Pimasz alak. Janet Evanovich

Pete Streeter, ez a felháborítóan jóképű fenegyerek és vakmerő keresztes lovag az őrületbe kergeti Louisa Branningant. Elhappolja az újságját, iszonyú kávét főz és hallgatózik a szellőzőaknánál. A bajok azonban akkor kezdődnek, amikor Louisát elbocsátották kormányhivatali állásából, és Pete rábeszélte, hogy csatlakozzék hozzá egy titkos nyomozásban. Így aztán reménytelenül összekuszálta a sorsát a legszexisebb férfiéval, akivel valaha találkozott. A sötétben settenkedés végül sokkal szórakoztatóbbnak bizonyult, mint ahogy Louisa elképzelte..., pláne, ha a meneküléshez egy Porsche is kéznél van. Pete álmában sem gondolta, hogy a bűnüldözésben valaha is olyan partnerre lel, akinek íze mint a desszerté, sőt, megtestesíti mindazt, amit egy nőben keresett. S ha megtanította a lányt élvezni a borotvaélen táncolást, vajon biztonságban érzi-e végül magát a férfi szerelmében?

Janet Evanovich

Pimasz alak Budapest 1993

A mű eredeti címe: Janet Evanovich: Naughty Neighbor Bantam Books, New York, 1992 © Janet Evanovich

Fordította: Kapoltsy Kata Hungarian translation: Kapoltsy Kata, 1993

ISBN: 963 8045 91 4 ISSN: 0865-204X

Kiadta a TXT Kulturális és Szolgáltató Kft. 1553 Budapest, Pf. 16 A kiadásért felel a kft. igazgatója A kötet kiadásában részt vett a Maecenas International Kft. Szedte és nyomta az Alföldi Nyomda Rt. A nyomdai megrendelés törzsszáma: 4235.66-14-2 Készült Debrecenben, az 1993. évben Felelős vezető: György Géza vezérigazgató Műszaki szerkesztő: Gács Marianna Borító: B & B Kft. Megjelent: 7 ív terjedelemben ––––– 121-p –––––

3. Pete Streeter a harmadik csengetésre ébredt, éppen akkor, amikor az üzenetrögzítő bekapcsolt a hívásra. Tudta, mi lehet az üzenet. Már három napja vette ugyanazt. Éjjel, nappal, minden órában. A kideríthetetlen eredetű hívások a város legkülönbözőbb pontjairól, nyilvános állomásokról érkeztek. A rövid felszólítást – „Állj le!” – géphang közölte. Streeter megértette a figyelmeztetést. Rossz néven is vette. Inkább szokásból, mint haragjában csöndesen káromkodott egyet, átfordult a másik oldalára, és újra elaludt. Louisa Brannigan a plafonra meredve próbálta legyűrni magában fortyogó haragját. Hajnali fél öt volt, és annak az idiótának ott fönt az emeleten megint szól a telefonja. Egész éjjel csörög. Nem mintha érdekelte volna, de az ágya melletti hordozható készülék is érzékelte a szomszéd telefonhívásait. A második csengetésre dühösen pattant ki az ágyból. – Na tessék! – kiabálta. – Ebből elegem van! Nekem szükségem van az alvásra, a nyugalomra! Szükségem van… – S ahogy ott állt összeszorított fogakkal és ököllel, résnyire szűkített szemekkel, felhúzott orral, nem jutott eszébe semmi, amire még szüksége lenne, így hát felkapta a telefont az éjjeliszekrényről, bevonult vele a fürdőszobába, és belökte a vécécsészébe, majd ráhajtotta az ülőke fedelét. Szinte abban a pillanatban megszállta a nyugalom. – Máris jobb – jelentette ki. Három órával később Louisa kinyitotta fáradt szemeinek egyikét, és az ágya melletti órára nézett. Már legalább egy perce bámult rá, amikor az agya működni kezdett, hirtelen ráeszmélve a kegyetlen valóságra: nem ébredt fel az óra csörgésére. – A fenébe! Nagy lendülettel talpra állt, és a vádlija körül lebegő piros flanel hálóingében a fürdőszobába sietett. Amikor meglátta a vékony, ezüstös antennát a vécéülőke és a fedél közé szorulva, hirtelen megdermedt. Megfullasztotta a telefonját. A tetőt óvatosan felnyitva, átemelte a készüléket a fürdőszobai szemetesbe. Lehetetlen volt nem észrevenni a kiáltó jelképet. Az egész élete – ugyanúgy, mint a telefonja – elázva a lefolyóban. Nem vesztegette tovább az idejét, gyorsan lezuhanyozott, és robogott vissza a hálószobába, miközben élénken rázogatta sötétbarna, göndör fürtjeit, mint zivatarban kutya a bundáját. Egy darabig szemrevételezte magát cseresznyefa komódja fölötti tükrében, meg-megigazítva egy-egy homlokába kunkorodó huncutkát, majd gyors leltárt készített a látványról: sötét karikák a véreres kék szemek körül, jól kivehető ödémák, s mindezek tetejébe még alacsonyabbnak is érezte magát normális 167 centiméterénél. Hát nem lesz valami nagy nap a mai, döntötte el, s lemondóan sóhajtva a szekrénye felé fordult. Három héttel azelőtt ünnepelte harmincadik születésnapját, ez alkalomból az ebédet a nyugalmas Willardnál, a késői vacsorát a Hard Rock Caféban költötte el. „Légy eklektikus!” – biztatta akkoriban magát. Ezen a reggelen viszont csöppet sem érezte magát rugalmasnak, ahogy belebújt a harisnyanadrágjába, és felhúzta a cipzárat fekete gyapjúszoknyáján. Bíborvörös kosztümkabátjához színben illő selyemblúzt választott. Óriási fülbevalója arany volt és ragyogó. A hangulata sötét és tétova.

3

Bevánszorgott a konyhába, észrevételezve magában azt a keserű tényt, hogy még csak kedd van, és sejtelme sincs, hogyan fogja végigcsinálni az egész hetet, ha az a balfácán ott fönt éjszakáról éjszakára ébren tartja. Már hagyott udvarias figyelmeztetést az illető bejárati ajtaján, még a lakásbérleti irodát is felhívta. Mostanáig elkerülte a szemtől szembe való találkozást a fickóval, bár ez elsősorban rajta múlott. A személyes összecsapásokat ugyanis nehezen viselte. Általában megvolt benne a kellő támadókedv, de nem volt eléggé rámenős. Tulajdonképpen tutyimutyi volt. Ettől a beismeréstől, hangosan felnyögött. Az igazság az, hogy a problémái sokkal mélyebbről fakadtak, mint a kialvatlanság. Munkája napról napra egyre nehezebben kezelhető szörnyeteggé terebélyesedett. Kezdetben a Nolan Bishop szenátor mellett betöltött sajtótitkári munkakör mindössze újságcikkek összetűzéséből és főnöke napirendjének karbantartásából állt. A közelmúltban a szenátor pályát módosított, feljebb lépett, és az iroda dolgozói között eluralkodott a zűrzavar, igazodva a kuktafazék-atmoszférához. Louisa munkaideje és felelőssége megkétszereződött. Új feladata nagyon izgalmas volt, de egész lénye egyre feszültebbé vált. Magánélete pedig egyszerűen nem létezett. Maroknyi babkávét szórt a darálóba, megnyomta a gombot, gyermeki örömet érezve afelett, hogy valamit miszlikbe roppanthat. Erőszakos hajlamokat kezdek magamban kifejleszteni, gondolta. Ma még csak babkávé, holnap már súlyos testi sértések tömkelege, motyogta. Össze kell szednie magát. Szűrőpapírt rakott a kávéfőző tartályába, majd beleadagolta a kávét, a forró vizet, és türelmetlenül figyelte, ahogy a nedű belecsöpög az alsó üvegedénybe. Rettentő késésben volt, de a kávéja nélkül nem ment el otthonról. Voltak bizonyos szertartások, amelyeket nem volt hajlandó feláldozni. Louisa Brannigan véleménye szerint az embert egy rendes adag reggeli kávé elfogyasztása különbözteti meg a vadállattól. Megtöltött magának egy csészét, és szinte belehasított az elégedettség, amikor meghallotta reggeli újságja tompa puffanását a kétszintes sorház bejárati ajtajánál. Az utóbbi időben kezdte magának mondogatni, hogy az élet apró dolgai az igazán fontosak. Az a születésnapi ebéd Willardnál igazán nagyszerű volt, de a friss ágynemű, a tökéletesre főzött tészta, a vízfolttól mentes üvegpohár és az az öt perc, amíg átfutod a reggeli újságot munkába indulás előtt – ezek azok az örömök, amelyekre nap mint nap biztosan számíthatsz. Az újságra szánt öt percet különösen szerette. A nyugalom és a józanság öt percét. A kávénak és a szórakoztató hírek olvasásának boldogító öt percét. Ez igazán nem túlzott igény, ugye? Pete Streeter szintén meghallotta az újság csattanását. Mivel kedvére váló volt, kibérelte a Louisa Brannigan fölötti lakást. Külön bejárattal, saját utcai parkolóhellyel, saját vízmelegítővel. Viszont nem volt saját hírlap-előfizetése. Általában fütyült a reggeli lapokra, de a maiban volt egy filmismertetés, amit el akart olvasni, így hát lecsattogott a lépcsőn, és felmarkolta Louisa Brannigan újságját. Az ajtózárja egy pillanattal előbb kattant be, mint ahogy a lányé óvatosan kinyílott. Ha ismerte volna Louisát, bizonyára megmosolyogtatja a ház bejárata felől hömpölygő cirkalmas szitkozódása, de nem ismerte, így hát anélkül tűnt el az emeleten, hogy tudatában lett volna a merényletnek, amit elkövetett. Szétterítette a lapot a patinás, húsvágópultszerű konyhaasztalon, miközben egy óriási kávéskübliből hatalmas kortyokban nyelte a méregerős, fortyogó iszapot. Rámordult a filmismertetőre, majd elcsoszogott a hálószobájába a cigarettájáért, de csak ott jutott eszébe, hogy leszokott a dohányzásról. Hogy lecsillapodjék, eldörmögött né-

4

hány keresetlen szót, és fenyegető pillantást vetett a macskájára. Ez utóbbi egyike volt azoknak a megszokott gesztusoknak, amit sem a cicus, sem a gazdája nem vett komolyan. Valójában a macska volt Pete legjobb barátja. Louisa keskenyre szűkített szemekkel meredt a szomszédos ajtóra. Ezt ő tette. Ez a fajankó ellopta az újságját! Soha nem találkoztak, nem tudta, milyen a külseje, csak azt, hogy egyszer csak itt volt, ott ólálkodik az éjszaka minden órájában, és hogy túl hangos zenét hallgat. Hogy undorító ételszag szivárog tőle a központi szellőző- és fűtőaknán át, hogy napokig bent hagyja a mosnivalóját az alagsori mosó- és szárítógépben, és hogy sokkal gyakrabban parkol Louisa helyén, mint a sajátján. Louisa azt a szenvedélyes gyűlöletet táplálta iránta, ami csak az ilyesfajta kényszeregyüttélésből fakadhat. Ez a pali egy piszok alak! Be kéne dörömbölni az ajtaján, és követelni, hogy adja vissza a lapot. Na de mi van akkor, ha nem adja? Nemigen kelhet vele birokra érte. A fickó bizonyára hatalmas és bozontos. És Louisa különben sem tudná rábizonyítani, hogy ő vette el az újságot. Nincs rá tanú. Na jó, valahogy majd csak meglesz napilap nélkül ezen az amúgy is pocsék reggelen. Különben is késésben van, már nem lenne ideje újságot olvasni. Nem igaz? Nem! Hiszen engedélyezett magának öt percet rá. Öt nyamvadt percet, és ezalatt az az emeleti hernyó olvassa az ő újságját! S mindennek a tetejében még meg is ússza szárazon, mert Louisa a lelke mélyén pipogya. Tart a nagydarab, torzonborz tuskóktól. Jaj, mondta, utálom, hogy ilyen lekvár vagyok, ilyen nyámnyila! Oké, ez hatott, gondolta. Nem fogja őt megfélemlíteni egy olyan fazon, aki azt hiszi, hogy a sült hagyma és a húskonzerv a két legfontosabb eledel négyből. Ököllel megpüfölte az ajtót, majd bele is rúgott egyet. – Tudom, hogy itthon van! – kiabálta. – Es azt is tudom, hogy az én újságomat olvassa! Pete fölpillantott a sportrovatból, és felhúzta a szemöldökét. Még csak reggel fél nyolc van, és valami neveletlen alak csetepatét rendez az ajtaja előtt. – Olyan nagyszerű környék volt ez valaha – mondta a macskájának. – Egy háztömbnyire a metrómegállótól, háromra az állatkerttől, kell ennél jobb bérlemény Washingtonban? – majd fejét ingatva folytatta: – Na, nézzük, mi ütött ebbe az őrült kakaduba, hogy szétveri az ajtómat reggel fél nyolckor! Sipító női hang ütötte meg a fülét. – Te jó ég! A hölgyemény a földszintről, és az újságjáért jött. – Hátrarúgta magát a konyhaszéken, és elvigyorodott. A nő dühös, és egyáltalán nem jól nevelt. Pete az órájára nézett. A szomszédasszonynak mindjárt el kell indulnia a munkahelyére, gondolta. Addig meg csak várjon odakint. – Csak higgadjon le egy kissé – szólt a macskához. – Legjobb elkerülni a megvadult nőket. Louisa rúgott még egy utolsót. Még csak figyelemre sem méltatják! – Gyáva, beszari alak! – üvöltötte. – Ezt nem hagyom ennyiben! Teszek róla, hogy figyelj rám! Visszarobogott földszinti lakásába, és a partvisnyéllel ütlegelni kezdte a konyha mennyezetét. Csitt-csatt, csitt-csatt. – Elfoglalod a parkírozóhelyem? Tessék! Elterpeszkedsz a mosókonyhában? Nesze! Minden éjjel felébresztesz a telefonjaiddal? Ez is a tiéd! Csitt-csatt, csitt-csatt.

5

Pete felsóhajtott. A nő kezd idegesítő lenni. A padló meg-megremegett a dörömböléstől, és a fojtott kiabálás is felhallatszott a szellőzőcsövön. – Türelmes embernek tartom magam – szólt oda a macskának –, de ez kezd az idegeimre menni. Ilyen zajban nem tudok figyelni a humorrovat vicceire. Eltolta magát az asztaltól, és felállt, zsebeiben rágógumi után kutatva. De nem talált, így hát megint sóhajtott egyet, és kibaktatott a konyhából, le a lépcsőn, az alsó lakás bejárati ajtajához, amit az az ördögi nőszemély, abbéli sietségében, hogy ő is felbőszítse a férfit, nyitva felejtett. Így hát Pete Streeter, követve a lárma irányát, egyenesen besétált a konyhába. Széles terpeszbe helyezkedve, kezét csípőre téve, sötét szemöldökét összehúzva hozzáfogott, hogy túlüvöltse Louisa dörömbölését és kiabálását. – Van valami problémája, hölgyem? Louisa egy félbehagyott kopogás lendületével megperdült. Dühe íziben átcsapott pánikba a konyhájában álldogáló nagydarab, félmeztelen férfi láttán. – Kicsoda maga?! Mit keres a lakásomban? – Pete Streeter vagyok. Én bérlem a magáé fölötti lakást. Muszáj teljesen elcsesznie ezt a reggelt az őrjítő lármázással? – Azzal kikapta a seprűt Louisa kezéből, és behajította a hallba. – Nincs több partvis! Nincs több ajtórugdosás! Nincs több szitkozódás teljes hangerőből! – Szünetet tartott, hogy alaposabban megnézze a nőt. Csinosabb volt, mint képzelte. Átlagos magasság, nyúlánk, kisportolt alak és klasszikus, ovális arc. Kifogástalan öltözék. Milyen kár, hogy ekkora liba! Louisa képtelen volt megszólalni egy darabig. Igen, igaza volt abban, hogy a fazon nagydarab és bozontos, gondolta. De az összhatást tekintve tévedett. Legalább 185 centiméter magas, szikár, de izmos test, csípőre feszülő farmer és a legremekebb, vállig érő, göndör haj övezte fej, amit valaha látott. Amilyen a rocksztárokhoz illik. Az a haj, amiéit döglenek a nők. – A saját haja? – kérdezte. – Ühüm. – Együttesben játszik? – Nem. Forgatókönyveket írok. Képzelem, gondolta Louisa, ez is valami flúgos művész Hollywoodból. Összeszűkítette a szemeit. – Elvette az újságomat! – Bocsánat. – Kérem vissza! – Ugyan, legyen már kissé belátó! Még nem olvastam el, és magának különben sincs most ideje rá. Már késik a munkahelyéről. – Honnan tudja, hogy késésben vagyok? – Hölgyem, órát tudnék igazítani magához! Fél hatkor csörög a vekkere. Nem tudom, mi az ördögöt csinál ilyen hajnalok hajnalán, de az mindenképp sorozatos ajtócsapkodással jár. Fél hétkor újabb ajtócsapkodások következnek. Zuhanyozik, bekapcsolja a Reggeli krónikát, így én is kénytelen vagyok meghallgatni a híreket, amíg pontban fél nyolckor el nem megy itthonról minden áldott hétköznap reggel. – Nem gondoltam, hogy minden így fölhallatszik.

6

– Angyalom, még azt is hallom, ha lecsúszik a cipzárja. És… nem kéne megbeszélnie a fiúügyeit a mamájával. Itt volna az ideje, hogy végre elvágja a köldökzsinórt, nem gondolja? Louisa úgy érezte, a levegő hirtelen beszorult a tüdejébe. – Maga kihallgatja a telefonbeszélgetéseimet?! – Ja, és mondhatom, nagyon lelombozóak. El kéne vinnie a telefonját a szellőzőakna közeléből… – Kifelé! – visította Louisa. – Takarodjék a lakásomból, a szemem elől, az életemből! Szerzek egy buzogányt, kerítek egy pisztolyt, és ha még egyszer meglátom, örökre megnyomorítom! Streeter elvigyorodott. – Rettenetes lehet ez a havibaj előtti állapot. – Jaj! – csapott öklével a homlokára a lány. Washingtonban hideg volt a február. Szél hempergett végig a tágas sétányokon és a széles sugárutakon. A nap összezsugorodva, sápadtan csüngött a szürke téli égen. A gránitépületek gyökerüket vesztetteknek tűntek virágszegélyeik nélkül, és a fonnyadt fű lelapult a rettenthetetlen turisták talpa alatt. Csavargók zsúfolódtak az aluljárók szellőzői fölé húzott sátrakba. A hivatalnokok pedig intézték ügyeiket, ahogy máskor. Louisa a Hart Buildingben dolgozott, közvetlenül a Legfelső Bíróság északi szomszédságában, és még északabbra a Capitoltól. Kinyújtózott az íróasztalánál, és lepillantott a nehéz, aranyfényű drapéria övezte ablakon át a belső udvarba: ilyentájt, fél hétkor már sötét volt. Ő maradt utolsónak az irodában, a folyosókon már elhaltak a távozók léptei. Mindent együttvéve, nem is volt rossz napja. Sikerült a főnököt az előírt napirendhez igazítania, áttuszkolnia két munkaebéden, egy interjún a Post riporterével, egy kérdezz-felelek találkozón negyven ötödikessel és egy ötórai teán az ausztrál követségen. Rá tudta venni két belső munkatársát, hogy beborítékolják és felbélyegezzék a rendszeresen kiadott közlemények e havi példányait a választóiknak. Kiszekírozott a hidegkonyhásból egy elfogadható büfét a tavaszi alapítványi összejövetelre. Végül kipréselt a szenátornak egy kis helyet a Jó reggelt, Amerika! című műsorban. Elővette az alsó fiókból a táskáját, és felállt az asztaltól. Miután nyakig begombolta hoszszú, gyapjú télikabátját, lekapcsolta a villanyt, és becsukta maga mögött az irodaajtót. A C és az Első utcai kijáraton kilépve, azonnal fölfigyelt a fél háztömbnyivel odébb vitatkozó két férfira. Egyikük a főnöke volt, a másikban Stuart Maislin szenátort vélte fölismerni. Maislin ujjával épp mellbe bökte Bishopot, mire Bishop megmerevedett, majd kimérten bólintott. Maislin, kezét ökölbe szorítva, várt egy pillanatig, majd sarkon fordult, és befordult a járdaszegélynél várakozó „cirkálóba”. Azután az autó eltűnt a forgalomban, Bishop pedig gyors léptekkel keletnek indult a C utcán. Louisát nem lepték meg túlságosan a látottak. Maislin híres volt erőszakos módszereiről. Azt is beszélték róla, hogy a miniszteri székre pályázik a Fehér Házban. Sőt, hogy kétes hírű barátai vannak. Louisa feltűrte a gallérját az erős szél ellen, és átvágott az utcán, igyekezve elfelejteni az iménti incidenst. A Capitol Hillen gyakran volt szükség arra, hogy vaknak és süketnek tettesd magad.

7

Hét óra múlt, mire kiverekedte magát a Connecticut és Woodley metrómegállójának forgatagából. Woodleynél balra fordult, és lesétált a 27. utcáig, átvágva Washington város számos „lakószigetének” egyikén. A járdák itt is fagyökerektől dudorosak és generációkon át gyerekbicajok, gördeszkák kerekeitől, bőrtalpú cipőktől simára koptatottak. Négy emelet magas fák törtek elő a járda és az úttest közötti földsávból. Az úttest keskeny volt a padka mentén parkoló autóktól és hepehupás a Fővárosi Útfenntartó Vállalat végezte toldozásoktól. Az a fajta lakónegyed volt, amelyik éppen a középkorúság krízisét élte, küszködve az úri nemtörődömséggel. Lakói többnyire azok a kétkeresetű családok voltak, akik fontosnak tartották a közeli, házhoz szállításra berendezkedett, de igényes konyhát és a „Reggel leadja, délután tisztán hazaviszi” ingmosó szolgálatot. Louisa még nem is ért az ajtajához, s már kutatni kezdett a kulcsa után, szinte derékig belebújva a táskájába, így nem csoda, hogy a lélegzete is elakadt, amikor egy nagy, sötét alakot fedezett föl a feljárati lépcsőn. Streeter volt az. Báránybőr dzsekije nyitva, de a gallérja felhajtva. Ott állt, és nyújtotta feléje az ominózus napilapot. – Azt hiszem, személyesen illik visszaadnom. – Nocsak! Miért? A férfi felkísérte a lépcsőn, majd zsebre dugott kézzel, lomhán nekidőlt az ajtónak, lábait bokában keresztbe téve. – Úgy tűnt, szokatlanul kikelt magából ma reggel. Arra gondoltam, talán valami különös jelentősége van ennek az újságnak. Mondjuk, azért, mert maga esetleg egy kém, és a divatrovatban van elrejtve a mikrofénykép. Louisa hóna alá csapta az újságot, és tovább kutatott a táskájában. – Nem vagyok kém. Nolan Bishop szenátor sajtótitkára vagyok. Én igenis szokatlanul kikeltem magamból, mert fáradt voltam, és ki nem állhatom magát. – Hogy lehet az, hiszen nem is ismer? Louisa szünetet tartott a kulcskeresésben, és fölnézett a férfira. – Ahhoz mindenképpen jól ismerem, hogy kellő ellenszenvvel viseltessek maga iránt. Számos okát fel tudnám sorolni, reggelig sem érnék a végére, de én nem óhajtok annyi időt eltölteni a maga társaságában. – A kedves mamájával váltott telefonbeszélgetések miatt van ez az egész, ugye? Neheztel rám, mert tudom, hogy nem fekszik le a fickóval, akivel már négy hónapja jár. – Ugyan, menjen már! Streeter vigyora fehéren villant a sötétben. – Miért nem fekszik le vele? – Mert teljesen hidegen hagy. Csak barátok vagyunk. – Akkor kivel fekszik le? – Nem fekszem le sen… – hagyta abba hirtelen, majd bedugta a kulcsot a zárba. – Semmi köze hozzá. Menjen az utamból! Teljesen ráfekszik az ajtómra, Negyvenöt perccel később Louisa lezuhanyozva és krémszínű selyemruhát öltve bújt bele ruhájához illő tűsarkújába. Magára rántotta bokáig érő, fekete estélyi köpenyét, és felnyögött, amikor a konyhai órára pillantott. Elkésik a szenátor koktélpartijáról! De hát nem tehet róla.

8

El kellett intéznie néhány túlparti telefont, és meg kellett várnia egy-két visszahívást. Kilépett a lakásból, bezárta az ajtót, és kis híján keresztülbukott Pete Streeteren, aki, háttal az ajtónak, ott üldögélt a tornáclépcsőn a sötétben. – Majdnem magára léptem. Mi az ördögöt csinál itt kinn? – sandított le rá Louisa. – Üldögélek. – Nagyon furcsa alak maga! – Nem maga az első, aki ezt mondja. Egy autó fordult be az utcába. Fény csóváját rá-rávillantotta a parkoló kocsikra, ahogy továbbgördült. Pete felállt, és behátrált a teljes homályba, Louisát is magával húzva. – Engedjen el – vicsorgott a lány –, különben visítok! Különben szopránt csinálok magából! Higgye el, tudom a módját! Elvégeztem egy önvédelmi tanfolyamot. – Ugyan, ne ámítsa magát! Egyáltalán nem érdekel a maga formája. Egyszerűen nem akarom, hogy meglássák a fényben. – Ez nem egészen igaz, gondolta Pete, de most nincs idő részletekbe bocsátkozni. Az autó lassan elhajtott mellettük, és a férfi engedett kissé a szorításán. A zsebébe nyúlt cigarettáért, és ismét felnyögött, amikor egyet sem talált. Rágógumiért kutatott, ugyanazzal az eredménnyel. – Mit keres? – kérdezte megrettenve Louisa. – Rágógumit, ugyanis próbálom abbahagyni a dohányzást. Egy másik autó gördült tova, és Louisa észrevette, hogy Streeter összehúzza magát a fal mentén. – Mi baja ezekkel az autókkal? – kérdezte. – Valahányszor elhúz egy, maga eltűnik a sötétben. – Hosszú a történet. – Belefér fél percbe? – nézett a lány az órájára. – Nem. – Próbálja meg! – Valami seggfej megfenyegetett, hogy szétveri az autómat. – És felhívta a rendőrséget? – Persze, jártak is erre kétszer, de hát nem őrizhetik a kocsimat órákon át. Így hát gondoltam, egy darabig elidőzöm itt. A sarkon éppen ekkor fordult be egy sötét szedán, a legújabb modell. Komótosan haladt előre az utcán, majd egészen lelassított, és megállt Louisáék háza előtt. A lány érezte, ahogy Streeter karjai körülfonják, és szinte rálapítják testét a férfiéra. – Hátráljon a falhoz velem! – suttogta Pete. Ezután nyílt a szedán ajtaja, majd léptek csosszanása hallatszott. A járda mellett parkoló autók egyikéhez érve egy férfi vállmagasságba emelt egy kőtörő kalapácsot, és lesújtott vele. Üvegcsörömpölés hallatszott. Emberünk egymás után bezúzta a szélvédőt és az oldalsó visszapillantót. – Hé! – kiáltotta Pete. – Mi a fenét csinál maga ott?! Egy másik férfi lépett ki a szedánból, és pisztolyt szegezett Streeterre. – Ajaj! – jegyezte meg hősünk, majd feltépte lakása ajtaját, és berántotta magával Louisát. Lövések hallatszottak, és Louisa úgy csüngött Pete Streeteren, mintha ő volna maga az Élet. Szíve őrülten zakatolt, lélegzete akadozott. Szólni akart, de nem jött ki hang a torkán. Pete pontosan ugyanígy reagált. Abban azonban nem volt biztos, hogy a lövések hatására vagy azért, mert Louisa Brannigan valósággal rárétegezte magát. Halálos szorítással kapasz-

9

kodott a bőrdzsekije hajtókájába, és egyik lábát – biztonságot keresve – beékelte a férfiéi közé. Nem volt éppen kellemetlen érzés. Pete felmérte hálószobája közelségét, és azt, hogy vajon meddig tart még a lány rémülete. Vajon elég soká ahhoz, hogy felügyeskedje az emeletre? Valószínűleg nem. Különben is kiegyensúlyozatlan, labilis a nő, győzködte magát, és nem is az esetem. És utál. Így hát egyenként lefejtette a lány ujjait a báránybőrről. – Minden rendben van – nyugtatta. – Nem esett semmi baja. – Az az ember ránk lőtt! – Csak figyelmeztető lövések voltak. Nem volt komoly. Egyszerűen nem akarta, hogy az útjában legyünk, mialatt szétveri az autót. Kivezette a lányt a tornácra. Megálltak a lépcső tetején, és rámeredtek a rombolásra. Az első, a hátsó szélvédő és a vezetőülés felőli oldalablak volt bezúzva. – Fura – szólalt meg Pete –, nekem egy fekete Porschém van, a megrongált kocsi pedig egy kis fekete Fordnak látszik. Louisa nem akart hinni a szemének. – Az enyém a kis fekete Ford. Kénytelen voltam a maga helyére parkolni tegnap este, mert maga elfoglalta az enyémet. Ezek az én autóm trancsírozták szét! – Ciki. – Csak ennyit tud mondani?! Ciki? Először ellopja az újságom, most meg porrá zúzatja az ablakaimat, és az egészre mindössze azt mondja, hogy ciki?! – Az újságot nem loptam el, hanem kölcsönvettem. És nem zúzattam be az ablakait. Ez fatális véletlen volt. – Nem fatális véletlen, maga gyengeelméjű! Hiszen állandóan az én helyemen parkol! Nem vette észre, hogy számok vannak festve a járdaszegélyre? Magának a 10-30-8 B jelű helyen kéne parkolnia. Az én autómnak a 10-30-8 A jelű hely van fenntartva. Nem nehéz megjegyezni, ugyanis azonosak a postacímeinkkel. Uramisten, gondolta, az egyetlen Homo erectus, aki még ennél is bárgyúbb, az az volt, aki az én autómat rohamozta meg a kalapácsával! – Te jó ég, maga teljesen kiborult ezektől a piti baromságoktól! – mondta Pete. – Meg kéne nyugodnia kissé. – Nagyon is nyugodt szoktam lenni általában. Nagyon is kiegyensúlyozott. És mindig jól aludtam. Egészen addig, amíg maga ide nem költözött. Aztán hónapokra eltűnt. Minek jött vissza? Lehet, hogy hihetetlennek tartja, de egyetlen lövést sem lehetett hallani a környéken, amíg nem volt itt. – Elég unalmas lehetett, nem? Ez az ember biztos valami kábítószerügynök, döntötte el Louisa. Hollywoodi típus, drága autóval, benne telefonnal. Legközelebb majd lyukasra géppuskáztatja a házat a rivális kábítószer-fejedelemmel. Holnap keres egy új lakást, határozta el.' – Nem akarok tudni semmit az egészről! – nyögte a lány. – Nem láttam semmit. Úgy teszek, mintha semmi nem történt volna. Különben se szerettem azt a kocsit. Undorító fekete színe van. A nő összevissza karattyol, gondolta Pete, teljesen kiborult. Lehet, hogy a nyamvadt szerelmi élete miatt. Az absztinencia szörnyű dolgokat művelhet az emberi természettel. Ezt első kézből igazolta ő maga is, hiszen az utóbbi időben ő sem dicsekedhetett különösebben e téren.

10

– Azt hiszem, fel kéne hívnunk a rendőrséget – mondta. Louisa az órájára nézett. – Majd holnap felhívom őket. – Nem túl jó ötlet halogatni – jegyezte meg Streeter –, mert ha most hívja a zsarukat, esetleg elkapnák a fickókat. – Figyeljen! – vágott közbe a lány. – Nekem ebben a pillanatban már rég a főnököm koktélpartiján kéne lennem, és ha most nem megyek oda, mélyen benne leszek a slamasztikában. Úgyhogy maga csak hívja fel a rendőrséget! Valószínűleg óriási tapasztalata van ebben. – Várjunk csak! Hogy akar odamenni? – Hívok egy taxit. Pete egy pillanatig a vágy és a bűntudat furcsa keverékével viaskodott. Bizonyos értelemben ő volt a felelős a lány autójának megrongálásáért. Benyúlt a zsebébe, és előhúzta a kocsikulcsát. – Szükségtelen. Menjen a Porschémmal! Louisának leesett az álla. Az ő autójával? Azzal a kocsival, amit valaki miszlikbe akart aprítani? Tréfál az ürge? – Nagyon kedves magától, hogy felajánlja, de valószínűleg nem tudom… Persze, vonakodik elfogadni az ajánlatot, gondolta Pete, mert túl jó az az autó. Talán attól fél, hogy meghúzza, vagy ilyesmi. Ez azért kedves tőle. Pete karon fogta a lányt és levezette a lépcsőn. – Ne aggódjék amiatt, hogy esetleg meghúzza. Már úgyis van rajta karcolás, a lökhárító jobb oldalán, éppen a fényszóró fölött. – Nem megyek a maga kocsijával! – kötötte meg magát Louisa. Pete kissé meglódította a lányt. – Hogy is hívják magát? – Louisa Brannigannek. A férfi kinyitotta a Porsche vezetőülés felőli ajtaját, és betuszkolta Louisát. – Oké, Lou, érezze jól magát, és ne hajtson túl gyorsan! 190-nél kicsit szitál. – Louisának hívnak! Louisa a nevem! – Tökmindegy!

11

12. Louisa megkóstolta a rákfelfújtat, és elbűvölő mosolyt villantott Sam Grundyra. Az illető cipőket gyártott, sokat. És éppen arról számolt be Louisának, hogy miképpen készülnek. Louisa érezte, hogy a szemei kezdenek keresztbe állni a fáradtságtól, így hát figyelmet erőltetett magára. Úgy tűnt, minden a rendes kerékvágásban halad. Nolan – annak reményében, hogy feltöltheti a választási kampány szinte üres pénzesládáját – nagy üzleteket várt ettől az estétől. Ehhez rendkívül körültekintően állította össze a meghívottak névsorát. Valamenynyien az ő pártjához tartoztak, gazdagok és halálunalmasak voltak. Nolan nagyon is jól tudta, hogy nem maradhat a háttérben, ha pénzt akar szerezni. Mindig kínosan ügyelt arra, hogy ő legyen a legjobban öltözött, a legjobb megjelenésű, politikailag a legbefolyásosabb személy a teremben, amikor „rárepül” leendő támogatóira. Emellett mindig meghívott néhány sajtóilletékest is az estélyeire. Ezzel „sztár”-minősítést érhet el, mondogatta. Ebben meglehetősen jónak bizonyult. Nolan pályája meredeken ívelt fölfelé, és Louisa tudta, hogy ha titkári teendőit kifogástalanul végzi, Nolan mellett lesz a helye ott fönn is. – Járt már cipőgyárban? – kérdezte Sam Louisát. – Nem, uram, még soha. – Pedig nagyon érdekes. – Gondolom. Egyszer csak női nevetés kunkorodott az előkelő társasági duruzsolás fölé. Nem különösebben riasztó, de elég hangos ahhoz, hogy fölkeltse Louisa figyelmét. Nolannak nem volt sok embere, egynek-egynek több feladatot is el kellett látnia. Például Louisa gondoskodott – egyebek között – a társadalmi összejövetelek zökkenőmentességéről. Lehűtötte a felforrósodó viták hangvételét, kávét töltött a részegekbe, ügyelt arra, hogy az asztal alatti kóbor cirógatásokra ne derüljön fény. – Szívesen megmutatnám magácskának a cipőgyáramat, ha egyszer felém járna – jegyezte meg Sam Grundy. Újabb moraj fodrozódott át a termen. Vajon mi okozhat kavarodást? Louisa parti-radarjai hiperérzékenyre kapcsoltak. – Bocsásson meg – szólt oda Grundynak –, utána kell néznem… Azzal megfordult, és ugyanazzal a lendülettel Pete Streeternek ütközött. Térdben lyukas farmert, kopott fehér teniszcipőt, fekete pólót és egy kifogástalan, tengerészkék selyemszövetből méretre szabott szmokingkabátot viselt. A haját szorosan hátrasimított lófarokba fogta össze. Nolan Bishop értette a dolgát, ami a külső megjelenést illette, de Pete Streeter mellett labdába se rúghatott, gondolta Louisa. Pete ráfonta karját Louisa vállára, és hozzáhajolt. – Hogy mennek a dolgok, kicsim? Louisa hangosan nyelt egyet, és a homlokához kapta a kezét, hogy meggyőződjék arról, vajon a hajhagymái nem parázslanak-e. Elpirult, és átkozottul dühös volt. Ilyen még nem fordult elő vele. Úgy látszik, túl fiatal vagyok az élet váratlan fordulataihoz, gondolta. Na de akkor mi van? Iszonyú zavar és megmagyarázhatatlan vonzódás, már-már a nevetségesség határán.

12

– Mit keres… itt? – kérdezte Streetert. – Gondoltam, megnézem, mit csinál. – Azzal Sam Grundyhoz fordult. – Mostanában sok megrázkódtatás érte – magyarázta neki, majd rosszallóan ráemelte a mutatóujját. – Maga meg szégyellhetne magát, fiatal lányokat csalogat a koszos, ócska cipőgyárába! Nem nehéz kitalálni, mit forgat a fejében. Grundy levegő után kapkodott. – Cipőket akartam neki mutatni. – Persze – vágta rá Pete –, ezt mindenki mondhatja! – Azzal ráfonta ujjait Louisa tarkójára, megelőzvén ezzel, hogy a lány elhúzódhassák tőle. – Maga teljesen ki van készülve. Fogadok, hogy még nem is vacsorázott. – Rákfelfújtat… ettem egy rákfelfújtat – nyögte. – Látja – mondta Pete Grundynak –, valakinek muszáj gondoskodnia róla. Még jó, hogy itt vagyok. Egy nő közeledett feléjük. – Nem maga Pete Streeter? – kérdezte. – Láttam a legutóbbi GQ magazin címlapján. – Sokan összetévesztenek vele – tiltakozott Pete –, de nem én vagyok. Csak ugyanahhoz a szabóhoz járunk. Meg a hajunk is hasonló. De én nem ő vagyok. – Azzal barátságosan megpaskolta Louisa fenekét. – Maradjon itt, hozok valami ennivalót. Louisa körülpislantott, hol egy éles kés, de egy sem volt kéznél. Különben is kár lenne azért a gyönyörű szmokingkabátért. Valóságos mestermű. Mint ahogy Pete is az, ismerte el. Persze ez nem jelenti azt, hogy nem fogja megcsonkítani, amint magukra maradnak. Pete elsétált a büféasztalhoz, magához vett egy tányért, és közben azon morfondírozott, hogy mi a fenét is csinál ő itt. Féltem a Porschémat, bizonygatta magának, de tudta, hogy ez humbug. A rettenetes igazság az volt, hogy valami kimondhatatlan vágyat érzett a Louisa Brannigannel való együttlétre. Elég ijesztő felismerés. És még ijesztőbb volt az a tény, hogy halvány sejtelme sem volt arról, vajon miért vonzódott ennyire a lányhoz. Semmit nem tudott a nő mentségére felhozni, bár nem mutatott rosszul selyemruhájában. Telerakta a tányért friss gyümölcsszeletkékkel és egy halom apró falatkával. Átverekedte magát a tömegen, és Louisa kezébe nyomta a tányért. – Egyék! – Nem kérek… Villámgyors mozdulattal a lány szájába dugott egy falatkát. – Hamm! – Hmmfu. Egy riporterféle oldalazott oda Petehez, és bemutatkozott. – Hallottam, hogy a városban van – mondta –, és azt is, hogy valami nagy horderejű, eléggé ellentmondásos ügyön dolgozik. – Majd kialakul – mondta Pete. – Egyelőre még csak tapogatózom. Eközben egy férfi élesre állította Streeteren kisebb fajta videokameráját. Ez többek figyelmét felkeltette. Louisa érezte, hogy egy kéz rángatja a ruhája ujját. Nolan volt. – Ki ez az alak? – Pete Streeter. – Mit keres ez itt? Maga hívta meg?

13

– Nem éppen. – Hát akkor tüntesse el innen! Most rögtön! Vigye magával, mindegy hová, és tartsa is ott! Ez az ember inzultálta Sam Grundyt, felpakolta az összes pástétomos szendvicset, és kisajátította magának a sajtót. – Igenis. – És tudja meg, honnan van a szmokingja! – Értettem. Fél órával később Pete befarolt a Porschéval Louisa kijelölt parkolóhelyére, és leállította a motort. – Remélem, ez az egész csak egy rossz álom – szólalt meg Louisa –, talán ez a mai nap meg sem történt. Most azonnal lefekszem, és bízom abban, hogy mire fölébredek reggel, minden jobb lesz. Pete követte a lányt az ajtóig, és türelmesen álldogált, miközben Louisa a zárral bajlódott. – Azért nem olyan rettenetes. – Mi?? – Senkinek nem esett semmi baja, és egy ragyogó estélyen voltunk. – Maga tönkretette ezt a ragyogó estélyt. És halálosan megsértette szegény Sam Grundyt. – Ugyan, hiszen a maga tiszteletére még ki is öltöztem. Felvettem a szmokingomat. Louisa tetőtől talpig végigmérte a férfit. – Na és a farmer meg a teniszcipő? – Mi van vele? Louisa megfordította a kulcsot a zárban, és belépett az előszobába. Pete követte. – Mit képzel? – hökkent meg a lány. – Arra gondoltam, esetleg meghív egy italra vagy valamire. – Semmire! Semmire nem hívom meg magát! És a lakásomban sem akarom látni! – Egy kávét? Nem kaphatnék egy csésze kávét? – Egy pofon-szendvics megfelel? A két öklöm között egy pofa, persze a magáé! Kéri? Pete, hüvelykujját az övpántjába fűzve elmosolyodott. – Akkor ez azt jelenti, hogy egy jóéjszakát-puszi szóba se jöhet, ugye? – Kifelé!! – mutatott kinyújtott karral az ajtóra a lány. – Ki innen! Pete egy gyomorszájában szorító, kínos érzésre ébredt. Egy darabig mozdulatlanul feküdt, várva, hogy az álom köde teljesen felszálljon, közben azon töprengett, vajon mi ösztökélhette öntudatra. Érezte, ahogy a macska megmoccan az ágy lábánál, és hallotta, hogy torka mélyéről mordul egyet. A férfi szeme a szoba túlsó felén lévő videolejátszó vörösen világító kijelzőjére tapadt. A vörös fény egy pillanatra elsötétült, majd újra előbukkant – vagyis valaki hangtalanul járkált a hálószobájában! Pete esze azt súgta, hogy maradjon nyugton. Az ösztöne pánikszerű menekülésre sarkallta. Az utóbbi győzött. Egy lendülettel kipattant az ágyból, és rohant az ajtó felé. Félúton, a szoba közepén, beleütközött a betolakodóba, majd mind a ketten a padlóra zuhantak. Louisa a konyhaasztalnál ült, könyökét az asztalon, arcát a tenyerében pihentette. Rosszkedvűen nézett a faliórára. Negyed négy. Nem tudott aludni. Ennek megint ő az oka. Az a

14

szédült alak ott fönt folyton a gondolataiban motoszkált. Egyszerűen nem tudta kiverni a fejéből. Felsóhajtott, és összébb görnyedt a széken. Nem volt jó formában mostanában. Pete Streeter viszont határozottan jól nézett ki. Amikor bedobta azt a jóéjszakát-puszit, majdnem kísértésbe esett. Felállt az asztaltól, odavánszorgott a hűtőszekrényhez, kinyitotta az ajtaját, és egy darabig bámulta az üdítős flakonokat, míg végül narancslé mellett döntött. Teljesen normálisan reagáltam, mondta magának. Hiszen Streeter bombajó hapsi. Minden egészséges, a szerelmet nélkülöző nő vonzónak találná, hacsak nem kéne egy fedél alatt élnie vele. Mert akkor csak utálni lehet. Kiitta a narancslevet, és visszacsattogott a hálószobába. Éppen be akart bújni az ágyába, amikor föntről többször egymás után dübörgést hallott, majd egy akkora csattanást, hogy a mennyezet is beleremegett. Louisa égnek forgatta szemeit: már megint kezdi! Ez az ember semmire nincs tekintettel. – Csöndet! – kiáltotta. – Tudja, mennyi az idő? Hajnali negyed négy! Újabb plafonrepesztő robaj, újabb dübörgés és dulakodás zaja hallatszott. – Nahát, ez már mindennek a teteje! – fortyogott magában Louisa. – Ezt most már nem tűröm tovább! Dühödten magára rántotta földig érő, kék plüssköntösét, belebújt óriási szőrmepapucsába, és kiviharzott a hálószobából, egyenesen Streeter bejáratához. Öklével megsorozta az ajtót. – Nyissa ki! – kiáltotta. A második dörömbölésre az ajtó magától kinyílt, és Louisa belépett az előszobába. – Streeter, mi a fenét csinál maga idefenn? Szeretnék aludni. Holnap korán bent kell lennem az irodában! Emberi nyögés, testet érő tompa puffanás hangja volt a válasz. Csak nem edz ilyenkor? – Streeter! – Semmi válasz. Nem csoda, gondolta, hiszen akkora zajt csinál, hogy lehetetlen volna bármit meghallania. Felkapcsolta a villanyt, felmarkolta a köntösét, és elindult a lépcsőn felfelé a férfi lakosztályába. A homályosan megvilágított nappaliban álldogálva hirtelen ráébredt, hogy Pete ott hengergőzik a töksötét hálószobában föl s alá, majd szinte belenyilallt a rémület, hogy valószínűleg nem egyedül. Sőt lehet, hogy épp a szenvedély önkívületében leledzik. Ismét az ég felé fordította szemeit, és emlékeztette magát arra, hogy mindegy mit csinál az ürge, a lényeg az, hogy azt túl hangosan teszi. Louisa nem tágított, a nappali közepéből bekiáltott a hálószobába: – Figyeljen ide, Streeter, maga beképzelt fajankó! Egy ocsmány káromkodást követően két férfi bukdácsolt ki a hálószoba ajtaján, hadonászó végtagjaik egymásba fonódva. Nekizuhantak Louisának, őt is magukkal rántva a földre, tüdejéből az utolsó csepp levegőt is kifújva. Egyikük fel volt öltözve, a másik anyaszült meztelen. Az utóbbi Pete Streeter volt. Louisának pislogni sem volt ideje, mert mindhárman átfordultak a padlón, és le a lépcsőn, iszonyú puffanással nekiütődve a sárgaréz esernyőállványnak. A betolakodó talpra kászálódott, és kisietett a lakásból, egyenesen egy várakozó autóba ugorva. Louisa és Pete kábultan feküdt a padlón. – Nocsak – mondta végül Pete –, nem tud aludni? – Azt meg se merem kérdezni, hogy mit csinált itt azzal a hapsival. – Mégis, maga mit gondol? – Azt, hogy verekedtek.

15

– Röviden összefoglalva: ez történt – állt fel Streeter. Louisa valahogy megkönnyebbült. Attól tartott, hogy valami beteges ügyről van szó. Nagy nehezen talpra állt, nyelvét végigfuttatta a fogain, megbizonyosodva arról, hogy egy se hiányzik. Eközben igyekezett szemeit Streeter válla fölé szögezni. Hiába. Szándéka szerint a férfi szemeibe nézett, de valójában a dereka alá meredt. – Nahát! – ámult el. Pete bal szeme kezdett bedagadni, és szájában vérízt érzett. Felsóhajtott. Hát nem ez volt a legmegfelelőbb alkalom arra, hogy Louisa Brannigan előtt pucérkodjék. – Nem festek valami jól – jegyezte meg. Louisa még mindig bámult, tehetetlenül. – Ha nem mondaná, el se hinném. Pete leemelt egy ballonkabátot a fogasról, és belegombolkozott. – Ez azért nagyon hízelgő. – Mi volt ez az egész? – Fogalmam sincs. Nem volt lehetőségem beszélni az ürgével. – Gyakran történik magával ilyesmi? – Úgy érti, hogy gyakran gurulok le meztelenül a lépcsőn két vadidegennel? Louisa a fejét csóválta. – Rémes látványt nyújt! Nem akarja, hogy elvigyem az ügyeletre? – Fölösleges. Minden rendben lesz, csak egy kis jégre van szükségem. – Mi lenne, ha előkapnám ápolónői tudásom legjavát, és sót hintenék a sebeire? Pete elfintorodott. Félig-meddig attól tartott, a nő komolyan gondolja. – Nem hangzik rosszul, de azt hiszem, ezt most kihagyom. Louisa megérintette a kezét. – Félre a tréfával! Csakugyan nincs szüksége valamire? – Nem, hamarosan rendbe jövök. Fél órán belül meg fogom győzni magam arról, hogy én voltam a nyerő. – Azzal megperdítette a lányt, és az ajtóhoz tuszkolta. – Itt maradok addig, amíg nem hallom, hogy bezárja az ajtaját. És holnap feltetet egy jobb zárat… és egy riasztót is, gondolta magában. Louisa ruhástul mászott az ágyába, és összekuporodott a takaró alatt. Magára maradva, félelemtől vacogó fogakkal gondolt a felsebzett, zúzódásokkal teli Pete Streeter ijesztő látványára. Ez az ember bajban van, gondolta. Nagy bajban. Kényszerítette magát, hogy lecsillapodjék, hogy mély lélegzeteket vegyen. A reszketés elmúlt, de a gyomorszorító rémület maradt. Nem volt biztos abban, vajon önmagától félt-e jobban, vagy Streetertől. Hiszen az életük hirtelen és szétválaszthatatlanul egybekuszálódott. És a férfi minden őrjítő szokása ellenére vonzotta Louisát. Ezt nem lehetett tagadni… a fickónak van stílusa. Kellemesebb körülmények között akár kifejezetten szeretetre méltó is, bár ez valószínűleg már túlzott következtetés. A rémület elszállt, majd egy hasonlóan erőteljes, de tökéletesen másfajta érzés remegtette meg a gyomrát. Beleesett Pete Streeterbe, ismerte el kényszeredetten. Talán nem is olyan furcsa, mint amilyennek látszik, nyugtatta magát. Végül is teljesen normális dolog egyfajta meghittségét feltételezni azzal a meztelen férfival, akivel összegabalyodva legurult a lépcsőn. A felidézett esemény újabb gyomorrebbenések kíséretében megmosolyogtatta. Becsukta a

16

szemét, és maga elé képzelte Streetert, élénken emlékezve minden apró kis részletre… és egy részletre különösen, de az egyáltalán nem volt kicsi. Másnap délelőtt Louisa már fél tizenegykor hazaért. Olyan erővel vágta be a bejárati ajtót, hogy az ablakok is belecsörrentek. Az irattáskáját átrepítette a nappalin, „öltözz fel a sikerhez” címkéjű elegáns kabátját a földre dobta, és még bele is rúgott. Bevágtatott a konyhába, és lázasan kutatni kezdett a szekrényben a csorba tál után. Miután megtalálta, fogta, és a falhoz csapta. Azután megállt, hogy vegyen néhány mély lélegzetet. Sokkal jobban érezte magát. Szinte megnyugodott. Mindjárt teljesen lehiggad. Újabb mély lélegzetek következtek. Egy könnycsepp gördült le az arcán, gyorsan letörölte, haragudva magára, amiért engedte, hogy felszínre törjön. Töltött magának egy csésze kávét, betette a mikroba, majd az asztalhoz ült. Át kell gondolnia a helyzetet. Tíz perccel később azon kapta magát, hogy Pete bejárati ajtaján kopogtat. A férfi ajtót nyitott, és feketére dagadt szemhéja mögül ráhunyorgott. – Az éktelen zajból arra következtettem, hogy vagy maga érkezett haza korábban, vagy egy megvadult elefántbika szabadult el a lakásában. – Muszáj beszélnünk. – Magánál vagy nálam? Louisának eszébe jutottak a konyhakövön heverő cserépdarabok, és úgy döntött, jobb, ha nem derül ki róla, hogy mennyire kiborult. – Magánál. Pete lassan elindult fölfelé a lépcsőn. – Hogy érzi magát? – kérdezte Louisa. – Mint akin áthajtott egy tank. A sorházak földszinti lakásai tradicionális elrendezésben épültek: nappali, ebédlő, konyha, hálószoba. Az emeleti lakások tulajdonképpen két fő helyiségből állnak, állapította meg Louisa, a hálóból és egy hatalmas lakószobából, hátsó részén az egybeépített konyhával. A keményfa padlót keleti szőnyegek borították, terebélyes, matt fényű bútorok terpeszkedtek szokatlan formájú asztalok mentén, itt-ott fekete ernyők alá bújó rézlámpák bukkantak elő. A berendezéshez tartozott egy hatalmas képernyőjű televízió. Az egyik, könyvespolcoknak szentelt falhoz egy munkaasztal csatlakozott, tele szétszórt könyvekkel, egy számítógéppel és a hozzávaló lézernyomtatóval. – Komoly beszélgetés lesz? – fordult Pete a lányhoz. – Az. A konyhaasztalhoz tessékelve vendégét, Pete megkérdezte: – Megitta a kávét, amit csinált? – Honnan tudja, hogy csináltam kávét? – Egy percig melegítette a mikróban. Tökéletesen felhallatszik. Louisa bólintott. – Tulajdonképpen elfelejtettem meginni. Gondolkoztam. Pete megtöltött egy bögrét, és odanyújtotta. A lány kétkedve vizsgálgatta. Kávészaga volt, de Louisa elbizonytalanodott. – Mit csinál vele, hogy ilyen sűrű? – kérdezte. – Úgy fest, mint a motorolaj.

17

– Egyszerű a trükk. Néhány napig állni hagyom. Louisa belekortyolt, majd levegő után kapkodott. – Te jóságos ég! – Nagyon erős? – Maga nem fél attól, hogy ez a folyadék átmarja a bögre fenekét? Pete egy süteményes tálat tolt a lány elé. – Szóval, mi a baj? – kérdezte. – Kirúgtak. – Kivett egy süteményt, elmajszolta. – Nolan behívatott az irodájába, feltett néhány kérdést a magával való kapcsolatomról, és már közölte is, hogy a továbbiakban nem tart igényt a szolgálataimra. – Ez nagyon meglepő. – Gondoltam, maga talán tud valami magyarázatot erre. – Semmi előzetes figyelmeztetés? – Semmi. – Louisa várakozásteljesen figyelte a férfit. Ha most megint azt mondja, hogy „ciki”, lecsapja az ürgét. Pete érezte, hogy a tehetetlen dühtől görcsbe rándul a gyomra. Ezek túl messzire mennek. Az még csak érthető, hogy próbálják takargatni a szennyest, de ez már minden várhatót felülmúlt. Nem azért, mert az erőszak és a fenyegetés példátlan Amerika politikai történelmében, hanem mert ez eddig soha nem érintette közvetlenül Pete-et. Most pedig azokat az embereket kezdik ki, akik kapcsolatban állnak vele. Székében hátradőlve azt mérlegelte, vajon mennyit kell elmondania a lánynak, hiszen alig ismerte. Azt ösztönösen érezte, ahhoz túl kelekótya, hogy bármiben mesterkedne. Ettől függetlenül jobb az óvatosság. Kezeit feje mögé kulcsolva, átgondolta kissé. – Néhány héttel ezelőtt – kezdte – megjelent egy újságcikk, ami felkeltette az érdeklődésem. Egyike volt az olyan töltelék anyagoknak, mint például a gyerek megharapja a kutyát, meg hasonló. Arról a disznóról szólt, amelyik elszabadulva rohangált a kongresszusi termekben. Lehet, hogy hülyén hangzik, azóta folyton arra gondolok, vajon mi történhetett azzal a disznóval. Louisa elfintorodott. – Magának jó sok hulladék ideje lehet. – Nem tud valamit arról a disznóról? – hajolt közelebb Pete. – Dehogynem. Azt a disznót Amszterdamba akarták küldeni egy jótékony állattenyésztési csereakció keretében. A programot Stu Maislin szponzorálta. Maga a disznó Maislin saját állományából származott, és azért választották ki, mert csak húsra hízott, zsírja szinte nem is volt. Az állatot sajtófotózásra vitték Maislin irodájába. Miután a képek elkészültek, a disznó elrepült volna Dullesból, de megbetegedett. Hallottam, hogy mindenki futkosott, mint pók a falon, hogy kiderítsék, mit lehet kezdeni egy százkilós beteg sertéssel. Aztán a röfi rejtélyes körülmények között eltűnt. – Hogyan tudott eltűnni? Épp a Hart Buildingből, az Isten szerelmére! Louisa megvonta a vállát. – Aznap szombat volt, olyankor nemigen vannak ott emberek. – De őrök csak vannak? – Lehet, hogy az egyik őr hazavitte, és megsütötte nyárson.

18

– Erre is gondoltam – mondta Pete. – Beszéltem mindegyik őrrel, aki aznap szolgálatban volt. Mindegyik azt mondta, hogy nem is látta. Még jutalmat is kitűztem annak, aki valami hírt ad a disznóról. Persze úgy, hogy az informátor személye titokban maradjon. Louisa, félútón a szájába irányított süteménnyel, dermedten bámult a férfira. – Mi a fenének csinál ebből ekkora ügyet? – Mert nem jön össze nekem ez az egész, és felpiszkálta a kíváncsiságomat. – Ez, továbbá az a tény, hogy kutatásokat végzett Maislinról az új tévéjátékához, no meg hallott pletykákat innen-onnan kábítószerügyekről és bűnbandabefolyásról. Louisa alaposan szemügyre vette a szemközt ülő fickót. A harmincas évei vége felé járhatott. Láthatóan sok pénze és meglehetős hírneve volt, de nem tűnt elbizakodottnak. Nem dobálódzott nagy nevekkel, nem hordott flancos holmikat, és nem vásárolt formatervezett süteményt sem. Ő csinálta a világ legszörnyűbb kávéját, kongresszusi disznók miatt izgatta magát, és fantasztikusan mutatott meztelenül. A tisztességéről semmit nem lehetett sejteni és nyilván az erkölcse is eléggé ingatag lehet. – Úgy tűnik, megszállottjává vált annak az újságcikknek – állapította meg Louisa. – Írtam már forgatókönyvet a fegyverkereskedelem feketepiaci hálózatáról, a Wall Street-i botrányról, a szabadtéri kábítószer-kereskedőkről – sorolta Pete. – Beszélgettem gyilkosokkal, őrültekkel, gyermekeket háborgatókkal. De eddig soha nem találkoztam olyan fenyegetésekkel, mint amilyeneket ezzel a disznóüggyel kapcsolatban rám zúdítottak. Először is jöttek a megfélemlítő telefonhívások mindjárt azután, hogy feladtam az első hirdetést. Miután az újságban is megjelentettem egyet, valaki szét akarta verni az autómat. Betörtek a lakásomba, és megtámadtak az ágyamban. Most meg magát is kirúgták az állásából. – Csak nem azt akarja mondani, hogy a disznó miatt rúgtak ki? – Tud rá valami jobb magyarázatot? – rándította meg a vállát Pete. Hát ez nagyon erőltetetten hangzott. Habár köztudottan naiv volt, ez még Louisa számára is meghaladta a hihetőség határait. Emellett egyáltalán nem bízott Pete-ben, aki azt a benyomást keltette benne, hogy bármivel beetetné a nőket. Ha azt mondaná Louisának, hogy kábítószer-kereskedéssel foglalkozik, vagy hogy közismert bűnöző, megrögzött bankrabló, azonnal elhinné neki. Ezt a disznóügyet viszont nehéz volt megenni. Ekkora képtelenséggel egyébként még egy dús fantáziájú írónak is nehéz lett volna előhozakodnia ilyen rövid idő alatt. Az egésznek az a csattanója, hogy teljesen mindegy volt, hisz-e a férfinak vagy sem, neki sem volt semmilyen magyarázat a tarsolyában. Visszaemlékezett a Maislin és Bishop Hart Building előtti huzakodására, és azon tűnődött, vajon volt-e annak valami jelentősége. – Rendben van, tegyük fel, hogy úgy van, ahogy mondja. De akkor mégis mit derített ki arról a disznóról, amit én még nem tudok? – Nem sokat. Szükségem van valakire, aki bejáratos ezekbe a körökbe. Mint például maga. Fogjunk össze, jó? – Én már nem vagyok bejáratos, a biztonságiak bevonták a jelvényemet. – De ismer embereket. Ez igaz. Rengeteg embert ismert, és amikor felviharzott ide a lépcsőn, ugyanez járt a fejében. Mindenképpen a végére akart járni ennek a dolognak. Rövid úton való elbocsátása nem lesz ékessége majd a szakmai önéletrajzának, és nehéz is lesz azt onnan kivakarni. Tehát nem lesz könyörületes. És nem lesz hajlandó engedni, hogy Pete fölébe kerekedjék, ha társulnak. Ismerj a fajtáját. Az ilyen mindenkit behengerel a földbe. És ha Louisa nem vigyáz, egyszer

19

csak azon kapja magát, hogy a fickó utasítgatja, elküldi disznóvadászatra. Sőt még rosszabb: ha tényleg nem vigyáz, esetleg az ágyában találja magát. Akkor aztán csodálkozhat, hogyan került oda! Hűvösnek kell maradnia, határozta el. Nem tűnhet olyannak, mint aki csak egy füttyentésre vár. – Még gondolkoznom kell rajta. – Picinyem, hiszen munkanélküli. Mi veszítenivalója van? A kérdés hallatán Louisa szemöldöke felszaladt a homloka közepéig. Pete eltolta magát az asztaltól. – Ne nézzen rám olyan riadtan! Történetesen tudom, hogy azt már elveszítette. Nesze neked hűvösség, gondolta Louisa. Az ember nem tarthatja meg a hidegvérét olyasvalakivel szemben, aki az utóbbi három hetet a telefonbeszélgetései kihallgatásával töltötte. – Oké. Megadom magam, de nehogy fals elképzelései legyenek ezzel kapcsolatban. Pete Louisa mögött állt, és arra gondolt, hogy ha beszélne neki az elképzeléseiről, a lány biztosan felpattanna, és lerohanna a lépcsőn. Előrehajolt, és suttogni kezdett a fülébe: – Mi most egy titkos hadműveletbe fogunk, egy olyan disznóüldözésbe, ami rendkívüli kihatással lehet a nemzetbiztonságra és a nemzetközi kapcsolatokra. Nagyon fontos, hogy megbízzunk egymásban. Ez csapatmunka, amelyben mindent meg kell… osztanunk egymással. – Azzal megpuszilta a lány fültövét, majd a tarkóját. Louisa megperdült a széken, orruk szinte összeért. Szemét összeszűkítve meredt rá, majd mutatóujjával mellbe bökte: – Hé! Hátrább az agarakkal! – Lehetetlen – mondta Pete, majd mindkét kezével az asztalra tenyerelt, beszorítva a lányt. – Percről percre jobban vonzódom magához. Őrületes vágyakozás gyülekezik bennem. – Te jóságos ég! – kiáltott fel Louisa. Micsoda megkönnyebbülés, hogy a dolog kölcsönös! Ám a fogalmazás nyers őszintesége zavarba ejtő. Pete elmosolyodott. – Úgy látom, magát sem hagyja közömbösen ez az újdonsült bizalmasság. Nem, de az ijedtség az igazi oka, gondolta Louisa. A vonzalom az egy dolog, de aszerint is cselekedni már egészen más. – Nem fogom minden időmet vaktában tapogatózással tölteni magával ezen az ügyön, ne gondolja! – Egypár napig biztos nem. Mielőtt valami komoly tapogatózásba kezdenék, begyógyítom a sebeimet. – Talán ez nem egészen így lesz, gondolta, de talán sikerül elaltatnia a lány éberségét. A lépcsőhöz ment, felkapta a dzsekijét a míves kidolgozású fogasról, majd odaszólt Louisának: – Gyerünk, detektívkedjünk egy kicsit. Nézzünk utána ennek a Maislinnak! Tudjuk meg, hogy élnek-e vele malacok. – Tegyük fel, hogy Maislinnál van a disznó. Akkor az mit bizonyít? Pete megvonta a vállát. – Nem tudom. De ez az a pont, ahonnan ki kell indulnunk. Ide is, oda is belepiszkálunk egy kicsit, apránként összeszedegetve, amire rábukkanunk, aztán lehet, hogy a darabkák egyszer csak összeállnak. Mellesleg, ha nincs is Maislinnál a disznó, a házát szeretném megnézni.

20

21. Louisa végigfuttatta mutatóujját az ölében tartott kongresszusi névsoron. – Maislin… itt van. Potomacban lakik. Pete elhagyta Connecticutot, és Wisconsin felé, nyugatnak tartott. Felnyitotta a tolótetőt, és belökött egy Rolling Stones-kazettát a magnóba, majd pillantását gyorsan körbefuttatta a műszerfal és a padlószőnyeg félreeső résein, nem bújik-e meg valahol egy kósza cigaretta. Ha találna, kötelessége lenne elszívni, győzködte magát. Azt az egyetlenegyet, és utána már nem lenne, ami kísértésbe ejtse a továbbiakban. Átkutatta a térképtartó zsebeket a vezetőülés felőli oldalon, utána benézett a kesztyűtartóba. Egy szál se volt, még egy nyomorult csikk sem. Felsóhajtott, és lejjebb csúszott az ülésen. – Dohányzik? – kérdezte Louisát. – Nem. – Iszik? – Néha-néha egy kis bort. – No és hogy áll a szerencsejátékokkal? Lóversenyre jár? Vagy lottózik? – Egyiket sem. – Hát akkor milyen titkos szenvedélynek rabja? – Azt tudta, hogy a szex nincs köztük. Ez parlagterület volt nála. – Mik a kedvtelései? Csokoládéhabzsoló? Mániákusan gyűjti a konyhafelszerelési tárgyakat? – Nolan sajtótitkárának lenni meglehetősen kimerítő feladat. Nemigen volt időm másra, meg nem is nagyon akartam – válaszolta Louisa, miközben kicserélte ölében a kongresszusi címtárat Montgomery County térképére, megkeresve rajta Maislin utcáját. – Ismerem Potomacnak ezt a részét, a telkek közel egyhektárosak, akkora villákkal, hogy még a pázsitnak sem jut hely. Maislinnak bőven van mit aprítania a tejbe. Pete ezt nagyon jól tudta, sőt még többet is. Annak idején golyóscsapágy-vállalkozással indított. A gördeszkától kezdve az aknavetőig mindenben benne volt. Az évek folyamán átváltott anyáscsavarokra, elektromos-áramkörkapcsoló táblákra, majd a legkorszerűbb robbantószerkezetekre és néhány ehhez kapcsolódó tevékenységre. Kongresszusi jelöltetése után alapítványokhoz, konszernekhez adta hivatali rangját, hogy ne vádolhassák összeférhetetlen érdekeltséggel. Ez persze nem jelentette azt, hogy ilyen nem létezett. Pete északnak fordult, a River Roadra, ami csak kétsávos volt, tele közlekedési lámpákkal, de ez volt a legközvetlenebb útvonal Potomacba. Bekapott egy rágógumit, majd Louisát is megkínálta. – Sokkal hajlamosabb vagyok felvenni rossz szokásokat, mint leszokni róluk. – Gondolja, hogy végül sikerül? – Hát… ha elég soká élek… Végighajtott Glen Echo peremén, majd Cabin Johnnál áthaladt a körvasút alatt. A táj kezdett kiszélesedni. A gazdagság szembeszökő volt: hatalmas házak jól ápolt, „kiporszívózott” telkeken. – Mostantól maga irányít – szólt oda a lánynak. – A következő kereszteződésnél forduljon balra.

21

Az út valóságos kastélyokkal és a hozzájuk tartozó parkokkal felosztott térségbe vezetett. Közel egy kilométert autózva, Louisa rámutatott egy francia udvarház egymillió dolláros változatára. – Az az! Egy szürke Mercedes parkolt a körbefutó felhajtón. – Na és most? – kérdezte. – Nem tudom – válaszolta Pete. – Talán abban reménykedtem, hogy kocák ténferegnek a ház előtti pázsiton. Az utcán alig volt forgalom, így Pete jó ideig bámulta a házat. Semmi mozgás. Senki nem kukucskált ki a behúzott függönyök mögül. Közelről s távolról egyetlen malacvisítás sem hallatszott. – Azt hiszem, egyikünknek vagy mindkettőnknek meg kéne próbálnia bejutni a házba – mondta végül. Ami Louisát illette, Pete akár azt is javasolhatta volna, hogy kerüljenek egyet a Holdon. – Szó sem lehet róla. En aztán nem! Pete nyulat utánzó mozdulatai és mimikája nem hagytak kétséget afelől, mit gondol Louisa megfutamodásáról. – Akkor sem. – Mi lenne, ha kiadná magát az Avon Ladynek. – Térjen már észhez! Nem megyek. – Maislin felesége ismeri magát? – Ugyan már. Ők sokkal magasabb körökben mozognak. Pete felhajtott a ház elé, és leparkolt a Mercedes mellett. Louisa a műszerfalnak feszítette a kezeit. – Én nem szállok ki! – Dehogynem. Mondtam, hogy csapat vagyunk, tehát jön. – Nemén! – Ugyan már, legyen jó kislány, és tegye meg ezt Pete bácsi kedvéért! Majd kap tőlem egy tölcséres fagyit. – Maga teljesen őrült! – Igen, de imádnivaló is. – Azzal Pete elővett egy pilótaszemüveget, és feltette. – Szexis, ugye? Louisa vonakodva követte Pete-et a lépcsőn, és igyekezett hátramaradni, amikor a férfi becsöngetett. Elképzelni se tudta, mit fog mondani a fickó, ha ajtót nyitnak. Abban biztos volt, hogy valami vérlázítót, hiszen Californiából jött. Jártas a filmszakmában. És lófarkat visel. – Figyeljen ide – szólalt meg a lány –, én a marylandi Chevy Chase-ben nőttem fel. Nem értek az illetéktelen behatolásokhoz. – Nem lesz itt semmiféle illetéktelen behatolás. Legfeljebb egy kis sumákolással való behatolás. – Ha letartóztatnak, az anyám szívrohamot fog kapni. – Miért tartóztatnának le? A legrosszabb, ami történhet velünk, hogy kínos helyzetbe kerülünk.

22

– Uramisten – jajdult fel Louisa –, gyűlölök kínos helyzetbe kerülni! – Azzal sarkon fordult, és elindult az autó felé, de Pete megragadta a kabátjánál fogva, és magához húzta. Határozott mozdulattal a karja alá tuszkolta, és újra becsöngetett. – Viselkedjék rendesen – mondta. – Semmi mást nem kell tennie, mint követnie, és imádattal néznie rám. Majd én beszélek. A Maislin-ház ajtaja kipattant, és egy tizennégytizenöt éves forma lány kukkantott ki rajta. Duci angyalarcára annyi festéket kent, amennyi legalább 2 ponttal emelte a kozmetikai cég részvényeit. Málnaszínűre festett haját feje jobb oldalán ágaskodó lófarokba kötötte. Hosszú jégeralsót, katonai gyakorlócsizmát viselt, egyik válláról lecsúszott óriási méretű, kinyúlt nyakú, fekete pólója. – Háá? – szólalt meg. Pete rávillantotta hollywoodi mosolyát. – Szia. Pete Streeter vagyok, ő pedig a munkatársam – intett Louisa felé egy tétova mozdulattal, de a szemét egy pillanatra sem vette le a tinédzserről. – Eredeti helyszínek után kutatunk egy filmünkhöz. – Azt a…! – ámult el a lány. – Pete Streeter! Láttam magát az MTV-n meg a Premier magazin címlapján. Hát ez félelmetes! Pete felcsavarta a fényerőt a mosolyán. – Egy új tévéjátékot csinálunk itt Washingtonban, és ahogy mondtam, ehhez keresünk helyszíneket. Bemehetnénk egy pillanatra? – Jesszusom, ebben a házban akarnak filmezni? Ez hihetetlen! Ez tök jó volna! – Még az is lehet, hogy neked is jutna valami kis szerep – tódította Pete. Louisa torkából furcsa, fojtott hang tört elő. – Valami baja van? – kérdezte a lány. – Miért ad ki ilyen iszonyú hangokat? – Másállapotos – vágta rá Pete –, de ő nemcsak reggel öklendezik, hanem egész álló nap. Tényleg elég undorító. Legjobb, ha észre se veszed. Louisa hátulról bokán rúgta Pete-et, mire ő nagy karlendülettel hátracsapott, vállon találva és ezzel egyensúlyából kibillentve a lányt. – Tök jó! – örvendezett a tinédzser. – Állati jó! Pete elindult a ház hátsó része felé. – Körülnézhetek, ugye? – szelte át az ebédlőt, a konyhába tartva. – Hogy is hívnak téged? – Amy Maislinnak. – És miért nem vagy az iskolában? – Félév vége van, és a tanárok értekeznek, nekünk meg szünet van. Be akartam menni a városba egy kicsit körülnézni, de lerobbant a Mercedes. – Az ciki – mondta a franciaablaknál nézdegélő Pete. A ház méreteihez képest a kert kicsi volt. A kőlapokkal burkolt belső udvaron a fehérre festett, kovácsoltvas bútorok ridegek, szinte taszítóak voltak. A belső udvaron túl kék védőfóliával letakart medence látszott. A telekhatárt díszcserjesor jelezte. Pete egyetlen disznót sem látott. – Na? Mit gondol? – kérdezte Amy. – Megfelel? Pete hátat fordított a kilátásnak, és szemügyre vette a konyhát. Semmivel sem tűnt ígéretesebbnek, mint a kert: sehol semmi disznónak való kaja vagy moslékos edény. – Tartasz valamilyen állatot?

23

– Van egy kutyám. Lenn van az anyámmal a földszinti konditeremben. Anya teljesen belemerült ebbe az önsanyargató őrületbe. – Más nincs? Csak a kutya? – Nem jó? – rémült meg Amy. – Olyan házat keres, ahol macskák vannak, meg ilyesmi? Tudnék macskát szerezni. – Tulajdonképpen olyan házat keresek, ahol disznók vannak – jelentette ki Pete. – Haláli jó! Nagyon csípném, ha lenne a házban egy disznó, de sajnos nincs. Na, és milyen lenne egy nyúl? A barátnőmnek, Christynek van egy. Kölcsönkérhetem tőle, esetleg leborotválhatnánk, és lekötözhetnénk a füleit. Szerintem egészen különleges hatást érhetnénk el vele. – Meggondolandó az ötlet. Hát… kösz, hogy megmutattad a házat. – Szupi! – lelkesedett Amy. – Különben kurva jó a sérója. Pete látta, hogy Louisa szemei kikerekednek. – Ez dicséret volt – mondta neki, ahogy kivezette az ajtón. – Tudom. Mi is mindig ilyeneket mondunk egymásnak a Capitol Hillen. Pete rámosolygott, Louisa viszonozta. – Na és most? – kérdezte a lány, miután elhelyezkedett a Porschéban. – Sejtelmem sincs. Ez volt az egyetlen kapaszkodónk. Általában leleményesebb szoktam lenni, de most elvonja a figyelmemet a sóvárgás. – A nikotinéhség? – Többek között az is. – Talán egy jó ebéd segít. Pete visszatért a River Roadra, és a város felé hajtott. Az ebéd nem rossz ötlet, gondolta. Valami jó kis félhomályos, barátságos helyen. Ahol egy kicsit többet is megtudhatnak egymásról: kedvenc színekről, testvérekről, a másik nemmel kapcsolatos elvárásokról. Talán valahol a házuk környékén kellene ilyen helyet keresni arra az esetre, ha nagyon jól sikerülne a közelebbről való megismerkedés. A maga részéről Pete már ebben az állapotban érezte magát. – Tudok egy helyet Connecticutban – mondta. – Kibírja olyan sokáig? – Ha muszáj. Amikor Louisa meglátta a kiválasztott helyet, aggodalom töltötte el. Az ajtóban lecövekelt. – Ez nagyon csodás, de én valami egészen másfajta helyre gondoltam. – Milyenre? Semmi értelme tapintatoskodni, döntötte el a lány, bár nem könnyű megfogalmazni. – Hát, valami olcsóra – bökte ki. – Végül is munkanélküli vagyok. – A vendégem. – Igazán kedves, de nem. Egy háztömbnyire innen van egy szendvicsbár… Pete átvetette a karját a lány vállán. Kezdte nagyon megkedvelni. Mellesleg jó cimborának is bizonyult. Visszafelé az úton egy kicsit nyafogott ugyan, de az őszintesége mindenképp tiszteletre méltó volt. Hiszen nincs abban semmi, ha valaki beismeri, hogy nem veti fel a pénz. Pete úgy gondolta, hogy ha Louisa ennyire szókimondó volt, értékelné, ha a férfi is egyenes lenne vele.

24

– Jártam már abban a szendvicsbárban. Mindig zsúfolt, agyon világítják, és zajos. – Odahajolt a lányhoz, és az orrával megcirógatta a tarkóját. – Ebben az étteremben viszont kicsi asztalok vannak hosszú abrosszal, és elég sötét ahhoz… – De hát ez nem találka. És én különben sem csinálok akármit nyilvános helyen. – Ugyan már, Lou! Abbahagytam a dohányzást. Nézzen rám! Hiányt szenvedő érzékeim túltelítenek feszültséggel. Ki vagyok éhezve. Üvölt belőlem a szükség. Louisa megfordult, és elindult az ajtó felé. – Valóban nagy baj lesz, ha az éhségét nem csillapítja gyorsan egy-két szendviccsel. Pete követte a lányt. – Kegyetlen nőszemély maga! Nincs magában semmi együttérzés, semmi könyörületesség. Louisa égre meresztette a szemeit. – Erre vágyik? Azt akarja, hogy megszánjam? – Igen. A lány ámulattal meredt a férfira. – Kezdetnek nem rossz – vigyorodott el Pete. Louisa benyitott a szendvicsbárba, és betessékelte Pete-et is. – Maga tényleg kétségbe lehet esve. – Azt hiszem, inkább szerelmes vagyok. A lány felvonta a szemöldökét. – Talán vennem kéne magának pár szál cigarettát. – Le merném fogadni, hogy maga is szerelmes. – Maga kibírhatatlan alak! Lop, hazudik, érzéketlen, meggondolatlan, nőcsábász, és iszonyú kávét főz. – Jobb kávét főzni még megtanulhatok. Louisa beült egy bokszba, és végigfutott a menün. – A hármas számú szendvicset kérem – mondta a pincérnőnek. – Én egy húsos szendvicset – szólt oda Pete. Behúzódott a sarokba, és az ülés teljes hoszszában kinyújtotta a lábát. – Hajlandó vagyok elfogadni mindazt a sok szörnyűséget, amit az imént rólam elmondott, ha a jó tulajdonságaimat is összeszedi melléjük. Louisa hosszan bámult rá. – A jó tulajdonságait? Hát az nem lesz könnyű. Pete elvigyorodott. A fickó önelégült, állapította meg magában a lány. Ezt mindjárt hozzá is adhatjuk az érzéketlenséghez és a meggondolatlansághoz. Ezután lázasan kutatott az agyában jó tulajdonságok után, de egyet sem talált. Szemöldöke összerándult… Akármilyen nevetséges, kedvelte Pete-et. De nemcsak fizikailag vonzódott hozzá, bár ez az érzés ijesztően kezdett elhatalmasodni. Szórakoztató és megnyugtató volt a jelenléte. Lehetetlen volt megsérteni. Ezt ugyan nem sorolta volna a jó tulajdonságok közé, de mindenesetre kellemes tempóváltásnak bizonyult a Capitol Hill-i diplomáciai évei után. És tetszett, ahogy nyíltan elismerte, ha hazudik. – Nos? – kérdezte Pete. – Gondolkozom. – Nahát. Ilyen soká tart, amíg előhozakodik egyetlen jó tulajdonsággal? – Talán nem ismerem magát eléggé.

25

– Rendben, akkor segítek, jó? Történetesen kitűnő humorérzékem van. Majdnem minden szabálytalan parkolásért kifizetem a büntetést. Szeretem a kis állatokat és a nagy gyerekeket. Szinte soha nem rivallok rá öreg emberekre. Még életemben nem lőttem rá senkire az autópályán. Tegnap pedig adtam egy dollárt egy csavargónak. – Hát ez nagyon lenyűgöző. – De még mennyire! Folytathatnám, de kezdek zavarba jönni. – Fogadok, hogy mindemellett még elképesztően romantikus is. – Amennyire a medvék is azok az erdőben. – Megsemmisültem. Valójában Pete szigorúan ügyelt arra, hogy korlátok között tartsa romantikus hajlamait. A forgatókönyveiben is csak vékony szálon futtatta a szerelmi ügyeket, ahogy a magánéletében is rövid pórázra fogta. Szerinte a darabokat émelygőssé, a férfiakat sebezhetővé teszi a szerelmi siránkozás, a romantikus cukormáz. A bonbont és a virágot, az elegáns éttermi vacsorát mint az udvarlás fokmérőit nem tartotta sokra – ezeket közhelyeknek, többnyire személytelen gesztusoknak tekintette. Persze, ez nem jelentette azt, hogy ő maga nem élt velük a kívánt cél érdekében. Azért nem volt ostoba, nagyon jól tudta, hogy a nők elvárják ezeket a konvencionális kedveskedéseket. De a szíve mélyén úgy érezte, hogy a szerelem magánügy. – Térjünk vissza komolyabb témára! – szólalt meg Louisa. – Nem szeretném, ha annyira elkápráztatnának a maga jó tulajdonságai, hogy közben szem elől téveszteném a lényeget. Semmi értelme az egész délutánt édelgéssel elfecsérelni, amikor holmi disznókat kell keresnünk. Pete-et egyre kevésbé érdekelte a megtalálásra váró sertés. Sokkal inkább Louisa Brannigan makulátlan, tejfehér bőre, kényeskedő orrocskája, robbanékonysága és jó adag önfejűsége. Tetszett, ahogy mosolyával felcsillan a szeme, és ahogy felhúzza az orrát, ha dühös. Szinte alig tudta elképzelni, hogyan volt képes alkalmazkodni kongresszusi sajtótitkárként. Iszonyatos igénybevételnek lehetett kitéve, ami – gyanította Pete – rövidesen összeroppantotta volna. – Értse meg, ez fontos nekem! – szólalt Louisa elkomolyodva. – Széttrancsírozták az autómat, félemeletnyit zuhantam lefelé egy lépcsőről az éjszaka kellős közepén, végül elvesztettem az állásom. Tudnom kell, hogy mindezt miért. – S most bosszúra szomjazik? – Semmi ilyesfajta drámai lépésre nem gondoltam. Egyszerűen tiszta akarok maradni ebben az ügyben. Sejtelmem sincs, Nolan mennyire van benne, de nem szeretnék tudtomon kívül bűnrészesévé válni valami ocsmányságnak. – Ám emésztette más is, amit nem akart Petenek elmondani. Csalódása Nolanban nagyon megviselte. Hitt benne, bízott abban, hogy jó ügyet szolgál, nagyra tartotta képességeit. Mögé állt, és már-már elvakultan segédkezett Nolan lehetőségeinek kiaknázásában. S ha nem is volt a szenátornak közvetlen kapcsolata valamilyen mocskos üggyel, mégiscsak könnyedén menesztette Louisát. Úgy érezte, elárulták. Lehet, hogy idealista vagyok, döbbent rá. Eddig azt hitté, a fogalom azonos az „ifjú és bohó” jelentésével, de ezek szerint rá is vonatkozott. Politikai és erkölcsi felháborodása mérhetetlen volt. Pete azon szándékának, hogy kiderítse a disznó eltűnését, kevés köze volt az erkölcsi és politikai felháborodáshoz. Azzal, hogy belebotlott egy botrányosnak mondható momentumba, eredendő kíváncsisága bizonyossággá vált. Az eset meglódította írói fantáziáját, hiszen

26

egy potenciális forgatókönyv rejlett benne, emellett férfiúi hiúságát is felpiszkálta. Ám véletlenül darázsfészekbe nyúlt. Mindenesetre az ellenfelei félreismerték. Pete nem az a fajta volt, aki megadja magát vagy enged a nyomásnak. Feldühítették a fenyegetések, tombolt, amiért álmában megtámadták, a legnagyobb hiba azonban Louisa elbocsátása volt. Nem szívesen ismerte el, de határozottan szerette volna oltalmazni a lányt. Nem mintha Louisának szüksége lett volna védelemre, ha valamire, akkor inkább fékentartásra, gondolta Pete. Sőt még az is elképzelhető, hogy sorsára hagyva, akár partvisnyéllel is beállna az életre-halálra küzdők sorába. – Na jó – szólalt meg Pete –, nézzük, mit tudunk! Tudjuk, hogy Maislin volt a disznó szállítója. Tapasztaltuk, hogy valaki nem örül a röfi utáni érdeklődésnek, és tudjuk, hogy Nolan Bishop a velem való ismeretsége miatt bocsátotta el magát az állásából. Mindebből arra következtethetünk, hogy Maislin és Bishop egyaránt benne van valami piszkos ügyben. – Az egyik nem következik a másikból egyértelműen. Pete megvonta a vállát. – Mi az, ami mindkettőjükben közös? – kérdezte. – Mindketten ugyanannak a pártnak a tagjai. – És még? Louisa fontolgatni kezdte. Különböző államból származtak. Maislin Pennsylvaniából, Nolan Marylandből. A Kongresszus időszakában mindketten Potomacban éltek. Maislin életútja sikertörténet – itt-ott lila pettyekkel. Nolan a Harwardon végzett jogot, látszólag tehát nem sok közös vonásuk volt, hacsak az nem, hogy mindketten rendkívül sokat adtak a nagyközönség véleményére. – Barátok? – Nem tudok róla. Maislin régebben van a porondon. Jó néhány befolyásos kapcsolata van. Ő csak nagymenőkre utazik. – Volt rá példa, hogy el kellett tussolnia Nolannak valami rossz húzását? – Nem, soha. – Valamilyen nőügyet? – Még csak egy odakacsintást sem, amióta nála dolgozom. A beszélgetés abbamaradt, amíg az ételt felszolgálták. – És mit tud Maislinról? – kérdezte Pete. Louisa először a szalonnákat csipegette ki a szendvicséből. – Nem sokat. Például tudom róla, mennyire vigyáz arra, hogy tiszta maradjon. Hogy tagja néhány befolyásos bizottságnak, hogy a választói kedvelik, és hogy nem valami nagy ész. – Mindenképpen lennie kell valami összefüggésnek – jegyezte meg Pete. – Ebéd után úgyis bemegyek az irodába letakarítani az íróasztalom. Szerzek valami propagandaanyagot róla, ha már ott vagyok. Már sötét volt, mire Louisa hazavánszorgott, hóna alatt egy hatalmas kartondoboz, tele személyes holmikkal, napi feljegyzésekkel és annyi információval Maislinról és Nolan Bishopról, amennyit csak össze tudott szedni róluk. Előkotorta a lakáskulcsát, és belépett az üres lakásba. Bezárta belülről az ajtót, könyökével felkapcsolta a villanyt, és lerogyott az egyik dagadtra töltött karosszékbe, ölében a kartondobozzal.

27

A szívverése is megállt, amikor meghallotta a kulcs fordulását a zárban. Vérfagyasztó sikoltással regisztrálta az ajtó nyílását. Pete volt. Szemét lehunyva, karjait melle előtt keresztbe fonva, összehúzta magát a karosszékben. – Édes istenem! – Megijesztettem? – Á, dehogy, a cafrangos életbe! Tulajdonképpen mindig így visítok, ha valaki belép a lakásomba. – Felnézett a férfira. – Hogy csinálta? Hogy nyitotta ki az ajtómat? – Van kulcsom hozzá, ugyanis az enyém a ház. – Nagyszerű! Sokkal biztonságosabban érzem magam. Most már nemcsak a disznós hapsiktól kell tartanom, hanem a háziúrtól is! Pete elvette Louisától a kartondobozt, és a hóna alá csapta. – Még az a szerencse, hogy nem sérülékeny az önérzetem. Maga egyáltalán nem mondható segítőkész barátnőnek, ha már erről van szó. – Nem vagyok a barátnője! Pete felhúzta Louisát a fotelból, és az ajtó felé tuszkolta. – Tökmindegy! – Hova megyünk? – Hozzám! Vacsora közben kissé megtornáztatjuk az agyunkat, és kisütünk valamit. Louisa követte a férfit a lépcsőn, fel egészen a konyháig, ahol rácsodálkozott a húsvágópultszerű asztalon elnyújtózó narancsszínű macskára. Egyetlen füle félig leharapva, farka mintha csomóra lenne kötve. – Egy macska van az asztalán – újságolta. – Igen. Ő Spike. Spike Louisára nyitotta egyik szemét, és megnézte. A sárga és rezzenéstelen szem legalább fél percig meredt a lányra, majd becsukódott, azt a benyomást keltve az újonnan érkezőben, hogy egyáltalán nem érdekes jelenség. Pete az alvó cicus mellé helyezte a kartondobozt. – Tíz évvel ezelőtt Spike magához fogadott, azóta együtt élünk – magyarázta, miközben megvakargatta a mozdulatlan állat fejét. – Rendkívül közvetlen egyéniség. – Igen. Ez látszik rajta. Pete elővett egy üveg bort a fridzsiderből, félig megtöltött két kristálypoharat, és az egyiket Louisának nyújtotta. – Össze tudott szedni valamit Maislinról? Louisa belekortyolt a borba. – Csak a szokásos, agyonkozmetikázott sajtóközleményeket. Pete bepakolt három szelet húst a grillsütőbe, majd két burgonyát a mikróba. Louisa odanyújtott neki egy kék dossziét. A férfi kinyitotta, és tanulmányozni kezdte. – Semmi olyasmi nincs benne, amivel előbbre juthatnánk – közölte végül, majd felmarkolta Spike-ot az asztalról, és kicserélte egy, a hűtőből elővett salátástállal. Spike eközben ernyedten lógott Pete könyökhajlatában, lassan kinyitotta a szemeit, ásított, és nyávogott egyet. Pete felszúrt egy szelet húst a grillsütőből, rácsapta egy tányérra, és a macskával együtt a földre tette. Louisa képtelen volt magába fojtani megdöbbenését. – Egy egész szelet húst ad neki?

28

– De hát ez egy vérbő kandúr! Jó erőben kell tartani. – És nem árt ez neki? Úgy értem, nem valami macskaeledelt kéne kapnia? Olyan rendes, kiméricskélt, diétás tápot? Pete Louisának is tálalt egy hússzeletet krumplival. – Azért nem eszünk húst minden este. Néha halat. Néha pizzát rendelünk. A hamburgert szereti a legjobban sok sült hagymával. Legtöbbször az a vacsora. Ezt nem is kell mondania, gondolta Louisa. Nálam mindennek sülthagyma-szaga van, még a tapétámba is beivódott. Bezzeg Pete-nél ennek nyoma sem volt. Itt üde, friss tisztaságillat uralkodott, némi kávéaromával keveredve. Louisa pillantása a tűzhely fölötti szagelszívóra szegeződött. A készülék szorgalmasan szippantotta fel a grillsütőből felszálló füstöt, párát, egyenesen le, az ő konyhájába továbbítva. Pete tejfölt tett az asztalra, és rátöltött Louisa borára. – Na és mi van Maislin munkatársaival? Róluk van valami? – kérdezte. Louisa elővett egy másik dossziét a kartondobozból, odaadta a férfinak, azután nekiesett a feltálalt ételnek. Amíg ettek, Pete átfutotta az anyagot, de ebben sem talált semmi használhatót. – Hát ez finom volt – mondta elégedetten Louisa, majd rácsodálkozott a poharára: miként lehet, hogy üres? Pete elővett egy óriási doboz csokoládéfagylaltot a mélyhűtőből, és az asztal közepére rakta. Egy ezüstkanalat odanyújtott a lánynak, egyet megtartott magának. – Kezdjük az egészet elölről! – mondta, miközben beleásott a fagyiba. – Miért érzékeny mindenki erre a disznóra? Louisa bekapott egy kanálnyit a jeges desszertből, s hagyta elolvadni a nyelvén a krémszerű, dús masszát. Az a márka volt, amit nemigen engedhetett meg magának, s ami még az artériákat is vajjal tömíti el. Szinte érezte, hogy a combjai máris duzzadni kezdenek. Még egy kanállal vett, és lehunyt szemmel élvezte ízét, állagát. – Essszméletlenül jó ez a fagylalt! – dünnyögte elismerően, enyhén üveges szemekkel. Pete rámeredt: a nő magánkívül van a gyönyörtől. – Jól van? – kérdezte. – Jobban nem is lehetnék. Imááádoom a fagylaltot… – válaszolta Louisa, miközben egy hatalmas kupacot egyensúlyozott a kanalán a szája felé, de végül az asztalra pottyantotta. – Jaj! – nyögte. – Azt hiszem, a bor az oka, észre se vettem, és a fejembe szállt. Pete elmosolyodott: bekapott a kicsike. – Ezek szerint nem valami nagyivó, ugye? – Miért, nagyon idétlen vagyok? – Még nem. – Ha iszom, hajlom a gátlástalanságra – közölte a lány. – Te jó ég! – Aztán elálmosodom. A bortól mindig rám tör a fáradtság. – Mégis, mennyi időnk van a gátlástalanság és az álmosság között? – Nem sok. Alig néhány perc. – Van valami, amit különösen szeret csinálni a gátlástalanság állapotában? – Sok-sok fagyit enni. Pete kanalazni kezdte a lányba a fagylaltot.

29

– Még valamit? – Beszélgethetnénk. Van néhány dolog, amit el kéne mondanom. – Maga aztán tudja, hogyan engedje el magát, amikor épp gátlástalan. Louisa rámosolygott. – Vannak pillanataim. – Ez is az? A lány meglengette a kanalát. – Tudja, én későn érő típus vagyok. Pete keresztbe fonta karjait az asztalon, és előredőlt. Úgy érezte, most érdekes dolgokról lesz szó. – Tulajdonképpen még főiskolás koromban sem… – felsóhajtott, és turkálni kezdett a fagylaltosdobozban. – Az a hülye elképzelésem volt, hogy mindenképpen szerelmesnek kell lennem ahhoz, hogy… érti? – Egyáltalán nem hülye elképzelés. Mindketten elhallgattak, egyaránt meglepődve Pete kijelentésén. – Maga lefekszik olyan nővel, akit nem szeret? – Csak kényszerhelyzetben. Louisa megpróbálta látását a férfira összpontosítani. – Ez komolytalan válasz. Pete átnyúlt az asztalon a lány kezéért. Megfordította, és tenyere bársonyos közepébe csókolt. – Azt hiszem, egyikünknek sem tetszene a komoly válasz. A férfi ajkainak érintésétől Louisát elöntötte a forróság, ami szétáramlott egész testében. – Volt már valaha szerelmes? Ez bonyolult kérdés volt. Természetesen voltak Pete életében nők, akik iránt mély érzéseket táplált. És volt néhány érzéki nőszemély is, aki teljesen kifordította önmagából, azután otthagyta vergődve, mint a partra vetett halat. De azt nem mondhatta, hogy volt már szerelmes. Sőt az utóbbi időben kezdett kételkedni abban, hogy egyáltalán képes-e valakit szeretni. – Nem – válaszolta végül. – Még soha. – Én sem – jelentette ki Louisa ásítva. – Egyszer ugyan azt hittem, de csak beképzeltem magamnak. – Azzal ráhajtotta a fejét az asztalra, és elaludt. Pete meghökkenve nézte. Még soha nem találkozott olyasvalakivel, aki másfél pohár bortól beveri a szundit. Felkarolta a lányt, és a kanapéra fektette, halvány rózsaszín kosztümöstül, harisnyástul, tűsarkú cipőstül. Tanácstalan volt, mit tegyen. Erős kísértést érzett, hogy meglazítsa rajta a ruhákat, kizárólag a kényelme érdekében, de ellenállt. Még azt képzelné a lány, hogy matatni akart rajta. S lehet, hogy igaza lenne. Betakarta hát egy pléddel és hozzálátott a konyhai teendőkhöz. Amikor végzett, leült az alvóval szemben a dohányzóasztalra, és figyelte az álmát. Olyan, mint egy kislány, állapította meg. Orcái kipirultak, puha szája kissé duzzogó formát öltött, fekete szempillái ívesen borultak finom, áttetsző bőrére. Fürtjei összevissza kunkorodva övezték az arcát. Pete torka elszorult, a szíve pedig valami megmagyarázhatatlan érzelemtől sajgott. Az ágyékában érzett sajgás sokkal kevésbé ejtette zavarba. Arról tudta, mi okozza, és azt is, hogy az reménytelen ügy.

30

31. Louisa sült szalonna illatára és a mellére mázsás súlyként nehezedő kellemetlen érzésre ébredt. A mázsás súlyról kiderült, hogy a macska. Spike kinyitotta sárga szemeit, és néhány másodpercig Louisára bámult, majd ismét leengedte a szemhéját, de amint a lány megpróbált kicsúszni alóla, felmordult. Ekkor két férfikéz nyúlt át Louisa feje fölött, és leemelte róla a cicust. – Jó reggelt – köszöntötte Pete. A lány hátrahajtotta a fejét, hogy lássa a férfit. – Mi történt? – Megivott másfél pohár bort, és elaludt. Louisa gyors helyzetfölmérést végzett. A férfi kanapéján feküdt, tetőtől talpig felöltözve, betakarva. – Itt aludtam egész éjjel? – Bezony ám! – Hiába, nem bírom az italt – sóhajtott a lány. Lesimította a szoknyáját és á földre lendítette takaróval még körültekert lábait. – De a rossz alkoholtűrést legalább ellensúlyozza a természetem. Ugyanis harcálló géneket örököltem, szerencsére. Pete a kezébe nyomott egy pohár frissen kipréselt narancslevet és egy szalonnás rántottával megpúpozott tányért. – Kösz, mama – évődött Louisa. Pete rázökkent egy székre, szemben a lánnyal. Egyáltalán nem érezte magát anyainak, inkább fizikailag feszültnek, érzelmileg bizonytalannak. Az éjszaka javát hálószobája mennyezetének bámulásával töltötte, azon morfondírozva, mi a fenét kezdjen az életével, mi ez az egész itt Louisa Brannigannel, amitől hirtelen elégedetlennek és magányosnak érzi magát. Minden nehézség nélkül felébreszthette és lekísérhette volna a saját lakásába, de igazság szerint örült annak, hogy ott volt nála a nappaliban. Spike igazán jó társ volt, de túl kicsi. Nem töltötte be a lakást úgy, ahogy Louisa. Pete szerette, ahogy a lány sóhajtozott és mocorgott álmában. Megnyugtató zajocskák voltak ezek, ahhoz hasonlóak, mint fagyos időben a tűz pattogása vagy az esőkoppanás az ablaküvegen. Louisa megitta a narancslevet, és épp egy szalonnacsíkon rágódott. – Furcsa érzés, hogy nem kell munkába ügetnem. – Mit akar ma csinálni? – Megcsináltatom az autómat. Azután valami munka után nézek. – Van egy ajánlatom. – Aúú! – Nagyon tisztességes ajánlat. – Minden bizonnyal. – Nem szeretném kiengedni a kezemből ezt a disznóügyet, de meglehetősen kevés az időm rá. A jövő héten forgatni kezdenek egy darabot, és még át kell írnom néhol a forgatókönyvet. Louisa bekapott egy falat rántottát. – És?

31

– Adok magának egyhavi lakbérkedvezményt, ha elhalasztja a munkakeresést néhány napra. Vannak saját adataim is Maislinról. Szeretném, ha átnézné, és kiderítené, nincs-e valami kapcsolat közte és Nolan Bishop között. Azután jó lenne, ha elmenne az L. utcai postára, és visszakeresné a disznósztorival kapcsolatos kiadványokat. Louisának tetszett a javaslat. A detektívesdi szórakoztatónak ígérkezett, és nem hányhatott fittyet a lakás egyhavi ingyenes bérletének sem. Pénztartalékai egykettőre lecsappannának, ha nincs állása. – Oké, benne vagyok. Mit kell keresnem a régi újságokban? – Nem tudom pontosan. Figyeljen oda mindenre, tartsa nyitva a szemét. Louisa végzett a reggelivel, és indulni készült. Amikor végignézett magán és gyűrött kosztümjén, felnyögött. – Gyorsan lezuhanyozom, aztán máris hozzáfogok. Majdnem dél felé járt az idő, mire Louisa átolvasta Pete-nek Stuart Maislinról összeállított dossziéját. Spike a konyhaasztalon felhalmozott újságkivágások és kézzel írt följegyzések között zavartalanul folytatta a szunyókálást. Pete egy párnázott irodai széken görnyedve meredt a számítógép képernyőjére, majd előredőlt, és gépelni kezdett. A billentyűzet halk kattogása betöltötte a szobát. Louisa keresztbe fonta karját maga előtt, és a férfit nézte, megállapítva, hogy az írás tulajdonképpen rendkívül csöndes és nagyon magányos foglalkozás. Mindig azt hitte, hogy az alkotás sokkal, de sokkal látványosabb tevékenység, ám Pete Streeter szakszerű módszerességgel dolgozott az átírandó szövegen. Nyoma sem volt hajtépkedésnek, fellengzősségnek, az íróasztalon és környékén szanaszét heverő üres whiskys poharaknak, gombóccá gyűrt papírlapok padlót borító tengerének. Időnként megmozdult a szája, de a kiadott hang, ha volt egyáltalán, halk dünnyögés volt csak, ahogy meghallgatta a leírt szavak dallamát. Mindez határozottan ellentétes volt azzal a képpel, amit Louisa korábban formált róla, és azon kapta magát, hogy lenyűgözi a férfi személyiségének ez a komoly, elmélyült vonása. Pete befejezte a gépelést, felállt, kinyújtózott, és Louisára nézett. Felhúzott szemöldöke némán kérdezett. – Befejeztem – jelentette ki a lány. – Talált valamit? Louisa letépte a sárga jegyzettömb felső két lapját. – Kétoldalnyit szedtem össze a Maislin és Bishop közti lehetséges kapcsolatról. A legtöbbjük meglehetősen homályos. Louisát megkerülve, Pete töltött magának egy csésze kávét. – Van valami biztató? – Tulajdonképpen semmi. Nolan valószínűleg meghajol Maislin akaratának. Pete átnézett a kávéscsésze pereme fölött. – Ennyire pipogya alak? – Inkább ennyire politikus. Magának rengeteg adata van Maislin pénzügyi és üzleti kapcsolatairól. Miért? – Elővételi jogot szereztem Judd King Játék a hatalommal című könyvére. Ebben etikátlanságokat, hivatali kötelességmulasztást enged sejtetni a kongresszus legbefolyásosabb tag-

32

jairól. Bár a történet kitalált, King feltehetően tudta, miről beszél. Sajnos, három héttel azután, hogy a könyv piacra került, King meghalt. Agydaganatban… éppúgy, mint Bill Casey. Az opció megszerzésekor elhatároztam, hogy összeszedek minden háttérinformációt. Maislin alakja tökéletesen ráillik King egyik hősére. – És hogy kerül bele mindebbe a disznó? – kérdezte Louisa. – Fogalmam sincs – válaszolta Pete, miközben elővett egy tégely földimogyoróvajat és egy üveg mályvacukorpelyhet a hűtőszekrényből. Ezután két tányért és egy vekni fehér kenyeret tett az asztalra. Louisa óvatos pillantást vetett a ragacsos mályvacukorra és a földimogyoróvajra. – Ebéd – jelentette ki Pete, vastag mályvacukor réteget terítve egy szelet kenyérre. – Ez egy fantasztikus dolog, mindenhez jó. – Elkészített egy földimogyoróvajas kenyeret is, és összeborította az előzővel. A kész szendvicset Louisa elé rakta egy tányéron. Öntött neki egy pohár tejet, és az egészet kiegészítette egy banánnal. A lány beharapta az alsó ajkát, nehogy felvihogjon. Hirtelen snoopys uzsonnatáskás, piros termoszos kisiskolásnak érezte magát. – Köszönöm – mondta udvariasan. Pete Spike-nak is készített egy szendvicset, majd a magáéval elhelyezkedett Louisával szemben egy széken. – Nagyon érdekes ez a szendvics – jegyezte meg Louisa, azon küszködve, nehogy a nyelve hozzáragadjon a szájpadlásához. Lehajtott egy fél pohár tejet, és nyelvével titokban kitapogatta a fogtöméseit, remélve, hogy mind megvan épségben. – Ha olykor elakadok az írással, a mogyoróvaj és a mályvacukor mindig helyrehoz. Valahogy ihletet ad. Louisa rendületlenül rágott. Tulajdonképpen nem volt rossz, de egy kis csokoládé határozottan javított volna rajta. – Gyerekkorában mindig ilyet evett? – Á, soha. Túl vagány voltam ahhoz, hogy ilyen puhányoknak való kaját egyek. Húsos és kolbászos szendvicset ettem, meg sört ittam hozzá. – Én úgy értettem, hogy amikor hét-nyolc éves volt. Pete egy pillanatig a lányra bámult, az arcáról hirtelen eltűnt a megszokott vidámság. Tekintete kifejezéstelenné, szája feszessé vált. Aztán visszatért a humora. – Én arról beszélek, amikor hétéves voltam. – Ne vicceljen! – Szó sincs róla. Ötéves voltam, amikor az anyám meghalt. Csupa férfi családtag között nevelkedtem. – Eszébe jutott a ronda, sárga védődeszkázattal borított ház a pennsylvaniai Hellertownban, a Slant Streeten. Nem volt szörnyű a gyerekkora, de szép sem. Többnyire magányos, és híjával annak a gyöngédségnek, amit egy nő jelenléte teremt a családi otthonban. Mire iskolába került, a bátyjai, abbahagyva a tanulást, már az acélgyárban dolgoztak az apjukkal együtt. Abban az időben, azon a környéken senki nem törődött a „kulcsos” gyerekekkel. A srácok gyorsan felnőttek a Slant Streeten, és nem számított, hogy otthon senki nem kérte számon a házi feladatot. Előre kijelölt út vezetett a jövőbe. A férfiak a gyárban dolgoztak, és fiatalon nősültek. A párválasztás minden szövevényes finomkodást mellőzött. Önbecsülés és férfiúi kötelesség kérdése volt valamennyi felnőtté vált Slant Street-i hímnél, hogy annyi szoknya alá férkőzzék a kezével – és bármijével, amivel csak tehette –, amennyi alá

33

csak tudott. Ha egy lány teherbe esett, kiválaszthatta a számára legmegfelelőbb férjjelöltet, és teljes esküvői pompában megesküdtek a St. Stanislausban. Utána fogadást adtak a tűzoltóságon, végül berendezkedtek a korai öregség unalmába. Ilyen jövő várt volna rám is, gondolta Pete, de hála a jó szerencsének, a küszöbét átlépő nők közül egyik sem esett teherbe. Tizennyolc éves korára pedig olyan rossz hírnévre tett szert, oly sok kihágást írtak a rovására, hogy nem kaphatott munkát a gyárban. A végsőkig feszítette a húrt, soha nem állt meg félúton. Tényleg megveszekedett kölyök volt. Még a saját bátyái, akik a maguk idejében szintén nem voltak angyalok, ők sem mertek kikezdeni vele. Louisa túl volt a szendvicsén, és már a banánnál tartott. – Volt valaha nős, vagy élt együtt valakivel? – Csak Spike-kal. Ez mindent megmagyarázott, és rávilágított néhány észbontó szokásának eredetére is. Pete alapvetően nélkülözte a női útmutatást. Nem ismerte az élet finomságait. Tízet egy ellen, hogy használat után nem hajtotta le a vécéülőkét. Louisa betette a szennyes edényeket a mosogatóba, és összerakta a dossziékat a kartondobozban. – Megyek a postára. – De vigyázzon? – Mire? – A kóbor kutyákra, a mocskos öreg emberekre, a részeg autósokra… Majd felháborodva saját badarságain, felsóhajtott. Lötyögős pólóját megragadva, magához húzta a lányt, és megcsókolta. Az íze, mint valami különleges desszerté. Ennél jobbat nem kínálhat az élet, gondolta Pete. Ez a létezés legfinomabb adománya. Amikor kinyitotta a szemét, pillantása Louisa döbbent tekintetével találkozott. – Valami baj van? A lány arca bíborvörösre váltott, ahogy lepillantott marokra fogott pólójára. – Véletlenül… kikapcsoltad elöl a melltartóm. A férfi álmatagon elmosolyodott, szemében érzékiség és derű keveréke csillogott. Egyáltalán nem volt véletlen. Neki volt a legügyesebb hüvelykujja a földrészen, sőt az egész világon. – Elnézést – szólalt meg –, azt hiszem, kissé elragadtattam magam. – Azzal zsebre vágta a kezeit, és hintázni kezdett a sarkán. Végre szerelmes volt! Semmi kétség nem fért hozzá. Amikor Louisa elhagyta a posta épületét, nyakig begombolta pávakék kabátját, és a Farragut North metróállomás felé vette útját. Sokkal hamarabb végezhetett volna az újságokkal, ha Pete nem csókolta volna meg. Egész délután ekörül tolongtak a gondolatai, a körül a meleg, baráti csók körül, ami csupán egy árnyalatnyi szenvedélyt sejtetett. Sőt inkább játékos volt. Éppen olyan, amilyent olyasvalakitől várhatsz, aki mályvacukor-ragacsot eszik ebédre. Louisa mégis meglepődött. Lélekben ugyanis egészen másfajta csókra számított… sokkal rámenősebbre. Fel is készült rá, hogy adott esetben határozottan visszautasítsa azt a fajta előrenyomulást, de nem volt rá szükség. Kénytelen volt beismerni, hogy valami csalódásfélét érez efölött. Miközben rálépett a föld alatti csarnokba vezető mozgólépcsőre, majd lent megváltotta a jegyét, és áthaladt az elektromos vezérlésű bejáraton, próbálta magát meggyőzni arról, hogy semmi értelme lelombozódnia azért, mert nem tudta lángoló szenvedélyre lobbantani a fickót. Hiszen nemegyszer közölte már vele, mennyire ellenszenvesnek tartja, s azt is,

34

hogy utálja a tapizást. Louisa egyszerűen nem tudta, hová tegye azt a csókot. Végül is olyan… boldogító volt. Még akkor is ezen gondolkozott, amikor félórával később bekopogott Pete-hez. – Jelentem, az újságokat átnéztem, a feladatot teljesítettem – mondta egy szuszra, amint a férfi ajtót nyitott, nyilvánvaló vonzalma okozta zavarodottságát gyermekes viselkedéssel leplezve. Pete becsukta a lány mögött az ajtót, kigombolta a kabátját, majd a gallérjánál fogva magához vonta, és az ajkára hajolt. Ez egy üdvözlő csók volt, egy „Isten hozott”-csók, egy „kedvellek téged”-csók. Átkozottul szívmelengető. Piszkosul lehangoló. Csupa száj, és semmi nyelv, és milyen röpke. Ahogy Pete ellépett tőle, Louisa megingott kissé. – A fenébe! – motyogta. – Mi a baj? – Megint kikapcsoltad a melltartóm, – Biztos rossz a kapocs. Louisa összeszűkült szemmel nézett rá. – Nem hiszek neked. – Te jó ég, Lou, ez rosszulesik! Egész álló nap itt görnyedek a forró tűzhely fölött, hogy valami tápláló házi kosztot tálalhassak neked, és mit kapok érte? Sértegetést. Louisa beleszippantott a levegőbe. Csodás illatok terjengtek. Fűszeres spagettiszószé, fokhagymáé. Felbaktatott a lépcsőn és a konyha felé tartott. Fehér abrosszal, borospoharakkal, lila gyertyákkal két személyre terített asztal várta. A neki szánt tányéron egy százszorszép feküdt, egyetlen szirommal. Gondolkodás nélkül eljátszotta a régi játékot, és magában kántálva a mondókát, a végén letépte az utolsó szirmot: – Szeret. Felnézett és a pillantásuk találkozott. – Így igaz – mondta Pete. Louisa az égre emelte szemeit. – Nem hiszed? – Egy pillanatig sem. Van esze a nőnek, gondolta Pete. Hiszen ő maga is alig hitte. Beleszórta a spagettit a fazékban lobogó vízbe, majd a hűtőből salátákat, a sütőből fokhagymás kenyeret varázsolt elő. A poharakba szódavizet töltött. – Találtál valami érdekeset valamelyik lapban? Louisa felakasztotta a kabátját a fogasra, és az asztalhoz ült. – Semmit. Egyetlen kis cikkecske volt csak a disznóról. Maislinról az égvilágon semmi, amiből következtetni lehetne az ezzel kapcsolatos érdekeltségére – újságolta, miközben figyelte, ahogy Pete tesz-vesz a tűzhely körül. Rendes tőle, hogy ennyit fáradozik miatta. És még százszorszépet is vett, meg az asztalt is gyönyörűen megterítette fehér abrosszal és kristállyal. Nem volt ugyan bizonyos a fickó késztetésében, de mindenesetre értékelte az erőfeszítéseit. El kellett ismernie, hogy jól érezte magát a társaságában. Tekintete végigkószált a férfin, és elöntötte a forróság. Feszengeni kezdett a széken. Fejét rosszallólag ingatva, félig hangosan intette le magát. Nem helyénvaló az ilyen erőteljes vonzalom. Soha nem vette könnyedén a szexet, Pete pedig nem volt az az ember, akit alkalmasnak talált egy komoly kapcsolatra. Az értékes hormonok így mennek veszendőbe, gondolta. Éveken keresztül várt

35

arra, hogy egyszer fizikailag is reagáljon egy férfi közelségére. És a lehető legrosszabbat kapta ki Pete Streeterben. Nincs igazság a földön. Pete észrevette, hogy a lány újfent motyog magában. Az asztalra tette az ételt, és néhány másodpercig figyelte, ahogy Louisa társalog saját magával. Kissé bolondos a csaj, állapította meg. A sok milliárdnyi nő közül neki éppen egy őrültbe kellett beleszeretnie. Na, jól nézünk ki! Louisa az öklével homlokon csapta magát. – Áhh! – Mi van? – Csak annyi – közölte –, hogy nem fogok lefeküdni veled, ne is álmodj róla! Pete elvigyorodott, és a lány elé tolta a spagettit. Tényleg őrült, de valahogy aranyosan őrült. – Dehogyisnem fogsz. Louisa arcára mélységes megdöbbenés ült ki, még a száját is eltátotta. Pete felsóhajtott, és spagettit villázott a lány tányérjára. Ezt nem kellett volna mondanom, gondolta. Nem mindig éri meg, ha az ember őszinte a nőkkel. Miután magának is szervírozott a spagettiből, rájött, hogy Louisa még mindig gutaütéshez hasonló hökkenetben üldögél, így hát mindkettőjük tányérjára rámerte a szószt, és megszórta reszelt sajttal. Nem értette, miért akadt ki ennyire a lány. Nyilvánvaló volt, hogy előbb-utóbb összejönnek. Ez csak idő kérdése. Az biztos, hogy Louisa nem tartja őt valami nagyra, állapította meg, de hamarosan úgyis jobb belátásra jut. Louisa becsukta a száját, és a villáját dühödten beledöfte a spagettibe. Ekkora pofátlanságot! gondolta. Ha nem lenne ilyen éhes, felállna és elmenne, de kár lenne lemondani erről a jó vacsoráról. – Miért vagy olyan biztos abban, hogy az ágyban kötünk ki? – kérdezte összehúzott szemmel, miközben villájával a tányért kopogtatta. Hogy miért biztos benne? Az ösztönei ezt súgják. A lánynak a puszta közelsége úgy hatott rá, mintha valami érzéki elektromosság erőterébe került volna. Minden porcikája dongott a vágyakozástól. És amikor megcsókolta, a lányban is érezte a felébredő sóvárgást. Bizonyos volt benne. Vajon ezt akarta hallani Louisa? Valószínűleg nem. Pete megvonta a vállát, és kivett egy darab meleg fokhagymás kenyeret. – Szeretem az előremutató dolgokat. Louisa újabb kokit mért a homlokára. – Áhh! – Ezek szerint megint rosszat mondtam? – Mindig sikered van a nőknél? – Hát, nem szeretek ilyesmivel dicsekedni… Louisa védekezően felemelte a kezét. – Elég, ne is folytasd! – Hülye kérdés volt, állapította meg magában. Valószínűleg a nők a kocsija elé vetik magukat, csakhogy legalább öt percre felhívják a figyelmét magukra. Bizonyára annyian lihegnek a nyomában, hogy bottal kell elkergetnie őket. Persze azért, mert egy sem tudja róla, milyen visszataszítóan bánik a mosnivalójával. – Talán váltsunk más témára. Térjünk vissza a disznóügyre.

36

– Igen. Szeretném megnézni azt a fazont, aki a disznót szállította. Bucky Dunowski a neve. Ő a biztonsági őr a sertéstelepen. Az államhatártól néhány mérföldnyire délre lakik. – Gondolod, hogy megkedvelte Röfi kisasszonyt, és hazavitte? – Minden lehetséges. A telep kocsival egyórányira van innen… talán kissé messzebb. Mi lenne, ha ma elmennénk Pennsylvaniába, és körüljárnánk egy kicsit ezt a Bucky havert? – Ma? – Persze, Kiváló alkalom. A sötétben nyugodtan ólálkodhatunk, szaglászhatunk a disznó után. Senki nem láthat meg. Valójában nem hitte, hogy disznót talál Bucky hátsó udvarán, de a sötétség leple alatt való settenkedés Louisával nagyon vonzónak tűnt. – Nem, szó sem lehet róla! – Már az a sok hazugság is szörnyű volt, amit Amy Maislinnak összehordtak. – Én nem megyek veled Pennsylvaniába. És semmiképpen sem ólálkodom a sötétben. Két órával később Louisa a Porsche ülésében kuporogva figyelte a postaládákon a házszámozást. Azon a környéken kis, nem túlzottan karbantartott bungalók keveredtek nagyobb, újabb családi otthonokkal. A sűrűn fásított telkekre épült házakat sok helyen erdőfoltok választották el egymástól. A széljárta utcák sötétbe borultak. Louisa hitetlenkedve ingatta a fejét. Szent meggyőződése ellenére arra készül, hogy szaglásszon Bucky Dunowski után. Szája grimaszba merevedett, amint Pete-re pillantott. Arcéle kirajzolódott a holdfényben, minden rejtélyes árnyékával és férfiasan kemény vonásával együtt. Szemérmetlenül jóképű és kétségbeejtően jó kiállású férfi volt. Viszont elég vastag bőr volt a képén, és ellentmondást nem tűrő a természete. Nem az a fajta, akivel a szerelmet elképzeltem, emlékeztette magát Louisa, immáron ikszedszer. Sajnos a megállapítást az értelem sugallta, aminek nem sok befolyása volt az érzelmeire. Igazság szerint minden múló pillanattal szebb színben látta Pete Streetert. Ez egyike a természet számtalan csodáinak – akár romantikus tébolynak is nevezhetnénk. És ez tört belőle felszínre, valahányszor karnyújtásnyira került a fickóhoz. Ilyenkor még az sem számított, hogyan kezelte a mosnivalóit. Sőt az a szokása, hogy képtelen beállni a saját parkolóhelyére, egyenesen kedvesnek tűnt. Testére simuló farmerja pedig minden mást elhomályosított. Louisa az ablaknak támasztotta a homlokát, és felsóhajtott. – Mi a baj? – Minden az égvilágon. Pete megveregette a lány térdét. – Azért jó tudni, hogy nem tartozol a betegesen optimisták közé. Louisában hirtelen tudatosodott, hogy a férfi a combján hagyta a kezét. Figyelmeztetni kéne rá, gondolta, de egyszeriben nem volt benne biztos, hogy szeretné-e, ha elvenné. Olyan meleg és megnyugtató volt, és csodálatos érzéseket váltott ki teste más régióiban. Régen nem érzett ilyesfélét. Sőt, ha jobban belegondol, talán soha. Az érzései felülmúlták az emlékezetét. Már elgördültek két postaláda mellett, amikor Louisa ráébredt, hogy az egyik Buckyé lehetett. – Álljunk csak meg! – kiáltotta. – Épp most hagytuk el. Pete lehúzódott a padkára, az úttól jó néhány méterre.

37

– Itt megállhatunk. Ez eléggé sötét, félreeső hely. – Azzal karját átcsúsztatta az utasülés támlájára. – Nem örülnénk, ha meglátnának, igaz? – tette hozzá, miközben kezét végighúzta a lány vállán, majd le, a kabátujján. Úgy érezte magát, mint a mesebeli Aranyhajú, aki éppen letelepedett, hogy hozzálásson Kismackó zabkásájához. Végre, annyi próbálkozás után rátalált a neki való nőre. A felismerés inkább megérzésen alapult, mint észérveken, de Pete mindig bízott az intuícióiban, tehát semmi oka nem volt arra, hogy most ne higgyen bennük. Látta, hogy a lány mélyen hallgat, nem reagál az érintésére. Úgy látszik, dűlőre akar jutni, gondolta Pete, tisztába szeretne jönni a saját érzéseivel. Nagyon remélte, hogy a döntés kedvező lesz, mert ő a maga részéről pattanásig feszült a vágyakozástól. – Lehet, hogy kissé elsiettük ezt a malacdolgot. Talán mégsem volt jó ötlet éjszakai vadászatra indulni – szólalt meg Pete. Talán jobb lenne, ha itt maradnánk, és megszabadulnánk a ruháinktól, gondolta. Bár a vetkőzés a Porschéban nem tűnt éppen a szerelmes együttlét legnagyszerűbb bevezetőjének, de a jó ügy érdekében hajlandó volt feláldozni a kényelmet. Különben is, valamit adni kell a spontaneitásra is. És akkor még nem beszéltünk a józan észről, sem arról, hogy ő rövidesen elveszíti a magáét, ha a helyzet nem oldódik meg hamarosan. Próbaképp félresimította a lány egyik hajtincsét, s az érintéstől egész valóját elöntötte valami gyöngéd érzelem, tetemes testi vággyal keveredve, és ez lelkiismeret-furdalást ébresztett benne. Rájött, hogy elsieti a dolgokat. Hiszen csak néhány napja ismerik egymást, Louisa pedig továbbra is belelovalja magát abba a tévhitbe, hogy nem kedveli őt. Hülyeség lenne tehát arra bátorítani, hogy levetkőzzék. Nem szerette volna, ha az a vád éri, hogy rámenős, és csak egy dolgon jár az esze…, pláne, ha még igaz is. Ujjbegye végigfutott a lány fülének ívén, majd le az állára, ami újra fellobbantotta ágyéka lüktetését. De hiszen egyre jobban átadom magam ennek az édes önsanyargatásnak, gondolta Pete, jobban tenném, ha hozzá se érnék. De sajnos ekkora önfegyelemre képtelen volt. Hüvelykujját finoman rásimította a lány nyakán lüktető pulzusra, a tarkóra fonódó ujjaival pedig öntudatlanul is csábító simogatásba lendült. Micsoda keze van!, állapította meg Louisa, erős és érzéki. Figyelte, ahogy a férfi mellkasa kitágul és összehúzódik. Kissé nehezen lélegzett. Tudta, hogy ennek ő az oka, és ez a felismerés izgalomba hozta. Át fogom adni magam a pillanat mámorának, határozta el elhomályosuló öntudattal. Testi vágyai áldozatává lesz, és ezzel minden kétséget kizáróan óriási hibát követ el. Majd, a körülményeket felmérve, úgy döntött, hogy az elkövetendő hiba mégsem lehet olyan nagy, hiszen rettentően kényelmetlen és szinte lehetetlen nagyot hibázni egy Porschéban. Tulajdonképpen ez az autó egyfajta erényöv, vonta le a végső következtetést. Ideális helyszín egy alapos felfedező csókhoz, és egyáltalán nem kell aggódni, hogy az ember esetleg elveszti a fejét. – Nos? – kérdezte Louisa rekedt, elakadó hangon. Pete érezte, hogy a szó ott függ a levegőben kettejük között, erotikus töltéssel terhesen. – Nos? – kérdezte ő is, bizonytalanul a következő mozdulatban, félve attól, hogy elhamarkodta a dolgot, és már-már valóra váló álma szétpattan, mint a szappanbuborék. Louisa a kabátjánál fogva közel húzta magához Pete-et. Arckifejezése azé a gyereké, akinek megengedték, hogy ebédre fagylaltot egyen, és most alig hiszi el. – Szóval? – kérte számon a lány. – Csak a füstje, és semmi lángja? – Az volt a benyomásom, hogy nem nagyon akartál lángokat. Louisa még közelebb hajolt, az orruk majdnem összeért.

38

– Nekem meg az volt a benyomásom, hogy téged nem nagyon érdekel az, amit én akarok. Pedig soha jobb alkalom arra, hogy kicsit felborzolódjunk. Pete egy szemvillanás alatt hátradöntötte az ülését, és ölbe kapta a lányt, mielőtt az még tiltakozni tudott volna. Keze máris a kabátja, blúza alatt járt, tapintva felhevült testét. Szájuk fékevesztett csókban olvadt össze. Na most aztán volt tűz és lángolás! Több is, mint amekkorára Louisa számított. Sokkal több, mint amennyit szeretett volna. Nyelvük összefonódott, a férfi keze egyre feljebb járt, és Louisa rémülten döbbent rá, hogy Pete Streeter nem az első alkalommal követ el nagy hibát a Porschéjában – a jelenlegi hiba nagysága pedig jóval felülmúlja azt, amivel eredetileg számolt. Ez volt az utolsó épkézláb gondolata, mielőtt a szenvedély végleg a hatalmába kerítette. Ezután úrrá lett a forróság, a sóvárgás és a gyötrő vágyakozás. Pete simogatása lángba borította, és ő tehetetlenül vonaglott a karjaiban, miközben elkeseredett harcot vívott a ruháival. Kétségbeesett és örömteli nyögésekkel nyugtázta, amikor Pete szája elhagyta az övét, hogy lejjebb mozduljon. De végül igaza lett. A végkifejletre alkalmatlan volt az a szűk hely.

39

40. – Hagyjuk abba – szólalt meg Louisa. – Ez nem fog menni. Pete ugyanerre a következtetésre jutott, de ő nem volt hajlandó ilyen könnyen feladni. – Akkor hemperedjünk át ide az erdőbe. – Én nem hempergek az erdőben. Különben is dermesztő hideg van odakinn. – Louisa hátratolta összekócolódott haját az arcából, és próbálta visszanyerni homályba veszett látását. Minden olyan gyorsan történt. Ő pedig ott hevert anyaszült meztelenül, egy lehetetlenül illetlen pózban, lábával a kormánykerékbe akadva. Amikor végignézett magán, keservesen felnyögött: – Hogy a fenébe sikerült levetkőznöm ebben a kis autóban? . . Pete vigyorogva halászta le a lány bugyiját a visszapillantó tükörről. – Amilyen elszánt voltál, nem csoda. Louisa kikapta az ominózus ruhadarabot a kezéből, s igyekezett kiszabadítani a lábát. Tetőtől talpig elöntötte a szégyen és a kiszolgáltatottság érzése, a fülcimpái valósággal parázslottak. Ha ezt túléli, új életet kezd, ígérte magának. Kolostorba vonul, és soha többé nem ül be Porschéba. Ebben a pillanatban viszont őrülten szerette volna mindkét lábát a padlóra tenni. – Azt hiszem, ezzel nem boldogulok – motyogta, miközben jobbra-balra csavargatta a lábát, próbálva szabaddá tenni, sikertelenül. Pete egyáltalán nem látta a helyzetet problematikusnak. Ha tőle kérdezik, ő szívesen elnézegette volna a lányt ebben a pozitúrában, akár hatvan évig is. Soha életében nem volt része még ilyen szexis látványban, pedig nem volt éppenséggel az a szentéletű fajta. – Hát nem érted? – vinnyogta Louisa. – Csinálj már valamit! – Ott lógott felfüggesztve, mint egy elejtett vadliba, az ipse meg csak üldögél ölbe tett kézzel, és bámulja. Pete negédesen elmosolyodott, és tenyerét felcsúsztatta a lány combjai között. – Azzal nem vagyunk előbbre – zihálta Louisa. – A sarkam akadt be! – Azért nem kell kiabálni. Nem mondtad meg határozottan, hogy mit csináljak. Különben is, ez itt nagyon csábos. – Azzal ujjával végigsimított a meleg, nedves, sötétbe burkolt testtájon. Louisa felnyögött. Ez aranyos volt tőle, de a lába kezd zsibbadni, és fogytán az önuralma. Ő pucéran, Pete Streeter nyakig begombolva. Öt perccel korábban még egyetértett volna ezzel a felállással, de ebben a pillanatban boldog lenne, ha nyomtalanul és örökre eltűnhetne a föld felszínéről. Feljajdult. – Már nem érzem a lábujjaimat. Egészen biztos, hogy bokából le kell majd amputálni a lábam. Pete megadóan felsóhajtott. Azt azért nem kívánta, hogy leamputálják azt a formás kis lábat, bármennyire élvezetes látvány volt a műszerfalra függesztve. – Na, jó. Segítek kiszabadítani, de ezt majd hamarosan meg kell ismételnünk – jelentette ki, miközben apró mozdulatokkal áthúzta a lány bokáját a kormánykerék nyílásán. – Majd ha fagy! Ez életem legrettenetesebb estéje. Hadd öltözzek föl, aztán lökj ki az ajtón, és ha hazaértél, küldj értem egy taxit. Soha többé nem akarok veled találkozni. Holnap

40

átköltözöm Montanába. Felcsapok cowboynak… Vannak még egyáltalán cowboyok? – darálta, miközben lázasan kutatott az ülés alatt. – Nincs meg az egyik zoknim. – Miért költöznél Montanába? Hülyeség. Hiányozna a szennyezett levegő, a mindennapos közlekedési dugó és a sorban állás a szupermarket pénztáránál. Itt kell maradnod. Akár össze is házasodhatunk. – Eszem ágában sincs férjhez menni. Az egyetlen, amit szeretnék végre: felöltözni. És soha többé nem vetkőzöm le ebben az életben, még akkor se, ha zuhanyozom. Pete nem értette a lány mélységes zavarát. Hiszen nem voltak idegenek. Az imént kis híján szeretkeztek. Igaz, nem éppen így képzelte el az első szerelmes egymásra találást, de valamit ez is számít. Bár lehet, hogy éppen itt a bökkenő. Elsiették a dolgot, túl eszeveszett volt a tempó. Újra meg kell próbálniuk, lassan, kedves szavak és az őrületig gyengéd simogatások közepette. A nadrágjára pillantott. Igen, meg tudja tenni. A ruháit összeszedegető lány látványa újra fellelkesítette. A keblei még csupaszok, mellbimbói rózsásak és feszesek. További inspiráció. Louisa éppen a melltartóját igyekezett lebogozni a sebességváltóról, az erőlködéstől megremegtek a mellei. Ez már több a soknál. Férfi legyen a talpán, aki mindezt elviseli (vagy éppen ellenkezőleg), gondolta Pete. – Nem szeretném, ha hülyén éreznéd magad – mondta, felpattintva farmerján a legfelső gombot. – Biztos az a gond, hogy rajtam túl sok ruha van, úgyhogy megszabadulok néhánytól. – Nem érdekel, hogy te mit csinálsz a ruháiddal – horkant fel Louisa a blúzába bújva –, de az biztos, hogy én életem végéig magamon hagyom az enyéimet, és minden igyekezetemmel megpróbálom elfelejteni azt, ami történt. Pete értetlenül ingatta a fejét. A nők megfejthetetlenek … különösen ez a nő. Latolgatta a bocsánatkérést, de azután elvetette a gondolatot. Egyáltalán nem érezte helyénvalónak a sajnálkozást. Inkább ragaszkodás és egyfajta tulajdonosi érzés töltötte el. Meg egy csipetnyi neheztelés, amiért Louisa nem ugyanígy reagált, sőt el akarta felejteni az egészet. – Az érintettek el szoktak lágyulni azután, hogy majdnem szerelmeskedtek. Semmi utóizzás nincs benned? Semmi humorérzék? – Szó sincs majdnem szerelmeskedésről! Ez inkább… – kereste a megfelelő szót, de egyetlen szörnyűséges sem jutott az eszébe, csak csupa szégyenletesen örömittas. Igazság szerint ez volt élete legizgalmasabb tíz perce. Kegyetlenül gyönyörűséges. Ez persze nem változtat azon a tényen, hogy momentán halálosan zavarban volt, és utálta magát. – Ez inkább egy pusztító tűzvészre hasonlított! Pete egyetértően elmosolyodott. Tényleg tűzvész volt. – Lehet, hogy a szódavíz volt az oka, vagy a hold. Nincs ma telehold? – folytatta Louisa, miközben felhúzogatta csípőjén kék kordnadrágját. – Nahát! Ez már sértés! A kabátját is magára rángatva, immár teljesen felöltözve, Louisa a férfi felé fordult. Pete arca kivehetetlen volt a sötétben, de azt azért látni lehetett, hogy nem mosolyog. Hangja komor és dermesztően halk lett. Most dühös, állapította meg Louisa. Sejtette, hogy megvan rá az oka, hiszen nem valami hízelgő ránézve, ha a lány a holdat teszi felelőssé saját szenvedélyességéért. Mellesleg nem is volt igaz, de az igazsággal Louisa egyelőre nem akart szembenézni.

41

– Azt hiszem, azért a vonzalom is szerepet játszott benne – szépített. – Bizonyára. Pete nem látszott megbékéltnek. Louisa felsóhajtott, és összehúzta magát az ülésen. – Tulajdonképpen mit akarsz hallani tőlem, Streeter? – Mondjuk, az igazat. – Azt akkor sem mondanám meg, ha laposra vernél, ha szíjat hasítanál a hátamból, ha forró szurokba mártanál, ha a monogramodat a homlokomba sütnéd, ha… Pete felháborodott. – Elég! Ha így folytatod, felfordul a gyomrom. – Azzal kivette a kulcsot az indítóból, és hüvelykjével a lány felőli ajtóra bökött. – Szállj ki. – De én csak vicceltem, hogy taxival megyek haza. Csak nem akarsz arra kényszeríteni, hogy tényleg taxit hívjak? – Nem. Arra foglak kényszeríteni, hogy keresd meg a disznót. Nem szeretném miattad abszolút veszteségként elkönyvelni ezt az estét. Az út mellett egy kis füves terület ereszkedett alá, azon túl pedig nyírerdőcske terült el. Pete egyenesen oda tartott, Louisa szorosan a nyomában. Túl a nyíresen egy téglából és alumíniumból épült, legalább 300 négyszögölnyi nyílt gyepfelülettel övezett villa állt. A holdfényben szerénynek tűnő épület földszinti ablakai fény négyszögeket vetettek a földre. Pete-et nem ez a ház, hanem az azzal szomszédos, viharvert melléképület érdekelte. Ugyanis ebben lakott Bucky Dunowski. A kavicsos kocsifelhajtón egy nagy Ford furgon állt, a tornác előtt pedig egy Harley motorkerékpár parkolt. A megroskadt tornáctetőről egy brit zászló lógott alá. Valahol, az épület környékén kutyacsaholás hallatszott. – Na, tessék! – szólalt meg Louisa. – Én már itt sem vagyok. Pete megragadta. – Meg van kötve, ne tojj be! – Egyáltalán nem félek – háborodott fel a lány. – De egy fél malac nem sok, annyit se látok. Úgyhogy akár haza is mehetünk. A sötétben valaki odakiabált a kutyának, hogy nyughasson, de az tovább ugatott. Egyszer csak felpattant a hátsó ajtó, a kutya berohant az épületbe, majd becsapódott az ajtó. Pete húzta maga után Louisát. – Azt hittem, ez a dolog fontos neked. – Az is volt, de még mielőtt elhatároztam, hogy Montanába költözöm. – Hol van belőled a kalandvágy? És mi van az ellened elkövetett gyalázattal? Bezúzták az autód ablakait, kirúgtak az állásodból, és alattomos, törvénytelen események vannak készülőben a szenátusban. Louisa lecövekelt a pázsit közepén. – A kocsim biztosítva van. – Attól semmivel se kevésbé felháborító ez a disznóügy. – Ez a felháborító! – mutatott körbe a karjával a lány. – Kénytelen vagyok felhívni a figyelmedet, hogy nem tisztességes dolog éjszaka mások háza körül settenkedni és bekémlelni az ablakukon. Pete csendre intette, majd közelebb lopakodott a házhoz, ahonnan kiszűrődött a televízió fojtott hangja. A hátsó, nyitott verandán sörösdöbozok és előrecsomagolt készételek összegyűrt papírkartonjai hevertek szanaszét a szemetes körül. A homlokzati ablak elsötétített

42

négyszögének két oldalát sárga fénycsík szegélyezte. A kocsifelhajtó felőli oldalon, ahol Pete-ék álltak, három ablaka volt az épületnek. Az elsőt szintén elsötétítették, bent égett a lámpa. A középsőn és a hátsón a rolók félig leeresztve, mögöttük sötétség. Pete és Louisa bepislantott a középső ablak mocskán át a házba. A homlokzati szobából átömlő fény kirajzolta egy kártyaasztal és néhány összecsukható szék körvonalait. A hátsó helyiség felé nyíló ajtó valószínűleg a konyhába vezetett. A középső és a homlokzati szobát széles boltív kötötte öszsze. Egy rozoga karosszékben egy férfi terpeszkedett, arcát megvilágította a televízió villódzó fénye. Legalább 180 cm magas, tömör testfelépítésű ember, farmerban és sötét pólóban, karja agyontetoválva. Rövidre vágott, fekete haja volt, orrnyergén széles ragtapasz, arca teljes hosszában csúnya horzsolt seb éktelenkedett. – Megmondjam, hogyan törött be az orra? – suttogta Pete. – Úgy látszik, te adtad a nagyobbat. Pete elvigyorodott a lány hangjából kicsendülő büszkeség hallatán. Talán mégsem reménytelen a nő. – Disznót viszont nem látok sehol – jegyezte meg. – Legalábbis nem a négylábú fajtából – tette hozzá Louisa, s ahogy hátralépett az ablaktól, véletlenül belerúgott egy sörösdobozba, arai csattogva gurult végig a kavicsos kocsifelhajtón, útközben szétrepítve magából az összegyülemlett szennyet. Bucky kipattant a karosszékéből, és ugyanebben a pillanatban a ház valamelyik zugából ott termett egy német juhász is, őrjöngő csaholással, vicsorgassál vetve magát az ebédlő ablakának. Pete megragadta Louisa kezét, és nekiiramodott, átvágva a szomszédos pázsiton. Futottak, ahogy csak a lábuk bírta, amikor két puskalövést hallottak. A tégla-alumínium palotában fények gyúltak. A farkaskutya egyre közelebb lihegett a nyomukban, majd újabb két lövés süvített el mellettük. A golyók porfelhőt kavarva csapódtak a földbe. Éppen elérték a nyírfaerdőt, amikor a villaépület ajtaja kitárult, és egy rottweiler szökkent elő. Iszonyú vonyítás hallatszott, amit éktelen acsarkodás zaja követett. Pete egy pillanatra megtorpant, és visszafordult. – Mi történt? – kérdezte Louisa elakadó lélegzettel, szorosan mögötte zihálva. – Úgy tűnik, mindkét házból egyszerre engedték el a kutyákat, és azok egymásnak estek. Louisa kikukucskált a fák közül. Sűrű káromkodások és rugdosások közepette két férfi igyekezett szétválasztani az egymásba gabalyodott házőrzőket. Mire ez sikerült, a káromkodást látványos kézmozdulatokkal kísért kölcsönös vádaskodás váltotta fel. A rottweiler gazdája hirtelen felhagyott a veszekedéssel, és a fák sűrűje felé mutatott. Oda, ahol Pete és Louisa állt, a sötétség homályába burkolózva. Bucky vállához emelte a puskát. – Aúú! – nyögte Pete, és megint elkapta Louisa csuklóját, hogy teljes vágtában átrohanjanak az erdőn, az autóig. Ott belökte a lányt az ülésre, ő maga bekúszott a kormány mögé, és indított, szétspriccelve maga mögött a kavicsot, s a kerekekről legalább két milliméter gumiréteget kenve az aszfaltra. Már elhagyták a marylandi Fredericket, mire Louisa képes volt megszólalni. A szíve még mindig vadul zakatolt, és izzadság csorgott végig a mellkasán. Hátradőlt az ülésen, és lehunyt szemmel tapogatta a homlokát. – Te magasságos ég! – sóhajtotta. Pete gondolataiban sokkal hangzatosabb felkiáltások követték egymást. Ha nincs a rottweiler, mindketten kutyaeledelként végzik. Sokkal jobban kell vigyáznia. Louisa kis híján

43

otthagyta a fogát miatta. Otthon majd tölt magának egy italt, és újra végiggondolja a következő lépéseket. Újabb ötpercnyi csend következett. A 280-as úton, dél felé haladtak. Louisa végül kinyitotta a szemét, és megszólalt: – Nem vagyok alkalmas erre. Tökéletesen lebőgtem mint magándetektív. – Ugyan, dehogy! Csak nincs elég gyakorlatod. Mindent nagyszerűen csináltál, amíg fel nem rúgtad a sörösdobozt. Louisa alaposan megnézte magának Pete-et, és megállapította, hogy őt csöppet sem viselte meg az iménti hajsza. A hangja határozottan csengett, még tréfálkozni is tudott. Nyugodt, biztos kézzel Vezetett. Lovagias megjegyzése felpiszkálta Louisa kíváncsiságát. – Hogy lehet az, hogy csak én izzadtam meg? És a te kezed miért nem remeg? – Mert én nagy vagyok és bátor. – Ezek szerint nem ez az első alkalom, hogy rád lőnek, igaz? – Nem ám, a fene ott eszi! Munkába menet mindig ráhajtok az autópályára. – Én komolyan beszélek. Pete a lányra pillantott. – Az első forgatókönyvem hat évvel ezelőtt írtam, amikor éppen egy sebesülésemből lábadoztam. – Feldühödött férj? – Feldühödött kábítószercsempész. Abban az időben én voltam a Reuter közép-amerikai tudósítója, és állandóan a nyomában jártam égy különítménynek, amelyik egyszer fel akart robbantani egy titkos felszállóhelyet El Salvadorban. Ott kaptam egy golyót a lábamba. Csúnyán szétroncsolta a csontot, és végleg alkalmatlanná váltam a dzsungelban való gyaloglásra. Louisa szemöldöke a homlokára szaladt. – Mennyi ideig dolgoztál a Reuternak Közép-Amerikában? – Majdnem négy évig. – Hogy tudósíts a kábítószercsempészekről, lázadásokról, helyi háborúskodásokról? Pete bólintott. – És sokszor lőttek rád? – Nem olyan sokszor. Visszatekintve arra az időszakra, lényegesen kisebb volt az esélye a tűzharcban lelt halálnak, mint az alkoholmérgezésben való kimúlásnak. Szinte hihetetlen, hogyan válhatott ennyire sikeres íróvá. Az élettörténete egyáltalán nem volt megkapó. Gyalázatos magaviseletű és gyenge tanuló volt. Tizennyolc évesen elkapták autólopásért, és hogy megússza a börtönt, belépett a hadseregbe. Ő volt a világ legrosszabb katonája. Többször lefokozták a legkülönfélébb vétségekért, hol függelemsértésért, hol azért, mert tisztnek adta ki magát. Újságírói pályafutását a rakodóparton kezdte, és lassan fölverekedte magát a postaszolgálatig, majd még följebb. Óriásit lépett előre tudósítóként, mert tehetséges volt, de mivel fittyet hányt a rendszabályokra, mindenki szemében szálka volt. A feljebbvalói készséggel adtak róla kitűnőbbnél kitűnőbb ajánlóleveleket, abban a reményben, hogy új munkahelyet keres. Pete gyanította, hogy a főnöke a Reuter-nál azért küldte Közép-Amerikába, hogy eltávolítsa az irodából. Ott aztán, az idő múlásával – az üveg fenekén át szemlélve az életet – benőtt a feje lágya. Eljutott a felelősségtudatnak arra a szintjére, és rátalált azokra az erkölcsi törvényszerűségekre, amelyeknek meg is tudott felelni.

44

Louisa elgondolkodott azon, amit az imént megtudott Pete-ről. A Reuter a legmegbízhatóbb hírügynökségek egyike. Mostanáig nem nagyon foglalkoztatta Pete múltja, tehát nem is képzelte bele a rendíthetetlen tudósító szerepébe, amint üldözőbe vesz egy csapat zsoldost. Habár mindez nagyon is egybevágott a jellemével. A lány lelki szemei előtt megjelent a férfi háromnapos borostával és mocskos, átizzadt ruhában, ahogy átvág a dzsungelon, gaztettek és korrupció után kutatva. Szinte bizonyos, gondolta Louisa, hogy gyerekként sem hátrált meg semmiféle kihívás elől, újságíróként pedig olyan eltökéltséggel vetette rá magát egy-egy felbukkanó eseményre, mint kutya a levescsontra. Nyilván ezért is piszkálta elő és szállt rá erre a disznóesetre is. Pontosan tudta, mi a rohadt ügy, s mi nem, és azt is, hogy valahol ott lappang egy sztori, arra várva, hogy tudomást szerezzen róla a külvilág. Minél többet gondolkodott ezen Louisa, annál egzotikusabb és hősiesebb színben látta Pete-et, és annál sivárabbnak tűnt az összehasonlításban a saját sorsa. Egész élete ugyanazon a körön belül zajlott. Alig utazott, mert nem jutott idő arra, hogy szabadságra menjen. Soha nem látott sem dzsungelt, sem sivatagot, de még a Csendes-óceánt sem látta. Annak idején nem érdekelte, hogy eljut-e valaha Kuala Lumpurba, San Salvadorba vagy Shagai Fortba, de most hirtelen veszett mehetnékje támadt. Sokkal szélesebbre kéne tárnia maga előtt a horizontot, sokkal többet kéne ismernie a világból, gondolta. Esetleg a CIA-nál vagy a Cunardnál szerezhetne állást, vagy beléphetne a Békefenntartó Erőkhöz. „Nyilván felszökött az adrenalinszintem! – döbbent rá Louisa. – Először is itt enyelgek Pete Streeterrel, utána pedig tupírozott vágyakat dédelgetek arról, hogy felcserélem a hidegmeleg folyóvizes kényelmet egy pillantásért Khyber Passra. Ennek ellenére felvillanyozta a gondolat, hogy egyszer csak elérhető közelségbe került egy sor új választási lehetőség és izgalmas élmény. Pete keletnek tartott, a Connecticut felé vezető körgyűrűn, majd délnek fordult. Nem esküdött volna meg rá, hogy ez a legjobb útvonal, de ez tűnt a legcélirányosabbnak. Talán Louisa tudna jobb utat, de nem akarta megzavarni a lányt, aki gondolataiba merülve teljes erőből rágta Pete utolsó rágógumiját. Orcái kipirultak, haja kócos volt. Még párállott a szenvedélytől és a futástól az erdőn át. Illata, mint a szerelemé és az érett, lédús gyümölcsé. Pete szíve már attól is meglódult, hogy a közelében ült. Alapvető tartozéka egy Porschénak, gondolta a férfi, gyönyörű, érzéki, és egy fikarcnyit sincs tudatában a hatalomnak, amellyel őfölötte rendelkezik. Pete nem tudta elképzelni, vajon min törheti Louisa a fejét, de azt tudta, hogy a másnap reggeli ébredéskor a vérnyomása normális lesz, és nyoma sem marad a ma esti szenvedélyességnek. Biztos haragudni fog magára, amiért majdnem megtörtént a dolog egy autóban, az út szélén, egy olyan férfival, akit csak három napja ismer, és ráadásul semmirekellő alaknak tart. Legjobb lesz, ha zárt ajtók mögött teljes hangerőre állítja a hifitornyát, amíg a lány be nem fejezi a szokásos törést-zúzást. Elhagyták Connecticutot neonvilágítású éttermeivel és szüntelen, huszonnégy órás forgalmával. Kissé távolabb Connecticuttól, már a 27. utcán járva, Washington sötét és csöndes volt, a zárt ajtók mögött az éjszakához készülődött. A gömb alakú utcai lámpák fakó fényt vetettek a szürke járdákra, és sejtelmes árnyékba burkolták a házak tornácait és környező bokrait. Pete mindig megnyugtatónak találta ezt a környéket. A régimódi házak föld feletti vezetékeikkel, roskatag garázsaikkal, alig ápolt pázsitjaikkal egyfajta igénytelen szelídséget kölcsö-

45

nöztek a 27. utcának. Az itt lakók dolgosak voltak és barátságosak. Santa Barbara-i háza elzártsága és az előkelő szomszédság miatt jelentett számára visszavonultságot, manhattani lakosztálya pedig azért, mert a portás ezt szigorúan kikényszerítette. A 27. utca az a hely, ahol szükségtelen volt minderre felügyelni. A magánélet elvonultsága itt természetesnek számított, egyrészt az érdektelenség, másrészt a tétlenség óráinak szűkre szabottsága következtében. Itt normális állapotok uralkodnak, gondolta Pete. Ez az a hely, ahol gyerekeket lehet nevelni és méltósággal megöregedni. Legalábbis így volt a disznóügyet megelőzően. Pete leállította az autót a járda mellett, és követte Louisát az ajtón át a lakásba. Minden helyiségbe benézett, még a szekrényekbe is, ellenőrizte, jól be vannak-e zárva az ablakok és a hátsó bejárat. Holnap fölszerelik a riasztóberendezéseket. Ami pedig a mai éjszakát illeti, csak reménykedhet. – Biztonságosabb lenne, ha éjszakára együtt maradnánk – jegyezte meg óvatosan. Louisa felmérte a kockázatát annak, hogy álmában esetleg megtámadják, és úgy döntött, hogy kisebb rizikót vállal a disznótolvajokkal. – Nem tartom jó ötletnek – jelentette ki. – Én majd alszom a kanapén. Louisa az égnek forgatta szemeit. – Hacsak nem akarod, hogy inkább az ágyadban aludjak… – folytatta a férfi. – Erről nem óhajtok beszélni. Pete elvigyorodott, majd magához vonva a lányt, hosszan, határozottan megcsókolta. Amikor befejezte, elégedetten felsóhajtott: – Még mindig epekedsz értem, mi? Sajnos igaza volt, és ez csak rontott a helyzeten. – Ki innen! – méltatlankodott dühösen Louisa. – Kifelé! Pete megint felsóhajtott, de most már sajnálkozva. Kilépett a bejárati ajtón, és megvárta, míg kattant az ajtózár. Louisának nem akaródzott felkelnie. Reggel volt, ragyogott a nap, és Washington teljes lendületben volt – nélküle. Neki nincs hova sietnie, se állása, se jövője. De még ha lenne is helye valahol, nem tudna odamenni, hiszen még nem csináltatta meg a kocsiját. Belize homokos strandja sem hívogatta többé. Csupán egyetlen emlék vibrált a fejében. Majdnem megtette azt Pete Streeterrel annak Porschéjában. Arcát a párnába temetve sikított egyet. „Micsoda könnyen kapható, könnyelmű liba vagyok, sőt még rosszabb: egy ostoba liba! Összeszűrni a levet Pete Streeterrel mérhetetlen ostobaság volna, és csak szenvedést ígér.” Felnyögött: „Kit akarok átejteni? Hiszen már összeszűrtem!” Na jó, de most mit tegyen? Az egyetlen dolog, ami eszébe jutott, az öngyilkosság. S minél többet kacérkodott a gondolattal, annál jobban megbarátkozott vele. A lassú, megrendítő halál mellett döntött. Szenvedni akart. Azt akarta, hogy sajnálják. A revolver túl véres. A kés túl fájdalmas. A tablettákat kihányná. Elhajthatna a Wilson hídhoz is, de ahhoz kocsit kéne bérelnie. A kötélen lógásban semmi vonzót nem talált. Rémes lenne, ha a szemei kidüllednének! Az éhhalál az egyetlen megoldás, határozta el végül. Egyszerűen csak fekszik majd az ágyban, és elemészti magát.

46

Megnyugodva újra elaludt, és csak fél tízkor ébredt fel. Éhes volt, de eszébe jutott, hogy ha éhen akar halni, akkor ehhez hozzá kell szoknia. Éppen egy repedést nézegetett a plafonon, amikor dörömbölést hallott az ajtaján. Ne törődj vele!, intette le magát. De a kopogás nem szűnt. Betolakodott maga teremtette depressziójába. Kitámolygott az ágyból, felhúzta a köntösét, majd elindult az előszoba felé, hogy ajtót nyisson. A bejáratnál Pete Streeter állt. – Tessék. A férfi a kezébe nyomta a reggeli újságot és egy nagy, degeszre tömött sütödei papírzacskót, majd megkerülve a lányt, bement a lakásba. – Gondoltam, hogy ellustálkodod a mai reggelt, úgyhogy hoztam neked néhány fánkot. Louisa elképedve meredt a zacskóra. Na tessék! Éppen próbálja elpusztítani magát, erre Pete Streeter fánkot hoz. Az ördögbe! – Nahát! És milyen fánkot? – Mindenfélét. Nem tudtam, melyiket szereted, hát hoztam mindegyikből négyet. – Boston-krémeset is? – Igen. Ma reggeli sütés. Épp azok vannak a tetején, hogy ne kenődjék szét rajtuk a máz. Jó, akkor majd holnap emészti el magát. Minek siessen? Elvégre rengeteg ideje van. Kivett egy Boston-krémeset, és jóízűen beleharapott. Akár egy kávét is főzhetnék, ha már nem öngyilkolok, határozta el, azzal kicsattogott a konyhába, és föltette a vizet. Pete követte a lányt, és lezökkent egy konyhaszékre. Louisa haja borzas volt, köntöse elöl nyitva, fölfedve flanel hálóingét. A látvány a legtöbb férfi elkedvetlenítette volna, Pete-et azonban elbűvölte. – Jól aludtál? – kérdezte. – Jóóól. – Azt hittem, már fölkeltél és felöltöztél. – Éppen a kóros aluszékonyságot követő halál korai stádiumában leledzettem, de megzavartál. – Nem baj. Holnap is van nap. – Én is így gondoltam – fejezte be Louisa a témát az első fánkkal együtt, miközben már nyúlt a második után. Lehet, hogy mégse az éhhalált kéne választania, latolgatta. Talán jobb lenne, ha pukkadásig enné magát. Fánk általi halállal halna. – Terveztél valamit mára? – Semmit, amíg a fánkok tartanak. – Elkészítette a kávét, kitöltött két csészével, és az egyiket Pete-nek nyújtotta. Pete elővett egy papírszeletet a zsebéből. – Összeírtam néhány tennivalót. – Remélem, egyikhez sem kell levennem a ruháimat, mert ha igen, felejtsd el a többit is! – A vetkőzés szabadon választott gyakorlat. Louisa végigolvasta a listát. – Azt akarod, hogy korrigáljam a forgatókönyved új részeit? – Nem vagyok túl jó helyesíró. Arra pedig nincs időm, hogy az egészet átfuttassam a számítógép helyesírási ellenőrzőjén. Azután szeretném, ha módszeresen végigtelefonálnál minden Capitol Hill-i barátod, és elkapnál egy-két pletykát. Próbáld meg a beszélgetést disznókra és Stu Maislinra terelni. – No, és te mit csinálsz addig, amíg én pletykálok?

47

– Visszamegyek Pennsylvaniába. Meg akarom nézni azt a sertéstelepet. Azután együtt ebédelek egy barátommal. – Kihörpintette a kávéját, majd felállt. – Valószínűleg idejönnek ma délelőtt a Horovitz cégtől, és mindkét lakásban fölszerelik a riasztóberendezést – tette az asztalra a lakáskulcsát. – Ez a bejárati ajtóé. – Latolgatott egy csókot, de elvetette a gondolatot. Látszott a lányon, hogy nem lelkesedne érte, és a szája különben is tele volt lekváros fánkkal. – Akkor majd találkozunk. Louisa, kezében a harmadik fánkkal, csak ennyit válaszolt: – Mmmpfhemm.

48

49. Fél egyre járt, amikor Pete bevágtatott a K. utcai McDonald's étterembe. Kurt Newfarmer már ott volt. Úgy ült az egyik közeli bokszban, mintha valami tűz elleni védőpászta övezte volna. Nem az a típus volt, aki első pillantásra bizalmat kelt az emberben. Pete kért egy kávét, leült mellé, és számolni kezdte az asztalon halmozódó dobozokat, öszszegyűrt zacskókat: – Két Big Mac, egy halfilé, három nagy adag sült krumpli, McNuggetek és egy csokoládéturmix… Mi az, nincs étvágyad? – Vigyázok a vonalaimra. A két férfi közel egyidős volt, mindketten a harmincas éveik vége felé jártak, de Kurt barna haja már ritkulásnak indult, a maradék pedig tengerészmódra nyírva. Inas nyakú, 185 centi magas fickó volt, kemény, izmos teste megtévesztőén szikárnak és lazának tűnt. Mocskos simléderes sapkát, még koszosabb farmert, futócipőt és egy meghatározhatatlan színű kapucnis melegítőfelsőt viselt, aminek a nyakkivágásából kilátszott pecsétes jégeralsó trikója. Legalább három napja nem borotválkozott, keskenyre szűkült szeme alatt mély árkok húzódtak. Orrát néhány évvel ezelőtt újraformálták egy puskatussal. Ahogy ott ült, Pete-et egy hajléktalan, ágrólszakadt, kilencvenkilós vadászgörényre emlékeztette. Pete El Salvadorban találkozott először Kurttal, aki akkor egy rohamcsapat híradósa volt. Amúgy híradástechnikai zseni. Két évvel ezelőtt otthagyta a hadsereget, és szabadúszóként lehallgató üzletbe kezdett. Az a szóbeszéd járta, hogy félhivatalosan az egyik hárombetűs hírügynökség bérlistáján is szerepel a neve. – Van egy problémám – kezdte Pete. – Kinek nincs? Pete a szemére mutatott. A daganat ugyan már leapadt, de a monokli klasszikus volt. – Három nappal ezelőtt ez a probléma betört a házamba. – Az orrnyergeden az a zöldbe játszó sáv határozottan mutatós – állapította meg Kurt. Pete ráébredt, hogy Kurt kipécézte magának, mint valami kukacos almát. Ez elég nevetségesen hangzott, hiszen Kurt mellett ő még mindig Mr. Tiptopnak látszott. – Elkelne egy kis segítség. Kurt megveregette a bal hóna alatti kidudorodást. – Csak szóljál Kurt bácsinak, majd ő kézbe veszi az ügyet. – Mondd csak, nem komplikált előkapni a pisztolyodat ez alól a tréningfelső alól? – A fenét, hiszen alig használom! Napok óta nem lőttem rá senkire. – Azzal kivett egy szál cigarettát az asztalon heverő csomagból, és rágyújtott. Akkorát szippantott bele, hogy a Camel végéből legalább másfél centi parázslott fel egyszerre. Az orrából és a szája szegletéből gomolygó füst homályán át Pete-re pillantott. – Szóval mi a helyzet? Cikis férj? Pete megszédült a nikotinéhségtől. Akaratlanul is előredőlt, hogy beszívja a kifújt füstöt, de félúton rajtakapta magát, és vonakodva visszahúzódott. Kurt észrevette a mozdulatot. – Látom, megint próbálsz leszokni.

49

– Igen, de nem csinálhatnál úgy, mint aki kevésbé élvezi? A vigyor kiszélesedett. – Ez óriási, haverkám! – Mondd, vállalsz megbízatást? – Mi a terved? – Először is le szeretnék hallgatni néhány embert. – Akkor a legjobb helyen kopogtatsz. Louisa a konyhaasztalnál ült, és kibámult a hátsó ablakon. Egy kis szürke madár üldögélt a madáretetőn. De se nem evett, se nem tollászkodott, se nem csiripelt. Egyszerűen csak ott kuporgott, mintha azon gondolkodna, most mit csináljon. Louisa hasonló lelkiállapotban volt. A családban ő volt az elsőszülött, és mint a legtöbb első gyerek, mindig sikeresen teljesített. Eltanuló az iskolában, kötelességtudó gyermek otthon. Az első, aki diplomát szerez. Ennek dacára céljai sohasem voltak határozottak. Minden intelligenciája és fegyelmezettsége ellenére örökké sodródott. Élete legfontosabb döntései a körülmények kényszeréből fakadtak. Keményen dolgozott, hogy kitűnjék bármilyen előtte álló feladatban, de soha nem jelölte ki magának az utat a továbblépéshez. Soha nem érzett lelkesedést semmilyen választott pálya iránt, így hát mindig a legkisebb ellenállás útján járt. Nem volt ez azért olyan rettenetes, gondolta. De jó sem. Annak megfelelt, hogy kifizesse a bérleti díjat, és eléggé elfoglalt legyen ahhoz, hogy ne maradjon ideje azon rágódni, milyen halálosan unalmas az élete. Visszatekintve a múltjára, úgy ítélte, hogy az a szükséges kívánalmaknak megfelelt. De minden megváltozott, amióta Peter Streeter színre lépett. Megjelenése olyan volt az életében, mint a Nagy Robbanás a világmindenség kialakulásában. Elképzelte magát, amint új pályán kering, kataklizmatikus erők irányítása alatt. Nyomában katasztrófák, pusztító járványok, vulkánkitörések. Tovább figyelte a madarat, egyfajta rokonságot érezve vele. Kíváncsian várta a következő mozdulatát. Talán az előtte álló floridai útján mereng, esetleg egy szerelmi viszonyt fontolgat. Az is lehet, hogy az ebédjén töpreng, számba véve a valamikor látott madáretetőket, felidézve a napraforgómagvak és a faggyúgömbök zamatát. Lehetséges, hogy az ő feje is tele idegen tájakról szőtt álmokkal, mint Louisáé az előző este. – Gyerünk! – biztatta Louisa. – Vágj bele! Mi veszítenivalód van? A kismadár félrebillentette a fejét, és lesimította felborzolt tollazatát, majd felröppent a tornácról, egyenesen a konyhaablaknak ütközve. Louisa felpattant a székről, és rohant ki a hátsó ajtón. A madár ott feküdt a fagyos földön, feje furcsa szögben elfordulva, lábacskái szokatlanul élettelenek. Louisa percekig csak nézte, nézte a madarat, és úgy érezte, megáll az idő. Látta, hogy a szíve dobog, a szemei nyitva voltak, de a távolba meredtek. Ismét eltelt néhány perc, majd a madár szárnyrebegtetve magához tért, felállt, de néhány ingatag lépés után újra összerogyott. Azután egyszer csak abbahagyta a támolygást, csöndben üldögélt, pihent egy keveset. Végül szárnyra kelt, és elrepült. – Kis hülye madár! – szólalt meg Louisa megkönnyebbülve. Azzal megfordult – és kizárva találta magát a lakásából. Rendes körülmények között fölfeszítette volna a konyhaablakot, de a riasztóberendezés már be volt kapcsolva, és ebben a pillanatban a lakása olyanbetörésbiztos volt, mint a Louvre.

50

A sorházak mindegyikéhez tartozott egy kicsiny, elkerített hátsó kert, és valamennyi egy ragyavert, makadámos utcácskához csatlakozott, amelynek túloldali házaihoz egyférőhelyes, rogyadozó garázsépületek tartoztak. A Louisáék oldalán lakók nem voltak ilyen jól eleresztve, itt csak a kukáknak volt hely. Ahhoz, hogy a homlokzati bejárathoz jusson, ki kellett mennie a hátsó kapun, négy ház mentén végigsétálnia a makadámúton, egészen a 27. utcába csatlakozó kocsiútig. Louisa még egyszer lenyomta a kilincset, de hasztalan. Zárva volt. Szitkozódva belerúgott az ajtóba, majd körülnézett, vajon látja-e valaki. Egy lélek sem volt otthon sehol. Mindenki dolgozott. Csak ő nem. Pete Streetert nem lehetett törvényes munkaadójának tekinteni. Nem tehetett mást, nekivágott a makadámnak, buzgón imádkozva közben, hogy valamilyen isteni jótétemény folytán a bejárati ajtaja nyitva legyen. Pete éppen beállt a járda mellé, amikor a lány közeledett a házukhoz. Száján elkeseredett fintor ült, orra vörös a hidegtől, se kabát, se sapka, se kesztyű rajta. Pete azonnal értette. – Hogy történt? – Egy hülye madár nekirepült a konyhaablakomnak, és kimentem megnézni, nem esett-e valami baja. – Aha. Louisa néma konokságba burkolózva állt, gondolatban arra tüzelve Pete-et, hogy csak merjen valami jópofa megjegyzést tenni. – No és mi lett a kamikaze madárral, eltávozott az égi mezőkre? – Elrepült anélkül, hogy azt mondta volna: csipcsirip. – A bejárati ajtó is zárva? – Valószínűleg. Pete levette a kabátját, és bebugyolálta vele a lányt. – Ülj be a Porschéba, ott meleg van! Addig megnézem, hátha be tudok jutni. Néhány perccel később visszajött, és beült a kormány mögé. Benyomott néhány számot az autótelefon billentyűzetén, és elmagyarázta Horovitznak a történteket. – Máris jönnek – közölte Louisával. – Nem lehetséges, hogy az a madár az ég küldötte volt? – kérdezte a lány. – Egy próféta, aki azt jött kinyilatkoztatni, hogy az embernek vagy a falba kell vernie a fejét, vagy meg kell próbálnia elérhetetlen magasságokba szállnia? – Miféle madár volt? – Egy kis szürke. – Akkor biztos nem az ég küldötte. Azok mindig nagy madarak. Kondorkeselyűk vagy sasok. Olykor-olykor egy-egy albatrosz. A te kis szürkéd talán csak elfelejtette betenni a kontaktlencséit ma reggel. Louisa nem volt erről meggyőződve. – Nem tudom – mondta –, mindenesetre elgondolkodtató. Pete nézte egy darabig, és megállapította, hogy a nő komoly dilemma előtt áll. – De végül is nem esett baja? – kérdezte. – De eshetett volna. – De nem esett. Bámulták egymást, és mindketten tudták, hogy nem a madarakról beszélnek. Pete nagy játékos volt, Louisa pedig egész életében óvatos duhaj. Az előző éjszakai szerepcsere ugyan izgalmasnak tűnt, de most félelmet keltett. Amit Pete Streeter helyeselt, az nem volt szükség-

51

szerűen jó Louisának. Pete a maga embere volt. Aznap reggel Louisa elolvasott néhány régebbi szakmai cikket a könyvtárban, és megállapította, hogy nagyon keveset írtak Pete magánéletéről és gyerekkoráról. Nyilvánvalóan sokkal zárkózottabb, mint hitte róla. És sokkal gazdagabb is. A jó forgatókönyvírókat jól fizették, és Pete Streeter egyike volt a legjobbaknak. Ezenkívül a forgatókönyvírók élvezték a kulisszák védőpajzsát, őket nem ismerték fel lépten-nyomon, mint ahogy a filmvilág többi személyiségét. Louisa minden filmét látta, és mégsem csengett ismerősen a neve, amikor négy nappal azelőtt bemutatkozott. Amikor gondolatban újra felidézte a filmjeit, sikerült néhány felületes következtetést levonnia Pete stílusát illetően. Minden filmje magvas volt, valamennyi gördülékeny, mozgalmas, humorral átszőtt. Határozottan vonzódott a politikai témájú krimikhez. Háromszor jelölték Akadémiai díjra. Egyszer elnyerte az Oscart. És ahogy Hollywoodban közszájon forgott, Streeter tökéletesen befutott. Minden filmje kasszasiker volt. Sok mindent beleadott magából az írásaiba. Az alatt a lehetetlen hajviselet alatt intelligencia és fogékonyság, az emberi természet iránti megértés lakozik, állapította meg Louisa. Peteről alkotott véleményének újabb színezetet adott a férfi szenvedélyt ébresztő képessége, olyan szenvedélyé, amilyent Louisa eddig soha nem tapasztalt. Igaz, ahhoz nem elég, hogy vele akarja leélni az életét, de alábecsülni sem akarta a lelkében kavart érzelmi viharokat. Egyelőre képtelen volt szembesülni a Streeter iránti ellentmondásos, folyton változó érzésekkel, tehát inkább hivatalos mederbe terelte a beszélgetést. – Ráakadtál valamire Pennsylvaniában? – Könnyebb lenne bejutni a CIA főhadiszállására, mint arra a sertéstelepre. Az egész terület körbe van kerítve szögesdróttal és elektromos vezetékkel. Nem is jutottam tovább a bejárati kapunál. Körbekalauzolás nincs, az őrre pedig egy csöppet sem hatott megbűvölő módszerem. – Úgy látszik, a koleszterinmentes szalonna szigorúan titkos csúcstechnológiával készül. – No és te? Szerencsével jártál? – Kaptam három ebédmeghívást, és megtudtam, hogy Beverly Kootznak viszonya van a fodrászával. – Semmi több? – Nolan felvett egy új sajtótitkárt, valami kis ribit New Yorkból. A televíziósoknál dolgozott. Feltehetően jó kapcsolatai vannak. Az a szóbeszéd járja róla, hogy különböző motelokba látták bemenni és kijönni Stu Maislinnal. Pete közelebb hajolt, hogy érezze a lány hajának illatát. – A dolog egyre szövevényesebb. – Az. És lehet, hogy Nolan tartozott Maislinnak egy szívességgel, ezért a veled való ismeretségemet használták fel ürügyül, hogy adjanak annak a némbernek egy állást. – Undorító. – Hát, ilyen az élet. – De nagyon filozofikus lettél! – Az elbocsáttatásom rákényszerített arra, hogy felülvizsgáljam az életem. – No, és kiderült valami hiányosság? – Hiány éppen nem, esetleg egy kis alultápláltság a reményeimben. – Egy kis fenékbe billentés kellett volna, nem? Louisa fölnevetett.

52

– De. Valami olyasmi. Pete megfogadta, hogy nem lesz több etyepetye a kocsiban, és most rádöbbent, hogy átkozottul nehéz lesz ezt megtartani. Alig telt el egy kis idő, hogy itt üldögélnek, de érezte, ahogy nőttön nő a farmerját feszítő nyomás. De ez semmiség volt a szívében érzett nyilalló fájdalomhoz képest, ismerte el bánatosan. Valósággal megkótyagosodott. Nem tudta, hogyan történt mindez, csak azt, hogy derült égből villámcsapásként érte. Az ártatlan vonzalomként induló dolog hirtelen átcsapott szívet borzongató habarodottságba, majd az egyre sűrűsödő érzelmek szökőárként áttörtek minden gátat. Pete szinte érezte, amint a lelkében elhatalmasodik a szeretet és a vágyakozás. Két órával előbb még nyugodtan viccelődött volna a szerelemről, de ez most az elevenébe vágott. Figyelnie kéne Horovitzot, gondolta, de Louisa bársonyos, meleg közelsége győzött. Végigfuttatta hát hüvelykujját a lány álla mentén, akinek az érintésre várakozásteljesen szétnyíltak az ajkai. Ezek szerint Louisa nem lesz a segítségére az etyepetye-probléma megoldásában, sejlett föl Pete-ben. De azért nem volt teljesén boldogtalan miatta. Egy hajtincset tekergetve az ujja körül, azon morfondírozott, nem kéne-e beszélnie az érzéseiről. – Figyelj ide, Lou, azt szeretném mondani, hogy… szóval tegnap este… – Úú, talán az volt életem legkínosabb estéje! Nem tudom, mi ütött belém. A szó szoros értelmében rád vetettem magam! – Ja. Csodálatos voltál. – De én nem akarok arról beszélni! – Nem akarsz arról beszélni, hogyan tépkedted le magadról a ruhát, míg teljesen meztelenül el nem terültél az ölemben? – Pontosan ez az, amiről nem óhajtok csevegni! Orra hegyével a lány nyakát cirógatva, Pete rendületlenül folytatta: – Vagy arról, ahogy felkínáltad a melleidet, ahogy nyögdécseltél, amikor a bimbókat kemény golyócskákká simogattam? Louisa az ajkába harapott. Pete az üléshez cövekelte a lányt, és kezét a blúza alá csúsztatta. – Istenem, Lou, te teljesen beindultál! – Miből gondolod? A férfi önelégülten elvigyorodott, és hüvelykujját végighúzta a már feszes gömbökké duzzadt mellbimbókon. – A férfiemberek értenek az ilyesmihez. A simogatásra remegés hullámzott végig Louisában, majd rémület követte. – Mégis, mit gondolsz, mit csinálsz? – Szemléltetek. Van hozzá szemléltető eszközöm is, ha érdekel. – Jaj, nem! – Louisa pontosan tudta, miféle szemléltető eszközről beszél a fickó. Hiszen majd szétfeszítette a nadrágja varrásait. Még az a szerencse, hogy manapság ilyen bikaerős farmerokat gyártanak. Egy silányabb anyagot biztosan szétrepesztene az a szemléltető eszköz. – Ez egy tisztességes környék – tiltakozott Louisa –, itt az emberek nem futkosnak fényes nappal szemléltető eszközökkel! Ráadásul büntetendő. Pete még mindig a feszes kis bimbókkal volt elfoglalva, amitől Louisa nehezen kapott levegőt, és egyszer csak elfelejtette, vajon miért is tiltakozott a szemléltetés ellen. S amíg a fér-

53

fi hosszú, mélyre ható csókba bocsátkozott, egyáltalán nem próbálva leplezni látható vágyának kiterjedését, addig a lánytól messze sodródott a valóság. Csak Pete létezett és a bensejében lábra kapott, lenyűgöző érzések. Szemérmetlen, izzó sóvárgás meg valami édes izgatottság olyasfajta érzéssel keveredve, mintha ezerfelé készülne elrepülni, eddig fel nem kutatott távlatokon át. A vezetőülés felőli ablakon éles kopogás szakította meg a csókot. Louisa homályos tudatán átszűrődött Pete szitkozódása. Pillanatokba telt, amíg rájött, hogy Horovitz embere megérkezett. – A Horovitz cégtől vagyok – mondta, amikor Pete lehúzta az ablakot. – Maguk azok, akik kizárták magukat a házból, ugye? Még jó, hogy közben hasznosan töltötték az időt. – Kicsit próbáltunk átmelegedni – magyarázta Pete. – Úgy látom, sikerült. Öt perccel később Louisa és Pete magára maradt a lány lakásában. Pete bezárta a bejárati ajtót, és kikapcsolta a riasztóberendezést. – Hol is tartottunk, mielőtt Horovitz szerelője megérkezett? Louisa összeszűkült szemmel csapott a combjára. – Hol van? – Mi hol van? ' – Ne játszd a hülyét nekem! – nézett le a blúzára. – Nincs meg a melltartóm. Hol van? A nyavalyás a zsebéből húzta elő! – Hogy csináltad, hogy közben minden ruhám rajtam maradt? Hogy került a zsebedbe anélkül, hogy bármit is gyanítottam volna? – Ez egy velem született adottság. – Te alávaló, mocsok alak! – háborgott Louisa. –Tényleg nagy franc vagy! A férfi keze beletúrt a lány hajába, ajkai nagyon-nagyon közel az övéhez. – Ezt nem mondod komolyan, ugye? – azzal végigsúrolta szájával a lányét, zümmögő hangja halkan rezonált Louisa fülében. – Hiszen egy kicsit már kezdesz megkedvelni. – Talán egy csöppet. Először könnyedén csókolta, azután még egyszer, sokkal több érzéssel. A karjaiba kapta, és a hálószobába vitte. Keze nyomán tüzek lobbantak, ahogy vetkőztette. Amikor a lány már meztelen volt, a férfi lecsapott a szájára, szívszorítóan gyengéd csókokkal borítva. Louisa felnyögött az elhatalmasodó vágy fenyegető hulláma közeledtén. Pete még tetőtől talpig fel volt öltözve. Nem is merte volna másképp ölelni a lányt. Akkor sem, ha az könyörögne. Eltökélte, hogy nem kapkodja el, nem hagyja, hogy saját szenvedélye szabja meg a tempót. A lány bőre felhevült, mellei, ajkai Pete csókjaitól duzzadtak. Forró ágyékára tévedő keze elidőzött a puha domborulaton. Erezte, ahogy a lány megborzong, és ujjai rátaláltak nőiessége lobogva lüktető középpontjára. Louisa még soha nem érzett ilyen perzselő vágyakozást. Valósággal elégette a sóvárgás, amiről eddig nem is sejtette, hogy létezik. Előző este a kirobbanó energia és a szükség eszeveszett dühe kerítette hatalmába. Ez viszont maga volt a lassú, könyörtelen izzás, a hajthatatlan, az elkerülhetetlen. Minden porcikája felajzva, minden csepp vére felforrósodva, pulzusának 1 ritmusát szerelmese érintése szabta. Megkönnyebbülésre vágyott, úgy érezte, nem bírja tovább a válogatott kínzásokat. Pedig folytatódtak, és bármilyen hihetetlennek tűnt, növekvő intenzitással. Louisa hallotta a saját zihálását, nyögdécselését, a gyönyör újabb és újabb tá-

54

madásait követő kiáltását. Felemelte magát a férfihoz, még többre sóvárogva, sutba dobva minden önmérsékletet és illendőséget. Lemeztelenítve és feltárva legmélyebb és legalapvetőbb vágyait. És átadta magát az önfeledt kitárulkozás szabadságának. Pete felállt, és ledobálta ruháit, majd az ágyhoz feszítette a lány csuklóit, hogy a testébe merülhessen, mélyen, már-már gyötrő figyelmességgel. Az egyesülés érzése megsemmisítő volt, Pete-nek még a lélegzete is elakadt, meg kellett egy pillanatra állnia. Louisa felnézett a férfira. Gyönyörűnek találta. Az arckifejezése feszült figyelmet és odaadó gyöngédséget tükrözött. Egész életében elnézegetné. Szeretve őt és általa. Soha nem unná meg, soha nem fáradna bele, nem szűnne meg vágyódni rá. Észrevette, hogy a férfit hirtelen elhagyja az önuralma, látta, ahogy a szeme elsötétül, és felülkerekedik rajta a szenvedély. Majd ráborult a lányra. Louisa érezte a fellobbanó tüzet, amelynek ereje öntudata határára sodorta. Azután szárnyra kelt, Pete-et is magával repítve időn és téren át, beleveszve abba a mindent körülölelő, bársonyos sötétségbe, amit csak az egymásnak teremtett szerelmesek ismernek. Utána sokáig feküdtek összefonódva a jótékony csöndben. Ez jobb volt, mint a fánk általi halál, gondolta Louisa, és határozottan boldog volt, hogy nem emésztette él magát. A mostani azon ritka pillanatok egyike, fogalmazódott meg benne, mint amilyen a hajnalhasadás is: amikor a világ visszatartja a lélegzetét, kívánságai teljesüléséért fohászkodik, és fogadalmat tesz. Louisa most semmivel sem gondolt. Ami történt, csodás volt, és most megengedte magának azt a luxust, hogy szerelmes legyen. Magukra húzták a takarót, és összebújtak alatta, hamarosan újabb ölelésre készen. Ezúttal kiegyensúlyozottan, nyugodtan szerették egymást, mosolyogva és édes szavakat suttogva, az örömet adás képességének bizonyosságában. A csúcsra érkezéssel szövetségre lépésüket ünnepelték, és barátságukat megpecsételték a meghitt együttlét közös örömével. A fönti lakásban megcsörrent a telefon. Louisa erőlködve kinyitotta a szemét. – Szól a telefonod. – Az üzenetrögzítő majd veszi. – Még mindig kapsz fenyegető hívásokat? – A magnós üzenetek két napja szünetelnek, de ma reggel kaptam egy érdekes hívást az autótelefonon. Stu Maislin minden félreértést kizáróan közölte velem, hogy nem lelkesedik a háza körüli szaglászásért. Arra is utalt, hogy esetleg bizonyos testrészem bánná, ha folytatom a zaklatását. Louisa fél könyökre ereszkedett. – Meg se merem kérdezni, melyik testrészedre gondolt. – A kedvencedre. – Az ciki. Most Louisa telefonja csöngött a konyhában. – Biztos az anyád – jegyezte meg Pete. Louisa kipattant az ágyból. – Akkor most mindent el fogok neki mondani. Pete a bokája után kapott, de a lány gyorsabb volt. A következő percben Louisa bekiabált Pete-nek.

55

– Téged keresnek. Valami Kurt nevű ürge. Azt mondta, te adtad meg a számomat. – Majd távol tartva magától a tenyerével befogott kagylót, halkabban hozzátette: – Ki ez a fazon? Úgy hangzott, mint Arnold Schwarzenegger unokatestvére New Jerseyből.

56

57. Louisa hátrasimította összekuszálódott haját az arcából, és bánta, hogy nem ragaszkodott jobban a szerelmeskedésük utáni zuhanyozáshoz. Majdnem nyolc óra volt. A Duke Ellington híd fényei füzérként íveltek el mellettük, ahogy a Porsche végiggördült a Rock Creek fölött, Adams-Morganba menet. – Nem mondanál valamit erről a Kurtról? – Akkor találkoztam vele, amikor Közép-Amerikában dolgoztam, és azóta tartjuk a kapcsolatot. – A barátod? – Ja. Olyasmi. ' – És te megbíztad, hogy hallgassa le Maislin telefonjait? ' Pete óvatos pillantást vetett a lány felé, várva az elmaradhatatlan folytatást. Louisa nem okozott csalódást: – És ez nem törvénytelen? – De. Meglehetősen. – Pontosan mit értesz azon, hogy meglehetősen? Pete ráfordult a Columbia Roadra, a spanyol negyed kellős közepébe. – Azt hiszem, Kurt éppen a megengedhetőség határán működik. – Képzelem! Pete nem tudta, hogyan magyarázza el… hogy az ember egyszerűen ismer valakit. Ahogy például Louisát is ismerte. Ez szorosan összefügg a bizalommal és valami ösztönös megérzéssel. – Kurt túlságosan nagy patrióta ahhoz, hogy megkerülje a törvényt. Sokkal inkább lehetne egyfajta CIA-alkatú szabadúszónak nevezni – mosolygott megnyugtatóan Louisára. – Tulajdonképpen nyugodtan tekinthetjük őt rendőrségi embernek. – Börtönben fogunk megpenészedni. Pete leállította az autót egy etióp étterem előtt. – Nem fogunk börtönbe kerülni. Egyedül Kurt kockáztat, és hidd el nekem, ez a dolog jóval a közepes alatt van Kurt rizikómércéjén – s egy „hozzám tartozol” mozdulattal átkarolta a lány vállát. Hűvös volt, az éttermek közönsége már szétoszlott. Az utcának hátborzongató külsőt kölcsönöztek a mesterséges fények és az a fajta elhagyottság, amilyennel az ember az ingázók lakta városrészekben találkozik. – Erre – terelte a lányt egy sárga téglaépület dupla üvegezésű bejárata felé Pete. Bent, egy kis előcsarnokban, újabb biztonsági ajtó előtt találták magukat. Postaládák és kaputelefonok sorakoztak a falba építve. Pete megnyomta a név nélküli 315-ös gombot. A hangszóróból fakó, barátságtalan hang szólt: – Tessék. – Pete vagyok. Több nem hangzott el. A biztonsági ajtó berregve kinyílt. Az ötemeletes épületben egyetlen lift volt az aprócska folyosó túlsó végén. A folyosót borító szőnyegen már egy alapos tisztítás sem segített volna. A falakat hivatal-zöldre festették. Pete a liftbe irányította Louisát, és

57

megnyomta a harmadik emeleti gombot. A liftajtó becsukódott, és érezhetővé vált a fülkét átható vizeletbűz és fűszeres ételszag. Louisa ilyennek képzelte a szegénységszagot. Lelki szemei előtt megjelentek a lepusztult lakások törött vízvezetékekkel és svábbogár járta konyhákkal, bennük népes emigránscsaládok összezsúfolódva, küszködve a mindennapi megélhetésért. Mosogatóként, taxisofőrként keresték a kenyerüket, de a legtöbbjük munkanélküli. Némelyikük narkós volt, mások italra költötték a segélyt, megint mások a még szegényebb otthon maradottaknak küldték a pénzüket. Mindannyian önálló személyiségek, gondolta, saját álmokkal, egyéni képességekkel, a maguk saját kétségbeesésével. És valamennyiüket egyesítette egy közös szag, ami ott lebegett az államilag ellenőrzött lakóház lépcsőházában és folyosóin. Pete is beleszagolt a levegőbe, de az ő megállapításai közel sem voltak ennyire mélyen szántóak. Ő mindössze arra következtetett, hogy Kurt nemrégiben használhatta a felvonót. – Miért lakik Kurt ebben a házban? – kérdezte Louisa. – Nincs pénze? Pete megvonta a vállát. – Talán mert szeret itt élni. És mert ez az a hely, ahol eltűnhet. Ilyen épületben nemigen tettek fel kínos kérdéseket. A közös folyosóra nyíló ajtók között a 315-ös félúton jobbra esett. Pete bekopogott, és türelmesen várt, amíg reteszek, zárak kattanva nyíltak. – Kurtról annyit – vetette oda Louisának –, hogy légy vele óvatos. Louisa furcsállta, hogy Pete így beszél egy barátról. – Hogyhogy óvatos? – kérdezett vissza. – Először is ne egyél nála semmit, ami nincs legalább ropogósra sütve vagy agyonfőzve. A szélesre tárult ajtó mögül egy negyvenötös Smith & Wesson csöve meredt Louisára. Kurt azonnal leengedte a fegyvert, és meglehetős nemtörődömséggel lóbálta maga mellett. – Elnézést – kezdett magyarázkodni Louisa arckifejezése láttán –, de jobb, ha az ember semmit nem kockáztat. Pete becsukta és rázárta az ajtót. – Ő Louisa. – Sejtettem. Louisa nagyot nyelt. A nappaliból, teakonyhából, hálószobából és fürdőszobából álló lakás bútorzatát a haszonelvűség jellemezte, és láthatóan nem játszott központi szerepet tulajdonosa életében. A padlón szanaszét újságpapírok, a székeken odavetett ruhadarabok, összenyomott sörösdobozok díszelegtek minden látható felületen, a sarkokban készételes csomagolókartonok és porcicák halmai. A fal mentén elektromos fölszereléseket tartalmazó rekeszek sorakoztak és egy igényesen összeállított számítógéprendszer zümmögött, tökéletes harmóniában a hűtőgéppel. A komputerrel sejtelmes fekete dobozok vezetékei voltak összekötve. Kapcsolók léptek működésbe, magnetofonorsók pörögtek, digitális kijelzők villantak fel egy műszerfalon. Most éppen egy vörös fény, jelezve, hogy kapcsolat létesült, és egy spanyolul beszélő, búgó női hang töltötte be a szobát. – Diplomata? – kérdezte Pete. Kurt a combjai közé kapott, és megigazította a berendezését. – Telefonszex. Bejön a kábelomon. Louisa az ajkába harapott, nehogy hangosan felnyögjön. A szoba levegőjében állott dohányfüst és fegyverolaj szaga érződött. A félig nyitott hálószoba ajtónyílásában egy vastag

58

kartondoboz hívta fel magára a figyelmet. A teteje fel volt tépve, és Louisa még abból a távolságból is láthatta, hogy háromnegyed részéig kisebb dobozkák töltik meg. A kartondoboz oldalán lévő felirat elárulta, hogy huszonnégy skatulya bordázott, különlegesen kiképzett végű óvszert tartalmaz, mindegyikben egy tucatot. Ezek szerint Kurt nagyban vásárol. Igen gazdaságos, vonta le a következtetést a lány. De azért nincs ok a félelemre. Hiszen lehet, hogy Kurt amúgy nagyon rendes, kedves ember. Igaz, hogy úgy néz ki, mint egy bérgyilkos, és úgy viselkedik, mint egy őrült perverz, de a látszat csalhat. És végül is biztonságos szexuális életet él, méghozzá – sűrűn. Kurt kicaplatott a konyhába, ahonnan három doboz sörrel és egy nagy csomag extrudált töpörtyűvel tért vissza. A zacskót egy sörrel együtt mindjárt Louisa kezébe nyomta. – Elcsíptem valamit, ami esetleg érdekes lehet számodra – fordult Pete-hez, azzal elővett egy kazettát, és betette a magnóba, az elejére pörgette a szalagot, majd játszani kezdte. – Maislin öt huszonhétkor telefonált az irodájából a titkosított készülékéről, és a pennsylvaniai Kentont hívta. A hívott számon B. Dunowski van nyilvántartva. Pete felpattintotta a sörösdoboz tetejét, és legalább a felét lehúzta a sörnek, mialatt hallgatta, amint Maislin tárcsáz. A hívott szám azonnal kapcsolt, majd három csöngetés után egy férfi szólt bele. – Halló. – A nazális hang olyasvalakié lehetett, akinek betörték az orrát. – A cucc még nálad van – kezdte Maislin, ami inkább állításként hangzott, semmint kérdésként. – Persze, hogy nálam. – Megtettem az előkészületeket. Újra megpróbáljuk, de most egészséges disznót válassz! Pete Louisára nézett. – Miről beszélnek ezek? – Hogy újra megpróbálják – vonta fel a vállát a lány. Kurt visszatekerte a szalagot. – Azt hiszem, kis haverok, nektek az a dolgotok, hogy ott legyetek, amikor ezek másodszor is megpróbálják azt a valamit. És akkor megtudjátok, mit akartak csinálni az első alkalommal. Louisa Kurtra nézett. Van poén az ötletében, de el se tudta képzelni, hogyan kivitelezhető a javaslata. – Könnyebb mondani, mint csinálni. – Azért nem lehet az olyan fene nehéz – jegyezte meg Kurt. – Hiszen magának vannak barátai az épületben. Egyszerűen csak be kell sétálnia Maislin irodájába, és egy kicsit körülszaglászni, meg elhelyezni néhány poloskát. – Poloskát?! Olyan alattomos lehallgatószerkezetet? Törvénytelen, sunyi lehallgató készüléket? – Hja. De még jobb lenne, ha megzsarolná Maislint, hogy adjon magának állást. Akkor tényleg alaposan körül tudna ott nézni. – Erről szó sem lehet! – szólt közbe Pete. Louisa ránézett. – Miért nem? – Mert veszélyes lenne. Különben sem akarom, hogy belekeveredj. – Tegyük fel, hogy bele akarok keveredni!

59

Pete az asztalra lökte üres sörösdobozát. – Ebben a pillanatban egyáltalán nem számít, hogy te mit akarsz. – Szeretném, ha ezt megmagyaráznád! – hunyorított indulatosan Louisa, – A közelebbi kapcsolattal együtt jár bizonyos előjog és felelősség. – Éspedig? – Éspedig az, hogy én sokkal többet tudok az ilyen romantikus kalandtörténetekről, mint te, tehát bele kell nyugodnod az ítéletembe. „Hát ez az – gondolta Louisa –, most vagy kiállsz magadért, vagy örökké utálni fogod magad a pipogyaságodért.” – Nem! Most Pete-en volt a sor, hogy összehúzza a szemét. – Hogy érted azt, hogy nem? – Úgy, hogy nem te fogod nekem megmondani, mit gondoljak, vagy mit csináljak, vagy mi a veszélyes számomra. Jogom van elkövetni a saját hibáimat, és elcseszni a saját életem. És most pontosan ezt szándékozom tenni. Pete kérdően nézett Kurtra. – Te érted ezt? Kurt szó nélkül kivette a lány kezéből az extrudált töpörtyű zacskóját, és feltépte. – Ilyenek a nők – jegyezte meg aztán. – Az ördög szószólói – folytatta Pete. – Tegyük fel, hogy meg akarom zsarolni Maislint. Hogy fogjak hozzá? – kérdezte Louisa. – Azt mondhatná neki – dőlt hanyagul a pultnak Kurt –, hogy tud róla egy-két dolgot, amelyekről bizonyára nem szeretné, ha közszájra kerülnének. Azután közölhetné vele, hogy állásra van szüksége, és hogy benne volna a „csapatjátékban”. Pete beletúrt a töpörtyűs zacskóba. – Téged teszlek felelőssé – mondta Kurtnak –, ez a te hülye ötleted, és még biztatod is Louisát. Ha valami történik vele, megnézheted magad! – Semmi nem fog történni vele. De ha ennyire aggódsz, akkor tegyünk föl rá egy leadót! – Azzal előhúzott egy kartondobozt az íróasztala alól, és a pultra tette. Elővett egy ollót és egy leukoplasztos tekercset. Előkotort egy kis plasztiklapot, amihez három vezeték csatlakozott. – Ez egy lapos kiszerelésű leadó, beépített mikrofonnal. Mindössze két és fél centi, és nincs három deka sem. – Majd rámutatott a szerkezet fölső végéből kiálló vékony, ötcentis vezetékre. – Ez az antenna. – Azután a leadó alsó részéhez csatlakozó két dróthoz hozzákötött egy három milliméter vastag, hét és fél centis, négyzet alakú, hatvoltos, lapos elemet. – Az elem a hasára lesz ragasztva, a leadó pedig a dekoltázsába ékelve. Nem lehet majd észrevenni a blúza alatt. – Pete-nek odanyújtott egy hordozható vevőkészüléket. – Dolgoztál már ilyennel? – Ja. Tudom, hogy működik – felelte Pete. Egész úton hazafelé egy szót sem szóltak, Louisa azonban mintha hallotta volna a sötétben, hogy Pete csikorgatja a fogait. – Nem jó, ha az ember magába fojtja a haragját – szólalt meg végül a lány –, még infarktust kaphat tőle. A férfi beállt a ház elé.

60

– Nem is harag ez. Inkább valami csalódásféle. Tehetetlenségérzés, összevisszaság – rántotta fel türelmetlen mozdulattal az ajtót. – Jó! Lehet, hogy bizonyos mértékig düh is. – És sértett büszkeség, de ezt nem akarta hangosan beismerni. Louisa követte a férfit fel a lépcsőn. – Tudod, hogy ez nem fog menni… – A leadó? – A kapcsolatunk. – Az nagyszerűen alakult egészen addig, amíg el nem határoztad, hogy Mata Harit játszol. Egyáltalán nem alakult nagyszerűen!, akarta sikítani. A legjobb esetben is a világ két ellentétes pólusán állnak. Az egyetlen dolog, amiben egyetértenek, a szex. No és mindennek a tetejében ott van ez a Kurt. Fura egy fazon, és micsoda undorító lakásban él! Arról nem is beszélve, hogy törvénytelen ügyekben tiltott eszközöket használ. Revolverrel a kezében nyit ajtót. És ráadásul Pete barátja! Hogy lehet mindezt összeegyeztetni? Kurt egy görény alak. Betáplálta a biztonsági kódját, és bedugta a kulcsát a zárba. Még az is lehet, hogy Pete is egy görény alak, gondolta. Csak ő jobban tudja leplezni, mert több a pénze. Másnap reggel, amikor Louisa sietve átlendült a Hart Building számos ajtaján, azon tűnődött, vajon hol rontotta el. Keményen elhatározta, hogy nem hagyja magát levenni a lábáról. A saját ágyában aludt, egyedül. Végigcsinálta a reggeli rituálét… megfőzte a kávét, elolvasta az újságot, szintén egyedül. De amikor arra került sor, hogy Pete kipróbálja a leadót, minden elhatározása füstbe ment. Amint a férfi kigombolta a blúzán az első gombot, Louisán eluralkodott a túlfűtött érzékiség. A férfira pillantva kissé felháborodott. Látta rajta, hogy nemcsak vágyteli indíttatásból, hanem legalább annyira szórakozásból is szédíti. Pete egy lépéssel Louisa mögött járt, a vevőkészülék a kezében, a fejhallgató a nyakában. Előbb rákacsintott, majd rámosolygott Louisára, s a lány szerette volna megfojtani. Amikor Louisa befordult Maislin irodájába, Pete megállt, hogy elolvasson egy feliratot a falon. A lány telefonon már megbeszélte a találkozót, tehát Stu Maislin várta. Nagydarab, buldogképű férfi volt, ehhez illő személyiséggel. Kilencszáz dolláros öltönyéhez legalább hetvendolláros nyakkendőt viselt, amelyen a csomó alatt néhány centire egy zsíros pecsét éktelenkedett. Nem tűnt barátságosnak. Miután betessékelte Louisát a belső irodájába, becsukta maguk mögött az ajtót. – Tehát – kezdte Maislin –, térjünk mindjárt a tárgyra! Louisa kigombolta a kabátját, és ellenállt a késztetésnek, hogy megtapogassa a leadót. – Állásra van szükségem. – Nem hiszem, hogy jelenleg van szabad státus nálam. – Akkor talán az Igazságügy-miniszteri Hivatalban kéne megkísérelnem, nem gondolja? – Zsarolni próbál? – Csak szeretném meggyőzni arról, hogy jó csapatjátékos lennék az együttesében. Maislin mérlegelte a választ, majd bólintott. – Rendben van, ilyen hozzáállással valószínűleg beleillik a csapatomba. Segédmunkatársnak föl tudom venni. – Nagyszerű! Már holnap reggel beállok. – Maga aztán rámenős!

61

– Rövidesen esedékes a lakbérem. – Csak ne legyen túlzottan ambiciózus! Érti, ugye, mire gondolok? A fenyegetés feldühítette Louisát. Mély lélegzetet vett, hogy megnyugodjék, majd hűvösen visszamosolygott, annak jeléül, hogy értette a figyelmeztetést. Pete a hallban várta. Észrevette a lány szemében a gyilkos pillantást, így inkább távol maradt tőle. Nem is kísérelte meg a beszélgetést, amíg az autóban nem ültek. – Ez, úgy látszik, ment, mint a karikacsapás – jegyezte meg. – Micsoda öntelt hólyag ez! – robbant ki Louisa. – Sértegeti a beosztottjait, fitogtatja a hatalmát a Kongresszusban, mint valami maffiavezér, és mérhetetlenül gátlástalan. – Van még valami? – Igen. Egy zsírfolt a nyakkendőjén. – Hát, ez perdöntő. Most már biztos, hogy nem fogok rászavazni. – Te semmiképp sem szavazhatnál rá, hiszen nem abban az államban élsz. – De visszaköltözhetek. Bár a válasz komolytalan volt, Louisában mégis felvetődött a kérdés. – Visszamennél? Ezen nem kellett Pete-nek gondolkodnia. – Nem, élni semmiképp – rázta meg a fejét. – Még egy négyórás látogatást is alig élek túl. Ezen a téren semmi nem változott, gondolta. Mindig ugyanaz a halálos tehetetlenségérzés fogta el, amit szívből gyűlölt. Az apja és a bátyjai idő előtt megöregedtek. Panaszkodtak, de értelmetlennek látták, hogy változtassanak az életükön, nem volt esély az előbbre jutásra. Az ő sikereit gyanúsnak találták. Ami megfelelt az apjának és a nagyapjának, a bátyjainak, az unokatestvéreinek, az osztálytársainak, az neki kevés volt. Ez jókora zűrzavart okozott a barátaiban, a rokonaiban. Pete jobban örült volna, ha neheztelnek. A neheztelés legalább aktív érzelem. – Négy óra nem olyan sok. – Áh – sóhajtott a férfi –, egy fél élet! A megállapításból végérvényesség és mélységes szomorúság csendült ki. – Olyan rettenetes? – Mindig féltem szabadságra menni. Attól tartottam, hogy ha abbahagyom az írást, akár néhány napra is, soha nem kezdem újra. Jobban hittem a tétlenség hatalmában, mint a saját tehetségemben, a saját ambícióimban. Sokáig nem mertem hazalátogatni, mert attól féltem, hogy maradok. Most már csak egyszerűen… unalmasnak találom az ottlétet. Senki nem érzi magát velem kellemesen. – Ez szörnyű lehet – rándult meg Louisa arca. – Nem akarom sajnáltatni magam. A legtöbb kényelmetlenségnek én vagyok az oka. Türtőztetnem kéne magam, nem kellene rátukmálnom másokra a saját véleményem. Az viszont soká tartana, amíg népszerűséget szerezhetnék. – Az nem is a te stílusod – jegyezte meg Louisa. – Nem egy olyan keresztes lovagé, mint te vagy. Pete-nek soha nem jutott még eszébe ez a kifejezés, de Louisának igaza lehetett. Bár valószínűleg nem bóknak szánta. – A keresztes lovagok bosszantóak? – Ajaj! De ez is tartozéka a vonzerejüknek.

62

Beálltak a ház elé, és kiszálltak a kocsiból. – Nem vetted észre, hogy ma valahogy más vagyok? – kérdezte váratlanul Louisa. Ahogy követte a lányt, Pete alaposan szemügyre vette a fekete gyapjúkabát alatt sejlő idomokat, majd megnézte a haját, a cipőjét, a táskáját. Ugyanolyannak találta, mint azelőtt. – Ez beugratós kérdés? – Másnak érzem magam. Pete a kabátja hajtókájánál fogva egész közel húzta magához a lányt. – Még nem tudom, ma még nem kóstoltalak. Louisának leesett az álla. A fickónak csak egyetlen dolog jár az eszében. Végig is mérte, azzal a pillantással, amit általában a 14. utcai mutogatós perverzeknek tartott fenn. – Nem arra a fajta érzésre gondolok! Pete kinyitotta az ajtaját, és betessékelte Louisát az előszobába. – Tudom, mire gondolsz. Arra, hogy kézbe vetted az életed irányítását. Hogy kissé föllázadtál, hogy bátorságot érzel magadban. – Igen, arra! – De ez nem azt jelenti, hogy más lettél. Ugyanaz vagy, csak bizonyos dolgokban több, másokban kevesebb. Változtatsz a személyiségeden. – Azzal a lépcső felé terelte és gyöngéden előrelódította a lányt. – Gyerekkoromban az érzelmeim irányítottak. Mindent kimutattam, dühöt, tehetetlenséget, a gyermekesen kitörő érzéseket. Önmagamnak akartam tetszeni, ezért végletes túlzásokba estem, és semmire nem becsültem, aki alább adta. És mindig több autót loptam, több lánnyal jártam, mint mások, a sárga földig leittam magam, ahányszor csak lehetett. Én voltam a legrosszabb tanuló, a legrosszabb katona, a legrosszabb riporter, akit valaha a föld a hátán hordott. De voltam a legjobb tanuló, a legjobb katona és átkozottul jó riporter is. Vakmerő a duzzadó öntudattól és a nemtörődömségtől. Egy lábamba kapott golyó és egy barátom halála azután lehiggasztott. Mialatt ott feküdtem a kórházi ágyon, néhány dologban elhatározásra jutottam. Rájöttem, hogy milyen fontos az önuralom, a fegyelmezettség és az erkölcsi felelősségérzet. Azt hiszem, te a túloldaláról közelítetted meg ugyanezeket a dolgokat. Alapjában mindketten szenvedélyesek vagyunk, de téged már gyerekkorodban megtanítottak az önfegyelemre. Sokszor megsimogatták az engedelmes, jó kislányt, aki mindent megtett, hogy a szülei, a tanárai, a főnökei elégedettek legyenek vele. Louisa megállt a lépcső tetején. – Azt akarod mondani, hogy már nem vagyok jó kislány? Pete lesegítette róla a kabátját, és a fogasra akasztotta. – Ahogy egyszer Mae West mondta… amikor jó vagy, akkor nagyon jó vagy, de ha rossz vagy… akkor még jobb. – Azt hiszem, Mae West ezzel a szexuális képességeire utalt. Pete elvigyorodott, úgy közeledve a lányhoz, mint ahogy a hiúz veti magát valami gyanútlan és ízletes után. – Arra is. Louisa hátralépett, de Pete már kihúzta a blúzát a szoknyájából. – Hé! – Már levehetjük a leadót rólad. Felesleges pazarolni az elemet. – Őrajta még ott lógott a vevőkészülék, azt viszont tudta, hogy ezeket a legjobb egy hirtelen mozdulattal eltávolítani. Megragadta a leukoplaszt egyik csücskét, és letépte.

63

– Jaj! – Ne haragudj – simította végig ujjait a felmart bőrfelületen, hűtve és hevítve egyszerre. – Így már jobb? Louisa csak pislogni tudott. Pete kikapcsolta a melltartóját, és röptében elkapta a leadót. A másik kezét viszont ráfonta a lány mellére, s hüvelykujjával végigsimította a már keményre gömbölyödött mellbimbót, arra gondolva, hogy mennyivel szórakoztatóbbak az ilyen fű alatti akciók, ha Louisa is benne van. A lány úgy bénult mozdulatlanná a szenvedélyt szító ujjak bűvöletében, ahogy a vadállat kövül meg a fényszóró sugarában. A férfit pedig a lány feletti hatalma igézte meg, és az öröm, amit adhat. De tudta, hogy ő pontosan ugyanolyan rabja áldozatának. Louisa alig jutott levegőhöz a testében lüktető érzésektől. Pete, minden titkos óhajának ismerője, tudta, hol simogassa és csókolja, melyek a szívesen hallott szavak… a becézők és a szenvedélyesek. A mélyhűtőben turkálva Pete talált egy csomag házi készítésű raviolit, amit még a connecticuti olasz csemegeüzletben vett. Feltett egy fazék vizet forrni, és előkotort egy doboz napon szárított, porított paradicsomot a pult feletti szekrényből. – Nagyon házias vagy – jegyezte meg Louisa, aki Pete frottírköntösében üldögélt az asztalnál, élvezve a tétlenséget. Kénytelen volt beletörődni abba, hogy amikor a kettejük közötti érzéki vonzalom felszínre bukkan, minden akaratereje megszűnik, és ha már így van, legalább átadja magát az örömének, zárta le magában. Pete körbenézett a lakásban, és hangosan felnevetett. Igaza van a nőnek, tényleg házias lett. Ha valaki ezt tíz évvel ezelőtt megjósolta volna, belemászik a képébe. – Valamikor épp úgy éltem, mint Kurt. – És mitől változtál meg? – Némelyek a vallásban találnak megnyugvást, ahogy öregszenek, én a középosztályban – azzal Spike felé hajított egy fagyott raviolit, amire a macska azonnal rávetette magát. Louisa nem akarta kipukkasztani Pete léggömbjét azzal, hogy közli, nem sorolná éppen a középosztályba. Ő maga ugyanis meglehetősen közeli kapcsolatban volt ezzel a társadalmi réteggel, és tapasztalatból tudta, hogy aki idetartozik, arra egyáltalán nem jellemző, hogy luxus sportkocsival jár, és háromezer dolláros szmokingja van. Lehet, hogy Pete kijelentésé a középosztály értékrendjére vonatkozott, de a lány ebben sem volt biztos. A szülei környezetéből ismert férfiak közül egy sem viselt hosszú hajat hátul összefogva, és nem lófrált lehallgatókészülékkel. Törvényellenesen alkalmazott lehallgatókészülékkel, helyesbített. Na de hát ez Washington. Pete maréknyi jeget pottyantott egy széles szájú pohárba, kólát töltött rá, és odanyújtotta Louisának. Még mindig a szerelmes együttlét hatása alatt volt, s gyengéd érzelemhullámok fodrozódtak benne, amelyek a gyomrában hirtelen kitarajosodtak, a szerelem és az elkötelezettség ijesztő üzenetét továbbítva az agyába. Egyelőre még nem tudott mit kezdeni az elkötelezettség üzenetével, így hát elővett egy üveg hideg sört, és nagyot húzott belőle. – Mondanál még valamit arról, hogy mit jelent számodra ez a másságérzet?

64

A lány szeretett volna valami könnyed, nemtörődöm választ adni, de nem sikerült. Kapva a lehetőségen, hogy beszélhet terveiről, kibuggyant belőle az izgatottság: – Újra tanulni akarok. Jogász szeretnék lenni. Ez a meglepetés erejével hatott. Pete nem számított arra, hogy Louisa pályát akar változtatni, de most, hogy belegondolt, megértette. Ő is átment ezen az átalakuláson. Amikor ez átfutott az agyán, bólintott. – Szerintem kitűnő ügyvéd lesz belőled. – Gondolod? – Igen. Mindenképp meg kell próbálnod. Louisa őrülten szerette volna ezt hallani valakitől, bátorítást kapni. Ragyogó mosoly villant fel az arcán, szemei egy pillanatra elhomályosultak. Lesütötte a pilláit, és beleszürcsölt az italába, leplezve zavarát, amiért majdnem könnyekben tört ki a gondolatra, hogy ügyvéd lesz belőle. Bámulatos, hogy egy ilyen régi vágyálmot milyen mélyre temethet magában az ember, már-már majdnem elfeledve. A lányban feltörő öröm és érzelmek láttán meghatódó Pete-nek nem kis erőfeszítésébe került legyűrnie gyengeségét. Röpke előadást tartott magának a férfias viselkedésről, vett egy mély lélegzetet, és megköszörülte a torkát. – Na jó, akkor ebben megállapodtunk. Ügyvéd leszel. És mi van még, ami más? – Rámenősebb lettem. Úgyhogy ne próbálj utasítgatni! – figyelmeztette a mutatóujjával a férfit. – Nem fogom tűrni. Pete sértettnek tettette magát. Louisa nem vett róla tudomást. – Szeretnék egyenrangú partnernek számítani ebben a disznó ügyben. – Egyenrangú akarsz lenni Kurttal? Angyalom, még én sem akarok vele egyenrangú lenni. – Nagyon jól tudod, hogy miről beszélek. Persze, hogy tudta. Louisa nem akarta, hogy a férfi agyonvédelmezze őt. De ez esztelen kívánság. A lélegzetvételről is inkább lemondana, csak hogy biztonságban tudja a lányt. – Megértem a szempontjaidat – mondta végül. – Mától kezdve fiúsítva vagy. Ez persze bődületes hazugság volt, de Pete csöppet sem érzett bűntudatot miatta. A szerelem több, mint az igazság. Az maga a túlélés.

65

66. Louisa nem szeretett Stu Maislinnál dolgozni. Az irodában nyomasztó légkör uralkodott, a titkárságvezető olyan volt, mint egy bukméker, és Louisa gyanította, hogy a telefonjait Kurt és Maislin egyaránt lehallgatja. Olyan volt ez, mintha egy piranhákkal teli akváriumban élne. Bár már a harmadik napja dolgozott itt, Pete továbbra is ragaszkodott ahhoz, hogy viselje a „poloskát”. Ezalatt a férfi, valahol a közelben, minden szavát hallhatta. Egyszerűen nem voltak titkai előtte. – Lehet, hogy nem húztam ki a vasalót – mondta a mellkasának. – Remélem, nem ég le a ház. Erről jut eszembe, te nem felejtetted el bezárni a bejárati ajtót, amikor visszamentél az irattáskámért? Fogadok, hogy nyitva maradt a ház. – Elmosolyodott. Tudta, hogy ezekkel a motyogásokkal megőrjíti Pete-et. De hát ez volt a munkanapja egyetlen szórakoztató része. – Csak vicceltem – tette hozzá végül. – Halálbiztosan emlékszem, hogy kihúztam a vasalót, nem fog meggyulladni semmi. Különben is alacsony hőfokon használtam, mert azt a piros selyem alsóneműt vasaltam vele. Tudod, ami tegnapelőtt este volt rajtam. Reggel is azt vettem fel, mert gondoltam, ma kissé hosszabb ebédidőt kérek, és… – duruzsolta egy papírlapot zizegtetve – …és elképzelem, milyen fura képet vágsz majd egész délután, ha utána magadra hagylak. Újra elmosolyodott, és maga elé húzta a nagy halom postát. Addig legalább van min rágódnia a fickónak, amíg ő dolgozik. Már a felénél tartott a borítékkupacnak, amikor egy korábban küldönc által kézbesített okirat akadt a kezébe. Nem túl gyakori az ilyesmi. Louisa leszignálta, és a sürgős aktáknak fenntartott dossziéba tette. Az irat személyesen Maislinnak szólt, és megkifogásolta a címzett családiház-biztosítása alapján benyújtott követelését, alig kevesebb, mint fél millió dollárt. Louisa halkan füttyentett. Ez rengeteg pénz. Határtalanul felcsigázta a kíváncsiságát. Lemásolta az igénybejelentés számát, a követelt összeget, a biztosítási kárbecslő nevét és telefonszámát, majd lement az előcsarnokban lévő nyilvános telefonkészülékhez. Feltárcsázta a kárbecslő számát, és bemutatkozott. Újonc létére hivatkozva elmondta, hogy szüksége van némi felvilágosításra ahhoz, hogy felgyorsíthassa Mr. Maislin kárigényének ügyintézését. Pete közvetlenül mögötte, a szökőkútnál állt már, amikor Louisa letette a kagylót. – Nos? – kérdezte. – Nem tudtál várni, amíg lelépek az irodából? – Izgat az új fejlemény. – Öt nappal a disznóeset előtt betörtek Maislin házába. Egy pár nagyon értékes gyémánt fülbevalót, egy vastag arany nyakravalót és két gyűrűt loptak el. A tolvajok néhány bélyegritkaságot is magukkal vittek. Óriási összegre voltak biztosítva. – És soha nem kerültek elő? – Soha. – Lehet, hogy a disznó ette meg a szajrét. Louisa elfintorodott. – Komolyan beszélek. Néhány éve, még mielőtt a Reuter kiküldött Közép-Amerikába, írtam egy cikket a biztosítási csalásokról. Nagyon gyakori. Ha nagymenő vagy, és megszo-

66

rulsz, megrendezel egy álrablást. Így aztán duplán zsebeled be a zsozsót. Megkapod a biztosítótól a kártérítést, azután suba alatt eladod a családi ékszereket. Feltehetően Maislinnek is pénzre volt szüksége. Buckyval ellopatta a cuccot, és Petúniával is neki kellett volna megetetnie, mielőtt a koca Amszterdamba hajózik. Valószínűleg van egy összekötőjük ott, aki várta volna az árut, hogy eladja az orgazdának. – A disznóval nem lett volna gond a vámnál. – Így van. – Ez meglehetősen erőltetetten hangzik. Hogy tudták volna kiszedni a disznóból az ékszereket és a bélyegeket? – Ez a legszebb az egész elgondolásban – magyarázta Pete. – Az ékszerek és a bélyegek maguktól előjöttek volna. Az egyik végén be, a másikon ki. – Pfuj! – Ragyogó lett volna, ha a disznó el nem kóborol. – Ezért aztán megint meg akarják próbálni – fűzte hozzá Louisa. – Ahogy mondod, Watson. – Nem vagyok Watson. Watson kövér volt és lassú felfogású. Ha valaki, akkor Holmes akarok lenni. Te lehetsz Watson. – Örökké elégedetlenkedsz. – Ez hozzátartozik az új, rámenős személyiségemhez – válaszolta a lány. – Akkor az lenne a legjobb, ha felváltva lennénk rámenősek. Te hétfőn, szerdán, pénteken és minden második szombaton, én pedig kedden, csütörtökön és vasárnap. – Ezen érdemes elgondolkozni. Mindenesetre most vissza kell mennem az irodába, és a falhoz tapasztanom a füleimet. Nem hagyhatunk ki semmit ebből a disznócselszövésből. Pete megvárta, amíg a lány visszatér az irodába. Most, hogy a rejtélyre fény derült, nem nagyon akarta folytatni. A biztosítási csalásnál sokkal mocskosabb dolgok is történnek a világban. Hivatalnoki körökben ez elég tipikus bűntett, és senki nem csodálkozna, ha Maislinról bebizonyosodna ilyen feltevés. Sőt az emberek majdhogynem feltételezik róla. Minden adottsága megvan hozzá, ismerte el Pete. Az egész gondolatsor végül Louisához kanyarodott vissza. Nem akarta, hogy a lány belekeveredjék ebbe a szennyes ügybe. Hajlandó volna Maislint kiereszteni a karmai közül azért, hogy Louisát biztonságban tudja? Igen! Akármilyen megátalkodott hazafi is, számára Louisa volt az első. Persze, nem mintha ez számítana, hiszen a lány buldogmódra belemélyesztette az ügybe a fogait, és nem valószínű, hogy hajlandó elengedni: Hazafelé menet felugrottak Kurthöz. Vittek egy dupla sajtos pizzát a rávalókkal és egy hatos karton sört. Azután elmeséltek Kurtnak mindent a biztosítási követelésről. – Nehéz elhinni, hogy Maislinnek pénzre van szüksége – jegyezte meg Louisa. – Óriási villában él, luxusautója és ruhatára van, meg értékpapírjai. Többszörös milliomos. – Papíron, kicsim. Csak papíron! – vágta rá Pete. – Utánanéztem. Komoly készpénzfizetési gondjai vannak. Kurt egy szuszra lehúzott egy sört. – És még komolyabb narkóproblémái. Ezt a lehallgatáskor csíptem el. Ezek szerint nem a harmonikus étrendjéből meríti azt a ménkű sok agresszivitást. Kemény drogon él. Kokainon – magyarázta Louisának. – Tudom, mi az – intette le a lány. – Biztos benne?

67

– Ezen a héten kétszer is vett egy-egy löketet. Louisát elfogta az émelygés. Lehet, hogy ahhoz túlságosan megcsömörlött, hogy felmagasztaljon egy szenátort vagy egy képviselőt, de hitt Amerika politikai rendszerében. Elég régóta élt a Hillen, hogy tudja, a választott tisztségviselők többsége komolyan vette a feladatát, és sokat dolgozott. Némelyikük olykor eltúlozta önnön fontosságát, mások összeroppantak a felelősség terhe alatt, amit többnyire botrány követett. Az ilyen eset mindig elszomorította. Maislin esetében ez nem fordulhat elő. Mivel sikerült őt közelebbről megismernie, nagyfokú utálatot és teljes bizalmatlanságot táplált iránta. Pete észrevette, hogy Louisa elfehéredik. Kezét együttérzően ráfonta a lányéra. – Jól vagy? – Nem. Nem vagyok jól. Dühös vagyok. Hogy tudja így becsapni a választóit? Hogy lehet valaki ilyen szemét? Ilyen felháborítóan korrupt? Hogy képes fölébe helyezni magát a törvénynek? Pete elvigyorodott, majd Kurthöz fordult. – Egy szép napon ügyvéd lesz belőle. Méghozzá bombajó ügyvéd. – Ügyvéd? – kérdezte Kurt. – Nem tréfa? Na hát, ez óriási! Louisa elpirult. – Ez még csak az elképzelés szintjén van. Még nem is felvételiztem az egyetemre. – A felvételi miatt ne aggódjon. Majd mi segítünk Pete-tel a felkészülésben. Es ha az nem elég, bele tudok lépni a számítógépükbe. Olyan minősítést produkálok magának, amilyet csak akar. Ez megható volt, de ijesztő is. Mindenesetre nemesek a szándékai, nyugtatta magát Louisa. Talán nem is olyan rossz fej. Csak kissé félresiklott. Vizsgálódó pillantást vetett a férfira. Kit akarok én megint átejteni?, korholta magát. Lehet, hogy nagy szíve van, de a ferde észjárása örökletesen a homloklebenyébe van vésve. Kurt félelmetesen fura alak. Pete figyelte a változó érzelmek játékát a lány arcán, és alig tudta visszafojtani a nevetést. Pontosan tudta, miket gondol. Ő maga is átesett ezen a folyamaton, nem is egyszer, és valószínűleg ugyanarra a következtetésre jutott Kurtot illetően. Közép-Amerikában egy egész csapat Kurt-szerű, mélyről jött egyéniséggel dolgozott együtt. A cél szentesíti az eszközt. Ez volt az a kényelmes filozófia, amivel akkor harcba indultak. Louisa becsúsztatta a második tepsi csokoládés kekszet a sütőbe, és beállította a sütésidőt. Délután fél ötre járt, odakint a fémszürke ég alatt olyan dermesztő hideg volt, hogy befagyott a konyha ablaka. A házat frissen sült sütemény és olvadt csokoládé meleg illata töltötte be. A konyhapultnak dőlve Louisa értetlenül kereste rosszkedve tulajdonképpeni okát. Szombat volt, az egész nap az övé. Kézbe vette végre az életét. Fantasztikus tervei voltak a jövőt illetően. Még a disznó-ügyben is jól haladt. Szexuálisan tökéletesen elégedettnek érezhette magát. Akkor miért nem boldog? Felnézett a mennyezetre. Minden elégedetlensége forrása felé, gondolta. Szerelmes volt Pete Streeterbe, de nem örült ennek. Az az ember nem hozzávaló. Nemcsak hozzá, senkihez sem. És Louisa szerette. Dühösen csapott egyet a karjával. A szerelem vak. Értelmetlen. Olyan sok éven át vigyázott magára, és most beleszeretett Pete Streeterbe. Csak ez hiányzott!

68

Elrágcsált egy még meleg süteményt. Úgy döntött, nem vesz róla tudomást, nem fogja ismerni ezt a szót, hogy szerelem, és holtbiztos, hogy nem mondja ki hangosan, különösen nem Pete-nek. Biztos volt abban, hogy ez az egész múló állapot. Nem kell hát mást tennie, mint kivárni a végét. Pete megérezte a sütemény szagát. Ez a nő egyfolytában gyötör engem, gondolta. Tudja, hogy dolgoznom kell, és kora reggel óta mást se tesz, mint a legkülönbözőbb hangokkal és illatokkal vonja el a figyelmem… sóhajtozással, nyújtózkodással, ruhasuhogással, különböző tevékenységek zaja közé keveredő zümmögéssel, és most jön ez a süteményillat. Ránézett a számítógép képernyőjére, és hangos szitkozódásra fakadt. Át akarta írni a szükséges részeket, és mielőbb elküldeni Los Angelesbe, mert nem szerette volna itt hagyni Louisát. Rendes körülmények között már Los Angelesben lenne a helye a külső felvételek előkészületein. Néhány napon belül kezdik a forgatást, és neki – az esetleges napi szövegmódosításokhoz – kéznél kell lennie. Ezt ilyen távolságból nem lehet megnyugtatóan intézni. Sajnos Louisa nem hajlandó abbahagyni a disznóügy felderítését. Lehallgatót tettek Maislin otthoni telefonjára, a kocsijába pedig egy leadót szereltek. Figyelmeztették a biztosító társaságot, és összedolgoztak a csalást kivizsgáló nyomozóval. Pete szerint Louisa fölöslegessé vált az ügyletben, a biztosítási nyomozó azonban nem osztotta a véleményét. Louisa pedig makacsul ragaszkodott az íróasztalához mindaddig, amíg Maislint nem sikerül lebuktatniuk. Pete tehát őrlődött a munkája és Louisa Brannigan között. Őrjítő volt, különösen azért, mert nem tudta, miért került ebbe a lehetetlen helyzetbe. Hiszen a lánynak nem volt szüksége őrá. Amióta elhatározta, hogy saját kezébe veszi és irányítja az életét, vadul tette is. Pete volt az, aki nemrég javasolta neki, hogy vágja el végre a köldökzsinórt. Most aztán úgy érezte magát, mint dr. Frankenstein. Pete elmentette a szöveget, felállt és nyújtózkodott egyet. Este találkozik Louisa szüleivel. A családi vacsorára a lány Pete-et is magával vonszolja. Ez nyilván a gyávaság utolsó maradványa nála, sejlett fel a férfiban, de nem mélyedt különösebben bele. Kíváncsi volt a tipikus kertvárosi családra. Kölyökként kétségbeesetten szerette volna, ha Donna Reed adoptálja, tinédzserként minden erejéből tiltakozott a kívül-belül szívekkel kirakott világ cukormázas irrealitása ellen, felnőttként pedig komoly kétségei támadtak afelől, vajon az áhított, tiszta, harmonikus, felső középosztálybeli család – Cape Cod-i házának kandallója előtt szunyókáló kutyával – egyáltalán létezik-e. Két órával később azon kapta magát, hogy hitetlenkedve rázogatja a fejét. Az orra előtt ott állt a Cape Cod-i fehér téglaépület, fekete zsalukkal, fehér léckerítéssel, kőlapokból kirakott feljárattal. A forgáccsal körülszórt örökzöld magyal- és rododendronbokrok most, télen is kellemes látványt nyújtottak. A téglából rakott kéménybe egész biztosan a nappali kandallója csatlakozott, és tervezésekor Santa Clausról sem feledkeztek meg, állapította meg minden tiszteletlenség nélkül. Pete valóban le volt nyűgözve. Kopogni sem volt alkalmuk, az ajtó máris kitárult, és kötött pulóverben, kényelmes szövetnadrágban ott állt előttük Louisa apja. – Mike Brannigan – mutatkozott be Pete-nek. – Örülök, hogy eljött. – Középmagas, köpcös, pirospozsgás ember volt, kinyújtott keze húsos, ujjai rövidek. Minden ízében Brannigan.

69

Pete észrevette a hajviseletét regisztráló pillantást, de a másik férfi kézfogása nem gyengült, az üdvözlő mosoly az arcán nem halványult. Ezt Pete néhány jó ponttal díjazta. Louisa anyja közvetlenül a férje mögött állt. – Kathy Brannigan – mondta kezét nyújtva. Rövidre vágott hajába ősz szálak vegyültek, arcán barátságos mosoly ült. Marylandi Egyetem feliratú tréningruhát és piros, magas szárú kosarascipőt viselt. – Elnézést kérek a külsőmért – mentegetőzött. – Csak most értem haza a könyvtárból. Louisa a fejét ingatta. – June Cleaver soha nem öltözött így. – Kicsoda? – June Cleaver, Beaver mamája. Kathy Brannigan félénken a lányára mosolygott. – Amikor ötéves voltál, és Susan Fieldingnek kötött az anyja egy sísapkát, megtanultam kötni. Hétéves korodban Carolyn Chenko édesanyja otthon sütötte a kenyeret, így hát én is megpróbálkoztam a pékmesterséggel. Szebben díszítettem a tortákat, mint Amy Butcher mamája, többet jártam kirándulni, mint Jannifer O'Neil anyja, és a világtörténelem valamennyi anyukájánál jobb csokoládés kekszet sütök. Az öltözködésben viszont June Cleavernél meghúztam a határt. – A mami visszament a főiskolára. Most másodéves – magyarázta Louisa Pete-nek. – Annak idején kimaradtam – tette hozzá Kathy –, nagyon lefoglalt az anyaszerep. Pete átadta a dzsekijét, és körülnézett, vajon szunyókál-e kutya a kandalló előtt. Nem csalódott. A sötét fából készült bútorokat frissen fényezték. A ducira töltött ülőgarnitúra hívogatóan terpeszkedett. A házban parázsló tűzifa és almáspite illata terjengett. Ha mindezt most nem látná személyesen, soha nem hinné el, hogy ilyen létezik, gondolta. Louisa anyja megveregette Pete karját. – Csak nincs valami baja? Olyan furcsán csillog a szeme! – A pite illatától. Kathy bevezette a vendéget a nappaliba, és egy karosszékbe ültette. – Azért ne várjon valami rendkívülit tőle, mert csupán egy fagyasztott almáspite, amit csak be kell tenni a sütőbe és megsütni. – Mindegy. Pite az pite. Mike hozott egy sört Pete-nek, és egy kosárka burgonyaszirmot tett a könyöke mellé. – Hallom, maga valamilyen művész Hollywoodból. – Igen, forgatókönyveket írok. – És ismeri Burt Lancastert? – Á, dehogy! Louisa pillantása az ebédlőasztalra esett. Öt személyre volt terítve. Kérdően nézett az anyjára. – Brannigan nagymama van itt – mondta Kathy. – Látogatóba jött néhány napra. – Te jó ég! – Hallom! – kiáltott ki a nagymama a konyhából. – Kicsi korod óta csípős a nyelved. A nappaliban valamennyien szenvedő pillantásokat váltottak. – De igazából nagyon aranyos – suttogta Louisa anyja.

70

– Ezt is hallottam! – kiabálta Brannigan nagymama. – És az Isten meg fog büntetni, amiért hazudsz, Katherine! – Egy félelmetesen nagydarab asszony viharzott be a nappaliba. Szögletes ír arcvonásokkal és szögletes ír testalkattal. Szürke gyapjúszoknyája és fehér blúza elé kötényt kötött, s a kezében lévő fakanalat úgy tartotta maga előtt, mint valami fegyvert. – Egyáltalán nem vagyok aranyos – mondta Pete-nek. – Maga kicsoda? A kérdezett felállt, és a kezét nyújtotta. – Pete Streeter vagyok. Louisa barátja. Míg kezet fogtak, a nagymama alaposan megnézte a férfit. – Elég bután fest azzal a lófarokkal. Pete Louisához fordult. – Segítség! – Megőrültél? – kiáltott fel a lány. – Én is alig állom a sarat vele szemben. Tőlem ne várj segítséget! – Szóval – folytatta a nagymama – maga együtt is alszik az unokámmal? – Háát… Mindenki megmerevedett kissé ültében, és egy csöppet előredőlve várta Pete válaszát. Pete a fakanalat nézegette a nagymama kezében. – Elver vele, ha azt mondom, hogy igen? – Mindenképpen el kéne vernem, csak úgy elvből. – Azt a mindenit – fújta ki Pete a levegőt a tüdejéből –, talán meg is érdemelném! Louisa felszökkent, és az ebédlőbe húzta Pete-et. – Ideje enni. Pete lazán elmosolyodott. – Már azt gondoltam, meg se mentesz. – Hogyne! Hiszen már majdnem kibeszéltél. Újabb mosoly és egy vállrándítás volt a válasz, amire Louisa lendületből bokán rúgta. Pete röffentéssé fojtotta fájdalmas vonyítását. – A heves természetem Brannigan nagymamától örököltem – közölte a lány. – Azt hiszem, húsvétra hazaviszlek Hellertownba. Odaillesz. Ott majd hajba kaphatsz a sógornőmmel minden piszlicsáré hülyeségen. – Nagyszerű! Nézek elébe. Pete átkarolta, és magához ölelte. – Téged jó néhányszor elfenekelhetett azzal a fakanállal. – Soha! Látszatra sündisznó, de vajszíve van. – Micsoda ronda dolog ilyet mondani valakiről! – szólalt meg mögöttük a nagymama. – Ráadásul égbe kiáltó hazugság. Én igenis kemény szívű vagyok. Ne higgye el egy szavát sem – mondta Pete-nek. – Ez Krueger-jellemvonás. – Azzal Louisa anyja felé pillantott, és kissé halkabban hozzátette. – A Kruegereknek mindig nehezére esett az igazmondás. Érti, mire gondolok, ugye? Pete hallotta, amint Kathy felsóhajt a háta mögött. A szája szegletéből rámosolygott. Tetszett neki ez a család. Nagyon tetszett. Kissé habókosak, kissé őrjítőek, különösen egymással. Az ilyesfajta embereket kedvelte. – Az ég szerelmére, mama! Legyen szíves, hagyja békén a Kruegereket, jó? – kérlelte Louisa apja a nagymamát.

71

– Mindenki tudja… Ebben a pillanatban Louisa anyja behozott egy tál sült csirkét az asztalra. – Nézze meg ezt! – méltatlankodott a nagymama. – Hozatta! El tudja ezt képzelni? Ünnepi vacsora kartondobozból. A kétszersült, a káposztasaláta és minden? – Hétfőn vizsgázom – magyarázta Kathy. – Nem volt időm főzni. – Ha megkérsz, csináltam volna párolt marhát – mondta a nagymama. – Hiszen kértem a mamát. Erre azt mondta, hogy rendeljünk csirkét. – Hazugság! Mekkora hazugság! Valamennyien felsóhajtottak. Pete odavolt. Ez olyan, mint amilyennek mindig képzelte. Kivett egy darab csirkét meg két kétszersültet és azon morfondírozott, vajon nem kései már az ő korában az adoptálás. Hazafelé a sötét kocsiban Louisa a szoknyáját igazgatta. – Ne haragudj, hogy úgy megrúgtalak, kissé elkapott a hév. – Á, nem volt vészes, csak váratlanul ért. De majd otthon kiengesztelhetsz. – Hogy érted? Van valami határozott elképzelésed? – Említettem már, hogy van egy videokamerám? – Nem? – De! – Te magasságos ég! – kuncogott a lány. Vasárnap esett, és Louisa valósággal ketrecbe zárva érezte magát. Fel s alá járkált Pete lakásában, mialatt ő dolgozott a számítógépen. Előzőleg Kurt járt ott, és hozott magával néhány szalagot Maislin otthoni telefonbeszélgetéseiről. Kiderült, hogy Maislin újra hívta Buckyt, és megállapodtak az időpontban. Keddben. Louisa görbítgette az ujjait, és a torkát köszörülte. Ideges volt. Ő maga alig tudott meg valamit. Ha az elkövetkezendő telefonbeszélgetésekből másnap délutánig nem derül ki minden, neki kell megszereznie a lényeges információkat. Tenyerét a hűvös ablaküvegre fektetve, kibámult az eső áztatta utcára. Ebben most nyakig benne van, és nincs visszaút. Pete kiolvasta Louisa testtartásából a kétségbeesést. Most aztán begyulladt. Nagyszerű! A félelem legalább óvatossá teszi. Átnézte a legépelt szöveget a képernyőn, azután újra az ablaknál álló, magába roskadt nőre pillantott. Még órákig kéne dolgoznia, de képtelen koncentrálni. Szokásához híven szitkozódott magában, és elmentette a szövegét. – Van esőkabátod? – Miért, mit találtál ki? Pete elhúzta Louisa kezét az ablaktól. – Menjünk ki az állatkertbe! Gyalog indultak útnak, és mire a bejárathoz értek, félig megfagytak, esőköpenyükről, vízhatlan kalapjukról pedig patakokban folyt a víz. Áthaladtak a nagy vaskapun, végig a betonsétányon. Egyenesen az elefántház felé tartottak. Nem szóltak egymáshoz, alig néztek az ott lakó állatokra is. Fejüket lehajtva, esővel, széllel szembeszállva haladtak előre, amíg oda nem értek a zsiráfoknak és vízilovaknak otthont adó épülethez. A bejáraton túljutva megtorpantak,

72

szinte visszahőköltek a tömény oroszlánszagtól. Lerázták magukról a vizet, és lilára fagyott ajkakkal, vacogó fogakkal meredtek egymásra. – Imádom a washingtoni időjárást – jegyezte meg Pete. – Az embert úgy beledöngöli a földbe, hogy minden egyéb gondjáról megfeledkezik. Louisa bólintott, és toporgott kissé, hogy felpezsdítse lábait dermedtségükből. – Csak nincsenek gondjaid? – nézett fel rá kissé megütközve. Pete pislogott egyet. – De vannak. Te vagy az én gondom. Ez nem volt meglepő, hiszen láthatta, hogyan igyekszik a férfi belegyömöszölni munkáját a felette való őrködés és az egyéb napi teendők közé. Sőt mi több, valószínűleg Pete-et is ugyanaz az érzelmi zűrzavar tarthatta fogva, mint amivel ő maga is küszködött. Az a hihetetlenül erőteljes vonzalom kettejük között, aminek semmiféle ésszerű alapja nem volt. – Hmm – dünnyögte, tisztességes válasz híján. Azután figyelték a táplálkozó zsiráfot, az elefántokat, ahogy leslagozzák őket, és a félig a langy vízbe merült vízilovakat. Majd feltették a kalapjukat, felhúzták a cipzárat az esőkabátjukon, és kiléptek a szabadba. Az út nagy részét futva tették meg hazáig, sietségükben átgázolva a pocsolyákon, farmerjukat térdig eláztatva. Kifulladva érkeztek a házba. A lépcső tetején levetették átázott ruháikat, és beestek Pete ágyába. Úgy adták át magukat egymásnak, mint akikre nem virrad holnap. Később a konyhaasztalnál üldögéltek, hot dogot ettek sült babbal, utána pedig bekanalaztak egy kétliteres kávéfagylaltot. – Szóval úgy látod, hogy én gond vagyok neked? – kérdezte Louisa. Pete előre tudta, hogy a lány vissza fog térni rá. – Igen, az. Méghozzá minden látható megoldás nélkül. Bármit teszek is ez ügyben, semmi sem jó. Louisa jól értette, miről beszél. Ő is ugyanígy érzett, persze ez nem azt jelentette, hogy örült neki. Gondnak lenni egyáltalán nem hízelgő. Számára viszont Pete volt az. És ez teljesen érthető, hiszen a fickó messze nem volt tökéletes. Louisa sokkal inkább annak érezte magát, de egy röpke önvizsgálat után rájött a szörnyű igazságra: lehet, hogy megérdemlik egymást. Érezte, hogy ismét rátör a marcangoló bizonytalanság, ezért, hogy félresöpörje, inkább átváltott az egyetlen közös témára, a disznóra. – Valamit nem értek ezzel a disznóüggyel kapcsolatban – szólalt meg. – Mi történhetett az első cocával? Azt tudjuk, hogy megbetegedett, és elkóborolt valamerre, azt is, hogy még Maislinnál vannak az ékszerek. És nem akarják, hogy utánanézz bizonyos dolgoknak. Na de mi történt a disznóval? – Lehet, hogy Bucky megtalálta, és kicsempészte a Hart Buildingből. Szerintem tele van disznóhússal a mélyhűtője. – Írsz ebből majd egy forgatókönyvet? Pete elgondolkodva ingatta a fejét. – Senki nem hinné el… és különben sincs benne elég erőszak.

73

74. Louisa izgatottan tördelte a kezeit, és az elmúlt két órában legalább harmincadszor ellenőrizte a mellkasán elrejtett leadót. Maislin egész délelőtt valami bizottsági ülésen vett részt, és minden pillanatban várható volt, hogy megérkezik. Louisának egy poloskát kellett Maislinon elhelyeznie, ha belép az irodába. Elkövetkezett az igazság pillanata, gondolta nekibőszülve. A lehallgatókészülék, amit Kurt átadott neki, egy kis fekete műanyag darabka, feleakkora, mint egy gyufásdoboz. Hanghatásra kapcsolt be, hat órán keresztül működött, és hétszáz dollárt ért. Minden bizonnyal törvénytelen eszköz, de ez most nem került szóba. Vannak dolgok, amelyekről jobb nem beszélni. Amikor Maislin beviharzott az ajtón, a lány felugrott a székéből, és a szíve őrülten zakatolni kezdett a mogorva szenátor láttán. Mint mindig, Stu Maislin most sem volt örömteli kedvében. Soha nem tűrte azokat a munkatársakat, akik ellentmondtak neki, és a mai ülésen többen is ezt tették. Az arca bíborvörös színt öltött az erőlködéstől, hogy uralkodjék az indulatain. Állkapcsa remegett, ahogy eltrappolt Louisa asztala mellett. Maislin jelenléte egyébként is hasonlatos volt egy üresjáratú katonai tankéhoz. A lány szinte érezte, hogy reng alatta a föld. Mielőtt belépett volna a dolgozószobájába, a szenátor megállt, hogy átnézze a napi programját a titkárság vezetőjével. Louisa elszántan felállt. Tudta, mit kell tennie. Elpróbálták Kurttal. Megtanulta, mit jelent a fizikai kontaktus és a figyelemelterelő hadművelet. Tudta, hogyan helyezkedjék, hogy az irodában dolgozók ne vegyék észre a poloska elhelyezését. A szíve a torkában dobogott, esztelen ritmusa a fülében visszhangzott. Ez az egész manőver sokkal könnyebbnek látszik a televízióban, gondolta. És milyen egyszerűen hangzott, amikor Kurt előállt vele! Ahogy ott állt, úgy érezte, odafagyott, hogy gyökeret eresztettek a lábai. Ha nem siet, elszalasztja a lehetőséget. Becsukta a szemét, és nagyot nyelt. Megesküdött volna rá, hogy Eddie Murphynek soha nem volt ilyen gondja, hogy őt mindig oda vitték a lábai, ahová menni akart. Hát ez a különbség köztem és Eddie Murphy között, a rongylábaim, gondolta. Erre miért nem jött rá akkor, amikor ezt a nevetséges tervet kiagyalták? Végignézett a lábain, és magában rájuk parancsolt, hogy csináljanak már valamit… bármit! És csodák csodája, átvitték gazdájukat a szobán, egészen Maislinig. Louisa úgy tett, mintha megbotlott volna, és – a szándékoltnál lényegesen nagyobb lendülettel – nekizuhant a szenátornak. – Jaj! – sóhajtotta nagy levegővel, azzal elkapta Maislin kabátját, hogy megtartsa magát, és megkísérelje a zsebébe ejteni a poloskát, de a keze izzadt és remegett, a szerkezet mellécsúszott, egyenesen a padlón landolva. Louisának egész élete végigpergett a szeme előtt egy pillanat alatt, mint egy haldoklónak. Maislin dörmögött valamit az orra alatt, és elkapta Louisa karját, miközben hüvelykujja végigsiklott a lány mellén. Nem sietett elvonni a kezét, inkább közel vonta magához a lányt. – Ha akar valamit, bemehetünk az irodámba, ott magunk leszünk – ajánlotta, a fogai közt préselve a szavakat. Louisa megpillantotta a poloskát, ahogy rosszindulatúan feketéllett a padlón. Senki nem vette észre, amikor leesett. Ártatlan szemeket meresztett Maislinra.

74

– Véletlenül megbotlottam. A hüvelykujj gyors kutatómunkát végzett. – Gyakrabban kéne megbotlania. A lány kiszabadította magát. – Tudja, mit? A fene essék magába! – Micsoda?!! – vonta össze szemeit a szenátor. – Ide figyeljen, maga nyomoronc, maga szemétláda, ha ezt még egyszer megpróbálja, nem nézem meg, hová rúgok! Megértette? Maislin csak bámult rá, Louisa meg vissza, arra gondolva, hogy a harag, úgy látszik, jót tesz a személyiségének. – Ezért még számolok magával – szólal 'meg végül Maislin, azzal sarkon fordult, és beszáguldott az irodájába. Louisa felkapta a földről a lehallgatót, visszavitte az asztalához, és leült, várva, hogy végre megszűnjék a remegése, s csak nézte, nézte a fekete műanyag lapocskát. Most mi lesz? Valamit ki kell találnia, hogy becsempéssze ezt az átkozott vacakot Maislin zsebébe. Nincs más választása, mint hogy alázatosan besompolyogjon a szenátor irodájába, és a közelébe férkőzzék valahogy. Nem valami vonzó gondolat. Pete fél háztömbnyivel odébb ült a Porschéban, és végighallgatta az iménti szóváltást. – A francba! – kiáltott fel. – Mi a fenét csinálhatott az? Mit csinált? – Szorosan megmarkolta a kormányt, és tízig számolt. Azután megint tízig. Ezt nagyon utálta. Gyűlölt itt üldögélni a Porschéban, tehetetlenül. Lehet, hogy Hellertownnak megvannak a maga hibái, de a férfiak ott megtanulják, mi a dolguk. Nem üldögélnek ölbe tett kézzel, hallgatva, hogy más férfiak zaklatják az asszonyainkat, hanem a bevált, régi módszer szerint néhány kiadós pofonnal zárják le a vitát. A férfi a férfival. Nem kellett volna hagynia, hogy Louisa vállalja ezt a kockázatos feladatot. Hogy neki kelljen megfenyegetnie Maislint. Ez Pete dolga lenne. Ehelyett itt ül az autójában, fején a leadóval, cselekvőképtelenül. Bárcsak a XIX. században élnénk!, gondolta. Mennyivel egyszerűbb volt akkor ez a férfi-nő szerep! Louisa mély lélegzetet vett, és lesimította a szoknyáján a ráncokat. Lesöpört a blúzáról néhány porszemet, azután végignézett a körmein, vajon nem pattogzott-e le róluk a lakk. Húztahalogatta az időt. Nem akart Maislinnal ismét összeütközésbe kerülni. – Minden rendben van – motyogta lehajtott fejjel. – Ne izgulj! Most sikerülni fog. Pete összerezzenve ugrott egyet a kocsiban. – Micsoda? Mi?! – kiabálta. Louisa felmarkolta a napi postát, és Maislin ajtaja felé tartott. Nincs abban semmi megalázó vagy rendkívüli, ha beviszi neki a leveleit. Kihúzta magát, kopogott, majd belépett a szobába. A szenátor háttal állva éppen telefonált. A zakója az ajtó melletti szék támlájára terítve! – A posta – mondta Louisa, egészen elgyengülve a megkönnyebbüléstől ekkora szerencse láttán. Kifelé menet könnyedén belepottyantotta a poloskát a zakó zsebébe, és becsukta maga mögött az ajtót. – A küldetésem teljesítettem. Pete kivágódott a kocsiból, és a Hart Building felé loholt. A járda mellett egy limuzin várakozott. Bizonyára Maisliné, gondolta. Majdnem fél órát toporgott ökölbe szorított, zsebre dugott kezekkel, mire a szenátor – nyomában számos beosztottjával – végre felbukkant a bejáratnál, majd eltűnt, az autó plüsskárpitjába süppedve.

75

Pete érezte a melléből kirobbanni készülő düh feszítését, Maislin orra alá kívánkozó ökle viszketését. „Türelem! – intette le magát. – Tartsd vissza magad, hiszen előkészületben a tökéletes elégtétel, a kongresszusi vizsgálat, a bűnvádi eljárás, a kábítószerbotrány!” Figyelte, ahogy az autó lassan elgördül előtte, és eltűnik. Egy újabb típusú, középnagy Fordban Kurt követte. Pete számtalanszor utazott már ebben a kocsiban. Nem mindennapi járgány volt, egyedi kiképzésű, nyolchengeres motorjával, a műszerfalában rejtett CB-vel, besüllyesztett célkövetővel és a hozzátartozó kijelzőtáblával, valamint egy hatalmas puskával. Foglalkozásának még számos egyéb kelléke volt a hátsó ülés mögé dugva, és csak találgatni lehetett, vajon mit tartalmaz a csomagtartó. A csempészóráktól kezdve a holttesteken át egészen a lopakodó rakétákig bármit rejthetett. Pete tétova turistaként átverekedte magát az ebédért szalajtott titkárnők és irodai kisegítők szilaj áramlásán, majd arcára fagyott mosollyal Louisa keresésére indult az épületben. A lány egyedül volt az irodában, amikor Pete megjelent az íróasztalánál. Hüvelykujjait a nadrágzsebébe akasztotta, nyitott dzsekije látni engedte széles, izmos mellkasára, lapos, feszes hasára simuló fekete pólóját. Csípőjére feszülő koptatott farmerja sokat sejtetett a bikini szabású alsót kedvelő férfiemberből. Haját hátrafésülte. Ajkán bizonytalan mosoly játszott. Szemeiben érzéki csillogás villant. A felszín alatt pedig robbanásig feszült benne a visszafojtott, gyilkos harag. A megtestesült hím, gondolta Louisa. Bitang jó… de még nem bontakozott ki teljes valójában. – Úgy állsz itt, mint aki éppen széttépni készül valamit – szólalt meg a lány. Pete hosszan kifújta magából a levegőt, és nagyot rúgott az íróasztalba. – Most jobb? Ezen kissé elgondolkozott a pasi. – Nem! – Azzal kihúzta az alsó fiókot, és elővette belőle Louisa táskáját. – Na, menjünk innen. – Még dolgom van. – Nem dolgozol többet ennek a görénynek – jelentette ki. Haza akarta vinni a lányt, és szeretni, szeretni! Bevonni az ágyába, és addig ott maradni vele, amíg meg nem szállja a nyugalom. Feledni disznókat, politikusokat. A világtól elzártan, kettesben maradni Louisával egy időre. Napok óta hallgatta a lány szívverését a vevőkészülékén. Bár már nem volt rajta a fejhallgató, sejtjeiben mégis érezte pulzusának lágy lüktetését. Mindig érezni fogom, gondolta, úgy, ahogy a születendő gyermek érzi az anyja szívverését, és talán mélyen a tudatalattijában örökké emlékszik rá. Van erre egy kifejezés: összetartozás. Igen, a lány szervesen hozzátartozott. Az első pillanatban gyomorszorító volt a gondolat, de hirtelen minden a helyére került. Szereti Louisát. Mindig szeretni fogja. Mély és igaz szerelemmel. Életében először nem esett pánikba a házasság és a felelősségvállalás, az elkötelezettség gondolatától. Rámosolygott a lányra, és megpuszilta az orrát. – Min mosolyogsz? – kérdezte Louisa gyanakodva. – Meg kell beszélnünk.

76

Louisa farmerba és rögbipólóba bújt, majd felment Pete-hez. A férfi paradicsomkrémlevest főzött, és kenyérre olvasztott sajtot sütött hozzá, miközben Spike várakozásteljesen körözött a tűzhely közelében. – Nos – szólalt meg Louisa, s miután levesescsészébe töltötte a gőzölgő levest, leült a helyére –, miről akartál velem beszélni? Pete odatette elé a sajtos kenyeret. – Házasságról. Louisa gyomra összerándult. – Házasságról? – nézett a férfira a levesescsésze fölött. – Bezony. Úgy gondoltam, össze kéne házasodnunk. Louisa letette a kanalát, és kutatóan sandított Pete-re. – Mondd, jól vagy? – Soha jobban. – Összeházasodni? – ismételte a lány. – Mi, egymással? – Igen. Ez akkor jutott eszembe, amikor az íróasztalodnál álldogáltam. – Úgy emlékszem, megállapítottuk, hogy tökéletes ellentétei vagyunk egymásnak. Összeférhetetlenül. – Sokféle összeférhetetlenség létezik. A miénk közel se olyan összeférhetetlen, mint amilyen összeférhetetlen más összeférhetetlenség. – Nahát, ez nagyon megnyugtató! Ajtóstul rohantam a házba, gondolta Pete. Hiszen a lányt nem csapta fejbe az összetartozás tényének felismerése úgy, mint engem. És még azt se tudja, milyen kevés idejük van hátra az együttlétre. Hogy Pete sarkában ott liheg a kezdésre kész forgatás kényszere, hogy nem telik bele még egy nap, és megérkezik az utolsó felszólítás: szedje a sátorfáját, és jelenjék meg a forgatás színhelyén. – Talán előbb gyűrűt kellett volna vennem – latolgatta. – Valami romantikus fordulattal kellett volna kezdenem. – Nehogy azt hidd, hogy ez az, ami zavar! – Hát akkor mi? – A véglegesség. A végérvényesség gondolata. A „holtomiglan-holtodiglan” kitétel. – Mondd, szeretsz te engem? Louisa megkavarta a levesét. – Nem erről van szó. – Aha. Szóval elismered! Szóval szeretsz. – Az, hogy az ember szeret valakit, nem feltétlenül jelenti azt, hogy össze kell házasodnia vele. – Nem, de mindenképpen leegyszerűsíti a dolgokat. Mellesleg én igazán jó parti vagyok. Viszonylag jóképű, nagyszerű az ágyban, gazdag, vidám társaság az állatkertben… – Na, és a függetlenségemmel mi lesz? Hogy terelem helyes mederbe az életem? Hogy járom végig az utat, amit elterveztem? – De hát én nem akarom elvenni a függetlenséged, hanem részt akarok venni, osztozni a céljaidban! – Anyám épp ugyanezzel érvelt, amikor rábeszélt, hogy bejáróként nap mint nap ingázzak a Marylandi Egyetemre.

77

– A házasságnak vannak alternatívái is. Eljegyezhetjük egymást, és együtt élünk. A bűnben. Egész jópofa lenne. – Na, majd elmondom Brannigan nagymamának, hogy ilyet mondtál. Pete kényszeredetten elmosolyodott, és az asztalon átnyúlva, rátette a kezét Louisáéra. – Gondolkozz még rajta. Fél hatkor Kurt megjelent Pete-nél. Sídzsekijének zsebe teletömve magnószalagokkal, a kezében egy hatos csomagolású söröskarton himbálózott. Letette a söröket a konyhapultra, kihámozott egyet a csomagolásból, és felpattintotta a tetejét. – Nagyon jól csinálta – szólt oda Louisának. – Maislin autótelefonja és a kabátjába rejtett poloska segítségével mindent megszereztem, ami kellett. Nemcsak azt tudtam meg, hogy melyik járattal repül a malacka, hanem elkaptam egy kedves kis beszélgetést Maislin és Bucky között arról, hogy mennyire megérdemli a biztosítótársaság a pumpolást. – Átpasszolta a szalagokat Pete-nek. – Ezek a tieid, fizettél értük, megtarthatod. Még egy plusz kazettát is kapsz a kábítószer-vásárlásról. – Na és mi lesz a biztosítóval meg a rendőrséggel? – kérdezte Louisa. – Azoknak nem kellenek a szalagok? – Nem tudják használni – magyarázta Pete –, ugyanis megkerültünk néhány formaságot. – Na és te mihez kezdesz velük? Pete elvigyorodott. – Átadom a médiának… névtelenül. – Az aztán keresztbe tesz a politikai karrierjének. – Úgy ám! És mire az állatvédők végeznek vele, nem marad az ürgéből több, mint egy zsírpaca a kövezeten – folytatta Kurt, miközben a fejét mélyen bedugta Pete hűtőszekrényébe, ahonnan egy doboz hot dog és babmaradékkal bújt elő, és mindjárt villát is keresett hozzá. – Van viszont egy lógó szál, amit el kell varrnom. Vissza kell szereznem a poloskát, ami még ott kucorog Maislin zsebében. Ha megtalálja, beidegesedhet, és lefújja az akciót. Arról nem is beszélve, hogy rajta van Louisa ujjlenyomata. – Észrevette Pete arckifejezését, mire védekezően maga elé tartotta a kezeit. – Semmi gáz! Most éppen egy jótékonysági vacsorán tömi a fejét. Körülbelül másfél óra múlva eltelik mandulás csirkével és a saját fontossága tudatával. Csak azt mondja meg, melyik zsebében van. – A balban – sietett közölni a lány. – A zakója bal zsebében. – De téged még a közelébe sem engednek ebben a szerelésben. Nagyon szakadt vagy. – Tulajdonképpen ezért is jöttem. Kéne egy tiszta ing. Mire készen állt arra, hogy találkozzék Maislinnal, nemcsak inget váltott, hanem öltöny, felsőkabát, cipő és nyakkendő is volt rajta. – Hol adják azt a vacsorát? – A francia követségen. Pete átadta neki a Porsche kulcsait. – Ezzel könnyebben átjutsz a kapun. Kurt rávigyorgott. – Remélem, nem találkozom ismerőssel, mert az teljesen tönkrevágná az imidzsemet. Louisa nézte, ahogy Kurt eltűnik a lépcsőn, hallotta az ajtócsapódást utána.

78

– Egészen emberien festett. – Ez csak illúzió – jegyezte meg Pete. Louisáék éppen Monopolyt játszottak, amikor Kurt visszaérkezett. Megivott még egy sört, majd bevonult a hálószobába. Öt perccel később megjelent a saját ruháiban. Pete gurított a kockával. – Minden simán ment? – Minden. – Akarsz játszani? – Inkább most kihagynám – horkantotta Kurt. – Meghallgattam a szalagokat. Nagyon sárosak az embereink. – És milyen amatőrök! Néven nevezik egymást. Nem azt gondolnád, hogy az emberek tanultak a Watergateből? – Ott leszel holnap a lebuktatásukon? – Esetleg majd messziről figyelem. – Hát… kösz a segítséget. – Majd küldöm a számlát. Louisa megfordult Pete mellett, élvezve összesimuló bőrük érintkezését, takarókba gabalyodott testük laza összefonódását. A kellemesen meleg szobára bársonyos sötétség borult. A lány az ágy melletti óra kéken világító számlapjára nézett. Majdnem öt óra volt. Az éjszaka nagy része szerelmeskedéssel, gyerekkori emlékek felidézésével, titkaik kibeszélésével telt. Odafordult a mellette fekvő férfihoz, és megcsókolta meztelen vállát, mire az alvó felsóhajtott és elmosolyodott, majd reflexszerűen közelebb húzta őt magához, de nem ébredt fel. Louisa nézte Pete-et az elsötétített szobában, megigézve iránta érzett szerelmétől. Még mindig nem tudott napirendre térni házassági ajánlata felett. Annyira váratlanul érte, hogy attól tartott, tapintatlanul reagált. Óvatosan elhúzódott, belebújt Pete egyik pólójába, és csöndben a homlokzati ablakhoz lépett. Látni akarta a napfelkeltét. A sötétben üldögélve várni, amíg kivilágosodik az ég, és végiggondolni élete új fordulatait. Talán a házasságon is el kéne gondolkodnia. Vajon le tudja-e élni az életét egy filmsztár szépségű forgatókönyvíróval, aki csak nem régen szelídült bele a polgári életbe? Egy kis melldöngető simlisség mindig lesz benne, amire Louisa vidáman fütyül majd. De ha elmúlnak a mézeshetek, az őrületbe kergetik egymást! Louisa szomorúan ingatta a fejét. Hiába, ez nem lenne egy a mennyekben kötött házasság. Pete érezte, amikor a lány kibújt mellőle, és a hiányérzet kiverte az álmot a szeméből. Figyelte, amint átdugta a fejét a póló nyakkivágásán, és halkan az ablak felé indul. Olyan volt, mint egy kócos kísértet. Az ing alól sápadtan, csábosan kivillanó popsi látványa elbűvölő volt ugyan, de Pete fizikailag teljesen kimerültnek érezte magát. Igaz, órákon át tartó kemény munkával került ebbe az állapotba, tehát nem tartotta szégyellnivalónak az elégedettségét. Hasra fordult, és lehunyta a szemét. Három órával később áfonyás vajassütemény és kávé illatára ébredt. Felvette kedvenc, ócska melegítőjét, és kicsattogott a konyhába. Karjait Louisa köré fonva, megcsókolta a tarkóját. – Korán keltél ma reggel.

79

– Nem tudtam aludni. – A malacka járt a fejedben? – Többek között – válaszolt, miközben kitöltött két csésze kávét. – Buckynak a hét harmincas gépre kellett volna feladnia a kettes számú disznót. Valahogy jó lett volna ott lenni. Most kirekesztve érzem magam. A telefon csörrenésére mindketten felugrottak, tudván, hogy csak Kurt jelentkezhet. Pete vette fel a kagylót. Amikor letette, mosolygott. – Az ékszerek a disznóban voltak. Az átvilágítás kimutatta a fémeket. Amikor elkapták Buckyt, jobban visított, mint a malackája. – Ez azt jelenti, hogy el vagyok bocsátva az állásomból – merengett Louisa. – Világos. De most neked úgyis rá kell hajtanod a jogi egyetemi felvételire, beszerezni a felvételi lapot, meg amit kell. – Azzal beleharapott egy vajassüteménybe, és az újság után nyúlt. – Látod, ez a házasélet értelme. Az éjszakai kitartó szex után az asszony korán felkel, megsüti a vajassüteményt, behozza az újságot, megfőzi a friss kávét. – Ha ezzel akarsz rábeszélni a házasságra, óriásit fogsz csalódni. – Miért, mit vár egy nő a házasságtól? – Szüntelen odaadást és egy meleg helyet, ahol felmelegítheti a hideg lábait, ha este lefekszik. – Ehhez egy vizsla is megfelel. – Ahogy mondod. – Louisa kiitta a kávéját, és betette a csészéjét a mosogatógépbe. – Mennem kell. Le kell takarítanom az íróasztalom. Maislin ma nem jön be délutánnál előbb, tehát jobb, ha mindent elintézek, mielőtt beér. – Elkísérjelek? Louisa fejbúbon puszilta. – Nem, kösz. Nem olyan sok a tennivaló. Legépelem a felmondásom, összeszedem a személyes dolgaimat, és panaszt teszek ellene erőszakoskodásért. – Tedd meg – hagyta rá Pete. – Mi lenne, ha hazajövet vennék valami kínai vacsorát? – Nagyon jó. A csípős dolgokat szeretem, földimogyoróval. Az ég szürke volt, és szemerkélt az eső, amikor Louisa előtámolygott a metrófeljáróból. Az úton átszaladva sietve taszította be a Wuc Don's kínai étterem lengőajtaját. A mennyezeti szellőzők ontották a meleget, a konyhából edénycsörömpölés hallatszott. A kicsiny üzlethelyiségből kialakított vendéglő az ételek hetven százalékát házhoz szállításra, elvitelre forgalmazta. A fekete lakkbútorokkal berendezett helyiség falait vörös mintás tapéta burkolta, a homályos világításban pedig rejtve maradtak a vörös és arany mintázatú szőnyegen éktelenkedő pecsétek. Louisa négyfajta ételt rendelt, külön rizzsel és sült tésztával. Tizenöt perc múlva már tempósan szedte a lábait Connecticut felé, kezében táskával, szatyrokkal és a fehér kartondobozokkal. Egész délután múzeumokban kószált, próbált napirendre térni a házasság iránti érzései fölött. Már-már arra a következtetésre jutott, hogy nem is lehet olyan szörnyű, amikor lelki szemei előtt lejátszódott az esküvője. Az esemény a szülei házában zajlik. Ő maga jól szabott fehér ruhát és az édesanyja gyöngysorát viseli. Édesapja karján lassan vonul le a lépcsőn, áthaladva a nappaliban össze-

80

gyűlt vendégek között. Brannigan nagymama feketében, a rózsafüzérét morzsolgatva áll az egyik oldalon, száját szorosan összezárja, szemeit összehúzza. – A pokolban fogtok elkárhozni, amiért nem templomban esküsztök – mormolja. – Nem volt rá idő – próbál Louisa magyarázkodni. – És különben is, hét éve nem voltam templomban. Még most is érezte, befordulva a sarkon, hogy a bűntudattól kiveri a hideg veríték. Az esküvői vízió folytatódott. Látta magát, amint mosolyogva odabiccent a Szalagy házaspárnak. – Gyönyörű vagy – áradozik Mrs. Szalagy Louisának. – Mellesleg tudom, hogy egy szó sem igaz abból a pletykából, amit a terhességedről terjesztenek. Szalagyék mögött áll Ruth néni az unokatestvéreivel, Margarettel és Maryvel, hátrébb pedig Bill bácsi. A kandalló előtt várakozik a békebíró és Pete. Pete mellett pedig a násznagy, Kurt áll, egy fülig behúzott, kötött sapkában, borostásan. Az alsó ajkán cigaretta lifeg, amiről éppen lepottyan a hamu mocskos melegítőfelsőjére. Louisa és az édesapja megállnak Pete és Kurt előtt, majd az apa megemeli a menyasszony fátylát. – Egy pillanat! – tör ki Louisa. – Én nem akarok Kurthöz feleségül menni! – De hát nem Kurthöz mész – válaszol az apja –, hanem Pete-hez. – Igen, de Kurt is benne van az alkuban. El fog jönni sört inni, és zsíros foltokat hagy majd a fotel mögött, a falon. Louisa felsóhajtott. Íme, az esküvője! Félelmetes, gondolta. Elképesztően félelmetes. Pete ajtaja nem volt bezárva. Belépett, egyenesen fel a lépcsőn. Pete magába roskadva ült egy fotelban. Hátrahajtotta a fejét, hogy félig leeresztett szemhéja alól lássa a lányt. – Hoztam vacsorát – újságolta Louisa, majd közelebb lépett. – Pocsékul nézel ki. – Akkor jó. Ha már rohadtul érzem magam, legalább valaki vegye is észre. Megtapogatta a férfi homlokát. – Te lázas vagy! – Ne is mondd! Az lehetetlen. Szó sem lehet róla. – Reggel még semmi bajod sem volt. – Te vagy az oka – jelentette ki Pete. – Zuhogó esőben kikényszerítettél az állatkertbe, utána meg minden erőmet kiszipolyoztad férfiúi szolgálataimra irányuló szüntelen követeléseiddel. – Keservesen felnyögött. – És most náthás vagyok. Kilenc éve nem voltam náthás. – Szegény kicsike! – Kapar a torkom, könnyezek, és folyton tüsszögök – nézett ismét a lányra. – Érted, mit akarok mondani? Hogy hozzám jössz-e könyörületből. – Szánalomból nem házasodom. – Akkor ez a nátha fabatkát sem ér. – Nem egészen – nyugtatta meg Louisa –, azért némi együttérzéssel hajlandó vagyok bebugyolálni a beteget. – Hajlandó volnál a bebugyolálásra Kaliforniában? Délután kaptam egy telefonhívást. Elkezdenek egy produkciót, és oda kell mennem. Louisának egy pillanatra megállt a szívverése. – Soha nem említetted, hogy Kaliforniába kell menned.

81

– Talán mert soha nem került szóba. Már három hete ott kéne lennem, de nem akartam addig elmenni, amíg a disznóügy nem rendeződött. – És mikor indulsz? – Holnap. – Holnap? Megőrültél?! Nem tudsz holnap elmenni. Nézz a tükörbe: beteg vagy! – Majd veszek be gyógyszert, és rendbe jövök. – És mennyi időre mész el? – Legalább két hónapra. Először felveszik a külső jeleneteket Los Angeles belvárosában, utána készülnek a belső felvételek Burbankban. Louisa úgy érezte, mint akit vadul arcul csaptak. Bár nem óhajtott feleségül menni hozzá, de elveszíteni sem akarta. Az igazat megvallva, megszokta a fickót. Most pedig kapja magát, és elrepül. – Ó, ti férfiak! – dühöngött. – Kiakadtál? A lány, mellén keresztbe font karokkal, föl s alá járkált. – Dehogy akadtam ki. Mitől akadtam volna ki? – Hiányozni fogok neked. – Egy kicsit biztos. – Velem jöhetnél. Ez komolyan beszél! – Édes istenem! – fakadt ki. – Minden előzetes bejelentés nélkül adsz nekem 12 órát arra, hogy átköltözzek Kaliforniába! – Miért, nem elég? – Nem! – Akkor mennyi időre van szükséged? Louisa beletúrt a hajába. – Mit tudom én… egy évre, kettőre. – Le kell feküdnöm. Muszáj valamennyit pihennem, mert halálosan kivagyok. – Nehézkesen felkászálódott a fotelből, és a hálószoba felé vánszorgott. – Reggel fél nyolckor indul a gépem. Hatra rendeltem ide a taxit. Addig döntsd el, mit akarsz csinálni. A gépen van egy fenntartott hely neked is, ha kell. Azzal eltűnt a hálószobában, Louisa hallotta, ahogy az ágyra dőlt. Bement utána, és lehúzta róla a cipőit. – Ne hozzak valamit neked? Egy forró levest vagy teát? – Egy revolvert. Szerezz nekem egy revolvert, és lőj agyon! Louisa betakargatta. – Reggelre jobban leszel. – Gondolod? – kérdezte Pete reménykedve. – Nem – válaszolt a lány. – Sőt lehet, hogy még pocsékabbul érzed majd magad.

82

83. Reggel hatkor Louisa hallotta, amint Pete ledübörög a lépcsőn. Egész éjjel küszködött az érzéseivel, és mégse sikerült nyugvópontra jutnia. Amikor Pete bekopogott az ajtaján, tétovázott, vajon kinyissa-e. Összekuporogva ült az ágyában, állig betakarózva, és nem tudta, hogy mit is mondjon neki. Az ismételt kopogásra sóhajtva ajtót nyitott. – …gelt! – köszöntötte Pete, arca megfeszült a hálóing láttán. – Ezek szerint egyedül megyek. – A bejárat elé már kitette két bőröndjét, a hordozható számítógépet és egy szintén hordozható, zárt kosárban Spike-ot. A taxi a ház előtt várta. – Ne haragudj – nyöszörögte Louisa –, de nem tudok veled menni! Pete odanyújtott neki egy papírszeletet. – Ha meggondolod magad, itt a címem. A másik oldalán találsz egy térképet és a telefonszámomat. – Mi van a nátháddal? – Túlélem. Mindketten a földet nézték. Kínos csend következett. Kisvártatva Spike nyávogott egyet, a taxisofőr megpöccintette a dudát, amire Pete egy gorombasággal válaszolt. – Hívjál majd! – kérte Louisa. – Hívlak. Megigazította Pete sálját. – Vigyázz magadra! – Vigyázok. – Visszajössz Washingtonba? – Persze hogy visszajövök, hiszen itt élek! – csattant fel Pete. – Jól van, na. Nem kell azért hepciáskodni. – Hogyhogy nem kell hepciáskodni? – emelkedett újabb oktávnyit a hangja. – Feleségül kértelek, amire te visszautasítottál, mint egy tányér tegnapi sült krumplit. És különben is: náthás vagyok. Az emberek általában hepciásak ilyenkor. – Azzal elővett a zsebéből egy köteg papírzsebkendőt, és kifújta az orrát. – Ha valami probléma adódik a lakás körül, hívd fel az ügynökség vezetőjét, tudod a számát. – Átadott egy kulcscsomót. – A lakásom kulcsai, ez meg a Porschéé. A mögöttünk lévő garázssoron hagytam az egyik garázsban. A számát felírtam az előbbi cetlire. Ha szükséged van a kocsira, nyugodtan használd. A taxisofőr ismét dudált. – Mennem kell. Louisa beharapta az alsó ajkát, hogy ne remegjen. – Gyűlölök búcsúzni. – A gép csak fél nyolckor indul. Még meggondolhatod magad. Louisa a fejét ingatta. Pete tüsszentett kettőt, és megint kifújta az orrát, aztán felkapta Spike útikosarát, és lebaktatott a taxihoz. Louisa integetésre emelte a kezét, de Pete vissza se nézett. Sértett és dühös, állapította meg a lány. Fejét az ajtónak támasztva figyelte, ahogy a taxi eltűnik a szeme elől.

83

– Nem mehetek veled – motyogta. – Nem illek én Kaliforniába. Még csak le se tudok barnulni. Egy pohár bor után pedig elnyom az álom. És sejtelmem sincs róla, hogy lehet tettetni a csókot a filmvásznon, meg hogy mi az ördögöt csinálnék, ha Paul Simon meghívna grillsütésre a kertjébe. Hirtelen jéghideg szélfuvallat lebbentette meg a hálóingét, emlékeztetve rá, hogy kint áll a tornácon. Megborzongott, de nemcsak a hidegtől, hanem a rátörő mélabútól is. Határozott mozdulattal becsukta az ajtót, és visszabújt a meleg ágyba. A házasság számára az összkomfortos unalmat jelentette. Ahol biztonságban érezheti és ahol elengedheti magát az ember. Szomorúan rázta meg a fejét. Soha nem lenne képes kiengedni Kaliforniában. Kezdjük azzal, hogy ott nyüzsögnek azok a többnyire Bambinak nevezett sztárocskák. Louisa a takaró alá kukkantva végignézte flanel fedte testét. Ha konkurálni akar a Bambikkal, teltebbre kell plasztikáztatnia a melleit és durcás kifejezésűre a száját. A haját pedig cakkosra kell bodorítania. És orrplasztikára is szüksége lehet, meg a fogain körbe új koronára. Legalább másfél órájába tellett, amíg minden indokot előásott, amiért nem mehet Kaliforniába. Éppen kifogyott az érvekből, amikor meghallotta az újság csattanását a bejárati ajtónál, így hát papucsba bújt, és szorosra kötötte a köntösén az övet. Hozzáfogott, hogy végigélvezze a reggeli rituálét: kávét készített, bekapcsolta a Reggeli krónikát, elolvasta az újságot, és mindennek a tetejébe angol vajassüteményt evett. Fél kilenckor tréningruhába öltözve hozzálátott a takarításhoz. Addig porszívózott, fényesített, súrolt, sikált, csiszatolt, amíg minden apró zug nem ragyogott a tisztaságtól. Kitisztította a kenyérpirítót, lesúrolta a tűzhelyet, kimosta belül a sütőt és a hűtőszekrényt. Kirámolta a szekrényeit, rendbe rakta a fiókjait, és lecserélte a papírokat a polcain. Éjjel fél tizenkettőig takarított. Fél tizenkettőkor odaállt a nagy tükör elé, és a combjait méricskélte. Azok elég teltek voltak ugyan, de a Bambi-szintet mégsem ütötték meg. Könnyek között bújt ágyba. Biztos felborult a hormonegyensúlyom, vigasztalta magát. Reggelre már remek hangulatban ébredek. Másnap kimosta, kivasalta az összes lepedőjét, párnahuzatát és törülközőjét. Átvasalta a fehérneműit, a farmerjait és a pólóit. Kifényesítette a szobanövények leveleit, és kisikálta a szemetesvödrét. Még az autómosáshoz is hozzáfogott, de túl hideg volt a víz. Mindezt azért kell most megcsinálnia, győzködte magát, mert a következő héten komolyan munka után kell néznie. Ha egyszer igazán dolgozni kezd, nem lesz ideje fogkefével kisikálni a habarcsot a kövezet réseiből. De a lelke mélyén tudta, hogy nem erről van szó. Attól a perctől kezdve, hogy a taxi eltűnt a szeme elől. Talán már előbb is. Lehet, hogy mindig is tudta. El fog menni Kaliforniába. Arról még fogalma sem volt, mit fog csinálni, ha egyszer ott lesz, de mindenképpen elmegy. És mielőtt elindul az ismeretlenbe, rendeznie kell a sorait. Sütött két tepsi csokoládés kekszet, aminek a felét megette vacsorára. A többit celofánba csomagolva betette egy szalmakosárkába, a tetejét átkötötte egy sárga szálaggal. Két kisebb bőröndöt telepakolt nyári ruhákkal, és a bejárati ajtó mellé állította őket. Nem mondta le a hírlap-előfizetést, és a hűtőszekrényt sem ürítette ki. Még nem tudta, hogy mennyi időre megy el. Önbizalom-erősítőként élénk őszibarackszínűre lakkozta a körmeit, és lefeküdt.

84

Louisa anyja végignézett a halljába telepített, csillogó levelű szobanövényeken, majd a kocsifelhajtóján leállított kis fekete autón, végül a citromsárga vászonkosztümben álldogáló gyermekén. – Tehát miről is van szó? – kérdezte a lányát, kezében szorongatva a süteményes kosárkát. – Kaliforniába mész? – Igen. – Ilyen hirtelen? – Oda kell mennem – válaszolta Louisa. – Mint amikor hétéves korodban látnod kellett, hogy működik a fürdőszobamérleg, és szétszedted a mienket? Vagy amikor kilencévesen ki kellett próbálnod, hogy fel tudsz-e mászni a Szalagyék tölgyfájára, és a tűzoltókat riasztottuk, hogy lehozzanak? – Ühüm. Pont úgy. – Nem lehet, hogy ennek valami köze van a forgatókönyvíró barátodhoz? Brannigan nagymama tűnt fel a konyhaajtóban. – Csak nem fogsz odamenni, és együtt élni vele? Bűnben?! Tudod, mit mondanak az emberek az ilyen vadházasságról??! – Megkérte a kezemet – védekezett Louisa. – Nem látszott annak a házasodós fajtának – mondta a nagymama. – Először is varkocsa van. Miféle férfi az, aki varkocsba köti a haját? No, és láttam, micsoda flancos autója van! Tudod, mit mondanak az ilyenekről? Azt, hogy aki ilyen autót vezet, abból hibádzik a férfiasság. Louisa odaadta az anyjának a kulcsait. – A kocsi és a lakás kulcsai. Holnap majd felhívlak, és megmondom, hol tartózkodom. A nagymama felháborodottan horkantott. – Hallod ezt, Katherine? Még azt se tudja, hol fog tartózkodni. Én nem engedném el így a lányomat! Louisa anyja felsóhajtott. – De hiszen harmincéves, az ég szerelmére! Brannigan nagymama zavartnak látszott. – Hogy lehet az, hogy már ilyen idős? Louisa mosolyogva ölelte meg a nagyanyját. – Amint visszajöttem, meglátogatlak. Addig próbálj meg rendesen viselkedni, jó? – Hozzámész feleségül? – puhatolózott Louisa anyját – Még nem tudom – válaszolt némi gondolkodás után a lány. Amikor a Los Angeles-i repülőtér autókölcsönzőjének pultjához közeledett, remegtek a lábai, de ugyanakkor egyfajta megelégedettség is eltöltötte. A gép nem zuhant le, ő pedig úrrá tudott lenni vegetatív funkcióin, így nem került kínos helyzetbe, és csak keveset nyöszörgött a fel- és leszálláskor. Egyszer még ki is nézett az ablakon. Most viszont már másodszor fogott hozzá, hogy aláírja az autóbérleti szerződést. – Nem vagyok valami jó légiutas – magyarázkodott a pult mögött álló fiatal lánynak –, mindig görcsbe rándul a gyomrom.

85

– Ne vicceljen – adta át a lány a kulcsokat Louisának. – A repülés kutyafüle ahhoz képest, hogy az autóval ki kell evickélnie a repülőtérről. Egy óra múlva Louisa már a Route 101-en járt, átszelve Venturát. Az alkonyodó ég alatt meleg levegő ülte meg a várost. Balról a Csendes-óceán hömpölygött, ameddig a szem ellátott. Az új típusú kis autóban úgy érezte magát, mint Magellán, a nagy felfedező. Kalifornia sokkal porosabb és koszosabb volt, mint képzelte. Itt-ott zöld gyepfoltok hálálkodtak az öntözésért, de a keletnek forduló lankás domboldalak napszítták és aszottak voltak. Áthajtott a stukkós, piros tetős épületeivel spanyolos benyomást keltő Santa Barbarán, és Pete rajzát követve keletnek tartott. A mezőket pipacs- és farkasbabtenger tarkította, és az ég levendulaszín párában olvadt rá a látóhatár szélére az alábukó nap fényében. Hirtelen ráébredt, hogy soha nem találta volna meg Pete-et a térkép nélkül. Behajtott a nyitott kertkapun. A fák között ősgyep terült szét, a betont felváltó sárga murvaút pedig egy kis emelkedőn felfutva egy szétterülő, piros tetős vályogházig vezetett. Az épületet valóságos virágtenger övezte. Nem volt különösebben nagy, Louisa legfeljebb két vagy három hálószobásra taksálta. Visszatartott lélegzettel fohászkodott, hogy jó helyen járjon, s csak akkor fújta ki a levegőt, amikor meglátta a tornácon terpeszkedő Spike-ot. Ám egy pillanatra megint belenyilallt a rémület. Mi van, ha Pete nincs egyedül, vagy meggondolta magát? Hiszen nem telefonált, pedig megígérte. Igaz, ő sem hívta a férfit. Attól tartott, ha a beszélgetés kínos fordulatot vesz, meghátrál. Bárcsak odaszólt volna legalább a repülőtérről, hogy figyelmeztesse! Végül legyűrte magában a pánikot, és megállította az autót a körfelhajtón. Megigazította a ruháját, és határozott léptekkel elindult a bejárati ajtóhoz. Pete a második kopogásra nyitott ajtót. Rövidnadrágját és szürke pólóját ráfröccsent köhögősorvosság-foltok tarkították. – Csak dem te vagy az? – szólalt meg orrhangon. Rémülete ismét felütötte a fejét. – Telefonálnom kellett volna! Pete tüsszentett. – De gyere közelebb. Ferdőzök. Azt hiszem, ez influedza. – Megint tüsszentett, majd a pólója szegélyébe törölte az orrát. – Eldézést, elfogyott a zsebkeddőm. – Nem ápol senki? Nincs, aki gondoskodjék rólad? Házvezetőnő? – Bagunk vagyunk. Spike és én. Louisa elmosolyodott. Pete-nek szüksége volt rá. A hollywoodi Menő Fej kifogyott a papírzsebkendőkből. Senki nem főzött neki húslevest vagy tejsodót. Senki nem hallgatta meg a panaszait arról, hogy milyen nyomorultul érzi magát. – Miért nem telefonáltál? – Bedeg vagyok! – siránkozott. Louisa körülnézett. Ez a ház sokkalta tágasabb volt, mint a washingtoni lakás. A széles fenyődeszkával padlózott helyiségeket divatos délnyugati stílusú bútorokkal rendezték be. Az udvarról virágillatot és elégetett fű szagát sodorta be a szél a nyitott hátsó ajtón. Az ismételt szipogást hallva Louisa elővett a táskájából néhány zsebkendőt, és odaadta Pete-nek. – Várj, mindjárt hozok neked vécépapírt – ajánlkozott a lány. – Dincs több – jött a lemondó válasz –, az összesbe belefújtam az orrom. – Na és papírszalvéta?

86

– Az sincs. – Papírtörülköző? – Egy szál se maradt. – Azzal beleroskadt egy székbe. – A padlón vagyok, Lou. Én vagyok a világ legpocsékabb betege. – Mennyit vettél be abból a szirupból? – Dem eleget. Az is elfogyott, aztán átváltottam konyakra. – Te jó ég! – Dagyon egyedül voltam, Lou. Hiányozdál. – Te is nekem. – Hozzám jössz? – Gondolkodom rajta. – Akkor jó. Olyan régóta várok rád! Hosszú évek óta. – Szemei becsukódtak, mély sóhaj tört fel belőle. – Szeredlek. Két héttel később Louisa még mindig gondolkozott. Talán nem is lenne olyan rossz. Paul Simon nem hívta meg őket kerti grillezésre, és egyetlen Bambi nevű nővel sem találkozott. Nem mintha számított volna, győzte meg magát, hiszen az új Louisa bármivel elbánt, ha szüksége volt rá. A tornácon üldögélt Spike-kal, és várta, hogy Pete hazaérkezzék az aznapi forgatásból. – Semmi különbség nincs egy vállalati alkalmazott és az ő munkája között – magyarázta a macskának. – Reggel elmegy, este hazajön, éppúgy, mint bárki más. Egy limuzin gördült át a kertkapun, felkaptatott a dombtetőre, majd megállt Louisa előtt. Pete kiszállt, kezében a hordozható számítógéppel és a forgatókönyv legutolsó változatával. Becsapta a kocsi ajtaját, és az autó elindult lefelé a hajlaton. – Hát, egy nappal megint kevesebb a sóbányában – közölte. Na jó. Talán mégsem volt pontosan olyan, mint más férfi, egyezett ki Louisa. Pete letette a számítógépet a tornácon, felhúzta magához a lányt, és hevesen csókolni kezdte, kárpótlást keresve az egymástól távol töltött időért. Azonnal tettre készen, sóváran, szinte magánkívül. Kibújtatta a lányt a blúzából, kikapcsolta a melltartóját, és markába simította kibukó kebleit. – Úristen, ne itt kint a gyepen! – hebegte Louisa. Pete rendületlenül folytatta, amit elkezdett, és hüvelykujját a lány sortjának gumiövébe akasztva, lefejtette róla a ruhadarabot, feltárva lapos hasát és a göndör fürtök sötét háromszögét. Louisa utánakapott a sortjának, de Pete gyorsabb volt, és az apró holmi máris a földön hevert. A lány a ház rejteke felé fordult, de a férfi elállta az útját. Újra megcsókolta, szorosan magához ölelte, ujjaival erősen megmarkolva feneke két félgömbjét, majd letérdelt, és szájával felfedező útra indult a testén. – Ez őrültség! – nyögte Louisa, a felkorbácsolt érzések hatása alatt képtelenné válva a szavak formálására. – Mi van, ha valaki ott van a fák között? Vagy felsétál a dombtetőre? A férfi mosolya sötét volt és gonosz.

87

– Akkor meglát. Hallani fogja, amint felnyögsz a nyelvem érintésére. Figyelheti, amint kitárulsz, és magadba fogadsz. – Azzal lehúzta a lányt a fűre, és ujjaival végigsimította testének sima és hívogató, rejtett gödröcskéit. – Szeretnéd, ha figyelnének? – Hát… tulajdonképpen… nem. – És ha te lennél az, aki az erdőben járva belebotlik egy szenvedélytől agonizáló párba, behunyt szemmel elfordulnál? Vagy maradnál, és élveznéd a látványt? Ezen el kellett egy kissé gondolkozni, ám eközben Pete ügyesen rátalált a legérzékenyebb pontjára, és addig simogatta, amíg a lány zihálni és vonaglani nem kezdett a keze alatt. – Na, eldöntötted már? – kérdezte. – Mit? Miért, mit kérdeztél? – szólalt meg Louisa tompa hangon. A férfi felnevetett és csókolta… lassan. Mindenhol. Louisa megkönnyebbülésért rimánkodott, és megkapta. Aztán Pete is levetette ruháit, majd ráborult a lányra, ott, a pázsiton. Már majdnem sötét volt, mire felocsúdtak. A hűvös levegő kellemesen simogatta Louisa felhevült bőrét. – Perverz – szólalt meg a lány. Pete a hátára gördült. – A férfinak azt kell tennie, ami a férfi dolga. – Hmm, hmm. – Úgy tűnt, neked is kedvedre volt. – Elismerem, hogy a pázsiton sajátos vonzereje van a dolognak, de azért kicsit flúgosnak érzem magam miatta. – Egy idő múlva megszokod – válaszolt Pete. – Sokszor csináltál már ilyet? – Nem, de sokszor elképzeltem már. Különösen ma, hazafelé jövet a kocsiban. – Kisvártatva felemelte a fejét, és beleszagolt a levegőbe. – Sülthús-szagot érzek. – Az a vacsora. – Húst sütöttél vacsorára? – kérdezte, és felszökkent, Louisát is felhúzva magával. – Ha tudom, hogy hús van a sütőben, nem strapáltam volna magam a szexszel. Már virágba borultak a cseresznyefák, mire Pete és Louisa visszatért Washingtonba. Ott álltak a 27. utcai ház tornácfeljáróján, lábuknál felhalmozott bőröndjeikkel, és bámulták a két bejárati ajtót. – Itt most furcsa gonddal kell szembenéznünk – szólalt meg Pete. – Úgy tűnik, fordulópontra jutott a kapcsolatunk. Louisa megacélozta magát a gyomrában erősödő ideges remegés elfojtására. A fickó másfél hónapja nem emlegette a házasságot, ő pedig félt előhozakodni a témával. Inkább a biztonságos, de gyáva utat választotta. – Gondolom, mindkettőnknek a saját lakásába kéne visszamennie. – Te ezt akarod? Hangjából kihallatszott a sértett meglepődöttség, aminek Louisa nagyon megörült. A különélés gondolata ugyanolyan iszonyatos volt számára is, mint Pete-nek. Az elmúlt két hónap alatt kezdte értékelni a férfi könnyed életstílusát. A hétköznapi beidegződésekkel és az enyém-tied viszonnyal szembeni nemtörődömsége tulajdonképpen nagyszerű lakótárssá avat-

88

ta. Furcsa, hogy most éppen azokat a tulajdonságait találta a leginkább szeretetre méltóaknak, amelyek eleinte mérhetetlenül ellenszenvesek voltak a szemében. És az egykor oly fontos rituálék a békés magányban ma már értelmetlennek és üresnek tűntek. Az töltötte el örömmel, hogy megosztozhatott vele a reggeli kávéján és újságján. És különben is, szerette Peteet. Te jó ég, mennyire szerette! – Nos? – kérdezte Pete. – Gondolkozom. A férfi felsóhajtott, és égre emelt szemmel fohászkodott türelemért. – Csak nyugodtan, ne zavartasd magad! – Mivel te nyílt lapokkal játszottál, azt hiszem, hozzád megyek feleségül. Pete-nek fülig szaladt a szája. – Tudtam, hogy megjön az eszed! Mi győzött meg végül? Az ellenállhatatlan vonzerőm? Vagy a rendkívüli intelligenciám? Esetleg az őrülten férfias hátsó felem? Louisa csak a fejét ingatta a felsoroltakra. – A szellőzőrendszered. – Azt akarod mondani, hogy azért jössz hozzám feleségül, mert az én lakásomban jobb szag van, mint a tiédben?! – Nemcsak azért. Emlékszel arra, hogy amikor megkérdezted, vajon mit vár egy nő a házasságtól, azt feleltem, hogy szüntelen odaadást és egy meleg helyet a hideg lábának? – Persze, hogy emlékszem. – Garantálod nekem ezt a két dolgot? – A szüntelen odaadással nincs gond, de nem tudom, mi lesz a hideg lábakkal. Mégis, melyik meleg helyre gondoltál? – Javíthatatlan vagy. Örökké ugyanabban a kerékvágásban jár az eszed. – Ez velem született. – De templomi esküvő lesz – váltott át Louisa. – Természetesen. – És ha Kurt lesz a násznagy, nem vehet fel kötött sapkát és tréningfelsőt. – Nem Kurt lesz a násznagy, hanem a bátyám, Chris. – Pete látta a megkönnyebbülést Louisa arcán. Teljesen érthető, gondolta. És mivel nem volt szíve elrontani ezt a pillanatot, inkább nem beszélt Chrisről. Mellesleg Kurt után talán nem is tűnik majd olyan rettenetesnek az a sok tetoválás és az aranyfog.

89