PoLíSz. Betlehemi csúcs. Cédrusom 130. Ujlaky István. Major Judit január. A lap ára: 500 Ft PoLíSz JANUÁR

PoLíSz

Ujlaky István

Betlehemi csúcs Rendkívüli biztonsági intézkedések közepette, rendben zajlott le a betlehemi királytalálkozó – jelenti a Jerusalem Post. Gáspár, Menyhért és Boldizsár tárgyalásai konstruktív légkörben zajlottak le. Mint az értekezletről kiadott közös közleményből megtudható, a felek egyetértettek abban, hogy a Közel-Kelet békéje csak valamennyi érdekelt fél, köztük a Római Birodalom bevonásával oldhatók meg. A tárgyalások után az ún. háromkirályokat munkaebéden fogadta a Római Birodalom jeruzsálemi nagykövete, pohárköszöntőjében tolmácsolva Augustus üdvözletét. Válaszában Menyhért a Napkelet és a Nyugat közötti együttműködés fontosságát hangsúlyozta. Gáspár király felhívta a figyelmet a palesztinai csecsemőhalandóság aggasztó növekedésére, egyúttal jelezte szándékát mindenfajta terrorizmus, köztük az ún. királyi terrorizmus elleni együttes fellépésre. II. Boldizsár beszédében a rasszizmus, benne a mesterségesen felkorbácsolt ún. szerecsenkérdés elutasítására hívta fel a tárgyaló felek figyelmét. A hivatalos program után a háromkirályok felkeresték a jeruzsálemi szentélyt, majd meglátogattak egy külvárosi szülészotthont, ahol egy épp ekkor világra jött kisdednek – egy ács és egy háztartásbeli asszony gyermekének – ajándékokat adtak át.

Politika-Líra-Széppróza szellemi-lelki „városálma”

A megújuló magyar és keresztény hagyomány fóruma A Kráter Mûhely Egyesület irodalmi és kulturális lapja

„Amikor a legnagyobbról esik szó, amit az emberi nyelv elérhet, akkor illő alkalmaznunk az emberi beszéd minden gazdagságát és pompáját, nem azért, mintha ez a vallás számára valami nélkülözhetetlen dísz lenne, hanem mert vétkes könnyelműség és szentségtörés volna nem megmutatni, hogy mindent elkövetünk megfelelő erővel és méltósággal való megjelenítéséért.” (F. D. E. Schleiermacher: A vallásról)

Mécs László és Wass Albert levelezése (1967–1970) • Konrad Sutarski útirajza: Barangolás a Szepességben • „A te beszéded leleplez téged” – Szalay László Pál esszéje • Összeállítás kortárs román szerzők műveiből: Florica Dura, Marta Petreu, Ioan-Pavel Azap és Horia Gârbea • Szentmihályi Szabó Péter, Huszty Bálint, Csontos János, Kaj Ádám és mások vesei • Kabdebó Lóránt Tandori Dezső, Lukáts János Szörényi László kötetéről és Árpás Károly két Gion Nándormonográfiáról • Bemutatkozik Major Judit képzőművész

Major Judit

Cédrusom Kertekben az álom, S olykor nem találom. Párálló virágban Elillanni látom.

Elrepül a nappal, S madárral az ének, Mélységes látszathoz Vissza se térnek.

Kráter Könyvesház 1072 Budapest, Rákóczi út 8/A – belső udvar Nyitva tartás: munkanapokon 10–17 óráig www.krater.hu

A lap ára: 500 Ft

PoLíSz 130. – 2011 JANUÁR

Cédrus az álom, Kemény a járom. Egek útját járva Cédrusomat látom.

2011 január

130. megjelenés

A PoLíSz a Szellem városa

A MEGÚJULÓ MAGYAR ÉS KERESZTÉNY HAGYOMÁNY LAPJA

A hírvivő A Hírvivőnek jár a jutalom, Hisz úton élt, és sárban hált.

Major Judit

Január Karácsony melegéből él A jeges Január. Utak mentén fegyelmezett, Kemény fák sora áll. Játszi hópihe száll A dermedt ágakon, S a fagyott tócsák Vize csupa fájdalom. (2011. január 3.)

A PoLíSz című lap megjelentetését a Nemzeti Fejlesztési Minisztérium miniszteri keretéből a Nemzeti Kulturális Alap támogatja A Kráter Műhely Egyesület munkáját az NCA Országos Hatókörű Civil Szervezetek Támogatásának Kollégiuma támogatja Figyelmébe ajánljuk a PoLíSz jelenlétét a világhálón a www.krater.hu/polisz elérhetőség alatt. Elérhető menüpontok: Az új számból; Szerkesztőségünk; Archívumból; Előfizetés; Bibliográfia; PolíSz kávéház.

Kiadja a Kráter Mûhely Egyesület közhasznú szervezet • www.krater.hu Felelôs kiadó és alapító fôszerkesztô: Turcsány Péter • http://tp.krater.hu Fôszerkesztô-helyettes Kaiser László • [email protected] Szerkesztôségi titkár Sütőné Szende Krisztina • Telefon/fax/e-mail: (26) 325-321 • [email protected] Segédszerkesztô Hussein Evín • Telefon/e-mail: 06/26/325-321 • [email protected] Korrektor Liska Éva Szerkesztôk Bay Ágota (próza) [email protected], Barcsa Dániel (történelem) [email protected], Bágyoni Szabó István (vers) [email protected], Lukáts János (esszé) [email protected], Madarász Imre (irodalomtörténet), Szappanos Gábor (mûfordítás) [email protected], Fômunkatársak Ferenczi László, Tóth Éva és V. Tóth László Lapunk megrendelhetô, 4 szám ára egy évre 1800 Ft, külföldön 20 euró Kapható a Kráter Könyvesházban (1072 Budapest, Rákóczi út 8/A) • [email protected]

Megrendelhető szerkesztőségünk címén: 2013 Pomáz, Hősök tere 12. Telefon/fax/e-mail: 06/26/325 321 • [email protected] Megjelenik a mondAt Kft. gondozásában. Felelôs vezetô Nagy László

ISSN 0865-4182

A Hírvivőnek jár a jutalom, Hisz vért látott, és könnyben járt.

A Hírvivőnek jár a jutalom, Ha néma volt és szépre várt. (2011. január 3.)

A TÖRTÉNELEM FAGGATÁSA Szentmihályi Szabó Péter: A vers halála (vers)...................................................................... Konrad Sutarski: Barangolás a Szepességben (útirajz) ......................................................... Huszty Bálint: Összekucorodva, Ima az úton levőkért (versek)........................................... Csontos János: Trianon, Végül (versek) .................................................................................... Szalay László Pál: „γὰρ ἡ λαλιά σου δῆλόν σε ποιεῖ” „A te beszéded leleplez téged” (esszé) ................................................................................. Köles Judit: Fényeltérítés, Háttérsugárzás (versek) ................................................................ WASS ALBERT EMLÉKEZETE LXVI. RÉSZ Brudi Zsuzsa, Mécs László és Wass Albert levelezése (1967–1970) .....................................

2 3 22 23 24 29 31

VILÁGBESZÉD Florica Dura: Földi Apostolok (versek) (Szlafkay Attila fordítása) .......................................... Vjacseszláv Ar-Szergi: Az idegen (próza) (Ortutay Péter fordítása) ...................................... Marta Petreu: A Hold, Mint egy oszlop, A víz körforgása a természetben (versek) (Balázs F. Attila fordítása) ............................................................... Ioan-Pavel Azap: ***, Vallomás 1–2., Caligula (versek) (Balázs F. Attila fordítása)............... Horia Gârbea: Narancsos kacsa (részletek) (Balázs F. Boróka fordítása).................................

56 58 62 65 66

MERÍTETT SZAVAK Bene Zoltán: Appendix belli (próza)......................................................................................... Balázs Ildikó: Új leosztást kérek! – Advent (próza)................................................................ Molnár Rita: Melankólia, Téli fák, Cinizmus (versek) ............................................................ Jencsik Attila: Az út (próza) ....................................................................................................... Necz Dániel: Könnycsepp fátyolában, Az út, Az ősi jel (versek) .......................................... Kaj Ádám: A magány délibábja, Hrabali pillanat, Felszántott szögesdrót helyén, A költő este (versek) .............................................................................. Gáspár Erika: Uram, nélküled…(vers)..................................................................................... Bíró József: Öregedőben (vers) .................................................................................................

70 72 74 76 77 79 80 81

TÁJOLÓ Kabdebó Lóránt: Miről lehet egy versben beszélgetni? (Tandori Dezső: A feltételes megálló című kötetéről) ............................................................ Lukáts János: Új-Zéland helyett… (Szörényi László: „Új-Zélandot választottam ki új hazámul” című kötetéről) ........................ Árpás Károly: Páros recenzió: gondolatok a megjelent a Gion Nándor-monográfiákról .............................................................................................. Szeghalmi Elemér: Kipke Tamás barátomról e nemes ház törzsvendégének ajánlva (laudáció Kipke Tamás 40 éves írói jubileumára) ..................................................................... Igmándi Szűcs István: Merengés egy vadászember emlékei fölött (recenzió gr. Degenfeld Sándor könyvéről) ............................................................................... Dr. Lisztóczky László: Beszámoló a Dsida Jenő Baráti Kör 2010. évi munkájáról (elnöki beszámoló) ............................................................................... Bemutatjuk Major Judit képzőművészt ................................................................................ E lapszámunkat Major Judit alkotásaival illusztráltuk.

82 86 88 91 92 93 96

PoLíSz

Szentmihályi Szabó Péter

A vers halála Mikor a vers meghal, vége a világnak. Akkor az emberből az állat feltámad, egymást gyilkolja mind, saját húsát, vérét, megtagadja múltját, jövő nemzetségét.

Mikor a vers meghal, üldözik a költőt, örökre felejti gyermeket a felnőtt, csak a pénz zizeg majd, szél hordja halomba, nem lesz az emberre Istennek sem gondja.

Mikor a vers meghal, nincs értelme szónak, sem öröméneknek, sem a siratónak, minden emberi nyelv jelentését veszti, akkor a világnak tényleg el kell veszni.

Mikor a vers meghal, vele halok én is, benne fogok élni ezer évig mégis, mert a vers nem hal meg, az Ige nem hal meg, amíg él egy ember, aki Istent vall meg. (2010. december 13.)

2

A történelm faggatása

Konrad Sutarski

Barangolás a Szepességben Kiindulási táborhelyünk, ahonnan naponta indulunk szepességi útjainkra, Niedzica, vagyis a magyar Nedec vára, amelyet valószínűleg a XIV. század húszas éveiben alapított a magyar Berzeviczy család azt követően, hogy a későbbi lengyel király (ekkor még csak herceg), Łokietek Ulászló átengedte Szepes északi részét Károly Róbertnek a magyar állam javára. A vár egészen a II. világháború végéig (vagyis a határmódosítás után is) magyar kézben volt. Gyönyörű, festői hely ez a Nedec, uralja az egész vidéket. A Dunajec déli partján, meredek sziklára épült vár méltósággal tekint alá a kissé följebb, a folyó túlpartján álló, valamivel régebbi, ma már romos Czorsztyn várára. Nemrég még csupán a nem túl széles, ám sebes folyású Dunajec választotta el őket egymástól, a kilencvenes években azonban a folyó vizét közvetlenül Nedec vára fölött betongáttal kettéosztották, s a megduzzadt, szétterülő vízből létrejött a Czorsztyni-tó. Ami a két várat és múltbéli funkciójukat illeti, egyikük a határ magyar oldalát, másikuk a lengyel oldalát védte, az évszázadok során azonban sosem kerültek egymással szembe, sem védekezés, sem támadás címén. Magának a várnak igen gazdag a története, amelyet egyúttal legendák köde övez a várkútba hajított szép Brunhildáról, Umináról, a dél-amerikai inkák hercegnőjéről és kincseiről, a napokig tartó lakomákról… Mindezekről azonban majd később lesz szó, a várlátogatás leírásakor. Így egyeztünk meg a Nedeci Váregyüttes Múzeumának igazgatónőjével, Ewa Jaworowska-Mazurral, aki legfőbb segítőnk volt utunk megszervezésében. Induljunk hát a környező települések felé! Különösen a templomok érdekelnek bennünket. Szinte minden helységben található templom, amely részben lelki támaszt jelent a hívő vidék lakóinak, másrészt általában materiális bizonyítéka is az itt élő emberek és elöljáróik múlthoz való viszonyának. A régebbi évszázadokban a templomok alapítói és oltalmazói többnyire a helybéli birtokok urai voltak. Így zajlott ez Észak-Szepesben is, ahol a nedeci vár urai voltak a falvak és a templomok alapítói az egész Dunajec-menti uradalomban (bár akadnak paraszti alapítású templomok is), miközben magának a várnak a bővítésére és külső megjelenésére is gondot fordítottak. Nedec azonban nem csupán a várat jelenti, hanem az alatta, a közvetlen szomszédságában elterülő falut is, amelyet a Berzeviczyek alapítottak a XIV. század első felében. Ugyanebből az időből származik a Szt. Bertalan templom kőépülete is. Szenzációs, bár igen fárasztó restaurálási munkálatokat végeztek benne a XX. század utolsó évtizedeiben, amikor is egy sor festményt, rajzot és írást sikerült feltárni. A legrégebbiek 1370–80 körül keletkeztek, a legújabbak 1770 táján. A presbitérium hátsó részében található legrégebbi freskók – amelyek csak töredékesen maradtak fenn, s csak részben érthetőek és értelmezhetőek – a keresztre feszítést és a keresztút jeleneteit ábrázolják. Menjünk tovább! Łapsze Niżne, magyarul Alsólápos az első, Nedectől nyugatra fekvő falu. Előzetes megbeszélésünk szerint a templomban találkozunk Mariusz Skotnicki plébános úrral és a helyi iskola igazgatójával, Julian Kowalczykkal. A 3

PoLíSz templom itt is kőépület. Bemegyünk, odabent két házigazdánk kalauzol minket a láthatóan felújított belsőben. – A templomot – mondják – 1310-ben építették (vagyis – fut át fejemen – röviddel az után, hogy a területet átvették a magyarok). Legrégebbi része – a sekrestye – még román kori, a főhajó viszont már gótikus, későbbi, reneszánsz kiegészítésekkel, míg az oltár és az orgona a barokk kort idézi. A polikróm mennyezet fából készült. A magyar időkre emlékeztetnek az epitáfiumok is, Alsólápos tulajdonosai ugyanis az elmagyarosodott Jungenfeld szász bárói család tagjai voltak, akiket haláluk után itt, a templomban temettek el. A szepességi szászok persze nem mind voltak nagybirtokosok. Százával, ezrével érkeztek ide telepesekként már a középkorban, s népesítették be a Szepesség középső részét, főleg Késmárk és Lőcse környékét. Jelentős telepes réteget képeztek a túlnépesedett Kislengyelországból (Galíciából) átvándorolt lengyel parasztok is, akik ugyanúgy jobb életkörülményeket kerestek maguknak. És itt voltak a telepítési folyamatokat döntő módon befolyásoló magyar nemesek, mint a Berzeviczyek, Görgeyek, Máriássyak. Kezdett kialakulni a vegyes etnikumú népesség, amelyhez csak később csatlakozott a XVIII-XIX. században létrejövő szlovákság. Amikor tehát a határvidékről beszélünk, lengyel-magyar határvidékre kell gondolnunk, ahol lengyel és magyar hatások keveredtek egymással. A csehek e területektől nyugatabbra helyezkedtek el, a szlovák nép pedig csak az utóbbi évszázadokban kristályosodott ki, amikor Ludovit Stúr megalkotta a szlovák nyelv alapjait, s kezdett kialakulni a szlovák nemzettudat. A templom védőszentjének különleges neve van – Szt. Kvirin (lengyelül: Kwiryn). – Lengyelországban Łapsze Niżne az egyetlen egyházközség, amely Szent Kvirin nevét viseli. A szent kultusza délről, a magyarok felől érkezett hozzánk – mondja a pap is, az igazgató is. Részletes magyarázatok helyett megkapjuk – mintegy megrendelésre – a kettejük által szerkesztett helyi egyházközösségi újság legújabb (2008. május-júniusi) számát, amelyben megjelent egy Védőszentünk, Szent Kvirin című írás (Barbara Kowalczyk tollából) – mintha a két szerkesztő meg volna róla győződve, hogy ha valaki ellátogat hozzájuk, biztosan Szt. Kvirin felől fog kérdezősködni. És persze a szent magyar kötődése felől. Az írásból és más forrásokból tájékozódva megtudtam a választ. Nos, Kvirin (latinul Quirinus) a Pannóniában (vagyis a későbbi történelmi Magyarországon, ma Horvátországban) fekvő Száva parti Sziszek (horvátul: Sisak, latinul: Siscia) városának volt a püspöke a IV. század elején. A Római Birodalom akkori ura, a harcos Diocletianus császár (aki 305-ben önként lemondott trónjáról) még lemondása előtt, 303-tól kezdve, Róma történelmének legvéresebb keresztényüldözésébe fogott. Ennek esett áldozatul Kvirin püspök is. Sabariában (a mai Szombathelyen) fogták el, az ottani prefektus mondta ki rá a halálos ítéletet, mert – Szt. Jeromos tanúsága szerint – nem volt hajlandó megtagadni keresztény hitét, hogy cserébe a római isteneket (s velük együtt, a korabeli nézeteknek megfelelően, a római államot és császárt) szolgálja. Malomkövet kötöttek a nyakába, úgy fojtották a közeli Sibaris folyóba. A vértanú testét átszállították Porta Scarabatensisbe (a mai ausztriai Ödenburgba), majd az V. század elején – a barbár támadásoktól tartva – tovább, Rómába, ahol csontjai a via Appián lévő S. Sebastiano templomban leltek nyugalomra, relikviákként aztán 4

A történelm faggatása tovább vándoroltak Milánóba és Aquileiába. Szent Kvirin kultusza nem növekedett, elhalványult, ám Łapsze Niżne lakóinak körében a középkortól kezdve nagy tiszteletnek örvend a mai napig is. Hogy megnézzük, mi emlékeztet itt még a magyar időkre, átmegyünk a templom mellett található, modern stílusban tervezett és épített plébániára. Előtte azonban még megállít bennünket az igazgató úr a templom előtt, hogy megmutassa egy lengyel függetlenségi harcos sírját. A síremléken olvashatjuk a nevet: Józef Wiśmierski, és a halál időpontját: 1920. VI. 21. Hallgatjuk a magyarázatot: – A lengyel-csehszlovák határvonallal kapcsolatos viták 1918 vége felé kezdődtek, s a következő két évben erősödtek fel. Véres összetűzésekre is sor került szlovákok és lengyelek között. Az egyik áldozat éppen Wiśmierski professzor, a szepességi Népszavazási Bizottság lengyel részről kinevezett titkára volt. Úgy volt ugyanis, hogy népszavazásra kerül sor, ám 1920-ban a nemzetközi Nagyköveti Tanács lefújta a népszavazást, s a távoli Belgiumból ő maga döntötte el, hol húzódjék a határ. Amikor kiderült, hogy a Monarchia nem marad fenn, a lengyelek az újonnan létrejött csehszlovák állam ellen fordultak. Még olyan próbálkozások is előfordultak, hogy a lengyelek és a magyarok kölcsönösen támogassák egymást a cseh és szlovák törekvések ellenében. Ezek a kezdeményezések azonban nem hivatalos, állami szinten léteztek, hanem mint nem dokumentált helyi próbálkozások. A csehszlovák ellenesség éle ekkor még elsősorban Csehország, a cseh hivatalnokok ellen irányult, a szlovákoknak ugyanis még nem volt megfelelően képzett hivatalnok gárdájuk. A plébánián a plébános úr öreg szekrények mélyéről előhúz néhány régi, magyar nyelven nyomtatott és ugyancsak magyar nyelven kitöltött anyakönyvet és gazdasági kimutatást. Az egyiken ez a felirat áll: „Alsólápos 1894”, majd: „Gazdasági kimutatás egyháznak”. Van benne egy hivatalos banki elismervény is: „Első Biztosító Társaság, Budapest, Kassai Főügynöksége. – Hadi kölcsön – 80 korona.” (Ó, akkor már ezek is nehéz háborús évek voltak!) – A papok – magyarázza Skotnicki plébános úr – nemcsak lelkipásztorok voltak, de adminisztrátorok, egyházközségi titkárok is, valamint az egyházi vagyon kezelői, irányítói is. Távozunk a plébániáról, elbúcsúzunk Skotnicki plébános úrtól, Julian Kowalczyk igazgató úr azonban továbbra is velünk tart. – Itt, a templom közelében áll az egykori iskola: 1904-ben építették – mutatja az egyszerű, dísztelen, egyemeletes épületet. Felső része fából van – folytatja az igazgató –, a földszint viszont kőépület, ez származik a múlt század elejéről, a magyarok ugyanis már ekkor téglát használtak építőanyagként a tűzveszély csökkentése érdekében. A felső rész később tönkrement, az újjáépítéshez pedig faanyagot használtak. Tanítás a kilencvenes évekig folyt az iskolában. Ekkor költöztünk át véglegesen az új, nagyobb épületbe, ezt pedig megtartottuk könyvtárnak. Megyünk az igazgatóval a falu széléhez közelebb eső új, nagy iskolába. Közben kétszer is megállunk. Először egy Szt. Ferencnek állított szerény kis kápolnánál, amely három falával, kicsi fedelével, benne a szent figurájával egyszerű, kézműves alkotás. Másodszor egy nagyobb temetői kápolnánál, amely, lévén a környék egyik 5

PoLíSz legöregebb ilyen építménye, még őrzi a magyar idők emlékét. A berendezése későbbi, de maga a kőépítmény abból az időből való. Megérkezünk a tágas, szépen karbantartott, új iskolaépülethez. Irodájában az igazgató előveszi Alsólápos egykori birtokkönyvét. Az első bejegyzések 1898-ból származnak, magyar nyelven. Olvasom, csak úgy találomra, az egyik bejegyzést, amely szerint Mattyasovszky főszolgabíró a következő (számukra fontos) tudnivalót közli Szabó Béla bíróval: „Átvizsgáltam és megjegyzem, hogy a negyedik tétel alatt felvett 38 forint és 20 krajcár a római katolikus hitközségek mint iskolafenntartó részére illetlenül lett a községi pénztárból kifizetve. A jelzett összeget a folyó évben a községi pénztárba viszsza kell fizetni.” Alatta: „Nedec, 1909 […] 3-án” és mellette az aláírás: „Mattyasovszky főszolgabíró”. A könyvet magyarul vezették 1918. december 31-ig, aztán, 1919-ben a helyi szepességi nyelvjárásban, végül a húszas években lengyel nyelven. Az igazgatói irodában megtalálható az 1991 óta a Lengyel Szepesség Szövetsége által kiadott Na Spiszu (A Szepességben) c. havi folyóirat és a Podhaleiek (Tátraaljaiak) Szövetségének Főigazgatósága által kiadott Podhalanin (Podhalei) c. folyóirat legkülönfélébb számainak gazdag választéka is. A két fontos, esztétikai és tartalmi szempontból is jól szerkesztett lap kapcsán helyénvaló a következő magyarázat: beszélgetőtársunk, a helyi iskola igazgatója, Julian Kowalczyk történész és néprajzos egyúttal lelkes újságíró is, mindkét lap főszerkesztője (hogyan fér el mindez egyetlen, ötven körüli emberben?!), így aztán azonnal elhalmozott bennünket a Szepesség történetéhez kapcsolódó, a lapokban közölt cikkekkel. Iskolában lévén, megkérdezem az igazgató úrtól, hogy milyen volt az oktatás helyzete a magyar időkben. Olyan volt-e, mint ahogyan azt a történelmi kézikönyvekben olvashatjuk?! Mielőtt szepességi és árvai utunkra indultunk volna, újra felelevenítettem ez irányú ismereteimet többek között a Millenniumi magyar történet című könyv alapján. Nos, a magyar királyság területén élő kisebbségek helyzetét a császárral kötött kiegyezést követő dualizmus korában az Eötvös József kultuszminiszter által előkészített és a magyar Országgyűlés által 1868-ban jóváhagyott kisebbségi törvény határozta meg. Ez egyenjogúságot biztosított minden kisebbség számára (igaz, az egyetlen, magyar „politikai nemzet” keretén belül). Széles körű jogi lehetőségeket biztosított a nemzetiségi nyelvek használatát illetően (jóllehet csak a törvényesen „állami nyelvként” megerősített magyar nyelv mellett). A törvény biztosította a szabad kisebbségi nyelvhasználatot a közéletben, hivatalokban, iskolákban és a vallás területén. Vagyis, a maga idejében, egész Európát tekintve – összevetve egy sor más állam törvényeivel – liberálisan megengedő törvény volt. Hibájául róható fel viszont a végrehajtási rendeletek hiánya, ezzel együtt a büntetési tételek meghatározásának hiánya is a törvény be nem tartása esetén. Újabb fontos dokumentum lett az 1907ben jóváhagyott, a parlamenti javaslat előkészítőjéről „Lex Apponyi” néven ismertté vált törvény, amely a kisebbségi törvény mellett működött. A „Lex Apponyi” megkövetelte, hogy a nemzetiségi iskolák tanulói egyúttal a magyar nyelvet is sajátítsák el olyan mértékben, hogy a negyedik osztály elvégzése után beszédben és írásban is értelmes magyarsággal fejezzék ki magukat. – Itt, a Szepességben az emberek a mi itteni nyelvjárásunkban beszéltek, s ugyanez volt a helyzet Árvában is. A XIX. században, amikor a latint mint hivatalos nyelvet 6

A történelm faggatása megszüntették, helyette a Felvidéken az akkorra már kialakult, hivatalossá vált szlovák nyelvet kezdték használni. Nem a magyart, mert az számunkra érthetetlen volt, és nem is a lengyelt, mert nekünk itt nem volt irodalmi lengyel nyelvünk, egyébként sem akartak az állam területén újabb, nagy létszámú nemzetiséget létrehozni, így hát szlovákokként kezdtek minket kezelni. A nyelvi hasonlóság alapján, jóllehet nekünk a szlovák is idegen volt. 1907-től kezdve az iskolásoknak a szlovák mellett ráadásul még a magyart is magolniuk kellett úgy, hogy nem is értették. Ezzel együtt is jó szívvel gondolunk ma már vissza a magyar időkre. Ha voltak is néha súrlódások, azok feledésbe merültek. Én sosem hallottam olyasmiről, hogy a magyar múlt emlékeit összefirkálták, megrongálták volna. Az igazgatóval együtt ellátogatunk még az éppen száz esztendős Agnieszka Dyga nénihez, mert ő még a magyar időkben járt iskolába. Az ágya szélén ül a törékeny, soványnak is mondható asszony. Nagyon rosszul hall, lánya ismétli meg neki hangosan, itteni tájszólásban a szavainkat. Az idős néni a mai napig emlékszik néhány magyar kifejezésre. „Po madzsarsku, ale kicsi”. Tud magyarul számolni: „egy, kettő, három…” tízig, jó kiejtéssel. Az iskolában magyarul – ahogy lassacskán mondja – négy évig tanult: „szlovákul is, madzsarul is”. Újabb és újabb magyar szavak jutnak eszébe: „megyek haza” és „köszönöm szépen”, no meg „gyufa, gyufa”, s mindezt egészen jó kiejtéssel. Hosszú életet, jó egészséget kívánunk neki, s elindulunk kifelé. – Viszontlátásra – mondja elcsukló hangon. Elbúcsúzunk az igazgatótól is, és már magunkban indulunk Kacwinba, aztán Jurgówba. Kacwinba (Szentmindszent) azért jövünk, hogy megnézzük az itteni hagyományos gabona hombárokat, amelyeknek formája eltér a többi településen használatos hombárokétól, csűrökétől. Maga a falu tiszta, rendezett, akárcsak Łapsze. De hol vannak a hombárok? Kérdezősködünk felőlük az utunkba akadó helybéliektől. Elég zavaros válaszokat kapunk: „még egy kicsit előrébb”, ott viszont „kicsit visszafelé” küldenek minket, de az egész olyan bizonytalanul hangzik. Végül találunk egy levágott szegletű hombárt a fő utcában, amelyet jó pár éve kiszélesítettek és leaszfaltoztak. A műemlék hombár sarka akadályozta az útszélesítést, ezért lefűrészelték, a maradék ott áll kihasználatlanul. Ezt a gabonatárolót, és a többit is, vastag fenyőtörzsekből építették úgy, hogy a sarkoknál nem összeszögelték, hanem csapolták a gerendákat. A gabona raktározása felülről történt, ablaknyílásokon át szórták befelé a hombárba. Megnézzük a kacwini templomot is. A falu viszonylag sík terepen fekszik, a nagy kőépület a helység közepében helyezkedik el, innen ágaznak szét az utcák minden irányba. A Mindenszentekről elnevezett templom (valószínűleg innen a falu magyar neve is) a középkorban épült, ám a későbbi tűzvészek során – mint pl. 1677-ben és 1757-ben – kétszer is tönkrement a tető és a gótikus szerkezetű torony. A legutolsó tűzvész után újjáépített, továbbra is karcsú torony már a XVIII. század második felének jegyeit viseli magán. Más okok, szükségletek is hozzájárultak az idők során az építészeti változtatásokhoz. 1712-ben például átépítették a sekrestyét, a főhajót kibővítették egy kápolnával, a szembelévő oldalon pedig a kőportál elé építettek előteret. A főhajó mennyezetének legutóbbi felújításával 7

PoLíSz egy időben rendbe hozták azokat a freskókat is, amelyeket 1944-ben – amikor a Szepességet a németek oldalán álló szlovákok szállták meg – egy Rózsahegyről hozott szlovák festő festett. A háború alatt ezek a freskók az 1716-ból való, megsemmisült polikróm díszítéseket helyettesítették. Gondolkodóba ejtett ez a frissen hallott két információ. A kacwini templom alighanem kiváló példája annak, hogy először is: minden időszakban sor került olyan, hol előnyös, hol kevésbé előnyös épületszerkezeti változtatásokra, amelyeket mindenféle politikai szándéktól függetlenül, kizárólag valós szükségletek diktáltak; másodszor: nem szükségszerű, hogy az államok vagy etnikumok között korábban kialakult konfliktusok később negatív következményekkel járjanak. Nagy kár, hogy nem tudtunk bemenni a kacwini templomba, itt található ugyanis – mint megtudtam – a Szepesség legjelentősebb miseruha gyűjteménye, köztük néhány XVIII. és XIX. századi, gazdagon díszített selyem ornátus. Minthogy kiszálltunk a kocsiból és gyalog megyünk, megszólítom a járókelőket, hogy mit tudnak az egykori, magyar időkről. Egy fiatalember – láthatóan turista – semmit sem tud, mert Varsóból érkezett a Szepességbe, de még távolabb született. (Bizonyára azt hiszi, hogy a nagy távolság felmentést jelent). Fiatal anya jön velünk szemben, gyerekkocsit tol maga előtt. Ő itteni lakos, de nem régóta. Tudja-e, hogy kihez tartozott valamikor ez a terület? Alighanem Szlovákiához, mert valahol errefelé volt a határ. (A határ ugyan most is itt, Kacwin mellett húzódik). Nem messze látunk még egy gyerekkocsis fiatalasszonyt, s mivel egy irányban haladunk, próbálok kicsit hosszabban elbeszélgetni vele. Kiderül, hogy ő valóban idevalósi. Amikor azonban a Szepesség múltjáról kezdem faggatni, elhallgat. Úgy tudja, hogy a vidék valamikor Szlovákiához vagy talán Ausztriához tartozott, de inkább szlovák volt. Arra, hogy magyarok lettek volna itt, szorgalmasan kezd kutatni az emlékezetében, de hamar megadja magát, s közli, hogy semmi ilyesmi nem jut eszébe, mert az iskolában sem tanulták, és az édesapja sem mesélt neki erről. Szóba elegyedünk még egy háza mellett szorgoskodó kőműves vállalkozóval is. Középkorúnál valamivel idősebb lehet. Ő tudja, hogy Lengyelország elnyomás alatt volt, mert felosztották, s hogy ez a rész a háború előtt a magyaroké volt. A kérdésre, hogy melyik háború előtt, azt válaszolja, hogy a második háború előtt. – Aztán megszálltak minket az oroszok. Ilyenek hát a hétköznapi történelmi ismeretei a jövevényeknek is, a helybélieknek is. Ez azonban nem szegi kedvünket. A többi helységben is folytatni fogjuk a kérdezősködést. Mielőtt elhagynánk Kacwint, egyik ottani beszélgetőtársunk még elmagyarázza, hogy „Kacwin neve német eredetű, jóllehet Lengyelországban továbbra is ez a falu hivatalos elnevezése. Merthogy lengyelül annyit tesz, mint: Macskasarok.” Tényleg, milyen nyilvánvaló – gondolom magamban – Katzenwinkel, rövidítve Kacwin. És mégis, ez a német név és még néhány környező településé: Frydman (Frigyesvágás), Falsztyn (Falstin), Dursztyn (Dercsény), arról tanúskodik, hogy nagyszámú szász telepes érkezhetett a középkorban nemcsak a Szepesség középső részébe, hanem ide, északabbra is, ha ennyi helységnek adtak nevet. Napjainkban azonban e helységneveken kívül már semmi sem őrzi a szászok nyomát. 8

A történelm faggatása Elindulunk Jurgówba (Szepesgyörke). A vidék Łapsze és Kacwin környékén eléggé sík, Rzepiska (Répásfalu) felé közeledve aztán egyre hullámosabb lesz, Jurgównál pedig már egészen hegyvidéki táj képét mutatja. És micsoda látványban van részünk, mielőtt nyugati irányban lefelé ereszkednénk, már a Białka folyó völgyébe, az egykori határ közelébe. A folyó mögött pedig, ha kicsit délebbre tekintünk, megpillantjuk a Keleti-Tátrát és a legmagasabb lengyelországi csúcsot, a Rysyt (2499 m), valamint, kissé balra, az egész Tátra legmagasabb, már a szlovák oldalon lévő csúcsát, a Gerlachot (2655 m). Jurgów fő nevezetessége a fatemploma. Szellemi emelkedettséget, ugyanakkor föld közeliséget kölcsönöz neki a zsindelytető, amelynek egymásba illesztett hosszú, keskeny falemezei lágy ívben egészen a földig húzódnak. Itt találkozunk következő útikalauzunkkal, Jan Budz úrral. Ez a középkorú, energikus ember a Lengyel Szepesség Szövetségének elnöke, ugyanakkor a Białka folyó túlpartján, Bukowina Tatrzanskában működő „Földműves Önsegélyzés” nevű szövetkezet községi igazgatóságának elnöke is. Emellett részt vesz a fentebb már említett Na Spiszu című lap szerkesztésében. Jan Budzzal jómagam korábban is találkoztam, Magyarországon, az Aggteleki Nemzeti Park területén, a Derenk nevű egykori lengyel faluban, amelyet a II. világháború idején leromboltak, de a közelmúltban jelképesen újjáépített a magyarországi lengyelek közössége. Minden év júliusában lengyel-magyar búcsút rendeznek Derenken, s ott ismerkedtünk össze Budz úrral. Hogy mi késztette őt és egy csapat más szepességi lengyelt Derenk meglátogatására, ez külön (már-már szenzációs) téma, amelyhez rövidesen visszatérünk. A jurgówi templom építését a XVII. század közepére datálják. – Érdekes – kezdi mondandóját Budz elnök úr –, hogy a neves Szepesség-kutató Tadeusz Trajdos varsói professzor szerint a templom nem nemesi, földesúri, hanem paraszti alapítású, a helyi molnár és bíró nevéhez fűződik. Érdemes tudni ezzel kapcsolatban, hogy bírónak ugyan a falu vezetőjét hívták, mivel azonban ezt a tisztséget általában igen hosszú ideig töltötték be, néha egyenesen apáról fiúra szállt, a bíró elnevezés idővel vezetéknév lett. Így történt ez az itteni Sołtys (Bíró) családdal is. Megjegyzendő, hogy a lengyel „sołtys” (bíró) szónak van magyar megfelelője: a „soltész”. Visszatérve az alapítás kérdéséhez, megfigyelhető, hogy a földművesek lakta falvakban, ahol erősebb volt a magyar közigazgatás, a magyar birtokosok által épített templomok évszázadok óta kőépületek voltak. Ezzel szemben a szepességi vagy tátraaljai pásztor falvakban fából épültek a paraszti alapítású templomok. A jurgówihoz hasonló, de még régebbi fatemplom található a közeli Trybszben (Újterebes). Ezek a templomok minden részükben jegenyefenyőből épültek borona szerkezettel, ami azt jelenti, hogy a falak találkozásánál a gerendákat a beléjük vájt mélyedés segítségével, szögek nélkül illesztették össze. És a szerkezetet aztán egészen a földig zsindellyel fedték be. A zsindelyfedés – gondoltam magamban – hallatlanul bájos külsőt kölcsönöz a templomnak. Nem is értem, miért nem alkalmazták szélesebb körben. Úgy látszik, már a régi századokban is inkább a praktikus szempontok, a tűzvédelem volt a fontosabb, nem az esztétikai érték.

9

PoLíSz – Menjünk beljebb – invitál minket Budz úr. A templom Szt. Sebestyén és a Rózsafüzéres Szűzanya nevét viseli, a mennyezetre festett alakok pedig igazán szépek. A falak ornamentikája már a lengyel időkből, a két világháború közötti évekből való, a mennyezeti festmények viszont régebbiek, még a magyarok idején keletkeztek. Jézus Krisztus életéből vett jeleneteket ábrázolnak. Ez volt a szegények Bibliája, amikor még nem ismerték az írást. Oldalt, egy falmélyedésben látható Mihály arkangyal, amint lábával a sátánt tapossa. Vannak, akik direkt azért jönnek, vagy egyenest utaznak ide távolabbról is, mert – ahogy mondják – ilyen szép sátánt, mint ez a jurgówi, sehol máshol nem látni. Amikor közbevetem, hogy azt olvastam a templom leírásában, miszerint ezt a sátánt se asszonyoknak, se gyerekeknek nem szabad nézniük, Budz úr így válaszol: – Így is, úgy is nézik, viszont nők nem mehetnek föl a kórusra. Csak férfiak. Valamikor nők is énekeltek odafönt, de gúnyt űztek a legényekből, mire azok föllázadtak, és azóta a nők csak idelent tartózkodhatnak. A helyi anyakönyvekkel kapcsolatban megtudjuk, hogy a jurgówi (szepesgyörkei) egyházközség 1741-ben vált ki Łapsze Wyżnéből (Felsőláposból). És a templom kapott négy nagy harangot. Az első világháború után csak egy maradt meg, szerencsére a legnagyobb, amelyet a helybéli gazdák rejtettek el. A másik hármat hatóságilag elvitték, és alighanem beolvasztották hadi célokra. A papok, plébánosok kezdetben lengyelek voltak, és az anyakönyveket is lengyelül vezették – itt, a határ mentén, de mégiscsak a magyar oldalon. A lengyel nyelv mindennapi használatát bizonyítják egyébként az itteni lengyel vezetéknevek is, olyanok, mint: Sarnienka, Budzonka, Bigosianka. Az anyakönyvekből az is kiviláglik, hogy nem egyszer hozták ide keresztelni gyerekeiket a határ túloldalán élők is. Vagy közelebb volt nekik, vagy így látták jobbnak. A XIX. században viszont már délről küldtek ide szlovák papokat, és elkezdődött az itteni népesség elszlovákosítása. Megmondom kertelés nélkül, hogy a kezdetben liberális magyarok arra törekedtek, hogy az államhatárokon belül élő nemzetiségeket asszimilálják. A „Lex Apponyi” fejezte ki ezt a legvilágosabban. Itt, ezen a vidéken, ahol lengyel górálok laktak, szabad kezet adtak a szlovákoknak. Nemcsak a papoknak, hanem a szlovák tanítóknak is azzal a meggondolással, hogy könnyebb lesz a lengyel górálokat előbb elszlovákosítani, s majd csak később, a szlovákokkal együtt, elmagyarosítani. Így aztán a szlovákok a mai napig erre támaszkodva állítják, hogy az itteni lakosság szlovák. Pedig egészen a Poprád völgyéig a mi itteni tájnyelvünkön beszélnek az emberek. A Poprád völgyének déli részét viszont németek, szászok lakták. Ők voltak az ütközőzóna köztünk és a szlovákok között. Azért van a mi tájnyelvünkben több német, mint szlovák jövevényszó, mert elsősorban a papok és a tanítók voltak szlovákok. És ha már a nyelvről beszélünk, vannak nekünk a pásztorkodással kapcsolatos magyar jövevényszavaink is, olyanok, mint: „juhas, gazda”. A jurgówi épületek közül figyelmet érdemel a templom mellett álló, régi tűzoltó szertár. Szlovák jelmondat olvasható rajta: „Bohu na slavu, ludiom na pomoc” (Isten dicsőségére, az emberek segedelmére). – A tűzoltóság szlovák nyelvű feliratából is látszik – magyarázza Budz –, hogy a magyarok liberálisan kezelték a nyelvhasználat ügyét. Velük ellentétben a szlovákok 10

A történelm faggatása azzal kérkednek, hogy az ilyen feliratok a lakosság szlovák származását bizonyítják. Pedig az itteniek sosem beszéltek szlovákul, hanem – ahogyan ma is – szepességi lengyel nyelvjárásban. A tűzoltószertárral szemben áll a műemléknek nyilvánított Falubíró Háza. Érdemes megfigyelni, hogy ezek az építmények – a lakó és gazdasági épületek és persze a kerítés – mind fából vannak. A múlt kivételes emlékeként maradtak fenn, mert a XIX. század vége előtt hozott magyar rendelkezések már megtiltották, hogy fából építkezzenek az emberek. Csak kőépületet engedélyeztek tűzvédelmi okok miatt, mivel Jurgów sűrűn lakott település volt. Budz elnök úr javasolja, hogy menjünk át a Czarna Góra (Feketebérc) nevű szomszéd faluba. Ő is ott lakik, meghív hát bennünket magukhoz. A feleségével együtt remek ebéddel kínálnak bennünket. Ebéd után kedves, életerőtől duzzadó idegenvezetőnk rábeszél minket, hogy menjünk fel autóval a falu északi részén található, a faluval azonos nevet viselő hegyre. És valóban, a keleti hegyoldal nem túl meredek, egészen a 903 méter magas csúcsig fel lehet jutni gépkocsival. A hegy csúcsán acélkereszt, amely némileg emlékeztet a Zakopane melletti Giewont csúcsán látható keresztre. Ezt itt az 1923-ban megrendezett első lengyelországi vitorlázórepülő-verseny emlékére állították. A vitorlázórepülők akkor pont innen, a Czarna Góra tetejéről indultak. A hegy keleti oldala meredeken ereszkedik le a fürge sodrású Białka folyóhoz. Milyen szép ez a táj! Jan Budz, akinek valószínűleg gyakran van alkalma megbámulni ezt a panorámát, nem hagyja, hogy túl sokáig gyönyörködjünk benne. Egy közvetlenül a folyó túloldalán fekvő falura mutat, amelyet szintén Białkának hívnak. – A faluban áll egy Szt. Simon és Szt. Júdás nevét viselő templom. Elég ritkán fordulnak elő ezek a nevek, a lerombolt derenki templom viszont ugyanerről a két védőszentről volt elnevezve. Látom, legfőbb ideje, hogy elmondjam magyar barátaimnak, mi is az a Derenk, amelyről már említést tettem, amikor, jurgówi találkozásunkkor, bemutattam a szepességi lengyelség elnökét. Derenk romfalu – mint már korábban írtam – Aggtelektől és a cseppkőbarlangtól nem messze, a mai magyar-szlovák határ közvetlen közelében fekszik. Lengyel telepesek népesítették be 1717-ben, vagyis néhány évvel a Rákóczi-szabadságharc bukása után. Valószínűleg a fejedelem néhány egykori harcosa is köztük volt. (Hiszen a nyolc évig tartó szabadságharcban részt vett akár tízezernél is több, Lengyelországból érkezett katona.). A néhányszáz lakosú Derenk a legdélibb lengyel enkláve lett a történelmi Magyarország területén. A dél-lengyel kárpátaljai nyelvjárásban beszélő lakosok alig érintkeztek a környező magyarsággal, mindvégig megőrizték Lengyelországból hozott beszédüket. A falut a II világháború idején (véglegesen 1943-ban) felszámolták – vadasparkot létesítettek a területén –, a lakosoknak pedig el kellett költözniük (igaz, szerződésekkel biztosított, előnyös feltételekkel) más helységekbe. Ekkor keletkezett Miskolc mellett két kisebb lengyel falucska (Andrástanya – Dolna Drenka és Istvánmajor – Dalsza Drenka), a többi derenki lakos szétszóródott Borsod-Abaúj-Zemplén megye területén. A hatvanasnyolcvanas években lengyel (krakkói és lodzi), valamint magyar (debreceni) tudósok által végzett nyelvészeti és néprajzi kutatások kimutatták, hogy a derenkiek nyelve 11

PoLíSz XVIII. századi lengyel nyelvjárások, különösen a szepességi és a szandeci nyelvjárás jellemzőit őrizte meg. Archaikusabb tehát, tudományos szempontból pedig értékesebb is, mint a ma létező lengyelországi nyelvjárások, mivel a kétszázötven éves elszigeteltség alatt elkerülték mindazok a változások, amelyek ezalatt Lengyelországban végbementek az irodalmi nyelvben csakúgy, mint a nyelvjárásokban. 2007-ben fény derült arra, hogy egy sor derenki család rokonságban áll a szepességi-podhalei határvidék olyan falvainak lakosságával, mint Białka, Czarna Góra, Jurgów. Ugyanazok a családnevek és – ahogyan most Jan Budztól halljuk – ugyanazok a két templom védőszentjei, akik másutt oly ritkán fordulnak elő. Derenk, gondolom magamban, egy adott magyarországi lengyel közösség egyedi sorsát hordozza, s mégis milyen mélyen gyökerezik az ezeréves lengyel-magyar kapcsolatokban. És milyen erősen kötődik ez a sors a mi mostani, elemző szándékú utunkhoz itt, ezen az eleinte lengyelek által lakott – bár a kora középkorban nagyobbrészt inkább lakatlan –, aztán hosszú, hosszú ideig magyar, s most megint lengyel vidéken, amikor éppen a nem túl magas, de annál elragadóbb hegycsúcson állunk. A hegytetőn idősebb falusi ember gereblyézik. Tudja, hogy ez itt az Osztrák–Magyar Monarchia területe volt. Az ő apja még magyar iskolába járt, de keveset. – A nagyapám viszont fuvarozta a tanítókat – mondja. A kérdésre, hogy édesapja beszélt-e kicsit magyarul, vita alakul ki közte és Budz elnök úr között. – Itt senki sem beszélt magyarul, és csak annyit tudott, amennyit az iskolában bemagolt abból, hogy miként is mondják ezen a másik nyelven azt, hogy tehén, disznó, birka – állítja meggyőződéssel. Amikor azt kérdezem a gereblyéző falubelitől, hogy milyen földek ezek itt valójában: lengyel, magyar vagy szlovák földek-e, azt a választ kapom, hogy lengyel földek, de a lakosság inkább szlovák. Budz úr ezzel sem ért egyet, s bizonygatja: – Ugyan miféle szlovák lakosság ez, hiszen itt senki sem beszél szlovákul, mindenki az itteni lengyel, szepességi nyelvjárást használja. Amikor a férfi kitart a véleménye mellett, hogy ő bizony beszél szlovákul is, Budz úr megkontrázza: – Szlovákul az iskolából tud. Az nem az anyanyelve! Este Nedec faluban Maria Wanieczek tanítónővel, a „Csárdás” nevet viselő, népszerű helyi ének- és táncegyüttes vezetőjével találkozunk. Vele vannak az együttes fiatalabb tagjai is. Nézzük a fiatalok viseletét és táncbemutatóját. A helyi, szepességi csárdás különféle változatait ismerhetjük meg. Nem egészen olyan ez a tánc, mint a magyarországi. Persze itt, a Szepességben is két részből tevődik össze: a lassú és a gyors részből 4/8-os és 2/4-es ütemben, de inkább csak bizonyos elemei hasonlítanak a magyar csárdásra, egészében véve nem igazán természetes a magyar szemnek, látszik, hogy nem belülről fakad, hogy úgy tanulták a táncosok. Maria Wanieczek egyébként tisztában van ezzel, mondja is, hogy az itteni csárdást kicsit másként járják. Az egyik, általuk „kilépősnek” nevezett táncban például a lassú részt másként, itteni szokás szerint, az ősi lengyel „asszonyos” tánc mintájára, vagyis kissé bicegve. Ahogyan szüleiktől, nagyszüleiktől tanulták. A viselet is különbözik a magyartól. 12

A történelm faggatása Ebben is csak bizonyos elemek hasonlítanak a magyar viseletre, az egész viszont eltér attól. Az együttes vezetője be is mutatja ezt egy táncos pár ruházatán: – A legtöbb magyar elem a férfi viseletben figyelhető meg. Vonatkozik ez főleg a mellényre, amelynek szabása, díszítőelemei, gombjai is mind magyar hatást mutatnak. A nadrág ezzel szemben a mienk. Minden górál régióban más-más a nadrágok szabása és a díszítőelem, vagyis a „zsinórkötés”. Magyar hatást mutat még a férfi csizma és kalap is. Kifejezetten magyaros a női viseleten belül az emelt sarkú cipő. Ámbátor, Domonkos László szerint az erdélyi női viselet is hasonló. A Szepességben más magyar beütésekkel – például magyarból átvett szavakkal – is találkozhatunk a német és szlovák jövevényszavak mellett. Olyanokkal, mint: gombicka (gomb), galer (gallér), kiefa (padlósúroló kefe), lawor (mosdótál). Ezek mai napig is élnek, főleg az idősebbek nyelvhasználatában. Maria Wanieczek nagymamája még az I. világháború előtt járt a helyi iskolába, ahol a magyar és a szlovák volt a tanítási nyelv. Ezért ő magyarul és szlovákul is tudott imádkozni. Aztán lassan elfelejtette, mert ezek számára idegen nyelvek voltak. Hiszen itt mindenütt csak a mi szepességi tájszólásunkat használták. A nagyszüleink és dédszüleink tudatában nem volt olyasmi, hogy ezek a földek Magyarországhoz tartoznak, hogy ez itt Magyarország, ők csak azt tudták, hogy a földbirtokosok idejöttek Magyarországról, mert megvették a nedeci várat és a földeket. Így éltek aztán ezek alatt az urak alatt, és így őrződött meg ez a kultúrában, az emberi emlékezetben – függetlenül attól, hogy ezek az emlékek hol kellemesek, hol kellemetlenek voltak. Másnap a Budz elnök úr által említett felsőláposi plébániatemplomban vagyunk, amely kőépület. Idősebb, közepes termetű úr, Franciszek Payerhin fogad bennünket Czesław Hałgas plébános társaságában. – Ezt a Szent Péter és Pál nevét viselő műemlék templomot, a szép, rokokó belsővel együtt, az utóbbi években újították fel. A XVIII. században épült, 1759-re datálják – meséli a plébános úr –, jóllehet az építkezés több mint tíz évig tartott. A legnagyobb műemléki értéket a főoltár képviseli. Az oltár nagyméretű olajfestménye plébániánk védőszentjeit ábrázolja. Ugyancsak értékes a két mellékoltár: egyik oldalon a Szeplőtelen Szűzanyáé, másikon Szt. Miklósé. A templomban magyar, szlovák és lengyel elemekkel találkozunk annak függvényében, hogy mely államhoz tartoztak éppen ezek a területek. Az egyik templomi zászló például Magyarország patrónáját ábrázolja: a Szűzanyát a gyermek Jézussal – teszi még hozzá a plébános úr. Látom közben, hogy Payerhin úr odamegy a templom oldalfalánál álló padokhoz, és birkózni kezd a nehéz rúdra erősített jókora zászlószövettel. Odafutunk hozzá mindannyian, hogy megtartsuk az imbolygó zászlót, amely bármely pillanatban a közeli padokra, a padlóra zuhanhat. Közösen terítjük szét a hímzett anyagot, hogy jobban láthassuk a Szűzanyát is, az alatta elhelyezett magyar koronás címert is. – Nincs feljegyezve, hogy mikor adományozták a zászlót, de nyilvánvaló, hogy a magyar időkben történhetett, vagyis úgy jó száz évvel ezelőtt. Az egész templom megalkotója, alapítója az olasz származású Joanelli Telovani (de Toluano) János magyar báró volt. 13

PoLíSz Különös sorsa volt ennek a gazdag olasz kereskedőcsaládnak – tudtam meg később a Zamek Dunajec w Niedzicy (Dunajec vára Nedecben) című, 2006-os kiadású, három szerző (Michalczuk, Stępień és Trajdos) által írt könyvből. A család egy része a XVII. században a Felvidékre költözött, és megszerezte a környék bányászatát, 1670-ben pedig megvásárolta (előbb csak zálogba vette) a dunajeci uradalmat Nedec várával és egy sor lengyel faluval, köztük Alsólápossal egyetemben, s jó száz évig volt a környék ura. – A főoltárt is ez a báró adományozta, akit grófnak is neveztek, mivel egyik ősét, aki a Felvidék bányászati igazgatója volt, a „hét bányaváros kamaragrófja” titulus illette meg. Az adományozó személyéről tanúskodik az oltár hátsó felében elhelyezett, jól olvasható, kézzel írt feljegyzés: „Megalapítója Joanelli János”. Ugyanebből a korszakból származik még néhány olajkép is. Az egyik Szt. Bálintot ábrázolja, aki számos templom népszerű védőszentje – itt a környéken például Krempachyban (Bélakorompa). A másik festményen a Pietá látható. Mindkét kép a XIX. század elejéről származik, vagyis legalább kétszáz évesek. Szent Bálintot a múlt évben újították fel. A szószéken még látni egy prédikáló papot ábrázoló reliefet – Szt. Nepomuk beszél rajta a hívekhez. Ennek a szentnek az ábrázolásával gyakran találkozhatunk Magyarországon is. – Igen, igen – erősíti meg a plébános –, de van itt még egy 1780–90-es évekből származó rokokó keresztelő medence és egy hasonló stílusban azsúrozott tabernákulum is. – A tabernákulumon mintha a magyar korona volna – jegyzem meg –, hiszen a karima fölött két, egymást keresztező ív és egy kereszt látható. – Mária Terézia koronájára emlékeztet – teszi hozzá Domonkos László. – Viszont a keresztút stációi alatt szlovák nyelvű feliratok vannak, pedig a magyar időkben készültek – folytatja a plébános úr. Nem tudjuk, melyik pap rendelkezett így, mert akkoriban nem vezettek krónikát az egyházi életről, de még az egyházközségi anyakönyvekben is vannak hiányok. Némelyeket elküldtek az akkori magyarországi központi levéltárakba, amelyek most Szlovákiában vannak. Másolatok lehetnek még a Krakkói Kúria levéltárában is. Ráadásul különféle fontos iratokat magukkal vihettek a plébánosok is, amikor áthelyezték őket az ország másik részébe. Csak általánosságban tudjuk, hogy nálunk leginkább magyar vagy szlovák papok szolgáltak. Átmegyünk a plébániára. Itt Hałgas plébános úr elővesz a szekrényekből és fiókokból néhány anyakönyvet. Latinul töltötték ki őket, de van egy magyar nyelvű bejegyzés is: „A kereszteltek anyakönyve”, a folytatás pedig: „A halottak anyakönyve”. Nézem, melyik időszakot öleli fel a könyv. Megtalálom: „Krisztus Úrunk születése után 1844. évben – 1887-ig.” Lapozgatom a könyvet, nézem a neveket. Milyen gyakran fordul elő, hogy a nemegyszer távolról ide helyezett, lengyelül nem tudó, más nemzetiségű pap eltorzítva írja le azokat! A Zsemba Mihály bizonyára Michał Ziemba lehetett, a Jászenyák, Kedzuch, Kovalcsik pedig Jasieniak, Kędziuch, Kowalczyk. A Jan vagy Paweł keresztnevek legtöbbször János vagy Pál alakban fordulnak elő. Hát igen, ekkor egy Számszély nevű magyar papja volt a községnek. Elhagyjuk a templomot, és már csak Payerhin úr társaságában megállunk kint, az iskolaépület mellett. 14

A történelm faggatása – Ezt az iskolát 1914-ben, vagyis az I. világháború kitörésének évében építették és adták át – fog bele kísérőnk, a környék tudnivalóinak újabb két lábon járó enciklopédiája. A tetőt előbb zsindely fedte, ahogyan a templomot is, ám ezt később bádoglemezre cserélték. A beszélgetést Payerhinéknek a falutól kissé távolabb álló házában folytatjuk. Megtudjuk, hogy ez a német származású család több nemzedéken át élt a Felvidéken, Szepesben. – Michał nagyapám erdész volt Szepes északi részén, ahol ő felügyelte az erdőket, de csak az úrbéri erdőket, a magántulajdonban lévőket nem. Lengyelországban ugyanis a Szepesség specifikuma volt, egészen a XX. század harmincas éveiig, az „urbariat” nevű falusi gazdaság, amelynek alapját a magyar „úrbér” jelentette. Írtam erről néhány cikket a Na Spiszu két előző évfolyamában, mindjárt megmutatom őket. Előveszi a cikkeket egy fiókból. Nézegetem, hogy mit is ír Franciszek Payerhin, a krakkói Jagelló Egyetem egykori hallgatója, ma már nyugdíjas mikrobiológus ezekről az urbáriumokról. Igaz, amiről ír, az már a letűnt idők gazdaságának olyan jelensége, amely az újjászületett Lengyelországban tovább maradt fenn, mint Magyarországon. Jegyzetelek, de később aztán, már itthon, kiegészítem jegyzeteimet történelmi forrásmunkák segítségével. Nos, a jobbágykorban, amikor a földek és erdők nemesi tulajdonban voltak, a falusi lakosságnak a földesúrral szembeni kötelezettségei eleinte a helyi szokásokon alapultak, s nem voltak egységesek. Mária Terézia császárnő, egyúttal magyar királynő 1767-ben kiadta az „Urbarium Terezianum”-ot. Az urbárium (Erdély kivételével) az egész országra érvényes rendeletek egységesített gyűjteménye volt, amely szabályozta a földbirtokosok és a jobbágyok kötelességeit és jogait. Ennek alapján készültek a vagyonösszeírások, ezek helyébe később a telekkönyvek léptek. A jobbágyfalu, vagyis úrbéri falu belső részből – házakból, gazdasági épületekből, udvarokból, kertekből – és külső részből – szántókból és rétekből – tevődött össze. Az egésznek a tulajdonosa a földesúr volt, a jobbágyoknak csak korlátozott földhasználati joguk volt, és korlátozott mértékben használhatták a közös legelőket és erdőket. A szoros értelemben vett úrbéres szolgáltatások kártalanítás nélküli eltörlését törvényesen 1848-ban mondta ki az akkor éppen függetlensége kivívásáért harcoló magyar nemzet országgyűlése, s a szabadságharc bukása után, 1853-ban hagyta jóvá a még ifjú Ferenc József császár. A jobbágyok tulajdonosai lettek a korábban általuk művelt földeknek és a jobbágytelkek épületeinek, valamint társtulajdonosai lettek a közös legelőknek és erdőknek. A közös területeken közbirtokosságokat, mondhatni szövetkezeteket hoztak létre saját vezetőséggel és adminisztrációval, amelyek továbbra is az úrbér nevet használták. – A közös erdőket – folytatja Payerhin – „úrbéri erdők”-nek vagy „úrbér erdő szövetkezet”-nek nevezték. A közbirtokosságot az Úrbéri Tanács igazgatta. A háromévenként tartott választáson a Tanács elnöke és tagjai mellett gazdát is választottak, akit németesen gyakran oberhajcynak neveztek. Az én főerdész nagyapám is ilyen oberhajcy volt. Azon kívül, hogy megválasztotta őt az Úrbéri Tanács, még esküt is kellett tennie, mivel magyar állami hivatalnok lett. Erdőkerülők voltak a 15

PoLíSz segítői. Nagyapám, Michał Payerhin felügyelete alá 16 szepességi falu tartozott, köztük Nedec, Alsó- és Felsőlápos, Szentmindszent és Frigyesvágás. A hivatalos jelentéseket 1919 februárjáig német nyelven írták, 1919 márciusától pedig a szepességi tájnyelven. Lengyelországban a két világháború közötti időben az úrbérek csak a korábban Magyarországhoz tartozó területeken léteztek. 1931-ben a lengyel állam hivatalosan eltörölte őket. Nagyapámtól megörököltem többek között egy erdei szabálysértéseket tartalmazó, magyar és szlovák nyelven írt könyvet. Magyar címe: Erdei kihágási napló, alcímében pedig, ugyancsak magyarul, ez áll: Szepesófalui erdőgondnokság II-ik védkerületének, 1917/18 évre, felesketett erdőőr részére. A könyv belsejében az egyik fejezet „Utasítás az erdei kihágások feljegyzésére szolgáló eredeti rovatos naplók készítéséről és vezetéséről” címet viseli. Ugyanez szlovákul is megvan. Nagyapám feljegyezte, mikor ki lopott valamit. Németül és magyarul írta ezeket a feljegyzéseket. Időközben megérkezett Jan Budz elnök úr, akivel előző nap már találkoztunk, s megbeszéltük, hogy ma folytatjuk szepességi kirándulásunkat. Hallván, hogy az úrbérről beszélgetünk, ő is csatlakozik: – Az urbárium jellegzetes magyar maradvány: közös szántók, erdők, legelők. Magyarországon mindez megszűnt a jobbágyság eltörlésével, kizárólag a Szepesség északi részében maradt fenn egészen a két világháború közötti évekig. Nem volt ebben semmiféle kényszer. Maguk a parasztok akarták, mert féltek a teljesen önálló gazdálkodástól. Ezt az állapotot 1931-ben szüntette meg a lengyel állam. Elindulunk Trybszbe (Újterebes), de útközben még megállunk pár percre Czarna Górában (Feketebérc) a Korkosz portán. Az egész gazdaság, a lakóházzal és a melléképületekkel együtt a zakopanei Tátra Múzeum filiáléjaként működik. Az épületeket egymásba illesztett fatörzsekből építették. A lakóháznak nem volt kéménye, ahogyan errefelé sok más háznak sem a XIX. században. A füst magasan, a padlástérben gyűlt össze, itt füstölték hát disznóvágás után a húsféléket, szalonnát. Nézegetjük a szobák berendezését. Látszik, hogy számos tárgy messziről, távoli vidékekről került ide. A falvédők Szlovákiából, a varrógép Csehországból, de német felirattal, egy szlovák nyelvű, de 1890-ben Budapesten nyomtatott imádságos könyv. Vannak magyaros elnevezésű tárgyak is, mint például a mosdótál, amelynek „lawor” a neve. Egyébként maga a ház tulajdonosa is „gazda”, a nyáját legeltető segítője pedig „juhas”. (Ezek a magyarból átvett elnevezések egyébként nemcsak Szepesben éltek és élnek továbbra is, hanem a Kárpátok egykori lengyel oldalán is, különösen Podhale vidékén.) Az egész múzeum nem túl nagy, de betekintést nyújt az itteni lakosság életmódjába. Igyekszünk tovább, hogy végre eljussunk Trybszbe. Itt egy telken két templom áll egymás mellett. Közülük a régebbi műemlék. – Magyarországi Szent Erzsébet nevét viseli – kezdi a bemutatást Budz úr. Ez a Szepesség északi részén található legrégebbi templom: 1567-et tartják az alapítás évének. Az épület faszerkezetű, és mint látják, az egészet – a tetőt is, az oldalfalakat is – zsindely borítja, mint a jurgówi templomot, csakhogy ez itt majdnem egy évszázaddal idősebb. Jobb oldalán valamikor volt egy torony is, de 1910 táján ledőlt, mert amikor a másik, nagyobb templomot építették, ezt a régit elhanyagolták. Majd 16

A történelm faggatása csak a húszas években, már a lengyelek alatt sikerült restaurálással a maradék részt megmenteni. Nézem a templom tömbjének kecses ívekben meghajló felszínét. Akár a tető és az oldalfalak találkozását, akár a két hosszanti és a főbejáratnál, illetve az apszisnál lévő két rövidebb fal találkozását nézem, sehol sem látok erőteljes kiszögeléseket, éles peremeket, inkább finom íveket, zsindely hullámokat, amelyek egységes egészbe foglalják az épület tömbjét, s az egésznek éteri, átszellemült könynyedséget kölcsönöznek. Ez a benyomás ugyan most ébred bennem, ahogy ezt a trybszi templomot nézem, de csak tovább erősödik, amikor felidézem magamban a jurgówi templomot. Jóllehet szerkezetét tekintve mindkét épület eltér a szomszédos vidékeken vagy Lengyelország más tájain látható templomoktól, mégis olyan közelinek érzem őket magamhoz. Mire emlékeztetnek ezek a formák? Mitől olyan közeliek, olyan ismerősek? És hirtelen belém villan a felismerés. Igen, külsejükben a világhírű budapesti építész, Makovecz Imre terveire emlékeztetnek. Igaz, hogy a budapesti mester megvalósult épületei – például a siófoki evangélikus templom vagy az egri uszoda – eredetiségükkel meghökkentően modernek, ugyanakkor a közép-ázsiai hitvilág jelképrendszerére, annak a térségnek a kozmogóniájára támaszkodnak, ahonnan nagy valószínűséggel a magyarok is származnak. És a Makovecz által használt nyersanyag – a fa – is ugyanúgy hagyományos építőanyag. A szepességi népi templomok ugyan a magyar királyság területén épültek (bár csak az ország peremvidékén), ahogyan Makovecz épületeinek többsége is, ám ezek itt pár száz évvel korábbiak. Ugyanakkor pár ezer évvel fiatalabbak, ha annak a népességnek a lakhelyeivel vetjük egybe, amely esetleg a mai magyarság ősének tekinthető. Mi magyarázza hát a konstrukciós elképzelések hasonlóságát, a lelki rokonságot a hatalmas idő- és térbeli távolság ellenére? Lehet, hogy egyszer akad majd egy néprajzkutató, akinek érdeklődését felkelti ez a jelenség. – Szentmiséket csak a másik, az újabb templomban tartanak. Ezt a régit a turistáknak tartjuk fenn mint muzeális értékű műemléket. Odabent, a mennyezeten látható a Tatry Bielskie látképének – Európában állítólag legrégebbi – az utolsó ítélet hátteréül szolgáló ábrázolása. Egyébként pedig az itteni, 1642-ből származó polikrómia a barokk faldíszítés egyik legkorábbi dél-lengyelországi megnyilvánulása. A főoltáron Árpád-házi Szent Erzsébet, III. András leányának képe látható. Az ő kultusza egész Európában elterjedt. Körbenézünk a telken, amelyen a két templom áll. Elsősorban a hatalmas hársfák vonják magukra figyelmünket. Az egyiknek a törzséhez kis kápolnát erősítettek – a ferde kis tető alatt a megfeszített Krisztus látható. Nagyszerű hátteret képez hozzá a mintegy két méter átmérőjű fatörzs. Tovább utazunk, északnak, a Białka folyó hídján átkelünk a túloldalra, s máris Nowa Białához (Újbéla) közeledünk. Ez az egyetlen, egykor Magyarországhoz tartozó falu, amely a folyónak ezen a nyugati oldalán fekszik. Majdnem pont szemben, a folyó túloldalán helyezkedik el Krempachy (Bélakorompa) falu. – Ez a két, középkorban alapított falu kisvárosi jellegű település – magyarázza Budz úr. Mindkettőnek két-két, egymással párhuzamosan futó főutcája van. Ezek az utcák mindkét helységben afféle piactérbe torkolnak. Hasonló elrendezése van 17

PoLíSz még a Krempachytól keletre fekvő Frydmannak (Frigyesvágás) is. Egyfajta építészeti különlegességgel van dolgunk, amely csupán erre a három szepességi településre jellemző. Útközben – Budz úr javaslatára – megállunk az Obłazowa nevű hegynél. Látszatra nem is olyan magas, felkapaszkodni rá azonban korántsem könnyű. Odafentről viszont csodás látványt nyújt a Białka folyó áttörése. Ám a hegy más miatt lett híres. Vagy tíz éve egy itteni barlangban fedezték fel egy mintegy ötvenezer évvel ezelőtt élt neandervölgyihez hasonló típusú ember nyomait. S ami a legérdekesebb – idegenvezetőnk tudomása szerint –, a barlangban találtak egy bumerángot, amelyről nekünk egyébként csak Ausztrália jut eszünkbe. Frydmanban útikalauzunk elkísér bennünket Józef Prelich gazdaságához. Megtudjuk, hogy itt olyan pincék vannak, amelyekben valamikor bort tároltak. A házigazda azonban nincs itthon, serdülőkorú lányának meg fogalma sincs a pincékről. Így aztán Jan Budz veszi át a házigazda szerepét, a leányzó csak a kulcsokat hozza. A porta hátsó része eléggé elhanyagolt. Ugyanez mondható a pincékről is. A lefelé vezető lépcsők bármikor beszakadhatnak alattunk. A lenti helyiségek azonban imponálóak – és egészen tiszták. A pincerendszer két szintből áll, mindegyiken három-három, úgy száz méter hosszú folyosó. A pincerendszert a XVIII. században építették, mintegy kétszáz évvel ezelőtt, amikor a Pálóczy Horváth családé volt a nedeci vár. A bort Magyarország belsejéből szállították ide, s itt tárolták részben a vár saját szükségleteire, részben azért, hogy innen aztán tovább szállítsák északra, Lengyelországba. Amikor 1931-ben törvényesen eltörölték a szepességi urbáriumot, az utolsó, eladósodott Salamon család eladta a pincéket a helybéli zsidó kereskedőnek, aki – jó haszonnal, még a II. világháború előtt – Prelichéknek adta tovább. Szívélyes búcsút veszünk a szepességi lengyelek elnökétől, s már magunkban térünk vissza Nedec várába, hogy még sötétedés előtt járjuk végig, hogy igénybe vehessük a helyi idegenvezető segítségét, és a vár tornyának tetejéről gyönyörködhessünk a csodás tájban. A várról a Dunajec vára Nedecben című, fentebb már említett monográfia előszavának szerzője, dr. Maria Poprzęcka professzorasszony – a Művészettörténészek Társasága elnöke – a következőképpen nyilatkozott: „Dunajec vára, osztozva a Szepesség viharos történelmében, több ízben is tulajdonost váltott. Hosszú, a XIV. századig nyúló története során nem egyszer bővítették, építették át. Többször le is rombolták, ki is fosztották. Sosem vált azonban teljesen romhalmazzá, miként a közeli Czorsztyn vára. És olyan alapvető átépítésen, korszerűsítésen sem esett át, amely egységes nyomot hagyott volna a vár sokszínű architektúráján. A várfalak évszázadokon át növekedtek, s a maga nemében egyedülálló, festői egészet hoztak létre. A középkori erőd, az újkori védett főnemesi lakhely, az arisztokratikus nyári rezidencia – a vár történetének mindegyik korszaka nyomot hagyott az építmény megjelenési formáján.” Idegenvezetőnk Zosia asszony (vezetéknevét nem tudtuk meg). Végigkalauzol bennünket a vár mindhárom szintjén, kezdve az alsótól, ahol jelenleg az irodák és a turisták számára kialakított vendégszobák találhatók, s ahol az egyik szobában állítólag a „fehér hölgy” szelleme riogat. A következő, középső várnak nevezett szint a tulajdonosok lakóhelyéül szolgált, s majdnem a második világháború végéig lakták 18

A történelm faggatása is. Most azokat a szobákat lehet megnézni, amelyekben az utolsó tulajdonos, a Bethlen grófi családból származó Salamon Ilona lakott. A felső vár, az ott lévő toronnyal részben romos maradt már a XVIII. század végétől, s most is ilyen állapotban látható. Itt is felújítottak azonban egy sor termet, amelyek múzeumi célokat szolgálnak. Az épülettömb egészét tekintve a gótikus és a reneszánsz jegyek dominálnak. Nagyon dekoratív például az alsó vár nyugati falának reneszánsz attikája. A régebbi korok építészeti jegyeinek stilisztikai túlsúlya mai napig látható, jóllehet a tűzvészek és a viharos hadi események következtében sokszor később, a következő évszázadokban vált szükségessé egész építészeti egységek átalakítása, újjáépítése. A teljes pusztulás veszélye fenyegette viszont ezt az építészeti gyöngyszemet 1944/45 telén, amikor a II. világháború utolsó szakaszában itt állomásozó szovjet katonai egységek kifosztották a vár belsejét, s a fosztogatást aztán a helybéli lakosok fejezték be. Az 1949-ben elkezdett, s megszakításokkal napjainkig tartó restaurálási munkálatok újra életre keltették a várat anélkül, hogy megváltoztatták volna karakterét és magyar múltját. Hiszen a lovagvárnak és leggyakrabban a környező falvaknak is, egyetlen kivétellel, magyar nemesi családok voltak a tulajdonosai – címereik a felső vár egyik termében sorakoznak. Olvasom a neveket: itt vannak a már említett alapítók, a Berzeviczyek, aztán következnek a Drugethek, Zápolyák, majd Zápolya János és felesége, Jagelló Izabella udvaronca, Łaski Jeromos, aki adományként kapta a várat, őt követi fia, Olbracht (együtt 1528–89-ig). A következő tulajdonosok már mind mágnás, főnemesi családok: a Pálóczy Horváthok (három ízben), az elmagyarosodott olasz Joanelli Telovani család, végül pedig (1945-ig) a Salamon-család. Ami e falak közt a látogató fantáziáját leginkább mozgásba hozza, az a dél-amerikai inka hercegnő legendája. Hallgatom a történetet, s felidézem magamban a Bács Gyula által írt magyar nyelvű Lengyelország 1980-as kiadásában olvasottakat is. Nos, az egyik Berzeviczy, a XVIII. században élő Sebestyén, Dél-Amerikába vándorolt, s ott feleségül vett egy inka hercegnőt. Házasságukból egy Umina nevű leány született. Amikor Umina felnőtt, Tupac Amaru inka vezér unokaöccsének lett a felesége. Történt mindez a spanyolok kegyetlen, barbár elnyomása ellen szervezett inka felkelés idején (az útikönyv szerint 1781-ben). A felkelést leverték, Uminának és férjének – aki nagybátyja, Tupac Amaru trónjának örököse lett – fiukkal és Umina magyar apjával együtt az Andok vidékéről, a levert inkák földjéről el kellett menekülniük. A család kincseinek nagyobb részét ott, helyben elrejtették, a menekülők annak csak töredékét tudták magukkal vinni. Az Olaszországban menedéket kereső családot azonban utolérte a spanyolok bosszúja, Umina férjét orvul meggyilkolták. Tovább kellett menekülniük, hiszen az inka trón örököse most már Umina kisfia lett, s így kerültek Magyarországra, Nedec várába. A spanyol hódítók megbízottai azonban itt is rájuk leltek, Uminát álnok módon megölték. A kisfiú nagyapja, Berzeviczy Sebestyén, féltve unokája életét, megállapodott a család bizalmasával, Wacław Benessel, hogy vegye a nevére a kisfiút. Amikor a fiú felnőtt, már Benes Antalként, lengyel nőt vett feleségül, s gyermekeinek megtiltotta, hogy inka eredetüket kutassák, s bármiféle módon megpróbáljanak az elrejtett kincs nyomára bukkanni. Benes Antal/Antonio/Antonin kései utódja, a Lengyelországban élő Andrzej Benesz, az ősi tiltás ellenére, 1946-ban ellátogatott az akkor romos állapotban lévő nedeci várba mint a krakkói vajdasági kulturális osztály teljha19

PoLíSz talmú megbízottja. A középső várból a felső várba vezető kapu küszöbének felbontása után talált egy ólomtokot, benne összecsomózott színes zsinegekkel. Kiderült, hogy inka csomóírással, úgynevezett quipuval készült dokumentumról van szó. Az inkák ennek a kvázi matematikai, decimális és mnemotechnikai rendszernek a segítségével bármiféle információt képesek voltak rögzíteni, más információrögzítési módszerük nem is volt. A dokumentum állítólag 1774-ből származik. Az ólomtok megtalálója, annak tartalmával együtt, az egészet magával vitte, amint erről Łapsze Niżne községi elöljáróságának a Krakkói Vajdasági Hivatalhoz (1946. október 10-én) küldött levele tanúskodik (vö: a már említett Zamek Dunajec w Niedzicy, 81. o.). Hogy mennyi az igazság az Andok hegyei közt elrejtett óriási kincs legendájából, nem lehet tudni. Azt sem lehet tudni, mit csinált Andrzej Benesz a megtalált dokumentummal, mert a kései utódnak rögtön ezután nyoma veszett. Más feltevések szerint valamiféle autóbalesetben halt meg. Ellenőriztem még a feljegyzett dátumokat. Ezzel aztán újabb feladatot tűztem magam elé. És mit sikerült kiderítenem? Míg a korábban említett Lengyelország című útikönyv az inka felkelést 1781-re datálja, addig a łapszai elöljáróság levelében a csomóírás keletkezését, s így esetleg a menekülésnek vagy a kincs elrejtésének dátumát, ezzel ellentétben 1774-re teszik, ami hét évvel korábbi időpont. Nem volna ez olyan nagy különbség, esetleg mindkét időpontot el lehetne valamiképpen fogadni, ám további ellenőrzésük újabb, még nagyobb meglepetéssel szolgált. A hatkötetes Nowa encyklopedia powszechna (Új egyetemes enciklopédia, Warszawa, 1997.) III. kötetében az „inkák” címszó alatt, az 58. oldalon ezt olvashatjuk: „1572-ben a spanyol alkirály… kivégeztette… Tupac Amarut, az utolsó uralkodót”. Ha ezt a történelmi adatot vesszük alapul, a legenda eseményeit a XVIII. századból a XVI. századba, vagyis mintegy kétszáz évvel korábbra kellene áthelyeznünk. (Lehet egyébként, hogy Berzeviczy Sebestyénnek akkor könnyebb lett volna Uminát a nedeci várban elhelyeznie, ez a család ugyanis csak a XIV. és a XV. században – az alapítástól, vagyis legkorábban 1308tól kezdve 1470-ig – volt a vár tulajdonosa, a XV. század utolsó negyedében ugyanis lecsúszott az ún. kuriális, vagyis kevesebb, mint egy falut birtokló nemesek közé.) A fentebb vázolt, a nedeci várra és az egész környék falvaira vonatkozó tulajdoni változások kapcsán érdemes hangsúlyozni, hogy ezek évszázadokon át vagy a magyar nemességnek szolgálatai fejében juttatott királyi adományokként, vagy a magyar családok közt végbement adás-vételek, illetve elzálogosítások eredményeként következtek be. A nedeci vár föntebb említett tulajdonosain kívül Észak-Szepesben másoknak is voltak birtokaik, így többek között a Görgey, a Mednyánszky, a Kubinyi és az elmagyarosodott Jungenfeld családoknak. Utolsó szepességi esténken meglátogatjuk a várban Ewa Jaworowska Mazurt. A kedves, fiatalos arcú, de kissé már őszülő haját sem titkoló asszony, a „Dunajec” Váregyüttes igazgatója, az irodájában fogad bennünket. Amikor elmondjuk neki, mi mindent láttunk a várban, megemlíti, hogy nemrég indították újra a kápolna tornyán lévő órát, amely rendesen járt, kongatott, de egy teljesen véletlenszerű dallamot játszott. – Azt szerettük volna, hogy a dallam megfelelő módon képviselje ezt a szepességi régiót. Ezért aztán egy csárdást választottunk, ez hangzik fel minden délben, tizenkét órakor. Az a neve, hogy „Młody pon” (Vőlegény). 20

A történelm faggatása Vendéglátónk mesél még a vár utolsó úrnőjéről, Salamon Ilonáról, lánykori nevén Bethlen Ilonáról. Az úrnő kemény kézzel irányította a már bomlófélben lévő, eladósodott birtokot, amelyet alaposan megkurtított a még létező magyar területek urbáriumainak megszüntetéséről szóló törvény. Csak 1931-ig voltak a vár urai egyúttal azoknak az erdőknek, szántóknak és legelőknek is a tulajdonosai, amelyeket a parasztok egy része az úrbér XIX. századi eltörlése után sem vett át, mert úgy gondolták, hogy biztonságosabban élhetnek és dolgozhatnak a gazdag nemesek, főurak alattvalóiként. Ezeket az embereket errefelé żelarznak (zsellérnek) hívták. Bethlen Ilona velük is, mint mindenkivel, szigorú, ámde igazságos volt. Ha például valamelyik zsellér panaszkodott az intézőre, amiért az rosszul, igazságtalanul bánt vele, az úrnő azonnal reagált, helyrehozta a sérelmet, felelősségre vonta az elkövetőt. Segített akkor is, ha valakinek megbetegedett a gyereke, ha azonban valamelyik zsellére követett el hibát, azt ugyanúgy megbüntette. Az utolsó várúrnő képét – méghozzá ilyen képét – itt, Nedecben még mindig őrzi az emlékezet. Arra a kérdésre, hogy a várba látogató turistáknak mennyire részletesen mesélnek a magyar múltról, az igazgató asszony azt feleli, hogy legtöbbször nem marad idő a téma történelmi hátterű fejtegetésére, mert a látogatók mindig sietnek. Ritkán jönnek olyan érdeklődők, akik többet is szeretnének tudni. Azért az átlag turista is tudomást szerez arról, hogy a vár magyar tulajdonban volt, magyar földön, mert a folyónak ezen a déli oldalán fekszik. Mit várhat egyébként az ember olyan turistától, aki, mondjuk, Zakopanéból jön ide, s azt gondolja, hogy még mindig Tátraalján jár. Mielőtt elhagynánk a Szepességet, hogy számba vegyük Árva anyagi kultúráját és művészetét, benézünk még a nedeci Hombárba, amely a környék egyik regionális múzeumaként működik. Az épület valamikor csupán a vár környéki gazdasági épületek egyike volt. Mindenféle istállók, ólak, kocsiszínek, különféle magtárak, jégvermek sorakoztak itt. Volt szeszfőzde, téglaégető, fogadó is. A duzzasztó megépítése után (1997-ben) a Dunajec vize megemelkedett, szétterült, a várhegy magasságát alig felére csökkentette, s elnyelt mindent, ami útjába akadt. A Hombár tetőzetének formája – a legömbölyített felszínek, a puha átmenetek, az éles szegélyek hiánya – a jurgówi és a trybszi templomok fedélszerkezetére emlékeztet. Odabent egy szepességi szobát rendeztek be. Figyelmet érdemelnek benne az I. világháborúból és még korábbról származó katonaképek. Ezek giccses nyomatok, amelyeken egyéni kiegészítéseknek hagytak helyet: egy-egy fénykép, alatta az írás leggyakrabban szlovákul vagy németül, de akad köztük magyar nyelvű is. Délelőtt van, autónk a vár előtti parkolóban áll indulásra készen, de már jócskán gyülekeznek az emberek, hogy megnézzék a magyar urak egykori büszke fészkét. Kísértést érzünk, hogy szóba elegyedjünk ismeretlenekkel, ahogyan azt korábban már több helyen is megtettük. A mikrofonvégre kapott látogatók kivétel nélkül lengyelek, akik Lengyelország közelebbi és távolabbi vidékeiről érkeztek Nedec várához. Arcukról ítélve különböző műveltségi szinteket képviselnek, fiatalok és idősebbek egyaránt vannak köztük. Amikor a Szepesség egykori magyar múltjáról, a vidék magyar vonatkozású történelméről vagy a határmódosításról faggatjuk őket, a válaszok közel állnak egymáshoz: „nem tudom”, „nem hallottam”, „először vagyok itt”, „ilyen ismereteink nincsenek, ehhez kifejezett történelmi érdeklődés kell”. Csak 21

PoLíSz álltam a parkolóban, kiszáradt torokkal, és ezt gondoltam: „Istenem, Te ezt mind hallod – és nem mennydörögsz le az égből?!”, ám semmiféle mennydörgés, semmiféle morajlás nem nyomta el az autókürtök dallamát, a seregestől érkező látogatók lába alatt az apró kavicsok surrogását. S amint később megtudtam, nem dőlt össze egyetlen iskola sem, amelyben a gyerekeknek történelmet tanítanak. Isten veled, varázslatos föld! (Részlet Konrad Sutarski – Domonkos László: Megőrzésre átvéve – Barangolás a lengyel Szepesben és Árvában c. kötetből. Budapest, Unicus Kiadó, 2009. 206. p.)

Huszty Bálint

Összekucorodva Kicsiny leszek, ha rólad álmodom. Összekucorodom az ágyamon a biztonságos takaró alatt, mint rég, mikor a mese elmaradt.

Szuszogok, és a bal hüvelykemet a számhoz közelítem, ajkamat rázárom hirtelen, és dajka-mód vigyázom, rászorítva nyelvemet.

De reggel újra nagyként ébredek, s emlékeimben nem marad nyoma az éjjelnek s az álomnak soha. Reggel magamon mégis rád lelek, s tudom, hogy mindig rólad álmodom: fognyomokból a hüvelykujjamon.

Ima az úton levőkért Sokat utaztam, hogy megsejtsem: az úton levés ima. Az utazóknak nem hiába nem kell misére menniük. A keresési fázist keresem: belevetem magam az útba, és ahova érkezem, oda indultam el. Boldogabb, aki elrángatja Istent, mint ki beugrik hozzá, s leül tisztes távolba vele szemben. 22

A történelm faggatása

Csontos János

Trianon Az elszakított országrészeket nincs rég sebész, ki sorra visszavarrja. Külön gusztálni kacskát, félszeget, fuvalkodottat: kinek van hatalma? Ki mondja meg, ha vége a darabnak? S hogy egy darab az mégis hány darab? És adhatunk amnesztiát a rabnak, ha nem biztos, hogy kívül tágasabb? Ha életünkön úrrá lesz a próza és mámorunkat senki nem meózza, úgy tántorgunk, mint józan részegek. Ily tekervényes via dolorosa majd bízvást közös nevezőre hozza az elszakított lélekrészeket.

Végül Által a tenger farkastorkán sósvizű csend-öbölbe érsz, szárazra jutni nem remélsz, várod, jöjjön a végső orkán s megszárítson a holt föveny, ha felvirrad a szeles másnap, nem alakoskodsz többé másnak, elhal minden, mi eleven; nem vágysz vissza sikátorán tájjá butított korallvárnak, s ha turistahad majd letámad, légy prehisztorikus talány.

23

PoLíSz

Szalay László Pál

„γὰρ ἡ λαλιά σου δῆλόν σε ποιεῖ” 1 Öt évvel ezelőtt, amikor Abaúj észak-keleti fertályába, Telkibányára költöztünk, gyanú ébredt bennem. A gondnokommal folytatott beszélgetések közben egyre biztosabb voltam benne, hogy feltehetően régiós, de legalábbis településszintű összeesküvéssel van dolgom. Észrevételeim igazolásának tekintettem, amikor tudomásomra jutott, hogy a közeli Kánya-hegy nemzetbiztonsági tényező. A 60 m magas katonai objektum mint egy óriási fül hallgat, akarom mondani, lehallgat. Tehát nem csak egyedül én gyanakszom. A torony az éterben keresztül-kasul cikázó információkkal dolgozik, szűri, szintetizálja, dekódolja, és veszélyességük szerint osztályozza őket. Az itt lakókat sem kell félteni, mert különleges jelrendszert dolgoztak ki az idők folyamán. Ennek elsajátításában remek tanáraim voltak, így adhatok belőle egy kis ízelítőt, remélem, a kémelhárítók nem olvassák a következő sorokat. Kezdjük néhány egyszerű szóval: izromba – szétpattan, trönye, korcos – batyu, lábtó – létra, kantus – egybe ruha. A kifejezések már magyarázatra szorulnak. „Keresztbe viszi, mint tót a lábtót.” – Ez onnan ered, hogy a tót keresztbe vitte a létrát az erdőben, mert akkor annyi fát vághatott ki, amennyit átért vele. „Úgy mosolyog, mint a pálházi jegyző.” – A pálházi jegyzőt fagyva találták, s halálában egy cinkos mosoly maradt a szája szélén. „Ment volna inkább Vantukhoz.”– Amikor egy családban tragédia, haláleset történt, akkor a sokgyermekes Vantukékhoz küldték volna a bajt. A Zempléni-hegység ezen vidéke – Vizsoly, Gönc, Széphalom, Sárospatak – különösen is sűríti a magyar nyelvvel kapcsolatos emlékeket. Vajon a Másfélmillió lépés Magyarországon stábja, akik innen, a Nagy-Milictől indultak, azokat a hangokat, szavakat fogták be mikrofonjaikkal, amit ma tapasztalunk? Az epizódokat keretbe foglaló, Indulj el egy úton kezdetű népdalt dudorászva, rágom a gondolataim között: „Hol egy mást találjuk, / Egymáshoz se szóljunk.” A szerelmesek elbúcsúznak egymástól, de érzéseiket nem akarják a világ előtt felfedni. Nyilvánosan nemhogy megölelnék, megcsókolnák egymást, még szavaikat sem cserélik ki. A beszédük árulkodna kapcsolatukról. A mi szóváltásunk, köszönésünk, tetszésnyilvánításunk, vagy fejünk búnak eresztése mit mondana el rólunk? Felfedezhető-e megbújva valahol nyelvi leleményeink között az a tíz nyelvjárás, ami a Kárpát-medence sajátja? Az évszázadok folyamán vajon beszélhetünk olyan impulzusokról a magyar nyelvvel kapcsolatban, amelyek nem csak időleges, hanem állandó hatást gyakoroltak rá? Érdemes utánagondolni, esetleg még idejekorán megfontolni kimondott szavainkat, mert árulkodnak. Lehet, humorosnak hat nemzetbiztonsági kérdéssé tenni azt, hogy milyen módon fejezzük ki magunkat, de higgyük el, akár életet is menthet. A Bírák korában Jeftének nézeteltérése támadt az efraimiakkal. Harcra került a sor, és a menekülő efraimiak a gázlóknál akartak egérutat nyerni. A Jordán gázlóin csak azok kelhettek át ép bőrrel, akik ki tudták ejteni a sibbolet szót. 40.000-en bánták akkor, hogy nem Gileádban születtek, mert így a kiejtésük szibbolet-nek hangzott.2. 24

A történelm faggatása A Názáreti Jézus tanítványai között Simon, akit Péternek, kősziklának nevez a Mester, háromszori tagadásával sem tudja eltitkolni származását. Jézus elfogatása után, a kihallgatás színhelyére, a főpap udvarába megy, és ott próbál friss információkhoz jutni. A szolgák között elvegyülve, a tűznél melegedve kezdi nyeregben érezni magát. Viszont szavai, dialektusa, leleplezik kilétét. Az egyik szolgáló így szól hozzá: „Bizony közülük való vagy te is, hiszen beszéded is elárul.” Péter szintén arámul beszélt, mint a többiek, de nem a júdeai dialektust, hanem a galileait, amin erősen érezhető volt az idegen kultúrák hatása. I. Pszammetik fáraó kísérletet tett a nagy titok megfejtésére, hogy mi volt az emberiség ősi nyelve. Az egyébként bölcs uralkodó, aki Egyiptomban 54 éven át uralkodott, abban bízott, hogy ha két csecsemő nyelvileg steril környezetben nő fel, akkor ezzel az elfeledett verbális jelrendszerrel fognak egymással kommunikálni. A Hérodotosz által feljegyzett történet szerint a megbízott egyiptomi pásztor szóvákuumban nevelte a gyermekeket, ami az állatokhoz hasonló nyöszörgést, üvöltést eredményezett.3 Komjáti Benedek, Pesti Gábor, Sylvester János, Félegyházi Tamás, Benczédi Székely István, Heltai Gáspár, Méliusz Juhász Péter szintén egy ősi nyelvezetet, a kezdetekből felszakadó üzenetet szerettek volna megszólaltatni. Az üzenet részleteinek, darabkáinak megfejtése után végül Károli Gáspár gönci esperesnek sikerült 1590-ben a teljes Biblia ősi szövegét átültetni magyarra. A Jánosi–Vizsoly–Gönc–Széphalom olvasztótengelyben izzított szóalakok már igen korán éreztették hatásukat, a XVI. században Szenci Molnár Albert a zsoltárköltészetében megjelenő ö-ző formákat csakhamar e-zőre váltotta. Ennek a folyamatnak a kicsúcsosodása, hogy a mai napon is hazánkban túlnyomórészt az észak-keleten kialakult nyelvi norma szerint adják-veszik a szavakat az emberek. A nyelvjárási szélsőségektől mentes irodalmi nyelvet tette közkinccsé Károli Gáspár, amikor elkészítette az első teljes bibliafordítást.4 Másfél év alatt 800 példányban készült el az első kiadás, nagyon hosszú időre megpecsételve nyelvi identitásunkat.5 Németh László így beszél erről a folyamatról: „A református magyar népben éppúgy benne van a biblia, mint a kenyér, amelyet eszik, és a szőlő, amelyet kapál. Ebben mosakodott és ebben ünnepelt.” 6 Természetesen a reformáció más módon is hozzájárult a nyelv fejlődéséhez. A piac és az ivó mellett a legfőbb találkozási pont a templom volt, és az XVI. századtól kezdve a protestánsok a maguk nyelvén hallgatták a prédikációt, énekeltek és imádkoztak. Református kollégiumok alakultak Sárospatakon, Debrecenben, Gyulafehérváron, Nagyenyeden, Kolozsváron és Pápán. A nyelvi formálódás különleges pillanata a nemzetek életében, amikor egy kész, egységes mű kerül az asztalra. Ilyen hatással volt az olasz nyelvre Dante Isteni színjátéka, és a németre Luther bibliafordítása. Megbirkózni egy speciális szókincset igénylő fordítással nemes feladat. Így épültek be a nyelvünkbe például a következő szavak.: áldozat, megbocsát, Atya, Isten, boldog az ótörökből; kárhozik, kereszt, keresztel, keresztyén, pap, pokol a szlávból; advent, ámen, angyal, evangélium, óra, Paradicsom, próféta, testamentum a latin nyelvből.7 A középkorban a tudományos nyelv a latin volt, a teológiai szaknyelvet pedig görög és latin nyelven művelték. A bibliafordítások elkészültével, valamint a nép előtt zajlott hitviták során a „nyelvújítás” által megszületett teológiai szaknyelvet a köznyelv magába szívta.8 Ez a nyelvi átalakulás, azon túl, hogy földrajzi 25

PoLíSz területeket illet névvel, helységneveket, tulajdonneveket vett át, és az egyházi berkekben használatos sajátos kifejezéseket alkalmazott, magának a nyelv egészének adott egy emelkedettséget. Schleiermacher ezt a következőképen indokolja: „Amikor a legnagyobbról esik szó, amit az emberi nyelv elérhet, akkor illő alkalmaznunk az emberi beszéd minden gazdagságát és pompáját, nem azért, mintha ez a vallás számára valami nélkülözhetetlen dísz lenne, hanem mert vétkes könnyelműség és szentségtörés volna nem megmutatni, hogy mindent elkövetünk megfelelő erővel és méltósággal való megjelenítéséért.”9 A nyelvnek eképp nemes (szent) kifejezésekkel történő beoltása az egyházi, liturgikus kontextuális közegből kitörve a szépirodalomba áramlott, azon keresztül pedig egy immár egyre szélesedő befogadói közeget ért el. A teljességre törekvés nélkül hadd említsünk néhány nevet, ahol fellelhető a református kollégiumok hatása és a bibliás neveltetés: Csokonai Vitéz Mihály, Fazekas Mihály, Kölcsey Ferenc, Kazinczy Ferenc, Tompa Mihály, Ady Endre, Móricz Zsigmond, Tóth Árpád, Szabó Lőrinc, Árva Bethlen Kata, Kemény Zsigmond, Kodolányi János, Kányádi Sándor, Wass Albert, Sütő András, Szabó Magda. Az írásaik és beszédük leleplezik őket. Egyedül a Vizsolyi Biblia az első megjelenésétől fogva közel 300 kiadást élt meg. Természetesen a kiadások revízión mentek, mennek keresztül. A katolikusok legutóbb 1973-ban fésülték át a Bibliájukat, míg a protestánsok 1975-ben tették ugyanezt. Kisebb változtatások ezeken a kiadásokon a protestánsoknál 1990-ben, a katolikusoknál 2005-ben történtek. Az ufók mellett, ahogyan becézni szokták az újfordítású Bibliákat, töretlenül használják a hívek az 1908-ban ellenőrzött Károli-fordítást.10 Arról, hogy milyen nyelvi gazdagságot hordozott és hordoz a mai napig a Károliféle fordítás, már abból is következtethetünk, hogy mennyi mindent lehetett kirostálni belőle. Álljon itt néhány példa mementóul: gyalom – kerítőháló, huritják – kiűzik, kecele – fejkendő, kösöntyű – palástot összefogó díszes csat, ékszer, mezgerel – aratás után az elhagyott kalászokat összeszedi, zugolya – sötét, sarok,11 eszterág – gólya, olajfa zsírja – bő termés, szövétnek – fáklya, gyertya.12 2009 őszén Észak-Írország vidékeit járva a Bushmills-i presbiteriánus gyülekezet közösségi termében költöttem el 27 honfitársammal az ebédemet. A falatozás után a lelkipásztor bemutatta a templomot, amit nemrégiben újított fel a gyülekezet. Figyelmes lettem a sarokban álló üveges kiállítószekrényre, ami egy nagyméretű könyvet őrzött. Felismertem, hogy ez egy angol nyelvű Biblia, ami a Zsoltárok könyvénél van felütve. Kíváncsiságból megkérdeztem a lelkipásztort, hogy milyen különleges története van ennek a Bibliának? Meglepetésemre azt válaszolta, hogy nincs semmi mesés történet arról, hogy például. egyedül csak ez az egy könyv maradt volna meg egy tűzvész alkalmával. Egyszerűen nem használja a gyülekezet, mert ezt a fordítást már nem értik. A angol King James-verzió nem úszta meg néhány revízióval, mint a mi Károlink, már egy évtized óta nem használják a gyülekezetek. A gimnazisták az irodalomórán Gilgamessel és a Bibliával kezdik. Elmondják, hogy az irodalmi műfajok ebben a korban még nem különültek el egymástól. Megtalálhatunk bennük mítoszt, mondát, legendát, példázatszerű elbeszélést, himnuszt, szerelmi dalt. Arra viszont kevesen hívják fel a figyelmet, hogy a Bibliával ellentétben a Gilgames-eposzt a XIX. században kellett újra felfedezni, írását megfejteni. Évezredeken 26

A történelm faggatása át nem volt jelen az emberiség gondolkozásában, nem alakította annak tapasztalati és olvasmányanyagát.13 Számunkra annyira eleven a bibliai nyelvezet, hogy észrevétlenül, előzetes megfontolás nélkül is használjuk a köznyelvben. Sokszor talán nem is tudjuk, hogy az a szólás, ami a nyelvünkre jön, eredetileg nem profán, hanem szakrális tartalmat fejezett ki. Sorakozzanak előre azok, amelyeknek az értelme nem kíván külön magyarázatot: pálfordulat, bábeli zűrzavar, tiltott gyümölcs, ki mint vet, úgy arat, alfa és ómega, akinek van füle hallja, stb.14 Olyan kifejezéseket is használunk, amelyek eredeti összefüggésükben teljesen más értelemben szerepeltek: „Nem tudja a jobb kéz, mit csinál a bal” – ezt a szófordulatot nem a káosz leírására alkalmazták, hanem a segítő- és áldozatkészségre. A bibliai szöveg így hangzik: „ne tudja a bal kéz, mit tesz a jobb”(Mt 6:3) A „pusztába kiáltott szó” ma a hiábavalóságot fejezi ki, a Bibliában viszont Keresztelő János Ézsaiás beteljesedett próféciáját alkalmazta Jézusra. Tehát valami olyan eseményt fejez ki, ami valóra vált, különlegessége abban áll, hogy az elhangzásakor megtörtént: „Kiáltó hangja szól a pusztában: Készítsétek az Úr útját, tegyétek egyenessé ösvényeit…”(Luk 3:4) A latin liturgiában az úrvacsorakor a pap így szólt: „hoc est corpus meum” – „ez az én testem”. A nép nem értett latinul, és amit kihallott belőle az volt, hogy „hókuszpókusz”.15 Láthatjuk, hogy számtalan példa adódik a nyelvünk területén, amiről talán nem is sejtettük, hogy bibliai eredetű. Azonban a Biblia magyar fordításának egy nagyon fontos hatásról még nem beszéltünk, és ez a gondolkozás. Mégpedig az a gondolkozás és kifejezésmód, ami a Biblia eredeti szövegéből, a bibliai görög és héber nyelv belső logikájából következik. A 200.000 görög szó mintha fölényben lenne a 10.000 héberrel szemben. Vigyáznunk kell ezzel a megállapítással, mert az újszövetségi alakok, akiknek a történeteit görögül jegyezték le, mind az Ószövetség talaján álltak, és arámul beszéltek. A héber dabar és a görög logosz, ha nem is ugyanazt a szót, igét fejezik ki, de hasonló az értelmük. A dabar az tanítja meg nekünk, hogy az emberi szó és az isteni szó miben különbözik egymástól. A dabar képes a gondolat–szó–tett egységére, nagyon közeli rokona az ige, igéz kifejezéseinknek. Isten szava teremtő szó. A bibliai legyen nem csak lehetőség, vágy, kívánság, hanem annak egyidejű beteljesedése. A logosz nem annyira a dinamizmusból meríti az erejét, hanem a harmóniából, a kiegyensúlyozottságból. A logosz a rendezés, logika irányából jön, és a több száz jelentése közül leginkább beszélni, számolni, gondolkodni értelemben fordítjuk. Az újszövetségi iratokban, a logosz János evangéliuma prológusában emelkedik ki a görög filozófiából, és a testté lett Igével, Jézus Krisztussal lesz egyenlő.16 Gazdag, kimeríthetetlen téma, hogyan hatott a Biblia a nyelvünkre. Elkerülhetetlen azonban, hogy nyelvünk jelenlegi változásait is megvizsgáljuk. Miközben a nyelvészek afeletti bánatuknak adnak hangot, hogy a tájszólások kiveszőben vannak, látnunk kell nyelvünk más irányú bővülését. Az informatika térnyerésével, a különböző tudományterületek házasításával új szakkifejezéseket tanulunk. A másik hasonlóan virágzó területe a nyelvnek a szleng. Ezzel rokonítható, és talán már egyáltalán nem a szubkultúra asztalára tartozó az információs társadalom, technikai apparátusának a hozadéka, az SMS, ill. chat nyelv. Már megjelent az első magyar SMS regény 160 cím27

PoLíSz mel. Az SMS vers pedig kilépett a mobiltechnológia világából, amikor kiadták Turczi István: SMS 60 kortárs költőnek c. verseskötetét. Egyre távolabbinak tűnik egymástól az irodalmi nyelv és a mindennapi szóhasználatunk. Ennek az állapotnak az állandósulását és elmélyítését okozhatja a Klasszikusok újramesélve sorozat, amit 2008-ban dobtak piacra. Nem próbálunk fejlődni, hanem az etalonok hajolnak alá hozzánk, és kezdenek cseverészni a mi nyelvünkön. Jókai Mór, Gárdonyi Géza, Mikszáth Kálmán, Viktor Hugo, Mark Twain mai szlengen beszélnek, csak azért, hogy jobban értsük őket. A Bibliát sem kerüli el a Nógrádi Gergely-féle átírási láz. Így nem csak arról beszélhetünk, hogyan hat a Biblia a nyelvünkre, hanem, hogy a nyelvünk változása mi módon alakítja a Szentírást. Az első különleges átirat meg is érkezett hozzánk, amikor a MangAttack piacra dobta a Manga Bibliát. Az egész mű feldolgozásra került, ami nem kis munka lehetett az AD2000 kiadó grafikusának, Sikunak. A kijelentés új változata nemcsak hatásos rajzokkal segíti az érdeklődőket, hanem értelmező kiegészítésekkel. Ádám, amikor meglátja az Édent, így szól: Király! Idézhetek még egy példát Lót és Ábrahám beszélgetéséből manga stílusban, amivel a Biblia lapjain nem találkozhatunk: „Még nem értünk oda, bácsikám? Biztos, hogy néhány vándorlási világcsúcsot már megdöntöttünk. Voltunk a kánaániták földjén, Egyiptomban, most a Negev- sivatag felé tartunk…”17 Talán nincs messze az idő, amikor kis hazánkba is eljut a Cockney Biblia. Mike Coles, akinek a fejében megfordult az angol szleng Biblia kiadása, hitoktató Kelet-Londonban. Egy olyan réteg nyelvét porolta le, akiket folyamatosan kezdenek kiszorítani a bevándorlók az East Endről. Kik is azok a cockney-k? A dokkok és gyárak azon munkásai, akik a St. Mary templom Bow Bell harangja hallótávolságán belül születtek. Ez az összetartó közösség kialakított egy olyan nyelvet, amit nyugodtan használhattak nyilvános helyeken is. Persze azok között volt különösen is népszerű a dallamos szleng, akik rosszban sántikáltak. Ha rendőrök voltak a közelben, a beszédük nem árulta el őket. Ezzel a verzióval ugyan a bibliai szöveg emelkedett stílusa elveszett, de egy olyan réteghez került közelebb, akiket Jézus maga is előnyben részesített. Viszont azt megjósolni, hogy a holnap óvodásaira melyik bibliai nyelvezet lesz hatással, azt hiszem, nem lehet. A Biblia szövege önmagáról is kijelent, amikor Márk evangéliumában Jézus így szól: „Az ég és a föld elmúlnak, de az én beszédeim nem múlnak el.”18 A magyar nyelv jövőjét már érintettük, de álljon itt végül az alkotó fantázia egy víziója. Romhányi József és Nepp József mesterséges nyelve, ami egy szótagosra redukálja a szavakat, bizonyára hamar tért hódítana a Mézga család rajongói körében. Aladárnak, aki a rajzfilmben a „család esze”, sikerül kapcsolatba lépni az egyik jövőbeli rokonnal, MZ/X-szel, aki már a 30. századi magyart beszéli. Arra a kérdésre, hogyan fogunk az elkövetkező időkben az újmagyarral elboldogulni, MZ/X válasza fénypostával érkezik: „Kapcs ford! Haszutmellékmafor.”19 Sok sikert hozzá! (Telkibánya–Fehérgyarmat, 2009. október 2–november 11.) 1. The Greek New Testament. Stuttgart, Deutsche Bibelgesellschaft, 1994. [γὰρ: ugyanis; ἡ λαλιά: szóbeszéd, fecsegés, beszédmód – nyelvjárás; σου: téged; δῆλό: nyilvánvaló, világos, érthető; ποιεῖ: tesz] [„a te beszéded leleplez téged” Mt 26:73]

28

A történelm faggatása 2. Bír 12: 1–7. 3. Fodorné Nagy Sarolta: A katechézis kommunikációs problémái. Kálvin János Kiadó, 1996. 76. p. 4. Szathmári István: A zempléni-abaúji táj és anyanyelvünk. Nyelvművelés, CIV. évf. 2008. december, 4. szám, 480. p. 5. Kozma Zsolt: A Vizsolyi Biblia hagyatéka és örököseinek kötelezése: Református Egyház, LVII. évf. 2005. július-augusztus 7–8. szám, 164. p. 6. Németh László: A vizsolyi biblia. In: Az én katedrám. Bp., Magvető Kiadó, 1975. 103. p. 7. A. Molnár Ferenc: A Biblia és az anyanyelvünk. Sárospataki Füzetek, 2009/1, 57. p. 8. Gaál Botond: „A kánaáni nyelv” és a református teológiai nyelvújítás. Debreceni Szemle, XV. évf. 4. szám. 2007/4. 456. p. 9. Schleiermacher F. D. E.: A vallásról. Bp., Osiris Kiadó, 2000. 98. p. 10. A. Molnár Ferenc: A Biblia és az anyanyelvünk, i.m., 63. p. 11. Kozma Zsolt: A Vizsolyi Biblia hagyatéka és örököseinek kötelezése. Református Egyház, LVII. évf. 2005. július-augusztus 7–8. szám, 165. p. 12. Gaál Botond: „A kánaáni nyelv” és a református teológiai nyelvújítás, i.m., 457. p. 13. Hahn István: Mi a Biblia? In: A Biblia világa. Bp., RTV Minerva Kiadó, 1981. 20. p. 14. A. Molnár Ferenc: A Biblia és az anyanyelvünk, i.m., 61. p. 15. Fabiny Tamás: Szavakat vezet világtalan. http://www.lutheran.hu/z/ujsagok/evelet archivum/2007/15/033 16. Adorján Zoltán: A görög és héber létfelfogás. In: Cselekvő hit. Kolozsvár, Az Erdélyi Református Egyházkerület kiadása, 2000. 63–73. p. 17. http://www.kepregeny.net/?p=3348 18. Mk 13:31. 19. Kapcsolj fordításra! Használati utasítás mellékelve, magyar nyelven.

Köles Judit

Fényeltérítés Egy lépés mintha végtelen De mindig tőlem jössz felém Világért se világtalant Állunk a távolság felén Egy lépés mintha végtelen De honnan hontalan hová A sebbel-lobbal rád sebzett Bármerre csak valahová Eltér kifordul tengelyéből Úgy gravitál belevakul Ma egy csészényi lámpafény Einstein-gyűrűt játszik neked S kicsavart hatvan wattba hull

29

PoLíSz

Háttérsugárzás Ez egy kölcsönvett jelenlét A nincsek most körbeérnek Csak mögötte az az árnyék Csak tenyerében a fények

Elcsillagzik és emittál már-már spektrumra bomlana végül felmutatja a rész hogy ő a mindenség maga

Ahogy letagadok mindent Mi nem volt, nem hiszem én sem Csak a szétfeszülő mennybolt Majdnem befogad de mégsem

Végül felmutatja a rész Hogy nullányi pontba vágyik Krónikus térerőtlenség De hallani feltámadásig

Ez egy kölcsönvett jelenlét Miért hogy most újra minden És látom ragyogni sötét Vörösbe tolódott színben

Hallani ha nem is hinnék Imát minden szótlanságban De mögötte az az árnyék Tenyere fény fehér izzásban

A lényen túli tág belső terek Egy más fázós távoli értelem Kontúrjaira robban a világ És átsüt átröntgenlik mindenen

30

A történelm faggatása

WASS ALBERT EMLÉKEZETE LXVI. RÉSZ

Brudi Zsuzsa, Mécs László és Wass Albert levelezése 1967–1970 Időpontja kérdéses Kedves Barátom! Köszönettel vettem kedves soraidat és tudatlak, hogy a kész novellát készen – négy nap múlva postára teszem. Új írás, kb. 7–8 gépírásos oldal terjedelmű lesz. Barátsággal köszönt híved

Wass Albert

Wass Albertnek, Florida Pannonhalma, 1967. február 27. Kedves Barátom, Nagyon szépen megkérlek, szeresd a verseimet, és tégy meg mindent, hogy kötetem ott nálatok megjelenjék. Köszönöm minden fáradozásod és fáradozásotokat érdekemben, azaz verseim érdekében. Ami jót írtam, Nemzetemért tettem, és örvendenék, ha Amerikában is megéreznék, hogy értük íródtak. Arra kérlek azonban, hogy a kötetem ügyében küldött szerződés szövegét változtasd meg, vagyis küldj új szerződést nekem, vagyis a szerzői jogvédő hivatal számára. A szerződést én úgy képzelem el, ahogy itt mellékelten megírtam neked, azt hiszem, semmi akadálya annak, hogy ezt a szerződést küldd el nekem, és ezt fogom aláírva Nektek visszaküldeni. Igaz barátsággal és megbecsüléssel üdvözöl Pannonhalma, Szociális Otthon

Híved Mécs László

Pannonhalma, 1967. március 4. Wass Albert úrnak, Amerikában aki egyetemi tanár, író, szerkesztő, s főképpen a Magyar Szépmíves Céh Könyvkiadó vállalat igazgatója Kedves Barátom, Jó volna, ha elküldenéd fényképedet. A börtön óta nagyon meggyengült emlékező tehetségem. Nem emlékszem, találkoztunk-e Erdélyben, amikor ott elég gyakran szerepeltem. Mindegy: Idem velle et idem nolle: est signum verae amicitiae! – Nem is képzeled, 31

PoLíSz mennyit gondoltam rád 1946–1948 óta. Akkoriban terjesztettek egy verset suba alatt: „üzenem haza…”. Én úgy hallottam, Te írtad. Valaki áthozta Európába, egy ideig neved nélkül terjesztették gépelt példányait; azután nem tudva, mit csináljanak vele, nevemmel terjesztették; sok embernek volt baja miatta! Aki nekem megmutatta, összetépettem vele rögtön. Aztán évek teltek el, bizonyos fokig elfelejtették: szakálla nőtt a versnek. S most 3 hónapja, képzeld elképedésemet! A pozsonyi magyar egyetemistáknak volt egy időszakos lapja: Hang volt a címe. A 12. számban ott látom „versemet”, vagyis a versedet, gyönyörűen kiszedve, „tükörben”, egy rajongó cikkecske kíséretében. Albert! 22 év óta nem jelent meg egy versem sem, 24 év óta verskötetem – s most végre nyomtatásban látom a nevemet, versemet – de ez sem az enyém! „Keserű kegyelem, fájóbb minden búnál” – olvasható a Pókainé c. versben, ha nem tévedek. – Nagyon megörültem levelednek, már csak azért is, hogy végre megtudom, hogy tényleg tied-e a vers, s jó lesz tudni, hogy nem is olyan utolsó madár, akinek a tollaival „dicsekedtem”. Az igazi köszönnivaló az, hogy olyan testvéri módon törődtök, törődsz velem. Huszonkét év óta (ha egyáltalán írnak rólam valahol), azt olvasom általános iskolások, gimnazisták irod. történetében, mérges kis sajtó-ugatásokban, hogy giccseket írtam Herczeg Ferenccel, Zilahyval, Gulácsy Irénnel, stb., giccs-eszközökkel külföldi hírre is szert tettem, s fentiekkel „megindítottam és megteremtettem az irodalmi ponyvát”. Sic! Magam is kezdtem elhinni, hogy Múzsám nevetséges vénlány lett! Aztán: tavaly februárban a pozsonyi Irodalmi Szemle nagy cikket közölt Szalatnai Rezső tollából, hogy: Mécs László Költő-király volt, túlértékelték – hát most értékeljük úgy, ahogy kell, de értékeljük. Szlovenszkón ezért belemartak a lábszárába a kis sajtó-kuvaszok, és itt is: az Élet és Irodalom ismeretlenje kis glossza-cikkben. Szeptemberben a pozsonyi Irodalmi Szemlében Fábry Zoltán írt egy még nagyobb cikket, de már óvatosabbat, pedig Fábry régi kommunista, már úgy jött haza az első világháborúból, – de nem hordó-ember, igen nagy olvasottsága van! Ki tudja aztán, mi történt, mi nem, – de végül is Szalatnait (még felsőbb engedéllyel) megbízta a Magvető Kiadó, gereblyéljen össze egy vastag gyűjteményt már megjelent verseimből, és még meg nem jelent kb. 7 kötetnyi versemből egy vastag antológiát. Szalatnai nekigyürkőzött, elképedt, hogy mennyi szép versem van! Ti. ő is a csehsz.-i Sarlóba volt beszervezve a többi egyetemistákkal, nagy rajongóm, kísérőm volt, ha a Sarló estélyein szavaltam – de csak 3 kötetet ismert tőlem, elvesztette életem figyelésének fonalát. Most el van ragadtatva az anyagtól! Sokszor van úgy, hogy nem tud választani, annyi „sok szép verset talál”, amint Brudi Zsuzsának mondotta, aki dolgaimnak gondozója Budapesten. Zsuzsa gépelte ki az anyagot régi köteteimből, stb. Körülbelül két hete vitte be az anyagot Szalatnai a Magvetőhöz. Most lektorálják, és márc-ban megy a válaszért! Zsuzsa kitűnően gépel, írásban és szóban perfekt: magyar, német, román. Eddig a minisztérium gyümölcsfinomító osztályán dolgozott: négy éve nyugdíjazták. Most 62 éves hajadon. Nagyszebenben szavaltam egyszer Vorbruchner rendezésében. Nem találkoztam vele, de „elrepül a nagy kő, ki tudja, hol áll meg…”, szóval akkor ő (ref. révén) katolizált. Harminc év múltán szólított meg az Operában, felvonás közben. Most persze: majdnem nélkülözhetetlen verseim szempontjából. Szalatnaival összedugják a fejüket… s mások is hozzá fordulnak… Nagyon kérlek, ha bármire lesz szükséged velem kapcsolatban, szíveskedj hozzá fordulni, mert én sok mindenre nagyon nehézkes vagyok! És: 1944 óta nincs 32

A történelm faggatása otthonom, rendfőnöki parancsra (mikor a háború Ungvárig ért), otthagytam ötszobás plébániámat Királyselmecen, kétbőröndnyi betyárbútorral kezdtem „bujdosásomat”, stb., s ma is alig van több „vagyonom”. Ott maradt mindenem. Könyveim, régi kritikák, stb. Ez a Zsuzsa próbál összegereblyézni egyet-mást folyóiratokból, könyvtárakból, stb. – az ő „lomtárába”. Csereberél is. Most persze az ő feje fáj, hogy verseim eljussanak a magyar szívekig, nem az enyém. Szalatnai kicsit változtatott a te Szerződésajánlatodon – jobban ismerve az itteni klímát. Azt mondták Zsuzsának a Szerzői Jogvédő Irodában, hogy Neked kell hozzájuk fordulnod, és nem nekem. A Te általad tervbe vett kétnyelvű kiadás máris jöhet! Ha még több verset akarnál Kirkckonellel lefordíttatni az újabbakból, az nagyon jó volna: Zsuzsa sok szép új verset küldhet Neked is, Bognár Jóskáéknak is, akik lapokban, rádióban akarják őket szerepeltetni! Bognár Jóskának is írok, ha nem is ma! Légy olyan jó, nyugtasd meg! Ők már március 15-én vagy utána akarják nyomtatni az Összkiadást: (utána majd az új verseket mind). De: várjuk meg a március 15-ét, mit mond a Magvető. Ha mégse adnák ki (!!!?), akkor Szalatnai elviszi rögtön Pozsonyba, a Magyar Kiadóhoz, ha az se adja ki, akkor táviratozom Bognár Jóskáéknak. Megértesz. (Brudi Zsuzsa címe: Budapest, Villányi út 6. fsz. 7.) Négy francia gyűjteményem van. A legvastagabbhoz Paul Valéry írta az előszót. Jó lesz, ha felhasználod! Ha ez a bilingvis angol sikerül: Kanada számára nem lehetne-e hozni a P. Valéry előszavas franciát? Talán érdekelni fog, hogy ki ez a Szalatnai Rezső. Mikor az első Csehszlovákia megalakult, az ottmaradt magyar fiatalság beiratkozott a prágai, brünni, pozsonyi egyetemekre, főiskolákra. Nagyon eleven, több nyelven beszélő, sokat olvasó, sokat vitatkozó ifjak voltak; a 19-es emigránsok (Barta Lajos, Kacér Illés, stb.) beszervezték őket a Sarlóba, ezek még magyarok voltak, és a híd köztük és az új eszme állapot között Szabó Dezső volt a paraszt-demokráciáról vallott eszméivel. Költőjük az első tíz évben Mécs László volt, miután 1923-ban Ungváron megjelent a Hajnali Harangszó, és Szabó Dezső Pesten egy döntő cikket írt a lapjában, az Élet és Irodalomban (melyet maga írt az elejétől a végéig). Az egyik Sarlós nyilatkozata szerint úgy forgatták, mint a Bibliát. (Persze: Szabó Dezső nem járt közéjük!) Hát ezek közül a Sarlósok közül való Szalatnai Rezső: tanár, képezdei tanár lett, tudományos könyvei jelentek meg, s felajánlották neki Pozsonyban az egyetemi tanszéket, ha „reszlovakizál”! E feltételt nem fogadta el. Átjött: itt könyvtáros lett. Most nyugdíjas, és 62 éves! Már ő is! (Hát milyen vénséges vén ember lehetek én már! Igaz, hogy mint jó felvidéki, öt órát is gyaloglok az erdőben néhány marék gomba után, leülés nélkül, egyfolytában.) Kitűnő érzéke van: pár gépelését javítgattam: mondhatom, olyan szép verseket válogatott ki a sokból, hogy magam is majdnem „szerelmes” lettem Mécs Lászlóba. Ti. az ember megírta a verseket; elküldte legjobb barátjának, volt egyetemista, sőt már karsai diáktársának, Semetkay József tanár úrnak, az rostálta, színe-javát elküldte (öcsém pesti orvos segédletével) a folyóiratoknak, lapoknak, stb.. Semetkay állította össze a köteteket az Athaeneum számára: tudomásul vettem, egy pár kritikát elolvastam róluk, aztán „elfelejtettem őket”; tovább játszottam a pasztorálással, a vadászattal, a kisebb-nagyobb kvaterkázással, a pódiumosdival, ami nálam nem szerzői esteket jelentett, de Karácsonyfa-szimbolikát a Kisebbségben maradt Magyar Családi Együttes összefutására! Rácz Pál ungvári író 33

PoLíSz és a Ruszinszkói Magyar Hírlap szerkesztője maga se tudta, mit cselekszik, amikor 1923. január 1-én felléptetett szavalni Petőfi ódámat az ungvári színházban a Petőfi centenárium alkalmából – s aztán? Tudod. A Magyar Családi Együttes lassan lemondott karácsonyi igényeiről. A Karácsonyfa trágyadombra került, mint Jób a Bibliában, díszeinek maradványait fújdogálja a jégkorszak szele. – Igen. Most gombázni járok és a bencések parkjában „ökörszem lett a Kék Madárból” – írtam meg egy versben. Zsuzsa majd elküldi. Van családod? Ha igen, őket is szívből köszöntve szeretettel ölellek: Mécs László sk.

Wass Albertnek Budapest, 1967. március 23. Igen tisztelt Igazgató úr, Vasárnap voltam Pannonhalmán, Laci bácsi ideadta a szerződést, hogy vigyem be a Jogvédő Hivatalba. Ma bevittem a 49 vers gépelt anyagával. Ha a jóváhagyást, a Bank engedélyével, megkapom, azonnal elküldöm. Laci bácsi egy kis változtatást végzett, éspedig: Az ismeretlen katona sírjánál című versnél egy kis hiba volt. A 6. versszak 2. sora így helyes: Az élet-ritmus fut tovább. Epercsokor a kormos kalapon; Jó együtt lenni és Ökörszem lett a Kék Madárból című versekre kért engedélyt. Arra kéri Igazgató urat, ha nem okoz a fordítás különös megterhelést, tessék szíves lenni ezeket az új verseket lefordíttatni, az utolsó négy helyett. Ezenkívül a nagyon hosszú: Az Isten játszik című vers helyett, a nagyon kedves rövidebb verset Fényt hagyni magunk után-t vette be a tartalomjegyzékbe, így az engedély is erre szól majd. A többi mind úgy marad, mint az angol kiadásban. A fent említett négy verset a múlt héten már elküldtem Igazgató úr címére. Fényt hagyni magunk után pedig benne van a régi Összes versek kötetében. Tiszteletteljes üdvözlettel

Brudi Zsuzsa

Danubian Research and Information Center Prof. A. Wass University of Florida 1967. március 29. Kedves Brudi Zsuzsa, Köszönettel vettem szíves sorait és a küldött verseket, melyekkel mindannyiunknak nagy örömet okozott. A fordítanivalót továbbítottam is már prof. Kirckconnellnek. Remélem, hogy hamarosan az engedély is a kezünkben lesz, és elkezdhetjük a munkát. Még egyszer hálásan köszönve szíves közreműködését, maradok honfitársi köszöntéssel híve Wass Albert, sk. 34

A történelm faggatása Amerikai Magyar Szépmíves Céh American Hungarian Literary Guild 3837 S.W. Ist Avenue Gainesville, Florida, 32601 1967. április 4. Kedves Brudi Zsuzsa, köszönettel vettem levelét és megkaptam úgy a képeket, mint az új verseket is. Dr. Kirckonnel már fordítja is azokat. Ami a bevezetést és Paul Valéry méltatását illeti, azok még nincsenek birtokomban. Kardos Talbot Béla fordítja azokat magyarra, és mihelyt megkapom tőle, elküldöm. Köszönöm a verscímeket is. Honfitársi szeretettel, híve Wass Albert sk.

Budapest, 1967. június 7-én Kedves Professzor úr, Levelét nagyon köszönöm. Közvetlen hangja igen jól esett, azonnal elküldtem Laci bácsinak, aki mindig igen nagyon örvend professzor úr leveleinek, felfrissíti, felrázza abból az érzésből, hogy verseit nem igényli már a kor gyermeke. Pedig… a valóság az, hogy idehaza is bárhová megyek, legyen az fényképész, vagy posta: felcsillannak a szemek a neve vagy a fényképe láttán. A múlt héten is feladtam egy levelet M. L. címzéssel. Egy igen fiatal postásnő volt az ablaknál, jól megnézte a nevet (mások is ezt teszik legtöbbször), majd rám nézett, mire megkérdeztem: ismeri? Nem, volt a válasz, de azt hittem, hogy a Költő! Mikor megtudta, hogy tényleg a Költő, mint egy sóhaj, szállt ki belőle „nagyon-nagyon szeretem a verseit”, és mégse, vagy éppen azért nem adja ki a Magvető. Most egy kicsit szégyellem magam, hogy mindmáig nem válaszoltam professzor úr levelére, de tudtam, hogy Laci bácsi megírta a legfontosabb dolgokat, de azt is tudtam, hogy közben az amerikai Magyar Szépmíves Céh megkapta a Szerzői Jogvédő Hivatal útján küldött szerződést aláírva. A Szerzői Jogvédő javaslata az, hogy minden vers, ami az Egyesült Államokba megy (új versekre értelmezendő), a Szépmíves Céhnek küldjük, és oda se személynek címezve, hanem az Igazgatóságnak, és „tisztelt Uraim” megszólítással. Kimondottan javasoltam B.J.-t és azokat a lapokat, amelyeknek ő ír, de napilapoknak ne küldjön M. L. verseket, volt a válasz. És újra ismételték, hogy a Szépmíves Céh a járható út, itt ki van építve a kapcsolat. (Kölnben: a Pásztortűz, ahová szintén kértek verseket, és a Szerzői Jogvédő el is küldte, küldi.) Ugyancsak a Szerzői Jogvédőtől tudjuk, hogy az Egyesült Államok az egyetlen ország, ahol a régi művekre (ebben az esetben versekre), amelyek nyomtatásban már megjelentek, nem kell jogvédői engedély. Na már most, vannak régi újságokban versek, amelyek nincsenek meg az Összkiadásban, de a „Lomtárban” megvannak 35

PoLíSz nyomtatásban? Mit lehet ezekkel kezdeni? És van közöttük sok olyan, amelyiket Laci bácsi sajnálja, hogy nem vettek be az Összkiadásba. A Magvetőtől visszakapott 120 új verssel kapcsolatban azonnal bementem a Szerzői Jogvédőbe, megkérdeztem, van-e lehetőség arra, hogy ezeket a verseket kiadásra az Egyesült Államokba jóváhagyják? Két hét tárgyalási időt kértek, e hó 26. körül adják meg rá a választ. Ezt is a Szépmíves Céhnek. Én csak érdeklődni akartam, de mert bekérték, bevittem. Elnézést, ha nem jól cselekedtem! A Szózat Kiadóvállalat, Csabafy Jenő aláírással is kért új verseket kiadásra M.L.től. Laci bácsi megírta, hogy ebben az ügyben amerikai barátai folytatnak tárgyalásokat. A Jogvédőnél azonban érdeklődtem a Szózat Kiadóvállalattal szemben milyen az állásfoglalásuk. Jó. Egy nappal, mielőtt a professzor úr levelét megkaptam, hozta el Rácz Pali bácsi a Bolond Istók bábszínházának 18x24-es fénykép másolatát, ő és a veje csinálták, nagyon jól sikerült, csak sajnos nem színes, mint az eredeti. Jaschik Álmos rajzaival a Napkelet adta ki. Kiküldési engedély végett egy példányt bevittem a Jogvédőbe, ezt is a Szépmíves Céhnek címezve, de professzor úrnak szánva. Lina Linari fordításban van 16 gépelt vers, ugyancsak kiküldési engedélyre vár. A Lomtárban találtam egy olasz-magyar különkiadást, a Fiuméban megjelent TERMINI (VI. évf. 53–61 sz.), számából. Ott Lina Linarinak két versfordítása van: A gyermek játszani akart, Egy pillangó az Őstavaszból. Az újság kiadási éve nincs megjelölve, de a 40-es évekből lehet. Címe: Via Flavio Gioia 3. Életrajzi adatokhoz meg van a Farkas Gyula könyve professzor úrnak? Megjelent Kortársaink sorozatában, Hankiss János szerkesztésében, a Studium kiadásában, Budapest (Kortársaink 7. szám). Kedves jó professzor úr, olyan nagyon-nagyon nyugodt vagyok most, hogy tudom, a professzor úrnak szívügye, minden mozzanat, ami Laci bácsit és verseit érintik, olyan nyugodt vagyok, mint régen, amikor a minisztériumban otthon éreztem magam, és most egy kicsit magamról. Kolozsváron a F. M. Erdélyi kirendeltségénél dolgoztam. Dr. Solthy Ernő, nem volt közvetlen főnököm, de igen nagyra becsültem és sokat tanultam tőle. Délerdélyből (Nagyszebenből) kerültem Kolozsvárra. Egész más légkörben, munkakörben dolgoztam. Az Orsolyáknál (mint civil és a román nyelvet jól bíró), voltam titkárnő. Az életben a szociális gondolatot úgy gyakorolni, mint S. E. dr. nem láttam sem előtte, sem utána. A munkában fáradhatatlan volt. Titkárnőjét mindig én helyettesítettem. Nem egyszer történt meg szabadsága előtti nap, hogy nyugodtan referáltatott magának, csak én nyugtalankodtam, elkési a vonatot, és várják „vadászbarátai” a rengetegben, ahonnan telefonon sem tudják elérni. Mikor látta, hogy nem tud elmenni, nyugodtan kért, telefonáljak X-nek vagy Y-nak, hogy csak egy napot fog késni. Mindenkivel egyformán jó volt, minden beosztottal egyformán bánt, s mikor egyszer, a sok megfigyelés után, megkérdeztem, „hol tanulta a tanácsos úr, hogy milyennek kell lennie egy jó főnöknek?” kicsit elmosolyodott, és azt mondta, „volt egyszer egy főnököm, akitől megtanultam, milyennek nem szabad lennie egy főnöknek”. Miért hoztam vissza emlékezetemből a régmúlt időket? Professzor úr, az a meggyőződésem, nagyon csalódnék, ha professzor úr nem ismerte volna S. E.-t. Azokban 36

A történelm faggatása az években, mikor professzor úr még a minisztériumban dolgozott, én előbb Mojses osztályára kerültem kölcsön, (a kirendeltségtől), majd nagy nehézségek után kerültem vissza a kirendeltség Casbi ügyeinek adminisztrálására, akkor újra a kolozsvári közvetlen főnököm mellé: dr. Czell Vilmos mellé, itt újra dr. S.E. volt az osztályvezetőnk. Mostani főnököm pedig, ahonnan nyugdíjba jöttem, ahol még mint nyugdíjas is dolgozom: dr. Tomcsányi Pál, igen, Tomcsányi-Andor Pál fia. Igen szeretem, becsülöm a sokat dolgozó, és nagy szaktudással rendelkező főnökömet. Elnézését kérem professzor úrnak, hogy olyan sokat meséltem most, de – ígérem – ezentúl csak a mostani és a professzor urat érdeklő kérdésekről fogok mesélni. Laci bácsi most Nyíregyházán van, lelkigyakorlatot tart, kb. 2 hétig lesz ott, én meg lemegyek Pannonhalmára, szobáját kicsit rendbe tenni (a pihenés, levegőváltozás elsődleges kérdése mellett), és az életrajzból sokat-sokat legépelni. Tisztelettel Brudi Zsuzsa U.i.: Nainei András dr-ral, ha véletlenül összeköttetésben van professzor úr, neki és feleségének, Tildinek is sok szeretetteljes üdvözletet küldök. Beosztottja voltam neki is! Nagyon örvendenék, ha a professzor úr unokaöccsei segítségemre lennének a Jogvédő Irodával kapcsolatos ügyek megtárgyalásában. Professzor úr hugát fel fogom keresni a hivatalban, a Vízügynél úgyis sok régi ismerősöm van még (ki tudja?), nyugdíjas lesz már sok. Eddig nem tudtam felkeresni, mert levele Laci bácsinál volt, most hoztam vissza. Budapest, 1967. július 11. Kedves Professzor úr, Köszönettel megkaptam a második levél-másolatot is. Elnézését kérem, hogy előző levelére is csak most válaszolok, de vártam a Lina Linari címét, melyet most közölni tudok. Prof. Lina Linari – Róma, Via Verbania 2. A Laci bácsi birtokában lévő 16 olasz verseknek a címei: Parancsolj, Fenség, A tenger fekete és mély marad, A királyfi három bánata, Vadócba rózsát oltok, hogy szebb legyen a föld, A gyermek játszani akart, Egy pillangó az őstavaszból, Alázat, A kirándulás elmaradt, Verni kezdem az aranyhidat, Hordár, A szegény ember kertecskéje, Ajándék dal, Nebántsvirág, Tücsök a gyárban. Ezt azért írtam le, hogyha – véletlenül – Lina Linarinak elkallódott volna belőlük, itt megvannak. Professzor úrnak igaza van: az a festményről készült fénykép: Hernádszentistváni szülői ház. Különben van az erdélyi Pásztortűz c. folyóirat külföldi jogutódja. Összeköttetésben van a Szerzői Jogvédővel, ezen az úton 4 verset, azt hiszem, már le is közöltek M. L. verseiből. Folytatólagosan küldök oda verseket, minden hónapban 3-4-et. A szerkesztőnek megírtam a professzor úr címét, küldjék meg a Pásztortüzet, bár ezeket a verseket ismeri már a professzor úr. Nem volna odakint is irodalmi folyóirat, mely a Szerzői Jogvédőn keresztül kérne verseket? Egy másolatot a levélnek oda is 37

PoLíSz elküldve? Ez biztosan járható út. Ez a beérkező valuta és minden egyéb szempontból az előnyös. Szerzői Jogvédő %-át Laci bácsi szívesen adja, hisz ezzel az a biztos tudat jár, hogy nem történhetik meg az, hogy a törvényt nem ismerve valami előírást kifelejtenének. Mellékelten küldöm az Élet és Irodalom egy cikkének részletét, mely kapcsolatban. Az egész újságot azonban postára adom még ma. A Pozsonyi Irodalmi Szemlében is van egy cikk Győry Dezső tollából, de úgy tudom az Irod. Szemlét előfizette a profeszszor úr. A mai Élet és Irodalommal együtt küldök egy Ady Endréről szóló dolgozatot, melyet Paul Hazard írt. Molnos Lipót bácsi kért, küldjem el. U.i.: olvasta professzor úrnak azt a levelét, melyben írja, hogy valaki odakint nagyon sok Ady verset fordított angolra, esetleg ott ezt használni tudják. Ugyancsak küldöm a Muzsika Kodály számát. Üdvözlettel Brudi Zsuzsa

Budapest, 1967. augusztus 5. Kedves Professzor úr, Amint a hét elején jeleztem, mára ígérték a „Bilingvis”-sel kapcsolatban a Szerzői Jogvédőben válaszukat, és mert a Költő a Balaton körül van, (ma éppen útban Veszprémbe, hétfőn onnan is tovább Dobára), én most másolattal írom ezt a levelet, és azonnal Laci bácsinak is elküldöm Dobára. De, mert a nyomdával kapcsolatban professzor úrnak szüksége van, hogy azonnal megtudja a tárgyalás eredményét: így gondoltam megoldhatónak. Tudjon róla a professzor úr addig is, amíg a Költő válaszol. A tény az, hogy „javasolják” a Költő ragaszkodjon a Szerződésben megállapított P. Valéry és Kirkconnel előszavakhoz, az újonnan benyújtott 18 lefordított verset, több mint valószínű, nem kifogásolják. Ennek betartása – szerintem – a további munkák érdekében szükséges és nagyon fontos. A Péterfi, az Observatore Romano és a Horváth dolgozatokat túl soknak tartják egy verseskötethez, ezeket életrajznál, esszénél fel lehet majd használni, vagy a következő más nyelvű fordításoknál, ha az eredeti tervben/szerződésben benne van, akkor nem fogják – talán – kifogásolni. A Kirkconnel előszavában is van – a Költő érdekében – átdolgozandó rész. A Notes második oldalának második bekezdésében a trianoni adatokat teljesen kihagyni és a többit is teljesen átfésülni, úgyszintén a Trianon harmadik bekezdését is javasolják elhagyni. Az eredeti kiadvány nem kereskedelmi számára készült, a szerző, azaz a Költő nem is tudott róla, ezért figyelmen kívül hagyták, de amint a Költő tudomásával van, az mindjárt más elbírálás alá esik. Brudi Zsuzsa

38

A történelm faggatása Budapest, 1967. augusztus 29. Kedves Professzor úr, Vasárnap délután utazott vissza M.L. Pannonhalmára, és hétfőn (tegnap) kaptam meg az egyetem meghívó leveleit. Azonnal készítettem róluk egy fénymásolatot, és mert nem fogadták el fordítás nélkül, azonnal elvittem lefordíttatni, kedden lesznek készen, akkor azonnal csatolom az útlevélkérelemhez. Adja a Jó Isten, hogy sikerüljön ez a körút, mert a Költő hosszú hallgatás után, ezt a sok szeretettel és sok-sok benyomással előkészített utat nagyon nagy örömmel élvezné és sok igaz lelki boldogságot szerezne neki, újabb sok-sok élmény a Múzsának… Bár ez az életregény kárára lesz, mert az új élmények a frissesség súlyával fognak a régi emlékekre nehezedni, de az az Öröm, melyet az út fog jelenteni, ha sikerül: mindennél fontosabb, mindennél értékesebb. Az utazással kapcsolatban a hajóút nem csak különleges nagy élményt jelent, de fontos, hogy a klímaváltozás, légnyomás különbségeknek nem lesz kitéve a költő, mert erre igen érzékeny (ez az én külön benyomásom, egyáltalán nincs összefüggésben a költőnek azzal a kérésével, hogy hajón kíván utazni). Hiszem, és szinte biztos vagyok benne, hogy az Egyesült Államokban a repülővel is meg fog barátkozni, mint „helyközi közlekedési eszközzel”, és ezt is élvezni fogja, mint óriási fizikai erőenergia megtakarító eszközt, az időről nem is beszélve. Szavalás fáradalmai? Ilyen nincs, hacsak nem erőlteti túl hangszalagjait egy hidegebb ital, vagy meghűlés. Számára a szavalás életelixír, látni a szemekben az örömöt, melyet verseivel szerez. Egyetlen egy kérésem van, melyet, ha lehetséges figyelembe venni, akkor mindig friss: éspedig délután egy órai, de csak egy órai pihenés, amire szüksége van. Ágoston napján érkezett meg az egyetem meghívó levele, még egy ok, hogy a köszönőlevél, még nyolcadikán elmenjen, a névnapnak (Molnár Ágoston) e célból címzett borítékot is küldök figyelmeztetésül Laci bácsinak. A Szépmíves Céh által küldött 100 dollár előleget a Jogvédő irodán keresztül a csekket a költő aláírta én pedig bevittem a főkönyvelőséghez. Megkérdeztem, kb. mennyit fog kézhez kapni, M. L. Kb. 2000–2500 forintot mondtak. A főkönyvelő is tisztelője a költőnek. Ritkán van olyan hely, ahol nincs ember, aki nem derül fel nevének hallatára. A könyveket biztosan megkapta a professzor úr a fényképekkel, úgyszintén a Nagykaposról készült felvételeket. Amikor a Magvető visszaadta a könyvanyagot, azt a tanácsot kaptuk, forduljunk vele az Egyházi Kiadóhoz. Sz. Rezső ott nem vállalta a tárgyalást, megkértem még májusban Zimándy Istvánt, hogy próbálkozzék. Akkor nem volt ideje, (a kandidátusi disszertációját írta), megkértem egy fiatal tanárt, aki igen nagy tisztelője a költőnek, és ő is lement érdeklődni az Ecclesiánál. Azt a választ kapta, hogy jövőre még nem lehet, mert a jövő évi tervük már kész. Most Zimándy (tegnap előtt) azt mondta, hogy neki is azt javasolták, hogy vigyük vagy az Ecclesiához, vagy a Szent Istvánhoz, ott semmi összeköttetésünk, ismerősünk nincs. Most megígérte, hogy a jövő szombaton beviszi az Ecclesiához, ha a költő ad neki erre írásbeli meghatalmazást. M.L.-nek én már elmondtam az Ecclesia válaszát, most csak a meghatalmazást várjuk. 39

PoLíSz Szeptember 1-től kezdek könyvtárakba járni adatokat kiírni, kritikákat. M. L. gyűjteményében francia kritikák az Ygdrasill-on kívül még kettő van, ha szükséges, lemásolom őket. Brudi Zsuzsa

Pannonhalma, 1967. IX. Wass Albert úrnak, a Magyar Szépmíves Céh Könyvkiadó vállalat igazgatójának 3837 S.W.Ist Avenue Gainesville, U.S.A. Kedves Barátom, Gondolom, hogy te is protestáns vagy. Ezt csak azért írom ide „firtatón”, mert egy gondolat-sorozatot akarok lerögzíteni. Szent Iványi József magyar pártvezér (csehszlovákiai kisebbségi életünkben) lutheránus volt – de ő volt az, aki Kaffka szudétanémet képviselővel összefogva egy magyar-német kultúrestet rendezett Prágában, a magyar katonák, egyetemisták és más magyarok magyar lelke mentésére – akkor, mikor még alig tudtam 5-6 verset szavalni, miután felléptettek a Petőfi centenáriumkor (első szavalásom volt életemben!) Ungváron a színházban. Továbbá: 1923 nyarán összeállítottam Rácz Palival első kötetemet, a Hajnali Harangszót, nem ismerve a cseh cenzúra és a megmaradt Bach-korszakbeli cenzúra méregfogait (hisz Csehország még nem régen osztrák országrész volt) – kihagytuk a „magyar ciklust”, mely azóta sem jelent meg, mert „elkallódott” (most megvan Zsuzsánál). Szamár fejjel elvittem Sík Sándorhoz, hogy vigye be a Szent István Társulathoz kiadásra. A Társulat visszalökte kötetemet (84 vers), dr. Várnai Béla, a Katolikus Szemle szerkesztője „ajánlására”, utolsó mondata így hangzott: „zengjen lantja katolikusabban, akkor művészibben is fog zengeni”. Nos, hazahoztam Nagykaposra. Rácz Pali, a Ruszinszkói Magyar Hírlap szerkesztője kinyomtatta Földei Gyulával, akinek nyomdájában jelentek meg ekkor a magyar lapok. Nem mint kiadó nyomta ki. Később Palinak kifizette a nyomdaköltséget, amikor bejöttek a könyvből a pénzecskék. Ez volt az első magyar könyv a 4 éves Csehszlovákiában. Zombory Dumi volt a lap „főszerkesztője”, valamikor Szabó Dezső darvadozó társa az ungvári kocsmákban és kávéházakban. Agglegény stílusban. Ez elvitt a könyvemmel Budapestre Szabó Dezsőhöz. Hihetetlen, hogy milyen szívesen fogadott minket. Egy hét múlva megjelent a könyvről egy bomba cikk az Élet és Irodalom! c. lapjában, melyet elejétől a végéig maga írt, s mellyel „tönkretette” a Lantos céget állítólag, aki zsidó volt és Dezső folyton pumpolta (írói pletyka). Tehát: Dezső is protestáns volt. A Zilahy Ady ünnepségekre megint protestánsok hívtak meg szavalni az erre az alkalomra írt „Szétszóródás után” c. versemet. Mégse szavalhattam el, mert a határról, Halmiból a románok hazaküldtek. Sok év telt el. Tavaly a Pozsonyi Irodalmi Szemle szerkesztője, Dobos László, (kálvinista), cikket kért a Szalatnai Rezsőtől (lutheránus), hogy írjon rólam egy cikket. Szép nagy cikk volt: itt beleharapott a Rezső vádlijába és az enyémbe egy kis sajtó-kuvasz az Élet és Irodalom c. lap cikkecskéjében. A kör bezárult, miután a Magvető is visszalökte a Szalatnai-féle gyűjteményt. Fábry Zoltán régi kommunista is elég humánus módon írt rólam az Irodalmi Szemlében. Fábry is lutheránus. A katolikus lapok itt 23 éve a nevemet 40

A történelm faggatása se említették! De igen: a Vigilia 1947-ben valami öt denunciáló sort közölt rólam Thurzó Gábor tollából s most nemrég a Vigilia egy cikkecskéjében idézte a Szalatnai és Fábry tanulmányából azt a pár sort, amelyeket meg kellett írniuk: tudod, miért! No, és most jösztök ti! Csak hálával, imádságosan tudok rátok gondolni, a kiadásért is, a meghívásért is, melyek által ki akarjátok hozni a Csend országából a Költőt, hogy kétezer éves és ezeréves mondanivalóit mégis csak tudja közölni, költészetbe csomagolva a „Szétszóródás utáni” magyar testvérekkel! Az Igazság, Szépség, Jóság Istene, a magyarok Istene áldjon meg Téged és a többi intézkedőket. Szeretettel ölellek

Mécs László sk.

Amerikai Magyar Szepmives Czeh American Hungarian Literary Guild 3637 S. W. 1st Avenue, GAINESVILLE, FLORIDA 32601 1967. szeptember 26. Kedves Testvérem: leveledet csak hathetes északi körutamból hazatérve ástam ki a felgyülemlett postámból, azért ilyen késői a válasz. Valóban jól találgattad, amikor reformátusnak gondoltál. Azok vagyunk mi már Kálvin óta. Leveled kedves humorán jól derültünk, hajdani barátaiddal összeülve. Könyved kiadása szépen halad, a közeli hetekben már megjelenik. Nagyon szép kiadás lesz és máris nagy érdeklődés előzi meg. Valamennyien reméljük, hogy sikerül körutadat megrendezni az amerikai kontinensen. Ennek a körútnak sikere Kodály múlt évi itteni sikerével lenne egyenlő színvonalú. Nekünk magyaroknak, valamennyiünknek, függetlenül attól, hogy a határokon kívül vagy belül élünk, nagy szükségünk van arra, hogy összetartsunk, ne engedjük el egymás kezét s megőrizzük gyermekeinket is magyarnak. De szükségünk van arra is, hogy értékünket és értékeinket megismerjék a más ajkú népek is, akiknek iskoláskönyveiben még sok helyen csak annyi olvasható rólunk, hogy vad és barbár nép vagyunk, kik nyereg alatt puhítjuk a bécsi szeletet. Isten őrizzen meg és adjon egészséget és békességet. Szeretettel köszönt: Wass Albert

Mécs László – Wass Albertnek Pannonhalma, 1967. december 1. Kedves Testvér, Szept. 16-án írt leveled óta sok lelkiismereti furdancs szurkált, ahányszor csak ránéztem az asztalomon kiterített episztoládra. Megpendítesz egy gondolatot, hogy többek között azért is adjátok ki bilingvis kötetemet, a sok M. este, hogy „értékün41

PoLíSz ket és értékeinket megismerjék a más ajkú népek is, akiknek iskolás barbár nép vagyunk, kik nyereg alatt puhítjuk a bécsi szeletet”. Te, majdnem szóról-szóra ezt írta 1935 nyár végén Molnos (Müller) Lipót Párizsból, aki ott a Magyar Kulturális Intézet igazgatója volt és meghívott, hogy szavaljak a franciáknak magyarul a Sorbonne-on, a Katolikus Egyetemen, stb., stb., mert ő már egy francia hölggyel megalakította a francia-magyar Liszt Ferenc Társaságot, rendezett egy Ady estet (persze Ady nélkül), és most szeretné bemutatni egy magyar nyelv zengzetességét, stb., bebizonyítaná, hogy nálunk nem csak Bugac van és csárdás és nyereg alatt puhított hús van, stb. Nos, nekem nem kellett mást tennem, csak szavalnom, előtte: Lipivel vizitelgetnem (mert ingyen nem adnak semmit). Már a sorbonne-i nagy est lőtt sok-sok helyen szavaltam, pl. magyaroknak a Magyar Házban. A sorbonne-i szavalás előtt pár nappal nagy fogadás volt Kuen-Héderváry követ lakásán, ahová meghívták a legfőbb, még a legbaloldalibb lapok főszerkesztőit, kritikusait, mindegyiknek a kezébe nyomták 17 franciára fordított versemet „lehúzva”, melyeket talán 120 példányban sokszorosítottak, s árultak is a főesten. Ott nem szavaltam, de másnap az összes lapokban nagy és kis cikkek jelentek meg a „le plus grand poete de la Hongrie”-ről. Ez felháborította az ottani cseh és oláh egyetemistákat, két páholyt kivettek a Richelieauteremben, hogy megzavarják az estet, ami csak egy hajszálon múlt. – Kisült, hogy nem vagyunk „barbárok”, három év múlva, 1938-ban, megint rendezett Lipi egy még nagyobb M. estet, de már nem a Sorbonne-on, amelynek a nagytermében csak 700 ember fér – hanem az egyetemi város színházában, melynek 1200 férőhelye van, s tele volt, csak a karzaton láttam üres helyeket. Akkor már volt francia kötetem, melyet az Yggdrasill c. külföldi költészetet kiadó szépirodalmi lap adott ki. Ekkor már nem csak Párizsban szavaltam, de Rounbaix-ban, magyar és francia munkásoknak, Namurban, Lille-ben az egyetem rendezésében, Hágában, stb. Az Institut Phonetiqueben felvették vagy tizenöt versemet gramofonlemezekre, de nem kereskedelmi használatra, hanem tudományos muzeális célból, Pestre is hoztam belőlük talán ötöt. Ott hallottam Verhaeren hangját, amint előadta Le vent de novembre c. versét. 1946-ban még három francia kötetem jelent meg, mikor a németek kivonultak Párizsból, mert addig, bár ki voltak szedve a kötetek, a hitleri cenzúra nem engedte kinyomni és papírt se adtak! Ezek a motivumok, úgy látszik, már halálomig elkísérnek! Te Albert, azt írtad e levélben, hogy humoromon jót mulattatok. Erre én egy hoszszabb eszmefuttatással akartam Neked válaszolni, de közben K. T. Bélának írtam „Kiskáténak”, ahogy egyszer levele alá írtam tréfásan a nevét. Ti ki szoktátok cserélni az általam írt leveleket. Nehogy ismételjem magam! Kérd el tőle. Csak annyit jelzek most, hogy Baudelaire óta, úgy látszik, a szimbolikus Költők féltek, hogy közönségessé válnak a humoros, nevettető mondanivalóval. Az egész Ady-ban, Babitsban, stb. nem ismerek ilyen sort egyet sem, nemhogy egész verset! Én mertem, akár Arany, Petőfi, Vörösmarty: gondolj a Parancsolj, Felség c. versre, Két orralógató aszkétára, a Piros virág a pusztán c. versre, melynek 5. vagy 6. strófájánál mindig „nyílt színi” tapsot kaptam, s nem hiszem, hogy szégyellni való versek volnának. Most kicsi és nagy Költők Messiást játszanak, vagy Medúza arccal akarják elképeszteni embertársaikat. Majdnem úgy, mint a Gautier-féle Költő-brigádok, kiknek jelszavuk volt: „epater le bougois”, amit te jobban tudsz nálam. 42

A történelm faggatása De a legfontosabb: szeptember 26-án azt írtad, hogy a bilingvis a közeli hetekben megjelenik. Elek azt írta, hogy kikorrigálta a magyar részt, és az angolt is: ennek már vagy négy hete. Újabban a sok-sok levelet író (homéroszi jelző) Kiskáté is hallgat. Mi van a hallgatás mögött? Történt valami ott is, úgy, mint itt a Magvetőnél? Talán tudod, hogy nem utazhatom hozzátok! Így: elkezdtem megint gombázni: pár marék gombáért (téli laskagomba, téli fülőke, lila pereszke, stb.), néha öt órát járok leülés nélkül. És: advent első vasárnapján, vagyis december 3-án, ha Isten is úgy akarja, nekilátok Életem regénye folytatásának, két éve hagytam abba. A Gyerekkor megvan, 10 és fél éves koromig, 600 írott oldal. Most egyelőre a Diákkort, Egyetemistakort kihagyom, s kezdem 1918 őszével. Szóval a III. résznek szeretnék nekiállni. Köszönöm meleg hangú soraidat és Mindent! Adjatok életjelt magatokról és a Bilingvisről. Szeretettel ölellek

Mécs László sk. AMERIKAI MAGYAR SZEPMIVES CZEH AMERICAN HUNGARIAN LITERARY GUILD 3837 S.W. 1st Avenue, GAINESVILLE, FLORIDA 32601 1968. január 19.

Drága magyar Testvérem: Örömmel értesíthetlek, hogy a Könyv szép kiadásban már kint lesz, mire ezt a levelet megkapod. A torontói nyomdától kapott értesítés szerint már a könyvkötőnél volt ennek a hétnek az elején. Mindenki nagy örömmel és szeretettel várja könyvedet. A fordító szép munkát végzett. A nyomda első dolga lesz, hogy felad címedre húsz példányt. Reméljük, hamarosan megkapod. Az Amerikai Magyar Szépmíves Czéh egyetlen valódi célja és feladata az, hogy megismertessük az angol nyelvű népekkel, akik bizony rólunk, magyarokról nagyon keveset tudnak, s az is, amit tudnak részben Habsburg célokat szolgáló ferdítés volt annak idején, részben pedig a csehek és románok politikai szekerét tolta előre, „Nagyrománia” és Nagy-Csehország megvalósítása felé. Istennek hála, munkánk eredményesnek látszik. Igaz szeretettel ölel híved: Wass Albert s.k.

Mécs – Wass Alberthez Pannonhalma, 1968. I. 29. Kedves Albert testvér, Megkaptam a bilingvis kötetről, annak megjelenéséről értesítő rövid leveledet. Elküldtem rögtön Brudi Zsuzsának Pestre, aki mégis egyik bábája volt a kötet megjelenésének; több, mint húszszor járt a Jogvédőnél, stb. Most ő a legboldogabb ember talán Magyarországon, úgyis, mint erdélyi, úgyis, mint Mikes Kelemen, szóval „író43

PoLíSz deákom”, úgyis, mint jelenleg legnagyobb rajongód. Valahogy megszerezte Pesten Titokzatos őzbak c. könyvedet, mely 1941-ben jelent meg az Erdélyi Szépmíves Céhnél. Persze rögtön jött hozzám, karácsony vigiliáján, hogy felolvassa nekem „az én titokzatos karácsonyom” c. novelládat. Azért „szeret” téged, mert gyerekkora tele volt tragikus motivumokkal, mert ő is perfektül bírja írásban és szóban az oláh, német, magyar nyelvet – szóval sorsát rokonítja a tiéddel. Leveled akkor érkezett, amikor a Titokzatos őzbak c. novella közepét olvastam. Érdekes ez a találkozása a dolgoknak, mert aztán a végére jártam a Titokzatos őzbak szimbóluma leírásának. Nagyon szép! Nagyon igaz, mert az egész életre alkalmazható. A szerelemre, az írói, a művészi, társadalmi sikerekre, stb. 1923-ban (!) Rácz Pál ungvári szerkesztővel: Mauppasant, Gárdonyi rövid tárca-novella stílusban írt novellák (Rongyszedő és más elbeszélések, Furcsa Emberek), szerkesztőjével összedugtuk a fejünket, hogy összegereblyézzünk első kötetben a Hajnali harangszó anyagát, kihagyván belőle a „magyar ciklust”, – óvatosságból, mert a cseheknél még megvolt a Bach-korszakbeli osztrák cenzúra is, az új cenzúra is, és a magyar lapok, nagy fehér cenzúra-nyalta oldalakkal jelentek meg, – szóval összegereblyéztük, elvittem Pestre, Sík Sándor vitte el a Szent István Társulathoz, hogy adják ki, cenzorjuk, Várday Béla óvta a kiadástól a Társulatot: utolsó mondata: zengjen katolikusabban, akkor művészibben is fog zengeni. E lektori jelentés visszalökte kötetemet, mint most a Magvető. Rácz Pali elkérte tőlem, hogy pénz nélkül kinyomtatja a magyar lapok nyomdászával, Földesi Gyulával. Később a befutó pénzekből kifizette. Az első példánnyal körülszaladgálta a gépeket ez a 9 gyerekes magyar író, aztán megállt előttem: „hát te nem örülsz?” Dehogy nem! Csak valahogy úgy örültem, mint te, mikor a Titokzatos őzbakot végre meglőtted! Igen, így vagyunk az egész élettel. Most is így vagyok valahogyan. Már majdnem teljesen lemondtam róla, hogy valaha meglesz, hisz sátáni hajtók között kell a boldogság valamilyen csodáját magunkává tennünk. Aztán… aztán. Fogadd baráti, kisebbségi múlton alapuló testvéri és bajtársi köszönetemet. Rácz Pali most 80 éves, Zsuzsa elvitte neki leveledet, Szalatnainak is elvitte, az is örül, hisz kétezer versből válogatta ki a 250 versnyi antológiát, melynek összeállítására a magvető kérte fel – s a végén olyan feleletet kapott, mint 45 évvel ezelőtt adott a Szent István Társulat – csak más színűt! Máskor többet. A 20 tiszteletpéldány vajon megérkezik-e? Ha ráérsz, írj pár sort magadról, magatokról. Szeretettel ölellek

Mécs László

Budapest, 1968. február 28. Wass Albertnek Igen tisztelt Professzor úr, December elején, M.L. 9 versét és életének regényéből egy részt, a Szerzői Jogvédő Hivatal és a Nemzeti Bank jóváhagyásával, ajánlottan és légipostán feladtam az amerikai Magyar Szépmíves Céh címére. Nem tudom, mi lett a sorsa! Aggódom 44

A történelm faggatása érte, és nem tudom, mit tegyek, mert most kb. 20 versnek a kiküldésére várom a Szerzői Jogvédő jóváhagyását az amerikai Magyar Szépmíves Céh számára. Itt az a vélemény, így össze lehetne gyűjteni egy újabb verskötetre valót. A Szerzői Jogvédő Hivatal, abban az esetben, ha a decemberi küldeményt nem kapták volna meg, ők azt soron kívül újra kiküldik. Professzor úr válaszát várom, mert addig semmit sem tudok tenni, sem az új versek kiküldésével, sem a decemberi küldeménnyel kapcsolatban. Professzor úr elnézését kérem, ha valamit nem jól csináltam, a Mécs versekkel kapcsolatban, mert nem elég jószándékom, ha nincs meg a feladathoz a megfelelő tudásom, ehhez kérem a professzor úrnak irányító segítségét, hogy az itthoni lehetőségekkel élve a Mécs versek eljussanak a külföldi magyar irodalom propagálásához. Tiszteletteljes üdvözlettel Brudi Zsuzsa

1968. március 7. Kedves Brudi Zsuzsa, A levelében említett verseket és Életem Regényének egy részét megkaptam és azonnal továbbítottam is Kardos Talbot Bélának, akit a Mécs tisztelők tábora megbízott a „gondnoksággal”. Ő azoknak egy részét tovább is küldte Vörösvárynak Torontóba, és azok meg is jelentek a Chicagói Magyar Életben. Az „Életem Regénye” még karácsony folyamán. Legcélszerűbb lenne, ha erre vonatkozólag a kapcsolatot egyenesen Vörösváry István szerkesztővel venné föl, aki a könyvet is nyomtatja, és az anyagi ügyeket intézni fogja. Címe: 412. Bloor Str W. Toronto, Ont. Canada. A könyv a nyomda költözködése miatt késett. Kilakoltatták őket a régi épületből még karácsony előtt, mert a város renováltatni akarja az épületet. Így aztán vásároltak egy saját nyomdaépületet, de a nagy hideg miatt a nehéz gépek költöztetése és beállítása rengeteg időbe került. Most azonban már kötik a könyvet, és néhány napon belül készen lesz. Ha ír Lászlónak, említse meg, hogy levelét megkaptam, nagy szeretettel gondolok rá, és imáimba foglalom. Írni azonban, okosak tanácsára, csak ritkán merek, nehogy bajt okozzak vele. Szeretettel köszönti Wass Albert, sk.

Budapest, 1968. április 21. Igen tisztelt Professzor úr, Nagyon régen készülök írni professzor úrnak, hogy megköszönjem fejedelmi válaszát: azt, hogy elküldte Laci bácsinak Barát Antallal a gyönyörű szép kétnyelvű Mécs verses kötetet, melynek még a Szerzői Jogvédőben is igen örvendenek. 45

PoLíSz Nem írtam, mert arra gondoltam, elegendő Laci bácsinak levelezése Talbot Bélával, azonban nagy mulasztást követtem el, hogy nem írtam professzor úrnak külön Laci bácsi aranymiséjével kapcsolatban. Mécs László aranymiséjét a legnagyobb csendben tartotta meg. Családján kívül pár régi jó barát volt jelen: Molnós Lipót bácsi, és Szalatnai Rezső. Az aranymisére készült album képviselte a távollévőket, jelképesen innen is, onnan is egy-egy viszszaemlékezéssel, a jelent professzor úr: Magyar szemmel c. cikke képviselte, amely mindjárt a főpapok után következett. Barátnőm Denverből küldte el. Ez az írás méltó ahhoz, aki kapta, és ahhoz, aki írta… Laci bácsi boldogan mutogatja. E cikkből látom, milyen nagy anyagi terhet jelent e gyönyörű könyv és milyen nagy lélekkel ismerteti, értékeli és propagálja azt! Milyen jó volna, ha élne régi, jó kolozsvári főnököm: Solthy Ernő, mert akkor most hozzá fordulhatnék tanácsot kérni, így professzor urat zavarom még az én kétségeimmel is. Solthy sokszor emlegette professzor urat, úgy emlékszem, sokat vadásztak együtt. Mindig derűs volt szabadságának első napján, úgy örvendett, mint egy gyermek, annak, hogy másnap már senki sem találhatja meg, mert címe a rengeteg, az erdő, ahol nincs telefon, csak nyugalom és szépség…(Nem voltam közvetlenül mellé beosztva, de ha szabadságon volt gépírónője, sokszor helyettesítettem őt.) E kitérőre szükségem volt, hogy egyenesen feltehessem a kérdés-kérésemet: Talbot dr. nagy rajongó természetével, sokat fárad Mécs László ügyével, szeretnék kéréseinek eleget tenni, de az itteni lehetőségeket csak itt lehet látni, és ezeket tiszteletben kell tartani, ha azt akarjuk, hogy valami eredményt elérjünk. Ezt Talbot dr. nem hajlandó megérteni. Eddig a Szerzői Jogvédőt okolta, most az én „akadékoskodásomat”, is okolja, amelyért előbb-utóbb elveszti türelmét és nem foglalkozik többet a Mécs üggyel. Kedves professzor úr bizalmát és tanácsát kérem ebben a kérdésben, hogyan szolgálhatom jól Mécs László ügyét, úgy, ahogy eddig, a Szerzői Jogvédőn keresztül az amerikai Magyar Szépmíves Céhnek küldve továbbra is a verseket, „ahogy lehet…”, vagy… én mást nem tudok, hacsak nem azt mondom, amit Laci bácsinak mondtam, az amerikai ügyek intézését átadom Talbot itt élő hugának. Laci bácsi nem fogadta el, bár hisz Talbot szavainak értékében, mert senki sem ír neki (Laci bácsinak), és Talbot szavai mindnyájuk szavai! A Bilingvis nagy érték, de sajnos még nincs meg az Akadémia, a Széchenyi és az Egyetemi könyvtáraknak. Nagyon kérem professzor urat, legyen szíves küldetni nekik (a könyvtáraknak), sőt a Szerzői Jogvédőnek is. Természetesen mindezeket a szerzői tiszteletpéldányokból, mert a beígért 20 darab még nem érkezett meg. Egy barátnőm küldött egyet, sőt egyet ismerősök is hozattak már belőle. Professzor úr válaszát előre is köszönve, tisztelettel és erdélyi szeretettel köszönti Brudi Zsuzsa

46

A történelm faggatása Brudi Zsuzsa Dr. Talbot Kardos Bélához Washington, Maryland Budapest, 1968. augusztus 15. Kedves Professzor úr, Levelét megkaptam, köszönöm szépen, ez most egy új örömnek a kezdete, amely újra erőt, lendületet ad a munkának. A New York-i, itt nyomtatandó Mécs kötettel kapcsolatban azonnal elküldtem az első levelet Laci bácsinak, a mostani után pedig felvettem az érintkezést a Szerzői Jogvédővel, így megtudtam a következőket: 1. Nagyon jó, hogy amerikai kiadóvállalat óhajtja kiadni. 2. Az amerikai kiadó írjon egyenesen Vértes Márton igazgatónak. Budapest, Fő u. 31. Kultúra Külkereskedelmi Vállalat, angol nyelven is írhat, de nagyon fontos az angol nyelvű cégjelzés. 3. Kérje a Kossuth nyomdában való kinyomtatást. 4. Az anyag már a Szerzői Jogvédőnél van, ők tudnak róla. Így ismeretes a tárgyalási alap. Kiadói főigazgatónak is bejelentették már. 5. Természetesen másolatban mindent a Szerzőnek is megküldeni, hogy az ő megbízottját elküldhesse, tárgyalni, érdeklődni, sürgetni. Most mást nem is írok, csak annyit, hogy a kétnyelvű kötetből egy példányt elhoztak a Szerzőnek, gyönyörű a könyv, mindenki nagyon örvend neki. A Szerzői Jogvédőnek is bemutattam, ők meg elvitték a Kiadói Főigazgatónak megmutatni. Horváth Elek dr. előszavát kimondottan jónak mondták. Nem írok többet, sietek, hogy még ma el tudjam küldeni. Válaszát várva a további tennivalók érdekében, addig is a francia fénymásolatokat elkészítem a francia kritikákról, de sajnos az újságok úgy vannak kivágva, hogy nincsenek rajta a dátumok, az újság nevek. Ezt még mint teljesen laikus gyűjtöttem. Szívélyes üdvözlettel Brudi Zsuzsa

Amerikai Magyar Szépmíves Céh Astor Park, Florida, 32002. 1968. december 9. Kedves Brudi Zsuzsa, Köszönettel vettem levelét és sietek tudatni, hogy a Mécs könyv köré tömörült bizottság úgy döntött, hogy a könyvvel kapcsolatban minden levelezés és tennivaló egy kézben legyen, mégpedig Vörösváry István kezében, akinek címe: 412. Bloor str. W. Toronto, Ont. Canada. A további Mécs-versek elhelyezését illetően, s az azokért járó tiszteletdíjak beszedését és továbbítását pedig dr. Kardos Talbot Béla vállalta magára. Kérem 47

PoLíSz tehát, hogy ezekben az ügyekben a fenti két címmel szíveskedjék felvenni a kapcsolatot. A megküldött verseket is átadtam Kardos Bélának. Vörösvárytól pedig azt hallottam, de már jó ideje, hogy a húsz könyvet elküldte Mécs Lászlónak. Ha nem érkeztek még meg, kérem, írjon egyenesen neki. Derék jó Solthy Ernőt jól ismertem. Valóban vadászgattunk együtt a szép, békés erdélyi hegyekben. Olyan rég volt, hogy talán nem is igaz! Honfitársi szeretettel üdvözli Wass Albert, sk.

Budapest, 1969. április 21. Kedves Professzor úr, Tegnap Pannonhalmán voltam, elhoztam professzor úr szerződési ajánlatát, aláírva, már bevittem a Szerzői Jogvédőbe, és Laci bácsinak professzor úrhoz írt mellékelt levelét. Mindkettőnek tiszta szívből örvendek, mert nagyon bántott, hogy elmaradt Laci bácsi és professzor úr között a levelezés. Laci bácsi megkért, a mellékelt jegyzék szerinti dolgok elintézésére. U.i. egy lap, a Dózsa Györgyről szóló, nincs engedélyezve, ezzel az átírással már be is vittem a Szerzői Jogvédőbe, és a szerződéssel fogja a Szerzői Jogvédő elküldeni. Jaschik Álmos már nem él, így ezt a szót, ha nem tudom itt valakivel itt megrajzoltatni, Laci bácsi kérése szerint professzor urat kéri ott valakivel megrajzoltatni. A vers, amelyről Laci bácsi a jegyzékben ír, a prágai Magyar Hírlapban 1931-ben már megjelent, a Szerzői Jogvédőbe is beadtam. Címe:

Bolond Istók tarisznyája Homokra lesz írva minden hősi tettem. Tavasszal a Napnak sütni segítettem, könnyelmű tücsökkel ciripeltem nyáron, vénekkel vénültem, mint mállik a vár-rom. A szeleknek fújni, a folyóknak folyni, Cirkuszban bohócként bűvész-asztalt tolni, Virágnak nevetni, anyáknak szeretni, Istennek jóságot segítettem vetni. Tetteim ráírva a tavalyi hóra! Ha majd egy sövénynek tövében egy óra utolsót üt nekem: sötét vihar támad s valaki megleli daróc-tarisznyámat. 48

A történelm faggatása Őseim jobbágyok, kis-parasztok voltak, kutyáik urakra csak láncon csaholtak századokig! Itt van fülükből pár szőrszál: gyújtsd meg s prüszköl, aki börtönben őrt áll. Míg két erős lábam az utakat rótta, Szegény voltam, mint a vak madárfióka, Mint parton a pisztráng, mint a szopós gyermek: Istentől, embertől koldultam kegyelmet. Ezerféle virág ezerféle mézét Ide gyűjtögettem. Ezer apró pénzét Ezerféle jó kéz adta, ide tettem S arannyá változott tarisznyámba menten. Itt van a bűneim titkos szelencéje Dióhéjból: lelkem Hamupipőkéje Ide gyónta, gyúrta csúf fátylát, mit éjjel A boszorkány szőtt rá! Ne szedjétek széjjel! Az élet-tengerből egyszer kamasz-lázban a bűvös palackot hálómba halásztam: gyermeki kacagás bora pezseg benne, soha ki nem fogy, bár kézről-kézre menne. Hitem telt cipóját nem szatócsnál vettem, az égen találtam, tarsolyomba tettem, Istenke kalácsa táplálta testemet: ki majd eszi, arcán hajnalok feslenek. Aki hős mer lenni, mert a célja tiszta: annak mindig szent lesz a daróc-tarisznya, amelyben sosem volt eset és penész és gyűlölet, cinizmus és élet-lenézés. Ki megleli egyszer daróc-tarisznyámat, a lelkében hirtelen hímes tavasz támad, vegye elő belérejtett furulyámat s reám emlékezve fújja el nótámat. Kedves professzor úr, évtizedek óta ismerjük, ismerem munkáját, munkáiból pedig nagy fáradhatatlanságát a magyar kultúra terjesztésében, távol a Hazától, a messze idegenben. Azt is tudom – dr. Talbot figyelmeztetése nélkül is – hogy ez igen sok időt, energiát vesz igénybe, mégis kérve kérem, tartsa „magyar szemmel” a 49

PoLíSz Mécs László körül kerengőket, mert nem lenne jó, ha újra elterjedne a hír, hogy amerikai szavaló körútra készül. Laci bácsi örömmel menne, de ezt – szerintem – csak a Pen Klub, vagy olyan egyetem meghívása tenné lehetővé, amelynek kérését nem utasíthatják vissza. Ennek hiányában pedig – újra szerintem – lelkiismeretlenség Laci bácsit reményekkel táplálni megvalósíthatatlan dolgokkal, pl. a Nobel-díj is! Mi, akik Laci bácsi mellett vagyunk, lennénk a legboldogabbak, ha egy kis reménykeltő reményt láthatnánk, hogy mindezek megvalósítható gondolatok! Fentieket professzor úron kívül senkinek sem írtam volna meg, mert tudom, ha az őszinteség nem kerül méltó helyre, abból csak kellemetlenség keletkezhetik, ezt pedig nem akarom, mert segíteni szeretnék Laci bácsi ügyének és nem ártani. Elnézését kérve, hogy még nem köszöntem meg a decemberi gyors válaszát, és abban bízva, hogy a mostani őszinteségemért nem neheztel meg, Őszinte tisztelettel és erdélyi szeretettel Brudi Zsuzsa

Dátum nélkül Mécs László – Wass Alberthez Kedves Albert testvér, Nagyon megörültem a levelednek, régen nem írtál. (Nem hiszem, hogy ártanál nekem ilyesmivel). Főképp: öröm a Bolond Istók bábszínházának a kiadása. Ezt igazában Imre öcsém adta ki 1931-ben. Hátam mögött összepaktált Jaschik Álmossal és: „tisztelőimnek” karácsonyi ajándékképpen 300 vagy 500 példányban kinyomtatta; meghirdette valamelyik lapban, hogy a lakásán kapható csupán, el is hordták, 1–50-ig kézzel színezve, 51-500-ig számozottan. Tulajdonképpen kedves ajándék a Szépmíves Céh előfizetőinek, talán karácsonyra stílszerűbb lett volna, mint mézeskalácsszív búcsúfiának. Tudom, hogy milyen sokan hallgatnak téged előadóturnéidon: éhesek! „Éhe a szépnek, éhe a jónak, az igazságnak, az örök Magyarnak gyötri őket.” Nem gondolod, hogy ezen éhségnek jó lett volna torta helyett kakastejjel sült kenyér? Gondolj erre, és kedveskedj nekik egy komoly versgyűjteménnyel, melyben lakomázhatik az éhség. Szalatnai Rezső, aki ma itt is fut eléggé, de Szlovenszkón is „nagyfiú” (egyetemi tanárt akartak belőle csinálni Pozsonyban, ha… de átjött), tudod: a Magvetőtől megbízást kapott pár vitacikk után, gyűjtsön össze régi és új verseimből egy tekintélyes antológiát, ő írja a bevezetőt, stb. Kb. kétezer versen rágta át magát, 230 verset válogatott ki – s mikor elég jó lektorálások után aláírni készültem Pesten a szerződést – Borsodi Iván és más hasonlók rámásztak a Magvetőre és Szalatnai hoppon maradt sok időt elrabló munkájával. Ennek a kötetnek a címe lett volna: Epercsokor a kormos kalapon. Kb. 110 vers lett volna régi köteteimből, és kb. 120 újabb vers, sok üde alkotás, bakonybéli bujdosásomban írtam. Elég lesz számodra, számotokra a fele, vagyis az újak kiadása, a régiek úgyis megtalálhatóak, legalább részben a Bilingvisben. Ezekből már vagy 50-et a Jogvédő engedélyezett, s hol a Pásztortűznek küldözgette Zsuzsa, hol Neked. Ha rászánod magad ennek a kötet50

A történelm faggatása nek a kiadására, akkor Zsuzsa ráfekszik, és: mutatis mutandis egyenesen a címedre fogja elküldetni, ha megírod a határidőt. Persze, akkor jó volna Szalatnai bevezetésével hozni, kapjon is valamit a munkájáért. A Bilingvisről csak annyit tudok, hogy nagyon szép, mindenki nagyon örül neki, ha megkapja, mert valuta-problémák elkerülése végett úgy szerzik meg maguknak az itteni magyarok, hogy valamelyik jó komájuknak írnak, az ír Vörösvárynak s ajándékba küldi. Én is így kaptam egy zsidó lánytól, Prearu (most: Kaposi) Margittól, Zsuzsa is, stb. vagy 25-en, 30-an. Egy jugoszláviai magyar asszony azt írta, hogy tudtával már a III. kiadás jön ki. Én persze semmit se tudok a bilingvis egész adminisztrációjáról. Se elszámolás, se tiszteletpéldányok. Vörösváry Baráth Antal nyomdásszal tavaly július 1-je körül küldött egy példányt és jelezte, hogy postára adta a 20 tiszteletpéldányt, de máig sem jöttek meg! Béla küldött még három darabot, de én ennyivel nem tudok „diszponálni”. Az itteni sajtóban tehát egy szó sem esett a bilingvisről: Amerikában talán 4 cikket láttam, köztük a tiédet is: „Magyar szemmel”, amiért fogadd őszinte hálámat. Ha tényleg jönne II. kiadás, jó lenne egy jászói kép, (fölösleges 2 pannonhalmi), megkaphatnátok Holbay Kassziántól, s az én „92 éves” képemet is ki kellene cserélni. Szeretettel ölellek Mécs László

Amerikai Magyar Szepmives Czeh American Hungarian Literary Guild Astor Park, Florida, 32002. 1969. április 30. Kedves László, Köszönettel vettem leveledet és sajnálom, hogy a kétnyelvű kiadásból még nem kaptad meg a 20 példányt. Vörösvári elküldte azokat már régen, ott voltam, amikor postázta (októberben). Második kiadásról még nincs szó. Azonban nem írtad meg leveledben, hogy a szerződést küldöd-e és hogy mikorra számíthatunk reá. Anélkül ugyanis nem kezdhetünk neki a nyomásnak. Kardos Béla gondol arra, hogy esetleg kihozhatnánk Tőled egy verskönyvet is, tisztán magyarul. Csupán a tőkét kell előkaparjuk hozzá. Bármilyen éhesek is legyenek szellemileg a jó magyarok ideát, a jólét sajnos ezt a szellemi éhséget átváltoztatta alacsonyrendű „televízió és szenzáció étvággyá” és a verseskönyveket, ha meg is veszik, mert lelkiismeretük még van, olvasni már nem olvassák. Szeretettel ölel: Wass Albert KÉZÍRÁSSAL:Vörösv. jul. 1.én írta. postára adta a 20 pld-t. A Szalatnai válogatást nem hagyhatnánk-e ki a Szépmívesből?

51

PoLíSz Pannonhalma, 1969. május 20. Kedves Albert testvér, Érdekes, hogy mennyi életenergia van még benned! Előadás itt, előadás ott (a rádióban hallgattuk), cikk itt, cikk ott, így cikk-cakkban csak a szalonka repül, míg meg nem lövik. Az én repülésem iramát már lelőtték, hiába van szalonka-húzás! Idén lőttem kettőt Nógrádban. („Elraboltak” autón és odavittek. Nem régi az élmény, vers is van róla – azért jött a tollamra a hasonlat.) Ami a Bolond Istókot illeti, nem kaptad volna még kézhez, vissza a szerződést? Persze komplikálja a dolgot, hogy Brudi Zsuzsának küldtem, vigye a Jogvédőékhez: ami már bürokrácia. Mikor Zsuzsa kiküldte neked a Bolond Istókot, hiányosan küldte, mert a Jogvédő kifogásolt egy jelzőt: a „szörnyeteg” Dózsa Györgyről van szó. Mivel akkor nem gondoltam, hogy a „groteszk” művecskét kiadod, nem törődtem a kihagyással, de: a bilingvisben több kihagyás is akad, nem azért: ha ki akarod adni, add ki bátran a Dózsáról szóló részecskét „rettentő” jelzővel, ami hőst is jelent. Gondoltam, hogy a Zsuzsa könnyen elintézi, s vége a problémának. Gondolom, hogy a szerződést már továbbította hozzád a Jogvédő, s azóta nincs probléma. Ha mégis fekszik neked a Bolond Istók kiadása, és nem tudod a Jaschik rajzolásával közölni a „rettentő” jelzőt, rajzoltasd be valakivel, vagy hagyja ki a nyomdász. Ahogy lehet, írta hajdanán Reményik. Most így lehet. „Éhe a szépnek, éhe a Jónak, éhe az Igaznak, éhe a Miénknek”, ez gyötörte a magyar tömegeket, és ez az éhség erőszakolta ki a magyar vers történetében szokatlan dolgot, hogy 1942 ún. Összkiadásomat az Athenaeum 23 ezer példányban adta ki, aláírva, számozva, hogy ne legyen visszaélés. Ez csillagászati szám! Ezt most visszaszorította a hivatalos szellemi pótlék, és a szakmabeli irigység (Illyés és a többiek), azért éhe a Szépnek, éhe a Mienknek ma is jelentkezik, ha nem is kapkodnak utána olyan nagyszámú kezek és szívek. Hogy Kardos-Talbot kivel akarja kihozatni egy új verseket tartalmazó kötetemet, azt nem tudom. De: Neked bevallom, legjobban örülnék, ha a Szalatnai gyűjtéséből Te hoznál ki egy olcsó könyvet. Szalatnai vagy kétezer versből válogatott ki 230 verset a Magvető kiadó megbízásából kiadásra váró anyagot. Ezt megfúrták Boldizsár Ivánék (gyűjtő fogalom). Szalatnainak drága az ideje, s így hiába dolgozott. Azért írtam a múltkor, hogy így újabb versanyagból lehetne egy kisebb gyűjteményt kiadnod Szalatnai előszavával. Értsünk szót, Albert, József Attila kitűnő Költő, Erdélyi József és Illyés még kitűnőbb: de egyik se kiáltotta meg mindazt, ami a Minden Magyarokat jól tudná lakatni, mikor gyötri őket éhe a Jónak, éhe az Igaznak, éhe a Mienknek. Nem részletezhetem! De volna elég mondanivalóm. Sapienti sat. Ha sietsz, jót teszel az éhséggel – és velem, aki ebben az évben beléptem a 75. évembe! (Mint aki valamibe belelépett! Írja Karinthy.) Kardos Béla is ír a Bolond Istókról. Ő már 1200 példányt emleget? Küldött is 4 szelvényt, hogy írjam alá, ő fotokópiával sokszorosítja, vagy magam írjam alá mind az 1200 példányt. Én magam aláírnám mind, ha szükség volna rá, hisz a 23 ezer példányt mind aláírtam, magam! Azt is ajánlja, hogy jöhetne Összkiadásom (1942) 300 oldala offset nyomással: vagy az elejétől volna a 300 oldal, vagy a végéről én válasszam ki, én nem értem, mi az az offset (valami fotokópiás dolog), de szerinte 3,50 dolláros árban 52

A történelm faggatása sokan megveszik majd. Erre nézve, ha felvilágosítasz, hálás leszek. Újra köszönve, hogy testvérmód törődsz dolgaimmal, szeretettel ölellek. [M. L.]

Budapest, 1969. június 8. Kedves Professzor úr, Örvendek, hogy a nagy távolság dacára is a Bolond Istók Bábszínházában a „vért iszok” helyett „bort iszok”-at javasolta, mert ez a Jogvédőn keresztül is így ment ki. Így írtam meg a napokban a Szépmíves Céh igazgatójának Wass Albertnek. (E két szó megváltoztatásáért én izzadtam vért.) Örvendek, hogy nem kell külön küldetnem a hiányzó lapot, u.i. amikor a szerződést küldték, kifelejtették! Otti hugát felkeresem, és egy Összkiadást küldenék vele. Új verseket nem lehet. Ezeket a Szerzői Jogvédőn keresztül. E héten újból küldök verseket a Pásztortűznek is. Ha megírja az Újvidéki Kiadó címét a jövő hónaptól kezdve oda is küldhetnék, de valami szerzői tiszteletdíjat kéne küldjenek, ha rendszeresen óhajtanak verseket. Ami az új könyv verseit illeti, az úgy oldható meg: 60 vers van. Küldjenek szerződési ajánlatot 100 versre, ezeket a szerző kiválasztja és az Újvidéki Kiadó 2 példányban gépelten megkapná mind a százat. A lektorálást is vállaljuk. Örvendek, hogy megkapták a Bolond Istók B. eredetiben. A fényképek így is, baráti alapon 600 forintba kerültek, 2 példányban, de van itt még egy kérdés: Jaschik Álmos jogutódai? Még nem tudjuk, kik, de a Szerzői Jogvédőnél letétbe kell majd helyezni egy részt a bevételből, mindaddig, amíg nem tisztázódik. Szívélyes üdvözlettel

Brudi Zsuzsa

Budapest, 1969. december 3-án Kedves Professzor úr, rég írtam, pedig nagyon sok probléma volt. Hallgatásom okát egyszer megirom, most csak a fontos közölni valókat írom meg. 1./ Novemberi számában a Vigilia Mécs László 3 versét (Tüskevár, Epercsokor a kormos kalapon és Az utolsó postakocsi) közölte; 2./ Vigilia decemberi számában Rónay György irt cikket Mécs L. költészetéről: Az olvasó naplója címen; a cikket mellékelten küldöm; 3./ ugyancsak mellékelten küldöm a Szerzői Jogvédő feljegyzését. 4./ Laci Bácsi és Szalatnai megírta, sőt Ottival is üzentem, hogy a Vadócba rózsát oltok című Torontóban megjelent könyvért eddig 300 dollár érkezett, ilyen sorrendben: 1967. okt. 12 Am. Szép. Czéhtől 100 $ kifizettek 2.970.22 Ft. 1968. aug. 23 Am. Szép. Czéhtől /?/ 20 20 599.40 1969. jan. 16 Am. Szép. Czéhtől 100 2.997.– 1969. jul. 30 Weller Publishing/Kanadai 100 $ 2.772.22 53

PoLíSz 5./ Bolond Istók bábszínházáért: 1969. aug. 27. Am. Szépm. Czéh 100 $ 2.997.– 1969. Mrs. E. Talbot Kardos 400 $ 11.988.– 6./ A Szerzői Jogvédő várja Professzor Ur válaszát a nyáron irt levelükre Loefflerüggyel (német fordítások) kapcsolatosan. Loeffler nálam is járt és jelezte, hogy Professzor úr megírta neki (levelet is mutatta), hogy küldtek Laci Bácsinak 400$, úgy értelmezte, hogy Laci Bácsi fizeti ki őt.?! Ilyen értelemben írtam is Laci Bácsinak: Loeffler fáradságát honorálni kellene. Ezzel kapcsolatosan egy nagy félreértést kell megmagyarázzak: erdélyi vagyok, Nagyszeben környékén mindenki beszéli a három nyelvet az ott lakó magyarok közül: a magyart otthon, a román a hivatali nyelv és a németet, mert a kereskedelem mindig a szászok kezében volt (most már nem) így e két nyelvet meg kellett tanulnom, (bár utáltam őket politikai magatartásuk miatt), de élnem kellett. 7./ A Szerzői Jogvédő Hivatal saját kezdeményezésére, kezdett tárgyalást jugoszláviai kiadóval; 8./ A pozsonyi Irodalmi Szemlének most küldök egy bilingvist – Tőzsér Árpád író most a főszerkesztő, s ő akar a könyvről írni, úgy látszik az Irodalmi Szemle nem kapott példányt. 9./ Otti bizonyára elmondta, hogy a Petőfi Irodalmi Múzeumból Pannonhalmán voltak Laci bácsinál, lehet, Laci bácsi is megírta. Magyarország 1969. január 5-i számában jelezték ezt a látogatást, amit én azután szorgalmaztam és Istennek hála jól sikerült. Az osztályvezetőnő: Ady kutató. Ezzel kapcsolatban megemlítettem, hogy megjelent az USA-ban kb. 300 verse Ady-nak angol fordításban, amelyhez én küldtem el Hazard prof. tanulmányát, azóta is mindig kéri, szerezzem meg ezt neki. Hazard francia nyelvű tanulmányát megszereztem, de az Ady könyvet szeretné. Küld cserébe más könyvet, sőt arra is kért írja meg és kérjem, hogy az Amerikában megjelent magyar írók könyveit a Múzeum számára kérjem, küldjék meg. Itt nem számít, engedélyezve van vagy nincs. Előre is köszönöm, mert ezzel is Laci bácsi köré tömörítünk jó barátokat. Már majdnem hivatalosan 10. pontként akartam Ottinak üdv. küldeni. [B.Zs.]

Amerikai Magyar Szépmíves Céh Aster Park, Florida, 32002. 1970. április 23. Kedves Brudi Zsuzsa, Köszönettel vettem levelét, és megpróbálok tapogatózni, hadd lássam, az elgondolásoknak milyen lehetőségük van. Reményikről több megemlékezés történt az utóbbi hetekben, lapokban és folyóiratokban. Könyvkiadás azonban, magyar nyelven, nagyon nehéz kérdés. Különösen versek. Senki se vásárolja azokat. Az itt élő magyarok, sajnos, túlságosan elfoglaltak a dollár utáni hajszával. Többen már elérték az első milliót is. Az ember azt hinné, hogy ez meglassítja őket és elkezdenek kö54

A történelm faggatása rülnézni kissé, hogy mi hasznosat tehetnének. De sajnos nem így van. Minél többet gyűjtenek össze, annál többre vágynak. Honfitársi köszöntéssel Wass Albert, sk. Igen Tisztelt Professzor Úr, mint erdélyi írónak – a két küszöbön álló Reményik évforduló – 1970. aug. 30án születésének 80. és 1971. okt. 24-én halálának 30. évfordulója – alkalmából szeretném egy irodalomtörténész barátnőm néhány javaslatát közvetíteni, melyeket ő a Magyar Szerzői Jogvédő Irodán keresztül kivánna lebonyolítani. Reményik a Tiszaparti jelenet c. versét róla írta. Javaslatai a következők: 1/ Reményik születésének évfordulójára egy folyóiratban való megemlékezés, pályakép a kívánt jelleggel és terjedelemben, 2/ A költő halálának 30. évfordulójára egy válogatott Reményik kötet pályaképet adó bevezető tanulmánnyal, levelekkel, melyeket a költő Szőcsné Szilágyi Piroska festőművészhez irt s melyek nem egyszer prózai költeményeknek is beillenek. – Reményik a művésznőtől kapott egy festményekkel díszitett kalendáriumot, ez lehetne illusztrációs anyag is, vagy fényképek, vagy mid a kettő. 3/ Ugyancsak a kalendárium anyagából lehetne 1972-re egy kisebb méretű, bibliofil-jellegű Kalendáriumot is összeállítani, ha igény volna rá, vers- és levélidézetekkel, az évszakoknak, ünnepeknek megfelelően. Barátnőm elküldte Önnek – mint a francia irodalom professzorának – egy Romain Rolland publikációját, kéri, fogadja szívesen. – Én pedig ígérem, hogy örömmel és szívesen segítenék a terveket valóra váltani. Mindig egyforma tisztelettel, szeretettel: [B.ZS.] A Petőfi Irodalmi Múzeum Kézirattárának hozzájárulásával. – Helyenként a mai helyesírás szerint óvatosan modernizálva. (A Szerk.)

55

PoLíSz

Florica Dura 1960. január 6-án született Beszterce-Naszód megye Sieu helységében. Kolozsváron szerzett diplomát a Politikai tudományok karán. A Román Írószövetség jászvásári tagozatának tagja. Kiadott kötetei: Esthajnalcsillag elindult, Vízi evangélium, Templom Efesben, Templom Smirnában, Versek, Földi apostolok.

Földi apostolok (részletek) I.

X.

akkoron az időnek apály íze volt és mindenik férfi rád hasonlított

éjjel félelmeidből pillangók röpültek betöltötték a szobát fénnyel melyben szerettük egymást

III. a szerelem olyan jel melytől már meg nem riadok V. madarak nyomán az égbolton üzeneted betűzöm közben csillaglakból imákat emelek egy katedrálishoz álomban

56

melyben az illúzió miként kőkagyló elválasztotta a tüzet megkötötte az esőt XII. a sors utcáin beesteledett hidegre fordult ki vagy te kérdem én ki vagyok ordítom

világbeszéd XIII. érted könyörgök s a szerelem ingként tapad rám… XV. néha derült égből hiányod havazik néhány szavad

elmémben ima melyet ismétlek XLIV a sors utcáin beesteledett napraforgó-szerű házban miként ha imában várok egy férfit akár egy verssort ki elmémbe’ bizsereg

ismétlődik kínzón a havazáson át majd átlátszóvá válok és minden szín nekem fáj. XVI. ugyanazt a verset írom s egy idő óta átírok egyetlen könyvet

múlik idő szerelmem mint kenyér dagad egyetlen mit bizton tudok holnap is várni fogok egy verssort

XXII.

akár egy férfit

Istent és téged hordoztalak

(Szlafkay Attila fordítása)

57

PoLíSz

Vjacseszlav Ar-Szergi Vjacseszlav Ar-Szergi (1962. április 5.) udmurt író, költő, műfordító, újságíró. Az Udmurt Köztásaság Nemzeti Írója (2003). Immár 30 könyvet írt különböző műfajokban. Az ő forgatókönyvéből készült el az első udmurt nyelvű film, az Alangaszar árnyéka 1994-ben. Könyveit eddig Oroszországban, Magyarországon, Finnországban, Svédországban, Észtországban és Csehországban adták ki. Udmurtul és oroszul ír. Ő segédkezett a Dunának hullámai a Káma partján (1997) című kötet elkészültében, amelyben magyar versek szerepelnek udmurt nyelven.

Az idegen Ha idegen érkezik a faluba, azt a helybéliek már az első napon alaposan kibeszélik. Ugyanis tudni szeretnék: szereti-e vagy sem ez az ember a kumiszkát, amit vagy saját maga gyárt le otthon, vagy esetleg a boltban szerez be egy piroshasúért; nem rátarti, nem olyan felvágós, lenézős a természete, jól bánik a kapával, kaszával, no és hogy van-e valami a zsebében a bicskán kívül, esetleg. Jól megnézik őt az emberek maguknak, aztán el is mondják a véleményüket egymásnak. Az idegen ebből természetesen mit sem hall, mit sem tud, egy ideig... Ha pedig ráadásul különc is az illető, mert egész éjjel ég nála a villany a szobában, akkor eleinte csak furcsa, de aztán összenéznek az emberek, kacsintanak is hozzá egyetkettőt, s jönnek a megjegyzések. Jó parasztosak, csípősek, aligha könyvből vétettek. Georgij azonnal különcnek tűnt. Akkor tudták meg, hogy hívják, amikor felvételét kérte a kolhozba az irodán, s megírta kérvényét. Szóval valamilyen Georgij, de ilyen bizalmaskodva csak nem fogják szólítani! Ugyan már, hogy becsületes keresztnevén emlegessenek egy idecsöppent vadidegent egy hétszilvafás régi faluban, ahol már évszázadok óta kialakultak a szokások, azt már nem! Azt ki kell érdemelni. Nagyon is! S egyelőre legyen csak valami más a neve. Például Daru. A név illik is rá. Mert hát ez az ember csakugyan olyan egy kicsit, mint a daru. Hosszú és szikár, és járás közben néha úgy verdes a karjával, mint a daru, amikor felszállni készül, mondták az emberek. De várjunk csak, a Tulok az még jobb. Mert hogy hát új ember, tudatlan, nem ismeri az itteni szokásokat, embereket, viszonyokat, akkor hát tulok. Jó név lesz ez neki. Egyelőre. Aztán majd meglátjuk. Egy fürge kis özvegynél, Ányiszjánál szállt meg a Tulok. Pergő nyelvű kis kotnyeles asszonyka volt Ányiszja, és egyáltalán nem csúnya. De a férjével nem volt szerencséje. Értett ugyan a férje mindenhez, aranyból volt a két keze, de sírba vitte a pálinka. S Ányiszja itt maradt egyedül. Özvegy már három éve. És persze nincs könnyű dolga. Tüzelőt készíteni télire, szénát kaszálni, állatot tartani. Egyedül, férfi nélkül? Nehéz. A kolhoz csoportvezetője ezért úgy vélekedett másokkal egyetemben, nem minden hátsó gondolat nélkül, hogy menjen csak az agronómusa Ányiszjához lakni. Hátha összemelegednek. – Nos – pusmogtak előre a falusi koma-asszonyok –, idomítva lesz a mi Ányiszjánk. – A férfiak meg összenéztek, s gondolták, amit ilyenkor a férfiak gondolni szoktak. 58

világbeszéd Ám elmúlt egy hét, és Ányiszja szempillantás alatt minden sötét és nem sötét gyanakvást eloszlatott. – Ugyan mán, lányok, mind bolondok vagytok, és ha nem mondom, hát el se hiszitek! – öntötte ki a szívét egyszer a boltban Ányiszja a koma-asszonyok előtt. – Nem férfi ez a férfi, én mondom. Igazi tulok, nemhiába ez a neve. Így kinézetre egész jóképű, de a férfi nem ló, hogy csak vizet igyon. De ez mást nem iszik, nem dohányzik, ki hallott már ilyet? Rám se néz, soha. Ha meg mond valamit, olyan udvarias, hogy az túlzás: „Ányiszjá Pávlovná, Ányiszjá Pávlovná, megkérhetem, legyen szíves ...” Csak így! Ha meg szólok hozzá, elpirul, mint egy gyerek. És csak ír, ír, egyre csak ír. Mi a fenének? Aztán felpattan, ide-oda rohangál a szobában, és mindent darabokra tép. Szóval tulok és kész! A jó gazdáknak ezért, ha találkoztak, és szó esett erről-arról, no és Tulokról persze, jó téma volt őkelme a kocsmában. Csak sokat sejtetően összevillant a szemük, és nagy okosan csak annyit mondtak, hogy „hmm”. Elég is volt ennyi, mert a parasztember kevés szóval is sokat mond, és ebben az összenézésben, akárcsak a fény a nagy folyók vízében, tükröződött a sokéves gazdag élettapasztalat sugallta megértés. Mint ahogy az is, hogy szerintük valami nincs rendjén ezzel az emberrel. Valahogy nem kedvelte meg az új agronómust a falu. Először is: nincs családja. Hogy lehet, hogy egy egészséges férfiembernek, ha egészséges, és elmúlt már negyven, ne legyen semmije, se kutyája, se macskája, se háza, se felesége, se gyereke. Meg aztán Ányiszjával is együtt éreztek az emberek, sajnálták. Nem kellene így bánni vele, hisz nem egy riherongy, hanem rendes asszony... Ezért a „hm” jelentette azt is, hogy valami nem stimmel ezzel az emberrel. Nem mondhatni, hogy rosszul dolgozik, nagyon is jól, meg köszön is udvariasan előre mindenkinek, de a szemében van valami, ami nem e világból való. Röviden, nem lett népszerű a Tulok a faluban, és kész. Ám telt az idő, s lám, már is itt volt az orrunkon a Szilveszter, az Újév, s aztán a jelmezes vigasság. Mi, fiatalok, magunkra kaptuk, ami a kezünk ügyébe esett, az egyiken kifordított suba, a másikon agancs, a harmadik pedig jelmez nélkül is hasonlított az ördögre, akkor meg minek neki a jelmez, és egész este házról házra jártunk boldog új esztendőt, bort, búzát, békességet, kumiszkát kívánni. Szólt vadult a harmonika, fújt a szél, hozta és vitte, hordta a havat, de hát ilyen apróság kit érdekelt, amikor mulatni kell. A hold is nevetett, amint sikerült kiszabadulnia a felszakadozó sötét felhők fogságából… Fiatalok voltunk, vidámak, szertelenek. A nemezcsizma alatt ropogott a hó, amint léptünk. A lányok meg milyen szépek lettek mind, az egyik szebb, mint a másik. Csókot is lopnánk tőlük, de nem adnak. Talán már minden házat végigjártunk. Sok volt a tánc és az ének, alig álltunk már a lábunkon, elfáradtunk. De azért mentünk tovább, egyre csak tovább, táncolva, énekelve. Egészen a falu széléig. Körbenéztünk. Minden ablak sötét. Csak az egyik házban égett a villany – az Ányiszjáéban. – Gyerünk srácok, nézzünk be Tulokhoz is! – javasolta valaki nagy hangon. – Persze, menjünk, ha már itt vagyunk. Fogadjon bennünket becsülettel, ahogy dukál ezen az ünnepen! Gyerünk! 59

PoLíSz Mi pedig vagy tízen úgy berontottunk a házba, hogy majd’ összedőlt. Nyílt az ajtó, áramlott ki a meleg levegő, alig láttunk. De aztán mégis: Tulok az asztal fölé görnyedve piszmogott valamin. – Adjon Isten jó estét a ház urának és mindenkinek – köszöntünk kórusban. – Jó szívvel jöttünk, jó szívvel fogadd hát a vendéget, gazduram, ha neked is adott kenyeret és bort az Isten! Tulok ijedten bámult. Biztos nagyon megijedt. De aztán csak beljebb invitált. – Gyertek be, gyerekek, gyertek – mondta zavartan. Mi pedig a szokásos jókívánságokat kezdtük skandálni: – Boldog újesztendőt a ház urának, sok szerencsét, boldogságot, derekadig érjen majd a kalász a nyáron, a kazlad meg az égig! – Ó köszönöm, köszönöm... – Majd észbe kapott: – De mit is ülök én itt! Mindjárt, azonnal – mondta, s kirohant a konyhába, ahol a tányérokkal hangosan csörömpölve pepecselt valamit. Az asztalához léptem, s megnéztem, mi van rajta: jé, versek! Tehát ez a titka. Tulok verseket ír. Úgy elképedtem, hogy egy szalmaszállal is le lehetett volna ütni a lábamról. Sose hittem volna, nahát ... Ezt olvastam: „Ne fogjátok el azt a pillangót! / Lelkemet viszi szárnyain / az örök-pillangó életbe...” – Ez igen – mondta mellettem a társam, és füttyentett egy nagyot. Lemoshatatlanul piszkos traktor-olajos kezével felemelt egy papírt. – A Tulok egy Puskin. Tulok jött sietve a konyhából, a kezében tányérok, bádogbögrék. – Üljetek le, gyerekek, üljetek le, egyetek, igyatok, harapjatok. Ez itt egy kis kovászos uborka, ecetes gomba, nagyon jó... Sürgött, forgott szegény Tulok, zavarban volt, de látszott, hogy örül, hogy végre őt is látogatják az itteniek. – Sajnos Ányiszja Pavlovna nincs itthon, elment. Én meg nem vártam vendéget... S aztán rázendített a harmonika, húztuk a talpalávalót. – Gyerünk, fiúk, lányok! Járjuk, ahogy nálunk szokás! Keményen! Körbeálltunk, s elkezdtük hangosan, cifrázva. De valahogy valaki a vállával hozzáért a könyvespolchoz, fellökte, s az a sok könyv hangosat huppant a földön. S aztán meg táncos buzgalmában valamelyikünk a tányérokat sodorta le az asztalról, csörömpölve estek a könyvekre, darabokra törtek, a cserepek meg össze-vissza szóródtak, oda a könyvek közé, a könyvekre, uborkástul, gombástul. De hát mit számít mindez, ha tánc van és vigasság, mert a harmonikás csak húzza és húzza. Veszettül futkos az ujja a billentyűn. Szól a harmonika, s dalolni kell: „Szépek vagyunk, jók is vagyunk, Táncolni is nagyon tudunk, Akkor hát járjuk is, ropjuk is, Ha addig élünk is, Heje, huja, hej, Heje, huja, hej...” Vagy így valahogy. Mert sok dalt és nótát ismertünk ám a faluban. 60

világbeszéd A Tulok meg hallgat, a szeme se rebben, csak néz csendesen, szomorúan. Miért hallgatsz, te versfaragó agronómus? Gyere, táncolj és dalolj te is velünk, ünnep van! Ha szereted és tiszteled a falusi embert, és nem vagy rátarti, gyere és táncolj. Ráérsz még búsulni holnap is! Hosszú a tél, hosszú az év. Gyere hát, no...! De aztán hirtelen elhallgat a harmonika. Minden szem Tulokra mered. Az ő szeme meg nedvesen csillog, könnyezik. De aztán, mintha csak mellbe vágta volna valaki az öklével, eldőlt, tenyerével eltakarta az arcát, majd lassan feltápászkodott, és kirohant az utcára. Kabát nélkül, szinte pendelyben. Januárban. Az utcára. Mínusz húszban. – Tulok, hová rohansz? Ne légy bolond! – Csak vicceltünk. Gyere vissza, te költő, hallod? – Nem lesz semmi baja. Kiszellőzik a feje, és visszajön. – Nem is volt részeg... – legyintett valamelyikünk. De a vigadozásnak vége szakadt. Kedvünk elszállt, oda lett. Elindultunk hazafelé, csendesen, halkan beszélgetve. A hold is visszabújt a felhők mögé. A szél is erősebben fújt már, rázendített, hú-hú-hú, fagyosan, mérgesen, a bőrünkig hatolt, mart, csípett. Másnap találkoztam Tulokkal a kolhozirodában. A fuvarlevelet kellett leadnom. – A Tulok kérvényt fogalmaz, el akar menni – súgta oda nekem a fiatal titkárnő. – Tulok meg akkurátusan pontot tett kérvénye végére, felállt, és nehezen lépkedve elindult az ajtó felé. De még mielőtt kiért volna, hozzám fordult, és rekedt hangon csendesen mondta: – Na lám, ma már egészen más vagy, de tegnap… tegnap az igazi arcotokat mutattátok felém. No, Isten áldjon... Úgy álltam ott, mint egy sóbálvány. Mozdulni se tudtam, sokáig. Tulok meg elment. A faluból is. Ki tudja, hová. Sokan ma már nem is emlékeznek nálunk az idegenre, aki valahogy nem tudott gyökeret verni itten. Sokan meg emlékeznek még rá, de nevetve emlegetik, vagy közömbösen. Én viszont a mai napig szégyellem magam. és szeretném tudni, hogy vajon most merre jársz, Georgij barátom. Ne haragudj rám! Tudod, az évek az én fejem felett is múlnak. Szállnak, akárcsak a te pillangód, mely az én lelkemet is viszi szárnyain az örök-pillangó életbe. Vagy ki tudja, merre és hová... (Ortutay Péter fordítása) 61

PoLíSz

Marta Petreu Költő esszéíró, szerkesztő, a kolozsvári Babes-Bolyai Egyetem tanára, a filozófia doktora, az Apostrof főszerkesztője, a Román Írószövetség kolozsvári fiókjának elnöke. Az erdélyi Zsúkon született 1955-ben. 20 publikált kötetének fele verseskötet. Számtalan díjat kapott. Munkáit több nyelvre is lefordították. Az Echinox nemzedék kiemelkedő tagja.

A Hold Egy öreg fémhold emelkedik a mélységekből a lélek fényében Fém fém mint a mozdulatlan mocsár felszinét nyílazó nedves tündérrózsa És egy nehéz iszap gondolat telepedik légzésemre: Mások istene miért hagytál el engem még születésem előtt miért Sötét vagyok olyan vagyok mint a szén Egy öreg fémhold emelkedik bennem a pupillák fekete fényéig és széttép

Mint egy oszlop Egyedül. Egyedül. Egyedül. Úgy ülök mint egy vak magambazárkozva Fáj – pedig tudom hogy élek Milyen szépség milyen kegyetlen szépség nő az én női magányomból Milyen szabadságot ad ma nekem ez a napnyugta fenyegető vörösét hordozó ég

62

világbeszéd Egyedül vagyok. Lábon állok. Lábon hordom a nehezét Egy seb vagyok csupán és mint egy oszlop magamra támaszkodom Igen. Függölegesen állok mint az égből ereszkedő Jákob lajtorjája

A víz körforgása a természetben Ő hallgat. Ő tud hallgatni Ő úgy néz rám mint egy a balkezére fröccsent vízcsepp Ő tudja. Ő tudja biztosan mi vár rám Ő tudja milyen élet-halál harc folyik bennem Ő tudja hogy sejtjeim mohon felfalják egymást Ő hallgat. Ő nem csinál semmit A sors megfogott mint háló a halat úgy gubbasztok a sors alatt mint a puszta vízfelületek a megkövesedett ég alatt ...és reggel volt és este és az első nap... De ő tudja hogy bennem a nyolcadik nap és hogy már nincs szerelem Én is tudom hogy nincs már szerelem. Jól van Semmi semmihez nem köt: én önmagammal szemben ülünk a némával Csak egy fekete szárny verdes dobhártyámon: lehet hogy madarak – mondom magamban – lehet hogy angyalok lehet hogy szívem mely kitépödik a vénák koszorújából Ő tudja. Ő hallgat. Ő nem szeret Én sem kötödöm hozzá szerelemben csak egy forrásban lévő tiszta dühben

63

PoLíSz Ő hallgat. Ő magas. Ő mosolyog mint a hold rejtett arca olyan az övé Úgy néz rám mint egy vízcseppre De mi manapság egy csepp víz egy csepp vér mi egy emberi lény és mi az a – szerelem? Ő hallgat. Ő tud hallgatni. úgy néz rám mint egy vízcseppre amely a természet körforgásába került

64

világbeszéd

Ioan-Pavel Azap Költő, író, a kolozsvári Tribuna szerkesztője.1967-ben született Krassó-Szörény megyében. Három verseskötete mellett interjú és filmkritika kötetei és egy regénye jelent meg.

***

Hullnak anyám könnyei. Mint a termés.

Vallomás 1. Sohasem hiányoztál Annyira nekem, Mint mielőtt Megismertelek volna. Szétszórt szavak az íróasztalon. (Felborult a kalamáris) Oh, micsoda olvasatlan poéma...!

Vallomás 2. Amerre járok-kelek senki sem vesz számba csak a gyerekek tűnnek szomorúbbaknak mint szavak nyalábja szóródnak szét

Caligula „Szórjátok rám minden megvetéseteket, és ha nem tudom elviselni, azt jelenti, ti nem is léteztek” (Balázs F. Attila fordításai) 65

PoLíSz

Horia Gârbea Horia Gârbea (Bukarest, 1962) író, költő, dramaturg, publicista, színház- és irodalomkritikus. Költőként 1982-ben debütált, azóta huszonegy kötete látott napvilágot. Számos irodalmi díjat és kitüntetést kapott. 2005-ben a Román Írószövetség bukaresti fiókjának elnökévé választották. Narancsos kacsa (Raţă cu portocale) című publicisztikakötete 2002-ben jelent meg a Premier Kiadónál. Jelenleg egyetemi tanár. 1999-től a mérnöki tudományok doktora.

Narancsos kacsa (részletek) Irodalmi cinizmus Művelői többségének az irodalom nem jövedelmező. Nem gazdagodsz meg belőle. Ellenkezőleg, annyit sem keresel, hogy elkerüld az éhhalált. És mégis írnak. Sokan. Nagyon sokan. Fölöslegesen sokat. Hogy miért írnak? Hát, van, aki élvezetből ír. Más leküzdhetetlen vágyat érez a nyilvános közlés iránt, hogy nyilvánosan háborogjon vagy éppen siránkozzon. Mások magamutogatók. Úgy érzik jól magukat, ha belső életüket kiteregethetik. És végül vannak, akik kevélységből írnak, hogy egy különleges csoport tagjaivá válhassanak. Ezeket nem érdekli az írás, maga a közlés sem mint eszköz. Érdekeiket csakis a publikáció következményei szolgálják, abban az esetben, ha kedvezőek. Ők az irodalom cinikusai. Számukra az irodalom nem cél, csak eszköz, „átmenet” valami felé. Olyan alfajok ők, akik közömbösek tevékenységük lényege iránt. Ha a közismertséget – ami a kevélységüket táplálja – elnyerhetnék más úton is, mondjuk táncolással, fejenállva, közben ropit eszegetve, ejtőernyővel ugorva, akkor azt csinálnák. Csakhogy nem értenek egyikhez sem. És az íráshoz sem értenek. Ám abban megjátszhatják magukat, és összetéveszthetőek azzal, ami lenni szeretnének. Ezért nem válogatnak az eszközökben, hogy a ranglétrán egyre magasabbra kerüljenek. E gusztustalan lények ismertetőjegyei szembeötlőek. Az irodalom cinikusai ugyanúgy törtetnek, mint más karrieristák, megvesztegetéssel, ismerősökre, rokonokra támaszkodva, egy szoknya vagy esetenként egy nadrág protekciójával. Csak azokat az újságokat olvassák, amelyek őket közlik, és csak azokat az antológiákat, amelyekben ők is szerepelnek. A könyvborítóra garmadával zsúfolnak kritikai referenciákat. Idegen nyelvű kiadásokat jelentetnek meg, de azok sohasem jutnak az illető nyelveket beszélők kezébe. Barátaikat aszerint támogatják vagy mellőzik, hogy azoknak van-e lehetőségük kedvezően értékelni műveiket, vagy díjra javasolni őket. A helyezésekre figyelnek, nem a könyvekre. A kollégákat riválisoknak tekintik. Soha nem nyilvánítanak határozott véleményt róluk. Nem mondanak szigorú kritikát... Ki tudja, még szükségük lehet rájuk. De nem is dicsérnek senkit túlságosan, nehogy valaki komolyan találja venni. Mondjak példát? Itt hemzsegnek körülöttünk. 66

világbeszéd A legszembetűnőbb jele annak, hogy éppen egy cinikus ál-irodalmárral van dolgunk, az önmagasztalás. Irodalmunkban az önmagasztalásnak három fokozata van: más valódi neve alatt (a cinizmus normális pszichikai fokozata); álnevet, iniciálét, vagy a „névtelen”, esetleg a „szerkesztőség” aláírást használva (a totális érzéketlenség öntudatlan fokozata); és végül, a legmagasabb fokozat: az önmagasztalás saját aláírással. Ez utóbbi kilép az irodalomból, a paranoia irányába, amely már meghaladja e rovat kereteit.

Különbségek Egy bármilyen kulturális tevékenységet végző egyén másként értékel mindent, mint a külső szemlélő. Ebben nincs semmi különös. Minden területen ez történik. Mégis hangsúlyoznom kell ezt a dolgot, mert az érzésbeli különbségek sokkal számottevőbbek egy könyv, egy film vagy színház esetében. Meg vagyok győződve, hogy az olvasó még a nyomdahibákat sem veszi észre. Ezzel szemben a szerző megszenved minden grammnyi eltérést a papír vastagságát illetően és minden árnyalatbeli különbséget, amit a könyvborítón felfedez. Az olvasónak teljesen mindegy a betűk formája, az enyv minősége, amivel a kötetet ragasztják, a rozsdás drót, amivel összetűzik a lapokat, vagy éppen az utolsó oldalon található illusztráció terjedelme. A szerző igencsak szívén viseli ezeket az apróságokat, mindenkinek siránkozik, képes lenne megölni a kiadót, aki annyi kiadott könyv után nem tehet mást, mint hogy megvonja a vállát. A szerző és az olvasó között érzékelésbeli szakadék tátong, a megértés légüres tere. Az olvasó átugrik a leíráson, aminek megszerkesztésével a szerző évekig bíbelődött, és amikor elkészült, elégedetten dörzsölte a kezét. Ásítozva ugrik át a célzásokon, amelyeket a szerző vitriolos, gyilkos, pusztító hatásúaknak tart. Röviden, az olvasó képtelen megérezni a szerző által átélt gyötrelmeket és kínokat. Szenvtelenül rágcsálja – akár egy hörcsög – sok nap megfeszített munkájának eredményét. A szerző mégis neki ír, ennek a szenvtelen, vakarózó, ásítozó olvasónak. Minden alkalommal reméli, hogy írásának éle képes lesz áttörni az olvasó lustaságból és kényelemből készült páncélját. De a másik, az olvasó vagy néző jó esetben megvakarja könyökét, vagy képes sutba dobni a kulcsrészletnél a könyvet, mert épp sisteregni kezd egy lábas. Ez a különbség az olvasó és a szerző között. Egy lehetséges bosszúállás lehetne, ha az olvasó legalább egyszer szerzővé válna, és átélné a megértés hiányának cudar rémálmát. Ez nagyon is lehetséges, mivel egy idő óta csak a szerzők olvassák egymás munkáit.

Narancsos kacsa A román kacsát mindig káposztával készítik. Még azokban az években is, amikor nem terem káposzta. Még akkor is, amikor járvány pusztítja a kacsákat. A kacsa káposzta nélkül olyan, akár egy kínai rizs vagy bőrönd nélkül. A kacsa, akárcsak a kecske, nem létezhet káposzta nélkül. Ha, ne adj’isten, a szomszéd kecskéje, meg talál halni az én káposztám nélkül, az én kacsámnak nincsen joga meghalni a szomszéd káposztája nélkül. Andersen kiskacsája azért volt rút, mert Andersen hazájában 67

PoLíSz nem terem káposzta. A nemzeti kacsa mindig szép. Mert nálunk az árok szélén is káposzta terem. Nemzetünk az első helyen van az egy fej káposztára eső kacsák számát tekintve. Azért, mert nekünk nem a kacsák pontos száma fontos, hanem az úszóhártya-szellem. A kacsa bennünk él. Nálunk a kacsát nem a májáért hizlalják, hanem a szelleméért. Amikor a román kacsát készít káposztával, kitépi a máját, amit oly nagyra becsülnek az EU-ban, és odadobja a kutyáknak. Hadd legyen préda! Éppen, mint a dákok, a mi törvényes őseink, amikor akadt egy jó közöttük, lándzsára tűzték, hogy elmenjen Zamolxe-hez, és hagyja őket békén. A kacsa a jólét szimbóluma. A liba a butaságé, főleg a női butaságé. A csirke és a nyúl a félelem bélyegét viseli. A disznó a férfiúi érzéketlenség megtestesítője, a tehén ennek a női megfelelője. A tyúk és a pulyka csupa negatív tulajdonságot képvisel. Tanulmányozzák a népi bölcsességet, és meglátják, hogy a román háztáj egyetlen tisztességes állata a kacsa. Sülve! Káposztával! Kelet-Európában felfoghatatlan az amerikai Donald Kacsa élénksége. A román kacsa nyugodt és boldog a káposztáján, a miénk! És egyszerre csak – bumm! Mindenhol, a szakácskönyvekben, vendéglőkben, magazinokban a kacsát (az utóbbi két-három évben) kizárólag a naranccsal társítják. Erőszakos és magabiztos beavatkozás. A vendéglők étlapján első helyen, ritkábban a másodikon a „narancsos kacsa” szerepel. Nyugtalan ízlelőbimbókkal azon töprengtem, mi értelme van ennek a kacsát mellőző hadjáratnak. És néhány zavart pillanat után megértettem. Az álnok csapás célpontja a káposzta. Ő szenvedi meg, egyedül marad, és így tönkre lehet tenni. Címerétől megfosztva, megalázva öleli majd körül a tölteléket, elfeledve azt, hogy valaha e pompás hápogó teremtmény kísérője volt. Egy adag kacsa káposzta körítéssel, a Nemzeti Bank árfolyamát figyelembe véve, legfennebb három dollárba került. Ezzel szemben a narancsos kacsa legkevesebb tíz dollár. A Mega Image standján egy hízott kacsa annyiba kerül, mint a mája a szomszéd standon. És tegnap az obori piacon akkora narancsot láttam, mint egy fej káposzta. Mit tehetnénk? Kifizetjük és megfőzzük, különben soha nem válunk a civilizált világ részévé.

Az utolsó mohikán Amikor egy tárgy, vagy inkább egy ember rádöbben, hogy közeleg az elmúlás, ez az érzés többnyire mély megbánást szül. De amikor az ember – vagy az adott tárgy – a maga nemében utolsóként képvisel valamit, létrejön az a mélységes fájdalom, amely a helyrehozhatatlanság tudatából fakad. A művészet hosszú ideje épít azon hajlamunkra, hogy különösen megrendít bennünket az „utolsó” állapotának és elvesztésének gondolata. Ekképpen született meg Cooper Utolsó mohikán-ja, Az utolsó pohár Peter Cheyneytől és Az utolsó cigaretta Mirabela Dauertől. Mindenik mohikán űrt hagyott maga után. De amikor az utolsó is eltűnt, mély szomorúságot okozott. A mag kiveszett. Ezt a tragikus érzést éltem át, amikor az utolsó európai főváros szívében, az én utcámban kihunyt az utolsó égő. Amíg ebben a körülbelül háromszáz méter hosszú utcában még égett egy lámpa, úgy tűnt, a többiek elmúlását könnyebben viseltem, 68

világbeszéd szinte észre sem vettem. Az igaz, hogy halványan pislákolt. Nem tudta megóvni az arra járót sem a villamosságiak által ásott gödröktől, sem a szemetesek után maradt mocsoktól, sem a szimpatikus Dolly, Bobby, Puffancs és Hektor nevű közösségi kutyák fogaitól. De táplálta a reményt: hogy tőle el lehet indulni a fény felé. Aprócska égő volt. Az egész szomszédság kedvelte. Nem volt az a gőgös csillogása, mint a buszmegállónyi távolságban hivalkodó ezer díszégőnek, ami a hivatal egész karácsonyi költségvetését felemésztette. De a miénk volt, és azt a törődést szimbolizálta, amit nagyvilági városatyáink – úgy tűnt – még tanúsítanak irántunk. Egy ilyen jelentéktelen utcának az életében – amelyben csak egyetlen ország, a kis Libéria bátorkodott követséget nyitni – ez a lámpa jelentett valamit. E sorokat nem Viorel Lis vagy Vladimir Popescu urak (néhai polgármesterek) megkövült lelkéért írom. Alapjában véve én szavaztam meg őket, tehát megérdemlem. Csak fel szeretném hívni a figyelmet arra, hogy az „utolsó”-nak lehet néha pozitív jelentése is. Mit szólnának, ha ezt hallanák: „az utolsó korrupt szenátor”, „az utolsó besúgó újságíró”, „az utolsó maffiózó rendőr” vagy „az utolsó KGB-zsoldban álló miniszter”? Természetesen hiú remények, de megőrizzük mindaddig, amíg az utolsó lámpa végleg ki nem alszik.E sorokat nem Viorel Lis vagy Vladimir Popescu urak (néhai polgármesterek) megkövült lelkéért írom. Alapjában véve én szavaztam meg őket, tehát megérdemlem. Csak fel szeretném hívni a figyelmet arra, hogy az „utolsó”-nak lehet néha pozitív jelentése is. Mit szólnának, ha ezt hallanák: „az utolsó korrupt szenátor”, „az utolsó besúgó újságíró”, „az utolsó maffiózó rendőr” vagy „az utolsó KGB-zsoldban álló miniszter”? Természetesen hiú remények, de megőrizzük mindaddig, amíg az utolsó lámpa végleg ki nem alszik.E sorokat nem Viorel Lis vagy Vladimir Popescu urak (néhai polgármesterek) megkövült lelkéért írom. Alapjában véve én szavaztam meg őket, tehát megérdemlem. Csak fel szeretném hívni a figyelmet arra, hogy az „utolsó”-nak lehet néha pozitív jelentése is. Mit szólnának, ha ezt hallanák: „az utolsó korrupt szenátor”, „az utolsó besúgó újságíró”, „az utolsó maffióta rendőr”, vagy „az utolsó KGB zsoldjában álló miniszter”? Természetesen, hiú remények, de megőrizzük mindaddig, amíg az utolsó lámpa végleg ki nem alszik. (Balázs Boróka fordítása)

69

PoLíSz

Bene Zoltán

Appendix belli [Kővári azon az éjszakán, amelyiken a felhők fölött zümmögő gépek bombázni kezdtek a határ túlsó oldalán, egy öbölről álmodott, amelynek vizét fodrozza a szél. A pókhálók finoman rezegtek az ötödik emeleti lakásban, Kővárit a bombázók zúgása ringatta egyre mélyebb és mélyebb álomba. A szélfodrozta tengervízen lebegett tovább egészen reggelig, mikor is az ég kéken ragyogott és ezüstös testű gépek helyett madarak röpködtek a Nap körül.] A tenger nyugodt, csöndes felszínét, néhány méterre Kőváritól, fodrozta a szél. Az öböl körül hegyeket látott Kővári, kopár hegyoldalak ereszkedtek csaknem a partig, pusztán keskeny vízszintes sávot hagyván a víz körül. A hegyoldalak derekán, szürke szalagon parányi autók futottak. Kővári elégedetten dőlt hátra a fémvázas székben, az arcát a szélnek fordította. Kortyolt egyet a kávéjából, nézelődött. Az útvesztőként szerteágazó, meghatározhatatlan formájú szálloda a háta mögött, a jobbján ormótlan apartment-házak, balján pálmafa-sor, szemben vele az öböl túlpartja, szelíd hegyoldal. Olyan ez az öböl, akár valami nagy tó, gondolta Kővári. A kavicscsal felszórt partszakaszon pártucatnyi ember heverészett, a kibetonozott részen harmadannyi. Utószezon, vékonypénzű utóemberek. Kővári kiitta a maradék kávét a csészéjéből. Előhalászta a telefonját: „az öböl vizét fodrozza a szél, a bárányfelhők vemhesek, a kávé iható”. Rányomott a Küldés-gombra, cinikusan elvigyorodott. Ez kell ezeknek, kajánkodott magában, hamis giccsromantika lilásan pitymalló homályából előderengő pisla fény. Csaknem fölröhögött, álcázásul a tenyerébe temette az arcát, pár pillanatig így maradt, hogy csillapodjon benne a káröröm, utána sietve fizetett. Kisétált a vízhez, a betonon megvetetette a lábát, előrehajolt, nézte a halrajokat. Mellette fiatal fiúk és lányok ugráltak a tengerbe, a nadrágjára fröccsent a víz. Legyintett, csontropogtatón nyújtózott egyet, elballagott. Voltaképpen téblábolt. Elvégre ezért küldték. Téblábolni. Fölmérni a helyzetet, a lehetőségeket. Téblábolt hát és fölmért. Ezekre alkalmas a hely, gondolta, lehetőségek azonban aligha rejlenek benne. Túl sokat kellene befektetni és nyilván sosem térülne meg. Vagy, mindenesetre olyan hosszú idő alatt, ami az ő megbízói szemében felér egy örökkévalósággal. Ismét legyintett, akárha egy muslicát hajtott volna el az arca elől. Beült egy másik kávéházba, rendelt egy jeges kávét. Nincs mit tennem itt, szögezte le magában, többet semmi dolgom ezen a helyen. Ennyi éppen elég volt. A pincér kizárólag a helyiek nyelvét beszélte, Kővári hiába próbálkozott angolul és németül. Az egyik közeli asztalnál söröző, ősz hajú férfi segítette ki. Kővári köszönetképpen biccentett felé. Az ősz hajú erre afelől érdeklődött, honnan jött. Kővári megmondta. – Jártam abban az országban – felelte a másik. – Mikor még tudtam járni. Kővári végigmérte a férfit: mindkét lába tőből hiányzott. Önkéntelenül elkapta a tekintetét és zavarában az állát kezdte dörzsölni. – A háború – világosította föl az ősz hajú. Kővári szabadkozott, hümmögött, de a lábnélküli csak a fejét ingatta. 70

Merített szavak – Nem kell, hogy rossz érzése legyen – mondta. – Természetes, hogy megütközik a csonkjaim láttán, még ha be is bugyoláltam őket. Kővári kereste a szavakat, de nem találta. – Ebben az országban sok hozzám hasonlóba botolhat, főleg, ha északabbra megy – folytatta keserűen az ősz hajú. – Míg ki nem halnak a magamfajták, hozzánk kell szokni. Utána lehet felejteni megint. Kővári kínjában mosolygott. A lábnélküli erre fölnevetett. Éles hangon, mégsem bántóan nevetett, majd így szólt: – Szarni rá! Kőváriban nem is tudatosult, hogy az anyanyelvén hallja a két szót, csak a németül hangzó magyarázat hallatán döbbent rá, hogy ez történt. – Még hajdan ismertem többet is maguk közül. Együtt szolgáltunk a régi, birodalmi seregben. Kővári bólintott, mint aki megértette, tudomásul vette a hallottakat, a lábnélküli pedig ismét felnevetett. Percek teltek el, Kővári a távolba meredt némán, cigarettára gyújtott. Az elmúlt éjszaka jutott az eszébe. A háta mögött elterülő szálloda labirintusának belsejében kapott szobát egy hosszú, sötét folyosó végén. Miután megvacsorázott, visszavonult. Még nem volt kedve megkezdeni a téblábolást, inkább dohányzott és a sport televíziót nézte. Talán el is szundított időnként. Egyszerre ordításra riadt. Először azt hitte álmodott, ám csakhamar világossá lett, hogy a közvetlen közeléből jön a valóságos, egyben artikulátlan hang. Nemsokára az is bizonyossá vált, hogy a szemben lévő szoba lakója a hang forrása. A magas, szálfaegyenes öregember üvöltözik. Vacsora után összefutott vele a folyosón, két üveg vodkát szorongatva a hóna alatt küzdött az ajtózárral. Kővári egész éjjel az üvöltözést hallgatta. Közben dohányzott és a sport televíziót nézte. A szálfaegyenes öregember leginkább az anyanyelvén ordított, amiből Kővári legfeljebb a neveket vélte érteni, néha azonban németül és angolul is kiáltozott. Olyankor Kővári egyes szavakat ugyan kihámozott az artikulátlan hangözönből, ezzel azonban még nem fejtett meg semmit, a szöveg értelmetlen maradt. Mégsem csinált semmi egyebet, mint dohányzott és hallgatta hajnalig, mikor végre elcsöndesedett. Erre gondolt, miközben a kávéház teraszáról a távolba meredt, s hirtelenjében, mintha csak a fejéből, az agytekervényei közül lépett volna elő, váratlanul megjelent a kávéházi placcon a szálfatermetű vénember és méltóságteljesen leereszkedett az egyik asztalhoz. Mintha biccentett volna felém, futott át Kővárin. – Ismeri? – kérdezte éles, már-már számonkérő hangon az ősz hajú rokkant, megerősítve Kővári sejtését: az érkező valóban neki szánta a biccentést. Hirtelenjében mégis úgy érezte, torkára forr a szó, ezért, hogy időt nyerjen, kihörpintette jeges kávéja maradékát, s csak azután felelt, újabb másodperceket fiadzó kérdéssel kezdve a válaszadást. – Az öregre céloz, aki most érkezett? Valami megmagyarázhatatlan, ólmos fáradtságot érzett a tagjaiban. Cigarettás dobozt kotort elő a zsebéből, elővett egy szálat, komótosan megsodorgatta, megnyálazta, rágyújtott. – Tegnap találkoztam vele, a szobámmal szemben lakik. 71

PoLíSz Kis szünetet tartott, miközben az orrán hosszan engedte ki a füstöt. Újabbat szippantott és csinos kis karikákat fújt; végül, önmaga előtt is megmagyarázhatatlan okból hozzátette: – Egész éjjel artikulálatlanul üvöltözött. A lábnélküli erre fészkelődni kezdett a székében, addig feszült arcvonásai megenyhültek, merev tartása lazult. Egészen felélénkült. – Mit üvöltött? – kérdezte izgatottan. Kővári habozott. Miért kellett nekem ebbe belemenni, gondolta. Én téblábolni jöttem, nem sérült öregekkel beszélgetni. – Nagyrészt nem értettem – válaszolta végül. – Neveket, talán. A hadirokkant ennyivel megelégedett és egyik pillanatról a másikra véglegesen lehiggadt. – Az jó – szögezte le szinte kedélyesen. – Bár azt sajnálom, persze, hogy Ön nem tudott tőle aludni. Annak azonban örülök, hogy üvölt éjjelente. Remélem, úgy vonyít, ahogy én vonyítottam, miközben a lábaimat fűrészelték! Kővári a lábnélküli férfi arcát fürkészte, aztán szálfatermetű szomszédja felé pillantott. Nem kérdezett semmit, nem akart érintetté válni. Ennél jobban semmiképpen. Lehunyta a szemét és megkísérelte nem az emlékezetébe vésni a szálfatermetű öregember alapvetően szép, férfias vonásait, sem a hadirokkant barátságos ábrázatát. Közben azonban óhatatlanul az jutott eszébe, hogy az előbbinek elhinné, hogy a cél érdekében áldozatokat kell hozni, az utóbbinak pedig azt, hogy a sarkon túl a harmadik házban megbújhat, ha szükségessé válik. Nem, nem akart mindebbe belegondolni, nem akarta kiszínezni a körvonalak által már így is túlságosan pontosan, egyértelműen behatárolt képet. Inkább a tenger felé fordította a tekintetét. Arcát belemártotta a sóillatú szélbe. Sirályok lebegtek a levegőben, magasan a feje fölött. Szarni rá, hallotta a lábnélküli férfi hangját, mire önkéntelenül rábólintott. Amaz fölnevetett. A szél fodrozta a tenger felszínét.

Balázs Ildikó

Új leosztást kérek! Advent A szerelem nyitott kapu, azon keresztül visszatér a gyermekkor. A gyermeki létezés állapota. Lelket érint, mélyre hat odabent. Ki vagyok? Tanulni lehet általa. Alakmásunktól, mely fel-felbukkan más formában, nem reméltben. Először fel sem ismertem. Vonatablakban néztük magunkat, a párás üveg visszatükrözte ar72

cunkat, s a körvonalak elmosódtak. Mint a testvérek – szólalt meg belül egy hang, s a boldogságtól sírva ébredtem. Havas út. A kerekek csúsznak, a kocsi megpördül. A nyomokban siklok, mint könnyű szán. Köszönöm, hogy elkísértél, majd még találkozunk. Biztos. Az ablakból fény szűrődött ki, valaki végignézte a búcsúzásunk.

Merített szavak Ma annyi minden történt velem. Az életedben? Az életemben. Az összes eddigi életemben meg még azokban is, amiket ezután osztok le magamnak. Tudom egy szemvillanásodból, egy mozdulatodból, egy ki nem mondott gondolatodból, egy faramuci füllentésedből, mit cselekszel. Nincs tetted, amit ne látnék. Megriad, hallgat. Ez így nem jó. Túlságosan egy húron pendülünk. A Jóisten jól kitalálta ezt. Olyan rossz, amikor az ember megunja a másikat, s akkor már szabadulna. Félek a köteléktől, egyedül akarok lenni. Bólint. Olyan jó volt veled mindig. Mással másutt nem. Csak fogadj vissza. Nem hiszek neked, a tested mást mond. Félek, ezután már mindig így lesz. Persze szerelem. Csak az hiányzik. Csak azt ne mondd, hogy szeretsz. Felteszi a napszemüveget, megigazítja a ruháját, s mosolyog, közben a lába már a gázpedálon. Majd egyszer. Kijöttem a boltból, nap sütött a szemembe. Vakított. Előttem remegett az alakmása, mint délibáb, közben az illatát is éreztem. Az egyedüli, amely olyan, mintha az enyém lenne. A testünk egyneműen szól. Mosolygott, s lehajolt hozzám. Aznap üzentem: várlak. Meguntam az otthoni életformámat. Már sohasem jövök haza, pedig a Himnusztól mindig sírva fakadtam belül. Ott fogok meghalni valahol idegenben. A hazában mindig szomorú felnőttnek lenni. Te nem is vagy olyan, mint egy felnőtt. Focizol a gyerekekkel. Megrendülten udvarolsz a kislányoknak. Neked itthon helyed nincs. Azért kell lennünk a világban? A keze remegett, amikor a teáscsésze után nyúlt, úgy vette magához, mint úrasztali kelyhet. Ha van teád, megyek. S házi kenyered. Sót is adok hozzá, Isten

hozott, te messziről érkezett. Ágy s asztal közössé lett. Legalább megcsókolt volna. Olyan furcsa az arca, révedtem rá, miközben lefeküdtünk, s mint a jó gyermekek, akiket vakációban egy ágyba fektettek, nem vaszkalódtunk sokat, egymást átölelve aludtunk el. Hajnalban már ruha volt rajta, ingerülten ébredt, sietve távozott. Görbe tükörből nézett a világ. Egy folyó, testén levelek úsznak, alatta fekete mély. Ha odabent lennék, én lennék a békakirály. S megcsókolnál, én meg királyfivá válnék. Akkor szeretnél, ugye? Testvérem, itt vagyok ezen az utcán, most nem tudok menni, várnak. Tudod, hogy mindig vendégeim vannak. Jó itt egyedül. Majd eljövünk egymásért egykoron. Máskoron ismét találkozunk. Bántanálak, de te erős vagy. Csak áldozattal kezdünk ki, ellenféllel soha. Hisz nem legyőzni, csak megsemmisíteni akarlak. Hogy másnak ne légy. Szép a nyugalmam, távolból felügyeled. Kívánok sikert minden dolgodban. Szinte fájt, amit mondtál. Elszaladsz, mint bújócskát játszó gyermek. Vigyázz. Bele ne fúlj a folyóba, a te életed folyása más. Ha tudnám, mit kell tennem. Csak azt tudom, amit nem szabad, nem lehet. Azt megteszem. Mit ér e tudás? Hűvös kéz nyúl utánunk, elnyel az örvény, most kicsit meghalunk. Kérek egy új leosztást, ezt abbahagyom. Ne tedd. Akkor annyi mindent kezdhetsz elölről, semmit meg nem oldottál, ennyi terhet nem vihetsz át a túlsó partra. Gyertyafény pislákol. Megint karácsony. Kár, hogy a lángocska kialszik, füst, sötét. Angyali csend. Velem van, miközben messze lakik, itt a harmadik házban. A szívbe beköltözött a várakozás. Csak a test erőtlen a virrasztásban. Ásítanak a tanítványok. 73

PoLíSz Meddig a várás? Nem nyúlt hosszúra? Kikkel élsz együtt? Tudsz-e szeretni? A te szívedben is meggyullad a láng. Elszaladsz tőlem, hírmondó sem jön. S én ővele együtt vacsorázom. Kettévágott almát nyújtok, a tanítványok kétfelől. Hallgattalak, s közben féltem. Beszélj még, hadd aludjam. Nálad mindig csendesség van. Hazamegyek hozzád, nem tudok hol lenni. Itt megpihenhetsz. Vigyél haza, elfáradt a lábam. Vegyél fel.

Itt leteszlek, magadnak kell menni. A hosszú kanyarokban mindig egyedül vagy. Nehéz meghalni, nehéz megszületni. Játsszunk most együtt, legyünk jók, tartsuk ki hosszúra ezt a gyermekkort. Esténként úgyis újraszületünk. Hajnalban kezdődik a józan, vakító-fényes nap. Az éjjel csak illat, ami délutánra szivárog az emlékekbe, egyet-egyet cseppen. Légy hű, s tied az élet koronája. Advent.

Molnár Rita

Melankólia Forró, sötét levegőt fúj a szél, nyomasztó hordalékát szórja szét, betapasztja szám, eltömi orromat. Újra és újra eljön a reggel, hiába kívánom a hátam közepére, alig egy kortynyi az éltető hűvös éjszaka. A csigamód sehova vánszorgó idő valami nyálkás-izzadt csíkot húz maga után, abban van megírva a múltam. – De ki kérdezi? – Levedlem mi romlott, gyűlik a szennyes, nem győzöm gúlákba hordani. Nem tudok megtisztulni egyetlen percre se. Méla vonatok zaja fülsiketítően táncol a fejemben, kalapál, dobol, apró áramok sikítanak bennem. Bőrömön titkon átsistereg egy elhallgatott szellem. Vöröslenek a remény horizontjai, a mától innen is, túl is véres háborúk dúlnak. Nincsenek vágyaim, bekötöttem egy rossz batyuba, hátamra vettem és elindultam vele... Visszaadom az isteneknek 74

Merített szavak

Téli fák Szomorú szürke törzsetek villog, amerre látok. Fullasztó unalom a városi vándor szemének. Ez hát az élet? A hazugan mosolygó, üvöltöző, félszegen, bambán pislogó városon túl? Túl néma. Néha megcsikordul egy ág és a félelem riadt gyíkként iszkol a szívembe, elhullt falevelek puffannak holtan a teste nyomán.

Micsoda táj! Itt szabadon kergetőzhet a képzelet, nem bénít testet és lelket az ingerdús világ, ahol minden érzékszervem vastagon lepi a sok bogár. Élni? Merjek? A szabadság fáj, hiszen könnyebb az önként vállalt elnyomottság. Sírni is lehet, hogy vállalj, mint gyermeket. De a pánik egyszer rámönti ismeretlenem, akár egy furik szenet.

Képzeletem pitypangernyője félszegen bont szárnyat, hogy nekirugaszkodhasson a nagyvilágnak. Mint felszabadított gyerekcsapat, árnyaim, angyalaim visongva veszik birtokukba a földet. Hemperegnek a sötétben és kacagva hintáznak a megannyi törékeny ágon. Jaj, ti esztelenek! Látom, tanulni kell még a szabadságot.

Cinizmus Károgj csak puha foteledből és nézd, hogy ereszkedik alá az ég, hogy buzog vörhenyes repedt rétekből a pokol felénk.

Cinizmusod ördögi vigyor, sörtől loccsanó pocakod mankózott kezed veregeti. Kezdj csak nevetni, míg mi vérzünk és ha szélmalomharc lesz is, de útra kelünk.

75

PoLíSz

Jencsik Attila

Az út A januári hajnali levegő fagyos hangulatot gerjesztett Géza szívében, ki a lefagyott kiskapu zárjával volt elfoglalva. Úgy tűnt, a zárnyelv oly erősen kapaszkodik fészkébe, hogy ember azt nem oldhatja. – De Gézának sikerült! – Egy rövidke pillanatig érzett némi elégtételt mindazért, amit már elszenvedett, de a mosolynak nem volt ideje megtelepedni fagyos arcán. Gondolatok ezrei gyötörték. Felnézett az égre. A fagyos, nehéz hópelyhek megszállták aggódó arcát, s fejét lehajtva indult el. Idegesen órájára tekintett, és megnyújtotta lépteit. Időnként odacsapta barna műbőrbakancsát a vékonyra fagyott pocsolyákra, melyek olykor megnyíltak alatta. A Honvéd utcánál járt, amikor furcsa, nyomasztó érzés kezdett úrrá lenni rajta. Lassította lépteit, és az érzésre összpontosított. Valami félelmetesen sötét közeledett hátulról. A fiú egyre erősebben érezte jelenlétét. Megfordult, s az eb belekapott lábába. Az éles fájdalomtól, és rémülettől önkéntelenül felüvöltött Géza, kiben az egykori gyötrő gondolatok tovatűntek, és minden sérelme ebben az utálatos lényben összpontosult. A kétségbeesett fiút vak gyűlölet hajtotta az orvul támadó eb ellen, kit pillanatok alatt nyöszörgő, és vergődő lénnyé változtatott. A csata elmúltával a koromszínű szörny morogva hátrált. Géza kimerülten és zavartan haladt tovább, de sűrűn hátra tekintett, mintha onnan várna valami rosszat. Tévedett. A busz szinte az orra előtt ment el. A küzdelemben kimelegedett fiú most megállt, és magára tekintett. A bakancsa koszos és véres volt. Nadrágja foltos, szakadt, lába még remegett. Egy könnycseppel hadakozott, mely erősödni látszott, de egy mozdulat örökre eltüntette. A többször ragasztott fekete műbőrcsizma kopogását és a rózsaszín, bélelt gumicsizma locsogó-fecsegő hangját már messziről felismerte minden csontbarát eb, de furcsamód csak kevesen fűztek megjegyzést hozzá. A szőke hosszú hajú kislány élvezte, ahogy a hópihék szánkáznak hófehér arcán, majd vízcseppként zuhannak tova. Két kezét a magasba emelve énekelve ugrált, és olykor pörgött. – Jaj aranyom vigyázz a pocsolyákkal, van ahol beszakadt! – kiáltotta egy szőke, hosszú hajú hölgy, aggódó szeretettel a hangjában. Sokáig haladtak így, s a kislány vidám nevetése mosolyt varázsolt anyja arcára. – Anya nézd! Egy kutyus fekszik és nyöszörög. Szegényke! – Várj, veszélyes! Ne rohanj, kislányom! A kutya az út szélén feküdt. Nézte az ártatlan gyermek fényesen csillogó zöldeskék szemét, ki mosolyogva közeledett hozzá. – Kérsz cukrot? Nagyon finom. Van piros, és narancssárga is. Én a narancssárgát szeretem, de van, aki nem. A kislány kinyújtott keze lassan közelített az ebhez. A kutya fekete szeme zavartan fürkészte a kislány mozdulatait. Már régóta nem törődött a szavak melegével, most is a felé közelgő kezet figyelte. A valaki kedvence ismét a támadást fontolgatta. Ekkor egy erős kéz felkapta a gyermeket a gyanakvó eb elől. – Várj anya! – s a gyermek két szem cukrot dobott az eb elé. 76

Merített szavak A kutya sötét szemét nem vette le a távozókról. Mikor látótávolságon kívül voltak, elnyelte a jószándékkal odavetett édességet, majd elszenderült. A buszmegállóban néhány fiatal viccelődött Gézával, aki szembeszállt a szörnynyel. A busz megérkezett. Az emberek felszálltak. A sofőr kedvesen mosolygott, amikor egy szőke kislány cukorral kínálta. Egy narancssárgát elfogadott, mert ő is azt szerette. Az ajtó bezárult, és elindult a sárga csoda a nagy Budapest irányába.

Necz Dániel

Könnycsepp fátyolában Átnedvesedett, mosódott pasztell arc Fájdalmas, fáradt mély rétegű líra Olyan, mint a köd leszállva jön Ránk borítja zuhatag leplét Hol tartós, hol szakadozva oszlik Jaj, de ismerős Van benne valami csönd Valami botorkálás homályban szelíd panasz, törékenység tegnap, mintha ma lenne

Az út A fontos! Melyre rálépsz, melyet bejársz – Két pont között – Szerteágazóból labirintuson át vonszolódva Ahogy rátalálsz az ösvényre – világító jelekkel – Ez a keskeny, tágas, keresztes, tövises, alázatos: ösvény követés 77

PoLíSz

Az ősi jel (2003. augusztus 13–14.) Valami különös erő húz az ablakhoz, holdfényes hajnalon Micsoda ábra! Ég kárpitján kifeszítve – ősi jel – látványa! Ezüstös teleholdban napszínű kereszt metszete ég, fénylik, ragyog! Aranysugara udvarán is átszivárog Ez a misztikus néma jelkép gyönyörű, félelmetes! Lenyűgöz, megrendít, megszólít: ez a titkos jelenség, ez a sejtelmes kompozíció, ez a nő szimbólum, kereszttel karöltve Valamit sejtet, sugall, kinyilatkoztat Árnyékból fénybe lépést? Tettet, sorsot, világ keresztjét? Vagy személyes jelet láttat? Belűről reménytelenségünk szikrája lobbanva, villant

78

Merített szavak

Kaj Ádám

A magány délibábja A pillantás vagyok a szemedben Elpislantod, de még látod, Ha kezem ajkadon kaparász, A csók is én vagyok a szádon.

A szülő vagyok, a mostoha, Akin gyermekarcod pihen, S ahogy pírba borul a hús, Lomha szívem rugdos kicsiket.

A távol vagyok, a kilométerek, Terhes vonatok szántotta sín, De sínek mentén nőnek a mezők, Együtt örülünk. Van már valakim.

Hrabali pillanat Mikor már egészen fáj a nap De te csak gépelsz tovább Vakon, mint Hrabal Sötéten, mint Holán „De én mégis csak Pepinre gondolok” Asztalodnál dupla terítés Halas gyakorta látogat Mint háborús fehér kísértet „De én mégis csak Pepinre gondolok” Bolond drága elme, te itt élsz Az élet nem kísérlet

Hogy halni megtanuljunk Gyűrűtől nehéz az ujjunk És csak szeretetből tartjuk a nőt „De én mégis csak Pepinre gondolok” Tudod, régóta szavunkba nőtt És monologizál folyton Mint aki régi könyvekben él Kezedben egy amerikás levél Lábadnál macska dorombol Áprilka fontosabb neked Még Halas is fontosabb, lehet „Azért én mégis csak Pepinre gondolok”

Felszántott szögesdrót helyén A határvonalon állok, Mégis határtalan vagyok, Ti az egyik oldalról, Ti a másik oldalról, Gyertek piknikezni!

79

PoLíSz

A költő este Nem hogy magamat mentsem: Költő se vagyok Este sincs. * Hajnalból építem a váram, A hűtő messze van, Ergo éhezem. Csodás dolog a villanyáram. Már a kelés se zavar A homlokomon.

Beton az udvarunk, Ha tolvaj jön, Nem zörög az avar. Földet érés előtt cseng-e már a villa, Vagy a gyereket Hallom sírni? Tudom a nevét. Csenge.

Gáspár Erika

Uram, nélküled… ember:

szomjazom, senki nem szól: igyál... s én vizet rossz helyen kerestem.

fázom. a világ hamut szitál. a tűz kialszik, s megfullad a lelkem...

fáradó hangom visszapattan süket lélekfülek közömbös faláról. vacogva, halott kábulatban, várunk, Uram, hogy életre varázsolj.

(Kolozsvárott az Adventi Zenefesztiválon második helyezést elnyert költemény)

80

Merített szavak

Bíró József

Öregedőben – kislányomnak – ... az eleddig ... semmiségnek - tudott ... mozdulatsor is ... kínosan - összetetté lett : ... asz - tal - lap - tól ... a - ja - kig e - mel - ni ... s csordultig - csészéből ... ki - in - nom a tejeskávét : ... immár’ ez is FELADAT ... - ( kezem megremeg ) _________________________________________ ... napra - nap - ( ... ) - szíven - üt ... : ám ... türelmes - sumák ... : kicsit még kivár ... mikor - hogy : őrjöng / tombol / piheg ... : s mielőtt punnyadna ... valamit mindig fölzabál : BEN - NEM / BE - LŐ - LEM : A : HALÁL

81

PoLíSz

Kabdebó Lóránt

Miről lehet egy versben beszélgetni? Mostanában verset inkább csak egyesével olvasok, kötetbe gyűjtve ritka alkalommal. Annál inkább olvasok naplót, emlékezést, beszélgetéseket (amolyan Goethe–Eckermann félét). A semmi ellenében készített legfinomabb szőtteseket. Most mégis a kezembe sodor a véletlen három olyan kötetet, amelyekben mindez benne van – de versbe foglalva. Semmi közük egymáshoz, pedig akár egymásra is épülhetnének (bennem rögvest össze is állt ez az építmény). Mindenesetre arra jó ez a három kötet, hogy meggyőzzön (engem? a mai olvasót? a versszeretőket? avagy a verset nem szeretőket?), mi mindenre használható az életben a vers (a vers formájú iromány?): Byron Childe Harold zarándokútja, Blaise Cendrars A Transzszibériai expressz és a franciaországi kis Johanna prózája, és Tandori Dezső új kiadást megért valahai verskötete, A feltételes megálló. Másodikos gimnazista koromban, 1952-ben kézen fogtam jóanyámat, és becipeltem egy miskolci antikváriumba, kérdezzünk utána, van-e náluk valamilyen Byron kötet. Mert akkor éppen oda érkeztem olvasmányaim sorában. Nagyot néztek, lebetűztették a szerző nevét, találtak is egy kötetet, Szász Károly műfordításait, benne a Chilloni fogollyal. De nekem a Childe Harold kellett volna. Mennyivel szerencsésebben járt egy pesti diák ugyanekkor, a Múzeum körúton megtalálta a könyvet, eredeti angol nyelven, és utóbb hiába lett mérnök belőle, nem nyugodott, míg le nem fordította magyarra, a teljes művet, jegyzetekkel, és saját jegyzeteivel meg is toldva. És még kiadót is talált hozzá. Karácsony előtt az Írószövetségben mutatta be a Hungarovox Kiadó a verses regény kétnyelvű kiadását. Gyermekkori vágyam imigyen teljesült váratlanul. Kézbe veheti az olvasó a teljes angol szöveget, és annak egy kiteljesített magyar változatát. Tudniillik a valahai diák, Deme Gyula nem nagyképűsködött, nem eredetieskedett, a mű legjobb magyar változatára törekedett. És ezért a teljes fordításba beleépítette évszázadok magyar fordítói érdeklődését. Amit elődei már jól megcsináltak, azt benne hagyta,

82

csak ott változtatott, ahol esetleg jobb megoldásokat talált. Divat volt Byronban a romantikus Lordot látni és feledni a műfajteremtő költőt. A pontos megfigyelőt, a (ma így mondanánk:) politológiai írót, és a naplót vezető utazót. Azaz főművei, a Don Juan és a Childe Harold szerzőjét. Mert mit is tett ez a hazáját látványosan elhagyó lázadó különc? Bejárta az akkor ismert világot, tudomásul vette, hogy „forr a világ” körülötte – a nagyvilág is, és az otthoni irodalmi élet szintúgy. Vihar az otthoni lavórban. Az egyik legnagyobb világháború: Napóleon háborúi Európaszerte. A török kérdés és a görög műemlékek kirablása. Európa rabnépeinek öntudatra ébredése. Minden belefért ezekbe a stancákba. Éppen azért, mert lényegük: keretet adhattak ennek a szabadon szárnyaló szellemnek, aki vitatkozott bennük, párbajozott sorai által kortársaival, szerette és korholta szenvedélyes indulattal kényszerűen elhagyott hazáját. Versében ott viharzik az egyik legviharosabb korszaka az emberi (gondolkozás és had)történelemnek. Sorsával emblematikus figurája lehetett korának olyanynyira, hogy csak kevesen vették észre, hogy amint minderről „verses regényeit” megformázta, azok a világ költészetének legizgalmasabb olvasmányaivá válhattak. A kor világirodalmi nagyhatalma, maga Goethe emelte maga mellé, a legnagyobbak társaságába, az orosz irodalmat újjáalakító költők, Puskin és Lermontov pedig elsők között alkalmazták saját műveikben ezt a figyelmet felhívó és lekötő, szenvedélyesen vitatkozó és gúnyolódó megszólalásmódot. Mindketten nemcsak műveikben lehettek folytatói ennek a költői beszédmódnak, de tragikus elszántsággal életük feláldozásával is követőivé váltak. Egy tény: Byron a vers alkalmazásának egyik legnagyobb újítójaként lehet jelen a költészet történetében. Lehet, hogy barátai, Shelley és Keats szebben formálták műveiket, de Byron a vers használhatóságának, gondolkozást vezérlő erejének, véleményt alakító szerepének egyik legmaradandóbb példáját teremtette meg. Úgy jár-kél-gondolkozik verseiben, stancáiban,

Tájoló amint azt barátja egy ellesett pillanatban megörökítette. Egy kicsit átvéve a byroni elbeszélés hangját. Milyen is lehet a formateremtő költő a saját formájába zárva baráti tükörben? Lásd Shelley: Julian és Maddalo. Részlete olvasható Szabó Lőrinc Örök Barátaink antológiájában. Byron ismerte, és tudatosan kihasználta a verses beszéd hatását. A verset a mindennapi életet formáló-alakító tényezővé tudta tenni. Korszakalkotó lett az irodalom és az élet kapcsolatának történetében. Mára sem elmúlt jelenségként tartom számon, hanem olyan alkotóként, aki megtanított, hogyan lehet versek szövegével beleszólni az emberek mindennapi életébe. Nem parancsoló hangnemben, de érdeklődést kiváltva, akár az ellentmondást is várva stancái visszhangjaként. Ahogy Lermontov fogalmazta hatását: Nem, én nem Byron, én más vagyok. Egy igazi szöveg legszerencsésebb hatása csakis ilyen mondat lehet. *** Cendrars-ra valaha Kassák hívta fel figyelmemet. De valójában azóta izgatott, hogy észrevettem, egyidősek nagy hosszúversei szegény Ady Endre visszavágott, beléfojtott művével, a Margitával. 1912: Húsvét New Yorkban, 1913: A Transzszibériai expressz. És velük egyidős a Prufrock, meg a Rákbarakk, T. S. Eliot, illetőleg Gottfried Benn versei. Ekkor kezdi írni sokrészes, hosszú versét Pound is, a Mauberleyt. És függetlenül tőlük valahol Alexandriában Kavafisz készíti pszeudó történeti verses jeleneteit. Maszkos történetek mindezek is, egy-egy figura köré szőtt eszmélkedések megint csak „koruk hőséről”. Akik már éppenhogy nem hősök. Pontosabban: antihősök. Ma úgy mondanánk: lúzerek. Megváltásra váró valakik. Byron szertenézett a világban, és felfedezte a méltóságukról elfeledkező emberek világát. Ezt a vásárt méltatlannak találta, ezért fordult szembe korával. Kihívónak találta környezetét, és erre csakis kihívással tudott válaszolni. Cendrars versében megint egy utazás egy újabb nagy háború (Oroszország és Japán küzdelme), és egy újabb világháború előjátéka, és benne a háborúból hasznot húzó milliomosok világa. Megint csak „forr a világ”. Mint Napóleon korában. Megint mindenki a menekülési útvonalakat keresné. De hát lehet-e kiút a nagyvilágból, ha az a maga egészében háborúzni akar?

Mert az hozza a pénzt. Mi marad a szegény csőlakónak, a század lúzerjének? Utazik? Vagy csak képzeli? Bejárta a leírt utat? Vagy csak úgy tesz, mintha arra járna? Mint a svájci tékozló fiú Oroszországban. Ma is vitatják, mit járt be azokból a tájakból, amikre versében hivatkozik. [Fantázia? Tapasztalat? Könyvélmény? Szentkuthy, aki, amíg tehette, a két világháború között csodálva szemlélte a nyugati katedrálisok világát, a második háború utáni könyveinek legtöbbjében Spanyolországban kalandozik. Kérdeztem: jártál arra? Csak olvastam – válaszolja. Követve Vojtina-Arany János ars poeticáját.] De maradjunk Cendrars transzszibériai utazásánál. Amikor a régi utak hiábavalóak. Amikor már a hagyományok csak megkötnek, akkor mi marad? Az új világ, New York, és a TávolKelet. Földrajzilag új, életmódjában keveredetten-színesen változatos, – de mögötte ott az emberiség felhalmozott korábbi hagyománya, eszménytörmelékei, remény-darabjai, újatvágyásai és visszavágyódásai. Hagyomány és újat keresés. A változtatni akarás töredékessége. A tegnapi nem jó és a holnapi még kialakulatlan formavilága. Az Indiába induló Kolumbusz Amerikát felfedező csodája a poétikában. A Byron-utódság poétikai élethelyzete. Ismét ijesztő korszakos lehetőség. Amikor a világ kifordul magából, akkor ott marad a szellem embere az addig megismert világban – önmagában. Régi beidegzettségekkel az új, ismeretlen kihívások közepette. „És már olyan rossz költő voltam / Hogy nem tudtam elmenni a végsőkig.” A versre a kérdezésmód megváltoztatása marad. Megint csak a versben való gondolkozás újabb módszere lesz alakulóban. A (nevezzem az újfajta vers műfaját én is így:) „próza” megújító ereje, a ritmikus-liturgikus vers (ahogy az új fordítást az Orpheusz Kiadó legújabb kiadványában készítő és a vers teljes dokumentáltságával közreadó Tóth Szilvia erre felhívja figyelmemet), amelybe megint belefér az egész világ, de nem a régi formájában, hanem összetöredezve, mégis újjáépítetten. Mintha Adyt hallanám ugyanekkor: Hosszú énekre (mondjuk, hogy regény), Milyent (Te mondtad) senki más nem írhat S én megígértem: lelkem lehiggadván Megírom sohasem-jöhet péntek napján.

83

PoLíSz Egy csőlakó-takaró alatt, ahogy Cendrars versében az utazás megjelenítésre kerül. Most nem egy előkelő Lord utazik és gondolkozik, csak egy gazdag svájci polgárfiú, a kitagadott, a tékozló fiú, aki visszatér az evangéliumok szellemében: mindent tudva, és mindent újragondolva. És ebbe az újragondolásba belefér az ateistának kikiáltott huszadik század elején az egyik legnagyobb vallásos költő embert szerető meditációja. A majdan elkövetkező világháborúk és diktatúrák embertelenségeit megélő történelmi világ ellenvilága. Csak így menthető meg egy „kalandor” szerint ez a világ. Egy plédben alszom Tarka Mint az életem És az életem sem melegít jobban mint ez a skótkockás Kendő Egész Európát látom a teljes gőzzel rohanó expressz széltörőjéről Nem gazdagabb mint az életem Szegény életem Ez a kendő Arannyal teli ládákon kirojtosodott Amikkel gurulok Míg álmodom Dohányzom És az univerzum egyetlen lángja Egy árva gondolat… És ott van a csőlakó mellett a szegény Johanna, aki ebben az evangéliumi utazásban emlékezetünkbe idézheti Mária Magdolnát. De a költő fontosnak tartotta, hogy a címbe beemelje nemzetiségi hovatartozását is: „franciaországi”. Akkor – szememben – lehet Szent Johanna is. Mindenképp egyetemes szimbólum: nemzeti, és katolikus. Egyszerre. És ott él, nyüzsög, szenved, és reménykedik az úton az ősi-keresztény legendavilág emlékezete, ritmusa, verses „prózája”. Így kerekedik a világ ebben a megújuló poézisben. Mely szenved és megváltásra vár. Mint száz évvel korábban a napóleoni háborúk Eurázsiájában, a Lord költeményében. Az otthontalanság lesz ennek az utazásnak a meghatározója: az állandó viszonyítás – az otthon emléke. És mindezt a huszadik század

84

rémarcát még nem látó költők előzetes odafigyelésében. Ady szavával: Ki tudja, ami ránk vár? Ránk mered egy szfinksz: a jövendő császár. (Mert a macskák és patkányok, no meg a költők előre megérzik – úgymond – az elközelgő katasztrófát.) A byroni méltóság végállomása: Oblomov. A Cendrars-i útonlét lúzere Zsivágó doktor. Amit a vers felvet, azt majd regény részletezi. *** Lehet, hogy „gondolta a fene”, de… Az én szememben Tandori egész kötete, A feltételes megálló, ami megtanította a magyar írókat utóbb prózául gondolkozni, Cendrars skótkockás tarka kendője alól bújik elő. A Lord megtanította „prózát” írni a Napóleon utáni Európát, és regényben szenvedni a győztes Oroszországot. Cendrars és kortársai megtanították „prózát” írni Európát. A Waste Land és az Ulysses (a huszadik század irodalmának T. S. Eliot által megalkotott és Ezra Pound által megszerkesztett reprezentatív nagy verse, illetőleg Joyce korszakot nyitó regénye) majd egy évben jelenik meg, túl a katasztrófán, az első világháború utáni időben. Európa keleti fele pedig megtanulta a helyváltoztatások negatív formáját, az otthonelhagyások sokféle kényszerűségét. Szegény Adyba barátai merő jóindulatból belefojtották a Margitát, így a magyar irodalom modernsége lefojtódott, a magyar próza más útra tért. Meg kellett várni a magyar irodalomban a Feltételes megállót, hogy egy újfajtán gondolkozó-szerkesztődő próza megszülessék. Ha másért nem, ezért már szükséges volt újra kiadni ezt a verseskötetet, amely végre a mi irodalmunkban is megteremtette ezt a fajta „prózát”. Köszönet érte a Scolar Kiadónak, hogy megtette ezt a nagyszerű kulturális és szellemi-lelki szolgálatot a magyar és egyetemes kultúrának az újra kiadással! Ezzel a kötettel billent helyre irodalmunkban a versbeszéd és próza nálunk hiányzó európai egyensúlya. Mert mi is ez a Feltételes megálló? Formálisan: egy-egy mindennapi történet elbeszélése versben. Lényegében: a létezésnek a mindennapok eseményességében megjelenő szerkezetisége.

Tájoló Cseppben a tenger. Amikor az ember mindennapi cselekvésében gátolva van, akkor pótcselekvésekben végzi el azt, amit egyéb, szabad állapotában kiteljesedetten végezhetne. Tandori „verebes” történetei nem mások, mint a tehetetlenségbe kényszerült értelmiségi létforma pótcselekvéseinek végiggondolása. A lúzer öntudatra ébredése. A tulajdonságok nélküli ember magára próbálja a felvehető tulajdonságokat. Egy cselekvési mechanizmus végiggondolása. Modell, és mögötte a lehetőségek halmaza: hogyan lehetne végigélni napjainkat, ha azt tehetnénk, amit szabadon elgondolunk. Ha nem kényszerképzetek között kellene modellálni perceinket, napjainkat, életünket. Olvasás közben veszem észre, magam is hasonló kényszerképzetes mechanizmusok között töltöttem ugyanezeket az éveket. Már akkor is leírtam, mindig is kísértett a gondolat, hogy Tandori az én akkori személyes életformámat is megírta. Most olvasva ezeket a „verebes” napi eseményeket: magam „kutyás” napjaira, a napok közé kompilált munkáimra, utazásocskáinkra, családi életünkre kezdek ráismerni. Ma olvasva a Feltételes megálló kényszeres történeteit a saját életem memoárját olvasom ki belőlük. És még hányan öltöztethetnék ezekbe a modellekbe a maguk másképpen, de éppúgy pótcselekvéssé torzuló életepizódjait. De nehogy csak a diktatúrás világba szakadt élet kényszeres modelljeit véljem belesűrítve látni ezekbe a nagyon is rafináltan kiagyalt, pontosan megszerkesztett történetekbe. Nemrégen olvastam – írtam is róla – Roubaud [a Wikipédia szavával: matematikus, költő, prózaíró, verstanász és irodalomtörténész, az OuLiPo tagja] híres regényét Szigeti Csaba nagyszerű magyar fordításában: a „szabad” francia értelmiségi ugyanezt a kényszerképzetes napi életmodellt alakítja ugyanekkor maga körül. Szervezi, és szerkeszti: keresi az életeltöltés mindennapi lehetőségét. A világ a maga békésnek feltüntetett mindennapjaiban arra kényszerítette a föld lakóit (legalábbis az általunk figyelt és a saját „bőrünkön” észlelt részekben), hogy fenntartsa és tovább örökítse valamilyen kényszeres állandó cselekvéspótlékkal a számára adódott napokat. Éljék napjaikat az emberek, csak ne törődjenek mindennek értelmével. Mi veszett el ezekben az évtizedekben? Azt hiszem, ekkor szűnt meg

az európai polgári lét hagyományosan értelmes menete. A szellemi hovatartozás kötődése. Sőt messzebb, mélyebbre is mehetek: ekkor került veszélybe Európa keresztény kötődése? [Megvan ennek persze a maga előtörténete: Dosztojevszkij az Ördögök című regényében mostanról visszatekintve – mondjam így: utóbb, évszázad múltán – nem nehéz észrevenni, hogy a Nagy Októberi Szocialista Forradalom címkével ellátott kommunista puccs (és minden totalitárius jellegű menetelés és puccsféleség) modelljét szerkeszti meg. Érzékenységével reszketve figyel a kiüresedés mozzanataira, azok összeszerveződési lehetőségére. A semmi – negatív valamivé válására. Az Ördögök a kiüresített emberi cselekvés modellé szerveződésének átgondolása volt. Beleborzongás abba a semmibe.] A Nagy londoni tűzvész, a Roubaud-regény és a Feltételes megálló a menekülés ettől a semmitől. Annak a modellálása, hogy a kívülről kiüresített életet hogyan lehet belülről értelmessé szervezni. Visszaadni a méltóságát. Hogyan lehet kitölteni az értelmetlenné szürkített mindennapi életet, miként lehet beleszőni valamit. Olyan valamiket kell kigondolni és értékképzőként felmutatni, ami átmenti ebből a semmissé kényszerített állapotából az emberi életet. A nihil ellenében a semmit valamivé alakítani. Megszervezni egyfajta Taot a módszeresen kiüresített európai világban. Az Ördögök ellenében becsempészni az emberek életébe a visszatérést a Childe Harold és A transzszibériai expressz kerettörténetét kitöltő eszmélkedéshez. Amikor „forr a világ” könnyű értelmet keresni, de amikor Európa csendes, újra csendes, akkor vajon lehet-e valamihez kötődni, vagy a semmi szövi a maga mechanizmusát az emberek köré. Lehet-e gúzsbakötve táncolni? Németh László kései évtizedeinek öngyötrő kérdése. Ő a hagyományos humanista eszményeket faggatta egy-egy emberi sors köré megidézve. Ő a múltból figyelt. De a fiatalok – mármint az akkori, ’68 utáni fiatalok – számára mi maradt Párizsban és Budapesten? A kötet egyéb (akkori) újabb verseinek kérdezőhorizontja: a hiány leltára. A kötet „rövid” versei erre figyelnek: a veszteségre, a semmi kísértéseire, a kihulló folyamatosságra, a széthulló történelemre. De ezeket a kérdező

85

PoLíSz verseket az elbeszélő történetek modellálása felülírja. Az élet megélésének nagyon, de nagyon akarása. Az összetartozás és a felelősségérzet. Mert a Feltételes megálló „verebes” történetei, és a velük párhuzamosan szövődő gombfoci és Tradoni könyvek (állandóan ezekre utalnak a versszövegek, a készekre és a még csak elképzeltekre) az emberi szolidaritást megidéző jeleneteit szerkesztik. Kényszeres történetek a kényszeres élet ellenében. Látszólag a semmivel eltöltendő idő szövései, – valójában ennek az ellenkezője történik bennük. A semmi ellenében szőtt történetek ezek a modellek. A legfinomabb figyelmeztetések: minden pillanatunkkal felelősek vagyunk a közös létezésért. A semmi ördögei által összeesküvően kiszolgáltatott század, az Európa gyökereit megtagadó (Kassák híres „sajtóhibájával” szólva) „államdekorációk” ki- illetőleg vissza-fordításai ezek a pontosan megszerkesztett, egymásra figyelő történetek. Itt egy porszem el nem hibbanhat bennük. A legszebb Európa-eszmény úrfelmutatásai ezek a kényszeresnek feltűnő történetek. Kényszeresek annyiban, hogy az emberi lét alapvető kötelességeiből eredő mozdulatokat licitálják ki a mindennapokból.

Micsoda csodálatos kapcsolatok életlehetőségei jelennek meg ezekben a kiüresedett modellálást feltüntető történetekben. Ha ennyire tudnánk vigyázni egymásra, máris benne élnénk a létezés legfinomabb rezdüléseiben. Az Amor Sanctus és az Erato összefonódásának érzékelése él, lélegzik, szerkesztődik a történetekben. A Feltételes megálló történeteinek mondója, szövője a legfelelősségteljesebb ember ebben (abban) a felelősségről annyit beszélő, mégis oly felelőtlen huszadik században. Tandori történeteit olvasva arra ébredek rá, mi mindent veszített el az emberiség, hogy elfelejtkezett a rohanásban, az ördögi szervezkedésben a legfontosabbról: az összetartozás pillanatonként megélhető eseményeiről. Az egymásért vállalt felelősség legparányibb mozzanatairól. Valami nagyon elveszhetett, ha ezekben a történetekben csak verebekről és kényszeres cselekvésekről olvastunk. Valami iránt nagyon elveszhetett a fogékonyságunk. Nagyon mélyről kell visszaszervezni az életünket. Érdemes újra elolvasni ezt a könyvet. Európa szellemiségének visszaperelése folyik benne. [Tandori Dezső: A feltételes megálló. Budapest, Scolar, 2009. (1. kiadás 1983.)]

Lukáts János

Új-Zéland helyett… Szörényi László mindig és újra képes meglepetést okozni, legtöbbször azzal, hogy letehetetlen könyvet ad az olvasó kezébe. A könyv attól lesz letehetetlen, hogy a szerző távoli, homályos és veszedelmes helyeket jár végig, szellemi ínyencutazásokban kínál részvételt, miközben minden sorában ott érezzük lebilincselően sokszínű személyiségét, amely egyszerre provokál, megokosít és elszórakoztat. Ezúttal negyven tanulmányt sorakoztat fel a magyar irodalom- és művelődéstörténet régebbi és legújabb korából, jól ismert és homályban maradt személyekről és művekről, bár az ő vizslató szemei számára aligha maradhat bármi is homályban a magyar ég alatt. A legkorábbi tanulmány 1971-ben íródott (vagyis alig néhány évvel azután, hogy Szörényi diplomáján megszáradt a tinta), a legutóbbi

86

pedig a 2009-es esztendőből. Közel negyven év vizsgálódásaiból kínál válogatást, hosszas kutatást igénylő „mélyfúrást” és gyors napi kritikát, megnyitó beszédet, konferencián tartott előadást és helytörténeti jelentőségű aprómunkát. A negyven év tanulmányait ezúttal egy földkörüli utazáshoz hasonlítja, Irányjelző csillagok, Atlasz, A kapitány, Úton és Hajósünnep, – ezek az örvénylő és nem veszély nélkül való fölfedező út állomásai. Az irányjelzők között – hát persze! – Babits és Krúdy szerepel, Szabó Dezső és József Attila, Márai és Weöres Sándor, Pilinszky és Kempis Tamás. Az irányjelzők utat is jeleznek, múltba vezető kapcsolatokat, örök forrásokat, eltéphetetlen szálakat: Babits katolicizmusát, József Attila ars poeticáit, a Márai életét végigkísérő városokat, Pilinszkynek egy antikváriumba került könyvén keresztül pedig

Tájoló egy középkor-végi szellemi kalandkeresés részesei lehetünk. Az Atlasz ciklus afféle körültekintés a világban, amelyet Szörényi némiképp kitágít térben és időben. A kitágult tér azért a Kárpáti-medence határain belül marad, de annak távoli szegleteiig is eljut, a kitágult időbe pedig a reformkori Pest leírásáig tekint vissza a kikötőt kereső tengerész. A történelmi és esztétikai igazságtevés szándéka (kötelessége?) rajzoltatja meg vele Gérecz Attila árnyalt és igényes – tragikusan rövid – életrajzát és életművét, Hajnóczy Péter nehezen megközelíthető, semmibe nem skatulyázható személyiségét és írásművészetét. És emlékeztet Szörényi arra is, hogy Csengey Dénes, mielőtt a politika mezején keresett magának babérokat, regényeiben is képes volt értékállóan megfogalmazni véleményét. Sziveri János életművét és az irodalmi életben betöltött helyét Szörényinek két tanulmánya is méltatja. Nem csak arra utal mindez, hogy „Szabadka sem éppen fabatka”, hanem arra is, hogy micsoda veszedelmes és hatásos fegyver lehet a kellő felkészültséggel (és rafinériával) használt anyanyelv. A Kárpáti-medence északi tájairól Grendel Lajos Galeri c. könyvét hozza fel tanúnak a nemzeti és nyelvi szorongattatás megmutatására, egy pozsonyi családregény sokszínű prizmáján keresztül egy zivataros század pereg le szemünk előtt. (A könyv szlovák címfordítása az impresszumban: Odkundosi, azaz senkiháziak.) Poklunk – a hely Recsk, az idő az 1950-es évek eleje, a megidézett szerző természetesen Faludy György. Nem a könyv szenvedéstörténetére helyezi Szörényi a hangsúlyt, inkább a helyzetét érzékelő ember éleslátását dicséri, azt a megismerni és élni akarást, amely hozzásegíti szerzőjét, hogy a megírás (a kimondás) által napjait – legalább is egy idő után – víg napoknak lássa. A Kapitány – ez Szörényi számára nyilvánvaló! – csakis Mészöly Miklós lehet, négy tanulmányban az író egész életművét áttekinti, de leginkább azt a szellemi küzdelmet, amely az alkotás-lélektani lehetőségek és a társadalomfilozófiai szemlélet összeszövődése érdekében a szemünk előtt kibontakozik. „Változatok a szép reménytelenségre” – ez az egyik Mészöly-kötet alcíme, a helyszínek és a szereplők sora természetesen ezúttal is a Monarchiából indul, száz év távlatából egyszerre akar (és képes) értéket felmutatni, ítéletet mondani és mentséget találni figurái felett.

Az Úton gyűjtőcím alatt aztán a kortársakról megfogalmazott ítéletek sorakoznak, a személyes ismerősökről, a barátokról, a volt egyetemi társakról, akik azonos vagy hasonló úton indultak el, és kerültek Szörényi tolla elébe. Nádas Péter az 1960as évek végén groteszk valóságlátásával, több látószögű társadalomkritikájával és az ősi hagyományra apellálva robbant be az irodalomba. Novelláiban (amelyek némelykor kisregény terjedelműek) egyszerre fordul szembe a hagyományos nagypolgári „csökevényekkel” (ahogy abban a korban nevezték) és az ideológiai támogatást élvező „szocialista nagypolgári” kiváltságokkal. Esterházy Péter Termelési regénye nemcsak megkerülhetetlen prózamű az évtizedben, hanem a magyar elbeszélő kultúra új módszerét, új látásmódját ígérő alkotás. Szörényi keresi a lehetséges párhuzamokat (meg is találja Arany Bolond Istókjában és Kosztolányi Esti Kornéljában), miközben tudja és vallja, hogy Esterházy matematikus hőse (hőse?) elsősorban a maga útját járja. A Macskakő, Lengyel Péter keményen-körmönfont, mitikus és valódi történelmi múltat idéző regénye nem csak egy az író regényeinek emelkedő sorában, de a korszak megkerülhetetlen „útakadálya”, amely az irodalomhoz bármilyen irányból érkezőnek kilátópontot is jelent. A Hajósünnepen avatásokat és laudációkat hajt végre Szörényi, az irodalomtudós, az intézetigazgató, az egyetemi tanár (a kolozsvári Tóth István, Monoszlóy Dezső és Kertész Imre köszöntése került ebbe a ciklusba). A kötetet pedig egy interjú zárja, melyet Balog József készített Szörényivel, 1993-ban. Mindez azonban csak csokorba szedése a tanulmányoknak, az észrevételeknek, a megfogalmazásoknak. Szörényi nemcsak letűnt évezredek hétköznapjaiban, írott és elhangzott szavaiban mutat fölényes jártasságot, hanem magával hívja az olvasót a szövegekbe rejtett üzenet kihámozására, a szó- és írásbeli folyamatosság állomásainak megtekintésére, a máig ható szellemi erők és utak kezdeteinek földerítésére. Éles szemű kritikus, pontosan érzékeli a mű és a kor kapcsolatát, észreveszi az alkotói szándék és a megvalósulás megfelelését, a művek szerkezetét, az írói hitel megvalósulásának mértékét. Igyekszik a leghitelesebb szerzőket és műveket megmutatni, miközben tudja, hogy a kortársak közül válogatni a legnehezebb – és nem mindig biztonságos – vállalkozás, Szörényi ítéletei szinte hibátlanok, évtizedek távolából is vállalha-

87

PoLíSz tók, és korrekcióra alig szorulnak. Legföljebb a folytatás maradt el némelykor, amelyben Szörényi – és vele a kortárs olvasó is – reménykedett. A szigorú kritikus, a nagy felkészültségű tudós mindamellett rendkívül olvasmányosan tálalja elénk lenyűgöző tudását, félmondatos kiszólásai pedig alkalmanként minősítik a korszellemet, mindazt, ami pedig akkoriban aligha képezhette minősítés tárgyát. A kötetet záró interjú pedig afféle „olvasói ajándék”, a szerző életének kereke gördül itt elénk, egy fél század minden történelmi rettenetével és személyes vásottságával. Szörényi tesz róla, hogy szívből kacagjon a vele érző olvasó,

különösen, ha a bölcs ítész sorsában ebben-abban a maga életére ismer. És végül: hogy miért Új-Zéland? Egy XIX. századi, elkeseredett magyar (Kászonyi Dániel) a gondolkodó emberfők számára az egyetlen megoldást az Új-Zélandra menekülésben látta. Szörényi nem követi ugyan a keserű javaslatot, de eljátszik a gondolattal: Új-Zélandról minden magasabbról és – onnan messziről – talán békésebbnek látszik… (Szörényi László: „Új-Zélandot választottam ki új hazámul” Tanulmányok, esszék, kritikák. Bp., Kortárs Kiadó, 2010., 346 oldal. [Kortárs – Tanulmány])

Árpás Károly

Páros recenzió: gondolatok a megjelent Gion Nándor-monográfiákról A ritka kísérlet oka, hogy a 2009-es év áttörést jelent a Gion-recepcióban: igényes munkák jutottak az olvasókhoz, alig hatvan nap eltéréssel. Mind a magyarországi Elek Tibor, mind a szerbiai Gerold László a teljes életművet vette górcső alá. Párhuzamos recepcióval eddig még sosem próbálkoztam; ám részben az együttes megjelenés, részben a közös téma késztetett erre, részben pedig az, hogy magam is foglalkoztam a kérdéssel (Az építő-teremtő ember. Gion Nándor életművéről Bába és Társa Kiadó Szeged, 2008.). A közös bemutatás, „megméretés” során nem veszem figyelembe az életkort, a tudományos pályát – mindig a megjelenés sorrendjéből indulok ki. Elek Tibor gyakorlott irodalomtörténészként – munkáit a fülszöveg ismerteti – monográfiájában a posztmodern irodalmi iskolák felől közelíti az életművet. Az ouvre értelmezésekor a kortárs irodalmárok nézeteire való tekintettel építi fel személyes Gion-képét. Így illeszti bele Gion életművét a Kulcsár Szabó Ernő nevével fémjelzett irodalomtörténeti vonulatba. Gerold László ezzel szemben pályatársként az „indulás felől” kezd, majd a keletkezéshez kötődő kortársi közlési recepciók felhasználásával Gion Nándor életművét a jugoszláviai, kisebbségi irodalom- és kultúrtörténeti folyamatok érzékeltetésével mutatja be az olvasóknak. Mindkét megközelítés logikus, ha a szakemberek szemszögéből kutat – egy monográfia elvárásai ezáltal teljesülnek. Ráadásul kiegészítik egymást – nagy nyeresége ez a befogadóknak! Laikus olvasóként itt szólok először közbe. Bár nem kritérium a monográfia esetében a tárgyalt életmű életrajzi, személyiségrajzi kiterjesztése, mégis hiányolom mindkettőnél a családi indulás bemutatását. Elek Tibor, a Bárka folyóirat főszerkesztője szabad mozgású ember: megkereshette volna a Túrkevén élő testvért, Gion Mártont. A találkozás szükséges lett volna (lásd Tamási Áron testvérének életrajzi vallomása!) a korai évek történetének tárgyalásához, hiszen a második (magyarországi) feleség, az özvegy Gion-Juba Eszter nem tud semmit sem segíteni, ahogy az OSZK-ba került nyolc cipősdoboznyi hagyaték sem. Gerold László nyugdíjas kutatóként pedig megkereshette volna a szenttamásiakat, szabadkaiakat, újvidékieket – a még élő kortársakat, iskolatársakat, rokonokat, ismerősöket, szomszédokat, tanárokat stb. Úgy vélem, ezeket a hiányosságokat majd a Szenttamáson élők, a Gion-emlékház gondozói, munkatársai – pl. Horváth Futó Hargita irodalomtörténész, Kiss Éva könyvtáros, Németh Dezső tanácsos – fogják pótolni: megszólaltathatják az életben lévőket, illetve föltárhatják és közreadhatják a helyi (létező!) dokumentumokat. Elek Tibor is, Gerold László is a szerzői életmű taglalását az Új Symposion felől indítja. Az Elek-monográfiai gyengesége abból fakad, hogy a magyarországi könyvtárak hiányos dokumentációja miatt (a jugoszláviai kiadványokat esetenként tiltották, esetenként túl drága volt a beszerzésük, meg „el is vesződtek”)

88

Tájoló csupán szekundér anyagokra (itteni és későbbi feldolgozásokra) támaszkodhatott. Gerold László maga is részese volt a jugoszláviai neoavantgárdnak, így hitelesebb ennek az időszaknak a bemutatása. Ám itt szól közbe ismét a laikus olvasó. Ugyan Gerold értékeli a korai kritikákat, esszéket, de elhallgatja Gion párttagságát (Elek talán nem is tud róla). Talán a politikai elkötelezettségektől mentes fiatal kutatók – ha a még élő közlők lehetővé teszik és/vagy az írásos dokumentációk előkerülnek – közre adhatják Gion kapcsolatát a Jugoszláv Kommunisták Szövetségével. Ismereteim szerint Gion középiskolásként lett párttag. Ennek a viszonyrendszernek a jelentősége ott van már a Kétéltűek a barlangban című művében is; a családi konfliktusáról szólt az író; bizonyosan közrejátszott a továbbtanulásában, valamint az egyetem utáni elhelyezkedésében. Elek Tibor részletezte irodalmi közéleti karrierjét, csak éppen nem értelmezte azt. (Hogy ennek mi volt a jelentősége Gion irodalmi közéleti szerepében, ehhez lásd még a kései naplók, valamint az írói-narrátori önvallomások anyagát.) Gerold László illetékesebb lett volna, de valami okból szemérmesen hallgat. A laikus olvasó harmadik megjegyzése Gerold munkájához kapcsolódik. A jeles lexikonkészítő például hallgat Gion rádiós újságírói alkotásairól is, pedig gyanítható, hogy Gion néhány hangjátéka ezekhez a műsorokhoz, újságírói gyűjtésekhez is kapcsolódik. Az otthoni pályán bennfentesebb pályatárs irodalmár utalt a korai, álnéven megjelent Gion-írásokra – de a monográfiájának szövege tele van bibliográfiai pontatlanságokkal és hiányosságokkal (például ezeket sem oldotta fel). Ez nemcsak a magyarországi magyar hozzáférést teszi lehetetlenné, hanem a szerbiait is. Gondoljunk csak a magyar viszonyokra: mennyi dokumentációt megsemmisítettek, mennyi nyomtatott anyagot kiselejteztek (és fognak még) ennek a kornak anyagaiból. Egy konkrét szerb példát idézhetek. Gion Nándor Magyar Szóban közölt naplójáról kérdeztem a legilletékesebbet – s íme a válasz: „Date: Mon, 3 Mar 2008 15:52:45 +0100;/ From: Magyar Szó foszerkesztoje; / Subject: Re: segítség: információ // Tisztelt Uram, / jómagam nem tudtam segíteni az ügyben, ezért a helyettesemhez, Kontra Ferenchez fordultam, aki maga is íróember, ezért nálam sokkal jártasabb és tájékozottabb irodalmi kérdésekben. Szerinte: / Gion Nándornak a Mit jelent a tök alsó? c. kötetében olvasható valamennyi naplójegyzete, amit valaha írt, ezek a budapesti Noran kiadásában jelentek meg 2004-ben. / A Magyar Szóban naplóregényt sohasem publikált. / Nem is értem, miért lennénk elfogultak vagy érintettek Gion Nándor megítélésében. Egyik írását éppen a Magyar Szó karácsonyi számához kértem tőle 1997-ben. / Üdvözlettel, / Kókai Péter”. Ehhez képest Gerold László kivételesen pontosan idézi a Magyar Szó-beli megjelenéseket (amelyek természetesen hiányoznak a Noran-publikációból). Azaz, ha a helyiek sem tudják pontosan, hogy Gionnak mely műve mikor, hol jelent meg, akkor kinek kellene, lehetne pontosan tudni? Érdemes összevetni a két monográfia szakaszolását is (a pontos fejezetcímektől terjedelmi okokból eltekintek). Ha a nyomdai lehetőség megadja, akkor szinkronban olvasható: Elek: Gerold: 1) A történet 2) Új Simposion 3) Novellák 4) Úton – Ifjúsági regények I. 5) Latroknak is játszott I. 6) Ifjúsági regények II. – Tetralógia 7) Jelen idő (3 regény) 8) Latroknak is játszott II. 9) Pályazáró novellák 10) Képmelléklet 11) Gion művei 12) Válogatott bibliográfia 13) Életút

1) Mottó helyett 2) Pályakezdés 3) a-c. Útkeresés: 3 regény 4) a-b. Szenttamás-saga 5) a-b. Börtön-háború: 2 regény 6) Ifj. regények – 6 regény 7) Újvidéki, budapesti novellák – 4 kötet 8) Utószó 9) Válogatott bibliográfia 10) Gion művei 11) Életrajz 12) Díjak 13) Szerzői jegyzet 14) Képek

A laikus olvasó szemszögéből nézve mindkét tartalmi összegzésben az tűnik fel, hogy az irodalmárok a monográfia koncepciós elveit erősebbnek ítélték a biográfiai, illetve keletkezési időrendi követésnél. Követ-

89

PoLíSz kezésképpen sokkal inkább az irodalomtörténeti elhelyezés volt a fontosabb, mint a szerzői-alkotói pályakép emberi vonásainak kiemelése. Vitathatatlan az alapállás az irodalomtudomány szempontjából ítélve, bár vannak kétségeim a posztmodern irodalomtudomány (Elek Tibor vezérfonala) időbeli „tartósságáról” – arról nem is szólva, hogy lassan szótár kell az olvasásához (a szegedi Odorics Ferencnek volt egy ilyen szójegyzékkísérlete). Ugyanakkor az is kétséges, hogy sokasodó (és kényszerű) lábjegyzetek nélkül a kortársi recepciós pályakép (Gerold László egyik vezérfonala) értelmezhető lesz-e a későbbiekben. Hiszen a rendszerváltások, országváltozások után olyan nemzedékek nőnek fel, akiknek a múltról halvány fogalmuk sem lesz. A laikus olvasó megjegyzéseitől függetlenül a monográfiák jelentősége az utóélet szempontjából fölbecsülhetetlen! A Noran Könyvkiadó párhuzamos szövegkiadói vállalkozása az életművet vissza- és bekapcsolja az élő magyar irodalom áramába (bár 2009-ben még nem jelentettek meg új gyűjteményes kötetet). Igaz, első kiadványuk ostobán szerkesztett volt, de a Füzi László kezébe tett életműsorozat biztató reményű. A monográfiák nemcsak recepciót váltanak ki, hanem újabb olvasóknak, kutatóknak is kihívást jelentenek. Ezzel állandó párbeszédet indukálnak, s így az életmű „életben”, mozgásban marad. Hasonló szerepe van a Tiszatáj támogatta Baka István Művei kiadványnak is! Fölmerül a kérdés: kell-e mindehhez még „Gion-kultusz”? Például Gion Társaság létrehozása? Vagy más formátumú alapítása (alapítvány, kuratórium stb.). Véleményem szerint jó lenne, mert keretet teremtene a Gionnal, illetve a Gion-életművel foglalkozóknak – lásd például a Németh László Társaságot vagy a Madách Irodalmi Társaságot. S ha ennek központja Szenttamás lenne, akkor még hidat is alkothatna (sokféle szempontból). Mit gondolok a gioni életműről? Elsősorban az ábrázolt világ a fontos – egyre inkább szólni kellene róla, mert nemcsak időben távolodik, hanem rárakódik a politikai-társadalmi, gazdasági változásoknak is önmagyarázó, múltat elhallgató, meghamisító fedőrétege (és nem egy!). Másodszor az ábrázolás módja a fontos. Itt beszélhetünk a narráció sajátosságairól – különféle nézőpontok és beszédmódok szerepéről, ezek valóságot visszatükröző, arisztotelészi fontosságáról. Harmadszor az ábrázolás eszközeiről szólnék – ezek régóta a figyelem középpontjában állnak: a jellemzés, a szituációk érzékeltetése, elrendezése és a nyelvezet. A kettő összekapcsolódik a témaválasztásban. Gion kezdetben idegen témákat választott – talán kompenzáció volt ez „iskolázottságára való tekintettel”, illetve a kortársi kötelező metaforizáltság gyakorlata. A korai művek többségét nemcsak álnéven közölte, hanem sose vette fel köteteibe. (Vajon fölfedhetők-e ezek az írások?) Igaz, ellentmondhat ennek az esetleges kamaszkori írásos anyag – ennek kutatása a szenttamásiakra vár. Később az allegorikus témákkal kísérletezett; ennek oka a cenzúrára való odafigyelés, a politikai-pártpolitikai érzékenység volt. Nemcsak az Ahasvérusszövegekre gondolok itt, hanem a Kétéltűek a barlangban című művére vagy a Testvérem, Joábra. Szerintem a korszakhatár az Ezen az oldalon megjelenésén kívül a Véres patkányirtás idomított görényekkel közléséről való lemondás volt. S innen indul az a társadalomrajz, amely akkor is kortárs, ha visszanyúlik a századfordulóig. Nem véletlen, hogy az észak-amerikai prózaírók és Thomas Mann a példa. Jó lenne megfeledkezni a posztmodern irodalomtörténeti iskola nyakatekert megközelítéseiről, és annak venni a Gion-szövegeket, amik: történeteknek. Szerintem felejtsük el a „tündéri realizmus” kategóriát is – megbántás nélkül kimondhatjuk, hogy Kosztolányi Dezső bármennyire is meghatározója a 20. századi modern magyar prózának, irodalomtörténészként Szerb Antal tudományos igényességét sem közelítette meg. Metaforikus kifejezése zavaró címke csupán. Ugyanilyen elfelejthető minősítés a „mágikus realizmus” is: Gionra nemcsak nem hatottak a latin-amerikaiak, de a gioni szövegvilágban messze nincs ekkora szerepe a mitizálásnak (még ha egy-két ellenpéldát tudnánk is sorolni). A 80. könyvhét nemcsak ünnepi volt, a Gion-recepció két fontos könyvvel gazdagodott – úgy vélem, az olvasók, de még inkább az irodalmárok olyan kihívásként olvashatják, amely arra készteti őket, hogy még jobban elmélyedjenek a Gion Nándor-i életműben. S van-e nagyobb jelentősége, dicsősége egy monográfiának, mint hogy újabb műveket indukál, generál? (Elek Tibor: Gion Nándor írói világa. Monográfia. Budapest, Noran Könyvkiadó, 2009.(április); Gerold László: Gion Nándor. Pozsony, Kalligram Könyvkiadó, 2009. (június) [=Tegnap és ma. Kortárs magyar írók])

90

Tájoló

Szeghalmi Elemér

Kipke Tamás barátomról e nemes ház törzsvendégének ajánlva Elöljáróban egy téves és rossz hiedelmet kell megcáfolnom, amely hosszú évtizedek óta megrekedt honunkban. És ez nem más, minthogy az újságírók közössége a hiteltelen és mindent megmásító személyek gyülekezete, akik többnyire botrányos esetek bulváros tanúiként működnek közre, de a valós helyzetről, s kiváltképp a civilizált tájékoztatásról és kulturáltságról fogalmuk sincsen. Mindez nem helytálló és egy rosszul rögződött megállapítás hipertrofikus megjelenítése. A hazai újságírásnak természetesen vannak árnyoldalai, negatív személyei –, mégis sokkal jellemzőbb rá az irodalmi ihletettség, színvonalas újságírás, amelyet Jókaitól és Mikszáthtól kezdve Ady, Kosztolányi, Juhász Gyula, Márai és Pethő Sándor neve fémjelez fényesen. Ezt a nemes vonulatot a második világháborút követően a katolikus sajtó több képviselője is híven megjelenítette. Hosszú időn át lehettünk tanúi annak, hogy a súlyos elnyomatásban is léteznek olyan hírlapírók, akiknek szavára, érzékeny szívdobbanására érdemes odafigyelni. Mindezek közét tartozott és tartozik a jelenben is kollégám és barátom Kipke Tamás Táncsics Mihály-díjas újságíró is. Akiben nem sokkal megismerkedésünk után világosan fölismerni lehetett

emelkedett, pengeéles gondolkodását, kiváló stílusérzékét, humorát és azt a fajta morális töltését, amellyel csak a legkiválóbbak rendelkeznek ezen nehéz szellemi talajon. Néhány esztendő leforgása alatt a kitűnő indulást már egy éretté – mondhatnánk az Új Ember kebelén belül is – nélkülözhetetlenné vált hírlapíró teljes értékű működése jelezte. Kipkét munkabírása, intellektusa és elmélyült erkölcsi érzéke mindig átemelte a kritikus időszakokon. Eddigi mondataimban mint újságírót, mint jó tollú publicistát méltattam őt, ám nem kisebb jelentőségű szépirodalmi működése sem. Ezt bizonyítandó hangzanak majd föl árnyalt részletek irodalmi alkotásaiból. Abból az értékes életműből, amely még korántsincs lezárva, s amely sajtóbeli működésével együtt rangos helyet biztosít számára keresztény-magyar szellemiségű íróink között. Mindezt belső kötelességemnek éreztem elmondani. Tamás – most valamennyiünk nevében – kívánom, hogy az Isten éltessen sokáig: magánéletedben és a leírt betűk világában egyaránt. (Elhangzott 2010. december 9-én Kipke Tamás első írói megjelenésének 40. évfordulója alkalmából.)

91

PoLíSz

Igmándi Szűcs István

Merengés egy vadászember emlékei fölött A vadászember mindig szívesen lapoz bele más vadásztárs élményeit leíró vadásznaplókba, könyvekbe, levelezésekbe. Egy-egy kaland valóságot visszatükröző leírásának olvasása közben maga is átéli a cserkelés, a lesen némán várakozás sejtelmes és izgalmas pillanatait, a vad észlelését, a lövési lehetőség kivárását, majd azt az utolsó pillanatot, ami elszakítja az élőt a másvilágon újraszületőtől. Ilyen könyv a kolozsvári KOMP-PRESS által gondozott Gróf Degenfeld-Schonburg Sándor: A vadászszenvedélyről című élvezetes, megkapó, a líra, a természet, az ösztön, az öröm és az elmúlás tulajdonságait harmóniába kötő műve is, amely 2009-ben már a második kiadását érte meg. Magam is vadászember vagyok. A vadászoknak abba a csoportjába tartozom, akikben a természet iránti tisztelet és a gyönyörű kiállású vad célbavétele örök csatát vív, s csak nagyon nehezen tud a természet feletti uralom öröm-érzése és a bűntudat billegő mérlege nyugalomra jutni. Ezt az örök kételyt nem tudja feloldani Gróf Széchenyi Zsigmondtól kölcsönvett idézet sem: „… ami a józan észt időnként felborítja, … ami lelkünkben elnémítja az állat iránti táplált kíméletet, és kegyetlen tömeggyilkossá aljasít – tulajdonképpen nem egyéb ősapáink létért való küzdelménél …”. Persze ez igaz volt akkor, és lehet igaz most is, de akkor az élelem-szerző jelleg dominált, manapság inkább az alvó ösztönök kiengedése a palackból. Mégis ez a könyv, a maga tisztaságával, őszinteségével hatalmas élményt jelent, a vadászat mint szakma, az ember, mint individuum, s a vad, mint az élményanyag tárgya egyidejű szemlélésében. A könyv részben elmélkedés a vadászszenvedélyről, a lélek vívódásáról, az örömök beteljesüléséről, s mindezt csodálatosan megfogalmazott konkrét vadásztörténetek leírásával tesz teljessé a kötet szerzője. Kikapcsolódhat az olvasó, menekülhet a hétköznapok gondjaitól akkor is, ha maga személyesen nem részese a kalandoknak.

92

Ugyanakkor a könyv komoly természettudományi igényességgel készült: a természet, a növény, az állat viszonyával is foglalkozó szakmai feldolgozás is egyben. S valahogy olyan hangulatot sugároz, hogy a vadász és a vadászat is felmentést kap, hogy egyúttal ápolója és védője, etikailag felelőse a természet, benne a vadvilág megőrzésének, róla való gondoskodásnak. Egy életre beleivódik az olvasóba Wass Albert első nyulának elejtése, s a tanulság megfogalmazása: „csak akkor öröm a siker, ha megfáradunk érte”. A könyv egyúttal a vadászhelyek, erdők, mezők, megkapó tájak hangulatának és vadállományának bemutatása is. Gondoljunk pl. a tótmegyeri vadállományra, s arra a vadászatra, ahol 6-7 puskás 3-4 ezer fácánkakast tudott lőni naponta, nem mesterségesen nevelt állományból. Érdeklődéssel olvastam a sörétes fegyverek használatának művészetét, a koordináció és harmónia egységét, amit igazán azok a vadászok csodálnak, akik maguk soha nem tudták megérezni, vagy ráérezni erre az ösztönös összhangra, s csak minden 6., 7. lövés sörétzajába repül bele egy-egy rikoltozó fácánkakas. A kötetet a Szerző mesterien sorba rakott terítékek látványával, igazi örömet sugárzó fényképes megemlékezésekkel, s három jól megválasztott vers beillesztésével tett még izgalmasabbá. Gratulálok minden igaz vadász nevében, s csak megnyugtatásként mondom azoknak, akik „csak könyv” alapján tudják megítélni a vadászat sejtelmes és rejtelmes titkait, hogy a vadászat nem csak „úri passzió”, sokkal több annál, egybeolvadás a természet élő világával, a levelek zizegésével, a vadak csörtetésével, s azzal a néma alázattal, amellyel a vadászember tiszteleg az elejtett vad előtt. (Gróf Degenfeld-Schonburg Sándor: A vadászszenvedélyről, Kolozsvár, 2007. KOMP-PRESS)

Tájoló

Dr. Lisztóczky László

Beszámoló a Dsida Jenő Baráti Kör 2010. évi munkájáról (elnöki beszámoló) Ez az esztendő elsősorban egy pótolhatatlan, mindannyiunkat megrendítő veszteséggel írta be a nevét irodalmi egyesületünk történetébe. Megkapta az égi behívót a Dsida Jenő Baráti Kör Nagyasszonya, lelke, tevékenységének egyik legfőbb ösztönzője és részese, Margó néni, sokunk rajongva szeretett barátja és példaképe. „Arányos, szépen fejlett, másokat melegítő életét” az Istennek bölcs leánya voltál című, a Dsida Jenő Baráti Kör emblémájával és tagjainak anyagi támogatásával megjelent könyvben örökítettük meg. Az Ő emlékének szenteltük nyári összejövetelünket. Hisszük, hogy végtelen jóságával, szeretetével odaátról is figyel minket, s őrangyalként vigyáz ránk, segíti tevékenységünket. Új lendületet és színt hozott közösségünk életébe, hogy igen gazdag és szerteágazó együttműködést alakítottunk ki a Bródy Sándor Megyei és Városi Könyvtárral. Összefogva az intézmény hozzáértő és lelkes kollektívájával, érdekes, nagy érdeklődést és visszhangot keltő rendezvények sorát bonyolítottuk le, mi is hozzájárultunk az Irodalmi honfoglaló Heves megyében című programsorozat sikeréhez. Január 30-án tizenegyedik alkalommal rendezték meg a Forrás Gyermek és Ifjúsági Központban Az ötágú síp üzenete című szavalóversenyt, melyen ebben az évben összesen negyven határon túli és inneni versenyző vett részt. A vetélkedőt elnökünk tanácsadói és zsűrielnöki közreműködésével, a Magyar Kultúra Napját köszöntő beszédével, továbbá különdíjak felajánlásával támogattuk. A kolozsvári Művelődés februári száma az idén is közölte és honlapunkról kiválasztott fényképekkel illusztrálta a tavalyi évről készített beszámolónkat, segítve egyesületünk erdélyi népszerűsítését. Április 2-án, nagypénteken hagyott minket árván a Dsida Jenő Baráti Kör Nagyasszonya, Margó néni.

Drága halottunktól április 9-én a Dsida Jenő Baráti Kör csaknem valamennyi tagjának a részvételével köszöntünk el az egri Rozália temetőben. A szertartást irodalmi egyesületünk lelkipásztora, Demkó Balázs vezette. Egyik segítője régi jászapáti barátunk, Pájer Antal mai utóda, Kladiva Imre volt. A Dsida Jenő Baráti Kör nevében Fülöp Lajos mondott gyászbeszédet. Okos Tibor, Fekete Borbála és Okos Viola előadta az Elment a madárka… kezdetű moldvai halottbúcsúztatót, Ungvári P. Tamás pedig elszavalta Dsida Jenő Tíz parancsolat című ciklusának utolsó versét. Április 13-án a Szilágyi Erzsébet Gimnázium kollégiumában bonyolították le a Heves megyei József Attila Szavalóversenyt, melyen immár hetedik alkalommal elnökünk látta el a zsűrielnöki teendőket, négy versenyzőt és közreműködőt pedig kiadványainkból különdíjban részesítettünk. Április 14-én irodalmi vetélkedőt szerveztek egri középiskolások részére a Kereskedelmi és Vendéglátóipari Szakközépiskolában. A szép kezdeményezést elnökünk zsűrielnöki közreműködésével és könyvjutalmakkal támogattuk. Áprilisban jelent meg a gyöngyösi Konturs Kft. és a Dsida Jenő Baráti Kör közös kiadásában Erőss Alfréd háborús naplója (Kolozsvár, 1944. szeptember 15.–Zirc, 1945. április 23.). Közreadta, a szöveget gondozta, az előszót és a jegyzeteket írta: Lisztóczky László. Erőss Alfréd, aki költőként, műfordítóként, esszéíróként és teológusként írta be a nevét az erdélyi magyar művelődés történetébe, Dsida Jenő baráti köréhez tartozott. Mindkettőjüket Benedek Elek fedezte föl a Cimborában. Erőss Alfrédot 1949-ben Márton Áron javaslatára Kolozsvárt titokban gyulafehérvári püspökké szentelték. Május 15-én székházunkban vezetőségi ülést tartottunk, melyen megjelent Hunyadi Zsuzsanna, Mészáros Györgyné, Demkó Balázs és

93

PoLíSz Ungvári P. Tamás. Elnökünk külön találkozott és folytatott eszmecserét Németh Zoltánnal, aki a közös megbeszélésen nem tudott részt venni. Ekkor határoztuk el, hogy könyvet szerkesztünk Margó néni emlékére, s vettük számba további terveinket. Megállapodásainkról körlevélben tájékoztattuk a tagságot. Május 16-án lelkipásztorunk, Demkó Balázs megtartotta a negyven nap múltán esedékes szent liturgiát Margó néni emlékére az angolkisasszonyok kápolnájában. A szertartáson közösségünk néhány tagja is megjelent. Május 20-án, Pájer Antal születésnapján a jászapáti Városi Könyvtárban nagy érdeklődés mellett mutattuk be Zalár József: Hol van az a régi zászló? című – a Dsida Jenő Baráti Kör és a gyöngyösi Pallas Kiadó emblémájával megjelent – verseskötetét. Zalár Józsefet és a válogatást a kiadvány szerkesztője és a bevezető tanulmány írója, elnökünk ismertette. Az összejövetelen részt vett a kötet egyik lektora, Ungvári P. Tamás, aki – a helyi közreműködőkhöz csatlakozva – elszavalta a költő néhány versét. A versgyűjteménnyel és a kötetbemutatóval a jászapáti Pájer Antal-kultusz gazdagításához is hozzájárultunk: a jeles papköltőnek Zalár József volt a legjobb barátja és szószólója. A rendezvény előtt Pájer Antal sírja előtt is fejet hajtottunk, befejezését követően pedig megkoszorúztuk azt az emléktáblát, mely a templom kapuján látható. Az idén mi is bekapcsolódtunk az egri Ünnepi Könyvhét megrendezésébe. Június 3-án délután 5 órakor mutattuk be a Zalár-kötetet a Bródy Sándor Megyei és Városi Könyvtárban. A költőt és a versgyűjteményt Fülöp Lajos és Lisztóczky László méltatta, közreműködött Ungvári P. Tamás, Okos Tibor és Okos Viola. Ez a könyvbemutató volt az Irodalmi honfoglaló Heves megyében című programsorozat nyitó rendezvénye. Hírt adott róla a Heves Megyei Hírlap és az egri televízió Margó című műsora. Június 4-én, Trianon évfordulóján, a nemzeti összetartozás napján elnökünk előadást tartott Trianon a magyar költészetben címmel az Országos Széchényi Könyvtárban, melyet Ungvári P. Tamás illusztrált szavalataival. Elbe István, az OSZK munkatársa, a Dsida Jenő Baráti Kör régi tagja hívott meg minket, aki az előadás után

94

bemutatta a jelenlévőknek a 90 város című – a trianoni békeszerződés 90. évfordulójára emlékező – kiállítást, melynek Ő volt az ötletadója és a rendezője. A kiállítás és az azt népszerűsítő előadás tehát a Dsida Jenő Baráti Kör három tagjának az összefogásával valósult meg. Július 31-én az eddigi legnagyobb létszámú résztvevővel – akik közül sokan távoli településekről és határon túlról érkeztek – tartottuk meg nyári összejövetelünket. A rendezvényen megjelent első lelkipásztorunk, Mikolai Vince és Margó néni néhány családtagja is. A háziasszonyi teendők ellátásában Deák Piroska, Hunyadi Zsuzsa, Lisztóczky Erika, Lisztóczky Mónika és Németh Zsuzsa szorgoskodott, s igyekezett minden figyelmességével és kedvességével pótolni a pótolhatatlant. A találkozó első részében Németh Zoltán irányításával a Dsida Jenő Baráti Kör Nagyasszonyára emlékeztünk. Demkó Balázs és Ács Katalin imát mondott drága halottunk lelki üdvéért, majd bemutattuk és szétosztottuk az Istennek bölcs leánya voltál (Margó nénire emlékezünk) című kötetet. Meskó Bánk, Fülöp Lajos, Turcsány Péter, Kékessy Dezső és Román Éva megrendült szavakkal idézte föl Margó nénihez fűződő emlékeit. A rendezvény második részében Molnár Ferenc Kölcsey Parainesiséről beszélt, majd Ungvári P. Tamás tartott élménybeszámolót családja nemrég lezajlott erdélyi kirándulásáról. Ezt követően közös imával „vidám keresztényi lakoma” vette kezdetét. A programot Ungvári P. Tamás szavalatokkal, Fekete Borbála és Okos Viola énekszámokkal színesítette. Az összejövetelről tudósított az egri televízió Margó című műsora. A Magyar Népmese Napja (szeptember 30.) tiszteletére az idén is folytattuk a tavaly megkezdett előadás-sorozatot Benedek Elekről. Elnökünk szeptember 30-án az angolkis-asszonyoknál, október 12-én a Gárdonyi Géza, október 19-én pedig a Neumann Gimnáziumban tartott rendhagyó irodalomórát a székely mesemondóról. Október 5-én Két nyugati magyar költő: Gömöri György és Sulyok Vince címmel könyvbemutatót rendeztünk a Bródy Sándor Városi és Megyei Könyvtárban. Vendégünk volt Gömöri György, Angliában élő magyar költő, aki bemutatta új

Tájoló verseskötetét, és portrét rajzolt nemrég elhunyt barátjáról, Sulyok Vincéről. Sulyok Vince élete és költői pályája Egerhez is erős szálakkal kötődik: itt volt magyar szakos főiskolai hallgató, számos verset írt a városhoz fűződő élményeiről és emlékeiről. Ezek a versek Ungvári P. Tamás tolmácsolásában hangzottak el az összejövetelen. A program az Irodalmi honfoglaló Heves megyében című sorozat keretében valósult meg. Tudósítottak róla az egri tömegkommunikációs eszközök A Dsida Jenő Baráti Kör egyik legnagyobb büszkesége Bozók Ferenc, akinek az utóbbi években négy verseket és esszéket tartalmazó, lelkes fogadtatásra talált könyve jelent meg. Azúrtemető című kötetét október 8-án mutatták be Kecskeméten nagyszámú közönség előtt, fényes külsőségek között. A rendezvényt a Magyar Országgyűlés alelnöke, Lezsák Sándor nyitotta meg, védnöke Bábel Balázs kalocsai érsek volt. Az összejövetelen elnökünk méltatta Bozók Ferenc költészetét és esszéírói munkásságát. Október 13-án elnökünk a Beszélgetések a szakrális irodalomról című sorozat keretében előadást tartott Erőss Alfrédról a Kálvin Házban, s bemutatta Háborús napló című kötetét. Október 14-én – a Forrás Gyermek és Ifjúsági Központtal együttműködve – a Bartakovics Béla Közösségi Házban vendégül láttuk Sándor György humoralistát, aki nagy sikerrel mutatta be Válogatott rögtönzéseim című műsorát. Az öszszeállítás fölidézte és szintézisbe forrasztotta korábbi előadóestjei legemlékezetesebb pillanatait. Eredeti látásmódjával, műfaj-, stílus- és ritmusváltásaival, szójátékaival, fokozásaival, váratlan, meglepő fordulataival és csattanóival mindvégig lenyűgözte a közönséget, mely véget érni nem akaró vastapssal fejezte ki tetszését. Az egri televízió több műsorában is megemlékezett a rendezvényről. November 12-én az Irodalmi honfoglaló Heves megyében című vetélkedőn ismételten Zalár József költészetét népszerűsítette a Dsida Jenő Baráti Kör alkotói gárdája. Elnökünk előadását Ungvári P. Tamás szavalataival, Okos Tibor és Okos Viola zene- és énekszámokkal gazdagította. December 9-én a Dsida Jenő Baráti Kör közreműködésével létrejött rendezvény zárta az

Irodalmi honfoglaló Heves megyében című programsorozatot a Bródy Sándor Megyei és Város Könyvtárban. Elnökünk Az egri bor a magyar költészetben címmel tartott előadást. A téma keltette vidám hangulatot tovább fokozta Okos Tibor és Okos Viola közös muzsikálása és éneklése. Okos Tibor megzenésítette Petőfi Egri hangok című versét, melynek az előadás keretében volt az „ősbemutatója”. Az irodalmi est zárásaként a könyvtár munkatársai finom egri borral is megkínálták a jelenlevőket. Szép és érdekes összeállítást sugárzott a rendezvényről az egri televízió Margó című műsora. December 15-én Gyökereink, kötődéseink címmel szavalóversenyt rendezett az Angolkisaszszonyok Sancta Maria Gimnáziuma. Elnökünk és Ungvári P. Tamás részt vett a zsűri munkájában, a vetélkedő hat különdíjasát pedig a saját kiadványainkkal ajándékoztuk meg. December 20-án a budapesti Magyarok Házában Karácsony Dsidával címmel rendeztek irodalmi estet. Az összejövetelen elnökünk bemutatta Sas Péter Dsida Jenő emlékezete című, a kolozsvári Kriterion Könyvkiadó emblémájával megjelent dokumentumkötetét. A műsort a szerkesztő műhelyvallomásával, Szabó András pedig Dsida-versek előadásával formálta ünnepivé. A programot Medvigy Endre szervezte meg és vezette, aki – Sas Péterrel együtt – a Dsida Jenő Baráti Kör régi és hűséges tagja. Végül szeretnénk köszönetet mondani mindazoknak, akik átlagon felüli aktivitással vettek részt a Dsida Jenő Baráti Kör ez évi munkájában. Az első helyen Demkó Balázsnak és Feleségének, Ács Katalinnak, akik hálánkat elsősorban a Margó néni temetésén való közreműködésükkel érdemelték ki. Hála és köszönet illeti azokat, akik emlékezéseikkel és anyagi támogatásukkal segítették az Istennek bölcs leánya voltál című kötet megszületését és a nyári találkozó megrendezését. Okos Tibor, Okos Viola és Ungvári P. Tamás az idén is állandó szereplője volt összejöveteleinknek és rendezvényeinknek. Önzetlenül, fáradságot nem ismerve támogatta törekvéseinket Fülöp Lajos, Hunyadi Zsuzsanna és Németh Zoltán. Mészáros Györgyné az idén is a megszokott rutinnal intézte anyagi ügyeinket. Kovács Mihály a honlap szerkesztésével és a nyári találkozóról készített fotóival szolgált rá elismerésünkre.

95

PoLíSz

KÉPZŐMŰVÉSZEK A POLÍSZBAN

Bemutatjuk Major Judit képzőművészt Magamról Mindég is írtam. Gyakran megmentenek a betűk. Gyerekkorom első átütő élménye Ápriliy Lajos Március című verse volt. A kamasz éveké Jack London Martyn Eden című regénye, a felnőttkor etalonja: Weöres Sándor és Pilinszky. Teremtettségben élve nap mint nap teremtjük sorsunkat. A folyamatnál PÁRLAT születik, ez az ÉLET, mely esszenciális és szellemi. Az összes többi, csak vivőanyag: a gyerek, a szegedi születés (68-ban). A neves tanárok (Károlyi Zsigmond, Schrammel Imre, Keserű Ilona), akik képeztek művészi pályámon. A magyar és a külföldi kiállítások. Házunk a szelíd baranyai tájban, Palkonyán. És a férjem halála is. Minden. És a sok iskolás, akiket nap mint nap tanítok. Ők a „tiszta forrás”. A ő „művészetük” példaértékű, vonalaik őszinték, színeik bátorsága követendő. Az utóbbi időben számomra legtöbbet az üzleti életbe tett „egzotikus kilovaglásom” adott, egy zseniális MAGYAR cég oldalán. Ez harmadik éve az életre nevel, ez a munka is hivatásommá vált.

Álmodat Küldj bánattalan tüzeket az égből! S te, vidd a terhed,örök alkonyat! Száraz májusok vágyai mentén Egyszer csak eljő a párás pirkadat.

Istenes vers Egyedül a világban, S az egész világ bennem. Mindenki munkálja, Nem csupáncsak ketten. Azt, amit a program, Szív és lélek diktál: Amit te, Teremtőm Teljességben adtál.

A szív komolysága Ruhák selyme, Ékszerek csillanása, És a bőr illata… De valami munkál bent, Mélyen a szívben, Odahaza… Miféle tájak, És milyen világ? Virágzanak ott is a vad körtefák? Sötét ostromodtól Kell-e tartani? Valld csak be életed a szívben; Ezt most nem szabad eljátszani!

S lám, akkor majd parázs lováról A Sötét Szél úr nyújtja át maga: – Főhajtással, mint acélos pengét – Fényes-szikrás, győztes álmodat. A WASS ALBERT MESESOROZAT REJTVÉNYÉNEK NYERTESEI A Wass Albert Mesesorozatokban meghirdetett rejtvény helyes megfejtői közül januárban az alábbi nyerteseket sorsoltuk ki: Daróczi Dániel Jenei Jonatán Orosz Dorottya

1112 Budapest 5650 Mezőberény 1171 Budapest

Gratulálunk! A nyertesek könyvjutalmát postán küldjük el.

96