PoLíSz. Ez tehát olyan prófétai munka? 150. A lap ára: 500 Ft január február. PoLíSz JANUÁR FEBRUÁR

„Ez tehát olyan prófétai munka?” pő hasonlóságokra-párhuzamokra bukkannánk. Álljon itt – némi mának szóló üzenet szándékával – egy példa. Bánffy Miklós, Budapest volt operaházi intendánsa, az Erdélyt földdel-néppelkultúrájával együtt leszakító Trianon után visszatér Kolozsvárra: első dolga az írótársadalom megszervezése és egy irodalmi folyóirat – az Erdélyi Helikon – megalapítása volt! Így kapacitálja meg az ügy számára azt a Kuncz Aladárt, aki a tiszavirág-életű pesti Tanácsköztársaságtól megcsömörlötten „leköltözik” a Szamos-parti városba, és aki jól kereső rovatvezetője a helyi Ellenzék című napilapnak. „Hosszan, kissé elfogódva, kissé szégyenkezve adtam elő kérésemet – magyarázgatta később a gróf, aki azzal kezdte diskurzusokat, hogy olcsón ugyan, de be kellene indítani Erdély gazdag irodalmi életét! – Most is látom, ahogy itt ül a kanapén velem szemben. Szótlanul. Hallgatja, csak nagy, okos szemei csillogtak a sötétedő estében. Mikor befejeztem, könnyed mosollyal kérdezte: – Ez tehát olyan prófétai munka? – Valóban az – feleltem. Akkor vállalom. – És rögtön rátért póz nélkül, frázis nélkül a programra, tervekre, elgondolásokra, hogy szó ne essék arról az áldozatról, amit ő hozott.” Ha azt kérdeznénk e példa kapcsán, hogy vajon hasonló „szerepvállalások”, ha voltak, mennyire befolyásolhatták a „kommunizmusból kitántorgott Anyaország” ’90-es éveinek irodalmát, bizony többértelmű, de mindenképpen az imént idézett jelenethez hasonló természetű válaszféleséget kellene adnunk. Bízzuk ezt is a jövőre! Úgy látom, jó útra léptünk, jó úton járunk. Meg kell tennünk mindent – a 150 PoLíSzlapszám megnyugtató üzenetével és reménységével is –, kedves „Kráter-műhelyes” kollégák, hogy a nagy Elszámoláskor az Úristen mindezek után is „tisztán találjon”. Hymnusunk születésnapján íróembernek felemelőbb kívánsága aligha lehetne. Bágyoni Szabó István

Kráter Könyvesház 1072 Budapest, Rákóczi út 8/A – belső udvar Nyitva tartás: munkanapokon 10–17 óráig www.krater.hu

A lap ára: 500 Ft

PoLíSz Politika-Líra-Széppróza szellemi-lelki „városálma” A megújuló magyar, nemzetiségi és keresztény hagyomány fóruma A Kráter Mûhely Egyesület irodalmi és kulturális lapja

„Az ember lényeges jegye a közösségi dimenzió. Természetes életkerete a közösség, amely együttműködésre, összefogásra, egymásért vállalt felelősségre szólítja.” (Veres András, megyéspüspök)

NEMZETEK, NEMZETISÉGEK, VALLÁSOK 2012 konferencia Pomázon KOSÁRYNÉ RÉZ LOLA JUBILEUMI KONFERENCIA Budapesten EGYÜTT JOBB! A magyarországi görögség irodalma

Bemutatjuk Balkay László képzőművészt

PoLíSz 150. – 2013 JANUÁR–FEBRUÁR

Kráter Műhely Egyesület – és PoLíSz. Könyvkiadó – és a „műhelyesek” értéket és szépséget teremtő gondozásában megjelenő irodalmi folyóirat. A napjainkban épp 150. lapszámánál tartó PoLíSz. Lapunk, amiként a nevét értelmező első sorokban is benne foglaltatik, a „magyar, nemzetiségi és keresztény hagyomány” értékeinek a birtokában őszintén „politizáló” írótársak alkotásainak a foglalata. Politizáló íróemberekről volna szó, akik akár mi is lehetünk – mi Ővelük, ők Mivelünk. Mert hiszen a magyar kultúra szolgálatáról, a Móricz Zsigmondok, Bánffy Miklósok, Kuncz Aladárok, Kós Károlyok és Wass Albertek, megannyi Illyés Gyula, Németh László, Márai Sándor, Püski Sándor és Csoóri Sándor által kimondott Olvasó Magyar Nép szolgálatáról van szó… A Kárpátok övezte kráter-szerű térségben élő nemzetünk és nemzetiségeink szellemi értékeinek következetes felmutatásáról. A másfél száz PoLíSz-lappéldány bizonyíték rá: a nép- és magyarságellenes társadalmi rendszereket váltók hevületével és (a párizsi és prágai, majd a brassói utcákra vonuló, öntestüket figyelmeztető fáklyává lobbantó fiatalok) fékezhetetlen lendületével létrehozott magyar szépirodalmi folyóirat meg tudott felelni azoknak az elvárásoknak, amelyeket az IDŐ támasztott. Hogy e „szent vállalás” mennyiben és minő áron sikerült? Faramuci helyzet: a választ úgyszintén a nem hiába múló idő fogja „megfogalmazni”. Annyit azonban már mi, mai „Kráterműhelymunkások” is megtapasztalhattunk, hogy OTT lenni egy történelmi korbácsütéseket, térkép-felszabdalásokat elszenvedett, már-már hitevesztett összmagyar kultúra – és nemzeti önbecsülés – talpra állításánál, ott lenni, és abban részt is venni: bizony óriási erőt és írásra biztató lelki-szellemi önbizalmat képes nyújtani. Ha évtizedekben számolgatnánk vissza „azt a 150-et”, hogy azokat az éveket nagynagy áttételekkel is értelmezni tudjuk, megle-

2013 január–február

150. megjelenés

A PoLíSz a Szellem városa

A MEGÚJULÓ MAGYAR ÉS KERESZTÉNY HAGYOMÁNY LAPJA Viczián Sándor

Farsang után Álmodik bennem Isten becsukott szemű holdat, csókot éget homlokomra a fészkében ásító nap; csipkés rőzse parazsat.

Mocorogva izzadok a hajnali farsang után, felhő-angyalok szoknyája szárad… fodros csillagom fogasán.

Sétára indulok, sánta szelek kísérnek a kert közepén, hajnalban indulok mosdani – harmatos csönd lépked felém.

A PoLíSz című lap kiadását a Nemzeti Kulturális Alap támogatja E lapszámunk összeállításait a Magyar Művészeti Akadémia, az Emberi Erőforrások Minisztériuma és a Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium Nemzetiségi és Civil Társadalmi Kapcsolatokért Felelős Helyettes Államtitkársága támogatta. Figyelmébe ajánljuk a PoLíSz jelenlétét a világhálón: a www.krater.hu/polisz elérhetőség alatt. Korábbi számaink is megvásárolhatók: Kráter Könyvesház (1072 Budapest, Rákóczi út 8/A) • [email protected]

Felelôs kiadó és alapító fôszerkesztô: Turcsány Péter [email protected] • Főszerkesztő-helyettes: Barcsa Dániel (történelem) [email protected] • Társfőszerkesztő és szöveggondozó (kritika) Soltész Márton [email protected] • Szervező titkár Salat Csilla Telefon/fax/e-mail: (26) 325-321 titkar@ krater.hu • Szerkesztôk Lukáts János [email protected], Bágyoni Szabó István (vers) bagyonisz@ gmail.com, Soltész Márton (kritika) , Szappanos Gábor (mûfordítás) [email protected], Konrad Sutarski (Együtt jobb) [email protected] Fômunkatársak Ferenczi László, Katona Szabó István, Madarász Imre, Zsávolya Zoltán Kiadja a Kráter Mûhely Egyesület közhasznú szervezet • www.krater.hu

Lapunk megrendelhető: telefon/fax/e-mail: 06/26/325-321, [email protected] • 10 szám ára egy évre 4500 Ft, külföldön 50 euró. Az előfizetés történhet csekken, illetve átutalással a 10200885-32611094-00000000 számlaszámra. Nyomdai kivitelezés AduPrint Kft. • Felelôs vezetô Tóth Béláné • ISSN 0865-4182

Kosáryné Réz Lola emléktáblája Szentimrevárosban Az írónő családtagjai és nagyszámú tisztelője részvételével 2013. január 25-én Budapesten a XI. kerület Fadrusz u. 2. számú ház előtt avatták fel a selmecbányai születésű és a Szent Imre városrészben élt írónő emléktábláját. Emlékbeszédében Csomós Miklós, Budapest Főpolgármester-helyettese, Dr. Kupper András, Az emléktábla Turcsány Villő alkotása XI. kerület Újbuda Önkormányzatának alpolgármestere és Turcsány Péter Kölcsey-díjas író, a Kráter Műhely Egyesület elnöke méltatta az asszonyi hivatást és a női szempontokat nemcsak magyar, de világirodalmi szinten érvényesítő és bemutató írónő munkásságát, akit szociális érzékenysége éppúgy, mint varázslatos történetszövése huszadik századi íróink legjobbjai közé emelt. A rendezvény szervezője és az emléktábla felállítója a Kráter Műhely Egyesület, támogatója a Magyar Művészeti Akadémia és a XI. kerület Önkormányzata volt.

A Kráter Műhely Egyesület 1990-ben alapított könyvkiadójának célja – hangsúlyozva a nemzeti és keresztény szellemiséget – a mai magyar- és világirodalmi, kortárs szépirodalmi munkák megjelentetése, valamint a kitagadott vagy elnémított írók munkáinak kiadása. Sorozatainkból: ARANYRÖG regénytár, Wass Albert és mások életműsorozatai, kortárs képzőművészekkel illusztrált mesekönyvek. www.krater.hu

Segítsen, hogy folytathassuk!

1%

Kérjük, hogy segítse adója -ának fölajánlásával a magyar regény- és meseirodalom páratlan értékeinek megjelentetését!

Adószámunk: 19667348-2-43

A TÖRTÉNELEM FAGGATÁSA Zsávolya Zoltán Maastrichti tehenek (vers) .............................................................................................. NEMZETEK, NEMZETISÉGEK, VALLÁSOK 2012 – EGYÜTT JOBB A TERVEKET MEGVALÓSÍTANI! XI. KÁRPÁT-MEDENCEI KERESZTKÖTŐDÉSEK KONFERENCIA) A vallási és a civil tevékenység nemzetstratégiai kérdés.......................................................................... Hölvényi György A XI. Kárpát-medencei Keresztkötődések Konferencia megnyitása ........................ Fedor Tibor Külhoni magyar egyházak támogatása ................................................................................ Tarics Péter Egyházak a civilekért, civilek az egyházakért a felvidéki magyar közösség hazafiasságában ....................................................................................................................... Osztie Zoltán „Mélyedjetek el magyarságotokban!” ............................................................................... Székely András Bertalan A Kárpát-medencei Református Honismereti Gyermektáborokról ................................................................................................................................. Barcsa Dániel laudációja Konrád Sutarski 2012. évi Gyulai Pál-díjának átadásakor ......................... Konrad Sutarski versei (Weöres Sándor, Döbrentei Kornél, Fodor András fordításai) .............................. XX. SZÁZADI MAGYAR PRÓZAMŰVÉSZET ÚJRAFELFEDEZÉSE IX. KOSÁRYNÉ RÉZ LOLA JUBILEUMI KONFERENCIÁJA Turcsány Péter Selmeci rekviem – élők hangjaira – Kosáryné Réz Lola és városa emlékének (vers) .......................................................................................................................................... Forgács Ildikó Az az első ötven oldal (a konferencia nyitó előadása) ........................................................ Dr. Bede Gáborné Nagy Márta Valóság és mese – Kosáryné Réz Lola gyerekkönyveiről ........................ Kádár Judit Kosáryné Réz Lola regénytetralógiája: kísérlet a női történelmi regény megteremtésére – Az Asszonybeszéd előzménye és forrásai.................................... Gordon Agáta Világ Tanítónői – Kosáryné Réz Lola: Asszonybeszéd ......................................................... Lukáts János Hogyan lett Ulrik inasból bíró uram? ................................................................................. Péntek Orsolya Kosáryné Réz Lola, akit nem szabad elfelejtenünk ...................................................... Petrőczi Éva Lola-gyémántmorzsák – Köszönet egy élet-könnyebbítő írónőnek ........................................ Kosáryné Réz Lola Költemények a XX. század kataklizmáiból – (Újabb posztumusz összeállítás) .................................................................................................................................................. WASS ALBERT EMLÉKEZETE LXXVIII. RÉSZ Wass Albert Levél a pusztulás Földjéről (vallomás) .................................................................................. EGYÜTT JOBB! MAGYARORSZÁGI NEMZETISÉGEK ETNOKULTURÁLIS ROVATA XVII. RÉSZ Konrad Sutarski Néhány észrevétel a görög irodalommal összefüggésben (Sutarski Szabolcs fordítása) ....................................................................................................................... Nakos Konstantinos A magyarországi görögök irodalma (esszé) .......................................................... Dimitrisz Hadzisz Kettős könyv (regényrészletek) (Caruha Vangelió és Szabó Kálmán fordítása) ........... Evdoxia Szidu De szeretnék úgy élni (vers) .............................................................................................. Mihálisz Ganasz versei és novellája (Szabó Antigoné, Pávai Patak Márta, Caruha Vangelio fordításai) ......................................................................................................................... A magyarországi görög szerzők életrajzai ................................................................................................ VILÁGBESZÉD A FÉMCSŐ ÁRNYÉKA – ROMÁN KISPRÓZÁK (Szlafkay Attila fordításai) Constantin Olariu (1927–1997) Függőség, Örökség, Miféle barátság? ................................................. Lucia Borza Őrá várakozva (Egy „szerelmes” fiú monológja) ..................................................................... Ludovik Bruckstein (1920–1988) Az őr ...................................................................................................... Siegfried Lenz (Németország) Tájszínház, – Különös látogatók (H. Juhász Éva fordítása)............................................................................................................................. Rainer Maria Rilke A régi házban – A Harmincéves háborúból (folytatás) (Tandori Dezső fordításai) ...........................................................................................................................

2 5 6 10 17 26 29 32 33

37 39 40 44 50 53 57 61 64 67 70 71 73 76 77 82

85 86 87 88 92

MERÍTETT SZAVAK A PoLíSz 2012. évi novellapályázatának eredményhirdetése .................................................................. 95 Felber Zsolt Mégis van Karácsony! ............................................................................................................. 95 Viczián Sándor versei .................................................................................................................................. 99 Párkány László Kószáló alvilágisten .......................................................................................................... 99 Bozók Ferenc versei ..................................................................................................................................... 103 Csontos Márta versei ................................................................................................................................... 104 Barcsa Dániel Brüniszkáld (beszély, 15. folytatás) ...................................................................................... 106 TÁJOLÓ Turcsány Péter Az „Ars Humánum” asszonya ........................................................................................ 110 Gyógyító önkifejezés – Balkay László bemutatása (avatóbeszéd) .................................................................. 112 E lapszámunkat Balkay László grafikái, Stark Gergely és Aknay János fotói illusztrálják. A borítókon Viczián Sándor verse és Bágyoni Szabó István jubileumi jegyzete található.

PoLíSz

Zsávolya Zoltán

Maastrichti tehenek Orbán Viktor helyett (is) tajtékozva. Mert neki nem lehet. Véghetetlen alkony a Nyugat. Ugyebár: menni, menni, egyre csak menni a tenger felé, de el nem érni soha a víz horizontját, a levegőben lépkedve atlanti partokon, a szárazföld szélét el-elrúgva mögülünk, nem egyszer: rugaszkodón is, a süllyedt, tűnő kontinens sziklafalát vagy homokdűnéit megcélozva. Menni, bele a párákba, gőzködökbe, miket szigetnyi bálnák fújnak; az alkonyat irányába, amely tehát el nem érhető, mert mindegyre későbbre tolódik, akár a térben annak távlata, hogy fénypászmákon trappolunk tulajdonképp; ahogyan – azért, persze – mind-mind nyugatabbra tartunk a ködben, haladásba érünk… Valami száz éve is már ott vöröslik előttünk a naplemente Oswald Spenglerrel és a szocdemekkel. Ha mi világol, az bőr, Emberi Fedezetként említjük… Mindenekelőtt Hannelore. Tekintélyes méret, habár „kicsit” tiszteletlenség így szólni. Persze, odatéve azt is: fehér – és hogy gömbök, feszesítő nedvtartalom, plasztikzacskóállag –, bízvást a „tőgy” fogalmának lágyságára látódik rá rögtön; vagyis: tapintódik, stílszerűbben. Így pedig nehéz, illetve tulajdonképp túl könnyű és kellemes, ha valójában tényleg nehéz is: elkerülni legalább valamelyes állatiasodást. Nem feltétlen mondandó „el-” is; mindazáltal vigyázat, tisztelni kell... …azt a fajtát ott, kint, a réten! – többnyire a frízföldi feketefehérről van szó –, Hannelorét meg szeretni. Kedvelni, na! (Ez pedig azonmód „tiszteletet” is jelent, ha nem is az erkölcsteológia szigorúságával. Bízgálható az pap bácsikra inkább.) Bármiféle matriarchátus ellen hat: az Ekkorát úgyszintén hanyatt kell lökni, ám így el-je-len-ték-te-le-nül (szükség!) fenomenológiailag; oldalra csúszva mintegy eltűnik, szétsimul. Azaz „nem lesz” többé impulzusa. S „tiszteletlenség” egzisztenciálhagyományunknak ugyan, de mélyen igaz, s egyben nagy csalódás: akad aki egész életében nem jut kapitálishoz, mitől azután fetisizálja: „lufit” fújva belőle... Pedig alkalmasint a King Size: semmi-ág! S ezt hát alig is lehet ép ésszel megemészteni! Maga Természet atyánk (vagy épp anyánk?!) aláz bennünket, hahogy az etikai szempont érvényesülésének diadalával akad itt dolgunk? – Lévén „egyenes derékkal” kell, vagyis érdemes nyomnunk. Nekünk, velük. Emberül. (Mint jönnek volt a partizánok...). 2

A történelem faggatása A Filozófiától tart vissza mindahány, legelőbb Hannelore. Filozófia elmélyült művelésétől. (Igaz, az elhülyülttől is.) Ad hominem érvnek lehet elfogadni őket; annak sovánkák ugyan, de amúgy, hálistennek, nem. S ez a lényeg; valamely anorexiás csontkollekció aligha időzhetne azonos ontológiai bázistelevény rangstátuszán velünk (e maastrichti tehenek sem, igazándiból, ám ilyesmi elvétve kerül szóba, hát ritkán probléma). Ugyanakkor lényeges az is: jól kivehető összetevőjük legyen a derék; a „darázs-”, akár, ámbár annyira nem szigorú a követelmény. Mozoghat éppenséggel a hölgy kissé nehézkesebben is; tudjon hajolni, guggolni, kushadnia nem feltétlenül szükséges már, miközben zavartalanul átvált kikericses ligetek zöldfüvén. (Hisz nem kutya, nagyon más totemállata.) Legelők mellett haladunk el, hol Vilmos herceg lett elsőként király… Mi meg másodszor, illetve: sokadszor azóta. Sokszor; ismételni is lehet Hannelorénál és társnőinél. Nincs abban hiba: mintha országút helyett inkább – vagy csak mint hippik, lényegileg – kerteken keresztül utaznánk; egyikből a másikba… A táj e tartományban nem természetileg változatos, ám a laposság a szépnem hegyeivel kárpótol, ha érthető: „buja naturalitású ültetvény” valahány. Berket, parkot nyit mindegyre a figyelmes-kihegyezett utazónak; tulipán, jácint és rózsa nyílik bennük, megannyi dughagyma dől, virágmag. Szárára vágott zöldszálak a vázákban, friss víz a szomjra bennük, s kivált alkonyatkor, a ház mögött. Tündéri fehérfelhő a képzelet, szőke hajzatbokrokban fürtösülve – nem kell külön költőnek lenni! Magyarhonunkban a Hannelore-féle vízszintes vonulatra, kicsúcsosodásra azt mondanák: Urak Asztala, s akad akár kőtetőknek hivatalos elnevezése a következők szerint is: Özvegy Futóné („ne előlünk!”), Agár-tető („ugrik, beéri!”), Tátika („csukd be a szád!”), Istállós-kő („sok tehén!”), Papod („a tied!, életformaként”), Nagy-Csákány (no comment). Ez mind szép is lehetne, síkra alkalmazva és síkban (ha nem is laposan) elbeszélve e helyt, csak ám nem feledhető el, mégsem, a zavar: bizonyos fokig hiába rózsaarc akárhány, nefelejts-kék szempár macskacvikkere, alabástrom fogak s ábrázat – mégiscsak Maastrichtban köttetett jelképes-konkrét szerződése az EU-nak, mellyel pedig „bajunk van”, lévén nekije támadnak bajai velünk… Nem segít, hiába nagy kávéivó nemzet sarjai e lányok. Tudjuk, éspedig Mikszáthtól, aki sok kávét fogyaszt, vékony lesz, elfogy lassanként, apránként. Szeresse bár a muzsikát, a festményeket, a napfényt, nyaranként szívesen ruccanjon el trópusi országok távolába, vágjon nagy ablakokat a falra, lépjen a tengerhez, ha kióvakodik egy kis jóidő. – Akkor is elfogy, elfogy. Barna falú 3

PoLíSz kávéházak dohányfüst marta árnyéka, kísértete lesz. Elfogy, hően. El, a tágas, bensőséges „otthonokban”, bevetés-színtereken, de kizárólag fejben, minthogy esetleg „fejlövést” okoz magának pálinkával-sörrel… Ám testileg ott magasodik továbbra, töretlenül. Mekkora Dutch treat! Ez aztán a vérbeli! Igazán holland Hannelore szereplése miatt, és mégsem megy pusztán ki-ki alapon – csak együtt… Mindenekelőtt tehát Hannelore. Mindenek után is, azaz mindenek „utolsója” ő... És pontosan ez a jó benne, a legkomolyabban. Nem is képmutatóan, félni felesleges. De Frans ne tudja, igazán ne! Frans, a vendéglátó házigazda. És csak ezt tudja! Ez az utolsó, amit még tudjon – mármint látogató csoportunkkal kapcsolatban, no meg hát Hannelore viszonylatában –, hogy legalább egy alkalommal a székvárosba látogattunk alaposan észrevehető oldalbordájával. Ugye, csak ami nyilvánvaló. Az intenzív föld-mélyművelés közbül titok. (Díszmarha ez a kedves Frans, hatalmas dísz-szarvasmarha, ha... ha… Mindig vannak valami fransok, alapvetően mindenki valakié. Ez a frans itt gyerekorvos, s megy a volt gyarmatokra misszión. Nem ért véget még nála teoretikusan a Posztkoloniál’ semmiképpen sem.) Mindenekelőtt Hannelore. De aztán mások is még. Panaszkodni eddig a többiek miatt sem állt neki senki férfiember! Ha, persze, megalkotható is a rangsor, s bőven, ide illőn fogalmazva: felállítható… Ád bőviben lehetőséget erre az ominózus közös kirándulás a megyeszékhelyre az „ápolónőkkel”. Megér minden fáradságot oda beékelődni, mint Belgium, Németország és Brabant vidéke közé maga Limburg tartomány. A híres folyóvölgyben indulni el… S micsoda atmoszféra az urbs! Műemlékekben gazdag, romantikus hangulatú konferenciaközpont. Charme, kellemes vendégszeretet. Akárcsak személyesen, a kísérők részéről – a találkozások városa. Történelme során valami huszonegy ostromot kellett kiállnia, s itt esett el a Dumas által halhatatlanná tett, szerelmetes D’Artagnan… Mindenekelőtt Hannelore. És aztán mások már nem is, mégsem. Vagy legalábbis: igazán már nem. Hiszen oly elég szinte jóformán csak az ő esetében az, hogy „nem hamis a baba”, hanem a teljes Szeszélyes Északok Legnagyobb Természetes Öltözetével állunk szemben magát korántsem humanoiddá sminkelő alkatánál, azzal együtt: személyében. – Elsakkozgatni vele a remek infrastruktúra élvezet-palotáinak kő fekete-fehérén… „Álcaruha”-színeivel nagy a kísértés: elvegyülni, a luxus felhabzó kommunikációs lehetőségeiben lubickolva, szállodák kényelem-mélyein szinte fuldokolva, megfelelő színvonalon, a biztonság ahol személyileg lehet csak meg, a személyen belül nem! Mert mit is jelent Európa Jövőjének a viszonylagos szerénység?: akár a várost múltja, úgy dúcolja fel úr keze tényleg síkká az Urak Asztalát. 4

A történelem faggatása

NEMZETEK, NEMZETISÉGEK, VALLÁSOK 2012 EGYÜTT JOBB A TERVEKET MEGVALÓSÍTANI! (XI. KÁRPÁT-MEDENCEI KERESZTKÖTŐDÉSEK KONFERENCIA) Főbb témakörök: – A. 2011. évi CCVI sz. törvény és 2012. február 10-i módosításában kiemelt vallások és a nemzetiségi civil kultúrák kapcsolata – A nemzetrészek és a diaszpóra egyházainak regionális helyi civil kapcsolatai – A „haza”, a „hit” és a „vallás” fogalmak összefüggései, ellentmondásai és jelentőségük a nemzet életében (Szabó Zoltán nyomában... – a 21. század elején) – Civilszervezetek mint a vallási érzés és magatartásmód kiteljesítői

A vallási és a civil tevékenység nemzetstratégiai kérdés A 2012. november 23-án, Pomázon megrendezett XI. KÁRPÁT-MEDENCEI KERESZTKÖTŐDÉSEK KONFERENCIA bevezető előadásában Hölvényi György, az Emberi Erőforrások Minisztériumának államtitkára, s egyben a rendezvény fővédnöke hangsúlyozta, hogy a vallási és a civil tevékenység nemzetstratégiai kérdés. Továbbá örömmel jelentette be, hogy az egyházi közösségek számára – az EMMI szervezésében – pályázati kiírás készül a közösségi helyek felújítása céljából. Turcsány Péter, a rendezvény házigazdája Assisi Szent Ferenc életszentségére utalva arról szólt, hogy az úgynevezett paradicsomi értékek és a földi élet között személyekre szabott, nélkülözhetetlen közvetítő szerepet játszanak nem csak a szerzetesrendek, hanem a civil szervezetek is. Sem az állam, sem az egyház nem képes a bensőséges emberi kapcsolatok helyreállítására – ez a civilek feladata. Vicsi László, Pomáz polgármestere a tanácskozók munkáját köszöntve példaként állította Pomáz városának vallási és nemzetiségi együttműködésének többszázados múltját és jelenét. Dr. Fedor Tibor, az EMMI főosztályvezetője látványosan foglalta össze a hazai és a kárpát-medencei magyar vallási szervezetek megújult támogatásának sikereit. Dr. Székely András Bertalan, a Kárpát-medencei Református Honismereti Gyermektáborok főszervezője örömre feljogosító hírt adott közre: az általuk szervezett táborok betölteni látszanak rendeltetésüket, amennyiben olyan fiatalokat nevelnek fel, akik alkalmasak a nemzeti jövő kulturális feladatainak népszerűsítésére. Dr. Osztie Zoltán atya, a Keresztény Értelmiségiek Szövetségének elnöke a nemzetrészek és a hazai szervezetekkel való folyamatos kapcsolattartás jelentőségét hangsúlyozta. Felbecsülhetetlen emberi erőforrást akkumulál a 85 helyi szervezet – hangsúlyozta –, amelynek működése elsősorban a helyi kisközösségek munkáját dicséri. A rendezvény színvonalát emelte az Ars Sacra Alapítvány a Kárpát-medencében című kiállítás bemutatása. Dragonits Márta, az Alapítvány kuratóriumi elnöke és Turcsány Péter a rendezvényt követően megállapodott abban, hogy a jövő évi Közép-európai Irodalombarát Mozgalom (KIM) rendezvényeit közösen fogják megszervezni. Rendezvényünket levélben üdvözölte Dr. Csizmadia László, a CET elnöke, aki biztosította a Kráter Műhely Egyesület vezetőségét a további intenzív együttműködésről. 5

PoLíSz

Hölvényi György

A XI. Kárpát-medencei Keresztkötődések Konferencia megnyitása „Az előttünk feltáruló és elfogadott hivatásunk közösségi természetű. Az ember lényeges jegye a közösségi dimenzió. Természetes életkerete a közösség, amely együttműködésre, összefogásra, egymásért vállalt felelősségre szólítja. Az örök üdvösség és a földi boldogulás szolgálata egyaránt közösségi feladat.” (Veres András) Tisztelt Hölgyeim és Uraim, Tisztelt Szervezők! Veres Andrásnak, a Szombathelyi Egyházmegye megyéspüspökének egy teológiai írásából való fenti idézet megragadja a közösségi lét lényegét. Mi más a Keresztkötődések küldetése, ha nem ez? Fontos, hogy nyitottak legyünk az együttműködésre, arra, hogy közösségek szülessenek és erősödjenek meg szerte a Kárpát-medencében. Igaz ez mind a magyar közösségek esetében, mind pedig a Kárpát-medencében élő más népek és nemzetiségek közös cselekvésében. Tisztelt Konferencia! A magyar kormány egyházi, nemzetiségi és civil kapcsolatokért felelős államtitkáraként nagy tisztelettel és szeretettel köszöntöm önöket. Engedjék meg, hogy a konferencia megnyitásaként mindhárom területtel összefüggésben szóljak Önökhöz. Tavaly, a sarkalatos törvények között fogadta el a Magyar Országgyűlés A lelkiismeret és vallásszabadság jogáról valamint az egyházak, vallásfelekezetek és vallási közösségek jogállásáról szóló törvényt, amellyel 32 egyházat és vallásfelekezetet ismert el. Az új egyházi törvény alapvetően az együttműködést, a közjó érdekében történő állami és egyházi együttmunkálkodást szolgálja, az Alaptörvénnyel összhangban. Az oktatással, a kultúrával, a szociális tevékenységgel kapcsolatos programok mind ezt az együttműködést jelenítik meg: az egyházak ilyen jellegű tevékenységét az állam támogatja. Fontos, hogy ezekkel a programok6

A történelem faggatása kal összefüggésben az egész Kárpát-medencére kiterjedően gondolkozzunk, e programok végigvitelére ugyanis maximálisan igaz az „Együtt jobb!” a terveket megvalósítani szlogenje. Nem is mehet másként! 2011-ben – több mint 20 évvel a rendszerváltás után – elérkezett az ideje annak is, hogy a magyar civil szektor szabályozása is egységes és átlátható, ha tetszik, „felhasználóbarát” legyen. Fontos, hogy az új szemléletű rendszerben nemcsak az Anyaországban, hanem az egész Kárpát-medencében lévő civil közösségeknek az együttműködéséről beszélünk! Létrehoztuk a Nemzeti Együttműködési Alapot, amely részben az anyaországi támogatási rendszerre vonatkozik, és részben – reményeink szerint – az anyaország illetve a határon túli közösségeinkben működő civil szervezetek közötti együttműködést tudja majd segíteni. Az új szabályozás megszületésekor fontos szempont volt a korábbi átláthatatlan bürokratizmusnak az áttörése, letörése is. A harmadik jogszabály-alkotási munkánk az új nemzetiségi törvény volt. Magyarország közjogi rendszere az új Alaptörvény 2011. áprilisi elfogadását követően megújult. A rendszerváltoztatás óta eltelt húsz év tapasztalatai alapján modernizáljuk az államigazgatás rendszerét, módosítjuk a társadalmi- és közélet alapjait meghatározó jogszabályokat, új, ésszerű szabályokat alakítunk ki a választójogi rendszer megújítása érdekében. E kiterjedt folyamat egyik eleme a hazánkban élő nemzetiségek jogait szabályozó sarkalatos törvény megalkotása volt. A 2011 decemberében, sokoldalú egyeztetéseket követően elfogadott új jogszabály az 1993 óta hatályban lévő, a nemzeti és etnikai kisebbségek jogairól szóló törvényt váltja fel. Az új törvény kidolgozásának elsődleges oka e területen is az eltelt évek során felhalmozott tapasztalatok átvezetése, a vonatkozó jogszabály rendelkezéseinek pontosítása volt. Alapvető fontosságú volt a törvény személyi hatályának újragondolása, a nemzetiségi jogok gyakorlása feltételrendszerének az áttekintése, elsősorban a kollektív joggyakorlás feltételeinek a pontosítása, ahogyan a Magyarország nemzetiségpolitikáját megalapozó nemzetközi dokumentumok pontos felsorolása is. E prioritások mentén az új törvény preambulumában az Alaptörvényre történő utalások mellett megjelennek az ENSZ, az EBESZ, valamint az ET nemzetiségi jogokat érintő dokumentumaira, mint hazánk nemzetiségekkel kapcsolatos politikáját alakító alapvetésekre történő hivatkozások. A preambulum – az Alaptörvényre hivatkozva – kimondja, hogy a nemzetiségek a magyar politikai közösség részei, államalkotó tényezők. Az új törvény történelmünk hagyományaira építve kimondja azt is, hogy Magyarország tiszteletben tartja az ország különböző vallási hagyományait, más népek szabadságát és kultúráját. Vallja továbbá, hogy az egyéni szabadság csak másokkal együttműködve bontakozhat ki. A törvény fontos rendelkezése az is, amely kimondja és rögzíti, hogy minden valamely nemzetiséghez tartozó magyar állampolgárnak joga van önazonossága szabad megvallásához és megőrzéséhez. 7

PoLíSz Az állam nem korlátozza a nemzetiségekhez tartozó személyek közéletben való részvételét. Külön kiemeli a jogszabály, hogy más állam állampolgárságának a felvételét Magyarország nem korlátozza. Tisztelt Hölgyeim és Uraim! A fentebbi értékek azok, amelyeket „nyugati értékeknek” is tekinthetünk, és amelyek a kommunizmus ellenére nyomokban megmaradtak, itt a Kárpát-medencében is. Ezeket kell újra erősítenünk, immáron európai dimenzióban, de úgy, hogy azok a mi saját értékeink legyenek, úgy, hogy azok a mi közös hagyományainkban gyökerezzenek. Ebben az Európában kell, hogy higgyünk, a közösségek Európájában, tudva azt, hogy a közösségeink azok, amelyek megtartanak bennünket, amelyekben önmagunk lehetünk, amelyekben végső soron megélhetjük a saját identitásunkat. Beleértve ebbe természetesen a vallási identitást is, a vallási közösségeinket is. E tekintetben tud a vallás nemzetstratégiai kérdés lenni, hisz az a nemzetiségi-nemzeti identitás mellett szintén fontos része az ember saját identitásának, amely így, a „többes identitás” révén egyfajta gazdagságot is jelenthet mindannyiunk számára. Tisztelt Hölgyeim és Uraim! A törvények mellett azonban engedjék meg, hogy egy más megközelítésben is szóljak Önökhöz, talán kicsit személyesebb hangon, emberibb nyelven. A sok jogszabály és adminisztratív feladat mellett én ugyanis elsősorban a közösségek államtitkárságának a vezetőjeként gondolok önmagamra. A közösségek államtitkárságának a vezetőjeként, ugyanis azok a területek, amelyek hozzám tartoznak, elsősorban közösségeket jelenítenek meg: emberek értékes, tiszteletre méltó közösségeit. Még akkor is így van ez, ha olykor-olykor úgy érzem, hogy a rengeteg feladat és kötelezettség e meghatározást a „lehetetlen ügyek” államtitkárságává akarja változtatni. De nem engedek e kísértésnek. Fontos – és én magam is erre bátorítom a kollégáimat –, hogy a papír mögött, a konkrét akta mögött mindig lássuk meg az embert. Ez fontos szemlélet: alázatra és a kötelességeink komolyan vételére indít bennünket! Mindebben a keresztény értékrend is segíthet. Továbbá annak biztos tudata, hogy a munkánk összmagyar ügyeket, és a velünk élő más nemzetiségek ügyét is szolgálja. Felelősséggel tartozunk a külhoni magyarokért is. E tekintetben különösen is lényeges a többség-kisebbség kapcsolatának a kérdése, itt az anyaországban, és a bennünket körbevevő országokban egyaránt. Kölcsönös tiszteletre és párbeszédre van szükség ezeknek az ügyeknek a hathatós képviseletekor. Ráadásul közben azt is látnunk kell, hogy egyházainknak e területen is fontos küldetése van, lehet. Azoknak az egyházainknak, akik amúgy is túlvállalják magukat, sokszor erejükön felül teljesítve, úgy, hogy közben az anyagi lehetőségek, a különböző források erősen megcsappantak. Ezen próbál segíteni Magyarország Kormánya, és a mi államtitkárságunk.

8

A történelem faggatása Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Önök évtizedek óta, akár szervezett, akár kevésbé szervezett formában tesznek és harcolnak mindezekért az elviekben, „koncepcionálisan” megfogalmazott célokért; ezt mutatják a korábbi évek konferenciakötetei, a különböző kiadványok, azok az összejövetelek, amelyekkel egymást és mindnyájunkat gazdagítottak. Közös célunk, hogy a Kárpát-medencében élő népek lelki és kulturális kötődését feltárjuk, annak vallási, civil és közösségi elemeit bemutassuk, tekintettel arra is, hogy a magyar nemzet többfelé többféle kisebbségi helyzetben él. Az Önök elkötelezettsége, a komoly kutatómunka, ez a lelki szolgálat és felelős gondolkodás mindenképpen tiszteletet parancsol, és támogatandó. Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Kívánom, hogy az idei rendezvényük és annak témái a közös jövőnket építsék, megértésre és elfogadásra sarkallva mindnyájunkat. Segítse elő az egymás felé fordulásunkat, a közös tenni akarást, közösségeinknek a megmaradását, sőt, gyarapodását. A Teremtő Isten áldja meg Önöket! Köszönöm, hogy meghallgattak. Jó tanácskozást kívánok!

Osztie Zoltán, Hölvényi György, Turcsány Péter

9

PoLíSz

Fedor Tibor

Külhoni magyar egyházak támogatása Tisztelt Elnök Úr! Hölgyeim és Uraim! A 2010-ben megválasztott kormány egyházpolitikájának alapja az a célkitűzés, hogy visszaállítsa az egyházakkal a bizalmi viszonyt, és egyben stratégiai partnernek is tekinti az egyházakat a nemzet érdekében végzett közös tevékenységben. Mind a bizalmi viszony helyreállítása, mind a stratégiai partnerség a Kárpát-medence egészére értendő, annak természetesen részesei a határon túli magyar egyházak is. Ennek jegyében államtitkárságunk folyamatosan kapcsolatot tart a határon túli magyar egyházakkal, egyházi szervezetekkel, és igyekszik felmérni a támogatási igényeket és ennek hazai lehetőségeit. Ez a segítség egyrészt a rendelkezésünkre álló költségvetési forrásokból történő támogatás biztosítását jelentette, amelyet a későbbiek során részletezünk, de azt is, hogy nemzetközi relációban is próbálunk segíteni a határon túl élő magyar nemzettársainkon. Ennek egyik megnyilvánulása az, hogy a kisebbségi vegyes bizottsági üléseken államtitkárságunk aktívan képviselteti magát, és ennek során a Nemzetpolitikai Államtitkársággal és értelemszerűen a Külügyminisztériummal együttműködve képviseli a határon túli magyar egyházak, illetve civil szervezetek érdekeit. Másrészt közvetlen kapcsolatokat is kialakítottunk az utódállamok egyházi és nemzetiségi ügyekben illetékes állami vezetőivel, illetve nem magyar egyházi vezetőivel is. Pl. köztudott, hogy Szlovákiában százezres nagyságrendben élnek magyar ajkú katolikusok, de nincsen magyar anyanyelvű püspökük. Esetükben szükséges adott esetben a szlovák püspökökkel való közvetlen kapcsolat is, annak érdekében, hogy pl. lehetővé váljon a Felvidéken is a magyar pasztorációt végző papok számára szórványtámogatás nyújtása, de természetesen nem hátrány az ilyen kapcsolat bármely más rekonstrukciós vagy egyéb programtámogatások nyújtása esetében sem. Ezzel kapcsolatban azonban szeretném arra is felhívni a figyelmet, hogy főként a szlovákiai magyar katolikus hívek vonatkozásában kiemelten fontos szerepe van a két ország katolikus egyháza jó kapcsolatának, amelyet Erdő Péter bíboros úr kiemelten fontosnak tart, és ezzel összefüggésben annak is, hogy a magyar állami támogatások is az egyházzal egyeztetve kerüljenek folyósításra. Utalnék még ezzel összefüggésben a kárpátaljai magyar görög katolikusokra is, akiknek szintén nem magyar püspökük van, de vele is sikerült olyan korrekt kapcsolatot kialakítani, amely biztosítja a megfelelő támogatások eljuttatását. 10

A történelem faggatása

I. Külhoni magyar egyházak Mindenekelőtt tekintsük át azt, hogy mit értünk külhoni magyar egyházak alatt? 1. Erdély, Partium (Románia) A romániai (Erdély, Partium) magyar, illetve magyar ajkú híveket magában foglaló egyházak a következők szerint oszlanak meg: Romániai Katolikus Egyház Gyulafehérvári Római Katolikus Érsekség (Dr. Jakubinyi György érsek) Nagyváradi Római Katolikus Püspökség (Böcskei László megyés püspök) Szatmári Római Katolikus Püspökség (Schönberger Jenő megyés püspök) Temesvári Római Katolikus Püspökség (Martin Roos megyés püspök) Romániai Görög katolikus Egyház A Nagyváradi és Máramarosi Görög katolikus Egyházmegyéknek vannak magyar anyanyelvű hívei és magyar esperesei Romániai Magyar Református Egyház Erdélyi Református Egyházkerület (Kathó Béla püspök) Királyhágómelléki Református Egyházkerület (Csűry István püspök) Romániai Evangélikus-Lutheránus Egyház (Adorjáni Dezső püspök) Romániai Unitárius Egyház (Bálint Benczédi Ferenc püspök) Romániában a problémák többrétűek. Az erdélyi római katolikus püspökségeken belül nem merül fel gond a magyar anyanyelv egyházi használatát illetően, sem az egyházi élet, sem a képzés során (a moldvai csángók vonatkozásában viszont annál inkább). Az egyházi hierarchiát illetően viszont probléma, hogy a gyulafehérvári érsekség joghatósága nem fedi le az összes erdélyi magyar katolikus püspökséget, és végső során az egész romániai római katolikus egyház a bukaresti érsekség felügyelete alatt működik. A református, evangélikus és unitárius egyházakon belül értelemszerűen szabadon érvényesülhet a magyar nyelvhasználat mind az istentiszteletek, mind a teológiai képzés esetében. Ingatlanrestitúció – A román kárpótlási folyamat alapvetően a személyi és

közösségi ingatlanok reprivatizációján alapszik. Sokáig azonban nem született olyan törvény, amely ezt a kérdést az egyházak vonatkozásában is rendezte volna. Az időközben megszületett jogszabályok végrehajtása azonban – az erdélyi magyar történelmi egyházak vonatkozásában – lassan halad. Máig nem rendeződött teljes mértékben több, magyar egyházi szempontból emblematikus ingatlan ügye (gyulafehérvári Batthyáneum, nagyváradi püspöki palota), az utóbbi időben pedig visszarendeződési tendenciák is látszanak (pl. a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégiummal kapcsolatos per). 11

PoLíSz Egyházi anyakönyvek kérdése – Romániában született egy törvény az elkob-

zott egyházi anyakönyvek visszaszolgáltatásáról, amelyet az Alkotmánybíróság formai okok miatt hatályon kívül helyezett. Azóta sem történt meg az ügy megnyugtató rendezése.

2. Felvidék (Szlovákia) Katolikus Egyház A felvidéki magyarság sorain belül (2001. évi adatok szerint) 378 700 fő a római katolikus, míg a görög rítust 8086 fő követi (1 magyar többségű görög katolikus esperesség van, Királyhelmec székhellyel). A magyar görög katolikusok száma helyi adatok alapján ennél lényegesen magasabb. Szlovákiában nincs magyar többségű egyházmegye, így önálló magyar püspök sem. A 2008-as egyházmegye-rendezés során a magyar ajkú hívek még tovább forgácsolódtak. Az új egyházmegyéken belül azonban magyar anyanyelvű helynökök kerültek kinevezésre, akik a magyar hívek pasztorációjával foglalkoznak. A szlovákiai püspöki karban segédpüspöki szinten foglalkoznak a magyar ajkú hívekkel. Református Egyház A 2001-es népszámlálás szerint Szlovákiában 109 735 református élt. A Szlovákiai Református Keresztyén Egyház más régióktól eltérő alapvető sajátossága, hogy jelentős számban tagjai szlovák ajkú hívők is. (Kb. 90 ezer magyar és 20 ezer szlovák tagja van az egyháznak.) A kilenc református felvidéki egyházmegyéből hét magyar és kettő szlovák. Az egyház püspöke a Komáromban szolgálatot teljesítő Fazekas László, főgondnoka Fekete Vince. Lelkészhiány nincs, a lelkészek utánpótlását a Selye János Egyetem Református Teológiai Kara biztosítja. A rendszerváltást követően kibontakozott a református szervezeti élet, jelentős számban történtek épületfelújítások és építkezések, ugyanakkor a szocializmus éveiben elkobzott református egyházi vagyon visszaszolgáltatása csak részben történt meg. Evangélikus Egyház A szlovákiai evangélikusok túlnyomó többsége szlovák nemzetiségű. Szlovákiában mintegy 10 000 magyar anyanyelvű evangélikus hívő él. Az országban 2-3 magyar ajkú evangélikus lelkész van, a szlovák evangélikus teológián nincs magyar nyelvű képzés. A magyar és a szlovák evangélikus egyház között 2012 februárjában kötött megállapodás remélhetőleg javítani fog a szlovákiai magyar ajkú evangélikusok helyzetén is. 3. Délvidék (Vajdaság, Szerbia) A Vajdaságban a magyar hívek túlnyomó többségben a katolikus egyházhoz tartoznak, és két egyházmegyében összpontosulnak: a szabadkaiban, amelynek mintegy ¾-e magyar, ¼-e horvát (megyés püspök Pénzes János), illetve a nagy12

A történelem faggatása becskerekiben, amelynek nagy része magyar (megyés püspök Német László). A magyar lakosság kisebb része vallásilag református, illetve evangélikus. 2006-ban Szerbiában elfogadtak egy egyházi ingatlanrendezési törvényt. Ez alapján a magyar érdekeltségű egyházak (Szabadkai Rk. Püspökség, Nagybecskereki Rk. Püspökség, a református és az evangélikus egyház) az igényeiket előterjesztették. Az ingatlanrendezés azonban meglehetősen vontatottan halad. Ugyancsak nem megoldott Szerbiában az egyházi oktatási intézmények finanszírozása sem. Az egyházi személyek társadalombiztosításának kérdésével kapcsolatban is vannak problémák (főleg katolikus vonatkozásban). 4. Kárpátalja (Ukrajna) Kárpátalján a magyar lakosság nagyobb számban református (püspök Zán Fábián Sándor), de jelentős számú magyar görög és római katolikus is él ezen a területen. A Munkácsi Római Katolikus Egyházmegye híveinek túlnyomó többsége magyar (megyéspüspök Majnek Antal), a Munkácsi Görög katolikus Egyházmegyében a magyarok jelentős számban, de kisebbségben élnek, van egy magyar többségű esperesi kerület. Problémák: - Kárpátalján nagyon komoly financiális problémákkal küzdenek az egyházi iskolák (ez érinti mind a római katolikus, mind a görög katolikus, mind a református intézményeket), mivel jelenleg ki vannak szorítva az állami támogatások köréből. Az egyházi líceumok (négy református, két római katolikus, egy görög katolikus) finanszírozása bizonytalan. Erre tekintettel döntően folyamatosan magyar állami költségvetési támogatások felhasználásával tudnak az egyházi intézmények működni, mert az egyházi iskolát igénylő magyar lakosságra további terheket róni már nem lehet. - Az ukrajnai egyházi ingatlanrestitúció kérdése mind a három magyar, illetve magyar érdekeltségű egyházat érinti. Tudomásunk szerint Ukrajnában a restitúció nagyon vontatottan, nem kielégítő törvényi feltételek mellett halad. Különös tekintettel érvényes ez a görög katolikusokra, akiknek még a pravoszlávokkal is meg kell küzdeniük a restitúció ügyében, hiszen javaikat annak idején a pravoszlávok kapták meg (templomok, parókiák, intézmények, stb.). Bár több helyen előfordult már ingatlan-visszaszolgáltatás, de a görög katolikusok pl. emblematikus jelentőségű ingatlanokat nem kaptak vissza. - Egyházi anyakönyvek kérdése – A szovjet kommunista hatóságok elkobozták a magyar egyházi anyakönyveket is, amelyek nagy része máig nem került vissza az egyházakhoz. (Több esetben levéltári kutatásuk is problémákba ütközik.) Különösen problémás a görög katolikus egyházi anyakönyvek kérdése, amelyek nagy részben a pravoszláv egyházhoz kerültek. Ezek természetbeni átadása az ukrán hatóságok szerint törvénybe ütközik, másolatok elvileg kérhetők.

13

PoLíSz

II. Új programok az egyházi költségvetési előirányzatok között Ezek után térjünk át annak a részletezésére, hogy milyen költségvetési támogatásokat tudtunk és tudunk a határon túli magyar egyházaknak biztosítani. Az új kormány már a 2011-es költségvetési törvényjavaslat előkészítése során visszaállította az előző Országgyűlés által megszüntetett egyházi beruházási és rekonstrukciós előirányzatot (1,35 Mrd Ft), illetve új programokat is meghirdetett, amelyek a következők:  Egyházi kulturális programok támogatása (50 M Ft)  Egyházi oktatási programok támogatása (Templom és iskola – 200 M Ft)  Egyházi szórványprogramok támogatása (200 M Ft)  H  átrányos helyzetű kistelepülések felzárkózása egyházi komplex programjainak tá-

mogatása (Testi és lelki kenyér – 200 M Ft) Az új programok szakítani kívántak a korábbi automatizmuson alapuló egyházi támogatási rendszerrel, igyekeztek hozzájárulni a közjó előmozdítására hivatott, az összmagyar társadalom javát szolgáló konkrét egyházi kezdeményezések állami támogatási lehetőségeihez határon innen és túl. A támogatások felhasználhatóak mind működésre, mind felhalmozásra. Támogatási kérelmet 2011-ben és 2012-ben is benyújthatott bármely egyházközség, egyházi jogi személy, a határon túlról is. Valamennyi előirányzat vonatkozásában nagyszámú kérelem érkezett az egész Kárpát-medencéből. Mégis ezen előirányzatok közül szeretném kiemelni a beruházást és a rekonstrukciót, amely olvasatunkban nem kizárólag a műemlékek helyreállítását, hanem az élő közösségek működésének az elősegítését célozza, illetve a már említett szórványtámogatást, amely – együtt az alapvetően magyarországi felhasználásra szolgáló kistelepülési lelkészi támogatás arányos részével – lehetővé teszi, hogy a Kárpát-medence valamennyi magyar pasztorációt végző egyházi személye részesüljön ebből. A szórványtámogatás által meghatározott támogatási cél kettős irányultságú: 1. A hátrányos és – sok helyütt már puszta megmaradásukban is – veszélyeztetett jelenlegi szórványközösségek segítése, megerősítése; 2. A szórványosodás további folyamatának megállítása, fékezése. E célkitűzésekkel összefüggésben az egyházaink szerepvállalása megkerülhetetlen: egyrészt azért, mert e közösségek valóban a „terepen” vannak, másrészt azért, mert a hagyományos, a csak és kizárólag a nemzetállamok szerepét hangsúlyozó diplomáciai felfogással ellentétben az egyházak és azok széles kapcsolatrendszere a realitások egy másik dimenziójában képes hatni. Ennek feszültséglevezető, feszültségoldó szerepe lehet. Ráadásul, az egyházak kapcsolatot előkészítő vagy elmélyítő lehetőséget teremthetnek a hivatalos diplomácia számára is. 14

A történelem faggatása

III. A határon túli magyar egyházak támogatása államtitkárságunk részéről Mit jelent mindez a számok nyelvén? Az újonnan meginduló programokból 2011-ben kiemelkedően magas összeg jutott a határon túli magyar egyházak részére, 240 programra összesen mintegy 521 millió Ft. Ezek megoszlása a következő: Előirányzat Rekonstrukció: Templom és Iskola: Testi és lelki kenyér: Szórvány: Kultúra: Összesen:

Ft 114 242 747 43 61 050 20 72 496 55 135 500 89 100 240 520 893

Ha az 5 000 fő alatti településen szolgálatot teljesítő lelkészek jövedelempótló támogatására vonatkozó előirányzat határon túlra juttatott részét is figyelembe vesszük – 160 millió Ft –, akkor 2011-ben közel 700 millió Ft egyházi célú támogatás került a határon túlra, amely – úgy gondolom – az egész rendszerváltás utáni időszakot tekintve egyedülálló nagyságrend. Ehhez hozzájárult az is, hogy a 2011 tavaszi ülésszak végén a költségvetési törvény módosítása során sikerült az egyházi beruházási és rekonstrukciós előirányzatot 194 millió Ft-tal megnövelni, kifejezetten azzal az indokkal, hogy ennek nagyobb része a határon túli beruházási és rekonstrukciós célokra kerüljön felhasználásra. Támogatási előirányzataink 2011. évi mértékét 2012-ben nehezedő költségvetési körülmények között is sikerült megőriznünk. A programtámogatási előirányzatok részletes leírását tartalmazó tájékoztatót és az ennek mellékletét képező támogatási nyomtatványokat már január végén megjelentettük a Kormány honlapján. Ez a határon túli magyar egyházak, egyházi szervezetek számára is lehetővé teszi, hogy kérelmeiket a megadott határidőn belül be tudják nyújtani. A kérelmek száma az előző évhez képest is jelentősen növekedett. Előirányzat Rekonstrukció:

e Ft 195 150

Templom és Iskola:

16 050

Testi és lelki kenyér:

21 000

Szórvány:

50 900

Kultúra: Összesen:

3 500 286 600

(Az egyházak tevékenységének támogatásához szükséges előirányzat-átcsoportosításról szóló 1598/2012. [XII. 17.] Korm. határozat alapján további 136 millió Ft támogatást nyújtott az EMMI egyházi kapcsolatokért felelős államtitkársága a külhoni magyar egyházaknak, ami az előadásban még értelemszerűen nem jelent meg).

15

PoLíSz

Természetesen ebben az évben is biztosítani tudtuk a már említett kistelepülési támogatást a külhoni egyházak részére is (160 millió Ft). Összességében azt láthatjuk, hogy két év alatt jóval több mint 1 Mrd. Ft támogatást tudott csak az egyházi államtitkárság folyósítani a határon túlra egyházi célokra. Ebben természetesen nincsenek benne a Nemzetpolitikai Államtitkárság rendelkezésére álló keretek, illetve a Bethlen Gábor Alapból pályázható támogatási források (az utóbbi alapban több mint 10 Mrd. Ft áll rendelkezésre, erre természetesen nemcsak az egyházak, de széles körben más szervezetek, magánszemélyek is pályázhatnak, de azért a határon túli egyházak ezen a címen is jelentős támogatási forrásokhoz jutnak). Ezek azonban nem tartoznak a hatáskörünkbe, így ezekről részletes tájékoztatást most nem tudok Önöknek adni. Úgy gondolom, megérné azonban a feldolgozást az e forrásokból történő határon túli egyházi támogatások kérdése is. A következő évi egyházi programtámogatásokkal összefüggő kilátásokat illetően annyit tudunk elmondani, hogy az Országgyűlés elé beterjesztett 2013. évi költségvetési törvényjavaslatban ismételten tartani tudtuk pozícióinkat. A programtámogatásaink változatlan összeggel szerepelnek, ugyanakkor egy beadott módosító javaslat az eddigi öt programtámogatási előirányzatot kettőre vonná össze: változatlan formában és összeggel maradna meg a rekonstrukciós és beruházási előirányzat – 1,35 Mrd. Ft, ugyanakkor a másik négy program összevonásra kerülne, a tervek szerint „Egyházak közösségi célú programjainak és beruházásainak támogatása” címmel, 650 millió Ft-os összeggel.* (Hölvényi államtitkár úr előadásában külön kiemelte a közösségek jelentőségét az államtitkárság munkáját illetően.) Természetesen ehhez is hozzáférhetnek a határon túli egyházak, és reméljük, hogy a következő évben is hozzá tudunk járulni a magunk szerény eszközeivel hitük és identitásuk fenntartásához. Köszönöm, hogy meghallgattak! *Az Országgyűlés időközben a jelzett módosítással fogadta el a 2013. évi költségvetési törvényt.

16

A történelem faggatása

Tarics Péter

Egyházak a civilekért, civilek az egyházakért a felvidéki magyar közösség hazafiasságában „A Hit valami olyan portéka, mely minden kor emberei számára akképpen jut, adódik, mint a kenyér.” Ady Endre

A civil szféra szerepe a hitéletben Ady Endre csodálatos gondolatával köszöntöm önöket. Valóban, Adynak igaza van abban, hogy a hit lehetne mindennapi kenyerünk: természetes hozzátartozója, együtt járója mindennapi életünknek, magánéletünknek, szakmai törekvéseinknek, a barátságnak, az emberi kapcsolatainknak, szerelmünknek, áldozatvállalásainknak, hazafiságunknak, magyarságtudatunknak. A hit eléggé tág fogalommá vált, s csak ritkán tudjuk megfogalmazni lelkünk mélyén, miként is éljük meg hitünket. A hitnek különösen fontos szerepe van mai szekularizálódott, elvilágiasodott életvitelünkben. Hit nélkül ugyanis nem lehet élni. A hit nemcsak azt jelenti, hogy rendszeresen járunk templomba, imádkozunk, hiszünk Istenben és hirdetjük embertársaink körében az Evangéliumot, illetve keresztényi életet élünk. Az Istenhívő és Istenfélő ember számára valóban ezt jelenti a hit. A világi ember számára azonban többféle hit létezik: hinni a hazában, a magyarságban, a családban, a barátságban, a szerelemben és sorolhatnám. Ezeket kellene öszszekötni a keresztény gondolkodással. Ezek együttese, ötvözete lenne igazán az az egészséges életvitel, ami szerint élnünk kellene saját közösségünkben. A Felvidéken gazdag hitélet működik, amelyet természetesen a történelmi egyházak képviselnek. Több felvidéki polgári társulás – ha nem is fejt ki primer hitéleti tevékenységet – országos, regionális és helyi szinten együttműködik a történelmi egyházakkal. Ez nemcsak a keresztényi életvitel, a hazaszeretet és a magyarságtudat erősítésében nyilvánul meg, hanem a néphagyományok, a magyar történelmi értékek ápolásában, illetve a magyar nemzeti ünnepek közös rendezésében is, ahol a legtöbb esetben ökumenikus istentisztelettel kezdődik vagy zárul egy-egy 17

PoLíSz emlékezés. Ezeknek nagyon fontos tudatformáló szerepük van, amelyek nélkülözhetetlenek ahhoz, hogy igaz magyar és igaz keresztény emberek lehessünk.

Küzdelem az önálló magyar püspökség létrehozásáért Komáromban 1990-ben rendezték meg a felvidéki Révkomáromban az első Komáromi Imanapot, azzal a céllal, hogy imádkozzanak és kérjék egy önálló magyar katolikus püspökség megalakítását Komárom székhellyel, illetve szorgalmazzák magyar püspök kinevezését. 1993-ban 53 ezer szlovákiai magyar katolikus hívő aláírásával kérte magyar nemzetiségű püspök kinevezését, s ezt a kérésüket képviselőik 1995-ben személyesen is eljuttatták II. János Pál pápához. 2001-ben, a 12. Komáromi Imanapon Ján Sokol nagyszombati érsek jelenlétében memorandum került felolvasásra, amely a felvidéki magyar katolikusok gondjaira kívánt rávilágítani, egyben megoldási javaslatokat vázolt fel. A memorandumban többek között az alábbiak szerepeltek: 1. A Szlovák Püspöki Karnak legyen magyar anyanyelvű tagja, aki bírja a szlovákiai magyar katolikus hívek és papok bizalmát, s aki olyan jogkörökkel rendelkezik, hogy képes lesz a szlovákiai magyar katolikus közösség gondjait megoldani, és a Szlovák Püspöki Kar irányításával koordinálni tudja a szlovákiai magyar lelkipásztorokat. 2. A Kassai Főegyházmegyében és a Rozsnyói Egyházmegyében élő katolikus magyar hívek lelki gondozásának legyen magyar püspöki helynök felelőse. 3. A Szentszék az új egyházmegyék létrehozatalakor ne aprózza fel a Szlovákiában egy tömbben élő katolikus magyarságot. 4. A Szlovák Püspöki Kar a hatékonyabb lelkipásztorkodás érdekében az egyes szakbizottságok mellett hozzon létre magyar szekciókat is. 5. A teológiai képzés során a magyar anyanyelvű kispapok megfelelő szervezeti formák segítségével anyanyelvükön is kaphassanak képzést. A memorandum megfogalmazása után eltelt időszakban a vázolt pontokban érdemi előrelépés nem történt. Felcsillanni látszott a remény, amikor új segédpüspököket nevezett ki a Szentatya a Pozsony-Nagyszombati Főegyházmegye részére. Magyar nemzetiségű püspököt nem neveztek ki. A kinevezett, magyarul is beszélő szlovák nemzetiségű új segédpüspök, Orosch János – minden igyekezete ellenére – sem kapott olyan jogköröket, amelyek révén felvállalhatta volna a magyar katolikusok képviseletét. 2007-ben, a 18. Komáromi Imanapon tehát továbbra is magyar papokért és magyar főpásztorért imádkoztak a felvidéki magyar katolikusok, majd több mint 3500 aláírást gyűjtöttek össze alig három hét alatt (hosszabb időtartam esetén ennek többszörösét is összegyűjtöttük volna) a Szentatyát üdvözlő Nyilatkozathoz, amelyben kérik megfelelő jogkörökkel felruházott magyar főpásztor kinevezését is. A 2001-es népszámlálás alkalmával a szlovákiai magyarok 65 százaléka, mintegy 372 ezer fő vallotta magát katolikus vallásúnak. Nagy részük – mintegy kétharmaduk – a Pozsony-Nagyszombati Főegyházme18

A történelem faggatása gyében élt. A régóta esedékes új egyházmegyei felosztásban az eddig 4 egyházmegye területén élő magyar katolikusok immár 6 egyházmegyében vannak jelen. A felosztásnál az állami közigazgatáshoz hasonlóan észak-déli irányban húzták meg a határokat. Az eddig nagyrészt egységes tömbben elhelyezkedő magyar esperesi kerületek és plébániák most különböző egyházmegyékhez tartoznak. A pozsonyi érsekségbe került a somorjai és szenci esperesi kerület, míg a besztercebányai püspökséghez, ahol eddig nem voltak magyar hívek, csak az ipolysági és nagykürtösi esperesség néhány magyar ajkú plébániája tartozik. A nagyszombati egyházmegyében jelentős maradt a magyar katolikusok száma, hiszen itt maradt a dunaszerdahelyi, galántai, vágsellyei, komáromi és ógyallai esperesség, de ott is a szlovák esperesi kerületek vannak többségben. A nyitrai püspökséghez eddig csak néhány zoboraljai magyar egyházközség tartozott, most oda csatolták az érsekújvári, párkányi és zselízi esperesség nagyrészt magyar plébániáit, ám 12 szlovák esperesség mellett, így még a 20 %-ot sem éri el a magyar hívek száma. A katolikus egyház legfőbb képviselői 2008. február 14-én hirdették ki a római katolikus egyházmegyék átszervezését, valamint két új egyházmegye megalakítását. Az átszervezési terv kidolgozásánál a Szlovák Püspökkari Konferencia nem volt tekintettel arra, hogy megoldásukkal megbomlik az egy tömbben élő magyar nemzetiségű hívek természetes egysége. A Felvidéken tehát aggódunk amiatt, hogy az egyházmegyei átszervezés felgyorsíthatja a magyar nemzeti kisebbség észrevétlen asszimilációját. Nyilván célzatosan választották ilyen módon az északdéli, nem pedig nyugat-keleti felosztást. Ennek következtében a magyar nemzetiségű hívek természetes egységét hat egyházmegyébe osztották fel. A Pázmaneum Polgári Társulás és a Jópásztor Alapítvány a magyar katolikusok többségének óhaját szem előtt tartva továbbra is szorgalmazza, hogy a kinevezett püspöki helynökök munkáját olyan, a magyar katolikusok pasztorációjával megbízott főpásztor koordinálja, akinek tevékenysége nem korlátozódik csupán valamelyik egyházmegyére, hanem összefogja a felvidéki magyar katolikus papokat és híveket, ezáltal is elősegítve a lelki élet fellendülését a különböző egyházmegyék magyarok által is lakott területein.

Magyar nemzetegyesítés – egyházi vonalon (is) A Szlovákiai Református Keresztyén Egyház (SZRKE) zsinata 2011-ben úgy döntött, hogy csatlakozik az egységes Magyar Református Egyházhoz (MRE). Ezzel egy időben ratifikációs csatolmányt fogadtak el a zsinati tagok, amely lehetővé teszi, hogy a Szlovákiai Református Keresztyén Egyház a nemzetközi jogban is ismert fenntartás intézményével csatlakozzon a Magyar Református Egyházhoz. A felvidéki részegyház a debreceni alkotmányozó zsinat (2009. május 22.) óta vesz részt az együttműködésben. Az azóta eltelt időben a felvidéki egyházvezetés hatékonyan kereste annak a módját, hogyan történhetne meg a csatlakozás úgy, hogy a szlovák egyháztagság jogai – mintegy 14 százalék – ne sérüljenek. A zsinat közleménye a következőképpen fogalmaz: „Az SZRKE döntött a fenntartással való csatlakozásról az azonos kálvinista hiten és hitvallásokon, történelmi múlton és liturgiai nyelven 19

PoLíSz alapuló, regionális, határokon átnyúló egyházi közösséghez, szavatolva és védve a szlovák reformátusok jogait.” Emellett a döntés szem előtt tartja a Szlovákiai Református Keresztyén Egyház egységének megőrzését. Ennek ellenére a két érintett szlovák egyházmegye vezetése közös állásfoglalást adott ki, amely szerint velük senki sem konzultált az egyesülésről, és főként attól tartanak, hogy ebből politikai probléma lehet, mert „nagy-magyar kezdeményezésről” van szó. Úgy vélték, mivel az egyházat a szlovák állam anyagilag támogatja, lehet, hogy ezt a támogatást, illetve az egyház bejegyzését, át kell értékelni. Az állásfoglalásuk nem különbözteti meg a Magyarországi Református Egyházat a kálvinista hiten alapuló, regionális, határon átnyúló egyházi közösségtől, annak ugyanis a neve: Magyar Református Egyház. A szlovák hívek azt is kifogásolták, hogy a keresztyén egyháznak nem etnikai, illetve nemzetiségi alapon kellene állnia. – Ezzel szemben a Magyar Református Egyház alkotmánya a híveket pont ezen az alapon egyesíti – hangzott a vád. Ez természetesen hibás felfogás, hiszen a rendező elv nem a nemzetiség. A reformátusok azt vallják: „Mindnyájan egy nép, egy nemzet körébe születünk, ez meghatározza identitásunkat, és saját népünk körében élve kapjuk a hit ajándékát, ami egybekapcsol mindenkivel.” 1996-ban éppen a szlovák hívek kérésére és örömére – etnikai alapon – hozták létre a Felvidéken a két szlovák ügyviteli nyelvű egyházmegyét. A magyar és szlovák reformátusok egyaránt a Kárpát-medencei reformátusok hitbeli és lelki egységén munkálkodnak, függetlenül nemzeti hovatartozásuktól. nem beszélve arról, hogy az MRE alkotmánya szavatolja a saját liturgiai és ügyviteli nyelv használatát. A csatlakozástól való félelem teljesen alaptalan volt, hiszen z csatlakozó egyházak nem veszítették/veszítik el önállóságukat, nem kerültek/kerülnek más egyházmegye fennhatósága alá, és nem kell senkinek sem nevet, sem nyelvet változtatnia. Szavatolják a teljes függetlenséget. A közös elképzelések az egyházak életének építésére csak abban az esetben valósulnak meg, ha az illető egyház vezetése jóváhagyja. A határok 1989 előtt nemcsak elválasztottak bennünket, hanem korlátozták is együttműködésünket és egymáshoz való közeledésünket. 2009-ben egy határokon átívelő, hitvallási és teológiai alapokon működő, jogalanyisággal nem rendelkező tömörülés jött létre, Magyar Református Egyház név alatt, mivel a Kárpát-medencében működő református egyházak túlnyomó többsége magyar ajkú. Ez nem azonos a Magyarországi Református Egyházzal, mivel az is csupán tagja ennek a közösségnek. A fent említett csatolmány kifejezi a fenntartást a két szlovák ajkú egyházmegye vonatkozásában, ami a csatlakozásban semlegességet, a Szlovákiai Református Keresztyén Egyházon belül viszont jogaik teljes körű sérthetetlenségét biztosítja számukra.

Mindszenty József hercegprímás életművének, hitvallásának továbbvitele a Felvidéken Az elmúlt időszakban a Felvidéken felerősödött Mindszenty József hercegprímás szellemiségének, életművének továbbvitele, országos kiterjedésű népszerűsíté20

A történelem faggatása se, amely jelentős mértékben hozzájárul – a magyar fiatalok vallási gondolkodása fejlesztése által (is) – a felvidéki magyarság hitéletének gazdagításához. Egyrészt azért, mert Magyarország utolsó hercegprímása olyan egyházi személyiség, főpap volt, akinek élete, tartása példaértékű minden magyar számára, vallási hovatartozástól függetlenül. Másrészt pedig mély emberi meggyőződésem, hogy a mai világban szükségünk van történelmi példaképekre, hiszen gazdag és példamutató életművükből felbecsülhetetlen értékeket meríthetünk az utókor számára. Mindszenty József bíboros, hercegprímás, esztergomi érsek ilyen történelmi személyiség volt. A felvidéki Mindszenty-hagyományok ápolása is azt a célt szolgálja, hogy Magyarország egykori hercegprímását minél hamarabb boldoggá, illetve szentté avassák. A felvidéki Mindszenty-hagyományok ápolása mindenekelőtt a révkomáromi Széchenyi István Polgári Társulás és a dunaszerdahelyi Pázmaneum Polgári Társulás tevékenységéhez fűződik, amely nemcsak a Felvidéken jelentős, hanem az egész Kárpát-medencére kiterjed. 2010. május 7-én, Mindszenty József halálának 35. évfordulója tiszteletére Révkomáromban a Széchenyi István Polgári Társulás kezdeményezésére bemutatták e sorok szerzőjének „Állok Istenért, Egyházért, hazáért” című monodrámáját, Boráros Imre felvidéki színművész főszereplésével. Az ünnepi előadás előtt Erdő Péter bíboros, prímás, budapest-esztergomi érsek és Róbert Bezák nagyszombati érsek mondott beszédet. Az előadással a művészek vendégszerepeltek a Kárpát-medence több, magyarok által lakott településén, illetve Magyarországon és a nyugati magyar diaszpóra közösségeiben, többek között olyan helyeken, ahol egykor Mindszenty bíboros is járt, illetve szentmisét tartott. Az előadásnak hatalmas sikere és hatása volt mindenütt, olyannyira, hogy még ma is nagy sikert arat a magyar színpadokon. 2012-ben a Pázmaneum Polgári Társulás meghirdette Felvidéken a Mindszenty-emlékévet, amely éppen az említett Mindszenty-színdarabbal újabb bemutatásával vette kezdetét Révkomáromban, 2012. március 28-án, Mindszenty József 120. születésnapján. Mindemellett a Pázmaneum Polgári Társulás több Mindszenty-konferenciát szervezett/szervez a Felvidéken, illetve Mindszenty-imafüzetet is kiadott. Emellett szimpóziumokat, emlékesteket rendeznek a Felvidéken Mindszenty József életéről.

Gróf Esterházy János hatása és üzenete, keresztényszocialista értékek Gróf Esterházy János személyében olyan kiváló magyar politiku-egyéniséget tisztelhetünk, aki egész életével, tragikus egyéni sorsával, teljes politikusi életművével bizonyította: erkölcs és politika igenis összeegyeztethető, emberi tisztaság és korrekt politikai magatartás nem zárja ki, hanem egyenese, elengedhetetlenül feltételezi egymást. Gróf Esterházy János keresztényszocialista politikus volt. Mi is az a keresztényszocializmus? A keresztényszocializmus a XIX. század közepén elindult 21

PoLíSz mozgalom az egyház szociális tanításainak terjesztése és megvalósítása céljából (a keresztényszocializmus szót először angol reformerek használták: Frederick Denison Maurice, Charles Kingsley, John Ludlow). Szemben állt az individualista liberalizmussal, illetve az osztályharcot hirdető szocializmussal és kommunizmussal. Az ideológia legfontosabb elvei a perszonalitás (személyesség), a szubszidiaritás (kölcsönös segítség) és a szolidaritás voltak. Célja volt azonban a munkások munkakörülményeinek javítása és a gyermekmunka elleni harc, és természetesnek tartotta a magántulajdont. A marxista ideológiával ellentétben egyik fő célja a társadalmi béke megteremése volt. Ennek a legfontosabb feltétele a társadalmi igazságosság érvényesülése. Mindezt törvényes keretek között kívánta elérni. A magyar történelmi személyiségek közül többé-kevésbé ezt az elvet vallotta Prohászka Ottokár, Klebelsberg Kuno, Teleki Pál és gróf Esterházy János. Ki is volt az 1901. március 14-én, Nyitraújlakon született Esterházy János? A felvidéki magyarság mártírja, vértanúja. Emberi és politikusi bölcsességgel megáldott felvidéki magyar államférfi. 1932-ben az országos Keresztényszocialista Párt, 1936ban pedig az Egyesült Magyar Párt elnöke lett. Parlamenti képviselő, hívő ember és magyar. Magyar történelmi személyiség, akinek vallomásaiban és tevékenységében három vonulat jelent meg: a pacifizmus, a magyarságszolgálat és a Magyar Szent Korona népinek testvérsége. Mindenkor nyilvánosan kiállt a felvidéki és az egyetemes magyarság jogaiért. Szorgalmazta a felvidéki magyar nemzeti közösség önrendelkezésének megvalósítását. Politikai célja a trianoni békeszerződés revíziója és a magyar politikai egység megteremtése volt. Az első bécsi döntést követően Esterházy Szlovákiában maradt, jelentős érdemei vannak abban, hogy a magyar lakosság nem hódolt be a nemzetiszocialista eszméknek, és sajtóját a magyar keresztény szellemű antifasizmus jellemezte. Többször tárgyalt JozeflTisóval, Eduard Benešsel és Gustav Husákkal a magyar nemzeti közösség jogairól. 1942-ben Hitler felszólította Tiso elnököt, hogy Szlovákiából deportáltassa az összes zsidót a német koncentrációs táborokba. „Szlovákiát teljesen zsidótlanítani kell” – jelentette ki Hitler, s hozzáfűzte: „…ha Szlovákia ezt visszautasítja, a legrosszabbra számíthat részemről.” A megfélemlített szlovák kormány azonnal kidolgoztatott egy törvénytervezetet, amely elrendeli a zsidók deportálását a Reich munkatáboraiba. Ezt a tervezetet 1942. május 15-én szavazásra terjesztették elő a szlovák nemzetgyűlésben. A 68/1942-es számú törvényjavaslatot valamennyi képviselő measzavazta, egyedül Esterházy János, a Magyar Párt képviselője nem szavazta meg. „Keresztény és demokrata lelkiismeretem kategorikusan ellenzi a zsidók deportálását” – jelentette ki Esterházy. 1944-ben zsidók, csehek, szlovákok, lengyelek százainak segített a Gestapo elleni szökésben. A Gestapo körözte őt. Esterházyt 1945 nyarán Pozsonyban letartóztatták, majd a titkosszolgálat pincebörtönében kegyetlenül összeverték. A pozsonyi Nemzeti Bíróság szenátusa 1947. szeptember 16-án (távollétében) kötél általi halálra ítélte a fasizmussal való együttműködése miatt, majd az ítéletet a Csehszlovák Köztársaság elnöke életfogytig tartó fegyházbüntetésre változtatta. A halálos ítélet kimondása idején a Szovjetunióban raboskodott, koholt vádak alapján ugyanis tíz év kényszermunkára ítélték, és elküldték Szibériába. 1949 tavaszán élőhalottként hozták vissza Csehszlovákiába, ahol az ország csaknem valamennyi börtönében 22

A történelem faggatása raboskodott. 1957. március 8-án halt meg a morvaországi Mírov börtönében. Szlovákiában mindmáig nem rehabilitálták, politikai kálváriája folytatódik. Ezekre az értékekre épített Boráros Imre felvidéki színművész, amikor 2007ben színpadra vitte Siposhegyi Péter „Hantjával sem takar” című monodrámáját Révkomáromban, majd több mint hatvanszor vendégszerepelt a színművel a Kárpát-medencében, illetve a nyugati magyar diaszpóra közösségeiben. Az Esterházy-hagyományokat ápolja a Felvidéken az Esterházy János Társulás, a Magyar Közösség Pártja, illetve civil szervezetek Esterházy-konferenciákat szerveznek, Esterházy-emléktáblákat, Esterházy-szobrokat készíttetnek és avatnak. Ezeknek a rendezvényeknek elsőrendű rendeltetése, hogy minél közelebb hozzák gróf Esterházy János szellemiségét, egyéniségét, áldozatvállalását, politikai és emberi hitvallását a ma emberéhez. Mély emberi meggyőződésem, hogy a felvidéki magyaroknak (is) szükségük van – elsősorban történelmi – példaképekre, mindenekelőtt a felvidéki magyarság, de az egyetemes magyarság köréből is, akik életművükkel, hitvallásukkal, tartásukkal és mához szóló üzenetükkel példát mutathatnak és mutatnak az utókor számára. Ezért létfontosságú jelentőségű az egészséges Mindszenty- és Esterházy-kultusz a Felvidéken, amelyhez természetes módon kapcsolódik a nemzetépítő gróf Széchenyi István életművének népszerűsítése.

Politika és vallás, kereszténydemokrácia A keresztény- és a kereszténydemokrata értékeket képviselte és képviseli politikai szinten a felvidéki Magyar Kereszténydemokrata Párt, amely az 1989-es rendszerváltozás után jött létre. Kezdetben önálló politikai mozgalomként, majd a Magyar Koalíció Pártján (MKP) belül, de azon kívü, is képviselte, népszerűsítette és erősítette a keresztény értékeket, s mindenekelőtt a magyar keresztény értékrendet. Ma is erőteljesen működik az immár Magyar Közösség Pártjának (MKP) kereszténydemokrata szárnya. A közeljövőben megalakul a párt Keresztény és Keresztyén Platformja. A Magyar Közösség Pártja új Alapszabálya (amelynek legfőbb jellemzője a nyitás) – reagálva a külső és belső körülmények alapos megváltozására – teremtette meg annak lehetőségét, hogy ideológiai irányzatú platformok jöhessenek létre a párt berkeiben. Ezzel megszülethet az első fecske. 2012. november 8-án, az MKP Nyitrai Járási Konferenciájának egyik küldötte, Balkó Ferenc azt javasolta, hogy a párt tevékenységében erőteljesebben kell megjelennie a keresztény irányzatnak, a párt keresztény arculatát az eddigieknél hangsúlyosabban kell kifejezésre juttatni. Az ötlet nem új keletű, hiszen a párton belül már korábban megjelent a keresztény értékek hangsúlyosabb képviseletének szándéka. A platform létrehozásához már a Felvidék három járása, a nyitrai, a galántai és a komáromi is csatlakozott, úgyhogy teljesültek a párt alapszabályában lefektetett feltételek, nevezetesen legalább három járásban csatlakoztak a kezdeményezéshez. Ezzel megalakulhat a Magyar Közösség Pártja Keresztény és Keresztyén Platformja. 23

PoLíSz

Az ökuménia érvényesülése a Felvidéken A Felvidéken is egyre erőteljesebben érvényesül az ökuménia. Köztudomású, hogy a keresztények közötti egység keresése egyike volt a II. Vatikáni Zsinat fő célkitűzéseinek. A zsinaton felmerült egy ökumenikus direktórium igénye, mely hamarosan két részletben – az első 1967-ben, a második 1970-ben – látott napvilágot, és nagyon jó eszköznek bizonyult az ökumenikus erőfeszítések kibontakoztatásához, irányításához és összehangolásához. A zsinat után fölerősödtek a testvéri kapcsolatok azokkal az egyházakkal és egyházi közösségekkel, melyek nincsenek teljes közösségben a katolikus Egyházzal. Megkezdődött tehát és sokféle formát öltött a teológiai dialógus. Az ökumenikus mozgalom – Isten terve szerint, aki az emberiséget el akarja vezetni az üdvösségre és az egységre Krisztusban a Szentlélek által – válasz óhajt lenni Istennek az összes keresztényt az Egyház misztériumában a hitre hívó kegyelmi ajándékára. Ez a mozgalom a keresztényeket annak reményében hívja, hogy teljesen meg fog valósulni Krisztus imádsága: „…hogy mindnyájan egyek legyenek”. A Krisztus új parancsa szerinti szeretetre hívja őket, mely a Szentlélek minden hívőt egyesítő ajándéka. A II. Vatikáni Zsinat kifejezetten óhajtotta, hogy a katolikusok olyan szeretettel öleljék át az összes keresztényt, mely az igazságban le akar győzni mindent, ami elválaszt. Reménykedve és imádkozva cselekedjenek a keresztények egységének előmozdításáért. Az Egyház misztériumába vetett hitük ösztökélje és világosítsa meg őket úgy, hogy ökumenikus tevékenységüket annak az Egyháznak igaz megértése indítsa és vezesse, amely Krisztusban mintegy szentsége, azaz jele és eszköze az Istennel való bensőséges egyesülésnek és az egész emberi nem egységének. Az Egyház ökumenizmusra vonatkozó tanítása, mint a reményre szóló bátorítás és a szeretetre szóló meghívás a II. Vatikáni Zsinat dokumentumaiban, különösen a Lumen gentiumban és az Unitatis redintegratio-ban nyert hivatalos kifejezést. Igen, a reményre való bátorítás és a szeretetre való meghívás. Erre ma óriási szüksége van a felvidéki magyarságnak, amelynek valamennyi tagját meg kell erősíteni hitében, magyarságtudatában, annak érdekében, hogy a vállalás hűségét és a hűség vállalását magáévá tehesse. Eggyé lenni az imádkozásban, elkötelezettnek lenni a keresztények egysége iránt – ezt is meg kell valósítani a Felvidéken. Ennek érdekében (is) hirdet rendszeresen a Pázmaneum Polgári Társulás Imakilencedet a keresztények egységéért, Imahetet a keresztények egységéért, a Krisztus-hívők egységéért. Csak reménykedni tudunk abban, hogy a mai elvilágiasodott korunkban az egyház közelebb tud kerülni az emberekhez, s az emberek közelebb tudnak kerülni az egyházhoz, hitükhöz.

A cserkészet nevelő hatása a Felvidéken A Szlovákiai Magyar Cserkészszövetség (SZMCS) a szlovákiai magyarok cserkész szervezete. Jelenleg közel 50 cserkészcsapatában 1500 cserkész tevékenykedik. A mostani szövetségparancsnok (ügyvezető elnök) Csémi Szilárd. Hatékonyan mű24

A történelem faggatása ködik a Cserkésztanács (CST), illetve a Magyar Cserkészek Fóruma (MCSF), amelybe minden zöld nyakkendővel rendelkező cserkész beletartozik. Az újabb cserkészingeken látható az MCSF jelvénye felvarrva az ing bal oldalán. A cserkészek a Felvidéken különböző táborokat szerveznek, melyek alkalmával a fiatalok megismerhetik a hiteles magyar őstörténetet, a magyar hitvilágot, a valós magyar történelmet, a kereszténység történetét, illetve a keresztény viselkedésforma lényegi elemeit. Szerveznek adventi és húsvéti szövetségi lelkigyakorlatot, emlékesteket, emlékezéseket, cserkészvezetői konferenciát, tiszti bált, családos cserkészek találkozóját, önkéntes munkahetet kompromisszum nélkül, csónakház-építést, betlehemi lángosztót. Azt vallják: „A cserkészet az a hely, ahol kipróbálhatsz olyan dolgokat, amiket egyébként soha nem tennél.” Kiadják a „Cserkész” c. havilapot, amelyben nemcsak a cserkészszövetség időszerű híreit közlik, hanem történeti eszmefuttatásokat, elemzéseket is nyilvánosságra hoznak.

Záróakkord Előadásom végén – a témához kapcsolódóan – két kedvencemet és szakmai példaképemet, Jókai Mórt és gróf Széchenyi Istvánt idézem. A hagyomány szerint a híres Pápai Református Kollégium egyik nem kevésbé híres diákjától, Jókai Mórtól megkérdezték: Mire való az iskola? A válasz így hangzott: „Arra, hogy ISTENNEK, HAZÁNAK, TUDOMÁNYNAK neveljen.” E három szó – hatalmas betűkkel felírva – évtizedekig olvasható volt a főépület homlokzatán. 1952-ben – az államosítás második lépésekor – a feliratot leverték. Az iskola előtti téren ott állt a fél város, és sokan hangosan zokogtak. 1994-ben, amikor a teljes épületet – csaknem üresen és elhanyagolt állapotban – visszakapta az egyház, ugyanakkora betűkkel visszaírták Jókai szavait. Alig néhányan vették észre… Mert a négy évtized nem múlt el nyomtalanul. A közömbössé váláshoz a tudatos rombolás is hozzájárult. Ezt a rombolást kell megállítanunk a Felvidéken is, hogy végre építeni tudjunk: HÁZAT, HAZÁT, TUDOMÁNYT, KERESZTÉNY ÉS MAGYAR KÖZÖSSÉGET. A legnagyobb magyar, gróf Széchenyi István a következőképpen fogalmaz imájában: „Mindenható bírája a földnek, a felfoghatatlan világmindenségnek, aki elé csodálattal és imádattal omlok és csak gyarlóságomnak és szorongva dobogó szívemnek vagyok tudatában, engedj olyan erényességre és tökéletességre érlelődnöm, amilyenre ember, bűneivel és tomboló szenvedélyével e világon csak érhet! Ajándékozd nekem a lélek belső vigaszát és csendes nyugalmát, mely nélkül az ember, földhözragadtan nem élhet a Te szemlélésedben s szellemét képtelen ama földöntúli magas lendületben tartani, ahová a bensőséges imádság, az ingatag lélek rövid pillanatokra föllebeg. Tisztítsd meg lelkemet az előítéletektől és töltsd meg szívemet határtalan gyengédséggel, szeretettel az egész emberiség iránt. (…) Gondolkodni és dolgozni akarok éjjel-nappal, életem fogytáig. Gyarapítsd, ami jó – tipord el születésekor, ami netán rossz gyümölcsöt teremne. Segíts nekem, hogy a világon mindent lelkem igaz alázatával szemlélhessek és kezdhessek… Ez imádságom ne mondassék, hanem szüntelen cselekvés által küldessék az égbe.” Maradjon számunkra ez az ima korparancs. Köszönöm. 25

PoLíSz

Osztie Zoltán

„Mélyedjetek el magyarságotokban!” A Keresztény Értelmiségiek Szövetsége országos zarándoklatára, melyet minden évben a hazáért engesztelve, imádkozva szervez, 2012-ben Máriabesnyőre indult. Nyilvánvaló volt, hogy el kell látogatnunk a temetőbe is, tisztelegni gróf Teleki Pál emléke előtt. Személyes példája és a tőle származó idézetek korunk problémáira adnak megoldást – s ez nem túlzás. Vannak ugyanis válaszok a kérdésekre, és lehetőség kínálkozik a nehézségekből való kilábalásra. Olyan irány ez, amely szemben áll bizonyos ideológiai körökkel, hatalmi törekvésekkel. Mindebből megérthetjük azt is, hogy idegen szívű, magyarul beszélő, de a magyar nemzethez nem tartozó személyek erőszakos, gátlástalan kis csoportja miért fordul fröcsögő gyűlölettel Teleki Pál, Prohászka Ottokár püspök, Horthy Miklós kormányzó úr, Mindszenty József bíboros, Bethlen István miniszterelnök, Klebelsberg Kuno és Hómann Bálint miniszterek, Apor Vilmos püspök és mások ellen. Hogy is merik szájukra venni a nevüket?! Az antiszemitizmus bélyegét és vádját félelmükben aduként húzzák elő, és ragasztják a nekik nem tetszők homlokára. Mikor értik már meg, hogy tőlünk és e nagy, keresztény magyarok örökségétől nem kell félniük, csak maguktól, saját hatalmi tébolyuktól?! A mi feladatunk viszont, hogy az ő dühöngésük ne tartson vissza attól, hogy az említett nagyságok előtt fejet hajtsunk, hagyatékuk örököseinek tudjuk és valljuk magunkat, üzenetükből pedig tanuljunk. Azzal, hogy a nagy államférfi felé irányult a figyelmünk, fölfedezhettük ismét a gondviselő Isten szeretetét nemzetünk iránt. Azok a pusztulással fenyegető évtizedek jelentik az említett nagy államférfiak tevékenységének időszakát, amikor a trianoni tragédia (1920. június 4.) után Európa halottnak hitte Magyarországot. Egyáltalán nem volt nyilvánvaló, hogy túl lehet élni egy a történelemben is páratlan nemzetcsonkítást. Emberileg nem volt esély. Ekkor támasztott az Isten olyan egyházi és államférfiakat, sőt azok közösségét, akik képesek voltak a „halottat” Isten segítségével életre kelteni. Csodálatos emberek voltak ők is, akik Isten és a nemzet előtti történelmi felelősségtudattal vállalták: „becsületünk előbbre való jólétünknél”. Ők a valódi jó létezést választották az egyéni jólét önző hajszolása mellett. Föl is emésztődött mindegyikük a haza oltárán. A Trianon utáni elveszettségből két évtized alatt Európa középvonalába emelték Magyarországot, pedig közben gazdasági világválságot is megértek. Köszönjük őket a gondviselő Istennek és Nagyasszonyuknak, a 26

A történelem faggatása Boldogságos Szűz Máriának! Hallgassuk meg ezzel kapcsolatban magát Teleki Pál miniszterelnök urat: „Csak addig maradhatunk fenn a népek tengerében, amíg történelmi hivatásunkat teljesíteni akarjuk. S amíg e mellett kitartunk és kiállunk, ne tartson senkitől és semmitől az ezeréves nemzet.” Nem volt kétsége afelől, hogy van történelmi hivatásunk, olyan hívásunk, amely Istentől való, és a történelem alakítására vonatkozik. De nem érezte magát kiváltságos helyen, hiszen „ma tulajdonképpen mindenki történelmet csinál, minden munkájával, magatartásával, intézkedéseivel” – írta. Ez a hívő lelkület fakadt piarista neveltetéséből, mindvégig megőrzött vallásos magatartásából. Vajha honfitársaink nem percemberekként, hanem történelemcsinálóként állnának saját lelkiismeretük és Isten színe előtt! „A mi feladatunk ezekben a rettenetes időkben a világgal szemben az, hogy megtartsunk egy nemzetet a világnak.” De miért van erre szükség? „Mert minden ember akkor adja a legtöbbet a köznek, ha a lehető legjobban kiéli egyéniségét. Ez áll a nemzetekre is. Minden nemzet akkor adja a legtöbbet az emberiségnek, önmagának és a vele barátságban élő nemzeteknek, mindazoknak, akiknek érdekeit szolgálni kívánja, ha legjobban éli ki saját maga nemzeti formáját, saját jelleme szerint. Magyarországot magyarul kell vezetni, magyar formák, a magyar élet formái szerint.” Ez a szellem olyan emberé, aki nem akar „egyenlőbb lenni az egyenlők között”, hanem valóban komolyan veszi azt, hogy minden egyes személy és minden nemzet gazdagság és érték, amire – akire – mindannyiunknak szüksége van. Nem akar nemzeteknek és egyeseknek diktálni, nem akarja őket terrorizálni, hanem boldogan szemléli sokszínűségüket, egyéniségüket, melynek kibontakozását kívánja, hiszen benne fölfedezi Isten gazdagságát. Az így gondolkodó ember azonos akar lenni önmagával, és ezt kívánja mástól is. Erről egy konkrét eset kapcsán is meggyőződhetünk. Teleki Pál beszámol arról, hogy francia és más tárgyalópartnerei „lépten-nyomon azt kérdezték tőle egyes polgárok felől: franciabarát vagy németbarát-e az illető? Egy idő múlva meguntam ezt a kérdezősködést és azt mondtam: Ha Magyarországon tisztességes emberrel akarnak beszélni, s remélem, ezt akarják, akkor »magyarbarátokat« keressenek.” Nyilvánvaló tehát, hogy csak az tartozik a nemzethez, aki a nemzeti feladatot vállalja a fentiek szerint. Napjainkban is vészterhes időket élünk. Elég a magyarellenes támadásokra tekintenünk akár belülről, akár kívülről. S bizony lenéznek bennünket, ha magunkat nem ismerjük és becsüljük. „Az embernek el kell készülnie arra, hogy ha bármi veszéllyel találkozik, szembe tudjon nézni vele. Ennek nagyon egyszerű módja van: az, hogy magyarok legyünk.” Íme a kulcs, bajaink megoldásának a kulcsa. El kell gondolkodnunk, mit kell tennünk, nekünk, értelmiségieknek azért, hogy azok legyünk, akiknek az Isten minket akart. Teleki ki meri mondani, hogy a vezetőknek elitnek kell lenniük három területen: Az erkölcs elitjének: „Csak azok számíthatnak a nemzet elitjéhez, akik erkölcsileg magasabban állnak, illetőleg akik erkölcsileg ott állnak, ahol minden embernek állnia kellene.” 27

PoLíSz A tudás elitjének: azoknak, akik miután analizáltak, a szerzett információkat, tudásanyagot ismét össze tudták fogni egy magasabb szintézisben, és komoly gondolatvilágot alakítottak ki sajátjukként magukban. A feladat elitjének kell lenniük: akikre a nemzet olyan feladatot bízott, amelynek teljesítésénél más embereket befolyásolhatnak, akár közvetlenül, akár közvetve. E három kell ahhoz, hogy az „írástudók felelősségével” rendelkező vezető rétege legyen a nemzetnek, s így semmi veszéllyel szemben nem adjuk fel magyarságunkat. A magyarság kollektív életformája a kis közösség, mint amilyen a pásztortűz vagy a tábortűz – írja Teleki Pál, aki Magyarország főcserkésze is volt. A magyar lélek e sajátos vonása igazolja a KÉSZ struktúráját, ami a helyi csoportok kis közösségeiből felépülő egységet alkot. S hogy mi hogyan élünk és dolgozunk, annak bírája ne más, mint mi magunk legyünk. A jövőbe tekintve pedig a nagy államférfi látja: „nemzeti erőnk gyarapodása elsősorban a társadalom önéleterejének kifejlesztésétől függ”. E vízió nem öszszeegyeztethető a neki tulajdonított megoldással, öngyilkosságával. Ezt a megoldást ő sem fogadhatta el, hiszen tettei és minden szava ez ellen szól. Talán éppen ellenségeink tartották jónak ezt a megoldást, mint a legnagyobb magyar gróf Széchenyi István esetében is? Teleki Pál mindenesetre örökül hagyja a maga ars poeticáját: „Gondozzuk a haza szent tüzét nemzedékről nemzedékre, és próbáljuk azt gyarapítani. A múltból így lesz jelen, a jelenből pedig jövő.”

28

A történelem faggatása

Székely András Bertalan

A Kárpát-medencei Református Honismereti Gyermektáborokról Egy olyan országban, amelyet a huszadik században kétszer is megcsonkítottak – elszakítván a történelmi területe mintegy kétharmadát, a magyar ajkú lakosságnak pedig az egyharmadát –, ahol a pártállam több mint négy évtizedig a proletár internacionalizmust előbbre helyezte a nemzet érdekénél, ahol az ún. rendszerváltás után balliberális oldalról itthon és külföldön – visszaélvén a szólásszabadsággal –, büntetlenül gyalázhatják a hazát, gúnyolódhatnak mindazzal, ami magyar, ahol a katedráról és a médiából öntudatra nevelés helyett a gyökereink elfűrészelése, a népbutítás zajlott csak a közelmúltig – kivételt ez alól, szigetként, csak néhány helyszín képezett –, ahol „az idegen szép”, sőt sokkal inkább az, mint a magunk gyönyörűségei, ahol arra biztattak nemrégiben még, hogy „el lehet menni”, ahol honáruló demagógiával a határon túlra szakadt testvéreink magyar állampolgársága ellen sikeres kampányt lehetett folytatni a XXI. században, különös jelentősége van a Kárpát-medencei Keresztkötődések Konferenciáknak. Telitalálatnak érzem Turcsány Péter barátom, Elnök Úr témaválasztását, hisz a megmaradásunk, hit és erős civil szféra nélkül nemigen lehetséges, azon kívül egy közösség nem egyszer jelentős átfedést mutat egy vagy több vallással, ezért isbeszélhetünk sok esetben nemzeti egyházakról. Számunkra a hon, amely nem csupán a mai földrajzi határokkal körülvett ország, hanem mindazon területek összessége, ahol a velünk egy nyelven beszélők, a velünk egy kultúrába belenőttek élnek. A huszadik század tragédiái következtében a magyar állam az egyetlen, amely minden égtáj felé önmagával határos: nincs olyan utódállam szomszédunk, amely kisebb-nagyobb darabot ne kanyarított volna belőle. Bár sajnos sokak mai erkölcsével és felfogásával nem egyezik, egységes, határokon átnyúló nemzetben kell gondolkoznunk, amelynek egyes részei is felelősek egymásért s az egészért, a zöm – az anyaországbeli maradék – pedig különösen a szívén kell, hogy viselje az elszakított nemzetrészek sorsát. Az elmúlt több mint két évtizedben voltak olyan periódusok, amikor ez a gondolat zöld utat kapott a magas politika szintjén, ezen időszakokban az emelkedő nemzet érzése ölelhetett körül bennünket. A protestáns történelmi egyházak – különösen mi, reformátusok –, nem csupán az említett ciklusokban, hanem korábban is, azóta 29

PoLíSz is testvéreiknek tekintik a határainkon túlra szakadt hitsorsosaikat, sikeres erőfeszítéseket tettek a szervezeti egységesülés felé is. Ha ez így van, akkor az egy hiten lévők gyülekezeti szinten hasonlóképpen kiépíthetik a határokon átnyúló kapcsolataikat. A Budapest Fasori Református Egyház – jómagam és feleségem kezdeményezésére, a folyamatos szellemi és több ízben a gyakorlati vezetésemmel –, egy évtizedig megszakítás nélkül, minden esztendőben megrendezte a Kárpát-medencei Református Honismereti Gyermektáborát. 2000-2009 között a csallóközi Alistál, a kárpátaljai Bene, az erdélyi Válaszút, Újvidék és a szerémségi Maradék, a drávaszögi Csúza és Vörösmart, a muravidéki Szécsiszentlászló és Bécs magyar gyülekezeteinek, egyházi iskoláinak a gyermekeivel együtt erősíthettük a hit- és nemzetbéli összetartozás tudatát. A táborok szinte valamennyi elcsatolt területen megrendezésre kerültek, így az ottani természeti szépségek, műemlékek, história, népi kultúra egyaránt nyomot hagyhatott a részt vevő fiatalokban és kísérőikben. Az első tábort Tahitótfaluban, a másodikat Szovátán, a harmadikat Bácsfeketehegyen, a negyediket a felvidéki Élesmarton, az ötödiket Makón, a hatodikat Eszéken, a hetediket a kárpátaljai Balazséron, a nyolcadikat Nagyenyeden, a kilencediket pedig Kőszegen szerveztük, két ausztriai kirándulással. Az eredeti elképzelés szerint valamennyi tábort hasonló szerkezetben bonyolítottunk le, szem előtt tartva a hitéleti, honismereti, néprajzi, kézműves és sport programok igényét, döntően mindig a vendéglátók elképzeléseit megvalósítva. A tizedik, jubileumi alkalom a fasori gyülekezet tahitótfalusi Isten tábora konferenciatelepén zajlott. A reggeli áhítatokat Szénási Tamás helyi lelkipásztor tartotta az Úr ünnepeiről a 3Mózes23 alapján. Esténként pedig az egyes régiókból érkezett lelkészek vagy hitoktatók, ifik Jézus találkozásait elevenítették fel Péterrel, Bartimeussal, Zákeussal, a samáriai asszonnyal, a gazdag ifjúval, Saullal. A tábort kirándulások tették emlékezetessé. Szentendrére (skanzenlátogatással, városnézéssel, a szerb egyházművészeti gyűjtemény megtekintésével). Leányfalura (a helytörténeti múzeumban Móricz Zsigmond unokája, Kolos Virág kalauzolt bennünket, Dr. Szász István Tas orvos-író pedig a kolozsvári Hitel c. folyóirat és mozgalom saját házában berendezett emlékmúzeumában tartott magával ragadó vezetést). Visegrádra (a Salamon-toronyból gyönyörködhettünk a Duna-kanyari táj szépségében, Mátyás király palotájában pedig az európai reneszánsz születésének világába csöppenhettünk bele) és Budapestre (az Országház a Szent Koronával, a Néprajzi Múzeum, a budai Vár és a Hősök tere látványát vihették magukkal a gyermekek). Az egyes helyszíneken kiváló, a csoport összetételére szabott ismertetésekben volt részünk, szakavatott vezetők segítségével. A hét folyamán hallottakról a gyermekek bibliaismereti és honismereti vetélkedőkön adtak számot – az utóbbit hagyományosan jómagam állítottam össze, döntően a hét folyamán elhangzottakról, látottakról, segédanyagul írásos felkészítő anyagot is kézbe kaphattak a táborozók. Természetesen a kézművesség, a Mokányos zenekar csángó táncháza, a foci, a méta és a fürdőzés sem hiányozhatott a programból. Jóleső érzéssel tapasztalhattuk, hogy a néhány éve még kicsi táborlakókból szívvel-lélekkel 30

A történelem faggatása szolgáló ifik cseperedtek, akikre komoly feladatokat, akár a későbbi szervezés oroszlánrészét is lehet immár bízni. Áldásként éltük meg, hogy – többszöri sikertelen kísérletünk után –, immár az Őrség Szlovéniához került részéről is bekapcsolódhattak a Kárpát-medencei vérkeringésünkbe, a „kiöregedett” bécsiek helyébe viszont ezúttal nem tudtak kisebbeket küldeni. A tábor kezdetén szomorúan emlékeztünk meg az akkor nemrég elhunyt, lugosi születésű Mezey Tibor lelkipásztorról, aki a korábbi alkalmak lelki vezetője volt. A hét eseményeiről Dénes Tamásné Szöllősy Emőke táborvezető és Dr. Székely András Bertalan a fasori gyülekezet színe előtt számolt be. Kértük az Urat, tegye lehetővé – az egyre nehezedő forráshoz jutás ellenére –, hogy a következő évben is dicsérhessük Őt együtt, a mesterségesen emelt határok fölött összefogódzkodva, talán a Délvidéken. Úgy tűnik, a tízedik táborral egy – kis túlzással történelminek is nevezhető – korszak lezárult. A válság és más körülmények következtében a források drámaian megcsappanVisz a vonat tak, a valóban isteni csodának tekinthető, évtizedes sorozat megszakadt. Testvérgyülekezeti kapcsolatok és személyes keresztkötődések azonban alakultak, élnek, működnek, több irányban is. Az Úr csodás működése jóvoltából, a bábáskodásunkkal felnőhetett egy nemzedék, amelybe már akkor elültethettük a hit és a határok fölötti nemzeti összetartozás magvait, amikor ez még messze sem volt olyan általános és elfogadott, mint manapság. E magvak – nem egy konkrét, kézzel fogható példát tudnék említeni –, leveles, virágos bokrokká, fákká cseperedtek, bő termést hoztak, amiért összekulcsolt kézzel mondok e helyütt is hálát a Teremtőnknek. Soli Deo gloria! Egyedül Istené a dicsőség! 31

PoLíSz

Barcsa Dániel laudációja Konrád Sutarski 2012. évi Gyulai Pál-díjának átadásakor 2012. december 12-én, az Alexandra Könyvesházban – könyvbemutató és sajtótájékoztató keretében – átadásra került a Kráter Műhely 2012-ben is a példaképül tekintett polihisztor író emlékére odaítélt Gyulai Pál-díja, melyet Dr. Konrád Sutarski költő, műfordító és szerkesztő vehetett át a PoLíSz-ban megjelentetett munkáiért és költeményeiért. Tisztelt Barátaim! Tisztelt Díjazott! Sutarski Konrád barátunkat – testvérünket – nem kell bemutatni, ám most mégis illik egy-két szót szólni róla. Mert emlékeztetünk mindenkit: az, hogy ma átadjuk neki a Gyulai Pál-díjat – áttekintvén eddigi munkásságát –, nem előzmény nélküli. Ám előbb a díjról. Nekünk, a Kráter Műhely Egyesület vezetőinek mintegy jó évtizeddel ezelőtt az volt elképzelésünk, hogy a PoLíSzban publikáló lírikusok, prózaírók, esszéisták és kritikusok közül azokat, akik adott esztendőben, avagy azt megelőzően hosszabb időn át a legkiemelkedőbb teljesítményt nyújtották, elismerésben részesítsük. Persze a díjat nevezhettük volna Kráter-, vagy PoLíSz-díjnak is, de mi akkoriban úgy véltük, és úgy véljük ma is, hogy kifejezőbb, ha e kitüntetésnek szimbolikus nevet adunk. Keressünk olyan személyiséget a magyar irodalom múltjában, aki a maga idejében kiemelkedőt alkotott, és akkori törekvései találkoznak a Kráter és a PoLíSz mai célirányaival. Gyulai Pál neve elsőként merült fel az elképzelést dédelgetők szeme előtt. Ő a XIX. század legjelentősebb irodalmárai közé tartozott: lírában, epikában, eszszében azonos arányban alkotott fajsúlyosat, s e hárompillérű életmű kifejezi, jelképezi díjunk arculatát. Ugyanakkor a Kráter és a PoLíSz ezzel az elnevezéssel igyekezett magának, Gyulai Pálnak is igazságot szolgáltatni. Az ő életművét ugyanis nemhogy a feledés homályából kellett és kell visszahozni, hanem egyenesen kötelesek vagyunk megszabadítani a méltatlanul reáragasztott címkéktől. (Ki ne tudná, a marxizáló kritika és irodalomtörténet szemében Gyulai Pál neve egyenlő a nemzeti szűklátókörűség, a provincializmus, a korszerűtlenség szinonimájával!) Nos, mindeddig számos kitűnő szerző és kiváló személyiség nyerte el a Gyulai Pál-díjat. Idén kuratóriumunk úgy döntött, hogy kapja Sutarski Konrád! Egyrészt azért, mert − sokan véljük így − széles e Hazában nincs olyan díj, elismerés, amit meg ne érdemelne. Csak hálával gondolhatunk az isteni Gondviselésre, hogy ügyes fortéllyal a Beszkideken túlról a Kárpátok koszorújába vezérelte őt. Sutarski barátunknak sokkal tartozunk, mert − emlékezzünk a Kádár-kor mocskos és hamis, ráadásul nem is hatástalan lengyelellenes propagandájára – a nehéz időkben is rendületlen építette a két nemzet sokszálú és színes kapcsolatát. 32

A történelem faggatása Kötődését nemzetéhez és közös nemzetünkhöz kötetei is – Kettős hazában, Megőrzésre átvéve (Barangolás a lengyel Szepességben, Árvában) – bizonyítják. Díjazottunk költő, műfordító és jeles irodalomszervező. Irodalmi munkásságát elismerik szülőhazájában – a nagy megújítók között tartva számon őt – és választott hazájában is, hol a kiérdemelte a „pontifex maximus”, a legfőbb hídverő címet. Igen. Sutarski Konrád hidakat épít, a lengyel és a magyar lélek között feszülő szép ívű viaduktokat. A legszebb szavakat Csoóri Sándor mondta róla: „Konrad Sutarskit évek óta az irodalom nagyköveteként tartottuk számon. Magyarországot viszi Lengyelországba, de saját hazáját is a hátán cipeli el hozzánk. Különleges, igen szép sors ez!” A Gyulai Pál-díj azonban konkrét teljesítményért jár. Sutarski Konrádnak köszönhetjük lapunkban a 2011 májusától jelentkező Együtt jobb! – Magyarországi nemzetiségek etnokulturális rovatát. Az itt elvégzett munkája túlmutat a szerkesztésen, hisz ő írja minden számban az adott kisebbséget, annak irodalmát bemutató bevezetőt, s a rovatba beválogatott nemzetiségi szerzők életrajzát is. Értő és érző módon válogatta össze számról számra a bemutatott írókat és szövegeket, s nagyszerű előhanggal látta el őket, bemutatva az adott nemzetiségek történetét, valamint irodalmuk születését és fejlődését. Kérünk, Konrád, fogadd el tőlünk ezt a csekély viszonzást mindazért, amit tettél értünk!

Konrad Sutarski

* * * (Naponta figyelem…) Naponta figyelem a homokszemek kúszását igyekezetét ahogy sürgönyoszlopokra szobortalpakra kapaszkodnak házfalaknál vagy utak repedéseiben konokul kuporognak szél szárnyán szállnak új telephelyeket keresni mint vándorcigányok Nemegyszer látható hogy porparányokra széthasadozva felélednek vírusfalkákkal szúnyogfelhőkkel mint járvány árnyai izomszálak közé s mirigypúpok alá furakodnak s lüktető ütőereken átúsznak keveslik az emberi bőr dörzsölődését karavánok megállítását tengerpartok alakítását elszakadnak a földtől s oxigén nélkül tanulnak élni kozmikus porral párosulnak csillagködöket építenek Századok múltán visszatérnek a megporhanyított földgolyóra s megint észrevétlen hintenek be minket bürokrácia szmog meddőség maszkjába öltözötten (Weöres Sándor fordítása)

33

PoLíSz

Jelek az égen Legutóbb ismeretlen jelek tűnnek fel az égen meteor-tündöklésekhez fecske-cikkanatokhoz hasonlók hogy aztán ismét elenyésszenek a fellegektől érdes látóhatár mögött Úgy tűnik egyre szaporodnak a jelek Nem kerengnek nem köröznek túl korai lenne még – nem érződik a dögszag – ám föl-fölmordulva egyre vakmerőbben siklanak Átszáguldanak romosodó koponyánk fölött át a félelemtől madársírású rózsák felett Ó a virágok mennyire megérzik előre mindazt ami nekünk csak a halál előpillanatában világosodik meg – Valaha üstökösök közelítettek ádáz lobogással Tűzcsóvájuk az égboltot betakarta méltósággal vonultak a rengő föld tompa ütemére mint komor pompájú királyi menet és járványt küldtek megtisztítani a népeket és tűzvésszel jövendölték meg egy igazságosabb világ eljövetelét És az ember alázatos fohászra emelt karjait kötéllé sodorta s önmagát ostorozva-sebezve könnyek közt vezekelt bűneiért Mennyire mások a mai jelek Faggatom felőlük a fiamat de ő is csak az éji mennyre kovácsolt csillagokat látja csupán Pedig a jelek valahol itt tanyáznak a fejünk felett meglapulnak két villanás között körmönfont okosan robotgép-memóriával rejtett energiától-dühtől robbanásig telin Mert emészti őket a szégyen hogy a rókafarok és a baziliszkusz-fej nem övék nem értük van a királyi ünnepély Hordozzák kódba zárt titkait a sorsnak süketek a jajra s a megbánás szavaira nem hirdetnek bűnbocsánatot (Döbrentei Kornél fordítása) 34

A történelem faggatása

Bölcsesség fái Ó – bölcsesség fái értelmezések eszmerendszerek mennyi emlékezet sűrült öröködött belétek a meggyötört glóbusz tűnődése nyomorgatottak álma feledjétek el végre a napi szitkok-átkok szavait a KÖVEKET miket egymásra hajigáltatok csillámos kvarcszemcsékkel fölrepülve dorozmás héjazatuk alatt úgy érzik már-már kibomlik a szárnyuk pacsirtaként kívánnának a magasban lebegni s körözve mint a gólya-gilice Ott fent próbálgatnák a megváltó csivitolást a mindenség szerelmét himnuszként szerte kelepelnék röptükben áldva meg a tájakat – ámde lehullnak kemény-konokan s hirtelen némaságuk sebezve öl Ó – bölcsességgel teli fák az osztott földi térség nedve kering tibennetek s reggelre harmat gyöngyeként ragyog lombotokon bár főként fanatikusok és despoták szívják erőtök egyedül-való igazságuk uralmát növesztve oltalmatok árnyán s kérkedve kegyetekkel a csalhatatlanság jeligéit tűzik ki törzsetekre keresztes háborút hirdetve s forradalmat a népeket balsorsba döntik miközben nektek szentélyt emelnek s palotákat – ámbár alig van bennük lélek és anyag sincs elég Hiába turkálnak tudós távcsővel csillagködbe asztrológusok bármily ügyesen fogná a metafizika a kozmosz minden rezdülését csak a felhők duzzadnak újra ólomtól sóhajoktól és félelem furakszik a libák hártyás talpa alá Ó – ti világ bölcsességének fái mire való a titeket elválasztó liturgiák más-más levélzete Tán hogy a rátok települt paradicsommadár tolla s a hermelin szőrzete is a világegyetem sugaras diadémjaképpen tündököljön szétválasztódtok mégis világosságra sötétre és lám túl sok a fény s még több a vakhomály 35

PoLíSz Tegyétek félre hát a szertartás jelvényeit sámánmaszkot keresztet a zászló vörösét ássátok el a földbe hadd málljanak el ott maró savaiban, baktériumok szorgos néma férgek hadd pártfogolják őket Adjatok jelet inkább saját híveiteknek kik lassú Gangeszek partjára gyülekeznek oszlopokban torlódnak mindenféle Kremlek magasztos tribünje elé Szent Péter csarnokát töltik meg Szahara homokjában arccal saját keletjük fele fordulón a ti nyilatkozásotokra várnak Adjatok hát jelet nekik – álommal villámfénnyel a Korán szövege Lincoln beszédei s a Tőke legélőbb mondatával hogy ők az elveikkel kizárólagosságra ítéltek mily borzasztó magányosak a tömkelegben Csak nézzenek maguk köré – egy árva kutya sem téved feléjük az üstökösök is mind elkerülik őket Ó – minden bölcsesség fái kizárólagosságtok mekkora csonkulás mellettetek mi is mind nyomorékok vagyunk – meghitt helyükre még a madarak sem találnak Mért nem engeditek hogy ágatok a szelek földre hajtsák s körözve súrolva velük a külön királyságok határát eltöröljék A teljes igazság csak így szűrődhet belétek belénk a pusztulásnak indult levegő molekulái puha pehelyként áramlanának ránk s legmelegebb hullámát lendítené a tenger s a felszikrázó nap tán meglágyítaná az Apokalipszis lovasai arcát Ó – bizonytalanságok fái Rátok szeretnék lelni ebben az egybesimulásban átlépve hát a vámhatárt a várost hol még a bukott játszma és az átkozódás több mint a remény már most is minden elém vetülő erdőben titeket kereslek (Fodor András fordítása) 36

A történelem faggatása

XX. SZÁZADI MAGYAR PRÓZAMŰVÉSZET ÚJRAFELFEDEZÉSE IX.

Kosáryné Réz Lola jubileumi konferenciája Kosáryné Réz Lola születésének 120. évfordulója alkalmából 2012. december 7-én a Kráter Műhely Egyesület konferenciát szervezett az írónő munkáinak népszerűsítésére. A Közigazgatási és Igazságügyi Hivatal Károlyi-termében megtartott rendezvényen az írónő családtagjai és az életmű elemzői tartottak előadásokat, illetve járultak hozzá vallomásaikkal az életmű biográfiai mélyrétegeinek föltárásához. Megszólaltak a művész unokái, Dr. Nagy Domokos Imre és Bede Gáborné Nagy Márta mellett Forgács Ildikó, Lukáts János, Antoni Rita, Gordon Agáta, Kádár Judit, Péntek Orsolya és Turcsány Péter is. Kosáryné Réz Lola emlékezetes verssorai egy asszonyiságát bátran kivalló író- és költőnő sorsába, s ezen keresztül mindannyiunk közös végzetébe engednek bepillantást: „Nyisd ki az ajtót, állj a küszöbre, / Két kezed szorítsad ökölbe, / S nézz a viharba hallgatagon…” A délelőtti matinén először hangzottak el Lola asszony csak folyóiratokban megtalálható, vagy még kiadatlan versei „Tündérvilágot álmodtunk magunknak” címmel – Fehér Júlia színművésznő előadásában. Befejezésül Selmecbányai nyomok az írónő írásaiban címmel reprezentatív fotókiállítást tekinthettünk meg. A nyilvános rendezvény védnöke Forgács Ildikó műfordító, házigazdája Turcsány Péter író volt. Kosáryné első posztumusz versösszeállítása, valamint Nagy Domokos Imre előadása után, amelyeket 149. számunkban közöltünk, alábbiakban a tanácskozás anyagának fennmaradó részét is olvasóink elé tárjuk. S– M–

Turcsány Péter

Selmeci rekviem – élők hangjaira Kosáryné Réz Lola és városa emlékének Városok városa, csak némán illet a láb, hallgat a… dobban a szív, hová zuhansz a múltba, jó barát? Hány lépcsőre lépve tolul fel hány gyermek álma, hány asszonyé és hány férfié, mely röpült égbe, s zuhant sárba, midőn lelkemben a holnap ma is tegnapba fordul át. 37

PoLíSz Némán vallanak itt a kövek, s a pónyik-almás kert-ölek még ősszel is a nyári forróságot igézik közénk, mint lombja vesztett fáink lelkünk levedlő öltözetét – öleld át forró múltad porát, hogy ragyogjon időtlen, városodon, jövendő időkön át. Szó nélkül is kiált tornyok sisakos hada, itt nyílt ki almavirágos ifjúságod otthona, mint elhajított lasszó kiterítő ölelése, minden szavad ez a táj magába itt véste, s a házakon, a szobrokon minden nő- és lányalak, mint regényeid csillogó zuhataga: ide érkezik meg mindig haza, mindig haza… (2012. december 2. Selmecbánya)

38

A történelem faggatása

Forgács Ildikó

Az az első ötven oldal Olvasó vagyok. Sokat olvasok. Fordító is valószínűleg azért lettem, mert nem írni akartam, hanem olvasni. Olvasni jó. Az olvasás utazás, felfedezés, tanulás, szórakozás – jó esetben mindegyik egyszerre. Ezen a helyen erről valószínűleg senkit sem kell meggyőznöm. Mégis, még egy ilyen magamfajta elszánt és jóindulatú olvasó is, aki türelmesen kivárja, míg az után a bizonyos első ötven oldal után végre beindul a könyv, aki becsülettel végigolvassa a leíró részeket, megnézi a lábjegyzeteket, hátralapoz, hogy „mi is ez magyarul?”, még az ilyen olvasónak is jókora nekirugaszkodásra van szüksége, hogy hozzáfogjon egy kétezer oldalas műhöz. Az Asszonybeszéd tetralógia első két kötetét Turcsány Pétertől kaptam meg a 2010-es könyvhéten. Már egy ideje beszélgettünk kisebb társaságban a Vörösmarty tér szélén, majd búcsúzás közben még odalépett a Kráter standjához, és rövid matatás után kezembe nyomta a könyveket – „Olvasd el” – mondta –, „tetszeni fog”. A folytatások beszerzése már körülbelül úgy zajlott le, mint amikor az ember papucsban szalad az ügyeletes patikába éjjel, mert lázas a gyerek. Én még ilyen jót nem olvastam. Tudom, hogy a „jó” nem korrekt irodalomkritikai kategória; ha tetszik, kijelentésemet értelmezhetjük úgy is, mintha azt mondanám: aludtam egy jót… Olvastam egy jót. Minden pillanatát élveztem. Készakarva írok pillanatot, és nem sort, oldalt, fejezetet, mert a hangsúlyt most az élményre szeretném helyezni, és nem a szövegre. A szöveg elemzését, bírálatát szívesen hagyom nálam hivatottabbakra. Abba sem szeretnék belemenni, hogy Kosáryné Réz Lola aszszonyi történelmet ír, női szemszögből, elsősorban női olvasók számára. Többen vagyunk, ugye, meg többet is olvasunk mi, nők, de hát miért pattintsuk le egyből a potenciális férfiolvasókat? Inkább azt próbálom megfogalmazni, milyen részekre bontható az érzés, ami Réz Lola regényeinek olvasásakor elfog. Először: ámulok-bámulok. Hogyan is lehet képes egyetlen elme egy ilyen szövevényes konstrukciót kigondolni, létrehozni és működtetni, mint a tetralógia több mint 350 éves történetsorozata? Családokat össze- és újra szétbogozni, helyszíneket finoman változó kulisszaként „évszázadokon keresztül” fenntartani, neveket kombinálni, álmokat átörökíteni szereplőről-szereplőre, úgy, hogy a végén mégis összeérjen a varázskör – Patócsy Katalintól Patócsy Katalinig, Dabastól Dabasig. Micsoda történelmi műveltségre, hely-, társadalom- és emberismeretre van szükség ahhoz, hogy a szálak ne gubancolódjanak össze, bár megannyiszor keresztezik egymást! 39

PoLíSz Mennyi minden belefér egy 11x17x2 centis kis könyvbe. Meg kell jegyeznem, hogy kifejezetten olvasóbarát formátum – amilyen például a Porszem a napsugárban, vagy a Különös ismertetőjele nincs. Az a sok ember, akivel ezekben a regényekben találkozunk, mind szépen, rendesen meg van rajzolva, a köztük lévő kapcsolatok következetesen alakítva, a történetek – gyakran kalandok – olyan pontosan megírva, mintha a szerző maga élte volna át mindet. Emlékirataiban le is írja Kosáryné: „ha írok valamit, először tudnom kell az egészet…” Másodszor: Ezek a regények izgalmasak. Ez, remélem, az Önök szemében sem számít hátránynak. Valaki eltűnik, más váratlanul megérkezik, titkok lengik körül a látszatra legegyszerűbb szereplőket, van gyilkosság, erőszak, van szép szerelem, néha egy-egy szinte már giccses mozzanat is. És közben úgy robog velünk a történet, hogy egy pillanatig sem lehet ölbe tett kézzel malmozni. Harmadszor: Selmecbánya. Ott érettségiztem. Van abban a városban és környékében valami összesűrűsödött hangulat. Aki így vagy úgy kötődik Selmechez, az érti. Azt hittem, nem lehet leírni, de úgy látszik, mégis. Vannak elképzeléseim a Kosáryné könyveiben említett egyes helyszínekről, de nem is fontos, hogy valóban ott volt-e a ház – szerintem a kórház mögötti kis utcában –, vagy hogy akkor is arrafele vonult-e a szalamander menete, mint a mi időnkben. Kíváncsi volnék, kiemelkedik-e Selmecbánya – mint az írónő szívéhez közel álló családtörténeti helyszín – regényeinek többi helyszíne közül? Lehet, hogy a budaiak szívében ugyanúgy érzékeny húrokat penget, amikor a Gellért-hegyről, a Tabánról vagy a régi Lágymányosról ír… Negyedszer: Okosságok: gazdálkodásról, takarékosságról, emberi kapcsolatokról, a tanulás értékéről, a kihívások hiányában ellustuló, züllésbe csúszó arisztokrata sarjakról, a becsületes munka életben tartó erejéről, asszonyi szerepekről, betegségről, halálról, tudományról, költészetről, lelkierőről, gyermeknevelésről, álmokról, szerelemről, házasságról, papokról, szegénylegényekről, haramiákról, háborúskodásról; aztán az erdőről, a temetőről, kelengyéről, fáradtságról, megátalkodottságról, öregségről, hűségről, akaratról, hitről… Leírásban, párbeszédben, szinte definíciónak ható sűrű tételben, énekben, versben, jellemrajzban, történetben… Ja, és nincs első ötven oldal, amit türelmesen végig kell várni!

Dr. Bede Gáborné Nagy Márta

Valóság és mese Kosáryné Réz Lola gyerekkönyveiről Hosszú évtizedek távlatából felködlenek a gyerekkori esték. Fürdés után lefekvés, aztán énekelgetés vagy mese. Édesanyám és Nagymamám kifogyhatatlan volt a különböző történetek kitalálásában, meg lehetett rendelni a témát és a szereplőket. Nagymamával sokat énekeltünk is, régi nótákat, selmeci dalokat. 40

A történelem faggatása Ezek után pedig elővettem valamelyik kedvenc „nagymama-könyvemet”, és álomba olvastam magam. Éjszaka aztán megelevenedtek a szereplők, úgy, mint a könyvben: a szép és kecses Genovéva baba, a hősies és lovagias Smirgli kutyus, Gyurka, a daliás, bátor babahuszár. Igen, épp úgy, mint a könyvben. A nappalok józan fényében Genovéva csak Icuka féltve őrzött babája, Smirgli hűséges és figyelmes házőrző, Gyurka huszár pedig Pista bácsi gyerekkori játéka. De éjjelente életre kelnek. Genovéva Smirgli kíséretében elindul, hogy megkeresse eltűnt ezüstkanalát. Megismerkednek Gyurka huszárral is, aki Tobzos néven nagy szegénységben éldegél az erdőben hűséges nyusziinasával. Számos izgalmas kalandot élnek át, hadakoznak a gonosz görénnyel, rókával és farkassal, végül legyőzik Ergó-morgó-vigyorgó varázslót is, és visszaszerzik a kanalat. Eljön Icuka születésnapja. A sok ajándék között ott van Gyurka huszár is, akit az útszélen találtak meg Pista bácsiék. Icuka nagyon örül, hogy lesz már Genovévának férje. „Icuka nem is vitte őt át a babaházba, amíg csak újdonatúj egyenruhába nem bújtathatta…” „Mikor Genovéva meglátta Icuka karján Gyurka óbestert, majdnem elájult. Behunyt szemmel hanyatlott hátra. De Gyurka huszár is majdnem lepottyant meglepetésében!” A kis nyusziinas is ott ült az ablakban, s mellette ott volt az ezüstkanál. „– Ni, a kiskanál! – sikoltotta boldogan Icuka ebben a pillanatban. Csak most látta meg az ablakdeszkán. – És milyen drága kis nyuszi! Kitől kaptam vajon? De ez sohasem derült ki. Sem az, hogyan került vissza az ezüstkanál, sem pedig az, honnan került a nyuszi a babaházba Icuka születésnapján.” „Icuka váltig bizonygatta, hogy bizonyosan Smirglinek a születésnapi ajándéka ez! És Smirgli szerényen, de amellett büszkén bólingatott rá, csakhogy ezt sem vette senki észre.” (A babakanál) Ugyancsak valóság–mese–valóság átmenete szövi át a Zúzmara varázslóról szóló mesét. A történet iskolában kezdődik, a harmadik osztályban. Mindenki köhög, tüszköl, mert ködös, felhős, nyirkos az idő, a napot már régóta nem látták. Pisti azt is tudja, hogy mi történt: biztos benne, hogy a Napsugártündérkének valami baja esett. Csak két jó pajtásának, Jancsinak és Annusnak mondja meg, hogy ő bizony elmegy, és megkeresi, akárhol is van. Annus még a vonalzóját is odaadja, hogy Pistinek legyen fegyvere. „Pisti másnap nem jött iskolába. Mikor a tanító bácsi beírta a hiányzókat, valaki a gyerekek közül megszólalt: – Hapci! Bizonyosan ő is beteg! Annus meg Jancsi egymásra néztek jelentőségteljesen. Ők ketten tudták, hogy Pisti nem beteg, de elindult, hogy megkeresse a Napsugártündérkét.” 41

PoLíSz Pisti elindul. Mint minden mesebeli vándorlegény, ő is találkozik bajbajutottakkal, akiken segít, s akik természetesen ezt majd meghálálják. Egy holdsugártündérkének megkeresi az ezüst papucskáját, megosztja ennivalóját az éhező manócskákkal, és Annus vonalzójával elkergeti a gonosz farkast. Megtudja, hogy a Napsugártündérkének valóban baja történt: a gonosz Zúzmara varázsló és felesége, Influenza Ludmilla fogták el, hogy soha többé ne süssön a nap, Zúzmara nyugodtan pipálhassa a ködöt, s gyermekeik, a bacilluskák vígan terjeszthessék a betegségeket. „– Soha többé nem lesz napsugár az égen! Sem a földön. Mindig csak köd! Jó nyirkos, hideg, esős idő! Az emberek lassan majd kipusztulnak, és akkor az enyém lesz az egész föld! Én fogok parancsolni mindenkinek az egész világon!” – mondja elégedetten Zúzmara Jónás. Pisti nem ijed meg a reá váró veszedelmektől, hősiesen folytatja útját, és beáll inasnak Zúzmaráékhoz, akiknek éppen kapóra jön: van ugyan egy inasuk, a Százlábú, de azzal sok baj van, és különben is a foglyot, a Napsugárkát kell őriznie. Pisti kiszabadítja a Napsugártündérkét, és maga is menekül, de Zúzmaráék utolérik. „Hihihi! Viszünk már! – sipította Ludmilla. – Hahaha! Eszünk már! – brekegte Zúzmara Jónás” Megjelenik az Erdőtündér, aki az erdei rendőrökkel bezáratja Zúzmaráékat a barlangjukba. „Zúzmara Jónás, Ludmilla meg a bacillusok behúzták a fejüket a válluk közé és indultak. De még visszafordultak csúnya nevetéssel: – Már úgyis a hatalmunkban van ez a fiú! Megfogtuk a torkát! Hihihi!” Pistit a holdsugártündérkék hazaviszik a Mikulás bácsi szánján. A nap kisüt, gyönyörű téli idő van. Az iskolában már vidám a hangulat… „Egyszerre csak nyílt az ajtó, és kicsit sápadtan, kicsit lefogyva, megjelent Pisti. Kezében hozta Annus vonalzóját.” „– Itt a Pisti! Meggyógyult a Pisti!” Pisti elmondja kalandjait Jancsinak és Annusnak. Aztán kezdődik a tanítás. A gyerekek énekelnek. Ekkor megjelenik az ablakban a Napsugártündérke és Pistire mosolyog. „Az egész osztály csak nézte, nézte áhítattal a Napsugártündérkét. Még a tanító bácsi is… Napsugártündérke pedig egészen addig ott maradt, míg énekeltek, aztán még egyszer intett Pistinek és elrepült. De egy sugárkát ott hagyott az iskolában egész délelőttre…” (Zúzmara varázsló) Felnőtt koromban néha eltűnődtem, vajon tetszenének-e az efféle történetek a mai gyerekeknek? Hiszen annyira máshoz szoktak! Ezért amikor a nagyobbik unokám három–négy éves volt, kicsit félve kezdtem neki olvasni Pöttyöske történetét. Pöttyöske kis manógyerek, aki ősszel, mikor a többiek visszautaznak a felhővonattal Manóországba, véletlenül itt marad egy nagy erdőben. A fázó, síró manócskát Toppants nyugalmazott nyuszitanító unokájává fogadja, és békességben éldegélnek együtt. Később Pöttyöske meghálálja Nyuszi nagyapó jóságát: munkát vállal Medve úr építkezésénél, s a pénzből – asztalos és lakatos barátja segítségével – szép új lakást varázsol a régi kidőlt-be42

A történelem faggatása dőlt odú helyett, végül feleségül veszi a kedves kis Petty kisasszonyt. Még gyermekei is születnek, és boldogan élnek az erdőben. A történetnek itt azonban még nincs vége – a további kötetekben (Fityfirittyország, Gyöngyvirág, Bíbic és Bogárka, Katáng királyfi) olvashatunk Csöppikéről, aki lejön Emberföldre megkeresni testvérkéjét, Pöttyöskét; a fityfirittyekről, akik egész pici kis törpikék, és nagy nyomorban élnek, mert egy gonosz varázsló hajdanán elvette országukat. Két gyerek és Csöppike, akinek varázshatalmú sapkája van, szép új országot építenek számukra. A fordulatos történet természetesen jól végződik: a testvérek egymásra találnak, a gonosz varázsló is megjavul, miután megpróbálta az új Fityfirittyországot is elpusztítani. De ott tartottunk, hogy kicsit félve kezdtem bele a „Földrepottyant két manócska” olvasásába. Kár volt félni! Többször is elolvastuk a mesét, keménypapírból megcsináltam az összes szereplőt, hogy játszani lehessen velük. Később a gyerekek tovább bővítették a szereplők körét, új kalandokat találtak ki, még újságot is írtak a legfrissebb erdei eseményekről. Aztán itt van Brimi és Brumi, a két ősember. Jellegzetes típusok megtestesítői: Brimi okos, bátor, találékony és jószívű, Brumi, ha nem is rosszindulatú, de lusta, kényelemszerető, kissé korlátolt, szereti, ha a sült galamb a szájába repül. Érdeklődve figyeli az ember, hogyan fedeznek fel Brimiék egyre több és több dolgot, hogyan „szelídítik meg” a tüzet, hogyan készít Brimi íjat és nyilat, hogyan varr a felesége bőrruhát mindnyájuknak csontszilánk és gyökérszál segítségével, hogyan főzi kislányuk véletlenül az első levest, hogyan jön rá kisfiuk, hogy rajzolni lehet a barlang falára. (Brimi és Brumi) Természetesen még számos gyerekkönyvről lehetne írni. Témájuk különböző. Néhány példa: ifjúkori selmeci emlékektől ihletett történet (Ellenség a hegyoldalon), az elkényeztetett, önző kislány megváltozása egy ijesztő élmény hatására (Micurka), hogyan gyógyul meg Palkó a hegyek között, mialatt segít a mészégetők nehéz munkájában. (Meszes Palkó) Ami mindegyikben közös, az az emberség. A jóság legyőzi a gonoszságot, a becsületesség az aljasságot, a megbocsátás a bosszúvágyat. Túl azon, hogy élvezzük a fordulatos, bűbájos történeteket, ezen is elgondolkodhatunk. 43

PoLíSz

Kádár Judit

Kosáryné Réz Lola regénytetralógiája: kísérlet a női történelmi regény megteremtésére Az Asszonybeszéd előzménye és forrásai Kosáryné Réz Lola huszonkilenc éves volt, amikor 1921-ben első történelmi regénye, az Ulrik inas megjelent, s meglepően kedvező „szakmai” fogadtatása – Füst Milán a Nyugatban írt róla lelkes kritikát – hozzájárulhatott, hogy a műfaj továbbra is foglalkoztatta. Fő művét is ebben a műfajban alkotta: a Magyarország történetét a tizenhatodik század végétől 1944 nyaráig ábrázoló regénytetralógia, amely Patócsy Katalin, az „ősanya” női leszármazottainak egymásba fonódó történeteiként mutatja be a magyar történelmet, sajátos kísérlet a női szemszögű történelmi regény megteremtésére, egy olyan korban, amikor a nők által írt irodalmat a (férfi) kritikusok szinte kivétel nélkül a lektűr, az értéktelen populáris irodalom kategóriájába sorolták. (Kosáryné tetralógiájáról még azt sem vették észre, hogy a regények összefüggenek.1) A regényfolyam első kötete, az Asszonybeszéd 1942-ben látott napvilágot, 1943-ban követte a Perceg a szú, 1946-ban a Vaskalitka, végül 1947-ben a Por és hamu. A jelen dolgozatban azt vizsgálom, hogy mely művek tekinthetők a tetralógia irodalmi előzményének, s mi volt a Selmecbányán játszódó részek fő történelmi forrása a legjobban sikerült kötet, az Asszonybeszéd megírásához, amihez még a második világháború kitörése előtt fogott hozzá szerzője – így volt elég ideje a kutatáshoz. * Meglepő módon, a két világháború közti időszak egyik legnagyobb sikerű, a világháború végéig 24 kiadást megért, olaszra is lefordított magyar történelmi regénye nő tollából született. Gulácsy Irén 1927-ben megjelent Fekete vőlegények2 című műve az 1500-as évek elején játszódik, amikor a magyar trónért versengő osztrák és lengyel uralkodóházak, illetve a magyar trónkövetelő, Zápolya János közt megosztott, pártokra szakadt nagyurak anarchiába süllyesztik az országot, s a következmény a százötven évig tartó török uralom. A nők csak mellékszereplők, s hiába próbálják meg lebeszélni férfi hozzátartozóikat meggondolatlan lépéseikről, a férfiak azzal vetik el okos tanácsaikat, hogy az csak „asszonybeszéd”.3 Ha az asszonyokra hallgattak volna, nem következett volna be a mohácsi tragédia – Kosáryné tetralógiája ennek a Gulácsy regényéből 44

A történelem faggatása kiolvasható tanulságnak a kibontása. Négy és fél évszázadon átívelő regényciklusában, amikor a férfiak nem veszik figyelembe a nők tanácsait, nemcsak saját családjuk, hanem az ország sorsa is mindig rosszra fordul. Az első hősnő, Patócsy Katalin nevét is Gulácsytól kölcsönözhette Kosáryné: a Fekete vőlegényekben Trencsén várának kapitányát hívják Patócsy Máténak, s ő az a szereplő, aki komolyan venné a nők véleményét, de a többiek nem hallgatnak rá.4 Kosáryné Lelkek és arcok című elbeszéléskötete arról tanúskodik, hogy már 1935-ben rátalált a majdani tetralógia nézőpontjára, témájára és a történetmondás mikéntjére is. A kötet Magamról című bevezetőjében így írt: „Tulajdonképpen mindennek, ami mondanivalóm lehet, benne kellene lennie ezekben a tükörcserepekben, néhány novellában, amelyek most elindulnak a világba, szerencsét próbálni, mint a szegény vándorkirályfiak és királykisasszonyok.”5

A kötet A fekete macska című elbeszélése az Asszonybeszéd közvetlen előzményének tekinthető. A cselekmény színhelye az írónő szülővárosa, Selmecbánya, 1640 karácsonyán, amikor a babonás selmeciek szerint a halál fekete kandúr képében jár, és akire rápillant, az hamarosan meg fog halni. Selmecbánya ekkor nehéz időket élt át: „Musztafa aga felszólította a bányavárosokat, hogy hódoljanak meg”,6 ám a város irányításáért felelős Sonnau prefektus nem volt hajlandó Bécsből hazatérni. Ráadásul a bányák kimerültek, és a polgárok nem tudtak zsoldosokat fogadni, hogy megvédjék a várost. A bányászok lázongani kezdtek, megnyugtatásuk érdekében a bányatisztek sáfárnak választották Örtl Jánost, aki azonban váratlanul eltűnt. Senki nem tudta, hogy Felsőbiebertárnában titokban aranyat keres, mert így remél a katonák felfogadására szolgáló pénzhez jutni. Egy fekete macska a tárnában eliramodik Örtl lábánál, s a babona ezúttal igaznak bizonyul. Az aknaszáj előtti feszületnél egy csapat bányász éppen a karácsonyi zsoltárt énekli, amikor a sáfár és társai feljönnek a tárnából, mondván, találtak aranytellért, de a torzonborz és sárral borított Örtlt bányarémnek nézik és agyonverik. A közösségért életét áldozó „Örlt Jánost nagy tisztességgel eltemették és özvegye két tallért kapott haláláig minden hét szombatján”.7 A történetben a bányavárost pusztulással fenyegeti a török sereg, bár 1640ben egy ember önfeláldozó patriotizmusa még megmenti Selmecbányát. A tizenhatodik századra éppen virágzásnak induló észak-magyarországi polgárság török kori hanyatlásáról szól majd az Asszonybeszéd, s folytatásai együtt a magyar polgárosodás történetét rajzolják meg8 – különböző női hősök és családjaik történeteiként. Kosáryné úgy vélte, ennek az északi régióban elkezdődött polgárosodásnak a nyugat-európaitól eltérő sajátossága az volt, hogy a nők több joggal rendelkeztek, többek közt örökölhettek, és házasságon kívül szerzett vagyonukkal maguk rendelkezhettek. Ez a nyugati országokénál felvilágosultabb szemléletmód mutatkozik meg abban, hogy a narrátor szerint Örtl özvegyének a város haláláig bőkezű nyugdíjat biztosított. 45

PoLíSz Az elbeszélésben megtalálhatók azok a narrációs elemek is, melyek a későbbi tetralógiát oly egyedivé teszik: valós történelmi eseményekre történő utalások, mesékre jellemző elbeszélésmód, néprajzi ismereteket tükröző betétek, mint amilyen A fekete macskában az állat karácsonyi megjelenésére vonatkozó babona. Az egyes babonák felidézése a tetralógiában többnyire a humor eszközéül szolgál majd. Az Asszonybeszéd Selmecbányáról szóló részében a Muner Anna nevű hősnő apja, Rudolf-akna sáfárja, Muner Dávid arról beszélget 1619-ben a selmeci bányabíróval, hogy háború lesz, miközben a régióban a történetet kívülről szemlélő, feltehetően női olvasó szemében folyamatos háborúskodás dúl: „ – Háború lesz? Hát ezt honnan tudja? Muner Dávid felhúzta a vállát, s nem felelt. A felesége mondta. De már csak nem árulja el, hogy okosabb nála az asszony? – Aki egybe tudja vetni a kétszerkettőt, az láthatja – mondta, s magasra emelte az ujját. – A török is mozog, külországban sincs békesség, sok fiú születik egymás után, és a kék harkály ugyancsak sűrűn kopog. A kakukk pedig sokszor megszólal, de mindig csak egyet mond. Azt jelenti ez, hogy sokan meghalnak még vagy ebben az esztendőben vagy a következőben. – Hm – mondta rá a bányabíró, s megborzongott. – Nekem is két fiúunokám született egymás után, s hallottam a kertemben a kék harkályt. Már csak nem…”9

Kosáryné már Ulrik inas című regényének megírásához is tanulmányozta szülővárosa történetét.10 Autodidakta tanulmányait szinte még gyermekként kezdte. Unokája, Nagy Domokos Imre úgy véli, „[e]lőször nagyapja, Péch Antal bányásztörténeti könyveit olvasta”, majd „17–18 éves kora körül elkezdte a levéltári kutatásokat a városi levéltárban. Erre a hivatalos engedélyt Vörös Ferenc városi főjegyző adta meg.”11 A huszadik század elején merőben szokatlannak tekinthető, hogy egy, még érettségivel sem rendelkező fiatal lány levéltárban kutathasson, ám a családja iránti tisztelet jeléül (a bányamérnök Péch Antal alapította meg a Bányászati és Kohászati Lapok című folyóiratot, tudományos munkásságáért az MTA tagjává választották, apja, (Richter) Réz Géza a Bányászati és Erdészeti Akadémia rektora volt) nem kizárt, hogy Réz Eleonóra valóban gyűjthetett ott anyagot, s ezt a feltételezést alátámasztja, hogy a városi levéltárnok a nagybátyja, Richter Ede volt.12 A fekete macska megírásához azonban nem volt szükség levéltári munkára, mert forrásként minden kétséget kizáróan Péch Antal A selmeci bányavállalatok története című, a Selmeczi Bányaigazgatósági Levéltárban végzett kutatásain alapuló, 1884ben megjelent két kötetes szakmunkáját használta. Kosáryné Réz Lola nagyapja művének előszavában figyelhetett fel arra, hogy sok elapadóban lévő tárnával szemben a felsőbiebertárnai még a tizenhetedik század elején is hasznot hozott: „…általánosan az áll történelmi kéziratainkban, hogy Felsőbiebertárna a XVII-ik század első felében nagy jövedelmet adott, és évenkint 40.000 márka

46

A történelem faggatása ezüstöt termelt; pedig, – ámbár való az, hogy néhány éven át nagy jövedelmet adott, s való az is, hogy két éven át 40.000 márka ezüstöt termelt, – de ez idők között mennyi veszteség és nyomorúság uralkodott, s a helyzet mily kétségbe ejtő vala kétszer is a XVII-ik század első felében, – arról hallgat a krónika, valamint arról is, hogy a bő termelés Felsőbiebertárnának melyik részében, s melyik telérén nyeretett?”13

Péchet olyannyira foglalkoztatta Felsőbiebertárna feltáratlan múltja, hogy közel kétszáz oldalt szentelt a történetének. Ebből a bőséges anyagból merítette a szükséges adatokat, sőt magát a témát és a nézőpontot is ötven esztendővel később az unokája. Péch megállapította, hogy a bányák hatékonyabb művelése érdekében három tehetősebb polgár már 1571-ben társult egymással, és létrehozták az úgynevezett „Brennerszövetkezetet”, s a tizenhetedik század első felében is „Felsőbiebertárna magán bányapolgárok birtokában vala”.14 Ennek a polgári fejlődésnek a megszakadásáról szól az Asszonybeszéd, s ez a téma bukkan fel csírájában már A fekete macskában is. Kosáryné a történelmi háttér, a selmecbányai események ábrázolásához nem egy esetben változtatás nélkül emelt át szövegeket nagyapja munkájából. Péch Antal a bányaigazgatósági levéltár anyagára hivatkozva írta az 1640-es esztendőről: „Ez időben még a törökök is kezdték szorongatni a bányavárosokat; […] octóber elsején pedig Bakabányát égették fel a törökök.”

Kosáryné 1640-ben játszódó elbeszélésében: „Bakabányát tudvalevőleg már ősszel felperzselték.”15

Az Asszonybeszédben Kosáryné azzal igyekezett még inkább a történeti hitelesség látszatát kelteni, hogy Mustafa agának a selmeciekhez írt, archaizáló nyelvű, s természetesen fiktív levelét „idézi”: „Nem vesztek-e példát mi történt Bakabányán? […] intlek benneteket, míglen rajtatok meg nem esik az nyomorúság, engemet keressetek meg, énvelem könnyen megalkudhattok, én olyan summát rendelek, az kit könnyen megadhattok…”16 Péch Antal munkája szerint 1644 novemberében a bányabíró a főkamaragrófi Administratorhoz írt levelében jelenti, hogy „Stefultsó és Siglisberg meghódoltak a töröknek, kik a Bieberaltárnánál levő karámot kirabolták; november 5-én a selmeczi alsó kapuig vágtatott be 30 lovas, és egy öreg asszonyt, egy leányt és egy fiút elvitt, és egy ács legényt megsebesített; 8-án pedig Hodrusra ütöttek, onnan 9 embert elvittek és hármat összevagdaltak.”

Kosáryné átvette a tizenhetedik század első felében élt bányabíró Péch által idézett esetleírását: 47

PoLíSz „Karátson estéjén […] ostromállapotba került a város, Keletről a törökök közeledtek, már be is törtek Hodrusra s elvittek egy embert, egy öregasszonyt meg egy fiatal leányt, három polgárt pedig lekaszaboltak.”17

Péch Antal könyvében a felsőbiebertárnai bányamunkások 1644 márciusában fellázadtak, mert nem kaptak fizetést: „Másnap reggel jókor már a bányabíró lakására mentek tömegesen, és nagy lármával elvitték a zászlót, dobot, és a fegyvereket…” (I. 238)

Kosáryné A fekete macskában és az Asszonybeszédben is felhasználja az incidens nagyapja munkájában talált leírását: „Másnap reggel a munkások kimondták, hogy nem dolgoznak. Elmentek a bányabíró lakására, követelték, hogy adja ki nekik a zászlót, a dobot és a jelvényeket, azután pedig ne új tiszteket küldjenek nekik, hanem fizetést.”18

Az Asszonybeszéd Muner Anna című részében a történetet megtoldja egy anekdotával, és a (nép)mesékre jellemző nyelvi fordulatokkal él: „Mit csináltak volna szegény hodrusiak? Mikor már nagyon sokat éheztek, megdöngették a bányabíró házának kapuját, elvitték a bányászzászlót, a testvérládát meg bányászjelvényeket a hivatalos helyiségből, s kiáltozva vonultak vele végig a városon. Ez azonban nem sokat használt. Mikor még éhesebbek lettek, kivitték a vesztőhelyre a bányabíró kalapját, s ott felakasztották. Ettől sem laktak jól. Végre is felkerekedtek hát, mégpedig feleségestől, s elindultak Zsarnóca felé, hogy meg se álljanak a király udvaráig.”19

Azt a feltételezést, hogy A fekete macskában majd a tetralógia köteteiben a mesék nyelvezetét, sőt hagyományos tartalmi elemeit is tudatosan használta az írónő, alátámasztja, hogy míg Péch kutatásai szerint az 1600-as évek elején „aranyos ezüstöt szállítanak Selmecről Körmöcre, mindet a Felsőbiebertárnából”, Kosáryné sáfárja „tiszta aranyat” talál.20 Az írónő A fekete macskába és az Asszonybeszédbe is vett át neveket A selmeci bányavállalatok történetéből. Péch Antalnál a „várostanács” által „[s]áfárrá Rauchenpichler Jakab helyett, ki részeges, Ertl János neveztetett ki.”

Kosáryné elbeszélésében a „bányatisztek” „[m]egválasztották sáfárnak Rauchenpfühler Jakab helyett Örtl Jánost, mert Rauchenpfühler sokat részegeskedett.”21

48

A történelem faggatása Péchnél Andrástárna a „Gallison örökösöké”, akik napszámban kezdenek el dolgoztatni szakmány, azaz teljesítménybér helyett, amit Felsőbiebertárnán nem sikerül bevezetni, mert a vájárok tiltakozásul nem mennek le a bányába.22 Kosáryné Asszonybeszédében fontos, a vájárok kizsákmányolása és a bányászat fejlesztése közt ingadozó mellékszereplő özv. Gallisonné Örtl Margit, a Rudolfakna bányatulajdonosa, aki olyan vagyonos, hogy egy pozsonyi palotában él. A Péch művében megemlített Chalubka Márton brenneri bányatiszt a regényben a selmecbányai kancellária írnoka.23 Kosáryné a nagyapja könyve alapján kalkulálta ki az Örtl János özvegyének adományozott heti két tallért. A selmeci bányavállalatok története szerint Ertl János sáfár hetente 2 forint 50 denárt kapott, míg egy vájár 80, egy csillér 23, egy takarító 7 denárt. Az Örtlnének fizetett nagylelkű járadékkal (a forint helyett valószínűleg azért használta a tallér szót, mert jobban illett a történet meseszerűségéhez) az írónő nyilván azt a meggyőződését kívánta kifejezésre juttatni, hogy a tizenhetedik századi bányavárosokban megbecsülték a nőket, akiknek jogfosztása éppen a régió akkoriban végbemenő elszegényedésével kezdődött.24 Tetralógiájának a hősnők női egyenjogúságért folytatott küzdelme a témája, az a folyamat, melynek során a tizenhetedik században elvesztett jogaikat Patócsy Katalin leszármazottai a második világháború elejére fokozatosan visszaszerzik.25 Kosáryné Réz Lola konzervatív feminista volt, azaz a nők felsőoktatásban való részvételét, munkavállalását, saját tulajdonhoz való jogát azért szorgalmazta, hogy akkor is fenn tudják tartani a családot, ha férfi hozzátartozóik erre nem képesek vagy nem alkalmasak. Ez a feminista álláspont jelenik meg a Lelkek és arcok kötetének Öt asszony, meg a férfiak című elbeszélésében, amelynek boldogtalan házasságban élő fiatal női szereplője az otthonában dolgozó ablakmosó asszonyoktól próbálja megtudni, miért tartanak ki részeges, önkényeskedő, őket elhanyagoló és kizsákmányoló férjeik mellett. A nők álláspontját így foglalja öszsze a Boriska nevű munkásnő: „A férfiakat, mióta a világ világ, mindig arra szoktatták, hogy ők az urak, hogy ők tudnak mindent, hogy ők az okosabbak, erősebbek, ügyesebbek. Hogyan is lehetne kívánni tőlük, hogy ismerjék a lelküket és a hibáikat belássák? Az asszonyokat mindig lenézték, mindig bántották. Ezért ők arra igyekeztek, hogy megértsék: miért van ez? És igyekeztek megérteni magukat és kerestek a lelkükben és meglátták, hogy ez nem igazság. És a legokosabb, ha hagyjuk, hadd kiabáljanak a férfiak…, s végezzük a dolgunkat és enni adunk a gyerekeknek és jóra tanítjuk őket, mert ez a fontos a világon, nem pedig az, hogy ki hiszi magát okosabbnak.”26

Szavai meggyőzik a „méltóságos asszonyt”, aki másként kezd gondolni a férjére – „Igazán olyan volt a méltóságos úr, mint valami nagy fiú. Kezdte sajnálni”27 –, és legyőzi a férfi iránt érzett neheztelést. A tetralógia számos hősnője is ekképpen gondolkodik majd: a történelem szeszélyeinek kiszolgáltatottan min49

PoLíSz dent megtesznek azért, hogy legalább a családjukat összetartsák, amint ezt a saját életében Kosáryné Réz Lola is tette. Jegyzetek: 1 Kádár Judit, A gyengéd férfiak korán haltak: A történelmi önreprezentáció feminista megújítása Kosáryné Réz Lola regénytetralógiájában, Kalligram, 2009, 5. sz., 73. 2 Gulácsy Irén, Fekete vőlegények, Bp., Singer és Wolfner Irodalmi Intézet, 1927. (A hivatkozások az 1927. évi negyedik kiadásra utalnak.) 3 Fekete vőlegények, I, 201. 4 Uo., 199. 5 Kosáryné Réz Lola, Lelkek és arcok, Bp., Singer és Wolfner, 1935, 3. (Innentől a szerző neve: KRL) 6 Uo., 38. 7 Uo., 46. 8 Az írónő unokája szerint a tetralógia „a magyar polgárosodás regénye”. Nagy Domokos Imre, Selmecbánya Kosáryné Réz Lola műveiben, PoLíSz, 2012, 149. sz. (november), 28. 9 KRL, Asszonybeszéd, Pomáz, Kráter Kiadó, 2010, 171. 10 Ismerte Bél Mátyás Notitia Hungariae novae historico-geographica című munkájának Selmecbányáról szóló leírását. E műből magyar nyelven Bányavárosok a legkegyelmesebb királyok uralkodása alatt: Selmecbánya címmel készült válogatás (latinból fordította: Tóth Péter. Sopron, Központi Bányászati Múzeum, 2004). 11 Nagy, I. m., 24–25. 12 Uo., 25. 13 Péch Antal, A selmeci bányavállalatok története, Selmeczbányán, Joerges Ágost özvegyénél, 1884, I, iv. Az interneten: http://mek.oszk.hu/06700/06796 14 Uo., I, 96.; I, 263. 15 Uo., I, 209.; KRL, A fekete macska = KRL, Lelkek és arcok… i. m., 38. 16 KRL, Asszonybeszéd… i. m., 183. 17 Péch, I. m., I, 242.; KRL, A fekete macska… i. m., 43. (Hodrus = Hodrusbánya, Selmecbánya közelében fekvő bányatelep, az Asszonybeszéd egyik helyszíne.) 18 Péch, I. m., I, 238.; KRL, A fekete macska… i. m., 40. 19 KRL, Asszonybeszéd… i. m., 132. 20 Péch, I. m., I, 101.; KRL, A fekete macska… i. m., 45. 21 Péch, I. m., I, 236.; KRL, A fekete macska… i. m., 40. 22 Péch, I. m., I, 242., 251. 23 Péch, I. m., I, 130.; KRL, Asszonybeszéd… i. m., 140. 24 Péch, I. m., I, 240–241. 25 Kádár Judit, A női genealógia mint hitvallás: Kosáryné Réz Lola antirasszista történelmi regénytetralógiája, TNTeF, 2011, 1. sz., 38. Az interneten: http://tntefjournal.hu/vol1/iss1/04_kadar.pdf 26 KRL, Öt asszony, meg a férfiak = KRL, Lelkek és arcok… i. m., 163–164. 27 Uo., 166.

Gordon Agáta

Világ Tanítónői Kosáryné Réz Lola: Asszonybeszéd Kosáryné Réz Lola (1892–1984) Kosáry Domokos történész édesanyja, ifjúsági regények termékeny szerzője és fordítója – írja a Wikipédia. Nem ismerhettem Kosáryné úrasszonyt, mert nem tanították irodalomból, és nem adták ki a könyveit vagy hatvan évig, csak a fiát ismerhettem meg a történelem tanszéken, de nem 50

A történelem faggatása említette, mely fának gyümölcse ő, és honnan hullott az országló sötétbe. Ez azért fáj. Nagyszerű lett volna olvasni és tanulni Kosárynéről az egyetemen, most tudom, mennyire. Nem adták ki, és nem volt, aki hírt adjon róla, aki olvasta, az sem merte tudhatni, mit tart a kezében. Kosáryné úrasszony főműve az Asszonybeszéd: négy kötet magyar női történelem, a magas spirituális nőiségtől az árva, kolduló kislánysorsig. Főmű, maga mondja, annak szánja és írja. Négy kötet, kettőt olvashatunk máris – Asszonybeszéd, Perceg a szú –, előkészületben a Vaskalitka, Por és hamu (Kráter Kiadó – második kiadások). Jó zömök kötetek, a történet széles és mély, az írónő felbontása nagyobb mint egy űrteleszkópé: az elárvult libapásztorlánykák minden csepp könnyét látjuk, pendelyét, vackát, odavetett ételét, virágzását, gyermekeik sorsát. Áttekintjük a férfigazdálkodás háborús üzemmódját töröktől labancig, fillérre látjuk a népességszabályozás hadisarcát, a területi, vallási alkukat, amelyek minden esetben a férfiak vagyonáról szólnak. Pontosan tudjuk, milyen eszközkészlettel gazdálkodik egy asszony egy jobbágykunyhóban vagy egy váracskában, hogyan utazik asszonyanyánk, hány szekér kíséri, milyen rakománnyal, és ha faluhoz ér a büszke úrasszony, bársonyruhájában lóra száll, maga előtt tartja hajnalszín köpenykébe burkolt kicsiny leányunokáját, s úgy vonul végig a magyar történelmen. Kezdődnek nagy művek a biztos tudás birtokában, ilyen például a Gulág bevezetője Szolzsenyicintől. Egy tudományos hír a teljes épségben jégbe záródott százezer éves szibériai őshalakról – melyeket felfaltak a felbecsülhetetlen értékű leletre bukkanó szibériai száműzöttek. Ez párszázezer év ősök és utódok nyomában, a földön túli évszakok telében. Kosáryné bevezetője néhány sornyi csak: „Nagyon régi álmom volt már: a magyar asszonyok útját felkutatni a török időktől mostanáig. A sötét messziségben a mesemondás mécsese világított, a sok halott adat és évszám között. Tudom, hogy az út mindig meredekebb és nehezebb lesz, amint közelebb jut a nappali világossághoz, de nagyon szeretném végigjárni. Ez a könyv az első száz esztendő.” A szerző főművének tekinti az Asszonybeszéddel kezdődő négy kötetet, melyeket 1942-től ’47-ig írt. 350 év magyar történetét fogta át, a történelminek nevezett eseményekkel szinkronban, ám rendhagyó és példátlan módon női sorsokba rendezetten. 51

PoLíSz Réz Lola, mint megannyi író, médium volt. „Virrasztó éjszakákon hangot véltem hallani a múltból, mintha valami vízbefúlónak a hangja lett volna, aki a szakadékos part szélébe kapaszkodik” – írja. „Néhány fekete betűt adj virág helyett, valamit, ami az enyém, amiről rám ismernek még itt, Európa közepén, a Duna viharoktól védett völgyében. Szenvedtem és vergődtem, meghaltam és életet adtam, de mi az, amit rólam tudnak? Csak amit a hatalmasok láttak vagy látni véltek, s amit a férfiak tudni kívántak, semmi más” – hívja egy hang Kosáryné úrasszonyt. Ő pedig hozzálátott, és naponta hajnali négytől reggelig dolgozott, hallgatta a hangot és írta: sóhajtoztak és sírtak, közben járt a kezük és gondolkodtak, menekültek és csapdába estek, alkudoztak és imádkoztak együtt, anyaszellem és médiuma. Ez a könyv az első száz esztendő, mondja szerényen és magabiztosan Kosáryné úrasszony anyánk, és egy vérből való nőkre osztja ennek a száz évnek a történetét, húsz év egy nemzedék, egy asszony életéből elindult távoli jövendő élete új asszonyoknak. Anyajogon számoljuk ezt a száz évet, az anyák lányok, árvák, özvegyek, szüzek, látók, nemesek, boszorkányok, gyógyítók és túlélők az anyaevolúció mindennél hatalmasabb áramlásában. ...patócsy KATALIN dabasy KRISZTINA muner ANNA dóczy MARGIT árva KATI ficfa ANNA... A nevekből sejthető, hogy ez a női ág ebben a száz évben nehezen él, az utolsóknak már apai név sem jut, csak ragadvány, jel, hogy szabad préda, zsákmány ez a női lény, és mégis, újra, a legázolt, porba taposott, halálra szánt nemzeti test pici hajtása új erőre kap, és néhány év vagy évtized múlva mégis újra terem. Egy korán özvegységre jutott nemes magyar asszony, Perényi Mária vett magához bükki várába árva leányokat Mohács után pár évtizeddel, amikor az ország 19 szandzsákból állott, az igaz magyar büszkén dacolt az adócsökkentést ígérgető török közigazgatással, és a népességszabályozást végző bármely nemzetiségű katonasággal. Az ellenálló férfiak számos generációját élteti a háborús pszichózis, 150 év hosszú idő a szeszélyes Duna menti klímában. Özvegy Perényi Mária egyetlen fia is jó katona, vitéz lovag és törökverő; ritkán látogat haza. Az úrasszony jól gazdálkodik emberrel, vagyonnal, épülettel, 3 jobbágyfaluval és a befogadott 12 árva leánnyal. Biztonságot, öntudatot, nemességet és női tudást kapnak, a hat éves Bebek Orsikától a tizennégy éves Patócsy Katalinig, akit aztán vitéz fiához ad feleségül Perényi Mária úrasszony a halála előtt. Ez a leányág lesz a megtestesülése Mária anyaúrasszony szellemiségének, mely az erdőkkel egyidős. Ezzel az örökséggel indul a regény sodra. Sűrű szövésű a szöveg, mert rengeteg családiasan ismétlődő szálát és motívumát mintázza sorról sorra a női sorsoknak: egyik fejezettől a másikig jutva elvétjük a történet kacskaringóit, a szereplők nevét, a gyermekek számát, és a sors csapásait. De van egy világos és erős szál, ami végigránt a szenvedéstörténeteken, ez az anyaság, az anya–gyermek duálunió, az anyai regresszió, a folyamatos születés misztériuma. 52

A történelem faggatása Csak képzelem, milyen lehetett ezt megírni, hajnalonta fürgén kopogni az írógépen, és elmerülni, belefeledkezni, látni a múltat. Ráismerek a Fanni hagyományaira, Rakovszkyra, A kígyó árnyékára, Orsicskája rokona Lola leányainak, Szabó Magdára, Mollináry Gizellára, Tormay Cécile-re, Árva Mariskára, a funtinelli boszorkányra, Galgóczyra, József Etellára, s még hosszan sorolhatnám, végül a nagyanyámra, négy lányára, a magyar anya lelkiségére. Mint műalkotás, megalomán férfisorozatok legnagyobbjaihoz ér fel az Aszszonybeszéd, egy József és testvérei méretű művet szül Kosáryné anyaúr, mondhatjuk, hogy emberfeletti erővel menti, összegzi ez a világháborúkat túlélő asszony a női tudást, a magyar asszonyi lelket. 1942-ben jelent meg az első kötet, soha jobbkor, óriási vigasz lehetett a veszteségek, gyász és testi-lelki kiszolgáltatottság súlyos éveiben e történelmi „lányregény” az olvasónak. Ahová férfiszellem már nem láthat el, ott kezdődik a női tudás, az első osztódó sejttől való érzelmi tapasztalatok összessége. Ebben a tudatállapotban az összetartozó sejtek léten túli sejtései virágoznak újra meg újra.

Lukáts János

Hogyan lett Ulrik inasból bíró uram? Történelmi regények korát éljük. Mint mindig, ha múlt idők tanácsát kérjük korunk problémáinak megoldásához. Mint mindig, ha fel akarjuk idézni azokat a helyzeteket és személyeket, amelyeket nem szabad elfelejtenünk. Mint mindig, ha az időn győzedelmeskedő múlt tanulságos és megszépítő napjaiban akarunk gyönyörködni. És ifjúsági regények korát éljük. Keressük azokat a fordulópontokat és hiteles személyeket, amelyeket felmutathatunk a most induló olvasóknak, akik a könyvhöz közel hajolva saját magukat akarják látni benne, de a fejüket kiemelve a könyv lapjai közül egy kicsit távolabbra is akarnak tekinteni. Ulrik inas körül egy csomó dolog nem stimmel, valójában semmi se stimmel vele. Származása, a kor és a környezet, amely keretet ad életének, érzelmek és indulatok kavarognak körülötte, bizony nem mindig az ő kedve szerint, Ulriknak magának kell rendet tennie közöttük. Ulrik – kalefaktor, ez a tréfásan használt latin szó kályhafűtőt jelent, valójában azonban rosszabbat: a legutolsó háziszolgát, aki eltűrni köteles minden magasabb rendű, erősebb és gonoszabb úr és szolga szeszélyét. Ulrik árva fiú, akinek a szüleit megölték, s ezért kegyelemkenyérre jutott – hogy többre hivatott a háziszolga sorsnál, ezt a gondolatot csakis ő melengeti lelkében. 53

PoLíSz A kor, amelyben Ulrik inaskodik, s amelyben vele komiszkodnak, a magyarországi XV. század, amikor a távoli Budán még az öreg Zsigmond a király uralkodik, aztán Mária a királynő, aztán egy csecsemő, akinek majd V. László lesz a neve, végül pedig az igazságos Mátyás, de mindez még messze van. Nemcsak időben van messze, hanem térben is, mivel Ulrik és mindaz, aki körülötte él és mozog, a felvidéki Selmecbányán lakik, amelyet magyarul röviden Selmecnek hívnak, a bánya nevezet pedig arra utal, hogy itt gazdag és szegény egyaránt a föld mélyének áldásaiból és átkaiból él. Selmec a legmódosabb magyarországi bányavárosok egyike, gazdag arany és ezüst telérek húzódnak a föld alatt, pompás paloták épülnek a föld fölött, a rendet a város tanácsos urai és a város zsoldosai tartják fenn, a bányásznép is viszonylagos nyugalomban élhet a maga szerény körülményei között. Kosáryné Réz Lola (1892–1984) Selmec szülötte, az 1920–40-es években számos népszerű, főként ifjúsági regényt írt, ezek közül sok kapcsolódik a szeretett és idővel elveszített szülővároshoz. Selmec nemcsak a személyes emlékek okán áll közel Kosárynéhoz, de ebben a századokon át virágzó városban látja a magyarországi polgáriasodás, gazdagodás példáját, a nemzetiségi együttélés, a sikeresen felépített és jól működő emberi közösség mintáját is. Trianon után az írónőnek családjával együtt menekülnie kellett Selmecről, Kosáryné a vasúti kocsiban kezdett hozzá Ulrik alakjának megformálásához. Az Ulrik inas fejlődésregény – mondhatnánk. Annak a lelki és szellemi fejlődésnek az útját rajzolja meg, amely az erős akaratú fiatalembert a társadalom legaljáról a városi közösség élére juttatja. Nincsenek a regényben mesés elemek, nincs kincsesláda, se „deus ex machina”, Ulriknak keservesen meg kell küzdenie, hogy a maga elé tűzött célt elérje. A XV. század a testvérháborúk, a rablólovagok, a kíméletlen felprédálások, valamint a járványok kora, mindezek Selmecet és Ulrik inast sem kímélik. Kosáryné alapos históriai ismeretek birtokában fogott könyve megírásához, város- és családtörténeti, sőt bányászati kutatásait nemcsak az Ulrik inasban, de más Selmechez kapcsolódó könyvében is sikerrel hasznosította. Elámul az utókor olvasója, milyen gazdag ismereteket szerezhet a bánya-víztelenítés középkori technikájáról, a kor viseleti és gasztronómiai kultúrájáról, a miniatúrafestészetről, a babonák hátborzongató világáról, és egy sor a hadviseléshez kapcsolódó tevékenységről. Selmec lakossága – miként a Szepesség és a bányavárosok többsége – betelepített németajkú polgárságból fejlődött ki, Kosáryné bizonyára szigorúan megtartotta a város irataiban fellelt német neveket, közöttük a mai fülnek kacifántosan hangzókat is: Jeckel auf der Rinn bírót, Kadold Jochslech vagy Ysenrinkel urakat. Magyar nevet csupán az egyetlen Rábay András visel, tótot pedig Bielik hóhérlegény, de anyanyelvről, nemzeti hovatartozásról a városban nem is esik szó, egyedül a Selmecet kirabló és felégető kalandorok kapcsán, akik Giskra és Talafúz emberei – ők együttesen cseheknek neveztetnek. (Figyelemreméltó adalék, hogy Arany János is feldolgozta Az egri leány című balladájában Talafúz – Aranynál Telef – garázdálkodását a Felvidéken.) 54

A történelem faggatása A középkori bányaváros jól szervezett közösség, a bányák birtoklását és működtetését királyi (most éppen királynői) rendelet szabályozza, a kamaragróf ellenőrzi, a tulajdonos maga is dolgozik a saját bányavágatában, és értője is a munkának – ez azért még a korai kapitalizmus ideje, amely egyszerre küzdelmes, de vállalható és megtartható társadalmi formáció. Ulrik példát lát a jól végzett munkára, az okosan felhasznált gazdagságra, a közös cél kialakítására és végrehajtására, de a gonosz kapzsiságra, az izgága uszításra és a közös érdek elárulására is. A messze zajló, „nagy” történelem egyszerre Rábay uram házába is besurran (ahol Ulrik fűti ama kályhákat), mégpedig egy karcsú, szőke ötvös inas képében, akit ugyan Miskának mondanak, de Rábay uram időnként Máriának szólít, és igencsak kegyel. Az ötvös inas küldetése titkos, a magyar korona mását kellene elkészítenie, hogy azzal a lengyel Ulászlót koronáznák királlyá – a kalandosan naiv terv persze kudarcba fullad, Rábay úr és Miska-Mária pedig menekülni kényszerül. Ulrik hüledezve tapasztalja, hogy még a deréknak ismert emberek életében is mennyi gyarló és nehezen érthető dolog történik. Ulrik a maga tizenhat évével járatlan a szerelem dolgában, maga sem tudja igazán, mi is a szerelem, miről ismerszik meg, és kik között szövődik. Ő ugyan a már rég megözvegyült Rábay uram Ágnes leányáról képzel ilyesmit a maga számára, de Ágnes a várost fenyegető kalandorra, Cseh Lászlóra tekint vonzalommal, vagy talán többel is. Menekülése előtt, az utolsó éjszakán Rábay eladja házát a város kohómesterének, Ysenrinkel úrnak. Ő aztán mindvégig emberségesen bánik Ulrikkal, miközben legfőbb szenvedélye, hogy megszólaltasson egy becses hangszert, a clavichordiumot, amely a regényben a szépség és a nemes lelkület jelképévé válik. Ysenrinkel kohómester sejti meg Ulrik kiemelkedési vágyát, ő tanítja meg mosakodni, öltözetét tisztán tartani és lovagolni. A kályhafűtőből hamarosan ura bizalmi apródja lesz, s mindezzel kivívja a szolgának maradtak gyűlöletét. Ulrik idővel – újabb kaland! – megismerkedik Bernát atyával, a zord, ám jólelkű pálos szerzetessel, aki írásra és ecsethasználatra tanítja a toronyszobába alkalmanként fellopakodó Ulrikot. Ulrik lelkesen tanul, de inkább elrémül: milyen mérhetetlenül sokat nem tud, s talán sose fog megtudni a világ gazdagságából. Belenyugvással veszi tudomásul, hogy Ágnes leányasszonyt Ysenrinkel kohómester veszi feleségül, Rábay pedig az álruhás Máriát emeli maga mellé. Ha Ulrik járatos lenne a számolás tudományában, észrevenné, hogy mindkét „férjem uram” már bőven negyvenes éveiben ballag, míg az arák a húszon alul tipegnek, de hát volt ilyen a XV. században, kedves Ulrik, nem is egy! Aztán jön a vész, a történelem sötét oldala, a Felvidék hírhedett rablólovagja és söpredék-hada kirabolja és felégeti Selmecet, lakóit kardélre hányja – jókat, rosszakat, a söpredék nem válogat. A kevés túlélő elátkozott helynek tartja Selmecet, Isten büntetését érzi a város fölött. Ulrikban ekkor érlelődik meg a gondolat, hogy ő fogja felépíteni az új, a megtisztított várost, bírája lesz Selmecnek, és csak dolgos és tisztességes embernek engedi meg, hogy a városban letelepedjék. Az utókor olvasója pedig mintha a XX. század első évtizedeinek 55

PoLíSz a történetét ismerné fel a századokkal korábbra helyezett eseményekben, az országot és várost feldúló rablókban, a gyűlölködő és uszító csőcselékben. Kosáryné írói bölcsességgel adagolja a történelmi kalandokat és a társadalmi tanulságokat. Ulriknak a romokból kell újjáépítenie a várost, nincs társa, nincs hozzáértése, az elmenekült kevés túlélő is kishitűen és kárörömmel szemléli igyekezetét (vagy inkább csetlés-botlását). Ulrik, amint az a Bildungsromanok hősétől elvárható, a tanulás hosszú útjára indul – nem Itáliába ugyan, mert azért ő mégiscsak ágrólszakadt selmeci kalefaktor! Ismét felkeresi Bernát atyát, aki ezúttal már rendszeres tanulmányokban részesíti, s a korban elengedhetetlen latin nyelv mellett a világ dolgaiban is jártassá teszi. A jog, a történelem, az országos hivatalok működése mind feltárul Ulrik számára, aki ámulva veszi tudomásul, mi mindent kell (ekkor még inkább: kellene) tudnia a jövendő selmeci bírónak. Csak a háttérben zajló történelmi eseményekből (valamint a pusztító selmeci földrengés időpontjából) számíthatja ki az olvasó, hogy Bernát atya és Ulrik tanulmányai majd egy évtizedig tartottak. Bernát atya végül ajánlólevelet ad Ulriknak, amely Budára szól, egy Velencét járt építőmesterhez. A mesternek azonban pillanatnyilag más elfoglaltsága akad: a töröktől fenyegetett Nándorfehérvárra kell mennie, Hunyadi János hívására, s Ulrikot magával viszi e fontos küldetésben. Nándorfehérvár nagyszerű iskola Ulrik számára bátorságból, hazaszeretetből, és a leomlott falak felépítésének művészetéből. Hősünk – a mesterből baráttá váló építőmesterrel együtt - hazatér, elméjében a régi Selmec képét, szívében az új város reményét hordozza. Építeni kezdenek, s ahogy a hajdani menekültek a falakat-tornyokat kinőni látják a földből, egyre többen lesznek Ulrik társai. Igen, a regény végére Ulrik bíró lesz, a megálmodott és megvalósult város első embere, aki maga emberségéből és társai bizalmából kerül erre a magas posztra. A kamaragróf jó kezekben látja nála a bányák sorsát, Mátyás király – mert azért ő is szerepel a regényben – elégedetten nyugtázza, hogy Selmec város elsők között fizette meg adóját. Az idő persze ennyi viszontagság között Ulrik feje fölött is elszáll, éveinek száma meg is kétszereződik, mire megtalálja a magához való társat: Rábay uram és Mária leányában, aki persze mindössze tizenhat éves, és természetesen Ágnesnek hívják. Boldog házasságban élnek együtt selmeci bírói házukban, a clavichordium zsongító hangjai mellett. Valóban történelmi regény tehát Kosáryné Réz Lola álomkönyve az egykor volt, az elhagyott és a visszavágyott Selmecről. A kisvárosi udvarházak élete, urak és szolgák gondolkodása és beszédmódja, a szövevényesen alakuló kapcsolatok élvezetes olvasmányt jelentenek. A bányaváros életében szórakoztató esemény a boszorkányégetés, lételemük a pletykálkodás, elfogadott csendestárs a bányarém, nagy figyelem fordul a konyha és a gyomor örömei felé. A regény szerkezete azonban idővel némiképp felborul, Ulrik „útnak indulása” csak a regény közepe táján történik meg; az írástudás, a latin nyelv és az építőmesterség elsajátítását csak vázlatosan ismerjük meg. A város felépítése is szinte álomszerű gyorsasággal történik. Csupán pillanatnyi epizódszereplő Hunyadi János, Mátyás és Dugovics Titusz, de hát nem is róluk szól a regény. Némiképp terjengősebb a kelleténél a hiedelmek, főként a kutyatüdővel végzett 56

A történelem faggatása varázslás leírása. A regény talán legemlékezetesebb jelenete, amikor Ysenrinkel úr maga ereszkedik az elöntött tárna mélyére, s vállán hozza fel a súlyos láncot a nehéz vödrökkel. Kosáryné remekel az atmoszférafestésben, és megteremti helyszíneihez a történelmi hitelt is, szereplői jellemét azonban egysíkúbbra rajzolja a kelleténél (a gonoszak nagyon gonoszak, a derekak túlon túl derekak). Ulrik sorsa nehezen indul, még ha a fiú többre is tartja magát háziszolgánál. Tragédiák és csalódások sorát kell elszenvednie, hogy kiutat találjon a pusztulásból, kezdetben csak tétova lépéseket tesz előrejutására, és akkor sem a maga, inkább a szeretett város érdekében. Nem a harácsoló kapitalista, vagy az élelmes kereskedő alakja ő, inkább valamiféle idealizmus, lelki nemesség vezeti. A magány a társa és a kényszerűség, érzi: nem tehet másképpen. Mire elnyeri a magas megbízatást, személyisége harmonikussá fejlődik; bizonyosan sokáig lesz képes viselni a bírói pálcát. Bár – ezt Ulrik persze nem tudja – a következő évszázad se lesz könnyebb és nyugalmasabb, még ha Selmec nem is kerül török kézre a három részre szakadt Magyarországon. Kosáryné Réz Lola 1921-ben új regénye hősének a Libetbányai Joó Ulrik nevet adta, s Ulrik megfelelt a névben előlegezett bizalomnak. Talán több a véletlennél, hogy mintegy évtizeddel később Móricz Zsigmond A boldog ember című regénye hősét Joó Györgynek nevezi, aki egész életével ember és ember, illetve ember és természet harmóniájára törekszik. Alig egyetlen évvel később, 1936-ban azután Németh László is megindítja regényfolyamát Utolsó kísérlet címen, melynek nagyra hivatott hősét Jó Péternek nevezi, s a korabeli magyar társadalom több rétegét is végigjáratja vele. A név kötelez, a hősnek pedig illik megfelelnie nevének!

Péntek Orsolya

Kosáryné Réz Lola, akit nem szabad elfelejtenünk A cím – „Kosáryné Réz Lola, akit nem szabad elfelejtenünk” – megtévesztő. Hogy ki kerül be, és ki esik ki az irodalmi kánonból, az függ a kánonképzőktől, azaz az irodalomtörténészektől, kritikusoktól, azoktól az íróktól, akik szavának – még – van súlya, függ az irodalmi divatcsinálóktól, akik ma már éppúgy lehetnek kereskedelmi televíziós műsorvezetők, mint a sznobminimum apostolai valamelyik szakértői fórumon, függ attól, hogy milyen állapotban van a kortárs irodalom, azaz mire fókuszálnak az irodalomcsinálók és mire reflektálnak abból, ami megvan – így lett Ottlik-divat, Mészölydivat –, függ attól, hogy kit olvas szívesen az olvasó – így lett Márai-divat, de így lett anno Szilvási57

PoLíSz divat is –, és még ezer más dologtól is függ, egy azonban bizonyos: nem lehet megmondani, hogy kit felejtsünk el, és kit ne. Az irodalom, ez az állandóan alakuló, megfoghatatlan létező, amelyben tíz–húszévenként elcsúsznak a súlypontok, és ugyanennyi időnként megtörténnek a nagy felfedezések, illetve újrafelfedezések, egyszerűen önjáró. Úgy is mondhatnánk: öntisztuló. Hogy lehet-e segíteni ebben a folyamatban, vagy nem, hogy szakértői szóval, hozzáértéssel, esetleg hatalmi szóval bele lehet-e szólni a kánonba, az messzire vezető kérdés, viszont nagyon aktuális, hiszen részben erről szól a közelmúltban nagy indulatokat kiváltó Tormay Cécile- és Nyírő József-vita is, melyek csak azért festik rosszkedvünk telét még feketébbre, mert miközben Tormayról és Nyírőről alpári hangon megy a disputa, sokkal fontosabb életművekre nem irányul semmilyen figyelem. A magunk részéről nyugodtabbak lennénk, ha Bánffy Miklósról, Rudnóy Terézről, Kádár Erzsébetről, Kuncz Aladárról, vagy e konferencia főszereplőjéről, Kosáryné Réz Loláról vitázna a politikusok hada. Itt jegyezzük meg, hogy egy olyan országban, ahol a szaktárca egy közleménye szerint Uz Bence egy elfeledett író, legalábbis nehéz a vita – ha ugyan erről vitázna az internetes társadalom, ahol a nácizós, komcsizós kommentek a társadalmi párbeszéd sajátos, ám legalább létező válfaját jelenítik meg. A hatalmi szóval való beleavatkozást a kánonképzésbe mindenesetre nevetségesnek tartjuk – és sziszifuszi erőfeszítésnek, hiszen az irodalom, mint egy kényes ökoszisztéma, előbb-utóbb helyreállítja önnön egyensúlyát, és kihullanak belőle a felesleges szerzők és könyvek. De vajon lehet-e befolyásolni szakmai eszközökkel, józanul, átlátva a kortárs irodalom ezerarcúságát, hogy mire figyeljünk? Felmutathat-e olyan értéket a kritikus, az irodalomtörténész, a kortárs író, egyszóval az, aki az irodalmat, ezt a kényes, örökké változó létezőt életben tartja, amelyet nem vettünk észre? Másként feltéve a kérdést: van-e esélye felmutatni valamit úgy, hogy azzal beleszóljon a konszenzusba? Meggyőződésünk szerint leginkább akkor van, ha ezt jó időben teszi. Ha akkor tudja valamire ráirányítani a figyelmet, amikor, akármilyen oknál fogva is, de megindultak a hangsúlyeltolódások mikromozgásai, amikor egy kissé átrendeződik az irodalmi tér – azaz itt is érvényes a „jó időben, jó helyen” elve. Talán kijelenthető: ideje van annak, hogy Kosáryné Réz Lola, akinek életműve olyan hatalmas, hogy azt talán senki se látja át, legalább a Tetralógiával elfoglalja a helyét a magyar irodalomban. Hogy a többi mű (főleg a javarészt ismeretlenek) hol helyezkednek el az irodalmi térben, arról, bevalljuk, gőzünk sincs, arra viszont felhívnánk a figyelmet, hogy egyetlen remekmű nem jelenti feltétlenül azt, hogy a szerző minden sorának helye van a kánonban (talán az egy Kosztolányi kivételével, de persze itt is elfogultak vagyunk). És hogy miért éppen most? Először is: egyre nyilvánvalóbb, hogy nem lehet halogatni a nők által írt próza beemelését a magyar irodalomtörténetbe. Míg tőlünk nyugatabbra évtizedek óta nem kérdés, hogy a női szempontú irodalom attól, hogy nők írták, nem 58

A történelem faggatása minőségében, csupán látásmódjában lesz más, mint a férfiak által írt próza, nálunk a hagyományos patriarchális értékrend, a XX. század elején-közepén még jellemző anakronisztikus társadalomszerkezet, majd a diktatúra időszakának osztályharcos szemlélete lehetetlenítette el még azt is, hogy fölvessük ezt a problémát. Holott az legkésőbb a Nyugat létrejötte óta létezik; a kérdés pedig, hogy mit tudunk vele kezdeni, annyi más, szőnyeg alá söpört gonddal együtt előjött a rendszerváltás idején, és mint ezernyi más gond és baj orvoslása, szintén a körmünkre égett. Hogy ez mennyire így van, azt a legjobban talán Szabó Magda esete mutatja, akiről például Nagy-Britanniában, Franciaországban vagy a skandináv államokban szuperlatívuszokban beszélnek a kritikusok – legutóbb egy svéd írónő nevezte Nobel-díjra érdemesnek –, nálunk mégis és makacsul ifjúsági íróként él a köztudatban, és ami még nagyobb baj, az irodalomtörténetben, ami azért elszomorító, csakúgy, mint a Bánffy Miklós-féle Erdély-trilógia esetében –, mert a külföld pirít ránk, ami legalábbis kellemetlen – és elgondolkodtató. Mások esetében, és itt felvethetjük Lesznai Anna vagy Kádár Erzsébet nevét is Kosárynéé mellett, vagy Reinhardt Piroskáét, akinek a naplóját illenék kiadni, köztudott, hogy „valamit írtak”, de a rendszerváltás óta eltelt évtizedek alatt senki nem vette a fáradságot még arra sem, hogy újra kiadják őket, nemhogy megírják a róluk szóló irodalomtörténeti fejezetet, mígnem Borgos Anna és Szilágyi Judit vonatkozó monográfiája végre megjelent a közelmúltban. A revelációértékű kötetet eltagadni pedig egyszerűen nem lehet: aki innentől nem vesz tudomást ezen szerzőkről, annak rálátása a nyugatos korszakra egyszerűen korlátozott, nem elég árnyalt. Külön kérdés lehet, hogy azok, akik az úttörők után léptek be az irodalmi térbe – mint például a kortársak közül Rakovszky Zsuzsa –, vajon automatikusan megtalálják-e a helyüket a magyar prózában, vagy még ők is nehezített pályára számíthatnak; ez a kérdés azonban már végképp nem ezen eszmefuttatás tárgya. A felsorolt példákkal pusztán azt kívántuk illusztrálni, hogy Kosáryné prózájának remélhetően hamarosan bekövetkező helyére tétele egy folyamat része, annak a folyamatnak a része, amely során – talán és végre – kimondatik, hogy a magyar irodalomban nemcsak lapszéli, futottak még kategóriájú, hanem elsőrangú nőírók is vannak. Megfelelő a pillanat abból a szempontból is, hogy húsz évvel a rendszerváltás után végképp inogni látszanak az irodalmi konszenzus egyes örökölt elemei – és erre játszik rá a maga eszközeivel a politika is, természetesen a saját érdekei mentén; tehát tévedés azt hinni, hogy a konszenzus átalakítása a politikából indul, az egyszerűen csak jókor akar belenyúlni a már megindult folyamatba a maga hasznára –, illetve az új prózaíró nemzedékkel új kapcsolódási pontok is keletkeznek. Elő- és bekerülhetnek olyan alkotók is, mint a már többször említett Bánffy, akinek eddig nem volt helye az irodalomban, holott súlyos művet alkotott, de említhetjük azt is, hogy irodalmunk Mészöly-fejezete egyre határozottabbnak tűnik az Ottlik-fejezet, ha úgy tetszik, az Ottlik-iskola mellett, hadd idézzük itt az a pár évvel ezelőtti kötetbemutató estet, amelyen a mai negyvenes generáció három prominens képviselője egyként Mészöly Miklóst nevezte meg origóként a Péterek nemzedékének Ottlik-orientációjával szemben. Ezen átalakulások során 59

PoLíSz pedig könnyen kinyílhat az tér, ahová a nőírókkal együtt befér Kosáryné, ha úgy tetszik, könnyebben megmutatkozhat az ordítóan üres hely, a nekik kihagyott hely az irodalmi ökoszisztémában. Kosáryné Réz Lola azonban nőíróként és egy mindeddig rejtett irodalmi érték – a Tetralógia – alkotójaként sem egyszerű eset. Nőíróként azért nem, mert alkotói, emberi habitusában oly határozottan jelenít meg egy XX. század eleji-közepi nőtípust, jelesül a polgárasszonyét, hogy irodalomtörténész legyen a talpán, aki kivakarja az antialkoholista liga elnökeként, a becsületes vidéki asszonyok képviselőjeként és egyéb hasonló szerepekben is feltűnő író vonatkozó szövegei közül azt, ami nem ehhez a szűk társadalmi-ízlésbeli szerephez tapad: hogy mást ne mondjunk, a Zsófika naplója című leánynevelődési programregényt is ő jegyzi, nemcsak az Ulrik inast vagy a Tetralógiát. Ezzel természetesen nem azt akarjuk mondani, hogy a polgárasszonyi attitűdöt a középpontba állítva ne lehetne érvényes alkotást létrehozni – pusztán azt, hogy bárhonnan, bármilyen társadalmi szerepből kacsint is ki az író, érvényes mű csak akkor születhet, ha az általános emberi valahol metszéspontot tud alkotni benne a „speciális emberivel”, és Kosáryné nem egy művénél ez nem sikerült. Hogy szétválogassuk, hol igen, és hol nem, hogy a magyar irodalom egyik leghatalmasabb életművét – hiszen Kosáryné az egyik legtermékenyebb írónk – szétszálazzuk, ahhoz hatalmas munka szükséges. És erre a munkára égetően nagy szükség is volna. Meggyőződésünk ugyanis, hogy a Tetralógia – amely kétségtelenül az életmű csúcspontja, ez talán borítékolható előre is – eddig nemcsak azért nem tudott bekerülni a kánonba, mert nem volt hozzáférhető, pontosabban leginkább csak „darabokban” volt hozzáférhető, de azért sem, mert a szinte feldolgozhatatlanul színes, egyenetlen életmű egyesek szemében előre ellehetetlenítette. Amíg ugyanis magában a rendkívül vegyes œuvre-ben nem sikerül rendet tennünk, addig kevéssé látszik az is, ami kiemelkedik belőle – éppen ezért merjük kijelenteni, hogy Kosáryné Réz Lola művei közül meg kell jelölnünk a tulajdonképpen elfelejthetőket, hogy biztosan meglegyenek azok, amelyeket nem szabad elfelejtenünk. Visszatérve a Tetralógiára: ez a regényfolyam a magyar irodalom legmostohább sorsú szövegeinek egyike. Az író akkor ért fel vele pályája csúcsára, amikor nem irányulhatott rá semmilyen figyelem. Az Asszonybeszéd és a Perceg a szú 1942 és 1944 között jelent meg, s a korabeli kritika a háborús években egyszerűen nem tudott mit kezdeni vele, míg a ’46-os Vaskalitka és a ’47-es Por és hamu már a formálódó kommunista esztétika nevében került indexre: úgy is mondhatjuk, hogy a szerző beleesett a paradigmaváltás közepén keletkezett lyukba, s ha mindehhez hozzávesszük azt, amire ezen eszmefuttatás elején felhívtuk a figyelmet, hogy tudniillik a szocializmus konszolidációja idején a női irodalom problematikája elsikkadt az osztályharcos és az osztályharcba is átvitt patriarchális szemlélet, később pedig a lustaság okán, már világos is, miért nem része még irodalmunknak hivatalosan a Tetralógia. Mindezt csak azért tartottuk érdemesnek feleleveníteni, mert ebben az esetben tudnunk kell, miért esett ki, pontosabban miért nem került be a kánonba a mű. 60

A történelem faggatása Kijelenthető: nem minősége okán. Hiszen aki végigolvasta, tudja jól, hogy a női sors, ha úgy tetszik, a magyar női sors egyik legszebb regénye ez, amelyet Kosáryné, az érett író, aki oly sokáig kereste magát, bizony teljes fegyverzetben „követett el”: lenyűgöző maga a mese, hihetetlen a mögötte rejlő történelmi, szociológiai, emberi tudás, lebilincselően gyönyörű a nyelvezet, és – elsősorban – úgy szól a nőről, a női létről, ahogy a magyar irodalomban előtte senki nem tudott. Egyszóval: itt a megfelelő pillanat, hogy az életmű és azon belül a Tetralógia bekerüljön az irodalomtörténetbe, s ezáltal visszakerüljön az irodalomba is mint potenciális vonatkozási pont. Most van jókor, jó helyen, nem akkor, amikor megszületett. Így – reményeink szerint – elfelejtésről szó sincs. Egy ideig; hiszen nincs mű, amely örök. Ez az, amit azok, akik hatalmi szóval akarnak kánont írni, és megmondani, mit nem felejthetünk el, nem tudnak.

Petrőczi Éva

Lola-gyémántmorzsák Köszönet egy élet-könnyebbítő írónőnek Nem most, nem a százhuszadik évforduló alkalmából, s még csak nem is az utóbbi években írott könyvismertetéseim nyomán lettem állandó olvasójává a budai lakosként is örök selmecbányai Kosáryné Réz Lolának. A történet sokkal-sokkal messzebbre, távoli gyerekkoromba nyúlik vissza. Márianosztrát, Vácot és Szobot megjárt politikai fogoly-apa kislányaként ez a gyerekkor nem volt, nem is lehetett zavartalanul boldog, de számos apró öröm és nagyon sok szeretet – anyám mellett felnevelő nagyszüleimtől és keresztapámtól – tette a félárvaságot, a nélkülözést, a kitaszítottságot mégiscsak elviselhetővé. S ebben a „szürke eget szivárványosításban” oroszlánrésze volt – még ha nevét eleinte nem is jegyeztem meg – Selmecbánya oly sokáig elhallgattatott, de a Rákosi- és Kádár-korszakban is sokak által olvasott, szeretett és elismert szülöttének. Szülővárosomban, Pécsett az akkori félreállítottak, megalázottak és megszomorítottak családjai a legnagyobb titokban kölcsönözgették egymásnak, mintegy túlélési szövegekként, különböző műfajú munkáit. Gyerekkönyvet, 61

PoLíSz lányregényt, felnőtt regényeket, műfordításokat, sőt nem ritkán a Magyar Lányok viharvert példányait! Így történhetett meg az is, hogy négyéves korom táján az egyik makacs légúti nyavalyám heteit Kosáryné két, Altay Margittal és másokkal közösen készített Walt Disney-mesekönyv átültetése, a Három árva kiscica (Palladis, Budapest, 1941) és a Hófehérke (Palladis, Budapest, 1938) édesítette meg. Máig emlékszem, milyen keservesen sírtam, amikor az agyondédelgetett képeskönyveket vissza kellett adni a tulajdonosnak, anyám egyik tanár kollégájának. Ugyanígy rajongtam – már önálló olvasóként – a Belantini Braun Olga finom és kedves rajzaival illusztrált Földrepottyant két manócska című sorozatért (Szent István Társulat, Budapest, 1936), amelyből különösen a harmadik kötet, a Bíbic és Bogárka volt a szívem csücske. Ennek a szeretettel és finomsággal teli manó-sagának asztalhoz-hívogató kis versét évtizedekkel később saját csemetéimnek mondogattam: „Bíbicke, Bogárka, / gomba lesz ma kirántva / leves, kása, édes, / terítve van az ebédhez / jöjjön haza, aki éhes!” A harmadik, már tudatosabban „Lola-kereső”, vagyis az írónő nevét is megjegyző, írásait felkutató időszak kiskamasz éveim legeleje volt, különösen – ismét egy „mesék borogatás közben”-élethelyzet – 1963 márciusa–áprilisa, amikor egy kétoldali tüdőgyulladásból lábadozva már nem gyerekkönyveiből, hanem néhány általa írott-fordított lányregényből merítettem erőt és derűt. Amelyekre cím szerint emlékszem: az egy kötetben megjelent három rövidebb opusz: Az ezüstsüveges ceruza története, Az elvarázsolt kastély és a Laurácska meggyógyul. (Singer és Wolfner, 1937) Különösen az utóbbi hatott rám tartósan, mint igazi könyvbéli vigasztalás, amikor az említett tüdőgyulladást még hónapokig kínzó, makacs köhögés követte. Ugyanígy tizenéveim elejére esik Sigrid Boo Kisasszony szobalányának elolvasása is (Singer és Wolfner, 1938) – Kosáryné Réz Lola igényes fordításában. Azt a könyvet meg azért szerettem, mert nagymamám ekkoriban élte (jó humorral és nagy otthonteremtő-konyhai varázslónői képességekkel megáldva, s ezekkel nekünk is szép hétköznapokat teremtve) „Nagyságos asszonyból mindenes”-korszakát, a legcsekélyebb nyafogás vagy panasz nélkül. Csitri koromból emlékszem még a Róna Emy illusztrálta Esti hegedűszóra (Singer és Wolfner, 1938) és az először 1958ban, hosszú szilencium után megjelent Leányfurfangra, amely a Móránál látott napvilágot, egymás után több kiadásban. Én úgy 1962 táján kaptam meg ajándékba, ifjú éveim egyetlen nem-szamizdat Kosáryné-könyveként. Gyerekkorom hozzá kötődő élménye még, hogy keserves életű anyám, akit a Pécsi Egyetemi Könyvtár tudományos munkatársából, bölcsészdoktorból minősítettek át Isten háta mögötti baranyai falvak, Hímesháza és Magyarbóly, majd Sztálin halála után, enyhítésül, a pécsi Ágoston téri Általános Iskola tanárává, több nyelven beszélő, művelt magyar–német szakosként, ráadásul művészettörténészként a Lola gyógyítgatta lelkek közé tartozott. Úgy, ahogy nekem a gyerekkönyveket, magának, felnőtt csempészáruként, az Elfújta a szél és Daphne du Maurier Bál és ostrom című regényeit kérte többször is kölcsön, naplója tanúsága szerint. Nem is annyira bódító mákonyszövegként, hanem

62

A történelem faggatása parányi menekülésül a szovjet irányregények, az ideológiai továbbképzések és egyéb borzalmak világából. Du Maurier könyvét – természetesen angolul is – később többször elolvastam, egyrészt a kettős kegyelet olvasmányaként, anyám és a magyar fordító iránt, de azért is, mert a puritán irodalom kutatójaként érdekes volt egy, a vasbordájú szentek fonákságairól szóló könyvet is megismerni, s így kevésbé elfogultan tekinteni ezekre a sokszor ellentmondásos figurákra. A harmadik „Lola-korszakom” 2004 táján jött el, amikor egy Múzeum körúti antikváriumban rábukkantam a Tetralógia két első kötetére, az Asszonybeszéd és a Perceg a szú agyonnyúzott példányaira. 2007 nyarán azután nagy élmény volt az írónő szülőföldjén, a bányavárosokban, a számára otthont adó Selmecbányán, az életrajzában közjátéknak számító Körmöcbányán, egyszóval ebben a varázsát mindmáig megőrző régióban barangolni. 2010 késő őszén azután nagy örömmel és szeretettel méltattam a Tetralógiát a Reformátusok Lapja egyik számában, majd egy évvel később, ugyancsak ősszel, a Tempevölgy hasábjain a Porszem a napsugárban és a Különös ismertetőjele nincs című kötetekről írtam méltatást. Ezúttal is meg kell ismételnem, amit korábbi írásaimban jeleztem: az annyi kincsétől megfosztott Magyarországnak szüksége van nem csupán „aranyrögeink”, de „aranyporunk” gondos megőrzésére, felmutatására is. Napjainkban különösen, amikor „női regények” címszó alatt annyi olcsóság, annyi igénytelenség, annyi szeretet nélküli szöveg vesz bennünket körül. És – ezt nem hallgathatom el – bevallom, nagyon tetszik az is, ahogyan Kosáryné Réz Lola az akkori-mindenkori kánonokra fittyet hányva könnyedén fújtafújta a maga tiszta szólóját, nem simulva és nem igazodva, de mindvégig, minden műfajában mívesen, igényesen, a tiszta szavak és tiszta eszmék rendíthetetlen és meg nem alázható nagyasszonyaként. Igaz, alkotásaiban, megnyilatkozásaiban sok a harcos, korai feminizmus, én mégis óvakodnék attól, hogy a „gender studies” sokszor kirekesztő világába tuszkoljam műveit. Tény és való, hogy sok évszázad durva férfiszóval, kíméletlen férfitettekkel elnémított magyar asszonyainak szavát szólaltatta meg a Tetralógiában. Ugyanakkor munkáit mégis finoman át- meg átszövik a gyöngéden nőies, család- és életmegtartó/életszépítgető tevés-vevések, s a magányos, a kijátszott nők sorsának ábrázolása mellett az olyan, együtt megőszült pároké, mint a szüleiről mintázott Lelkem és Szívecském, egy lágymányosi Philemon és Baucis alakja, a most megjelent Egy leány a sok közül kedves történetében. Ezekre a ma ritkaság számba menő emberpárokra pedig a huszonegyedik század nem éppen fészek-meleg világában is érdemes olykor emlékeztetni az olvasókat! Egyszóval: kedves Kosáryné Réz Lola! Ön már eddig is hálára kötelezte a magyar könyvbarátok sok-sok generációját, s a Kráter Kiadó jóvoltából még sok ajándékra számíthatunk Öntől. Jómagam, költészetünk elkötelezettjeként, elsősorban kristálytiszta, szép vonalvezetésű, helyenként Marina Cvetajeva ifjúkori költészetére emlékeztető verseinek gyűjteményét várom felfokozott érdeklődéssel!

63

PoLíSz

Kosáryné Réz Lola

Költemények a XX. század kataklizmáiból (Újabb posztumusz összeállítás) Az ablak mellett Azelőtt lármás volt a ház s vidám. Mindenütt széthullott játékok hevertek, Soha nem tarthatott szegényke rendet, S szégyenkezett, ha vendég jött, talán. Most maga üldögél az ablak mellett. Nem néz ki. Ottkünn idegen vidék. Szemüvegében látja a vén hegyeknek Meredek, görbe vállát, messzi kertet. Régi házak nyomvájta küszöbét, S játszó csapatját hat kicsiny gyereknek. Lát drága, bölcsős csöppet, s lát halottat, Végigmegy sok szobán. Szép ősz fejeknek Ezüstjét simogatja. Vén fűzeknek Óvó ágai sok sírra hajolnak. Hű tuják őrzik mind a drága testet. A lélek oh, az él mind és beszél Drága szavával régi hű szíveknek. Titkos tudás… Szavakban nem leled meg, De a lélekben él és mélyre ér. Nincs halál. Csak kapuja új keletnek. … Körül a végtelen hó. Semmi árny. Ilyen csönd és béke tölt be tiszta lelket Derűjével bölcs s bátor embereknek. Nincs egyedül, s nem fél az én anyám, Bár idegenben, bús tél alkonyán Magában ül a messzi ablak mellett. (Budapest, 1936 végén)

64

A történelem faggatása

Őszinte könyv

Templomba megyek

Jó lenne néha lefeküdni, Azt mondani: elég. Nem hajszolni magam, Nem törődni semmivel, Nem udvariaskodni, Nem igyekezni, Nem aggódni. Utálom néha elhagyatottságomat, Ócska, rossz ruháimat, Elcsúnyult, öregedő arcomat. Nehéz a vállamon a kereszt. Letenném. de rögtön ver a szívem: Ne káromkodj! Ne légy gyáva! Örülj, amíg aggódhatsz, s van kiért; Örülj, amíg gyötrődhetsz, s van kiért. Ha vesztesz álmot, Nem a tied volt, Ha gyermekeid útja más, Mi közöd hozzá neked? Felnőttek, el kell őket bocsátanod. S még lázadozni mersz? Ver a szívem. Egyre int. Azt mondja: Nem! Nem! Bűn, bűn! Menj, menj! Hűn, hűn! És én megyek tovább.

A templom mellet az üres telket A hó belepte már. A Gellérthegy lejtőire Sipkás gyerekhad kedvire Vígan szánkózni jár. Vígan szánkózni jár. Egyedül megyek a templomba. Bizony, magamba’ már. A másvilág felhőire Az édesanyám kedvire Tán sétálgatni jár? Tán imádkozni jár? De én nem vagyok szomorú. Meg kell nyugodnom már. Egy hópihe., száz hópihe, Édesanyám drága szíve, Mennybéli csókja száll. Nem, igazán, mért könnyezem? Jobb így őneki már. Fáradt volt, most pihenhet ő, Szíve fájt, most örvendhet ő, S mindünket hazavár. Mindünket hazavár. (Budapest, 1943. január)

(Budapest, 1937. június 15.)

Nincs reményünk Áll a templom, s benne járnak Görnyedt, szürke emberárnyak; Áll a templom, s benne szobra Kékpalástos Máriának.

Térdre hullok ott előtte, S már nem tudom: Él-e? Kő-e? – Emlékezzél, boldog Anya a kánai menyegzőre!

65

PoLíSz Szent Fiaddal ott lakoztál, És mert tudtad, hogy baj mi van, Szóltál halkan gyermekednek: – Nincsen boruk, édes Fiam!

Nagy sötétség van minálunk, És fogak csikorgatása. Vártunk csendet, vártunk enyhet, De hiába, mindhiába.

Boldog Anya, mi most téged Nem hívhatunk menyegzőre. A mi földünk évek óta Siralom és jajszó földje.

Szenvedünk és vezekelünk, S nem tudjuk, mint áll a mérleg. Kékpalástos, boldogságos Szentséges Szűz, arra kérlek:

Szakíts kettőbe egy felhőt, Napnyugati véresszélűt, S mutass le ránk, magyarokra: – Édes Fiam! Nincs reményük! (Budapest, 1944 nyara, közvetlen egy légitámadás után)

Az ősz elé Bocsássatok el immár, kedves hegyek. A nyári pihenésnek vége. Védett völgyeitek közül kifordul gályánk S őszi köd hullámain lebeg A város kormos egei elébe. Urai kis gályánknak s rabjai lenni! Napfoltos erdő. Álombeli kincsek. Hogy fel ne dőljünk, dolgozunk keményen. Most nincs idő már mulatni, merengni. A kötelesség vet reánk bilincset. Örök zajgás, tolongás, merre járunk, várnak a Scillák és Charibdisek. Csáklyázva sűrű gond hináriban A város sikátoraiban kell halásznunk Mindennapra munkát és kenyeret. Magános asszonyok: evezünk csendben, Aeolus kiszabadult, szálfák kidőltek. Kicsinyeink új irkába írnak, Párnázzuk vackunk tél ostroma ellen, S indul kis gályánk bátran neki az ősz, nek. (Bükkszentkereszt, 1953 augusztus végén)

Még egészen sötét van Még egészen sötét van, A főváros aléltan Fekszik hideg helyén. Aranyport szór a lámpa Az utca híg sarába, S egy árnyék jön felém. Az árnyék nő és elmegy, De itt is, ott is egy, Velük fut az enyém. Utunk közös és néma, Távolról int felénk a Templomból sárga fény. Fekete halk sereggel Indul el minden reggel A hívők bánata, Porig alázva bujdos, Millió szív az Úrhoz, S enyhülve tér haza. Világos már a nappal, És ősi gonddal, bajjal A munkanap van itt, És átok és hazugság Harsogja át az utcát, De bennünk csönd lakik. (Budapest, 1955)

66

A történelem faggatása

WASS ALBERT EMLÉKEZETE LXXVIII. RÉSZ Wass Albert

Levél a pusztulás Földjéről* Engedd meg Ismeretlen Olvasó, hogy nyugalmas és meleg otthonodból régi barátságunk jogán egy futó percre elhozzalak ide. Orosz puszták mocsarai közé, hol némán dermed a világ tél és halál alatt. Ahol nincsen ember számára meleg otthon, szelíd családi élet, békés és megnyugtató munkahely. Ahol kereken csak a hóba öltöztetett kietlenség ásít tátott szájjal s a háború óriás csontkeze játszik milliók életével. Engedd, hogy egy futó percre magam mellé ültesselek, erre a rozoga székre, mely billegő, gyalulatlan asztalom mellett busong, s szobám egyetlen vendéglátó dísze. Faragása szerint valamikor úriház ebédlőjében állhatott, de az nagyon régen volt, bizonyára. Úriházak erre felé régen nincsenek, s az emberek, akik valaha ezen a széken ületek: borzalmas sorsuk titkait magukkal vitték a Furcsa Ismeretlenbe… Ha kitekintesz az ablakomon, nagy kopasz fákat láthatsz. Nincs rajta se hó, se varjú. Csak a szél zúg meredt ágaik között, az északi szél, mely hideget hord és havat kavar, betemeti az utakat, elfödi a halottakat, megdermeszti az őrt álló honvéd kezét, és besüvít rozoga ablakom résein. Ha a sánta asztal mellől kitekintesz a fákra, mögöttük házakat láthatsz, halott házakat. Ajtó és ablak nélkül, égett tetővel merednek bele a télbe, akár a halott ember, akinek nem zárták még le a szemét s nem kötötték fel az állát. Mint a barátom, aki minap ott hevert az aknaszaggatotta úton, s mikor a szeme ablakán benéztem, láttam, hogy a lélek háza már lakatlan. Pedig a barátom volt. Ismertem a gondolatait s a vágyait, akik hazajártak. S még néhány perccel ezelőtt egy lányról beszélt, akinek ajándékot fog küldeni. Néztem a lakatlan embert, aki még barátom nevét viselte, de már nem ő volt, és arra gondoltam: hova lett az a sok minden, ami benne volt? A tréfás kedv, a lány és sok egyéb? Ha ide ülsz, s a fákon túl a halott házakra kinézel, ugyanezt fogod érezni Te is. Hova lett belőlük az élet? A család, a szerelem, a gyermekkacagás, a gond, a bánat, a munka, a vesződés, a lámpa fénye, a tűz melege, mindaz, ami együtt élet: hova lett? Ha köpenyedet vennéd, s kimennél a télbe: sok ilyen házat látnál. Többet a soknál is. S ha mozdonyra ülnél, vagy gépkocsira; mindenhol ilyen házakat látnál. Pusztákat, halottakat, didergőket, amelyekből félelmetes titokzatossággal elszállott az élet, mint ahogyan elszáll a füst utolsó fátyla, vagy elszáll az idő, s csak a lábnyoma marad ebben a világban. Ha kissé előre hajolsz és gondosabban nézel, láthatsz még egy rozoga padot is az egyik ház előtt. S megérzed, hogy milyen borzalmas egy ilyen magára hagyott pad. Valamikor öreg emberek ültek ott az őszi napban, vállukon az idő s egy átdolgozott élet békés szép súlyával. Vagy szerelmesek suttogtak ott tavaszi estén, míg a szellő erdőszaggal csapdosta arcukat és mocsári virágok fanyar illatával, s ők úgy néztek a jövendő felé, mint amikor a nap pünkösdi rózsák szirmán süt keresztül. * Az író halálának 15. évfordulóján, 2013. február 17-én a 2. Világháború küzdő harcosaira, áldozataira és túlélőire egyformán kívánunk emlékezni és emlékeztetni. – A szerk.

67

PoLíSz Ma csak a gazdátlan szél fut át fölötte, s körmével tépi róla a havat. Odébb oldalára borult sötétkék gépkocsi: félig kilátszik még a hó alól. Milyen ember ült hajdan kormánykereke mellett? Vidám vagy bánatos? Tele volt–e gonddal a lelke nagyon? Vagy a szerelmesét látogatta vasárnaponként, mikor a távoli kis lenyel templom harangja Istenről és békéről muzsikált? Ki tudja, milyen életeket hordozott, valamikor a sors országútjain, szelídeket vagy lázadozókat, ezer kusza szállal kötözötteket; ki tudja azt. Ma már csak roncs. Halott anyag, amit itt hagyott az élet, egyetlen perc sötét tragédiáján. Ne gondolj rá. A gondolkodásról itt legjobb leszokni. Ülj ide mellém, s figyeld, hogy sír a tűz a vén cserépkályhában. S figyeld a szelet, ahogy az ablakot megzörgeti. Szabad napom van ma, s a tűzből áradó meleg, sánta asztalomon a kedves fényképek sora otthoni hangulatot idéz. És oda nézz, mert ezért hívtalak: a kályha melletti sarokban kislány üldögél, s harisnyámat foltozza. Régi, kinőtt, agyonmosott nyári ruha van rajta, azért ül oly közel a tűzhöz. A lábán kicsike szandál. Ez minden, amije van. S még azért ül örökösen közel a tűzhöz, mert a lelkében is hideget érez, kietlenséget, és pusztaságot, a hazátlanság kivetettség szörnyű hidegét. Mókusnak nevezzük, tizenöt éves. Úgy hoztuk el hónapokkal ezelőtt az égő pokolból. Senkije se volt már. Anyja meghalt, apját Szibériába vitték, testvére eltűnt. Egymaga őrizte a házat, amit gyerekévei kapcsán magáénak érzett. A Város, ahonnan elhoztuk, ma már nincsen. Kövek halmaza csupán s azt is bizonyára elfödte a hó, elfödte a halottakat is, a vért a jajszót, a pusztulást, s a Városból talán nem is maradt egyéb, csak ez a leány. Azóta a mienk. Mindnyájunk lánya. Családja ez a szűk baráti kör, mely maga is csak úgy verődött össze: századunk tisztikara. Senkije sincs ezen a földön, csak egy folyton mozgó kis honvédalakulat. Semmije sincs, csak a két kérdő, nagy szeme, melyekkel a világba tekint. Nézz bele ezekbe a szemekbe, s felelj nekik, ha tudsz. Mert mi nem tudunk. Hol van a hazája? Kikhez tartozik? Nézz a szemébe és tudd meg: százan és ezren vannak ma ilyenek. Kallódó madarai a gyűlölet viharának, mely tépi és sodorja őket: fölkapja, megforgatja és belevágja a pusztulásba. Gazdátlan kicsi lélek. Itt ül a szoba sarkában, lehajtott fejjel és harisnyát foltoz. Amerre megyünk: jön ő is velünk. Ugyan mit tehetne egyebet? Hova mehetne, kihez szegődhetne, egy kis szeretetért, gondoskodásért, meleg falatért, ebben az iszonyatos nagy kavarodásban? Mókus a neve, ezt is mi adtuk neki. Mint ahogy mi kerítettünk téli kabátot, inget, s amit lehetett szegénynek. Velünk van mindenütt. Vasúti kocsik zsúfoltságában, döcögő gépkocsikaravánon, puszta mezők és ellenséges erdők között, aknarobbanás zűrzavarában, halál szomorúságában, piszokban, fáradságban, szomorúságban és erőltetett tréfában, mindenütt. Szerényen és észrevétlenül, meghúzódva egy gépkocsiban, szobasarokban, harisnyát, ruhát foltozgatva, buzgólkodva a szakácsok körül, kedvesen, a társtalan gyermekek kicsit szomorú mosolyával a száján, de panasz és siránkozás nélkül hordozva velünk a katonasorsot. 68

A történelem faggatása Talán már nem is tudnánk meglenni nélküle. Ölre mennénk azzal, aki el akarná venni tőlünk, küzdenénk érette, fegyverrel és ravaszsággal, minden lehető módon. Ó, de ne hidd, hogy csupán túlzott felelősségérzet fellángolása ez. Nem. Önzők vagyunk, mint minden ember. Nekünk van szükségünk reá. Szeretném, ha megértenél. Hiszen azért is hoztalak ide. Nézz ki az ablakon, nézz körül ebben a világban: ugye milyen hideg, milyen nyomorúságosan rút, milyen embertelenül gonosz és kietlen? És látod, mi mind emberek vagyunk. Nem ilyen világra valók, nem ilyenben nevelkedettek, nem ilyenhez alkotottak. Valamennyiünknek családja van otthon, egy vagy több, valakije, családja, szülei, felesége, gyermeke, vagy valakije, aki betölti körülötte az élet ürességeit. Otthonunk van valahol az Ország egy szögletében, virágoskertünk, melynek illata, színe és melege idáig is elér, és mert elér, azért hiányzik néha nagyon. Ez a kislány a mi egyetlen virágunk, itt messze kint, fagynak és embertelenségnek világában. Rokona annak az otthoni virágoskertnek, virág, sápadt ugyan és fagytól szenvedett, de mégis virág. Melege van és emlékeztet a virágoskertek illatára. Jó, hogy itt van. Egy kicsit más lesz a világ, ha reá nézünk, egy kicsit szelídebb lesz, egy kicsit jobb lesz, egy kicsit melegebb lesz. Ennyi az egész. Szolgálat után, ha fagyból, szélből, mocsokból s a pusztulás árnyékaival a lelkünkben hazatérünk kis rögtönzött szállásunkra: ő ott vár a kályha mellett. Ránk néz, diónyi nagy barna szemével és vékony leányka hangon nyújtott, idegen kiejtéssel, de magyarul köszönt: „Isten hozott”. Megcsókol minden létezőt, és csókkal vár minden érkezőt. „Isten áldjon” – mondja, és hangjában aggódás remeg. „Isten hozott” – mondja, és szemében felcsillan az öröm. Régi barátom: Ismeretlen Olvasó, ki meleg otthonodban, Tieid között olvasod ezt a kusza írást, bocsáss meg, ha kényelmedben megzavartalak, s egy rövid percre elhoztalak ide. Szeretném, ha gondolnál néha Mókusra, amikor hírek után még az üresen zúgó rádió mellett maradsz, s komoran gondolsz a világ sorsára. Szeretném, ha eszedbe jutna Mókus olyankor, és eszedbe jutna a sok–sok Mókus, aki így kallódik szerte a világban, mint a vihartól tépett gazdátlan falevél. Te kultúrával dicsekedő Európai Ember, helyet kérek a szívedben az ő számára is. Segíts nekünk, segíts a katonáknak, hogy ennek a háborúnak végeztével családhoz és otthonhoz juthassanak ők is; ezek a meghurcolt, tépett, árva kicsit lelkek. Ruhát, bundát, ételt és takarót szerezhetnek neki a katonák is. De a takarót szerezhetnek neki a katonák is. De Istent és otthont nem adhatnak neki. Isten itt nehezen látható, és aki soha nem hallott Róla, annak miképpen magyarázhatnánk meg mi, katonák, a Jót, az Igazságosat, a Mindenek Urát, akinek tudta és akarata nélkül nem történik semmi, még háború sem, még pusztulás sem, még gonoszság és kegyetlenség sem… Amikor körülöttünk mindenütt árvák és nyomorultak jajgatása hallik, és ocsmányság uralkodik a földön. Ehhez kérem a segítségedet, Ismeretlen Olvasó; Mókus és a Mókusok számára. Gondolj arra is, hogy amit érettük teszel: talán egyszer, magad is viharba kerülve, az ítélkező Isten felé fehér zászlóként meglobogtathatod! (Pusztulás földje, 1943. november hó) 69

PoLíSz

EGYÜTT JOBB! MAGYARORSZÁGI NEMZETISÉGEK ETNOKULTURÁLIS ROVATA XVII. RÉSZ Konrad Sutarski

Néhány észrevétel a görög irodalommal összefüggésben A jelen számban bemutatott görög irodalom az egyetlen olyan a 13 nemzetiségi irodalom közül, melynek a története a közelmúltban – képviselőinek Magyarországról Görögországba való visszatérése vagy halála okán – lezárult. A görög nemzetiség értelmiségi rétege továbbra is kitűnő képviselőkkel rendelkezik az élet számos más területén: a képzőművészetek, a színházművészet, a néptánc és a tudományok vonzásában. Ilyen körülmények között joggal lehet feltételezni, hogy az irodalmi alkotótevékenység még újraéledhet Magyarországon, legyen szó akár görög nyelvű, akár görög nemzetiségi környezetbe ágyazott magyar nyelvű irodalomról. Nyilván a számbelileg alacsony létszámú nemzeti vagy etnikai kisebbségeket mindig fenyegeti a veszély, hogy beolvadnak az adott országban meghatározó módon jelen lévő többségi nemzetbe. Ezen kívül az is nyilvánvaló, hogy a művészeknek szükségük van a művészetüket, alkotásaikat befogadó közönségre. Ha a műértő közönség létszáma a „kívánatos szint” alá csökken, akkor esetleg nem jön létre a fizikából ismert „kritikus tömeg”, amely alatt az anyag nem képes kémiailag megváltozni, vagyis nem tud megjelenni és kibontakozni az alkotótevékenység. E tekintetben a nyelvhez kötött irodalmár nehezebb helyzetben van, mint mondjuk egy képzőművész. Egyelőre a jövő titka, hogy képes lesz-e a magyarországi görög irodalom újjászületni hamvaiból. Itt szeretném megragadni az alkalmat, hogy megköszönjem Nakos Konstantinosnak a görög anyag feldolgozásához nyújtott segítségét. * A görög irodalom bemutatásával a végére értünk a tizenhárom „hagyományos” – a Magyar Országgyűlés által a nemzeti és etnikai kisebbségek jogairól szóló 1993. évi LXXVII. törvényben felsorolt – magyarországi nemzetiség irodalmi áttekintésének, amely szemlét a PoLíSz folyóirat „Együtt jobb” rovatában 2011 májusában kezdtünk el. Ezek az irodalmak a természetestől eltérő körülmények között keletkeztek és léteznek, mert kívül esnek saját anyaországaik közegén (ha egyáltalán rendelkeznek ilyennel). Ez a tény attól függetlenül igaz, hogy a magyar állam hosszú évek óta óriási erőfeszítéseket tesz az itt élő nemzetiségek érdekében: törek70

A történelem faggatása szik biztosítani jó közérzetük kialakulásának feltételeit, illetve a fejlődésükhöz szükséges megfelelő körülményeket. Természetesen más – korábban fennállt – körülményeket is figyelembe kell venni: a II. világháború és a borzalmas náci önkényuralom egykori jelenlétének hatásait, majd azt követően a látszólagos függetlenség és szabadság évtizedeit, amelyre a másik totalitárius rendszer – a kommunizmus – elnyomása nehezedett rá hatalmas súllyal. A harmadik tényező a több évszázadra visszanyúló közös történelmi múlt, e nemzetiségek – és mindenekelőtt anyanemzeteik – jó és rossz kapcsolatai a magyar nemzettel és államisággal: ez érezhetően befolyásolja az egyes nemzetiségek szellemi létezésének jellegét és lehetőségeit, valamint irodalmát. A mát meghatározó viszonyok egyébként nemcsak a történelmi múltból táplálkoznak, hanem a jelenkori nemzetközi kapcsolatokból, napjaink történelméből is, mely folyamatosan épül rá a múlt bonyolult összefüggéseire. A bemutatások végeztével már csak az utolsó, de a legjelentősebb feladat maradt hátra: könyv formájában megjelentetni a szóban forgó irodalmakat, amelyek alapján – figyelembe véve erősségeiket és árnyoldalaikat – összesített mérleget lehet majd készíteni e tizenhárom közösség művészetének szellemi, illetve esztétikai állapotáról. Törekedni fogunk rá, hogy az általunk kiadni szándékozott könyv mielőbb megjelenjen. Meggyőződésünk, hogy tartalmát tekintve a 13 nemzetiség és a magyar nemzet közös kincsét fogja képezni. Sutarski Szabolcs fordítása

Nakos Konstantinos

A magyarországi görögök irodalma A görögség magyarországi jelenléte két nagyobb, egymástól elkülönülő korszakra osztható. Az első diaszpórát az 1699-es karlócai, illetve az 1718-as pozsareváci békekötést követő kedvező gazdasági helyzetben Közép-Európába települt görög kereskedők alkották, akik a kereskedelmi tevékenységükből befolyó haszon jelentős részét kulturális célokra fordították, továbbá a XIX. század folyamán megszülető görög, illetve (dualista) magyar nemzetállam első mecénásai lettek – elősegítve régi és új hazájuk polgárosodási folyamatát. Közéjük tartozik az irodalmár és irodalomtudós Zavirasz György, valamint a Sina, a Haris, a Nako és a Manno család. Budapest számos műemlékét köszönheti ezeknek a családoknak, többek között a Magyar Tudományos Akadémia épületének és a Lánchíd létrehozásához a legnagyobb összeggel járultak hozzá. A második diaszpóra az elsőtől teljesen eltérő okokból és eltérő körülmények között érkezett Magyarországra. A második világháborút követő görög polgárháború vesztes oldalán harcolók, illetve a háborús események által fenyegetett civil lakosság menekülni kényszerült, és az akkor formálódó keleti blokkban talált új hazára. Magyarországra 1946 és 1950 között mintegy hétezer görög me71

PoLíSz nekült érkezett, többségükben az ország északi részéből, amely a polgárháború legjelentősebb hadszíntere volt. A kimerült, sok esetben sebesült menekülteket a magyar hatóságok segítették a letelepedésben; munkát és megélhetést biztosítottak számukra, illetve – a sok esetben szüleik nélkül érkező gyermekek számára is – magas színvonalú oktatást nyújtottak. A kezdeti években számos nehézséggel kellett megküzdeniük a görög menekülteknek az évtizedekig ideiglenesnek gondolt új hazájukban. Miután görög állampolgárságuktól megfosztotta őket a korabeli görög vezetés, immár gyökerüket vesztve kellett beilleszkedniük egy idegen ország idegen társadalmába. A falusi környezetből érkező, jobbára állattartással foglalkozó többség számára gondot jelentett a városi környezetbe való beilleszkedés is. A kezdetben felmerülő gondokat találóan jellemzik a gyermekkorát Magyarországon töltő Mihálisz Ganasz költő alábbi szavai: „megszeretni a Mostoha Hazát”. Az anyaországba remélt mihamarabbi visszatérés továbbra sem volt lehetséges, ezért a görög menekültek a kezdeti elkülönülés után egyre jobban igyekeztek beilleszkedni az őket befogadó többségi magyar társadalom életébe. Hamarosan megjelennek a magyar művészeti életben olyan, sok esetben nemzetközi hírű görög művészek, mint Makrisz Agamemnon és Sztefanosz Sztefanu szobrászművészek, Jorgosz Tzortzoglu festőművész, Papadimitriu Athina, Galbenisz Tomasz, Petridisz Hrisztosz színművészek, vagy Stefanidu Janula énekesnő és a Sirtos zenei együttes. Működésük a menekültként érkező görögök sikeres társadalmi integrációjáról tesz tanúbizonyságot egy olyan országban, ahová a sors, vagy – Dimitrisz Hadzisz szavaival élve – a történelem vihara sodorta őket. A görög kulturális életben mérföldkőnek Szindbád ébredése tekinthetjük a nemzeti és etnikai kisebbségek jogairól szóló törvény 1993-as megszületését, amely lehetővé tette a kisebbségi önkormányzatok megalkotását, és ezáltal a nemzetiségek kezébe adta a kultúraszervezés lehetőségét. Az idő előrehaladtával a görög kulturális élet is új kihívások elé néz: a magyarországi görögség immár negyedik generációja esetében a legfontosabb feladat a nyelvoktatás, valamint a görög kultúra hagyományainak megismertetése és ápolása lett. A magyarországi görögök irodalmi élete az 1950-es években bontakozott ki, képviselői pedig jellemzően azok a Görögországban született értelmiségiek voltak, akik Magyarországot emigrációjuk egy állomásának tekintették csupán, de véglegesen nem itt telepedtek le. Talán ezen írók és költők távozása miatt, talán az előrehaladott integráció 72

A történelem faggatása következtében, az utóbbi években már nem találkozunk sem görög, sem magyar nyelven alkotó magyarországi görög íróval vagy költővel. Az itt közölt irodalmi alkotások a görög létet és a görögség megélését mutatják be az emigrációba kényszerült görögök szemével, és szükségszerűen tükrözik alkotójuk lelkének egy darabját is a tragikus sorsú, elhagyni kényszerült óhaza emlékének fényében.

Dimitrisz Hadzisz

Kettős könyv (részletek) Félig befejezett vázlatok, széljegyzetek, félretett motívumok, a könyv görög részeinek tervezett kiegészítései – amit nem fejezett be az író, amit nem tudott befejezni. Lemásolom úgy, ahogy a füzetében állt, anélkül, hogy egy betűt is változtatnék rajta – mit is változtathatnék? (...) Nagyon jól érzem, hogy laza a könyvem szerkezete. S e mögött érzem lényegi fogyatékosságát is. A kép, amit adok, nem értelmes, nem kerek, napjaink görög társadalmában, és viszont, napjaink görög társadalma sem kerek, nem teljes a képen belül. Képtelen vagyok továbblépni, figurákat és szituációkat egységbe forrasztani. A figurák szétesnek, nem látszik tisztán mögöttük a színtér – az erők, a struktúrák, az áramlatok, a közegellenállások – minden töredékes, atomjaira szakadt. S nem alkotnak szerves egységet. (...) Figuráim, ez a pár figura könyvemben, akiket úgy megszerettem. Tudom, nem fejeztem be, nem teljesítettem ki őket. Ma este idegyűlnek körém, és néznek. Elégtételt várnak. Nem megy, képtelen vagyok rá. Kis szobám magánya bánatukkal telt meg. Vállalom ezt a bánatot. Az egészet... Két vesztes nemzedék... Vállalom. (...) Magányom – én akartam? – magától jött? – ez utóbbi időben egyre gyötrőbb. Nem tudok élni kíméletlenségében, s nincs hová menekülnöm előle. Ma este magam is ugyanolyan fájdalmasan élem át, mint könyvem figurái. Napok óta nem nyúltam a papírjaimhoz, ehhez a könyvhöz. Nem tudom, hogyan fogom befejezni, Néha úgy érzem, jól fejeztem be azzal, hogy félig fejeztem csak be, néha viszont arra gondolok, nem lenne-e tisztességesebb széttépnem az egészet. (...) Szerelmem, Anasztaszia, álmom Diotimája! Tudom már, mit jelent: a halál Diotimája. Te tanítottál meg rá, te adtál igazi nevet szorongásomnak. Tekinteted itt van velem – énrám szegeződik. A bánat égboltja közénk állt. Messze a látóhatáron eltűnnek a te nagy madaraid – egy világ távozik velük. Hozzá tartozom – nekem is mennem kell! Íme, az író, aki együtt hal meg könyve figuráival. (...) Amikor ki akartam venni az idei szabadságomat – a negyediket azóta, hogy az ötödik évemet taposom itt, Németországban –, azt terveztem, hogy hazalátogatok Görögországba, most, hogy már nincs többé diktatúra. Megnézem Anasztasziát, s körülnézek egy kicsit a többi cimbora háza táján. Azt terveztem, hogy hazaláto73

PoLíSz gatok, és mégis féltem, hogy balul üt ki majd ez az utazás. Féltem, hogyan találom őket, milyen lesz a viszontlátás, mit tudok kezdeni velük, maradt-e még valami közös az életünkben. (...) Végül is letettem róla, inkább nem megyek idén sem, a negyedik rendes évi szabadságomon sem, Görögországba. Még ha valamiféle erőpróbáról lenne szó, valamiféle vetélkedésről, számadásról, ha valaminek a kezdete, vagy vége lenne az az út, akkor igen – akkor mennék. Nincs azonban mit kipróbálnom, tisztáznom. Legfeljebb csak egy számkivetett lehetnék a saját szülőföldemen, egy emigráns, mint a többiek. Ez járt a fejemben, ettől tartottam. Már nem kell, hogy törjem rajta a fejem, már nem kell tartanom tőle. Feloszlatják az AUTEL-t – már tárgytalan az idei szabadság ügye. Mindenki tud róla, széltében-hosszában beszélik, megírták az újságok. A görög kávéház bölcsei szerint a német autóipar válságának tipikus tünetéről van szó. (...) Kinn vagyok az utcán – és nincs hová mennem. Csak ülök a láda tetején, sehová sem tartozom – egy elbocsátott kuli, munkanélküli görög vendégmunkás Németországban. Van munkakönyvem is, a zsebemben. Görögországban fafeldolgozó voltam, itt is azt akartam beíratni, nem fogadták el – Németországban „szakképzettsége nincs” a bejegyzésem. Viszont nem maradt nyoma a kétnapos lázadásomnak, és jó ajánlást adtak. A nagy, láthatatlan mechanizmus, amely mindent lát, ezt is tudja, hogy nem voltam kitervelője a lázadásnak – csak úgy esett, hogy belekerültem – így azután jó ajánlást adtak. Szóval egy jó ajánlásokkal ellátott munkanélküli vagyok. Kezdhetek is új kulihelyet keresni a mi nagyvilágunkban, bérbe adhatom magam egy másik Müllernek. S tán egy másik szőke rendőrspiclit is teherbe ejthetek? – megtörténhet ez is. Töröm a fejem, töprenkedem, erőltetem az agyam. Görögországba nem akarok visszamenni. Eleve ezzel a szándékkal jöttem ki, és menetközben is többször ugyanerre jutottam, még szabadságra se volt kedvem hazamenni. Görögország számomra egyenlő a fateleppel. Nem teszem be a lábam többé elevenen a fatelepre. (...) És akkor jött az író. Nem tudtam még semmit róla. Amikor hazatértem Görögországba – nemsokára hazatértem, megtudtam, Anasztaszia mindent elmondott, róla is. Szóval az író... Lement a négy kőlépcsőn – a húgom ott állt a legfelső lépcsőfokon, s mögötte benn a házban fekete ruhában az öregasszony –, áthaladt a kerten, nem nézett hátra, kinyitotta a kertkaput, és elment. Nem a buszmegálló felé vette útját. Elhagyta Moláit, letért az országútról, és jobbra egy földútra tért, és egész délután csak ment, csak ment előre. A nap már lehanyatlóban volt, amikor az Evrotasz partjára ért. Oda akart eljutni. Megállt. Évek óta eszében volt. Itt, ugyanezen a tájon talált Goethe második Faustja, aki fiatallá, erőssé és bátorrá lett, Helenéjére, az új idők ama nagyszerű nászában. (...) Azóta senki se látta, nem tudott róla meg semmit, él-e, hal-e, elbújt-e, elhallgatott-e, örökre-e. A húgom tudta, hogy útja hová vezet, mégsem akadályozta meg, mégsem ment vele sem. Kezében ott maradt a szeretett férfi könyve – neki hagyta. És abban az átkozott molái házban gyürkőztem neki én is a betűhalmaznak, egyenként simogatva a sűrűn teleírt papírlapokat. S újra hallottuk benne a hang74

A történelem faggatása ját, azt a nem evilági, kissé nem is hozzá illő, meleg, érzelmes hangját. Anasztaszia sírva fakadt olvasás közben, őt siratta. (...) Négy fejezet, néhány félig kész, befejezetlen vázlat, pár széljegyzet. Végeztem a többiekkel, a másik könyvvel, azokkal, akiket annyira szerettem, akik annyira közel álltak a szívemhez. Korunk elbukottjai, saját hazájukban, előítéleteikkel, lelkiismeret-furdalásaikkal, túlzásaikkal, kitartásaikkal, vagy megfutamodásukkal együtt – téli álmát alvó medvéjükkel, megölt madaraikkal együtt, amelyeket gyászolnak, mások, akiket esztelen szenvedély űz – akiknek legalább egy diktatúra kell, hogy lecsúszásukban vigasztalódjanak, s haszontalanságukat palástolják – mind elmentek, s magukkal hurcolták terüket és idejüket is. Én is befejezhettem volna velük együtt ezt az egészet. Elhallgathattam volna. Eltávozhattam volna velük együtt. Azzal a Görögországgal együtt, amely velük együtt tűnik el. A másik könyv, a második, a tiéd, szintén ugyanonnan indul – valahonnan egy icipici Szurpiból, egy karagözbe illő fatelepről, görög viszontagságaidból. És bonyolódik ezen túl, életed sodrában, amely túlmegy amazokon. A nagy sugárúton kezdődik, mondhatni, újrakezdődik az a könyv. Érinti és újra érinti annak a terméketlen aszfaltját, üvegek, vasak, cementek között, amelyek határt szabnak neki minden oldalról. Belép vele együtt az AUTEL-be – azon a folyosón, amelyen egy pisszenés se hallatszik, a gépek csőrszerű orrával, amelyek fenyegetően merednek rád. Megszámlálja a normákat, a rendszert, a téged gúzsba kötő mechanizmusokat, azokat a körülményeket, amelyek végső soron beilleszkedni késztetnek, s láthatatlan agytrösztöket, amelyek éberen őrködnek a fejed felett. S látja őket – a kapitalistákat, a rabszolga-kereskedőket, a hadseregeket és a besúgók seregét, a demagógokat, akik mindenütt rád lesnek. S veled tart, így, ahogy mégy, ahogy néha el-elbámészkodsz, botladozol, sőt néha-néha mellé is fogsz. Ez is a magány könyve – a te magányod könyve, egy bizonyos térben és egy bizonyos időben – ahová vettettél, s ahová értem én is. A mi régi hagyományunk nem segít rajtad, a holnapra vonatkozó képzelődés hiányzik. A mi szellemünk némán magába roskad a derengő időben. Ebben a könyvben sincs olyan tanács, amellyel elámítanak, Pandóra szelencéjét sem adja, s ama bűvös páncélzatot sem, amelyben öltöznöd kéne, hogy megóvd magad, hogy megütközz, hogy győzz. Ebben a közönyben nem leled meg Aladdin csodalámpáját, amely bevilágíthatna a te átláthatatlan üvegajtóidon. És mégis... A remény könyvének szántam ezt a másodikat, a tiédet. A mai világ, a mi világunk számára, amelyet még nem látsz, nem tudod, milyen – nem is félsz tőle. Az emberek élete számára, amely tovább folytatódik. A te kamasz lelkeddel: amely mentes azoktól az előítéletektől és lelkifurdalásoktól, amelyek bennünket gyötörnek, azoktól az illúzióktól, amelyek kellemes cirógatásnak tűntek a mi számunkra, mentes a mi díszes csecsebecséinktől is, és kemény mint a króm, ahogy magad mutattad a rólad szóló négy fejezetben. A remény könyvének, hogy így folytatva az utat, így járva azon a puszta sugárúton valaha, egyszer rátalálunk a többiekre. Azokra, akiknek nincs többjük, mint neked, akik nem látnak, nem is tudnak többet. Az idegenek, az árvák, a fattyúk millióira, a 14-es szoba büntetettjeire, a kis kulikra és a nagy kulikra, a mozsártörőkre, Erikára – őrá, a pipacsra, amely ki akar törni 75

PoLíSz az aszfaltból... Találkoztál velük, megismerted őket, hogyan rohannak reggelente a buszhoz, hogyan futnak tovább a metrólépcsőn lefelé, hogyan szóródnak szét – nem létezők, csupán csak számok – a blokkoló-kártyáikat elnyelő zöld szerkezetek irányában, s hogyan keresik esténként azt a pluszt, ami teljesületlen marad, számukra is. Egészen másnapig, másnap hajnalig, hogy újrakezdjék végigjárni ugyanazt az utat, ki-ki a maga magányának útját. Ennek a magánynak a tudata önmagad tudata, ennek a felismerésén át jön el. (...) Caruha Vangelió és Szabó Kálmán fordítása

Evdoxia Szidu

De szeretnék úgy élni De szeretnék úgy élni, mint otthon a szüleim. Születéstől a halálig a gyökerekhez hű maradni. De szeretnék ott élni, ahol csendes a szeretet. Reggel édesanyám, megfeji a tehenet, a reggelihez megterít. Kezébe veszi a kenyeret, keresztet vet rá és felszeli. Friss habos tejet tesz az asztalra. Juhsajtot, olajbogyót, lágy tojást, és illatos hegyi teát. Eszünk, beszélgetünk és ünnepelünk. Dél van A nap önmagát perzseli. A hegyek sóhajtozva néznek fel az égre. Az emberek visszahúzódnak a hűvös szobába sziesztázni. A csend beszél. A távolból egy szamárhang hallatszik. Zümmög a légy, csak az én szívem ver hangosan. A melegtől megállt az idő, mint egy kép. Nézem és emlékezem. 1948. Za-ka-tol a vo-nat

76

Zakatol a vonat. Távolodik az otthonom Távolodik a gyermekkorom. Visszanézni már nem tudok. Nem ringat karjában az anyaföld. Világgá kergetett az erőszak. Kezemet tördelem öt évesen. Zakatol a vonat Félek! A kerekek beszélnek. Hová visznek? Nincs felelet Körülöttem rémült arcú gyerekek. Ég és föld között. Zakatol az életem. Jaj örökre elvesztem. Az idő visszahoz a jelenbe. A falu fénybe úszik. A kávéház terasza megtelik, menta ízű illat hűsíti a levegőt. Háztetőn a cserepek, mint a mozaik, úgy játszik rajta a képzelet. Csak a templom keresztje áll nyugodtan. Háttérben a kék ég, A templom harangja elnémult. Magammal hoztam Bennem van, Az „Agapé”.

A történelem faggatása

Mihálisz Ganasz

M.G. 1888–1979 Sárguló körmökkel és tekintettel csontváz-alakod ajtót nyit fekete színű alatta a víz. Üres a ház. Kint állnak a fák, amelyeket saját kezeddel ültettél. Ezen az éjszakán, ahogy a rákövetkezőn a sarokban a feleslegessé vált bottal s testeddel, amely makacsul üríteni akar. Nem találkozol vele, régen a gerendákon mászott le, most padlást építettek a házhoz, és mit is látnál kihunyt tekinteteddel arról nem is szólva, hogy odajön, s megfojt egy vánkossal, mint egy bölcsőben fekvő csecsemőt. Hogy emlékszem-e – kérdi – a kezedre Szkutariban, a Balatonnál, Beloianniszban, kopott katonaköpenyedre emlékszem-e ahogy reszkető kezedben a kanál kocogott a tányér peremén és emlékszem-e a lábadra – kérdi –, a hosszú körmeidre, a tyúkszemeidre, amelyeket a bátyám szokott kivágni, emlékszem az Amerikából küldött fényképekre, a tipp-topp Vasziliszra, Prokopiszra, választékkal a hajukban mindhárman, Bostonban, Worcesterben és Framinghamben, ott, ahol most a fiaid és az unokáid sportolnak. Se nem könnyű, se nem nehéz a föld. Anya eljön hozzánk másnap buszra száll, fekete bárány legel majd sírodon, zárva lesz a ház sokáig, a két kutyát a szomszédok fogják etetni. Idegen kenyéren élnek majd kutyáink. Szabó Antigoné fordítása

77

PoLíSz

Kegy Hideg novemberi alkonyon rönkökön kérődznek a házak. Összezárt öklök az ázott vacogó madarak csakhogy az élet belső zsebében. * Olykor földre kerül a lélek ott, ahol a test megbotlik, földre kerül, mint a kulcscsomó és kívül rekedsz. Pávai Patak Márta fordítása

Mostohahazám (...) Magyarországon nagy hideg fogad minket. Tele vagyunk tetvekkel. Fertőtlenítik a ruháinkat, minket is fürdőbe küldenek. Egy homályos helyiség a fürdő, tele gőzzel és asszonyokkal. Akkor láttam életemben először azt a feketeséget a hasuk alatt. A fürdőből kijövet a felnőttek köpenyt és egy almával teli hátizsákot kapnak. Balaton. Csupa márvány, tiszta szállodák. Az öregasszonyok alig mertek belépni a WC-helyiségbe, elvakította őket a sok fehérség. Idővel megszokták, de a vécépapírt nem ismerték, ezért aztán a magyarok elborzadva látták, hogy a csempe tele van ujjnyomokkal. Az ételeik finomak. De mintha nem ettünk volna eleget, csukamájolajjal tömtek minket, amitől irtóztunk. A teltkarcsú magyar dadusok aztán kanállal és üveggel a kezükben üldöztek minket. * (...) Anyám mesélte, hogy férje nem tudta megszokni a műlábát. Esténként, amikor lefeküdtek, Takisz levette a falábát és az ágy mellé állította. „Mintha hárman lennénk a hálóban”, panaszolta anyámnak egyszer, és könnybe lábadt a szeme. Két-három hónap múlva anyám meghalt agyhártyagyulladásban. Az összes rászórt átok és szitok siratásba csapott át. A nagymama nem bírt otthon maradni, folyton a magányt kereste. Vörösre sírt szemekkel, holtfáradtan jött haza. Nekiesett a nagypapának, hogy miért nem állt a sarkára, miért engedte férjhez menni, különben még ma is élne. A nagynénje, a nagypapa nővére 78

A történelem faggatása ugyanezt hajtogatta. Hriszanthi olyan volt neki, mint fogadott lánya, mert őneki nem voltak saját gyermekei, a férje évek óta Amerikában élt. Takisz nem távolodott el tőlünk, a családunk sem szidta. Sőt, szóltak neki, hogy költözzön hozzánk, s így is tett. Az az igazság, hogy nem hosszú időre, mert nemsokára Romániába költözött a nővéréhez. Elszomorodtunk mikor elutazott, mert rendes fiú volt, gyakran hozott nekünk játékokat. Egyszer, mielőtt elutazott volna, Budapestre mentek a nagymamával – a másikkal, anyám anyjával. Késő este tértek vissza, s ahogy ballagtak hazafelé az állomásról, Takisz megbotlott egy gödörben és elesett. Megpróbált felkelni, de akkor kiesett a falába, s újra elvágódott. A nagymama nem vette észre a nagy sötétségben. „Mi történt veled Takiszom?” – kérdi, és odament segíteni, de az elzavarta onnan. „Hagyj békén, nászasszony, hagyjál” – ordított a fiú. „Mit tegyünk?” – kérdezte a nagymama zavartan. „Menj haza, és hozd ide a másikat, az ágy alatt megtalálod.” A nagymama hazajött, fogta a másikat, a hóna alá tette, s elvitte neki. „Ha lett volna pisztolyom, főbe lőttem volna magam” – mondta Takisz elkeseredetten. Amióta Hriszanthi meghalt, a nagymama lehajtott fővel járt. Folyton azt mondogatta, hogy ő tehet mindenről, ő ölte meg az átkaival. Egy napon aztán felmászott a padlásra megetetni a nyulakat. Nem volt egészen magánál, azt sem tudta, mit csinál. Nem a falétra oldalán indult lefelé, hanem a másikon, s így a konyha cementjére esett. Eltört a gerince. Kórházba szállították, de hiába. Egy hónapon belül meghalt. Még megvan a temetésén készült fénykép. A férfiak ferdén tartják a koporsót, látszik az arca, s keresztbe tett vékony keze. Az öcsém kicsi volt, semmire sem emlékszik. Én a házunk mellett álló két fára emlékszem, a diófára, és a gránátalmafára. Azt mondják, nagyon szerettem az újhagymát. Kérdezem, hogy meg lesznek-e még a fák, amikor hazatérünk. „ Hogyne… hát hogyne…” És emlékezetükbe idézték az utolsó évet, a termést és a gyümölcsöket, s az abban az évben kétszer is leszüretelt kaptáraikat. (...) Gyakran jönnek hozzánk konicai asszonyok. Fekete kendőben, fekete ruhában, hosszú gyapjúszoknyában. Nagy vigyázva előveszik a keblükben őrzött levelet, nagypapa felolvassa nekik. Egyesek sírnak, mások némán hallgatják végig. Utána megíratják vele a válaszlevelet. Folyton ezzel a mondattal kezdi „Egészségesek vagyunk, nektek is ugyanezt kívánjuk”. Az asszonyok kötényük övét fogva mondják el, mit szeretnének, közben kőbálványokként mozdulatlanul állnak. Néha-néha cigarettát hoznak neki. Este van. A vaskályha körül ülünk. Kint a hangszórón egy fiatalember nevét kiáltják, akit ki akarnak végezni a fasiszták Görögországban. A kivégzés után a falunk felvette a nevét. BELOIANNISZ. Minden háznak van saját kertje, szárítókötele. A nagymama kinyúlt ujjú gyapjútrikói olyanok, mint a madárijesztők. Az egyik ujja meghajlott, s kettétört, mint a kenyér. Reggel indulás az iskolába, a hideg kibírhatatlan. A lehelet meglátszik a levegőben, a kezek mélyen zsebre dugva. Kesztyű, sál, füles sapka. Mindenki havat lapátol, a szekerek kerék nélkül is csúsznak, ragyog a vidék. 79

PoLíSz Minden szombaton moziba járunk abba a nagy épületbe, ahol étkezünk is. A téren gyülekezünk, amíg beengednek minket. Háborús filmeket nézünk, s mindnyájan az oroszok pártján állunk. Az egyik filmen Hitlert is láttuk, ahogy ide-oda járkál idegesen a tábornokok előtt. Majd hirtelen megállt egy nagy földgömb előtt, s erősen megforgatta. A mellettem ülő gyerek belekapaszkodott az ülésbe. „Leesünk” – suttogta. Megijedtem. De nem történt semmi. Irigylem azt, aki mozgatja a kezét. Szemben áll a kórussal, mindenki a kezére figyel, s énekel. Magas, szőke, kékszemű. Valamilyen ünnepélyre próbálunk. Én egy verset fogok mondani. Egy nagylány lép elő, s kéreti a „szavalókat”, egy páran előlépnek. „Te?” – kérdezi tőlem. – „Van egy versem”. – Amikor a színpadra léptem az ünnepségen, a teremben nagy hangzavar uralkodott. Anyámat is láttam nevetni. Egy pap lánya. Szemközt ülünk az asztalnál. Urániának hívják. Szép, le sem veszem a szemem róla. Szőke, szeplős. Nyelvet ölt rám. „Csúnyán beszélsz” – pirít rám. Elvörösödöm, s lehajtom a fejemet. Legszívesebben jól ellátnám a baját, vagy megölném. A pártházban hatalmas Rákosi-fénykép. Ott gyülekezünk az étkező előtt. A széles lépcső tetején a tanítók, a falu elnöke, s más ismeretlenek. A megafonok közlik a hírt, hogy meghalt Joszif Visszarianovics Sztálin. Mindenki szomorúnak látszik. Aztán befejeződik a beszéd. A hangszórókból zene szól. Bemegyünk, az étel már kihűlt. Én már iskolába jártam. Görög és magyar tanítóink voltak. Tetszett is meg nem is. De csak az elején. Később büszke voltam arra, hogy azt válaszolhattam a tanítóknak, „nem tudom”. Sokan viselkedtünk így, főleg a magyar tanítókkal szemben. Nem emlékszem, hogy lettek volna barátaim. Mi, szomszéd gyerekek mind együtt játszottunk. Anyánk a földeken dolgozott. Ha építkeztek, akkor sarat cipelt, máskülönben normában ültetett paradicsom- és paprikapalántákat. Szombatonként borítékban kapta a forintokat. Esténként fáradtan tért haza, de ennek ellenére gyakran elindult, hogy cseresznyét, barackot vagy más idénygyümölcsöt szerezzen nekünk. Mihelyt belépett, tekintetünk a táskára tapadt, s ha dagadtnak láttuk, elkezdtünk hurrázni. Az egyik este vizet tett fel, hogy hajat mosson. Kibontotta copfjait, s egészen különösnek láttam, ahogy a haja körülfogta az arcát. Gesztenyeszínű haja sötétre színezte a vizet. Háromszor szappanozta be. Megtörölte, s miközben fésülte, pára szállt fel belőle. Hátravette copfjait, s az ölébe vett. Finom illatot árasztott a haja, nem akartam kibontakozni az öleléséből. Valamelyik nap elment Iváncsára, a szomszéd magyar faluba. Sokan mentek oda gyümölcsért, vagy valamilyen háziállatért. Egy teli táska sárgabarackot és két nyulat hozott. Vörös szemű, hófehér nyulak voltak, életünkben először láttunk ilyet. Mások kecskét, malacot hoztak, s minthogy nem tudtak magyarul, velük ment egy jópofa ember, aki bekopogtatott a magyar portákra, aztán elkezdett bégetni, röfögni stb. – aszerint, hogy mit akartak venni, hogy a magyarok megértsék, mit is szeretnének. A gyümölcsöt ingyen kapták, az állatokért fizettek. 80

A történelem faggatása Az egyik napon az orvos meg az ápolónő jött az iskolába. Reggel óta minden óránk elmaradt. Szemvizsgálat volt. A pufók, pirospozsgás orvos egyfolytában mosolygott. Amikor sorra kerültem, finoman két ujja közé fogta az orromat, és utána elrántotta, ahogy mi teszünk, hogy kijöjjön a takony, s ekkor egy pattanás hallatszott. Felnevettek. Aztán felfordította a szempilláimat, feljegyzett valamit a listájára, s intett, hogy Szindbád újabb kalandjaiból elmehetek. Másnap a hangosbemondón felolvasták a nevünket. Trachománk volt, s Budapestre kellett mennünk terápiára. Nekünk otthon halvány gőzünk sem volt róla, mi fán terem ez a betegség, arról nem is beszélve, hogy addig sosem váltunk el egymástól. Sírva kísértek ki a vonathoz. A kórháznak szép nagy kertje volt, tele virágokkal és zöldnövényekkel. Szemközt egy nagy kerék forgott, apró ülésein gyerekek ültek. Akadt ott hinta, s állandóan szólt a zene. Órák hosszat bámultam őket. Úgy öt-hat nap múlva megműtöttek, egyáltalán nem fájt. Amikor kinyitottam a szemem, tejben-vajban fürösztöttek. Megérkezett anyu, sírt, édességet hozott. 15–20 nap múlva hazaengedtek minket. Éppen csak egy levelet tudtam hazaküldeni. Semmi mondanivalóm nem volt, de tetszettek a bélyegek. Mályvaszínűek voltak, s nagy betűkkel ezt írták rájuk: MAGYAR POSTA. Többszintes, színes palotát ábrázoltak. Caruha Vangelio fordítása 81

PoLíSz

A magyarországi görög szerzők életrajzai Dimitrisz Hadzisz prózaíró 1913-ban született az észak-görögországi Joanninában; 1981-ben halt meg ugyancsak Görögorszában, az attikai Saronidában. Az Athéni Egyetemen folytatott jogi tanulmányokat, amelyet édesapja halála miatt félbeszakítani kényszerült. Újságíróként korán kapcsolatba került a baloldali mozgalmakkal, ezért rövid időre száműzetésbe kényszerült már a Metaxasz-diktatúra idején. A második világháború alatt részt vett az ellenállási mozgalomban, és ez idő alatt kezdte irodalmi tevékenységét is. Első regénye, a Tűz nagy sikert aratott, több nyelvre lefordították, szerzője pedig az „ellenállási irodalom” első jelentős képviselője lett. Következő regénye, a Murgana a polgárháború témáját feldolgozó riportregény. A baloldali erők polgárháborús vereségét követően (1948 után) menekülni kényszerült, és Magyarországon telepedett le. Írói tevékenysége mellett a magyar bizantinológia és neogrécisztika jeles képviselőjévé vált, kezdeményezésére számos irodalmi antológia jelent meg a bizánci és az újgörög irodalom legjelentősebb alkotásainak magyar műfordításaival. Kisvárosunk utolsó napjai című novellagyűjteménye a második világháború utáni görög irodalom nagyjai közé emeli, pályájának csúcsaiként a számos idegen nyelvre lefordított és méltán híres Kettős könyv című regényét, Védtelenek című novelláskötetét, valamint a Széljegyzetek Euripidész Iphigénia Auliszbanjához című művét tekinthetjük. A görög katonai diktatúra 1974-es bukását követően visszatért Görögországba, ahol haláláig élt és alkotott. Evdoxia Szidu költőnő 1943-ban született az észak-görögországi Visszinia faluban; meghalt Budapesten, 2011-ben. A polgárháború elől menekülő szülei gyermekeiket a nagyszülőknél hagyták, innen került 1948-ban bátyjával együtt Magyarországra. A balatonkenesei állami gyermekintézetben nevelkedett, artistakarrierről szőtt álmainak azonban véget vetett a járványos gyermekbénulás, melynek következtében kerekes székbe kényszerült. Művészi kifejezését ezután a festészetben és a költészetben találta meg; autodidakta festőként hamarosan a görög művészeti élet jelentős képviselőjévé vált. Festészetének és költészetének legfőbb motívumai a görög táj szépsége, a tenger, az égbolt, a hegyek, illetve a sérülésével való együttélés nehézségei. Mihálisz Ganasz költő és prózaíró 1944-ben született Görögországban, az ipiroszi Tszamantaszban. 1948-ban családjával Albániába, majd Magyarországra került, ahol 1954ig, tízéves koráig élt. 1962-ben Athénban telepedett le, jogi tanulmányokat kezdett, azt követően pedig először könyvkereskedő, majd a görög állami televízió irodalmi műsorainak szerkesztője, illetve rendezője lett. Verseit számos nyelvre lefordították, többet közülük meg is zenésítettek. Legfontosabb műve a Mostoha Haza, amelyben magyarországi élményeit is feldolgozza. 1994-ben az Állami Költészeti Díjjal, 2011-ben pedig a Petrosz Harisz Alapítvány Költészeti Díjával tüntették ki. Nakos Konstantinos szociológus-történész 1969-ben, a németországi Minden városában született. 1988 óta Magyarországon, Budapesten él. Az ELTE BTK Görög Tanszék Újgörög Munkacsoportjának oktatója, ahol 2001 óta tanít újgörög nyelvet, irodalmat és Görögország társadalomtörténetét.

(Összeállította: Nakos Konstantinos)

82

Világbeszéd

A fémcső árnyéka (Román kisprózák) Constantin Olariu (1927–1997) Költő, novella- és tanulmányíró. Irodalmunk egyik legjelesebb tolmácsa. Műfordítói munkásságának színe-virága: többek között Ady, Krúdy, Tamási, Örkény, Kölcsey lírai és prózai műveinek román nyelvre történő hiteles átültetése.

Függőség A vásárló zavartan kutatva fürkész a fölső polcoktól az alsó ládákig. Egyre ingerültebb. A kis üzlet tulajdonosa egy ideig figyelmesen követi tekintetével, szinte ki szeretné találni a vevő óhaját, majd két lépéssel közelebb lép és érdeklődik: – Óhajt valamit? – Igen ! – fordul felé határozottan a vásárló. – Csakhogy nemigen tudom, mit is lehet itt vásárolni. – No, lássuk – próbálkozik a tulajdonos, aki egy személyben eladó is. – Mit szeretne? – Hogy is mondjam? Szeretnék egy olyan tárgyat, amely nem használható semmire. Valami olyan tárgyat, aminek nincs és nem is lehet semmilyen használati értéke. – Jó, jó, értem, de… – motyogja zavartan az eladó. – Az igazat megvallva, valahogy az az érzésem, hogy már meg is találtam. Először az utcáról néztem meg, a kirakatban. És közben rámutat ujjával a legközelebbi fiókra, melyen kövek és kőtáblák sorakoznak.– Ezek lennének – mondja kis szünetet tartva. – Ezek, gondolom… – Ó – sóhajt az eladó. – Nem, ezek nem azok, amiket ön keres. Egyáltalán nem akarom becsapni, becsületes ember vagyok, nem lenne tisztességes dolog tőlem. Ezek rosszra csábító kövek. Ezek segítségével be tud verni egy szöget a falba, ha nincs otthon kalapácsa, s nem mindenkinek van otthon kalapácsa. De betörheti vele valaki fejét is. Igen, az elmúlt napokban járt itt valaki, és vásárolt néhány különböző méretű követ, s elmesélte, hogy kőtábla lesz az alap, fúr bele néhány lyukat, és hogy fémszálakból hozzáköt egy kőfát – mert ő szobrász és egyéni szobrot alkot, amilyenhez még hasonló sincs eddig sehol a világon… – Igaza lehet… – mondta elgondolkozva a vevő. – azok a kisebbek ott? – Azok? Azok is eladók. A bányából kerültek ide. Olyan kavicsok, amelyeket hepehupás utak feltöltésére használnak. De akváriumba is vittek belőle. Sok ember tart a lakásában halat… 83

PoLíSz A vevő ujja halkan a következő két ládácska felé siklik, az egyikben kis kövek, a másikban fehér kavicsok hevernek… – Ó nem! Ezek sem! Azokat a méretesebbeket a kis kölykök szokták megvásárolni a parittyáikba – komolyan mondom, ne higgye, hogy viccelek… A vevő idegesen közbevág, és sürgetően kérdezi: – És azok? A parányi fehérek? Ne akarja velem elhitetni, hogy azok makadám kövek, elvégre valamit én is konyítok az effélékhez. – Ja! – kiált fel az eladó leplezett rosszindulattal. – Ha azokról elmondom az igazat, el sem fogják hinni. Azok pompás kis segítséget nyújtanak az ablak megkocogtatásához éjjel, ha otthon felejtette a kulcsot. Diszkrét a hangja, és nem töri be az ablaküveget sem. Itt a beszélgetés elakad. Mindketten hosszasan nézelődnek, tanakodnak. Aztán váratlanul az eladó arca hirtelen felderül. Karon ragadja a vásárlót. – Jöjjön, jöjjön csak velem. Azt hiszem, megtaláltam! És kimennek a kirakat elé. A kirakatban megpillantanak egyetlen tárgyat, egy rövid csövet, amely előtt egy kartonlapocskán jól olvashatóan ez áll: FÉMCSŐ. Ennyi. Egy valójában kék színű papírra helyezték, de mára már színét vesztette, megsárgult. – Ebből a csőből van eladó példányuk? – tudakolja nyomatékos hangsúllyal a vevő. – Nem, ebből nincs. Csak azért raktam épp oda, hogy legyen valami ott. Van annak már két éve is… Amint ezt meghallja a vevő, arca földerül. – Igaza van, uram. Ez valóban nem kell semmire. Az égadta világon semmire! Mosolyog. – Akkor ezt megveszem. Kérem, csomagolja be. Az eladó kiszedi a csövet a kirakatból és beCirkusz csomagolja. A vevő átveszi és fizet. Elégedetten távozik, s szeme sarkából még odavet egy pillantást az üres kirakatra, néhány lépést hátrál, eltávolodik a kirakattól – és hirtelen földbe gyökerezik a lába és elfehéredik. Mintha csak álmában látná, hogy a kirakatban mégiscsak ott maradt valami: a kékes színű hely: a fémcső nyoma, a nap sárgította papíron. – Az árnyék! – kiáltott föl a vevő. – Az árnyék! Tehát mégis csinált valamit ez az átkozott cső! Dühösen földhöz vágta a fémcsövet, amely a járdára csapódott, és megölt egy selyemhernyót, egy leendő pillangót. És a furcsa természetű vásárlót elöntötte a csalódottság, a kiábrándultság keserű érzése. 84

Világbeszéd

Örökség Egy nap Ismeretlen megállított három alakot, és minden köntörfalazás nélkül a szemükre vetette: – Ti folyton-folyvást kevélykedő szavakat kerestek, sőt a kiáltozásokat is dédelgetitek. Csak szövegeltek és fecsegtek, úgy jár a szátok, mint a kenetlen kocsikerék meg a kereplő. És mennyire depresszióba esnétek, ha tudnátok, hogy a millió kimondott szavatok közül csak egyetlenegyet érdemes megjegyezni. A többi hasztalan, fölösleges. Sőt, a rakás szemét még azt az egyet is elfedi. De ti csak zagyváltok, és süketeltek és kétségbeesve észlelitek, hogy az idő mind jobban fogy és fogy. – Mit tehetünk? – kérdezték mindhárman, kissé nyugtalanul. – Hallgassatok, szótlanodjatok. Meg kell találnotok a szavak szükségszerű, mondhatnám, lét-csendjét. Minden egyes szóénak. És ha ez sikerül, akkor a szavak önként visszanyerik hajdanvolt ragyogásukat.

Miféle barátság? Hogy történt, hogy nem, ki tudja, ám a tény az tény: egy napon egy erdőben megköttetett az egyik legkülönösebb barátság, nevezetesen a róka és a kígyó között. Az eskünél, mely a barátságot megpecsételte, a két fél egybehangzóan megfogadta: – Olyanok leszünk mindig, mint a cipő és a fűző, és eszerint fogunk élni. – Vagyis a róka lenne a (piros!) cipő, a kígyó pedig a (fekete!) fűző. Így is történt. Csakhogy minden ép elme jogosan tűnődne, vajon mi volt a rejtett indoka ennek a furcsa barátságnak? Mi vitte rá a ravasz rókát, hogy barátságot kössön a csalárd kígyóval, aki a megállapodásuk szerint még „fűző” is volt? De szó, ami szó, a róka és a kígyó úgy éltek, ahogy megfogadták. Addig az éjszakáig, amikor aztán csak kibújt a szög a zsákból. Mikor a kígyó észrevette, hogy a róka degeszre ette magát és elbóbiskolt, így szólt magában: „Most vagy soha! Majd megmutatom én neked, melyikünk az agyafúrtabb kettőnk közül! Felfallak szőröstül-bőröstül!” De látta ám, hogy a róka még csak felszínesen alszik, s hogy nehogy kineszelje tervét, arra gondolt, álmosnak tetteti magát, megvárja, amíg a róka feje oldalra billen, alvása elmélyül. „Kivárom a biztos pillanatot, és amint megbizonyosodom, hogy tényleg mélyen húzza a lóbőrt, hirtelen rátekerődzöm a nyakára, a komára, akár egy fűző, és addig szorítom, szo-rí-tom, ameddig csak ki nem leheli azt a ravasz lelkét!” Igen ám, csakhogy amíg várakozott, maga is egyre többször pislogott, őt is hatalmába kerítette az álom. Hirtelen arra ébredt, hogy erős fájdalom hasogatja a fejét és a hátát. – Á-há – hallotta a róka hangját valahol fölötte –, valódi fűző akartál lenni, de nem sikerült! Mióta lesem az alkalmat, hogy a talpam alá ke85

PoLíSz rülj! Mert tudd meg tőlem, egy komám, ha eddig még nem tudtad, egyikünk a papucs alatt kell hogy legyen, és az te vagy, mert kisebb is vagy, vékonyabb is, gyengébb is vagy, és észrevétlenebb is – az igaz, hogy nagyon hasznos része vagy a cipőnek, ám a cipő nélkül teljesen jelentéktelen vagy. Úgyhogy ne játszd meg a fűző szerepét, amikor barátságot kötsz egy minden hájjal megkent ravaszdival. Mert a hasonló a hasonlót vonzza, amint azt már a régi bölcsek is tudták. És ki mint vet, úgy arat. És mi, tudod, mit vetettünk, ajánlom, vésd az eszedbe, az efféle kapcsolatból semmiféle barátság nem születik – csupán rejtélyes gondolatok és legfeljebb tanmesék, egy komám, te hiszékeny, ostoba fajankó.

Lucia Borza Kétegyházán született 1928-ban. Tanár, újságíró, tankönyvszerkesztő, folklórgyűjtő, de nemcsak gyűjtő, hanem tudományos igényű feldolgozásai és adaptációi is jelentősek; a magyarországi románság egyetlen gyermekverseket író költője, néprajzi folyóiratban meséket, mondókákat és egyéb néphagyományokat közöl. A kétegyházi szokásgyűjtemény is az ő nevéhez fűződik.

Őrá várakozva (Egy „szerelmes” fiú monológja) Izgalom gyötör, elérzékenyülök, nem viccelek. Alig várom, hogy délután öt óra legyen. Ó, mennyi idő van még! Most legfeljebb háromnegyed tíz lehet… mintha az idő is aludna… Igen, az ember úgy érzi, amikor vár, úgy tűnik, mintha semmi sem mozdulna, sem az idő, sem a levegő, sem a föld… Ilyenkor minden pillanat egy óra, s egy óra kész örökkévalóság… Végre délután négy. Milyen teendőim vannak még a vonat érkezéséig? Ideje készülődni. Hol is kezdjem? Persze, tudom már. Először is megfürdöm. A hideg zuhany felfrissít. Aztán egy röpke pillantás a tükörbe. Igen, borostás vagyok. Így nem mehetek ki elébe. Meg kell borotválkoznom. Na bumm, meg kell… Három perc… Így, már kész is vagyok. Most fel kell öltöznöm. De mit vegyek fel? Természetesen fehér inget. Melyik öltönyöm lesz a megfelelő? Csekélység a döntés, hiszen csak egy nyári s egyetlen téli öltönyöm van, tehát a nyárinál maradok, a hőmérő higanyszála 30 foknál állapodott meg. Igazán nem panaszkodhatunk a nyárra. Nem gondolod? De igen. Meleg van, vagyis nem öltök nyakkendőt, úgyis szorítana, idegesítene, meg elég ósdi már, apám hagyta rám vagy tíz esztendeje. Így? Nyakkendő nélkül menjek ki az állomásra? Micsoda ostobaság! Lehetünk elegánsak e nélkül is? Semmi esetre sem. Kifejezhetem a tiszteletem elegancia nélkül? Soha. Fölteszem és kész. Érezzem, hogy fojtogat. Mégiscsak nyakkendő. A nyakkendős ember tiszteletre méltóbb. Elegánsabb, meg hogy is mondjam… Az órára nézek. Jesszusom! Háromnegyed öt múlt öt perccel, el 86

Világbeszéd fogok késni… Nézzük csak, az állomásig… három perc… Megérkeztem! Hű, micsoda hőség! Úgy járkálok le és fel, mint a ketrecbe zárt oroszlán. Mekkora tolongás! Nem tudom elképzelni, mi lehet ma, hogy mindenkinek utazási viszketegsége van. Milyen emberek azok, akiknek nincs egyéb dolguk az utazásnál? Ni, ez az alak itt előttem hogy felpakolt, bőrönd, táska, szatyor s még egy csokor virág is. Elfelejtettem beugrani egy virágüzletbe. Illett volna vennem három szál rózsát, szerelemszínűt, vöröset, mint a tűz, hogy lássa hűségemet. Mi ez? Ismerős ez a pöfögés… Ni, a vonat! Jön a vonat! Végre elérkezett ez a pillanat is, közeledik a vonat s rajta van… a motorkerékpárom… A motorom, melyet az út szélén hagytam néhány napja, amikor defektet kaptam, s képtelen voltam megjavítani a helyszínen…

Ludovik Bruckstein (1920–1988) Romániából 1972-ben Izraelbe emigrált novella- és színműíró. Számos színdarabját sikerrel játszották magyar és zsidó színházak egyaránt.

Az őr Ha már eljutottál több országba, jártál már tengereken és óceánokon, akkor nincs abban semmi különös, ha nem emlékszel pontosan a helyek nevére. Magam sem tudom már, melyik országban, mely városban történt meg velem, hogy Guaterica lehetett-e, avagy Costa-mala? A történet mindenesetre emlékezetes marad számomra. Érkezésemkor egy nagy házat láttam, olyan palotaféle lehetett – gondoltam, és valóban: a kapu előtt őr állt. Odamentem hozzá, és megkérdeztem, hogy mit őriz. Azt felelte: – Hát maga nem tudja? Látszik, hogy nem idevalósi. Itt lakik a zsarnok, és én őrzöm, megakadályozom, hogy belépjen valaki és meg találja ölni. Éjszaka szokatlan zajokra lettem figyelmes. Füleltem, az utcáról szinte felrobajlottak hozzám. Nem tudtam lehunyni a szemem egész éjjel a szállodai szobában. Kiáltozásokat hallottam, melyek hol fájdalmasnak rémlettek, hol pedig örömujjongásra emlékeztettek. Késő volt már, majd reggel utánajárok, gondoltam, de úgyis megtudom, mi történt. Reggelre elcsitultak a zajok. Másnap ismét azon az utcán vitt az utam. A nagy ház, a palota ott állt a helyén, az őr is a kapu előtt, mintha mi sem történt volna. – Még mindig itt…? – kérdeztem udvariasan. – Még mindig – válaszolta. (Most is beszédes volt.) – Csakhogy most azért őrködök, hogy a zsarnok nehogy kitörjön, és arra vigyázok, hogy már ne öljön meg senkit… Szlafkay Attila fordításai 87

PoLíSz

Siegfried Lenz (Németország) Az 1926-ban a kelet-poroszországi Lyckben született szerző már régóta a háború utáni és jelenkori irodalom egyik legjelentősebb képviselője. Hosszú élete és írói tevékenysége alatt számos irodalmi díjjal tüntették ki. Ma Hamburgban él és alkot. A Tájszínház (Landesbühne) című regényében különös dolgok történnek az isenbütteli börtönben. Egy tájszínház előadása alatt börtönlakók hagyják el akadálytalanul az épületet. Nem sokkal ezután egy idilli kisváros tehetséges színészeket ünnepel, akik nem is azok. A jelek szerint senki sem fog gyanút. Az egész város színházzá lesz, de a legszebb színdarabnak is vége szakad egyszer. Derűs könnyedséggel és méltóságos eleganciával mesél a szerző barátságról és arról, mi mindenre képes a fantázia. Az alábbi részlet a regény első fejezete. (A könyv a müncheni Deutscher Taschenbuch Verlagnál jelent meg 2011-ben.)

Tájszínház Különös látogatók – Nézz csak oda, professzor – mondta a cellatársam –, gyere ide, és nézz oda. – A kopasz fejű és fülbevalós férfi az ablakrácsnál állt, és lefelé mutatott a börtönudvarra, ahol épp kinyitották a kaput, és egy kék színű busz jelent meg. A busz teljes hosszában a TÁJSZÍNHÁZ feliratot viselte csupa nyomtatott nagybetűvel, és két stilizált színházi maszk ígért titokzatos, de mindenesetre szórakoztató előadást. – Én tudtam – mondta a cellatársam – a tájszínház valóban jön. Ez a férfi, akinek a cellában a második ágyat utalták ki, és aki a következő szavakkal lépett be ide: – Hannes vagyok –, úgy tűnik, valóban mindent tudott. Amikor a busz megállt, és elsőként egy skót kockás ruhába öltözött férfi szállt ki belőle, azt mondta: – A tájszínház intendánsa, Prugelnek hívják. – Az intendáns szinte röpke léptekkel indult el a szikár alak felé, aki a buszt várta. Karját kitárta, de aztán az üdvözléskor mégis megmaradt egy kézfogásnál, amely azonban a szokásosnál jóval tovább tartott. Igazgatónk, dr. Tauber, mint mindig, most is sötét öltönyben, egyáltalán nem tűnt meglepettnek, hogy vendége először csak áll és nézelődik – a négy egymástól eltérő épületet mustrálta, amelyek az isenbütteli börtönt alkották. Merev mozdulatokkal magyarázta el az épületek célját és jellemzőit, az intendáns újra és újra bólintott, bizonyára nem volt kérdeznivalója. Egyszer még kis nevetésre is támadt valami okuk. – Az öreg fickók bizonyára ismerik egymást – mondta Hannes. Arckifejezése alattomos örömöt sejtetett; utánozta az igazgató beszédmódját, azt a pörgő r-et, amely az igazgatóval való találkozásai során tűnt fel neki. Az intendáns jeladására a színészek elhagyták a buszt, néhány nő is volt köztük, de a többség, mintha odaragasztották volna őket, állva maradt, mintha valaki egy új életbe taszította volna őket. Az intendánshoz hasonlóan először csak nézelődtek, néhányan gonoszkodva meglökték egymást, csak pillantásukkal fi88

Világbeszéd gyelmeztetve arra, amit láttak. Az egyik színész lehajolt, felemelt egy kavicsot, megdörzsölte, majd zsebre vágta – feltételezhetően emléknek szánta. Egy fiatal, szakállas színész úgy fejezte ki az általános hangulatot, hogy átfogta egy idősebb kolléganő derekát, és tréfásan egyik keze kifeszített ujjait a nő arca elé tartotta; azután felmutatott ablakunkra, és úgy hitte, hogy integetnie kell. – Nézd csak ezt a gyengeelméjűt, professzor – mondta Hannes. Az intendáns összehívta a színészeket, és szólásra kérte az igazgatót, aki röviden beszélt, valószínűleg csak üdvözölte őket. Rögtön azután egy csapat börtönlakó felé fordult, akik a börtönkertészetben végzett munkából tértek vissza. Néhányan szerszámokat vittek, ásókat, gereblyéket és öntözőkannákat. Nem tévedek, amikor a színészeket megpillantották, arcuk felderült, és némán üdvözölték egymást, szűk, lopott és többértelmű üdvözletek voltak. Egy láthatóan vidám óriás úgy csinált, mintha mindkét kezével öntözőkannáját simogatná. – Ez Mumpert – mondta Hannes –, futballbíró volt valamikor, túl gyakran hagyta azokat nyerni, akik a legbőkezűbbek voltak vele. – Nekem feltűnt egy jó kinézetű börtönlakó, aki nagyon hasonlított Valentinóra, és aki pajkosan az igazgató elé tartotta ásóját, ajándékozó mozdulatot imitálva. – Bolzahn – mondta Hannes –, a barátom, Bolzahn. Neki sikerült egyidejűleg három nővel házasságban élni. A kapu előtt egy kisteherautó állt meg, dudálással kért bebocsátást, s miután a kapu kinyílt, begurult a börtönudvarra, megállt a busz mellett, de az igazgató azonnal továbbintette a nagy szürkésfehér épület felé, amelyben az éttermünk volt. Két overallt viselő férfi szállt ki, az igazgató kézfogással üdvözölte őket, majd bevezette az épületbe, aztán még egyszer visszatért, és felszólította az intendánst, hogy kövesse. – Ott bent lesz – mondta Hannes –, az étteremben a padok és székek elő vannak készítve. – Azt azonban, hogy milyen darabot fognak játszani, Hannes a legnagyobb meglepetésemre nem tudta, és amikor az overallos férfiak újra megjelentek és elkezdték lerakodni a teherautó rakományát, csak a vállát vonogatta. Számomra rejtély volt, hogy a ládák, kartonok és faállványok, amelyeket az épületbe vittek, mire szolgálhatnak – valószínűleg üres dobozok és üres kartonok. A férfiak jókedvűen végezték munkájukat, fáradtságot mímeltek, botorkáltak, játszották az erőtlent, meglepetésszerűen egymásnak dobtak egyegy kartont, majd botladozva lépdeltek. Az utolsó daraboknál néhány színész is segített nekik. – Csak csináljátok, csak csináljátok – mormolta Hannes csak úgy magának –, hamarosan történni fog valami. Leültünk a durva bevágásokkal tarkított asztalhoz. Titkos dohánykészletéből Hannes cigarettákat sodort magának. A keskeny csomagot a sípcsontján hordta, egy szűk kincstári szürke zokni szorította oda. Milyen hosszan és töprengve tudott engem szemlélni, mielőtt megszólalt; egyszer csak megrázta a fejét úgy, mintha nehezére esett volna, amit rólam megtudott. Talán észrevette, hogy hosszú kérdő pillantása zavarba ejtett; mert hirtelen azt mondta: – A fele, nemde professzor, a fele már elmúlt. – Én megerősítettem: igen két év már elmúlt. – Ezek igazságtalanok veled és a legtöbbel itt a büntetéskiszabásban. Hidd el, egy megértő bíró szinte mindenkit felmentett és hazaküldött volna: ártatlanok. 89

PoLíSz – Mivel én hallgattam, felelevenítette a történetemet, emlékeztetett fogva tartásom okára, jól informáltan, együtt érzően. Jól tudta, hogy egykoron professzori állásom volt – csak azt nem tudta, milyen szakon –, és az is ismert volt számára, hogy néhányan a hallgatónőim közül a legnagyobb dicsérettel tették le a vizsgát. Sajnos azonban nem maradt titokban, hogy ezek a kiváló vizsgajelöltek előzőleg nálam éjszakáztak – egy irigy évfolyamtársnő tette közhírré. Hogy megvigasztaljon, Hannes a következőt mondta: – Az irigyek saját magukat büntetik, higgy nekem, professzor. – Javasoltam neki, hogy hívjon inkább Clemensnek, ezzel közelebb kerülnénk egymáshoz. Hitetlenkedve nézett rám, mintha nem akarta volna elfogadni, hogy lemondok a címemről. Kedveltem Hannest kezdettől fogva, és szerencsének tartottam, hogy megoszthatom vele a cellát: ha társat kívánhattam volna magamnak, akkor egy pont olyat kívántam volna, mint ő. Még soha nem találkoztam egy hozzá hasonló leküzdhetetlen alvásigényű emberrel, bármely időpontban kívánta az alvást, már reggeli után is lefeküdt, aludt a kerti munka előtt és után, a séta után is, míg én a naplómmal foglalatoskodtam; állandóan hallottam sóhajtozásokkal kísért lélegzését. Az volt a benyomásom, hogy Hannesnak az álmatlanság hosszú évei után sok alvást kell pótolnia. Gyakran szemléltem az alvó arcát, egy gyermekien nyílt arcot, amely ártatlanságot sugallt, de míg iránta érzett szimpátiám egyre növekedett, arra kellett gondolnom, hogy Hannes bűvész volt, a bírságbeszedés művésze. Esőben egy anorákban posztolt zsákmányolt rendőrtárcsájával Hamburg kivezető útjai mellett, és leintette azokat a járműveket a forgalomban, amelyek becslése szerint túllépték a megengedett sebességet, vagy véleménye szerint szabálytalankodtak. Bírság ellenében, amit mindig készpénzben kellett kiegyenlíteni, Hannes aztán elengedte őket, de állandóan csodálkozott rajta, hogy autósaink milyen gyorsan hajlandóak fizetni. Jegyzetfüzetének üres oldalain, kívánságra, elismervényeket állított ki. Keresetforrása akkor apadt el, amikor a rendőrség egy civil járőrkocsiját intette az út szélére. Mennél tovább ültünk a kis asztalnál egymással szemben, Hannes annál nyugtalanabbnak tűnt, időnként felugrott, odalépett az ablakhoz, bólintott vagy megrázta a fejét, és miután újra leült, ujját végighúzta az asztalba vájt számokon és betűkön, mintha simogatná őket, és hosszan gondolkodott. Egyszer kezét a naplómra tette, és megkérdezte: – Könyvet írsz, professzor? – Ez a naplóm – mondtam. – De már biztos könyvet is írtál? – Ó igen, többet is; a legfontosabbnak Sturm und Drang a címe. Megismételte a címet, mosolygott és azt kérdezte: – Szerepelnek benne a te diáklányaid is? – Fiatal, türelmetlen költőkről van benne szó és a próbálkozásukról, hogy az embereket felszabadítsák. – Felszabadítsák? – Az elnyomásból, a szolgaságból és a konvenciókból. – Jól hangzik, és mit kínálnak? 90

Világbeszéd – Természetet. Természet volt a kor jelszava. – Tehát erdőt és mezőt? – Nem, ők az érzelmet, szenvedélyt és fantáziát értették ezen. – És erről írtál könyvet? – Sok évembe került. – És ebből meg tudtál élni? – Előadásokat is tartottam háromszor egy héten. – A Sturm und Drangról? – Igen, arról is. – Azt szívesen meghallgattam volna. Nem kerülte el a figyelmemet, hogy egyszer, amikor az ablaknál állt, és egyik kezét felemelte, megfeszített középső és gyűrűsujjával az udvarra intett, ez nem egy mellékes üdvözlés volt, ahogy hamarosan észrevettem, jel volt, egy jeladás, amelyet többször is megismételt, és amelynek visszaigazolására várt, és miután ezt nyilvánvalóan megkapta, felém fordult, és azt mondta: – Már folyik professzor, már folyik. Itt hamarosan történni fog valami. – Ágyára feküdt, karját keresztbe tette a feje alatt, és a mennyezetre bámult; s mivel ez a célzás számára elég volt, én sem kérdeztem többet. Most is sikerült neki elaludnia. Odaültem a naplómhoz, visszalapoztam, és még egyszer elolvastam Tauber úrral, a börtönigazgatóval való rövid beszélgetésemről szóló bejegyzést. Ő egyszer az udvari séta utáni találkozásunkkor, mint derült égből villámcsapás, kérdezte meg tőlem, hogy mi a véleményem az Effi Briestről. – Jó könyv – válaszoltam –, és egy nagyon jó író. – Örömmel bólintott, és én tudtam, Tauber úr egy olvasó. Egy pillantást vetettem alvó társamra, néhány jegyzetet írtam róla, csak N-nek neveztem – ez elegendő volt számomra –, megemlítettem különleges fáradtságát és szinte mindenre kiterjedő tudását, a tudást, amely időnként nyugtalanított. Egy külön oldalt szenteltem egy előttem álló feladatnak: itt jöttem rá, hogy eddig elmulasztottam feltüntetni, hogy miből is éltek a Sturm und Drang-osok, az „Ostromlók és Tolakodók”, a Klinger és a Hamann, Müller, a festő és a szegény Lenz; elhatároztam, hogy újra megjelentetem a könyvemet, amely időközben már alapműnek számított, és hozzáírok egy fejezetet arról, hogy miből éltek. Milyen kelletlenül morgott Hannes, amikor felébredt, fejét jobbra-balra dobálta, karját nyújtóztatta, és testével rugózó mozdulatokat tett, majd legurult az ágyról. Rám sem nézve, vizsgálódva körülnézett, mintha azt akarná kitalálni, mi a következő teendő. Egyszer csak odament a mosdókagylóhoz, a kagyló szélén voltak személyes dolgaink: a borotválkozó eszközök, fogkefék, arcszesz és két szappantartó. Fontosnak tartotta, hogy a szűkös helyet felismerhetően elossza: egyik oldal neki, a másik nekem. Miután mindent elrendezett, elkezdte a tornáját: törzshajlítás, térdhajlítás, karkörzés és egy bizonyos fajta helyben futás, amelynél a térdeit olyan magasra emelte, hogy azok érintették a mellét. Rám kacsintott, és azt mondta: – Ezt neked is kellene csinálni, professzor, ez erősíti a tagokat. H. Juhász Éva fordítása 91

PoLíSz

Rainer Maria Rilke

A régi házban (folytatás) Tandori Dezső fordításai A Harmincéves háborúból Szénvázlatok Callot modorában 1. Háború Vált a világ éjsötétre – falvak hunynak, gyors üszök; szürkeség sok rőt között, gyilkolás, színek kevélye.

Dobon heverő pucér, voltam, pár arasz. Nyers dobaj fülembe ér, Bölcsődal, csak az.

Paraszt! Kéred életed? Vedd! De vélünk már sorod. Földed, ökröd, asszonyod csak miénk lehet.

Már dühöngtem akkor, ott, és tej? Portüsző, fegyvercső, az szoptatott, nem volt „én”, csak „ő”. Keresztség? Tűzben! Fejem káplár nyomta alá. Svédet öltek, azt hiszem, vérét rám ontaná.

Ördögbe! Szántást-vetést, mind, mi elég volt, nekünk. Hajtsuk ki serlegünk, csapj fel, hé, na, nézd! 2. Alea jacta est

4. Talpas-rang

„…Zsold – vagy halál!” És most a kocka járja, dobhártya reszket; állja? Csak ezen áll.

Nálunk nincsen nemesség, a vér számít csupán. Ki hogy forgatja a pengét, s nem címer oldalán.

A díj ilyen, mit kutat, dúlva, kéz. Semmi – vagy az egész. Nincs félelem!

Ki kardját jóra vonta, naponta védve volt. Hangja, hogy rangja volna, élő legyen, ne holt.

Csüggsz, függsz, baj társa, te? Aggódsz, elagganál? Itt? Halál nem ámít. Eldől, s ha bármire. 92

3. Talpas ének

Világbeszéd 5. A kolostornál Mi ez? Kolostor-porta? A mindenit! Egy ilyet, s rendre-sorra akárhányat, naponta, beverek itt! Pecsét virít az ajtón –? Gyere, csuhás! Ide mindent, ha mondom, kehely, tál, add, galambom, monstranciás! No… hagyd, oldó beszéd… ne! Inkább igyál, atya! Hé, teli a gatya? Lelkem üdvére! Végre van tisztesség szava! 6. Ballada Vad hordák jártak minap, gyilkolták a falvakat, de egy lány töpreng, igen, bármi furcsa gondolat: „Eljön a szerelmesem?” Kint vijjog a vadmadár. Sápadt arc; míg tartja láb jár a lány, órák sorát várta végig, álma se. Surrant, árkon-bokron át, hol lehet szerelmese? Baljósan a vadmadár… És az éj oly fekete. Ott egy malom égne le? Sír a lány, vak sejtelem, Fájdalom nyugszik vele Nem nyugszik egyike sem. Sejt valamit a vadmadár?

Ébred, későn. A köd üzen – de mit, de mit? Míg lát a szem… Jaj, rendre a holtak rendje. És ott az övé! Ott, véresen, feje széttörve-verve. Borzadály szava, vadmadár! 7. Ablakbukás „Bukjon! Elbukta árulással, Szűzanyára, busszulóra! Vesszen, törvényes bukással, ős szokással” , ví Colonna. „A Popelt ne! de a többit! Viperák, mind, ott az ablak! Menjenek! Részvét? Hogy ezt itt? Plattert? Ne kíméld!” S zuhannak. Félve még ablakperemnél: Martinitz. – De mintha tornya kongana, tőr hirtelen kél, dúlt ütemre törne csontja. S még ez: „Hogy hívnak, te, hé? Cseh úr! Add neved s a rangod!” „Turn gróf” – „Polgármesteré még e jog, verjen harangot!” 8. Arany „Zekédben, kedves, mennyi arany. Honnét ez?” – „Gyermekem, nincs ezredes, hogy ily zsoldja van! Jó, nem büszkélkedem…” „Nem, nem, ez vérarany… ugyan, ez nem lehet a zsoldod!” „Játszottam is, varázslatosan megbűvöltem a sorsot!”

93

PoLíSz „S ez mind tiéd? E szín arany, mind? Mondd, nem csapsz be engem?” „Kockának is járása van; s jól járt. Hagyj békén lennem.” „És nekem is jut, efféle arany?” „Ne tudnád?” – „Hé, gazember, az ilyennek mértéke van. Egy sisakkal adj, ezennel!” „Nesze!” – „Ahogy ujjad remeg, tetszik nekem, kevély…” –––––––––––––––– ––––––––––– „de nézem ezeket a cseppeket… arany ez? Mégis…a vér…”

10. Tűzliliom Télen, hogy ágak ropogtak, nem fagytak be patakocskák, mert édes tűz áramolt át medrük mentén, szélte-hosszat. És hogy eljött, idejével, a tavasz, s a madár dalával, szökkent félholt rögön által tűzliliom, vörösével. 11. Friedlandnál Óbester s közkatona visszatért, élnek s örvendnek, hogy Prágában Walleinsteinnek újra ott az udvara.

9. Jelenet „Mérföldkőnél térdelsz, öreg? – Nem szentkép ez, te, hallod!” „Nem kép, – No, akkor meglehet, sorsom vágott ily arcot.” „Nincs házad, földed, nincs hazád? Hol szükség van kezedre?” „Szétdúlva mind, most is, no ládd, tán füstöl egyre.” „Fiad, ő sem építi fel, Házad? Meg nem segít?” – „Elment a had népeivel; tán épp most temetik.” „Hajad havát lányod miért nem simítja, azóta?” – „Kit egy zsoldostól szégyen ért, bámulsz – ugrott a tóba.” „Nézz a szemembe! Lássalak, és te is engemet!” ––––––––––– „Jaj, kiszúrta egy rémalak mind a két szememet.” 94

Húzatta a tornyot épp; siker, kezdete a sorsnak, melytől Bécsben fontorognak… udvari divat s egyéb. Már ugyan. Friedlandi had szomjat, éhet? Rajta, telnek! Szolgák lesznek fejedelmek, Ez urunk. – Többet ki ad? 12. Béke Torz alakját Prága szülte mind e hadnak, cselre bírón, élt. – S meghalt a Károly-hídon, ég, lég harminc év, körülte. Végre ama vas darab eke lett, s mit visszaszántva. Templomnak harang a lángja, tűzhely hűséggel fogad.

Merített szavak

A PoLíSz 2012. évi novellapályázatának eredmény hirdetése A Kráter Műhely Egyesület december 12-i sajtótájékoztatón kihirdették a PoLíSz folyóirat karácsonyi novellapályázatának eredményét is: az első díjat Felbert Zsolt kapta „Mégis van karácsony!” című művéért. A második helyezett Dr. Kovács József „Nem vagyunk egyedül”, a harmadik Kisné Forrai Zita „Áldott fácska”, a negyedik Jassó Judit „A hely” című novellája lett.

Felber Zsolt

Mégis van Karácsony! Ezüstszürke jégpáncél dermedt a földes útra. Amit a Nap lágy, dédelgető karjaival felmelengetett, azt estére Téltábornok fagyos szívvel megcsontosította. A fák kérge kőpajzsként állta a kellemetlen, csípős szelet. Olyan néma volt minden, mintha kihalt volna a világ. Ebben az időben mindenki lehetőleg saját kuckójába húzódott, hogy ott melengesse valamivel megmerevedett lelkét. A Család is a cserépkályha pislákoló lángjánál bújt meg. Mivel házuk a falu szélén épült, közel az erdőhöz, legalább a tüzelőre nem volt gond. Volt viszont sok minden mással. József, az apa, a fronton hagyta fél lábát, valahol Doberdónál. Megkeseredett benne az élet. Naphosszat a tüzet bámulta, csonka lábában csak a fájdalom lüktetését érezte, magatehetetlenül ücsörgött. Hadirokkantként filléreket kapott, ami semmire sem volt elegendő. Rosszkedve ráfagyott a Család többi tagjára is. Asszonya, Mária, napszámból, alkalmi munkákból tartotta fenn a háztartást. Kevéske jövedelme az élelmezésüket is csupán szűkösen fedezte. Közeledett Istenfia születésének napja. Ezt már csak a csemeték várták igaz szívből, József és Mária a nélkülözés miatt inkább tehernek tekintette. Az asszony keserves munkával töltötte napjait. Kora reggel, még a holdvilág halk fényénél indult kimerítő útjára, s csak az este koromsötétjében térhetett haza családjához. Otthon öt éhes gyerekszáj várta. Az ifjabb Jóska volt a legidősebb, majd sorban Jancsi, Pisti, a kis Marika és a legapróbb, Erzsike. A legnagyobb már tíz évet élt, a legkisebb egy is alig múlt. A faluban nem volt iskola, így a közeli városkába kellet volna menniük, de nem is nagyon volt miben. Apjuknak már nem kellettek a régi lábbelik, így legalább azt húzhatták a nagyobbak magukra, persze lötyögött is rajtuk rendesen. Kabát sem igen jutott minden gyerekre, meg hát az utazás költségeit sem bírták állni. Így hát maradtak otthoni segítségnek. A két idősebb fiú járt ki az erdőre gallyakat gyűjteni, vizet húztak fel az öreg kútból, és még amit el tudtak látni a ház körül. A többiek a tisztaszobát tartották rendben, vagy ha kapirgáló volt a ház körül, annak szórtak ki magokat. Most éppen nem volt szárnyas, de ebben az ordító hidegben nem is nagyon hiányzott. 95

PoLíSz A Család kis bevétele általában a szatócsnál landolt, amiből a mindennapi házkörüli apróságok kerültek haza. Néha volt egy kis elmaradás is az üzletnél, amit bizony a szatócs sem hagyott kamat nélkül. Nem egyszer Mária élő munkával törlesztette a tartozást. Vészesen közelgett már Karácsony, így Mária még többet vállalt, hogy kerüljön valami az ünnepi asztalra. Szenteste előtti nap volt az elszámolás. Mária első útja a szatócshoz vezetett, ahol rendezte nyitott számláját. Nagy örömére még maradt annyi, hogy a falu elején tehenet tartó emberhez menjen friss tehéntejért, hogy elkészülhessen belőle az ünnepi kalács. Remegő léptekkel indult el a jeges úton. Nem szólt előre, hogy tejért menne, de nem is tudhatta, hogy még marad valamicske szolid fizetségéből. Attól tartott, hogy már nem lesz a finom, édes, fehér tejből. A kapuhoz érve hangos csahos jelezte jöttét. A férfi előjött az istállóból a hangzavarra. A kölcsönös üdvözlést követően Mária megtudta, hogy akad még tej, sőt, amikor maradék pénzét előkotorászta vékonyka kabátja zsebéből, a gazda egy egész kanna gőzölgő, habos italt hozott elő. Örömétől még a könnyei is kicsordultak. Annyira megilletődött, hogy alig jött hang a torkára. Elpirulva búcsúzott el, majd óvatos léptekkel araszolt haza. Szép Karácsonyunk lesz – gondolta. Hogy fognak örülni a gyerekek! Talán otthon még József is megdicsér. Otthon József szigorú tekintete vezette be az asszonyt a gyertyafényben és kályhatűzben pillogó szobába. A gyerekek már ágyban voltak. Mária óvatosan az asztalra rakta a teli edényt, majd mosolyogva kínálta Józsefet. A férfiból elpárolgott a kétkedés az asszonnyal szemben, hogy ilyen későn, sötétben talált csak haza. Bólintására Mária egy bögre tejet vitt oda urának, aki lassan kortyolgatva el is tüntette azt. Mária felállt mellőle, fogta a kannát és kivitte az üresen ásítozó pajtába. A gyerekek közül Jancsika, a második még nem aludt, ugyan szemét lehunyta, de nem jött álom rá, izgatottan várta a már kapu előtt toporgó ünnepet. Hamarosan a gyertya lángja is vékony füstszálban végződött. A szülők nyugovóra tértek. Jancsi felült, majd átmászott testvérein, hogy lekerüljön az ágyról. Vékonyka hálóingére egy kabátot húzott, felkapta apjáról maradt cipőjét, s halk léptekkel kiosont a házból. Nem először fordult elő, hogy éjszaka kellett kimennie dolgát végezni, de most az izgalomtól még élénkebb lett. Apja, észlelve a kis mocorgást, utána szólt, hogy csukja be jól az ajtót, mert istentelen hideg van odakünn. Jancsi eleget tett apja kérésének, s miután megkönnyebbült, elhatározta, hogy bekukucskál a pajtába, megvan-e még az anyja által féltve beszerzett ital. Jól kitárta a kaput, hogy a Hold is megcsodálhassa a kincset, s persze ő is jól szemügyre vehesse. Csábító illata könnyen odavezette. Fölé hajolt, mosolyogva élvezte a kellemes párát. Arra gondolt, hogy ha a kis ujjacskáját beledugja, abból még nem lehet baj, legalább megnyalja, megkóstolja egy picit a finomságot. Így is tett. Az édes íz elkápráztatta. Óvatosan még egyszer belenyúlt, de most már egész tenyerét belemerítette és az ujjairól lecsorgó lét szívta be szájába. Annyira kellemes volt, hogy már nem tudta abbahagyni. Mohón, mint egy kiskutya, lefetyelte az édes fehérséget. A nyalakodásnak hamarosan vége szakadt. Hirtelenjött erős szélfuvallat nyikorgatta meg a pajta ajtaját, amitől Jancsi úgy megijedt, 96

Merített szavak hogy lábával feldöntötte a kannát. A kiömlött tejet homokként szívta magába a pajta földje. Véget ért az álom! A kisfiúnak földbegyökerezett a lába. De én nem akartam! – suttogta. Félve fordította a kapu felé a fejét, szigorú apját képzelve oda. A kapuban nem állt senki, csak a jeges szél suhogott vészjóslóan. Jancsi lassan feltápászkodott, majd támolygó mozdulatokkal lépett ki a kapun. Mit tettem? – vádolta magát kétségbeesetten. Nem tudta, mitévő legyen. Egyik fele befelé húzta a házba, hogy feküdjön el csöndben, minta mi sem történt volna, másik fele pedig az igazság elmondására sarkallta. Addig-addig rágta magát, míg lábai a közeli erdőbe vezették… Pirkadt. A Nap kezdte kinyújtani erőtlen ujjait. A Család gyerektagjai frissen, izgalommal feltöltve ugrottak ki az ágyból. Még József is derűsebb volt az elmúlt napokhoz képest. Öreg szemében megcsillant a fény, a várakozás, a szeretet sugara. Mária kedves tekintete siklott végig mindnyájukon. Ahogy számba vette őket, egy kócos kis fej hiányzott. Hol van Jancsi? Jancsika! – kiabált körbe elsőre. Erre a többiek is rákezdtek. Mivel sehonnan sem jött felelet, átkutatták a lakás minden zegzugát, hát csak elbújt játékból... Sehol sem találták. Ekkor József kibökte, hogy Jancsi az éjjel kikéretőzött a dolgára. Rohanás ki az udvarra! Az árnyékszéknél senki, a pajta ajtaja tárva-nyitva. Középen a felborult tejeskanna és körülötte néma csönd. Tétova lépések, majd szaporább mozdulatok keringtek a pajta körül, majd egyre szélesebb spektrumba gyűrűződött a kétségbeesés. Hangos kiabálás töltötte be a környéket. Mária üvöltve zokogott. Vajon merre mehetett, mert a fagyott földön a nyomok nem árulkodtak semmiről… Jancsi már messze járt. A jég ölelte mezőn halk koppanások kísérték útján. Forró könnycseppek gördültek le maszatos arcán, lelkiismeret-kutakat fúrván a jégpáncélba. Keservesen hüppögött. Oda a Karácsony, ilyen világra meg sem születik a Kisjézus – gondolta sóhajtozva. Gondolataiba, mint mocsárba fulladt, de lábai csak vitték-vitték előre. Már a halvány Nap is elvonulóban volt, mintha nem akarná látni, mi történik. Lassan ezüstös szürkévé, majd gránitszínűre satírozta az eget. Az emberek a környékről már mind csatlakoztak a kereséshez, de hasztalan. Fáradtan és átfagyva bandukoltak vissza a füstölgő kéményerdő felé. A család és a kitartóbbak még viharlámpákkal próbálták előkeríteni a kisfiút. Az idő előrehaladásával azonban a remény is kihűlni látszott. A teljesen elcsigázott József és a másik két fiú szomorú, fájdalmas léptekkel tértek haza a két kislányka mellé. Mária szíve még nem hagyta abba a keresést. Minden hó fútta buckához leguggolt és körmeivel kaparta, hátha alatta fekszik a kis gyermektest. Az egyre sűrűsödő erdőben már halotti sötétség honolt. Mária elfagyott kezét lehelgetve járta a rengeteget. Teste már nem bírta tovább. Lerogyott. Némán szipogott. Kemény fájdalom marta lelkét. Nem akarta elveszíteni Jancsit. Mint bujdosó árny a homályban tért haza. Otthon mindenki szótlanul ült a kályha mellett. Helyet szorítottak a hazatérő édesanyának. Tapintani lehetett a csendet, mindenki kerülte a másik pillantását. Jézus nem születik meg. Jézus meghalt! Jancsi észre sem vette, hogy előtte már a szomszéd falu szürke tornya magasodott. Több órája gyalogolt, ereje lassan a földig ért csak. Megállt, lekucorodott, 97

PoLíSz maga alá húzta vézna kis lábait. Testét kezdte átjárni a hideg. Becsukta a szemét, s ébren álmodott. Otthon járt, ahol a kályhában piros tűznyelvek táncolnak. A gyerekek körbeugrálják a fenyőgallyakat. Édesanya hozza az ünnep-illatú friss kalácsot. Karácsonyi énekeket zengnek, és még édesapa is vidáman velük tart. Kibontogatják a kis ajándékokat, szalmabábokat, favonatokat, apró örömeit az apai kéznek. Végül apránként elkortyolgatnak egy kis gőzölgő cikória kávét... Ekkor hirtelen megrándult az egyik lába, és odalett a szép álom. A kávés ital lágy melegségét elűzve, keserű íz futott össze a szájában. Nincs Jézus! Nincs Ünnep! Legjobb lenne itt végezni! Alig terjedt el a gondolat az agyában, amit egy közelgő szekér döcögő hangja száműzött. A kocsi lassított, a bakról egy ember meresztgette a szemét, hogy mit láthat. Talán csak egy halom ruha, vagy van is benne valami? Leállt a ló, az ember leugrott a kocsiról. Közelebbről is szemügyre vette a merev kupacot. Felismerte a falu végén lakó gyereket. Ő maga is ott élt, csak épp a másik végében. – Hát te mög mit csinász itt? – kérdezte, de nem jött felelet. Lekapott egy pokrócot a lova hátáról és belebugyolálta a félig megfagyott gyermeket. Óvatosan felrakta a kocsira a még megmaradt két tejeskanna mellé. Most tartott épp hazafelé, miután sikerült jól eladnia majd’ az összes tejet itt az ünnepekre. Visszaült a bakra és hangos „hő”-vel elindította a kocsit. Jancsi kisvártatva felmelegedett annyira, hogy el tudja mesélni kálváriáját. A tejes a hosszú úton végig hangtalanul irányította a szekeret. Nemsokára a falujukba értek. Valamennyi házból színes fények tündököltek, a kémények ezüst füstkarikákat eregettek a csillagok felé. – No, möggyüttünk! – fordult hátra a tejesember. A fiú leereszkedett a kocsi farából. A falu első kunyhójánál csak alig pislákolt egy kis bánatos fénysugár. Jancsi kicsit félve közelített az ablakhoz. A férfi, látva a fiú bizonytalanságát, a két teli kannát a kezébe kapta, és a gyerek mellett elsuhanva az ajtóhoz tette, majd visszasietett a kocsihoz és a lovát biztatva elhajtott. A fiúcska kicsi buksiját először az ablakhoz szorította. A jégvirágtól nem látott be a hunyorgó világosságba. Jéghideg kezével kapart egy kis csíkot, azon lesett be. Hunyorgó mécs mellett látta a szomorú, halálra vált családot. Apja kezébe temette arcát, anyja becsukott szemmel hátravetette fejét és halkan hüppögött. A könny száraz medret égetett halvány bőrén. Az ajtó felé óvatoskodott. Megpillantotta a két teli tejeskannát. Utána kiáltott volna jótevőjének, de már csak a szekér vékonyodó hangját hallotta. Van Jézuska! Most már bátrabbá vált benne a lélek. A kilincset tétova mozdulattal lenyomta, és az ajtóban megcsendült cérnavékony hangja: Tél – Boldog Karácsonyt! 98

Merített szavak

Viczián Sándor

Versemben örökké

Álmot festek

Gézának és Benedeknek

Haldokló erdők árnyéka csönd

Álmot festek titkos álmot csönd térdel a vásznamon

ágaik – kezeim e r e s z t e rügye k o p p a n á s a versemben örökké tavasz

álmot festek ablakodra madár szemű csillagot nézz ki fiam nézz ki rajta megláthatod I s t e n arcát OTT ragyog a világűrben itt ragyog az arcomon

Párkány László

Kószáló alvilágisten Elkéstem. György atya baritonja már megadta a jelet: Gyónom a mindenható Istennek…A templom imakórusa, monoton mormolása már elmosódott. Imádkozzatok érettem…Görcsös kapaszkodás. Ortosztatikus hipotónia…megint. A Bükkös-patak partján, estébe hajló időben szívbénítő a futás. Százszor megesküdtem, elintézetlen dolgaimat nem hagyom az utolsó pillanatra. A könyörtelen idő fogságában már nincs mérlegelési esély, csak fegyelem és figyelem a kelepcék 99

PoLíSz kikerülésére. Most már bizonyos, itt halok meg a templomi padban. A riadalom, amit bűnbocsánatért esdeklő társaimban kelthetek, pánikot ébreszthet. Mellettem - talán már harmadik esztendeje - egy koszorúba font hajú asszony ül, nevét sem tudom; ötvenes-hatvanas arcán késve múlik a szépség. Balomon egy örökké nyirkos tenyerű, enyhén kopaszodó férfi, úgy rémlik, cipőkereskedése van a belvárosban. Előttem az örök özvegy, mindig feketében, aki a „köszöntsétek egymást a béke jelével” felhívás után nemcsak nyújtja finom, illatos kezét, hanem, szokatlan módon enyhe pukedlire mozdítja hajkoronás fejét. A halálnak vannak giccses jelenetei is. Mutatványok, amelyeket az élők prezentálnak, részvétük mértéke szerint. Az aritmiától megbillent az egyensúlyom. Ha kapkodva indul útra az ember, igazolványt sem visz magával. Szeretteim hogyan értesülnek hibátlan rosszullétemről, alvilágisten sündörgéséről? Van-e jogom György atyát, a cipőkereskedőt, a szépasszonyt, a bólingató hölgyet a templom méltóságától idegen abszurd helyzetbe hozni? Nincs. Őáltala, ővele és őbenne. Az ájulást állva bajos átvészelni. Feküdni kellene, mert akkor a vér könynyebben juthat az agyba. A pad közepén ülök, a menekvéshez kérlelhetném a szomszédaimat. Nem tehetem. Itt, ezen a szent helyen kell megfékezni félelmemet, amely bármikor megismétlődhet. Proust arra tanít, hogy mihelyt szerencsétlenek vagyunk, egyszerre erkölcsi lényekké válunk. Most ez megadatott. Csak az emlék segíthet. A vénség megregulázható, ha nem fulladozol gyámoltalanul, hanem maradék erőddel utat vágsz múltad ösvényében. Gyermek koromban nem erdő mellett estvéledtem, hanem általában a közepén, mert ott állt az erdész háza. Apám titokzatos otthona. A szép népdal szövegét most a magam hasznára átigazítottam. Az erdő mitológiája nemcsak a költői ihlet létalapja, az egyszerű ember is eltelik vele; az erdei ember másképp ejti a szót, s ha városba téved, lépései sem szaporák. Erdőben születni kiváltság. Félelmetes is, persze, mert ha nincs közelben bába, a szülés pillanatában a nagy sötétlő erdő rémítheti a világra készülődőt. Erdőben szülni nemcsak vakmerőség, néha istenkísértés is; nincs véletlen, nincs csoda. Anya és gyermek összekapcsolódó idegzónájában még ott a tölgylombok szélverte suhogása és ott az örök ijedelem: nincs menekvés, mert úttalan utak sincsenek. Keservektől megvert ágy, sápadt petróleumlámpa, sikoltás, varázslat. Aztán hajnali madárcsicsergés, elevenség mindenhol és mindenkor. Méteres hó. Anyám töri az utat, apám már az északi irtáson. Messzi iskola, de könnyek és hisztériás bőgés után háromszor is kiegyenesít a kell. A betűvetés nem halasztható. Bukdácsolás, reped a palatábla, törik a palavessző, de az iskolát el kell érni. Kell! És ez a kell lendítőerővé válik, soha sincs visszaút, gyáva hőkölés. A messzi erdészlak után a falu házai rendre előbújnak. Pipázó kéménykatonák jelentik: megérkez- tünk. Már csak száz méter az iskola. Aztán a vasúti gőzösök, a városi iskolába iparkodók…Mindig hajnalban füty100

Merített szavak tyentettek, kínlódva küzdve le az erdei kanyart. De percet sem késve. Könyörtelenül tovadübörgött, ha fogott a vihar s megnőtt a hóbucka, szaporán versenyt kellett futni a vassá változott szarvassal. A pedellus csengője nem várt. Aztán az erdei gyerek ámulata. A tanár ismeretlen messzeségbe utaztató szava. Az erdő egy dallamú rengetegéből utazás Mezopotámiába, ahol Hammurapi – szemem csukva, hogy jobban lássam – létrehozza a babilonai birodalmat. Aztán ismét vicinális-köhögés, kiscsizmát elnyelő hótenger s végül az otthon melege. „Szép az öste is, amikor a tűzhelyen ég a cserefa, és én nézhetem a szabad lángot. Ilyenkor tudok gondolkozni, tudok emlékezni, tudok látni látásokat. És ilyenkor nem irigyelek senkit sem. Mert én vagyok az úr, a legnagyobb, nagy-nagy nemességekkel: körülöttem csak erdő és erdő.”/Kós Károly/ Volt betyárvilág is. Karácsonytájt. apám,( kegyelmi állapot, hogy vele lehettem én is) az uradalmi csemetekert őre kint aludt a kis kunyhóban. Már az osonásokra fölriadtunk. A balta tehát meg sem szólalhatott, éberek voltunk. Büntető szó nem hangzott el, csak csöndes „menjen Isten hírével”. A fenyő nélküli karácsony éppen elég penitencia volt. Egyszer csak életlen bicska-féle nyiszálta a kamaszfenyő talpát. Két kisgyerek volt. Olyan hat-hétéves formák. Az erdő karácsonytájt nem szíveli a hangos szót. A kiáltást visszhangozza a völgy és a megsokszorozott szót megsínylik a vadak is. Apám némán megragadta a két kis legényke kabátját, elvette a bicskát és már küldte is volna haza az aprócska teremtményeket, a fát pedig bevonszolta a kunyhóba. A kisebbik fiú elsírta magát, a nagyobbik konokul nézett rám. Az iskolából ismertük egymást. A gyerekek készültek a találkozásra, a nagyobbik gyűrött papírt kapott elő. „Erdész úr, engedje el a kis fát, meghalt a feleségem…” Apám mindenkit ismert a faluban. Öt esztendő óta senki édesanyját nem kísérték ki a temetőbe. „Most halt meg?” „Amikor megszülettem”-bőgte keservesen a kisebbik gyerek. Apám méregbe gurult. A holdfény megvilágította dúlt arcát. De az éjszakai sápadt lámpás rávetette fényét a fiúk vászonból tekert bocskorára is. Könyörgőre fogtam a szót: – Édesapám, hadd vigyék... – Hogyan számolok el vele az uraság előtt? – Megérti… A legénykék hálálkodás nélkül , árkot szántva maguk után a karcsú lucfenyővel, elviharzottak. Apám büntetést kapott. A hiányzó ifjú fenyőt csak egyféleképpen tudta magyarázni: Rövid időre elszundított, akkor eshetett meg a tolvajlás… Még mindig szorít a szívtájék. Isten most megbocsátja, csak távolról engedem magamhoz a titkot: Ez az én testem. Volt még jócselekedet? Talán…Ha annak lehet nevezni… Egyszer, még főiskolás koromban – mindenben isteni trend van - szép nyári munkám akadt. Naplóvezető lehettem a filmgyárban. Részese lehettem a Körhinta-történetnek. A mindenben alapos Fábri Zoltán a színészválasztásban legendásan aggályos volt. A Körhinta női főszeplőjének kiválasztása hetekig nyomasztotta, hiszen a film remélt sikere ettől függött. A férfi főszereplő, Sóós Imre személyében eldöntött volt, a méltó tehetségü játszótárs fellelése tehát sorsdöntő volt. 101

PoLíSz Naplóvezetői stallumom nemcsak egy bizonyos munka elvégzésére érdemesített, megszólalhattam a tekintélyes társaságban. Azon a napon három jelölt érkezett a próbafelvételre: a fekete hajú, kékszemű, karcsú Kapeller Éva színinövendék, Andaházy Margit (Manyinak becézte a társulat) a Szigligeti Színház fiatal, aranyszőke hajú színésznője és Törőcsik Mária (akkor még így hívták) nagyon civil, elsős színinövendék. Mindhárman a Körhinta forgatókönyvének egyező szövegét „mondták fel”; Andaházy a legmeggyőzőbben, Kapeller kissé affektálva, Törőcsik hamvasan, ám gyámoltalanul. A jelenlévők mindegyike Andaházyra szavazott, voltak akik Kapeller kék szemére esküdtek, s csak a stáb naplóvezetője, Illés György operatőr, Hegyi Barna operatőr és Fábri Zoltán voksolt Törőcsik mellett. A többségi tábor olyan erős volt, hogy Fábri csak a második menet – a muszter megtekintése - után döntött. A próbajáték levetítését követően már csak hárman maradtunk /jómagam egy pillanatig tétova voltam, Illés Gyuri bácsi is habozott, mert Törőcsik szövegmondása nem volt éppen meggyőző./ Fábri tűnődő támogatásunkra is figyelve kitartott a bársonyos színinövendék mellett. Felismerte Törőcsik Mari rejtőzködő tehetségét. Uram, nem vagyok méltó… Az aortabillentyű szűkülete a múlt esztendei műtét után javult. A balga rohanás a kis patak partján, az eső utáni ármány tócsák bár kordában tartották lépéseim ritmusát, az út mégis meggyötört. Egészen a templomajtóig. Legyen békesség köztünk mindenkor. A rokonérzésű asszony most nem biccentett. Hűlő tenyerem hidegsége és komor arcom riaszthatta, mert néhány pillanatig magánál tartotta a kezemet. Csak a szememmel intettem, már múlik a baj. Szabó Dezső intése is csillapította a rémületet. „ Azok számára, akik pályájukat a közösség sorsába keverték: a halál nem alibi és nem menedék.” Méltányolva a bölcsességet, mégis makacsul bújja az ember a hírlapok gyászrovatait, hogy megint ki, hány évesen és miért? Teremtőm! Milyen ostoba kérdés a miért? Személyválasztó is, mert a miért kérdése barátra, ismerősre, nagy tudású emberre, művészre vonatkoztatható. Bár ismert a rút közhely: a halál nem érdem szerint válogat. Nemrég hunyt el egy küzdőtársam, tehetséges lapszerkesztő, alig túl az ötvenen, sírba rejtve fiatalos arcát is. Rá emlékezve, miközben a faragott pad kalaptartóját kínlódva markolom, idézem ide ezt a történetet. Katinkát, aki tizenöt éves volt, nem foglalkoztatta a halál. Korosztálya versenyre kelt az idővel: pörgött lélekszakadva, hogy le ne késen nemzedékének valamelyik vonatáról. A kamaszlány kétségek nélkül tudta, hogy a pörgés létforma, azt is, hogy a szia, a mizujs már dicséretes társadalmi érintkezés. Katinka a szelíd formákat kedvelte. A védtelenek, a gyámoltalanok kisebbik családjába tartozott. Ha jelesre felelt, elpirult, társai gunyoros csettintését, padalatti kaján tapsikolását csöndes megadással tűrte. Otthon, a családi háromszögben viszont ő volt a dobogó legfelső fokán. Szüleit korszerű nevelési elvek nem ambicionálták, hagyományosan tette a dolgát a lapszerkesztő anya és a mérnök apa a jóravaló hajlam erősítése jegyében. Olyan családban élt, ahol a rosszkedvű külvilág, a lármás 102

Merített szavak utca, az erkölcseiben legyengült iskola nem léphette át az otthon küszöbét. Mindazonáltal a tükör képmása és a világ arca, a szülők őszinte szomorúságára, Katinkában nem támasztott kételyeket. Az arcok összemosódtak, védtelenné vált, mint egykorú társai közül azok, akik mindenkor betartották a merülés szabályait. Így történhetett meg, hogy a halál, lebegő fogalomként élt tudatában. Pedig a nappalok már szomorúbbak voltak, mint régen, ideges suttogások, fojtott indulatok töltötték be a lakást. Katinka csak sejtette, hogy valami titok lappang körülötte. Egy adott pillanatban az események felgyorsultak. Rosszullét, mentő, kórház és a kegyetlenül gyors halál. Amikor szeretett iskolakönyveiből felocsúdott és rárontott az eleven valóság, nem könyörült rajta senki sem, hiszen édesapja, aki vigasztalni önmagát sem volt képes, csak emlékekbe kapaszkodva tudta felmutatni a tökéletes anyai arcot. A temetés napján, amikor még nyitva volt a szemfedél, a kamaszlány merően nézte a lecsukott szemű mosolygó (mert az édesanyák még halálukban is mosolyognak) asszonyalakot, és ördögi praktikát gyanított. Halál? Ugyan! A halál durva hazugság! Váratlan ötlettel anyja feje alá csúsztatta mobiltelefonját és később is kábultan nézte az elhantolást. Másnap kisietett a temetőbe. Felhívta a számot. Hosszú kicsengés. Vedd már föl anyu, kérlek, szólalj meg. Én vagyok, a lányod, Katinka…Csak a temető megszokott csendje felelt. Harmadik napon a kicsengés váratlanul abbamaradt. A telefon élni kezdett, úgy, mint régen, a megszólalás előtti pillanatban. Anyu, hát itt vagy? Ugye hallasz engem? Drága anyukám, ma lettem tizenöt éves…szia… György atya baritonja leintette a lelki palpitációt…Feltűnés, elérzékenyülés nélkül térdet hajtani…Ez most a dolgom.. A szentmise véget ért, menjetek békével…

Bozók Ferenc

Hószonett Karácsony éjjelén, ha rossz a kedved, s ha jambusokra jár az ingaóra, az ablakon figyelj a kinti hóra, mert szűzi tisztaság borítja kerted.

Szíved, ha régi gondjaidba dermed, a bánatot ma hagyd lehullni róla. Ma bárhogy is belep, ne fújd le róla ha szívedig szitál is égi permet.

Amíg te enyhülést remélsz borodban ő gyógyporát szitálja bánatodra, s ha nem hiszel ma már fehér porokban, tekints a szán alatti tiszta hóra. Alád terül, szelíd gerince roppan. Szonettet is lehetne írni róla.

103

PoLíSz

Tükörszemek szemem szemed tükre szemed szemem tükre két tükör ha szembe fordul szűkülnek de végtelenbe

Katonatemető talajba halt sapkák övek porrá puhult bakancsszögek szétkorhadó lidérc-bakák jövőnkbe ájult dédapák

Csontos Márta

A sehol szélén A megmozdult ürességben egyetlen, piszkos felhő az ég. Ébredésem sugara fölém hajol. Talán a szél hangja zajong bennem, talán a Hold udvara zár magába. Véremet szívja a hajnal. Próbálom önnön fényemhez szoktatni magam.

Befalazva Vakablakból nézed a világot, s húsz éve ígérsz egy kastélyt nekem. Mantrázod teremtőd nevét, s más takarója alatt várod, míg a csoda véletlen ideér. Most tető nélküli parasztházadba szivárog a napfelkelte. Mégis, azt hiszed, végre felemelkedhetsz a megszentelt megsemmisülésbe.

104

Isten nevében kuporogsz, mint kísérleti állat, s megszédülsz, ha forgat a bizonytalanság. Holnap nagykabátban mosol fogat, s ha szívet karcolsz a jégvirágos tükörbe, arcom nem látod benne. Messziről nézlek, egy távoli szerelem merényletéből.

Merített szavak

Benned van valóságom Martin Buber nyomán Én most Te vagyok, s magamba lépve ajtót nyitok neked.

Kierkegaard Istennel szemközti énje Véges lényként állok önmagam előtt, s nem tudom, hogyan szorítsak magamban helyet neked.

Lényeged ereje magához ölel, s a függőség örömét érezve, önmagam csapdájából kiold a megfordult irány.

Hogyan kap hangsúlyt a mérték, ha nem tudom, minek valljam magam?

Hozzád kapcsol a megérintett közel.

Bűnöző vagyok előtted, pogány gyönyörök őre, ki nem érti saját lényét, csillaggá növelve kétségbeesését.

Kísértet-valóság a végzet. S mégis, a nagy akarat lángjába nézve ritmusod árad a tőled kapott távolság horizontján. Külön vagyok Én, külön vagy Te; együttes velem. Önmegsemmisítésbe ismétlem magam beléd temetve, s Te Én maradsz: örök részvétel velem.

Hiányod mélységébe merülve megsemmisítem magam, s engedelmes szolgád leszek a hit börtönébe zárva. Hamis fénybe gázolva saját csendjébe zár a bűnbe láncolt jelenlét.

Műtőasztalon Gödröt ásott bennem a remény, s most félve merül behunyt szemem szentélyébe. Lazul a testből kikönyöklő fájdalom; a világ kiürül. Csövekre kötött torzó vagyok, torkomban lakat. Rám zuhan a távolság. 105

PoLíSz Testem lenyomatát árnyéknak érzem, ketrecből szabadult emberi beszéd mond felettem szentenciát.

A csend medrében fekszem összezsugorodva, s lüktető anyagom sebzett vonalán újra léket nyit a szike.

Vajon mennybemenetel történik, vagy semmibe olvad belőlem a láng? Az álom feneketlen magányából lassan ébreszt hangod érintése. Ismét túléltem halálomat.

Barcsa Dániel

Brüniszkáld (beszély, 15. folytatás) Lebeé Anna tehát egyedül maradt Brüniszkálddal. Ekkor ismét az ágyhoz húzta azt a kicsike háromlábú széket, amelyen az eddigi látogatásai során ülni szokott. Rámosolygott az ifjúra, és valahonnan egy szarufésűt varázsolt elő. A még erőtlen testet baljával ügyesen előredöntötte és megtámasztotta, majd gyengéden elkezdte karistolni Brüniszkáld dús és hosszú üstökét. A láz napjai alatt az egyébként gondosan ápolt hajkorona teljességgel szétzilálódott, és itt-ott alaposan össze is gubancolódott. Amikor Anna kellemetes munkája során egy-egy makacsabb csomóhoz ért, igyekezett óvatosan bánni a fésűvel, nehogy fölösleges fájdalmat okozzon megmentőjének. Ám Brüniszkáld – aki ez alatt a Paradicsomban érezte magát – azt se bánta volna, ha tövestül tépik ki a haját: hagyta, 106

hogy a leány tegyen bármit, amit akar. Bár azt szerette volna, ha ezek a percek az örökkévalóságba érnek, ám fodrásza végül mégiscsak gyöngéden visszaengedte fejét a párnára. A fésű azonban – legnagyobb örömére – mégse tűnt el Brüniszkáld szeme elől, hanem új teret keresett és talált a kényeztetésre: belekapott az ifjú szakállába. Valójában Annának, mint abban az időben minden székely leánynak, szokatlan és nemszeretem volt e férfiúi dísz. Nem is értette igazán, hogy valaki miért csúfítja el magát szántszándékkal. Honnan tudhatta volna, hogy a gróf nemcsak kora német divatjának engedve növesztette meg a szakállát, hanem azért is, hogy némileg ezzel fedje-leplezze orcájának gyermeki vonásait. – Ennek itt, lovag úr – szólt szigorúan az értetlen ifjúhoz, miután végzett

Merített szavak – pusztulnia kell! El kell tűnnie gyökerestül, ha majd… Nem mondta ki, mit jelent ez a ha majd, de egy kissé belepirult. E pillanatban kallantyú csattant és korát, termetét meghazudtolva Fruzsina száguldott be a szobába. Az asztalhoz sietett, honnan felkapott ezt-azt, s a kötényébe rejtette. Eközben a tárva hagyott ajtóban megjelent maga a vár ura is. Előrelépve egérutat engedett a mögötte kisurranó javasasszonynak. Lebeé Lászlón látszott, hogy vendégében már a külsejével is tetszést akar kelteni. Nem a misenapi székely gúnyájában volt, hanem azt viselte, amit abban az időben a keresztény világ előkelőségei. Szűk harisnyát húzott, hozzá bársony, testhezálló, combközépig érő ujjast, amelyet derékban ezüstveretekkel díszített lovagi öv fogott össze. Válláról pedig egy hosszú, drága prémmel szegélyezett köpönyeg hullott alá. Öltözékén talán csak egy kifogásolnivalót talált volna egy korabéli szigorú divatítész: a ficsúrok piros és hegyes orrú cipellője helyett térden fölül érő vadászcsizmát viselt. Ám e lábbelin is látszott, hogy egy szolga – kezében gyökérkefével, ronggyal és egy darabka szalonnabőrrel – hosszú időt tölthetett el azzal, hogy udvarképessé varázsolja. – Anna! Anna lelkem, beszédem volna a vendégükkel. A megszólított alig láthatóan megvonta a vállát, ezzel jelezve, hogy nem emel kifogást. – Négyszemközt! – szólt Lebeé László nyomatékkal. A leány illendően lesütötte a szemét. – Igenis, bátyám. Azonnal felállt, ám a mozdulatból mégis kiütközött némi kelletlenség.

Miután Anna mögött becsukódott az ajtó, a várúr tett még egy lépést az ágy felé. Jobbját a szívéhez emelte és utánozhatatlan eleganciával meghajolt. – Lebeé László gróf vagyok, a zsombori sasfészek örökös ura. Ha jól sejtem, benned a kővári grófot, Henning Brüniszkáldot tisztelhetem. Már találkoztunk, de… – a következő szavakhoz egy kis grimaszt vágott – a hely és idő csöppet sem volt alkalmas arra, hogy bemutatkozzunk egymásnak. A székely előkelő Brüniszkáld anyanyelvén szólt, érthetően és szinte hibátlanul. Talán csak az „r”-jei ropogtak a kelleténél erősebben, s magyar módra, a többi hangzót is jól formálva, tisztábban ejtette, mint a született németek. Ám az ifjú grófot egyáltalán nem zavarta Lebeé László idegenes kiejtése. Végtelenül örült, hogy végre szót érthet valakivel, hiszen az utóbbi órában ezernyi megválaszolatlan kérdés kélt benne, s ezek újabbakat, s mind újabbakat szültek. És most itt volt az orra előtt a lehetőség, hogy valamennyire választ kaphat. Türelmetlenségében azonban még a kötelező udvariasságról is majd elfeledkezett. – Ki volt ő? Ki volt az az angyal, aki az előbb kiment? – kérdezte izgatottan, majd, kissé zavartan, hozzátette: – Egyébként… egyébként valóban Henning Brüniszkáld vagyok. Lebeé László fürkésző pillantást vetett az ifjúra. Amikor e szobába lépett, megérzett valami vibrálást a levegőben, s az akkor kélt gyanúja immár igazolást nyert. Ám ekkor még nem tudta eldönteni, hogy ez bosszantja-e, avagy inkább csak mulattatja. – Nem tudom, grófom, kire gondolsz – alakoskodott a székely, mi107

PoLíSz közben szemében gúny szikrázott fel –, hiszen az imént két fehérszemély is távozott… Ha az idősebbre, akkor igazad van, mert ő valóban angyal. Fruzsina néne a mi védangyalunk, hisz számosan vannak, kik életüket csakis az ő tudományának és gondos ápolásának köszönhetik… Közéjük tartozol, uram, te is. – Nem, nem ő! – kiáltott fel Brüniszkáld. – Tehát a fiatal. A beteg, gyengeségét legyőzve, váratlanul előrehajolt. – A feleséged? – ez nem is kérdés volt; sokkal inkább vádként csattant. – Nem, nem a feleségem, hanem… Lebeé László kissé tűnődött. No nem azért hogy sokáig bizonytalanságba tartsa az ifjút, hanem csak a megfelelő szót kereste. Azt akarta mondani ugyanis, hogy a leányöcsém. Ám ez a székely jogi kifejezés, amelyik a férfi módra örökös fiatalabb leánytestvér megjelölésére szolgál, még a kor magyarjai számára is furcsán hangzott, német szót találni rá pedig egyenesen nyelvi lehetetlenségnek bizonyult. Ezért aztán, némi habozás után így szólt: – Ő a testvérem. Hajadon testvérem, Anna. Brüniszkáld fellélegezve hanyatlott vissza a párnájára. Mosolygott. Házigazdája már éppen azt hitte, hogy immár végre nyugodtan belekezdhet az előre eltervezett mondandójába, amikor csevegőtársa elkomorulva újra felült. – Mondd csak, mondd Lebeé László! A húgod… Anna… nos, hát… el szokott-e járni a székely fiatalok… hogy is mondjam… – most a német gróf kereste lángba boruló orcával az 108

illő szavakat – el szokott e járni a székely fiatalok… társas összejöveteleire? Zsombor ura elképedt. Nem is értette, miképp került terítékre ez az ostobán feltett, s számára igencsak mellékesnek tűnő kérdés. (E dologban azonban voltaképp Hermann gróf volt a ludas, mert az alkalommal, amikor egyes-egyedül próbálta rohammal bevenni e falakat, Lebeé Lászlót elfelejtette tájékoztatni elképzeléseiről − legalább csak úgy szőrmentén − a székely ifjak különös párválasztási szokásairól.) – Nos, gróf úr, nem tudom, mire gondolsz. Alant, Székelyzsombor falujában szokott lenni olykor-olykor tánc, mint legutóbb éppen farsangkor. S van egy olyan szokás is, amit a nép fonónak nevez, hol illő körülmények között, tisztes matrónák felügyelete mellett még hosszasan szóba is elegyedhetnek egymással a leányok és legények… De hát, az ördögbe is! Anna húgom grófkisasszony, semmiképp sem keveredik a köznép közé! Brüniszkáld akkorát sóhajtott, hogy kis híján elfújta Lebeé László bajuszát. (Nem tudhatta, honnan is tudhatta volna, hiszen ez a báty előtt is titok maradt, hogy Anna – cselédlánynak öltözve – Bogyó buzgó kalauzolásával már volt Zsombort táncban is, fonóban is, s bizony nem is egyszer.) Brüniszkáldban azonban még mocorgott egy nyugtalanító kérdés, bár számára ez már közel sem volt olyan fontos, mint az, hogy Anna a hajadon szüzek táborát gyarapítja-e. – A foglyod vagyok? Lebeé László felháborodottan tiltakozott. – Hová gondolsz? Hiszen húgom életét mentetted meg! És ezt még meg sem

Merített szavak köszöntem néked! …Bár, ami azt illeti, kérdéseiddel nem is igen engedtél alkalmat rá… Tehát, Henning Brüniszkáld gróf – folytatta ünnepélyesen –, a vendégem vagy, igen kedves vendég. S addig maradsz, amíg kedved tartja, s akkor távozol, mikor neked jól esik! – Köszönöm. Igaz lovag vagy, gróf Lebeé László. …Ami pedig a húgodat illeti, kötelességem volt kiállni érte, igen szíves kötelesség. Brüniszkáld lehunyta a szemét, hosszasan csukva is tartotta. Látogatója már-már azt hitte, hogy a betegen erőt vett a gyengeség, és elaludt. Éppen azon volt, hogy csendben távozik, és a beszélgetést majd egy más alkalommal folytatja, amikor ismét felpattantak az ifjú fáradt pillái. – Elárulnád, gróf úr – jutott eszébe egy újabb talány –, hogy hol tanultad meg ilyen jól a nyelvünket? – Nos, nem titok. Én is egyike voltam annak a száz székely ifjúnak, ki a király személyes testőrségét adja. Ez akkor volt, mikor még élt Gertrudis királyné, legyen hozzá irgalmas az Úr! S abban az időben – itt kissé elfintorodott – a magyar király udvarában ugyancsak elveszett ember volt, ki nem próbált németül karattyolni. Brüniszkáld kicsit megbiccentette a fejét, ami jelenthette azt is, hogy érti, de azt is, hogy köszöni a választ, avagy akár mind a kettőt. – Még csak arra válaszolj, Lebeé László, hogy a grófi címet hogy szerezted? Hiszen én úgy tudom, a nemzetednél nem dívik semmilyen főrangú cím, egyenlő minden székely. Zsombor urának arcán megjelent az iménti gúnyos grimasz. – Jól tudod. Székely és székely között, jog szerint, semmi különbség

nincsen. Ámde, ahogy azt már az előbb elmondtam, király urunk testőreként éveket lebzseltem a fehérvári udvarban, pont Gertrudis királyné regnálása idején. S akkoriban, ha valaki a megfelelő helyeken forgolódott, jó táncos volt, és tudott ügyesen bókolni a királyné német udvarhölgyeinek, annak kijárt a rang és birtok. Különösebben nem vagyok büszke rá, hogy grófságom miképpen szereztem, de eddig e címem hasznosnak bizonyult, mert ilyen világban élünk! S most, látod, javamra válik mindenképp. Egyenlőként beszélhetünk egymással. (Folytatjuk)

Szindbád újabb kalandjaiból

109

PoLíSz

Gyógyító önkifejezés Balkay László bemutatása Balkay László (*Budapest, 1955) hivatásos képzőművész, zeneszerző és előadóművész, a tragikus hirtelenséggel elhunyt, Jászai Mari-díjas színész, Balkay Géza öccse. László gyermekkorától briliáns tehetséggel rajzol, balkezessége miatt ugyanakkor sokan kritizálják. Már az általános iskolában részt vesz csoportos gyermekrajz-pályázatokon és -kiállításokon, később, a Veres Pálné gimnáziumban az osztály dekorációs felelőseként szerez hírnevet diáktársai között. Második gimnazista, amikor a legendás Budapesti Egyetemi Színpad díszlettervezője lesz – az Universitas együttes színdarabjaihoz és az ott koncertező beatzenekaroknak tervez díszleteket, grafikákat. Ruszt József és Katona Imre mellett a Syrius együttes, a Taurus és a Rákfogó zenekar lesznek állandó megrendelői. A gimnáziumi érettségi után, miután nem nyer felvételt az Iparművészeti Főiskolára, a Magyar Filmlaboratórium Trükk Osztályán helyezkedik el, ahol reklámfilmeket tervez és kivitelez a Magyar Hirdető részére. Több saját filmje fesztivál- és nívódíjat nyer. Legjelentősebb munkája ebből a korszakból a most is sokat idézett Bontott csirke című reklámfilm-sorozat, amelyet Sajdik Ferenccel és Szabó Lőrinc költő fiával, Lócival együtt alkot meg. Negyedszeri nekifutásra fölveszik a Képzőművészeti Főiskolára. Mesterei többek között: Gerzson Pál, Zelenák Crescencia és Tamássy Zoltán. A főiskolás évek alatt számos perfomance ötletgazdája; ezek közül is kiemelkedik a Laci bácsi villanyszínháza – a szentendrei művészeti főiskolások találkozóján. 1980-ban hosszabb tanulmányutat tesz az USA-ban, ahol a Walt Disney Stúdió háttértervezőjeként dolgozik. A főiskola után az animációs filmkészítés mellett reklámgrafikákat, színházi plakátokat, illusztrációkat, lemezborítókat tervez és kivitelez. Jelentős a Szörényi–Bródy-szerzőpáros részére készített Fehér Anna című rock opera design, valamint a Vámos László–Lamberto Gardelli-féle Otelló rendezéséhez készített színházi grafikasorozata. 1984-ben Berlinben a filmkészítést, 1991ben, a Bécsi Operaházban – mint vendégművész – a szcenikát tanulmányozza. 1988-ban baráti felkérésre kezd művészetterápiával foglalkozni, amelyet – művészi alkotómunkája mellett – mind a mai napig rendszeresen végez. A művészettel való gyógyítás továbbfejlesztése érdekében tanulmányokat folytat az ELTE pszichológia szakán, majd 1989-ben, Philadelphiában művészetterapeuta-képző táborozáson is részt vesz. A Tárt Kapu Színház – gyógyító színpad – alapítója (www.tartkapuszinhaz.hu). Tagja a Greguss Kör egyesület alkotókörének (www.gregussgaleria.hu); rendszeres közreműködője az Inter Galéria rendezvényeinek (www.intergaleria.hu). Kiállítások: Budapest, Tatabánya, Kecskemét, Berlin, New York, Los Angeles. Elismerések: Vöröskereszt-díj, SZOT-díj, nívó- és fesztiváldíjak. (A www.balkaylaszlo.hu alapján összeállította: S– M–)

A WASS ALBERT MESESOROZAT REJTVÉNYÉNEK NYERTESEI A Wass Albert Mesesorozatokban meghirdetett rejtvény helyes megfejtői közül februárban az alábbi nyerteseket sorsoltuk ki: Izsák Cintia - Vác Hellenpárt Flóra - Budapest Pregitzer László - Perbál Gratulálunk! A nyertesek könyvjutalmát postán küldjük el.

110

Tájoló

Turcsány Péter

Az „Ars Humánum” asszonya Kedves Barátaim! Kedves Emlékező Társaim! Kedves Ünneplő Közösség!

Talán a hegyek, a hegyek kagylója ölelte város. Ez a közös Kosáryné Réz Lola Észak-Kárpátok alatti szülővárosa, Selmecbánya és befogadó városa, a Gellért hegy alatti Szent Imre városrész között. Közös. Mondhattam. S emlékszem saját gyermekkoromra, itt a Feneketlen tó környékére, a tó lecsapolásának gyermekként heroikus „játékaira”, mert nekünk, gyermekeknek bizony játék volt az, ami a felnőtteknek munka, kimért számítás és kasza- és kotrógépek felvonulása. Játékterünk volt a Lant teniszpálya területe is, salakjával, kis töltéseivel, ütőfalával együtt, a korcsolyázás és szánkózás, a bújócskázás és teniszezés játszóhelye volt bizony itt minálunk is az egész hegyoldal. „A templom mellett az üres telket A hó belepte már. A Gellérthegy lejtőire Sipkás gyerekhad kedvire Vígan szánkózni jár. Vígan szánkózni jár.” Idézhetném vissza magam is a Kosáryné által megverselt, nagyszerű élményt… Éppen, úgy ahogy az írónőnek, majd gyermekeinek a selmeci Leányvár lejtői, vagy a bányatavak vidéke jelentették a gyermekkor meghatározó csodáit. Ó, mennyi egybeesés, ó, az élet visszatéréseinek fugái, a sors mintha csak játszott volna ezzel a nagyszerű asszonnyal, sőt, jutalmazta is azzal, hogy kerületünkbe röpítette őt az idő szárnya, és emléktáblájával most, halála után 29 évvel – egy fiatalasszonnyi életszakasz elteltével – itt telepszik közénk emlékezésünk biztos fészkére. Ó, egymásra rímelő helyek, tájak és emberek, amelyek vissza-visszatérnek, nemcsak az írónő írásaiban, hanem élettérében, sőt, a mi életterünkben is. Mindenütt a hegy, a tó emlékei, a gyertyás körmeneteké, a térdre boruló alkonyoké, nálunk itt, és náluk ott… De: Kosáryné „hegye” mindig a valóság és mítosz határán álló örök hegy, ahol – miképpen az írónő a Föld ködében című nagyszerű kulcsregényében írta – maga a barna kámzsás Krisztus szólítja meg a végső elkeseredésében már az átkot, a halált is választó asszonyt. Az életbe vezeti vissza őt, a Pók, a Füst, a Por mindennapi packázásai közé, vissza a folyamatos megaláztatások közé. Sorban szólnak a hétköznapok örök mitologémái az aszszonyhoz: „Eléje ugrik a Pók: Hálómmal beszövöm a falakat S a lelkeket… Minden, ami színes volt, Csak szürke, halvány, bús emlék marad. Szól a Füst is: Minden elég. Meghal a tűz s a fény. Csak füst marad s hamu. S az az enyém! És jön a Por: Fátylamból kelt az ember, s visszatér E sok vándor, ki megpihenni fél,

111

PoLíSz S útján tapodja ősei porát, Enyém. S enyém ez az egész világ!” Krisztus éppen ott, „fönt a hegyen”, a selmecbányai hegyen éppúgy, mint a valaha szent, majd boszorkányosnak mondott, s most megint inkább szentnek tisztelt Gellért hegyünkön küldi vissza az elkeseredett asszonyt az életbe, akár a mai asszonyokat, mindenkori asszonyainkat: „Háborúskodj tovább a Porral, a Pókkal, a Füsttel, az apró kísértésekkel és a Halállal. Tanítsd és szeresd a gyermeket, hogy okos és jó akarjon lenni, és bízz benne, hogy ő kivezeti majd a ködből szegény testvéreit. Élő hited világítson neked, és a szeretet vigasztaljon téged, mert boldogok azok, akik nem látnak, és nem hallanak a szívükön túl… – olyanok azok, mintha az Édenkert tiltott gyümölcséből nem is ettek volna.” Kosáryné Réz Lola, a mi Asszony-Madáchunk a felvidéki költő-óriáshoz hasonlóan, maradandó jelenetben örökítette meg Isten (Krisztus) és a halandó nagy találkozását. A regény hősnőjének válasza egyszerűbb, talán természetesebb, asszonyibb, de szívünkből eltörülhetetlen: „– Uram, én nem tudom, miért kell ennek így lennie. De Te tudod.” Itt, a ház előtt, ahol az írónő már-már a felnőtt gyermekei útját is anyáskodó szeretettel kívánta egyengetni, és egyre másra írta novelláit és regényeit, hajnalban a reggeli készítése előtt, és a késő estében, a soros edénymosogatás után, és fordította a világirodalom remekíróit éppúgy, mint Agatha Christie-t, s gyermekirodalmunk színesítésére is volt gondja. Éppen itt, a Fadrusz utca 2. előtt olyan jó, mondhatni, megható emlékezni az ő örök segítőkész, örök gondoskodó asszonyalakjára és maradandó írói életművére. S Turcsány Villő ihletett emléktábláján éppen e ház faláról – minta épphogy csak fölemelkedne írómunkáiból, hogy kitekintsen az ablakon – fog figyelni ránk az Ő lélekvizsgáló és átható tekintete: az erre járó kisiskolásokra, érdeklődő felnőttekre, a kedves utcabeliekre, mai és leendő olvasótáborára. Ez az emléktábla az érettünk alkotó, a hegyek távolából ide, a mi hegyünk lábához érkezett íróasszonyt hívja közénk újra és újra, és marasztalja közöttünk és utódaink között. Turcsány Villő nemcsak bronzba, de lelkünkbe, szellemünkbe véste Kosáryné Réz Lola „ars humánumát”. Annak az asszonynak az emlékét, aki bátran nézett szembe két világháború és két diktatúra életeket pusztító és rohasztó idejével. És ahogy maga is írta: „testvérháborúk” gyilkos és megalázó hétköznapjaival. Regényei, képzelt és leképezett hősei koronatanúi ennek az időszaknak. Az asszonyiság és az emberiesség tanúságtevői. Érezzük, mondhatjuk vele ma is: „Immár nem hagytatok meg semmit a mi szívünknek, Házi tüzünknek fénye halvány és szomorú. Itt gyászoljuk a földet, szülőink messzi sírját, Soha többé nem látott, rabbá lett kedvesünket – Oh, férfiak gonosz játéka, háború!” Az írónő azonban föl is fedte életünk nagy titkát, a megalázottak, a bibliai „lelki szegények” üzenetét, az asszonylélek már-már babonás hitét életben, jövőben: „A legszegényebb asszony boldogságában is több az igaz, mint a világ legfényesebb hazugságaiban.” (2012. január 25-én, Kosáryné Réz Lola Budapest, XI. Fadrusz u. 2 számú ház falán elhelyezett Emléktáblájának avatásán elhangzott beszéd.)

112