A vadász becsülete 1
M
icsoda egy pöcegödör!
– mordult fel Gotrek Gurnisson. Felix Jaegernek egyet kellett értenie vele. A bûz már azelõtt megütötte az orrukat, hogy túljutottak az út utolsó, emelkedõ részén. A szédítõ, émelyítõ szagkavalkádban rothadó zöldségre, csatornazsírra, égett húsra és poshadt sörre jellemzõ nyomokat lehetett felfedezni. Ahogy keresztülvonultak a viharvert fakapun, Felix elsõ gondolata az volt, hogy a hely látványa éppúgy bántja a szemet, mint a bûze az orrot. Holtkapu egy szûk völgyben, a lerombolt törpeerõd romjainak, az egyik sziklaszirten sötétlõ Karak Azgalnak árnyékában állt. Felix elõtt a település, a nem túl nagy hozzáértéssel megépített, zsindelytetõs házak fürtje olyan volt, mintha valami barnán kérgesedõ folt csorgott volna végig a lejtõn, valami õsrégi gránitciszternán keresztül. A hely az alapján ítélve, amit Gotrek elmondott róla, valóban nem volt sokkal több, mint egy mocsokfolt a világ felszínén. Annak idején a korábban Karak Azgal fölött uralkodó törpevezérek elhatározták, felhagynak a próbálkozással, letesznek arról, hogy visszaszerezzék az erõdöt az orkoktól, a goblinoktól meg a többi szörnytõl, amelyek befészkelték magukat a kazamatákba; letesznek az ostromról, a nyílt harcról, inkább megnyitják a környéket a kalandorok elõtt, megengedik nekik, hogy kuta7
kodni kezdjenek az erõdben elrejtett, legendás kincsek után – bárkit beeresztenek, természetesen megfelelõ díjazás ellenében. Híre ment a soha vissza nem térõ, elképesztõ lehetõségnek, és annak ellenére, hogy Karak Azgal a civilizált vidékektõl távol, a Világvége-hegység távoli, déli csücskében helyezkedett el, a völgy hamar megtelt szerencsevadászokkal, akik mind abban reménykedtek, hogy megszerzik a törpék aranyát, a hallatlan erejû, õsi fegyvereket meg a drágaköveket, amelyek közül némelyik állítólag akkora volt, mint egy alma. Az újonnan érkezetteket persze ki kellett szolgálni, ezért az erõd közelében létrejött egy település. Eleinte hétköznapi, emberek által mûködtetett kereskedelmi állomás volt, ahol élelmet és felszerelési tárgyakat vásárolhattak azok, akik le akartak menni a föld alá, de aztán fokozatosan köré épültek azok a helyek – a kocsmák, a küzdõvermek, a szerencsejáték-barlangok, a bordélyok, a halottasházak –, ahol a kalandorok villámgyorsan elkölthették a felszínre hozott kincsek árát. Végül aztán kialakult Holtkapu, ami nem is városra, inkább amolyan összetákolt vágóhídra emlékeztetett, s amit kifejezetten úgy alakítottak ki, hogy a deszkaépületek környékén megfordulók zsebébõl és erszényébõl kivarázsolódjon az arany, mielõtt még elhagyhatnák a völgyet. Feltûnõ és ízléstelen táblák, falakra és lengõajtókra festett feliratok vonták magukra Felix figyelmét, ahogy Gotrekkel együtt végigballagott a sáros fõutcán: „Festett Dáma”, „Vörös Kakas”, „Vérverem”, „Palota” – a sört, bort, szerencsejáték-lehetõséget, viadalokat vagy nõtársaságot kínáló helyek mindegyikén ott virított, a kalandorok mit kaphatnak a falaik között és mennyiért. A táblák és feliratok elõtt színes ruhákba bújtatott vendégfogók üvöltötték az utcákon elhaladó kemény tekintetû férfiak arcába, hogy ilyen olcsón sehol másutt nem kaphatják meg a pompás szolgáltatásokat. Elõttük, az utca szélén taligás mozgóárusok, talizmánárusok és hivatásos kikiáltók rikoltoztak torkuk szakadtából – õk is el akartak adni valamit, õk is balekot akartak fogni maguknak. 8
– Aranyvadász kanárikat tessék! Csak le kell vinni õket a föld alá, és elvezeti a gazdáját az aranyhoz! – Átokpusztai körtét tessék! Egy frisset két pfennigért! Tíz rohadtad egy pfennigért! A leghangosabban az az ember üvöltözött, aki egy ágaskodó sárkány rajzával díszített zászlót emelt a magasba. – Thorgrin thánnak, a Sárkányvadásznak szüksége van rátok, hogy megküzdjön a zöld bõrû veszedelemmel! Menjetek át az erõdbe, és csatlakozzatok a csapatához! Egy napi harcért egy aranyat kaptok, és egy teljes hónapra lemehettek a kazamatákba, ingyen! Keressetek egy vagyont, és mentsétek meg az erõdöt! Ahogy elhaladtak az eléggé cifra helynek látszó, „Grál” nevet viselõ fogadó elõtt, Gotrek és Felix elé hirtelen odapenderült egy mosolygó semmirekellõ. A fickó meghajolt, és nyikorgó hangon rákezdte: – Gyere be, mein herr, és gyere be te is, herr törpe! Erre tessék! Térjetek csak be! Hosszú és poros ám az út Átokpusztáról a Világvége-hegységig! Biztos vagyok benne, hogy kiszáradt a torkotok… Ugyan miért is ne locsolnátok meg pár kupa valódi törpesörrel? És ha esetleg már oly rég ettetek, hogy behorpadt a hasatok, hát nálunk aztán tényleg finom étkeket kaphattok! Van kolbászunk meg süteményünk, meg… – Törpesör? – torpant meg Gotrek. – Az, az, herr törpe! – mondta a vendégfogó. – Méghozzá Bogaras Legjobbja! Éppen ma reggel hoztak át a hágón hat hordót. A vadász ránézett a kis emberre. – Ha hazudsz, én visszajövök ide, és megetetem veled a kupát! – Már hogy hazudnék, barátom? – emelte fel a kezét a vendégfogó. – Olyan ostobák azért mi sem vagyunk, hogy olyanokat próbáljunk becsapni, akiket ismerünk. Mert ismerjük ám itt a fajtádat, van is odabent, az ivóban egy törpe. Neki annyira ízlik a sörünk, hogy alig bírjuk kiszolgálni. Gotrek felmordult, és keresztülcsörtetett a fogadó lengõajtaján. Felix követte társát a füstös helyiségbe. Ahogy belépett, 9
feszülten körbenézett. A hely nem úgy festett, mint ahol Bogarast lehet kapni – Felix tudta, ha mégsem szolgálnak fel törpesört, baj lesz –, a nagytermet például a finomkodó bretonniai módit utánozva próbálták berendezni: boltíves ajtók, címerpajzs-mintás faliszõnyegek, magas támlájú székek meg a többi hívság. Majdnem minden rendjén volt, a vendégek azonban nem úgy néztek ki, mint azok, akik Couronne kastélyában, lovagokról szóló verseket idézgetve érzik magukat a legjobban. Felix még soha életében nem látott elszántabb tekintetû, sebhelyesebb zsoldosokat és szerencsevadászokat. Hozzájuk képest a pult mögé beállított, zord külsejû keménylegények olyanok voltak, mintha hétköznapi pikolófiúk lennének. – Biztos, hogy éppen egy ilyen ronda városban akarsz meghalni? – kérdezte Felix, miközben kikerülték azt a két kidobóembert, akik éppen kivonszoltak az utcára egy eszméletlen vendéget. – Itt nem fogok meghalni – felelte Gotrek, és továbbment a pult felé. – A pók odalent van, legalábbis az az ékszerész ezt mondta. – Ah, odalent! – mondta Felix. – Szerintem még a kazamaták is szebbek, mint ez a hely. – Azok törpék által épített csarnokok. Egy vadászhoz illik, hogy ilyen helyen haljon meg. – Egy költõhöz azonban sajnos nem! – sóhajtott fel Felix, és intett a csaposnak. – Két Bogarast kérünk! A Fehér Özvegynek nevezett félelmetes pókról elõször Ekrundban, abban a törpe erõdben hallottak, ahová a Fekete-öbölben lezajlott, nem túl szerencsés kimenetelû kalandjukat követõen, a Sárkányhát-hegyek közt vándorolva jutottak el. Az ott élõ törpe ékszerész, Kúpkalapács Harn mesélt nekik róla, miközben felbecsülte annak a néhány drágakõnek az értékét, amit a hajóroncsról mentettek ki. Harn azt mondta, felkereste õt egy ember, egy kalandor, aki arra kérte, illesszen bele egy medálba egy ököl nagyságú rubint. A fickónak hiányzott a bal karja és mindkét fülcimpája, erõsen sántított. Elmondta Harnnak, minden sérülését akkor szerezte, amikor összetalálkozott 10
annak a kincseskamrának az õrzõjével, ahonnan a rubint származott. Ez az õrzõ nem volt más, mint a Fehér Özvegy, az a szénásszekér nagyságú albínó barlangi pók, amely Karak Azgal legmélyebben fekvõ nyúlványaiban fészkelt. Gotrek számára mi sem volt természetesebb, mint hogy másnap rögtön a Világvége-hegység felé vette az útját. Felix természetesen vele tartott. A csapos letett eléjük két habzó kupát. – Az annyi, mint… két ezüst shilling. Gotrek hitetlenkedve felmordult: – Csak egyetlen shillinget kérsz a Bogaras Legjobbjáért? – Igen, törpe uram. Jó sört, jó áron. Ez a „Grál” mottója. Gotrek a pultra csúsztatott két shillinget. Egyetlen szeme kétkedõn csillogott, ahogy felemelte a kupát és megszaglászta az italt. Mélyen beszívta a levegõt, elmorgott egy érthetetlen szót, azután lángvörös bajuszát a habba merítve inni kezdett. Szinte azonnal felköhögött. Fuldokolva eltartotta magától a korsót, hitetlenkedve bámult rá. – Grungnira! – lihegte. – Ez tényleg Bogaras! Felix meglepetten pillogott, majd beleivott a kupájába. A sör hûvös volt, tiszta, friss; az ízérõl Felixnek egy kellemes õszi nap és egy búzamezõ jutott az eszébe. Ahogy az elsõ korty végigcsorgott a gégéjén, olyan érzése támadt, mintha aranyszínû fényt inna. Átvillant az agyán, hogy valószínûleg ez a legjobb sör, amit valaha megkóstolt. – Hogyan lehetséges az, hogy itt, a semmi fenekén, egy ilyen patkánylyukban Bogaras Legjobbját csapolják? – kérdezte, amikor a hosszú kortyokat követõen végre lélegzethez jutott. – Jó, mi? – kérdezte valaki a vállánál. Megfordult. A mellette álló férfi hátrasimítva, a tarkója fölött lófarokba kötve hordta sötét haját, az orra olyan volt, mint egy bárd pengéje, a mosolya lefegyverzõ. Mocskos, vastag anyagból készült utazóruhát viselt. – Nagyon jó – felelte Felix, miközben a férfi odaintett a csaposnak. 11
A lófarkas Gotrekre villantotta kék szemét, azután ismét Felixre nézett. – Egy vadász meg a krónikása, ha nem tévedek… – Eltaláltad – mondta Felix. Kezdte azt hinni, hogy a „Grál” a csodák… ha nem is palotája, de fogadója. Elõször a Bogaras Legjobbja, most meg ez. Sok ember tudta, hogy a vadászok valójában kicsodák, micsodák, és mi a céljuk, azt azonban csak kevesen, hogy mi a dolga a melléjük szegõdött, hivatásos krónikásnak. Felix már hozzászokott, hogy általában el kell magyaráznia, mivel foglalkozik. – Meglep, hogy tudod, mi a szerepem. A férfi elvigyorodott. – Van benne némi tapasztalatom. – Elvette a pultról a csapos által elébe tolt két kupát, majd a kandalló irányába bólintott. – A társammal, Agnarral annál az asztalnál ülünk. Ott, a tûz mellett. Csatlakoztok? Felix a jelzett irányba nézett, és amikor megpillantotta a lófarkas társát, meghökkent. Az asztalnál ülõ harcos a tüzet bámulta. A lángok fénye vörösre festette három narancssárga hajtaréját. Törpe volt. Törpe és vadász.
2 Gotrek összevont szemöldökkel, komoran nézett a másik törpe irányába. Felix tapasztalatból tudta, a vadászok nem minden esetben viselik el a hasonszõrûek társaságát, jobban kedvelték a magányt, jobban szerettek egyedül búsulni a múlton – jobban szerették mások nélkül eltervezni a jövõjüket, ami remélhetõleg rövid lesz. Gotrek legjobb barátai, Orrharapó Snorri és Malakai Makaisson is vadász volt. Tõlük érdekes módon nem irtózott, õket nem próbálta mindenáron kikerülni, de már Felix is ismert olyan törpéket, akiket a társa kifejezetten gyû12
lölt. Olyan is akadt, akivel szemben már a megismerkedésük pillanatában úgy viselkedett, mint valami ellenséggel. Felix még sosem találkozott törpe mellett dolgozó krónikással, és most, hogy végre összefutott eggyel, valahogy megvidámodott a gondolattól, hogy végre elbeszélgethet valakivel, aki hasonló cipõben jár, mint õ. Mivel nem akarta elszalasztani az alkalmat, úgy tett, mintha nem venné észre, hogy Gotrek óvatos és komor pillantásokkal méregeti a másik vadászt. Odabólintott a fekete hajú férfinak. – Köszönjük. Kérlek, menj elõre! Ha történetesen nem Gotrek társaságában van, Felix a tûz mellett üldögélõ vadászt találta volna a legfélelmetesebbnek a kocsma valamennyi vendége közül. A törpe öreg volt, három narancssárgára festett hajtaréjának és copfokba font szakállának töve ezüstösen, õszesen csillogott. Sebhelyekkel szabdalt, vastag, izmos karjait úgy beborították az egymásba érõ, megfakult tetoválások, hogy messzirõl úgy tûnt, mintha a csuklójától egészen széles válláig kék lenne a bõre. Az arca leginkább egy göcsörtös fatörzsre emlékeztetett, olyan ráncos és olyan viharvert volt, hogy a bõrredõk között alig lehetett látni a szemét. Az orra annál feltûnõbb volt: a hatalmas, iszákosságra vallóan vörös dudor akkora és olyan széles lehetett, mint egy félszerzet ökle. Ám meghökkentõ méretû izmai ellenére Gotrekhez képes meglehetõsen csenevésznek tûnt. Gotrek volt a legtermetesebb törpe, akivel Felix élete során találkozott, õ az egylábnyi hajtaréj nélkül is közel öt láb magas volt, vagyis jó fél fejjel nagyobb, mint Agnar. A válla legalább egylábnyival szélesebbnek látszott, mint az öregé, a karjain pedig minden mozdulatára úgy hullámzottak az izmok, mintha párosodó pitonok vonaglanának a bõre alatt. Hordószerûen domborodó mellkasát beterítette dús, vörös szakálla, aminek a végét egy széles bõröv alá dugta; üres bal szemgödrét kerek, pántos szemtakaró fedte. Jobb szeme úgy csillogott, akár bárdjának rúnákkal borított pengéje, a pillantása pedig úgy szúrt, mint a jégcsákány. Felix már többször is tanúja volt, hogy egy-egy kocsmai hirigben a kötekedõ 13
részegek, bár kétszer akkorák voltak, mint Gotrek, bocsánatkérõ szavakat mormolva eloldalogtak, amikor a törpe dühösen rájuk villantotta a szemét. Agnar alig leplezett bizalmatlansággal nézett fel a közeledõ Gotrekre, de a krónikása szélesen mosolygott. – Agnar Arvastsson, engedd meg, hogy bemutassam neked… – A férfi Felixre nézett. – Bocsáss meg, mi is a nevetek? Felix meghajtotta a fejét. – Felix Jaeger és Gotrek Gurnisson, szolgálatodra! – Örvendek – mondta a krónikás. – Én Henrik Daschke vagyok, és Talabheimbõl származom, de már a Birodalom szinte valamennyi városában megfordultam. Agnar a nevek hallatán ismét végigmérte Felixet és Gotreket. – Már hallottam rólatok – mondta lassan, vontatottan. A hangján érezni lehetett, hogy jó néhány korsó Bogarast megivott, mióta belépett a kocsma ajtaján. – Északra mentetek, a Pusztába. Ti találtátok meg Karag Dumot. – Mi – mondta Gotrek, és leült az öreg vadásszal szemben. – Azt hallottam, meglelted a végzeted – folytatta Agnar. – Sylvaniában. – Nem lelte meg. – Felix leült Gotrek jobbjára. Henrik letelepedett Agnar mellé, az öreg kezébe adta a kupát. – Igazság szerint… – folytatta Felix, de elhallgatott. Nem szeretett volna belemenni a részletekbe, nem sok kedve volt hozzá, hogy meséljen az alagutakról, a Vénekrõl, Albionról meg mindarról, ami utána következett. – Eltévedtünk. – Emlékszem már! – Henrik felvonta az egyik szemöldökét. – De az évekkel ezelõtt volt. Jó sok harcban lehetett részetek azóta! Gotrek felmordult: – Most célozni akarsz valamire? Henrik gyorsan felemelte a kezét. – Nem, vadász, dehogy! Csak éppen megjegyeztem, hogy valószínûleg sok csatában volt részetek, mióta a Pusztában jártatok. Gotrek mormogva ivott egy jókora korty sört. 14
A copfos férfi Felixre nézett. – Meglep, hogy életben vagy – mondta. – A krónikásoknak nem sok esélyük van az öregségre, nem igaz? Felix megvonta a vállát, de kényelmetlenül érezte magát. Tudta, Henriknek igaza van. Agnarhoz hasonlóan Gotrek is vadász volt, õ is esküt tett, hogy lemossa a nevérõl a szégyent, amely valamilyen titkos, senki által nem ismert ok miatt került rá; esküt tett arra, hogy megváltja magát, méghozzá azzal, hogy elpusztul a csatában, amelyet a fellelhetõ legiszonyúbb ellenféllel vív majd meg. Felix akkor lett Gotrek krónikása, amikor egy részeg éjszakán megfogadta, epikus költeményt ír majd a törpe életérõl és haláláról, s ezzel halhatatlanná teszi õt. Azóta többször is szembesülnie kellett a ténnyel, hogy egy különös paradoxon áldozatává vált: Gotrek közelében kellett maradnia, hogy híven feljegyezhesse a vadász halálának körülményeit, hogy minden apró részletet megörökítsen, ugyanakkor életben kellett maradnia. Hû krónikásnak lenni és túlélni a kalandokat? Közös utazásuk kezdete óta összeegyeztethetetlennek találta a két dolgot, és most, hogy összetalálkozott egy másik krónikással, szívesen megkérdezte volna, neki mi a véleménye errõl, de a vadászok elõtt ezt természetesen mégsem tehette meg. – Hát, voltak érdekes pillanataink… – mondta. Henrik felnevetett. – Igen, pillanatok! Ó, hányszor, de hányszor követtem Agnart valamilyen öldöklésbe, hogy tanúja legyek élete utolsó perceinek, és hányszor, de hányszor kellett szembesülnöm azzal, hogy ha õ meghal, én is elpusztulok! Igen, nekünk is voltak pillanataink… Olyan pillanatok, amik miatt a krónikás a legszívesebben csak messzirõl nézné végig, ha végignézné egyáltalán a vadász pusztulását… – Felix vállára csapott. Felix halványan elmosolyodott, és lopva Agnarra pillantott; kíváncsi volt, a törpe hogyan reagál a krónikása megjegyzésére. Az öreg megcsóválta a fejét, de nem látszott rajta, hogy különösebben bosszantaná Henrik nyafogása. 15
– Ej, mindig csak ezek a viccek! – mondta. – Vigyázz, mert egy nap komolyan veszem valamelyiket, és mérgemben végzek veled! – És ha megteszed, ki fogja feljegyezni a halálod történetét? – kérdezte Henrik. Agnar halkan felnevetett, és ivott egy kortyot. Gotrek a sajnálat és a megvetés furcsa keverékével nézett rá. Felix is valami ilyesmit érzett, és már azon kezdett töprengeni, milyen kifogással hagyhatnák magukra Agnart és Henriket, amikor a másik krónikás ismét feléje fordult. – És mi szél hozott titeket Karak Azgalba? – kérdezte. – Talán valami föld alatti szörnyet akartok elkapni? – Egy pókot, a Fehér Özvegyet – mondta Felix. – Ekrundban hallottunk róla ezt-azt. Azt mondják, legalább akkora, mint egy gõztank. – Ti is miatta vagytok itt? – kérdezte Gotrek. Henrik felnevetett. – Attól tartok, nem, vadász! A Sárkányhát-hegyek mélyén annyi minden rejtõzik, hogy nem kell osztoznunk se a szörnyeken, se a végzeten. Nem, mi azért jöttünk, hogy megküzdjünk a Káosz egyik szörnyetegével, ami itt van valahol, a bányák legmélyebb részén. Eredetileg ezért jöttünk, de akadt egy probléma, ami miatt nem ereszkedhetünk alá. – Miféle probléma? – kérdezte Felix. – Orkok – mondta Agnar. – Amikor bejöttetek, nem hallottátok az utcán a jó öreg Thorgrin kikiáltóját? – kérdezte Henrik. – Keressünk egy vagyont, mentsük meg az erõdöt? Erre gondolsz? – nézett rá Felix. – Pontosan – mondta Henrik. – És az erõdöt tényleg meg kell menteni. Thorgrin eltökélte magát. Úgy hírlik, valami ork hadúr, vagy micsoda, egy bizonyos Büdöslábú Bélnyál az uralma alá hajtotta az odalent élõ zöld bõrûeket, és felpiszkálta õket, hogy indítsanak háborút az erõd ellen. Thorgrin attól tart, hogy Bélnyálnak van annyi harcosa, hogy elsöpörje Karak Azgalt meg Holtkaput, ezért harcosokat kezdett toborozni. Min16
denki beállhat hozzá, aki elbírja a fegyvert. Mindenképpen meg akarja fékezni az ork áradatot. – Vagyis az orkok miatt nem kerülhetünk a végzetünk közelébe? – kérdezte Gotrek. – És Thorgrin miatt – mondta Henrik. – Amíg nem számol le a zöld bõrûekkel, addig senkit sem enged le a föld alá. Nincs más megoldás, mint beállni a csapatába. Gotrek felhorkant: – Hagyja, hogy levadásszam a pókomat, és ígérem, minden orkot megölök, amivel útközben találkozom! – Thorgrin hadsereget akar felállítani – csóválta a fejét Agnar. – Bárki, aki egyedül cselekszik, az õ csapatait gyengíti. Legalábbis õ így gondolja. Gotrek morgott egyet, azután ivott. – De aki harcol mellette, azt leereszti a mélybe? – kérdezte Felix. – Anélkül, hogy fizetnie kellene a kincsvadász-engedélyért? Henrik bólintott. – Nem rossz üzlet, bár én tudok egy jobbat. – Mi lenne az? – kérdezte Gotrek. Henrik a pult felé bökött a hüvelykujjával. – Louis Lanquin, ennek a helynek a tulajdonosa engedélyt kapott Thorgrintõl arra, hogy saját csapatot verbuváljon, és azzal harcoljon a törpék oldalán. Õ egyébként kétszer annyit fizet, mint Thorgrin, késõbb pedig minden harcosának megvásárolja a kincsvadász-engedélyt. – És miért költ el ennyi pénzt? – Tisztán gazdasági megfontolásból, törpe barátom – szólalt meg Felix háta mögött egy erõs akcentussal beszélõ férfi. Felix megfordult. Egy szõke, olajozott hajú férfit látott maga elõtt, akinek finom, drága ruhájának gallérját és kézelõjét csipke díszítette. Az ismeretlen pocakos volt és tokás, de széles válla és az orrnyergén végighúzódó sebhely elárulta, meglehetõsen vad és mozgalmas lehetett a múltja. A szeme éppúgy villogott, mint a harcosoké, és hiába próbált mókásan hu17
nyorogni, a szemén látszott, hogy semmi sem kerüli el a figyelmét. – Louis Lanquin vagyok Quenelles-bõl – lépett közelebb. – Szolgálatukra, uraim! – tette még hozzá, kissé meghajtva magát és üdvözlõ mozdulatot téve a kezével. Felix udvariasan biccentett. – Felix Jaeger és Gotrek Gurnisson! Szolgálatodra, uram! – mondta. – Minden elismerésem a pincédé! Meglepett minket, hogy a fogadódban valódi Bogaras Legjobbját kapni. Lanquin elmosolyodott. – Ez is csak egy eszköz arra, hogy magamhoz vonzzam, hogy az ügyem mellé állítsam az embereket… és a törpéket. Azok, akik elszegõdnek hozzám, életük hátralévõ részében ingyen ihatnak a kocsmámban! – Miért? – kérdezte Gotrek. Lanquin a mellére tette a kezét. – Nem Thorgrin thán az egyetlen, akinek érdeke fûzõdik ahhoz, hogy ez a város ne pusztuljon el. A törpék azzal, hogy csak bizonyos díj lefizetése után eresztik le a kazamatákba a kincskeresõket, és azzal, hogy a talált aranyból is lefölözik a hasznukat, valósággal kirabolják az embereket, akiknek azonban ennek ellenére is marad annyi az erszényében, hogy biztosítsák egy szegény fogadós számára a megélhetést. Meglehetõsen jól elboldogulok ezen a helyen, és szeretném, ha ez így maradna, viszont nem igazán tudok hinni abban, hogy Thorgrin összeverbuvált csapata garantálni tudja ezt a számomra. Így aztán… – Az ujjai között úgy jelent meg négy aranypénz, mintha odavarázsolta volna. Letette az érméket az asztalra. – Elhatároztam, hogy magam is megteszek bizonyos lépéseket annak érdekében, hogy az eljövendõ évekre is biztosítsam a fogadóm számára a bevételt. – Két aranypénzt Gotrek felé, kettõt pedig Felix irányába csúsztatott. – Monsieur Agnar és Monsieur Henrik már beállt a csapatomba. Csatlakoztok hozzájuk? Ha olyan harcosokkal vívjuk meg a csatáinkat, amilyenek ti vagytok, kétség sem férhet a gyõzelmünkhöz. 18
Felix a társára nézett. Ebben a kérdésben Gotreknek kellett meghoznia a döntést. A vadász a törpékre jellemzõ áhítattal bámult a négy aranyérmére, de végül megrázta a fejét. – A vadásznak, ha megleli a végzetét, többé nincs szüksége se aranyra, se sörre. Számomra nincs értéke a jutalomnak, amit felkínálsz. Agnar úgy pislogott, mintha ez az érv neki korábban nem jutott volna eszébe, Lanquin pedig olyan arcot vágott, mintha arra készülne, hogy vitába száll Gotrekkel. Végül nem tette, csupán a vállát vonta meg. – Legyen, ahogy akarod, törpe barátom – mondta. – Talán meggondolod magad. De addig is… igyál, amennyit akarsz! A ház vendége vagy! Felix felnyögött. Ha egy vadász ingyen sört kapott, az azt jelentette, hogy elõbb-utóbb verekedésre fog sor kerülni, és vélhetõleg kár esik majd a kocsma berendezésében. Sejtette, ez azt jelentené, hogy sokkal többet kell majd fizetniük Lanquinnak kártérítés és javítási költségek gyanánt, mint amennyit kaptak volna tõle. Egész este azt várta, hogy elkezdõdjön az õrült csetepaté, de érdekes módon Gotrek szokatlanul mértékletesen iszogatott: csupán tíz kupa Bogarast gurított le, és azon kívül, hogy Agnarral beszélgetett (néhány csatájuk történetét mesélték el egymásnak), tulajdonképpen semmit sem csinált. Felix eközben Henrikkel társalgott, és annak ellenére, hogy újdonsült ismerõse rendre gunyoros megjegyzésekkel szakította félbe a beszámolóit, kifejezetten jól érezte magát. Henrik kissé hetvenkedõ embernek bizonyult, de nagyon jól megértette Felix problémáit és dilemmáit, hiszen hasonló cipõben jártak. Az olyan történeteken és vicceken is jókat nevetett, amiket csakis egy krónikás érthetett meg igazán. Õ is ismerte a magány és a honvágy fájdalmát, õ is tudta, milyenek a hideg éjszakák a semmi közepén; õ is megszenvedte már társa komor hangulatait és dührohamait. Vele is sokszor megesett már, hogy csupán hajszálon múlt az élete, õ is kínlódott sebektõl és láztól, meg az összes többi veszélyes és kellemetlen dologtól, ami 19
minden vadász állandó társának kijut. Felixnek az este folyamán többször eszébe jutott, hogy Henrik talán sosem lesz a barátja, de kétségtelenül és tagadhatatlanul olyan a számára, mintha a fivére volna.
3 Az éjszakát a „Grál”-ban töltötték. Amikor felébredtek, csendesen, de kitartóan esett az esõ. Mire a sáros, kanyargós ösvényt követve eljutottak a törpék által Karak Azgal romjaira épített, föld feletti településig, Skalf Erõdjéig, mindketten bõrig áztak. Ahogy keresztülvonultak a széles fennsíkon álló, vastag kõfalba vágott, sárkánypofára emlékeztetõ kapun, Felix álmélkodva nézett körbe. Nem is lehetett volna nagyobb a kontraszt a hegy tetején és völgy aljában álló két városka között. Az erõd falain belül, a zömök, kõbõl épített lakóházak és egyéb épületek között tisztán tartott, kövezett utcák húzódtak. A falak tövében, az árkokban nem halmozódott fel a szemét, a levegõben pedig csupán egyetlen szagot lehetett érezni, ami arról árulkodott, hogy valaki a közelben kenyeret süt. Felix korában már látott olyan föld alatti, aranyozott falú csarnokokat, amilyenekben annak idején a törpék éltek, de ez a szerény, egyszerû kis városka itt, a Világvége-hegység közepén valahogy nagyobb hatást gyakorolt rá, mint a legfényûzõbb módon feldíszített barlangterem. Olyan volt az egész, mint az a gyönyörû leány, akinek nemesi származású apja megengedi, hogy kíséret nélkül, mezítelenül végigsétáljon Altdorf legkétesebb hírû negyedén. Nem látszik rajta, hogy gazdag családból származik, viszont a viselkedése, nemesi tartása és magabiztossága bizonyosan elárulja: rengeteg rejtett, belsõ erõvel rendelkezik. – Nem jó ez így! – mordult fel Gotrek, ahogy a városka közepén magasló erõd felé vették az irányt. – Leplezett vereség… – Ezt most hogy érted? – kérdezte Felix. 20
Gotrek felhorkant: – Sárkányvadász Skalf nemzetségének tagjai elvesztették Karak Azgalt, és nem bírták visszaszerezni. Inkább építettek egy új várost a régi tetejére, most pedig idegeneket bérelnek fel, hogy harcoljanak mellettük és értük. – Vastag ujjú kezével az ápolt, gazdagságról árulkodó házak felé intett. – Mindaz, amit látsz, se nem bányászatból, se nem vasmunkákból jött létre. Ehhez az egészhez adók és belépti díjak biztosították az alapot. Itt minden olyan pénzbõl épült, amit azoktól a bolondoktól szedtek el, akik odalent próbálják meglelni a szerencséjüket. Felix ismét körbenézett; már egészen más fényben látta a várost. – Vagyis semmiben sem különbözik Holtkaputól… – Pontosan – mondta Gotrek. – Mindkettõ pöcegödör, csak annyi a különbség, hogy odalent deszkából, itt márványból vannak a falak. A város közepén álló erõd körül futó utcákat szinte megtöltötték a fegyveres törpék (valamennyiük pajzsát Karak Azgal sárkánya díszítette), a szedett-vedett zsoldosok, kalandorok és harcosok, akik egykedvûen ácsorogtak vagy üldögéltek az esõben. Az erõdtõl északra lévõ teret katonai táborrá alakították át; itt hosszú, egyenetlen sorokban álltak a különbözõ méretû és formájú sátrak. A rekrutáló csoportok itt is folyamatosan dolgoztak: Thorgrin thán pénzével próbálták rávenni a még ingadozókat, hogy álljanak be a seregbe, és harcoljanak a zöld bõrûek ellen. A fegyveresek között sört és élelmet kínáló árusok tolták a taligáikat, és bizonyára szép haszonra tettek szert, mert a rengeteg ember csak tõlük szerezhetett inni- és ennivalót. Gotrek ügyet sem vetett a sokadalomra, tétovázás nélkül bevonult az erõd nyitott kapuján. A belsõ udvar közepén, egy sátor alatt egy asztal állt, amely elõtt azok sorakoztak, akik már meghozták a döntésüket, és arra vártak, hogy rátegyék a kézjegyüket a rekruta-könyvre. Gotrek velük sem törõdött, megállás nélkül továbbment az erõd belsejébe vezetõ kapuhoz. Ahogy odaért, két törpe strázsa állta útját, majd elõkerült egy harci bárdot szorongató altiszt is. 21
– Mi dolgod van itt, vadász? – kérdezte. – Engedélyt akarok kapni, hogy lemenjek a kazamatákba – felelte Gotrek. – Egy bizonyos barlangi pókot keresek. – Nem adunk ki engedélyeket – felelte az altiszt. – Addig semmiképpen sem, míg le nem számoltunk Büdöslábúval. Ha le akarsz menni, állj be a seregbe! Úgy is módod lesz harcolni, elhiheted! – Engem nem érdekel a háborútok. Én a végzetemet keresem. Az altiszt tekintete megkeményedett. – Nem akarsz segíteni a fajtádnak? Nem akarsz segíteni a fivéreidnek abban, hogy megmentsék az erõdjüket? Gotrek az altiszt lába elé köpött. – Ti sem a föld alatti erõdöt akarjátok megmenteni, hanem ezt a nyomorult, felszínre épített kis kócerájt, ezt a kõhalmot! És az is csak azért fontos nektek, hogy továbbra is üzérkedhessetek az engedélyekkel meg a gyertyacsonkokkal! – Mit mondtál? – Az altiszt jeges tekintete egyetlen pillanat alatt lángolóvá változott. Felix nyelt egyet, és a kardja markolatára csúsztatta a kezét. Érezte, semmi jó nem sülne ki abból, ha most összecsapnának az õrökkel. Gotrek talán rátalálna a végzetére, de nem lenne igazi a dolog, mert törpék fosztanák meg az élettõl, vagy esetleg, ami még ennél is rosszabb, lemészárolná a fél helyõrséget, mielõtt elesik. – Ha megmentenétek az erõdöt, a valódit, a föld alattit – folytatta Gotrek –, akkor elesnétek az üzlettõl. Akkor pedig kénytelenek lennétek dolgozni a megélhetésért! – El innen! – vicsorgott rá az altiszt. – Takarodj, mielõtt kihajítalak! Nincs szükségünk ilyenekre, mint te vagy! – Éppen ellenkezõleg! – szólalt meg egy hang Felix háta mögött. – Pontosan egy vadászra van szükségem! Az altiszt felkapta a fejét, és a kapun keresztül kilépõ, fehér szakállú, gromril-páncélt viselõ törpére nézett, akit szakasznyi pörölyös követett. Az õrök szalutáltak, az altiszt is felemelte a kezét, de a fehér szakállú ügyet se vetett rájuk, csak Gotreket nézte. 22
Felix szemügyre vette a kerek, rózsaszín arcú, fehér szakállú törpét. Eléggé testes volt, a mellvértjét át kellett alakítani, hogy elférjen alatta a pocakja. Felix megállapította, ha nem viselne ilyen finom és drága páncélt, ha nem vennék körül testõrök, pontosan olyan lenne, mint egy hétköznapi szatócs. – Thorgrin thán! – mondta az altiszt. – Éppen most akartam kihajítani ezt a… – Pihenj, Holdborn õrmester! – mondta a thán, majd odabólintott Gotreknek. – Amit a helyzetrõl mondtál, vadász, udvariatlanságnak minõsül, ám helyénvaló. Hasznot húztunk az erõd elvesztésébõl, de így még mindig jobb, mintha végleg lemondtunk volna róla. Az általad említett gyertyacsonkokból származó pénzbõl meg a többi bevételbõl egy nap majd felállíthatunk egy sereget, amely elég erõs lesz ahhoz, hogy végleg megtisztítsa a kazamatákat. – De amíg erre sor kerül, hagyjátok, hogy zöld bõrûek tanyázzanak õseitek termeiben, és jó pénzért engedélyeket adtok azoknak a bolondoknak, akiket az orkok majd felzabálhatnak! A kövér thán elmosolyodott. – Már sokszor eltûnõdtem, mennyivel könnyebb lehet rendíthetetlennek és meg nem alkuvónak lenni úgy, hogy csak egyetlen célunk van: a halál. Gotrek felmordult, és a külsõ kapu felé fordult. – Visszamegyek a bretonniaihoz. Õ is tolvaj, de legalább õszinte. – Menj, ha menni akarsz – mondta Thorgrin, miközben Felix követte a vadászt. – De nem árt, ha tudod: tõlem kaphatsz valamit, amit a fogadós nem adhat meg neked. Gotrek továbbment. – Meg tudom mondani, hol tanyázik a Fehér Özvegy – szólt utána a thán. – A felderítõim megtalálták. Gotrek megállt, és visszafordult. – Segíts nekünk legyõzni a zöld bõrûeket – mondta Thorgrin –, és elmondom neked, hol találod a pókot! – Hol kell aláírni? – kérdezte Gotrek. 23
Miután Gotrek és Felix beírta a nevét Thorgrin könyvébe, és miután átvették a nekik járó pénzt, közölték velük, hogy másnap, pirkadat elõtt jelentkezniük kell az erõdben, mert a thán csapatai benyomulnak a kazamatákba. Az esõ, ami addig csak csendesen hullott, szakadni kezdett, a cseppek olyan sûrû vízfátylat hoztak létre, hogy alig lehetett ellátni ötlépésnyi távolságba, a macskaköves utcák mellett húzódó árkok pedig egy láb mély patakokká változtak. Holtkapu utcáit nem borították kövek, így az egész város egyetlen mocsárrá változott. Mire Gotrek és Felix visszatért a kanyargós ösvényen, mire keresztüljutottak a település keleti kapuján, már térdig érõ sár borított mindent. Az utcák kiürültek, a deszkákból összerótt fogadókon és házakon becsukták az ajtókat, az ablakokat. A hely olyan lett, mint egy valódi kísértetváros, ennek ellenére Felix igencsak meglepõdött, amikor megpillantotta a szellemeket. A szeme sarkából felfedezett egy csuklyás alakot a tõle jobbra lévõ sikátor torkában, de amikor odafordította a fejét, a jelenés semmivé változott – a sarkon egymásra pakolt hordókon kívül csak az esõ fátylát látta. A következõ alak az egyik épület oldalában jelent meg, de ez is eltûnt, mielõtt Felix szemügyre vehette volna. Gotrek megállt az elárasztott utca közepén, körbenézett, kilesett az ép szemére ázottan lefittyedõ hajtaréj alól. – Vadásznak ránk. – Hogy mit csinálnak? – Vadásznak. – A törpe levette a hátáról a rúnákkal ékített bárdot, és készenlétbe helyezte. – Csak kétutcányira vagyunk a „Grál”-tól. – Felix kivonta a kardját. – Mi lenne, ha megpróbálnánk eljutni oda? – Ahhoz elõbb át kell vágnunk magunkat rajtuk – mondta Gotrek. Felix követte a vadász pillantását. Az öt alak úgy lépett ki az esõbõl, mint a materializálódó kísértetek az éterbõl, ám a kísértetekkel ellentétben ezek nagyon is valódinak látszó kardokat tartottak a kezükben. Felix egy toccsanó-fröccsenõ han24
got meg valami acélkapirgálást hallott a háta mögül. Hátrakapta a fejét. Négy másik alak állta el a visszavonulás útját, és a sikátorokból, mindkét oldalon újabb kísértetek bukkantak elõ. – Mit akartok? – kiáltott rájuk Felix, miközben felemelte a kardját. – Fizetséget – mondta az egyik fickó. A kísértetek egyszerre indították meg a támadást.
4 Felix beállt a törpe háta mögé, és a hátulról érkezõk felé fordulva várt, hogy eljussanak hozzá a támadók, a vadász azonban nem habozott, nem taktikázott: bömbölve nekirontott a szembõl jövõknek. Miközben a lába sarat fröccsentett, a feje fölött olyan sebesen pörgött a bárd, mint egy törpék által épített girokopter forgattyúlapátja. Felix figyelmét lekötötték a rárontó támadók, így nem látta, mi történt ezután, azt viszont hallotta, hogy acél csattan acélhoz, azután acél hasít cuppanva valami húsba; hallotta a rikoltásokat, a lemészárolt emberek halálsikolyát, és ebbõl tudta, Gotrek jól elboldogul az ellenséggel. Sajnos magáról nem mondhatta el ugyanezt. A feléje tartó támadók nem tûntek túl képzett kardforgatónak, viszont sok volt belõlük, és valamennyien egyetlen célpontot szemeltek ki maguknak, miközben neki egyszerre többfelé kellett figyelnie. Körbecsapott Karaghullal, félresöpört két pengét, de három másik zúgott az irányába. Hátrahajolt és balra, hogy kikerülje a kardokat, de mivel a csizmája beleragadt a mély sárba, a mozdulattól elvesztette az egyensúlyát, és csak kevésen múlott, hogy nem zuhant elõre. Az egyik karjából, a könyöke fölötti részbõl éles fájdalom sugárzott szét a testébe – az egyik penge valahogy eljutott hozzá, és belehasított a húsába. Ahogy megbotlott, két másik kard döfõdött az arca irányába. Kétségbeesett mozdulattal félresö25
pörte a pengéket, azután inkább véletlenül, mint szánt szándékkal, rázuhant két támadójára. Az egyik fickó hanyatt dõlt. Felix belekapaszkodott a másikba, és lendületbõl maga elé fordította, hogy pajzsként használja a testet. Amint ezt megtette, két kard hatolt a férfi gyomrába – a társai már nem bírták visszarántani a karjukat, befejezték a megkezdett mozdulatot. Felix ekkor elõrelökte a leszúrt fickót, és közben a válla fölött elõrevágott Karaghullal. Sikerült eltalálni az egyik orgyilkos nyakát, de a másiknak csak a kézfejét sebezte meg. Miközben a két férfi hátratántorodott, a korábban hanyatt zuhant ember megpróbálta elkapni Felix lábát. Felix lecsapott rá, a fickó belesüppedt a sárba. Egy pillanattal késõbb sötétvörös foltok jelentek meg a barna massza tetején. A többiek ismét támadást indítottak, de már sokkal óvatosabban mozogtak. Mivel még mindig hatan voltak, Felix a kardját maga elé tartva hátrálni kezdett, és közben szabad kezével letépte magáról a köpenyét. A vastag gyapjú annyi vizet szívott magába, hogy iszonyúan nehézzé vált; mielõtt megszabadult tõle, Felix úgy érezte, mintha valaki a vállába csimpaszkodna, és hátrafelé húzná. A köpenyt a bal alkarjára csavarta, majd oldalra tartotta a kezét. – Gyertek! – mondta. – Rajta, mi lesz már? Ám a férfiak nem õt nézték, elbizonytalanodó arccal a háta mögé bámultak. Felix gyorsan hátralesett, és megértette, miért álltak meg. Gotrek egyik támadójának fej nélküli teste éppen akkor zuhant a sárba. Öt másik test már egy-egy terjeszkedõ vértócsa közepén feküdt. A vadász éppen két másik fickót kényszerített hátrálásra. Az egyik zokogva tartotta maga elé elgörbült kardját, a másiknak pedig hiányzott a bal alkarja, õ kétségbeesetten markolászta csonkolt könyökét. Két fickó már távolabb járt, õk inkább úgy döntöttek, feladják a harcot és menekülni próbálnak. Felix vad mosollyal nézett a vele szemben álló férfiakra. 26
