Janet Evanovich. A szingli fejvadász 2

Janet Evanovich A szingli fejvadász 2.

2

Fordította Csáki Judit

JANET EVANOVICH A szingli fejvadász 2.

Ulpius-ház Könyvkiadó Budapest, 2007

A fordítás alapjául szolgáló mő: Janet Evanovich: Two for the Dough

A szerzıtıl az Ulpius-ház Könyvkiadónál megjelent: Stephanie Plum, a szingli fejvadász.

Copyright © 1996 by Janet Evanovich Hungarian translation © Csáki Judit, 2007 © Ulpius-ház Könyvkiadó, 2007 ISBN 978 963 254 078 8

1.

Tudtam, hogy Ranger ott van mellettem, mert a holdfényben megcsillant a fülbevalója. Egyébként az egész pasas egy merı feketeség volt – a pólója, a mellénye, hátrazselézett haja és a 9 mm-es Glock csupa éjsötét. Még a bıre is feketedett egy csöppet. Ricardo Carlos Manoso, a kubai-amerikai kaméleon. Én ellenben, a kék szemő, világos bırő nınemő lény, egy szők körő magyar-olasz unió termékeként távolról sem bírtam alkalmas álcát ölteni titkos éjszakai akciónkra. Október vége volt, Trenton a vénasszonyok nyarának halálos ölelésében élvezkedett. Ranger és én egy hortenziabokor mögött lapultunk, és csöppet sem élvezkedtünk – sem a vénasszonyok nyarában, sem egymás társaságában, sem semmiben, ha belegondolok. Három órája kushadtunk, s ez némiképp lehervasztja a humorérzéket. A Peterson 5023-as ház deszkaburkolatát bámultuk, mert azt a fülest kaptuk, hogy Kenny Mancuso itt tesz látogatást a barátnıjénél, Julia Cenettánál. Kenny Mancusót nemrégiben azért fogták le, mert térden lıtt egy benzinkutast (mellesleg a volt legjobb barátját). Mancuso a Vincent Plum Óvadékügynökségen keresztül tette le az óvadékot, így aztán kiengedték a vizsgálatiból, egyenest a törvénytisztelı társadalom kebelébe. Szabadon engedése

6

után rögvest nyoma veszett, és három nappal késıbb persze nem jelent meg az elızetes kihallgatáson. Ez pedig csöppet sem tette boldoggá Vincent Plumot. Vincent Plum veszteségeibıl én viszont hasznot húzok, ezért Mancuso eltőnését lényegesen megalkuvóbb nézıpontból szemléltem. Vincent Plum az unokatestvérem – és a fınököm is. Óvadékügynökként az a dolgom, hogy a törvény elıl menekülı klienseket visszaráncigáljam az igazságszolgáltatás ölelı karjai közé. És Kenny visszaráncigálása az ötvenezer dolláros óvadék nettó tíz százalékával kecsegtet. Ennek egy része Ranger zsebébe vándorol, aki segít nekem, a többibıl meg kifizetem az autómat. Rangerrel amolyan laza munkakapcsolatunk van. Ranger ugyanis fantasztikus, hidegvérő, elsı osztályú óvadékügynök. Azért szoktam kérni, hogy segítsen, mert én még csak tanulom a szakmát, és minden segítségre szükségem van. Részvétele e pillanatban egy szánalmas kis kefélés várható helyszínén történt. – Nem hiszem, hogy lesz itt valami – mondta. Az én ötletem volt az egész, ezért védekezni kezdtem, hátha tényleg elszúrtam valamit. – Ma reggel beszéltem Juliával. Megmagyaráztam neki, hogy a végén akár bőntárs is lehet. – És ettıl rögvest segítıkész lett? – Rögvest nem. Csak amikor azt is elmondtam, hogy a lövöldözés elıtt Kenny olykor Denise Barkolowskival volt. Ranger elmosolyodott a sötétben. – Hazudtál? – Aha. – Büszke vagyok rád, bébi. Nem volt lelkifurdalásom a hazugság miatt, végtére Kenny egy gennyes alak, és Julia amúgyis jobban tenné, ha magasabbra tenné a mércét. – Lehet, hogy a csaj meggondolta magát a bosszúval kap-

7

csolatban, és inkább elhajtotta Kennyt. Tudod, hol lakik? – Költözik összevissza. Julia felhívni sem tudja. Azt mondja, nagyon óvatos. – Ez az elsı balhéja? – Igen. – Nyilván fél beköltözni a rácsos hotelbe. Biztos hallott eztazt a cellatársak barátkozásáról odabent. Elhallgattunk, mert bekanyarodott egy terepjáró. Vadiúj, négykerék-meghajtású Toyota volt, nyilván egyenest a bemutatóterembıl. Sötét színő. Ideiglenes rendszám. Antenna a rádiótelefonhoz. Rákanyarodott a felhajtóra a ház elıtt. A sofır kiszállt, odament a kapuhoz. Háttal állt nekünk, gyér világításban. – Mit gondolsz? – kérdezte Ranger. – Szerinted Mancuso? Ilyen távolságból nem tudtam biztosan. Ugyanolyan magas, a súlya is nagyjából annyi lehetett. Mancuso huszonegy éves, száznyolcvan centi, nyolcvan-nyolcvanöt kiló, sötétbarna hajú. Négy hónapja szerelt le a seregbıl, jó kondiban volt. És ugyan láttam róla jó néhány képet, amelyek akkor készültek, amikor az óvadékot befizették, de ebbıl a szögbıl nemigen tudtam azonosítani. – Lehet, hogy ı, de nem esküszöm meg rá, míg az arcát nem látom. Az ajtó kinyílt, a pasas belépett, és eltőnt. – Odamehetnénk, bekopoghatnánk, és szép udvariasan megérdeklıdnénk, ı-e az, akit keresünk – mondta Ranger. Bólintottam. – Lehet, hogy mőködik. Felálltunk, megigazítottuk a pisztolytáska szíját. Sötét farmer volt rajtam, hosszú ujjú fekete garbó, kék golyóálló mellény, piros Keds cipı. Vállig érı, göndör hajam lófarokban összefogva betuszkoltam egy kék baseballsapka alá. 38-as Smith & Wessonom vízhatlan pisztolytáskában lógott az

8

övemen a bilincs és a paprikaspray társaságában. Átmentünk a füvön, és Ranger bekopogott az ajtón az elemlámpájával. Brutális mérető darab volt, vagy negyven centi hosszú, a lámpája legalább húsz centi átmérıjő lehetett. Erıs a fénye, és Ranger szerint kiválóan alkalmas mindenféle fejek beverésére. Szerencsére én még nem láttam ilyen irányú mőködésben. Tarantino Kutyaszorítóban címő filmjén is simán elájultam – nem voltak illúzióim a tőréshatárommal kapcsolatban. Ha Ranger valaha is koponyát tör az elemlámpájával, hát erısen becsukom a szemem – aztán más munka után nézek. Mivel senki nem felelt, oldalra léptem, és kézbe vettem a revolvert. Ezt kell tennie annak, aki biztosít. Az én esetemben ugyan ez többé-kevésbé üres gesztus volt. Igaz, vallásos áhítattal jártam lıgyakorlatra, de az a helyzet, hogy reménytelen eset vagyok. Eszméletlenül félek a fegyverektıl, ezért többnyire üresen tartom az én kis pisztolyomat, nehogy véletlenül szétlıjem a lábujjamat. Amikor egyetlenegyszer mégis muszáj volt rálınöm valakire, annyira izgultam, hogy nem vettem ki a pisztolyt a táskámból, és úgy húztam meg a ravaszt. Nem szeretném megismételni a mutatványt. Ranger ismét kopogott, ezúttal erısebben. – Óvadékügynökség! – szólt be. – Nyisson ajtót! Na, erre már jött válasz, kinyílt az ajtó, de nem Julia Cenetta vagy Kenny Mancuso állt mögötte, hanem Joe Morelli, a trentoni rendırség civil ruhás nyomozója. Egy csöppet csak álltunk ott kukán, mindenki meglepetten nézett mindenkit. – Az a te kocsid? – szólalt meg végül Ranger. – Aha. Most vettem. Ranger bólintott. – Jól néz ki. Morelli meg én a Burgban nıttünk fel, Trenton melósok lakta negyedében, ahol az alkeszeket még csavargónak hívták, és

9

csak a buzik meg a puhányok jártak a Jiffy kúthoz olajcserére. Morellinek szép emlékei lehettek rólam: alaposan kihasználta a naivitásom annak idején. Aztán nemrégiben sikerült egyenlítenem, így momentán kapcsolatunk újraértékelésén dolgozunk, és ki-ki küzd a jobb pozícióért. Morelli mögül Julia pislogott kifelé. – Mi történt? – kérdeztem. – Nem úgy volt, hogy Kenny beugrik ma este? – Naná. Hiszen mindig azt teszi, amit ígér. – Telefonált? – Frászt. Egy szót sem. Biztos Denise Barkolowskival van. Miért nem az ı szaros ajtaján dörömböltök? Rangernek arcizma sem rándult, de én tudtam, hogy magában remekül szórakozik. – Na én húzok – mondta. – Nem szeretek belekeveredni az ilyen ügyekbe. Morelli engem bámult. – Mi történt a hajaddal? – A sapka alatt van. Zsebre vágta a kezét. – Nagyon szexi. Morellinek minden szexi. – Késı van – szólalt meg Julia. – Holnap melózom. Az órámra néztem. Fél tizenegy. – Szólsz, ha hallasz Kennyrıl? – Az tuti. Morelli jött utánam. Némán mentünk egymás mellett, és néztük a kocsiját, a saját gondolatainkba merülve. Az elızı autója egy Cherokee dzsip volt. Bomba robbant benne, szilánkokra hasadt. Mázlija volt, hogy épp nem ült benne. – Mit keresel itt? – kérdeztem aztán. – Amit te. Kennyt. – Nem tudtam, hogy te is átnyergeltél az óvadékbizniszre. – Mancuso anyja Morelli-lány, és a család megkért, keressem meg Kennyt, és beszéljek vele, mielıtt még nagyobb bajba

10

keveredik. – Te jó ég! Csak nem vagy rokona ennek a Kenny Mancusónak? – Én mindenkinek rokona vagyok. – Hát nekem aztán nem. – Van még valami tipped Julián kívül? – Semmi különös. Na, ezen járatta az agyát egy cseppet. – Dolgozhatnánk együtt az ügyön. A szemöldököm végigszánkázott a homlokomon. Amikor utoljára Morellivel dolgoztam, fenéken lıttek. – És mit hoznál te a buliba? – A családot. Lehetséges, hogy Kenny olyan hülye, hogy a családhoz fordul. – És mi a garancia, hogy a végén nem hagysz ki belıle? – Hajlamos ilyesmire, én csak tudom. Kemény vonásai voltak. Az a fajta jóképő arc, amely a korral szépen karaktert kap. Bal szemöldökén hajszálvékony sebhely futott át. Néma tanúja a normálistól eltérı életvitelnek. Harminckét éves, kettıvel több, mint én. Egyedül van. Jó zsaru. Emberi mivoltát tekintve még mozgásban van a mérleg… – Kénytelen vagy bízni bennem – vigyorgott, és a sarkán hintázott. – Nahiszen. Kinyitotta a Toyota ajtaját – kidılt az újautó-szag. Beült és indított. – Nem hinném, hogy Kenny még felbukkan ilyen késın. – Nem valószínő. Julia az anyjával él. Az anyja nıvér, éjszakai mőszakban van a St. Francisban. Félóra múlva itthon lesz. Nem nagyon hiszem, hogy Kenny beszambázik hozzájuk a mami érkezése után. Morelli egyetértın bólintott. Elindult. Amikor a lámpája el-

11

tőnt a sötétben, elindultam a háztömb túlsó sarka felé, ahol az én Jeep Wranglerem parkolt. Használtan vettem Skoogie Krienskitıl, aki elızıleg pizzát szállított benne Pino pizzériájából, ezért aztán ha a kocsi bemelegedett, pizza és marinara szósz szaga volt. Sahara típus volt, homokszínő – még kapóra jöhet, ha egy katonai konvojba akarnék besorolni. Valószínőleg helyesen tippeltem, amikor úgy gondoltam, Kenny nemigen bukkan fel, de úgy gondoltam, azért nem árthat még itt lebzselni egy kicsit. Lecsaptam a dzsip tetejét, hogy ne lehessen annyira belátni, majd hátradıltem és vártam. Távolról sem volt olyan jó rejtekhelyem, mint a hortenziabokor, de a célnak megfelelt. Ha Kenny felbukkan, azonnal hívom Rangert a mobilon. Nemigen mertem volna egyedül elfogni egy olyan pasast, akit súlyos testi sértésért köröznek. Vagy tíz perccel késıbb egy kis kocsi ment el a ház mellett. Lecsúsztam az ülésen, az autó elhúzott. Néhány perc múlva megint jött. Megállt a kapu elıtt. A sofır dudált – Julia kiszaladt a házból, és bepattant mellé. Akkor gyújtottam be a motort, amikor már távolabb voltak, a lámpát meg csak akkor, amikor befordultak a sarkon. A Burg szélén voltunk, egy olcsóbb, családi házas környéken. Forgalom semmi, ilyenkor könnyő kiszúrni, ha követik az embert, ezért igyekeztem lemaradni. A kocsi rákanyarodott a Hamiltonra és keletnek fordult – most már szorosabban tapadtam rá, hiszen többen voltak az úton. A nyomukban maradtam, mikor lekanyarodtak egy bevásárlóközpont parkolójába, és megálltak a legsötétebb csücskében. A parkoló üres volt. Nincs hová bújjon a kíváncsi kopó. Eloltottam a lámpát, és megálltam a parkoló másik végében. Elıhúztam a távcsövet a hátsó ülésrıl, és rájuk állítottam. Majd rögvest halálra rémültem, mert valaki megkocogtatta az ajtóm.

12

Joe Morelli volt; láthatóan igen élvezte, hogy rajtam ütött és minden porcikámból kikergette az életet. – Éjszakai távcsı kéne neked – mondta nyájasan. – Ezzel semmit nem fogsz látni ilyen messzirıl. – Éjszakai távcsövem éppen nincsen, te meg mi a frászt csinálsz itt? – Követtelek. Tudtam, hogy még vársz egy kicsit Kennyre. Az elfogás-biznisz nem a te mőfajod, de piszok szerencsés vagy, ráadásul olyan kitartó, mint a kutya, ha rácuppant a húsos csontra… Nem kifejezetten hízelgı, de legalább pontos leírás. – Te jóban vagy Kennyvel? Morelli vállat vont. – Nem ismerem nagyon jól. – Szóval nem akarsz odasétálni és köszönni neki. – Sajnálnám megzavarni Julia örömét, ha mégsem Kenny az. Néztük az autót mindketten, és semmilyen távcsı nem kellett ahhoz, hogy lássuk, ütemesen rázkódik az egész. És ugyanolyan ritmusban nyögések és hörgések kergetıztek a parkolóban. Fészkelıdhetnékem támadt az ülésben. Leküzdöttem. – A francba! – mondta Morelli. – Ha nem lohadnak, hazavágják a lengéscsillapítót. A kocsi abbahagyta a rázkódást, a motort beindították, a lámpát felkapcsolták. – Hú!!! – tört ki Morelli. – Ez nem volt hosszú menet. Morelli átment a kocsi túloldalára. – Indulni kell máris. De várd meg, amíg kimegy az útra, és csak utána kapcsold föl a lámpád. – Nagyszerő ötlet, csak éppen sötétben nem látok semmit. – Egy parkolóban vagy. Mit kell itt látni a betonon kívül? Elindultam. – El fogod veszíteni – mondta Morelli. – Taposs

13

bele. Már vagy negyvennel hasítottam a sötétet, miközben esküdöztem Morellinek, hogy semmit nem látok. İ meg cicegett – na, erre padlóig nyomtam a gázpedált. A Wrangler nagy hörrenéssel önállósította magát. Gyorsan a fékbe tapostam, hirtelen megállt. Bal oldala kissé megemelkedett, az egész járgány félrebillent a sötét semmi kellıs közepén. Morelli kiszállt és megnézte. – Felugrattál egy terelıszigetre. Tolass vissza, nem lesz semmi baj. Óvatosan hátragurultam. A kocsi erısen balra húzott. Morelli megint vizsgálódott kicsit, miközben én átkoztam, szidtam, ıt meg magamat, amiért hallgattam rá. – Szar ügy – hajolt be az ablakon. – Elgörbült a felnid, amikor felugrattál. Van szerelıd? – Direkt csináltad! Mert nem akarod, hogy elkapjam azt a szemét unokatesódat. – Hé, husom, nehogy már engem okolj, amiért szarul vezetsz! – Gennyes alak vagy, Morelli. Gennyláda. Elvigyorodott. – Tessék szépen beszélni a rendır bácsival! Még a végén megbírságollak figyelmetlen vezetésért. Kihalásztam a mobilomat a táskámból, és hívtam a szerelıt, Alt. Al és Morelli persze jó haverok. Napközben Al tiszta üzletet vitt, de gyanítottam, hogy éjszaka a bontóbizniszben érdekelt: szétkapja a lopott kocsikat. Nem mintha érdekelne. Csak csinálja meg a kocsimat. Egy óra múlva már úton voltam. Semmi értelme nem lett volna Kenny nyomába eredni. Nyilván rég eltőnt. Megálltam egy kis boltnál, vettem egy fél kiló kalóriadús, érelzáró kávéfagyit, és hazaindultam. A szüleim házától alig néhány kilométerre, egy háromemeletes téglaházban lakom. A kapu egy forgalmas utcára nyílik,

14

ahol rengeteg kis üzlet van, hátul viszont családi házak nyújtóznak. A lakásom hátrafelé néz, a második emeleten, egyenest a parkolóra. Egy hálószoba, fürdıszoba, kis konyha és egy nappalival kombinált ebédlı – ennyi fér bele. A fürdıszoba mintha épp a teljes felújítás elıtt állna, és az átmenetileg igen szőkös pénzviszonyok következtében a lakás bútorzatát leginkább eklektikusnak lehetne nevezni –, így mondják a sznobok, hogy semmi nem illik semmihez. Amikor kiléptem a liftbıl, a harmadikon lakó Mrs. Bestler kolbászolt a lépcsıházban. Mrs. Bestler nyolcvanhárom éves, és álmatlanságban szenved, ezért éjszakánként lépcsıházi testgyakorlással múlatja az idıt. – Helló, Mrs. Bestler. Hogysmint? – Panaszkodhatnék, de minek? De maga ma sokáig dolgozott. Elfogott valami bőnözıt? – Nem én. Ma este nem. – Milyen kár. – De elıttem a holnap – feleltem, és beslisszoltam a lakásba. Rex nevő hörcsögöm épp a kerekét tornáztatta, kis lába rózsaszín villanás. Üdvözlésképpen megkocogtattam az üvegketrec tetejét, ettıl egy pillanatra leállt, csak a bajusza rezgett, nagyra nyitotta csillogó fekete szemét – figyelt. – Szia, Rex – mondtam neki. Nem válaszolt. Hallgatag típus. Fekete válltáskámat a konyhapultra dobtam, és a fiókból kihalásztam egy kanalat. Kinyitottam a fagyisdobozt, és miközben ettem, meghallgattam az üzeneteimet. Mindegyik az anyámtól érkezett. Holnap estére fantasztikus sült csirkét készít, menjek haza vacsorára. És ne késsek egy percet sem, mert Betty Szajack sógora meghalt, és Mazur nagyi hétre el akar menni a ravatalozóba a búcsúztatásra. Mazur nagyi úgy olvassa a halálozási rovatot, mintha bul-

15

várhíreket olvasna – szórakozásból. Más közösségek klubokat és különféle jótékonysági egyleteket szerveznek – a Burgban e célra a ravatalozók szolgálnak. Ha nem halnának meg az emberek, a Burg társasági élete azonmód összeomlana. Megettem a fagylaltot, a kanalat bedobtam a mosogatógépbe. Adtam Rexnek némi hörcsögeledelt meg egy szem szılıt, és lefeküdtem.

Arra ébredtem, hogy a hálószoba ablakán dobol az esı, és ugyancsak hangosan veri a vasból készült tőzlépcsı fordulóját, amit én egyébként erkélynek használok. Nagyon szerettem az esı hangját éjszaka, kényelmesen az ágyamba vackolódva. Na de reggel?! Muszáj volt ismét zaklatnom Julia Cenettát. És utána kell néznem a kocsinak, amely tegnap este felvette. Megcsörrent a telefon – azonnal nyúltam a drótnélküli készülék felé az ágyam mellett, miközben arra gondoltam, hogy kissé korán van még a telefonáláshoz: a digitális órám 7.15-öt mutatott. Rendır haverom, Eddie Gazzarra volt. – Jó reggelt – mondta. – Na, munkára. – Ez egy baráti jellegő hívás? – Gazzarrával együtt nıttünk fel, és az unokatestvéremet, Shirleyt vette feleségül. – Ez egy tájékoztató jellegő hívás – és nem én hívtalak… Még mindig üldözöd Kenny Mancusót? – Igen. – A benzinkutast, akit térden lıtt, ma reggel holtan találták. Na, ettıl felpattantam. – Mi történt? – Újabb lövöldözés. Schmidtytıl hallottam. İ volt a pultnál, amikor bejött a hívás. Egy vevı találta meg a benzinkutast, Moogey Buest az irodában, egy jókora lyukkal a fejében.

16

– Jesszusom! – Gondoltam, hátha érdekel. Talán van kapcsolat a két dolog között, talán nincs. Talán Mancuso úgy gondolta, nem volt elég térden lıni a haverját, ezért visszajött és alaposabb munkát végzett. – Hálásan köszönöm – nem felejtem el, hogy tartozom neked ezért. – Kéne egy bébiszitter pénteken. – Ennyivel azért nem tartozom. Eddie nyögött egyet, majd letette. Gyorsan lezuhanyoztam, megszárítottam a hajam, majd beszuszakoltam egy New York Rangers sapka alá, a peremét hátrafelé fordítva, persze. Egy gombos Levist kaptam magamra, fekete pólót, rá piros kockás flanelinget, és az esıre tekintettel Martens bakancsot. Rex még aludt a leveses konzervdobozban – hiába, nehéz éjszakája volt a kerékkel; lábujjhegyen eltipegtem mellette. Bekapcsoltam az üzenetrögzítıt, felkaptam a táskám és a lilafekete Gore-Tex dzsekit, és bezártam magam mögött az ajtót. Delio benzinkútja a Hamiltonon volt, nem messze tılem. Odafelé beugrottam egy boltba, vettem egy nagy ibrik kávét, hozzá néhány csokis fánkot. Úgy gondoltam, ha már az ember New Jersey levegıjét szívja, nem muszáj úgy elpatkolni, hogy mindig egészségesen táplálkozik. A benzinkútnál millió rendır meg rendırautó állt, és egy autómentı rátolatva az iroda ajtajára. Már alig szitált az esı. Kicsit arrébb parkoltam, és átverekedtem magam a tömegen, kezemben a kávé meg a fánk, és ismerıs arcot vadásztam. Az egyetlen ismerıs arc Joe Morellié volt. Odaosontam, és a nyitott fánkos zacskót az orra alá dugtam. Morelli kivett egyet, és a felét a szájába tömte. – Nem reggeliztél? – kérdeztem.

17

– Az ágyból ugrasztottak. – Az hittem, csak helyettes vagy. – Az vagyok. Walt Becker a fınök. De tudta, hogy hajtom Kennyt, és gondolta, hátha itt akarok lenni. Rágódtunk kicsit a fánkon. – És mi történt itt? Az irodában egy bőnügyi fotós dolgozott éppen. Mellette két ápoló, várták, hogy behúzhassák a cipzárt a hullazsákon. Morelli a tükörüvegen át nézte a matatást. – Az orvos szakértı szerint körülbelül hat harminckor állt be a halál. Körülbelül ekkor nyithatott az áldozat. Valaki föltehetıen besétált és kinyírta. Három lövés az arcba, közelrıl. Rablásnak semmi jele. A pénztárgép sértetlen. Tanú még nincs. – Rajtaütés? – Úgy néz ki. – Talán árulnak rendszámtáblát? Kábítószert? – Nem tudok róla. – Lehet, hogy személyes ügy. Talán dugta valakinek a feleségét. Vagy tartozott pénzzel. – Lehetséges. – Vagy Kenny jött vissza, hogy végezzen vele. Morelli meg sem rezzent. – Lehetséges. – Szerinted Kenny csinálta? Vállat vont. – Nehéz megtippelni, mit csinál Kenny. – Megnézetted a tegnapi autó rendszámát? – Ja. Leóé, az unokatestvéremé. Rácsodálkoztam. – Nagy család a miénk – mondta. – De már nem nagyon tartom velük a rokonságot. – Beszélsz Leóval? – Mihelyst szabadulok innét. Ittam egy kortyot a gızölgı kávéból, miközben Morelli ke-

18

ményen fixírozta a papírpoharat. – Jólesne egy kis finom, meleg kávé, mi? – kérdeztem. – Ölni tudnék érte. – Kapsz egy kicsit, ha ott lehetek, amikor Leóval beszélsz. – Rendben. Még egy kortyot ittam, és odaadtam neki a poharat. – Juliát ellenırizted? – Arra kanyarodtam. Nem égett a villany. Nem láttam a kocsit. Beszélhetünk vele is, Leo után. A fotós végzett, a hullaszállítók tették a dolgukat, a becipzározott zsákot egy hordágyra tették. A hordágy csattogott, amint tolták át a küszöbön, a zsák meg billegett rajta. A fánk ült a gyomromban, mint a kı. Nem ismertem az áldozatot, de azért megérintett a veszteség. Fantomfájdalom. Két gyilkossági nyomozó volt a helyszínen, profiknak néztek ki a ballonkabátban. Alatta öltöny, nyakkendı. Morelli kék pólót, Levi’st, tweedzakót és futócipıt viselt. Finom pára csillogott a haján. – Nem úgy nézel ki, mint ık – mondtam. – Hol az öltönyöd? – Láttál valaha öltönyben? Úgy nézek ki benne, mint a kaszinó teremfınöke. Különleges engedélyem van, hogy nem kell öltönyben járnom. – Kulcsot vett elı a zsebébıl, és odaintett az egyik nyomozónak, hogy elmegy. Az visszabólintott. Most másik autóval volt. Egy öreg Fairlane szedánnal – a csomagtartóból antenna állt ki, a hátsó ablakban hawaii baba üldögélt. Úgy nézett ki, hogy a kocsi nemigen képes felmászni egy hegyre. Rozsdás volt, horpadt és koszos. – Lemosatod olykor ezt a roncsot? – Soha. Nem vagyok kíváncsi rá, mi van a mocsok alatt. – A trentoni bőnüldözés igazi kihívás. – Aha. Nem szeretném, ha túl könnyő lenne. Így legalább alaposan kiélvezem.

19

Leo Morelli a szüleivel lakott a Burgban. Kennyvel egyidıs volt, és a sztrádafelügyeletnél dolgozott, mint az apja. A kocsifelhajtón egy rendırautó állt, és az egész család ott beszélgetett egy egyenruhással, amikor odaértünk. – Valaki ellopta Leo autóját – mondta Mrs. Morelli. – Hallottak már ilyet? Hát merre tart a világ? Ilyesmi sosem történt a Burgban, most meg tessék. Ilyesmi sosem történt a Burgban, mert ez volt a helyi maffia nyugdíjas negyede. Évekkel ezelıtt, amikor kitört a balhé Trentonban, senkinek nem jutott eszébe, hogy akár egyetlen rendırautót ideküldjön, hogy megvédjék a Burgot. Minden öreg katona és maffiavezér csıre töltött puskával állt a padlásán. – Mikor vettétek észre, hogy eltőnt? – kérdezte Morelli. – Ma reggel – mondta Leo. – Mikor indultam dolgozni. Már nem volt itt. – Mikor láttad utoljára? – Tegnap este. Amikor hat óra körül hazaértem. – És mikor láttad utoljára Kennyt? Mintha mindenki meglepıdött volna. Mintha. – Kennyt? – kérdezte Leo anyja. – Mi köze ehhez Kennynek? Morelli zsebre vágott kézzel állt elıtte. – Lehet, hogy Kennynek kellett egy autó. Erre senki nem szólt. Morelli megismételte. – Szóval mikor beszéltetek utoljára Kennyvel? – Te jó ég! – fordult Leo apja a fiához. – Ugye, nem engedted, hogy az a seggfej elvigye a kocsit? – Megígérte, hogy mindjárt visszahozza – mondta Leo. – Honnan tudhattam volna? – Te húgyagyú, te! – tört ki az apja. – Az vagy, fiam! Húgyagyú!

20

Szépen elszótagoltuk Leónak, hogyan segít éppen egy bőnözıt, és hogyan fog görbén nézni ezért rá egy bíró. És ha már benne voltunk, hozzátettük azt is, hogy ha látja Kennyt, vagy hall felıle, hát azonnal szóljon Joe unokatestvérének, vagy Joe jó barátjának, Stephanie Plumnak. – Szerinted szólni fog, ha megtud valamit? – kérdeztem, amikor ismét a kocsiban voltunk. Morelli megállt egy lámpánál. – Nem. Szerintem Leo kiveri a szart is Kennybıl egy emelıvel. – Ez a Morelli módi. – Úgy valahogy. – Férfias. – Aha. Férfias. – És miután kiverte a szart belıle, mit csinál? Felhív bennünket? Morelli a fejét rázta. – Nem sokat tudsz az életrıl, mi? – Épp eleget tudok. Na, ezen Morelli elmosolyodott. – És most? – kérdeztem. – Julia Cenetta. Julia Cenetta a Trentoni Állami Egyetem könyvesboltjában dolgozott. Elıször a lakásához mentünk. Senki nem nyitott ajtót, tehát továbbmentünk az egyetemre. Nagy forgalom volt, körülöttünk mindenki vallásos áhítattal tartotta magát a megengedett sebességhez. Semmi nem fegyelmezi úgy a kocsikat, mint egy jelzés nélküli rendırautó. Morelli behajtott a fıkapun, egyenesen a könyvesbolt földszintes téglaépülete felé. Elhaladtunk egy kacsaúsztató, néhány fa és egy jókora gyepszınyeg mellett – utóbbi még nem adta meg magát a télnek. Az esı megint rázendített, és unalmas egyhangúsággal áztatta a világot. A diákok lehajtott fejjel, fölhúzott kapucniban mentek el mellettünk.

21

Morelli szemügyre vette a könyvesbolt parkolóját – csak néhány üres hely volt a legszélén –, majd gondolkodás nélkül megállt a tilosban a járda mellett. – Rendıri intézkedés? – kérdeztem. – Van valami kifogásod ellene? – kérdezett vissza. Julia a pénztárban dolgozott, de mivel épp nem volt vevı, csak állt a gépnek támaszkodva, és kapargatta a körömlakkját. Amikor észrevett bennünket, enyhe undor ült ki az arcára. – Elég gyér a forgalom – szólt hozzá Morelli. Julia bólintott. – Az esı miatt. – Van hír Kennyrıl? A lány elpirult. – Hát, igen, összefutottunk. Amint maga elment, ı fölhívott, aztán fölugrott. Mondtam, hogy hívja fel magát. Odaadtam a névjegyét is. – Lehet, hogy ma este is eljön? – Nem. – Határozottan rázta a fejét. – Azt mondta, nem jön. Azt is mondta, hogy meghúzza magát valahol, mert keresik. – A rendırség? – Szerintem valaki másra gondolt, de nem tudom, kire. Morelli újabb névjegyet adott neki, és megkérte, azonnal hívja föl akár éjjel, akár nappal, amint hall valamit Kennyrıl. A lány elég közömbös maradt – nem hiszem, hogy sok segítséget várhatnánk tıle. Visszamentünk a kocsihoz. Amiben Morellin kívül egyetlen rendırségi cucc volt, egy kiszuperálás elıtt álló walkie-talkie, amely a központi csatornára volt állítva. A folyamatos recsegés közben a diszpécser lökte a szöveget. Az én kocsimban is hasonló rádió volt, és szerettem volna bevágni a rendırségi kódokat. Mint az összes többi zsaru, akit ismertem, Morelli is ösztönösen, oda sem figyelve hallgatta az adást, és elraktározta magában az információkat. Kikanyarodtunk az egyetemrıl, és föltettem az elkerülhetet-

22

len kérdést. – És most? – Te vagy az ösztönlény, te mondd meg. – Ma valahogy nem mőködnek az ösztöneim. – Oké, akkor vegyük végig, mit tudunk. Mit tudunk Kennyrıl? Az elmúlt éjszaka óta például azt, hogy korai magömlése van, de Morelli valószínőleg nem erre kíváncsi. – Idevalósi, érettségizett, jelentkezett a seregbe, négy hónapja szerelt le. Egyelıre munkanélküli, de láthatóan nem szenved pénzhiányban. Ismeretlen okból úgy döntött, hogy térden lövi barátját, Moogey Buest. Egy szolgálaton kívüli zsaru elkapta. Priusza nincs, óvadék ellenében szabadlábra helyezték. Megszegte az óvadéki szerzıdést, és ellopott egy kocsit. – Tévedés. Kölcsönvette. Csak még nem vitte vissza. – Szerinted ez fontos? Morelli megállt egy lámpánál. – Lehet, hogy történt valami, ami megváltoztatta a terveit. – Például kinyírta a csóró Moogeyt. – Julia szerint Kenny attól félt, hogy valaki a nyomában van. – Leo apja? – Te nem veszed ezt komolyan. – Nagyon is komolyan veszem. Csak épp a sötétben tapogatózom, te meg nem sőrőn osztod meg velem a gondolataidat. Például szerinted ki kajtat Kenny után? – Amikor Kennyt és Moogeyt kihallgatták a lövöldözés után, mindketten azt mondták, hogy személyes ügy volt, és nem akarják kitárgyalni. Lehet, hogy valami sötét üzlet… – És? – És ez minden. Ezt gondolom. Néztem egy kicsit rá, próbáltam eldönteni, vajon elhallgat-e valamit elılem. Valószínőleg igen, de nem tudtam biztosan. – Oké – mondtam végül nagy sóhajjal –, van egy listám Kenny

23

barátairól. Végigmegyek rajta. – Honnan szerezted? – Bizalmas értesülés. Morelli fájdalmas arccal nézett rám. – Betörtél a lakásába, és elloptad a kis noteszét. – Nem loptam el. Lemásoltam. – Errıl egy szót sem akarok hallani. – A táskámra pillantott. – Fegyver nincs nálad, ugye? – Nálam? – A francba! Nem vagyok normális, hogy veled állok össze. – A te ötleted volt! – Nem akarod ideadni azt a listát? – Nem. – Majd odaadom a szomszédomnak a nyertes lottószelvényt, hogy elvigye a fınyereményt. Morelli lefékezett a kocsim mögött. – Akarok valamit mondani, mielıtt kiszállsz. – Igen? – Rém ronda a cipıd. – Még valami? – Bocs a tegnapi kerékügyért. Vagy úgy.

Délután ötre átáztam és átfáztam, de végigmentem a listán. Kombináltam a telefont és a személyes találkozót, de nagyon kevésre jutottam. A legtöbb ember a Burgban lakott, és régóta ismerte Kennyt. Senki sem vallotta be, hogy kapcsolatban állt volna vele a letartóztatása után, és nem volt okom azt hinni, hogy hazudnak. Senki sem tudott semmiféle üzletrıl vagy személyes konfliktusról Kenny és Moogey között. Többen is szót ejtettek Kenny kiszámíthatatlan természetérıl és gátlásta-

24

lan seftelésérıl. Ezek a megjegyzések érdekesek voltak, de túl általánosak. Néhány beszélgetésben hosszú, feszengıs csöndek voltak, amitıl kényelmetlenül éreztem magam, mert nem tudtam, mit hallgatnak el. A nap utolsó erıfeszítéseként eltökéltem, hogy ismét átnézem Kenny lakását. Két napja a házmester engedett be, amikor némiképp megtévesztette ıt a felbukkanásom; azt hitte, valamiképpen a törvény ırei közé tartozom. Én pedig feltőnés nélkül zsebre vágtam egy pótkulcsot, miközben a konyhában bámészkodtam – így aztán bármikor bejuthatok. Ami a dolog törvényességét illeti… hát egy kicsit büdös a dolog – de ez legföljebb akkor számít, ha elkapnak. Kenny az Egyes út mellett lakott, egy Oak Hill, vagyis „tölgyfa hegy” nevő lakótelepen, ahol azonban sem tölgyfa, sem hegy nem volt. Gyanítom, mindkettıt eltüntették a háromemeletes téglabunkerek kedvéért, amelyek a megengedhetı luxus kategóriájába tartoztak. Leparkoltam, és igyekeztem átlátni a sötéten és az esın, a kapura. Megvártam, amíg egy pár a kocsitól a házba rohan. Kenny kulcsát és az önvédelmi sprayt kivettem a táskámból, a dzsekim zsebébe tettem, nedves hajamra húztam a kapucnit, és kiszálltam. Hidegebb volt, mint nappal, a nyirkos hideg áthatolt vizes farmeromon. Ennyit a vénasszonyok nyaráról. Lehajtott fejjel és felhúzott kapucniban mentem át a kapualjon, mázlim volt, üres volt a lift. Felmentem a harmadikra, és egyenest a 302-es ajtóhoz siettem. Kicsit hallgatóztam – semmi. Kopogtam. Megint kopogtam. Semmi. Dobolt a szívem, amikor kinyitottam a lakást és beléptem, és azonnal felgyújtottam a villanyt. A lakás üresnek látszott. Átmentem a szobákon, és arra a meggyızıdésre jutottam, hogy utolsó látogatásom óta Kenny nem jött haza. Ránéztem az üzenetrögzítıre. Semmi. Megint hallgatóztam kicsit az ajtóban. Odakint nagy csönd.

25

Eloltottam a villanyt, mély levegıt vettem, és kivágtattam a lépcsıházba, nagy megkönnyebbüléssel, hogy az egésznek vége, és senki nem vett észre. Amikor leértem, egyenesen a postaládához mentem. Kennyé dugig volt. Gondoltam, hátha van benne olyasmi, ami a nyomára vezet. Sajnálatos módon a levéltitok megsértése is bőnnek számít. Levelet lopni meg egyenesen ajjaj. Nem szabad, mondtam magamnak. A posta – szent. Hát persze, de várjunk csak egy kicsit! Van kulcsom! Ezzel vajon nem jár némi jog is? Illetve hát ez is bőzlik, ugyanis a kulcsot is loptam. A réshez nyomtam az arcom, belestem. Egy telefonszámla. Ez segíthet. Az ujjaim szinte fájtak, annyira vágytak erre a számlára. Beleszédültem a kísértésbe. Pillanatnyi elmezavar, gondoltam. Ez kerített engem most a hatalmába. Hát jó! Nagy sóhajtással bedugtam a kulcsot a parányi kulcslyukba, és a postát belelapátoltam hatalmas fekete táskámba. Bezártam a postaládát, és elhúztam a csíkot, hogy mire az elmezavar elmúlik, már az autómban üljek, és ne legyen visszaút.

26

2.

Bevágódtam a volán mögé, bezártam az ajtót, és gyorsan körbelestem, nem láttak-e meg, amint éppen súlyos bőnt követtem el. A táskám a mellemhez szorítottam, és kis fekete pöttyök táncoltak a szemem elıtt. Oké, nem én vagyok a leglazább fejvadász. De mit számít ez, ha egyszer csak elkapom a fickót, nem igaz? Indítottam, és kihajtottam a parkolóból. Benyomtam a magnóba az Aerosmith-t, és ráadtam a hangerıt, amikor ráfordultam az Egyes fıútra. Sötét volt, esett, alig láttam, de hiszen Jerseyben vagyunk, itt nem lassítunk mindenféle apróság miatt. Féklámpák villantak elıttem, én is beletapostam a fékbe. A lámpa zöldre váltott, padlógázzal indultunk mind. Átvágtam két sávon, hogy bekanyarodjak, közben megelıztem egy Beemert. A sofır bemutatott nekem, és még a dudára is ráhasalt. Én egy laza olasz kézmozdulattal feleltem, és némi anyázással. Ha Trentonban születik az ember, az ilyesfajta helyzetekben zsigerileg jártas. Lassan vonszolódott a forgalom az utcákban, míg végül megkönnyebbülten szeltem át a vasutat, és megéreztem a Burg közelségét, meg azt is, hogy szippant befelé. Elértem a Hamiltont, és a családi bőntudat már rá is akaszkodott a kocsimra.

27

Anyám kilesett a kapun, amikor leparkoltam. – Késtél – mondta. – Két percet! – Szirénát hallottam. Nem keveredtél balesetbe, ugye? – Nem. Nem keveredtem balesetbe. Dolgoztam. – Kéne neked egy rendes állás. Rendes munkaidıvel. Marjorie unokatestvéred egy jó kis titkárnıi állást csípett meg a J & J-nél. Sokat keres. Mazur nagyi a hallban álldogált. A szüleimmel lakott, mióta Mazur nagyapa a túlvilágon lapátolja magába szokásos két tojásból és negyed kiló szalonnából álló rántottáját reggelire. – Jó lesz igyekezni ezzel a vacsorával, ha oda akarunk érni a búcsúztatásra – mondta Mazur nagyi. – Tudod, hogy szeretek korán odaérni, hogy jó helyem legyen. És ma este az Üdvhadsereg összes ájtatos manója ott lesz – millióan. – Végigsimított a ruháján. – Hogy tetszik a ruhám? Nem gondolod, hogy kissé feltőnı? Mazur nagyi hetvenkét éves, de egy nappal sem látszik többnek kilencvennél. Imádtam, de leginkább a levesben fıtt csirkére emlékeztetett. A mai napra rendelt ruha egy tőzpiros ingblúz volt, csillogó aranyszínő gombokkal. – Tökéletes – mondtam. Különösen egy ravatalozóban, ahol úgyis túlteng a szürkehályog. Anyám az asztalra tette a krumplipürét. – Gyertek enni, mielıtt kihől. – Mit csináltál ma? – kérdezte Mazur nagyi. – Helybenhagytál ma valakit? – Kenny Mancusót kerestem egész nap, de nem sok szerencsével. – Kenny Mancuso egy tróger – mondta anyám. – Minden Morelli meg Mancuso az. Egyben sem bízhatsz. Anyámra néztem. – Hallottál valamit Kennyrıl? İröl vala-

28

mit a pletykamalom? – Csak annyit, hogy egy tróger. Ez tán nem elég? A Burgban egyszerően bele lehet születni a trógerségbe. A Morelli és Mancuso lányok hibátlanok, de a pasasok mind szemetek. Isznak, káromkodnak, félredugnak és verik a kölykeiket. – Sergie Morelli ott lesz a búcsúztatáson – mondta Mazur nagyi. – İ is az Üdvhadsereggel jön. Majd jól kifaggatom neked. Trükkösen, hogy észre se veszi. Tudod, hogy mindig én voltam a gyengéje! Sergie Morelli nyolcvanegy éves, és csupa szúrós szır a füle, amely amúgy is feleakkora, mint a ványadt kobakja. Nemigen hittem, hogy Sergie tudná, merre bujkál Kenny, de olykor a legérdektelenebb információ is hasznosnak bizonyulhat. – Mi lenne, ha veled mennék, és együtt faggatnánk ki Sergie-t? – Lehetséges. Csak ne zavarj bele a stílusomba, jó? Apám a szemét forgatta, aztán elszántan beledöfte a villát a csirkébe. – Szerinted vigyek magammal valami fegyvert? Ha netán szükségem lenne rá? – Te jó ég! – tört ki apámból. Desszertnek almáspite volt. A savanykás és fahéjas tölteléket omlós és porcukros tészta övezte. Két darabot ettem, és orgazmusközeli állapotba kerültem tıle. – Cukrászdát kéne nyitnod – mondtam anyámnak. – Vagyont kereshetnél az almáspitéddel. Anyám a tányérokat szedegette, az evıeszközt győjtögette össze. – Elég gondom van nekem a háztartással és apáddal. És ha mégis elmennék dolgozni, hát ápolónınek mennék. Szerintem nagyon jó ápolónı lennék. Hát ettıl leesett az állunk. Ezt a vágyát még sosem közölte. Sıt az új bútorhuzatokon és függönyökön kívül sosem közölte

29

még más vágyát. – Lehet, hogy megint iskolába kéne járnod – mondtam anyámnak. – Beiratkozhatnál egy nıvérképzı tanfolyamra. – Én biztos nem lennék nıvér – szólalt meg Mazur nagyi. – Azt a ronda fehér gumitalpú cipıt hordják, és egész nap ágytálat ürítenek. Ha én dolgozni mennék, filmsztár szeretnék lenni.

A Burgban öt ravatalozó van. Betty Szajack sógora, Danny Gunzer Stiva ravatalozójában feküdt. – Ha meghalok, intézd el, hogy én is Stivához kerüljek – mondta Mazur nagyi útközben. – Engem ne az a pancser Mosel terítsen ki. Azt se tudja, mi fán terem a smink. Túl sok rúzst kenceficél mindenkire, mint a próbababákra. Azt meg nem akarom, hogy Sokolowski pucéron lásson. Beszélnek róla néhány furcsaságot. Stiva a legjobb. Ha valaki vagy, hát Stivához mész. Stiva ravatalozója a Hamilton Roadon volt, nem messze a St. Francis Kórháztól, egy jókora, átalakított, tornácos viktoriánus házban. Fehérre volt festve, fekete redınyökkel és a bizonytalan járású öreg törzsközönség kényelmére Stiva zöld szınyeget terített le a fıbejárattól egészen a járdáig. Kocsifelhajtó vitt hátra, ahol hatalmas garázsban álltak a szükséges jármővek. A felhajtóval szemben a házhoz építettek egy téglából készült szárnyat, ebben volt a két búcsúztatóhelyiség. És ugyan még nem jártam be az egészet, de szerintem a balzsamozórészleg is ott lehetett. Az utcán megálltam, és a másik ajtóhoz rohantam, hogy kisegítsem Mazur nagyit a kocsiból. Úgy döntött ugyanis, hogy nem tudná alaposan megszorongatni Sergie Morellit a szokásos teniszcipıjében, ezért fekete magas sarkú lakkcipıben imboly-

30

gott, mert szerinte ilyent hordanak a menı csajok. A könyökénél fogva felkísértem a lépcsın a hallba, ahol az úri közönség már gyülekezett, közszemlére téve cifra kalapjukat és széles övüket. Halk beszélgetés folyt, a lépteket elnyelte az új szınyeg. A vágott virág fullasztó illata összefolyt a mentolos cukorka aromájával, mindez azonban esélytelenül próbálta elnyomni a tekintélyes whiskymennyiség kipárolgását, amelyet az Üdvhadsereg tagjai már magába döntöttek. Constantine Stiva harminc éve nyitotta meg az üzletet, és azóta pásztorolta a gyászolók gyülekezetét minden áldott nap. İ volt a tökéletes temetkezési vállalkozó, szája részvétteljesre fixálva, magas homloka sápadt és megnyugtató, akár a hideg puding, mozgása sima és diszkrét. Constantine Stiva – titkok balzsamozója. Újabban Stiva mostohafia, Spiro is befészkelte magát a temetkezési bizniszbe, ott téblábolt Constantine mellett az esti búcsúztatásokon és a reggeli temetéseken is. Constantine Stivának az élete volt a halál. Spirónak inkább látványosság. A részvétteli mosoly csak a száján látszott, a szemében soha. Ha találgatnom kellene, mi okozza számára a szakmai élvezetet, hát a kémiára tippelnék – a balzsamozóasztalra, a hasnyálmirigy-kutaszra, az eszközre, amivel matatnak odabent. Mary Lou Molnar húga együtt járt Spiróval elemibe, és azt mesélte Mary Lounak, hogy a fiú egy üvegben győjtötte levágott körmét. Spiro alacsony volt, ujjain dús szırzet sötétlett, orra és alacsony homloka vonzotta a tekintetet. A könyörtelen igazság az volt, hogy leginkább egy szteroiddal fölpumpált patkányra hasonlított, és ez a körömspájzolás nem sokat javított az imázsán. Moogey Bues a haverja volt, de nemigen zavarta ez a lövöldözıs história. Beszéltem vele pár szót, amikor végigmentem Kenny kis telefonnoteszén. Spiro udvariasan válaszolgatott. Igen, olykor együtt lógtak

31

Kennyvel és Moogeyval a középiskolában. És igen, barátok maradtak utána is. Nem, fogalma sincs, miért lıttek rá, miért lıtték agyon. Nem, nem látta Kennyt, mióta letartóztatták, és fogalma sincs, hol lehet. Constantine-t nem láttuk a hallban, de Spiro ott állt, és sötét öltönyben, ropogós fehér ingben vezényelte a tömeget. Mazur nagyi csak átnézett rajta, mintha egy szép ékszer vacak utánzatát látná. – Hol van Stiva? – kérdezte. – Kórházban. Gerincsérv. A múlt héten. – Jaj, ne! – kapkodott levegı után Mazur nagyi. – És ki viszi a boltot? – Én. Amúgyis leginkább én vezetem. És persze itt van Louie is. – Ki az a Louie? – Louie Moon – mondta Spiro. – Valószínőleg nem ismeri, mert általában reggelente dolgozik, és néha ı a sofır. Már vagy hat hónapja nálunk van. Egy fiatal nı jött be az ajtón, és megállt a folyosó közepén. Végigpásztázta a termet, miközben kigombolta a kabátját. Tekintete Spiróba akadt, aki a temetkezési vállalkozó hivatalos fejbiccentésével üdvözölte. A nı visszabólintott. – Úgy látom, maga érdekli – mondta a nagyi Spirónak. Spiro elmosolyodott, ettıl kivillantak tekintélyes metszıfogai és a görbe alsók is – egy fogorvos vágyálma. – Sok nı érdeklıdik irántam. Jó parti vagyok. – Széttárta a karját. – Egy napon ez mind az enyém lesz. – Azt hiszem, ez még sosem jutott eszembe magáról – mondta Mazur nagyi. – Fölteszem, fejedelmien el tudná tartani a feleségét. – Bıvítésben gondolkodom. Talán továbbviszem a nevet, üzletláncot csinálok belıle. – Na, mit szólsz ehhez? – fordult hozzám a nagyi. – Ugye

32

milyen remek ambíciói vannak a fiatalembernek? Ha még két percig tart a bájcsevej, biztos, hogy lehányom Spiro öltönyét. – Azért jöttünk, hogy Danny Gunzert lássuk – mondtam. – Jót beszélgettünk, de sietnünk kell, mielıtt a nagyérdemő az összes jó helyet elfoglalja. – Tökéletesen megértem. Mr. Gunzer a zöld teremben van. A zöld terem volt egykor a szalon. Ez lehetett az egyik jobb szoba, de Stiva epezöldre festtette, és annyi lámpát szereltetett a plafonra, hogy egy futball-stadiont is megvilágított volna. – Utálom ezt a zöld termet – mondta Mazur nagyi, miközben a sarkamban lihegett. – Abban a szobában minden egyes ránc látszik, annyi a fény. Így jár, aki Walter Dumbowskival szerelteti a villanyt. A Dumbowski testvérek mind pancserok. Én mondom neked, ha Stiva engem a zöld teremben terít ki, fogj meg, és vigyél haza. Ennyi erıvel akár a járda szélén is heverhetnék, a csütörtöki szemétszállításra várva. Ha az ember valaki, hát az új termek egyikét kapja, a hátsó szárnyban, a faborítással. Ezt mindenki tudja. Betty Szajack és a nıvére a nyitott koporsó mellett állt. Mrs. Goodman, Mrs. Gennaro, az idıs Mrs. Ciak és a lánya már leült. Mazur nagyi elırenyomult, és letette a táskáját egy székre a második sorban. Miután biztosítottnak látta remek helyét, odaimbolygott Betty Szajackhoz részvétet nyilvánítani, miközben én a terem hátulját térképeztem fel. Megtudtam, hogy Gail Lazar terhes, hogy Barkalowski élelmiszerboltjában razziázott a közegészségügy, és hogy Biggy Zarembát letartóztatták közszeméremsértésért. De semmit nem tudtam meg Kenny Mancusóról. Lıdörögtem a tömegben egy kicsit; folyt rólam a verejték a flaneling és a garbó alatt, és lelki szemeimmel láttam, ahogy nedves hajam hatalmas koronává göndörödik a fejemen. Mire Mazur nagyihoz értem, lihegtem, mint egy kutya.

33

– Nézd ezt a nyakkendıt – mondta a nagyi a koporsó fölé hajolva, miközben tekintete Gunzerre tapadt. – Kis lófejek vannak rajta. Hát ez csúcs. Szinte szeretném, ha férfi lennék, és ilyen nyakkendıben terítenének ki. Mocorgás támadt a terem hátuljában, majd mindenki elhallgatott. Az Üdvhadsereg tagjai kettesével jöttek elıre, és Mazur nagyi lábujjhegyen egyensúlyozott a magas sarkújában, hogy jobban lásson. A cipı sarka beakadt a szınyegbe, és Mazur nagyi eldılt, mint egy krumpliszsák. És mielıtt odaértem volna, már bele is zuhant a koporsóba, karjával kapaszkodó után hadonászott, és végül megragadott egy drótállványt, amely egy hatalmas tejüveg vázát támasztott, tele kardvirággal. Az állvány bírta, a váza nem: egyenesen Gunzerre dılt, és jól homlokon vágta. A víz a fülébe folyt, majd az állára csöpögött, a kardvirágok pedig színes összeviszszaságban sötétszürke öltönyén landoltak. Mindenki megdermedt a rémülettıl – vártuk, hogy Gunzer felpattan, és üvölteni kezd, de Gunzer nem csinált semmit. Egyedül Mazur nagyi nem bénult le. Felállt, és megigazította a ruháját. – Na, szerintem nagy mázli, hogy halott – mondta. – Így legalább nem esett baja. – Hogy nem esett baja?! – visította az özvegy. – És a nyakkendıje? Külön fizettem ezért a nyakkendıért! Bocsánatfélét motyogtam Mrs. Gunzer felé, felajánlottam, hogy kifizetem a nyakkendıt, de már nem volt magánál, és meg sem hallotta. Az öklét rázta Mazur nagyi felé. – Magát be kéne zárni! Magát és a bolond unokáját! Egy fejvadász! Ki hallott már ilyet?! – Tessék? – léptem egyet elıre csípıre tett kézzel. Mrs. Gunzer erre hátralépett egyet (nyilván attól félt, hogy szitává lövöm), én meg kihasználtam a helyet a visszavonulás-

34

ra. Mazur nagyit megragadtam, fölkaptam a cuccát, és az ajtó felé kormányoztam, közben a nagy igyekezetben majdnem fellöktem Spirót. – Baleset volt – mondta Mazur nagyi Spirónak. – Beakadt a sarkam a szınyegbe. Bárkivel elıfordul. – Természetesen – mondta Spiro. – Biztos vagyok benne, hogy Mrs. Gunzer is tudja. – Nem tudok semmit! – rikácsolta Mrs. Gunzer. – Ez a nı közveszélyes! Spiro kikísért bennünket a hallba. – Remélem, ez a kis baleset nem tartja majd vissza attól, hogy máskor is ellátogasson hozzánk – mondta. – Mindig szívesen fogadjuk a csinos hölgyek látogatását. – Majd hozzám hajolt, és belesutyorgott a fülembe nagy titokzatosan. – Négyszemközt szeretnék beszélni veled valami üzleti ügyrıl. – Milyen üzletrıl van szó? – Szeretnék valamit megtalálni, és úgy hallom, igen otthonosan mozogsz ezen a terepen. Tudakozódtam rólad, miután Kennyrıl érdeklıdtél. – Mostanában nagyon sok a dolgom. Ráadásul nem vagyok magánnyomozó. Nincs engedélyem. – Ezer dollár. Ennyi jár a megtalálónak. Néhány szívverésnyire megállt az idı, miközben fejben nagy dızsölésbe csaptam. – Persze, ha köztünk marad, szívesen segítek barátilag – mondtam. – Mit keresünk? – Koporsókat – suttogta. – Huszonnégy koporsót.

Mire hazaértem, Morelli már várt. Zsebre vágott kézzel támasztotta a falat, lába keresztbe vetve. Várakozón nézett rám, amikor kiléptem a liftbıl, és rámosolygott a kezemben lévı

35

barna zacskóra. – Hadd találjam ki – mondta. – Maradék. – Legalább tudom, miért lettél nyomozó. – Többet is tudok – beleszimatolt a levegıbe. – Csirke. – Csak így tovább, még a CIA kutyás nyomozócsoportjába is bekerülhetsz. Megfogta a zacskót, míg kinyitottam az ajtót. – Nehéz napod volt? – Mondhatni. Ha nem tépem le magamról rögvest ezt a cuccot, mindjárt elolvadok. Belépett a konyhába, kivett a zacskóból egy halom fóliába csomagolt csirkét, hozzá egy dobozból a tölteléket, egy másik dobozból a mártást, egy harmadikból pedig a krumplipürét. A mártást és a krumplit a mikróba tette, három percre állította. – Mi van a listával? Felbukkant valami érdekes? Elıvettem egy tányért, evıeszközt és a hőtıbıl egy doboz sört. – Semmi a világon. Senki sem látta. – És van valami tuti tipped, hogy merre tovább? – Nincs. – Ja, de igen! A posta! Elfelejtkeztem a táskámban lapuló levelekrıl. Elıhalásztam, és kiterítettem a konyhapultra: telefonszámla, hitelkártyaszámla, egy csomó reklám és egy levelezılap, mely szerint Kennynek ideje fölkeresni a fogorvosát. Morelli megszemlélte, miközben mártást kanalazott a krumplira meg a csirkére. – Ez a te postád? – Ne bámuld már! – Te jó ég! Hát elıtted semmi sem szent? – Anyám almáspitéje. És most mit csináljak? Gızöljem föl, vagy mit? Morelli leszórta a borítékokat a földre, és jól megtaposta. Én fölszedtem, és szemügyre vettem. Győröttek voltak és piszkosak.

36

– „Megrongált állapotban kézbesítve” – mondta Morelli. – Elıször a telefonszámlát nyisd ki. Átfutottam, és meglepve láttam, hogy négy tengerentúli beszélgetés is szerepel rajta. – Szerinted mi ez? Melyik ország száma? – A fölsı kettı Mexikó. – Ki tudod deríteni, kié? Morelli a pultra tette a tányérját, és kezébe vette a hordozható telefonomat. – Helló, Murphy – szólt bele –, keresd ki nekem a telefonszámokhoz tartozó neveket és címeket. – Beolvasta a számokat, és evett tovább, míg várt. Percek múlva Murphy már diktálta is. Morelli szenvtelen arccal nyugtázta, majd letette a kagylót. Rendıri fapofa. – A második két szám El Salvador. Murphy nem tudott többet mondani. Fölcsíptem egy kis darab csirkét a tányérjáról. – Miért telefonál Kenny Mexikóba és El Salvadorba? – Lehet, hogy a nyári utazását szervezi. Amikor ilyen fapofát ölt, akkor nem bízom benne egy szikrányit sem. A képén ugyanis mindig minden látszik. Kinyitotta a hitelkártyaszámlát. – Kenny igen szorgalmas volt. Vagy kétezer dollárnyit költött a múlt hónapban. – Talán repülıjegy? – Semmi repülıjegy. – Odanyújtotta. – Nézd meg te is. – Ruhák. Mind helyi üzlet. – Letettem a számlát a konyhapultra. – És azok a telefonszámok… Morelli bedugta a fejét a zacskóba. – Lehet, hogy almáspitét látok ott? – Ha hozzáérsz, meghalsz. Morelli megsimította az állam. – Bírom, amikor ilyen kemény vagy. Maradnék is szívesen, de sajnos mennem kell. Kiment az ajtón, végig a lépcsıházon, majd eltőnt a liftben.

37

És amikor a liftajtó becsukódott, akkor láttam, hogy magával vitte Kenny telefonszámláját. A homlokomra csaptam. – A francba! Visszamentem a lakásba, bezártam az ajtót, és mindent ledobáltam magamról, mire a fürdıszobába értem – bevettem magam a zuhany alá. A zuhany után pedig flanel hálóingbe bújtam. Megtöröltem a hajam, és mezítláb kicsattogtam a konyhába. Benyomtam két almáspitét, némi almamaradékot és a tészta sült szélét Rexnek adtam, majd ágyba bújtam, és Spiro koporsóin töprengtem. Nem mondott szinte semmit. Csak annyit, hogy a koporsók eltőntek, és meg kell találni. Nemigen tudtam biztosan, hogyan is veszít el az ember huszonnégy koporsót, de végül is minden lehetséges. Megígértem neki, hogy Mazur nagyi nélkül visszamegyek, és megbeszéljük a részleteket. Hétkor tápászkodtam fel az ágyból, kipislogtam az ablakon. Az esı elállt, de az ég még sötét volt – tiszta világvége. Sortba és hosszú ujjú pólóba bújtam, futócipıt húztam. Mindezt annyi lelkesedéssel, amennyit az önfeláldozáshoz éreztem. Igyekeztem futni legalább háromszor egy héten. Föl sem ötlött bennem, hogy akár élvezhetném is. Azért futottam, hogy elégessem az olykori söröket, és nem árt, ha el bírok szaladni a rosszfiúk elıl. Öt kilométert futottam, bevánszorogtam a lépcsıházba, és lifttel mentem föl az emeletre. Azért nem kell túlzásba vinni ezt a fitnesz-marhaságot. Kávét fıztem, gyorsan lezuhanyoztam. Farmert vettem és farmeringet, bedöntöttem egy bögre kávét, és megbeszéltem Rangerrel, hogy egy félóra múlva együtt reggelizünk. Nekem volt némi kapcsolatom a Burg alvilágához, de Rangernek az alvilág alvilágához is. Ismerte a dílereket, a striciket és a fegyverkereskedıket. És ez a Kenny Mancuso-féle buli kezdett na-

38

gyon kényelmetlenné válni – tudni akartam, miért. Nem mintha befolyásolta volna az én dolgomat. Az én dolgom nagyon egyszerő volt. Megtalálni Kennyt, és bevinni. A problémát Morelli jelentette. Nem bíztam benne, és utáltam a gondolatot is, hogy esetleg többet tud, mint én.

Ranger már ott volt, mire a kávéházba értem. Fekete farmer, kézzel varrott, fényes, fekete kígyóbır Western-csizma volt rajta, fekete pólója szorosan ráfeszül a mellkasára és jelentıs izomzatára. Széke hátulján fekete dzseki, az egyik oldala kissé mélyebbre lógott, mint a másik, a zsebe húzta le nyilván, benne a bizonyos tárgy. Forró csokit rendeltem, és áfonyás palacsintát dupla sziruppal. Ranger kávét kért és egy fél grépfrútot. – Mi újság? – kérdezte. – Hallottál a lövöldözésrıl Delio benzinkútjánál? Bólintott. – Valaki kinyírta Moogey Buest. – Tudod, ki volt? – Nincs konkrét nevem. Megérkezett a kávé és a forró csoki. Megvártam, míg a pincérnı elmegy. – És mid van? – Rossz érzésem, az van. Ittam egy kortyot. – Nekem is. Morelli azt állítja, azért keresi Kennyt, mert Kenny anyjának akar szívességet tenni. De szerintem másról is szó van. – Aha… Már megint azokat a nıi ponyvákat olvasod? – Te mit gondolsz? Hallottál bármi érdekeset Kenny Mancusóról? Gondolod, ı nyírta ki Moogey Buest? – Mit törıdsz te ezzel? Neked csak annyi a dolgod, hogy

39

megtaláld Kennyt, és bevidd. – Csak sajnos, elfogytak a kenyérmorzsák, amik nyomra vezetnének. Megjött a palacsintám is, és Ranger grépfrútja. – Hú, ez istenien néz ki – böktem Ranger tányérjára, miközben szirupot locsoltam a palacsintámra. – Legközelebb majd olyant kérek. – Jó lesz, ha vigyázol. Nincs rondább, mint egy kövér fehér öregasszony. – Sokat segítettél. – Mit tudsz Moogey Buesról? – Hogy halott. Evett egy kis grépfrútot. – Utánanézhetnél. – És míg én Moogey után szaglászok, te a földre tehetnéd a füled… – Kenny Mancuso és Moogey Bues nem kifejezetten az én környékemen cirkálnak. – Azért nem árthat. – Ez igaz. Ártani nem árt. Eltüntettem mindent, és azt kívántam, bárcsak egy kardigánt vettem volna föl, akkor most kigombolhatnám a nadrágomat. Diszkréten böfögtem, és fizettem. Visszamentem a bőntény helyszínére, és bemutatkoztam Cubby Deliónak, a tulajnak. – Nem értem – mondta Delio. – Huszonkét éve enyém ez a kút, és soha nem volt semmi balhé. – Mióta dolgozott itt Moogey? – Hat éve. Még iskolába járt, amikor idejött. Hiányozni fog. Rendes gyerek volt, és nagyon megbízható. Reggel mindig ı nyitott, nem volt gondom semmire. – Mondott valaha bármit Kenny Mancusóról? Tudja, min vesztek össze?

40

A fejét rázta. – A magánéletérıl tud valamit? – Nem sokat. Nem volt nıs. Most éppen barátnıje sem volt. Egyedül élt. – Kotort egy kicsit a papírok közt az íróasztalán, majd elıhúzott egy pecsétes, győrött cetlit. – Itt a címe. Mercerville. Az iskola mögött. Nemrég költözött oda. Házat bérelt. Felírtam, megköszöntem, és visszamentem a kocsihoz. A Hamiltonon végig, egészen a Klocknerig, ott el a Stienert gimnázium mellett, majd mögötte tényleg ott volt egy családi házas környék. Ápolt kertek, a gyerekek és a kutyák kerítés mögött. A házak legtöbbje fehér, hozzáillı konzervatív szegéllyel. Ittott pár kocsi állt a felhajtókon. Kétkeresıs családok lakhatnak erre. Ilyenkor mindenki dolgozik, hogy megkeresse a főnyírásra, a bejárónıre és az óvodára valót. Elmentem Moogey házáig. Nemigen lehetett megkülönböztetni a többitıl; nem jelezte semmi, hogy nemrégiben tragédia történt. Leparkoltam és bekopogtam. Semmi. Igaz, nem is vártam, hogy kinyitják. Belestem az ajtó melletti keskeny ablakon, de nem sokat láttam: fapadlós elıszoba, szınyeggel borított lépcsı, az elıszobából nyíló hall a konyha felé. Minden rendezettnek tőnt. A garázshoz mentem. Egy kocsi állt bent, gondolom, Moogeyé. Piros BMW. Kissé drágállottam egy benzinkutasnak, bár mit lehet tudni. Felírtam a rendszámot, és visszamentem a dzsiphez. Üldögéltem egy kicsit, törtem a fejem, és most mi legyen – amikor megcsörrent a telefon. Connie volt, a titkárnı az irodából. – Van itt egy könnyő eset neked – mondta. – Ugorj be, ha erre jársz, odaadom a papírokat. – Milyen könnyő az a könnyő? – Egy hajléktalan öregasszony. Tudod, a pályaudvaron la-

41

kik. Ellop néhány fehérnemőt, aztán elfelejt elmenni a tárgyalásra. Csak megfogod és beviszed. – Ki fizette az óvadékot, ha hajléktalan? – Valami templomi gyülekezet fogadta örökbe. – Máris ott vagyok. Vinnie irodája a Hamiltonon volt, közvetlenül az utcáról nyílt. Vincent Plum Óvadékkezelı Ügynökség. Leszámítva a perverz szex iránti erıs érdeklıdését, Vinnie tekintélyes embernek számított. Többnyire a keményen dolgozó trentoni munkáscsaládok elbitangolt kölykeit igyekezett kikaparni az elızetesbıl. Egy szökıévben egyszer beesett valami szaftos ügy is, de azok ritkán kerültek hozzám. Mazur nagyinak meglehetısen romantikus elképzelései voltak a fejvadászokról, amint berúgják az ajtót hat mesterlövész kíséretében. A sivár valóság ezzel szemben úgy nézett ki, hogy különféle lúzereket tuszkoltam be a kocsimba, elfuvaroztam ıket a rendırségre, ahol kaptak egy új idıpontot, és ismét elengedték ıket. Egy csomó ittas vezetıt és garázdát szedtem össze így, és nagynéha egy-egy bolti szarkát vagy mőkedvelı autótolvajt. Vinnie azért adta nekem Kenny Mancusót, mert eleinte nagyon sima ügynek tőnt. Kenny a Burg egyik jó családjából származott és amúgy büntetlen elıélető volt. Mellesleg Vinnie tudta, hogy lefülelésében Ranger segít majd nekem. Fiorello büféje elıtt parkoltam le. Rendeltem nála egy tonhalas szendvicset, és bementem a szomszédos ajtón Vinniehez. Connie felnézett az íróasztala mögül, amely szinte eltorlaszolta a Vinnie irodájába vezetı utat. Haját jó magasra tupírozta, így méretes fekete lobonc keretezte az arcát. Néhány évvel idısebb lehetett nálam, vagy tíz centivel alacsonyabb, tizenöt kilóval súlyosabb, és ı is ismét a lánynevét használta egy pocsék házasság után. Rosollinak hívták, márpedig ezt a nevet a

42

legjobb messzire elkerülni a Burg környékén, legalábbis amióta Jimmy nagybácsikája a világon van. Jimmy bácsi ugyan már kilencvenkét éves, és akkor sem találná a farkát, ha foszforeszkálna a sötétben, de azért semmit nem változott. – Mi újság? – kérdezte Connie. – Erre most nem könnyő felelni. Készen vannak az öreglány papírjai? Connie ideadta. – Eula Rothridge. A vasútállomáson megtalálod. Belelapoztam a kötegbe. – Fotó nincs? – Nem lesz szükséged rá. Ott napozik a parkoló melletti padon. – Egyéb? – Igyekezz nem szélirányba állni. Elfintorodtam és leléptem. Trenton a Delaware folyó két partján fekszik, és ez igen kedvezett az iparnak és a kereskedelemnek. De az évek során a folyó hajózhatósága és fontossága alaposan csökkent, így aztán Trenton mára csak az egyik állomás volt az országot átszelı autópályarengeteg mellett. Ámbár mostanában csak némi másodosztályú baseballsiker dereng a láthatáron; lehet, hogy viszszatér a hírnév és a gazdagság? Az állomás elıtt terült el a gettó – nem is lehetett másként odamenni, csak a lehangoló, kert nélküli sorházak elıtt, ahol csupa krónikus depressziós ember élt. Nyaranta a környék verejtékben és nyílt agresszióban úszott. Aztán ahogy csökkent a hıség, tompult a hangerı, és az indulatok visszaszorultak a falak mögé. Zárt ajtókkal hajtottam végig ezeken az utcákon, és az öszszes ablakot is felhúztam. Inkább a szokás diktálta, mint a tudatos védekezés, hiszen egy éles késsel bárki felhasíthatta a vászontetıt.

43

A trentoni állomás kicsi és jelentéktelen. A bejárat elıtt kanyargós felhajtó – ott szokott várni néhány taxi, és egy egyenruhás rendır fürkészi a környéket. És ott vannak a padok is. Eula a legtávolabbin üldögélt, számos télikabátban, lila kötött sapkában, edzıcipıben. Arca barázdált és puffadt volt, a sapka alól bozontos tincsek kandikáltak elı. Bokája nem volt, vastag oszlop fúródott bele a cipıbe, térdei hanyagul szétvetve – és feltárva azt, amit inkább eldugni kellett volna. Közvetlenül elıtte álltam meg, a tilosban, amiért is egy figyelmeztetı pillantást zsebeltem be a zsarutól. Meglebegtettem a papírokat. – Csak egy perc – kiáltottam oda. – Csak beviszem Eulát a bíróságra. Válaszul afféle „jó szerencsét”-pillantást küldött felém, majd ismét a távolba bámult, fürkészte a rendet. – Nem megyek a bíróságra – harákolta Eula. – Miért? – Mert süt a nap. Szükségem van a D-vitaminra. – Veszek magának egy doboz tejet. Abban is sok D-vitamin van. – És mit vesz még? Vesz szendvicset is? Kivettem a táskámból a tonhalas szendvicset. – Ez itt az ebédem, de magának adom. – Milyen szendvics? – Tonhalas. Fiorellónál vettem. – Fiorello jó szendvicseket csinál. Van benne uborka is? – Igen. – Hát nem is tudom. És mi lesz a holmimmal? Egy bevásárlókocsi volt mögötte, benne két nagy fekete szemeteszsák, telitömve a jó ég tudja, mivel. – Betesszük a csomagmegırzıbe az állomáson. – És ki fizeti ki? Nekem fix jövedelmem van, tudja. – Majd én.

44

– De maga cipeli a holmimat! Fáj a lábam. A rendırre néztem, aki merın bámulta a cipıjét, és mosolygott. – Nem akar kivenni valamit a zsákokból, mielıtt bezárom? – kérdeztem. – Nem. Minden megvan, ami kell. – És ha bezárom a cuccát, és megveszem a tejet, és magának adom a szendvicset, akkor velem jön, ugye? – Hát persze. Fölrángattam a kocsit a lépcsın, végigcibáltam a folyosón, és adtam némi jattot egy hordárnak, hogy segítsen beletuszkolni a zsákokat a szekrénybe. Egy zsák – egy szekrény. Bedobáltam egy csomó negyeddollárost, eltettem a kulcsot, és a falnak dılve kiszuszogtam magam; közben eltökéltem, hogy ha törik, ha szakad, lemegyek az edzıterembe, és rágyúrok kicsit a felsıtestre. Visszamentem, be egyenesen a McDonald’sbe, ahol vettem egy doboz zsírszegény tejet. Majd visszatrappoltam a fıbejárathoz. Eula sehol. Eltőnt. A zsaru is. És a szélvédımön egy büntetéscédula virít: tilosban parkolok. Odaléptem az elsı taxihoz, megkocogtattam az ablakát. – Hová tőnt Eula? – Nemtom – mondta. – Beült egy taxiba. – Van rá pénze? – Naná. Elég jól keres. – Tudja, hol lakik? – Ott, azon a padon. Jobbra az utolsón. Bingó. Behajtottam a parkolóba, megvártam, míg valaki elmegy, beálltam a helyére, megettem a szendvicset, megittam a tejet, és karba tett kézzel vártam. Két órát. Akkor jött meg Eula, kikászálódott a taxiból, odacsoszogott a padhoz, és tulajdonosi öntudattal letelepedett. Én meg kitolattam a parkolóból, odahajtottam elé. És mosolyog-

45

tam. İ visszamosolygott. Kiszálltam, odamentem. – Emlékszik rám? – Aha. Maga lépett le a cuccaimmal. – Betettem a csomagmegırzıbe. – Hát elég sokáig tartott. Nyolc hónapra születtem, így aztán nem volt idım megtanulni, mi az a türelem. – Látja ezt a két kulcsot? A holmija bent van a szekrényekben, és csak ezekkel a kulcsokkal lehet hozzáférni. És most vagy beszáll a kocsimba, vagy lehúzom a vécén a kulcsait. – Így csúffá tenne egy szegény öregasszonyt? Nem volt több ötletem. – Hát jó – mondta. – Akár mehetünk is. Már úgysem süt a nap. A trentoni rendırség egy háromemeletes téglaházban van. A mellette lévı épületben pedig a bíróság, és a hozzá kapcsolódó hivatalok. Körülöttük pedig minden irányban – a gettó. Ez meglehetısen praktikus így, a rendıröknek ugyanis sosem kell messzire utazni egy kis bőn után. Megálltam a rendırség parkolójában, bekísértem Eulát a hallba, ahol az ügyeletes a pult mögött állt. Munkaidı után, vagy ha nehezebben kezelhetı szökevényt hoztam, egyenesen a hátsó kapuhoz hajtottam, a nyilvántartó tiszthez. Erre Eulával nemigen volt szükség, ezért leültettem, és megpróbáltam föllelni a bírót, aki az óvadékot kirótta. Mivel nem találtam, mégiscsak a nyilvántartáshoz mentünk, ahol mindjárt ott is tartották. Odaadtam neki a csomagmegırzı kulcsait, átvettem az igazolást, és a hátsó ajtón mentem ki. Morelli a parkolóban várt, a kocsimnak támaszkodva, zsebre vágott kézzel játszotta a keményfiút, bár lehet, hogy nem is ját-

46

szotta. – Mi újság? – kérdezte. – Nem sok. Hát veled? Megvonta a vállát. – Nyugis nap. – Aha. – Találtál valamit Kennyrıl? – kérdezte. – Semmit, amit megosztanék veled. Tegnap lenyúltad a telefonszámlát. – Nem nyúltam le. Csak véletlenül a kezemben maradt. – Aha. Akkor miért nem mesélsz a mexikói számokról? – Mert nincs mit mondanom. – Hát ebbıl egy szót sem hiszek. És azt sem hiszem, hogy meg akarod találni Kennyt, hiszen mégiscsak rokonod. – Van okod a kételkedésre? – Érzem a gyomromban. Morelli elvigyorodott. – Na, ezzel aztán sokra mész. Vagy úgy. Változik a stílus. – Azt hittem, együtt dolgozunk. – Sokféleképpen lehet együtt dolgozni. Lehet egymástól függetlenül is. Ment a pumpa fölfelé. – Na, ide figyelj. Most az van, hogy én mindent elmondok neked, te meg nekem semmit. És ha megtaláljuk Kennyt, szépen elintézed magad, az én pénzem meg ugrik. – Nem így van. Nem ugrik a pénzed. – Hagyjál lógva, Morelli. De pontosan így van, és ezt mindketten tudjuk.

47

3.

Morelli meg én már régóta csatáztunk, rövidke gyızelmekkel mindkét oldalon. Gyanítottam, hogy most ismét háború közeleg. És rájöttem, meg kell tanulnom kezelni. Ha frontálisan ütközünk, megnehezíti vagy inkább lehetetlenné teszi ez az én fejvadász karrieremet. Arról nem is beszélve, hogy csinos lábtörlı lenne belılem. Persze fontos, hogy az ember a megfelelı pillanatokban olyan legyen, mint egy lábtörlı. Úgy döntöttem, ez most nem a megfelelı pillanat, ezért az ideillı viselkedés a düh és a sértettség. Kihajtottam a rendırségi parkolóból, eltökélten és határozottan, mint aki tudja, hová tart, miközben gızöm sem volt róla. Majdnem négy óra volt; több ötletem nem lévén Mancuso elıkerítésére, hazaindultam, és számba vettem, hol is tartok. Tudtam, hogy el kellene mennem Spiróhoz, de nemigen bírtam rávenni magam. Csöppet sem osztottam Mazur nagyi lelkesedését a ravatalozók és a búcsúztatók iránt. Sıt kifejezetten úgy gondoltam, hogy a halál úgy ahogy van, hátborzongató, és biztosan tudtam, hogy Spiro rosszban sántikál. És mivel amúgy sem voltam virágos kedvemben, a halasztás mellett döntöttem. Leparkoltam a házam mögött, és a lift helyett a lépcsıt választottam, a reggeli áfonyás palacsinta ugyanis még mindig ott üldögélt a hasamban. Kinyitottam az ajtót, és majdnem rátapos-

48

tam egy borítékra, amit az ajtó alatt csúsztattak be. Sima fehér boríték volt, ezüst betőkkel ráragasztva a nevem. Kinyitottam, kivettem belıle a fehér papírt, és elolvastam a kétmondatos üzenetet, amely ugyancsak ezüst öntapadós betőkbıl állt. „Menj szabadságra. Jót tenne az egészségednek.” Nem találtam mellette semmiféle utazási prospektust, ezért úgy döntöttem, nyilván nem világkörüli hajóútra invitálnak. Mérlegelni kezdtem a másik lehetıséget. Fenyegetés. Ha netán Kennytıl jött, ez legalábbis azt jelenti, hogy Trentonban van. Sıt még inkább azt, hogy tettem valamit, amitıl ideges lett. Ha viszont nem Kenny, akkor lövésem sincs, kicsoda. Talán Kenny valamelyik haverja. Talán Morelli. Talán az anyám. Köszöntem Rexnek, lecsaptam a táskám és a borítékot a konyhapultra, és lehallgattam az üzeneteket. Az unokanıvérem, Kitty telefonált a bankból, ahol dolgozik, hogy figyeli Kenny számláját, de nincs rajta mozgás. A legjobb barátnım, akivel a születésem pillanata óta jóban vagyunk, Mary Lou Molnar – illetve most Mary Lou Stankovic – azért telefonált, hogy vajon hová tőntem a föld színérıl, mert évezredek óta nem hallott felılem. Az utolsó üzenet Mazur nagyitól jött. – Utálom ezeket a hülye masinákat – mondta. – Mindig úgy érzem magam, mint egy félnótás, hogy a semmibe beszélek. Benne volt a lapban, hol lesz ma felravatalozva ez a benzinkutas, és nem bánnám, ha elvinnél. Elsie Farnsworth mondta, hogy elvisz, de nem szívesen megyek vele, mert reumás a térde, és néha görcsöt kap a gázpedálon. Moogey Bues búcsúztatása. Ez talán megéri. Átmentem Mr. Woleskyhez, és kölcsönkértem az újságját. Mr. Woleskynél éjjel-nappal bömbölt a tévé, ezért aztán muszáj volt dörömbölni az ajtaján. Aztán amikor kinyitja, mindig megjegyzi, hogy be fogom törni az ajtót. Amikor négy évvel ezelıtt infarktust ka-

49

pott, kihívta a mentıt, de addig nem hagyta elvitetni magát, míg véget nem ért a tévében az esti vetélkedı. Mr. Wolesky kinyitotta az ajtót, és rám bámult. – Be fogja törni egyszer – mondta. – Ha nem tudná, nem vagyok süket! – Szeretném kölcsönkérni az újságját. – De csak ha rögtön visszahozza. Benne van a tévémősor. – Csak a ravatalozásokat szeretném megnézni. – Kinyitottam a gyászjelentéseknél: Moogey Buest Stivánál búcsúztatják. Hétkor. Megköszöntem Mr. Woleskynek, és visszaadtam az újságot. Felhívtam a nagyit, és mondtam, hogy hétkor ott vagyok érte. Visszautasítottam anyám vacsorameghívását, megígértem, hogy nem farmerben megyek a búcsúztatásra, letettem, és a kalóriabombát ellensúlyozó könnyő kaja után néztem a hőtıben. Salátát majszoltam, amikor csöngött a telefon. – Szia. – Ranger volt. – Mibe, hogy salátát vacsorázol? Nyelvet öltöttem a telefonkagylóra, és belebandzsítottam. – Mancusóról akarsz mondani valamit? – Mancuso nem lakik itt. Nem is jön ide. Semmi dolga itt. – Csak puszta kíváncsiságból kérdezem: ha meg kéne találnod huszonnégy eltőnt koporsót, hol keresnéd? – Üres vagy teli? Jesszusom, ezt el is felejtettem megkérdezni. Beleborzongtam. Add, istenem, hogy üres legyen. Letettem, és Eddie Gazarrát hívtam. – A hívott számon elıfizetı nem kapcsolható – jópofáskodott. – Tudni szeretném, min dolgozik éppen Joe Morelli. – Derítsd ki. A fınöke is nagyon szeremé tudni. – Tudom, de te hallasz mindenfélét. Szívet tépı sóhaj. – Jó, majd próbálok kagylózni. Morelli bőnügyi nyomozó volt, ami azt jelentette, hogy má-

50

sik épületben dolgozott, Trenton egy másik részében, mint Eddie. A bőnügyiek sokat dolgoztak kábítószerrel és csempészettel kapcsolatos ügyeken, és erısen hallgattak a munkájukról. Azért persze kiszivárgott ez-az a bárokban, az irodai pletykákból, na meg otthon, a családban is. Lehámoztam magamról a farmert, és bedobtam a harisnyáskiskosztümös figurát. Magas sarkút húztam, a hajamat némi zselével és hajlakkal fölhabosítottam, szempillámat söprősre festettem. Hátraléptem, végigmértem magam. Nem is rossz – bár nem valószínő, hogy Sharon Stone az irigységtıl félrerántaná a volánt egy hídon, ha meglátna. – Nézd ezt a szoknyát – hördült egyet anyám, amikor kinyitotta az ajtót. – Nem csoda, hogy ennyi a bőnözés manapság, amikor ilyen rövid szoknyában járnak a lányok. Hogy tudsz te ülni egy ilyenben? Mindened kilátszik. – Öt centivel térd felett… Nem is olyan rövid. – Nem érek én rá arra, hogy egész nap itt a szoknyákról fecsegjünk – szólt közbe Mazur nagyi. – Oda kell érnem a ravatalozóba. Látni akarom, hogy terítették ki ezt a pasast. Remélem, nem tüntették el egészen azokat a golyó ütötte lyukakat. – Ne reménykedj nagyon – óvtam. – Szerintem zárt koporsó lesz. – Hiszen Moogeyt nemcsak lelıtték, de fel is boncolták. És nyilván rengeteg türelem és miegymás kellett ahhoz, hogy valamennyire összerakják. – Zárt koporsó?! Na még csak az kéne! Ha híre megy, hogy Stiva zárt koporsóval ravataloz, úgy megritkul ottan a nép, hogy csak na! – Magára kapott egy kardigánt, és hóna alá csapta a táskáját. – Az újság egy szót sem írt a zárt koporsóról. – Gyere haza utána – mondta anyám. – Csokipudingot csináltam. – Nem akarsz te is jönni? – fordult hozzá Mazur nagyi. – Nem ismertem Moogey Buest. És jobb dolgom is van,

51

mint hogy halott idegeneket bámuljak. – Én se mennék, csak muszáj segítenem Stephanie-nak ebben a fejvadászatban vagy miben. Ha felbukkan Kenny Mancuso, jól jön majd Stephanie-nak egy kis túlerı. Mutatták a tévében, hogyan vájjuk bele az ujjunkat a másik szemébe, hogy lelassuljon egy kicsit. – Te vagy a felelıs érte – fordult hozzám anyám. – Ha bárkinek a szemébe belevájja az ujját, rajtad fogom számon kérni.

A dupla méretőre nyitott ravatalozóban is alig fértek el az emberek, akik Moogey Buest akarták látni. Mazur nagyi könyékkel szélsebesen utat vágott a tömegben. Én a nyomában csörtettem. – Nézzenek oda – mondta, amikor elıre értünk hát nem igazad volt? Lezárták a koporsót. – Szeme összeszőkült. – Honnan lehet tudni, hogy Moogey tényleg benne van? – Valaki biztos ellenırizte. – Akkor sem tudhatjuk biztosan. Némán bámultam rá. – Esetleg bekukucskálhatnánk, és akkor mi is látnánk – mondta. – NEM! Na, erre csönd lett, és mindenki bennünket nézett. Bocsánatkérıen mosolyogtam, és erısen átkaroltam a nagyit. Halkan, de határozottan súgtam a fülébe. – Nem való bekukucskálni egy zárt koporsóba. Ráadásul semmi közünk hozzá, és nem is számít, hogy Moogey Bues benne van-e, vagy sem. Ha nincs benne, a rendırség dolga. – A mi ügyünkben igenis számít – erısködött Mazur nagyi. – Köze lehet Kenny Mancusóhoz.

52

– Egyszerően csak kíváncsi vagy. Látni akarod a lyukakat. – Hát igen. Észrevettem, hogy Ranger is eljött. Ranger mindössze két színt ismert: a kekizöldet és a koromfeketét. Ma este a koromfekete volt mősoron, a monotóniát csak a fényben felfelcsillanó dupla fülbevalója törte meg. A haját most is lófarokba fogta össze. És most is dzsekit viselt. Ezúttal fekete bırbıl. És csak találgatni lehetett, mit rejt a dzseki alatt. Alighanem elég muníciót egy kisebb európai ország kipucolásához. A hátsó falnak támaszkodott, laza tartásban, karját keresztbe fonta, és figyelt. Joe Morelli ugyanígy állt, pont szemben vele. Láttam, amint egy férfi átfurakszik az ajtóban álló tömegen. Tekintete gyorsan átfutott a termen. Azután bólintott Ranger felé. Csak aki jól ismeri Rangert, az látta, hogy válaszolt neki. Rangerre néztem, valamit tátogott felém. Sandman. A név nem jelentett semmit. A mesebeli álommanót hívják így. „Sandman” odament a koporsóhoz, és némán nézte a fényes fát. Arca nem árult el semmit. Úgy nézett ki, mint aki mindent látott, de semmit sem gondol. Sötét, mélyen ülı szeme körül ráncok barázdálták az arcát. Inkább a zülléstıl, mint a naptól vagy a nevetéstıl. Haja fekete, olajjal hátrasimítva. Észrevette, hogy nézem; egy pillanatra összeakadt a pillantásunk, majd elfordult. – Beszélnem kell Rangerrel – mondtam Mazur nagyinak. – Ha most magadra hagylak, megígéred, hogy nem csinálsz balhét? Felhúzta az orrát. – Ezt kikérem magamnak. Ennyi idıs koromra már csak tudok viselkedni, nem gondolod? – Ne trükközz, ne próbálj belesni a koporsóba. – Hmmm.

53

– Ki volt az a pasas, aki odament a koporsóhoz? – kérdeztem Rangert. – A neve Perry Sandeman. És azért kapta a Sandman nevet, mert aki felbosszantja, hát azt igen hosszú idıre elaltatja. – Honnan ismered? – Felbukkan itt-ott. Jön-megy, vesz egy kis anyagot a testvérektıl. – És mit csinál itt? – A mőhelyben dolgozik. – Moogey mőhelyében, a benzinkútnál? – Igen. Úgy hallottam, éppen ott volt, amikor Moogeyt térden lıtték. Valaki felsikoltott a terem elsı részében. És rögtön utána lecsapódott egy nehéz tárgy. Csak nem egy koporsó teteje? Éreztem, hogy a vérnyomásom máris a gutaütés határára emelkedik. Spiro bukkant föl az ajtóban, nem messze tılem. Szemöldöke két szigorú ráncba győrıdött. Elıremasírozott, szétnyílt elıtte a tömeg. Tisztán láttam, mi történik a ravatalnál, és amit láttam, az Mazur nagyi volt. – A kabátom ujja volt – magyarázta Mazur nagyi. – Beleakadt a koporsóba, és ez a nyavalyás tetı máris leesett. Bárkivel elıfordulhatott volna. Mazur nagyi hátranézett, rám, és fölfelé bökött a hüvelykujjával. – A te nagymamád? – kérdezte Ranger. – Aha. Csak tudni akarta, benne van-e Moogey. – Isteni géneket örököltél, bébi. Spiro ellenırizte, jól van-e a tetı a koporsóra téve, majd elrendezte újra rajta a virágokat. Elıreverekedtem magam, hogy némileg megtámogassam ezt a „beleakadt a tetıbe a kabátujjam”-elméletet, de nem volt szükség a támogatásomra. Spiro igyekezett elsimítani a dolgot, mondott néhány vigasztaló szót

54

a közeli hozzátartozóknak, és serényen törölgette a koporsó csillogó tetejérıl Mazur nagyi ujjlenyomatait. – Muszáj volt észrevennem, míg a koporsó nyitva volt, hogy maga milyen remek munkát végzett – fordult Mazur nagyi Spiróhoz. – Szinte egyáltalán nem is látni azokat a lyukakat, kivéve, ahol a tömés kicsit besüppedt. Spiro tiszteletteljesen bólintott, de ujjhegyét Mazur nagyi háta közepére illesztve határozottan elkormányozta a koporsó közelébıl. – A hallban teát szolgálunk föl – mondta. – Jól fog esni a nagy izgalomra. – Egy csésze tea semmiképp sem árthat – hagyta rá Mazur nagyi. – Már úgysincs itt semmi dolgom. Kikísértem Mazur nagyit az elıtérbe, hogy megbizonyosodjam, tényleg teát iszik. Amikor letelepedett egy székre a csészéjével és néhány keksszel, egyedül indultam Spiro keresésére. Az oldalajtó mellett találtam, állt a fényben, és cigarettázott. Lehőlt a levegı, de Spiro észre sem vette. Mélyen leszívta a füstöt, és lassan fújta ki. Úgy láttam, a lehetı legtöbb kátrányt szippantja magába, hadd legyen vége mielıbb a nyomorult életének. Megkocogtattam az üvegajtót. – Beszélhetünk most a… tudod…? Bólintott, még egy hosszút szippantott, és kipöckölte a cigarettát az úttestre. – Fel akartalak hívni ma délután, de úgy gondoltam, biztos itt leszel este. Nagyon sürgısen meg kell találni a dolgokat. – Gyorsan körülnézett, nem hall-e valaki bennünket. – a koporsó ugyanolyan áru, mint bármi más. A gyártónak fölöslege van, kiárusítást tart. Ha nagyban veszi az ember, jobb áron kapja. Vagy hat hónapja vettem egy nagyobb tételt, és áron alul kaptam huszonnégy koporsót. És mivel itt nincs elég nagy raktáram, egy bérraktárban helyeztem el ıket. Spiro egy borítékot húzott elı a zsebébıl, kivett belıle egy

55

kulcsot, és megmutatta. – Ez a raktár kulcsa. A cím a borítékban van. A koporsók mőanyag fóliába vannak csomagolva a szállításhoz, és fakeretre rögzítve, hogy egymásra lehessen rakni ıket. Tettem a borítékba egy fényképet is az egyik koporsóról – mind egyforma. Nagyon egyszerő darabok. – Tettél feljelentést a rendırségen? – Dehogy tettem. Vissza akarom kapni a koporsókat, a lehetı legkisebb feltőnés mellett. – Ehhez én nem értek. – Ezer dollár. – Te jó ég, Spiro, itt koporsókról beszélünk. Micsoda ember az, aki koporsót lop? És hol kezdjem keresni? Van valami ötleted? – Egy kulcsom van, és egy üres raktár. – Miért nem írod le a veszteséget, és mégy a biztosítóhoz? – Nem mehetek a biztosítóhoz rendırségi feljelentés nélkül, és a rendırséget nem akarom bevonni. Az ezer dollár komoly kísértés volt, de a munka meglehetısen bizarr. Lövésem sem volt, hogy fogjak hozzá. – Tegyük föl, hogy megtalálom a koporsókat… és akkor mi van? Hogy akarod visszaszerezni? Mert nekem úgy tőnik, ha valaki a koporsókra van rácuppanva, az elég sok mindenre képes, hogy meg is tartsa. – Na várjunk csak, ne kapkodjunk. A pénzben nincs benne a visszaszerzés. Az az én gondom. – Gondolom, kérdezısködnék egy kicsit. – Muszáj bizalmasan kezelnünk a dolgot. Naná. Mert én majd közhírré tenném, hogy koporsókat keresek… Ugyan már. – Hallgatok, mint a sír. – Elvettem a borítékot, és zsebre vágtam. – Még valami. A koporsók üresek, ugye? – Igen.

56

Visszamentem a nagyihoz, és arra gondoltam, nem is rossz buli ez. Spirótól megfújtak egy rakás koporsót. Azt nem olyan könnyő eldugni. Nem lehet benyomni a csomagtartóba, és tőnés… Valaki odament a raktárhoz egy kisteherautóval, platóssal vagy zárttal, és elvitte a koporsókat. Talán valami belsı ember, a raktározóktól, talán ı lopta meg Spirót. És ugyan, mit csinál velük? A koporsópiac eléggé szőkös. Egy koporsót mégsem lehet virágládának vagy állólámpának használni. Nyilván egy másik temetkezési vállalkozónak adja el ıket. Ezek a koporsótolvajok igazi csúcsbőnözık. A koporsó feketepiac sőrőjébe csöppentem! Mazur nagyi éppen Morellivel teázgatott. Még sosem láttam Morellit teáscsészével a kezében – megdöbbentett a látvány. Tinédzsernek vad és fékezhetetlen volt. Aztán két év a tengerészetnél, majd tizenkettı a zsaruknál megtanította némi önmérsékletre, de mérget vettem volna rá, hogy legföljebb úgy lehet megszelídíteni, ha levágják a tökeit. Merthogy a felszín alatt azóta is ott sistergett benne ez a vadság. Amitıl én cseppfolyósra olvadok, egyszersmind a jeges rémület szaladgál bennem. – Na, itt is van – mondta Mazur nagyi, amikor meglátott. – Farkast emlegetnek… Morelli vigyorgott. – Rólad beszélgettünk. – Nahiszen! – Hallom, titkos találkád volt Spiróval. – Üzleti ügyben. – Van ennek az üzleti ügynek köze ahhoz, hogy Spiro, Kenny és Moogey már régóta barátok voltak? Felhúztam a szemöldököm – hadd lássa, mennyire meglepett. – Barátok lettek volna? Felmutatta három ujját. – Mint ezek, itt. – Aha. – Ennyi elég is.

57

Még szélesebb lett a vigyora. – Látom, még hadban állunk. – Te röhögsz rajtam? – Nem éppen. – Hát akkor? A sarkán hintázott, a kezét zsebre vágta. – Szerintem édes vagy. – Te jó ég! – Kár, hogy nem dolgozunk együtt. Mert ha együtt dolgoznánk, most mesélhetnék neked az unokatesóm kocsijáról. – Mi van a kocsijával? – Ma, késı délután megtalálták. Otthagyták valahol. Se hulla a csomagtartóban. Se vérnyomok. Se Kenny. – Hol hagyták? – A bevásárlóközpont parkolójában. – Lehet, hogy Kenny vásárolni ment. – Nem valószínő. A biztonsági emberek emlékeznek, hogy már éjszaka is ott volt. – Az ajtaja be volt zárva? – Csak a sofıré nem. Ezen eltöprengtem egy hangyányit. – Ha otthagynám valahol az unokatestvérem kocsiját, gondom lenne rá, hogy jól becsukjam. Összenéztünk Morellivel, és a következtetést nem mondtuk ki. Lehet, hogy Kenny már halott. Ennek a gyanúnak valójában a világon semmi alapja nem volt, mégis átfutott rajtam, és azon gondolkodtam, lehet-e köze ahhoz a levélhez, amit kaptam. Morelli egy fintorral nyugtázta a fejemben rohangáló sejtelmeket. – Lehet – mondta. Stiva jókora hallt alakított ki a nagy házban, azzal, hogy lebontatta az elıszoba és az étkezı közti falat. Szınyegpadló nyelte el a léptek zaját. A juharfából készült asztalnál teát szolgáltak fel, közvetlenül a konyha elıtt. Tompa fény világított,

58

antik székek és zsúrasztalkák álltak egy csoportban, és mindenfelé kis virágdíszek fokozták az eleganciát. Egész kellemes ház lehetett volna, ha az embert nem zavarja a tudat, hogy Harry bácsi, Minnie néni vagy Morty, a tejesember ott fekszik pucéron valamelyik hátsó helyiségben, mereven, mint egy piszkavas, és éppen telepumpálják formaldehiddel. – Kérsz egy kis teát? – kérdezte a nagyi. Nemet intettem. A tea nem vonzott. A friss levegı és a csokipuding annál inkább. És megszabadultam volna már a harisnyától meg a kosztümtıl. – Mennék – mondtam. – És te? Nagyi körülnézett. – Még elég korán van, de szerintem már mindenkit láttam. – Letette a csészét, és felkapta a táskáját. – Én is ennék egy kis pudingot. Morellihez fordult. – Ma este csokipuding a desszert. És még maradt belıle. Mindig dupla adagot készítünk. – Nagyon régen ettem házi csokipudingot – mondta Morelli. Nagyi felkapta a fejét. – Valóban? Hát akkor jöjjön velünk. Van bıven. Egy mély hörrenés készülıdött odalent a torkomban, és pillantással kérleltem Morellit, utasítaná vissza. İ meg adta az értetlent, mint akinek fogalma sincs, mit akarnék mondani. – Istenien hangzik. Szeretnék egy kis csokipudingot. – Hát akkor megállapodtunk – jelentette ki Mazur nagyi. – Tudja, hol lakunk? Morelli biztosított bennünket, hogy csukott szemmel is odatalál, de mert vigyázni akar ránk, hát követni fog. – Hát nem nagyszerő? – mondta nagyi, amikor egyedül voltunk az autóban. – Hogy aggódik a biztonságunkért. És ismersz még egy ilyen udvarias fiatalembert? És milyen fess! És rendır. Lefogadom, hogy pisztoly van a zakója alatt. Hát szüksége is lesz arra a pisztolyra, ha anyám meglátja. Mert anyám majd kinéz a rácson, és nem azt a Joe Morellit lát-

59

ja majd benne, akit pudingra hívott meg a nagyanyám. És nem is azt a Joe Morellit, aki érettségi után beállt a tengerészethez. És nem is a rendır Joe Morellit. Hanem azt a kanos kis nyolcévest, aki rádumált arra, hogy az apja garázsába menjek, és vonatost játsszak vele, amikor hatéves voltam. – Szerintem neked is megfelelne – mondta nagyi, amikor megálltam a ház elıtt. – Jól jönne már egy férfi. – De nem ez. – Mi a baj vele? – Nem az esetem. – A férfiak terén aztán semmi ízlésed nincsen – mondta a nagyi. – A volt férjed egy igazi tulok volt. És mi mind tudtuk, hogy egy igazi tulok, amikor hozzámentél, de te aztán nem hallgattál senkire. Morelli megállt mögöttem, és kiszállt a kocsijából. Anyám kinézett a rácson, én meg már messzirıl láttam a beharapott száját, és tudtam, hogy egész teste megmerevedik. – Mind jöttünk pudingot enni – jelentette ki Mazur nagyi anyámnak, amikor beléptünk. – Magunkkal hoztuk Morelli nyomozót is, mert nagyon régen nem evett már házi csokipudingot. Anyám még keskenyebbre harapta a száját. – Remélem, nem zavarok – mondta Morelli. – Tudom, hogy nem számított vendégre. Ez a mondat a Burg összes házának ajtaját nyitja. Egyetlen valamirevaló háziasszony sem ismerné be, hogy háza ne állna vendégvárásra készen a nap huszonnégy órájában. Maga Hasfelmetszı Jack is bejutna bárhová, ha ezzel kezdené. Anyám biccentett egy aprót, majd félreállt, mi meg betódultunk. A balhétól tartva apámat sosem informáltuk a vonatozásról. Ezért aztán Morellit sem fogadta sem több, sem kevesebb érze-

60

lemmel, mint bármelyik udvarlójelöltet, akit anyám és nagyanyám bevonszolt az utcáról. Futólag végigmérte Morellit, váltott vele néhány közömbös mondatot, majd teljes figyelmével a tévé felé fordult. A nagyin, aki behozta a pudingot, szokása szerint átnézett. – Moogey Bues koporsója tényleg zárva volt – mondta a nagyi anyámnak. – Én azért persze láttam, a balesetnek köszönhetıen. Anyám rémülten tátotta el a száját. – Baleset? Kibontakoztam a kiskabátomból. – A nagyi kabátujja beakadt a koporsó fedelébe, az meg lecsúszott. Anyám az égnek emelte karját – fohászkodott, naná. – Egész nap hívogattak a szomszédok telefonon, és a ravatalozóban hulló kardvirágesırıl regéltek. Holnap a koporsófedélrıl fogok hallani. – Nem nézett ki valami jól – mondta Mazur nagyi. – Azt mondtam Spirónak, hogy jó munkát végeztek, de ez csak kegyes hazugság volt. Morelli zakót viselt fekete pólója fölött. Leült, a zakó szétnyílt, és kivillant a pisztolya. – Isteni darab! – tört ki Mazur nagyi. – Mi ez? Egy negyvenötös? – Kilenc milliméteres. – Biztos nem mutatja meg nekem. Pedig hogy szeretném tudni, milyen érzés megfogni! – NEM! – ordította egyszerre mindenki. – Egyszer lelıttem egy csirkét, de már nem ártottam neki, itt hevert a tálon – magyarázta nagyi Morellinek. – Baleset volt. Láttam, hogy Morelli lázasan kutat megfelelı válasz után. – Hol lıtte meg? – kérdezte végül.

61

– A fejét. Szétlıttem, egyszerően. Két pudinggal és három sörrel késıbb Morelli végre elszakadt a tévérıl. Együtt mentünk el, és megálltunk még a járdán beszélgetni. Az ég csillagtalan és holdtalan volt, a házak sötétek. Az utca csöndes, sehol semmi. Trenton más környékein az éjszaka olykor veszélyes – a Burgban puha és biztonságos. Morelli felhajtotta a galléromat – hideg lett. Ujj megérintették a nyakamat, szeme a számra tapadt. – Kedves családod van – mondta. Szúrósan néztem rá. – Ha megcsókolsz, sikítok, és akkor apám kijön és orrba vág. Persze, mielıtt mindez megtörténik, alighanem összepisilem magam a gyönyörőségtıl. – Elbírok apáddal. – Nem hinném, hogy megtennéd. Morelli keze még mindig a galléromon pihent. – Persze hogy nem. – Mesélj még a kocsiról. Küzdelemnek semmi nyoma? – Semmi. A kulcs a helyén, a vezetı ajtaja becsapva, de kulccsal nem zárták be. – Vér a járdán? – Nem mentem ki, de a laborosok körülnéztek, és nem találtak semmit. – Ujjlenyomat? – Most próbálják azonosítani. – Személyes holmik? – Semmi. – Akkor nem a kocsiban lakott. – Lassan belejössz ebbe a fejvadász-bizniszbe. Jó kérdéseid vannak. – Sokat nézek tévét. – Beszéljünk Spiróról.

62

– Spiro felfogadott, hogy segítsek valami temetkezési problémában. Morelli elnevette magát. – Temetkezési probléma? – Nem akarok beszélni róla. – Köze van Kennyhez? – Kizárt dolog. Az emeleten nyílt az ablak, és anyám dugta ki a fejét. – Stephanie – súgta hangosan –, mit csinálsz te ott? Mit fognak szólni a szomszédok? – Ne aggódjon, Mrs. Plum – felelte Morelli. – Már megyek is.

Rex épp dolgozott a kerékben, amikor hazaértem. Amikor felgyújtottam a villanyt, megtorpant, szeme tágra nyílt, a bajusza megremegett a rémülettıl, hogy az éjszaka hirtelen elillant. A konyha felé menet lerúgtam a cipım, a pultra dobtam a táskám, és megnyomtam a rögzítı gombját. Egyetlen üzenet volt. Gazarra szólt ide a mőszak végén, hogy senki nem tud Morellirıl semmi különöset. Csak annyit, hogy valami nagy ügyön dolgozik, ami kapcsolatban van a Mancuso-Bues nyomozással. Máris tárcsáztam. Morelli kissé lihegve vette föl a hatodik csengetésre. Valószínőleg épp most lépett be a lakásba. Nem volt értelme udvariassági köröket futni. – Patkány – vágtam rögtön a közepébe. – Hú, ez vajon ki lehet. – Hazudtál. Bár rögtön tudtam. Kezdettıl fogva tudom, te szemétláda. Csend telepedett közénk, és rájöttem, hogy a vád túl tágas, ezért szőkebbre fogtam. – Tudni akarom, mi ez a nagy titkos

63

ügy, amin dolgozol, és tudni akarom, mi köze Kenny Mancusóhoz és Moogey Bueshoz. – Ja – sóhajtott Morelli. – Errıl a hazugságról! – Szóval? – Errıl a hazugságról nem tudok mit mondani.

64

4.

Kenny Mancuso és Joe Morelli miatt egész éjjel csak hánykolódtam. Reggel hétkor kikászálódtam az ágyból, rosszkedvő voltam és elgyötört. Lezuhanyoztam, farmert, pólót vettem, és csináltam egy kávét. Az alapproblémám az volt, hogy Morellirıl rengeteg dolog eszembe jutott, Mancusóról meg egy szál se. Elıszedtem egy tál müzlit, Donald kacsás bögrémet telitöltöttem kávéval, és átnéztem a borítékot, amelyet Spiro adott. A raktár közvetlenül az egyes út mellett volt, ipari környékbıl alakították át bevásárlóparkká. A koporsó fényképét valami szórólapról vagy brosúrából vágták ki – a legvacakabb áru volt, ez tuti. Sima fenyıfa ládánál alig több, se faragás, se ciráda, pedig a Burgban úgy szokás. Hogy miért vett Spiro ebbıl mindjárt huszonnégyet, az nem fért a fejembe. Hiszen az emberek a Burgban sok pénzt költenek a temetésre és az esküvıkre. Márpedig ilyen koporsóban temetkezni, ez kicsit lejjebb van, mint a koszcsík a galléron. Még a szomszéd Mrs. Ciak is ezreket tett félre a temetésére, pedig ı segélybıl élt, és minden este kilenckor eloltotta a villanyt, hogy spóroljon. Megettem a müzlit, elöblítettem a tálat és a kanalat, töltöttem még egy bögre kávét, szórtam némi müzlimaradékot meg áfonyát Rex kis kerámiatáljába. Rex kiugrott a konzervdobozá-

65

ból, reszketett a bajusza az izgatottságtól. Odarohant a tálhoz, mindent betömött a pofácskájába, és nyargalt vissza a konzervdobozba, csak a boldogságtól és jó szerencsétıl go-go táncot járó hátsója látszott ki belıle. Ez a legjobb a hörcsögben: nem kell sok hozzá, hogy boldoggá tegyük. Felkaptam a dzsekimet és a nagy fekete táskámat, benne az összes fejvadász-kellékkel, és elindultam lefelé. Mr. Wolesky zárt ajtaja mögül a tévé hangjai bugyborékoltak kifelé a lépcsıházba, Mrs. Karwatt lakásából pedig a sült szalonna illata. Kiléptem a házból, és egy pillanatra megálltam, hogy belemerüljek a csípıs reggeli levegıbe. Néhány levél még makacsul kapaszkodott a fákba, de a legtöbb ág már kopasz volt, és polipkarhoz hasonlóan nyúlt az ég felé. A ház mögött a szomszédban egy kutya ugatott, és becsapódott egy kocsi ajtaja. A külváros dolgozni indult. Stephanie Plum, a rendkívüli fejvadász pedig huszonnégy olcsó koporsó nyomába eredt. A trentoni forgalom semmiség a New York-i Holland Tunnel péntek délutánjához képest – de akkor is elég hervasztó. Eldöntöttem, hogy megırzöm kevés reggeli józanságomat, és elkerülöm a biztonságos, panorámás és teljesen bedugult Hamiltont. Két háztömbnyi araszolás után lefordultam a Linnertre, hogy átvágjak a városközpont körüli lepukkant területen. A vasútállomás felé kerültem, átvágtam a városon, egy kis darabon az Egyes úton haladtam, majd letértem az Oatland Avenue-nál. Az R and J raktárak ott foglaltak el jókora területet. Tíz éve az Oatland Avenue óriási szeméttelep volt. A prérin mindenfelé törött üvegek, kupakok, kotonok, és a legkülönfélébb szétdobált szemét. De nemrégiben rátenyerelt az ipar, és a valahai szeméttelepen most nyomda, szerelvényüzlet és raktár fészkelt. A préri aszfaltozott parkolóvá lett, de elhagyatott sarkaiban fölgyőlt azért továbbra is a törött üveg és mindenféle egyéb vá-

66

rosi hulladék. A raktártelepet erıs drótkerítés védte, be- és kihajtó vezetett a garázsmérető épületegyütteshez. A kerítésen kis tábla hirdette, hogy a raktár reggel héttıl este tízig van nyitva. A kapuk tárva, az üvegfalú kis iroda ajtaján is „nyitva” tábla lógott. Az épületeket ragyogó fehérre festették, világító kék peremmel. Vidám és hívogató, ha belegondolok. A legkiválóbb hely lopott koporsók elrejtésére. Behajtottam, és lassan araszoltam a 16-os számig. Leparkoltam, a kulcsot a zárba tettem, és máris nyílt a hidraulikus ajtó. Felsimult a plafonra – a raktár pedig üres volt. Se koporsó, se nyom. Egy árva darab se. Álltam ott egy pillanatig, és elképzeltem az egymásra rakott fenyıládákat. Az egyik nap még itt voltak, másnap már köddé váltak. Megfordultam, menni készültem – és majdnem beleütköztem Morellibe. – Jézusom – tört ki belılem, és a szívemhez kaptam. – Hogy utálom, amikor így osonsz utánam! Mi a fenét csinálsz itt egyáltalán? – Téged követlek. – Nem akarom, hogy kövess. Csorbítod a személyi szabadságomat. Rendıri zaklatás. – A legtöbb nı örülne, ha követném. – Én nem vagyok a legtöbb nı. – Na, mesélj – mutatott az üres térre. – Mi a helyzet? – Ha mindenáron tudni akarod… koporsókat keresek. Na, erre elvigyorodott. – Komolyan mondom! Spiro ide raktározott el huszonnégy koporsót, és eltőntek. – Eltőntek? Mármint ellopták? Tett feljelentést a rendırségen? A fejem ráztam. – Nem akarta bevonni a rendırséget. Nem

67

akarta, hogy bárki is megtudja, hogy bagóért felvásárolt egy csomó koporsót, aztán nyomuk veszett. – Nem akarom az üzletedet rontani, de ez a dolog igencsak bőzlik. Ha az ember elveszít valamit, ami ennyit ér, rohan a rendırségre, hogy kaszáljon a biztosítótól. Bezártam az ajtót, eltettem a kulcsot. – Ezer dollárt kapok, ha megtalálom ezeket a koporsókat. Ennyi pénzért szívesen befogom az orrom. És semmi okom azt hinni, hogy zőrös a dolog. – És mi van Kennyvel? Azt hittem, ıt keresed. – Most éppen zsákutca. – Feladod? – Újratervezem. Kinyitottam a dzsip ajtaját, beültem. Mire elindítottam a motort, Morelli már ott csücsült mellettem. – Hová megyünk? – Ami engem illet, én speciel az irodába, hogy beszéljek a raktárossal. Morelli megint vigyorgott. – Lehet, hogy ez egy új és fényes karrier kezdete. Ha most ügyes vagy, továbbléphetsz: nyomozhatsz sírrablók és sírgyalázók után. – Nagyon vicces. Na, kifelé a kocsimból. – Azt hittem, együtt dolgozunk. Igen, persze. Megfordultam a kocsival. Megálltam az iroda elıtt, kipattantam a kocsiból, Morelli meg ott ügetett a sarkamban. Megálltam, megfordultam, kinyújtottam a karom, hogy legalább ennyi legyen köztünk. – Állj. Ez nem csoportos meló. – Hasznodra lehetnék – ajánlotta. – Méltóságot és tekintélyt kölcsönözhetnék a kérdéseidnek. – Miért is tennéd? – Mert olyan rendes gyerek vagyok. Éreztem, hogy az ujjaim ráfeszülnek az ingére, hát igyekez-

68

tem ellazulni. – Hogy mondtad? – Kenny, Moogey és Spiro össze voltak nıve a gimnáziumban. Moogey halott. Érzésem szerint Julia, Kenny barátnıje sincs a képben. Lehet, hogy Kenny meg Spiro összedolgozott. – Én meg ugyancsak Spirónak dolgozom, és egy szót sem hiszel ebbıl a koporsó-sztoriból, mi? – Nem tudom, mit hiszek a koporsó-sztoriból. Tudsz még valamit róluk? Hol vette ıket Spiro? Hogy néznek ki? – Fából vannak. Úgy kétméteresek… – Ha valamit utálok, hát az okoskodó fejvadászt, azt nagyon… Megmutattam neki a képet. – Igazad van. Tényleg fából vannak, és nagyjából kétméteresek. – És rondák. – Aha. – És nagyon gagyik – tettem még hozzá. – Mazur nagyi nemigen szeretne ilyenben heverészni – mondta Morelli. – Nem mindenki olyan kifinomult, mint Mazur nagyi. Stivánál szerintem mindenféle koporsó kapható. – Hagynod kéne, hogy én kérdezzem ki a raktárost – mondta Morelli. – Ebben jobb vagyok, mint te. – Na, ebbıl elég. Menj vissza a kocsihoz. A folytonos veszekedés ellenére valójában kedveltem Morellit. A józan eszem ugyan azt súgta, hogy tartsam magam távol tıle, de nem voltam én a józan eszem rabszolgája. Kedveltem, hogy ilyen elszántan dolgozik, meg azt is, ahogy túlnıtt kamaszkori vadságán. Dörzsölt utcakölyökbıl dörzsölt zsaru lett. Meg egy öntelt macsó, de ez nem csak az ı hibája. Végtére is New Jerseybıl való, ráadásul egy Morelli. Mindent összevetve, eléggé megállja itt a helyét.

69

Az iroda egy kis szoba volt, amelyet a pult vágott félbe. Egy nı állt a pult mögött, fehér R and J pólóban. Negyvenes évei végén, ötvenes évei elején járhatott, kellemes arca volt, és elkényelmesedett alakja. Közönyösen pillantott rám, azután Morellit mérte végig, aki persze nem hallgatott rám, és ott állt mellettem, egészen szorosan. Morelli kopott farmert viselt, amely figyelemre méltóan domborodott elöl, hátul pedig New Jersey állam legformásabb seggét takarta. Barna bırdzsekije csak a pisztolyát rejtette el. A raktárosnı láthatóan nagyot nyelt, majd elszakította tekintetét Morelli domborulatáról. Mondtam neki, hogy egy barátom elraktározott holmiját ellenıriztem, és aggaszt a biztonságuk. – Ki az a barát? – kérdezte. – Spiro Stiva. – Már bocsánat – fintorgott a nı –, de az a pasas telirámolta a raktárt koporsóval. Azt mondta, üresek, de engem nem érdekel. Én ugyan a közelébe sem megyek, az tuti. Mit aggódik a biztonságukért? Ki a franc lopna koporsót? – Honnan tudja, hogy koporsót tárol odabent? – Láttam, amikor bepakolták. Olyan sok volt, hogy teherautóval hozták, és targoncával rámolták le. – Maga egész nap itt van? – kérdeztem. – Megállás nélkül – felelte. – A miénk ez a placc, a férjemé és az enyém. Én vagyok az R az R and J-ben. Roberta. – Jött más nagyobb teherautó is az utóbbi néhány hónapban? – Jött néhány nagyon nagy kamion. Van valami probléma? Spiro ugyan titoktartást fogadtatott velem, de nem láttam, hogyan faggathatnám ki Robertát, ha nem mondom el neki, mi a helyzet. Ráadásul neki nyilván van kulcsa az összes raktárhoz, és koporsó ide vagy oda, miután elmentünk, tuti, hogy benéz oda, és rá fog jönni, hogy üres.

70

– Stiva koporsói eltőntek – mondtam. – A raktár üres. – Az lehetetlen! Azt nem lehet csak úgy kirámolni! Egy csomó koporsó van odabent! Telipakolták az egészet! Itt egyfolytában jönnek-mennek a teherautók, de azt csak tudnám, ha koporsót rámolnának! – A tizenhatos raktár hátul van – mondtam. – Innen nem is látni. És lehet, hogy nem egyszerre vitték el. – Hogyan jutottak volna be? – kérdezett vissza. – Fel volt törve a zár? Nem tudtam, hogyan jutottak be. A zár nem volt feltörve, és Spiro hangsúlyozta, hogy a kulcs mindvégig nála volt. Lehet, persze, hogy hazudott. – Szeretném látni a többi bérlı listáját – mondtam. – És segítene, ha megpróbálna visszaemlékezni azokra a teherautókra, amelyek Spiro raktára közelében jártak. A nagyobbakra, amelyekbe befér annyi koporsó. – Volt biztosítása – mondta a nı. – Mindenkit biztosítunk. – De a biztosító nem fizet, ha nem tesz feljelentést a rendırségen, és egyelıre Mr. Stiva szeretné bizalmasan kezelni az ügyet. – Megmondom ıszintén, hogy nekem sem érdekem, hogy elterjedjen. Nem szeretném, ha azt hinnék az ügyfeleink, hogy a holmijuk nálunk nincs biztonságban. – Matatott a komputerben, és kinyomtatta a bérlık listáját. – Ez a jelenlegi bérlık listája. Ha valaki kicuccol innen, még három hónapig nyilvántartjuk, utána törli a gép. Morellivel átfutottuk a listát, de egy név sem volt ismerıs. – Kérnek igazolványt? – kérdezte Morelli. – Jogosítványt, igen. A biztosító fényképes igazolványt követel. Összehajtottam a listát, a táskámba süllyesztettem, és adtam egy névjegyet Robertának, hogy hívjon fel, ha bármi eszébe

71

jut. Aztán még eszembe jutott, hogy a mesterkulcsával megnézhetné az összes raktárt, hátha nem vitték ki a koporsókat a raktárterületrıl. Amikor visszamentünk a dzsiphez, még egyszer végignéztük a listát – semmi. Roberta kisietett az irodából, kezében a kulcsok, zsebében a telefonja. – A nagy koporsóvadászat – jegyezte meg Morelli, miközben figyelte, hogy a nı eltőnik a raktárak mögött. Összegörnyedt az ülésben. – Nekem ez nem stimmel. Miért épp koporsót lopna valaki? Nagy és nehéz, és eladni sem egyszerő, a piac kicsi, ugyebár. És itt biztos van egy csomó olyan cucc, amit sokkal könnyebb lenne ellopni. Miért pont a koporsót fújták meg? – Lehet, hogy épp arra volt szükségük. Lehet, hogy egy lecsúszott temetkezési vállalkozó vitte el. Mint Mosel. Amióta Stiva megnyitotta az új szárnyat, Moselnek egyre rosszabbul megy. Mosel tudta volna, hogy Stiva itt tárolja a koporsóit, egy csöndes éjszakán idesurrant, és elvitte mind? Morelli úgy bámult rám, mintha a Marsról pottyantam volna mellé. – Miért ne? Ez végül is lehetséges. Még furcsább dolgok is történnek. Szerintem el kéne mennünk néhány búcsúztatásra, hátha valamelyik hullát Spiro koporsójában ravatalozzák fel. – Nahiszen. Feljebb húztam a táskámat a vállamon. – Tegnap este volt ott egy Sandeman nevő pasas. Ismered? – Elkaptam úgy két éve, kábítószer-birtoklásért. Egy razzián bukott meg. – Ranger azt mondja, Sandeman Moogeyval dolgozott együtt a garázsban. Azt mondja, úgy hallotta, hogy Sandeman ott volt, amikor Moogeyt térden lıtték. Kíváncsi vagyok, be-

72

széltél-e vele. – Nem. Még nem. Scully volt szolgálatban aznap. Sandeman vallomást tett, de nem mondott semmi különöset. A lövöldözés az irodában történt, Sandeman pedig a mőhelyben volt, és egy kocsin dolgozott éppen. Berregett valami fúró, nem hallotta a lövést. – Lehet, hogy meg kéne kérdeznem, nincs-e valami ötlete Kennyvel kapcsolatban. – Ne közelíts hozzá. Sandeman igazi nehézfiú. Pocsék a modora. Pocsék a híre. – Morelli kocsikulcsot vett elı a zsebébıl. – Viszont remek szerelı. – Vigyázni fogok. Morelli nyílt bizalmatlansággal nézett rám. – Tényleg nem akarod, hogy veled menjek? Jól bánok a hüvelykszorítóval. – Én viszont nem vagyok oda érte, de azért kösz. A Fairlane-je az én autóm mellett állt. – Tetszik a hawaii baba a hátsó ablakban. Feldobja a kocsidat. – Costanza ötlete volt. Antenna van alatta. Szemügyre vettem a babát, és tényleg, egy antenna tetejét láttam a feje búbján. Morellire néztem. – Nem fogsz követni, ugye? – Csak ha megkérsz rá. – Azt lesheted. Morelli kétkedın nézett vissza. Átvágtam a városon, és balra ráfordultam a Hamiltonra. Mentem egy darabig, majd bekanyarodtam a mőhely melletti parkolóba. A kútnál kora reggel és este nagy volt a forgalom – ilyenkor szinte semmi. Az iroda ajtaja nyitva, de bent senki. Az iroda mögött három ajtó nyílt a szerelıaknák felé – a harmadikban állt egy kocsi. Sandeman dolgozott mellette, egy kereket egyensúlyozott éppen. Fakó fekete trikó volt rajta, szabadon hagyta derekát az

73

olajfoltos farmer felett. A karján és a vállán csomó tetoválás, kígyók, csupasz méregfoggal, kiöltött nyelvvel. Két kígyó közé egy piros szív szorult, benne: Szeretem Jeant. Szerencsés csaj lehet. Sandeman szépségét szerintem legföljebb még pár rothadó fog és gennyes pattanás fokozhatta volna. Felállt, amikor észrevett, és a nadrágjába törölte a kezét. – Na? – Maga Perry Sandeman? – Eltalálta. – Stephanie Plum – mondtam, mellızve az udvariassági kézfogást. – Kenny Mancuso óvadékügynökének dolgozom. Meg kell találnom Kennyt. – Én nem láttam. – Úgy hallottam, jó barátok voltak Moogeyval. – Én is úgy hallottam. – Kenny sokat járt ide? – Nem. – Beszélt valaha Moogey Kennyrıl? – Nem. – Vajon csak az idımet fecsérlem? – Igen. – Maga itt volt aznap, amikor Moogeyt térden lıtték. Mit gondol, véletlen volt? – Itt voltam a mőhelyben. Nem tudok róla semmit. Nincs több tízdolláros kérdés. Dolgom van. Adtam neki egy névjegyet, és mondtam, hívjon, ha eszébe jut valami használható. Kettétépte, és ledobta a betonpadlóra. Egy valamicskét is okos nı ilyenkor méltósággal visszavonul – de ez itt New Jersey, ahol a méltóság sosem rúg labdába, ha kinéz egy kis ütésváltás. Elıredıltem kissé, és csípıre tettem a kezem.

74

– Mi a gond? – Nem bírom a zsarukat. A nıi zsarukat sem. – Nem vagyok zsaru. Óvadékbehajtó ügynök vagyok. – Maga egy rohadék fejvadász picsa. Én meg nem tárgyalok rohadék fejvadász picsákkal. – Ha még egyszer ilyet mond, mérges leszek. – És ettıl meg kéne ijednem? Ott lapult egy flakon paprikaspray a táskámban, nagyon jólesett volna a képébe fújni. És ott volt még a sokkolóm is. A helyi fegyverbolt tulajdonosnıje rábeszélt, hogy vegyem meg, de eddig még ki sem próbáltam. Eltőnıdtem, vajon megijesztené-e 45 ezer volt, bele a Harley-logójába. – Jó lesz, ha nem hallgat el semmit, Sandeman. A felügyelı tisztje még ideges lenne. Úgy vállon taszított, hogy hátratántorodtam. – Ha valaki köpni próbál a felügyelı tisztemnek, az rá fog jönni, miért hívnak Sandmannak. Ezt vésse az eszébe. Vésem. Elıbb-utóbb. Inkább utóbb.

75

5.

Kora délután jöttem el a garázsból. Nagyjából az egyetlen dolog, amit megtudtam Sandemanról, az volt, hogy rettentıen utálom. Normális körülmények között el sem tudtam képzelni Kennyrıl, hogyan barátkozhat ilyen alakkal, de a körülmények távolról sem voltak normálisak, és a fickótól amúgy is vészjeleket küldött a radarom. Körülszaglászni egy kicsit Sandeman életében – ezért nem nagyon rajongtam, de gondoltam, idıt spórolok vele. A legkevesebb, hogy körülnézek otthona meleg fészkében, hátha megtudom, nem nála csövezik-e Kenny. Végighajtottam a Hamiltonon, és Vinnie irodájához közel találtam is parkolóhelyet. Connie ott toporzékolt az irodában, csapkodta a fiókokat, és káromkodott, mint a vízfolyás. – Az unokatestvéred egy szar alak! – ordított rám. – Stronzo! – Ezúttal mit mővelt? – Ismered azt az aktakukacot, akit most vettünk föl? – Valami Sally. – Igen: Sally, a kisegítı titkárnı. Körülnéztem. – Nincs itt. – Naná, hogy nincs itt! Vinnie unokabátyád épp akkor lépett be, amikor negyvenöt fokban az iratrendezı D betős fiókja fölé

76

hajolt, és Vinnie megpróbálta becsempészni neki a lompost. – És Sally nem volt vevı a dologra… – De nem ám! Üvöltve rohant ki. Hátraordította, hogy a fizetését utaljuk jótékony célokra. Most aztán nincs, aki az aktákat rendben tartsa, és mit gondolsz, kit jutalmaztak a többletmunkával? – Connie a helyére rúgta a fiókot. – İ volt a harmadik kisegítı titkárnı két hónap alatt! – Talán tennünk kéne valamit. Például kiheréltetni Vinnie-t. Connie benyúlt az asztala középsı fiókjába, és egy rugóskést vett elı. Megnyomta a gombot, és a penge halálos csattanással kipattant. – Elintézhetnénk mi magunk. Megcsörrent a telefon, Connie visszatette a kést a fiókba. Amíg ı beszélt, én Sandeman kartonját kerestem. Nem volt neki; vagy nem fizetett óvadékot a letartóztatása után, vagy más állt jót érte. Megnéztem a trentoni telefonkönyvet. Nem volt szerencsém. Felhívtam Loretta Heinzet a jármőnyilvántartóban. Lorettával régóta ismertük egymást. Együtt jártunk a cserkészcsapatba, és együtt vészeltük át életünk két legrémesebb hetét a sacajawea-i táborban. Loretta nyomkodta kicsit pofás kis zsebkomputerét, és íme: máris a kezemben volt Sandeman lakáscíme. Némán búcsút intettem Connie-nak. Sandeman a Morton Streeten lakott, egy lerobbant telepen. A kertek elhanyagoltak, a koszos ablakokon szakadt rolók lógtak, a házfalakon festékszóróval mindenféle banda-jelszavak, az ablakok körül pergett a vakolat. A legtöbb házat átalakították többlakásosra. Néhány szinte romokban hevert vagy elnéptelenedett – ezek be voltak deszkázva. És láttam pár felújítottat is, lakóik nyilván kínlódva próbálták visszacsalogatni a hajdani eleganciát. Sandeman az egyik többlakásos házban lakott. Nem a legszebb, de nem is a legrondább volt az utcában. Az elsı lépcsın

77

egy öregember üldögélt. Szeme fehérje elsárgult, szürkés borosta fedte beesett arcát, bıre színe akár a kátrány. Szája sarkában cigaretta lógott. Nagyot szívott belıle, és rám kacsintott. – Rögtön felismerem ám a zsarukat – mondta. – Nem vagyok zsaru. – Mi a fenét akar mindenki ezzel a zsaru-dumával? Lenéztem Martens bakancsomra, hátha attól van. Lehet, hogy Morellinek igaza van. Lehet, hogy meg kéne szabadulnom ettıl a cipıtıl. – Perry Sandemant keresem – nyújtottam elıre a névjegyem. – Egy barátját akarom megtalálni. – Nincs itthon. Egy szervízben dolgozik. De éjjel se nagyon van itthon. Csak amikor részeg, vagy be van lıve. És ha beiszik, nagyon durva tud lenni. De jó szerelı. Mindenki ezt mondja. – Tudja, melyik lakásban lakik? – 3 C. – Van otthon valaki? – Nem láttam, hogy bárki lenne. Elléptem mellette, be a lépcsıházba, és vártam egy kicsit, hogy megszokja a szemem a sötétet. Állt a levegı, benne a rossz csatorna bőze. Piszkos tapéta lógott a falról. A fapadló csikorgott a lábam alatt. A paprikasprayt a táskámból a zsebembe tettem, és elindultam fölfelé. A harmadikon három ajtó volt. Mind zárva. Az egyik mögül tévé hangját hallottam. A másik két lakásban néma csend. Kopogtam a 3 C-n, és vártam. Megint kopogtam. Semmi. Részint rettenetesen be voltam tojva attól, hogy szembeszálljak egy bőnözıvel, és leginkább rögvest el szerettem volna tőnni. Részint viszont el akartam kapni Kennyt, és úgy éreztem, ezt végig kell csinálnom. A lépcsıház hátuljában egy ablakot láttam, mögötte fekete

78

rozsdás rácsot, talán tőzlépcsı lehetett. Odamentem, kinéztem. Igen, tőzlépcsı, tényleg, és határos Sandeman lakásával. Ha kimennék, valószínőleg beleshetnék Sandeman ablakán. Senkit nem láttam odalent. A hátsó épület összes ablakán le volt engedve a roló. Lehunytam a szemem, és mély levegıt vettem. Mi történhet a legrosszabb esetben? Letartóztatnak, lelınek, lelöknek, péppé vernek. És a legjobb esetben? Senki nem lesz odabent, és gyorsan szabadulok. Kinyitottam az ablakot, és kidugtam a lábam. Profi vagyok tőzlépcsı-ügyben, hiszen sok idıt töltök a sajátomon. Gyorsan odamásztam Sandeman ablakához, és benéztem. Vetetlen matracot láttam, nyilván az ágyát, egy kis konyhaasztalt és széket, egy tévét fémállványon, és egy szobányi mérető frizsidert. A falban két kampó, rajtuk drótból hajlított vállfacsokor. Az asztalon egy rezsó, mellette összenyomott sörösdobozok, használt papírtányérok, zsíros papírok. Ajtó nem volt más, csak a bejárati; Sandeman nyilván a második emeleti vécét használja. Keleti kényelem. És a legfontosabb: Kenny sem volt ott. Az egyik lábam kint volt a lépcsıház ablakán, amikor lenéztem a rácsok között, és láttam, hogy az öregember ott áll alattam, kezével árnyékolja a szemét, a névjegyem még mindig a kezében. – Van otthon valaki? – kérdezte. – Senki. – Mondtam én – szólt föl. – És egy darabig még nem is jönnek haza. – Szép a tőzlépcsı. – Ráférne már egy javítás – az összes csavar csupa rozsda. Én nem másznák föl. Persze ha tőz van, az embert nem érdekli a rozsda.

79

Kényszeredett mosolyt villantottam rá, és bemásztam az ablakon a lépcsıházba. Gyorsan levágtattam a lépcsın, ki a házból. Beugrottam a kocsiba, bezártam az ajtókat, és kilıttem. Félóra múlva már otthon voltam, és azon töprengtem, mit vegyek föl az esti nyomozáshoz. Csizma, hosszú farmering, fehér kötött szoknya – így döntöttem. Gyors smink, néhány meleg csavaró a hajamba. És amikor kivettem, jópár centivel magasabb lettem. Kosarasnak azért még így se mehetnék, de egy átlagos mérető pakisztánit azért alaposan zavarba hoztam volna. Épp a Burger King és a Pizza Hut közt vívódtam, amikor csöngött a telefon. – Stephanie – szólt bele az anyám. – Fıztem egy nagy fazék töltött káposztát. És desszertnek püspökkenyér lesz. – Jól hangzik, de más programom van ma estére. – Milyen program? – Vacsoraprogram. – Randevúd van? – Nem. – Akkor nincs is programod. – Létezik más is, nem csak a randevú. – Például? – Munka. – Stephanie, Stephanie, Stephanie, te annak a semmirekellı Vinnie unokabátyádnak dolgozol, és csavargókra vadászol. Ez nem munka. Képzeletben a fejemet csapkodtam a falhoz. – Van itthon vaníliafagyi is, a sütihez. – Kalóriaszegény? – Nem, a drágábbik fajta, amelyik kis kartondobozban van. – Oké. Ott leszek. Rex kiugrott a konzervdobozból, kinyújtózott, mellsı lábát

80

elıretolta, a hátsó felét megemelte. Nagyot ásított, leláttam a torkán át a lábujjáig. A tálkája körül szimatolt, üresnek találta, hát továbbállt a kerékhez. Gyorsan összefoglaltam neki az éjszakai programomat, ne aggódjon, ha késın jövök haza. A konyhában égve hagytam a villanyt, bekapcsoltam az üzenetrögzítıt, megragadtam a táskám és a barna bır bomberdzsekim, és bezártam az ajtót. Kicsit korán van még, de nem baj. Legalább lesz idım átfutni a gyászjelentéseket, és eldönteni, hová megyek vacsora után. Épp kigyulladtak az utcai fények, amikor megálltam a ház elıtt. A telihold alacsonyan dagadt a füstszínő égen. Hidegebb lett délután óta. Mazur nagyi az elıszobában várt. Ezüstszürke haja kis loknikba csavarodva a feje tetején. Rózsaszín fejbıre kivillant a loknik között. – Fodrásznál voltam ma – mondta. – Gondoltam, hátha megtudok valamit neked errıl a Mancuso-ügyrıl. – És? Sikerült? – Elég jól, látod, milyen szépen berakták. Norma Szajack, Betty másodunokatestvére éppen a haját festtette, mindenki mondta, hogy nekem is kéne. Kipróbáltam volna, de mutatták a tévében, hogy ezektıl a hajfestékektıl rákot lehet kapni. Talán a Kathy Lee-show-ban? Volt ott egy nı, akkora rákja volt, mint egy kosárlabda, és azt mondta, a hajfestéktıl. – Mindegy, szóval ott beszélgettünk Normával. Tudod, Norma fia, Billy Kenny Mancusóval járt egy iskolába, és Billie most Atlantic Cityben dolgozik, az egyik kaszinóban. Norma azt mondta, hogy amikor Kenny leszerelt a katonaságtól, akkor kezdett járni Atlantic Citybe. Billy mondta neki, hogy nagyban játszott. – És azt nem mondta, hogy volt-e ott mostanában Kenny? – Nem mondta. Csak azt mondta, hogy három nappal ezelıtt

81

Kenny felhívta Billyt, és pénzt kért kölcsön. Billy meg is ígérte, de aztán Kenny nem jelentkezett. – És ezt Billy elmesélte az anyukájának? – Billy a feleségének mesélte el, és ı mondta el Normának. Gondolom, nem nagyon örült, hogy, Billy pénzt ad kölcsön Kennynek. – Tudod, mit gondolok? – folytatta Mazur nagyi. – Szerintem valaki agyonverte Kennyt. Réges-rég haleledel lett belıle. Mutatták a tévében, hogy ezek a vérbeli profik hogyan szabadulnak meg az emberektıl. Az egyik ilyen ismeretterjesztı csatornán volt. Úgy csinálják, hogy elvágják a torkukat, aztán fejjel lefelé belógatják ıket a zuhany alá, hogy az összes vér kicsurogjon belılük, és ne mocskolják össze a szınyeget. Aztán az a trükk, hogy kibelezik a hullát, és kiszúrják a tüdejét. Ha nem szúrnák ki a tüdejét, akkor a víz felszínén úszna, amikor bedobják a folyóba. Anyám felnyögött a konyhában, és hallottam, ahogy apám csuklik az újságja mögött a nappaliban. Ekkor csöngettek, és Mazur nagyi felkiáltott. – Vendég! – Vendég? – kérdezett vissza anyám. – Miféle vendég? Nem várok vendéget. – Meghívtam valakit Stephanie-nak – mondta a nagyi. – Ez aztán a jó parti. Nem különösebben jóképő, de pénze, az van. Nagyi kinyitotta az ajtót, és Spiro Stiva lépett be. Apám kikukucskált az újság fölött. – Te jó ég! Egy istenverte temetkezési vállalkozó! – Azt hiszem, inkább lemondok a töltött káposztáról – mondtam anyámnak. Megveregette a karomat. – Nem is olyan rémes ez a Stiva. Különben sem árt egy kicsit jóban lenni vele. Hiszen a nagyanyád sem lesz fiatalabb, tudod. – Meghívtam Spirót vacsorára, mert az anyja minden idejét

82

a kórházban tölti a férje mellett, és szegény már rég nem evett finom házikosztot – kacsintott rám Mazur nagyi, majd suttogni kezdett. – És az se baj, ha néha az élık között van. Nahiszen. Anyám még egy tányért tett az asztalra. – Mi mindig szívesen látjuk a vendéget – mondta Spirónak. – Mindig mondjuk Stephanie-nak, hogy hozza el a barátait vacsorára. – Igen, csak éppen az utóbbi idıben olyan válogatós lett, hogy nem sok minden adódik – magyarázta nagyi Spirónak. – Majd meglátja, milyen finom a püspökkenyér! Stephanie csinálta. – Dehogyis! – A töltött káposztát is ı fızte – folytatta a nagyi. – Egyszer nagyon jó feleség válik majd belıle. Spiro a csipkés abroszra és a rózsaszín virágokkal díszített tányérokra pislogott. – Én már körülnéztem feleség-ügyben. Nekem az én pozíciómban már gondolnom kell a jövıre. Körülnézett feleség-ügyben? Tessék?! Spiro mellém ült, én meg óvatosan kissé elhúztam tıle a székemet, remélve, hogy ettıl majd abbamarad az egész testemet kínzó hidegrázás… A nagyi Spiro felé kínálta a káposztát. – Ugye nem bánja, ha a munkájáról beszélünk? Rengeteg kérdésem van. Például, mindig tudni szerettem volna, vajon ad-e a halottra fehérnemőt. Mert nincsen rá nagy szükség, de azért… Apám mozdulatlanná dermedt, egyik kezében a villa, a másikban a kés, és egy röpke pillanatig azt hittem, mindjárt leszúrja Mazur nagyit. – Nem hinném, hogy Spiro fehérnemőrıl szeretne beszélgetni – mondta anyám. Spiro bólintott, és Mazur nagyira mosolygott. – Szakmai ti-

83

tok. Hét elıtt tíz perccel Spiro végzett a második süteménnyel, és kijelentette, hogy mennie kell az esti búcsúztatásra. Nagyi integetett utána, ahogy elhajtott. – Szerintem egész jól ment – mondta. – Szerintem tetszel neki. – Kérsz még fagyit? – kérdezte anyám. – Vagy még egy csésze kávét? – Nem, köszönöm. Teli vagyok. És még dolgom van ma este. – Milyen dolgod? – Meg kell néznem néhány ravatalozót. – Milyen ravatalozót? – kiabált be nagyi az elıszobából. – Sokolowskyval kezdem. – Kit búcsúztatnak ma este? – Helen Martint. – Nem ismertem, de talán én is tiszteletemet tehetném, ha egyszer olyan jó barátok voltatok – mondta. – Sokolowsky után Moselhez megyek, aztán az Örök Nyugalom Házába. – Örök Nyugalom? Na, ott még sosem voltam. Új? Itt van a Burgban? – A Stark Streeten túl. Anyám keresztet vetett. – Adj erıt, istenem – sóhajtotta. – A Stark Street nem olyan vészes. – Teli van drogdílerekkel és gyilkosokkal. Ott nem sétálgat az ember. Frank, te hagyod, hogy a lányod este a Stark Streetre menjen? Apám a neve hallatán felkapta tekintetét a tányérjáról. – Tessék? – Stephanie a Stark Streetre megy. Apám azonban mélyen belemerült a desszertbe. – És vigyem el?

84

Anyám a plafonra emelte tekintetét. – Tessék: ez az én keresztem. Nagyanyám már felpattant. – Máris kész vagyok. Csak felkapom a táskám, és mehetünk. Az elıszobatükör elıtt kirúzsozta magát, „jó kis” gyapjúkabátba bújt, fekete bırtáskáját a karjára akasztotta. A „jó kis” gyapjúkabát harsány királykék darab volt, szırmegallérral. Az évek során mintha megnıtt volna, éppen annyira, amennyire a nagyi összement – így aztán most a bokájáig ért. A nagyit könyökénél fogva óvatosan a dzsiphez kormányoztam, mintha attól félnék, összerogy a kabát súlya alatt. Lelki szemeim elıtt láttam, amint tehetetlenül hever egy ragyogó kék tócsában, akár az Óz gonosz nyugati boszorkánya, és csak a cipıje marad belıle. Elıször, ahogy terveztük, Sokolowskyhoz mentünk. Helen Meyer elbővölıen nézett ki világoskék csipkeruhájában, a haja is hasonló árnyalatban ragyogott. Mazur nagyi a profi szakértelmével vizslatta a sminkjét. – A szeme alatt zöldes tónusú alapozó kellett volna. Az ilyen erıs fényben rengeteg alapozóra van szükség. Stiva új helyiségeiben tompított fény van, és az nagy különbség. Magára hagytam a nagyit, és Melvin Sokolowsky keresésére indultam – a fıbejárat melletti irodájában találtam rá. Az ajtó nyitva volt, Sokolowsky egy csinos mahagóni asztal mögött ült, és a laptopján kopácsolt. Halkan kopogtam, hogy fölhívjam magamra a figyelmét. Negyvenes évei közepén járhatott, jóképő férfi volt, a szokásos sötét öltönyben, fehér ingben, visszafogottan csíkos nyakkendıvel. Rám emelte pillantását. – Tessék? – Temetési elıkészületekrıl szeretnék beszélni magával – mondtam. – A nagymamám bizony öregszik, és úgy gondol-

85

tam, nem ártana, ha tudnék valamit a koporsók áráról… Elıhalászott egy jókora, bırbe kötött katalógust az asztal fiókjából, és kinyitotta. – Számos különféle koporsónk van. Egy Montgomery nevő koporsóhoz lapozott. – Ez szép – mondtam –, csak kicsit drágának látszik. Visszalapozott a fenyıfa fejezethez. – Ezek itt olcsóbbak. De, mint látja, még mindig csinosak, szép mahagóniárnyalatban és rézfogantyúkkal. Végignéztem az olcsóbb fajtákat, de még csak hasonlót sem láttam a Stiva-féle eltőnt koporsókhoz. – Ez a legolcsóbb? Pácolatlan nincsen? Sokolowsky fájdalmas arccal nézett rám. – Mit mondott, kinek lesz? – A nagyanyámnak. – Kitagadta tán a végrendeletébıl? Na még ez hiányzott. Még egy jó humorú temetkezési vállalkozó. – Nincsen teljesen sima koporsója? – A Burgban senki sem vesz sima koporsót. Mi lenne, ha megállapodnánk egy részletfizetési konstrukcióban? Vagy esetleg spórolhatunk valamit a sminken… vagy csak elöl csinálunk frizurát a nagymaminak… Elindultam az ajtó felé. – Még gondolkodom rajta. Már ı is felpattant, és különféle prospektusokat nyomott a kezembe. – Biztos vagyok benne, hogy meg tudunk egyezni. Nagyon jó áron szereznék sírhelyet… A folyosón Mazur nagyiba ütköztem. – Mit beszélt itt a sírhelyrıl? Nekünk már van sírhelyünk. Közel a vízcsaphoz. Az egész család ott van eltemetve. Persze, amikor betették Marion nénikédet, kicsit lejjebb kellett engedni Fred bácsikádat, és a nénit a tetejére tenni, mert nem sok hely maradt. Szerintem én úgyis a nagyapádon fogom végezni… Hát nem mindig ez van? Még a sírban sincs nyugta az ember-

86

nek. A szemem sarkából láttam, hogy Sokolowsky ott áll az ajtóban, és Mazur nagyit méregeti. Ezt persze Mazur nagyi is észrevette. – Na, nézd már ezt a Sokolowskyt – mondta. – Képtelen levenni rólam a szemét. Biztos az új ruhám tetszik neki ennyire. Ezután Moselhez mentünk. Aztán Dorfmanhoz, aztán pedig a Majestic Halottasházba. Mire az Örök Nyugalom Háza felé vettük az irányt, a halál némiképp megfeküdte a gyomrom. A vágott virág illata beleivódott a ruhámba, a hangom fékezett habzású suttogásba fúlt. Mazur nagyi Moselt még nagyon élvezte, aztán Dorfman vége felé hervadni kezdett, a Majesticnél pedig már kint maradt a kocsiban, míg én odabent gyorsan tudakozódtam a temetkezési árakról. Már csak az Örök Nyugalom Háza volt hátra. Átvágtam a városközponton, elhajtottam az állami hivatalok és a pennsylvaniai leágazások mellett. Már elmúlt kilenc, a belvárosi utcákat birtokba vették az éjszakai emberek – kurvák, dílerek, vevık és kölyökcsapatok. Jobbra fordultam a Stark Streetre, és azonnal belemerültünk a lehangoló, lepukkant sorházak és koszos kis üzletek világába. A bárok ajtaja nyitva – füstös fénycsíkok vetültek a járdára. Férfiak álldogáltak a bárok elıtt, ráérısen lebzseltek, üzleteltek, adták a nagymenıt. A hővös este a lakókat bekergette a házakba – a lépcsı a szerencsétlenebbjének maradt. Mazur nagyi feszülten nyomta az orrát az ablakhoz. – Szóval ez a Stark Street – mondta. – Hallom, sok itt a kurva meg a drogos. Szeretnék látni párat. Egyszer láttam néhány rosszlányt a tévében – aztán kiderült, hogy mind férfi. Az egyik feszes macskanadrágot viselt, és elmesélte, hogy a farkát be kellett ragasztani a lába közé, hogy ne dudorodjon elöl. El tudod kép-

87

zelni? Egy parkoló kocsi mellett álltam meg, és szemügyre vettem az Örök Nyugalom Házát. Egyike volt annak a kevés háznak, amelyen nem volt falfirka. Fehér fala ragyogott, fentrıl erıs lámpa vetett széles fénypászmát elé. Néhány öltönyös férfi beszélgetett és dohányzott a fényben. Nyílt az ajtó, és két kiöltözött nı lépett ki rajta, két férfi csatlakozott hozzájuk, és elindultak az egyik kocsihoz. A többiek bementek a ravatalozóba – kihalt lett az utca. Beparkoltam a megüresedett helyre, és gyorsan átgondoltam, mit fogok mondani. Azért jöttem, hogy megnézzem Fred „Ducky” Wilsont. Hatvannyolc éves korában halt meg. Ha kérdeznék, hát a nagyanyám barátja volt. Mazur nagyival csöndben léptünk be az épületbe. Nem volt nagy. Három ravatalozóterem volt benne, és egy kis kápolna. De a háromból csak az egyik volt foglalt. A fény tompa, a berendezés olcsó, de ízléses. Mazur nagyi a mőfogsorát szívta, és végigmérte a Ducky termébıl kiáramló tömeget. – Lyukra futottunk – állapította meg. – Nem jó a színünk. Úgy nézünk itt ki, mint disznó a tyúkólban. Érdekes, ugyanez jutott eszembe. Azt hittem, mindenféle ember lesz itt. A Stark Streetnek ez a vége afféle olvasztótégely, balszerencse, ha a bırszín a közös nevezı. – Mit is keresünk itt? – kérdezte Mazur nagyi. – Miért csináljuk ezt a ravatalozó-túrát? Lefogadom, hogy keresel valamit. Biztos megint fejvadászunk. – Olyasmi. De nem mondhatok többet. – Ne aggódj. Hallgatok, mint a sír. Futólag rápillantottam Ducky koporsójára, és így, távolról is láttam, hogy a családja nem sajnálta rá a pénzt. Tudtam, hogy kérdezısködnöm kéne, de elegem lett az árajánlatokból. – Ele-

88

get láttam – mondtam a nagyinak. – Ideje hazamenni. – Isteni. Szívesen levenném már a cipımet. Ez a fejvadászás nagyon kimerítı. Kiléptünk az ajtón, és hunyorogtunk az erıs fényben. – Hát ez vicces – mondta a nagyi. – Megesküdtem volna, hogy itt állt a kocsi. Nagyot sóhajtottam. – Mert tényleg itt állt. – De most nem áll itt. És tényleg nem állt itt. Csak a hőlt helye. Elıhalásztam a telefonom a táskámból, és hívtam Morellit. Otthon nem felelt, hát a kocsijában próbáltam. Talált. – Stephanie vagyok – mondtam. – Az Örök Nyugalom Háza elıtt állok a Stark Streeten, és ellopták a kocsimat. Választ nem hallottam, csak valami fojtott röhögést. – Bejelentetted? – kérdezte aztán. – Most jelentem be, neked. – Megtisztelı. – Itt van Mazur nagyi is, és fáj a lába. – Repülök. Eltettem a telefont. – Morelli értünk jön. – Milyen kedves tıle. Némi cinizmussal arra tippeltem, hogy Morelli a házamnál kempingezett, várta, hogy hazaérjek, és kikérdezzen Sandemanról. Az ajtóban álldogáltunk Mazur nagyival, és fürkésztük a sötétet, hátha arra jön a kocsim. Eseménytelen és unalmas várakozás volt, a nagyi csalódottnak tőnt, mert sem a dílerek, sem a kurvák nem szimatoltak kuncsaftot bennünk. – Tényleg nem tudom, mire ez a nagy felhajtás – mondta. – Tessék, itt van egy tökéletes este, és egyetlen aprócska bőntényt sem láttunk. Már a Stark Street sem az, aminek mondják. – De hiszen egy szemétláda ellopta a kocsimat!

89

– Ez igaz. Tényleg nem teljes a kudarc. De hát azt sem láttam. És ha nem látod, amikor történik, az azért mégsem ugyanaz. Morelli befordult a sarkon, odagurult elénk, megállt az úttesten, bekapcsolta a vészvillogót, és kiszállt. – Mi történt? – Itt parkoltam. Tíz percig sem voltunk odabent. És amikor kijöttünk, a kocsi sehol. – Tanú? – Senki. Igaz, nem kérdeztem végig a lakókat a környéken. – Ha rövid fejvadász-pályafutásom során mást nem is tanultam, annyit biztosan, hogy a Stark Streeten soha senki nem lát és nem hall semmit. A kérdezısködés merı idıpocsékolás. – Amint felhívtál, beszóltam a diszpécsernek, tartsa rajta a szemét a dolgon. De holnap be kéne jönnöd, kitöltögetni a papírokat. – Van rá remény, hogy visszakapjam a kocsim? – Remény az mindig van. – Láttam egyszer egy mősort a tévében a lopott kocsikról – mondta Mazur nagyi. – Hogy beviszik az ilyen mőhelyekbe, és szétszedik darabokra. Szerintem már legföljebb egy olajfolt maradt belıle valami ilyen mőhely padlóján. Morelli kinyitotta a kocsit, és besegítette a nagyit az ülésre. Én is bemásztam mellé, és gyızködtem magam, hogy rózsaszínben lássam a világot. Talán nem is minden lopott kocsi végzi a bontóban… Az én kocsim igazán olyan jópofa, hogy biztos egy kis autókázásra kötötték el. Pozitív gondolkodás, Stephanie, mondogattam magamnak. Pozitív gondolkodás! Morelli megfordult, és elindult a Burg felé. Megálltunk a szüleim háza elıtt, de csak annyi idıre, hogy a nagyit leadjuk, és megnyugtassuk anyámat, hogy semmi rémséges nem történt velünk a Stark Streeten… leszámítva az autólopást. Kifelé menet anyám a kezembe nyomta a szokásos zacskót,

90

teli kajával. – Csak néhány falat – mondta. – Egy kis püspökkenyér. – Imádom a püspökkenyeret – mondta Morelli, amikor ismét a furgonjában ültünk, és a lakásom felé tartottunk. – Verd ki a fejedbıl. Egy morzsát sem kapsz. – Dehogynem – mondta. – Odahagytam ma este csapotpapot, hogy segítsek neked. Az a minimum, hogy adsz egy kis püspökkenyeret. – Úgysem azt akarod. Hanem fel akarsz jönni, és kifaggatni Perry Sandemanról. – Nem csak azt. – Sandeman nem volt beszédes kedvében. Morelli megállt egy lámpánál. – Mondott valamit egyáltalán? – Hogy utálja a zsarukat. Utál engem. Én meg utálom ıt. Egy lift nélküli házban lakik a Morton Streeten, és kemény piás. – És ezt vajon honnan tudod? – Elmentem a lakására, és beszéltem az egyik szomszédjával. Morelli rám nézett. – Ez vagány dolog. – Semmiség – próbáltam kifacsarni mindent a hazugságból. – Normál munka, semmi több. – Remélem, volt annyi eszed, hogy nem mondtad meg a neved. Sandeman nem lesz boldog, ha látja, hogy szaglászol utána. – Azt hiszem, hagytam ott egy névjegyet. – A tőzlépcsıs kalandról végül is nem kell tudnia. Nem akarom terhelni fölösleges részletekkel. Morelli beszédes pillantást lövellt felém: „te aztán nem vagy normális, az tuti”. – Hallom, még lehet jelentkezni a Macy’s divatosztályán az „Átváltoztatjuk” programba.

91

– Leszállnál rólam ezzel a hülye dumával? Hibáztam. Na és? – Szivi, az egész karriered egy súlyos hiba. – Ez a stílusom. És nem vagyok szivi. Vannak, akik könyvekbıl tanulnak, vannak, akik mások tanácsaiból, és vannak, akik saját hibáikból. Én ebbe az utóbbi csoportba tartozom. Legalábbis ritkán követem el ugyanazt a hibát kétszer… mármint Morellit leszámítva. Morellinek ugyanis megvan az a jó szokása, hogy idırıl idıre összezavarja az életemet. Nekem meg megvan az a jó szokásom, hogy ezt hagyom neki. – Eredményes volt a ravatalozó-túra? – Nem. Leállította a motort, és hozzám hajolt. – Szegfőszagod van. – Vigyázz már! Összenyomod a sütit! A zacskóra nézett. – Ez rengeteg sütemény. – Aha. – Ezt mind megeszed? Az egész a csípıdre rakódik. Nagy sóhaj szakadt ki belılem. – Hát jó, ehetsz belıle. De semmi trükközés, oké? – Ez meg mit jelent? – Tudod te azt nagyon jól! Elvigyorodott. Gondoltam, most elıkapom a büszkeségem, de aztán úgy döntöttem, késı van az ilyesmihez, meg úgysem jutnék vele semmire, így aztán lekászálódtam az ülésrıl, és elindultam befelé. Morelli szorosan a nyomomban. Némán lifteztünk fölfelé. Kiszálltunk a másodikon, és megtorpantunk: az ajtóm résnyire nyitva. És rajta a nyomok, ahol valami szerszámmal fölfeszítették. Hallottam, hogy Morelli kibiztosítja a fegyverét – ránéztem. Intett, hogy lépjek arrébb, szeme az ajtóra tapadt. Elıkaptam a. 38-asomat a táskámból, és eléje nyomakod-

92

tam. – Az én lakásom, az én bajom – mondtam, és ugyan nem vágytam hısszerepre, de azért éreztetni akartam, hogy itt én parancsolok. Morelli megragadott a dzsekim nyakánál fogva, és rám hörrent. – Ne légy már hülye. Mr. Wolesky kinyitotta az ajtaját, kezében egy zacskó szemét, mi meg ott sustorgunk éppen. – Mi folyik itt? – kérdezte. – Kihívjam a rendırséget? – Én vagyok a rendırség – mondta Morelli. Mr. Wolesky erre hosszan végigmérte, majd felém fordult. – Ha bántaná, csak szóljon nekem. Csak leszaladok a szeméttel a földszintre. Morelli utánanézett. – Mintha nem bízna bennem. Okos ember. Óvatosan belestünk a lakásomba, majd beléptünk, csípınket egymáshoz feszítettük, pont, mint a sziámi ikrek. A konyhában és a nappaliban nem volt senki. Rögtön berontottunk a hálószobába és a fürdıszobába, benéztünk a szekrényekbe, az ágy alá, ki a tőzlépcsıre, ki az ablakon. – Sehol senki – mondta Morelli. – Nézz körül, mi történt, nem hiányzik-e valami. Megpróbálom megcsinálni az ajtót. Elsı pillantásra csak a hatalmas falfirkát láttam: festékszóróval fújtak nıi nemi szervekkel kapcsolatos és anatómiailag teljesíthetetlen, ám erélyes utasításokat a falamra. Az ékszeres dobozomból semmi nem hiányzott. Voltaképpen bosszantó, hiszen volt egy pár csodás hegyi kristály fülbevalóm – meg voltam gyızıdve, hogy úgy néz ki, mintha gyémánt lenne. Persze lehet, hogy a betörı nem ért hozzá. Hisz még azt a bizonyos nıi nemi szervet is rosszul írta. – Az ajtót nem lehet becsukni, de a láncot megcsináltam – szólt be Morelli a lépcsıházból. Aztán hallottam, hogy átmegy a nappaliba és megáll. Nagy csönd támadt.

93

– Joe? – Igen? – Mit csinálsz? – A macskádat nézem. – Nincs macskám. – Hát mid van? – Hörcsögöm. – Biztos vagy benne? Rémület csapott belém. Rex! Berohantam a nappaliba, és megláttam Rex ketrecét a kanapé melletti kisasztalon. Szoborrá merevedve álltam a szoba közepén, kezem a szám elıtt: egy hatalmas fekete macska volt begyömöszölve a ketrecbe, melynek hálós tetejét ragasztószalaggal rögzítették. A szívem kalapált, a torkom egyszerően eldugult. Mrs. Delgado macskája kuporgott ott összehúzott szemmel, láthatólag rossz idegállapotban. Nem tőnt különösebben éhesnek – Rexet viszont sehol sem láttam. – A francba – tört ki Morelli. Belılem csak egy hang vágott utat magának, félig hörgés, félig sírás – beleharaptam a kezembe, hogy ne fajuljon el egyik irányba sem. Morelli átkarolt. – Veszek neked egy új hörcsögöt. Ismerek egy pasast, aki kisállatokat árul. Szerintem még ébren van. Kinyittatom az üzletet, és… – Nem akarok új hörcsögöt. – Már bıgtem. – Rexet akarom. İt szeretem. Morelli magához szorított. – Értem, kedvesem. De hát… szép élete volt. És lefogadom, hogy már benne volt a korban. Hány éves volt? – Kettı. – Hm. A macska fészkelıdött a szők helyen, torokból morgott hoz-

94

zá. – Ez Mrs. Delgado macskája. Fölöttem lakik. A macska meg a tőzlépcsın. Morelli kiment a konyhába, és hozott egy ollót. Elvágta a ragasztószalagot, fölemelte a hálótetıt, a macska kiugrott, és bevágtatott a hálószobába. Morelli utána, kinyitotta az ablakot, a macska irányt vett hazafelé. Benéztem a ketrecbe, de semmiféle hörcsögmaradványt nem láttam. Sem szırt. Sem apró csontokat. Sem parányi tépıfogakat. Semmit. Morelli is a hőlt helyet bámulta. – Alapos munka. Na, erre megint bıgni kezdtem. Álltunk ott vagy egy percig, leguggoltunk a ketrec elé, némán bámultuk a fenyıforgácsot és Rex levesesdobozának a hátulját. – Minek az a konzervdoboz? – kérdezte Morelli. – Abban szokott aludni. Morelli megkocogtatta a dobozt, Rex kiszaladt belıle. Majdnem elájultam a megkönnyebbüléstıl, és már félig bıgtem, félig nevettem, de beszélni, azt nem tudtam. És szemmel láthatóan Rex is ugyanilyen túlpörgött érzelmi állapotban volt. Rohangált a ketrec egyik végébıl a másikba, orra rángatózott, mélyen ülı szeme lesett kifelé a fejébıl. – Szegénykém – mondtam, kiemeltem a ketrecbıl, az arcom elé, hogy alaposan szemügyre vegyem. – Talán hagyhatnád pihenni egy kicsit – mondta Morelli. – Ki van bukva szegény. Megsimítottam a hörcsög hátát. – Ki vagy bukva, Rex? Válaszul a kezembe mélyesztette éles tépıfogát. Nagyot ordítottam, és mint egy frizbit, elhajítottam Rexet – ı átrepült a szobán, tompa puffanással landolt, pár másodpercig mozdulatlan volt, majd beiramodott egy könyvespolc mögé.

95

Morelli nézte a sebet a hüvelykujjamon, majd a könyvespolcra pillantott. – Akarod, hogy lelıjem? – Nem, ne lıdd le. Inkább hozd be a konyhából a nagy szőrıt, fogd meg Rexet, addig megmosom a kezem, és beragasztom. Amikor öt perc múlva kijöttem a fürdıszobából, Rex a szőrı alatt kuporgott mozdulatlanul, Morelli pedig az ebédlıasztalnál ült, és a püspökkenyeret tömte magába. Nekem is adott egy szeletet, és töltött két pohár tejet. – Azt hiszem, elég jó eséllyel meg tudjuk tippelni, ki lehetett ez a gazember – mondta Morelli, és a névjegykártyámra nézett, amelynek a közepét a nagy kenyérvágó késem fúrta át, és rögzítette a faasztalomhoz. – Szép asztaldísz – mondta. – Azt mondtad, ott hagytad a névjegykártyád Sandeman egyik szomszédjánál? – Akkor jó ötletnek tőnt. Morelli megitta a tejet, megette a sütit, és hátradılt. – Mennyire vagy megijedve? – A tízes skálán, mondjuk, hatost adnék. – Akarod, hogy itt maradjak, míg megcsináltatod az ajtót? Ezen eltöprengtem. Voltam rossz helyzetben már korábban is. Nem egy népünnepély egyedül lenni és félni. Viszont ezt nem szívesen ismertem volna be Morellinek. – Gondolod, hogy visszajön? – Ma éjjel biztos nem. És valószínőleg csak akkor, ha megint te lépsz. Bólintottam. – Akkor rendben leszek. De azért kösz. – Megvan a számom, ha szükséged van rám, hívj. Ez viszont nem állt szándékomban. Rexre nézett. – Segítsek Drakulát hatástalanítani? Letérdeltem, kiemeltem Rexet a szőrı alól, és gyöngéden visszatettem a ketrecébe. – Általában nem harap. Csak most

96

nagyon izgatott volt. Morelli megsimogatta az arcom. – Néha velem is elıfordul ilyesmi. Miután elment, beakasztottam a láncot, és összeeszkábáltam egy riasztót: poharakat halmoztam az ajtó elé. Ha kinyitják, a piramis leborul, és az üveg zajára biztos fölébredek. És van egy plusz haszon, ha a betörı netán mezítláb jönne: összevágja magát az üvegcserepeken. Ez utóbbi valószínősége csekély volt, tekintve a novemberi mínuszokat. Fogat mostam, pizsamába bújtam, az ágyam mellé tettem a pisztolyt, és igyekeztem úgy ágyba bújni, hogy ne lássam a feliratot a falon. Reggel elsı dolgom lesz, hogy szólok a házmesternek, hogy csinálja meg az ajtót, én meg szerzek egy kis festéket. Sokáig nem bírtam elaludni. Izmaim feszültek az izgalomtól, a fejem nehéz volt. Morellivel pedig nem osztottam meg azt a gyanúmat, hogy szerintem nem Sandeman dúlta fel a lakásomat. Az egyik szöveg a falon összeesküvést említ, és alatta egy ezüst K bető. Valószínőleg meg kellett volna mutatnom Morellinek azt az ezüst betős levelet, amelyben szabadságra küldtek. Nem tudom, miért nem mutattam meg neki. Gyerekes hülyeség. Ha te nem mondod el a te titkodat, én sem mondom el az enyémet. Te jó ég! Gondolataim vágtattak a sötétben. Azon tőnıdtem, vajon miért ölték meg Moogeyt, vajon miért nem tudom megtalálni Kennyt, és vajon van-e lyukas fogam.

Hirtelen riadtam fel arra, hogy szálfaegyenesen ülök az ágyban. A nap betőzött a hálószobafüggöny résein, a szívem meg dörömbölt. Messzirıl valami kaparászást hallottam. Aztán feltisz-

97

tult az agyam, és rájöttem, hogy a pohárpiramis dılt le a földre, erre ébredtem.

98

6.

Talpra ugrottam, a pisztoly a kezemben, de fogalmam sem volt, merre induljak. Hívjam a rendırséget, kiugorjak az ablakon, vagy kirohanjak, és próbáljam szitává lıni azt a rohadékot. Szerencsére megúsztam a döntést, mert hirtelen felismertem Morelli hangját az elıszobából. Az órára néztem. Nyolc óra volt. Elaludtam. Megtörténik az ilyesmi, ha az ember hajnalig nem hunyja le a szemét. Belebújtam a Martens bakancsba, és kicsoszogtam az elıszobába, hogy szemügyre vegyem az üvegcseréptengert. Morelli leküzdötte a láncot a helyérıl, és ott állt a nyitott ajtóban, bámulta a nem mindennapi látványt. Majd rám emelte a tekintetét, alaposan végigmért. – Ebben a cipıben aludtál? Sötét pillantást vetettem rá, és a konyhába indultam söprőért és lapátért. A söprőt a kezébe nyomtam, a lapátot elegánsan a földre ejtettem, és sarkon fordultam, átvágtam a cserepeken a hálószoba felé. Melegítıre cseréltem a pizsamát, és majdnem felordítottam, amikor megláttam magam a tükörben. Smink semmi, hatalmas táskák a szemem alatt, a hajam szanaszét. Nem voltam biztos benne, hogy a fésülködés segítene, ezért aztán inkább baseballsapkát vettem. Mire kimentem, az üveg eltőnt, Morelli a konyhában kávét

99

fızött. – Gondoltál már a kopogásra? – kérdeztem. – Kopogtam. Semmi válasz. – Akkor hangosabban kellett volna kopogni. – És fölzavarni Mr. Woleskyt? Bedugtam a fejem a hőtıbe, elıhalásztam a maradék süteményt, és elfeleztem Morellivel. Álltunk a konyhapultnál, ettük a süteményt, és vártuk a kávét. – Nem mondhatni, hogy jó formában vagy, bébi – mondta Morelli. – A kocsidat ellopták, a lakásodat feldúlták, és valaki ki akarta nyírni a hörcsögödet. Talán le kéne állnod, és inkább mással próbálkozni. – Jézusom, te aggódsz értem. – Aha. Na, ettıl feszengtük egy kicsit. – Kínos – mondtam. – Beszélj róla. – Hallottál valamit a kocsimról? – Nem. – A belsı zsebébıl összehajtott papírlapokat húzott elı. – Itt a bejelentés. Nézd át, és írd alá. Gyorsan átfutottam, aláírtam, és visszaadtam. – Kösz. Hálás vagyok. Morelli eltette a papírokat. – Vissza kell mennem. Mi a terved mára? – Megcsináltatom az ajtómat. – Teszel följelentést a betörés és rongálás miatt? – Inkább mindent megcsináltatok, eltüntetek, és úgy teszek, mintha meg sem történt volna. Morelli tudomásul vette, a cipıjét bámulta, nem mozdult. – Valami baj van? – Sok minden. – Nagyot sóhajtott. – Ez az ügy, amin dolgozom…

100

– Ez a szupertitkos cucc? – Aha. – Ha mondasz róla valamit, nem árulom el senkinek. Esküszöm! – Hát persze. Csak Mary Lounak. – Miért mondanám el Mary Lounak? – Mert a legjobb barátnıd. És a nık mindig mindent megbeszélnek a legjobb barátnıjükkel. A homlokomra csaptam. – Jesszusom! Ez macsó baromság! Szexista férfiduma. – Jelents föl. – Most akkor elmondod, vagy sem? – Ez tényleg titkos. – Hát persze. Morelli tétovázott. Zsaru satuban. Megint egy jókora sóhaj. – Ha megtudják… – Nem tudják meg. – Három hónappal ezelıtt Philadelphiában megöltek egy rendırt. Golyóálló mellényt viselt, de néhány különleges golyó mégis a mellkasába fúródott. Az egyik a bal tüdejébe, a másik a szívébe. – Zsarugyilkosok? – Pontosan. Páncéltörı lövedékkel. Két hónapja Newarkban történt egy igazán eredményes autós akció, úgynevezett könynyő tankelhárító fegyverrel csinálták. Jelentısen csökkentette a Sherman Street-i Nagykutyák bandájának létszámát, és az egyik „nagykutya”, Lionel Simms új Ford Broncóját tésztaszőrıvé lyuggatta. A rakétalövedék köpenye elıkerült, és a nyomok Fort Braddockba vezettek. Braddockban csináltak egy alapos leltárt, és kiderült, hogy némi muníció hiányzik. – Amikor Kennyt elkaptuk, ellenıriztük a fegyverét a nyilvántartásban, és mit gondolsz?

101

– Hogy Braddockból származik. – Igen. Ez aztán a titok. Mennyivel színesebb lett tıle az életem! – És mit mondott Kenny a lopott fegyverrıl? – Hogy az utcán vette. És hogy nem ismeri név szerint azt, aki eladta, de együttmőködik velünk, hogy kiderítsük. – És aztán felszívódott. – A munkában több ügynökség is részt vesz. A Bőnügyi Nyomozó Iroda titokban akarja tartani az egészet. – És miért döntöttél úgy, hogy elmondod nekem? – Mert nyakig benne vagy. Tudnod kell. – Mondhattad volna elıbb is. – Eleinte úgy tőnt, jó nyomon vagyunk. Azt hittem, hamarosan elkapjuk Kennyt, és rád nem lesz szükségünk. Gyorsan pörgött az agyam, megannyi csodás lehetıséget találtam ki. – Elkaphattad volna ott a parkolóban, amikor Juliával volt. – Igen, elkaphattam volna – értett egyet. – De abból nem tudtad volna meg, amit tudni akarsz. – Vagyis? – Szerintem követni akartad, hogy megtudd, hol bujkál. Szerintem te nem csak Kennyt keresed. Hanem a fegyvereket. – Folytasd csak. Elégedett voltam magammal – nehéz volt leküzdenem egy önelégült vigyort. – Kenny Braddockban szolgált. Négy hónapja szerelt le, és hevesen költekezni kezdett. Vett egy kocsit. Készpénzzel fizetett. Bérelt egy viszonylag drága lakást, és berendezte. Új ruhákkal tömte teli a szekrényét. – És? – És Moogeynak is elég jól ment, ahhoz képest, hogy szerelı egy benzinkútnál. Luxusautó áll a garázsában. – Mi következik ebbıl?

102

– Kenny nem az utcán vette azt a fegyvert. İ és Moogey fújták meg Braddockból. Mit csinált Kenny Braddockban? Hol dolgozott? – Szállítási tisztviselı volt. A raktárban dolgozott. – És az eltőnt fegyverek a raktárból tőntek el? – Valójában egy vele szomszédos épületben voltak, ahová Kenny bejuthatott. – Vagy úgy! Morelli vigyorgott. – Azért ne lovald bele magad túlságosan. Az, hogy Kenny a raktárban dolgozott, még nem megdönthetetlen bizonyíték a bőnösségére. Katonák százai juthattak be a raktárba. Ami pedig Kenny meggazdagodását illeti… lehet, hogy kábítószert árult, lóversenyezett, vagy zsarolta Mario bácsikámat. – Szerintem fegyverrel üzletelt. – Szerintem is. – Tudod, hogy vitte ki a fegyvert? – Nem. És a Bőnügyi Nyomozó Iroda sem tudja. Lehet, hogy egyszerre vitték ki, vagy apránként, hosszabb idı alatt. Senki sem ellenırzi a leltárt, kivéve, ha kell neki valami, vagy valamirıl kiderül, hogy lopott holmi. A Bőnügyi Nyomozó Iroda háttérnyomozást folytat Kenny katonatársai és kollégái körében. De egyelıre köztük nem bukkant föl semmi. – És most hová megyünk? – Gondoltam, érdemes lenne beszélni Rangerrel. Felkaptam a telefont a konyhapultról, és benyomtam Ranger számát. – Na – szólt bele Ranger. – Ajánlom, jó hír legyen… – Van rá esély. Ráérsz ebédre? – Tizenkettıkor Big Jimnél. – Hárman leszünk – tettem hozzá. – Te, én Morelli. – Ott van most?

103

– Igen. – És meztelen vagy? – Nem. – Korán van még. Hallottam, hogy letette a kagylót. Amikor Morelli elment, felhívtam Dillon Ruddickot, a házmestert, aki ügyes fickó és jó haverom. Elmondtam, mi a baj, és félóra múlva meg is jelent megbízható szerszámkészletével, két liter festékkel és egyéb kellékekkel. İ dolgozott az ajtón, én festettem a falat. Három réteg kellett hozzá, hogy elfedje a sprayt, de tizenegyre a lakásom fala makulátlan volt, az ajtón meg új zár. Lezuhanyoztam, fogat mostam, hajat szárítottam, és farmerba, fekete garbóba bújtam. Felhívtam a biztosítót, és bejelentettem, hogy ellopták az autóm. Megtudtam, hogy a szerzıdés szerint nem jár nekem bérelt kocsi, és harminc nap múlva fizetnek, ha addig elı nem került a lopott autó. Nagyokat sóhajtottam – és megszólalt a telefon. Még mielıtt fölvettem volna, a visíthatnékom azt súgta, anyám lesz az. – Meglett az autód? – kérdezte. – Nem. – Ne aggódj. Kitaláltuk a megoldást. Használhatod Sándor bácsikád autóját. Sándor bácsikám a múlt hónapban költözött be egy öregek otthonába, nyolcvannégy évesen – és a kocsiját egyetlen élı testvérének, Mazur nagyinak ajándékozta. Mazur nagyi viszont soha nem tanult meg vezetni. A szüleim és a szabad világ többi része ezt nem is nagyon forszírozta. Miközben eléggé utálom ajándék lónak a fogát bámulni, nem nagyon kellett nekem Sándor bácsikám kocsija. Egy 1953as világoskék Buick volt, fényes fehér tetıvel, hófehér felnik-

104

kel a hatalmas kerekeken, amelyek egy traktornak is dicsıségére váltak volna, és csillogó króm elefántfül-ablakokkal. Mérete és formája akár egy kék bálna, és jobb napjain négy liter benzint is megevett tíz kilométeren. – Szó sem lehet róla – mondtam anyámnak. – Kedves, hogy erre gondoltatok, de ez Mazur nagyi autója. – Mazur nagyi is szeretné, ha használnád. Apád már el is indult vele hozzád. Használd egészséggel. A francba. Még visszautasítottam a vacsorát, majd letettem a telefont. Bekukucskáltam Rexhez, nem mutat-e késleltetett reakciókat a tegnap esti meg próbáltatás után. Úgy tőnt, jó hangulatban van, adtam hát neki egy brokkolirózsát és egy diót, felkaptam a dzsekimet, a táskámat, és bezártam a lakást magam mögött. Levonszolódtam a lépcsın, és a ház elıtt vártam apámat. Egy óriásmotor agresszív hangja bıdült föl a távolban – a falhoz lapultam, és imádkoztam némi haladékért, hátha nem a Buick kanyarodik be a parkolóba. Egy turcsi orrú behemót fordult be a sarkon – éreztem, hogy a dugattyú ritmusára kalapál a szívem. Persze hogy a Buick volt az, teljes pompájában – sehol egy pöttynyi rozsda. Sándor bácsikám újonnan vette 1953-ban, és azóta is ırzi azt az állapotát. – Szerintem nem jó ötlet – mondtam apámnak. – Mi van, ha megkarcolom? – Ez nem karcolódik – mondta apám, miközben leparkolt, és odébb csúszott a páholy mérető elsı ülésen. – Ez egy Buick. – De én a kis autókat szeretem. – Ez a baj ezzel az országgal, a kis autók. Amint elkezdték behozni ide ezeket a japán kis kocsikat, minden odalett. – Rácsapott a mőszerfalra. – Mert ez még kocsi. Ez tartós. Az ember büszke lehet, ha ilyent vezethet. Tökös kis járgány.

105

Beültem apám mellé, és kilestem a kormány fölött – leesett az állam, amikor megláttam, mekkora a motortér. Hát jó, nagy és ronda, de a fenébe is, legalább tökös. Megmarkoltam a volánt, és lábam a padlót taposta hiába, amikor rájöttem – nincs kuplung. – Automata – magyarázta apám. – Amerika errıl szól. Kitettem apámat a házuk elıtt, és mosolyt erıltettem a képemre. – Kösz. Anyám kint állt a lépcsın. – Légy óvatos! – kiáltotta. – Zárd be az ajtókat!

Morellivel együtt mentünk be Big Jimhez. Ranger már ott volt, hátát a falnak vetve ült egy asztalnál, ahonnan jól látta az egész termet. Fejvadász-üzemmód, bár most alighanem pucérnak érzi magát, hiszen kelléktára nagy részét a kocsiban hagyta, Morellire tekintettel. Nem volt szükség az étlapra. Ha van eszed, Jimnél steaket eszel, zöldséggel. Rendeltünk, és némán ültünk, míg hozták az italt. Ranger hátradılt a széken, karját keresztbe fonta a mellkasán. Morelli kevésbé agresszív, lezser tartást öltött. Én meg a szék szélén ültem, könyököm az asztalon, készen arra, hogy felpattanjak és rohanjak, ha ezek itt úgy döntenek, hogy lövöldöznek egy kicsikét. – Szóval – szólalt meg végül Ranger –, mi folyik itt? Morelli kissé elırehajolt. Halkan beszélt, épp csak odavetett pár szót. – A hadsereg elvesztett néhány játékszert. Eddig Newarkban és Philadelphiában és Trentonban bukkant föl belılük pár darab. Hallottál valamit arról, hogy kint vannak cuccok az utcán? – Az utcán mindig van kint cucc.

106

– De ez más. Profi fegyverek, M-16-osok, új 9 mm-es Beretták, és mindegyiken rajta a stempli: „az amerikai kormány tulajdona”. Ranger bólintott. – Tudok a newarki autós sztoriról, és a philadelphiai zsaruról is. De mi van Trentonban? – Megvan a fegyver, amivel Kenny térden lıtte Moogeyt. – A lúzer! – Ranger hátravetett fejjel nevetett. – Ez egyre jobb. Kenny Mancuso véletlenül térden lövi haverját, aztán rajtakapja egy zsaru, aki csak tankolni állt be a kúthoz, az ı kezében meg még füstöl a pisztoly, aztán kiderül, hogy nem akármi cucc a fegyvere… – Beszélnek valamit? – kérdezte Morelli. – Mit tudsz? – Nada – mondta Ranger. – És Kenny? – Nada – mondta Morelli. A beszélgetés abbamaradt, míg félretoltuk az evıeszközt és a poharakat, hogy legyen hely a steaknek és a zöldséges tálaknak. Ranger egyre csak Morellit nézte. – Szerintem tudsz még valamit. Morelli kivett egy darab húst, és látványosan beleharapott, mint egy oroszlán. – A cuccot Braddockból nyúlták le. – Akkor, amikor Kenny még ott volt? – Valószínőleg. – Lefogadom, hogy sokan hozzáférhettek. – Eddig csak véletlenszerő dolgokat tudunk, semmi biztosat – mondta Morelli. – Jó lenne a terítés nyomára bukkanni. Ranger végigpásztázta a termet, majd ismét Morellire nézett. – Itt nyugi volt. De körbenézhetek Philadelphiában. A táskám mélyén bejelzett a személyhívóm. Beledugtam a fejem, próbáltam megtalálni, de végül egyenként kipakoltam belıle mindent – a bilincset, az elemlámpát, a gázsprayt, a pisztolyt, a hajlakkot, a hajkefét, a tárcámat, a walkmant, a

107

svájci bicskát, aztán a hívót is. Ranger és Morelli el voltak bővölve. A kijelzıre néztem. – Roberta. Morelli felnézett az oldalasból. – Szeretsz fogadni? – Veled nem. Jimnél volt egy nyilvános telefon a vécé felé vezetı keskeny folyosón. Felhívtam Robertát, és támasztottam a falat, míg végül, számos csöngés után, fölvette. Reméltem, hogy megtalálta a koporsókat, de nem volt ekkora szerencsém. Megnézett minden raktárt, de semmi rendkívülit nem talált; viszont eszébe jutott egy teherautó, amelyik többször is fordult a 16-os raktár környékén. – A hónap végén volt – mondta. – Emlékszem mert éppen a havi számlákat csináltam, és ez a teherautó többször is bejött és kiment. – Emlékszik, milyen volt? – Elég nagy. Mint a kisebbfajta költöztetıké. Azért nem egy kamion vagy ilyesmi. Belefér néhány szobányi bútor. És nem bérautó volt. Fehér volt, nagy fekete betőkkel az ajtaján, de túl messze állt ahhoz, hogy el tudjam olvasni. – Látta a sofırt? – Bocs, de ennyire nem figyeltem rá. A számlákat csináltam. Megköszöntem, letettem. Nehéz megtippelni ér-e valamit ez az infó. Több száz teherautó futkároz Trentonban és környékén, amelyikre illik ez a leírás. Morelli várakozón nézett rám, amikor visszamentem az asztalhoz. – Na? – Nem talált semmit, de emlékszik, hogy látott egy teherautót, fekete betőkkel az ajtaján, és a hónap végén többször is fordult arra. – Ez azért valami. Ranger benyomta a húst. Az órájára nézett, és hátratolta a

108

székét. – Találkoznom kell valakivel. Morellivel elvégezték bonyolult kézfogási szertartásukat, majd Ranger elment. Mi pedig csöndben ettünk egy ideig. Az evés például azon testi tevékenységek közé tartozott, amelyeket jól bírtunk együtt csinálni. Amikor az utolsó zöldség is eltőnt a tányérról, elégedett sóhajtással kértük a számlát. Big Jim árai ugyan nem csillagászatiak, de azért nem sok pénzem maradt, miután kifizettem a részem. Lehet, hogy be kéne ugranom Connie-hoz, hátha akad valami könnyebb és gyorsabb munka is. Morelli az utcán parkolt, én meg úgy döntöttem, hogy az óriást két háztömbnyire, egy nyilvános parkolóban hagyom. Az ajtóban elváltunk. Menet közben igyekeztem bebeszélni magamnak, hogy ez a kocsi mégis csak egy kocsi. És ugyan, mit számít, ha az emberek látják, hogy egy 1953-as Buickot vezetek? Hiszen ez is gurul. Naná. Hát ezért parkoltam vele egy föld alatti garázsban fél kilométerre. Pontosan. Kiváltottam, majd végighajtottam a Hamiltonon, el Delio Exxon-kútja és Perry Sandeman mellett, és az irodánk elıtt találtam helyet. A babakék motorháztetıt vizslattam, azon törtem a fejem, vajon hol ér véget. Elırefelé álltam be, felugrattam a járdára, oldalba böktem a parkolóórát. És úgy döntöttem, elég közel állok, tehát leállítottam a motort, és kiszálltam. Connie az asztalnál ült, undokabb volt, mint rendesen, vastag fekete szemöldöke fenyegetıen hajlott lefelé, a szája meg csak egy vékony vérvörös rúzscsík. Rendezetlen irathalmok álltak a szekrények t tején, az asztalán papírok és üres kávéscsészék szanaszét. – Mi újság? – kockáztattam meg. – Ne kérdezd. – Fölvett már valakit?

109

– Holnap kezd. Addig viszont semmit nem találok, akkora itt a kupleráj. – Vinnie segíthetne. – Vinnie nincs itt. Vinnie Észak-Karolinába ment Mo Barnesszal, hogy elkapjon valakit. Kézbe vettem egy halom iratot, elkezdtem ábécébe rakni. – Pillanatnyilag megtorpantam ezzel a Kenny Mancuso-üggyel. Nem tudsz valami könnyebb és gyorsabb bulit adni? Átnyújtott néhány összetőzött papírlapot. – Eugène Petras tegnap nem jelent meg a bíróság elıtt. Biztos otthon van, tökrészeg, és azt sem tudja, milyen nap van. Átfutottam az óvadéki szerzıdést. Eugène Petras a Burgban lakott. A vád: feleségverés. – Lehet, hogy ismernem kéne a pasast? – Inkább a feleségét, Kittyt. A lánykori neve Lukács. Néhány évvel alattad járhatott a suliba. – Ez az elsı balhéja? Connie a fejét rázta. – Már hosszú története van. Igazi seggfej. Valahányszor lelök néhány sört, jól elkalapálja Kittyt. Néha túlságosan is, ilyenkor a csaj kórházba kerül. Néha följelenti, de végül mindig visszavonja. Szerintem be van tojva. – Gusztusos ügy. Mennyit ér a pasas? – Kétezer dollár volt az óvadék. A családon belüli erıszak nem megy följebb. A hónom alá csaptam az aktát. – Mindjárt jövök. Kitty és Eugène egy keskeny sorházban lakott a Baker és a Rose sarkán, szemben a régi gombgyárral. A bejárati ajtó egyenesen a járdára nyílt, sem elıkert, sem udvar. A ház kívülrıl vöröses beton, körben fehér perem. Az utcára nyíló szobában a függönyök behúzva. A felsı ablakok sötétek. A paprikasprayt a dzsekim zsebébe tettem, a bilincset és a pisztolyt a gatyámba. Kopogtam az ajtón, és belülrıl zajt hal-

110

lottam. Megint kopogtam, válaszul egy férfi ordított valami érthetetlent. Megint, újabb hangok, majd nyílt az ajtó. Egy fiatal nı pislogott rám a biztonsági lánc fölül. – Igen? – Maga Kitty Petras? – Mit akar? – A férjét keresem, Eugène-t. Itthon van? – Nincs. Férfihangot hallottam. Mintha Eugène-é lenne. Kitty Petras csontsovány volt, arca beesett, barna szeme hatalmas. Smink semmi. Barna haja lófarokba fogva. Nem volt csinos, de ronda sem. Leginkább semmilyen. Felejthetı vonásai voltak, mint azoknak, akik a rengeteg verés után igyekeznek láthatatlanok lenni. Bizalmatlanul nézett rám. – Ismeri Eugène-t? – Az óvadékügynöknek dolgozom. Eugène tegnap nem jelent meg a bíróság elıtt, és szeretnénk, ha új idıpontot kérne. – Ez nem annyira hazugság, inkább féligazság. Elıbb új idıpontot kap, aztán becsukják egy büdös cellába, míg az új idıpont elérkezik. Biztos, ami biztos. – Hát… nem is tudom. Eugène úszott be a képbe a résnyire nyitott ajtóban. – Mi van? Kitty arrébb lépett. – Ez a nı azt akarja, hogy új idıpontot kérj a bíróságtól. Eugène közelebb nyomta a képét. Csupa orr meg áll, bandzsa, vörös szem és 100% alkohol dılt ki belıle. – Micsoda? Elismételtem a szöveget az új idıpontról, és oldalt álltam, hogy ki kelljen nyitnia az ajtót, ha látni akar. A lánc lecsúszott, az ajtó kinyílt. – Szórakozol velem? Félig beléptem, megigazítottam a táskát a vállamon, és folytattam a mesét. – Csak néhány perc az egész. Bemegyünk a bíróságra, és kérünk egy új idıpontot.

111

– Na ide figyelj, tudod, mit mondok én erre? – Hátat fordított, letolta a gatyáját, és lehajolt. – Csókold meg a szırös valagam. Testhelyzete nem tette lehetıvé, hogy a sprayt használjam, ezért a zsebembe nyúltam, és elıvettem a sokkolót. Még sosem használtam, de nem tőnt nagyon bonyolultnak. Elırehajoltam, a szerszámot Eugène fenekéhez nyomtam, és elsütöttem. Eugène megremegett, visított, majd eldılt, mint egy liszteszsák. – Te jó ég! – kiáltott Kitty –, mit csinált maga? Lenéztem Eugène-ra, mozdulatlanul hevert, a gatyája a térdére csúszva. Kissé nehézkesen lélegzett, de gondoltam, ez a minimum, ha valaki akkora áramot kap, amivel egy szobát lehetne fényárba borítani. A képe akár a tészta – e téren semmi nem változott. – Sokkoló – mondtam. – A használati utasítás szerint nem hagy maradandó nyomot. – Kár. Már reméltem, hogy megölte. – Felhúzhatná a gatyáját – javasoltam. Elég rondaság van ebben a világban, ne kelljen már Eugène lottyadt szerszámát bámulnom. Amikor a nı felhúzta a cipzárt, kissé megböktem a cipım orrával, alig reagált. – Valószínőleg az lenne a legjobb, ha betennénk a kocsimba, mielıtt feltámad. – És hogy csináljuk? – Szerintem vonszoljuk oda. – Azt már nem. Én ebben ugyan részt nem veszek. Istenem, ez borzalmas. Kiveri belılem a lelket is. – Nem tudja kiverni, ha börtönben ül. – Ki fog jönni. – Hát, ha megvárja… Eugène szája mozogni kezdett, Kitty levegı után kapkodott. – Fel fog állni! Csináljon valamit!

112

Nem akartam még több voltot nyomni belé. Szerintem nem állt volna jól neki, ha göndör hajjal vonszolom a bíróság elé. Megragadtam a bokáját, és az ajtó felé húztam. Kitty felrohant az emeletre, és a zajokból ítélve heves pakolásba kezdett. Sikerült kiráncigálnom Eugène-t a házból, már ott voltam vele a járdán a Buick mellett, de egyedül nem tudtam berángatni a kocsiba. Láttam, hogy Kitty bıröndöket és sporttáskákat pakol halomba a nappaliban. – Kitty! – szóltam oda. – Segítségre van szükségem. Kilesett a nyitott ajtón. – Mi a probléma? – Nem tudom betenni a kocsiba. Beharapta a száját. – Magánál van? – Nem nagyon. Egy kicsikét. De tényleg alig. Elırehajolt. – A szeme nyitva. – Igen, de a pupillája felkanyarodott a szemhéja mögé. Szerintem nem lát. Mintha beleszólna a beszélgetésbe, Eugène hadonászni kezdett a lábaival. Kittyvel megragadtuk a karját, és fölemeltük vállmagasságba. – Könnyebb lenne, ha közelebb parkolna – mondta Kitty, levegı után kapkodva. – Az utca közepén áll. Kitámasztottam, hogy bírjam a súlyt. – Csak akkor tudok a járda mellé állni, ha van parkolóóra, amit célba vehetek. Közös lendülettel bekanalaztuk Eugène-t a hátsó ülésre, a kapaszkodóhoz bilincseltem, úgy lógott ott, mint egy zsák. – Most mit fog csinálni? – kérdeztem Kitty. – Van hová mennie? – Van egy barátnım New Brunswickban. Nála ellehetek egy darabig. – Majd hagyja meg a bíróságon a címét.

113

Bólintott, és visszament a házba. Én a volán mögé ugrottam, és irányt vettem a Hamilton felé. Eugène feje néhány kanyarban nagyot koppant, de ettıl eltekintve eseménytelen utunk volt a rendırségre. Az épület hátuljához hajtottam, kimásztam a Buickból, csöngettem, és beleintegettem a biztonsági kamerába. Szinte rögvest nyílt az ajtó, és a bolond Carl Costanza dugta ki a fejét. – Igen? – Pizzafutár. – A rendırséget félrevezetni bőncselekmény. – Segíts kivenni ezt a pasast a kocsiból. Carl nagyot nézett és elmosolyodott. – Ez a te kocsid? Szúrósan néztem rá. – Mert? Mi a baj vele? – Semmi, dehogy. Én aztán nem teszek megjegyzést. Egy szót sem szólok arról, hogy a nık nagy autóval furikáznak. Tudom, mi a politikai korrektség. – Áramot vezetett belém – szólalt meg Eugène. – Ügyvédet akarok. Összenéztünk Carllal. – Rémes, mit tesz az ital egyesekkel – mondtam, miközben kinyitottam a bilincset. – Észvesztı hülyeségeket képesek beszélni. – Nem vezettél bele áramot, ugye? – Persze hogy nem! – Csak megsütötted az idegeit kicsit? – Fölvillanyoztam a seggét. Mire megkaptam az átvételi elismervényt, elmúlt hat óra. Túl késı volt ahhoz, hogy bemenjek az irodába a pénzért. Ácsorogtam a parkolóban néhány percig, és a drótkerítés felett bámultam a túloldalon a furcsa üzletsort. Egy templom, Lydia kalapboltja, egy használtbútor-üzlet, a sarkon egy főszeres. Soha sehol egyetlen vevıt sem láttam, s azon tőnıdtem,

114

vajon mibıl élnek. Viszont régóta ott voltak, a portáljuk nem változott. Persze, a megkövült fa is mindig ugyanúgy néz ki… Aggódtam, hogy a nap folyamán alighanem kórosan lezuhant a koleszterinszintem – úgy döntöttem, Popeye főszeres sült csirkéjét szavazom meg magamnak vacsorára. Nekiindultam, és magamat meg a kaját a Paterson Streetre fuvaroztam, megálltam egy parkolóban Julia Cenetta házával szemben. Itt is pont olyan jól lehet enni, mint bárhol másutt, és ki tudja, talán szerencsém lesz, és felbukkan Kenny. Felfaltam mindent, ittam is rá, és elégedetten nyugtáztam, hogy jobb nem is lehetett volna. Se Spiro, se edények, se cirkusz. Égett a lámpa Julia házában, de a függöny be volt húzva, nem tudtam belesni. Két kocsi állt a felhajtón. Tudtam, hogy az egyik Juliáé, és feltételeztem, hogy a másik az anyjáé. Egy új autó állt meg a járda szélén. Drabális fickó szállt ki belıle, és az ajtóhoz ment. Julia farmerban és blézerben nyitott ajtót. A válla fölött hátraszólt valakinek, és elment. Néhány percig a behemóttal smárolt a kocsiban. Majd a pasas begyújtotta a motort, és elindultak. Ennyit Kennyrıl. Elmentem Vic videotékájába, és kivettem a Szellemirtókat, intellektuális magaslatban szárnyaló legkedvencebb filmemet. És vettem mikróban elkészíthetı pattogatott kukoricát, egy KitKatot, egy zacskó mogyoróvajas süteményt és egy doboz instant forró csokit. Én aztán tudok mulatni, nemde? Mikor hazaértem, villogott a piros lámpa a rögzítımön. Spiro akarta tudni, vajon jutottam-e valamire a koporsókkal, és vajon akarok-e vele vacsorázni holnap a Kingsmithbúcsúztatás után. Mindkét kérdésre hangsúlyos nem a válaszom. Viszont vonakodtam ezt a tudtára adni, ugyanis már az üzenettıl is hányingerem támadt. A másik üzenet Rangertıl jött. Hívj föl!

115

Megpróbáltam otthon. Semmi. A kocsiban. – Igen – szólt bele. – Itt Stephanie. Mi újság? – Buli lesz. Szerintem öltözz föl rendesen. – Magas sarkú, harisnya? – Inkább egy harmincnyolcas. – Szerintem azt szeretnéd, hogy találkozzunk. – A West Lincoln és a Jackson sarkán vagyok. A Jackson vagy négy kilométer hosszú volt, szeméttelepek, roncstelepek és a régi Jackson csıgyár mellett vezetett, lepukkant bárok, szakadt kis panziók között. Olyan lehangoló része volt ez a városnak, hogy még a graffiti-bandák is kerülték. A második két kilométeren, a csıgyár után már alig-alig járt autó. Az utcalámpákat kilıtték, és soha nem csinálták meg, a tőz mindennapos esemény volt errefelé, és egyre szaporodtak a kiégett, bedeszkázott házak, köztük hegyekben állt a kihajított drog-kelléktár, fecskendık, ilyesmik. Kivettem az igazi pisztolyomat a barnamedvés kekszesdobozból, ellenıriztem, töltve volt. A táskámba csúsztattam a KitKattal együtt, a hajam baseballsapka alá szuszakoltam, akár férfi is lehetnék, majd ismét a dzsekimbe bújtam. Legalább jó okom volt rá, hogy elhalasszam a randit Bill Murrayvel. Ranger valószínőleg vagy Kennyrıl, vagy a koporsókról tudott meg valamit. Ha segítségre lenne szüksége ahhoz, hogy elfogjon egy delikvenst, hát nem engem hívna. Tizenöt perc alatt képes olyan csapatot összerántani, amellyel Kuvait lerohanása óvodai társasjátéknak tőnik. És nyilván nem kell mondanom, hogy ezen a Ranger-féle kommandóslistán nem én szerepeltem az élen. Még leghátul sem. Viszonylag biztonságban éreztem magam, amint a Buickkal hajtottam végig a Jacksonon. Aki akkora szarban van, hogy a Nagy Kékséget akarná elrabolni, az nyilván túl hülye ahhoz,

116

hogy sikerüljön is neki. Attól sem kellett tartanom, hogy menet közben rám lınek. Röhögıgörcs közben nagyon nehéz lehet célozni. Ha nem fejvadászott, Ranger rendszerint egy fekete Mercedes sportkocsival járt. Ha vadászszezon volt, egy fekete Ford Broncóval. Kiszúrtam a Broncót egy mellékutcában, és aggódtam, hogy cseppfolyóssá válik minden a beleimben, ha a Jackson Streeten kell lecsapni valakire. Közvetlenül Ranger kocsija elıtt álltam meg, eloltottam a lámpát, és néztem, amint felém tart. – Mi történt a dzsippel? – kérdezte. – Ellopták. – Úgy tudom, valami fegyverbuli lesz itt ma éjjel. Katonai fegyverek és ritka lövedékek. A cuccos pasi valószínőleg fehér. – Kenny! – Lehetséges. Gondoltam, megnézzük. A súgóm szerint a Jackson 270-es számú ház kertjében lesz az adásvétel. Az a ház ott, a betört ablakkal. Odanéztem. Egy rozsdás Bonneville parkolt kétháznyira a 270-tıl. A környék egyébként tök kihalt. Minden ház sötét. – Nem akarjuk megzavarni az üzletet – mondta Ranger. – Itt maradunk, csöndben, nyugodtan, és alaposan megsasoljuk a fehér fickót. Ha Kenny, akkor követjük. – Kicsit sötét van ahhoz, hogy jól lássuk. Ranger egy távcsövet vett elı. – Éjszakai. Naná, mi más. Már befordultunk a második órába, amikor egy zárt kisteherautó hajtott végig a Jacksonon. Percek múlva megint, és akkor megállt. A sofırre irányítottam a távcsövet. – Fehérnek látszik – mondtam Rangernek –, de maszk van rajta. Nem látom. Egy BMW húzott a kisteherautó mögé. Négy pasi szállt ki

117

belıle, és elırementek. Ranger lehúzott ablakán át hallottuk, amint nyílik az oldalsó ajtaja. Tompa hangok szálltak a levegıben. Valaki nevetett. Percek teltek el. Az egyik kivett egy nagy fadobozt a kisteherautóból, kinyitotta a BMW csomagtartóját, betette a fadobozt, visszament a másik autóhoz, és megismételte az egészet. Hirtelen kivágódott az elhagyottnak tőnı ház kapuja, zsaruk ömlöttek ki rajta, parancsokat ordítoztak, fegyvereket töltöttek csıre, vágtattak a BMW-hez. Egy rendırautó száguldott végig az utcán, csikorogva fékezett elıttük. A négy pasas szétrebbent. Lövések dördültek. A teherautó motorja felbıgött, és kilıtt a járda mellıl. – Ne veszítsd szem elıl – kiabálta Ranger, és rohant visszafelé a Broncóhoz. – Megyek mögötted. Padlógázzal indultam. Kilıttem a keskeny sikátorból, és késın vettem észre, hogy a teherautót már üldözi egy autó, szorosan rátapadva. Csikorogtak a kerekek, én meg káromkodtam; az üldözı autó nagy puffanással visszapattant a Buickról. A tetejérıl leröpült egy kis piros villogó, és mint egy hullócsillag, szállt el az éjszakában. Én meg sem éreztem a csattanást, de a másik kocsi – feltételeztem, a zsaruké – röpült vagy öt métert. Láttam a teherautó hátsó lámpáit a távolban, töprengtem, hogy követnem kellene. Aztán úgy döntöttem, nem lenne helyes. Hogy is nézne ki, megpattanni a helyszínrıl, miután ócskavasat csináltam Trenton egyik legjobb jelöletlen zsaruautójából. A táskámban kotorásztam, a jogsimat kerestem, amikor felpattant az ajtóm, valaki kirángatott a kocsiból, és rázott erısen – persze hogy Morelli. Leesett állal bámultunk egymásra, nem hittünk a szemünknek, kicsit sem. – Ilyen nincs! – tört ki belıle. – Ezt tényleg nem hiszem el! Mit csinálsz, mondd? Ülsz az ágyadban éjjel, és azon töröd a

118

fejed, hogy cseszhetnéd el az életem? – Ne képzelj ennyi magadról! – Majdnem megöltél! – Ez azért túlzás. Nem is neked szólt. Azt sem tudtam, hogy ez a te kocsid. – És ha tudom, hát nem lebzselek itt. – Én sem siránkozok itt, hogy te meg az utamba álltál, pedig elkaptam volna a pasast, ha nem szerencsétlenkedsz… Morelli a fejét ingatta. – El kellett volna költöznöm innen. Egy másik államba. A tengerészetnél kellett volna maradnom… A kocsijára néztem. A hátsó elem egy része leszakadt, a lökhárító az úttesten hevert. – Nem olyan vészes – mondtam. – Szerintem tudsz vele menni. Mindketten a Nagy Kékségre bámultunk. Egy karcolás sem volt rajta. – Buick – mondtam mentegetızve. – Kölcsön kaptam. Morelli a sötétségbe fúrta tekintetét. – A rohadt életbe. Egy rendırautó állt meg mögötte. – Jól vagy? – Igen. Istenien. Ember jobban nem lehet. A rendırautó továbbment. – Egy Buick – mondta Morelli. – Pont, mint a régi szép idıkben. Amikor tizennyolc éves voltam, egy kicsit áthatottam Morellin egy hasonló autóval. Morelli mögém pillantott. – Az ott nyilván Ranger a fekete Broncóban. A sikátor felé néztem. Ranger ott ült, és a volánra borulva röhögött. – Kitöltsek egy betétlapot? – kérdeztem Morellitıl. – Nem hinném, hogy ennyivel elintézhetnéd. – Megnézted a pasast a teherautóban? Szerinted Kenny volt? – Olyan magas, mint ı, de vékonyabb.

119

– Lehet, hogy lefogyott. – Nem tudom. Valahogy mintha nem ı lett volna. Ranger lámpája felvillant, odahúzott mellénk. – Azt hiszem, lelépek. Nem akarok elefánt lenni. Segítettem Morellinek betenni a lökhárítót a hátsó ülésre, a többi szemetet az út szélére rugdostam. A sarkon már a rendırség is csomagolt. – Vissza kell mennem az ırsre – mondta Morelli. – Ott akarok lenni, amikor kikérdezik ezeket. – És ellenırizni akarod a teherautó rendszámát. – Valószínőleg lopott. Visszamentem a Buickhoz, hátratolattam a sikátorba, hogy elkerüljem az üvegcserepeket, majd kihajtottam a Jacksonra, és haza… De néhány háztömb után megfordultam – a rendırség felé vettem az irányt. Egy árnyékos részen parkoltan le, szemben a bárral. Öt perc sem telt el, amikor két kék-fehér hajtott be a parkolóba, mögöttük Morelli a lökhárító nélküli Fairlane-nel, mögötte pedig egy kék-fehér kisbusz. A Fairlane ezzel a fazonnal hibátlanul passzolt a többi rendırautóhoz – Trenton nem pazarolja a pénzt plasztikai sebészetre. Ha egy rendırautó megsérül, hát úgy marad egy életre. Az összes kocsi olyan volt, mintha a roncsderbirıl érkezett volna ide. A parkoló ilyentájt viszonylag üres volt. Morelli a saját kocsija mellé parkolt, és bement az épületbe. A kék-fehérek oldalt álltak meg, hogy lepakolják a foglyokat. Én pedig odaálltam Morelli saját kocsija mellé. Egy óra múlva a hideg már bekúszott a Buickba – mire befőtöttem, hogy felforrt odabenn a levegı. Megettem a KitKat felét, és elnyúltam az ülésen. Elmúlt a második óra is – megismételtem a korábbi szertartást. És amikor az utolsó falatot is lenyeltem, nyílt egy oldalajtó, és a kiömlı fényben egy férfi körvonalait láttam. Még abból is rögvest felismertem Morellit.

120

Aztán becsukódott mögötte az ajtó, és jött a kocsija felé. Félúton lehetett, amikor kiszúrt. Láttam, hogy mozog az ajka, és szinte hallottam, mit mond. Kiszálltam a kocsiból, hogy nehezebb legyen csak úgy otthagyni. – Helló – vigyorogtam legangyalibb mosolyommal. – Hogy ment? – A cucc Braddockból van. Ennyi. – Közelebb lépett, szimatolt. – Csokiszagot érzek. – Megettem egy fél KitKatot. – És mi van a másik felével. – Azt már korábban megettem. – Kár. Lehet, hogy eszembe jutott volna még némi kulcsfontosságú információ, ha ettem volna egy KitKatot. – Szerinted nekem kell etetnem téged? – Van még valami a táskádban? – Nincs. – És egy kis almáspite otthon? – Pattogatott kukorica és keksz. Egy filmet akartam megnézni ma este. – Vajas? – Igen. – Oké. Azt hiszem, beérem vajas pattogatott kukoricával. – Ha megeszed a pattogatott kukoricám felét, valami felejthetetlenül különlegessel kell fizetned érte. Morelli lassan elvigyorodott. – Információról beszéltem! – tettem hozzá gyorsan. – Hát persze.

121

7.

Morelli mögöttem jött hazafelé, vadiúj négykerék meghajtású járgányával, és nyilván az ırületbe kergette az a motorbıgés, amellyel a Buick brummogott végig az éjszakában. Beálltunk a parkolóba a ház mögött, egymás mellé. Mickey Boyd cigizett a hátsó kapuban. Francine, a felesége, elızı héten kapott nikotintapaszt, ezért most Mickey nem gyújthatott rá a lakásban. – Húha – tört ki Mickeybıl, miközben a cigi trükkösen tapadt az alsó ajkához –, micsoda Buick. Csodás autó. Ma már bizony nem gyártanak ilyent. Morellire sandítottam. – Szerintem az ilyen elefántfüles, hatalmas autócsodák is efféle férfias kellékek. – A méret a lényeg – mondta Morelli. – A férfiaknak kell ekkora, hogy vontatni tudjanak… Lépcsın mentünk föl, és félúton éreztem, hogy összerándul a szívem. Egyszer majd biztos elmúlik a szorongás, hogy megint feldúlták a lakásom, és visszatér a régi biztonságérzés. Egyszer majd. De nem ma. Mert ma alig tudtam uralkodni a rettegésemen Viszont nem akartam, hogy Morelli lássa, milyen gizda csaj vagyok. Szerencsére a bejárati ajtó érintetlen volt, és amikor beléptünk a lakásba, hallottam, hogy a hörcsög kereke pörög a sötétben.

122

Felkapcsoltam a villanyt, és a dzsekim és a táskám ledobtam a kisasztalra az elıszobában. Morelli utánam jött a konyhába, és nézte, ahogy a pattogatott kukoricát beteszem a mikróba. – Lefogadom, hogy olyan filmet vettél ki, ami illik a pattogatott kukoricához. Föltéptem a mogyoróvajas kekszes zacskót, odakínáltam Morellinek. – Szellemirtók. Morelli bekapta a kekszet. – A filmekrıl sem sokat tudsz. – Ez a kedvencem! – Libás mozi. Még De Niro sincs benne. – Mesélj inkább a ma esti rajtaütésrıl. – Megvan mind a négy pasas a BMW-bıl, de egyik sem tud semmit. Az üzletet telefonon kötötték. – És a teherautó? – Lopott. Ahogy mondtam. Helyi. Csöngetett a mikró, kivettem a pattogatott kukoricát. – Elég nehezen hihetı, hogy valaki felbukkan a Jackson Streeten az éjszaka kellıs közepén, és lopott katonai fegyvereket vesz valakitıl, akivel csak telefonon beszélt. – Az eladó tudott neveket. Szerintem ez elég is volt ezeknek a fickóknak. Kispályások. – Semmi szál Kennyhez? – Semmi. A kukoricát egy tálba borítottam, és odaadtam Morellinek. – És milyen neveket mondott az eladó? Ismerem valamelyiket? Morelli bebújt a hőtıbe, és egy doboz sörrel bújt elı. – Kérsz? Elvettem egyet, kipattintottam. – Szóval a nevek… – Felejtsd el a neveket. Nem segítenek abban, hogy megtaláld Kennyt. – És a személyleírás? Milyen volt az eladó hangja? Milyen színő a szeme?

123

– Átlagos külsejő, átlagos hangú fehér fickó, semmi feltőnı rajta. A szeme színére senki nem emlékszik. A kihallgatás a szokásos mederben folyt, a fiúk fegyvert vettek, nem randira mentek oda. – Nem vesztettük volna el a pasast, ha együtt dolgoztunk volna. Föl kellett volna hívnod – mondtam. – Mint óvadéki ügynöknek, jogom van részt venni közös mőveletekben. – Tévedsz. A közös mőveletekben való részvétel részünkrıl szakmai gesztus, amely adott esetben rád is vonatkozhat. – Remek. És most miért nem vonatkozott? Morelli belemarkolt a tálba. – Mert semmi jel nem utalt arra, hogy Kenny fogja vezetni a teherautót. – De azért volt rá esély. – Igen. Esély, az volt. – És te úgy döntöttél, hogy nem vonsz be. Kezdettıl fogva tudtam, hogy így lesz. Hogy ki fogsz hagyni belıle. Morelli bement a nappaliba. – Most mit akarsz ezzel mondani? Megint háborúzunk? – Azt akarom mondani, hogy szar alak vagy. Továbbá azt is, hogy add vissza a pattogatott kukoricámat, és menj el innen. – Nem. – Hogy érted ezt? – Megállapodtunk. Üzletet kötöttünk. Információért pattogatott kukorica. Megkaptad az információt, tehát jogom van az én pattogatott kukoricámra. Az elsı gondolatom a hallban heverı táska volt, és benne a sokkoló, amellyel egy Eugène-féle kezelést adhatnék Morellinek. – Eszedbe ne jusson – szólalt meg. – Ha csak az elıszoba közelébe mész, följelentelek tiltott fegyverviselésért. – Ez undorító. Te meg visszaélsz a rendıri hatalmaddal. Morelli levette a film dobozát a tévé tetejérıl, és becsúsztat-

124

ta a kazettát a helyére. – Most akkor megnézed ezt a filmet velem, vagy nem?

Rosszkedvően ébredtem, és nem tudtam az okát. Gyanítottam, hogy Morelli tehet róla, meg az, hogy nem fújtam le gázsprayvel, nem ütöttem meg árammal, nem lıttem agyon. Akkor távozott, amikor vége lett a filmnek, és kiürült a tál is. Búcsúszavai ezek voltak: bíznom kellene benne. – Hát persze – hagytam rá. Majd ha a disznó repül. Ha piros hó esik. Akkor. Kávét fıztem, és feltárcsáztam Eddie Gazarrát – üzenetet hagytam neki, hívjon vissza. Míg vártam, kilakkoztam a lábkörmömet, ittam egy kávét és elrágcsáltam egy ropogós müzliszeletet. Épp teli volt a szám, amikor csörgött a telefon. – Mi van? – kérdezte Gazara. – Kellene a négy pasas neve, akiket tegnap elkaptak a Jackson Streeten. És a kapcsolatok neve is, amelyeket a teherautó sofırje mondott. – A francba. Én ezekhez nem férek hozzá. – Még mindig kellene bébicsısz? – Bébicsısz mindig kell. Meglátom, mit tehetek. Gyorsan lezuhanyoztam, ujjaimmal végigszántottam a hajamon, aztán farmert és flanelinget vettem. A pisztolyt kihalásztam a táskámból, és óvatosan visszapakoltam a helyére: a kekszesdobozba. Bekapcsoltam a rögzítıt, és bezártam magam mögött az ajtót. Csípıs volt a levegı, az ég szinte teljesen kék. A Buick ablakain fagy csillogott, mint valami finom porréteg. Beültem, elindultam, és teljes erıvel nyomattam a meleg levegıt. Van énnekem egy életfilozófiám – kis túlzással miszerint

125

jobb bármit csinálni, akármilyen apró, jelentéktelen dolgot, mint semmit. Ennek jegyében úgy döntöttem, hogy délelıtt végigjárom Kenny barátait és rokonait. Vezetés közben igyekeztem nagyon figyelni, hátha felbukkan a dzsipem, vagy a fehér teherautó fekete betőkkel. Nem találtam semmit, de a lista egyre hosszabb lett, ezért mégiscsak elkönyveltem némi elırelépést. Hiszen ha a lista elég hosszú, akkor elıbb-utóbb csak találok valamit. A harmadik tétel után föladtam, és bementem az irodába. Föl kellett vennem a pénzem azért, mert Petrast bevittem, és le akartam hallgatni az üzeneteimet is. Pár méternyire Vinnie-tıl találtam is egy helyet, és úgy döntöttem, belevágok a nagy kísérletbe: a járdával párhuzamosan leparkolok a Nagy Kékséggel. Alig kevesebb mint tíz perc alatt sikerült is, méghozzá egész jól, mindössze az egyik hátsó kerekem pihent a járdán. – Szépen csináltad – dicsért Connie. – Féltem, hogy kifogy a benzin, mire abszolválod a kettes számú rutingyakorlatot. Ledobtam a táskám a velúrkanapéra. – Egyre jobb vagyok. Már csak kétszer mentem neki a mögöttem álló kocsinak, és a parkolóórát pedig egyáltalán nem trafáltam el. Egy ismerıs arc bukkant föl Connie mögött. – Mázlid van, hogy nem az én kocsimnak mentél neki. – Lula! Lula elılépett, mind a száz kilójával, csípıre tett kézzel. Fehér melegítıt és fehér edzıcipıt viselt. A haja narancsszínben játszott, és mintha boronával fésülte és tapétaragasztóval húzta volna egyenesre. – Hát helló, szívecském. Miért húztad ide azt a girnyó beledet? – A pénzemért, azért. És te mit csinálsz itt? Óvadékért jöttél? – Csöppet sem, szívecske. Épp most léptem be, hogy gatyá-

126

ba rázzam itten ezt a kuplerájt. Rendbe szedem az aktákat. – És mi lesz az eredeti szakmáddal? – Nyugdíjba vonultam. Átadtam a placcot Jackie-nek. Nem tudtam volna visszamenni elsı osztályú kurvának, miután úgy helyben hagytak múlt nyáron. Connie-nak fülig ért a szája. – Bízom benne, hogy kordában tartja majd Vinnie-t. – De még mennyire! Ha csak egy hajszálnyit is bepróbálkozik, hát eltaposom a perverz kis csírát. Ha egy ekkora benga nagy nıvel kezd, hát nem marad belıle több, mint egy büdös folt a szınyegen. Nagyon bírtam Lulát. Néhány hónappal ezelıtt ismerkedtünk meg, éppen csak nekikezdtem új és szépreményő fejvadász-karrieremnek, és éppen az ı utcasarkán nyomoztam valaki után. – De azért még visszajársz néha? Hallasz ezt-azt? – Mire gondolsz? – Négy pasas próbált fegyvert vásárolni tegnap éjjel, de lekapcsolták ıket. – Ezt mindenki tudja. A két Long fiú, és Booger Brown és az ı szarjancsi unokaöccse, Freddie Johnson. – Tudod, kitıl akartak fegyvert venni? – Valami fehér köcsögtıl. Többet nem tudok. – Én most a fehér köcsögöt szeretném becserkészni. – Baromi vicces a törvény innensı oldalán lébecolni – mondta Lula. – Ehhez kell némi szoktatás. Felhívtam a lakásom, és lehallgattam az üzeneteket. Újabb meghívás Spirótól, és egy lista Eddie Gazarrától. Az elsı négy név ugyanaz, mint amit Lula mondott. Az utolsó három egy fegyverkereskedı fülese. Leírtam, odaadtam Lulának. – Mesélj valamit Lionel Boone-ról, Stinky Sandersról és Jamal Alouról.

127

– Boone és Sanders nagypályás díler. Ki-be járnak a rácsos pihenıbe, mint a szanatóriumba. Szerintem nem lesz hosszú nyugdíjaskoruk, ha érted, mire gondolok. Alout nem ismerem. – És te? – fordultam Connie-hoz. – Ismered valamelyiket? – Így fejbıl nem, de megnézheted az aktákat. – Na ne má’! Az az én dolgom! – szólt bele Lula. – Te csak eressz itt gyökeret, és nézd, hogy csinálom. Addig én felhívtam Rangert. – Beszéltem Morellivel tegnap éjjel – mondtam neki. – Nem sokat szedtek ki a BMW-s fickókból. Leginkább csak annyit, hogy a teherautó sofırje Lionel Boone, Stinky Sanders és Jamal Alou nevét adta meg kapcsolatként. – Egy csapat nehézfiú – mondta Ranger. – Alou a kézmőves. Bármibıl tud olyant csinálni, ami robban. – Beszélnünk kéne velük, nem? – Ezt nem gondolod komolyan. Nem vagy te kíváncsi arra, amit mondani akarnak neked, bébi. Jobb, ha ezt én csinálom. – Felılem. Nekem van más dolgom is. – Egyik seggfejnek sincs aktája – mondta Lula. – Szerintem nem a mi kuncsaftjaink. Megkaptam Connie-tól a pénzem, kiballagtam a Nagy Kékséghez. Sal Fiorello jött ki a büféjébıl, és bepislogott az ablakon. – Nézzenek oda, milyen cuki járgány – mondta csak úgy, bele a levegıbe. Vágtam egy pofát, és indítani készültem. – Jó reggelt, Mr. Fiorello. – Jó kis verdája van. – Ja. Nem mindenkinek jut ilyen. – Manni bácsikámnak is volt egy ötvenhármas Buickja. Holtan találták benne. – Hú, részvétem. – Összemocskolta a huzatot. Borzalom. Milyen kár.

128

Stivához mentem, és a ravatalozóval szemben tettem le a kocsit. Egy virágos teherautója húzott be a felhajtóra, majd eltőnt az épület mellett. Más mozgás nem volt. Az épület hátborzongatóan csöndesnek látszott. Constantine Stivára gondoltam, akit éppen csörlıkkel húznak a St. Francis Kórházban. Sosem hallottam, hogy valaha is szabadságra ment volna, és tessék, most fekszik mozdulatlanul egy ágyon, és az üzlet pedig a nyavalyás mostohafia kezében van. Biztos megırül ettıl. Eltöprengtem, vajon tud-e a koporsókról. Szerintem nem. Arra tippeltem, hogy Spiro jól elszúrt valamit, és megpróbálja eltitkolni Con elıl. Muszáj elmondanom Stivának, hogy egyetlen lépést sem haladtam elıre, valamint muszáj visszautasítanom a vacsorameghívást is – de egyelıre nehezemre esett kiszállni a kocsiból. Valahogy megbirkózom a ravatalozóval este hétkor, amikor teli van emberekkel. De csöppet sem rajongtam az ötletért, hogy ott sertepertéljek délelıtt tizenegykor Spiro meg a hullák társaságában. Üldögéltem még egy darabig, és azon gondolkodtam, hogy is lehettek jó barátok az iskolában: Spiro, Kenny és Moogey. Kenny, az észkombájn. Spiro, a csálé fogú, nehézfejő, akinek ráadásul temetkezési vállalkozó a mostohaapja. És Moogey, aki – amennyire meg tudtam ítélni – jó srác lehetett. Furcsa, hogyan sodor össze az élet különféle embereket, akiknek az egyetlen közös nevezıje, hogy barátra pedig szükség van. Moogey most halott. Kenny szökésben. Spiro pedig huszonnégy olcsó koporsó után nyomoz. Az élet olykor fura kanyarokat vesz. Az egyik pillanatban még gimnazista vagy, kosárra dobálsz, elszeded a kiskölykök tízóraiját, a következıben meg mindenféle gittel tömöd ki a ravatalozóban a legjobb barátod fejét. Ekkor különös gondolatom támadt – felszárnyalt, mint egy

129

fınixmadár. Mi van, ha ez mind összefügg? Mi van, ha Kenny ellopta a fegyvereket, és Spiro koporsóiban dugta el? Akkor mi van? Na, ezt nem tudtam. Hogy akkor mi van. Bodros felhık ültek meg az égen, a szél is feltámadt, mióta eljöttem otthonról. Levelek nyargaltak az utcán, nekisodródtak a szélvédımnek. Az volt az érzésem, ha még egy picikét ülök itt, mindjárt elbaktat mellettem Malacka. Tizenkét órára világossá vált, hogy nem fogom rábírni magam, hogy átmenjek a túloldalra. Sebaj. Életbe lép a kettes számú terv. Hazamegyek a szüleimhez, megebédelek, és idevonszolom magammal Mazur nagyit.

Már majdnem két óra volt, amikor lefékeztem Stiva kis parkolójában, mellettem Mazur nagyi kapaszkodott, hogy kilásson a mőszerfal felett. – Általában nem járok délutáni búcsúztatókra – szedelızködött mellettem. – Néha, amikor egy nyári délután sétálni van kedvem, nem mondom, bekukkantok, de inkább az esti közönséget kedvelem. Na persze, egészen más a helyzet, ha fejvadász az ember – mint mi most. Kisegítettem a nagyit a kocsiból. – Most nem vadászom senkire. Spiróval kell beszélnem. Segítek neki egy probléma megoldásában. – Naná. Mit vesztett el? Lefogadom, hogy elvesztett egy hullát. – Nem vesztett el semmiféle hullát. – Kár. Szívesen nyomoznék egy hulla után. Fölmentünk a lépcsın, be az ajtón. Megálltunk, hogy megnézzük az aznapi menetrendet. – Melyikre jöttünk? – kérdezte a nagyi. – Feinsteinhez vagy

130

Mackeyhez? – Nem mindegy? Valamelyik jobban érdekel? – Talán Mackeyhez mennék. Évek óta nem láttam. Amióta már nem dolgozik abban a szupermarketben. Magára hagytam Mazur nagyit, és elindultam megkeresni Spirót. Con irodájában találtam rá, a mahagóni íróasztal mögött ült, és éppen telefonált. Letette, és intett, hogy üljek le. – Con volt – mondta. – Egyfolytában telefonál. Mindig mindent tudni akar. Az agyamra megy. Arra gondoltam, milyen jó lenne, ha Spiro kikezdene velem – adnék neki néhányszáz voltot. De talán amúgy is adhatnék a kis szemétládának. Ha, mondjuk, hátat fordítana, és a tarkójára nyomnám a sokkolót, aztán azt mondanám, nem én voltam. Hanem egy bekattant gyászoló berontott ide, odanyomta Spirónak a voltokat, és elszaladt. – Mi újság? – kérdezte Spiro. – Igazad van a koporsókkal kapcsolatban. Tényleg eltőntek. – Az asztalra tettem a raktárkulcsot. – Beszéljünk megint a kulcsról. Csak egy van belıle? – Igen. – Lemásoltattad valaha? – Nem. – Odaadtad valakinek? – Nem. – Esetleg rátetted a kulcskarikádra, és úgy? – Senki sem férhetett hozzá. Otthon tartottam, a komód felsı fiókjában. – És Con? – Mi van vele? – İ hozzáférhetett? – Con nem is tud a koporsókról. Ez az én bulim. Na, ezen nem lepıdtem meg. – Csak kíváncsiságból kérde-

131

zem: mi volt a szándékod azokkal a koporsókkal? Itt a Burgban nem tudod eladni senkinek. – Afféle közvetítı vagyok. Volt rá vevım. Vevı! Uhh! Ez aztán a fejbe csapás! – És a vevı tudja, hogy a koporsók eltőntek? – Még nem. – És szeretnéd, ha nem is tudná meg. Hogy ne veszítsd el a bizalmát, igaz? – Valahogy így. Nemigen akartam én többet tudni errıl. És abban sem voltam biztos, hogy tovább akarom keresgélni ezeket a koporsókat. – Hát jó. Új téma. Kenny Mancuso. Spiro Con hatalmas székébe süppedt. – Barátok voltunk – mondta. – Kenny, Moogey meg én. – Meglep, hogy Kenny nem kért tıled segítséget. Például, hogy segíts neki elrejtızni. – Nincs nekem olyan szerencsém. – Kifejtenéd? – El akar kapni. – Kenny? – Itt volt. Na, erre elıredıltem kicsit. – Mikor? Találkoztál vele? Spiro kinyitotta az íróasztal középsı fiókját, elıhúzott belıle egy papírlapot. Elém tolta. – Ezt találtam az asztalon, amikor ma reggel bejöttem. Talányos üzenet volt. – Van valamid, ami az enyém, és most nekem is van valamim, ami a tiéd. – Ezüst öntapadós betők voltak. Az aláírás egy ezüst K. Csak bámultam, és akkorát nyeltem, hogy visszhangzott. Spirónak meg nekem közös levelezıtársunk van. – Mit jelent ez? – kérdeztem.

132

Spiro még mindig a szék mélyén ücsörgött. – Nem tudom, mit jelent. Azt jelenti, hogy megbolondult. Keresed tovább a koporsókat, ugye? Megállapodtunk. Tessék: itt van Spiro, halálosan betojva Kenny furcsa üzenetétıl, de a következı pillanatban már megint a koporsók miatt nyaggat. Gyanús ez, kedves dr. Watson. – Öö… persze, hogy keresem tovább – de ıszintén szólva elakadtam. Mazur nagyit még a Mackey-teremben találtam, ott állt a koporsó fejénél „ırségben” Marjorie Boyerrel és Mrs. Mackeyvel együtt. Mrs. Mackey teát szürcsölgetett, és élettörténetének tömörített változatával szórakoztatta a nagyit és Marjorie-t, különös tekintettel a sötétebb fordulatokra. Szélesen gesztikulált és hadonászott, ezért aztán minden fordulatnál néhány csöpp ital a cipıjén landolt. – Ezt látnod kell – mondta a nagyi. – George koporsójának a bélése sötétkék, mert a szabadkımővesek színei a kék és az arany. Hát nem fantasztikus? – Az egész csapat eljön ma este – magyarázta Mrs. Mackey. – Szertartást rendeznek neki. És küldtek egy sprayt – ilyen nagy, ni! – És micsoda győrő van rajta – lelkendezett a nagyi. Mrs. Mackey kilötyögtette a maradék teáját. – Ez a szabadkımőves-győrője, isten nyugosztalja, Georgeom azt akarta, hogy ezzel temessék el. Nagyi odahajolt, hogy jobban szemügyre vegye. Benyúlt a koporsóba, és megérintette a győrőt. – Ajjaj. Nem mertünk kérdezni. Mazur nagyi fölegyenesedett. – Hoppá! Nézzétek csak – mondta, és a kezében tartott egy kis rudacskát. – Lejött az ujja. Mrs. Mackey ájultan elvágódott, Marjorie Boyer pedig visítva rohant ki a terembıl.

133

Közelebb hajoltam. – Biztos vagy benne? Hogy történhetett? – Csak a győrőjét néztem, megsimítottam a sima felülető üveget, és egyszer csak a kezemben maradt az ujja. Spiro vágtatott be a terembe Marjorie-val a háta mögött. – Mi van ezzel az ujjal? Mazur nagyi az orra alá tolta. – Csak alaposabban megnéztem, és a kezemben maradt az ujja. Spiro egy pillantást vetett a tárgyra. – Ez nem igazi ujj. Viasz. – De lejött a kezérıl – erısködött a nagyi. – Nézze csak meg! Mind behajoltunk a koporsóba, és néztük az apró kis csonkot, ahol valaha George ujja volt. – Az egyik este a tévében mutattak egy pasast, aki azt mondta, hogy mindenféle idegenek, földönkívüliek elragadnak embereket, és tudományos kísérleteket végeznek velük – magyarázta a nagyi. – Lehet, hogy itt is ez történt. Az idegenek elvitték George ujját. És lehet, hogy más testrészét is. Akarja, hogy megnézzem, megvan-e a többi része? Spiro rácsúsztatta a koporsóra a tetejét. – Néha történnek apróbb balesetek az elıkészületek során. Olykor szükség van némi mesterséges kiigazításra. Hátborzongató gondolat csapott belém hirtelen. Ugyan már, mondtam rögtön magamnak. Kenny Mancuso ilyesmit mégsem tenne. Ez azért már neki is sok. Spiro átlépett Mrs. Mackeyn az ajtó melletti házitelefonhoz. Követtem, és hallottam, amint utasítja Louie Moont, hogy hívja a mentıket, és hozzon egy kis gittet a négyes terembe. – Errıl az ujjról… – szóltam Spiróhoz. – Ha tennéd a dolgod, már lakat alatt lenne – szólt közbe. – Nem is tudom, miért bíztam rád a koporsók felkutatását, ami-

134

kor Mancusót sem bírod megtalálni. Mi ilyen nehéz ebben? A pasas megırült, hülye üzeneteket hagy, hullamerev testrészeket szabdal… – Úgy érted, ujjakat vág le? – Csak egy ujjat. – Szóltál a rendırségnek? – Komolyan beszélsz? Nem hívhatom ide a rendırséget. Azonnal szólnak Connak. És ha Con megtudja, hát rögvest megbolondul. – Én ugyan még elég zöld vagyok a jogi finomságokban, de szerintem ezt köteles vagy bejelenteni a rendırségen. – Neked jelentem be. – Ugyan már, én nem vállalom ezért a felelısséget. – Az én dolgom, hogy bejelentek-e egy bőncselekményt – mondta Spiro. – Nincs rá törvény, hogy mindent be kell jelenteni. Spiro egy pontra meredt a vállam fölött. Megfordultam, és ijedten láttam, hogy centiméterekre tılem Louie Moon áll. Könnyő volt azonosítanom, mert fehér melegítıjén, a mellén lévı zseb fölötti piros csíkba bele volt írva a neve. Átlagos termető férfi, a harmincas éveiben járhatott. Nagyon sápadt volt, szeme halványkék. Szıke haja már hullani kezdett. Futólag rám nézett, majd odaadta Spirónak a gittet. – Van kint egy ájult nı – mondta neki Spiro. – Irányítsd a mentısöket a hátsó kapuhoz, és vezesd föl ıket ide. Spiro hang nélkül távozott. Higgadt pasas. Talán mert halottakkal dolgozik. Úgy gondoltam, nyugis meló lehet, már ha túljut a testnedvek lecsapolásán. Beszélgetni ugyan nem sokat lehet vele, de a vérnyomásnak ez sem árt. – És Moonnal mi van? – kérdeztem Spirót. – İ vajon hozzáférhetett a kulcshoz? Tud a koporsókról?

135

– Moon nem tud semmit. Intelligenciahányadosa egy gyíkéval vetekszik. Nemigen tudtam, mit kéne erre felelnem, hiszen Spiro maga is olyan gyíkszerő jelenség volt. – Menjünk végig az elejétıl – javasoltam. – Mikor kaptad a levelet? – Bejöttem ide telefonálni, és itt találtam az asztalon. Néhány perccel tizenkettı elıtt lehetett. – És az ujj? Mikor jöttél rá, hogy hiányzik? – Mindig átnézek mindent, közvetlenül a megtekintés elıtt. Akkor vettem észre, hogy az öreg George-nak hiányzik egy ujja, hát csináltam neki egyet. – Szólnod kellett volna errıl. – Az ilyesmirıl nem szívesen mesél az ember. Nem gondoltam, hogy kiderül. Nem tudtam, hogy a Végzet-nagymami is felbukkan. – Szerinted Kenny hogy jutott be ide? – Nyilván egyszerően besétált. Amikor este elmegyek, bekapcsolom a riasztót. Akkor kapcsolom ki, amikor reggel nyitok. Napközben a hátsó ajtó mindig nyitva van, hiszen mindenfélét szállítanak. És rendszerint az elsı ajtó is nyitva van. Délelıtt meglehetısen hosszan bámultam az elsı ajtót, és nem láttam semmi mozgást. Egy virágos hajtott be hátra. Semmi más. Persze Kenny jöhetett korábban is, mint én. – Nem is hallottál semmit? – Louie és én általában a toldalékszárnyban dolgozunk. Ha valaki akar valamit, a házitelefonon beszól nekünk. – És ki járt erre? – Clara jött, ı csinálja nekünk a frizurákat. Körülbelül fél tízkor érkezett, hogy Mrs. Grasson dolgozzon. Egy óra múlva mehetett el. Akár beszélhetsz is vele. Csak ne árulj el semmit. Aztán Sal Munoz hozott virágot. Itt voltam fent, amikor jött és

136

ment – ı biztos nem tud segíteni. – Jó lenne, ha körülnéznél. Hogy hiányzik-e más is. – Nem akarom tudni, mi más hiányzik. – És mi az, ami nálad van, de Kennyé? Spiro megragadta a tökét. – Az övé kicsi volt. Tudod, hogy értem? Undorodó képet vágtam. – Viccelsz? – Nem. Sosem tudhatod, mi mozgatja az embereket. Néha ilyesmi. – Hát jó, de ha eszedbe jut még valami, szólj. Visszamentem a terembe, összeszedtem Mazur nagyit. Mrs. Mackey már állt a lábán, egész rendben volt. Marjorie Boyer kicsit zöldes volt, de lehet, hogy csak a világítástól. Amikor kiléptünk a parkolóba, láttam, hogy a Buick furcsán félrebillen. Louie Moon ott állt mellette, komoly pofával, és a tekintete egy hatalmas csavarhúzóra meredt, ami az egyik kerékbıl állt ki. Mintha csak azt nézte volna, hogy nı a fő. A nagyi közelebb hajolt. – Hát nem szép dolog ilyent csinálni egy Buickkal – mondta. Utálom, ha úrrá lesz rajtam a paranoia, de azért egyetlen pillanatig sem hittem, hogy véletlen gazemberség, amit látok. – Látott valakit? – kérdeztem Louie-t. A fejét rázta. Amikor megszólalt, a hangja halk volt, és éppoly szenvtelen, mint a tekintete. – Csak kijöttem, hogy várjam a mentıt. – Senki nem volt a parkolóban? Autót sem látott elhajtani? – Nem. Nagy sóhajtást engedélyeztem magamnak, és visszamentem, hogy a segélyszolgálatot hívjam. Az elıcsarnok nyilvános telefonját használtam, és lehangoltan vettem észre, hogy eléggé remeg a kezem, amíg apróért kotorászok a táskámban. Hiszen csak egy kilyukasztott kerék, mondtam magamnak. Nem nagy

137

ügy. Csak egy autó, az ég szerelmére – egy öreg autó… Odahívtam apámat, hogy vigye haza Mazur nagyit, én meg vártam a segélykocsira. Közben elképzeltem, ahogy Kenny besurran az épületbe, és ott hagyja a levelet. Viszonylag egyszerő lehetett úgy végrehajtani, hogy ne vegyék észre. De lekaszabolni egy ujjat, az már nehezebb. Ahhoz idı kell.

138

8.

A ravatalozó épületének hátsó ajtaja egy kis elıszobába nyílt, innen lehetett átmenni az elıcsarnokba. Vagy egy másik ajtón át a pincébe, egy harmadikon a konyhába, egy negyediken Con irodájába. Con irodája és a pince között egy dupla üvegajtó vezetett a kocsifelhajtóra, majd a garázsokhoz. Ezen az ajtón indult legutolsó útjára minden halott. Két évvel ezelıtt Con megbízott egy belsıépítészt, hogy dobja föl az egészet egy kicsit. Az új színvilág mályva és citromzöld árnyalatú, idilli tájképekkel pöttyözte a falakat. A padlón vastag szınyegpadló – zéró nyikorgás. A cél az volt, hogy az egész házban semmi ne üssön zajt –, ezért aztán Kenny nyugodtan besurranhatott anélkül, hogy észrevették volna. Az elıtérben Spiróba botlottam. – Kennyrıl akarok hallani – mondtam neki. – Hová bújhatott? Valaki biztos segít neki. Kihez fordult vajon? – A Morellik és Mancusók mindig a családjukhoz fordulnak. Ha egyvalaki meghal közülük, mintha mindenki meghalt volna. Ide özönlenek rémes fekete ruhájukban, és tengereket zokognak egymás nyakába. Szerintem valamelyik Mancuso padlásán bujkál. Ebben én nem voltam ennyire biztos. Inkább úgy gondoltam, hogy Joe már tudná, ha Kenny ott rejtızne. A Mancusók

139

és Morellik arról híresek, hogy képtelenek titkot tartani egymás elıtt. – És ha nem ott van? Spiro vállat vont. – Sokat jár Atlantic Citybe. – És van barátnıje Julia Cenettán kívül? – Az egész telefonkönyvet át akarod nézni? – Annyi azért csak nincs…

Kiléptem az oldalajtón, és türelmetlenül vártam, hogy Al megérkezzen és megcsinálja a kereket. Mikor végzett, beletörölte a kezét a nadrágjába, úgy adta a számlát. – Nem egy dzsipet vezetett, amikor legutóbb javítottam a kerekét? – Azt ellopták. – Gondolt már a tömegközlekedésre? – Hol a csavarhúzó? – Betettem a csomagtartóba. Sose tudhatja, mikor lesz rá szüksége. Clara szépségszalonja három háztömbnyire volt, a Hamiltonon. Találtam is egy helyet – összeszorítottam a fogam, és lélegzet-visszafojtva erıteljesen betolattam. Legjobb, ha túlesünk rajta. Amikor meghallottam az üvegcsörömpölést, máris tudtam: elég közel vagyok. Kikászálódtam a Buickból, és fölmértem a kárt. A Buickban semmi. A másik kocsin összetört fényszórók. Ott hagytam egy betétlapot, és bementem Clarához. Bárok, ravatalozók, pékségek és szépségszalonok a küllıi annak a keréknek, amely a Burgot forgatja. A szépségszalonok kivált fontosak, ugyanis a Burg olyan környék, ahol az esélyegyenlıségek tekintetében nagyjából 1950-ben megállt az idı. Ez kábé annyit tesz, hogy a lányok a Burgban igen korán rá-

140

cuppannak a szépségápolásra. Tojnak az egyenjogúságra. Ha kislánynak születtél a Burgban, naphosszat a Barbie babád haját fésülgeted. Nézed az óriási fekete kunkori szempillát, a világítókék szemhéjfestéket, a hegyes ciciket és a platinaszıke hajkoronát. És pontosan ugyanilyent akarsz. Barbie még arra is megtanít bennünket, hogyan öltözködjünk. Testhezálló, fényes ruhába, felszabott sortba, olykor fehér szırmeboába és persze szigorúan mindig tősarkúba. Barbie persze tud mást is, de a kicsi lányoknak a Burgban eszük ágában sincs bedılni a yuppieBarbie-nak. Nem akarnak menı sportcuccba bújni, de nadrágkosztümbe sem. A burgbeli kislányok a csillogásra gyúrnak. Szerintem annyira le vagyunk maradva, hogy voltaképpen meg is elızzük az ország többi részét. Sosem kellett például átverekednünk magunkat ezen az egész szerepproblémán. A Burgban az vagy, ami lenni akarsz. Itt nincs férfi-nı szembenállás. A Burgban mindig az erısek vannak a gyöngék ellen. Kislány koromban Claránál vágatták a hajamat. İ alkotta a frizurámat az elsıáldozásra és az érettségire. Mostanában Mr. Alexandernél vágatom a hajam, de olykor beugrom Clarához egy manikőrre. A szépségszalon egy régi házban van, ma egyetlen nagy terem, és hátul a fürdıszoba. A váróhelyiség néhány krómozottkárpitozott szék, itt lehet lapozgatni a szamárfüles magazinokat vagy a különféle frizurakatalógusokat. Ezekbıl a hajakból egyet sem lehet valóban megcsináltatni. A váró mögött a hajmosótálak és a székek. Közvetlenül a mosdó elıtt pedig egy kis manikőr-asztalka. Körös-körül a plakátokon egzotikus és elérhetetlen hajviseletek – amelyek még meg is sokszorozódnak a rengeteg tükörben. Amikor beléptem, minden fej felém fordult a búrák alól. Hátulról a harmadik alatt ısellenségem, Joyce Barnhardt üldögélt. Amikor második elemibe jártunk, Joyce Barnhardt egy

141

pohár vizet öntött a székemre, és mindenkinek azt mondta, hogy bepisiltem. Húsz évvel késıbb in flagranti kaptam az ebédlıasztalomon, amint elragadtatottan lovagol a férjemen, mintha ı lenne a csodaparipa. – Helló, Joyce – mondtam. – Régen nem láttalak. – Stephanie. Hogy vagy? – Elég jól. – Hallom, kirúgtak a bugyiárusításból. – Nem árultam bugyit. – A rohadék. – Fehérnemő-felvásárló voltam E. E. Martinnál, és akkor hagytam ott, amikor összevonták a Baldicottal. – A bugyikkal mindig bajod volt. Emlékszel, amikor másodikban bepisiltél? Ha véletlenül vérnyomásmérı lett volna rajtam, biztos leugrik a karomról. Visszacsaptam a burát, és az arcába hajoltam, hogy orrunk szinte összeért. – Tudod-e, mi a foglalkozásom mostanában, Joyce? Óvadékügynök vagyok, fegyvert is hordok magammal, jó lenne, ha nem idegesítenél. – New Jerseyben mindenki hord magával fegyvert – mondta Joyce. Benyúlt a táskájába, és elıvett egy 9 mm-es Berettát. Ez eléggé kínosan érintett, nemcsak azért, mert nem volt nálam a pisztolyom, hanem mert kisebb is volt, mint az övé. A Joyce melletti bura alatt Bertie Greenstein üldögélt. – Én a negyvenötöst kedvelem – mondta, és elıhalászta a coltját. – Nagyot rúg – szólalt meg a terem másik végében Betty Kuchta. – És túl sok helyet foglal a táskában. Egy harmincnyolcassal jobban járnál. Nekem olyan van mostanában. Egy harmincnyolcas. – Nekem is – mondta Clara. – Régebben negyvenötösöm volt, de olyan nehéz volt, hogy ízületi gyulladást kaptam tıle, és az orvosom azt tanácsolta, váltsak könnyebb fegyverre. És paprikasprayt is hordok.

142

Mindenkinél volt paprikaspray, az öreg Mrs. Rizzolit kivéve, aki épp daueroltatott. Betty Kuchta egy sokkolóval hadonászott. – Ilyenem is van! – Gyerekjáték – fitymálta Joyce, és elıvett egy patronos riasztópisztolyt. İ nyert. – Szóval, mi lesz neked? – kérdezte Clara. – Manikőr? Most kaptam néhány új lakkot. „Buja mangó.” Ránéztem a buja mangó üvegére. Voltaképpen nem szándékoztam manikőröztetni, de a buja mangó, mint lehetıség, lenyőgözött. A szék hátára dobtam a dzsekimet és a táskámat, leültem a kisasztalhoz, és engedelmesen beáztattam az ujjaimat. – Most ki után kajtatsz? – kérdezte az idıs Mrs. Rizzoli. – Úgy hallottam, Kenny Mancusót kergeted. – Látta véletlenül? – Én nem. De hallottam, hogy Kathryn Freeman látta kijönni a Zaremba lány házából hajnali kettıkor. – Az nem Kenny Mancuso volt – szólt közbe Clara. – Hanem Mooch Morelli. Magától Kathryntól hallottam. Szemben lakik, és éppen fent volt, mert kiengedte a kutyát. Mert hasmenése volt a csirkecsonttól. Mondtam már neki, hogy ne adjon csirkecsontot a kutyának, de nem hallgat rám. – Mooch Morelli! – ismételte Mrs. Rizzoli. – Ehhez mit szólsz? És a felesége vajon tudja? Joyce letolta a fejérıl a burát. – Hallottam, hogy az asszony éppen válni akar. Na, erre mind visszabújtak a bura alá, vagy beletemetkeztek az újságjukba, mert ez a kanyar már túl közel volt Joyce és az én történetemhez. Hiszen mindenki tudta, ki kit talált érdekes pózban az ebédlıasztalán, és senki nem akart holmi lövöldözésbe keveredni hajcsavarókkal a fején. – És maga? – kérdeztem Clarát, aki éppen tökéletes oválisba kanyarította a körmöm. – Látta Kennyt?

143

A fejét rázta. – Már régen nem. – Hallottam, hogy valaki látta, amint besurrant Stivához ma reggel. Clara keze megállt a levegıben. – Te jó ég! Pont ma reggel voltam Stivánál. – És látott vagy hallott valamit? – Nem. Biztos azután történt, hogy elmentem. De azért nem lep meg. Hiszen Kenny és Spiro jó barátok voltak. Betty Kuchta elırehajolt. – Sosem volt az normális, én csak tudom. Az én Gailem tanította másodikos korában. A tanárok mind tudták, hogy óvatosan kell bánni vele. Mrs. Rizzoli egyetértın bólintott. – Rossz gének. Túl sok kegyetlenség, a vérében van. Mint Guido nagybátyjának. Pazzo. – Jó lesz vigyáznod vele – figyelmeztetett Mrs. Kuchta. – Láttad már a kisujját? Amikor tízéves volt, levágta a végét az apja baltájával. Tudni akarta, fáj-e. – Ezt Adele Baggione is mesélte – főzte tovább Mrs. Rizzoli. – Meg még sok minden mást. Adele mondta, hogy csak nézte ıt a hátsó ablakából, hogy mit akar azzal a baltával. És látta, amikor a kezét a farönkre tette, és levágta az ujja végét. Azt mondta nem is sírt. Csak nézte és mosolygott. Adele azt mondta, elvérzett volna, ha ı nem hívja ki a mentıket. Majdnem öt óra volt, mire elmentem Clarától. Minél többet hallottam Kennyrıl és Spiróról, annál rémesebben éreztem magam. Kezdetben úgy gondoltam, Kenny igazi okostojás, de most inkább arra hajlottam, hogy ırült. És hát Spiro sem jobb. Egyenesen hazafelé vettem az irányt, a kedvem meredeken zuhant a mélybe. Mire hazaértem, annyira frászban voltam, hogy erısen markolásztam a paprikasprayt, miközben nyitottam az ajtót. Bevilágítottam, mielıtt beléptem, és kissé megnyugodtam, amikor minden rendben lévınek látszott. A rögzí-

144

tın villogott a piros lámpa. Mary Lou volt. – Mi a franc van veled? Összejöttél Kevin Costnerrel, hogy nincs idıd felhívni? Kibújtam a dzsekibıl, és hívtam Mary Lout. – El voltam foglalva. De nem Kevin Costnerrel. – Akkor kivel? – Joe Morellivel, például. – Még jobb. – De nem úgy. És Kenny Mancusót hajkurászom, de nincs szerencsém. – Letört a hangod. Manikőröztetned kéne. – Már megvolt, és nem segített. – Hát akkor csak egy dolog maradt. – A vásárlás. – Bingó! Hétkor a Quaker Bridge-nél. Macy’s cipıosztály. Mary Lou már nyakig a cipıkben kavart, mire odaértem. – Ez hogy tetszik? – kérdezte, és megpördült egy fekete tősarkú bokacsizmában. Mary Lou százhatvan centi magas, alkata akár egy téglából épült budi. Rengeteg haja van, ezen a héten történetesen vörös; hozzá nagy karika fülbevaló és szájfény. Hat éve boldog házasságban él, két gyerekkel. Bírom a gyerekeit, de egyelıre tökéletesen elégedett voltam a saját hörcsögömmel. Annak legalább nem kell pelenka. – Ismerıs cipı – mondtam. – Szerintem a vasorrú bába hord ilyent, amikor rajtakapja Jancsit és Juliskát, hogy a mézeskalács házikót kóstolgatják. – Nem tetszik? – Valami különleges alkalomra kéne? – Szilveszterre. – És miért nem valami flitteres cuccot veszel? – Mert cipıt akarok. Valami szexit.

145

– Nekem nem kell cipı. Éjszakai látcsı kell. Mit gondolsz, lehet azt itt kapni valahol? – Te jó ég! – tört ki Mary Lou, és megragadott egy pár lila velúr holdjáró cipıt. – Ezt nézd meg! Ezt neked csinálták! – Nincs pénzem. Le vagyok égve. – Ellophatnánk. – Ilyet már nem csinálok. – Mióta? – Régóta. Különben sem loptam soha semmi nagyobb dolgot. Egyszer valami rágógumit Salnál, mert utáltuk Salt. – És a dzseki az üdvhadseregtıl? – De hát az az ÉN dzsekim volt! – Tizennégy éves voltam, amikor anyám a kedvenc farmerdzsekimet az üdvhadseregnek adta, és Mary Louval visszaszereztük. Anyámnak azt mondtam, hogy visszavásároltuk, de igazából elemeltük. – Legalább próbáld föl – mondta Mary Lou, és odaintett egy eladót. – Ezt a cipıt kérjük harmincnyolcasban. – Nem kell új cipı – mondtam. – Csomó más viszont kell. Például egy új pisztoly. Joyce Barnhardtnak is nagyobb van, mint nekem. – Vagy úgy! Végre kibökted, mi bajod. Leültem, és kifőztem a bakancsomat. – Claránál láttam ma. Legszívesebben megfojtottam volna. – Pedig szívességet tett neked. A volt férjed nagy barom volt. – Attól még Joyce egy hernyó. – Tudtad, hogy itt dolgozik? A kozmetikumoknál. Épp munkában volt, amikor bejöttem. Valami öregasszonyból csinált maskarát. Fölpróbáltam a cipıt. – Hát nem szuper? – kérdezte Mary Lou. – Elég jól néz ki, de ezzel senkit nem lehet lelıni.

146

– Amúgy sem lısz le senkit soha. Na jó, egyszer elıfordult. – Szerinted Joyce Barnhardtnak van lila cipıje? – Véletlenül tudom, hogy Joyce Barnhardtnak negyvenegyes a lába, pont úgy nézne ki egy ilyen cipıben, mint egy tehén. A tükörhöz mentem, és megcsodáltam a cipıt. Dögölj meg, Joyce Barnhardt. Megfordultam, hogy hátulról is megnézzem, és egyenesen beleütköztem Kenny Mancusóba. Megragadta a karomat, és magához rántott. – Meg vagy lepve? Szólni sem bírtam. – Az agyamra mész, ha tudni akarod – mondta. – Azt hiszed, nem láttalak a bokorban Julia házánál? Azt hiszed, nem tudom, hogy azt hazudtad neki, hogy Denise Barkolowskyt dugom? – Úgy megrázott, hogy összekoccantak a fogaim. – Most meg üzletelsz ezzel a Spiróval. És azt hiszitek, hogy a seggetekben is ész van. – Be kell vigyelek a bíróságra. És ha Vinnie valaki mást jelöl ki erre a feladatra, az nem lesz veled ilyen gyöngéd. – Nem hallottál még arról, hogy én különleges vagyok? Nem érzek fájdalmat. Talán halhatatlan is vagyok. Te jó ég. Kés villant a kezében. – Üzentem is neked, de nem hallgatsz rám – mondta. – Ha levágnám a füled, arra odafigyelnél? – Nem félek tıled. Gyáva seggfej vagy. Még egy bíróval sem mersz szembe nézni. – Ezt a taktikát már másoknál is próbáltam. Néha bevált. – Dehogynem félsz. Hiszen félelmetes vagyok. Villant a penge, a ruhám ujjába hasított. – Na, hadd lám a füled – mondta Kenny, miközben szorította a dzsekimet. A táskám, és benne az összes fejvadász kellékem Mary Lou

147

mellett pihent egy széken, ezért azt tettem, amit minden intelligens, fegyvertelen nı tesz. Nagyra nyitottam a szám, és teljes erıbıl visítani kezdtem – ettıl Kenny annyira megdöbbent, hogy feladta célját; néhány szál hajam árán megmaradt a fülem. – Jézusom – mondta. – Tényleg az agyamra mész. – Nekilökött egy cipıállványnak, és lelépett. Feltápászkodtam, és utánavágtattam, át a táska-, majd a gyerekruhaosztályon; hajtott az adrenalin, valamint a józan ész hiánya. Hallottam, hogy Mary Lou és egy eladó rohan utánam. Átkoztam Kennyt, és káromkodtam, amiért vastag talpú cipıben próbálom üldözni, amikor beleütköztem egy öregasszonyba a kozmetikai pultnál, és majdnem fellöktem. – Jaj, bocsánat! – kiáltottam. – Fuss! – üvöltött utánam Mary Lou a gyerekruhaosztály felıl. – Kapd el a rohadékot! Lepattantam az öregasszonyról, és két másik nıbe botlottam. Az egyikük Joyce Barnhardt volt, a kozmetikai osztály köpenyében. Mind egy kupacban zuhantunk le a földre, szitkozódva és összegabalyodott végtagokkal. Mary Lou és a cipıosztály eladója segített szétválogatni bennünket, és a nagy kavarodásban Mary Lounak sikerült nagyot rúgnia Joyce vádlijába, amitıl Joyce vinnyogva arrébb gurult, az eladónı pedig gyorsan fölsegített. Engem. Kenny után néztem, de már rég eltőnt. – Te jó ég! – szólalt meg Mary Lou. – Tényleg Kenny Mancuso volt? Csak bólintani tudtam, és kapkodtam levegı után. – Mit mondott? – Randira hívott. Azt mondta, tetszik neki a cipım. Mary Lou felhorkant. Az eladónı mosolygott. – Ha tornacipıben van, elkapta vol-

148

na. İszintén szólva azt sem mertem biztosra megtippelni, mit csináltam volna, ha elkapom. Kés volt nála, rajtam meg szexi cipı. – Hívom az ügyvédemet – tápászkodott föl Joyce. – Rám támadtál! Úgy beperellek, hogy beledöglesz! – Véletlen volt. Kennyt üldöztem, és az utamba kerültél. – Ez itt a kozmetikai osztály – üvöltött Joyce. – Itt nem futkoshatsz, mint egy dilis, itt nem üldözhetsz mindenféle embereket. – Nem vagyok dilis, hanem a munkámat végzem. – Dehogynem vagy dilis – mondta Joyce. – Egy horpadt konzervdoboz. Bolond vagy te is, meg a nagyanyád is. – De legalább kurva nem vagyok. Joyce szeme kigúvadt, mint egy golflabda. – Kit nevezel te kurvának? – Téged. – Elıredıltem pazar cipıcskémben. – Téged nevezlek kurvának. – Ha én kurva vagyok, akkor te ribanc vagy. – Te meg egy utolsó aljas hernyó. – Ringyó. – Kurva. – Mi legyen? – fordult hozzám Mary Lou. – Megveszed ezt a cipıt?

Mire hazaértem, már nem voltam annyira biztos benne, hogy jól döntöttem a cipıvel kapcsolatban. A hónom alá csaptam a dobozt, míg kinyitottam az ajtót. Tényleg fantasztikus cipı, de mégiscsak lila. Mit csináljak én egy lila cipıvel? Vennem kell hozzá egy lila ruhát. És a smink? Mégsem lehet valami uncsi

149

régi sminket feltenni egy lila ruhához. Kell valami új rúzs és szemceruza is. Felkapcsoltam a villanyt, és bezártam az ajtót magam mögött. A konyhapultra csaptam a táskám és az új cipıt, és összerezzentem, amikor megcsörrent a telefon. Elég volt mára a frászból, gondoltam. Túl vagyok töltve. – Na hogy vagy? – szólt bele valaki. – Félsz? Vagy észre térsz végre? A szívem kihagyott egy ütemet. – Kenny? – Megkaptad az üzenetemet? – Miféle üzenetet? – Hagytam egy üzenetet a dzsekid zsebében. Neked és az új haverodnak, Spirónak. – Hol vagy? Letette. A francba. A kezem a dzseki zsebébe süllyesztettem, és kihúztam belıle… egy használt papír zsebkendıt, egy rúzst, aprópénzt, csokipapírt, és egy ujjat. – FUJJJJJ!! Mindent elhajítottam, és kirohantam a szobából. – Rohadék, fujj, a francba! – Betámolyogtam a fürdıszobába, rábuktam a fajanszra, és hányni próbáltam. Pár másodperc múlva úgy döntöttem, hogy mégsem hányok (ami bizonyos értelemben rossz döntés volt, tekintve a nagy adag tejszínhabos fagylaltot, amit benyomtunk Mary Louval). Egy fél szappant elhasználtam a kézmosáshoz, hozzá jó sok forró vizet. Aztán visszamentem a konyhába. Az ujj ott hevert a földön. Szemmel láthatóan elég jól volt tartósítva. A telefon után nyúltam, és elhúzódtam az ujjtól, amennyire csak bírtam. Hívtam Morellit. – Gyere ide – mondtam. – Valami baj van? – GYERE MÁR!

150

Tíz perccel késıbb nyílt a liftajtó, és Morelli lépett ki rajta. – Húha – mondta. – Nem jelent jót, ha a lépcsıházban vársz. – A lakás felé nézett. – Ugye, nincs bent egy hulla? – Nem egészen. – Bıvebben? – Egy halott ujj van a konyhában a földön. – És van hozzá még valami? Egy kéz? Esetleg egy egész kar? – Csak egy ujj. Azt hiszem, George Mayeré. – Felismerted? – Nem. Csak éppen tudom, hogy George-nak hiányzik egy ujja. Mrs. Mayer büszke volt arra, hogy George szabadkımőves, és a győrőjével együtt akarta eltemetni, és Mazur nagyi meg akarta nézni a győrőt, és miközben nézte, George ujja letört. És kiderült, hogy viaszból van. Kenny ma reggel valahogy bejutott a ravatalozóba, és levágta George ujját. És amikor ma délután Mary Louval a plázában voltunk, Kenny megfenyegetett a cipıosztályon. Nyilván akkor tette az ujjat a dzsekim zsebébe. – Mondd, te ittál? Morcosan néztem rá, és a konyha felé mutattam. Morelli ellépett mellettem, és csípıre tett kézzel bámulta az ujjat a földön. – Igazad van. Ez tényleg egy ujj. – Amikor beléptem, csöngött a telefon. Kenny volt, azt mondta, hogy hagyott egy üzenetet a dzsekim zsebében. – És az ujj volt az üzenet. – Pontosan. – És hogy került a földre? – Hát úgy, hogy leesett, amikor berohantam a fürdıszobába hányni. Morelli egy darab papírtörlıvel megfogta az ujjat, és fölvette. Adtam neki egy zacskót, beletette, lezárta, és a saját dzseki-

151

je zsebébe tette. Majd nekitámaszkodott a konyhapultnak, és keresztbefonta a karját a mellkasán. – Hát akkor kezdjük elölrıl. Elmeséltem neki mindent, kivéve Joyce Barnhardtot. Beszámoltam az ezüstbetős levélrıl, az ezüst K-ról a hálószobám falán, a csavarhúzóról a kocsim kerekében, és arról is, hogy úgy tőnik, mind Kennytıl származik. Hallgatott, amikor befejeztem. Aztán azt kérdezte, megvettem-e a cipıt. – Aha. – Mutasd. Megmutattam. – Nagyon szexi – mondta. – Mindjárt izgalomba jövök. Gyorsan visszatettem a cipıt a dobozba. – Van valami fogalmad arról, mire gondolhatott Kenny, amikor azt mondta, Spirónak van valamije, ami az övé? – Nincs. Hát neked? – Nincs. – Megmondanád, ha lenne? – Talán. Kinyitotta a hőtıt, és nézte a polcokat. – Elfogyott a söröd. – Muszáj volt választanom a kaja és a cipı között. – Jól választottál. – Szerintem ez az egész összefügg az ellopott fegyverekkel. Lefogadom, hogy Spiro is benne van. Talán ezért halt meg Moogey. Talán rájött, hogy Kenny és Spiro fegyvert loptak a hadseregtıl. Vagy talán hárman együtt csinálták, csak Moogey betojt. – Megdolgozhatnád Spirót egy kicsit – mondta Morelli. – Elmehetnél vele moziba. Hagyd, hogy megfogja a kezed. – Na ne! Ezt talán mégsem! – Azt persze nem tőrném, hogy ebben a cipıben lásson. Tuti

152

bevadulna. A cipıt tartogasd nekem. És valami testhezállót vegyél föl hozzá. És harisnyatartót. Ehhez a cipıhöz az való. Ha még egyszer egy ujjat találok a dzsekimben, hát lehúzom a vécén. – Eléggé zavar, hogy mi képtelenek vagyunk megtalálni Kennyt, ı viszont lazán a nyomomban jár. – Hogy nézett ki? Szakállt növesztett? Befestette a haját? – Ugyanúgy nézett ki, mint máskor. Nem úgy, mint aki sötét zugokban bujkál. Tiszta volt, frissen borotvált. Nem tőnt éhesnek. A ruhája is tisztának látszott. Egyedül volt. Egy kicsit… hogy is mondjam… dühös. Azt mondta, az agyára megyek. – Na nem! Te? Az agyára? El sem bírom képzelni. – Szóval nem úgy néz ki, mint aki egyik napról a másikra él. Ha fegyverrel seftel, nyilván van pénze. Lehet, hogy motelben lakik, valahol a városon kívül. Például New Brunswickban, vagy lent Burlingtonban, vagy Atlantic Cityben. – A fotóját mindenütt kitették Atlantic Cityben. Semmi nyomra nem bukkantak. İszintén szólva sehol nem bukkantak semmire. A hét legjobb híre, hogy te ennyire kiborítottad. Nincs más dolgom, mint téged követni, és megvárni, míg újra beindul. – Isteni. Tetszik ez nekem: egy darabolós gyilkos csalija leszek. – Ne aggódj. Majd vigyázok rád. Arckifejezésem nem leplezte a véleményemet. – Hát jó – mondta ı, felöltve a zsarupofát. – Elég a jópofizásból és a rizsából. Beszéljünk komolyan. Tudom, mit beszélnek az emberek a Morelli és Mancuso család férfitagjairól… hogy linkek, piálnak és félredugnak. És elsıként ismerem el, hogy mindez többé-kevésbé igaz is. De ez általánosítás. Ami nagyon megnehezíti a jófiúk dolgát, például az enyémet is… Mindjárt leszakad a plafon.

153

– Ráadásul ezt a Kenny gyereket született zseninek tartják, pedig bárhol másutt szociopatának néznék. Amikor nyolcéves volt, felgyújtotta a kutyáját, és egy szikráját sem mutatta a szánalomnak. Egoista és mindenkit kihasznál. Nem fél, mert nem érez fájdalmat. És persze nem hülye. – Igaz, hogy levágta a saját ujját? – Igen, igaz. És ha tudtam volna, hogy téged fenyeget, hát másképp intézem a dolgokat. – Például? Bámult rám egy kicsit, mielıtt válaszolt. – Elıbb elmondtam volna neked ezt a szociopata-kiselıadást, például. És nem hagytalak volna egyedül egy nyitott lakásban, üvegpoharak védelmére bízva. – Nem voltam teljesen biztos benne, hogy Kenny az, egészen ma délutánig. – Mostantól az öveden hordd a paprikasprayt, ne a táskádban, jó? – De legalább tudjuk, hogy Kenny itt van a környéken. Azt hiszem, bármije is van Spirónak, az itt tartja Kennyt. Kenny nem fog elmenekülni a nélkül a valami nélkül. – Spiro ideges lett az ujj miatt? – Hát… inkább zavarban volt. Azért aggódott, hogy Con megtudja, hogy nem mennek simán a dolgok. Spirónak tervei vannak. Át akarja venni a boltot, és egész üzletláncot akar. Morelli elvigyorodott. – Üzletláncot? Egy ravatalozóból? – Igen. Mint a McDonald’s. – Talán hagynunk kellene, hogy Spiro és Kenny elintézzék egymást, aztán ha vége, majd összekaparjuk a maradványaikat a padlóról. – Ha már a maradványokról beszélünk, mi a szándékod az ujjal? – Megnézem, illik-e George Mayer kezére. És közben meg-

154

kérdezem Spirót, mi a franc folyik itt. – Szerintem nem jó ötlet. Nem akarja bevonni a rendırséget. Nem jelenti be sem a csonkítást, sem a levelet, amit kapott. Ha beleavatkozol, engem kirúg. – És akkor mit javasolsz? – Add nekem az ujjat. Holnap visszaviszem Spirónak. Hátha megtudok valami érdekeset. – Ezt nem engedhetem. – Már hogyne engednéd! Ez az ujj az enyém, a francba. Az én dzsekimben volt. – Hagyd már abba. Rendır vagyok. A munkámat végzem. – Én meg óvadékügynök vagyok. Én is a munkámat végzem. – Hát jó, neked adom az ujjat, de meg kell ígérned, hogy mindent elmondasz. Ha csak megsejtem, hogy valamit elhallgatsz, mindent vissza. – Rendben. Na add ide szépen az ujjat, és menj haza, mielıtt meggondolod magad. Kivette a mőanyag zacskót a zsebébıl, és betette a mélyhőtıbe. – Csak óvatosságból – mondta. Amikor Morelli elment, bezártam az ajtót, és ellenıriztem az ablakokat. Benéztem az ágy alá és az összes szekrénybe. Amikor meggyızıdtem arról, hogy a lakás biztonságos, lefeküdtem, és aludtam, mint egy csecsemı, teljes fényárban. Hétkor csöngött a telefon. Elıbb az órára pislogtam, aztán a telefonra. Hajnali hétkor nem jelent jót semmiféle telefonhívás. Tapasztalataim szerint este tizenegy és reggel kilenc között minden telefon minimum elemi csapás. – Halló – szóltam bele. – Mi baj? Morelli hangját hallottam. – Semmi baj. Legalábbis egyelıre. – Hét óra van. Miért hívsz föl reggel hétkor?

155

– A függönyök be vannak húzva. Tudni akartam, hogy minden rendben van-e. – A függönyök azért vannak behúzva, mert még ágyban vagyok. De honnan tudod, hogy be vannak húzva? – Mert itt vagyok, lent a parkolóban.

156

9.

Kikászálódtam az ágyból, elhúztam a függönyöket, és lenéztem. És tényleg: a rozsdabarna Fairlane közvetlenül Sándor bácsikám Buickja mellett parkolt. A lökhárítója még mindig a hátsó ülésen pihent, és valaki festékszóróval az ajtajára írta: disznó. Kinyitottam az ablakot, és kidugtam a fejem. – Menj el. – Negyedóra múlva értekezletem van – kiabált vissza Morelli. – Legföljebb egy órát tarthat, aztán utána semmi dolgom mára. Szeretném, ha megvárnád, amíg visszajövök, és utána mennél Stivához. – Semmi gond. Fél tíz volt, mire visszaért – már nyugtalan voltam. Az ablakból néztem, amikor bekanyarodott a parkolóba, és villámgyorsan kint is voltam a házból, a táskámban ide-oda gurigázott az ujj. A Martens bakancsomat viseltem, hátha bele kell rúgni valakibe, és a sprayt is az övemre akasztottam, hogy kéznél legyen. A sokkolót fullra töltöttem, és zsebre vágtam. – Sietsz? – kérdezte Morelli. – Idegesít George Mayer ujja. És megnyugtatna, ha visszakerülne jogos tulajdonosához. – Ha szükséged van rám, csak hívj – mondta Morelli. – Megvan az autótelefonom száma? – Bevésve az agyamba.

157

– És a személyi hívóm? – Az is. Elindítottam a Buickot, kidübörögtem a parkolóból. Morelli tisztes távolságot tartott mögöttem. Félsaroknyira Stivától észrevettem egy motoros kísérı villogó lámpáját. Nagyszerő. Temetés. Félrehúzódtam, és néztem, ahogy elhajt mellettem a halottaskocsi, mögötte egy, amelyik a virágokat viszi, majd egy harmadik, benne a legközelebbi családtagok. Belestem az ablakon, és fölismertem Mrs. Mayert. A visszapillantó tükörben láttam, hogy Morelli közvetlenül mögöttem állt meg, és a fejét rázza, mintha azt mondaná, „eszedbe ne jusson” Gyorsan felhívtam. – De hát George-ot az ujja nélkül temetik el! – Nyugi. George-nak aligha hiányzik már az ujja. Visszaadhatod nekem. Elteszem a bizonyítékok közé. – Mit bizonyít? – Hogy manipuláltak a holttesttel. – Nem hiszek neked. Szerintem kidobod a szemétbe. – Igazából arra gondoltam, hogy beteszem Goldstein szekrényébe. A temetı vagy három kilométernyire volt Stivától. Elıttem hét-nyolc kocsi poroszkált. Kint fagypont körül lehetett, az ég igazi téli kék, és úgy éreztem magam, mintha meccsre mennénk ekkora forgalomban, nem temetésre. Áthajtottunk a temetı kapuján, egészen a sírhoz, ahol már állt néhány szék. Mire leparkoltam, Spiro már leültette Mayer özvegyét. Odaférkıztem a közelébe. – Nálam van George ujja. Semmi válasz. – George ujja – ismételtem tagoltan. – Az igazi. Amelyik hiányzik. Itt van a táskámban. – Mi a nyavalyát keres George ujja a táskádban?

158

– Hosszú történet. Mindenesetre a helyére kéne tennünk. – Megbolondultál? Nem fogom kinyitni a koporsót, hogy visszategyem George ujját! Senkit nem érdekel már George ujja! – Engem igen! – Miért nem csinálsz inkább valami hasznosat, például megkereshetnéd végre a nyavalyás koporsóimat! Minek töltöd az idıdet azzal, hogy olyasmiket találsz, amikre semmi szükségem? Remélem, nem várod el, hogy fizessek neked ezért az ujjért, ugye? – Jesszusom, Spiro, te micsoda patkány vagy! – Szóval mit akarsz? – Azt, hogy találd ki, hogyan adjuk vissza az öreg Georgenak az ujját, különben jelenetet rendezek. Spiro még nem volt meggyızve. – És szólok Mazur nagyinak – tettem hozzá. – Jézusom, csak azt ne! – Mi legyen az ujjal? – Csak akkor engedjük le a koporsót, amikor már mindenki a kocsiban ül, és járnak a motorok. Akkor rádobhatjuk az ujjat is. Így megfelel? – Rádobjuk az ujjat? – Nem nyitom ki a koporsót. Be kell érned azzal, hogy ugyanoda temetjük. – Úgy érzem, mindjárt sikítani fogok. – Jesszusom. – Beharapta a száját. – Hát jó. Kinyitom a koporsót. Az agyamra mész. Más még nem mondta neked? Arrébb mentem, oda, ahol Morelli állt. – Mindenki azt mondja, hogy az agyára megyek. – Akkor biztos úgy van – karolta át a vállamat. – Sikerült megszabadulnod az ujjtól? – Spiro visszaadja George-nak a ceremónia után, amikor

159

már elmentek a népek. – És te maradsz? – Igen. Így módom lesz beszélni Spiróval. – Én elmegyek az élıkkel. De itt leszek a környéken, ha szükséged lenne rám. Az arcomat a nap felé fordítottam, és hagytam, hadd vágtassanak a gondolataim a rövid ima alatt. Ha túlságosan lehőlt az idı, Spiro nem húzta az idıt a sírnál. Egyetlen özvegy sem viselt vastagtalpú cipıt a temetésen, és a temetkezési vállalkozó felelıssége volt, hogy a lábuk ne fázzon. Az egész nem tartott még tíz percig sem – még Mrs. Mayer orra sem lett piros. Néztem, amint az idıs emberek átbukdácsolnak a kemény földön. Fél órán belül mind Mayeréknél lesz, aprósüteményt esznek, és whiskyt isznak szódával. És egy órára Mrs. Mayer egyedül marad, és azon tőnıdik, ugyan mit is fog csinálni ezentúl abban a családi házban élete végéig egymaga. Kocsiajtók csapódtak, felbıgtek a motorok. Az autók elhajtottak. Spiro csípıre tett kézzel állt – a szenvedı temetkezési vállalkozó szobra. – Nos? – kérdezte. Elıvettem a zacskót a táskámból, és odaadtam. Két sírásó állt a koporsó két oldalán. Spiro az egyiknek odanyújtotta a zacskót, és mondta, hogy nyissa ki a koporsót, és tegye bele. A szemük sem rebbent. Ha valaki abból él, hogy sírokat ás és selyembéléső, hosszúkás ládákat helyez a földbe, valószínőleg nem nagyon érdeklıdı típus. – Szóval? – fordult hozzám Spiro. – Hogy került hozzád az ujj? Elmeséltem Kenny támadását a cipıosztályon, és azt, hogyan találtam meg az ujjat a zsebemben. – Látod, ez a különbség Kenny és köztem – magyarázta

160

Spiro. – Kenny szeret feltőnısködni. Megrendezi a mókát, aztán élvezi a felhajtást. Kennynek minden csak játék. Amikor gyerekek voltunk, én eltapostam a bogarakat, Kenny viszont tőre szúrta, hogy lássa, hogyan halnak meg. Szereti látni a vonaglást – én meg szeretem elintézni a dolgokat. Ha én lettem volna a helyében, elkaplak egy sötét, kihalt parkolóban, és a seggedbe dugom azt az ujjat. Kicsit elszédültem. – Persze csak elméletben. Sosem tennék veled ilyesmit. Hacsak nem akarnád te is. – Most mennem kell. – Amúgy találkozhatnánk. Vacsorázhatnánk együtt, vagy ilyesmi. Attól mert az agyamra mész, és mert én egy patkány vagyok, még találkozhatunk, nem? – Inkább a szemem szúrom ki. – Jössz te még hozzám – mondta Spiro. – Nálam van, ami neked kell. Féltem megkérdezni, mire gondol. – Úgy tőnik, az is nálad van, ami Kennynek kell. – Kenny egy faszfej. – A barátod volt. – Van ilyen. – Milyen? – Hát ilyen. – Az volt a benyomásom, hogy Kenny azt hiszi, valamit közösen tervezünk ellene. – Kenny megırült. Ha legközelebb látod, lıdd le. Megteheted, nem? Van fegyvered? – Most tényleg mennem kell. – Szia – mondta Spiro, és pisztolyt formázva a kezébıl, lıtt egyet a levegıbe. Futottam vissza a Buickhoz. Beültem, bezártam az ajtót, és

161

Morellit hívtam. – Lehet, hogy igazad van, tényleg át kéne nyergelnem a kozmetikára. – Imádnád – mondta. – Egy csomó öregasszony szemöldökét húzkodhatnád. – Spiro nem mondott semmit. Legalábbis semmi olyant, amit hallani akartam. – Én viszont hallottam valamit a rádióban, míg vártam rád. Tegnap éjjel tőz volt a Low Streeten. Az egyik olyan épületben, amelyik régen a csıgyárhoz tartozott. Egyértelmően gyújtogatás történt. A csıgyár évek óta bedeszkázva, de úgy tőnik, valaki mégis ott raktározott néhány koporsót. – Azt akarod mondani, hogy valaki felgyújtotta a koporsóimat? – Szabott Spiro valami feltételt a koporsók állapotára vonatkozóan, vagy mindenképpen fizet, akár egészben, akár hamuban találod meg? – Ott találkozunk. A csıgyár a Low Street és a vasúti sínek közé szorult telken állt valaha. A hetvenes években zárták be – azóta omladozik. Mindkét oldalán értéktelen telkek sorakoztak. Azokon túl néhány túlélı ipari hely: egy autótemetı, egy szerelvényraktár és a Jackson Költöztetı és Raktározási Telephely. A csıgyárba vezetı kapu nyitva rozsdásodott meg, a burkolat repedezett és ragyás, üvegcserép és szemét borította. Ólomszürke ég tükrözıdött a piszkos tócsákban. A parkolóban egy tőzoltóautó állt. Mellette egy hivatalosnak látszó kocsi. A rakodóhoz közelebb – a tőz voltaképpen ott történt – egy rendırautó és a tőzoltóparancsnok kocsija állt. Morellivel egymás mellett parkoltunk, és együtt mentünk oda a beszélgetı, írogató csoporthoz. Amikor közelebb értünk, felnéztek, és bólintottak Morelli felé.

162

– Mi történt? – kérdezte Morelli. Ismertem azt a férfit, aki válaszolt neki. John Petrucci. Amikor apám a postán dolgozott, Petrucci volt a fınöke. Most meg ı a tőzoltóparancsnok. Na, erre varrjon gombot valaki. – Gyújtogatás – mondta Petrucci. – Fıleg az egyik állásra koncentrálódik. Valaki megáztatott benzinben néhány koporsót, és meggyújtotta. A nyomok erre utalnak. – Gyanúsított? – kérdezte Morelli. Úgy bámultak rá, mint aki megbolondult. Morelli elmosolyodott. – Csak úgy kérdeztem. Nem baj, ha körülnézek? – Egész nyugodtan. Mi készen vagyunk. A biztosító embere is végzett. Nincs nagy szerkezeti kár. Minden betonból van. Valaki majd kijön és bedeszkázza. Morellivel odamentünk a rakodóálláshoz. Elıvettem a táskámból az elemlámpát, és rávilágítottam egy halom elszenesedett, víz áztatta szemétre középen. Csak a távoli szélén volt néhány olyan maradvány, amelybıl föl lehetett ismerni, hogy itt koporsók égtek el. Belsı és külsı fadoboz. Semmi különös. Mindkettı elfeketedett a tőzben. Megtapogattam az egyik sarkát, mire az egész összeomlott. – Ha lelkiismeretes vagy, szépen összegyőjtöd a maradványokat, és megtudod, hány koporsó égett itt el – mondta Morelli. – Aztán visszaviszed a cuccot Spirónak, hogy lássuk, tudja-e azonosítani. – Mit gondolsz, hány koporsó lehetett itt? – Egy csomó. – Nekem ennyi elég. – Fölemeltem egy kapcsot, becsomagoltam egy papír zsebkendıbe, és zsebre vágtam. – Miért lop el valaki egy csomó koporsót, és aztán miért égeti el? – Viccbıl? Bosszúból? Lehet, hogy eleinte jó ötletnek tőnt a lopás, aztán nem tudott megszabadulni tılük. – Spiro nem lesz boldog.

163

– Hát nem. És ez megmelengeti a te pici szíved, igaz? – Szükségem volt arra a pénzre. – Mit akartál vele csinálni? – Kifizetni a dzsipet. – Szívecském, neked nincs dzsiped. A koporsó fémkapcsa húzta a zsebemet. Persze csak képletesen. Nem volt kedvem bekopogtatni Spiróhoz. Ha féltem, mindig halogattam a dolgokat. – Arra gondoltam, hazamegyek ebédre – mondtam Morellinek. – És aztán visszahoznám magammal Mazur nagyit Stivához. Biztos lesz ott valaki a ravatalon George Mayer helyén, és a nagyi szereti a délutáni búcsúztatásokat. – Igazán figyelmes tıled. Én is kapok ebédet? – Nem. Már ettél pudingot. Ha most hazaviszlek, akkor sosem szállnak le rólam. Két étkezés már valóságos eljegyzés. Útban a szüleim felé megálltam benzint venni, és megkönynyebbültem, hogy nem látom Morellit. Hátha nem is lesz olyan rémes, gondoltam. Valószínőleg nem kapom meg a kitőzött díjat, de legalább Spiróval végzek egyszer s mindenkorra. Befordultam a Hamiltonra, és elhajtottam Delio benzinkútja mellett. Nagyot dobbant a szívem, amikor a High Streethez értem, és megláttam Morelli kocsiját a szüleim háza elıtt. Megpróbáltam beparkolni mögé, de kicsit elmértem, így aztán ugrott a jobb hátsó lámpája. Morelli kiszállt, és szemügyre vette a pusztítást. – Direkt csináltad – mondta. – Nem! Ez a Buick hibája. Nem lehet tudni, hol a vége. Te mit csinálsz itt? Megmondtam, hogy neked nincs ebéd. – Csak rád vigyázok. Itt várlak a kocsiban. – Remek. – Remek – mondta ı is. – Stephanie! – szólt ki anyám az ajtóból. – Mit csináltok

164

odakint a barátoddal? – Látod? – mondtam Morellinek. – Mit mondtam? Most már a barátom vagy. – Nagy mázlid van, hallod-e. Anyám integetett felénk. – Gyertek be! Milyen kellemes meglepetés. Még jó, hogy van még egy kis levesem. És van friss kenyér is, apád most hozta a pékségbıl. – Szeretem a levest – mondta Morelli. – Na ne! Levest, azt ne – mondtam neki. Mazur nagyi tőnt föl az ajtóban. – Mit keres itt ez az ember? – kérdezte. – Azt mondtad, nem az eseted. – Követett hazáig. – Ha tudtam volna, kirúzsozom magam. – Nem jön be. – Dehogynem jön be – mondta anyám. – Rengeteg leves van. És mit szólnak a szomszédok, ha nem jön be? – Hát igen – bólogatott Morelli. – Mit szólnak a szomszédok? Apám a konyhában volt, éppen a csapot szerelte a mosogatónál. Megkönnyebbült, amikor észrevette Morellit az elıszobában. İ nyilván azt szeretné, ha valami hasznos emberrel állítanék be, mondjuk, egy hentessel vagy egy autószerelıvel, de azért egy zsaru is följebb van egy lépcsıfokkal, mint egy temetkezési vállalkozó. – Üljetek asztalhoz – mondta anyám. – Egyetek kenyeret és sajtot. Van felvágott is. Giovichinninél vettem. Nála vannak a legjobb felvágottak. Míg mindenki a levessel és a felvágottal küzdött, én elıvettem a táskámból a koporsó fényképét. Nem volt ugyan nagyon részletes, de azért a fém alkatrész hasonlított rá. – Mi az? – kérdezte Mazur nagyi. – Olyan, mint egy koporsó fényképe. – Alaposabban megnézte. – Ugye, nem ilyet akar-

165

tok venni nekem? Én faragottat akarok. Nem ilyen katonai koporsót. Morelli felkapta a fejét. – Katonai? – Az az egyetlen hely, ahol ilyen ronda koporsókat használnak. Mutatták a tévében, hogy maradt egy csomó koporsó a Sivatagi vihar nevő hadmőveletbıl. Nem halt meg elég amerikai, ezért most rengeteg van, amitıl meg akarnak szabadulni, ezért a hadsereg kiárusítja. Ami – hogy is mondják ezt – fölösleg. Egymásra néztünk Morellivel. Hő. Morelli az asztalra tette a szalvétáját, és hátratolta a székét. – Telefonálnom kell – mondta anyámnak. – Használhatom a telefont? Elég hajmeresztınek tőnt a feltételezés, hogy Kenny koporsókban csempészte volna ki a fegyvert és a lıszert a bázisról. Pedig gyakran beigazolódnak. És ez megmagyarázná Spiro túlzott aggodalmát is. – Na mi volt? – kérdeztem, amikor Morelli visszajött. – Marie most néz utána. Mazur nagyi kanala megállt a levegıben. – Rendırségi ügyben vagyunk? Nyomozás folyik? – kérdezte. – A fogorvoshoz kértem idıpontot – felelte Morelli. – Kilazult egy tömésem. – Olyan fog kellene magának, mint amilyen nekem van – mondta a nagyi. – Postán küldöm a fogorvosomhoz. Rossz érzésem volt. Talán nem kéne odavonszolnom a nagyit Stivához. Egy undorító temetkezési vállalkozót még elvisel – de egy veszélyes fajtára semmi szüksége. Megettem a levest és a kenyeret, és belemarkoltam a kekszesdobozba, közben Morellit néztem, mi, a fenétıl ilyen sovány. Megevett két tányér levest, egy fél vekni kenyeret vastagon megkenve vajjal, és hét süteményt. Számoltam. Látta, hogy bámulom, és kérdın nézett vissza.

166

– Szerintem baromi sokat edzel. – Nem kérdeztem – leszögeztem. – Futok néha, ha tehetem. Meg gyúrok. – Elvigyorodott. – És a Morellik anyagcseréje gyors. Az élet szemét. Morelli hívója pittyegett, kiment a konyhába telefonálni. Amikor visszajön, olyan pofát vágott, mint a macska, amikor lenyelte a kanárit. – A fogorvosom volt – mondta. – Jó hír. Összeszedtem a tányérokat, és kivittem a konyhába. – Mennünk kell – mondtam anyámnak. – Sok a munka. – Munka – sóhajtott anyám. – De micsoda munka… – Nagyon finom volt – mondta Morelli anyámnak. – Isteni ez a leves. – Jöjjön máskor is – felelte ı. – Holnap sült lesz ebédre. Stephanie, miért nem hozod el holnap is? – Mert nem. – Ez udvariatlanság. Hogy bánhatsz így az udvarlóddal? Az intı jel, hogy anyám hajlandó lenne elfogadni Morellit udvarlómnak, azt mutatja, milyen nagyon, elkeseredetten és rettenetesen akarja, hogy férjhez menjek végre, vagy legalább legyen valami magánéletem. – Nem az udvarlóm. Kezembe nyomott egy zacskó süteményt. – Holnap képviselıfánkot csinálok. Már régen nem csináltam. Amikor kiléptünk, kihúztam magam, és keményen Morelli szemébe néztem. – Holnap nem jössz. – Nem hát. – Mi volt a telefon? – Braddockban rengeteg fölösleges koporsó volt. Hat hónapja kiárusították mindet. Az két hónappal Kenny leszerelése elıtt volt. Stiva ravatalozója huszonnégyet vásárolt. A koporsókat ugyanott raktározták, mint a muníciót, de hatalmas területrıl van szó. Több raktár és több hektár szabad terület, mind

167

kerítés mögött. – A kerítés persze nem okozott problémát Kennynek, hiszen ı éppen ott dolgozott. – Pontosan. És amikor megvették a koporsót, megjelölték, hogy majd elszállítják. Kenny tehát tudhatta, melyik Spiro koporsója. – Morelli kivett egy süteményt a zacskóból. – Vito bácsikám büszke lett volna rá. – Vito is ellopott pár koporsót? – Vito inkább megtöltött néhányat. A rablás csak melléktevékenység volt. – Szóval Kenny a koporsóban csempészte ki a fegyvereket a bázisról? – Kockázatosnak és túl színpadiasnak tőnik, de igen, szerintem lehetséges. – Oké, szóval Spiro, Kenny és talán Moogey ellopták a cuccot Braddockból, és az R and J-ben raktározták. Aztán az egészet elnyeli a föld. Valaki trükközött egy kicsit, és azt tudjuk, hogy nem Spiro volt az, mert ı bérelt föl engem, hogy találjam meg a koporsókat. – Valószínőleg nem is Kenny – mondta Morelli. Amikor azt mondta, Spirónál van valami, ami az övé, akkor szerintem az ellopott fegyverekre gondolt. – Akkor ki marad? Moogey? – A hullák nemigen szerveznek éjszakai üzleti tárgyalásokat a Long fivérekkel. Nem akartam áthajtani Morelli lámpájának üvegcserepein, ezért összeszedtem a nagyobb darabokat, és jobb híján odaadtam neki. – Gondolom, van biztosításod. Morelli szenvedı képet vágott. – Most is követni fogsz? – Igen. – Akkor vigyázz a kerekeimre, míg bemegyek Spiróhoz.

168

Stiva kis parkolója zsúfolásig volt a délutáni közönséggel, ezért az utcán kellett megállnom. Kiszálltam a kocsiból, és megpróbáltam csak úgy lazán fürkészni Morelli után. De nem láttam sehol. Mégis éreztem, hogy ott van a közelben, mert a gyomrom diónyira húzódott össze. Spiro az elıtérben volt, és igyekezett meggyızıen játszani a világegyetem urát. – Mi újság? – kérdeztem. – Sok a dolog. Joe Loosey érkezett tegnap este. Vérömleny az agyban. És itt van Stan Radiewski is. İ is szabadkımőves. Ráadásul nagymester. Márpedig körülöttük mindig nagy a felhajtás. – Van egy jó hírem, meg egy rossz – mondtam. – A jó hír az, hogy megtaláltam a koporsókat. – És a rossz? Kivettem a zsebembıl a kormos kapcsot. – A rossz hír az, hogy… ennyi maradt belılük. Spiro a kapocsra bámult. – Nem értem. – Tegnap éjjel valaki felgyújtott egy csomó koporsót. A csıgyár egyik rakodóállásában szépen egymásra pakolta ıket, leöntötte benzinnel, és felgyújtotta. Mind elégett, egyetlen darabból lehetett arra következtetni, hogy koporsók voltak, ládában. – És te láttad? Mi égett még le? Volt ott más is? Néhány páncéltörı fegyverre gondol vajon? – Abból, amit láttam, úgy tőnik, csak a koporsók. De megnézheted magad is. – Jézusom! Most nem mehetek. Ki a fene ırizné itt addig a nagymestert? – Louie? – Nahiszen! Louie semmiképp sem. Muszáj lesz neked. – Nem. Azt nem. – Csak arra kell figyelned, hogy elegendı forró tea legyen,

169

és mondjál mindenféle misztikus baromságot… Isten útjai kifürkészhetetlenek, meg ilyenek. Félóra múlva itt vagyok. – Elıvette a kulcsát a zsebébıl. – Ki volt ott, amikor odamentél a csıgyárhoz? – A tőzoltóparancsnok, egy egyenruhás rendır, még valaki, akit nem ismerek, és Joe Morelli, meg egy csomó tőzoltó rámolt éppen. – Mondtak valami érdekeset? – Semmit. – Te mondtad, hogy a koporsók hozzám tartoznak? – Nem. És nem maradok itt. Kérem a díjamat, és már itt sem vagyok. – Addig egy fillért sem kapsz, míg a saját szememmel nem látom. Hiszen lehet, hogy másé volt a cucc. Vagy csak kitalálod itt ezt az egészet. – Félóra! – kiabáltam utána. – Ennyi, és nem több. Szemügyre vettem a kisasztalt, amin a tea állt. Itt semmi dolgom. Van elég teavíz és aprósütemény is. Leültem oldalt egy székre, és bámultam egy virágkölteményt. Az összes szabadkımőves az új szárnyban búcsúztatta Radiewskit, az elıtér kényelmetlenül csöndes volt. Még egy újság sincs, amit olvashatnék. Se tévé. Halotti zene zümmögött a hangszórókból. Kis idı múlva, ami legalább négy napnak tőnt, Eddie Ragucci lépett be. Eddie mérlegképes könyvelı volt, és szabadkımőves nagykutya. – Hol az a tető Stiva? – kérdezte. – El kellett mennie. Mindjárt jön. – Túl meleg van Stan termében. Biztos elromlott a termosztát. Nem tudjuk kikapcsolni. Stan sminkje már olvad. Ilyesmi sosem történt Con idejében. Borzasztó, hogy Stan akkor halt meg, amikor Con épp kórházban van. Micsoda pech. – Isten útjai kifürkészhetetlenek.

170

– Milyen igaz. – Megnézem, hátha itt van Spiro segédje. Megnyomtam néhány gombot a házitelefonon, belekiabáltam Louie nevét, mondtam, hogy azonnal jöjjön a hallba. Louie betoppant, mire az utolsó gombhoz értem. – A mőhelyben voltam – mondta. – Van itt még valaki? – Mr. Loosey. – Nem hullára, hanem személyzetre gondoltam. Például Clara a szépségszalonból? – Nincs. Csak én. Mondtam neki, hogy gond van a termosztáttal, nézze meg. Öt perc múlva visszabaktatott. – Elgörbült a kicsi bigyó. Mindig ez történik. Az emberek nekidılnek, és elgörbül. – Maga szeret itt dolgozni? – Azelıtt egy öregek otthonában dolgoztam. Ez itt sokkal könnyebb, csak le kell mosnom itt az embereket. És amikor az asztalra teszem ıket, legalább nem mozognak. – Ismerte Moogey Buest? – Csak miután meglıtték, akkor láttam. Legalább fél kiló gittet kellett a fejébe nyomnom. – És Kenny Mancusót? – Spiro azt mondta, Kenny Mancuso lıtte le Moogey Buest. – Tudja, hogy néz ki? Volt már itt? – Tudom, hogy néz ki, de egy ideje már nem láttam. Mondják az emberek, hogy maga fejvadász, és Kennyt keresi. – Mert nem jelent meg a bíróságon. – Ha látom, szólok magának. Adtam neki egy névjegykártyát. – Ezeken a számokon elérhet. A hátsó ajtó nyílt, majd nagyot csapódott. Egy másodperc múlva Spiro vonult be. Fekete cipıje és az inge mandzsettája

171

csupa hamu. Az arca egészségtelenül vörös volt, sunyi szemének pupillája óriásira tágult. – Nos? – kérdeztem. Átnézett a vállam fölött. Megfordultam, és láttam, hogy Morelli vág át a hallon. – Keres valakit? – kérdezte tıle Spiro. – Radiewski a toldalékszárnyban van. Morelli megvillantotta a jelvényét. – Tudom, ki maga – mondta Spiro. – Van valami probléma? Félórára kiteszem a lábam, és máris probléma van? – Semmi a világon – mondta Morelli. – Csak az elégett koporsók tulajdonosát keresem. – Akkor megtalálta. És nem én gyújtottam föl. A koporsókat tılem lopták el. – Bejelentette a lopást a rendırségen? – Nem akartam, hogy nyilvánosságra kerüljön. Fölbéreltem hát Miss Sherlock Holmest, hogy találja meg a cuccot. – Az az egy koporsó, amelyet többé-kevésbé megmaradt, túl szegényesnek tőnik ide a Burgba. – Kiárusításon vettem a hadseregtıl. Fölösleg volt. Arra gondoltam, talán eladom más környéken. Esetleg leviszem Philadelphiába. Ott sok szegény ember él. – Érdekel engem ez a fölösleg téma. Hogy mőködik az üzlet ilyenkor? – Az ember megteszi az ajánlatát a Védelmi Felszerelések Újrahasznosítási Osztályán. És ha ıt választják, kap egy hetet, hogy elszállítsa a cuccot, amit vett. – Honnan? – Braddockból. Morelli maga volt a fenséges nyugalom. – Kenny Mancuso nem Braddockban teljesített szolgálatot? – De igen. Braddockban sokan teljesítenek szolgálatot.

172

– Oké. Szóval elfogadták a maga ajánlatát. Hogy hozta el a koporsókat? – Moogeyval elmentünk érte egy teherautóval. – Még egy utolsó kérdés. Nem sejti, miért lop el valaki egy rakás koporsót, és aztán miért gyújtja föl? – De. Egy ırült lopta el. Most pedig dolgom van. Végeztünk, nemde? – Egyelıre. Összenéztek, Spiro állán megrándult egy izom, majd bemasírozott az irodájába. Az irodában találkozunk fordult hozzám Morelli, és ı is elment. Spiro irodájának az ajtaja zárva volt. Kopogtam és vártam. Még egyszer kopogtam, hangosabban. – Spiro – kiáltottam –, tudom, hogy bent vagy! Spiro föltépte az ajtót. – Mi van? – A pénzem. – Jézusom, fontosabb dolgokon kell nekem gondolkodni, mint a te szaros pénzed. – Például? – Például azon, hogy az az elmebeteg Kenny fölgyújtotta a nyavalyás koporsóimat. – Honnan tudod, hogy Kenny volt? – Ki más lehetett? İ tényleg ırült, és fenyegetett engem. – Miért nem szóltál Morellinek? – Hát persze. Még csak az kéne. Mert nincs nekem elég bajom így is, hát jöjjön a nyakamra a rendırség is. – Észrevettem, hogy nem nagyon bírod ıket. – Csupa rohadék. Valaki a nyakamba lihegett, megfordultam, és Louie Moon állt mögöttem, szinte rám tapadva. – Bocsánat – mondta. – Spiróval kell beszélnem.

173

– Hát beszélj – mondta Spiro. – Loosey-ról van szó. Egy kis baleset. Spiro nem szólt, de a tekintetével szinte ledöfte Louie-t. – Mr. Loosey ott feküdt az asztalon – kezdte Louie épp föl akartam öltöztetni, de akkor el kellett mennem megnézni a termosztátot, és amikor visszaértem, láttam, hogy Mr. Looseynak hiányzik a… micsodája. Nem tudom, hogy történhetett. Az egyik percben ott volt, a következıben meg nem. Spiro egyetlen mozdulattal félrelökte Louie-t, és ordítva kirontott. – Te atyaúristen, a rohadék! Percekkel késıbb visszajött, vörös fejjel, ökölbe szorított kézzel. – Hát ezt nem hiszem el – szőrte a foga között. – Elmegyek egy félórára, és valaki besurran, és ellopja Loosey farkát. És tudod, ki volt az? Hát Kenny. Rád bízom ezt a kócerájt, és te hagyod, hogy Kenny bejöjjön, és ellopjon egy faszt. Csöngött a telefon, Spiro belevakkantott. – Stiva. Majd ajka megfeszült – tudtam, hogy Kenny az. – Te nem vagy normális – mondta Spiro. – Túl sokat kokszolsz. Vagy szívsz. Aztán Kenny beszélt egy darabig, majd Spiro közbevágott. – Fogd be! Nem tudod, mirıl beszélsz! És nem tudod, mit csinálsz, ha velem kezdesz! Ha meglátlak itt, hát megöllek. Vagy ha nem öllek meg, hát megöletlek a kicsikével. Kicsike? Ez rólam beszél? – Bocsánat – szóltam közbe – mit mondtál? Spiro lecsapta a kagylót. – Szemét állat. Rátenyereltem az asztalra, és elıredıltem kissé. – Nem vagyok kicsike. És nem vagyok bérgyilkos. És ha testırségre adnám a fejem, hát biztos nem ırizném a te ótvar testedet. Te egy csíra vagy, egy kelés, egy kutyaszar. Ha még egyszer azt mondod valakinek, hogy a parancsodra megölöm, szopránhangon fogsz beszélni a hátralévı életedben. Megértetted?

174

Stephanie Plum, az üres fenyegetızés nagymestere. – Na várj csak… berágtál rám, vagy megjött? Jó, hogy nem volt nálam pisztoly, mert lehet, hogy szitává lövöm. – Komoly ember egy vasat sem fizetne az elégett cuccért – mondta Spiro. – De lásd, milyen jó a szívem, hát máris írom a csekket. Tekintsük elılegnek. Aztán majd meglátjuk, mire tudnálak még használni, bébi. Eltettem a csekket, és leléptem. Nem láttam értelmét tovább fecsegni valakivel, akinél elmentek hazulról. Megálltam egy benzinkútnál – Morelli fékezett mögöttem. – Ez egyre furcsább – mondtam neki. – Szerintem Kenny tényleg megkattant. – Mi történt? Elmeséltem Loosey megkurtítását, és a telefont is. – Szervízbe kéne vinned ezt a kocsit – mondta Morelli. – Kopog a motor. – Isten ments, hogy nálam romoljon el. – A fenébe! – mondta. Szerintem ez túlméretezett reakció volt az autóm állapotára vonatkoztatva. – Akkora baj ez? A lökhárítónak támaszkodott. – Tegnap éjjel New Brunswickban megöltek egy zsarut. Két lövés a mellényen át. – Katonai lövedék? – Aha. – Rám nézett. – Meg kell találnom. Itt van valahol az orrom elıtt. – Gondolod, hogy Kennynek igaza lehet Spiróval kapcsolatban? Szerinted Spiro ürítette ki a koporsókat, és azért fogadott fel engem, hogy fedezzem? – Nem tudom. Valahogy nem stimmel az egész. Valami azt súgja, hogy Kenny, Spiro és Moogey együtt kezdték, aztán valahogy belépett egy negyedik szereplı, és mindent összezavart.

175

Lehet, hogy ez a negyedik megfújta a cuccot, aztán balhét kavart hármuk között. És az illetı valószínőleg nem Braddockból van, mert a holmit darabonként adogatják el Jerseyben és Philadelphiában. – Olyasvalaki lehet, aki bizalmas viszonyban van valamelyikükkel. Például… egy barátnı. – Vagy aki véletlenül rájött vagy megtudta – mondta Morelli. – Valaki, aki kihallgatott egy beszélgetést. – Például Louie Moon. – Igen. Például Louie Moon. – És aki hozzáfért a raktár kulcsához. Mint Louie Moon. – Valószínőleg sok ember van, aki Spirótól tudhatott errıl, és hozzáférhetett a kulcshoz is. A takarítónıtıl Claráig. És ugyanígy Moogey körül is. Csak azért, mert Spiro azt mondta neked, hogy nem fért hozzá senki, ez még nem feltétlenül igaz. Nyilván mindhármuknak volt kulcsa. – Akkor hol van Moogey kulcsa? Tudunk errıl valamit? A kulcskarikáján volt, amikor megölték? – A kulcsait sosem találták meg. Azt gondolták, letette valahol a mőhelyben, és elıbb-utóbb meglesz. Nem látszott fontosnak. A szülei hoztak pótkulcsot, úgy vitték haza a kocsiját. Most, hogy a koporsók elıkerültek, van rá okom, hogy megszorongassam Spirót egy kicsit. Odamegyek, és satuba fogom. És akarok beszélni Louie Moonnal is. Most az egyszer ne csinálj hülyeséget, jó? – Miattam ne aggódj. Rendben leszek. Talán elmegyek vásárolgatni. Hátha találok ruhát is a lila cipıhöz. Morelli szája megfeszült. – Hazudsz. Valami hülyeségen töröd a fejed, igaz? – Hát ez tényleg nagyon fáj nekem. Azt hittem, tényleg fontos számodra, hogy legyen lila ruhám a lila cipımhöz. És valami testhezálló, rugalmas anyagból. Sztreccs miniruha, lehetı-

176

leg flitteres. – Ismerlek. Tuti, hogy nem vásárolni mész. – Esküszöm, amire akarod. Vásárolni megyek. Morelli szája két centiméteren meglazult kissé. – A pápának is hazudnál. Majdnem keresztet vetettem. – Szinte soha nem hazudok. – Csak ha feltétlenül szükséges. És ha az igazság nem célravezetı. Amikor Morelli lelépett, elindultam Vinnie irodájába, címekért.

177

10.

Amikor beléptem az irodába, Connie és Lula fennhangon veszekedtek. – Dominic Russo maga csinálja a mártást! – visított Connie. – Koktélparadicsomból. Friss bazsalikommal. Friss fokhagymával. – Nem tudom, mi a szarról beszélsz. Csak azt tudom, hogy a legjobb pizzát Trentonban Tiny csinálja, a First Streeten – kiabált vissza Lula. – Olyan pizzát nem csinál más, csak Tiny. A lelke is benne van. – Miféle lelke? Minek a lelke a pizzába? És akkor mindketten felém fordultak. – Döntsd el te – mondta Connie. – Mondd el ennek az agyasnak, mit tudsz Dominic pizzájáról. – Dom pizzája nem rossz – mondtam. – De én a Pino-féle pizzát szeretem. – Pino! – hördült föl Connie. – De hát ık marinara szószt tesznek bele, és a húszliteres konzervet használják! – Na és – hagytam rá. – Én nagyon bírom a konzerv marinaraszószt. – Lecsaptam a táskámat az asztalra. – Örülök, hogy ilyen jól kijöttök egymással. – Hmmm – mordult rám Lula. Lerogytam a kanapéra. – Kellene nekem pár cím. Körbe

178

akarok szaglászni egy kicsit. Connie kézbe vett egy telefonkönyvet. – Kié kell? – Spiro Stiváé és Louie Mooné. – Hát én nem néznék be Spiro ágya alá. De a frizsiderébe sem. Lula vágott egy pofát. – Ez a hullaházas pasas? Te, ugye nem akarsz betörni egy ilyenhez? Connie fölírta a címet egy cetlire, és már kereste is a másikat. Megnéztem. – Te tudod, hol van ez? – Century Court Apartments. A Klockneren mész a Dembyig. – Átnyújtotta a második címet is. – Errıl fogalmam sincs. Valahol a Hamilton környékén. – Mit keresel? – kérdezte Lula. Zsebre vágtam a cédulákat. – Nem tudom. Talán egy kulcsot. – Vagy néhány láda gépfegyvert a nappaliban. – Esetleg elmennék veled – mondta Lula. – Egy ilyen gizda csaj ne járjon a tilosban egyedül. – Köszönöm az ajánlatot. De az nincs benne a munkaköri leírásodban, hogy testıri feladatokat láss el az anyósülésen. – Nem is kaptam ilyesmit. Azt csinálom, amit meg kell csinálni, most épp mindennel kész vagyok, legföljebb fölmoshatnám a padlót és kisúrolhatnám a vécét. – A csaj született aktakukac – mondta Connie. – Az iratrendezés világbajnoka. – Még semmit sem láttál – mondta Lula. – Majd akkor nézz nagyot, amikor fejvadász-asszisztens leszek. – Na, hajts rá – biztatta Connie. Lula bebújt a kabátjába, és megragadta a táskáját. – Ez király – mondta. – Olyanok leszünk, mint Cagney és Lacey*. A nagy falitérképen Moon címét kerestem. – Felılem lehet, *

Amerikai tévésorozat két rendırnırıl (a ford. )

179

ha Connie is úgy gondolja, de én leszek Cagney. – Nem lehet! Cagney én vagyok! – mondta Lula. – Én mondtam elıször. Lula szeme résnyire szőkült. – Az én ötletem volt, ha nem lehetek Cagney, nem megyek egy lépést se. Ránéztem. – Ez most nem komoly, ugye? – Csak a magad nevében beszélj. Mondtam Connie-nak, hogy ne várjon, aztán elıre engedtem Lulát. – Elıször Louie Moonhoz megyünk. Odakint Lula rámeredt a Nagy Kékségre. – Ezzel a benga Buickkal megyünk? – Aha. – Egyszer ismertem egy stricit, na, annak volt ilyenje. – Sándor nagybátyámé volt. – Üzletember? – Tudtommal nem. Louie Moon a Hamilton városnegyed túlsó végében lakott. Majdnem négy óra volt, amikor ráfordultam az Orchid Streetre. Néztem a házszámokat, a 216-ot kerestem, és csodálkoztam, hogy egy ilyen lírai nevő utcában ilyen fantáziátlan, kekszesdoboz házak sorakoznak. Ez a környék a hatvanas években épült, amikor hely még volt bıven, a telkek nagyok, ezért aztán a két hálószobás házak még kisebbnek tőntek. Az évek során a tulajdonosok igyekeztek egyénivé tenni ezeket az indigóval készült házakat, hozzátoldottak itt egy garázst, amott egy verandát. A házakat modernizálták, különbözı színő mőanyag redıny került az ablakokra. Feltőnt egy-egy loggia, másutt egy azáleabokor. És mégis: az egyformaság maradt. Louie Moon háza mégis elütött a többitıl: harsány türkizkék fal, rengeteg karácsonyi fényfüggöny tette feltőnıvé, és egy ember nagyságú télapó támaszkodott rozsdás tévéantennájának. – Jó korán ráhangolódik a dologra – jegyezte meg Lula.

180

A bágyadt égısorokból meg a fakó télapóból arra következtettem, hogy inkább egész évben rá van hangolva. A házhoz nem tartozott garázs, és nem állt kocsi elıtte. Az épület sötétnek és kihaltnak tőnt. Lulát a kocsiban hagytam, és az ajtóhoz mentem. Kétszer kopogtam. Semmi válasz. Egyszintes ház volt. A függönyök széthúzva. Louie-nak nyilván nincs rejtegetnivalója. Körbejártam a házat, belestem az ablakokon. Odabent rend, és lomtalanításból szerzett bútorok. Friss meggazdagodásnak semmi jele. Se tölténnyel teli dobozoknak a konyhaasztalon. Sehol egy árva puska. Úgy tőnik, egyedül él. Egy csésze és egy tányér a mosogatóban. A dupla ágy egyik oldalán ágynemő. Könnyedén el tudtam képzelni, hogy Louie Moon elégedetten éldegél itt, az ı kis kék házikójában. Eljátszottam a törvényellenes behatolás gondolatával, de ıszintén szólva nemigen tudtam volna igazolni, még magamnak sem. A levegı nyirkos volt és hideg, a talaj kemény a lábam alatt. Felhajtottam a dzsekim gallérját, és visszamentem a kocsihoz. – Ez nem tartott soká – jegyezte meg Lula. – Nincs sok látnivaló. – Akkor irány a temetkezési vállalkozó? – Igen. – Még jó, hogy nem ott lakik, ahol melózik. Nem akarom látni, mit rámolnak azokba a vödrökbe az asztalok alatt. Erısen szürkült, mire a Century Courtshoz értünk. Kétszintes, vörös téglás házak sorakoztak egymás mellett, fehér ablakkeretekkel. Az ajtók négyesével voltak egymás mellett. Ötször négy ajtó egy házban, ami húsz lakást jelentett házanként. Tíz fönt és tíz lent. Mindegyik ház bekötıúttal csatlakozott a Dembyhez. Egy bekötıúthoz négy ház tartozott. Spiro lakása a földszinten volt, az egyik ház legszélén. Az ablakok sötétek, a kocsija nem állt a parkolóban. Most, hogy

181

Con kórházban volt, Spiro sokáig dolgozott. Nem akartam, hogy a Buickrıl egy pillanat alatt rajtakapjon, ha netán hazaugrik egy gyors zoknicserére, ezért egy bekötıúttal odébb álltam meg. – Mibe, hogy itt aztán nagy szarba lépünk – mondta Lula, miközben kiszállt a kocsiból. – Érzem a gyomromban. – Csak fölmérjük a helyzetet – mondtam. – Nem teszünk semmi törvénytelent… nem törünk be, nem kutatjuk át. – Hát persze hogy nem. Tudom én azt. Átvágtunk a füvön az épület mellett, kényelmesen sétálgatva, mintha ezért jöttünk volna. Elöl be voltak húzva a függönyök, ezért hátramentünk. De itt is ugyanez volt a helyzet. Lula megnyomta egy kicsit az oldalajtót és a két ablakot, de mindent zárva találtunk. – Hát nem egy rohadék? – nézett rám. – Hogyan lehet így szaglászni? Pont most, amikor megérzésem van. – Hát igen. Piszkosul szeretnék bejutni ebbe a lakásba. Lula meglendítette a táskáját, egyenesen bele Spiro ablakába, az üveg csörömpölve kitört. – Ha szándék van, megoldás is van – mondta. Tátva maradt a szám, és amikor meg tudtam szólalni, akkor is csak suttogtam. – Ezt nem hiszem el, tényleg! Te betörted az ablakot! – Kérjetek, és megadatik néktek – mondta Lula. – Mondtam, hogy nem csinálunk semmi törvénytelent. Ilyent nem lehet csinálni, csak úgy betörni egy ablakot. – De ha muszáj volt. Megérzésem van, mondom. Cagney is megtette volna. – Cagney sosem tett volna ilyet. – De. – Nem. Bedugta a fejét a nyíláson. – Mibe, hogy senki nincs itthon.

182

Gyerünk már be, megnézni, nem tett-e kárt valamiben a sok üvegcserép. – Már félig bent is volt. – Csinálhatták volna nagyobbra ezt az ablakot – mondta. – Egy rendes mérető nı, mint én, alig fér be rajta. Beharaptam a szám, és visszafojtottam a lélegzetem, nem tudtam, mit kéne most csinálnom: benyomni vagy visszahúzni. Pont úgy nézett ki, mint Micimackó a Nyuszi ajtajában. Nyögött egy nagyot, és a hátsó fele hirtelen eltőnt Spiro függönye mögött. Egy perc múlva nyílt az oldalajtó, és Lula kidugta a fejét. – Egész nap itt fogsz ácsorogni, vagy mi? – Ezért letartóztathatnak bennünket! – Na ne! Te még sose slisszoltál be sehova? – De nem törtem össze semmit. – Most sem. Én törtem be. Neked csak be kell jönnöd. Úgy gondoltam, igaza van. Mondhatjuk így is. Becsusszantam az oldalajtón, és szoktattam szememet a sötétséghez. – Tudod, hogy néz ki Spiro? – Patkányképő kis csávó? – Igen. Nézz körül elıl. És kopogj hármat, ha látod, hogy jön. Lula kinyitotta az elsı ajtót, és kikukucskált. – Minden tiszta – mondta. Majd kiment, és becsukta az ajtót. Én be is zártam mindkettıt, majd felkapcsoltam a villanyt az ebédlıben – félhomályra vettem a fényerıszabályozót. A konyhában kezdtem a munkát, módszeresen kutattam végig a szekrényeket. Benéztem a frizsiderbe is, álcázott üvegeket keresve, aztán belekotortam a konyhai szemetesbe. Az ebédlıben és a nappaliban sem találtam semmi érdekeset. A reggeli edény még ott volt a mosogatóban, az újság az asztalon hevert. Egy pár fekete alkalmi cipı a tévé elıtt lerúgva. Ettıl eltekintve a lakásban rend honolt. Se fegyver, se kulcs, se fenyegetı üzenetek. Kapkodva felírt címet sem talál-

183

tam a konyhai fali telefon melletti jegyzettömbön. A fürdıszobában is villanyt gyújtottam. Piszkos ruhák hevertek halomban a közepén. És annyi pénz a világon nincsen, hogy én hozzáérjek Spiro koszos cuccaihoz. Ha netán ott lapul a kulcs a zsebében, ami engem illet, ott is marad. Átnéztem a gyógyszerszekrényt és a szemetest. Semmi. A hálószoba ajtaja zárva. Visszafojtott lélegzettel nyitottam be, és majdnem elájultam a megkönnyebbüléstıl, hogy üres. A bútor skandináv stílusú, az ágytakaró fekete szatén. Az ágy fölött a plafont öntapadós tükörcsempék borították. Az ágy melletti széken pornólapok hevertek. Az egyik borítója alatt pedig egy használt koton lapult. Amint hazaérek, forró vizes zuhany következik. Sokáig. Az ablak alatt asztal állt. Ezt ígéretesnek tartottam. Leültem a fekete bırfotelbe, és óvatosan átpörgettem az asztalon heverı postát, hirdetések, szórólapok, számlák, személyes levelek… A számla ésszerő összegekrıl szóltak, a legtöbb levél a temetéssel kapcsolatos. Köszönıkártyák a hozzátartozóktól. „Kedves Spiro, köszönöm, hogy osztozott nagy fájdalmamban…” A telefonüzeneteket ráfirkálta bármire, ami kéznél volt, borítékok hátuljára, levelek szélére. Egyik üzenet sem volt „halálos fenyegetés Kennytıl”. Írtam egy listát az ismeretlen telefonszámokról, és a táskámba gyömöszöltem – majd késıbb átnézem. Kinyitottam a fiókokat, belematattam a gemkapcsokba, gumikba, egyéb írószerfélékbe. A rögzítıjén nem volt üzenet. Az ágya alatt sem láttam semmit. Nemigen akartam elhinni, hogy a lakásban nincs fegyver. Spiro olyan embernek tőnt, aki győjti a trófeákat. Átnéztem a ruháit is. A szekrényben rogyásig álltak a temetési öltönyök, ingek, cipık. A padlón hat pár fekete cipı sorakozott, mellettük hat cipısdoboz. Hm. Kinyitottam az egyiket.

184

Bingo. Fegyver. Egy 45-ös colt. Kinyitottam a másik ötöt, és a végén három kézifegyvert találtam, és háromdoboznyi töltényt. Kinyitottam a hálószoba ablakát, és kilestem Lillára. A lépcsın üldögélt, a körmét reszelte. Kicsit megkocogtattam az ablakkeretet, mire elhajította a reszelıt. Szerintem ı sem olyan nyugodt… Intettem, hogy hátul találkozunk. Még ellenıriztem mindent, hogy úgy legyen, ahogy találtam; eloltottam a villanyokat, és az oldalajtón távoztam. Spiro rögvest tudni fogja, hogy betörtek hozzá, de jó eséllyel Kennyt gyanúsítja. – Na, lökjed – mondta Lula. – Találtál valamit? – Néhány fegyvert. – Na ne kábíts! Fegyvere mindenkinek van. – Neked van? – Naná. – Ezzel egy hatalmas pisztolyt húzott elı a táskájából. – Kékacél – mondta. – Csıdör Harry-tıl szereztem, még kurva koromban. Akarod tudni, miért neveztük Csıdör Harrynek? – Inkább nem. – Anyám, az félelmetes volt. A pasas egyszerően sehová nem fért be. Mind a két kezemre szükség volt, hogy a szegény ember örömét megadjam neki. Kiraktam Lulát az irodánál, és hazamentem. Mire beálltam a parkolóba, elfeketedett az ég, és esni kezdett. Besiettem a házba, örültem, hogy végre itthon vagyok. Mrs. Bestler a járókeretével rótta a köröket a lépcsıházban. Lép, lép, kopp. Lép, lép, kopp. – Még egy nap, még egy este – mondta. – Így van – feleltem. Hallottam a közönség felhorgadását és elcsöndesedését Mr. Wolesky csukott ajtaja mögül a tévébıl. Kinyitottam az ajtót, és gyanakvó pillantással fölmértem a

185

helyzetet. Minden rendben. Üzenet sem volt a rögzítın, posta sem lent. Forró csokit csináltam, hozzá mogyoróvajas-mézes kenyeret. A tányért a bögre tetejére tettem, a telefont a hónom alá, kezemben a Spirónál talált számokkal teli lista, és behurcolkodtam az ebédlıasztalhoz. Tárcsáztam az elsı számot, egy nı vette föl. – Kennyt keresem – mondtam. – Téves. Itt nincs Kenny. – Nem a Colian Grill? – Nem. Magánlakás. – Bocsánat. Hét számot kellett ellenıriznem. Az elsı négy pontosan így zajlott. Mind magánlakás. Nyilván ügyfelek. Az ötödik egy pizzafutár. A hatodik a St. Francis Kórház. A hetedik egy motel Bordentownban. Ebben láttam némi lehetıséget. Rexnek adtam a szendvics maradékát, és nagy sóhajjal bújtam a dzsekimbe, hogy ismét el kell hagynom lakásom biztonságos melegét és kényelmét. A motel a 206-os úton volt, nem messze az autópályafelhajtótól. Olcsó motel volt, még a motelláncok elszaporodása elıtt épült. Negyven földszinti szobája mind az udvarra nyílt. Kettıben égett a lámpa. Az út mellett világító neon szerint volt üres szoba. A külseje rendezett volt, de már ránézésre tudni lehetett, hogy odabent minden avítt, a tapéta fakó, a szınyeg kopott, a fürdıszobában a mosdó itt-ott rozsdás. Az irodához közel leparkoltam és bementem. Egy idısebb férfi ült a pult mögött, egy kis tévét nézett. – Jó estét – mondta. – Maga itt a fınök? – Aha. A fınök, a beosztott, a tulaj. Elıvettem Kenny fényképét a táskámból. – Ezt a férfit keresem. Látta?

186

– Megmondaná, hogy miért? – Megsértette az óvadéki szerzıdést. – Az mit jelent? – Hogy bőnözı. – Maga zsaru? – Óvadéki ügynök vagyok. Ennek az ügynökségnek dolgozom. A férfi a képre nézett, és bólintott. – A tizenhetesben van. Már néhány napja. – Egy nagy könyvben lapozott. – Igen, itt van. John Sherman. Kedden érkezett. Hát nem hittem a fülemnek! Ekkora mázlit! – Egyedül van? – Amennyire én tudom. – A jármővérıl tud valamit? – Ezzel nem foglalkozunk. Rengeteg a parkolóhely. Megköszöntem, és mondtam, itt leszek még egy ideig. Odaadtam a kártyámat, és kértem, ne áruljon el, ha látja Shermant. A parkoló egyik sötét sarkába hajtottam, leállítottam a motort, bezártam az ablakokat, és berendezkedtem a várakozásra. Ha Kenny felbukkan, hívom Rangert. Ha ıt nem érem el, Joe Morellit. Este kilencre többé-kevésbé tudtam, hogy mégiscsak rossz pályát választottam. A lábujjaim elfagytak, és pisilni kellett. Kenny nem bukkant föl, és egyéb mozgás sem volt a motelben, ami megtörte volna a várakozás unalmát. Beindítottam a motort, hogy átmelegedjek, és kicsit megmozgattam magam. És arról fantáziáltam, hogy ágyba bújok Batmannel. Kicsit ugyan sötét fazon, de tetszett nekem a nagy kidudorodás a gatyáján elıl. Tizenegykor kikönyörögtem a pasastól, hogy hadd menjek be a mosdóba. Egy csésze kávét is szereztem tıle, és visszamentem a Nagy Kékséghez. És ıszintén bevallottam magam-

187

nak, hogy a várakozás ugyan kényelmetlen, de mégis sokkal jobb, mintha az én kis dzsipemben kellett volna abszolválni. Mintha bevackolódtam volna. Mintha egy mozgó óvóhelyen ültem volna, ablakokkal és túlméretezett bútorokkal. Az elsı ülésen még a lábam is teljesen ki tudtam nyújtani. És mögöttem a hátsó ülésen egy egész budoár, ha netán kellene. Fél egykor kicsit elszundítottam, és negyed kettıkor ébredtem. Kenny szobája még sötét volt, és nem állt új autó a parkolóban. Számos lehetıség közül választhattam. Kitarthattam volna tovább én magam, vagy felhívhattam volna Rangert, hogy váltsuk egymást, vagy hazamegyek éjszakára, és hajnalban visszajövök. De ha megkérem Rangert, hogy szálljon be, nagyobb szeletet kell adnom neki a tortából, mint amekkorát eredetileg akartam. Viszont ha megpróbálok én kitartani, lehet, hogy elalszom, és halálra fagyok, mint a kis gyufaáruslány. A harmadik lehetıséget választottam. Ha Kenny éjjel mégis hazatér, hát reggel hatkor is itt lesz. Hazafelé fennhangon énekeltem az Ég a város, ég a ház is-t, hogy el ne aludjak. Bevonszolódtam a házba, fel a lépcsın, be a lakásba. Bezártam magam mögött az ajtót, és ruhástul, cipıstıl zuhantam az ágyba. És moccanás nélkül aludtam reggel hatig, amikor is a belsı órámra ébredtem. Kimásztam az ágyból, megkönnyebbülten láttam, hogy fel vagyok öltözve, ezzel tehát nem kell törıdnöm. A fürdıszobában minimálprogramot hajtottam végre, felkaptam a táskám és a dzsekim, és már indultam is a parkolóba. Koromsötét volt még, nyirkos hideg, a jég ráfagyott az ablakra. Isteni. Elindítottam a motort, felcsavartam a főtést, és a kaparóval megtisztítottam az ablakokat. Mire ezzel végeztem, már egészen ébren voltam. Megálltam egy éjjel-nappali büfénél, Bordentown felé, és betáraztam némi kávét és fánkot.

188

Még akkor is sötét volt, amikor a motelhez értem. Sehol nem égett a villany, és nem volt új kocsi a parkolóban. Az iroda mellett parkoltam le, és kinyitottam a kávéspohár tetejét. Ma valahogy kevésbé voltam optimista, és még az is megfordult a fejemben, hogy az öregember az irodában kissé megszívat. Ha Kenny délutánig nem bukkan fel, megkérem, engedjen be a szobájába. Ha lett volna egy csepp eszem, hát zoknit cserélek, és hozok egy takarót is. És ha sok eszem lenne, adok a pasinak az irodában egy húszast, és megkérem, hogy hívjon föl, ha Kenny fölbukkan. Hét elıtt tíz perccel egy nı érkezett egy Ford teherautóval, és megállt az iroda elıtt. Kíváncsi pillantást vetett rám, majd bement. Tíz perccel késıbb az öreg jött ki, és odabaktatott egy lepukkant Chevy-hez. Intett nekem, mosolygott rám, majd elment. Nem tudhattam, szólt-e vajon rólam a nınek, viszont nem akartam, hogy a nı beszóljon a rendırségre azzal, hogy egy idegen várakozik odakint, ezért bementem, és eljátszottam ugyanazt még egyszer, amit a múlt éjjel. És ugyanazokat a válaszokat kaptam. Igen, felismerte a fotót. Igen, John Sherman néven jelentkezett be. – Jóképő pasas – mondta. – De nem valami barátságos. – Nem tőnt fel, milyen kocsija van? – Kedvesem, nekem minden feltőnik. Egy kék kisteherautót vezetett. Nem a menıbb fajtából, hanem egy furgont. Aminek nincs is ablaka. – Nem tudja a rendszámát? – Na, azt nem. Az ugyanis nem érdekel. Megköszöntem, és visszamentem a kocsihoz, hogy megigyam a hideg kávét. És idınként kiszálltam, megmozgattam magam, nyújtóztam néhányat. És tartottam egy félórás ebéd-

189

szünetet – mikor visszaértem, semmi sem változott. Morelli állt meg mellettem a rendırségi kocsijával. Kiszállt, és becsusszant mellém az ülésre. – Te jó ég! – mondta. – Itt meg lehet fagyni. – Mi van, véletlenül erre jártál? – Kelly erre jár dolgozni. Látta a Buickot, és körbekérdezte, hogy vajon kivel álltál te össze. Összeszorítottam a fogam. – Hú. – Szóval mit csinálsz itt? – Fantasztikus nyomozás eredményképp kiderítettem, hogy Kenny itt lakik, John Sherman néven. Izgalom suhant át a máskor oly rezzenetlen zsarupofán. – Biztosan tudod? – Az éjszakai portás és a nappali is felismerte a fényképét. Egy kék kisteherautóval jár, és utoljára tegnap reggel látták. Én tegnap kora este jöttem, és éjjel egyig ültem itt. Aztán ma reggel fél héttıl megint. – És Kenny sehol. – Sehol. – Átnézted a szobáját? – Még nem. – Kitakarították? – Nem. Morelli kinyitotta az ajtót. – Nézzük meg. Igazolta magát a portán, és kapott egy kulcsot a tizenhetes szobához. Kétszer kopogott az ajtón. Semmi válasz. Akkor kinyitotta, és mindketten beléptünk. Az ágy vetetlen. Egy tengerész hátizsák hevert nyitva a padlón. A zsákban zokni, gatya és két fekete póló. A szék karfáján egy flaneling és egy farmer. A fürdıszobában borotválkozó cucc. – Úgy tőnik, mintha elijesztették volna – mondta Morelli. –

190

Szerintem kiszúrt téged. – Lehetetlen. A parkoló legsötétebb részén álltam. És honnan tudhatta volna, hogy én vagyok az? – Édesem, mindenki tudja, hogy te vagy az. – Ez a rohadt kocsi! Tönkreteszi az életemet! Akadályoz a munkámban! Morelli vigyorgott. – Ez azért túl sok egy kocsitól. Igyekeztem megvetıen nézni rá, de vacogó fogakkal elég nehéz volt. – És most? – kérdeztem. – Most beszélek a portással, megkérem, hogy hívjon föl, ha Kenny megjön. – Végigmért tetıtıl talpig. – Úgy nézel ki, mint aki felöltözve aludt. – Mi volt tegnap Louie Moonnal és Spiróval? – Nem hiszem, hogy Louie Moon benne van. Ami ehhez kellene, az neki nincsen. – Agya? – Kapcsolatai – mondta Morelli. – Bárkinél is vannak a fegyverek, eladogatja ıket. Ellenıriztem. Moon nem a megfelelı körökben mozog. Még azt sem tudná, hogy találja meg a megfelelı köröket. – És Spiro? – Nem érzett késztetést a vallomástételre. – Lekapcsolta a villanyt. – Menj haza, zuhanyozz le, és öltözz át a vacsorához. – Vacsorához? – Este hatkor: egybesült hús. – Te viccelsz. A vigyor újra kiült az arcára. – Háromnegyed hatkor érted megyek. – Nem! Majd megyek magam! Morelli barna bomberdzsekit és piros gyapjúsálat viselt. Levette a sálat, és a nyakamba tette. – Át vagy fagyva – mondta. – Menj haza, melegedj át. – Ezzel elindult a motel irodája felé.

191

Még mindig nyirkos volt az idı. Az ég fémesszürke – akárcsak a hangulatom. Jó nyomon voltam Kenny után – és elszúrtam. Homlokomra öklöztem. Hülye, hülye, hülye. Ott ültem kint ebben a nagy ronda Buickban. Mégis hogy képzeltem? A motel majdnem húsz kilométerre volt a lakásomtól, és egész úton átkoztam magam. Megálltam egy szupermarketnél, tankoltam is a Buickba, és mire behajtottam a parkolóba, már teljesen ki voltam borulva. Három lehetıségem is volt, hogy Kennyt elkapjam: egyszer Julia házánál, egyszer a bevásárlóközpontban és most a motelban – és mind a hármat elszúrtam. Nagyon valószínő, hogy pályám jelenlegi szakaszában inkább a kispályásokra kéne gyúrnom: a zsebtolvajokra és az ittas vezetıkre. De sajnálatos módon az utánuk járó pénzbıl nemigen tudnék megélni. Önostoroztam még egy kicsit, a liftben, a lépcsıházban. Az ajtómon üzenet Dillontól: csomagom érkezett, nála van. Visszamentem a lifthez, le az alagsorba. A lift egy kis helyiségbe vezetett, ahonnan négy újonnan tankszürkére mázolt ajtó nyílt. Az egyiken át a lakók számára fenntartott raktárba lehetett jutni, a másodikon a morgó-zakatoló kazánházba, a harmadikon egy hosszú folyosóra, ahol a ház rendben tartásához szükséges különféle helyiségek voltak, és a negyedik ajtó mögötti kis cellában lakott Dillon. Igaz, ingyen. Mindig fojtogatott a szők tér, valahányszor lejöttem ide, de Dillon azt mondta, ı jól érzi itt magát, és megnyugtatónak találja a kazánház zajait. Az ajtaján lévı cédulából arról értesültem, hogy csak ötkor lesz itthon. Visszamentem a lakásba, adtam Rexnek némi mazsolát és kekszet, és hosszú, forró zuhanyt vettem. Vörös lettem, mint a fıtt rák, és agyam eltompult a párától. Lerogytam az ágyra, és a jövımön merengtem. Egészen rövid merengés volt. Amikor fölébredtem, háromnegyed hat volt, és valaki dörömbölt az aj-

192

tón. Köntöst vettem, és kicsattogtam az elıszobába. Kilestem a kukucskálón. Joe Morelli volt. Résnyire nyitottam az ajtót, és a lánc fölött néztem rá. – Most jöttem ki a zuhany alól. – Bírnám, ha beengednél végre, mielıtt Mr. Wolesky kitódul, és utolsó figyelmeztetésben részesít. Beengedtem. Megint vigyorgott. – Félelmetes frizura. – Elaludtam egy kicsikét. – Nem csoda, hogy zéró a szexuális életed. Egy pasit padlóra küld, ha erre ébred. – Menj be, ülj le a nappaliban, és ne állj fel, amíg nem szólok. Ne edd meg a kajámat, ne ijeszd meg a hörcsögömet, és ne bonyolíts távolsági telefonhívást. Amikor tíz perc múlva kijöttem a hálószobából, tévét nézett. Hosszú, nagyanyós ruhát vettem fehér pólóra, rá egy jó bı, laza kötéső kardigánt, hozzá főzıs bokacsizmát. Annie Hallra vettem a figurát, nagyon nıiesnek éreztem magam, de sajnos az ellenkezı nemre mindig ellenkezı hatást tett ez a gönc. Annie Halltól a legelszántabb farok is lehervad. A nyakamra tekertem Morelli sálját, és begomboltam a dzsekimet. Felkaptam a táskám, és eloltottam a villanyt. – Otthon kitör a balhé, ha késünk – mondtam. Morelli jött utánam. – A helyedben nem aggódnék. Ha anyád meglát ebben a rongyban, hát megfeledkezik az idırıl. – Ez az Annie Hall-figurám. – Szerintem inkább olyan, mintha lekvárt tennél az ecetes üvegbe. Átnyargaltam a lépcsıházon, és gyalog mentem le. A földszinten eszembe jutott a csomag Dillonnál. – Várj egy percet – kiáltottam oda Morellinek. Mindjárt jövök. Lementem a lépcsın, és kopogtam Dillon ajtaján. Kikukucskált.

193

– Nagyon sietek, és kérem a csomagot – mondtam. Ideadta a vaskos, nagy borítékot, és rohantam fel a lépcsın. – Három perc késés tönkre teszi a sültet – hadartam anyám mondókáját Morellinek, megragadtam a kezét, és vonszoltam a kocsijához. Eredetileg nem akartam vele menni, de aztán arra gondoltam, hogy ha nagy a forgalom, hát majd használja a megkülönböztetı jelzést, és tőz. – Van villogó ezen a kocsin? – kérdeztem, miközben bemásztam. Bekapcsolta magát. – Igen, van, de gondolom, nem akarod, hogy az egybesült hús miatt használjam, ugye? Megfordultam az ülésen, és hátranéztem. Morelli a visszapillantóba pislogott. – Kennyt keresed? – Érzem, hogy itt van valahol. – Nem látok senkit. – Azt nem jelenti azt, hogy nincs itt. Profi a sündörgésben. Besétál Stivához, levagdos különféle testrészeket, és senki nem veszi észre. A plázában is a semmibıl toppant elém. És kiszúrt Julia Cenetta házánál, és a motel parkolójában is, és én sosem jöttem rá. És most itt kapar bennem az érzés, hogy figyel, és követ mindenfelé. – Miért tenné? – Elıször is azért, mert Spiro azt mondta neki, hogy én megölöm, ha továbbra is zaklatja ıt. – Te jó ég. – És valószínőleg üldözési mániám is van. – Néha jogos. Morelli megállt egy lámpánál. Két perc múlva hat óra. Megroppantottam az ujjaimat, és Morelli felhúzott szemöldökkel nézett rám. – Oké – mondtam – az anyám idegesít. – Ez a dolga – mondta ı. – Nem kéne mellre szívnod. Lefordultunk a Hamiltonról, be a Burgba – és eltőntek a ko-

194

csik, semmi forgalom. Mögöttünk sem jött senki, mégis úgy éreztem, hogy Kenny figyel. Anyám és Mazur nagyi ott tömörültek az ajtóban, amikor megérkeztünk. Érdekes: ha eddig egymás mellett láttam ıket, mindig a különbségekre figyeltem föl, most meg a hasonlóságokra, mert azok látszottak erısen. Egyenesen álltak, hátrafeszített vállal. Kihívó és gyanakvó testtartás ez – és tudtam, hogy az enyém is ilyen. A kezüket összekulcsolták elıl, tekintetük szúrósan Morellire és rám szegezıdött. Arcuk kerek, szemük mélyen ülı. Mongolos szemek. Magyar ıseim a sztyeppékrıl jöttek. Egyetlen városlakó sem volt köztük. Anyám és nagyanyám kistermető asszony volt, s a korral még kisebbek lettek. Vékony csontúak, hajuk mint a babapihe. Cigányasszonyok leszármazottai lehettek, akiket egy egész karaván kényeztetett. Én viszont alighanem visszacsapás voltam: egy barbár földmővelı erıs csontú, ekehúzó feleségére ütöttem. Felhúztam a szoknyám, hogy leszálljak a kisteherautóról, anyám és nagyanyám ösztönösen összerándult a látványtól. – Miféle gönc ez? – kérdezte anyám. – Nem telik rendes ruhára? Mások ruháit hordod? Frank, adj pénzt Stephanie-nak. Ruhát kell vennie. – Nincs szükségem ruhára – mondtam. – Ez új. Most vettem. Ez a divat. – Hogy fogsz te valaha is megfogni egy férfit, ha így öltözöl? – Morellihez fordult. – Igazam van? Morelli vigyorgott. – Szerintem édes. Ez a Monty Hallfigura. A csomag még a kezemben volt. Letettem az elıszobában az asztalra. – Annie Hall! Mazur nagyi kézbe vette a borítékot, és tanulmányozni kezdte. – Gyorsposta. Nyilván valami nagyon fontos. Szerin-

195

tem egy doboz van benne. A feladó egy bizonyos R. Klein New Yorkból, a Fifth Avenue-ról. Kár, hogy nem nekem jött. Szeretnék gyorspostát kapni. Mostanáig nemigen gondoltam a csomagra. Nem ismertem semmiféle R. Kleint, és nem rendeltem semmit New Yorkból. Elvettem a borítékot a nagyitól, és feltéptem. Tényleg egy kis papírdoboz volt benne. Le volt ragasztva. A kezemben tartottam. Nem volt különösebben nehéz. – Fura szaga van – mondta a nagyi. – Mint a rovarirtónak. Biztos valami új, divatos parfüm. Föltéptem a szalagot, kinyitottam a dobozt – és elakadt a lélegzetem. Egy pénisz volt benne. Akkurátusan tıbıl levágva, tökéletesen bebalzsamozva, és egy kalaptővel egy kis darab hungarocellhez erısítve. Mindenki megkövült rémülettel bámulta. Mazur nagyi szólalt meg elıször, és némi sóvárgás rezgett a hangjában. – Nagyon régen nem láttam már ilyesmit – mondta. Anyám visítani kezdett, a keze a levegıben, a szeme majd’ kiugrott a fejébıl. – Azonnal vidd ki a házamból! Hát mivé lesz ez a világ? Mit gondolnak az emberek? Apám feltápászkodott a székébıl a nappaliban, és kislattyogott az elıszobába, megnézni, mi ez a cirkusz már megint. – Mi folyik itt? – kérdezte, és közelebb dugta a fejét. – Ez egy pénisz – mondta a nagyi. – Stephanie kapta, postán. Elég szép darab, ami azt illeti. Apám hátrahıkölt. – Atyaúristen! – Ki csinál ilyesmit? – kiabálta anyám. – Ki ez? Gumiból van talán? Ez egy olyan mőmicsoda? – Nem guminak nézem – mondta Mazur nagyi. Hanem igazinak, kivéve, hogy el van színezıdve. Nem emlékszem, hogy ilyen lenne a színe. – Ez egy ırült! – mondta anyám. – Ki az, aki a saját… hm…

196

a sajátját küldi el postán? Mazur nagyi a borítékra nézett. – A feladó valami Klein. Mindig azt hittem, hogy az egy zsidó név, de ez nem úgy néz ki, mintha zsidó pénisz lenne. Mindenki Mazur nagyi felé fordult, nagy érdeklıdéssel. – Nem mintha olyan sokat tudnék errıl – magyarázta. – Csak talán egyszer láttam egyet a National Geographicban. Morelli elvette tılem a dobozt, és rátette a tetejét. Mindketten tudtuk, kié: Joseph Loosey-é. – Sajnos ki kell hagynunk ezt a vacsorát – mondta. – Attól tartok, ez rendırségi ügy. – Elvette a táskámat az asztalról, és a vállamra akasztotta. – Stephanie-nak is velem kell jönnie, hogy bejelentést tegyen. – Ennek is a fejvadászság az oka – fordult hozzám anyám. – Hogy annyi rossz emberrel találkozol. Miért nem mész olyan állásba, mint Christine unokatestvéred? Neki sosem küldözgetnek ilyeneket. – Christine egy vitamingyárban dolgozik. Egész nap a vattatöltıt bámulja, nehogy elromoljon. – De jól keres. Felhúztam a cipzáramat. – Én is jól keresek… néha.

197

11.

Morelli felrántotta a kocsi ajtaját, a borítékot a hátsó ülésre tette, és türelmetlenül intett, hogy siessek. Arca rezzenéstelen volt, de azért éreztem, hogy hullámzik benne a feszültség. – Rohadjon meg! – mondta, és sebességbe tette a kocsit. – Azt hiszi, hogy ez olyan vicces. İ meg az ostoba játékai. Amikor gyerekek voltunk, mindenféléket mesélt arról, hogy miket csinált. Sosem tudtam, mi igaz, és mi nem. Szerintem ı sem tudta. De lehet, hogy mind igaz. – Komolyan mondtad, hogy ez rendırségi ügy? – A posta elítéli az emberi testrészek postai továbbítását. – Ezért tereltél ki gyorsan anyámék házából? – Azért tereltelek ki anyádék házából, mert nemigen bírtam volna ki egy kétórás vacsorát úgy, hogy mindenki Joe Loosey farkáról beszél, ami ott csücsül a hőtıben, közvetlenül az almaszósz mellett. – Szeretném, ha nem vernéd nagydobra ezt az egészet. Nem bírnám, ha az emberek még a végén valami ostobaságot gondolnának rólam és Mr. Loosey-ról. – Jó helyen van a titkod, ne aggódj. – Gondolod, hogy el kell mondanunk Spirónak? – Azt gondolom, hogy neked kell elmondanod Spirónak. Hadd higgye, hogy ebben az ügyben egy hajóban ültök. Hátha

198

megtudsz tıle valamit. Morelli behajtott egy Burger Kingbe, és vett néhány zacskó táplálékot. Majd felhúzta az ablakot, visszament az útra, és az autó egybıl teli lett Amerika szagával. – Hát ez nem egybesült hús – mondta. Így igaz, de a desszertet kivéve az étel az étel. Belenyomtam a szívószálat a turmixba, és belekotortam a zacskóba, sült krumplit keresve. – Ezek a történetek, amiket Kenny mesélt… mirıl szóltak? – Semmi olyasmirıl, amit hallani szeretnél. Én sem szeretnék emlékezni rá. Csupa beteg baromság. Kivett egy marék sültkrumplit. – Még nem mesélted el, honnan tudtad meg, hogy Kenny abban a motelban van. – Szerintem nem kéne megosztanom veled a szakmai titkaimat. – Szerintem meg kéne. Oké, hát akkor próbálkozzunk. Lenyőgözöm Morellit néhány értéktelen információmorzsával. Ráadásul belekeverem egy törvénytelen cselekedetbe. – Betörtem Spiro lakásába, és átnéztem nála a szemetet. Találtam néhány telefonszámot, végigpróbáltam, és köztük volt a motelé. Morelli megállt egy lámpánál, és felém fordult. Nem láttam az arcát a sötétben. – Betörtél Spiro lakásába? Netán véletlenül nyitva találtad az ajtót? – Nem. Véletlenül betört egy ablak egy táskától. – A fenébe, Stephanie! Ez törvénytelen behatolás. Ilyenért le szokás tartóztatni az embereket. Börtönbe kerülnek. – Óvatos voltam. – Hő, de megnyugodtam. – Úgy gondoltam, Spiro azt hiszi majd, hogy Kenny volt, és nem jelenti be.

199

– Szóval Spiro tudta, hol van Kenny. Meglep, hogy Kenny nem óvatosabb ennél. – Spiro telefonján a ravatalozóban van hívóazonosító. Lehet, hogy Kenny nem is tudta, hogy kiírja a számát. Váltott a lámpa, Morelli elindult, és ettıl kezdve némán utaztunk. Behajtott a parkolóba, leparkolt, és eloltotta a lámpát. – Be akarsz jönni, vagy szeretnél inkább kimaradni az egészbıl? – kérdezte. – Inkább kimaradnék. Itt várok. Fogta a borítékot, és az egyik kajás zacskót is. – Sietek, amennyire lehet. Odaadtam neki a papírt, amire a Spirónál talált fegyverekrıl és töltényekrıl szóló információt írtam. – Találtam némi cuccot Spiro hálószobájában. Gondoltam, hátha ellenırizni akarod, hogy Braddockból valók-e. – Nem voltam elragadtatva az ötlettıl, hogy segítek Morellinek, miközben ı még mindig eltitkol elılem ezt-azt, de én magam nem tudtam volna lenyomozni a fegyvereket, és ráadásul, ha a cucc lopott, Morelli még tartozik is nekem. Néztem, ahogy beüget az oldalajtón. Kinyílt az ajtó, és egy téglalapnyi fény vetült az amúgy sötét téglafalra. Az ajtó becsukódott, én meg kicsomagoltam a sajtburgeremet. Közben azon tőnıdtem, vajon Morelli behív-e valakit, hogy azonosítsa a testrészt. Louie Moont vagy Mrs. Loosey-t. Reméltem, hogy legalább a kalaptőt kiveszi, mielıtt megmutatja Mrs. Looseynak. Befaltam a sajtburgert és a sült krumplit, és nekiálltam a turmixnak. A parkolóban és az utcán nem volt semmi mozgás – szinte süket csönd ült Morelli kocsijában. Egy ideig a saját lélegzetem hallgattam. Aztán átnéztem a kesztyőtartót és az oldalzsebeket. Semmi érdekeset nem találtam. Az óra szerint Morelli tíz perce ment el. A turmixszal is végeztem, a papíro-

200

kat és a szemetet visszagyömöszöltem a zacskóba. És most? Majdnem hét óra volt. Csúcsforgalom Spirónál. A legjobb alkalom, hogy beszámoljak neki Loosey farkáról. De sajnos nem tehetem, itt kell malmoznom Morelli kocsijában. Egyszer csak megakadt a szemem a slusszkulcson. És ha kölcsön venném a kocsit, és átszaladnék a ravatalozóba? Elintézném a dolgot. Végül is ki tudja, meddig piszmog Morelli a papírokkal? Akár órákig is eltarthat. Morelli pedig nyilván hálás lesz nekem, hogy elintéztem ezt a dolgot. Persze lehet, hogy nagyon begurul, ha kijön, és nem találja a kocsiját. Kotorásztam a táskámban, és elıvettem egy fekete filctollat. Papírt nem találtam, ezért a kajás zacskóra írtam. Kissé hátratolattam, az üres parkolóhelyre letettem a zacskót, visszaszálltam, és elhajtottam. Stivánál égtek a fények, és embertömeg hullámzott a ház elıtt. A parkoló teli volt, és távolabb sem találtam helyet, ezért beálltam a felhajtóra, ami egyébként tilos. Úgyis csak néhány perc, és nem hinném, hogy elszállítanának egy olyan autót, amin rendırségi jelzés virít a hátsó ablakban. Spiro igencsak meglepıdött, amikor meglátott. Elıször megkönnyebbült, utána elképedt a ruhámon. – Jó szerkó – mondta. – Mintha most hozott volna a busz egyenesen a rezervátumból. – Híreim vannak. – Az jó, nekem is. – Az iroda felé bökött a fejével. – Gyere be. Beiramodott, kivágta az ajtót, majd mögöttünk jól becsapta. – Nem fogod elhinni – mondta. – Az a seggfej Kenny, az a barom! Tudod, mit csinált? Betört a lakásomba. A hírre elkerekedett a szemem. – Nem mondod! – De igen. Mit szólsz? Betörte az egyik ablakot. – Miért tört be?

201

– Mert elmebeteg, azért. – Biztos, hogy Kenny volt? Nem tőnt el valami? – Hát persze hogy Kenny volt. Ki más lehetett volna? Semmit nem vitt el. A videó is ott van. A fényképezıgép, a pénzem, az ékszereim, minden. Kenny volt, egészen biztos. Az a tető rohadék, az. – És bejelentetted a rendırségen? – Ami Kenny és köztem történik, az magánügy. Semmi rendırség. – Lehet, hogy változtatnod kell a játékszabályokon. Spiro szeme összeszőkült, és rám meredt. – Hogyan? – Emlékszel arra a tegnapi kis incidensre Mr. Loosey péniszével kapcsolatban? – Igen? – Kenny elküldte nekem postán. – Tényleg? – Expressz. – És most hol van? – A rendırségen. Morelli ott volt, amikor kinyitottam a csomagot. – A kurva életbe! – belerúgott a papírkosárba, hogy az átrepült a szobán. – Az istenit! Bassza meg, bassza meg! – Nem tudom, miért vagy úgy kiakadva ezen az egészen – csitítottam. – Szerintem ez az elmebeteg Kenny problémája. Hiszen te semmit nem követtél el. – Mindent ráhagyok erre a görényre. Meglátjuk, mi lesz ebbıl. Spiro abbahagyta az ırjöngést, és rám nézett – én meg szinte hallottam, ahogy a fejében zakatolnak a kerekek. – Így igaz – mondta. – Én semmit nem követtem el. Én vagyok az áldozat. Tudja Morelli, hogy a csomagot Kenny küldte? Volt hozzá levél is? Vagy a feladó címe? – Nem. Sem levél, sem cím. Azt meg nehéz megtippelni,

202

mit tud Morelli. – Te nem mondtad, hogy Kennytıl jött? – Nincs bizonyítékom, hogy tıle jött, viszont rendesen be van balzsamozva, ezért aztán a rendırség biztos ellenırzi majd a temetkezési vállalkozókat. És biztos megkérdezik majd, miért nem jelentetted be a… szóval ezt a lopást. – Lehet, hogy mindent el kéne mondanom nekik. Hogy milyen ırült gazember Kenny. És elmondani az ujjat, meg hogy betörtek hozzám. – És mi lesz Connal? Neki is elmondasz mindent? Még mindig kórházban van? – Ma jött haza. Még egy hétig lábadozik, aztán visszajön dolgozni, de csak naponta pár órát. – Nem lesz elragadtatva, ha megtudja, hogy lopkodják az ügyfelei testrészeit. – Na mondd már! Eleget hallottam tıle ezt „a test, az szent”dumát. Mit kell ebbıl ügyet csinálni. Loosey amúgy sem akarta használni a farkát. Spiro belerogyott a párnázott karosszékbe az asztal mögött, és elengedte magát. A nyájas maszk lefoszlott az arcáról, sárgás bıre rátapadt kiugró pofacsontjára. Igazi patkánypofa lett, kilátszottak hegyes fogai… Alattomos volt, ronda és gonosz. Már nem lehetett megállapítani, hogy annak is született, vagy az iskolai megpróbáltatások igazították a lelkét az arcához. Elırehajolt. – Tudod, hány éves Con? Hatvankettı. Más már rég a nyugdíjon töri a fejét, de Constantine Stiva aztán nem. Én majd meghalok végelgyengülésben, és Con még mindig segget nyal a búcsúztatásokon. Olyan, mint egy kígyó – tizenkettes a pulzusa. Lelassítja magát. Beszívja a formaldehidet – az neki az életelixír. Csak azért él, hogy engem szívasson. – Bár lenne rákja – de neki csak gerincsérve van. Az pedig mire jó? Abba még nem halt bele senki.

203

– Azt hittem, jól megvagytok egymással. – Megbolondulok tıle. Tıle, a szabályaitól, meg a méz-máz modorától. Látnod kéne lent a balzsamozóban. Na, az olyan neki, mint egy szentély. Constantine Stiva a hulla oltára elıtt. Tudod, mit gondolok én a hullákról? Hogy büdösek. – Akkor miért dolgozol itt? – Mert pénzt kell keresni, kicsikém. És én szeretem a pénzt. Erısen tartottam magam, nehogy már elhányjam magam, ott rögtön. Íme, Spiro lelkének minden mocska és ocsmánysága, amint dıl kifelé minden nyíláson, csorog lefelé eres nyakán, rá a makulátlan temetkezési vállalkozó-ingre. – Hallottál Kennyrıl, amióta betört a lakásodba? – Nem. – Spiro elmélázott. – Barátok voltunk. İ, Moogey és én mindent együtt csináltunk. Aztán Kenny bevonult és megváltozott. Azt hitte, okosabb, mint mi. Mindenféle nagy ötletei voltak. – Mint például? – Nem mondhatom el neked, de nagyok, hidd el. Nem mintha nekem nem juthattak volna eszembe ilyen nagy ötletek, de mással voltam elfoglalva. – Veled is megosztotta a nagy ötleteket? Te is csináltál pénzt belılük? – Néha, igen. Kennynél sosem lehet tudni… Dörzsölt fickó. És közben megvoltak a maga kanyarjai, de azokról sem lehetett tudni. A nıkkel is így volt. Mind azt hitte, hogy itt van álmai pasija. – Elmosolyodott. – Halálra röhögtük magunkat azon, ahogy minden tyúknak eljátszotta a leghőségesebb szerelmest, közben pedig szanaszét kefélt. Nagyon megszívatta a nıket. És amikor átvágta ıket, azok mindig visszajöttek, egy újabb körre. Pofára esni még egyszer. És mégis, muszáj volt csodálni a pasast. Tudott valamit. Láttam, amikor cigarettával égette a nıket, meg tővel szurkálta ıket, és azok mégis lógtak rajta.

204

A sajtburger megmozdult a gyomromban. Nem tudtam, melyikük a gusztustalanabb… Kenny, aki tővel szurkálja a nıket, vagy Spiro, aki csodálja ezért. – Mennem kell – mondtam. – Dolgom van. – Úgy éreztem, sürgısen ki kell szellıztetnem az agyamat ez után a beszélgetés után. – Várj egy kicsit. A védelmemrıl akartam beszélni veled. Te értesz ehhez, nem? Nem értek én semmihez. – Hát persze. – Mit csináljak Kennyvel? Azt hiszem, testırre lenne szükségem. Csak éjszakára. Valakire, aki idejön, segít bezárni, aztán gondoskodik róla, hogy biztonságban hazajussak. Szerintem mázlim van, hogy Kenny nem várt meg. – Félsz tıle? – Olyan, mint a füst. Megfoghatatlan. Mintha árnyék lenne, láthatatlanul rád tapadva. Figyeli az embert. Mindig tervez valamit. – A tekintetünk összeakadt. – Te nem ismered Kennyt. Néha igazán vicces, néha meg színtiszta gonoszság. Hidd el nekem, már láttam, hogy mőködik… Ha kipécéz magának, azt nem könnyő megúszni. – Mondtam már: nem akarlak ırizni. Elıvett egy köteg húszdollárost a fiókból, és leszámolta. – Száz dollár egy éjszakára. Csak annyi a dolgod, hogy biztonságosan bejuttass a lakásomba. Ott már meg tudom védeni magam. Hirtelen felvillant elıttem a lehetıség: jelen lehetnék, amikor Kenny felbukkan. Információra tehetnék szert – rám fér. És teljesen legálisan nézhetném át Spiro lakását minden este. Persze nagyárat fizetek én is, de rosszabb is lehetne. Ha például csak ötvenet adna. – Mikor kezdek? – Ma este. Tízkor zárok. Öt-tíz perccel korábban legyél itt. – Egyébként miért én? Miért nem valami nagydarab, nyakatlan ırzıvédı?

205

Spiro visszatette a pénzt a fiókba. – Akkor buzinak néznének. Mégiscsak jobb, ha azt hiszik, hogy te tekersz utánam. Jobb az imázsomnak. De csak akkor, ha nem ilyen cuccot hordasz. Mert akkor még meggondolom a dolgot. Hát ez isteni… Kiléptem az irodájából, és Morellit pillantottam meg, a falnak dılve állt ott, keze a zsebében, és baromi pipa volt. Amikor észrevett, az arca nem változott, de mintha gyorsabban vette volna a levegıt. Gyorsan felöltöttem a legszélesebb bájvigyoromat, és kisüvítettem hozzá, bevágva magam mögött az ajtót, mielıtt Spiro megláthatott volna bennünket együtt. – Látom, megkaptad az üzenetem – mondtam, amikor kiértünk a kisteherautóhoz, és még szélesebbre tekertem a mosolyt. – Nemcsak elloptad a kocsimat, de még tilosban is parkoltál. – Te mindig tilosban parkolsz. – Csak akkor, ha hivatalos ügyben járok, és nincs más lehetıségem… vagy ha esik az esı. – Miért vagy úgy kibukva? Te akartad, hogy beszéljek Spiróval. Hát pontosan ezt tettem. Idejöttem, és beszéltem Spiróval. – Elıször is, le kellett intenem egy járırkocsit, hogy idehozzon. Másodszor pedig nem szeretem, ha egyedül mászkálsz. A látóteremben kell maradnod, míg el nem kapjuk Mancusót. – Meghat, hogy ennyire aggódsz a biztonságomért. – Ennek semmi köze a biztonságodhoz, picinyem. Rejtélyes módon te mindig belebotlasz azokba, akiket éppen hajtasz, de tökéletesen alkalmatlan vagy arra, hogy el is kapd ıket. Nem akarom, hogy még egy alkalmat elszúrj. Ott akarok lenni, amikor legközelebb Kennybe botlasz. Nagy sóhajtással másztam be az ülésre. Ami igaz, az igaz. És Morellinek most igaza volt. Nem vagyok valami remek fejvadász.

206

Hallgattunk, és mentünk hazafelé. Úgy ismerem ezeket az utcákat, mint a tenyeremet. Többnyire öntudatlanul vezetek haza, és egyszer csak rádöbbenek, hogy már a parkolóban vagyok – és fogalmam sincs, hogy az ördögbe jutottam ide. De ma este jobban figyeltem. Ha Kenny itt van valahol, hát nem akarom elszalasztani. Spiro azt mondta, Kenny olyan, mint a füst, mint az árnyék. Én nem vagyok ilyen romantikus. Szerintem Kenny egy közönséges szociopata, aki istennek képzeli magát. Feltámadt a szél, felhık gyülekeztek a fejünk fölött, s minduntalan eltakarták a holdat. Morelli a Buick mellé parkolt, és leállította a motort. Felém fordult, a galléromat birizgálta. – Van valami terved ma estére? Elmondtam neki a testır-bulit. Csak bámult rám. – És hogyan képzeled? – kérdezte. – Hogyan mászol bele ilyenekbe, mondd? Ha tudnád, mit csinálsz, közveszélyes lennél. – Szerintem egyszerően mázlista vagyok. – Az órámra néztem. Fél nyolc volt, és Morelli még dolgozott. – Sokat túlórázol – mondtam. – Azt hittem, a zsaruk nyolcórás mőszakban dolgoznak. – Nekem rugalmas munkaidım van. Akkor dolgozom, amikor kell. – Nincs magánéleted. Vállat vont. – Szeretem a munkám. Ha úgy érzem, hogy elég, hát elhúzok egy hétvégére a tengerpartra, vagy egy hétre a Karib-szigetekre. Ez elég érdekesen hangzott. Morelli nem egy nyaralós típus. – És mit csinálsz ott? Miért mész oda? – Szeretek búvárkodni. – És lenn a parton mit csinálsz? Morelli elmosolyodott. – Elbújok a fasétány alatt, és magamhoz nyúlok. A régi szokások nehezen múlnak.

207

Nem volt könnyő elképzelnem, ahogy Morelli merül a martinique-i partok mellett, de azt kristálytisztán láttam, ahogy elbújik a fasétány alatt, és maszturbál. Azt is láttam magam elıtt, ahogy kanos kiskamaszként ott lóg a tengerparti bárokban, hallgatja a zenét, és bámulja a feszes topban és aprócska sortban riszáló csajokat. Késıbb az unokatesójával, Moochcsal mászott a fasétány alá, és együtt verték a farkukat, míg fölbukkant Manny bácsi és Florence néni, hogy ideje már hazamenni a nyaralóba. Két évvel késıbb Mooch helyét elfoglalta a másik unokatesó, Sue Ann Beale, de a lényeg maradt… Kiszálltam a kocsiból. A szél fütyült Morelli antennái körül, be egyenesen a szoknyám alá. A hajam elszabadult bodrokban csapkodott az arcom körül. A liftben megpróbáltam rendbe szedni, miközben Morelli bámult; nyugodtan szemlélte, hogyan küszködöm a zsebemben talált hajgumival. Amikor a lift megállt, kiléptünk a lépcsıházba. Türelmesen várta, míg kikotorászom a kulcsomat. – Mennyire fél Spiro? – kérdezte. – Eléggé ahhoz, hogy fölbéreljen engem. – Lehet, hogy ez csapda, hogy odacsaljanak a lakásába. Beléptem az elıszobába, kibújtam a dzsekimbıl. – Hát annak elég drága. Morelli egyenesen a tévéhez lépett, és bekapcsolta a sportcsatornát. A Rangers kékben villogott a képernyın. A hazai csapat, a Caps pedig fehérben. Megnéztem egy kezdést, majd kimentem a konyhába, hogy a rögzítımre is vessek egy pillantást. Két üzenet volt. Az elsıt anyám hagyta; hallotta, hogy a First National Bankban pénztárosokat keresnek, valamint föltétlenül mossak kezet, ha hozzáértem Mr. Loosey-hoz. A másodikat Connie. Vinnie visszajött Észak-Karolinából, és azt kéri, holnap ugorjak be az irodába. Na, ezt inkább nem is hallot-

208

tam. Vinnie aggódik a Mancuso-pénzért. Ha beugrom, elveszi tılem az ügyet, és odaadja valaki tapasztaltabbnak. Kikapcsoltam a masinát, felkaptam egy nagy zacskó chipset és néhány sört, visszamentem a nappaliba, és lerogytam Morelli mellé a kanapéra. Óvatosan kettınk közé helyeztem a chipset. Mami és papi vasárnap este. Az elsı harmad felénél csöngött a telefon. – Na, hogy megy? – érdeklıdött a hívó. – Hátulról csináljátok Joe-val? Úgy hallottam, azt szereti. Nem vagy ám semmi. Spiróval is, meg Joe-fiúval is. – Mancuso? – Gondoltam, fölhívlak, és megkérdezem, tetszett-e a meglepetés-csomag. – Fantasztikus volt. És mit akartál vele? – Semmi. Csak a móka. Néztelek, amikor kinyitottad ott, az elıszobában. Szuper ötlet volt bevonni az öreglányt is a mulatságba. Bírom az öreglányokat. İk az én gyengém. Megkérdezhetnéd Joe-t, mit szoktam csinálni velük. Vagy várj csak, inkább megmutatom neked személyesen, jó? – Mancuso, te beteg vagy. Kezeltesd magad. – Majd kezelteti magát a nagyanyád. Meg te is. Nem szeretnélek kihagyni a buliból. Az elején ki voltam akadva rád. Rühelltem, hogy egyre csak körülöttem szimatolsz. De most már másképp látom az egészet. Istenien elszórakozhatnék veled és a félesző nagyanyáddal. Mindig az a legjobb, ha valaki nézi az akciót, míg vár a sorára. – És akkor mesélnél Spiróról, meg arról, hogyan lopja meg a barátait? – Honnan tudod, hogy nem Moogey lopta meg a barátait? – Mert Moogeynak ahhoz nem volt elég esze. Hallottam a kattanást: letette. Morelli már ott állt mellettem a konyhában, kezében a

209

sörösdoboz, nyugodtnak tőnt, csak a tekintete volt komor. – Az unokatestvéred volt – mondtam. – Tudni akarta, tetszett-e a csomag, amit küldött, és jelezte, hogy elszórakozik majd velem és Mazur nagyival. Azt hittem, jól adom a kemény fejvadászt, közben meg belül reszkettem. És egyáltalán nem szándékoztam megkérdezni Morellit, hogy mit szokott csinálni Kenny az öregasszonyokkal. Nem akartam tudni. De bármi is az, nem akartam, hogy Mazur nagyival is csinálja. Hazatelefonáltam és megkérdeztem, otthon van-e Mazur nagyi. Igen, tévét néz, mondta anyám. Mire én megnyugtattam, hogy kezet mostam, és elhárítottam, hogy hazaszaladjak deszszertet enni. Átöltöztem, farmert, tornacipıt és flanelinget vettem. Kihalásztam a 38-asomat a kekszesdobozból, megnéztem, töltve van-e, majd zsebre vágtam. Amikor beléptem a nappaliba, Morelli épp chipsszel etette Rexet. – Látom, akcióhoz öltöztél – mondta. – Hallottam, amikor fölemelted a kekszesdoboz tetejét. – Mancuso a nagyanyámat fenyegette. Levette a hangot a tévérıl. – Frusztrált és lassan bepánikol – és egyre hülyébb lesz. Már az is hülyeség volt, hogy odament hozzád a plázában. Hülyeség volt besurranni a ravatalozóba. És hülyeség volt fölhívni téged. Valahányszor ilyet csinál, a lebukást kockáztatja. Kenny dörzsölt és ügyes, amikor jó formában van. De ha nem, akkor csak ösztönbıl és zsigerbıl mőködik. És nyilván ki van akadva, mert a fegyverbuli nem jött össze. Most bőnbakot keres, valakit, akit jól megbüntethet. Vagy volt egy vevıje, aki elıleget is fizetett neki, vagy csak pár vackot adott el, mielıtt a többit ellopták. Szerintem az elıbbi történt. És azért van nagy bajban, mert nem tudja teljesíteni a szerzı-

210

dést, az elıleget meg már elköltötte. – İ azt hiszi, Spirónál van a cucc. – Ezek ketten kinyírnák egymást, ha lehetıségük lenne rá. Már a kezemben volt a dzsekim, amikor ismét csöngött a telefon. Louie Moon volt. – Itt járt – mondta. – Kenny Mancuso. Visszajött, és megvágta Spirót. – És hol van most Spiro? – A St. Francisben. Én vittem oda, aztán visszajöttem, hogy elrendezzem a dolgokat, bezárjak meg minden. Negyedóra múlva a St. Francisben voltunk. Két egyenruhás állt teljes fegyverzetben az ambulancián, a felvételi pult elıtt. Vince Roman és egy új fiú, akit nem ismertem. – Mi újság? – kérdezte Morelli. – Jegyzıkönyvet vettünk föl ettıl a Spiro gyerektıl. Az unokatestvéred vágta meg. – Vince az ajtóra nézett. – Idejött és megstoppolták. – Mennyire súlyos? – Rosszabb is lehetett volna. Szerintem Kenny megpróbálta levágni a kezét, de a penge megcsúszott a kis patkány dögcédulás arany karkötıjén. Na, ha azt meglátod! Akkora, mint egy bilincs. Ezen röhögött egy kicsit a két rendır. – Gondolom, Kennyt nem kaptátok el. – Elfújta a szél. Spiro az ágyban üldögélt, amikor rátaláltunk. Még két ember volt a kórteremben, akiktıl függöny választotta el. A jobb karján nagy kötés, a kézfejtıl könyékig. Fehér inge vérpöttyös, és a nyakán kigombolva. Mellette a padlón véráztatta nyakkendı, és egy konyhai törlırongy. Spiro azonnal kijött a kábulatból, amint meglátott. – Meg kellett volna védened! – üvöltötte. – Hol a francban voltál,

211

amikor szükségem volt rád? – Csak tíz elıtt tíz perccel kezdıdik a munkaidım, emlékszel? Morellire nézett. – Kenny megırült. Teljesen bekattant, és engem is megırjít. Az állatja megpróbálta levágni a kezemet. Be kéne zárni. Már rég a vigyorgóban volna a helye. Az irodában dolgoztam, Mrs. Mayer számláját állítottam ki, amikor fölnézek, és ott áll Kenny, és azt hajtogatja, hogy megloptam. Fogalmam sincs, mi a fenérıl beszél. Tiszta zizi. Azt mondja, feldarabol, egyenként vagdos le belılem ezt-azt, míg meg nem mondom, amit tudni akar. Még jó, hogy rajtam volt ez a karkötı, különben most tanulhatnám, hogyan kell balkézzel írni. Kiabálni kezdtem, Louie bejött, Kenny meg elfüstölt. Rendıri védelmet akarok – mondta Spiro. – A szuperzsaru kisasszony nemigen mőködik. – Hívhatok egy rendırautót, hogy hazavigyen – mondta Morelli. – De utána magad maradsz. – Odaadta a kártyáját Spirónak. – Ha bármi történik, hívj fel. Ha gyors segítségre van szükséged, hívd egyenesen a rendırséget. Spiro gúnyosan sóhajtott, és rám nézett. Én meg kedvesen mosolyogtam, és a sarkamon hintáztam. – Holnap találkozunk? – Igen – mondta. – Holnap. A szél elnyugodott, és szemerkélt az esı, mikor kimentünk. – Jön a melegfront – mondta Morelli. – Az esı után szép idı lesz. Beszálltunk Morelli kocsijába, és vártunk. Roman autója ott állt a mentıknek szolgáló felhajtón. Vagy tíz perc múlva Roman és társa kikísérte Spirót. Követtük ıket, és megvártuk, míg ellenırzik Spiro lakását. Aztán kihajtottak a parkolóból, és mi vártunk még néhány percig. A lámpák égtek odabent, és gyanítottam, hogy ez egész éjjel így lesz.

212

– Figyelnünk kéne – mondta Morelli. – Kenny tényleg bekattant. Addig jár Spiro nyakára, míg meg nem kapja, amit akar. – Hiába jár. Nincs Spirónál, amit akar. Morelli nem mozdult, csak meredten nézte az esı csíkozta szélvédıt. – Másik kocsira van szükségem. Kenny ezt ismeri. Arról nem történt említés, hogy a Buickomat is ismeri. Naná. Az én Buickomat az egész világ ismeri. – Egy homokszínő rendırautóra? – Nyilván már azt is ismeri. Olyan kéne, amiben jobban el lehet rejtızni. Egy zárt teherautó, vagy egy Bronco sötétített ablakokkal. – Begyújtotta a motort. – Tudod, mikor nyit reggel Spiro? – Rendszerint kilenc körül kezd.

Morelli fél hétkor kopogott az ajtómon, de én is igyekeztem. Már lezuhanyoztam, és felvettem, amit a legjobb egyenruhafélének gondoltam. Farmer, meleg blúz, cipı az idıjáráshoz igazítva. Kipucoltam Rex ketrecét, és már fıtt a kávé. – A terv a következı – kezdte Morelli. – Te követed Spirót, én pedig téged. Ez nekem nem hangzott különösebben eredeti tervnek, de mivel jobbat nem tudtam, hát nem cikiztem. Telitöltöttem a termoszt kávéval, csomagoltam két szendvicset és egy almát, és bekapcsoltam a rögzítıt. Még sötét volt, amikor a kocsihoz értem. Vasárnap reggel. Forgalom semmi. Egyikünk sem volt beszédes hangulatban. Nem láttam Morelli kisteherautóját. – Mivel vagy? – kérdeztem. – Egy fekete Explorerrel, az utcán parkolok, a ház oldalán.

213

Kinyitottam a kocsit, mindent bedobáltam a hátsó ülésre, még egy plédet is, noha erre aligha lesz szükség, gondoltam. Tényleg elállt az esı, és sokkal melegebb lett. Tíz fok körül. Nem tudtam biztosan, hogy Spiro vasárnap is a szokásos munkarendje szerint dolgozik-e. A ravatalozó persze mindennap nyitva volt, de feltételeztem, hogy a hétvége a forgalomtól függ, mármint a halottak számától. Spiro szerintem nem jár templomba. Keresztet vetettem. Nem emlékeztem, mikor voltam utoljára misén. – Hát ez mi? – kérdezte Morelli. – Miért vetettél keresztet? – Vasárnap van, és nem megyek templomba… már megint. Morelli a fejem tetejére tette a kezét. Jó érzés volt, megnyugtató, keze melege szétáradt a fejemben. – Isten azért szeret téged – mondta. Keze a tarkómra csúszott, magához húzott, és homlokon csókolt. Megölelt, majd hirtelen eltőnt – átvágott a parkolón, és nyoma veszett az árnyékban. Befészkelıdtem a Buickba, oldott voltam és nyugodt; azon tőnıdtem, vajon történik-e valami köztem és Morelli közt. Végül is mit jelent egy csók a homlokra? Semmit, gyızködtem magam. Semmit a világon. Legföljebb azt, hogy Morelli néha normális. Oké, de akkor miért vigyorgok, mint egy idióta? Mert rémes helyzetben vagyok, azért. A magánéletem egyszerően nem létezik. Egy hörcsöggel élek együtt. Persze ennél rosszabb is lehetne. Ha például még mindig a faszkalap Dickie Orr felesége lennék. Békésen hajtottunk a Century Courtig. Már világosodott. Fekete felhık, és közöttük kék égcsíkok. Spiro háza sötét volt, kivéve az ı lakását, ahol égett a villany. Leparkoltam, és a visszapillantó tükörben vártam, hogy feltőnjön Morelli lámpája. Semmi. Megfordultam, és végignéztem a parkolón. Sehol egy Explorer.

214

Nem baj, mondtam magamnak. Morelli itt van valahol a közelben. Remélhetıleg. Nem volt sok illúzióm a saját szerepemet illetıen. Én voltam a csali, ott parádéztam feltőnıen a Buickban, ezért aztán Kenny nemigen keres másik kocsit vagy embert. Kávét töltöttem, és hosszas várakozásra rendezkedtem be. Egy narancsszín sáv tőnt föl a horizonton. Fény gyúlt a Spiro melletti lakásban. Aztán máshol is. Az éjfekete ég azúrba fordult. Reggel lett. Spiro függönyei behúzva. Az életnek semmi jele. Már éppen aggódni kezdtem, amikor nyílt az ajtó, és Spiro lépett ki rajta. Gondosan bezárta, majd a kocsijához sietett. Sötétkék Lincolnja volt. A legmegfelelıbb autó fiatal temetkezési vállalkozóknak. Nyílván lízingeli, és leírja költségként. Most lezserebbül volt öltözve, mint rendesen. Koptatott fekete farmer és edzıcipı. Vastag, sötétzöld pulóver. Kezén fehérlett a kötés, kikukucskált a pulóver ujja alól. Kihajtott a parkolóból, és ráfordult a Klocknerre. Vártam volna legalább egy apró biccentést, de a fejét sem fordította felém, amikor elhúzott mellettem. Bizonyára erısen koncentrált, nehogy összepisilje magát. Kényelmesen követtem. Nem volt sok autó az úton, és tudtam, hová tart. Fél háztömbnyire a ravatalozótól megálltam; innen láttam a fıbejáratot, az oldalajtót, és még a kis parkolót is, a hátsó ajtóhoz vezetı ösvénnyel. Spiro az épület mellett parkolt, és az oldalajtón ment be. Az ajtót nyitva hagyta, míg beütötte a riasztó kódját. Aztán az ajtó becsukódott, és fény gyúlt az irodájában. Tíz perc múlva feltőnt Louie Moon. Töltöttem még kávét, és megettem egy fél szendvicset. Semmi mozgás. Fél tízkor Louie Moon elhajtott a halottaskocsival. Egy óra múlva jött vissza, és valakit begurított a hátsó

215

ajtón. Úgy tippeltem, ezért kellett bejönnie Spirónak és Louienak vasárnap reggel. Tizenegykor felhívtam a mobilon anyámat, hogy meggyızıdjem arról, hogy Mazur nagyival minden rendben van. – Nincs itthon – mondta anyám. – Tíz percre kiteszem a lábam, és tessék! Apád elengedi nagyanyádat Betty Greenburggel. Betty Greenburg nyolcvankilenc éves, és maga a keréken gördülı katasztrófa. – Amióta tavaly augusztusban agyvérzést kapott, nem emlékszik semmire – mondta anyám. – A múlt héten elment Asbury Parkba. Azt mondta, a szupermarketbe indult, csak rossz irányba kanyarodott. – Mikor ment el a nagyi? – Majdnem két órája. Állítólag csak ide mentek, a pékségbe. Talán kéne hívnom a rendırséget. A háttérben ajtócsapkodás, kiabálás hallatszott. – Na, itt a nagyanyád – mondta anyám. – És a keze be van kötve. – Hadd beszéljek vele. Mazur nagyi átvette a kagylót. – Hát ezt nem fogod elhinni – mondta dühtıl és felháborodástól remegı hangon. – Szörnyő dolog történt velem. Jöttünk ki Bettyvel a pékségbıl, egy doboz friss olasz süteménnyel, és ki lép elı a kocsi mögül? Az a pofátlan Kenny Mancuso! És egyenesen felém tart. – Nicsak – mondja –, hiszen ez Mazur nagyi. – Ahogy mondod, és azt is tudom ám, te ki vagy! – mondom én. – Az a semmirekellı Kenny Mancuso. – Pontosan. És örökre megemleget. Kis szünetet tartott, hallottam a zihálását. Igyekezett összeszedni magát.

216

– Anya azt mondja, be van kötve a kezed – próbáltam finoman továbblendíteni a történetben. – Kenny megszúrt. Megfogta a kezem, és beledöfött egy jégcsákányt – mondta a nagyi sírósan, természetellenesen magas hangon az élmény hatása alatt. Hátralöktem az óriási, padszerő ülést, és a fejem a térdem közé temettem. – Halló, ott vagy még? – kérdezte. Mély levegıt vettem. – És hogy vagy? Nem fáj? – Hát persze, rendben vagyok. Nagyon jól elláttak a kórházban. Adtak valami fájdalomcsillapító koktélt. Most akár egy teherautó is átmehet rajtam, akkor sem érzek semmit. Aztán tekintettel az idegállapotomra, még nyugtatót is adtak. Azt mondták az orvosok, hogy szerencsém van: semmi fontosat nem talált el. Csak beszaladt a csontok közé. Mint kés a vajba. Megint mély levegı. – És Kenny? – Elvágtatott a piszok csirkefogó. Azt mondta, még visszajön. Hogy ez még csak a kezdet volt. – Elfúlt a hangja. – El tudod képzelni? – Legjobb, ha egy darabig ki sem mozdulsz a házból. – Én is azt hiszem. És fáradt is vagyok. És innék egy csésze forró teát. Anyám vette át a kagylót. – Micsoda egy világban élünk? – kérdezte. – Egy öregasszonyt fényes nappal megtámadnak, a mi környékükön, amikor kijön a pékségbıl! – Be lesz kapcsolva a mobilom. Tartsd a nagyit otthon, és hívj, ha bármi történik. – Mi történhet még? Ez nem elég? Letettem, és bedugtam a telefont a töltıbe. A szívem háromszoros tempóban kalapált, a tenyeremrıl csorgott a verejték.

217

Gyızködtem magam, hogy higgadtan gondoljam végig, de túlcsordult bennem az érzelem. Kiszálltam a Buickból, megálltam a járdán, Morellit kerestem. Integettem a fejem fölött, hátha észrevesz. A kocsiban megszólalt a telefon. Morelli volt, a hangja türelmetlen vagy ideges. Nem tudtam eldönteni, melyik. – Mi van? Elmeséltem mindent Mazur nagyiról, és vártam. Pattanásig feszült köztünk a csönd. Végül undorral nyögött egyet és káromkodott egy cifrát. Nehéz lehetett neki. Végül is Kenny a rokona. – Sajnálom – mondta aztán. – Segíthetek valamiben? – Igen. Kapjuk el Mancusót. – El fogjuk kapni. Arról nem beszéltünk, noha gondoltunk rá, hogy vajon idejében sikerül-e. – Követjük tovább a tervet? – kérdezte Morelli. – Hatig. Akkor hazamegyek vacsorázni. Látni akarom Mazur nagyit. Egyig semmi mozgás nem volt – akkor nyitott a ravatalozó a délutáni búcsúztatásra. Az elsı termet pásztáztam a távcsövemmel, és kiszúrtam Spirót, öltönyben, nyakkendıben. Nyilván bent is tartott ruhát. Folyamatosan jöttek-mentek az autók a parkolóban, és rájöttem, mennyire könnyő Kennynek bárhol elrejtızni. Ha bajuszt vagy álszakállt ragaszt, parókát vagy kalapot vesz, senki észre nem veszi, hogy még valaki bejött a fıbejáraton, az oldalajtón vagy hátul. Kettıkor átmentem az úttesten. Spiro meghökkent, amikor meglátott, és ösztönösen magához húzta sérült karját. Természetellenesen kapkodva mozgott, arcán komorság ült, úgy éreztem, szét van esve. Futkosott az akadályok közt, akár a patkány a labirintusban, minduntalan

218

zsákutcába futott, egyre kétségbeesetten kereste a kijáratot. Negyvenes, középmagas, kidolgozott felsıtestő férfi állt egyedül a kis teázó asztalnál. Sportöltöny volt rajta. Mintha már láttam volna valahol. Egy percbe telt, míg rájöttem. Ott volt a mőhelynél, amikor kitolták a letakart Moogeyt. Nyilván a gyilkosságiaknál van, vagy a szervezett bőnözés ellenieknél, de az is lehet, hogy szövetségi. Odamentem, bemutatkoztam. Kezet nyújtott. – Andy Roche. – Maga Morellivel dolgozik. Egy pillanatra lemerevedett, de gyorsan összekapta magát. – Elıfordul. Tippeltem. – Szövetségi. – Gazdasági. – Itt marad bent? – Amíg lehet. Idehoztunk egy ál-hullát tegnap. Én vagyok a gyászoló fivér. – Nagyon trükkös. – Ez a Spiro mindig ilyen beszari? – Rossz napja volt tegnap. És nem sokat aludt az éjjel.

219

12.

Hát jó. Morelli egy szót sem szólt errıl az Andy Roche-ról. De mi ebben az új? Magához szorítja a lapjait. Ez a stílusa. Senkinek nem enged teljes bepillantást. Sem a fınökének, sem a társának, és nekem meg egész biztosan nem. Persze nincs ebben semmi személyes. Naná. A cél végül is az, hogy elkapjuk Kennyt. Már nem is érdekelt, hogyan hajtjuk végre. Otthagytam Roche-t, és beszéltem néhány szót Spiróval. Igen, továbbra is akarja, hogy ırizzem. És nem, semmit nem hallott Kennyrıl. Kimentem a mosdóba, majd vissza a Buickhoz. Ötkor abbahagytam, képtelen voltam szabadulni a képtıl, ahogy Mazur nagyit megszúrják egy jégcsákánnyal. Hazamentem, bedobáltam pár ruhát, némi sminket, kis zselét és a hajszárítót egy szennyeskosárba – és kicuccoltam a kocsihoz. Visszamentem Rex ketrecéért, bekapcsoltam a rögzítıt, égve hagytam a konyhában a lámpát, és bezártam magam mögött az ajtót. Csak akkor tudok vigyázni Mazur nagyira, ha hazaköltözöm. – Mi ez? – kérdezte anyám, amikor meglátta az üvegketrecet. – Hazajövök pár napra. – Csakhogy otthagytad ezt az állást! Hála istennek! Mindig tudtam, hogy egyszer észhez térsz.

220

– Nem hagyom ott. Csak változásra van szükségem. – A szobádban van a varrógép és a vasalódeszka. Azt mondtad, többé nem jössz haza. Mindkét karommal átfogtam Rex ketrecét. – Tévedtem. Majd elleszünk. – Frank! – kiáltott anyám. – Gyere, és segíts Stephanie-nak, újra hazaköltözik. Elnyomakodtam mellette, nekivágtam a lépcsınek. – Csak pár napra. Átmenetileg. – Stella Lombardi lánya is ezt mondta, és már három éve velük lakik. Torkom mélyérıl egy ordítás kívánkozott kifelé. – Ha elıre szólsz, kitakarítok – mondta anyám. – Vettem volna új ágytakarót. A térdemmel löktem be az ajtót. – Nem kell új ágytakaró. Ez nagyon jó lesz. – Átbukdácsoltam a kuplerájon, és letettem Rex ketrecét az ágyra, míg lepakoltam a kisszekrény tetejét. – Hogy van a nagyi? – Alszik. – Nem, már nem alszom – szólt ki a nagyi a szobájából. – Ekkora zajra a halottak is fölébrednek. Mi folyik itt? – Stephanie hazaköltözik. – Ugyan, miért akarna hazaköltözni? Itt szörnyő unalmas. – A nagyi benyomakodott a szobámba. – Nem vagy terhes, ugye? Mazur nagyi hetente egyszer a fodrásznál rakatta be a haját. Utána valószínőleg egy hétig fejét az ágyról lelógatva aludt, mert a kis hullámok lanyhultak ugyan, de sosem jöttek ki teljesen a sodrukból. Ma úgy nézett ki, mint aki lakkal lıtte be betonkeményre a haját, majd beállt egy szélcsatornába. A ruhája összegyőrıdött az alvástól. Rózsaszín papucs volt a lábán, és a bal keze bebugyolálva.

221

– Hogy van a kezed? – kérdeztem. – Most kezd lüktetni. Azt hiszem, beveszek még néhány pirulát. A varrógépet és a vasalódeszkát leszámítva a szobámban nem sok minden változott az elmúlt tíz évben. Kis szoba volt, egyetlen ablakkal. A fehér, bélelt függönyt május elsı hetében nejlonfüggöny váltotta föl. A fal fakó rózsaszín volt. A pereme fehér. Az ágyon steppelt, rózsaszín virágos ágytakaró, színét és tapintását az idı és a mosógép centrifugája elhalványította és megpuhította. Egy kis szekrényem volt, teli ruhával, egy juharfa komód, és egy juharfa éjjeliszekrény tejüveges lámpával. Érettségizı képem még mindig a falon lógott. Még egy kép: ugyancsak én, mazsorett-jelmezben. A bot forgatását ugyan sosem vittem tökélyre, de jól mutattam a csizmában, amint masíroztam a futballpályán. Egyszer kipördült a kezembıl a bot, egyenesen a harsonák közé – az emléktıl még ma is végigfut rajtam a hideg. A ruháskosarat a sarokba toltam. A házat ételszag és edénycsörgés töltötte meg. Apám a tévécsatornák között szörfölt, és felhangosította, hogy elnyomja a többi zajt. – Kapcsold már ki! – kiabált rá anyám. – Megsüketülünk mindannyian. Apám a képernyıre tapadt, és úgy tett, mint aki nem hall semmit. Mire asztalhoz ültem, mindenem remegett, még a fogtöméseim is, és tikkelt a bal szemem. – Hát nem csodás? – kérdezte anyám. – Mind együtt vacsorázunk. Kár, hogy Valerie nincs itthon. Valerie nıvérem ugyanannak a pasasnak a felesége már száz éve, és van két gyerekük. Valerie a jó kislány. Mazur nagyi pont szemben ült velem, és eléggé ijesztıen nézett ki, a haja égnek állt, zavaros tekintete ide-oda ugrált.

222

Ahogy apám szokta mondani, a villany égett nála, de senki nem volt otthon. – Mennyit vett be a nagyi abból a fájdalomcsillapítóból? – kérdeztem anyámat. – Én csak egyrıl tudok – felelte. Úgy éreztem, hogy kiugrik a szemem, oda kellett szorítani az ujjam. – Eléggé… zavartnak látszik. Apám éppen vajat kent a kenyerére, megállt a kezében a kés, és felnézett. Szája szóra nyílt, de aztán meggondolta magát, és csak kente a vajat. – Mama – szólt oda anyám a nagyinak –, hány tablettát vettél be? A nagyi feje anyám felé billent. – Tablettát? – Szörnyő, hogy egy idıs nı nincs biztonságban az utcán – mondta anyám. – Mintha csak Washingtonban élnénk. Legközelebb majd ránk lınek egy autóból. A régi szép idıkben ilyesmi sosem történt a Burgban. Nem akartam lelombozni ıt, de a helyzet az volt, hogy a „régi szép idıkben” minden harmadik autófelhajtón egy maffiatag kocsija állt. Férfiakat vezettek ki az otthonukból, olykor akár pizsamában is, és vitték a Meadowlandsre vagy a Camdenre a szertartásos leszámolásra. A családok és a szomszédok persze általában tényleg nem voltak veszélyben, de azért mindig elıfordulhatott, hogy egy golyó gellert kapott, és a rossz testben végezte. És a Burg sosem volt biztonságban a Mancusók és Morellik férfitagjaitól. Kenny bolondabb és pofátlanabb volt, mint a legtöbb, de szerintem nem ı volt az elsı Mancuso, aki sebet ejtett egy nın. Tudomásom szerint még senki sem szúrt meg jégcsákánnyal egy idıs asszonyt, de azért a Mancusók és a Morellik közismerten kegyetlen és iszákos férfiak voltak, akik gátlástalanul dumálták rá a nıket durva és egyenlıtlen kapcsolatokra.

223

Ebbıl egy-egy fejezetet személyesen is ismertem. Amikor Morelli tizennégy évvel ezelıtt lebővölte rólam a bugyimat, nem bántott ugyan, de azért kedves sem volt.

A nagyi este hétkor már mélyen aludt, és úgy horkolt, mint egy részeg matróz. Fölvettem a dzsekimet, és a vállamra akasztottam a táskámat. – Hová mész? – kérdezte anyám. – Stivához. Megbízott, hogy segítsek neki. – Na, ez már munka – mondta anyám. – Rosszabbat is csinálhatnál annál, mint hogy Stivának dolgozol. Becsuktam magam mögött az ajtót, és nagy, mély levegıt vettem. A hideg csípte az arcom. A szemem viszont megpihent a sötét éjszakai ég alatt. Stivához megálltam a parkolóban. Odabent Andy Roche visszaszerezte pozícióját a teásasztalnál. – Hogy ment? – kérdeztem. – Egy öregasszony épp most mondta, hogy hasonlítok Harrison Fordra. Elvettem egy aprósüteményt az asztalról. – Nem a bátyja mellett kellene lennie? – Nem álltunk annyira közel egymáshoz. – És hol van Morelli? Roche pillantása lazán végigfutott a termen. – Erre a kérdésre senki nem tudja a választ. Visszamentem a kocsihoz, és rögtön megcsörrent a telefon. – Hogy van Mazur nagyi? – kérdezte Morelli. – Alszik. – Remélem, hogy csak átmenetileg költöztél vissza a szüle-

224

idhez. Terveim voltak azzal a lila cipıvel. Ez alaposan meglepett. Azt hittem, Morelli tovább figyeli Spirót, ehelyett engem követett. És én nem vettem észre. Öszszeszorítottam a szám. Pocsék egy fejvadász vagyok, az tuti. – Nem láttam más lehetıséget. Aggódom Mazur nagyiért. – Fantasztikus a családod, de te két napon belül zabálni fogod a nyugtatót. – A Plumok nem szednek nyugtatót. Túrótortában utaznak. – Minden jó, ami használ – mondta Morelli, és letette. Tíz perccel tíz elıtt odahajtottam a kocsifeljáróhoz, megálltam oldalt, hogy Spiro elférjen mellettem. Bezártam a Buickot, és az oldalajtón át bementem. Spiro idegesnek látszott, búcsúzkodott. Louie Moont nem láttam sehol. És Andy eltőnt. Besurrantam a konyhába, és felcsatoltam a pisztolytáskát az övemre. Megtöltöttem a 38asomat, és beledugtam a táskába. Aztán egy másik tokot is felcsatoltam, a paprikaspraynek, és egy harmadikat az elemlámpának. Úgy gondoltam, esténként száz dollárért Spiro teljes körő szolgáltatást érdemel. Ha használnom kell a fegyvert, amitıl ugyan a szívroham környékez, de maradjon ez az én kis titkom. Csípıig érı kabátot viseltem, ez többé-kevésbé takarta a kelléktáram. Ezzel gyakorlatilag megvalósítottam a tiltott fegyverviselés tényállását, ami jogilag ugyebár aggályos. Sajnálatos módon, ha nem dugom el, azonnal körtelefon menne szanaszét a Burgban, hogy talpig fegyverben járok Stivánál. A letartóztatás réme még mindig vonzóbbnak tetszett. Amikor az utolsó gyászoló is elhúzott, elkísértem Spirót, és ellenıriztük a ház két felsı szintjén a nyilvános helyiségek ajtóit, ablakait. Csak két szobában voltak. Az egyikben az áltestvér. A csönd hátborzongató volt, és a holtak keltette rossz érzésemet csak fokozta az élı Spiro. Spiro Stiva, a démonikus temetkezési vállalkozó. Ujjam a kis Smith and Wesson ravaszán

225

pihent, és úgy gondoltam, igazán nem árt kis ezüst golyókkal fölfegyverkezve lenni. Átmentünk a konyhán, vissza a hátsó hallba. Spiro kinyitotta a pince ajtaját. – Várj – szóltam rá. – Hová mész? – Ellenıriznünk kell a pince ajtaját. – Nekünk? – Naná. Nekem, meg a nyavalyás testırömnek. – Nem hinném. – Akarsz pénzt vagy nem? Na, ez nem rossz. – Vannak lent hullák? – Sajnálom, teljesen ki vagyunk ürülve. – Akkor mi van lent? – A kazán, az ég szerelmére! Kivettem a pisztolyt a táskából. – Itt vagyok, mögötted. Spiro a pisztolyra nézett. – Jesszusom, mi ez, játék pisztoly? – Lefogadom, hogy megtanulod tisztelni, ha a lábadba eresztek egy golyót. Sötéten bámult rám. – Hallottam, hogy megöltél valakit ezzel a pisztollyal. Nem gondoltam, hogy ezt épp Spiróval akarnám megbeszélni. – Akkor most lemegyünk, vagy mi lesz? A pince voltaképpen egyetlen nagy helyiség volt, nagyjából olyan, amit egy pincétıl elvár az ember. Mármint annyi különbséggel, hogy koporsók álltak feltornyozva az egyik sarokban. A kifelé vezetı ajtó közvetlenül a lépcsı aljánál nyílt. Megnéztem, zárva volt. – Nincs itt senki – mondtam Spirónak, a fegyvert markolva. Bár nem tudom, kit akartam volna lelıni. Kennyt, fölteszem. Esetleg Spirót. Vagy a kísérteteket. Visszamentünk a földszintre, és a hallban vártam, míg Spiro összepakolt az irodájában, és végül kijött, kabátban, kezében

226

sporttáska. Követtem a hátsó ajtóhoz, és kitámasztottam, míg ı benyomta a riasztót, és beállította a kapcsolókat. Odabent elhalványultak a fények. Idekint égve maradtak. Spiro becsukta az ajtót, és elıvette a kocsikulcsát a kabátzsebébıl. – Az én kocsimmal megyünk. Te mellém ülsz. – Mi lenne, ha két kocsival mennénk? – Nem létezik. Száz dollárt fizetek. Azt akarom, hogy a testıröm mellettem üljön. De elviheted a kocsimat, és reggel értem jössz. – Ez nem volt benne a megállapodásban. – Úgyis odajössz. Láttalak ma reggel is, vártad, hogy Kenny felbukkanjon, és berángathasd a sittre. Mi ebben a probléma? Legföljebb te hozol be reggel. Spiro Lincolnja az ajtó közelében állt. A távirányítóval kinyitotta, és amikor beszálltunk, meggyújtotta a lámpát. Ott ültünk a fényárban egy elhagyott kocsifelhajtón. Nem túl jó hely. Kivált akkor nem, ha Morelli nem is látja ezt a területet. – Indulj már – szóltam Spiróra. – Túl könnyő dolga lesz Kennynek, ha itt akar elkapni bennünket. Már járt a motor, de nem mozdult. – Mit csinálnál, ha hirtelen Kenny itt teremne, és pisztolyt fogni rád? – Nem tudom. Sosem tudja az ember elıre, mit csinálna egy ilyen helyzetben, de aztán mindig csinál valamit. Na, ezen járatta egy kicsit az agyát. Aztán még egyet szívott a cigarettájából, majd elindultunk végre. Megálltunk egy lámpánál a Hamilton és Gross sarkán. Spiro feje meg sem mozdult, de szeme azért Delio benzinkútjára villant. Ahol égtek a lámpák, az irodában is. A mőhely viszont zárva, állásai sötétek voltak. Több autó és egy teherautó is állt az utolsó beálló elıtt. Reggel nyilván ezeket veszik elıre.

227

Spiro némán bámult elıre, arcán semmi érzelem, képtelen voltam kitalálni, mire gondolhat. Váltott a lámpa, átmentünk a keresztezıdésen. Már mentünk vagy fél háztömbnyit, amikor nekem beugrott valami. – Te jó ég! – mondtam. – Menj csak vissza a benzinkúthoz! Spiro lefékezett, félrehúzódott. – Nem Kennyt láttad, ugye? – Nem. Egy teherautót! Nagy fehér teherautót, fekete betőkkel az oldalán! – Ez talán nem akkora durranás, hogy vissza kéne mennünk, nem? – A nı a raktárban azt mondta, hogy emlékszik egy fehér teherautóra fekete betőkkel az oldalán, amelyik többször is megfordult a te raktáradnál. De akkor ez túl kevésnek tőnt. Spiro megfordult, visszament, és a kocsik mögött megállt. Nem sok esély volt rá, hogy Sandemant még ott találjuk a kútnál, de azért belestem az irodába. Nem szívesen találkoztam volna vele. Kiszálltunk, és megnéztük a teherautót. A Macko Bútor kocsija volt. Ismertem az üzletet. Kis családi vállalkozás, amely makacsul trónolt a város közepén, akkor is, amikor a többiek már kiköltöztek az autópályák mellé. – Ismered? – kérdeztem. A fejét rázta. – Nem. Senkit nem ismerek a Macko Bútornál. – Pont jó méret a koporsóknak. – Legalább ötven teherautó lehet Trentonban, amelyik így néz ki. – Igen, de ez áll annál a mőhelynél, ahol Moogey dolgozott. És Moogey tudott a koporsókról. İ ment le Braddockba, és ı hozta föl neked. – Szóval úgy gondolod, hogy Moogey ismert valakit a Macko Bútornál, és elhatározták, hogy ellopják a koporsóimat. – Lehetséges. Vagy az is lehetséges, hogy Moogey kölcsönvette, amíg itt volt szervízben.

228

– Mire kellett volna Moogeynak huszonnégy koporsó? – Ezt neked kéne tudnod. – Még ha volt is hidraulikus emelıjük, akkor is legalább két ember kellett ahhoz, hogy mozgatni tudják. – Nem hiszem, hogy ez probléma. Keresel egy nagydarab állatot, kifizeted neki a minimum óradíjat. İ meg segít bepakolni a koporsókat. Spiro zsebre vágta a kezét. – Nem tudom – mondta. – Valahogy nehéz elképzelni, hogy Moogey ilyesmit csinálna. Két dologra mindig lehetett számítani Moogeynál. Hogy lojális és hogy buta. Hihetetlenül ostoba fickó volt. Kennyvel azért hagytuk, hogy velünk lógjon, mert jókat lehetett röhögni rajta. Mindent megcsinált, amit mondtunk neki. Például amikor azt mondtuk, hogy te, Moogey, mi lenne, ha áthajtanál a farkadon a főnyíróval… Mire ı, hát persze, de elıbb felállítsam? – Talán mégsem volt olyan ostoba, mint hitted. Spiro egy ideig nem felelt, majd sarkon fordult, és visszament a Lincolnhoz. Az út hátralévı részében nem beszéltünk. Amikor a lakásához értünk, nem álltam meg, hogy még egy célzást tegyek a koporsókra. – Vicces dolog ez, Kenny, Moogey meg te. Kenny azt hiszi, van nálad valami, ami az övé. És mi azt hisszük, hogy Moogeynál volt valami, ami a tiéd. Spiro leparkolt, és felém fordult. A bal karját fölemelte, a kabátja szétnyílt, és egy pisztoly agyát és a pisztolytáskát pillantottam meg. – Mire célzol? – kérdezte. – Semmire. Csak hangosan gondolkodom. Azon, hogy sok közös tulajdonságotok van Kennyvel. A tekintetünk összeakadt, és jeges rémület futott végig a gerincemen, majd gombóccá győlt a gyomromban. Igen, Morellinek igaza volt Spiróval kapcsolatban. Nincsenek gátlá-

229

sai, habozás nélkül golyót ereszt ebbe az én értéktelen agyamba. Csak reméltem, hogy nem nyomultam túlságosan. – Talán nem kéne hangosan gondolkodnod. Talán gondolkodnod sem kéne – mondta. – Ha bedurvulsz, tarifát emelek. – Na ne! Már így is baromira túl vagy fizetve. Esténként egy százasért bónuszként egy szopást is bedobhatnál. Én viszont leginkább azt dobtam volna be, hogy néhány szép hosszú évre rács mögé küldjem. Ez vigasztaló gondolat volt, ki is tartott addig, míg leróttam a kötelezı köröket, és mint jó testır, ellenıriztem a lakását, felgyújtottam a villanyokat, bekukucskáltam a szekrényekbe, megszámoltam a pormacskákat az ágya alatt, és legyőrtem a hányingeremet a kádra rászáradt szappantrutyi láttán a zuhanyfüggönye mögött. Mindent rendben találtam, visszavittem a kocsiját a ravatalozóhoz, és átültem a Buickba. Fél háztömbnyire a szüleim házától kiszúrtam Morelli lámpáját a visszapillantóban. Smullenék háza elıtt várt, míg leparkolok. Amikor kiléptem a kocsiból, elırejött, és megállt mögöttem. Megértettem, hogy óvatos – megjárta már néhányszor. – Mit csináltál Deliónál? – kérdezte. – Gondolom, odavitted Spirót a teherautóhoz, hátha kijön belıle valami. – Jól gondolod. – És? – Azt mondta, nem ismer senkit a Macko Bútornál. És nem hiszi, hogy Moogey fújta meg a koporsókat. Moogey láthatóan a banda bohóca volt. Abban sem vagyok biztos, hogy bevették a buliba. – Moogey hozta a koporsókat New Jerseybe. A Buicknak támaszkodtam. – Lehet, hogy Kenny és Spiro nem vonta be Moogeyt az igazi tervbe, de ı valahogy kiszagolta, és elhatározta, hogy mégis bejátssza magát.

230

– És szerinted kölcsönvette a teherautót, hogy megfújja a koporsókat. – Ez az egyik lehetıség. Mennem kell. Holnap nyolckor fölszedem Spirót, és viszem dolgozni. – Az ı parkolójában találkozunk. Bementem a sötét házba, és megálltam egy percre az elıszobában. Mindig akkor volt itt a legjobb, amikor mindenki aludt. Éjszaka valami mély elégedettség ülte meg a házat. Talán napközben nem ment minden tökéletesen, de a nap legalább eltelt, és a ház menedékül szolgált. Beakasztottam a kabátom az elıszobaszekrénybe, és lábujjhegyen a konyhába mentem. A saját konyhámban legalábbis kétesélyes volt, hogy van-e kaja a hőtıben. Anyámnál tuti tipp. Nyikorgott a lépcsı, a lépésekbıl anyámat sejtettem. Nyertem. – Mi volt Stivánál? – kérdezte. – Rendben. Segítettem bezárni, és hazavittem. – Gondolom, nehéz lenne most neki vezetni. Hallottam, hogy huszonhárom öltéssel varrták össze. Kivettem a hőtıbıl egy kis sonkát meg sajtot. – Hadd csináljam én – lépett közbe anyám, és elıvett egy vekni rozskenyeret is. – Meg tudom csinálni magamnak. Elıvett egy éles kést. – Nem tudod elég vékonyan szeletelni a sonkát. Készített egy szendvicset mindkettınknek, töltött két csésze tejet, és az asztalra tette. – Behívhattad volna egy szendvicsre – mondta. – Spirót? – Joe Morellit. Anyám mindig szolgál meglepetésekkel. – Volt idı, amikor ezzel a késsel kergetted volna ki a házból. – Megváltozott.

231

Beleharaptam a szendvicsbe. – İ is ezt mondja. – Úgy hallom, jó rendır. – A jó rendır és a jó ember nem egészen ugyanaz.

Ébredéskor nem is tudtam, hol vagyok, bámultam régi életem plafonját. Mazur nagyi hangja rángatott vissza a jelenbe. – Ha nem jutok be azonnal a fürdıszobába, hát nagy mocsok lesz itt a hallban – kiabálta. – A tegnapi vacsora úgy szaladt át rajtam, mint libazsír a csövön. Hallottam, hogy nyílik az ajtó. Hallottam, hogy apám motyog valamit. Az egyik szemem rángatózni kezdett, szorosan becsuktam. A másikkal az órára pislogtam. Fél nyolc. A francba. Korán akartam odaérni Spiróhoz. Kiugrottam az ágyból, és tiszta farmer és ing után kotorásztam a ruháskosárban. Végighúztam a kefét a hajamon, és felkaptam a táskám. Kivágtattam a hallba. – Nagyi! – kiabáltam be az ajtón. – Sokáig vagy még bent? – Katolikus a pápa? – kiabált vissza. Oké, a fürdıszobai kört végül is várathatom egy félórácskát. Ha például kilenckor ébredtem volna, még másfél óráig nem mennék oda. Anyám elkapott kifelé menet. – Hová mész? Nem is reggeliztél. – Megígértem Spirónak, hogy beviszem. – Spiro várhat. A halottak sem bánják, ha késik tizenöt percet. Gyere reggelizni. – Nincs idım. – Készítettem zabpelyhet. Az asztalon van. Töltöttem narancslét. – A cipımre nézett. – Miféle cipı ez? – Martens bakancs.

232

– Apád hordott ilyet a katonaságnál. – Nagyon jó cipı. Nagyon szeretem. Mindenki ilyent hord. – Ha egy nı férjhez akar menni egy rendes emberhez, nem visel ilyen cipıt. Azok a nık viselnek ilyent, akik a nıket szeretik. Ugye te nem vagy olyan? A szememre tettem a kezem. – Mi baj van a szemeddel? – Tikkel. – Mert túl ideges vagy. A munkád miatt. Hát tessék, így kirohanni a házból. És mi van az öveden? – Paprikaspray. – Valerie nıvéred nem visel ilyesmiket az övén. Az órámra néztem. Ha tényleg gyorsan eszem, nyolcra odaérhetek Spiróhoz. Apám az asztalnál ült, újságot olvasott, kávét ivott. – Na, milyen a Buick? – kérdezte. – Megfuttattad már? – A Buick remek. Semmi gond vele. Megittam a narancslét, és megkóstoltam a zabpelyhet. Valami hiányzott belıle. Talán csokoládé. Vagy fagyi. Tettem bele három kanál cukrot és kis tejet is. Mazur nagyi leült az asztalhoz. – A kezem jobb – mondta. – De pokoli fejfájásom van. – Maradj ma itthon – mondtam. – Pihenj. – Majd Claránál pihenek. Szörnyen nézek ki. Nem is tudom, mitıl lett ilyen a hajam. – Ha nem mész ki a házból, nem látja senki – gyızködtem. – És mi van, ha jön valaki? Például megint az a jóképő Morelli fiú? Még csak az hiányzik, hogy így lásson! Különben is muszáj elmennem, míg ez a kötés rajtam van, mert most én vagyok a nagy újság. Nem mindennap támadnak meg valakit a pékségnél. – Most el kell intéznem valamit, de aztán hazajövök, és el-

233

viszlek Clarához. Ne menj nélkülem! Befaltam a maradékot, és gyorsan bedöntöttem egy fél csésze kávét. Felkaptam a cuccom, és már kint is voltam a házból. Még az ajtóban voltam, amikor szólt a telefon. – Téged keresnek – szólt utánam anyám. – Vinnie. – Nem akarok beszélni vele. Mondd, hogy már elmentem. Amikor a Hamiltonra értem, megcsörrent a mobil. – Inkább otthonról kellett volna beszélnünk – mondta Vinnie. – Sokkal olcsóbb. – Rosszul hallak… nincs térerım. – Ne nyomd nekem itt ezt a térerı-dumát. Sípoltam néhányat. – És ne sípolj. És húzd ide a beled, de rögtön. Nem láttam Morellit Spiro parkolójában, de feltételeztem, hogy ott van. Volt ott két kisteherautó, meg egy nagyobb. Mind sanszos. Fölszedtem Spirót, és mentünk a ravatalozó felé. Amikor a Hamilton és Gross sarkára értünk, mindketten a benzinkút felé néztünk. – Meg kéne állnunk és kérdezısködni kicsit – mondta Spiro. – Aztán mirıl? – A bútorszállítóról. Csak úgy. Gondolom, érdekes lenne tudni, tényleg Moogey nyúlta-e le a koporsókat. Van néhány lehetıségem, gondoltam. Például kínozhatnám még egy kicsit azzal, hogy mi értelme van ennek. Inkább törıdjünk a magunk dolgával. És szépen továbbhajtanék. Vagy belemehetnék, aztán meglátjuk, hogy alakul. Vonzónak tőnt, hogy kínozzam Spirót egy kicsit, ösztöneim mégis azt súgták, hogy tegyük, amit mond. A mőhely nyitva volt. Nagyon valószínő, hogy Sandeman is dolgozott. Nagy dolog. Kennyhez képest gyönge kezdı. Az irodában Cubby Delio ült. Spiróval együtt mentünk be.

234

Cubby összekapta magát Spiro láttán. Akármilyen hólyag, mégiscsak Stiva ravatalozóját képviseli, és Stiva komoly üzletet jelent itt. Minden kocsiját ide hordja szervízbe, és itt tankolja. – Hallottam, mi történt a kezeddel – mondta Spirónak. – Micsoda botrány! És tudom, hogy barátok voltatok Kennyvel. Szerintem egyszerően megırült. Mindenki ezt mondja. Spiro csak legyintett, ugyan már, semmiség. Lábujjhegyre állt, és az ablakon át lenézett a teherautóra, amely még mindig ott állt a szerelıállás elıtt. – A Macko teherautóról akartalak kérdezni. Mindig ti szervizelitek? Rendszeresen idejár? – Igen. Mackónak számlája van, akárcsak nektek. Két nagy teherautójuk van, mindkettıvel hozzánk járnak. – És általában ki hozza be? Ugyanaz a fickó? – Általában Bucky vagy Biggy. Sok éve ık vezetik. Valami probléma van? Bútort akarsz venni? – Gondolkodom rajta. – Jó cég. Családi biznisz. És vigyáznak a kocsijaikra. Spiro a zakója gombjai közé dugta sebesült kezét. A kisember Napóleont játszik. – Látom, még nem találtál Moogey helyett embert. – Már próbálkoztam, de nem vált be. Moogeyt nehéz pótolni. Amikor ı itt volt, én szinte alig voltam itt. Heti egy napot ki is tudtam venni. Még amikor térden lıtték, utána is dolgozott. Megbízható volt. Gyanítottam, hogy Spiro meg én ugyanarra gondolunk – én arra gondoltam, hogy Moogey talán kölcsönvette az egyik kocsit. Persze amíg ı távol volt, valakinek itt kellett lennie. Vagy pedig valaki más vezette a kocsit. – Nehéz jó munkást szerezni – mondta Spiro. – Nekem is ez a gondom. – Van jó szerelım – mondta Cubby. – Sandemannak rémes

235

a modora, de baromi jó szerelı. A többi jön és megy. Nem kell nekem egyetemi tanár, hogy nyomja a benzinpumpát, vagy kicseréljen egy kereket. Ha találnék valakit ide, az irodába, már meg lennék elégedve. Spiro még fecsegett vele egy kicsit, majd kimentünk. – Ismersz közülük valakit? – kérdezte tılem. – Sandemannal beszéltem már. Érdekes stílusa van. És kicsit rá van kattanva a szerre. – Jóban vagytok? – Nem vagyok a legjobb barátja. Spiro pillantása a cipımre esett. – Lehet, hogy a cipı miatt. Kivágtam a kocsi ajtaját. – Van még hozzászólás? Például néhány szót a kocsimról? Spiro beült. – Te, a kocsi isteni. Legalább azt tudod, hogyan kell kocsit választani. Elfuvaroztam a ravatalozóba, ahol a biztonsági rendszer érintetlennek látszott. Megvizsgáltuk a két békésen heverı kuncsaftot is; úgy tőnt, egyetlen testrészt sem nyestek le róluk az éjszaka folyamán. Mondtam Spirónak, hogy estére itt vagyok, és hívjon, ha elıbb szüksége van rám. Szerettem volna egyfolytában szemmel tartani. Biztos voltam benne, hogy rácuppan erre a szálra, amit a kezébe nyomtam, és ki tudja, mit talál? És ennél is fontosabb, hogy ha ı mozgolódni kezd, Kenny is vele mozog. De sajnos, a Nagy Kékségbıl nem lehet megfigyelést végezni. Másik kocsit kell szereznem, ha Spiro nyomában akarok maradni. A fél csésze kávé megtette a magáét, ezért elhatároztam, hogy hazamegyek a szüleimhez. Zuhanyozás közben törhetem a fejem ezen a kocsi-problémán. Tízkor pedig elviszem Mazur nagyit Clarához nagyjavításra. Amikor hazaértem, apám volt a fürdıszobában, anyám pedig a konyhában zöldséget vágott a minestronéhoz.

236

– Be kéne mennem a fürdıszobába. Szerinted apa sokáig marad? Anyám égnek emelte a tekintetét. – Fogalmam sincs, mit csinál odabent. Magával viszi az újságot, és órákig nem látjuk. Elvettem egy darab sárgarépát és egy darab zellert Rexnek, és fölmentem a lépcsın. Kopogtam a fürdıszoba ajtaján. – Sokáig vagy még bent? – kérdeztem. Semmi válasz. Hangosabban, még egyszer. – Mondd, jól vagy? – Istenem – morgott. – Az embert már tojni sem hagyják ebben a házban. Bementem a szobámba. Anyám bevetette az ágyam, és öszszehajtogatta a ruháimat. Mondtam is magamnak, milyen jó újra itthon, mert ilyen apró figyelmességekben van része az embernek. Hálásnak kellene lennem. Elvezni a jó dolgomat. – Hát nem csodás? – mondtam az alvó Rexnek. – Nem mindennap jössz látogatóba nagymamihoz és nagypapihoz. – Leemeltem a ketrec tetejét, hogy odaadjam a reggelijét, de annyira rángatózott a szemem, hogy mellédobtam a répát, le a padlóra. Tízkor apám még nem jött ki a fürdıszobából, én meg már ott ugrándoztam a hallban. – Siess! – mondtam Mazur nagyinak. – Szétrobbanok, ha nem jutok valahol vécéhez. – Claránál igazán szép a mosdó. Potpourri is van benne, és egy horgolt baba ül a tartalék vécépapírgurigán. Biztos megengedi, hogy használd. – Tudom, tudom. Csak siessünk, jó? A kék gyapjúkabátjába bújt, a fejére szürke sálat tekert. – Meleged lesz. Enyhe az idı. – Nincs semmi másom. Már mindenem elrongyolódott. Gondoltam, Clara után talán elmehetnénk vásárolni. Megkap-

237

tam a nyugdíjam. – Biztos, hogy olyan jól érzed magad? Az arca elé emelte bekötözött kezét. – Egyelıre egész jó. A lyuk nem is olyan nagy. İszintén szólva nem is éreztem, hogy mekkora, míg a kórházba nem értünk. Olyan gyorsan történt. Azt hittem, eléggé tudok vigyázni magamra, de ezek után… nem is tudom. Már nem úgy mozgok, mint régen. Csak álltam ott, mint egy hülye, és hagytam, hogy megszúrjon. – Semmit nem tehettél volna, nagyi. Kenny sokkal nagyobb darab, mint te, és te fegyvertelen voltál. Szemét elfutotta a könny. – Úgy éreztem magam, mint egy bolond öregasszony.

Morelli a Buickot támasztotta, amikor kijöttem Clarától. – Kinek az ötlete volt Cubby Delio? – Spiróé. És nem hiszem, hogy megáll Cubby Deliónál. Meg akarja találni a fegyvereket, hogy megszabaduljon Kennytıl. – Megtudtál valamit? Elmeséltem neki az egész beszélgetést. – Ismerem Buckyt és Biggyt – mondta. – İk nem keverednének semmi ilyesmibe. – Lehet, hogy rossz nyomon vagyunk ezzel a bútorszállítóval. – Azt nem hiszem. Ma reggel megálltam a kútnál, és lefényképeztem a kocsit. Roberta azt mondja, ez volt az. – Én meg azt hittem, engem követsz! Mi lett volna, ha rám támad? Mi van, ha Kenny most engem üldöz a jégcsákánnyal? – Olykor téged is követtelek. És Kenny szeret sokáig aludni. – Ez nem magyarázat! Legalább mondhattad volna, hogy tudjam, csak magamra számíthatok!

238

– Most mit akarsz csinálni? – A nagyi egy óra múlva kész. Megígértem, hogy elviszem vásárolni. És ma még valamikor be kell ugranom Vinnie-hez. – Le akar állítani az ügyrıl? – Nem fog. Magammal viszem Mazur nagyit. İ majd ráncba szedi. – Gondolkodtam Sandemanról… – Igen, én is. Eleinte azt hittem, ı rejtegeti Kennyt. De lehet, hogy épp ellenkezıleg. Talán pont ı verte át. – Szerinted Moogey összeállt Sandemannal? Vállat vontam. – Lehetséges. Akárki lopta is el a fegyvereket, vannak utcai kapcsolatai. – Azt mondtad, Sandeman körül semmi jele nem volt a hirtelen jött pénznek. – Mert ı a pénzt rögtön felszippantja az orrán.

239

13.

– Sokkal jobban érzem magam, most, hogy megcsinálták a hajam – mondta nagyi, miközben bemászott a Buickba. – Még egy kis színezıt is rakattam rá. Észrevetted? Acélkékbıl sárgabarack színővé változott. – Barackszıke – mondtam. – Ez az. Barackszıke. Mindig ilyent szerettem volna. Vinnie irodája a közelben volt. Leparkoltam a járda mellett, és bevittem a nagyit magammal. – Még sosem voltam itt – mondta, miközben fölmérte a terepet. – Ez aztán a valami! – Vinnie éppen telefonál – mondta Connie. – Mindjárt jön. Lula odajött, és közelrıl szemügyre vette a nagyit. – Szóval maga Stephanie nagymamája – mondta. – Sokat hallottam már magáról. A nagyi szeme felcsillant. – Igen? És mit? – Például azt, hogy megszúrták egy jégcsákánnyal. A nagyi Lula orra alá dugta bekötözött kezét. – Ide szúrta és majdnem keresztüldöfte. Lula és Connie bámulták. – És ez még nem minden – folytatta a nagyi. – Az egyik este Stephanie egy pasas micsodáját kapta expressz csomagban. A szemem láttára nyitotta ki. Az egészet láttam. Egy hajtővel volt

240

a dobozhoz erısítve. – Ne már! – tört ki Lula. – De, ha mondom! A postával jött – erısködött a nagyi. – Úgy volt lenyiszálva, mint a csirke nyaka. A férjemére hasonlított. Lula elırehajolt és suttogva kérdezte. – Mármint… a mérete? A férjéé olyan nagy volt? – Nem éppen. Olyan halott. Vinnie kidugta a fejét az irodából, és nagyot nyelt, amikor meglátta a nagyit. – Húha! – mondta. – Elmentem nagyiért a fodrászhoz. És most megyünk vásárolni. Gondoltam, beugrom, hogy megtudjam, mit akarsz, hiszen úgyis erre jártam. Vinnie kicsit összement hirtelen. Vékonyodó, hátranyalt fekete haja épp úgy ragyogott, mint a cipıje. – Tudni akarom, hogy állsz Mancusóval. Egyszerő begyőjtésnek indult, és túl sok pénzem áll benne. – A vége felé járok. Néha idı kell az ilyesmihez. – Az idı pénz. Az én pénzem. Connie a szemét forgatta. Lula viszont megszólalt. – Tessék?! Mind tudtuk, hogy Vinnie óvadékügyleteit egy biztosító finanszírozza. Vinnie lábujjhegyen egyensúlyozott, a karja az oldalán lógott. Városi ficsúr. Petyhüdt. Beszari. – Ez az ügy már nem hozzád tartozik. Átadom Mo Barnesnak. – Én nem tudom, ki fia borja ez a Mo Barnes – mondta a nagyi –, de azt tudom, hogy az unokámnál kisinas sem lehetne. İ itt a legjobb, ha errıl a fejvadászásról van szó, és nagy marha lennél, fiam, ha elvennéd tıle ezt a Mancuso-ügyet. Különösen most, hogy együtt dolgozunk. Hamarosan teljesen felgöngyölítjük az esetet.

241

– Nem akarok senkit megsérteni – kezdte Vinnie –, de maga és az unokája egy köteg pamutot sem tud felgöngyölíteni, nemhogy behozni Mancusót. A nagyi kihúzta magát, fölszegte az állát. – Ajjaj – szólalt meg Lula. – Szörnyő dolgok történnek ám azokkal, akik elbitangolnak a családtól – mondta a nagyi. – Miféle szörnyő dolgok? Kihullik tán a hajam? Megrohadnak a fogaim? – Még az is lehet – hagyta rá a nagyi. – De lehet, hogy inkább megátkozlak. Vagy beszélek Bella nagyanyáddal. És elmondom neki, hogyan beszélsz te egy idıs asszonnyal. Vinnie úgy toporgott, mint a ketrecbe zárt oroszlán. Bella nagyanyjával a világért sem akaszkodott volna össze. Bella nagyi még Mazur nagyinál is félelmetesebb volt. Felnıtt férfiakat is gyakorta fülön fogott, és térdre kényszerítette ıket. Vinni felnyögött, és összehúzta a szemét. Aztán félhangosan motyogott valamit, majd visszahátrált az irodájába, és becsapta az ajtót. – Na, ez meg van oldva – mondta a nagyi. – A Plumfamíliában így intézik a dolgokat. Késı délutánra fejeztük be a vásárlást. Anyám ajtót nyitott, és elfintorodott. – A hajához semmi közöm – mondtam gyorsan. – Azt a nagyi teljesen egyedül csinálta. – Ez az én keresztem – mondta anyám. Majd a nagyi cipıjére nézett, és térdre rogyott. Mazur nagyi ugyanis Martens bakancsot viselt. Hozzá új, csípıig érı pufi sí-dzsekit, alul felhajtott szárú farmerral, és flanelinget, amely passzolt az enyémhez. Úgy néztünk ki, mint az ikrek. – Szundítok egyet vacsora elıtt – mondta a nagyi. – Elfárad-

242

tam a vásárlásban. – Te meg segíthetnél a konyhában – mondta anyám. Ez rosszul kezdıdött. Anyámnak ugyanis sosem volt szüksége segítségre a konyhában. Csak olyankor kért segítséget, amikor valamin járt az agya, és valamely szerencsétlen lelket a teljes kétségbeesésbe akart kergetni. Vagy ha meg akart tudni valamit. Egyél egy kis csokipudingot, mondta. Egyébként Mrs. Herrel látta, amikor bementél Morelliék garázsába Joe Morellivel. És miért van rajtad kifordítva a bugyi? Engedelmesen kullogtam utána a barlangjába, ahol a tőzhelyen fıtt a krumpli, állt a gız, és csupa pára volt a mosogató fölötti ablak. Anyám kinyitotta a sütı ajtaját, hogy megnézze a sültet – és mellbe vágott a báránycomb illata. A szemem elhomályosult, a szám tátva maradt a várakozástól. A sütıbıl a frizsiderbe vette az útját. – Jó lenne egy kis répa a sülthöz. Megpucolhatnád – nyomta a kezembe a zacskót és a hámozót. – Egyébként minek küldött neked valaki egy péniszt? Majdnem levágtam az ujjam végét. – Hát… – A feladó címe New York volt, de a bélyegzı helyi – mondta. – Nem mondhatok semmit a péniszrıl. Rendırségi vizsgálat folyik. – Thelma Biglo fia, Richie azt mondta Thelmának, hogy a pénisz Joe Loosey-é volt. És hogy Kenny Mancuso vágta le, mikor Stivánál öltöztették Loosey-t. – Honnan tudja ezt Richie Biglo? – Richie a csapos Pino pizzériájában. Richie mindent tud. – Nem akarok a péniszrıl beszélni. Anyám elvette tılem a hámozót. – Nézd meg ezeket a répákat – ezeket nem tálalhatom föl. Itt-ott rajta hagytad a héját. – Nem is szabadna meghámozni. Csak kefével megsúrolni egy kicsit. A vitamin ugyanis a héjába van.

243

– Apád nem eszi meg a héját. Tudod, milyen kényes. Apám a macskaszart is megeszi, ha megsózzák megsütik vagy megcukrozzák, de zöldségfogyasztásra csakis a törvény erejével lehetne kényszeríteni. – Úgy látom, Kenny Mancuso haragszik rád – mondta anyám. – Nem szép dolog péniszt küldözgetni egy nınek. Tiszteletlenség. Körülnéztem a konyhában, hátha megakad a szemem valami új tennivalón, de semmit sem láttam. – És azt is tudom, hogy mi történik a nagyanyáddal – folytatta. – Kenny Mancuso rajta keresztül akar ártani neked. Ezért támadta meg a pékség elıtt. És te ezért jöttél haza… hogy a közelében legyél, ha újra megtámadná. – Kenny ırült. – Hát persze hogy ırült. Mindenki tudja, hogy ırült. Az öszszes Mancuso ırült. A nagybátyja, Rocco felkötötte magát. A kislányokat szerette. Mrs. Ligatti rajtakapta az ı Tinájával. És másnap Rocco felakasztotta magát. Bár tán így járt jobban. Ha Al Ligatti elkapta volna Roccót… – Anyám a fejét rázta. – Ebbe jobb nem belegondolni. – Elzárta a gázt a krumpli alatt, és felém fordult. – Mennyire megy neked ez a fejvadászat? – Tanulom. – Elég jó vagy ahhoz, hogy elkapd Kenny Mancusót? – Igen. – Talán. Lehalkította a hangját. – Azt akarom, hogy kapd el azt a szemetet. Hogy takarítsd el az utcáról. Nincs az rendjén, hogy egy ilyen ember szabadon mászkál, és öregasszonyokra támad. – Megteszem, amit tudok. – Akkor jó. – Egy doboz áfonyát vett elı. – És most, hogy mindent megbeszéltünk, megterítenéd az asztalt? Morelli egy perccel hat elıtt állított be. Én nyitottam ajtót, és elálltam az útját, hogy ne léphessen

244

be. – Mi van? Morelli rám hajolt, muszáj volt hátrébb lépnem. – Csak biztonsági ellenırzést tartottam, és megéreztem a sült illatát. – Ki az? – kiabált ki anyám. – Morelli. Erre járt, és megérezte a sült illatát. De már megy is. Most rögtön! – Nincs modora ennek a lánynak – mondta anyám Morellinek. – Nem tudom, mi történt, nem így neveltem. Stephanie, tegyél az asztalra még egy tányért.

Morellivel fél nyolckor hagytuk el a házat. A homokszínő furgonnal követett, és Stiva parkolójában állt meg, én meg a kocsifelhajtón. Bezártam a Buickot, és odamentem hozzá. – Nem akarsz mondani nekem valamit? – Átnéztem a számlákat a mőhelyben. A teherautó a hónap végén került oda, olajcserére. Bucky vitte reggel hétkor, és másnap ment érte. – Hadd találjam ki. Cubby Delio aznap nem volt bent, csak Moogey és Sandeman. – Igen. Sandeman végezte el a munkát. Az ı neve szerepelt a számlán. – És beszéltél vele? – Nem. Pont azután értem oda, hogy ı elment. Kerestem otthon és néhány bárban, de nem találtam. Gondoltam, késıbb még egyszer megnézem. – És találtál valamit a szobájában? – Zárva volt az ajtó. – És nem néztél be az ablakon? – Gondoltam, ezt a kis kalandot meghagyom neked. Tudom, mennyire imádod az ilyesmit.

245

Szóval Morelli nem akarta, hogy elkapják a tőzlépcsın. – Itt leszel, amikor bezárok Spiróval? – Hat lóval sem tudnál elvontatni innen. Átvágtam a parkolón, és az oldalajtón mentem be a házba. Kenny Mancuso bizarr ötleteinek híre gyorsan terjedt, mert Joe Loosey – a pénisze nélkül – a VIP-teremben volt kiterítve, és az összegyőlt tömeg mérete rávert Silvestor Bergen rekordnak számító búcsúztatására, pedig ı nagy fejes volt a háborús veteránok szövetségében. Spiro a terem túlsó végében álldogált, ringatta sebesült karját, és igyekezett a legtöbbet kihozni a sztár temetkezési vállalkozó szerepkörébıl. Fürtökben lógtak rajta az emberek, és feszülten figyelték, amint elszántan hablatyol nekik. Néhányan felém néztek, és összesúgtak kis programkártyájuk mögött. Spiro kibontakozott a hallgatóságából, és intett, hogy kövessem a konyhába. Kifelé menet felkapott egy ezüst süteményestálat, és rá se hederített Roche-ra, aki ismét ott szobrozott a teás asztal mellett. – Láttál már ilyen lúzereket? – kérdezte, miközben olcsó, kilós aprósüteményt szórt a tálra egy zacskóból. – Szétszedik a fejemet. Túlóradíjat kéne felszámolnom, és mutogatni Loosey csonkját. – Van valami híred Kennyrıl? – Semmi. Azt hiszem, ı kifújt – ennyi. Ami azt jelenti, hogy foglalkozhatom a dolgommal. Nincs már szükségem rád. – Mitıl ez a hirtelen változás? – Lenyugodtak a dolgok. – Ennyi? – Aha. Ennyi. – Kivágta a konyha ajtaját, lecsapta a tálcát az asztalra. – Hogy van? – kérdezte Roche-t. – Látom, hogy a bátyja némi plusz közönséghez jut Loosey-tól. Valószínőleg

246

nagyon kíváncsiak a bátyja testi épségére – ha érti, mire gondolok. Mint látja, a koporsót félig lezártam, nehogy bárkinek eszébe jusson tapizni. Roche-nak torkán akadt a falat. – Kösz. Örülök, hogy ilyen körültekintı. Odamentem Morellihez, és elmeséltem az újságot. Morelli a teherautó árnyékában bújt meg. – Hirtelen történt. – Szerintem Kenny megtalálta a fegyvereket. Azt hiszem, Spirónak adtunk egy tippet, merre keresgéljen, ı továbbadta Kennynek, és Kenny szerencsével járt. Így aztán Spiro megkönnyebbült. – Lehetséges. A kezemben volt a kocsikulcsom. – Megnézem Sandemant. Hátha már hazament. Fél háztömbnyire parkoltam Sandeman lakásától, a túloldalon. Morelli meg közvetlenül mögöttem. Álltunk egy kicsit a járdán, és bámultuk a hatalmas házat, az éjszakai ég alatt. Egy földszinti függöny nélküli ablakból éles fény dılt kifelé. Az emeleten két sárga téglalap tanúskodott arról, hogy élet zajlik az utcai szobákban. – Milyen kocsija van? – kérdeztem Morellit. – Egy motor és egy nagy Ford. Egyiket sem láttuk az utcán. A kocsifelhajtón a ház mögé kerültünk, és ott állt a Harley. A hátsó szobákban sehol nem égett a villany. Senki nem ült a hátsó lépcsı alján. Az ajtó nyitva volt. A hátsó lépcsıházban félhomály honolt, csak egy negyvenes égı lógott a plafonról. Az egyik felsı szobából tévé hangja hallatszott. Morelli egy percre megállt a lépcsıházban, hallgatta a ház apró neszeit, mielıtt elindultunk az elsı, majd a második emeletre. A második emelet sötét volt. Morelli hallgatózott Sandeman ajtajánál. Majd nemet intett a fejével. Sandeman la-

247

kásából semmi zaj nem szőrıdött ki. Az ablakhoz lépett, kinézett. – Nem lenne etikus, ha betörnék a lakásába – mondta. Ami viszont engem illet, számomra teljességgel törvénytelen. Morelli a súlyos elemlámpára nézett a kezemben. – Persze, egy fejvadásznak joga lenne bemenni az embere után. – Mármint ha meg van gyızıdve arról, hogy az embere tényleg odabent van. Morelli várakozó pillantással nézett rám. Kilestem a tőzlépcsıre. – Meglehetısen rozoga – mondtam. – Igen, észrevettem. Engem aligha bírna el. – Ujját az állam alá tette, fölemelte a fejem. – Lefogadom, hogy egy ilyen kecses, könnyő teremtést, mint te, elbírna. Rám elég sok jelzı illik. A kecses, az speciel nem. Mély levegıt vettem, és kitornásztam magam a tőzlépcsıre. Az illesztékek recsegtek, és pergett róla a rozsda. Imát rebegtem, majd Sandeman ablaka felé mozdultam. Kezemmel ernyıt formáltam az arcom mellé, és benéztem az ablakon. Odabent koromfeketeség ásított. Megnyomtam az ablakot. Nem volt becsukva. Az alsó ablakot felhúztam, félig feljött, és ott maradt. – Be tudsz menni? – kérdezte Morelli. – Nem. Be van akadva. – Lehajoltam, belestem, és a nyíláson át bevilágítottam. Amennyire láttam, semmi nem változott. Ugyanaz a rendetlenség, ugyanaz a mocsok, mosatlan ruhák bőze és túlcsorduló hamutartók. Verekedésnek, menekülésnek, vagyonnak semmi jele. Gondoltam, még egyszer megpróbálom feljebb húzni az ablakot. Kitámasztottam a lábam, és erısen meghúztam a régi fakeretet. A málladozó téglafalból kilazultak a tőzlépcsıt rögzítı csavarok, és a rácsos szerkezet negyvenöt fokban megbillent. A

248

lépcsık elcsúsztak, a korlát kiszakadt az illesztésbıl, a sarokvasak ugyancsak, és elıbb a lábam, majd a fenekem is lecsúszott a semmibe. A kezem egy keresztrúdon volt, abba kapaszkodtam ösztönösen és pánikban, tiszta erıbıl… tíz egész másodpercig. A tizedik másodpercben az egész második emeleti tőzlépcsı az elsı emeleti tőzlépcsıre zuhant. És volt egy kis szünet. Ahhoz elég, hogy elrebegjek egy káromkodást. Fölöttem Morelli hajolt ki az ablakon. – Ne mozogj! Bang!!! Az elsı emeleti tőzlépcsı búcsút mondott az épületnek, lezuhant a földre, és engem is vitt magával. A hátamon landoltam, akkora puffanással, hogy az összes levegı kiszorult belılem. Ott feküdtem kábultan, míg egyszerre csak Morelli arca hajolt fölém, alig néhány centire. – Te úristen! Stephanie, mondj valamit! Csak bámultan kifelé a fejembıl, beszélni nem tudtam, mert egyelıre lélegezni sem. Kitapintotta a pulzust a nyakamon. Majd a lábfejemre tette a kezét, és vitte egyre följebb. – Tudod mozgatni a lábujjadat? Hát amikor a keze a combom belsı oldalán pihen, semmiképpen. A bıröm mintha megperzselıdött volna az érintésétıl, a lábujjaim görcsbe rándultak. Valami hördülésféle jött ki a számon: – Ha még egy centivel följebb nyúlsz, följelentelek szexuális zaklatásért. Morelli felállt, és megtörölte a homlokát. – Baromira megijesztettél. – Mi folyik ott? – szólt ki egy hang az egyik ablakon. – Hívom a rendırséget. Ezt nem lehet kibírni. Ezen a környéken ilyenkor csendrendelet van. Felkönyököltem – Vigyél el innen. Morelli gyöngéden talpra segített. – Biztos, hogy jól vagy? – Úgy tőnik, nem tört el semmim. – Fintorogni kezdtem. –

249

Mi ez a bőz? Te jó ég, csak nem szartam össze magam? Morelli megfordított. – Húha! Valakinek ebben a házban egy hatalmas kutyája van. Egy hatalmas, hasmenéses kutyája. És te pont a közepébe… Leráztam magamról a dzsekimet, és eltartottam magamtól. – Most rendben vagyok? – Valamennyi a farmerod hátuljára is fröccsent. – És máshová? – A hajadra. Átmenet nélkül lett úrrá rajtam a hisztéria. – Azonnal szedd ki belıle! Azonnal! Morelli befogta a számat. – Hallgass! – Szedd ki a hajamból! – Nem tudom kiszedni. Ki kell mosnod. – Az utca felé húzott. – Tudsz járni? Tettem néhány lépést. – Ez jó lesz. Csináld még. Mindjárt az autónál leszünk. És aztán mindjárt a zuhany alatt. Egy óra intenzív sikálás, legföljebb kettı, és olyan leszel, mint új korodban. – Olyan… – A fülem csöngött, a hangom messzirıl jött, mintha üveg alól beszéltem volna. – Mint új koromban… – ismételtem. Amikor az autóhoz értünk, Morelli kinyitotta a hátsó ajtót. – Nem baj, ha hátul ülsz, ugye? Tompán meredtem rá. Morelli az elemlámpával a szemembe világított. – Biztos, hogy jól vagy? – Mit gondolsz, milyen kutya volt? – Nagy. – Milyen fajta? – Rottweiler. Hím. Öreg és kövér. Rossz fogak. Sok tonhalat evett.

250

Sírni kezdtem. – Jaj, ne! Ne sírj. Utálom, ha sírsz. – Rottweiler szar van a hajamban. A hüvelykujjával törölte le a könnyeket az arcomról. – Semmi baj, kedvesem. Nem is olyan vészes. A tonhal csak vicc volt. – Besegített hátra a furgonba. – Kapaszkodj erısen. Mindjárt otthon leszünk. Hazavitt, az én lakásomba. – Úgy gondoltam, ez lesz a legjobb – mondta. – Gondoltam, nem akarod, hogy anyád így lásson. – Kikotorta a táskámból a kulcsot, és kinyitotta az ajtót. A lakás hideg volt és elhagyatott. Túl csöndes. Rex sem pörgette a kerekét. Nem maradt égve kislámpa, hogy hazavárjon. A konyha barátságosabbnak tőnt. – Innék egy sört – mondtam Morellinek. Nem rohantam a zuhany alá. Már nem éreztem a bőzt sem. És beletörıdtem, hogy kutyaszaros a hajam. Kibotorkáltam a konyhába, és kinyitottam a hőtı ajtaját. Az ajtó kitárult, a lámpa felgyulladt, és én néma csöndben bámultam egy lábat… egy nagy, mocskos, véres lábfejet, amelyet közvetlenül a boka fölött vágtak le egy lábról, és betették a margarin és egy háromnegyedig telt áfonyaszörpös palack mellé. – Egy láb van a hőtımben – mondtam. Harang kondult, fények villantak, a szám elzsibbadt, és a padlóra zuhantam.

Felkapaszkodtam az ájulásból, és kinyitottam a szemem. – Anya? – Nem éppen – felelte Morelli. – Mi történt?

251

– Elájultál. – Túl sok volt, azt hiszem. A kutyaszar, aztán a láb… – Megértem – mondta Morelli. Felálltam, remegett a lábam. – Állj be a zuhany alá, addig én itt elrendezem a dolgokat – javasolta. Odanyújtott egy sört. – Beviheted magaddal ezt is. A sörre néztem. – A hőtıbıl van? – Nem. Máshonnan. – Akkor jó. Nem tudnám meginni, ha onnan vetted volna ki. – Tudom – felelte, és közben a fürdıszoba felé tuszkolt. – Zuhanyozz le, és idd meg a sört. Két egyenruhás rendır, egy fickó a bőnügyi laborból és két öltönyös állt a konyhámban, amikor kijöttem a zuhany alól. – Van egy tippem, ki lehet a lábfej tulajdonosa – mondtam Morellinek, aki éppen egy papírt töltött ki. – Nekem is ugyanaz a tippem – mondta, és idenyújtotta a papírt. – Itt írd alá. – Mit írok alá? – Egy elızetes bejelentést. – Hogy tette Kenny ezt a lábat a frizsiderembe? – Betörte a hálószoba ablakát. Riasztóra van szükséged. Az egyik egyenruhás elment, egy jókora hőtıtáskát cipelt. Visszanyeltem a hányingerem. – Ez az? – kérdeztem. Morelli bólintott. – Nagyjából kitakarítottam a hőtıdet. De te biztos alaposabban is megcsinálod majd, ha lesz idıd. – Köszönöm. – Körülnéztünk a lakásban. Nem találtunk semmit. A második egyenruhás is elment, aztán a két öltönyös és a laboros is. – És most? – kérdeztem. – Nem sok értelme van Sandeman lakását figyelni. – Most Spirót figyeljük.

252

– És Roche? – İ ott marad a ravatalozóban. Mi rátapadunk Spiróra. Egy nagy mőanyag szemeteszsákot ragasztottunk a betört ablak helyére, majd eloltottuk az összes villanyt, és bezártuk a lakást. A lépcsıházban némi tumultus volt. – Na? Mi történt? – kérdezte Mr. Wolesky. – Senki nem mond semmit. – Csak egy betört ablak, semmi több. Azt hittem, valami komolyabb történt, ezért kihívtam a rendırséget. – Kirabolták? Nemet intettem. – Semmit nem vittek el. – Amennyire tudtam, ez volt az igazság. Mrs. Boyd persze egy szót sem hitt az egészbıl. – Na és a hőtıtáska? Láttam, hogy az egyik rendır betette a kocsijába. – Sör volt benne – mondta Morelli. – A barátaim voltak. Még buliba is megyünk késıbb. Igyekeztünk a kocsihoz. Morelli kinyitotta az ajtaját – kidılt belıle a kutyaszar bőze, azonnal hátrahıköltünk. – Nyitva kellett volna hagynod az ablakokat – mondtam Morellinek. – Várunk egy kicsit, mindjárt kimegy. Néhány perc múlva ismét közelítettünk. – Még mindig büdös van – mondtam. Morelli csípıre tett kézzel állt. – Nincs idım most kipucolni. Majd nyitott ablakkal megyünk. Hátha kiviszi a huzat. Percekkel késıbb a bőz még tartotta magát. – Elegem van – mondta Morelli. – Nem bírom tovább. Lecseréljük. – Hazamész a saját kocsidért? Ráfordult a Skinner Streetre. – Nem tudok. Annál a pasasnál van, akitıl ezt kölcsönkértem. – Az álcázott rendırautó?

253

– Szerelınél. – Kanyar a Greenwoodra. – A Buickot viszszük. Hirtelen nagyot nıtt a szememben a Buick. Morelli fékezett a Nagy Kékség mögött – de én már akkor félig kiszálltam, amikor még meg sem állt. Nagyokat szívtam a csípıs levegıbıl, legyeztem a karom, ráztam a fejem, hogy megszabaduljak a szagtól. Beszálltunk a Buickba, és csak ültünk egy ideig, élveztük a szagtalanságot. Indítottam. – Tizenegy óra. Egyenesen Spiro lakásához akarsz menni, vagy elıbb a ravatalozóba? – A ravatalozóba. Beszéltem Roche-sal, mielıtt kijöttél a zuhanyból, azt mondta, hogy Spiro még bent van. A parkoló üres volt, amikor odaértünk. Az utcán állt néhány kocsi. Egyikben sem ültek. – Hol van Roche? – Egy lakásban a túloldalon. A közért fölött. – Onnan nem látja a hátsó bejáratot. – Az igaz, de a világítás a mozgásra bekapcsol. Ha valaki a hátsó ajtóhoz közelít, meggyullad a villany. – Szerintem Spiro azt ki tudja kapcsolni. Morelli meggörnyedt az ülésben. – Nincs olyan pont, ahonnan jól szemmel lehetne tartani a hátsó ajtót. Ha Roche a parkolóban ülne, akkor sem látná. Spiro Lincolnja a felhajtón állt. Az irodájában égett a villany. A járda mellé húztam, és leállítottam a motort. Sokáig dolgozik. Ilyenkor már nem szokott itt lenni. – Nálad van a mobilod? Odaadtam neki, telefonált. Valaki fölvette, Morelli megkérdezte, van-e otthon valaki. Nem hallottam választ. Letette, visszaadta a telefont. – Spiro még bent van. Roche senkit nem látott bemenni,

254

amióta tízkor bezárták a kaput. A mellékutcában parkoltunk, az utcai lámpa fénykörén kívül. Az utcában szerény sorházak álltak. A legtöbb sötét volt. A Burgban korán feküdtek, korán keltek az emberek. Kényelmes csöndben üldögéltünk egy félórát, néztük a ravatalozót. Egy összeszokott zsarupáros nyugalmával. Elmúlt éjfél. Semmi változás, én meg nyugtalankodni kezdtem. – Itt valami nem stimmel – mondtam. – Spiro sosem marad ilyen sokáig. A könnyen jött pénzt szereti. Nem lelkiismeretes fajta. – Lehet, hogy vár valakit. A kilincsen volt a kezem. – Körülszaglászok egy kicsit. – NEM! – Tudni akarom, mőködnek-e a hátsó érzékelık. – Mindent elszúrsz. És elijeszted Kennyt, ha netán ott van. – Lehet, hogy Spiro kikapcsolta az érzékelıt, és Kenny már bent van a házban. – Nincs. – Honnan vagy ebben ilyen biztos? Vállat vont. – Ösztön. Megropogtattam a kezem. – Néhány igen fontos tulajdonság hiányzik belıled ahhoz, hogy jó fejvadász legyél – mondta. – Például? – A türelem. Nézd meg magad. Csupa görcs vagy. Megnyomta hátul a nyakamat, és a hüvelykujját végighúzta fölfelé, a nyakam tövéig. Lehunytam a szemem, a légzésem lelassult. – Jobb? – kérdezte Morelli. – De mennyire! Aztán két kézzel dolgozott a vállamon. – El kell engedned magad.

255

– Ha még jobban elengedem magam, elolvadok, és lefolyok az ülésrıl. Megállt a keze. – Azt bírnám. Ránéztem, találkozott a tekintetünk. – Nem – mondtam. – Miért nem? – Mert ezt a filmet már láttam, és utálom a végét. – Lehet, hogy most más a vége. – Vagy nem. Végigsimított a tarkómon, és amikor megszólalt, a hangja mély volt és rekedt. – És a film közepe? Az tetszett? A film közepe ütıs volt. – Láttam már jobbat is. Morelli szélesen elvigyorodott. – Hazudsz. – Különben is azért vagyunk itt, hogy Spirót és Kennyt lessük. – Ezen ne tipródj. Roche figyel. Ha bármit lát, megcsörgeti a hívómat. Ezt akartam vajon? A Buickban kefélni Joe Morellivel? Na nem! Vagy mégis. – Félek, hogy megfázom – mondtam. – Ez tán nem a legjobb alkalom. Morelli cicegett. Én meg a plafonra bámultam. – Ez olyan gyermeteg. De pont ilyen reakcióra számítottam tıled. – Nem, nem igaz. Akciót vártál. – Elırehajolt és megcsókolt. – Hát ehhez mit szólsz? Ez jobb reakció? – Ühüm. Megint megcsókolt, én meg azt gondoltam, hát legyen, a francba, ha meg akar fázni, az ı baja, nemde? Talán mégsem fázom meg. Lehet, hogy tévedtem. Morelli félrehúzta a blúzomat, és lehúzta a melltartóm pánt-

256

ját. Borzongás futott végig rajtam, vajon a hidegtıl… vagy a rossz elıérzettıl? – Szóval biztos, hogy Roche rád csörög, ha meglátja Kennyt? – kérdeztem. – Igen – hajolt rá Morelli a mellemre. – Ne aggódj. Ne aggódjak! A keze a bugyimban, és azt mondja, ne aggódjak! Mi a fene bajom van? Felnıtt vagyok. Szükségleteim vannak. Mi a rossz abban, ha olykor-olykor kielégítem ezeket a szükségleteket? Íme itt a minıségi orgazmus lehetısége. Nem ringatom magam hamis reményekbe. Elvégre nem hülye tizenhat éves fruska vagyok, aki rögvest menyegzıre számít. Én csak egy isteni orgazmusra számítok. És ezt aztán tuti megérdemlem. Ilyesmiben kábé Reagan elnöksége óta nem volt részem. Gyorsan megnéztem az ablakokat. Teljesen belepte a pára mindet. Ez jó. Oké, mondtam magamnak. Hát csapjunk bele. Lerúgtam a cipım, és lerángattam magamról mindent, a bugyit kivéve. – Most te jössz – mondtam Morellinek. – Látni akarlak. Tíz másodpercbe sem telt neki levetkızni, és abból is ötöt a fegyverek és bilincsek elrámolására használt. Befogtam a szám, és titokban élvezettel végigmértem. Még fantasztikusabb volt, mint amire emlékeztem. Pedig úgy emlékeim szerint is ırületes teste volt. Beakasztotta ujját a bugyim pántja alá, és egy pillanat alatt már le is húzta. Megpróbált fölém keveredni, és beütötte a fejét a kormányba. – Elég régen nem csináltam már kocsiban – mondta. A hátsó ülésre másztunk, Morelli kigombolt farmeringben és fehér frottírzokniban, én meg egy újabb bizonytalansági hullámban.

257

– Spiro kikapcsolhatja a villanyt, és Kenny besurranhat a hátsó ajtón – mondtam. Morelli megcsókolta a vállam. – Roche tudni fogja, ha Kenny bejut a házba. Ellöktem magamtól. – Ezt nem is mondtad! Mióta van bedrótozva a ravatalozó? – Ebbıl most nem fogsz cirkuszt csinálni, ugye? – Van még valami, amit nem mondtál? – Semmi. Esküszöm. Egy pillanatig sem hittem neki. Megint felöltötte a rezzenetlen zsarupofát. Eszembe jutott a vacsora, és ahogy rajtaütésszerően megjelent. – Honnan tudtad, hogy anyám bárányt süt? – Megéreztem az illatát, amikor kinyitottad az ajtót. – Egy frászt! – Felkaptam az elsı ülésrıl a táskámat, és közénk döntöttem a tartalmát. Hajkefe, hajlakk, rúzs, paprikaspray, papír zsebkendı, sokkoló, rágógumi, napszemüveg… fekete mőanyag kis trafó. Anyád! Felkaptam a poloskát. – Te rohadék szemétláda! Bedrótoztad a táskámat! – A te érdekedben. Aggódtam érted. – Micsoda aljasság! Beletenyerelsz a magánéletembe! Hogy merészelted ezt, anélkül hogy megkérdeztél volna? – Különben is hazugság volt. Attól félt, hogy elkapom Kennyt, és nem szólok neki. Letekertem az ablakot, és kihajítottam a poloskát az utcára. – Az istenit – mondta Morelli. – Ez a kis cucc négyszáz dollárba került. – Kinyitotta az ajtót, és kilépett, hogy fölvegye. Én meg becsuktam, és lenyomtam a gombot. Rohadjon meg! Több eszem lehetett volna annál, hogy egy Morellivel próbáljak együtt dolgozni. Visszamásztam a volán mögé. Morelli megpróbálta kinyitni az ajtót – nem sikerült neki. Az összes ajtót bezártam, és úgy döntöttem, így is hagyom. Fe-

258

lılem lefagyhat a farka is. Megérdemli. Begyújtottam a motort, és elindultam, ott hagytam az út közepén ingben és zokniban, félig álló farokkal. Mentem egysaroknyit a Hamiltonon, és meggondoltam magam. Talán nem jó ötlet egy zsarut pucéron hagyni az utca közepén? Mi van, ha egy rosszfiú jár arra? Morelli még futni sem tud ilyen állapotban. Oké, gondoltam, segítek rajta. Visszafordultam, és behajtottam a mellékutcába. Morelli ott volt, ahol hagytam. Csípıre tett kézzel – utálatos látvány. Letekertem az ablakot, és odadobtam a pisztolyát. – Hátha szükséged lesz rá – mondtam. Majd padlógázzal elhajtottam.

259

14.

Halkan osontam föl a lépcsın, és megkönnyebbülten sóhajtottam, amikor biztonságban bent voltam szobámban. Semmi kedvem nem volt anyámnak magyarázkodni a „Buickban keféltem kócosra a frizurám” témában. És azt sem akartam, hogy röntgenszeme kiszúrja, hogy a bugyimat a dzsekim zsebébe győrve hozom haza. Sötétben levetkıztem, be bújtam az ágyba, és nyakig felhúztam a takarót. Ébredéskor két dolgot sajnáltam. Az egyik, hogy elhagytam az ırhelyemet, és nem tudtam, elkapták-e Kennyt. A másik, hogy nem mentem ki idejében fürdıszobába, és már megint utolsó voltam a sorban. Feküdtem az ágyban, és hallgattam a többiek ki be mászkálását… elıször anyám, aztán apám, aztán a nagyanyám. Amikor Mazur nagyi is lenyikorgott a lépcsın, bebújtam a tizenhatodik születésnapomra kapott rózsaszín köntösömbe, és bementem a fürdıszobába. A kád fölötti ablak zárva volt a hideg miatt a levegıt idebent megülte a borotvahab és a fertıtlenítı illata. Gyorsan lezuhanyoztam, megtöröltem a hajam, farmerba és egy ócska egyetemi pólóba bújtam. Nem volt különösebb tervem mára, azonkívül, hogy szemmel tartsam Mazur nagyit és Spirót is. Föltéve, hogy Kennyt tegnap éjjel nem kapták el.

260

Mentem az orrom után a konyha és a kávé felé – Morelli ott ült a konyhaasztalnál, és reggelizett. A tányérjából úgy tőnt, most nyelte le a szalonnás rántotta utolsó falatját, hozzá némi pirítóst. Amikor meglátott, mintha kissé lejjebb csúszott volna a széken, a kezében kávésbögre. Arca tőnıdı. – Jó reggelt – mondta közönyösen, a szeme sem árult el semmit. Kávét töltöttem magamnak. – Jó reggelt. – Nekem is sikerült közönyösen. – Mi újság? – Semmi. A bevételed forrása még szabadlábon van. – Ezért jöttél? Hogy ezt elmondd? – A tárcámért jöttem. Azt hiszem, a kocsidban hagytam tegnap este. – Igen. – Néhány ruhadarabbal együtt. Ittam egy kortyot, és letettem a bögrét a pultra. – Hozom a tárcád. Morelli felállt. – Köszönöm a reggelit – mondta anyámnak. – Isteni volt. Anyám ragyogott. – Bármikor nagyon szívesen. Mindig öröm, ha eljönnek Stephanie barátai. Morelli jött utánam, és várt, amíg kinyitottam a kocsit, és összenyaláboltam a cuccait. – Igazat mondtál Kennyrıl? Nem bukkant föl tegnap éjjel? – Spiro valamivel kettı utánig maradt. Valószínőleg játszott a komputeren. Legalábbis Roche szerint úgy hallatszott. Telefon nem volt. Kenny nem jött. – Spiro nyilván várt valamire, ami nem történt meg. – Úgy tőnik. Egy homokszínő, lepukkant rendırautó állt a Buick mögött. – Látom, visszakaptad a kocsid – mondtam. Minden régi horpadás, karcolás rajta volt még, a lökhárító is a hátsó ülésen pihent. – Mintha azt mondtad volna, hogy szerelınél van.

261

– Ott is volt. A lámpákat csinálták meg. – Mögém pillantott, a házra, majd megint rám. – Anyád az ajtóban áll, minket néz. – Szokta. – Ha nem nézne, most addig ráználak, míg az összes tömés kiesik a fogadból. – Rendıri brutalitás. – Nem azért, mert rendır vagyok. Hanem mert olasz vagyok. Átnyújtottam a cipıjét. – Tényleg szeretnék ott lenni, amikor elkapjátok. – Mindent megteszek, hogy ott legyél. Egymásra néztünk. Hittem neki? Nem. Elıhalászta a zsebébıl a kulcsot. – A helyedben egy hihetı történeten gondolkodnék. Anyád biztos tudni akarja majd, miért voltak a ruháim a kocsidban. – Semmi rosszra nem fog gondolni. Mindig van néhány férfiruha a kocsimban. Morelli elvigyorodott. – Mik voltak azok a ruhák? – kérdezte anyám, mikor beléptem a házba. – Gatya, cipı? – Jobb, ha nem tudod. – De én tudni akarom – szólt közbe Mazur nagyi. – Lefogadom, hogy valami zaftos kis történet. – Hogy van a kezed? – kérdeztem. – Nem fáj? – Csak ha ökölbe szorítom, de azt nem is bírom ezzel a nagy kötéssel. Nagy bajban lennék, ha a jobb kezemmel történt volna. – Mit akarsz ma csinálni? – Estig semmit. Joe Loosey még mindig ki van terítve. És eddig csak a péniszét láttam, tudod, szóval azt gondoltam, megnézem a többit is, hétkor van a búcsúztatás. Apám a nappaliban ült, az újságot olvasta. – Ha meghalok,

262

hamvasszatok el. És ne legyen búcsúztatás. Anyám hátrafordult a tőzhelytıl. – Mióta gondolod így? – Amióta Loosey-t megszabadították a farkától. Szeretnék biztosra menni. Ahol feldobom a talpam, onnan egyenesen a krematóriumba szállítsatok. Anyám rántottát tett elém. Mellé szalonnát, pirítóst és egy pohár narancslét. Evés közben végiggondoltam a lehetıségeket. Bevackolhatnám magam a házba, és ırizhetném Mazur nagyit. Vagy vihetném magammal ide-oda, és közben ırizhetném. Vagy esetleg mehetnék a dolgomra, és reménykedhetnék, hogy a nagyi nem szerepel Kenny mai tervei közt. – Kérsz még tojást? – kérdezte anyám. – Vagy még egy pirítóst? – Köszönöm, semmit. – Csont és bır vagy. Többet kéne enned. – Nem vagyok csont és bır. Kövér vagyok. Ne tudom begombolni a farmerom fölsı gombját. – Harmincéves vagy. Ebben a korban az ember terebélyesedik egy kicsit. Különben meg minek hordasz még mindig farmert? A te korodban már nem kéne úgy öltöznöd, mint egy kamasz. – Elırehajolt, az arcomat nézte. – Mi van a szemeddel? Megint tikkel? Hát jó. Az elsı lehetıség kilıve. – Valakit szemmel kell tartanom – mondtam Mazur nagyinak. – Jössz velem? – Szerintem igen. Gondolod, hogy durva lesz? – Nem. Azt gondolom, hogy unalmas lesz. – Hát, ha unatkozni akarok, itthon is ülhetek, a piszok Kennyt akarod figyelni? Igazándiból Morelli sarkában akartam lenni. Bár kis kerülıvel ez is ugyanaz. – Igen, Kennyt. – Akkor megyek. Elszámolnivalóm van vele.

263

Félóra múlva elkészült: farmer, sídzseki és Martens bakancs. Egy háztömbnyire Stivától, a Hamiltonon kiszúrtam Morelli kocsiját. Morellit nem láttam benne Valószínőleg Roche-sal volt, és háborús történeteket meséltek egymásnak. Mögötte parkoltam le; vigyáztam, hogy ne menjek túl közel, és ne törjem össze megint a lámpáját. Ráláttam a ravatalozó fıbejáratára és oldalsó ajtajára, és Roche házának a bejáratára. – Mindent tudok az ilyen megfigyelésekrıl – mondta a nagyi. – Az egyik este mutattak a tévében néhány magándetektívet, azok mindent elmeséltek. – Bedugta a fejét a vászonzsákjába, amit magával hozott. – Minden van itt, amire szükségünk lehet. Magazinok, hogy ne unatkozzunk. Szendvicsek, üdítık. Még egy üveget is hoztam. – Milyen üveget? – Olajbogyó volt benne eredetileg. – Az orrom elé dugta. – Ha netán pisilni kéne. A magánnyomozók mind ezt csinálják. – Én nem tudok üvegbe pisilni. Csak a férfiak tudnak üvegbe pisilni. – A szentségit! – mondta a nagyi. – Hogy erre nem gondoltam! Pedig kidobtam belıle az összes olajbogyót, hogy el tudjam hozni. Olvasgattuk az újságot, kitéptünk belıle néhány receptet. Megettük a szendvicseket, megittuk az üdítıt. Utána mindkettınknek pisilni kellett, tehát visszamentünk anyámékhoz, rövid szünetet tartottunk. Majd vissza a Hamiltonra, ugyanoda parkoltam, és vártunk tovább. – Igazad van – mondta a nagyi egy óra múlva. – Ez tényleg unalmas. Akasztófát játszottunk, számoltuk az elhaladó kocsikat, szóban feltrancsíroztuk Joyce Barnhardtot. Éppen belekezdtünk a kérdezz-felelekbe, amikor kinéztem az ablakon, és megpillan-

264

tottam Kenny Mancusót. Egy kétszínő Chevy Suburbant vezetett, akkora volt, mint egy busz. Döbbenten néztük egymást egy hosszú pillanatig. – A francba! – kiáltottam, miközben a kulccsal matattam, és forogtam az ülésen, hogy szemmel tartsam. – Indíts már! – kiabált rám a nagyi. – Ne hagyd, hogy elhúzzon ez a szemétláda! Sebességbe tettem, és épp indulni akartam, amikor láttam, hogy Kenny megfordult, és felénk tart. Mögöttem nem állt autó. Láttam, hogy a Suburban a járda mellé húz, mondtam a nagyinak, hogy kösse be magát. A Suburban hátulról belénk jött, és belelökött bennünket Morelli kocsijába, amely az elıtte állóba ütközött. Kenny hátratolatott, a gázra lépett, és megint belénk jött. – Na, ebbıl elég volt – mondta a nagyi. – Ehhez a zötykölıdéshez én túl öreg vagyok. Az én koromban könnyen törnek a csontok. – Ezzel egy negyvenötöst húzott elı a zsákjából, kinyitotta az ajtót, és kikászálódott a járdára. – Na, most mutatok neked valamit – mondta, a Suburbanre célzott, meghúzta a ravaszt, a csı végén láng csapott ki, és a visszarúgástól a nagyi a fenékre ült. Kenny erre tolatni kezdett, egészen a sarokig, majd elhúzott. – Eltaláltam? – kérdezte a nagyi. – Nem – mondtam, és fölsegítettem. – De legalább majdnem? – Ezt nehéz megmondani. A homlokára tette a kezét. – Megütött ez a nyavalyás pisztoly. Nem tudtam, hogy ekkorát rúg vissza. Körbesétáltuk a kocsikat, szemügyre vettük a rombolást. A Buickon a világon semmi nem látszott. Egy aprócska karcolás a hátsó fém lökhárítón. Elöl semmi. Morelli kocsija – akár egy harmonika. A motorháztetı és a

265

csomagtartó teteje felgyőrıdött, az összes lámpa eltört. A sorban az elsı kocsi kicsit elıbbre került, de más nemigen látszott rajta. Kis horpadás a hátsó lökhárítón, ami vagy most keletkezett, vagy nem. Végignéztem az utcán, arra számítva, hogy Morelli futva közeleg, de nem láttam. – Jól vagy? – kérdeztem Mazur nagyit. – Naná – felelte. – És szitává lıttem volna ezt a csirkefogót, ha nem vagyok megsérülve. Így egy kézzel kellett céloznom. – Honnan szerezted ezt a negyvenötöst? – Elsie barátnım adta kölcsön. Egy garázs-kiárusításon vette, amikor még Washingtonban lakott. – A homlokára mutatott. – Vérzik? – Nem, de lett rajta egy púp. Hazaviszlek, és pihenj le. – Jó ötlet – hagyta rám. – A térdem mintha gumiból lenne. Azt hiszem, mégsem vagyok olyan kemény, mint ezek ott a tévében. Lövöldöznek, de meg se látszik rajtuk. Besegítettem a kocsiba, bekapcsoltam rajta a biztonsági övet. Még egyszer szemügyre vettem a többi kocsit, és eltőnıdtem, vajon ki a felelıs az elsı kocsi sérüléséért. A kár ugyan minimális, vagy annyi sem, de azért ott hagytam a névjegyem az ablaktörlı alatt, ha netán a tulaj mégis észreveszi, és magyarázatot akar. Úgy gondoltam, semmi szükség rá, hogy Morelliére is tegyek egyet – úgyis én jutok elıször eszébe. – A legjobb, ha nem nagyon mesélünk otthon a pisztolyról – mondtam a nagyinak. – Tudod, milyen anya, ha fegyverekrıl van szó. – Felılem rendben. Sıt az egészet elfelejthetjük. Nem hiszem el, hogy képes voltam elhibázni a kocsiját. Még a kerekét sem lyukasztottam ki. Anyám felhúzta a szemöldökét, amikor meglátott bennün-

266

ket. – Most mi történt? – kérdezte. A nagyanyámhoz fordult. – Mi történt a fejeddel? – Megütöttem egy üdítıs dobozzal. Véletlen volt. Félóra múlva Morelli kopogott az ajtón. – Beszélni akarok veled… odakint – mondta, megragadta karomat, és már vonszolt is kifelé. – Nem az én hibám. A nagyival ültünk a Buickban, amikor Kenny hátulról direkt belénk jött, és belelökött a te kocsidba. – Most ezt a rizsát akarod beadni nekem? – Egy kétszínő Suburbanben ült. Meglátta, hogy a nagyival ott parkolunk a Hamiltonon. Megfordult, és hátulról belénk hajtott. Kétszer. Akkor a nagyi kiugrott a kocsiból, és rálıtt – erre elhúzott. – Hát ez a legbénább sztori, amit valaha hallottam. – Viszont igaz! A nagyi kidugta a fejét az ajtón. – Mi folyik itt? – Azt hiszi, hogy csak kitaláltam ezt a történetet, hogy Kenny belénk jött a Suburbannel. A nagyi a zsákja után nyúlt a hall asztalán, belekotort, és kihalászta a negyvenötöst, és egyenesen Morellire célzott vele. – Te jó ég! – hajolt el Morelli, és elvette a pisztolyt a nagyitól. – Honnan szerezte ezt az ágyút? – Kölcsön kaptam. És rálıttem arra a semmirekellı unokatestvérére, de sikerült elmenekülnie. Morelli egy kicsit a cipıje orrát bámulta, mielıtt megszólalt. – Gondolom, erre nincs engedély, igaz? – Hogy érti ezt? Kitıl? – Tüntesd el – fordult hozzám Morelli. – Vidd a szemem elıl. Betuszkoltam a nagyit a házba a pisztollyal együtt, és becsuktam az ajtót. – Majd elintézem – mondtam Morellinek. – Visszaadom a tulajdonosának.

267

– Szóval ez a röhejes történet igaz? – Hol voltál? Miért nem láttál ebbıl semmit? – Helyettesítettem Roche-t. A ravatalozót figyeltem. A kocsimat nem. – A Buickra pillantott. – Semmi sérülés? – Egy karcolás a hátsó lökhárítón. – Tud a hadsereg errıl az autóról? Úgy gondoltam, ideje emlékeztetni Morellit arra, milyen hasznos vagyok én. – Ellenıriztetted Spiro fegyvereit? – Mind tiszta. Engedély, papírok. Ennyit a hasznosságomról. – Stephanie – szólt ki anyám. – Kabát nélkül vagy odakint? Halálra fagysz. – Ha már a halál került szóba: találtak egy hullát, akihez stimmel a lábad. Nekiúszott az egyik hídpillérnek ma reggel. – Sandeman? – Aha. – Gondolod, hogy Kenny átment önpusztítóba, és arra vár, hogy elkapják? – Szerintem nem ilyen bonyolult. Mohó. Eleinte úgy nézett ki, ebbıl nagy pénzt lehet szakítani. Aztán valami félrement, amitıl az egész beszart, és Kenny nem bírta kezelni. És most nagyon szorult helyzetben van, és keresi a bőnbakokat… Moogeyt, Spirót, téged. – De veszített, igaz? – Nem is keveset. – És szerinted Spiro ugyanolyan ırült, mint Kenny? – Spiro nem ırült. Spiro kispályás. Ez igaz volt. Spiro egy pattanás a Burg fenekén. Morelli kocsijára néztem. Nem látszott mozgásképesnek. – Elvigyelek valahová? – Megoldom.

268

Stiva parkolója hétkor már tele volt, és a járda mellett is álltak a kocsik vagy két háztömb hosszan. Megálltam egy parkoló autó mellett a behajtó közelében, és mondtam a nagyinak, hogy menjen be nélkülem. A fejvadász öltözéket ruhára cserélte, arra fölvette a nagy kék kabátját – igen színpompás látvány volt, ahogy sárgabarack színő hajkoronával masírozott fölfelé a lépcsın. Fekete lakktáskáját a hóna alatt szorongatta, bekötött karját úgy tartotta, akár egy zászlót; bárki láthatta, hogy sebesülten is elszántan nyomul elıre a Kenny Mancuso elleni háborúban. Két kört tettem, mire találtam egy helyet. Odasiettem a ravatalozóhoz, bementem az oldalajtón, és lelkileg rákészültem a klausztrofóbiás melegház-fílingre és a tömeg morajára. Ha egyszer ennek vége, sose jövök többé ravatalozóba. Nem érdekel, ki lesz kiterítve. Nem veszek részt ilyesmiben, az tuti. Akár az anyám, akár a nagyanyám – akkor sem. Muszáj lesz nélkülem boldogulniuk. Odamentem Roche-hoz. – Látom, holnap reggel temetik a bátyját. – Aha. Tudja, aztán hiányozni fog nekem ez a hely. A száraz, olcsó kilós keksz. És a tea. Hú, azt imádom, de tényleg. – Körülnézett. – Nem is tudom, miért panaszkodom. Voltak már rosszabb munkáim is. Tavaly egy megfigyelésen öreg hajléktalan asszonynak voltam öltözve. Megtámadtak és kiraboltak. Eltört két bordám. – Nem látta a nagyanyámat? – De. Láttam bejönni, és aztán elvesztettem a tömegben. Szerintem próbál odaférkızni a pasashoz, akinek… hm… levágták… Lehajtott fejjel törtem utat elıre, Joe Loosey felé. Addig könyököltem, míg a koporsóhoz és Loosey özvegyéhez értem. Arra számítottam, hogy Mazur nagyi már odaügyeskedte ma-

269

gát, a közeli rokonoknak fenntartott helyre, azon az alapon, hogy ı látta Joe péniszét, tehát mondhatni, közeli viszonyban van vele. – Sajnálom, ıszinte részvétem – mondtam Mrs. Loosey-nak. – Nem látta Mazur nagyit? Mintha megijedt volna. – Edna itt van? – Úgy tíz perce tettem ki a kocsiból. Azt hittem, idejött részvétet nyilvánítani. Mrs. Loosey védın tette tenyerét a koporsóra. – Nem láttam. Ismét átnyomakodtam a tömegen, és odamentem Roche álbátyjához. A terem végében álldogáltak néhányan. A hangerıbıl arra következtettem, hogy a nagy farokbotrányról beszélgetnek. Körbekérdezısködtem, látták-e a nagyit. Senki sem látta. Visszamentem a hallba. Kerestem a konyhában, a nıi vécében, az oldalajtó melletti teraszon. És útközben mindenkit megkérdeztem. Senki nem látta a kis öregasszonyt a nagy kék kabátban. A gerincemben rossz érzés kezdett bizseregni. Ez nem jellemzı a nagyira. İ szeret az események sőrőjében lenni. Láttam bejönni Stiva ajtaján, tehát tudtam, hogy bent van a házban… legalábbis bent volt egy ideig. Ismét kiment volna? Képtelenség. Nem is láttam az utcán, míg parkolóhelyet kerestem. És nem tudtam elképzelni, hogy elment volna anélkül, hogy egy pillantást vessen Loosey-ra. Fölmentem az emeletre, és végigjártam a szobákat, ahol koporsók és akták álltak halomban. Bementem az irodába is. Felgyújtottam a villanyt. Senki. Az emeleti fürdıszobában sem volt senki. A gardróbhelyiség teli volt irodai holmikkal, egyébként senki. Visszamentem a hallba, és észrevettem, hogy Roche eltőnt. Spiro egyedül álldogált a bejárati ajtóban, savanyú képpel. – Nem találom Mazur nagyit – mondtam neki.

270

– Gratulálok. – Ez nem vicces. Aggódom. – Nem csodálom. Bolond szegény. – Nem láttad? – Nem. És ez az egyetlen jó dolog, ami az elmúlt két napban történt velem. – Szeretnék körülnézni a hátsó termekben. – Nincsen hátul. Az ajtókat zárva tartom, amikor mősor van. – A nagyi nagyon leleményes tud lenni, ha a fejébe vesz valamit. – Ha sikerült bemennie oda, hát úgysem marad sokáig. Az egyes asztalon Fred Dagusto fekszik – nem valami szép látvány. Százhatvan kiló ronda hús. Elképesztıen kövér. Jól meg kell majd olajoznom, hogy be tudjam préselni a koporsóba. – Be akarok nézni oda. Spiro az órájára nézett. – Meg kell várnod, amíg ennek itt vége. Nem hagyhatom magukra ezeket a vámpírokat. Ilyen nagy tömegben az emberek elkezdenek apró ajándékokat győjtögetni. Ha nem tartom szemmel az ajtót, az inget is leszedik rólam. – Nem kell elkísérned. Csak add ide a kulcsot. – Ki van zárva. Ha hulla van odabent, azért felelıs vagyok. És Loosey után semmiféle kockázatot nem vállalok. – És hol van Louie? – Szabadnapos. Kimentem a teraszra, és átnéztem az út túloldalára. A megfigyelı lakásban sötét volt. Roche valószínőleg ott volt, figyelt, hallgatott. És lehet, hogy Morelli is vele van. Aggódtam Mazur nagyiért, de egyelıre valamiért nem akartam belerángatni Morellit. Egyelıre jobb, ha az épület külsejét tartja szemmel. Elindultam az oldalajtóhoz. Szemügyre vettem a parkolót, majd mentem tovább a garázsok felé hátra; belestem az abla-

271

kon, láttam a nyitott rakterő virágos kocsit, és megkocogtattam Spiro Lincolnjának a csomagtartóját is. A pinceajtó zárva volt, de a konyhába nyíló oldalajtó nyitva. Bementem, és még egyszer végigfutottam a házon, lenyomtam a mőhelyek kilincsét is, de tényleg zárva volt, ahogy Spiro mondta. Beléptem Spiro irodájába, és hazatelefonáltam. – A nagyi otthon van? – kérdeztem anyámat. – Te jó ég! Elvesztetted a nagyanyádat? Hol vagy? – A ravatalozóban. Biztosan itt van a nagyi valahol. Csak éppen rengeteg az ember, ezért nehezen találom. – Itthon nincs. – Ha hazamenne, hívj föl Stivánál. Rangert tárcsáztam, elmeséltem a helyzetet, mondtam, hogy segítségre lenne szükségem. Visszamentem Spiróhoz, és azt mondtam, ha nem visz be a balzsamozóba, áramot vezetek a lottyadt hátsójába. Ezen elgondolkodott egy percig, majd sarkon fordult, és átvágtatott a termeken. Nagy csattanással kivágta az ajtót, és odavetette, hogy gyors legyek. Mintha bizony Fred Dagustónál akartam volna tölteni az idıt. – Nincs itt – mondtam, amikor visszamentem hozzá; az ajtófélfát támasztotta, és meredten bámulta a szokatlan dudorokat a kabátok alatt, hátha egy gyászoló megfúj egy tekercs vécépapírt. – Nagy meglepetés. – Egyedül a pincében nem néztem még körül. – Nincs a pincében. Az ajtó zárva. Ahogy ez is zárva volt. – Látni akarom. – Ide figyelj, szerintem elment valami másik öreg tyúkkal. És üldögél egy étteremben, és éppen az ırületbe kerget egy szerencsétlen pincérnıt.

272

– Engedj le a pincébe, és esküszöm, nem piszkállak többet. – Na ez jól hangzik. Egy idıs ember csapott Spiro vállára. – Hogy van Con? Kijött már a kórházból? – Igen – felelte Spiro. – Már kijött. Jövı héten már dolgozik is. Hétfıtıl. – Maga biztos örül, hogy már visszajön. – De mennyire! Már a gondolattól is ugrándozom örömömben. Spiro átment a hallon, kerülgette az embereket, egyeseken átnézett, másoknak hízelgett egy kört. Mentem a nyomában a pinceajtó felé, és türelmetlenül vártam, míg a kulcsok közt válogatott. A szívem kalapált, féltem attól, mit találok a pincében. Szerettem volna, ha Spirónak igaza van. Ha a nagyi egy étteremben üldögél valami barátnıjével – de ezt nemigen tartottam valószínőnek. Ha erıszakkal kivitték volna a házból, Morelli vagy Roche lépett volna. Ha csak nem a hátsó ajtón vitték ki. A hátsó ajtó környéke ugyanis vakfolt számukra. Viszont cserébe bedrótozták a házat. És ha a mikrofonok élnek, akkor Morelli és Roche hallotta, hogy a nagyit keresem, és teszik a dolgukat, akármi is az. Felkapcsoltam a pincelépcsı villanyát, és leszóltam. – Nagyi? Valahol távol a kazán mormogott, és hangokat is hallottam a mögöttem lévı termekbıl. Egy kis fénykör világított a lépcsı alján a pince padlóján. Próbáltam mögé nézni, és feszülten füleltem bármely halk kis hangra a pince felıl. A csönd hallatán összeugrott a gyomrom. Valaki volt odalent. Éreztem. Éppoly határozottan éreztem, mint Spiro leheletét a nyakamban. Az az igazság, hogy nem vagyok valami hısies típus. Félek

273

a pókoktól, a földönkívüliektıl, és néha muszáj benéznem az ágy alá, nincs-e ott valami szörnyeteg. Ha egyszer találok egyet, hát kirohanok a lakásból, és sosem megyek vissza, az tuti. – Megy az idı – mondta Spiro. – Lemész, vagy mi lesz? Elıkotortam a táskámból a harmincnyolcasomat, és elindultam lefelé a lépcsın. Stephanie Plum, a szánalmas kis fejvadász egyszerre csak egy fokot megy lefelé, és szinte teljesen vak, mert a szíve olyan erıvel dobog a torkában, hogy ide-oda rángatja a fejét, és összefolyik elıtte minden. Megálltam az alsó lépcsıfokon, balra nyúltam, és felkapcsoltam a villanyt. Mármint a kapcsolót. Semmi nem történt. – Hé, Spiro – szóltam föl. – Nem ég a villany. Spiro lekuporodott a lépcsı tetején. – Biztos a megszakító – szólt vissza. – Hol a doboza? – Jobbra a kazán mögött. A fenébe is. Jobbra minden koromfekete. Az elemlámpám után nyúltam, és még mielıtt visszahúzhattam volna a kezem a táskámból, Kenny ugrott elı a sötétségbıl. Oldalról támadott nekem, mindketten a földre estünk, belém szakadt a szusz, ráadásul a pisztolyom is kiesett a kezembıl, és jó messzire szánkázott. Valahogy lábra álltam, de azonnal lerántott újra. Egy térd nyomult a lapockáim közé, és egy éles tárgy hegye bökte a nyakamat. – Meg ne mozdulj – mondta Kenny. – Ha csak megmoccansz, a torkodba vágom a kést. Hallottam, hogy odafent csapódik az ajtó, és Spiro siet lefelé. – Kenny? Mi az istent csinálsz te ott lenn? Hogy jutottál be? – A pinceajtón keresztül. Azzal a kulccsal, amit adtál. Hogy másképp, mit gondolsz? – Nem tudtam, hogy visszajössz. Azt hittem, tegnap éjjel

274

mindent bepakoltál. – Visszajöttem, hogy ellenırizzem a dolgokat. Meg akartam gyızıdni róla, hogy minden megvan. – Mi a fenét akarsz ezzel mondani? – Azt, hogy idegesítesz. – Én idegesítelek téged? Te vagy sunyi és kiszámíthatatlan, és még én idegesítelek? – Vigyázz a szádra! Tudod ám, ki a sunyi! – Na idefigyelj. Tudod, mi a különbség közted és köztem? Hogy ez számomra csak üzlet. Úgy viselkedem, mint egy profi. Valaki ellopta a koporsókat, hát fölfogadtam egy szakembert, hogy találja meg. És nem lıttem térden a haveromat, csak azért, mert ki voltam akadva. És nem voltam olyan hülye, hogy lopott fegyverrel lıjem térden, aztán elkapjon egy szolgálaton kívüli rendır. És nem én fantáziáltam, hogy a társaim összeesküsznek ellenem. Összeesküvés! Szánalmas! És nem én rágtam be erre a csajszira sem, itten. Tudod, mi a te bajod, Kenny? Hogy rákattansz valamire, és nem tudsz leszállni róla. Teljesen belecsavarodsz, és nem látsz a szemedtıl. Ráadásul a kirakatba teszed a baromságaidat, te idióta. Szép csöndesen is megszabadulhattál volna Sandemantól, de nem, neked muszáj volt levágni a rohadék lábfejét… Kenny kuncogott. – Én pedig megmondom, mi a te bajod, Spiro. Te nem élvezed az életet. Túl komolyan veszed. Agyadra ment a temetkezés. A változatosság kedvéért azt a nagy tődet egyszer egy élıbe is beleszúrhatnád. – Te beteg vagy. – Lehet, de te sem vagy egészséges. Túl sokáig nézted a mutatványaimat. Hallottam, hogy Spiro mögém lép. – Túl sokat beszélsz. – Nem számít. Cicamica már úgysem meséli el senkinek. İ és nagyikája eltőnnek.

275

– Felılem! Csak ne itt csináld. Nem akarok belekeveredni. Spiro a biztosítékhoz lépett, és felgyújtotta a villanyt. Az egyik fal mellett öt, ládába csomagolt koporsó volt, a kazán és a vízmelegítı a pince közepén állt, a hátsó ajtó mellett pedig nagy összevisszaságban ládák és dobozok. Nem kellett sok ész kitalálni, mi lehet bennük. – Nem értem – mondtam. – Miért hoztátok ide a cuccot? Con hétfın bejön dolgozni. Hogy dugjátok el elıle? – Hétfıre eltüntetjük a cuccot – mondta Spiro. – Tegnap mindent idehoztunk, és leltárt csináltunk. Sandeman hurcolászta az egész rohadt rakományt a teherautóján, és onnan árulta. Szerencsénkre te kiszúrtad a bútorszállítót Deliónál. Ha Sandeman még néhány hétig szabadon lófrál, hát semmi nem marad az egészbıl. – Nem tudom, hogy hoztátok be ide, de kivinni nem fogjátok. Morelli figyeli a házat. Kenny fölhorkant. – Úgy megy ki, ahogyan bejött. A hússzállítóban. – Az isten szerelmére! Az nem hússzállító – mondta Spiro. – Ja, persze, elfelejtettem. A hálókocsiban, a koporsószállítóban. – Kenny fölállt, és engem is talpra rántott. – A zsaruk Spirót figyelik, és a házat. De a hálókocsit és Louie Moont nem. Vagyis akit Louie Moonnak hisznek. Egy madárijesztıre is kalapot tehetsz, és beültetheted a sötétített ablak mögé, a zsaruk azt hiszik, ı Louie Moon. És a jó öreg Louie igazán szolgálatkész. Ha a kezébe nyomsz egy slagot, és megparancsolod, hogy takarítson, órákig színét sem látod. Fogalma sincs róla, ki vezeti a nyavalyás hálókocsiját. Nem rossz. Felöltöztették Kennyt úgy, hogy Louie Moonra hasonlítson, a fegyvert és a lıszert a halottaskocsiban hozták a ravatalozóba, beparkoltak a garázsba, és onnan mindössze csak a garázs és a hátsó ajtó közt kellett idehozni a cuccot. És

276

Morelli meg Roche nem látja a pincébe vezetı hátsó ajtót. És a pincébıl valószínőleg nem hallanak semmit. Roche a pincét valószínőleg nem drótozta be. – Szóval hol az öregasszony? – kérdezte Spiro Kennyt. – A konyhában keresgélt teát, amikor meglátta, hogy átmegyek az udvaron. Spiro arca megfeszült. – És szólt valakinek? – Nem. Kirontott a házból, és elkezdett üvöltözni velem, amiért megszúrtam. Azt mondta, hogy megtanulhatnám tisztelni az öregeket. Amennyire láttam, a nagyi nem volt a pincében. Reméltem, hogy ez azt jelenti, hogy Kenny a garázsba zárta be. Ha a garázsban van, talán még él, és talán sértetlen. Ha benyomta valahová a pincében, ahol nem láthatom, hát akkor túlságosan csöndben van. Nemigen akartam belegondolni a csönd lehetséges okaiba, hátha így sikerül előzni a gyomromat szorító pánikot, és helyette valami ideillıbb érzelmet mőködésre bírni. És ha gondolkodnék? Semmi. Nem megy. Ha trükköznék? Az sem megy. Ha bedühödnék? Érzek esetleg dühöt? Naná! Annyi düh feszít belülrıl, hogy majd szétrepedek. Dühöt érzek a nagyi miatt, az összes nı miatt, akiket Mancuso megkínzott, a zsaruk miatt, akiket megölt a lopott lıszerrel. Csıre töltöttem magam a dühömmel. – És most? – fordultam Kennyhez. – Hová megyünk? – Elıször is jégre teszünk egy kicsit. Amíg kiürül a ház. Aztán majd meglátjuk, milyen kedvemben leszek. Úgyis ravatalozóban vagyunk, számos lehetıség kínálkozik. Például leszíjazhatunk az asztalra, és bebalzsamozhatunk élve. Az jó buli lenne. – A kés hegyét a nyakamhoz nyomta. – Gyerünk. – Hová? Intett a fejével. – Oda a sarokba.

277

A ládába csomagolt koporsók álltak ott. – A koporsókhoz? Mosolygott, és taszított egyet rajtam. – A koporsók késıbb jönnek. Alaposabban szemügyre vettem az árnyékos sarkot, és rájöttem, hogy a koporsók nincsenek egészen a falra tolva. Mögöttük egy kétfiókos hőtı állt. A fiókok zárva, a fém tálcák vastag fémajtók mögé tolva. – Finom sötét lesz odabent – mondta Kenny. – Lesz idıd elgondolkodni. Félelem nyilallt a gerincembe, és összerántotta a gyomrom. – Mazur nagyi… – Épp jégkrém készül belıle. – NEM! Engedd ki! Nyisd ki a fiókot, és bármit megteszek, amit akarsz. – Amúgyis bármit megteszel, amit akarok – mondta Kenny. – És nem leszel valami fürge, ha eltöltesz odabent egy órát. Ömlött a könny az arcomon, testemen meg a verejték. – Öreg. Nem jelent veszélyt számodra. Engedd el. – Nem jelent veszélyt? Viccelsz? Az öreglány a szó szoros értelmében bolond! Tudod, milyen nehéz volt betenni a fiókba? – Mostanra biztos meghalt – szólt közbe Spiro. Kenny ránézett. – Gondolod? – Mióta van benne? Kenny az órájára nézett. – Tíz perce lehet. Spiro zsebre vágta a kezét. – Levetted a hımérsékletet? – Nem. Csak betuszkoltam. – Üresen nem szoktuk bekapcsolni a hőtést – magyarázta Spiro. – Spórolunk az árammal. Szobahımérséklet lehet odabent. – Lehet, de meghalhatott a rémülettıl is. Mit gondolsz? – fordult hozzám Spiro. Bennem rekedt a sírás.

278

– Cicamica megkukult – mondta Kenny. – Nyissuk ki a fiókot, és nézzük meg, lélegzik-e még a nyanya. Spiro kiengedte a kallantyút, és kinyílt az ajtó. Megfogta az acéltálca végét, és lassan húzta kifelé, ezért aztán elıször Mazur nagyi cipıjét láttam meg, orral fölfelé, majd csontos lábszárát, aztán a nagy kék kabátot, aztán a karjait szorosan a teste mellett, keze a kabátujjba csúszva. Elöntött a fájdalom. Erılködtem, hogy lélegezzek, pislogtam, hogy tisztán lássak. A tálca teljesen kijött, és a helyére kattant. A nagyi rezzenéstelenül bámulta a plafont, szája csukva, teste merev. Némán néztük pár pillanatig. Kenny szólalt meg elıször. – Hát erısen halottnak látszik – mondta. – Told vissza. Fura hangot hallottunk a sarokból. Sziszegést. Hegyeztük a fülünket. Aprócska rándulást láttam a nagyi szeme körül. Aztán megint a sziszegés. Ezúttal hangosabban. A nagyi a levegıt szívja be a mőfogsorán keresztül! – Hmmm – mondta Kenny. – Lehet, hogy még nem halt meg. – Be kellett volna állítanod a hőtést – mondta Spiro. – Jó kis szerkentyő ez, nulla fokon is hőt. Tíz percig sem bírta volna. Nagyi tett néhány erıtlen mozdulatot a tálcán. – Mit csinál? – kérdezte Spiro. – Megpróbál felülni – felelte Kenny. – De túl öreg hozzá. Már nem engedelmeskednek azok az öreg csontok, igaz, nyanya? – Öreg – suttogta a nagyi. – Megmutatom, ki az öreg. – Told vissza a tálcát – mondta Kenny Spirónak. – És állítsd be a hőtést. Spiro elkezdte tolni a tálcát, de a nagyi rúgott egyet, és megakasztotta. Felhúzta a térdét, és ütötte a fémet a lábával, és

279

belül is a kezével. Spiro nagy nyögéssel beljebb taszította a tálcát, de az nem kattant a helyére, és nem tudta bezárni az ajtaját. – Valahol elakadt – mondta. – Nem csúszik be teljesen. – Húzd ki – mondta Kenny. – Nézzük meg, mitıl akad. Spiro kihúzta. Nagyi arca is elıbukkant, az orra, a szeme. A kezét ezúttal felnyújtotta a feje fölé. – Már megint problémázunk, nyanya? – kérdezte Kenny. – Megakasztja a fiókot valamivel? A nagyi nem válaszolt, de láttam, hogy mozog a szája, mőfogsora összefeszül. – Tegye a karját a teste mellé – mondta Kenny. – És ne bosszantson tovább. Elveszítem a türelmemet. A nagyi küszködve húzta elıre a karját, végül elıbukkant bepólyált keze. Utána a másik is, és abban a jókora negyvenötöst szorongatta. Vállból lendítette a karját, és tüzelt. Mind hasra vágódtunk, ı pedig újra lıtt. A második lövést csönd követte. Senki sem mozdult – csak a nagyi. Felült, és elhelyezkedett. – Tudom, mi jár a fejetekben – mondta bele a csöndbe. – Hát az, hogy van-e még golyó ebben a puskában! Hát ebben a nagy keveredésben itt, meg bezárva a jégszekrénybe, majdnem elfeledkeztem arról, mit akartunk itt eredetileg! Különben meg ez itten egy negyvenötös Magnum, a világ legerısebb kézifegyvere, és mindenestül leviheti a fejeteket, szerintem másra kéne gondolnotok. Arra, hogy vajon szerencsétek van-e? Na, seggfejek? – Te jó ég – szólalt meg Spiro. – Azt hiszi, ı Clint Eastwood. Bumm! A nagyi tüzelt, és egy lámpa elaludt. – Puff – mondta –, valami baj van itt a világítással.

280

Kenny a lıszeres ládák felé kúszott, hogy fegyvert szerezzen, Spiro rohant a lépcsı felé, én meg hason csúsztam a nagyihoz. Bumm! Újabb lövés. Kennyt elhibázta, de az egyik ládát eltalálta. Robbanás hallatszott, tüzes gombóc kúszott a plafon felé. Talpra ugrottam, és lehúztam a nagyit a tálcáról. Egy másik láda is felrobbant. Tőz pattogott a padlón, és a fakoporsók irányába kígyózott. Nem tudtam, mi robbant föl, de úgy gondoltam, nagy mázli, hogy nem talált el bennünket egykét repülı szilánk. Füst hömpölygött az égı dobozokból, eleltakarta a fényt, csípte a szemem. A hátsó ajtó felé taszigáltam a nagyit, ki az udvarra. – Jól vagy? – kiáltottam rá. – Meg akart ölni – mondta. – És téged is meg akart ölni. – Igen. – Borzalmas, mire képesek az emberek. Nem tisztelik az életet! – Igen. A nagyi hátra nézett a házra. – Szerencsére nem mindenki olyan, mint Kenny. Szerencsére vannak rendes emberek is. – Mint mi – mondtam. – Hát én inkább a Piszkos Harryre gondoltam. – Micsoda beszédet vágtál le! – Ezt már régóta szerettem volna elmondani. Minden rosszban van valami jó, nem? – Ki tudsz menni az épület elé? Próbáld megkeresni Morellit, és mondd meg, hogy itt vagyok! A nagyi bizonytalanul megindult a kocsifelhajtó felé. – Ha ott van, megtalálom. Kenny a pince túlsó felében volt, amikor mi kirohantunk. Vagy ı is feljött a lépcsın, vagy még mindig bent van, és

281

laposkúszásban próbálja elérni a hátsó ajtót. Az utóbbira fogadtam volna. Túl sok ember volt a lépcsı tetején. Vagy öt méterre álltam az ajtótól, és nem tudtam, mit tennék, ha meglátnám Kennyt. Sem fegyver nem volt nálam, sem spray. Még elemlámpa sem. Valószínőleg el kéne tőnnöm innen, és hagyni Kennyt a francba. A pénz nem éri meg, mondtam magamnak. Hogy micsoda?! Hiszen ez már nem a pénzrıl szólt. Hanem a nagyiról. Újabb kisebb robbanást hallottam, és lángokat láttam a konyha ablakában. Az utcán emberek ordibáltak, a távolból sziréna vijjogott. Füst ömlött ki a pinceajtón, és egyszer csak emberi alakot öltött. Pokoli jelenség, hátulról a tőz világította meg. Kenny. Lehajolt, köhögött, levegı után kapkodott. Karja ernyedten lógott az oldalán. Nem úgy nézett ki, mint aki képes lenne fegyvert használni. Mázli. Jobbra-balra pislogott, majd nyílegyenesen elindult felém. A szívem majd’ kiugrott a mellkasomból, mire rájöttem, hogy nem lát. Ott álltam az árnyékban, az ı menekülési útvonalában. Meg akarta kerülni a garázst, és eltőnni a Burg keskeny sikátoraiban. Elırelopakodott. Hátul dübörgött a tőz – itt csönd volt. Már alig másfél méternyire lehetett, amikor észrevett. Döbbenten állt meg, egymásra néztünk. Azt hittem, kikerül és elrohan, de átkozódva egyenesen nekem rontott. Mindketten a földre estünk, rúgtuk, karmoltuk egymást. Adtam neki egyet a térdemmel, és a hüvelykujjam a szemgödrébe mélyesztettem. Kenny üvöltött és ellökött, majd felguggolt. Megragadtam a lábát, ettıl újra a földre került. Gurultunk összevissza. Rúgás, karmolás, káromkodás. Nagyobb és erısebb volt, mint én, és biztosan ırültebb is. Bár talán akad, aki ezt vitatná. De a düh az én oldalamon állt.

282

Kenny kétségbeesett volt, nekem viszont elborította az agyamat a düh. Nem megfékezni akartam…, hanem megsebesíteni. Nem esik jól ezt beismerni. Sosem gondoltam, hogy kegyetlen és bosszúszomjas lennék – erre tessék. Ökölbe szorítottam a kezem, és akkorát bokszoltam bele, hogy a karom is belefájdult. Reccsenés hallatszott, zihálás, azután széttárt karral elterült a sötétben. Megragadtam az ingét, és segítségért kiabáltam. A keze hirtelen a nyakamra kulcsolódott, forró lélegzete az arcomba ömlött. Hangja mély volt. – Meghalsz. Lehet, de velem jön ı is. Egyre szorítottam az ingét. Csak akkor tud szabadulni belıle, ha leveszi. Ha addig fojtogat, míg elájulok, akkor is szorítom az ingét. Annyira rákattantam az ingére, hogy jó idıbe telt, míg rájöttem, már hárman vagyunk a színen. – Jézusom! – ordított Morelli a fülembe. – Engedd már el az ingét! – De akkor elmegy! – Nem megy el. Fogom. Morelli mögé néztem, és Rangert meg Roche-t láttam a ház sarkánál két egyenruhással. – Szedjétek le rólam ezt a nıt! – üvöltött Kenny. – Ezek a Plum kurvák mind állatok! Állatok! Újabb reccsenést hallottam a sötétben, és gyanítottam, hogy Morelli véletlenül eltört valamit, ami Kennyhez tartozott. Például az orrát.

283

15.

Rex ketrecét nagy kék pokrócba csavartam, hogy ne fagyjon meg, míg hazaszállítom. Kivettem a Buick elsı ülésérıl, majd a fenekemmel belöktem az ajtót. Jó érzés volt hazaköltözni a saját lakásomba. Jó érzés volt biztonságban érezni magam. Kennyt becsukták, mégpedig jó hosszú idıre. Remélhetıleg egy életre. Lifttel mentünk föl. Kinyílt az ajtó, és jól éreztem magam, amikor kiléptem a lépcsıházba. Szerettem a lépcsıházat, és szerettem Mr. Woleskyt, és szerettem Mrs. Bestlert. Reggel kilenc óra volt, és arra készültem, hogy zuhanyozni fogok a saját fürdıszobámban. Szerettem a fürdıszobámat. Ajtónyitás közben a csípımön egyensúlyoztam Rexet. Késıbb – ezt terveztem – majd bemegyek az irodába, felveszem a díjamat. Aztán vásárolni megyek. Talán egy új hőtıt. Letettem Rexet a kanapé melletti asztalra, és elhúztam a függönyöket. Szerettem a függönyeimet. És álltam ott egy darabig, bámultam a parkolóra nyíló csodás kilátást, és arra gondoltam, hogy a parkolót is szeretem. – Itthon – mondtam. Kellemes, szép, nyugodt. Az enyém. Kopogtak az ajtón. Kilestem a kukucskálón. Morelli volt. – Gondoltam, biztos érdekelnek a részletek – mondta.

284

Kinyitottam az ajtót. – Kenny beszélt? Morelli belépett. Tartása laza volt, de a szeme sarkából azért gyorsan fölmérte a környezetet. Mindhalálig zsaru. – Valamennyit, de abból összeállt a kép – mondta. – Kiderült, hogy hárman csinálták, ahogy sejtettük is, Kenny, Moogey és Spiro. És mindegyiknek volt kulcsa a raktárhoz. – Egy mindenkiért, mindenki egyért. – Inkább senki senkiért. Senki nem bízott a másikban. Az egész mögött Kenny volt az agy. İ tervelte ki a lopást, és szerzett egy tengerentúli vevıt a lıszerre. – A mexikói és El Salvador-i telefonszámok… – Igen. És kapott szép elıleget is… – Amit rögvest el is költött. – Igen. Aztán elment a raktárba, hogy elıkészítse a szállítmányt a behajózásra, és mi történt? – Nem volt ott a cucc. – Igen. Mondd, miért vagy dzsekiben? – Most értem haza. – Sóvárogva néztem a fürdıszoba felé. – Éppen zuhanyozni akartam. – Hmmm. – Semmi hmmm. Mesélj Sandemanról. İ hogy került a képbe? – Véletlenül hallott egy beszélgetést Spiro és Moogey között, és kíváncsi lett. Ezért hosszú bőnözıi pályafutásának egyik jól bevált eszközéhez folyamodott, lemásolta Moogey kulcsát, hosszas keresgélés után megtalálta a raktárt. – Ki ölte meg Moogeyt? – Sandeman. Ideges lett. Arra gondolt, Moogey rájön, mi a helyzet a kölcsönvett bútorszállítóval. – És Sandeman ezt mind elmesélte Kennynek? – Kenny nagyon meggyızı tud ám lenni. Ebben nem kételkedtem.

285

Morelli a dzsekim cipzárjával játszott. – A zuhanyozás… Kinyújtott karral az ajtóra mutattam. – Kifelé. – Nem akarsz Spiróról is hallani? – Mi van Spiróval? – İt még nem fogtuk el. – Valószínőleg a föld alá bújt. Morelli arca megvonaglott. – Ez a temetkezési vállalkozók humora – mondtam. – Még valami. Kenny nagyon érdekeset mesélt arról, hogy kezdıdött a tőz. – Hazugság. Csupa hazugság. – Az egész szörnyőséget megúszhattad volna, ha benne hagyod azt a kis kütyüt a táskádban. A szemem összeszőkült, a karom összefontam a mellkasomon. – Ezt talán hagyjuk. – Csupasz seggel hagytál ott éjjel az utca közepén! – Odaadtam a pisztolyod, nem? Morelli vigyorgott. – Adtál volna te többet is, szivi. – Felejtsd el. – Dehogy felejtem. Tartozol nekem. – Semmivel nem tartozom neked! Ha itt valaki tartozik, hát az te vagy! Elkaptam neked az unokatestvéred! – És közben porig égetted Stiva ravatalozóját, és elpusztítottál több ezer dollár értékő állami tulajdont. – Hát ha ilyen finnyás vagy ezzel a… – Finnyás? Szivi, te vagy a világtörténelem legrosszabb fejvadásza. – Na, ebbıl elég. Van nekem jobb dolgom is, mint hogy hallgassam a sértéseidet. Kitaszigáltam az elıszobába, a lépcsıházba – becsaptam mögötte az ajtót, és be is zártam. Aztán kilestem a kukucskálón. Morelli vigyorgott rám.

286

– Kiástam a csatabárdot! – üvöltöttem az ajtón keresztül. – Ez az én szerencsém – felelte. – Háborúban jó vagyok.

287

KEDVES OLVASÓNK! Az Ulpius-ház Könyvkiadó kínálata megtekinthetı a www.ulpiushaz.hu címő honlapon. Újdonságainkról, bemutatóinkról, akcióinkról hírlevélben tájékoztatjuk olvasóinkat, amelyre szintén a honlapon regisztrálhatnak.

Ulpius-ház Könyvkiadó, Budapest Felelıs kiadó: Kepets András Szerkesztette: Merényi Ágnes Nyomtatta és kötötte az Alföldi Nyomda Zrt., Debrecen Felelıs vezetı: György Géza vezérigazgató