Albert Camus
A pestis
A regény sikere után kérték fel ugyane témába vágó darab írására. Az Ostromállapot (1948) allegorikus misztériumjáték, nem a regény átdolgozása.
A pestisjárványoknak sok leírása, irodalmi feldolgozása ismeretes. Camus orvosi, történelmi és szépirodalmi munkákat tanulmányozott, a mottót Defoe A londoni pestis (1722) címû, ugyancsak tárgyilagosan leíró mûvébôl vette: „Valamilyen bebörtönzést másfajta bebörtönzéssel ábrázolni éppoly ésszerû, mint bármilyen valóban létezôt valamilyen nem létezôvel.”
Camus korábbi alkotásainak sikerét A pestis (1947) véglegesítette. Az író feljegyzései 1938-tól kezdve tartalmaznak utalásokat a tervezett regényre, s az elsô változat már 1943-ban elkészült. Magának a pestisnek a szimbolikus motívumköre ez idôben több munkájában is megjelent. A Caligula címszereplôje azért, hogy ne legyenek oly „szerencsések” a korabeli körülmények, úgy dönt, hogy ô maga lesz a pestis. Két értekezô jellegû szöveget is írt: Felhívás a pestisben szenvedô város orvosaihoz (1941); Beszéd a pestisnek kitett lakosokhoz (1947), s ezeknek „A pestis” archívuma összefoglaló címet adta. A regény a klasszikus hagyományok szerint indul: „Azok a különös események, melyekrôl ez a krónika szól, 194*-ben játszódtak le Oranban.” Az eseménysor: egy drasztikus pestisjárvány, amelyrôl a mû krónikaszerûen számol be, tárgyias és tárgyilagosságra törekvô, leíró jellegû realizmussal. Az elbeszélô az események egyik szemtanújának mondja magát, aki összegyûjtött minden fontos dokumentumot, vallomást, s többször idézi is az egyik fôszereplô naplójegyzeteit. Csak a mû befejezô részében vallja be az elbeszélô, hogy azonos a regény központi alakjával, Bernard Rieux (bernár riô) orvossal, a járvány elleni harc önzetlen fôszereplôjével. Tartózkodásának több oka is van: tárgyilagos és tartózkodó tanú akart lenni, ugyanakkor szavahihetô is. Egyúttal „mindenki nevében kellett beszélnie” – kivéve azt az egyetlen általa ismert ember, aki helyeselte a pestist. A mottó egyértelmûvé teszi, hogy a pestisjárványnak az akár legszabatosabb leírása ez esetben nem csupán önmagát jelenti. Ez a korabeli olvasók számára a mottó nélkül is magától értetôdô volt, sôt a mû sikeréhez is nagymértékben hozzájárult. A regényben különféle valóban létezô tények, eseménysorok utalnak egymásra. Formálisan a mû kizárólag egy pestisjárvány tárgyilagos leírása, a közben megmutatkozó különbözô emberi magatartások felmutatása, ütköztetése. Tényszerûen is igaz, hogy 1941–42-ben súlyos tífuszjárvány (azaz pestis) pusztított Algériában, sôt maga Camus 1940 végétôl 1942 nyaráig Oranban tartózkodott a háborús eseCamus
29
›
József Attila Ôs patkány terjeszt kórt… címû költeményének szinte ugyanaz a kiindulópontja, mint Camus-é, s végkövetkeztetése is rokon. Párhuzamot mutat a cseh Karel Capek (csapek; 1890–1938) drámája, A fehér kór (1938) is, amelyben a világ meghódítására készülô diktátor is megkapja a halálos kórt. Az ellenszert felfedezô orvos csak akkor ad neki a szérumból, ha lemond a háborúról. A diktátor rááll, de az orvost a fanatizált tömeg meglincseli, gyógyszerét széttapossa, mert a háború ellen szónokolt. Ez a diktátor tehát meg fog halni, ennek a háborúnak vége lesz – egyelôre.
„Április 16-ának reggelén Bernard Rieux doktor kilépett dolgozószobájából, s a lépcsôforduló közepén döglött patkányba botlott.”
30
A 20. SZÁZAD VILÁGIRODALMÁBÓL
mények miatt, családjától elszakítva. De igaz az is, hogy dúlt a második világháború, hogy a németek megszállták Franciaországot (ezért kényszerült Camus Oranban élni, mintegy vesztegzár alatt). S igaz az, hogy „a pestisek és a háborúk az embereket mindig készületlenül találják”. A kéziratos változatok tanulmányozása alapján megállapítható, hogy az író egyre tudatosabban kerülte a szövegben a pestis és a háború, a fasizmus kimondott azonosítását, s talán éppen ezért tudta oly érzékletessé tenni a két jelenség embertelenségének, szerkezetének, mûködésének rokonságát. Camus mûvében a pestisjárványnak három fôbb jelentésrétege van. A leírás szintjén magát a betegséget találjuk, ugyanakkor ez – a korabeli olvasó számára egészen közvetlenül – folytonosan átjátszott a második világháború jelképesen megragadott történetébe. Szinte pontról pontra megfeleltethetô egymásnak a pestis és a háború rajza, következésképpen a pestis a háború allegorikus képe. Ugyanakkor a regény olvasója érzékeli a mû szimbolikus jelentésrétegét: a pestis minden olyasmit is jelöl, kifejez, ami emberellenes, ami számkivetetté tesz, ami az embereket elválasztja egymástól, ami az ártatlanokat elpusztítja. A jelentésrétegek mereven soha nem különíthetôk el egymástól, így a mû egészét soha nem érezhetjük csak a járvány leírásának, csak a háború allegorikus képének. Leírás, allegória és szimbólum különös, egyedi szintézise teremtôdik meg. A regény már idézett kezdômondata megjelöli a helyszínt, a körülbelüli idôpontot, a választott közlésformát (krónika), továbbá minôsíti is az eseménysort („különös”). Az elsô oldalak leírják a nem éppen vonzó várost, részletezik az elbeszélô helyzetét és vállalt feladatát. Elmondják azt is, hogy az esemény „egy egész nép életét érintette”, azaz, ha elszólás formájában, de megtudhatjuk, hogy nem csak a kétszázezer lakosúnak mondott város tragédiájáról lesz szó. A második szerkezeti alegység is a realista regény hagyományai szerint indul. Megismerkedünk a fôhôssel, a konfliktus – a járvány – legelsô jelével, majd mintegy tíz könyvoldalon – a doktor napi útját követve – a legfontosabb szereplôkkel. Ezek: a doktor felesége; Raymond Rambert (remon ramber) újságíró Párizsból; Othon úr, a vizsgálóbíró; Jean Tarrou (zsan taru), aki néhány hete telepedett le a városban; a jezsuita Paneloux atya (panlu); Joseph Grand (zsozef gran) kistisztviselô; Cottard (kotár) kereskedô, vállalkozó. Rajtuk kívül még az idôs Castel (kásztel) doktornak lesz fontos szerepe: ô mondja ki elôször, mi ez a betegség, ô állít elô szérumot, s ô az egyetlen, akihez a bezárt városba visszatér hozzátartozója, a felesége. A regény öt nagy szerkezeti egységre tagolódik. Ezek terjedelmi arányai eltérôek, nagyjából a 3:5:1:4:2 számsor
A második rész fontos nyitómondata: „Elmondhatjuk, hogy ettôl a perctôl kezdve a pestis valamennyiünk ügyévé vált.”
Az orvos elhatározza, hogy megírja azt, amit átélt: „…nehogy azok közé tartozzék, kik hallgatnak, hogy tanúskodjék a pestisesek mellett, hogy némi emléket hagyjon a jogtalanságról meg az erôszakról, melyben részük volt, s hogy egyszerûen elmondja azt, amit csapások idején tanul az ember, azt, hogy az emberekben több a csodálnivaló, mint a megvetnivaló.”
érzékelteti ôket. Az elsô rész a pestis megjelenését, elterjedését, felismerését írja le, s a pestisállapot kihirdetésével, a város lezárásának elkerülhetetlenségével fejezôdik be. A második részben megtudhatjuk, hogy a pestis fokozatosan terjed, egyre több a halálos áldozat. A város a számûzetés helyszínévé változik, az általános elhagyatottság válik uralkodóvá. A városvezetés bizonytalankodását átlátva Tarrou önkéntes egészségügyi szolgálatot hoz létre, hogy segítségére legyen a doktornak. A brigádok tagja lesz Castel, Grand s a fejezet végén az a Rambert is, aki egyébként minden módon szeretett volna kijutni a városból. A harmadik, legrövidebb rész a pestis tombolásának állapotrajza. A polgárok „alkalmazkodtak, mert nem állt módjukban másként cselekedni”. Az elszakítottság és a számûzetés volt a sorsuk, s nem tudhatták, mikor kerülnek ôk is a megtelt temetôk melletti tömegsírokba, a halottégetô kemencékbe. A negyedik rész ôszi hónapjaiban folytatódik a pestis tombolása. A fôszereplôk szembesülnek az elviselhetetlennel: végigkövetik egy kisgyermek halálát, az új szérum hatástalanságát. Az újságíró úgy dönt, hogy nem távozik illegálisan, mert „ami itt történik, mindannyiunkra tartozik”. Rieux megtudja, hogy a felesége egyre betegebb a távoli gyógyhelyen. Januárban végre fordulat áll be: Grand, majd mások is meggyógyulnak. Újra megjelennek a patkányok, most már az egészségesek. Az ötödik rész a járvány befejezôdése. Vannak még áldozatok, köztük Tarrou. Rieux értesül feleségének haláláról. Februárban végre megnyílhatnak a város kapui. Az egymásra találás öröme, az elveszítettek fölötti bánat keveredik az ünneplésbe. De annak mindenki örülhetett, hogy „a rettegés ideje lejárt”, hogy visszatérhettek abba az emberi melegbe, amelybôl kitaszították ôket. Ami a népnek öröm, az Cottard számára baj. Valami régebbi bûntett miatt most börtön vár rá, s ô ebbe beleôrül. A doktor pedig ismét a „szokásos” betegségeket látja el: a regény elején s végén is az öreg asztmás embert gyógyítja. A regény központi alakja az orvos. Szerepe nemcsak a szûkebben értett gyógyítás, hanem a társadalom megszervezése is a betegség ellen. A kór csakis a közösség önkorlátozó együttmûködésével küzdhetô le. Rieux nem lehet magányos hôs, szüksége van a segítôkre. Az orvos elbeszélôként, a történet egyik fôszereplôjeként meglehetôsen visszafogott ember. Személyiségének csak bizonyos vonásai mutatkoznak meg. Harcos egy csatában; nem élhet „magánéletet”; munkatársaival csak a járványról és annak gondolati hátterérôl cserél eszmét. Ha Kosztolányi Dezsô Édes Annája a tökéletes cseléd, akkor Rieux a tökéletes orvos, akit rezignált hivatástudata és a körülmények is arra késztetnek, hogy a rárótt feladatot következetesen ellássa. Egy év óta beteg felesége a történet kezdôpontján magaslati üdülésre távozik. Gyerekük nincs. ÉdesCamus
31
Valami hasonló alakul ki az orvos és Tarrou között is a tengeri fürdés jelenetében.
Egyszer – éppen Magyarországon – látott egy kivégzést, s úgy gondolta ezek után, hogy „egyetlen mozdulatot sem tehetünk ezen a világon az ölés kockázata nélkül”. Feltehetôen forradalmi ítélet-végrehajtást látott.
A regény befejezô fejezetében megadatik számára a várva várt találkozás.
Grand nevetséges is, rokonszenves is:
32
A 20. SZÁZAD VILÁGIRODALMÁBÓL
anyja vezeti a háztartást, kettejük kapcsolatát a néma szeretet határozza meg. Rieux felfogása szerint „az emberek inkább jók, mint rosszak”. Õ elsôsorban ember szeretne lenni és becsületes, az adott helyzetben tenni a dolgát: „megküzdeni a pestissel”, s utána új életet kezdeni. Tarrou gazdag családból származik, apja államügyész volt. Egyszer végignézett egy tárgyalást, s meggyûlölte a halálos ítéleteket hozó államgépezeteket. Otthagyta szüleit, politizálni kezdett egy olyan világért, ahol már nem ölnek meg senkit. Szerinte a társadalomban csak „kétféle dolog van: az ostor és az áldozat”. Az áldozatok oldalára áll, nem akar többé „pestises” lenni. Számára az az egyetlen kézzelfogható kérdés, hogy „lehet-e az ember szent Isten nélkül”. Rieux nem tudja megállapítani, hogy halálában meglelte-e a békét az a férfi, aki az önkéntes szervezeteket létrehozta. Rambert sokáig idegennek érezte magát a városban, boldogságra vágyott szeretett volna visszatérni fiatal feleségéhez. A köztársaságpártiak oldalán végigharcolta a spanyol polgárháborút, de szerinte az embernek nemcsak nagy tettekre, hanem nagy érzelmekre is képesnek kell lennie. Amikor távozhatna, úgy látja már, hogy „ha elmenne, szégyellné magát. Feszélyezné ôt szerelmében az iránt, akit otthon hagyott.” Szégyellnivalónak tartja, „ha valaki magányosan lesz boldog”. Paneloux atya elsô nagy prédikációjában arról beszélt, hogy a város elfordult Istentôl, aki ezért magukra hagyta ôket. Aztán ô is a segítôk közé állt. Nézeteiben a kisfiú halála jelenti a fordulópontot. Most már nem Isten követének, hanem a város polgárának tartja magát, s azt mondja, csak két út van: vagy gyûlöljük Istent, vagy szeretjük. Nem sokkal ezután meghalt, a pestis látható jelei nélkül. Halála „kétes eset” volt orvosi értelemben, világszemlélete pedig a keresztény tételek felôl nézve az eretnekséghez közelített. Grand, a kistisztviselô az örök kisember típusa. Hivatalában nem jut elôbbre, felesége elhagyja. Szabad idejében egy regényen dolgozik. Betegágyán fekve megmutatja az orvosnak a „teljes” kéziratot: csak a legelsô mondat félszáz változatát tartalmazza. Grand a regény végén valóban mindent újrakezd: levelet ír feleségének, s a mondatot is újrafogalmazza. „Igen, ha igaz az, hogy az embe- a szíve táján meg egy nyilvánvarek ragaszkodnak a példákhoz lóan nevetséges eszményképe. meg a mintákhoz, kiket hôsök- Így az igazság is megkapja azt, nek neveznek, és ha mindenkép- ami megilleti, a kettô meg kettô pen szükséges, hogy ebben a összeadása a maga négyes végtörténetben is legyen egy, az elbe- összegét, a hôsiesség pedig a neki szélô éppen ezt a jelentéktelen és dukáló másodlagos helyet, közelmosódó hôst javasolja, kinek vetlenül a boldogság elszánt igéegyebe se volt, csak egy kis jósága nye után, de sohasem elôtte.”
A regény elején öngyilkosságot kísérelt meg a börtöntôl való félelmében, Grand mentette meg.
Camus egyik jegyzete szerint „pestis: nô nélküli világ, levegôtlen”.
A groteszk asztmás öregember is lényegeset mond az ünneplô tömegrôl: „Pedig hát ugyanolyanok most is, amilyenek voltak.”
Othon úr, a vizsgálóbíró kezdetben ellenszenves ember az elbeszélô számára. (Láttuk, Tarrou az atya-vizsgálóbíróval szakított.) Merevsége, életidegensége kisfiának halála után oldódik. Ô is a segítôk közé áll, s munkája, majd halála feloldozza vétkei alól. Még Gonzales, a futballista és alvilági közvetítô is munkába áll az egyik elkülönítôtáborban. Egyedül Cottard az, aki folytonosan és láthatóan örül a pestisnek, s aki egyre jobban aggódik, amikor a járvány visszavonul. Így az elbeszélô egyedül neki nem tud megbocsátani, egyedül az ô nevében nem beszélhet. Megôrülése nemcsak igazságos büntetés, hanem azt is tanúsítja, hogy a szimbolikus pestis-betegség csírája valóban soha nem pusztul el teljesen. A regényben a nôk inkább csak hiányukkal vannak jelen. Grand-t régen elhagyta a felesége, az orvosé éppen elutazik. Rieux anyja némán és szinte láthatatlanul él fiával. Castel doktor felesége inkább csak jelkép. Az újságíróé Párizsban van. S ami még meglepôbb: a nôk a betegápolásban sem játszanak szerepet. Az egymástól elszakítottság természetellenes állapota elsôsorban a világháború élménye, s a záró népünnepély egyik legfontosabb vonása éppen a találkozás. A regény szereplôi végül is egyetlen kivétellel helytállnak abban a kiélezett helyzetben, amelybe a járvány taszította ôket. Valóban „inkább jók, mint rosszak”. Az emberi értelem száll szembe az értelmetlenséggel. Az elbeszélô azonban tudja, hogy a gyôzelem feltételes, „az öröm mindig veszélyben van”. A világnak ez az állandó jellemzôje. A regényzárlat szkepszise semmit sem von vissza a szereplôk hôsies küzdelmébôl. Azt hirdeti, hogy az embernek tennie kell a dolgát akkor is, ha a legabszurdabb természeti vagy társadalmi erôkkel kerül szembe. Ez a munka többféleképpen és más-más világszemléleti alapról történhet. Egyetérteni a leglényegesebb kérdésekben szükséges, s ez esetben még az istenhit sem tartozik ezek közé. E megértô szemlélet magyarázza, hogy Camus álláspontját nem lehet egyetlen szereplôben fellelni. Az írói rokonszenv legazonosulóbb módon nemcsak az elbeszélôre (Rieux), hanem Tarrou-ra, jelentôs mértékben Rambertre, Grand-ra is rásugárzik. Az elbeszélô hangsúlyozott tárgyiassága elôsegíti, hogy ne ô legyen a szerzô egyetlen alakmása, hogy ne egyetlen, esetleg igazságelv érvényesüljön, hanem az igazságelvek együtthatásából bontakozzék ki a lehetô leghitelesebb kép.
Camus
33
