Horváth Márk A RONCSOLTSÁG RÉSEI ÉS A PESTIS KOLLEKTIVIZMUSA
1
A teljes megszűnés tagadása és mégis a megrekedtség szűkössége, szorongató elviselhetetlensége fonódik össze a temetés tereiben, a redők és göcsörtök, formátlan alakok és tompa neszek zilált rendszereiben, a végességbe való beleveszés területeiben, ahol a lebontódás, a valóság látszatának felbomlásával értelmetlenül egyesül. A bizonytalanság zónája, az átmenet különös területe az amortizáció, a kiengesztelhetetlen és kérlelhetetlen károsodás véletlenül sem visszafogott vagy visszahúzódó rése a halál területe. Pontosabban a halott test elhelyezésének, elrejtésének a helye: gödrök, mélységes hasadékok, kitüremkedések és összeragadt földdarabok közötti visszavonult, beforduló redő-rétegek – ezek a sötét és szétfolyó tájegységek a temetés terei. A tágas, terjeszkedő anyagiság végtelenje és a magába zuhant, kifordult, elfedett test, az a test, amiről lemondtak, amit elhagytak, elrejtettek, kiűzettek és kirekesztettek, szétszereltek és leeresztettek. A test leeresztésének hangtalan tompasága, a leérés momentuma, az öntudat összeesése, a test telítettségének leeresztése, involúciója. Körülölelő, kérlelhetetlen, kiengesztelhetetlen okafogyottság. Eldobott kérdések, megbicsaklott közlések terei, a földdel eltelő száj elnémulása. Ha Georges Bataille-nak igazat adunk abban, hogy kiemelkedő alkalmakkor „az emberi élet továbbra is bestiális módon a szájban összpontosul”, akkor az elföldelés, a föld alá történő elnyelődés, a föld materialitásával való intim találkozás ilyen kiemelkedő alkalomnak számít.1 A gyermekkori kíváncsiság után, a föld lázas megízlelését követően, a leeresztés, az alámerülés, a halál után ez a kapcsolat átfordul: a föld kezdi mohó étvággyal megízlelni a húst és a test internalitását, birtokba veszi belső csarnokait, réseit, üregeit, megtöltve minden redőt, kibélelve minden nyílást, bezárva minden lehetőséget. Kifordul, és céltalanná válik a gyermekkori földkóstolás nosztalgikus visszafogottsága. Végül a föld, a talaj győzedelmeskedik, és nem lehet éles választóvonalakat húzni a száj, a fogak, a kinyíló vagy vicsorgó álkapocs, valamint a föld túlzó, felölelő, elnyelő anyagisága közé. Bataille a düh, a mérgesség, a nehézség és a fogcsikorgatás kapcsolatára mutat rá, illetve kiemeli a szenvedés utáni ordítás, visítás, jajveszékelés összpontosulását a szájban. 2 Így – Bataille logikáját folytatva – megállapíthatjuk, hogy a nehézkes, a radikális érzelmeket vagy önmarcangoló dühöt kiváltó szenvedés az az aktus, ami legközvetlenebbül veszi igénybe a szájat, hiszen a fogak a csikorgáson túl összeroppannak, vagy a szájat szétmarcangolva mélyednek el az ajkak húsába, míg a fájdalom az ordítás során használja el a hangképzőszervnek otthont adó csarnokot, a szájüreget. A száj telítődése és a nyak megterheltsége hátra rántja a fejet egy olyan pozícióba, amely Bataille szerint amúgy is jellemző a tombolásra, az ordításra és az extázisra: a fej ilyenkor „amennyire lehetséges, a gerincoszlop meghosszabodásának tekinthető, és egy olyan pozíciót vesz fel, amely normálisan az állatok felépítését jellemzi.”3 A beszélőszerv telítődése a megnyílás, a kifejezhetőség, az elmondhatóság felszámolódása. A testet elönti, megostromolja az elmondhatatlanság bősége. A kifejezhetetlenség kitör a kifejezhetőség rémuralma alól. Lázadása, tagadása nem lehet más, mint értelmetlen, szorongató, megrettentő és felesleges. Mivel minden tagadás önmagunk legyőzése, az önfeladás áldozati gesztusa, ezért a halál utáni felbomlás, osztódás a legyőzetett öntudat céltalan tobzódása. Valódi „jelen nem levéseink” elvesztésének lehetősége fájdalmas és szorongató felismerés: az tesz önmagam számára felismerhetővé, amit gyűlölök magamban, önmegvetésemben isme1
Bataille 1985: 59. Uo. 3 Uo. 2
2
rem fel magam. 4 Fenntarthatatlan és feltartóztathatatlan elvágyódásom beteljesülése ennek a vágynak az elapadása, egyesülök a rögzültséggel, testem darabjai belefúródnak a föld mélyébe, és ott stagnációt, restséget, már-már unalmas egyhangúságot produkálnak. Felindulásaim, érzelmi hevületeim céltalanul hagynak el engem: a megállás szégyentelen teljessége. Egyedül a céltalan restség, a megrekedtség és leállás válhat szubsztanciává az abszolút űrben, ahol a feleslegesség, a váratlanság és a kiátkozottság űz ki minden előzetes találgatást, ostoba tudálékosságot. Testem visszahúzódik, alámerül, elnyelődik, felemésztődik, külsővé válik öntudatomtól: a test medrei, rései immár érinthetetlenek, elrejtőznek az elzártság rétegeiben, a föld nyelődik el bennük és viszonzásul a test is elszóródik, porózussá módosul. Végleges, világtalan elvonatkoztatás a világtól, a tárgyak és az öntudat eltüntetése. Rezonancia- és viszonyulásmentes történetiség nélküliség: az unalom abszolutizmusa. Cioran: „Az a fontos az életben, hogy tudj lényegileg unatkozni. A szerencsétlenség az, hogy szinte minden ember megragad az unalom felszínén. Nagy stílus kell ahhoz, hogy túléld a tartalmas unalmat.”5 Az unalom valójában túlélhetetlen. Témátlansága és mindent körülölelő radikalizmusa a maga mozgáson kívüliségével elemészt és elnyel bennünket. Az unalom földszerű, szétoszló, megidézhetetlen és tompán tobzódó. Minden ellenszegülés gyenge, szánni való, kapkodó, nem átgondolt, sőt, ami még rosszabb, fertőző, szétterülő és kitárulkozó. Az unalomtól való menekülés minden sajátossága éppen olyan szétfolyó, obszcén és teljes, mint az unalom maga. Menekülési útvonalunk, egyetlen reményünk az unalom abszolutizmusa, a leépülés és feloldódás gesztusai, az unalomba való belefulladás szenvedélytelen rejtelmei. Sejtjeim, gondolataim „meghajolva minden magányosság előtt” még több egyedüllétet óhajtanak: el kell távolodni attól, ami nem vagyok, el kell vetnem folyamatosan elapadó és újratermelődő „jelen nem levéseimet”, egészen addig a pontig, amíg ez a vágy már nem az enyém: a halál kollektivimusa, a feloldódás arctalansága, elnémulni a részekre bontódás megannyi diadalmas útjától. 6 El kell hagyni az öntudat minden képzelgését ahhoz, hogy a temetés tereire ne saját végünk helyszíneként gondoljunk, hanem az anyagban meglévő elválaszthatatlan hatalmas űr elkerülhetetlen jellegű betöltéseként. A kilyukadó, majd mindig újra felnyíló szövet melankóliájába a legyőzetett test hagy jelöletlen nyomokat, összekötvén az öntudat elvetésén keresztül a lemondást és a korlátlan ajándékozás gesztusát. Nincs olyan szándék vagy akarat, nincs az az elhatározás, amiből a lebontódás megannyi alakzata táplálkozhatna, amelyek így az elveszíett öntudat valódi orgiáját teljesíthetik be: elvetése és leépítése az agynak, minden óvatosság kitépése, szagtalan és megneszelhetetlen szorongatás. A testrészek és szervek elveszítik funkciójukat, kilélegzik kötöttségeiket. Az élet túlburjánzó feleslegessége szűnik meg, oldódik vissza a talaj szemcsés, kiapadhatatlan szerkezetébe. A felbontódás ajándék: viszonzásul a lemondás cseréjét kívánja meg. Bőséges és kikezdhetetlen lemondást. A fucknionális szerepek elvesztése, ez a kilélegzés valami olyan tapasztalás, amelynek nincsen alanya. Egy olyan eksztatikus élmény, ami a feleslegesség eltagadott, elhallgatott végtelenjét veti fel, egy olyan kilépés vagy kivonulás „az ökonómia, a munka és a termelés, a jövedelem és a többletérték körforgásából”, amelytől nem tudunk elvonatkoztatni, pontosabban amitől nem tudjuk a távolságot tartani, hiszen testünkre a temetés terei várnak az elmúlást követően: önkívületben, 4
Cioran 2008: 171. Cioran 2010: 150. 6 Cioran 2008: 171. 5
3
öntudatlan állapotban vettetnek oda a testek bizonytalan állagú területek gennyedző, felsebzett mélységeibe.7 A tapasztalás személytelensége, darabokra szaggató súlyossága elnyomó és egyben felszabadító. Üressége fájdalmaktól mentes, kiszakító és összezáró. A test felszakad, rések nyílnak meg, és nincs, ami a hasadást feltartóztassa. A dramatizáció, az eltúlzás meghaladta az elképzelhetőséget, a kifeszítettség határát súrolja, érintve és érzékelve a talaj összefogó és egyben ellepő közelségét. A drámaiság a kilépés lehetősége. „Bizonyos engesztelő áldozatok összekapcsolódhatnak eltérő eredetekkel. De amikor az áldozat végbemegy, az mindig egy drámai jelenet hatásfokát jelzi. Ha nem volnánk képesek a dramatizálásra, nem tudnánk kilépni önmagunkból. Elszigetelten és magunkba roskadtan élnénk.”8 A megrekedtség vagy a magunkba roskadtság eltűnik, ha felszámolódik az összeomlás személye és így a roskadtság iránya, helye. Magam nélkül, önkívületben nem roskadhatok ’magamba’, ekkor a megrekedtségbe és „a szorongásban beálló törés átad bennünket a sírásnak: ekkor magunkba merülünk, elfeledkezünk önmagunkról, és valami megfoghatatlan túlvilággal lépünk kapcsolatba.”9 Elmerülök a földben feltárulkozó, felkínálkozó rések és redők kétségbeejtő teljességében, elterülve és bezárkózva a visszahúzódó, lefelé terjeszkedő rétegekben: a mélység felé török öntudatlanul, magamba roskadva ’magam’ hiányában. Az 1346 és 1353 közötti pestisjárvány egyik sajátossága a temetés tereinek kommunális átlényegülése, társadalmi szervező elemmé való módosulása, illetve ennek az átalakulásnak a túlfokozása volt. Az egész társadalmat a halál túlzása és túlterjeszkedése hatotta át. Elválaszthatatlanul egyedül volt az oktalan és felbújtó nélküli halál, a megfertőzöttségen kívül nem állt senki. Leírhatatlan mozgásokon keresztül tűntek el és tűntek fel testek, találkoztak és elköszöntek: különállóságuk elillant, elszállt. Alig különült el egymástól a halott test mozgatása, a a halott testtel történő rituálé, a lebontódás és felbomlás, a halál vagy megfertőződés helye és a temetés tere. Egyszerre felsejlett a teljes élet őrülete, bemutatva „a formák és viszonyok egymást kizáró kuszaságát”, azt az alapvetést, hogy a formák szélsőséges esetben betarthatatlanok, megragadhatatlanok, távoliak és embertelenek. 10 A betegség tombolása ledönti a testet, hol elevenné teszi azt, hol radikálisan passzívvá, egyes testrészeket és vágyakat felfokozva, míg másokat elapasztva. Nincs hova elkülönülni. Az elvonulás terei a fertőzöttektől hemzsegő, túlzsúfolt, párás levegőjű lankái, egyedül „az éber készenlét üressége, a figyelmetlenség zavart hiánya” maradt meg, kivetvén és elkülönülvén a halál bizonyosságától.11 A halott testek öntudatlan mozgatása, kifáradt, elnehezült, megyötört és megyalázott szállítása összekapcsolta az áldozatot a leendő áldozattal, miközben virális, mikrobakteriális cserén keresztül a fertőzöttség ténye és tünetei kicserélődtek. A feloldódás fájdalmai egyszerre jelentek meg a megszűnt agónia materialitásában, az eltemetés előtt álló halott testében, és a megfertőződés tényével számoló, azt valamilyen formában elfogadó sírásók vagy a temetést végző személyek lelkében. A szenvedés elkerülésének „ködös illúzióját” hamar eloszlatja a halott test alámerülése a feneketlen gödör feketeségében, ami egy olyan elnyelődésnek is tekinthető, mely megfoszt, kisemmiz az élethez való ragaszkodás kétes nehézségeitől.
7
Derrida 2003: 160-161. Bataille 2013: 21. 9 Uo. 10 Blanchot 2014: 27. 11 Uo. 8
4
A szenvedéstől való megfutamodás Bataille nézetében még a megszűnés ismeretlenjénél is felkavaróbb gesztus: „bárki, aki alattomosan igyekszik elkerülni a szenvedést, belekavarodik az univerzum egészébe, mindenről úgy ítél, mintha az mind ő maga volna, ugyanúgy, mint amikor azt képzeli, hogy alapjában véve soha nem hal meg.”12 A szenvedéstől való félelem, a soha el nem múlás kaotikus képzelgése, a lebontódás elodázása, olyan tett, amit erőteljesen semmisít meg a halott test megpillantása. A pestis ökonómiájában a többletérték a fertőzöttség ténye, cseréje az elásás és a megfertőződés, így az eltűnés az újratermelődés vagy másképpen a dematerializáció és a rematerializáció diszfiguratív játékában tűnik fel. Miközben az egyik test lebomlik a gödör mélyén, a dematerializálódó test emléke vagy zónája visszaköszön a betegségben szenvedő testén gennyes kelésekben és deformációkban. Nincs teljes megszűnés egészen addig, amíg a vágyakozás a feltétel nélküli, abszolút undorra nem irányul, mikor már a kelésekre, a deformáltságba való tobzódásra szegeződik minden szenvedély. Elakadt a vágyakozás, az üvöltés és kétségbeesés falába ütközvén, kiiktatódott minden bizonyosság: „már nincs visszaút, ha volt egyáltalán odavezető, csapdába fogták, nincs menekülés, fáj minden, fáj az az egy, ami van még, a tény, hogy idekerült.”13 A megsemmisülés eksztázisa egy ostromlott városfal tövében eltemetve lenni, megvetve és magunkra hagyva, feloldódva az ellenség támadásában, érzelmek nélkül elidegenedve lenni a fal alatt, vágyva és kívánva az ostromállapotot. Végleges ellehetetlenülés, a test feloldódása, szétesett öntudat: minden támadás téttelen. Elkerülhetetlen a hallgatás, megszűnt minden mondandó: kizárólag a némaság üressége marad, egy közölhetetlenül kivonódott állapot, egy elkülönülten távoli zóna, amelyből hiányzik a távolság megtestesülése, hiszen minden távolságon kívül esik. Eltávolodván mindentől, és mégis a sienai városfal alatt, meggyötörve és megtámadva, óhajtva az elhagyott és legyengült város ostromát: feloldódó hevesség és a kívül, minden külsődlegesség elfogyasztása, minden külsőség befordulása és minden befordultság külsődlegessé változása. A városfal mint áldozati hely, védtelenül nyitott ostromra váró kitettség, lefelé vágyódó múlandó anyagiság. Minden leomlik, ellapul, feltárulkozik a halál, kikerülhetetlenül és letagadhatatlanul, abszurd módon megnövekszik a száj, eltelítődve földdel. Az a száj, ahol az öncsalatás, a hazugság szavai formálódtak, „az a homok, amibe a fejünket dugjuk, hogy ne lássunk, szavakból áll, és a tagadás, melynek szüksége van a szavakra, emlékeztet – egy másik képpel megvilágíva – arra az alámerült, de vergődő emberre, akit erőfeszítései csak még jobban lesüllyesztenek: és bizony a szavak, a szavak útvesztője, lehetőségeik kimerítő végtelensége, és végső soron alattomossága mutat némi hasonlóságot a folyós homokkal.”14 A városfal alatti megszentelt földben való felbomlás némasága erősebb a valóság zajos kiismerhetetlenségénél. Jövő nélküli, időn túli megnyugvás, az alaptalanság megalapozottsága: ez a városfal egyetlen átérezhető tartószerkezete, inorganikus gyökérzete. Keresztülvitt, megvetett akarat, levetkőzött elvágyódás, egyszerre a kilépés és a bentmaradás határán, a nem-kint és a nembent területén. A felbomlás és a halál örjöngése, eksztatikus túltelítődése rögzíthetetlen, megragadhatatlan, behatárolhatatlan és megfesthetetlen. A pestis testet ellepő jellege továbbterjed, megsemmisítvén az emlékezés, a rögzítés bármely gesztusát. Elnyelődött ’szem’, elnyelődött ’fül’, elnyelődött ’fog’, elnyelődött ’nyelv’, elnyelődött ’agyvelő’, elnyelődött ’szőr’, elnyelő12
Bataille 2013: 8. Krasznahorkai László – Max Neumann 2010: 4-5. 14 Bataille 2013: 25. 13
5
dött ’tüdő’, elnyelődött ’szív’, elnyelődött ’bél’, elnyelődött ’fasz’, elnyelődött ’hang’ (a földdel betömött száj), elnyelődött ’szag’, elnyelődött ’vér’, elnyelődött ’nyirok’, elnyelődött ’érzés’, elnyelődött ’hűség’, elnyelődött ’éhség’, elnyelődött ’fájdalom’.15 Eltűnik, rögzíthetetlenné válik a megszűnés kollektivizmusa, megfesthetetlen vállalkozás számot vetni magával az eltűnéssel. Az eltűnés felszámolja az eltűnés rögzítethetőségét. Semmi nem marad. A pestis megfestésének kísérletét az elmúlás mércéje, az idő öntötte el. Eltűnés az időben: „minden a feje tetejére állt, és csak egy cérnán lóg.”16 Rögzíthetetlen a pusztítás, reménytelen vágy megragadni azt, ahol nem maradt semmi vágy. A vágy torkát földdarabok lepték el, elakasztva a korcs akaratot. Nem maradt más hátra: aminek el kell tűnnie, az el is fog tűnni. Nem számíthatunk sem egyásra, sem a megőrizhetőség lehetőségére. Ez utóbbit a legkíméletlenebbül el kell vetnünk, magunk mögött kell hagynunk. Nincs mit megőriznünk, a megőrizhetetlenség őriz meg bennünket, elföldelve öntudatlan állapotban: ez az egyetlen reménységünk. Nem maradt más hátra, „csak a könnyek folynak a megfelelő irányba, csak a sírás van életben, itt a valótlanság birodalmában, ahol az élet igazán halott.”17 Az élet szenvedéseinek sorozatát, történéseinek kíméletlen degradációját semmi sem példázhatja jobban, mint az elmúlásról szóló festmény, A halál diadala. Az 1446 körül készült mű szerzője ismeretlen, személye megszűnt, eltűnt, időn kívül helyeződött. Az alkotót magát nyelte el festménye, megemésztve és megrágva minden művészi ambíciót. A megszűnés kizárólagosságát csak az elnyelődötött és személytelenné vált alkotó képes önkizáró módon megjeleníteni. Szándékolatlan, akaratlan névtelenség. Még a névtelenség akarása is túlzó, giccses és hazug. A festmény maga is megrongálódott, részleteiben felszámolódott az idők folyamán. Magába fogadta alkotóját, az alkotás bűnös szándékát, és nyomokban megfosztódott az alkotó öncélú túlzásaitól, patetikus akarnokságától. Akárcsak Dorian Gray portréja, amely magán hordozza mind a lelki züllöttség, mind a művészi tökéletesség torz vágyálmait, A halál diadala is szenved alkotója helyett. Ki lehet-e fejezni a pestis kollektivizmusát egy emberi alkotás által? Van-e lehetőség megragadni azt, aminek a lényegisége éppen a megragadhatatlanságban áll? A megragadhatatlan megragadásnak egyetlen módja az akarás elnyelődése, az alkotói szándék lemészárlása az időn keresztül, ahogy a hibákban, a romboló idő nyomaiban, a romokban felsejlik az emberi akarat bűzlő önelégültsége. Ez a teljes kizáródás, a névtelen festmény széthulló, rekonstruálatlan darabjainak elporladó anyagiságába belevesző alkotó, akárcsak a föld alatt, teljesen kitéve az idő megszüntető munkájának. Ez a pestis lejegyzésének egyetlen autentikus módja. Beleveszni a feljegyzés, a munka eksztázisába, akárcsak a hullákat temető szerzetesek, majd elmerülve a megfertőzöttség kikerülhetetlenségében. A halál didadala eredetileg a Sclafani palotában állt, amelyet később ’új kórházzá’, majd barakká alakítottak át.18 Mikor a festményt eltávolították a Sclafani palotából szó szerint felnégyelték. Még a megszűnést is képes feldarabolni az idő, és az elmúlás vagy az attól való rettegés. A megőrzés is felnégyeléssel, kínzással jár együtt. A festmény gótikus, groteszk figurái túlzásainak egyike sem képes visszaadni azt a megszűnést, amint a felnégyelt, alkotójától megszabadult, felszámolódásban, elbomlásban lévő mű romlandó darabjai jelentenek. Az eltűnő, lassan fel-
A felsorolás Krasznahorkai László – Max Neumann: ÁllatVanBent c. mű II. egységének kezdetének átirata 6. Masciandaro 2015: IV. 17 Uo. 18 Hunt: Plague and the Medieval Triumph of Death, Palazzo Abatellis, Palermo 15 16
6
ismerhetetlenné váló részletekben húzódik meg a pestis kollektivizmusa, elmosva a figurális elkülönüléseket. A freskón egy, az életet és a vágyakozást szimbolizáló dús, tobzódó és túlzó kert látszik, amit körben sövény szegélyez. Az idők során fokozatosan megfeketedő sövény a sötétségbe való elmerülés, beleveszés lehetőségét veti fel. Nem kínálkozik fel a fennmaradás lehetősége sem, kizáródik a nedvesség, bármilyen szín lehetősége. Míg a zöld sövény eredetileg az élet, és az élet élvezetének körülhatároltságára, az emberi létezést reményekkel és gazdagsággal ellátó védőfalra utalt, ma megfeketedve, leamortizálódva sokkal inkább az elmúlás és az élet átfordíthatóságát, felcserélhetőségét mutatja meg. És mindezt akartlanul. Ahogy megszűnt az alkotó, eltemetődött az évszázadokban, úgy feketedett meg, száradt ki a festményt körülvevő zöld növényzet. Elapadt mind az alkotói szándék, az emberi, társadalmi irányítás, rendezés gesztusa, mind a természet, a növények élettel való telítődése. A halál színezi át a képet körülvevő sövényt, magába szívva a képen szereplő alakokat. Kiszáradt a sövény, és eltűnt az alkotó. Névtelenség és megfeketedés. Nincs valódi ellentét a lesoványodott lovon vágtató halál, és a képet keretbe foglaló eltűnőben lévő fekete sövény között. Ez az a pillanat, „amikor a bánat, a gyász a mindennapokra rendelkezik be...”19 A megszűnés csupaszsága a halál, mint csontváz mozdulatlanul, mégis a sövény sötétségével összefonódva képezi a mű centrumát: „mintha a halál sújtott volna le ránk, és közben lassan egymás felé dőlve, akárha üdvözlésképpen hajlottunk volna meg, így vártuk a közös bukást.”20 A feldarabolt festmény vágása még a halált is kettészeli. A vágás a halálon is túl van, minden szenvedésen túllévő szakadás: szétreped az időlegesség, időn kívüli monstrummá vált a felszámolódás történetisége, a roncsoltság rései. A felnégyelés letagadhatatlan ténye lesújt a halál fejére, a megfeszült koponyára, beleveszvén a kikezdhetőség kárhozatába. Még a halál is túl szép, túl esztétizált számunkra. Nem vagyunk képesek szimbolizálni a halált, nem tudjuk még elképzelni sem. A feldarabolások, a szétosztások, a hajlítások során létrejövő gyűrődések, a föld mélyének göcsörtös rétegeire emlékeztető vonalak közelebb állnak a szimbólumokat elpusztító mindennapjainkhoz. Számunkra a megszűnés nem lesoványodott lovon érkezik, hanem az amortizáció elkerülhetetlenségében, az időben való névtelen elnyelődés egyetlen lehetőségében. Minden szimbólumot feléltünk, minden hitet felégettünk, minden mélységet elapasztottunk. Csak a felnyégyelés tárgyi nyomai közé bújhatunk el ettől a szégyentől, kollektív eltompultságunk tényétől. A festményen a halál a kiéheztetett lóról súlyt le elpusztító nyilaival, megsebezvén, majd megölvén a képen szereplő embereket. A hierarchizált rendi társadalom tűnik fel, imádkozva, elkülönülve, és mégis a halálban egyesülve. Van-e számunkra félretett nyíl, van-e olyan nyílvessző, amely a kiábrándultak és a hitehagyottak számára maradt fenn? Vagy kizárólag a felvágás, a darabokra szeletelés roncsainak romlottsága az, amiben osztozhatunk? A halott élet roncsai között a „szenvedést hallgatva, mely szóról szóra, vég nélkül szeli át a szavakat”, olyan érzésünk támadhat, hogy nem rekesztődhetünk ki a halál misztériumából. 21 A festmény alján a halál által már lemészárolt emberek holttesteit láthatjuk: költők, uralkodók, ferences és domonkos barátok, lovagok, szolgálók és pápák hevernek a mű előterében. Arcukon hol a megnyugvás, hol a haldoklás által kiváltott grimasz, torzultság látszik. Batail19
Barthes 2012: 109. Blanchot 2014: 86. 21 Uo. 20
7
le-nak igaza van: szájukban összpontosul az élet, vagy ami még megmaradt belőle; kinyílnak az ajkak a haldoklás során, még egyszer utoljára megmozdul és feltárulkozik a száj. A halál diadala így a felosztott, részekre bontott haldoklási fázisok ábrázolásával a felbontódás időn keresztül történő szétosztódására utal. A pusztulás is feldarabolódik, szétesik. Ez egy olyan lebontódási folyamat, amely a kép megfestését is követte: a haldoklás fázisai kiterjednek a képre, ellepik annak szegleteit, elnyelik az alkotó személyét és a kép tökéletességét, a reprezentálhatóság kósza ideáját. Elképzelhetjük a kórházzá átalakított egykori palota freskóját, ahogy a haldoklás kiáltásaiba merítkezvén ledob magáról néhány felesleges réteget. A tárgyak utánozhatatlan és megközelíthetetlen szolidaritása. Megközelíthetetlen a kép belső lényege, akárcsak a pestis kollektivizmusának sajátos működése. A tökéletes ábrázolhatatlanságot öltötte magára A halál diadala: minden egyes réteget levetkőzve szabadult meg az időközben névtelenségbe burkolózó alkotó szándékaitól és reményeitől. Elképzelhetetlen lenne a halál lefestése az elromlás, a feloldódás akaratlan megtestesülése nélkül. Akaratlan megtestesülés, a csődött mondott ábrázolás megnyílása: „könnyek nélkül semmit sem látok-üresség! A folyékony láthatatlan fénnyel elárasztva, megfojtva a tiszta csendben.”22 Meghúzódva a felnégyelés szegleteiben, elbújva a koponya áthúzott felső szegmensében, kibélelni a részek közötti kibélelhetetlen rést, visszavágyódván minden megismerést megelőző állapotba, keresvén az eltűnés lehetőségét. Kiszáradt az élet forrása, elsötétedett a sövény, nincsenek már ostromlott sienai városfalak. Nics más választás, minden döntésen túlra sodródtunk a résekben bújkálva, a rések és töréspontok számkivetettjeiként: „gyász: nem használódik el, nem kopik az idővel. Kaotikus, bujkáló, pillanatai ugyanolyan frissek, mint legelőször.”23
Irodalom: BARTHES, Roland: Gyásznapló, Budapest: Kijárat K., 2012 BATAILLE, Georges: Belső tapasztalat, Budapest: Kijárat K., 2013 BATAILLE, Georges: “Mouth” In: Bataille: Visions of Excess: Selected Writings, 1927-1939, Minneapolis: University of Minnesota Press, 1985 BLANCHOT, Maurice: A túl nem lépés, Budapest: Kijárat K., 2014 CIORAN, Emil M.: A létezés kísértése, Budapest: Nagyvilág K., 2008 CIORAN, Emil M.: Könnyek és szentek, Budapest: Quadmon, 2010 DERRIDA, Jacques Az idő adománya, Budapest: Palatinus – Gond-Cura Alapítvány, 2003 HUNT, Patrick: Plague and the Medieval Triumph of Death, Palazzo Abatellis, Palermo itt: http://www.electrummagazine.com/2012/04/411/ KRASZNAHORKAI László – Max NEUMANN: ÁllatVanBent, Budapest, Magvető K., 2010 MASCIANDARO, Nicola: Ocean Seeping Eyes, CreateSpace Independent Publishing Platform, 2015
22 23
Masciandaro 2015: VII. Barthes 2012: 78.
8
