle folyamatosan írt. 1957 után az Egyiptomi Mvészeti Alap egyik vezetje le. 1959-ben a Gebelawi gyermekei cím munkája sorozatban jelent meg az Al Ahramban, és komoly vitát szíto. A könyvet Egyiptomban betiltoák, végül egy libanoni kiadó jelentee meg 1967-ben. Nyugdíjba vonulásáig az írásnak szentelte magát. Iszlám szélsségesek 1994-ben merényletet kíséreltek meg ellene, de túlélte. A merénylket 1995-ben kivégezték. Jobb karja a több hétig tartó kórházi kezelés ellenére is részlegesen béna maradt. A merénylet hatásának és az írásnak a kapcsolatát a következképpen foglalta össze: „Mindennap írok, de csak fél órát, mert a kezem nem engedelmeskedik tovább. Nem írok minden nap újat. Az írás számomra terápia. Az orvosom szerint ez jó zikai gyakorlat a kezemnek. Ötleteimet rövid történetekké formálom, ez önfeledt elfoglaltságot ad, másnap visszatérek a történethez. Ha elfogynak az ötleteim, befejezem a történetet, aztán lemásolom, néha többször is lemásolom ugyanazt, nem azért, hogy elmémet emlékeztessem, hanem hogy tornáztassam a kezem.” Írásaiban valóságh karakterek jelennek meg, az utca emberei. Mahfúz sorsukon, helyzetükön keresztül vizsgálja a mai arab világ politikai kérdéseit, Egyiptomi társadalmi és kulturális rossz közérzetét, a lelki válságokat, az elidegenedést és a dekadenciát. Mahfúzt széles körben a huszadik század egyik legfontosabb arab nyelv szerzjének tekintik. Mvészi kinomultság és egyszerség jellemzi. Edward Said azt mondta róla: „Nagib Mahfúz nemcsak Hugo és Dickens, hanem Galsworthy, Mann, Zola és Jules Romains is egy személyben.” Az i közölt novellája a The American University in Cairo Press 1991-ben kiado The Time and the Place cím novelláskötetébl való. (B. M.)

A hosszú távú terv Tegnap éhezés és nyomor, ma jólét! Egy régi ház félmillióért! Iszám alBaqli újjászülete, újjászülete hetvenévesen.

Élvezeel nézte magát a régi tükörben: ids, éhség gyötörte ember, szögletes arc kiálló csontokkal, cserze br, keskeny, lapos homlok, fakó szem, rit65

PoLíSz kás szempillák; bagótól elszínezdö fogak, néhol már hiányoznak, sovány, ráncos nyak. Mi marad az életbl hetven utánra? De most a szerencse ráragyogo, megmámorosítoa, és a mámor nem illan el, sok mindent kell bepótolnia! Iszám al-Baqli, a szegény léht most már Iszám al-Baqli, a milliomos. Barátai így kiáltoak fel: – Halload, mi történt Iszám alBaqlival? – Mi történt azzal a csavargóval? – A házát nemrégiben félmillióét felvásárolta egy nagyvállalat. – Félmillióért!? – Esküszöm a Koránra! A megdöbbent hír úgy terjedt Szakakinin, Qubeisziben és Abbaszjában, mint a hurrikán. A ház a tágas udvarral, az Qustumur utcával szemben volt. Az anyjától örökölte, aki tíz éve halt meg éltes korban, és akit  vi pusztulásba, pedig szerencsétlen asszony makacsul ragaszkodo az élethez. Nem fájt már neki semmi, élete hozzászoktaa, hogy ne fájjon neki semmi. A családnak nem volt semme, leszámítva édesanyja kis nyugdíját és a tett a fejük fele. Ami Iszám al-Baqlit illeti, nem volt sikeres a tanulásban, nem tanult szakmát, és soha nem is dolgozo, egy semmirekell léht volt. Idnként nyert néhány piasztert ostáblán, persze csalással, és ha a barátai vagy a gyermekkori szomszédok hagyták nyerni. Sok rossz tulajdonsága ellenére volt benne valami kellem, valami báj, amitl majdnem szerethet volt, és amitl meg lehete bocsátani hibáit. Nyomora és kilátástalan helyzete mindig is szóbeszéd tárgya volt. 66

Apja a postán dolgozo, a házat a tágas és elhanyagolt udvarral édesanyja örökölte. Iszám al-Baqli jogosan mondhaa volna, hogy jó család gyermeke, de szerencsétlen volt, buta, lusta és rossz modorú. Még az iskolából is kicsapták érte. Gyakorlatilag az egész életét az Isis Caféban töltöe, akár volt már adóssága, akár éppen azt csinált, akár éppen adósságait rendezte a nagylelk barátok segítségével. Othman al-Qulla ügyvédbarátja azt gondolta, hogy odaveszi magához a Hadsereg téri irodájába, de alBaqlinak abszolút munkaundora volt, visszautasítoa. Amikor magára maradt, mert barátai dolgoztak, vagy az ügyeiket intézték, idejét henye álmodozással töltöe. Választási partikon, esküvkön és temetéseken szórakoztaa magát. Egész életében kihasználta kellemét és barátai nagylelkségét, szórakozo, táncolt és dalolt, tréfálkozo és bohóckodo egy tál babért, egy darab édes bászbúszáért, vagy egy kis hasisért. Mégis mindig éhes maradt, frusztrált, és bolond. A Qustumur ház nem ismert más ételt, mint babot, padlizsánt és lencsét. Ami az álmait illeti, titokzatos bankeekrl és szexrl fantáziált. Voltak történetei elváltakról, házas nkrl, de senki sem hi neki, bár senki sem nevezte hazugnak. Azt a történetet viszont elhiék, hogy viszonya van egy tíz évvel idsebb özvegyaszszonnyal, de a lamúrnak hamar vége le, mert kiderült, hogy a n el akarta vetetni magát, meg azt is kikötöe, hogy keressen magának munkát, mert ahogy a mondás tartja, „a tétlen kezek koszosak”.

Világbeszéd Egyik ügye a másik után derült ki, amelyekkel kivívta az emberek nemtetszését. Az egyetlen komolyabb ügye, aminek szomszédja, Mr. Othman al-Qulla is tanúja volt, egy csetepaté volt, amit még a kávézóban is kibeszéltek. – Kihagytál egy jó kis cirkuszt. Egy n, aki olyan kövér, mint egy zsák szén, kiütöe kedves barátunkat, al-Baqlit a saját háza udvarán a megdöbbent anyja és mindenki szeme láára. Addig veszekedtek, míg a szu ájuk tarto, és míg közbe nem lépe az anyja, de akkor új csetepaté kezddö, magával az anyjával. Szomorú tény, hogy a nk megriadtak tle is az utcán, amiért Iszám al-Baqli szíve úgy fájt, mint gyomra az éhségtl. Az anyján kívül nem volt senke, akin kitölthee volna dühét, annak ellenére, hogy az anyja úgy szeree t, ahogy egy anya szeretheti egyetlen át. Ha noszogaa, hogy keressen munkát, vagy szedje össze magát, ráripakodo anyjára: – Miért nem hagyod már i ezt az árnyékvilágot? – Isten bocsásson meg neked! – válaszolta amaz, mosolyogva. – És mit tennél, ha a nyugdíjam már nem lenne? – Eladnám a házat. – Nem adna érte senki többet, mint ötszáz font, amit pár hónap ala elköltenél, és nyomoroghatnál megint. Soha nem volt egy kedves szava sem az anyjához. Barátai inteék, hogy változtasson ezen, megöli az asszonyt az aggódás, a fajdalom és bánat, próbáljon felülemelkedni nyomorúságán. Emlékezteék Isten szavára, és arra, amit a Próféta mondo a szülk tiszteletérl, de reménytelen volt a hit gyö-

kereit elrángatni egy szívbl, amelynek a gazdája éhes. Elkeseredése olyan dolgok felé taszítoa, mint a politikai pártok viaskodása és a fenyeget világháború. Édesanyja lemondo róla, és belenyugodva alávetee magát Isten akaratának. Néha szorongással telve azt mondta: – Miért zetsz tiszteletlenséggel szeretetemért? Erre gúnyosan azt felelte: – A nyomorúság egyik oka, hogy néhány ember a szükségesnél tovább él a világon. Ahogy telt az id, egyre drágább le az élet. Még többet nélkülözzön? Nem. Anyját noszogaa, hogy fogadjon albérlt, akár egy családot is a hálószobájába,  majd a kanapén alszik az asszony szobájában. – Engedjünk a házba idegeneket?! – kiálto fel anyja hitetlenkedve. – Jobb, mintha éhen halnánk! – vágo vissza. Vete egy pillantást az udvarra, a házra és azt motyogta: – Olyan, mint egy focipálya, semmire sem jó. Késbb az ügynök hozo egy diákot, aki kivee a szobát egy fontért. A barátok tréfálkoztak rajta, azt mondták, hogy a Qustumur ház panzió le, és az anyja után elnevezték „Madame al-Baqli”-nak. Nem bánta, hogy nevetnek rajta, azt énekelte, hogy „jönnek napok, mikor az embert megalázzák”. Másokkal ellentétben lámpást te ki légitámadások idején. Soha nem tördö a szirénával, nem hagyta el a helyét, a kávézót, és nem ment az óvó67

PoLíSz helyre. Nem érdekelte a veszély. Miért is érdekelte volna, az élete úgy múlt el, úgy érte el a negyvenes éveit, hogy még soha nem élveze egy rendes ételt vagy egy szép nt. Nem is érdekelte a forradalom. – Úgy néz ki – jegyezte meg ironikusan –, hogy ez a forradalom ellenünk, tulajdonosok ellen irányul. Persze soha életében nem olvaso el egy újságot sem, és csak véletlenszeren halloa a híreket barátaitól. Aztán idsebb le, elmúlt ötven. Édesanyja is egyre öregebb le, törékennyé vált, és kezdte elveszíteni érdekldését a történések iránt, aztán megbetegede, és állapota kritikussá vált. Orvos barátja megvizsgálta, a szívével volt a baj, gyógyszereket és pihenést írt el. A pihenés, az kizárt, és a gyógyszerek sem segíteek. Iszám al-Baqli azon töprenge, mi lesz, ha nem kapnak nyugdíjat. Az anyja óráról órára közelebb került a halálhoz, míg egy reggel holtan találta. Sokáig nézte, miel letakarta az arcát. Érezte, ahogy összegylnek benne egy távoli múlt halvány emlékei, és szarkazmussal állapítoa meg, hogy ez egy különös, szomorú és melankolikus reggel. Azonnal sorra látogaa gazdag barátait, köztük Mr. Nuh-t, az ingatlankereskedt, aki vállalta, hogy megteszi a szükséges intézkedéseket az elhunyt temetésére, és aki óvta attól, hogy eladja a házat, ha nem akar az utcára kerülni. Iszám al-Baqli töprenge, hogy vajon meddig kell csalnia az ostáblán, és meddig kell még bérbe adnia a szobát. Lehet, hogy barátai nagylelksége is véges? 68

Elment a város szélére koldulni, és ez nem csak gyakorlás volt. Egyik nap kövee a másikat, az egyik vezet meghalt, másik került a helyére, majd a „nyito ajtó” politikája jö,  pedig betöltöe a hetvenedik évét. Hetven év kétségbeesés, hetven elpazarolt év! A megélhetés egyre drágább le, és a mérleg nyelve veszélyesen ingo. A koldulás már nem hozo semmit, a barátok nagylelkségének vége szakadt, néhányan közülük meghaltak, mások biztosítoák maguknak a békés öregkort, boldogok voltak, üldögéltek és beszélgeek,  pedig lezuhant a nélkülözés bugyraiba. Micsoda nyomorult, kétségbeese öregember! Aztán egy szép napon életének sötétségét felváltoa a fény, megjelent az ingatlanközvetít, hogy angyali szárnyakkal a mélységekbl egyenesen az égbe repítse. Két barátja, az ügyvéd és az ingatlankeresked összehozta neki az üzletet, és mesés összeget helyeztek letétbe a bankban. Beültek egy olcsó kávézóba az alAzhar utcában, amely díszleteiben igencsak ille a milliomos szerencsétlen megjelenéséhez. Iszám al-Baqli nagyot sóhajto elégedeségében, és meg se szólalt. Ez az els alkalom az életében, hogy teljesen boldog, mégis érezte, hogy hiányzik neki valami, és azt mondta: – De ti keen ne hagyjatok magamra! – Te már nem szorulsz senkire! – mondta nevetve Othman al-Qulla, az ügyvéd. Mr. Nuh így szólt: – Csak a bolondnak kell valaki, aki irányítja minden lépését.

Világbeszéd – Ti keen – felelte al-Baqli hálásan –, ti vagytok a világon a legjobbak, akiket csak ismertem életemben. – De van valami – mondta Mr. Nuh –, amit meg kell tenned, és a dolog nem tr halasztást! Elször is, el kell menned egy törökfürdbe tisztálkodni, hogy láthassák igazi énedet! – De akkor meg nem fognak felismerni a bankban... – Aztán egy hajvágás, majd egy borotválkozás, veszünk egy öltönyt és más holmit, amiben egy tisztességes szállodában sem keltesz gyanút. – A szállodában kell maradnom? – Ha szeretnél?! – mondta az ügyvéd. – Teljes ellátást kapsz, kiszolgálást meg mindent... – Egy lakásnak is megvannak az elnyei – mondta Mr. Nuh. – De mi egy lakás mennyasszony nélkül! – kiálto fel al-Baqli. – Menyasszony? – Miért ne? Nem ez lenne az els, hogy a vlegény hetvenéves! – Ez probléma! – Ne felejtsd el, hogy a vlegény milliomos! – Ez elég ösztönz, ha a mennyaszszony elég gátlástalan... – mondta az ügyvéd nevetve. – Gátlástalan vagy sem, mindegyiknek ugyanaz a vége! – mondta al-Baqli megveten. – Lehet, hogy egy nvel hamarabb koldusbotra jutnál, mint gondolnád! – tee hozzá Nuh. – Egyelre tegyük félre a témát! – mondta az ügyvéd. – A nkérdést nem lehet félretenni – mondta Iszám al-Baqli. – Ez sokkal fontosabb, mint az öltöny. – Rengeteg lehetséged lesz az éjszakai klubokban.

– A szükségem ebben a tekintetben különösen sürgs. Számítok rátok! – De mi már rég elbúcsúztunk a kicsapongó életünktl. – Hogy mehetnék egyedül egy éjszakai bárba? – Akinek pénze van, sosincs egyedül. – Most egy másik találkozóra kell mennünk – mondta Mr. Nuh –, érdemes lenne megfontolni egy befektetést. Bölcs dolog lenne a bevételbl költeni, és nem a tkébl. – Majd meggondolom – tiltakozo al-Baqli –, bár hetvenéves vagyok és nincs örökösöm. – Akkor is! – Minden kezdet nehéz – mondta az ügyvéd. Amikor az este összejöek, Iszám al-Baqlit alig lehete felismerni az új öltönyében. De míg a mocsok eltnt, az öregség összes nyomorúságos jele megmaradt. – Ni csak, ez maga Valentino, a Kába Urára mondom! – mondta az ügyvéd nevetve. Ami Othman al-Qullát illeti, baráti és üzleti kapcsolatban állt a Nílus Hotel vezetjével, kibérelt egy szép szobát al-Baqlinak, aki rögtön meghívta vacsorára mindkét barátját. Iak néhány pohárral vacsora el, majd vacsora után is, és egy másnapi dínomdánomot is tervezgeek. Végül al-Baqli odakísérte ket Mr. Nuh autójához, de  maga nem tért vissza a szállodába. Hívo egy taxit, és a Mohammed Ali utcába vitee magát, egyenesen Egyiptom leghíresebb éermébe. Nem érdekelte, hogy már vacsorázo. Forró húslevest rendelt kenyérdarabkákkal, és f birkafejet. Aztán választo magának édességet – bászimát, kunáfát és bászbúszát, mohó 69

PoLíSz volt, mint akin kitört valami rület. Éjfél el tért vissza a szállodába, részegen és pukkadásig töltö hassal, majdnem hányt. Bezárkózo a szobájába, és hirtelen olyan érzése támadt, mintha valami lassan kúszo volna föl végtagjain. Ruhástól, cipstl az ágyra vetee magát, és a villanyt sem kapcsolta le. Mi az, ami a gyomrába szorult, ami a mellébe, a szívébe nyomakodik? Mi fojtogatja? Arra gondolt, hogy segítséget hív, megkeresi a csengt, vagy a telefont, de képtelen volt megmozdulni. Úgy érezte, hogy keze és lába le van bilincselve, és egy hang sem jö ki a

torkán. Van segítség, van elssegély, de hogy érhetné el? Mi ez a furcsa állapot, ami az ember minden akaratát és képességét megsemmisíti, és cserbenhagyja? Ez lenne a halál, a halál, amit senki sem tud visszaverni, aminek nem lehet ellenállni? Lázas gondolataiban Nuh-t, Othmant, a szerencsét szólongaa, a menyasszonyt, a nt, az álmot. Senki nem válaszolt. De akkor miért történt vele az a csoda? Ennek így nincs értelme! Ennek így semmi értelme, Uram! (Boda Magdolna fordítása)

„…     …” Kortárs román költk Ioan Es. Pop 1958-ban születe a Máramaros megyei Kváralján (V rai). Költ és publicista, a nagybányai egyetem román–angol nyelv és irodalom szakán szerze diplomát 1993-ban. A Ziarul de Duminic (Vasárnapi Újság) fszerkesztje. Els kötete négy rangos díjat kapo. Tizenkét verseskötete jelent meg eddig. Számos kitüntetés birtokosa. Több nyelvre fordítoák. A Romániai Írók Szövetségének tagja.

[mint egy keserves, nagy tengeri madár] mint egy keserves, nagy tengeri madár, lebeg a szerencsétlenség az egyedülállók ohona fölö. oltetului utca 15-ös szám, i csak magunkfajták laknak. i az életet elisszák, és a halálról elfeledkeznek. és sosem lehet tudni ki kit, ki kivel, és mikor, és mire. csak a szél hoz néha füstszagot, és fegyvercsörtét a catalaunumi mezk fell. 70

Világbeszéd amikor feljössz hozzánk barátom, vigyázz: az ajtóban az a tet san-josé fogad. az ohon re, lábaid elé veti magát, és ezt mondja majd: adj bácsikám öt lejt, hogy beengedjelek, a vizet elzárták, az ajtó is zárva, ezek folyton kizárnak, mintha börtönben lennék idekinn. te ne higgy neki, barátom, nincs ahonnan tudjad, tegnap i járt a házmester, kinevezte fnöknek minden szinten,  kormányozza a szobát, ezt az átkozo hajót, mely alól elapadtak a vizek, és i maradt mozdulatlanul, a harmadik emeleten. hát zess neki, barátom,  a kormányos, aki mindig ingadozik, mint hajdanán, amikor a hajó a vizeket szelte. és hallgasd buzgón , ha káromkodik: imádkozik amikor káromkodik. ahogy mindenki más i. te is így fogsz tenni rövidesen. i csak magunkfajták laknak. i az életet elisszák, és a halálról elfeledkeznek. a bnbánat és a hit ritka pillanataiban, éjszaka a fal elvékonyodik, megnyúlik, és felemelkedik mint remeg haloi lepel, melyet egy átszellemült test ölt magára de nem ébred fel senki és reggel újra gyrö ing az ohon, zsebébl csak mi jövünk ki, csak mi, és senki más. i csak magunkfajták laknak. i az életet elisszák és a halálról elfeledkeznek.

csoportkép az asztal körül ülünk vacsora után. gondolatainkba merülve. vagy csak kimerülten. a padlóra esve, nyito ingben – egy rothadt barack – züllö játékosok éjszakája. balról az els – zoli. vörös szakállával öklére támaszkodik. üres pohara feldöntve. szeme elhomályosult. talán csak kimerült. talán magába roskadt. mögöe csak zakóm felhajto gallérja látszik, 71

PoLíSz mint egy csuklya. mindig elfelejtem, hogy már senki sem leselkedik utánam. úgy járok mindig, mintha másvalakibe lennék csomagolva. jobb fell az utolsó – hans. igen . harmincnyolc éves. feje az asztalra ejtve. sok pénze volt. és terezája. harmincnyolc éves. volt egy barátja. a barátja elvie terezát. tereza a hans pénzét. hans feje az asztalon. az asztal billeg. mi is vele. akkoriban 38 éves volt. most 41-es cipt hord. zöld élet és májcirrózis várja az ágyban. közülünk egyedül hansi valósítoa meg önmagát. mitru: egy éve munkanélküli és megére az apostolkodásra. megtelepede  is i, hisz ez mindenki szállodája. valamikor felesége volt és háza, ám mindke odale. középen a keresztes pók ül velünk. mindig magába roskadtan, maga varrta leplében, mint szelíd lángok aurájában. „jön a hajnal, és megint este lesz, mondja, és nem ébred fel senki, hogy eláruljon.” (Balázs F. Aila fordításai)

Ion Murean A Kolozs megyei Borsaújfalun (Vultureni) születe 1955-ben. Költ, publicista, egyetemi tanár. A kolozsvári Babes-Bolyai Egyetem történelem–lozóa szakán szerze diplomát 1981-ben. Az Echinox csoport tagja volt. Szerkesztee a Tribuna folyóiratot, jelenleg a Poesis International szerkesztje és a Verso fszerkesztje. Hét verseskötete és három esszékötete jelent meg. A Romániai Írók Szövetségének tagja.

Alkalmi költemény Csütörtök volt. Lelkem törö csontját Sínpólyában hordtam. Hagytam hogy leszívjanak a gondolatok, Arabella, rád gondoltam. 72

(Mert miután éjszakákat háromnál több üveg vodkából facsarok, olyan szerelemmel szeretlek téged melyre túl büszke nem vagyok!)

Világbeszéd Fájt, amikor az erd fölö lebegni láam a kosarat, és aztán a léggömböt, mely Arabellával nyugat felé haladt.

Lobog ruhád mint vitorla, matróz vagy a fedélzeten, egy tükörben, Arabella, egyre fennebb emelkedel.

Te, ki kedvelted a hímbotot, az orosz katona térdén, a letnt idk kurblához most mégis visszatértél .

Öklömmel ütöem a fákat és te mégis ihagytál. Jó utat, szép Arabella! Bármit mondok, talmi már.

A világ teremtése És volt este. És volt reggel. De ez nagyon régen volt. És csak egyszer.

Vers

Nichita St nescunak

Ahogy telnek a napok, sokasodnak a címek, melyeket el kell felejtenem. Nap nap után kevesebb a ház, ahol tiszteletreméltó emberként fogadnak. Ó, ha én mérnök lennék, ha én orvos lennék, ha én könyvel lennék...! Meginnék még ötven vodkát. (Balázs Boróka fordításai)

Caius Dobrescu Költ, esszéíró és regényíró. 1966-ban születe Brassóban, 1988-ban végze a bukaresti egyetem bölcsészkarán, román–angol szakon. Irodalmi tevékenységét az úgyneveze „80-as” nemzedék híres brassói csoportjának tagjaként kezdte. 1991-ben debütált a Pauza de respira_ie cím antológiában. Mvei: Efebia (versek, 1994); Balamuc sau pionierii spatiului (regény, 1994); Deadeva (versek, 1998); Modernitatea ultima (esszék, 1998); Inamicul impersonal (esszék, 2001); Teza de doctorat (regény, 2007) és Euromorphotikon (verses regény, 2010). Írásait több nyelvre lefordítoák. Magyar nyelvterületen elssorban az Elretolt Helyrség nev csoportosulás tagjai fordítoák. 73

PoLíSz

Veszélyesen élni Vannak dlgk miket soha k n mondanál, hacsak rá n kényszeríted magad. 1xen l ejted, n írod fel, stb. S éppeno lht a legfonto, mint pl mikr a lépcskön jöem a szmtsvdrrl fülig tle, + 1 zöld doboz, miben Pixi cipi voltak - tle az is azzal a céklával, mbl lét fcsrtm - és a kis ujja monlóg o 1 zacskó tle dbzkkal, miket Diana+Irina el akartak dobni – ezk a lányok szülinapi bulira mntk & arra gndltm, h lehet véletlenségbl lvm a másik zacskót, az ajándékosat. S így, ahogy jöem l a lépcsn, ezzel a szeméthalommal a karomon – eloltódhato a villany, mintha tök sötétben mrdtm vlna/ extrém helyzet, mben minden lépés számít. Mivel fejre eshetsz, bármely pillban, minden szeméel 1etmbn. Határhelyzet, mikor úgy kezded érezni az életet, mintha minden lépcsfok beretvaél lenne. Olyan ersség, mey Rra késztet, h bensm 1. ujja nymjn meg 1 gmbt s kapcsolja fel a villanyt. Oáu.

74

Világbeszéd

Ábránd Aól félek, n az vagyok, kinek lNm kelle vóna. Néha úgy érzem, haragszik. Valójában nem tom, mennyire foglalkozik azzal, hogy az anyja sén közös +egyezéssel váltunk el. Körültem bicize, fülig ért a szája, úgy nevete. Néha, mikor találkozunk, megedek: n ismerem fel. Pl: mkr meghízo „tankocskának” szólítoák, pedig balerina akart lenni. Körültem rajzo, kísérte Ngem, megsértdö mikor megkérdte a lánytó honnan vee az eperfagyit és az a micsoda nem válaszolt. Mindenhol o volt, körülve, azon a BMX vagy BWX biciklén, nemtommár, elszédíte - akárhogyis, az anyja vee, én semmire se vagyok képes, 1 csomó vád lebeg a fejem fele. A bicikli okozta nyolcasok 6almasoknak tntek nekem még úgyis hogy  csak elre-hátra tekerte mllm a járdán. Bvítee az agyamban lev üreget, menedzseri szint forradalmat produkált benne, japán paravánokat falak helye segy csomó krea tív pasas hawaimintás ingek ben, rövid nadrágok ban és slápokban, 1ik irodától a másikig ingázva mint valami doktori címekkel megpúpozo kacsák s az enyémnél 80x nagyobb zetésekkel. 75

PoLíSz

Óda a szabad vállalkozáshoz IX Mvészek! Régebb teljes harci díszben, fejeteken furcsa sisakkal, allegórikus szekereket hajtva jelenteek meg elünk, melyeket sárkányok ......, polipok, és fleg azok a szokatlanul rücskös pofájú szürkés delnek húztak – mindez si energiánknak, akaratunknak alárendelt zrzavarát szimbolizálta. Ehhez képest, napjainkban inkább prén, kigúvadt szemekkel, hatalmasra táto szájjal jelentek meg elünk, minden bizonnyal ordítva, mintha csak az imént fogyasztouk volna el aggodalommal fszereze bséges halsalátánkat. Fantáziátok, melyet átsz az „elidegenedés” és átitato a „kulturális manipulálás” megcserélte a fenti allegóriát. Íme, milyen értelemben: olyan, mintha mindannyiunkat hámba fognátok és az egész csapat szörnyet, ........t, a szélhámos pofájú delneket a szekérben vinnétek. Ó, ha legalább azokat a szimpatikus sisakokat meghagytátok volna! Jelentse ez azt, amit ti szeretnétek, hogy jelentsen: hogy a ti híres kakapipitutulilizmumusosototok felfordítoa a világot? Vagy jelentse inkább azt, hogy mára tisztára bolondokká váltatok a képzeler teljes hiányában?

76

Világbeszéd

Óda a szabad vállalkozáshoz VIII. A kasszánál a bukszájában lev bankjegyeit számoló ember – olyan, mintha könyvet olvasna. Egy kicsi, törékeny könyvet. Átlapozo bankók. Gondolkodásra késztet. Lehet, hogy létezik egy olyan szerkezet, magának az anyagnak szövete, amely – ha egy bizonyos szögbl nézed – olyan, mint rétegek egymásra rakodása, látszólag egységes, de amely, ha megérinted, épp úgy át- és szétlapozható, mint egy halom bankjegy nyito széle. A szellem szabadságának ugyanaz az érzése, amelyet a pénztárcádból elve bankjegyek átlapozásakor érzel. A világ megismerésnek egyik fajtája, a köteg maga a tapasztalatok, energiák összesrsödése. A radikálisok nyilván azt mondanák, hogy szilárd lapokról van szó, nem anyagról, hanem az anyag megkövesede ürülékérl. Vagyis valami végs, valami, amin túl nincs fejldés, a kudarcok szintézise. És igazából elég, ha ujjaddal közelíted a köteget és végighúzod a bankjegyek szélein, hogy kinyissad egy pillanatra, észrevenni a

77

PoLíSz közéjük bepréseldö levegt, sokszoros lakásokat – nem feltétlenül egy revolver forgójának a lyukjai, sem azok a kis orvosságosdobozkák, amelyekbe napi gyógyszered adagolod – nem –, hanem él és nom terek, amelyek egy- vagy másfajta értelem felé lüktetnek.

Emilian Galaicu-Pun Emilian Galaicu-P un (1964–) moldáviai születés kortárs román költ, író és fordító. Ötödik verseskötetében, a Yin time-ban standard posztmodern eljárásokat (kollázs, egyes elavult technikák kigurázása) alkalmaz. Mivel e választo képlet egyáltalán nem újszer, GalaicuP un akár tradicionalistának is nevezhet. Olyan hagyományos költ, akinek vallásos, lozóai és más kulturális ismereteit verseiben látjuk viszont. Gondolatai szabad versekben öltenek formát, melyekben a lényeg nem annyira a szó irodalmiasságán, hanem inkább annak eredeti jelentésén van. Mégis mindezt oly módon tálalja, hogy az Ravel Bolerójáéhoz hasonló zeneiséget ad a kötetnek. Galaicu-P un mve egyaránt mutat rokonságot a román irodalom utóbbi két évtizedét meghatározó „80-as” nemzedék mveivel (címszavakban: „az elefántcsonoronyból az utcára leszálló irodalom”, „a hétköznapok poétikája”) és „90-es” nemzedék írásaival (egyfajta kés-avantgárd, amely a nyelv detabuizálására, s akár vulgaritásának felszabadítására épít). Mveinek érdekessége, hogy a tabuktól való megszabadulás melle megtartja a líraiságra való törekvést, mi több, egyfajta új líraiságot épít fel. Látszólag szakít az apollói hagyománynyal, de az elméleti kelentések nonkonformizmusa és a mégis kiirthatatlan líraisága közö állandó feszültség vibrál – talán ez adja költészetének eredetiségét. Egyszerre van benne mveiben egyfajta bohóci kivagyiság és a tragédia pátosza, az Übü királyi „szahar” és a verlaine-i érzékenység – a profán és a szent.

csak hogy tudjátok, mi az á(b)ram1: én vagyok ki beledugja két ujját a dugaljba és az áramkörön keresztül kinyújtom kezem az éjszakába kitapogatva a lelkiállapotokat, l’état d’âme de a szociális állapotot is – hogy tudjam, mi az á(b)ram – egyégs megvilágítású házakba lépek be az is hasas plafonról lógva alá mint egy nemsokára elvetélt kusz belépek fényárban úszó termekbe mert kiégnek a biztosítékaim olyan helyiségekbe ahol sosem oltják el a villanyt és nem is 78

Világbeszéd szabad arcodra húzni a paplant a fény szemedbe kifacsartan mint a citrom belépek a fényorgonába mindenü jelenlev fürdszobákba ahol kagylón elcsábíto lányok gyzik le a gyerekcsinálás émelygését – csak hogy tudjam, mi az á(b)ram: én vagyok az aki most két ujjat dug a villanyhálózatra kapcsolt dugaljba kitapogatom ismereteimet: ez s ez gyakrabban nyitja ki a htt mint a tévét az s az hallgatja (még rádióhoz szorosan hozzátapaszto fülét is érzem) „a hangokat...” egy reklám ala két atal csókolózik a villamosszékben savonarola vergdik áramütöen lámpafényben öreg szülk szeretik egymást míg csemetéik a szomszédos szobában pornólmet nézve tanulják az angolt „i love you!” mondják a hangszórók s a pillanatban mikor késn, szálakba összegabalyodva megtalálom pont  eloltja a lámpát és így ujjaimra ütve egy sötétség öntövas-virgáccsal elvonul aludni csak hogy tudjátok, mi az á(b)ram: én vagyok az aki két ujjat dug bele a dugaljba és elérek egész a méhéig – Magna Mater Energia mintha áramütésen keresztül szeretkeznék („nagyon nehéz az elektromos fénynek házastársa lenni!”) fényes szke hercegeket nemzve a születés elektromos kisülés lesz a halál „fényt! még több fényt!” rövidzárlata csak hogy tudjátok, mi az á(b)ram: én vagyok az ki akarom mint egy hím kenguru úgy birtokoljam a dugaljt mindkét péniszemmel! és éjszaka: egyedül ablakra kifeszíte pokrócként lógva szemtl szembe a fehér fallal a rádióban elrendelik a villanyoltást és leszáll mint egy ostromállapot azzal a szembekötö (jelszavas) fekete pántlikával: „szvet v oknye pomoscs vragu!”2 az ezer és egy(etlen) éjszaka amikor te nem vagy enyém de – hogy tudjam, mi az á(b)ram – legalább hagyd égve a lámpát, elektra

79

PoLíSz

„ha úgy adódna, hogy szeretimet fejtlfejig összevarrjam, húsuk fehér ösvényén megszabadulhaam volna a gulágból”, suogtam egy téli éjszakán a fülébe, moszkvában – hogy bátorságot merítsek! – a csupasz transzcendensnek (persze, világi neve is volt, de az ágyban szereem ekképp hívni). a természet átlátszóságot és szexet kívánt – mindkenek egyszerre volt tulajdonában anélkül is, hogy kö volna a paplan alól. csaanós válasza azonmód érkeze: „ha úgy adódna, hogy szeretimet fejtl-fejig összebogozzam, az így keletkeze mágneses mez elegend lenne egy gulág körbekerítéséhez”. csupán irodalmat csináltunk. olvasmányainktól szabad szabaddá teük magunkat. szolzsenyicin, salamov, razgon stb. kalligrakus testét simogaam mintha egy alárendeltekbe és mellérendelkbe keéágazo szöveget követnék: „olyannak tnt mintha egy életen keresztül hurcolta volna ki – saját árnyéka hordágyán – a harcmezkön elese férakat, amibl kifolyólag mindig egy nyelvtani idvel en retard volt, minségivé nem megfelelen változtatva”. a „moszkovszke novosztyi”-t sorok közö olvastam: a meztelen király az igazságra éhez gyerekek száját földdel tömte be. tbiliszi, baku, jereván. „gyerekem lesz, de ne aggódj”, mondta egy nap. „gyerekünk”. próbáltam xírozni. látható terhességével egy idben jelentek meg szövegeimben a zárójelek. a stílus úgy születe mint az idzónákban kinyito féreserny fekete lyukjának s egy varrógépnek egyáltalán nem kockázatos találkozása egy mtasztalon ám a nap ökrei meg voltak már írva... mikor egyszer te kerültél utamba, peresztrojka, te!... a többi irodalom. a kivégzésre váró „nép ellenségei”által teleírt fogda falai – a fénykép bejárta a világot – irodalom: fent az els sorok mindegyike az „élet egy történelmét” adta vissza, DNS-lánchoz hasonlóan, sztálinnak nem volt türelme. egyszer kelentések következtek „mondat-ember” típusúak míg egy méterrel lejjebb valaki csak a nevét karcolta be. könyörgésben említe nevek listája, amelyet a padlótól három ujjnyira csak kezdbetk követnek. és senki soha semmilyen okkal nem hágta át ama kontextus íratlan szabályát! (mind ez id ala megtanulták a stílusról szóló leckét, minek következtében aláírom én is falrkaként: g.- p. em.)

80

Világbeszéd

Besszarábiai futás Feladat: „mennyi erm van még? egyesíthetnék egy moldovait egy besszárabiaival mint egy bivalyt a tehénnel? vagy fejszével válasszam szét ket mint két összeragadt kutyát?” Angela Marinescu: A vörös költemény

a lábunkra ragadt földdel, a talpunkra ragadt, (minden fához hozzádörzsölt) agyagkönyve(in)kkel, mikor egyik cipfznk vagy a másik, mikor a dnyeszter, mikor a prut oldódo el, mi.... allegro. az isten pedálja nyomja a gázt és csak néha-néha a féket. egész lelkünket belepumpálja egy transzszibéria(i) fgázvezeték csöveibe melyen (ugyanaól?) a pedáltól éjjel-nappal pumpálva a pohod na szibir-be elment tízezer személy utolsó lehelete hazatér pislákolni a háromszoros/négyszeres aragáz-szemekben, megmelegítve (a mi) mindennapjainkat (és ne vigy...) menekült legyen az én nevem. így segítsen engem a jóisten. a tatároktól megszabadultam a törököktl megszabadultam de a pusztába járkálástól hogy szabaduljak mikor a szaladás végén pont az én nevemben találom. bejenaru3. bezane... presto: maga a kebe vágo szaladás mint mikor egyszerre két golyó jön ki a vadászpuskából maga a kebe vágo mez melyre elterül a kebe vágo szaladás maga kebe vágva maga a test a folyónak két oldalán a vízfolyással megegyez és ellenkez irányban szaladva mikor a dnyeszter mikor a prut kitárulkozik nekem

maga a kebe vágo szaladás mint mikor egyszerre két golyó jön ki a vadászpuskából maga a kebe vágo mez melyre elterül a kebe vágo szaladás maga kebe vágva maga a test a folyónak két oldalán a vízfolyással megegyez és ellenkez irányban szaladva mikor a dnyeszter mikor a prut kitárulkozik nekem ünnepélyesen 81

PoLíSz ne igézzél posztmodernista módon nem akarom szégyenls vagyok. üdvös (légy) Máriának kilenc hercege volt s egy hétfi napon megkeresztelte ket s egy másikon megszámlálta ket s kilencbl nyolc maradt nyolcból hét hétbl s (a többi) egybl egy se – úgy maradjon az egész nép ki nem ismeri az írást. egy tintával teli országocskában milyen tintád van a te országocskádban? piros! az úr tintával írja a haloakat és pirosassal az élket. a keleti apácák elindulának nyugat felé mentek mindegyikük fején hordozta az agyas batyucskáját. csoportok csoportok. brain-chain. találd ki, melyikben vagyok ezel harminchárom (fordulatszám) év el? születésemtl fogva futok. mióta anyám a haza ölébe csinált. piros ruhájának a sarló és a kalapács volt a monogramja. a sarlótól megszabadultam a kalapácstól megszabadultam de a felemelt szoknyaaljak lilájától „kapd be!” hogy szabaduljak?!... a lábra ragadt földdel a (mi) agyagkönyve(in)kkel s szalmás talpunkkal mikor egyik cipfz mikor másik mikor dnyeszter mikor prut oldódo el nekünk. csernozjommal kenegeem be cipimet. most (sylvia után harminchárom évvel) tényleg fel tudnék kiáltani: anya-haza! fekete cip melyben lábként éltem betaníatva hogy idegen nyelven tartsam a ritmust. s azt se tudom megmondani melyik lábon van. de hogy ne jöjjek ki a ritmusból suogom magamnak a dnyeszteri! a pruti!

lázmér a hónaljban: mintha a (feltételeze) bels tükröknek végeznék eleven ezüstátömlesztést. láz, 39,2 fokos. testem egyik oldaláról a másikra forog mint egy kaleidoszkóp mely a piros (parázs) üvegcséket a hidegrázás smaragd üvegecséjére váltja át egy mozgással. és fordítva. s miközben megy fel a lázam, két dermedt láb bújik ki a paplan alól két párhuzamos egyenes mint a villamossínek melyek a központi temethöz visznek (pontosabban, viek), ahol csupasz talpakkal imbolyog a sötétben agyagcipit keresve, az els pillanatban felhúzta valaki, s nem találva futás a paplan alá. hidegrázás. az újra megtalált ohon melege az afrikai kirándulás után – nem, nem a gallyak, az én 82

Világbeszéd ízületeim paognak – ahonnan kevés hiányzo hogy csontra fogyva jöjjek haza fajtánk utolsó (fehér) zászlajaként. sötétedik. te. a pupillához szorosan hozzáragadt szemöldök alá bújtam be egész lényemmel a mennyei kaleidoszkópot gyeltem a repülgép ablakából. egy mozdulat és az északi félteke égboltja felfordul. „vigyázat, meg ne moccintsd!”, a lányom az ki ágyba hozza egy tükrökkel teli tubusban isten nyolcsarkú csillagát. „mutasd meg anyának”. a ruhásszekrény retró tükre – álom talán? - megjeleníti. némalm. körhintával. gesztikuláció-szilánk gurák. anya s lánya. a másik végénél. „mi látszik?” „tedd ezeket hozzá”. az ékszeresdoboz (nagyja hamisítvány) áthalad a kaleidoszkópon. ezüst szimmetria aranyló méhlépek vízcsobogás gyémánt csillogása. egy ilyen nap után ert ad hogy (meg)lásd la vie en rose-t. pihentet egy álom? rémálom? utazás után hunyd be szemed ágyadban és mondd: „elalszom”. elalszom a lázmérvel a hónom ala. még hallom, miel belépnék az alagútba, hangját ahogy magánhangzóit tekergeti – A noir E blanc I... a (feltételeze) végénél. „miért ne írnál valamit a kaleidoszkópról?” (Kosztándi Tímea-Ildikó fordításai) J:

2 3

Lefordíthatatlan szójáték: a  la curent jelentése napirenden lenni, ugyanakkor a curent egyben áramot is jelent. Fény az ablakban – segítség az ellenségnek! (orosz) Bejenaru: gyakori családnév, jelentése: vándorló, menekült

Vasárnap délután (részlet)

1

83

PoLíSz

Fazekas István

Ének anyámnak Fázik a fájás édesanyámban, szemüregében de sok halál van, szemüregében de sok halál van.

Vigasza voltam, álma szívének, amikor ölelt, ölelt az ének, amikor ölelt, ölelt az ének.

Ezért is leem énekes árva, szívemben tle izzik a máglya, szívemben tle izzik a máglya.

A vezeklés balladája A szégyen fájdalma fojtogat, A szenvedés büntetése. Könnyekben talál az alkonyat, Versem szavak tüntetése. Fáj egy harang üdvözlése, Fáj egy dal, egy nevetés bennem. Ez Krisztus kitüntetése. Istenem, mért hagytál el engem? zö a gyönyör, mely fosztogat, A rontás volt tündöklése. Eljátszoam iúságomat, Kelle a nk ölelése,

Ám htlenség trdöfése Mia csaknem a sírba estem: Kész vagyok a vezeklésre. Istenem, mért hagytál el engem? Hervadásomból is csók fakad Megértem a büntetésre, S hogy a szépség bennem áhítat: Az ég kegyelemdöfése. Nem várok az üdvösségre, Mert keresztem vállamra veem. Élet-Halál Fényessége, Istenem, mért hagytál el engem?

Ajánlás: Az irgalmak vágya átitat, A Golgotán letérdepeltem, Ellenem sorsom a vádirat: Istenem, mért hagytál el engem?

84

Merített szavak

A föltámadt szerelem Szép vagy. Szebb, mint régen! Fényl kedvesem újra! Csordul a mézes csók szépmivü ajkaidon. Napnyugtáig igézi szemem szemed ördögi lángját. Asszonyi vágytól égsz. Átfonsz, mint a halál.

P. Papp Zoltán

Vonzalom Vízkörlevélben hív a távoli tenger, bvöskék röppenés gondz szárnyakon, a tavaszi szelek útjain, a nyílt vízre, megpihenni duzzadt vitorlák ölén.

Bodrozódó kedvvel, tarajos hullámokba öltözik, partfalon tapsol, sziklákon sistereg, mélyben morajlik értem, érzem, bízvást megérzem.

Most csak az es simítja arcom, s a Lánchídról látom a Dunát, de megborzongok, hisz’ vízillatú üzenet érkeze. Nyugtalan, már rég láto.

Még hóbogáncsos tél altatja hajóm, de érzékeimbl zuhatagként tör el a várakozás öröme, újra találkozni egy magzatkori ölelést rz baráal.

Színes teknben Húzd föl a rednyt, hadd essen be az este. Kék fénycsíkok folynak, rojtos szürkeség vibrál. Alkalmi ágy, htlen szeret, megvetve.

Meztelenedik az öröm, a hideg csillagok távodnak egymástól, csak a leghosszabb álom közeleg, a félelmek színekre bomlanak.

A nap lubickol, tisztálkodik az éj fekete levében. Fekete – mondjuk, pedig az igazit még egyikünk sem láa.

85

PoLíSz

Szarka István

STN

Szeretve gylöld

Csobánka, szentkút, lombrés, István-nap, béke-béke. Költnk, mi kéne még, he? Hisz’ elgondolhatod: a Völgy Gé-húrozása föl mint neszel reád, föl-föl mint lendítgeti otromba, ny vonódat! (A gordon? Pángea-ffolyam az, mélyvörös basszusában ére korába lép az élet, benned magára ismer, s szerelmes csellók ligete szól már, és hegedk az égbl.)

Czeke Andrástól, mindenkinek sdunavölgyi nyárban ezerév pillanata, alkonyulnakhajnallanak a jurták, te tzbe-vízbecsillagba-néz, velünk van, aki voltál, akivé leszel – magadra: rám gyelj, te magyar s egyéb hív-hitetlen, rz-haladó, ki eljutoál közénk e táborig, emelj-emelkedj, föl, az egészbe – szeretve gylöld velem, ami embertelen.

(Csobánka, István-nap) (Táborhely, 2009. 08. 20.)

Novák Imre

Jonatán A fért Jánosnak hívták, de többnyire Jonatánnak szólítoák. Volt ebben kedveskedés is, de inkább élceldést takart a beceneve. Nem is szeree, csúfolódónak érezte. Jobban ese neki, ha Jánosnak, Jancsinak hívták. Egy pesti könyvesboltban dolgozo a nyolcvanas években, és szinte minden könyvrl órákig tudo mesélni. Egészen kivételes volt a tájékozosága. Hoszszú percekig tudo beszélni egy-egy kötetrl. Fleg a földrajzi és a történelmi mvek álltak közel hozzá, de különleges érzéke volt a zene és a képzmvészet iránt is. Enciklopédikus alapossággal olvaso. Rögtön tudo idézni adatokat, történeti eseményeket, ha társaságban, beszélgetések, esetenként politizálások során szóba került egy ország. Lengyelország, Chile egyaránt ismers vidék volt számára, st még azt is tudta, hol van Belize, milyen a zászlaja, államformája, történelme. Könnyedén felidéze a könyvekbl képeket akár Varsóról, akár New Yorkról. Úgy beszélt a képek alapján egy-egy városról, mintha örökké o élt volna. A Jonatán nevet egy újságíró ragasztoa rá kerek, rózsaszín arca mia. Egy atal lánnyal, Trockener Katival járt be hozzá a boltba. A lány tetsze Jonatán86

Merített szavak nak is, de hol egy rádiós ú, hol az újságíró elzte meg t a lánynál. Egyszer járt is Trockener Katiéknál. A házban sílécek, kerékpárok sorakoztak a földszinten, az emeleten hegyi fotók, különböz ajándéktárgyak álltak a polcokon. Az anyja elször összetévesztee Kati egyik ismersével, egy testnevel tanárral, aki marihuána terjesztés mia börtönben ült, de miután kiderült, hogy  szolid élet könyvárus, nem gyzö az asszony bocsánatot kérni a tévedés mia. Rengeteg nomsággal kínálta Jonatánt engesztelésül. Jonatán mióta az eszét tudta, mindig arra vágyo, hogy az anyjával éljen, bár nagyszüleit – akik gyerekkorában nevelték – szeree. Tolmács anyja, miután sokat utazo, nem tudo naponta gondoskodni róla, és ezért a szüleihez adta. Esténként pap nagybátyjával azért imádkozo, hogy anyja ne csak látogatóba jöjjön hozzájuk, ne csak városnézésre vigye Pestre a néhány napos iskolai szünetekben. A nagyszülknél biztonság vee körül, amibl csak a boldogság hiányzo. Ha valami nem sikerült neki, eszébe juto, biztos ezért nem kell az édesanyjának, mert ügyetlen, tehetségtelen, nem lehet t szeretni. Anyja gyakran jö hozzájuk. Mindig csinos volt, jó szagú. Emelle hiú teremtés is. Arra volt a legbüszkébb, hogy neki soha nem kelle melltartót hordania. Anyja kicsit sem marcangolta magát, hogy a gyereke a szüleinél él. Úgy volt vele,  is o n fel, akkor a kisúnak is jobb helye van o, mint egy nevelintézetben. Nem aggódo érte. Jonatán gyelte a világ eseményeit, tájékozo volt a politikában is. Szemléld és kritikus alkat volt. Irigyelte azokat, akik szomorkodás nélkül képesek megérteni a világ dolgait, magát a létezést. Az volt a f baja, hogy nem élünk az érzéki és a szellemi gyönyörök országában, nem ejt rabul minket a város az épületeivel, és nem sétálnak megszálloak az utcán. Ezért inkább távolabbra néze. Izgalomban tartoa a dél-afrikai Bernard professzor, aki a szívátültetejeinek napjait számoltaa mtétei után a világgal. Aztán csodálta Antonioni teniszezit a Nagyítás cím lmben, meg a Bolíviában megölt Che Guevarát. Jonatán apja ritkán bukkant fel az életében. Zenetanár volt Amsterdamban. 1956-ban ment el. Kint kétszer is megnsült, így több testvér is tartozo a családhoz, akikkel megajándékozta Jonatánt, ha már anyagilag kevésbé tördö vele. A szabad szellemi mvészetek mvelése melle neki sem futoa pénzszerzésre. Az apja csak kétszer látogato haza, akkor is csak ígérgee, hogy meghívja t Hollandiába. Szülei távoli ismersként szerepeltek életében. Apjára idnként úgy tekintet, mint aki valójában nem is létezik, igazából nem is ismerte. Még az igazat is csak késbb árulták el neki. Sokáig úgy tudta, hogy neves zongorista volt a pesti éjszakában, csak atalon meghalt. Késbb mondták meg neki, hogy külföldön él, mert az 56-os ntüntetés szervezése után nem érezte magát biztonságban ihon. Anyja iránt inkább vágyakozást érze, de jobbára csak rossz érzései voltak vele szemben. Úgy gondolta, hogy a meleg tejet is azért utálja, mert az anyja nem tördö vele. Bénultsága háerében anyját láa állni, és úgy gondolta, miaa nem születe meg benne a felszabadult nevetés. Az éreségi után költözö az anyjához Pestre, aki akkor már a sok albérletben töltö év után egy tanácsi lakásban lako. A zikai közelség azonban lelkileg 87

PoLíSz nem hozta közelebb ket egymáshoz. Mint jó lakótársak éltek. Magázta anyját továbbra is. Ha teheék, esténként együ vacsoráztak, de Jonatán sokat volt egyedül. A világ dolgai melle az emberi sorsok eltitkolnivaló részletei érdekelték leginkább. Szeree a lélekbe markoló történeteket és a vérlázító disznóságokat. Mindnyájunk bnösségét emlegee megért módon, ha htlenség, árulás vagy gyávaság került szóba, és  volt az els, aki feloldozta a vétkest, de igazi megbocsátást senki nem kapo tle. Templomba a csendért járt. Nem Istent kereste, a hvös nyugalom vonzoa. A meghi hangulat vigasztaló érzése kelle neki, nem a feloldozás igénye. Nem imádkozo. Kicsit szentségtörésnek is tartoa ücsörgéseit a kényelmetlen padokon, mert számára nem tündökölt fel égi jel, és nem ejtee rabul intuitív tudás a természetfölöi megértéséhez és felismeréséhez. Ez csak úgy családilag tartozo hozzá, és hitetlensége nyomasztoa is. Irigyelte azokat, akik hisznek Jézusban, Mantrában, Buddhában, vagy akár Kennedyben vagy Zimmermannban. Szenvedélyes teázó volt. Mindig hordo magánál teafüvet, mert csak a maga által készíte illatos fzeteket szeree. Egy japán tudós tanulmánya keltee fel az érdekldését a különféle teák iránt, mert azt olvasta nála, hogy a teázást befolyásolják az évszakok és a napszakok is, és nem mindegy, mikor mit iszunk. Jonatán, aki addig csak a grúz teát ismerte, egyik napról a másikra hihetetlenül igényes le. Telente csak zöld teát ivo a tápértéke mia, a többi évszakban reggelenként jázmint, mert az serkentleg hat, este pedig levendulát vagy citromf teát, nyugtató volta mia. Szokásának rabja le, és más dologban is az állandóságot kereste. Vonzódo a rendhez és a szerveze élethez. Ahogy teltek az évek, úgy le egyre biztosabb abban, hogy helyes, ha befolyásolják, terelik az embereket. Nem szívesen volt egyedül, a magányos éjszakáktól tarto. Ilyenkor elfogta a bizonytalanság, az emberektl való félelem. Talán önzés vezee, nem tudta pontosan az okát, de ilyenkor nem az emberi lélek szerint gondolkodo. Úgy érezte, démonjai támadnak, a világ láthatatlan fele életre kel, és  benne él. Egyik legborzasztóbb álma az volt, hogy láa magát egy idegen város utcáján csavarogni. Esni kezde az es, sötét le, villámlo is, ekkor az út szélén a fekete sárban egy babát talált nejlonzacskóban, egy madártetem melle. Nem nyúlt hozzá. Baljós izgalommal tekinte minden nap elé, ami a megszoko életritmusából kibillentheti. Minden változás edtséggel töltöe el. Olyan vasutasra hasonlíto, aki a megszoko járatokat indítoa, s már a srítés is bn volt a szemében. A bizonytalanság a rendetlenséget is jelentee számára, amit pedig a világ bajai legfbb forrásának tarto. Jonatán rengeteg ismerst szerze a munkája közben, a vásárlók szívesen jöttek vissza hozzá, tudása lenygözte ket; akadt olyan is, aki csak a beszélgetés kedvéért járt be hozzá. Az sem zavart senkit, ha ismételte önmagát. Megért lélek lévén, minden bajbajuto, elkeserede találhato nála vigaszt, bátorító szót, testre szabo választ. Csak azt nem bírta, ha valaki t bírálta. Ez nem szerepelt a menetrendjében. 88

Merített szavak Különösen jó viszonyba került egy egyetemista úval, aki közel lako hozzá, és gyakran mentek haza együ. Késbb moziba, koncertekre és kirándulni is együ jártak. Nem hiányzo belle sem az ábrándozás. Érdekldö a természeti törvények iránt is, szeree vizsgálgatni a növények és az állatok életjelenségeit. Izgaa, mi a különbség a tiszavirág és a tekns idfogalma közö. Alkalmanként a világ eseményeire is úgy tekintet, mint egy biológus. Nem volt olyan séta vagy kirándulás, hogy ne talált volna valamilyen érdekes bogarat, növényt, vagy ne te volna róluk valamilyen felfedezést. Aztán el-elmaradozo a srác, az a hír járta róla, hogy nagyon iszik, egészen eltorzult már az arca. „Olyan, mint egy varangyos béka” – mondta róla egyszer egy rádiós szerkeszt, aki korábban egy általános iskolába járt vele, és ismersöktl hallo a úról. Jonatán komolyan aggódo alkoholizmusa mia. Ez a ú egy nap mérget ivo. Öngyilkossága meglepetésként érte, még akkor is, ha jócskán akadtak nyomo napjai. Gyakran vee le a lábáról a depresszió, ilyenkor még az ágyából sem volt hajlandó felkelni. Jonatánt megviselte a ú halála, még évek múltán is bele-belesze t történeteibe. Leginkább az ragadt meg az emlékezetében, hogy a ú egyszer azt mondta: „unja, hogy reggelente a tükörképe bámul a pofájába.” Jonatán iskolai pályafutása kudarcok sorozata volt. Az éreségiig nem voltak gondjai. Csendes gyerek volt, különösebb igyekezet nélkül is jó tanuló. A bajok csak ezután következtek. Elször közgazdásznak tanult, de a vizsgákkal nem boldogult. Két küzdelmes év után áért magyar–könyvtár szakra, de a lámpaláz ide is elkísérte. A hivatalos formaságok, a vizsgabizoság, az öltöny és a fehér ing nyakkendvel, a szertartásos feleltetés úgy lebénítoa, hogy inkább bejelentee a kérdez tanárnak, hogy felkészületlen, és nem szeretne vizsgázni. Már a nevetségességig juto a pótvizsgákkal és a halogatásokkal, bár mindig talált kibúvót, amit ismersei el is fogadtak mentségnek, de indoknak nem. Nem mindenki nézte megérten halasztásait, sokakat fárasztoak a kudarc elfedésére sz hosszú meséi.  pedig abban bízo, hogy elismerik a tökéletességre való törekvését, hogy neki nem kell a gyenge eredmény. Így hát maradt a könyvesboltban, ahol kedvére válogathato az olvasmányok közö. Azt olvaso, amit akart. Ebben állt az  szabadsága. Munkáját imádta, megrült volna, ha egy hivatalban, egy íróasztal mögö kellene ülnie naphosszat. Jonatán viselkedése nem volt ismeretlen a családja el. Egy Ausztráliában él nagybátyjához hasonlítoák, aki – az elmondások szerint – kísértetiesen olyan volt, mint . Még külsre is. Kerek arca, tompa orra, kicsit elálló fülei rá emlékezteek. Bár soha nem találkoztak, még csak nem is leveleztek, de Jonatán a mendemondák alapján gyakran beszélt róla, és  is úgy tartoa, ez a nagybácsi a legközelebbi rokona, legalábbis lelkileg. A legközelebbi rokonnak beállíto ausztrál nagybácsi fura, zárkózo ember volt. Öregkorára szinte mindenre fütyült. Ha magyarországi látogatói érkeztek, akkor sem érdekldö családja fell. Reggeltl estig olvaso, fleg Márait és Faludyt szeree. Állítólag az utóbbival együ ült Recsken, és innen a vonzalom. Azt beszélték róla, hogy rossz házasságban él, és a könyvek melle csak a 89

PoLíSz horgászat és az ital érdekli. A nk inkább csak fejfájást jelenteek számára, mint szenvedélyes boldogságot. Sokan csodálkoztak azon, miért él róla a családban az a legenda, hogy  volt az utolsó polihisztor, hiszen nem adta semmi jelét, hogy érdekldne a tudományok iránt, amelyeknek állítólag tehetséges kutatója és mvelje volt az ötvenes évek eleji Magyarországon. A nyelv lozóai problémái izgaák, az absztrakció és a valóság viszonyait vizsgálta. F kérdése az volt, hogy mitl ember az ember, mi magyarázza teeit. Jonatán még a nagyszüleinél talált egy fényképet a nagybácsiról, amin merengve néz, akár egy költ.  is ilyen távolba mered arcot vágo, tágra nyito szemmel, ha fényképezték. Azon a délutánon, amelyet most felidézünk, Jonatán könnyed vízparti bulizásra ment, és egész id ala nevete. Különösen jó kedve volt. A társaság régi ismersökbl, barátokból állt, és történeteket idézgeek. Mozgalmas életet élt majdnem mindegyikük. Emlékek, kalandok lógtak egymáson. Közös focik, bulik, szerelmek elevenedtek meg a pálinkagzös, sörös, boros délutánon. A társaság székhelye a belvárosi Frega söröz volt, ahol esténként a zsúfolt pincehelyiségben a legkülönfélébb alakok gyltek össze néhány italra. Akadt o nvérke, aki késbb forvosné le, de megfordult egyetemi oktató, ügyvéd, tanár, mérnök, fest, író, költn, vívó és sok – egzisztenciát keres – csinos lány is. Közös volt a gondolkodásukban az elégedetlenség a kádári gulyáskommunizmussal. A világ fonákságainak elemzése volt a f témájuk a szerelem és az utazás melle. Nagyrészt ez a társaság jö a Balatonra egy-két alkalmi meghívo vendéggel. Az egyik sarokban egy tévérendez rekedt hangon az összefonódások országáról meditált, hogy nem véletlenül játsszák a lmek és színdarabok fszerepeit az írók és rendezk feleségei, barátni. Illusztrációt is a barátjától kért az újságszerkeszt a lapjába. „I csak eljogokkal lehetsz sikeres” – mondta lehangoltan, majd hozzátee,  is így cselekszik. Mellee új barátnje, egy dunaföldvári, kíváncsi tekintet jogászlány minden szaván nagyokat kacago. Látszo, hogy már eléggé belegabalyodtak egymásba. Jonatán csak azt nem értee, miért kell a mvész úrnak mindig egyik ismerse szerelmét elcsábítania, miért nem tud egyszer botrány nélkül szerelmes lenni. Jonatán frissíthee ismereteit a párkapcsolatok kusza világában, miközben a jogászlányon többször megakadt a szeme. Olyan lány volt, akin a semmi papjai csillapíthatják szerelmi éhségüket. Így hát jó helyen volt. Látszo rajta, hogy rendszeresen tornázik, és ha ideje engedi, ohon, a tükör el órákig diszkódalokra táncol. Nem volt szép, de vonzoák Jonatánt a lány nom vonásai, mozdulatai. Az sem zavarta a jogászlány bámulásában, hogy közben Paulával, gyerekkori osztálytársával beszélgete, aki várandós kismama volt – néhány héel a szülés el. Csak arra le gyelmes, hogy Paula rágyújt, és vörösbort iszik narancslével, de leginkább akkor lepdö meg, mikor Paula elmondta, nem biztos abban, ki a gyerek apja. „Talán Sándor vagy István?” – mondta tépeldve, mert megbízo Jonatán diszkréciójában. Arrébb egy Edit nev lány, aki egy Magyarországon tanuló dél-amerikai úval érkeze, arról beszélt, hogy napok óta nem találja a lakásában a hörcsögét. Hiába nézte át az összes zugot, hiába te ennivalót a lakás különféle helyeire, 90

Merített szavak az állat szrén-szálán eltnt. Persze ezen is neveek. A végleges távozás mindig szíven üti az embert, amit nehéz felfogni. Máshol arról beszélgeek, hogy kinek volt kábítószeres élménye. Velenceitavi csónakázásról beszélt egy mvészeörténész lány.  korábbi szerelmével, aki a taoizmus híve volt, LSD-t szede be még a hetvenes évek elején, és két barátjukkal végigevezték a tavat, miközben egyfolytában neveek. Az egyik únak teljesen ledörzsölte a lapát a brt a tenyerérl, de észre sem vee. A lány el impresszionista képek jelentek meg, különböz tónusban láa a mezket, a kikötket, a székesegyházakat. Azt mondta, akkor úgy érezte, fest lesz. Jonatán is ismerte ezt az érzést, egy rajzlmrajzoló úval, a Balatonnál próbálta ki az LSD-t, amit egy német útól kaptak. t is a káprázások, az elé tóduló képek ragadták meg. Órákig feküdtek behunyt szemmel az út szélén, a lemen nap felé fordulva. Olyan fáradt le estére, hogy alig tudo a szállásukra menni, de még órákig vernei víziókban gyönyörködö elalvás el. A társaságban volt még egy ckó, akit Jonatán különösen kedvelt. Ez a srác szerete azon lózni, hogy mi a fontosabb: az anyag vagy a szellem? Igazi pesti értelmiségi módjára ironikus és cinikus volt, de nagy tisztelje a görögöknek és az emberi szellemnek. Egyszerre volt kiábrándult és szkeptikus, de rajongó és lelkesed is. Ismerte Budapest néprajzát. Olyan nyelven, fleg olyan hanghordozással, hanglejtéssel beszélt, ahogy az értelmiségi körökben szokás. Igyekeze választékos lenni, még idéze is, fleg Wigensteinre hivatkozo. Nála a világ bld formában jelent meg. Kiválóan tudta változtatni hangszínét, beszédtempóját. Néha a fásult színész pózában, lustán sze a szavakat egymásba, hoszszú szünetekkel, alt hangon, de tudo paogóan, lelkendezve is beszélni, mint egy nekibuzdult csábító vagy forradalmár. A világszellemben hi, abban, hogy az emberiség nem lehet a maga ellensége, és hi az igazságosságosság megteremthetségében, bár nem kommunistáskodással vélte elérhetnek. Mélyen hi abban, hogy neki kell megváltania a világot, egy új gondolkodást kell meghonosítania, ami a szabadságra, a szépségre és a világ titkos sugallataira épül. Jonatán egyetérte vele abban, hogy világunk akkor teljes, ha a valóságos és kitalált alakokat, hsöket léteznek vesszük. Platon, Thomas Mann, Romeó, Hamlet, Nemecsek közösen népesítik be a múltunkról való gondolkodásunkat. Ezért is vagyunk gondban, ha a valóságról, képzeletrl, álomról beszélünk. Minden létezik, amit elképzelünk, de csak addig. Késbb egy szakállas ú melle ücsörgö, aki amúgy pályamunkás volt egy sporelepen, miközben évek óta eredménytelenül felvételize a Filmmvészetire. Rendeznek készült. A ú Kanadában él barátjáról beszélt, aki számára az egyik legnagyobb focitehetség volt ihon a hetvenes évek elején. Aztán elment, és bár híres játékosokkal játszo együ Amerikában, de nem le belle sztár. A ú gyakran hozta szóba barátját, fleg o, ahol a focinak becsülete volt a jelenlévk közö. Amúgy mondanivalójának végkicsengése mindig az volt, hogy  is szívesen elmenne innen. A kétnapos buli programjában egy színházi eladás is szerepelt. A házigazda és néhány társa idnként avantgárd eladásokat tarto. Különböz lakásokban 91

PoLíSz játszoak, mert a hivatalos helyeket ritkán tudták megnyerni ügyüknek. Ezen a délutánon egy Salinger-novellából készült darabot adtak el, ami egy házaspár éjszakájáról szól, amit külön töltenek, mert a n a férj barátjával ágyban fekszik, mikor a férj kétségbeesve, de gyanútlanul keresi t. A darab két telefonbeszélgetésbl állt, és férak játszoák a szerepeket. Érdekes ötletek teék látványossá az eladást, amelyek közül az egyik az volt, hogy a színészeket ezüstpapírba csomagolták, és minden mozdulatuk után zörgés hallatszo. Jól érvényesült benne a testi és lelki fásultság, a nehézkesség. Az eladás után Jonatán, mint egy vándor, végigjárta a beszélget csoportokat, s csak néha szólt. Úgy tnt neki, hogy nem sokat jelent a többieknek. Aztán, mint akinek megy a vonata, úgy búcsúzo. A délután folyamán Jonatán nem ivo sokat, de úgy érezte, sétálnia kell. Az esti szürkületben tapogatózva ment le a lépcsn. Megállt, egy ideig gyelte a hangfoszlányokat. Néhány szó szíven ütöe: „lehetetlen okoskodó” – mondta valaki. Megedt, hogy róla van szó. Rosszul érezte magát, és felgyorsítoa lépteit. Minél távolabbra akart menni. Arra gondolt, hogy egyszer  is bármit legyzhet, és nem kell keresni az idegesít magyarázatokat, eljut oda, ahol várja a legnagyobb nyugalom, ahol nincsenek se kérdések, se válaszok, és nincs orvosság, úrvacsora, szerelem se. Pap nagybátyja, akinek a prédikálás volt a mindene, mindig engedelmességre, jámborságra gyelmeztee, de a lelkigyakorlatokat nem várta el tle. Most érezte, hogy egyre több harag gylik a szívében, behálózzák az élet vadhajtásai, és mérges gyümölcsöt érlelnek benne. Már nem volt benne biztos, hogy rossz álmai, álombéli cselekedetei nem a valóságban történtek. Belérögzült a gondolat, hogy éjszakánként lányokat kínoz, és ez az érzés az elviselhetetlenségig felersödö benne. Megtisztulásra vágyo. A víz felé vee az irányt, a part tele volt madár- és halhulladékkal. Körülnéze. A part szélén félig döglö hal úszo a víz színén oldalazó, lassú tempóban. „Istentl lehet kérni, a természel nem” – gondolta. Bátorságra kapo. „Egyszer mindent ki kell próbálni” – mondta magának. Ez a gondolat nem ösztönözte, hanem az utolsó szál volt, ami még kötöe. Kibújt a ruhájából, és belement a Balatonba. Hosszú ideig gyalogolt, aztán ráfeküdt a vízre. Egy ersebb áramlat megemelte, majd lecsúszo a hullám oldalán. Mikor túlment rajta, megfeszült a combizma, és szabad lebegést választva lazán sodródo tovább. Élvezte a víz ölelését. Úszni kezde, hasítoa a vizet a túlpart felé, de csak látszólagos célirányossággal. „A túlpart semmi, a mozgás a lényeg” – villant át rajta. Ekkor elvesztee a szabad úszkálás lehetségét. Csapdába került. Nagyobb hullámok közeledtek, és Jonatán egyre nehezebben tartoa magát. Beledlt mindegyik hullámba, de alul már érezte a szorítást, amitl nem lehet szabadulni. Egy lány juto eszébe, aki pap nagybátyjához járt vasárnaponként, és titkos dolgokat vallo meg neki. Most a lány éppen egy vadásztól búcsúzo. A vadász Jonatán apja volt. „Majd jövök!” – mondta a lánynak. „Vért akarok látni” – suogta a lány, ahogy Jonatán arcához ért. Aztán az az arc Trockener Katié le, majd eltnt. 92

Merített szavak A part oldalában nádszálak dülöngéltek a csapkodó vízben. Elérhetetlenül távol ringatóztak, fogta ket is a kkemény szorítású víz. Jonatán behunyta a szemét, a víz átvágo a feje fölö, emelkede és süllyedt. A vízmolekulák a dobhártyáját és a szemét támadták. Az t körülvev alaktalan sötétség eltemee, a magány és a fulladás iszonyata rémisztee. Testének egyik oldala hideg volt, a másik forró. Keétört hajótest merült le a szemhatárán, halak úsztak a parancsnoki hídra, az egyik uszonyával elfordítoa a kormánykereket. Ez volt az utolsó kísérlet az irányváltoztatásra, de már minden eldlt, a hajó egyre lejjebb süllyedt, az orrhullámok szétszaladtak, a kabinokból távozo a leveg, csak néhány buggyanás pezsegtee a vizet, aztán a mélység felfalta az egész hajótestet. A roncsba szírének költöztek, a vörös bársonyhuzatokon kacéran hátradltek, egyikük inte, úgy tnt Jonatánnak, hogy elérhet nála valamit, de aztán eltnt. A szürkület ráfeküdt a vízre. Jonatán fáradtságot érze. Anyja jelent meg tle néhány méterre, htszekrényt nyito felé, és egy porcelán elefántot ve ki, megsimogaa, és így szólt: „Látod, így jártak az sállatok is, mint i ez a kis állat, aki játékból belebújt a htbe, s csak napok múlva veük észtre, mikor már megfagyo és összezsugorodo”. Aztán a párázó víz eltakarta ket is. Nem akarta, de harcolt. Elbbre akart jutni vagy kifelé, feljebb vagy oldalra? Értelmezhetetlen maradt. Mintha egy ismeretlen jöv nyílt volna meg. Ösztönösen mozgaa a kezét és a lábát. Egyedül volt. Biztos volt benne, hogy már nem lesz saját lozóája, és már nem üzen többé magáról, pedig még nem számolt el a dolgokkal. A táj lomhán himbálózo körülöe. Ersödö a szél, és már csak annyit akart tudni magáról, hogy él-e még.

Bíró József

In dis est [ - e gyet len

[ - ke ser vem

– egyetlen –

– keservem –

e gyet len : sze re lem

ke ser vem : e le ven

– szerelem –

– eleven –

sze re lem - ]

e le ven - ]

[ - ke gyet len

[ - sze re lem – szerelem – sze re lem : te me tem – temetem – te me tem - ]

– kegyetlen –

ke gyet len : ke gye lem – kegyelem –

ke gye lem - ] –––––––

93

PoLíSz

Bágyoni Szabó István

Toronygombi feljegyzések „Templomtornyaink környékét fel-felperzselték, el-elorozták. De az Isten házában égre emelt kézzel üzen Idt toronygombok világegyetemet sejtet gömbjei rzik mind a mai napig. Anyanyelvünkön. Képzeljük el, vajon mirl is szólhatnak… hozzánk, isteni magasságokból.” Kós Károly

9. Lelkek golyóálló mellényben (Egy rémálom körülírása) Boglár küls portái annyira leromloak már, hogy a Dráva irányából ide csapó fuvallaton kívül más aligha verne i tanyát. A helybéliek kapuk mögé húzódva gyelték, lesznek-e új szomszédok az Átmen utcában, vagy szólni kell a buldózeres Gregornak: jöjjön, s radírozzon egyet, forduljon néhány kört ezeken a patkányfészkeken… Vagy Ecsedi Varga Kristóf lelkésznek, aki hónapokkal ezel kísérte ki innen az utolsó fekete szalagos szekeret. Az elárvult porták örökösei azóta sem jelentkeztek, pedig kiprédikálta már nem egyszer, állítólag valamelyik szerb lapban is közhírré teék, miszerint a Dráva menti Boglár tizenkét telke jogos gazdáit várja. I kezddö a baj! – vélekede Béna Bandi, Boglár egyetlen tzoltója. Akinek, úgy mellesleg megjegyezve, csak a titulusa és a gúnyneve maradt mára, hiszen kétkarú tzoltómasináját a templomtorony ágyúzása el egy nappal valakik kilopták a faluból. Társát pedig besorozták a bácskai betelepítések hallatán. Hogy a kótyagos tzoltónak igaza volt-e, azzal most nem foglalkozo senki. Legkevésbé Ecsedi Varga Kristóf tiszteletes. Elég munkát ad egy közösség talpra állítása. Amikor fényl nyomgolyók húznak át a diófák fölö, emberek tnnek el, sose láto arcok bukkannak el az utcasarkokon: bizony pokoli nehéz dolga van egy papnak. A postás minap meg is kérdezte: vajon melyik templom el emeli meg a süvegét a Bódisék udvarába beköltözö idegen? Ecsedi tiszteletes fölbayogo az Átmen utcán, bebekiálto az udvarokra, válasz azonban sehonnan sem érkeze. Ki i az idegen? Meg aztán: napi járásról hallatszanak a torkolat-ugatások. Gondja van Istennek ránk, emberek!

94

Úgy tnt, a kedélyek lecsillapodtak. A vasárnapi istentisztelet után, a kapuban rendszerint megálló hívek azonban szokatlan susmutolásra leek gyelmesek: az Átmen soron idegenek tntek fel – adták egymásnak a hírt –, sátrakat húztak fel az üresen hagyo udvarokon, lovakat kötöek be az istállókba, befogták a kertek ala kapirgáló tyúkokat, és bizony alaposan megdézsmálták a gazdátlan kerteket. A tiszteletes idegesen kotorászta el bibliáját, felütöe, és beleolvaso: „Mikor a nevedet letörli a te pergamenedrl valaki, s magáénak akarja azt: végy kezedbe új pergamenlapot, és rójad rá Isten nevét…” Fülmagasságban golyó csapódo a téglafalba. Az emberek azonban moccanatlan álltak. Pillanat múlva valaki a „Tebenned bíztunk…” dallamába fogo, aztán a kertek ala szétszéledtek a négy égtáj irányába. Pedig világos volt, vasárnap déli fény, ha van ilyen. Bogláron volt. Másnap hajnalban kopogásra ébredt Ecsedi Varga Kristóf tiszteletes. A presbiter és két szomszédasszony alakja tnt fel az alkonyati derengésben… Jöjjön, tiszteletes úr, sugdosták, mutogaák, haldoklik valaki a jövevények közö. Villámcsapás hagy ilyen fekete csöndet maga után. Ecsedi tiszteletes katonaorvos volt a világháborúban, egy id óta eme foglalatosságát a lelkek gyógyításában éli ki. Ezúal az orvos késve, a lelkész talán épp idben érkeze: a Bódisék udvarában felhúzo sátorlap ala síró asszonyság fogadta, érthetetlen nyelven sivalkodo, látva az értetlenséget, bekiálto az istállóba. Maskarába öltözö, a magyart törve beszél atalember lépe ki. Utána még néhányan, férak és nk, valamennyien cirkuszi öltözetben. A szomszéd utcákból gyelk azt láthaák, hogy az idegenek közrefogják a tiszteletest, hadonászva magyaráznak, majd egy hosszúkás ládát cipelnek el a sátorból. Színes ruhákat és távolról felismerhetetlen tárgyakat szednek ki

Tájoló belle. Aztán fehér lepedbe bugyolált valamit emelnek vissza helyébe. Abban a minutumban süvít lövedék vágódo be az udvar végében zöldell eperfába. Lombja úgy nyílt keé, mintha valakik a maguk részét kívánnák belle kivágni. A forgolódó kis csoportot nem, de a lovakat alaposan megriasztoa, egy muraközi kirúgta a pajta deszkaoldalát, darabjai csak úgy porzoak, pörögtek a törökös sátor fölö, akár fölriadt toronyi galambok. A temetés különös volt. Ha a derékba tört boglári templomtorony alól elvonuló tömeg nem jajveszékel és nem borul idnként a hirtelenjében összeeszkábált koporsó fölé, a világ azt hihee volna: cirkuszba tart i mindenki. És nem tévedt volna sokat. Történt, hogy a déli háborúk egyik hétköznapja „munkája közben” lepte meg azt az albán cirkusz-truppot, amelyik kényszeren erre vetdö. A csoport faluról falura, erdrl erdre járta a világot, s került a Bódis-udvarba. A többirl talán Ecsedi tiszteletes tudna többet mondani, hiszen a tragédiával  szembesült elsnek: menekülésük közben golyótalálat érte az egyik akrobatagyereket. Ecsedi tiszteletes hosszú ideig el sem hozakodo a történtekkel. „Pergamenünk is megvan, nevünk is – törte meg a csendet egyik igehirdetésében –, orcánkra azonban némi folt ese. Pedig Isten reánk tekint ábrázata mást mutat.” Mást mutato a bogláriak orcája is. Valami olyat, mint amilyen a megtisztulás eli, toronyra gyel léleké szoko lenni. Hantolás után a maskarádés, megtépe lelk csapat csöndben vonult ki Boglárból. Valaki megjegyezte: jaj nekünk, ha csak a halál hívására tér vissza az élet elnéptelenede udvarainkba.

10. Vers és környéke Lisztóczky László Úrnak EGER. Honfoglalás u. 21. Kedves Barátom az Irodalomban! Örülök, hogy a Dsida-hangulatra íro versemre rátaláltatok. Közlésébe, természetesen, beleegyezem. Küldöm a vers keletkezésérl szóló sorokat. Tordai tanáremberként, ha mást nem is, de annyit ki tudtam vívni magamnak, hogy iskolámból hetente egy-egy napot Kolozsváron

tölthessek. Egyetemi városomban, az erdélyi kultúra központjában. Igaz, ekkor már (1970– 71-et írtunk) tet alá hoztuk költbarátaimmal – László y Alival és Vásárhelyi Gézával – a tordai Jósika Miklós Irodalmi Kört (késbb mveldési kör le belle – csupán ezt fogadta el a keményed kultúrhatalom!), de még e mellé is kelle „valami”, hogy nyakig, lélekig érezhessük magunkat irodalmunkban. Nos, az egyetemek egyesítése után éled irodalmi Kolozsvár hangulata tán ezt tee. I minden szerkesztség maga volt az irodalom, a vita, az élet, egyegy rím betöltöe a sörözket (ki a fene gyelte akkor, hogy a söröz egyik fala csupa tükörbl van, ami mögö megbújhato – mert meg is bújt – a hatalom szemete, a szeku, a román ÁVO.) I mindenki egy-egy külön „mfajóriás” volt: Gy. Szabó Béla fametsz o pipázgato délelönként az Utunk szerkesztségében Marosi Péter sakktáblájánál. Már amíg jól össze nem vesztek. Kós Károly bácsi, igaz, nagyritkán, de be-bejárt ebbe a mhelybe – az UTUNK fcímet annak idején (1946) maga rajzolta meg –, utóbb már csak az t faggató Benk Samu történészprof hozta róla a híreket. De a „szomszédvárba”, a Korunk szerkesztségének képzmvészeti kiállításaiba (a Kisgalériába) is be-bepillanto utunkos betérje után. I színészekkel, a börtönökbl épp szabadult alkotótársakkal találkozhato az ember. Páskándi Gézával így barátkoztunk össze egy tányér vodka melle. (Igen, neki kilenckor – délel 10-ig alkoholtilalom volt! – csuporszer tányérkában hordták ki a menetrendszer vodkaadagot.) Késbb egyik ilyen alkalommal kerestem fel Kacsó Sándort, a Brassói Lapok legendás szerkesztjét, aztán Mikó Imrét, a kisemmize nemzetiségtörténeti jogászt, közírót, aki akkor épp a transzszilvanizmus egyik f kiötljének, Balázs Ferencnek a szellemi hagyatékát szedegee össze készül kismonográájához. A Balázs Ferencét, a szülföldemen, Aranyosszéken álmodó író-pap hagyatékát, minek szellemi védernyjét – a Jósika Kör indulásakor – Tordán magunk is fölibénk képzeltük, álmodozó irodalomszervezkként. (A hatalom nem engedte, le hát Jósika.) Gy. Szabó Bélát egyik Utunkbéli sakkparta után hazakísértem, útba ejteük a sörözt, de csak én kortyintgaam,  folyton a köröünk éktelenked csikkeket és a sörbe menekülket fürkész „emberszemetet” gyelte. Az asztalunkon elhever szivarvégeket gondosan a

95

PoLíSz hamuzóba nyomorítoa – gondolataiban, ki tudja, még mi mást. Érzésem szerint a tükörfal mögöieket is. Sokan tudhaak róla, tán még meg is gyomrozták. Úgy emlékszem, akkor fogalmazódo meg bennem a vers: kell söpörni, mindig kelle, kéne új út is új szeméthez! De ez más volt, a kolozsvári „kinti világ”. Aztán Gy. Szabó mhelyében megannyi száradó metszet, dúc fogado. A falon egyik metszetén jellegzetes emberárnyék, kezében söpr, mintha imbolyogna is. Észrevee, hogy ezt gyelem. Utcasepr akart lenni – mondoa –, szegény Dsida Jen ötletére metszeem meg, de csak egy ex-libris le belle. Pedig többet ér. Nem írod meg? Amikor Kiss Jen, Dsida egykori lelki jó barátja elolvasta „hangulat”-versemet, csak ennyit mondo: „Ez inkább Dsida édesapjának a szája íze szerint való. De jöhetne már az a nagy szél, a takarító!” Jö, persze, 1989 szent karácsonyán Kolozsvárra is bebicege a Nagy Utcasepr, aki

azokban a nagyszer emberekben, akiket süvölvény-tanárként megismertem, már „megvolt”. Jö, és söpört magával, ki tudja, hányat a szemétemberek közül is. És a nagykarácsonyi takarítás bizonyára így válik Isten áldoa Dsida Jennk szája íze szerinti valósággá, még ha költnk utálta is az utólagos szájbarágást, a versantológiák megkövetelte versmegmagyarázást. A történelem „utcaseprirl” lévén szó, fontos i megjegyeznem, hogy a világot bejárt 89-es kolozsvári fotókon az Egyetem utca ftérbe torkolló szakaszán egy jókora cirokseprt szorongató fér néz farkasszemet az épp lni készül kiskatonákkal… Igen… Kell söpörni! Mindig kelle! (Az Utcaseprt els verskötetembl – Földközelben, 1976 – kivágta a cenzúra, s csak a Kolozsvárt megjelen Végtelen reggelben láthato napvilágot 1980-ban – valószín, a megtéveszt moónak, az „egy Dsida-hangulatra” mondatnak köszönheten.)

A WASS ALBERT MESESOROZAT REJTVÉNYÉNEK NYERTESEI A Wass Albert Mesesorozatokban meghirdete rejtvény helyes megfejti közül februárban az alábbi nyerteseket sorsoltuk ki: Kincses Péter, Várpalota Bartha Máté, Kunszállás Bánk Leóna, Budapest Gratulálunk! A nyertesek könyvjutalmát postán küldjük el.

96