PoLíSz. Hétköznapi (és ünnepi) tapintatlanságok 152. A lap ára: 600 Ft. Madarász Imre május június. PoLíSz 152

Madarász Imre

PoLíSz

Hétköznapi (és ünnepi) tapintatlanságok

Madarász Imre

Kráter Könyvesház 1072 Budapest, Rákóczi út 8/A – belső udvar Nyitva tartás: H–Cs: 12–18, P: 12–16 óráig www.krater.hu

A lap ára: 600 Ft

Politika-Líra-Széppróza szellemi-lelki „városálma” A megújuló magyar, nemzetiségi és keresztény hagyomány fóruma A Kráter Mûhely Egyesület irodalmi és kulturális lapja „Mindent végig kell gondolni, mielőtt nem oltjuk el cigarettánkat. Felszínes vagyok. Félművelt. Mindenbe belekapok. De nem úgy a titkosrendőr elvtársak. Ők, akik mindent megtanultak: a marxizmus-leninizmus esti egyetemen, a foximaxin, később meg persze az estin, a jogon. Hogy tudják, mit szegnek meg mindennap.De nekik ilyen szellemi vértezetben mért volt üldözési mániájuk, mért féltek?” Temesi Ferenc

Adamik Tamás professzor könyvkritikája és fiatalkori versei (Egy szerzetesnövendék lelki küzdelmei) * Tandori Dezső, Tornai József és Turcsány Péter verseiből * Temesi Ferenc és Lukács János prózájából * Szász István Tas és Bocskor Csaba Attila történelmi és pedagógiatörténeti tanulmányai * Balázs Ildikó Wass Albert hitvilágának vezérmotívumairól * RONDÓ – 2013: Szász László, Zsávolya Zoltán és Szappanos Gábor kritikai szöveghármasa

PoLíSz 152. – 2013 MÁJUS–JÚNIUS

Gyermekkoromban egy ismerős néni valahányszor találkozott velem, mindig megkérdezte: „Ma mit ebédeltél?” E faggatózást gyermekfővel is oly bosszantóan indiszkrétnek találtam, hogy, elérkezvén a kamaszos „dackorszakba”, kurtán feleltem rá: „Ételt.” – És még a hölgy kifogásolta udvariatlanságomat! Azóta sok víz lefolyt a Dunán, de hazánkban az emberek közti kommunikáció nem lett tapintatosabb. Sőt! A kíváncsiskodás tolakodó megnyilvánulásait a médiában is naponta tapasztaljuk. Ünnepek közeledtével televíziós újságírók gátlástalanul a járókelők és bevásárlók orra alá dugják ökölformájú mikrofonjukat, kérdezgetvén: Mit vásárol? Mennyit költ? Mik a vásárlás szempontjai? Hogyan és kivel fog ünnepelni? – És sajnálatosan sokan válaszolnak is, noha szemmel látható idegességgel, olykor a nyilvánosság előtt felfedve, s ezzel persze el is rontva, a „meglepetést”. Holott inkább vissza kellene kérdezniük: Mondja, Önnek mi köze hozzá? És a nézőközönségnek? De van ennél rosszabb is. Szegényeket mutat a képernyő nyomorúságos hajlékukban, vagy épp hajléktalanokat az utcán, éhezőket, akik hosszú sorokban állnak az ingyen konyhák ételosztásai előtt. Sokszor az arcukat is premier plánba teszik, a nevüket is kiírják. Pedig az elesettség szégyene annál hevesebben égeti a bajbajutottat, minél többen tudják-látják. A magyarországi tévécsatornák – mellesleg Európában párját ritkító módon – rendre „kitakarják” a rendőrök arcát. Az utcalakókét, a meleg ételre várókét soha. Miért? Mert a hatóság hatalmas? A nyomorgók meg gyöngék? Amúgy a jómódúak sem járnak föltétlenül jobban. Utazási irodák ügyfeleit veszik célba kamerával, kapják mikrofonvégre, zaklatják faggatózással. Vállalkozókat, boltosokat, étteremtulajdonosokat, szállodaigazgatókat vallatnak arról, hogy megy az üzlet. A bankszámlájuk, az adóbevallásuk nem érdekli a bárdolatlanokat? A közmondás szerint „aki kíváncsiskodik, hamar megöregszik”. Ám addig sokak életét megkeseríti.

2013 május–június

152. megjelenés

A PoLíSz a Szellem városa

A MEGÚJULÓ MAGYAR ÉS KERESZTÉNY HAGYOMÁNY LAPJA Marczinka Csaba

Az Alreál Ottlik Géza emlékének „A töröknek tar a koponyája...” – ez a trendi sláger a modern alreál-janicsáriskolában, melyben furcsamód a fegyelem nyomasztó drillje művészeket is nevelt, harcos katonák helyett: akik papírral és vászonnal (meg önmagukkal) birkóztak a különféle ellenségek helyett... (Beléjük verték – lázadásként – a tiszttanárok a művészetet!) (Talán ez volt a küldetésük?) A PoLíSz című lap kiadását a Nemzeti Kulturális Alap és az Emberi Erőforrások Minisztériuma támogatja

Figyelmébe ajánljuk a PoLíSz jelenlétét a világhálón: a www.krater.hu/polisz elérhetőség alatt. Korábbi számaink is megvásárolhatók: Kráter Könyvesház (1072 Budapest, Rákóczi út 8/A) • [email protected]

Felelôs kiadó és alapító fôszerkesztô: Turcsány Péter [email protected] • Társfőszerkesztő és szöveggondozó (kritika) Soltész Márton [email protected] • Főszerkesztő-helyettes: Barcsa Dániel (történelem) [email protected] • Szervező titkár Salat Csilla Telefon/fax/e-mail: (26) 325-321 titkar@krater. hu • Szerkesztôk Lukáts János [email protected], Bágyoni Szabó István (vers) [email protected], Soltész Márton (kritika) , Szappanos Gábor (mûfordítás) [email protected], Konrad Sutarski (Együtt jobb) [email protected] Belső munkatárs Zsávolya Zoltán Fômunkatársak Adamik Tamás, Ferenczi László, Katona Szabó István, Madarász Imre Kiadja a Kráter Mûhely Egyesület közhasznú szervezet • www.krater.hu

Lapunk megrendelhető: telefon/fax/e-mail: 06/26/325-321, [email protected] • 10 szám ára egy évre 4500 Ft, külföldön 50 euró. Az előfizetés történhet csekken, illetve átutalással a 10200885-32611094-00000000 számlaszámra. Nyomdai kivitelezés AduPrint Kft. • Felelôs vezetô Tóth Béláné • ISSN 0865-4182

Bemutatjuk Brittich Erzsébetet Brittich Erzsébet több műfajban alkotó képzőművész, költő, műfordító. Köztereket díszítenek kopjafái, fafaragásai. Plakettek sorozatát alkotta meg nagyjainkról – Tóth Árpád, Damjanich János, Ady Endre bronzba öntött portréit, amelyekkel hazai és külföldi kiállításokon vett részt. Kis méretben is tud monumentálisat alkotni, erre tanúbizonyságok az ex librisek. Ezeket több kiállításon is bemutatta, többek között Lengyelországban, Spanyolországban, Kínában, Németországban. Nagyon sok kiállításon szerepeltek munkái, itthon és külföldön is, több kötetre tervezett borítólapot, számos könyvet illusztrált. Verseivel rendszeresen folyóiratokban jelentkezik, tájképei, illusztrációi a szülőföld szeretetéről tesznek tanúbizonyságot. Idén az Aradi Kölcsey Egyesület Kölcsey-díjával tüntették ki.

A TÖRTÉNELEM FAGGATÁSA Tandori Dezső: Weöres-keresztöltésben, belül (vers) ............................................................ Turcsány Péter: Madárfütty, virágzás és költészet! (esszé) .................................................... Tornai József versei ................................................................................................................... Turcsány Péter versei ................................................................................................................. Adamik Tamás: Száz itáliai humanista költő a hideg Dunánál (kritika) ............................ Szász István Tas: Bűnös nemzet mártírjai (esszé) .................................................................. Ónodi-Papp Tamás versei ........................................................................................................ „Ariosto”: Az objektivitás ábrándjáról (karcolat) .................................................................... Gyüre Lajos: Harmónia (vers) ................................................................................................... Botz Domonkos: Megrajzolt házikó (vers) .............................................................................. Bocskor Csaba Attila: A Székelyföldi oktatás kezdetei (tanulmány) ................................... Kiss Székely Zoltán versei ....................................................................................................... Bíró József versei ....................................................................................................................... Saitos Lajos: Mire megvirrad 32/52 (vers) ............................................................................... WASS ALBERT EMLÉKEZETE LXXX. RÉSZ Balázs Ildikó: Wass Albert motívumrendszere, hitvilága (esszé) ........................................

2 3 5 8 11 19 26 28 31 32 32 38 40 40 41

VILÁGBESZÉD Jorge Ibargüengoitia (Mexikó): A nő, akivel nem (novella, Kovács Lenke fordítása) .......... 51 Agnar Mykle (Norvégia): Két férfi és a boldogság (novella, Pap Vera-Ágnes fordítása) ..... 56

MERÍTETT SZAVAK Temesi Ferenc: Apám (regényrészlet)........................................................................................ Adamik Tamás: Egy szerzetesnövendék lelki küzdelmei (versciklus) ................................ Barcsa Dániel: Brüniszkáld (beszély, 17. folytatás) .................................................................. Mirtse Zsuzsa versei ................................................................................................................. Fazekas István versei ................................................................................................................ Asztalos Morell Ildikó versei .................................................................................................. Boda Magdolna versei............................................................................................................... Lukáts János: Alantasék jávorfája (novella) ............................................................................. Botár Béla versei .........................................................................................................................

62 68 72 76 77 78 78 80 83

TÁJOLÓ „RONDÓ – 2013” – Soltész Márton összeállítása .................................................................. 85 Szász László: Szöveglabirintusok (Zsávolya Zoltán könyvéről) ............................................. 98 Zsávolya Zoltán: Feltámadások enciklopédiája (Pályatársi szakmegjegyzések Szappanos Gábor Szindbád-novelláihoz).................................................................................. 90 Szappanos Gábor: A valóság, a sors és az alteregók satujában (Szász László Reánk kell bízni című könyvéről) ........................................................................................... 98 Dörömbözi János: A legszentebb kötelék (Adalékok Adamik Tamás Sanctissima religio című kötetéhez) ....................................................................................... 101 Madarász Imre: „Liszt, a zenéd a mi számunkra ünnep” (Tusnády László Liszt Ferenc-eposza elé) ............................................................................................................ 108 Tusnády László: Az édes fészek (Részlet a Liszt-eposz 6. énekéből) ....................................... 109 Ferenczi László: Az utókor olvasója (Hammerstein Judit könyvéről) .................................... 110 E lapszámunkat Brittich Erzsébet grafikáival illusztráltuk. A borítókon Bozók Ferenc versei és Madarász Imre jegyzete található. A külső borítón Adamik Tamás portréja látható és egy antik mozaikrészlet.

PoLíSz

Tandori Dezső

Weöres-keresztöltésben, belül* A Mester szól körül. Felül, mellől, alól „Még nem tudom, hogy mennyi vagy nekem, öröklét; még nem érzem, hogy visszaérkezem: körönként: menynyi kanyar mit kavart itt, mennylomb, avar, hogy katartít, ha őszi képem létom a por alá kotort nyáriszékben, de ez már témáimon kívüli. Mint kocsihajtó társa, kiüli a szekeret, Illésként Babits viharán mind-közelebb repülök az esetlegessel, mely mint Talány lengeti az Egyáltalán nyomdokait, a hettita, a hettita, különös nép voltam itt, hihettem, hogy utód vagy ős derengeti Kosztolányit, Adyt. Ó, semmi-anyagú keresztöltéseik!” Bár az idő gyarló gyalu.**

*

Az idén 75. esztendejébe lépett kortársunk versével felejthetetlen Mesterünkre, Weöres Sándorra emlékezünk, aki idén lenne 100 esztendős. – A Szerk. ** Sic, Tóth Árpád! – A szerző megjegyzése.

2

A történelem faggatása

Turcsány Péter

Madárfütty, virágzás és költészet! Költészet! Meddig haladhatsz el ember, természet, sors, matematika, vallás, hit és szerelem bolygórendszere közt? Érintve a megsejtés, a rádöbbenés, a felismerés legtávolabbi szféráit is! Mert több lett az ember a költészettől, több a mezopotámiai Gilgames és Enkidu városalapító munkájának megéneklésétől, több a finn és lapp teremtésmítoszok isteni lendületet kileső látomásaitól, több Homérosznak a görögség egységét hozó harcok leírásától, több Vergilius Aeneisének visszavetített, római honalapítás-történetétől, több Dante Isteni színjátékának hatalmas hármasságaitól: hármasság a helyszínekben, hármasság az emberekben és mindezek a Szentháromság fényében… Vergilius, a kísérő, Dante, az istenkísértő és Beatrice, a női-angyali közbenjáró! Emberi ragyogás szépsége a költészet foglalatában. Több lett az életünk a mi Vörösmartynk mítoszi Délsziget-látomásának Gyermek-Orfeuszától is, a szerelmet szétszakító végzet egzisztenciálisan fájdalmas megéneklésétől. Mert költőnk nemcsak Árpádot és társait énekelte meg a Zalán futásában, hanem volt bátor és igaz szava a lélek vesszőfutásáról, a lélek megpróbáltatásának akadályteli útjáról is: „Messze maradjatok el, nagy messze ti hűtlenek innen! Nincs kedvem sem időm mindennapi dolgokat írni: Újat írok, nagyot is, kedvest is, rettenetest is Egy kis gyermekről s egy délszaki puszta szigetről.” Ezt és más költemény-könyveinket még hányszor és hányszor kellene újraolvasni, hogy mai élet- és sorsfonalunkat kézbe ragadva útvesztőinket elkerülhessük?! Folytatva a sort: több lett-e az emberiség a mi ’56-os függetlenségi és szabadságharcunktól? S mennyi többleterőt ad nekünk, a levert és túlélő nemzetnek Márai nagyszerű költeménye, a Mennyből az angyal? A verssorok, amit 30–35 éven keresztül csak házi összejöveteleink katakombavédelme alatt suttoghattunk el egymásnak: „Mondd el, mert ez világ csodája: Egy szegény nép karácsonyfája A Csendes Éjben égni kezdett – És sokan vetnek most keresztet. Földrészek népe nézi, nézi, Egyik érti, másik nem érti. Fejük csóválják, sok ez, soknak. Imádkoznak vagy iszonyodnak, Mert más lóg a fán, nem cukorkák: Népek Krisztusa, Magyarország.” 3

PoLíSz Laokooni kínok, hol a kígyók még a költészetet is tengerbe fojthatták! Persze voltak szavaink a fájdalomra: Pilinszkynek, Weöresnek, Nagy Lászlónak, de alig-alig a Feltámadás reményére! Higgyünk végre a Reménynek! Higgyünk Húsvétnak! Lepjük el végre a lassan-lassan közénk fuvolázó tavasz rétjeit! Lépjünk a Pünkösd-váró Remény zarándokútjára, hogy lépteink a mezei virágnyíláshoz legyenek hasonlók! Ó, tavaszi héricsek Pomáz tájain! Ó, kicsiny poszáták, kik a legnagyobb tavaszok hírhozói vagytok! Madárfütty, virágzás és költészet... Az ének és az ének meghallói között mindig van egy harmadik: az énekes. A látnok? A varázsló? A táltos? A lantos? A lant vagy a hárfa mestere? A hangok, a szó, a verssorok karvezetője? A nagy komponista? A nagy harmóniák őre? Egy biztos: a nagy látomások mögött nagyszerű látók – a költők lelke inspirál, a költők szíve dobog, az embersors nagy megvallóié. Miért a matematika, miért az arány, miért a zene ünnepe is egyben a Költészet Napja? Április 11-e? Az emberit, az emberi végletek határtartományát a reneszánsz kívánta Isten-kísértő horizontra tágítani. A java középkor isteni teljességének még csak törékeny részlete volt a vox humana teljesség-vágya. A csak-emberi, a csak-materiális, a csak-teremtett világ magáért való bizonyosságai akkor még a helyükön voltak, és valódi hőseink, példaadóink Assisi Szent Ferenc és Árpád-házi Szent Erzsébet voltak. Mégis: éppen a reneszánsz hozta vissza az antikvitás hatalmas tudás- és kíváncsiság-vágyát, a pitagóreus-orfikus egység képleteit a tudományban és művészetben! Janus Pannonius, Leonardo, Michelangelo, Vivaldi, Shakespeare, Balassi Bálint ennek a reneszánsz humanitásnak a nagy kifejezői. A Költészet Napján erre a végtelent ostromló tudásra, erre az Isten örök teremtő erejét kileső vágyra és a föllelt, szent arányosság szépségeszményére is emlékeznünk kell. Az aranymetszés, a prímszámok, az emberi és kozmikus aránypárok teljességére… Talán éppen ez a föl-föllángoló hit- és tudásvágy vezet át a XXI. századi emberhez, mai költészetünkhöz:

Hús- és vér similabda Annyira nem tudok én már lépni a földön, mert immár nem a föld vagyok én, hanem ég és föld közt, ó, az a föntről a földre, s a földről vissza az égbe röpített hús- és vér similabda – – –

4

De valaki Van-e, Ki pattogtatja a szívünk, s nem szűntetheti meg e velünk történt nagy játszadozást a halálon innen, és oda túl sem?!

A történelem faggatása

Tornai József*

Kenyér és bor A Duinói elégiák költőjének ajánlom Hogy én is valami Megoldhatatlannak a halásza legyek (mint voltam!)? Nem, ebbe nem süllyedek vissza, nem mintha a csöndet választanám csalétkül, hátha így a tengerben úszó Napot is kifoghatom. Csak tudom már: az ige a szellemnek más tartománya, mint bármiféle látható vagy hallható táj, erdő, patak, völgyszakadék. Ezekről nem csak álmodni lehet. De szavakba kristályosítani, ami nincs úgy, ahogy látszik? Reménytelen. S talán már ki is fogytam a tánchoz kellő erőből, talán már tilos vallanom azokról a mélység-hatalmakról ott messze túl az elmúláson és a maradandóságon. Hogy szoríthatnám marokra, amire az egész emberi múlt kevés volt? Várni kell, mint a szerelemben, meggörnyedni egy kocsmaszéken, úgy lesni, aki eljöhetetlen. Megszólalni öngyilkosság. Nem ölhetem meg magamat, amikor úgyis halálomat jósolják az őszi ökörnyálak. Száluk ezüstjén látom magam: egy elfehéredett arcú táltost. Napról napra élni annyi, mint megmérni az óceánt és a kvarcszemeket egy mértékkel. Csakhogy sose tanultam mértéket. Mi az? Boldogság vagy föltépett seb, gyümölcs, melyet elfogyasztatlanul gödörbe söpörnek? Lehullott fürt szeretnék lenni, körül zengenének a darazsak. * Verseinek közlésével köszöntjük az idén Kossuth-díjjal jutalmazott nagyszerű kortársunkat.

5

PoLíSz Végül azzá fogynék, ami mindig is voltam: változó atom. Csillagspirál, ahogy tekeredik és széthull fekete űr-ketrecben. Maga a Megoldhatatlan. Ha az lehetnék, nem bánnám az öregséget és szélsírást annak és azoknak a sírja körül, akiket szerettem. Velük együtt lehetnék Én, és mégsem az a zárt homály, ahonnan születtem, hogy homo sapiens legyek: halandó és énekelve táncoló, ünneplő se vég, se végtelen. Bort és kenyeret pazarló szív.

Hold-szarvas Erdő mélyét járom, nincs nyakamban járom, anyám a vadon. Átfutok az éren, hétszer hét sötétben a Hold-szellem száll agancsomon. Vadászok követnek, én vagyok a legszebb álom szemükön. Ha meglátnak, lőnek, szeretnék az ősznek vér-gyümölcsét látni a füvön. Puskáik ropognak, négy patám robog, vad haragom lobog. Az égre üvöltöm: ki méltóbb, hogy győzzön, ha nem én, ki hold-szarvas vagyok?

Azokkal, akik átkozottan Halottainkat eltemettük, nem száz, de százezer halottat, és most vizsgáljuk, van-e lelkünk egymásnak s nem a koporsónak. A ködálcákkal éjszakáztam, vitatkoztam és verekedtem: nem hittem, e sok hamu-árnyban nem maradt szülöttem-föld szellem. Fönt a kígyó-üdvös beszéd él, milyen szónokok, uramisten! Mintha nem is volna eszénél, kinek szájából ige fröccsen. Romlás népévé ferdülünk mi vagy van még álmunk a jövőre s a vereségeink fölötti gyász helyett erőnk szedjük össze? Az éjiekbe kapaszkodtam, szeretnék most már napba nézni azokkal, akik átkozottan is mernek végzetet cserélni.

6

A történelem faggatása

Éjfél Fatörzset dobtam a tűzre, bódított a nyárég tükre. Nem is tudom, olyan rég volt: ahogy ég-testvérem forgott.

Isten tarka ege alatt el-elfeledtem magamat: vadember a történelem előtti idő-sűrűben,

Sátor elé lefeküdtem, tücskök, tücskök sárga fűben, egyedül, körül a vadon, puszta csönd csupán takaróm.

se félelem, se modern gond az öreg koponyacsontot nem döngette a láng mellett. Göncölszekér gurult lejjebb

Minden emlék. Soha többet nyárfáidnak nem örülhet, akácodnak, várt szelíden, nem hálálkodhat a szívem.

nyugat felé, tisztán láttam, egyik kereke halványan billegett a nagy kék úton, fétisek közt fétis módon.

Nem bűvölt hold, csak egy bagoly sivított néha valahol, bokrok közt üregi nyulak kezdték el gyorsírásukat.

Meddig leszek árnyék-féreg? kérdeztem a fényszemcséket. Nem feleltek, csak ragyogtak: csillagképek elnagyoltabb

Hanyatt nyúltam a tisztáson s azt gondoltam, mennyi társam gondol most rám heverője kötőfékébe nyügözve.

jelei közt keresgéltem, hátha lényegem megértem, mert a nappalnál az éjfél markába több jelentés fér.

Így virrasztottam, lebegtem kozmikus anyaméhemben, ahogy most is, négy fal-zártan végső titkokkal a nászban.

Tornai József új kötete a Kráter kiadónál jelenik meg a 2013-as Ünnepi Könyvhétre

7

PoLíSz

Turcsány Péter

Sashegyi Vejnemöjnen

Fölépülés Dr. Dzsinich Csaba Professzor Úrnak

Tornai József Úrnak az Éjjel című kötetét olvasva Jóska, te vénen örök ifjú, Sashegyi Vejnemöjnen, ős-Mithras, vagy ős-hindu, szavad száll ólom-könnyen, szarvas-ütten, madár-törten hozzánk elér, megáld minket, elhessentve minden Nincset! Megbolydítod vadvizeink, fölkavarod szerelmeink, ős-ölyv a csirkék fölött: szavad fölöttünk kering, dalodban emlék-özönök hegyes csőre a rém, múltat-jövőt szárnyal elém.

ellenfeled sincs oly erős, mint akit magadban kell legyőzz, nem tudhatod, az aknát hol teszed le, melyre magad lépsz később, már mit se tudva, s azt sem, ki lesz, ki megsegít, csodáld hát minden emberben: az istenit,

Szavad szárnyal, veszve-hagyva elveszőt és veszejttetőt, örömre és haragra egyként ácsolsz emlék-tetőt: ragadozó az áldozatra, úgy csapsz le és úgy emelsz fel, egyszer úgy, mint százezerszer!

a remény akkor lép eléd, ha érzed, semmi vagy, s a mindenségből egy nagy erő téged nyerni hagy,

„A rímek véres hajnalán” együtt a Duna martjainál megálltunk egy pillanatra, ránk csapott a nemlét karma, sas kapott föl égnek tartva, készek lettünk az áldozatra, mit hoznunk kell mieinkért:

(Műtét után, 2013. Március 15–18.)

a nagy Vanért, a nagy Nincsért.

8

Kintről nem törhet rád oly förgeteg, mint amit belülről készít elő a szervezet,

hálaének ez, vagy ünnep – az emberé, ki boldog mosollyal lép, lép – Isten elé.

A történelem faggatása

Verseci Emlékmű

A hiány illúziója

N. Lenau modorában

Wittgenstein-variáció

Nincsen már, ki álmot lásson. Nincsen álmodni többé miről… Csak a vágy van (?!), mely álmodót és álmot keres.

Igazság – nincs. Valóság – nincs. Csak vágyakozás – hogy igazság és valóság egybe essék!

Emmausban Halandónak lenni – minek? Halhatatlannak – csakis! Kettő között? – Út nincs. Csak halál. Kettőn túl? – Út, élet és a Megváltó.

Vissza és előre itt a Duna mentén Ki tudná itt a Duna jobb partján hol sétált Piroskájával Vas István? S ki ismerné azt a zöldséges asszonyt, ki előtt ma és minden szerdán meg-megáll s káposztát vásárol Dezsőnk, a Tandori? S láthatom-e még egy oly pontról, mely csak ama vándor felhőknek adatik, hogy megvan-e a macskaköves út, hol Mészöly két öregje bandukolt át a Film-regény soraiba? Vagy látjuk-e zöldellő dombok hurkáit a Hármashatár irányában, melyet Janus be is járhatott, bizony, már Mátyás alatt? Ki tudja itt, híres Dunánknak partján, hány esztendő, míg megtelik minden hullámzó taraja a vigalmi negyed rengő bárjaival… S bogozva csomóit, hogyan ragyogja be a víz épen maradt hasadékait a keleti napfény, az erre tévedt…

9

PoLíSz Ki tudja, mit is nyel el a tömeg fölföldobott inkarnációja, s mit fed el az elektronikus agyak tolakvó, önmagunk-ellenes inváziója? Igen, a VÁZ: a VÍZ talán majd megmarad, de lesz-e még szerelmes pár a sziklák alatt – Gellért keresztjére rézsút tekintve… Maholnap újra nyílik már a Várnegyed bazárja, TERMÉK, TERMÉK lep el, Dunánk, de lesz-e TÉR még, hol elkiáltja magát a jeges: „Hoztam a jeget, tessék, tessék”… Vagy ahol lecsúszik a gyerek télen, s félteni kell a Tabánban, nehogy az úton kerekek alatt landolhasson, lesz-e még valós élet a Dunaparton?! Megállok Dunánkak partjainál a hegyen, mely a pesti partra néz… eklektikus gyöngyszemeit jól őrzi még e HELY, s benne – mint áramló gépkocsiforgalom – MOZOG, MOZOG emberségünk maradványa: szellőzködik az utcákra áradt, örök hullámú ifjúság.

A hajnal sugallata Hommage à W. S. mester Úgy élek, mint aki ráér. Nem engedem hajtani magam. A Napszekér isteni útjának megállítása. Elidőzöm a részleteknél. Nem habzsolok. Jutalmul elnyerem a pillanat(ok) kiterjesztését. A gombostűfejből tavasz lesz, erkély, kilátóhely, az átlátás távolságaival. Átláthatóságunk helye. A mozgó madarak, a nyüzsgő rovarok megjuhászodásaival. Olyan ez, mint Weöres Sándornak valami távolból érkező, inkarnatív plazmaújjászületése. Önújjászületésünk. A sugallat hajnala, amely folyamatos másnaposságaink után egyszer csak ránk talál. Van időd, a tiéd – mondja. És mint egy selyem fuvallat kibontja, föléd borítja hajának védőfátylát a pillanat. A lét elrendezhető, a fátyol simítható, a távoli és titokzatos Maja istennő közelsége kézzel fogható. Nyisd fel pillantásod saját hajnalod (hajnalaid) sugallatára. 10

A történelem faggatása

Adamik Tamás*

Száz itáliai humanista költő a hideg Dunánál Csehy Zoltán Amalthea szarva című kötetéről 1. Csehy Zoltán Amalthea szarvát megragadva tulajdonképpen megfogta az Isten lábát, de nem is egyét, hanem egyszerre százét. Annak az antológiának ugyanis, amely száz itáliai humanista költőtől válogatott verseket tartalmaz, az Amalthea szarva címet adta, és ezzel azt sugalmazza, hogy aki ezt a kötetet a kezébe veszi, az istenek világával kerül kapcsolatba. De hát miért? Két okból is. Először azért, mert Amalthea az a kecske volt, amely az istenek és emberek atyját, Zeuszt táplálta, amikor az csecsemő volt. Kronosz, az apja ugyanis azt a jóslatot kapta, hogy egyik gyermeke letaszítja a trónról. Ezért a felesége, Rhea titokban szülte meg Zeuszt Kréta szigetén, ahol a Kúresz nevű démonok nevelték, és az Amalthea nevű kecske táplálta tejével. Egyszer játék közben Zeusz letörte a kecske egyik szarvát, és dajkájának adta ajándékba. Megígérte neki, hogy a szarv mindig azzal a gyümölccsel lesz tele, amelyet megkíván. Így lett Amalthea szarvából bőségszaru. Másodszor pedig azért, mert a reneszánsz személyiség emberideálja szinte az Istennel azonos. Az uomo universale – az egyetemes ember – fizikai és szellemi képességeit egyaránt fejleszti; kicsiszolt ízlése, mély filozófiai és retorikai képzettsége, teljes embersége az érzelmek összességét képes átérezni és kifejezni; az emberi méltóságot és kreativitást mélységesen tiszteli, és eredményesen gyakorolni akarja; a természet szépségének újrafelfedezése és a vele való azonosulás ezt az alkotó embertípust szinte az Isten mellé helyezi. Mindez megmutatkozik a kötet első költőjénél, Albertino Mussatónál (1261– 1329), a koszorús költőnél, akinek olyan híre volt, „amely az istenítéssel volt határos”, mert egyetemes tehetség volt; drámát, történelmet és verseket egyaránt ír, ugyanakkor zsarnokgyűlölő és diplomata: követ VII. Henrik és VIII. Bonifác pápa udvarában. Rudolf Pfeifer szerint előkészítette Petrarca útját.1 Élete Padovához kötődik, végül száműzik. Mint költő a verses levelet és az eklogát művelte. Ovidius Tristia (Keservek) című kötetéből centót szerkesztett. A költészetet így magasztalja Levél a költészet dicséretéről Giovanni da Vigonzához című versében: „Titkok, rejtélyek terjedtek régen a nép közt, mit más nem fejtett meg helyesen, csak a vers. Vátesznek hívják más szóval azóta a költőt, és aki vátesz lett, isten edénye maradt.” (9). Ovidius műveiből írt centója mutatja, hogy a humanista költő számára az ókoriak voltak a minták. Vergiliust száműzetésébe is magával vitte: * Idén, a Szent István könyvhéten Erdő Péter bíborostól irodalmi kategóriában Stephanus-díjat vehetett át Adamik Tamás vallástörténész, a PoLíSz főmunkatársa. Gratulálunk! – A szerk.

11

PoLíSz „Vergilius folyvást ágyamban volt velem együtt, Pádova városa míg számüzetésre itélt.” (11) Persze Mussato ágyában nemcsak Vergilius kötete feküdt, ezt obszcén verseinek gyűjteménye sejteti. Az ókorból is fennmaradt Priapeia címen egy obszcén versgyűjtemény; „Priapus, a kolosszális hímtaggal ábrázolt római termékenységisten”; ő ébreszti fel az emberben a szerelmi vágyat. Mussato így festi hatalmát: „Boldog kéjek bő számát felidézni ki tudná, s hogy hány kéjt nyerhet tőled a férfi, a nő. Szájuk is egyre tapad, birkózni feszül neki nyelvük, combok közt harcol, küzd furakodva ölük” (Dorongoló, 12)

2. No lám, én is majdnem megragadtam Amalthea szarvát, s ő úgy magával ragadott, hogy tüstént a közepébe vágtam, mint az eposzköltők, akiknek a Múzsák adják szájukba a szavakat. Csakhogy egy kritikust nem a Múzsák mozgatnak, hanem az értelem, a tiszta ész. Először is azt kell felmutatnia, hogy mi az és milyen, amihez értékelő, netán kritizáló megjegyzéseket akar fűzni. Mindenekelőtt nézzük tehát, mit tartalmaz Csehy Zoltán Amalthea szarva. Száz itáliai humanista költő című vaskos, szépséges kötete. Hát először is valóban 100 humanista költőt foglal magában, mégpedig időrendi sorrendben. A költők neve alatt születési és elhalálozási évszámuk, utána tömör életrajzuk műveik felsorolásával, méltatásával és a legszükségesebb szakirodalommal. Ez mintegy bevezetés az utánuk következő magyarra átvarázsolt versekhez, versszemelvényekhez, amelyeknek jobb megértését lábjegyzetek segítik (7–699). Második egységként következik Amalthea szarva (A fordító jegyzete) címen a kötet rövid utószava, amelyben Csehy Zoltán a műfordítás mibenlétéről, a száz humanista költő latin műnyelvéről, a humanista költők világhírnevéről, majd elfelejtésük okairól elmélkedik, végül pedig szól a könyv összeállításának szempontjairól (701–703). A harmadik egységben Időrendi névmutató címen felsorolja az időrendben egymás után következő költőket, számokkal jelölve életidejüket és a kötetben elfoglalt helyüket (705–706). Ez a névmutató nagy segítséget nyújt ahhoz, hogy az olvasó világos képet alkothasson magának arról, hogyan is viszonyul egymáshoz ez a sok költő. A negyedik egységet a Betűrendes névmutató alkotja, amely a költők gyors viszszakeresését könnyíti meg: első helyen áll a költő vezetékneve, majd vesszővel elválasztva a keresztneve, végül a kötetben elfoglalt helye lapszámokkal jelölve (707–708). Utoljára jön a részletes tartalomjegyzék Tartalom címen, amely hűen tükrözi az elegáns és tetszetős kötet tartalmi gazdagságát (709–727).

12

A történelem faggatása 3. A fentiekből kitűnik, hogy a könyv törzsanyagát a száz humanista költő bemutatása képezi. Még a tartalomjegyzéket is hátra tette Csehy Zoltán, hogy a kiadvány felépítésével is hangsúlyozza: a költői életművek a legfontosabbak. Mint láttuk, a humanista költők sorát Albertino Mussato nyitja meg, a 13. század végétől. Őt követi három költő, Giovanni del Virgilio (?–1327 után) Guido Vacchetta (13. század) és Dante Alighieri (1265–1321) ugyanebből a korból. E három költőt Dante személye kapcsolja össze: a másik kettő az ő köréhez tartozott. Giovanni del Virgilio Első eclogájában Dante Alighierihez azt kéri Dantétól, hogy latin nyelven írjon verseket, ne a nép nyelvén: „Múzsák tápláló szava vagy, ki halálba hanyatló földünk új dallal zenged, s babérral az égig vágyod emelni! Bejárod a sors három birodalmát, melyet az érdemeik díjául nyernek a lelkek: vétkes az Orcust kapja, az égbe menő meg a Léthét, s Phoebuson elszáll túlra a boldog. Mért olaszul zengesz, s mért nem hallunk, sápatagok, mi, dalolni, te vátesz?” (17) Dante megfogadta tanácsát, és két nagyszerű elégiát írt latin nyelven. Az elsőt közli Csehy, amely válasz Giovanni del Virgilio kérésére, és így kezdődik: „Láttuk a hó papirost: soraid feketén özönöltek: Múzsád szívéből csaltad ki a dalt furulyáddal. Éppen számolgattuk a rágcsáló gödölyéket, én s Meliboeus a tölgy lombsátra alá heveredve” (25) Csehy Zoltán így értékeli e két költő eclogáit: „Dante és Giovanni del Virgilio eclogái méltán foglalnak el különleges helyet a műfaj történetében: egyrészt elévülhetetlen érdemük van a bukolikus antik beszédmód feltámasztásában, másrészt tisztában vannak az ecloga szintezési technikáival, s ennek megfelelően a látszatbukolikát teoretikus bölcseleti allegoriákká transzformálják, harmadrészt pedig azért, mert kitűnő, szellemes, első rangú versek”. (23) A sok költő között érdemes megállni Petrarcánál és Piccolomininál,2 mert mindkettő óriási hatást gyakorolt az európai irodalomra és kultúrára, de másmás szempontból. Francesco Petrarca (1304–1374) Arezzóban született, Montpellier-ben és Bolognában jogot tanult, majd Avignonba került, ahol világi klerikusként élt, majd házi káplán lett Giovanni Colonna szolgálatában (1330– 1341). 1327-ben látta meg az avignoni Szent Klára templomban Laurát, Hugues de Sade nejét, és hozzá és róla írta a Laura-dalokat. Sokat utazik, 1341-ben a római Capitoliumon költővé koronázzák, 1353-tól vándorhumanista életet folytat. Az utókor többre értékeli olasz nyelvű műveit: Canzoniere – Daloskönyv, mint latin verseit. Igazságtalanul – jelenti ki Csehy Zoltán, mert Africa nagyeposza fantasztikus, 12 énekből 9 jelent meg, de csak halála után. A Bucolicon carmen című kompozíciója 12 vergiliusi eklogát tartalmaz, amelyek allegorikus módon 13

PoLíSz kora eseményeire reflektálnak. Horatius nyomán verses leveleket is írt: 66 költeményt; mintegy 500 levelet latin nyelven. 1. eclogájának címe Parthenias; dialógusformában van írva – Silvius és Monicus között zajlik a párbeszéd: Silvius:

„Monicus, egy csöndes barlangmély rejti magányod, fittyet hányhattál a mező gondjára s a nyájra, én, nyomorult, bolygok cserjés dombon meg az erdőn. Két testvér más-más sorsát letagadni ki merné? Egy a szülőjük, bár eltérő síri reményük.”

Monicus: „Silviusom mért sírsz? A valós oka ekkora kínnak csak te magad vagy, ugyan ki vetett ki az úttalan útra? Mászatlan hegycsúcsot mászni ugyan ki parancsolt izzadtan? S ember nem lakta zugot bebolyongni?” (34) Csehy így értelmezi az ecloga címét és szereplőit 56. lábjegyzetében: „A Parthenias című idill Petrarca költői fejlődésének allegorikus kifejeződése. A cím Vergiliusra utal, akit rendkívül szerény és szűzies viselkedése miatt Partheniasnak is neveztek. Silvius maszkja mögött maga a költő rejlik, Monicus pedig a költő testvére, a karthauzi rendbe belépett Gherardo”. (34) Petrarcától sok költeményt közöl a fordító, és hosszabb szemelvényeket Africa című eposzából, ez azonban érthető. 2004-ben ugyanis egy nagyszerű válogatást jelentetett meg Petrarca latin nyelvű költészetéből latinul és magyarul,3 és ebből a kötetből vette át a Petrarca-versek zömét. Enea Silvio Piccolomini (1405–1464) költő, író és történetíró, II. Pius néven került a pápai trónra 1457-ben, „s a korabeli Európa egyik meghatározó jelentőségű személyiségévé vált”. (185) Irodalmi munkássága sienai és firenzei tanuló évei alatt bontakozott ki. Historia de duobus amantibus (Két szerelmes története) című latin kisregényét a Pataki Névtelen – versben – magyarra fordította 1572-ben. 23 egységből álló Cinthia című versciklusában a propertiusi és a priapusi költői hagyományt ötvözi; Epigrammák című műve száz verset tartalmaz. Cinthia a sienai Angela Acherisi költői neve; a ciklus első darabjában elmondja, hogy Cinthiától kapja az ihletet: „Versíráshoz erőt egyedül tőled nyer a tollam, mert leleményt adsz és szép szavak áradatát… Éppen ezért teveled kezdődik a könyvem is, íme: mostan a kezdet vagy, Cinthia, majdan a vég” (187) Cinthia büszke szépségére; a költő azonban figyelmezteti: a szépség múlandó: „Cinthia mért vágsz föl vele, hogy tényleg gyönyörű vagy? Szép ifjúságod titkon előled inal. Nem marad így mindig: más-más lesz idővel az arcod, s rózsás orcád nem fürdeti folyton a fény” (188) Úgy látszik, a figyelmeztetés hatott a leányra, mert a 7. darabot már így kezdi a költő: 14

A történelem faggatása „Jámbor Cinthia, mint háláljam bő adományod meg, mely kényeztet, hogyha a nap lemerült.” Bezzeg Lisia nem ilyen szerető: „Lisia illatozik? Mézízű Lisia csókja? Úgy véled, teneked ontja csupán kegyeit? Ő a tiéd? Tévedsz: bordélyház lett a lakása. És ki nem áll téged, gyűlöli rusnya pofád. … Lisia hogyha ragyog, mások fürdőznek e fényben, és aki több pénzt ad, több gyönyör illeti azt” (191) A kötet gazdag magyarországi vonatkozásokban is. Girolamo Balbi (1450?– 1536) „számára a távoli Magyarország” gazdagságot és a „múzsák áhított azilumát ígérte” (R. Szalay Ágnes, 437). Ifjabb Vitéz János meghívására érkezet Magyarországra 1493-ban, 1515-től váci prépost, majd egri őrkanonok, később II. Lajos király nevelője volt. Mint költő az epigrammát és a levelet művelte. Vitéz Jánoshoz, Veszprém és Bécs püspökéhez című versét így indítja: „Zengtem a lanyha Symechus4 bájos zöldjeit egykor, most Veszprém boldog tája felé haladok. Itt, míg megszabadulsz ocsmány gondok tömegétől, s rátermettséggel őrzöd uralmadat, én könnyű verseket írok a zöld árnyékba heverve, és, pajkos Cupidó, zengem a játszadozást” (444) Galeotto Marzio pedig „1461-ben Janus Pannonius meghívására érkezett Magyarországra, a királyi udvarban számos kapcsolatot létesít a magyar szellemi élet képviselőivel. […] l465-ben ismét Magyarországra jött a követjáró Janus Pannonius kíséretében. Magyarországon hozzávetőlegesen 1472-ig, a Mátyásellenes összeesküvés leleplezéséig élt. […] 1484–86 között Mátyás bűvöletében alkotta meg prózai enkomiasztikus anekdotafüzérét (De egregie, sapienter et iocose dictis ac factis Mathiae regis)5 – elsősorban Antonio Beccadelli nyomán”. (283) Tetemes mennyiségű verset is írt. Szomorúságot áraszt Az idő változik című verse: „Változik egyre a sors, megfordul a csillagok örve, űzi az ősz a tavaszt, de az őszt tova űzi a nyár majd, és a nyarat meg a tél furkózza ki, reszket a búza, míg üti-rázza a jég, hullatja a bús fa gyümölcsét. Minden lankadozik, s ha beért, a halál fia menten, májusban jön a záporeső s gyilkolni a jég is, Bartholomeus, a tested rókák prémje borítja, és csak rugdosgasd bátran csizmáddal a piszkot” (287). De magyar költők is szóhoz jutnak a száz itáliai humanista költő között: Janus Pannonius (313–319), Vetési László (367–375) és Lászai János (420). 15

PoLíSz 4. Az Amalthea szarva (A fordító jegyzete) utószó két részre oszlik. Az első részben Csehy Zoltán elvi jellegű kérdéseket feszeget, a másodikban ismerteti a kötet felépítését. Először a fordítás műfajáról tesz néhány jelentős megállapítást: „a legnacionalistább műfaj, ráadásul ez a kétségtelenül hazafias tevékenység egyenesen zárvány-létbe kényszeríti a szöveget, hiszen gyakorlatilag nincs tovább: a fordítás fordítása ma már nem igazán szalonképes vállalkozás. Ugyanakkor épp a műfordítás az, mely impulzusokkal szolgálhat a jelenkor költészete számára is”. (701) Az idézett szövegben három állítás különíthető el: 1. a fordítás nacionalista, hazafias tevékenység; 2. zárvány-létbe kényszeríti a szöveget; 3. impulzusokat szolgáltathat a jelenkor költészete számára. Az első állítás értelme világos: a műfordítások gazdagíthatják egy adott nemzet irodalmát és kultúráját. Tehát akik ilyen tevékenységet folytatnak, hasznára vannak országuknak, hazájuknak. A harmadik állítás igazsága is belátható: egy-egy jelentős mű sikeres fordítása, ahogyan a múltban hatást gyakorolt a korabeli költészet alakulására, ugyanezt megteheti a jelenkorban is. A második állítás azonban nem ennyire egyértelmű, mert hát mit is jelent a „zárvány-lét”? A magyar nyelv értelmező szótára három példával szemlélteti jelentését: a) „ásványban körülzárt idegen anyag”; b) a növényi „sejt plazmájában […] különálló élettelen részecske”; c) a kohászatban öntési hibából „az öntecsben bezártan visszamaradó apró gázbuborék v. egyéb idegen (nem fémes) anyag”.6 Ma már valóban az eredetiből illik fordítani, de ebből nem következik, hogy egy idegen nyelvből megfelelően magyarra fordított vers idegen, élettelen részecske lesz a magyar irodalomban. Hanem inkább arról van szó, amit Radnóti Miklós ír a műfordításról: „a költő fáradhatatlanul fülelve és jegyezve követi a másik énekest, – esetleg évekig. »Dallama már a fülembe motoz, szavait keresem még« – mondja Vergilius eclogájában Lycidas. Valahogy így történik ilyenkor is. Aztán egyszerre megleli a szavakat a költő, leül az útfélre és írni kezd. S mikor leírta a szavakat, már el is feledi gyakran az idegen éneket, az új, az anyanyelvén szóló vers elnyomja a régit. Fölszabadult a varázslat alól. A maga útján megy tovább, az ének az övé már”.7 Az utószó egyéb megállapításaival egyetértünk, nevezetesen azzal, hogy a humanisták latin nyelve már „mesterséges”, és azzal is, hogy a romantika anyanyelv- és zsenikultusza elsöpörte „a mesterséges világok poétikáját”. Csehy Zoltán felhívja a figyelmet e folyamat káros következményeire: „Következményként a humanista latin szerzők kiestek a költészeti kánonból, a két- vagy többnyelvűek pedig homogenizálódtak. E folyamat káros hatásait ma már sikerrel kezdi legyűrni a tudomány: nyilvánvaló, hogy valótlant állít, aki például a latin Petrarcát alacsonyabb rendűnek véli az olasznál, s nem túl szerencsés mellőzni egy kerekebb Boccaccio-kép érdekében a latin költőt, tudóst sem. Nem túlzás azt állítani, hogy a humanista, neolatin irodalom mellőzésével egy atlantisznyi terület süllyedt el a feledés homályába”. (702) Nos, Csehy Zoltán fordításkötetével ezt az elsüllyedt világot mentette át a magyar kultúra számára. Ezt a nagy és felelősségteljes munkát azért vállalta, mert meg volt győződve, hogy értékeket ment: „Ebből az elsüllyedt szellemi köztársaságból érkezett játékos és komoly 16

A történelem faggatása tudósítás ez a könyv, melynek sosem léteztek határai (hacsak az emberi fantázia és tudás végpontjai nem azok), társadalmi osztályai, minden egyes polgára anynyit ért, amennyit tanult nyelve és tehetsége nyomott a latban”. (702)

5. A száz humanista költő – humanista eszmerendszere, a pogány ókor kultúrájához, irodalmához fordulása ellenére – akarva-akaratlan saját kora vallási kultúrájához kötődik, ki jobban, ki kevésbé. Van közöttük pápa, bíboros, érsek, püspök, szerzetes és egyszerű klerikus. Aeneas Silvio Piccolomini, II Pius néven (1458–1464) lett pápa, és nem is akármilyen. Hiába próbált keresztes hadjáratot hirdetni a török ellen, az európai uralkodók nem hallgattak rá; Magyarország török elleni harcát pénzzel támogatta.8 Pietro Bembo bíboros; Giovanni della Casa, Nicolò Perotti érsekek; Gianantonio Campano, Gabriele Altilio, Giovanni Battista Cantalicio, Giovanni Battista Capranica, Onorato Fascitelli, Janus Pannonius püspökök; Garázda Péter kanonok, esperes; Battista Spagnoli karmelita szerzetes, rendfőnök; maga Petrarca „világi klericusként élt, majd házi káplán lett Giovanni Colonna szolgálatában (1330–1341)” stb. Csehy Zoltán azonban csak elvétve, nagyon ritkán fordított tőlük vallásos verseket; ez azért is kár, mert különben nagy beleéléssel fordít vallásos költeményeket.9 Jól szemlélteti megállapításom igazát Girolamo Vida Christias című haténekes eposzából A Sátán monológja című részletet, amelyben a sátánok fejedelme így kezdi beszédét: „Tartarus ősi elöljáróit a menny maga szülte, és velem együtt lökte a mélybe az ég fejedelme, égő villámkarddal sújtva reánk letaszított, s mert féltette uralmát és a jogart a kezében, így a vetélytársától megszabadult. Ki ne tudná, hisz méltó fölidézni a harcot, amelyet az éggel vívtunk egykor kölcsönösen gyűlölve az ellent” (647) Petrarca például, amikor 1336. április 25-én megmászta öccsével, Gherardóval együtt az Avignon mellett emelkedő Mont Ventoux-t, zsebében hordozta Szent Ágoston Vallomások című munkáját. Amikor felértek a csúcsra, vaktában felütötte a könyvet, és a következő részre esett a tekintete: „Túlhaladom tehát természetemnek ezt az erejét is, miközben fokonként emelkedem ahhoz, aki engem teremtett, s elérkezem az emlékezetnek mezeire és tágas csarnokaiba, ahol kincsként van felhalmozva a temérdek kép, amelyet érzékeim a különféle dolgokról összegyűjtöttek” (10, 8, 12; Balogh József fordítása).10 Ez az esemény is bizonyítja, hogy a humanista költőknél a természet szeretete és a vallásosság megfért egymással. Pajzán, obszcén hangvételű költeményeik nem feltétlenül azt tanúsítják, hogy erkölcstelen életet éltek, hanem inkább azt, hogy a pogány Catullus és Martialis kisköltészete és annak legfontosabb esztétikai elve nagy divatban volt náluk. Catullus 16. versében így fogalmazza meg ezt az alapelvet: 17

PoLíSz „Mert a kegyes poéta jó ha tiszta, ám ne a költeménye! Arra nincs szükség: sava-borsa úgy van éppen, hogyha csintalan és nem szemérmes” (16, 5–8; Devecseri Gábor fordítása). Martialis pedig így vall esztétikai elveiről első könyvének prózai előszavában: „Szavaim pajzán igazságát mentegetném, ha elsőként én szolgáltatnék erre példát: így írt Catullus, így Marsus, így Pedo, így Gaetulicus, így mindaz, akit végigolvasnak. Ha pedig valaki olyan makacsul szigorú, hogy előtte egyetlen lapon sem szabad latinul szólni, az beérheti ezzel a levéllel vagy még inkább a címével. Epigrammát azoknak írnak, akik meg szokták nézni a Flora-ünnepeket. Cato ne lépjen be az én színházamba, ám ha belépett, nézzen! Úgy vélem, jogosan járok el, ha levelemet e verssel zárom: „Ha ismerted jól Flora örömnapját, játékos ünnepét s a nép szabad száját, miért jöttél el, rideg Cato, a színházba? Netán azért jöttél csak, hogy kihátráljál?” (Adamik Tamás fordítása)11 A humanista költők, így Janus Pannonius is a vallásról a görög–római mitológia szókészletével, a klasszikus pogány szerzők felfogása szerint írnak. Ciceró szerint a babona, a superstitio „semmi egyéb, mint a túlzásba vitt religio”,12 vagyis a túlzásba vitt vallásosság. Ezt a túlzott vallásosságot Janus Pannonius a religiosus melléknévvel fejezi ki, tehát „babonás” jelentésben alkalmazza.13

Tél vége

18

A történelem faggatása 6. Összegezésképpen – úgy hiszem – azt mondhatom, amivel kezdtem: Csehy Zoltán Amalthea szarvát megragadva tulajdonképpen megfogta az Isten lábát. A száz humanista költő közül ugyanis sokan lesznek olyanok, akik kikönyörgik számára a halhatatlanságot a magas Olymposon, mert illő köntösben feltámasztotta őket pannon földön, a hideg Dunánál. (Csehy Zoltán: Amalthea szarva. Száz itáliai humanista költő. Pozsony, Kalligram, 2012.) Jegyzetek: 1 2 3 4 5 6 7 8 9 10 11 12 13

Pfeiffer, R., History of classical scholarship 1300–1850, Oxford, 1976, 3–4. Aeneas Silvius Piccolomini, Pápa vagy zsinat?: Válogatott levelek, szerk. Boronkai I., Bp., Magyar Helikon, 1980, 253–265. (Ford. Boronkai I., Kapitánffy I.) Francesco Petrarca, Orpheusz lantja, Dávid hárfája: Válogatás Petrarca latin nyelvű költészetéből, szerk., ford., tan. Csehy Z., Pozsony, 2004, 151–178. Symechus Sümeg latin neve. Én bizony a magyar megfelelőjét közöltem volna helyette, így: Zengtem a lanyha Sümegnek bájos zöldjeit egykor. Magyarul: Mátyás királynak kiváló, bölcs, tréfás mondásairól és tetteiről szóló könyv. (Kardos Tibor fordításában közreadta a Magyar Helikon, 1979-ben.) A magyar nyelv értelmező szótára, Bp., 19803, VII, 582. Radnóti M., Orpheus nyomában: Műfordítások kétezer év költőiből, Bp., 1943, 166. Vö. Hangay Z., A pápák könyve: A római pápák Szent Pétertől II. János Pálig, Bp., 1991, 165–166. Vö. Illatos kenőcsök háza: A középkori latin költészet gyöngyszemei, ford., jegyz., tan. Csehy Z., Polgár A., Érsekújvár, 2001. Idézi: Pfeiffer, 1976. Martialis, Válogatott epigrammák – Electa epigrammata, szerk., jegyz., tan. Adamik T., Bp., 2001, 17. Vö. Köves-Zulauf, T., Bevezetés a római vallás és monda történetébe, Bp., 1995, 58. Vö. Jelenits I., A Janus Pannonius-műfordítások nyelvi-stilisztikai problémái = Janus Pannonius: Tanulmányok, szerk. Kardos T., V. Kovács S., Bp., 1975 (Memoria Saeculorum Hungariae, 2), 479.

Szász István Tas

Bűnös nemzet mártírjai A PoLíSz olvasóinak bőséges ismeretei vannak Wass Albert írói és emberi képének mai kálváriájáról. A napokban rendezett Teleki Pál-megemlékezés kapcsán ismét elgondolkodtam ennek Telekivel és részben Horthyval kapcsolatos közös hátterén. Mindazok számára, akik a valóságot óhajtanák megismerni és megismertetni, hatalmas hátrány az a jól körvonalazható szándék, mely e neves személyiségeinkkel kapcsolatosan észlelhető manipulációival lehetetlenné akarja tenni ezt, sőt, saját céljait szolgálván egészen más igazságot akar elplántálni a köztudatban. Határon belül és a nagyvilágban más-más módszerekkel, de azonos céllal. Az, ami elvárható lenne, vagyis a kérdések tudományos módszerek tárgyilagosságával történő vizsgálata, folyamatosan akadályokba ütközik. Mint annyi 19

PoLíSz más téren, e próbálkozást is rendkívüli módon gátolja az, hogy munkájuk során a próbálkozók, akarva-akaratlanul, a „politikailag inkorrekt” ügyesen kitalált mezejére tévedhetnek. Az alábbiakban is ezzel küzdve próbálnék néhány rövid gondolatot felvetni úgy, hogy a ma szokásos közelképet, helyenként némileg – nem túlságosan – nagyobb „zoommal” vizsgálom meg. Ezúttal két olyan hívő magyar sorsán át pillantunk be a nemzet – Trianon óta az addiginál is keservesebb – sorsába, akik különböző és mégis rokon okból, különböző és mégis rokon történelmi korokban döntöttek úgy, hogy önkezükkel vetnek véget földi életüknek. Mindkettőjüket hasonló és hasonlatosan alaptalan vádakkal próbálják deheroizálni, történelmünkből vagy irodalomtörténetünkből kitaszítani, szalonképtelenné tenni. Az erre alkalmas átokszavak már életükben is megszülettek, és ma élik virágkorukat. Mindkettejük halálát kételyek és legendák övezik. Teleki Pál esetében, mint azt a most lezajlott emlékülésen unokája, Teleki Géza is kifejtette, az öngyilkosság ténye cáfolhatatlan. A miniszterelnöki rezidencián csupán egy inas társaságában tartózkodó miniszterelnök (háborús időkben! Ma, béke idején ez már elképzelhetetlen), a kései látogatókat – a két német tisztet – maga engedte be. Inasát előtte pihenni küldte. Az inas ezt követően mégis újra jelentkezett, és megkérdezte, nincs-e szükség rá. Ez a tisztek távozása után volt. Teleki még élt. A döntést tehát maga hozta meg, és maga hajtotta végre. Az egészen más kérdés, hogy mi ebben a német felelősség? Hiszen ölni lehet így is. A ravasz meghúzásával nem is kellett foglalkozniuk. Csak a helyzetet teremtette meg hozzá a náci túlerővel szembeni tehetetlenség. Teleki ezt előre sejtette, s már a második miniszterelnökség elfogadása után megjegyezte családjának, hogy: „ez a pozíció meg fog ölni engem”. Mint a gazdasági földrajz nemzetközi hírű tudósa, első perctől felismerte a németek vereségének elkerülhetetlenségét. Öngyilkossága abban a pillanatban a legtöbb volt, amit még a magyarságért tehetett. Wass Albert nem politikus volt, hanem író. Ő egy élet munkásságával próbálta szolgálni nemzetét. Az ő halála is ködökbe burkoltatott. Esetében a ceauşescui titkosszolgálat szerepét emlegetik. Az öngyilkossághoz sok kétség itt sem férhet, de ez semmit sem változtat azon a tényen, hogy előtte több alkalommal próbálták meggyilkolni. Sikertelenül. Az író sziszifuszi küzdelmet folytatott a valóságot ismertető magyar anyagok könyvtári elhelyezése ügyében. Saját költségen tette, és kétségbeesve látta, hogy a magyar anyagok rendre eltűnnek, a félrevezető jellegű román információ pedig egyre több. A rendszerváltás néven ismert években aztán megalázó küzdelmet folytatott a magyar állampolgárságért. Ennek kapcsán ismerhette fel, hogy reményeiben ismét csalatkozott. Életműve – korára való tekintettel is – gyakorlatilag lezárult. Nem kizárható, hogy az ő cselekedete is egy figyelemfelhívó, utolsó aktus akart lenni, s az nem csupán egy kétségbeesett pillanat műve volt. Én leveleiből és üzeneteiből inkább ezt olvastam ki. 20

A történelem faggatása Két sarokba szorított, ellehetetlenített erdélyi magyar, akik a már elkerülhetetlen véget is nemzetük szolgálatára használták. A gonoszt próbálták magukkal rántani a semmibe.

Mert nekünk bűnösnek kell lennünk Árad a szennyes média rágalomárja. Mintha az egész nyugati sajtó Don Basilioszindrómában szenvedne. Micsoda képtelenségek és micsoda szervezettség. És micsoda naivitás erre azt mondani, hogy tájékozatlanok, hogy csupán azért teszik, mert el sem olvastak ezt vagy azt, és mert a tudósítóik csak egy irányból tájékozódnak. Szegény félrevezetettek! Amikor egy országot ilyen tökéletesen összehangolt módon állítanak pellengérre, amikor minden földrajzi irányból, minden réteg irányába közvetítve, sőt most már minden korosztályra is gondolva folyik az, ami folyik, akkor ott egészen pontos haditerv végrehajtásáról van szó. Még akkor is, ha az egyes végrehajtók nem minden esetben tudnak egymásról. Az is félrevezető, mikor a manapság fokozott mértékben reánk zúduló hazugságok okát csupán a mában keressük. Most már láthatjuk, hogy valóban szabadságharcot kezdtünk, s ennek következményeit kell elviselnünk. Mondják is ezt, és igaz is, de nem kizárólagosan. Mert nagyobb perspektívában vizsgálódván rá kell jönnünk, hogy az ellenünk folyó – hol felerősödő, hol alattomosan alábbhagyó, és egészében véve céltudatosan pusztító – hadjárat már régen elkezdődött. Sokan mosolyognának, ha visszamennék a pozsonyi csata keveset emlegetett történetéig, vagy a Habsburg idők céljainak és módszereinek taglalásához, és nem Muhi vagy Mohács felől közelítenék. Bár ez utóbbiakban is ott található a sokáig nem nagyon vizsgált szándékos háttér-beavatkozás ilyen-olyan formája. És hasonló módon vizsgálódhatnánk 1848–49 ügyében is. (De még mennyire!) Most azonban a rövidség és tömörség kívánalmának megfelelni óhajtván csupán Trianonig nyúlnék vissza, s főleg annak elkerülhetetlen következményéig, a második világégésig. Trianont csak úgy lehetett elfogadtatni a tájékozatlan világgal, a kívülálló és kevéssé érdekelt – s ennek megfelelően információhiányos – diplomácia szereplőivel, hogy a magyart bűnös nemzetté kiáltották ki. Akkor a nemzetiségeket sanyargató, elnyomó Magyarországról akartak imágót formálni a világ számára, és sikerült a Szent Korona országát, a nemzetek bölcsőjét a nemzetek börtönévé hazudni. Ehhez néhány történelmi léptékkel nevetséges kapaszkodójuk erősebb volt, mint maga a befogadó hon ezer esztendős és bizonyító történelme. Aztán a kivitelezők által be nem kalkulált talpra állásunk után „következett a következmény”. Az elkerülhetetlen. És ismét csapdába kényszerítettek. Kevesen említik, hogy Teleki angolszász orientációjú kísérleteit kik és milyen indokokkal utasították vissza, éppen az angolszász világból. Ezzel a kicsiny és lábadozó országocskát végleg kiszolgáltatták a náci hadigépezetnek. Jött, ami21

PoLíSz nek jötte megakadályozhatatlan volt. És kollektív bűnösként végeztük. Bűnösök voltunk a hadba lépés miatt (hogyan lehetett volna elkerülni?), bűnösök voltunk a náci téboly bűneiért. Ha vitára kerül sor, joggal mondják, hogy ezekhez mi is hozzájárultunk. De hasonló, sőt nagyobb – mert saját kezdeményezésre elkövetett – bűnökért szomszédainkat nem vonják felelősségre, és egyedül esetünkben nem akarják elfogadni, hogy bizony minden népnek megvan a maga csőcseléke, és léteznek a maga szélsőségesei. (Ezt előtte éppen a sokak által annyira védelmezett Tanácsköztársaság története igazolta.) Így aztán nem meglepő, hogy – csupán egy példát említve – a megszállt ország katonai irányítás alatt levő vasútjának tehervagonjait szinte megszemélyesítve támadják, tudtommal csak nálunk. De ne ragadjunk le egy szomorú témánál, mert az élet számos más területén is folyik az elmarasztalás, az egyre feketébb kép tovább sötétítése. Természetes, hogy ilyenkor a magyar felkapja a fejét, és eszébe jut a Benes-dekrétumok ma is élő története. Egy létező abszurd, mai, európai történet. A bűnös ország bélyege tulajdonképpen egy generáció számára oktatott tananyaggá lényegült. Sok formában és egyformán romboló módon. Talán innen is észlelhető az a különbség a magyar történelmet nem tanuló határon túliak és az anyaországiak ezen generációjának nemzettudatában. Mert a hazug történelem sulykolásánál a nem oktatott, de titokban megszerzett történelemismeret is jobb volt. És itt álljunk meg egy pillanatra – a Teleki- és részben a Horthy-kép mai zűrzavaránál! Álljunk meg, mert e vita közepette is szélsőséges vélemények csapnak össze. A háttér ebben az esetben sem más, mint az eddig felvázolt. Ha Teleki – akinek az állítólagos ígéret szerint a béketárgyaláson egy üres széket kellett volna fenntartsanak – hős, akkor Magyarország nem lehet egy bűnös nép országa. Mert akkor ő a tulajdonképpeni német átvonulás (ez már akkori mércével nem sokban különbözött a megszállástól), a Szerbia irányában elkövetett, reánk erőltetett szószegés pillanatában már nem tehetett mást, csak ezt. Élete áldozatával akarta a világ tudtára hozni, hogy ezt nem mi akartuk. Hogy – éppen a világ okozta gyengeségünkben – tehetetlenek vagyunk. Ha tehát Telekit a történelem elismeri hősnek, vagy rehabilitálja (de miért kellene? – kérdezem), nem vagyunk bűnös nemzet. Aztán tovább vitatkoznak és antiszemitizmussal vádolják. Valóban, kellően anakronisztikus és célzott gondolkodással ez igen egyszerű. Sőt – mondhatják – kézzelfogható az általa aláírt törvények kapcsán. Magam is sokat töprengtem ezen erdélyi zsidó barátaimmal. (Valaha ezt nem tartottuk számon egymásról.) Nemrégen egy jeles történészünk felvetette, hogy mit tett volna Teleki, HA! HA nem lesz öngyilkos, és megéri a vészkorszakot? De hiszen ő éppen ennek a rettentő szellemnek az elszabadulása ellen tiltakozott halálával. Tudta, hogy tovább már nem lehet kompromisszumokkal politizálni, a kisebbik rosszat tűzve ki célul. Ami pedig a megelőző törvényeket illeti? Ha más lehetősége nem volt, akkor is öngyilkos lehetett volna, vetheti fel valaki. Igen, erre is lehet gondolni. Csakhogy a politikusi felelősség nem erről szól. Ez csak végletes helyzetekben lehet eszköz. Akkor meg is tette. Különben legjobbjaink mind önkezükkel vethettek volna véget életüknek az első ellentmondásos helyzetnél. Mert törté22

A történelem faggatása nelmünk csupa ilyenből állt. A politikus munkája áldozatvállalás is. Becsületét viszi vásárra, amikor kénytelen kompromisszumokat kötni és a legkisebb rossz irányába menni. Ezért ezek a megoldások a „még rosszabb”-hoz képest vizsgálhatók csupán. Ha akkor ő lemond, ha félreáll, mondván, hogy nem szennyezi be ilyen módon a kezét, azt ugyanazok, akik most az aláírása miatt támadják, megfutamodásnak neveznék, és az ezt követően elképzelhető sokkal rosszabb fejleményekért okolnák a félreállót. HA egy történész felvethette a történelmi HA lehetőségét, most én is megtettem. Az anakronisztikus, a kor történéseiből kiemelt szemlélet tehát elsősorban azt szolgálja, hogy ne legyen Magyarországnak egy Telekije. Halott hősünk sem lehet. (Élő pláne nem!) Mert ha a reánk kényszerített durva elvárások hatásai alól egy magyar politikus megpróbál kisebb veszteséggel kilábalni, nem azt nézik, amit ezzel nyertünk, hanem azt olvassák fejére, amit mégis kénytelen volt elfogadni. „Monnyon le”! Vagy legyen öngyilkos? Majd jön, aki felvállalja az egészet, és akkor meglátjuk. Mint megláttuk… Visszatérve a múltba, Horthy erényeinek feledtetése és csupán létező tévedéseinek, gyengeségének vagy kényszerlépéseinek fasizmust kiáltozó emlegetése is ebbe a kategóriába tartozik, de ez egy bonyolultabb történet. Csak a cél és a módszer hasonlatos. Mint arra a bevezetőben hivatkoztam, Wass Albert hasonló gyökerű történetét már százszor elmeséltük. Magam természetesen nem óhajtanám a román megoldásokat utánozni, ahol a legszörnyűbb bűnöket is feledve szobrot lehet állítani a német kényszerítés vagy megszállás nélkül (hathatós civil közreműködéssel), több százezer zsidó kínhaláláért felelős tábornoknak. Szerencsére ilyen nálunk nem volt. Sem tábornok, sem szobor. Mint bármely más ország esetében, voltak bűnöseink, voltak őrült szélsőségeseink, voltak a nyomás alatt gyengének bizonyuló politikusaink, volt csőcselékünk, de nem lettünk bűnös nemzet. Azok, akiknek továbbra is érdeke, hogy a világ irtózzon tőlünk, hogy genynyes gócnak tekintsenek, úgy hiszem, ezt tennék akkor is, ha a magyarság egytől egyig földre szállott angyalok gyülekezete lett volna. Honnan e szárnyak? Honnan a toll? Kérdezhetnék céltudatos mancsosok.

Teleki Pál és a kolozsvári Hitel holdudvara Mint a Hitel örökségének gondozója, kötelességemnek tartom az ennek kapcsán birtokomban lévő információk leírását. A Hitel szellemi köre a magyar megmaradás tudományát és a magyar megmaradás irodalmát művelte. Tevékenységük nem merült ki a lap és az irodalmi vagy tudományos munkák oldalainak gyarapításában, hanem a nehéz kor nehéz éveinek napi politikájába is beavatkozva, kockázatokat felvállalva tettek a megmaradásáért. Ez a munkájuk még a lap megszűnte és a kommunizmus, illetve a hideg háború éveiben is folytatódott. Más módon az emigránsoknál, másként az 23

PoLíSz anyaországba távozottaknál, s megint másként az otthon tevékenykedő többség esetében. Ez utóbbiak, a Hitelt soha nem emlegetve, de annak szellemét személyiségükben hordozván nevelték fel a következő erdélyi magyar értelmiségi generációt, s annak számos kiváló tagja – köztük nem egy áldozatot is felvállaló – folytatta kimondatlanul a megmaradásért folytatott munkát. Wass Albert és a Hitel kapcsolatáról már írtam a PoLíSz hasábjain, s éppen Hiteles elkötelezettsége, a Hitel szellemének részéről tapasztalt elfogadása, illetve a Hitelesek iránta tanúsított bizalma révén próbáltam igazolni, hogy az őt ért vádak képtelenségek. Most Teleki Pál szellemiségét próbálom tovább árnyalni, néhány, a Hitel kapcsán megismert adattal. – A bécsi döntést követően, még a honvédség bevonulása előtt, összeültek a Hitel munkatársai és elkészítették azt a beadványt, melyet Teleki Pálhoz juttattak el. Ebben Erdélynek különleges státust kérnek, és lefektetik az észak-erdélyi milliós román kisebbség további sorsát megkönnyítő nemzetiségi politika alaptételeit. Így például: a román nyelv oktatása váljon kötelezővé minden magyar iskolában is, és a román többségű területeken legyen elvárás a hivatalnokok nyelvismerete, hozzanak létre román intézményeket stb. Nem véletlenül tud erről a tényről keveset a magyar, s főleg a román közvélemény, miként arról is, hogy ennek a román kisebbséggel kapcsolatos egyes tételei a zavaros évek ellenére sok tekintetben meg is valósultak. E téren éppen a mindenkori román propaganda hirdeti az ellenkezőjét, s egyes kiadványokban nem riad vissza a legvadabb hamisításoktól sem, el egészen a primitíven montírozott fotókig. Az immáron európai Romániából a Ceauşescu idejében „elkövetett” gátlástalanul tudatmérgező csalások cáfolatáról még nem hallottunk. (Sőt!) A Hitelesek abban a memorandumban a teljes erdélyi magyar értelmiség nevében szólaltak meg, s az erdélyi magyar társadalom sajátos szerveződési formáinak, hagyományának megőrzését követelték. Óvtak attól, hogy Erdélyt a neobarokk Magyarország formalizmusához asszimilálják. Ehelyett Erdély autonómiáját, valamint sajátos történelmi értékeinek biztosítását kérték. Márton Áron és Gyárfás Elemér javasolták, hogy a román iskolaügyet bízzák a román egyházakra és a püspökök kapjanak kétszer annyi szubvenciót, mint amennyit a magyarok kaptak előzőleg a román kormánytól. Tamási Áron egy Szellemi Tanács felállítását kérte, melynek megkérdezése nélkül ne lehessen döntéseket hozni Erdélyben. Az idézett szöveg szülőházamban, a Hitel otthonában került megtárgyalásra, szüleim ennek tanúi voltak, és nem egyszer mondták el nekem annak történetét. Teleki Pál unokaöccsének, a Hitel holdudvarához tartozó Teleki Ernőnek a lakásán szállt meg, s így – mint Hiteles – ő kapta a feladatot a memorandum átadására. Teleki a memorandumot teljes megértéssel fogadta, és – főleg a románok vonatkozásában – meg is valósította követeléseit. Ezzel kapcsolatban felhívnám a figyelmet a már előbb elhangzott beszédeire, melyeket a nemzetiségi kérdésről mondott el 1940. június 13-án és július 2-án. (Teleki Pál, Magyar nemzetiségi politika, Bp., Stádium Sajtóvállalat Rt., 1940., illetve: A nemzetépítő Teleki Pál élete és utóélete, szerk. Bakos István, Bp., Kairosz, 2012.) 24

A történelem faggatása – Teleki Pállal kapcsolatosan további adatok is felbukkannak a Hitel környezetében. Keveset beszéltek eddig arról, hogy Teleki Pál az Erdélyi Pártot éppen saját németellenes vonalának erősítése miatt óhajtotta létrehozni. A Hitelesek ebben meghatározó részt vállaltak. A szüleim által kiválasztott és megtervezett, anyám által berendezett főtéri Erdélyi Kör nemcsak a felduzzadt Hitel-kör, hanem az Erdélyi Párt otthonává is vált. A háborús események és a magyar revíziós remények teljesülésének sajnálatos egybeesése egy ellentmondásokban nagyon gazdag korszakot jelentett. A magyar nagypolitikában hatalmas egymásnak feszülés volt észlelhető a németbarát vonal képviselői és Teleki Pál önálló magyar külpolitikát szorgalmazó igyekezete között. Teleki még lemondását is felajánlja (1940. szeptember 1.) Horthynak, de az nem fogadja el. A miniszterelnök a bécsi döntés után nagymértékben próbált az erdélyi lobbira támaszkodni. Nem csoda, hiszen a józan ész politikájának itt sokkal jobb iskolája működött a 22 év tapasztalatainak nyomása alatt. Mindez Telekit megfelelő lépések megtételére ösztönözte. A visszatért Észak-Erdélyből képviselőket hívott be. A Hitel legbelső köreiből közöttük volt: Albrecht Dezső, Vita Sándor, valamint Teleki Béla és Mikó Imre is. Erdély a parlamentben mint egység kívánt jelentkezni. Az anyaországi pártok beszivárgását nem óhajtották. Teleki ezt elfogadta, támogatta, és szorgalmazta az Erdélyi Párt létrejöttét. A párt elnöke a Hiteles gróf Teleki Béla, az Erdélyi Magyar Gazdasági Egyesület elnöke lett. Főtitkárnak a szintén Hiteles nemzetiségi jogászt, Mikó Imrét választották. Amint arra Vallasek Júlia – Török Zsuzsanna nyomán – figyelmeztet, az Erdélyi Párt politikai programja valójában a Hitel-mozgalom elképzeléseinek enyhén módosított változta volt. A háború ezt követő szakaszában a párt munkájára rá is nyomta bélyegét a Hitel szelleme. Az Erdélyi Párt mindent elkövetett, hogy Teleki politikáját támogassa, és a német befolyást ellensúlyozza. A párt programja szerint Erdély minden kérdésre választ akart kapni, és egy erős és független Magyarország felépítésének szolgálatába kívánt állni. Egy a népi elemekből utánpótlást kapó értelmiségi réteget óhajtott felépíteni és mozgósítni a nemzettársadalom érdekében. A magyar állameszmét magáévá tevő románságnak biztosítani akarta a nyelv használatának jogát a közoktatásban, közigazgatásban és a bíróság előtt, az egyházi megbecsülést, nemzeti érzelme védelmét, politikai jogainak gyakorlását – olyan mértékben, ahogyan azt a romániai magyarságnak megadják. Annak ellenére, hogy több párt is megkísérelt Észak-Erdélyben teret nyerni, mert a visszacsatolt országrészt jó politikai vadászterületnek tekintette, az Erdélyi Párt ellenállt. Bár idővel kialakult két szárnya, Teleki halála után is az ő szellemének jegyében dolgozott a magyar parlamentben, és tagjai Erdély ezután következő nehéz hétköznapjaiban is felelősen cselekedtek. Leányfalu, 2013. április 5. 25

PoLíSz

Ónodi-Papp Tamás

Ady megbomlott cipőfűzője se formája se iránya se íve se tartása nem illik össze benne semmi rész és minden egész értelmezhetetlen ím itt az idő e végidő bomlott csomóból kibújt foszlott végű madzag szálai szertemeredeznek ugyan mit tudunk kezdeni vele

A zöld kép

A révfalusi ház emlékére a redőny résein átszűrt utcafény csíkjai kúsznak fölöttem minden este kicsiny gyermek vagyok a belső szobában a régi faragott ágyban fekszem nagyanyám illatos párnái közt az óarany színű ős hajópadlón nyikorognak a vaskos bútorok üveg mögött ezüstgerincű könyvek alszanak a sarokban és fent a lámpa körül virraszt a néma sötétség a zöld képet nézem elvonuló gépkocsik zajában magas kőfal mögötte bokrok látszanak egy jegenyefa meg templomtorony a falon ajtó odakint bokrokat ringat a kert a folyóról hűvös pára érkezik

26

A történelem faggatása és csillog a békák háta a medence vizében ha nem mozdulok örökre így maradok ha megmozdulok csak a könnyű szokásos marad

Olvadás Advent, karácsony, ó- és újév – múlt idő. Kínnal döcögnek lépteink az ingó jövő felé. A sáros havat toljuk, toljuk egyre, a lucskos sarat kifulladásig, recseg a lapát, krákog a betonon. A remény, a tiszta hó, az igaz-ép tekintet összetaposva olvad el a fák alatt, a gonosz lábnyomokban összegyűl a lé. Maradék hitem a tócsából halászom, cserépedénybe rejtve melengetem. A szavak elfogytak, mi maradt, csak a rézgaras. Elgurult az is, értelmetlenül.

A régi kamra Vagyok, mint polcon feledett uborkásüveg, alján fáradt savanyú, nem kell senkinek. * Vagyok, mint hátul az a bölcs, hallgatag fazék, s a beleszáradt határozatlan morzsalék. * Vagyok, mint tavalyi, félfagyott kocsonya-tál, olvadt félelem, s egy békatestű kiskanál. * Vagyok, mint madzagon vergődő szalonnabőr, izzadó álom, hol minden álom romba dől. * Vagyok, mint holmi gyermeteg tejfölös bödön, a tátongó űrt fehér reménnyel tömködöm.

27

PoLíSz

„Ariosto”

Az objektivitás ábrándjáról „A történelmet a győztesek írják. A mondákat a nép költi. Az írók képzelegnek. Bizonyos csak a halál.” (Danilo Kiš) Azt hinné az ember, hogy a szellem dolgai, lévén anyagtalanok és légiesek, könynyen és gyorsan képesek változni, míg az anyagi világ dolgai, ellentétben az előbbivel, nehezek, sárszagúak, ezért nehezebben is változnak meg. Pedig ennek pontosan a fordítottja igaz. Az elmúlt évtizedekben létezésünk tárgyi-anyagi körülményei hihetetlen gyorsasággal változtak szinte már napról napra, az atombombától az informatikai forradalomig. Ezzel szemben gondolkodásunk – legalábbis a többségé – még mindig a XIX. századi mintára működik. Ami persze nem csoda, abból a szempontból, hogy a XIX. század a felvilágosodásnak nevezett szellemi divat csúcspontja volt, a progresszív gondolat naiv, romantikus ifjúsága, amire – mint a fiatalságra általában – szívesen gondolnak vissza az emberek. Az alábbiakban egy ilyen kriptaszökevény gondolattal, az objektivitás ábrándjával fogunk foglalkozni, és hogy mondandónkat illusztráljuk, felhasználunk egy nagy feltűnést keltett blogbejegyzést, a Horthy Miklós szadistája vagyok címűt, amelyet egy „Csehszlovák Kém” nevű blogger követett el. Szögezzük le elöljáróban, hogy az objektivitás – mint cél – okvetlenül ajánlható, olyasmi, amire törekedni kell. E törekvés első lépése annak felismerése, hogy nem vagyunk objektívek. Ha ugyanis meg vagyunk győződve saját objektivitásunkról, akkor nemigen figyelünk vitapartnereink érveire, hiszen mi „objektívek” vagyunk; míg ha tudatában vagyunk előítéleteinknek és elfogultságainknak, talán nagyobb gondot fordítunk mások érveire, hiszen tudjuk: bizonyos dolgokkal kapcsolatosan vakká tesznek bennünket elfogultságaink. Ez egyszerű praktikus megközelítés, ezen túl van az az ismeretelméleti felismerés, hogy nem is lehetünk objektívek, ez ugyanis elméletileg kizárt. Nem kívülről tekintünk a minket körülvevő világra, hanem belülről, a vizsgálandó dolognak – így vagy úgy – magunk is a részei vagyunk, ezért hát – a személyes érintettség okán – nem lehetünk objektívek. Továbbá a minket környező jelenségek közül többnyire nem véletlenül állapodik meg a pillantásunk valamin, hanem szándékunk van a megfigyelt dologgal, tudatunk intencionális – ez alapvető, közhelyszerű felismerése a gondolkodásnak. Világunkkal kapcsolatban még egy ideérkező UFO sem lehet objektív, hisz ő is valamiféle szándékkal érkezett – például élelmiszernek tekint bennünket –, és ez meghatározza azt, hogy hogyan tekint ránk. A gondolkodás legsikeresebb projektje a XIX. században a természettudomány volt, nem csoda hát, hogy a haladó nézetek követői irigységgel tekintettek rá, és sütkérezni akartak sikerének fényében. A természettudomány alapvető feltételezése pedig az volt, hogy a megfigyelő és a megfigyelt elkülönül egymástól, ezáltal a megfigyelő objektivitása biztosítva van, nem vesz részt a megfigyelt * Szerző nem kívánja nevét nyilvánosságra hozni – a szerk.

28

A történelem faggatása eseményben. Mára tudjuk, hogy ez koránt sincs így. Már semmi sem a régi. A természettudományok – legalábbis Heisenberg és a kvantumfizika elfogadottá válása óta – maguk is letettek az objektivitásról. A híres vitát Einstein és Bohr között az utóbbi nyerte, és pillanatnyilag az az álláspont, hogy Isten igenis játszik kockával, és a megfigyelhető esemény többé-kevésbé a megfigyelt és a megfigyelés eszköze közötti interakció, végzetül: sohasem tudjuk, hogyan viselkedik a megfigyelt, mikor éppen nem figyeljük meg. A természettudós, illetve kísérleti berendezése is része az eseményeknek és nem áll kívül azokon. Legalábbis ma ezt hisszük. Aztán hogy néhány év vagy évtized múltán mit foguk hinni, azt – a fizika eddigi irányváltásainak ismeretében – nem tudjuk megjósolni. Haladó kortársaink azonban csak a szépre, eszméik ártatlan ifjúságára szeretnek emlékezni, arra az időre, mikor annak súlyos következményei még nem voltak nyilvánvalóak. Ezért számukra az „objektivitás” ábrándja elsődlegesen fontos önigazolás, fölébe emeli őket a gubancos világnak, és ebből az isteni nézőpontból, a szellem magasából tekintenek le ránk és ítélkeznek felettünk. Sajnos, ha közelebbről szemügyre vesszük ezt az attitűdöt, mint annyiszor, valami meglehetősen primitív tűnik a szemünk elé. Az „objektivitás” titka ugyanis mindössze annyi, hogy látszólag egyformán szidalmaznak mindenkit. Ez klasszikus defenzív taktika, lehetőleg elejét kívánja venni a legsúlyosabb vádnak: az elfogultság vádjának. A módszer – konzekvensen alkalmazva – tökéletes nihilizmushoz vezet, annak bizonyításához, hogy minden nagyon rossz, kivéve engem. Nézzük, hogyan valósul ez meg az illusztrációnak választott blogbejegyzésben! A dolog előzménye annyi, hogy a Mandineren felhívás jelent meg egy készülő vagy tervezett dokumentumfilm kapcsán – tanúkat, áldozatokat kerestek a Vörös Hadsereg által elkövetett rémtettekről szóló filmhez. A témaválasztás és a feldolgozás ízlésességével bizonyára lehet majd vitatkozni – én magam erős ellenérzéssel tekintek rá –, a dolog azonban önmagában véve jogos, minden további nélkül elképzelhető egy olyan álláspont, amely az utolsó pillanatban meg akar szólaltatni még élő tanúkat. „Csehszlovák Kém” barátunknál (és gondolom sok-sok haladó eszmetársánál) azonban mindez kiverte a biztosítékot. Ennek pedig hangot kellett adnia valahogyan. Azt mégsem mondhatta, hogy a fasiszta német és magyar lányok-asszonyok megérdemelték, amit kaptak, vagy hogy Sztálin elvtárssal egyetértésben nem lehet sajnálni egy kis szórakozást a hősies fiúktól, továbbá azt is nehezen lehetett volna állítani, hogy mindez nem történt meg; ezért előkerült az adu-ász: az „objektivitás”. Egyet jobbra, egyet balra; az oroszok kegyetlenkedtek (balra egyet), de a németek és a magyarok is kegyetlenkedtek (egyet jobbra), ezért meg lehet érteni őket. Hibás az a vélemény, „amely szerint az orosz katonák ok nélkül, állatias ösztönből, hordaként végigerőszakolták Magyarországot.” És „Magyarországon tetten érhető az a törekvés, hogy az orosz erőszakoskodásokat úgy mutassák be, mintha minden ok nélkül történt volna. Ez pedig nettó történelemhamisítás és az emlékezetpolitika megcsúfolása.” Nem. Nyilván az orosz katonák jó okkal tették ezt, és ők nem is csúfolták meg az „emlékezetpolitikát” – bármi legyen is az. A jó ok pedig nem más, mint az örök emberi érzés: a bosszú. 29

PoLíSz Mármost nekem, személy szerint semmi bajom a bosszúval, meggyőződésem, hogy az „igazságosságról” és a bűnösök „átneveléséről” eltartott kisujjal folytatott halandzsázások ellenére minden büntetés hordozza a bosszú késztetését, és lehet ez nem helyes, de megváltoztathatatlan. Az áldozatoknak szükségük van a bosszú katarzisára, hogy fel tudják dolgozni, ami velük történt. Tartok azonban attól, hogy ezt blogger barátunk nem így látja. Nem szokták így látni, amíg nem a saját bosszújukról van szó, ami „természetesen” igazságszolgáltatás csupán. Márpedig ha nem így látja, akkor bizony a magyar vagy német hadsereg oroszországi tettei nem mentik, de még csak nem is magyarázzák a Vörös Hadsereg rémtetteit. Mert ha „jogos” a bosszú, akkor talán lógassuk fel Biszku Bélát, meg még néhány ma élő kommunista bűnöst? – Hiszen Csatárynak sincs kegyelem… Mikor idáig eljut, következik az objektivitás mérföldköve: a „bizonyítás”. A bizonyításhoz a híresen „hiteles” forrásokhoz, az orosz levéltárakhoz fordul, ezek elfogulatlansága és valósághűsége legendás – emlékezzünk Katynra, valamint Napóleonra, aki szerint a történelmet a győztesek írják. Sokatmondóak a felhasznált fotódokumentumok is. Az állítások igazát mi sem bizonyíthatja jobban, mint a Lenin-emlékmű vagy a mai utcakép a magyarok kegyetlenkedésének helyszínén, nyilván még ma is süt róluk a vadállatias fasiszták ártó szelleme... Sokatmondóak az égő falu mellett lefényképezett fasiszták képei is – hiszen soha senki más falut fel nem gyújtott, csak ők –, valamint az elfogott „partizán” képe is (aki egyébként a Vörös Hadsereg egyenruhájában van). Az Álgya-Pap Zoltánról készült kép is bizonyító erejűnek tűnik – csak rá kell nézni, de ha ez nem lenne elég, ott a híresen megbízható Wikipédia. Azután itt van a következő „igaz” beszámoló: „Vakító máglyaként égett a tűz. Két magyar a vállánál és a lábánál fogva a tűz fölé tartotta a hadifoglyot, a hasát és a lábait sütötték. Hol a lángok felé emelték, hol lejjebb engedték, és amikor elcsendesedett, arccal a tűzre dobták. Hirtelen összerándult újra a fogoly. Ekkor a magyarok a bajonettjeikkel hátulról ledöfték.” Na most próbáljuk ezt technikailag elképzelni! A „vakító máglyaként” égő tűz fölé puszta kézzel foglyot tartó katonákat, akiknek a bőre nyilván azbesztből volt... és így tovább. Íme, előttünk áll a haladó objektivitás a maga teljes valójában, és kijelenti: elismerjük, hogy az oroszok kegyetlenkedtek és erőszakoskodtak, de a magyarok is, és éreztetjük, hogy haladó szimpátiánk nem a fasiszták oldalán áll, és természetesen „felszabadítókról” beszél. Ki ítélhetne el egy felszabadítót? A félreértések elkerülése végett: nem állítom, hogy a magyar hadsereg egyes katonái, vagy akár alakulatai nem követtek el kegyetlenkedéseket és erőszakoskodásokat a háború alatt. Minden hadseregben, minden háborúban vannak és lesznek pszichopaták, vagy csak egyszerűen megvadult emberek. A különbség abban van, amit talán a hadsereg szellemének nevezhetünk. A magyar, sőt olykor a német hadseregben is érvényes szabályok tiltották a civilekkel szembeni erőszakot. Ha ilyen eset kiderült, azt kivizsgálták, s a résztvevőket megbüntették – lásd az újvidéki razziák vezetőinek esetét. Legfelsőbb szinten nem hunytak szemet és nem biztatták ilyen viselkedést. Ezzel szemben a Vörös Hadseregben 30

A történelem faggatása szándékoltan nézték el, mi több biztatták az ilyen magatartást. Egy megvadult orosz zsidó, Ilja Ehrenburg a németek teljes kiirtására buzdított – hogy mekkora lendülettel, arról sokat elmond, hogy maga Sztálin intette visszafogottságra –, ez volt tehát a „hivatalos” álláspont a magasabb parancsnokság körében. Így mutatja meg magát az objektívnek álcázott végletes elfogultság, amely – éppen a vélt objektivitás miatt – képtelen meglátni a valódi különbségeket, és képtelen az együttérzésre, ha a szörnyűségek az általuk – ugyancsak objektíven minősített – bűnösökön esnek meg. Talán az egészben nem az orosz hordák vadállati kegyetlenkedése a legszörnyűbb, hanem az, hogy ilyenek élnek közöttünk, akiket saját beteg lelkük arra indít, hogy felmentsék őket.

Gyüre Lajos

Harmónia Összeborulva mázsás terhek alatt míg a szív a tüdő bírja erővel tartja a váll a lélek az agy így egymásba fonódva éveken által ikrek módján összeborulva benned s bennem újra meg újra várni a percet a szem bogarában égő tűzcsóvák lobogását test melegét ha kigyullad napra kiszabva tölgyek lángja se tartja jobban a tűz parazsát éltetve alkonyi fénnyel nappal is el-beborítva él a csoda ó hány számolatlan bősz zivatarban állt a tűzhely ám ki ügyelte te vagy kedvesem így hát téged illet minden érdem és a babér.

Minden tetted őrzi a ház melegét hadd fonjak most szép koszorút és tenni fejedre míg élek, s lássam hogy viseled majd néhai voltom után majd ha mondod hej pedig mennyit téptük egymást semmi kis apró dolgok vágyak után mondod élhettünk volna talán szebb életet bízvást hogy ha konok kőkemény fejeddel

31

PoLíSz

Botz Domonkos

Megrajzolt házikó Már minden elveszett rég, de még itt vagyok; elgémberedett ujjakkal, remegő kézzel keresem hagyatékát tűnő tegnapoknak, a házat, a hó alatt. S ki tudja azóta hány jégvirág nőtt ki egy nekem kedves, távoli ablakon… Zúzmara ül fagyottan szívemen, ’s a kertben felfénylő bokrokon. Unott órákban emlékek közt matatni? Zavarna tán. Hazudni olcsó sorokban szépen faragott rímeket, ugyan minek? Ám szakadatlan dolgozik az emlékezet… Nincs már sem dió, sem ráncos gesztenye, amim volt, mindent odaadtam, cserébe kaptam, amit kaptam, maradjon titok! A szigetünk még áll, tudja, kikötője nyitott. Jó hogy azt mondja, „mindig ott leszek”, ám a rács, az aranyketrec vissza ne fogja soha, repüljön, kinek van szárnya, légyen akár lopott, és nézzen fel az égre! Ott kötöttek egybe minket, fenn a kékben, és mi maradunk – hittük –, örökre kéz a kézben.

Bocskor Csaba Attila

A Székelyföldi oktatás kezdetei Ha valaki összegyűjtené, bizonyosan számos könyvespolcot megtöltenének a székely iskolatörténeti közlemények. A mennyiség tehát imponáló, a minőség azonban csöppet sem. Többségüket ugyanis olyan pedagógusok írták, akik a tizenkilencedik század végén, a nagyobb kulturális központoktól távol, falusi-kisvárosi környezetben működtek, és jobbára el voltak zárva a könyvtári-levéltári kutatás lehetőségeitől. Sokan alapvető történelmi ismeretek nélkül fogtak munkájukhoz, és majd mindegyiküknél megfigyelhető az objektivitás hiánya, hisz 32

A történelem faggatása legtöbbjük egyháza, iskolája – tehát mindenképpen munkaadója – megbízásából ragadott tollat, s így igyekezett megfelelni a felsőbb elvárásoknak. S ami témánk szempontjából igencsak kedvezőtlen: erős aránytalanság mutatkozik az egyes korok pedagógiatörténeti feldolgozottságában is: a megismert közlemények zöme leginkább a XIX. század iskolatörténetével foglalkozik. Főleg a székelyföldi alsóbb oktatás históriai ismeretében vannak nagyobb fehér foltok. Pallós Albertnek, az egykori Maros-Torda, illetve Berecz Gyulának, a volt Háromszék megyével foglalkozó művein kívül mindössze néhány megbízható közlemény jelent meg eddig itt-ott, s ezek is – terjedelmük okán – inkább füzetnek számítanak. Megállapítható ezekből, hogy ha az iskoláztatás művelődéstörténetünk mostohán kezelt kérdése – az irodalom- és művészettörténethez képest különösen az –, még visszásabb, hogy a neveléstörténeten belül is az alapokról, az elemi oktatás múltjáról tudunk a legkevesebbet. A kezdetekről pusztán csak gyér adataink vannak. A tulajdonképpeni középkor székelyföldi oktatásügyéről eddig a kutatók – minden látható igyekezetük ellenére – alig egy-két forrást tártak fel. Ennek okát keresve először gondolhatnánk a XVI–XVII. század történelmi viharaira, amelyek nyilván óriási pusztítást végeztek az írásos emlékek között. Ámde ha figyelembe vesszük azt, hogy a szomszédos szász székek is hasonló anyagi pusztulást szenvedtek el a fejedelmi korszak török- és tatárdúlásainak idején, akkor szembetűnő, hogy az erdélyi németség iskolatörténeti feljegyzései visszanyúlnak egészen a XIV. század közepéig. A szászok például már 1361-ben szabályozták a falusi iskolamesterek helyzetét és kötelezettségeit. Mi több, jól dokumentálható, hogy a XV. század elejére a barcasági és a Medgyes széki falvak mindegyikében működött már iskola. S az 1400-as évek közepén már megjelennek Európa egyetemein az erdélyi szász diákok, székely tanuló viszont még mutatóban sincs a magasabb tanulmányok felé törekvő erdélyi ifjak között. Ebből viszont egy sajnálatos következtetés vonható le: a székely iskoláztatás a középkorban elmaradottabb volt a szászokénál. A székelység legrégebbi iskolatörténeti forrásaiban először az Olt-menti Hídvégen tevékenykedő Mihály iskolamester tűnik fel, 1429-ben. A következő név János tanítóé, kit 1433-ban említenek, s aki Előpatakon fejtette ki áldásos tevékenységét. E két biztos adaton kívül még van egy utólagos, sajnos forrásmegjelölés nélküli, XIX. századi közlés, miszerint 1488-ban már Székelyzsombort is működött iskola. Ha csak ezekből az adatokból indulnánk ki, akkor meglehetősen sivár képet alkothatnánk a kor székely műveltségi viszonyairól. Megjegyzendő azonban, hogy a XV. század folyamán az említetteknél jóval több iskolával lehet és kell számolnunk. Ez egyrészt abból következik, hogy az ebben az időben működő kolostorok – Marosszentkirály, Marosvásárhely, Csíksomlyó – falai között nyilván folyt szerzetesnevelés, másrészt onnan is, hogy éppen e század végén többen is írnak – általánosságban – a Székelyföldön működő iskolákról és iskolamesterekről. Forrásaink a XVI. századdal kezdődően válnak beszédesebbé. Így 1501-ben Szentkatolnán, 1536-ban Altorján, 1540-ben Bodokon és Kézdiszentléleken, 33

PoLíSz 1545-ben pedig Pókafalván történik említés iskoláról. S a reformáció utáni korszakot illetően még inkább sűrűsödnek az értesülések: tudunk többek között a keresztúri (1568), a csíkszenttamási (1575) iskolamesterekről, Udvarhelyszéken pedig a szenterzsébeti Márton iskolamesterről, kinek sikerült elérnie – valamikor e század hetvenes éveinek végén – a községi iskola kibővítését. 1590 után szaporodnak meg igazán a feljegyzések – pedig ezek igazán nehéz idők voltak a tizenöt éves háború következtében –, melyek alapján megállapíthatjuk, hogy iskolák vannak már az egész régióban, például Bölönben, Dálnokon, Gidófalván, Illyefalván, Székelykálon, Kézdi-Albison, Kézdivásárhelyt, Kovásznán, Márkusfalván, Sepsiszentkirályon és Zabolán. E források azonban vajmi keveset árulnak el arról, hogy a XV–XVI. századi Székelyföldön milyen iskolasűrűséggel számolhatunk. Egyedül az tűnik fel, hogy a legtöbb adatunk Háromszékről származik. Ez persze jelentheti egyszerűen azt, hogy a történelem véletlen játéka következtében több irat őrződött meg erről a területről. Ám e jelenség értelmezésekor tekintetbe kell vennünk azt a körülményt, hogy az 1567-beli, erdélyi lakosság-összeírás tanúsága szerint Háromszéken voltak a legnagyobb lélekszámú székely települések, de gondolhatunk a viszonylag fejlettebb szász oktatás ösztönző közelségére is. Különösen a Honterus alapította brassói iskolára, ahol – jól dokumentálhatóan – számos háromszéki diák tanult. (S példákat hozhatunk fel arra is, hogy Szászföldön számos székely származású pedagógus is működött, mint például – 1552 és 1554 között – a brassói iskola rektora, Árkosi Veress Péter.) Forrásaink azonban nemigen beszélnek a kor székely iskoláiban folyó tanítás tartalmáról és színvonaláról. Feltehető, az intézmények döntő többsége elemi szintű volt; az olvasás, az írás, még ritkábban pedig a számolás alapismereteivel szolgálhattak tanulóiknak. Egyedül a marosvásárhelyi „schola” esetében tűnik valószínűnek, hogy a némileg magasabb tanulmányok színhelye lett volna. Pont a századfordulóról, 1500-ból maradt ránk egy városi jegyzőkönyv, amelyből megtudhatjuk, hogy a helyi iskola mestere ekkor egy bizonyos Gernyeszegi István baccalaureus, tehát egyetemet járt írástudó volt. Képzettsége arra enged következtetni, hogy az itteni tanintézmény kiemelkedett az átlagból, s mutatta, a város akkori vezetői milyen fontosnak tartották a műveltség ügyét. Ez a följegyzés azért jelentős, mert ez az első adatunk arra, hogy régiónkban megjelent a minőségi oktatás is. Marosvásárhely helyzete azonban inkább egyedi, mint általános. A Marosmenti város kivételezett helyzetét mutatja még az is, hogy a XVI. század második felében itt – a helyi oktatást támogatandó – több fejedelmünk is alapítványt tett, amelyek aztán lehetővé tették Marosvásárhely számára olyan hírneves akadémikus rektorok alkalmazását, mint amilyenek a tollforgató Laskai Csókás Péter vagy Baranyai Decsi János voltak. Ennek ellenére Marosvásárhely vonzása a tanulni vágyó székely fiatalok számára csekély volt. Inkább az a jellemző erre a korszakra, hogy a felsőbb képesítést Székelyföld határain túl, Brassóban, Kolozsvárt és Szebenben, illetve a külföldi egyetemeken szerezték meg azok, akiknek erre módjuk volt. A székely34

A történelem faggatása földi peregrinusok száma mindenesetre még a XVI. században is igen csekély, csaknem ezer erdélyi diák közül mindössze tízegyvalahány a székely ifjú. Ezek java része háromszéki, kik főleg Wittenberget látogatták (ott járt a már említett Árkosi Veress Péter, és néhány évvel később a sepsiszentgyörgyi Márk András is, aki a kor egy másik jeles egyetemén, a páduain is megfordult.) A XVII. századról az eddigieknél már sokkal több adat áll rendelkezésünkre a székely iskoláztatásra vonatkozóan. A század végén például Marosszéken a református vizitációs jegyzőkönyvek tanúsága szerint 36 tanintézmény működött, ami gyakorlatilag azt jelentette, hogy szinte minden második faluban volt iskolamester. Joggal feltételezhetjük, hogy más, székelyek lakta vidéken sem volt rosszabb a helyzet. A XVII. századi iskolák zömét a falu közössége tartotta fenn, és a lelkésznek rendelte alá. Ezek még mindig elemi fokú iskolák voltak. A schola ebben az időben csak kivételesen feltételez külön épületet, vagy akár csak külön termet. E fogalom egyszerűen azt jelenti, hogy az illető helység mestert tart, aki a fiúgyermekek tanulni vágyó részével foglalkozik – általában hóhullástól olvadásig –, valamilyen nagyobbacska szobában vagy közösségi teremben. A classisok, azaz osztályok megjelenésével eme tanintézményekben nem számolhatunk, e korszakban is az osztatlan iskola volt a jellemző. Az iskolázás központi alakja a mester. Létén vagy hiányán múlott egy adott közösség írástudása. Illetményét néhol, mint például Zabolán, a falu törvényei rögzítették. Elég általános volt az a gyakorlat, amelyről Bardóc vonatkozásában Benkő József értesít, hogy tudniillik az egyházi jövedelem egyharmada illesse a tanítót. Általában pénzbeli, természetbeni és munkában letudott juttatások voltak ezek, amihez néhol a tanulók után fizetett tandíj is hozzájárult. Például 1619ben, a vajai mester illetménye mindenkitől egy kalangya búza, négy ejtel must, négy dénár, s a begyűjtött tüzelőfának egyharmada. Az akkori székelyföldi adottságok között a mestertartás meglehetősen nehéz terheket rótt az egyes közösségekre. Általában két-három falu tartott egy mestert, mint ahogy azt Marosszék esetében is láthattuk, de előfordult az is, hogy még több falu népe állt össze, mint ahogy 1602-ben hét ekecsalji helység – Bere, Berekeresztúr, Selye, Kendő, Márkod, Magyarós és Mája. A nehézségek ellenére a községek többnyire mégis vállalták ezt a terhet, sőt, sok esetben az iskolába vetődött környékbeli gyermekekről is gondoskodtak. A mester teendői közé azonban nemcsak iskolai természetű feladatok tartoztak. Többségük egyben a falu jegyzője is volt. Ennél súlyosabbaknak, és nyilván az iskolai tevékenység szempontjából károsabbaknak tűnnek azok a feladatok, amelyek az egyházi alárendeltségből származtak. Egy vizitációs jegyzőkönyvi bejegyzést idézünk ennek szemléltetésére, amelyben az iszlai mestert arra intik, hogy „ennek utána ecclesiasticushoz illő módon viselje magát, templomba harangozzon, énekeljen”. A harangozói és kántori teendőkön kívül néha megalázó feladatokat is róttak a mesterekre. Benkő József jegyzi fel, hogy a nagybaconi ifjú mesternek a vizitációk alkalmával az esperes rendelkezésére kellett álljon, s nemcsak, hogy a lovát kellet 35

PoLíSz ellátnia – etetne-itatnia, takarítania –, de még a jeles egyházi személyiség pipáját is neki kellett esetről-esetre megtömnie. Apáczainál is azt olvassuk, hogy e korszakban az iskolamesterek a legnagyobb megvetésben és lenézésben részesültek. A szegényesen javadalmazott és alárendelt mesteri állást a frissen végzett, tanult emberek általában átmenetnek tekintették egy-egy jövedelmezőbb parókia felé. A papi pálya még a kollégiumi professzorok számára is sokszor kívánatosabbnak tűnt a katedránál. Ez a magyarázata annak, hogy a mesterek egy községben igen gyakran változtak. Csókfalván például 1667–1723 között nyolc rektor nevét jegyezték fel, tehát egy-egy tanító átlagosan csak alig hét évet ült meg. Ritkaságszámban mehetett az olyan, mint a miklósfalvi, akiről az 1721-béli összeírás jegyzi fel, hogy harminc évet szolgált. Nem véletlen ezek után az sem, hogy az iskolamestereket ott látjuk az e korszakban gyakori – az állami és földesúri önkény ellen ki-kirobbanó – székely lázadások soraiban. Egy 1601-beli országgyűlési határozatban olvassuk például, hogy „vannak olyan papok, deákok, és shcola-mesterek, kik hivataljokból kihágván az Mihály vajda népei közzé és a felé dúló kóborló község közzé elegyítették magokat, az nemesség házát és jószágát kóborlották, dúlták és pusztították”. Az erdélyi feudális állam ritkán foglalkozott az iskolaüggyel. A korszakban a nevelés-oktatás ügyét teljes egészében az egyház(ak) hatáskörébe utalták. Ez akkor is így van, ha köztudott, hogy a fejedelmek egyike-másika jelentős pénzösszegekkel támogatta a tanintézményeket, s a neves erdélyi kollégiumok mind uralkodói elhatározásból keltek életre. Jellemző ebből a szempontból, hogy az 1636-os országgyűlésen a rendek ki is mondják: „A collégium ügye nem ország közönséges dolga, hanem tulajdon az ecclesiáé.” A kisebb iskolák fenntartása – mint láthattuk – ilyenformán kizárólag a lakosságra hárult, viszont az iskola irányítása a lelkész, azaz az egyház joga volt – kezdve a mester személyének megválasztásával. A hűbéri rendszer körülményei között a köznép csak kivételesen tudta kivívni a szabad mesterválasztás jogát. Az egyházi alárendeltséggel összefüggött az egyházias beállítottság. Elemi fokon a mindennapi életben is hasznosítható készségek – így az olvasás, az írás és ritkábban a számolás – elsajátítása mellett főként a katekizmuson volt a hangsúly. Sok falusi iskolában ezzel a többnyire három évre terjedő programmal le is zárult az oktatás. Ám igen gyakran az egyházi, vagy akár a világi pályára készülők számára nélkülözhetetlen latin nyelvbe is bevezette tanulóit a falusi mester. A középfokúnak nevezhető oktatás általában négy-öt szakaszban, csoportban folyt. Ezek száma, sorrendje és elnevezése számos helyi változatot mutatott, de általában a poesis, vagy a retorica nevet viselő osztállyal zárult. Nos, Kovásznai Sándor emlékiratában azt olvassuk, hogy apjának gyerekkorában – tehát a XVII. század vége felé – „a háromszéki népesebb falvakban, minemű volt Kovászna is, igen derék tanítói mesterek voltanak annyira, hogy a poesisig, sőt még feljebb is tanították az ifjúságot”. Ezzel szemben adataink vannak arról, hogy néhol a mester sem tudott latinul, amint azt a Nagyenyedi Demokratikusban olvashatjuk a bardóci és az olaszteleki rektorokról. 36

A történelem faggatása A XVII. század végén már középfokú latin iskolák működtek a népesebb, városiasabb helységekben. Efféle lehetett a hídvégi iskola, és nyilván latin nyelvű volt a bölöni is, ahol két mester is működött. Valószínűleg az ilyen jellegű stúdiumok helyreállítását célozhatta Kézdivásárhely, Sepsiszentgyörgy és Székelyudvarhely viszonylatában egy 1637-beli zsinati határozat is. Csiksomlyón mindenestre 1613 után a poesisig terjedő oktatás folyt. (Csíksomlyó vonzásköre ekkoriban kiterjedt a Kárpátokon túlra is, a moldvai, főként a katolikus, tanulni vágyó ifjúságra. A csíksomlyói iskola jelentősége különösen megnőtt a Vasile Lupu-féle iasi-i gimnázium elpusztulása, azaz 1654 után, amikor – a források szerint – ortodox vallású tanulók is érkeztek a katolikus kolostori iskolába.) Megállapítható, hogy ebben a században is megmaradt Marosvásárhelynek a székely nevelésügyben betöltött kivételes, már az előző korszakban kivívott szerepe. Itt ugyanis, a székely főváros iskolájában, már a középfokú tanulmányokat meghaladó, éppenséggel a poézisen és retorikán túli, logikai és teológiai ismereteket is tanított 1662 után Fogarasi Máté, előkészítve ezzel a kollégiumi rendszernek fél század múltán bekövetkező kiépülését. Mindebből következik, hogy a vizsgált korszakban – a XV–XVII. században – Székelyföld az oktatásügy tekintetében átmeneti helyet foglalt el a szász székek és a megyék között. Az iparűző Az ifjú Kálvin szász városok több szempontból kedvezően hatottak a nevelésügyre. Ott a szabadparasztság társadalmi emelkedésének egyéni útja a városi mesteremberré válás volt, márpedig a céhekbe csak iskolázott legényeket vettek fel. Másik oldalon, a megyék – zömében jobbágyi – lakossága számára gyakorlatilag nem mutatkozott kivezető út az alávetett jobbágyi létből. 1624-ben hiába szögezték le az országgyűlési rendek, hogy a jobbágyrendű gyermeknek is joga van az iskolához, és hogy őket „kedvek ellen onnan ki ne vehessék”, számos forrásunk szól arról, hogy e törvénynek nem sok foganatja lehetett. Hermányi Dienes József apját Hídvégen például napokon keresztül tartotta láncon földesura azzal a váddal, hogy jobbágygyermek létére iskolába szökött. 37

PoLíSz Ezzel szemben a székelység jelentős része – évszázados küzdelmeik árán – meg tudta őrizni szabadparaszti státusát. Ilyen körülmények között a jobbágyokénál jobb, de természetesen a városok lakóinál kedvezőtlenebb lehetőségei nyíltak az iskolázásra. Pontosabban arra, hogy egyesek – a tanulás révén „átrétegeződve” – értelmiségivé váljanak. Megfigyelhető, hogy Erdélyben, amíg a városi polgárság és főleg a nemesség adta az értelmiség felsőbb rétegét, addig a székely szabadparasztság köréből került ki az értelmiség alacsonyabb rétege, köztük az úgynevezett deákok is, akik az összeírásokban – 1569-ben csakúgy, mint 1682-ben – szép számmal szerepelnek. A székelység értelmiségünk fejlődésében különleges szerepet töltött be. Sajátos társadalmi helyzete és szerepe teszi érhetővé azt, hogy miért volt e vidéken az alsó- és középfokú oktatás viszonylag szélesebb körű, mint a megyék területén, de azt is, hogy a magasabb stúdiumok miért jelentkeztek később, mint másutt. Szerzőnk először egy igen részletező – két és fél oldal terjedelmű – irodalom- és hivatkozásjegyzéket kínált fel, ami egy esszé esetében – irodalmi folyóiratban – nem föltétlenül szerencsés. Kérésünkre megállapodtunk egy rövidített változatban. Oklevélkiadványok: A Teleki Család Oklevéltára, Székely Oklevéltár. Szakfolyóiratok: Archiv für Siebenbürgiche Landeskunde, Erdélyi Múzeum, Keresztény Magvető, Magyar Könyvszemle, Református Szemle. Egyháztörténeti és helytörténeti munkák: Bándi Vazul, Benkő József, Benkő Károly, Bod Péter, Hermányi Dienes József, Juhász István, Kelemen Lajos, Koncz József, Lőfi Ödön, Szabó Károly, Székely Sándor írásai. Végül szerzőnk személyes kutatásokat végzett a Kolozsvári Akadémiai Könyvtár (a volt reformátuskollégiumi részleg), a Csíkszeredai Múzeum és a Marosvásárhelyi Teleki–Bolyai Dokumentációs Könyvtár anyagában. – A szerk.

Kiss Székely Zoltán

Parmenidész csendje szakad reám Úszom. Látszólag ár ellenében. Gyönyörű szorongás gerincemen. Önmagába roskadt gerinctelen világ vesz körül. Az ellenérvem:

Akinek volt igénye, hogy lásson, elfeledve deszkázza ablakát, mert az információ-téren át szellem-szemét gyűl csupán, hogy ártson.

történetem visszafordíthatatlan, a hatásait mérhetem csupán. A semmiből a semmi vág kupán. Bomlás amonnan. Felizzó katlan

A Kertbe dobbanok: a miképpen-nincs-hogyan-van kertjébe. Ott belefeledkezem a közelbe. Tele hiányával a távol. Hogy épen

hűl. Málló papíron öreg tinta. A végtelenség vágya rombolja a végest. A lét hírhozó koboldja a nemlét-zongorát áthangolja.

megússzam? Reménytelen. Vagyok otthon az otthontalanságban. Belém fér. Parmenidész csendje számig elér. A lét szétmállik lehulló lombon.

38

A történelem faggatása

Versek egy szonett-koszorúból* Erdőszentgyörgy

A Kollégium

Te itt küzdöttél meg sárkányaiddal, bolondos Zilahi-lány fia, Péter. Kisfiú magadhoz sohasem ért el édesanyád szelíd szava. Bölcsődal

Ezerszer áldott s átkozott a skóla. Néma szolgalegény beszédes mersze sárkányölő bicskát adott kezedbe. Mintsem ajkaid cifrálkodó szóra,

gyanánt Kis-Küküllő hangja ringatott. Szót apáddal sem cserélhettél soha. Legény volt Zeyk udvarában. Mostoha sors: siketnéma szolga nevet adott

eszed jobban hajlott lisztőrlő malmot faragni fába Küsmöd patakára. Asztalos inasból, így szólt a fáma, kollégiom diákja lettél. Sorsod

neked. Tán zabigyereke volt Zeyknek? A pernye anyakönyvek nem felelnek, a parókián mind-mind tűzzé lettek.

fordultával újabb sárkányod ébredt: bankókat fabrikált rajztehetséged. S hiába új, gőzgépes eke, oltár,

Lelkész nagyapád gyújtotta fel talán? Meg nem születetté álmodott a lányanya? Sárkányaid meg így születtek.

önjáró szekér, falióra fából, Sebess dédnagyapád iskolájából elfutottál, nem tartott vissza zsoltár.

Haranghoz menet Vártemplom tornyában haranghoz menet lépcsőd nyikordul, kezedet dicséri. (Gálfalvi orgonád hangja nem éri el fülem. Játszik velem a képzelet. S a kétely: sárkányodat legyőzöd-e?) Te égi lékbe, magasságos kútba építél hangokból hidat. Azúrba vágytál és lökött gyarlóság ördöge bakacsinba. Hamisított bankóddal ítéltek halálra. De úttal, híddal, kúttal válthattad meg magad. Jó bolond. Hitted, hogy szabad leszel. Mindhiába. Ott, Szamosújvár börtönébe zárva, gondoltál-e még az orgonákra, mondd! * Sárkányölő Bod Péter

39

PoLíSz

Bíró József

Freerobbery sok fé le kép pen : úton ... s útfélen : they’ re marketing – a – népek

e gyük sem fél szeg : fészkünkben ... elélnek : don’ t do it – prompt – mesélnek –––––––– gaz dát cse rél nek : a gének ... a lélek : letális – ( fat ) – merénylet

Ígyvoltvanlesz félemberszámba sem vesznek itt kavicságy ojtott mész keservit kussolok döglöm már ezt lesik szívemben pléhkésük cseszhetik

Saitos Lajos

Mire megvirrad 32/52 Megannyi kavics visszahullik a földre nem lesz madárrá. * (japán apokalipszis) Isteni szégyen – a Fudzsi-hegy könnyezik és nem egy pálma. * 40

Nem, nem szálldosva, ím, itt jő a bagolyasszony – kosárral fején. * Reggelre kelvén mi minden megtörténik – rosseb megeszi!!! *

A történelem faggatása Hajnali órán kinn egy részeg óbégat nincs nyugovása.

Napfogyatkozás. A Soós-hegyről vigyáztuk visszatérését.

*

*

(etüd) Ezt még egyszer a pofájába vágom mindig ezzel kezdte a napot s napközben meg csak hallgatott.

WASS ALBERT EMLÉKEZETE LXXX. RÉSZ Balázs Ildikó

Wass Albert motívumrendszere, hitvilága Kiváltságos dolog egy nagy ember szellemi aurájában élni éveken keresztül. Nekem az a kegyelem adatott, hogy Wass Albert életművét kutathattam 8 éven keresztül, míg kutatásom eredményét egy doktori disszertációban hasznosíthattam. Nehéz egy rövid előadásban kiválasztani, mi is az esszenciája ennek a hosszú kutatói útnak. Mit ragadhatnék ki belőle? Talán azt, ami számomra személyes – a személyes kötődést, ami kutatásom témáját adta, illetve azt, amit ez a szellemiség számomra közvetített, ami első olvasásra önmagát megfejtő rejtély volt és maradt az írásművészetből: Wass Albert istenhite, hitvilága. Első tanulmányom is erről szólt, mely a Confessio folyóiratban jelent meg.1 Ami pedig a személyes kötődést illeti: édesapám mindössze egy évvel volt fiatalabb az írónál, aki 1908-ban született. Hadd idézzem itt Wass-monográfiám kezdő sorait: „Irodalom iránt fogékony diákként, majd bölcsészhallgatóként, gyakoroló magyartanárként Wass Albert író ismeretlen volt számomra. 1989-es halálhírét bemondta a Magyar Rádió, közöltem tehát én is az osztályommal magyarórán. A halálhír ráirányította nemcsak az ország figyelmét, hanem családom tagjai is emlékezni kezdtek rá. Apám, Balázs András (1909–2000), akitől az író vagy a »gróf« nevét gyerekkoromban többször is hallottam, a Wass család vasasszentgothárdi uradalmának gazdatisztje volt 1937–38-ban. Gróf Wass Albertet képzett gazdászként, íróként és a munkaadójaként is tisztelte. Később a családi kapcsolódás másfajta személyes kötődésre is ráirányította a figyelmem: gyerekkoromban több nyarat töltöttem apai nagyanyám, Balázs Róza falujában a mezőségi rokonoknál, Nyíresen, Déstől 8 kilométerre.

41

PoLíSz Azonos földrajzi környezet, azonos kulturális, nyelvi és nemzetiségi közeg, mint Wass Albert szülőföldjén. Nyíres északi irányba mintegy húsz kilométer Vasasszentgothárdtól. Az ottani sós vizű, tarka kövecses patak, a szelíd lankák, kaszálók, nagy kiterjedésű, több száz éves erdők, bivalycsordák; romános akcentusú, elnyújtott beszédű, archaikus nyelvű magyarok beleépültek gyermekkorom vakációs világába. Ahogy feltámadt az író iránti országos és határokon túli érdeklődés, ugyanúgy kezdtem elmerülni nyelvi és szellemi világában – s a felismerés meglepetésével találtam meg sorai közt apám nyelvi fordulatait, szólásait, a különféle gondolkozásbeli hasonlóságokat”.2

A kutatás kezdetekor már feltűnt, hogy az életművet hálóként átfogja, átszövi egy motívumrendszer. Konzulensemtől, Dr. Márkus Bélától, aki a Debreceni Egyetem doktoriskolájában tanított, azt a tanácsot kaptam, hogy keressem ki Wass Albert regényeinek, műveinek megjelenési évében a folyóirattárban fellelhető újságokból, mit írt róla a sajtó. A fellelt anyag megdöbbentett bőségével. Csak a Csaba című regényéről mintegy negyven recenziót találtam a korabeli sajtóban, köztük német nyelvűt is. Wass Albert erdélyi korszakában (1923–1944 között) befutott író volt: 1941 januárjában Baumgarten-díjat kapott regényéért, a Farkasveremért, valamint addig megjelent rövidprózáiért, melyek közül egyet – a Mosule címűt, mely egy havasi román emberről szól – egy kétnyelvű antológiába a Cot la cot – Vállvetve3 címűbe is felvettek. Ezzel a könyvtári, levéltári munkával indult a kutatásom 2002-ben – még a 2003-as, úgynevezett szoborbotrány előtti évben.4 Ma már – utólag – nem tudom, elkezdtem-e volna, ha sejtem, hogy munkám elkezdése után egy évvel, sajnálatos módon, a sajtó botrányhőse lesz disszertációm tárgya. Függetlenül a média hangulatkeltésétől és uszításától, végigvittem a kutatást, mindvégig elhatárolva magam az író közéleti-politikai megítélésétől. A kutatás – mint ahogy az lenni szokott – számos meglepetéssel szolgált. Mindegyik művel való találkozás egy-egy könyvismertető vagy tanulmány írásával zárult – ezekből válogattam publicisztikai kötetem összeállításakor egyegy érdekességet, újságcikket, tanulmányt Wass Albertről, és egy egész fejezetet szántam kötetemben5 az írónak. Az első meglepetés a már említett recenzióbőség volt a korabeli sajtóban. A második, hogy a korabeli szomszéd népek, a németek, sőt szlovákok, csehek, románok is tudtak és írtak róla. Wass Albert első regényét ugyanis, a Farkasvermet (1934–35) megjelenését követően lefordították szlovákra,6 majd csehre is.7 A harmincas években megjelent rövidprózáit a magyarországi németek heti-, korábban napilapja, a Pester Lloyd jelentette meg németül. Az 1938-as évfolyamból négy rövidpróza került elő: Der neue Seelsorger trifft ein, Über dem Abgrund, Der Arbeitslose, Wie der kleine Jóska geheilt wird – (Az új pap megérkezik, Mélység fölött, A munkanélküli, Kicsi Jóskát rontás érte).8 A fordító személyét illetően csak találgatni tudtunk, a lap irodalmi rovatának, mellékletének valamelyik belső munkatársa fordíthatta a művészi színvonalú 42

A történelem faggatása szövegeket németre. Álljon itt két idézet a műfordító stiláris megoldásaira, egyik a Mélység fölött – Über dem Abgrund című elbeszélésből: „Durch die Nebelschleier der Wälder schimmerte aus der Ferne der mächtige Kamm des Istenszék und weit oben am Andrenyásza heulte ein einsamer Wolf”. „Túl a párálló erdő fátylain keresztül halványan az Istenszéke látszott, s fent az Andrenyászán mélységes, szomorú hangon felvonyított egy magányos farkas”.

A másik eleven, élőbeszédet idéző idézet a Kicsi Jóskát rontás érte – Wie der kleine Joska geheilt wird című történetből származik: „Das Kind ist verhext, mein Herr, jämmerlich verhext! Das Dorf hat ihn verhext. Sie alle miteinander. Der kleine Jóska ist verhext und wenn er dran stirbt, dann wird wegen ihm das ganze Dorf daran sterben und auch dieses Schloss hier, so eine Schande ist es.” „Azt a gyermeket rontás érte, uram, gyalázatos rontás! A falu rontotta meg! Maguk, valamennyien! Rontás érte kicsi Jóskát, s ha belepusztul, odavész a falu is miatta, s ez a kastély is, olyan egy gyalázat!”

Wass Albert legjobb német fordítója első felesége, Eva Siemers volt. Az ő munkáját dicséri a Tavak könyve, az Erdők könyve, valamint az Adjátok vissza a hegyeimet! német szövege. Jelent még meg más könyve is németül (pl. A funtineli boszorkány és az Elvész a nyom). A Wass-fordítások vizsgálata messzire vitt: összesen hét idegen nyelven jelentek meg művei: szlovákul, csehül, németül – németül az emigrációban maga is írt – így a Die letzte Laterne című regényt, valamint rövidebb prózai cikkeket, melyek csak nemrég, a hagyaték folyamatos feltárása során kerültek napvilágra, és jelentek meg magyarul. Ugyancsak írt angolul is, de angol fordítója második felesége, Elisabeth Mc’Clain volt. Tudunk spanyol (Devolvedme mis montanas) és holland fordításokról (a németből fordított Het verloren Spoor).9 Az utóbbi években pedig románul jelent meg A funtineli boszorkány Cornel Câlţea kiváló műfordításában,10 melyet a román kritikusok elismerőn fogadtak. Szerintük aligha volt még olyan író – beleértve a románokat is –, aki ilyen empátiával jellemezte volna a román embereket.11 A Câlţea nemcsak lefordította, hanem műfordításával interiorizálta is az olvasmányélményt, melyet a szerző nyújtott, hiszen már a címátírás is arra utal, mi volt számára személyesen fontos a regényben: a hazai helyszínek, emberek. Vremea frăguţelor, Pretutindeni brazii vuiesc la fel és Pasărea neagră a címe a trilógia egyes részeinek. Bár címátírással a német fordító is próbálkozott, a kötet sikertelen, maradt (Es sind die grössten Schmerzen nicht worüber Frauen weinen. Magyarul: „Nem az a legnagyobb bánat, ami miatt sírnak az asszonyok”). A román címátírások ötletesek, egyéniek: „Szamócaérés ideje” a kötet első részének címe (az eredeti magyar cím Az urszubeli lány), a második 43

PoLíSz „A fenyvesek mindenütt egyformán zúgnak” – holott ez a Kunyhó a Komárnyikon lenne, a harmadik pedig maga A funtineli boszorkány – a román fordító ezt „Fekete madár”-nak címezi. Jellemzően Wass Albert mindhárom kötete címében egy-egy helynevet használ: Urszu, Komárnyik, Funtinel – a román műfordító ettől eltekintve általánosít, lélektani síkra visz, és helyesen, hiszen a trilógia – különösen annak harmadik darabja – maga is implikálja ezt. S ha csak ezt a trilógiát vizsgálnánk, érdekes visszatérő elemeket, motívumokat találnánk, melyek fiatalkorától átszövik Wass Albert írásművészetét. Ilyen motívum a csónak, a sajka – átlényegülés, élet-halál (a Csónakok című ifjúkori rövidpróza, majd az Elvész a nyom című regény szervező eleme a lesiklás a vízesésen). Tenger, vizek (lásd: Vizek felett című vers). A Tenger az élet (1931) című elbeszélése a tárgytalan sóvárgás témáját a lélekvándorlás keretébe helyezi. Vágyunk valakire, valamire, s az újabb és újabb életek során testet, létet öltő lélek sóvárgása soha el nem múlik. Csak felismerések, pillanatnyi találkozások vannak, megérkezés soha – sugallja a keleti filozófia hatását asszimiláló elbeszélés. „Aztán lehetek harmatcsepp márciusi ágon, lehetek száz ölre tengermélybe zárva: / Mindörökre őt fogom keresni és ő engem fog keresni mindörökre.” Ebben az írásban sejlik fel Wass Albert későbbi írásművészetének meghatározó motívuma: a nyugtalan keresés, melynek tárgya a titokzatos őzbakban vagy a távoli kék hegyekben konkretizálódik. A víz megjelenési formái – a hullám, harmatcsepp, tengermély – a folyton változó és mindig azonos elemet jelképezik. Elbeszélésében évezredeket, milliókat hidal át: saját lelkét hajdanvolt, történelem előtti felmenőjének, az ősembernek kölcsönzi, majd laza történelmi keretben elvezeti én-alakját mai önmagához.12 Kagyló, gyöngy: a két világháború közötti erdélyi magyar irodalom toposza, melynek értelmében a szenvedés érték, mivel megtisztuláshoz vezet. Szél (Tavaszi szél színmű) – változás, fenyegetettség, háború. A puska az emberi méltóság jelentését hordozza, de van, ahol státuszszimbólum, és nem csak a vadászattal kapcsolatos elbeszélésekben jelenik meg, hiszen a vele való bánni tudás, illetve nem-tudás szintén karakterformáló, jellemző elem (a Csaba című regényben a regáti jegyző halat akar lőni a pocsolyában, és nem sikerül. „Miért nem lőtted jobban meg?” – kérdi a román tanítónő nevetve). A puska sorsokat dönt el (Mosulé-ban: „Meglőtted?” – kéri számon az uraságot a hegyi ember, akinek a kutyáját öli meg egy puska). Végül kisebbségi sorsszimbólum a beszolgáltatott, hatóság által rekvirált puska. Külön önálló motívumrendszert alkotnak a fafajták (fenyő, kökénybokor, kőris, dió, tölgy stb.) – általában „helytállás” jelentést hordoznak a fák; ugyancsak megvizsgálandó a számos madárfaj (szalonka, vadpáva, lappantyú, bagoly stb.) – mint a lélek szimbóluma, s különösen sok az éjjeli madár Wass Albertnél, amelyek a mélytudatra, a személyiség árnyoldalára utaló jelekként olvashatók. Az erdő mint az istenség lakóhelye – akárcsak Baudelaire-nél; a tető, hegy szintén Isten jelenlétére utaló hely (Tetők felett című vers és novella). A természet él, mesefigurákként mozognak benne a fák, hegyek: „Élt az erdő, s a hegy. Kereken, mindenütt, mintha ezer szem nézett volna, a fekete sötétségnek is szemei 44

A történelem faggatása voltak. Beszélgettek titkos erdőnyelven a fák, csápjaikat messze kinyújtották, s a tisztás szűkült alattuk, összehúzódott.”13 Hasonlóképpen állatot jellemző tulajdonságokkal ruházza fel az író a hajnalt: „A hajnalt […] láttam megérkezni. Állt a patak partján, s deret terített a tisztás füvére. Hóharmatot legelt, s foszlott ködök keringtek körülötte.” A hajnal képe békésen legelésző őzre, szarvasra asszociál – zoomorf eszköz, akárcsak József Attila Eszmélet című versében a boldogság képzete („Ledőlt a puha, langy tócsába, / hunyorgott, röffent még felém”).14 A bükkfaerdő templomra emlékeztet: „Templomos bükkfaszálasban mentünk felfele. Olyan hatalmas volt fölöttünk az erdő, olyan súlyos, boltozatos és égben végződő, hogy csak mentünk és senki sem beszélt. Mintha roppant templomban jártunk volna, gótíves öreg dómban, hol Isten misézik.”15 A motívumrendszer szempontjából a legkomplexebb elbeszélés a Tetők felett (1941). Áprily Lajos Tetőn című versének alapmotívuma a völgy – mint a romlás, pusztulás, békétlenség, azaz a civilizáció szimbóluma –, ezzel szemben a tető a megbékélés, az erkölcsi tisztaság és Isten közelségének helye. A Tetők felett című történet kulcsot ad a tudatos írói szerepvállalás kérdéséhez is: a hős itt fel akar jutni a tetőkre, hogy másoknak elmondhassa, mit lát. Ám a hegytetők felett semmi sincs. „Álltam riadtan. Semmi sem volt, csak néhány négyzetméternyi szürke szikla a lábam alatt és erdő. És csend. És én. És egyéb semmi. S reánk dermedve, mint sötétzöld igézet, a magány. Félelmes volt, szomorú és szép.” A döbbenet s az átélt csalódás gondolkodásra készteti a hőst: „az erdők titkait lent kell keresni”, mert fel csak akkor érdemes az embernek menni, ha már megtanult mindent, maga mögött hagyott mindent, s „elnézhet az erdők feje fölött a messzeségbe, ahol semmi sem látszik, s ahol mégis keresni kell minden dolgok egyetlen értelmét”. A „tetők felett” az élet értelmét kutató ember önmagával szembesül, s arra kényszerül, hogy a maradandó dolgokon elmélkedjék. Majd visszatér, s társainak arról mesél, amit nem látott. S felismeri a szó bűvös erejét, hogy általa többnek és szebbnek látszik az élet.16 A rontás (a Kicsi Jóskát rontás érte, A funtineli boszorkány és A kastély árnyékában egyik alapmotívuma) a sorsszerűség, végzet velejárója. A rontás/romlás motívumot egy későbbi, ugyancsak mezőségi író építi bele írásművészetébe: Sütő András Advent a Hargitán című drámájának alapmotívuma a Nagy Romlás, mely sokrétű jelentést hordoz: a kisebbségi létre kárhoztatott erdélyi, s szűkebb körben mezőségi magyarság nyelvi romlása, kulturális pusztulása, önazonosság-vesztése, meghasonlottsága.17 A papok, azaz különféle papfigurák külön fejezetet érdemelnének a nemzete zászlóvivőjétől a rontást hozóig (A kastély árnyékában című regény két papja, a magyar református lelkész és a román pópa; reverend Baradlay az Elvész a nyom című regény kulcsfigurája – és számos elbeszélés fő- vagy mellékszereplője – Az új pap megérkezik, A tiszteletes, A tiszteletes úr stb.). Ugyancsak ide kapcsolható a szem motívuma. A szem tudvalevőleg a lélek tükre – éppen ezt a megfeleltetést példázza rendkívüli érzékletességgel a Farkasverem Vénasszonyának jellemábrázolása. A szürke szempár kísérteties leírá45

PoLíSz sa megismétlődik, keretbe foglalja a regényt. A regény eleji leírás szerint: „Két szürke szem néz ki ebből az arcból, de olyan hidegen és részvétlenül, mintha nem is élő ember szemei volnának, hanem két jégdarab, amit valaki tévedésből odatett. Senki a világon nem tud úgy nézni, mint a Vénasszony, olyan kifejezéstelenül, olyan léleknélküli ürességgel. Nem haragosan, nem gyűlölködve, nem irigyen, nem idegenül, csak valami érzéketlen hidegséggel, olyan nézéssel, amiben semmi sincs. Régi házakon lehet látni egy-egy vakablakot: kívülről rendes ablak, üveg is van rajta, csak éppen hogy az üveg mögött nincsen semmi. Fal. Olyanok ezek a szemek” (Kiemelés tőlem – B. I.) A regény végén Jenőnek, a Vénasszony fiának tűnik úgy, mintha ezt a szürke szempárt látná: „S ahogy benéz a nyitott ebédlőajtón, mintha a pohárszék cifra palackjai közül két szürke szem nézne rá, a szürkületen keresztül”. Az alkonyati szürkeség mintha a szem szürkeségét – érzéketlenségét, vakságát – erősítené.18 Wass Albert életművében az őz sokrétű motívumként van jelen. Az önmegvalósítás, a hivatáskeresés, az élet értelmének kutatása, a fejlődés, a mozgás, a szabadság jelentésrétegeit hordozza. A magyar kultúra évszázadain „lassan, méltóságteljesen vonultak a szarvasok”.19 A csodaszarvas mondától és Szenczi Molnár Albert zsoltárfordításától kezdve Arany János Rege a csodaszarvasról és Bartók Béla Cantata Profanáján át egészen József Attiláig, Nagy Lászlóig, Juhász Ferencig, Ferdinandy György Szarvasok című elbeszéléséig. Csathó Kálmán Szarvasbőgés című írásában valamikori vadászélményeinek prizmáján át világít rá a vadász–üldöző és a vadászott–üldözött viszonylatára. A két világháború közötti erdélyi magyar irodalomban pedig Tabéry Géza építette a Bolyaiakról írt művészregényét a szarvasbika motívumára, mely Tabérynál énkép. Jankovics Marcell külön könyvet írt az őz- és szarvas-jelkép feltárása céljából A szarvas könyve20 címmel. Wass Albert a Tetőn című elbeszélésében a havassal való találkozás felismerések sorozatát indítja el. „Olyan volt, mintha mindezt egyszer már láttam volna […], mintha messzi idegenből hazatértem volna” – a deja vu-élmény a tudat mélyéből tör fel. „A patak mellett egy őzbak állott. […] Ő volt, a régi, gyermekkoromban látott titokzatos őzbak. […] Vadászláz égetett, szerettem volna utána rohanni, s űzni az erdőkön végig, gerincről gerincre, míg valahol összeesünk mind a ketten.” Majd felfejti ezt a motívumot: „Nimród fiainak legendáját juttatja eszembe ez az én csodálatos hajszám a titokzatos őzbak után.” Az állat leírása figyelemreméltó művészi teljesítmény: „Gyönyörű volt. A széles hátú óriási állat, ahogy agancsos fejét haragosan rázva felém ordította féltékeny dühét. Mert másképp nem lehetett. A kés koccanását agancs-koccanásnak hallotta, s azt hitte, vetélytárs lopakodott a tehenek közé. / Gyönyörű volt. Mély, öblös hangja reszketett az erőtől, s reszkettek tőle a fák, a hegyek, a levegő, minden. Én is reszkettem”. Leginkább a szerelmi vágyra s a szerelem tárgyának birtokba vételére hasonlít a szarvas űzésének és elejtésének aktusa. Ugyancsak az őz-motívumra építi e ciklus címadó novelláját, A titokzatos őzbakot. Ám ebben a történetben az őzbak leterítése már nem hatalmas vadászélmény, az állat inkább a kielégíthetetlen vágyakozás be nem teljesülésének szim46

A történelem faggatása bólumává válik. „Csak egy árva kis halott őzike volt, üldözött, szomorú, finom kis állat. Nem az, akit én kerestem.” Jóvátehetetlen tévedés volt megölni. Az ember szégyelli és megbánja tévedését. Az írás filozófiai hátterébe belejátszhat a belga Maurice Maeterlinck (1862–1949) kék madár-motívuma (L’oiseau bleu, 1909. Magyarul: A kék madár, 1910), melyet 1940-ben ültetnek át filmregénnyé, és így ismerheti meg a magyar közönség. A kék madár a boldogság szimbóluma: „a Kék madarat nem kell távoli országokban kergetni. A Kék madár mindig velünk van, ha szeretjük egymást, és örülünk az élet legkisebb ajándékainak is. De mindig elrepül, ha bántjuk egymást, ha irigykedve figyeljük a mások örömét. Mert a Kék madár maga a boldogság, és kalitkája: az emberi szív.”21 A megfoghatatlanság ellenpontja a nyom motívuma: mindaz, amit az ember – legyen az alkotás, utód vagy vagyon – anyagi, de leginkább szellemi örökség formájában hagy maga után (lásd: időskori Örökségünk prózakötet!). Ennek ellentéte a kék hegyek motívum az el nem érhető boldogság, a megfoghatatlanság: a hegy mindig csak távolról kék, akárcsak Maurice Maeterlinck kék madara. A legfontosabb szervező elem Wass írásművészetében az idő, mely átsző minden írást: az idő plasztikus, sorsokat jelez (lásd: A farkasverem keretjelenete a falun átvonuló éneklő legénnyel; a Telik az idő című időskori karcolat stb.). Minden írása az időt mint filozófiai fogalmat elemzi, boncolgatja. Az időt, mely átvisz láthatatlanul egy másik létsíkba, ahol átlényegül mindaz, ami evilági. Pilinszky János így írt az 1941-es budapesti könyvnap egyik eseményének számító A titokzatos őzbakról: „egy élet története novellák sorozatában”.22 Kádár Erzsébet szerint Wass Albert „nem bont – párol. A percek nemesfémtartalmát előcsalja az idő zavaros vegyületéből”.23 Ezen a ponton vizsgálhatjuk Wass Albert istenhitét. „Fűben, virágban, dalban, fában, születésben és elmúlásban, mosolyban, könnyben, porban, kincsben, ahol sötét van, ahol fény ég, nincs olyan magasság, nincs oly mélység, amiben Ő benne nincsen. Arasznyi életünk alatt nincs egy csalóka pillanat, mikor ne lenne látható az Isten.”

Így szól Látható az Isten című ifjúkori versének első két szakasza – a minden élőben lakozó istenségbe vetett hitvallás. Animizmus-panteizmus, a minden élőnek van lelke szerinti elképzelés, ami ugyanakkor nem mond ellent a kereszténység Isten teremtett világáról szóló tanításának. Egy másik kulcsmű, mely istenhitét hirdeti: a Tavak könyve. Apró teremtéstörténet ez, melyben a mesefigurák a genezis alakjait helyettesítik. A titokzatos őzbak Selma Lagerlöf svéd Nobel-díjas írónő írásaival több helyen rokonságot mutat (boszorkány, vízi-leány). A mezőségi tó leírása a lagerlöfi re47

PoLíSz gényhelyszínnel rokon tájra utal: „Előbb bújócskát játszik egy kicsit [a tó], aztán lassan, nagyon lassan kibúvik a könnyű takaró alól és olyan csudaszépen tárul elénk, hogy alig ismerünk rá…”24 A jelzett környezetben élő emberekben Wass Albert a felismerés örömével üdvözölhette saját honfitársait. Lagerlöf regényének borongós, zord földrajzi világa Erdéllyel és elsősorban a természeti adottságok tekintetében szerény Mezőséggel rokonítható. A „messzenyúló tó” és a „kék hegyek”,25 melyek Lagerlöf regényének színhelyét képezik, Wass Albert írásainak is állandó színterei (Mese a kék hegyekről, A titokzatos őzbak). A vízi-tündér26 Wass Albert vízi-leányára emlékeztet, a jövőbe látás képességével felruházott erdei tündér pedig a funtineli boszorkányra (Lagerlöf Dovre-boszorkányának27 rontást hozó, mitikus alakja Nucára, A funtineli boszorkány hősnőjére). A varjak vagy farkasok – mint kollektív tudattartalmakat hordozó, ősi motívumok – a beteljesülő végzetet jelképezik, s mint ilyenek mindkét író világába szervesen beépülnek. A gonosz Sintram története hasonló a Kunyhó a Komárnyikonból ismerős Farkas Dumitruéhoz. Ha igaz az, hogy Wass Albertet fiatalon érte Lagerlöf hatása, ez magyarázattal szolgál arra, hogy az író a rokonság felismerésével talán tudattalanul építi be a svéd írónő alakjait, témáit, technikáit saját elbeszélő-művészetébe. Így nem érheti az epigonizmus vádja. Ami viszont sokkal valószínűbbnek tűnik, hogy Wass Albert mezőségi világa, környezete, témái, alakjai önmagukban is hasonlóságokat mutatnak a Lagerlöféivel.28 Wass Albert jellemeinek fejlődésére az a gyökeres változás hatott, mely a sorsnak, a gondviselésnek vagy egyenesen Istennek tulajdonítható. „És ekkor hirtelen hangot hallottam a nád között. Puha, halk leányhang dúdolt.” A fordulópontot a következő mondat jelzi: „aztán kettényílt a nádfal. És akkor megdermedt kezemben a rúd.” A zárás tragikumba hajlik: „Sokáig, sokáig nem láttam többet szelídnek az estét.” Ám a tragikumot a narrátor feloldja a tanulsággal: „Árszintya bácsinak igaza volt” – meséli a vízi-leány történetét. A titkokról fellebbenteni a tudás profán leplét fájdalommal jár.29 Knut Hamsun norvég író világával is rokonítható a Wass Alberté. „A vízben parányi halfiókák nyüzsögtek, melyek sohasem nőttek nagyobbra; éltek és meghaltak s haszontalanok voltak, én édes istenem, teljesen haszontalanok. Egyik este ott ált Inger a tavacska mellett s a tehénkolompokra figyelt. Nem hallott semmit, halálos némaság vette körül, de egyszerre csak az aquáriumból ének üti meg fülét. Igen halk volt az ének, csaknem kivehetetlen és elhaló. A parányi halacskák éneke volt”.30 Hamsun egyik hősében a párzó vadkacsák hangja és látványa felidézi egy „vad és szép” korábbi élet emlékét. Ez a múlt század húszas éveiben erőteljesen eltért a bevett hitformáktól, alighanem a narrátor személyes élménye lehet. „Egy hang csendül meg benne, édesség tölti el lelkét, ott áll és valami drága, gyengéd emléke ébred egy régebben átélt vad és szép életről, mely kiveszett emlékezetéből”.31 Knut Hamsunnál felbukkan a lélekvándorlás gondolata, Wass Albert alig észrevehetően csatol ide (lásd a keleti filozófia hatása alatt íródott ifjúkori Tenger az 48

A történelem faggatása élet című elbeszélést!). De találunk mást is: „Olyan volt, mintha mindezt egyszer már láttam volna […], mintha messzi idegenből hazatértem volna” (Tetők felett). A deja vu-élmény a tudat mélyéből tör fel. Honnan a „már láttam ezt” képzete? Régmúlt idéződik fel? Gyermekkor vagy mélytudati tartalom? A fentiekkel talán csalódást okoztam azoknak, akik Wass Albert közéleti-politikai szereplésének tulajdonítanak nagyobb jelentőséget. Számomra, olvasó és kutató számára azonban az írásművészetéből felfejlő istenhit és hitvilág megismerése volt az a tetemes hozadék, ami miatt megérte a sok éves kutatás áldozata. Szeretném az olvasók figyelmét erre ráirányítani, és szeretném, ha ilyen látásmóddal közelítenének a Wass-életműhöz – hozzáolvasva az északi írók regényeit is. Jegyzetek: 1 2

3

4

5 6 7 8

9 10 11 12 13 14 15 16 17

Balázs Ildikó, Wass Albert istenkeresése, Confessio, 2003, 2. sz., 22–36. (Rövidített másodközlés: Új Kezdet, 2003, 8. sz. [augusztus], 5–7.) Balázs Ildikó, Wass Albert erdélyi korszaka (1923–1944), Marosvásárhely, Mentor Kiadó, 2010, 345. Második kiadás: Hegyhátszentpéter, szerzői magánkiadás, 2012. (http://mek.oszk. hu/10900/10916/) (A továbbiakban: Balázs, 2010.) Cot la cot – Vállvetve: Culegeri literare române si maghiare… [román–magyar kétnyelvű antológia], szerk. Kertész Ákos, Emil Gherasim, tan. Antalffy Endre, Emil Dandea, Târgu-Mures [Marosvásárhely], Pax Kiadó, 1936, 96. Szoborbotrány néven emlegette évekig a sajtó a Maros megyei (Románia) Szászrégen és Holtmaros községekben kirobbant huzavonát: Romániában ugyanis törvényt hoztak, miszerint háborús bűnösként elítélt személyről nem nevezhető el közterület, illetve nem állítható neki szobor közterülten. Elsőnek a Ion Antonescu marsallról elnevezett utcák nevét kellett megváltoztatni (pl. Marosvásárhelyen). A románok revansként kikeresték Wass Albert írót a koncepciós perek során vagyonától megfosztott és halálra ítélt személyek sorából, feljelentést tettek a hatóságoknál, miszerint neki is állítottak szobrokat Erdélyben, illetve neveztek el róla iskolát. Szászrégenben és Holtmaroson állt az író szobra, ezeket kellett eltávolítani az ítélet nyomán a közterületekről, a Hargita megyei bögözi iskola nevét pedig törölték. Ennek ellenére ma a világon közel 100 objektum viseli az író nevét, noha az írót a románok a mai napig nem rehabilitálták. Balázs Ildikó, Utazások a katedra körül: Válogatott publicisztika, szerk. Reszler Gábor, Miskolc, Felsőmagyarország Kiadó, 2010, 212. Wass Albert, Vlei pelech [Farkasverem], Praha, Volesky, 1941, 236. (Ford., Preložil Pavel Kutny) Wass Albert, Vleia jama [Farkasverem], [193?]. 236. (Ford. Emil Boleslav Lukáč.) Balázs Ildikó, Wass Albert német nyelvű elbeszélései a Pester Lloydban, PoLíSz, 115. megjelenés (2008. június), 18–21. Másodközlés: És lészen csillagfordulás: Örökségünk Wass Albert: Centenáriumi írások 1908–2008, szerk. Turcsány Péter, Pomáz, Kráter Kiadó, 2009, 207–211. Balázs Ildikó, Wass Albert életmű-bibliográfia, 1923–2003, Pomáz, Kráter Kiadó, 2004, 208. Wass Albert, Langa Scaunul Domnului I–III, Targu-Mures, Mentor Kiadó, 2000. Constantin Stănescu, Trecutul nu se intoarce niciodată, Adevarul, 2000. november 14–15. Balázs, 2010, 93. Uo., 129. Uo., 130. Uo., 130. Uo., 130–131. Balázs Ildikó, Egy értelmezési lehetőség: Sütő András – Advent a Hargitán című drámájának motívumrendszere, Iskolakultúra, 1996, 6–7. sz., 66–74. A teljes tanulmány: Uő., Egy értelmezési lehetőség: Sütő András – Advent a Hargitán című drámájának motívumrendszere, Hegyhátszentpéter, szerzői magánkiadás, 2012, 110. (http://mek.oszk.hu/10800/10863/)

49

PoLíSz 18 Balázs, 2010, 164–165. 19 Erdélyi Erzsébet, Nobel Iván, Én otthon vagyok költő...: 18 disputa határon túli alkotókkal verseikről, novelláikról: Oktatási segédlet a magyar irodalom tanulásához 14–18 éveseknek, Bp., Tárogató Kiadó, 1993, 166. 20 Jankovics Marcell, A szarvas könyve, Debrecen, Csokonai Kiadó, 2004, 355. (Innentől: Jankovics, 2004.) 21 Maurice Maeterlinck, A kék madár: Költői mesejáték, Bp., Montázs Kiadó, 1991, 93.; Balázs, 2010, 131–132. 22 Uo., 118–119. 23 Uo. 24 Selma Lagerlöf, Gösta Berling, Bp., Franklin Társulat, 1920, 40. (Ford. Benedek Marcell) 25 Uo., 28. 26 Uo., 22, 23. 27 Uo., 59. 28 Balázs, 2010, 67–68. 29 Uo., 128. 30 Knut Hamsun, Az anyaföld áldása, B., Athenaeum Kiadó, 1920, 165. 31 Uo., 431. „Talán sivár és szomorú volt a kietlenség lakójának élete? Hogyisne! Magasabb hatalmak vették körül, álmok, szerelem, gazdag babona. Egyik este Sivert séta közben hirtelen megállt: a vízben két vadkacsa feküdt, ruca és gácsér. Felfedezték őt, A világosi vár romjai megpillantották az embert és megijedtek, az egyik madár mond valamit, rövid kiáltást hallat három hangból álló dallamot, s a másik egybehangzón felel. E pillanatban megrebbentik szárnyukat és mint két kis kerék zúgva repülnek felfelé a folyón, ahol egy kőhajításnyira megint leereszkednek a vízre. Ekkor ismét mond valamit az egyik, s a másik felel; ugyanaz a beszéd mint előbb, de olyan gondtalan, mit az üdv maga: a hangok két oktávval vannak feljebb hangolva. Sivert mozdulatlanul áll és figyeli a madarakat, elnéz mellettük s a messze távolba bámul az álmok birodalmában. Egy hang csendül meg benne, édesség tölti el lelkét, ott áll és valami drága, gyengéd emléke ébred egy régebben átélt vad és szép életről, mely kiveszett emlékezetéből. Csendesen megy haza, nem beszél, nem fecseg róla, földi szavak nem elégségesek hozzá. A sellanraai Sivertnek, a köznapi fiatalembernek, volt egyik este, mikor sétálni ment, ez az élménye” (Uo., 340–341). Vö. Balázs, 2010, 70.

50

Világbeszéd

Jorge Ibargüengoitia (Mexikó) A mexikói Guanajato államban született 1928-ban. Édesanyja nem sokkal férjhezmenetele után megözvegyült, és a gyermek Jorge nők között nevelkedett, akik azt akarták, hogy mérnök legyen. Ibargüengoitia be is iratkozott a Mexikói Autonóm Egyetem mérnöki karjára, de a diploma előtt két évvel abbahagyta mérnöki tanulmányait, és eldöntötte, hogy írónak áll. Beiratkozott az egyetem bölcsészkarára, mert forgatókönyvíró szeretett volna lenni. Olyan nagyságoktól vett órákat, mint Roberto Usigli. Miután lediplomázott, a bölcsészettudományi karon kezdett tanítani. 1962-ben publikálta A merénylet (El atentado) című művét, mellyel megnyerte a Casa de las Américas pályázatát – ekkor eldöntötte, hogy dramaturg helyett regényíró lesz. Első regénye, az Augusztusi villámok (Los relámpagos de agosto) 1964-ben látott napvilágot. Ezt a művet számos regény követte. Minden művére a szarkazmusig vitt kritikai szellem jellemző, és nem egy alkotása meglehetősen pikáns és frivol témájú. A szerző Joy Laville festőnővel kötött házasságot, aki az összes megjelenő művét illusztrálta. Élete vége felé Ibargüengoitia Párizsba költözött, ahol hetedik regényén kezdett el dolgozni. Épp ezért, amikor meghívták egy bogotai írótalálkozóra, nem is akart elutazni. Az utolsó pillanatban döntött úgy, hogy mégis megy. 1983-ban a találkozóra utaztában repülőszerencsétlenség áldozata lett. Ezt az elbeszélését a következő kötetből vettük: La ley de Herodes y otros cuentos (México, Joaquín Mortiz, 1967).

A nő, akivel nem Diszkrétnek kell lennem. Nem akarom kompromittálni a nőt. Legyen a neve X. Íróasztalfiókomban még mindig őrzök egy fényképet róla, több másokról készült fotó és egy használt, rúzsfoltos zsebkendő mellett, melyet már nem is tudom, kitől szereztem be érzelmi életem egyik csúcspontján – azaz tudom, kié volt, csak nem akarom elárulni. A szóban forgó fénykép meglepően jó ahhoz képest, hogy útlevélhez készült. A nő nagy, mandulavágású szemével egyenesen előre néz, haja szorosan hátrafésülve, így fedetlen a két hatalmas füle , melyek felső része olyan szorosan lapul a koponyához, hogy azt kell gondolnom, kislánykorában ragasztószalaggal erősítették oda őket, elkerülendő, hogy papírsárkányként lengedezzenek. Kiugró arccsontok, piciny orr tágra nyílt orrcimpákkal, s alatta... s alatta a csodálatos, széles és húsos ajkak. Volt idő, amikor e fénykép szemlélésekor különleges gyöngédség ébredt bensőmben, mely szép lassan testi forróssággá alakult, s az ilyen alkalmakkor szokásos mozdulatsorban végződött. Legyen a nő neve Auróra. De mégsem. És az Estela sem megfelelő név. Hívjuk egyszerűen csak a nőnek. Ez az egész már jó régen történt. Akkoriban fiatalabb és jóképűbb voltam. Karácsony táján egy nap épp a Madero utcán sétáltam frissen mosott zsávolynadrágomban és háromszáz pezóval a zsebemben. Szikrázóan napsütéses, gyönyörű délelőtt volt. A nő kivált a tömegből, s az alkaromra tette a kezét. – Jorge 51

PoLíSz – mondta –, ah, ché la vita è bella!1 – A nővel kis pisis korunk óta ismertük egymást (az ágybapisilést persze ki-ki a maga otthonában végezte), de ha egy tucatszor beszéltünk egymással, akkor sokat mondok. Tenyeremet a torkára tettem és szájon csókoltam. Aztán észrevettem az anyját, aki három méter távolságból figyelt minket. A mamához siettem, tenyeremet a torkára tettem, és őt is szájon csókoltam. Ezt követően nagy elégedetten mindhárman egy Sansbornsba2 tértünk be kávézni. Az asztalnál megfogtam a nő kezét és addig szorongattam, amíg észre nem vettem, hogy a lába rángatózni kezd; a nő anyja emlékeztetett rá, hogy lánya egy decens és házas nő, akinek gyerekei vannak, s hogy nekem tizenhárom évvel ezelőtt megvolt a lehetőségem, amit ugye nem használtam ki. A dolgok ilyetén módon való tisztázása moderálta elemi ösztöneimet, úgyhogy mással már nem próbálkoztam az asztalnál. A Sansbornsból kilépve a sugárúton pornográf szobrok közt kezdtünk sétálni a messzire leparkolt kocsi felé. Ezúttal a nő volt az, aki megragadta a kezemet, s középső ujjával cirógatni kezdte tenyeremet, amitől aztán a másik kezemet zsebre kellett tennem, kétségbeesetten igyekezvén elnyomni feltörő vágyamat. Végül elértünk az autóhoz, s miközben a nő beszállt, megértettem, hogy tizenhárom évvel azelőtt nem csupán lábait, csodálatos ajkait, egészséges és igen jól fejlett tomporát veszítettem el, hanem három-négymillió jóféle pezót is. Elvittük az anyját már a fene sem tudja hová, ahová az ebédmeghívása szólt. Aztán mentünk tovább, immáron csak ketten, a kocsival, s én elmondtam neki, mit gondolok róla, s ő is elmondta, mit gondol rólam. Közelebb húzódtam hozzá, mire a nő figyelmeztetett, hogy ki van izzadva, mivel olyan munkája van, ami megizzasztja. – Nem érdekes, nem érdekes – válaszoltam, a nőt szaglászva. És tényleg nem volt érdekes. Azután belemarkoltam a hajába, a nyakába haraptam, és megszorongattam a hasát... s aztán beleszaldtunk egy kocsiba a Tamaulipas és a Sonora sarkán. A balesetet követően a Tamaulipas utcában lévő Sep étterembe mentünk, ahol gintonicot ittunk, és gyöngéd szavakat váltottunk. Az elválás nehéz, ámde szükségszerű volt, minthogy a nőnek ebédelni kellett mennie az anyósával. – Mikor látlak megint? – Soha. – Hát akkor, ég veled. – Ég veled. – Sok lóerős kocsijában a nő eltűnt az Insurgentes sugárúton, én pedig az „Egy ital ingyen jár” nevű kocsmába mentem, ahol San Luís de Potosiból való égetett szeszt és sört iszogattam, és pár cimborámmal Krisztus istenségéről vitatkoztam, egészen este fél nyolcig, amikor is egy nagyot hánytam. Ezt követően egy filléres taxival a Szépművészeti Múzeumhoz mentem. Támolyogva, vad tekintettel léptem be az előcsarnokba. A legelső, ami a a szemembe ötlött, a nő volt... aki úgy lépett ki a jelentéktelen egyének hullámzó tengeréből, mint Vénusz a kagylóból. Halovány mosollyal hozzám lépett, és így szólt: – Keress meg holnap, ekkor és ekkor, itt és itt. – Majd eltűnt. Ó, a test édes bujasága! A vétkesek menedéke, a zaklatottak vigasza, a szellemi fogyatékosok enyhülete, a szegények szórakozása, az entellektüelek kikapcsolódása, a vének luxusa. Köszönöm, Uram, hogy megajándékoztál minket ezzel a 52

Világbeszéd találmánnyal, mellyel megédesíted eme siralomvölgyben való tartózkodásunkat, melybe helyeztél minket! Másnap pontosan érkeztem a találkára. Az épületbe belépve ott láttam a nőt, ahogy épp erősen izzasztó hivatását gyakorolja. Elégedetten, saját ügyessége felett érzett büszkeségtől eltelve és egy kissé kihívóan tekintett rám, mintha csak azt mondaná: „Ez neked szól.” Fél órát voltam ott, teljesen elmerültem teste különböző részeinek szemlélésében, és első ízben értettem meg annak a művészetnek lényegét, melynek a nő szentelte magát. Amikor végzett, némán, engem nézve kicsinosította magát; aztán sokat sejtető mozdulattal karon fogott, levezetett egy lépcsőn... és az utcára érve szembetalálkoztunk azzal a francos anyjával. Elkísértük vásárolni az öreglányt, s aztán megint mind a hárman a Sansbornsba tértünk be kávézni. Két órán keresztül fojtottam magamban vissza valamit, amiről a mai napig sem tudom, hogy sírás vagy üvöltés volt-e. A legrosszabb az egészben az volt, hogy amikor kettesben maradtam a nővel, az rákezdett kántálni, hogy: – Köszönöm, Istenkém, hogy megmenekítettél a házasságtörés fertelmes bűnétől, amibe majdnem beleestem! – Erre én bevetettem a legmélyebb kétségbeesés pillanataira fenntartott eszköztáramat, mely kapálózásból, lökdösésből és fojtogatással történő gyilkossági kísérletből állt, és mely bizonyos fajta nőknél jól bevált – de nála mit sem ért. A nő a Félix Cuevas út környékén kitett a kocsiból. Úgy vélem, meghatódott, ahogy ott látott a járdán ácsorogni, mert kinyitotta a táskáját, és a kezembe nyomta a híres fényképet, és kijelentette, hogy ha egy nap mégis rászánná magát (a bűn elkövetésére), küld egy táviratot. Egy hónappal ezután nem táviratot, hanem egy kézzel írt levelet kaptam, mely így szólt: Drága Jorge, ezen és ezen a napon, ebben és ebben a az órában (délután) megtalálsz a Konditoriban. Az aláírás: Guess who? (Felhívnám az angolban nem járatos olvasók figyelmét, hogy e két szó magyarul annyit jelent: „Találd ki, kicsoda”). Az íróasztalomhoz rohantam, elővettem a fotót, és szemlélése közben arra gondoltam, hogy végre elérkezett legelemibb ösztöneim kielégítésének várva várt órája. Kölcsönkértem egy lakást és némi pénzt; szándékos lezserséggel öltöztem ez alkalomra, de olyan ruhába, mely jól áll, s szürkületkor végigsétáltam a Genova utcán, s egy negyed órával a megbeszélt időpont előtt érkeztem a Konditorihoz. Kerestem egy eldugottabb asztalt, mivel nem volt értelme, hogy több száz ember lásson minket együtt, s amikor rátaláltam a megfelelőre, az utcával szemben helyet foglaltam, kikértem egy kávét, rágyújtottam egy cigarettára, és várakozásba fogtam. Elkezdtek érkezni az ismerősök, akiket oly hidegen üdvözöltem, hogy nem mertek a közelembe sem jönni. Telt s múlt az idő. A Genova utcán megjelent az ifjú N., aki egy korábbi korszakomban Életem Egykori Nagy Szerelme volt, majd eltűnt. Magamban hálát adtam ezért az Istennek. 53

PoLíSz Elkezdtem azon gondolkozni, vajon milyen ruhában jön a nő a találkára, meg hogy két órán belül már a karjaimban lesz, ruhátlanul... Az ifjú N. újfent megjelent a Genova utcán, majd továbbsétált, és eltűnt a szemem elől. Ez alkalommal egyik kezemmel el kellett takarnom az arcomat, mert az ifjú N. végig a Konditori felé nézett. Elérkezett a találka órája. Én meglehetősen ideges voltam, de kész voltam akár egy hetet is várni arra, hogy a selymes bőrű nő az enyém legyen, csak az enyém. És ekkor nyílt a Konditori ajtaja, s rajta az ifjú N., Életem Egykori Nagy Szerelme lépett be, majd az éttermen keresztülvágva leült velem szemben, s mosolyogva megkérdezte: – Did you guess right?”3 – Hahotázni kezdtem. Olyan sokáig röhögtem, hogy az ifjú N. végül zavarba jött; aztán összeszedtem magam, és kedvesen elbeszélgettem vele egy darabig, végül pedig elkísértem a moziig, ahol a barátnőivel volt találkozója. A nő, férjével és gyerekeivel egyetemben más városba költözött. Egy alkalommal üzleti ügyben pont abba a városba kellett utaznom; ott-tartózkodásom első napján, miután végeztem az aznapi tennivalókkal, kikerestem az ottani telefonkönyvből a nő számát, és felhívtam. A nő, hangomat hallván, nagyon megörült, és meghívott vacsorára. A ház kapuján retesz volt, mely egy kötél segítségével nyílt. A hallba érvén, egy lépcső tetjén állva megpillantottam a feszes, zöld színű, egyénisége legjavát megmutató nadrágba öltözött nőt. Mialatt felmásztam a lépcsőn, merőn néztük egymást, s a nő szó nélkül mosolygott. Amikor mellé értem, kitárta két karját, körülfonta velük nyakamat, és megcsókolt. Aztán kézen fogott, s miközben én csak bután meredtem rá, keresztülvitt a belső udvaron, bevezetett a szalonba, s ott egy szófán vad csókolózásba fogtunk, mely addig tartott, amíg a fiai haza nem jöttek a parkból. Akkor kimentünk, hogy megetessük a nyulakat. Az egyik kölyök, aki Ödipusz-komplexusban szenvedett, akárhányszor csak az anyja közelébe mentem, felüvöltött: – Ő az enyém! – S aztán igen irritáló pofátlansággal kigombolta az anyja blúzát, bedugta a két kezét, s játszadozni kezdett az anyja melleivel, miközben az vidám tekintettel nézett rám. Hosszadalmas mártíromságom után végül a fiúk elmentek lefeküdni, s az anyjuk meg én a konyhába mentünk vacsorát főzni. Amikor a nő kinyitotta a hűtőt, belekezdtem a második támadó hadműveletbe, mely, magunk közt szólva, igen sikeres volt – de ekkor beállított a férj. Rummal kínált és a hallba terelt, ahol már nem is tudom miféle ostobaságokról beszélgettünk. Végre elkészült a vacsora. Mindhárman asztalhoz ültünk, s vacsorázni kezdtünk, s amikor már a kávénál tartottunk, megszólalt a telefon. A férj felállt, hogy fogadja a hívást; a felesége elkezdte leszedni az asztalt, s közben én megfogtam a kezét és belecsókoltam a tenyerébe, mely pofonegyszerű tettel a vártnál sokkal nagyobb hatást idéztem elő: a nő támolyogva, edénycsörgés közepette távozott az étkezőből. Akkor visszajött a férj, zakót vett magára és elmondta, hogy a buszpályaudvarról telefonáltak, hogy szóljanak neki, megérkezett a Smith & Wesson revolver, melyet a testvére küldött Mexikóvárosból, már nem emlékszem, milyen céllal; a lényeg, hogy abban a minutában a revolverért kel54

Világbeszéd lett mennie; én érzzem magam otthon, Petőfi a rum, a lemezjátszó és a felesége a rendelkezésemre állnak. Ő maga mintegy negyed órán belül újra itthon lesz. Ki-ki ment a maga dolgára: a férj kilépett az utcára, én beléptem a konyhába, s míg ő a kocsiját indította be, én a felesége után vetettem magamat. Mikor végül sikerült sarokba szorítanom, azt mondta, várjál, és a hallba vitt. Rumot töltött két pohárba, egy-egy jégkockát tett mindegyikbe, a lemezjátszóhoz lépett, bekapcsolta, kikereste a Le Sacre du Sauvage című lemezt Lex Baxtertől, feltette, s a zene nyitóütemei alatt koccintottunk – mind ez idáig négy perc telt el. Aztán a nő táncolni kezdett. – Ez neked szól – mondta. Miközben néztem, azt latolgattam, vajon merre járhat épp a férj és a halálos, 38-as kaliberű Smith & Wesson. A nő csak táncolt és csak táncolt. Végigtáncolt egy teljes Chet Baker-lemezt, mivel több mint háromnegyed óra is eltelt anélkül, hogy a férj hazaért volna, vagy hogy ő belefáradt volna a táncolásba, illetve hogy én bármit is lépni merészeltem volna. A háromnegyed óra elteltével úgy döntöttem, hogy Smith & Wesson ide vagy oda, egy cseppet sem félek én a férjtől. Felkeltem a kanapéról, a nőhöz léptem, aki továbbra is úgy ropta, mint egy megszállott, tőlem teljesen váratlan erővel felkaptam az asszonyt, és a kanapéra dobtam. Tigrisként vetettem rá magam, s mialatt szenvedélyesen csókolóztunk, a zöld nadrág cipzárja után kutattam, s mikor rátaláltam, egy nagyot rántottam rajta... És a fenébe is, hát nem beakadt! És ki sem akadt többé. Hiába küzdöttünk vele, először én, aztán ő, végül pedig egyszerre mind a ketten, a férj még az előtt hazaért, hogy sikerült volna a cipzárt lehúznunk. Ki voltunk izzadva és lihegtünk, de ruha volt rajtunk, így aztán nem kellett magyarázatot adnunk. Másnap talán visszamehettem volna, hogy befejezzem, amit elkezdtem. Vagy az azt követő napon, vagy bármelyik napon a több ezer közül, mely azóta eltelt. De valamilyen okból mégsem tettem. Soha többé nem láttam a nőt. Mostanra csak a fénykép maradt róla, melyet íróasztalom fiókjában őrzök, meg az a gondolat, ami a történelem összes nagy csábítójában felmerül: hogy több olyan nő van, aki sosem lett az enyém, mint ahány vízcsepp van a tengerben. Kovács Lenke fordítása Jegyzetek 1 Milyen szép az élet! (olasz) 2 Egy Mexikóban népszerű bolt- és étteremhálózat. 3 Eltaláltad?

55

PoLíSz

Agnar Mykle (Norvégia) Agnar Mykle (1915–1994) regényíró, novellista, újságíró, egy bábszínházi tankönyv szerzője, a XX. századi norvég irodalom egyik legvitatottabb alakja. A betegeskedő fiú eredetileg nem írónak, hanem kereskedelmi pályára készült, és sokáig közgazdasági iskolákban tanított kiváló eredménnyel. Első elbeszélése 1945-ben jelent meg, novelláskötettel azonban csak három évvel később debütált. Négy novelláskötete és négy regénye látott napvilágot. 1957-ben második regénye, az Ének a vörös rubinról tette világhírűvé nevét, illetve az annak kapcsán indult bírósági eljárás. „Írásban elkövetett közszeméremsértés” vádjával beperelték, s a könyvet – megjelenése után – elkobozták, majd csak másfél éves bírósági fontolgatás után oldották fel a reá vonatkozó tilalmat. A könyv ezután évekig a nyugat-európai bestseller-listák élén állt. A per és az azt kísérő médiafigyelem azonban Mykle életét teljesen megváltoztatta, és élete hátralevő részét szinte teljes elvonultságban élte, egészen 1994-ben bekövetkezett haláláig.

Két férfi és a boldogság – Szóval boldog vagy – mondta André. – Igen – feleltem. Hatalmas kezébe támasztotta arcát, és ujjával megdörzsölte a szeme sarkát. Csak egyik szemét fedte el, a másik nagy, fekete pupilla engem fürkészett. Mindig elbizonytalanodtam, ha rám nézett. De most már öt éve nem láttam. Akkoriban mindketten egy politikai csoport tagjai voltunk, André volt a vezető. Amikor jött a háború, ő elment Angliába, én itthon maradtam. Azóta kissé megváltozott, mintha némiképp lehiggadt volna, de a szeme ugyanolyan. A fény a szemében ugyanaz. Villamos csilingelését hallottam az iroda hatalmas üvegablakán keresztül, amit körültekintően félig kinyitottak. Nem tudom, mi késztetett arra, hogy aznap felkeressem Andrét. Sok dolgom volt, néhány jogi ügy miatt jöttem a fővárosba, és még aznap este vissza is kellett utaznom. De amikor elhaladtam a nagy napilap épülete előtt, beugrott, hogy mintha azt hallottam volna, André itt dolgozik. Valami vonzott befelé. Talán a hajdani ragaszkodás, még abból az időből, amikor együtt laktunk, együtt tanultunk a diákotthonban? Vagy a régi csodálat, mert akkoriban ő volt az önjelölt vezetőnk? A behódolás, mert ő vizsgázott a legjobban? A gyűlölet, mert éreztette velünk tudatlanságunkat és alárendelt helyzetünket? Vagy a félelem, a kimondhatatlan rettegés időszaka, amikor olyan álmot láttam, amelyre nem mertem emlékezni sem? Kiszáradt a szám, nagyot kellett nyelnem, amikor üdvözöltem. És ez a különös érzés nem akart elmúlni az után sem, hogy belenyomott a bőrbevonatú vendégszékbe, és a kezembe adott egy pohár whiskyt jéggel és szódával. 56

Világbeszéd Túláradóan lelkes volt, úgy megszorongatta a kezemet, hogy elfehéredett és hosszú időre elzsibbadt, fel-alá keringett a szobában, mint egy izgatott, izmos medve, azonnal elkezdte felidézni diákkorunk élményeit, lázasan gratulált drammeni állásomhoz, aztán alapos beszámolót tartott mindarról, ami a háború alatt történt vele. Negyedórán át beszélt, pattogott és harsogott. Én pedig fura érzéssel ültem a hatalmas, mély karosszékben, és azon gondolkodtam, honnan a csodából merítik ezt a féktelen energiát azok, akiknek minden sikerül. Mert Andrénak az égvilágon mindene megvan, ez világosan látszik az irodáján is. Itt a fényesre csiszolt íróasztal, valami ritka vöröses-arany fából, súlyos, nehéz bútordarab, rajta két telefon. Mellette kis kerekes asztal, tele nyomógombokkal. Az imént az egyik gomb megnyomásával utasította az előszobában ülő titkárnőt, hogy hozzon szódát. Hatalmas ablaktáblák, neon fénycsövek a mennyezeten, ízléses, csiszolt üveges könyvszekrények, szép, karcsú könyvespolcok. A padlót teljesen befedte a vastag, puha, világos szürkés-zöld színű szőnyeg. Közölte is velem, hogy melyik darab mennyibe került. Ilyen volt ő, André. Mindig ilyen volt. Soha nem értette, miért kellene véka alá rejteni a dolgokat. Különös, hogy ő is Drammenben született, és ott nőtt fel, akárcsak én. Neki Bergenben kellett volna születnie. Vagy Ålesundben. Sokkal jobban illett volna hozzá. André levette a kezét a szeméről, és beletúrt a hajába. Vannak emberek, akik képesek úgy beletúrni a hajukba, hogy utána mégis rendezett marad. Amikor nem jól fésültek, akkor sportosak, egészségesek, jóképűek, vagányak, férfiasak. André ráadásul még verseket is ír. Rögtön a háború után jelent meg két kötete. Olvastam mindkettőt. Elég jól ír. – Az emberek nem nagyon tudják értelmezni, mi az, hogy boldogság – mondta, és keresztbe tett lábbal hátradőlt a székében. Pillantásom a nadrágomra esett. Nemigen büszkélkedhettem az élével, bár reggel lett kivasalva. Miféle teremtmények azok, akik nadrágján mindig tökéletes az él? És soha nem térdesedik ki a nadrágjuk? Külön fajhoz tartoznak? Valami isteni eredetű fajhoz? – Tudod, az utóbbi időben elég sokat gondolkodtam ezen – mondta André, és belekortyolt a whiskyjébe. – Talán a háború, a hányattatások miatt. Tény, hogy én nagyon boldog voltam odakint. Alapvetően nem valami jó helyzet, ha az ember katona és háborús tudósító. Különösen ez utóbbi nehéz: mindig a többiek nyomában jársz, és így kell elmondani mindazt, amibe beleszagoltál, amit láttál vagy hallottál. De így is van benne valami. Olyan, mint a póker – mint egy óriási pókerjátszma. – Meddig jutottál a ranglétrán? – kérdeztem. – Csak a kapitányságig – mondta André, és dühösen rám nézett. Nagyot kortyolt az italából. André ujjai mindig lenyűgöztek. Nem azért, mert hosszú és erős ujjai vannak, hanem mert négyszögű az ujjbegye, szabályos és négyszögű. Erős ujjak, amelyek könnyedén ragadják meg a puskatust. – Olvastad Mark Twain könyvét, a Stormfield a mennyországbant ? – kérdezte. Megráztam a fejemet, és azt mondtam, főleg a szakirodalom érdekel. 57

PoLíSz – Mark Twain azt állítja, hogy minden boldogságérzet alapja az ellentét – mondta André. – Ez a vén kujon hajóskapitány nem élvezte a mennyországot, mert ott nincsenek ellentétek. Kizárólag zsoltárok vannak, kizárólag pátriárka-ünnepek, kizárólag fehér leplek, kizárólag hárfamuzsika. Végül felöltötte magára az angyalszárnyakat, és visszalibegett a földre, amikor rájött, hogy a létezés valószínűleg ugyanilyen unalmas és egyoldalú lesz az örökkévalóságig, ámen. André a hamutálba tette a szivarját. Csiszolt kristály hamutál, kiderült a fénytörésből. – Amikor azt mondod, boldog vagy – mondta, és ismét rám szegezte fekete, különös tekintetét –, feltételezhetően úgy érted, hogy most jól érzed magad a korábbiakhoz viszonyítva. Én személyesen azonban kétlem, hogy a boldogság valamiféle állapot lenne. Emlékszel az első verseskötetemre, a háború előttire? Hogyne emlékeztem volna, megvan otthon a könyvespolcon, de nem várt választ. – Szinte megőrültem az izgalomtól, a bizonytalanságtól, és igen, éppen a boldogságtól, miközben egyre csak lestem a kiadó válaszát. Amikor elfogadták, az egész szertefoszlott. Hazamentem és elengedtem magam. Mélységesen kiüresedettnek éreztem magam, üres voltam és boldogtalan. Sosem gondoltam volna, hogy André boldogtalan lehet. És nem is nagyon hittem neki. A telefon, az egyik a kettő közül, megszólalt. André felvette, és azt mondta, holnap, tíz órakor. – Jut eszembe a boldogságról – mondta, és újra meggyújtotta a szivart –, emlékszel Wenchére? – Wenche – mondtam kérdőn –, természetesen emlékszem Wenchére. Ő… – Szóval én nemigen szoktam történeteket mesélni nőkről. De ha már ennyit feszegettük ezt a boldogság-témát, elárulom neked, hogy készen állok egy új könyv tervével. Wenche – persze más néven – fontos szerepet játszik majd benne. Egy időben, amíg a diákotthonban voltunk, igencsak foglalkoztatott engem. Nem hiszem, hogy ti, a többiek, bármit is észrevettetek volna. Kivettem egy cigarettát az asztalon fekvő dobozból. André felém nyújtotta a gyufát. Néhány szálat leejtettem a padlóra. – Na most, én amolyan pajzán természetű vagyok – mondta André. – Irtózom az önmegtartóztatás minden formájától. Meggyújtottam a cigarettát, de féloldalasan parázslott, úgyhogy erősen beleszívtam. – Ezért bírtam én akkoriban olyan pokoli nehezen az életet a diákotthonban. Különösen miután szemet vetettem Wenchére. Volt a testében valami különleges ruganyosság, a felső ajka pedig felfelé kunkorodott, valahányszor mosolygott. De az a fegyelem, ami az otthonban uralkodott, lehetetlenné tette a közeledés bármilyen formáját. „A társas együttlét minden formája tilos a szobákban.” Emlékszel? Gyakorlatilag még arra sem volt lehetőség, hogy legalább néhány szót váltsunk, úgy igazán. 58

Világbeszéd Valami megtörte a hatalmas kék mennyboltot, amit az ablaküvegen keresztül láttam. Egy levelet, egy falevet sodort felfelé a szél, és az ablakra tapasztotta. Hirtelen eszembe jutott, hogy akkor is ősz volt, amikor először találkoztam Andréval és Wenchével és a többiekkel. – Aztán egyik délután sikerült meghívnom a városba. Cukrászdába mentünk. Emlékszel a Halvorsen’s-re? Te jó ég, hogy be voltam indulva akkoriban! Pislogott egyet-kettőt, keresztbe tett lábát visszarakta a padlóra, megvakarta a combját, és a szivart elnyomta a hamutartóban. – Általában – folytatta elgondolkodva – az ember a test hevületével cselekszik, ha el akar csábítani egy lányt. Táncolsz vele, vagy álldogáltok a kapuban, a székedbe ülteted, vagy egy autóban ismerkedtek. Megcsókolod, aztán hagyod, hogy a saját hevületed áthassa az ő testét is. Ez igazán nem nehéz. Testileg befolyásolod, és a munka kizárólag manuális természetű. Ehhez egyetlen szó sem kell. Ha pedig szavakat használsz, olyan könnyű kimondani őket. A szavak meztelensége, érzékisége kifényesedik, amikor egy fiatal lány sűrű hajkoronáján keresztül suttogjuk, mormoljuk. A meghittség mindent megkönnyít. Az utolsó apró parazsakat a szivarcsikkel nyomta szét a hamutartóban. Felnéztem a falevélre az ablaküvegen. Még ott volt. – Ám azon a bizonyos délutánon Wenchével – mondta André – mindezt kizárólag szavak által kellett véghezvinnem. A meghittségre semmiféle alkalom nem adódott odafelé menet. Ott, a cukrászda kellős közepén kellett meggyőznöm. A hideg villanyfényben. Úgyhogy elkezdtem beszélni. – Miről beszéltél? – hallottam hirtelen saját kérdő hangomat. Csodálkozva nézett rám, mintha teljesen megfeledkezett volna arról, hogy én is ott vagyok. – Magamról, természetesen. Megmutattam neki néhány versemet, majd a világirodalomról beszéltem tíz percig. Le akartam nyűgözni, és azt hiszem, sikerült is. Közben üdítőt ittunk, egyebet nem lehetett kapni, aztán odasúgtam neki, hogy egy színdarabbal foglalkozom, és szükségem volna valakire, akit megmintázhatok, mert a második felvonáshoz nem találtam modellt, és azt hiszem, ő ilyen lenne, érdekes nő, csakis ő segíthet rajtam. Ismered a technikát? – Nem is tudom – mondtam. – Nem vagyok költő. – Aztán elővettem egy papírlapot, az egyik füzetemből téptem ki, és felírtam neki a kérdést. Tulajdonképpen nem mertem egyenesen rákérdezni. A szavak ott lógtak volna a levegőben, messziről lerítt volna, miről van szó. Azt írtam, hogy ha akarja a dolgot, hajtogassa össze a papírt és tolja át nekem az asztalon. Ha nem akarja, hát – hát akkor ne hajtogassa össze. André kigombolta a mellényét, felállt, és szaporán rótta a köröket a puha szőnyegen. Legszívesebben én is felálltam volna, mert André vendégszékét szűkösnek éreztem a hosszas üldögélés után. Mégis ülve maradtam. A falevél a szárával előre lecsúszott az üvegen, de alul, az ablakkereten fennakadt. André visszajött és leült az íróasztal mellé. – Te jó ég, hogy be voltam indulva! – mondta. – El kellett fordulnom tőle, nem mertem ránézni. Az arcomat a kezembe, a nyirkos kezembe rejtettem. Remegtem és reszkettem és annyira szédültem, hogy egy pillanatra minden 59

PoLíSz elsötétült előttem. Azt hiszem, Istenhez könyörögtem. És akkor hirtelen ott feküdt előttem az asztalon, a kezeim között a papírlap. Rövid hatásszünetet tartott. Aztán hirtelen az asztallapra csapott. – Összehajtogatva! Ez volt a legszebb, legizgalmasabb, legszégyenlősebb, legszűziesebb szamárfül, amit csak el tudsz képzelni! Ha műfogsorom lett volna, hát elrágom és lenyelem! Érdekes, szép kődarab hevert előttem az asztallapon, az a fajta kő – nem először látok ilyet –, amit levélnehezéknek használnak egy irodában, nehogy egy váratlan széllökés felkapja és elrepítse a papírokat. Elgondolkodva felemeltem, a súlyát latolgattam. – És aztán? – kérdeztem. – És aztán? – mondta. Hosszú, erős ujjait széttárva nyugtatta az asztal lapján. Nem tudtam levenni a tekintetemet a négyszögletes ujjbegyekről és a rövidre vágott körmökről. – Aztán – hát igen, aztán odalett az izgalom, odalett a boldogság. Aztán már csak egy szabad szobát kellett bérelni odakint a városban. Ami ezután következett, az már rutinmunka. – Értem – feleltem. – Különben elég hétköznapi lány volt – mondta André. – Hosszú távon fárasztó. Úgyhogy nem sokáig tartott a dolog. A falevél már nem lógott az ablakon. A követ óvatosan visszatettem a helyére, és a poharamért nyúltam. Még mindig száraznak éreztem a torkomat. – Sietsz? – kérdezte André, amikor meglátta, hogy előhúzom az órámat. – Vissza kell menned az irodába, a hazaárulási ügyeidhez? – Atyavilág – mondtam –, ilyen késő lett? Most már tényleg szaladok. El kell érnem a fél hármas vonatot. Vettem a kalapomat, ami mindvégig az íróasztalon hevert, és felálltam. – De hát… – mondta André, és egészen boldogtalannak látszott. – Sajnálom – feleltem. – A kötelesség, az kötelesség. – Legalább idd meg az italodat – mondta André, és szívélyesen, keményen átölelte a vállamat. Nagyon különös érzéssel töltött el. Fogtam a poharam, és fenékig ürítettem. A szódás whiskyből sosem jó az utolsó korty. Langyos és állott. És kicsit keserű is. – Aztán feltétlenül ugorj be legközelebb, amikor a városban jársz – mondta André. – Talán intézhetnéd úgy a dolgaidat, hogy több időd maradjon. Nagyon kellemes elüldögélni így együtt, és felidézni az életünk úgynevezett boldog időszakait. A boldog pillanatokat, akarom mondani – javította ki magát. Búcsúzóul kezet fogtunk. A tenyere kemény volt, száraz és meleg. – Szoktál néha találkozni a régiekkel? – kérdezte André. – Talán rendezhetnék egyszer valami találkozófélét. Hát nem lenne pompás? Ó, a fenébe – bődült el hirtelen, lelkesen –, tudod, hogy az idén lesz tíz éve annak, hogy végeztünk? ’35-ben kaptunk oklevelet, nem igaz? De igen, istenemre, esküszöm, tíz éve volt! Te és én és Fredrik és Rolf és Lisbeth és Wenché és… Mondd csak, nincs valami sejtésed, merre lehet Wenché mostanában? Nem tudod, hol lakik? – Drammenben – mondtam. 60

Világbeszéd – Drammenben? Behavazott erdő – kérdezte André. – Gyakran találkozol vele? – Mindennap – feleltem. – Nem mondod komolyan! – hitetlenkedett André. – Férjhez ment – mondtam. Tudtam, úgy helyes, ha most megmondom. Talán korábban kellett volna megtennem. – Nem mondod komolyan! – képedt el André. – Kihez? – Hozzám – mondtam. André erőteljes állizmai hirtelen ellágyultak, megereszkedtek. Milyen különös látványt nyújt egy felnőtt férfi, amikor rajtakapják nyitott szájjal és lógó állal. – Igen – mondtam. – 1940 őszén házasodtunk össze. Két gyerekünk van, de már úton a harmadik. Nagyon boldog vagyok vele. – Értem – mondta André. Hatalmas, fekete pupillái összeszűkültek. Nem nézett a szemembe. – Majd beszélünk – mondtam. Már begomboltam a kabátom, és az ajtóban álltam. – És sok szerencsét az új könyvhöz – tettem hozzá. Pillantásom az André íróasztalán álló nagyszerű kődarabra esett, elmosolyodtam. Odakint a folyosón megálltam egy pillanatra, és André ajtajának kilincsét bámultam. Modern alumíniumkilincs volt, sima és ragyogó. Talán ezért látszott olyan tisztán rajta az ujjaim lenyomata. Pap Vera-Ágnes fordítása 61

PoLíSz

Temesi Ferenc

Apám 28. Mindent végig kell gondolni, mielőtt nem oltjuk el cigarettánkat. Felszínes vagyok. Félművelt. Mindenbe belekapok. De nem úgy a titkosrendőr elvtársak. Ők, akik mindent megtanultak: a marxizmus-leninizmus esti egyetemen, a foximaxin, később meg persze az estin, a jogon. Hogy tudják, mit szegnek meg mindennap. De nekik ilyen szellemi vértezetben mért volt üldözési mániájuk, mért féltek? Hiszen övék volt a hatalom és a bölcsek köve! A tudományos szocializmus, a tudszoc, (HÁT NEM SZÉP?), a politikai gazdaGságtan (a pégé), a dialektikus materializmus (a dialmat) és a történelmi materializmus (a törtmat), hogy csak a legfontosabbakat említsem, melyekből minden egyetemistának vizsgáznia kellett az idő múltával megszépülő Kádár féle ancien régime-ben, a másizmusleverizmus virágzásakor. Lehet, hogy lelkük fenekén sejtették, hogy a legyőzhetetlen szoc mégse kap. Kegyelmet. Hogy összedől a forradalminak és munkásparasztnak hívott ellenforradalmi és az új osztálybélieknek élhető Patyomkin (díszlet) falu, amit a „fejlett szocializmus világrendszerének” hívtak? Hogy a tőke előbb lett nemzetközi, mint a proletárok. „A gyár elveszi a hallását / a gyár ad neki életet / apám megy a gyári sziréna hangjára / szemében a halál / A meló a meló /a melós élet”, énekelte az apjáról Bruce Springsteen. Ezt kellett volna tanítani a mostizmus-leszmajdizmos helyett. Több hitele lett volna. Goebbels dr., egyik előfutáruk szerint „az igazán jó propaganda észrevétlen marad”. Meg aztán: „Több minden köt a bolsevizmushoz, mint ami elválaszt. Mindenekelőtt a »forradalmi érzés« […] A szociáldemokrata kispolgár és a szakszervezeti főnök soha nem lesz náci, de a kommunista mindig.” Hát ő csak tudhatta. A nácik propagandamajsztere azt is írta: „Ami a nőnek a szépítőszer, a férfinak az edzés, az a mozgalom számára az üldözés: szép lesz, erős lesz.” Továbbá: „A jó propagandista használ igazságokat, féligazságokat és hazugságokat, szelektál az információk között, bonyolult témákat vagy gondolatokat leegyszerűsítve ad elő, az érzelmekre játszik, támadja az ellenfelet, és gondosan megcélzott hallgatósághoz szól egy ügyet hirdetve.” Erről volt szó nálunk a hatvanas években is, bizony. Az én apám gerincét nem tudták megtörni. Ez dühítette őket. De tudták, hogy ez csak idő kérdése. Itt el is tűnhetnek emberek, ha nagyon muszáj. Csak azt szeretném kérdezni, hová lett Kohn elvtárs?, kérdezte Grűn a viccben. Ahová ő is, mint minden kérdező. Itt nem kérdezni, hinni kellett. Vakon. Márai idézi Naplójában Oscar Wilde-ot (akit osztálya kivetett magából homoszexualitása miatt, és meglehetősen közelről megismerte a readingi fegyházat): „A börtönben Wilde megértette, hogy az ember nem csak az, amit alkot, a műve, hanem az atmoszféra is, ami körülveszi. Ha az atmoszféra, amely övez 62

Merített szavak egy embert, megváltozik, Illusztráció nemcsak másképp látja ugyanazt az embert, hanem ő maga a személyiség, a megváltozott atmoszférában másféle ember lesz. Ehhez néha börtön kell, néha az idegenség, néha elég az öregség.” Ha más nem, legkésőbb az öregség meghozza ezt a látásmódot. Meg ha rájönnél, hogy figyelnek. Az elvtársakat is megfingatjuk, ha eltértek a legújabb pártvonaltól, de egy pártonkívülinek meg kell mutatni a proletárkard erejét, írta egy másik író, a sarkkörtől nem túl messze lévő kolimai haláltáborok, aranybányák túlélője, Salamov. Ehhez képest mi az, amit egy „Tisza” fedőnevű informátor hablatyolt össze apámról: „Február 1-én beszéltem vele, egy kis társaság volt nála. Többek között Temesi feleségének a kolléganője (a Dugonics utcai általános iskolában tanítanak) és a férje, aki a posta hírterjesztési csoportjának egyik dolgozója, valamikor főtanácsosa. Kezdetben általános beszélgetés volt, hamarosan a politika került szóba. Az egyik vitatott probléma az volt, Kádárt leváltják-e. Szerintük nem maradhat a helyén. Egyszer-egyszer a nyugati rádiók adásaira hivatkoztak, más esetben saját maguk kommentálták az anyagot. Temesi barátja azt fejtegette, hogy a Szovjetunió követeli rajtunk az 1956 utáni segítséget. Ez is gyengíti Kádár helyzetét.” „Február 11-én Temesi Ferenc a harmadik világháború kitöréséről beszélt. Szerinte bármelyik napon kitörhet. Itt Kína viszi majd a főszerepet, mondta. Értékelés: Informátorunk jelenlétében Temesi Ferenc kv. elem egy általunk eddig kevéssé értékelt kapcsolatáról tesz említést. A jelentés értékes, mert Temesinek olyan kap63

PoLíSz csolatáról szereztünk tudomást, akit 1957-ben ellenforradalmi tevékenysége miatt a postától elbocsájtottak, segédmunkás lett, majd visszavették, Temesivel azonos politikai koncepciót képvisel.” Egy másik jelentés Temesi Ferenc és társai ügyében: (EZ AZ „ÉS TÁRSAI” NAGYON VESZÉLYES LEHETETT ÁM AKKORIBAN.) „A »Tisza« informátor jelentésében szereplő személyeket felderítettem: dr. Hajdú József /Sarkadkeresztúr 1913.II.23. anyja Püski Julianna/, nős, jogi egyetem pk. a Szeged I. postahivatal előadója. Felesége: Dr Hajdú Józsefné sz. Tari Emerencia, Kecskemét 1914. VIII. 13. anyja Kalocsai Margit /a Dugonics utcai ált. iskola tanítónője/. Mindketten Osztrovszky u 20. szám alatti lakosok”, jelenti Akármilyen nevű főhangya félsztárs. (Minden név álnév, nem csak a gondolatrendőrségen.) Ugyanő a telefonlehallgatásra is javaslatot tesz. Azt felsőbb elvtársak el is rendelik, előbb 3, majd 3x3 hónapra. Temesi és Temesiné beszélgetésére kíváncsiak, de ez a kitartó tevékenység még sem járt értékelhető eredménnyel. Úgy látszik, tényleg a leghétköznapibb dolgokról beszéltek csak (közösen vágjanak disznót és hasonlók). A „Tisza” újabb áradása: „Temesi Ferenc újabban szoros baráti kapcsolatba került Hajdú Józseffel, mióta a barátság tart, azóta meglazult a kapcsolata Karácsony Sándorral. (NA EZ VAJON MIÉRT VOLT EMLÍTÉSRE MÉLTÓ? MÉGHA EL IS KÖHÖGTE APÁM A TÉGLÁNAK. – EZ A BIZONYOS KARÁCSONY, AKI CSAK NÉVBELI ROKONA VOLT A HÍRES PEDAGÓGIAI ÉS FILOZÓFIAI ÍRÓNAK, A CSERKÉSZVEZETŐNEK, AZ ETIMOLÓGUSNAK, A FOLKLOLRISTÁNAK (101 népdal), AKIT MÉG BARTÓK IS ELISMERT, MÁR TÖBBSZÖR FELBUKKANT A JELENTÉSEKBEN. APÁM RÉGI BARÁTJA VOLT TUDTOMMAL.) Egymásnak elmondják a hallgatott híreket. Hajdú a tájékozottabb. Mintha Temesi is elfogadná, magáévá tenné véleményét. Persze az események megítélésében nincs köztük különbség, inkább a részletek értékelésében. Temesi a spanyol adó értékelését nem tartja a legmegbízhatóbbnak, ő az amerikai adók álláspontját teszi magáévá. (HONNAN TUDTA? HÁT MAGA APÁM, ANYÁM MONDTA NEKI, MINT EGYIK LEGMEGBÍZHATÓBB BARÁTJUKNAK.) Kettőjük barátságát fokozza, hogy feleségeik ugyanabban az iskolában tanítanak. A két család is összejár. (MINT A TE CSALÁDODDAL IS, BESÚGÓ.) Együtt mennek moziba, színházba /ha ritkán is/, elsősorban nyugati filmeket néznek, a színházban pedig elsősorban régi darabokat /Leányvásár/. Bizony néha bosszankodnak – mondják –, mert a szöveget »kiforgatják«. Együtt kívánnak utazni nyáron is. Jugoszláviába akarnak menni. (AZ SZOCIALISTA ORSZÁGNAK MINŐSÜLT. AKKOR.) Albánia környékére mennek, ott valamelyiküknek van egy ismerőse, aki mindenben a segítségükre lenne. Úgy tudják, Albániából (AMI SZINTÉN SZOCORSZÁGNAK MINŐSÜLT MÉG) pár napra át lehet menni Olaszországba is. S ezt szeretnék. (EZEK A BARMOK! OLASZORSZÁGBA? MÉG MIT NEM? MÉG HA TÚSZKÉNT ITT MARADÓ GYEREKEIK IS VANNAK.) Itt nem is kérnének olyan engedélyt, azt majd csak ott szeretnék biztosítani a maguk számára. Olcsó helyen szeretnének lakni, élelmet /konzerveket/ vinnének magukkal (MINT AZ ÖSSZES TÖBBI MAGYAR, MERT AZ 64

Merített szavak A NEVETSÉGES PÁR DOLLÁRNYI ÖSSZEG, AMIT ADTAK A HÁROM ÉVENKÉNT ÚTLEVELET KAPÓ MEGBÍZHATÓKNAK, A HIDEG VÍZRE SE VOLT ELÉG. A FEKETÉN MEGVETT VALUTÁT ZOKNIBAN, ALSÓNADRÁGBAN, BUGYIBAN STB. ELREJTVE VITTÉK KI.) Albániában szeretnének olasz valutához jutni (MIBŐL? KÉRDEM ÉN), amely segítségével Olaszországban szeretnének jól bevásárolni, hisz nem akarnak a határtól mesze elmenni, csak a legközelebbi városig.” De mindez nem elég, családi barátunk, „Tisza” fedőnevű még hozzáteszi: „T. F. az Árpád-téri általános iskola napközijében dolgozik. Míg az ősszel elment az iskolától a másik napközi vezetője – T. F.-et bízták meg a helyettesítéssel. Az előírásoknak megfelelően hónapokon át egyfolytában nem lehet helyettesítéssel megbízni, de valamiért mégis így van. Az egyetem gazdasági hivatala nem is Temesi, hanem különböző nevekre utalja ki a munkabért, amit a kollégák átadnak T. F.-nek.” (EZ UTÓBBIT NEM KELLETT VOLNA ELMONDANIA, HACSAK NEM GYŰLÖLTE APÁMAT. DE MIÉRT GÁNCSOLTA EZ AZ EMBER APÁMAT ENNYIRE? MIKÖZBEN NYILVÁNVALÓ, HOGY CSAKIS RÉGI BARÁT LEHETETT. VAGY NEM IS GYŰLÖLTE, HANEM CSAK TÚL JÓL AKARTA TELJESÍTENI A MEGBÍZATÁST, AMIHEZ KÉTSÉGKÍVÜL ÉRTETT, ENNYI?) A jardon rögtön utánanéztek apám igazgatójának, aki valóban kebelbarátja volt, Hámori Edének is (gyakran kártyázott nálunk): „/Hotye Ede Miklós, Szeged, 1909. XI. 7., felesége Hámori Edéné sz. Schneider Róza, Szeged, 1913. IV. 23., a Szegedi Ruhagyár áruforgalmi vezetője, Szeged, Dugonics tér 1. szám alatti lakosok./” „Tisza” újabb jelentése apám Hajdú Józseffel való kapcsolatáról: „A rendszer – mondják – mindkettőjük érvényesülését megakadályozza. Nincs módjuk olyan munkakörben dolgozni, ami a képességeiknek megfelel. De ha ez nekik jó – mármint a rendszernek – szokták mondani, akkor nekik mindegy.” Újra „Tisza” fn. ügynök: „Temesi Ferencék az elmúlt hetekben több alkalommal pénzt nyertek a békekölcsönön, lottón, és vacsorát adtak az elmúlt hét szombatján. (A BÉKEKÖLCSÖN HÁBORÚKÖLCSÖN VOLT, AMIT A MAGYAR ÁLLAMPOLGÁROKNAK KÖTELEZŐ VOLT ÖNKÉNT JEGYEZNI, AZAZ A FIZETÉSÜK EGY RÉSZÉRŰL LEMONDANI. A HATVANAS ÉVEKBEN KEZDTÉK VISSZAFIZETNI EZKET NYEREMÉNY FORMÁJÁBAN, ÉS TUDTÁK JÓL, KI MIKOR FOG „NYERNI” – PERSZE, HOGY ŐK, HISZEN A PÉNZ EGYFOLYTÁBAN VESZÍT ÉRTÉKÉBŐL.) A tégla, „Tisza” befolyt a társaságba, és jelentette, hogy: „Ez alkalommal Hajdú József vetette fel a kérdéseket. Szóba hozta az ország gazdasági helyzetét, amelyből nincs kiút. (HÁT VOLT? SOSE ADTÁK VOLNA ÁT A HATALMAT A KOMCSIK EGY PUSKALÖVÉS NÉLKÜL, HA NEM LÁTTÁK VOLNA ELŐRE A GAZDASÁG ÖSSZEOMLÁSÁT, AMI BE IS KÖVETKEZETT. HA NEM TETTÉK VOLNA, FORRADALOM TÖRT VOLNA KI MAGYARORSZÁGON, S HOGY AZ MILYEN, MÁR LÁTTÁK ’56-BAN.) Nagyon rossz a pedagógusok helyzete is – szólt közbe Temesi –, hogy 1936-ban egy tanítói fizetésből hány kilós disznót tudott venni, s mit vásárolhat ma. (AZ „S” IRODALMIAS HASZNÁLATA AZ ÉS HELYETT… „S MIT VÁSÁROLHAT MA.” ISTENEM, RÉGEN MÉG A TÉGKLÁKNAK IS VOLT STÍLUSA! MEG MEMÓRIÁJA, MERT EVÉS-IVÁS KÖZBEN ALIGHA KÉSZÍTHETETT JEGYZE65

PoLíSz TEKET.) „Megkezdődött a pedagógusok elbocsájtása is, mondta Temesi. Úgy tudja, Budapesten 50 pedagógusnak mondtak fel. (TEHÁT RÉMHÍRERJESZTŐ IS APÁM, BÁR ILYET SOSE MONDOTT.) Romániában a nép érdekeit tartják szem előtt, nem mennek el Moszkvába sem, vetette fel Hajdú. Mi kitartunk minden rendszer mellett a végsőkig. Bezzeg a románok! Hámori Ede szólt bele: Hát még mit nekik. Piszkálják, elnyomják a magyarokat, és még szeressük is őket?! Majd az javasolta, hogy inkább ultizzunk, mint politizáljunk. Ezt bízzuk az okosokra. S valóban, Hajdú kivételével elkezdtek kártyázni.” Ultizni négyen is lehet, akkor az egyik játékos minden partiban a „kopogó”. Aki tíz fillért kapott a másik háromtól, mert ő tette le a talont, s meg is nézhette. De ha Jóska bácsi nem szállt be, akkor talán a szintén meghívott Kovács dr. játszott, akit fiatalon elvitt a tüdőbaj, bár pont ennek a betegségnek az átvilágításával foglalkozott, anyám szerint. (Felesége a Dugonics általános iskola tanítónője, milyen véletlen…) Mert Tisza nem volt kártyás! Pedig ez nem mindegy. Az ultipartinak a végén nagy szerepe leend a jelentések létrejöttében. Azért „Salgó” sem maradhatott ki, bár a vacsorára nem volt meghívva. Egyelőre. Nem volt ő holmi féltégla, hisz olyan nemigen akadt abban a szakmában, ami az élete volt. Vagy jelentettél, vagy nem. Még olyan is akadt, hogy volt róla 6-os karton (beszervezési), úgy, hogy az illető nem is tudott róla. De „Salgó”, mint rendes magyar úri agyag, keményre, vörösre égetve került ki a téglagyárból. Jelentett, mint állat, különben eltaposták volna. Nem kapott volna pénzt, vagy ami még fontosabb, nem kapta volna a rendes szakmájában a fizetést, mert az előmenetele, de még a prémiuma is a szervektől függött, nem csak a puszta állása. Szerinte „Temesi nagyon fél egy III. világháborútól (KI NEM FÉLT TŐLE, BASZOD? CSAK EGY GOMBNYOMÁS, ÉS KÉSZ. CSAK A „PÁRTUNK ÉS KORMÁNYUNK” VEZÉREI MARADTAK VOLNA ÉLETBEN A HEGYEK GYOMRÁBAN ELDUGOTT, MINDEN LUXUSSAL FELSZERELT TÚLÉLŐ BÁZISUKON.) De elítéli az amerikaiak vietnámi politikáját. Még mindig nem tért azonban napirendre az őt ért „sérelem” miatt. Kijelentése szerint bírósági úton próbálja elérni rehabilitálását. (SZERENCSÉRE EZ CSAK KÓSZA ÖTLETNEK BIZONYULT, VAGY NEM IS MONDOTT ILYET APÁM, CSAK A KAGYLÓNAK NEM JUTOTT MÁS AZ ESZÉBE, MERT NEM IS TALÁLKOZTAK. A VALÓSÁG MIT SEM SZÁMÍTOTT, CSAK AZ, MI VOLT A JELENTÉSBEN.) „Salgó” egy hónappal későbbi jelentéséből kiderül, hogy: „T. Kádár elvtárs személyével kapcsolatban elégedettségét fejezte ki az árvízkárok enyhítése miatt, de továbbra is az a véleménye, hogy a parasztoknak vissza kell adni a földet, akkor gazdaságilag megerősödünk.” (CSAK NEM AKAR ÚTLEVELET EZ A NYOMORULT SENKI?) „Salgó” két hónappal később jelenti tartótisztjének, hogy „Szabadsága alatt az utcán találkozott Temesi Ferenccel. (HÁNYADSZOR, URAM?) Temesi nagy felháborodással tájékoztatta informátorunkat (ENNEK A JUHÁSZ ALHANGYÁNAK NINCS STÍLUSA, TÁN EZÉRT LEHETETT JOBBAN MEGBÍZNI BENNE), hogy az útlevélosztály (NYILVÁN A III/III JAVASLATÁRA) elutasította jugoszláviai útjával kapcsolatos útlevélkérelmét.” 66

Merített szavak „Tisza” ezúttal is pontosabb, tájékozottabb, mint „Salgó”, hisz bizalmasabb barát lehetett: „T.-t nagyon felbőszítette és elszomorította, hogy visszautasítják.” (AZ ÚTLEVÉL JELZÉS VOLT A HATALOM RÉSZÉRŐL, MI A VÉLEMÉNYE RÓLAD, POLTIKAILAG. HA AZT KAPTAD A KÉRELMEDRE, HOGY „KIUTAZÁSA KÖZÉRDEKET SÉRT”, ÉVEKIG NEM VOLT GONDOD ÚTLEVÉLRE. VELEM IS MEGCSIÁLNTÁK, DE AMIKOR MÁR MEGVOLT A TÚSZ, DANI FIAM, AKKOR MÁR MEHETTEM NYUGAT-EURÓPÁBA ISTEN HÍRÉVEL, VAYA CON DIOS, AMIGO.) Július 4-én indult el Temesi felesége Hajdú József és felesége társaságában Budapest felé. Temesiék megfellebbezték az elutasítást, de eredmény nélkül. […] Újabban Fonyó Pál tanár keresi meg Temesi Ferencet. Egy alkalommal ott találtam – állítólag totó tippeket kért Temesitől. Együtt nézik a meccseket, jobb így, mert van kivel megbeszélni. Korábban nem voltak jóban egymással, habár ismerték egymást. Temesit bosszantja, hogy tavaly Csehszlovákiába Fonyót kiengedték, őt nem Lengyelországba.” „A jelentésnek csupán abból a szempontból van értéke” (írta Bóka őrkicsi vagy szarnagy éltárs Dán Álosztályvezető élctársnak, akinek csak az volt a baja, hogy katonás-rendőrös humorral mondva, az anyja picsája nem volt szecskavágó), „hogy T. F. és Fonyó Pál különösen veszélyes elemek között a kapcsolat az utóbbi időben elmélyülőben van.” „A kereszténység nem tudta közömbösíteni az emberben a kegyetlenséget, agressziót, írta Márai Naplójában. „A kommunizmus – ez a pogány, immanens nevelési kísérlet sem tudta.” És még egy idézet ugyanonnan: „KERESZTKÉRDÉS (vázlat. befejezés) HANG KÖZÉPRŐL: Eli! Eli! Lamma sabaktani! (Istenem, istenem, miért hagytál el engem? – Jézus utolsó szavai a keresztfán) HANG BALRÓL: (zihál, nyög): Ez is… eh… Ez is a bandában volt?” Hát, ha ez a kérdés a bal latortól jött, elvtársak, nem árt ezen elgondolkodni. (HAJDÚÉKRÓL: MENCI NÉNI, ANYÁM BENSŐ BARÁTNŐJE, IGAZI PLETYKAFÉSZEK, ÉLES HUMORÚ, DE KEDVES NŐ ELHELYEZKEDÉSÉNÉL ANNO APÁM SEGÍTETT VOLT. Ő MEG ABBAN, HOGY ELKEZDJEM ÖTÉVESEN – NEM-AKART – SZÓLÓÉNEKESI PÁLYÁMAT. TELJES MAGYAR, ARANYSUJTÁSOS, VITÉZKÖTÉSÉSES ÖLTÖZETBEN, ÁRVALÁNYHAJAS, NEMZETISZÍNSZALAGOS KALPAGBAN, CSIZMÁBAN DALLIKÁZTAM EL A „HUSZÁR GYEREK, HUSZÁR GYEREK, SZERETI A TÁNCOT” KEZDETŰ NÉPI DALT. A FÉRJÉT, HAJDÚ JÓSKA BÁCSIT VÉRBŐ, JÓ HUMORÚ, VÖRÖSBORT ÉS NŐKET SZERETŐ EMBERNEK LÁTTAM, MÁR KAMASZKORÚ MEGFIGYELŐKÉNT. LEHET, HOGY ÍRTAM MÁR ERRŐL. MIT NEM ÍRTAM ÉN MÁR MEG? A CSAVARÁSOKAT, AZ IGAZI KRIMIT. MERT AZ MÉG HÁTRA VAN.) A Hajdú Jóska bácsi megpróbált megcsókolni, mondta a telefonba tegnap anyácskám. Lehet, hogy ő volt Apuka egyik besúgója! Nem gondolod? A valóság, lám, már egyre kevésbé érdekel, ami nem túl hasznos egy dokumentumokra épülő regényben. Úgy bánok az elvtársakkal, ahogy akarok. Pontosabban: ahogy ők tették az apám ÉLETÉVEL. Amiből egy volt. 67

PoLíSz

Adamik Tamás

Egy szerzetesnövendék lelki küzdelmei Májusi zsoltár

Könyörgés

Hajlongó fűszálak bókokkal, harmattal, félénk kis bogarak villámgyors lábukkal magasztalnak, Uram, májusi fényárban.

Nézz le rá, Szűzanyám, nyomorult, elfajult fiadra.

Illatos májusfák dús lombbal, virággal, röpködő madárkák csendülő trillával magasztalnak, Uram, májusi pompában. Fiúk és leányok jó kedvvel, víg tánccal, dolgozó emberek kétkezi munkával magasztalnak, Uram, májusi vígságban. Hát csak én szunnyadjak téli álmosságban? (1960)

68

Küldd le rám napsugárkezeddel kegyelmed harmatát. Szívem, bár csapodár és gonosz, makrancos nagy szamár, fényedért hozzád tér nálad lesz, boldog lesz örökké.

Panasz Bűnöm és erényem, jaj, mindig ugyanaz. Nem tudok mást adni csak gyönge magamat. Pedig be szeretnék a magasba törni, országodban, Atyám, nálad elidőzni. Megtudnád, ki vagyok: emberszagú ember. Megszánnál s mondanád: „Kezem többé nem ver.” De mindez messze van tőlem, mint az égbolt. Elesem, fölállok gyengén, mint a félholt. Istenem, meddig még? Meddig maradsz távol? Ne zárj ki örökre az atyai házból!

(1960) (1961. május)

Merített szavak

Kísértés idején Jézusom, mesterem, csillagom, testvérem, tekints le rám. zaklatott életem, megkínzott bús szívem Téged kíván. Ne hagyj hát egyedül ideát tétlenül tévelyegnem! Ragadd meg kezemet, tisztítsd meg szívemet szent tüzedben! Mert ha ezt, Jézusom, nem teszed, még bizony elárullak, hisz lelkem ugyan kész, de szemem földre néz akaratlan. Jöjj el hát, Boldogság, hevítsd át rossz szolgád szerelmeddel, hogy téged szeressen, és érted szenvedjen kész örömmel. (1961)

Lelkiismeretvizsgálat karácsony előtt Szemétkosár a lelkem. Sok év szennyétől terhes nagy kosár. Az alja már rothadni kezd, és bűzös gőze fölfele száll. Temérdek rovar hemzseg e bűzben. Nyüzsögve rakják petéiket. Gennyed itt minden: lerágott csontok, almacsumák, piszkos papírok, véres rongycafatok, döglött egerek és pocakos kövér legyek. Ó, förtelmes világ, benned vájkálok már napok óta! Mint egy eszelős piszkos sehonnai, turkálok nap mint nap e szennyben. Abban reménykedem, hogy találok valamit, valami szépet, szépen csillogót, amit véletlenül a sok-sok szeméttel valaki bedobott. Arra gondolok, ha megtalálnám, gondosan megtisztogatnám, s a szeretet ünnepén, a kis Jézusnak adnám. (1962. december 23.)

69

PoLíSz

Kétségek Miért éppen engem hívtál volna meg, Istenem? Hiszen nálam hány ember többet és jobbat tudott áldozni néked. Mennyi tudott úgy szenvedni érted, hogy elfelejtett bánatot, örömet, mindent. És én? Már mint tíz éves kölyök vadul és kéjes örömmel ragadtam nyakon egy fiúcskát – aki nagyon félt tőlem, és remegve kért, hogy ne vegyem el tőle bicskáját, s ne bántsam – és mohón a zsebébe vájtam, képébe vágtam és ráförmedtem. Ő pedig megtörten állt előttem, s halovány arcát gyenge sovány kezébe temette. Vagy mikor kanászgyerek voltam, s beküldtek nagyritkán a templomba, inkább a piacra mentem, és gomboztam meg gyümölcsöt loptam, feledve anyám parancsát. Kerültelek, Uram, ha csak megtehettem. Vagy kamasz koromban … De hát mit szaporítsam tovább a szót, mikor mindent tudsz? És mégis hozzám futsz? Meghívsz és dédelgetsz? Mért tennéd ezt, Uram? Talán mert nem tudtam feledni a megrablott kisfiú szomorú arcát?

70

Merített szavak Nem hihetem én ezt, Uram, nem. Aztán meg hogyan adhatnék én vigasztalást a szenvedőknek, mikor magam is szenvedek. És hogyan adhatnék békét híveidnek, amikor vad viharok szaggatják a lelkem? (1963)

Harag Nem haragszom én az emberekre. Nem, nem haragszom. Igaz, hogy néha föllángol az arcom, s kemény ércként csendül a hangom, a szívem mélyén azonban rájuk nem haragszom én. Miért is haragudnám? Talán mert rosszak, hiúk és kegyetlenek? Én is az vagyok. Ó, hányszor voltam én is, durva, cinikus és kaján, csupán mert rossznak lenni jó hányszor szerettem én is önzőn, csupán mert szeretek szeretni. Pedig Ágostonnal én is megsirattam Dido panaszos énekét, s Ariadné könnyzápora napokig égette a lelkem. Ó, nem haragszom én az emberekre. Nem, nem haragszom. Ha olykor vörösen fölizzik az arcom, s ostorként fölcsattan a hangom, magamra haragszom. (1963)

71

PoLíSz

Barcsa Dániel

Brüniszkáld (beszély, 17. folytatás) Talán egy angol költő mondta: „Nincs fájdalmasabb veszteség az eltűnt arcnál.” Pedig, ami azt illeti, Kővárott eleinte nem okozott aggodalmat, hogy Brüniszkáld nem tért vissza estére, s még akkor se gondolt senki semmi rosszra, amikor másnap délre se érkezett meg a vár ura. Ifjú grófunk egyik jó barátját, Waltert bízta meg, hogy amíg távol van, mindenben helyettesítse őt. Walter csak úgy délután két-három óra felé kezdett kissé nyugtalankodni, s kiküldött három lovast, hogy menjenek a már amúgy is biztosan közeledő Brüniszkáld elé. Ám az út, amerre a kis csapat elhaladt, szinte üres volt. Nem jött velük szembe senki, leszámítva egy lovagló sihedert, egy szamaragoló barátot, s egy nyikorgó kézitaligát. Aztán, egy kanyarulat után úgy tűnt, hogy a felderítők végre mégis céljukhoz értek: az út szélén meglátták Brüniszkáld lovászlegényét. A fiú gondterhelt arccal állt egy mezei csapás nyitányánál. A lovak körülötte hiánytalan számban, s mind békésen legelésztek. Kedélyüket láthatóan közönyösen hagyta gondozójuk borús hangulata. Amikor a fiú felismerte a közeledőkben a kőváriakat, kiáltozni és integetni kezdett. Aztán alig akart kifogyni belőle a szó: igyekezett elbeszélni sorjában, milyen vitézül viselkedett, miként várakozott a meghagyás szerint éberen és türelmesen az éj feléig, majd hogyan rakott tüzet, s töltötte a sötétség óráit ura és a lovak iránti aggodalommal, rettegéssel. S miért döntött mégis úgy, hogy a határozott parancs ellenére elhagyja erdőszéli posztját, az út szélén várva be a remélt segítséget. A kőváriakat vezető lovag türelmetlenül, többször közbevágva hallgatta a legény se vége, se hossza beszámolóját, s mikor már úgy vélte, eleget tud, nem túl kíméletesen a tenyerével tapasztotta be a szavak elapadhatatlannak tűnő forrását. – Csitt legyen már, na! Inkább vezess oda, hol utoljára láttad uradat! A lovász, nem is leplezve sértettségét, felfújta az arcát – ezért más körülmények között ki is járt volna neki egy nyakleves –, de aztán szó nélkül, haladéktalan elvezette a lovagot és két kísérőjét addig a pontig, ahol az előző napon Brüniszkáldot, Sebastiant és Artust elnyelte az erdei ösvény mély torka. Ezt követően a kőváriak, már amennyire csak lehetett – a gróf, a fegyvernök és a vadászeb nevét kiáltozva – behatoltak a sűrűbe, ám a gyorsan közeledő alkonyi homály hamar kiűzte őket a fák közül. A további kutatás – fáklyák, kutyák, s jelentős segéderők nélkül – teljességgel értelmetlen volt. Így hát lovagunk egy tapasztalt vitézt hátrahagyva haladéktalan visszaindult Kővárra, hogy jelentést tegyen. Walter, miután kifaggatta a kiküldött felderítők vezetőjét, sőt, türelemmel végighallgatta a lovász beszámolóját is, haladéktalan tanácskozásra hívta össze a vár tisztjeit. Rövid megbeszélést követően arról határoztak, hogy immár komolyan 72

Merített szavak veszik Brüniszkáld eltűnését, s másnap, jókor reggel, nagy erőkkel behatolnak a rengetegbe. Ott aztán megzörgetnek minden bokrot, felhajtanak minden ágat, levelet, és bekukkantanak még a rókalyukakba is. Ám e tervezett kutatóexpedíció elmaradt. A tanácskozást követő kora reggel a kaputoronyban éberen virrasztó kővári őrszem mozgást észlelt. Kimeresztette a szemét, s a hajnali szürkeségből egy magányos lovas alakját látta kibontakozni. Sebtében keltegetni is kezdte szundikáló társait, aztán már együtt figyelték, ahogy a hegyes süvegű harcos sietség és félelem nélkül kaptat fel a várhegy szerpentinén. A jövevény a kaputoronytól pont egy nyíllövésnyire állt meg. Akkurátusan kivette íját a puzdrából, felajzotta, s egy vesszőt helyezett az idegre. A lövedék sziszegve szállt célja felé, s az őrök hamarost egy hangos koppanást hallottak. E pillanatot követően az íjász megfordította a lovát, s a kantárt megeresztve elporzott a lejtőn. Kisvártatva az egyik csatlós kimerészkedett a gyalogkapun, s a fába fúródott vesszőt kihúzta. A nyíl szárára egy pergamenre írt üzenet volt vékony zsinórral felerősítve. Az őrszem haladéktalanul megindult zsákmányával a palotaszárny felé, hogy – lesz, ami lesz – fölverje álmából elöljáróját, Walter lovagot. * Miután Lebeé László a súlyosan sebesült Brüniszkáldot s a könnyebben sérült Sebastiant Fruzsina néne gondjaira bízta, magához hívatta a várbéli népek lelki gondozóját, Mártont. – Tisztelendő atyám! – szólt. – Bárkik is a kőváriak, s bárhogyan is vélekedem róluk, mégis jónak látom értesíteni őket uruk állapotáról. – Keresztényi lélekre vall ez, uram – szól ájtatos képpel a barát. – Nos – folytatta a székely gróf –, aligha van Kővárott, ki tudna magyarul. S itt, rajtam küjjel meg senki németül. Mehetnék jómagam is a hírrel az ellenhez, de nem vagyok bolond hurokba dugni a nyakam. Hiszen bizonyára túszként ott fognának, legalábbis, amíg Brüniszkáld meg nem tér Kővárba. És ha, ne adj Isten, nem él meg? – Imádkozni fogok a felépüléséért. S érted is, uram – szólt közbe óvatosan a szerzetespap. Ami azt illeti, valahogy rosszat sejtett. – Nem azért hívtalak, hogy imádkozz! Hanem, hogy írj levelet hamar! Latinul. – Levelet, uram? Mármint, hogy én írjak? Latinul? – Úgy van. Gyorsan forog az eszed kereke. – De… uram! … Én, no… Drága uram! Lebeé Lászlót bosszantotta a pap ódzkodása. – Az elébb magyaráztam el, Márton, hogy, én, személyesen, meét’ nem mehetek. Ezé’t kell magam helyett levelet küldeni. Me’t hát, amint mondtam, én ugyan beszélek németül, de írni nemigen. Hiszen csak a rovást üsmerem, a keresztény betűket alig. – Értem én, csakhogy… 73

PoLíSz – A deákom pedig éppen nem állhat szolgálatomra, hiszen, ezt magad es tudod, elküldtem még a tegnapelőtt megbízatással Udvarhelyré. Így most, ehejt egyedül te vagy kéznél, ki érthető, latinul írt izenetet körmölhet Brüniszkáld népének. Márton pap elsápadt, orcája elébb olyan hófehér lett, mint az égi szüzek egyikének-másikának a lelke, majd egyre jobban elveresedett, mintha benne égne a Pokol minden tüze. Sokáig kereste a szavakat, amíg végre kinyögte az igazságot töredelmesen: – Van egy kis baj, uram… én… hát… no… nemigen tudok latinul. Lebeé László hitetlenkedve meredt a szégyenkezőre. Elöntötte a harag. Felpattant székéről és a barát képébe rivallt. – Nyomorult szélhámos! Pap létedre hogy-hogy nem tudsz? – Ami azt illeti, uram – magyarázkodott –, valamicskét mégis. Amennyi a szolgálatomhoz szükséges… Adj elibém uram, bármit, a Szent Bibliát, misekönyvet, vaj akár egy krónikát! Elolvasom én, hibátlan! Szebben, mint a mennybéli angyalok. Csak… – Csak eppeg nem értesz belőle semmit? – Keveset, uram… Lebeé László tiszta szívből felkacagott. A haragja elpárolgott. Visszahuppant karosszékébe, és szinte kedvtelve mérte végig a még mindig pironkodó barátot. Aztán egy kis tűnődés után így szólt. – Hát, te nyavalyás csuhás! Mondd! Legalább írni azt tudsz, ugye? – A betűket üsmerem… – válaszolta a pap óvatosan. – Jól van. Akkor együtt írjuk meg azt a levelet. Én mondom németül, te meg mindent lejegyzel híven, a keresztény módi szerint. A barát lesunyt fejjel hallgatott. Hallgatását Lebeé László beleegyezésnek vélte, még úgy is, hogy Márton még most se tűnt túl készségesnek. – Na, mi lesz már, barát? Szökjél hamar! Ehejt találsz kalamárist, téntát, lúdtollat. S ahajt, a szoba sarkába’, az írópultot fölleled te es! Terhes munkálkodással telt el egy óra, kettő. Besötétedett. Egy gyertya is majd a csonkjáig égett, mire azok ketten végeztek a dologgal. Ám addigra Márton barát az orcáján s a hátán végigcsurgó verejtéktől úgy festett, mint egy keresztény mártír, kit a pogányok kútba dobtak, ám az Úr irgalma mégis valahogy kiragadta onnan. Amire a kalligráfia művésze letette a tollat, addigra a székely gróf is alaposan elfáradt, s mi tagadás, még a kedvét is elveszítette. Ezért – ó, mekkora mulatságtól fosztva meg önmagát! – nemigen ragaszkodott ahhoz, hogy a firkálmányt Mártonnal visszaolvastassa. Odalépett a pulthoz, a fellélegzett barát kezéből a lúdtollat kikapta, téntába forgatta, majd minden deák betűs tudományát odakanyarította a pergamen aljára: „comes ladislaus de genere lebee”. Ami azt illeti, kettejük együttműködéséből ugyancsak cifra iromány született. Olyant hallomásból leírni, amit nem értünk, egyébként is embert próbáló feladat. Ám amikor minden egyes betűnél gondolkodnunk kell, hogy miképpen formáljuk, felfelé vagy lefelé húzzuk a szárát, jobbról, avagy balról kerekítsük a hasát, az már felér azzal a nyűggel, mint amikor megpróbálunk egy tevét rávenni arra, hogy ugyan, keljen már át a tű fokán… 74

Merített szavak Századokkal később, Mária Terézia egyik kedveltjének, gubernátor Bruckenthalnak volt egy szekretáriusa, ki ugyancsak tudós férfiú hírében állott: egykor, ifjú korában megfordult az uppsalai és a wittenbergai egyetemen is. Ez az említett kormányzósági titkár egy keserves napon ráakadt Lebeé László e levelére, s mivel a kíváncsiság erős hajtóerő, hát valósággal a megszállottja lett. Addig nem nyugodott, amíg meg nem értette a velejét. (Hogy aztán mit kezdett a tudásával, azt már igazán nem tudom.) Nos, egy hónapot csak avval töltött a boldogtalan, hogy rájöjjön, vajon melyik nyelven is fogalmazták az üzenetet. Aztán további hónapokat áldozott életéből arra is, hogy megfejtse, a levél írójának egyik vagy másik sajátos jele vajon milyen betűt is takarhat. Ezek után elképzelhetjük, hogy a kővári írástudók: az íródeák, s a segítségére hívott pap – kik sose látták Uppsalának, avagy Wittenbergának még a színét se –, milyen sikerrel küzdhettek meg ama rettenetes pergamen álnok fortélyaival. Alig kezdték meg a nehéz stúdiumot, máris egy emberként legszívesebben a kandallóba hajították volna e förtelmes iratot. Egyedül csak az aláírás nem okozott gondot. Azt meglátva egy szempillantás alatt tudták, ki küldte. Ám maga az üzenet! Azok ketten olyan nehezen haladtak benne sorról sorra előre, mint akik ingoványban gázolnak, s ráadásul úgy, hogy közben az őket körülvevő mocsárvidékre még valamilyen tejföl sűrűségű köd is aláereszkedett. Walter egy ideig türelmet erőltetett magára, ám előbb-utóbb csak elfogyott a cérnája. – Megtudhatnám végre – förmedt rájuk –, de még az utolsó ítélet előtt, hogy miről is szól az az átkozott levél? – Légy belátással, uram! Azon vagyunk, hogy minél előbb megismerhessed a tartalmát. – Hidd meg, uram, ez egy igen zavaros, komiszul pogány üzenet! – tette hozzá védekezésül a kővári pap is. – Nem a vallására vagyok kíváncsi, hanem az értelmére! Walter, helyettes várparancsnokként, napok óta avval a félelemmel élt együtt, hogy közel sincs akkora tekintélye, mint Brüniszkáldnak. Attól tartott, hogy emberei nem is tartják alkalmasnak tisztére, megkérdőjelezik parancsait, utasításait – ha a szemébe nem is merik megtenni, de a háta mögött talán még ki is kacagják. Walter tehát dühös volt, mert élt a gyanúperrel, hogy a pap és a deák szándékosan lopják az idejét. S hitte is meg nem is, hogy az eddigi fiaskóért nem az írástudói a ludasok. Aztán azok egyszer csak kezdtek rájönni arra, hogy egyik-másik sajátos jel milyen betűt helyettesíthet, s arra is, hogy a b-t és a d-t a levél írója következetesen fölcserélte. Így, ha a szöveget továbbra se értették, de sikerült kibetűzni a „druniscalb” és, közvetlenül mellette a „sombor” nevet. Éppen idejében, mert Walter jobbjával éppen idegesen és jelentőségteljesen végigsimította az állát, jelezve, hogy azt vizsgálja: a hosszas várakozás ideje alatt kinőtt-e már a szakálla. − Na, jutottatok-e már valamire? − Uram! Ha minden sort, minden részletet nem is értünk, de a lényeget kihámoztuk. – füllentette a kővári deák – A levelet Lebeé László küldte… 75

PoLíSz – Ezt már az elején is mondtátok! – Legyintett Walter türelmetlenül. – S ebben a székely gróf azt tudatja velünk – sietett a pap a deák segítségére –, hogy… − Ennek nem fogsz örülni, uram… – nyelt egyet a deák… − …ugyanis e sorok tanúsága szerint a mi jó urunk, Brüniszkáld gróf, Zsombor várában van! – vágta ki a végső szót a pap. Walternek időbe telt, amíg megemésztette a hallottakat. − Azt állítjátok tehát, hogy Brüniszkáld gróf a zsomboriak fogságába került? – kérdezte Walter hitetlenkedve. A két botcsinálta kódfejtő egymásra pillantott. – Jól látod uram – erősítette meg az előbbi szavait a tisztelendő –, úgy tűnik, a mi jó urunkat az a pogány Lebeé László valamilyen fondorlattal tőrbe csalta. – És most ott sínylődik a zsombori várbörtönben, kenyéren és vízen! – tódította a deák. * Egy reggel azután az őrség parancsnoka jelentette Lebeé Lászlónak, hogy Zsombort mintegy varázsütésre tekintélyes had vette körül. A gróf haladéktalan félbe hagyott mindent, fölkapaszkodott a kaputorony lépcsőjén, s az erődítés tetejére érve szétnézett. Látta, hogy a hírhozó nem túlzott: valóban egy kitartó ostromra elegendő katona gyülekezett a vára alatti térségen. – Gondoltam – csóválta meg a fejét Zsombor ura –, hogy hamarosan jőni fog valaki Kővárról, de ennyi beteglátogatóval nem számoltam.

Mirtse Zsuzsa

Fogócska

76

Két karod már foszló kötés, mint a hintalánc, szakad. Apa, mivel tartasz engem? Fehér gyolcs lett a szavad.

Hull a hó, a város piszkos, aki menne, elmehet, apa szava hűvös eső, kijózanít engemet.

Gyere, menjünk, úgy, mint régen, ha velem vagy, nem fázom. Ne is kérdezd, nem tudom, hogy hol a télikabátom.

Apa nyelve piros folyó, vérfoltos a lepedő, nem értik, hogy mit nem értek, menjek, lejárt az idő.

Minden évvel messzebb leszel, nem találom a helyem, elveszítek megint mindent, hogy hajtsam rád a fejem?

Kezemben maroknyi holdpor, nem tudom már, ki vagyok, maci beteg, köhög nagyon, apa, én is meghalok?

Merített szavak

A szorongás jegyzete csak imbolyog csomósodik benne a sötét mint az alvadt vér felköhögi az éj maradékát felhúzza a redőnyt szellőztet zavarják a neszek villanyt gyújt de nem a sötéttől fél inkább a magasságtól az embert megtartó háló hiányától a kötél hiányától

Felvetőszál nehéz bőrönddel érkezik teleírt füzettel soronként töröl valamit sorokat ír hozzá temet és szül vért ad kicsi homlokokra keresztet rajzol altat betakar elfelejt enni nem illik már egyetlen tenyérbe sem maga előtt szedi az utat képei eláznak a füzet évről évre vékonyabb lesz ahogy ő is amikor elfújják a gyertyát amikor visszamegy a sötétbe a fénybe

Fazekas István

Hajnali vers Jaj, ellobbanok! Merre vagy? Szikkaszt sóvárgó szomjúság. Féltés mar belém, mint a fagy, imbolygok, mint a gyertyaláng.

Suhogó vérem meg-megáll: perceim hullnak, mint a gyöngy, nyújtózik értem a halál, áhít egy csillag odafönt.

Füst a szélben Vállam válladhoz fekteted, fedd föl testem és testedet, hajolj ajkamhoz, telt kehely! Égő félelem éget el.

Ne játssz velem, mert meghalok, én mindörökre rossz vagyok! Szemed elejt és fölemel, mint füst a szélben, lengek el.

77

PoLíSz

Hol vagy? Magányom kútjában a zöldfényű Hold hiányod remegő tükrén fölsikolt.

Siratlak – hol vagy már, édes ifjúság? Az egek, a folyók áradnak tovább.

Asztalos Morell Ildikó

Lábnyomok

Zuhanás

Lábnyomok, fagyott képzetek, jéggé hallgattatva a mezőn, hol pipacsok táncoltak a szélben, zsurló csiklandozta talpunk, gyengéden, fűben hevervén.

Zuhanásod a mélybe: hangtalan, végtelen. Ne felejtsd, ez csak egy gondolat! Remény megérik az éjben, köd szertefoszlik, kegyeletszárnya megérint. Játszi fény szivárványkereket vet az égben

Fény csillagai Kígyók fészkének mély éjét vigyázva Ibolyák gyújtják meg a fény megannyi csillagát sötétlő avaros ágyban dideregve a tavasz fagyában. Madarak hangáznak távolok zümmögő zajában.

Boda Magdolna

Üstökös fél centis köröket festettem kékre árnyaltam a színnel hogy gömböknek tűnjenek jobbra sötétet 78

balra csúcsfényt raktam fehérrel mint az igazi festők. a kis köröket egy nagy körbe rendeztem

Merített szavak ekkor megfogtad a térdem már nem érdekeltek a gömbök a kezem a festékes ecsettel elhúztam a papíron többször igen így volt de lehet hogy csak ügyetlenkedtem mikor a kép készen lett egy kék üstököst láttam egy fehér háttér előtt

esti játék szeretnék könnyű lenni mint mosás előtt a zsebeket kiürítem magam aztán kiválogatom a lényeget a fontosat és flitteres szütyőmbe átrakom az összegyűjtött gesztenyék mellé de túlélni az időt nem lehet mikor nem várnád vihar támad szél lesz elviszi amit hozott a nyárfákról az összes aranylevelet most arcokat keresek a sok lim-lom között mozdulatokat kezeket csíkos trikókat kockás ingeket régi melódia csöpög a plafonról a Hold nagy szemével könyörög hogy hagyjam abba mert bajom lehet és távolról érzem a bozóttűz illatát visszarakok mindent megint mint egy ólomzsák

katarzisra és kávészomjra ébredtem a belső béke miatt gondoltam igaziból megfestem a képet hát ez olyan lett amilyen ha felnézek az égre a kék háttér miatt nem látszik semmisem ha megfogod a térdem látod úszok a párizs-kékben

félelmeim megrémít valami hogy elmúlik ez a nap és nem lesz másik vagy elősündörög rejtekéről az őrült csend kétségeim vannak se kis se nagy dolgokban nem tudom mit tegyek egyek? szeressek? járjam végig a labirintust hogy idejében rögzüljenek a sarkok és az élek készítsek róluk térképet legyek újra rebellis a zászlóval mit tegyek égessem vagy lengessem? nincs mögöttem senki csak félelmeim csak én látom őket arcuk ráncos naná! velem születtek nincs sebész aki szétválassza e sziámi létet így egymást öleljük ebben a nyomorúságos rettentő szabadságban 79

PoLíSz

Lukáts János

Alantasék jávorfája Napok óta fülelt, vajon honnan jöhet ez a zaj. Nem az utcáról és nem a folyosóról, a szomszédban csöndes népek laktak, kicsi gyerek gügyögött időnként az egyik oldalon, az ölebecske vakkantott néhanapján a másik oldalon. Ezek vidám neszek voltak. Amit viszont most hallott, az förtelmes veszekedés volt, de olyan veszekedés, amelyikben csak az egyik fél hangja hallatszott. Igen, most már biztosan tudta, az alsó lakásból jött a hang, csúf asszonyi hang, a szemrehányás megállíthatatlan áradása, fülsértő és útszéli. A szavakat alig lehetett érteni, de a hanghordozást annál inkább. Az asszony pörölt, a másik – nyilván a férj – pedig hallgatott. Hallgatta, válaszra se méltatta, időnként hangzott el halk visszakaffogás, de ez inkább olaj volt a tűzre. – Hallod ezt! – suttogta rémült hangon Króni, Viola sóhajtva felelte, de mintha örült volna, hogy kimondhatja: – Én már régen hallom… Évek óta – pontosított. Króni elrémült a gondolattól, hogyan lehet évekig zsörtölődni, és – főként – hogy ő miért nem hallott ebből semmit. Talán, mert nem akarta meghallani. A veszekedés már kora reggel felhangzott, délig kifogyhatatlan volt, aztán következett a délutáni menet. Vasárnap, a pihenés és áhítat óráit is az ő förtelmes perlekedésük szennyezte be. Viola és Króni fejcsóválva hallgatta a napi műsort, időnként nevetgéléssel vegyítették a bosszúságot. Szavakat igyekeztek kihallani az áradatból, valami tartalmat… Ugyan! „Mit képzelsz…, Azt hiszed…, Nem röstelled…, De, megállj…” – ezek voltak a leggyakoribb fordulatok a szövegben. A veszekedés az alattuk lévő lakásból tört rájuk, ezért elnevezték őket Alantaséknak. A tízemeletes óriásház minden emeletén tíz lakásban éltek többé-kevésbé elfogadható lakók, legtöbbjüknek a nevét sem ismerték, köszönőben egy-kettővel voltak. Miért kellett éppen ilyen szörnyetegekkel hangszomszédságba kerülni? A következő üvöltözéskor Viola kezében megrezzent a befőttes tál, Króni megvágta orra tövét a borotvával. „Még te beszélsz…, Hallgass, ha jót akarsz…” – jött a vízvezetékből, ömlött a fűtéscsőből. Alantas és Alantasné megfejtendő titok lett Violáék napirendjében. Alantasnéról a szétkürtölt szöveg sokat elárult, Alantasról a hallgatás alig valamit. – Bátor lehet, hogy hallgatni mer – vélte Króni. – Sunyi, hogy sose felel – kockáztatta meg véleményét Viola. – Gyáva görény, nincs mersze visszavágni – dohogott a harcias. – Okos kutya, mit ugasson hiába – sugallta a praktikus. Viola és Króni a második emeleten laktak, a balkonnal már évek óta kacérkodott egy juharfa, amelyet Króni szívesen nevezett jávorfának. Évről-évre magasabbra ágaskodott, ebben az évben már olyan nagyra nőtt, hogy az ághegyi cinkék bepillanthattak a karosszékben heverésző Krónira, a virágokat öntöző Violára. – Jövőre túlnő rajtunk, falomb rejtekébe kerülünk – állapította meg Króni. A jávorfa körül, a járdán kertecske zöldellt. Bokrok, virágok, körbeültetett kőhalmok, leszúrt lécekből kerítés, tavasszal egy-egy tő ibolya is, ki tudja honnan. 80

Merített szavak Idősödő, vékony asszony hajolgatott a kertecske bokrai között, kislapáttal töltögette a földet, marokkal tépdeste a szemtelen disznóparéjt, csalánt. A fa tövén vödör várakozott, tele vízzel. Viola és Króni éppen hazafelé tartott, meglassították lépteiket, előttük kislány vezetett kabátzseb méretű kutyát, a kutya a fatörzs körül szimatolt. – Vidd innen azt a dögöt, mit képzelsz, miért van itt ez a fa? – rikácsolt fel a hang a kertgondozó asszonyból, szeméből gonosz szikrák lövelltek, keze ökölbe szorult, a kislány rémülten rángatta el a maroknyi ebet. Viola és Króni egymásra meredt, ez a hang, ez az indulat, semmi kétség: ez csak Alantasné lehet. Szitkozódott még kettőt, aztán megöntözte a fát, az ibolyatöveket, a sziklakertet. A borbélyüzlet ajtajában rosszallóan szólt ki a mester: – Csak nem fog egy ilyen kislánnyal meg egy ilyen kiskutyával… – Elhallgasson maga is, mi köze az én kertemhez, maguk csak piszkolni tudnak! – A disznóparéjt a zsebébe gyűrte, fogta az üres vödröt és berohant a lépcsőházba. Viola és Króni a fejét csóválta, a borbély legyintett: – Ilyen mindig, de hát… bolond ez. – Alattunk lakik – közölte Króni sokatmondóan. – Nem irigylem magukat! – és a borbély ment be habot verni. A fa megkapta napi vízadagját, gazdája eltávolította az élősködőket, elkergette a betolakodókat. Violáék estéje el volt rontva, kiálltak a balkonra, és nézték a leveleit bontogató jávorfát. – Ő ültette a fát, van annak vagy tíz éve. És – látod – mint a sajátját, úgy gondozza. – Miközben olyan, akár egy dúvad! Csóválták a fejüket, és bölcs mondatokat fogalmaztak meg az emberi természet sajátosságáról. Mire visszamentek a lakásba, reszketett a levegő a szitokszótól, de csapkodás és dobálás is vegyült bele. Viola bekapcsolta a televíziót, inkább a vadnyugati fegyverropogás. Másnap szombat volt, a piaci őrjárat napja. A kosár két fülét ketten fogták, és Króni pénzt dobott a gitáros fiú sapkájába. Lábuk egyszerre a földbe gyökerezett: előttük a törékeny termetű, de törhetetlen nyelvű Alantasné illegette magát, mögötte osonó léptekkel és behúzott nyakkal Alantas, mint két tökéletesen átlagos közpolgár. Viola és Króni a fejét csóválta: – Te kinézted volna belőlük? Hogy ilyen békésen baktatnak a piacra? – Viola halat vett, csalamádét, Króni padlizsánt válogatott, a kosár tele lett, most még inkább ketten vitték. A fiú már hazament, vége volt a muzsikaszónak. A két Alantas most is eléjük került, Alantasné kabátja zsebébe süllyesztette ökleit, Alantas két nehéz szatyor súlya alatt botladozott. Mire Violáék hazaértek, zengett a ház a fenyegetéstől és a szemrehányástól, csapódtak az ajtók, ma talán a fazekak is repültek Alantaséknál. – Na, melyik üti agyon a másikat? – Króni mintha kaján fogadást ajánlott volna. – Ha az ember – fölmentik! – Nyilvánított jogászi véleményt Viola. Délutánonként a fodrász kiállt pöfékelni a fa árnyékába, de még az Ápisz üzletből is társult hozzá az elárusító, ilyenkor kerti parti verődött össze a járdán. 81

PoLíSz Aztán jött Alantasné a vödörrel, a lapáttal – a parti szétrebbent, még az üzletek ajtaját is becsapták. Ha a derekát kiegyenesítette, pihenésképpen pörölt, ha hajladozott, nyögdécselve átkozódott. – Ha meglátom, hogy idejön – olyan hangon szólt, hogy a csukott ajtó mögött is meghallja a fodrász –, kitekerem a nyakát! – A rózsáról letépett két fonnyadt levelet, a széthajló dísznádat megkötötte fonállal. Aztán mint felleges vihar rohant vissza a lépcsőházba. A lift volt a ház lakóinak leggyakoribb találkozó helye. Két-három perc elég a félig ismert arcokból, de azt jól ki lehet használni – pletykálkodásra: – Magukhoz is fölhallatszik…? Azért ez már tűrhetetlen… Mit képzel ez a nőszemély…? És az a szegény ember… Na, az is egy sunyi pofa…! – Króni kiszállt a másodikon, így aztán sose hallotta meg az elkapkodott mondatok végét, de nem volt kétsége, vajon ki adhat ilyen örökzöld beszédtémát a liftezőknek. Nyárra tél jött, őszre tavasz, a cinkék a balkonra kitett takarókból szálakat csipegettek, hogy puhább legyen a fészek, Viola és Króni a szobából mozdulatlanul nézte apró munkálkodásukat. Aztán fölharsant a csúf zsörtölődés, a cinkék elrebbentek. * A házkapu belső oldalán fekete keretes értesítés jelent meg, kézzel írt, nehezen kiolvasható és alig kimondható név. Króni senkit sem ismert a száz lakótársból a neve szerint. Ez az asszony hatvankét évet élt. Délután kiadós eső esett, Viola kivitte a balkonra a kisebb virágcserepeket. Csönd volt és béke, csak az eső szemerkélése hallatszott. Másnap délután Króni észrevette, hogy Viola a fejét leszegve figyel valamit. – Mit hallasz? – kérdezte. – Semmit. Hát éppen, hogy semmit! – Megnyugodtak, el is nevették magukat. A csend másnap is átjárta a házat, most már ők is halkabbra fogták a hangjukat, és közben nagyokat füleltek. Az ablakon is kihajoltak, a szemközti játszótérről gyerekzsivaj szűrődött fel. Ma a cinke se szólt. – Te, Króni… – Viola megállt a szólásban, de Króni megérezte, mit akart mondani. – Láttad a kapu alatt… azt a cédulát? – Króni intett a fejével. – Te, én nem tudom, lehet, hogy… – és Viola homloka elsötétedett, a mondat befejezetlen maradt. A liftben a lakók közömbös dolgokról beszéltek, Króni a balkonról nézte a fát, az idén is nőtt már legalább egy hüvelyknyit. Eszébe jutott egy dalocska, egy dalocska vége: – De most vagyok jávorfácska, jávorfából furulyácska… – Esteledett, Króni előkereste a nagy sárga vödröt, vizet engedett bele, csobogott a víz. Viola kinézett a szobából, Króni zavartan intett valamit a kezével, Viola nem kérdezett semmit. Króni a kiskertben egy fiatalasszonyt talált, aki a füvet sarlózta. Króni a vödör vizet a fa tövéhez öntötte, az asszony ránézett, egyetértően bólintott: – Úgy, úgy, a fát azért meg kell locsolni. – Szép fa… – mondta Króni, és visszaindult a második emeletre.

82

Merített szavak

Botár Béla (Székelyudvarhely, 1915. augusztus 29. – Budapest, 1974. április 12.) magyar költő, műfordító. Tanulmányait szülővárosában végezte, utána ugyanott kistisztviselő. Számos versét közölte a Székely Közélet, majd a Brassói Lapok, Ellenzék, Keleti Újság, Emberség, Székelység, Pásztortűz, Termés és Erdélyi Helikon. Versgyűjteménye Jobb a kőnek címmel jelent meg (Székelyudvarhely, 1945). A második világháború után Budapesten élt, ahol a Csillag, az Élet és Irodalom, Kortárs, Ország–Világ, Szabad Föld és néhány napilap közölte írásait, valamint románból való műfordításait.*

Anyámnak Megszültél a szegénységre, nem átkozhat senki érte; kínból kínra kín fakad – játszottam a pad alatt.

Te szerettél engem nagyon, te voltál a fényes napom – gyermekarcom zápora, szemed könnyes mosolya.

Az első szép, amit láttam: arcod pirult a parázsban – sütötted a kenyeret, sütötted és más evett.

Mért nem vagyok újra gyermek? – árnyékában a kezednek. Minden jó lesz – mondanád, s jó lenne a nagyvilág.

Néha bömbölt apám mérge, megfestette karod kékre. Szomszédokhoz vitt a bot – nem volt soha kalapod.

Hangodból még mindig telik, pedig neked sötétedik. Arcod ráncos, lábad bog – szánjanak a csillagok.

Fejkendőben, rossz csizmában, téli hóban, őszi sárban toltad a nagy szekeret – ki volt, aki szeretett?

Ha pihensz a domboldalon, szeressen meg a nyugalom – ne toljad a szekeret, ne árulj több kenyeret.

Ne tudjad, hogy mi a bot – legyen akkor kalapod. S ha nem jön álom szemedre, emlékezzél gyermekedre…

83

PoLíSz

Kíváncsiság

Sírkövemre

Imádkoztál, szerelmes voltál, harcoltál és golyó talált – Az életet még alig tudtad és megtanultad a halált.

Három szempár, hat fürge láb jár utamon, halad tovább.

Ha üzenhetnél, mit üzennél partjáról a semminek? Milyen az ősz, milyen a tél, hideg-e ott a hideg?

Én fekhetem gyökér alatt: ők élik az álmaimat.

Van-e ottan melegebb nyár, zöld trombitás zöld levél? – Van-e kinek más könnye fáj – és milyen drága a kenyér?

Testem törpült, porba-veszett – Mégis látom, fönn az eget.

Más-e a hold oly közelről, és milyenek a csillagok? Kel-a nap, ha kel, merről? – és a holtak halnak-e ott?

Három éjt és három napot – Ki mondta, hogy halott vagyok?!

Vajon, milyen messze mentél, idelát-e a szemed? Jobb volna, ha messzébb mennél, mással alszik kedvesed.

(1960. március 17.)

Jobb volna, ha megvakulna szemed, hogyha idelát, más az anyád gondja, búja – más koptatja a ruhád. Szeretni még szeretnél-e, megvan-e még a szíved? – Sírsz-e néha életedért partjánál a semminek?!

84

Simonyi óbester

Tájoló

„RONDÓ – 2013” Soltész Márton összeállítása Tágabb szakterületemen, a huszadik század második felének magyar és világirodalmában feltűnően sok, az európai kultúra hagyományozódásának körtánc-motívumát megelevenítő közösségi írásesemény, kollektív szövegaktus figyelmezteti a mindenkori kutatót az Irodalom alapvető társadalmi funkciójára („szociális tett” voltára). Persze téves leegyszerűsítés volna e jelenségcsoportot egyértelműen a táncszerűséghez kapcsolni, hiszen az avantgárdok technologistaindusztrialista csoportja például versgépet gyártott, így állítva reflektorfénybe tradíciónak és újításnak, egyéniségnek és közösségiségnek, eredetiségnek és variabilitásnak a költészet esetében megfigyelhető – kétségkívül bonyolult és összetett – viszonyrendszerét. Mégis úgy tűnik, a hagyománnyal és a hagyománytörténéssel kapcsolatos nemzedéki és/vagy csoportreflexiók huszadik századi történetének legsikeresebb kísérletei (a gondolat egyszeri tárgyi manifesztációja helyett, amely idővel csupán a kultúrtörténeti tény státuszára tarthat igényt), egytől egyig a játékosság, a dialogicitás és a körkörösség kritériumaival kapcsolódtak össze. (Gondoljunk csupán a Kornis-féle kollektív naplóra, vagy a Szentjóby Tamás szerkesztette Szétfolyóiratra!) A jelen lapszámban közölt „Rondó – 2013” elnevezésű kritikai szöveghármas elődjét – műfaji mintáját –, a nyolc kortárs prózaíró részvételével tervezett „Rondó”-t 1978. január 12-én indította útjára a Parasztregény szerzője, Csalog Zsolt. E (sajnálatos módon hamvába holt) játék célja a hetvenes években jelentkező, „fiatal”-nak csúfolt írónemzedék egységének és sokféleségének párhuzamos kijelzése volt. Amint az ötletgazda felhívó levelében fogalmaz: „jó lenne, ha az iromány valamilyen módon szólna arról, akinek címeztetett, arról, aki írja, és a többiekről, mindnyájunkról, arról, hogy van-e valami közünk egymáshoz, és mi, vagy hogy legyen-e, miért és mi, és ha igen, akkor miért nem”. Hasonló megfontolások vezettek,

amikor három legközelebbi kollégám és barátom (szerkesztőtársaim és volt tanáraim) könyveit lapozgatva, s gyér recepciójuk fölött méltatlankodva 2012 decemberében kritikai körjáték szervezésére adtam a fejem. Arról, hogy manapság kötéllel fogjuk a recenzenseket (vagy már úgy sem), s hogy az ily módon „kipréselt” írások többsége sajnos további, több napos javítgatást, „előkészítést” (nem egyszer gyökeres átírást) igényel, bármely folyóirat-szerkesztő kollégám hosszan mesélhetne. Azt is megszokhattuk már, hogy az irodalmi szekértáborok meglehetősen zártak, hogy a recepció nagy meglepetésekkel ritkán szolgál: jó előre megjósolható, ki az, akiről írni fognak, s ki az, akiről egy sort sem; sőt: némi intézménytörténeti háttérrel az is jó eséllyel megsaccolható, mely szerző új kötetéről mely lap melyik kritikusa fog szólani (és hogyan). S akkor itt van még maga a műfaj is. A „kritika”, amelyet az elmúlt évtizedekben oly sok vita övezett, s amelynek – szerény véleményem szerint – egyáltalán nem tettek jót e viták. De hagyjuk ezt! A lényeg, hogy Szappanos Gábor Szindbád-könyvének értékelésére egy Krúdy-kutatót kértem föl, Szász László Székely-apokrifjének megolvasására pedig egy Székely-kutatót. Mondanom se kell: egyikük sem vállalta; s talán nem is elsősorban bennük van a hiba; mindössze arról van szó, hogy sem kedvet, sem képességet nem érzett magában egyikük sem, hogy a jelzett szövegekkel kapcsolatos egyéni olvasataikat kritikaként, kritikusként vállalják. (Megértem őket, annál is inkább, mert a magam részéről ugyancsak növekvő bizonytalanságérzettel viseltetem a műfaj iránt – írásaim egyre-másra elő- és utószók, köszöntők és laudációk köntösében osonnak ki a napvilágra.) Mármost az ily módon kikosarazott szerkesztő számára mindössze két választási lehetőség marad. Vagy megírja a cikkeket saját maga – amely a szóban forgó három könyv esetében már érintettségi okokból sem lett volna lehetséges (hisz Laci könyvéhez utó-

85

PoLíSz szót, Zoli könyvéről a székesfehérvári Vár antológiába esszét írtam, Gábor pedig rovatvezetőm a PoLíSznál) –, vagy esetleg magukkal az érintett szerzőkkel íratja meg a szükséges cikkeket. Mint láthatják, végül is ez utóbbi mellett döntöttem (nem mintha maradt volna más választásom…); és ahogy így a beérkezett pályatársi „szakmegjegyzéseket” olvasom, meg kell mondjam: nem is csináltam rossz üzletet. Egyrészt ez a három férfiú (a kortárs kritikusok többségével ellentétben) legalább írni („fogalmazni” – írásban gondolkodni) tud, s ez a mai magyar blog-kultúrát tekintve már önmagában is nagy dolog, másrészt tiszteletteljes érdeklődéssel, eszményi

műveltséganyaggal és – nem utolsósorban – az írótárs szakmai alázatával közelítenek egymás műveihez. Az már csak hab a tortán, hogy ebben a különös felállásban a műfaj problémája is megoldódni látszik. A forma ugyanis a „kötetlen esszé” – az egyszerű és világos gondolatközlés természetes közege. S talán mind közül ez utóbbi a legfontosabb – mondhatni: ez vállalkozásunk legnagyobb érdeme –, lévén éppen az átláthatóság és a műfaji neutralitás késztetésével-elősegítésével teheti a szerkesztő a legtöbbet – mind az Irodalomért, mind pedig annak reménybeli Közönségéért. S– M–

Szász László

Szöveglabirintusok Zsávolya Zoltán könyvéről Egyik esszéjében Borges (aki maga is művelte olykor és új dimenziókba helyezte a műfajt) védelmébe veszi a krimit: intellektuális, absztrakciós gondolkodásra serkentő tevékenységnek tekinti, amely a káosz felé tartó valóságban, s az erre ugyancsak zavarosan reflektáló irodalomban őrzi a logika és a rend esélyét. A százévesnél alig idősebb krimi itt említett lényegi jegyeit (a láncszerű következetességgel és formális logikai alapelveken felépített történetet) aztán éppenséggel a káoszt imitáló világszemlélet, a létezők minden tényét viszonylagosnak tekintő posztmodern irodalom kezdi átalakítani; bekebelezi, megrostálja, majd a műfaj valamely átgyúrt absztrakcióját dobja ki, talán épp a Borgesszel, Cortázarral kezdődő, s Calvinóval, Umberto Ecóval tetőző folyamat eredményeként. A posztmodernitás mindent relativizáló kultúráján nevelkedett szövegjáték-irodalom újra és újra feladja a leckét az olvasónak/befogadónak, ám a labirintus-szövegek szerzője önmagát is folyton kockázatos helyzetbe hozza. Minthogy a rögzült, hagyományos olvasói szokások provokátoraként szólal meg, minden egyes mű által új szerződést köt az olvasóval; akárcsak a krimi, játékra hívja őt, a játékszabályokat pedig a szerző irányítja, és

86

csak az a kérdés: képes-e a partner követni a rejtvényszerű, olykor a formális logikától eltérülő utasításokat. Úgy tesz, mintha (s ez már az Égi Rozi elbeszélőjére is érvényes): mintha a világot, az egyre gyatrább, kétségbeejtő valóságot nem venné komolyan (a tényeket zárójelbe, a „valóságábrázolást” idézőjelbe, a hangnemet ironikus modulációba helyezi), pedig nyilvánvaló, hogy szinte csak eme záró- és idézőjelbe tett viszonylagosságokat, legfőképpen pedig az irodalmat – melyet művel – veszi komolyan. Az intellektuális, rejtvényeket felkínáló próza, különösen, ha az elbeszélő az ironikus hangfekvés felső nézőpontjában ismerszik meg, játszmává alakítja a Szerző–Olvasó viszonyt, ahol veszíteni is lehet. Én legalábbis az Égi Rozi első olvasata során alulmaradtam: téves olvasói tapasztalatokat mozgósítottam, a késleltetve titokfeltáró, háromosztatú kompozíció első részének valóság-szegmentumait egy történetileg-földrajzilag hiteles közeg mimetikus ábrázolásaként fogtam fel. Az első rész alcímében a realista irodalmiság persziflázsaként villogó „pontos történet” – mint műfaji elhatárolódás – sem tudott eltántorítani. Az elbeszélés idejének pontos megjelölése (1995), az elvtársakból éles fordulattal átala-

Tájoló kult újgazdag urak (a főhős, Jamnitz Géza és baráti köre) jellemvonásai (felelőtlenség, bujaság), de különösen az átmenet időszakára jellemző gyors gazdagodás és ebből következő hivalkodó építkezések, az „ízléstelen óriásvillák” tévesztettek meg. Egyszerű, érdes humorba travesztált történetként olvastam, melynek hangvétele meglepően emlékeztet a megenyhült hetvenes évek szárnyalgató irodalmának az ötvenes–hatvanas éveket célzó (ön)kritikájára, például Karinthy Ferenc, Örkény vagy Sőtér szelíden gunyoros elbeszéléseire. Csakhogy Zsávolya Zoltán elsősorban szöveget teremt, mely folyton fölülírja a tulajdonképpeni történetet; az első nagy szövegegység, a „pontos történet” auktoriális elbeszélőjének egyes szám harmadik személyű beszédmódját a második és harmadik részben felváltja egy másodlagos elbeszélő egyes szám első személyű előadása. Ennek során egyfelől új mozzanatok bonyolítják a „sztorit”, szélesítik, bár nem világítják meg a rejtélyek körét, másfelől minduntalan útvesztőkbe tereli az értelmezés irányát. Szó szerint kell hát venni a labirintus fogalmát: rokonságban áll Eco rizómaterével, csupán a toposszá vált könyvmotívum itt lassacskán elveszíti jelentőségét: a „főhős”, Jamnitz Géza által írogatott erotikus napló, a Lé és tüdő mint afféle szexuális praktikák tapasztalati gyűjteménye, különösebb visszhang és jelentés nélkül kifogy a történetből. Marad ellenben, és egyre szövődményesebbé válik a fabula számtalan kacskaringója, különféle motívumok hol egymásra villogó, hol félrevezető sora. A roncsolt spirálként tekergőző beszédfolyam utolsó előtti hurkában (a harmadik rész utolsó előtti szegmensének utolsó mondatában…) elhangzik a divatos titokregények szokványos meglepetése: Majnald Róza, az áldozat, a köztudatban földöntúli, misztikus lénnyé magasztosult, életében azonban igencsak földön járó prosti tragédiájának kulcsát, magyarázatát kellene fellelni, kinyomozni. Ám ha elfogadjuk az elbeszélő hang által felkínált okfejtést (valós lény – de ufonauta és szent), „akkor nincs szüksége »megoldásra«, mert tényleg ő maga a megoldás”. Aminek természetesen az emlegetett misztikus regényekben sincs az égvilágon semmi értelme, vi-

szont jól hangzik – mint paradoxon. Csaknem szó szerint ez a mondat hangzik el az utóbbi tíz év legmegrázóbb misztériumában, Dan Brown vaskos regényében, A da Vinci-kódban és a belőle készült filmben. Szegény kis kültelki Majnald Rozi így már nemcsak könyvcímmé, Égi Rozivá, de – bizonyára nem a szerző szándéka ellenére – a posztmodern ponyva-világirodalom szellemalakjává is válhat. Mégpedig egy olyan neobarokkosan indázó szövegfolyondárban, mely tele van aggatva az egyetemes és a magyar kultúra – egymással olykor a legtávolabbi rokonságban sem álló – toposzaival. Ha valaki akár szemernyit foglalkozott a folklór és az erotikus líra képeivel, tudja, hogy a Róza, Rózsika a latin rosa, rosae – (v.ö. Németh László: Kocsik szeptemberben – A szüzesség hálójában) ’rózsa’ szóból származván, az nem „Lollim barna szemöldöké”-nek, hanem a világon mindenütt a leányka, történetünkben bimbózó, sőt pompásan virágzó (mi)csodájának a metaforája, avagy „[a] »rózsaablak« a […] karcsú tinédzseren nyílt”. Lollit ugyan én asszociáltam ide, de csak azért, mert az elbeszélés egyetlen oldalán (105.) sokadszorra jelenik meg a „rózsaablak”, majd a női princípium „legcizelláltabb és legkényesebb testrészének” sejtelmessége után a „labirintus” teoretikus fogalma, amely törvényszerűen idézi fel a „nincs rózsás labyrinth” sorát, az olvasó emlékezetében pedig Berzsenyi Lollijának szemöldeit. Namostmár. Úgy jutottam el A da Vinci-kódhoz, hogy a fokozatosan központi szimbólummá erősödő „rózsaablak” minden szöveghelyzetben valamely újabb jelentéssel gazdagodik, kezdetben egyszerű nyílászáró újgazdagék házán, aztán a ki- és (jobb) belátás (vö. nézőpont) írói eszköze lesz, hogy később a lány erotikus testedzésének képszerű, szexuális gerjedelmeinek szimbolikus, a csúcsponton páros aktusok, képtelen látomások vizuális kerete legyen, a „négy kéz–négy láb” pedig „Leonardo da Vinci közismert […] rajzát” juttatja eszébe az elbeszélőnek. És az Olvasónak? Neki akár az ősforrást, Vitruviust, és azt, ahogyan ez a motívum a Brown-regény gyilkosság-jelenetében megjelenik. Végezetül mindezt ráolvassuk Égi Rozi látványára… Nem, nem zárul be az asszociációk köre, mert hiszen a motívumok labirintusának

87

PoLíSz analógiájára léteznie kell egy történéssornak is. Amely akár lineárisan elmesélhető, rekonstruálható a szöveg rejtjeles indexei mentén, de mint a krimi, visszafelé, a „(végső) megoldás” felől értelmezve az alaphelyzet – ily módon – gazdagodott jelentését; általam alább méltatlanul zanzásítva. Adott tehát a „főhős”, Jamnitz Géza, a történet jelen idejében (1995) gyaníthatóan hatvan év körüli nyugalmazott köztisztviselő, könyvelő, körülbelül a nyugdíjba vonulása határvonalán. Életkora tehát úgy közelíthető meg, hogy ifjúként „látja, […] miképpen lőnek a Rádiónál” és „huszonkevés esztendős” mint „az ötvenes–hatvanas évek egyetemistája”. Fiatalon nősült, de „hamarosan megözvegyülve”, hosszú évtizedeken keresztül megszámlálhatatlan nőt elcsábítván élte az agglegények felelőtlen életét, a Kádárrendszernek tett hétköznapi kompromiszszumok árán. Nemzedékének és társadalmi csoportjának prototípusaként a rendszerváltás megrázkódtatásait sem érzékeli, hacsak azáltal nem, hogy – öregedvén – fokozatosan kiköltözik az ország északnyugati szegletében fekvő városának kültelkén álló hétvégi házába. Ahol is öregkora összeér ifjúságának élményvilágával; a kilencvenes évek divatja szerint épült városperemi újgazdag villák közül az egyik az ő háza tőszomszédságában hivalkodik a beszédes nevű Góré-dűlőn, „rózsaablakában” a bájait mutogató, még tinédzser, de máris elvált Rozival. A viszony létrejön – s itt fonódik össze a régmúlt a jelennel –, első ízben ugyanabban a kéjszolgáltatást nyújtó masszázsszalonban, amelyben egykor (még mint illegális bordélyházban) Jamnitz kamaszként az első szexuális szolgáltatásokat vette igénybe. Mint lassacskán – a végzetdrámákból ismert vérfertőzéses-aberrált, horrorisztikus fordulat nyomán – kiderül, az idős férfi első kamaszkori félrelépésének sarjába, magyarán saját unokájába vagy tán dédunokájába lesz szerelmes, s hogy tovább bonyolódjék a tragikomédia, az időközben vetélytársként színre lépett saját nagyobbik, majd kisebbik fia is elégítgette Rozi telhetetlen vágyait. Minderre az utolsó oldalakon, Jamnitz „barátjának”, a másodlagos elbeszélőt megtestesítő „Géniusz Laci” „detektívi” nyomozása során derül fény, akárcsak a tulajdonképpeni bűntettre: a főhős bizonyára

88

kínozta és meggyilkolta a lányt, bizonyára felgyújtotta rózsaablakos házát a holttesttel egyetemben, csakhogy egyetlen tény sem bizonyítható, mert szakadatlanul a közvélemény szenzációra, tragédiára sóvárgó hangja nyilatkozik meg a re- és dekonstruált elbeszélésben: „Kell a csoda az emberiségnek, s a mi közösségünknek…” Thriller, véres rémtörténet, detektívregény, ballada – persziflázs. Bármely bölcsészhallgatóm, aki már első éven megismerkedett az irodalomelmélet alapfogalmaival, igencsak leosztályozna eme fentebbi szinopszisért, s tehetné maga a szerző is, hiszen az Égi Rozi ideje című műalkotásnak még az atmoszféráját sem képes érzékeltetni. Írtam viszont a felkínált játszma kedvéért, mert ugyan mi történne egy ilyen szövegcentrikus, labirintus-szerkezetű történettel, ha a partner nem fogadná el a játékszabályokat? Bizony elveszne. A játékszabályok magának az irodalomnak a természetéből, meg az éppen olvasott elbeszélésnek rejtett indexeiből adódnak össze, következésképpen megállapítom a magam számára, hogy a világirodalomban Faulkner kisebb detektívtörténetei és regénye, a Megszületik augusztusban óta irodalmiasult, átminősíttetett a krimi műfaja, mifelénk pedig Füst Milán, Ottlik vagy Mészöly Miklós (és számtalan mások) után a regényszerkezethez újfajta érzékenységgel kell közelíteni. Én viszont, laikus olvasóként, le is ragadtam a kései modernitás formaképző eljárásainál, ahol is a történet (a fabula és a szüzsé) még ekvivalens, szerves része a szövegnek mint nyelvileg strukturált képződménynek. Hiába tudom, hogy az irodalom fejlődésének törvényszerűségei a hetvenes évek második felétől előtérbe helyezték az elbeszélő szövegek nyelvi és játékelvű megformáltságát, korábbi hagyományokon formálódott ízlésem meg-megtorpan a nyelv huncut kacskaringóinál, ha emiatt elveszítem a narráció fonalát. A hiba tehát az én recepciós készülékemben van, amikor nem vagyok képes egészen átadni magam az Égi Rozi szellemesen indázó neobarokkos, a korszak(ok) keserű hangulatát humorba travesztáló körmondatainak. Zsávolya Zoltán mint auktoriális elbeszélő késztet arra, hogy a regény teleologikus elvét magában a szövegszerűségben keressem, miszerint az irodalom klasszikus,

Tájoló nagy témáit a közvélemény és a publicisztika véleményformáló gyarlóságának ironikusan létesülő, pórias szintjére szállítja alá, s ott karikírozza ki. „Kicsit ha lehetne konkrétabban a szüzséfabulát, ugye?” (78.), „Aki… mindent megmagyarázni óhajt, azt maga a megmagyarázhatóság naiv hite tartja fogva…” (82.) – jelzi az értelmezés irányát az olvasónak, aki – mint magam is – hagyományos beidegződésekkel közelítene a történethez. Ily módon a szokásosnál is több „üres hely” képződik az események kulisszái között, ám a „műfajpoétika nem bolondít”-típusú retorikai gesztusok (91.) mintegy mentesítik az elbeszélést a formális logika észérveitől. Formális logikával ugyanis nem tudom értelmezni a „főhős” életkorát: a történeti idő tengelyében álló 1995-ös évben, körülbelül hatvan évesen meghalt (106.), a „bordélyi lányba” viszont „valami hetven évesen […] belebotlott”; alig huszonévesen nősült, „hamarosan megözvegyülve” (7.), ám halálakor a nagyobbik fia is csak huszonegy éves (154.). Formális logikával nem értem a Mikszáth-, Bem-, Villon-parafrázisok bevonását a történetmondásba, még kevésbé „az ótvaros Méhes György” szembesítését Jókaival, mint aki elorozta a „nagy mesélő” kultikus rangját. (Méhes György, alias Nagy Elek az erdélyi kánonban nagyjából az őt megillető helyen áll, a könnyű tollú ifjúsági írók között.) Nem lehet felfogni, végül is milyen és hányadik ágon leszármazottja a főhősnek Rozi, az áldozat. Nemzedékek, korszakok, de bűnösök és áldozatok is végzetesen keverednek. Mert (mégis?) van egy iróniába, műfajparódiába, „irodalmias” logikai bukfencekbe hamiskodva becsomagolt szociális „cselekményszála” a regénynek. Jelesül a címadó „bordélyi lány” származása, a „hátrányos helyzetűek” kapcsán: Majnald Rozi és ellenőrizhetetlen családfája, a „nomadizáló életforma” behálózza az összes szereplőt, rátelepszik a történésekre, és a lehetséges véletlent sorsszerű tragikummá alakítja. Irodalmi témaként „Majnaldék pereputtya” tabunak számít, realista eszközökkel megjeleníteni, mondhatni, tilos, (jelen) létük következményei azonban meghatározzák a közeg atmoszféráját, melyben emberek egész sora sodródik a peremlét felé. Persze, ez is csak egy lehetséges olvasata a regénynek, s bizony meglehet: téves

olvasata. Akárcsak az, hogy a germanista Zsávolya Zoltán (mint auktoriális szerző) egyetlen félmondatát: „tulajdonképpen minden csak optika kérdése” (46.) – ráolvasom Schopenhauer pesszimista világképzetére, mely „nem napot ismer, és nem földet, hanem mindig csak szemet”. Ha mégis megkísérlem ezzel a szemlélettel újraértelmezni mindazt, amit eddig írtam, nem fikció és valóság ellentmondásába ütközöm, hanem egy olyan szövegbe, amely a megragadhatatlan valóság irracionalitását modellálja. Itt tehát a szöveg – mint a stílus és a nyelv konstrukciós képessége – teljességgel uralma alá vonja a történetet, és valamiféle abszurddá misztifikált atmoszférát hoz létre, ahol a formális logika szabályai érvényüket vesztik. Ha pedig irracionális és abszurd valóság, abban már – nem olvasói, de „életes” tapasztalataimnál fogva – egészen otthonosan mozgok. (Zsávolya Zoltán: Égi Rozi ideje. Novellahármasság az Időről, Pomáz, Kráter, 2012.) Ádám, Éva ex libris

89

PoLíSz

Zsávolya Zoltán

Feltámadások enciklopédiája Pályatársi szakmegjegyzések Szappanos Gábor Szindbád-novelláihoz 1 Arról, hogy valójában mi a regény, nem nyitunk vitát... Általában sem, de a Boldog Szindbád pokoljárásai című – ahogyan műfaj-meghatározásában áll: – „utazóregény” kapcsán aztán végképp nem. Szappanos Gábor 2012-ben, az újabban indult Tarandus Kiadó éppen tizenharmadik (!) könyveként megjelent, s kísértet(i)es módon pontosan tizenhárom írást, elbeszélő művet („elbeszélést”) tartalmazó prózakötete nem biztosan regény műfajilag,1 viszont feltétlenül regény a benne feltáruló cselekmény(ek) regényessége miatt. Ez a színesen bonyolódó, kaleidoszkópszerűen, kalandosan kavargó történés-együttes vagy egyveleg ugyanis egy valódi regény összefogottságához képest itt-ott „következetlen” az egymásra sorjázó írásokban, néhol „ellentmondásokat” rejt részleteiben, eltéréseket akár a névhasználat szintjén. Ami persze korántsem „baj”, ha egyszer valóban inkább külsődleges megjelölésnek, kiadói, könyvkereskedelmi marketingfogásnak érezzük csupán a regény műfajcímkéjét a könyv címlapján – melynek alkalmazását mindazonáltal korántsem „ítéljük el”, sőt, nagyon is ügyes-racionálisnak, ilyen módon pedig szükséges-jogosnak véljük. A népnek – és bizony „nép” az írót a könyvkiadón keresztül eltartó irodalmi populus vagy plebs is – regény kell, könyörtelenül; számára valahogyan vaskosabb valamivé kell növesztenie önmagát annak az elbeszélő-prózai munkának, amelyet nem-olvas, illetve mégis-olvas valamennyire... Amúgy pedig, egyfelől, szabályosabb szerkesztésű és felépítésű regénynek (a műfaji óvatosság mindig azt mondatja: regényféleségnek) úgyis ott van – mármint a szerző Szindbáduniverzumának darabjai között nézelődve – a 2011-es A Királynő mélyén (szintén a Tarandus tipográfiailag ihletett, gusztusos kínálásában).2 Másfelől: ami szindbádiáda, az elsősorban talán inkább novellában manifesztálódik igazán stílszerűen, és kicsit mindegy, hogy azok a novellák (szinte) teljességgel önálló életet élnek-e irodalmi szövegként, vagy esetleg egy füzér darabjaiként sorolódnak egymás mellé, mögé, mint ahogyan az Szappanos mostani gyűjteményében zajlik. Kicsit mindegy, igen, ám nagyon nem, mégsem, hiszen hiába találhatjuk a szóban forgó téma- és motívumkörben hagyományteremtő Krúdy Gyula kezén létrejött Szindbád-szövegeket a rövid próza műfajához tartozó alkotások között, és hiába emelkedik ki még ezek közül is a sorozat egyik novelláskötete, az 1916-os Szindbád – A feltámadás, azért maga Krúdy is írt Szindbád-regényeket (az igaz, hogy mind a maga legjobb regényírói képességeihez, mind pedig egyéb saját Szindbád-kidolgozásainak többségéhez képest gyengébb műveket előállítva ekkor), és az egyik legnagyobb szabású pályatársi-fogadtatástörténeti félreértés is a regény műfajában követődött el Márai Sándor tollából, mégpedig az 1940-es megjelenésű Szindbád hazamegy „személyében”. 2 Arra mármost, miszerint valamiféle félreértést tartalmazna, vagy egyenesen arra alapozódna a Szindbád hazamegy, a modern irodalomelméleti megfontolásokat aligha felfogó és önkéntelenül sem alkalmazó Márai Sándor részéről ebben az esetben azért gondolunk, mivel regénye (elbe1 Vagy ha mégis, hát paradox módon éppen a hangsúlyosan megvalósított történetközpontúsággal tagadni vélt posztmodernség szellemében lehet annak tekinteni a benne közreadott, sorozattá összeálló történetfüzért. 2 A pályatársnak más témájú regénye is megjelent: Csőregh Márton válogatott szenvedései, Pomáz, Kráter Kiadó, 2008.

90

Tájoló szélője) egy alkotót azonosít annak valamelyik – az igaz, hogy emblematikus, de mégiscsak – megalkotottjával. Mert egy pillanatig sem kétséges, ha ugyan éppenséggel nem is implicit (legalábbis a főszövegben nem az, míg ellenben az ajánlásban „K. Gy. emlékének” címezi művét „M. S.”),3 hogy magát Krúdy Gyulát, a valóságos írót ismerhetjük fel egyik, s minden bizonnyal az utolsó alkotói mindennapján a Márai-féle stilizációs mű lapjain: „Szindbádként”. Ugyanakkor persze még mindig a jobb, az elviselhetőbb félreértések-félresiklások közül való a Máraié; vannak ugyanis olyan fejleményei is a szindbádozásnak, amelyek nagyon is felejthetők, irrelevánsakindifferensek, sőt egyenesen kínosak. Annyit mindenesetre már most megállapíthatunk, végső értékelésként előre bocsáthatunk, hogy Szappanos Gábor szindbádiái e kvázi-„műfaj”, a szindbádozás sikerültebb darabjai közül valók.4 Bízvást egyetérthetünk Tandori Dezső borítószövegével: az összeállítás „önállóságot, ihletettséget, hagyományainkhoz való [...] hűséget egyképp mutat”. Hagyománykövetés lehet az is (lévén ez talán az Ilyen Irányú Hagyományok egyik elengedhetetlen vonása és vénája, vonulata?), hogy Szappanos novellisztikus SzindbádMűvében – a Máraiéhoz hasonlóan – az íróság is odavonódik az utazói attitűd mellé. Márai munkája eleve így indít („Szindbád, a hajós, író és úriember”, akiről szó van), míg Szappanos „csak” helyenként, a novellák belsejében, tehát nem feltétlenül hangsúlyos helyeken potyogtat el a literátussággal kapcsolatos információkat. Márai regényének némely, tollforgatókról szóló kijelentése tartalmaz olyan megállapításokat, amelyek nem kizárólag Krúdyra vonatkoztatható igazságtartalommal bírnak, hanem vagy általánosabbak, vagy éppenséggel magának Márainak a horizontjához kapcsolhatók; ugyanígy a ragaszkodás Szindbádjának író mivoltához Szappanosnál is gyakran hordozza az önéletrajzi ihletettség hangulatát, néha egészen a tudható-gyanítható empirikus szerzői életfelfogás konkrétumait felidéző módon. Nyilvánvaló persze, hogy a saját magára rájátszó biografizmus (a nem pusztán a Szindbád-figura kialakításához kötődő, de azért nem utolsósorban az ahhoz kapcsolódó szerzői önéletrajziság) magánál (a magyar viszonylatban ősforrásnak számító) Krúdynál jelentkezik már; életeseményeit ő mindenkori főalakjainak személyes történéseibe, a körülöttük kikristályosodó történetbe járatta át transzformálva – olyannyira, hogy életstílusát kedvenc alakjaiéval szinte elválaszthatatlanul összeforrasztotta, s különösképpen Szindbád esetében. Így pedig autentikusnak, adekvátnak, stílszerűnek vehető először is Márai hősazonosító eljárása, aki mindazonáltal cizelláltan viszonyul „Szindbád” krúdys(s)ágához – amennyiben elbeszélője a Szindbád jelölőt „álnév” gyanánt azonosítja mindjárt a nyitó mondatban,5 s így mintegy rögtön az indításkor valós funkciója szerint „leplezi le” a figurát is, saját (elbeszélőjének) tárgyalási-viszonyulási perspektíváját is –, és azután, alapjában legalábbis, indokoltnak tetszik Szappanos Gábor (szerzőjének) irodalmi(as) hozzáállása is az általa kiformált Szindbád-alak(ok) körítéséhez. Szindbád természetesen eleve irodalmi(as) alak, hiszen az Ezeregyéjszakából, tehát egy irodalmi műből származik, onnan vette át már maga Krúdy Gyula is. Viszont ha nem egy amolyan „Másod-Krúdy” a (fő)hős, mint amilyen Márai regényében, akkor nem lenne feltétlenül szükséges még íróvá is tenni őt, ha csak nem szorosabban az egyéni életrajzi lekövetést-megfeleltetést akarja vele megvalósítani a szappanosi intenció. Csakhogy – természetesen – azt akarja vele megvalósítani... S természetesen alteregó ő, továbbra sem más igazából, sőt alteregónak is kell lennie most szintén, és már csak azért is szükséges ez, mert a Szappanos Gábor számára valójában legfőbbnek látszó irodalmi mintá3 Kifejtve még a helyszíni és személyi indexek is valóságosan konkretizálódnak az ajánlásban, mint Krúdy Gyula irodalomtörténetileg közismert életalakulásának (bio)díszletei: „Kéhliéknek, a kis Bródynak, a vörös bajszú főpincérnek, az íróknak s mind a nőknek, zsokéknak, hajósoknak és úriembereknek, akik ismerték őt s szerették, és gyászolják a világot, mely utánahalt.” (Márai Sándor, Szindbád hazamegy, Bp., Helikon Kiadó, 2006, 5.) 4 Csak a filológiai pontosság kedvéért jegyezzük meg, hogy mint elbeszéléskötet nem ez a legújabb az egyetlen, különösen nem az első gyűjtemény Szappanostól, amely Szindbád-novellákat (is) tartalmaz, mert megtette ezt a szerzőnek már az Ajándéknapok a túlvilágról című, különben több tekintetben eléggé vegyes kisprózai könyve is (Pomáz, Kráter Kiadó, 2007). 5 Márai, I. m., 7.

91

PoLíSz ban, Márainál is hozzátartozik a lényéhez, tevékenységéhez az íróság... Mindamellett Szappanos láthatóan fontosnak tartja még úgy is fokozni ezt a helyzetet, hogy kifejezetten a Krúdy-féle univerzumból származtatja, irodalmilag tovább erősítve, saját Szindbádját. Ez annál figyelemreméltóbb, mert Krúdynál viszont Szindbád sohasem jelenik meg kifejezetten íróként, s noha általános, közelebbről meghatározatlan művészsége (művész-bohémsége vagy „művészi” szinten gyakorolt bohémsége?) éppenséggel nem zárja ki elvileg még az írói tevékenységet vagy akár egzisztenciát sem, azért ennél jóval tágasabb, kontúrtalanabb, nagyvonalúbban elmosódó mind lénye, mind aktivitása. Krúdynál Szindbád nem (túl)terhelt intellektuálisan, azaz nem feltétlenül „értelmiségi”, és biztosan nem foglalkozási értelmiségi, minthogy foglalkozása sincsen dzsentroid „úriemberként”, ingyenélőként, amolyan életművészként.6 Szappanosnál ehhez képest nagyon tudatosan kialakítottan irodalmi, amúgy minta-szoros vagy legalábbis annak mondott Krúdyhoz viszonyítva, hozzá kapcsolódóan a figurának legalábbis az egzisztenciális szituálása, míg persze valójában-irodalmilag pedig mégsem annyira... Időben, vagy különösen térben meg jóval szélesebb a szóródás térképe, hogy hová mindenhová is jut el, illetve mekkora temporális különbséget fog át egy-egy szindbádi feltámadás fesztávolsága (egy-egy novellában).7 Ugyan semmi sem garancia arra, hogy nem lesz éppenséggel „jellemtelen fráter” az a véletlenszerűen aktivizálódó „író, aki föltámaszt saját képére és hasonlatosságára” (7), mondja a könyvet nyitó elbeszélés Szindbádja, következésképpen arra sincsen garancia, hogy ő maga jó ember gyanánt lehet részese az új történet(ek) biztosította új egzisztenciá(k)nak, ám ezzel a saját sorsról való alapvető határozási képtelenséggel (amely a teremtett lény általános függése teremtőjétől) együtt is annyi bizonyos: minden újonnan végbemenő megéledése mögött valamely irodalmi alkotó kreatív gesztusa áll, ha az magának a címszereplőnek esetleg mégoly kellemetlen is tud lenni. Mindez az olvasónak esetleg mulatságos hatással bír: „»Hagyjatok már békében nyugodni!« – horkant föl Szindbád [...] »Hagyjatok már végre!« [...] »Írók, dögöljetek meg, ne engem szekáljatok folyton! Miért nem találtok más áldozatot?! Elegem van már abból, hogy újra meg újra feltámasztotok örök álmomból, és mindig új kalandokba rángattok. Nekem is jogom van a halálhoz és a végső megsemmisüléshez...« – morgolódott tovább az újonnan életre keltett Szindbád, és körülnézett legújabb feltámadásának helyszínén.” (21) Valahol azután egyenesen parodisztikusba hajlik ennek kapcsán az elbeszélői irónia: „Annyiszor támasztották föl [...], hogy Szindbádnak megfordult a fejében, egyszer megszökik az egyik novellából, és beadványt nyújt be a Nemzeti Kegyeleti Bizottságnak, hogy törvényileg tiltassák el az írókat attól, hogy állandóan föltámasszák, hiszen mindenkinek alkotmányos joga, hogy holta után békében nyugodhasson. De aztán eszébe jutott, hogy nézne ki, ha egy múmia beállítana egy hivatalba, és bármivel is előhozakodna, úgyhogy inkább hagyta az egészet a csudába.” (36) Ami pedig igazán sajátos ebben az irodalmiság-alapú létezés-adásban a hős számára, az az, hogy Szindbád 6 Ami annál érdekesebb, mert a dualizmus jó fél évszázadában s a két világháború között – illetve az 1878–1933 között élt Krúdy Gyula Szindbád-novelláinak összesíthető narratív kerete úgy „időtlen”, hogy alapjában, mondjuk, közelebbről meghatározatlanul jelenkori, tehát korántsem annyira az írónál máshol különben óriási szerepet játszó historizáló tendenciát hordozza – a középnemesi (származású) tömegek alkották (még) a hivatalnoki-értelmiségi pályák tömegbázisát Magyarországon. 7 Szappanos Gábor könyvében majdnem minden elbeszélés egy újabb, a többitől függetlenedő feltámadását jelenti Szindbádnak, amelyek között nincsen – és így az egyes Szindbád-figurák között sincsen – feltétlenül minden momentumra kiterjedő összehangoltság, távolról sem kifejezett valamiféle motívumharmónia, pláne nem motívumazonosság. Igazából csak a sorrendben 8–9. és 11–12. szöveg világa tűnik fel jobban összehangoltnak, akár valamelyest egymásba járatottnak vagy „csak” áttűnőnek, illetve az 1. és a 13. elbeszélés mintha laza keretbe látszana foglalni a teljes novellasorozatot. Ámbár meglehet, hogy ez az utóbbi „gyanú” az egyéni üdvözülés-történet és az apokaliptikus világhistória összeérésének következtében keltődik fel az értelmezőben, s nem utolsósorban a tébolyult Dénesffy Anasztázia alakjának mindkettőben való szereplésére alapozódik. Ez az egyértelműen, végképp eltagadhatatlanul krúdys ihletettségű és névadású figura szerelmével üldözi Szindbádot, és végül el is éri – igaz, már az elbeszélés téridején kívül, azaz már egy másik világban, ahová az utolsó írás végén szándéka szerint elpályázik a pár – házasulásra késztetve őt, az örök, hedonista agglegényt...

92

Tájoló mindenkor amolyan ontológiai-pragmatikus „foglya” az őköréje újonnan szerveződő irodalmi műalkotásnak, s amennyiben függetleníteni akarná magát az abban mintegy előírtaktól, azaz a vele momentán történendőktől, akkor egyenesen meg kellene onnan szöknie... Azaz kiesnie az írásmű keretei közül, ami többféleképpen (volna) értelmezhető. Ez az irodalmias stilizáció tréfás, egyben fundamentalista változata. Ekkora lenne a költészet hatalma, hogy alakot teremt, s úgy, hogy a halott vagy tetszhalott (literátusan álomba szenderült) alakot esetleg „ténylegesen” újrateremtően feléleszti?! Nos, Szappanos Gábor éppen elég következetes ennek az ideának a szerepeltetésében – talán egy kicsit túlságosan is. Tehát végképp szélsőséges játék volna már ennél is tovább feszíteni a húrt az értelmezésben, tovább – még, Szappanos helyett... 3 Azt, hogy valójában miben áll a szindbádozás Krúdy Gyulánál és ezzel a magyar irodalom élvonalában – eltérően az utánzók és a klisékben felületeskedő, vagy a külsődlegesség szintjén megragadó „követők” gyakorlatától –, Szerb Antaltól tudhatjuk meg leginkább. (Talán azért tőle, és nem valamelyik teoretikus irodalomtörténész „félistentől”, mert ő nem pusztán irodalmár és tanár, hanem gyakorló regényíró is volt.) A nyíregyházi születésű íróról általánosságban azt állapítja meg Szerb, hogy a kiindulópontja en bloc irodalmi, azaz Mikszáth, hogy tehát közelebbről „a felvidéki kisvárosok különös figurái, a régi dzsentri büszkesége és alkonya”; az általa rajzolt világról pedig, miszerint azt „mint elmúlt időket szemléli, és romantikus nosztalgia adja meg műveinek összefoglaló hangulatát. Krúdy a nagy romantikusoknál is inkább, kizárólagosabban a múltba fordult lélek, és akár tíz évvel, akár sok száz évvel ezelőtt megtörtént dolgokról beszél, a történelmi háttér mindig ugyanaz: a régi, szép idők általában, amikor az emberek még nem voltak modern emberek. Ez a múlt idő nem reális, történelmileg kitapogatható múlt idő, hanem a múlt, ahogy a lélek történetében és az irodalomban él tovább, az emlékek és ábrándok kora. Kedvenc alakja, Szindbád több száz éves, és ezzel a tovább ki nem dolgozott, csak éppen felemlegetett szimbólummal fejezi ki Krúdy, hogy minden, ami történt, tegnap történt, közelmúlt és távoli múlt összemosódnak a tegnapban.”8 Természetesen az idézet megfelelő momentumait érintve éppen hogy a különbségekre is rá lehet mutatni a Szappanos- és a Krúdy-féle szindbádozás között, s nem egyszerűen csak a kapcsolódás momentumai és mikéntje nyilvánvaló. Az is, persze, hiszen Tandori előbb már idézett fülszövegének abban is igaza van, ami tényleg megtörténik itt valamilyen lényeges vonatkozásban, hogy tudniillik „a klasszikusokat tovább kell fejleszteni”. De legalább ennyire lényeges, hogy Szappanos nem kizárólag az elmúlt időket szemléli, hanem a jelent is – bőségesen. Az igaz, hogy kritikusan, de hát hogyan is lehetne másképp?! Nosztalgiája, ha van, tudatos számvetés Krúdy korával, vagy a Krúdyhős Szindbád(ok), illetve az azokénak megfeleltethető, azokéval átfedésbe állítható figurák történelmi pillanataival, s amennyiben behatárolja, közelebbről meghatározza a maga szintén korokon átívelő, azokat összekötő, mindegyre feltámadni képes, változékony címszereplőjének históriai temporalitását, akkor ügyel arra, hogy az a stílszerűség mozgásterén belül maradjon, azaz ne legyen térben-időben totálisan „gumi” jellegű kronotoposzként a végtelenségig tágítható – s a leginkább: ne jöjjön az 1920-as, ’30-as éveknél feljebb, ne érjen túlságos közelségbe hozzánk...9 Ugyanakkor a kirajzolt cselekményes mozgástér finoman és összességében tudatosan kalibrált mivolta maga szintén bizonyítja – eleve – Szappanos 8 Szerb Antal, Magyar irodalomtörténet, Bp., Magvető Kiadó, 19725, 430. 9 A helyesen működő művészi érzék megakadályozza Szappanost, mondjuk, abban a stíluszavarnak éppúgy vehető, mint amennyire egzisztenciális kenyértörésnek is tekinthető gesztustól, ami pedig egy másik kortárs magyar szindbádozónál megtörténik, hogy például Szibériába küldje el Szindbádját. Kicsit olyan méltányosság ez a régi, „úri” világ bár fiktív, mégis emblematikus képviselőjével szemben, mintha 1945-ben sem vagonírozták volna be őt vagy alakmásait malenkij rabotra... (Párhuzamként említhető, hogy Mészöly Miklós Nem felelt meg neki című elbeszélésében, amely szintén már a szovjet csapatok bejövetelét követően játszódik, a középponti figura nem eszik többet, ágyba fekszik, falnak fordul, s végül csöndesen meghal...)

93

PoLíSz kezdeményezésének irodalmi indíttatását, ahol azonban az ihletettség olyan figyelmesen és pontosan igazodik a felhasznált literátus örökség törvényszerűségeihez, hogy új eredetisége és lényegi önállósága éppen ezáltal lesz nyilvánvaló: egyfajta posztmodernség ez, olyan fajta, amiben például a cselekményesség, történetesség fontos (nem pedig szövegirodalmi műfajtalanság uralkodik), de ahol a kor-specifikus és ezen belül az aktualitás-specifikus apró megkülönböztetések éppen annyira lényegesek, mint Szindbád valóban több száz éves volta vagy a kvázi-lélekvándorlásos újjáéledések keretében megmutatkozó epochális azonosság-jelenségek a korszakok között átívelő hídként (esetleg többes számban említve őket: hidakként). Ilyen körülmények között pedig egyaránt beszélhetünk az olvasási tapasztalatban a Krúdy-féle Szindbád-univerzum újjáélesztéséről, „feltámasztásáról” Szappanos Gábor kezén, mint amennyire annak a kortársi magyar elbeszélői mezőnyben ritka (érvényességű) vagy egyenesen unikális továbbviteléről, „továbbfejlesztéséről” lényegi eredetiséggel, ami persze nem más, mint az irodalmi-szellemi feltámasztás, feltámadás érdemi formája.10 De nemcsak feltámadásról van itt szó egyszerűen vagy egyszeri módon, hanem feltámadásokról. Többszöri és többféle feltámadásról. Mégpedig élettani következetességgel és módszeres részletezéssel, amire főleg a sorrendben második és harmadik elbeszélése szolgáltat emlékezetes, mert érzékletes és testileg „hitelesített” példákat – mintegy az orvosi állapot és lehetőségek felől alapozva meg tréfásan a kötet egész világát. 4 Annak észrevételezését, miszerint Szappanos Gábor (és még nem a névtelen elbeszélője) anynyira precíz, hogy előbb gondosan meghalasztja a Krúdy-féle Szindbádot, s majd csak azt követően kerít sort a maga Szindbádjának feltámasztására és új kalandokba küldésére, pontosabban: legelső feltámasztására Szindbádnak, igazán saját figurájaként, és először új kalan10 Szappanos Gábor eredetisége persze relatív, mégpedig többszörösen az, minthogy már elődje, irodalmi alapforrása, (a megfelelő) Krúdy(-életműréteg) esetében is jogosan vethető fel ennek kérdése. (Megjegyezve azt is: nem valamiféle absztrakt eredetiség a művészi produkció értékének legfőbb ismérve.) Hogy ugyanis a szindbádolás(ok) során mennyire nemzetközi kódnak tekinthető a navigátoriérzéki-kulináris beszédmód, éspedig a kortárs világirodalomban is, azt bizonyítsa a következő részlet egy jelenkori portugál író művéből: „Szindbád agglegény volt, de az sosem derült ki, hogy miért: csak mert nem ért rá megházasodni nevezetes útjai között, vagy nem talált kedvére való szépséget, netalán mert az ábrándozó lustaságoknak sosem volt ínyükre a házasélet, avagy ez volt az ő életfilozófiája, amit egyszer ki is fejtett a kalkuttai kormányosoknak: a szűzies életet magasztalta, melyet a tengeri felfedezések és a hatalmas szelekkel való barátság követel meg – ezt bizonygatta azoknak a duhaj tengerészeknek, kiknek máson sem járt az eszük, mint hogy a nőcskéiket a fedélzeten anyaszült meztelenül egy üstbe ültessék, aztán a tengerben megmártóztassák, no meg hogy még fizetés előtt felszedjék a horgonyt. Hajósunk máskor meg azzal érvelt, hogy az olyan ebédek elkészítéséhez, mint amilyeneket ő szokott volt főzni, amikor kikötöttek – mindig amilyet az ország és az éppen esedékes ünnep megkíván –, fél tucat nőnek kellene tíz évig tanítgatnia a különféle népek konyhaművészetét, két asszony csak arra kellene, hogy betéve tudja a kalendáriumot; de hát nincs az a bér vagy fizetés, amiből ennyi nőt eltarthatna, nem beszélve az állandó civakodásról, ami köztük zajlana; meg aztán nem is lenne képes mind a hatnak eleget tenni, de nem is vágyik ennyire, hisz a tengerről jövet leginkább nyugodt ágyat kíván a test. Így hát magának főz Szindbád, és amikor az emeleti pipafüstös beszélgetés közben rálehel Manszúrra vagy a Feketeképű Ruszra, és aztán megkérdezi, hogy vajon mit evett aznap, ők a legkülönfélébb válaszokat zengedezik, hajósunk pedig hagyja, hogy egyszer-másszor eltalálják, nehogy a játék elveszítse az ízét, de a legtöbbször bizony tévednek, mert barátunk reggelije igencsak messziről érkezik: szalonnával spékelt elefántormány, hóleves pávakakas-beggyel, galambfióka-vérrel töltött fokhagyma vagy szegfűvirágos rántotta a menü, és más ehhez hasonló ínyencség; van, amelyik pálmahordóban érkezik a Fűszer-szigetekről.” (Álvaro Cunqueiro: Ha az öreg Szindbád visszatérne a szigetekre...) Vagy lényegesebb az egész összefüggésben, hogy esetleg a fordító, Gergely Veronika a magyarítás során erőteljesen támaszkodott Krúdy Gyula ide eleve adekvátnak tekintett mű-rétegére? S milyen eredménnyel mérlegelhető nemzetközi összehasonlításban a legfőbb magyar (nyelvű) szindbádoló, az ősapa vonatkozó teljesítménye?

94

Tájoló dok közé küldésére – semmiképpen nem mulaszthatjuk el.11 Ezzel ugyanis a Pokoljárásai kötet felépítéséről kezdünk mondani valamit rögtön az indítást illetően. A különben kifejezetten „Krúdy Gyula szellemének ajánlott”12 kötet élén, mindjárt a sorrendileg első helyen Az árvízi hajós című elbeszélés áll, melynek elejére olyan párbeszéd kerül, ahol Szindbád Vendelinnek, a „kopasz, vörös képű sváb kocsmárosnak” beszél szuicid hajlamairól (utóbbi figura karakter, sőt, név szerint ismerős a Krúdy által kidolgozott szindbádológiából is). Egyébként a már említett, 2007-es szappanosi novelláskötet szindbádos ígérvényének, könyvrészletének három elbeszélése között nincs benne ez a novella, azok pedig, habár jobbára a megalapozó szövegek közé tartoznak a sorozat darabjai között, majd csak a 2–4. helyen állnak a Szindbádról szóló szövegek most, újonnan létrehozott külön gyűjteményében:13 Dicstelen feltámadása; A holdolajos képű temetői hajós; Szantorinin. A legutóbbi írással már a (mind a történések, mind pedig a helyszínek szempontjából) konkretizáló kalandbeszámolók kezdenek sorjázni a kötetben (a) novellák címén. A 2012-es összeállítás hármas élbolyán belül a második kettő viszont – jeleztük már valamennyire – egyértelműen alapító jelleggel és funkcióval bír az egész „pokoljárásos” könyv narratív világára vonatkozóan. Ezekben vázolódik fel ugyanis – és határozódik meg egyúttal –, nagyjából csak kötetlen kontúrtalansággal ugyan, ám valamenynyire azért mégis az egész kötetre előre utaló érvénnyel, hogy milyen is az a Szindbád, aki Szappanosnál (majd) fel-feltámad. A feltámadás-sorozatként értett személyes történésfolyam (vagy meg-megszakadó egyéni, egyénre szabott történéssor) kisenciklopédiája ez a két összeérthető s feltétlenül összeolvasandó írás, amelyek együttes momentumállománya nemcsak azt tartalmazza átfogó általánosságban (vagy a továbbiakban implicite „kötelező” fikcionális meghatározottságként), ami megtörténhet az egyébként meglehetősen képlékeny személyiségű és élettörténetű alakkal, hanem annak is foglalata egyszersmind, ami a szerző különböző történelmi időket szembesítő korszak-kritikájának, végső soron: jelenkor-bírálatának gondolati foglalata, tartalmi üzenete. A kettő közül A holdolajos képű temetői hajóst megidéző, az összességében harmadik szöveg az igazán szorosan vehető „feltámadás-tudományi” rendszerezés. Benne manifesztálódik a talán legfeltűnőbb eltérés a Krúdy szindbádozó módszeréhez képest, egyszersmind az egyik legjobban észrevehető szappanosi újítás, nevezetesen az, hogy az újabb író nemhogy nem dolgozná ki részletesen a csodás történést, a feltámadást, hanem az új életre kelés egyes momentumait igen aprólékosan ragadja meg inkább. S megannyiszor, de mindenekelőtt és talán a legfeltűnőbben itt. Amivel többnyire extenzív-tartalmi élvezethez juttatja az olvasót (többnyire, ha nem viszi túlzásba az ezzel való pepecselést), s már csak azért is, mert ilyenkor rendszerint valami jellegzetes kortünet-aktualitást, ma jellemző felfogáselemet is képes felmutatni. Mintha a ma divatos életmód-mérlegelésekre, a gyakorlatias lakberendezési tanácsokra vagy tisztítószer-reklámokra emlékeztető szöveget 11 Valóban jelentős mértékben maga Szappanos, ugyanis a kötet felépítéséért mégsem tehető más „felelőssé”, mint az empirikus szerző, és ez csak a szerkezet, az információ-hordozás építménye felől nézve tartozik itt a fikciós momentumok közé. 12 Kiemelés tőlem – Zs. Z. 13 Mintázatuk pontosan az egykori sorrendjüket követi itt is, mindössze címükből tűnik el – többnyire, mert a sorrendben 9., 10. és 12. írás feliratában például nem – a főhős eredetileg, a novellák külön, elszórt publikálásakor még megkülönböztető értékkel vagy figyelemfelkeltő hatással bíró neve, hiszen a középponti figura szempontjából egynemű írásközegben nincsen szükség annak magyarázatára, kiről van alapvetően szó. Illetve a szövegcsoport első írása esik át krúdítlanításon egy, talán az olvasó felé udvariassági gesztusként megtett deliteralizáló egyszerűsítés jegyében, amennyiben belőle, illetve címéből nem egyszerűen Szindbád, hanem egyenesen bizonyos „Kandúr Gy. Szindbád” tűnik el a munka kötetbe emelésekor. Lévén Kandúr Gyula magának (az empirikus) Krúdynak a félre nem érthető módon frivol (fiktív) alakmása helyenként. Mindazonáltal az irodalmatlanítás csak a cím redukálásában áll, hiszen a Szantorinin azután kifejezetten Kandúr Gyula irodalmi termésének világából lépteti ki Szindbád alakját, amikor feltámad, sőt feltámasztása maga is a Magyar Írószövetség jóvoltából és annak számára történik ebben a novellában. Irodalmiatlanításról pedig a literalitás kérdéséről fentebb mondottak szerint nem beszélhetünk ebben az elbeszélő közegben.

95

PoLíSz is olvasnánk, amikor a következő, egyébként meglehetősen kísértet(i)es részletbe ütközünk: „az álom és a halál mezsgyéjén gondolt egyet, és bármilyen gyönge volt is, magától kikélt [! – kiemelés tőlünk] a koporsójából, eligazgatta a szemfedőt, a selyempárnát, amelyre annak idején a fejét helyezték, de amely mostanra [miért nem: mostanára?, mert ez is stilizálás! – Zs. Z.] kissé megkopott és elkoszolódott, eligazgatta hát a fekhelyét, mintha ágyból kelt volna fel, a koporsó fedelét levette, s óvatosan letette a koporsó és a kripta fala közé, nehogy véletlenül nagy robajjal lezuhanjon... Szóval, azért hagyta nyitva a koporsót, hogy szellőzzön, amíg ő távol lesz, így ugyanis a poratkák nem tudnak szaporodni, és ritkábban kell kirázni a »koporsóneműt«.” (37) A részlet parodisztikussága sem félreérthető (egyebek mellett), ami még csak fokozódik, amikor Szindbád a pesti temető korántsem arborétum-értékűnek mondott mégis-arborétumában talált gyógyfüveket állat – akár kutya – módjára: rágicsálja, és sikerül is neki „valamelyest csillapítania velük örök nyugalomra vágyó lelkének zaklatottságát, hogy aztán ismét megkísérelje az elszenderülést.” (37–38) Olyasmi kerül itt elő fanyarkritikusan, mint a posztmodern kor hiábavalónak mondott transzcendencia-vágya, amely precíz-mániákus gyógyteákkal próbálja konzerválni, ha másra már hiába áhítozik, legalább az esendő testet. S az ezredforduló szánalmas gladiátorkodását szerkeszti ki nagyon szarkasztikusan, amikor az éjszaka a temetőkertben „félholtként” bolyongó kísértet „az arcán magas faktorszámú holdolajat ken szét”, majd a végletekig fokozza a nyári fürdőhelyek olcsó élvezeteire kihegyezett tömegember önzésével a párhuzamot, hogy „homlokára lazán föltolt holdszemüveggel [kiemelés tőlem – Zs. Z.] lép ki a kripta nyikorgó, pókok védte ajtaján a hűs éjszakába”. Mindez a legtökéletesebb ellentéte a déli nap által vert, forró homokú strandnak, és mégis (vagy éppen ezért) teljességgel érezhető az ironikus analógia. A példák sora tetszőlegesen folytatható lenne, közülük magának az irodalmi Szindbád-divatnak a motívumát emeljük ki még, mint az elbeszélői gúny tárgyát, s mint olyasmit, ami szellemileg is túlérett, alexandriai korunkban az irodalom területén testesíti meg az eredendően máshonnan ismerős fogyasztói-kereskedelmi kampányok megfelelőjét. Szindbád kiszolgáltatottnak érzi magát, hiába próbálja kezébe venni a saját sorsát, és úrrá lenni az idő felett, lehetőleg feltámadásainak ideje felett is. „Az utóbbi hónapokban [...] egyre többször bolygatták meg túlvilági álmát, sorra-rendre támasztgatták föl mindenféle írók, akik feltűnést szerettek volna kelteni az irodalmi életben, vagy nagy elődeik farvizén szerettek volna beevickélni az irodalmi panteonba.” (35–36) S ha nekünk igazságérzetünk azt súgja is, hogy nem elsősorban Szappanosra kellene érteni ennek a súlyos bírálatnak a szavait, az író (és ebben az esetben: nem a szövegben foglalt elbeszélő) nem kíméli éppen magát. Egy, a Szappanos Gáboréval egyező monogramú alkotót marasztal el: „bizonyos Szalai Gergő serénykedett leginkább a nyugalma megzavarásában, valamilyen ürüggyel a nyáron ötször-hatszor is feltámasztotta, mert valószínűleg túl sok Krúdy Gyulát olvasott, és neki is kedve szottyant groteszk kalandokba hajszolni a sokat próbált irodalmi alakot. Szalai történeteiben persze Szindbád mindig nőzött, korhelykedett, olykor duhajkodott is, hol Óbudán, hol pedig a görögországi Szantorini szigetén.” (36) Ezen a ponton már úgy zárul be a kör, hogy más saját Szindbád-novellákra vonatkozik a szerző szövegének utalása; a friss kötetben az éppen idézett írást közvetlenül megelőzőre és közvetlenül követőre, könnyen azonosítható módon. Csak éppen hogy mindössze egy nyáron vagy fél tucat Szindbád-elbeszélést is összehozott volna – Szalai Gergő, azaz Szappanos Gábor?! Habár adott esetben kitelik tőle. Mint ahogyan az is, hogy esetleg kiderül róla: talán mégisposztmodern alkotó. (értsd: „mégis-morál” – mégis-posztmodern...) Korunk gyermeke, mert nem lehet más, mint ahogyan senki sem, aki most él, dolgozik. 5 Olyasmit, miszerint a szerzőt eddig emlegetve nem csak, vagy nem annyira mint implicit elbeszélőre, novellabeli mesélőre gondolunk, hanem kifejezetten Szappanos Gábor jár az eszünkben, talán érdemes még külön is hangsúlyoznunk és kiemelnünk. Igen, Szappanos maga jár a fejünkben – ha talán irodalom-teoretikusan egy kicsit „korszerűtlenül” is –, aki egész szindbádi vállalkozásával és annak teljes, együttesen tekinthető motívumrendszerével igenis üzen

96

Tájoló valamit, sugall valamilyen megkülönbözteKós Károly ex libris téseket, értékválasztásokat, tehát művének felfogás-rendszere tekintetében is gondolati, akár életfilozófiai megfontolásokkal, ajánlatokkal szolgál. Manapság nem feltétlenül természetes módon: az írónak van mondanivalója. Persze ez a mondanivaló nem utolsósorban a szindbádozás során, ennek a vállalkozásnak, vagyis alkotási folyamatnak a keretei között alakul(t) ki nála, főleg pedig itt, ezen az alkotási terrénumán belül kezd egy kissé kontúrosodni, valóban súlyosodni (a szórakoztató véna érvényesülése mellett), s nem függetleníthetően magának az anyagnak az önkéntelen hatásától sem, tudniillik annak alakítójára irányuló visszahatásától. Hogy vajon ez miért nem történt meg előbb, vagy miért nem zajlott kezdettől fogva ebben a prózában? – talán nem volna teljesen jogos kérdés. Hiszen már első (novellás)könyveiben, azok szerveződésében is jelen van a patinás tradíció-modulokra való emblematikus ráhagyatkozás – a meglehetős eredetiség és az egyéni kezdeményezés mellett. Vegyük most csak a címüket ezeknek, amelyek tényleg önmagukért beszélnek: Apokrif történetek – novellák egy hétre (1999); Szárazbabódi dekameron (2002). S ha a már emlegetett 2007es Ajándéknapok kötet annyira „vegyes” is, hogy a tíz elbeszélő file esetleges gyűjteményének látszó szövegösszesség nemcsak három Szindbád-novella „alkönyvtárát” nyitja meg önmagán belül, hanem az egyik „novellája” alig egy év múlva, 2008-ban a Csőregh-regény (Madarász Imre terminusával élve: „Csőreghény”) nyitófejezetének bizonyul majd, míg a többi munka között néhány lapos szösszenet is akad a hosszabb-ambiciózusabb darabok mellett, és összességében igen nagy a tematikus szórtság, mindazonáltal akárhogyan is történt, akárhogyan is kezdett ráérezni valami (számára) lényegesre ezt követően az alkotó, valódi írói magára találása tényleg megtörtént hamarosan. Írói magára találását nagyban segítette tehát a szindbádi – azon keresztül krúdys – foglalatosság (nevezzük így is: pepecselés), mégpedig azzal, hogy formátumot adott neki. Ehhez persze az is kellett, hogy meglehetős eredetiséggel kezdjen el mozogni ennek az univerzumnak a vonatkoztatási rendszerében Szappanos, miként teljesítménye – az eléggé sikeres feladat-teljesítése – annál inkább figyelemre méltó, minél inkább konstatálni vagyunk kénytelenek: bizony, nem minden kortársi magyar pályatársának ment hasonló sikerrel a téma-feladat abszolválása... Aligha elhanyagolható tényező itt a kétségtelen stílusérzék, egyszersmind a stílszerűség lehetőséghatárainak érzése a kidolgozási gyakorlatban (tehát hogy meddig és hogyan engedi el hősét konkrétan), és a korszak-, illetve kultúrakritikai attitűd határozott megléte. S aligha véletlen az is, hogy Szindbád feltámadása Szappanosnál alapvetően és meghatározóan „dicstelen”, mármint tematikailag, hiszen az igényes, azaz kritikai vénájú alkotó kezén csakis dicstelen lehet a mai korban, amely maga sem más, mint sokban gyalázatos, szégyenletes, vagy ha nem akarunk ennyire apokaliptikusan viszonyulni hozzá, akkor is dicsőség nélküli legalább. Sok dicsőséget legalábbis nem hordoz, nem tartogat sem a régi vágású úriembernek, sem a magunkfajta literátornak. A kettő legalább távolról hasonlít egymásra, szerencsés esetben, és biztosan ilyen szerencsés eset a Szappanos Gáboré. Így pedig végtére is valamennyi írói dicsőség szintén kisajtolható – mégis. Nem akkora ugyan, mint a bankoké, de azért mégsem egészen elhanyagolható. (Szappanos Gábor: Boldog Szindbád pokoljárásai. Győr, Tarandus, 2012.)

97

PoLíSz

Szappanos Gábor

A valóság, a sors és az alteregók satujában Szász László Reánk kell bízni című könyvéről Pár éve írtam egy cikket A kritikaírás képtelensége címmel egy azóta megszűnt lapnak. Felsoroltam benne számos okot, hogy egy könyvkritika miért nem lehet tökéletes, s ezért a két legtisztességesebb megoldás az lenne, ha 1.) a kritika abból állna, hogy a kérdéses könyvet elejétől a végéig, első mondatától az utolsóig híven idéznénk – minden saját kommentár nélkül, vagy 2.) egyáltalán nem írnánk kritikát róla, ismertetőnk/bírálatunk helyére csupán egyetlen mondatot biggyesztenénk: „Olvasd el!” Elismerem, mind a két szélsőséges megoldás kivitelezhetetlen, de mindenképpen tisztességesebb, mint az összes többi kritikatípus, amit annak idején igyekeztem rendszerbe szedni – a teljesség igénye nélkül – az elfogult baráti kritikától az ellenségesen lehúzón át a csak beavatottak által értett, öncélú, szaktudományos hablatyig, valamint a jól ismert „elhallgatásig”, amely ugyanúgy kritika-nem-írás, mint amit föntebb említettünk, csak épp a tisztességtelen fajtából. Szász László könyvére természetesen egyik módszert sem alkalmazom, viszont ötvözni szeretnék kettőt: először megkérem a kedves olvasót, hogy „Olvassa el”, s csak azután próbálom megindokolni egy – óhatatlanul szubjektív – kritikában, hogy miért is tegye ezt. Ha a végletekig leegyszerűsítenénk, hogy mi ez a könyv, azt mondhatnánk, hogy a romániai magyar értelmiségi sors bemutatása az 1960-as évek végétől a romániai forradalomig és közvetlen következményeiig, valamint egy szinte krimibe illő irodalmi nyomozás Arany János élete és költészete egy feketének tűnő foltja után. A könyv túlnyomó részét az első témához tartozó írások alkotják. „Írások” – ezt a gyűjtőfogalmat használom –, mert itt máris kérdések sűrűjébe csöppenünk, és nemcsak definícióbeli, de lényegi kérdések sű-

98

rűjébe. A történések (egyelőre megint csak egy gyűjtőfogalom!) elbeszélése során az elbeszélő én szüntelenül a megírhatóság– megírhatatlanság, az irodalom és a valóság bonyolult viszonyát, ebből következőleg az írások műfajának kérdését, nem utolsósorban pedig a „szerző” kilétét firtatja, találgatja, boncolgatja. Ha egyáltalán külön lehetne választani egy irodalmi műben a leírt története(ke)t és a megírás módjával kapcsolatos esztétikai kérdéseket, viszonylag könnyű dolgom volna. De nincs. Ahogy mondani szokták: egy műben nem az a lényeg, amit leír a szerző, hanem az, hogy hogyan teszi azt… Nos, Szász László erre az egyszerű irodalmi „bölcsességre” alaposan rácáfol. Sőt: úgy érzem, halomra dönt több, az írói alkotással kapcsolatos, szinte axiómának tekintett „alapigazságot”. Nézzük csak: hogyan lehetne itt mindegy, mit ír meg a szerző?! Témája nagyon is meghatározott: a hetvenes években indult fiatal erdélyi magyar írónemzedék tagjaként azt írja meg, amit maga körül tapasztalt. Mindent, amit tett, látott, másoktól hallott maturandusként, majd később szerkesztőként, újságíróként, tanárként a Ceauşescu-diktatúra utolsó bő két évtizedében. És itt megállapíthatjuk, hogy ő is az írók ama legnépesebb táborába tartozik, melynek tagjai azt írják meg, amit a legjobban ismernek: saját életüket, saját világukat, saját közelmúltjukat. Ez az élet, amit Szász elénk tár könyvében, végtelenül változatos, szomorú, színes, sötét, tragikus, komikus – és persze mindez egyszerre. Ráadásul a romániai diktatúra közismerten keményebb volt, mint a langyos magyar (legalábbis a vége felé), arról nem is szólva, hogy a kisebbségi sors csak tovább súlyosbította az erdélyi magyarság amúgy is sanyarú helyzetét. Bőven volt és van tehát feldolgozandó „életanyaga” a szerzőnek, tágabb közel-

Tájoló múltunkról ritkán olvashatni ilyen gazdag könyvet. Gazdag, nemcsak feldolgozott hatalmas anyaga miatt, hanem azért is, mert Szász kíméletlenül őszinte a saját kisebbségével, az erdélyi magyarsággal szemben is, s könyve szellemisége fényévekre van a könnyes-mitikus transzszilvanizmustól. – Ebben is a szerző korszerűsége érhető tetten. A mű első nagy tematikai tömbje, a négy írás – „Próbatétel”, Az iskola, Nevek, maszkok, illetve (a legterjedelmesebb) Verébi János élete és munkássága – még nagyjából kronológiai sorrendet is követ, az elbeszélő énnek az érettségi körüli élményeitől kezdve jut el a szövegfolyam a forradalomig. Ennyiben tehát Szász elbeszélői „ösztöne” hagyományosnak mondható, és számomra arra utal, hogy alapvetően (ön)életrajzi ihletésűek ezek az írások, akárhogy igyekszik is „ködösíteni” a szerző ez ügyben. A ködösítés, vagy szebb szóval: az olvasó elbizonytalanítása több eszközzel történik. Egyrészt az alcímadás tekinthető némiképp félrevezetőnek: Az iskola alcíme: Esszévázlat egy meg nem írható elbeszéléshez, a Nevek, maszkok műfaji megnevezése: Esszé, beszély, A Verébi Jánosé ugyanaz. (Szó szerinti értelemben persze pontosak ezek a megnevezések, hiszen jócskán találunk esszéisztikus részeket az írásokban, és az is tény, hogy minden írás történetmesélő „beszély” is egyben. Utóbbi szó pontos definícióját meghagyom a műfajelmélettel foglalkozó tudoroknak.) Az esszé önmagában is egy szépirodalmi igénnyel megírt (a tudományos teljesség kritériumától független, mégis kerek egésznek ható) kísérlet a valóság egy-egy szeletének megragadására, értelmezésére; s ha ezt még kiegészítjük azzal, hogy „vázlat”, mintha valami egészen „minimalista” igényt támasztanánk magunknak – kivált, ha mindez a munkálkodásunk „egy meg nem írható elbeszéléshez” készül. Mi lehet az oka e különös alcímnek? Lehet a szerző alkati szerénysége, lehet józan belátása, hogy az ábrázolandó anyag oly összetett, bonyolult, hogy az is igazi férfimunka, ha megelégszik csupán a felvázolásával, de lehet az írása jellegére vonatkozó többértelmű fogódzó is. Sejtésem szerint mindhárom egyszerre. A szerzőt valamelyest személyesen is ismerem, jól tudom, hogy szerény ember,

ahogyan azt is tudjuk mindnyájan: az erdélyi magyar kisebbség közelmúltbeli helyzetének megírása még vázlatos formában is hatalmas feladat… A kérdés csak az, vajon az elbeszélés miért nem írható meg? Talán azért nem, mert műfaji értelemben nem is elbeszélésről van szó Szásznál, azaz nem a novellánál egy kicsit kevésbé feszes fiktív szépirodalmi alkotásról, hanem inkább dokumentarista teljességre törekvő szépirodalomról. Persze – amint azt a kötet szerkesztője, Soltész Márton írja utószavában – nem tudhatjuk, „mennyi az önéletrajzi valóságos, s mennyi a fikció Szász László itt közreadott írásaiban”. Nekem csak megérzéseim lehetnek ez ügyben, mint írótársnak. Gyakorló prózaíróként tudom, hogy a fiktív szövegben csupán az író által ismert arányban keverednek a valóságelemek a kitaláltakkal. Ugyanakkor – hogy egy képzavarral éljek – a földhözragadt valóságpillérek adják a fiktív próza hitelességét is. A szegény Olvasó pedig ezekben tud biztosan megkapaszkodni. A dokumentarista szépirodalomban a valóság bőven ellátja anyaggal az írót, ott nem kellenek művi pillérek, ott inkább arra kell vigyázni, hogy sikerüljön „rendet vágni” a rázúduló groteszk és abszurd valóságáradatban… Többek közt onnan tudni, hogy Szász dokumentumprózát ír, hogy egyik beszélyében a Kárpátok Géniusza egy olyan szigeten tesz látogatást, amelyen melaszt terítenek szét fiatal munkások (köztük ez elbeszélő én is), s abba gyökér nélküli fákat „ültetnek” „fásítás”, a sziget „csinosítása” címén. Aztán valaki nekitámaszkodik az egyik fának, s az kidől… Nos, ilyen „perverz” ötletei még egy csavaros észjárású írónak sincsenek, s mint tudjuk, a valóság mindig borzalmasabb, durvább, abszurdabb, egyszóval cifrább, mint amit bármelyik írói lángelme kiötölni képes. A dokumentarista szépíró rendezgetheti a valóságelemeket, felcserélhet történéseket, nagyíthat-kicsinyíthet, kihagyhat fölöslegesnek tűnő elemeket, űröket tölthet be, de írása attól még dokumentumirodalom marad. A valóságnak és a fikciónak ugyanis más a logikája. Amikor egy novellista írni kezd, a második mondat után a tolla (vagyis a története) kezdi vezetni őt, még akkor

99

PoLíSz is, ha az író olyan „realista”, mint Móricz Zsigmond a Tragédiában. Persze a dokumentumpróza is történet, csak épp máshogy működik, mint a kitaláció. Ha Szász esszének nevezi őket, és ha visszanyúlunk a szó eredeti jelentéséhez, a „kísérlet”-hez, mindenképpen megállapíthatjuk, hogy felettébb sikeres kísérletek ezek a történetek… (Egyébként, ha jól meggondoljuk, tulajdonképpen minden szépirodalmi mű – dokumentarista és fiktív egyaránt – „kísérlet”, hiszen csak egy öntelt író képzelheti, hogy minden vállalkozása sikeres lesz, sőt, mint tudjuk, a gyümölcsöző alkotói feszültség szinte alapfeltétele egy jó írás megszületésének.) Szásznak a kisebbségi sorsról szóló írásai valósággal magukba szippantják az Olvasót: árnyaltan megrajzolt, a körülményekkel együtt finoman változó jellemek, gondosan lefestett környezet, a diktatúra gépezetének működési mechanizmusa (így például a beszervezés alattomos módszerei), egy kisebbség helyzetének hiteles bemutatása – mind-mind erényei a könyvnek, s akkor még nem is szóltunk hajlékony nyelvezetéről, az erdélyi ízek megőrzéséről, egyszersmind a kétnyelvűség jellemtorzító hatásáról, a szerző kifogyhatatlan nyelvi humoráról… Hogy a szerző milyen bravúrosan képes bánni a nyelvvel, bizonyítja azt a könyv végére illesztett Arany-beszélytriász. Nos, véleményem szerint itt mutatkozik meg, hogy Szász László irodalomtörténész-eszszéista vitathatatlanul kiváló író. Itt tudniillik nemcsak a XIX. századi magyar nyelv minden finomságát csillantja meg, de ékes bizonyságát adja, hogy képes kitalált történetet – sőt történetfüzért – éppoly biztos kézzel írni, mint dokumentumirodalmat. Persze ez a szövegegyüttes is az irodalomról szól, akár a korábbi írásainak zöme, a tét mégis nagyobb, hiszen mennyivel nehezebb egy szinte szoborszerűvé dermesztett nemzeti nagyság homályosnak, kétesnek beállított emberi tulajdonságait hitelesen feszegetni, mint egy mai átlagemberéit?! Ráadásul mindezt több oldalról bemutatni: Arany János „vádlójának” és „védőjének” perspektívájából, hogy aztán végül maga a szerző, Szász László vállalja magára az irodalmi csíny leleplezését (is). Erre a hal-

100

latlanul izgalmas történetre – szerelem, háború, boldogtalanság, halál, nyomozás – most csak címszavakban utalunk, csupán az érdeklődést szeretnők fölcsigázni az Olvasóban, mondván: ez egy igazi irodalmi csemege! Adósak vagyunk még egy talány megfejtésének „kísérletével”. A talány abban áll: vajon miért igyekszik Szász László körömszakadtáig rejtegetni beszélyeinek fiktív szerzőit? A Verébi János élete és munkássága című, kisregény terjedelmű írásban a többi beszély-esszében is elő-előforduló kiváló tanáregyéniség, Faág Előd kap egy „vaskos paksamétát” (íme, az amúgy elcsépelt, de mindig leporolható „talált kézirat”-motívum!). Szász ezzel a pár sejtelmes sorral vezeti be a történetet: „[Faág Előd] Odaadással, félig éberen kezdte olvasni, majd egyre merengőbben, mint amikor az embert rég nem látott ismerőse látogatja meg, évtizedek torlódnak össze az emlékezésben, és egyszer csak kívülről, idegen szemmel észleli egykori meghitt, szűköstágas világát”. Aztán százhatvankét oldallal később, miután elolvasta a szerencsétlen, hol bátran ellenálló, hol cselekvésképtelen Verébi történetét („nem sorsa volt, hanem csak élethelyzetei”), aki a forradalom napjaiban már egy diliházban éli (csehovian) boldog életét – távol a világ zajától és a beszervezők közeledési kísérleteitől, igazi minigulágos környezetben, vagyis a magyar értelmiség krémjével együtt, akik szintén e háznak lettek a lakói –, nos tehát, miután leteszi az olvasmányt, ezt „morogja”: „Ki a csoda jegyezte le mindezt, éppen úgy, hogy akár magam is írhattam volna, ha egyszer nekiveselkednék?” Végül nem tudjuk meg a titkot – jóllehet végig ezen kombináltunk… Talán azt akarja üzenni az író e ravasz lebegtetéssel, hogy „a lényegre figyelj, olvasó: ne arra, ki írta, hanem, hogy mi van benne! Ne ennek a posztmodern trükknek a megoldását várd, inkább gondolkodj el azon, milyen élet is volt ez – milyen megalkuvásokkal, szenvedésekkel és apró keserédes örömökkel teli – ebben a húsz esztendőben, amit itt lefestek…” (Szász László: Reánk kell bízni. Pomáz, Kráter, 2012.)

Tájoló

Dörömbözi János

A legszentebb kötelék Adalékok Adamik Tamás Sanctissima religio című kötetéhez Formáját tekintve szép kivitelű, míves könyv fekszik előttem, tartalma: „Vallás- és irodalomtudományi tanulmányok”. Szerzője Adamik Tamás, az ELTE BTK professor emeritusa, egykori tanszékvezető professzora. Az itt közzétett írások több évtizedes kutatói, oktatói munkájának darabjai, elsősorban – szűkebb szakmájának megfelelően – az antikvitás világából, az ókori Róma irodalmi és mitológiai hagyatékából. Nem csak abból. A kötet a következőképpen tagolódik: „I. Vallás a pogány irodalomban. II. Vallás az ókeresztény irodalomban. III. Vallás a középkori irodalomban. IV. Vallás a magyar irodalomban”. Sorrendben, fejezetenként 12, 17, 5, 5 értekezés. Szerteágazó tárgyánál fogva, mégis egységes rendező elvétől vezérelve – több évezred bölcsességét érintve. Az istenekhez kötődő antik klasszikusok: Cicero, Vergilius, Horatius, Ovidius és az Istenhez elenyészhetetlen, örök kötelékkel kapcsolódó keresztény klaszszikusok: Órigenész, Tertullianus, Lactantius; az egyházatyák: a keleti Szent Athanasziosz és a nyugati Szent Ambrus, Szent Jeromos, Szent Ágoston eszméinek elemei elevenednek meg e lapokon. Az indító írás – A római év és a Lupercalia – a római naptár, időszámítás rejtelmeibe vezeti be az olvasót. A római naptár, Fasti (vö. Ovidius) alapja a ius divinum, az isteni jog. Felsejlik a vallási reformerként számon tartott, hajdani legendás király, Numa Pompilius Livius és Plutarkhosz által megrajzolt, klasszika-filológusok által elemzett alakja. Elmerenghetünk a profán és szent antik római váltakozásán, elválaszthatatlan egységbe foglalásán, az ősi múltból eredeztethető hétköznapok és ünnepnapok szabályozottságán. Elgondolkodhat a mai olvasó, hogy hajdan mily bölcsen szervezték életüket, amikor két hónapban nem tartottak ünnepnapot. Adamik Gjerstad nyomán írja: „például a rómaiaknál az egész szeptembert elfoglalta a szüret, ezért a vallásos ünnepeket előtte, augusztusban és utána, októberben tartották. Novembert pedig a

szántás és a vetés foglalta el, csak utána következtek az állami ünnepségek, a decemberi Saturnalia, amelyen éppen a vetés bőségéért könyörögtek”. (16) Miként az is felrémlik, hogy a vesztébe rohanó Római Birodalomban mily mértékben szaporodtak el az ünnepnapok, a napokig, hetekig tartó költséges ünnepi játékok, a dologtalan időtöltés a dolgos hétköznapok rovására. Februarius (’tisztulás’), e hónap 15-én a Palatinus dombján Lupercalia, a vallási megtisztulás ünnepe. E rövid elemzés (érintve az idők során keletkezett értelmezéseket: Ovidius, Michels, Kerényi stb.) megvilágítja, hogy e nevezetes ünnep miként változott tartalmában: a halottkultusztól, az élethalál kérdéskörétől a termékenységet érintve a nemiség szabadosabb megnyilvánulásáig. Az emberi méltóság fogalma Cicerónál című tanulmány a dignitas latin szó Pöschl-féle értelmezésével veszi kezdetét, hogy tudniillik ez mindenekelőtt politikai fogalom. Tehetjük hozzá: nem csak, és elsősorban nem az. Jelentésárnyalatai: ékesség, dísz, pompa; nemes külső, nemesség, szépség; érték, érdem, érdemesség, rátermettség; megbecsülés, tisztelet, tekintély; állás, rang; tisztesség, becsületesség, méltóság. A szótár szerint utolsóként megadott jelentés közelíti leginkább a tartalmát. Erkölcsi fogalom e recenzió szerzőjének értelmezésében, kiemelve azt, hogy az ókori Rómában erkölcs, jog, vallás elválaszthatatlanul szoros kötelékkel összekapcsolódott. Adamik a szóelemzés során a görög timé (’tisztelet’), az axióma (’tekintély’) és a latin honor (’tisztelet’) szavakat említi. A német tudós nyomán: „lényeges különbség van a latin dignitas és a görög timé, axióma között: a latin szó politikai és szociális helyzetre utal, az említett görög szavak pedig sportolók, költők és bölcsek egyéni kiválóságára”. (28) E kijelentés nem feltétlenül kőbe vésendő – elegendő a timé elsőrendű (’dicsőség’) és további (’méltóság, tekintély’) jelentésére vagy a timokrácia (pénztulajdonon nyugvó uralom) Platón által is elemzett ógörög („kitüntetésre vágyó”) államformájára és

101

PoLíSz az annak megfelelő „timokratikus jellemű ember” leírására gondolni. (Vö. Platón: Állam. VIII. könyv. 545b–550c!) „A római számára a méltóságot, a dignitast az előkelő származás, a magas tisztségek viselése, a politikai teljesítmény és a morális feddhetetlenség biztosítja. A dignitas szorosan kötődik egyéb fogalmakhoz: a tekintélyhez (auctoritas), a hűséghez (fides) és a fenséghez (maiestas). Rómában magától értetődik, hogy elismerik annak felsőbbrendűségét, akinek dignitasa van.” (28) Adamik Tamás meggyőzően mutat rá arra, hogy a dignitas miként kapcsolódik (az említetteken kívül) más római fogalmakhoz, társadalmi, politikai jelentőségén túl kiemelve morális és esztétikai színezetét. Pöschl fejtegetését követve Cicero munkásságában jelöli meg az emberi méltóság modern fogalmának gyökerét, a személyes méltóság egyetemes emberi tulajdonsággá, méltósággá válását: De officiis – A kötelességekről. (Cicero elemezte a görög katorthóma – feltétlen érvényű, tökéletes kötelezettség, igazság, összhangban a jóval –, illetve a sztoikus Zénóntól eredeztethető kathékon – köznapi kötelesség, a köz javára, a köz érdekében cselekvés fogalmát. Vö.: A kötelességekről. 1, 3!) A tartalmas tanulmány további részletezésére nincs terünk. Viszont utalnunk kell arra, hogy a sztoikus tanok (Khrüszipposz), Platón: Theaitétosz, a Genezis mint Adamik szerint Cicerónál (és Ovidiusnál) szóba jöhető forrás mellett valami fájón hiányzik. [Tóra. A később kanonizált Biblia, Ószövetségi Szentírás, Mózes első könyve (Ter) e gondolatmenetben történő szerepeltetése további elmélkedésre késztetheti az olvasót. „A Péter-apokalipszis paradicsomleírása” (226–232) hivatkozik Platón Phaidón című művére (228– 229), sőt e helyen Adamik Tamás kiemeli: „A Platónnál és Vergiliusnál megjelenő lélekvándorlás tana idegen a zsidó-keresztény gondolatvilágtól, s orfikus eredetű.” A Péter-apokalipszis kapcsán írja: „a paradicsom lakóinak megjelenése és tevékenysége teljesen eltér a görög-római hagyománytól: az már zsidókeresztény, azaz az Ó- és Újszövetség világát tükrözi.” (229)] Cicero – bizonyos szakaszolás szerint – a „középső platonizmus” vagy „latin platonizmus” korszakának nyitó bölcselője, a szakasz zárását a II. században élt afrikai Apuleius jelzi. [Cicero „eklekticizmu-

102

sára” a hivatkozott tanulmány kitér, viszont Platón bölcseletének, módszerének (dialógusok) követése, tisztelete (vö. pl. De legibus 2, 39; De natura deorum 2, 12!) nem kap kellő hangsúlyt.] Amit nagyon hiányolok – Platón: Phaidón. Szókratész búcsúja. A halni készülő bölcselőnek a lélek halhatatlanságáról vallott felfogása. „Akik helyes módon foglalkoznak a filozófiával, nem készülnek semmi másra, csupán arra, hogy meghalnak, és halottak lesznek.” (Phaidón, 64a) Hasonlóképpen: „a helyesen filozofálók valóban gondosan készülnek a meghalásra, és minden ember közül számukra a legkevésbé félelmetes a halál.” (67e) A lélek az istenihez, a test a halandóhoz hasonló (79a–80a). „Ha a halhatatlan elenyészhetetlen is, lehetetlen, hogy a lélek, amikor a halál közeledik hozzá, elpusztuljon; mert miként az előbb mondottakból következik, nem fogadja be a halált, és halott sem lesz…” (106b) „Az isten pedig – szólt Szókratész – és maga az élet lényege, és egyáltalán minden, ami halhatatlan, azt gondolom, abban mindenki egyetért, hogy nem pusztul el soha” (106d). Végezetül az idős Platón köré szövődött „mítosz” alapjául szolgáló részlet, a tanítványaitól búcsúzó Szókratész szájából: „úgy látszik, azt hiszitek, hogy jóstehetség dolgában is elmaradok a hattyúk mögött: mert azok, amikor észreveszik, hogy meg kell halniok, bár előző életükben is énekelnek, akkor énekelnek a legtöbbet és leginkább, mert örülnek, hogy elmennek az istenhez, akinek a szolgái. Az emberek pedig halálfélelmükben a hattyút is megrágalmazzák, és azt mondják, hogy halálukat gyászolva, bánatukban énekelnek; nem gondolják végig, hogy egyetlen madár sem énekel akkor, amikor éhes vagy fázik, vagy más baj gyötri, még a csalogány és a fecske meg a banka sem, pedig róluk is azt mondják, hogy bánatukat siratják el énekükkel. De szerintem ezek sem bánatukban énekelnek, és a hattyúk sem; ezek, mivel Apollón madarai, jóstehetségűek, és előre ismerve mindazt a jót, ami a Hadészban vár rájuk, azért énekelnek, és még jobban örvendeznek azon a napon, mint az előző időben. Én pedig a hattyúk szolgatársának tartom magamat, és ugyanannak az istennek szenteltettem, és ezért az övékénél csöppet sem silányabb jóstudományt kaptam a gazdámtól, és nem is válok meg szomorúbban az élettől, mint ők.”

Tájoló (84e–85b) (Platón Összes Művei. I–III. Európa, Bp., 1984. Phaidón. I. k. 1019–1119. o. – Kerényi Grácia fordítása.) E hiányérzetet fokozza, hogy a Magyarországról Svájcba emigrált, nemzetközileg is számon tartott munkásságot kifejtő Kerényi Károly 1933-ban írt tanulmánya – Halhatatlanság és Apollón-vallás. Platón Phaidónjának megértéséhez – sem kerül említésre. Kerényi esszéje szépen járja körül a fent idézett gondolatmenetet, kiemelve e mű számottevő vallási értékét, „a kereszténységtől belénk oltott halhatatlanság-hittel” összhangzó hangulatát. (Kerényi Károly Halhatatlanság és Apollón-vallás. Magvető, Bp., 1984. A kötet címadó tanulmánya: 110–121. o.) A platóni püthagoreus-orphikus misztikából eredeztethető lélektan, lélekvándorlás kifejtése, a test–lélek dualizmus, „a test a lélek sírverme” elemzése más dialógusokban – Állam (több helyen, jelen esetben kiemelten: 611a–621d, benne a „Pamphüliai Ér látomása” résszel), Phaidrosz (pl. 245c–254e – benne a „szárnyas fogat és kocsisa” hasonlattal, hatása Cicerónál), Timaiosz (vö. 41e–44d) – is megtalálható. [Érdekességként: a Miért „tudós” költő Catullus? (38–51) című tanulmány hivatkozik a Phaidrosz fent említett helyeinek némelyikére – a szerelem vonatkozásában.] Az Adamik professzor által másutt többször hivatkozott Cicero Az államról (Kr. e. 54–51) című művének függeléke (valójában az utolsó, hatodik, de már az ókorban önállósult könyve) a Scipio álma (Somnium Scipionis) Platón lélekhalhatatlanság-tanát követve értekezik. Miként Cicero Az istenek természete (2, 12) Platón Phaidrosz (245c–e) okfejtésének követése. E témakörhöz szervesen kapcsolódik az Orpheusz alakja a világ- és magyar irodalomban című tanulmány (474–493). A tartalmas áttekintés vázlatos ismertetésére sincs e helyt módunk. Kiemelendő viszont, hogy a trák dalnok alakjának bemutatása az antik mitológiai változatoktól szinte napjainkig tart. Euripidész, Horatius, Vergilius, Ovidius, Valéry, Cocteau, Rilke – aki Rodin titkáraként is tevékenykedett – egész ciklust szentelt Orpheusznak. Nemcsak szobrász „főnöke” Orpheusz és Eurüdiké alkotását formázta szófüzérbe, hanem a leghíresebb attikai antik dombormű ábrázolását is megénekelte – Orfeusz, Eurüdiké, Hermész. Orpheusz alvilágjárása. Az elválás pillanatszerű képe az örökkévalóságot

megjelenítve. Elől megy a Hadészt is elbűvölő dalnok, mögötte a lélekvezető Hermész kísérte szerelme – Eurüdiké. „A férfival, ki ott haladt előtte, / nem gondolt; sem a felkanyargó úttal, / Már egyedül volt. És halotti volta / csordultig telítette. Mint gyümölcsöt a méz és a sötétség, / itatta át a maga nagy halála, / pedig még föl se fogta, olyan új volt. Egy új szüzesség burka védte már; / érinthetetlen volt.” Már nem az volt, kinek nevét a költő lantja zengte; „hátravonta az isten, s fájdalommal / kiáltott fel: »»Hát mégis visszafordult!««, / ő mit sem értve, halkan kérdezte: ki?” (Rab Zsuzsa) Lásd még: Szonettek Orfeuszhoz. Igen szép mozzanata a tanulmánynak, hogy magyar szerzők – Zrínyi Miklós, Virág Benedek, Csokonai Vitéz Mihály, Reményik Sándor, Weöres Sándor – Orpheusz ihlette írásai is említésre kerülnek. És e helyütt nem maradt említés nélkül a jeles klasszika-filológus előd, Kerényi Károly 1938-as tanulmánya sem: Pythagoras és Orpheus. (Kerényi Károly Halhatatlanság és Apollón-vallás. Magvető, Bp., 1984. 293–322. o.) Kerényi Károly Görög mitológia (Gondolat, Bp., 1977. Kerényi Grácia fordítása; eredetileg Zürichben 1951-ben, 1958ban németül megjelent) művére nem történik hivatkozás. E kötet Orpheus és Eurydiké fejezete (365–370. o.) értelmezi az antik domborművön és a Rilkénél található jelenetet. Adamik könyvének kétségtelenül „erős része” a Vergilius befejezetlen művével foglalkozó két tanulmány: Az Aeneis VI. énekének szerkezete és funkciója (52–76) és Az Aeneis második üzenete (76–90). Az aranyág motívuma neves kutatók: Ed. Norden és J. Frazer „eredményeinek” figyelembevételével. Élet és halál. Tartarosz és Elízium. [A helymeghatározás problémája, magyar kutatók, Bollók János és Kerényi Károly eltérő álláspontjának ismertetése, a szerző állásfoglalása (68), megítélésem szerint továbbra sem nyújt egyértelmű megoldást. Arisztotelész Fizikájára (Phüszika) és Az égboltról (De coelo) című művére való utalás közelebb vihetne e probléma megoldásához, bár a lényeg nem e két nevezetes hely koordinátáinak megadásában rejlik.]. A túlvilági igazság hirdetése: szenvedő bűnösök és bűnkatalógus (Tartarosz) – erényesek és erénykatalógus (Elízium). Aeneas két legjellemzőbb tulajdonságának kiemelése: pietas (ennek bizonyítéka Adamik szerint

103

PoLíSz Misenus eltemetése, noha nem feledkezhetünk meg arról a mozzanatról sem, amikor apját, Anchisest saját hátán, vállán menekíti ki az égő Trójából – a latin fogalom alapmotívuma a gyermekeknek a szülőkkel szemben fennálló kötelezettsége, miként az embereknek az istenekkel szembeni kötelessége) és a gondolkodás. „Pietas iustitia adversum deos – a pietas igazságosság az istenekkel szemben.” (Cicero: De natura deorum – Az istenek természete. 1, 116.) Az orfikus-püthagoreus, platóni, sztoikus tanok, a lélekvándorlás részletezésébe, Cicero Scipio álma elemzésébe e helyt érdemes lenne alaposabban elmerülni. Adamik kiemeli hajdani tanártársa, Bollók János két tanulmányát, melyek az egyiptomi halottkultusztól a püthagoreus és orfikus teológiai nézeteken, a görög irodalmon keresztül a latin költőkig tárják fel a túlvilági lét problematikáját. A tanulmánykötet 54. oldalának 7es számú lábjegyzete utal Kerényi Károly egyik 1924-es tanulmányára (Ascensio Aeneae. A görög apokalyptika történetéhez), de nem említi az ott megfogalmazott gondolatot, mely szerint Kerényi Aeneas alvilági útját „egyiptominak” minősítette, a Charon-jelenetet egyenesen „fordítási jellegűnek” vélte. (Vö. Borzsák István: Dragma. Telosz, Bp., 1994. I. 123. o.) Az utalások során nem fedeztem fel Ed. Norden magyar tanítványának, Borzsák Istvánnak mérvadó Vergilius- és Aeneis-elemzéseit. Például: „Az Aeneis alvilági seregszemléjének utókora”. (Dragma. Telosz, Bp., 1994. I. 114–120. o. – A nevezett tanulmányban Borzsák professzor a vízióirodalom Platón előtti hagyományaitól, „a Phaidóntól a Somnium Scipionisig vagy az augustusi kor klasszikusaiig, a Corpus Hermeticum és a középkori vízióirodalom idevágó szövegeiig vagy a Mátéevangélium kísértésjelenetének a szír Baruchapokalypsisben olvasható párhuzamáig” tesz említést a hegyről való letekintés, a föld és ég közébe való felszállás eksztatikus élményéről. Vö. i. m. 114. o.) Vergilius híres tanulsága: „Ám te uralkodj minden népen, Római, tudd meg, / mesterséged békés törvényt adni a földnek, / megkímélni, ki meghódolt, leigázni a dölyföst!” (Aeneis 6, 851–853, Kartal Zsuzsa fordítása.) Adamik Tamás szép megfogalmazásában az Aeneis üzenete: „a római tud új világot, új hazát teremteni, s nemcsak háborúban tud nagy lenni, hanem, ami még ennél is

104

nehezebb: békében is. Tud törvényt adni, kultúrát teremteni a világ bármely részén, még a görög területeken is. […] A nagy dicsőséggel halál jár együtt, a sok siker nyomában tragédiák teremnek, a hivatás teljesítése személyes és közösségi tragédiák sorát okozza.” (72–73) A tanulmányok további részletes szemlézése helyett néhány megjegyzés. Az ókeresztény irodalomban való kalauzolás során betekintést nyerhetünk az apokrif iratok rejtelmeibe, a szó, a műfaj értelmezési nehézségeibe. Engedtessék meg a recenzensnek e helyen, hogy említést tegyen Adamik Tamással folytatott együttmunkálkodásának egy szeletkéjéről. Erre e kötetben is vannak utalások. (Vö. Simon mágus alakja a keresztény hagyományban, 178–190; Megjegyzések az apokrif irodalom meghatározásához és irodalomtudományi értékeléséhez, 208–225; A megkeresztelt oroszlán Pál cselekedeteiben, 233–244!) „Apokrif iratok” sorozat: Az apostolok csodálatos cselekedetei (Telosz, Bp., 1996), Csodás evangéliumok (Telosz, Bp., 1996), Apokalipszisek (Telosz, Bp., 1997), Apokrif levelek (Telosz, Bp., 1999). E könyvek elkészültét kiadói szerkesztőként, korrektorként segíthettem, kiadóként – honi helyzetünknek köszönhetően – mecénásként jegyezhettem. Quintilianus etikája és pedagógiája (143–153) című tanulmány 18. lábjegyzete (vö. 149!) szintén szép emlékeket ébreszt a recenzensben. Arisztotelész: Rétorika. Fordította, a bevezetést és a jegyzeteket írta Adamik Tamás. Telosz, Budapest 1999. E könyv készítése kapcsán is érvényesült Adamik professzor minden kiadó számára örvendetes munkamódszere és sokszor hangoztatott alapállása: a kézirat gyors és pontos elkészítése, a jobbító észrevételek, a javítások tekintélyelv mellőzésével történő akceptálása. Jelen tanulmánya Quintilianus nyomán hangsúlyozza, hogy a jó szónok csak becsületes, tisztességes ember, vir bonus lehet. Az erkölcsiség a szónoklattan alappillére. A professzor a retorika tárgyalásakor mindenkor, minden megnyilvánulásakor „hazabeszél”, Quintilianus nyomán azokat a nézeteket részesíti előnyben, amelyek szerint „a korábbi rétorok hanyagságból és anyagi okokból átengedték a filozófusoknak az etikát”. (144) Hivatkozás van Platón Phaidrosz című dialógusára (143), Periklész szónoki művészetének Anaxagorasz általi befolyásolására (vö. Phaidrosz 270e!), Cicero nyilatko-

Tájoló zatára, hogy többet köszönhet az akadémikus filozófusoknak, mint a rétorok iskoláinak. Ez utóbbihoz csatlakozva emelem ki, hogy Cicero szónoklattani könyveiben (libri oratorii): De oratore (A szónokról, Kr. e. 50), Brutus (Kr. e. 46), Orator (A szónok, Kr. e. 46) behatóan elemzi az ékesszólás művészetét, annak görög és római történetét; az ideális szónoklat felépítését és az ideális szónok alakját tárja elénk. A szónok című elméleti fejtegetésében hangsúlyozza, hogy „filozófia nélkül senki sem válhat szónokká”. (Orator 4.) Az élet, a kötelességek, az erény és az erkölcs ismerete nélkül nem létezik szónoklat – véli Cicero, s ez Adamik Tamás több évtizedes, a retorika (irodalom- és nyelvtudomány) terén kifejtett ténykedésének is vezérelve. Megjegyzések Horatius 3., 4. ódájához (102– 109.) tanulmány a Kr. e. 29–27 között írt római ódák, hazafias költemények ciklusának egyik darabjáról értekezik. Visszatérés az ősök erkölcsi szigorúságához, az önfeláldozáshoz, az istenfélelemhez (vö. 103. o. és 9. lábjegyzet!). A 102. oldal 3. (hasonlatosan a 91. o. 5. lábjegyzetéhez) lábjegyzete honi klasszika-filológiánk nemzetközi elismertségéről tudósít: „Horatius szövegét Borzsák István kiadása alapján idézem: Q. Horati Flacci Opera. Teubner, Leipzig 1984.” [A 105. o. 22. lábjegyzete: Borzsák I. „Descede caelo.” Antik Tanulmányok 11 (1961), 50–53. – hibás és hiányos. Helyesen: Descende caelo (C. III 4). Antik Tanulmányok 8 (1961) 42–54. o. Vö. Borzsák István: Dragma. II. k. Telosz, Bp., 1996. „Horatius-interpretációk. Descende caelo (C. III 4)”. (83–113, hivatkozott tanulmány: 83–94.)] [Érdekességként: az antik szövegek gondozói – a klasszika-filológia nem mérhető hosszú évszázadokban – közvetlenül évtizedekig, közvetve évszázadokig, évezredekig elvitatkoznak egy-egy szó jelentésén, megjelenítésén. E sorok írójának egyik kedvence Borzsák István megjegyzése: „A recenzens utólagos palinódiája: Húsz–harminc évvel később – Fraenkel oxfordi utódjának (R. G. M. Nisbet) érvelését elfogadva – mégis a poscimus-t tettük ódakommentárunk, majd TeubnerHoratiusunk szövegébe”. Vö. Borzsák István: Eduard Fraenkel Horatius-könyvéhez. Antik Tanulmányok 6 (1959) 300–305. o. In: Dragma. IV. k. Telosz, Bp., 2000. 114–123. o. Az utolsó, 15. jegyzet (i. m. 123. o.). Borzsák a recenzió

készítése idején nem fogadta el a horatiusi I 32. óda kezdő szavának a (Fraenkel és Bentley ajánlotta) poscimust. (Vö. i. m. 121. o.) Évtizedek érlelték a tudós lakonikus önkritikáját.] A pater patriae (’a haza atyja’ – vö. Plutarkhosz: Párhuzamos életrajzok. Cicero 23) szép gondolata: „Ó, Africanus, ha azoknak, akik jól szolgálták a hazát, csakugyan nyitva áll az út az ég küszöbéig – bár gyermekkorom óta családunk és a te nyomdokaidba léptem, hírneveteken nem ejtettem csorbát –, most mégis sokkal határozottabban fogok igyekezni, látva ezt a fényes jutalmat. […] A legszebb tettekben gyakorold lelkedet. A hazáról való gondoskodás ér a legtöbbet, ha a lélek abban munkálkodik s gyakorolja magát, gyorsabban felszáll ide az égi szállásra, otthonába”. (Scipio álma 24., 26. In: Cicero válogatott művei. Európa, Bp., 1987. 425., 426. o. – Havas László fordítása. Vö. Kölcsey Ferenc: Parainesis Kölcsey Kálmánhoz.) Adamik Tamás kötetének – különösen korunkat, közelmúltunkat tekintve – nagy erénye: a magyar vonatkozások kiemelése. Szent István király Intelmei (399–423), „Kölcsey: Himnusz; korok és értelmezések” (427–440), „Kölcsey Parainesisének felépítése, forrásai és üzenete” (494–505), „A vallási tolerancia nyomai a magyar irodalomban” (441–459), József Attila szövegrészleteinek beemelése a szabadságról elmélkedő tanulmányba (460–473), továbbá a fentebb már említett magyar alkotók munkássága. „Lassan, tünődve” írom e sorokat. A rómaiak sikerének titka vallásosságuk (Polübiosz, Sallustius, Livius, Cicero, Vergilius). Adamik Tamás tanulmánykötetének címadását ecsetelve Ciceróra hivatkozott. Idézzünk mi is a homo novus államférfi, bölcselő e helyhez illő gondolataiból: „nem teszünk túl a hispanokon mennyiségben, a gallokon erőben, a punokon ravaszságban, a görögökön művészetben, de még az italicusokon és a latinokon sem a rájuk jellemző természet adta, velük született érzékben a hazai föld iránt. Ezzel szemben jámborságban (pietas) és vallásos beállítottságban, valamint annak az egynek tudásában és belátásában, hogy mindent az istenek hatalma vezérel és kormányoz, minden népen és nemzeten túltettünk.” (A haruspexek állásfoglalása 19.) Religio – többjelentésű latin szó: (vallásos, szent) kötelezettség, adott szó, eskü; istentisz-

105

PoLíSz telet, szertartás; vallásosság, istenfélelem, áhítat, hit; vallásos kétség, vallási aggályosság; lelkiismeret-furdalás; babonás félelem/tisztelet/aggodalom, babona, vakhit; vallási vétség, szentségtörés, bűn, átok; szentsége valaminek, szent hely, szent szobor, szent tárgy; lelkiismeretesség, aggályoskodás, töprenkedés – sorolja a jelentésárnyalatokat Györkösy Alajos Latin–magyar szótára. Hasonlóképpen Finály Henrik latin–magyar szószedete: „valaminek gondos és lelkiismeretes meggondolása” kezdettől az istentisztelés, szentség, kötelezés, kötelezettség árnyalatokon át eljut a lelkiismeretesség, becsületesség jelentésekig. A pannon földről elszármazott, ókortudományi munkásságát Németországban kiteljesítő Thomas Köves-Zulauf a következőképpen elmélkedik: „Ugyanakkor a fogalom, amivel a rómaiak az istenekkel szembeni helyes magatartást jelölték: a religio, máig az európai kultúra különböző ágainak alapszava maradt, a germánoknak éppúgy, mint a neolatinoknak vagy a szlávoknak. A religio képzése szerint tevékenységet és erre a tevékenységre való hajlandóságot, tehát magatartást jelöl. A képzés alapjául a legere ige szolgál, melynek jelentése ’kiválogatni’ (s később ’olvasni’, azaz ’betűket válogatni’). A re- előtag ismétlést jelent. Religio tehát az újra és újra való válogatás tevékenysége és a magatartás, melyben ez a tevékenység gyökerezik, vagyis annak az embernek a magatartása, aki tetteit és szavait a leggondosabban újra és újra megválogatja. Erősebb fogalom, mint a latin deligere, diligere igén alapuló diligentia, ami egyszeri szorgos kiválasztást, később pedig általában szorgalmat jelent. A religere (relegere) ellenfogalma a neglegere, neglegentia, ami ’elhanyagolást’, ’hanyagságot, nemtörődömséget’, vagyis a válogatási gond teljes hiányát jelöli. A neglegentia szinte terminus technicus az istenekkel szembeni helytelen magatartás jelölésére, számtalan esetben szerepel mint az istenek haragját kiváltó ok. Jól érthető, hogy a re praeverbiumban kifejezésre jutó felfogás az istenekkel szemben kötelező nagyfokú gondosságról és pontosságról az erős megkötöttség érzését keltette e vallás gyakorlóiban és megfigyelőiben egyaránt. Ez a reális magja annak az egészében véve helytelen felfogásnak, mely a római religio fogalmát egy megkötést jelentő latin igével, religare, hozza összefüggésbe, s melynek csökkenő mértékben ugyan, de még

106

ma is akadnak hívei.” (Thomas Köves-Zulauf: Bevezetés a római vallás és monda történetébe. Telosz Kiadó, Bp., 1995. 56–57. o.) A religio a helyes mérték szerinti vallásosság, szemben áll a superstitio (’felette állás’, ’babona’) fogalmával, mely a görög eksztázishoz hasonlóan rajongó lelkiállapotot, túlzásba vitt religiót jelöl. A mérték áthágása a római vallási megnyilatkozásokban éppoly központi jelentőséghez jut, mint az ókori görög bölcselet egészében a mérték fogalma. A religio (’érzés, szent félelem, szorongás, kétség, rettegés’) jelentésárnyalatait elemezte behatóan Kerényi Károly a görög eulabeia (’istenfélelem, szorongás, megfontoltság, elővigyázatosság’) jelentéstartalmának függvényében. Kimutatta, hogy a régi rómaiakra jellemző religio azonos jelentésű a sok helyen előforduló – Platón: Állam 311b, Törvények 879e, az Akadémia filozófusainál, Philónnál, a Septuagintában, Lukács evangélistánál 2, 25 – eulabeia fogalmával, s ezt támasztja alá Plutarkhosz: Párhuzamos életrajzok (Numa 12, Camillus 21, Aemilius Paulus 3) című műve is. (Vö. Kerényi Károly: „Eulabeia.” A latin RELIGIO szó egy jelentésrokonáról. In: Halhatatlanság és Apollón-vallás. Magvető, Bp., 1984. 65–74. o.) A fentebb hosszan idézett szerző nagy alapossággal, filológiai pontossággal tárgyalja a római vallás alapfogalmait. Okfejtését és mások elemzéseit is figyelembe véve érdemes eltöprengenünk Adamik professzor könyvének magyar címén. Erre ő maga is kísérletet tesz a kötethez írt előszavában. Így fordít: „a vallás a legszentebb”, „a vallás a legértékesebb”. Az első változat tautológia – talán az sem. A második hasonlóképpen. Minden népnek a maga vallása a legszentebb. Sanctissima religio. Magyarul értelme nem lehet egyéb, mint a „legszentebb kötelék”, a „legszentebb kötelezettség”. Kötelék, amely nem béklyó, hanem valódi összekapcsoló, összekötő; választékos jelentése: kapcsolat. A latin obligo ’hozzáköt, összeköt; kötelez, elkötelez’; az obligatus ’kötelezett, elkötelezett’; obligatorius ’kötelező’; obligatio ’kötöttség, kötelezettség’ szócsalád jelentésfejlődésének képes szóhasználatával magyarázza történeti-etimológiai szótárunk e kifejezések magyarban való meghonosodását és elterjedését. (A magyar nyelv történeti-etimológiai szótára. I–III. Akadémiai Kiadó, Bp., 1970. Főszerkesztő: Benkő Lóránd. II. k.) Kö-

Tájoló telezettség, kollektív mértéktartó magatartás, értékrend – az istenekkel és embertársainkkal szemben. Általános értelemben ez sem fejezi ki a tartalmat. A szó jelentésében benne van a kötelező, kényszerítő jelleg. Pietas (’ájtatatosság, istenfélés, kegyesség, jámborság, odaadás, ragaszkodás, szülői szeretet’): egyéni értékrend szabta méltányosság (az istenek részéről is). Divinum és humanum egysége – a társadalom rendjének biztosítéka is volt egyben az ókori Rómában. A szabad akarattal rendelkező teremtmény választhat. Az ember élete döntésszituációk összessége. Mindenkor dönthet a jó és rossz kérdésében. A választás felelőssége a választót, az embert terheli (vö. Platón: Állam 617e). A kulcsszó a szeretet. Istenszeretet nélküli emberszeretet nem létezik – vallja Dosztojevszkij. Vice versa. A szeretet kettős parancsa. Szeresd Istenedet és szeresd felebarátodat! A kereszténység nemcsak az Istenben való hitet követeli meg, hanem az emberben való hitet is. Továbbá a különböző korokban, különféle népeknél, bölcselőknél felbukkanó aranyszabály. (Konfuciusz: Beszélgetések és mondások XV. 23., Máté evangéliuma, Hobbes, Kant stb.) „Amit akartok, hogy veletek tegyenek az emberek, ti is tegyétek velük.” (Mt 7, 12; vö. Sanctissima religio. 470. o.) Követendő „elhárító rendszabályok”, ősi római szokás. A triumphus alkalmával az ünnepeltet, a triumphatort, az éppen dicsőítettet, katonák, rabszolgák emlékeztették halandó voltára. „Respice post te! Hominem te esse memento! – Tekints magad mögé! Ne feledd, hogy ember vagy!” Tekintetem a nyitott könyv 2. és 3. oldalára (C2, C3) téved, egyben a múltba réved. Balról az általam immár 36. éve személyesen ismert, mindig kedélyt sugárzó professzor aláírásával ellátott képmása néz reám. Jobbra a lapon feliratok. „Adamik Tamás SANCTISSIMA RELIGIO Vallás- és irodalomtudományi tanulmányok.” Alatta a kézzel nekem írt ajánlás: „Dörömbözi Jánosnak szeretettel 2012. 5. 11. Adamik Tamás” A könyvbemutató estéjén a professor emeritus évtizedek óta tartó munkálkodásának helyszínén, valamikori tanulmányaim és néhai oktatói tevékenységem, hajdani munkahelyem színterén: ELTE BTK. Felidéződik bennem a korábban együtt tartott könyvbemutatók, a ’90-es évek elején indult közös munkálkodásunk emléke. A ko-

rábbi dátumok a feledés ködébe vesztek, de ez utóbbi, melynek csak passzív szemlélője voltam, örökre felejthetetlen maradt. Hamvas Béla nyomán úgy vélem, minden alkotónak, embernek joga magára venni (lehetőségei szerint) több ezer év bölcsességét, saját életén átszűrve megjeleníteni, privát élményeit megörökíteni. A fényképet nézve felrémlik Hamvas taóról adott egyik bölcsessége. A kedély legyen tükörsima tó, amelyen a természetfeletti lét jelei olvashatók. (Scientia Sacra) A májusi dátumot szemlélve – kitörölhetetlen nyom: aznap hajnalban telefoncsörgés riasztott. Öcsém szólt: meghalt anyánk. (Váratlanul, Hamvassal szólva: készületlenül.) Néhány nappal később koporsóját, május idusán, az 1987-ben fájdalmasan fiatalon eltávozott másik öcsém születésnapján (május 15-én) az ő sírjába helyeztük. Dedicatio – latin szó. Jelentése: felavatás, felszentelés, felajánlás. A római vallás egyik kulcsfogalma. A szent szó természetfeletti, teremtő erejének példája. A „legszentebb kötelékről” írott elménckedésemet emléküknek dedikálom, Zoltán öcsém közelgő 50. születésnapjára és egyben az elmúlásra emlékezvén. Requiem aeternam. Jn 14, 6. (Adamik Tamás: Sanctissima religio. Vallás és irodalomtudományi tanulmányok. Bp., Szent István Társulat, 2012.) Zerind – ex libris

107

PoLíSz

Madarász Imre

„Liszt, a zenéd a mi számunkra ünnep” Tusnády László Liszt Ferenc-eposza elé Aki Tusnády László életművének épülését, növekedését, gazdagodását a megérdemelt figyelemmel kíséri, nem tudja eldönteni, mit csodáljon benne jobban: következetességét-e, avagy változatosságát. Nem is lehet, hiszen alkotói világának társuralkodói az önmagához való hűség és az „örök megújhodás”. Richard Wagner – a Liszt-poéma cím- és főszereplőjének veje – Széll György vezényelte „Ring”-operakórusának lemezén (A Nibelung gyűrűje. Zenekari részletek) olvashatjuk: „Négy történetet mond el a zene és a dráma nyelvén úgy, hogy látható, hogyan kapcsolódnak egymáshoz, de mindegyik önállóan is megáll, mint külön mű. Ideálisan egymást követően kellene előadni valamennyit, zenei Marathónt eredményezve. Egyedül csak olyan zseni, amilyen Richard Wagner volt, képes kigondolni és megvalósítani ilyen összetett tervet.” Megváltoztatva a megváltoztatandót, Tusnády László is valami hasonlót „gondolt ki és valósított meg” immár tetralógiává bővült eposzfüzérében („négy történetében”). A Janus Pannonius tavasza (2006), a Kazinczy küldetése (2009) és a Madách látomása (2011) után e soroknak (és az eposzok előszavának) írója sem sejtette volna, hogy a költő-trilógiát egy zenész-poéma egészíti ki: merőben más művészet géniuszáról szóló, elődjeihez mégis szervesen illeszkedő, amiért is kísért a gondolat, hogy e négy poémát is „egymást követően kellene” elolvasni, sőt, akár együtt megjelentetni – költészeti „Marathónt eredményezve”. Az „eposznégyest” látványosan összekapcsolja a mindegyiket lezáró „csillag” szó: „csillagpálya”, „csillagoktól”, „csillagokból”, „csillag”, a három olaszul is – „tükörfordításban” – olvasható mű (a Kazinczyról, a Madáchról és a Lisztről szóló) végén egyaránt „stelle”, ami – a tercinákhoz hasonlatosan – nyilvánvaló Dantereminiszcencia. Ez utóbbi pedig Tusnády László legutóbbi könyvét, A boldog Dante (2012) című tudományos monográfiát juttatja eszünkbe, újabb bizonyságaképp a Tusnády-oeuvre sokrétű kapcsolódásainak, organikus összetartozásának, mesteri egybeépítésének. Janus, Kazinczy és Madách után Liszt Ferencet is úgy idézi elénk Tusnády László, mint egyetemes kisugárzású magyar lángelmét, aki megszenvedett zsenialitásáért és magyarságáért is. Szinte „vezérmotívumként” vonul végig az elbeszélő költeményeken – „örökkön megújhodva” – a sötétből előtündöklő fény, az örök felvilágosodás nagy szimbóluma. „Fekete honban nagy hiány a fáklya.” Liszt Ferenc Tusnády László költő-univerzumában nemcsak Janus, Kazinczy és Madách „mellé kerül”. Hanem a reneszánsz sokoldalúságú szerző által tudományos elmélyültséggel vizsgált és ihletett fordításban magyarított Dante és Tasso „társaságába” is, akiknek költészete „híres zenészünk” kiemelkedő remekműveinek ihletője volt. S még Arany János közelébe is (lásd például a bika-hasonlatot a IV. énekben), akit Tusnády külön disszertációban hasonlított össze Tassóval. A közvélekedés szerint „kozmopolita”, „magyarul nem tudó”, 1848-as „passzivitásáért” maga Heine által is bírált, világszerte „Franz Liszt”-ként emlegetett, osztráknak, illetve németnek tartott Liszt magyar hazafisága a Tusnády-poéma egyik – Bartók Béla tanúságtételével teljességgel egybecsengő – vezéreszméje. „Pest, Weimar, Róma” háromszögében egy magyar szívű és tudatú európai alkotott az emberiségnek. A nyugati kultúra egyik fénykorában, a romantika, az idealizmus és a nemzeti szabadságharcok századában az örökkévalóságnak komponált Beethoven, Chopin, Wagner, Verdi kor- és pályatársa, a „Magyar Orfeusz”: „A szabadságért harcod sose bágyad.” „Az ég felé törj bátor büszke szárnyon! / Istenhez szállj fel, fel a fenti tájra!” – Zeneszerzőnek, eposzköltőnek egyaránt szól a biztatás. „Értünk dalol Liszt” – értünk dalol Tusnády László is. Olvassuk dantei strófáit, „endecasillabo”-it, hallgassuk eposz-szimfóniáját, „szimfonikus költeményét”: „A zenéd a mi számunkra ünnep.”

108

Tájoló

Tusnády László

Az édes fészek (Részlet a Liszt-eposz 6. énekéből) „Hazát találtam, de annak kijárna, hogy a szép nyelve gyökeret eresszen lelkemben, számról drága szava szállna.

A bús kapuk így nyílnak meg a hangra. Könnykristályok – Parnasszus hullt a csöndbe. A zöld levelet tépi szél, kavarja.

A Rossz akarja, hogy tűnjön, kivesszen. Ettől mocorog fekete epéje. Ékes nyelv: a lélek-húr benne rezzen.

Mi vagy halál? Átlépés lentre, föntre? Létünk érezzük sok-sok változatban, míg élünk. Omlunk annyi hangözönbe.

Dicső vitorla a szó, s szép zenéje a jövőnket s biztonságunkat adja. Dani fiam elérte, hogy beszélje,

Süt a nap, vagy eső hull zuhatagban, szakadék széle, hol tiéd az élet. A sors nem hagy meg édes otthonodban.

fülem az űrből hangját felfakasztja. Hollószárnyon lebben tova az éjjel. A pokolnak tör fel gonosz haragja.

A tiltakozás az elmédben éled. Hosszú az út, s ha kíntól összeroskad az ember, a tettvágya szerteszéled,

Lidércet látok, torz arcot veszéllyel, jövőm a sírban, zengem bús kudarcát. A károm zúznám, űrbe űzve széjjel.

a remény illan, mely galambja hozhat zöld ágat. Ámde röptét visszatartja. Titokkal vár a sír, s mindent orozhat.

A szép halottat nézem, édes arcát. Szeretetre nyílt ajkán suttogása. Harmat-virág, vad erdő vette sarcát.

A szélvonó a finálét zugatja. Visszafutásod nincsen az időben. Méregdrágán sincs jegy a vissza-partra.

Áldott ő mindig, szívem sarjadása, meleg karokkal ölel, egyre érzem, s látom, milyen volt ágya, nyugodása.

Üvegesedtél, léted szinte kőben. Világunk nézed, nagy fogyatkozását. Fényed kihunyt, mint éj a temetőben.

Kemény sors, űzöl völgyön, égi bércen? Fiam magyar verset zeng elmenőben, örüljek szorgalmának, kín ne sértsen!

Élvezed kerted nagy illatozását, de már nyomul rád a mélységes éjjel, kikötőt látsz, és látod gyász palástját.

Súlyos terhem gyötör, nem száll előlem, a fényemet immár a sír bezárja. Ó, mennyi erő lobbant át belőlem!

Egy anakonda szisszen sanda kéjjel. Az éjszakát kísértetek befonják. Lét-hullámunk széllel fut szerteszéjjel.

Miféle fészket zeng sors trombitája, ha vele kondul a halál harangja, apát hív kínnal a sír durva szája.

Hajótörés, árbocaink, ti csonkák, mondjátok meg, majd milyen fény dereng fel, ha éjszakáink titkukat kibontják!

Nagy némaság dacol a rémsereggel. A zenészekben a kín mérge, láza. A vétó itt csak a szívből kereng fel.”

109

PoLíSz

Ferenczi László

Az utókor olvasója Hammerstein Judit könyvéről A márki és az orosz bárka alkalmi recenziókból épült, nem alkalmi érdeklődésről tanúskodó, nagy erudícióval megírt, olvasásra ösztönző, szokatlanul széles skálát átölelő könyv. Irodalomtörténet, mentalitástörténet, politikatörténet, sporttörténet, társadalomtörténet. Hammerstein Judit a kimondottan szépirodalmi műveket történelmi dokumentumként is használja, anélkül, hogy specifikus jegyüket mellőzné. Nem tagadom elfogultságomat. Számos PhD és akadémiai doktori diszszertáció opponense, valamint több tucat tanulmánykötet recenzense voltam, s bizony nem egynek nálam jóval fiatalabb szerzője engem ezért vagy azért személyesen is érdeklő témáról írt. Mivel az olvasás is tapasztalat kérdése, nemcsak az írásé – ahogy valaha Rilke írta –, a szakmai felkészültségen túl mindig a tapasztalatok különbözősége érdekelt. Nem a jobb vagy rosszabb, hanem a más tapasztalat. Hammerstein Judit kitűnő könyvét rendkívüli érdeklődéssel olvastam el, éppen a tapasztalatok különbözősége miatt. Pontosabban: a kötetbe foglalt írások mintegy feléről van közvetlen tapasztalatom, a másik fele jobbára újdonság számomra. Az előbbiekről részletesen írok, az utóbbiakról csak annyit, hogy érdekes, tanulságos, meggyőző munkák, érdemben nem beszélek róluk. A szerző 1969-ben született, én 1937ben. Ebben a 22 évben volt a világháború, a holocaust, Rákosi, az ’56-os forradalom, a Kádár-rendszer első bő évtizede. Ő csaknem húszéves volt, amikor a kommunizmus megbukott, én csaknem húsz 1956. október 23-án. Függetlenül attól, hogy mikor írták, Holitscher, Illyés Gyula, Nagy Lajos, André Gide, Sinkó Ervin könyvei, ha áttételesen is, a mindennapjaimról szóltak. És én még láttam nemcsak Puskást és az Aranycsapat többi játékosát, hanem néhány nagy elődjüket, Szuszát, Deákot és Sárosi doktort is játszani.

110

Hammerstein Judit, a történész többet tud a világról, mint én, mert több adat birtokában van, és nagyobb távlatból látja, mint én és szűkebb baráti köröm valaha láthattuk, de mi érzékeltük. A történész előnye, hogy tudja hová kifuttatni a dolgokat. Két írása, az egyik egy filmről, a másik egy könyvről, a Szovjetunió felbomlása utáni orosz értelmiség problémáit jelzi. Majtényi György könyve nyomán pedig a magyar kommunista elit életmódját ismerteti. A múlt… Nekem máig jelen idő, hogy 1953. március 5-én, Sztálin halála napján, a Madách gimnázium udvarán néhány bizalmas barátommal összebújunk, és suttogva kérdezzük egymástól, mi következik. És jelen idő 1956. október 23-a is. Hiába vagyok diplomám szerint én is történész, és írásaim jelentős hányada a történetírás történetével és a politikai gondolkodás történetével foglalkozik, a jelen esetben Hammerstein Judit a történész, és nem én. Hammerstein Judit az utókorom. Gide könyvét még 1952-ben olvastam, máig is megvan a könyvtáramban a régi Cserépfalvi-féle kiadás, nem volt benne semmi olyan, amit akkor ne tudtunk volna. Illyés útinaplóját, az első nagy Illyés-lázam idején olvastam el, úgy 1954-ben, Sinkóét valamikor a hatvanas években, amikor már tudhattam, milyen naiv is volt a szerző, aki Babel pártfogását remélte. Nagy Lajosét már csak akkor, amikor befejezetlen cikksorozata könyv alakban is megjelent. Most Hammerstein Judit könyve miatt – egyébként nem először – újraolvastam ezeket. Most is azt érzem, mint első olvasásukkor, Illyés könyve él, a többi lényegében érdektelen. Hiába volt Gide könyve francia baloldali körökben botránykő, ma már csak bibliográfiai adat, legfeljebb azért érdekes, mert magyar fordítóját, Déry Tibort két hónap börtönbüntetésre ítélték. (Nem tudhatom, persze, hogy milyen lett volt Nagy Lajos könyve, ha befejezi.) Gide és Illyés könyvei ’56 előtt, és Illyésé ’56 után

Tájoló nem a múltról szóltak, hanem a jelenről. Főként Illyés könyve. Gide, a későbbi utazó, a Sztálin-kultuszról a kiábrándult szerelmes (vagy álszerelmes) hangján, beszélt, Illyés a szovjet rendszer mechanizmusáról szólt – Sztálintól függetlenül. Ha az egyik orosz magától értetődően és dicsekvő belenyugvással elmondja neki, hogy 1917 óta hányszor változott az irányzat, és ha kell, akkor megint változni fog, akkor én kamaszként tapasztalhattam ezt a Sztálin halálát követő hatalmi harcokban. Hammerstein Judit a francia arisztokrata Custade könyvét és néhány mai orosz alkotó művét ismertetve az orosz lékekről, jellemről beszél. Számomra ez kevésbé érdekes. Noha volt ezzel kapcsolatban egy felejthetetlen beszélgetésem. 1967-ben voltam először Moszkvában két hetes akadémiai ösztöndíjjal. Óriási előnyöm volt, hogy nem beszélek oroszul, így franciául vagy angolul társaloghattam – titokban – szlavofil érzelmű kollégákkal is. Egyikük elmondta: Oroszország nagy szerencsétlensége, hogy mindig ütközőpont volt Kína és a Nyugat között. Arcrebbenés nélkül hallgattam. Mit tudják ők, mi az, hogy ütközőpont török és Habsburg, német és orosz között. Nekem az számít, hogy Oroszország nagyhatalom, sőt olykor szuperhatalom, mint például Custade utazása idején is, 1839-ben, és hogy – talán Bismarck mondta – sohasem olyan erős, sem olyan gyenge, mint feltételezik. Illyés könyvéből megérthetjük, hogy miért győzhették le Hitlert, és azt is, hogy Oroszország az örök félelem birodalma is. Hammerstein Judit idéz Vas István emlékirataiból, hogy Illyés azt mondta Szovjetunióbeli útja előtt Babitsnak, hogy hazudni fog. Feltételezve, hogy Vas jól emlékszik, sem ő, hát még az utókori olvasó nem tudhatja, mit jelentett ez a szó kettőjük tolvajnyelvén. Nyilvánvaló volt, hogy Illyés nem írhat őszintén a magyar politikai emigránsokkal való találkozásáról. (Nagy Lajos futólag írt róluk.) Nagyon fontos, hogy Illyést Moszkvába érkezésének estéjén Malraux felhívja telefonon. Másnap délben a Vörös téren találkoznak, és Illyés köszönetet mond Malraux-nak, hogy ő vezette be az orosz életbe. Malraux, aki már többször járt Moszkvában, felvilágosítja Illyést, hogy a

Szovjetunióban megint hadikommunizmus van, csak nem beszélnek róla. És arról, hogy az egyik regényét megfilmesítenék, de egy kivégzési jelenethez is optimista hangulatot igényelnek. (Amikor Illyés könyvét először olvastam, zajlott le nálunk a pesszimista költészetről szóló vita.) Malraux akkor baloldali volt és forradalmár, de 1934-ig két könyvét is kiadták magyarul. Az egyiket Kállay Miklós fordította, a Napkelet állandó munkatársa, majd felesége, Tormay Cécile halála után főszerkesztője. Illyés 1934-ben megjelent könyve 1954es kamasz olvasójában saját élményeit tudatosíthatta. Victor Serge szerint (nevét Hammerstein Judit is leírja könyvében) Gide már utazása előtt kiábrándult volt a homoszexuálisok elleni drákói törvény miatt, de becsületes volt, és saját szemével szeretett volna tájékozódni. (Nem tudom, mennyire lehet hitelt adni Serge-nek, kétségtelen viszont, hogy e törvény Gide-et személyében érintette.) Hammerstein Judit idézi könyvében Illyés és Nagy Lajos leírását az előkelő moszkvai szálloda fürdőszobájáról, ahol a fürdőkádban nincs dugó. Illyés leírását sokkal erősebbnek érzem, mint Nagy Lajos ironikus megjegyzését, hogy majd lesz a harmadik ötéves tervben. Jogosan érzem így? – Egyáltalán nem biztos, más az olvasói tapasztalatunk. Ha én az ötvenes vagy hatvanas években olvashattam volna Holitscher Oroszországról szóló könyvét, nem az ideológia érdekelt volna (ahogy ma sem érdekel), hanem a terror leírása. Erre mi (tudatosan használom a többes számot) útmutatást is kaptunk. 1956 szeptemberében Borzsák István, az ókortörténet professzora a budapesti egyetemen tartott első előadásában elmondta: „a tankönyveik tényaga többé-kevésbé pontos, a magyarázatokkal pedig ne törődjenek”. Egyébként Hammerstein könyvének egyik legizgalmasabb írása Holitscherről szól, aki a közép-európai zsidó öngyűlölet egyik legszélsőségesebb példája, és amelynek egyik és valószínűleg legfontosabb eredője a család elleni lázadás, amely messianisztikus álmokba kergeti. Jellemző, hogy Holitscher a Bécs–puszta ellentétpárban gondolkodik (a puszta Budapestet jelenti), és nem tud arról, vagy legalábbis nem akar tudni róla,

111

PoLíSz hogy a bécsi zsidók a XIX. század végén a magyaroktól remélték, hogy megvédik őket a növekvő osztrák antiszemitizmustól. (Lueger Bécs antiszemita polgármestere szerint a Monarchiát a magyarok és zsidók koalíciója uralja. Lueger ellen egy akkor ismeretlen nagyváradi újságíró írt, Ady Endre.) A német szellem iránti vonzódás egyébként kortünet: az első világháború előtt minden német példát követett: a nagyipar és a munkásmozgalom, a hadseregszervezés és az egyetemi oktatás, a nyelvtudomány, a történetírás és a pszichoanalízis, a művészettörténet, a zene stb. Az általános tendencia alól kevesen vonták ki magukat – például Ady és Ferrero. Milyen nagy élménye volt a fiatal Kodálynak Debussy: bizonyság arra, hogy nemcsak német zene lehetséges. Hammerstein Judit kitűnően dokumentált, az egész életművet áttekintő tanulmányt szentelt Markovits Rodionnak. Joggal örül, hogy Kráter kiadó újra kiadta a Szibériai garnizont. És örül annak is, hogy két kiadásban is megjelent a Rebli Ancsli. Markovics Rodion valóban nem érdemli meg, hogy elfelejtsék, ám Hammerstein Judit, azt hiszem, túlértékeli. Noha zseniális részletek vannak a Szibériai garnizonban, helyenként vontatott, sőt kimondottan unalmas. De a Rebli Ancsli érdekességéről sem győzött meg, ahogyan Sass Péternek a mű 2006-os kiadásához írt utószava sem. Hammerstein Judit egy futballtörténeti monográfiát is ismertet, amit, mint nyomatékosan kiemeli, egy hajdani aktív futballistából lett akadémiai doktor, Borsi-Kálmán Béla írt. 1945 őszén voltam először focimeccsen, 8 éves és kilenc hónapos koromban. Nagyon sok játékos és meccs élénken él az emlékezetemben. Akkor is tudtuk, hogy a hatalom a sportsikereket a szocializmus felsőbbrendűségeként propagálta, de ezt senki (vagy csaknem senki) nem vette komolyan, és a propagandától függetlenül drukkolt a nép a magyar sportolóknak. 1954-ben a világbajnoki döntő elvesztése komoly sokk volt az esélytelennek tartott nyugat-németektől. Amit most írok, emlékeim alapján írom, nem vagyok sporttörténész, és az emlékezés nagyon csalóka. A világbajnokságnak három esélyese volt, Európából Magyarország és Dél-Amerikából a korábbi világbajnokok,

112

Uruguay és Brazília. Mivel a selejtezőből Magyarország jutott tovább elsőként, nem kerülte el sem Brazíliát, sem Uruguayt. Mindkét mérkőzés rendkívül nehéz volt, különösen az utóbbi, ahol hosszabbításra is sor került. Ha e két mérkőzésből bármelyiket is elveszti a magyar válogatott (Puskás sérülés miatt nem játszhatott), mindenki szomorúan, de zokszó nélkül tudomásul vette volna: a legendás dél-amerikaiak még mindig jobbak. De a nyugat-németek? A magyar sportvezetés és közvélemény nem vette komolyan őket, és a selejtezőben aratott 8:3-as győzelem ezt legfeljebb csak megerősítette. Emlékezetem szerint egyetlen ember volt kivétel, Bukovi Márton – előbb a Fradi legendás focistája, utóbb az MTK (akkori nevén Bástya, majd Vörös Lobogó) nem kevésbé legendás edzője. Ő már 1954 márciusa óta hangoztatta, hogy a nyugat-németek szintén sorozatban nyerik mérkőzéseiket, rájuk is nagyon oda kell figyelni. Hammerstein Judit Borsi-Kálmán Béla könyve nyomán Puskás mentalitását jellemzi. Nem kérdezi meg azt, amire nem lehet választ adni, miért látogatta meg Horthy Miklóst Puskás 1956 nyarán… (Nem volt veszélytelen vállalkozás!) Így akarta Puskás vagányságát bizonyítani? Vagy már minden mindegy volt neki? A berni világbajnokság óta népszerűsége meredeken zuhant, és 1956-ban (vagy talán már ’55-ben) kifütyülték a Népstadionban. A spanyolországi évtized nélkül nem lett volna legenda. 1956-ban Magyarországon kiégett, öreg focistának tartották. (Csak zárójelben egy újabb hipotézis: netán a kétségbeesett hatalmi harcokat folytató pártvezetésből sugalmazta neki valaki a kormányzó meglátogatását?) Említettem már, hogy Hammerstein Judit az utókorom. A szerző jegyzeteiben magyarázza André Gide-et. Gide valóban magyarázatra szorul, de én – tévesen – nem magyaráztam volna, mert ifjúkoromban még fontos és közismert írónak számított. Hammerstein Judit könyvének külön érdeme több tanulmányának kitűnő jegyzetanyaga. Számos jegyzetében egy-egy megírandó tanulmány lehetősége bujkál. (Hammerstein Judit: A márki és az orosz bárka, Bp., Kortárs, 2011.)