fényében cikázott fel- s alá egy duzzogó alak. De, kérem, micsoda alak! Felelősségem teljes tudatában, bátran kijelenthetem, hogy egy isteni alak

A képzelet szárnyakat ad. Ez tény. Vitának helye nincs! Namost, hogy Albatrosz Perisztaltikosz igaz történetének első, nehézkes sorain túlessünk, használjuk mi is képzeletünket! Képzel­jük azt, hogy már túl is estünk rajta! És íme, következhet is a sokkal könnyedebb folytatás! Éjszaka volt. Derült, langy, mediterrán éjszaka. A kicsiny (és mondhatni jelentéktelen) Szümosz szigetén langy és mediterrán éji csönd honolt. A javíthatatlan Boreász ugyan mind-utalan sós, hal­szagú párapamacsokat fújt a partra, de ez igazán szóra sem érdemes. A nagy csendben csak a citrusok és a narancsfák hajladoztak és su­sogtak, egymásnak pletykálva nimfáik viselt dolgairól… Túl a rekettyésen, a domboldalban, egy megszürkült oszlopcsonk tövében düledezett Albatrosz Perisztaltikosz kalyibája. Első ránézésre elég szerény viskónak látszott. És az is volt. Perisztaltikosz igényeit azonban tökéletesen kielégítette. Nem voltak túl nagy igényei. Ilyen téren. Hősünk csodálatos összhangban környezetével, mintegy reme­teként – a naív helybeliek nagylelkű adományaiból – tartotta fenn magát. Hogy őszinte legyek, azt azért el kell ismernem, Perisztaltikosz legjobb esetben is csak afféle tiszteletbeli remete volt. Ez is csupán abban merült ki, hogy nem volt hajlandó dolgozni. Amennyiben egy naív helybeli mégis valami hasznos tevékenységre próbálta rávenni, ő mély és őszinte felháborodással utasította vissza. Általában végtelenül fontos – magasabbrendű elméleti síkokon lebonyolítandó –, halaszthatatlan ügyeire hivatkozott. Hogy ezek az elméleti síkokon lebonyolítandó, halaszthatatlan ügyek mit is takartak, sosem derült ki. Egyes örök kétkedők azt állították, hogy egyszerűen Perisztaltikosz lustaságát: jelesül az elméleti síkok mögé rejtőzve bámulja a köldökét naphosszat, esetleg a szőrszálakat számolja a vádliján. De ezt persze nem tudták bizonyítani… És nem is volt igazuk. Az igazság az, hogy Perisztaltikosz egyáltalán nem tudott számolni, és a köldökét is csak végső esetben bámulta, ha nem talált érdekesebb látnivalót. Hősünk az elméleti síkokon lebonyolítandó magasabbrendű tevékenység alatt a türelmes várakozást értette. A naív helybeliek valóban úgy láthatták, hogy Perisztaltikosz a köldökét bámulja, neaggyisten szőrtszámlál; az örök kétkedők valóban megkérdőjelez­hették ennek magasabbrendűségét, de Perisztaltikoszt semmi sem zökkenthette ki méltóságteljes várakozásából. Azt várta, hogy végre elmenjenek. (Mármint ezek a naív helybeliek.) Albatrosz Perisztaltikosz tehát napjai nagy részében várt. Vára­kozott. Miként a világ legkiválóbb vadászai, a lajhárok 

végtelen türelemmel várakoznak zsákmányukra, a Bertholletia excalsa rügyeire. (Lógnak és várnak. Heteket, hónapokat, míg végre a rügyek megjelennek és ők rávethetik magukat…) Nos így várakozott Perisztaltikosz is. És mikor várakozása meghozta gyümölcsét – vagyis a naív helybeliek elmentek (hátrahagyva asszonyaikat) le­hetőleg minél messzebbre: halászni; vadászni; a narancsfákat őrizni–, akkor hősünk a parlagon maradt gyümölcsökre vetette magát. És ezekkel a formás és gusztusos gyümölcsökkel együtt bonyolította a még magasabb rendű, nem kizárólag elméleti síkú ügyeit… No, de térjünk vissza történetünk fonalához! Szóval éjszaka volt. Albatrosz Perisztaltikosz hangos horkolás­sal fejezte ki elégedettségét a dolgok ilyetén állását illetően. A szellő meg-meglebbentette viskója ablakán a koszos és szakadozott füg­gönyöket. Odafenn az égen, milliárdnyi csillag közt függött a teli­hold. Fénye aranysárga folyamként ömlött a földre, elárasztva min­dent, mi útjába került. Perisztaltikosz csak aludt, édesdeden… Éjszaka volt. Virágillatú, nedves sötétség nyalogatta Olümposz hegyének égbenyúló, monumentális ormait. Ahogy a sziklafalak el­vesztek a bodros fellegek között, a mézédes virágillat is egyre erő­sebbé vált. És a felhők felett, hová halandó tekintete, még sohasem esett, ott fényeskedett az Istenek Birodalma. Bár, hogy fényeskedett, az azért erős túlzás (tekintettel a késői órára). Maradjunk annyiban, hogy ott volt az Istenek Birodalma! Gigászi tümpanonok alatt ros­kadozó, hatalmas oszlopok lábaihoz kanyargó lépcsősorok kanya­rogtak gigászi tümpanonok alatt roskadozó, hatalmas oszlopok lábaihoz. És ezzel nagyjából ki is merült – az Istenek Honára egyéb­ ként aligha jellemző – minden következettség. Az Olümposz csúcsán, minden ellenkező híreszteléssel szemben, tökéletes káosz uralkodott. Amerre szem ellátott, a fizika valamennyi (akkoriban ismert) törvényének fittyet hányó épületegyüttesek állotak nagyvo­nalúan, egymás hegyén-hátán. Az egész leginkább egy őrült, kubista építész, még önmaga számára is meglepően perverz felhőkarcolójára emlékeztetett, amit egy nem kevésbé őrült, nihilista diktátor félig le­romboltatott. A hatást csak fokozta, hogy a kényes ízlésű lakók min­den, a paloták által el nem foglalt területre, borzasztóan giccses ligeteket telepítettek. (Merészen nyírt bokrokkal, extravagáns cser­melyzubolyokkal, nektárspriccelő szökőkutakkal, szürreális pavilonokkal, na és a végtelen űr, mélységes mély bugyrai felé foly­tonosan táguló vadvirágos rétekkel.) De ott tartottunk, hogy éjszaka volt. A mécsesek már rég kialudtak, a paloták ablakai feketén ásítoztak. Csak az egyik – valami isteni szeszély következtében – fejreállított puszpánglabirintus közepén meredező fellegvárból szűrűdött ki némi kis világosság. Odabenn az oszlopcsarnokban még valamelyest tartották magukat az olajlámpások. Ezek meghitt 

fényében cikázott fel- s alá egy duz­zogó alak. De, kérem, micsoda alak! Felelősségem teljes tudatában, bátran kijelenthetem, hogy egy isteni alak. Dús, ringó keblekkel, formásan hosszú combokkal. Ráadásul mindössze egy – a magas páratartalmú éji levegőtől csuromnedves – pókhálóvékony fehér minitóga fedte mindezen bájait. És akkor az IQ-járól még nem is beszéltem…! Nos, ő volt Pallasz Athéné. Joggal merülhet fel a Nyájas Olvasóban a kérdés, vajh mi oka is lehet a gyönyörű Athénének dühösen és feldúltan viharzani fel- s alá palotájának oszlopcsarnokában? Félek tőle, hogy ez pontosan már nem nyomonkövethető. Annyi azonban bizonyos, hogy az egész Árésszel kezdődött. Egy délu­táni kertipartyn kaptak össze, a legújabb generációs hajítódárdák aerodinamikai mutatóin. Athéné a tölgyfanyelű, duplapengéjűre, Árész pedig – csak, hogy ellenkezzen – az olajfaberakásos, cakkosélűre esküdött… Aztán kicsit elfajult a dolog. Aztán csak sikerült szétválasztani őket. És miután kölcsönösen biztosították egymást az ügy súlyos következményeiről, a party véget is ért. Pallasz Athéné egész délután azon töprengett, mivel állíthatná vissza sértett önérzetét. Estére sikerült igazán felhergelnie magát: dúlt-fúlt, na és viharzott oszloptól oszlopig, oda-vissza. – Az az izomagyú, hímsovén bunkó…! Az a…a…gorilla akar nekem a háborúról újat mondani! Kicsit toporzékolt, aztán futott két kört. – De majd én megmutatom neki! De meg ám…! Öt perc viharzás, majd ideges tappogás. – Megalázom kegyetlenül! Egy életre elveszem a kedvét az okos­kodástól…! Reszkess nyomorult, bosszúm iszonytató…! – fortyogta az istennő. Nekidőlt egy márványoszlopnak, karba tette kezét, és összeszorított szájjal merengett valami fiktív ponton lábai előtt. Ez eltartott egy da­rabig. Aztán, mintegy képzeletben vállat vont, és csábosan ringó léptekkel felsétált az emeletre. Belebújt egy száraz köntösbe, kevert egy extraszáraz nektárkoktélt és kiballagott az erkélyre. A vastag kőkorlátra könyökölt, szalmaszálon szívogatta italát. Hosszú, vadítóankék szempillái alól szemlélte az éjszakát,… csak, hogy megnyugodjon. Isteni tekintetét a halandók világára vetette. Végignézte a sztratoszi pataknimfák holdfényorgiáját. Elbámulászott az amazón királynő éjféli termékenység mágiáján. Bekukkantott a pharszaloszi kentaurok misztikus italáldozatára… Aztán egészen véletlenül belesett egy egészen egyszerű, egészen semmitmondó, egészen kis vályogviskóba. Egy egészen jelentéktelen férfi aludt odabent. Semmi érdekes. Szimpla ügy. És ekkor Athéné fejéből kipattant az isteni szikra. Az ötlet csírája szárba szökkent, bimbajadzott és kivirult. 

– Olyan leckét kap Árész, amit nem felejt el egyhamar! Ebből a szánalmas féregből, ebből az emberi roncsból, én hadvezért csinálok. Az egész világ reszketni fogja seregét… És ő uralkodni fog a világ felett. Nem lesz hadvezér nála hatalmasabb! Mindenre meg­tanítom, amit egy stratégának tudnia kell. És tanítványom lesz az élő példa arra, hogy a tudás az igazi hatalom. A tapló Árész nyers ereje semmire se megy majd ellene… Rögtönzött monológja után jókedvűen hörpintett serlegéből. Megtörölte száját, majd éleset kuvikkolt. Egy perc sem telt bele, hangos szárnysuhogás hallatszott. Az istennő elégedetten fürkészte a sötétséget. – Ó, Hármas Életanya, Fény és Sötétség Királynője, s a Halálé is, Te, ki uralkodsz minden elemek felett, hívattál! – szólalt meg háta mögött egy mély, bársonyosan búgó hang. Athéné megperdült. Mögötte az asztalon egy ronda, kövér bagoly gubbasztott. Restellkedve kiköpte azt a gyanúsan rózsaszín, egérfarokszerű micsodát, amit eddig rágcsált és feltűnésmentesen lerúgdosta a földre. – Mit parancsolsz Madárfejű Anya, tőlem, szolgádtól? – Elsősorban, ne szólíts ezeken a neveken, mert a falnak is füle van. Az állásommal játszom! Már ezerszer elmondtam, hogy Zeusz milyen végtelenül féltékeny a pozíciójára. – Igenis, Nagy Fehér Istennő… – Kitekerem a nyakad, ha nem fogod be a szád! –… – Szóval, van itt valami, amit a földre kell repítened. Látod ott azt a kunyhót?! Egy férfi alszik benn, neki szánom ezt az álmot – mondta és egy varázscsókot dobott a levegőbe – Remélem ebből tudja majd, hogy kiválasztatott! A kuvik rutinosan elkapta – még félúton a végtelen felé – és faroktollai közé rejtette. – Aztán nehogy elveszítsd valahogy! Egyenesen a homlokára pottyantsd, aztán szívódj fel! – Óhajod számomra parancs, Kimondhatatlan Nevű Brimó! – Kuss! A bagoly nekirugaszkodott, fellendült, kiterjesztette szárnyait… és eltűnt a sötét éjben. Pallasz Athéné kiürítette serlegét és besétált hálószobájába. Még az ajtóban kibújt köntöséből. Mindig meztelenül aludt… Alig sminkelte orcáját halovány barackszínre a Rózsaújjú Hajnal, Albatrosz Perisztaltikosz már rohant is lélekszakadva a na­rancsliget első számú papnőjének barlangja felé. Nem kis feltűnést keltve ezzel a naív falubeliek körében. Legtöbben szimplán csak nem voltak hajlandóak hinni a szemüknek. Egyesek kiáltozni kezdtek, miszerint csoda történt. A pesszimistábbak szerint egyenesen a világvége jött el, mert a 

remetét még az életben nem látták dél előtt ébren. (Futni meg aztán pláne nem…) – Az istenek üzentek nekem! Az istenek üzentek nekem! – kiáltozta futtában. – Választ kaptam néhány, az élet mibenlétét fir­tató kérdésemre! – És csak rohant tovább. Aztán a papnő barlangja előtt vagy öt percig kapkodott levegő után. Mikor kissé magához tért megigazította haját és leporolta khitónját. Megrázta a bejáratnál felfüggessztett csengőként szolgáló csontokat. (Ezek egykor partravetett hajótöröttekhez tartoztak – csuklónál csatlakozva karjukhoz –, de mivel túl szentségtörő hoz­záállással közeledtek a narancsnimfákhoz, kénytelenek voltak megválni tőlük.) Kisvártatva feltűnt az álmosan ásítozó papnő. Rangjához méltóan mindössze egy mohazöld mellényt – mi fedetlenül hagyta gömbölyű, rugalmas, telt kebleit –, egy rövid fűszoknyát és egy narancslevélből font koszorút viselt. Na meg egy veszettül értékes aranyláncot narancsmedállal, a nyakában. – Szióka Perisztaltikosz, hát szabad ilyen korán zavarni úrnődet?! – kérdezte tettetett rosszallással. – Neked sosem elég? – Nagyon furcsa és misztikus dolgok történtek velem. Gyere, ezt meg kell beszélnünk! – válaszolta hősünk, azzal belékarolt, és már el is tűntek a barlang sötét szájában. Később, mikor kényelmesen elhelyezkedtek a báránybőrökön, a papnő Perisztaltikosz mellére hajtotta fejét. Szórakozottan játszado­zott a göndör szőrszálakkal. Még mindig pihegett kissé. – Szóval nagyon különös álmom volt – kezdte Perisztaltikosz. – Egy fekete amfórával a kezemben táncoltam a tengerparton. Ragyogóan sütött a nap. Nem volt zene, vagy ilyesmi, csak a hul­lámok hangja hallattszott. Aztán baljós fények színezték narancsra a tenger mélyzöld hullámait. Feszültség vibrált a levegőben. Millió kagylókürt hangja zúgott-búgott fülemben. Az égen éjfekete, esőtől duzzadó felhők tornyosultak. A Nap sáfrányszínnel festette meg a partmenti villák falait, ezután mindent elborított a sötétség… – mondá hősünk és nagyot kortyolt boroskupájából. – És hogy volt tovább? – tudakolta tágra nyitott szemmel a papnő. – Megáradt a tenger, bőszen rontott neki a szikláknak. Pillana­tok alatt ellepte a fövenyt, és csak emelkedett és emelkedett. Úgy fél­tem, mint még soha életemben… Már térdig álltam a vízben. Azután rohantam, ahogy bírtam, de mintha a földbe gyökerezett volna a lábam, semmit nem haladtam előre. Már derékig ért a víz, én meg csak rohantam reménytelenül. Éreztem, hogy nem bírom sokáig, de a tenger még mindig emelkedett… Valahogy mégis kikecmereghet­tem, mert a következő, amire emlékszem az, hogy egy égigérő lépcsőn szaladok felfelé gigászi tümpanonok alatt roskadozó oszlo­ 

pokhoz. Az egyik tövében ott állt Pallasz Athéné. Odafutottam hozzá és térdre borultam. Ő kivette kezemből az amforát, és föld­hözvágta. Az óbor szétfutott a köveken, ruhámra fröccsent. Olyan volt, mint a vér… – azzal kiürítette serlegét. – És??? – És aztán kedvemet töltöttem mind a kilenc múzsával. – Pfúj, te disznó! – sikkantotta a papnő és nagyot csapott Perisztaltikosz hasára. – Folytasd! – Nos a múzsák annyira el voltak tőlem ragadtatva, hogy pie­desztálra emeltek, és úgy hódoltak nekem. Kaptam egy új, arany am­fórát, abból szívogattam a mézédes nektárt. Aztán elém járult egy csomó olümposzi és jóakaratukról biztosítottak. Héphaisztosz átadta kalapácsát, olyan marha nehéz volt, hogy a lábamra ejtettem. De nem fájt, mert Kerberosz nyalogatta a sebemet… Hát nagyjából ennyi. A végén valahogy annyit ittam, hogy elaludtam. Erre ébred­tem. – Érdekes, kicsit beteges, de azért határozottan érdekes – töprengett el a papnő. – Ennyi? Ennyit tudsz mondani!? – No de, édes, ez csak egy álom. Mit vársz tőlem? – Ez egy jóslat. Az istenek üzentek nekem, a maguk módján. Áruld el, mit jelent! – Szerintem, annyit, hogy jó alaposan beszívtál tegnap este. Ugyan,… miből gondolod, hogy jóslat? – kacagta a papnő. – Háhá! – mondta diadalmasan Perisztaltikosz, és felmutatta a bizonyítékot. – Aha… Ez egy toll – szögezte le kicsit csalódottan a papnő. – Bagolytoll! A párnámon találtam reggel. – Na igen… A bagoly Athéné szent állata, ez tény, de sajna én akkor sem foglalkozom álomfejtéssel. Tudod, a szakmai etika tiltja, meg ilyesmi… – Ne izélj már, cicus! Ezt pont nekem mondod!? – Oké, az az igazság, hogy gőzöm sincs róla, mit jelent. Egysze­rűen nem értek hozzá. De talán próbálkozz a forrás nimfáival, gon­dolom, ők jobban otthon vannak a témában. És Perisztaltikosz próbálkozott. Szentül meg volt arról győződve, hogy álmából nagyon fontos dolgokat tudhatna meg jövőjével kapcsolatban. Így aztán kapta magát, búcsúcsókot lehelt a papnő homlokára, és már csörtetett is a forráshoz. A nimfák éppen napoztak. Éjszaka meglehetősen lehűlt a forrás víze, így most a nap első sugarait kihasználva melengették testüket. – Helló, lányok! Na, ki van itt!? – Aaalbatrosz!!! Sziamiaaa! – visította a két najád. – Végre, hogy felénk nézel! – Hölgyeim, fontos dolgokat kell megbeszélnünk – kezdte ti­tokzatosan Perisztaltikosz. – Persze, persze… – bólogattak csábosan a nimfák. 

Később, Perisztaltikosz két oldalán elnyúlva a napon, enyhén üveges tekintettel meredve az égre, végre hajlandók voltak meg­hallgatni hősünk történetét… – Tudod, te igazán drága vagy Albatrosz, de ez nekünk nem vág a profilunkba… – Fogalmunk sincs az eszmei mondanivalóról… – Talán az a szörnyen bölcs kentaur, a hegytetőn, a bozótos­ban… – Igen, édeske, a kentaur nagyon okos, ő biztosan tud segíteni. – Hát, igazán köszi, tündérkék…! – hessegette le gyengéden vállairól a nimfákat hősünk. – Egy kicsit úgyis elzsibbadtak a kar­jaim… – Hazafelé még beugorhatnál…! Olyan ritkán van látogatónk – búcsúztak a lányok. – Pá! A két nimfa egész addig integetett Perisztaltikosz után, míg el nem tűnt szemük elől. (Tán még egy kicsit tovább is.) Aztán Aphrodité tiszteletére rögtönzött örömtáncba kezdtek. Délre járt az idő, mikorra hősünk felküzdötte magát Szümosz egyetlen valamirevaló hegyének csúcsára. Holtfáradtan, porosan, kiszáradt torokkal rogyott egy csenevész bokor tövébe. Átkozta magát, amiért ilyen felkészületlenül indult a kentaur keresésére. Nagy átkozódásában fel sem figyelt a távoli lódobogásra, csak amikor már egyáltalán nem volt távolinak nevezhető. (BABARUMBABARUM­BABARUMM…! – Valami efféle volt.) Aztán megérezte a tömény istállószagot is. BABARUMBABARUM! Perisztaltikosz örömmel konstatálta, hogy bízvást jó helyen jár. Feltápászkodott. BA­ BARUMBABARUMBABARUM! NYíAAÉ!!! A dobogás abbama­radt. Elborította a portenger. Fuldokolt. És köhécselt. A porfelhő lassan csak eloszlott, Perisztaltikosz pedig kifulladozta magát. Ott állt előtte a kentaur. (Vagy ő állt a kentaur előtt – ez csak nézőpont kérdése.) Magas volt, barna, hosszú göndör sörénnyel és hetyke – egybként a szatírokra jellemző – kecskeszakállal. – Khmm, khömm,… üdv! – mondta Albatrosz kicsit bátortala­nul. – Szióka. Ööö,… mi járatban? – kérdezte némi kölcsönös szemlélődés után a kentaur. – Engedd meg kérlek, a nevem Albatrosz Perisztaltikosz! Fon­tos ügyeket szeretnék veled megtárgyalni,… már ugye, ha feltarthat­lak egy kicsinyt. – Részemről a szerencse. Hát jer, társalogjunk…! Később Perisztaltikosz kipirult arccal hajtotta fejét a kentaur izmos, izzadságtól csatakos vállára. Még mindig szaporábban kap­kodta a levegőt. Tiszta szívből remélte, maradandó testi elváltozás nélkül úszta meg ezt a kis kalandot… 

– …szóval azt szeretnéd megtudni, milyen jóslatot rejt az álmod – morfondírozott félhangosan a kentaur. – Nos, tényleg sajnálom, de én csak egzakt problémákkal foglalkozom – folytatta. – De, mért nem hajózol át Delphoiba?! Püthia kifejezetten a jóslatokra specia­lizálódott. Amúgy sem árt egy férfiembernek, ha világot lát… Perisztaltikosz enyhén lehangolt állapotban baktatott hazafelé. Kicsit csalódottan csapta be maga mögött háza ajtaját. Halovány elédedettlenséggel heverészett el ágyán. Aznap már ki sem dugta az orrát vityillójából. A Nap elhajtotta kocsiját a messzi Kolkhiszba, kifogta lovait, majd gondosan lecsutakolta őket. Eljött az éjszaka… Másnap reggel hősünk újabb megjelenésével már komolyan meg­rengette a naív falubeliek világ rendjéről alkotott néhány alap­vető elképzelését. A halászok éppen hálóikat ellenőrizték ten­gerreszállás előtt; a vadászok éppen dárdáikat köszörülték zsák­mányszerzés előtt; a narancsfák őrei éppen reggeli sörüket itták őr­ségváltás előtt, amikor Perisztaltikosz peckes léptekkel, átszellemült arccal bevonult a főtérre. Keresett magának egy megfelelő hordót, és rámászott. A falu egy emberként fordította arcát a remete felé. Der­medt csendben figyelték. – Emberek! Híveim! Barátaim! Testvérek! – itt egy perc teljesen szükségtelen hatásszünetet tartott. – Nagy megtiszteltetés ért ben­neteket. Mint tudjátok, tegnapelőtt éjjel az istenek üzentek nekem. Annyi hosszú év remeteség nem volt hát hiábavaló. Az Olümposziak Gyülekezetének terve van velem, – ekkor fontoskodva magasba emelte a kissé megviselt bagolytollat. – De erről most töb­bet nem mondhatok. A sziget bölcseivel mindenesetre megkon­zultáltam a dolgot, és egyetértettünk abban, hogy ez, mint már mon­dottam hatalmas megtiszteltetés az egész szigetre nézve. És így, bizonyos kötelezettségekkel jár együtt, amit közösen kell viselnünk. Segítenetek kell, hogy az istenek akaratát beteljesítsem! – megint tartott egy rövid szünetet, hogy megemészthessék az eddig mon­ dottakat, aztán folytatta. – Ti egyszerű emberek vagytok, ne féljetek nem kérek tőletek semmit, mi erőtökön felül áll! Csak egy hajóra van szükségem, amivel elhagyhatom otthonunkat, a virágzó Szümoszt, hogy ezer veszéllyel szembenézve eleget tegyek az istenek akaratának. Építsetek nekem egy hajót, és az istenek mosolyogva tekintenek rátok, Szümosz derék, szorgos népére – fejezte be Perisztaltikosz fennkölt hangon szózatát, majd büszkén körülnézett. – Kérdés, probléma, óhaj, sóhaj?! Semmi?! Nagyszerű! Azzal lemászott hordójáról, és hátra sem tekintve elvonult. A nép tátott szájjal bámult utána. Másnap reggelre a hajó készen állt. Nem, mintha hittek volna Perisztaltikosznak – az ő naivságuknak is volt határa 

–, egyszerűen, józan paraszti ésszel osztottak-szoroztak, és úgy döntöttek, csak meg­lesz a falu valahogy remete nélkül. A háztartásbeli hölgyek ugyan tiltakoztak egy kicsit, de mivel nem állt szándékukban kiteríteni min­den lapjukat, nem forszírozták túlontúl az ügyet. Tény, hogy Perisztaltikosz maga is megdöbbent, milyen jól mennek a dolgok. Alaposan végigmustrálta a ladikot, ellenőrizte szilárdságát, megtapogatta a palánkokat, meghúzkodta a vitorlát, ar­rébrugdalta a horgonykövet. Pusztán azért, mert nem akart baleknak látszani. Aztán szigorún az átadóbizottságra nézett, és kinyilatkoz­tatta: az istenek tegnap éjjel ismét ellátogattak hozzá, és abbéli határozott szándékuknak adtak hangot, hogy a falu lakossága töltse föl a hajót étellel, itallal – egy holdhónapra elegendővel –, valamint gondoskodjanak az indulás előtt megfelelő áldozati jószágokról! Az átadóbizottság kalkulált egy keveset. Úgy határoztak, jobban megéri egy utolsó beruházás, ha aztán Perisztaltikosz valóban el­hordja az irháját, sem minthogy élete végéig az ő adományaikból tartsa fenn magát. Így aztán ők is kinyilatkoztatták határozott óhaju­kat, miszerint Albatrosz vegyen példát távoli rokonáról (vadliba), és miután feltöltötték készleteit, valamint gondoskodtak az áldozati ál­latokról, húzzon el a redvás fenébe, és ha egy mód van rá, vissza se jöjjön a büdös életben. Ebben megegyeztek… Perisztaltikosz magasra emelte kezeit, úgy ajánlotta a pompás ökröket és juhokat az isteneknek. Elsősorban Zeusznak, a Villámosztónak; aztán Athénének, vélt védnökének; majd Apollónnak, az indulás babérral koszorúzott istenének; végül Poszeidónnak, a tenger urának; valamint – a biztonság kedvéért – az összes többi isteneknek. Árpát szórt a rögtönzött oltárra, és el­nyisszantotta az állatok torkát. Vérüket egy földbe vájt csatornába folyatta, hogy – esetleges – exellenségeinek szellemei is jóllakjanak s így engesztelődjenek valamicskét. Ezek után egy szakavatottabb vadász volt szíves fölvagdalni a tetemeket. Combcsontjaikat hájba csavarták és a máglyán elégették, a színhúst pedig, istenfélő ember módján, befalták. E lakoma után hősünk elbúcsúzott a narancsliget papnőjétől, a nimfáktól, és a kockázatmentesen látogatható naív nejektől. Hajójára szállt, majd némi szerencsétlenkedést követően felhúzta a vitorlát. És evezni kezdett. És evezett, és evezett… És evezett húsz napon és éjszakán át… Ám a partmenti áramlás oly ellenállhatatlanul hatalmasan gigantikus volt, hogy egy megveszekedett orrhossznyit sem haladt előre. Csónakja még mindig abban az átkozott kis öbölben vergődött, ahol vízre tették. Már majdnem kihúnyt minden remény bátor hajósunk lelkében. Már majdnem elfogyott minden szelet szárított hús, minden szem bogyó, minden korty víz, na és minden palack – tízéves és mézédes, vásároljon Ön is Nikosznál!!! – óbor (ezeket 10

az utolsó pillanatban, kifejezetten Dionüsszosz parancsára pakoltatta be, mit sem törődve a vészes lincshangulattal). Nos tehát, már majdnem igazán kutyául kezdte magát érezni, amikor nagy csobogás-zubogás kíséretében be­fordult Albatrosz öblébe egy ötvenevezős luxusgálya. Oldalára pingálva csinos felirat hirdette: ARGÓ. Kis híján átgázoltak hősünk bárkáján. Horgonyt vetettek. Aztán egy bronzsisakos fej jelent meg a palánk megett. Szemlélődött egy sort, majd Perisztaltikoszhoz for­dult. – Halihó, cimbora! Iászón vagyok Iólkoszból. Kis friss vízre lenne szükségünk, már ha nem okoz gondot… Hősünk megérezte, hogy itt a lehetőség a kitörésre. Nem habo­zott hát, megragadta a kínálkozó alkalmat: alázatosan felkéredzkedett az Argóra. – Ami azt illeti, nem sok víz terem ezen a szigeten. A bennszülöttek meg úgy vigyáznak arra a kevésre, mint a szemük fé­nyére. Szerencsére nekem van némi befolyásom rájuk… Ha el­visztek egy darabon, talán segíthetek. Ha nem, itt fogtok szomjan dögleni… Amíg a hajósok hordták a vizet, Perisztaltikosz Iászón tár­ saságában egy sziklán üldögélt az árnyékban. A tengerbe lógatták lábaikat. Merengtek a végtelen horizonton és barátságosan csevegtek. Iászón elmesélte történetét, mert ugye, mindenkinek van legalább egy története…: Az egész Athamasz király második – kissé botrányos – házasságával kezdődött. Feleségül vette Inót, de nem igazán jött be a számítása. Az új menyecskének nem fűlt a foga a házasságból fakadó megkötöttségekhez. Sehogy sem akart lemondani az árpavetés apropóján rendezett orgiáról a kentaurokkal. Párszor alaposan összekapott az urával, végül a király eltiltotta a vetéstől, de főképp a kentauroktól. Mindenféle gyanús ügyletekbe bonyolódott hát, és alaposan összekuszálta az eseményeket. Valami titkos árpapörkölési akciót is emlegetnek a jólértesültek… A lényeg az, hogy természete­sen szegény Athamasz lett az elmaradt termésért a felelős. (Mert az bizony elmaradt.) Föl is áldoztatták volna vele gyermekeit Zeusz oltárán, de ekkor az istenek – jó szokásukhoz híven – beleköptek a halandók levesébe. Héra addig ügyeskedett, amíg a két kölyök (Phrixosz és Hellé) nemhogy nem feküdt a kés alá, de még az oltáron álló szent kos aranygyapját is megfújta. Meg sem álltak (illetve, Phrixosz meg sem állt, mert szegény Hellé a hosszadalmas hajóút során szerencsétlen módon a tengerbe fúlt…) vele Kholkiszig, s ott a retrográd Aitész királynak ajándékozták (-ta). Nos így sikerült porig alázni mind Zeuszt, mind Athamaszt, mind az ek­kor még újkeletű, hellén patriarchális rendet. Perisztaltikosz csillogó szemmel hallgatta ezt a nagyvilági, csel­szövevényes királydrámát, és kissé szomorkásan jegyezte 11

meg, milyen nagyon el is volt zárva a külvilágtól az elmúlt húsz évben. Erre ittak. Aztán Iászón folytatta a történetet: Elmesélte, hogy ő voltaképpen Iólkosz trónörököse, de az előzőnél nem kevésbé zavaros események következtében, gonosz nagybácsija – bizonyos – Péliász bitorolja azt jelenleg. És sajnos ahhoz, hogy örökségéhez hozzájusson – egy elhamarkodott kijelen­tés következményeként – vissza kell szereznie az aranygyapjút. Megszervezte hát az expedíciót, és most éppen útban vannak Kholkisz felé. Perisztaltikosz nem győzte dicsérni bátorságáért, majd kissé kiszínezve ő is előadta meséjét az álmokról, Athéné jóslatáról, vala­mint isteni küldetéséről. Aztán megint kis italozás következett… És mi újság odafönn, az Olümposzon? Hát kérem, semmi különös. Pallasz Athéné mindennapi rendes munkáját végezte: Egyszer fegyveres ellenállást tanúsított Poszeidónnal szemben, így védve meg Athént a tenger félelmetes hullámaitól. És ha már úgy is ott volt, elültette az első olajfát a földön, az athéniakra bízva ön­tözését. Másszor valmi földönfutónak nyitotta föl a szemét arra, hogy a ló kiválóan alkalmas szekérhúzásra; vagy néhány asszonyt világosított fel a szövés–fonás rejtelmeiről. Szabad idejében, ha kedve szottyant rá, hát saját fejlesztésű hangszerén fuvolázott… Szóval semmi különös. A mosolyszünet azért még tartott közte és Árész között, de ez igazán nem ritkaság az istenek körében. Néha letekintett kiválasztottjára, hogy lássa rendben mennek-e a dolgok. Most is éppen ezt tette. Kicsit figyelt, aztán megcsóválta fejét, hümmögött egy sort, de azért bizakodó volt. Csak rájön ez a nyava­jás, hogy mit vár tőle…! Kora délutánra az Argó készen állt a kifutásra, hát kifutottak. Sebesen, szellőként szelték a hullámokat. Pár óra múltán Szümosz partjai végképp eltűntek a hatalmas kékségben. Perisztaltikosz a ha­jótatban ücsörgött, még pár percig bámulta a pontot, ahol az előbb még a sziget volt, majd kitörölt egy könnycseppet szeme sarkából. – Új élet, kalandok, hírnév, pénz, nők, csillogás! Gyertek, itt vagyok! – akarta kiáltani, de még idejében észbekapott, így csak sóhajtotta. Ő itt egy megfontolt remete filozófust alakít, kérem! Megfordult, végigmustrálta a fedélzetet, feltápászkodott és előresé­tált, az egyik evezőpadhoz. Természetesen meg sem fordult az evezés gondolata a fejében. Nem, egészen más okból kifolyólag tette meg a majdnem tizenöt méternyi távot. Az ok volt az, aki evezett. Hősünk leült a velúrszoknyás lány mellé. – Helló, cica! Albatrosz Perisztaltikosz vagyok, remete és gon­dolkodó… 12

– Helló, kandúrka! Atalanta vagyok, Artemisz papnője és vadásszűz. És ha még egyszer a combomra teszed a kezed, letöröm és a hátadba szúrom… – mondta a lány elbűvölő mosollyal, szexis rekedt hangon. Aztán a sápadt Perisztaltikoszra kacsintott. Hősünk elkullogott. Jobbnak látta a konfliktusok elkerülésének érdekében ezután szigorúan tartani magát a tiszteletreméltó remete szerepkörhöz. Bejelentette, hogy a nap háralevő részében magasabb elméleti síkokon fog meditálni, ezért kéretik nem zavarni. És amíg ő meditál, talán mi szerét ejthetjük az argonauták bemu­ tatásának. Íme: Az árkádiai Atalantát és Iászónt, az aranygyapjúkommandó vezetőjét már ismerjük. Ott voltak még (alphabetical order): Admétosz, Pheira királya (kizárólag kék vére miatt említem) Akasztosz, Péliász, a Nagy Méregkeverő fia Argosz, a szakbarbár (az Argó építője) Butész, athéni méhész Ekhion, Hermész fia, ki úgy tudott hazudni, mint senki a földtekén Héraklész, a legerősebb férfi a halandók és halhatatlanok között Hülasz, Heraklész… hmm… pártfogoltja Kasztór, Zeusz fia, birkózóbajnok Lünkeusz, a sasszemű Meleagrosz, a kalüdóniai Naupliosz, híres hajós, valamint Poszeidón fia (bár származását sokan vitatják) “Mr. Bársonyhang” Orpheusz, a thrák dalnok Pollux, Kasztór testvére, könnyűsúlyú boxbajnok És a “futottak még” kategóriában, sokan mások. Mind kíválóak a maguk szakterületén. Az eseménytelen éjszaka után, eseménytelen nap következett, amit eseménytelen éjszaka váltott fel. És az eseménytelen éjszakára új nap virradt. Perisztaltikosz rendületlenül foglalkozott magasabb rendű elméleti síkjaival, az argonauták pedig az evezéssel. Ámbátor egypáran nemtetszésüknek is hangot adtak hősünk viselkedésével szoros összefüggésben. Az együttműködést hiányolták. Perisztaltikosz nemes nemtörődömséggel hagyta füle mellett el­szállni a megjegyzéseket. Ettől aztán mindenki kicsit agresszívebbé vált. Nagyon nem tetszett a társaságnak, hogy míg ők, csupa nemes, itt a lelkét kidolgozza, ez a naplopó csak henyél! Ám, mivel Perisztaltikosznak igen nagy gyakorlata volt a fent említett tevékenységben, még pár napig remekül ellézengett, kizárólag vörösbor-vedeléssel tartva fenn a hasznos tevékenykedés minden látszatát. 13

A helyzet csak akkor súlyosbodott, amikor megvonták a napi rendes vinkóadagját. Duzzogott egy sort és megpróbált fokozottan koncentrálni elméleti ügyeire. (De mivel mi tudjuk, hogy valójában ilyen ügyek nem is léteztek, hát elképzelhetjük, milyen nehéz dolga is volt szerencsétlennek.) Azok a lelketlen kutyák meg folytonosan ugratták... Mégis elvánszorgott valahogy újabb pár nap. Aztán betelt a pohár. – Gyere ide, Albatrosz, fogd meg kicsit az evezőmet, amíg iszom egy korty borocskát! Nézzük csak testvér, nem hólyagose a kezecskéd?! Aztán mizújság a negyedik dimenzióban? Na lám csak, az ökör sem iszik magában! – Ez persze megy nekik, gúnyolódni a tudomány emberén…! – füstölgött Perisztaltikosz, és nagy morco­san levonult a hajófenékbe. Erre két oka is volt. Először is, lent sok­kal kevésbé volt kitéve a kellemetlenül tűző napsugaraknak, valamint a kellemetlen piszkálódásnak. Másodszor pedig, ha evezni nem is volt hajlandó, úgy határozott, valahogy mégis meg kell lágyítania a legénység szívét. Elveivel a legkevésbé ellentmondó megoldást választotta: főzni fog! Összegyűjtött hát minden első ránézésre meg­felelő alapanyagot, és nekiveselkedett… Este alapos meglepetésben volt részük a derék argonautáknak. Egy, a hajófenékből felszűrődő hangos csörömpölést, egy halk, de kitartó szitkozódást, majd egy jóízű böffentést követően, maga Perisztaltikosz jelent meg a fedélzeten. Kezében jókora cserépedény. Térdei enyhén rogyadoztak, felsőteste imbolygott. Arcán idült vigyor. – Na… – mondta. Néhányan felé fordultak. – Na…, ezt ugyan (hukk!) nem érdemlitek (hukk!), de nektek főztem. Vacsora. Nesztek (hukk!)! Még néhányan feléfordultak. – Leves. Egy kicsit híg, de fincsi. Saját repc… rece… receptem (hukk!) Úgy hívom, ouzo. Na, mit bámultok, egyetek! – mondta, és a legközelebb álló kezébe nyomta az edényt. Aztán elterült a padlón… úgy is maradt sokáig. Hát, mit mondjak, siralmas látványra virradt a következő nap. Az Argó szomorúan hánykolódott a hullámok hátán. Utasai csúnya össza-visszaságban fetrengtek mindenfelé a fedélzeten. Lassan ébre­deztek. Nagyon lassan. Dél körül már majdnem mindenki talpon volt. Iszonytató fejfájással küszködtek, és még ez volt a legkevesebb. Kóvályogtak, szédelegtek, szidták Perisztaltikoszt, meg a levesét és próbáltak visszaemlékezni az elmúlt éjszaka eseményeire. Arra még mindenki tisztán emlékezett, hogy Kasztór háromszor egymás után megcsinálta a dupla leszúrt oidipuszt – fejjel lefelé lógva az árbocról –, miközben Orpheusz teli torokkal üvöltötte Tartarosz Titkos Himnuszának refrénjét. Egyesek ködösen emlékeztek arra, hogy Kalaisz, az Északi Szél fia fogadásból felrepült egészen a 14

Holdig, Periklümenosz pedig gyíkká varázsolta Iászónt. Aztán Atalanta még arra is emlékezett, hogy hajnaltájt – általános ováció kíséretében – eltáncolta a barázdabillegetők násztáncát egy szál babérkoszorúban, mert annyira kétségbe volt esve amiatt, hogy nem emlékszik, vajon a vadászszűzség minden kritériumának megfelel-e még. De arra már senki sem emlékezett, miért tépte le a nyomorult Péleusz fejét Héraklész… (Valószínű, hogy pusztán figyelmetlenségből.) Úgy határoztak végül, hogy legjobb lesz az egész kínos ügyről megfeledkezni. A hivatalos útinaplóba egy sort sem írtak aznapról. És nem is eveztek tovább. Szegény Péleuszt hősi halottnak nyilvánították, de jobb híján csak a tengerbe tudták temetni. Héraklészt nagyon bántotta a dolog, búskomoran üldögélt egész nap távol a többiektől. Este Perisztaltikosz – még mindig gyanúsan dü­löngélve – odahuppant mellé. – Ne búsúlj, Héraklész koma! Nem a te hibád! Az istenek mindnyájunk eszét elvették… Itt van, igyál! – átnyújtotta amforáját. – Még maradt egy csomó – tette hozzá biztatólag. Héraklész meghúzta. Könnybelábadt a szeme is, de azért itta nagyokat kortyolva. Méregerős leves volt ez az ouzo… Fél óra múlva már elválaszthatatlan kebelbarátok voltak. Ölelgették egymást, pajzán dalokat kornyikáltak és ittak. – Haj, Péleusz, Péleusz, ha ezt megérhetted volna…! – bőgte Héraklész. – Csitt, hős harcos! Ki ne mond a halott nevét, szelleme még mindig itt bolyonghat valahol! Eszébe jut a halála, és bosszút áll raj­tad. Még csak áldozati vért sem adhatunk neki… – lépett hozzájuk aggodalmaskodva Hülasz. – He? – Arra kértelek, ne igyál többet… – Mííí!!??? – üvöltötte a bajnok. – Nekem te ne parancsolgass, nem vagy az anyám, se a feleségem! Te csak a… A köcsögöm, A KÖCSÖGÖM!!! – kapta ki az amforát Hülasz kezéből. – Mit merészelsz!? Nem adom! – tajtékozta. Jót kortyolt a visszaszerzett nedűből, és jogos felháborodásában támogatót keresve Perisztaltikoszra nézett. – Hukk? – mondta Perisztaltikosz. – Asszem én is – helyeselt Héraklész, és felnyalábolta a szeren­csétlenül kapálózó Hülaszt. Jó messzire behajította a tengerbe. – Na, így nyúlkálj ahhoz, ami az enyimé! (Ne aggódjék, Nyájas Olvasó, elárulhatom, hogy a jó Hülasz baj nél­kül kiúszott egy kis, közeli szigetre, ahol élete hátralevő részét szent szajhák kellemes társaságában tengette – nem kis megelégedésére.) Nos, ezen kalandok után Perisztaltikoszt az Argó fedélzetén többé nem noszogatta senki munkára. 15

Hüpszipülé dühösen rúgott egyet a szánalmasan kornyadozó uborkabokorba. – Ehh,… micsoda szégyen! Ez a növénytermesztés megcsúfo­lása! – süvöltötte a megszeppent kertészlányoknak. – Én igazán nem kérek sokat, mindössze szép, egészséges uborkákat akarok az aszta­lomra az ebédem mellé. Hát olyan nagy kérés ez? A lányok lesütött szemmel hallgattak. – Na, akkor most gyerünk, munkára! Tessék rendesen gondozni az uborkáimat! Olvassatok el néhány szakkönyvet, vagy mit tudom én…! – mondta és sarkonfordult. Átvágott a konyhakerten, a rózsa­ágyások felé vette az irányt. Ekkor érkezett hozzá futva az egyik testőre. – Királynőm, nagy baj van… – Ki vele, Penelopé! – Egy hajó tűnt fel a láthatáron. Délről jön. Felénk tart… – Futás föl a palotába, össze kell hívni a tanácsadóimat! A trónteremben parázs vitától volt feszült a légkör. Hüpszipülé még nem határozott, mitévők legyenek. Nagyon csábító volt mind a két lehetséges alternatíva: a) semmiképpen nem engedni partraszállni az idegeneket, esetleg még idejében elsüllyeszteni hajójukat! b) ven­dégszerető házigazdaként fogadni a hajósokat, és minden kívánságu­kat maradéktalanul kielégíteni! A királynő tépelődött, a hajó meg csak egyre közeledett… Iászón elmerülten szemlélte a lankáspartú, gyönyörű zöld szi­getet. Aztán Tiphüszhoz fordult. – Mit is mondtál, hogy hívják? – Ez Lémnosz. Nem hallottál még róla? – Dehogynem, dehogynem…, de azért csak frissítsd föl emlé­kezetem! – Jó kis hely. Pár éve a sziget nőlakossága valami szervezési mellényúlás következtében lemészárolta a férfiakat. Mind egy szálig. Nem hiszem, hogy rendesen átgondolták az egészet. Szerintem örülnének, ha partra szállnánk, végül is pompás példányai vagyunk (a Lémnoszon hiánycikknek számító) nemünknek… – Emberek, készüljetek, kikötünk az előttünk látható szigeten élelmiszer vételezésének célzatosságával! – kiáltotta hátra vigyorogva Iászón. – De legyetek nagyon óvatosak és körültekintőek, a helybeli hölgyek igen szélsőséges természetűek! Mondanom sem kell, Iászón döntését határozott és általános megelégedés fogadta…

16

Hüpszipülé végül kinyílvánította akaratát, mely szerint kerü­lendő a hajósok lemészárlása. Sokkal bölcsebb lesz barátsággal fo­gadni a nem várt vendégeket, és a lémnosziaktól csak telhető módon minden kívánságuknak eleget tenni. Nem, mintha a sziget asszonyai rászorulnának holmi szedett-vedett matrózok barátságára, de az is­tenek idén kivételesen rossz terméssel – legalább is, ami a tökféléket illeti – verték Lémnoszt. A tökfélék és a hajósok közötti összefüggé­sekre nem tért ki bővebben… – A közeledő hajó nyilván tele van férfiakkal, úgyhogy legyetek nagyon óvatosak és körültekintőek, tudjátok, milyenek a férfiak! – tette még hozzá szónoklata végén. Mondanom sem kell, Hüpszipülé döntését határozott és általá­nos megelégedés fogadta… Az Argó egészen kint, a sekélyesben vetett horgonyt. Lémnosz asszonyai rögtönzött fogadóbizottságot alakítottak (mivel senki sem akart kimaradni, jó sokan voltak), és a parton várták a hajósokat. Nem kellet soká várniuk. Az argonauták egymáson átgázolva vetet­ték magukat a vízbe, csak Atalanta maradt hátra, nagylelkűen elvál­lalta az őrséget. Szóval a sok nemes akháj harcos partraszállt, állati üvöltést hallatott, és a fogadóbizottságra vetették magukat. A nők sikoltozva menekültek. Arra azért valóban nagyon ügyeltek, hogy utolérjék őket… És megkezdődött a cserekereskedelem. És folytatódott másnap is, zavartalanul. Este valaki kiugrott a hajóhoz, megnyugtatta a vadászszüzet, hogy minden rendben van, és egy kis sültet is vitt neki. Ettől eltekintve azonban teljesen néptele­nek voltak a város utcái. Csak harmadnap reggel állt be változás. Héraklész, aki legelébb unta meg ezt a sajátságos élelmiszervételezést (vágyott már a harcra, öldöklésre, férfimulatságra piszkosul), végig­járta a házakat. Sorra kirugdosta bajtársait nyoszolyáikból mondván, valóban sok pompás aranygyapjút lelhet itt az ember, de ők eredeti­leg egy egészen más fajtáért indultak…! Iászónért szinte közelharcot kellett vívnia a felhergelt Hüpszipülével. Valahogy azért csak sikerült még dél előtt összeszedni a legénységet… A búcsúztató bizottság lehangoltan téblábolt a tengerparton. Diszkréten karikás, kialvatlan szemükből patakzott a könny. Jajve­székeltek, rimánkodtak az argonautáknak, csak még pár napig maradjanak! De süket fülekre találtak, senki sem mert ellenszegülni Héraklész akaratának. Kihajóztak. Ám még öt perce sem húzhatták fel a horgonyt, amikor eget­verő ordítás rázta meg az Argót fenéktől árbocig. – Peerííísztaltikóóósz!!! Drága jó cimborám, Perisztaltikosz! – üvöltötte Héraklész. Ám a drága jó cimbora nem felelt. Héraklész felforgatta az egész hajót, de nem lelt a remetére. Nem is csoda. Merthogy az indulás előtti felfordulásban valahogy mindenki meg­feledkezett hősünkről, egyszerűen ottfelejtették a szigeten. 17

Az argonauták viszonylag könnyedén túltették magukat ezen a tragédián. Próbálták a felindult Héraklészt is evezésre bírni mondván: csak jussanak minél messzebbre, mert még utánuk úszik! De a bősz bajnok hajthatatlannak bizonyult. – Nem mentek az én cimborám nélkül sehova! Most vissza­ úszom érte, ti pedig addig itt vártok. Horgonyt le!!! Még Iászón észérvei sem hatották meg. – Remekül főz. Na megyek – zárta le a vitát Héraklész, és a vízbe vetette magát. Perisztaltikosz az elmúlt napok során csak néhány pillanatra jó­zanodott ki egészen. Ilyenkor példás alapossággal tett meg mindent ezen kellemetlen állapot megváltoztatásának érdekében. Amikor Héraklész rátörte az ajtót, éppen nem volt oka panaszra. Félájultan feküdt a palotaőrség pihenőtermében. Körötte testőrlányok három szakasza heverészett festői kavalkádban. Feltört amforák garmada folyatta vérét, jobb híján a padlóra… Héraklész elnéző mosollyal ar­cán rángatta ki hősünket a szabadba. Vállán cipelte a partig. Ott le­tette. Aztán sokáig káromkodott. Nagyon sokáig. (Néhány isten egészen belepirult.) Ugyanis az Argónak híre-hamva sem volt… („Két legyet egy csapásra”– vélekedtek a derék argonauták. „Héraklész veszélyesebb barátnak, mint ellenségnek”– vélekedték még, és késedelem nélkül odébbálltak, amint a hős eltűnt a házak közt.) Nos tehát, Héraklész káromkodott, Perisztaltikosz lassan ébre­dezett, a lémnoszi hölgyek pedig bizakodtak. Még azután is, hogy hőseink egy sebtében elkötött bárkával haladék nélkül távoztak. Héraklész és Perisztaltikosz vállt vállnak vetve eveztek. A nagy testi erőfeszítéstől remeténk, bár akrata ellenére, de kijózanodott. Estére feltűnt előttük a szárazföld. Kicsit beljebb egy város fényei pisláloltak. – Az ott Trója – közölte Héraklész. – Kikötünk? – tudakolta a bágyadt és másnapos Perisztaltikosz. – Ki! – válaszolta csillogó szemmel Héraklész. – Jó móka lesz… Partra húzták a csónakot, és a sötétség leple alatt a városkapu­hoz settenkedtek. Itt Héraklész megállt, és leopárdbőr utazótáskájá­ból (remekül passzolt oroszlánbőr ágyékkötőjéhez) előhalászott egy kicsit már megbarnult almát. – Nesze, ezt rágcsálhatod, amíg itt megvársz – mondta. – A Heszperiszektől szereztem. – Én nem mehetek? – tudakolta Perisztaltikosz. – Nem. Tudod, utcabál lesz, és csak nekem van meghívóm. Pár óra és itt vagyok… Azzal Héraklész határozott léptekkel a kapuhoz sietett, és udva­riasan bekopogott… 18

Reggelre már mindenütt kilaludtak a tüzek. A füst azonban még vastag oszlopokban szállt a szikrázóan kék ég felé. (Csak a tenger közelében tud ilyen irreálisan égkék lenni a kék ég. A sós szél miatt – így tartják egyesek. Mivel nincs jobb ötletünk, fogadjuk el így!) Két ember szemlélte szomorúan Trója romjait. – Ezek az akhájok állatok. – Ja. Most rombolták le hatodszor. – Attól tartok Aeneas testvér, rossz helyre építkeztek derék őseink. Én nem tudom mi lehet itt, földvonalak találkozása, vagy ilyesmi… – Aha, de annyit mondhatok, ha még egyszer letarolja valami barbár hellén horda, én fogom magam, és áttelepszem a napfényes Itáliába…! Hőseink ekkor már messze jártak. Hajnalban csónakjukkal át­keltek a Hellészpontoszon, és most Kherszonészosz félszigetén caplattak egy észak felé tartó földúton. Melegen tűzött a nap, hát gyakran hűsítették magukat Trójából zsákmányolt borostömlőik tartalmával. Késő délután egy fogadóra leltek. Természetesen betér­tek. Húst rendeltek. Perisztaltikoszt meg a tűzhely mellé állította Héraklész – A sülthöz meg, főzd meg a levesed! – felkiáltással. Perisztaltikosz főzte volna, de nem volt ánizs a házban, így rá kellett beszélni szegény fogadóst, szaladjon át a szomszédba kölcsönkérni. A rábeszélés következtében kicsit húzta a lábát, sokáig elmaradt. Végre lépteket hallottak közeledni. De csalódniuk kellett. Nem a fo­gadós érkezett. Eurüsztheusz király követe lépett be, kárörvendő vi­gyorral száján. (Tudnia kell a Nyájas Olvasónak, Héraklész múló el­ mezavar következtében anno lemészárolta első feleségétől született kiskorú gyermekeit. Büntetésként el kellett végeznie a fent említett király parancsait. Összesen tizenkettőt. Nincs apelláta!) – Halihó, srácok! Jó, hogy találkozunk, Héraklész! Eurüsztheusz új feladatot gondolt ki neked: Eriggy el Augeiász udvarába, és ganyézd ki az istállóit! – hadarta a herold, majd mivel már jól ismerte a hőst, nyaka közé vette a lábát és már futott is. Héraklész enyhén szólva is dühös volt. De nincs mese mennie kellett. Érzékeny búcsút vett a tűzhely maradékainál még mindig dermedten ácsorgó Perisztaltikosztól, és a fogadó romjait maga mögött hagyva elballa­gott. Perisztaltikosz egyedül maradt. Szomorúan sóhajtott, vissza­gondolt messzehagyott nyugalmas életére, szép otthonára, kis híján sírva fakadt. Aztán összeszedte magát, kiürített egykét serleget, majd elindult maga is bele az éjszakába… Pallasz Athéné összevonta szemöldökét. 19

– Nem lesz ez így jó… – morfondírozott. – Összehozom a vi­lág egyik legnagyszerűbb hősével, és tessék, nemhogy nem tanul tőle semmit, hanem inkább leitatja párszor! Ennyi! Ennyire volt képes ez a szerencsétlen idióta… Pallasz Athéné összevont szemöldöke fölött összeráncolta homlokát. Így már messziről látszott rajta az aggodalom. Azóta a bizonyos éjszaka óta most először fordult meg fejében, hogy esetleg elhamarkodottan választott… – No, nem baj, így érdekes a játék. Ha megszakad is, világhódí­tót faragok belőle! Perisztaltikoszunk hetek óta bolyongott Thrákia elhagyatott, sziklás partjain. Nyugatnak tartott, hiányos földrajzi ismereteire tá­maszkodva úgy vélte, valahol arra lesz Delphoi. Ebben nem is téve­dett. Csak hát kutya messze volt az a valahol… Ment, mendegélt, és mint vándorbölcselő halászfalvakban, a naív helybeliek adományaiból tartotta fenn magát. Bölcsességét ugyan nemigen osztotta meg ezen halászokkal – a szárított halakért cserébe –, de mivel sosem maradt sokáig ugyanott, nem is tudták számonkérni rajta. Ezen a madárdaltól hangos, gyönyörű reggelen hősünk egy Doriszkosz nevű faluban próbálta épp a derék halászokat pár pácolt tintahal erejéig megvágni. Egy öreg fa törzsének támaszkodva, ha­nyagul magyarázott… – Oly számtalan lenyűgöző kalandban volt részem, hogy már magam sem tudom mindet számon tartani. De higgyetek nekem, még a legcudarabb körülmények között is megőriztem emberi mél­tóságomat. És ez a lényeg. Tudjatok derűs nyugalommal szembe­szállni az ellenséges természeti és társadalmi elemek agressziójával! Stresszmentes élet. Ez a varázsige… – Ööö… – vélekedtek a halászok. Perisztaltikosz már éppen rátért volna a tintahalak elengedhe­tetlen szerepére filozófiai rendszerében, amikor a vályogviskók közül elősétált egy mellvértes figura. Göndör fekete haja szép metrikus csigákban hullott magas homlokára. A parasztok jöttére mélyen meghajoltak. A férfi tudomást sem vett róluk, Perisztaltikoszt für­készte mélyenülő, sötét szemével. – Mondj valami kézzelfoghatót, te filozófus! – mondta. Szemét egy pillanatra sem vette le hősünkről. – Izé… – Eddig tetszik. Fejtsd ki bővebben! – Hosszú kígyónak nagy a feje! – vágta ki büszkén Perisztaltikosz az első viszonylag elfogadható marhaságot, ami eszébe jutott. – Hmm… Ez marhaság. – Dehooogy… –! 20

– Na jó, ez csak egy elmélet. És attól még, hogy nem igaz, nagyon is jó elméletecske. – Aha. – válaszolta a férfi, aztán a halászokhoz fordult. – Fojtsátok vízbe! Ez csak egy piti szélhámos. A parasztok habozás nélkül megragadták Perisztaltikoszt, hátra­csavarták a kezét és szorosan megkötözték. – Hé, ne csináljátok! Nekem befolyásos barátaim vannak. Héraklész, ha megtudja mit tettetek a legjobb haverjával, idejön, és akkor lesz nemulass…! De szegény Perisztaltikosz hiába üvöltözött, rimánkodott, sen­kit nem bírt jobb belátásra kétségbe esett szavaival. Négyen felkap­ták, vállukra vették, és már indultak is a tengerhez… – Tudjátok meg, hogy én Pallasz Athéné kiválasztottja vagyok, úgy buzeráljatok! Fogvatartóit ez sem hatotta meg különösebben. Belökték az egyik halászbárkába, aztán beugráltak maguk is. A falu apraja-nagyja kint nyüzsgött a parton. Ritkán adódott errefelé ilyen remek látvá­nyosság… A négy halász nekiveselkedett, összeszokottan merítették evezőiket a vízbe, gyorsan haladtak. Hősünk nem győzte hangsúlyozni, mennyire helytelenítí az efféle elhamarkodott és meg­gondolatlan viselkedést. A halászok nem győzték hangsúlyozni, mennyire hidegen hagyja őket Perisztaltikosz véleménye. Lapátoltak zavartalanul. Perisztaltikosz feladta. Ha már ez élete utolsó perce, hát nem fecsérli ezekre a bunkókra! Felnézett a kristálytiszta ég­boltra. Bodros, mókás bárányfelhők kergették egymást gondtalanul, mit sem törődve az emberek zavaros ügyeivel. Néhány sirály bukdá­csolt közöttük. Jópofa alakzatokba rendeződtek, valószínűleg zsák­mányra lestek… A Nap már magasan állt, egészen elvakította hősünket, hát elfordította tekintetét. A csónak mellett barátságos delfinek hancúroztak minduntalan összefröcskölve a ladik utasait. Lejjebb medúzák lebegtek lustán létük irrealitásának teljes tudatában. Még lejjebb, az azúrszínű vízben meghatározhatatlan fajú halrajok cikáztak. – Rákok, tengeri csillagok, moszatok, korallok, algák, nyálkák meg izék… – gondolta Perisztaltikosz, és lehunyta szemét. Hallotta a szél zúgását, a madarak vijjogását, a hullámok csobogását és a csó­nak apró reccsenéseit… Arcán érezte a melengető napsugarakat… Összerezzent, mikor hűvös víz fröccsent rá… A halászok abbahagyták az evezést. Már jócskán kinn jártak a nyílt vízen. Ketten odaléptek, és összekötözték a rezignáltan üldö­gélő Perisztaltikosz lábát is. Talpra állították. – Megérkeztünk! – mondta az egyik. – Végállomás! – mondta a másik. – Tessék kiszállni! – mondta a harmadik. – Ha akarod, szívesen bedoblak – mondta a negyedik – Én csak titeket sajnállak. Héraklész iszonyúan dühös lesz… – mondta hősünk. 21

– Elnézést, jól hallottam, hogy Héraklész nevét említette…? – kérdezte valaki. Döbbenten fordultak a hang irányába. Aztán döbbenten bá­multak a harmincevezős harcigályára, ami ott ringatózott a halászbárka mögött. Orrában álldogált a jólöltözött, állig felfegyver­zett valaki. Kíváncsian nézett Perisztaltikoszra. Sisakja forgóján megcsillant egy reménysugár. (Legalábbis Perisztaltikosz így látta.) – Most mit bámulnak olyan döbbenten?! Épp erre jártunk, na…! – mondta még a valaki. Aztán kissé türelmetlenül hősünkhöz fordult. – Az előbb kérdeztem valamit! – Oh, igen. Én emlegettem Héraklészt – bólogatott hevesen hősünk. – Netalán ismeri? – Persze hogy… Azt is mondhatnám, a legjobb haverom. – Nocsak… – Bezony. Még az Argón melegedtünk össze. – Hát ez csodálatos! Nincs kedve átszállni hozzánk? Dumálhat­nánk egyet, meg ilyenek…! Gyermekkori példaképem ugyanis a fent említett – ujjongott az ismeretlen, majd hátraszólt a fedélzetre. – Na látjátok, ki gondolta volna, hogy itt az istenek háta mögött egy valódi argonautával futunk össze… Őrület…! – Bocs, – köszörülte meg torkát az egyik halász – de nekünk van még egy lezáratlan ügyünk… – Á, igen, mit is csinálnak épp? – Vízbefojtjuk ezt a szélhámost. Az ismeretlen megrovó atyai tekintettel nézett rájuk. – Attól tartok, ez nem valami jó ötlet… …Délre már fel is szedték a horgonyt. Jó szelet kaptak, az eve­zősök is rendesen dolgoztak, a nehéz gálya szinte repült a hullámok felett. Thészeusz (ki más is lehetett volna a jólöltözött ismeretlen), miután kiadott minden szükséges parancsot, elégedetten ült le Perisztaltikosz mellé. – Igazán kedves volt tőletek, hogy közbeléptetek. Ezek a falu­siak egyszerű, de erőszakos népek. Amit nem értenek, azt ösztönösen el akarják pusztítani. Tipikus barbár hozzáállás – mondta hősünk, és kényelmesen felrakta lábát a hajókorlátra. Hosszan kortyolt egy borjúbőr tömlőböl, aztán kézfejével megtörölte száját. – Filozófiám túlságosan elvont az ilyeneknek… eh, mindegy. Azért nem volt túlzás az egész falu helyét sóval bevetni? – Ugyan, mifelénk ez a szokás. Hidd el, nagyon hatásos – nevetett Thészeusz. – De most mesélj el mindent! Miféle csodás kalandokat éltetek át Héraklésszel? Perisztaltikosz kiürítette a tömlőt, aztán elrévedő tekintettel be­lefogott. Elmesélte, mint előzményt, isteni küldetésének történetét. Nem felejtette ki a búcsúztatására kivonult száz fehérruhás 22

szüzet, és az olümposzi intrikák következtében akadályoztatására kitört húsz na­pos, eget a tengerrel összemosó, irtóztatóan tomboló vihart. Aztán előadta a szomjhalál küszöbén álló argonauták megmentését. Szeré­nyen épp, hogy csak átsiklott azon a részleten, amikor Iászón térden állva könyörgött neki, hogy egy kissé halassza el a delphoi-i utazást, és tartson velük egy darabon. Különleges leveséről és a Héraklésszel átmulatott éjszakákról viszont ódákat zengett. Ezután következett Trója megsemmisítésének históriája. – …Szóval elvállaltuk a partizánakciót. Partra szálltunk a város falai alatt, aztán az Argó biztonságos távolságba húzódott. És akkor mi belevetettük magunkat a sűrűjébe… Hiába jöttek tucatszám a legkiválóbb trójai harcosok, nem tudtak ellenállni. Hát mondhatom, kő kövön nem maradt utánunk. Bajtársaink hajnalban biztonsággal kelhettek át a Hellészpontoszon. De sajna, mi nem szállhattunk vissza. Héraklésznek el kellett mennie a következő munkáját leren­dezni, én meg akkor már inkább visszafordultam. A cimborám nélkül az egész nem ér egy fabatkát sem! Tudod?! Irány Delphoi! Nem akarom a jó öreg Athénét se megvárakoztatni… Nos, imígyen foglalta össze barátunk (mentségére szolgáljon, alkoholos befolyásoltság alatt) utazásának történetét. Thészeusz gyermeki odaadással csüggött szavain. – Engedd meg…! – rebegte felindulástól elcsukló hangon, és kezét nyújtotta. Perisztaltikosz megszorította a felé nyújtott jobbot. Aztán je­lentőségteljesen az üres tömlőre nézett… A gálya falta a kilométereket – Thészeusz legnagyobb megelé­ gedésére. Mihamarabb Athénba akart érni. Ott ő volt jelenleg a király, és most nagy szükségét érezte népe támogatásának, na és a vastag városfalak nyújtotta biztonságnak. Fontos személy utazott ugyanis hajóján. Nem, nem. Nem Perisztaltikoszra gondolunk (kivételesen)! Ez a személy Antiopé volt, az amazón hajadon. (Thészeusz reményei szerint már nem sokáig … mármint, hogy hajadon.) De, hogy mindent megérthessünk, forgassuk vissza cseppet az idő kerekét! (Ebben a történetben viszonylag sok bika játszik – nem feltétlen felvilágosult korunk erkölcsi normáihoz igazodó – szerepet. Ezért megkérjük gyengébb idegzetű, valamint erősen szemérmes Olvasóinkat, nagyvonalúan ugorják át ezt a fejezetet! Legfejjebb, majd nem értenek meg mindent…) Nos, egyszer régen, mikor úri kedve úgy hozta, Zeusz bika alakjában elrabolta a gyönyörű Európét. Magához édesgette, hátára kapta, és már úszott is vele árkon- bokron, de legfőképp a tengeren át. Csakhamar el is érték Kréta partjait. Ott Zeusz gyengéden a fö­venyre fektette a pityergő szüzet, aztán mindent megtett megvigasz­talása érdekében. Kisvártatva már együtt kortyolták a szerelem mézédesen gyöngyöző nektárját… 23

Alig telt el pár röpke hónap, Európé három erős fiúgyermeknek adott életet. Időrendi sorrendben: Minósznak, Szarpédónnak és Rhadamanthüsznek. Kréta agg, szenilis királya fogadta örökbe őket, aztán annak rendje és módja szerint sürgetőleg el is halálozott. Minósz örökölte a jó öreg trónját. Ám a hitetlen krétaiak bizonysá­got akartak származását illetően. Minószunk nem győzőtt hát valami jelért könyörögni isteni rokonaihoz. Végül Poszeidón megszánta a nyomorultat. Egy munkaszüneti nap délutánján, strandidőben, je­lentős létszámú fürdőközönség szeme láttára, egy pompás bika emelkedett ki a tenger habjaiból. A kissé félreeső helyen, megbán­tottan napozó Minószhoz ügetett, és ekképp szólt: „Áldozz fel nagybátyád oltárán, Zeusz fia, teee…!” A nép erre elalélt a gyö­nyörtől. Rögtön beköltöztették Minószt a királyi palotába. Nem is lett volna már gond egy szál se, de újdonsült királyunknak nem aka­ ródzott a bikát feláldozni. Valahogy nagyon megtetszett neki a szilaj állat… Erre persze A Habok Ura kapta fel a vizet. Szörnyű bosszút forralt: ellenállhatatlan gerjedelmet ültetett Minósz asszonyának, Pásziphaénak szívébe a barom iránt. A királyné szerelmesen közele­dett a bikához, és érzelmei viszonzásra találtak… És a szerelemük gyümölcsöt termett, rettenetest: Minótauruszt, az embertestű, bikafejű kretént. Ocsmánysága mellett még mással is keserítette szegény szülei szívét. Igen nagyon megterhelte tartása a kincstárat, merthogy évente takarmányként hét fiút és hét leányt fo­gyasztott. Mostohaapja nagy bánatosan ment Daidaloszhoz, a híres építészhez. – Haj, barátom, csinálj már valamit, hogy legalább azt a rusnya pofáját ne lássam…! – mondta, aztán sírva fakadt. Daidalosz csinált valamit. Egy palotát, sok egymásba nyíló folyósóval, melyek amúgy nem vezettek sehová. Közkedvelt nevén, egy labirintust. Ide zárták Minótauruszt. Ám azért táplálékkal el kel­lett még látni! Mentek is a szűztranszportok évente, rendszeresen… Ahogy telt-múlt az idő, Pásziphaé kiábrándult bikájából, visszakéreckedett hát a hitvesi ágyba, és sok érdekes újdonsággal kárpótolta férjét… Aztán egy csomó gyermekkel ajándékozta meg a kissé azért még gyanakvó Minószt. Ezen gyermekek közt volt a világszép Ariadné és az erőművész Androgeosz. Ez utóbbi messzeföldön híres volt ügyességéről a küzdősportok terén. Meg is hívták az olümpiai játé­kokra, ahol minden babért megszerzett. Ennek örömére a csalódott athéni csapat hazafelé szakmai féltékenységből haladéktalanul fel is koncolta… Minósznak úgy fest, nem volt szerencséje fiaival. De, ha már így esett, hát legalább volt apropója egy bosszúhadjárat keretében lero­hanni Athént. Ezt nagy hatékonysággal meg is tette, így ezentúl Minótaurusz athéni export-ifjakat uzsonnázhatott… 24

Hát így álltak a dolgok, mikor Thészeusz színre lépett. Az ő apja Poszeidón, anyja Aithira, Troizén fejedelmének lánya volt. Ám Aithira készségességének (a vendégbarátság fogalmának széleskörű kiterjesztése terén), valamint pár kupa bor elfogyasztásának követ­keztében, Athén akkori királya, Aigeusz meg volt arról győződve, hogy övé a kicsi. Ezért később palotájába fogadta, és megtette utódjává. Thészeusz rá is szolgált a megtiszteltetésre. Már ifjú korá­ban számtalanszor bebizonyította hősiességét, igazságszeretetét és nem utolsó sorban testi fölényét a jóravaló görög nép alattomos és kegyetlen ellenségeivel (emberevő óriások, gonosz törpék, disznó­szerű szörnyek, stb.) szemben. Az athéniak joggal remélhettek személyében kiváló uralkodót… Egy napon aztán, mikor Thészeusznak épp semmi dolga nem akadt és így a palotában henyélt, betoppant a krétai követ. Jött az aktuális élelmiszer-utánpótlásért. Ki is választotta a tizennégy sze­rencsétlent. Illetve a tizenötöt. Merthogy a hős Thészeusz, ráadásként – önként – jelentkezett. Nagy tervei voltak… (Le kell rázni a minószi rabigát! Free Athén! Vesszen a bikaember!) Midőn megérkeztek Kréta szigetére, a nép összegyűlt fogadá­sukra. A tömegben ott tolongott Ariadné is. Thészeuszt meglátni és megszeretni egy pillanat műve volt. Ezért aztán este felkereste a ra­bok szállásán, és az ilyenkor (akkoriban) kötelező testi érintkezés után elárulta neki a titkot, miként juthat ki élve a Labirintusból. Rá­adásul felszerelte az elengedhetetlenül fontos gombolyaggal is. Mindössze annyit kért cserébe, hogy szerelme vigye majd magával Athénba, tegye asszonyává és éljenek boldogan életük végéig. Másnap Thészeusznak nevetségesen könnyű dolga volt. A Labirintus roppant kapujához kötötte a fonál egyik végét, aztán csak ment a szag után … Minótauruszhoz. Vérbeli hőshöz méltóan, félkézzel elbánt a döggel. Minden teketória nélkül szétloccsantotta a fejét… A többit mindenki ismeri: visszafelé a fonalat követte. Kint már várta a szép Ariadné. Összeszedték az athéni fiatalok eufóriás csapatát, feltűnés nélkül meglékelték a krétai flotta hajóit, aztán angolosan távoztak. Csak Naxosz szigetén kötöttek ki egy kissé megpihenni. Ariadné Thészeusz mellé feküdt a lágy gyepre és hamarost elnyomta az álom. (Nagy, fekete, vadul fújtató bikáról álmodott… ) Ám mikor felébredt, az iszákos Dionüsszosz csorgatta rá borszagú nyálát… Az athéni hajó meg jó messze szelte már a tenger hullámait. Thészeusz ugyanis sehogy sem tudott megbarátkozni jegyese vastag szemöldö­kével. Hja kérem, ízlések és pofonok! Dionüsszosz például ölni tu­dott volna érte… Nagy volt az öröm, boldogság és vigalom Athénban. Mindenki ünnepelte királyukat. Több napos fesztivált rendeztek, alig is akart véget érni az eszem-iszom. Egyedül Thészeuesz 25

nem volt maradék­talanul elégedett. Most, hogy belekóstolt a házasélet habostortájába, többé már nem tudott lemondani a nyalakodásról. Csak hát nagyon kényes ízléssel verték meg az istenek, nem talált magának megfelelő fehérnépet közel s távol. Komoran rótta palotája köveit hosszú he­teken át. Végül Aphrodité szíve megesett rajta. Felöltötte az amazónok híres harci ruháját, és egy esti lakomán a békésen falatozók megrö­könyödésére a felszolgált, egybesütött marha bendőjéből kiugrott egyenesen Thészeusz orra elé. Tudnunk kell, kizárólag a célszerűség vezérelte az amazónok divatdiktátorait. Elméletük szerint, minél kisebb területen fedi ruha a testet, annál kevésbé akadályozza vise­lőjét a szabad mozgásban. Most képzeljünk el egy Jayne Mensfield testi adottságaival megáldott istennőt tigriscsíkos bikiniben, és rög­ tön megértjük a falatozók rökönyödését! És még csak ezután jött a java. Aphrodité a terem közepére penderült, eltáncolt egy vérpezs­dítő charlestont, közben elénekelte a „Miért is az amazónok a legszebb lányok a földtekén…” című közkedvelt katonanótát. A produkció csúcspontjaként megszabadult attól a minimális ruhától is, amit addig viselt, és egy strucctoll kétes értékű fedezékében kime­nekült a teremből… Thészeusz még aznap éjjel összecsődítette legjobb embereit. Megszervezte az amazóniai expedíciót, és reggel ki is hajózott. Hosszadalmas, veszélyekkel teli út után érték el a hőn áhított célt. Amazón felségvizeken futottak össze Antiopé csónakjával, akit királynője rendelt ki a vendégek fogadására. Thészeusz nem húzta feleslegesen az időt, áthívta hajójára a küldöttet, és mivel tetszett neki, amit látott, azonnal indulást parancsolt, hazafelé. Szerencsére, a nagy sietségben is tudott időt szakítani Perisztaltikoszunk megmen­tésére…

És máris a gályán vagyunk ismét, amint jó szelektől repítve sik­lik a borszínű tengeren Attika partjai felé. Perisztaltikosz gondtalanul sütkérezett a napon, sózott polipka­rikákat rágcsált, hozzá szűretlen búzasört szívogatott szalmaszálon át. Új barátja gályáján aranyélete volt: meditálhatott kedvére. Hiába, no, Athén fiai felvilágosult népek, tisztelik a tudomány emberét! Teltek-múltak a napok, lassan elérték Attika partjait. Éppen a Szunion-fokot kerülték meg, amikor az ég alján fodrozodó, forgó-morgó, sötét, ónos fellegek gyülekezete foszlatta szét a hajósok jókedvét. Vihar készült! Thészeusz, jó parancsnokhoz méltóan, azonnal intézkedett. – Amíg még lehet, azonnal el kell távolodni a parttól, nehogy a viharban hánykolódó hajó szétroncsolódjon a szirteken! – Bevonni a vitorlát! 26

A távolban villámok cikáztak. Az esőtől duzzadó, fekete felle­gek egyre nagyobb darabot haraptak ki az égboltból. Hideg esősza­got hozott a fokról fokra viharosabbá váló szél… – Horgonyt le! – Evezőket behúzni! Hullámok végtelen serege ostromolta a partokat. Tipikusan egy vérszomjas tengeri vihar készülődései voltak ezek… A legénység tagjai dermedt félelemmel kötözték magukat a padokhoz, nehogy a szél lesodorja őket. A feszültség szinte az elviselhetetlenségig foko­zódott… Aztán elszabadult a pokol. Irgalmatlan víztömeg zúdult le egyszerre a felhőkből. Orkán szaggatta az emberek ruháját, lelkét, az összecsavart vitorlát. Épületnyi hullámok táncoltatták a recsegő-ropogó hajót. Az isteni kezek eme tombolásában aprócska játékszer volt csupán a harmincevezős. A bátorszívű athéni ifjak megvert ku­tyaként nyüszítettek… Perisztaltikosz mérgesen tápászkodott négykézlábra. – Na tessék, kezdődik megint…! – háborgott, ahogy csak az igazán ittas emberek tudnak. – Már itt sem hagyják nyugodtan el­mélkedni a fli… flió… fliozóf… ust! Szép dolog, mondhatom! Úgy látszik, ezek a matrózok mindenhol egyformák. Vízzel lelocsolni a gyanútl… gyanútlllan bölcset,… marha jó vicc! Meghúzta tömlőjét, imbolyogva talpra állt, megindult a fedél­zetre vezető létra felé… A vihar tombolt, szűnni nem akaróan. De hősünk valahogy, nagy felháborodásában (vagy nagy részegségében) nem vett tudo­mást róla. Végigbotladozott az evezőpadok között. Dühös arccal nézett körbe, öklét rázva szitkozódott. – Mit képzeltek, mi!? Lefröcskölni, a békésen meditáló bölcset, ez aztán a jó hecc! De annyit mondhatok, nagyon megbánjátok még! Megtapasztaljátok még rettenetes haragomat, mocsodékok! Az emberek, ha lehet még jobban megrémültek. Mert mit is láttak? Látták Perisztaltikoszt szent révületben végigdülöngélni a fe­délzeten, amint öklét rázva fenyegeti az isteneket, mert a viharos tenger összefröcskölte… Hát ebből még nagyon nagy baj lesz! Nem jellemző a Nagy Villámhajítóra, hogy valami könnyedén viselné az istenkáromlást… Hősünk zavartalanul fenyegetőzött és rázta az öklét, amíg egyszercsak egy jókora hullám képen nem kapta. Végre még az ő eltompított tudata is felfogta, hogy valami nincs egészen rendben. Hullámok! Villámok! Eső! Vihar! Bután állt meg a hajóorrban, kiszolgáltatva a természet vad erőinek. Bármelyik pillanatban leso­dorhatja a fedélzetről a következő hullám… De ekkor csoda történt. A gálya körül elcsendesült a háborgó tenger. A víz tükörsimán, fodrozódás nélkül ölelte körül. A szél sem fújt már olyan megvesze­kedetten, az eső sem verte a fedélzetet. S bár körülöttük hevesen tombolt még a vihar, a gálya békésen ringott az orkán kellős köze­pén… 27

– …és mégegyszer köszike! – mosolygott Pallasz Athéné a kék­hajú, szigonyos öregre. – Igazán kedves tőled, hogy, a múltkori kis nézeteltérésünk ellenére is meghallgattad kérésemet, és megmentet­ted védencem életét. – Nem tesz semmit. Az én fiam is ott van azon a hajón, ráadásul most ő a góré Athénban. Ez nekem frankó elégtétel. A templomodat meg nyugodtan megtarthatod abban a nyamvadt városban… Na puszi! – válaszolta Poszeidón, és alámerült a habok­ban. Athéné elégedetten nézte a nyugodt kis foltot a morajló hullá­mok között. – Remélem rászolgálsz majd erre a nagy bizalmamra… – sóhajtotta, aztán diszkréten kámforrá vált. Perisztaltikoszt ezen tengeri vihar után a lehető legnagyobb tisztelet övezte. „A Hazudós És Részeges Idegen, Aki Parancsol Az Isteneknek” névvel illették, és bármerre sétált Athénban, tekintélyét három lépésnyi távolságtartással tisztelte meg a nép. Amúgy Thészeusz palotájában szállásolták el, ahol kénye-kedvére folytat­hatta a legkiválóbb italok társaságában meditációs gyakorlatait. Ám egy délután, mikor hősünk házigazdája és Antiópé körében kissé megkésett reggelijét fogyasztotta, aggasztó híreket kaptak. Északra a várostól feltűntek a bosszúszomjas amazón csapatok! Hirtelen nagy lett a jövés-menés, mindenki rohant valahová. A fala­kon megszólaltak a kürtök, háborúba szólították a lakosságot. Jöttek is mind fegyverekkel, vagy éppen csak fegyvernek látszó tárgyakkal felszerelve. Mit sem törődtek azzal, hogy egyes-egyedül királyuk ké­nyes ízlése és az ezt megfejelő udvariatlan viselkedése szabadította rájuk az elvadult nőstények csapatát. Boldogan haltak volna meg Thészeusz egyetlen szavára… (Bizony, ilyen jól működött akkoriban a politikusok PR teamje…!) Perisztaltikosz fásultan ücsörgött az ebédlő egyik sarkában. Azon töprengett, miért is büntetik az olümposziak állandóan ezekkel a felfordulásokkal. Miért nem hagyják békén valahol nyugodtan iszogatni, lustálkodni meg nimfákkal hemperegni? Mit akarnak tőle egyáltalán??? Aztán eszébe jutott, pontosan ezt megtudni indult el otthona virágzó szigetéről, Szümoszról. – Óh, Szümösz, szívem Szümosza…! – kiáltotta és sírva fakadt. Még az immár előre gyártott és palackozott (ill. amforázott) gyógylevese is alig használt a mardosó honvágya ellen. Közben Athén készült az ostromra. A jószágot beterelték a föl­dekről, eltorlaszolták a kapukat, az emberek a városfalakon 28

várták az ellent. Kora estére az amazónok is elfoglalták állásaikat a várost övező mezőn. Rombadőlt falvakat, felégetett tanyákat hagytak ma­guk mögött Attika földjén. Kegyetlenségük nem ismert határokat. Királynőjük Hippolüté tajtékzott a dühtől. Orvosai szerint kizárólag a fennhéjázó athéni király, Thészeusz vérének és még dobogó szívé­nek elfogyasztása nyugtathatja meg valamicskét. Hippolüté készült a vacsorára… A lenyugvó, vérvörös napkorong rózsaszínre festette az ég alját. A tengeren meg-megcsillantak utolsó sugarai. Vadvirágok illatát hordta a szél folytonos és alázatos hajlongásra késztetve a dús lombú, életörömtől majd kicsattanó fákat. A mezei állatkák elpilled­tek, belefáradtak a rágcsálásba, a futkározásba, megbújtak hát otthonos kis üregeikben. Énekesmadarak ezrei szálltak meg illatos citrusok ágai közt. Búcsút füttyentettek Héliosznak, aztán elcsende­sedtek. Régvolt, dicső hősök szellemei materializálódtak sűrű erdők fái közt, a gomolygó ködben. Hangtalanul lebegtek szürke, kifeje­zéstelen szemük a távolba meredt. Az égbolton szépen, egymás után felpislákoltak a csillagok… Csend volt. Nagy marha csend. Az ellen­felek távolból, fáklyafényben méregették egymást. Hadserege élén Hippolüté kész volt bármelyik pillanatban megadni a jelet: támadás! Thészeusz a főkapu felett, a falon állt. Katonái fölé magasló alakja remek célpontot kínált a kiválóan íjazó amazónoknak, de ő fittyet hányt a veszélyre. Rőten táncoló fény játszott kidolgozott izomzatán. Igazán fenséges látványt nyújtott… – Bocsesz,… hukk! Mijaz ábra? – kérdezte mögötte egy bizonytalanul imbolygó alak. Aztán csúnyán krákogott. – Albatrosz, te ittál?! – Honvágyam volt, nnna! Micsináljak?! – Legjobb lesz, ha visszamész a palotába, ilyen állapotban nem vesszük hasznodat. Ahogy elnézem rögvest támadnak az amazónok… – Micsodaaaaa?! Amazónok?! Azok a dögös, kispto… kisport… kisportolt csajok, bikiniben? Hol? HOL??? – Mondom, Albatrosz, menj vissza a biztonságba! Ez nem ne­ked való! – Dehogyisneeeem! Itt vannak a kis vadmacskák, te meg elzavarnál, hát mondhatom most csalódtam benned. Én híres macs­kaidomár vagyok. Nem meséltem még, hukk hogy bántam el félkézzel Lémnosz gyilkos asszonyaival? A testőrgr… testőrgrdr… a testőrgárda hét teljes századát szelidítettem meg! Na. Thészeusz végre megfordult. Hosszasan szemlélte Albatroszt, aztán vállat vont. – Hát… – Frászt hát! Megyek elrendezem ezt az ügyet, bízd csak ide! – mondta, majd lebotladozott a lépcsőn. 29

Az amazónok csúnyán grimaszoltak, sziszegtek, nyelvüket nyújtogatták, gorgó-arcot vágtak, hogy megfélemlítsék a városvédő­ket. Hippolüté felemelte kezét,… és megindult a roham. Azazhogy, csak indult volna. Mert ekkor, nagyot csikordulva kinyílt Athén főkapuja, és egy részegen tántorgó alak bukdácsolt ki rajta. A lányok ezt nem tudták mire vélni. Várták a fejleményeket, és rosszat sejtettek… Perisztaltikosz magában dudorászva, boldogan szédelgett át a mezőn. Legvadabb álmait is felülmúlta a látvány. Bikinis lányok sűrű, tömött oszlopokban! Százan, ezeren! Ez az, lesz itt csata,… párnacsata reggelig! Hősünk megállt az amazónok arcvonala előtt vagy ötven lépésnyire. Legelbűvölőbb mosolyának hitt vicsorgással körítve közölte: Cic, Cic…! Aztán jelentőségteljesen kacsintott egyet… A hatás egészen elképesztő volt. Legalább is Perisztaltikosz egészen elképedt, amikor egy sudár szépség kivált a seregből, hozzá­libegett, megállt előtte csípőre tett kézzel, kihívó terpeszben, aztán minden előzetes figyelmeztetés nélkül, egyszerűen ágyékon rúgta. Hősünk könnybe lábadt szemmel görnyedt a földre. Fetrengett és nyögdécselt. A szépség elfújt arcából egy elszabadult szőke tincset, majd grabancon ragadta áldozatát, és maga után vonszolta tábo­rukba… Az athéniak egy emberként, lélegzet visszafojtva figyelték az eseményeket. Mikor Perisztaltikosz eltűnt az amazónok sorfala megett – nem mondhatni, hogy túl csalódottan – legyintettek, és Thészeuszra néztek várakozón. Királyuk kiadta a parancsot a táma­dásra. A városon kívűl akarta elintézni, méghozzá egy villámütkö­zetben ezt az egész háborúsdit. Hadserege kiözönlött a mezőre. Éljen Athén, éljen Thészeusz! – üvöltözték, és az amazónok „hipp, hipp, Hippolüté!” – csatakiáltással válaszoltak. Megkezdődött a csata. Nagy felhőkben gomolygott az ég felé a vérgőz. Vadállatokként küzdöttek egymással a szemben álló felek. Íly nagy örömmel to­csogva a vérben és a kiontott belekben csak a történelem eme ködös hajnalán tudtak háborúzni. Őszintén, gyermeki odaadással… Az Olümposz csúcsán megteltek a páholyok. Már mindenki ké­nyelmesen elhelyezkedett, ambróziát nassolt és fogadásokat kötött. Az istenek mosolyogtak odafönn… Egyedül Athéné leste aggodalmasan a halandók eme szélsőséges megnyilvánulását. Mellette ült Aphrodité stílszerűen talpig vérvörös fátyolban. Tapsikolt és kacagott. Athéné most odafordult hozzá. – Kedvesem, nem akarlak zavarni, de egy szívességet szeretnék kérni tőled. – Hmm? 30

– Láttad előbb azt a fickót, akit úgy tökön rúgtak? Nohát, na­gyon fontos lenne nekem, hogy ép bőrrel ússza meg… Csak te tudod a lényedből fakadó bájjal és nemes egyszerűséggel megmen­teni! – A kis védencedet, mi?! – Ugyan, dehogy a védencem, csak szimpatikus, sajnálnám, ha kivégeznék… – Hagyjuk ezt, szívem! Mindenki tudja, hogy felkaroltál valami csórót. Azt csiripelik a madarak, hogy Árészt akarod megleckéztetni – csacsogta Aphrodité. – Igazán nem tudom, mi bajod vele. Olyan cuki pasi azzal a kőkemény bicepszével. A kis kerek popsijáról meg nem is szólva, nekem elhiheted, fát lehetne rajta vágni… A szerelem nagyasszonya egy pillanatra elhallgatott, vágyódva merengett Árész többi, bizonyára nem kevésbé gusztusos testrészén. Athéné megsemmisülten harapdálta száját. – Azt mondod, mindenki tudja? – Mi? – riadt fel álmodozásából Aphrodité. – Szóval mindenki tudja már. Gondolom jót röhögnek a hátam mögött. Eddig nemigen váltotta be a hozzá fűzött reményeimet. – Nem, nem röhögnek, fogadásokat kötnek, hat az egyhez, Árész javára. De hát, tudod milyenek…! Na, ne szomorkodj, még semmi nincs veszve! Mi, lányok tartsunk össze! Mit tehetek érted? A csata egész éjjel folyt, váltakozó hadiszerencsével. A seregek hajnalban erősen megfogyatkozva vonultak vissza. A belsőségektől iszamós harctéren igazán expresszív összevisszaságban feküdtek a megcsonkított tetemek százai. Ahogy az élők seregei elhúzódtak, a fák közül előrontottak a szellemek és vértócsáról vértócsára lefe­tyelték át magukat a réten… Hippolüté, bár fő ellenségét még csak megsebesíteni sem tudta, mégis valami kis kielégülésfélét érzett. Ugyanis éjféltájt véletlenül az athéniek oldalán harcoló Antiopébe botlott. És egy jól irányzott vá­gással ketté is szelte volt alattvalója házasságról szövögetett álmait, na meg a testét… – Hol van az az őrült, akit este fogtunk? – kérdezte egyik ke­gyencétől. – Az élelmiszeres szekérhez kötöztük, hátul. – Készítsetek valami alkalmi oltárt, még napfelkelte előtt megörvendeztetjük istennőnket egy kis ajándékkal! Albatrosz Perisztaltikosz saját bevallása szerint pályafutásának mélypontján álldogállt éppen, és a dolgok nagyon nem úgy festettek, mintha ez a közeljövőben változni 31

óhajtana. Aztán, amikor kiderült, hogy a dolgok mégis változni óhajtanak, Perisztaltikosz azt kívánta, bár mégse tennék! – Szóval, most feláldozunk a Nagy Holdistennőnek – lépett elkeseredett hősünkhöz Hippolüté. – Öö,… nem álldogálhatnék még inkább itt egy keveset? Nem mintha valami veszettül kényelmes lenne… – Mocskos kandisznó! – Ó, igazán semmi szükség erre a személyeskedésre. Mi tulaj­donképpen egy oldalon állunk. A Nagy Holdistennő, akit mi Héraként, Athénéként, Artemiszként vagy éppen Aphroditéként tisztelünk… – És akit ilyetén módon, ti, jöttment akhájok darabokra szaggattatok, és vagy feleségül adtatok ahhoz a buja kis Zeuszotokhoz vagy gyerekeként alárendeltétek, és ezzel megaláztá­tok. Nos, igen, róla beszéltem én is. Ő többek közt ezért a megaláz­tatásért most bosszút áll rajtad. Én leszek a jobb keze, és boldogan merítem hasadba méregzöld, pengeéles obszidián áldozókésemet. Kifakasztalak, mint egy rossz tömlőt. Véredet a csatában legyilkolt harcosaim szellemei foglyák felszürcsölni, szívedet az Istennő oltá­rán hamvasztjuk el, beleidet pedig, csak hogy mi is élvezkedjünk egy kicsit, a nyakad köré tekerjük és addig húzzuk, míg szemeid kiugra­nak helyükről. Esetleg, ha kegyes leszek hozzád, ezeket felhaszná­lom még később a titkos termékenység áldozatomhoz is. – Hát ez nagyon kedves lenne. De még nem tartunk ott. Arról voltam bátor elkezdeni mesélni, hogy a Nagy Holdistennőtök egyik éjjel felkeresett. Kiválasztott és nagy feladatok elvégzésével bízott meg. Erről sajna többet ugyan nem mondhatok, de elhiheted, hogy nem örülne, hogyha te, aki ráadásul buzgó híve is vagy, most meg­akadályoznál tervei megvalósításában – mondta Perisztaltikosz a bizalmaskodás és nagyképűség különösen bicskanyitogató árnyalatával hangjában. – Hm. Van valami bizonyítékod? – Naná! A nyakamba akasztottam. Nézd csak meg! Hippolüté odahajolt és megnézte. – Egy bagolytoll bőrszíjon?! Na gyerünk az oltárhoz! – Mi az, te nem hiszel nekem?! – Ti, férfiak, gyáva férgek vagytok. És köztudott, hogy elég jól tudtok hazudni, ha megszorongatnak titeket… Úgyhogy, ennél azért többre számítottam. Egy ócska bagolytollat akárki a nyakába akaszt­hat. Az eredeti terv szerint megyünk tovább. Jön az obszidián kés, a szívkitépés, meg a többi. – Na jó, akkor legalább megvakarnád az orromat? –? – Nem férek hozzá, sajnálom. Tudod, már koraeste óta itt állok, és ennek a pozíciónak megvannak a maga hátrányai… Hippolüté kicsit megenyhült. Lehet, hogy mégsem olyan gyáva féreg, mint a többi? Némi undorral vegyes ellenszenvvel ugyan, de megvakarta Perisztaltikosz orrát. Aztán eloldozta a 32

szekértől. A nya­kára viszont egy új kötelet hurkolt, azon vezette maga után… Senki sem vette észre az amazón tábor fölött fehér galambszár­nyakon suhanó vásott kis kölyköt. Erósz kepesztett célja felé. Amikor elérte, nyílvesszőt helyezett íjára, nyálas ujjával ellenőrizte a szélirányt, célzott és lőtt. Hippolüté megtorpant. Hirtelen egész más színben tündökölt fel előtte világ. Megfordult, mélyen foglya szemébe nézett, romanti­kusan megremegtette szempilláját és megnyalta szája szélét… Perisztaltikosz kissé értetlenül adta meg magát az erőszaknak. Lehanyatlott a harmatos gyepre. Nem értette teljesen miért is vezette ki Hippolüté a táborból, a rekettyésbe, miért vagdosta el híres obszi­dián késével köteleit, és miért döntötte hanyatt a bokor tövébe. Továbbá, miért ült a hasára, és miért liheg ilyen felhevülten az arcába. Na jó, azért körvonalakban voltak elképzelései a királynő további terveit illetően, és annyit elárulhatok, Hippolüté pillanato­kon belül mindent meg fog tenni, hogy a maradék kételyeit is eloszlassa… Íme: – Óh! Óh, teee… Te, férfiak dísze! Te, hím, te kan, gyere, tegyél boldoggá! – zihálta. – Gyere, add meg nekem, amire vágyom! Maci­kám, tigrisem, vadkanom, csókolj! Ölelj, szeress…! Ezután némi elkerülhetetlen testnedvcsere (nyugi, a nyálmiri­gyek által termeltre gondolok) és hempergőzés következett. De mielőtt a kizárólag felnőtt olvasók figyelmébe ajánlható részletekhez érnénk, Perisztaltikosz gondoskodik róla (Hippolüté őszinte sajnálatára), hogy ezek a részletek egyáltalán meg se szüles­senek. Eszébe jut ugyanis egy apróság, ami már az amazónok első megpillantása óta motoszkál benne. Csak eddig, részint nem volt al­kalma megkérdezni, részint úgyis túl részeg lett volna hozzá… Íme: – Cicus, én úgy tudtam, hogy az amazónok koncepciózusan le­nyiszálják a jobb mellüket, hogy ne zavarjon az íjazásnál. De ahogy elnézegettelek benneteket, nem láttam nyomát ennek a sajnálatos beavatkozásnak… Hippolüté, aki közben ismét hősünk hasára fészkelte magát, tudó mosollyal arcán kezdett magyarázni. – Az úgy van, hogy nálunk a kebelmetszés régi tradíció. Azt is mondhatnám, ez tartja fenn az évszázados rendet. De, minden el­lenkező híreszteléssel szemben, divattervezőinket nem kizárólag a célszerűség vezérli munkájukban. Elvárásainknak megfelelően nem­rég kifejlesztették a tömörkosaras melltartót. Jobb kosarában diszkrét protézissel – búgta, majd egy 33

mozdulattal megszabadult a fent említett ruhadarabjától. – Látod, ilyen egyszerű! Perisztaltikosz látta. – Pfúj, de randa! – visította. – Le is vágjátok és az íjazásban is zavar. Ennek így semmi értelme. – Mi nők már csak ilyen ellentmondásosak vagyunk… Na, elég a szavakból, következzenek végre a tettek! Ölelj, te állat! – Azt már nem! Nem ölelgetek torzókat! – kiáltotta, aztán a legyűrhetetlen viszolygásának engedve, lerúgta magáról szegény Hippolütét, és menekülőre vette a figurát. Nyomában a királynővel végigloholt a mezőn. Perisztaltikosz félájultan rogyott egy kerevetre. Hosszasan lihe­gett és hörgött. Aztán csak feküdt mozdulatlanul. Túl fáradt volt…, nos, bármihez túl fáradt volt. Az események irányítását boldogan adta át akárkifia mellékszereplőknek, Thészeusznak, vagy mit bánta ő, kinek. Elégedetten feküdt hálószobájában – mint mondottam – mozdulatlanul. Odakünn nagyban folyt a béketárgyalás. Ugyanis a szerelemtől elvakult Hippolüté gondolkodás nélkül követte menekülő hősünket, a mezőn és az idejében kitárt hátsó be­járaton át, egyenesen Athénba, ahol haladéktalanul le is kapcsolták. Thészeusz legszívesebben, azon melegében le is csapta volna a fejét, de bizonyos félreérthetetlen jelek arra engedtek következtetni, hogy Athéné nem támogatja a kivégzést. (Az Akropolisz megremegett, hosszában tátongó seb repedt rajta; Athéné temploma megsüllyedt; a szent olajfa lehullatta leveleit; az összes szövőszék egyszerre esett szét darabjaira és végül, mindennek tetejébe, az istennő szobra fennhangon kijelentette, hogy ott fog majd sírni, ahol senkit se lát.) És, bár Thészeusz nagyon szerette volna, mégsem bírta félreértel­ mezni ezen jeleket. Ígyhát megkezdték és kicsinnyel később be is fejezték a béketárgyalást. Kiegyeztek egy döntetlenben. Az amazónok sértetlenül visszakapták királynőjüket, cserébe nyomban szedték sátorfájukat, mondván mostmár ideje egyéb, azonnali be­avatkozást igénylő belügyeikre kocentrálni… Estére poros nyomukat is eltűntette a langyos déli szél. Athénban lassan visszatért az élet a megszokott kerékvágásba. Az elmúlt két hetes dáridó után valahogy mindenkinek elege volt már a ricsajból, a táncból, az alkoholból, a nehéz és zsíros ünnepi kajából. Békés nyugalomban ledolgozott hetvenórás munkahétre vágytak, hogy kissé kipihenhessék a „döntetleni” ünnep fáradalmait. Királyuk nagyvonalúan figyelembe vette a nép óhaját. Eltörölte az eredetileg kerek egy hónaposra tervezett banzáj fennmaradó napjait. Mehettek vissza dolgozni. 34

A születendő athéni demokrácia bölcsőjének ácsolása volt ez! Persze nem valami tudatosan, de mégiscsak ácsoltak. Thészeusznak egészen más motivációi voltak. Aggasztóan megnőtt Perisztaltikosz népszerűsége. A még néhány jelzővel bővült neve egész pontosan visszaadta a róla kialakult véleményt. „A Hazudós És Részeges Idegen, Aki Parancsol Az Isteneknek És Aki Félkézzel Agyonvert Huszonnégy Amazónt, Valamint Megadásra Kényszerítette Hippolütét”. Máris jókora tábora volt a „Perisztaltikoszt legszívesebben királlyá választanánk!” nevezetű pártnak. Thészeusz kedvelte ugyan barátját, de trónját sem kevésbé. Mindent megtett hát, hogy visszanyerje népe kegyét és bizalmát. Ezenkívül álmatlan éjszakák sorát töltötte afölötti töprengéssel, mi­ként távolíthatná el a városból vendégét, elkerülve a sértődést. Nemsokára erre remek alkalom kínálkozott. Megüresedett a lapithák trónja. Bárki, aki hajlandóságot mutatott az öreg király ár­ván maradt lányának elvételére, jogot formálhatott magára a királyságra is. – Ezzel Perisztaltikosz hívei is meg kell hogy elégedjenek! – morfondírozott Thészeusz. – Királyt csinálunk a derék Albatroszból, csak nem itt! – és haladéktalanul megkezdte a titkos tárgyalásokat. Egy szép napon, mikor ezen tárgyalások már jócskán előrehala­dott állapotban leledzettek, felkereste szobájában hősünket. – Na, hogy vagyunk? Hogy vagyunk? – kezdte óvatos körülte­kintéssel. – Böff…! – Hát ezt örömmel hallom… Nem unalmas ez az örökös töp­rengés, meditáció, meg az a sok magasabb rendű elméleti sík? – Huff… – Na, csak mer’ gondolom, te, isteni kiválasztott többet érde­melnél, amíg még itt a halandók birodalmában tengeted napjaid… – Hmmm, asszem nincsenek túl nagy inyég… ignyék… igé­nyeim… ezen a téren. – Ugyan, úgy vélem, tökéletesen passzolna hozzád valami királyi trón, vagy efféle, he?! – Hát ez igazán kedves, de köszi, nem. Tartsd meg nyugodtan. Klasszul elkomr… elkornyákm… elkormányozod Athént magad is. Nekem meg pont megfelel ez a kis zug, ahol elmékl… eeelmékedhetek zavartalanul. Nemsokára úgyis Delphoiba kell men­nem. Nem várakoztathatom örökké a jó Athénét… – Óh, nem egészen úgy gondoltam, hogy én adom át a hatal­mat. Biztosan jobb uralkodója lennél szeretett városomnak, de tu­dod, hogy imád engem a nép! Nem vennék jó néven a leváltást… Arra gondoltam, hogy a szomszédos lapitha 35

birodalom vezetését vehetnéd át. Mindössze feleségül kellene venned Hippodameiát, a királylányt…! – Csinos? – Én még nem láttam, de mások által csinosnak mondott. Gon­dold csak el, milyen pompás életed lenne! Mikor hazaérsz majd Delphoiból, vagy más, az istenek által rád szabott feladat elvégzése után, fáradtan és elcsigázottan, feleséged gondos kis kezei vesznek majd gondozásukba. Masszíroznak, simogatnak, megtöltik kupádat, kimossák az út porától szennyes ruhádat… Hű néped pedig áhitattal lesi majd minden parancsodat. Haj barátom, ez lenne csak az élet! – Ehh, ezen még gondolkodnom kell! Óh, ha már úgyis mész, nem küldenél fel egy rekesz ouzot? Sokat kell gondolkodnom…! Másnap elindult a pompás királyi menet. Az athéni testőrség díszzászlóalja kísérte a kicsinosított, illatos olajakkal megkent, vadvi­rágokkal koszorúzott vőlegényt. Víg dalaikat visszhangozták a hegyek-völgyek, amint meneteltek erdőnmezőn át, a laphüsztiosz-hegyi fellegvárba. Sok, az esküvőre meghívott lapitha, pelaszg, minüai nemessel találkoztak útközben. Kibővülve végenincs kígyó­ként haladt a kompánia a végzet által kijelölt úton, a nász felé… A végzet pedig mint tudjuk, nagy tréfamester. Különösen a vas­kos tréfákat kedveli. Jelen esetben nemcsak a tréfa volt vaskos, hanem a menyasszony is. Mikor szegény Perisztaltikosz meglátta leendő arája mázsás alakját, a trónterembe vezető lépcső tetején tornyosulni, szótlanul, egy megvert spániel mély és őszinte csalódottságával, megvetésével és világfájdalmával nézett Thészeuszra. Mást nem tehetett, nem volt visszaút. Egy, az esküvő lemondásából fakadó sértést sosem bocsájtotta volna meg a büszke lapithák népe. Sok-sok hordónyi ki­ontott vér tudta volna csak lemosni ezt a szégyenfoltot… Ígyhát hősünk átkozta magát és átkozta Thészeuszt, és átkozta a szolgákat, ha nem töltötték fel időben serlegét. Aztán engedelmes marhaként, kit vágóhídra vezetnek, ment a szertartásra. Annak rendje és módja szerint feleségül vette Hippodameiát. Éppen az esti vacsarára öltözött át, amikor barátja belépett szobájába. Elzavarta a szolgákat, leült és bort töltött mindkettőjük számára. Thészeusz nem volt rossz gyerek. Nem akart ő így kicseszni Perisztaltikosszal. Valóban nem látta saját szemével korábban a királylányt, akinek szépségéről – az úgy látszik erősen korrumpálható dalnokok – valóban ódákat zengtek. Így sokat töprengett, hogyan szabadíthatná meg haverját a reá 36

nehezedő teher (szó szerint és képletesen) alól. És megtalálta a megoldást… – Nézd, Albatrosz, tudom, hogy most nagyon utálsz, de hidd el, nem vagyok én rossz gyerek! Nem akartam én így kicseszni veled – kezdte. Perisztaltikosz halkan fütyörészett, tudomást sem vett látogató­járól. Thészeusz nem zavartatta magát. Tulajdonképpen rosszabbra számított. Folytatta. – Na, ide figyelj, kitaláltam valamit! A feleséged (itt Perisztaltikosz halkan csuklott egyet, és úgy megtántorodott, hogy meg kellett kapaszkodnia a szekrényajtóban), szóval a feleségedről megtudtam, hogy valami zavaros és a múlt jótékony homályába vesző ügy következtében rokonságban áll a kentaurok egyik előkelő családjával. A kentaurok meg pajkos fajta. Kedvelik a nőrablást, mint műfajt. Szerintem, ezt ki tudnánk használni valahogy… Na érdekel? Perisztaltikosz felcsillanó szemmel és gonosz mosollyal arcán vetette le magát a heverőre. – Mondd! – No, én már elküldtem egy futárt a Pélion-hegyre. Szerintem a lakoma kellős közepén várható lesz a kedves négylábú vendégek lá­togatása. A többi meg, rém egyszerű… A kentauromakhia néven elhíresült vacsoráról sok érdekeset megtudhatunk a történelemkönyvek lapjairól. Ezért most elegendő lesz, ha csak felületesen futunk át a történteken. Mikor már magasan járt a hold, megérkeztek a minden jóval megrakott asztalokhoz a késve hívott vendégek. Először kicsit za­varban voltak, nagyon ritkán táplálkoztak szigorú etikett szerint (érthető okokból kifolyólag). Aztán lassanként – az elfogyasztott vörösbor mennyiségével egyenes arányban – oldódott a hangulat. Viszonylag csekély mennyiségű borra volt ehhez szükség, tudniillik, a kentaurok a habkönnyű búzaserhez voltak szokva. Később, jócs­kán éjfél után, felszolgáltak egy könnyű kis leveskét. A házigazda sa­ját receptje alapján készült… A kentaurok udvariasan elfogyasztották. Aztán hogy, hogy nem, egycsapásra udvariatlanul kezdtek viselkedni. Nagyon udvariatlanul. Ki érti ezt? Felugráltak az asztalok tetejére, nagyokat nyerítettek és böfög­tek. Keresztül-kasul trappoltak a teremben, felindultságukban nyüsszögve és nyögdécselve. Rátámadtak a rémülten sikoltozó cse­lédlányokra. Sőt, odáig fajult a dolog, hogy már a vendégeket is molesztálni kezdték. Természetesen jobbára a hölgyeket. Nem használt a szép szó, hiába kérték őket, viselkedjenek rendesen. Molesztáltak, nyerítettek, böfögtek, röhögtek és trappoltak rendü­letlenül. Egyszóval randalíroztak. 37

Ezt már Perisztaltikosz sem tűrhette tovább tétlenül! Maga mögött tudva a lapitha nemesség támogatását, fennhangon kérte ki magának (de újdonsült népe nevében) ezt a szemtelenséget. Hala­déktalan távozásra szólította fel illetlen vendégeit. Ez csak olaj volt a tűzre. A kentaurok rangidős vezére, Eurütosz kijelentette, hogyha nem hagyják őket itt, helyben szóra­kozni, hát el is mehetnek. Azzal hátára kapta a legelőkelőbb hölgyet (mit ad isten, pont Hippodameiát) és kivágtatott. A többiek követték példáját. Egy pillanatra néma csend állott be a teremben, aztán a talprae­sett Thészeusz elkiáltotta magát: utánuk! A vendégek mind (természetesen a járóképesekre gondolok) kardot ragadtak, és nosza, üldözőbe vették a bitang nőrablókat. Perisztaltikosz és jóbarátja rohant az élen. Sorra érték utol és kasza­bolták le a holtrészeg kentaurokat… Minden elrabolt nőt megszabadítottak már, kivéve szegény, jó Perisztaltikosz nejét. Fránya gyorsan vágtatott az a piszok Eurütosz! A többiek mind visszafordultak megmentett hölgyeikkel, csak a két jóbarát folytatta üldözést… Hajnalban tértek vissza lógó orral, a királyné nélkül. A lojális lapitha harcosok azonnal ajánlkoztak a háborúra, de Perisztaltikosz visszatartotta őket. Szép szónoklatban köszönte meg ezt a hűséget és önfeláldozást. De, mint mondotta, nem fogadhatja el. Ő már fe­lelősséggel tartozik népe iránt, és nem engedheti, hogy egy háborúan akár sok százan is meghaljanak mindössze egy ember boldogságáért. Még akkor sem, ha történetesen ez az ember, ő maga is, a királyuk. Az istenek majd elrendezik ezt a dolgot, és ha úgy akarják visszaad­ják neki szeretett hitvesét. Óriási sikere volt. A harcosok azonnal szívükbe zárták ezt a megfontolt, bölcs és népe érdekeit ennyire szeme előtt tartó királyt. Nyomban folytatták is volna a hajnalban félbeszakadt ünneplést, immár kizárólag Perisztaltikosz tiszteletére, de az illendőség úgy kí­vánta, hogy inkább osztozzanak királyuk gyászában. Visszavonultak hát házaikba, magára hagyván megtört szívű vezérüket… Megtört szívű vezérük, Thészeusszal kart karba öltve gyászolt, odafönt, az emeleten. Rengeteget ittak, kacagtak, hogy a könnyük is kicsordult és egymást dicsérték a jól sikerült akcióért. Nos, ez volt a véres nász, a kentauromakhia igaz története, melynek kapcsán Perisztaltikoszunk végre bekerült a történelembe. Neve, a hosszú évszázadok múlásával változott, torzult. Minden költő és dalnok alakított rajta egy kicsit, ahogy a nyelv egyszerűsö­dött. De Perisztaltikosz hősi alakja immár örök belépőt váltott a görög mítoszok színes világába. Thészeusz barátjaként, többnyire Perithoosz, vagy Peirithoosz néven 38

találkozhatunk vele minden va­lamire való mitológiai lexikon néhány lapján… No, de mi még korántsem végeztünk. Nézzük csak, miként is alakultak a dolgok ezután! Egy pár hetet hősünk igen intenzív gyásszal töltött, minek kö­vetkeztében sikerült véralkohol szintjét a normálisra tornásznia. Fene sokat kellett ennek érdekében innia. Mikor ezzel megvolt, jö­hetett a szokásos ügyek intézése a magasabb rendű satöbbi, satöbbi. Ki tudja meddig intézte volna ezen fennforgó ügyeket, ha Thészeusz következő zseniális ötletével nem áll elő. De előállt. Az örök nyug­hatatlan athéni király talált egy újabb közös nevezőt – Héraklész barátsága volt az előző, ha még emlékszünk – kettejük kapcsolatában: a rosszul, vagy éppen sehogy sem sikerült házasságokat. Időközben ő túlesett egy következőn. Mínosz küldte el neki Phaidra nevű (szépszemű, kecses szemöldökű) második leányát, hogy megrendült tengeri hatalmát (gondoljunk az elsüllyesztett flottájára!) Athén hosszútávú jóindulatával ellensúlyozza. Ám a lány, kissé neurotikus világszemlélete egyenes következményeként még idejekorán, önnön kezével felakasztotta magát. Szóval Thészeusz tényleg nem volt az a „kifejezetten szerencsés a szerelemben” típus. De legalább kész elmélete volt. Úgy gondolta, hogy őt, mint egy isten gyermekét, csakis egy másik isteni leszármazott teheti boldoggá. Azt feltételezte, hogy kiválasztott ba­rátjára is ez a szabály érvényes. És addig szövegelt, amíg Perisztaltikosz is hinni kezdett benne. Úgy határoztak, hogy Zeusz két lánya, Helené és Perszephoné pont megfelel igényeiknek. És mi­vel Perszephoné neve Perisztaltikoszé mellett cseng jobban, rögtön meg is osztoztak. Aztán kockadobással eldöntötték, hogy Helenét cserkészik be elsőként… Mindössze ketten indultak útnak. A társak, vagy a királyi kíséret csak szükségtelen feltűnést keltettek volna. Éppoly esélye van két ravasz hősnek egy sikeres leányszöktetésre, mint egy jólfelszerelt hadseregnek. Sőt! Hosszasan és inkognitóban vándoroltak hát vissza Athénba. Aztán, amikor a városba értek végre, meggondolták magukat. Ha mindössze egy vacak „sőtnyivel” több csak az esélyük kettesben, viszont ezért egy csomót kell gyalogolniuk, akkor már inkább a ké­nyelmes utazást választják… és esetleg többen mennek, mondjuk hajóval. Valamit valamiért! Különben sem árthat, ha a zsákmány megszerzése után egy harmincevezős biztosítja számukra az elen­gedhetetlenül fontos egérutat! Levetették hát inkognitójukat, és Thészeusz nekilátott a peloponneszoszi túra szervezésének…

39

Párás, hűvös, csillagtalan éjszaka volt. Felhők takarták a Holdistennő fényes orcáját. Senki sem járt az utcákon. Spárta néma csöndbe süppedt. Lehet, hogy egyedül Helené volt ébren ezen késői órán. Történt ugyanis, hogy a szépség álmot látott. Meglepőt, elbű­völőt, tetszetőst. Aphrodité szólt hozzá. Elmondta, hogy az ő szépsége városokat romba, férfiak hadait pedig pusztulásba fog – méghozzá nem is sokára – dönteni. Figyelmeztette a lányt, hogy a gépezet már beindult, nincs ki megállíthatná, hát készülődjön, élete bármelyik pillanatban rázökkenhet a sors által kijelölt kényszerpá­lyára. Helené hálásan ébredt. Imádta az ilyen álmokat. Továbbá imádta saját szépségét és bájosságát. Ha jobban belegondolt, imádta saját magát úgy, ahogy volt. Ezenkívül már csak azt imádta, ha má­ sok, szépsége és bájossága miatt imádják… Szóval elégedetten ébredt, aztán forgolódott egy keveset, de nem tudott visszaaludni. Gondolta, akkor már elugrik Aphrodité templomába, áldozatot mutat be az istennőnek, ezért a kedves jóslatért. Így is tett. Éppen a Szent Csábtáncot lejtette az oltár körül, rituálisan sza­badulva meg ruhadarabjaitól, amikor valami mozgolódásra lett fi­gyelmes. Megmerevedett, rémülten leste a sötétséget. Csoszogást és szuszogást hallott. Két alak közeledett. Az egyik meglehetősen bizonytalanul: tántorgott és bukdácsolt. Egyre közeledtek. Helené félelemtől földbe gyökeredzett lábbal állt mozdulatlanul. A két alak egész közel lépett hozzá. – Szia, kislány! Ne félj, nem vagyunk rossz bácsik. Talán tudnál segíteni… – mondta az egyikük. – Szép Helenét keressük, Zeusz csodaszép lányát. – Én… én vagyok Helén – dadogta félszegen a lány. Ekkor váratlan dolog történt. Aki az előbb kérdezett, most ká­romkodni kezdett (hangosan és kitartóan) a bizonytalanul tántorgó másikuk pedig röhögni (még hangosabban és kitartóbban). – Hehe, ez aztán csak a kiszecs… kicsész… kicseszés, Thészeusz koma! – kacagta, hogy a könnye is kicsordult. – Ez nem lehet több tizenegynél! Pár évig nem jácchattok csak papásmamást, hihihihukk! Így jár, aki nem infrom… immfra… informálódzik ren­desen a menyasszonyáról! – mondta, és vihogott tovább, amíg ki nem szaladt lába alól a talaj. Ekkor nagy csattanással terült el a kő­padlón és azon nyomban álomba merült. A másik végre felhagyott a szitkozódással és csak állt tanácsta­lanul. Szép Helené pedig, akinek tényleg ott volt még fenekén a tojás­héj (érthetjük akár szó szerint is, mint tudjuk, anyja, Léda, miután Zeusz hattyú alakjában látogatta meg, tojást hozott a világra, és eb­ből született a gyermek), tíz évének minden súlyával, sértetten és dühösen nézett a gyanús férfiakra. Várta mi sül ki ebből… 40

Hőseink végül elhatározták, hogy Helenét Thészeusz szülőany­jánál, Aithránál, Aphidnában helyezik gondnokság alá, míg meg nem érik a házasságra. Végül is, az ilyen ifjú szépség olyan, mint a befőtt. Sokáig eláll. Az athéni király már előre csorgatta a nyálát: milyen jó lesz öreg napjaiban elővenni… Miután, ilyetén módon gondoskodtak első szerzeményük sorsá­ról, a következő áldozat, Perszephoné után néztek. Ez már zűrösebb ügynek nézett ki. Az Alvilágba kell alászállani érette! Ugyanis korábban már Hádésznak, az Árnyak Urának is eszébe jutott az asszonyszerzés eme – hőseink által fentebb nyélbe ütött – módja. Egy kellemes tavaszi délelőtt fogta magát, és minden fakszni nélkül lehurcolta magával Perszephonét az Alvilágba. Persze ebből rengeteg kellemetlensége származott. Végül megegyezett Perszephoné szüleivel, Zeusszal és Déméterrel, hogy lányuk az év kétharmadát fönn, a boldog égilakók körében töltheti, és csak négy hónapig osztja meg vele az alvilág nyálkásan ködlő éjszakáját. Szóval kicsit ciki lesz felhozni onnan. De a hős barátok nem hátráltak, nyugatnak vették az irányt, egyenesen az Alvilág bejáratának… Kharón, az Alvilág koszos, büdös, ápolatlan és vénséges vénsé­gében köszvényes révésze elmerülten manikűrözgette Kerberosz körmeit. Fogatlan szájával olykor cuppogott és nyammogott. Ám egyszercsak Kerberosz, aki eddig behízelgő dorombolással (már amennyiben el tudjuk ezt képzelni egy háromfejű, medvenagy­ságú, a szörnykutyafenevedak családjába tartozó vérszomjas dögről, akit az istenek kifejezetten arra teremtettek, hogy még véletlenül se kelthessen behízelgően doromboló hatást…), kéjes pofával adta át magát a szépségápolásnak, felugrott és veszett csaholás, nyáladzás, valamint – a külleméhez sokkal inkább passzoló – féktelen acsarkodás közepette a bejárathoz galoppozott. Aztán alaposan megugatta és – ez elkerülhetetlen ilyen esetekben – összenyálazta azt a két befelé igyekvő alakot, akik épp befelé igyekeztek. Ezek rá se hederítettek. Vagy példátlanul bátrak voltak, vagy tudtak valamit. Mondjuk azt, hogy még sosem fordult elő olyan eset, hogy az Alvilág portása ne engedte volna be az érkező szállóvendégeket. (Persze kifelé menet más volt a helyzet…) Szóval a két alak hatátozottan baktatott a csupa jáspis folyosón (az egyikük furcsán tántorgott és ritmikusan csuklott) egyenesen a révészhez. Az keservesen feltápászkodott, szemébe húzta kalapját, és ladikjára vánszorgott. – Két személy, másodosztály, csak oda, az annyi mint… züm, züm, züm, két obolosz – dünnyögte. Miután átadták neki a fent említett összeget, tolórúdját mélyen a hömpölygő Sztüx feketénél jóval sötétebb vízébe 41

merítette, és meg­lódította a labilisan dülöngélő alkotmányt. A ladik eltávolodott a parttól. Az öreg meg meglepő hirtelenséggel fordult hátra utasaihoz. – Hörr! – hördült rájuk. – Nem tudjátok ám a Kharón tatát át­hintázni! Nektek tömegetek van! Az ilyen öreg tengerészek rögtön megszimmantják a potyázókat. Nektek van testetek, ergo éltek. A viteldíj csak szellemekre vonatkozik. Vagy leperkáljátok a pótdíjat, vagy nem ússzátok meg szárazon! – dörögte a két megszeppent alaknak, majd, mintegy nyomatékot adva szavainak meghintáztatta a ladikot. A két utas szó nélkül fizetett… Hádész az ebédlőben várta látogatóit. Hogy honnan tudott előre az érkezésükről, az maradjon az ő titka… Mindenesetre tény, hogy pompás vacsorával várta a két idegent. Perszephoné már az asztalnál ült, Hádész az érkezők elé sietett. – Thészeusz öcsi és te, Athéné választottja, legyetek üdvözölve komor hajlékomban! – mondta negédes és éppen ezért roppant gya­nús hangon. – Jertek, meséljetek, vidítsátok fel szerény ozsonnánkat! Az asztalhoz terelgette hőseinket. Leültek. Perszephoné szégyenlősen, épp hogy csak csipegette az ételt. Hádész jőízűen falt, közben hallgatta hőseink történeteit, néha egyetértően bólogatott, vagy elismerően hümmögött. Thészeusz és Perisztaltikosz nem evett egy falatot sem. Pedig az asztal roskadozott a finomságoktól. Volt ott homár, la­zac, kaviár, főtt sonka, véreshurka, gránátalma, dinnye és sok különféle gyümölcslé. De hőseink jól tudták, nem szabad a holtak eme vörös ételeiből enniük, különösen nem az Alvilágban, hacsak nem akarnak örökre a boldogtalan sötét mezőkön maradni… Elég kínosan telt hát a vacsora. Miután az Alvilág Ura befejezte a lakmározást, széles mellkasán összekulcsolt kézzel, várakozóan nézett hőseinkre. – No, talán térjünk a tárgyra! Most, hogy leírtuk az udvariassági köröket, elárulhatjátok, mi szél hozott benneteket! – Hmm… – Izé? – Arról lenne szó, hmm… – Szóval semmi, semmi… – Aha, csak úgy beugrottunk, hehehe! – Gondoltuk, illendő lenne meglátogatni isteni nagybácsimat… – De már megyünk is… – Ja, nahát akkor kézcsók a kedves nejed, őnagyságának, meg minden… Tényleg indulnunk kell! – szólottak bátor hőseink és föl­álltak az asztaltól. 42

Illetve, megpróbáltak felállni az asztaltól. De nem sikerült. Székeik nem engedték mozdulni sem őket. – Hát ez van srácok… – gurgulázta nem túl feltünő kárörven­déssel hangjában a házigazda. – Mocskos trükk, belátom, de mit csi­náljak?! Túlságosan elterjedt odafönn, hogy aki nem eszik az alvilági kajából, az gond nélkül kisétálhat innen. Nagyon bölcsen ti se flamóztatok, az igaz, de én némileg változtattam a házirenden. Teg­nap reggel lépett érvénybe. Ezentúl elég, ha valaki leül az asztalom­hoz. Tényleg bocs, de nem tűrhetem, hogy átjáróház váljék az Alvilágból. Aki ide belép, az viselje a következményeket! Hagyjon fel minden reménnyel, meg ilyenek! – mondta és szedelőzködött. Karonfogta hitvesét, és kiballagtak. Az ajtóból még visszaszólt. – Na, majd még látjuk egymást… fel a fejjel! Az Alvilág. Egészségtelen egy hely (nem mintha bárkinek eme intézmény lakói közül az egészsége miatt aggódni ésszerű vola…): Szűntelenül gomolyogó pára. Éjféli, olajsűrű sötétség, mi mindenhova bemarja magát. Kénes mocsárbűz kikristályosodott frazettái a sápadtfekete falakon. Nedvesség, sötétség, lelket didergető hideg. Végtelen, és éppen ezért elképzelhetetlenül bizonytalan tér, melynek minden kiterjedése iszonytató (tér)iszonnyal hivatott porba súlytani az emberi szellemet. Valamint vannak itt még irreális és csalfa bizonyosságok, a létezést (bármi létezését) illetően. Mond­hatni, az Alvilág elsődleges funkcióján túl hatásvadászványok és tudatalatti rettegvények kábult és dermesztő enyhelye. És még nem is ez a legrosszabb. Az idő. Az idő kérlelhetetlen szubjektivitása a legrosszabb. Ki­zárólag az Idő szubjektiv ideje telik-múlik szeszélyesen az Alvilágban. Olykor. De legtöbbször csak lustálkodik. És ez megle­hetősen őrjítő. Hogy tisztán lássunk, nem csupán arról van szó, hogy az Alvilágban nincsen mihez viszonyítani a múló időt, hanem egy­szerűen nincsen múló idő. Valami ide-oda csapongó, össze-vissza repdeső, vagy éppen egyhelyben henyélő idő van. És nem is lehet mihez viszonyítani… Egyes szakértők véleménye szerint, az Alvilág és az Idő egymás ellentétei. Persze nincs teljesen igazuk. Az Alvilág és az Idő viszonya elkeserítően meghatározhatatlan. Hát, ez van… Mindezek fényében is csak azt állíthatjuk, hogy hőseinknek volt ideje(!) megbánni az elhamarkodott nőrablási kísérletet. Meghatá­rozhatatlan, de mindenképpen jelentős (a halandók világában úgy mondanánk, hogy: hosszú években mérhető) időt(!) töltöttek a fele­dés homályában. Megfogadva Hádész szavait, már éppen kezdtek sorsukba belenyugodni, és felhagyni minden reménnyel, amikor ab­szolút oda nem illő harsány jókedvvel egy régi ismerős toppant be. Oroszlánbőr tógát viselt és derékig érő, kócos, göndör sörényt. Héraklész volt. 43

– Halihó, Perisztaltikosz! – üvöltötte. – Na ez aztán a frankó meglepetés… Hú, te meg, csak nem a kis Thészeusz vagy?! Hogy megnőttél, kölök! Amikor utoljára láttalak, még ilyen kis krapek voltál – kezével mutatta a földtől mért, valóban jelentéktelen magas­ságot. – Emlékszel, a játéknyiladdal akartad megmenteni Héraklész bátyót az ágyékkötőjétől! Meséltem már ezt neked, Perisztaltikosz? – Óh, milyen régi sztorikat nem hozol itt elő, Héraklész?! Talán majd egy alkalmasabb pillanatban elmeséled barátunknak, de most minden perc drága! – vágott közbe Thészeusz. – Gyorsan szabadíts ki, és húzzunk innen! – Ja! – helyeselt Perisztaltikosz. – Mér’, csak nem foglyok vagytok?! – Nem tudtad? Nem is értünk jöttél? – Nem hát. A hülye Eurüsztheusznak kell elvinnem Kerberoszt. Fene se érti, minek neki, de nekem legalább ez az utolsó munkám. Ha végeztem, végre szabad leszek, és úgy orrba vágom, hogy bele­zöldül… Mondd csak, Albatrosz koma, van még abból a jóféle leveskédből? – Momentán, sajna nem szolgálhatok vele, hukk, de bort, azt találsz az asztalon, eleget. Bennem is, csak (hukk) ez tartja a lelket egy (meghatározhatatlan, de mindenképpen jelentős – husszú évek­ben mérhető) ideje… Inni lehet, csak leülni nem szabad! – Na, jó, ne féljetek, rögtön megyünk, csak beszólok Hádésznak… Héraklész elkocogott. Egy darabig semmi sem történt. Aztán távolról tompa puffanások, elfojtott sikoltások, valamint halk csörömpölés hallatszott. Kisvártatva feltűnt a bajnok, mögötte karikás szemmel és vérző orral sántikált az Alvilág Rettegett Ura. – Minden fendben, mehettek a dolgotokfa. Ne ihty láhttyalak benneteket! – sejpegte. Úgy látszik, valahogy kiesett néhány foga… Héraklész felsegítette elgémberedett barátait, elindultak kifelé. Már egészen kint jártak, a bejáratnál, amikor az egyik sarokból előugrott Kerberosz. Tette a dolgát. Vicsorgott, hörgött, prüszkölt, a levegőbe karmolászott és egyáltalán, nagyon fenyegetően viselkedett. Héraklész bizalomkeltő mosollyal hozzálépett, és… És akkora po­font csapott a szörnyeteg középső fejére, hogy csórikám nagy ívben nekirepült a falnak. Kábultan csúszott le a földre, döbbenten rázo­gatta busa fejeit. Héraklész odatartotta neki egyik kezét, hogy meg­szagolhassa. – Jó kutya, rendes kutya… Mostantól én vagyok az új gazdid – dörmögte. Aztán egy alkarnyi vastagságú láncot húzott elő (leopárd­bőr, ágyékkötőjéhez remekül passzoló) utazótáskájából, és pórázra fogta a fenevadat. – Most már mehetünk…! 44

Kinn, az áldott napvilágon hőseink röpke kis örömtáncot rög­tönöztek, Héraklész és az összes istenek tiszteletére. Ölelgették és csókolgatták megmentőjüket. Alig bírtak magukkal. Mikor végre le­csillapodtak, Héraklész kérdéssel fordult hozzájuk. – Jösztök velem, vagy? – Ööö… Ami azt illeti, tudod, nekem most Athénba kéne mennem. Jó régóta nem jártam otthon. Ki tudja, milyen állapotok uralkodhatnak egy királyától elhagyatott városban. Gondolom, ren­desen gatyába kell ráznom őket… – Hukk, én meg vagy ezerszer megfogadtam abban a rohadt székben, hogyha egyszer kiszabadulok, nem várakoztatom tovább Athénét. Delphoiba kell sietnem. – Hálátlan banda! – Óh, ne dühöngj, hős Héraklész! – igyekezett barátját megnyugtatni Perisztaltikosz. – Ha mindannyian letudtuk a kötele­zettségeinket, rögtön összegyűlhetünk megint, és rendezünk egy eszméletlen orgiát. Iszunk, mint állat, hempergünk a csajokkal, meg minden. Áll az alku? Mondjuk fél év múlva, nálam. (Jaj, nem is mondtam még, közben király lettem. Szóval a lapüsztiosz-hegyi fellegváramban, pont fél év múlva…) Ebben megegyeztek. Ígyhát hárman, háromfelé folytatták útjukat. Perisztaltikosz egészen elérzékenyülve fordult időrőlidőre hátra, hogy integethessen barátainak. Már előre várta azt az orgiát. De, hogy addig még mennyit kell kutyagolnia, a fene essen belé…! Ám az istenek kifürkészhetetlen akarata úgy hozta, hogy Perisztaltikosz soha többé az életben nem láthatta Héraklészt és Thészeuszt… Héraklész miután elvégezte Eurüsztheusz kiszabta utolsó mun­káját ( orrbavernie nem sikerült, mert a király előrelátóan és még ép­pen időben, a palotája alatti titkos óvóhelyre menekült), felszabadult végre a kellemetlen kötelezettségek alól. Új társra talált, Déianeira, a hmm, hogy is mondjam, inkább szőke, mint okos királylány szemé­lyében… Déianeira hiszékenysége és egy lenyilazott kentaur elátko­zott vére okozta végül a hős halálát. Egész pontosan a lenyilazott kentaur elátkozott vérével megfestett, és Déianeira által reáadott ing. De ne aggódjon, Nyájas Olvasó, Zeusz magához emelte az Olümpuszra Héraklész lelkét, és sokkal, de sokkal jobb élettel aján­dékozta meg, mint amiben a halandók közt valaha része volt… Thészeuszt Athénban zavaros helyzet fogadta. Nagyban folyt a trónbitorlás. Népe sem ugrott ki a bőréből, a viszontlátás örömétől. Hja, kérem, nagyot tud fordulni a Moirák rokkájának 45

kereke…! Thészeusznak mennie kellett. Szkürosz szigetén, Lükomédész házá­ban talált menedéket. Ám egy tengerparti sétája során, oly szeren­csétlenül került a háta Lükomédész kezeivel kapcsolatba, hogy ennek következményeként, belezuhant a tajtékos tengerbe… Nyugi, az is­tenek őt is fenségesen kárpótolták az élete végén elszenvedett igazságtalanságokért… Delphoi jó magasan, a Parnasszosz-hegy déli oldalán, olajfák és dús fenyvesek között bújt meg. Mögötte vad hegyi zuhatag robajlott és permetezte a légbe a jéghideg vízpárát. A falu mellett kanyargott el a vízesés táplálta patak. Partján sorakoztak a messzeföldről híres babérfák. Püthia, a jósda papnője ezen fák leveleit rágcsálta a szent révület elérése érdekében… A jósda voltaképpen egy sziklabarlang volt csupán, de idővel csinos lépcsőkkel, oszlopokkal, faragott frízekkel és szobrokkal lát­ták el bejáratát. Mindent a turistákért! A kis falu gyakorlatilag min­den bevételi forrása a jósda volt. Nem csoda hát, ha üzemeltetői fáradságot nem sajnálva szépítgették folyamatosan az idelátogatók romantikus és giccses elképzeléseinek megfelelően… Perisztaltikosz gyalogszerrel érkezett. A hosszú és sziklás szer­pentin alaposan kifárasztotta. Alig látszódott ki a rátelepedett por alól. Bokája is kificamodott, izzadt és elege volt mindenből. De szomjas, az nem volt. Sokat tanult előző kalandjaiból, ezért rendesen felszerelte magát borostömlőkkel. Leült a patakpartra és kelletlenül masszírozni kezdte dagadt bo­káját. Aztán jobb ötlete támadt, és a vízbe dugta. Kellemesen hideg volt. Meghúzta tömlőjét. – Nnna, itt vagyok! – mondta… az túlzás, hogy elégedetten, sokkal inkább beletörődötten. Rengeteg idő telt el azóta, hogy egy perverz kentaur tanácsát követve elhagyta otthonát, csak azért, hogy egy vacak álom jelentését megtudja. Egy csomó felfordulásban, életveszélyes helyzetben és kellemetlen kalandban volt azóta része. Persze volt része jóban is. Megismert pár igazán jó fej tagot és szert tett egy saját birodalomra. De most még ezeket is el kellett hagynia. Pedig semmi másra nem vágyott egész életében, minthogy pár jó fej tag társaságában, egy nyugis helyen lophassa a napot. És ihasson eleget. És szebbnél szebb lányokkal játszhassa az élet nagybetűs játékait. Megint meghúzta tömlőjét. Sóhajtott. Aztán ismét a tömlő következett… Szürkült már, mikor felriadt merengéséből. Nagy nehezen feltápászkodott. – Ha már itt vagyo(hu)kk, menjünk be! – mondta. Úgy tett. Bekóválygott a jósdába. Felbukdácsolt a lépcsőn, meg­küzdött a mindössze hat méter széles kapu rejtette csapdával és szó szerint, zárórára esett be Püthia termébe. 46

A papnő egykedvűen üldögélve háromlábú székén, fel is hívta erre, a porban fetrengő hősünk figyelmét. – Záróra! – Böff… – Félfogadás reggel kilenc, és délután öt között. – Eh. – Tünés, kifelé! – Az, hukk, lehl… lelhet… lehetetetlen. Egész éltl, életemet fél­redobtam, azért, hogy megtudjam, mit jelent az egyik álmom. Ha most csalódnom kell, akkor nem válhatom, vállalhatom a felel… ősséget a tettemimért… Esetlg… esetleg ide fogok hányni, vagy ilyesmi. – Azt próbáld meg! – Te akartad… – Ne! Nem úgy gondoltam… Na jó. Mondd el az álmodat! Ma kivételesen, rugalmasan kezelem a nyitvatartási időt. Hősünk kissé akadozva előadta történetét. A papnő egyre na­gyobb érdeklődéssel hallgatta. – … na, most te jössz! – fejezte be Perisztaltikosz. – Ajéndékot hoztál? –? – Mondjuk, egy aranysámlit? Ez tradíció. – Nem, nincs nálam ilyesmi, de adhatok a boromból. Kitűnő évjárat… – Kösz, szolgálatban egy kortyot se! Azzal bekapott pár babérlevelet (mindössze egy kalória, és a le­heletet is frissen tartja!), és minden átmenet nélkül transzba esett. Konzultált Apollónnal, hörgött és vinnyogott. Sziszegett is egy sort, csak a hatás kedvéért, aztán kinyilatkoztatta a jóslatot. – A halhatatlan istenek, álmodban megjövendölték sorsodat. Hosszú és sikeres lészen életed, melynek végén, mint a világ urát szólít majdan magához Hádész. De ne félj, nem maradsz sokáig a Holtak Birodalmában, az olümposziak maguk közé emelnek. Az emberek pedig, istenként tisztelnek, míg világ a világ. Árész meg pi­rulhat szégyenében, hehe! Így szól a jóslat. – Azannyát, ez frr… frakn… frankón tuti – örvendezett hősünk. – Erre igyunk! – kiáltotta és nagyot kortyolt kifogyhatatlan tömlőinek egyikéből. – Várj csak, van itt egy utóirat is! Egészen friss keltezésű. Aszongya: Ennek a páratlan karriernek csak egy feltétele van, egy korty alkoholt sem ihatsz többet. Ha mégis, jobb, ha elfelejted az egészet! Egy P.A. monogram és a tegnapi dátum. – Ajjaj… – mondta Perisztaltikosz. – Ajjaj… – mondta Püthia. – Ajjaj… – mondta Perisztaltikosz elgyötört mája. És ezt a katartikus pillanatot választotta, hogy feladja az eddig vívott hiába­való küzdelmet. Feladta. Fáradtan és csalódottan húzta össze magát. 47

– Ajjaj… – mondta Perisztaltikosz, és a fentebb leírt okkal oko­zati viszonyba lépve, azon nyomban meghalt májzsugorban. Perisztaltikosz megdöbbent kis lelke fázósan bolyongott az Alvilág komor mezein. Cél nélkül keringett egy darabig, aztán meg­bújt egy sötét sarokban. A homály egyre sűrűbben ölelte körül… – Hát összefutottunk, megen?! – toppant elé egy fekete vértes alak. Kaján vigyorra húzódott a szája. Még ebben a kevés fényben is harsányan villant meg a szép, új arany protézise… Pallasz Athéné felsülve és csalódottan borongott. Egyedül ül­dögélt az olümposzi szezonnyitó kertipartyn. Senkivel sem óhajtott most beszélgetni, még az ambróziához sem nyúlt. Csúnyán felsült tervén bánkódott. Ekkor valaki megérintette a vállát. – Szia! – mosolygott kedvesen a háborúk istene. – Óh, Árész… – Ne, ne mondj semmit! Tudod, neked volt igazad. Tényleg jobbak a tölgyfanyelű, duplapengéjű dárdák. – Izé, én… – Sss! Mutattam már neked a sisakgyűjteményemet? – kérdezte, és választ sem várva Athénébe karolt. Szép csendesen, feltűnés nélkül léptek le a buliról…

48