Ja n et Eva nov ich
Négy lövés
Ulpius-ház Könyvkiadó Budapest, 2012
1
Júliusban pont olyan a trentoni élet, mint egy hatalmas pizzasütő kemencében. Forró, levegőtlen, illatos. Hogy el ne mulasszam a nyári élvezetek bármelyikét, lenyitottam a napfénytetőt Honda CRXemen. Barna hajamat összefogtam egy szélfútta, bongyori lófarokba. A nap sütötte a fejemet, és éreztem, ahogy egy izzadságcsepp vidáman csordogál fekete spandex melltartóm alatt. Hozzáillő szűk rövidnacit viseltem, és túlméretezett, ujjatlan Trenton Thunders baseballmezt. Kiváló hacuka volt, kivéve, hogy sehova se tudtam betűzni a harmincnyolcasomat. És ez azt jelentette, hogy még kölcsön kell kérnem egy stukkert, amivel lelőhetem az unokatesómat, Vinnie-t. A CRX-szel Vinnie óvadékügynökségének bejárata elé parkoltam, kipattantam a kocsiból, peckes léptekkel átvágtam a járdán, és feltéptem az ajtót. – Hol van? Hol van az a nyomorult kis féreg? 5
– Ajjaj – hallottam Lula hangját az iratszekrény mögül. – Rinocéroszveszély. Lula nyugalmazott prosti volt, aki rendben tartotta az aktákat, és néha fegyvert ragadva segített nekem szökevényeket elkapni. Ha az emberek kocsik lennének, Lula egy hatalmas, fekete ’53-as Pa ckard lenne, króm hűtőráccsal, túlméretezett fényszórókkal és olyan hanggal, mint ahogy egy roncstelep kutyája morog. Hatalmas erő, amelynek minden tér szűk. Connie Rosolli, az irodavezető felállt az asztalától, amikor beléptem. Connie birodalma a homlokzati szoba volt, ahová a gazfickók barátai és rokonai jöttek, hogy pénzért könyörögjenek. A hátsó iroda volt az unokatesómé, ahol körbeugrálhatta Mr. Johnsont, és tárgyalhatott a bukmékerével. – Hé – fogadott Connie –, tudom, miért rágtál be, és nem az én döntésem volt. Ha a helyedben lennék, végigrugdosnám az unokatesód tetves seggét a háztömb körül. Elsimítottam egy arcomba hulló, kiszabadult hajtincset. – A rugdosás nem elég jó. Inkább lelövöm. – Kapd el a tökét! – biztatott Lula. – Jaja – tüzelt tovább Connie. – Lődd le. Lula végigmérte a szerelésem. – Kell pisztoly? Sehol sem domborodik fegyver. – Felhúzta a pólóját, és levágott szárú farmerjából előhúzott egy Chief ’s Specialt. – Használha6
tod az enyémet. Csak légy óvatos, mert enyhén félrehord. – Nem akarhatsz ilyen játék pisztolyt, mint ez – szólt fitymálón Connie, és kihúzta az asztalfiókot. – Van egy negyvenötösöm. De egy ötvenötössel is szép nagy lyukat tudsz lőni. Lula a táskájához lépett. – Várj csak. Ha ez az, amit akarsz, hadd adjam neked a nagyágyút. Van egy negyvennégyes Magnumom hidrosokkolóval felturbózva. Ez a kis bébi igazi kárt tud okozni, ha érted. Egy Volkswagennel át tudsz hajtani azon a lyukon, amilyet ez a kis drágaság üt. – Csak egy kis tréfa volt, hogy lelövöm – hűtöttem le őket. – Öreg hiba – búsult Connie. Lula visszacsúsztatta a fegyverét a nadrágjába. – Ó, micsoda szörnyű csalódás. – Szóval hol van? Odabent? – Hé, Vinnie – ordította Connie. – Stephanie keres. A belső iroda ajtaja kinyílt, és Vinnie dugta ki rajta a fejét: – Mi van? Vinnie százhetven centi magas volt, úgy nézett ki, mint egy menyét, úgy gondolkodott, mint egy menyét, bűzlött, mint egy francia kurva, és egyszer kefélt egy kacsával. – Jól tudod te, mi van! – háborogtam csípőre 7
tett kézzel. – Joyce Barnhardt van. A nagymamám a szépségszalonban járt, és hallotta, hogy szerződtetted Joyce-t. – És mi ebben a nagy szám? Szerződtettem és kész. – De Joyce Barnhardt a Macy’snél szabó! – Te pedig régen női bugyogókat árultál. – Az egészen más tészta. Én megzsaroltalak, hogy add nekem ezt a melót. – Pontosan – mondta Vinnie. – Akkor mi a hézag? – Semmi! – kiabáltam. – Csak tartsd távol tőlem! Gyűlölöm Joyce Barnhardtot! És mindenki tudta, miért. Zsenge ifjú koromban, amikor huszonnégy éves voltam, alig egyévi házasság után rajtakaptam Joyce-t, ahogy az étkezőasztalon, csupasz seggel „dugd el a kolbászt” játszik a férjemmel. Ez volt az egyetlen alkalom, amikor szívességet tett nekem. Együtt jártunk iskolába, ahol pletykákat terjesztett, hazudozott, barátságokat tett tönkre, és bekukucskált a női tusoló ajtaja alatt, hogy lássa a csajok bugyiját. Kövér gyerek volt borzalmas mélyharapással. Ezt fogszabályzóval egész szépen helyrehozták. Mire Joyce tizenöt éves lett, sikerült olyan kinézetet öltenie, mint egy szteroidokon nevelkedett Barbie. Festett vörös haját óriási dauerral varázsolt loknikban viselte. Körmeit hosszúra növesztette és lakkozta, száját csillogó szájfénnyel mázolta, szemét folyékony kék tussal húzta körül, hozzá sötétkékre 8
spirálozta a szempilláját. Pár centivel alacsonyabb volt nálam, és néhány kilóval nehezebb, de két kosárméretet rám vert. Három exférje volt, de gyereke egy szál se. Úgy hírlett, nagy testű kutyákkal sem veti meg a szexet. Joyce-t és Vinnie-t az Isten is egymásnak teremtette. Kár, hogy Vinnie már korábban feleségül vett egy igazán bájos nőt, akinek történetesen Kalapács Harry volt az apja. Harry munkaköri leírásában az állt, hogy „szállító”, és sok időt töltött puhakalapos, hosszú fekete kabátot viselő férfiak társaságában. – Csak tedd a dolgod – zárta le Vinnie a vitát. – Légy profi. – Intett Connie-nak. – Adj neki valamit. Add neki az új ügyet. Connie felkapta a gyűrűs dossziét az asztaláról. – Maxine Nowicki. Azzal vádolják, hogy ellopta az expasija kocsiját. Óvadékot tettünk le érte, de nem jelent meg a tárgyaláson. A készpénzben letett óvadék fejében Nowicki szabadon elhagyhatta a börtönt, és visszatérhetett a társadalomba, amíg a tárgyalására várt. És most nem jelent meg. Vagyis fejvadásznyelven MNJ, meg nem jelent személy volt. A jogi etikett ilyetén megsértésével Nowicki elnyerte a bűnöző státust, és Vinnie aggódhatott, hogy a bíróság megtartja a letett óvadékot. Mint fejvadásztól azt várták tőlem, hogy kutassam fel Nowickit, és vigyem vissza a rend őrei elé. Ha idejében elvégzem a feladatot, az óvadék tíz százaléka üti a markomat. Jó kis pénz 9
volt, mert úgy tűnt, sima családi perpatvarral állok szemben, és nem hittem, hogy Maxine Nowicki kedvet kapna ahhoz, hogy egy negyvenötössel fejbe lőjön. Átnyálaztam az aktát, ami Nowicki óvadéki szerződését, egy fotót és a rendőrségi jelentés egy példányát tartalmazta. – Tudod, én mit tennék? – kérdezte Lula. – Beszélnék a pasijával. Ha valaki képes feljelenteni a csaját amiatt, hogy ellopta a kocsiját, most is simán fel fogja dobni. Talán csak arra vár, hogy elmondhassa valakinek, hol keresse a csajszit. Én is pont ugyanígy gondoltam. Hangosan felolvastam az adatait – Edward Kuntz. Egyedülálló fehér férfi. Kora huszonhét év. Lakhely: Muffet Street 17. Itt az áll, hogy szakács. Leparkoltam Kuntz háza előtt, és azon tanakodtam, milyen fickó élhet ilyen helyen. Fehér deszkaház volt, az ablakok körül kék díszítéssel és mandarinszínű ajtóval. Egy jól karbantartott ikerház apró előkerttel. Majdnem egy méter magas, halványkékfehér ruhás Szűz Mária-szobor díszelgett a gondosan nyírt pázsit közepén. A szomszédok ajtaján fehér százszorszépekkel díszített, fából faragott szív lógott, amely piros betűkkel hirdette, hogy ott bizony Glickék laknak. A Kuntz-rezidencián nem volt díszítés. Végigsétáltam a járdán a verandáig, amit sza10
badban és szobában is használható zöld szőnyeggel borítottak, és becsengettem Kuntzhoz. Az ajtó kinyílt, és egy izzadt, dagadó izmú, félmeztelen férfi nézett velem farkasszemet. – Mi van? – Eddie Kuntz? – Igen? Előhúztam a névjegyemet. – Stephanie Plum. Óvadékügynök vagyok, és Maxine Nowickit keresem. Remélem, hogy segít nekem. – Biztos lehet benne, hogy segítek. Az a ribanc elcsórta a kocsimat. El tudja ezt hinni? – Borostás állával az úttest felé bökött. – Ezt itt. Még szerencse, hogy nem húzta meg. A zsaruk elkapták, amikor keresztülszáguldott vele a városon, és visszahozták. Hátrapillantottam a kocsira. Egy fehér Chevy Blazer. Frissen lemosva. Kísértést éreztem, hogy ellopjam magamnak. – Együtt éltek? – Nos, igen, egy ideig. Nagyjából négy hónapig. Aztán nézeteltérésünk támadt, és a következő pillanatban már el is hussant a kocsimmal. Nem akartam, hogy letartóztassák, csak az autót szerettem volna visszakapni. Csakis ezért hívtam a rendőröket. A járgányomat akartam. – Van valami ötlete, hol lehet most Maxine? – Nincs. Próbáltam érintkezésbe lépni vele, hátha elsimítjuk a dolgokat, de nem találtam meg. 11
Felmondott a kajáldában, és senki sem látta azóta. Néhányszor elmentem a lakásához, de nem találtam otthon. Próbáltam felhívni az anyját. Aztán néhány barátnőjét. Úgy tűnik, senki sem tud róla semmit. Persze talán hazudtak, de nem hinném. – Rám kacsintott. – Nekem nem hazudnak a nők, ha érti, mire gondolok. – Nem – válaszoltam fagyosan. – Fogalmam sincs, mire gondol. – Nos, nem szeretek hencegni, de értek a nők nyelvén. – Ó, hajjaj. – Biztosan az átható testszagot találták olyan izgatónak. Vagy a kigyúrt, szteroidokkal felpumpált izmokat, amelyek miatt úgy nézett ki, mint akinek elkélne egy jó melltartó. Vagy talán azt, hogy képtelen volt úgy lefolytatni egy beszélgetést, hogy közben ne vakarássza a tökét. – Szóval, mit tehetek önért? – érdeklődött Kuntz. Félórával később egy listával távoztam, amin Maxine barátai és rokonai szerepeltek. Tudtam, Maxine hol vesz fel pénzt, hol szokott iszogatni, hol veszi a kaját, hol tisztíttatja a ruháit, és kinél csináltatja a haját. Kuntz megígérte, hogy felhív, ha hall Maxine felől. Én pedig viszonzásként megígértem, hogy azonnal értesítem, ha lesz valami izgalmas fejlemény. Persze kereszteztem az ujjaimat, amikor ezt megígértem. Úgy véltem, Eddie Kuntz csábereje odáig terjed, hogy a nők sikoltozva elrohanjanak az ellenkező irányba. 12
A verandáról figyelte, ahogy behajtogatom magam a kocsiba. – Dögös – fűzte a látványhoz. – Bírom, amikor a tyúkok sportos kis verdával hajtanak. Egy mosolyt küldtem felé, ami valószínűleg inkább grimaszhoz hasonlított, és elhajtottam. A CRX-et februárban vettem, csillogó új festéssel és húszezer kilométerrel a számlálóban. Pöpec kondícióban, ahogy a tulaj mondta. Aki szinte alig ment vele. És ez részben igaz is volt. Szinte alig ment vele úgy, hogy a számláló működött volna. De nem ez volt a baj. Az ára jó volt, és jól néztem ki a volán mögött. A napokban észrevettem egy tízcentes nagyságú lyukat a kipufogón, de ha elég hangosan üvöltettem a Metallicát, alig hallottam a tompa zajt. Viszont kétszer is meggondoltam volna, hogy megvegyem-e a kocsit, ha tudom, hogy Eddie Kuntz dögösnek találja. Első utam az Ezüst Dollár falatozóhoz vezetett. Maxine hét évig dolgozott itt, és a bevallása szerint nem volt más bevétele. Az Ezüst Dollár éjjel-nappal nyitva volt. Jó kaját árultak, és hatalmas adagokat, így mindig dugig volt kövér és sóher öreg pasasokkal. A dagadt családok összes tagja tisztára nyalta a tányérját, a vén fószerek meg hazavitték a maradékot zacskóban… vajat, zsemlét, cukrot, félig megevett sült tőkehalat, káposztát, lekvárt, zsírban tocsogó sült krumplit. Egy öreg akár három napig is falatozott egyetlen Ezüst Dollár-adagból. 13
A falatozó a Hamilton városrészben volt, körülötte diszkontáruházak és apró boltocskák zsúfolt erdeje. Már majdnem dél volt, a törzsvendégek már lelkesen várták a hamburgerüket és szendvicseiket. Bemutatkoztam a pult mögött álló nőnek, és Maxine után érdeklődtem. – Nem hiszem el, hogy ekkora bajba került – sajnálkozott. – Maxine olyan megbízható. Igazán felelősségteljes lány. – Az étlapok halmát rendezgette. – És az a dolog a kocsival! – A szemét forgatta. – Maxine gyakran jött vele dolgozni. A pasi odaadta neki a kulcsokat. Aztán hirtelen letartóztatják lopásért. – Undorodva felmordult. – Férfiak! Odébb léptem, hogy egy pár rendezni tudja a számláját. Miután megmentettek maguknak néhány ajándék cukorkát, gyufásdobozt és fogpiszkálót, és elhagyták a falatozót, visszafordultam a pénztároshoz. – Maxine nem jelent meg a bíróság előtt. Nem volt valami előjele, hogy el fogja hagyni a várost? – Mesélte, hogy nyaralni megy, és mi mind úgy gondoltuk, meg is érdemli. Már hét éve itt dolgozott, és sosem volt szabadságon. – Hallott valaki róla azóta, hogy elment? – Nem tudok róla. Talán Margie. Ő és Maxine mindig egy műszakban dolgoztak. Négytől tízig. Ha beszélni szeretne Margie-val, jöjjön vissza nyolc körül. Nagyon el vagyunk havazva, amikor négy 14
tájban megrohamoznak minket a csirkés csodánkért, de nyolcra kicsit csillapodik a forgalom. Megköszöntem a nőnek, és visszaballagtam a CRX-emhez. A következő állomás Nowicki lakása lesz. Kuntz azt mondta, Maxine-nel együtt éltek négy hónapig, de a lány sosem akarta felmondani a lakását. A kégli háromszáz méterre volt a falatozótól, és Nowicki azt írta a szerződésében, hogy hat éve él ott. Minden korábbi címe helyi volt. Maxine Nowicki tősgyökeres trentoni volt, szőkített haja utolsó száláig. A lakás egy kétszintes, vöröstégla épületekből álló komplexumban állt, a házakat kiégett fűfoltok és egy parkoló kötötte össze. Nowicki az emeleten lakott, de a földszinten volt a bejárat. Minden lakáshoz külön lépcső vezetett fel. Nem a legjobb elrendezés ahhoz, hogy az ablakon bekukucskáljon az ember. Minden emeleti lakáshoz tartozott egy-egy kicsi erkély, de létra kellett volna ahhoz, hogy felmásszak. És valószínűleg többeknek feltűnne egy létra tetején egyensúlyozó nő. Úgy döntöttem, a legegyszerűbb megoldást választom, és inkább bekopogtatok az ajtón. Ha senki nem nyitja ki, megkérem a gondnokot, hogy engedjen be. A gondnokok legtöbbször segítőkészek voltak ilyen helyzetben, különösen miután megvillantottam hamis igazolványomat. Két bejárati ajtó volt egymás mellett. Egy az emeletre, egy a földszintre. Az emeletre vezető aj15
tó csengőjére a Nowicki név volt kiírva. Alatta a földszinti lakó neve, Pease. Csengettem az emeleti lakásba, de a földszinti ajtó nyílt ki. – Nincs itthon. – Ön Mrs. Pease? – Igen. – És biztos benne, hogy Maxine nincs itthon? – Igen, azt hiszem. Ezekben az ócska tákolmányokban minden nesz áthallatszik. Ha itthon van, hallom, hogy szól a tévé. Hallom, ahogy mászkál. És amúgy is mindig beugrott, ha hazaért, mert én gyűjtöttem össze a leveleit. Á, szóval ennél a nőnél vannak Maxine levelei. Talán kulcsa is van a lakáshoz. – Igen, de nem gondolt rá, hogy késő éjszaka jött haza, és nem akarta már felébreszteni önt? – próbálkoztam. – Vagy arra, hogy talán agyvérzést kapott? – Erre sosem gondoltam volna. – Lehet, hogy odafent van, és épp most leheli ki a lelkét. A nő felfelé tekintett, mintha átlátna a falakon. – Hmmm. – Van kulcsa? – Nos, igen… – És mi van a virágaival? Maga locsolja? – Nem kért meg rá. – Talán be kellene néznünk. Hogy lássuk, minden rendben van-e. 16
– Maga Maxine barátja? Két ujjamat felemeltem, és szorosan összezártam. – Ilyenek vagyunk egymásnak. – Gondolom, abból nem lesz baj, ha megnézzük. Mindjárt jövök a kulccsal. A konyhában van. Na, jó, egy kicsit füllentettem. De nem volt igazi hazugság, mert jó ügy érdekében tettem. És amúgy is, lehet, hogy tényleg holtan fekszik az ágyában. Vagy akár a virágok is tényleg haldokolhatnak a szomjúságtól. – Itt is van – lóbálta Mrs. Pease a kulcsot. A zárba tette, és elfordította. – Hell-óó-ó – trillázott öreges hangján. – Van itthon valaki? Nem kaptunk választ, így nekivágtunk a lépcsőnek. Megálltunk a pici előszobában, és bekukkantottunk a nappali-étkezőbe. – Nem valami házias – állapította meg Mrs. Pease. A háziasság nem sokat segített volna. A lakást feldúlták. Nem lehetett dulakodás, mert semmi nem volt összetörve. És nem is az a fajta összevis�szaság volt, amit az utolsó pillanatban való kapkodó csomagolás okoz. A kanapé kárpitját felhasították, és darabjait széthajigálták a padlón. A szekrényajtók tárva-nyitva álltak. A komódfiókokat kihúzták, tartalmukat kiszórták. Sietve körbenéztem a többi helyiségben, és ugyanilyen állapotban találtam a hálószobát és a fürdőt is. Valaki nagyon keresett valamit. Pénzt? Drogot? Rablásnak igen17
csak különös volt, mert a tévé és a videó érintetlenül állt a helyén. – Valaki átkutatta a lakást – mondtam Mrs. Peasenek. – Meglep, hogy nem hallotta, amikor szétszórták a fiókokat. – Ha itthon lettem volna, biztosan meghallom. Akkor tehették, amikor bingózni voltam. Minden szerdán és pénteken játszom. Nem érek haza tizenegy előtt. Gondolja, hogy be kéne jelentenünk a rendőrségen? – Nem hiszem, hogy ebben az esetben célravezető lenne. – Kivéve, ha azt akarnánk elérni, hogy a rendőrség tudomást szerezzen némiképp jogtalan ottlétemről. – Nem tudjuk, elvittek-e valamit. Talán meg kellene várnunk, hogy Maxine hazaérjen, és ő hívja a zsarukat. Nem láttunk virágot, amit meglocsolhattunk volna, így leosontunk a lépcsőn, és bezártuk az ajtót. Odaadtam Mrs. Pease-nek a névjegyemet, és megkértem, hívjon, ha lát vagy hall valami gyanúsat. A kártyát tanulmányozta. – Fejvadász – olvasta hangosan, és a hangja meglepetést árult el. – Egy nő tegye azt, amihez ért – jelentettem ki. Felnézett, és egyetértően bólintott. – Azt hiszem, igaza van. A parkoló felé sandítottam. – Információim szerint Maxine-nek van egy ’84es Fairlane-je. Nem látom itt. 18
– Azzal ment el – közölte Mrs. Pease. – Nem volt egy nagy szám kocsi. Ez vagy az mindig el volt törve rajta, de bepakolta a csomagjait, és nekivágott. – Nem mondta, hová megy? – Nyaralni. – Ennyi? – Igen – felelte Mrs. Pease. – Ennyi. Általában Maxine elég bőbeszédű, de ezúttal nem mondott többet. Rettenetesen sietett, nem volt ideje csevegni. Nowicki anyja a Howser Streeten lakott. Ő küldte el az óvadékot, és biztosítékként a házát jelölte meg. Első pillantásra biztos befektetésnek tűnt az unokatestvérem, Vinnie számára. Igaz, elég hálátlan munka volt kiebrudalni valakit a saját házából, és abban sem sokat segített, hogy a társadalom megkedvelje az óvadékügynököket. Rápillantottam a térképre, és megtaláltam a Howsert. Észak-Trentonban volt, így hát visszafordultam ugyanazon az úton, amerről jöttem. Végül kiderült, hogy Mrs. Nowicki csak két tömbre lakik Eddie Kuntztól. Hasonló környezet, szépen gondozott házak. Kivéve a Nowickiéké. Ez különálló ház volt, és valóságos romhalmaz. Málló vakolatú, lepotyogott zsindelyű, omladozó tornácú, az előkertben pedig több volt a szemét, mint a fű. Felsétáltam a rogyadozó lépcsőn, és kopogtam az ajtón. Hervadó szépségű, fürdőköpenyes nő nyitott 19
ajtót. Már a délutánban jártunk, de Mrs. Nowicki úgy festett, mint aki most bújt ki az ágyból. A hatvanas éveit taposta, és az alkohol meg a kiábrándultság pusztító nyomait viselte magán. Tésztaképén még ott díszelgett az előző esti smink maradványa. Rekedt hangja napi két doboz cigit sejtetett, és erre lehelete is ékes bizonyítékul szolgált. – Mrs. Nowicki? – Ja. – Maxine-t keresem. – Maga Maxy barátja? Átnyújtottam a névjegyem. – A Plum Ügynökségtől jövök. Maxine nem jelent meg a bírósági tárgyalásán. Próbálok kapcsolatba lépni vele, hogy átütemezzük az időpontot. Mrs. Nowicki felvonta barnára festett szemöldökét. – Nem a falvédőről jöttem le, édes. Maga fejvadász, és azért jött, hogy elvigye a kislányomat. – Tudja, hol van? – Akkor se mondanám meg, ha tudnám. Majd megtalálják, ha ő azt akarja. – Maga biztosítékként feltette a házat az óvadékra. Ha Maxine nem kerül elő, elveszítheti. – Ó, igen, az tragédia lenne – gúnyolódott, majd kotorászni kezdett a zseníliaköpeny zsebeiben, és végül előhúzott egy doboz Koolst. – Az Építészet Remekei már ostromol egy hosszú cikk miatt, de még nem volt időm rájuk. – Bedugott egy ciga20
rettát a szájába, és meggyújtotta. Erősen szívta, és rám sandított a füstfelhő mögül. – Ötévi adóhátralékom van, ha ezt a házat akarja, tépjen egy számot, és álljon a sor végére. Előfordul, hogy azok az óvadékosok, akik meglógtak, egyszerűen otthon ülnek, és megpróbálnak úgy tenni, mintha az életük nem lenne a béka segge alatt. Reménykednek benne, hogy az egész kalamajka magától elmúlik, ha nem törődnek vele, hogy meg kellene jelenniük a bíróság előtt. Eredetileg úgy képzeltem, Maxine is közéjük tartozik. Nem volt visszaeső bűnöző, és a vád nem volt komoly. Semmi oka nem volt rá, hogy megpattanjon. Most már nem voltam annyira biztos a dolgomban. Kellemetlen érzésem támadt Maxine-nel kapcsolatban. A lakását feldúlták, és az anyja azt sugallta, talán Maxine nem akarja, hogy éppen most találjanak rá. Visszaslattyogtam a kocsimhoz, és úgy éreztem, gondos okfejtésemet még tovább tökéletesítené, ha ennék egy fánkot. Ezért aztán átvágtam a városon a Hamilton felé, és leparkoltam az Omlós Sütik, Foszlós Kalácsok Pékség előtt. Gimis koromban részmunkaidőben dolgoztam itt. Nem sokat változott azóta. Ugyanaz a zöld-fehér linóleum a padlón. Ugyanaz a csillogóan tiszta állvány, tömve olasz süteményekkel, csokis canollival, biscottival, napoleonokkal, friss kenyérrel és teasüteményekkel. Ugyanaz a szívmelengető illat, amit az édes fánk és a fahéj áraszt. 21
Lennie Smulenski és Anthony Zuck a hátsó helyiségben sütötték a finomságokat nagy acélsütőkben és forró olajjal teli serpenyőkben. Liszt- és cukorfelhők ültek meg minden vízszintes felületen, és szétszóródva csikorogtak a talpak alatt. A hatalmas méretű tartályokból mindennap tisztes men�nyiségű zsírt csoportosítottak át egyenesen a kedves vendégek fenekére. Kértem két Boston krémest, és felcsippentettem néhány szalvétát is. Amikor kijöttem a boltból, ott találtam Joe Morellit a kocsim mellett ácsorogva. Morellit ősidők óta ismertem. Első találkozásunkkor még kiskölyök volt, később ismertem veszélyes tiniként is. Aztán ő volt az a tizennyolc éves srác, aki egyik nap munka után édes szavaival lecsalogatta rólam a bugyit, lefektetett a padlóra a képviselőfánkokkal tömött pult mögé, és elvette a szüzességemet. Morelli most zsaru volt, és most már csak egyetlen módon juthatna a bugyim közelébe, mégpedig ha fegyverrel kényszerítene. Civil ruhás nyomozó volt, és úgy tűnt, első kézből szerzi az infókat. Agyonmosott Levi’s farmert és tengerészkék pólót viselt. A hajára ráfért volna egy vágás, de a teste tökéletes volt. Karcsú és szálkás. Övé volt Trenton legjobb hátsója… sőt talán az egész világ legjobb hátsója. Az ember legszívesebben beleharapott volna. No, nem mintha harapdálni készültem volna. Morellinek megvolt az az idegesítő tulajdonsága, 22
hogy időről időre felbukkant az életemben. Jól ös�szekuszált mindent, aztán mint aki jól végezte dolgát, elmasírozott. Sem a felbukkanása, sem az elsétálása ellen nem tehettem semmit. De a kuszaság ellen annál inkább. Morelli mostantól egy erotica non grata volt számomra. Mindent a szemnek, semmit a kéznek, ez volt az új mottóm. A nyelvét megtarthatja magának. Morelli vigyorogva köszöntött. – Ugye nem akartad mindkét fánkot egyedül megenni? – Ez volt a terv. Hát te, mi járatban errefelé? – Erre jártam. Megláttam a kocsidat. Gondoltam, segítek elbánni azzal a két Boston krémessel. – Honnan tudod, hogy Boston krémes? – Te mindig azt veszel. Utoljára februárban láttam Morellit. Egyik pillanatban még a kanapémon ölelkeztünk, és a keze már félúton járt a combomon felfelé, aztán a következő pillanatban jelzett a csipogója, és ő lelépett. Öt hónapja nem láttam. Most pedig hirtelen itt terem, és a fánkjaim körül szaglászik. – Hosszú idő, semmi hír – foglaltam össze. – Titkos küldetésben voltam. Hát persze. – Oké – dünnyögte. – Hívhattalak volna. – Azt hittem, meghaltál. A mosoly összeszűkült. – És szeretted volna, hogy így legyen? 23
– Szemét vagy, Morelli. Nagyot sóhajtott. – Nincs kedved osztozkodni a fánkon, igaz? Bevágódtam a kocsimba, becsaptam az ajtót, és átkozódtam egy sort, aztán kitolattam a parkolóból. Hazafelé úton mindkét fánkot bekebeleztem, és máris sokkal szebb lett a világ. Közben Nowicki járt a fejemben. Öt évvel volt idősebb, mint Kuntz. Érettségi. Két házasság. Gyerek nincs. Az aktája alapján karcsú, szőke, kócos, dús hajú nő volt, aki jó vastagon sminkelte magát. A képen hunyorgott a nap miatt, és mosolygott. Tízcentis sarkakon egyensúlyozott, szűk sztreccsnaci feszült rajta, lágyan omló felsője könyékig feltűrve, és a V-alakú kivágásból kivillant a melle közti függőleges mosoly. Félig-meddig arra számítottam, hogy a kép hátulján az áll majd: „Ha kellemes időtöltésre vágysz, hívd Maxine Nowickit.” Talán pontosan az történt, amit mondott. Talán kimerült a melótól, és vakációzni ment. Talánnem kéne erőlködnöm, mert bármelyik nap hazajöhet. De mi van a lakásával? Ez azért aggasztó volt. Azt sugallta, Maxine-nek nagyobb gondjai is vannak az autólopási ügynél. De ez csak megkavarja a dolgokat, és semmi köze nincs a munkámhoz. A feladat egyszerű. Megkeresni Maxine-t és bevinni. Bezártam a CRX-et, és átvágtam a parkolón. Láttam, hogy Mr. Landowsky lép ki a ház hátsó ajtaján. Nyolcvankét éves volt, és valahogy összezsugo24
rodhatott a mellkasa az évek során, mert fel kellett húznia a nadrágját egészen a hónaljáig. – Jaj – nyögte. – Ez a hőség! Nem kapok levegőt! Valaki csinálhatna már vele valamit! Gondoltam, biztosan Istenre gondol. – Azt a meteorológust a reggeli hírekben. Le kéne lőni. Hogy menjek ki ilyen időben? És persze amikor ilyen nagy a forróság, a boltokat rettenetesen lehűtik. Forróság és fagy. Forróság és fagy. Hasmenést kapok tőle. Boldog voltam, hogy van fegyverem, mert ha majd ilyen öreg leszek, simán főbe lőhetem magam. Amikor először rám jön a hasmars a szupermarketben, BANG!!!, véget vetek az egésznek. Lifttel felmentem a másodikra, és beléptem a lakásomba. Egy háló, egy fürdő, nappali étkezővel, lélektelen, de a célnak megfelelő konyha, apró folyosó kis előszobafallal, ahová felakaszthatom a kabátokat, kalapokat és pisztolytáskákat. A hörcsögöm, Rex vidáman hajtotta a kereket, amikor beléptem. Elmeséltem neki a napomat, és szabadkoztam, hogy nem mentettem meg neki egy kis fánkot. Nagyon csalódottnak tűnt a fánkos résznél, ezért végigkotortam a hűtőt, és visszatértem némi szőlővel. Rex elmajszolta a szőlőt, majd vis�szabújt a vackába. Az élet oly csodásan egyszerű, ha hörcsög vagy. Visszaballagtam a konyhába, és lehallgattam a rögzítőmet. 25
