MaryJanice Davidson. Egy haláli szingli meséi. Betsy királynő sorozat 1

13

MaryJanice Davidson

Egy haláli szingli meséi Betsy királynő sorozat 1.

Könyvmolyképző Kiadó, Szeged, 2011 ----HW E----

Ajánlom ezt a könyvet szerkesztőmnek, partneremnek, szakállas végzetemnek és barátomnak, Anthony Alonginak. Minden elismerésem drága férjemnek.

5

1. FEJEZET Ez a nap – akkor még nem tudtam, hogy a halálom napja – rosszul indult, pocsékul folytatódott, és rémesen végződött. Túl sokszor nyomhattam le az ébresztőórám szundigombját, mert elkéstem a munkából. De ki ne szeretne reggelente kilenc perccel tovább aludni? Szerintem nincs ilyen ember. Éppen ezért szinte mindig elaludtam. Az a hülye szundigomb! Nem volt időm reggelizni. Helyette, míg a buszra vártam, gyoran befaltam egy csokis Pop Tartsot. Mmm… csoki. Anyámnak biztos tetszett volna (mert ugyan ki más szoktathatott rá ezekre a nyalánkságokra?), de egy táplálkozási szakértő biztos kupán vágott volna a kalóriatáblázatával. A busz természetesen késett. Minnesotában imádnivaló a tömegközlekedés: negyedmillió emberre jut hat busz. Ha éppen nem késnek, akkor korábban jönnek – magam sem tudom, hányszor fordult elő, hogy amikor kiléptem a házból, már csak a busz hátulját láttam eltűnni az utca végén. Menetrend? Mi az a menetrend? Mikor végre nagy sokára begördült a busz, felszálltam, és leültem… egy rágógumira. A kilencórai megbeszélésen (amire 9:20 -kor érkeztem), megtudtam, hogy a válság (melyet a közgazdászok évek óta tagadnak) engem is utolért: ki vagyok rúgva. No, nem ért váratlanul – legutoljára akkor volt nyereséges a jó öreg Hampton & Sons, amikor még középiskolás voltam -, de azért ugyanúgy fájt. Nincs rosszabb, mint amikor az embert kirúgják. Ez csak egyet jelenthet: valakinek nagyon nem kellesz. Nem számít, hogy személyes, pénzügyi vagy gyakorlati oka van: egyszerűen nincs szükség rád. A Hampton & Sonsnál már eleve egy év késéssel jöttek rá, hogy a költségeket csökkenteni kell, ezért úgy próbáltak költségmegtakarítást elérni, hogy az adminisztrációs személyzetet leépítették, ahelyett, hogy mondjuk a menedzsment hat számjegyű fizetését csökkentették volna. Így az ügyintézők és titkárnők estek áldozatul. De a bosszú édes! Azok a balfékek nélkülünk még egy faxot sem tudnak küldeni, nemhogy

céget vezetni! Ezekkel a vidám gondolatokkal láttam neki az íróasztalom ki – ürítésének, miközben igyekeztem nem észrevenni, hogy a kollégáim kerülik a tekintetemet, aztán hazahúztam. Útközben egy áfonyás turmixszal vigasztaltam magam a Dairy Queen tejbüfében. A vörösbegyek, a zöldellő fű és a Dairy Queen szezonindító nyitva tartása jelezte, hogy itt a tavasz. Amint a turmixomat szürcsölve beléptem az ajtón, láttam, hogy az üzenetrögzítő lámpája veszettül villog. Üzenet jött a mostohaanyámnak nevezett szörnytől, aki a háttérzajból ítélve a szépségszalonjából hívott: „Apáddal nem tudunk eljönni a ma esti bulidra… Új gyógykezelést kezdtem el, és szóval nem tudok… tudunk menni. Sajnálom.” Hát persze hogy sajnálod, te idióta. „Biztos nélkülünk is jól fogsz szórakozni!” Naná! „Talán ma este találkozol valakivel!” Értsd: hátha egy szerencsétlen alak majd elvesz feleségül. Mostohaanyám az első naptól fogva új férje szeretetének legfőbb riválisát látta bennem. S ami még rosszabb, nem átallott az állítólagos depressziójára hivatkozni, valahányszor számomra fontos eseményről volt szó. Találkozásunk után egy héttel ez már nem zavart, úgyhogy rendben is volt a dolog. Kimentem a konyhába megetetni a macskámat, s ekkor jöttem rá, hogy őnagysága már megint elszökött. Mindig újabb és újabb kalandokat keres az én kis Giselle-em (bár inkább én vagyok az ő Betsyje). Ránéztem az órára. Te jó ég! Még dél sincs! Ideje nekiállni a mosásnak, aztán akár fel is köthetem magam, hogy kerek legyen a napom. Ja, amíg el nem felejtem: ma van a szülinapom. Isten éltessen, Betsy!

Aztán végül a nyakunkba zúdult egy jó kis áprilisi hóvihar, így a bulit el kellett halasztani. Nem baj… amúgy sem volt kedvem elmenni otthonról, boldogságot színlelni és túl sok daiquiri koktélt inni. A Mall of America bevásárlóközpontban amúgy remekül el lehet tölteni az időt, de ha nem vagy olyan hangulatban, nem tudod élvezni a borsos áron kínált cuccokat, a hétvégi esztelen tömeget és a hatdolláros italokat. Nick este nyolc körül beugrott, és ez volt a nap egyetlen fénypontja.

Nick első osztályú nyomozó Saint Paul városából. Pár hónappal ezelőtt ugyanis megtámadtak, és… Na jó, a „támadás” szó enyhe kifejezés, körülbelül olyan, mintha a második világháborút „szerencsétlen” eseménynek titulálnánk. Nem szeretek róla beszélni – még csak rágondolni sem -, de az történt, hogy néhány fura alak rám vetette magát, amikor kijöttem a Khan’s Mongolian Barbecue-nak nevezett ázsiai étteremből (itt 11,95 dollárért gyakorlatilag mindent lehet enni a salátáktól kezdve a desszertig, beleértve a korlátlan italfogyasztást is – nem rossz üzlet, eltekintve attól, hogy utána az ember órákon át bűzlik a fok – hagymától). Halványlila gőzöm sincs, mit akarhattak a támadóim – nem vették el a pénztárcámat, nem is próbáltak megerőszakolni, de még csak kormányellenes összeesküvésről sem hadováltak. Szó szerint a semmiből bukkantak elő. Az egyik percben még ásítozva a kulcsomat keresgéltem, a következő pillanatban pedig már ott voltak. Rám vetették magukat, megszállottan karmoltak és haraptak, én pedig meghátrálásra kényszerítettem őket a legújabb Manolo Blahnik cipőm orrával, és közben olyan hangosan kiáltottam segítségért, ahogy csak a torkomon kifért… olyannyira, hogy utána három napig csak suttogni tudtam. Borzasztó büdösek voltak – büdösebbek, mint a konyhám, ahol két hétig állt a szemét, amikor elutaztam Cape Codra pihenni, mert elfelejtettem kivinni. Mindegyiküknek hosszú haja volt, és olyan furcsa színű szeme, és egy szót sem szóltak hozzám. Segítség ugyan nem érkezett, de a gazfickók legalább elmenekültek. Lehet, hogy a hangom riasztotta el őket: amikor kiabálok, a kutyák ijedtükben vonyítanak. De az is lehet, hogy nem tetszett nekik a fokhagymaszagom. Akármi is volt az oka, elfutottak – vagyis inkább elsiettek. Míg az autómra támaszkodva arra koncentráltam, hogy el ne ájuljak, hátrapillantottam, és úgy láttam, mintha néhányan közülük négykézláb mennének. Erősen kellett küzdenem, hogy magamban tartsam a vacsorát, a gyömbérteát és a szezámmagos kenyeret – csak nem fogok elpazarolni 11 dollár 95 centet! -, aztán beütöttem a segélyhívószámot a mobilomba. Nick nyomozót bízták meg a feladattal, aki a kórházban kérdezett ki, miközben a harapásokból eredő sebeimet fertőtlenítették. Mind a tizenötöt. A gyakornok dokinak korianderszaga volt, és a kezelés

közben végig a Harry Potter és a titkok kamrája című film betétdalát dudorászta. Hamisan. Sokkal idegesítőbb volt, mint a fertőtlenítő szaga. Ez tavaly ősszel történt. Azóta egyre több embert ért támadás: nőket és férfiakat egyaránt, az utolsó kettőt pedig már holtan találták. Szóval totál meg voltam rémülve, és megfogadtam, hogy addig be nem teszem a lábam abba az étterembe, amíg a gazfickókat el nem kapják, de leginkább annak örültem, hogy rosszabb nem történt. Szóval ott tartottam, hogy Nick nyomozó beugrott, beszélgettünk, és hogy rövidre fogjam, megígértem neki, hogy még egyszer felkeresem a kapitányságon, és átnézem a Rossz Fiúk Nagy Könyvét. Meg is teszem majd. Egyrészt hogy erőt öntsek magamba, másrészt Nick miatt, aki pont olyan magas, mint én (180 centi), rövid sötétszőke hajú (fazonra vágva), világoskék szemű, atléta alkatú, és gödröcskéi vannak! Pont úgy fest, mint a Mr. Testépítő naptár egyik modellje. Megszegtem a törvényt, biztos úr, tartóztasson le! Sajnos attól még nem kerülök közelebb Nick ágyához, hogy vágyakozva nézek rá… mikor is feküdtem le valakivel utoljára? Nem mintha prűd lennék. Csak válogatós. Nagyon -nagyon válogatós. A legszebb és legdrágább cipőkkel szoktam magam megajándékozni, amit – ha jobban meggondoljuk – nem könnyű megtenni egy titkárnői fizetésből, azzal a pénzzel meg jobb nem törődnöm, amit az apám megpróbál hozzám vágni. Ha az ő pénzén venném, akkor az nem az én cipőm lenne, hanem az övé. Így aztán hónapokig spórolok, hogy megvegyem a nyavalyás cipőt, és akkor csak a lábamnál tartunk. Nos, ez vagyok én dióhéjban: Elizabeth Taylor a nevem (tudom, tudom… nehogy te is elkezdd), szingli, a munkám kilátástalan (nos, többé már az sem), a társam egy macska. És olyan unalmas vagyok, hogy még az a szaros macska is elkóborol havonta háromszor, hogy egy kis izgalomban legyen része. És ha már a macskáról beszélek… lehet, hogy ő az oka mindennek? Árulkodó nyávogást hallottam az utcáról. Na, szépen vagyunk! Giselle utálja a havat. Valószínű egy kis tavaszi szerelem után kajtatott, elakadt a nagy hóban, és most azt várja, hogy meg – mentsék. Máskor, amikor valóban kiszabadítottam a hó fogságából, úgy megsértődött, hogy egy hétig nem nézett a szemembe. Belebújtam a csizmámba, és elindultam az udvarra. Még mindig havazott, de láttam, hogy Giselle az utca közepén kuporog, mint egy kis

sárga szemű szőrgombóc. 10 másodpercet vesztegettem hiába azzal, hogy megpróbáltam hazahívni – miért kell nekem a macskákat hívni? -, aztán keresztülbattyogtam a kerten, ki az utcára. Normális esetben ez nem okoz gondot, mivel a háztömb végén lakom egy csendes kis utcában. Az autó sofőrje azonban a jeges úton, a hóesésben nem látott engem. Amikor meg már észrevett, a lehető legrosszabbat tette: beletaposott a fékbe. Ezzel az én sorsom is megpecsételődött. A halál nem fáj. Tudom, ez hülyén hangzik, mintha csak azért mondanám, hogy megkönnyítsem azt a pillanatot, amikor az ember feldobja a talpát. De a helyzet az, hogy mikor az ember testét nagy trauma éri, nem érez semmit. És nemcsak hogy nem fájt, de még a hideget sem éreztem. Aznap este mínusz tizenkét fok volt. Bevallom, rosszul kezeltem a helyzetet. Mikor láttam, hogy az autó nekem fog csapódni, megdermedtem, mint egy szarvas a fényszóró sugarában. Egy nagy, buta, szőke szarvas, aki épp most fizetett a tökéletes melírcsíkokért. Mozdulni sem tudtam, nemhogy az életemet megmenteni. Giselle bezzeg igen. A hálátlan kis dög villámgyorsan elinalt. Ami engem illet, én repültem. Az autó 65 kilométer per órás sebességgel csapódott nekem, amit még túl lehet élni, de aztán nekinyomott egy fának is, amit már nem. Mint már mondtam, nem fájt, de hatalmas nyomást éreztem az egész testemben. Hallottam a csontok törését, a saját koponyám roppanását – mintha valaki jeget rágcsálna közvetlen a fülemben. Tudtam, hogy vérzek, éreztem, hogy minden folyik. Életem huszonhat éve alatt először nem voltam ura a hólyagomnak. A sötétben a vérem feketének látszott a havon. Az utolsó kép, amit láttam, Giselle volt, ahogy a verandán ül, arra várva, hogy beengedjem. Az utolsó hang, amit hallottam, a segítségért kiáltozó sofőr. Nos, nem az utolsó. De biztos tudjátok, mire gondolok.

13

2. FEJEZET Ha meghalsz, el kell gondolkodnod egy -két dolgon. Legfőképp azokon a dolgokon, amelyeket elcsesztél az életed során, vagy amelyeket nem tettél meg. Nem mintha borzasztóan érdekes életet éltem volna, de hát istenem, azért mégis jobb lett volna ennél a nyamvadt harminc évnél többet megérni! És ha arra gondolok, hogy milyen ostobán töltöttem a tavalyi évet… az elmúlt tíz évet… brr! Sose voltam zseni. Az átlagot épphogy megütöttem. Ki a fenét érdekelt a geometria vagy az állampolgári ismeretek, hogy a kémiáról már ne is beszéljünk, amikor annyira el voltam foglalva azzal, hogy a helyi szépségversenyre készüljek? És akkor még azt se felejtsük el, hogy három -négy srácot is állandó készenlétben kellett tartani, mindezt úgy, hogy ők ezt ne vegyék észre… néha már délre totál kimerültem. Na mindegy, a középiskolát elviseltem, a főiskolát utáltam (csak – úgy, mint a gimit, de itt már legalább volt cigi és sör is), aztán kibuktam a fősuliból, utána modellkedtem egy darabig, majd abba beleuntam… az emberek sosem hitték el, amikor elmeséltem, hogy a modellkedés rohadtul unalmas. Kábé olyan érdekes, mint porcicát nézegetni. És ez igaz. Az egyetlen jó dolog az volt, hogy szép kis summát kaptam érte. A modellkedés, ellentétben azzal, amit a média sugall, egyáltalán nem annyira csili-vili dolog. Azzal töltöd a napod, hogy válogatásokra jársz, hónod alatt a képeidet tartalmazó fotóalbummal, és közben igyekszel mosolyt erőltetni a csinos kis pofikádra. Jó esetben tízből egy munka bejön… ha szerencséd van. Aztán kelhetsz hajnali 5:30-kor, nemritkán akár tizennyolc órát is dolgozol naponta. Majd úgy öt héttel később végül megkapod a pénzed. Ebben benne van az is, hogy az ügynököd tíz napig visszatartja a pénzt azzal az indokkal, hogy biztosan eljusson hozzád. Kezdetben jó mókának tűnt. A kifutón olyan szép peckesen jár – kel az ember. És mindig ütősen hangzott, ha elmondtam, mivel foglalkozom – ez kérem szépen mégiscsak Amerika, ahol nagyon fontos, hogy néz ki az ember. Amint elárultam, mivel keresem a

kenyerem, egy ingyen ital garantált volt, de akár három is. Az biztos, hogy a férfiakat lenyűgözte. Ezzel szemben a fotózás pocsék volt… egyik felvétel a másik után, és mosolyogni, mosolyogni, mosolyogni, néha akár tíz órán keresztül is szünet nélkül. És a légkör – szép nagy mosolyt kérek, édes, aztán ideülhetsz apuci ölébe – még rosszabb volt. A férfi modellekről meg inkább ne is beszéljünk! Sokkal hiúbbak, mint a nők. A mai napig képtelen vagyok megnézni a Zoolander, a trendkívüli című filmet; túlságosan érzékenyen érint. Biztos vagyok benne, hogy Ben Stiller vígjátéknak szánta, de inkább dokumentumfilmhez hasonlít. Kemény meló olyasvalakivel randizni, aki többet költ hajápolási termékekre, mint én. A pillantásukat pedig lehetetlen elkapni, mert állandóan a saját tükörképükben gyönyörködnek. És sokan közülük nagy játékosok ám – ha csak egy pillanatra is elfordulsz, mondjuk, egy italért, rögtön azon kapod magad, hogy aktuális partnered éppen egy másik csajszit szédít. Vagy a pincért taperolja. Pocsék érzés volt, amikor én tudtam meg utoljára, hogy csak alibi barátnőnek kellek. Olyan ciki! Úgy két év után elegem lett. Hirtelen, de végleg. Épp egy szobában üldögéltem, körülöttem hosszú szőke hajú és hosszú combú nők… éppen úgy néztek ki, mint én. Hirtelen belém nyilallt, hogy azokat a férfiakat, akik arra várnak, hogy elbeszélgessenek velem, egyáltalán nem érdekli, hogy szeretem a sztéket, a rizottót, a rémisztő filmeket (a Zoolander, a trendkívüli kivételével) és az anyukámat. Nem érdekli őket, hogy a PETA állatvédő szervezet, illetve a republikánus párt tagja vagyok (a közhiedelemmel ellentétben e két dolog nem zárja ki egymást). A pokolba is, még az is hidegen hagyná őket, ha teszem azt körözött bűnöző lennék! Kizárólag az arcom és a testem érdekli őket. Emlékszem, azt kérdeztem magamtól: Mi a francot keresek én itt? Remek kérdés. Felálltam és kisétáltam. Még az albumomat sem vittem magammal. Jessica barátnőm mindig is mondta, hogy túl hirtelen hozok döntéseket, és ebben van valami. Ha egyszer a fejembe veszek valamit, az úgy is lesz. Nos, utána egy darabig alkalmi munkákból éltem, melyek a többi álláshoz hasonlóan csak addig bizonyultak érdekesnek, míg tökélyre nem fejlesztettem őket, és rájuk nem untam. Végül már olyan nagy

tapasztalatra tettem szert, hogy szupertitkárnőnek, akarom mondani menedzserasszisztensnek neveztek ki. Ez vezetett el a Hampton & Sonshoz, ahol munkám tele volt izgalommal és veszéllyel. Izgalmas, mert szinte soha nem volt elég pénz arra, hogy a cég számláit ki lehessen fizetni. Veszélyes meg azért volt, mert állandó késztetést éreztem arra, hogy a főnökömet megfojtsam, és így gyilkosságért börtönbe kerüljek. Sőt, ha azokat a brókereket is hozzászámítjuk, akik az utamba álltak, hármas gyilkosság miatt ültem volna. A legtöbb ember panaszkodik a főnökére – ez az amerikai módi -, de az én esetemben ez komoly volt: teljes szívemből gyűlöltem. Ami még rosszabb, nem is tiszteltem. És voltak olyan napok, mikor azon gondolkodtam, vajon normális -e egyáltalán. A múlt hét teljesen átlagosan telt. Éppen beértem a munkába, ahol bamba brókerekbe ütköztem, akik csak tíz percig voltak felügyelet nélkül, és máris tönkretették a fénymásolót. A vadiúj gépet! Esküszöm, mint a gyerekek! Akiket egy percre sem lehet egyedül hagyni. Pici, láncdohányos gyerkőcök. – Nem működik – mondta Todd, a brókerek főnöke. – Vissza kell küldenünk. Én mondtam, hogy nincs szükség újra. – A régi annyira túlmelegedett már, hogy az összes másolat barna és füstszagú lett. No, de mi történt? – kérdeztem, és felakasztottam a kabátom. – Semmi. Elindítottam a fénymásolást, aztán csörgött-zörgött, majd leállt. – Azt kérdeztem, mit csináltál vele? – Hát… megpróbáltam megjavítani. Nem akartam kellemetlenséget okozni neked – hadarta gyorsan, látva gyilkos pillantásomat. Megpróbált elosonni, de megragadtam a karjánál fogva, és odavonszoltam a gép elé, ami vészjósló hangokat adott ki. Rámutattam a falon lévő plakátra. – Olvasd el! – Betsy, sok a dolgom, a tőzsde épp most nyitott, és muszáj… aú! Oké, oké. Ne csípj már! Az van ráírva, hogy „Amennyiben a készülék meghibásodik, soha ne próbáld egyedül megjavítani… szólj Betsynek vagy Terrynek!” Most már mehetek? – Csak meg akartam győződni róla, hogy még tudsz olvasni – és ezzel

elengedtem a karját, nehogy újra belecsípjek. – Na, tűnés, majd én megjavítom. Húsz perccel később és egy szoknyával szegényebben (az a hülye festékpatron!) a gép újból működött. Így nekiláttam a napi postának, majd halálra váltan olvastam az adóhivataltól érkezett legújabb levelet. Berobogtam a főnököm, Tom szobájába. Amikor becsuktam magam mögött az ajtót, felpillantott, majd a szociopaták rémült tekintetével nézett rám. Vajon ezt a tanfolyamon tanítják? Dühösen ráztam felé a levelet. – Az adóhivatal még mindig, ismétlem, még mindig nem kapta meg a béradónkat. – Most nem érek rá ezzel foglalkozni – mondta Tom ingerülten. Közepes testalkatú lévén nehezen birkózott meg azzal a ténnyel, hogy magasabb vagyok nála, és annyit bagózott, mintha azt hallotta volna, a következő héttől betiltják a dohányzást. A szigorú minnesotai dohányzási tilalom ellenére szobája bűzlött a cigifüsttől. – Majd gyere vissza, ha a tőzsde bezárt! – Tom, majdnem egy teljes év hátralékunk van! Azt a pénzt az alkalmazottaktól vonjuk le, és az államnak kell befizetnünk. Tudod, van állami és szövetségi adó. A számláinkat nem ebből kellene kiegyenlíteni. Már így is több mint százezer dollárral lógunk az államnak. – Tőzsdezárás után – mondta, és visszafordult a számítógépéhez. Ilyen egyszerűen lepattintott. És természetesen délután háromkor már bottal üthetem a nyomát, nehogy találkoznia kelljen velem. Kiballagtam. Egy nap sem telt el anélkül, hogy Tom ne próbálkozott volna valami sunyisággal. Vagy az ügyfeleknek hazudott, vagy a beosztottjainak, vagy a pénzüket használta anélkül, hogy erről bárkinek is szólt volna. Ha rajtakapták, mindent rám fogott. Ráadásul megvan az a képessége, hogy mindig sikerül meggyőznie az embereket arról, hogy nem ő a hibás. Átkozottul jó üzletember. Még én is gyakran estem áldozatul a lelkesedésének, pedig én aztán igazán jól ismerem. Utáltam, hogy nekem kellett a piszkos munkát elvégezni, hogy én írtam a fegyelmi leveleket a brókereknek, míg ő fizetésemeléskor learatta a babérokat – Tom szereti a dolgok jó oldalát nézni. És azt is utáltam, amikor arra kényszerített, hogy hazudjak az ügyfeleinek, akik kedves emberek, és fogalmuk sincs arról, hogy egy szociopatára bízzák

a pénzüket. De a munka jól fizetett, hogy a fene vigye el! Sőt, mivel heti négy alkalommal tíz órát dolgozhattam, a maradék három napom szabad volt. Az a három nap éppen elég volt arra, hogy összeszedjem a bátorságomat, és hétfőn újra dolgozni menjek. Nehéz lett volna feladni ezt az állást. Más titkárnői munkával sokkal tovább kellett volna spórolnom a cipőimre. Gondolom, ez azt jelenti, hogy megalkuvó vagyok. Mint mindig, egyedül én maradtam bent ötig. A recepciós fél ötkor lelépett, a többiek pedig már a fél négyes tőzsdezáráskor elmentek. Tom persze attól félt, hogy elmulaszt egy fontos telefonhívást, így én maradtam bent ötig minden délután. Ha másra nem is, de arra jó volt, hogy behozzam a lemaradásomat az olvasásban. Ötkor jöttem el… épp Todd unokaöccsével volt randim. Todd biztosított arról, hogy jól elleszünk egymással. Normális esetben nem szoktam ismeretlenekkel randizni, mert ki a fene vágyik erre, de éppen akkor magányos voltam, és már több mint egy éve nem jártam senkivel. Az éjszakai bulizáshoz túl öreg vagyok már, az idősek körében nagy népszerűségnek örvendő bingóhoz viszont túl fiatal. Így hát elmentem a randira. Szarvashiba volt. Todd unokaöccse egy fejjel alacsonyabb volt nálam. Ez engem nem zavart annyira – a legtöbb férfi alacsonyabb volt nálam. De vannak, akik személyes sértésnek veszik: mintha direkt azért lennék ilyen magas, hogy lenézzem őket. Gondosan, előre kitervelten. Gerry, az unokaöcs is ezek közé tartozott. Újra és újra felpillantott rám, aztán elkapta a tekintetét, majd kétségbeesetten felnézett megint. Úgy tűnt, hosszú lábaim teljesen elszédítették. De az is lehet, hogy elborzasztották. Elsütött néhány disznó viccet, aztán azzal szórakoztatott, hogy elmesélte, hogyan jár túl a mohó és kapzsi zsidók eszén a könyvelő – irodában, ahol dolgozik. Majd miután előadást tartott arról, hogy az USA -nak az összes harmadik világbeli országot fel kellene robbantania, mert ezáltal egy csapásra megszűnne a terrorizmus (hogy ez maga is terrorizmus, az persze hidegen hagyta), végleg elegem lett. Nem passzoltunk össze. Sebaj. Utálom a randikat. A búcsúcsókba csak azért mentem bele, hogy lássam, mihez kezd azzal, hogy magasabb vagyok. Lábujjhegyre állt, én meg lehajoltam.

Puha, nedves ajkak érintették meg a szám és az arcom közti területet, s ezzel egyidejűleg fokhagyma és sör szaga csapta meg az orromat. A fokhagyma még hagyján, de a sört ki nem állhatom. Majdnem eltörtem a csuklóm, olyan kétségbeesetten próbáltam meg kinyitni kulcsommal az ajtót, hogy minél előbb bejussak a házba. Nos, így telt egy napom. Az életemből. Micsoda pazarlás! És most vége. Soha nem csináltam semmit. Egyetlen értelmes dolgot sem.

21

3. FEJEZET Mikor kinyitottam a szemem, teljes sötétség vett körül. Gyerekkoromban olvastam egy mesét egy prédikátorról, aki alászállt a pokolba, és amikor odaért, rájött, hogy a halottaknak nincs szemhéjuk, így nem is tudják lecsukni a szemüket, ha nem akarnak minden borzasztó dolgot látni. Ebből rögtön rájöttem, hogy nem lehetek a pokolban, hiszen nem láttam semmit. Megpróbáltam megmozdulni. Egy szűk, zárt helyen voltam. Valami keményen feküdtem, de éreztem, hogy az a valami oldalról bélelt. Ha ez kórházi szoba, akkor igencsak különös. És a gyógyszerek igen hatékonyak lehetnek… semmim se fáj. De hol vannak a többiek? És miért van ekkora csönd? Újabb kísérletet tettem arra, hogy megmozduljak, aztán egy hirtelen ötlettől vezérelve felültem. A fejem valami keménynek ütközött, ami engedett a nyomásnak, amikor löktem egyet rajta. Aztán felültem, és csak hunyorogtam a homályban. Először azt hittem, hogy egy óriási üzemi konyhában vagyok. Aztán megértettem, hogy egy koporsóban ülök. Egy fehér koporsóban aranyozott felirattal, melyet belülről finom rózsaszín szaténnal béleltek (undorító!). Az egészet egy nagy, rozsdamentes acél asztalra helyezték. Az asztal egy szoba közepén állt, és a távoli fal mentén mosogatók sorakoztak. De tűzhely sehol. Csak néhány furcsa kinézetű eszköz, és egy üzemi méretű sminkkészlet. Ami azt jelentette, hogy nem konyhában vagyok, hanem… Majdnem eltörtem valamit, amikor nagy keservesen megpróbáltam kimászni. Ugyanis túl gyorsan mozdultam, és a koporsóval együtt a padlóra estem. Éreztem a fájdalmat a térdemben, de nem érdekelt. Egy szempillantás alatt lelöktem a hátamról a koporsót, és már rohantam is. Kirontottam a lengőajtón, és egy hatalmas, lambériával borított csarnokban találtam magam. Itt még sötétebb volt; ablakokat nem láttam, csak fogasok sorakoztak egymás mellett. A távolban egy magas, vad tekintetű, szőke hajú nőt pillantottam meg, aki borzalmas, rózsaszín kosztümöt viselt. Akár még csinos is lehetett volna, ha nem narancs

árnyalatú pirosító van rajta, és kevesebb szemhéj – púdert tesz fel. A barnás árnyalatú rúzs pedig egyáltalán nem illett az arcához. Bár valószínűleg semmilyen smink sem állt volna neki jól, annyira sápadt volt. A szőke nő felém tántorgott olcsó kis cipőjében – „vásároljon kettőt, a másodikat fél áron kapja” akció -, és láttam, hogy a frizurája nem is rossz: vállig érő, helyes kis hullámban végződő frizurája volt, érdekes melírcsíkokkal. Valahogy olyan ismerősnek tűnt ez az árnyalat… Na, várjunk csak! De hisz ez a nő én vagyok ebben a borzalmas kosztümben és az olcsó cipőben! Közelebb tántorogtam a tükörhöz, és belebámultam. Igen, tényleg én vagyok az, és igen, tényleg szörnyen nézek ki! Akkor mégis csak a pokolban vagyok! Megpróbáltam lehiggadni. Amikor ez nem sikerült, megpofoztam magam, és a pirosító elkenődött a tenyeremen. Világossá vált, hogy tévedtem: mégsem lehetek a pokolban. A pokolban nincs lambériás bejárat, egyik végén tükörrel, a másikban koporsóval. Leesett, hogy miért is nézek ki ilyen visszataszítóan: meghaltam. Az a seggfej a városi terepjárójában biztos összejátszott a macskámmal, és halálra gázolt. Egy tökéletes nap tökéletes befejezése. De úgy kell nekem; meghaltam, és én ahelyett, hogy a fenekemen maradtam volna a koporsóban, felkeltem, és most itt mászkálok halottként egy ravatalozóban, olcsó kosztümben és műbőr cipőben. A temetés biztos holnap lesz… pontosabban az órát elnézve inkább ma valamikor. Vajon ki választotta ezt a szerelést nekem? És a cipőt? Levettem az egyik cipőmet, és belenéztem. Antonia O’Neill Taylor tulajdona. Tudtam. A mostohaanyám! Az a banya a kiselejtezett cipőjében akart engem eltemettetni! Ez jobban zavart, mint az a tény, hogy egy fának lapítottak, aminek a macskám is szemtanúja volt. Kis híján a tükörhöz vágtam a nyamvadt cipőt, de aztán, vonakodva bár, inkább visszaerőltettem a lábamra. Kint hideg van, szükségem lesz a meleg lábbelire. De milyen áron! Ha Giselle vagy bármelyik ismerősöm látna most engem… A macskám! Ki fog ezután vigyázni rá? Jessica, gondolom, vagy talán

az anyám… igen, valószínűleg az anyám… Az anyám. Biztosan összeomlott, amikor meghallotta a hírt. Az apám is… még az is lehet, hogy egy teljes napot kivesz a temetés miatt. A mostohaanyám – nos, kétlem, hogy ő különösebben bánná. Úgyis azt gondolta rólam, hogy önfejű, elkényeztetett majom vagyok, én viszont róla gondolom azt, hogy egy aljas, számító, haszonleső spiné. És bár mindkettőnknek igaza van, a lényegen ez mit sem változtat. Eszembe jutott, hogy fel kellene keresni a gyászoló barátaimat és a családomat, és el kellene nekik mondanom, hogy nem fűlik a fogam a temetésemhez. Végtére is új munkát kell találnom, nincs időm arra, hogy csak úgy feküdjek egy koporsóban majd’ két méterrel a föld alatt! A számlákat ki kell fizetni, különben kikapcsolják az áramot. De aztán győzött a józan ész. Hiszen én meghaltam! Biztos zombivá változtam, vagy valami ilyesmi, és lehet, hogy annak az autónak a sofőrje csak félmunkát végzett, amit most még be kell fejezni. De az is lehet, hogy ez a purgatórium, ahol még valami feladat vár rám, mielőtt Isten megnyitná előttem a mennyország kapuját. Átvillant az agyamon, hogy talán a dokik hibáztak a sürgősségin, de aztán ezt a lehetőséget elvetettem. Még élénken élt bennem az a pillanat, amikor a koponyám széthasadt. Ha az nem végzett volna velem, most az intenzív osztályon kellene feküdnöm, ahol több cső lógna ki belőlem, mint amennyi a kémiateremben volt. Nem pedig így kicsípve, mint egy… (halott) …szajha, olcsó cipővel a… (halott) …lábán. Mindamellett, hogy egész őszinte legyek, nem tudtam volna el – viselni, ha valaki ebben az állapotomban lát. Inkább meghalnék. Újra. Még egy utolsó pillantást vetettem a tükörbe, aztán végigmentem az előcsarnokon a lépcsőfeljáróig, majd elindultam felfelé. A hullaház háromszintes volt – abba jobb nem is belegondolni, hogy a másik két szintet mire használják -, és reményeim szerint elég magas ahhoz, hogy fejest ugorva levessem magam a tetőről. Az undok cipőim kopogtak a lépcsőn. Nem is mertem lenézni a lábamra. Először azt hittem, az ajtó zárva van, de egy kis erőfeszítés árán, éles csikordulás kíséretében sikerült kinyitnom. Kiléptem az ajtón.

Gyönyörű tavaszi éjszaka várt, a hónak már nyoma sem volt. A langyos levegő esőszagot hozott. Olyan érzésem volt, hogy ha magokat szórnék a betontetőre, azon nyomban gyökeret vernének, és növekedésnek indulnának. Egy éjszakát sem éreztem még ilyen varázslatosnak, még azt sem, amikor a saját lakásomba költöztem. Messziről ragyogtak a város fényei, és a karácsonyt juttatták eszembe. Az összes eddigi karácsonyomat. Alattam az utcán elment néhány autó, és a távolban hallottam, hogy egy nő felnevet. Legalább valakinek jó kedve van. Amint a párkányra léptem, megpróbáltam nem törődni a testemet átjáró félelemmel. Habár halott voltam, nem szívesen néztem le az utcára. Igencsak össze kellett szednem magam, hogy ne lépjek vissza a tetőre, mely a biztonságot jelentette. Még hogy biztonság! Az meg mi? Nem ez lesz az utolsó éjszakám a földön. Az már megvolt pár nappal ezelőtt. Semmi szükség rá, hogy búslakodjam. Egész életemben jó kislány voltam, és most elnyerem a jutalmamat, ha a fene fenét eszik is. Csak nem fogok itt zombi módjára botladozni, az embereket halálra rémiszteni, és úgy tenni, mintha még volna keresnivalóm ezen a földön? - Istenem – fohászkodtam, és közben igyekeztem megtartani az egyensúlyomat -, én vagyok az, Betsy. Eljöttem hozzád. Remélem, a vendégszobát már előkészítetted! Leugrottam hát a tetőről, fejest, próbáltam nem összegömbölyödni, aztán becsapódtam a földbe, fejjel előre, pontosan, ahogy terveztem. A hatalmas erejű fájdalom viszont, ami a fejemet érte a becsapódáskor, nem szerepelt a tervben, és az Úr a megmondhatója, miért nem vesztettem el az eszméletemet. Ehelyett nyögtem, fogtam a fejem, majd mikor a fájdalom alábbhagyott, feltápászkodtam. Hogy aztán egy hajnali kukásautótól kapjam a következő ütést. Éppen időben néztem fel, hogy lássam a tátogó sofőrt (Jézus Mária! Hölgyem, vigyázzon!), aztán a homlokom összetalálkozott a teherautó szellőzőrácsával. Felkenődtem rá, majd lecsúsztam róla, és fenékkel a földre pottyantam. Ez ugyan kevésbé fájt, mint a ráccsal való ütközés, de nem sokkal. Egy örökkévalóságnak tűnő pillanatig feküdtem az utcán, komolyan fontolgatva, felálljak -e. Aztán úgy döntöttem, csak nem fekhetek ott örökké – ekkorra nyilvánvalóvá27vált, hogy az, hogy csak úgy valahol

feküdjek, nem jön be nekem -, és lassan feltápászkodtam. Felálltam, leporoltam az olcsó szoknyámat, és ahogy a hajamat félresimítottam az arcomból, láttam, hogy a sofőr hátramenetbe teszi a teherautót, és elhúz. Nem hibáztatom – borzalmas látványt nyújthattam. De ki hallott már olyan cserbenhagyásos gázolásról, melynek szenvedő alanya egy kukásautó?

4. FEJEZET Sok mindent el lehet rólam mondani, csak azt nem, hogy nem vagyok kitartó. Belevetettem magam a Mississippi folyóba, de az sem segített: rájöttem, hogy nincs is szükségem levegőre. Vagy fél órán át botorkáltam az iszapos folyófenéken, türelmesen várva arra, hogy megfulladjak, de aztán feladtam, és nagy nehezen kikecmeregtem a partra. Meglepő módon nem éreztem, hogy hideg van, bár nem lehetett több öt foknál, és csuromvíz voltam. Az sem jött be, amikor egy villamosvezetékbe kapaszkodtam (habár a frizurámat alaposan megtépázta). Próbálkoztam azzal is, hogy hipót iszom, de iszonyatosan kiszáradt tőle a szám… borzasztó szomjas lettem. A közeli Wal-Mart üzletből loptam egy henteskést – ha meg – haltál, és nincs egy darab hitelkártya sem nálad, a legalkalmasabb időpont a vásárlásra a hajnali három óra -, és szíven szúrtam magam, de az égvilágon semmi nem történt. Épp csak hogy kicsordult a vérem, majd legnagyobb döbbenetemre elállt a vérzés. Pár perc múlva az egyetlen árulkodó jel a blézeremen lévő vágás és egy szolid kis vérfolt volt. Épp a Lake Streeten vonszoltam magam, és azon gondolkodtam, hogyan tudnám magam lefejezni, amikor halk hangokat hallottam, és visszafojtott sírás ütötte meg a fülemet. Már majdnem továbbmentem – megvan nekem a magam baja -, de meggondoltam magam, átvágtam az utcán, és befordultam a sarkon. Azonnal átláttam a helyzetet. Három tagbaszakadt férfi vett körbe fenyegetően egy nőt, aki egy rémülettől tágra nyílt szemű kislány kezét fogta. A kislány olyan hatéves formának tűnt. A nő a félelemtől ötvennek nézett ki. A pénztárcája a földön feküdt. Senki sem mozdult, hogy felvegye, és akkor belém villant: biztos feléjük dobta a tárcát, és megpróbált elrohanni, de a férfiak körbevették. Nem a pénzét akarják. Valami mást… – Kérem – mondta, vagy inkább suttogta, és arra gondoltam, hogy milyen jó az akusztika, ha ilyen messziről hallom őket. – Ne tegyenek velem semmit a lányom előtt! Magukkal megyek inkább… bármit

megteszek, csak ne előtte, kérem, kérem! – Anyu, ne hagyj itt egyedül! – A gyermek világosbarna szeme megtelt könnyekkel, és éreztem, hogy halott szívem összeszorul. – Menjenek el! Hagyják békén az anyukámat, csúnya bácsik! – Hallgass, Justine, hallgass, kicsim… – A nő megpróbálta lánya kezét lefejteni a sajátjáról, és erőltetetten felnevetett. – Tudják, fáradt szegény, elég későre jár, magukkal megyek… – Rád nincs szükségünk – mondta az egyik férfi, szemét a kislányra szegezve. Justine a földet rugdosta, és ezzel kavics és por zúdult a férfi lábára, majd újból elkezdett sírni. A borzalmas jelenet ellenére nem győztem csodálni a kislány bátorságát. – Menjünk vissza az autómhoz… az aksi lemerült, de… hajlandó vagyok mindegyikükkel… csak könyörgöm, ne… ne… – Hé, seggfejek! – kiáltottam oda vidáman. Mind az öten meg – rezzentek, ami meglepett… Általában nem a legcsendesebben járok. El sem hittem, hogy ezt csinálom. Nem vagyok az a harcos típus. Másrészt viszont, ha jobban meggondoljuk, nincs vesztenivalóm. – Ööö… Ti hárman ott! A hölgy és a gyerek nem. Idejönnétek és végeznétek velem, hapsikáim? – Amíg velem próbálkoznak, azok ketten el tudnak menekülni. Mindenki jól jár! Justine megkönnyebbülten rám mosolygott, és így észrevettem, hogy nemrég vesztette el az egyik tejfogát. A fickók elindultak felém. Justine megragadta az anyja kezét, és elkezdte a kicsit biztonságosabbnak mondható Lake Street felé húzni. – Én… – Gyerünk már, mami! – … segítséget hívok! – Meg ne próbálja! – csattantam fel. – Ha elrontja nekem a végzetemet, nagyon dühös leszek. – Az egyik fickó megragadta a karomat, és Justine -ék felé vonszolt. – Egy pillanat, pajtikám, muszáj lesz… – A fickó a kezével keményen megbökött, mire én habozás nélkül ellöktem magamtól. A többi egy szempillantás alatt történt. A fickó ugyanis nem a kezével bökött, hanem késsel, de persze nem sokat ért vele. Mikor eltaszítottam, úgy elrepült, mintha hurrikán kapta volna fel. Miután végre földet ért, még legalább három métert gurult, aztán feltápászkodott, és úgy elrohant, mint aki a kelleténél eggyel több sajtburgert benyomott, amit

most nagyon sürgősen ki kell nyomnia. Én meg csak álltam, és értetlenkedve bámultam, aminek szokás szerint hangot is adtam („Mi a…?”), mire a másik kettő is a tettek mezejére lépett. Megragadtam őket a koszos nyakuknál fogva, és összeütöttem a fejüket. Teljesen ösztönösen cselekedtem – stresszhelyzetekben így szoktam viselkedni. Iszonyatos reccsenés hallatszott, és a koponyájuk behorpadt. Olyan volt ez a hang, mint amit az unokatestvérem esküvőjén hallottam, amikor a dinnyéből készült gyümölcskosarat a fölhöz vágták, pont ugyanolyan volt ez a tompa puffanás is. A rosszfiúk a földre rogytak, a halottnál is halottabban. Arcukra örökre ráfagyott a düh. Majdnem elhánytam magam. – A fenébe! – Köszönöm, köszönöm, köszönöm! – Justine anyja ekkor már a karomban volt, a félelem izzadságszaga keveredett a Tiffany parfüm illatával. Te jó ég, hiszen látta, mit tettem! – A fenébe! Erősen szorított, és közben egyfolytában csak mondta a magáét. Megpróbáltam magam kiszabadítani a szorításából anélkül, hogy bántanám. – Istenem, azt hittem megerőszakolnak, megölnek, bántják vagy megölik Justine -t, köszönöm, köszönöm, köszönöm… – Ezt nem hiszem el! Látta, mit tettem? Lehetetlen. De hogy csináltam? – Köszönöm, köszönöm, köszönöm, nagyon köszönöm – majd egy cuppanós puszit nyomott a számra. – Hé! Álljunk csak meg! Nem is ismerjük egymást! És különben is heteroszexuális vagyok. Engedjen el, maga hisztérika! Elengedett, de továbbra is csak mondta a magáét, pár lépéssel arrébb meg elhányta magát. Nem hibáztatom – én is közel álltam ahhoz, hogy kidobjam a taccsot, bár ha azután nem hánytam, hogy megittam a hipót, valószínűleg soha nem fogok. Miután abbahagyta az öklendezést, megtörölte száját remegő kézfejével, és letérdelt, hogy összegyűjtse a pénztárcájából kiesett holmikat. És ekkor különös dolog történt, hányás ide vagy oda, hirtelen erős késztetést éreztem, hogy megragadjam. Volt valami körülötte – a vér -, talán lehorzsolódott a bőre, vagy az egyik férfi megvághatta, és most vérzett, a blúza alatt látszott, hogy folyik a vére, a felkarja belső oldalán szivárgott egyenletesen, és én hirtelen olyan szomjas lettem, hogy

levegőt is alig kaptam. Nem mintha szükségem lett volna levegőre, de gondolom, nyilvánvaló miért. Justine rám bámult. Közel húzódott hozzám, míg az anyja hányt. A könnyei már felszáradtak, arca ragyogott a holdfényben. Nagyon nagyon elgondolkodott, és legalább öt évet öregedett az elmúlt öt perc alatt. – Ez borzasztóan fáj, nem? Tekintetemmel követtem az ujját, majd kihúztam a kést az oldalamból. Megint nagyon kevés vért láttam. És már el is állt a vérzés. Megint. – Nem. Köszönöm. Ja… ne félj! Úgy értem, most már nem kell félned! – Mért akartad, hogy megöljenek? Normális körülmények között nem osztom meg a kellemetlen élményeimet egy különös kisgyerekkel, de mit mondhatnék? Ez már csak egy ilyen este volt! Ráadásul ő vette észre a bordáim közül kiálló kést, ezért kötelességemnek éreztem tisztességes választ adni. – Zombi vagyok – magyaráztam, bár a beszéddel hirtelen támadt egy kis problémám. – Megphóbáhok halott mahadni. – Te nem is vagy zombi – mondta, és a számra mutatott. – Te vámpír vagy. Méghozzá a jobbik fajtából, szóval nincs baj – tette hozzá. A kezemet olyan hirtelen kaptam a számhoz, hogy megharaptam magamat. Éreztem új agyaraim éles végét, melyek akkor nőttek ki, amikor megéreztem az anyja vérének szagát, s amelyek félig kitöltötték a számat. – Vámpír? Ah hogy lehehéges? Balehet áldohata lettem, ah ihten herelmére! Ó, a nyomohult! – Most kiszívod a vérünket? – kérdezte Justine kíváncsian. – Á, a vértől háhnom kell. Még a gondolatától ih! – Szerintem többé már nem – mondta. Ő volt a leghiggadtabb kisiskolás, akivel valaha is találkoztam. Talán felkarolhatnám, és ő lehetne a kis társam. – Rendben van, nem bánom. Megteheted, ha akarod. Végtére is megmentetted az életünket. A mamám – mondta, kicsit halkabbra fogva a szavát – nagyon meg volt rémülve. Nem ő az egyetlen, édes… és különben is, biztos irtó finom lehetsz, az egész fiatalságod energiája ott lüktet az ereidben. Mindkét kezem a szám elé kaptam, és hátrálni kezdtem. – Futás! – mondtam, de nem kellett aggódnom, Justine anyja mindent felszedett már a földről, egy pillantást vetett az új fogsoromra, fel – kapta a lányát,

és elfutott az ellenkező irányba. Justine -nek még sikerült inteni nekem az anyja karjából. – A háhtömb véhén van eh benhinhút – kiáltottam utánuk. – Táhcsázzák a segélyhívószámot! – Ujjaimat a számba tettem. A pöszeségem kezdett elmúlni, és vele együtt a vámpírfogaim is visszahúzódtak. – Mégis, milyen anya az, aki hajnali négykor képes a gyerekével az utcán császkálni? – kiáltottam utána felbőszülten. – Idióta! Az emberek hajlamosak azt hinni, hogy mivel Minneapolis közép nyugaton van, nemi erőszak, gyilkosság és betörés nem is fordul elő. De igen, csak hidegben nem annyira gyakran. Fogadni mernék, hogy az autójuk, ami lerobbant, bérelt volt. Nos, a rejtély megoldódott. Vámpírrá váltam. Hogy hogyan, arról fogalmam sem volt. A balesetek áldozatai nem szoktak halottaikból feltámadni. Legalábbis én így hittem. A filmekben mindig úgy történik, hogy egy magas, sötét alak követ egy buta libát, majd a nő a karjaiba omlik, aztán három nappal később vérszomjas ragadozóként ébred fel. De velem semmi ilyesmi nem történt. Legutóbbi sötét kalandom a munkahelyi takarítóval volt. De ő nem harapott meg, csak annyit mondott, hogy legyek szíves a férfimosdót használni, hogy ő a nőit kitakaríthassa. Nem találtam semmi magyarázatot arra, ami velem történt. Hacsak… lehetséges, hogy a hónapokkal ezelőtt ért támadáshoz van köze? A támadóim vad, vicsorgó, embernek nemigen nevezhető lények voltak. Egészen a ma éjszakáig az volt életem legbizarrabb élménye, és ebbe beleértendő az adóellenőrzés és a szüleim válása is. Lehet, hogy a támadóim fertőztek meg? De akkor hogyhogy én továbbra is én vagyok? Most, hogy az élőholtak népes táborába kerültem, kislányok vérét kellene szívnom, és aztán az anyukájukból is jól be kellene lakmároznom. Kegyetlen éjszakai ragadozónak kellene lennem, aki semmi mással nem törődik, mint a saját, természetellenes, ördögi étvágyával. Bár abban a kis utcában azok a pasik igazi seggfejek voltak, az a tény, hogy kettőt véletlenül megöltem közülük, továbbra is elborzasztott. Justine -t és az anyját hagytam elmenni – pontosabban rájuk parancsoltam, hogy meneküljenek. Soha nem voltam még ennyire szomjas életemben, de még tudtam 34 rajta uralkodni. Nem vagyok állat.

Még mindig én vagyok az, Betsy, akit elborzaszt az a lábbeli, melyet éppen visel, és aki a fél karját is odaadná azért, hogy Colin Farrelltől autogramot kapjon. Colin Farrell… nos, ő aztán finom falat lenne.

5. FEJEZET Atyám – mondtam -, segítenie kell rajtam! – Nagyon szívesen megtenném, de nem vagyok pap. – A pokolra kerülök, pedig semmi olyat nem követtem el, ami – ért ezt érdemelném. Kivéve azt a kettős gyilkosságot. De az véletlen volt! És azért azt se felejtsük el, hogy Justine -t és az anyját megmentettem! – Mondtam már, hogy nem vagyok pap, hölgyem. Én a takarító vagyok. És ez nem katolikus templom, mi presbiteriánusok vagyunk. – Jó, de most vészhelyzet van. A szenteltvízzel el tud pusztítani? – Az ingénél fogva felhúztam, már lábujjhegyen állt: majdnem nyolc centiméterrel alacsonyabb volt nálam. – Vagy esetleg ha a kereszttel felnyársalna? – és jól megráztam, hogy nyomatékot adjak a kérésemnek. – De talán az ostya is megteszi. Kedvesen, de kicsit bambán mosolygott rám. – Maga csinos kis teremtés! Meglepetten elengedtem. Mire ő hihetetlen dolgot művelt: átkarolt és megcsókolt. Erősen. Igazán nagyon erősen, apait -anyait beleadott: a nyelve a számban kotorászott, és valami keményet éreztem a hasam környékén. A Wheaties gabonapehelyre emlékeztetett a csókjának az íze. – Hé! – mondtam, és gyengéden eltoltam magamtól, de még így is átrepült a padsoron, és a szószék mellett landolt tompa puffanással. A vigyor továbbra is sugárzott az arcán, és ott lenn is állt még neki; jól láttam a kidudorodást a nadrágján. – Még, még! – sóhajtotta, feje pedig hátrahanyatlott. – Inkább aludd ki magad! – jegyeztem meg, és legnagyobb meg – lepetésemre feje a vállára bukott, és horkolni kezdett. Biztos részeg. Éreznem kellett volna a leheletén. Még egy pillantást vetettem rá, és átkoztam magamat; tényleg a takarító volt, bézsszínű nadrágot és pólót viselt, rajta a következő felirattal: „D&E Takarító Kft.: Száműzzük a koszt!” Annyira el voltam keseredve, hogy amikor bementem a templomba, lecsaptam a legelső emberre, aki az utamba került. Aki – teljesen jogosan – szintén lecsapott

rám. Továbbra sem értettem, miként lehetséges, hogy beléptem a templomba, és nem égtem el. Nem mintha azelőtt minden vasár – nap jártam volna templomba. Gyerekkoromban még rendszeresen részt vettem a vasárnapi misén, de csak azért, hogy legálabb pár órára megszabaduljak a mostohaanyámtól. No meg egy ingyen üdítőért. De mióta elköltöztem apám házából, nem voltam templomban, kivéve a fontosabb egyházi ünnepeket. Úgy is mondhatnánk, hogy keresztény hitem a húsvéti és karácsonyi ünnepekre korlátozódott. Most meg halott keresztény lett belőlem. Teljesen elámultam azon, hogy be tudtam lépni erre szent helyre anélkül, hogy a lángok martalékává váltam volna. De semmi ilyesmi nem történt. Az ajtó könnyedén kinyílt, és a templom olyan volt, mint mindig: egyszerre vészjósló és vigasztaló, mint egy szigorú, de jóságos nagypapa. Óvatosan beültem hát az egyik padsorba, és vártam, hogy lángra kapjak. Semmi nem történt. Megérintettem az előttem heverő bibliát… még mindig semmi. A bibliával végigsimítottam az arcomon – semmi. A fenébe is! Ezek szerint tényleg vámpírrá váltam. Ez elég meg – döbbentő, de kezdtem hozzászokni. Ugyanakkor a vámpírszabályok valamiért az én esetemben nem működtek. Már rég lángolnom kellett volna, nem pedig egy templomi padsorban üldögélve arra várnom, hogy Isten a lelkemet a pokolba küldje. Rápillantottam a falon lévő órára. Hajnali négy óra múlt; a nap nemsokára felkel. Talán egy reggeli séta majd elintéz. Felsóhajtottam, és hátamat a padnak vetettem. – Uram, mi folyik itt? – nyöszörögtem. – Jó, jó, nem jártam rendszeresen templomba, de mégis mivel érdemeltem ki mindezt? Azért elég jó kislány voltam. Kedves voltam a gyerekekhez és az állatokhoz. Még önkéntesnek is jelentkeztem az ingyenkonyhára, az isten szerelmére! Jó, rendben, azt elismerem, hogy kicsit anyagias voltam, de mindig is a minőségre törekedtem! Szerintem az nem bűn, ha az ember lánya a lehető legjobb cipőt szeretné magának. Először is, azok sosem mennek tönkre. Úgyhogy hagyjuk. Ha Hitler nem vált vámpírrá, akkor én miért? Nos? – Segíthetek, kedvesem? – Tesséééék? – Az ijedtségtől olyan hirtelen ugrottam fel, hogy majdnem kiestem a padból. Aztán keményítő, pamut és arcszesz elegye csapta meg az orromat, és

amikor megfordultam, megpillantottam a lelkészt, aki a padsorok között felém tartott. Az ötvenes éveinek elején járhatott, a feje tetején teljesen kopasz volt, csak oldalt és a tarkóján maradt még némi őszülő haj. Fekete pantallót és fekete rövid ujjú inget viselt, és egy kis kereszt volt a gallérjára tűzve. Az arca arról árulkodott, hogy frissen borotválkozott; vastag szemüveget viselt, és merész sasorral büszkélkedett. Bal keze középső ujján karikagyűrű csillant meg. Volt raja némi súlyfelesleg, de biztos nem lehet rossz egy ilyen dundi testet ölelgetni. – Megrémisztett – mondtam szemrehányóan. – Azt hittem, maga az Isten. – Nem teljesen, kedvesem. – Egy pillanat alatt felmérte a helyzetet. A Takarító Fickó kiütötte magát, és a földön horkol, a Halott Csaj pedig a padsorban áll, és úgy néz ki, mint aki szellemeket látott. Rám mosolygott. – Tudja, hétfő van. Míg ő kávét készített a refektóriumban, én az egész sztorit elő – adtam neki, aztán leült velem szemben, és türelmesen végighallgatott. Az éjszaka megpróbáltatásai után a szék szinte már túl kényelmes volt. Három csésze kávét ittam jó sok habbal és cukorral (többé már úgysem kell aggódnom a derékbőségem miatt), és azzal fejeztem be mondandómat: – Aztán idejöttem, de sem az ajtók, sem a biblia, az égvilágon semmi nem tesz kárt bennem. – Azt, hogy a takarító fickó megpróbált a szószék előtt levenni a lábamról, kihagytam a történetből: ugyan mi értelme lenne bárkit is bajba keverni? – Nincs véletlenül magánál egy kereszt? – kérdeztem reménykedve. Levette a kis ezüstkeresztet a gallérjáról, és odaadta nekem. Szorosan a tenyerembe zártam, szinte már láttam magam előtt, mi fog történni, és beleborzongtam, de semmi sem történt. Még meg is ráztam. Be van kapcsolva? Még mindig semmi. Visszaadtam. – Köszönöm, de nem működik. – Megtarthatja – mondta. – Nem, köszönöm. – De, komolyan! Szeretném, ha megtartaná! Elpirult, aztán belevörösödött, amint megragadtam a kezét, és belenyomtam a keresztet, majd rázártam az ujjait. – Köszönöm, de ez az öné. Nem lenne szabad csak úgy odaadnia egy idegennek. – Egy gyönyörű idegennek. – Hogy? – Először a takarító, most meg a lelkész! Mindketten egy

halott csajra hajtanak… ejnye -bejnye! Mintha csak olvasna a gondolataimban, zavartan félrenézett, és megrázta a fejét. – Bocsásson meg. Nem is tudom, mi történt velem. – Azzal szórakozottan megérintette a karikagyűrűjét, és ez láthatóan erőt adott neki ahhoz, hogy a szemembe nézzen. – Kérem, folytassa. – Ennyi a történet. Nagyon elveszettnek érzem magam – fejeztem be. – Halványlila gőzöm sincs, mit tegyek. Most biztosan azt hiszi, hogy elment az eszem, és nem is csodálkozom, ha ezt gondolja, de kérem, legalább próbáljon meg úgy tenni, mint aki hisz nekem, és adjon tanácsot! – Nem ment el az esze, és nem hiszem, hogy hazudik – próbált megnyugtatni. Enyhe déli akcentusáról a magnóliák és a kukoricakása jutott eszembe. – Teljesen nyilvánvaló, hogy borzalmas élményben volt része, és szüksége van… nos muszáj, hogy ezt kibeszélje magából. Meg talán pihennie is kellene. Persze, pihenni. A sírban? Bár úgy lenne! Ehelyett most egy szép helyen pihengettem, ahol szépen kipárnázott falak vettek körbe, és ahol szép kosarakat és cseréptartókat lehet készíteni. Túl fáradt voltam ahhoz, hogy a kávéskanalammal szíven szúrjam magam, és bebizonyítsam neki, hogy igazat mondok. Így hát csak bólintottam, és a kávéscsészémet bámultam. Talán ha összetörném és megenném… – Arra a kérdésére, hogy a biblia miért nem ártott önnek, a válasz egyszerű: Isten szereti magát. – De lehet, hogy a törvények rám nem vonatkoznak, nem? – kérdeztem, de abban a pillanatban rájöttem, milyen arrogánsnak és nevetségesnek is tűnhetek. Isten törvényei mindenkire egyaránt vonatkoznak ezen a földön… kivéve Betsy Taylort! Na persze! Az igaz, hogy hiú vagyok, na de nem ennyire. – Arra céloz, hogy fel kellene hagynom az önsanyargatással? – Mégpedig azonnal. – Még mindig a gyűrűjével babrált, hangja erősebb lett, és kevésbé álmodozó. – Maga is mondta, hogy segített azon a nőn és a kislányán, és senkit sem harapott meg. Ez is azt mutatja, hogy ura a lelkének. – Kis habozás után belevágott: – Az egyik egyházközségi tagunk Minneapolis belvárosában dolgozik. Odaadnám a névjegykártyáját. Ha nincs autója, örömmel elviszem. – Szívesen elfogadom a névjegykártyát – mondtam, aztán hazudtam

egy kicsit: – Majd reggel felhívom. A lelkésztől – akinek a nevére már nem emlékszem – úgy búcsúztam el, mintha régi ismerősök lennénk, és távozóban még láttam, hogy a takarítót próbálja felébreszteni. Elindultam hazafelé. A lelkész biztos azt hitte, hogy egy őrülttel van dolga, de ettől még igaza lehet. Régi életemnek vége, de kezdtem rájönni, hogy talán… talán ez egyben egy új fejezet kezdetét is jelenti. Elmondhatom tehát, hogy szívtelen, mohó vámpírok táborának a tagja lett belőlem, aki egyre inkább arra vágyott, hogy vért igyon (fúj!), de azért nem kell két lábon járó vérszívónak lennem, ha nem akarom, hiszen van más megoldás is. Legalább hat vérbank van ebben a városban. És Isten azért még mindig szeret engem. Ezt megbízható forrásból tudom, hiszen a lelkészek nem hazudnak. Ez halálbiztos. Isten tehát szeret engem (meg a takarító és a lelkész is). Ez most már teljesen bizonyossá vált, és csak azon csodálkoztam, hogy nem jöttem rá erre eddig: ha legalább kilenc – vagy tízféleképpen próbálsz véget vetni az életednek, és mégsem sikerül, valószínű, hogy van még dolgod a világban. Egészen elképesztő és csodálatos, hogy kaptam még egy esélyt! Pont én! De akkor ne is vesztegessük tovább az időt! Sikerült leintenem egy taxit alig két sarokra a templomtól. Mivel ez Minneapolis, New Yorkkal és Bostonnal ellentétben itt a taxi ritka és csodás dolognak számít. Éppúgy, mint a Neiman Marcus luxus divatházban segítőkész alkalmazottat találni! A taxit csak jóval messzebb vettem észre, és lemondóan intettem. Aztán hallottam, hogy a kocsi kerekei csikorogva megállnak, majd a taxi minden szabályt áthágva megfordult, és a járdasziget mellé vágódott. A sofőr kiugrott, és szinte feltépte az ajtót. – Ööö… köszönöm. Elvinne Edinába? Semmi. Még csak nem is bólintott. Csak bámult rám. Idősebb férfi volt, körülbelül apám korabeli lehetett, a sok üléstől pocakot eresztett, szakállában morzsát láttam. A gombok majd lepattantak az ingéről, de ettől eltekintve kedvesnek tűnt. Mindenesetre mosolygott. Azaz inkább idétlenül vigyorgott, de nem volt kedvem harminc kilométert gyalogolni, és nem voltam abban a helyzetben, hogy válogassak. Beszálltam, és elindultunk. Hadd áruljak el valamit: ha meg akartam

halni, csak taxiba kellett volna ülnöm, mihelyt kijöttem a halottasházból. De komolyra fordítva a szót, a pasi biztos nem volt normális. Egyfolytában engem bámult a visszapillantóban. A dudálások és egy -egy korán kelő gyalogos szitkozódása átmenetileg visszairányította figyelmét az útra. Miután majdnem belement egy kenyérszállító furgonba, egy újságos kisteherautóba, egy ingázókat szállító vasúti kocsiba és egy buszba, elegem lett. Lehet, hogy nekem meg se kottyant volna egy brutális autóbaleset (minden esély megvolt rá), de vakmerő sofőröm biztos nem úszta volna meg. – Ne bámuljon már! – vetettem oda ingerülten, mikor a busz sofőrje ráfeküdt a dudára. Az erőteljes bőgés majd’ beszakította a dobhártyámat. – Az utat figyelje! Azon nyomban engedelmeskedett, és az út hátralevő részében nem volt semmi probléma. Csak mikor már beállt a házam elé, akkor vettem észre, hogy nincs nálam pénz. Mégis mire gondoltam, mikor leintettem ezt a pasit? Nos, az igazat megvallva egy jó kis szundikálásra és egy italra gondoltam, ha nem is ebben a sorrendben. – Ööö… várna egy kicsit, míg beszaladok a házba, és… – És mi? Ha az emlékezetem nem csal, pontosan negyvennyolc cent van a pénztárcámban. Ezenkívül két ingyenes autómosásra jogosító kupon. Az elmaradt szülinapi bulim óta nem vettem ki pénzt. – Csekket elfogad? Vagy mi lenne, ha most az egyszer emberbaráti szeretetből nem számítana fel semmit? – vicceltem. Megint rám vigyorgott. – Igen, hölgyem. Hölgyem? A pasi kétszer olyan öreg volt, mint én, a fene vigye el! Borzasztó gondolat villant belém: lehet, hogy nemcsak meghaltam, hanem ráncos is lett a bőröm? – Nos, akkor rendben – mondtam kicsit feszengve, és titokban a szarkalábakat tapogattam az arcomon. – Kösz a fuvart. Elhajtott, de továbbra is engem bámult az ablakból. Összerezzentem, mikor felszaladt a járdára és nekiment egy postaládának, aztán a kocsifeljáró felé igyekeztem, mert nem kívántam több vérontásnak a szemtanúja lenni. Elképesztő, manapság milyen könnyen lehet jogosítványt szerezni ebben az államban! Kívülről nem láttam semmi változást a házamon, de mihelyt beléptem

– valami hülye nyitva hagyta az ajtót (hoppá, az én voltam) -, láttam, hogy iszonyú rendetlenség van. A holmijaim egy részét dobozokba tették, melyek most szanaszét hevertek a nappaliban. A lámpa égve maradt a konyhában… ha ez azóta ég, hogy belőlem csinibabát varázsoltak a ravatalozóban, bele se merek gondolni, mibe fog ez nekem kerül majd. Éreztem mostohaanyám parfümjét (Dune, amiből mindig túl sokat tett magára), és rettenetes gondolatom támadt. Berontottam a hálószobámba. Itt további dobozokat találtam, és a ruháim közül jó néhány az ágyamon hevert. Pár darab leesett az ágyról, a padlón selyem, műszál és pamut anyagok feküdtek összegyűrődve. Feltéptem a gardrób ajtaját. A borzalmas gyanúm beigazolódott. Néhány ruhám a helyén volt, az edzőcipők és az olcsó, lapos sarkú cipőim is, amelyeket mindennapi használatra szántam az irodába. De a kedvenceim, a Manolo Blahnik, Prada, Ferragamos, Gucci és Fendis cipőim mind eltűntek. A mostohaanyám képes volt az egyik régi kosztümjét és ócska cipőjét rám adni, aztán idevágtatott, és lenyúlta a márkás cipőimet. Hadd ismételjem meg: az egyik ócska cipőjét adatta rám, aztán idevágtatott, és lenyúlta a márkás cipőimet. Mialatt próbáltam megemészteni a látottakat, bátortalan nyávogást hallottam, és felpillantva megláttam Giselle -t, amint engem bámul. Legalább ő megúszta, és hazatalált. Mosolyt erőltettem magamra, és elindultam felé. – Ki tudja, mikor kapott utoljára enni? És egyáltalán, mit keres még mindig itt? -, mire szinte kétszeresére fújta fel magát, aztán olyan gyorsan elinalt, hogy nekivágódott a falnak, bukfencet vetett, majd továbbrohant. Leroskadtam az ágyamra, és elkezdtem sírni. Amíg sírsz, minden rendben van, de ez az érzés csak addig tart, míg be nem fejezed a sírást. A vége felé egy kicsit hülyén érzed magad, és azon gondolkozol, vajon tényleg te adsz -e ki ilyen furcsa hangokat. Az én esetemben az egész még furcsább, mert könny se jön többé a szememből. Tudok zokogni, de sehol egy könnycsepp. Akkor ez azt jelenti, hogy pisilni és izzadni sem tudok már? Nem siettem a fürdőszobába, hogy kiderítsem. Na mindegy, végül csak befejezed a sírást, és akkor ott a nagy kérdés, mihez fogsz most kezdeni. Szakíthatsz az aktuális pasiddal. Vagy leszúrhatod a főnöködet. Esetleg eldöntöd, hogy mostantól fogva nagy

ívben tojsz arra, hogy a mostohaanyád ilyen aljas. Vagy elgondolkozhatsz azon is, hogyan fogod ezután az életedet vámpírként leélni, mert hogy valamit tenned kell, az biztos. Holtfáradtan, rongybabaként vetettem magam hasra az ágyon. És szomjas is voltam. De ezzel ráérek még később foglalkozni. Vagy tegyek próbát Giselle -lel? Nem, ez nem túl jó ötlet! Csak heverek itt, a szobám úgyis keletre néz, és hagyom, hogy a hajnali napfény végezzen velem. Ha halottként ébredek fel megint, abból tudni fogom, hogy ideje tenni valamit. Ha nem ébredek fel… nos, akkor egy problémával kevesebb. A pokol sem lehet rosszabb annál, mint amikor az ember éjfél után megy bevásárolni a Wal-Martba, nem? Ezekkel a gondolatokkal aludtam el.

45

6. FEJEZET Mikor felébredtem, rögtön éber voltam, pont úgy, mint a ravatalozóban. Ez teljesen új volt számomra, mert normál esetben legalább egy teljes órára, egy frissítő zuhanyozásra, két csésze kávéra és a reggeli ingázásra volt szükségem ahhoz, hogy összeszedjem magam. Úgy látszik, ezután már elboldogulok ezek nélkül is. Az egyik percben még halott vagyok a világ számára, a következőben pedig teljesen ébren kipattanok a koporsómból. Mármint most éppen a Laura Ashley lepedővel borított ágyamból. Tökéletesen éber voltam, teljesen tiszta tudatállapotban. Biztos mindenki ismeri azt az érzést, mikor felébred egy jó kis délutáni szunyókálásból: úgy két óráig nem találja a helyét. De most semmi ilyen nem történt. Sőt, inkább olyan érzésem volt, mintha legalább három Frappucinót ittam volna. Dupla cukorral! Elsőként Giselle -t pillantottam meg, aki dölyfösen terpeszkedett az ágyam lábánál. Valószínűnek tartom, hogy több halottal is lehetett már dolga legutolsó találkozásunk óta, mert úgy tűnt, most már semmi kifogása nincs ellenem. Így hát első dolgom volt megetetni. Már ez az egyszerű tevékenység is – amit azelőtt naponta kétszer is megtettem – kimondhatatlanul jó érzéssel töltött el. Aztán letusoltam, fogat mostam, tiszta, kényelmes ruhát vettem, és belebújtam a teniszcipőmbe. Ott álltam, halottan, lassan megbarátkoztam a gondolattal is… de biztos létezik valami jó kis lelkesítő dal is erre! Nincs több öngyilkos próbálkozás. Ideje, hogy beletörődjek a megváltoztat – hatatlanba, és alkalmazkodjam hozzá. Fogalmam sem volt, hol kezdjem, de mielőbb bele kell vágni. A lendület általában segíteni szokott egy terv további részének végrehajtásában. Első számú haditerv: vissza kell szereznem a cipőimet! És most hadd mondjak pár keresetlen szót a mostohaanyámról. Azt megbocsátottam volna neki, hogy feleségül ment az apámhoz. Még az is belefért volna, hogy úgy tekint rám, mint a legfőbb riválisára, és nem

mint a család egyik tagjára. Azt viszont sosem fogom neki megbocsátani, hogy apám még nős volt, amikor ő elkezdte üldözni, sebesült gazellaként leterítette, majd a döglött tetemét elvette férjül. Apám se volt szent ember – és ma sem az -, de Antónia mindent elkövetett, hogy apám kegyvesztetté váljon. Biztos mindenki tudja, hogy egyesek művésznek születnek, mások meg könyvelőnek. Nos, Antónia fészekrombolónak született. Sajnos az alkata is éppen megfelelt e célra: hatalmasra polcolt mellek, amelyek állandóan ki akartak buggyanni a túl feszes felsőjének V -kivágásából, fekete miniszoknya, csupasz lábak (még télen is! Minnesotában!), és persze az elmaradhatatlan magas sarkú, amiről minden pasinak kizárólag egy dolog jut az eszébe. Hogy a sztereotípia teljes legyen, még hülye is volt. És szőke. Egyszer megkérdezte tőlem, hogy a leszbikusok is menstruálnak -e. Szerencsére sikerült gúnyos kacajomat visszatartani, és elmagyaráztam neki a szitut. – Hát ennek semmi értelme – vágott vissza. Anyám megkapta a házat, illetve a család tagjaitól és a barátoktól a lesajnáló pillantásokat, amikor kiderült, hogy apám lecserélte őt egy fiatalabb, karcsúbb nőre. Apám pedig megkapta Antóniát és az előléptetést, hiszen Antónia minden kétséget kizáróan értékes trófea volt, és be kell ismernem, elősegítette apám karrierjét. Ami engem illet, tizenhárom évesen kaptam egy huszonnyolc éves mostohaanyát. Legelső mondata körülbelül így hangzott: – Vigyázz a ruhámra! – A második pedig így: – Ne érj hozzá! – A tiltás tárgya anyám egyik régi vázája volt, amit még akkor kaptam tőle, mielőtt Antónia kitúrta volna őt. Igen, foglyokat ejtett és beköltözött. Én elmondom az igazat, még ha az kellemetlen is: meg se próbáltam megismerni. Egyáltalán nem akartam közelebbi kapcsolatba kerülni a nővel, aki tönkretette anyám házasságát. Ráadásul nehéz kedvesnek lenni azzal, akiről azonnal lerí, hogy nem szeret. Okos, kiszámíthatatlan tinédzserként mindazt megtestesítettem, amitől ő rettegett, és akit apám teljes szívből szeretett. Körülbelül egy héttel azután, hogy beköltözött, hallottam, hogy a következőt mondja anyámról: „az a külvárosi tehén”, mire én fogtam az arany nyakláncát, beletettem a turmixgépbe, és mostohaanyám sikoltozása közepette elindítottam a készüléket. Ezután látogattam el először pszichiáterhez.

Antónia hitt a pszichiáterekben. Szakképzett emberek, akiket azért fizetnek, hogy a létező összes panaszt meghallgassák… micsoda boldogság! Büszkén magyarázta, hogy nála még idejében diagnosztizálták a depressziót, ami nekem a legfurcsább elmebajnak tűnt, amivel valaha is találkoztam. A gyógyszerek nem segítettek, az ékszerek igen. Érdekes módon akkor mindig depressziós lett, ha valamelyik iskolai fellépésemet kellett volna megnézni, de ahhoz bezzeg mindig volt ereje, hogy apámmal eltöltsön egy drága estét a városban. Apám, a here, leszegett fejjel járt. Mindazonáltal becsületére váljék, hogy sosem engedett Antónia ama kérésének, hogy állandóra anyámhoz költözzek. Közös felügyeletet ítéltek meg, és hála istennek ezt bevállalta. Antóniának bizsukkal fogta be a száját, engem cipőkkel kenyerezett le, ő maga pedig sokszor volt távol továbbképzéseken. A cipőket elfogadtam, és megpróbáltam boldogulni. Antónia utána már sosem beszélt anyámról a jelenlétemben, és nekem sem kellett azzal bajlódnom, hogy értékes fémeket dugjak a konyhai kisgépek valamelyikébe. De igazából egyikükkel sem tudtam együtt érezni. A döntést ők hozták meg. Leparkoltam a valószínűtlenül nagy házuk elé. A vörös téglából épült, háromemeletes házukon több tetőablak van, mint egy üveg – házon. Most is lenyűgözve álltam az imponáló méretek előtt, közben pedig azon morfondíroztam, hogy vajon két embernek miért van szüksége ekkora házra? Aztán kipattantam az autóból. Nagy megkönnyebbülést jelentett, hogy a saját autómat vezethetem, és nem vagyok kiszolgáltatva a tömegközlekedés kényének -kedvének. Úgy tűnt, hogy sem a házamat, sem az autómat nem adták még el; szánalmas kis földi vagyonom sorsa felől még nem döntöttek. Bár ha jobban meggondolom, nincs két napja, hogy meghaltam. A családom – legalábbis az apám és az anyám – minden kétséget kizáróan sokkos állapotban vannak. Mikor kinyitottam a bejárati ajtót, mostohaanyám kedves hang – ját hallottam: – A fenébe is, Arnie, be kell perelned őket. Végtére is elvesztették a lányod holttestét! A temetést el kell halasztani ki tudja mikorra, és akkor nekünk is el kell halasztani a nyaralásunkat… Jézus

Mária! Apám szinte belevágta a jégkockát a whiskyspohárba. – Én is majd’ beleőrülök, de legalább adjunk egy esélyt a temetkezési vállalatnak. Tudom, hogy igyekeznek minden tőlük telhetőt megtenni. Ha holnapig nem találják… – itt egy kicsit elcsuklott a hangja, és én nyomban megbocsátottam neki az egész kamaszkoromat – …nem találják meg Betsyt, elkezdek telefonálni. – Ha lemondjuk az utat, elúszik a hajóútra befizetett előleg – figyelmeztette Antónia. Te jó ég! Egy hajón összezárva ezzel a nővel? Mégis mit képzel az apám? – Azzal háromezer dollárt dobunk ki az ablakon! – Engem ez most a legkevésbé sem érdekel – mondta apám csendesen. Hűha, Antónia bajban van. Egy kezemen meg tudnám számolni, hányszor hallottam apámat ezen a hangon megszólalni. Antónia, az ösztönök teremtménye, tartott egy kis szünetet. – Ó! Nos, talán jobb lesz, ha egyedül megyek, te meg itt maradhatsz és… tudod, vigyázhatsz a házra. – Az isten szerelmére, Toncsi! Tudom, hogy te és Betsy nem kedveltétek egymást túlságosan, de mégiscsak a mostohalányod volt, aki meghalt! Te meg másra sem tudsz gondolni, mint arra a kibaszott nyaralásra! – Hallottam, ahogy nagyokat kortyolva kiüríti poharát. – Mi a fene van veled? – Semmi – válaszolta Antónia gyorsan. – Gondolom, még mindig sokkos vagyok. Nem is figyeltem arra, mit mondok. Sajnálom, Macikám. Olyan szomorúnak tűnsz, kicsikém. Gyere, majd a mami megvigasztal. Ekkor úgy éreztem, muszáj tennem valamit, mielőtt még belemelegednek az előjátékba. – Állj! – kiáltottam, és beléptem a nappaliba, kezemet a szememre szorítva. – Ugye, van rajtatok ruha? Az elmúlt huszonnégy órában igen sok mindenen mentem keresztül, és ezt már tényleg nem bírnám elviselni. Kikukucskáltam az ujjaim között. Apám a kanapéba süppedt, Antónia éppen fölé hajolt, és ujjaival apám hajával játszadozott. Már ezért az egy dologért megérte meghalni és visszatérni, hogy lássam mostohaanyám elképedt arckifejezését. – Hű, hála istennek, még van ruha rajtatok. Mindegy. Én itt vagyok, Antónia, de hol vannak a cipőim?

A halotti (ugye?) csöndet mostohaanyám földre ejtett borospoharának csörömpölése törte meg. Pillanatok alatt elfehéredett, és most először vettem észre, hogy szeme körül apró szarkalábak vannak. Tizenöt évvel volt idősebb nálam, ami abban a pillanatban meg is látszott rajta. – Be… Betsy? – Apám megpróbált elmosolyodni, de láttam, hogy a szája széle remeg, és tudtam, hogy fél. Rémes volt őt így látni – a saját apám fél tőlem! -, de abban a pillanatban nem értem rá ezzel foglalkozni. A feleségével volt megbeszélnivalóm. – Hogy volt képed rózsaszín kosztümbe öltöztetni, amikor tudod, hogy utálom a rózsaszínt? Ráadásul a kiselejtezett, szaros cipődet adtad rám, holott tudod, hogy megőrülök a márkás cipőkért! Aztán belopóztál a házamba, és elloptad a jó cipőimet. És még hajóútra is elmennél! Miután elcsábítod az apámat újra! A temetésem napján! – Lassan kezdtem kifogyni az őrült ötletekből. Ő meg csak egyre hátrált a kandallópárkány felé, már azt hittem, belebújik a kandallóba. De én csak nyomultam felé könyörtelenül, míg szinte összeért az orrunk. Lehelete homárszagú volt. Szépen vagyunk, mondhatom! Ünnepi vacsora a mostohalánya temetése napján. – Szóval hová tetted a cipőket? – Toncsikám, tényleg ez történt? – kérdezte tőle apám. Ez annyira jellemző rá. Az igazán lényeges dolgok felett (a halálból visszatérő lánya) szépen elsiklik, és inkább a kézzelfoghatóbb dolgokra (az a ribanc felesége ellopja a halott lánya cipőjét) koncentrál. – Tudod, milyen régóta spórolt, hogy megvegye… – De hiszen meghalt! – Az a nő még ebben a helyzetben is képes volt elérni, hogy ő tűnjön megbántottnak és zaklatottnak. – Szia, Apa! – mondtam. Aztán Antóniához fordultam. – Ez lényegtelen! – Hallottam, hogy valami eltörik a hátam mögött, de nem fordultam meg. – Hol vannak a cipőim? – Elizabeth… én… te… ez nem te vagy, és erről felesleges is többet beszélni. – Antónia, te ostoba tehén, most aztán jól fején találtad a szöget! De áruld már el, hová tetted a cipőimet! – Közelebb hajoltam, és rávigyorogtam. Elfehéredett, és hallottam, hogy elakad a lélegzete. – Látnod kellene, mi történt azzal a két fickóval, akik felidegesítettek! – Nézd meg a hálószobáját! – javasolta egy gyengéd hang mögöttem. Megfordultam, és legjobb barátnőmet, Jessica Watkinst pillantottam

meg az előszobában. Szeme piros volt a sírástól. Hosszú, átlátszó fekete szoknyát viselt, hozzá fekete leggingszet és garbó nyakú felsőt, haját pedig olyan szorosan fogta kontyba, hogy a szemöldöke hatalmas kérdőjellé változott. Nem sminkelte ki magát, ezzel is jelezve, hogy gyászol. Jessicát hetedikes korunk óta nem láttam smink nélkül. – Mrs. Taylor nem pocsékolta az időt azzal, hogy elpakolja a cipőket. Nézd csak meg a gardróbjában! – Aztán hangos zokogásban tört ki. – Ó, Liz, azt hittem, meghaltál. Mindannyian azt hittük! – Ne szólíts Liznek, tudod, hogy utálom. Különben meg részben jól gondoltátok – mondtam, ahogy felém szaladt. Mielőtt megöleltem volna, rátettem a kezemet mostohaanyám arcára, és nagyon -nagyon finoman eltoltam magamtól, mire akkorát röpült, hogy a kanapén kötött ki, ahonnan apám még idejében felkelt. – Úgy készüljetek, hogy ez egy hosszú történet lesz, de garantálom, hogy nem fogtok unatkozni. Legrégibb barátnőm a vállamon sírdogált, én pedig a távolabbi hálószoba felé tereltem. Amikor hátrapillantottam, láttam, hogy mostohaanyám néma döbbenettel bámul, apám pedig zavarában egy újabb pohárral tölt magának.

53

7. FEJEZET És aztán elhatároztam, hogy visszaszerzem a cipőimet, és most itt vagyok. Kedvesem, elengednél egy percre? Jess végig szorosan a kezemet fogta, mialatt elmeséltem neki a történetemet, és most vonakodva bár, de elengedte. Teljesen elzsibbadt a kezem, kicsit meg kellett mozgatnom. – Nem hiszem el – egyre csak ezt hajtogatta, és közben végig a fejét csóválta, szinte belefájdult a fejem. – Egyszerűen nem hiszem el. Antónia gardróbjában térdepeltünk. Gondosan átvizsgáltam a cipőimet, nincs -e rajtuk valami karcolás, aztán óvatosan mostohaanyám ezernégyszáz dolláros báli ruhájába helyeztem őket (mi a fenének kell egy negyvenöt éves nőnek báli ruha?). Apám és mostohaanyám a nappaliban rejtőztek el, túl rémültek voltak ahhoz, hogy beszéljenek velem, és megtudják, mi is történt valójában. Éreztem, hogy riadtak és nyugtalanok – olyan szaguk volt, mint az égett műanyagnak -, és bár megkönnyebbültem, hogy nem kell velük lennem, mégis rossz érzésem volt. De mi ez az egész a szagokkal? Hirtelen úgy éreztem, mintha szuper szaglásom lenne. Mégis mióta van az érzelmeknek illata? Mert most minden különösebb erőfeszítés nélkül teljesen rábízhattam magam az orromra, éppúgy, mintha a fülemet vagy a szememet használnám. Élőhalott vérebbé változtam! Furcsa, és egyben tök jó érzés. – Egyszerűen nem hiszem el! – ismételte Jess. – Te nem hiszed el? Szerinted milyen halottként felébredni, és megpróbálni felfogni a helyzetet? Nekem majdnem két teljes napomba került, hogy hozzászokjak a gondolathoz. Vagy legalábbis hogy elkezdjek megbarátkozni a helyzettel. És még abban sem vagyok biztos, hogyan is történt az egész, vagy hogy mit is kellene… – Szarok rá – mondta Jessica. – Élsz, vagy legalábbis úgy teszel, jársz, beszélsz, és engem egyedül ez érdekel. – Újból átölelt. Nem volt több negyven kilónál, karjai fűzfavesszőként fonódtak körém. – Liz, olyan boldog vagyok, hogy itt vagy! Ez volt életem legborzalmasabb napja!

– Micsoda véletlen egybeesés! – kiáltottam, mire mindketten elkezdtünk nevetni. Majd hozzátettem: – Légy szíves, ne hívj Liznek, tudod, hogy utálom. – Különben kiszívod a véremet? – Arra megpróbálok nem gondolni – vallottam be, de közben alig tudtam levenni a tekintetemet hosszú, barna nyakáról. – Már a gondolatától is hánynom kell. És különben is, utálom a barnára sült húst. Ez övön alóli ütés volt részemről. Jesst, amikor csak lehetett, cikiztem, hiszen ez belefért a barátságunkba, és különben is tele volt előítéletekkel. Úgy gondolta, minden fehér önző és megbízhatatlan, kivéve engem. Be kell vallanom, erre néha nehéz volt rácáfolni. Amikor először találkoztunk a hetedik osztályban, a következőket mondta: – Kopj le, te kis beképzelt fehér majom! – Mondta mindezt úgy, hogy hóna alatt egy Gucci táskát szorongatott. Annyira meghökkentette, amit válaszoltam („Eredj, és sírd ki magad a pénzeden, édes”), hogy azonnal a barátom lett. Nagyjából így szereztem a barátaimat: a meglepetés erejével. – Most, hogy élőhalott lettél – folytatta Jessica -, arra számítok, hogy véget vetsz a feketék faji üldöztetésének – amin megint nagyot nevettünk. Jessicát körülbelül annyi hátrányos megkülönböztetés érte a származása miatt, mint az egykori alelnök, Al Gore feleségét. – Vettem az adást. – És nem őrülsz még bele a vérszomjba? – kérdezte olyan hangon, mintha afelől érdeklődne, kérek -e egy kis fagyit. Elvigyorodtam. – Ha őrült nem is, de kimondhatatlanul szomjas vagyok. Mint egy kiadós reggeli edzés után. Vagy amikor éjszaka étlen -szomjan táncolsz. Így ébredtem fel, és azóta sem szűnik ez az érzés. – Hát, akkor tartsd távol tőlem magad, mert nem szeretném a legjobb barátomat könnygázzal lefújni! – Rendben. Tudod, én már levetettem magam a tetőről, elütött egy kukásautó, halálos áramütést szenvedtem, hipót ittam, ezenkívül kettős gyilkosságot és súlyos testi sértést követtem el, úgyhogy biztos lehetsz benne, hogy nem szeretném, ha lefújnál. Elmosolyodott. – Szóval nem lehet megölni téged. Jó. Nem szeretnék még egyszer olyan telefonhívást kapni, mint a múlt héten. És nagyon úgy tűnik, hogy az a két seggfej, akik bántották azt a nőt és a kislányát,

megérdemelték, amit kaptak. – Ezt próbálom elfelejteni – mondtam bűntudatosan. – Szerintem ne aggódj emiatt! – Akár hiszed, akár nem, az a legkevésbé sem aggaszt, hogy valamiféle igazságosztó lett belőlem. Nézzük csak, mióta is vagyok halott? És mi történt azóta? Őket mégsem kérdezhetem meg – mondtam, és a nappali felé biccentettem. – Apám sokkos állapotban van, Antónia használhatatlan. Leginkább az izgatja, mi lesz a hajóútra befizetett előleggel, az én idő előtti halálom miatt egyáltalán nem aggódik. Jessica gyanakodva húzta össze a szemét, de egy szót sem szólt. Nem lett volna semmi értelme. Ő is annyi ideje ismeri Antóniát, mint én. – Nos… – kezdte lassan, közben maga alá húzta a lábát, és a kezét összekulcsolta. Pont úgy nézett ki, mint egy fekete ájtatos manó. – Apukád csütörtök este hívott. A halálhíredre úgy reagáltam, hogy szegényt büdös fehér hazudozónak hívtam, és lecsaptam a kagylót. Csak hogy tudd, még soha senkit se hívtam büdös fehérnek, ez olyan divatjamúlt. Aztán elkezdtem sírni. Ez is olyan divatjamúlt. Körülbelül nyolc órán át bőgtem. Beszéltem a nyomozóval… – Nick Berryvel? – Azért hívott, hogy a temetésről érdeklődjön. Gondolom, azért tudott a balesetről, mert rendőr meg minden. Eljött a temetésre is – tette hozzá ravaszul. Már hónapok óta a nemlétező viszonyommal ugratott. – Óóó, kérem a részleteket. Ki volt még ott? – Lássuk csak, az egész bagázs a munkahelyedről. És John. – Ööö… az a fickó aki, túrja az orrát, majd a falra keni? – Ne aggódj, szemmel tartottam Fiknyusz Fiút. És a korábbi főnököd is ott volt! Kirúg, te meghalsz, és ennek a seggfejnek még volt képe megjelenni a temetéseden szomorúságot színlelve. És aztán engem kérdezett, nem tudom -e véletlenül, hol tartottad a fénymásoló szervizes fickó telefonszámát, és hogy vajon a Carroll szállítmányozást elintézted -e, mielőtt meghaltál. Nagy nevetésben törtem ki. – Persze nem volt semmiféle temetés… mert nem találták a holttestedet! – Jessica kezdett belemelegedni, szeme ijesztően megvillant. – Képzeld csak el: mindannyian ott állunk arra várva, hogy a temetés elkezdődjön, udvariasan beszélgetésbe elegyedve olyanokkal,

akiket zsigerből utálunk… – El tudom képzelni! – … aztán egyszer csak megjelenik a temetkezési vállalat embere, és közli, hogy van egy kis probléma. És én még egy csomó dologról hittem azt, hogy fura, de akkor értettem meg igazán, mi is az igazán fura. És ha már a furcsaságoknál tartunk, nem balzsamoztak be? Úgy értem, nem hatott rád, vagy a rokonaid egyszerűen csak megspórolták ezt a műveletet? – Pont engem kérdezel? Honnan az ördögből tudjam? – Alig tudtam leplezni a viszolygásomat. A zsírleszívásnak még a gondolatától is kiver a veríték, a balzsamozó folyadékról meg jobb, ha nem is beszélünk. Inkább meg se próbálom kideríteni. – Egyébként miért jöttél ide? Persze egyáltalán nem bánom, mert így legalább megakadályoztad, hogy kitekerjem Antónia nyakát. De mindig is utáltad a szüleimet. Nehogy azt mondd, hogy most jössz a bankból, ahol átvállaltad a jelzáloghitelüket, és most eljöttél lefoglalni a házukat. – Bárcsak így lenne! Mindenesetre kösz az ötletet. Jövő hétvégén sort kerítek rá. – Jessica… – A temetésen megpillantottam Mrs. Taylor lábbelijét. Tudtam, hogy azok nem az ő Pradái. Így hát elhatároztam, hogy idejövök, és megpróbálom visszaszerezni. – Antónia nem normális – panaszkodtam. – Egy számmal kisebb a lába! Nem is mennek fel a lábára, mégis meg akarja szerezni őket. – A mocsok – mondta Jessica vállvonogatva. – Ki érti? Rámosolyogtam. Úgy nézett ki, mint egy egyiptomi királynő, aki kobraként harcol a barátaiért. Apámat és a feleségét teljes szívből megvetette, de a temetésem napján mégis bemerészkedett a Pokol Házába, hogy visszaszerezze a cipőimet. – Ó, Jess… de hát miért? Halott voltam, legalábbis így tudtátok. Nem lett volna már rájuk szükségem többé. – De nekem igen – jegyezte meg gúnyosan. Ami szemenszedett hazugság volt, hiszen Jessicának akkora lába volt, mint a híres kosárlabdázónak, Magic Johnsonnak. – És különben sem volt szép dolog. Annak az idiótának le kellett nyúlnia apád kulcsát, beosonni a házba, és ellopni a cipőket. Tudtam, hogy nem akartad volna, hogy megkaparintsa őket. Elhatároztam, hogy felajánlom őket annak a

szervezetnek, ahol önkéntesként dolgozom. Bólintottam. Jessica szabadidejében (heti ötven óra szerintem) egy olyan szervezetet vezetett, amely állásinterjúkhoz és önéletrajzkészítéshez nyújtott segítséget hátrányos helyzetű nőknek, ezen kívül használt kosztümöket és kiegészítőket biztosított nekik az állásinterjú idejére. – Fantasztikus ötlet, milyen jó, hogy eszedbe jutott! – Azzal felnyaláboltam a többi cipőt, és beletettem a báli ruhába, amiből közben egy zsákot csináltam, és a vállamra vetettem, mint egy vámpír Mikulás. – Persze most, hogy visszatértem, ebből már nem lesz semmi. Hiszen most lesz csak szükségem igazán csodás cipőkre. Na, gyerünk! Felnyaláboltam Antónia ékszeres dobozát, a konyhában megálltam, a cipős zsákot átadtam Jessicának, aki tágra meredt szemmel bámulta, ahogy Antónia ékszereit a turmixgépbe tömöm, majd ráteszem a tetejét, és beindítom a szerkezetet. A fülsértő csikorgó hangokra előfutott Antónia. Apám visszavonult a dolgozószobájába, ahol whiskyvel és friss pornóval vigasztalta magát. Néhány másodperc múlva, mely idő alatt csak bámultuk az erősen rázkódó turmixgépet, leállítottam a forgó késeket. Hallottam, hogy mostohaanyám a fogát csikorgatja, de egy szót sem szólt, csak utálattal vegyes félelemmel bámult rám. Ez tetszett nekem. – És most jól figyelj, Antónia! Ne merészeld még egyszer betenni a lábad a házamba engedély nélkül! Vagy a dolgaimhoz nyúlni, akár élek, akár nem, különben úgy seggbe rúglak, hogy elszállsz! – Mindezt teljes nyugalommal mondtam, már -már kedvesen, és közben letéptem a hűtő fogantyúját, és átadtam neki. – Megértetted? Szuper. Viszlát húsvétkor! Azzal távoztunk. Soha nem fogom elfelejteni Antónia O’Neill Taylort, ahogy hátrahőkölt tőlem, amint elmentem mellette.

60

8. FEJEZET Némi vita után Jessicával elváltak Útjaink, és anyám házához vezettem. Most, hogy végre eldöntöttem, új életet kezdek (bár halvány gőzöm sem volt, hogyan), nem hagyhattam anyámat abban a tudatban, hogy halott vagyok. – Nyugi, minden rendben lesz – mondta Jessica -, bár igazán elmagyarázhattad volna a papádnak és Mrs. Taylornak, hogy azért kerültél ide, mert vámpír lett belőled. – A hangja elcsuklott, ahogy a "vámpír" szót kiejtette, és megpróbálta visszafojtani nevetését. Nem hibáztatom. Tényleg nevetségesen hangzik. – De hiszen láttad őket – feleltem. – Szerinted úgy néztek ki, mint akik el tudtak volna fogadni bármilyen magyarázatot is? Apa ki sem jött, hogy elköszönjön. Antónia pedig azzal volt elfoglalva, hogy a szétroncsolódott ékszereit kihalássza a turmixgépből. – Igazad van. Megkértem Jessicát, hogy nyugodtan avassa be a titokba azokat, akikről úgy gondolja, érdemesek rá, de őt ez az ötlet elborzasztotta. – A filmekben a vámpír rejtőzködve él – érvelt. – A barátok és család számára halott marad. – Először is, ez nem film, másodszor pedig nem hagyom, hogy a barátaim és a családom azt higgyék, meghaltam, amikor itt vagyok. Ez nem titok! Csak nem fogok itt kétszáz éven át vérszegény idiótaként ólálkodni? Na nehogy már! – És mi lesz a kormánnyal? A tudósokkal? Mi van, ha el akarnak kapni és tanulmányozni? Ráadásul még halotti bizonyítványod is van. A társadalombiztosítási számod meg már nem érvényes, hitelkártyád sincs... egy szó, mint száz, nem folytathatod onnan, ahol abbahagytad Betsy, gondold át, kérlek! Bevallom, ezek nekem eszembe sem jutottak. Miből fogok megélni? Megpróbálkozhatnék egy éjszakai állással egy motelben például, vagy valami ilyesmi. – Én... még nem gondolkoztam ezen – vallottam be. – Negyvennyolc órával ezelőtt még pucéran feküdtem kiterítve.

– Ó, nem is tudtam, hogy randid volt! –Nagyon vicces! Ezzel ráérek később foglalkozni. Most muszáj anyuhoz mennem. Jessica bólintott. – Ám legyen. Veled megyek. – Eszedbe ne jusson! Így is elég nehéz lesz neki elmagyaráznom, hogy feltámadtam halottaimból, még csak az hiányozna, hogy a háttérből osszad az észt! – Mégsem kellene egyedül menned – tiltakozott. – Miért, ugyan mi történhet velem? Erre nem tudott hirtelenjében mit felelni, úgyhogy vonakodva így szólt: – Igazad van. Beültem az autóba, bevágtam az ajtót, és leeresztettem az ablakot – Akár elmondod, akár nem, nekem tök mindegy. Én biztos nem fogom titokban tartani. Te mit szóltál volna hozzá, ha nem mondom el neked? Az más. Mi tulajdonképpen szinte testvérek vagyunk. – Ja, ez rögtön meg is látszik – mondtam vidáman -, annyira hasonlítunk egymásra. Jessica a szemét forgatta. – Csak azt mondom, nem kell mindenkinek elmondani. Elég, ha a családod tudja, és én tudom. Meg talán az a Nick. – Pontosítunk: Nick nyomozó. Meg se hallotta, mit mondtam. – Elhívhatnád magadhoz... hallgathatnátok valami jó kis andalító zenét, mondjuk, valami rémes Sade -dalt, aztán ráveted magad! Ő lehetne az első vacsorád. A gondolattól megrettentem, bár elismerem, beindította a fantáziámat az a lehetőség, hogy Nick nyomozó legyen az első. – Te beteg vagy – mondtam. – Különben is utálom Sadét. Menj haza, és pihend ki magad! – Nem vagyok beteg, csak totál kiakadtam. A jelenlegi helyzetet figyelembe véve lehetne rosszabb is. Add át Taylor mamának az üdvözletemet. És gondold át még egyszer, te dumagép. Ki van zárva, hogy a filmek mindenben tévedjenek. Ebből is látszik, hogy Jessica alig jár moziba. Leparkoltam anyukám kis, kétemeletes háza előtt Hastingsben, ami lényegében St. Paul kertvárosának számít. Bár már majdnem éjfél

volt, az alsó szinten szinte minden lámpa égett. Anyukám álmatlanságban szenved, még akkor is, ha minden rendben van körülötte. Ami természetesen jelenleg ki volt zárva. Felszökelltem a veranda lépcsőjén, kétszer kopogtam, aztán lenyomtam a kilincset. Nem volt bezárva – ez is azok közé tartozik, amit szeretek Hastingsben. Beléptem a nappaliba, és megláttam egy idős asszonyt, aki anyu székében ült. Ősz, göndör haja olyan volt, mint anyué (anyu akkor kezdett el őszülni, amikor középiskolás voltam), az ő kosztümjét viselte, és azt a gyöngysort, amit anyu a szüleitől kapott eljegyzési ajándékként. – Hát te...? – Már majdnem kiszaladt a számon a kérdés („ki a fene vagy?"), de persze ő volt. A sokk és a gyász legalább húsz évet öregített rajta. A középiskola elvégzése után egy hónappal teherbe esett velem, és gyakran hitték azt rólunk, hogy testvérek vagyunk. Aznap biztos senki sem mondta volna. Anyu rám bámult. Próbált megszólalni, de a szája remegett, és egy hang sem jött ki a torkán. Olyan erősen markolta a hintaszék karfáját, szinte hallottam, hogy ropognak a csontjai. Keresztülrohantam a szobán, és a széke elé vetettem magam. Olyan szörnyen nézett ki, hogy megrémültem. – Anyu, én vagyok az! Minden rendben van! Nincs semmi bajom! – Ilyen rémeset még életemben nem álmodtam! – jegyezte meg csak úgy. Ereztem, hogy felemeli a kezét, és gyengéden megérinti a fejemet. – Esküszöm. – Anyu, ez nem álom. – Megragadtam a kezét, és az arcomhoz szorítottam. – Látod? Nagyon is valóságos. – Úgy belecsíptem a lábába a szoknyáján keresztül, hogy felkiáltott. – Na? – Te pokolfajzat! Akkora zúzódás lesz a lábamon, mint egy szilva! – Éreztem, ahogy könnyei az arcomat áztatják. – Te rémes gyerek! Micsoda teher! Micsoda.... – Most már komolyan elkezdett sírni, és az oly jól ismert és szeretett, színlelt panaszáradatnak nem volt se vége, se hossza. Sokáig öleltük egymást.

Ne ijedj meg – mondtam körülbelül fél órával később -, de vám pírrá változtam. Jessica szavaival élve, szarok rá! Különben is, olyan gyorsan mozogsz, hogy az emberi szem követni sem tudja. Micsoda? Anyu egy maréknyi frissen reszelt parmezán sajtot dobott a rizottóra, és megkavarta. – Amikor hozzám futottál, csak pislogtam egyet, és te már ott is voltál. Olyan gyorsan jöttél, hogy nem tudlak követni. Mintha egy gyorsított filmet néztem volna. És ez még nem minden, olyan a szimatom, mint egy vérebé. Már akkor megéreztem a parfümöd illatát, mikor beléptem a házba, pedig te igazán nem szoktad túlzásba vinni! – Azt már nem is mondtam neki, hogy az érzelmeket is képes vagyok kiszimatolni. A megkönnyebbülése és öröme tearózsaillatot áraszott. – Érdekes. Vagy lehet, hogy egy titkos, a kormány által támogatott tudományos kísérletben veszel részt, csak sosem említetted... – Nem, de az ötlet nem is rossz. Nehogy elfelejtsem! – ... vagy valami természetfeletti oka van. Felcsillant a szemem. Anyu mindig is nagyon gyakorlatias volt, de most hihetetlen energiával próbált alkalmazkodni az én élőhalott helyzetemhez. Biztos gondolatolvasó is volt, mert azt mondta: – Édesem, halott voltál. Ott voltam a halottasházban. Láttalak. És most visszatértél. Azt hiszed, érdekel, hogyan? Egy fikarcnyit sem. Imáim meghallgatásra találtak. Nem mintha imádkoztam volna. Az elmúlt néhány napban például kifejezetten mérges voltam Istenre. Csendben hallgattam, és magam elé képzeltem a szenvedését. A hosszú utat az előtérben, ahol a fertőtlenítő szaga keveredik a holttestek szagával. A világító fénycsöveket. Egy hivatalból kedves orvost. Aztán az azonosítást. „Igen az én lányom. Már ami megmaradt belőle." – Majdnem minden kultúrának megvan a maga vámpírlegendája – folytatta anyu. – Mindig is úgy véltem, hogy ezeknek a történeteknek van igazságalapjuk... különben miért lenne belőlük olyan sok? – Ha ezt a logikát követem – mondtam -, akkor feltételezhetem, hogy a húsvéti nyuszi sem fog többé tojást tojni. – Nagyon vicces. Jöhet a rizottó?

– Igen, kérek. – Anyu már korábban abbahagyta a sírást, megmosta az arcát, levetette azt a kosztümjét, melyben a temetésemen volt, és a kedvenc ételemet főzte: bélszínt rizottóval. Pont úgy viselkedett, mint Jessica: egyfolytában tapogatott. De egyáltalán nem bántam. – Farkaséhes vagyok, és ennek borzasztó jó illata van! Körülbelül fél perc alatt mindent felfaltam. Aztán a következő öt percet a fürdőszobában töltöttem, ugyanis mindent kihánytam. Anyu tartotta a fejemet, majd amikor befejeztem, és csüggedten a fürdőszoba padlójára hanyatlottam, egy nedves törlőkendőt nyomott a kezembe. Elkezdtem sírni azzal a furcsa, könny nélküli sírással, amire nemrég tettem szert. – Többé már semmi normális kaját nem tudok megenni! Nincs több rizottó, garnélakoktél, homár, hátszín... – Rák, AIDS, utcai rablótámadás, nemi erőszak, gyilkosság... Két szipogás közt felnéztem. Anyu a tőle megszokott szenvedéllyel és gyakorlatiassággal nézett le rám. Pont így nézett akkor is, amiikor bejelentettem, hogy otthagyom a főiskolát. Jobban szeretett mindennél a világon, de ez nem gátolta meg abban, hogy elmondja a véleményét. Bármennyire is nem akartam hallani. – Szeretnék sokkal együtt érzőbb lenni – mondta kedvesen -, de annyira örülök, hogy visszatértél, Elizabeth. Biztos neked is rémes volt, de elképzelni sem tudod, mit éreztünk mi, én, apád és a többiek ezalatt a három nap alatt. A ravatalozóban attól tartottam, Jessica összeesik. Fel sem tételeztem róla, hogy képes sírni is, de ma hullott a könnye, mint a záporeső. Apád annyira nem volt magánál, hogy fel sem ismert. A mostohaanyád is... ööö... kiborult. Fejemet ráztam az igazság és a hazugság hallatán. – Anyu! – De most már legalább nem kell azon aggódnom, hogy hullaházba kell mennem, kivéve, ha a sült marhaszelet mellett döntesz. Ami a többit illeti: majd megoldjuk. Elvégre is tizenhárom éves korod óta mást se csinálunk. Összevontam a szemöldökömet. – Aki nem hányja ki a rizottót, csak ne mondjon semmit. Buta gyerek! Az csak „üzemanyag". Mindent összevetve, ez csak egy része a dolgoknak. Mosd meg a vámpírfogaidat, aztán majd beszélünk. – Azzal megfordult, de még időben észrevettem a gúnyos vigyort az arcán. Nagyon vicces! – kiáltottam utána.

9. FEJEZET Hajnali fél ötkor gördültem be a házam elé. Még mindig kicsit rosszul éreztem magam a szilárd ételtől, de anyu hurráoptimizmusa teljesen feldobott. Hosszú, de eredményes éjszaka állt mögöttem, és úgy éreztem, ki tudnám inni a csapot is – no nem mintha ez enyhítené a szomjúságomat -, aztán végre lefeküdhetek. Egy furcsa autó állt a feljárón, egy fehér Taurus. Felsóhajtottam, majd az utcán parkoltam le, és amint az ajtóhoz közeledtem, bepillantottam az autóba, és megláttam a jellegzetes villogót. Zsaru. Mikor beléptem a házba (vállamon az Antónia báli ruhájából készült zsákkal, benne a cipőkkel), megéreztem Nick Berry nyomozó tiszta, semmihez sem hasonlítható illatát. Erre ezelőtt nem voltam képes. Amikor az állomáson találkoztunk, mindig állott croissant (az amerikai fánk csak egy mítosz) és kávé szagát éreztem. Kisietett a konyhámból, és én közben azon morfondíroztam, vajon mit kereshetett ott. Talán egy szendvicset készített magának? Amikor meglátott, halálra vált arccal megtorpant. Leesett az álla, és a pisztolyához nyúlt. – Hát ez szép! – csattantam fel, bevágtam magam mögött az ajtót és letettem a báli ruhából készült zsákot. – Nehogy lelőjön már a saját házamban! Láthatnám az engedélyét? – Nem volt rá szükség, hiszen láttam, hogy halott. És különben is, most sem zárta be az ajtót. – Éppen másvalami járt az eszemben, amikor elmentem – morogtam. – Fogadok, hogy Jessica nem bírta megállni, és elmondta, ugye? Csak kerüljek a közelébe, biztos megfojtom! Igaz, mondtam neki, hogy nem kell titkot csinálni abból, hogy visszatértem, de azt sem gondoltam volna, hogy rögtön a rendőrségre rohan. A sírba visz azzal, hogy állandóan férjhez akar adni! Na jó, talán mégsem. Nem is tudom, mire mennénk, ha nem lennének a jó barátok. Úgy bámult rám, mint egy kutya, aki a csontra fókuszál. – Nem hittem neki, azt gondoltam, valami átverés, de megígértem, hogy utánajárok.

És persze ennek semmi köze ahhoz a tényhez, hogy a családja birtokolja az USA kétharmadát – jegyeztem meg szárazon. – A főnök a listám elejére tette – vallotta be Nick. Gyorsan pislogott. – El sem hiszem, hogy ezt egy halott lánnyal beszélem meg. – Maga nem tudja elhinni? – Tudta, hogy törvénybe ütközik, ha valaki megjátssza a saját halálát? A körzeti ügyész piszok mérges lesz. – Akár hiszi, akár nem, Nick, jelen pillanatban ez a legkevésbé sem érdekel. És különben is, semmit nem játszottam meg. Mialatt beszéltünk, végig engem nézett, és amikor lerúgtam a teniszcipőmet, odajött hozzám. Legnagyobb meglepetésemre magához vont, pont úgy, mint valami romantikus regény hőse. – Hé, eresszen el! – Istenem – mondta, és a szemembe nézett. Pont egyforma magasak voltunk, ami egy kicsit zavart. Világoskék szemében arany pettyek játszadoztak. A pupillái kitágultak. Láttam benne magamat, amint szájtátva bámulok. – Egyszerűen gyönyörű vagy! A döbbenettől lebénultam. Nick azelőtt megérintett néhányszor – legfőképp azért, hogy kezet fogjunk, s egyszer, mikor egy MilkyWay -t adott nekem, kezünk összeért -, de mindig higgadtan, kedvesen és távolságtartón viselkedett. Egy kedves Helyes Fiú. Soha nem éreztem, hogy a legcsekélyebb érdeklődést is tanúsítaná irántam, így én magam sem kezdeményeztem semmit, és pont ezért bosszantott annyira Jessica megjegyzése. De most... – Istenem – mondta újra, és megcsókolt. Bár leginkább úgy éreztem, mintha meg akarna enni. A nyelvét a számba dugta, és hirtelen éreztem, hogy a lélegzetét lélegzem. Ez meglepetésként ért, de nem volt kellemetlen. Aztán: – Ó! – visszahőkölt, és megérintette az alsó ajkát, ami vérzett egy kicsit. – Megharaptál! – Sajnálom... megihesztett. Úgy éhtem, teljehen váhatlanul éht. Ó, a henébe is! – Egyszerűen nem tudtam levenni a szemem arról a kis vörös pöttyről. Valósággal ragyogott. Hívogatott. Könyörgött, hogy kóstoljam meg – Nick, azt hihem, el kellene mennie. Most högtön. – De olyan gyönyörű vagy – suttogta, és újra megcsókolt, ezúttal gyengédebben. Megkóstoltam a vérét, és már nem volt visszaút. Lehet, hogy előtte azt hittem, szomjas vagyok, de most a legkínzóbb, legerősebb vágy tört rám.

Visszacsókoltam, és kiszívtam az alsó ajkát, ami puha volt és ízletes. Mmm, hogy minél jobban megkóstolhassalak, drágám! Aztán letépte rólam a ruháimat, mint egy kanos tinédzser. Hallottam, hogy a pisztolytáskája a földre esik, és közben azon imádkoztam, nehogy véletlenül elsüljön a fegyvere, majd hallottam, ahogy az aprópénz megcsörren a zsebében, mikor a nadrágja a földre esett, és hallottam, amint a pólóm széthasad. Fogalmam sincs, a leggingsz hogyan került le rólam. Tőlem akár meg is ehette, azt sem vettem volna észre. Számat elszakítottam az övétől, arcát oldalra fordítottam, és a nyakánál beleharaptam. Egyáltalán nem voltam megrémülve. Semmi félénkség, semmi szűzies tartózkodás – leginkább az jutott eszembe, hogy áfonyás üdítőt fogok inni, és nem a vérét szívni. Már alig vártam. Nem is vártam tovább. Jó mélyen bele akartam harapni, de a szemfogaim úgy mélyedtek a bőrébe, mint kés a vajba, és a vére a számba áramlott. A térdem megroggyant, ahogy az élet visszatért a testembe – halálos balesetem óta először. Egyszerre minden hangossá, világossá és élénkké vált; Nick szívverése a fülemben dobogott, és a szoba halvány fénye úgy ragyogott, mint egy stadion teljes éjszakai kivilágításban. Éreztem Nick vágyának szagát – ropogós cédrusforgács illatához hasonlított. Nick megmerevedett ördögi ölelésemben, de hasamhoz nyomódó kemény hímtagjából arra következtettem, ez egyáltalán nem zavarja. Még szerencse, mert én már nem tudtam abbahagyni. Az alsónadrágjával bíbelődött, de nem sok sikerrel, megpróbálta levenni, aztán megvonaglott és megremegett. Nos, egy kezemen meg tudom számolni, hány kapcsolatom volt eddig. Na jó, három ujjamon. Sose voltam egy kikapós nőszemély. És mint a legtöbb nő megmondja, mindegyik pasival ugyanaz volt a helyzet: időbe és némi fondorlatosságra volt szükség, mire eljutottam a csúcsra. És persze az sem hátrány, ha közben az ember meztelen! Különben is, az csak mese habbal, hogy egy-két simogatás, és a nőnek rögtön orgazmusa lesz. Én csak sajnálni tudom azokat a nőket, akik ezt el is hiszik, és aztán azt gondolják, hogy bennük van a hiba, ha kicsit többre van szükségük egy seggre pacsinál és csiklandozásnál, hogy eljussanak a csúcsra. Mindezek után el kell mondanom, hogy mikor Nick felnyögött és megremegett, és vére még a számban volt, rögtön orgazmusom lett, s

mindezt úgy, hogy a pénisze a közelemben sem volt! Még mindig az alsóneműjében várakozott, és még rólam se került le a péntek feliratú bugyim. (Aznap, jól emlékszem, éppen kedd volt.) Nem volt egy nagy durranás, olyan, mint amikor az ember saját magának csinálja és még időben összeszorítja a térdét, merthogy a csúcson kell abbahagyni, ugye (ezt nehogy elfelejtsem felírni valahová). Az, hogy vért ittam, mindent sokkal jobban felerősített, az érzések intenzívebbé váltak, és az érzékiség olyan új útjai nyíltak meg előttem, melyekről azelőtt álmodni sem mertem. Széles mellkasa az enyémhez nyomódott, szinte szétlapította a melleimet. Izzadt és zihált, és hirtelen rájöttem, hogy nincs szükségem több vérre. A szomjúságom elmúlt, jobban éreztem magam, mint azelőtt bármikor. Majd' kiugrottam a bőrömből. Talán meg is tudtam volna tenni. Abbahagytam hát a vérszívást, csak a harapás helyét nyalogattam, hogy az utolsó pár csepp se vesszen kárba. Nick mindkét kezével szorosan tartott, és próbált szilárdan megállni a lábán; a szemét forgatta, és izzadságcseppek gyöngyöztek felső ajka felett. Még mindig hallottam, ahogy a szíve kalapál a fülemben, a pulzusa nagyon alacsonynak tűnt. Ez megdöbbentett: én akár egy maratont is le tudtam volna futni (és meg is nyertem volna), szegény Nick viszont alig élt. – Jesszusom! – Ne – suttogta a nyakamba. – Nick, annyira sajnálom, én... – Ne hagyd abba! – nyögte ki végül. – Még! Harapj! Újra! Ennek a kérésnek a hatása nem maradt el, mert úgy megrémültem, hogy majdnem elengedtem őt. Hirtelen eszembe jutott a takarító a templomban... (maga csinos kis teremtés) ...és a pap... (gyönyörű idegen) ...és hogy milyen furcsák voltak, de mivel az az éjszaka számomra is igen különös volt, akkor fel sem tűnt a viselkedésük. És most itt van Nick, egy igazi úriember, aki soha semmi érdeklődést nem mutatott irántam, csak annyit, amennyi egy tanúnak jár. Ez a Nick most teljesen kivetkőzött magából, a nyaka véres, és azt akarja, hogy újra harapjam meg. Újra!

Túléltem a baleseteket és az áramütést, meglett embereket dobálok pehelyként, és még arra is képes vagyok, hogy elcsábítsam a férfiakat. Én! Aki persze olyan kis cuki voltam a középiskolában, és ebből sikerült megőrizni valamit felnőtt koromra is, de a fiúk sosem törték magukat azért, hogy velem járjanak. Ez csak Jessicával történt meg, miután a csekkfüzetébe pillantottak. De most engem néztek, és kívántak, és az sem érdekelte őket, hogy a vérüket iszom, feltéve, ha közben a karjaikban tarthattak. Majdnem felvonyítottam, olyan rémült és frusztrált voltam, de aztán összeszedtem magam (már így is épp eléggé túlreagáltad az elmúlt két napot), felnyaláboltam Nicket, és bevittem a szobámba, mintha ő lenne az Elfújta a szél című filmből egy szőke hímnemű Scarlett, én pedig az élőhalott Rhett. – Szóval mégiscsak léteznek. – Kik, Nick? – A vámpírok. – Igen, így van. Igazán nagyon sajnálom. – Kezemet a szemem elé kaptam. Nem bírtam ránézni. Most, hogy ördögi szomjúságomat enyhítettem, igencsak zavarban voltam. Sikerük jól elrontanom az első randit! Felkönyökölt, majd lenézett rám. Onnan tudom, hogy kikukucskáltam az ujjaim közül. Öt perce feküdtünk egymás mellett szó nélkül. Egyszerre éreztem megkönnyebbülést és félelmet, amikor elkezdett beszélni: – Ne sajnáld! Ilyen jó még sose volt. Úgy értem, nem arról van szó, hogy mi tulajdonképpen... na mindegy. Eleget... – itt szünetet tartott – ööö... eleget ettél? Rákacsintottam. – Igen, köszönöm, jól vagyok. – És elérkezett az a pillanat, amikor a túl hamar intim kapcsolatba került párok kínos párbeszédbe kezdenek. – Ööö... és te jól vagy? Megérintette a nyakát. Döbbenten láttam, hogy a harapás helye szinte teljesen begyógyult. – Már alig fáj. – Aztán elpirult, mint egy kisfiú. Olyan édes volt, furcsa volt ezt a sötétben látni, de akkor is édes volt. – A gatyámba élveztem. Nem is tudom, mióta nem fordult ez velem elő. – Egy hete? – kérdeztem vidáman.

– Nagyon vicces! – Még mindig a nyakát tapogatta. – Ez egyszerűen elképesztő! Nem is érzem, hol haraptál meg. – Olyan ez, mint a kutyáknál. Valószínű, hogy a nyál tartalmaz egy olyan enzimet, ami felgyorsítja a gyógyulást. Nevetésben tört ki. Hála istennek! Aztán rám mászott, és a torkomat kezdte harapdálni. – Még egy italt? – kérdezte, és a hangjából kihallatszó vágyakozás elbizonytalanított. – Nem kérek. – Eltoltam magamtól, de ő rögtön visszamászott rám. – És ezt komolyan mondtam! – Én nem bánnám... – A fenéket! Fogadok, hogy bánod, valahol belül. Nick, megharaptalak! Ittam a véredet, és még csak meg se kérdeztem, szabad-e! – Soha nem kell megkérdezned – mondta csöndesen. – És különben én is akartalak téged. Nemcsak te kóstoltál engem, hanem én is téged. Szerintem nem volt más választásod. Felfortyantam: – Bennem nem tudsz kárt tenni, és abban is halálbiztos lehetsz, hogy kényszeríteni sem tudsz semmire. Akkor ki is most az áldozat? – Vajon a vámpírizmus is abba az irányba halad, hogy az áldozat megkedveli a bántalmazóját? Még mindig rajtam feküdt, és éreztem, hogy a golyói hozzám nyomódnak; lüktettek, és nagyon kemények voltak. Hihetetlen! Biztos túl van már a negyvenen. – Én nem érzem magam áldozatnak. Na, kérlek – hízelkedett -, engedj be, és én is beengedlek téged. – Nem, nem és nem. Soha többé, Berry nyomozó, ki van zárva. Olyan lenne, mintha megerőszakoltál volna. És ez erőszak is. Különben is haza kell menned, és lezuhanyoznod. De komolyan! Kinevetett, de abbahagyta, mikor megkérdeztem: – Milyennek tartottál a halálom előtt? – Ööö... szerintem nagyszerű voltál. Igazán aranyos. Akarom mondani gyönyörű. – Eszedbe jutott egyszer is, hogy a magadévá tégy, és hallgasd a kiabálásomat, amint a csúcsra jutok, miközben én a véredet iszom? –Ööö... – Hát ez az. De most egyszerre bármit megadnál érte. Még az sem érdekel, ha a véredet iszom dugás közben. Figyelsz? Szerintem ez nem normális! Nem is engem akarsz. Hanem... hanem azt, amitől vámpír

vagyok. Valami természetfeletti képességet vagy mit, de nem engem. Hanem a feromonjaimat. És ezzel be is fejeztük. Ellenkezett, de nem figyeltem rá, segítettem felvenni a pisztolytáskáját, megigazítani a ruháját, és kitessékeltem az ajtón. Még így is negyedórán át dörömbölt, és könyörgött, hogy engedjem vissza. Bemenekültem a szobámba, és egy párnát húztam a fejemre. De azon keresztül is még sokáig hallottam a hangját. A filmekben a vámpírok mindig teljhatalmú bunkók, akik kényükkedvük szerint használják az embereket. Most már értem, miért. Az is simán előfordulhat, hogy ha az, akit rendes fiúnak hittél, egyszer hagyja, hogy a véréből igyál, utána könyörögni fog, hogy ne hagyd abba, és mindent megenged neked. Az égvilágon mindent.

10. FEJEZET

– Most meghalsz, te vérszívó ördögfajzat! Kipattant a szemem, és láttam, amint egy hússzelet közeledik felém. Akárkinek volt is a kezében, nagyon gyorsan hozta, de nekem lassított felvételnek tűnt. Megragadtam az illető csuklóját, és nagyot rántottam rajta. A nő átrepült a fejem felett, és keresztülszelte a szobát. Ahogy kecsesen átívelt felettem, megcsapott a Chanel No.5 illata és a sült hús szaga. Akár meg is sérülhetett volna, de a futonágy matracán landolt; nyilván akkor jöhetett be a lakásomba, amíg én jóllakott állatként aludtam. – A fenébe is, Jessica! Összekuporodott a matracon, látszott, hogy alig bírja visszafojtani a nevetését. – És most – kezdte elváltoztatott, mély hangon – a megrögzött vérszívó feltámad hallottaiból, hogy mindazon halandókra kiszabja méltó büntetésüket, akik véget mertek vetni életének! – Hát neked mi bajod van? Vigyorogva pattant fel a matracról. – Most már csak egy dolog miatt kell aggódnod, bébi. Ugyanis ahol vámpírok vannak, ott előbb-utóbb megjelennek a vámpírvadászok is. Akiknek fogalmuk sincs arról, hogy te a jó oldalon állsz. Ezért arra gondoltam, mi lenne, ha gyakorolnánk egy kicsit. – Ekkor vettem csak észre (sose mondtam, hogy zseni vagyok, vagy hogy igazán gyorsan vágna az eszem), hogy farmert, pólót, könyök- és térdvédőt, illetve bukósisakot viselt. Úgy nézett ki, mint egy páncélos állatka. – Tudod, hogy a fakaró elleni reflexeidet edzésben tartsuk. – Kávét – nyögtem, és a fürdőszoba felé vánszorogtam. Teljesen ébren voltam (és természetesen pisilnem se kellett), de elszántam magam, hogy fenntartom a napi rutin látszatát. – És húzz el! – Szó sem lehet róla. Most, hogy visszatértél, megteszek minden tőlem telhetőt, nehogy megint feldobd a talpad. Nem akarom még egyszer átélni azt, ami a múlt héten történt. Na mit lépsz ERRE?- Az utolsó szavakat már úgy kiabálta, és a hátam mögé ugrott. Rengeteg időm volt, hogy ellépjek az útjából, mire Jessica úgy csapódott a falnak,

mint egy bogár, aztán lepattant róla, és párnázott térdein landolt a szekrényem előtt. – Ez szép volt! – mondta elismerően. – Még csak meg sem fordultál. Akkor most már azt is megállapíthatjuk, hogy hiperéles hallásod van. – Könyörgöm, menj már el! Szeretnék itthon maradni, és vezekelni az egész napomért. Akarom mondani éjszakámért. – Miért? Jó kérdés. Mégsem mondhattam el, mi történt az éjjel köztem és Nick között. Ahhoz túl zavarban voltam. Ráadásul, mivel Nick – hogy is mondjam – végül is elélvezett, Jessica simán elkönyvelné rendes nemi aktusnak. Rögtön előkapná a Szexnaptárt, és ott helyben rögzítené a tényt. Jessica ugyanis elhatározta, hogy növelni fogja a szexuális érintkezéseim számát, és bizony számon is tartotta őket. A tavaly elért siralmas eredmény igencsak megalázó volt. – Mert természetellenes teremtménnyé váltam, azért. És most már tényleg kopj le! – Ki van zárva. Ma este együtt vesszük fel a harcot a bűnözők ellen! – Együtt? – Ühüm. És különben is, olyan nyirkos az egész tested. Megpróbáltam megmérni a pulzusodat amikor ideértem, és a csuklód hideg volt. Tudom már! Mérjük meg a hődet! Még a gondolattól is kirázott a hideg. Lehet, hogy szobahőmérsékletű vagyok? Hidegvérű, mint egy hüllő? Fúj! – Inkább ne. – Nem tudtalak felébreszteni. Elég nagy zajt csaptam, amikor bejöttem, de meg se moccantál. Még meg is ráztalak párszor, arra se reagáltál. Olyan voltál, mint aki meghal... mint aki totál ki van ütve. – Akkor hogyhogy felébredtem arra, hogy sült hússal zsonglőrködsz a fejem felett? Erre szótlanul az ablakra mutatott. Elég sötét volt. – A nap épp most ment le. Vállat vontam. Aztán bementem a fürdőszobába, és tűnődve bámultam a vécét. Egyáltalán nem volt kedvem ráülni. Itt az ideje, hogy valami új funkciót találjak ki neki. Talán le kellene csatlakoztatnom a vízvezetékről, kiüríteni belőle a vizet, és íriszt nevelni benne. Letusoltam, de semmilyen hatással nem volt rám. Tisztának tiszta lettem, csak már nem volt meg az a jaj-de-jól-felfrissültem érzés, amit minden forró zuhany után éreztem reggelente. És esténként.

Miután megtörülköztem, gyorsan felöltöztem, majd arra lettem figyelmes, hogy Jessica a konyhában sertepertél. Rájöttem, hogy míg én aludtam (ahhoz túl mélyen és álmatlanul, hogy alvásnak hívjuk, és hát lássuk be, úgy nézhettem ki, mint egy hulla), őnagysága igencsak serénykedett. Beindította a számítógépemet, az összes aktuális hírt letöltötte, hogy amikor majd felébredek, naprakész legyek a nagyvilág eseményeiből. És még a házamat is megvette. – Az én házamat – mondtam lassan. – Igen, ház mint főnév. Másképp mondva az a hely, ahol élsz. – Biztos észrevette az arckifejezésemet, mert rögtön magyarázni kezdte: – Ugyan már, úgyis elárverezték volna a hónap végén. Hiszen meghaltál, emlékszel? Már nem laksz itt. És mivel még tizenegy évig kellett volna törlesztened a hitelt, a bankot igencsak érdekelte, hogyan tudna a pénzéhez jutni. – Azzal egy nagy halom papírt nyomott a kezembe. – Mindent elintéztem. Ránéztem a papírokra. – Jess... Nem is tudom, mit mondjak. Ez igazán nagyon figyelmes volt tőled... és okos. Nekem eszembe sem jutott, hogy olyanokra gondoljak, mint a házam vagy az autóm. – Amit szintén megvettem – tette hozzá segítőkészen. – Ilyen gyorsan? Még egy hét sem telt el azóta, hogy meghaltam! Hogy tudtál ennyi mindent egy nap alatt elvégezni? – Nos, nem árt, ha az ember hihetetlenül gazdag – mondta szerényen. – Meg különben is, én vagyok a végrendeleted végrehajtója, nem emlékszel? – Azt hittem, csak vicceltél. – Arról a rengeteg papírról, amit aláírtál, azt hitted, csak vicc? – Még te kérdezed? Hisz nincs is vagyonom. Felhorkant. – Mindegy. Már a halálod napján nekiláttam a dolognak. Legalább lefoglalt. És nem szerettem volna, ha Mrs. Taylor beleüti az orrát valamibe. Gondoltam, mivel úgyis minden az én tulajdonom lesz, elég időm marad, hogy mindent elintézzek, aztán majd ha minden elrendeződött, az ingatlant vissza lehet vezetni a piacra. A fejemet csóváltam. – Nem csoda, hogy a felvételin úgy leköröztél. Na, mindegy. A bank helyett majd neked törlesztek... – Nem, nem, szó sem lehet róla. – Jessica... – Felejtsd el!

– Nem költhetsz el csak úgy ennyi pénzt... – Te meghaltál, nem hallom, amit mondasz... –...úgy, hogy nem kapsz érte sem... – La-la-la-la-la-la. – Befogta a fülét és lehunyta a szemét. Nagyonnagyon gyengéden bokán rúgtam. – Jó, jó, jó! Kinyitotta a szemét, rám mosolygott, majd lehajolt, és a bokáját masszírozta. – Rendben. És aú! Amúgy meg nem ajándék. Egy darabig biztos nem lesz túl sok bevételed, de éjszakánként majd a rosszfiúkra vadászol... – Még nem döntöttem el, mivel fogom tölteni az éjszakáimat. – Akkor helyben vagyunk – fejezte be rá jellemző módon. További vitának nem volt helye. – Nehogy már amiatt kelljen aggódnod, hogy fogod a jelzálogot kifizetni. Lesz elég bajod enélkül is. – Hát... köszönöm. Nem is tudom, mit mondjak. Túl jó vagy. – Az már egyszer biztos! Én leszek az anonim csendestársad, hogy te éjszakánként nyugodtan az utcákat járhasd, és harcolhass a jó ügyért. És szerintem erre nem telik abból, amit te keresel. Azaz hogy kerestél. Tudom, hogy tovább is vitatkozhattam volna vele, de a helyzet az, hogy Jessica az összes középiskolás osztálytársam házát kifizethette volna, és még akkor is milliárdjai maradnak. Hülyeség lett volna ellenkeznem, amikor neki volt rá pénze és kedve is. De majd kitalálok valami ellentételezést, amit nem lehet pénzben mérni. Nézz a szemébe, és mondd neki, hogy fogadja el a pénzed – suttogta egy gonosz kis hang legbelül. Ijesztően úgy hangzott, mint a mostohaanyám. Mire vársz? Rémülten elhessegettem a gondolatot, hisz úgysem működne: Jessicát nem ilyen fából faragták. Felkeltheted az érdeklődését. – Nem! – Mit nem? Máris feladod? A fenébe is, még csak fél nyolc van! Nincs túl korán a hisztizéshez? – Megszólalt a telefonom. – Majd én felveszem, te halott vagy... nem ártana kitalálni, mit fogunk csinálni, ha csöng a telefon. Belenéztem a hűtőbe, és rádöbbentem, milyen szomjas vagyok (és közben megpróbáltam nem gondolni arra, milyen finom lehet energikus barátnőm vére). Tojás? Nem. Maradék tésztasaláta? Nem, az már azelőtt megromlott, hogy meghaltam. Netán egy narancs? Az talán. Négybe vágom, és kiszívom a levét.

Jessica visszaügetett a konyhába. – A mamád üdvözöl, és azt üzeni, légy óvatos az éjszakai kalandjaid során! Öregem, tök jó fej! Ha ez mással fordult volna elő, a rokonai biztos a gumiszobában lennének. Egyébként hogy ment tegnap éjszaka? – De hisz nem is csináltam semmit! – Az anyuddal? Remélem is! – Ó! Ja. Ööö... nagyon jól viselte az egészet. Ellentétben apával. „Ó, szóval vámpír lettél, ez jó, kedvesem, de óvakodj a szenteltvíztől..." Valahogy így reagált. Ami elég meglepő, még az ő esetében is. Biztos nagyon rosszul viselte a halálhíremet. Borzasztóan örült, hogy újra láthat, és a részletekre nem volt kíváncsi. – Én is így érzek. Ráadásul nem tudok rajta változtatni, szóval király. – Na de Jessica! Úgy beszélsz, mint egy pomponlány. – Az is voltam. De még mindig nem térek magamhoz a mamád miatt... öregem, mit nem adnék, ha... – Itt hirtelen elhallgatott, én pedig hátat fordítottam neki. Látszólag azért, hogy felvágjam a narancsot, de igazából időt akartam neki adni, hogy összeszedje magát. Jessica hűséges, kedves és csodálatos teremtés szinte minden helyzetben, de olyan temperamentumos, mint egy aligátor, akinek a tojásai veszélyben vannak. Egy dolog tudja igazán kiborítani, amitől szinte az eszét veszti: ha gyerekeket molesztálnak. Mivel őt magát is molesztálták gyerekként. Az apja feltalált valami vacak elektronikus kütyüt, ami minden számítógéphez kell, hogy jól működjön, és ő lett a szabadalom birtokosa. Valószínűleg Mr. Watkins az egyedüli ember a bolygón, aki még Bill Gates eszén is túljárt. Csak úgy dőlt a pénz. Az apja a világ egyik leggazdagabb embere lett; több pénzt keresett egy év alatt, mint a szintén milliárdos amerikai műsorvezető, Oprah Winfrey tíz év alatt. Igen bőkezűen támogatott jótékonysági szervezeteket, politikai pártokat és városokat (hat parkot, négy iskolát és tizenhét stadiont neveztek el róla csak ebben az államban). Mikor éppen nem a sajtóval és egyéb hálálkodó delegációkkal volt elfoglalva, szorgalmasan hanyagolta egyetlen gyermekét. Egy fedél alatt éltek, de igazi apa-lánya kapcsolat nem volt köztük, amíg Jessica el nem érte a kamaszkort. Na akkor elkezdett érdeklődni. Túlságosan is.

Jessica először a mamájához ment, és arra kérte, hogy mondja meg a papájának, legyen olyan szíves, és ne fogdossa, és hogy túl erősen csiklandozza. Mrs. Watkins, aki hajdanán revütáncosként kereste a kenyerét Las Vegasban – Jessica valahogy nem az ő alkatát örökölte -, nem is figyelt rá. Nem akarta, hogy a jól működő üzletet bármi is beárnyékolja. Aztán újra megpróbált beszélni az anyjával, mikor az apja elkezdett bejárni a szobájába egy szál alsóneműben. Kapott is egy jó nagy pofont, amiért hazudni merészelt. Mikor egy este Mr. Watkins bejött a szobájába a szülinapi öltönyében, Jessica baseballütővel várta – ez volt az egyetlen fegyver, amit anélkül tudott a szobájába csempészni, hogy bárkinek is feltűnt volna. Majdnem megölte az apját. Aztán kidobta az ütőt az ablakon, hívta a rendőrséget, felöltözött, és nyugodtan várt. A rendőrség hívta ki a mentőt az apjához. A rendőrségen Jessica mindent elmondott. A befolyásos Watkins név miatt a legtöbb részlet meg sem jelent a sajtóban. Teltek-múltak a hónapok. Mr. Watkins fájdalmas fizikoterápiára járt, és Jessica, akire a szomszédok vigyáztak, ügyvédet fogadott, és nagykorúsított kiskorúként élte tovább az életét. Mr. és Mrs. Watkins aznap kapta meg a nyomozati iratokat, mikor Mr. Watkinsszal közölték az örömhírt, hogy most már szilárd ételt is ehet. Mr. Watkins annyira dühös lett a lányára és arra, hogy a vagyona örökre elveszett pont annak a bíróságnak a közreműködésével, melyet elvileg ellenőrzése alatt tartott, hogy túl vakmerően vezetett kedvenc négycsillagos étterméhez, és a Pillsbury épület déli oldalába csapódtak az autóval. Egyikük sem volt bekötve. Mrs. Watkins azonnal meghalt. Mr. Watkinst a düh még három hétig életben tartotta, de aztán valaki megkönyörült rajta, és lekapcsolta a lélegeztetőgépről. Így örökölt meg mindent Jessica tizennégy évesen. El se ment a temetésre. – Akkor megpróbálkozom a naranccsal, hátha nem hányom ki – mondtam, és igyekeztem a kellemetlen gondolataimtól megszabadulni. Jessicának olyan anyára lenne szüksége, mint az enyém. Mindenki ilyet érdemelne. De hát nem lehet mit tenni. – Mondtam már, hogy minden szilárd étel kijött belőlem? – Ügyes fogás, hogy felhívd magadra a figyelmet! Egyébként a reggeli előállott. – Épp csak beleszagoltam, és mindjárt tudtam, hogy nem ez

lesz a kedvencem. A pohár szélén egy zöld levél díszelgett, a poharat lehűtötték, és durva sóba mártották a szélét. – Nulla negatív vércsoportú... azaz univerzális, bárki ihatja. – Még arra is figyeltél, hogy ezt a pohár vért feldíszítsd bazsalikommal és margarita sóval – jegyeztem meg. – Naná. Ezt nem holmi autós McDonald'sból szereztem. Az Aquavit étterem pedig már bezárt. – De komolyan. Honnan szerezred? – Sosem fogom elmondani. De szerintem létre kellene hoznunk itt egy mini vérbankot vagy valami ilyesmit, hogy ne kelljen az utcán csavarognod a soros adag után. Van egy srác, aki ezen dolgozik. Azt gondolja, hogy egy különc örökösnő vagyok, aki saját vérdepót akar létrehozni arra az esetre, ha megcsappannának a készletek. – Kuncogott. – És igaza van, természetesen. Na egészségedre! Körülbelül akkora lelkesedéssel fogtam a poharam, mintha turmixolt csörgőkígyót kínált volna. Már a szagától is szédültem. Jessica nézett, hát tétován belekóstoltam, és majdnem elhánytam magam. Mintha lemerült akkumulátor, lehullott falevél és gyertyacsonk keverékét ittam volna. Pont ilyen íze volt: semmilyen. És éppen ilyen hatással volt rám is. Ugyanolyan szomjas maradtam, mint amikor felébredtem tíz perccel ezelőtt. Visszaadtam a poharat, és a fejemet csóváltam. – Sajnos nem megy. Azt hiszem, muszáj élőlényt megcsapolnom. Jessicának leesett az álla. – Marhaság! Na, ennek lőttek. De... tényleg, nem tudsz tápanyagot kinyerni belőle? Metabolizálni vagy valami ilyesmi? – Ez olyan, mintha csak vitamint innál kaja helyett. Elég hamar éhen halnál. Mindenesetre kösz a fáradozást – tettem hozzá, mert annyira letörtnek látszott. Be kell vallanom, én is eléggé elkeseredtem. Nincs más hátra, mostantól kezdve vadásznom kell. Nickre gondoltam. Hívd fel, miért is ne? Seperc alatt itt lesz. De rögtön el is hessegettem a gondolatot. A telefon újból megszólalt, de ezúttal intettem Jessicának, nehogy visszajöjjön a másik szobából. – Majd én felveszem. Biztos az apám lesz az. Volt rá egy napja, hogy kiheverje a sokkot. A nappaliba mentem, és láttam, hogy Jessica gondosan kipakolta a dobozaimat és helyükre tette a dolgaimat. Néha fárasztó csaj volt, de

átkozottul szerencsés vagyok, hogy magam mellett tudhatom. Ezt jól az eszembe kell vésnem. – Halló! – Elizabeth Taylorral beszélek? – Igen. És ne tegyen megjegyzést a nevemre, az összes viccet hallottam már. – Elizabeth Taylor, Apple Valley, Louis Lane hét-kettő-egy-hét szám alatti lakos? Ásítottam, és közben a fogaimat tapogattam. Sehol egy vámpírfog. – Igen, és nagyon meg vagyok elégedve a távolságihívásszolgáltatásukkal. Mindenesetre köszönöm. – Miért vette fel a telefont? – kérdezte követelőzően a hangja alapján húszas éveiben járó férfi. – Hát, mert csörgött, maga barom. És most, ha nem haragszik, igazán elfoglalt vagyok... – De maga meghalt! Erre nem válaszoltam; mit lehet erre mondani? Ki ez a fickó? Valami ügynök? – Maga mindent elhisz, ami az újságban megjelenik? – kérdeztem végül. – És a csekkeket már feladtam, de mivel nemrég rúgtak ki az állásomból, szeretnék a fizetés újraütemezéséről tárgyalni... – Maga vámpír, és a saját házában felveszi a telefont? Tűnés onnan! Majdnem elejtettem a kagylót. – Először is, honnan tudja? Másodszor pedig, azt várhatja, hogy én elmenjek innen. Sőt, a jelzálog is ki lett fizetve. Sehová sem megyek. Jó éjszakát! Ezzel letettem a telefont, de szinte azonnal újra megcsörrent. Néha azt mondjuk, hogy mérgesen csörög a telefon, nos az enyém szinte toporzékolt dühében. De az is lehet, hogy csak a másik oldalon lévő személy érzéseit vettem magamra. Akárhogy is, a kagyló szinte a kezembe ugrott. – Halló! – Miért veszi fel a telefont? – Mert egyfolytában csörög! – Miért, miért, miért nem látom, hogy ki hív, ha egyszer van ilyen szolgáltatás? – És most már hagyjon békén, különben kérni fogom a hívó fél beazonosítását. – Várjon! Ne tegye le! Nem is akartam. Lehet, hogy egy másik vámpírral van dolgom? Még ha ő nem is az, tudja, hogy én igen. Talán meg tudja mondani, mi folyik itt, és az ad némi fogódzót. Ez mégiscsak jobb, mint a következő tíz

évet azzal tölteni, hogy magam jöjjek rá dolgokra nagy nehézségek árán. – Nos – mondtam félénken -, nagyon elfoglalt vagyok. – Figyeljen: jöjjön be a városba, és találkozzunk a Barnes and Noble könyváruházban... tudja, merre van? – Persze. – Nem lehet eltéveszteni: egy teljes épülettömböt tesz ki. – Miután evett, találkozzunk a szakácskönyveknél... – Ez aljasság! – tiltakoztam. – Jó, akkor a humoros könyveknél. – Az se sokkal jobb – morogtam. – És mit szólna a romantikus irodalomhoz? Egyébként meg nem kell ennem. Most rögtön indulok. Hosszú szünet következett, olyan hosszú, hogy már azt hittem, letette, aztán gyakorlatilag suttogva kérdezte: – Nem kell ennie? Megvolt már a ma esti vacsora? – Nem nagy ügy. Elvagyok egypár napig nélküle. És akkor mi van? – Mi? – Melyik szót nem érti? Egyáltalán figyel maga rám? – Mi? Nagyothall ez a pasi, vagy egyszerűen csak hülye? – Hogy néz ki? Válasszunk jelszót? Vagy egy szupertitkos vámpírkézfogást? – Ezzel ne foglalkozzon – mondta, és a vonal nagyot recsegett. – Én tudom, hogy néz ki, Miss Taylor. – Mégis honnan? – A gyászjelentésből. Nem is rossz kép különben. Akkor viszlát egy óra múlva! – Azzal megszakadt a vonal. – Hú, ez nem hangzik túl jól. – Letettem a kagylót. Csak reménykedni tudtam, hogy Antónia nem a legbénább képemet tette a gyászjelentésbe. – Na, ki volt az? – kérdezte Jessica. Csak néztem rá. – Hahó! Hozzád beszélek! Ki. Volt. Az. Nem lesz könnyű Jessicát meggyőzni arról, hogy találkoznom kell valakivel – egyedül -, aki tudja, hogy meghaltam. Legjobb, ha minél előbb túlesünk rajta.

11. FEJEZET Szeretem a macskámat. Igaz, rémes természete van, ugyanakkor megbízható, és sose mondta még, hogy vegyek másik blúzt, mert úgy nézek ki, mint egy levendulakékbe öltözött rossz kurva. A fenébe is, hiszen részben Giselle miatt kerültem ebbe a helyzetbe, de én mégsem szabadultam meg tőle, sőt még csak meg se kóstoltam. Elmondhatom tehát, hogy igazi macskabarát vagyok. Éppen ezért szörnyen idegesített, mikor rájöttem, hogy a kutyák most ellenállhatatlannak találnak. Mielőtt magamhoz tértem volna a hullaházban, sosem érdekeltek a kutyák, és én sem izgattam őket túlságosan: nem zavartuk egymás köreit. De ez most megváltozott. Miután kiszálltam az autóból és egy saroknyit mentem, legalább egy tucat kutya volt a nyomomban. Nem tudtam őket elzavarni, annyira rám tapadtak. Amikor megfordultam, hogy elhajtsam őket, még közelebb húzódtak, a bokámat nyalogatták, és bárgyún vigyorogtak rám. Csak azt nem értem, hogy akkor miért nem találkoztam velük, amikor olyan elszántan próbáltam véget vetni vámpíréletemnek. Talán időre volt szükség a vámpírvonzerőm aktivizálódásához. Vagy talán ezen a környéken több a kutya. Vagy egyszerűen csak megőrültem. De a baj nem jár egyedül: nem elég, hogy egy nyálcsorgató falka volt a nyomomban, még mindig a fülemben csengtek Jessica intelmei. Hogy rövidre fogjam, arra hívta fel a figyelmemet, hogy ha egyedül találkozok egy olyan idegennel, aki tudja rólam, hogy vámpír vagyok, akkor az nemcsak hülyeség, hanem őrültség is, és ha ezek után mégis elmegyek, akkor őrült is és hülye is vagyok egyszerre. Rávilágítottam, hogy ha őt, mint földi halandót magammal vinném, az még nagyobb baromság lenne. Mikor megfenyegetett, hogy követni fog, kimentem a kapubejáróhoz, és meglöktem egy kicsit az autóját. Egyáltalán nem volt nehéz! Korábban még a garázsajtót is nehezen tudtam kinyitni. S bár Jessicát lenyűgözte a mutatványom, igencsak dühbe gurult. Azelőtt sosem éreztem az érzelmek keveredésének illatát, és mondhatom, roppant különös volt; most odakozmált csokipudingot éreztem.

Mikor elindultam, szándékosan feltúrta a szekrényeimet. Nagyon jól tudja, hogy utálom, ha nem találom a dolgaimat. Az autómat egy baromi drága helyen tettem le, és már a Barnes and Noble közelében jártam, amikor egy koszos, sáros, fekete limuzin csikorogva állt meg mellettem. A kutyákat (nyolc volt belőlük: három fekete labrador, egy corgi, egy golden retriver, két kövér uszkár és égy korcs; mindegyiknek volt nyakörve, és pórázt vonszoltak maguk után) meglepte a zaj, és én gyorsan kihasználtam ezt a lehetőséget, hogy elkergessem őket. – Tűnjetek el! A limuzin összes ajtaja felpattant. – Hé! Mire erős kezek ragadtak meg. -Na! És betuszkoltak az autóba. Az ajtó becsukódott, és elindultunk. – Csak hogy tudják, sejtettem, hogy ez fog történni – közöltem az elrablóimmal. – A telefonhívás elég átlátszó trükk volt. – Elrablóim négyen voltak, és velem szemben ültek (éljenek a széles ülések!), és nyugodtan kijelenthetem, hogy az izompacsirta filmszínész, Dwayne Johnson eltörpült mellettük. Mindegyikük egy-egy nagy keresztet tartott kinyújtott karral felém, hogy ne árthassak nekik. Egyikük egy kicsi, ledugaszolt üveget mozgatott, melyben valószínűleg szenteltvíz volt. Egy cseppet izgatottnak tűntek, de semmiképp sem éreztem rajtuk félelmet. Biztos máskor is csináltak már ilyet. – Melyikük telefonált? – Néma csönd. – Jó, rendben, ám legyen, de jobb, ha tudják, én nem félek. Tulajdonképpen a szalagavató bálok hangulata jut eszembe: a durva bánásmód, a luxuslimuzin, az unott arc... ó, szinte látom magam előtt! A velem szemben ülő fickó felhorkant, de a másik három továbbra is rezzenéstelen arccal ült. Mintha egymás klónjai lettek volna széles mellkasukkal, majdnem kétméteres magasságukkal, óriási kezükkellábukkal, melyek közül az utóbbiak büdösek is voltak. Rájuk fért volna már egy borotválkozás, mindegyiknek piszkosszőke színű haja volt, és Old Spice és cseresznyeízű köhögés elleni szirup szagát árasztották. – Ti testvérek vagytok? – kérdeztem. Nem jött válasz. – Oké, akkor feltételezem, hogy talán mindegyikőtöknek van cocker spánielé. Mert biztos ismeritek azt a mondást, miszerint az ember egy idő után hasonlítani kezd a kedvencére. És ti pont úgy néztek ki, mint egy cocker spániel, amelyik felegyenesedve jár, és szőrzete nagyobbik részét

leborotválja. Meg amelyik beszél. Feltételezem, hogy tudtok beszélni. Persze rosszul teszem, hogy ezt feltételezem, hiszen még egyikőtök sem szólalt meg. Csak én cseverésztem eddig. Ami rendben is van, mert én egyáltalán nem bánom, ha nekem kell szóval tartanom a társaságot, habár a mostohaanyám falra mászik tőle. Ami... – Pofa be! – szólalt meg az egyikük. – ... azért egészen hihetetlen, mert ő aztán vég nélkül tud beszélni ruhákról, vacsorapartikról, medencekarbantartásról, de próbálja csak meg valaki félbeszakítani, na az tényleg... – Pofa be – mondták egyszerre barátságtalanul. Karomat keresztbe fontam a mellkasom előtt. – Azt már nem! mondtam félelem nélkül és dacosan, mint egy gyerek. Az egyik spániel előrehajolt, és közelebb tartotta hozzám a keresztjét. Eljátszadoztam a gondolattal, hogy mi lenne, ha megragadnám, miszlikre törném, és az egyik darabot fogpiszkálónak használnám, de 1) nem volt semmi a fogamban, 2) azért elég illetlen dolog lenne, 3) még nem akartam felfedni a lapjaimat. Kereszret és szenteltvizet tartottak felém, mert így ettől magukat biztonságban érezték. Bőven ráértem még arra, hogy leromboljam a vámpírokról alkotott elképzelésüket. Ezen aztán eltűnődtem egy darabig. Én kezdetben azt hittem, hogy ha a kereszt és a biblia nálam nem vált be, akkor más vámpíroknál sem működik. De szinte biztos, hogy tévedtem, különben miért ülnék most együtt egy keresztes különítménnyel? Mi az, ami nálam nem válik be, de a „normál" vámpíroknál igen? Jobb lesz, ha nyitva tartom a szemem és a fülem. Ahogy ezen morfondíroztam, észrevettem, hogy az egyik spániel még mindig az orrom előtt tartja a keresztet körülbelül tíz centiméterre tőlem. – Kérem, ne, éget! – mondtam udvariasan. És abbahagytam a csevegést is, ami tetszett nekik... Nos, nekem nem okozott gondot. Elhatároztam, hogy élvezni fogom az eseményeket. Felnyögtem, mikor megálltunk... egy temető előtt voltunk! Ajjajjaj! Ki tudja... miféle gonosz dolgokra... készülnek... a férfiak. Mindjárt hányok. – Ugyan már, fiúk – panaszkodtam, amikor kitaszigáltak a limuzinból. – Muszáj minden vámpíros sablonhoz ragaszkodnunk? Ha most azért

hoztatok ide, hogy egy köpenyes, magas galléros pasival találkozzam, nagyon ki leszek akadva. Keresztülvágtunk a meglehetősen kísérteties temetőn, amit tovább fokozott a holdvilágban megcsillanó sírok látványa, a bagolyhuhogás (Minneapolisban?) és a nagy, kísérteties, néma síremlékek látványa... A legnagyobb és legkísértetiesebb előtt megálltunk. A tizenöt centiméteres felirat szerint, hangzása alapján, a norvég Carlson család kriptája előtt álltunk. – Ó! A CARLSON-kripta! – gúnyolódtam, miközben a fiúk a nehéz ajtóval küszködtek. – Nagyon félelmetes! És most mi jön? Igazi norvég folklór egy tányér gusztustalan főtt tőkehallal és néptánccal? Esetleg segítsek? – Nem volt rá szükségük; az ajtót végül sikerült kinyitniuk. – Mi az, semmi félelmetes ajtónyikorgás? Jobb lesz, ha erre odafigyeltek, mert így oda a hőn áhított kísérteties hangulat... jól van na, megyek már, nem kell lökdösni! Lebotorkáltam pár lépcsőfokot, elhaladtam a nagy kőkoporsók (brr!) mellett, majd egy nagy, kőből faragott boltív alatt, aztán újabb lépcsőfokok következtek. A nyilvánvalóan föld alatti helyiséget fáklyaláng világította be. Jó páran lézengtek a teremben, tekintetem rögtön megakadt egyikükön. Hihetetlen volt. A legvonzóbb férfi, akit valaha is láttam, ha a Playgirl magazint nem számítjuk. Nem mintha én azt a szemetet olvasnám. Csak néha-néha. Magas volt, nagyon magas, legalább tíz centiméterrel magasabb nálam, pedig én sem vagyok kicsi. Vastag szálú, fekete haját lazán hátrafésülte az arcából. Nem sok férfinak áll jól az Elvis-frizura, de ő kivétel volt. Arcvonásai kimondottan vonzóak és férfiasak voltak: erőteljes orr és markáns áll, szép széles homlok. Szeme egyszerre volt gyönyörű és félelmetes: ragyogó, éjfekete színű, mintha csillagok ragyognának a sötét téli égen. Felső ajka kegyetlen íve miatt száját semmiképp sem nevezném gyengédnek. Aljasnak és gonosznak tűnt. És a teste! Olyan széles vállai voltak, hogy azon csodálkoztam, hogy férhet be az ajtón, a karjai pedig vastagok és erősek. A sötétszürke öltöny tökéletesen kihangsúlyozta hosszú termetét, és ha már a hosszúságot említettem, ujjai karcsúak és egyenesek voltak; fürgének és ügyesnek tűntek. Az ilyenre mondják azt, hogy zongorista ujjak. Vagy sebész kéz. A cipője pedig – huh! Lehet, hogy Ferragamos? Ritka és

felemelő élmény egy férfit tökéletes cipőben látni egy föld alatti kriptában. A cipő orra nedves volt, mintha harmatos füvön futott volna idáig, amit furcsálltam, mert nem olyan fickónak tűnt, aki bárhová is sietne. Elindultam abba az irányba, ahol ő állt, hogy jobban szemügyre vehessem, mikor újra megpillantottam az arcát. Öt is ugyanúgy bosszantotta, hogy itt kell lennie, mint engem – és ez majdnem olyan érdekes felfedezés volt, mint az, hogy olyan eszeveszettül jóképű. Más is volt a teremben. Gondolom. De ki a fenét érdekelt ez abban a pillanatban? – Á, uraim, elhozták legújabb alattvalójukat? A mély, zengő hang nem onnan jött, ahonnan reméltem, és gyorsan magamhoz térített. Igen, mások is voltak a teremben, és nagyon sápadtnak tűntek. Sápadt arcok, fénylő szemek és éles, fehér fogak. Teljes nyugalomban álldogáltak, mintha élő szobrok lennének. De mintha mindannyian betegek lettek volna. Még a vámpírokhoz képest is túl sápadtak voltak (gondolom én... honnan is tudhatnám?), meg soványak, ápolatlanok, ráadásul fáztak. Mindegyiküknek volt legalább egy folt a ruháján. Ez elég szomorú: csak azért, mert valaki halott, még adhatna magára egy kicsit! Összecsődültek, és a szónokra meredtek, és valahogy megsajnáltam őket. Ha nem néztek volna ki ennyire szánalmasnak, akár rémisztőek is lehettek volna. – Nos, legújabb jelöltünk, Miss Taylor nemsokára táplálékhoz juthat. És ez rátok is vonatkozik! Ezt meghallva a csürhe igazán hálásnak tűnt. A szónok felém közeledett a hűvös kőterem másik végéből. Ő már korántsem volt annyira lenyűgöző, mint a másik fickó: közepes testalkatú, legalább egy fejjel alacsonyabb nálam, enyhén pocakos, jellegzetes, bevágott állát Jessica „popsi állnak" hívta, mindehhez jött a vizenyős, kék szem. És – minő borzalom! – fekete szmokingot viselt. Nem köpennyel, de így is elég borzalmas látvány volt. – Ööö... hello – mondtam a sétáló Dracula-imitátornak. A filmekben és könyvekben a vámpírok mindig igazán jóképűek, még a gonoszok is. Gondolom, ez a fickó nem olvasott könyveket. Megfogta az egyik kezemet, és szorosan tartotta. A keze hideg volt, hidegebb, mint az enyém. Aztán az undorító hideg szájával

megcsókolta. Alig tudtam megállni, hogy ne hányjak a kopaszodó fejére. Végül – hála istennek – felegyenesedett, elengedte a kezemet, amit rögtön a ruhámba töröltem. Tudom, ez udvariatlanság, de nem volt mit tenni. A Kopasz Pasi csókja olyan volt, mintha egy döglött haltól kaptam volna. – Először is, és ezt minden Vámpír Gyermektől megkövetelem – pontosan így mondta, szinte hallani lehetett a nagy kezdőbetűket -, ereszkedjetek térdre előttem, és esküdjetek hűséget nekem. Aztán jöhet a lakoma, amit utána társaságomban pihenhettek ki, ti drága élőhalott gyermekeim, akik nekem a legkedvesebbek vagytok most. Térdeljünk le? Mégis mit képzel ez a pasi? Nem állt szándékomban. Nem akartam. De elkezdtem nevetni, és nem tudtam abbahagyni. A teremben mindenki abbahagyta a sustorgást, és rosszalló pillantást vetett rám. Kivéve a sarokban álló Mr. Tökéletest. Felvonta a szemöldökét, ajkai megremegtek, de nem mosolygott. Egyszerűen csak nézett azzal a tökéletes, hideg tekintetével. – Hagyja abba! – Nem tudom! – vihogtam. – Megparancsolom, hogy fejezze be! Nem fogjuk megengedni, hogy igyon a mi szent... – Könyörgöm, hagyja abba, mindjárt végem van! – nevettem tovább, és felhorkantam, közben nekitámaszkodtam az egyik Carlsonmellszobornak, nehogy elessek. – Most mindjárt azt fogja mondani, hogy iszonyatos következménye lesz annak, ha ki merem uraságodat gúnyolni. Rám mutatott. Semmi nem történt. Ez láthatóan meglepte (talán azt gondolta, porrá válok?), és egyúttal fel is bosszantotta. – Uraim! Büntessék meg! Ettől megint rám jött a nevetés. A Spániel Fiúk megindultak felém, kezükben a kereszteket lóbálva, és egyikük vizet spriccelt az arcomba. Biztos beszippantottam egy kicsit nevetés közben, mert elkezdtem tüsszögni. És nevetni. És tüsszögni. És nevetni. Mikor végre sikerült visszanyernem az önuralmamat, a Spániel Fiúk a távoli sarokban álltak, a Kopasz Szmokingos Fiú mögött, és az összes többi vámpír – egyet kivéve – a terem lehető legtávolabbi sarkában zsúfolódott össze. – Istenem! – mondtam. Megtöröltem a szememet. Valójában persze nem sírtam, de az arcom a szenteltvíztől nedves lett. – Hát ez nagyszerű

volt! Ezért aztán igazán megérte a belvárosban parkolnom! Hisz ott úgysincs semmi érdekes! Na jó, talán egy vacsora az Oceanaire halétteremben. – Te vámpír vagy – mondta a Szmokingos Fiú, de ezúttal nem volt olyan fennkölt. Csak úgy kiszaladt a száján. – Kösz az információt, de erre már magam is rájöttem, mikor pár nappal ezelőtt holtan tértem magamhoz. – De... de... – Hogyne! Nos. Irtóra élveztem ezt a kis mókát, de most már mennem kell. – De... de... – De... de kíváncsi voltam, így hát eljöttem. Nem tudom, maga mit tenne, ha valaki felhívná, és kiderülne, hogy tudja, hogy maga vámpír, amit maga is csak néhány napja tud. Akkor maga is eljönne, nem? – Hogy én hívtam volna magát? – Így hát itt vagyok, és már elnézést kérek, de elegem van! Itt minden koszos. És ráadásul még unalmas is. Ha a többi vámpírral való szórakozás azt jelenti, hogy eljátsszuk, amit a filmekben látunk, akkor felejtsük el! Temető? Alattvaló? Buli egy hideg kriptában? Köszönöm, nem kérek belőle. – Maga... – És különben is, ma már senki sem visel szmokingot, kivéve, ha esküvőre megy. Úgy néz ki, mint egy menekült egy B kategóriás Dracula-filmből. Vártam, hogy majd valaki félbeszakít, de senki sem szólalt meg. Csak bámultak rám a nagy fénylő szemükkel. Az elmúlt három napban többen bámultak meg, mint azelőtt harminc év alatt összesen, és egyelőre még nem tudtam eldönteni, hogy ez jó, vagy idegesítő. Vállat vontam, és kisétáltam a teremből, felmentem a lépcsőn, és egy szempillantás alatt kint voltam. Az est részben nevelési célzatú volt, de teljesen kiábrándító. El sem hittem, hogy a vámpírok ilyen unalmasak és ódivatúak. Amíg éltem, én diktáltam a divatot... és nagyon úgy tűnik, ezentúl sem lesz másképp. Aki szeret csinosan öltözködni, ilyenkor sem pihenhet! – Várjon! – Ez nem kiáltás volt; hűvös parancs. És furcsamód a lábaim engedelmeskedtek ennek a parancsnak, mert földbe gyökereztek. Bosszús tekintetet vetettem rájuk. Gaz árulók!

Megfordultam. A Magas, Sötét és Gonosz alak gyorsan közeledett. Ő volt az egyetlen, aki nem futamodott meg a kriptában. Akkor még tetszett. De most elbizonytalanodtam. – Mi az? Mennem kell. Elég időt pazaroltam már el ebben a gödörben. Tudomást sem vett arról, amit mondtam, hanem mindkét kezével megragadta az arcomat. Maga felé húzott, amíg ajkaink csak pár milliméterre voltak egymástól. Mérgesen nyöszörögtem, és megpróbáltam elhúzódni tőle, de úgy éreztem, mintha be lennék betonozva. Azt hittem, hogy vámpírerőm mindenkit letaglóz majd, de ez a pasi legalább kétszer olyan erős volt, mint én. Megérintette az arcomat, és úgy vizsgált, mintha ritka példány lennék, az ajkamat tapogatta, felhúzta a felső ajkam, és megnézte a fogaimat. Rácsaptam az ujjaira, amitől megrándult a szája. – Eresszen el! Jézusom! Jobban tettem volna, ha fel se kelek ma reggel. Vagyis ma este. – Sípcsonton rúgtam, ami pokolian fájt. Mintha egy kőbe rúgtam volna. A reakciója is körülbelül ennyire volt életteli. – Gondolom, nem sokszor hívják fel az első randi urán, ugye? – Te tényleg vámpír vagy – mondta. Ez nem kérdés volt. Engedett a szorításán, és mindezt olyan gyorsan tette, hogy elestem. Lepillantott rám, majd kinyújtotta a kezét. Gyorsan talpra ugrottam, és félreüröttem a kezét. – Azt hiszi, most díjat fog kapni, hogy erre rájött? Jézusom! Higgye el, csak azért voltam egy csomó rosszul öltözött, sápadt alak társaságában, mert halott... – Élőhalott. – ...vagyok. De mivel ez nem az én stílusom, lelépek. Viszont annyira örülök, hogy találkoztunk – tettem hozzá szarkasztikusan. Megragadott a könyököm felért. – Én is távozni készülök, de azt hiszem, elkísérlek. – A lárvaarc megváltozott, és szinte már elmosolyodott. – Ragaszkodom a társaságodhoz. Sok mindent meg kell még beszélnünk. – Nyasgem! – Ha úgy kívánod, de előbb látnom kellene, hogy véleményt tudjak mondani róla. Ha ez is hasonlít a többi alkatrészedre, biztos vagyok benne, hogy nagyon vonzó. És... – Olyan könnyedén rántott magához, mintha tollpihe lettem volna. A fagyos, hideg tekintet belém fúródott. Éreztem, hogy minden hideg lesz bennem is. Olyan volt, mintha egy gonosz jeti nézett volna rám.

– ...Ma éjszaka még nem is táplálkoztál, mégis tele vagy energiával. Egyáltalán nem tűnsz éhesnek. Tulajdonképpen... egész kedvesnek tűnsz. Hogy csinálod? Megköszörültem a torkom, hogy összegyűjtsem a nyálamat (elég nehéz, mikor nem áll rendelkezésre túl sok testnedv), és azt válaszoltam: – Először is, törődjön a maga dolgával, másodszor pedig semmi köze hozzá! Most pedig... – A hangom hideg és kemény lett. Sose hallottam még ilyennek, még akkor sem, mikor kijelentettem Antóniának, hogy nem vagyok hajlandó katonai iskolába menni. – Vegye el a kezét, amíg el tud vele számolni ötig! Egy pillanatig rám bámult, aztán felnevetett. Sosem hallottam még ilyen élettelen nevetést. – Hagyja abba! – csattantam fel, és megpróbáltam leplezni, mennyire elbátortalanodtam. – Igen – mondta szinte dorombolva, és a karom már teljesen elzsibbadt a szorításától -, el fogsz jönni hozzám. És beszélgetni fogunk. Mindenféle dologról. Hidd el, kislány, mindez a te érdekedben történik. – Sajnálom, de már elígérkeztem a Farkasembernek. És most már igazán engedjen el! – A karomat ráncigáltam, és dühös voltam, hogy az erőm, egyike a kevés dolognak, ami tetszett a vámpírlétben, most cserbenhagyott. A másik keze megint az arcomon volt, az ujjai szétfeszítették az alsó és felső fogsoromat, majd végigsimította az egyik szemfogamat a hüvelykujjával. Aztán erősen megnyomta, és én hirtelen megéreztem a vér ízét. Ez több szempontból is megdöbbentett: egyrészt nagyon finom íze volt – ötször finomabb, mint Nick vére -, másrészt nem is gondoltam, hogy a vámpíroknak is folyhat a vérük. – Kíváncsi vagyok – mondta halkan, inkább lehelve a szavakat, miközben ujját továbbra is a számba nyomta, mely által a nemi erőszak egy különös módját éltem meg, és ez egyszerre volt dühítő és izgalmas. – Kíváncsi vagyok, milyen ízed lesz. Akkor gyerünk, mért nem próbálja ki? Na, várjunk csak! Mit is mondtam? Hisz ez egy nagyon gonosz férfi! – Ehég voht. Utohára mondom, el a kehekkel! – Majd akkorát taszítottam rajta, amekkorát csak tudtam. És el se hittem, ami ezután következett.

Habár az egész a másodperc töredéke alatt zajlott le, lassított felvételként láttam. A Magas, Sötét Elmebeteg alak úgy repült el mellőlem, mintha ágyúból lőtték volna ki. Egy sírkőnek ütközött – egy nagy keresztnek -, majd át is repült rajta. Kődarabok hullottak mindenfelé, mert amint nekicsapódott a keresztnek, az felrobbant, az öltönye hátulja pedig felizzott. És ezzel még nem volt vége, mert nekivágódott a kripta oldalának, és úgy esett a földre, mint egy élettelen rongybaba. Nem vártam meg, hogy kiderüljön, meghalt-e (újra), vagy csak dühös, vagy valami ilyesmi. Elfutottam.

12. FEJEZET Mikor végül lelassítottam és körülnéztem, meglepődve láttam, hogy három perc alatt tizenhat épülettömböt hagytam magam mögött. Még a végén benevezek az olimpiai játékokra. Feltéve, ha a versenyeket este tartják. A Minneapolisi Városi Kórház mögötti utcákat róttam, és arra gondoltam, hogy be kellene mennem a kórházba taxit hívni. Ha szerencsém van, akár egy női sofőrt is kifoghatok. Abban biztos voltam, hogy a temetőbe nem megyek vissza – nem akarok többé azokkal a lúzerekkel találkozni. És ha az a szemét, szociopata, Elvis-majmoló patkány még egyszer az utamba kerül... nos, akkor valami borzasztó dolgot fogok vele művelni. Valahányszor eszembe jut, hogy a keze az enyémet érintette, ujja pedig a számban volt, forróság önt el. A fenébe is, inkább a düh. Borzasztó dühös lettem. Nem tudom, mit szólna, ha én kotorásznék az ő szájában. Le a légcsövéig! Vagy a seggében! Még a... Addigra már szinte vágtattam az utcán, és mikor két kutya odalopakodott az egyik sikátorból, épp csak rám pillantottak, és már rohanrak is a másik irányba. Ezt megúsztam! Kutyák, vigyázat, harapok! Az istenért, nem vagyok én szuka! Hogy merészelte az a szívdöglesztő tetű rám tenni a kezét? Rám? Aki még csókolózni sem szoktam az első randin, nemhogy idegen vámpíroknak engedni, hogy a számban matassanak. Szinte megkönnyebbültem, mikor a távolból a forgalom és az éjszaka zajain át egy hang ütötte meg a fülemet: – Viszlát, világ! – Ez az! Végre valami, ami elvonja a figyelmemet az elmúlt egy óra felkavaró eseményeiről. Felnéztem. Hat emelet magasban egy nálam pár évvel fiatalabb fickó egyensúlyozott a párkányon. Olyan tisztán láttam, mintha csak két méterre lenne tőlem. Lenézett, egyenesen rám. Egy romantikus regényben az ilyet valahogy így írnák le: „találkozott a tekintetünk, és fellobbant bennünk a vágy", vagy valami ehhez hasonló marhaság, de tulajdonképpen a pasas fáradtnak és elszántnak tűnt, én pedig tátott

szájjal bámultam rá, mint egy vidéki csitri, aki most jár életében először nagyvárosban. Rögtön átláttam a helyzetet, és tudtam, csak arra vár, hogy arrébb menjek, és leugorhasson anélkül, hogy engem is halálra zúzna. Megálltam. Egy régi téglaépület szélén egyensúlyozott, és amint a kezemet a téglára tettem, hogy érezzem annak tapintását, hirtelen eszembe jutott valami – egy igazán remek ötlet. Szinte szikraként pattant ki a fejemből. Szóval felkapaszkodtam a falra, és elkezdtem mászni. Egy szempillantás alatt szőke bogárként másztam a falon. Még mindig a temetőben történrek miatt dühöngtem, és a tetőn lévő fickó miatt aggódtam, de közben azon lelkendeztem, hogy milyen ügyes vagyok. Hat emeletet másztam a függőleges falon... én! Aki még a kötélre sem tudtam felmászni az iskolában, még a gumikötélre sem, amin fogantyúk voltak. De most könnyen ment. És olyan felemelő érzés volt! Kábé annyi erőfeszítésbe telt, mint egy dobozos sört felnyitni. Gyors és erős vagyok. Én vagyok a Pókvámpír! Felértem a tetőre, lendítettem magamon egy kicsit, mely által pár métert repültem a levegőben, aztán a tetőn landoltam, és meghajoltam. – Voilá! A pasi olyan kis aranyos volt. Műtősruhát viselt, aminek – mmm – alvadtvér-szaga volt (fúj! Vagy az előbb azt gondoltam, hogy mmm?). Egy újabb fekete hajú pasi. De míg az Ujjazó Pasi bűzlött a rosszindulattól, ez a fickó a kétségbeesés szagát árasztotta. A haja annyira rövid volt, hogy kilátszott a csupasz fejbőre. Szeme sötétzöld, és a kecskeszakálla miatt úgy nézett ki, mint egy fáradt ördög. Majdnem olyan sápadt volt, mint én, és sovány, nagyon sovány. Elkerekedett szemmel nézett rám. – Maga nagyon sápadt... csak nem gyomorrontást kapott? – kérdezte végül. Melléültem a párkányra. – Ebbe inkább ne menjünk bele. Ez egy hosszú történet, és úgysem hinné el. – Azt hiszem, tényleg nagyon fáradt lehetek – mondta inkább magának, semmint nekem.

– Nem rossz próbálkozás, de amit lát, az nem illúzió. Bár ebben a másodosztályú teniszcipőben akár annak is tűnhet. De maga tényleg ördögien néz ki, már ha megbocsátja, hogy ilyet mondok. – Nos – mondta kimérten -, ebben lehet valami, mert tényleg pokolian érzem magam. – Tudom, hogy nem tartozik rám, de miért akar leugrani? Mi történt? Rám nézett, és elhelyezkedett. Nem volt ideges, hogy velem kell beszélnie, egyáltalán nem. Biztos azt hitte, hogy úgyis leugrik, mielőtt még elérném. És olyan szomorú és boldogtalan volt; aznap este már semmi sem tudta meglepni. – Elegem van abból, hogy kölykök halnak meg; nyakig ülök az adósságban az egyetem miatt; az apámnak rákja van; már két hónapja nem kamatyoltam; kirúgtak a lakásomból, mert a tulajdonos eladta a házát; GSZZ-m van, és a válium sem használ már. – Mi az a GSZZ? – Generalizált szorongásos zavar. – Nem hangzik túl jól – ismertem el. – Pontosabban, nem tudom, mit jelent a GSZZ, de a maga listája valóban lehangoló. Kivéve a szexet. Annyira jellemző, hogy egy férfi azért akar végezni magával, mert nem kufircolt már nyolc hete. Nálam ez egyszer két évig tartott. Ezen eltűnődött egy darabig, aztán megrázta a fejét. – És maga? Mi történt magával? Keresztbe tettem a lábam, és kényelmesen elhelyezkedtem. -Hát, én a hét elején meghaltam, aztán rájöttem, hogy képtelen vagyok újra meghalni, a mostohaanyám ellopta az összes jó cipőmet, nem tudok szilárd ételt enni, gyakorlatilag megerőszakoltam egy tök jófej pasit tegnap éjjel, találkoztam egy csomó vámpírral, akik a legrosszabb vámpír sztereotípiát is alulmúlták, nekivágtam egy erőszakoskodó randipartnert egy kőkeresztnek, és rájöttem, hogy én vagyok a földgolyó leggyorsabb teremtménye. És aztán megláttam magát. – Akkor maga vámpír? – Igen. De ne féljen! Ettől még kedves vagyok. – Amikor nem férfiakat erőszakol meg. – Pontosan. – A legbarátságosabb és legelbűvölőbb mosolyomat vettem elő, amivel annak idején megnyertem a szépségversenyt a középiskolában. Szerencsére a ruháján lévő alvadt vér nem volt túl étvágygerjesztő, egyébként a vámpíragyaraim rég előbújtak volna.

– Mit szólna hozzá, ha innánk egy jó kávét, és megbeszélnénk, miért szívás az életünk? Nem válaszolt rögtön. A szél meglebbentette a műtősruháját, de mivel a haja túl rövid volt, az nem mozdult. Letekintett az utcára, aztán újból rám nézett, majd megint az utcára. – Tudja, ha egyszer valamit elhatározok, igyekszem végigvinni... – Ugyan már – hízelegtem. – Vámpírok márpedig vannak, de magának erről fogalma sem volt, ugye? – Hát... – Helyes! Mert nekem bizony fogalmam sem volt róla. De nézzük csak meg közelebbről. Lehetséges, hogy mi vámpírok nemcsak a filmvásznon létezünk? Akkor viszont gondoljon arra a sok csodálatos dologra, amiről szintén nem hinné, hogy léteznek. Mi van, ha, tegyük fel, tényleg léteznek vérfarkasok, tündérek és boszorkányok meg ilyenek? Egy kicsit korai lenne örökre lehúzni a rolót, nem gondolja? Hány éves is? Huszonöt? – Huszonhét. Biztos csak azért próbál lecsalni, hogy a véremmel a szomját oltsa. Vajon miért kérdezik mindig ezt tőlem az emberek? – Ááá, dehogy, csak nem akarom, hogy leugorjon. Én elég sokáig kibírom vér nélkül. – Csak akkor jövök le – mondta lassan -, ha az én véremet fogja szívni legközelebb. Már ettől az egyszerű kijelentéstől is majdnem elájultam izgalmamban. – Füvezett vagy mi? Csak most találkoztunk. Én az élőholtak egyik kísérteties példánya vagyok. – Maga túl bájos ahhoz, hogy félelmetes legyen, és az elmúlt három év legérdekesebb két percét éltem át magával az előbb. Szóval? Miközben magamban azon ujjongtam, hogy valaki bájosnak hívott, komolyan fontolóra vettem az ötletet. – Magának fogalma sincs arról, mit kér tőlem. – Megpróbáltam határozottnak és kimértnek tűnni, de mivel az egész mondatot kilégzés közben mondtam, inkább olyan volt, mintha egy felajzott pomponlány szájából hangzott volna el. – Dehogyisnem. Részben azért vagyok itt, mert... – Mert olyan pocsék a szexuális élete? Erre alig észrevehetően elmosolyodott. – Részben. De igaza van, rájöttem, hogy nincs új a nap alatt, kivéve a halált, és hogy az emberek olyan szemetek egymással. Kár, hogy orvos lettem. Igazából soha nem

akartam az lenni. De az apám... na mindegy, az egész másról sem szól, mint a halálról, a kórlapokról, és megint csak a halálról. Ez növeli a szorongásomat, amitől nehezen megy a munka, ami aztán megint csak fokozza a szorongásomat. – Elhallgatott, és láttam, hogy a szeme könnybe lábad. Pislogással sikerült visszatartania őket. – Mindegy. Sajnálom. Cáfolja meg, ha nem így van. Sőt, bizonyítsa be, hogy van más is, amiért érdemes élni. Szeretném érezni, milyen az. Szeretnék már mást is érezni a semmin kívül. Az ajkamba haraptam. Szegény fickó! – Felejtse el! – De azért lassan araszolni kezdtem feléje. Szomjas voltam, és végre itt egy teljesen épeszű alany (már amennyire egy potenciális öngyilkosjelöltet épelméjűnek lehet hívni), aki önként ajánlkozik vacsorául. Tiszta hülye vagyok, hogy visszautasítottam. Áh, legfeljebb majd megtámadok valakit. De mi szükség arra, hogy bárkit is bántsak vagy megrémisszek, mikor itt van előttem egy önkéntes? Ráadásul nem vet rám szerelmes pillantásokat, és nem a szépségemről beszél egyfolytában. Teljesen épelméjűnek tűnik, kíváncsinak és készségesnek, mi baj lehet hát? És miért is győzködöm még mindig magamat? Előbb-utóbb táplálkoznom kell. És miért beszélek még mindig magamban? – Na jó, rendben... ha megteszem, megígéri, hogy nem ugrik le? – Egy kicsit még kérettem magam. – Igen. – És nem fog se teherautó elé ugrani, se a kenyérpirítójával együtt fürödni, vagy láncfűrésszel fésülködni? Elnevette magát. Ilyenkor sokkal fiatalabbnak tűnt. És egyáltalán nem félt. Ez végleg meggyőzött. – ígérem. De akkor gyerünk, édes, mielőtt magamhoz térek. Leugrortam a párkány széléről, és gyengéden magamhoz húztam. Pont úgy, mintha a kedvesem lenne. A műtősruhája V-kivágású volt, így csak odavontam magamhoz, és beleharaptam. Elállt a lélegzete, és megmerevedett a kezemben, aztán szorosan átölelt. Lábujjhegyre állt, és a csípőjét az enyémhez nyomta. A vére, mely a legkívánatosabb és legfinomabb bor ízére emlékeztetett, lassan elkezdett a számba folyni. Csillapíthatatlan szomjam egy pillanatra – ha lehet ilyet mondani – még elviselhetetlenebbé vált, majd hirtelen elmúlt. A hangok élesebbé, a fények – az a kevés, ami volt persze – ragyogóbbá

váltak. Fülemben hallottam szívverését és szaggatott zihálását. Hímvesszője keményen és türelmetlenül nyomódott nekem, pézsmaillatot és az élet szagát éreztem. Ekkor elengedtem. Egy újabb filmes baromság. A vámpírok nem szívják ki az áldozatuk összes vérét... a pokolba is, én jó, ha félcsészényit ittam. És ez bőven elég volt az éjszaka hátralévő részére. Ihatnék többet is, de az már csak az élvezet kedvéért lenne, nem szükségből. Fogadom, hogy az a szemétláda a temetőben legalább tízszer is iszik, de csak azért, mert megteheti. – Ne! – könyörgött a vacsorám. – Csak ennyire volt szükségem. – Ó, ne... kérem! Még! – Kösz, de szerintem most nincs teljesen magánál! És igazam is volt, mert a könyökömnél fogva megragadott, és könyörgőn nézett rám. – Ne hagyja abba! – Ne legyen mohó! Hé! Mit csi...? Elengedett és kioldotta a nadrágját, ami lecsúszott a bokájára, és megmarkolta az álló farkát. Olyan erősen fogta, hogy a golyói teljesen elfehéredtek, és én elképedve néztem, ahogy egyszer, kétszer, háromszor meghúzza, aztán már el is élvezett, én pedig elugrattam az útjából. Sokáig bámultunk egymásra, aztán sietősen eltette a farkát, felhúzta a nadrágját, és remegő kézzel megkötötte a nadrágja zsinórját. Nehezen lélegzett, zihálva vette a levegőt. Egy pillanatig úgy éreztem, én is levegő után kapkodok. Ráhunyorítottam. – Isten a tanúm rá, fogalmam sincs, mit mondjak. – Mi a fenét művelt maga? – kérdezte őszinte csodálattal. – Az előbb még meg akartam halni, most meg épp az ellenkezője. – Hirtelen elpirult. Szinte hallottam, ahogy a vér az arcába tolul. – Még soha nem tettem ilyet mások előtt... sajnálom. El sem tudja képzelni, milyen furcsa ez nekem. – Öregem, egyszer ki kellene próbálnia, milyen egy teljes napon át Beverly Feldman cipőben járni. Figyeljen már, nem panaszkodom. Különösen most, hogy lassan kezdek magamhoz térni a kezdeti sokkból. Ez semmivel sem rosszabb annál, mint amit én tettem magával az előbb. Köszönöm, hogy a saját kezébe vette a dolgokat, ahelyett, hogy belém tette volna a farkát.

– Maga azt a fickót tulajdonképpen nem is erőszakolta meg – mondta. A tekintete nyílt és már-már szigorúan őszinre volt; nem tudtam róla levenni a szemem. – Ha megharap valakit, és az többet akar... az nem számít erőszaknak. Inkább ő akarhatta. Sőt, muszáj volt megtennie. Nem akartam erről beszélni. Csak azért, mert valakit annyira lenyűgöz egy vérszívó, hogy rögtön meg akarja hágni, még nem jelenti azt, hogy a vérszívók nem rosszak. Rendben? – Ne is törődjön vele. Inkább másszunk le a tetőről, ööö... doktor. .. mit is mondott, hogy hívják? – Marc. – Én Betsy vagyok. – Betsy? – Ne kezdje maga is. Nem tehetek róla, hogy bár természetfeletti képességekkel rendelkezem, ilyen unalmas a keresztnevem. – Sajnálom, tudja, a listája egy kicsit furcsa. – Milyen lista? – Hát vámpír, élőholt, az éjszaka gonosz teremtménye, szörnyű szomjúság, férfiakat megerőszakoló, a neve pedig Betsy? – Igaza van – értettem egyet. – Az egész olyan nevetségesen hangzik. Mit mondhatnék? Egyiket sem én választottam. Valahogy megtörténtek velem. Szerintem hívjon nyugodtan Elizabethnek, ha úgy jobban tetszik, de senki se hív így. – Elizabeth...? – Azt már nem! – Ugyan már, árulja el, mi a vezetékneve! – Nem! – Annyira rossz? – Taylor. Elizabeth Taylor. Nevetett, mint mindenki, aki először hallja a nevem. De ez olyan nevetés volt, ami barátokká tett minket, és rendben is voltunk.

13. FEJEZET

–

Szükséged lesz egy társra – mondta Marc. Éppen befejezte a második adag bélszínt tükörtojással. Én maradtam a mézes teánál. – Már van egy – mondtam lehangoltan. – A barátnőm, Jessica. – Én egy tökös csávóra gondoltam, nem holmi titkárnőre. A mutatóujjamat a fejének szegeztem. – Először is, kikérem magamnak, hogy a titkárnőket sértegesd. Ok legalább annyira belevalók, mint a tökös csávók: csak nem hiszed, hogy a vállalatokat a menedzsment működteti? – Ugyan, mit tudsz te erről? – Én magam is titkárnőként dolgoztam egészen a múlt hétig. – Aztán meghaltál? – Nem, először kirúgtak. Aztán haltam meg. De kíváncsi vagyok, mi folyik most ott... azóta már biztos tönkrementek – nevettem gonoszul. – Onnantól kezdve, hogy az adminisztrációs személyzetet elbocsátották, szerintem tuti nem tudták felhívni az ügyfeleiket, működtetni a számítógépeket és a fénymásolót, irodaszerekre megrendeléseket leadni, adatbázisokat frissíteni, csekket fizetni, postagépet működtetni, bérjegyzéket készíteni... édes istenem! – Magam elé képzeltem a helyzetet, és kárörvendően vigyorogtam, majd visszakanyarodtam a témánkhoz. – Másodszor pedig, Jessica legalább kétszer olyan okos, mint bárki, aki ennél az asztalnál ül. Harmadszor pedig... úristen, te mindig ilyen sokat eszel? – Míg én a hegyi beszédet tartottam, megint jelzett a pincérnőnek. – Tudod, mostanában kicsit lehangolt voltam ahhoz, hogy rendesen egyek. És azok után, ami a tetőn történt, farkaséhes vagyok. Különben is csak irigykedsz. – Hát ebben igazad van – kavargattam a teámat elmélázva. – Az anyukám valamelyik nap a kedvenc kajámat készítette, és én az egészet kihánytam a fürdőszobában. – De innod lehet, nem? – biccentett a teám felé. – Úgy tűnik. Tulajdonképpen nem oszt, nem szoroz, mert a szomjamat nem oltja. De legalább ismerős az íze, érted?

– Persze. Én pont ezért maradok a sürgősségin. Pokolian lehangoló, és nem old meg semmit, de legalább ismerős az egész. – Ha ennyire nem szereted a munkádat, miért nem hagyod ott? Miért nem mész el háziorvosnak? – Ebben a gazdasági helyzetben? – Ugyan már! Elvégre nem kőműves vagy. Orvosként dolgozol, és az embereknek mindig is szükségük volt orvosra. Vállat vont, és lenézett a tányérjára. – Hát, igen... – Biztos nehéz lehet gyerekklinikán dolgozni. – Hihetetlenül lehangoló – mondta mélabúsan. – El sem tudod képzelni, mennyi rossz történik a gyerekekkel. – Nem akarom hallani – mondtam sietve. – Pedig pont veled szeretnék erről beszélni. Neked muszáj táplálékhoz jutnod, nem? Nos, van egy listám azokról a szülőkről, akik bántalmazzák a gyerekeiket, olyanok, akik a kisbabájukat hamutartónak használják, akik forró vasalót nyomnak a gyerekük hátába, csak azért, mert túl hangosan csukták be az ajtót. És te... érted, nem? Helyre tehetnéd a dolgokat. – Mint vérszívó polgárőr? – Elborzadtam. Egyben kíváncsi is lettem. De azért leginkább megrémültem. – Nem hallottad, mit mondtam? Egészen a múlt hétig titkárnőként dolgoztam. – De már nem vagy az – mondta Marc önelégülten. Most, hogy azt hitte, rájött, mi végre született a világra, az egész viselkedése (még a szaga is) megváltozott. Hol van már a megroggyant vállú, szomorú szemű fiú! Ehelyett itt van Cisco Kölyök, az igazság bajnoka! – Nem te mondtad, hogy felveszed a harcot a bűn ellen, hogy vezekelj az étkezési szokásaidért? Ez remek alkalom lenne a kezdéshez. Megráztam a fejem, és a teámat kavargattam. – Akkor milyen alternatívát ajánlasz? Mert azt nem tudom rólad elképzelni, hogy a sötétben ólálkodva csalogatod ördögi ölelésedbe azokat, akik nem elég elővigyázatosak. Hirtelen magam előtt láttam, amit mondott, és felnevettem. – És még egy dolog. A vámpírok nem nevetnek. – De én igen. És még mielőtt elfelejtenénk... – hirtelen kinyújtottam a kezem. Magamhoz húztam, és mélyen a szemébe néztem. Itt az idő, hogy szexuális vonzerőmet felhasználjam, ezúttal valami jóra is. – Örülök, hogy jobban érzed magad, de ha visszaesel, akkor Ne Öld Meg

Magad. – Itt tartottam egy kis szünetet, majd a nagyobb hatás kedvéért hozzátettem. – Megparancsolom. Visszabámult rám. Pupillái összeszűkültek; az éjszakai kávézó fényei ijesztőnek tűntek. – Bármit. Megteszek. De köszönöm. Mindenesetre. Erre még erősebben bámultam. Gyerünk, vámpír varázserő. Tedd a dolgod. – Ne. Öld. Meg. Magad. – Miért. Beszélsz. Így? Undorodva engedtem el a kezét. – A fenébe is! Amióta vámpír lettem, mindig azt csinálták a férfiak, amit én akartam. És a gimiben is volt egypár srác, aki engedelmeskedett nekem, akár hiszed, akár nem. Nem értem, mi olyan különleges benned, hogy nálad ez nem működik. – Kösz szépen, hogy ennyire undorodsz tőlem. Amúgy meg fogalmam sincs. Én, ööö... – és ebben a pillanatban a csodálkozástól tátva maradt a szája, és szinte éreztem, ahogy csökken az IQ-ja. Álmodozva nézett a vállam mögé. Én is megfordultam, és majdnem kiestem a bokszból. A kávézó ajtajában a temetőbéli pszichopata állt, és egyenesen rám bámult. Fúj! Örömmel konstatáltam, hogy a haja összevissza állt. Nem láttam a hátát, de égett pamut szagát éreztem. Helyes! – Istenem! – lelkendezett Marc. – Az ki? – Egy seggfej – morogtam, majd visszafordultam felé, és felemeltem a teáscsészémet. Annyira ideges voltam, hogy a forró folyadékot kilöttyentettem a kezemre, de semmit sem éreztem. – Idejön! – kiáltotta Marc. – Istenem, istenem, istenem! – Légy szíves, türtőztesd magad! – sziszegtem. – Úgy viselkedsz, mint egy szerelmes tinilány. Hoppá! – Hirtelen megvilágosodtam, kicsit lassan, mint mindig. – Hiszen te homokos vagy! – Rájöttem, hogy kiabáltam, mert a kávézóban minden szempár ránk szegeződött. De az is lehet, hogy a Veszedelmes Pasit bámulták, aki gyorsan közeledett felénk. – Naná. – Mit naná? Honnan tudhattam volna? Feltételeztem, hogy heteró vagy. – De csak azért, mert te az vagy. – Továbbra is a vállam mögé bámult, és kapkodva igyekezett a haját megigazítani, ami olyan rövid volt, hogy még hajhabot se lehetett rátenni. – Én meg mindenkiről azt hiszem, hogy homokos. – Nos, ez statisztikailag egyáltalán nem helytálló.

– Egy élőhalott csak ne kritizáljon... helloooo – turbékolta. Éreztem, hogy valami a vállamra nehezedik: annak a szemét állatnak a keze. Leráztam magamról, és ellenálltam a kísértésnek, hogy veszett prérifarkasként beleharapjak. – Jó estét! – mondta a szemét állat. Sajnos az orgánuma is őrjítő volt. – Kopj le! – mondtam ellágyulva. Becsusszant Marc mellé a bokszba. Visszafojtott zihálást hallottam, és azt hittem, Marc mindjárt elalél. – Hát újra találkozunk. – Hip-hip-hurrá. – Nem emlékszem, hogy hivatalosan is bemutatkoztunk volna egymásnak. – Én éppen azon lettem volna, mikor az ujjadat beletetted a számba. – Már-már arra gondoltam, hogy a teámat az arcába loccsantom, de ez a szemét biztos Marcot használná védőpajzsul. – Ah, igen. Én Sinclair vagyok. És te...? – Baromi mérges. – Ez a vezetékneved? Marc nevetésben tört ki. Sinclair egy meleg mosolyt küldött feléje. – Ő a barátod? – Ez egyáltalán nem tartozik rád. – Megmentette az életemet egy szörnyű haláltól – tájékoztatta Marc az új ellenségemet. – Aztán idejöttünk, és arról beszélgettünk, hogy a gyereküket bántalmazó szülőket hogyan lehetne kinyiffantam. – Nem is! – De igen! Sinclair orrcimpája megremegett, előrehajolt, hogy jól szemügyre vehesse Marc nyakát (a sebhely még látszott, de harapásnak nyoma sem volt), aztán rám nézett. – Ő volt a mai vacsora? Elpirultam. Legalábbis úgy éreztem, mintha elpirulnék. Ki tudja, képes vagyok-e még rá? – Még egyszer mondom: semmi közöd hozzá! Ujjaival az asztalon dobolt. Megpróbáltam nem odanézni. Olyan hosszúak és kecsesek voltak, és halványan megéreztem a bennük rejlő erőt. – Érdekes. És most mindketten itt vagytok. Hmm. – Csatlakozol hozzánk? – szólalt meg Marc félénken. – Egy kávét vagy valami mást? – Nem iszom... kávét.

– Ó, nagyon vicces – csattantam fel. – Mi járatban errefelé, Mr. Sink Lair? Ha a kabátod számlája miatt jöttél, akkor az szívás. Csak magadnak köszönheted. – Valóban. – Hűvös tekintete szinte belefúródott az enyémbe. Nagyon kellemes volt. – Majd ezt is megmagyarázom egyszer, de egyelőre a saját érdekedben vagyok itt, kedvesem. – Ne merészelj így hívni! – Engem hívhat annak – csiripelte Marc vidáman. – Nostro meg akar ölni téged azért, amit ma éjjel tettél. Az a vámpír, aki elviszi neki a fejedet, gazdag jutalomban részesül. – Ki a fene az a Noseo? – Nostro. Nos, akár törzsfőnöknek is lehetne hívni. A vámpírok néha, vagy inkább gyakran, bandákba verődnek, és a legerősebb lesz a főnök. – Mi szükség van erre? – morogtam. – Miért nem törődnek inkább a saját dolgukkal, mint azelőtt, amikor még éltek? – Mert ez tilos. A legtöbb vámpír csatlakozik valamelyik táborhoz. – Nekem még senki sem szólt. – Erre majd még később visszatérünk... - Micsoda? –...de hogy a kérdésére válaszoljak, az élőholtak azért verődnek bandákba, hogy megvédjék magukat. Növeli a biztonságérzetüket. – És ez a Nostro most haragszik, mert nem tartottam be a játékszabályokat? – Részben. Plusz a hisztérikus nevetésed miatt is. Marc igyekezett követni a beszélgetést, és most rám bámult. -A vámpírfőnök kért tőled valamit, és te kinevetted? – Meglehetősen hosszasan – válaszolta Sinclair készségesen. – Jézusom, Betsy! És hogyhogy nem próbált megölni? Szerencséd, hogy még itt vagy. – A vámpírok számára legrémesebb büntetést helyezte kilátásba... és azon is csak nevetett. – Aztán leesett neki: – Betsy? – Igen, így hívnak, esetleg van valami hozzáfűznivalód? – Tulajdonképpen nincs. – Vajon jól láttam, hogy ez a seggfej elnyomott egy gúnyos mosolyt? Ránéztem, mire ő kifejezéstelenül nézett vissza rám. Biztos csak képzelődtem. – Szóval azért vagy itt, hogy elvidd a fejemet Notsonak?

– Nostro. És nem, nem azért jöttem. Ahhoz túl csinos vagy, hogy a fejedet vegyék. – Mindjárt hányok! A Nostro a Nostradamus rövidítése? Az a kövér pojáca ennyire fantáziátlan? Sinclair fájdalmasan nézett rám. – A válaszom igen és igen. – Fúj! – Teljesen egyetértek. – Akkor mért vagy itt, Sink Lair? – Nem Sink Lair, hanem SINclair, a hangsúly az első szótagon van, és feltételezem, hogy ezt még te is megérted... – Nono! – Még csak pár napja vagy halott, és még saját magadra is veszélyt jelentesz. Egy szabályt sem ismersz, és a fejedre máris vérdíjat tűztek, alig hetvenkét órával azután, hogy vámpírként újjászülettél... mindenesetre gratulálok! A védelmembe veszlek. – Cserébe...? – Igyekeztem eltökéltnek látszani, de nem biztos, hogy sikerült. Nem bíztam meg ebben az emberben, akármilyen messzire is sikerült elhajítanom a temetőben. Hmm... lehet, hogy nem ártana egy újabb klisével előrukkolni. Azt már bebizonyítottam, hogy jó messzire el tudom hajítani. – Ügy értem, biztos nem önzetlenül csinálod. – Cserébe kiderítjük, miért is különbözöl annyira a többi vámpírtól. A szenteltvíztől már rég a kínok kínját kellett volna átélned. Ehelyett csak tüsszögtél. Ebből arra következtetek... – Inkább ne tedd! Hosszú csend következett. Mindenre számított, csak elutasításra nem. Szegény fiúcska! – De muszáj. Ragaszkodom hozzá! – Nem érdekel. Nem vagy az apám, bár biztos elég öreg vagy hozzá, te majom, és... – Tulajdonképpen hány éves vagy? – kérdezte tőle Marc lélegzetvisszafojtva. Sinclair rápillantott. – Abban az évben születtem, amikor kitört a második világháború. Teljesen lebénultam. Erre a vén szatyorra indultam be? Nos, ami azt illeti, nem tehettem róla, mert Sinclair nem nézett ki többnek huszonötnél. Egyetlen ősz hajszála sem volt, egyetlen ránc sem

öregítette az arcát. – Hűha! Akkor kilencvenéves vagy? De hisz ez undorító! Talán sérvkötőt is hordasz az öltönyöd alatt? – Te vagy a legbutább, legbeképzeltebb, legönteltebb... – Szerintem inkább a hatvanas éveiben járhat – szakított félbe Marc gyorsan. – És most már lazítsatok egy kicsit! Nem szeretnék egy vámpírharc kellős közepébe keveredni. – Helyes. Akkor aludj egy kicsit! – De én... gggzzzzz... Kinyújtottam a kezemet, hogy Marc feje az asztal helyett a tenyerembe essen. Majd lassan kihúztam a kezemet a feje alól, és Sinclairre bámultam. – Ezt most miért csináltad? És hogyan csináltad? Ezt nekem is ki kell próbálnom egyszer a mostohaanyámon. Olyan hűvös tekintettel nézett rám, hogy beleborzongtam. – Már így is túl sokat hallott. Részben ezért is vagyok itt. Igaz, hogy elárultad a családodnak, hogy mégis életben vagy? – Nem vagyok „mégis életben", amúgy meg semmi közöd hozzá, de hogy jöttél rá? Meg se hallotta a kérdésemet. – Ilyet tilos csinálni. Ezzel csak bajt hozol azokra, akiket meg szeretnél védeni. – Tényleg? Honnan tudod? – Nos, én... – Igazából nem akarom a választ hallani – magyaráztam. – Inkább csak cseverésszünk! – Sajnálom. – Csak még egy dolog: mondták már, hogy nagyon idegesítő, ahogy beszélsz? Ez volt a módi a második világháború idején? – És neked mondták már, hogy nem tudsz egy dologra koncentrálni? – Persze – feleltem. Kiittam a teámat, és lecsaptam a poharamat az asztalra. Marc ezalatt békésen horkolászott. – És most ide figyelj! Ki nem állhatom, ha valaki úgy megmarkol, hogy mozdulni sem tudok. És azt sem díjazom, ha a zsíros ujjadat a számba teszed... – Jelen pillanatban leginkább valami mást tennék a szádba – mondta mézesmázosan. – Pofa be! És az sem tetszik, hogy állandóan követsz engem, és a barátomat is csak úgy elaltatod! – Ő nem a barátod. Csak ma este találkoztatok.

– Ő egy olyan barát, akit nem régóta ismerek, maradjunk ennyiben. És utoljára mondom: semmi közöd hozzá. És most már kopj le! Tudok magamra vigyázni. Nincs szükségem rád, nem akarom, hogy... – Hazugság. A gyomrom görcsbe rándult eme rágalom hallatán, de folytattam: – És a hülye vámpírbandádra sincs szükségem. Az, hogy meghaltam, még nem jelenti azt, hogy nem élhetek teljes életet. Sinclair erre bólintott, de nem hagytam neki időt közbeszólni. – Igen, elmondtam a családomnak, hogy nem haltam meg. Miért ne mondtam volna? Csak nem fognak ezért végezni velem az éjszaka közepén. Legalábbis az igazi szüleim biztos nem. Majd csak elboldogulok valahogy, és fix, hogy nem csatlakozom egyik lúzer bandához sem. Ne kövess többet, és ne kémkedj utánam! – Befejezted? – Ööö... nézzük csak... tudok vigyázni magamra... én döntöm el, kinek mondom el... élőholt lúzerek... ne kémkedj utánam... igen, azt hiszem, végeztem. – Nemsokára újból beszélünk. Eljön még az az idő, Rosszcsont Kisasszony, mikor kapóra jön a segítségem. Örömmel fogok vele szolgálni. Nem neheztelek rád. – Rám nevetett. Elképesztő volt: azok a fehér fogak és ragyogó szemek. A szemfogai kivillantak. Ezt meg hogyan csinálja? Senki sem vérzett a közelünkben, legalábbis én nem éreztem. – Feltéve, ha megengeded, hogy megint beletegyek valamit a szádba. – Fúúúj! – Jó éjszakát! Abrakadabra! Már el is tűnt. Vagy csak olyan gyorsan mozgott, hogy követni sem tudtam. Akárhogy is, az élőholt Houdini eltűnt, én remegtem a dühtől és – minő borzalom – a vágytól, Marc pedig békésen aludt, és a nyála az asztalra folyt.

14. FEJEZET A következő néhány nap eseménytelenül telt el, ami viszont igen megviselte az én minden lében ezüstkanál barátnőmet, Jessicát, és újdonsült homoki barátomat, Marcot. Mivel minden csoda három napig tart, az, hogy visszatértem halottaimból, már nem hatott újdonságként, vámpírok sem kopogtattak többé az ajtómon, a mostohaanyámmal és az apámmal is normalizálódott a kapcsolatom (előbbi továbbra is levegőnek nézett, utóbbi csekkeket küldött), és ez baromi unalmas volt a barátaim számára. Én azonban teljesen meg voltam elégedve a fennálló helyzettel. Miután bemutattam őket egymásnak, kábé egy órát vitatkoztak, majd végül sikerült megegyezniük abban, hogyan osztozzanak rajtam. Én igyekeztem magam távol tartani a vitától. Amíg nem esnek egymásnak, nem érdekel, miben állapodnak meg. Jessica mindig fenyegetve érezte magát, ha feltűnt egy új barát a láthatáron. Megpróbáltam neki elmagyarázni, hogy nem egyformán szeretem a barátaimat, hogy ő az első számú barátnőm, mindörökkönörökké, de ez általában süket fülekre talált. És visszafelé persze már nem működött: Jessicának rengeteg barátja volt, akik akkor sem ismertek volna meg, ha felpofozom őket. De épp ezért szerettem ezt a helyzetet. Ahogy Michael Crichton írta a Jurassic Park című filmben: „Tudod, a gazdag emberek születésüktől fogva igazi seggfejek." Dr. Marc Spangler azonban megújult életereje és céljai ellenére (beleértve a gyermekbántalmazók ellen meghirdetett harcot is) még mindig sebezhető volt, és nem akartam semmi olyat mondani vagy csinálni, ami visszaterelné őt a tetőre. Nálam lakott, míg lakást keresett, és a rendszer igen jól működött: nekem lakótársra volt szükségem, aki napközben jár-kel a lakásban, neki pedig egy ágy kellett, ahol alhat. Halálom előtt sosem tettem volna ilyet. Nem azért, mert nem szerettem volna, hanem mert féltem. Sosem lehet tudni, mi lakozik az emberekben, mit is rejt egy mosoly valójában. Az igaz, hogy állandó vérszomj gyötört, de ezzel párhuzamosan az ítélőképességem megbízhatóvá vált. Tudtam, hogy Marc rendben van.

Az őszintét megvallva, soha nem szerettem egyedül lakni, ezért hoztam el Gisselle-t is az állatmenhelyről. Azelőtt túl sok horrorfilmet néztem, aztán egész éjszaka álmatlanul forgolódtam, minden apró neszre felriadtam. Leginkább a zombifilmek rémisztettek meg. A kaptár után két hétig rémálmaim voltak. A sors fintora, hogy most én is az elpusztíthatatlan szörnyek közé tartoztam. De továbbra sem szerettem egyedül lakni. Jessica morgott egy kicsit Marc miatt, de aztán feladta, amikor elmagyaráztam neki a Vámpírradar működését. És Marcnak is elmondtam mindent a legelső este. – Meg kell mondjam, aggódom miattad. – Miattam? Hogyhogy? – Épp egy croissant-t vajazott meg... még nézni is hányinger! Mintha nem lenne elég vajas már önmagában is. – Szerintem bőven van min gondolkodnod, nem kellene miattam is aggódnod! – Rám nézett, és a croissant-t egy szempillantás alatt eltüntette. – Meglepően kevés dolog jár most az eszemben. És erre ne is mondj semmit! – tettem hozzá, amikor Marc tele szájjal rám bámult. – Csak éppen attól tartok, hogy ha hátat fordítok neked, újból egy tetőn foglak találni. – Ki van zárva – válaszolta magabiztosan, és a szájából kirepülő morzsák kissé beterítettek. Kisöpörtem a croissant-darabokat a frufrumból. – Hogyhogy? – Nekem szorongásos zavarom van, nem öngyilkosságra való hajlamom. És a hozzám hasonló emberek sosem végeznek magukkal. Túlságosan szorongunk ahhoz, hogy megöljük magunkat. Ennek a mondatnak az abszurditása mellbe vágott, és hahotázni kezdtem. Marc csak vigyorgott, és behabzsolta a maradék croissant-t. Mindhárman nagyon igyekeztünk, de Marc és Jess között én töltöttem be a villámhárító szerepét. És mivel ezt a két idegbeteget boldoggá akartam tenni, éjfélkor a Minneapolisi Kórházban találtam magam egy vizsgálóban, ahelyett, hogy a Neimann Marcus cipőbolthálózat Örült Éjféli Leárazására mentem volna. – Csak a te kedvedért – mondtam Jessicának. – Meg a tiedért – mondtam Marcnak. Egy dologban értettek csak egyet: nem vagyok közönséges vámpír, és minél többet tudnak meg rólam, annál jobb. Marc ragaszkodott az

„alapokhoz", akármit jelentsen is ez, Jessica meg csak simán kíváncsi volt, így kerültünk hát a kórházba, és elkezdődött a vizsgálat. – Egyetlen ruhát sem veszek le magamról – figyelmeztettem Marcot. Marc a szemét forgatta. – Jézusom, ugye, nem gondolod, hogy engem ez felizgat? – Ahogy egyikünket sem – mondta Jessica szárazon. – Olyan a hasa, mint a varangyos békáé, és a haját is rendbe kéne hozni. – Nem is! – háborogtam. – A halálom előtt két héttel voltam fodrásznál. A hajam rendben van. – Kíváncsi vagyok, mi történne, ha levágnánk a hajadat – mondta Marc elgondolkodva, és egy hőmérőt nyomott a számba. – Örökre rövid maradna? Visszanőne? Talán visszafelé is nőne? Vagy újranőne a következő éjszaka? – Elgondolkodva bámulta a hajamat, én meg olyan messzire hajoltam tőle, amennyire csak tudtam, vigyázva, nehogy leessek az asztalról. – Szóval ez a Sinclair gyerek... fel akar karolni téged? – kérdezte Jessica, aki az orvosi forgószéken körözött a szobában. Ellökte magát, neki a falnak, onnan pedig a másik oldalra siklott. Marc nyilván hozzászokott már a furcsa bohóckodásokhoz a vizsgálatok alatt, de én kissé szédültem tőle. Jessica hivatalosan is letette a fekete ruháit, így ezen az estén zöld leggingszet, sárga pólót és lazacszínű esőkabátot viselt, mindehhez zöld, lapos sarkú cipőt. – Meg akar ismertetni a vámpírszabályokkal? – Uramisten, az a srác rettenetesen szexi! – morogta Marc. Jessicával ellentétben mozgó rongybabának tűnt a szakadt farmerjában és a kifakult pólójában, melyen a következő felirat szerepelt: Halj meg, Freddie! Elég merész választás egy orvosnak. – Hihetetlenül vonzó. Öregem, én... hmm. A hőmérőt nézte, majd újraindította, aztán rögtön a számba tette megint. – Jut eszembe, minden eszközt kipróbáltam, mielőtt idejöttünk volna, hogy megbizonyosodjak róla, működnek... – Szóval akkor te dolgozol – jegyezte meg Jessica epésen. – Téged senki sem kérdezett, Csajszikám! Miről is beszéltünk? Ja, igen! Sinclair. Látnod kellene ezt a fickót, Jessica! Úgy néz ki, mint az éjszaka hercege, és olyan a mozgása, mint egy matadornak. Már attól kikészültem, hogy ránéztem.

– Mmm – mondta Jessica lenyűgözve. – Gondolom, fehér fiúról van szó. – Teljesen jól gondolod, és ne felejtsük el, hogy százéves – gúnyolódtam. – Inkább hatvanhárom, tehát már van élettapasztalata, és kellő bölcsességgel is rendelkezik, arról nem is beszélve, milyen óriási tapasztalata lehet a kufircolás terén, és mindezt ha elképzelem egy kedves, kemény, erős, örökké fiatal testtel... Jézusom, jobb, ha nem beszélek erről, különben le kell ülnöm. – Légy szíves! – mondtam vékony hangon. Nekem eszembe se jutott, hogy a tapasztalatot és az életkorát összefüggésbe hozzam. Mert a kifogástalan öltöny alatt nem lehet más, mint egy ráncos, agg test. – És különben is, rohadtul nem érdekel, mit akar Sinclair. Én a saját dolgommal törődöm, és neki is melegen ajánlom, hogy a saját dolgával törődjön! – Különben megint nekivágod egy betonkeresztnek? – kérdezte Jessica. – Bárcsak láttam volna ezt a jelenetet! – Jobb, hogy nem láttad – mondtam komoran. – Az egész szitu hol ostoba, hol félelmetes volt. Ha ennyit várhatok attól, hogy egy vámpírcsapathoz csatlakozom, akkor köszönöm, nem kérek belőle! Azóta sem jártam ott, és nem is szándékozom visszatérni. Olyan szánalmas és rettenetes volt az egész, szörnyű! Ezalatt Marc egy műanyag poharat tartott az orrom alá. – Tele kérem! Rábámultam. – Ööö... nem vagyok képes rá. – Ne aggódj, egyedül lehetsz a... – Nem, nem úgy értem. Szó szerint nem tudok pisilni. Azóta nem kellett vécére mennem, hogy feltámadtam. – Ja! Akkor rendben. – Ami persze nem volt igaz; Marcot láthatóan megrázták a hallottak, és sietősen rátért a következő vizsgálatra. – Gondold csak meg, milyen sokat spórolsz így a vécépapíron mondta Jessica vidáman. – Na igen, már emiatt is megérte vámpírrá változnom. Marc becsúsztatta a fonendoszkópját a blúzom alá. – Sóhajts mélyen. Ööö... – Gyerünk már! – mondta türelmetlenül. – Vigyázz, hogy beszélsz! Elvégre is nem az én ötletem volt.

– Hé, ti ketten ott! Marc nem vizsgázott abból, hogyan kell beszélő halott lányokkal bánni, ne cseszegesd már! – Igenis! – sóhajtottam. – Próbáld meg! – mondta Marc újra. Megpróbáltam, és úgy elszédültem, hogy majdnem elájultam. És mikor sikerült kipréselni valamennyi levegőt a tüdőmből, majdnem elhánytam magam. – Csak lazán, nyugodtan! – Talán neked kéne lazán venni a dolgot. – Összerogytam, és keresztbe fontam a karomat mellkasom előtt. – Nem veszek többé levegőt, remélem, ennyi is elég volt. De ekkor már a szemembe világított. – Aha – mondta, pontosan úgy, ahogy az orvosok szokták. Aztán a másik szemembe világított. – Aha. Hátralépett, kikapcsolta a lámpát, bár én így is ugyanolyan jól láttam, és újra a pupillámat nézte. – Jézusom! Hallottam, amint a szemészeti kütyüje a földre esik. – Mi az? Valami baj van? – Semmi. – Egy darabig a földön kotorászott. Mivel nem volt ablak a pokol eme kis bugyrában, meglehetősen sötét volt. Jessica mozdulatlanul állt, attól félvén, hogy valamelyik térdét a fióknak üti, Marc pedig tovább tapogatózott. – Úgy tíz centire van a bal kezedtől – szólaltam meg. Marc ujjai elérték a szemészeti kütyüt, majd megmarkolta. Aztán visszakapcsolta a fényt, és a vizsgálat folytatódott. – Nyisd nagyra! – mondta erőltetett vidámsággal, és én engedelmeskedtem. Majd: – Na, lássuk csak! – Mit? – A vámpírfogadat. Gyerünk, dugd ki szépen. Rásandítottam. Jessica is közeledett, nyilvánvalóan ő is szerette volna közelről látni. – Nem megy. – Dehogyisnem! Hisz te vagy az éjszakák nyughatatlan vadásza. – Az éjszakák nyughatatlan vadásza? – Csöndesebben! – mondta Jessicának. – Gyerünk már, Betsy, össze akarom hasonlítani a többi fogaddal. Megfeszítettem magamat. Még fel is mordultam egy kicsit. De semmi. – Nincs értelme, nem megy.

– Próbáld erősebben. Gondolj a vérre! – Gondolj te a vérre! – feleseltem bosszúsan. – Már megmondtam, nem tudom csak úgy kidugni. Lehet, hogy majd később, ha már több tapasztalatom lesz a fogaimmal, de most még nem megy. – Azzal megragadtam a csuklóját, mielőtt még el tudott volna lépni az asztaltól. Pontosan tudtam, mire készül. De ezt hadd magyarázzam meg. Nem olvastam a gondolataiban, inkább a testbeszéde volt árulkodó, és tudtam, mit akar tenni. Ez megint egy olyan vámpírtulajdonság, ami igazán hasznosnak bizonyult. – Nehogy meg merd vágni magad csak azért, hogy előbújjanak a vámpírfogaim! Nekem ennyi elég volt! – figyelmeztettem. – Jól van, jól van. Nyugi! – Elengedtem, és láttam, hogy meglátszik az ujjam helye, ahol megragadtam. Teljesen fehér volt. A csuklóját masszírozta, és rám bámult. – Jézusom, olyan a szorításod, mint egy anakondának. Ezt még befejezhetnénk? – Talán az én ötletem volt? Húsz perc múlva, miután kölcsönösen leanyáztuk egymást, Marc végzett. Kicsit furcsán nézett rám, én pedig úgy tettem, mintha ezt észre sem venném. Azt minden további nélkül elfogadta, hogy épületekre mászok fel, azt is jól tűrte, hogy a vacsorám legyen, minden különösebb fenntartás nélkül berendezkedett a lakásomban, de tudósként, amint a tényekkel szembesült, már nem tudta olyan könnyedén kezelni a dolgot. – Tehát, életben marad? – nevetett Jessica. – Nos – és megköszörülte a torkát. – A vérnyomásod tíz per öt, Babinszky-reflexed gyakorlatilag nincs, a testhőmérsékleted nagyjából huszonhét fok, ezért olyan hideg a kézfogásod, respiráció három, pulzus hat. Mindez teljesen ellentmond a normális életfunkcióknak. – Hűha! – mondta Jessica elhűlve. – Barátocskám, te és az élet nem passzoltok össze! – És én még azt hittem, hogy csak a rózsaszínnel nem passzolok össze. – Ami azt jelenti, hogy résen kell lenned, Betsy – figyelmeztetett Marc. – Ha napközben találnak rád, és valaki bepánikol és kihívja a mentőket, az orvos ott helyben halottá nyilvánít, és akkor mehetsz vissza a hullaházba. Jessica ekkor rám bámult. – Tényleg csak háromszor veszel levegőt egy perc alatt?

– Ezek szerint – mondtam védekezően. – Nem is gondolkodom rajta. Vagyis, ugyan már... ti sem gondoltok a levegővételre, amikor nem fáztok, nem? – Es amúgy sem nyirkos a keze – mondta Marcnak Jess. – Ha hozzáérünk, mintha hűvös árnyékban feküdnénk. – Nyirkos – mondtam komoran. – Ez a dolog az árnyékkal viszont nem rossz. – Ugyanakkor, habár az életfunkcióid teljesen összeegyeztethetetlenek az élettel, szupererős vagy, állatira fürge, és folyékony diétán élsz. Sőt, van pupillareflexed... – Beszélj érthetően, fehér fiú – parancsolt rá Jessica. – A pupilla szabályos kör alakú, feladata a szembe jutó fény mennyiségének szabályozása. – Mehettem volna az orvosira is – mondtam. – Ha nem lett volna matek meg ilyenek. – Nos, a pupillád legalább kétszer akkora, mint a normál embereké. Soha életemben nem láttam ehhez foghatót. – Mit is mondhatnék – mondtam szerényen. – Mindig is különleges voltam. – Igen – mondta Jessica kedvesen -, még a szépségversenyt is megnyerted. Marc tudomást sem vett rólunk. – A sejtek aktivitása nagyon alacsony, azaz nem öregszel. Az ürítésről már nem is beszélve. Azt mondod, hogy azóta nem pisiltél, hogy élőhalottá változtál, ami elég abszurd, hiszen egész nap csak iszol. Nem izzadsz, nem sírsz. – Nagyon furcsa szerzet ám! – dúdolta Jessica hamisan a jól ismert slágert. – Az a fajta, akit nem viszel haza a mamának... – Jessica azt állítja, a konzervvért nem tudod meginni. – Miközben hangosan gondolkodott, fonendoszkópjának tölcsérét a fogához kocogtatta. Fúj! Remélem, fertőtleníti, mielőtt egy másik gyanútlan beteg mellkasához szorítja. – Ezek szerint kell hogy legyen valami a friss vérben, ami életben tart. Elektrolitok? A sejtekben meglévő energia? Kíváncsi vagyok, hogy ha hasznosítanád a... – A tudomány nem tud mindenre magyarázatot adni – szólt közbe Jessica. – Csakis valami titokzatos baromságról lehet szó. – Titokzatos baromság? Ez egy szakkifejezés?

Belebújtunk a kabátunkba, lekapcsoltuk a lámpát, és a legnagyobb csendben az oldalsó ajtó felé vettük az irányt. Marc ma éjjel nem volt beosztva, és nem szeretett volna kínos kérdésekre válaszolni az asztalon fekvő, beszélő halott lánnyal kapcsolatban. – Nem tudom. Soha nem hittem ezekben a dolgokban. Soha... Még sci-fit sem olvasok. De láttam már pár dolgot a kórházban. Hihetetlen, hogy az emberi faj mennyire alkalmazkodóképes. Számtalan dolgot túlélünk, amibe más belepusztulna. – Tényleg? – kérdeztem csodálkozva. – Nekem elhiheted. Hoztak már be ide a sürgősségire olyan gyereket is, akinek a koponyájából egy rúd állt ki. A következő nap pedig hatalmasat reggelizett, és édességet kért ebédre. Hihetetlen, és teljesen kiszámíthatatlan. Ez elvileg magyarázatot adhat arra, hogy te miért vagy ilyen. Lehet, hogy mutáns példány vagy. Lehet, hogy a vámpír szó is csak egy új megnevezés... – Szóval mutáns csodabogár vagyok. Nagyon vigasztaló, mondhatom. – Istenem, micsoda cikket írhatnék rólad – mondta fénylő szemekkel és ijesztő lelkesedéssel. – Híres lennék... mielőtt még zárt osztályba dugnak, hogy egy kellemes évet töltsek ott, barackpürés étrenden, megspékelve egy kis ujjfestéssel. Ezen mindnyájan jót nevettünk. Az ajtó becsapódott mögöttünk, és elindultunk az utca felé, amikor elszabadult a pokol. Én már Marc és Jessica előtt éreztem, hogy baj lesz – ők fel sem fogták, hogy mi történik, amíg az a ribanc ott nem termett -, de nem voltam elég gyors. A hirtelen keletkező ködben egy alacsony, sötét hajú nő jelent meg, akinek olyan kék szeme volt, amilyet még életemben nem láttam. Elkapta Marcot, karját szorosan átfonta a nyaka előtt, hátrahajtotta, hogy a nyaka a szájával egy szinten legyen. Jessica arccal lefelé feküdt a hóban: a ribanc, mialatt Marcot megragadta, Jessicát odavágta a falhoz, aki elvesztette az eszméletét. – A híres Betsy – dorombolta a nő. Alacsony volt, nem lehetett több egy méter ötvenöt centinél. És max negyven kiló. De olyan erős, mint egy bivaly, aki szteroidon él. Az arca jelentéktelen, egészen egyszerű – átlagos orr, előreugró áll, keskeny homlok -, ám a szeme káprázatos. Nagy, égszínkék szemét fekete szempillák keretezték. Míg szemügyre vettem, a szemfogai kezdtek előbújni. – Végre találkoztunk. – Ő bezzeg nem selypített.

– A barátod? – hörögte Marc. Alig jutott levegőhöz, és annyira hátrahajlott a nyaka, hogy a csillagokkal nézett farkasszemet. Láttam, hogy a karján feláll a szőr. Teljesen be volt rezelve, de a hangszíne ezt nem árulta el: lezser volt és közömbös. Nagyon-nagyon büszke voltam rá. Az igazat megvallva, nem hittem volna, hogy ilyen bátor. – Talán egy régi – glukk – osztálytárs? – Soha életemben nem találkoztam még vele. Na ide figyelj, Picikém! Azonnal engedd el a barátomat, vagy különben a seggedbe szúrok egy keresztet! Kinevetett, és még szorosabban tartotta Marcot. Marc zihált, de egy szót sem szólt. A csaj megnyalta a torkát, Marc pedig megrázkódott, és nekidőlt a csajnak. – Hohó, őt már valaki kóstolta! Nem csoda, hogy a közeledben tartod. – Ő az enyém. Menj, és keress valaki mást! – Egyet előreléptem, mire megharapta Marcot. Barbár módon, nyoma sem volt az én bizonytalanságomnak és óvatosságomnak. Kitépett egy olyan két és fél centis bőrdarabot, kiköpte, majd úgy itta a vérét, ahogy a kutyák szokták a vizet forró nyári napokon. Marc üvöltött, kiáltása beleveszett a csöndbe. Én is sikítottam egy kicsit. – Elég, hagyd abba! – Szinte megtántorodtam a támadás hirtelenségétől. Épp csak egy perce, hogy kiléptünk az utcára. Még a temetőbéli találkozás sem volt ilyen rémes. – Engedd már el, jó? Mit akarsz? Abbahagyta a vérszívást. A pupillái óriásira tágultak. Vajon erről beszélt Marc, mikor a pupillámat vizsgálta? Elhessegettem a gondolatot, és megpróbáltam arra koncentrálni, amit mond. – Téged, ki mást. A mester téged akar. – Az a Nosehair vagy ki? Az orrcimpái megremegtek. Az állán csorgott a vér. Tulajdonképpen szívesen lenyaltam volna, de az olyan hányingert keltő és undorító. Ereztem, ahogy előbújnak a vámpírfogaim. Annyira zavarban voltam, hogy nem mertem Marcra nézni. – Nosehair? Ez valami vicc? – Nem, csah ehég rohh a névmemóhiám. – Mi történt a hangoddal? – Nem éhdekes. Inkább a mehtehedről behéj...

– Nostro látni szeretne téged. Felhatalmazott, hogy bármilyen eszközt bevessek. Ezért most... – Rendben. Szünetet tartott. – Mi az? – Rendben, veled megyek. Akár indulhatunk is. Csak őt engedd el! – Nehogy megpróbáld! – mondta Marc továbbra is az ég felé nézve. – Marc, pofa be! – Nehogy eltűnj nekem ezzel a bestiával, Betsy! Nagyon-nagyon rosszul teszed. – Marc, légy szíves! – Igen, hozzád beszél, Marc. – A kis törpe még erősebben szorította, szinte hallottam Marc bordáinak roppanását. De az is lehet, hogy a nyögdécselése volt az. – Pofa be! – A kék szemű hosszasan gondolkodott. Nyilvánvalóan nagyobb ellenállásra számított. – Akkor hát rendben. Egy örökkévalóságnak tűnt, míg végre elengedte Marcot, és én azt hittem, Marc menten összetöri magát, úgy iramodott Jessicához, és megpróbálta a nyakán kitapintani a pulzusát. – Akkor hát induljunk! – Marc! – A vámpírfogaim kezdtek visszahúzódni... hála istennek. – Van pulzusa? Felnézett rám, és közben remegett az adrenalinlökettől. A szeme óriásira nőtt, az arca hófehér volt. – Igen, azt hiszem, rendben van, csak elájult. Gratulálok, te Alacsony Vakarcs, lehet, hogy a következő egy órát még túléled. – Oké. Vidd a sürgősségire. Vizsgálják meg, te meg nézesd meg a nyakadat! Sajnálom. – Nem a te hibád. Majd kitalálok valami jó kis történetet. Hogy rablók támadtak meg minket, vagy valami ilyesmi. – Sajnálom – mondtam, és azzal elindultam az utcán. A Törpe derült megvetéssel nézett. – Később még visszajövök – szóltam vissza Marcnak. – Az egyáltalán nem biztos – csicseregte az Alacsony Vakarcs. – Fogd már be azt a lepcses szádat, te hülye picsa! – Soha nem használtam azelőtt a P betűs szót, de őrá nagyon illett. Szinte mámoros örömmel töltött el, mikor láttam a döbbenetet az arcán: mintha megütöttem volna, ami átvitt értelemben igaz is, mert a jelek szerint

sikerült jól beolvasnom neki. Egy pillanatra feledtetni tudta velem, milyen dühös is voltam amiatt, ahogy a barátaimmal bánt. És különben is, drágám, jobban teszed, ha vigyázol magadra ezután, nehogy egyszer egy óvatlan pillanatban elkapjalak... De ő csak egy hírvivő, egy közlegény, akit Nostro azért küldött, hogy bármi áron is, de elvigyen hozzá. Először Nostrót kell elintéznem.

15. FEJEZET Amester... – Kuss legyen! – Nem beszélhetsz úgy, mint egy... – Kuss legyen! Előrehajolt, és a szeme olyanná változott, mint naplemente előtt az égbolt. – Ugye, velem nem akarsz ujjat húzni... Betsy? Hűha, úgy látszik, ha dühös, megváltozik a szeme színe. Most már Igazán megrémültem. – Dehogyisnem, Picikém! Gyerünk, te gyáva féreg! Nézzük, mire vagy képes, ha nem tudsz valamelyik barátom mögé bújni! Valószínű, hogy majdnem olyan dühösnek látszottam, mint amennyire voltam, mert elbizonytalanodott. Aztán keresztbefonta a karját a mellkasa előtt, azt a benyomást keltve, hogy egyáltalán nem fél, hátradőlt, és kibámult a limuzin ablakán. Igen, újra Noseo egyik limuzinjában ültem, ami az utca végénél várt bennünket, és úgy nézett ki, mint a halál benzint zabáló ómené. Letörtem az antennát, csak úgy heccből, és Picike fejéhez vágtam. Még épp időben kapta el a fejét. A sofőr egy szót sem szólt, csak kinyitotta az ajtót. – Shanara vagyok. – Kuss legyen! – A zsebemben kotorásztam (ez a nyamvadt lennadrág biztos teljesen össze fog gyűrődni), és odadobtam neki egy ötdolláros bankjegyet. – És szerezz magadnak egy normális nevet! Picike hagyta, hogy a bankjegy leessen a nemlétező mellkasáról, majd hosszú, vörös körmeivel idegesen dobolni kezdett a karfán. Úgy tűnt, kezd tényleg dühös lenni, de érdekes módon semmit sem tett. Lehet, hogy Nostril csak arra adott engedélyt neki, hogy a barátaimat bántsa, de engem ne? Itt az idő, hogy kiderítsem. – A hosszú, vörös körmök ideje lejárt – tájékoztattam. – Már kábé öt évvel ezelőtt. Az, hogy halott vagy, még nem jelenti azt, hogy nem kell követned a divatot. – Élőhalott – vágott vissza rögtön.

– Halott – folytattam kérlelhetetlenül. – Mikor ettél utoljára egy rendes sztéket? Vagy salátát? Egy szelet nyamvadt pirítóst? A halottak nem esznek. Mi nem eszünk. Ergo, halottak vagyunk. – De erősebbek vagyunk, mint amit a földi halandók el tudnak... – Bla, bla, bla. Ezt a szöveget hagyd meg a vámpírtoborzó irodának. Halljam, mikor haltál meg? Nem nézel ki többnek hatvannál. Lapos melle megemelkedett. – 1972-ben történt fenséges átlényegülésem. – Ez megmagyarázza a körmöket és a trapéznadrágot. – Ezek most újra divatba jöttek. – Ekkor már szinte sikított, és a gyenge GAP-utánzat nadrágjára mutatott. – Sajnálom, de ez nem igaz. Biztos nehéz lehet lépést tartani a divattal. A legtöbben nem elég okosak ahhoz, hogy sikerüljön nekik. – Elölről tompa zaj hallatszott, mintha valaki megpróbálná visszafojtani a nevetését. Shaloser megfordult, és villámgyorsan nekiütötte tenyerét az üvegnek, ami elválasztotta az utasokat a sofőrtől. Az üveg pattanó hangot adott ki, de nem tört el. – Indulás, bunkókám! – Milyen kedves – jegyeztem meg. – Ja, Samukám, ha még egyszer ráteszed a kezedet valamelyik barátomra, az összes körmödet leharapom, és az orrodba dugom. – Kedvesen mosolyogtam. – És ez Nostrilra is vonatkozik. Ez persze csak duma volt... végül is csak egy titkárnő vagyok, nem pedig bosszúálló amazon. Egészen pontosan egy munkanélküli titkárnő. Boszorkányos ügyességgel tudok gépelni, de még soha senkinek nem húztam be. És beszélni is tudok. Akár ítéletnapig is elfecserészek, ha arról van szó. – Ezért még megfizetsz – mondta hidegen. – Holnap már nem leszel ilyen vidám. – Talán unatkozni fogok, és tele lesz a hócipőm? Istenem, remélem, nem. Összerezzent, mintha villával hadonásztam volna a szeme előtt. Furcsa, nagyon furcsa. Gyorsan elgondolkodtam azon, vajon melyik szó irritálta: unatkozni? hócipő? istenem? – Istenem – mondtam. Újabb rándulás. – Jézus Krisztus. Uram. Mi Atyánk, aki a mennyekben vagy...

– Elég volt, hagyd abba! – Gyakorlatilag az ajtóhoz préselte magát, hogy minél távolabb kerüljön tőlem. – Ki ne ejtsd a szádon Ezeket a Szavakat! – Ha nem beszélsz nagybetűvel, abbahagyom. – Mi van? Nem értem, mit mondasz! – Aki ilyen cipőt visel, nem is csodálom, hogy nem érti – és jelentőségteljesen a Prada-utánzatra pillantottam. – Megérkeztünk már? – Nem. – Megérkeztünk már? – Nem. – Megérkeztünk már? – Nem. – Megérkeztünk már? – Pofa be! El kell vigyelek hozzá, de nem vagyok köteles ezt a sok hülyeséget hallgatni. Hagyd abba, hagyd abba, hagyd abba! – Jól van, jól van. És ha megkérhetlek, ne köpködj, te ribanc! -Vártam néhány pillanatot, majd vidáman megkérdeztem: – Megérkeztünk már? – Szerencsére igen – csikorgatta vámpírfogait. – Hé, ez tetszik. Kilátszanak a szemfogaid. Csak nem éhes vagy? Valószínűleg az volt. Kísértetiesen nézett ki. Túl fehér, túl sovány, és egy kicsit elgyötört is volt. Persze az is lehet, hogy a velem eltöltött fél óra hagyott ilyen nyomokat rajta. Emlékszem, tinédzserkoromban egyszer elmentünk autóval egy vidéki kiruccanásra a mostohaanyámmal és az apámmal. Aztán soha többé. – Nehogy eszedbe jusson, hogy én legyek a vacsorád! – Csak szeretnéd – vágott vissza. A limuzin halkan megállt, az ajtó feltárult, és Shanara megragadott a könyökömnél fogva, majd gyakorlatilag kilökött az autóból. – Indulás! – Mi az, sehol egy temető? – A Minnetonka-tó partján álltunk egy hatalmas, sötétzöld, háromemeletes ház előtt. Az épület a négy fehér oszloppal úgy nézett ki, mintha az O'Hara udvarház félresikerült mása lenne azElfújta a szélből. Természetesen sehol semmi fény. – Biztosra vettem, hogy a főnököd él-hal a vámpír-sztereotípiákért. Semmi válasz. Újból megragadta a könyökömet, és magával rángatott. Most már biztos voltam benne, hogy fájdalmat akar okozni. Egy okos,

értelmes ember ezt a helyzetet arra használná fel, hogy csendben maradjon, és a menekülést fontolgassa. Nekem ez eszembe se jutott. – Szóval, Shanockers, te vagy ennek a fickónak a kopója vagy mi? „Betsyt akarom, hozd ide Betsyt... kapd el!" Így működik? Netán akkora lúzer vagy, hogy képtelen vagy a saját életedet élni, és ezért ettől a fickótól függsz? Hé, vigyázz a kosztümömre! -A napszínű Anne Klein nadrágkosztümömet viseltem, hozzá a tavalyi Helen Arpel lapos sarkú cipőmet. Örültem, hogy nem voltam jobban kiöltözve, vagy hogy nem az idei Arpel cipőm volt rajtam. Csak nem fogok ezeknek a seggfejeknek kiöltözni? Keresztülvonszolt a házon, ami bár sötét volt, számomra jól megvilágítottnak tűnt. Számos üvegajtón keresztül egy bálterembe vitt (inkább vonszolt). Óvatosan felnéztem, és nagy megkönnyebbüléssel vettem tudomásul, hogy nincsenek diszkógömbök. A szoba tele volt (természetesen) feketébe öltözött emberekkel, körülbelül húszan lehettek. A nők mindegyike valamilyen vörös árnyalatú rúzst viselt, a férfiak szmokingban ácsorogtak. Micsoda igénytelenség! Kölcsönzött ruhák! Lehet ennél rosszabb? – Á, Elizabeth! – Nostro felemelkedett a trónjáról (borzasztó!). Egy valódi trón állt a bálterem távoli sarkában. Ráadásul igazán ocsmány, jellegtelen, csupa arany és csillogás, a fejrészénél egy arany legyezővel. De legalább koronát nem viselt. – Köszönöm, hogy idehoztad, Shanara! – Vau, vau, jó kutya, a kis szuka – suttogtam halkan. Mielőtt válaszolt volna, sziszegett egyet, ami pont úgy hangzott, mint anyám vízforralója. – Bármely kívánságodat tejesítem, Mester. Felhorkantam. Sha-na-ra gyűlölködve nézett rám. Amiről én tudomást sem vettem. – Ide figyelj, áruld már el, miért is vagyok itt? Miért küldted rám a kopódat? – Legutolsó talákozásunkkor túl gyorsan távoztál – felelte Nostro kedvesen. Ahogy felém közeledett, újból megdöbbentett a tekintete, melyet nehéz lett volna meghatározni. A könyvekben a vámpírok mindig szuperudvarias, remek pasik (vagy elképesztően gyönyörű nők), de a jó öreg Nostro inkább egy galád szerzetesre hasonlított, aki egereket kínoz, míg a többiek imádkoznak. – Nagyon örülök, hogy eljöttél. – Hazudsz – mondtam. Jó néhányan levegő után kapkodtak, de senki sem mozdult, és meg se mertek mukkanni.

Nostro mosolyt erőltetett az arcára, és úgy tett, mintha meg sem szólaltam volna. – Most végre befejezhetjük a szertartást, és csatlakozhatsz a családomhoz. – Karjával végigmutatott az összegyűlteken. – Már alig várják, hogy üdvözölhessenek. – Persze, roppant szórakoztatónak tűnnek. Ide figyelj, Nostro! Engem ez egyáltalán nem érdekel. Nem én döntöttem úgy, hogy visszajövök, és ezt te is jól tudod. A te rosszul öltözött szukád bántotta az egyik barátomat, hogy elhozhasson ide. És nem fogok részt venni a szertartáson. És azt akarom, hogy hagyj békén! Erre még többen kapkodtak levegő után. Nostro lassan körülnézett, és elképedve láttam, hogy újabb mosolyt erőltetett az arcára. Most először vettem észre, hogy pupilláit vörös karika övezi. Ez már sokkal jobban megrémisztett, mint a kísérteties ház, az unalmas szmokingok, a hülye trón és a mesterkélt modorosság. Amiről nem tehetett – a nagyon is hátborzongató tekintete -, az sokkal félelmetesebb volt. – Ragaszkodom hozzá – mondta behízelgően. – Követelem, hogy részt vegyél a szertartáson, és nem fogom... – A „nem" szót már valójában üvöltötte, mire felpattantam. Majd higgadtan folytatta – ... tűrni, hogy Sinclair oldalára állj. (El ne felejtsem: vagy az őrjítette meg ezt a fickót, hogy élőhalott, vagy eleve őrült volt.) – Sinclair? – Már a neve hallatán is majdnem elaléltam. Bár nem vagyok az az elalélós típus. – Attól félsz, hogy annak a patkánynak az oldalára állok? Ne aggódj, főnök! Még a közelébe se megyek. Undorító! Nostro lassan pislogott, mint egy béka. Egy kövér, aljas, halott béka. – Nem kívánsz hát szövetségre lépni a klánommal vagy Sinclairrel? – A fenébe is, végre leesett! – mondtam talán kissé túl vidáman, remélve, hogy ezzel nevetésre tudom bírni a többieket, de néma csend volt a válasz. Elköhintettem magam, és kissé árnyaltabban hozzátettem: – Nem, egyikőjükhöz sem akarok csatlakozni. Nem akarok szertartásokat vagy vámpírpolitikát, vagy hogy a barátaimat bántsák csak azért, mert valaki találkozni akar velem... Erre nincs szükségem. Már bocsánat – tettem hozzá, mikor láttam, hogy a tekintete kezd elsötétülni. – Nincs miért – mondta abszolút őszintétlenül.

A továbbiakban megpróbáltam elrejteni a szarkazmusomat. – Úgy akarok élni, mint a halálom előtt. – Körülnéztem, próbáltam szemkontaktust teremteni valakivel... akárkivel. – Na, gyerünk már! – mondtam hangosan. – Nem hiszem, hogy én lennék az egyetlen, aki így érez. Ti nem akartok a barátaitokkal találkozni? Vagy a volt főnökeiteket halálra rémiszteni? Megmutatni a szüleiteknek, hogy mégsem haltatok meg? Miért kell nekünk ilyen titkos gyülekezetbe tömörülnünk? – Hogy megvédjük magunkat a... – Baromság. A vámpírtörténetek nem mindig igazak, hiszen nekünk sikerült megőrizni a lelkünket. Miért ne folytathatnánk ott, ahol abbahagytuk? Miért nem kapcsolhatjuk fel azt az istenverte villanyt? Miért visel mindenki feketét? Miért néztek ki úgy, mint egy B kategóriás vámpírfilm szereplői? Komolyan kérdezem, mi a baj? Az „istenverte" hallatán Nostro és Shanara összerezzentek, de ettől eltekintve Nostrót egyáltalán nem hatotta meg a beszédem. – Elég – mondta, mert páran meglepődve és némi kíváncsisággal néztek rám. – Utálok kliséket használni... – Na ne vicceljen már! –... de választanod kell: vagy hozzánk csatlakozol, vagy Sinclair oldalára állsz. Nos? – Egyik sem! Szerintem mindketten görények vagytok, ráadásul röhejes neveket használtok. – Röhejes? – „Nostro"? Ugyan már! Mibe fogadok, hogy a születési anyakönyvi kivonaton nem ez a név szerepelt. Mi az igazi neved? George? Fred? Fogadok, hogy valami teljesen hétköznapi. Mert az őszintét megvallva, biztos, hogy valamit túlkompenzálsz. Amint kiejtettem ezeket a szavakat, tudtam, hogy túl messzire mentem. Miután egy szempillantás alatt megtette a köztünk lévő kétméteres távolságot, rám vetette magát, a kezét a torkomra szorította, szinte levegőt se kaptam. Persze ez csak akkor jelentett volna problémát, ha percenként háromnál több levegővételre lenne szükségem. – Csatlakozz hozzám! – üvöltötte az arcomba. Megpróbáltam hörögni, mert tudtam, hogy sokkal ijedtebbnek kell tűnnöm annál, mint amennyire komolyan veszem ezt az egészet, de ez olyan nehezemre

esett. A filmekben a főgonosz legalább magas, erős és jóképű, és egy kicsit vészjósló is – mint Sinclair! De az, hogy jelenleg Nostro próbált megfélemlíteni, olyan volt, mintha egy kirakati mikulás rohant volna le. Úgy rázott, mintha rumbatök lennék, és vezényszóra a horda is megrohamozott. Ahhoz túl sokan voltak, hogy ártsanak nekem; az egészből csak az öklök záporozását láttam (és éreztem). Nostro elengedett, és hallottam, hogy azt mondja: – A zárkába vele! – Zárkába? – krákogtam. – Ahogy óhajtja! Tudod egyáltalán, miről beszélsz? Ó, várj, értem már, az nem zárka, hanem A Zárka! – Majd szórakozottan dudorászni kezdtem. A morajló tömeg elhurcolt. Meg se próbáltam ellenkezni – mi értelme lett volna? Hússzoros túlerőben voltak. Ehelyett inkább arra koncentráltam, hogy talpon maradjak, ami nem volt könnyű, mert olyan gyorsan és mérgesen vittek, hogy a lábujjaim épp csak érintették a földet. Csak mentünk egyre lejjebb a lépcsőn, és még mielőtt körül tudtam volna nézni a helyiségben, ahová vittek, a levegőbe repültem, és egy még sötétebb helyre kerültem. És valaki utánam jött a sötétségbe.

16. FEJEZET Az a valaki egy lány volt. Nem nézett ki többnek tizennyolcnál, bár most már tudom, ennek nincs jelentősége, hisz akár százéves is lehetett volna. A sötétség ellenére is kiválóan láttam finom, sápadt vonásait, szőke haját, hegyes állát, széles arccsontját és nagy, fekete szemeit, melyek még Shaknocker szeménél is le-nyűgözőbbek voltak. Hatalmas, igéző, éjfekete szempillák övezték. Nekem legalább egy kiló L'Oreal szempillaspirált kell használnom, ha azt akarom, hogy egyáltalán észre lehessen venni. Álltunk a zárkában, és farkasszemet néztünk. Olyan fiatalnak, frissnek tűnt; nem lepődtem volna meg, ha előkap egy-két pomponlabdát, és lelkes buzdításba kezd. Ehelyett térdre esett, és olyan mélyen meghajolt, hogy homloka a földet érintette. – Fenség, kérlek, bocsáss meg... Fent nem tudtam segíteni, olyan sokan voltak. – Állj fel, és ne merészelj így hívni! Amúgy meg ne aggódj. Uramisten, felállnál végre? A padló undorító. – Tettem egy tétova lépést... cupp. A cipőm beleragadt valamibe. Olyan volt, mintha a Rocky Horror Picture Show éjféli vetítése után lennék a moziban. – Állj már fel! – Lehajoltam, megragadtam, és a karjánál fogva felhúztam. – Fenség... – Betsy. – Betsy királynő... – Simán Betsy. Világos? Elfordította a tekintetét, majd félénken visszapillantott rám. – Nem megy. Te tudnád II. Erzsébetet Betsynek hívni? – Hát nem – vallottam be. – Bár nem ártana, ha valaki végre megtenné. De én nem vagyok királynő. – Még nem – mondta rejtélyesen. Ezt elengedtem a fülem mellett. Olyan kis édi volt, de az is lehet, hogy csak megháborodott. – Hol vagyunk? Ügy értem, miért vagyunk itt lenn? Ez egy föld alatti börtön?

– Bárcsak az volna, fenség! – Mondtam már, hogy ne hívj így! De mi az, hogy bárcsak? Mit akarsz ezzel mondani? – A Mester itt tartja a Förmedvényeket. – Gondolom, nem ártatlan nyuszikat hív így. – Azóta már biztos meghúzta az emelőkart is. – Szóval emelőkar is van, mi? Már megint az a fránya matematika. Most megint velem akarnak kitolni, vagy csak képzelődöm? Rám hunyorított, látszott, hogy összezavartam. Nem tagadom, sokkal többet beszélek, ha ideges vagyok. – A zárka ajtaja mindjárt felemelkedik – magyarázta, mintha egy szellemileg visszamaradott kisgyerekkel beszélne -, és a Förmedvények a nyakunkon lesznek. – Nos, kösz a magyarázatot. – Ideges voltam, de sikerült megőriznem a lélekjelenlétemet. Egyelőre. Nagyon érdekesnek találtam a kis pomponlányt. Vajon miért ugrott le velem együtt? És miért hiszi azt, hogy királynő vagyok? Még a csillagjegyem sem oroszlán! – Elég meredek itt a fal... Fogadok azért, hogy ne legyen időnk kimászni. Van valami ötleted? – Igen. – A pomponlány a zsebében kotorászott, és egy kicsi, bélelt borítékot húzott elő, olyat, amiben a CD-ket postázzuk. Szinte hozzám vágta, csak hogy minél előbb megszabaduljon tőle. – Tessék. Csak fenséged rendelkezhet vele. – Ööö... kösz. Ó, én viszont sajna semmit nem hoztam neked. – Kinyitottam a borítékot, és belekukucskáltam. Elmosolyodtam. Feje tetejére állítottam a borítékot, és éreztem, hogy a hűvös aranylánc belecsúszik a kezembe. Gyönyörű aranykereszt függött a láncon, ami olyan vékony volt, hogy szuperlátásom ellenére még én is alig láttam a zárka félhomályában. Ó, pardon, A Zárka. Felvettem, és miután sikertelenül próbálkoztam, hogy bekapcsoljam, ujjaimmal éreztem, hogy a kis csitri segít bekapcsolni. – Nagyon köszönöm. Az enyémet otthon hagytam. – Ezért vagy te királynő. Vagy az leszel. Tudod, megjósolták. – Nem, nem tudom... de különben is, ki vagy te? – Tina vagyok. – Hála istennek! – Olyan hangosan mondtam, hogy egy lépést hátralépett. – Végre nem valami idióta név, gyermekem. – Ez a Christina Caresse Chavelle rövidítése.

– Látom, megtettél minden tőled telhetőt. Abban a pillanatban valami borzasztó kellemetlen, nyikorgó zajt hallottam. Gyötrelmes lassúsággal mozdultak meg a koszos vaspántok. Legszívesebben a fülemre szorítottam volna a tenyerem. De nem tettem. Nem szabad elveszítenem a hidegvéremet Tina jelenlétében, aki mégiscsak utánam ugrott ide a mélybe, és ajándékot adott nekem. – Mi a fene ez? – Most engedi fel a kaput. A Förmedvények kiszabadultak – közölte Tina teljes nyugalommal, bár közben az alsó ajkát harapdálta. – Ne félj! – Most engem nyugtatsz, vagy magadat? – Is-is – vallotta be. – Talán kevesebbet kellett volna cseverésznünk és inkább arra koncentrálnunk, hogy kitaláljuk, hogyan fogunk innen kijutni, nem? Lehet, hogy elkéstünk. Tudod, ha ezt a tévében látnám, pattogatott kukoricát hajigálnék a képernyőre, és leüvölteném az agyatlan hősnőt. – Válaszolnom kellett a kérdéseidre, fenség. – Ó, szóval az egész az én hibám, mi? Hát persze, fogjuk csak az egészet az uralkodóra! – morogtam. Felnézett rám, istenem, milyen picike! Alig ér fel a vállamig, és olyan kis cuki! – Téged fognak letámadni, fenség, de csakis a testemen keresztül. Megpróbáltam visszatartani a nevetésem. – Köszönöm, Tina, de ez nem lenne sportszerű. Gyáván elbújni valakinek a háta mögé, aki ráadásul még kisebb is, mint én? Hány kiló is vagy? Negyven? Hirtelen nagy sürgés-forgás támadt, mintha szél kerekedett volna, majd barátságtalan, éjfekete szemeket pillantottam meg a sötétben. Tízet számoltam. Nyilvánvaló, hogy A Zárkának a fentin kívül van egy másik bejárata is. De a másik oldal le volt zárva, különben a Förmedvények nagy, gonosz kölyökkutyaként már rég kiugráltak volna a holdvilágos éjszakába. Ha, tételezzük fel, el kell intéznünk őket, lenne időnk kimászni, de mi lesz azután? Tina elém lépett, amint az első Förmedvény megpróbált elérni minket. Most az egyszer igazán sajnáltam, hogy ilyen jól látok a sötétben. Embernek aligha voltak nevezhetők – mint ahogy az ördögről sem lehet azt állítani, hogy emberi. Igaz, két lábuk volt, mégis négykézlábra ereszkedve mozogtak. Hosszú, vékony szálú hajuk az arcukba lógott. Éles, rémisztő vámpírfogaik semmi jóval nem kecsegtettek. Beesett

arcukat akármelyik szupermodell megirigyelhette volna. Hihetetlenül koszos, szánalmas rongyokat viseltek, és bár azért jöttek, hogy végezzenek velem, hirtelen megszántam őket. Nostro kedvencei voltak, aki viszont egyáltalán nem törődött velük. – Vissza, fiúk! – bömböltem, hogy hangom visszhangzott a falakon. – Ugye, nem akartok egy munkanélküli titkárnővel ujjat húzni? Azt nagyon megkeserülitek. A Förmedvények hajlongva hátráltak, de gyanítom, hogy nem azért, mert rájuk szóltam. Aztán hirtelen rádöbbentem, hogy sokkal élesebben látok, mint előtte. A kereszt. A nyakamban lévő kereszt felizzott. Na nem nagyon. Nem úgy, mint a filmekben, ahol mindent bevilágítanak. A fény gyenge volt, sárgás színű, és a kereszt nem égetett, még csak meleg sem volt, de a Förmedvények nem bírták elviselni. Még Tina sem; kezét az arca elé kapta. – Várjunk csak! – A hajuk... az, hogy négykézláb járnak... az, hogy inkább állatoknak néznek ki és nem embernek... valahogy mind-mind olyan ismerősnek tűnt. – Hát ti voltatok azok múlt ősszel az étterem előtt! Ti támadtatok meg! – Azt hittem, mindjárt összeesek. Legszívesebben jól megrugdostam volna őket. A ráeszmélés valósággal sokkolt, hihetetlen volt, de legalább rájöttem, hogy is lett belőlem vámpír. Ezek a... lények...fertőztek meg. Aztán néhány hónap múlva jött az a pasas a terepjárójával, és nem tudom, mi került a vérembe a harapásaik és karmolásaik által, de akármi volt is, a balesetkor aktiválódott. Lehet, hogy ezért nem hatottak rám azok a dolgok, melyek a legtöbb vámpírt elpusztították? Hiszen nem vámpír okozta a halálomat, csak megfertőzött közülük egy. De az is lehet, hogy öt. Megráztam magam, mint egy kutya, hogy kitisztuljon a fejem, és csak álltam ott tátott szájjal, de aztán cselekedni kellett. A Förmedvények továbbra is hajlongva hátráltak előlem, hogy minél távolabbra kerüljenek a kereszttől. Most már tudtam, miért vetett ide Nostro: ezek a harapós kis lények egy átlagos újszülött vámpírt darabokra téptek volna. Ha Tina nem ilyen bátor, már rég a Förmedvények eledelévé váltam volna. – Tűnés innen – mondtam gyengéden, és előreléptem. A Förmedvények sietősen hátráltak, majd megfordultak, és elmenekültek.

– Gyerünk, aranyom! – mondtam. – Húzzuk el a csíkot! És közben kitaláltam pár nevet a főnöködnek. – Nekem nem Nostro a főnököm – mondta Tina vérig sértve. A keresztet a blúzom alá rejtettem, és ő lassan leeresztette a kezét. – Hanem te. – Ezt majd megbeszéljük később. Most indulás! Rövid idő alatt kimásztunk A Zárkából. A fal téglából volt kirakva, és számos vámpírbarát rés segítette a munkánkat. Senki sem állt őrt, Nostro meglehetősen biztos volt abban, hogy nem éljük túl. Egy elbizakodott seggfej – ez nem látott még egyetlen James Bond filmet sem? Soha, de soha nem szabad szem elől téveszteni a jó fiúkat. Tina ismerte a kivezető utat, és én követtem. Néhányan észrevettek minket, de meg se mertek mukkanni, annyira megrémültek. Sőt, elhúzódtak tőlünk, és ránk se mertek nézni. Érdekes. Igaz, hogy Tina megmentette az életemet, amiért hálát és melegséget éreztem iránta, de a következő javaslatával nem értettem teljesen egyet. – Azt már nem! – Fenség, légy szíves... – Betsy, a pokolba is! – Az egész a te biztonságod érdekében történik. Sinclair tudja, mire készült Nostro. És azt is tudja, mi az, amit nem tud megtenni. Itt a lehetőség, hogy egy csapatot alkossunk, és legyőzzük egyszer és mindenkorra. Ha Sinclair oldalára állsz, legyőzhetjük Nostrót. – Ki nem állhatom azt a balféket. – Melyiket? – Őszintén szólva mindkettőt utálom. De különösen azt a beképzelt, köcsög Sinclairt. – Hm. – Éreztem, hogy Tina igyekszik gondosan megfogalmazni mondanivalóját. – Ha segítesz nekünk legyőzni Nostrót, te leszel az uralkodó királynő. Akkor elrendelheted, hogy Sinclair hagyja el a várost. – Ez így mindjárt jobban hangzik – bólogattam. – De nem vagyok rá felhatalmazva, hogy királynő legyek. – Ez nem igaz – mondta csendesen. – Láttam. Megjövendölték. Valami hülye benne hagyta a slusszkulcsot egy nyitott Lexusban, így hát kapva kaptunk az alkalmon, beugrottunk és elhajtottunk. Egyenesen délnek tartottunk. Nem volt lelkiismeret-furdalásom – akárki volt is,

úgy kell neki, ha már egy ilyen vámpírlakta környéken él. Hacsak nem vámpír maga az autótulajdonos is. Különben is, én valami biztos helyen hagynám az autóm. Azok után, amin én keresztülmentem ezen a héten, egy autólopás már meg se kottyant. – Megjövendölték – mormoltam, és közben belekapaszkodtam a karfába, mert Tina szinte két keréken vette be a kanyart. – Mintha ezt már mondtad volna... – Van egy könyv, a Tabla Morto. A vámpírok már ezer évvel ezelőtt megjövendölték. „És eljő a Királynő, kinek minden vámpír felett hatalma lészen. Szomjúság nem fogja gyötörni, a kereszt sem fog néki ártani, a vadállatok megbarátkoznak majd vele, és a halottak felett fog uralkodni.” – Tina elégedetten bólintott. – Nahát! – köhögtem. Az a rész a vadállatokról magyarázatot adhat a kutyákra. Azalatt a rövid út alatt, míg az autóhoz értünk, a szomszédságban minden kutya elszabadult, hogy találkozzon velem. Tina tágra nyílt szemmel bámult, míg én szitkozódtam és perlekedtem a kutyákkal, majd megpróbáltam őket gyengéden arrébb rúgni. Amikor elhajtottunk, lelkesen ugattak. Micsoda menekülés! – Szép mese – jegyeztem meg. Tina el sem mosolyodott. – Pedig ez rólad szól. Te vagy az első ezer év óta, aki képes arra, hogy keresztet fogjon anélkül, hogy sikoltozna, rosszul lenne vagy megégne. – Látnod kellene a többi bűvészmutatványomat is! – Nostro szenteltvizet spriccelt az arcodba, és te csak nevettél. Nevettél. – Mindezt az őszinte csodálat hangján mondta. – A kutyák is a te akaratod szerint... – Dehogyis! Soha nem állnak odébb, mikor én azt mondom nekik. Egyfolytában a bokámat nyalogatják, és összenyálazzák a cipőmet. A cipőmet! Erre némileg gúnyosan megjegyezte: – Azért nem mennek el, mert tudják, hogy igazából nem haragszol rájuk. Közel akarnak lenni hozzád. Jobb, ha hozzászoksz ehhez. – Szuper! – Ez volt az a pont, mikor arra a következtetésre jutottam, hogy túl sok mindenről gondolkodtam, mielőtt a zárkába kerültem, és kimerített ez az este. – Tegyük fel, hogy tényleg én vagyok a megjövendölt szupervámpír; akkor hogy lehet az, hogy egyedül csak te tudsz róla? Miért csak te

jöttél egyedül velem a tömlöcbe? Ja, amúgy köszönöm! Ez igazán bátor dolog volt. Fogalmam sem volt, mibe keveredtem, de te tudtad, és mégis lejöttél. – Megérintettem a vállát. – Ha bármire szükséged van, napsugár, fordulj hozzám bizalommal! Úgy mosolygott rám, mint még azelőtt soha. – Ó, fenség, ez semmiség! Ez volt a legkevesebb, amit tehettem. Ha egyedül kellett volna lemennem a tömlöcbe, azt is megtettem volna. – A mosoly amilyen hirtelen jött, olyan gyorsan el is tűnt az arcáról. – Arra a kérdésre, hogy miért egyedül én jöttem utánad, a válasz egyszerű: Nostro bandája tele van beszari alakokkal. – Tina! – Nem mintha azelőtt nem hallottam volna obszcén szavakat, de az ő kis édes szájából különösen rosszul hangzott, nem illett a bájos arcocskához. Ráadásul az is ijesztő volt, hogy a hivatalos angol nyelvről huszonegyedik századi szlengre váltott, hogy finoman fogalmazzak. – Azok nem harcolnak – mondta komoran. – Csak azt teszik, amit mondanak nekik. Még ha ez azzal jár is, hogy ártatlanokat kell bántani. Ezenkívül az eljövetel sokkal inkább egy mítosz, mint valóság. Olyan, mint Tudod-Ki második eljövetele. – Krisztusé? Megrázkódott, az autó egy pillanatra irányt tévesztett. Majd bólintott. – Igen. Mindenki tud róla, de vajon hány ember hisz igazán benne? Vagy hányan ismernék fel, ha tényleg megjelenne? Csodákról beszélnek, vízen járásról, meg hogy a víz borrá változik, de ha egyszer tényleg ezt látnám, nagyon megijednék. És szerintem mások is. A helyzet hasonlít a tiedhez. – Hmm... szerintem nem kellene Krisztushoz hasonlítani. Már elnézést. Ez nem annyira menő. Az emberek eléggé kiakadtak, mikor John Lennon kijelentette, hogy a Beatles népszerűbb Jézus Krisztusnál. Ezt a megjegyzést elengedte a füle mellett. – Minden vámpír tud rólad... de alig hisz benne valaki. – És Sinclair? – Ő volt az első, aki elkezdett gyanakodni, hogy ki is vagy te igazából. Az egyik embere fel is hívott, és kérte, hogy gyere a könyvesboltba... amikor elraboltak, emlékszel? – Melyik éjszaka is volt? – morogtam. – Nehéz ennyi mindent észben tartani. – Hogy felejthettem volna el? Szóval Sinclair embere hívott fel, nem Nostróé. De akkor is, kell itt lennie egy beépített vámpírnak is,

mert Nostro emberei előbb ott voltak. Mindazonáltal Sinclair is biztos megtett minden tőle telhetőt, hogy előttem érjen a temetőbe. Emlékszem, feltűnt nekem a cipője, amit meg is próbáltam jobban szemügyre venni. Vizes nyomot hagyott maga után, mintha harmatos füvön száguldott volna keresztül, és épp csak másodpercekkel előttem érkezett. – Akkor te Sinclair embere vagy? – Igen. Hm. Érdekes, és egyben visszataszító. Nem tudtam megállni, hogy ne gyanakodjak Tina Kisasszonyra: hogyhogy ismerte a rossz fiúk házából kivezető utat? Hogyhogy ki tudtunk menekülni? Lehet, hogy mégiscsak a rossz fiúk oldalán áll? – Nos – mondtam bátorítóan. – Mi az egyezség közted és Kapzsi Kapitány között? El sem mosolyodott. – Sinclair megmentett Nostrótól – mondta egyszerűen. – Ha ő nincs, most én is egyike lennék azoknak a lelketlen lényeknek. – Be kell valljam, Tina, kiráz a hideg, ha arra gondolok, hogy neki dolgozol. Talán az embere vagy, vagy mi? – Igen, a szolgája vagyok. Aha! – Szóval ő is olyan, mint Nostro. – Nem. Ó! – Azért vagyok vele, mert ezt választottam – folytatta. – Ha holnap úgy döntök, hogy elhagyom, és Franciaországba megyek, és soha többé nem teszek érte semmit, akkor sem akadékoskodna. Tudod, én alkottam meg őt. Az autó hirtelen összezsugorodott. Rábámultam, és úgy éreztem, mindjárt megőrülök, ő pedig csak nézett ki a szélvédőn. – Te tetted Sinclairt vámpírrá? – Ezt már vinnyogva kérdeztem. – Igen. Nem tehettem mást. Nostro szinte sose hagyta, hogy táplálkozzunk. Így próbál uralkodni felettünk, nehogy valamelyikünk erősebb legyen nála. – A mocsadék! – jegyeztem meg. – Igen. Sinclairre a temetőben bukkantam egy éjszaka. A szülei azon a héten haltak meg. Gyilkosság. Egyedül volt, mint az ujjam. Meglátott engem... Túlságosan éhes voltam, hogy rejtőzködjek, és ő észrevett.

Tina hangja ellágyult; alig bírta kiejteni a szavakat. Úgy tűnt, mintha borzalmasan szégyellné, ami akkor éjszaka, sok-sok évvel ezelőtt történt. – Széttárta a karjait. Magához hívott. Tudta, hogy egyike vagyok a szörnyeknek, de nem bánta. És én... és én megtettem. Megöltem. – Nos... ööö... ti így csináljátok? Megrázta a fejét. – Ez is tilos. Csak akkor teremthetünk vámpírokat, ha Nostro engedélyezi, de akkor borzasztóan éheztem, és nem érdekelt. Nostro azt képzeli magáról, hogy tudós, ezért vannak a Förmedvények is... ne is törődj vele, kicsit elkalandoztam. Összegezve: figyelmetlen voltam, és Sinclair megfizetett ezért. Mikor élőhalottként visszatért, már vártam rá. Ezt meg kellett emésztenem. A történet számos ok miatt nem tetszett, de leginkább azért, mert elkezdtem sajnálni Sinclairt. Magam elé képzeltem a jelenetet: ahogy ott áll fekete öltönyben talpig gyászban, egyedül, semmivel sem törődve. Tina pedig felé tartott, csontsoványan és halálsápadtan, az éhségtől remegve. Sinclair egy szempillantás alatt felmérte a helyzetet, kitárta a karjait, és befogadta őt. Nem volt vesztenivalója, és semmi sem számított többé, még az sem, ha egy vámpír okozza a halálát. – Hűha! Ez... ez már valami. És ő kimenekített Nostrótól. – Sinclair már abban a pillanatban erős volt, mikor vámpírrá változott. Néha megesik az ilyen, persze nagyon ritkán. – Hogyhogy? – Senki sem tudja. Miért van az, hogy egyesekből óriási festők lesznek, másokból meg híres matematikusok? – Most ráhibáztál, megbuktam matekból. – Sinclair erejét... nem lehet összehasonlítani semmivel. Nostro sem akart vele összetűzésbe kerülni, mint ahogy más sem. Hagyta, hogy Sinclair elmeneküljön... – Miért nem ölte meg? – Biztos észrevetted már, hogy Nostro meglehetősen őrült – mondta Tina szárazon -, az ítélőképessége sem megfellebbezhetetlen. Lehet, hogy kíváncsi volt. Vagy csak egyszerűen félt. – Vagy csak átkozottul hülye. Nem ártana, ha megnézne pár James Bond filmet: ráférne egy kezdő tanfolyam a Rossz Fiúkról. Szóval hagyta, hogy Sinclair elmenjen és...

–...Sinclair magával vitt. Mindez már régen történt. – Hány éves vagy? – A Polgárháború kitörésének évében születtem – mondta. Hirtelen lefordult balra, majd egy földúton hajtottunk tovább (vajon mikor hagytuk el a várost?). – Hű....hmm. Nos, az anyukámat roppant mód érdekli a polgárháború, úgyhogy biztos ezer kérdése lesz hozzád, de... hány éves is Nosehair? Erre felnevetett, de azonnal abba is hagyta, mintha félne, hogy a nevetése elhallatszik Nostro házáig, bár már igen messze jártunk a tóparti búvóhelytől. – Senki sem tudja. Az ereje alapján olyan négyszáz évre tippelek. De az is lehet, hogy több. – Hihetetlen – ráztam meg a fejem. – Ő a fővámpír, de ha ránézek, majd beszarok, úgy félek. – Hát igen, mindenki így van vele – mondta Tina szárazon. – Ugyan, nehogy azt mondd, hogy te is félsz tőle! – Láttam, hogyan dolgozik. Láttam, hogyan mészárol le egy teljes elsős osztályt, de akkor még egyikünk se volt olyan erős, hogy megállíthassuk. Láttam, ahogy a csontjukat eltöri, és kiszívja a velőt. Láttam... – Jó, jó! Ennyi elég is lesz. – Sikerült leküzdenem a hányingeremet, és így megkíméltem a bőrkárpitot is. – Azt mondtad, hogy az ereje alapján igen öreg lehet. Én ezt továbbra sem értem. Hogy is van ez? – Már mondtam, hogy Sinclair eleve erős volt, mikor vámpírrá változott, de a többségnek időre van szüksége, hogy megerősödjön. Minél többet táplálkozol, minél többet tanulsz, annál erősebb leszel. Egy nyolcvanéves embernek sokkal nagyobb a tapasztalata, mint neked, nem? Sok mindenen keresztülment már. Na már most: képzeld el ezt az öregembert egy fiatal testben, mely sosem fárad el, végtelen az ereje és a sebessége. – Aha, értem már. – Ez teljesen világos volt, szemben azokkal a dolgokkal, amik az utóbbi időben történtek velem. – Tehát egy háromszáz éves vámpír sokkal erősebb, mint egy frissen átváltozott vámpír. Sinclair biztos már életében is kivételes ember lehetett, ha halála után azonnal ennyire erős lett. – Ó, Tina! Nekem nagyon úgy tűnik, hogy odavagy a főnöködért. Rám mosolygott. – Nem, fenség. Valóban csodálom őt, de ami a többit illeti... száz évvel ezelőtt feladtam.

– Ez a legelkeserítőbb hír, amit ezen a héten hallottam, édes. Ööö... sajnálom. – Akár az ük-ük-ükanyám is lehetett volna, de úgy nézett ki, mint akinek a tojáshéj még a popsiján van. – Fenség, hívhatsz Meleg kisasszonynak is, ha úgy jobban tetszik. Már az is örömmel tölt el, ha a közeledben lehetek. – Most már elég legyen! – Biztos elpirultam volna, ha képes lettem volna rá. – És még nem mondtam, hogy Sinclair házába megyek. – De hiszen már megérkeztünk! – mondta mentegetőzve, mikor a kapuk kitárultak. Olyan gyorsan száguldottunk be, hogy az üléshez lapultam, de mikor a kapuszárnyak becsukódtak mögöttünk, már tudtam, miért. – A pokolba is! Nem hagyja túl sokáig nyitva a kaput, igaz? – Nagyon óvatos ember. – Csak ennyit mondott. Valamit morogtam, és biztosra veszem, hogy Tina is hallotta azt a szót, hogy „vadbarom", de ahhoz túl udvarias volt, hogy megjegyzést tegyen. Egyenesen a ház – egy káprázatos, Viktória-korabeli vörös épület – elé hajtottunk, de Nostro, no meg többszörös milliomos barátnőm palotája után valahogy kezdett elegem lenni a gyönyörű birtokokból. Miért nem tudnak ezek egyszerű lakóparkokban élni? Tina leállította az autót, szélsebesen megkerülte, és már ki is nyitotta nekem az ajtót. – Ezt talán hanyagoljuk legközelebb – mondtam, és kiszálltam. – Mint a kutyák – mondta mosolyogva. – Tudom, hogy nem komolyan mondod. Felvihetlek a lépcsőn, fenség? – Csak akkor, ha a lábamat a seggedben akarod érezni – figyelmeztettem, mire elvigyorodott, amit örömmel konstatáltam. Tina kicsit elbátortalanította az embert. És öreg is volt! Tudom, Nostro is öreg volt, Sinclair is, de volt köztük egy óriási különbség. Tinát valahogy kedveltem. Ahogy közeledtünk, az ajtó kinyílt, és egy férfi kísért be bennünket, aki egy fejjel lehetett magasabb Tinánál. Kicsi, kopasz feje volt, és ceruzavékony bajusza. Kis szemei közel ültek egymáshoz, vonásai majdnem finomak voltak. Leginkább egy szalonagárhoz hasonlított. Fodros fehér inget, fekete nadrágot és magas szárú bőr cipőt viselt. Tökéletes elegancia. – Helló – szólítottam meg, mert mikor meglátott,

rögtön mélyen meghajolt. – Betsy vagyok. Erre mindjárt felegyenesedett. – Betsy? – Dennis... – figyelmeztette Tina. – Komolyan mondod, hogy az élőholtak megjövendölt királynőjét, az én királynőmet Betsynek hívják? – Hé, ez csak egy becenév – mondtam védekezőn. – Az Elizabeth becézett alakja, de ha nem tetszik, ne hívjon így! – Az Elizabeth sokkal jobban illik a rangjához. – Kit érdekel? Különben sem leszek királynő; van nekem anélkül is épp elég gondom, még csak az hiányzik, hogy egy csomó két lábon járó élősködő is a nyakamba szakadjon. És volna szíves valaki ezeket a kutyákat elvinni innen? – Sinclair legalább száz kutyát tartott (na jó, csak hatot), és ettől csak még jobban gyűlöltem. Nagy, kövér, fekete labradorok voltak, és mindegyiknek folyt a nyála. Még jó, hogy a tavalyi cipőmet vettem fel! – Ez elég meglepő, ennyi az egész – mondta Dennis, miközben alaposan végigmért. – Teljesen másra számítottam. – Majd hozzátette: – Minek is nevezett az imént? Két lábon járó élősködőnek? – Hé, olyan ismerős a hangja! Maga az a fickó, aki felhívott, hogy menjek a könyvesboltba. Újból meghajolt. – Örömömre szolgált, hogy rendelkezésére állhattam. – Nos, igen, szép munka volt... Nostro emberei, a Cocker Spániel Fiúk szépen elkaptak. – Ööö... micsoda? – Köszönet a nagy semmit – fejeztem be diadalittasan. – Dennis, volnál szíves segíteni a kutyákkal – parancsolta Tina. Szigorúnak tűnt, de amint kiterelte a kutyákat a másik szobába, hallottam, hogy nevet. Hogy magán, Dennisen vagy a nagy, hülye kutyákon, nem tudom. Valószínű mindegyiken. Körülnéztem. Egy óriási belmagasságú szobában voltam, melynek olyan gyönyörű lépcsője volt, mint az Elfújta a szél házainak egyikében. Istenem, mennyire szeretem azt a könyvet! Lehet azt egyáltalán nem szeretni? A főhős egy menő, pénzhajhász, hiú balfék. Abban az évben, mikor először olvastam, még tízszer elolvastam, utána pedig évente kétszer. Sinclair lépcsője pont úgy nézett ki, mint a Tizenkét tölgyben.

Tina sietve közeledett, ezúttal már kutyák nélkül. – Ha itt maradsz, értesíteni fogom Sinclairt, hogy megérkeztél. Dennis mindenben a rendelkezésedre áll. – Igen, természetesen. – Dennis végre újból elővette a jobbik modorát. – Teát? Kávét? Bort? – Majd meghalok egy pohár szilvaborért – vallottam be. Rám nézett, aztán elmosolyodott. – Természetesen. A főnök is szereti. Én viszont nem. Olyan, mintha az ember szirupot inna borospohárból. A sarokban lévő italpulthoz indultunk. – Én pont ezért szeretem. Nekem a legtöbb bor savanyú szőlőlére hasonlít. A szilva az egyetlen, amelyik édes. – Felpillantottam a mennyezetre, és láttam, hogy a minibár felett egy tükör van. – Jézusom, ez a tükör nagyobb, mint az egész hálószobám. Dennis követte a tekintetemet, majd halkabbra fogta: – Elárulom önnek, Betsy kisasszony, hogy mikor vámpírként életre keltem, engem valósággal sokkolt, hogy továbbra is van tükörképem. Jó néhány napba telt, míg megemésztettem. Ügy éreztem, mintha az a sok film mind hazugság volna. – Már miért ne lenne tükörképünk? – Egy teljesen új üveget nyitott fel nekem, töltött, és átnyújtotta a poharat. Beleszagoltam: mennyei illata volt, mint a cukornak és az érett szilvának együtt. Sajnos a bornak sosincs olyan jó íze, mint amilyen finom illata, épp úgy, mint a kávénak és a benzinnek (ne kérdezd, miért). – Hát, mivel nincs lelkünk. – Dehogyisnem! Naná, hogy van. Máskülönben csak rossz dolgokat művelnénk. Tudja, mint a politikusok. Hirtelen félretette az udvarias komornyik viselkedést, és reményteljesen bámult rám. Éveket fiatalodott. – Tényleg így gondolja? – Nem gondolom, tudom – mondtam teljes meggyőződéssel, majd hozzátettem: – És egy lelkész is ezt mondta. – Egy lelkész? Mikor? – Miután vámpírrá változtam. Bementem egy templomba, hogy véget vessek az életemnek, de semmit sem ért. Dennisnek úgy elkerekedett a szeme, hogy attól féltem, mindjárt kiesik a helyéből. – Egy szent helyre ment? Túljutott a lépcsőkön is? – Persze, persze, de nem ez a lényeg. Ez az egész „a vámpíroknak azért nincs tükörképük, mert nincs lelkük" sztereotípia tiszta hülyeség.

Nézzen csak fel! – Engedelmeskedett. – Látja a bárt? És mi a helyzet az üvegekkel? A padlót? A székeket a sarokban? Ezeket mind látjuk a tükörben. És a kutyákat és a macskákat is. És a kisbabákat meg a békákat. Ezeknek mind van tükörképük. – Ez igaz. De ez még nem bizonyítja az elképzelését a vámpírok lelkéről. – Ön a bizonyíték. Meg én. Biztos vagyok benne, hogy már életében is utálta a lezser öltözéket, nem? Megrázkódott az undortól. – Jó, rendben, azért nem kell a pultot összehányni. Nos, most sem hord ilyeneket, nem? Biztos nem rejteget egy rakás Levi's farmert a gardróbjában, ugye? Ami magát azzá tette, aki... még mindig jelen van. Annyi a különbség, hogy folyékony diétán van, akárcsak én – és kortyoltam egyet a borból. – Tudja, van itt valami – mondta elgondolkodva, de már nem a tükröt bámulta, hanem engem. Teletöltötte a poharamat. – Valami különös karizma. Még amikor piszkálódik, akkor is szeretem hallgatni magát. – Huh... köszönöm. – Az igazat megvallva, Sinclair és Tina az egyedüli vámpírok, akiket kedvelek. Ezen elgondolkodtam egy darabig. – Én még csak nemrég változtam vámpírrá. Talán emiatt. – Nem, nem – mondta komolyan -, hiszen a fiatal vámpírok a legrosszabbak. Csak az jár a fejükben, mennyire éhesek. Legalább öt évig nem lehet velük civilizált módon beszélgetni. – Ne mondja, hogy állandóan csak a kaján jár az eszük! – De igen, meg az alváson. – Tehát olyanok, mint az újszülöttek, csak nekik nincs vámpírfoguk és ilyen borzalmas természetük. – Pontosan. – Hát akkor örülök, hogy én legalább ezt a részét megúsztam. – És épp ez itt a kérdés, nem? – Dennis figyelmesen nézett rám. – Ön miért nem olyan, mint a többi újszülött vámpír? – Ööö... talán a makulátlan előéletem miatt? – Nem, ennél többről van szó.

Mivel a beszélgetés kezdett kínossá válni, és Dennis is kezdett úgy nézni rám, mintha valami csodabogár lennék, témát váltottam. – Ide figyeljen, hol van Tina? Hol van Sinclair? – Szerintem épp a hölgybarátaival táplálkozik – mondta fesztelenül. – Megnézem, tudok-e Tinának segíteni. – Eltette az üveget, aztán felsietett a lépcsőn. – Mindjárt visszajövök – mondta a válla fölött, aztán felért a lépcső tetejére, és eltűnt. Vártam, hogy leteljen az egy perc, majd azt mondtam: – Basszus! – Eltörölgettem a poharamat, letettem... és aztán meghallottam a sikolyt. Dennis után iramodtam.

17. FEJEZET Nem riadt sikítás volt. Inkább örömteli. Az eksztázis sikolya, amit én akkor adok ki magamból, mikor arról értesülök, hogy a Gucci cipőket leárazzák. Sinclair „hölgybarátai"? Biztos egy teljes háremet tart! Még egy ilyen hatalmas palotában is sikerült rövid idő alatt megtalálnom a szobát. Egyszerűen csak követnem kellett a nyögéseket és sóhajtozásokat. Mostanra teljesen bizonyossá vált, hogy aki sikoltott, nincs bajban, én viszont kíváncsi lettem. És bosszús is – ha tényleg én vagyok a nagy vámpírreménység, hogyhogy ez a Link Sinclair így megvárat? Kinyitottam a hall végén lévő ajtót, és láttam, hogy Tina egy nagy ablak előtt álldogál. Megfordult, észrevett, és bocsánatkérőn tárta szét a kezeit. – Nagyon elfoglaltak – magyarázta. – Sajnos nem sikerült magamra vonni a figyelmét. De már nem tart sokáig, pár perc az egész. Kíváncsian odaléptem mellé. Az ablak átlátszó volt, mint egy kihallgatószoba a rendőrségen. Az ablakon keresztül jól láttam Sinclairt és a két – hoppá, újabb keblek bukkantak elő -, három másik nőt. Testük egymásba fonódott, nyögtek és doromboltak egy hihetetlenül nagy ágy közepén, ami úgy nézett ki, mint egy szaténnal borított mező. Baldachinos ágy volt, az ágy köré épített fakeret oszlopai fatörzs vastagságúak. Az ágyat csokoládészínű kelme takarta (legalább nem piros volt... mint a tavalyi Cosmopolitan egyik számában), de a párnák – mind a kilenc – a földön hevertek. Sinclair boldognak tűnt. Már-már mosolygott. Még szép, hiszen egy pompás kis hárem hölgyei kényeztették éppen. Mindhárom nőnek könyékig érő sötét haja és izmos combja volt... ennek a pasinak, úgy látszik, nem kellenek az anorexiások. Az egyikük még egy kis pocakkal is dicsekedhetett. Kettő fehér volt, a harmadik kreol, arca egy egyiptomi uralkodóéhoz hasonlított. És élő emberek voltak. Magam is meglepődtem, milyen egyértelmű ez. Volt valami kisugárzásuk, vitalitásuk, ami Sinclairből, Tinából és belőlem is hiányzott. Lehet, hogy azért, mert a szívük többet vert, és sokkal szaporábban lélegeztek, mint mi.

Köhintettem: – Ööö... nem baj, hogy mi itt így leselkedünk? Tina meglepődve nézett rám. – Nem hallanak minket. Az üveg majdnem nyolc centiméter vastag. Különben is, Sinclairt nem érdekli. Ezt a szobát mindig figyeli valaki. – De hát ez undorító! – Nem, a józan ész diktálja. – Hát, akkor én teljesen másképp értelmezem a józan ész fogalmát. – Tudod, hány embert öltek már meg ágyban? – Biztosan állíthatom, hogy nem tudom. – Nos, sokat. Mondtam már, Sinclair igen óvatos. Soha nem engedi az őreit pihenni. Még ilyenkor sem. Meg se tudtam szólalni, ami egyáltalán nem jellemző rám. Eddig ez volt az egyik legrosszabb dolog, amit valaha is hallottam. Ha nem tudsz a szex alatt lazítani – még ilyen Penthouse magazinszerű díszletek között sem -, nos, akkor ez nem túl életszerű. Persze, nem árt, ha az ember óvatos. – De miért nem tudja abbahagyni? – morogtam, és összefontam a karomat. Kínos? Nekem? Ugyan már. – Amúgy nem bánom, ha megváratnak, már amennyiben... érted... olyan dologról van szó, amit ruhástul tesznek. De miért kell nekünk végignéznünk, amíg megszerzi a maga kis vámpírörömét? Az eddig látottakból ítélve ez valami borzasztó fontos dolog lehet. – Az is – mondta Tina komolyan. – Mi nem olyanok vagyunk, mint te, Betsy. Muszáj táplálkoznunk. Nem bírjuk ki egy napnál tovább. Néha még egy óráig sem. Sinclair számára pedig egyenesen nélkülözhetetlen. Ezáltal... ezáltal jutunk a legközelebb az életigenléshez. Semmi mással nem helyettesíthető. – Életigenlés? – kérdeztem szárazon. Elfordítottam a fejem, mielőtt még valami Istennek nem tetsző dolgot látok. Aztán úgy jártam, mint Lót felesége, és pont akkor néztem vissza, amikor Sinclair az egyik nő mögé került. Szégyellem bevallani, de ennek a pasinak volt a legjobb segge, amit valaha is láttam. Feszes, izmos, és olyan kis édesen kerekedett pont a megfelelő helyen. Mmm. – De hogyhogy halljuk őket? – krákogtam, és közben éreztem, mennyire kiszáradt a szám. Tina szótlanul balra mutatott; odanéztem, és láttam, hogy egy hangszóró van a falon. – Ez undorító – mondtam megint, és újból

odanéztem, hogy megbizonyosodjam, az orgia folytatódik. Elvégre is valakinek oda kell figyelni, nehogy megfeledkezzen arról, mekkora disznó is ez a Sinclair. – Olyan gyönyörűek – mondta Tina ellágyulva. Tenyerét az üvegnek tapasztotta. – Olyan elevenek, frissek és fiatalok. Fiatalok? Tinának igaza volt, egyik sem volt csúnya, de közelebb jártak a negyvenhez. Gyönyörű, érett nők voltak pici kis pocakkal, súlyos combokkal, nevetőráncokkal. Úgy látszik, Sinclairnek nem jönnek be a tizenévesek. Na, ez tulajdonképpen szimpatikus. Egy perc múlva Sinclair félrehúzódott, lehajolt, és súgott valamit az egyik nő fülébe, de olyan halkan, hogy nem hallottam. A nő elégedett mosollyal nyugtázta a hallottakat, szemét félig lehunyta. Aztán Sinclair egy másik nőt vett kezelésbe. Ezt igazán érdemes volt nézni, bár az egyik felem legszívesebben kiment volna, hogy magukra hagyjam őket. Mindig is utáltam az éjszakai pornófilmeket – még elnémítva is -, élőben pedig el se tudtam volna képzelni. De most egyszerűen nem tudtam levenni a szememet arról, amit láttam. Először is, totál izgi volt. Hihetetlenül szexi. Részben Sinclair kitartása, részben a három partnere miatt. Nem volt irigykedés, aljaskodás; egyszerűen csak élvezték, hogy ott lehetnek, és mindenki sorra került. Almomban se képzeltem volna ilyet. Szerintem egy édeshármasban – nem is beszélve az édesnégyesről, mint ez – valaki biztos megsértődik. Itt azonban más volt a helyzet. – Ilyen formás segget ötven éve nem láttam! – mondta Sinclair az éppen aktuális partnerének. Még csak nem is volt kifulladva. Tulajdonképpen szórakozott egykedvűséggel tette a dolgát, de ahogy beszélt, igencsak felbosszantott. Nem tűnt közönyösnek, de ennyi erővel akárki más is lehetett volna a három nő helyett. Tök mindegy, melyik három. – Legalább ötven éve. – Ezer éve! – mondta a nagyseggű, és a három nő együtt nevetett. Sinclair felhorkant, és kihúzta a szerszámát. Levegő után kapkodtam. Sinclair hatalmas volt – nagydarab, széles vállak, erős karok és lábak -, magassága jóval meghaladta az egy méter nyolcvan centit, legalább kilencven kiló, és egy gramm háj sem volt rajta. Gondolhattam volna,

hogy ööö... egyéb testrészei is, huh, nagyobbak az átlagosnál. A lényeg, hogy teljesen lenyűgözött. – Jézus Mária! – mondtam. Nem véletlen, hogy nem a húsz év alattiakra hajt! – Ha ezt egy csitri playmate meglátná, biztos menekülésre fogná a dolgot. Kis szexkommentátorom, Tina rábólintott. – Sinclair jobban kedveli az idősebb partnereket. Ha nem elég tapasztaltak, könnyen kárt okozna bennük. Nem szándékosan, és sajnálná is később, de akkor is megsérülhetnek. Ezalatt Szodomában Sinclair étvágya nem csillapodott. Gyengéd volt, de határozott; az egyik pillanatban valamelyik nő majdnem elaludt, a következőben Sinclair megragadta a karját, könnyedén a kezébe vette, és megharapta a nyakánál. A nő felkiáltott: – Ó, istenem, még, még! – Sinclair vígan kortyolgatott a torkából, a nő pedig teljes eksztázisba került, és fejét a vállára ejtette. Sinclair befejezte az ivást. Állán vékony sugárban csorgott a vér, nyelvét kidugva lenyalta. Pénisze átmenetileg magányosan lengedezett a levegőben. – Ne hagyd abba! – mondta. Aztán, mikor látta, hogy második partnere megállt, és gyakorlatilag az ájulás környékén van, azt mondta: – Jöhet a következő. Egy másik nő azonnal elé térdelt, de ő megragadta a hajánál fogva, a hátára fektette, lehajolt, combjait szétfeszítette hatalmas kezével, majd beleharapott a vénájába. – Igazán jó formában vannak – mondtam kiszáradt szájjal. Igyekeztem higgadtnak és szenvtelennek tűnni, de az igazat megvallva még sosem gerjedtem be ennyire. Akár egész nap elnéztem volna őket. Most értettem meg, hogy Tina mért nem választotta szét őket, hogy közölje Sinclairrel, megérkeztem. Az új partner nyögdécselt, míg Sinclair telt combjai közt foglalatoskodott. A nő közben olyan erősen simogatta a mellét, hogy az ujjai fehér nyomot hagytak a bőrén. – Még, még, még, még – kiabálta. Mi a fenét művelsz? Lehet, hogy halott vagyok, lehet, hogy nem. Lehet, hogy vámpír vagyok, lehet, hogy nem. Abban a percben azonban csak egy dolog volt biztos: egy különös kastélyban állok, és azt figyelem, ahogy ez a görény és a nőikufircolnak. De hisz én nem ilyen vagyok! Betsy Taylornak

nincs szüksége szoft pornóra, arra meg főképp nem, hogy úgy viselkedjen, mint egy undorító kukkoló. – Mennem kell – mondtam minden meggyőződés nélkül. – Úgyis nemsokára végeznek. – Igen, fenség. – És akkor majd beszámolunk Sinclairnek, mi történt ma éjjel. – Igen. – És kitaláljuk, hogyan tovább. – Rendben – mondta Tina egy bolti próbababa elevenségével. – Minden rendben? – Azt hiszem, most meg kell hogy csókoljalak. – Megfordult, és magához húzott. Óriási pupillákkal nézett rám. Lenéztem a csinos kis pofikájára, és igyekeztem még döbbentebb képet vágni. Még soha nem csókoltam meg egy másik nőt. Soha nem is érdekelt. Pont úgy viszonyultam a homoszexualitáshoz, mint a heteroszexualitáshoz: ha valaki olyan felnőttel szexei, aki ebbe beleegyezett, semmi közöm hozzá. Az a kettőjük dolga. – A bocsánatodat kérem – mondta Tina, és lábujjhegyre pipiskedett. A száját vörösre rúzsozta, hozzá illő szájkontúrral (helyes, helyes: a nem összeillő színek már rég kimentek a divatból), felső ajka formás ívet alkotott. A csábító szája... remélhetőleg finom. – Csak... egy csókot... kérek! – Felejtsd el! – mondtam hangosan, megtörve a varázst. Olyan volt, mintha pár másodpercig hipnotizált volna. Először kukkoló, most meg leszbikus? Na nehogy már! – Istenem, ti mind betegek vagytok! Sinclair mindennap ezt csinálja? Nehogy válaszolj! És te is! Veszed el rögtön a kezed, kisasszony! Ellöktem magamtól. Olyan hirtelen engedett el, hogy a szoba másik felében kötött ki. – Gondolhattam volna – mondtam dermedten, mert bár igazam volt, mégis rosszul éreztem magam. – Azt hittem, ezzel már száz évvel ezelőtt felhagytál. – Végeztem a férfiakkal – mondta Tina, és szomorúan nézett rám. – Nagyon sajnálom. Nem tudtam megállni. Ma még nem táplálkoztam, és te olyan gyönyörű vagy. De nagyon sajnálom. – Nos... – Az, hogy gyönyörűnek nevezett, némileg elvonta a figyelmem, és igencsak koncentrálnom kellett, hogy ne élvezkedjek

tovább. Koncentrálj, anyukám, koncentrálj! – Jó, elismerem, meghaltam, de miért kell nekem végignéznem, ahogy ez a tetű az ágyában hancúrozik... majd jössz te, és megpróbálod a bennem rejtőzködő leszbikus énemet a felszínre hozni. Ami mellesleg jó mélyen lehet, mert azelőtt eszembe se jutott volna, hogy egy másik nőnek az ajkát megérintsem a számmal, bár volt egy nyári tábor, mikor Cheryl Cooper adott egy nyelvest, mert „felelsz vagy mersz"-et játszottunk, és én komplett idiótaként azt választottam, hogy mersz, és... mit is akartam mondani? – Fogalmam sincs, fenség. – Felejtsd el! Már itt sem vagyok. – Légy szíves, ne menj el! Az egész az én hibám. Annyira sajnálom! – Elképedve láttam, hogy térdre ereszkedik, és... csak nem? De igen: a cipőm orrát csókolgatja! – Kérem, fenség, bocsásd meg az arcátlanságomat! Kérlek! – Elég ebből! – sziszegtem, és hátraszökelltem, hogy ajkai ne érinthessék a cipőmet, majd felrántottam a földről. A világért se nézett volna rám, igyekezett elbujdokolni a haragom elől. Ettől aztán kikészültem. És csak még mérgesebb lettem. – Soha többé ne merészeld a cipőmet csókolgatni! Jézus Mária... – Tina közben egyfolytában siránkozott és hajlongott. – Miért kell a vámpíroknak mindenre olyan furcsán reagálniuk? Miért csak én akarom, hogy ez az istenverte élőholt életem normális legyen? Az „istenverte" szó hallatán még jobban meghajolt. Tejesen szabadjára engedtem a mérgemet és az aggodalmamat, mely azóta kísértett, hogy átváltoztam. – Istenem, istenem, istenem! – üvöltöttem az arcába, és közben örömömet leltem a félelmében. – Most már elegem van ebből az egész furcsa baromságból! Elég volt! Felfogtad, hogy még egy hét sem telt el azóta, hogy vámpír lettem? – Elengedtem a karját, és kiviharzottam. Dennist majdnem a padlóra küldtem, amint lerobogtam a lépcsőn. Sietve félreugrott az utamból. Szerencséje volt. – Van valami probléma, Betsy kisasszony? – Semmi. Illetve minden. Mennem kell. – Kérem, ne! – kiabálta Tina a lépcső tetejéről. – Maradj itt! Szükségünk van rád!

– Nekem viszont nincs szükségem rátok. – Ekkor már szinte futottam. – Ja, igazán hálás vagyok, hogy mindezt megmutattad! Suhogást hallottam, és hirtelen Sinclair bukkant fel a semmiből az orrom előtt, amitől a frászt hozta rám. – Ááá! – Felnéztem. Nyilván a felső szintről ugrott ide elém. – És te is. Eredjetek a... hé! – Megragadta a karomat, és egy ajtó felé vonszolt. Próbáltam megvetni a lábamat, mindhiába. Szerencsére a dereka köré egy lepedőt csavart. Becsapta az ajtót, és ezzel minden sötétbe borult (vagyis hogy majdnem, mert vámpír lévén remekül tudtam tájékozódni a sötétben is), Tina és Dennis pedig az ajtó túloldalán rekedtek. – Elizabeth – mondta hűvösen, mintha csak összefutottunk volna az utcán. – Annyira örülök, hogy benéztél. – Nem is tudod, milyen undorító! – sziszegtem. Megpróbáltam az ujjait lefejteni a karomról, de nem sikerült. – Engedj már el, te perverz! Ki akarok jutni ebből a... ebből a fertőből! – De én nem szeretném, hogy elmenj – mondta tárgyilagosan. – Még nem. – Szívás. Semmi közöm hozzád! Te... te féreg! – Akkor jól figyelj, Elizabeth! – mondta szemrehányóan, ami pofátlanság volt tőle. – Ha én elmegyek a házadba, én sem kritizálom, hogy élsz, ugye? – Milyen élet ez? Jézusom, hiszen bűzlesz tőlük! – Csak nem vagy féltékeny? Megrázkódtam az undortól. – Aligha. És most eressz; már itt sem vagyok. – Nagyon megbántottad Tinát. – Fogd már fel: undorító vagy, és nem érdekel, mit gondolsz, és az sem érdekel, ha Tina kiborult, de most már rohadtul mehetnékem van! – Csak egy pillanat – mondta egykedvűen, majd ugyanazzal a dühítő erővel, amit a temetőben is alkalmazott, magához vont, és száját az enyémre tapasztotta. Kinyitottam a szám, hogy kiabáljak vagy ordítsak, ami taktikai hibának bizonyult, mert nyomban bedugta nyelvét a számba. Ökölbe szorított kézzel vertem a mellkasát, és hallottam, hogy valami megreccsen. De ő könnyedén lerázta az ütéseket, és még mélyebben csókolt. A térdem elgyengült, ami elképesztően zavart. Még soha senki

nem vonzott ennyire, akit egyúttal ennyire utáltam is, és ez nagyonnagyon dühítő volt. Ereztem, hogy keze a derekamnál jár, szorosan magához ölel, éreztem, hogy péniszét a hasamhoz nyomja – hogy lehet, hogy a fentiek után még mindig ki van éhezve valakire? Nincs szüksége pihenésre? Vagy egy jó kis tusolásra? Aztán elengedett, de olyan hirtelen, hogy megtántorodtam. – Szóval – mondta végtelenül önelégült hangon. – Szerintem így már maradsz, és elbeszélgetünk egy kicsit. Akkora pofont adtam neki, hogy visszhangzott tőle a ház, és kellemes kárörömmel nyugtáztam, hogy hátraesett. – Ha még egyszer hozzám érsz, megöllek! – Ekkor már szinte sírtam, olyan mérges voltam. Megfordultam, kitapogattam a kilincset, és kirohantam a szobából. Tudomást sem vettem arról, hogy Dennis bámul. És az sem érdekelt, hogy Tina meggyötörten utánam kiált, és könyörög, hogy maradjak. Feltéptem az ajtót. – És most jól nézz meg – mondtam komoran -, mert soha többé nem fogsz látni. Tina könnyekben tört ki, én pedig rávágtam az ajtót a száraz sírására. És nem éreztem magam rosszul. Egyáltalán. Egy kicsit sem. Nem. Az ördög vigyen el, Sinclair!

18. FEJEZET Miután sikerült egy újabb pompás autót meglovasítanom, hazamentem. Mikor végre kijutottam annak a szemétnek a házából, köröztem egy kicsit, és megtaláltam a garázst, ahol legalább fél tucat csillogó autó sorakozott, a számozott slusszkulcsok hihetetlen módon az ajtó melletti táblán lógtak. Megragadtam a Jaguar kulcsát, és elhajtottam. Senki sem próbált megállítani. Nem is tudják, mekkora szerencséjük volt. Őrülten száguldottam, és a biztonsági övemet se kapcsoltam be. Ugyan minek? Meg se kottyanna egy karambol. Ha kirepülnék a szélvédőn, komplett felüdülés lenne azok után, amin aznap keresztülmentem. És az autót én választottam, fekete, kellemes illatú bőrkárpittal, és a padlógáz révén a közel hatvanöt kilométeres távolságot sikerült húsz perc alatt megtennem. Csikorogva fékeztem a ház előtt, kiugrottam, a kulcsot pedig bennehagytam az autóban. Gyerekes bosszú, de őszintén reméltem, hogy valaki el fogja lopni. Magam elé képzeltem, ahogy Sinclair a rendőrségen papírokkal bíbelődik, és ettől máris jobban éreztem magam. Láttam, hogy a bejárati ajtón egy óriási lyuk éktelenkedik, mintha valaki a tornácomon órákon keresztül rugdosta volna, aztán hirtelen abbahagyta. Bevallom, egyáltalán nem érdekelt, ki tette. Elegem volt mindenből. Akárki volt is az, úgyse talált mást, csak pamutlepedőket, koszos tányérokat és puha, vörös fürdőszobaszőnyegeket. Elindultam, hogy megkeressem az anyukámat, és jól kisírjam magam a vállán, mikor... – Bets! Te vagy az? – hallottam Jessica hangját. – Gyorsan ide! – Ez pedig Marc volt. Mi folyik itt? Benyomtam az ajtót, és lassan besétáltam. Legalább Jess jól van, legalábbis a hangjából ítélve. Valószínű, hogy Shanara támadása nem volt túl vészes. Jézusom, tényleg csak három óra telt

volna el a mellékutcában történt rajtaütés óta? Nekem három évnek tűnt. A barátaim egy nagy halom ruha mellett térdeltek a fürdőszobám közepén. Marc nyakán csinos kis kötés díszelgett, és még mindig rajta volt a karszalag, amit a kórházban kapott. Jessicának kutya baja se volt. Hirtelen nagyon rosszul éreztem magam, hogy elfelejtkeztem róluk, még ha csak egy kis időre is. – Hahó, minden rendben? – Persze. És te? A szokásosnál is sápadtabbnak tűnsz. – Jessica halkan kuncogott. Aztán elkomolyodott, és a ruhahalmazra mutatott. – Baj van, Betsy. Óriási baj van! Marc óvatosan megtapogatta a rongyhalmazt... Nick volt az! Nagyon rosszul nézett ki: mint aki három napja nem evett, öt napja nem aludt és tíz napja nem fürdött. A haja zsíros csomókban lógott. Tekintetét felém fordította, és akkor láttam, hogy véreres a szeme, de annyira, hogy a szeme fehére szinte nem is látszott. -Még! – krákogta. – Mégmégmégmég! – Ó, nem! – futottam oda hozzá. – Jézusom, Nick, mi történt? – Hát... mi azt reméltük, legalább te tudni fogod – mondta Marc a kötését babrálva. – Úgy nézem, hogy az átlagosnál rosszabb napja volt, és állandóan téged emleget. – Ó, a francba, a francba. – Fejemet a kezembe temettem. – Én ezt már nem bírom tovább. Nem bírom tovább! Nem tudok enni, halott vagyok, az apám fél tőlem, a gonosz vámpírok zárkába dobnak, Sinclair egy nagy kujon, bár a csókja mennyei, Nick már megint bajba került, és én megint autót loptam. Elegem van! Jessica felvonta a szemöldökét. – Ööö... kinek a csókja mennyei? – Ki dobott zárkába? – kérdezte Marc érdeklődve. Majd ezt kérdezte: – És mi az, hogy megint autót loptál? – Még – suttogta Nick. Ajka száraz és repedezett volt. Ráadásul úgy bűzlött, mint egy égő kukásautó. – Betsy, még! Betsy! – Jesszusom, én csak éhes voltam, nem akartalak... – Ez már így is, úgy is el van cseszve – vélte Marc. – Hiszen belőlem is táplálkoztál, de én mégsem lettem ilyen magatehetetlen kéjsóvár alak. – Nem – bólintott lassan Jessica, és hamiskás mosoly jelent meg az arcán, ami nem tetszett nekem. – De az biztos, hogy olyan gyorsan beköltöztél, ahogyan csak lehetett.

Marc rám hunyorított. Nick nyögdécselt. Én meg csak bámultam. – Mi köze ennek az egészhez? – kérdezte Marc megütközve. – Hát nem tartod furcsának, hogy bár a saját nemedhez vonzódsz, és... – Ne kezdjétek már megint, az ég szerelmére! Ennél sokkal nagyobb bajban vagyunk. Az egyik nagy probléma itt fekszik a szoba közepén. – Kezemet a szemem elé kaptam. – Ó, a francba, Nick, én nem akartalak... mit tettem? Mit tettem? – Épp az ellenkezőjét annak, amit én – mondta Sinclair komolyan. Villámgyorsan megfordultam, és leengedtem a kezemet. Sinclair, Tina és Dennis a hálószobámban álltak. Eddig sem észleltem egyszer sem a közeledésüket, és most sem éreztem a jelenlétüket, még a kis vámpírlábak topogását sem hallottam. Ez igaz volt Marcra és Jessicára is, akik halkan felsikoltottak, és egymás karjaiba ugrottak. Nick közönyös volt. A földön ülve előre-hátra ringatta magát vigasztalásképpen, és közben le sem vette tekintetét az arcomról. Borzalmas látványt nyújtott, mint egy kivert kutya, amelyik továbbra is a gazdáját keresi. Az ilyet vagy lelövi az ember merő jóindulatból, vagy megszánja és befogadja. – Ön biztosan Sink Lair – mondta Jessica lélegzet-visszafojtva, elkerekedett szemmel. – Helló, Mr. Sinclair! – trillázta Marc. Még intett is egyet. – Beugrottak hozzánk egy kis uzsonnára? – Ti hárman tűnjetek el! Már így is elég problémám van, köszönöm. Sinclair Nickre mutatott. – Ő a te kreálmányod, azt hiszem. Még az illatodat is érzem rajta. Annak ellenére, hogy bűzlik a kosztól – mondta mindezt olyan hányaveti módon, hogy legszívesebben ott helyben megöltem volna. A kezem a feszület felé vándorolt, amit Tinától kaptam. Akkor is ilyen hűvös és tartózkodó volna, ha a füléhez vágnám ezt a kis csecsebecsét? De Sinclair már elindult felénk. – Tina – mondta csendesen, és Nick mellé térdelt – segíts nekem! – Tettei szöges ellentétben álltak a szavaival, ami csak még jobban összekuszálta a dolgokat. – Mi baja van? – kiáltottam. – Ő is vámpír lesz? – Nem. Utánad epekedik. Függő lett. Tina szeme elkerekedett. – Hányszor ettél belőle? – Egyetlenegyszer – feleltem. – Te rossz kislány! – hangzott Jessica felől. – Ezt nem is említetted.

– Egyszer – ismételte Sinclair. – Igen, esküszöm, csak egyszer. – De belőlem is csak egyszer táplálkoztál – mondta Marc. – Ne értsd félre, szuper volt, annyira más, csúcs és szexi és furcsa meg minden, de kész. Hogy lehet, hogy ez a pasi ennyire megzakkant? – Egyszer? – kérdezte Tina Nickre mutatva. – Esetleg felírjam a homlokomra? Igen, csak egyetlenegyszer. Válaszomat kétkedő csend fogadta, amit Sinclair tört meg: – Elizabeth, nem hagyhatod őket magukra, miután egyszer ettél belőlük. Hazamenekültél, mert tanúja lettél a vámpírlét bizonyos megnyilvánulásainak. De én soha nem tenném azt az enyéimmel, amit te csinálsz a tieiddel. Ez fájt. Nagyon. – Ő nem az enyém. Hiszen alig ismerem! – Nos. – Dennis megköszörülte a torkát. A combjára támaszkodva fölénk hajolt. Úgy nézett ki, mint egy élőholt bíró. – Ez még annál is rosszabb. – De hát nem tudhattam! – Én figyelmeztettelek – mondta Sinclair. Levette válláról a felöltőjét, és betakarta vele Nick remegő testét. – Nem ismered a szabályokat. A legtöbb vámpír vagy megtanulja, vagy meghal. De te erősnek születtél, és nagyon kevés gyenge pontod van. Amíg viszont tanulsz, ártatlanok szenvednek miattad. – Hé, hagyjátok már békén! – vett a védelmébe Marc. – Nekem meg se kottyant. – Köszönöm, hálálkodtam magamban. – Jó, néha sebezhetőnek és magányosnak érzem magam... – Pofa be – förmedt rá Jessica, és hogy ne nevessen, jó erősen az ajkába harapott. Sinclair tudomást sem vett róluk: – Továbbra is visszautasítod a segítségem? Jessica és Marc rám néztek. Annak ellenére, hogy kiálltak mellettem, most kíváncsian várták, hogy döntök. – Jól van, jól van... mondd meg, mit tegyek. Hogyan segítsek Nicken? Beiratkozom a vámpírtanfolyamodra is. De csak akkor, ha már Nick jobban lesz. – Esküdj meg, Elizabeth! – Már mondta, hogy megengedi, hogy segíts neki – mondta Jessica fagyos hangon. S bár lehet, hogy azt képzelte, Sinclair kívánatosabb,

mint egy triplakaramellás fagylaltkehely, szerintem nincs, aki kétségbe vonná a legjobb barátnője szavahihetőségét a saját otthonában. – És ha nem éred be ennyivel Sink Lair, húzd innen azt a nagy fehér segged! – Megkérhetlek, hogy ne így ejtsd ki a nevemet? – Azzal Sinclair könnyedén felemelte Nicket, majd azt kérdezte: – Nagy fehér segg? – Vidd a fürdőszobába – mondta Tina. – Dennis és én majd gondjainkba vesszük. – De... – nem tudtam folytatni. Nick majdnem olyan magas volt, mint Sinclair, és így két fejjel magasabbnak tűnt Tinánál és Dennisnél. Na mindegy. Valószínű, hogy egy Volkswagent is simán behúznának a fürdőszobámba, ha akarnák. Sinclair kivitte Nicket a fürdőszobámba, és óvatosan a padlóra fektette. Dennis levetkőztette, és közben a bűz miatt fintorgott, Tina pedig letusolta. Sinclair ezalatt egyik kezét a vállamra tette, megfordított, és kikísért. A saját fürdőszobámból! – El a kezekkel, nagyfiú! – figyelmeztettem. – Esetleg... megkínálhatom... valamivel? – kérdezte Jessica a hálószobaajtóban. Elpirult, amit az ő esetében nem könnyű észrevenni. – Teát, vagy netán valami mást, Mr. Sinclair? Egészen elképedtem. Ez ám a pálfordulás, különösen ha azt nézzük, hogy itt most Jessica Watkinsról van szó, aki arról nevezetes, hogy igencsak haragtartó. Ezek szerint Sinclair szexuális vonzereje olyan hatással van a nőkre, mint az enyém a férfiakra. – Szólíts nyugodtan Ericnek! – mondta meleg hangon ez az undok fráter. – Végül is Elizabeth barátja vagy. – Szereti a szilvabort, hozz neki egy pohárral – mondtam feszülten. – Majd én! – buzgólkodott Marc. Elment, hogy Nick ruháit a mosógépembe tegye, de pont akkor ért az ajtóhoz, mikor Jessica, és összeütköztek. – Nem, majd én hozom! – Baszd meg, az ital felszolgálása neked biztos derogál, aranyom. – Baszd meg te, ez az én házam. Fizetek érte, vagy nem? Egy darabig küzdöttek egymással, majd kiszabadultak az ajtókeret fogságából. Hallottam dübörgő lépteiket, ahogy a konyhába szaladtak, és a fejemet fogtam. Barátok. Nem is tudom, mi lenne velem nélkülük. – Kár, hogy te nem kedvelsz annyira, mint a baráraid – ugratott Sinclair.

– Mert ők még nem tudják, milyen szar alak vagy – mondtam keserűen. Az is bosszantott, hogy Giselle a karjában dorombolt, és Sinclair a nyakát cirógatta. A kis áruló! Kikaptam a kezéből, és az ajtó felé hajítottam, mire Giselle dacos pillantást vetve rám odébbállt. – Ha csak halvány fogalmuk is volna arról, hogy micsoda egy szerencsétlen, undok, alávaló alak vagy... – Na de Elizabeth, hogy mondhatsz ilyet? – nézett rám nagy, ártatlan bociszemekkel. Hideg, fénylő bociszemekkel. – Hiszen megpróbáltam segíteni neked a temetőben, segítségedre küldtem Tinát Nostro házába ma este. Ha nem adta volna át az ajándékomat, a Förmedvények darabokra tépnek. – Az a te ajándékod? – A kereszt a húgomé volt. Ujjaim önkéntelenül is a keresztet keresték, hogy levegyem, de egy fejbólintással megállított. – Tartsd csak meg! Én nem tudom hordani, neked viszont még jól jöhet. Megdöbbentem, majd azt mondtam: – Igen, de... a húgodé volt. – És most már a tied. – Hát akkor köszönöm. De... és nem mintha nem tartoznék hálával... – Ez eszembe se jutott – mondta csipkelődve. –...de ha ennyire a szíveden viseled a sorsom, miért nem jöttél te magad? – De hát elmentem – mondta ártatlanul. – Nem is egyszer. Azt hittem, figyelted. Éreztem, hogy elpirulok, ami jó vicc, hiszen meghaltam. – Haha, nagyon vicces. Te is tudod, mire gondoltam. – Sajnos túlságosan is. Tudod, Nostro csak azzal a feltétellel engedte Tinát szabadon, ha megígérem, hogy soha többé nem lépek a felségterületére. – Helyes, és bár sem a hely, sem az idő nem alkalmas arra, hogy kérdezz-feleleket játsszunk, volna pár kérdésem. Vegyük például Tinát: ő hogy juthatott be Nostróhoz? – Nostro szereti az erejét fitogtatni – válaszolta. – És bár követet küldhetek oda, nekem távol kell maradnom, hogy ő se jöjjön az én területem közelébe. Amúgy pedig imád felvágni az embereim előtt. Azt is mondhatnánk, csak ez élteti. A temető azonban, ahol először találkoztál Nostróval és velem, semleges terület... bármelyik vámpír

odamehet, mindegy, honnan jön. Az egész világon vannak ilyen semleges helyek. – Szóval ezért tudtál eljönni a temetői buliba? Mellesleg ez volt életem legbénább bulija, de mindegy. – Eszem ágában sem volt odamenni, amíg meg nem tudtam, hogy te is odamész. – Ó! – A fenébe is. Most, hogy egyre több részlet napvilágra került arról, hogyan mentette meg Tinát Noseótól, és hogy velem akart találkozni, rájöttem, egyre kevésbé utálom. És egyáltalán nem tetszett nekem, hogy egy ilyen megbízhatatlan alakot ne utáljak! Ujjaim megint a kereszt felé vándoroltak. – Nos, szíves örömest megköszönném... – Szívem, ne erőlködj! –...ha nem tudnám, hogy van itt valami más is, valami hátsó szándék. – Szerintem az elmúlt pár napban már világossá vált, hogy én Nostro ellen és Elizabeth mellett vagyok. Nincs ebben semmi alattomosság. – Az Alattomosság akár a neved is lehetne... – Valójában Astor a másik nevem. –... és erről jut eszembe, mit is keresel te itt? – Amúgy az Astor nem egy virág neve? El ne felejtsem leellenőrizni, amint lehet. – Az autómért jöttem – mutatott ki az utcára. – Ragaszkodom hozzá, hogy visszaadd. Nagyon úgy tűnt, hogy ostobán és felelőtlenül vezetsz. És különben is, borzasztóan siettél. – Megvolt rá az okom: jobb, ha nem beszélünk arról, mi történt nálad. – Csak nem egy huszadik századi szemérmes nővel van dolgom? Nem is tudtam, hogy léteznek még ilyenek. – Csak mert szerintem egyáltalán nem helyénvaló egyszerre több partnerrel is hancúrozni, az még nem jelenti, hogy prűd vagyok. A fürdőszoba felé intett, ahol Tina és Dennis kezelésbe vette szegény Nicket. – Szerintem nem vagy abban a helyzetben, hogy megkérdőjelezd az állításaimat. A hölgybarátaim pontosan tudják, mit vállalnak. – De attól még disznó vagy – mondtam keserűen. – Láttalak. Egyáltalán nem számított neked, éppen melyikkel vagy. Nem érdekelt. Azért voltak ott, hogy használd őket. A barátokkal nem szokás így bánni. – Nos – és elgondolkodva felhúzta a szemöldökét -, talán még nem találtam meg az igazit.

– Vagy csak simán disznó vagy! – A kezemet a magasba emeltem. – Komolyan mind a háromra szükséged van? Ki vele! De igazán. Háromra? – Nos... – Lassan elmosolyodott, és éreztem, ahogy a gyomrom összeszűkül. – Ugyan kinek van igazán szüksége egy jó kis krémes-re, amikor egy kanál fagyi is megteszi? – Ezek. Emberi. Lények. – Szinte vicsorogva ejtettem ki a szavakat; olyan dühös voltam, hogy majd felrobbantam. – Nem. Pedig. Sütemények. Disznó. – Á, így már értem! De most jól figyelj! Az évszázad alkuját kínálom neked, Elizabeth. Szakítok velük és a többiekkel is. Már ma éjszaka. Ha befekszel a helyükre az ágyamba. Örökre. Tátott szájjal bámultam rá. Egy pillanat alatt érzések tömkelege árasztott el: düh, kíváncsiság, félelem, kéj, döbbenet, és mielőtt még tudatosult volna bennem, mit teszek, egy kiadós pofont kevertem le neki. Megtapogatta az állát, és rám nézett. Fekete szeme csillogott, és már a számon volt, hogy „Visszavonom!", de végül ezt sikerült magamba fojtanom. – Nem rossz – csak ennyit mondott. – Erre nem számítottam, ami hiba volt, hiszen már máskor is megtetted. Megpróbáltam valami csípős megjegyzéssel visszavágni, de semmi nem jutott az eszembe. – Köszönöm – mondta udvariasan, majd elvette a poharat, amit Jessica hozott neki. Marc szorosan a háta mögött állt, és egy tálcán hozta a koktéldíszítéshez szükséges kiegészítőket: maraschino cseresznye, citromkarika és olívabogyó. Nem látták a pofont. A fenébe is, hisz én is alig láttam; mintha a kezem gyorsabban mozgott volna, mint a gondolataim. – Mi volt ez a zaj? – kérdezte Jessica. – Ne is törődj vele. Az mind a borhoz kell? – sóhajtottam, és a szememet forgattam, no meg a tenyeremet masszíroztam. Sinc-lairnek pofont adni olyan volt, mintha egy gránittömböt ütöttem volna meg. Csak hogy tovább bosszantson, Sinclair nyugodtan kiválasztott egy citromkarikát, és beletette a borába.

Jessica belesett a fürdőszobába, majd gyorsan jelentette: – Teljesen pucérra vetkőztették azt a fiút, és most a vadiúj fürdőszivacsoddal dörzsölgetik. Erre megrándult az arcom. A The Body Shopban harminchét dollár kilencvenkilenc centért vásárolt szivacsnak annyi. – Jogos. Elvégre is az én hibám, hogy ide jutott. Mi lesz azután, hogy megmosdatják, Sinclair? – Eric. – Errrric – ismételték Jessica és Marc már-már elaléltam – Nincs más dolgotok? – kiáltottam rájuk. – Az elmúlt egy hét volt életem legérdekesebb időszaka – mutatott rá Marc. – Vámpírok! Szövetségesek! Szuper jó fiúk. Alattomos rossz fiúk. Harc a jó ügyért! Most pedig éppen rendőrmos-datás folyik a fürdőszobádban. Mi következik ezután? Ki tudja? Akkor meg miért is kellene mást csinálnunk? – Valószínűleg azért, mert ami itt folyik, az nem rátok tartozik – mondta Sinclair csendesen. Marc felhorkant: – Öregem, mivel én is itt lakom, rám is tartozik. Különben is, mit is csinálhatnék? Harcoljak a bürokrácia ellen a kórházban, esetleg könyörögjek az Egészségfenntartó Szervezetnek, hogy azt tegye, amit kell, és közben nézzem, hogy egy gyerek meghal? És Jessica mit csináljon? Üljön a pénzén? – Mi a barátai vagyunk. Része a csapatnak. Amibe Liz belekeveredik, az bennünket is érint – tette hozzá Jessica. – Ezt igyekszem észben tartani. Hogy a kérdésedre visszatérjek, Liz... – Ezt megtiltom! – Jó, de akkor nincs több Sink Lair sem, oké? A francba! – Oké. – Remek. Mint már mondtam, ha Berry nyomozót megfürdették, Tina és Dennis táplálkozni fognak belőle, hogy könnyítsenek rajta. Aztán ki fogják törölni az agyából, hogy valaha is vámpírként ismert téged. A saját ágyában fog felébredni, egyhetes borostával, és azzal az tudattal, hogy influenzából gyógyult fel. – De én nem akarom, hogy ez még egyszer megismétlődjön – mondtam. – Vagyis az ötlet jó, és isten tudja, biztos volt rá elég időd, hogy az ördöngös kis módszereidet tökélyre fejleszd, de engem nem a tünetek kezelése, hanem maga a betegség érdekel.

Sinclair összerezzent az „isten" szó hallatán, de ehhez képest igen nyugodtan válaszolt: – Akkor keress egy, két vagy három szeretőt, akik nem bánják, ha osztozol rajtuk, és használd őket, amikor csak szükséged van rájuk. Vagy nekik rád. – Én itt se vagyok, barátocskám – tette fel a kezét Jessica. – Csak abban az esetben, ha az elmúlt pár napban sikerült farkat növesztened – tette hozzá Marc. – Kösz a segítséget! Ide figyelj, Sinclair! Tegyük fel, hogy megteszem azt az ocsmányságot, amit mondasz – most ne tégy úgy, mintha csodálkoznál -, de mi a garancia arra, hogy nem válnak olyanná, mint Nick? – Az, hogy bármikor elérhető leszel nekik. Nem úgy, mint itt, hogy egyszer ettél belőle, aztán cserbenhagytad. – Nem úgy történt – mondtam csendben. – Na persze – mondta gúnyosan Sinclair. – Szerintem nem olyan vészes a dolog, mint amilyennek beállítja – mondta Marc vigasztalásképpen. – Hisz engem nem tettél tönkre. – Homokos – magyarázta Sinclair nekem. – Rá másképp hat. – Ha nem vennéd észre, Marc is itt van velünk. – És – folytatta Sinclair – ahogy Jessica is mondta, itt lakik. Veled. – Hé, valakinek meg kell tenni. Nevettem. Sinclair tudomást sem vett rólunk, és folytatta a kiselőadást: – Szóval válassz kettőt. Vagy hármat. Táplálkozz belőlük, és hagyd, hadd tegyenek a kedvük szerint. Meglátod, remekül működik. Ekkor már nem nevettem. – Látod, ím hát a különbség kettőnk között, Sinclair, mert ezzel nem értek egyet. – Egy költő veszett el benne – dörmögte Marc -, csak még nem tudja. Rábámultam, de Marc visszamosolygott, és nem moccant. Újra Sinclairhez fordultam. – Ez olyan, mintha egy emberi lényből házi kedvencet csinálnál, vagy ilyesmi. – Soha nem fogom elfelejteni, mennyire élvezte, amikor valamelyik nővel enyelgett, majd a következővel, és így tovább. Akárki lehetett volna; egyáltalán nem érdekelte, ki volt az ágyában. Én soha nem fogok ilyet tenni, hogy azt érezzék, egy hatalmas gépezet alkatrészei, akiket bármikor helyettesíteni lehet egymással. Soha.

– Miért? A baleset előtt talán nem ettél húst? – kérdezte. – Erős voltál, és hogy az is maradj, a gyengéket használod. A ragadozók is ezt teszik. A vámpírok is. Máskülönben olyan leszel, mint azok a hülyék a PETA állatvédő szervezetben, akik azt hiszik, hogy füvön és nektáron kellene az emberiségnek élni. – Hoppá, helyben vagyunk – morogta Jessica. – Ezek a halott fickók is csak magukra tudnak gondolni. – Annak a szervezetnek én is tagja vagyok – világosítottam fel. – És igenis ettem húst, de ettől még nem hiszem, hogy borotválkozókrémet kellene készíteni a nyulak torkából, vagy szépítőszereket a kutyák szemgolyójából, hogy az amerikai nőknek szép, buja szempillájuk legyen. Persze az emberi szervezetnek szüksége van a proteinre, de arra már nem, hogy a szobád falát egy nagy döglött fej díszítse, vagy hogy olyan dezodort készítsenek, amitől a hónaljadnak virágillata lesz. – Egy vámpír állatvédő! – Sinclair alig tudta visszatartani nevetését. – Te is azok közé tartozol? – kérdezte Marc elborzadva. – A rohadt életbe! Fogalmam se volt róla. Jézusom, olyan mocskosnak érzem magam. Miért nem mondtátok meg? Ráhunyorítottam. – Az nem zavar, hogy vámpír vagyok, de az már igen, hogy pénzt adok az állatvédőknek? – Hé, az nem érdekel, hogy a Sátánnal kokettálsz, az rendben van, de hogy egy faölelgető selyemmajom-rajongó vagy... fúj. Nekem is van önérzetem, haver. Jessica először csak kuncogott, majd hahotában tört ki. Nemsokára aztán már szinte fetrengett a röhögéstől, és a falnak támaszkodott, hogy orra ne essen. Sinclair önelégülten mosolygott, és engem figyelt. Észrevettem, hogy közben igyekszik elrejteni a fogait, nehogy Jessica és Marc ijedtükben elrohanjanak. – Megyek, és megnézem a többieket – mondtam végül. Mikor a fürdőszoba felé menet elhaladtam mellettük, igyekeztem tudomást sem venni Marcról, aki gonosz pillantással méregetett. Marc teljesen berágott. Egy állatvédő szervezet miatt! Jobb lesz, ha leülök, és átgondolom az egészet. Az nem érdekli, hogy a Sátán menyasszonya a barátja, de egy zöld, aki felrobbantja a laboratóriumokat...

– Talán jobb lenne, ha leülnél – javasolta Sinclair aggodalmasan. Menet közben elhaladtam Dennis mellett. – Szükségünk lesz ruhára – szólt a oda a válla felett. – Valami olyasmire, amit otthon is viselhet, és nem tudja majd beazonosítani, hogy ön adta. – Van egypár régi melegítőm, amit már nem hordok, bal oldal, alsó fiók. Nincs benne a nevem. Lehet, hogy nem az ő mérete, de a célnak megfelel. – Aztán beléptem a fürdőszobába. Nick már kicsit élénkebbnek tűnt, de miért is ne lett volna, hiszen a feje Tina mellkasán nyugodott, aki lassan, kényeztetve szappanozta a hátát. Borzasztó boldog volt. Nagyon megkönnyebbültem. Mikor először megláttam, mi lett a jó öreg Nick Berry nyomozóból, attól féltem, már soha senkinek nem fog örülni. – Na, hogy mennek a dolgok? – kérdeztem. Bár inkább csak vinnyogtam, mert kicsit ideges voltam Tina miatt. Mi van, ha elveszíti az önuralmát, és megpróbál molesztálni egy madzagos szappannal? – Rendbe jön. Esetleg tudnál segíteni? Persze megkérhetném Sinclairt vagy Dennist is, de... – Ez az én saram. Persze hogy segítek. – Kibújtam a ruhámból, aztán elhúztam a zuhanyzó ajtaját, és beléptem. – Most mit fogunk csinálni? – Kiéhezett vadként letámadlak, és úgy megduglak, hogy elájulsz. Elnevettem magam. Olyan messzire húzódtam tőle, amennyire csak lehetett, és kész. Azért az feszélyezett egy kicsit, hogy meztelenül mutatkozom egy leszbikus nő előtt. Amit valószínű, hogy megtettem már máskor is, nyilvános zuhanyzókban meg efféle helyeken, de azt olyankor nem tudja az ember. Feltételezed, hogy mindenki heteró, és ha valaki a melledet bámulja, arra gondolsz, hogy biztos csak erőt gyűjt ahhoz, hogy meg merje kérdezni, ki csinálta a mellplasztikát. – Nagyon vicces. Bocs. – Én kérek elnézést. Visszaéltem a bizalmaddal, és ezzel mindent veszélybe sodortam. – Annyira elkeseredett volt, hogy egészen elképedtem. – És mindez csak azért, mert nem bírtam magammal. – Hé, hó, nyugi, napsugár! Csak egy csókot akartál, nem pedig a cicámat leszúrni. És különben is, még tartozom neked. Emlékszel? A zárkában megígértem. Olyan könnyedén mozdította meg Nicket, mint egy anya a kisbabáját. – Az életemet kockáztattam érted, és a borzalmas halál lehetőségével is

szembe kellett néznem – mondta rezzenéstelen arccal -, cserébe visszautasítottad a közeledésemet, tehát kvittek vagyunk. – Helyes – vigyorogtam. A szemét forgatta. – Ha te vagy a királynő, az ördög is megsegít. – Ezt mosolyogva mondta, és tudtam, hogy csak ugrat, hogy ne érezzem magam olyan kellemetlenül. – Akkor jó. Munkára fel. Ha megharapod a nyakát, én a magamévá teszem. Akkor megkönnyebbül, és bele tudjuk táplálni a szükséges dolgokat. – Hogy micsoda? Magadévá teszed? Na ne már! Itt és most? Hogy miért pont én kerülök mindig ilyen helyzetbe! – Haldoklik – mondta komolyan. – Szóval dugni fogsz vele, és csiribí-csiribá meggyógyul? – Viccelődj csak... – Nagyon is komoly vagyok! –... de most tényleg erre van szüksége. – De te nem is, nem szeretsz, izé... kefélni. Erre elnevette magát. – Ez igaz, de néha kivételt kell tennünk. – Igen, de mint már mondtam, az egész miattam van. – Persze, de ha egyszer te nem akarod megtenni! Már akkor sem akartad, amikor megtetted, ez az egyik dolog. A másik pedig, hogy most sem akarod, főleg úgy, hogy odakinn várnak páran, és közülük kettőnek igen jó a hallása. Úgyhogy bízd csak rám! – Látván arckifejezésemet, vigasztalón folytatta: – Ne aggódj, Betsy, minden rendben lesz. Nekem nem számít, Nicknek viszont ez az egyetlen lehetősége. Amúgy... nem vagy szomjas? De igen, az voltam. Aznap még nem táplálkoztam. De az is lehet, hogy tegnap sem. De... – Miért kell, hogy mindkettő megtörténjen? Miért kell innunk a véréből is, és kefélni is vele? – Nem magunk miatt – magyarázta -, hanem miattuk. Ha mindig csak elveszünk tőlük, annyira fognak sóvárogni utánunk, mint előtte soha. Mivel ők nem ihatnak vért, ezért azt fogják keresni, ami a leginkább életben tartja őket. Szerintem olyan ez, mint maszturbálni anélkül, hogy eljutnál a csúcsra. Annak meg mi értelme? Csak frusztrál, és senki sem lesz tőle boldogabb. Persze megtehetnénk, hogy mindig csak elveszünk tőlük, és nem adunk cserébe semmit, de az elég szemét dolog. Na jó, ha így nézzük...

– Ez mind nagyon felkavaró, de ne vesztegessük az időt, ráadásul a vízmelegítőm sem túl nagy, tehát jobban tennénk, ha nekilátnánk. És igenis szomjas vagyok, de ha ezt megteszed nekem, jövök még eggyel. Áll az alku? Rám nézett, kis rózsaszín nyelvét kidugta, és elgondolkodva nyalogatta az egyik vámpírfogát. – Egy csók az ára – mondta végül. – Jaj, Tina, mondtam már – nyafogtam -, soha életemben nem tennék ilyet. – Az életedben nem is. De a vámpíroknak sok új dologhoz hozzá kell szokniuk, és sokan közülünk rájönnek, hogy... sok mindent megteszünk, amire azelőtt gondolni sem mertünk. Na, ez sok mindent megmagyaráz. Ha két héttel ezelőtt egy idegen nő megpróbált volna megcsókolni, jól behúzok neki egyet a retikülömmel. És most itt vagyok teljesen meztelenül egy gyönyörű nővel és egy helyes pasival, akik mindketten ezer örömmel megdugnának, én pedig egyszerre azon kapom magam, hogy szívesen lennék az édes hármas tagja. Mindez nagyon furcsa volt. Bárcsak máshol lehetnék! – Rendben – mondtam vonakodva. – Majd később még visszatérünk rá. – Természetesen – biztosított -, szívesen várok addig, amíg... lesz rá időnk. – Tudod, hogy ezek a szünetek, amit te és Sinclair a mondat befejezése előtt tartotok, milyen rémisztőek? – Szerinted mért csináljuk? És vajon ki tanította neki? – kérdezte vidáman. Azzal leöblítette a maradék szappant Nick testéről, majd közelebb intett magához. Kezemmel feltámasztottam Nick-et, aztán a vállára tettem a kezem, előrehajoltam, és beleharaptam. Forró, sós lé áramlott a számba, és Nick azon nyomban felegyenesedett, a búskomorságnak, mely egész este fogva tartotta, nyoma sem volt már. – Most én jövök – mondta Tina azon az édes kis hangján. Nick előrevetette magát, neki egyenesen Tinának, majd belehatolt. Tina háta a csempének nyomódott, lábai körbefonták Nick csípőjét. Halkan felkiáltott a fájdalomtól, és Nick olyan hevesen kefélte, hogy nem tudtam tovább tartani.

– Ihtenem, nahon fáj? – kérdeztem elborzadva. Készen álltam, hogy leráncigáljam róla Nicket, és nekivágjam a zuhanyzó ajtajának, mit sem törődve azzal, hogy végül is ő az áldozat. – Á, semmiség. Eszembe jutott, hogy ez a nő, aki eldöntötte, hogy nem kezd férfiakkal, most helyettem vezekel, ráadásul még az az öröme sincs meg, hogy igyon Nick véréből. Azt akarta, hogy én igyak a véréből. És amilyen önző dög vagyok, meg is tettem. Csak éppen nem gondoltam, hogy Nick ilyen durva lesz. Olyan brutális és... és... nemtörődöm. Persze velem is próbált ilyen lenni, de én rögtön visszavágtam neki, és különben is, én szeretem a férfiakat. De Tina... Nick megragadta őt a combjánál, és még jobban szétfeszítette a lábait; Tina önkéntelenül felkiáltott. – Ó, baszd meg! – mondtam, és megpróbáltam Nicket lehúzni róla, de végül muszáj volt elengednem, mert Tina élesen felkiáltott: – Ne! Akkor minden hiába volt! Így hát tartottam a fejét. Megfeszítette magát a fájdalomtól, ahogy Nick egyre gyorsított a tempón, hogy a csúcsra jusson. Mikor végre jó lett neki, térdre rogyott, félig öntudatlanul, én pedig elkaptam Tinát, aki előreesett. – Ez az, édesem – mondtam neki, és kisöpörtem a nedves hajtincseket a szeméből. – Most keféltél utoljára helyettem. – Ebben biztos lehetsz! Együtt tántorogtunk ki a fürdőszobából. Arra még emlékszem, hogy elzártam a csapot, nehogy Nick megfulladjon. De legszívesebben a földbe döngöltem volna. Abszurdum!

19. FEJEZET Mi is veletek megyünk – erősködött Jessica. – Attól tartok, ez nem lehetséges – mondta Sinclair udvariasan. – Na ide figyelj, a barátok jóban-rosszban kitartanak egymás mellett. Ez egy íratlan szabály. És különben is, szeretném megnézni a vámpírtanfolyamot – lelkendezett Marc. Dennis és Tina elképedve néztek. – Ez minden törvényünknek ellentmond – magyarázta Tina. – És... és... – Abszolút nem helyénvaló – mondta Dennis megbántottan. – Nem vagyunk mi cirkuszi majmok. Még csak az kéne, hogy mutogassuk magunkat az élőknek! – Ez magánügy – tette hozzá Tina. – Csak Őfenségére és ránk tartozik. – Ami ezt az „Őfensége" dolgot illeti – mondta Jessica -, szóval ebben a lányban van valami különleges... Én mindig is tudtam. – Jaj, ne már, Jessica! – mondtam. – Fogd be! Szóval, ez inkább valami személyiségfüggő dolog lehet, mert miért is lenne királynő? Nem az eszéért, az biztos. – Hát ez nagyon jó. Kösz szépen, te kis mocsok. – Nézd, szívem, sosem voltál egy lángész. Ezen nincs mit szégyellni. – Csak azért, mert az IQ-m nem 142, mint némely gazdag ribancnak, még nem jelenti azt, hogy hülye vagyok. Sinclair összeráncolta a homlokát. És én is. – Biztosíthatlak róla, hogy nem választották – mondta Jessicának. – Én biztos nem szavaztam volna rá. – Mi az, ma mindenki megfogadta, hogy engem cseszeget? – kérdeztem. – Bocs, ezt nem lehetett kihagyni... – felelte Jessica. – Szóval, Eric, mi is pontosan az alku a mi kis királylányunkkal? – Csak azt ne hidd, hogy valaha is így hívhatsz! Komolyan. Sinclair felsóhajtott. Ahhoz képest, hogy nincs szüksége levegőre, nem is rossz. – Ez egy hosszú történet, és különben sem tartozik rátok. Betsy velünk jön, és kész. Jó éjszakát!

Mikor kimondta, hogy „jó éjszakát", Marc és Jessica aléltan a földre rogytak. El kellett ugranom, nehogy rám zuhanjanak. – Hé! Ebből elég! Ne merészelj így bánni a barátaimmal! Amúgy hogy csinálod? Csak azért kérdezem, mert a húsvéti vacsorát az apámmal és a mostohaanyámmal kell töltenem... Sinclair megrázkódott a húsvét szó hallatán (azt nem tudom, hogy Jézus miatt, vagy mert nyúlfóbiája van), de aztán gyorsan összeszedte magát. – Erre majd még visszatérünk. Gyerünk, Tina, Dennis! – Jó kutya, vau-vau – morogtam. Sinclair felkapta a szunyókáló, tisztára mosott és felöltöztetett Nicket, a vállára hajította, mint egy lisztes zsákot, és kivitte az autóhoz. Minden tiltakozásom ellenére bezsuppolta a csomagtartóba, majd lecsukta a tetejét, és beült az autóba. – Jössz? – kérdezte udvariasan. Tina és Dennis ezalatt beszálltak egy másik autóba, egy piros Maseratiba. – Nekem teljesen elment az eszem – motyogtam, és beültem az anyósülésre. A szomszéd kutyája odarohant az autóhoz, még épp idejében sikerült bevágnom az ajtót, különben összevissza nyaldosott volna. – Komplett idióta. Mivel az ülést elállítottam, Sinclair térde a füléig ért. A biztonsági övvel babrált, és szemmel láthatóan igencsak meg volt sértődve. – Hogy miért kellett mindent elállítani! – panaszkodott, és a visszapillantót igazgatta. – Lehet, hogy magasnak nézel ki, de a lábad olyan rövid, mint egy kacsacsőrű emlősé. – Folytasd csak, ne is zavartasd magad! És a gázpedált se hagyd ki! Beindította a motort, majd hirtelen gázt adott, és az autóban feldübörgött Rob Zombie „Élőhalott lány" című dala. – Ez elviselhetetlen! – próbálta Sinclair túlharsogni a zenét. Előrehajolt, és idegesen egy másik állomásra kapcsolt. Abban a pillanatban (minő borzalom) egy vonósnégyes muzsikája csendült fel. – Fúj! – jegyeztem meg. – A számból vetted ki a szót – mondta, és a fülét dörzsölgette. – Az ég szerelmére, Betsy, szerintem te nagyothallasz. Muszáj így bömböltetni a zenét? – Most hazavisszük Nicket, vagy csesztetsz még egy darabig? – Mindkettő szándékomban áll – mondta savanyú képpel, és olyan élesen vette be a kanyart, hogy előrebuktam.

Egy szempillantás alatt Nick háza előtt termettünk. Azt már meg se kérdeztem, honnan tudta, hol lakik Nick. Vannak dolgok, amikről nem akartam tudni. Ami azt illeti, a legtöbb dologról nem akartam tudni, csak valaki mindig elmondta. Sinclair kiszállt, kihúzta Nicket a csomagtartóból, bevitte, elvégezte rajta valamelyik kis bűvészmutatványát, amit ezekre az esetekre tartogatott, majd otthagytuk Nicket édesdeden szunyókálva. Legnagyobb rémületemre Tina és Dennis odébbálltak. – Nincs szükséged mindhármunkra, hogy megtanulj vadászni – mondta Tina, és vidáman integetett, mikor Dennis elindult Nick háza elől. – Sok sikert! – Ne hagyjatok egyedül ezzel a barommal! – kiabáltam az autó után. Majd megismételtem: – Vadászni? – Megígérted – mondta Sinclair behízelgő hangon. – Gyere! – Gyere! Ül! Fekszik! – Hah, bárcsak így lenne. – Vámpírok márpedig nincsenek. Ráhunyorítottam. – Bocs... nem figyeltem. Jól hallottam, azt mondtad, hogy mi nem is létezünk? – Jó lenne, ha figyelnél. A vámpírok egy legenda, egy mítosz részei. – Mint a fogtündér, vámpírfogakkal – vetettem fel. – Egyáltalán nem, mert a gyerekek többsége hisz a fogtündérben. – Te is hittél benne? – Nekem nem volt gyerekkorom – felelte higgadtan. – De most térjünk vissza a tárgyra. Mivel nem létezünk, csak a létező világ egy szűk, láthatatlan mezsgyéjén tevékenykedhetünk. Ez azért roppant fontos, mert... – Hé, hé! Csak ne olyan gyorsan! Nem volt gyerekkorod? – Elizabeth, légy szíves! Próbálj koncentrálni! Szóval, mivel a vámpírok nem... – Nagyon is figyelek. Miért nem volt soha gyerekkorod? Egy szót se szólt. Éppen egy természetvédelmi területen sétálgattunk, körülbelül száztíz kilométerre Minneapolistól. Az erdő hangjai körbevettek: mókusok, szarvasok, nyulak, denevérek, bogarak, hörcsögök és kígyók zörögtek és harcoltak és párosodtak és elpusztultak. Érdekes volt hallgatni, de egyben idegesítő is. Az erdő tele volt élettel, és ezt nemcsak hallottam, az illatát is éreztem.

– Nem volt gyerekkorom, mert már igen korán merő küzdelem volt az életem. Még írni sem tudtam, de már gyakran én kerestem meg a mindennapi betevő falatot. – Hogyhogy? – Mivel még túl kicsi voltam ahhoz, hogy jól bánjak a puskával, megtanultam, hogyan kell csapdát állítani. Kígyóknak meg efféléknek. És horgászni is megtanultam. – Hűha! – Be kell vallanom, le voltam nyűgözve. Bár nemigen tudtam magam elé képzelni Sinclairt, amint totyogó gyerekként a helyi halásztóhoz ballag egyik vállán a horgászbottal, a másikon a hálóval. – A szüleid mivel foglalkoztak? – Farmerek voltunk. – Na ne már! – Meglepődtél? – Hát igen. Mert te olyan... – Tökéletes. Finom. Vonzó. Gazdag. Tökéletes. Nem gazdálkodó típus. Azt mondtam volna, hogy tökéletes? – Szóval te annyira... ööö... – A gazdálkodás – folytatta, fittyet hányva a hebegésemre – keserves munka, még manapság is. – Hát azt meg honnan tudod, milyen mostanság? – Van jó néhány birtokom. – Ó! Hogyhogy? Azt hinném, igyekszel ettől az egésztől megszabadulni, és... – Miután a szüleim meghaltak, nem tudtam... nem volt elég pénzem... csak a földeket akartam, azt ne kérdezd, miért! De most térjünk vissza. Bár a vámpírok elvileg nem léteznek, van egy kis mozgásterünk, amit viszont... – Már hogyne léteznénk! – szakítottam félbe. Vettem az adást: soha nem láttam még Sinclairt ilyen zavarban, mint amikor a birtokairól beszélt. Nyilván témát akart váltani, és én belementem. – Hé! De hiszen most is itt sétálunk az erdőben, nem? Mi más bizonyíthatná ennél jobban, hogy igenis létezünk? Sinclair felsóhajtott. – Első lecke: vámpírok márpedig nincsenek. – Az első lecke egy nagy lufi. – A lényeg az, hogy nem szabad felfedni a kilétünket. – Miért? – Mert ez a szabály.

–- De miért ez a szabály? Most már elvesztette a türelmét. – Igazán, Elizabeth, úgy érzem magam, mintha egy kis pisissel beszélgetnék. – Dugulj el! Rendben, beleegyeztem, hogy megtarthatod a vámpírtanfolyamot, és én állom a szavam, de akkor tisztázzuk a dolgokat. Ez meg az én szabályom. – Tudod, ez a makacs ragaszkodás a saját szabályaidhoz az oka annak, hogy a több mint ötszáz éve uralmon lévő fővámpír tálcán akarja megkapni a fejedet. Csak grimaszolni tudtam, és belerúgtam egy levélkupacba. Ezt tudom, te seggfej. – Mi. Nem. Létezünk: Nem keressük meg a szüleinket. Nem térünk vissza a szülői házba. Nem magyarázzuk el idegeneknek, hogy élőholtak vagyunk. – Akkor tehát ezért vagyunk mi totál lúzerek! – Ezen változtatni fogunk majd – mondta komoran. – De ami a vadászatot illeti... – Ó, a fenébe! Vadászat? Jól hallottam? – Máskülönben hogy jutnál táplálékhoz? – Nekem ez nem probléma – válaszoltam gőgösen. – Akkor ezt jobb, ha közlöd a rendőr barátoddal is. Na, ezzel megfogott a disznó. – Jól van, nézzük a vadászatot – mondtam duzzogva. – Nem lélegzünk, nem ver a szívünk. Legalábbis... nem túl gyakran. így meglepően könnyű lecsapni olyasvalakire, aki nem is számít rá. – Aha, aznap éjjel is, mikor felébredtem a hullaházban... – Majd egyszer ezt is elmesélheted – szakított félbe finoman. – Mint ahogy mondtam, ha figyelsz és gyakorolsz, bárkire le tudsz csapni, még egy másik vámpírra is. Végre egy vidám gondolat! Később, ha már elég tapasztalt leszek, talán Sinclairre is lecsaphatok, hogy jól seggbe rúgjam. – Hogy kell csinálni? – Látod azokat a szarvasokat? Ami azt illeti, láttam. Egy szarvasborjú és az anyja álltak tőlem úgy húsz méterre. Ha nem lettem volna élőhalott, meg sem látom őket: egyrészt, mert sötét volt, másrészt elég jól elrejtőztek az erdőben. – Igen.

– Próbáljuk megközelíteni őket! Próbáld megérinteni a tehenet, mielőtt észlelné, hogy ott vagy mellette. – Hogy szívrohamot kapjon? Jézusom, hiszen borja van. Micsoda szívtelen dög vagy! – Akkor a borjút – mondta türelmetlenül. – Hogy megijesszük Bambit? Sinclair, komolyan mondom, ha nem vámpír lennél, a pokolra kerülnél. Kezét a szeme elé tette, és nem szólt egy szót sem, ajkát összeszorította. Ismertem már ezt a tekintetet. Apám, néhány tanárom és a főnökeim néztek így néha. Valószínűleg igen erősen koncentrálhatott, hogy meg ne fojtson. De hát én ilyen vagyok. Jobb, ha hozzászokik. – Amúgy meg jön valaki – tette hozzá. Nekem úgy tűnt, egy teljes csorda tart felénk. Az avar nagyon hangosan ropogott; legszívesebben befogtam volna a fülem. Mintha egy óriás ropogtatna kukoricapelyhet. És közben fújtat, mint egy kifulladt rinocérosz. Aggodalmasan figyeltem, arra várva, hogy mikor bukkan fel a félelmetes lény. – Hogy vagyunk, hogy vagyunk? Eltévedtetek? A félelmetes lény a vadőr volt. Egy negyvenes évei végén járó férfi. Olyan magas lehetett, mint én, kopaszodó szőke hajjal és vizenyős kék szemekkel. Ahhoz képest, hogy április volt, bőre egész napbarnított volt, és a Minnesotai Vad- és Halőrség jelvényét viselte barna egyenruháján. – Csak erre sétáltunk – mondta Sinclair zavartalanul, és megrázta kicsit a fejét, mert hallottuk, hogy a két szarvas odébbáll. – Szerelmes ifjú pár, tudja. – Karját a vállamra tette, és magához vont. – Na! – mondtam. – Azaz persze, szerelmes ifjú pár. – Nos, meg kell kérjem önöket, hogy hagyják el a területet – mondta szigorúan. – Ellenőrzést tartunk, mert az a hír járja, hogy néhány szarvasnak KSB-je van. – Krónikus sorvadásos betegség? – kérdezte Sinclair. – Ez biztos? – Nem, de pont ezért kell ellenőriznünk. És most kérem, induljanak! – tette hozzá kedvesen. – Jó estét! – Rendben, viszlát – mondtam, és közben megpróbáltam magamról lefejteni Sinclair karját. Mintha egy vastag faág öleléséből kellett volna kiszabadulnom.

Mikor hallótávolságon kívül jártunk, arrébb húzódtam. – Krónikus sorvadásos betegség? Ez olyan, mint a szarvasmarháknál a kergemarhakór? – Igen. – Fúj! És te még azt akartad, hogy ilyen kerge szarvasokra vadásszunk? – A WHO álláspontja szerint nincs bizonyíték arra, hogy emberre is átterjedne ez a betegség, nemhogy a vámpírokra! Azt már meg se kérdeztem, mi az a WHO. – Hát ez remek, Vadászkám! Vérszívás, és aztán egy jó kis kergevámpír-kór... azt hiszem, ezt leveszem a heti listámról. Meg a többi baromságot is – tettem hozzá morogva. – Ki beszélt itt vérszívásról? – kérdezte Sinclair döbbenten. – Egyáltalán nem erről van szó. – Ó, arra jók, hogy meglepjük és halálra rémisszük őket, de tápláléknak már nem alkalmasak? Az irtózattól megborzongott. Nem is gondoltam, hogy ilyet is tud! – Nem. Nem. Az állatok csak gyakorlásra kellenek. És ne kérdezd, miért, hiszen tudod. – Ó, nem, nem tudom. – Szerintem nem vagyok olyan okos, mint amilyennek képzeli. – Miért nem ihatunk az állatok véréből? Könnyebb lenne, arról nem is beszélve, hogy nem annyira nyomasztó. – Hát nem tűnt fel... milyen hatással vagy... a férfiakra? Milyen hatással... ó! Ó! Ha ez ennyire érzéki, izgató dolog, akkor ha megharaptam volna szegény Bambit, biztos rám mászott volna a szegény pára... – Ó! – Bizony. – Hm. – Hát igen. – Maradnak tehát az emberek? – sóhajtottam. – Igen, de gyerekeket soha. – Egyértelmű. – Na, legalább ez világos. Mert sokszor, ami nekem teljesen egyértelmű, számodra igencsak érthetetlen. – Nézd, ha azt hiszed, hogy komplett idióta vagyok, miért nem magyarázol érthetően? Ne csak ködösíts itt, ahelyett hogy... – Szerintem komplett idióta vagy.

– Micsoda? – Még van képe! – Jézusom, még öt percre sem tudsz kedves lenni? – Amikor megpróbálok... mi is...? kedves lenni, valaki eltöri a bordám. – És ezzel megtapogatta a bal oldalát. – Azt megérdemelted, mert anélkül csókoltál meg, hogy megengedtem volna. Ráadásul előtte meg azokkal voltál. – Ezt visszautasítom. Én egyszerűen csak jó házigazda voltam. Kinevetett, erre vicsorogtam: – Sinclair, te vagy a leg... leg... a fenébe is, már nem is jut eszembe semmi találó. – Állami iskolába jártál? – kérdezte együtt érzőn. – Szerintem még az is jobb volt, mint amiben te részesültél, farmerfiú – vágtam vissza. – Hol a fenében van az autó? Elegem volt mára az erdei sétából. – Ott van. Most már érted, mire gondoltam, amikor a vérszívásról beszéltem? – Igen, és nincs szükség szemléltetőeszközre, megértettem. – Az erdőből kiérve megláttam az autót. – Egyébként meg nekem szerencsére nem kell emiatt aggódnom minden este. – Egész felvillanyozódtam. – De a következő két éjszaka biztos nem. Sinclair a fejét csóválta. – Egészen elképesztő. Erre kihúztam magam. – Nincs is hozzád hasonló... tehetségtelen vámpír. – Fogd be a szád, csak irigykedsz. Figyi, vezethetek én visszafelé? – Ki van zárva. – De hát én vagyok a királynő, vagy nem? – Lehet, hogy te vagy a királynő, de nem foglak többé a volán mögé engedni. – A férfiak és az ő kisded játékaik... Beszálltam, és egész úton végig duzzogtam, míg a házához nem értünk.

20. FEJEZET Mikor arra ébredtem, hogy Sinclair mellett fekszem az ágyban, teljesen ledermedtem. Aztán, és ettől még jobban bepánikoltam, azt is megláttam, hogy az oldalán fekszik, feje az állán nyugszik, és engem figyel. A mellkasát fekete szőrzet borította, és a... – Jézusom! – ültem fel, és gyorsan végigtapogattam magam. Szerencsére volt ruha rajtam. – Ne merészeld azt tenni! És mit keresek én itt, az ördög selyemmezején? – Az ágy széle felé húzódtam. Hatalmas ágyának közepén feküdtünk, és örömmel konstatáltam, hogy a lepedőt lecserélték. Ezüstbe hajló, világosszürke színű volt. – És jó estét neked is! – üdvözölt Sinclair, majd nézte, ahogy egy vajúdó víziló kecsességével kikecmergek az ágyból. – Hogy lehetséges az, hogy nem égtél szénné ma reggel? – Még tőlem kérdezed? Honnan a pokolból tudnám? Már hajnalodott, mire Sinclair házához értünk. Engem nem izgatott különösebben; végtére is elhúzott függönyök mellett aludtam egész héten, és a szobám ablaka is keletre néz. De Sinclair teljesen kikattant, amikor kinyitottam az ajtót. – Honnan tudhattam volna, hogy van egy föld alatti bejárat is a házadhoz? – morogtam, közben futó pillantást vetettem a tükörbe, és ujjaimmal beletúrtam a hajamba. Vajon nő a hajam? Vagy lehet, hogy nem kell már amiatt aggódnom, hogy a legmenőbb fodrászhoz bejelentkezzem? A hajtőnél sem lett sötétebb a színe. Persze majd meglátjuk, mi lesz két hónap múlva. – Betsy... – Mi az? – Mi lenne, ha kipróbálnám a vörös melírcsíkokat? Most újra divatba jött, és lehet, hogy nem is állna rosszul. A vállig érő haj klasszikus fazon, de mi van, ha egy nap mégis kimegy a divatból? Még belegondolni is rémes, hogy örök életemre ugyanazt a frizurát kelljen viselnem! Ez legalább olyan rémes, mintha a hatvanas években változtam volna vámpírrá, és Mary Tyler Moore-kinézettel rohangálnék az utcán. Brrr! Akkor, komolyan mondom, inkább elégek. – Elizabeth!

– Mi van? – Éppen arról beszélgetünk, miért nem semmisültél meg tegnap éjszaka; próbálj koncentrálni! – Nyugi már, még a végén gutaütést kapsz! Mi ebben a nagy szám? Azt hittem, neked sem árt a napsütés. – Akkor ezt tisztáztuk. De most folytassuk. Ezek szerint a napfény rád nincs hatással? – Hiszen jártál a lakásomban. Biztos emlékszel, hogy keleti fekvésű, és a függönyeim is mind fehérek és átlátszóak. – Azt hittem, az alagsorban alszol – és olyan mélyen nézett a szemembe, hogy teljesen begerjedtem. – Figyelemre méltó! Igazán figyelemre méltó! – Nos, hát igen – köhintettem szerényen. – Mikor leállítottad az autót, meg se fordult a fejemben, hogy ne szálljak ki, és nem tuidtam, hogy meg kellene várni, amíg kinyílik a vámpírbarlangba vezető kapu. Sinclair felemelte a kezét, ami olyan vörös volt, mint a főtt rák. Az történt ugyanis, hogy mikor utánam nyúlt az autóból, hogy visszahúzzon, jól megégette magát. – Most már látszik, hogy tévedtél. Ahogy eszembe jutott a jelenet, kirázott a hideg. Nagyon kellemetlen volt. Ott álltam hunyorogva a napsütésben, és ásítottam. Aztán Sinclair, a szokásosnál is sápadtabban, két szőrös karját a fekete autóból kinyújtva, megragadott. – Hogy mi? Ja, rendben mondtam lassan és bután. Nem is tudom, mikor voltam legutoljára ennyire fáradt. – A nap éget, micsoda fájdalom... ó, kegyetlen sugarak. Sinclair hangosan megköszörülte a torkát, ami éles ugatásnak hangzott, és ezzel sikerült ismét magára irányítania a figyelmemet. – Hát – mondtam, miközben a sérülését néztem. – Nagyon sajnálom. Nem akartam, hogy bajod essék. Tudod, ez biztos nem történt volna meg, ha megengeded, hogy vezessek. – Akkor már inkább a másodfokú égési sérülés. – Magam is visszaugrottam volna az autóba, de olyan nehezemre esett gondolkodni. Annyira fáradt voltam. – Minek következtében majdnem elevenen megégtem, ahogy te is mondtad. Hogyhogy erre nem számítottál? – Hangjában türelmetlenség és csodálat keveredett.

– Nem tudtam, hogy a hajnal halálos is lehet – zúgolódtam. Általában már napfelkelte előtt ágyban vagyok. Aztán már arra ébredek, hogy egy újabb nagyszerű éjjel áll előttem. – Akkor ez egy remek alkalom, hogy összefoglaljuk az eddig tanultakat. – Miért? – Mert azt ígérted. – Nem ezt kérdeztem. Miért törődsz velem, miért tanítasz? – Azért – mondta egyszerűen, és közben felállt (megkönnyebbülve láttam, hogy tengerészkék bokszeralsó van rajta) -, hogy ha egyszer majd királynőként lépsz a trónra, tisztában légy a vámpírtársadalom alapszabályaival. – Ugyan már, csak nem hiszed el te is azt, ami abban az ócska Holtak Könyvében van? Amúgy meg egyáltalán nem úgy bánsz velem, ahogy egy nagyra becsült királynővel szokás. Amibe persze nem halnál bele – tettem hozzá. – Ha már a tegnap estét megelőzően nem tudom, kivel van dolgom, biztos rájöttem volna, ha azzal szembesülök, hogy bár kinn állsz a napsütésben és ásítozol, mégsem válsz a lángok martalékává. Egy átlagos vámpírral ugyanis ez történik. – Á, meg se kottyant – mondtam színlelt szerénységgel. – De miért dugtál az ágyadba? Nehogy azt mondd, hogy nincs legalább száz vendégszoba ebben az épületben. Lassan elmosolyodott. Olyan volt, mint a feljövő holdat nézni. -A vendéglátó privilégiuma. – Perverz alak. – De teljesen felajzott. A fenébe is, annyira vonzó! Egyszerűen ellenállhatatlan, és még jó fiú is tud lenni, ha egy kicsit megerőlteti magát. Élhetett volna bizonyos előjogokkal. Mégsem tette. De hát miért nem? Hiszen a hárem hölgytagjai semmivel sem csinosabbak, mint én, arról nem is beszélve, hogy a combjuk sem feszesebb. Mondhatom, sokkal rosszabbat is kifoghatott volna nálam, az Élőholtak Királynőjénél. Hát a királyi titulus már nem is elég neki? Hogy a korábbi szépségversenyeken elért helyezéseimről már ne is beszéljek. Talán nem szereti a pomponlányokat? Amerikában minden férfinak csorog a nyála a pomponlányok után. Ráadásul én nem is akárki vagyok: én vagyok a koreográfus.

– Betsy, minden rendben? Olyan furcsa képet vágsz. Még magadhoz képest is. Elhessegettem a gondolatokat. – Te miért ébredtél fel előbb, mint én? És ha már itt tartunk, miért nem aludtál el az autóban? Nagyon későn hagytuk el az erdőt... – Emiatt nem aggódtam, hiszen benn ültünk az autóban, és így biztonságban voltunk a nap sugarai elől... – De akkor én miért aludtam el? És mért ébredtél fel előttem? – Ezt se kérdezte még tőlem senki. Ha megengeded, előbb befejezem... – elgondolkodott, és felvonta a szemöldökét. Rábámultam. – ...á, engedelmesség. Micsoda kellemes, kora esti meglepetés! – Biztos meghallotta, hogy csikorgatom a fogaimat, mert hozzátette: – Az az egyszerű igazság, hogy egy picit öregebb vagyok nálad. Nekem nincs szükségem egész napos alvásra. – Ja, és ez velem is meg fog történni? Rosszallóan nézett rám, én pedig zavaromban a frufrumat babráltam. – Nem mindenkire igaz. Van, aki egész nap csak henyél, mint például Nostro. – Ne légy már annyira öntelt! – mondtam. Mert bizony az volt. Láttam, mennyire élvezi, hogy bár nekem a szenteltvíz meg se kottyan, mégis ő bírja tovább a nappali ébrenlétet. – Akkor térjünk vissza az első leckére! Ez olyan uncsi. – De előtte... – vigyorgott Sinclair szemtelenül – van még egy kis elintéznivalónk, amiről már napokkal ezelőtt beszéltem neked. Sejtettem, hogy valami disznóságra készül, de álltam elébe. Az ablaknál álló komódhoz mentem, ami magasabb volt nálam. – Miről van szó? Hátulról közelített felém. – Mondtam már, hogy eljön az az idő, mikor a segítségemre lesz szükséged, amit meg is kapsz tőlem, cserébe viszont a szádba kell venned valamit, ami hozzám tartozik. – A kezét a vállamra tette, és maga felé fordított. – Hölgyválasz, természetesen, de igazán remélem, hogy... mi az? – Az egyik zsebkendőd – mondtam, és kihúztam a legfelső fiókból. A számba tömtem, megrágtam és lenyeltem. – Hol a fürdőszoba? – kérdeztem alig érthetően. – Mindjárt hányok. – Hosszasan bámult rám, aztán elkezdett nevetni. Annyira nevetett, hogy még a fürdőszobát is alig tudta megmutatni, és majdnem késő volt, mire odaértem.

Míg Sinclair tusolt, elhatároztam, hogy iszom egy csésze teát. Bár nem sok haszna van, a szomjamat tuti nem oltja. De borzasztóan utáltam idegen helyeken idegen vámpírok mellett felébredni, ahol még szemceruza sincs; egy csésze teára vágytam, hogy élőholt idegeimet megnyugtassam. A helyzet az, hogy Sinclair háza a Fehér Ház méreteivel vetekszik. Megpróbáltam az orrom után menni, és egy olyan fürdőben találtam magam, ahol zöld teát tettek a vízbe, hogy megszabadítsák a testet az antioxidánsoktól. Hogy oda ne rohanjak! Visszamentem a folyosóra, és kis híján összeütköztem egy másik nővel. – Bocsánat – mondtam automatikusan. Aztán felismertem, ami azért is elképesztő, mert amikor legutoljára láttam, meztelen és izzadt volt, és remekül szórakozott Sinclairrel. Ó! – tettem hozzá félszegen. Igazából nem akartam, hogy megtudja, felismertem. – Ööö, helló. – Én biztos nem szerettem volna, ha felismernek. Mert ha adócsalásról, gruppenszexről, gyilkosságról és hasonlókról van szó, nagyon prűd vagyok. Alaposan végigmért. Mindig meg lehet állapítani, amikor nő méregeti az embert, szemben azzal, ha férfi mustrálja. Egy nő megnézi a hajadat, a sminkedet, a ruhádat, a cipődet. Ha a lábszáradat nem fedi semmi, szemügyre veszi, vajon a rinocérosz bőrére hasonlít, vagy esetleg megismerkedtél már a testápoló fogalmával. Alapvetően azt méri fel, vetélytárs vagy-e, vagy sem. Egy férfi először mindig a cickódat nézi, aztán az arcodat. Idegesítő, de legalább őszinte. – Ha! – mondta, és úgy engedte ki a levegőt, hogy abból arra következtettem, leírt engem. Csak ennyi volt, „Ha", amit horkantás követett. Na, szép, mondhatom. Még csak nem is ismer! Az emberek általában váltanak pár szót velem, mielőtt lapátra tesznek. Nem volt a klasszikus értelemben vett szépség. Kiálló arccsontja, széles homloka, erőteljes orra és mélyen ülő fekete szeme miatt inkább helyesnek mondanám. Szeme majdnem olyan sötét volt, mint Sinclairé, még az íriszét sem lehetett látni. De míg Sinclair esetében félelmetes volt, nála egyszerűen csak furcsa, mint Keanu Reeves szeme. Jóval

magasabb volt nálam, a legmagasabb nő, akivel valaha is találkoztam. Vörös fürdőköpenyt viselt, és igencsak ráfért volna már egy pedikűr. – Izé, meg tudnád mondani, merre találom a konyhát? – kérdeztem, amikor végzett a mustrával és a beszélgetéssel. – Akárhogy keresem, nem találom... Orrcimpái kitágultak. Mivel meglehetősen nagy orra volt, hogy finoman fogalmazzak, az eredmény egész elképesztett. Majdnem hátraléptem. Mély, öblös hangon szólalt meg: – Ja, azért, mert fekete vagyok, szerinted tudom, merre van a konyha? – Azt hittem... – Azt hitted, mert fekete vagyok, és este nyolckor fürdőköpenyt viselek, a konyhai személyzethez tartozom? Mert akkor nagyot tévedtél, pajtikám. Csak hogy tudd, azt se tudom, mi a különbség a serpenyő és a seggem között. – Ööö... bocsánat, mit mondtál? – Nem tartozom a személyzethez. Én a főnök hölgybarátja vagyok, és tudom, hogy tudod, mert néztél minket, és igencsak jól szórakoztál. Teljesen ledöbbentem. Azt hiszem, sose vádoltak még meg azzal, hogy elfogult vagyok a feketékkel szemben. Aki ismer, tudja, hogy Jessica a barátnőm. És aki ismeri Jessicát, tudja, hogy okosabb, csinosabb, vékonyabb és gazdagabb, mint én. Össze sem lehet minket hasonlítani. Egy biztos: mindig is azt gondoltam, hogy a feketék („Soha ne mondd, hogy afroamerikai – oktatott Jessica. – A fenébe is, a nagyszüleim Jamaikából származnak.") okosabbak és sokkal sikeresebbek, mint én. Mert akiket ismertem, azok. Miután seggfejnek lettem kikiáltva, kedves új barátnőm menni készült. Mikor megszólaltam, megállt: – Először is – mondtam, és mivel nagyon-nagyon mérges voltam, egész halkan beszéltem -, azért hittem azt, hogy tudod, merre van a konyha, mert nagyon úgy tűnik, hogy itt laksz. Azt meg erősen kétlem, hogy a fürdőköpeny manapság trendi esti öltözék lenne, mert a Vouge múlt havi számában semmi ilyesmiről nem olvastam. Tátva maradt a szája, de én rendületlenül folytattam. – Másodszor pedig nem az én ötletem volt, hogy titeket nézzelek, amint felfedezitek egymás nyílásait. Nem mintha különösebben érdekelne, mit csináltok Sinclairrel, de hogy még fel is vágsz vele, az egyenesen hányingerkeltő. Olyan nagy teljesítmény, hogy megdugott? Biztos vagyok benne, a

felvételi követelmények igen szigorúak -lettem hozzá rosszmájúan. – Hiszen látom, dudák vannak, gondolom átmentél. – Ne merészelj így beszélni velem! – mondta fenyegetően, és a fürdőköpenye övével babrált. – Te ne merészelj velem így beszélni! Egy tök egyszerű kérdést lettem fel, mire te faképnél hagysz. Talán ha néha összezárnád a lábaidat, lenne időd egy kicsit csiszolni a modorodon. Meglódult a keze, hogy megüssön, nem nyitott tenyérrel, hanem ököllel, állapítottam meg rémülten. Mivel én halott voltam, ő meg nem, olyan volt az egész, mintha a víz alatt akarna pofozkodni, de attól még ugyanolyan félelmetesnek tűnt. – Meg ne próbáld! – csattantam fel. Mint amikor egy bosszantó legyet hessegetsz el, úgy ütöttem el a kezét. Még így is majd egy métert repült. Hoppá! – Ha nem akarsz csúnya dolgokat hallani, nehogy elkezd! Ha még egyszer valaha is azzal vádolsz, hogy elfogult vagyok, nagyon ellátom a bajod. Ha problémád van valakivel, aki rosszul bánt veled, rajta kérd számon, ne rajtam! Azzal otthagytam, és lementem a hallba. Mindig készen álltam egy jó kis csajbunyóra, feltéve, ha volt megfelelő munícióm. De ettől sajnos még nem jutottam közelebb a konyhához, és majd' kiszáradtam, olyan szomjas voltam. Jobban jártam volna, ha új barátnőmet harapom meg. Megnéztem volna, arra mit lép. Befordultam a sarkon, és lassú, ütemes tapsot hallottam. Sinclair háremének újabb tagja állt az egyik hálószoba ajtajában. Ő legalább fel volt öltözve. – Ó, ez remek! – mondta kiváló brit akcentussal. Imádom a brit kiejtést. – Ez már nagyon kijárt Mitzinek. – Azt az amazont Mitzinek hívják? Ravaszul rám mosolygott. Nagyon csinos lány volt a Pixie-fazonú rövid, szőke frizurájával, kék szemével és parányi gödrös állával. Rózsaszín pólót viselt, ami jól kiemelte az arcszínét, hozzá fehér capri nadrágot. A lábujjkörmeit halvány rózsaszínűre festette. Kicsi gyöngyházra hasonlítottak. – Előbb te jössz... Betsy. – Rendben. Tegyük fel, hogy nem tudod, merre van a konyha. Amúgy meg ennek semmi köze a faji hovatartozáshoz... – Akkor indulás! – azzal elviharzott, és szinte futnom kellett, hogy utolérjem.

– Ez valami verseny? – kérdeztem. – Jaj, bocsánat – és rögtön lelassított. – Szóval ti... ti itt laktok? – Ühüm. – És tetszik? Meglepetten nézett rám. – Miért ne tetszene? Láttad már Ericet, nem? – Persze. – Vonzó alak, az biztos... de ugyanakkor egy szörny is lakozik benne. Én is ilyen vagyok? Vajon mi készteti ezt a lányt arra, hogy Sinclair étlapján szerepeljen? – Bár nem szoktam elhamarkodott következtetéseket levonni a külső alapján... általában... de nem olyannak tűnsz, mint aki szeret... hogy is mondjam... Barátságos fény villant a szemében: – A szajhája, a hárem egyik tagja, a reggelije, ebédje és vacsorája lenni? – Nos, igen. – Eric Sinclair megmentette az életemet. Tudom, nem látszik rajtam, de az utcán talált rám. Éppen egy eldugott kis utcában térdepeltem, és pont végeztem az egyik kuncsaftommal. Sinclair valami sokkal jobbat ajánlott. – Oh. Ó! – Ha nem lettem volna halott, rőt vörösre pirulok. – De hiszen nem is nézel ki... úgy értem, olyan... – Anyukám mindig azt mondta: „Nem vagyunk egyformák." Még soha nem beszéltem kurvával. Pedig mennyi kérdésem van! Jól fizet? A stricik tényleg annyira durvák, mint a filmekben? Van fogászati biztosítása? Hogy tudja megkülönböztetni a rendőrt az igazi kuncsafttól? Csinálta már valaha is merő szórakozásból, vagy mindig munka volt? A Munkavédelmi Ügynökség a terhességet munkahelyi kockázatnak tartja? Visszakanyarodtam a beszélgetésünkhöz. – Az enyém is ezt mondta. Hát, gondolom, csak az számít, hogy itt boldog vagy. És persze a kaja sem elhanyagolható. A többihez meg senkinek semmi köze. Elnevette magát. – A kaja szuper. És az sem jelent terhet, hogy Sinclairt etetni kell. Ekkor már lefelé mentünk, de ezek nem azok a lépcsők voltak, amiket már korábban is láttam. – Persze, persze, rendkívül vonzó. Ja, esetleg van ehhez a házhoz egy térkép is? Erre megint nevetett. – Majd hozzászoksz. – Jézusom, remélem, nem.

Abbahagyta a nevetést. Olyan hirtelen hagyta abba, mintha egy rádiót kapcsoltak volna ki. – Te... azt hittem, vámpír vagy. – Az is vagyok. – Mondd újra: Jézus. – Jézus. – Mondd azt, hogy Jézus szerény és alázatos. – Jézus szerény és alázatos. – Mondd el a Miatyánkot! – De csak ha kapok egy kis sütit, ha befejeztem. „Mi Atyánk, aki a mennyekben vagy, szenteltessék meg a te neved, jöjjön el a te országod, legyen meg a..." – Elég! – Dennis száguldott felfelé a lépcsőn, félúton találkoztunk. Olyan gyorsan mozgott, hogy a lába alig érintette a földet. Kezét szorosan a fülére tapasztotta. Szemét úgy forgatta, mint a veszett kutya. – Hagyd abba, Karen! Így nem tudok dolgozni, ha ezt csinálod. Elég volt ebből az őrült zajból! – Nem én voltam, Dennis – válaszolta a Karennek nevezett nő, szorosan a falhoz simulva. Majd ujjával felém bökött: – Ő volt az. – Ó! – Dennis leeresztette a kezét. Csinosan volt felöltözve: sötét vászonnadrágot, fekete zoknit és hosszú ujjú, elegáns inget viselt. Nem volt rajta nyakkendő, de így is állig begombolkozott. – Vagy úgy! Hát Ön volt az! – Elnézést kérek miatta – mondtam. – Nekem nem kell mentegetőznie, fenség! – Szerintem igen. Nagyon úgy tűnt, hogy mindjárt behúz egyet valakinek. – Vagy összehugyozod magad. Lehetőleg mindkettőt egyszerre. – Még egyszer, elnézést kérek. – Én is sajnálom – mondta gyorsan Karen. – Nem hittem, hogy megteszi. Nem gondoltam, hogy képes rá. – Felém fordult. – Hiszen te vámpír vagy! – Ezt mondják a többiek. Tehát hogyan jutok el a konyhába? – Ja, igen, persze. – Megrázta magát, mint egy kutya. – Erre megyünk. Dennis eloldalgott, gyanakvó pillantást lövellve felénk. – Igazán sajnálom – mondta Karen halkan. – Élő embertől még sosem kértem ilyet. Legalábbis nem itt. – Ez fáj nekik? – Én is halkan beszéltem, tudván, milyen jó a vámpírok hallása.

– Tina azt mondta, olyan, mintha fémkörmökkel karistolnánk a táblát. Mindezt a fejükben hallják, tehát nem érnek el vele semmit, ha befogják a fülüket. Ettől persze még megpróbálják. – Juj! – De te hogy tudod egyáltalán kiejteni ezeket a szavakat? És miért kérdezted, fáj-e nekik? Hiszen te is vámpír vagy, nem? – Számomra is rejtély – mondtam büszkén. Miért ne lehetnék büszke? Egy egészen titokzatos és rejtélyes valami lett belőlem. – Sinclair is pont ezt próbálja kitalálni. Azért tanít, hogy vámpírt faragjon belőlem. – Nekem nagyon úgy tűnik, hogy neked kellene őt tanítani. – mondta Karen, majd a haja tövéig elpirult. – Ezt meg se hallottad, rendben? – Mit? – Köszi. Továbbmentünk, és néhány forduló meg egy lengőajtó után, íme, elénk tárult a konyha. – Végre – mondtam nyafogva. – Ha életben lennék, már biztos rég szomjan haltam volna. Karen megköszörülte a torkát. – Ami azt illeti, ööö... hozzak neked valakit? – Édesem, semmi másra nincs szükségem, csak egy teáskannára. Odaugrott egy nagy konyhaszekrényhez, keresgélt benne egy kicsit, majd egy világospiros kannát húzott elő, olyat, amelyik sivít, ha felforr benne a víz. – Köszönöm. – A mosogató felé indultam, ami legalább hat méterre volt tőlem. Sinclair konyhája nagyobb volt, mint a nagyapám lakása. – Te is kérsz? – kérdeztem, mikor teletöltöttem a kannát. – Nézzük csak... – Most egy másik szekrényben kotorászott. – Igen, kérek. Ma nincs filteres teájuk, úgy látszik. – Mi a baj a filteres teával? Ja, persze, te angol vagy. Hogy ti mekkora ügyet csináltok a forrázott levelekből – gúnyolódtam. – Igen, a filteres tea ihatatlan. Tudod, az már csak a maradék. A javát dobozokba teszik, a többiből lesz a filteres tea. – Nyugi, nehogy gutaütést kapjál már! Nekem tök mindegy, melyiket iszom. Sőt, az igazat megvallva, utálom, mikor kis levelek úszkálnak a teámban, mert valamennyi mindig átmegy a szűrőn. Mi van, ha hányok tőle? – tettem hozzá aggodalmasan. – Hánysz?

Rosszkedvűen bólintottam, és leültem egy pult mellé, ami olyan nagy volt, hogy jó pár tehenet le lehetett volna vágni rajta. – Igen, ha szilárd ételt eszem, kidobom a taccsot. Nem szép látvány. – Fejemet a kezembe temettem. – Eddig ez eszembe sem jutott! Édességek! Nincs többé krémes, csokoládétorta, fagyi. Az epres borhabot, a csokis kekszet, a csokis pitét el is felejthetem. Mindjárt elbőgöm magam. – Jaj, inkább ne – mondta Karen aggódva. Elvette tőlem a teáskannát, amivel kétségbeesetten hadonásztam, majd odament a legkisebb tűzhelyhez, amin csak nyolc égőfej volt. Megnyomott egy gombot, és kék láng tört elő. – Már elnézést, de... hogyhogy eddig ez nem jutott eszedbe? – Hagyjál már! Hisz nem is olyan rég... milyen nap is van ma? Még csak a múlt héten haltam meg. A teáskanna hatalmas zörgéssel a földre esett, és a víz kiömlött. – Te... újszülött vámpír vagy? – Most meg mit csinál? Csak nem...? De igen, Karen szép lassan elkezdett hátrálni. – De hiszen akkor... akkor rég meg kellett volna támadnod! Én... én nem maradhatok itt tovább, sajnálom, nagyon kedvesnek tűnsz, de én... – Ugyan, hagyd már! – vágtam vissza. – Nem bírom ezt a Hugh Grant-féle dadogást. Nem fogok beléd harapni. Nem vagyok szomjas. Jó, rendben az vagyok, de ura vagyok a helyzetnek. Tényleg. Ha nem így lenne, már az előbb nekiestem volna Mitzinek a folyosón, oké? Karen ekkor már a távoli falnak préselődött. Alig láttam, olyan messze volt. Hülye üzemi konyha. – Hát... lehet, hogy van benne valami... amúgy meg érdekes vagy. – Megpróbált mosolyogni. – És még a keresztem sincs nálam. – Nem érne semmit – mondtam mentegetőzve. – Én akár hozzá is érhetek. Sőt, meg is ehetném. Nem probléma. Ja, most is itt van egy a nyakamban! Na, erre már előmerészkedett a sarokból. – Tényleg? Képes vagy uralkodni a szomjúságodon és a keresztet megérinteni? – Ezen már túl vagyunk, nem? A figyelmed olyan rövid, mint a lábad. Mit mondhatnék? Kész talány vagyok, rejtélybe burkolva... – De most komolyan, ki vagy te tulajdonképpen? – Egészen közel jött (igen gyorsan átszelte a konyhát), és az arcomba bámult. Vállat vontam. – Én... én vagyok, gondolom. Simán Betsy. Legalábbis mindig Betsy voltam.

– Hmm. Azt hiszem, nem mutatkoztunk még be egymásnak. Karen Helmbolt vagyok. – Óvatosan kezet nyújtott, gondolom, azt hitte, mindjárt megharapom. Ehelyett röviden kezet ráztam vele. – Örülök, hogy találkoztunk. – Úgyszintén... azt hiszem. Míg én ezen nevetgéltem, lehajolt, felvette a kannát, újra megtöltötte vízzel, majd visszament, hogy feltegye a tűzre. Aztán keresett egy ruhát, amivel feltörölte a padlót, de közben végig rajtam tartotta a szemét. – Tényleg érdekes volt veled találkozni. Mostanában igencsak csendes itt minden. Egész felvillanyozott, hogy itt vagy... – elhallgatott. – Ez csendes hely? Na ne! – De igen. Hála istennek – tette hozzá komolyan. Aztán megrándult az arca. – Bocsi. Ó! Bocsi-bocsi. Elfelejtettem, hogy rád nem... – Nyugi már, jó? És én még azt hittem, hogy a britek nyugodtak és hidegvérnek. – Hát, az ilyen napokon, mint ez a mai, nem – mondta szárazon.

21. FEJEZET Miután megteáztunk, megkértem Karent, mutassa meg, merre van a könyvtár. Lehet, hogy ez nagyképűen hangzik, de látni akartam, milyen könyvei vannak Sinclairnek. És ha van történelmi könyve, kíváncsi voltam, vajon Sinclair, Tina vagy Dennis szerepel-e benne. Vagy akár Nostro. Ahogy a híres mondás tartja, ismerd meg ellenségedet, s a többi, s a többi, még ha az egy sörpocakos – vagy vérpocakos? – szánalmas drámakirálynő is. Minő meglepetés, a könyvtárból éppen a tizenkilencedik századi irodalomra vonatkozó katalógus hiányzott. A falak sötétek voltak, a padlót mélybordó szőnyeg borította, amibe bokáig belesüllyedtem, a bútorzat és a könyvespolcok mahagóniból készültek. Az asztal akkora volt, hogy akár három ember is kényelmesen elférhetett mögötte anélkül, hogy a könyökük összeérne. Nevetséges! Ha nem tudtam volna, hogy Sinclair ezzel nem kompenzálni akar valamit, biztosan azt hiszem. Az asztal mögött a falon bekeretezett kép lógott. A barnás árnyalatú, igen régi képen lévő két férfinak egyformán lélektelen tekintete volt, csak az egyikük tinédzsernek, a másik pedig olyan ötvenesnek tűnt. A nők picik, kecsesek voltak, sötét hajjal és felfelé ívelő szemmel, melyeknek a színét nem tudtam megállapítani, mivel a fénykép feketefehér volt. Csak a lány mosolygott. Olyan tizenhárom éves lehetett. Biztos a családja, gondoltam. A szülei és a húga. Mind halottak. Vajon amikor a képet készítették, gondolta volna, hogy még a huszonegyedik században is itt lesz? Ez volt az egyetlen fénykép a szobában. Belelapoztam a polcokon sorakozó könyvekbe. Shakespeare nem lepett meg. A teljes James Herriot-sorozat igen. Nem olyannak képzeltem Sinclairt, aki egy yorkshire-i állatorvos könyveit olvasgatja. Viszont azt se felejtsük el, hogy farmon élt előtte. Az íróasztal mögötti falat CD-k borították. Nem törődtem velük, a tegnap esti autós tapasztalat alapján nem lett volna értelme.

A könyvekhez fordultam. Volt egypár bőrkötésű enciklopédia, melyek fantasztikus illatot árasztottak, és A-tól Z-ig minden megtalálható volt bennük. Térképek. Világatlasz. Harminckét kötetben. 1922-es kiadás. Egy földgömb a sarokban... kíváncsi voltam, vajon ez is olyan, mint apámé, ami minibárrá alakul, ha kinyitjuk. Canterbury mesék, fúj... ennyire még Sinclair sem lehet öreg! És ott volt Dantétól az Isteni színjáték is... elég rémisztő. És ezek mik? A középső polcon különös gyűjtemény sorakozott: Visszatérés a halálból; Híres vámpírok; Séta az élőholtakkal; Vámpír útikalauz élőknek; Az egyház és a vámpírok, Hogyan éljünk halottként egészségesen. Kik írták ezeket? Levettem a Híres vámpíroké a polcról, és láttam, hogy már jó sokan használták előttem. Azonnal kinyílt egy telis-tele jegyzetelt oldalnál, és Nostra képét láttam meg, amint haragosan rám néz. Majdnem kiejtettem a kezemből a könyvet. Nostradamus, eredeti nevén Frederick O' Neill. Született: 1627. február 14. Halálának helye: Anglia, London. Halálának időpontja: 1656. december 26.

Hoppá! A jó öreg Noseo Valentin-napi bébi volt. Hát nem édes! Valentin napján született, és karácsonykor halt meg. Fred volt a neve? Szinte sejtettem! Nem csoda, hogy megváltoztatta, amint lehetett. De hová tűnt a brit akcentusa? Talán azután tűnt el, hogy kétszáz évig Amerikában élt. A könyv legalább egy mázsát nyomott, és úgy tizenöt centiméter vastag volt. Miután visszanyertem az egyensúlyomat, elkezdtem olvasni. Nostradamus életéről csak keveset lehet tudni, mert nem sok feljegyzés született róla, és igen visszavonultan élt. Halála után azonban számos esemény fűződik a nevéhez: Az élőholtak 1658-as lázadása. Bár végül legyőzték, érdemes kiemelni ezt az eseményt, mert Nostradamus egyszerre hatezer vámpírt tudott mozgósítani igen rövid idő alatt. Ha a

katolikus egyház nem avatkozik be és nem nyújt segítséget, Londont megszállták volna az élőholtak. A felkelés előtt csak két évig volt halott? Micsoda törtető fasz! Az 1660-as maypole-i mészárlás. Bár Nostradamus felett ismét győzedelmeskedett az egyház, az összecsapás igen sok áldozatot követelt, és ez is azt mutatta, hogy Nostradamus tanult korábbi hibáiból. Egy ravasz csellel elfogta a város gyerekeit, és...

Lapoztam. Nem voltam kíváncsi a részletekre.

Az 1700-as plymouthi felkelés. Miután titokban, a rakomány közé rejtőzve behajózott az Újvilágba az I. Erzsébet Királynő vitorláson, gyorsan megvetette lábát Massachusettsben. Ezúttal ötvenhat évig ellenőrzése alatt tudta tartani a várost, majd a bennszülöttek és a betelepülök kiűzték, Plymoutht a nappali órákban felgyújtották, és mindenkit megégettek, akit élve elfogtak azon az estén. Ez az első feljegyzés arról, hogy a bennszülöttek és a betelepülők összefogtak a vámpírok ellen. Nostradamus szinte összes hívét feláldozta, hogy megmenekülhessen. Sokan közülük a városlakók áldozataivá váltak, és...

Elborzadtam, és gyorsan becsuktam a könyvet. Hogy ez sosem adja fel! Egyik támadás a másik után, nem érdekelte, ki sérült meg és ki halt meg. Bármit megtesz, hogy a hatalmát megtartsa. De mindig továbbállt. Minden egyes vereség után. Most azonban nagyon úgy tűnik, hogy lecövekelt itt nálunk, és nem valószínű, hogy elhúzza a csíkot, hogy valahol máshol kezdje újra. Pech. És most rám haragszik. De miért is? Én csak kinevettem. És még csak szörnyű halált sem haltam. A hívei előtt inzultáltam. Aztán eljöttem. – Lenyűgöző olvasmány, nemde?

Ijedtemben majdnem a lábamra ejtettem a könyvet. Sinclair állt az ajtóban, remekül nézett ki a fekete pantallóban, éjkék ingben és fekete cipőben. A haja még nedves volt a zuhanytól, és enyhe vérszagot árasztott. Mivel kérdőn néztem rá, könnyedén odavetette: – Összefutottam Mitzivel, miután lezuhanyoztam. És hallom, te is összefutottál vele. – Aha, igazán kedves teremtés. Nehogy elengedd! – Nagyon meg volt rémülve – mondta. A hangja szórakozottnak tűnt. – Fogalma sem volt róla, ki vagy te, mikor összeakadtatok. Mindent latba kellett vetnem, hogy meg tudjam nyugtatni. Ezt a megjegyzést elengedtem a fülem mellett. – Semmitől se fél. Honnan vannak ezek a könyvek? Némelyikről nem is hallottam. – Nos – mondta fapofával -, Shakespeare híres drámaíró volt, aki... – Őt ismerem, te tökfej. Ezekre a vámpírtankönyvekre gondoltam. – Komolyan azt hiszed, hogy miután meghaltunk, elveszítjük a kreativitásunkat vagy a tudásszomjunkat? – Nem, gondolom, nem. Szóval léteznek vámpírkiadók is? – nevetgéltem. – Igen. Erre abbahagytam a nevetést. – Aha. Figyelj, kölcsönkérhetek egy-két könyvet? Eddigi ismereteimet regényekből és a filmekből szereztem. Vállat vont. – Természetesen. Szolgáld ki magad! Ragaszkodom hozzá. – Nagyszerű! – azzal megragadtam a könyveket. – Akkor én megyek is. – Megígérted... – Tudom. Ne szekálj már! Tegnap este úgyis átvettük már a vadászatot. – Épphogy csak érintettük. – És most itt van ez a rengeteg házi feladat is. Hadd olvassam el ezeket előbb. Holnap visszajövök, és akkor kikérdezheted. – Tényleg? És mi jár a helytelen válaszokért? – Hát... – Csók? – Majd ha fagy! – Megvárom! – Mondtam már, hogy utálom, ha gúnyolódnak? Na mentem! – Keresztülvágtattam a könyvtáron, és elmenőben a vállam a vállához ért.

Ez a hitvány alak meg se moccant, még akkor sem, mikor nekiütköztem. Nem volt mit tenni, morogva kikerültem, és tudtam, hogy mosolyog a bajsza alatt. – Ja, majd elfelejtettem! Szükségem lesz az autódra – kiáltottam oda neki a vállam fölött, és elégedetten láttam, hogy a vigyor lefagyott az arcáról.

Visszakapcsoltam, de nem nagyon, harmadikban vettem be a kanyart. A gumi füstölt, az autó kilengett, majd végre egyenesbe döccent. A motor robaja – helyesbítek, mivel igen drága járgányról van szó, inkább dorombolást kellene mondanom – zene volt füleimnek. Ah, édes szabadság! Viszlát Sinclair! Csá, Tina! Sziasztok, Dennis, Mitzi és Karen! Nem, talán Karentől mégsem kellene elbúcsúznom. Egyik kezem a kormányon volt, a másikkal a CD-tartóban kotorásztam. Hirtelen megakadt a kezem valamiben, és elővettem. Egy Mozart-válogatás. Inkább nem. Levettem a kezem a kormányról, leengedtem az ablakot, és azzal a mi kis Wolfgangunk már ki is repült az ablakon. Beethoven. Hegedűverseny. Mehet. Azt is kihajítottam. Sentimento, Andrea Bocelli. Az ki? Mehet. Mahler: Ötödik szimfónia. Biztos ez sem jobb, mint az első négy... mehet. Chopin: 24 etűd. Te is, fiam, Chopin? Ki vele. Vajon kit kellene megharapnom, hogy valami jó kis zenét hallgathassak? Hogy én is pont olyan autót tudtam kiválasztani, amelyik a legkorszerűbb CD-lejátszóval rendelkezik, de nincs benne rádió! Hülye Sinclair. Ha nem is lenne ilyen arrogáns tetű, már csak a zenei ízlése miatt is megérdemelne egy jó kis seggbe rúgást. A visszapillantómban megjelenő villogó piros fény azonban elvonta a figyelmemet arról, hogy Sinclair fényes Mercedesének foglya vagyok tele egy rakás nyamvadt CD-vel. Nem utolsósorban azért, mert este 9:30-kor egy olyan autót vezetek, ami nem is az enyém, és a jogosítványom sincs nálam. Amilyen óvatosan és lassan csak tudtam, lehúzódtam – nem volt könnyű, mert biztos mentem vagy százötvennel -, és idegesen igazgattam a frufrumat, míg a rendőr oda nem ért. A minnesotai kormányzó folyamatosan csökkenti a város költségvetését, de még így

is elegendő rendőr maradt, hogy engem zaklassanak. Az nem számít, hogy veteránokat gondozó nővéreket küldenek el, csak legyen elég rendőr... szerintem ez nem igazságos. Több ápolónőt, kevesebb bírságot! Ez az én mottóm. Megállt az ajtó előtt, és lehajolt, hogy benézzen. A legszebb mosolyomat vettem elő. És már fel is tette az egyes számú idióta kérdést: – Jó estét, hölgyem, tisztában van azzal, mennyivel hajtott? Nem. Bár én vezetem az autót, és én ülök benne egyedül, a sebességmérő kijelzője sárgán világít, fogalmam sincs. Negyvennel, esetleg ötvennel? – Sajnálom, biztos úr. Sietek, hogy mielőbb hazaérjek. Biztos, nem figyeltem eléggé oda. – Ártatlan szemekkel néztem rá, esdeklőn, mert tapasztalatom szerint a „hiszen én nem szoktam szabályt szegni, ezért mi lenne, ha elengedne, biztos úr?" nézésem általában hatvan-hetven százalékos sikerrel kecsegtet, különösen, ha az antilopbőr miniszoknya is rajtam van. De a rendőr nem mozdult, csak bámult tovább. Ekkor, a kettes számú idióta kérdést megelőzendő, előadtam neki: – Attól tarok, nincs nálam a jogosítványom, otthon hagytam. És a forgalmi sincs nálam. Ez ugyanis nem az én autóm, ez a... – Kié is? A barátságos ellenségemé? A végzetemé? Egy helyi faszkalapé? Egy élőhalott kínzóé? Egy kificamodott zenei ízlésű paraszté? – ... Ööö, kölcsönkértem. A rendőr kedvesen és bárgyún mosolygott rám. – Maga olyan csinos. Ez az! Könyörgöm, legyen már száz százalék, hiszen nem is élek! Most először gondoltam arra, hogy igazán kérhetnék valamit cserébe azért, hogy nem ehetek többé csokoládét. ígérem, soha többé nem lépem át a sebességhatárt! – Csinos – mondta újra a rendőr, hátha nem hallottam. Ami lehetetlen. – Felettébb csinos. Mmm. – Köszönöm. Akkor elmehetek? – Ühüm. – Rendben. Meg se moccant. Attól féltem, hogy átgázolok a lábujjain, ezért megparancsoltam neki, hogy lépjen hátrébb, és üljön be az autójába, illetve, hogy aznap éjjel már ne használja a traffipaxát. Varázserőm volt.

22. FEJEZET Betántorogtam az üres házamba. Nem azért, mert nem voltam elég erős ahhoz, hogy a könyveket cipeljem, hanem mert olyan sok volt a kezemben, hogy ki se láttam mögülük. Rázúdítottam a könyveket a dohányzóasztalra. A gyenge tákolmány megremegett, de szerencsére hamar összeszedte magát. Aztán kimentem a konyhába. Itt volt az ideje, hogy egy újabb teával vonjam el figyelmemet kínzó szomjúságomról. Elég sokáig kibírtam, de most már egyre nehezebb lett. Mikor is táplálkoztam utoljára? Legalább két teljes éjszaka telt el azóta. A végén még feladom, és megharapok valakit. Ha már igazán későre jár, elmegyek egyet sétálni, és hagyom, hogy megtámadjanak. A hűtőn egy üzenet várt, melyet egy vény hátuljára firkantottak, és paradicsomszósz éktelenkedett rajta – Marc soha nem használ szalvétát. Hihetetlen, mert mindig úgy néz ki, mintha skatulyából húzták volna elő, de ugyanakkor borzasztó trehány. Ki a fene gondolta volna, hogy a melegek ilyen rendetlenek! Közelebb mentem, és elolvastam. Helló, ó vámpírok királynője! Remélem, jól haladtatok tudod-kivel. Ha csak egy ujjal is hozzád mer nyúlni, bízd csak rám! Jessica ma este sokáig dolgozik, és én is ügyeletes vagyok. A hűtőbe be se nézz, az összes tejet megittuk. Lehet, hogy elhozom néhány kis betegünk dossziéját, hogy átnézd. Éhes vagy? –M.

Milyen kis ravasz! Nem adja fel könnyen az igazságosztó szerepét. De be kell valljam, maga az ötlet nekem is tetszett. Egy gondom volt csak ezzel kapcsolatban: kimerítené a testi sértés fogalmát. És azt is nehéz megemészteni, hogy tudom, ha táplálkozom belőlük, majd magukra hagyom őket, előfordulhat, hogy elsorvadnak és meghalnak.

És azzal meg mit akart mondani, hogy megitták az összes tejet? A fenébe is! Hiszen utálom a teát tej vagy tejszín nélkül. Éppen a harmadik tej nélküli teámat ittam, és teljesen elmerültem Az egyház és az élőholtak története című könyvben, mikor Jessica besétált. Azonnal elkezdett nevetni, ami nem szokatlan tőle. A díványon feküdtem a szusimintás pizsamámban és abban a papucsomban, ami úgy nézett ki, mint egy szörny mancsa. A dohányzóasztal roskadozott a könyvektől, és közben az Elfújta a szél ment a DVD-lejátszóban. Nincs ennél jobb film! – Te aztán jól elvagy! – vigyorgott. Kulcsát a telefonasztalkán lévő tálba dobta, táskáját pedig a sarokba hajította, és már előre tudtam, hogy másnap reggel órákig fogja keresgélni. – A házi feladattal bíbelődöm – mondtam mélabúsan. – Ha nem lennék élőhalott, szétdurranna a fejem, úgy fáj. – Mi a fenét olvasol? – Ezt hallgasd! „Az egyház és az élőholtak mindig is egymás ellenségei voltak. Lásd VII, XXIII és XVII megjegyzést." Olyan sok időt vesz el, míg a lábjegyzeteket elolvasom, hogy a végén már azt sem tudom, mi a fenét olvasok. Odajött hozzám, és ránézett a könyvekre. – Jézusom – mondta lenyűgözve, ami igen szokatlan és kedves dolog volt tőle. – Mik ezek? – Szupertitkos vámpírdolgok. Nyilvánvaló, hogy léteznek élőholt művészek, írók, bankárok, inasok... bla-bla-bla. Akik még haláluk után is nyomatják ezeket a dolgokat. Vajon létezik bestsellerük is? – Mióta olvasod? – Fél órája! Megállás nélkül! Jó lenne már egy kis szünetet tartani. – Jó ötlet, mert úgyis rendes kávét ittam a szokásos koffeinmentes helyett, és baromira nem vagyok álmos. Csináljunk valamit! Megvontam a vállam. Nem vagyok az a késő este bulizós fajta. Bár lehet, hogy mostantól fogva ez is másképp lesz. – Na, gyerünk! – kérlelt Jessica. – Azóta nem is buliztunk, hogy... na, szóval... amióta, tudod. Amióta meghaltam. Igen. – Igazad van. – Azzal arrébb dobtam a könyvet, és összerezzentem, amint az nagy csattanással a szőnyegen landolt. – Megy valami jó a moziban? A Hyperion egy egész éjszaka nyitva tartó mozi, ahol nagyon olcsón lehet filmeket nézni. Akár már két dollárért is megnézhetsz egy filmet,

aminek nyolc hónappal korábban volt a bemutatója. Általában akkor vetítik a filmeket, mikor már a videotékákban is megjelennek. És az is vicces, hogy olyan filmek előzetesét láthatod, melyeket már hónapok óta játszanak. De akkor is, a két dollár az két dollár! Jessica önelégülten mosolygott. Nagyon hivatalosnak és komolynak tűnt a szürke Armani kosztümjében, melyhez fekete, térdig érő leggingszet és fekete papucscipőt viselt. De az önelégült vigyora rontott az összhatáson, és úgy nézett ki, mint egy kis stréber elsős. – Sosem fogod kitalálni. – Nyilván nem, de akkor ki vele! És hagyd már ezt az idétlen vigyorgást, nem félsz a szarkalábaktól? – Nem. Na gyerünk, találd ki! – Háát... Elfújta a szél? Elkomorodott. – A francokat! Miért kellene olyan filmet néznem, amiben... – Na, témánál vagyunk. – ... a rabszolgatartást dicsőítik, a fehér ültetvényesekből pedig félistent faragnak? – Először is, nem félistenek. Ők is pont olyanok, mint a többi ember. A hősnő például egy kretén, az isten szerelmére. Margaret Mitchell nem rejti véka alá, hogy Scarlett O'Hara hiú, erőszakos, makacs, önző... – Zsarnok. – Igen, igen. De Mitchell azt is nagyon jól ábrázolja, hogy Scarlett úgy bánik a szolgáival... – Rabszolgáival. – Nem, a polgárháború befejezése után már nem így hívták őket. Jobban bánik velük, mint az összes többi fehér emberrel, beleértve a férjeit is. Mondom, a férjeit. – Igen, de... – És a főhős egy nőcsábász, egy kegyetlen szerencsejátékos, aki részegen megerőszakolta a feleségét. Érted már? Ezek nem normálisak. A rabszolgák és a szolgák azonban mind-mind jóravaló, sok mindent megélt, a családjuk iránt elkötelezett emberek. Pont ez a lényeg a könyvben, hogy megmutassa, milyen sok rossz származott az északiaktól. Szerinted hány felszabadított rabszolga kapott valójában tizenhat hektáros földet és egy öszvért?

Ez régi, végeérhetetlen vita volt kettőnk között. Jessica szerintem titkon bírja a könyvet – többször is előfordult, hogy az én könyvemet az ő szobájában találtam meg csak szeret rajta vitatkozni. És a legtöbb fehér ember nem meri a védelmébe venni vele szemben. Ami engem illet, én ugyan nem szégyenkezem miatta. Különben sincs igaza. – Ez a könyv a fehéreket dicsőíti a feketék rovására. –A hiú fehéreket, akik egyedül és boldogtalanul végezték, vagy a fehéreket, akiket jól seggbe rúgott az északi hadsereg? Vagy netán azokat, akik halálra éheztek az újjáépítés során? Vagy... – Jól van, feladom. – Na ne gyere nekem itt ezzel a dumával a rabszolgaságról! Olyan gazdag vagy, hogy akár egész Londont felvásárolhatnád. Tudtommal a felmenőid között egyetlen rabszolga sem volt. Sértődötten szipogott. – Nem tudhatod, nekem mi okoz fájdalmat. – Biztos az fáj ennyire, hogy neked volt először Patek Philippe órád. Szegény hátrányos helyzetű Jessica! Ezt már nem bírta ki nevetés nélkül. – Még szerencse, hogy te megértesz. Én meg épp ezért nézem el neked, hogy ilyen sznob és vakbuzgó vagy. Hozzávágtam egy párnát. Csináltuk ezt már korábban is, de most esélye sem volt arra, hogy kitérjen előle, olyan gyors voltam. A párna pont arcon találta, és ettől jó két lépést hátraesett. – Segítség! Segítség! – mondta. – Elnyomnak! – Tolvaj! Ezt a mondatot Monty Pythonéktól loptad! – Na látod, az film! Hogy te milyen gyors voltál! Azt se láttam, mikor megmozdult a kezed. – Sajnálom – mondtam, és komolyan is gondoltam. Láttam, hogy kicsit kiakadt. – Majd próbálok kicsit lassítani. – Ne. Majd hozzászokom. Na, menjünk! – Mit játszanak? Még nem mondtad el. – Biztos tetszeni fog. Gyerünk! Hasznos lesz a tanulmányaidhoz.

Igaza volt, tetszett a film. De nem hagytam meg neki azt az örömöt, hogy ezt észrevegye rajtam; ezt túl gyakran megkapja attól a jótékonysági szervezettől, ahol dolgozik, és az őt csodáló barátaitól is.

– Tudod, nem szeretem azokat a filmeket, ahol római szám szerepel a címben – nyafogtam. – Fogd már be! Azok a legjobbak. Különben is, még jössz nekem két zsetonnal. – Plusz kilenc – és felmutattam neki a dobozos 7-Up üdítőmet, ami akkora volt, mint egy fagylalttartó edény. Elégedetten szürcsölgettem, mialatt a Penge V: A vámpírkirály unokaöccsének visszatérése című film bevezető képeit néztük. Próbáltam nem észrevenni, hogy a padló ragad a talpam alatt. Úgy emlékszem, végigröhögtem a filmet. Főleg az a rész tetszett, ahol a főhős egy csomó rossz fiú mögé ugrik, majd karddal hadakozik a levegőben a főgonosszal, aztán könnyedén a földön landol a szoba másik felében, és megakadályozza, hogy a hősnő holtan essen össze. Aztán elkapja a napszemüvegét, ami lassított felvételben épp felé repül (a főgonosz embere megvetően utánahajította), felveszi, és a hősnő pont akkor néz fel rá. Bravó! Már csak a glória hiányzott neki. – Abbahagynád? – bökött oldalba Jessica immár tizedszer. – Régebben nem tartottad ilyen mulatságosnak. – Igen, de most már irtó vicces. Ó, nézd! Az előbb már kiürítette a zsebeit, most mégis tele van tölténnyel. Milyen ügyes! Olyan, mint a Kincses sziget. Valaki lője már le az forgatókönyvírót! – Csak nehogy téged lőjön le valaki, annyit dumálsz itt. – Hé, ez még jobb! Igaz, hogy kilométerekkel arrébb parkolt le, a kocsija mégis a háza előtt várakozik. Akkor ez olyan, mint Batman autója, a Batmobil? Akkor jön, amikor hívják? – Inkább igyál még egy kicsit, jó? – Még egy korty, és kipukkadok. Talán nem ártana kimennem a mosdóba. A film végét simán meg lehetett jósolni, mégis tűrhető volt, tanulsággal is szolgált, de nyitva is maradt egy következő folytatás erejéig. Jessicát a hátsó kijárat felé irányítottam. – Miért erre megyünk? – Szükségem van egy kis levegőre. – Ez persze hazugság volt, de nem akartam Jessicát megrémiszteni. – Akkor tetszett a film? Merthogy igen sokat nevettél. – Tök jó volt! Még több ilyen filmet kellene megnéznem. Egy csomó régi filmet kivehetnék. Tudod, a klasszikusokat. Nosferatu. Dracula.

Frászkarika. Dracula, amiben Gary Oldman ódivatú női frizurában jelenik meg. Nem is tudom, melyik a félelmetesebb: amikor lenyalja a vért a kés éléről, vagy ahogy az ősz haját kontyba tekeri. Jessica felnyerített. – Szerintem Gary Oldman már önmagában is elég rémisztő. – Pontosan. És az melyik, amiben Eddie Murphy és Angéla Bassett szerepel? Óóóó, és a Vámpírok James Woodsszal! – Nem azt mondtad, hogy klasszikusokat akarsz nézni? – Ezek azok. Mind a múlt században készültek, vagy nem? És a Dracula 2000. És... – Annyira örülök, hogy vége az ezredfordulónak. Már totál hányingerem volt, ha megláttam a filmek végén a két nullát. – Ne morogj már! Menjünk erre! – Végül is hová megyünk? – Arra gondoltam, lerövidíthetnénk az utat. Az utcának ez a része igen gyengén volt kivilágítva. Gyerünk, fiúk, mire vártok? Harsonaszóra? – Vagy úgy. Ööö... vadászni fogsz? – Nem. – Nem vagy szomjas? – De igen. – De akkor miért nem...? – Mert undorító – mondtam idegesen, és belerúgtam egy üres sörösdobozba, ami végigrepült az utcán, és egy távoli falnak csapódott. – Na ide figyelj! Tudom, hogy hozzá kell szoknom, és csak szívni kell, ez most nem szójáték, de még ha annyira de annyira jó is... – Tényleg olyan jó? – Mint a legjobb szex. Csak tízszer olyan jó. – Nekem vagy neked? – Nagyon vicces. – Mert kettőnk között van egy kis különbség. – Fogd már be! Nem számít. Szóval akkor is utálok még csak rágondolni is. Valakinek a vérét inni... undorító. – Nem hibáztatlak, Bets, de meg kell tenned – mondta komolyan. – És mi van, ha beteg leszel? – Szerintem ez nem történhet meg. De nem hiszem, hogy sokáig bírom már. Elég régóta nem táplálkoztam. Pokolian szomjas vagyok. –

A nyelvem olyan száraz volt, mint a tapló. – El sem tudod képzelni, mennyire. Ijedten arrébb ugrott, mint egy megbokrosodott ló. – Engem felejts el! Mindent megteszek érted, pénz adok, hitelezőket hajtok fel neked, megveszem a házad, hogy a mostohaanyádat távol tudd tartani, segítek legyőzni a gonosz erőket, de nem leszek a vacsorád! – Nyugi már, mert a végén még megüt a guta. Arra a két fickóra gondoltam, akik követnek minket. – Milyen két fickó? – És kinyújtotta a nyakát. – Ne nézz hátra, az ég megáldjon! Még elriasztod őket! – Milyen két fickó? – kérdezte tettetett közömbösséggel. – Az a kettő, aki követett minket a moziba, ott lézengett a büfénél, aztán utánunk jött a moziba, és amióta elindultunk, követnek minket. – Hűha! És ezt te mind láttad? – Inkább csak a szagukat éreztem. – Lehet, hogy csak fel akarnak csípni minket. Tudod, egy randira, vagy ilyesmi. Felhorkantam. – Tulajdonképpen még ez is beleférne – mondta szárazon. – Az emberek szoktak randizni. Már úgy értem, rajtad kívül. – Tudom, de ennek a két pasasnak száraz sperma- és palacsintaszaga van. Biztos, hogy rosszban sántikálnak. – A száraz ondó vagy a palacsinta az intő jel? – próbált viccelni, de a hangja elcsuklott a palacsintánál. – Hívjam a segélykérőszámot? – kérdezte, és a mobilja után kutatott a táskájában. – Ne. Ne aggódj, Jess! Senki sem bánthat téged, amíg én itt vagyok. Főleg nem ez a két tetű. Egy pillanat. – Megfordultam, hogy szembenézhessek velük. Valószínű azt gondolták, hogy nagyon csendesen jöttek. – Tűnés, fiúk! Nem vagyunk jó hangulatban. – Kérjük a pénztárcákat, te büdös ribanc! – Jézusom! Számolni azért még tudtok, nem? Csak nála van pénztárca. És az inkább kézitáska, nem pedig pénztárca. – Mi a különbség? – kérdezte Jessica kíváncsian. Láttam, hogy lassan megjön a bátorsága látván, milyen nyugodt vagyok. Vagy csak könnyen el lehet vonni a figyelmét. Ja, ez inkább velem szokott előfordulni!

– Hát, a pénztárca sokkal inkább egy táskára hasonlít, és a kézitáskának általában nincs füle. Tudom, hogy bonyolultnak tűnik, de igazán... – Na elég a dumából, ide a lóvét! Mivel ilyen durván félbeszakított, haragosan vontam össze a szemöldökömet. Ezek a rablók olyan faragatlanok. – Nem. Mindketten rám néztek. Nagyjából egyforma magasak voltak, nálam picit magasabbak, és vállban sokkal szélesebbek. Az biztos, hogy egyikük sem mosakodott és borotválkozott az elmúlt napokban, ráadásul bűzlöttek az elszántságtól és a méregtől. És éhesek is voltak. Majd' éhen haltak. Ezt biztosan állíthatom. Jessica ösztönösen magához szorította a kézitáskáját – nem a pénztárcáját -, és úgy nézett hármunkra, mintha egy sporteseményen lenne. Nem hátrált, szorosan mellettem állt. Eddig is csodáltam, de ezek után végképp. Rémült volt, mégsem futott el. – Szívódjatok fel! – javasoltam nekik, míg ők szemmel láthatóan azon gondolkodtak, vajon jól hallották-e, hogy nemet mondtam. A nők ilyenkor szoktak mindent átadni, és megadni magukat támadóiknak, akik aztán meg is erőszakolják őket. Ezek a fiúk most viszont nem tudták, hogyan tovább. – Gondolom, nem akartok bajba kerülni. – Bizony – visszhangozta Jessica. – Nem akartok bajba kerülni. – Ezt komolyan mondom, mert ha harcolni kell, mi fogunk győzni, és akkor ennem kell belőletek, ami szívás, mert olyan koszosak vagytok mindketten, hogy az undorító. Hallottak már az urak a dezodorról? Mindenhol kapható. Ezzel vége is lett a csevegésnek, mert egyszerre ugrottak nekem. Hallottam, hogy Jessica felkiált és félreugrik az útból, ami okos dolog volt, mert kezdetét vette a csetepaté. Bár az – mi is a katonai kifejezés? – összecsapást igyekeztem elodázni, innen már nem volt visszaút. Az életben mindig is kerültem a konfrontációt. Soha nem szerettem verekedni, kivéve az anyázással együtt járó csajok közötti bunyót. Ahhoz végképp nem voltam hozzászokva, hogy fizikailag bántalmazzak valakit. De eljött az idő, hogy túllépjek ezen, mint ahogy azt is ideje megszoknom, hogy (vámpírként) vért iszom. És nem is magam miatt, a barátnőm miatt. Biztos gyorsan mozogtak, de nekem úgy tűnt, mintha lassított felvételen nézném, ahogy támadnak. Elkaptam a büdösebbiket, és

eldobtam magamtól. Az utca falának csapódott, és a koszos földre zuhant. A másikat a nyakánál fogva kaptam el, jól megráztam, aztán gyorsan lefejeltem, mire eszméletlenül elernyedt a kezemben. Hála istennek! így legalább nem kell amiatt aggódnom, hogy meg akar majd dugni, míg a vérét szívom. – Ne nézz ide, undohító! – mondtam Jessicának, és azzal fogaimat a fickó nyakába mélyesztettem. Ordenáré és undorító volt, bűzlött is, de akkor ez már nem zavart. A vére nem ilyen volt. Édeskés burgundira emlékeztetett. Borostája végigdörzsölte az arcomat. Nem telt bele egy perc se, és kész voltam. Körülbelül akkor engedtem el, mikor Jessica abbahagyta a hányást. – Mondtam, hogy ne nézz ide! – Odasiettem hozzá, közben lenyaltam a vért a gyorsan visszahúzódó vámpírfogaimról. Elhúztam a faltól, aminek nekitámaszkodott, és ami nem tűnt túl bizalomgerjesztőnek. Olyan nyálkás volt, és fénylett. – Miért nézted? – Nem erről van szó. Az igaz, hogy néztem, de nem volt rossz. Alig volt vér. Tudod, hiszen ittad... – és utánozta, ahogy kortyoltam, mire én hátraléptem, mert nem voltam biztos benne, nem kell-e még neki hányni. – Sajnálom – mondtam lehangoltan. – Nem kellett volna előtted csinálnom. Felegyenesedett, és azt válaszolta: – Ne mentegetőzz! Csak éppen olyan gyorsan történt minden. – Felnézett rám, a homloka fénylett az izzadságtól. – Még arra se volt idő, hogy az adrenalinszintem megemelkedjen, és félelmetes is volt, de te nem féltél, és aztán az egyik a levegőbe repült, aztán kész, vége volt. Inkább ez volt olyan sokkoló. – Aha. Most már jobban vagy? – Igen. – Felegyenesedett, és magabiztosan hozzátette: – Átkozott pattogatott kukorica! Biztos romlott volt. – Én tudtam, hogy nem friss – mondtam unottan -, de azért nem volt annyira rossz. – Én az ínyenc pattogatott kukoricához vagyok szokva. Nevettem. – Jess, nincs még egy ilyen csaj a földön! – Naná, hogy nincs! Ezt jól jegyezd meg! – Kezét az enyémbe tette, és kikerültük támadóinkat, akik a földön hevertek. A tenyere majdnem olyan hideg volt, mint az enyém, és izzadt. Megszorítottam, mire ő is megszorította az enyémet.

– Ööö... Betsy! Ez a pasi is úgy fogja végezni, mint Nick? Jó kérdés. Már én is gondolkodtam ezen. – Nem tudom. Nem hiszem. Nicknek már előtte is tetszettem. Ezért az, hogy megharaptam, többet jelentett a számára... gondolom. És Marcra sem volt különösebb hatással. De ez itt idegen volt. – Az se tudod, mit beszélsz. Fogalmad sincs róla. – Valóban nincs – mondtam lehangoltan. Nincs más hátra, mint beiratkozni a következő tanfolyamra Sinclairnél. Hazamentünk.

23. FEJEZET Itt vagyok, és egy elhagyott utcán sétálgatok az éjszaka közepén. Remélem, nem csinálok bajt. Elvégre is azzal tönkretenném az egész éjszakámat! – Így kószáltam és hümmögtem magamban az Ártatlan Áldozat szerepébe bújva. Ehhez választottam a ruháimat is: vörös színű, A-vonalú vászonszoknya, fehér blúz, vörös Ferragamos cipő. Igaz, hogy tavalyi kollekció, de az utcán úgyis sötét volt, így talán senki nem veszi észre. Eltelt öt perc, és borzasztóan megfájdult a lábam. – Tiszta hülyeség! – kiabáltam oda, ahol Sinclair feltételezhetően lapult. – Nem vagyok én csali! Ezért kellett otthagynom a Seinfeld sorozatomat? Ez... aúúú! Ebben a pillanatban úgy éreztem, mintha valaki egy téglafalat dobott volna rám, és a koszos földre kerültünk. Hülye Lake Street, még eső után is koszos. Akárki is volt az, behúztam neki egyet, és a kezem abban a pillanatban elzsibbadt. Mintha egy téglát ütöttem volna meg. Egy koszos téglát. Éreztem, hogy a vállamat a földhöz szorítja, aztán mintha vámpírfogakat láttam volna megvillanni. Velőtrázón felsikítottam. Ez a hülye Sinclair, meg az ő vámpírtanfolyama! A terv az volt, hogy a vadászatot fogom gyakorolni, de gondolom, arra nem számított, hogy egy vámpírtámadás áldozata leszek. Eme gondolatomat aztán szavakba is öntöttem, mert hangosan lehülyéztem. – Bájos – zümmögte az a valami, aminek nem ártott volna egy fogmosás. – Ne sikíts már! – Haha! Ez még csak a kezdet! És különben is, nem ártana lezuhanyoznod. – Lecsapott a szája, és bár megpróbáltam magam elé emelni a karom, elkéstem, mert belém harapott. Felüvöltöttem. – Hagyd abba, hagy abba, hagyd abba! Elgondolkodva nyalta meg a száját, és rám bámult. Vállig érő haja volt, amit valószínűleg akkor mosott meg utoljára, mikor Bush volt az elnök, az idősebb. A szeme színét nem tudtam volna meghatározni, arca

ragyás volt, és farmeringének belső zsebén lyuk tátongott. De ez még nem ok arra, hogy így bevaduljon. – Mi az, ilyenkor nincs nyitva a mosoda? – morogtam. – Ki vagy te? – kérdezte végre, és közben zavartan nézett rám. – Nagyon finom vagy, és gyors, de nem vámpír... Hirtelen abbahagyta, mert valaki lerántotta rólam. Felnéztem, és láttam, hogy Sinclair a nyakánál fogva a földhöz szorítja. Reméltem, hogy most jól leszidja a támadómat. Csúnya vámpírvadász! Rossz fiú! Nyögdécselve feltápászkodtam. – Végre – mondtam. – Mire vártál, tapsra? A fickó, aki megtámadott, ijesztő volt, de Sinclair egyenesen félelmetes, ahogy villámló szemekkel remegett a dühtől fekete felöltőjében. Meglódult, és a vámpír a levegőben repülve a legközelebbi téglafalba csapódott. Sinclair a gondolatnál is sebesebben ott termett, felemelte a földről, és jól megrázta, aztán újból lódított egyet rajta. A fickó játszi könnyedséggel szállt a levegőben, és egy konténernek csapódott. Sinclair újból megragadta – ezt már alig tudtam követni, olyan gyorsan mozgott -, aztán csak suhogást és puffanást hallottam. – Ő a királynő. Suhogás. Csattanás. – Az én királynőm. Suhogás. Mintha egy fordulatokban igencsak bővelkedő Batmanfilmben lettem volna. Bumm! Csatt! – Soha ne merj hozzáérni, érted? – Jól van, ennyi elég! – kiáltottam. Egykori vérszívóm mostanra nagy, véres roncshalmazzá változott. A legutolsó hajítás után a konténerben kötött ki, és én odaugrottam elé. Sinclair megragadott a vállamnál fogva, és ellökött, de engem nem lehet olyan könnyen lerázni! – Jól van, ereszd már el. Tévedett, de nem kell fasírtot csinálni belőle! – Bántott téged – morogta Sinclair fogvicsorgatva. Szó szerint: felső ajkát felhúzta, kilátszott a fogsora, meg minden. – Engedély nélkül harapott meg. – Ébresztő, mégis kinek az ötlete volt ez az egész? És különben se koronában mászkáltam. Fogalma se volt, ki vagyok. – A fenébe, hisz nekem se volt róla fogalmam. – Higgadj már le, jó? Vegyél nagy levegőt! Számolj el tízig! Komolyan rám hozod a frászt.

Rám bámult. – Te és a te jó szíved! Ideje lenne már megszabadulni tőle! – Figyelj, haver, tudok én könyörtelen is lenni, ha kell! De nem tetszik ez a nagy zaj. – A suhogásokról és csattanásokról már nem is beszélve. – Akkor is bántott téged – mondta érzéketlenül. Feltettem a kezem. – De csak épphogy! Látod? Már be is gyógyult. A harapásnál sokkal nyomasztóbb volt, hogy éreztem, milyen büdös. Láttad, milyen állapotban van az inge? Undorító. – Ránézett a karom belső, puha részére (nem szabad elfelejtenem, hogy több karizomerősítő gyakorlatot kell végeznem!), aztán gyengéden a kezébe vette. Elgondolkodva tartotta egy pillanatig, majd ajkait a sebhelyhez nyomta. – Huh. – A lábaim között hirtelen bizsergő érzés fogott el. Pedig a közelében sem volt a lábamnak. Felnyalta a gyorsan száradó vért, majd a már félig begyógyult sebre tapasztotta ajkát. – Ööö. – Ekkor vettem észre, hogy egyre közelebb húzódom hozzá, holott a józan ész azt diktálná, hogy őt is a konténerbe hajítsam. Fekete fejét a karom fölé hajtotta, és én legszívesebben beletúrtam volna a hajába. – Sinclair. Megkérhetlek? Uh. Hogy ne csináld? Erre még közelebb húzott magához. – Talán légy szíves! Fejét az enyémhez közelítette, és láttam, hogy vad vámpírfogai előbukkannak az utcalámpa fényében. – Mondd szépen, hogy lécci-lécci! Olyan erősen csókolt meg, hogy csak a lábujjaim érintették a földet, és bele kellett kapaszkodnom a vállába, nehogy eldőljek. Elég fájdalmas volt (az hülye cipő), de ebben a pillanatban nem törődtem vele. Nyelvével a számban körözött, és hirtelen a saját vérem ízét éreztem a számban. Ez majdnem olyan provokatív volt, mintha meztelenre vetkőzött volna az utcán. Megragadtam a felöltőjét, és visszacsókoltam. Éreztem, hogy hirtelen tele lesz a szám, és tudtam, hogy kezdenek előbújni a vámpírfogaim... ez volt a válaszreakció arra, hogy a saját véremet kóstoltam. Na, szépen vagyunk, mondhatom! Olyan volt Sinclairt csókolni, mintha egy szexi erdei farkassal smacizna az ember – a vámpírfogaimat nyalogatta, gyengéden harapdált és morgott és... mindez nagyon kedvemre való volt, be kell vallanom.

De hogyhogy nem félek? Egyedül vagyok egy félreeső utcában két vámpírral, és az egyikkel, aki ráadásul még sokkal erősebb is, mint én, éppen vadul csókolózom. Olyasvalakivel, aki meg se kérdezte, megcsókolhat-e, csak azt tette, amihez éppen kedve volt. Mi van velem? Miért csókolom még most is? És miért monologizálok még ebben a pillanatban is? Sinclair ekkor otthagyta a számat, amit hirtelen nagyon duzzadtnak éreztem, és most már a nyakamat csókolgatta. Hallottam, hogy lihegek – fura, hiszen nincs is szükségem levegőre. Még szorosabban magához ölelt, a nyakamat csókolgatta és a hátamat simogatta, és én minden pillanatát élveztem. Egy másodpercnyi szünet után aztán Sinclair belém harapott. Szerencsére egy szempillantás alatt kijózanodtam. Elengedtem a kabátját, hátraléptem, és amikor utánam nyúlt, megragadtam a kezét, és jó erősen ellöktem magamtól. A mögöttünk lévő falnak csapódott, lepattant, és már ott is volt előttem. – Ah egy dolog, hogy hmacizunk – igyekeztem megállni, hogy ne lihegjek -, de ebből, köh hépen, nem kéhek. – Mmm. – Élvezettel megérintette a száját. A vámpírfogai már eltűntek. Hogy az ördögbe csinálja? – Mi történt a hangoddal? – Hemmi. – Van olyan szó, amiben nincs „s" és „r"? – Hazamennék – mondtam óvatosan. – Ennyi elég volt. – Nem sok mindent tanultál – mondta végül. Csak azt, hogy te csókolsz a legjobban a világon. – Többet, mint gondolnád – válaszoltam.

24. FEJEZET Arra ébredtem (keltem?), hogy Sinclair fölém hajol. Nem éppen így képzeltem el a nap kezdetét, amit azzal fejeztem ki, hogy rémülten felsikítottam, mint egy harmadikos kislány. – Gyönyörű este van – válaszolta Sinclair. Igazán elegáns volt a fekete nadrágjában, fekete zakójában, melyhez fekete félgarbót vett fel. Egyik kezében egy pohár szilvabort tartott, a másikat hanyagul a zsebébe dugta. Olyan nagyon édes volt, a fene vigye el, és egy pillanatra az volt az érzésem, hogy ő a vámpírok James Bondja. Nostrón és talpnyalóin a fekete olyan sablonos. De Sinclairnek nagyon jól áll, azt is hihetné az ember, hogy ő teremtett belőle divatot. Ez persze roppant igazságtalan. Miért kellett nekem ahhoz meghalnom, hogy találkozzak egy lenyűgöző pasival, akit mellesleg ki nem állhatok? Fogalmam sincs, mi az oka, hogy annyira utálom: az, hogy szívesen kefélnék vele, vagy az, hogy egy arrogáns fráter. Vagy mindkettő. Jó lenne, ha többé nem legyeskednél itt körülöttem, mikor felébredek – nyögtem, és ledobtam magamról a takarót, majd felálltam. Mikor meglátta a lazacszínű szusi- és tonhalmintás pizsamámat, felvonta a szemöldökét, de szerencsére nem fűzött hozzá kommentárt. – Komolyan mondom. Egyszer még szívrohamot kapok. – Jól aludtál? – Mint a bunda – kacarásztam. – Közelebb hajolt. Ez eléggé zavaró volt. Ennél már csak az volt rémisztőbb, hogy legszívesebben a fülénél fogva odahúztam volna magamhoz, és egy csókot leheltem volna arra a bűnös kis szájára. – Muszáj így nyomulni? Alig ébredtem fel – szitkozódtam. Meg se hallott. – Igazán nagyon élveztem a mi kis... közjátékunkat tegnap éjszaka. – Gondolom. Volnál szíves megtenni azt a szívességet, hogy legközelebb, amikor nekiállunk csókolózni, engedélyt kérsz rá? – Nem – mondta félvállról.

Összeszorítottam a fogamat, és elrobogtam mellette. Utánam ügetett, mint egy nagy, izmos kölyökkutya. – Miért is kell neked most a fürdőszobába rohannod? – Megszokásból – mondtam, és rácsuktam az ajtót. Aztán még be is zártam, biztos, ami biztos alapon. A kora esti tisztálkodás után beléptem a konyhába, és láttam, hogy Sinclair udvariasan Marcot hallgatja, aki éppen arról magyaráz, hogyan tudna életeket menteni, ha legalább egyszer beosztanák a sürgősségi osztályra ügyelni. – ... és mindegyik doki azt mondja: „nem, fiam, szó sem lehet róla", én meg: „srácok, hagyjátok csak rám, vállalom a felelősséget", mire ők: „akkor hívjuk a kórházi vezetőséget, uram", erre én: „a fenébe is, srácok, ez a- gyerek meghal, ha nem segítek rajta", ők meg... – Azt hittem, tegnap éjszaka csak papírmunkát végeztél – mondtam. – Tudod, hogy utolérd magad a kórlapokkal, meg minden. Marc ellenségesen nézett rám, amiért félbe mertem szakítani a meséjét. – Ez már azután történt, hogy végeztem a kórlapokkal – mondta sértődötten. – Na persze. Hát te meg miért jöttél? – kérdeztem Sinclairt. – Nem mindegy? – kérdezte Marc. – Addig maradhat, ameddig csak akar. – Ez persze nem hivatalos meghívás – tettem hozzá gyorsan. – Tinának, Dennisnek és nekem szükségünk van rád. A helyzet egyre bonyolultabb... a másik csapattal. – Úgy érted, a jó öreg Noseo elhatározta, hogy a tettek mezejére lép? Sinclair mereven bámult rám, bár az egyáltalán nem érdekelte, hogy eljárt a szám az egyszerű halandók előtt. – Ha röviden akarok válaszolni, igen. A részleteket hazafelé megbeszélhetjük. – Ugyan már, Sinclair – nyafogtam -, miért kell nekem ebbe belekeverednem? Most keltem föl, és máris rohanjak a bűn barlangjába? Különben is, rengeteg elintéznivalóm van a mai napra. Akarom mondani estére. – Elintéznivaló? – Aha. Egész héten nem voltam például könyvesboltban – mikor legutoljára oda indultam, abban az átkozott temetőben kötöttem ki végül -, és egy pedikűrre is szükségem lenne. És kell vennem néhány új

ruhát is, mert nincs túl sok ruhám, amit este is felvehetnék, és manapság igencsak este szoktam mutatkozni. Ráadásul szinte már nyár van, és még meg se néztem, mi lesz a legújabb fürdőruhadivat. Most meg mi van? Sinclair a homlokát dörzsölgette, mintha gyilkos migrén hasogatná a koponyáját. – Elizabeth, Elizabeth. Olyan fiatal vagy, hogy teljesen kikészítesz. Marc felnevetett. – Kösz, Marc! Na mindegy, egy csomó helyre el kell mennem, és a te házad nincs rajta a listán. – Sajnos muszáj lesz velem jönnöd. – Jaj, ne már! – Szerintem a vámpírpolitika előbbre való, mint egy talpmasszázs – mondta Marc két korty kávé között. – Te már csak tudod. Ne avatkozz bele! Mielőtt elkezdtünk volna mindenfélét hajigálni egymás fejéhez Marckal, Sinclair megköszörülte a torkát, és így szólt: – A barátodnak igaza van. – A pokolba is! Mintha engem ez annyira érdekelne – zúgolódtam. – Mert ha igazán őszinte akarok lenni... – Sosem szoktál az lenni – szakított félbe Sinclair. – ... ez az egész dögunalmas. Igen! Fogadjunk, hogy te is így gondolod, csak sosem vallod be. – Igen, sose – hagyta rám Sinclair. – Nem is tudom, létezik-e ennél idegesítőbb dolog, mint hogy így töltsem az éjszakáimat – folytattam. – Egyszerűen utálom, hogy hiába tervezek magamnak akármit is estére, mindig kiderül, hogy valaki másnak a hülye programja miatt az enyémről le kell mondanom. Utálom. Rohadtul idegesítő! – Szerintem is – mondta Sinclair egykedvűen. – És most fogd be! Kaphatnék egy kis gyümölcslét? – Ha nem panaszkodtál volna ilyen sokat, már rég meg is ihattad volna. – Jó. – Igyekeztem megállni, hogy ne rúgjak bele az asztal lábába. – Gondolom, jobb, ha indulunk, hogy mielőbb túlessünk ezen. Én... várj! – Fejemet az ajtó felé fordítottam, mint egy vadászkutya, és láttam, hogy Sinclair is ugyanezt teszi.

– Hagyjátok már abba! – rivallt ránk Marc. – Teljesen rám hozzátok a frászt. Úgy néztek ki, mint két golden retriver. – Jön valaki. – Szerintem... – Tétova kopogást hallottunk az ajtón. Odasiettem, hogy kinyissam. Az apám állt a küszöbön. – Csak a papám! – mondtam hangosan, hogy mindenki hallja, és mert én magam is nagyon meglepődtem. – Helló, Betsy – próbált mosolyogni. De valahogy nem volt az igazi. – Bejöhetek? – Persze, gyere csak. Apa, ő a szobatársam, Marc, és ő... ez itt pedig... – Eric Sinclair vagyok – mondta, és kezet nyújtott. – Nagyon örvendek. – Én is – motyogta az apám, és olyan gyorsan rázott kezet Sinclairrel, amilyen gyorsan csak lehet, aztán elengedte, mintha döglött halhoz ért volna. – Ööö... Betsy, válthatnánk...? – A ház hátsó része felé intett. – Hát persze. Fiúk, mindjárt visszajövök. – Az idő a legnagyobb ellenségünk – jegyezte meg Sinclair. Mint egy nő, aki épp betöltötte a harmincat, és egyszer csak rádöbben erre. A hálószobámban lelöktem a kitisztított ruháimat a földre, hogy az apám le tudjon ülni. De ő állva maradt. Nem nézett ki valami jól. Mindig is vonzó férfi volt, és most, hogy ritkuló, sötétbarna hajába ősz hajszálak is vegyültek, jó eséllyel pályázhatott volna a Dzsentlemanus főbb szerepeinek egyikére. Az Armani öltöny pedig csak rátett erre még egy lapáttal. De a szarkalábakat már ez sem tudta elrejteni, mint ahogy a karikás szemeket és a kimerültség más, apró jeleit sem. – Mi az, apa? – Leültem az ágyamra, és a kezemet dörzsölgettem. Egy kezemen meg tudnám számolni, hányszor látogatott meg a házamban. Ez csak rosszat jelenthet. – Minden rendben otthon? – Nos, nem igazán. Ezért akarok most... a mostohaanyád és én... szóval beszélnem kell veled. – Miről? Rám sandított, aztán egyszer csak kitört belőle. – Mégis, mit gondolsz, miről? Te meghaltál, Betsy. Ott voltunk a temetéseden. – Ez nem igaz – vágtam rá automatikusan, és megpróbáltam kitalálni, mire akar kilyukadni. – Elhalasztották, mert elcsavarogtam. – Tudom – monda keserűen.

– Tényleg? Mert nagyon úgy tűnik, mintha egy-két aprócska részletről megfeledkeztél volna. Megrázta a fejét, mintha egy légy repkedne a füle mellett. – Úgy nézel ki, mint a lányom, és pont olyan éles a nyelved is, mint neki, de Elizabeth halott. A lányom halott. – Apa, ez itt én vagyok. – Nekünk tovább kell lépnünk – folytatta konokul. – A saját életünkkel és... minden mással. Úgyhogy tartsd távol magad tőlünk, Betsy! Maradj inkább halott! Elindult az ajtó felé, de én egy pillanat alatt leugrottam az ágyról, keresztülvágtam a szobán, kezemet a vállára tettem, és elhúztam az ajtótól. Lelöktem a székre, és tudomást sem vettem arról, hogy rémülten zihál. – Elmondtad a magadét, amihez nincs hozzáfűznivalóm. Most viszont én következem, úgyhogy jól figyelj! – Vajon mindig ilyen őrült voltam? Abban a pillanatban nem tudtam volna megmondani. Kezemet zsebre dugtam. Valahogy nem bíztam meg bennük. Legszívesebben jól arcon ütötték volna az apámat, még a bőrt is lehúzták volna róla. Meg akarták ragadni a torkánál fogva, hogy aztán széttépjék. – Mindig is tudtam valahol legbelül, hogy gyáva vagy. Híres vagy arról, hogy inkább a könnyebb utat választod a helyes helyett. A munkában, otthon, a feleségeiddel: mindig is kerülted a konfliktusokat, és csak az volt a fontos, hogy minél könnyebben megúszd a dolgot. Persze én azért még szeretlek. De nem engedhetem meg, hogy így bánj velem. – Elizabeth, légy szíves... – leszegett fejjel próbált távolabb kerülni tőlem. Rájöttem, hogy úgy tornyosulok fölé, mint egy szőke ragadozó madár, mire kicsit hátrébb léptem. – Ott leszek nálatok a húsvéti vacsorán. Ahogy megbeszéltük. Évek óta így csináljuk, nem emlékszel? Te választottad ezt. Anyuhoz szilveszterkor megyek, hozzád húsvétkor; Anyunak a Hősök emléknapja jut, neked a Függetlenség napja. Azért, mert makacs vagyok, és nem maradtam halott, még nem jelenti azt, hogy a feleséged kihúzhatja magát a sonkakészítés alól. Feltéve, ha megtalálja egyáltalán azt a kibaszott tűzhelyet. Kirántottam a székből, és az ajtó felé löktem. – Viszlát húsvétkor! És nehogy ki merj zárni! Nem díjaznád, nekem elhiheted! – Az utolsó mondatot már egyenesen a fülébe sziszegtem.

Tudom, úgy tűnik, mintha kemény és önző lennék, és ennek valahol örülök is, de ott akkor a legszívesebben sírva fakadtam volna. Mindig is tudtam, hogy gyenge jellem, de azt hittem, örülni fog, ha rájön, hogy mégsem haltam meg. Sinclair még akkor is talpon volt, mikor kivonszoltam apámat a konyhába. – Á, Mr. Taylor – mondta udvariasan, és úgy tett, mint aki egy szót sem hallott abból, ami kettőnk között elhangzott. – Engedje meg, hogy kikísérjem. – Megragadta apámat a gallérjánál fogva, átvitte a szobán, és úgy kidobta, mint egy neveletlen kölyökkutyát. Aztán önelégült mosollyal becsukta az ajtót. Marc rám bámult. – Történt valami a szemeddel? – Mi történt volna? – kérdeztem ingerülten. – Teljesen... piros. Még a szemed fehére is. – Á, csak a kontaktlencsém – jegyeztem meg bosszúsan. – De hiszen te nem is... Sinclair is közelebb jött, és belebámult az arcomba. – Hmm. – Na, most már elég legyen! – jegyeztem meg ingerülten. – Istenem, most annyira dühös vagyok. Legszívesebben az egész házat kifordítanám a helyéből, és jó messzire elhajítanám. Vagy akár még egy ócska cipőt is felvennék! Na jó, ezt talán nem, ezt csak a düh mondatta velem. Marc olyan messzire húzódott tőlem, amennyire csak lehetett. Az volt a benyomásom, hogy teljesen ösztönösen cselekedett. – Mi van, kiakasztott? – kérdezte ártatlanul. – Ne merj hozzám szólni! Tudom, hogy mindent hallottatok! – Hát... egy kicsit hangosak voltatok... – mosolygott együtt érzőn. – Most mihez kezdesz? – Ezen ráérsz még később is aggódni. Mi lesz már, megyünk? – Sinclairt szinte leüvöltöttem. – Igen. – Jó éjszakát, Marc, te kis hallgatózó ribanc. – Kápráztasd el őket, ó fenség, az önimádó vámpírok fenséges királynője! – A királyi megszólítások közül – mondtam, és követtem Sinclairt kifelé -, ez volt eddig a legcsapnivalóbb. A kocsihoz vezető úton Sinclair nagyon igyekezett jobb kedvre deríteni. De tényleg. – Á, Elizabeth, kívánsz esetleg...?

– Csak egy dolgot kívánok, hogy ne kelljen erről többet beszélni, és bárcsak ne hallottad volna ezt az egész nyamvadt beszélgetést! – Elnézésedet kérem. Ingerülten legyintettem, majd beszálltam az autóba. – Már megszoktam, tudod, hogy az apám így viselkedik. – Lehajtottam a belső tükröcskét. A szemem a megszokott kékeszöld színű volt. Marc már biztos megint rákkattant valami enyhe drogra. – Soha nem fogom már megérni, hogy jobb ember lesz belőle. – Talán ha adnál neki egy kis időt... – Két hete van rá. Aztán itt a húsvét. De szerintem most fontosabb feladat vár ránk. Rám nézett egy hosszú pillanatig, majd elmosolyodott. – Pontosan. De szerintem most nagyon bátor voltál. – Na ne kezdd megint! Semmi kedvem hozzá. – De azért az utóbbi megjegyzése feldobott egy kicsit.

– Nem fogok! – De muszáj! – Nem! – Azt szeretnéd, hogy Nostro még nagyobb hatalomra tegyen szert? – Ennek meg mi köze hozzám? – Nagyon jól tudod. Mi az életünket kockáztattuk érted, fenség, nem is egyszer. – Kösz szépen, de senki nem kérte. Én biztos nem. – De megjósolták az eljöveteledet. – Ebből most már elég! – Az összeomlás szélén álltam. Azt hittem, kezdő tanfolyamra iratkoztam be, erre, tessék, egy haladó kurzuson találom magam, melynek a címe: „Miért van szükségünk Betsy segítségére, hogy az elmúlt négyszáz év leghataloméhesebb vámpírját letaszítsuk a trónról?” Szóval ezért érdekeltem őket annyira. Nem azért, mert én voltam a Királynő, hanem mert én voltam az a Királynő, aki majd egyesíti a vámpírklánokat, és uralkodik felettük. Olyan leszek, mint a Képviselőház elnöke, csak kicsit vérszomjasabb kiadásban. Tina aztán egész éjszaka felolvasást tartott a Holtak könyvének nevezett baromságból. Mintha a pokolban vettem volna bibliaórákat.

Igazából sejthettem volna, hogy hiba, ha nem velük együtt táplálkozom. Tulajdonképpen nagyon egyszerűen működött az egész dolog... Sinclair háremén kívül volt még néhány „barát” is, akik a kastélyban laktak: Tinának és Sinclairnek nők, Dennisnek pedig férfiak álltak a rendelkezésére, akik egytől egyig szívesen felajánlották volna magukat táplálékul, de ez a csoportos vacsora dolog valahogy nem vonzott, inkább megrémisztett. Mint ahogy a vérszívás is. Sajnos nagyon mély nyomot hagyott bennük, mikor lemondtam arról, hogy velük egyek. Túlságosan is. Ez, és az a tény, hogy nem égtem szénné a minap, mindenkit meggyőzött arról a házban, hogy én vagyok a Királynő. Kivéve persze magát a Királynőt. – Elizabeth – felriadtam, és láttam, hogy Sinclair az orrom előtt csettint egyet az ujjaival. – Már fél perce téged szólongatlak. Azelőtt is gond volt a figyelmeddel, mielőtt vámpírként újjászülettél? Az a tapasztalom, hogy nagyon nehezen tudsz egy dologra összpontosítani. Ellöktem a kezét. – Ne is törődj vele! Nem én vagyok a kiválasztott El Vampiro. Sőt még csak vámpír sem vagyok. – Szerintem ez nőnemű szó: La Vampira. – Hagyjuk a nyelvtanórát! – mondtam ingerülten. – Mindegy, minek tartotok... – Kinek – mondta Sinclair önelégült mosollyal. – ... nem én vagyok az. – Na, témánál vagyunk – szólt közbe Dennis. – Tényleg rémes egy vámpír. Még a napon sem tud elégni, és nem elég kegyetlen. – Pofa be, Dennis. Bár van abban valami, amit mondasz – tettem hozzá kelletlenül. Sinclair egyik nappalijában voltunk. Én legalább háromról tudtam. Plusz ezen kívül ott volt az ő saját odúja az alagsorban. Későre járt, majdnem éjfél volt, ami vámpíróra szerint ebédidő. Tina, Dennis és Sinclair egymás szavába vágva magyarázták, hogy fogunk mi négyen elbánni Nostróval. Amit én persze nem hittem el. – Hé, fiúk, én csak egy titkárnő vagyok. – Akit az apja szívesebben látna halottan. Jaj, hagyd már abba! Koncentrálj!- Ha arra van szükségetek, hogy feljegyzést készítsek arról, hogy fogjuk Noseo lemondását követelni, én vagyok a ti emberetek. Netán irodaszerre van szükségetek? A papírmunkát három példányban elvégzem. De nem vagyok királycsináló.

– Te... – kezdte Tina, de közbevágtam: – A fenébe is, kicsit fiatal vagyok még ahhoz, hogy bárkinek is az oldalára álljak, és zsarnokokat mozdítsak el a helyükről. Egy hete még a Netscape Navigátort telepítettem. – Ez nekem pont ugyanúgy fáj, mint neked, Elizabeth – mondta Sinclair, majd felemelte a borospoharát, és szórakozottan belekortyolt. – Hidd el, én sem egy ilyen heves természetű nőt választottam volna. De ami még rosszabb, fiatal vagy, az voltál, mikor meghaltál, és vámpírmércével mérve még csak csecsemő vagy. De hát mennyi bizonyítékra van még szükséged, hogy elhidd? – Elég sokra – mondtam bosszúsan. Rámutatott a Holtak könyvéré, melynek külön kis állványa volt a kandalló mellett. Aznap este többször is szívesen a tűzbe dobtam volna. – A mi könyvünk, vagy bibliánk, ha úgy jobban tetszik, egy vámpírnőt emleget, akit nem éget el a nap, aki képes uralkodni a szomjúságán, aki uralkodik a fenevadak fölött... – Azok csak nyavalyás kutyák! – ... és akit Isten továbbra is szeret. Te is ezért tudod a keresztet a nyakadban hordani. – Továbbra sem veszem be – hajtogattam makacsul. – Ez csak véletlen egybeesés. – Te ezekre a dolgokra mind képes vagy, Elizabeth. Sőt, az vagy, aki voltál: nincs kétségem afelől, hogy az a nő, aki itt áll előttem, ugyanaz a hisztis picsa, aki egy hónappal ezelőtt volt. –- Vigyázz, mit mondasz! – Hiú vagy, csak a saját örömödre gondolsz, szereted a saját dolgaidat, a saját kényelmed mindenek előtt való... – Na nézd csak, ki beszél, Mr. Numerakirály! Higgadt maradt, de Dennis kénytelen volt a nevetését köhögésbe fojtani. – Te megmaradtál olyannak, amilyen voltál. Ez a legcsalhatatlanabb bizonyíték... hogy másokra is gondolsz, barátokra, idegenekre egyaránt, és csak aztán saját magadra. A legtöbb vámpír a saját nagymamáját is megcsapolná, ha kínzó szomjúság gyötri. Ráadásul olyan kisugárzásod van, hogy mindenkit leveszel a lábáról. Tina és Dennis bólintottak, én kifakadtam: – De nincs is semmiféle... – Komolyan azt gondolod, hogy ha Mr. Marc egy közönséges vámpírral akadt volna össze, megengedte volna, hogy az igyon a vé-

réből, aztán kedélyesen együtt egyenek, majd beköltözött volna hozzá, és igyekezne megtenni minden tőle telhetőt, hogy segítsen neked? – Az más, az... – Más, persze, de több is annál, mint amit tudsz. Állandóan veled akar lenni, és ezen az sem változtat, hogy homoszexuális orientációjú férfi. – Homoszexuális orientáció... na, ez tényleg furcsán hangzik. – A barátnőd, Jessica soha nem rémült meg tőled, így van? A könyv nemcsak a különleges képességeidet jósolta meg, nemcsak mi, vámpírok tudjuk, ki is vagy te igazán, de a hétköznapi emberek is megérzik ezt. – Marc egy helyes fiú, aki szereti velem tölteni az idejét, semmi több – mondtam védekezőn. – Jessica meg olyan, mintha a testvérem volna, miért is félne tőlem? – Mondjuk, ez nem teljesen igaz, hisz a saját apám például igencsak fél tőlem, Jessica viszont nem. Marc el akarta dobni magától az életét, és most azt próbálják kitalálni Jessicával, hogyan tudnék a világ javára válni. Mindez egy hét alatt. Sőt, kevesebb mint egy hét leforgása alatt. – Elizabeth, tudom, hogy nagyon nehéz elfogadni, de arra születtél, hogy segíts nekünk Nostrót elpusztítani, és elhozd a békét. Ez mindannyiunk javára szolgál, vámpíroknak és élőknek egyaránt. – De... – A barátaidnak és a szüleidnek. Ha te vagy a királynő – tette hozzá ravaszul -, biztos lehetsz benne, hogy senki sem fogja az anyukádat éjféli uzsonnának használni. Erre talpra ugrottam. – Ez valami fenyegetés akar lenni? – Természetesen nem. De lehet, hogy Nostro már el is küldte a Förmedvényeket anyád házához. Ő most nagyon, de nagyon mérges rád. Természetesen – tette hozzá, hiszen joggal feltételezhette, hogy azon nyomban futásnak eredek, és valami biztos helyre viszem a mamámat – már tegnap intézkedtem, és a kedves mama már el is hagyta az államot. – De... hogyan? – Nagyon meggyőző voltam – mosolygott. Ez most nem az a kaján vigyor volt, hanem az a vidám, amitől éveket fiatalodott. – Egyet se félj! Biztonságban van. És egészen remek asszony, ha szabad ilyet mondanom. Azonnal rájött, hogy vámpír vagyok, és igazi meglepetésként hatott, hogy nem ordibálta tele a házat. Azt azonban

kilátásba helyezte, hogy ha bármi ravasz cselhez folyamodom, az aranyozott gyertyatartóval fog fejbe kólintani. – Tinához fordult. – Jut eszembe, megígértem neki, hogy beugrasz hozzá egy teára valamelyik este... és beszélsz neki a polgárháborúról. – Á, a háború – mondta Tina, és a szemét forgatta. A kandallónál ült keresztbe tett lábbal, és olyan kis édi-bédi volt a rózsaszín blúzában és a fehér caprinadrágjában. – Minden okostojás erről akar velem beszélni. „Milyen volt igazából a polgárháború? Mi a véleménye Grant kapitányról? A rabszolgák tényleg szabadok akartak lenni?” Még a hideg is kiráz tőle. Arról nem is beszélve, hogy túl fiatal voltam ahhoz, hogy emlékezzek rá. De ez persze senkit nem érdekel. Kicsit felengedtem. Már amennyire ilyen helyzetben lehet. De most valahogy hittem Sinclairnek. Ne kérdezd, honnan, de tudtam, hogy igazat beszél. (És én is szívesen elmentem volna arra a teadélutánra... nekem is lett volna pár kérdésem.) Anyu tehát biztonságban van. De vajon meddig? És azt is értékeltem, hogy apát nem említette a többiek előtt. Elég ciki volt, hogy Marc és Sinclair fültanúi voltak annak, hogy apám nem akar engem többé látni. És ez az egész királynős dolog olyan furcsa. Normális az, hogy az embert a saját apja nem kívánja látni, de egy csomó vámpír igen? Ugyan már! Ez nem igazság. Én nem ezt akartam. És nem is érdemiem meg. De nem mondtam ki hangosan, csak magamban gondoltam. Senki sem ígérte, hogy az élet igazságos lesz. Ezt a leckét már felsős koromra megtanultam. A többiek élőholt macskaként bámultak rám, hát megköszörültem a torkom, és feltettem a kérdést: – Vajon Nostro... Nostro is azt hiszi, hogy én vagyok a Királynő? – Nem. Ő azt hiszi, hogy a vámpírok egyik ritka példánya vagy, az a fajta, aki erősnek született. Persze Nostro semmit nem vesz komolyan abból, amit a Holtak könyve ír. Nem is tehet másképp, hisz akkor azt is el kellene hinnie, hogy meg fog bukni. – De akkor miért izgatja a dolog? – Hát mert szüksége van rád – mondta gyorsan Tina. – Szerinted milyen gyakran születnek ilyen erős vámpírok? És egyáltalán: szerinted naponta születnek vámpírok?

– Ezzel megfogtál – mondtam mert fogalmam sincs, hogyan kell vámpírt csinálni. Biztos nem túl könnyű. Olyan meggyőzően bólogattak mindhárman, hogy én is majdnem bólintottam. Tina folytatta: – Nostro hisz a népességszabályozásban, mert így sokkal könnyebb a már létező vámpírokat is ellenőrizni. Ja, már azt is rég meg akartam kérdezni, hogy miért is vagy te itt tulajdonképpen? – Hát, Sinclair megjelent a házamban, hívatlanul, mint mindig, és mi... – Nem erre vagyunk kíváncsiak – vágott közbe Dennis. – Hanem hogy ki változtatott vámpírrá? Mi történt? Erre lennénk mindnyájan kíváncsiak. – Megértjük, ha nem akarod nagy dobra verni – tette hozzá Tina együtt érzőn. – Ha megölik az embert, az bizony nem móka, kacagás. – Ja! Vagy úgy! Nem öltek meg. Elütött egy autó. – Egy Aztek terepjáró – mondta Sinclair szórakozottan. – Pontosan. De honnan tudod? Egyébként meg mindegy. Szóval aztán felébredtem, halottként. De néhány hónappal korábban valakik megtámadtak, szerintem a Förmedvények lehettek. Hulla csend (de tényleg!) fogadta szavaimat, ahogy próbálták megemészteni a hallottakat. – Tehát... a Förmedvények megtámadtak, talán rád küldték őket, de te nem haltál meg. Aztán, hónapokkal később, mégismeghaltál... de nem a vámpírok miatt. És most... – Sinclair elhallgatott. – Előfordult már, hogy valaki úgy lett vámpír, hogy előtte nem változtatták azzá? – és megpróbáltam nevetni. – Szerintem ez nem lehet annyira szokatlan... nem? Újabb csend. – Hé... fiúk, hozzátok beszélek! – Hogy lehet az, hogy a Förmedvények nem öltek meg? – kérdezte Sinclair. – Honnan tudjam? Veszett repülő mókusként egyszerre csaptak le rám, én pedig a pénztárcámmal ütöttem őket, és rekedtre ordibáltam magam. Tina elmosolyodott, de Sinclair továbbra is az inkvizítor szerepét játszotta. – Hol történt mindez?

– A Khan étterem előtt. Ismered azt a helyet? Mmm, a mongol kaja isteni. Mikor még életben voltam, ölni tudtam volna egy tányér hirtelen sült marhaszeletért tésztával, extra fokhagymaszósszal. A 494. utcán van, épp szemben a... – Mongol kaja? – kérdezte Dennis. – Fokhagyma – mondta Sinclair. – Persze – ezt Tina mondta. – Szeretted a fokhagymát, fenség? – Miért ne szerettem volna? – Akkor ez mindent megmagyaráz. – Nekem aztán nem. – A legendáknak vannak valós elemei – mondta Sinclair. – Mi allergiásak vagyunk a fokhagymára. Elősegíti a, véralvadást. Nagyon hülyén éreztem magam, és ez valószínűleg meg is látszott rajtam, mert Dennis hozzáfűzte: – Elég nehéz úgy vért szívni, ha megalvad közben. – Undorító! – Bocsánat – mondta Sinclair, bár hangjában csöppet sem érződött megbánás. – Gondolom, amikor kiléptél az étteremből, csak úgy ontottad magadból a fokhagymaszagot, és ők ezt nem bírták elviselni, bár ez még mindig nem magyarázza... – Talán a Holtak könyve... – kezdte Tina. Sinclair a fejét rázta. – Erre nincs már idő. De akkor is érdekes, nem? – Meglehetősen. – Mi? – kérdeztem. – Szerintem rosszkor voltam rossz helyen... kétszer is. – Vagy jó helyen – mondta Sinclair csendesen. – Elég legyen már, Titokzatos Úr, rám hozod a frászt. Beszéljünk a Förmedvényekről. Tulajdonképpen kicsodák? Veszett vámpírok, esetleg túlmértezett denevérek, vagy mi? – Hát... talán kísérleti nyulaknak lehetne hívni őket – mondta Dennis vonakodva. Láttam, hogy Sinclair szája elvékonyodik az undortól, amint Dennis tovább magyaráz: – Ez Nostro egyik kísérlete. Senki sem tudja biztosan, mit akar vele elérni. Véleményem szerint azért vannak, hogy feláldozza őket. – Egyetértek – mondta Sinclair határozottan.

– Na, várjunk csak! – Feltettem a kezem, mint egy bíró. – Hiszen akkor ők semmiről sem tehetnek! Az a hájfej Nostro tette őket ilyenné. Még az is előfordulhat, hogy meg lehet őket gyógyítani. – Már megint az az áldott jó szíved! – jegyezte meg Sinclair. – Basszus, igen! De nem erről van szó. Csak... ööö... ennyi erővel akár hű szolgák is lehetnének. Ennyi. Ráadásul olyan szánalmasak is. Utálnom kellene őket, hogy ilyen borzalmas helyzetbe hoztak, de csak sajnálni tudom őket. Szegény kis ronda, büdös teremtmények! Meg kellene őket fürdetni, a hajukat levágni, és aztán hadd ugrándozzanak a parkban élőholt kölyökkutyaként (persze pórázon), hát nem jó ötlet? Szerintem lépjünk tovább – mondta Tina udvariasan, figyelmen kívül hagyva szánalmas javaslatomat a Förmedvényekről -, Nostro ugyanis határidőt szabott nekünk. – Még mindig nem világos, miért érdekli őt ez annyira. – A büszkeségről szól az egész, Elizabeth. Egy olyan emberről, aki nem tud szembenézni azzal, hogy esetleg legyőzik... akárki is legyen az, aki vereséget mér rá. Ja persze, Nostrónak óriási az egója. – Figyeljetek, mégsem rohanhatjuk le a kastélyát csak úgy. Rengeteg híve van. – Vágjuk le a fejét – javasolta Tina -, és a teste meghal. Akkor ráadásul a teste hűséget fogad neked. Erre elfintorodtam. – Csak erre vágyom! – Fens... Betsy, tudom, hogy ez nehéz. – Tina melegen és megértőn mosolygott rám, amitől azonnal egy kicsit óvatossá váltam. – Mint ahogy te magad is mondtad, még csak egy hete vagy köztünk. Hozzá kellene szoknod az új életedhez, nem pedig zsarnokok eltávolításáról értekezned! – Igen, pontosan én is így gondolom. – Csakhogy az időnk fogytán – folytatta könyörtelenül. – Szükségünk van a segítségedre, de azonnal. – De miért? Mire ez a nagy sietség? Elvégre több száz éve itt van köztetek, de nektek pont most jut eszetekbe elmozdítani őt a szemétdombjáról? Tina és Sinclair összenéztek. – Igen – mondta Sinclair nyugodtan. – Szeretnénk, ha együtt... – Na, várjunk csak, Szemfényvesztő úr! Mi a fene folyik itt? Mi rejtegetnivalótok van még, ti degenerált barmok?

– Na, ez azért durva volt – mondta Dennis sértődötten. – Nos... – Tina Sinclairre nézett, aki vállat vont. – Biztos emlékszel, mikor Nostrónál jártam, tudod, amikor a nyakláncot adtam, és engedély nélkül elhagytuk a területet... – Engedély? – sikítottam. – Hiszen bezárt minket, hogy végezzen velünk! – ... nos, az tulajdonképpen háborús helyzet volt. És Nostro ma éjszakáig adott haladékot, hogy visszavigyünk téged. – Különben? – Totális háború. – Szerintünk amúgy is készül az összecsapásra – tette hozzá Sinclair. – Te csak ürügy vagy. A helyzete az évszázadok során egyre jobban gyengült. Többször majdnem elvesztette a hatalmát is. Ha olvastad a könyveket, biztos emlékszel. – Inkább csak átlapoztam, de igen, tudom. Sinclair monoton hangon folytatta: – Tele van ambícióval, és kegyetlen is. Teljesen paranoiás, mindenről és mindenkiről azt képzeli, hogy a hatalmát akarja megdönteni. Egészen megrémisztetted azzal, hogy a szenteltvízre nem reagáltál, és ami még rosszabb, nem engedheti meg, hogy lássák, mennyire fél. Na, ez már sok mindent megmagyarázott. A legerőszakosabb emberek azokból lesznek, akik görcsösen ragaszkodnak a hatalmukhoz, mint például az én előző főnököm. És Szaddam Husszein. Meg Nostro. De továbbra is kétségem volt afelől, miben tudnám én őket segíteni. Mert szerettem volna segíteni. Segíteni akartam. De mit tehetnék? Persze, egy-két potenciális szatír nem okozna gondot, de egy rakás, Nostróhoz hű gonosz vámpírral szemben ugyan mit tehetnék én? Bárcsak magammal vihetnék egy lángszórót! Igyekeztem figyelmemet újra a beszélgetésre irányítani. Még mindig Sinclair beszélt: – Azért tűrtem csak meg eddig is, mert távol tartottuk magunkat egymástól. Szemet hunytam a tettei felett, ő pedig szemet hunyt az én szabadságom felett. – Micsoda seggfejek voltatok mind a ketten! – De a jelenléted mindent megváltoztatott és bonyolultabbá tett. A semmittevés ideje lejárt.

Minek járt le az ideje? Á, bánom is én! – Erről semmit sem tudok, de hadd mondjak valamit: soha nem gondoltam, hogy félni fogok egy kopasz fickótól, aki ócska szmokingot hord. Szerintem egyszerűen őrült. És itt nem csak arról van szó, hogy egy csomó alak felett uralkodik, hanem az ócska ruhái és a kopasz feje miatt is... hátborzongató! Tina bólintott. – Biztos szociopata volt életében. Vagy ha nem, akkor a halála után őrült meg. – Brrr! Elég, ha csak azt vesszük, amit eddig elmondtunk. Még egy trollnak is rémálmai lennének tőle. Nem érdekli, baja esik-e valakinek, vagy netán meghal, mindaddig, amíg ő a főnök. Gondolnátok, hogy már akkor, halála pillanatában is egy szemét tetű volt? Soha nem bíznék meg benne, és szerintem azok sem bíznak benne, akiket arra kényszerített, hogy az ő oldalára álljon. Sinclair bólintott. Tina megkönnyebbültnek látszott, és szinte olvastam a gondolataiban: Hála az égnek, végre leesett neki! – Azóta is bánja, hogy engem futni hagyott – magyarázta Sinclair. – Az a tudat, hogy velem együtt vannak egy páran, akik nem tartozunk az uralma alá, egész egyszerűen megőrjíti. Egy nap arra fogunk ébredni, hogy kétszáz vámpír vár lenn ránk. Jobb szeretném – tette hozzá tárgyilagosan -, ha proaktívak lennénk. – Igen, persze, de nem kellene... nemtom... kémkedni egy kicsit, vagy ilyesmi? Szerintem butaság lenne csak úgy beállítani hozzá. Nem? Hé! Valaki? Figyeltek ti egyáltalán? Tina széttárta a karjait. – Nincs már rá időnk. – De hát ez őrültség! Nektek teljesen elment az eszetek, ugye, tudjátok? Sinclair megköszörülte a torkát. – Dennis? Dennis nyomban felugrott, kisietett, és egy pillanat múlva négy fehér dobozt egyensúlyozva jött be. Letette a dobozokat a fölre, majd újból kiment, és újabb hat dobozzal tért vissza. Az összeset elém tette, és szép sorban levette a dobozokról a tetőket. Felkiáltottam. Örömömben. Jesszusom! Ez itt az egyik legdrágább, háromnegyedes sarkú levendula színű Manolo Blahnik cipő! Jesszusom! Az ott meg egy boglárkasárga Beverly Feldman szandál.

Jesszusom! Egy jégkék L'Autre Chose zárt orrú szandál. Jesszusom, jesszusom! Két pár Manolo Blahnik, az egyik fekete fűzős, a másik piros bőr. Egy arany, Salvatore Ferragamo magas sarkú... Szinte magamon kívül lecsaptam rájuk. Az összes az én méretem volt. Olyan erővel rúgtam le magamról a teniszcipőm, hogy a zoknim átrepült a vállam felett, majd belebújtam a sárga szandálba. Micsoda boldogság! – Tükröt! – El sem hiszem, hogy jövendő királynőnket márkás cipővel kell megvesztegetnünk – motyogta Tina. – Tükröt! – Ott van. – Sinclair a kandalló felé mutatott. Odahúztam a széket, leszedtem a tükröt a falról, leugrottam, és a távolabbi falnak támasztottam. Csak bámultam a cipőt a tükörben. Úgy éreztem, mintha én lennék az Óz a csodák csodája Dorothyja a gyémántcipőben. Vagy Lady Diana a koronázási szertartáson! Vagy mint... mint egy vámpírkirálynő egy igazán remek cipőkollekcióval. – Még sose néztem ki ilyen jól! Tina öklendezni kezdett, amit én egy jól nevelt hölgyhöz illően észre sem vettem. Megfordultam a tükör előtt. – Ez gyönyörű! De hogy csináltátok? – Láttam a cipőgyűjteményedet, amikor az egyik éjszaka a házadban jártunk, és megkértem a hölgybarátaimat, hogy menjenek el bevásárolni, amíg mi alszunk. Mitzi üdvözletét küldi. Jobb lesz, ha ellenőrzöm, nincs-e a többi cipőben skorpió. – Annyira szépek! Elképesztő! – Milyen kár, hogy nem tarthatod meg őket! Sinclair látványosan ásított, és jelzett Dennisnek, aki elkezdte visszapakolni a cipődobozok tetejét. Majdnem elbőgtem magam. – Mi van? Miért? – Nos... úgy látszik, nem akarsz nekünk segíteni, vagy ahogy te mondtad, nem vagy királycsináló. Ez nagyon bölcs és praktikus érvelés, de számunkra teljességgel elfogadhatatlan. Ezért muszáj elővennünk a B tervet. Talán Nostro elfogadja ezeket, mint a béke jelképét. Nostro? Hogy rátegye azt a koszos kezét erre a gyönyörű antilopbőrre, a finom hímzésre? Hogy Shanaráé legyenek? Hogy a Förmedvények játszanak vele? Soha, soha, soha!

– Hozzá ne nyúlj! Rossz vámpír! – csattantam fel, és Dennisnek félúton megállt a keze. – Segítek nektek. De akkor megtartom a cipőket. – Áll az alku – mondta Sinclair, és az ajka megrándult, ahogy megpróbálta kaján vigyorát elnyomni. Biztos vagyok benne, hogy azt gondolta, hiú vagyok és gyenge akaratú és teljesen hibbant. De kit érdekel? Igen, hiú voltam, egy gyenge akaratú idióta, de magaménak tudhattam a szezon legdögösebb cipőgyűjteményét. Leugrottam a székről, átöleltem Sinclairt, és megcsókoltam. Annyira meglepődött, hogy majdnem feldöntöttem. – Kapok még egy párat, ha ma éjszaka elintézzük Noseót? – kérdeztem, és kíváncsian néztem a fekete szemébe. – Csókolj meg úgy, ahogy az előbb, és veszek neked még tizenhármat! Elengedtem, úgy téve, mintha melegem lenne (amúgy nagyon is izgató volt), amit aztán meg is bántam egy kicsit. Sinclair jól kidolgozott testét olyan volt ölelni, mintha egy óriási, illatos sziklatömböt. Lefogadom, hogy még a fülcimpájára is gyúrt. – Jobb, ha nem viszel a kísértésbe! Gyerünk, kapjuk el a rossz fiút! – Ennyire egyszerű lenne? – kérdezte Tina. Aztán csak a fejét csóválta, és elvigyorodott, mikor látta, hogy Sinclair, szinte bódult állapotban, kezét a szájához érinti. – Az üzlet az üzlet – mondtam, és közben a lábamon lévő csinos kis cipőkben gyönyörködtem. Persze tudtuk, hogy nem csak a cipőkről van szó. Legalábbis nem kizárólag. De Sinclair sem volt hülye: ez csak ürügyül szolgált arra, amit előbb-utóbb úgyis meg kellett tennem. Ráadásul még sokkal jobban is éreztem magam tőle. Apának nem volt szüksége rám, de ezeknek itt igen. Lehet, hogy mégiscsak érek valamit?

– Szóval mégiscsak segítesz nekik Nostro megbuktatásában. – Dennis erőtlenül felemelt egy ládát, amely tele volt borral. Kértem még egy kis szilvabort, Tina és Sinclair lenn maradtak, és a tervet készítették elő. A véres részletekre nem voltam kíváncsi... gyanítottam, hogy nem annyira a harcban való jártasságomért vagy a taktikai képességemért van szükségük rám, hanem sokkal inkább amiatt, ami a kvázihelyzetemből adódik. („A királynő velünk van... adjátok meg magatokat!") Legalábbis őszintén reméltem.

– Persze. Figyelj: eszem ágában sincs hagyni, hogy Nostro kezében maradjon a hatalom. Az egy őrült seggfej, aki a Förmedvényeivel is rosszul bánik, a többi vámpír meg egyszerűen csak be van szarva tőle, kivéve talán Sinclairt. Szerintem, ha a szörnyek félnek valakitől, akkor igyekezni fognak megszabadulni tőle, nem? – De igen... – Te egyébként olvastad azt a könyvet róla? Olyan, mintha a pokol történetét olvasnám. Olvastad? – Nagyon sokszor. – Jó. Undorító. Na mindegy, őszintén reméltem, hogy kimaradok a vámpírpolitikából. De ha fel tudnak arra használni, hogy letaszítsák Nostrót a trónról... – (és ha ezzel egyidejűleg én is növelni tudom a cipőim számát nyolcvan százalékkal) – ...akkor nincs más hátra: meg kell tenni. – Most, hogy hangosan kimondtam, félig én is elhittem. Na jó, csak negyedrészben. De mindenképpen előrelépés volt. – De mi van, ha meggondolod magad? A lényegre tapintott. Dennisnek gyanús volt az én „pálfordulásom". Nem akarta, hogy az utolsó pillanatban mégis meggondoljam magam, ha komolyabbra fordulnának az események, és ezzel magára hagyjam a barátait. Teljesen érthető. Igyekeztem azonnal megnyugtatni. – Ne aggódj! Nem fogok lelépni. Különben is, még tartozom annak a seggfejnek, amiért Shanarát ráuszította a barátaimra. És mert engem is bezárt a Förmedvények közé. És a maypole-i mészárlásért is ezerhatszázvalahányban. – De hiszen akkor még nem is éltél! – Mit számít az? Te is olvastad a könyvet, nem? Majdnem elhánytam magam, mikor a rémtetteiről olvastam. A szemét! – Nagyon heves természete van. – Aha, olyan, mint egy veszett torkos borz. És őszintén szólva, már totál elegem van abból, hogy azon aggódjak, mikor futok össze véletlenül a vámpírjaival, elegem van abból, hogy különböző förtelmes helyekre cipelnek... fúj! Ez a hét Nostro háborúja nélkül, már önmagában is elég lett volna. – Sikerült magam jól felhergelnem azzal, hogy Nostro ellenem elkövetett vétkeit sorra vettem. Csak úgy vibrált körülöttem a levegő a felindultságomtól. Kezdett tetszeni az ötlet, s már nem csak a cipők miatt. – Akkor végleg eldöntötted?

– Száz... százalék – mondtam határozottan. – Nem kell aggódnod. – Az igazat megvallva – sóhajtott fel most kezdek csak el igazán aggódni. Épp csak arra volt időm, hogy átfusson az agyamon, vajon miért dobja felém azt az irdatlan nagy dobozt, ami tele van borokkal, éppen most, mikor kezdett minden megvilágosodni. Aztán hirtelen minden elsötétült.

25. FEJEZET Arra ébredtem, hogy iszonyú szomjas vagyok. Rögtön tudtam, miért. Dennis, az a szemét áruló seggfej, olyan erősen fejbe vágott, hogy ha nem lettem volna halott, biztos belehalok. De a koponyám tuti betört. Míg eszméletlen voltam, a testem begyógyult, és most hihetetlenül szomjas voltam. Százszor is elátkoztam azt a pillanatot, mikor viaszutasítottam Sinclair meghívását a közös vacsorára. Akkor valahogy ez tűnt erkölcsileg elfogadhatónak, most meg valószínű a halálomhoz vezet. Kinyitottam a szemem. Egy ablaktalan, pinceszerű szobában voltam, melynek falai betonból voltak. Ráadásul pokoli hideg is volt. Meg bűzlött a pocsolyaszagtól. – Seggfej – nyöszörögtem. Megköszörültem a torkom, és újból megpróbáltam. – Hé, seggfej, hol vagy? – Igen? – mondta Dennis, és még volt képe mentegetőzést színlelni. Abbahagyta, amivel éppen foglalatoskodott, felegyenesedett, majd rántott egy nagyot a bokám körül lévő láncon, hogy ellenőrizze. – Bocsánat. Ezt muszáj volt megtennem. Úgyse jó másra, de a legnemesebb célt szolgálja. – Ja, akkor már nem is aggódom. Vadbarom! Csak azt áruld el, miért tetted. Hiszen Sinclair vigyáz rád. Ő a jó fiú. Tudom, hogy te és Tina már régóta szolgáljátok, úgy negyven-ötven éve. Miért hát az árulás? Mindig ilyen seggfej voltál, vagy ez csak egy új fejlemény? – Az én uram Nostro – mondta Dennis olyan alázattal a hangjában, hogy legszívesebben jól bokán rúgtam volna. – Akármi is történik, minden miatta van. Amikor évekkel ezelőtt megkért, hogy épüljek be az ellenségéhez, nem utasíthattam vissza. Rántottam egyet a csuklómon. Semmi. Nem tudom, mivel kötözött meg – titán? gipsz? – de akármi volt is, meg se tudtam mozdítani a kezeimet. Csuklók a magasban, széttárt lábak... és a kő, amihez ki voltam kötve, nagyon hideg volt. – Tisztázzunk valamit, te vadbarom. Nostro úgy hasított fel téged, ahogy a halakat szokás, majd jól belakmározott belőled, mindezt úgy,

hogy még életben voltál, és ebből te arra következtetsz, hogy tartozol neki? – Nem így volt. Elengedett. Szabaddá tett. – Happy Mealt csinált belőled, de te olyan hülye vagy, hogy azt hitted, szívességet tesz. Dennis a combomba döfte a kést, melyet addig észre sem vettem. Aú! Mikor a kés hegye elérte a kőtáblát, amihez ki voltam kötve, fémes zaj hallatszott. Nagyon fájt, de nem adtam meg neki azt az örömet, hogy hallja, hogy a fájdalomtól kiabálok. – Aú! Na jó, csak egy kicsit. – Engem már korábban is leszúrtak egyszer – jegyeztem meg gunyorosan. – Alig egy hete. Ezen kívül már az adóhatóság is járt nálam, arról nem is beszélve, hogy a szüleim elváltak. Azaz nekem ez már meg se kottyan, nem tudsz megijeszteni. – Újból megpróbáltam megmozdulni, de hiába. Az már önmagában is eléggé méltatlan volt hozzám, hogy egy szilvaboros palackokkal teli ládával fejbe vágtak, majd egy oltárszerűséghez láncoltak (lehet, hogy Nostro forgatókönyvírót alkalmaz, aki ellátja ezekkel a rémes klisékkel?), ráadásul most még a ruháim is rongyokban lógtak. Úgy látszik, Dennis nem vesztegette az időt, míg én öntudatlanul feküdtem. – Ennél valami ütősebbet kell kitalálnod. Dennis közel hajolt hozzám, olyannyira, hogy a gyertyafény megcsillant a zselézett haján. Hirtelen rádöbbentem, hogy úgy néz ki, mint egy kócsag. – Az összes új cipődet elégettem – suttogta a fülembe. Kínomban felüvöltöttem, és ide-oda dobáltam magamat, persze eredménytelenül. – Te rohadék! Ezért még megfizetsz! – zokogtam. Felegyenesedett, ajkait undorral szorította össze. – Vigyázz, mert nem állok jót magamért! – Biztos ezt mondod minden csajnak, te agyonzselézett hajú hímringyó! – Téged meg csak a cicoma érdekel. Cicoma? Ez új kifejezés. De volt benne igazság, így hát meg se szólaltam. – Még hogy királynő? Te? Soha! Addig biztos nem, míg engem látsz. – Egyetértek! Figyi! Soha nem kértem, hogy királynő legyek, te kis pöcs. És azon a listán sem szerepelt, amit a halálom után mindenképen

meg akartam tenni. Lemondok a trónról, jó? Különben sem vágytam rá. Tuti nem is az enyém. – Sajnos ez nem így működik. Soha nem fognak békén hagyni. – Felsóhajtott. Mindketten tudtuk, hogy kiről beszél: Sinclairről és Nostróról. – De ez most már nem számít. Meg fogsz halni. Soha nem fogsz uralkodni. – Na, tisztázzunk valamit! Te is azt hiszed, hogy én vagyok a királynő, bár a mestered nem hiszi el. És a Holtak könyve is igazat mondott, de neked ez egyszerűen nem tetszik. Megáll az eszem! Megint rántottam egyet magamon, de nem volt eredménye. Megpróbáltam nem gondolni arra, hogy a levendulaszínű Blahnik cipők a tűz martalékává váltak, és a szobát betölti az égett bőr szaga... Az arcom előtt csettintett. – Figyelj már ide! – Mi van? – nyögtem. – Igen, igazad van. Eltűrtem a jelenlétedet, mikor láttam, hogy nem akarsz Ericnek segíteni. Mikor még egy kis cuki fiatal vámpír voltál, aki ágyba vitte. – Fúj! Azt várhatod, te kis fényes fejű! – Hogy te mekkora hazudozó vagy! Az egész banda tudta, hogy együtt aludtatok. – Igen, együtt aludtunk. De mi nem... tudod. Nem úgy. Megrázta magát, mintha a velem való beszélgetés fáradalmaitól akarna megszabadulni. – Na már most. Abban a pillanatban, amint elhatároztad, hogy mégiscsak segítesz nekik az uram eltávolításában. .. – Elérkezettnek láttad az időt, hogy jól elagyabugyálj. Ja, ez a rész megvan. És most figyelj! Hogy lehet egy vámpírt megölni? Egészen pontosan, hogy fogsz velem végezni? A Zárkába mégsem rakhatsz, mert a Förmedvények félnek tőlem. És olyan szobába sem tudsz bezárni, ami keletre néz, hogy a nap végezzen velem. A szenteltvízzel történő arcmasszázs sem használ. Nem mintha nem szeretnék egy kiadós arcmasszázst, szóval, ha azt hiszed, mégis csak van értelme, ne hezitálj! De a bőrradírral óvatosan bánj; ja, és a bőröm vegyes típusú. Dennis szemöldöke megremegett, és egy pillanatig gondterheltnek tűnt. Aztán vállat vont. Majd balra mutatott, és én tekintetemmel követtem az ujját. A sarokban jó pár kard sorakozott. – Ha levágjuk azt a szép kis fejedet, tuti a hatás.

Elfintorogtam magam. Na persze, erre nem is gondoltam. – Tudod, mit? Tulajdonképpen örülök, hogy véget ér ez az egész velem és Nostróval. Mert a tököm tele van ezzel a szarsággal: az elrablással, az árulással, meg hogy ki kinek az oldalán áll... olyan kibaszottul gyerekes. Ti hogy tudjátok ezt elviselni? – Tudjuk, hol a helyünk – azzal kihúzta a kést a combomból. – Kár, hogy te sosem tudtad. – Nekem soha senki nem fogja megszabni, hol a helyem, te kis pöcs. – Hoppá, lehet, hogy mégis én vagyok a királynő? Így legalább nem kell térdre ereszkednem Nostro vagy Sinclair előtt. Még szerencse! – Hát, jó volt veled beszélgetni, de térjünk a tárgyra, rendben? Rám nézett. – Azt akarod, hogy lefejezzenek? – Még az is jobb, mint itt fagyoskodni és a hajhabodat szagolni. Ja! És ne Suavet használj, az nem a te hajtípusodra való. Próbáld ki inkább az Aveda termékeit, az való az olyan finom és kislányos hajra, mint a tied. Végigsimította fényes haját, és ellenségesen méregetett. – Falra mászok az idióta vicceidtől! – Nem szoktam viccelni a hajjal. Na de hol van a te őrült főnököd? Arra számítottam, hogy nyomban itt terem negyven vagy ötven talpnyalójával együtt, és vágyakozón néznek majd rám, mindezt persze olyan ruhában, ami egy tervezőnek még a legrosszabb álmában sem jutna eszébe. Dennis fintorgott. Biztos azt hitte, mosolyog. Édes istenem, egyre csendesebb és dühösebb lett. Remek! – Épp most végeznek Erickel és Tinával. De nemsokára itt lesz. Az önelégült mosoly lehervadt az arcomról. Eddig nemcsak a helyzetem abszurditása miatt voltam feldobva – vajon hogy festhettem félmeztelenül, egy kőlaphoz láncolva? -, hanem azért is, mert azt gondoltam, hogy Tina és Sinclair megmentenek. – Az a nap, mikor Nostro tetten éri Eric Sinclairt, egyben az a nap is lesz, mikor... De semmi abszurd nem jutott eszembe. – ... téged lefejeznek – fejezte be Dennis készségesen. – Hmm. – Amint elkaptalak, értesítettem a társaimat. Néhányan segítettek idecipelni téged, a többiek pedig felgyújtották Sinclair kastélyát. A helyet bekerítettük, és aki megpróbált volna kitörni, szentelt vízzel

öntöttük volna le. De szerintem senki sem próbálkozott ezzel. A vámpírok nagyon gyúlékonyak. Hiába rángattam a láncokat. Az a gyönyörű, Viktória-korabeli épület, tele felbecsülhetetlen értékű antikvitással! És az új cipőim! Es Sinclair és Tina meg a hölgybarátaik, és a Dennis háreméhez tartozó fiúk. És az új cipőim! Ráadásul az egész az én hibám! Sinclair és Nostro sok-sok éve háborúban álltak egymással, de az én megjelenésem vezetett a helyzet eszkalálódásához. Még jó ötszáz évig simán elhadakoztak volna. De akkor jöttem én. Az egész az én hibám. És már nem is lesz lehetőségem jóvátenni. – Te hülye fasz – mondtam kétségbeesetten. – Szerelemben mindent szabad és a többi... és a többi – mondta vidáman. – Attól tartok, nem tudok tovább várni Nostróra. Jobb, ha mielőbb végzek veled, és elkezdek ünnepelni. És... ááá! Kimeresztettem a szemem. Egy hosszú fémkard állt ki a nyakából. Épp, amikor már ki tudtam venni a félhomályban, mi is történik, Tinát pillantottam meg, amint kihúzza Dennis nyakából a kardot, majd újra beledöfi. Dennis elrántotta a fejét. Tina rögtön megfordult, s a bokámon lévő láncra sújtott le. Majd újra. És... – Vigyázz! Megperdült, lehúzta a fejét, és Dennis kardja a feje fölött szállt el. Én, amilyen erősen csak tudtam, próbáltam húzni, rúgni. Tina már lazított valamit a láncokon, de most rajtam volt a sor, hogy... Végre lepattant a lánc, és a lábam a fejem fölé lendítettem, hogy aztán minél nagyobb erőt tudjak kifejteni. Most arccal a kőtábla felé fordulva álltam. A láncok belevágtak a csuklómba, ami valószínű a múlt héten még el is tört volna, ha ilyennel próbálkozom, de most tudomást sem vettem a fájdalomról. Teljes súlyommal az oltárnak nyomtam magam, és olyan erősen húztam a karom, ahogy csak tudtam. A bőröm és a láncok is szakadtak, aztán végre szabad voltam. – Ó, te szemét! – mondtam levegő után kapkodva, és megfordultam. Az, hogy Tinát élve láttam, segített abban, hogy az elveszett cipőimre gondoljak. Isten óvjon mindenkit a haragomtól! – Most megfizetsz... ááááá! Tina előttem térdelt, Dennis fejét a hajánál fogva tartotta a kezében, és nagyon úgy tűnt, arra vár, hogy elvegyem tőle... brr!

– Fenség, kérlek, bocsáss meg a méltatlan helyzetért, melybe belehajszoltunk, és hadd ajánljam fel ellenségünk fejét, mint a... – Tedd azt le! – mondtam türelmetlenül. – Nem tudok így beszélni, ha közben úgy rázod ezt a fejet, mint egy átkozott rumbatököt. – Máris, fenség. Ledobta a fejet, én pedig felrántottam Tinát a földről, és csókot nyomtam a szájára. – Ezt most azért kaptad, mert ez az utolsópillanatban-megmentelek-dolog mindig bejön neked. – Aztán még egyszer megcsókoltam. – Ezt pedig azért, mert levágtad a fejét. – Cupp! – Ezt meg azért, mert olyan édes vagy. – Cupp! – Ezt meg azért, mert nem haltál meg. – Oké – mondta, és a karjával odébb tolt. – Persze jellemző, hogy pont most vagy ilyen érzelgős, mikor nincs idő rá. Induljunk! – Hol van Sinclair? – Kettéváltunk, hogy megtaláljunk téged. Mivel engem ért ez a megtiszteltetés, gondolom ő Nostróval futott össze. Most viszont meg kell mutassalak a népednek is. – Az én... – és odadobott hozzám egy kardot, megragadta a karomat, és olyan gyorsan húzott maga után, hogy majd' orra estem. – Az én népem? – Visszapillantottam, és kimondhatatlanul örültem, hogy elhagyhattam azt a komor kis szobát, ahol azon tűnődtem, vajon ott fogok-e (újra) meghalni. Dennis fej nélküli teste még rángatózott egy kicsit, aztán egy heves rángás után nem mozdult többé. Nem vált porrá, és nem is szállt el forgószélszerű-en, csak feküdt ott, mint egy marionettbábu, melynek elvágták a köteleit. Fej nélkül. Ez is méltatlan volt hozzám. – Azért értem még ide időben, mert azt mondtam Nostro embereinek, hogy te vagy a megjövendölt királynő. – Jó, jó, de hogyhogy nem égtetek szénné? Dennis meglehetősen biztos volt abban, hogy már hamuvá váltatok. – Biztos emlékszel a föld alatti alagútra – mondta nyilvánvaló türelmetlenséggel. Továbbra is úgy vonszolt maga után, mint egy zsák abrakot. – Elálltak az utat, de nem teljesen. Normál körülmények között akár sikerülhetett is volna nekik, de Sinclair olyan mérges volt, hogy elvittek téged... soha nem láttam még ilyennek. – Megrázkódott egy kicsit. De az is lehet, hogy csak a hideg szoba tette.

– Ja! Az a Sinclair. Aki egy nagy érzelgős cica a szíve mélyén. Akkor mindenki megmenekült? Ez nagyszerű! Tudod, már azt hittem, mindannyian odavesztetek. – Ööö... – Annyira odavoltam, mikor Dennis azt mondta, mind meghaltatok! De csak beszéltem és beszéltem, hogy húzzam az időt, tudod, mint a filmekben. Egyszerűen nem jutott más az eszembe. És bejött! Tina rám nézett egy pillanatra, de nekem egy örökkévalóságnak tűnt. – Karen halott, Betsy. Hirtelen megálltam. Hogy Karen halálra elégett volna? Nem hiszem el. És mindez miért? A hatalomért és a birtoklásért. Már megint a fiúk és az ő kisded játékaik, harc a hatalomért. Pedig ez a város bőven elég lenne mindkettőjüknek. Micsoda kibaszott pazarlás. – Sajnálom – folytatta Tina, mivel meg se tudtam szólalni. – Tudom, hogy kedvelted. Ha ez segít, az érzés kölcsönös volt. Az utóbbi napokban csak rólad beszélt. – De hát... nem is ismertem. Teát készített nekem, semmi több. Igazán kedves volt. – Az események miatt nem tudtam többet mondani, de éreztem, hogy legbelül fortyogok a dühtől. Olyan volt, mintha a januári jég alatt sötét iszap hömpölyögne. Ha majd túltettem magam ezen, bosszút állok valakin. – Szóval... szóval mikor kiszabadultatok, idejöttetek. Nem volt nagy dolog, ugye? Tina felfortyant. – Dennis túl korán elment veled... nagyon rosszul ítéltük meg, de örömmel állíthatom, a fejével fizetett érte. Eric és én kiszabadultunk, és egyenesen idejöttünk, ez igaz. Felkészültem a harcra, de ehelyett mindenkinek azt mondtam, akivel összefutottam, hogy azért vagyok itt, hogy megmentsem őket és a királynőnket. És, láss csodát, senki sem próbált megállítani. Ez is arról árulkodik, hogy készen állnak. Ha megmutatlak nekik téged, még az is lehet, hogy Nostro ellen fordulnak. – Komolyan így gondolod? – Nem – mondta elkeseredetten, és közben felvonszolt a lépcsőn -, túlságosan meg vannak rémülve. Ahhoz is, hogy megállítsanak, de ahhoz is, hogy harcoljanak. Bár azt észrevettem, hogy amikor

felemlegettünk téged, érdekes dolgok történnek. Nincs más hátra, meg kell próbálni. És ha Nostrót meglátom, megeszem a golyóit reggelire. – Kösz a szemléletes képet! – Nézd! – és a bálterembe mutatott, ahol igazi harc zajlott. Legalább harmincan harcoltak, rúgtak, ütöttek és marakodtak. Valószínű, hogy Nostro és Sinclair volt az egésznek a közepén. Tina elengedte a kezemet, és keresztülgázolt a tömegen. Megfordultam, és elkezdtem futni. Elrohantam a bálterem és az uszoda mellett, ki az épületből. Tudtam, mit akarok, a kérdés már csak az volt, hogy fogom megtalálni. Zavartan szétnéztem a birtokon, és amilyen az én formám, Nostro birtoka legalább kétezer négyzetméter volt. Hol a pokolban lehetnek a...? Egy fiatal, vörös hajú vámpírlány rohant belém a sarkon, és szemlátomást nem mutatott különösebb érdeklődést a csata iránt. Mikor megragadtam a karját, felkiáltott, és elhúzódott tőlem. – Hol vannak a Förmedvények? – Kérem... ne... ne bántson... – A Förmedvényeket kérdeztem, te tökfej. Hol tartja őket a főnök? Tudom, hogy valahol itt vannak bezárva. Felpillantott rám, és mikor jobban szemügyre vettem, a hányinger kerülgetett. Nem lehetett több tizennégynél, mikor meghalt. Alig volt harmincöt kiló, holtsápadt, akkora barna szemekkel, amilyet a kisállatbolton kívül még életemben nem láttam. Örök tinédzser. A felnőtté válás küszöbén... Semmi sem lehet ennél rosszabb. Sinclair is egy disznó, de nem ölt meg tinédzser lányokat. Már eldöntöttem, hogy addig harcolok Nostro ellen, míg darabokra nem tépem, de ez a látvány csak megerősített döntésem helyességében. – Az istálló mögött van a ketrecük – mondta vékony hangon. – Megmutatom, csak kérem, ne bántson! – Lazítsál, édes! A mai lesz a szerencsenapod. Jobb, ha velem tartasz. Veszélyes itt benn. – Tényleg? Ne mondd! Én azt hittem, csak a koreai háború a veszélyes. – Egy kicsit felengedett, mikor rájött, hogy nem fogom a karddal levágni a fejét. – Egyébként a nevem... a nevem Alice. – Én meg a királynő vagyok, Alice. – Nézzük csak, hány éves is lehet, ha a koreai háborút emlegette? Negyven? Ötven? Ezt sose fogom megszokni. – Örülök, hogy találkoztunk, de most indulás!

A Förmedvények iszonyatos lármát csaptak, mikor megláttak. Csak tapogatózni tudtam, és megkönnyebbültem, mikor rájöttem, hogy Dennis nem vette le rólam a keresztet... valószínű, hogy nem tudott hozzáérni, vagy elfelejtkezett róla. A Förmedvények felé villantottam, akik erre rögtön elkezdtek szánalmasan hajlongani. Biztos, hogy akarom én ezt? Még az is lehet, hogy fordítva sül el, és akkor fuccs a tervünknek. Amúgy meg már így is, úgy is elcsesztem. Vettem egy mély levegőt, néhány jól irányzott ütéssel levertem a lakatot a ketrecükről – eléggé fájt, de ez semmi volt ahhoz képest, amit akkor éreztem, mikor a csuklómról téptem le a láncot -, és beléptem. – Ö... királyi fenség... vagy hogy is szólítsalak... Én biztos nem... – Minden rendben lesz. – Legalábbis reméltem. Ha meg nem, akkor nem lesz sok időm, hogy megbánjam a tetteimet. Kábé öt másodperc, és minden kiderül. – Azt hiszem, tudom, mi kell nekik. – Azzal odanyújtottam nekik a felsebzett, vérző csuklómat. A pulzus helyénél még mindig vérzett, csak nem annyira, mint mikor életben voltam, és nem volt olyan meleg sem. Lassú, vastag sugárban folyt, és olyan sötét színe volt, hogy szinte már feketének látszott. Ha ránéztem, émelygés fogott el. A Förmedvények felém kúsztak, alaposan körbeszaglásztak, majd elkezdtek lefetyelni a csuklómból. A leheletük hideg volt. És borzalmas bűz áradt belőlük. – Tulajdonképpen kik ezek? – Vámpírok, akiket nem hagynak táplálkozni a vámpírrá válásuk után. – Alice a fémoszlopokba kapaszkodott, és óriási szemekkel nézett bennünket. – Ezért állattá változnak... Elvesztik az énüket. Csak az éhséget ismerik. – Hú! – Most még jobban sajnáltam őket, hiszen egykor ők is emberek voltak. – Meg lehet őket menteni? Hosszú szünet következett. – Nem... nem tudom. Még soha senki nem tudta... szóval az uram, Nostro nem... – Ne is mondj többet! És ne hívd őt az uradnak. Hé, Alice, ez úgy tűnik, működik. Még megpróbálok valamit, és az is lehet, hogy túlélem. De az is lehet, hogy nem. De nem ez lenne az első eset. Mindegy, velem tartasz, vagy ellenem vagy? Megértem, ha azt mondod, ki akarsz ebből maradni.

– Kimaradni? Hogy magadra hagyjalak? – Egy pillanatig mintha habozott volna, aztán megrázta magát, mint egy kutya. – Azt hiszem... azt hiszem, veled tartok. – A rácsokon keresztül nézett rám, aztán pillantását a keresztre vetette, ami továbbra is halványan világított. Olyan volt, mint gyerekkoromban a Snoopy-zseblámpám. Elfordította a fejét, majd visszanézett, mintha valami vonzaná a tekintetét. Egyik kezével eltakarta a szemét, de az arcát szabadon hagyta. – Olyan bátor vagy... és erős. Biztos igaz, hiszen máskülönben hogy lennél képes... – Alice, tudnál egy kérdésemre válaszolni még ma? Meg kell menteni az új barátaimat Nostrótól, és haza akarok érni, hogy felvegyem videóra a legújabb Martha Stewart showt. – Állok szolgálatodra – mondta halkan. Olyan erősen markolta meg a korlátot, hogy szinte hallottam a fémes csikorgást – mindörökre. Mert aranyos voltál, és megengedted volna, hogy elmenjek. – Szuper. Szerintem. – Hozzá tudok-e szokni valaha is ahhoz, hogy az emberek azonnal a szövetségesemmé válnak? Remélem, nem. – Akkor figyelj, vázolom a tervet.

26. FEJEZET Alice-szel és a förmedvényekkel a sarkamban megrohamoztuk a házat, és a bálterembe futottunk. A Förmedvények vakon követtek mindenhová, ami nagy megkönnyebbülést jelentett – meg sem próbáltam mindet pórázon tartani. Ők pedig nem próbáltak engem felfalni, ami szintén jól jött. Nostro és Sinclair még mindig olyan vehemenciával és gyorsasággal küzdött, hogy semmit se láttam. Csak az ökölcsapásokat és tompa puffanásokat hallottam. Furcsamód senki más nem harcolt; a legtöbben a távoli falhoz tapadtak, és Tinát hallgatták. Mindenki nagyon rémültnek tűnt. – ... nem szabad beavatkozni! Akárki is nyeri ezt a csatát, el kell fogadnotok őt uralkodótoknak, de semmiképp sem avatkozhattok bele! Nekünk már akkor ez volt a törvényünk, mikor a halandók a barlangban hajlongtak. Barlangban hajlongtak? Ez szép, mondhatom. Tina mindig borzalmas hasonlatokkal áll elő. – Márpedig én beavatkozom – mondtam hevesen. Hátam mögött a Förmedvények tömege a lábamhoz dörgölőzött. Nagyon vigasztaló és hihetetlenül hátborzongató is volt egyben. Odamutattam, ahol Nostro és Sinclair hadakozott egymással. – Kapjátok el! A Förmedvények vicsorogva és vonyítva rohantak előre. Velük együtt én is, még éppen időben, hogy megragadjam Sinclairt, és kihúzzam onnan. Akármilyen gyors voltam is, az egyik Förmedvény fellökött minket, mire egy akkorát kaptam Nostrótól, hogy a fülem is csengett. Leráztam magamról, átpördültem a hátamon, hogy figyelemmel tudjam kísérni a jelenetet. Biztos ismerős, hogy amikor a rajzfilmekben verekednek, nem lehet mást látni, csak kavargó végtagokat meg csillagokat meg hasonlókat. Ez is pont ilyen volt. A Förmedvények ugattak. Nostro sikított, mi meg figyeltünk. Aztán egyszer csak a Förmedvények felől félreérthetetlen hangok jöttek, Nostro felől bugyogást hallottunk, és csobogásra

emlékeztető hangok hallatszottak. Aztán Nostro már nem adott ki hangot magából. Elég nehéz is, mikor az embert darabokra tépik. A néma csöndet a suttogásom törte meg: – Ezt Karen miatt kaptad, te szemétláda. Senki sem szólt egy szót sem. Harminc vámpír bámult rám. A Tina arcán megjelenő győzelmi mosoly már-már elviselhetetlen volt. Arca egy világítótoronyra emlékeztetett, mely gyönyörű és borzalmas is egyben. Most egyáltalán nem úgy nézett ki, mint egy kisiskolás pomponlány, hanem mint egy győztes amazon. Sinclairhez fordultam, és biztosra vettem, hogy mindjárt tesz egy epés megjegyzést, hogy oldja a feszültséget, de aztán felsikítottam és térdre rogytam, miközben majdnem elhánytam magam. Sinclair rettenetesen össze volt égve. Szinte az egész bal oldala fekete volt. Nem volt haja, és a szemhéja is hiányzott. Bal karján látni lehetett a vénákat, amik igyekeztek vért pumpálni az élettelen testrészbe. Szinte hihetetlen, de mosolygott, és fogai most még fehérebbnek tűntek a sötét bőr miatt. Biztos meg kellett volna rémülnöm, de végül is ismertem, még ha nem is szerettem. Nem nagyon. Azt hiszem. – Győzelem – suttogta. Könnyekben törtem ki. Már amennyire tudtam, hiszen nem voltak igazi könnyeim. Persze, győztünk, de milyen áron? És mi történik ezután? Sinclair teljesen összeégett miattam, elvesztette az otthonát – és a bőrének javarészét is – miattam. Karen is miattam halt meg. És Sinclair ahelyett, hogy magát gyógyította volna, vagy táplálkozott volna, hogy mentse a bőrét, vagy csak hogy távol tartsa magát ettől az egész pokoli harctól, idejött, hogy megmentsen. – Sinclair... Eric... mit... – Muszáj táplálkoznia – mondta Tina, mire Sinclair kinyújtotta a kezét, majd Tina karjára támaszkodva felállt. – Belőled. A te véred minden másnál gyorsabban meggyógyítja. – Ez is valami királynős dolog? Bólintott, de nem nézett rám. Óriási szemei szomorúak voltak, ahogy Ericre nézett. – A víz segít, felgyorsítja a gyógyulási folyamatot. Aztán... – Jól van, ezt ráérsz később elmagyarázni. – Eszembe jutott, mikor Nick nyomozót belefektették a kádba. Akkor azt hittem, azért, hogy tisztára mossák. Most viszont sejtettem, hogy más célja volt.

Gyengéden megragadtam Eric jobb karját, a vállamra vettem, és úgy cipeltem, mint a tűzoltók. – Ó, jaj, ezt határozottan ellenzem – mondta a combom hátuljának. – Pofa be, Eric. Mindjárt jobb lesz... iszonyú fájdalmaid lehetnek... – Hú, hogy mennyit kellett azon dolgoznom, hogy a keresztnevemen szólíts! Furcsa hangot adtam ki, valahol a nevetés és a sírás között. Sinclair ormótlan csomag volt, de hála a vámpírerőmnek, egy darab papírnak éreztem. – Jobb lesz, ha befogod. Most nincs idő a csípős megjegyzésekre. – El kell árulnod, hogy sikerült a Förmedvényeket Nostro ellen fordítanod – mondta társalogva, fejjel lefelé. Jézusom, micsoda nap! – Ezt még senkinek sem sikerült megtenni. – Mindig olyan kíváncsi vagy. – Te meg mindig áskálódsz. Odacipeltem a medencéhez, és óvatosan talpra állítottam. – Erre annyira nincs szük... – Vegyél egy nagy levegőt – mondtam, és olyan közel álltam a medencéhez, hogy a lábujjaim beleértek a vízbe. – Miért? – kérdezte Sinclair, teljesen jogosan. Aztán alámerültünk a vízbe. Végigfutott az agyamon, hogy a fenébe is, a klór biztos pokolian fogja csípni, de mikor láttam a megkönnyebbülést az arcán, rájöttem, hogy tévedtem. Kíváncsi voltam, hogy vajon a víz miért segít. Azért, mert gyakorlatilag nincs folyadék a szervezetünkben? Nem izzadunk, nem pisilünk, nem könnyezünk, de ha beleugrunk a medencébe, miért lesz hirtelen minden jobb? Érdekes. Lehet, hogy van rá magyarázat az egyik vámpírtankönyvben. Sinclair gyengéden magához húzott, és én hagytam magam. Miattam szenvedett borzalmas sérüléseket; a legkevesebb hát, hogy engedem, hogy igyon a véremből. Közben azon szurkoltam, hogy legyen elég. Ennyire más lenne egy vámpír véréből (jelen esetben az enyémből) inni, mint a földi halandókéból? Tina erről meg volt győződve, így hát én sem kételkedtem. Megremegtem, mikor a foga belemélyedt a torkomnál a bőrömbe. Olyan érzés volt, mintha akkor vesztettem volna el a vámpír

szüzességemet. A víz csodálatosan hűsített, és mi a medence aljához közelítettünk. Egyszerre volt furcsa és ámulatba ejtő, hogy a víz alatt ennyire kényelmesen érezzük magunkat, és nem kell azon aggódnunk, hogy levegőért a felszínre kell jönnünk. Kezemet a vállára tettem, és amíg ivott belőlem, éreztem, ahogy a bőre beheged a hátán, a semmiből megújulva, éreztem, ahogy visszanyeri az erejét és a vitalitását. Míg evett, a hátamat simogatta, ami nagyon jólesett – nyugtató, édes és kellemes. Pont ugyanazt éreztem, míg belőlem táplálkozott, mint amit akkor szoktam, amikor én táplálkozom. Az odaadás örömét, mikor egy olyasvalaki tart a kezében, aki sokkal nagyobb és erősebb, aki össze is törhetne, ha akarna, de nem teszi (valószínűleg). Ez volt a megadás tiszta gyönyöre. Eric elhúzódott, és gyermeki örömmel az arcán elmosolyodott. Döbbenettel vegyes csodálattal láttam, hogy az arca begyógyult. Mindez rettentő gyorsan történt. Ugyanolyan tökéletes lett, mint előtte: egy minden porcikájában lenyűgöző hím. Jó nagy vámpírfogakkal. Mindez alig öt percbe került. Elnevettem magam a víz alatt, és majdnem megfulladtam. Megint magához vont, most már nem annyira gyengéden, aztán már csak azt éreztem, hogy szája beborít, nyelvét az enyémhez dörgöli, átkarol és magához szorít. Vagy egy órán át csókolóztunk... legalábbis én így éreztem. Megszabadított a gönceimtől, és én is segítettem neki megszabadulni az égett ruhadarabjaitól. Mivel tudtam, hogy nem bírja elviselni a keresztet, levettem a nyakamból, és hagytam, hogy a víz elsodorja, persze magamban megjegyeztem, hogy vissza kell majd szereznem. Mikor megérintettem a kemény és merev hímtagját, örültem, hogy lebegek és nem állok – biztos leültem volna a meglepetéstől. Óriási volt és gyönyörű, és azt kívántam, bárcsak mielőbb belém hatolna. Belefáradtam már abba, hogy küzdjek az iránta érzett vonzalmam ellen, hogy valahányszor csak elmosolyodik, azt játsszam, nem érzek semmit a gyomromban. Szerelem? Nem tudom. Soha nem ismertem Eric Sinclairhez hasonló embert, akiről azt hittem, hogy egy reménytelen balfék, de aki harcolt értem, elvesztett mindent, csak hogy megmentsen, és a trónt is megszerezte nekem. Ajka rátapadt a mellbimbómra, és gyengéden szopogatni kezdte. Majd a kemény bimbót hirtelen nyaldosni kezdte, és erősen kellett

koncentrálnom, hogy ne kapkodjak levegő után a víz alatt. A keze mindenütt ott volt, a hátamat, fenekemet és combomat markolászta, simogatta. Aztán elengedett, és alámerült. A hátam ívbe feszült, mikor éreztem, hogy hüvelykujjaival szétválaszt alul, és a nyelve bennem jár. Vakon bámultam a medence alja felé, miközben nyelve simogatott, ingerelt, nyaldosott és szúrt, a kezével pedig a combomat markolászta. Lábamat a feje köré fontam, és megragadtam a haját, arcát szinte magamba nyomtam. A szája és a nyelve okozta érzéseket a lágyan simogató víz felerősítette, és én szinte önkívületi állapotba kerültem. Aztán éreztem, hogy vámpírfogaival belém harap, és gyengéden szív pont a közepéből, aztán elért a gyönyör. Elért? Nem is ez a helyes kifejezés, inkább elöntött, és én némán sikoltoztam, és a fenti, pompás fény felé bámultam. Aztán felnyúlt, megfogta a derekamat, lehúzott magához, és végigcsókolta az egész testemet, míg csak rá nem talált újra a számra. Olyan szép olyan jól érzi magát ah már nem tudom tovább tartani muszáj behatolnom óh Elizabeth drágám oh oh oh oh Megdermedtem. Hallottam valakinek a gondolatait, amik nem az enyémek voltak. És nem is Sinclair olvasott a gondolataimban, hanem olyan volt, mintha én lennék az, aki... hallgatózik. De mióta tudok a gondolataiban olvasni? Vagy akárkiében? Vajon ő is hall engem? Eric, nemi betegségben szenvedek, nem baj? Semmi; továbbra is csak csókolt, és most az alsó ajkamat szívta. Megkerestem hatalmas péniszét, és elkezdtem simogatni. Most kell megragadnom öt most megérintem magamévá tennem jaj nehogy fájdalmat okozzak neki oh Elizabeth ragyogó királynőm akár meg is halnék érted. Előrenyomult. Lábamat köré fontam – most már fejjel lefelé lebegtünk – és lassan ráültem a farkára. Hihetetlenül feszes volt, nagyszerű és csodálatos és elképesztő. Ereztem, hogy kezével a hajamba túr, és felemeli a fejemet, és az arcomat nézi, amint belém hatol, centiméterről centiméterre. Ne hagyd abba, formáltam a szavakat a számmal. Ah édesem bárcsak abba tudnám... És egyre csak jött és döfködött. Arcát a nyakamba temette, és gyötrelmes lassúsággal hatolt belém, nehogy kárt tegyen bennem.

Ami rendjén is volt, eltekintve attól, hogy én újra élvezni akartam. Azt akartam, hogy magamban érezzem. A torkomban akartam érezni őt, lovagolni akartam rajta, amíg nem sikítok és karmolászok, látni akartam, ahogy a szemét forgatja a gyönyörtől, amint elélvez. Közelebb vontam, és ő megremegett; a nyakánál beleharaptam, mire egyetlen mozdulattal belém hatolt. Élvezettel vonaglottam rajta, élveztem, hogy bennem van, hogy felnyársal. Hogy megkefél. Oh nem nem félek hogy fájdalmat okozok ah ah AH AH ELIZABETH OLYAN JÓ HOZZÁD ÉRNI... Bokámat összekulcsoltam a háta mögött, körmeimet a vállába mélyesztettem, és visszaültem rá. Újra beleharaptam, a másik oldalon, és ő megvonaglott. Ekkor mindketten egymásnak feszültünk. .. Nem bírom tovább nem bírom tovább nem nem Elizabeth oh Elizabeth olyan mintha élnél, még soha senkivel nem volt ilyen jó Elizabeth ... szinte viaskodtunk egymással a víz alatt, hullámozva vonaglottunk, egymásnak feszültünk; szája megint az enyémre tapadt, és olyan erősen csókolt, hogy egyik vámpírfoga átlyukasztotta az alsó ajkamat. MÉG MÉG MÉG MÉG MÉG MÉG MÉG Abban a pillanatban olyan intenzitással tört rám a beteljesülés érzése, hogy a csillagokat láttam – de lehet, hogy csak a medence csempéjének a mintáját -, és éreztem, hogy magamba zárom... EIIZABETH! ELIZABETH! ELIZABETH! ...éreztem, hogy megremeg, amint elélvez. Olyan volt... olyan volt, mintha újra élnék. A szorítása erősebbé lett, nyelve még mélyebbre hatolt a számban, aztán elernyedt, elengedett, kicsusszant belőlem, kisebb és puhább lett, de még továbbra is mereven állt neki. Eltávolodtam tőle – inkább lebegtem -, de megragadott, és visszarántott, és egy hosszú pillanatig magánál tartott, amíg el nem értük a felszínt. Már nem hallottam a gondolatait, ami elszomorított. Szerelem? Fogalmam sincs, de hogy valami történt, az biztos.

27. FEJEZET Majdnem felkiáltottam, amikor a feljöttem a víz alól. A medence mellett ugyanis több tucat vámpír álldogált és várakozott türelmesen. Újra lemerültem hát, úsztam még pár percet, és megkerestem Sinclair testvérének a keresztjét – könnyebben ment, mint gondoltam -, és visszaakasztottam a nyakamba. Még egy kicsit úszkáltam a medence alján, majd összeszedtem a bátorságomat, és visszaúsztam a felszínre. Aha, még mindig ott voltak. Tiszta hülyék. Fel és alá úszkáltam, és közben azon gondolkodtam, honnan szerezhetnék valami ruhadarabot. És hogy vajon mennyit láttak. Mindannyian engem bámultak, de az arcuk teljesen kifejezéstelen volt. Isten tudja, mit gondolhattak. Először meghaltam, aztán vámpírrá változtam, majd királynő lettem, most meg kurva. Micsoda hét! Tina a medence mellé térdelt, és felmutatott egy fürdőköpenyt. Odaúsztam hozzá, kimásztam, hagytam, hogy segítsen belebújni a köpenybe – rémes műszál-pamut keverék, de nem voltam abban a helyzetben, hogy válogassak -, s a másodperc töredéke alatt bekötöttem. Sinclair, az a hímringyó, bezzeg nem volt ilyen szégyenlős! Egyszerűen csak kiemelkedett a medencéből, kiállt a közönség elé anyaszült meztelen. Míg néztem, láttam, hogy a torkán és a vállán ejtett harapás nyomai begyógyulnak. Semmi más nem történt, de én csak bámultam tovább. – Íme a Királynőtök és hitvese! – jelentette be Tina hangosan. Az összegyűlt vámpírok éljeneztek, de csak ímmel-ámmal. Sokkal inkább úgy hangzott, mint egy össznépi hümmögés. Biztos azt gondolták, hogy ez a főnök is csak ugyanolyan segg, mint az előző. Teljesen nyilvánvaló volt, hogy még mindig félnek. Sajnáltam őket, de most csak annyit tudok tenni, hogy bebizonyítom, hogy nem egy kopaszodó szociopata vagyok. Lehet, ha megismernek, majd nem félnek annyira. És... na, várjunk csak! – Ö... – és felemeltem a mutatóujjamat.

– Nostro nincs többé – mondta Sinclair szigorúan (és meztelen). – A Förmedvények a Királynőm parancsnoksága alá tartoznak. Mint ahogy ti is mindannyian. – Ö... Eric? – Akik nem kívánnak ránk felesküdni, ma éjjel szabadon távozhatnak. Nem fogunk senkit sem kényszeríteni; szabadon jöhettek-mehettek. A sötét napoknak vége. De aki marad és hűséget esküszik Őfenségének, a Királynőnek, az életünk végéig a védelmünket élvezi. Jól hallottam? Hitves? – Hitves? – kérdeztem, és igyekeztem Tina tekintetét elkapni, aki kerülte a pillantásomat. – Tina? Hitves? Miről beszélsz? Mindenütt vámpírok térdeltek a szobában, és a homlokukkal a csempéhez dörgölődztek, de őket szinte észre sem vettem. Tina viszont továbbra sem nézett rám. Mi a fene folyik itt? A hozzám közelebb lévő vámpírok közül néhányan elkezdtek hátrálni – fél térdre ereszkedve nem kis mutatvány ám -, Tina zavartan köhincsélt, Sinclair pedig felém fordult, és alaposan végigmért. Aztán rám mosolygott. Miért ijedek meg a mosolyától éppen most? – Hé! Én is itt vagyok! Hajlandó lenne valaki nekem válaszolni? Hitves? Mi a fene folyik itt? Tina megint köhögött. – Mi... ööö... nem volt alkalmunk befejezni a Holtak könyvében leírtakat. Dennis miatt... így nem magyaráztuk el. – Éééééés? – De mivel eljöveteledet megjövendölték, és Nostro bukását is megjósolták, és... szóval... mivel Ericet, a te Királyodat szintén... – Mi?- Szinte éreztem, hogy kigúvad a szemem. – Mit mondtál? – Azt mondta, hogy mivel Ericet, a te Királyodat szintén – szólalt meg Alice valahonnan hátulról. – Neked nem osztottam lapot. Tina, gyerünk, magyarázatot kérek. Most. – „És aki a trónbitorló bukása után elsőként ismeré meg a Királynőt, ahogy férj szokta az asszonyát, az lészen a királynő hitvese, és az ő oldalán fog uralkodni ezer esztendőn át." Legalábbis – tette hozzá – valami ilyesmit ír. A könyv ugyanebben a stílusban folytatódik. Ha visszaérünk, megmutatom a vonatkozó részt.

– Mi? – Megtántorodtam. Sinclair kapott el. Elrántottam a karomat, és majdnem visszaestem a medencébe. – Én vagyok a királynő, és Sink Lair a király? Aztán mióta? – Hát... khm... azóta – válaszolta Sinclair készségesen. – És ezt miért nem mondtátok el nekem? Miért nem figyelmeztettetek? Ezer éven át? Mi? – Hát – magyarázta feketelistám állandó szereplője – ha azt mondtam volna, hogy „Elizabeth drágám, szeretnélek a magamévá tenni, de hadd figyelmeztesselek, hogy abban a pillanatban, hogy benned elélvezek, én leszek a király", akkor esélyem se lett volna, hogy meztelenül lássalak. Tina közben gondosan tanulmányozta az arcomat, mert gyorsan Sinclair elé ugrott, és karját védelmezőn tárta elé. Az a balfék meg közben derülten nézett rám Tina feje fölött. – Nem ez az oka, fenség. Mélyen megérintetted a lelkét, ezért van ilyen állapotban. – Azzal nagyon halkan odasúgta Sinclairnek: – Hagyd ezt abba! – Majd hamisan rám mosolygott. – Megjövendölték, ennyi az egész. Éppúgy, mint a trónra kerülésedet. Nem tudunk semmit se tenni ellene. – Fogadjunk? Sinclair széttárta a karját. – Édesem, olyan dühösnek tűnsz. Kész a koronázási ceremónia terve, úgyhogy leszel szíves mosolyogni. És mihelyt újjáépül az otthonom, be tudsz költözni természetesen. – Fogadjunk? – Hát, akkor talán később. Miután... ööö... lenyugodtál. – Megígérted! – Tina mellkasának böktem a mutatóujjamat. Megtántorodott, de nem esett el. – Megígérted, hogy ha Királynő leszek, megszabadulok Sinclairtől. – Meg akartál tőlem szabadulni? – kérdezte Sinclair színlelt felháborodással a hangjában. – Nem gondoltam, hogy végül ő lesz a hitvesed – mondta vékony hangon, de tudtam, hogy hazudik. Lehet, hogy engem elfogad királynőjének, de Sinclair kedvéért még a csillagokat is lehozná, hisz közelebb áll hozzá, mint egy testvér. Amit Sinclair akar, azt Tina teljesíti. Engem tisztelt, de Sinclairt imádta. – De a könyvnek igaza volt. Mindenben igaza volt. És nekünk egész egyszerűen ezt el kell fogadni. – Azt várhatjátok! – Nos, ha te... – kezdte Sinclair.

– Te meg fogd be, hazamegyek – mondtam hangosan. Még szorosabbra húztam magamon a fürdőköpenyt. De hogy jutok haza? Se kulcsom, se autóm, se jogosítványom, se bugyim. Szerencsére olyan dühös voltam, hogy ez cseppet sem érdekelt. – És tartsátok távol magatokat tőlem! Komolyan mondom! Tina az ajkába harapott és a földet bámulta, de az a szemét Sinclair rám mosolygott. – Lehetetlen, Királynőm. Neked és nekem mostantól kezdve együtt kell irányítanunk egy királyságot.

UTÓSZÓ Én vagyok hát a holtak királynője. Pedig már azt is elég nehezen dolgoztam fel, hogy megöltem a főgonoszt – és mondanom sem kell, nem én vagyok az egyetlen, akit ez meglepetésként ért -, de hogy még halott királynő is vagyok! S az a tetű, akit egyszerre gyűlölök és szeretek, az én királyom. Ez gyakorlatilag azt jelenti, hogy ezer évre össze vagyunk zárva. Ezer nyamvadt évre! Tovább leszünk műsoron, mint a Simpson család. Egy héttel ezelőtt még az volt a legnagyobb problémám, hogy kirúgtak az állásomból. Most visszasírom azokat a gondtalan, szabad napokat! Egy vámpírkirályság irányítása állandó elfoglaltságot jelent, és közben arra is kell ügyelnem, hogy távol tartsam magam Sinclairtől (pedig istenem, még mindig annyira kívánom, és mit nem adnék, ha a kezét – meg mást is – magamon érezhetném). Tinával egy darabig szóba sem álltam, de aztán elhatároztam, hogy megbocsátok neki. Jessicát és Marcot pedig le kell beszélnem arról, hogy belekezdjenek az új üzleti vállalkozásukba, melynek célja a bűncselekmények elleni harc (HELP Zrt.), és az is az én feladatom, hogy vámpírok ezreinek segítsek abban, hogy a saját lábukra álljanak. Arra is időt kellett szakítanom, hogy helyreállítsam a kapcsolatot (legyen az akármilyen is) apámmal és a mostohaanyámmal. Továbbra is úgy tettek, mintha nem léteznék, de nem hagyhattam, hogy így folytatódjanak a dolgok. Ha én meg tudtam szokni apám új kirakatfeleségét, akkor neki is hozzá kell szokni az én élőholt mivoltomhoz. Arról már nem is beszélve, hogy milyen nehéz állandó alanyokat találni a szomjam csillapítására, plusz egy fizető állást is kell keresnem: hiszen vámpír vagyok és munkanélküli, és hát mégse élősködhetek Jessica nyakán örökké. Az álláskeresés ötlete nevetségesnek tűnhet. De Jessicát erről meggyőzni még nehezebb feladat lesz. A Förmedvényeket Alice-ra bíztam... továbbra is Nostro lakhelyén maradtak, de több helyük volt a rohangálásra, és reményeim szerint egy zseniális vámpír képes lesz arra, hogy egyszer majd segítsen rajtuk.

Nekem pedig állandó harcot kell vívni azokkal, akik azt szerették volna, hogy égessük el a Förmedvényeket. Nehéz nemet mondani, mint ahogy ahhoz a gondolathoz is nehéz volt hozzászokni, hogy én vagyok a főnök. Jó pár évtizeddel fiatalabb voltam mindegyik vámpírnál, és ez elég furcsa volt. Ragaszkodtam hozzá, hogy Karent illő módon temessük el. Ami láthatóan ellentmondott minden vámpírszabálynak. De engem nem érdekelt. A sarkamra álltam, és meglepően sokan jöttek el. Nem is rossz, ahhoz képest, hogy éjféli szertartás volt. Sem Sinclairrel, sem Tinával nem egyeztettem, de az urnát hazavittem. Még most is ott van a kandallópárkányon. Az ártatlan áldozatokról sosem szabad megfeledkezni. Anyukám is eljött a temetésre. Sinclair teljesen elbűvölte. Valósággal levette a lábáról, mikor fekete angyalként megjelent a házában, hogy ne kerüljön bajba. Azt hiszi, hogy az a tény, hogy Sinclair a király, egyszerűen király. Megpróbáltam neki elmagyarázni, hogy Sinclair más, mint aminek mutatja magát: egy ravasz, hétpróbás gazember, egy megrögzött hazudozó – persze a medencés kalandomról nem meséltem neki -, de mindez süket fülekre talált. – Tudod, Betsy, csak azért, mert vámpír lett belőled, még nem jelenti azt, hogy szinglinek kell maradnod. Na persze. Pedig eltökéltem, hogy az maradok, ezer évig, hogy egész pontos legyek. Épp elég nekem, hogy ez a nyomorult Sinclair a hitvesem, semmi kedvem élőholt menyecskévé is válni. Nickkel is összefutottam, ez is olyan ritka véletlen volt, ami gyakran megesik az emberrel: mindketten épp ugyanabban az élelmiszerboltban vásároltunk. Valamivel jobban nézett már ki, és meg se lepődött azon, hogy pont egyszerre állunk sorba frissen facsart narancsléért. Nem emlékezett sem arra, hogy olvasta a halálhíremet, sem pedig a futó kalandunkra. Legalább emiatt nem kell aggódnom. Már csak egyetlen vágyam van: leszoktatni Sinclairt arról, hogy márkás cipőkkel halmozzon el. A legutolsó képeslapjára azt írta, hogy amíg nem bocsátok meg neki, addig mindennap elküld egyet hozzám. Már tizennégy Prada, nyolc pár Manolo és hat Ferragamos cipőm van. Talán mégiscsak megbocsátok neki... egyszer.

De addig is várom, hogy Jimmy Choo kijöjjön a legújabb piros kollekciójával.

OLVASSON BELE A SOROZAT KÖVETKEZŐ RÉSZÉBE IS:

ELŐSZÓ Robert Harris rendőrségi kihallgatása 2004. június 30. 5521@02:32:55-03:45:32 Iktatta: Nicholas J. Berry nyomozó Minnesota, Minneapolis, Negyedik kerület

Mr. Harris, miután a helyszínen ellátták, visszautasította, hogy kórházba vigyék, viszont beleegyezett abba, hogy a jelenlévő rendőrök, Whitnour és Watkins bevigyék az őrsre, kihallgatásra. A kihallgatást a minneapolisi nyomozó, Nicholas J. Berry vezette. Robert Harris ötvenkét éves fehér férfi, a Bright Yellow Cab taxitársaság alkalmazottja. Mr. Harris éppen szolgálatban volt, mikor a lent nevezett események megtörténtek. Mr. Harrist megszondáztattuk; jelenleg a laboratóriumi eredményekre várunk annak kiderítésére, hogy használt-e kábítószert.

Berry nyomozó: Készen áll? A szalag... rendben. Kér valamit inni, mielőtt elkezdjük? Kávét? Robert Harris: Köszönöm, nem. Ha ilyen későn iszok kávét, nem fogok tudni aludni. Meg a prosztatámmal is baj van, úgyhogy annak sem tenne jót.

BNy: Elmondaná kérem, mi történt ma éjszaka? RH: Persze. Miről akar hallani, hogy a baseballcsapatunkat hogyan verték szarrá, vagy hogy mér' vótam olyan hülye, hogy egy olyan állást vállaltam el, ahol egész nap ülni kell? Csak ne lenne aranyerem. BNy: Ha visszatérhetnénk a történtekre... RH: Persze. Arra kíváncsi, amit azoknak a kollégáinak mondtam, akik vigyáztak rám? Elég rendes fickók, ahhoz képest, hogy zsaruk. Persze a világé' sem akarom megsérteni őket. Végül is ezé' vagyunk itt, nem? BNy: De. RH: Mer' maguk itt azt hiszik, hogy megőrültem vagy sokat ittam. BNy: Tudjuk, hogy nem ivott, Mr. Harris. Szóval, ha egy kicsit korábbról indulunk... RH: Ha egy kicsit korábbról indulunk, akkor épp a seggemen ültem és a gyerekem sorsáról gondolkoztam. Tizenkilenc éves, és egyetemre akar menni. BNy: Minnesotában a Duluth Egyetemre. RH: Aha. No mindegy, ezért vállalok olyan sok túlórát, mert egek, azok a könyvek olyan sokba kerülnek. Hogy kerülhet egy könyv száztíz dollárba? Egyetlen darab? BNy: Mr. Harris... RH: No mindegy, szóval ott üldögéltem, és a saját dolgommal vótam elfoglalva, éppen ebédeltem. Persze nem vót igazábul ebédidő, mer' éjjel tíz óra vót, de mikor éjszakázik az ember, akkor eszik, mikor ideje van rá. A Lake Street és a Negyedik sugárút sarkán várakoztam. Sokan nem szeretik azt a környéket, a négerek miatt, tudja. De nem akarok senkit megbántani. Nem mintha maga úgy nézne ki... BNy: Mr. Harris. Én nem vagyok afroamerikai, de még ha az is lennék, jobb szeretném, ha a tárgynál maradnánk. RH: De manapság sose lehessen azt tudni, nem? Hogy az ördög vigye el ezt az átkozott politikai korrektséget is! Az ember már nem is beszélhet nyíltan. Van egy barátom, Denny Pohl, olyan fekete, mint a korom, és ő is úgy híja magát... inkább meg se mondom, milyen szót használ, de mindig azt használja. És ha neki nem számít, nekünk mér' kell aggódni?

BNy: MR. Harris... RH: Bocsánat. Szóval, épp ezen a környéken vótam, ami egyesek szerint nem annyira menő, éppen ebédeltem – sajtos, sonkás szendvicset mustárral, ha valakit érdekel -, no és akkor a taxim felborult. BNy: Nem is hallott semmit? RH: Fiam, halvány fingom sem vót róla. Az egyik pillanatban még ettem, a másikban meg má' az oldalamon feküdtem, és a kocsi alján lévő szemét mind a nyakamba hullott, és a szendvics is kiesett a kezembő', és a fejem az utcán vót. Hallottam, hogy valaki elsétál, de nem láttam semmit. De nem is ez vót a legrosszabb. BNy: Hanem? RH: Hát, még akkor is azon gondolkodtam, vajon mi történhetett, és hogy vajon kijön-e a mustár az új ingembül, mikor meghallottam ezt az éles üvöltést. BNy: Férfi vagy nő volt? RH: Az őszintét megvallva, nem tudnám megmondani. Azaz hogy tudom, mer' láttam őket, mindkettőjüket, de akkó' még nem tudtam. Akárki is vót, úgy üvöltött, mintha nyúznák, mer' visítás, sírás és érthetetlen gagyogás hallatszott, soha nem hallottam még ilyen borzalmasat. Nem mondom, a lányom is sok hangszert kipróbált már, és botfüle van. Na, mikor a tubán tanult játszani...! De még az is kismiska vót ehhez képest. BNy: Mit csinált azután? RH: Hát, kimásztam az utas felőli oldalon olyan gyorsan, amilyen gyorsan csak lehetett, mégis mit csináltam vóna? Tudja, a vietnámi háborúban az egészségügyi szakasznál dolgoztam. De miután visszatértem az Államokba, soha nem mentem vissza a kórházba dolgozni, még akkor se, amikor a feleségem, Isten nyugosztalja, a világra hozta a lányunkat, Annát. Aztán arra gondoltam, hátha tudok segíteni. A taxin van biztosítás, az nem érdekelt, de valaki igazán nagy bajban vót, és az sokkal fontosabb vót. Azt hittem, hogy valaki véletlenül rátolatott a gyerekére. Elég sötétek ott azok a kis utcák. Alig látni valamit. BNy: És aztán?

RH: Aztán egy busz állt meg mellettem. Majdnem belém jött. És elég furcsa is vót, mer' ilyen későn má' nem szoktak buszok járni, és ezen is csak egyvalaki utazott. No, aztán kiugrott az a lányka. A busz meg csak várt. Láttam, hogy a busz sofőrje olyan vágyakozón bámult a lányra, hogy maj' kiguvadt a szeme. Aztán én is alaposan szemügyre vettem. BNy: Le tudná őt írni? RH: Hát, elég magas vót, de tényleg, kábé mint én, pedig én is majdnem egy méter nyolcvan centi vagyok. Világosszőke haja vót, olyan csíkozott, hogy is hívják, na... melír, az az! Olyan vöröses melírcsíkok vótak a hajában, és olyan gyönyörű zöld szeme vót, amilyet még soha életemben nem láttam. Mint azok a régi, zöld palackok, olyan sötétzöld. Amúgy nagyon sápadt vót, mint aki sosincs levegőn. Nekem is csak a bal karom barnul le nyáron, mer' az mindig kinn van a kocsiablakban, de a jobb karom mindig fehér marad. Na szóval, arra má' nem emlékszem, milyen ruhát viselt, leginkább az arcát néztem. És... és... BNy: Minden rendben? HR: Csak olyan nehéz erről beszélni. Szóval ez a lány úgy öt-hat évvel lehetett idősebb az enyémnél, de, szóval, úgy megkívántam, ahogy egy férfi szokta a feleségét szombat este, biztos tudja, mire gondolok. Engem soha nem érdekeltek a fiatal lányok, bár a feleségem is má' hat éve, hogy meghalt. Elég zavarba ejtő vót, hogy bár továbbra is hallatszott az üvöltés, mégis ott álltam, és a farkamra gondoltam. BNy: Nos, ez néha, nehéz helyzetben, egy olyan ember, mint... RH: Itt nem vót szó semmi ilyesmirül. Egyszerűen megkívántam, ennyi az egész. Mintha soha mást nem kívántam volna. De mindegy, egyre csak bámultam, de ő rám se figyelt. Az ilyen lányokat persze biztos mindig megbámulják, naponta többször is. Egy szót sem szólt hozzám, hanem bement a kis utcába. Követtem. Azé' vót ott egy-két utcalámpa, így végre láttam is má' valamit. Az igazat megvallva, kezdtem kicsit jobban érezni magam. Erre, mielőtt még odaértünk volna, az üvöltözés abbamaradt. Mintha valaki lekapcsolta volna a rádiót. Erre a lány elkezdett rohanni. Ami elég mókás vót, mert tűsarkú cipőt viselt. Lila vót, a sarkán

masnival. Icipici lába vót, rajta ez a csinos kis cipő. Szóval az egész olyan mulatságos vót. BNy: És aztán? RH: Hát az biztos, hogy egész ügyesesen mozgott azokban a kis cipőkben, bizony. Szerintem biztos valami futó fenomén lehetett, vagy mi. Én meg mögötte vótam. Aztán eljutottunk abba a kis utcába, és én rögtön láttam, hogy zsákutca, és nem nagyon akaródzott továbbmennem. Furcsa vót, mert soha nem gondoltam már Vietnámra, de akkor úgy éreztem, mintha épp akkor jöttem volna vissza. Öregem, minden eszembe jutott. Nagyon furcsa vót. BNy: Látott ott valakit? RH: Először nem. De aztán aszongya ez a lány, elég hangosan és határozottan, tudja, mint a tanárok. „Hadd menjen." És aztán megláttam a két fickót, akik nem állhattak messzebb úgy három méternél. Nem értem, hogy nem vettem észre őket korábban. Az egyik egy alacsony pasas vót, de egy nálam magasabbat tartott a kezében a föld lelett. A téglafalhoz csapkodta, a nagydarab fickó feje ernyedten lógott, mer' má' nem vót magánál... De aztán, mikor a lány megszólalt, a kisebbik elengedte, és aki kiabált, úgy csapódott a falba, mint egy homokzsák. Totál KO. És az alacsony fickó odajött hozzánk, és hirtelen teljesen beszartam. BNy: Látott fegyvert vagy... RH: Semmi olyan nem vót. Ő csak egyszerűen... gonosz vót. Úgy egy fejjel alacsonyabb vót nálam, és olyan szürkés vót a bőre. És olyan kis vékony bajsza vót. Ha engem kérdez a biztos úr, szerintem vagy jó erős bajsza legyen a férfiembernek, vagy semmi. Na mindegy, úgy nézett ki, mint egy punk, de vót benne valami, amitől mindenáron távol akartam kerülni tőle. Valahogy éreztem legbelül, hogy gonosz, még ha nem is tudnám igazán megmondani, mi vót az. És hadd mondjam el, hogy láttam én a feleségemet is meghalni, gyomorrákja vót. Napról napra fogyott, nyolc hónapig szenvedett. Nem hittem vóna, hogy ezután lesz még valami, amitől így megijedek. De ez a fickó... BNy: Tartsunk egy kis szünetet? RH: A világér' se! Jobb ezen minél előbb túlesni. Megígértem, hogy bejövök és elmondom, és így is van. Szóval itt ez a pasas, egész közel jött, és azt mondta: „Ez nem rád tartozik, te álkirálynő." És

ahogy beszélt, olyan ódivatú vót. Mint ahogy az emberek száz évvel ezelőtt beszéltek. És a hangja! Még most is kiráz tőle a hideg. El akartam futni, de meg se tudtam mozdulni. De a lányt ez nem érdekelte. Felegyenesedett és azt mondta: „Baszd meg! Tűnj el, mielőtt elveszíteném a türelmemet!" BNy: „Baszd meg"? RH: Sajnálom, de eztet mondta. Tisztán emlékszek rá, mert egész ledöbbentem. Nem vagyok egy beszari alak, de komolyan féltem. Ő meg szinte gyerek vót még, és egyáltalán nem félt. BNy: Aztán mi történt? RH: Hát, az alacsony alak majdnem hanyatt vágódott. Én is le vótam döbbenve, de ő... ő tényleg megrémült. Mintha még soha senki nem beszélt volna így vele. És lehet, hogy nem is. Aztán azt mondta: „Az, hogy mivel táplálkozom, nem tartozik rád, álkirálynő!" Végig így szólította, hogy „álkirálynő". Sose nem hallottam még ezt. BNy: „Álkirálynő." RH: Aha. És aztán a lány azt mondta: „Most már húzzál innen, te köcsög!" De komolyan! Majd meg azt: „Te is tudod, hogy semmi szükség arra, hogy megijeszd vagy bántalmazd őket, úgyhogy ne gyere nekem itt ezzel a hülyeséggel!" De az is lehet, hogy azt mondta, „baromsággal". Mindegy, jól megmondta a magáét. BNy: És aztán? RH: Aztán megragadta a lányt! És úgy vicsorgott, mint a kutya, mikor harapni készül. A szomszédunk kutyája, Rascal is pont így nézett ki tavaly nyáron, miko' megveszett, és mielőtt lelőttem szegény párát, akkó' nézett így ki, mint ez a fickó. És mielőtt segíteni tudtam vóna rajta – mer' bár féltem, de nem hagytam vóna, hogy belekeveredjen, szóval biztos csináltam volna valamit -, elővette azt a keresztet a nyakából, és a homlokába nyomta. Pont, mint a filmekben. És uramatyám! Én még azt hittem, hogy a nagydarab fickó üvöltözött. Ez üvöltött csak igazán, mintha a tüdeje égett volna, és aztán egyszer csak elkezdett füstölni a homloka, és minden nagyon büdös lett. El sem hinné, milyen büdös. Mint mikor a csirkét odaégeti az ember, de előtte még jól el is sózza. Istenem, még a gondolatára is majd elhányom magam. Azzal elengedte a lányt, és megtántorodott egy kicsit, a lány meg

rendíthetetlen nyugalommal azt mondta: „Fogod, és elviszed ezt a férfit a kórházba. És kifizeted a számláját, ha esetleg nem lenne biztosítása. És ha még egyszer rajtakaplak, hogy így táplálkozol, a torkodon fogom keresztülszúrni ezt a keresztet. Megértetted, vagy esetleg be is mutassam?" Mire a fickó elhúzódott tőle, és bólintott. A lány olyan szigorú vót, és ugyanakkor gyönyörű is, nem bírt ránézni. A fenébe, én is alig tudtam ránézni! Aztán felkapta a nagydarab pasast, aki még mindig nem tért magához, és kiszaladt vele az utcából.A lány ekkor felém fordult, és felsóhajtott, mint aki nagyon elfáradt. Aztán ezt mondta: „Magával is előfordult már, hogy olyasmivel kell foglalkoznia, amit utál?" Én pedig elmondtam neki, hogy velem is előfordult már ilyen. Istenem, milyen gyönyörű lány vót! BNy: És aztán? RH: Aztán megkérdezte, jól vagyok-e. Mire mondtam, hogy igen. Aztán azt is mondta, hogy ne féljek. Én meg azt válaszoltam, hogy amíg ott van mellettem, nem félek. Mire ő elmosolyodott. Elindultunk kifelé az utcából, és meglátta, hogy a taxim az oldalára van fordulva. Undorral nézett oda, és azt mondta: „Istenem, micsoda amatőr!" Gondolom, arra fickóra értette, aki elrohant. Aztán egyszerűen odament, és – ez biztos érdekelni fogja – letérdelt, két ujját a taxi alá helyezte, és visszafordította a kocsit a kerekeire. BNy: Visszafordította a taxiját? RH: Aha. BNy: Egy kézzel. RH: Két ujjal. Tudom, hogy hihetetlen. Szerintem is. A másik két rendőr sem hitt nekem. BNy: És aztán mi történt? RH: Aztán rám nézett azzal a gyönyörű zöld szemével – de most inkább barnás árnyalatú vót, kicsit olyan fura és aszongya: „Nem lett baja. Elnézést, hogy megzavartuk a nyugalmát." Mire azt mondtam, hogy nincs semmi baj. Aztán felszállt a buszra, ami továbbra is ott várt rá, és ez is nagyon különös vót akkor éjjel, majd búcsút intett nekem. Aztán a busz elhajtott, igaz, nekiment egy postaládának, és átment a piroson is. BNy: Ennyi?

RH: Mér', nem elég? Még egy ilyen éjszakát! De megmondom, az a lány más vót. Isten őrizzen, hogy valaha is megharagudjon rám! BNy: Mert olyan erős? RH: Nem. Mer' akartam őt, de féltem is tőle. Egyszerűen örülök, hogy végül is kiderült, kedves teremtés. Mer' mi van, ha ő is olyan gonosz, mint az az alacsony pasas ott a kis utcában? Mi van, ha ő is vámpír? BNy: Maga azt hiszi, a férfi egy vámpír volt? RH: Mér', ki más üvöltözne és égne meg egy kereszt miatt? Én azt szeretném megtudni, ki vót a lány. BNy: Akkor maga hisz a vámpírok létezésében? RH: Rendesen végighallgatott, fiam, és ezt értékelem is, de most jól figyeljen arra, amit mondani fogok. Megjártam a háborút, mikor még csak tinédzser vótam. És azt is megtanultam, hogy aki nem hisz a szemének, az feldobja a talpát. Szóval igen. Hiszek a vámpírok létezésében. Igen.

KIHALLGATÁS VÉGE 03:45:32

1. FEJEZET Mikor már három hónapja halott voltam, eldöntöttem, hogy ideje állást keresnem. A régi állásomba persze nem mehettem vissza. Először is, pont aznap bocsátottak el, mikor meghaltam. Másodszor pedig a nappali munka szóba sem jöhet. De legalább nem éheztem, és volt otthonom. A legjobb barátnőm, Jessica lett a házam tulajdonosa, és nem engedte, hogy bérleti díjat fizessek, és akármennyire is ellenkeztem, a szakképzett könyvelőgárdáját bízta meg a fennmaradó számlák kifizetésével. Élelmiszerre nem kellett költenem, az biztos, kivéve a teát, tejet meg az ilyeneket. Ráadásul a kocsim is ki lett fizetve. A rezsiköltség tehát igen alacsony volt. De azért csak nem élősködhettem örökké Jessica nyakán! Ott álltam hát a Minnesotai Munkaügyi Központ lépcsőjén. Csütörtökönként esti nyitva tartás is volt, hál' istennek! Beléptem az épületbe, és azonnal megcsapott a légkondicionáló hidege. Sajnos erre sem figyelmeztetett senki, mikor meghaltam, hogy ennyire fázni fogok. Minneapolisban éppen kánikula volt, és valószínűleg én voltam az egyetlen, aki nem szenvedett tőle. – Jó napot! – mondtam a recepciósnak. Szűk, szürke kosztümöt viselt, és a hajára is ráfért volna egy kis fazonigazítás. A cipőjét nem láttam, ami lehet, hogy nem is baj. – Azért jöttem a munkanélküli központba... – Sajnálom, kisasszony, ez a munkaügyi központ, ahol az ügyfeleknek abban segítünk, hogy újra el tudjanak helyezkedni. A „munkanélküli központ" használata már elavult. Mi egy mindenre nyitott, huszonegyedik századi, „mindent-egy-helyen" típusú munkaügyi központ vagyunk. – Értem. Nos, azért vagyok itt, hogy egy ügyintézővel beszéljek. Elszántságomnak köszönhetően a következő húsz percben űrlapokat töltöttem ki. Aztán egyszer csak a nevemet szólították, és máris ott ültem egy ügyintéző előtt. Egy kellemes kinézetű, idősebb, sötét hajú férfi volt, őszes szakállú, sötétbarna szemű, és én megkönnyebbülve láttam, hogy jegygyűrűt visel, és az asztalán is ott volt az elmaradhatatlan fénykép a feleségéről

és a csodálatra méltó gyerekeiről. Őszintén reméltem, hogy boldog házasságban él, így nem kell attól tartanom, hogy bolondot csinál magából, ha netalán a bűvkörömbe kerül. – Jó napot, Dan Mitchell vagyok. – Kezet fogtunk, és láttam, hogy felvonja a szemöldökét, mikor megszorította a nyirkos kezemet. – Elizabeth Taylor, ugye? – Igen, én vagyok. – Csak nincs valami baj a szemével? Napszemüveget viseltem, két okból is. Egyrészt a fluoreszkáló fény baromira irritálja a szemem. Másrészt a férfiakat így nem tudom megigézni. Más se hiányzik, mint hogy egy állami alkalmazott érzelgőssé váljon, és meghágjon. – Orvoshoz kellett mennem – hazudtam -, aki csöppentett a szemembe. – Ja, az már velem is előfordult. Elizabeth Taylor, mint a színésznő! – lelkesedett, és valószínűleg eszébe sem jutott, hogy az emberek mindig erre a következtetésre jutnak, amióta csak megszülettem. – Betsy. – Akkor Betsy. – Átlapozta az űrlapokat, melyeket előtte adtam oda neki. – Úgy tűnik, minden rendben... – Remélem. Azért jöttem, hogy munkanélküli... – Mi a Munkaügyi Központ vagyunk – mondta Mitchell szórakozottan, továbbra is a dokumentumokat lapozgatva. – Jó, jó. Szóval, új állásra lenne szükségem, és amíg nem találok, szeretnék munkanélküli járadékot kapni. Volna is ezzel kapcsolatban egy két... Mitchell kissé riadtan nézett rám. – Ööö... félbe kell, hogy szakítsam. Azt nem mi intézzük. Kétkedve néztem rá. Na persze, ezt ő nem láthatta a Foster Grants napszemüvegem miatt. – Jöjjek újra? – Mi egy munkaügyi központ vagyunk. Abban segítünk, hogy az emberek újra munkába tudjanak állni. – Persze, rendben, értem, de nem...? – Ha munkanélküli segélyre van szüksége, a forródrótot kell hívnia. Vagy az interneten érdeklődjön. Sajnálom, de ezekre a kérdéseire itt nem tudunk válaszolni.

– Akkor tisztázzunk valamit. Ez az a hely, ahová akkor jövök, ha munkanélküli vagyok... – Igen... – És itt lehet kérelmezni a munkanélküli segélyt... – Természetesen! – De maguk közül senki sem tud nekem abban segíteni, hogy kaphatnám ezt meg. – Igen, pontosan így van. – Ja, értem. – Eléggé furcsának találtam, de tudok együttműködő is lenni. Talán. Hátradőltem a kényelmetlen műanyag székben. – Rendben, akkor használhatnám a telefonjukat, hogy felhívjam ezt a számot? Mitchell bocsánatkérően tárta szét a kezét. – Hát, tudja, volt idő, mikor ezt megengedtük az ügyfeleinknek, de voltak páran, akik megrongálták a telefonokat, és... – Azt akarja mondani, hogy nem lehet felhívni innen, a Munkanélküli Központból ezt a bizonyos számot? – Nos, mint már mondtam, mi nem Munkanélküli Központ vagyunk... – hirtelen belém villant, vajon egy vámpír le tudja-e inni magát részegre. Elhatároztam, hogy ezt kiderítem, mihelyt kikerülök ebből a bürokratikus lyukból – ... és ezért nem áll módunkban ezt megengedni. – Vállat vont. – Sajnálom. Lekaptam a napszemüvegemet, előrehajoltam, és szinte felnyársaltam őt a gonosz élőholt tekintetemmel. Nem volt szép dolog, de nagyon elszánt voltam. – Muszáj. Használnom. A telefonját. – Nem! – előrelendült, és védekezőn magához ölelte a telefont. – Ez szabályellenes! Elképesztő. Biztos voltam benne, hogy a vámpír vonzerőm által megszelídítem, de ezek szerint a hivatali tréning nagyon eredményes. – Menjen haza, és próbálja meg elérni őket otthonról! – jegyezte meg csípősen. Kitrappoltam a váróterembe. Felháborító! Én nem egy közönséges vámpír vagyok! Én vagyok a vámpírok királynője! – És ne felejtse el kitölteni a megelégedettségi kérdőívet kifelé menet! – kiáltott utánam Mitchell. Istenem, bárcsak meghalnék! Megint.

2. FEJEZET Mikor a visszapillantóban megláttam a villogó piros fényt, az adrenalinszintem megugrott, majd bosszús lettem. Azért annyira nem mentem gyorsan. És még csak nem is egy járőrkocsit hagytam le. Egy Chryslert, az istenért. Az autó sofőrje, akinek feltett szándéka volt – sok más emberhez hasonlóan -, hogy a napomat megkeserítse, kiszállt az autóból, és elindult felém. Nem azzal a kimért és öntelt járással közeledett felém, mint a rendőrök szoktak, hanem inkább ügetett. Aztán felismertem, és felnyögtem. Nick Berry volt az. Nick Berry nyomozó, hogy egész pontos legyek, és vele akartam a legkevésbé találkozni. Tavaly tavasszal volt egy kis zűrös ügyünk, és mindig attól féltem, hogy valamelyik nap eszébe jut, hogy én meghaltam. De legalábbis eszébe jut, hogy ott volt a temetésemen. Beült mellém a kocsiba. – Helló, Betsy. Hogy s mint? – Visszaélsz a felruházott hatalmaddal – tájékoztattam. – Még csak nem is hajtottam túl gyorsan. – Persze, tudom. Figyelj, hol voltál este? – Melyik este? – Szombaton. Hoppá! – Otthon – mondtam, és megpróbáltam érdeklődő arcot vágni. – Miért? – Tudja ezt valaki alibivel igazolni? Megráztam a fejem. – Marc a kórházban volt, Jessica meg valószínűleg otthon, aznap este nem találkoztunk. Miért, mi történt? Nick hátradőlt, és igyekezett szabad helyet keresni lábának a kocsi padlóját beborító szemétkupacban. Nem is tudta, milyen szerencsés. Mikor még szilárd kaját ettem, sokkal rosszabb volt a helyzet. – Jézusom, te soha nem takarítod az autódat? Hány turmixot iszol meg egy héten? – Nem rád tartozik. És most eredj, és törődj a rossz fiúkkal!

– Szerintem tetanuszt kell kérnem, ha kiszálltam a kocsidból – panaszkodott, és belerúgott a 7-Up pohárba, ami a cipője orránál hevert. – Komolyan, Nick, miért állítottál meg? Már úgy értem, ha nem büntetsz meg... Megrázat a fejét. – Olyan hülyeség. – Nos, mindjárt gondoltam. – Nem, ez most komoly. – Míg beszélt, végigpásztáztam a tekintetemmel, a szőke haját, a sportos alakját, éles vonásait, aztán visszafordítottam a tekintetemet az útra. A múltkor is így kerültünk bajba. Frissen született vámpír voltam, és kimondhatatlanul szomjas, ő meg kéznél volt, ittam a véréből, és ez lett a veszte. Elég sokáig szenvedett. Sinclairnek kellett közbelépni és meggyógyítani. Azóta sem tudom, hogy Nick mire emlékszik, már ha emlékszik egyáltalán valamire. – ... és ennek a lökött, öreg taxisofőrnek a leírása pont rád passzol. Nem mintha nem lenne ezer meg ezer szőke nő Minneapolis-ban, de mégis. A leírás pont rád illett. Tulajdonképpen a cipő volt az, ami felkeltette a gyanúmat... – Hát, nyilvánvaló, hogy az nem én voltam – hazudtam. – Fafej. – Fafej? Ezt a szót már legalább tizenöt éve nem hallottam. De mindegy, hol is tartottunk. Lehet, hogy igazad van. Az egész történet ... szerintem a fickó... nem is tudom. Lehet, hogy egy része tényleg megtörtént, egy másik részét meg csak elképzelte vagy kitalálta, hogy felhívja magára a figyelmet. Elég magányosnak tűnt. – Olyan erősen dörzsölte a homlokát, hogy egész ideges lettem tőle. – Én... néha álmodom, és olyan igaznak tűnik... – Ilyen mindenkivel megtörténik. – Lehet, hogy be kéne vetni a vámpír varázserőmet? Persze nem tudom, Sinclair mit tett vele, de mi van, ha rosszul sül el? Bár az is elképzelhető, hogy javítana a helyzeten. – Lehet, hogy nem ártana neked egy kis pihenés. – Elég fura dolog történt veled tavaly tavasszal – mondta, hogy témát váltson. Legalábbis ő azt hitte, hogy témát váltott. – Nem mindenki keveredik olyan furcsa dologba, mint te. – Nem győzöm hangsúlyozni, hogy az egészet a mostohaanyám találta ki, és azt hitte jó vicc lesz. Persze ettől függetlenül szívesen látna engem holtan.

– Persze, de az már mégiscsak elég extrém, hogy képes volt egy áltemetést is megszervezni – és megint olyan erősen dörgölte a halántékát, hogy egész kipirosodott. – Álmodtam is róla, de leginkább... – Nick, az isten szerelmére! – mondtam hangosan, remélve, hogy elvonom ezzel a figyelmét. – Dolgom van. Kiszállsz, vagy mi lesz már? A keze abban a pillanatban az ölébe hullott, és kikerült abból a másállapotból, ami eddig fogva tartotta. – Annyira sajnálom, Betsy – mondta gúnyosan. – Csak nem valami cipőkiárusítás van errefelé? – Nos, ami azt illeti, igen. Nézd, remélem sikerül elkapni a rossz fiúkat... – Persze, persze, biztos már tűkön ülsz. Na mindegy. Csak megláttam az autódat, és nem bírtam ellenállni. Na, de már megyek is. – Oké. Örülök, hogy találkoztunk. – Én is. Nehogy bajba kerülj! – mosolygott rám, és kiszállt az autóból. Észre sem vette, hogy egy szívószál a sarkára ragadt. – Minden jót! – Viszlát! – kiáltottam, és megvártam, míg elindul, aztán én is indítottam. Nem is bántam már; úgy remegtem, mint a nyárfalevél. Szegény Nick pedig jó helyen tapogatózott, de mégsem tudta összerakni a képet. Bárcsak megbízhattam volna benne, de már így is elegen tudnak a kis vámpírtitkaimról. Különben is, egyszer megbíztam benne. Aminek teljes katasztrófa lett a vége. Még egyszer nem fogom elkövetni ezt a hibát. ------------------------------------- HW E-------------------------------------